Josie-nak, Jennek és Claire-nek,

a legbátrabb lelkeknek.
 1. FEJEZET

A. VILÁG. LEGROSSZABB. NAPJA.

Naomi
Fogalmam sincs, mire számítottam, amikor besétáltam a Café Revbe,
de az holtbiztos, hogy nem készültem a kassza mögött lógó fényképem
látványára, ami fölött a szöveg azt hirdette: „Nincs kiszolgálás.” Egy
citromsárga, morgós fejű mágnes tartotta a fotót a táblán.
Először is, soha életemben nem tettem be a lábamat a virginiai
Knockemoutba, nemhogy elkövessek valamit, ami olyan szörnyű
büntetést érdemelne, mint a koffeinmegvonás. Másodszor, pontosan
mit kell egy személynek elkövetnie ebben a poros kisvárosban, hogy
kiakasszák a fekete-fehér rendőrségi fotóját a helyi kávézóban?
Ha. Fekete-fehér. Pont megy a kávéhoz. Istenem, megjött a
humorérzékem, amikor még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy pislogjak.
De mindegy is, inkább szeretném leszögezni, hogy hihetetlenül
előnytelen fénykép volt. Úgy néztem ki, mint aki hosszan tartó viszonyt
ápolt egy szoláriummal meg egy olcsó szemceruzával.
Körülbelül ezután hatolt be a valóság a fáradt, kába, hullámcsattal
teletűzdelt fejembe.
Tinának megint sikerült egy kicsit jobban megnehezítenie az
életemet. Pedig figyelembe véve, hogy mi történt velem az elmúlt
huszonnégy órában, ez nem kis dolog volt.
–  Segíthetek… – A pult túloldalán álló férfi, aki ideadhatta volna az
életmentő tejeskávémat, tett egy lépést hátra, aztán felemelte tányér
nagyságú tenyerét. – Nem akarok bajt.
Nagydarab, sötét bőrű férfi volt, formás fején le volt borotválva a haj.
Gondosan nyírt szakálla hófehérben pompázott, és észrevettem, hogy
kikandikált néhány tetoválás a ruhája alól. Az egyenruhájára a Justice
nevet hímezték.
Próbáltam az arcomra varázsolni a legmegnyerőbb mosolyomat, de
köszönhetően annak, hogy egész éjszaka vezettem, és közben kisírtam
a szemem a műszempillámon keresztül, inkább csak egy grimaszra
futotta.
–  Az nem én vagyok – jelentettem ki, és a feleslegesen francia
manikűrözött ujjammal rámutattam a fényképre. – Naomi a nevem.
Naomi Witt.
A férfi gyanakodva méregetett, mielőtt előhúzott a kezeslábasa
zsebéből egy szemüveget, és az orrára biggyesztette, majd pislogva
tetőtől talpig végigmért. Láttam, amikor leesett neki a tantusz.
– Ikrek – magyaráztam.
–  Na, basszus – motyogta, miközben egyik hatalmas kezével a
szakállát simogatta.
Justice továbbra is szkeptikus maradt. Nem hibáztathattam érte.
Végül is, konkrétan hány embernek van ördögi ikertestvére?
– Ő Tina. A testvérem. Itt kellene találkoznom vele. – Bár, hogy miért
pont ide hívott az elhidegült ikertestvérem, ahol nyilvánvalóan nem
látják szívesen, rengeteg új kérdést vetett fel, amiket ilyen fáradtan
képtelen lettem volna feltenni.
Justice még mindig engem bámult, és észrevettem, hogy a hajamon
időzik a tekintete. Ösztönösen megtapogattam a fejemet, mire egy
hervadt százszorszép hullott a padlóra. Hoppá! Talán meg kellett volna
néznem magam a motelszoba tükrében, mielőtt kitettem a lábam az
utcára. A külsőm alapján egy zilált, bolond idegen lehettem, aki épp egy
szerepjátékos fesztiválról tart hazafelé.
– Tessék – mondtam, ahogy benyúltam a jóganadrágom zsebébe, és
a férfi orra alá dugtam a jogosítványomat. – Látja? Naomi vagyok, és
nagyon, de nagyon szeretnék egy hatalmas adag tejeskávét.
Justice alaposan szemügyre vette az igazolványomat, majd megint
az arcomra nézett. Végül sztoikus ábrázata megtört, és szélesen
elvigyorodott.
– Beszarás! Örülök, hogy megismerhetlek, Naomi.
–  Én is örülök a találkozásnak, Justice. Főleg, ha elkészíted nekem
az említett koffeinbombát.
– Olyan lattét rittyentek neked, amitől égnek áll a hajad – ígérte meg.
Egy férfi, aki tudja, hogyan elégítse ki az azonnali szükségleteimet,
és mindezt mosolyogva teszi? Nem tehetek róla, ott helyben
beleszerettem kicsit.
Míg Justice munkához látott, én a kávézót csodáltam. A berendezés
stílusa férfias volt, mintha egy garázsban lennénk. Hullámlemez
díszítette a falakat, fényes piros polcokat szereltek fel a helyiségben, és
foltos volt a betonpadló. Az összes italnak olyan neve volt, mint például
Sebességhatár latte, vagy Kockás zászló cappuccino. Egyenesen
elragadónak találtam.
Csak néhány kora reggeli kávéfogyasztó ült a kis, kerek asztaloknál,
amelyek elszórtan álltak a helyiségben. Minden egyes személy úgy
bámult rám, mintha nagyon nem örültek volna a jelenlétemnek.
– Mi a véleményed a juharszirup és a bacon ízpárosításról, drágám?
– kérdezte Justice a csillogó kávégép mellől.
– Nagyon szeretem. Főleg, ha egy vödör méretű bögrében érkezik –
biztosítottam.
A nevetése visszhangzott a helyiségben, és ez láthatóan
megnyugtatta a törzsvendégeket, akik ezzel abbahagyták a
bámulásomat.
Nem sokkal később kinyílt a kávézó ajtaja, én pedig odafordultam,
mert arra számítottam, hogy Tina érkezett meg.
Azonban a férfi, aki beviharzott, határozottan nem a testvérem volt.
Úgy nézett ki, mint akinek még nálam is nagyobb szüksége van a
koffeinre.
A dögös megfelelő jelző lett volna a külsejére. Az állati dögös még
találóbb. Olyan nagyra nőtt, hogy nyugodtan felvehettem volna a
legmagasabb sarkú cipőmet, és még akkor is fel kellett volna emelnem
a fejemet, hogy csókolózzunk – így szoktam hivatalosan kategorizálni a
férfiak magasságát. A haja piszkosszőke árnyalatokban játszott; a feje
két oldalán rövidre nyírva, felül pedig hátrafésülve, ami arra utalt, hogy
esetében a jó ízlés kellő igényességgel párosul.
Mindkét kritérium magasan vezette a listámat, hogy mi vonz egy
férfiban. A szakáll egy vadiúj elem lett a listán. Soha nem csókolóztam
szakállas pasival, és hirtelen irracionális vágy ébredt bennem arra,
hogy valamikor kipróbáljam.
Aztán megláttam a szemét. Hűvös szürkéskék volt, amiről az
öntvények és a gleccserek jutottak eszembe.
Egyenesen hozzám masírozott, és betört a személyes terembe,
mintha engedélyt adtam volna rá. Amikor keresztbe fonta tetovált karjét
széles mellkasán, valami vinnyogó hang szaladt ki a torkomon.
Hűha.
– Azt hittem, világosan fogalmaztam – morogta.
– Ah-ha. Tessék?
Össze voltam zavarodva. A férfi úgy bámult rám, mintha én lettem
volna a legutáltabb szereplő egy valóságshow-ban, mégis szerettem
volna megnézni, milyen meztelenül. Az egyetem óta nem volt ennyire
rossz a szexuális preferenciám.
A fáradtságot és az érzelmi hegeket hibáztattam ezért.
A pult mögött Justice abbahagyta a latte készítését, és két kézzel
integetett a levegőben.
– Várj egy kicsit – kezdte.
–  Semmi baj, Justice – nyugtattam meg. – Te folytasd a
kávékészítést, én meg elintézem ezt az… úriembert.
Többen hátratolták a széküket a körülöttünk lévő asztaloknál, és
láttam, hogy minden egyes vendég az ajtó felé indult, pedig néhány
még a kezében tartotta a bögréjét. Kifelé menet egyikük sem mert a
szemembe nézni.
–  Knox, nem arról van szó, amire gondolsz – próbálkozott megint
Justice.
–  Ma nincs kedvem szórakozni. Tűnj innen a picsába! – utasított a
viking. A szexi harag szőke istene elég gyorsan lecsúszott a listámon.
A mellkasomra mutattam.
– Én?
–  Elegem van a kisded játékaidból! Öt másodperced van kisétálni
azon az ajtón, és soha többet ne told ide a képedet – jelentette ki, és
még közelebb lépett hozzám, amíg a bakancsa orra hozzá nem ért a
papucsból kilógó csupasz lábujjaimhoz.
A francba. Közelről még inkább úgy nézett ki, mintha egy fosztogató
vikinghajóról szállt volna le… vagy egy parfümreklámból érkezett volna.
Egy olyan művésziből, aminek nincsen semmi értelme, ráadásul olyan
nevet adtak a terméknek, mint például Tudatlan Szörnyeteg.
– Nézze, uram. Éppen egy személyes krízis kellős közepén vagyok,
és csupán szeretnék meginni egy csésze kávét.
–  Kurvára megmondtam, Tina. Nem jöhetsz be ide, és nem
zaklathatod többé sem Justice-t, sem a vendégeit, vagy személyesen
fogom kikísérni a seggedet a városból.
– Knox…
A mogorva, szexi férfiszörnyeteg felemelte az ujját, hogy
elhallgattassa Justice-t.
– Egy pillanat, haver. Úgy látom, ki kell vinnem a szemetet.
– A szemetet? – Elakadt a lélegzetem. Azt hittem, a virginiai emberek
barátságosak. Ehhez képest alig fél órája érkeztem meg a városba, és
máris bunkón nekem támadt egy ősember modorával megáldott viking.
 –  Drágám, elkészült a kávéd – szólalt meg Justice, és egy nagyon
nagy elviteles poharat csúsztatott felém a pulton.
A tekintetem a forrón gőzölgő koffeines mannára villant.
–  Ha eszedbe jut hozzányúlni ahhoz a pohárhoz, gondjaink lesznek
egymással – jelentette ki a viking halk, fenyegető hangon.
Azonban Leif Erikson nem tudta, hogy kivel húzott ujjat ezen a
napon.
Minden nőnek van egy tűréshatára. Az enyémet, ami tudvalevően
magasan volt, most átlépték.
– Ha akár csak egyetlen lépést is teszel a gyönyörű lattém felé, amit
a barátom, Justice kifejezetten nekem készített, meg fogod bánni azt a
pillanatot, amikor találkoztál velem.
Kedves ember voltam. A szüleim szerint jó kislány. Az online kérdőív
szerint, amit két hete töltöttem ki, szerettem az emberek kedvére tenni.
Nem tudtam ügyesen fenyegetőzni.
A férfi összehúzta a szemét, én pedig próbáltam nem tudomást venni
a szexi ráncairól a szeme sarkában.
– Már rég megbántam, ahogy az egész átkozott város is. Csak azért,
mert megváltoztattad a hajadat, nem fogom elfelejteni, mekkora
kalamajkát kevertél itt. Most pedig vonszold ki a segged az ajtón, és
soha többet ne gyere vissza ide!
– Azt hiszi, Tina vagy – szólt közbe Justice.
Az se érdekelt volna, ha ez a seggfej egy sorozatgyilkos kannibálnak
néz. Köztem és a koffeinem között állt.
A szőke szörnyeteg Justice felé fordult.
– Mi a francról beszélsz?
Mielőtt a kedves barátom a kávéval elmagyarázhatta volna a dolgot,
ujjammal megböktem a viking mellkasát. Nem sokat értem vele,
köszönhetően az arcpirítóan vaskos izomzatnak a bőre alatt. De arra
ügyeltem, hogy azért belevájjam a körmömet.
– Most te figyelj ide! – kezdtem. – Nem érdekel, ha azt hiszed, hogy a
testvérem vagyok, vagy az a görény, aki felemelte a malária elleni
gyógyszer árát. Egy érző emberi lény áll előtted, akinek nagyon rossz
napja van élete legrosszabb napja után. Ma nincs hangulatom
magamba fojtani az érzéseimet. Ajánlom, hogy takarodj el az utamból,
és hagyj békén, Mr. Viking.
Egy intenzív pillanatig szinte zavartnak tűnt.
Úgy döntöttem, ideje megkávéznom. Kikerültem, felemeltem a
poharat, és óvatosan beszippantottam az illatát, mielőtt belenyomtam
az arcomat a forró életerőbe.
Nagyokat kortyoltam belőle, és imádkoztam, hogy a koffein csodát
tegyen, miközben ízbomba robbant a nyelvemen. Biztos voltam benne,
hogy az illetlen nyögés, ami hallatszott, az én számon csúszott ki, de
annyira fáradt voltam, hogy nem érdekelt. Amikor végül leeresztettem a
poharat, és megtöröltem a számat a kézfejemmel, a Viking még mindig
ott állt, és engem bámult.
Hátat fordítva a vikingnek rámosolyogtam a hősömre, Justice-ra, és
elé csúsztattam a pulton a kávévészhelyzetre félretett
húszdollárosomat.
– Te egy valódi művész vagy. Mivel tartozom a legfinomabb lattéért,
amit életemben kóstoltam?
–  Figyelembe véve, hogyan indult a reggeled, drágám, a ház
ajándéka – válaszolta, visszaadva a jogosítványomat és a pénzemet.
– Te, barátom, igazi úriember vagy. Nem úgy, mint egyesek. – Sanda
pillantást vetettem a hátam mögé, ahol a Viking állt keresztbe tett
karral. Újabbat kortyoltam a kávémból, és bedugtam a húszast a
borravalós üvegbe. – Köszönöm, hogy kedves voltál hozzám életem
legrosszabb napján.
– Azt hittem, az tegnap volt – szólt közbe a mogorva behemót.
Fáradtan felsóhajtottam, miközben lassan szembefordultam vele.
– Az még azelőtt volt, hogy találkoztam veled. Szóval hivatalosan is
kijelenthetem, hogy bár a tegnapi nap rosszul alakult, a mai egy kicsivel
lekörözte. – Megint visszafordultam Justice-hoz. – Sajnálom, hogy ez a
bunkó elijesztette az összes vendégedet. De hamarosan visszatérek
még egy ilyenért.
– Alig várom, Naomi – felelte kacsintva.
Megfordultam, hogy távozzak, és egyenesen belesétáltam a mogorva
férfi mellkasába.
– Naomi? – kérdezte.
– Tűnj el. – Szinte jó érzés volt életemben egyszer bunkón viselkedni.
Kiállni magamért.
– Naominak hívnak – állította a viking.
Túlságosan lekötött, hogy megpróbáljam a jogos haragtól izzó
pillantásommal felperzselni, ezért nem válaszoltam.
– Nem Tina vagy? – erősködött.
–  Ikrek, ember – szólalt meg Justice, és hallottam a hangján, hogy
mosolyog.
– Bassza meg. – A viking beletúrt a hajába.
 –  Aggódom a barátod látása miatt – mondtam Justice-nak, és
rámutattam Tina fotójára.
Az ikertestvérem az elmúlt tíz évben valamikor platinaszőkére
festette a haját, amitől az egyébként halvány különbségeink sokkal
nyilvánvalóbbak lettek.
– Otthon hagytam a kontaktlencsémet – mondta a férfi.
– A jó modoroddal együtt? – vágtam rá azonnal. A koffein bekerült a
véráramomba, és szokatlanul harciassá tett.
Nem válaszolt, csupán megenyhülten nézett rám.
Felsóhajtottam.
– Tűnj el az utamból, Leif Erikson.
– Knox a nevem. Mit keresel itt?
Ez meg milyen hülye név? Valaminek a rövidítése? Knoxwell?
Knoxathan?
–  Ahhoz semmi közöd, Knox. Nem tartozik rád, hogy mit csinálok,
vagy mit nem csinálok. Sőt, tulajdonképpen a létezésemmel sem kell
törődnöd. Most pedig, szépen kérlek, állj félre az utamból.
A legszívesebben olyan hangosan és olyan sokáig sikítottam volna,
ameddig a torkom bírja. De ezt már kipróbáltam néhányszor az
autóban, amikor hazafelé tartottam a hosszú úton, és nem segített.
Szerencsére a gyönyörű fajankó bosszúsan felsóhajtott, és kimért,
engedékeny gesztussal félreállt az utamból. Annyi büszkeséggel
viharzottam ki a kávézóból a nyári forróságba, amennyit csak ki tudtam
préselni magamból.
Ha Tina találkozni akar velem, a motelben megtalál. Nem kell itt
megvárnom, ahol mindenféle modortalan idegenek rontanak rám.
Inkább visszamegyek a lepukkant szobámba, kiszedem az összes
hullámcsatot a hajamból, és addig zuhanyozom, amíg elfogy a meleg
víz. Utána pedig kitalálom, mi legyen a következő lépés.
Jó terv volt. Csupán egyetlen dolog hiányzott hozzá.
A kocsim.
Ó, ne. A kocsim és a táskám.
A biciklitároló nem tűnt el a kávézó elől. A mosoda az ablakban lógó
rikító posztereivel még mindig az út túloldalán volt az autószerelő
garázs mellett.
Azonban a kocsimat nem találtam ott, ahol hagytam.
A parkolóhely, ahol megálltam a kisállat-kereskedés előtt, üres volt.
Szétnéztem az utcán, de semmi jelét nem láttam a megbízható,
poros Volvómnak.
 – Eltévedtél?
Behunytam a szememet, az állkapcsom megfeszült.
– Tűnj. El.
– Most mi a bajod?
Megfordultam, és Knox meredt rám, kezében egy elviteles pohárral.
– Mi a bajom? – ismételtem meg.
Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna, hogy ellopjam a kávéját.
– A hallásomnak semmi baja, kisszívem. Nem kell ordítanod.
– Az a bajom, hogy amíg elvesztegettem öt percet az életemből, hogy
megismerjelek, elvontatták a kocsimat.
– Biztos?
–  Nem. Soha nem szoktam emlékezni, hova parkolok le az
autómmal. Mindig otthagyom valahol, és veszek egy újat, amikor nem
találom.
Szórakozottan nézett rám, mire a szememet forgattam.
–  Nyilván csak vicceltem – magyaráztam nagyot sóhajtva. A
telefonomért nyúltam, aztán eszembe jutott, hogy az is eltűnt.
– Ki brunyált a müzlidbe?
– Rossz munkát végzett, aki megtanította neked, hogyan fejezd ki az
aggodalmadat egy másik ember iránt. – Minden további megjegyzés
nélkül elindultam abba az irányba, amerre a helyi rendőrséget reméltem
megtalálni.
A következő bolt kirakatáig sem jutottam el, mielőtt egy nagy, erős
kéz megragadta a karomat.
Azzal hitegettem magam, hogy az alváshiány és az érzelmi
instabilitás miatt történt. Kizárólag ezért futott végig kellemes borzongás
a testemen az érintésétől.
– Állj meg – utasított gorombán.
–  Vedd. Le. Rólam. A. Kezedet. – Röhejesen csapkodtam a
karommal, de csupán erősödött a szorítása.
– Akkor ne akarj faképnél hagyni.
Abbahagytam a csapkodást.
– Nem foglak faképnél hagyni, ha nem viselkedsz seggfejként.
Kitágultak az orrcimpái, ahogy az égre emelte tekintetét, és mintha
számolni hallottam volna.
– Komolyan elszámolsz tízig? – Én voltam az, akit tévesen vádoltak
valamivel. Nekem volt okom türelemért imádkozni.
Eljutott egészen tízig, de így is mérgesnek tűnt.
 –  Ha nem leszek többet seggfej, itt maradsz, hogy beszéljünk egy
percet?
Megint belekortyoltam a kávémba, és átgondoltam.
– Talán.
– Elengedlek – figyelmeztetett.
– Nagyszerű – vágtam rá.
Mindketten a karomat tartó kezére néztünk. Lassan lazított a
szorításán, majd elengedett, de előtte az ujjaival súrolta a
könyökhajlatom érzékeny bőrét.
Csupa libabőr lettem, amit reméltem, hogy nem vesz észre. Főleg
azért, mert nálam a libabőr és a merev mellbimbó nagyon gyakran
egyszerre jelentkezik.
–  Fázol? – Határozottan nem a karomat vagy a vállamat bámulta,
hanem a mellkasomat.
A francba.
– Igen – hazudtam.
– Huszonkilenc fok van, és forró kávét iszol.
–  Ha befejezted a belső testhőmérséklet magyarázatát a
férfilogikáddal, szeretném megkeresni a kocsimat – mondtam, és
keresztbe fontam a karomat áruló mellem előtt. – Talán
megmutathatnád, merre van a legközelebbi roncstelep vagy a
rendőrség.
Egy hosszú pillanatig meredten bámult rám, aztán megrázta a fejét.
– Akkor gyere.
– Tessék?
– Elviszlek.
–  Haha! – röhögtem fel fojtottan. Elment az esze, ha azt hiszi, hogy
hajlandó leszek egy járműbe ülni vele.
Még akkor is a fejemet ráztam, amikor ismét megszólalt.
– Induljunk, Százszorszép. Nem érek rá egész nap.
 2. FEJEZET

VONAKODÓ HŐS
Knox
Anő úgy meredt rám, mintha azt javasoltam volna, hogy adjon nyelves
csókot egy csörgőkígyónak.
A napomnak még el sem kellett volna kezdődnie, erre máris
tönkrement. Őt hibáztattam. Meg a ribanc testvérét, Tinát.
Ráadásként Agathára is nehezteltem egy kicsit, ugyanis tőle kaptam
azt az üzenetet, hogy Tina odatolta a „bajkeverő pofáját” a kávézóba.
Erre tessék, még alig kelt fel a nap, én meg kidobót játszottam, mint
egy idióta, és egy olyan nővel veszekedtem, akivel soha életemben
nem találkoztam.
Naomi úgy pislogott rám, mintha csak most térne magához.
– Ugye viccelsz?
Agathára ráfért volna egy kibaszott szemészeti vizsgálat, ha
összekeveri a felpaprikázott barnát a platinaszőke, szoláriumbarna,
tetovált, idegesítő ikertestvérével.
Kurvára nyilvánvaló volt a különbség közöttük, még úgy is, hogy nem
tettem be a kontaktlencsémet. Tina arcának olyan színe és textúrája
volt, mint egy régi bőrkanapénak. Kemény száját mély ráncok
barázdálták a napi két csomag cigarettától, ráadásul úgy viselkedett,
mintha a világ tartozna neki valamivel.
Azonban Naomi egészen más volt. Ízlésesebb. Magas volt, akárcsak
a testvére. Viszont a ropogósra sült külső helyett ő a Disney hercegnő
irányba húzott sűrű, gesztenyebarna hajával. Az is ezt az érzetet
erősítette bennem, ahogy a beletűzdelt virágok próbáltak szabadulni a
bonyolult kontyból. Az arca lágyabb, a bőre sápadtabb volt. Telt ajka
rózsaszín. A szeméről pedig az erdő aljnövényzete és a mezők jutottak
eszembe.
Míg Tina úgy öltözködött, mint valami motorosliba, akit kiköpött a
faaprító, addig Naomi drága sportrövidnadrágot és hozzáillő atlétát vett
fel izmos testére, ami kismillió meglepetést sejtetett.
Olyan nőnek nézett ki, aki vet rám egy pillantást, majd rögtön
menekülőre fogja, és beleszalad az első teniszpólós jogász karjába, aki
az útjába kerül.
Legnagyobb szerencséjére én utálom a drámát. Illetve a túl igényes
nőket is. Nem ismerkedem galambszemű hercegnőkkel, akik
megmentésre szorulnak. Nem vesztegetem az időmet olyan nőkre, akik
a szórakozásnál és néhány kiadós orgazmusnál többre vágynak.
Azonban mivel már beleütöttem az orromat ebbe a szituációba,
szemétnek neveztem, és kiabáltam vele, a legkevesebb, amit tehetek,
hogy gyorsan lezárom a helyzetet. Aztán visszafekszem aludni.
– Nem. Rohadtul nem viccelek – jelentettem ki.
– Nem megyek veled sehová.
– Nincs kocsid – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
–  Köszönöm, Éleslátó kapitány. Tisztában vagyok vele, hogy nincs
kocsim.
– Hadd foglaljam össze. Vadidegen vagy egy új városban. Eltűnik az
autód. Erre visszautasítasz egy fuvart, mert…
–  Mert beviharzottál a kávézóba, és üvöltöztél velem! Utána
levadásztál, és még mindig kiabálsz. Ha beszállok veled egy autóba,
nagyobb valószínűséggel végzem darabokban a sivatagban
szétszórva, minthogy eljussak a célomhoz.
– Itt nincsen sivatag. Csak néhány hegy.
Az arckifejezése arról árulkodott, hogy nem talált sem segítőkésznek,
sem pedig szórakoztatónak.
Összeszorított fogaimon keresztül kifújtam a levegőt.
– Nézd! Fáradt vagyok. Üzenetet kaptam, hogy Tina megint keveri a
bajt a kávézóban, és azt hittem, ebbe a helyzetbe toppantam bele.
Hatalmasat kortyolt a kávéjából, miközben úgy nézett szét az utcán,
mintha a szökésen gondolkodna.
– Eszedbe se jusson – szóltam rá. – Ki fogod borítani a kávédat.
Amikor a szép, mogyoróbarna szeme elkerekedett, tudtam, hogy az
elevenére tapintottam.
– Rendben. De csak azért, mert ez a legjobb latte, amit valaha ittam.
És te így akarsz bocsánatot kérni? Mert már az is gáz, ahogy
megkérdezed az emberektől, hogy mi a bajuk.
–  Nem bocsánatkérés volt, csak magyarázat. Na mi lesz? – Nem
vesztegetem olyasmire az időt, ami úgysem számít. Például az
értelmetlen fecsegésre vagy a bocsánatkérésre.
 Egy motor dübörgött az úton Rob Zombie-t bömböltetve a
hangszórókból, annak ellenére, hogy alig volt hét óra. A fickó minket
bámult, és a motort túráztatta. Wraith már a hetvenhez közelített, de
még így is sikerült csillagászati mennyiségű nőt ágyba vinnie a tetovált
ezüstróka külsejének köszönhetően.
Naomi tátott szájjal, érdeklődve vizslatta.
Százszorszép hajú kisasszony nem ezen a napon fogja kipróbálni,
hogy milyen az élet vadabb oldala.
Biccentettem Wraithnek, hogy kopjon le, majd kirántottam Naomi
becses kávéját a kezéből, és elindultam a járdán.
– Hé!
Utánam szaladt, pont, ahogy vártam. Megfoghattam volna a kezét is,
de nem igazán tetszett, ahogy reagált, amikor megérintettem.
Bonyolultnak tűnt.
– A kurva életbe, ágyban kellett volna maradnom – motyogtam.
–  Mi a bajod? – faggatott Naomi, miközben kocogott, hogy lépést
tudjon tartani velem. A pohara után nyúlt, de nem engedtem, hogy
elérje, és tovább sétáltam.
–  Ha nem akarod, hogy megkötözve felhajítsanak Wraith motorjára,
akkor javaslom, szállj be az autómba.
A zilált virágos lány motyogott valami nem túl hízelgőt a
személyiségemről meg az anatómiámról.
–  Nézd. Ha kibírod, hogy öt teljes percig ne idegesíts, elviszlek a
rendőrségre. Visszaszerezheted az átkozott kocsidat, aztán eltűnhetsz
az életemből.
– Mondta már valaki, hogy olyan vagy, mint egy mérges tarajos sül?
Nem foglalkoztam vele, tovább lépkedtem.
–  Honnan tudjam, hogy te nem próbálsz majd megkötözni? –
kérdezte.
Megtorpantam, és lustán végighordoztam rajta a tekintetemet.
– Bébi, nem vagy az esetem.
Olyan hevesen forgatta a szemét, hogy csoda, hogy nem ugrott ki a
helyéről, és gurult a járdára.
– Bocsáss meg, mindjárt elbőgöm magam.
Leléptem a padkáról, és kinyitottam a furgon anyósülés felőli ajtaját.
– Szállj be!
– Lovagiasságból lenne még mit tanulnod – panaszkodott.
– Lovagiasságból?
– Azt jelenti…
 – Jézusom. Tudom, mit jelent.
Azzal is tisztában voltam, mit jelent, hogy ezt a szót használta.
Kibaszott virágok voltak a hajában. A nő született romantikus. Újabb
ellenérv a könyvemben. A romantikus nőket a legnehezebb lerázni.
Tapadnak az emberre. Úgy csinálnak, mintha képesek lennének
megbirkózni a „kötöttségek nélküli” szexszel. Mindeközben pedig azt
tervezgetik, hogy belőlük lesz „a nagy Ő”, és megpróbálják csellel
rávenni a férfiakat, hogy találkozzanak a szüleikkel, valamint titokban
esküvői ruhákat nézegetnek.
Amikor nem szállt be magától, kinyújtottam mellette a karomat, és
betettem a kávéját a pohártartóba.
– Most nagyon nem örülök neked – jelentette ki.
A köztünk lévő tér megtelt olyan energiával, amit általában egy jó
kocsmai verekedés előtt éreztem. Veszélyes volt és vérpezsdítő. Nem
foglalkoztam vele.
– Szállj be a rohadt kocsiba.
Kisebbfajta csodának könyveltem el, amikor végre
engedelmeskedett, és rácsaptam az ajtót a mogorva képére.
–  Minden rendben, Knox? – kiáltotta Bud Nickelbee a vasbolt
ajtajából. A szokásos kantáros nadrágját és egy Led Zeppelin-pólót
viselt. A vékony szálú, ősz lófarok, amit harminc éve hordott, a hátára
lógott, és úgy nézett ki tőle, mint George Carlin testesebb, kevésbé
vicces ikertestvére.
– Minden szuper – nyugtattam meg.
A szélvédőn keresztül Naomira nézett.
– Csörögj rám, ha szeretnéd, hogy segítsek eltüntetni a holttestet.
Beszálltam a volán mögé, és beindítottam a motort.
–  Egy szemtanú látta, ahogy beszálltam ebbe a kocsiba, szóval a
helyedben ezután alaposan meggondolnám, érdemes-e gyilkolni –
mondta Budra mutatva, aki még mindig minket figyelt.
Nyilvánvalóan nem hallotta a megjegyzését.
– Nem foglak megölni – csattantam fel. Egyelőre.
Már bekapcsolta a biztonsági övét, és keresztbe tette hosszú lábait.
A strandpapucsa himbálózott, miközben a lábát rázta. Mindkét térdét
lehorzsolta, és észrevettem egy sebet a jobb karján. Meggyőztem
magam, hogy nem akarok tudni róla, és hátratolattam a furgonnal.
Elhatároztam, hogy kidobom a rendőrségen – remélhetőleg elég korán
volt ahhoz, hogy elkerüljem, akivel nem akartam találkozni –, és
elintézem, hogy visszakapja az átkozott kocsiját. Ha szerencsés
vagyok, még aludhatok majd egy órát, mielőtt hivatalosan elkezdődik a
napom.
–  Tudod – kezdte –, ha egyikünknek haragudnia kellene a másikra,
akkor az én vagyok. Nem is ismerlek, mégis ordibálsz velem, közém
meg a kávém közé állsz, aztán gyakorlatilag elrabolsz. Neked nincs
okod felhúzni magad.
– Elképzelni sem tudod, mennyire nincs igazad, kisszívem. Rengeteg
okom van felhúzni magamat, és a legtöbb a teljesen haszontalan
ikertestvéreddel kapcsolatos.
–  Lehet, hogy Tina nem a legkedvesebb ember, de ettől még nincs
jogod seggfejként beszélni róla. A rokonom – szívta fel magát Naomi.
– Én nem nevezném „embernek” a testvéredet.
Tina első osztályú szörnyeteg volt. Lopott. Hazudott. Verekedést
kezdeményezett. Túl sokat ivott. Túl keveset fürdött. És önmagán kívül
senki sem érdekelte. Mindezt azért, mert azt hitte, hogy a világ tartozik
neki.
–  Na, ide figyelj, bárki is legyél. Kizárólag én, a szüleink és az
Andersontown Középiskola 2003-as ballagó évfolyama beszélhetnek
így róla. Meg talán az andersontowni tűzoltóság. De azért, mert ők
kiérdemelték ezt a jogot. Te viszont nem, ráadásul nincs szükségem
arra, hogy rajtam vezesd le az ikertestvéremmel kapcsolatos dühödet.
– Tökmindegy – sziszegtem összeszorított fogakkal.
Az út további részét csendben tettük meg. A Knockemouti
Rendőrkapitányság néhány saroknyira volt a főutcától, és egy új
épületen osztozott a város könyvtárával. A látványától megrándult az
izom a szemem alatt.
A parkolóban egy kisteherautó, egy járőrkocsi és egy Harley
Davidson parkolt. A rendőrfőnök terepjárójának nyoma sem volt. Hála
istennek az apró csodákért.
– Gyere. Essünk túl rajta.
–  Neked nem kell bejönni – vágta rá Naomi. Ártatlan kölyökkutya
szemmel meredt az üres kávéspoharára.
Morogva nyomtam a kezébe a javarészt érintetlen kávémat.
–  Odakísérlek a recepciós pulthoz, elintézem, hogy visszakapd a
kocsidat, aztán soha többet nem kell találkoznunk.
– Rendben. De nem fogom megköszönni.
Válaszra sem méltattam, mert túlságosan lefoglalt, hogy
odamasírozzak a bejárathoz, és közben figyelmen kívül hagyjam a
fölötte lógó méretes aranybetűket.
 – Knox Morgan Közösségi Ház – olvasta fel.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és hagytam, hogy
becsukódjon mögöttem az üvegajtó.
– Több Knox is van a városban? – faggatott, miközben felrántotta az
ajtót, és követett az épületbe.
–  Nem – válaszoltam, remélve, hogy ezzel véget vetek a
kérdéseknek, amikre kurvára nem akartam válaszolni. Az épület
relatíve új volt egy csomó ablakkal, széles folyosókkal és a friss festék
illatával.
–  Szóval a te neved virít az épületen? – erősködött, ismét kocogva,
hogy lépést tudjon tartani velem.
–  Gondolom, igen. – Kinyitottam még egy ajtót, és intettem, hogy
menjen be a helyiségbe.
Knockemout rendőrsége inkább hasonlított valami találkozóhelyre,
amit a városi hipszterek szerettek, semmint egy tényleges
rendőrkapitányságra. Ez idegesítette azokat az egyenruhás férfiakat és
nőket, akik büszkék voltak a penészes, omladozó bunkerjükre a
pislákoló fluoreszkáló lámpákkal meg a foltos szőnyeggel, amit a
bűnözők az évtizedek alatt összekoszoltak.
Egyetlen dolog volt, amit kedveltem ezzel a hellyel kapcsolatban: az
itteniek idegenkedését az élénk festékekkel és az új irodai bútorokkal
szemben.
A Knockemouti Rendőrkapitányság igyekezett újra felfedezni a
gyökereit; hatalmas aktakupacokat tornyoztak az állítható magasságú
bambuszasztalokra, és túl olcsó, túl erős kávét főztek a nap
huszonnégy órájában. Állott fánkok sorakoztak egy nyitott dobozban a
pulton, és porcukros ujjlenyomatokat lehetett látni mindenhol. Azonban
eddig semmi nem tüntette el a kibaszott Knox Morgan Közösségi Ház
újdonságának varázsát.
Grave Hopper őrmester az asztala mögött ült, és éppen egy csomó
cukrot kanalazott a kávéjába. Egy jó útra tért motoros bandatag volt, aki
ma már azzal töltötte a délutánjait, hogy a lánya softballcsapatát
edzette, míg a hétvégeken füvet nyírt. A sajátját és az anyósáét is.
Azonban évente egyszer felültette a feleségét a motorja hátuljára, és
elhajtottak, hogy újra átélhessék csodás fiatalságukat az úton.
Amikor észrevett engem meg a vendégemet, majdnem magára
borította az egész bögre kávét.
–  Mi folyik itt, Knox? – kérdezte Grave, miközben elkerekedett
szemmel meredt Naomira.
 Nem volt titok a városban, hogy igyekeztem olyan keveset foglalkozni
a rendőrséggel, amennyit csak lehetett. Az sem jelentett újdonságot,
hogy a Tina-féle bajkeverőket egyáltalán nem toleráltam.
–  Ő itt Naomi. Tina ikertestvére – magyaráztam. – Most érkezett a
városba, és azt állítja, hogy elvontatták a kocsiját. Kint van hátul?
A Knockemouti Rendőrkapitányságnak általában fontosabb dolgokkal
kellett foglalkoznia a parkolásnál, ezért megengedték a városlakóknak,
hogy ott álljanak meg, ahol akarnak és amikor akarnak, amíg nem
közvetlenül a járdán hagyták a kocsijukat.
–  Később még visszatérünk erre az ikertestvér dologra –
figyelmeztetett Grave, felénk bökve a kiskanalával. – De először is:
csak én vagyok bent, és én semmit nem vontattam el.
Basszus. Beletúrtam a hajamba.
– Ha nem ön volt, akkor van ötlete, hogy ki más lehetett? – kérdezte
Naomi reménykedve.
Persze. Én mentettem meg a napját azzal, hogy idehoztam, de az
ősz hajú Grave kapta a mosolyt meg a kedves szavakat.
Grave, a rohadék, csüggött minden szaván, és úgy vigyorgott rá,
mintha a nő egy hétrétegű csokoládétorta lett volna.
–  Nos, Tin… úgy értem, Naomi – kezdte Grave. – Szerintem két
dolog történhetett. Az első, hogy elfelejtette, hol parkolt. Azonban egy
magához hasonló nő egy ilyen kicsi városban… ez nem túl valószínű.
–  Nem, tényleg nem az – értett egyet a nő barátságosan, anélkül,
hogy Éleslátó kapitánynak nevezte volna.
– Vagy… valaki ellopta a kocsiját.
Búcsút mondtam az egyórás alvásomnak.
–  A kisállat-kereskedés előtt parkoltam le, mert közel volt a
kávézóhoz, ahol a testvéremmel kellett volna találkoznom.
Grave sokatmondó pillantást vetett rám, mire bólintottam. Jobb, ha
túlesünk rajta – mintha letépnénk egy átkozott ragtapaszt.
–  Szóval Tina tudta, hogy ön a városba jön, és hogy hol fogja
megtalálni? – próbálta Grave rávezetni.
Naomi nem értette, mire akar kilyukadni. Elkerekedett szemmel,
reménykedve bólintott.
– Igen. Tegnap este telefonált. Azt mondta, bajba keveredett, és hogy
találkoznunk kell a Café Revben reggel hétkor.
– Nos, édesem – duruzsolta Grave. – Természetesen nem szeretnék
vádaskodni, de előfordulhat, hogy…
– A ribanc testvéred ellopta a kocsidat – szóltam közbe.
 Naomi rám szegezte mogyoróbarna szemét. Már nem volt sem
kedves, sem reményteli. Nem. Úgy nézett ki, mint aki szabálysértést
tervez elkövetni. Sőt, talán bűncselekményt.
– Attól tartok, Knoxnak igaza van – mondta Grave. – Az ikertestvére
azóta keveri a bajt, hogy egy évvel ezelőtt betette a lábát a városba.
Valószínűleg nem ez az első autó, amit elkötött.
Naomi orrcimpái enyhén kitágultak. A szájához emelte a kávémat, és
néhány határozott korttyal az egészet eltüntette, majd az üres poharat
az asztal mellett álló szemetesbe hajította.
–  Köszönöm a segítségét. Ha látnak egy kék Volvót A KEDVESSÉG
SZÁMÍT feliratú matricával a hátulján, kérem, értesítsenek.
Jézusom.
–  Nincs olyan applikáció a telefonján, ami megmutatja, hol van a
kocsija? – érdeklődött Grave.
Naomi a zsebéhez nyúlt, aztán megtorpant, és egy pillanatra
behunyta a szemét.
– De, volt.
– Már nincs?
– Nincs telefonom. Ööö, tegnap este összetört.
–  Semmi baj. Ha elárulja a rendszámát, értesíthetem a járőröket,
hogy tartsák nyitva a szemüket – mondta Grave, és segítőkészen a nő
elé tolt egy darab papírt meg ceruzát.
Naomi elvette, aztán szép, íves betűkkel írni kezdett.
– Megadhatja az elérhetőségét is, mondjuk, hogy hol szállt meg, így
Nash vagy én értesíteni tudjuk.
A névtől felment bennem a pumpa.
– Örömmel – felelte Naomi, bár egyáltalán nem tűnt boldognak.
–  Ööö, talán van férje, vagy barátja, akinek szintén megadhatja az
elérhetőségeit?
Mérgesen meredtem a rendőrre.
Naomi megrázta a fejét.
– Nincs.
– Akkor barátnő, vagy feleség? – próbálkozott újra.
–  Egyedülálló vagyok – válaszolta Naomi épp annyira bizonytalanul,
hogy felkeltse vele az érdeklődésemet.
– Nocsak. A rendőrfőnök is az – jegyezte meg Grave olyan ártatlanul,
amennyire egy nagyra nőtt, priuszos motoros annak tűnhet.
–  Visszatérhetnénk oda, ahol elmondod Naominak, hogy értesíteni
fogjátok, ha megtaláljátok a kocsiját, amiről mind pontosan tudjuk, hogy
nem fog előkerülni? – csattantam fel.
– Hát, ilyen hozzáállással biztosan nem – szólt rám a nő.
A kurva életbe, ez lesz az utolsó alkalom, hogy valakinek a
segítségére siettem. Nem az én dolgom volt. Nem az én felelősségem.
Ráadásul kihagytam az alvást miatta.
– Meddig lesz a városban? – kérdezte Grave, miközben Naomi leírta
a lapra az elérhetőségét.
– Csak amíg megtalálom és megölöm a testvéremet – felelte, rátéve
a tollra a kupakot, aztán visszatolta a papírt a rendőr elé. – Nagyon
szépen köszönöm a segítségét, őrmester.
– Örömmel tettem.
Naomi megfordult, hogy rám nézzen. A tekintetünk egy pillanatra
összefonódott.
– Knox.
– Naomi.
Ezzel kiviharzott a rendőrségről.
–  Hogy lehet két testvér ennyire egyforma külsőleg, miközben még
sincs bennük semmi közös? – töprengett hangosan Grave.
–  Nem is akarom tudni – vágtam rá őszintén, majd elindultam a nő
után.
A kerekesszékes rámpa előtt járkált fel-alá, miközben magában
motyogott.
– Mi a terved? – kérdeztem rezignáltan.
A száját csücsörítve nézett rám.
– A tervem? – ismételte elcsukló hangon.
Azonnal bekapcsolt a belső vészjelzőm. Kibaszottul utáltam a
könnyeket. Főleg a nőkét. Egy síró nő láttán úgy éreztem magam,
mintha darabokra tépnének belülről; ezt a gyengeségemet soha
senkinek nem árultam el.
– Ne sírj! – parancsoltam rá.
Könnyes volt a szeme.
– Sírni? Nem fogok sírni.
Szarul hazudott.
–  Ne bőgj, a kurva életbe. Ez csak egy kocsi, a testvéred meg egy
köcsög. Egyikért sem éri meg sírva fakadni.
Gyorsan pislogott, én meg nem tudtam eldönteni, hogy zokogni fog,
vagy megint kiabál majd velem. Azonban legnagyobb meglepetésemre
egyiket sem tette. Kihúzta magát, és bólintott.
 – Igazad van. Csak egy autó. Csináltathatok új bankkártyát, vehetek
másik táskát, és szerezhetek még mézes-mustáros szószokat.
– Mondd meg, hova kell menned, és elviszlek – böktem a furgonomra
a hüvelykujjammal. – Bérelhetsz egy másik autót, hogy eltűnj innen.
Naomi megint körbenézett az utcán, valószínűleg abban
reménykedett, hogy felbukkan egy öltönyös hős. Amikor ez nem történt
meg, felsóhajtott.
– Kivettem egy motelszobát.
Csupán egy motel volt a városban. Egy földszintes, egycsillagos
romhalmaz, ami annyit sem érdemelt, hogy hivatalos neve legyen.
Lenyűgözött, hogy be mert jelentkezni a recepción.
Csendben sétáltunk vissza az autómig. A válla a karomat súrolta,
amitől úgy éreztem, mintha felhevült volna a bőröm. Megint kinyitottam
előtte az ajtót. Nem azért, mert úriember vagyok, hanem mert egy
perverz részem szeretett a közelében lenni.
Megvártam, hogy bekapcsolja a biztonsági övét, mielőtt becsuktam
az ajtót, és megkerültem a járművet.
– Mézes-mustáros szósz?
Rám nézett, ahogy beültem a volán mögé.
–  Hallottál a fickóról, aki néhány évvel ezelőtt télen áthajtott egy
szalagkorláton?
Halványan rémlett.
– Három napig nem evett mást, csak ketchupot.
– Te is át akarsz hajtani egy szalagkorláton?
– Nem. De szeretek felkészülni. És utálom a ketchupot.
 3. FEJEZET

ICIPICI BŰNÖZŐ
Naomi
– Melyik szoba a tiéd? – kérdezte Knox. Akkor vettem észre, hogy már
a motelnél vagyunk.
– Miért? – vágtam rá gyanakodva.
Lassan felsóhajtott, mintha az utolsó idegszálán táncoltam volna.
– Hogy kitegyelek az ajtódnál.
Ó.
– A kilences.
–  Mindig nyitva hagyod az ajtót? – tette fel a kérdést egy
másodperccel később, majd összepréselte a száját.
–  Igen. Long Islanden így szokás – feleltem pókerarccal. – Ezzel
bizonyítjuk be a szomszédainknak, hogy megbízunk bennük.
Összevont szemöldökkel, furcsán nézett rám.
–  Nem. Persze, hogy nem hagytam nyitva. Becsuktam és kulcsra
zártam.
A kilences számra mutatott.
Az ajtó résnyire nyitva volt.
– Ó.
A szükségesnél vehemensebben állt meg a parkoló közepén.
– Maradj itt!
Nagyokat pislogtam, ahogy kiszállt a kocsiból, és elindult a szobám
felé.
Fáradt tekintetem automatikusan rátapadt a kopott farmernadrágra,
ami feszesen rátapadt tökéletes hátsójára. Egészen elkábított a látvány,
ezért beletelt egy percbe, mire eszembe jutott, hogy pontosan mit
hagytam abban a szobában, és hogy mennyire nem akartam, hogy az
összes ember közül pont Knox lássa meg.
– Várj! – Kiugrottam a kocsiból, és utánaszaladtam, de nem állt meg,
sőt, még csak le sem lassított.
 Kétségbeesésemben gyorsabban szedtem a lábaimat, és elé
ugrottam. Egyenesen belesétált a felemelt kezembe.
– Állj félre az utamból, Naomi – utasított.
Amikor nem engedelmeskedtem, a hasamra tette a kezét, és
elkezdett hátrafelé tolni, amíg meg nem álltam a nyolcas szoba előtt.
Fogalmam sincs, mit árult el rólam, hogy nagyon élveztem az
érintését a testemen.
– Nem kell bemenned oda – erősködtem. – Biztos csak a takarítónő.
– Úgy néz ki ez a hely, mint ahol szobalányokat alkalmaznak?
Jogos észrevétel. A motel olyan volt, mint ahol ingyen tetanuszoltást
osztogatnak a kis samponosflakonok helyett.
–  Maradj itt – szólt rám megint, aztán folytatta az útját a szobám
ajtaja felé.
–  Basszuskulcs – suttogtam, amikor teljesen kinyitotta. Két
másodpercig bírtam egy helyben maradni, mielőtt követtem a
helyiségbe.
Amikor alig egy órával ezelőtt bejelentkeztem a motelbe, a szoba
nem nyújtott valami szívderítő látványt, hogy finoman fogalmazzak.
A narancssárga és barna tapéta hosszú csíkokban levált a falról. A
szőnyegnek sötétzöld színe volt, és olyan tapintása, mintha egy
mosogatószivacs dörzsölős feléből készült volna. A fürdőszoba
berendezése rózsaszín volt, és a zuhanyzóban hiányzott néhány
csempe.
Azonban ez volt az egyetlen motel harminc kilométeren belül, így arra
gondoltam, egy-két estét kibírok itt. Plusz az is megfordult a fejemben,
hogy mennyire lehet rossz?
Mint kiderült, nagyon. Miután bejelentkeztem, letettem a bőröndömet,
töltőre dugtam a laptopomat, majd elmentem, hogy találkozzak Tinával,
valaki betört, és feltúrta a helyiséget.
A bőröndömet a padlóra lökték, tartalma a szőnyegre borult.
A komód fiókjait kihúzogatták, a gardróbszekrény ajtaját tárva-nyitva
hagyták.
A laptopom eltűnt. Ahogy a készpénz is, amit elrejtettem a
bőröndömben.
A fürdőszobaszekrény tükrére a kedvenc rúzsommal a „lúzer” szót
firkálták. Ironikus módon az egyetlen dolog, amit nem akartam, hogy a
morgós vikingem meglásson, az egyetlen holmi, ami többet ért az
összes cuccnál, amit elloptak, most is összegyűrve hevert a sarokban.
 A legrosszabb pedig az volt, hogy az elkövető az ágyon ült, és
koszos cipőjére rátekeredett a lepedő. Egy természeti katasztrófáról
szóló filmet nézett. Nem tudtam jól megtippelni mások életkorát, de őt
egész biztosan a Gyerek/Kiskamasz kategóriába soroltam volna.
– Szia, Way – üdvözölte Knox komoran.
A lány elfordította tekintetét a tévé képernyőjéről, és a férfira nézett,
mielőtt tovább követte a film eseményeit.
– Szia, Knox.
Egy kisvárosban voltam. Persze, hogy a falu morgósa és
gyerekbűnözője ismerték egymást.
– Oké, nézzétek – szólaltam meg, miközben megkerültem Knoxot, és
eltakartam a sarokban összegyűrt holmit, mert tényleg nem akartam
magyarázkodni miatta. – Fogalmam sincs, hogy a
gyerekmunkatörvények mennyiben mások Virginiában. De pluszpárnát
kértem, nem pedig azt, hogy kiraboljon egy icipici bűnöző.
A lány sanda pillantást vetett rám.
– Hol van az anyád? – kérdezte Knox figyelmen kívül hagyva engem.
Újabb vállrándítás volt a válasz.
– Elment – felelte a kislány. – Ki a barátnőd?
– Ő a nagynénéd, Naomi.
A lányt látszólag nem nyűgözte le ez az információ. Én azonban úgy
nézhettem ki, mint akit ágyúból lőttek ki egy téglafalra.
–  Nagynéni? – ismételtem meg, és a fejemet ráztam abban a
reményben, hátha kitisztul a hallásom. Egy újabb elhervadt virágszirom
hullott ki összekócolódott kontyomból, és a padlóra esett.
–  Azt hittem, meghaltál – jegyezte meg a lány, és valami
érdeklődésfélével méregetett. – Szép a hajad.
– Nagynéni? – kérdeztem megint.
Knox felém fordult.
– Waylay Tina gyereke – magyarázta lassan Knox.
– Tináé? – ismételtem rekedten.
– Úgy néz ki, a testvéred kölcsönvette a cuccaidat – állapította meg.
– Azt mondta, a nagy része egy rakás szar – tette hozzá a lány.
Fürgén pislogtam. Az ikertestvérem nem csupán a kocsimat lopta el,
hanem betört a motelszobámba is, feltúrta, majd itt hagyta az
unokahúgomat, akinek a létezéséről nem is tudtam.
– Jól van? – kérdezte Waylay, de közben egy pillanatra sem fordította
el a tekintetét a tornádóról, ami a képernyőn pusztított.
Valószínűleg rám célzott. És én határozottan nem voltam jól.
 Levettem egy párnát az ágyról.
– Megbocsátanátok egy percre? – vinnyogtam.
Anélkül, hogy megvártam volna, mit válaszolnak, kisétáltam az ajtón
a forró, virginiai napsütésbe. Csiripeltek a madarak. Két motor zúgott
végig fülsiketítő dübörgéssel az úton. Az utca túloldalán egy idősebb
pár szállt ki egy terepjáróból, és a bisztró felé indultak reggelizni.
Mégis hogy lehetett minden ennyire normális, amikor az én életem
most hullott darabjaira?
Az arcom elé emeltem a párnát, és szabadjára engedtem az üvöltést,
ami egy ideje a torkomat marta.
A gondolatok nyaktörő sebességgel kavarogtak a fejemben.
Warnernek igaza volt. Az emberek nem változnak. A testvérem még
mindig szörnyű alak, én meg annyira naiv, hogy bedőltem a
hazugságainak. A kocsim eltűnt a táskámmal meg a laptopommal
együtt. Arról a pénzről nem is beszélve, amit Tinának hoztam. Tegnap
elveszítettem az állásomat. Nem voltam úton Párizsba, pedig
huszonnégy órával ezelőtt még ez volt a terv. A családom és a barátaim
azt hitték, elment az eszem. A francba, a kedvenc rúzsomat
tönkretették egy fürdőszobatükrön. Ráadásul kiderült, hogy van egy
unokahúgom, akinek a teljes gyerekkoráról lemaradtam.
Mély levegőt vettem, aztán a lelki békém kedvéért még egy utolsót
sikítottam, mielőtt leeresztettem a párnát.
– Oké. Ki fogsz találni valamit. Megoldod.
– Befejezted a buzdító beszédet?
Sarkon fordultam, és ott állt Knox az ajtófélfának támaszkodva,
tetovált karjait keresztbe fonva széles mellkasán.
– Igen – válaszoltam kihúzott vállal. – Mennyi idős?
– Tizenegy éves.
Bólintottam, majd odalöktem neki a párnát, és visszamasíroztam a
szobába.
– Nos, Waylay – kezdtem.
Láttam valami családi hasonlóságot a pisze orrában meg az állán
lévő gödröcskében. Pont olyan csikószerű lába volt, mint nekem és az
anyjának az ő korában.
– Nos, Naomi néni.
– Mondta anyukád, hogy mikor jön vissza?
– Nem.
– Hol laktok anyukáddal, édesem? – kérdeztem.
 Lehet, hogy Tina most is ott van, hogy átnézze a szerzeményeit, és
kiderítse, mit érdemes megtartani, és mit akar tönkretenni pusztán a
hecc kedvéért.
–  Hillside Acresben – válaszolta, és igyekezett elnézni mellettem,
hogy jobban lássa, ahogy a tornádó teheneket dob a levegőbe a
képernyőn.
–  Beszélnünk kellene egy percet – jelentette be Knox az ajtóra
biccentve.
Látszólag rohadt sok szabadidőm volt. Rengeteg időm, mégsem
tudtam, mit csináljak. Nem láttam a következő lépést. Nem volt listám,
hogy szépen sorba rendezzem az életemet. Csupán egyik krízis követte
a másikat, mindent felperzselve körülöttem.
– Persze – feleltem, és csak egy kicsit volt hisztérikus a hangom.
Megvárta, hogy elmenjek mellette, mielőtt követett kifelé. Amikor
megálltam, ő továbbsétált az ütött-kopott italautomata felé.
–  Most komolyan azt akarod, hogy üdítőt vegyek? – kérdeztem
meglepetten.
– Nem. Próbálok a kölyök hallótávolságán kívülre kerülni, mert ő még
nem tudja, hogy elhagyták – csattant fel.
Követtem.
– Lehet, hogy Tina visszajön – motyogtam.
Knox megtorpant, és szembefordult velem.
–  Way azt állítja, Tina nem mondott neki semmit. Csak annyit, hogy
dolga van, és sokáig távol lesz.
Sokáig? Tina szerint mennyi az a sokáig? Egy hétvége? Egy hét?
Egy hónap?
– Ó, istenem! A szüleim. – Rettentően le lesznek sújtva. Mintha, amit
tegnap csináltam, nem zaklatta volna fel őket eléggé. Előző este,
miközben az autópályán haladtam Pennsylvaniában, sikerült
megnyugtatnom őket, hogy jól vagyok, és ez nem valami életközepi
válság. Aztán megeskettem anyáékat, hogy miattam nem változtatnak a
terveiken. Reggel indultak el a háromhetes mediterrán hajókörútjukra.
Ez az első nagy, nemzetközi vakáció, amire együtt mentek el.
Nem akartam, hogy az én problémáim vagy Tina katasztrofális
viselkedése tönkretegyék ezt nekik.
–  Mihez akarsz kezdeni azzal a kölyökkel a szobádban? – Knox a
nyitott ajtóra biccentett.
– Hogy érted?
 –  Naomi, amikor a zsaruk tudomást szereznek Tina eltűnéséről,
illetve arról, hogy magára hagyta Waylay-t, a kölyök egyenesen
nevelőszülőkhöz fog kerülni.
Megráztam a fejemet.
–  Én vagyok a legközelebbi rokona, aki nem bűnöző. Felelősséggel
tartozom érte. – Ahogy egykor Tina összes gondjáért, amíg be nem
töltöttük a tizennyolcat.
Knox hosszú, kemény pillantást vetett rám.
– Ilyen egyszerűen?
– Ő a családom.
Plusz, nem mintha sok dolgom lett volna ebben a pillanatban.
Gyakorlatilag tengtem-lengtem. Egész életemben először fordult elő,
hogy nem volt tervem.
És ez halálra rémített.
– A családod – horkant fel, mintha az indoklásom nem hatotta volna
meg.
– Figyelj, Knox. Köszönöm a sok kiabálást, a fuvarokat meg a kávét.
De, ahogy láthatod, most dolgom van. Szóval talán az lenne a legjobb,
ha visszamennél a barlangba, ahonnan reggel előbújtál.
– Nem megyek sehova.
Megint mogorván meredtünk egymásra, és feszült csend telepedett
ránk. Ezúttal ő törte meg elsőként.
– Nem kell a sóder, Százszorszép. Mit fogsz csinálni?
– Százszorszép?
Felemelte a kezét, és két ujjal kihúzott egy virágszirmot a hajamból.
Félrelöktem a karját, és hátráltam egy lépést, hogy gondolkodni
tudjak.
– Oké. Először is… – Tuti, hogy nem hívom fel a szüleimet. Ráadásul
a rendőrséget sem szerettem volna belekeverni a dologba, megint, ha
nem muszáj. Mi lesz, ha Tina egy óra múlva megjelenik? Talán első
lépésként szereznem kellene még egy kis kávét.
–  Telefonálj a kibaszott rendőrségnek, és jelentsd a betörést meg a
gyerek elhagyását – oktatott ki Knox.
–  Az ikertestvéremről van szó. Plusz mi van, ha egy óra múlva
visszajön?
–  Ellopta a kocsidat, és magára hagyta a gyerekét. Ezt kibaszottul
nem úszhatja meg szárazon.
A tetovált, morgós medveférfinak igaza volt. Ez nagyon nem tetszett
benne.
 –  Pff! Jó. Legyen. Hadd gondolkodjam. Kölcsönkérhetem a
telefonodat?
Szótlanul bámult rám, és közben egy tapodtat sem mozdult.
– Az isten szerelmére. Nem fogom ellopni. Csak el kell intéznem egy
hívást.
Hosszú, szenvedő sóhajjal nyúlt a zsebébe, és elővette a mobilját.
–  Köszönöm szépen – vágtam rá célzatosan, aztán
visszamasíroztam a motelszobámba. Waylay továbbra is a filmet nézte,
most már úgy, hogy közben a feje mögé tette a kezét.
Feltúrtam a bőröndömet, hogy megkeressem a jegyzetfüzetemet,
majd ismét kisétáltam a helyiségből.
– Egy telefonszámokkal teli jegyzetfüzetet hordasz magaddal?
Knox a vállam fölött leste, mit csinálok.
Rápisszegtem, és beütöttem a mobilszámot.
– Mi a francot akarsz?
A testvérem hangjától mindig összerezzentem.
– Kezdhetnéd egy magyarázattal – csattantam fel. – Hol vagy?
–  Hol vagy? – utánozott gúnyosan magas hangon, amit mindig is
utáltam.
Hallottam, ahogy hosszan kifújja a levegőt.
– Te dohányzol a kocsimban?
– Úgy néz ki, ez mostantól az én autóm.
–  Tudod, mit? Felejtsd el a kocsit. Fontosabb megbeszélnivalónk is
akad. Van egy lányod! Egy gyereked, akit magára hagytál egy
motelszobában.
–  Dolgom van, a kurva életbe. Nem engedhetem, hogy egy gyerek
visszatartson. Valami nagy dobásra készülök. Szerinted miért neveztem
el Waylay-nek? Gondoltam, együtt lóghatna a szentfazék nénikéjével,
amíg visszajövök.
Annyira mérges voltam, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
Knox kirántotta a kezemből a telefont.
–  Ide hallgass, és nagyon jól figyelj rám, Tina. Pontosan harminc
perced van, hogy visszagyere, vagy hívom az átkozott zsarukat.
Láttam, ahogy megkeményedett az arckifejezése, megfeszült az
állkapcsa, és előbukkantak a kis ráncok az arcán. Olyan rideg lett a
tekintete, hogy megborzongtam.
–  Mint mindig, most is kibaszott idiótán viselkedsz – folytatta. – Ne
felejtsd el, amikor legközelebb elkapnak a rendőrök, elfogatóparancs
lesz érvényben ellened. Ez azt jelenti, hogy a hülye picsád a rácsok
mögé kerül, és szerintem senki nem fog sietni, hogy letegye érted az
óvadékot. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Igen. Te is
baszódj meg!
Megint káromkodott, aztán letette a telefont.
–  Tulajdonképpen honnan ismered a testvéremet? – töprengtem
hangosan.
–  Tina mindenkinek borsot tört az orra alá, mióta egy évvel ezelőtt
betette a lábát a városba. Mindig kereste a könnyű pénzszerzési
lehetőségeket. Bepróbálkozott néhány helyi üzletben, köztük a
haverodnál, Justice-nál is. Mihelyst zsebre tesz egy kis pénzt, hülyére
issza magát, és az egész városban balhézik. Csip-csup dolgokat csinál.
Vandalizmusba keveredik.
Igen, ez jellemző volt a testvéremre.
–  Mit mondott? – tettem fel a kérdést, bár nem akartam hallani  a
választ.
– Azt, hogy leszarja, ha kihívjuk a zsarukat. Nem jön vissza.
– Tényleg ezt mondta? – Mindig vágytam egy gyerekre. De nem így.
Nem úgy akartam belépni az életébe, hogy már majdnem kamasz, és
rég túlvan azon a korszakon, hogy formálni lehessen.
–  Azt mondta, majd visszajön, amikor kedve tartja – felelte Knox,
miközben keresett valamit a telefonjában.
Néhány dolog soha nem változik. Az ikertestvérem mindig a saját
szabályai szerint játszott. Csecsemőként egész nap aludt, éjszaka
pedig ébren volt. Totyogós pelenkásként három bölcsődéből kirúgták
harapdálás miatt. Majd amikor elértük az iskoláskort, nos, az egy
egészen újfajta lázadást hozott magával.
–  Mit csinálsz? – faggattam Knoxot, miközben a füléhez emelte a
telefonját.
– Amit egyáltalán nem akarok – felelte rejtélyesen.
– Jegyet veszel egy balettelőadásra? – tippeltem.
Nem válaszolt, csupán merev vállal kisétált a parkolóba. Nem
hallottam, hogy pontosan mit mondott, de rengeteg káromkodást szúrt a
szövegébe.
Hozzáadtam a „telefonetikettet” az egyre növekvő listához, amiben
Knox Morgan nem jeleskedett.
Amikor visszajött, mérgesebbnek látszott, mint korábban. Tudomást
sem véve rólam elővette a pénztárcáját, kihúzott belőle néhány
bankjegyet, majd benyomta a pénzt az italautomatába.
– Mit kérsz? – motyogta.
 – Ööö, vizet, légy szíves.
Erősebben ütögette a gombokat az indokoltnál. Egy üveg víz és két
Mountain Dew gurult a földre.
– Tessék. – A vizet felém dobta, majd visszament a szobába.
– Ööö, köszi… – kiáltottam utána.
Körülbelül harminc másodpercig gondolkodtam azon, hogy talán jobb
lenne, ha elkezdenék sétálni, amíg nem találok egy új valóságot, ami
kevésbé szörnyű a jelenlegi életemnél. De ez pusztán elmegyakorlat
volt. Kizárt, hogy el tudtam volna sétálni onnan. Új felelősséggel kellett
szembenéznem. És ezzel a felelősséggel együtt járt, hogy valami célt
találjak a mindennapjaimban. Valószínűleg.
Visszamentem a szobámba, és láttam, hogy Knox az ajtón lévő zárat
vizslatja.
– Nem finomkodott – panaszolta.
–  Mondtam neki, hogy törje fel – jegyezte meg Waylay, ahogy
kinyitotta az üdítőjét.
–  Alig van reggel nyolc óra, te meg üdítőt adsz neki – sziszegtem
Knoxnak, miközben ismét elfoglaltam az őrhelyemet a sarokban álló
kupac előtt.
Knox először rám nézett, majd mögém. Idegesen széttártam a
karjaimat, hogy megpróbáljam eltakarni előle a látványt.
– Az valami asztalterítő? – kérdezte oldalra hajolva.
–  Menyasszonyi ruha – jelentette be Waylay. – Anya azt mondta,
hogy állati ronda.
– Igen, nos, Tina akkor sem ismerné fel a jó ízlést, ha az fejbe verné
egy Birkin táskával – vágtam rá védekezően.
– A ruha azt jelenti, hogy van valahol egy nagybátyám? – kérdezte a
lány az alsószoknya- és csipkekupacra biccentve, amiben egyszer
valódi tündérhercegnőnek éreztem magam, most viszont csak
ostobának tűntem tőle.
– Nem – feleltem határozottan.
Knox felvonta a szemöldökét.
– Egyszerűen elhatároztad, hogy magaddal viszel egy menyasszonyi
ruhát az autós túrára?
–  Komolyan nem értem, neked mi közöd ehhez az egészhez –
mondtam Knoxnak.
– Úgy van megcsinálva a haja, mintha valami puccos helyre készült
volna – töprengett Waylay hangosan, miközben engem bámult.
 – Tényleg úgy néz ki, Way – értett egyet Knox, ahogy szórakozottan
keresztbe fonta karját a mellkasán.
Nem tetszett, ahogy összefogtak ellenem.
–  Ne a hajammal meg a ruhámmal foglalkozzunk, hanem inkább
azzal, hogy mit fogunk ezek után csinálni – javasoltam. – Waylay,
mondott valamit anyád arról, hogy hová megy?
A lány visszafordította tekintetét a képernyőre. Vállat vont.
– Nem tom. Csak annyit mondott, hogy ezentúl a te bajod vagyok.
Fogalmam sem volt, erre mit válaszoljak. Szerencsére semmit nem
kellett, mert a hangos kopogásra mindhárman a nyitott ajtó felé
fordultunk.
Az ott álló férfitól egy kicsit elakadt a lélegzetem. Knockemoutban
dögös férfiak teremnek. Az illető makulátlan, sötétkék egyenruhát és
nagyon fényes jelvényt viselt. Kellemes borosta hangsúlyozta ki
szögletes állkapcsát. A válla és a mellkasa szélesnek tűnt, míg a
csípője meg a dereka keskenynek. A haja majdnem szőke volt. Valami
ismerős dolgot véltem felfedezni a szemében.
– Knox! – szólalt meg.
– Nash. – A hangja pont olyan fagyos volt, mint a pillantása.
– Szia, Way – mondta az újonnan érkező.
Waylay biccentett a férfinak.
– Rendőrfőnök!
A férfi rám nézett.
–  Te kihívtad a rendőrséget? – vakkantottam Knoxra. A testvérem
szörnyű ember volt, és ezt határozottan meg fogom mondani neki is.
Azonban a zsaruk bevonása a helyzetbe túlontúl véglegesnek tűnt.
 4. FEJEZET

„NEM MARADSZ ITT.”

Naomi
– Ön biztosan Naomi – mondta a zsaru.
Lehet, hogy egy pánikroham közepén tartottam, de tetszett, ahogyan
barátságosan elnyújtotta a nevemet.
Knox nyilvánvalóan nem örült neki, mert hirtelen, széles terpeszben
közvetlenül elém állt izmos testével, és keresztbe fonta karját a
mellkasán.
– Az vagyok – válaszoltam, kilesve Knox mögül. A fajankó meg se
moccant, amikor megböktem a hátát.
A férfi Knoxra nézett, és bármit látott is az arckifejezésén, az mosolyt
csalt az arcára.
–  Én vagyok a rendőrfőnök a városban, de szólítson nyugodtan
Nashnek. Nagyon örülök a megismerkedésnek, Naomi. Sajnálom, hogy
ilyen körülmények között kell találkoznunk. Nem baj, ha felteszek
néhány kérdést?
– Ööö, oké – mondtam, és hirtelen azt kívántam, bár szántam volna
egy percet arra, hogy megmossam az arcomat és megfésülködjek.
Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy elmeháborodott zombi
koszorúslány.
–  Miért nem megyünk ki a parkolóba beszélgetni? – intett Nash a
fejével kifelé.
Waylay visszafordult a tévéhez, miközben a cukros üdítőt
kortyolgatta.
–  Persze. – Követtem a férfit a parkolóba, és meglepetten vettem
észre, hogy Knox csatlakozott hozzánk. Egyenesen Nash kocsijához
sétált, aminek oldalán a Knockemouti Rendőrkapitányság felirat
díszelgett, és ellenségesen nekitámaszkodott a motorháztetőnek.
–  Neked nem szükséges itt lenned a beszélgetésnél – közölte vele
Nash.
 Knox rávicsorgott.
–  Ha azt akarod, hogy elmenjek, saját kezűleg kell eltávolítanod
innen.
– Bocsánat. Egész reggel így viselkedett – magyaráztam Nashnek.
– Drágám, egész életében ilyen volt – vágta rá a rendőrfőnök.
Csak akkor esett le a tantusz, amikor hasonlóan mogorva pillantást
vetettek egymásra.
– Testvérek, igaz?
– Nem mondod – motyogta Knox.
– Persze – válaszolta Nash, majd rám villantotta az ezer megawattos
vigyorát. – Én vagyok a jobb testvér.
– A kurva életbe, csak tedd a dolgodat – mondta Knox.
–  Ó, bezzeg most azt akarod, hogy végezzem a munkámat.
Elhiheted, mennyire össze vagyok zavarodva, mivel…
–  Uraim – szóltam közbe. Gyorsan elindultunk a lejtőn, ami sehova
nem vezetett. Nem volt energiám megszüntetni a testvérek között lévő
feszültséget, ráadásul ennél fontosabb problémáink is voltak. – Nem
akarom átlépni a hatáskörömet, de rátérhetnénk az ikertestvéremre? –
javasoltam.
– Remek ötlet, Naomi – felelte Nash, miközben kacsintva elővette a
noteszét.
Knox felmordult.
–  Hadd vegyem fel a vallomását, aztán kitaláljuk, mi legyen a
következő lépés.
Egy férfi, akinek van terve, és képes mosolyogni. Határozottan
kellemesebb társaság volt, mint a testvére.

∞
–  AZT
ÁLLÍTJA, egyszerűen birtokba vehetek egy emberi lényt? –
kérdeztem néhány perccel később. Tényleg szükségem lett volna még
kávéra. A kognitív képességeim gyorsan merültek.
– Nos, én nem nevezném „birtokba vételnek”. Azonban Virginiában a
rokoni gyámság lehetővé teszi a gyermekek számára, hogy a
családtagjaikkal éljenek, amikor nem lehetnek a szüleikkel.
Talán csak képzeltem, de azt hiszem, a két testvér óvatos pillantást
vetett egymásra.
– Szóval én leszek Waylay gyámja?
Túl gyorsan történt minden. Az egyik másodpercben arra készültem,
hogy oltár elé álljak. A következőben meg hirtelen az én feladatom lett,
hogy egy tizenegy éves idegen jövőjéről döntsek.
Nash beletúrt sűrű hajába.
– Átmenetileg. Ön nyilvánvalóan stabil, egészséges felnőtt.
– Mi van, ha nem vagyok az? – faggattam.
–  A Gyermekvédelmi Szolgálat nevelőszülőknél fogja elhelyezni
Waylay-t. Ha nem bánja, hogy néhány hétig a városban kell maradnia,
amíg elsimítjuk a dolgokat, a hatóságok nem akadályozzák meg, hogy
Waylay önnel lakjon. És ha minden jól alakul, akár véglegessé is teheti
ezt a helyzetet.
– Oké. – Idegesen megtöröltem a kezemet a nadrágomban. – Mit kell
elsimítanunk? – tettem fel a kérdést.
– Elsőként muszáj lesz kiderítenünk, hogy miben sántikál a testvére,
és hogy ez mit jelent a gyámságra nézve.
Nagy bajban vagyok. Pénzre van szükségem, Naomi.
Az ajkamba haraptam.
– Tegnap este felhívott. Azt állította, hogy segítségre van szüksége,
és megkért, hogy hozzak pénzt neki. Ön szerint tényleg bajba
keveredett? Veszélyben van?
–  Mit szólna ahhoz, ha ön Waylay-re koncentrálna, én pedig majd
foglalkozom az ikertestvérével – tanácsolta Nash.
Értékeltem az ötletet, de tapasztalataim szerint kizárólag akkor
lehetek elégedett a mocsok feltakarításával, ha saját kezűleg végeztem
el.
– Hoztál neki pénzt? – kérdezte Knox, ahogy engem méregetett.
A lábamra szegeztem a tekintetemet, mert hülyén éreztem magam,
és zavarban voltam. Több eszem is lehetett volna.
– Igen.
– Megszerezte?
Nash arcára koncentráltam, mivel ő barátságosabb volt.
–  Azt hittem, okos vagyok. A felét a kocsiba tettem, a másik felét
pedig a bőröndömbe.
Nash együttérzőnek tűnt, Knox azonban motyogott valamit az orra
alatt.
–  Nos, azt hiszem, jobb, ha visszamegyek a szobába, és rendesen
bemutatkozom az unokahúgomnak – jegyeztem meg. – Kérem,
tájékoztasson a fejleményekről.
– Nem maradsz itt.
A bejelentés Knoxtól érkezett.
Feltartottam a kezemet.
 –  Ha annyira zavar a jelenlétem, miért nem mész el egy hosszú
vakációra? – kérdeztem.
Ha egy tekintet képes lenne felforralni a vért, az enyémből már
magma lenne.
– Nem maradsz itt – ismételte meg. Ezúttal a vékony ajtóra mutatott,
aminek széttörték a zárját.
Ó. Hát erről van szó.
–  Biztos kitalálok valami megoldást – feleltem vidáman. –
Rendőrfőnök…
– Tegeződjünk, szólíts Nashnek – javasolta.
Knox úgy nézett ki, mint aki legszívesebben beleverte volna a
testvére fejét az egyébként is megrongált ajtóba.
– Nash – egyeztem végül bele a tegezésbe, és elővettem a bűbájos
énemet. – Tudnál javasolni olyan helyet, ahol Waylay-jel
megszállhatunk néhány éjszakára?
Knox elővette a telefonját, és mogorván meredt a képernyőre,
miközben az ujjaival hevesen pötyögött rajta.
–  Elvihetlek titeket Tinához. Nem épp otthonos a hely, de kevésbé
valószínű, hogy betör oda, és tönkreteszi a saját cuccait – ajánlotta
Nash.
Knox zsebre tette a mobilját. Rám szegezte a tekintetét, és volt
valami beképzeltség az arckifejezésében, amitől irracionálisan bosszús
lettem.
–  Ez nagyon kedves tőled. El sem tudom mondani, mennyire hálás
vagyok a segítségedért – mondtam Nashnek. – Biztos, hogy Knoxnak
jobb dolga is van, minthogy még több időt töltsön a közelemben.
– Örömmel segítek – állította Nash.
–  Összepakolom, ami megmaradt a holmimból, és szólok Waylay-
nek, hogy hova megyünk – határoztam el, aztán elindultam a szobába.
Bár megkönnyebbültem, hogy végre sikerült megszabadulnom a
mogorva, tetovált Knoxtól, az érzést gyorsan elűzte egy mennydörgő
robaj.
Egy téli álomra készülő medve méreteivel vetekedő férfi száguldott
végig az úton a motorján, de olyan nyaktörő sebességgel, hogy az
határozottan meghaladta a sebességkorlátozást.
– A francba Harvey-val – motyogta Nash.
–  Gondolom, jobb, ha elkapod – szólalt meg Knox, és továbbra is
beképzeltnek tűnt.
Nash a testvérére bökött az ujjával.
 –  Később beszélünk – ígérte, viszont nem látszott túl boldognak
emiatt.
– Siess, ha be akarod tartatni a törvényt – válaszolta Knox.
Nash visszafordult hozzám.
– Naomi, sajnálom, hogy itt kell hagyjalak. Keresni foglak.
Knox ellenségesen integetett, miközben a testvére beszállt az
autóba, és szirénázva, villogó fényekkel a gyorshajtó nyomába
szegődött.
Ismét magamra maradtam Knoxszal.
– Semmi közöd a kedves és udvarias fuvarom eltűnéséhez, ugye?
– Miért lenne?
–  Hát, biztos nem azért, hogy még több minőségi időt tölts együtt
velem.
–  Gyerünk, Százszorszép – mondta. – Pakoljuk össze a cuccodat.
Elviszlek téged meg Way-t Tinához.
– Jobban örülnék, ha nem taperolnád össze a cuccomat – jegyeztem
meg gőgösen. A hatást elrontotta a nem túl nőies ásításom. Alig bírtam
talpon maradni, és csak remélni mertem, hogy képes leszek kitartani,
amíg megszabadulok a vikingtől, mielőtt elájulok a kimerültségtől.
 5. FEJEZET

PETRÓLEUM ÉS SZUNDIKÁLÁS
Naomi
Hillside Acres inkább hasonlított egy hangulatos táborhelyre, mint
lakókocsiparkra. Gyerekek játszottak egy kicsi, szépen karbantartott,
füves területen, ami egyelőre nem esett áldozatul a hosszú, virginiai
nyárnak. A mobilotthonokat kerítések és zöldségeskertek vették körbe.
A kreatív színhasználat és a kényelmes teraszok tovább növelték a hely
szépségét.
Aztán ott volt Tina otthona.
Egy kisebb lakókocsi állt a park hátsó sarkában. A bézsszínű doboz
erősen jobbra dőlt, mintha hiányzott volna az egyik támasztéka. A gaz,
ami áttört a beton repedésein, a térdemig ért.
Az út túloldalán álló lakókocsinak aranyos fedett verandája volt, amit
fényfüzérekkel és lógó növényekkel díszítettek. Tináénak összetákolt
salaktégla lépcsője, ami egy rozsdás bejárati ajtóhoz vezetett. Az
említett ajtó csálén állt.
Knox megint mogorva lett. De kivételesen nem rám haragudott.
Hanem az ajtóra tűzött papírra. Kilakoltatási felszólítás.
–  Maradjatok itt – utasított anélkül, hogy rám vagy Waylay-re nézett
volna.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy idegesítsen, ahogy a Macsó Férfi
belép a lakókocsiba.
Waylay türelmetlenül nézett rám.
– Rég elment. Ide hamarabb tört be, mint a motelbe.
Reflexszerűen nyújtottam ki felé a kezemet, és átöleltem a vállát.
Waylay hátraugrott, és úgy nézett rám, mintha megpróbáltam volna
bántani.
Emlékeztető magamnak: nem szabad elsietnem az érzelmeim fizikai
kimutatását.
– Ööö, akkor ti hol szálltatok meg?
 Waylay vállat vont.
–  Az elmúlt két éjszakát egy barátomnál töltöttem. A szülei nem
bánják, ha egy gyerek ott marad vacsorára. Nem tom, anya hol aludt.
Tinára kizárólag akkor lehetett azt mondani, hogy „felelősségteljes”,
amikor eljátszott engem az évek folyamán. Ennek ellenére elrettentem
attól, ahogyan a testvérem a szülői feladatokhoz állt.
– Tiszta a terep! – kiáltotta Knox bentről.
– Mondtam. – Waylay felszökkent a lépcsőn, én pedig követtem.
A lakókocsi belülről rosszabb volt, mint kívülről.
A szőnyeg elhasználódott az ajtó előtt, így hosszú, gubancos szálak
meredeztek belőle minden irányba. Dönthető fotel állt szemben egy
olcsó, fából készült tévéállvánnyal, amelynek poros tetején kirajzolódott
egy tévétalp körvonala. Észrevettem előtte egy kicsi, rózsaszín
babzsákot is.
–  Elvitte a tévét. De eldugtam a távirányítót, amikor nem figyelt –
jelentette be büszkén Waylay.
– Szép munka, kölyök – dicsérte meg Knox, összeborzolva a haját.
Nagyot nyelve otthagytam őket a nappaliban, és bedugtam a fejem a
piszkos konyhába.
A szekrények tartalmát egy szemeteszsákba ürítették a zöld linóleum
közepén. Több doboz müzlit, konzervlevest és régen kiolvadt
fagyasztott pizzát láttam ott. Semmi zöldség.
A lakókocsi mindkét végén egy-egy hálószoba volt. Az egyikben a
franciaágy mindkét oldalán hamutálat láttam. Függöny helyett vékony
lepedőt szegeltek a falra, hogy kizárja a napfényt. A szekrény és a
komód nagyrészt üres volt. Minden a padlón landolt, vagy kicipelték az
ajtón. Ösztönösen az ágy alá néztem, és két üres bourbonös üveget
találtam alatta.
Van, ami soha nem változik.
–  Vissza fog jönni – szólalt meg Waylay, ahogy bedugta a fejét a
helyiségbe.
– Tudom – értettem egyet. Viszont a kislány azt nem sejtette, hogy a
látogatások között néha évek teltek el.
– A szobám a túloldalon van, ha szeretnéd megnézni – mondta.
– Szeretném, ha nem baj.
Becsuktam Tina lehangoló szobájának ajtaját, és követtem az
unokahúgomat a nappalin keresztül. A fáradtságtól égett a szemem.
– Hol van Knox? – kérdeztem.
 –  Kint beszélget Mr. Gibbonsszal. Ő a főbérlő. Anya baszott sok
lakbérrel tartozik neki – felelte, ahogy a silány minőségű, kamu
faajtóhoz kísért. Kézzel írt tábla hirdette, hogy „BELÉPNI
TILOS”, a feliratot
csillámporral és a rózsaszín négyféle árnyalatával készítették el.
Eldöntöttem, hogy majd később leszidom a csúnya beszédért, amikor
nem leszek annyira álmos, hogy állva is el tudnék aludni.
Waylay szobája kicsi, de rendezett volt. Az ágyára szép, rózsaszínű
plédet terített. Egy düledező könyvespolcon néhány könyv sorakozott,
de főleg színes kosarakba pakolt hajbavalókat láttam rajta.
Lehetséges volna, hogy Waylay Witt csajos lány?
Leült az ágyára.
– Szóval? Mit csinálunk?
–  Nos – kezdtem vidáman. – Tetszik a szobád. Ami a lakás többi
részét illeti, azt hiszem, kezdhetünk vele valamit. Egy kis takarítás,
rendszerezés… – Benzin meg egy doboz gyufa kellene neki.
Knox úgy somfordált be a szobába, mint egy mérges oroszlán az
állatkertbe. Túl sok helyet foglalt, és elszippantotta az oxigén nagy
részét.
– Szedd össze a cuccodat, Way.
– Ó. Mindet? – kérdezte.
Kurtán biccentett.
– Mindet. Naomi!
Megfordult, és kimasírozott a helyiségből. Éreztem, hogy reng a
lakókocsi a súlya alatt.
–  Szerintem ez azt jelenti, hogy utána kell menned – jegyezte meg
Waylay.
– Igen. Persze. Oké. Mindjárt visszajövök.
Odakint találtam rá, csípőre tett kézzel, mérgesen meredt a
kavicsokra.
– Valami baj van?
– Kurvára nem fogtok itt maradni.
Hirtelen túl fáradt lettem ahhoz, hogy talpon maradjak, ezért
nekitámaszkodtam a lakókocsi alumíniumoldalának.
–  Nézd, Knox. Hullafáradt vagyok. Ezer éve nem aludtam. Idegen
helyen vagyok egy rendkívül furcsa helyzetben. Ráadásul odabent vár
egy kislány, akinek szüksége van valakire. Legnagyobb
szerencsétlenségére, az a valaki én vagyok. Kárpótoltál a
bunkóságodért azzal, hogy ingyen fuvarozgattál minket. Most már
abbahagyhatod ezt a macsó hülyeséget. Nem kértem a segítségedet.
Úgyhogy szabadon távozhatsz. Nekem el kell kezdenem takarítani.
Szó szerint és átvitt értelemben is.
– Befejezted? – vakkantotta.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy dühbe guruljak.
– Igen. Kábé.
– Jó. Akkor vonszold a hátsódat a kocsiba. Nem maradtok itt.
– Komolyan beszélsz?
–  Nem fogtok egy olyan motelben megszállni, ahol kartonpapírból
van az ajtó, ahogy egy fertőző betegségekkel teli lakókocsiban sem,
amibe betörtek. Ráadásul… – Abbahagyta a tirádáját, hogy letépje a
kilakoltatási felszólítást az ajtóról. – Ez a hely már nem Tináé. Legálisan
nem maradhattok itt. Nem engedhetem, hogy megpróbáljátok.
Megértetted?
Ez volt a leghosszabb beszéd, amit a jelenlétemben mondott, és
őszintén nem maradt energiám, hogy válaszoljak rá.
De nem is várta.
– Szóval vonszold a hátsódat a kocsiba.
–  És utána mi lesz, Knox? – Ellöktem magam a lakókocsitól, és a
levegőbe emeltem a kezemet. – Mi a következő lépés? Te tudod? Mert
nekem fogalmam sincs, és ez halálra rémít.
–  Tudok egy helyet, ahol megszállhattok. Biztonságosabb, mint a
motel. Tisztább, mint ez a szemétdomb.
– Knox, nincs nálam a pénztárcám. Sem a csekk-könyvem. Nincs se
telefonom, se laptopom. Ráadásul tegnap a munkámat is elveszítettem.
Hogy fizessem ki… – Be se tudtam fejezni a mondatot. A kimerültség
és a kétségbeesés maga alá temetett.
Szitkozódva túrt bele a hajába.
– El fogsz aludni állva.
– Tehát? – kérdeztem mogorván.
Egy hosszú pillanatig keményen méregetett.
– Százszorszép, szállj be a kocsiba.
–  Segítenem kell Waylay-nek pakolni – vitatkoztam. – Plusz át kell
néznem bent a szemetet, hátha találok valami fontos iratot. Biztosítási
papírokat, születési anyakönyvi kivonatot, iskolai feljegyzéseket.
Knox tett egy lépést előre, én pedig hátrálni kezdtem. Addig jött
felém, amíg a hátam neki nem ütközött az autójának. Kinyitotta az
anyósülés felőli ajtót.
– Gibbons értesít, ha talál valami fontosat.
 – De nem kellene nekem is beszélnem vele?
–  Én már beszéltem. Nem először kerül ilyen helyzetbe, ráadásul
nem rossz arc. Megtartja a fontos papírokat, amiket a bérlői
hátrahagynak, és tudja, mit kell keresnie. Telefonálni fog, ha talál
valamit. Most. Pedig. Szállj. Be. A. Kocsiba.
Felmásztam az ülésre, és próbáltam a többi dologra gondolni, amit
meg kell csinálnom.
– Way – vakkantotta Knox.
– Jesszus. Nem kell így ordibálni! – Waylay egy hátizsákkal a hátán
jelent meg az ajtóban, és két szemeteszsákot tartott a kezében.
Összeszorult a mellkasom. Az egész élete, a kincsei belefértek két
szemeteszsákba. Ráadásul nem is a jó fajtába, aminek kötözője van.
Knox elvette tőle a zsákokat, és feltette a kocsija platójára.
– Induljunk.

∞
CSENDBEN
UTAZTUNK, és mint kiderült, ha nem beszélgettem vagy
veszekedtem épp Knoxszal, nem maradt energiám ébren maradni.
Hirtelen tértem magamhoz, amikor a kocsi megrándult. Egy földúton
hajtottunk, ami a fák között kanyargott. A gallyak ernyőként borultak
fölénk. Fogalmam sem volt, hogy most aludtam el, vagy már egy órája
utaztunk.
Amikor eszembe jutott a jelenlegi helyzetem, hátrafordultam, és
megkönnyebbültem, ahogy megláttam Waylay-t a hátsó ülésen egy
fehér kupac mellett, ami a menyasszonyi ruhám volt.
Visszafordulva Knoxhoz nagyot ásítottam.
–  Fantasztikus. A semmi közepére viszel minket, hogy ott végezz
velünk, ugye?
Waylay kuncogott mögöttem.
Knox makacsul hallgatott, miközben a földúton döcögtünk.
– Hűha! – kiáltotta Waylay, mire kinéztem a szélvédőn.
Egy széles patak csordogált az út mellett, mielőtt bekanyarodott az
erdőbe. Előttünk a fák megritkultak, és észrevettem, hogy mi nyűgözte
le annyira az unokahúgomat. Egy hatalmas faház volt széles
verandával, amely körbeölelte a földszint egyik felét.
Knox elhajtott a ház mellett.
– De kár – motyogta Waylay az orra alatt, amikor továbbmentünk.
A következő kanyar után észrevettem egy kis kunyhót a fák között.
– Ez az én házam – kezdte Knox. – Az pedig a tiétek.
 Azon túl egy mesebeli házikót láttam meg. Fenyőfák tornyosultak
fölé, árnyékot adva a nyári nap melege elől. A fehér deszkás külső
igazán elbűvölő volt. A kis veranda vidám kék pallókkal hívogató.
Imádtam.
Knox rákanyarodott a rövid kavicsos felhajtóra, aztán leállította a
motort.
– Menjünk – szólalt meg, ahogy kiszállt az autóból.
– Gondolom, megérkeztünk – suttogtam Waylay-nek.
Mindketten kiszálltunk a kocsiból.
Itt hűvösebb volt, mint a városban. Csendesebb is. A motorok és a
közlekedés zaját felváltotta a méhecskék zümmögése és egy távoli
repülőgép zúgása. A közelben egy kutya ugatott. Hallottam a patakot,
ahogy a susogó fák között csordogált valahol a kunyhó mögött. A meleg
szellő a virágok, a föld és a nyári napsütés illatát hozta magával.
Tökéletes volt. Túl tökéletes egy szökött menyasszonynak, akinél
nincs pénztárca.
– Ööö, Knox?
Nem foglalkozott velem, felvitte Waylay zsákjait meg az én
bőröndömet a verandára.
–  Itt fogunk maradni? – kérdezte Waylay, miközben az ablakra
szorította az arcát, hogy belessen a kunyhóba.
–  Poros, és valószínűleg dohszag van bent – jegyezte meg Knox,
miközben kinyitotta a szúnyoghálót, és elővette a kulcsait. – Egy ideje
nem használta senki. Biztosan ki kell nyitnotok az ablakokat.
Szellőztetni.
Miért volt nála egy olyan kunyhó kulcsa, ami a kedvenc tündérmesém
lapjairól került ide? Ráadásul elkezdtem azon gondolkodni, hogy
mennyi lakbért és kauciót fogok ezért fizetni.
– Knox! – próbálkoztam ismét.
Kinyitotta az ajtót, és hirtelen egy bájos nappali fapadlóján találtam
magam, ahol egy icipici kőkandalló is volt. Régi, redőnyös íróasztalt
zsúfoltak az emeletre vezető lépcső és a kabátszekrény alkóvjába. A
hatalmas ablakokon keresztül rengeteg fény áradt a kunyhóba.
–  Most komolyan. Itt maradhatunk? – kérdezte Waylay, és a
szkeptikussága tükrözte az enyémet.
Knox ledobta a cuccainkat a lépcső lábánál.
– Igen.
Waylay egy pillanatig némám bámult, aztán vállat vont.
– Akkor szétnézek az emeleten.
 –  Várj! Vedd le a cipődet – szóltam rá, mert nem akartam, hogy
felvigye a koszt.
Waylay a piszkos cipőjére nézett. A bal cipője orra kilyukadt, a jobb
fűzőjére pedig egy rózsaszín szívecskét tűzött. Eltúlzott bosszúsággal
levette a cipőjét, és felvitte magával az emeletre.
Knox elmosolyodott, ahogy figyeltük a távozó alakját, miközben
Waylay igyekezett eljátszani, hogy egyáltalán nem izgatott vagy
kíváncsi.
– A francba, Viking! – Részegítő volt a gondolat, hogy a következő
néhány hetet egy képeslapra illő kunyhóban töltsem távol a zűrzavartól,
amit hátrahagytam. A francba, micsoda rendet tudtam volna tenni az
életemben, miközben kint ülök a hátsó teraszon, és a csordogáló
patakot kémlelem. Ha megengedhettem volna magamnak.
–  Most meg mi bajod? – tette fel a kérdést miközben belépett a
babaház méretű konyhába, és kinézett az ablakon a mosogató fölött.
– Úgy érted: „Mi a baj, Naomi?” Nos, megmondom én neked, Knox.
Waylay izgatott a kunyhó miatt, pedig azt sem tudom, hogy
megengedhetem-e magunknak. Csalódni fog, azok után, hogy
elhagyták. Mi lesz, ha ma este mégis a motelben kötünk ki?
– Nem mentek vissza a motelbe.
– Mennyi a lakbér? – kérdeztem az ajkamba harapva.
Elfordult a kilátástól, és nekitámaszkodott a konyhapultnak, de
közben mérgesnek tűnt.
– Fogalmam sincs.
– Kulcsod van a kunyhóhoz, de nem tudod?
– A lakbér kérdéses – válaszolta Knox, ahogy kinyújtotta a kezét, és
letörölte a port egy régi, fehér hűtőről.
– Mitől függ?
Megrázta a fejét.
– Kitől.
– Rendben, kitől?
– Liza J.-től. Ő az új főbérlőd.
Az új főbérlőm?
–  Egyáltalán tudja ez a Liza J., hogy itt vagyunk? – Észre sem
vettem, hogy ösztönösen közelebb mentem hozzá, amíg a lábujjam
hegye a bakancsát nem súrolta. Kékesszürke szemével engem
méregetett, amitől olyan érzésem támadt, mintha nagyító alatt lettem
volna.
 –  Ha eddig nem jött rá, akkor hamarosan tudni fogja. Egy kissé
goromba, de meg lehet puhítani – árulta el, miközben mélyen a
szemembe nézett. Túl fáradt voltam mindenhez, ezért csak a pillantását
tudtam viszonozni.
–  Elosztottam a szobákat – kiáltotta Waylay az emeletről,
félbeszakítva a szempárbajunkat.
– Minden oké köztünk? – kérdezte Knox halkan.
– Nem! Nem oké. Azt se tudom, hol vagyunk, vagy hogyan juthatunk
vissza a városba. Errefelé van Uber? És medvék?
Elvigyorodott, mire éreztem, hogy elvörösödök. Úgy bámult, ahogy
illedelmes társaságban nem szokás.
– Vacsora – jelentette ki.
–  He? – kérdeztem vissza kifinomult stílusban. Tudtam, hogy nem
randira akar elhívni. Főleg, hogy egész reggel utálkoztunk.
– Hétkor. A nagy házban az út elején. Ott lakik Liza J. Találkozni akar
majd veletek.
–  Ha nem tudja, hogy ő a főbérlőm, biztosan nem vár minket
vacsorára – mutattam rá.
– Vacsora. Hétkor. Addigra várni fog benneteket.
Egyáltalán nem tetszett ez a fajta meghívás.
–  Mit vigyek? Hol van a legközelebbi bolt? Szereti a bort? – Az
ajándék nem pusztán udvarias gesztus volt… Ebben az esetben a jó
első benyomást alapozta volna meg.
Knox vigyorgott, mintha szórakoztatta volna a nyomorom.
–  Menj aludni, Naomi. Aztán gyere el vacsorázni Liza J.-hez. –
Sarkon fordult, és az ajtóhoz indult.
– Várj!
Utánaszaladtam, de csak a verandán értem utol.
– Waylay-nek mit mondjak?
Fogalmam sem volt, honnan tört fel belőlem a kérdés, ráadásul
hallottam a pánikot a hangomban. Nem szoktam ijedezni. Csodákra
voltam képes nagy nyomás alatt.
– Hogy érted, hogy mit mondjál neki?
– Mit mondjak neki az anyjáról meg arról, hogy miért vagyunk itt?
– Áruld el az igazat.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mi az igazság.
Elindult lefelé a lépcsőn, nekem pedig ismét összeszorult a torkom a
rettegéstől. Az egyetlen férfi, akit ismerek ebben a városban, magamra
akar hagyni egy gyerekkel, akiről semmit nem tudok, ráadásul nincs
autóm, amivel közlekedhetnék, és a cuccaimból is csupán az maradt
meg, amit a szemét ikertestvérem nem lopott el tőlem.
– Knox!
Ismét megállt, káromkodott.
– Jézusom, Naomi. Mondd meg neki, hogy az anyja itt hagyta veled,
te pedig alig várod, hogy megismerd. Ne tedd a szükségesnél
bonyolultabbá a helyzetet.
– Mi lesz, ha megkérdezi, mikor jön vissza Tina? Mi történik, ha nem
akar velem maradni? Ó, istenem! Hogy érjem el, hogy hallgasson rám?
Visszasétált a verandára, behatolt a személyes terembe, aztán
olyasmit csinált, amit soha nem gondoltam volna.
Mosolygott. Fültől fülig érő, bugyiledobó, száz megawattos mosolyt
villantott rám.
Szédülni kezdtem, kimelegedtem, és mintha elfelejtettem volna,
hogyan kell megmozdulni.
– Hűha – suttogtam.
– Mi hűha? – kérdezte.
–  Ööö… mosolyogtál. És komolyan, ez hűha volt. Fogalmam sem
volt, hogy így tudsz kinézni. Mármint, eleve… – Kínosan legyintettem a
teste előtt. – Tudod. De aztán ráteszel egy lapáttal azzal a mosollyal, és
szinte emberinek tűnsz.
Eltűnt a mosolya, és visszatért az arcára az ismerős bosszankodás.
–  Jézusom, Százszorszép. Aludj egy kicsit! Úgy hablatyolsz, mint
valami idióta.
Nem vártam meg, hogy elhajtson. Inkább bementem a kunyhóba, és
becsuktam az ajtót.
– Most mi a francot fogok csinálni?

∞
AZONNAL
KIMENT
AZ
ÁLOM
A
SZEMEMBŐL, és a nyomában nem maradt más,
csupán a kába, ijedt zavarodottság.
Hason feküdtem egy matracon, és az egyik kezemben még mindig
egy súrolókefét szorongattam. A szoba lassan fókuszba került, ahogy a
szemem és az agyam visszatért az élők világába.
Warner. Grr.
Tina. Áh.
Kocsi. A francba.
Waylay. Atyaég.
Kunyhó. Imádnivaló.
 Knox. Morgós, szexi, szörnyű, mégis segítőkész.
Miután sikerült helyretennem magamban az elmúlt huszonnégy óra
történéseit, felültem a matracon.
A szoba kicsi volt, de aranyos, mint a kunyhó többi része. Fehérre
festett, faburkolatú falak, antik, sárgaréz ágy. Egy magas komód állt az
ággyal szemben, a csobogó patakra néző ablak alatt pávakékre festett
kis asztal. Hallottam, hogy valaki a földszinten dúdol, és hirtelen
eszembe jutott.
Waylay!
– A francba – motyogtam, és felugrottam. Az első napom gyámként,
erre máris ki tudja, meddig magára hagytam az új pártfogoltamat.
Elrabolhatta volna az anyja, vagy halálra marcangolhatta volna egy
medve, miközben én az igazak álmát aludtam délután.
Béna vagyok, döntöttem el, ahogy leszaladtam a lépcsőn.
– Jézusom. Nehogy kitörd a nyakad, vagy ilyesmi.
Waylay a konyhaasztalnál ült, és a csupasz lábát lóbálta, miközben
egy mogyoróvajas-lekváros szendvicsnek látszó dolgot rágcsált. A
fehér kenyér vastag volt, és annyi lekvárt kent rá, hogy a látványától is
azonnal kilyukadt az ember foga.
– Kávé – nyögtem ki rekedten.
– Ember, úgy nézel ki, mint egy zombi.
– Zombi akar kávé.
– Üdítőt a hűtőben találsz.
Be kellett érnem az üdítővel. Odabotorkáltam a hűtőhöz, és
kinyitottam. Félig már megittam a Pepsit, mire eljutott a tudatomig, hogy
étel volt a hűtőben.
– Honnan kaja? – faggattam rekedten. Nehezen ébredtem a délutáni
szunyókálásból. Reggelente olyan energikus voltam, mint egy cukor-
túladagolásos óvodáscsoport. De a délutáni szunyókálás után nem
voltam szép látvány. És koherens gondolkodásra sem voltam képes.
Waylay hosszú pillantást vetett rám.
– Azt akarod kérdezni, hogy honnan van az étel?
Felemeltem az ujjamat, és megittam az üdítő maradékát.
– Igen – sóhajtottam végül, ahogy a hideg koffein és cukor a torkomat
marta. – Azt. – Elhallgattam, hogy nem túl nőiesen böfögjek. –
Bocsánat.
Waylay vigyorgott.
– Nash rendőrfőnök megkért egy hölgyet, hogy vásároljon be nekünk,
amíg te az ágyadra csorgattad a nyáladat.
 Száraznak éreztem a szemgolyómat, ahogy pislogtam. A rendőrfőnök
intézett ételt, mivel én eszméletlen voltam, és így nem tudtam ellátni az
unokahúgomat. Ma nem fogok gyámi aranyérmet szerezni.
– Basszus – motyogtam.
– Nyugi – csillapított Waylay, ahogy nagyot harapott a szendvicséből.
– Van édesség meg csipsz is.
Muszáj volt visszakapaszkodnom a felelősségteljes felnőtt
kategóriába, mégpedig minél gyorsabban.
–  Szükségünk lesz egy listára – döntöttem el, miközben
megdörzsöltem a szememet. – Ki kell derítenünk, milyen messze
vagyunk a civilizációtól, hogyan jutunk el oda, és mire lesz szükségünk
a következő egy-két napban.
Kávé. Határozottan kellett a kávé.
–  Alig egy kilométerre vagyunk a várostól – válaszolta Waylay.
Lekváros lett az álla, és azon kívül, hogy úgy nézett rám, mintha azt
üzenné, „holdkóros a nagynéném”, imádnivalóan gyermeki volt a
külseje. – Miért sebes a karod meg a térded?
A bőrömre pillantottam.
– Kimásztam egy templom pincéjének ablakán.
– Király. Szóval bemegyünk a városba?
– Igen. Csak szét kell néznem a konyhában – határoztam el, ahogy
megkerestem a megbízható noteszemet és tollamat.
Kávé.
Étel.
Jármű?
Munka?
Új életcél?
– Elvihetjük a bicikliket – szólalt meg Waylay.
– Bicikliket? – ismételtem meg.
–  Igen. Liza J. hozta őket. Azt mondta, hogy el kell ma mennünk
hozzá vacsorára.
–  Találkoztál a főbérlőnkkel? – visítottam. – Ki járt még itt? A
polgármester? Pontosan mennyit aludtam?
Elkerekedett a szeme, és nagyon komoly lett.
– Naomi néni, két teljes napig aludtál.
– Tessék?
– Csak szívatlak. Egy órát aludtál – mondta vigyorogva.
– Nagyon vicces. Ezért kelbimbót és répát fogok venni.
– Pfuj – mondta elfintorodva.
 – Megérdemled, okoska. Most pedig csinálj nekem egy szendvicset,
amíg elkészítem a listát.
–  Rendben. De csak akkor, ha megfésülködsz és megmosod az
arcod, mielőtt nyilvános helyre megyünk. Nem akarom, hogy valaki
meglásson a zombi nénikémmel.
 6. FEJEZET

SPÁRGA ÉS LESZÁMOLÁS
Naomi
Ebben a percben az időeltolódás miatt kábultan kellene rónom Párizs
utcáit a nászutamon. Ehelyett egy ősrégi bicikli kormányába
kapaszkodva épp mindent megtettem, nehogy orra essek.
Évek óta nem tettem biciklire a hátsómat. A kavicsos út minden
göröngyétől összekoccantak a fogaim, és megsajdultak a lányos
testrészeim. Egyetlenegy alkalommal sikerült rábeszélnem Warnert,
hogy kipróbáljuk a tandembiciklit a tengerparton, és akkor is szinte
azonnal beleborultunk a bokorba a kölcsönző előtt.
Warner nem volt lenyűgözve.
Tulajdonképpen rengeteg dolog lelombozta III. Warner Dennisont.
Olyasmik, amikre jobban oda kellett volna figyelnem.
A fák elsuhantak mellettünk, ahogy a szúnyogokkal és párával teli
levegőben tekertünk. Izzadságcseppek gördültek végig a gerincemen.
–  Jössz, vagy mi van? – kiáltotta Waylay, aki alaposan megelőzött.
Egy rozsdás fiúbiciklin ült, és a karja az oldala mellett lógott.
– Mi a második keresztneved? – ordítottam vissza.
– Regina.
–  Waylay Regina Witt, azonnal fogd meg a kormányt mindkét
kezeddel!
– Ó, ne már. Ugye, te nem olyan nagynéni vagy, aki utálja a mókát?
Gyorsabban pedáloztam, amíg utol nem értem.
–  Imádom a mókát – pihegtem, részben mert megsértett, de főleg
azért, mert kifulladtam.
Persze talán nem olyan lány voltam, aki elengedte a kormányt
biciklizés közben, vagy megszökött az ottalvós buliról, hogy egy fiúval
csókolózzon, vagy aki beteget jelentett, mert el akart menni egy
koncertre, de nem utáltam a mókát. Általában túl sok dolgom volt,
mielőtt eljutottam volna a mókáig.
 –  A város erre van – mondta Waylay balra biccentve az állával.
Annyira tinás volt ez a mozdulat, hogy a maradék szusz is kifogyott
belőlem.
A kavicsos utat felváltotta a sima aszfalt, és perceken belül
megpillantottam magunk előtt Knockemout szélét.
Egy másodpercre belevesztem a biciklizés nosztalgikus érzésébe. A
napfény az arcomat és a karomat sütötte, a meleg levegő a bőrömet
simogatta, és milliónyi rovar zümmögött a nyári forróságban. Én is
bicikliztem tizenegy éves koromban. Kalandra indultam a reggeli
tikkasztó hőségben, és nem mentem haza addig, amíg meg nem
éheztem, vagy elő nem bújtak a szentjánosbogarak.
Hatalmas lovastanyák terültek el a város szélén, amiket kerítéssel
vettek körbe, és smaragdzöld legelők tették még szebbé az egyébként
is lenyűgöző látványt. Szinte éreztem a vagyon és privilégium szagát.
Erről eszembe jutott Warner szüleinek countryklubja.
Négy, kopott farmerbe és bőrkabátba öltözött motoros száguldott el
mellettünk az úton, a járművek dübörgését a csontjaimban éreztem,
ahogy kiszabadultak a város fogságából.
Lovasok és motorosok. Egészen egyedi kombináció.
A tanyák eltűntek, és a helyüket takaros otthonok vették át rendezett
portákon, amik egyre közelebb és közelebb értek egymáshoz, amíg
rátértünk a főutcára. Nem volt nagy a forgalom. Ennek köszönhetően
most jobban oda tudtam figyelni a belvárosra, mint reggel. Láttam egy
gazdaboltot és egy ajándékboltot az autószerelő műhely mellett. Velük
szemben volt a vasbolt meg a kisállat-kereskedés, ahonnan ellopták a
Volvómat.
– Az élelmiszerbolt erre van – szólt hátra Waylay, miközben nagyobb
lendülettel kanyarodott balra, mint amit szükségesnek éreztem.
– Lassabban! – Nagyszerű. Alig fél napja van a gyámságom alatt, és
az unokahúgom máris ki fogja törni a fogát, mert arccal belehajt egy
stoptáblába.
Waylay nem foglalkozott velem. Végigsuhant az utcán, és megállt a
parkolóban.
A bevásárló listára fejben felírtam a bukósisakot, miközben követtem.
Miután letettük a biciklit a bejárat melletti tárolóba, elővettem a
borítékot, amit – szerencsére – a tamponos dobozban rejtettem el.
Percekkel azelőtt, hogy az oltár elé kellett volna sétálnom, anya adott
nekem egy készpénzzel teli üdvözlőkártyát.
 Ez lett volna a nászajándékunk. Költőpénz a nászútra. Jelenleg pedig
minden pénz, amihez hozzáférek, amíg nem csináltatok új kártyát a
lopott helyett.
Megborzongtam, amikor arra gondoltam, milyen sok pénzt költöttem
el ostoba módon a saját megtakarításomból egy olyan esküvőre, ami
elmaradt.
– Gondolom, nem vehetsz túl sok kelbimbót, mivel biciklivel jöttünk –
jegyezte meg Waylay elégedetten.
– Ezt gondold át újra, okoska – válaszoltam, rámutatva az ablakban
lógó táblára.
Házhozszállítás kérhető.
– Ó, basszus – nyögött fel.
– Szóval vehetünk egy kamionnyi zöldséget – mondtam vidáman.

∞
– NEM.
– Hogy érted, hogy nem? – érdeklődtem, miközben meglengettem a
spárgát Waylay orra előtt.
– Spárgát nem – jelentette ki. – Zöld.
– Nem eszel zöld ételeket?
– Csak akkor, ha cukorból vannak.
Felhúztam az orromat.
– Muszáj zöldséget enned. A gyümölcsökkel mi a helyzet?
–  A pitét szeretem – felelte, miközben gyanakodva bökdöste a
mangót, mintha soha életében nem látott volna még ilyet.
– Mit szoktál általában vacsorázni az… anyáddal? – Fogalmam sem
volt, hogy Tina mennyire érzékeny téma, talán időről időre magára
hagyta Waylay-t, aki kénytelen volt úgy boldogulni, ahogy tudott. Úgy
éreztem, mintha vaksötétben arra kényszerítenének, hogy kitipegjek a
befagyott tóra. A jég előbb-utóbb be fog törni a talpam alatt, csak azt
nem tudom, hogy hol vagy mikor.
Felhúzta a vállát egészen a füléig.
– Nem tom. Ami a hűtőben volt.
– Maradékot? – kérdeztem reménykedve.
–  Sajtos tésztát és fagyasztott pizzát szoktam csinálni. Néha csirke
nuggetset – árulta el Waylay, aki megunta a mangót, és homlokráncolva
vette szemügyre a fejessaláta-kínálatot. – Vehetünk Pop-Tartsot?
Megfájdult a fejem. Aludnom kellene, és szükségem lesz még
kávéra. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
 – Talán. De előtte meg kell egyeznünk néhány egészséges ételben.
Egy kötényes férfi fordult be a sarkon. Udvarias mosolya azonnal
eltűnt, amikor meglátott minket. Összehúzott szemmel, fintorogva
nézett ránk, mintha belerúgtunk volna egy műanyag, világító kis
Jézusba egy szabadtéri betlehemijáték-jelenetben.
–  Helló! – üdvözöltem, és a szokásosnál barátságosabban
mosolyogtam rá.
Felmordult, aztán otthagyott minket.
Waylay-re pillantottam, de vagy nem vette észre a gyilkos tekintetet,
vagy immunis volt rá.
Ennyit a kedves déli vendéglátásról. Bár mi Észak-Virginiában
voltunk. Lehet, hogy itt nem volt érvényes a déli kedvesség. Vagy talán
a férfi most tudta meg, hogy a macskájának már csak egy hónapja van
hátra. Soha nem tudhatjuk, mások min mennek keresztül éppen.
Waylay-jel körbejártuk a boltot, és hasonló reakciókat tapasztaltam
más alkalmazottaktól, illetve vásárlóktól is. Amikor a húspultban álló nő
hozzám vágta a pulykamellsonkát, betelt a pohár.
Odasandítottam Waylay-re, aki a fagyasztó fölé hajolva leste a csirke
nuggetset.
–  Elnézést, új vagyok a városban. Megszegtem valamiféle bolti
etikettet, ami miatt felvágottal dobálnak?
–  Haha! Engem nem versz át, Tina Witt. Kifizeted a sonkát, vagy
megpróbálod megint a melltartódba tömni, mint a múltkor?
És megkaptam a választ a kérdésemre.
–  Naomi Witt vagyok. Tina ikertestvére, és Waylay nagynénje.
Biztosíthatom, hogy soha nem dugtam felvágottat a melltartómba.
–  Hülyeség. – A szája köré tette a kezét, mintha egy
hangosbemondóba beszélne. – Te meg a kölyköd semmirekellő bolti
szarkák vagytok.
A konfliktuskezelő képességeim arra korlátozódtak, hogy
megpróbáltam mások kedvében járni. Általában ijedten bocsánatot
kértem, aztán kötelességemnek éreztem, hogy vegyek a sértett félnek
valami apróságot ajándékba. Azonban ezen a napon fáradt voltam.
–  Oké. Tudja, mit? Szerintem nem szabadna így beszélnie a
vásárlóival – jelentettem ki. Határozottnak és magabiztosnak akartam
látszani, de egy kicsit hisztérikus volt a hangom. – És tudja még mit?
Ma kiabáltak velem, kiraboltak kétszer is, tapasztalatlan instaszülőt
csináltak belőlem, és mindezt még ebéd előtt. Az elmúlt két napban
összesen egy órát aludtam. Én mégsem dobálózom pulykasonkával.
Csupán annyit kérek magától, hogy a fizető vásárlóknak kijáró
tisztelettel bánjon velem meg az unokahúgommal. Nem ismerem
magát. Korábban soha nem jártam ebben a boltban. Sajnálom, amit a
testvérem a melltartójával meg az ön húsával csinált. De nagyon
örülnék, ha vékonyabbra szeletelné ezt a pulykamellsonkát!
És visszatettem elé a csomagot a hűtő tetejére.
Elkerekedett a szeme, mintha nem tudná, hogyan kezelje
elmeháborodott vásárlója kiakadását.
– Nem szívatsz? Tényleg nem Tina vagy?
– Nem szívatom. – A francba. Először kávét kellett volna vennem.
–  Naomi néni, megtaláltam a Pop-Tartsot – szólalt meg Waylay,
miközben megjelent mellettem egy halom cukros reggeli finomsággal.
– Nagyszerű – vágtam rá.

∞
–  SZÓVAL – kezdtem, miközben Waylay elé toltam egy epres-kivis
smoothie-t, és helyet foglaltam vele szemben. Justice, álmaim férfija,
egy levesestányér méretű bögrében készítette el a délutáni kávémat.
–  Szóval micsoda? – kérdezett vissza Waylay komoran. A cipőjével
az asztal lábát rugdosta.
Bárcsak ne hajtottam volna át a telefonomon az egyik pihenőnél,
hogy most rákereshessek arra, „hogyan lehet megtörni a jeget a
gyerekekkel”.
– Ööö, mit csináltál a nyáron?
Egy hosszú másodpercig farkasszemet nézett velem, aztán
megszólalt:
– Miért akarod tudni?
A szülők úgy csinálnak, mintha könnyű lenne beszélgetni a
gyerekekkel. Bedugtam a fejemet a tál kávémba, és szürcsölni
kezdtem, miközben ihletért imádkoztam.
–  Hölgyeim, arra gondoltam, jólesne nektek egy kis harapnivaló –
mondta Justice, miközben egy tányér süteményt csúsztatott az asztalra.
– Most vettem ki a sütőből.
Waylay kék szeme elkerekedett, ahogy észrevette a tányért, majd
gyanakodva pillantott Justice arcára.
– Köszönjük, Justice. Ez kedves tőled – hálálkodtam. Megböktem az
unokahúgomat.
–  Igen. Kösz – motyogta Waylay. Nem nyúlt a süteményhez, de a
tányért bámulta.
 Ebben a helyzetben megszállt a magabiztosság. Felemeltem egy
mogyoróvajas süteményt, és két korty kávé között beleharaptam.
– Ó, istenem – sikerült kinyögnöm. – Justice, tudom, hogy csak most
találkoztunk. De megtisztelne, ha feleségül vennél.
– Mennyasszonyi ruhája már van – mondta Waylay.
Justice felnevetett, és megmutatta az arany karikagyűrűt a bal kezén.
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy már foglalt vagyok.
– A rendes pasik mind azok – sóhajtottam.
Waylay ujjai puhatolózva közelebb csúsztak a tányérhoz.
– A kedvencem a dupla csokis süti – árulta el Justice, rámutatva a
legnagyobb süteményre a tányéron. Kacsintva hagyott magunkra
minket.
Waylay megvárta, hogy a férfi visszaálljon a pult mögé, majd elvett
egy darabot a tányérról.
– Mmhmm. Annyira finom – motyogtam tele szájjal.
Az unokahúgom értetlenül nézett rám.
– Nagyon fura vagy.
–  Fogd be, és edd a sütidet. – Összehúzta a szemét, én pedig
elvigyorodtam. – Viccelek. Szóval mi a kedvenc színed?
A tizedik jégtörő kérdésnél tartottunk, amivel igyekeztem megismerni
az unokahúgomat, amikor kinyílt a kávézó ajtaja, és egy szakadt
harisnyás, mini farmerszoknyás, Lenny Kravitz-pólós nő lépett a
helyiségbe. Kócos, sötét haját magas lófarokba kötötte, több fülbevaló
is lógott a fülében, és a karján lótuszvirág-tetoválás díszelgett. Nem
tudtam eldönteni, hogy a harmincas vagy a negyvenes éveiben járhat.
–  Hát itt vagy – szólalt meg vigyorogva, amikor meglátott minket,
miközben egy nyalókát szopogatott.
A barátságos üdvözléstől azonnal gyanakodni kezdtem. Mindenki azt
hitte, hogy Tina vagyok, ami azt jelenti, ha valaki örül nekem, az
valószínűleg szörnyű ember lehet.
A nő fogott egy széket, megfordította, és leült az asztalunkhoz.
– Óóó! Istenien néznek ki ezek a sütemények. – Elvett magának egy
piros cukormázasat, lecserélve a nyalókát. – Szóval Naomi – kezdte.
– Ööö, ismerjük egymást?
A hívatlan vendég a homlokára csapott.
–  Hoppá! Hol a modorom? Én már több lépéssel megelőztelek a
kapcsolatunkban. Kénytelen leszel felzárkózni hozzám. Sherry Fiasco
vagyok.
– Sherry Fiasco?
 Vállat vont.
–  Tudom. Mintha kitaláltam volna. De nem. Justice, egy dupla
eszpresszót kérnék elvitelre – kiáltotta.
A jövendőbeli férjem felemelte a kezét anélkül, hogy abbahagyta
volna a rendelés elkészítését, amin éppen dolgozott.
– Máris, Fi.
–  Szóval, ahogy mondtam, az én fejemben már barátok vagyunk.
Ezért van számodra egy állásajánlatom – közölte, félbeharapva a
süteményt. – Szia, Way.
Waylay a smoothie-ja fölött tanulmányozta Sherryt.
– Szia.
– Tehát mit szólsz? – kérdezte Sherry a vállát vonogatva.
– Tessék?
– Naomi néni szeret tervezni – magyarázta Waylay. – Csak ma már
vagy három listát készített.
–  Ó. Körültekintő típus – jegyezte meg Sherry bólintva. – Oké.
Üzletvezető vagyok, ami azt jelenti, hogy kisebb vállalkozásokat
irányítok a környéken. Az egyiknél felszolgálót keresnek, és hatalmas
szükségük van valakire, aki képes kivinni a sört, és közben elbűvöli a
vendégeket.
– Egy pincérnőre? – Az elmúlt öt évben egy irodában porosodtam, e-
mailekre válaszoltam, papírokat rendszereztem, és HR-problémákat
oldottam meg óvatosan megfogalmazott levelekben.
Jól hangzott, hogy egész nap talpon legyek emberek között.
–  Tisztességes munka. Sok a borravaló. Aranyos az egyenruha.
Ráadásul a többi alkalmazott is szuper. Többnyire – mondta Sherry.
– Szereznem kell bébiszittert – válaszoltam.
– Kinek? – kérdezte Waylay összeráncolt homlokkal.
– Neked – feleltem, miközben összekócoltam a haját.
Látszólag megsértettem, ezért rácsapott a kezemre.
– Nekem nem kell bébiszitter.
–  Csak mert hozzászoktál, hogy egy bizonyos módon csinálsz
valamit, az még nem jelenti, hogy úgy a helyes – közöltem vele. – Elég
régóta vigyázol magadra, de ezentúl ez az én feladatom. Nem foglak
egyedül hagyni, amíg dolgozom.
– Hülyeség. Nem vagyok kisbaba.
– Nem, persze hogy nem – értettem egyet. – De muszáj, hogy legyen
melletted felnőtt felügyelet.
 Waylay motyogott valamit az orra alatt, ami gyanúsan úgy hangzott,
hogy „marhaság”. Eldöntöttem, hogy csak győzelemre ítélt csatákat
vívok, és inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
– Ha ez az egyetlen fenntartásod, könnyedén szerezhetek valakit, aki
együtt lóg Way-jel, amíg te bezsebeled a borravalót.
Az alsó ajkamba haraptam. Nem szeretek alapos megfontolás nélkül
beleegyezni valamibe. Fel kellett mérnem a pro és kontra érveket.
Kutatást végezni. Kalkulálni. Időbeosztást készíteni.
– Nem szívesen hagynám Waylay-t egy idegenre – magyaráztam.
– Persze hogy nem – csipogta Sherry. – Szervezek egy találkozót, és
utána dönthetsz.
– Hát…
Justice füttyentett a pultból.
– Kész a rendelésed, Fi!
– Kösz, nagyfiú! – válaszolta, és felpattant a székéről. – Nos, később
találkozunk, hölgyeim. Az első műszakod holnap este kezdődik. Legyél
ott ötre.
– Várj!
Oldalra döntötte a fejét.
– Hol van ez a munkahely?
–  A Honky Tonk lebujban – mondta, mintha ez lett volna a világ
legegyértelműbb dolga. – Sziasztok!
Figyeltem, ahogy Sherry Fiasco egy olyan nő magabiztosságával
vonul ki a kávézóból, aki pontosan tudja, hogy hová tart, és mit csinál.
Én akkor sem voltam ennyire magabiztos, amikor még sínen volt az
ötéves tervem.
– Mi történt az előbb? – suttogtam.
–  Szereztél egy munkát, aztán ostoba kisbabát csináltál belőlem. –
Waylay arca kőkemény volt.
–  Nem neveztelek ostoba kisbabának, és nem fogadtam el
hivatalosan az állásajánlatot – mutattam rá.
De fizetésre volt szükségem, minél hamarabb. A bankszámlám
egyenlege nem fog a végtelenségig kitartani. Főleg a lakbér, a kaució
és a kaja miatt. Arról nem is beszélve, hogy nem volt sem kocsim, sem
telefonom, sem számítógépem.
Elvettem még egy süteményt a tányérról, és beleharaptam.
– Nem lesz olyan rossz – ígértem meg Waylay-nek.
– Ja, persze – morogta, aztán tovább rugdosta az asztal lábát.
 7. FEJEZET

EGY POFON
Knox
– Mit képzelsz, hová mész? – kérdeztem lustán a kerti székemben ülve,
amit az út közepére tettem.
Az autó lökhárítója kegyesen megállt egy lépésnyire a térdemtől,
porfelhőt hagyva a háta mögött.
A testvérem kiszállt a volán mögül, és megkerülte a járművet.
–  Tudhattam volna, hogy itt talállak – szólalt meg Nash, és
megfeszült az állkapcsa, ahogy előhúzott egy papírt az egyenruhája
zsebéből. Összegyűrte, aztán megdobott vele. A mellkasom közepét
érte a találat. – Harvey kérte, hogy adjam oda, mivel a te hibád, hogy
reggel a városban száguldozott.
Egy gyorshajtási bírság volt a testvérem firkálásával.
–  Fogalmam sincs, miről hadovált Harvey – hazudtam, és zsebre
tettem a büntetőcédulát.
–  Látom, még mindig egy felelőtlen seggfej vagy – jegyezte meg
Nash, mintha bármi esély lett volna az elmúlt években arra, hogy
megváltozom.
–  Látom, még mindig egy törvénytisztelő pöcsfej vagy, akinek karót
dugtak a seggébe.
Waylon, a lusta basset houndom leballagott tömzsi lábain a
verandáról, hogy üdvözölje a bácsikáját.
Áruló.
Ha esélyt látott arra, hogy több figyelmet vagy ételt kapjon mástól,
Waylont nem hátráltatta a hűség, és gondolkodás nélkül elkóborolt.
A kabinra mutattam a sörösüvegemmel.
–  Itt lakom. Emlékszel? Nem úgy nézett ki, mintha lassítottál volna,
hogy meglátogass.
Nash több mint három éve be se tette hozzám a lábát. Én is
hasonlóan viszonoztam ezt a szívességet.
 Lehajolt, hogy megszeretgesse Waylont.
– Híreim vannak Naominak – árulta el.
– És?
–  És mi a fasz? Semmi közöd hozzá. Nem kell itt őrt állnod, mint
valami ronda vízköpő.
Waylon, érzékelve, hogy nincs a figyelem középpontjában, hozzám
somfordált, és a kezemhez nyomta az orrát. Megveregettem az oldalát,
és adtam neki egy jutalomfalatot, amit a szék italtartójában tároltam. A
kutya elfogadta, aztán fehér végű farkát boldogan csóválva visszasétált
a verandára.
A számhoz emeltem a sörömet.
– Én láttam meg először – emlékeztettem Nasht.
Elégedetten láttam, hogy harag suhant át a tekintetén.
– Ó, baszd meg, ember. Te az voltál, aki először felidegesítette.
Hanyagul vállat vontam.
– Egy és ugyanaz. Jobb lenne, ha visszavonszolnád a törvénytisztelő
hátsódat Liza J.-hez. Elviszem hozzád Naomit és Waylay-t.
–  A francba, nem akadályozhatod meg, hogy elvégezzem a
munkámat, Knox.
Felálltam a székemről.
Nash összehúzta a szemét.
– Adok egy szabad ütést – ajánlottam fel, aztán megittam a maradék
sörömet.
–  Egyet egyért? – tisztázta a testvérem. Mindig túl sok figyelmet
szentelt a szabályoknak.
– Igen.
Letette az óráját az autó motorháztetőjére, és felhajtotta az ingujját.
Beraktam a sörösüvegemet az italtartóba, és kinyújtottam a karomat a
fejem fölött.
–  Régen soha nem kellett bemelegítened előtte – jegyezte meg
figyelmesen Nash, felvéve a bokszállást.
Megmozgattam kicsit a nyakamat és a vállamat.
– Szállj le rólam. Elmúltunk negyvenévesek. Fájnak az ízületeim.
Rég megérett ez a bunyó. Évtizedeken keresztül számtalan vitát
oldottunk meg ököllel. Verekedtünk, aztán továbbléptünk. Amíg be nem
következett az a dolog, amit nem tudtunk megoldani azzal, hogy
szétvertük egymás fejét.
– Mi a baj? – piszkáltam. – Meggondoltad…
 Nash félbeszakította a mondatomat, amikor az idióta öklével pofán
vert. Telitalálat volt. A kibaszott orromat kapta el.
Bassza meg, ez fájt.
–  A francba – sziszegtem, miközben az arcomat tapogattam
elváltozásokat keresve.
A testvérem előttem pattogott, és láthatóan kurva büszke volt
magára.
Vér ízét éreztem, ahogy a felső ajkamra csorgott.
– Dolgom van. Nincs időm beszélgetni, vagy szétrúgni a…
Szabadon engedtem az öklömet, és eltaláltam az átkozott száját,
amit egyfolytában jártatott. A száját, amivel el akarta bűvölni Naomit.
Hátracsuklott a feje.
–  Aú! A kurva életbe! – Megtörölte száját a karjával, összekenve
vérrel az ingujját. Egy csepp az egyenruhája elejére csöppent. Perverz
módon sikeresnek éreztem tőle magamat. Mindig elégedetté tett,
amikor szétverhettem Nasht.
–  Komolyan egymásnak fogunk esni? – kérdezte felpillantva,
miközben kidugta a nyelvét, hogy lenyalja a vérét.
– Nem muszáj. Tudod, hogyan akadályozhatod meg.
– Gyűlöl téged. Még csak nem is kedveled – mutatott rá.
A pólóm aljával igyekeztem elállítani az orrvérzésemet.
– Nem az a lényeg.
Nash összehúzta a szemét.
– A lényeg az, hogy mindig te akarsz irányítani. Micsoda testvér.
– Te vagy az az idióta, aki nem tud „köszönetet” mondani – vágtam
rá.
Megrázta a fejét, és úgy nézett ki, mint aki bedobja a törölközőt.
Azonban nekem több eszem volt. Jobban ismertem őt. Mindketten ezt
akartuk.
– Tűnj az utamból, Knox.
– Ma nem fogsz átjutni rajtam.
– Örömmel elgázollak a kocsimmal. Majd azt mondom, hogy részeg
voltál, és beájultál az út közepén, én meg nem vettelek észre.
–  Rácsok mögé kerülsz, mielőtt beérnek velem a hullaházba –
világítottam rá. – Ha valamelyikünkkel bármi történik errefelé, mindenki
tudja, hogy az első számú gyanúsított a másikunk.
– És ez mit árul el a kibaszott idilli családunkról? – köpte Nash.
Már egymás körül köröztünk felemelt kézzel, miközben farkasszemet
néztünk. Olyannal verekedni, akivel együtt nőttél fel, gyakorlatilag egyet
jelentett azzal, hogy saját magaddal harcolsz. Láttad a másik minden
mozdulatát, mielőtt megtette volna.
– Még egyszer megkérdezem, Knox. Miért állsz az utamba?
Megvontam a vállam. Leginkább azért, hogy idegesítsem őt.
Másrészt viszont fogalmam sem volt, mi a francért tettem a hátsómat a
testvérem és Naomi „Galambszemű” Witt közé. A nő nem volt az
esetem. A testvérem nem az én bajom. Mégis az útjába álltam. Az
önelemzés is egy olyan dolog, amire nem vesztegetem az időmet. Ha
meg akarok csinálni valamit, hát megteszem.
– Rá akarod tenni a kezed valami szépre, hogy tönkretedd, ugye? –
kérdezte Nash. – Nem bánhatsz így egy hozzá hasonló nővel. Naomi
kedves. Okos.
– Kibaszott igényes. Pont hozzád való – vágtam rá.
– Akkor állj félre az utamból.
Belefáradtam a beszélgetésbe, ezért állkapcson vágtam. Ő egy
bordáimra mért ütéssel viszonozta.
Fogalmam sincs, meddig verekedtünk a földút közepén, rúgva a port,
és sértéseket vágva egymás fejéhez. Valahol aközött, amikor egy
kibaszott seggfejnek nevezett, én pedig a hónom alá szorítottam a fejét,
hogy homlokon verjem, rohadt hosszú idő óta először felismertem a
testvéremet.
– Itt meg mi a jóságos ég történik? Nem támadhatsz rá egy hatósági
személyre!
Naomi bukkant fel a látóteremben, és pont olyan úrinőnek látszott,
amilyenre én abszolút nem vágytam, a testvérem viszont igen. A haját
most leengedte, a százszorszépeket kiszedegette belőle, és az egyik
vállára fésülte sűrű, fényes hajtincseit. A szeméből a fáradtság nagy
része elpárolgott. Hosszú strandruhát viselt, ami a lábfejét súrolta, és
ami arra kényszerítette a férfiakat, hogy elgondolkodjanak, vajon milyen
kincsek rejtőznek alatta.
Egy csokor virágot tartott a kezében, bennem pedig egy pillanatra
felmerült, hogy tudni akarom, ki a franc adta neki, hogy szétrúghassam
a seggét.
Mellette Waylay rövidnadrágban és rózsaszín pólóban álldogált,
miközben egy becsomagolt tálat tartott. Vigyorogva nézett ránk.
Nash a figyelmetlenségemet kihasználva belekönyökölt a
gyomromba. Kiszorult belőlem a szusz, és muszáj volt lehajolnom, hogy
visszanyerjem a lélegzetemet.
 –  Vérzik az arca, rendőrfőnök – jegyezte meg vidáman Waylay. –
Összekente vele a szép, tiszta ingét.
Vigyorogtam. Lehet, hogy Tina volt a kölyök anyja, de akkor is állati
vicces volt ez a kislány. Ráadásul az én oldalamon állt.
Waylon otthagyta a helyét a verandán, és visszasomfordált az útra,
hogy üdvözölje az újonnan érkezőket.
–  Kösz, Waylay – mondta Nash, megint megtörölve véres száját. –
Pont hozzátok indultam.
Míg Waylay a kutyám pofáját simogatta, addig Naomi engem és a
testvéremet méregetett.
– Mi a bajod? – sziszegte. – Nem verekedhetsz egy rendőrrel!
Lassan felegyenesedtem, és megdörzsöltem a mellkasomat.
– Ő nem számít zsarunak. A testvérem.
Waylon bedugta az orrát Naomi ruhája alá, és a lábára lépett.
Játszotta a kivert kutyát.
–  Nocsak, hát szia – duruzsolta Naomi, miközben lehajolt, hogy
megsimogassa.
– Waylonnak hívják – árulta el Nash.
– Waylon és Waylay – motyogta. – Ez kicsit sem zavaró.
Égett az orrom. Fájt a kibaszott arcom. Vérzett az öklöm. De amikor
láttam, ahogy Naomi egyik kezével a figyeleméhes kutyámat simogatja,
miközben a másik tele van a virágcsokorral, minden rossz érzésem
kezdett megszűnni.
A picsába.
Tudom, milyen érzés a vonzalom. Tudom, hogy mihez kezdjek vele.
De nem egy hozzá hasonló nővel. Naomi nem sejtette, hogy az lenne a
legokosabb, ha félne tőlem. Esküvői ruhája volt, de karikagyűrűje nem.
Egy tizenegy éves kislányt nevelt. Ez pont az a helyzet, ami elől világgá
menekülnék. Mégsem tudtam róla levenni a szememet.
– Idióta vagy – vetette oda nekem.
Nash elvigyorodott, aztán összerezzent.
– És te – fordult felé Naomi. – Nem hiszem, hogy nagyon komolyan
veszed azt a jelvényt, ha az utcán verekszel a saját testvéreddel.
– Ő kezdte – vágtuk rá Nashsel egyszerre.
– Akkor mi magatokra hagyunk benneteket – jelentette ki kimérten,
miközben Waylay vállára tette a kezét. – Induljunk.
– Liza J.-hez mentek? – kérdezte Nash.
– Igen. Meghívott minket vacsorára – felelte Naomi.
Waylay megemelte a kezében tartott tálat.
 – Hoztunk sütit.
– Elsétálok veletek – mondta Nash. – Útközben beszélhetünk.
–  Jól hangzik – szólaltam meg, ahogy félretettem az útból a
székemet.
– Te nem vagy meghívva – közölte Nash.
– Ó, de, igen. Pontban hétre.
A testvérem úgy nézett ki, mint aki menten visszafordul, és újból
megüt, ami nekem tökéletesen megfelelt. Előnyömre szolgálna, ha
tönkretehetném hősies kisugárzását. De amikor rá akartam venni, hogy
üssön elsőként, Naomi közénk állt. Waylon követte, és leült a lábára.
A nő képtelen volt venni a jeleket. Önmagát veszélyeztette, amikor
megpróbált két nagydarab férfi közé állni, akiknek viszketett a tenyere
egy jó bunyóra.
– Megtalálták a kocsimat? – kérdezte Nashtől.
– Megtaláltad anyát? – faggatta Waylay.
–  Talán jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk – javasolta a
testvérem. – Knox, légy rendes szomszéd, és vidd fel Waylay-t a házba,
amíg én váltok pár szót Naomival.
– Nem – vágta rá Waylay keresztbe tett karral.
– Még szép, hogy nem – értettem egyet.
A néma kakaskodásunk addig tartott, amíg Naomi fel nem sóhajtott.
– Rendben. Essünk túl rajta. Kérlek, mondd el, mit tudtál meg.
A testvérem hirtelen úgy nézett ki, mint aki kényelmetlenül érzi
magát, és ez felkeltette az érdeklődésemet.
– Akkor belevágok a közepébe – mondta Nash. – Még nem találtam
meg a kocsidat. De valami érdekes információra bukkantam, amikor
rákerestem a rendszámra. Lopottnak jelentették.
–  Nem mondod, Sherlock. Naomi jelentette ma reggel –
emlékeztettem.
Nash nem foglalkozott velem, folytatta.
–  Tegnap tett feljelentést egy bizonyos III. Warner Dennison a New
York-i Long Islandről.
Naomi úgy nézett ki, mint aki arra vár, hogy elnyelje a föld.
–  Elloptál egy kocsit? – kérdezte Waylay a nagynénjétől, láthatóan
lenyűgözve. Be kellett ismernem, hogy erre én sem számítottam.
–  Az én autóm, de az exvőlegényem vette. Mindkettőnk neve
szerepel a tulajdoni lapon.
Épp olyan nőnek néz ki, akinek a férfiak kocsit vesznek.
– Nem az exférjedre gondoltál? – szólalt meg Waylay.
 –  Exvőlegény – javította ki Naomi. – Már nem vagyunk együtt. És
nem házasodtunk össze.
–  Mert faképnél hagyta az oltárnál – tette hozzá a kislány
segítőkészen. – Tegnap.
–  Waylay, azt titokban árultam el neked – sziszegte Naomi. Az arca
csak úgy lángolt.
– Téged hallgatnak ki autólopás miatt.
–  Senkit nem hallgatok ki – erősködött Nash. – Beszélek az
illetékessel, és elsimítom ezt a félreértést.
–  Köszönöm – válaszolta Naomi. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha
könnybe lábadt volna a szeme.
Bassza meg.
–  Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem jólesne egy ital.
Sétáljunk fel a nagy házhoz, és oldjuk meg a problémákat egy kis szesz
társaságában – javasoltam.
Nem csak képzeltem a megkönnyebbülést, ami átsuhant Naomi
gyönyörű arcán.

∞
AMÍG LIZA J. HÁZA
FELÉ
SÉTÁLTUNK, azon töprengtem, mikor kezdtek el
nekem tetszeni az átkozott strandruhák. A nők, akikkel randiztam,
farmernadrágot, bőrkabátot és rockerpólót hordtak. Nem beszéltek
előkelően, vagy vettek fel olyan ruhákat, amik a bokájuk körül libegtek,
mint valami nyári álom.
Úgy szerettem a nőket, ahogy a kapcsolataimat – ledérnek,
mocskosnak és alkalminak.
Naomi Wittre egyik sem volt jellemző, és erre muszáj lesz
emlékeznem.
– Komolyan így jössz vacsorára? – kérdezte tőlem Naomi, miközben
Waylon letért az útról, hogy felemelje a hátsó lábát pisiléshez.
Mögöttünk Waylay kérdésekkel bombázta Nasht a knockemouti
bűncselekményekről.
–  Liza J. látott már rosszabbat is – válaszoltam beleharapva egy
sütibe.
– Azt honnan szerezted? – kérdezte Naomi döbbenten.
– Waylay adta – feleltem.
Naomi úgy nézett ki, mint aki legszívesebben kiverte volna a
kezemből a süteményt, ezért gyorsan betömtem a számba a
maradékot.
 –  Ezeket a rejtélyes Liza J.-nek hoztam, akire muszáj jó első
benyomást gyakorolnom – panaszkodott. – Nem így kellene
megismerkednem az új potenciális főbérlőmmel. „Helló, Naomi vagyok.
A kunyhójában húzom meg magamat, és ezek a fickók a felhajtóján
verekedtek. Legyen szíves alacsony lakbért kérni tőlem.”
Felhorkantam, aztán összerezzentem, amikor az orrom megint
lüktetni kezdett.
–  Nyugodj meg. Liza J. aggódna, ha Nashsel nem véresen és
egymásra haragudva érkeznénk meg – biztosítottam.
– Miért vagytok mérgesek egymásra?
– Bébi, most nincs időm elmagyarázni – feleltem.
A nagy ház lépcsőjéhez értünk, és Naomi habozott, miközben
felpillantott a csiszolatlan cédrusgerendákra. A nagyra nőtt
azáleabokrok és buxusok mögött a veranda majdnem tizenöt méter
szélesen nyúlt el a ház előtt.
Próbáltam az ő szemén keresztül látni. Új a városban, elmenekült
egy esküvő elől, nincs hol laknia, és a nyakába szakadt a gyámság,
amire nem volt felkészülve. Számára minden ezen a vacsorán múlt.
– Ne most szarj be – tanácsoltam. – Liza J. utálja a gyávákat.
Szép, mogyoróbarna szemével rám hunyorított.
– Kösz a tanácsot – jegyezte meg gúnyosan.
–  Szép ház – szólalt meg Waylay, amikor csatlakozott hozzánk a
lépcső előtt.
Eszembe jutott a lakókocsi. A káosz a kis hálószobán kívül, aminek
ajtajára a belépni tilos táblát tették. Minden tőle telhetőt megtett, hogy
kizárja a kis világából a káoszt és a bizonytalanságot. Ezt tiszteltem.
– Régen szálló volt. Menjünk. Innom kell valamit – mondtam, ahogy
felsétáltam a három lépcsőfokon, és a kilincsért nyúltam.
–  Nem kéne kopognunk vagy csengetnünk? – sziszegte Naomi,
miközben megragadta a karomat.
Tessék, megint kezdődik. Elektromosság cikázott át a véremen,
felébresztve a testemet, mintha valami veszély közeledett volna felém.
Valami fenyegetés.
Mindketten a kezére szegeztük a tekintetünket, mire gyorsan
elengedett.
–  Itt nem szükséges – biztosította Nash, aki nem is sejtette, hogy
lángol a vérem, ráadásul Naomi megint elvörösödött.
– Liza J.! – üvöltöttem.
Válaszul lázas ugatás érkezett.
 –  Ó, istenem – suttogta Naomi, miközben Waylay és a szőrcirkusz
közé állt.
Waylon a lábam és az ajtófélfa közé préselte magát, ahogy két kutya
szaladt a folyosóra. Randy, a beagle élete első évében mindent meg
akart dugni, amit látott. Kitty pedig egy félszemű, huszonöt kilós pitbull
volt, ami ölebnek tartotta magát. Ők voltak Liza J. társai a magányban.
A házban hűvösebb volt. Sötétebb is. Manapság nappal is lehúzva
maradtak a rolók. Liza J. azt állította, azért, hogy senki ne tudja beleütni
az orrát a dolgába. Azonban én tisztában voltam az igazsággal, és nem
hibáztattam érte.
– Ne üvölts már! – érkezett egy hang a konyha felől. – Mi ütött beléd?
Édesanyád pajtában nevelt?
– Nem, de a nagymamánk igen – kiáltotta vissza Nash.
Elizabeth Jane Persimmon mind a százötvenöt centijével felénk
csörtetett, hogy üdvözöljön minket. A haját ugyanolyan rövidre vágva
viselte, mint mindig, amióta csak az eszemet tudom. Soha nem mondott
le időpontot a fodrászánál. Gumiklumpája nyikorgott a padlón. A
szokásos egyenruhájában volt: vászonnadrágot és kék pólót viselt.
Majdnem mindennap ugyanazt hordta. Ha meleg volt, a cipzáras szárú
nadrágot választotta. Ha pedig hideg, ugyanolyan színű pulóvert vett
fel, mint amilyen a pólója volt.
– Bele kellett volna fojtsalak a patakba, amikor lehetőségem adódott
rá – jelentette ki ahogy megállt előttünk, és várakozva karba tette a
kezét.
– Liza J.! – Nash kötelességtudóan megpuszilta az arcát.
Utánoztam az üdvözlését.
Liza J. elégedetten bólintott. Aztán a kedveskedés véget ért.
–  Szóval mekkora kalamajkát hoztatok a nyakamra? – Naomira és
Waylay-re siklott a tekintete, akiket szkeptikusan szagolgattak a kutyák.
Kitty tört meg elsőként, és megbökte Naomi lábát a fejével, hogy
simogatást kérjen. Waylon nem akart semmiből sem kimaradni, ezért
odafurakodott, kibillentve Naomit az egyensúlyából. Kinyújtottam a
kezemet, de Nash megelőzött, és megtámogatta Naomit, nehogy
elessen.
– Engedjétek ki ezeket a veszett kutyákat. Hadd fussák ki magukból
az ördögöt – utasított minket Liza J.
Nash elengedte Naomit, és kinyitotta a bejárati ajtót. Mindhárom
szőrcsomó kirohant.
 –  Liza J., ő itt Naomi és az unokahúga, Waylay – kezdtem. – A
kunyhóban fognak megszállni.
– Igen?
Hozzám hasonlóan ő sem szerette, ha megmondták neki, mit
csináljon. Egyikünk sem értette meg soha, Nash miért állt be a törvény
szolgálatába.
– Kivéve persze, ha ki akarod tenni őket az utcára – tettem hozzá.
–  Már megvan, honnan ismerlek – jelentette be a nagymamám,
bifokális szemüveglencséjén keresztül meredve Waylay-re. – Azóta
piszkálta a fantáziámat, hogy elvittem nektek a bicikliket. Megcsináltad
az iPademet a könyvtárban.
– Tényleg? – kérdezte Naomi a lánytól.
Waylay vállat vont, úgy láttam, zavarba jött.
–  Néha benézek oda. És időnként az öregek megkérnek, hogy
javítsak meg dolgokat.
–  Te meg úgy nézel ki, mint a kölyök bajkeverő anyja. – Liza J.
Naomira mutatott.
– Ő a testvérem – válaszolta Naomi erőtlenül mosolyogva.
– Ikrek – szóltam közbe.
Naomi átnyújtotta a virágot.
–  Virágot és süteményt hoztunk önnek, hogy megköszönjük a
vacsorameghívást.
–  Virágot, süteményt és két vérző férfit – pontosított Liza J. –
Menjünk hátra. Mindjárt kész a vacsora.
A „mindjárt kész” Liza J. házában azt jelentette, hogy még el sem
kezdte.
Besétáltunk a konyhába, ahol a húsos ragus szendvics és a saláták
hozzávalói vártak ránk.
– Hús! – kiáltottam.
– Saláta – adta be a derekát Nash.
–  Addig nem, amíg meg nem mosakodtok – vágta rá Liza J. a
mosogatóra mutatva.
Nash tette, amit mondtak neki, és megnyitotta a vizet. Én a hűtőhöz
mentem, hogy előbb kinyissak egy sört.
–  Hoztam ma néhány finomságot a pékségből – mondta Liza J.
Waylay-re nézve, aki gyanakodva méregette a saláta hozzávalóit. –
Rátehetnéd őket egy tányérra azokkal a kekszekkel együtt, amiket az
unokáim nem ettek meg, sőt, talán megkóstolhatnád, hogy kiderüljön,
alkalmasak-e a fogyasztásra.
 –  Király – jegyezte meg Waylay, és a pulton álló kekszesdobozra
vetette magát.
A kölyök válla fölött belelestem én is a dobozba, aztán kivettem
magamnak egy citromos kekszet. Az a kedvencem.
–  Hozom a bort – mondta Liza J. – Úgy nézel ki, mint aki ügyesen
tudja használni a dugóhúzót.
Ezt Naominak címezte, aki láthatóan nem tudta eldönteni, hogy ez
bók volt vagy sértés.
– Menj utána – mondtam, amikor Liza J. kisétált a helyiségből.
Naomi tett felém egy lépést, mire megcsapott levendulaillata.
–  Semmilyen körülmények között ne kezdj el megint verekedni az
unokahúgom jelenlétében – sziszegte.
– Semmit nem ígérhetek.
Ha szemmel tüzet lehetne gyújtani, már nem lenne szemöldököm.
–  Rendőrfőnök, remélem, hogy néhány percig fent tudod tartani a
rendet – közölte.
Nash az egyik idióta, mégis elbűvölő mosolyát villantotta rá.
– Számíthatsz rám.
– Seggnyaló – köhögtem az öklömbe.
Waylay gúnyosan kuncogott.
–  Mindjárt visszajövök – ígérte Naomi Waylay-nek. – Addig Morgan
rendőr a főnök.
A kölyök láthatóan összezavarodott. Azt hiszem, soha senki nem
jelentette be neki, ha távozott, nemhogy azt, mikor fog visszajönni.
Naomi kihúzta magát, és követte a nagymamámat kifelé a
helyiségből. Az az átkozott ruha úgy lebegett körülötte, mintha valami
tündérhercegnő viselte volna, aki arra készül, hogy szembenézzen a
sárkánnyal.
 8. FEJEZET

A REJTÉLYES LIZA J.
Naomi
Nem voltam benne biztos, mennyire jó ötlet egyedül hagyni Waylay-t
két felnőtt férfival, akik percekkel korábban még a földön hemperegve
verekedtek egymással, ezért vonakodva követtem Lizát a sötét
étkezőbe.
A tapéta zöld színű volt, viszont a mintáját nem tudtam kivenni. A
bútorok nehéznek és rusztikusnak tűntek. A széles deszkaasztal több
mint három és fél méter hosszan nyúlt el, ráadásul dobozok és
papírhalmok borították. Az étkészletek vagy a családi fotók helyett a
diófából készült tálalószekrényben borosüvegek és egyéb alkoholos
italok sorakoztak. Annyira megpakolták, hogy nem csukódott rendesen
az ajtaja.
Alig bírtam visszafogni magamat, hogy nekiálljak rendszerezni a
kupit.
A helyiség egyetlen fényforrása a távolabbi faltól eredt, ahol egy
boltíves átjáró vezetett a napozóteraszra, aminek padlótól plafonig érő
ablakai voltak. Az üvegre ráfért volna egy alapos suvickolás.
–  Gyönyörű az otthona – próbálkoztam, és óvatosan beljebb toltam
fél tucat porcelántányért, amik veszélyesen közel voltak az asztal
széléhez. Abból, amit eddig láttam, a házban rengeteg volt a lehetőség.
Csupán poros sötétítők és kacatok alatt rejtőzött.
Liza elfordult a tálalószekrénytől, és megláttam, hogy két
borosüveget vett elő belőle. A nő kinézetre alacsony és pufók volt, mint
bárki kedvenc nagymamája. Azonban az unokáit feladatokkal és
mogorván fogadta.
Kíváncsi voltam, mit árul el a Morgan családról, hogy a rokoni
kapcsolatok nem lettek megnevezve a bemutatkozásnál. Ha bárkinek
joga lett volna letagadni a családját ebben a városban, az én voltam.
 –  Régen ez egy kis fogadó volt – kezdte, lerakva az üvegeket a
tálalószekrény pultjára. – Már nem az. Gondolom, egy ideig itt akartok
maradni.
Oké, nem kenyere az üres fecsegés. Értettem.
Bólintottam.
–  Imádnivaló a kunyhó. De megértem, ha kényelmetlenséget jelent
önnek. Biztos ki tudnék találni más megoldást. – Ez inkább csak
remény volt, mint igaz. Az előttem álló asszony volt a legjobb
lehetőségem arra, hogy egy kis stabilitást csempésszek az
unokahúgom életébe belátható időn belül.
Liza letörölte a port egy textilszalvétával a borosüveg címkéjéről.
– Ne aggódj emiatt. Csak üresen állt, senki nem használta.
Az akcentusa déliesebb volt, mint Észak-Virginia közép-atlanti
nyelvjárása.
Imádkoztam, hogy szoruljon belé abból a hírhedt délies
vendéglátásból.
– Ez nagyon kedves öntől. Ha nem bánja, szeretném megbeszélni a
lakbér és a kaució költségét.
Felém nyújtott egy üveg bort.
– A dugóhúzó a fiókban van.
Kihúztam a tálalószekrény felső fiókját, amiben szalvétagyűrűket,
poháralátéteket, gyertyatartókat, gyufákat és egy dugóhúzót találtam.
Elkezdtem beletekerni a dugóba.
– Ahogy említettem, pénzszűkében vagyunk.
–  Ez történik, amikor a testvéred meglop, neked pedig egy újabb
éhes szájat kell etetned – jegyezte meg Liza keresztbe font karral.
Knoxnak vagy Nashnek eljárt a szája.
Erre nem reagáltam, inkább kinyitottam a borosüveget.
– Felteszem, munkahelyre is szükséged lesz – jósolta. – Kivéve, ha
otthonról dolgozol, vagy ilyesmi.
– Nemrég hagytam ott a munkahelyemet – jelentettem ki óvatosan.
És az otthonomat. A vőlegényemet. Minden mást a régi életemből.
– Mennyire nemrég?
A knockemouti emberek nem szégyellik beleütni az orrukat mások
dolgába.
– Tegnap.
–  Hallottam, hogy az unokám kocsijának ablakából zászlóként
lengedezett egy menyasszonyi ruha, amikor idehozott. Szökött
menyasszony vagy? – Lerakott két üvegpoharat a borosüveg mellé,
majd biccentett.
Teletöltöttem őket.
– Azt hiszem, igen. – Egy teljes évig terveztem az esküvőt. Az előétel
kiválasztásától kezdve az asztalfutó színének eldöntéséig mindent én
csináltam, és most az egésznek befellegzett. Felesleges volt.
Időpocsékolás. Elvesztegetett munka. Tervezés. Pénz.
Megfogott egy poharat, és tósztra emelte.
– Jó. Jegyezd meg, amit mondok. Soha ne engedd, hogy egy olyan
férfi hozzon helyetted döntéseket, akit nem kedvelsz.
Furcsa tanács volt ez egy idegen szájából, akit igyekeztem
lenyűgözni. De tekintve, hogy milyen napom volt, koccintottam vele.
–  Itt minden rendben lesz veletek. Knockemout gondoskodni fog
rólad meg a kislányról – közölte.
–  Akkor jó. Ami a kunyhót illeti – erőltettem. – Van egy kis
megtakarításom, amihez hozzáférhetek. – Technikailag a nyugdíj-
megtakarításomról volt szó, és kölcsönt kellene felvennem rá.
– Nem kell lakbért fizetnetek – döntötte el Liza J.
Nagyobbra tátottam a számat, mint a fejünk fölött a falra tűzött hal.
–  Te fogod fizetni a kunyhó rezsijét – folytatta. – A többit
lerendezheted azzal, hogy kisegítetek a nagy ház körül. Nem én vagyok
a legügyesebb házvezetőnő, és szükségem lenne segítségre a
takarításban.
Csak magamban sikoltoztam a boldogságtól. Liza volt az én
gumiklumpás tündérkeresztanyám.
–  Ez rendkívül nagylelkű ajánlat – kezdtem, és közben igyekeztem
feldolgozni a történteket. Azonban az elmúlt huszonnégy óra után az
agyműködésem nem volt a régi.
–  Viszont kénytelen leszel valami munkát találni, szükséged van a
fizetésre – folytatta, mert ő nem vette észre a mentális kisülésemet.
Még sok dologra szükségem volt. Bukósisakra. Kocsira. Terápiára…
–  Ó, ma kaptam egy állásajánlatot. Egy Sherry Fiasco nevű nő azt
mondta, holnap este vállalhatok egy műszakot valami Honky Tonk nevű
lebujban. De előbb találnom kell valakit, aki vigyáz Waylay-re.
Mancsok tipegését hallottuk, aztán néhány másodpercen belül
Waylon szaladt a szobába, és várakozva meredt ránk.
– Waylay, nem Waylon – közölte Liza a kutyával.
Az állat körbeszimatolt, ellenőrizte, hogy biztos nem ejtettünk ételt a
padlóra, aztán visszament a konyhába.
 –  Nem említetted véletlenül Knoxnak azt az állásajánlatot, ugye? –
kérdezte Liza.
–  Nem olyan mély a kapcsolatunk. Csak most találkoztunk –
válaszoltam diplomatikusan. Nem akartam bevallani az új főbérlőmnek,
hogy egy érzékelten fajankónak tartom az unokáját, akinek kábé olyan
a modora, mint egy fosztogató vikingnek.
Liza a szemüvegén keresztül tanulmányozott engem, és mosolyra
görbült a szája sarka.
– Ó, azt látom. Egy jó tanács: ne mesélj neki az új munkáról. Lehet,
hogy meglenne a véleménye, és ha ez így van, egész biztosan
megosztaná veled is.
Ha Knox Morgan azt hiszi, érdekel az életemről kialakított véleménye,
hozzáadhatom a nárcisztikus hajlamot a hibái hosszú sorához.
–  Az én dolgom csak rám tartozik – jelentettem ki kimérten. –
Különben sem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt találok valakit, akire rá
merem bízni Waylay-t.
–  Már találtál. Bár a lánynak valószínűleg nincs rá szüksége. Vagy
hatéves kora óta magának készíti a vacsorát. Velem maradhat. Sőt,
talán csinálhat nekem is vacsorát. Holnap hozd át, amikor elindulsz
dolgozni.
Az életben és biztonságban tartani egy élő embert bekerült a
Jelentős Terhek rovatba a Dolgok, Amiket Mindenáron Kerülni Kell
belső listámon. A lista legtetejére emelkedett az, hogy megkérjem a
tündérkeresztanya főbérlőmet, legyen szíves vigyázni az
unokahúgomra ki tudja, mennyi ideig, amíg én esti műszakban
dolgozom egy kocsmában, kiszorítva onnan a segítséget a
költözésben, valamint azt, hogy elvigyenek és hazahozzanak a
kórházból egy műtét miatt.
A Jelentős Terheket kizárólag felelősségteljes családtagokra és közeli
barátokra róttam ki. Liza egyik sem volt.
–  Ó, de nem tudom, mikor fogok végezni – ellenkeztem. – Lehet,
hogy nagyon későn.
Vállat vont.
–  Nem baj. Itt marad velem meg a kutyákkal, aztán vacsora után
hazaviszem a kunyhóba. Szívesen megvárlak vele ott. Mindig
szerettem azt a helyet.
Elindult az ajtó felé, míg nekem földbe gyökerezett a lábam, és tátott
szájjal pislogtam utána.
 –  Ki fogom fizetni – szóltam Lizának, amikor végre sikerült újra
megszólalnom és elindulnom.
–  Majd később megbeszéljük – válaszolta Liza a válla fölött. –
Tudom, azt hiszed, hogy te többet nyersz ezzel a helyzettel, de
fogalmad sincs, mekkora kalamajkába keveredtél.
Mindenkit, a kutyákat is épen és sértetlenül találtuk a konyhában egy
furán otthonos jelenetben. Waylay a konyhaszigetnél ült, és minden
hozzávalót szemrevételezett, amit Nash beletett a salátába, miközben ő
az öntetet keverte egy tálban. Knox sört ivott, és a serpenyőben
készülő húst szurkálta, miközben hozzávalókat sorolt Waylay-nek.
Úgy tűnt, nem volt több vérontás. Mindkét férfi ellátta a sebeit, így
csupán a vérfoltos ruhájuk és a zúzódásaik látszottak. Nash úgy nézett
ki, mint valami hős, aki bevállalt néhány ütést egy bajba jutott hercegnő
kedvéért. Azonban Knox gonosztevőnek tűnt, aki összeverekedett a jó
sráccal, és győztesen került ki a párviadalból.
Határozottan a legutóbbi, jó sráccal kapcsolatos – papíron legalábbis
az volt – hibámnak köszönhető, hogy túlkompenzáltam, és vonzónak
találtam Knox ördögi viselkedését. Legalábbis ezzel hitegettem magam,
amikor Knox tekintete megakadt rajtam, én pedig úgy éreztem, mintha
forró zsírt öntöttek volna közvetlenül a gerincemre.
Figyelmen kívül hagytam őt is meg a szexi főzőtehetségét is, és
inkább a helyiség többi részére koncentráltam.
Liza konyhájában csillagászati mennyiségű konyhapultfelület állt
rendelkezésre, ami beindította a fantáziámat, és arra gondoltam,
mennyi karácsonyi süteményt lehetne itt sütni. A hűtőszekrény ősrégi
volt. A tűzhely gyakorlatilag antik. A pult ütött-kopott hentespult. A
szekrényeket csodaszép lódenzöldre festették. Az üvegajtós
szekrények tartalmából ítélve majdnem minden túlságosan tele lett
pakolva.
Eldöntöttem, hogy itt fogom kezdeni a rendrakást. Végül is, a konyha
az otthon szíve. Bár Liza nem tűnt szentimentális típusnak. Inkább
olyannak, aki körül megfagyott az idő. Előfordul az ilyesmi. Az élet
váratlan fordulatot hoz, és az olyan dolgok, mint az otthon
karbantartása, mennek a levesbe. Néha véglegesen.
Amikor elkészült, kivittük az ételt és a bort a napozóteraszra, ahol
egy kisebb asztal a hátsó udvarra nézett. Az erdőt és a patakot lehetett
innen látni, aranyszínbe csomagolva, ahogy a nap egyre lejjebb
csúszott a nyári égbolton.
Amikor helyet akartam foglalni Waylay mellett, Liza megrázta a fejét.
 –  A-a. Ha ezek ketten egymás mellé ülnek, már a desszert előtt a
földön hemperegve fognak birkózni.
–  Biztos vagyok benne, hogy egy vacsora erejéig képesek lesznek
uralkodni magukon – jelentettem ki.
Liza felhorkant.
– Dehogy képesek.
– Tényleg nem – vágta rá Knox ezzel egy időben.
– Persze hogy tudunk uralkodni magunkon – erősködött Nash.
Liza intett a fejével Waylay-nek, aki az asztal túloldalára sietett a
tányérjával. A kutyák is bemasíroztak a helyiségbe, és elfoglalták
őrhelyüket az asztal körül. Ketten úgy ítélték meg, hogy Waylay fog a
legnagyobb valószínűséggel ételt dobni nekik, ezért mellette
helyezkedtek el.
Waylon Lizához telepedett az asztalfőn.
Mindkét férfi a mellettem lévő széket szúrta ki magának, de Knox
nyerte meg, amikor belekönyökölt Nashbe, aki így kis híján elejtette a
tányérját.
–  Látod? – kérdezte a nagyanyjuk, miközben győzelemittasan a
levegőbe bökött a villájával.
Leültem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, mennyire tudatában
vagyok annak, ahogy Knox helyet foglalt mellettem. A feladat
egyenesen lehetetlenné vált, amikor farmernadrágba burkolt combja a
karomat súrolta, ahogy leült a székre. Elrántottam a kezemet, és
majdnem az ölembe borítottam a tányéromat.
– Miért rángatózol? – kérdezte Waylay.
–  Nem rángatózom – vágtam rá, és megbillentettem a
borospoharamat, amikor érte nyúltam.
–  Szóval ezúttal min veszekedtetek? – faggatta Liza az unokáit,
nagylelkűen témát váltva.
–  Semmin – felelte Knox és Nash egyszerre. Mérges pillantásukból
arra következtettem, nem tetszett nekik, hogy egyetértettek valamiben.
–  Naomi néni szedte szét őket – jelentette Waylay a történteket,
miközben gyanakodva bámult egy szelet paradicsomot.
– Edd meg a salátádat – szóltam rá.
– Ki állt nyerésre? – kérdezte Liza.
– Én – vágták rá a testvérek egyszerre.
A bejelentést újabb fagyos csend követte.
–  Ezek ketten mindig szerettek egymással verekedni – merengett
Liza. – Persze régen azonnal kibékültek egy veszekedés után, és
seperc alatt újra a legjobb barátok lettek. Gondolom, ezt a részt
kinőttétek.
– Ő kezdte – panaszkodott Nash.
Knox felhorkant.
– Csak azért, mert te vagy a jófiú, még nem leszel mindig ártatlan.
Túlságosan jól ismertem a jó kontra rossz testvér dinamikát.
–  Ti ketten plusz Lucy? – Liza megrázta a fejét. – Az egész város
tudta, hogy baj lesz, amikor ti hárman összetalálkoztatok.
– Lucy? – szakadt ki belőlem gondolkodás nélkül.
–  Lucian Rollins – felelte Nash, miközben zsemléjével ügyesen
fellapátolta a tányérjára potyogott húst. – Egy régi barát.
Knox mormogott. A könyöke az enyémet súrolta, mire megint úgy
éreztem, hogy lángra kap a bőröm. Amennyire mertem, elhúzódtam
tőle, de féltem, hogy végül Liza ölében fogok kikötni.
–  Manapság mivel tölti Lucy az idejét? – faggatózott az asszony. –
Utoljára azt hallottam, hogy valami tehetős mogul lett, aki öltönyben
járkál.
– Nagyjából ez történt – válaszolta Nash.
– Igazi szélhámos volt a kölyök – magyarázta Liza. – Mindig tudtam,
hogy nagyobb dolgokra hivatott, mint hogy lakókocsiparkban éljen és
használt ruhákat hordjon.
Waylay Lizára nézett.
– Sokan származnak szerény körülmények közül – jelentettem ki.
Knox rám nézett, és szórakozottan megrázta a fejét.
– Mi van? – kérdeztem.
– Semmi. Edd a vacsorádat.
– Tessék? – kérdeztem ismét.
Vállat vont.
–  Lovagiasság. Szerény körülmények. Úgy beszélsz, mintha
szórakozásból olvasgatnád a szótárt.
–  Örülök, hogy viccesnek találod a szókincsemet. Feldobtad vele a
napomat.
– Ne foglalkozz Knoxszal – szólt közbe Nash. – Megijesztik az okos
nők.
–  Azt akarod, hogy megint betörjem az orrodat? – piszkálta Knox
harciasan.
Belerúgtam az asztal alatt. Pusztán reflexből.
– Aú! Bassza meg! – motyogta, miközben lehajolt, hogy megdörzsölje
a sípcsontját.
 Minden tekintet rám szegeződött, én meg rájöttem, hogy mit
csináltam.
–  Nagyszerű – mondtam, ahogy zavartan az asztalra dobtam a
villámat. – Néhány perc a társaságotokban, és máris megfertőztetek.
Legközelebb már vadidegenek nyakát fogom elkapni az utcán.
–  Arra befizetnék, hogy lássam – jegyezte meg Waylay
szórakozottan.
– Én is – vágta rá Knox és Nash egyszerre.
Liza szája sarka mosolyra húzódott.
–  Szerintem tökéletesen be fogsz illeszkedni ide – jósolta meg. –
Akkor is, ha tényleg úgy beszélsz, mint egy szótár.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy maradhatnak – szólalt meg Knox.
– Igen – erősítette meg Liza.
Nem kerülte el a figyelmemet a Waylay arcán átsuhanó
megkönnyebbülés, mielőtt ismét érdektelenséget erőltetett magára.
Eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia. Van egy szép,
biztonságos hely, ahol nyugodtan alhat.
– Fiúk, tudtátok, hogy Naomi megszökött az esküvőjéről?
–  Otthagyott a templomban egy fickót, aztán ellopta a kocsiját! –
jelentette be büszkén Waylay.
Felemeltem a borosüveget, aztán teletöltöttem Liza poharát és a
sajátomat is.
– Tudjátok, ahonnan én jövök, ott mindenki a saját dolgával törődik.
–  Remélem, egy olyan kisvárosban, mint Knockemout, nem
számítasz ilyesmire – jegyezte meg Liza.
– Mit követett el? – tette fel a kérdést Nash. De nem nekem, hanem
Waylay-nek.
Az unokahúgom vállat vont.
–  Nem tom. Nem árulja el. De lefogadom, hogy valami rosszat
csinált. Mert nagyon szép ruhában szökött el onnan. Rohadt nagy
szemétségnek kellene történnie ahhoz, hogy inkább elszökjek,
minthogy a menyasszonyi ruhámat mutogassam mindenkinek.
Éreztem magamon Knox perzselő tekintetét, amitől összementem,
mint egy mazsola. Waylon biztos érzékelte a kétségbeesésemet, mert
lefeküdt a lábamra az asztal alatt.
–  Mi lenne, ha valami másról beszélgetnénk? Bármi másról. Vallás?
Politika? Vérszomjas sportrivalizálás?
– Jó, hogy végre leültetek egy asztalhoz, fiúk – mondta Liza. – Ez azt
jelenti, hogy idén nem kell két turnusban megtartanom a hálaadást?
 – Majd meglátjuk – válaszolta Nash a testvérét méregetve.
Éreztem kettőjük között a feszültséget.
Mivel nem akartam, hogy a vacsora birkózással érjen véget,
kétségbeesetten témát váltottam.
– Tudjátok, igazából nem loptam el azt a kocsit.
– Knox is ezt állította, amikor Mrs. Wheelan elkapta a boltban, ahogy
megtömte cukorkával a zsebét – felelte Nash.
– Nem mindenki születik szentfazéknak zabszemmel a seggében.
–  Az isten szerelmére, Knox. Figyelj oda, mit beszélsz. –
Belekönyököltem a karjába, és Waylay-re mutattam.
Ő vigyorogva meredt a férfira.
– Engem nem zavar.
– Engem viszont igen.

∞
SZENTJÁNOSBOGARAK
PISLÁKOLTAK a homályban, ahogy Knox és Waylay
kavicsokat hajigáltak a patakba. A három kutya felváltva rohangált a
vízbe, aztán visszafordultak, és kirázták a parton a bundájukat.
Waylay kuncogása és Knox halk mormolása visszhangot vert a víz
felszínéről, bennem meg azt az érzetet keltette, hogy talán nem ez a
nap volt a világ legrémesebb napja.
A hasam tele volt, és egy kényelmes házban térhetek nyugovóra.
– Jól vagy? – Nash állt meg mellettem a füvön. Kedves, megnyugtató
kisugárzása volt. Az ő társaságában nem bőszültem úgy fel, mint
Knoxéban.
– Azt hiszem, igen. – Felé fordultam, hogy ránézzek. – Köszönöm.
Mindent. Stresszes napom volt. Te, Liza, sőt, talán még a testvéred is,
megkönnyítettétek számunka Waylay-jel.
– Way rendes kölyök – mondta. – Okos. Független. Sokan tudjuk ezt
a városban.
Eszembe jutott a közjáték a boltban.
–  Remélem, igazad van. És remélem, hogy jól tudom nevelni, amíg
elrendezzük a dolgokat.
–  Erről jut eszembe. Ezt neked hoztam – közölte, és felém nyújtott
egy brosúrát, de túl sötét volt, hogy elolvassam. – A rokoni gyámságról
és gyermekelhelyezésről szól.
– Ó. Köszönöm!
–  Gyakorlatilag egy kérelmezési eljárást kell végigcsinálnod néhány
jogi buktatóval, amit meg kell ugranod. Ha ez jól megy, hat hónapod
lesz eldönteni, hogy szeretnéd-e véglegessé tenni.
Véglegessé? A szótól kirázott a hideg.
Bambán bámultam, ahogy Waylay és Knox felváltva dobálták a vizes-
nyálas teniszlabdát a kutyáknak.
–  Kérdezősködtem Tináról – folytatta Nash. – Azt pletykálják, hogy
talált magának egy új pasit néhány héttel ezelőtt, ráadásul suttognak
valami nagy balhéról is.
Az új férfi és a nagy balhé is fájdalmasan jellemző az
ikertestvéremre.
– Tényleg azt hiszed, hogy talán nem jön vissza?
Nash közelebb lépett hozzám, és lehajolt, hogy a szemembe nézzen.
–  Épp ez az, Naomi. Ha visszajön, nagyon nagy bajban lesz.
Egyetlen bíróság sem fogja szívesen visszaadni neki a felügyeleti jogot.
–  És ha nem én, akkor a nevelőszülők maradnak Waylay-nek –
ejtettem ki a számon a kimondatlan gondolatot.
–  Valahogy így – felelte. – Tudom, hogy hatalmas döntés, és nem
arra kérlek, hogy ebben a percben határozd el magad. Ismerd meg őt.
A várost. Gondold át. Van egy barátom, aki ezzel foglalkozik. Ő segíthet
neked elindítani a kérelmezési eljárást.
Arra kért, hogy tegyem parkolópályára az életemet a következő hat
hónapra egy olyan kislány kedvéért, akit csak most ismertem meg.
Igen. Határozottan kijelenthettem, hogy az egyébként is ütött-kopott
életcélom teljesen megsemmisült.
Felsóhajtottam, és eldöntöttem, hogy ráérek holnap pánikolni a jövőm
miatt.
– Waylay! Ideje indulni – kiáltottam.
Waylon lifegő fülekkel szaladt oda hozzám. Kiköpte a teniszlabdát a
lábam elé.
–  Nem te, kishaver – mondtam, miközben lehajoltam, hogy
megsimogassam.
–  Muszáj? – nyöszörgött Waylay, és úgy húzta a lábát, mintha
betonba öntötték volna.
Hasonlóan éreztem magam.
Knox a fejére tette kezét, és felém kísérte.
– Szokj hozzá, kölyök. Néha mindenkinek kell olyasmit csinálnia, amit
nem akar.

 
 9. FEJEZET

KERTI PISILÉS ÉS DEWEY-FÉLE

TIZEDES OSZTÁLYOZÁS
Naomi
Rájöttem, hogy a kunyhó hátsó terasza tökéletes hely arra, hogy
rendszerezzem a napi tennivalóim listáját, miközben arra vártam, hogy
megfőjön a kávém. Aludtam. Mint egy kómás beteg. És amikor a
szemem pontosan 6:15-kor felpattant, lábujjhegyen odasettenkedtem
Waylay szobájához, és belestem, hogy ellenőrizzem, az unokahúgom
még ott van.
Ott volt. Bebugyolálva a frissen felhúzott paplanba a fehér ágyon.
A listámat néztem, és egy kék szövegkiemelő végével kopogtattam
az oldalt. Fel kellett hívnom a szüleimet, és tudatni velük, hogy életben
vagyok, nem kaptam idegösszeomlást. De fogalmam sem volt, mennyit
áruljak el nekik a történtekből.
Hé, emlékeztek a másik lányotokra? Aki miatt húsz évig fájt a fejetek,
mielőtt eltűnt az életünkből? Igen, nos, van egy lánya, aki semmit sem
tud a ti létezésetekről.
Egy szempillantás alatt félbeszakítanák a hajós körutazásukat, és
felpattannának az első idefelé tartó repülőgépre. Waylay-t nemrég
hagyta el az anyja, és most a nagynénjével kell együtt élnie, akivel
eddig soha nem találkozott. Lehet, hogy nem jó ötlet ilyen hamar képbe
hozni a nagyszülőket is.
Plusz, a szüleim tíz év óta először utaztak el valahova kettesben.
Megérdemelték a három hét csendet és nyugalmat.
A döntésemet csak részben befolyásolta, hogy nem tudtam volna
diplomatikusan elmagyarázni, hogy az egyetlen unokájuk életének első
tizenegy évéről lemaradtak. Legalábbis egyelőre nem.
Semmit nem szerettem addig elintézni, amíg nem találtam meg rá a
tökéletes módot. Úgyhogy megvárom, amíg jobban megismerem
Waylay-t, és a szüleim visszajönnek a házassági évfordulós
utazásukról, ahol kipihenik magukat, és készen állnak majd fogadni az
őrületes híreket.
Elégedetten csuktam be a noteszemet és szedtem össze a
szövegkiemelőimet, majd éppen készültem besétálni a kunyhóba,
amikor meghallottam egy szúnyoghálós ajtó nyikorgását.
A szomszédban Waylon lemasírozott a lépcsőn az udvarra, ahol
simán felemelte a lábát egy olyan üres helyen, ahova nyilvánvalóan
szívesen pisilt. Elmosolyodtam, aztán megmerevedtek az arcizmaim,
amikor újabb mozgásra lettem figyelmes.
Knox „Viking” Morgan egy szál fekete bokszeralsóban sétált le a
teraszról. Tetőtől talpig férfi volt. Izmos, szőrös, tetovált. Lustán a feje
fölé emelte egyik karját, és megvakarta a tarkóját, amivel
megteremtette az álmos tesztoszteronbomba képét. Tíz másodpercig
tátott szájjal bámultam, mire rájöttem, hogy a férfi, akárcsak a kutyája,
az udvarra vizelt.
A padlóra koppanó és ott szétszóródó szövegkiemelőim hangja
pisztolydördülésként hatott a reggeli csöndben. Megállt az idő, ahogy
Knox felém fordult. Az egyik kezében a… Nem.
Nem. Nem. Nem.
Otthagytam a földön a szövegkiemelőimet, és beszaladtam a
biztonságot jelentő kunyhóba, miközben gratuláltam magamnak, amiért
nem próbáltam alaposabban szemügyre venni Knox Juniort.
– Miért olyan vörös az arcod? Leégtél?
Felsikkantottam, és hátratántorodtam a szúnyoghálónak, majdnem
kizuhantam a teraszra.
Waylay egy széken állt, és próbálta elérni a Pop-Tartsot, amit a hűtő
fölött rejtettem el.
– Ijedős vagy – vetette a szememre.
Óvatosan becsuktam az ajtót, kizárva fejemből a pisilő férfiak
gondolatát.
– Tedd le a Pop-Tartsot! Tojást eszünk reggelire.
– Ó, ne már!
Nem foglalkoztam a tiltakozásával, inkább feltettem a kunyhó
egyetlen serpenyőjét a tűzhelyre.
– Mit szólnál, ha ma elmennénk a könyvtárba?

∞
A KNOCKEMOUTI
KÖNYVTÁR hűvös és csendes menedéket jelentett a
virginiai nyári forróságban. Világos hely volt fehér, tölgyfa polcokkal és
farmstílusú asztalokkal. Puha karosszékek sorakoztak a magas
ablakoknál.
Az ajtó mellett egy nagy közösségi hirdetőtábla lógott. Egymástól
egyenlő távolságra elhelyezett szórólapok hirdettek zongoraleckéket,
garázsvásárokat és jótékonysági biciklis versenyt. Alatta egy szürke
asztalon számtalan különböző műfajú könyv sorakozott az erotikus-
romantikus regénytől kezdve az önéletrajzon át a költészetig.
A kék és citromsárga cserépbe ültetett fényes levelű, zöld növények
életet leheltek a napfényes, sima felületekbe. Láttam egy színes
gyereksarkot vidám tapétával és szivárványszínű bútorokkal
berendezve. Halk komolyzene szólt a rejtett hangszórókból. Inkább tűnt
puccos gyógyfürdőnek, mint könyvtárnak. Ezt nagyra értékeltem.
A hosszú, alacsony, kör alakú pult mögött szemrevaló nő foglalt
helyet. Napbarnított bőr. Piros rúzs. Hosszú, szőke haj, amibe meleg
lilás-rózsaszín melírt festettek. A szemüvegkerete kék színű volt, és
piercing csillogott az orrában.
Egyetlen dologból látszott, hogy könyvtáros, mégpedig abból, hogy
egy rakás keménykötéses könyv volt nála.
– Szia, Way! – kiáltotta. – Az emeleten már sorban állnak rád várva.
– Köszi, Sloane.
– Milyen sorról beszél? – kérdeztem.
– Semmilyenről – motyogta az unokahúgom.
–  Számítástechnikai segítség – jelentette be a vonzó és meglepően
hangos könyvtáros. – Sok idős embernek nincs tizenegy éves rokona,
aki megjavítaná a telefonjukat, az e-könyv olvasójukat meg a
tabletjüket.
Eszembe jutott, mit mondott Liza előző este a vacsoránál.
A vacsora gondolata pedig felidézte bennem Knoxot meg a péniszét
ma reggelről.
Hoppá!
– A számítógépek ott vannak a kávézó és a mosdó mellett, Naomi
néni. Én az emeleten leszek, ha szükséged lenne rám.
–  Kávézó? – ismételtem, mint egy papagáj, miközben próbáltam
kiverni a fejemből a szinte meztelen szomszédom látványát.
Az unokahúgom céltudatos léptekkel elsétált a könyvek mellett egy
lépcső felé a helyiség hátuljában.
A könyvtáros kíváncsi pillantásokat vetett rám, miközben felrakott a
polcra egy Stephen King-regényt.
– Nem Tina vagy – jelentette ki.
 – Honnan tudod?
– Tina soha nem hozta el ide Waylay-t, önként a lábát sem tette be a
küszöbön.
– Tina a testvérem – magyaráztam.
–  Rájöttem abból, hogy szinte teljesen ugyanúgy néztek ki. Mióta
vagy a városban? Nem hiszem el, hogy nem hallottam semmi szaftos
pletykát.
– Tegnap érkeztem.
– Á. A szabadnapomon. Tudtam, hogy nem kellett volna negyedjére
is beletemetkeznem a Ted Lassóba – panaszkodott tulajdonképpen
senkinek. – Mindegy, Sloane vagyok. – Egy kézzel egyensúlyozta a
könyveket, hogy a másikat felém nyújtsa.
Óvatosan ráztam meg, mert nem akartam, hogy elejtse a dög nehéz
pakkot, amit cipelt.
– Én meg Naomi.
– Üdvözöllek Knockemoutban, Naomi. Az unokahúgod egy áldás.
Jólesett a változatosság kedvéért valami kedveset hallani a Witt
családról errefelé.
– Köszönöm. Mi… most kezdjük el megismerni egymást, de okosnak
és függetlennek tűnik.
Ééééés remélhetőleg nem lett túlságosan tönkretéve.
– Akarod látni munka közben? – ajánlotta fel Sloane.
– Jobban szeretném, mint meglátogatni a kávézótokat, ami nagy szó.
Sloane rubinvörös szája mosolyra húzódott.
– Gyere utánam!
Követtem Sloane-t a lépcsőn az emeletre, ahol még több
könyvespolc, fotel, növény és néhány privát helyiség kapott helyet.
Hátul egy hosszú, alacsony asztalt láttam a KÖZÖSSÉG feliratú tábla
alatt. Waylay egy széken ült az asztal mögött, és összeráncolt
homlokkal meredt egy elektronikai eszközre. Az eszköz tulajdonosa,
egy idős, fekete férfi ropogósra vasalt ingben és nadrágban, a pultra
támaszkodott.
–  Ő Hinkel McCord. Százegy éves, és hetente két könyvet elolvas.
Folyton elnyomkodja az e-olvasója beállításait – magyarázta Sloane.
–  Esküszöm, hogy az átkozott ükunokáim csinálják. Azok az
enyveskezű kis csibészek, ha meglátnak egy elektronikai eszközt, úgy
vetik rá magukat, mint az én időmben a gyerekek a cukorkára –
panaszkodott Hinkel.
 – Waylay azután kezdett el bejárni ide heti néhány alkalommal, hogy
ideköltöztek a testvéreddel. Egy délután valami vírusos programfrissítés
megtámadta az egész rendszert, és Waylay megunta, hogy a
számítógéppel kiabálok. Beugrott az asztal mögé, és tádám! – mondta
Sloane lelkes kézmozdulattal. – Kevesebb, mint öt perc alatt
helyrehozta az egész szarságot. Ezért megkérdeztem, lenne-e kedve
segíteni az időseknek. Édességgel fizetek neki, plusz kétszer annyi
könyvet vehet ki egyszerre, mint bárki más. Nagyszerű gyerek.
Hirtelen legszívesebben leültem volna zokogni. Mint kiderült, ez
tisztán látszott az arckifejezésemen.
– Ajaj, jól vagy? – kérdezte Sloane aggódva.
Bólintottam, és imádkoztam, hogy eltűnjenek a könnyek a
szememből.
– Csak boldog vagyok – sikerült kinyögnöm.
– Ó, istenem! Mit szólnál egy doboz zsebkendőhöz és egy kávéhoz?
– javasolta, elkísérve az idősektől, akik egy asztalnál foglaltak helyett. –
Belinda, megérkezett a legújabb Kennedy Ryan-regény, amit kértél.
Egy ősz, vattacukorra emlékeztető hajú nő, aki hatalmas keresztet
hordott a nyakában, amely szinte eltűnt lenyűgöző dekoltázsában,
tapsikolni kezdett.
– Sloane, te vagy a kedvenc emberi lényem.
– Mindenki ezt mondja – válaszolta kacsintva.
– Kávét emlegettél? – nyöszörögtem.
Sloane bólintott.
– Nagyon finom a kávénk – ígérte.
– Hozzám jössz feleségül?
Elvigyorodott, és orrpiercingje megcsillant a fényben.
–  Manapság inkább a férfiak érdekelnek. Persze ott az az egy
alkalom még a főiskoláról.
Bevezetett egy épületrészbe, ahol négy számítógép és egy U alakú
pult volt. Láttam ott mosogatót, mosogatógépet és egy kis hűtőt, amin
INGYEN
VÍZ tábla lógott. A kávésbögrék aranyos kampókon sorakoztak.
Sloane egyenesen a kávéfőzőhöz ment, és munkához látott.
–  Úgy nézel ki, mint akinek jól jönne egy dupla – jegyezte meg
figyelmesen.
– Nem mondanék nemet egy triplára sem.
– Tudtam, hogy kedvellek. Foglalj helyet!
Leültem az egyik számítógéphez, és igyekeztem összeszedni
magam.
 –  Soha nem láttam még ilyen könyvtárat – szólaltam meg, mert
kétségbeesetten szerettem volna csevegni, hátha akkor nem omlok
össze érzelmileg.
Sloane rám mosolygott.
–  Ezt örömmel hallom. Gyerekkoromban a helyi könyvtár volt az én
menedékem. Csak idősebb koromban döbbentem rá, hogy ez nem
mindenki számára elérhető. Ezért könyvtártudomány és közigazgatás
szakon végeztem, most pedig itt vagyunk. – Letett elém egy bögrét,
aztán visszatért a kávéfőzőhöz. – Az egész a közösségről szól.
Mindenre van ingyen kurzusunk a szexuális felvilágosítástól kezdve a
pénzgazdálkodáson és meditáción át a háztartástanig. Errefelé nincs
sok hajléktalan, viszont kialakítottunk az alagsorban egy szekrényes
öltözőt és egy kis mosodát. Most épp azon dolgozom, hogy ingyenes
iskola utáni programokat hozzak létre azon családok számára, akik
nem engedhetik meg maguknak a napközi költségeit. És természetesen
vannak könyveink is.
Ellágyult és álmodozóvá vált az arckifejezése.
–  Hűha! – Felemeltem a kávémat, belekortyoltam, és megint
elcsodálkoztam.
Csilingelés hangja nyomta el a zenét.
– Ez a hívó jelem. Mennem kell – mondta. – Élvezd a kávédat, és sok
szerencsét az érzéseidhez.

∞
NAOMI WITT
FOLYÓSZÁMLA-EGYENLEGE: túlterhelt. Lehetséges csalás.

∞
KEDVES
ANYA
ÉS
APA!

Élek, ép és egészséges vagyok, ráadásul teljesen normális. Esküszöm.

Sajnálom, hogy úgy távoztam! Tudom, hogy nem jellemző rám.
Egyszerűen nem működött Warnerrel, és… majd később
elmagyarázom, amikor nem a paradicsomba hajóztok éppen.
Addig is, érezzétek nagyon jól magatokat, és megtiltom, hogy
miattam aggódjatok. Megálltam egy elragadó virginiai kisvárosban, ahol
élvezem, hogy megdúsítja a hajamat a páratartalom.
Élvezzétek a napsütést, és küldjetek mindennap fényképet,
bizonyítékul arra, hogy éltek.
Szeretlek,


Naomi

Utóirat: Majdnem elfelejtettem. Történt egy icipici baleset a

telefonommal, és sajnos nem élte túl. Egyelőre e-mailben tudunk a
leghatékonyabban kommunikálni. Nagyon szeretlek titeket! Ne
aggódjatok értem!

∞
KEDVES STEF!

Tudom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Kérlek, ne gyűlölj! Beszéljünk

hamarosan. De ne telefonon, mivel áthajtottam rajta egy pennslyvaniai
pihenőhelyen.
Vicces sztori. És még azt hinnéd, az a legnagyobb hír, hogy
megszöktem az esküvőmről. (Amúgy állati jól néztél ki.) De az az
észbontó, hogy váratlanul felhívott az ikertestvérem, kirabolt, és rám
hagyta az unokahúgomat, akinek a létezéséről nem is tudtam.
Waylay a neve. Tizenegy éves informatikai zseni, és a flegma felszín
alatt lehet, hogy egy lányos lány. Biztatásra van szükségem, hogy nem
fogom tovább traumatizálni.
Igyekszem menő, mégis felelősségteljes nagynéni lenni ezen a
Knockemout nevű helyen, ahol a férfiak indokolatlanul vonzók, és kiváló
a kávé.
Mihelyst összeszedem magam, ismét felveszem veled a kapcsolatot.
Történt egy kis baleset a kocsimmal meg a bankszámlámmal. Ó, és a
laptopommal is.
Még mindig sajnálom. Kérlek, ne utálj.
Puszillak,

TINA!

Ez az utolsó e-mail-cím, amit megadtál nekem. Hol a fenében vagy?

Hogy hagyhattad itt Waylay-t? Hol a francban van a kocsim? Vonszold
vissza a seggedet a városba! Bajba kerültél?

Naomi

∞
CSALÁDBAFOGADÁSI
TEENDŐK:
– Kitölteni a jelentkezési papírokat, plusz háttérellenőrzés
– Három személyes interjú a jelölttel
–  Három ajánlólevél bemutatása (tapasztalat gyerekekkel és a
gondozással kapcsolatban)
– Családlátogatás
– Meghallgatás a családjogi bíróságon
 10. FEJEZET

BORBÉLY ÉS BOSSZANTÓ IDEGENEK

Knox
Szar hangulatban voltam egy ocsmány éjszaka után, amikor alig
aludtam.
Mindkettőért Naomi „Virágok a kibaszott hajában” Wittet hibáztattam.
Miután fél éjszaka ébren hánykolódtam az ágyamban, amikor ki kellett
engednem Waylont a hajnali pisilésére, hatalmas merevedéssel
ébredtem, köszönhetően az álmomnak, amiben az új szomszédom
okos szája volt a főszereplő, amivel a farkamat simogatta. Olyan
hangok szakadtak ki a torkán, amikről a férfiak álmodoznak.
Ez volt a második alvás, amit tönkretett számomra, és ha nem húzom
ki a fejemet a seggemből, nem ez lesz az utolsó.
Mellettem az anyósülésen Waylon hangos ásítással fejezte ki a saját
fáradtságát.
– Mindketten kikészültünk, haver – mondtam, miközben megálltam a
parkolóban, és az üzlet kirakatát bámultam.
A színskálának – tengerészkék gesztenyebarna beütéssel – nem
szabadott volna működnie. Hülyén hangzott, amikor Jeremiah javasolta.
De valahogy sikerült elegánssá tennie a téglát, és a Whiskey Barber
kitűnt az utcaképből.
A Dino’s Pizzéria neon narancssárga ponyvatetője és egy
tetoválószalon között helyezkedett el, aminek több tulajdonosa volt,
mint azt számon lehetne tartani. A pizzéria tizenegykor nyitott, de már
éreztem a fokhagyma és a szósz illatát.
Néhány évvel ezelőttig a borbélyüzlet veszteséges vállalkozás volt
Knockemoutban. A partnerem, Jeremiah elképzeléseivel és rengeteg
pénzzel – tőlem – sikerült a Whiskey Barbert a huszonegyedik
századba rángatni, és kisvárosi aranybányává varázsolni. Mára trendi
szalon lett, amely nem csupán az itt született és nevelkedett
öregembereket szolgálta ki. Olyan klienskört vonzott ide, akik
hajlandóak voltak még Washington belvárosából is kimerészkedni a
kiszolgálás, illetve a hangulat miatt.
Ásítva segítettem kiszállni a kutyámnak a kocsiból, aztán a bejárat
felé indultunk.
Az épület belseje pont olyan szemkápráztató volt, mint a külseje. A
szerkezete vakolatlan téglából, bádogmennyezetből és betonból állt. Mi
bőrt, fát és farmert adtunk hozzá. Az indusztriális jellegű recepcióspult
mellett egy bárt találhattak az ide érkezők, aminek üvegpolcain közel
egy tucat whiskysüveg sorakozott. Ezenkívül kávét és bort is
szolgáltunk fel. A falakat bekeretezett fekete-fehér fotók díszítették, a
legtöbb Knockemout történelmét mutatta be.
A bőrkanapékon túl négy hajvágó állomás volt nagy, kerek tükrökkel.
A hátsó fal mentén helyezkedtek el a fejmosó székek, a hajszárítók és
a mosdó.
– 'Reggelt, főnök! Korán jöttél.
Stasia – az Anastasia rövidítése – éppen Browder Klein haját mosta.
Felmordultam, és egyenesen a whiskyk melletti kávéfőzőhöz
mentem. Waylon felmászott a kanapéra egy nő mellé, aki kávét és
Bailey’st kortyolgatott.
Stasia kamasz fia, Ricky, jobbra-balra forgott a széken a
recepcióspult mögött. Miközben időpontokat adott, és rendezte a
számlákat a vendégekkel, valami idióta játékot nyomkodott a telefonján.
Jeremiah, az üzlettársam és régi barátom rám pillantott, miközben
egy öltönyös, 400 dolláros cipőt viselő férfi haját nyírta.
– Szarul nézel ki – jegyezte meg figyelmesen.
Jeremiah lázadó módon hosszúra hagyta sűrű, sötét haját, azonban
az arcát mindig borotválta. Az egyik karját végig tetoválások borították,
és Rolex órát hordott. Kéthetente manikűröshöz járt, és a
szabadnapjain crossmotorokat szerelt, amikkel alkalomadtán
versenyzett is. Férfiakkal és nőkkel is randizott – amivel a szüleinek
nem volt semmi baja, azonban a libanoni nagyanyja rendszeresen
imádkozott érte a vasárnapi misén.
– Kösz, seggfej. Örülök, hogy látlak.
–  Ülj le – mondta, és ollójával az üres állomásra mutatott maga
mellett.
– Nincs időm az ítélkező nyírásodra.
Volt elég bajom. Papírmunka, amit sajnos meg kellett csinálnom. Egy
nő, akire nem szabadott gondolnom.
 –  Nekem meg arra nincs időm, hogy idehozd ezt a kisugárzást,
mintha arra sem vetted volna a fáradságot, hogy megfésüld és
bebalzsamozd a szakálladat.
Védekezőn megsimogattam a szakállamat.
– Senkit nem érdekel, hogy nézek ki.
–  De, érdekel minket – szólalt meg a nő a Bailey’sszel meg a
kávéval.
–  Ámen, Louise! – kiáltotta Stasia, miközben anyai pillantást vetett
rám.
Browder felállt, és hátba veregetett.
– Fáradtnak látszol. Táskák vannak a szemed alatt. Nőzűrök?
– Hallottam, hogy összebalhéztál Nem Tinával – jegyezte meg Stasia
ártatlanul, miközben a székéhez kísérte Browdert. Stasia és Jeremiah a
szaftos pletykát még a jó hajnál is jobban szerette.
Nem Tina. Nagyszerű.
– Naominak hívják.
– Óóóóóó – jött az utálatos kórus.
– Utállak titeket.
–  Nem is igaz – vágott vissza Jeremiah vigyorogva, miközben
befejezte a vendég haját.
– Szállj le rólam.
–  Ne felejtsd el, hogy van egy kliensed kettőkor, és egy
megbeszélésed háromkor – szólt utánam Stasia.
Az orrom alatt szitkozódtam, ahogy elindultam az irodám felé. Én
intéztem az üzleti ügyeket, ezért nekem kevesebb kliensem volt, mint
Jeremiahnak vagy Anastasiának. Azt hittem, mostanra az ügyfeleim
nagy része elmenekült tőlem a morcos arckifejezésem és amiatt, hogy
nem szerettem csevegni. De mint kiderült, néhány ember szereti, ha
egy seggfej vágja a haját.
– Az irodámban leszek – jelentettem be, és hallottam, hogy Waylon
leugrott a padlóra, majd a nyomomba szegődött.
Már az enyém volt a Honky Tonk, amikor eladóvá vált ez az épület.
Megvásároltam egy baltimore-i zsíros képű fejlesztő orra elől, aki
valami sportkocsmát és pilatesstúdiót akart itt nyitni.
Jelenleg ez az épület adott otthont a kocsmámnak, a barber shopnak
és három állati menő lakásnak az emeleten. Az egyiket a köcsög
testvérem bérelte.
Elhaladtam a mosdó és a kis konyha mellett az ajtóhoz, amin a CSAK
ALKALMAZOTTAKNAK tábla lógott. Odabent egy raktárhelyiség volt, ahol
polcok sorakoztak, a polcokon meg mindenféle hülyeség, ami egy
sikeres szalon üzemeltetéséhez kell. A hátsó falon egy jelöletlen ajtó
volt.
Waylon felzárkózott hozzám, amíg elővettem a kulcsomat. Ő volt az
egyetlen, akit beengedtem a belső szentélyembe. Nem olyan főnök
voltam, akinek mindig nyitva áll az ajtaja. Ha megbeszélést kellett
tartanom a dolgozókkal, vagy a menedzserirodát vagy a pihenőszobát
használtam.
Bementem a keskeny folyosóra, ami összekötötte a szalont a
kocsmával, és beütöttem az irodaajtóm kódját.
Waylon abban a percben berohant, ahogy kinyitottam.
A helyiség kicsi és minimalista volt, téglafalakkal és csupasz
vezetékekkel a plafonon. Egy kanapé, egy kis hűtő és egy asztal kapott
benne helyet, amin a legkorszerűbb számítógép és két hatalmas
monitor állt.
Több mint egy tucat bekeretezett fotó lógott a falakon, ami az életem
találomra kihangosított montázsát tükrözte vissza. Ott volt Waylon
kölyökkutyaként, ahogy felbukott a hosszú fülében. Nash meg én.
Félmeztelenül, foghíjas gyerekekként a biciklinken. Egy másikon
férfiakként egy-egy motoron, amikor az út számtalan kalandot
tartogatott számunkra.
A párosunk trióvá bővült, amikor csatlakozott hozzánk Lucian Rollins.
Ott, a falon, ahol senki más nem látta, fényképes bizonyítékai voltak
annak, ahogy testvérként felnőttünk – véres orrok, hosszú napok a
patakban, aztán áttértünk az autókra, a lányokra meg a focira.
Tábortüzek és péntek esti focimeccsek. Érettségi. Nyaralások. Avatók.
Jézusom, megöregedtünk. Röpül az idő. És most először támadt
bűntudatom, amiért Nashsel már nem fedeztük egymást.
Azonban ez pusztán egy újabb példája volt annak, hogy egyetlen
kapcsolat sem tart örökké.
A tekintetem elidőzött az egyik kisebb kereten. A színe tompább volt
a többinél. A szüleim összebújva egy sátorban. Anya mosolyogva
nézett a kamerába, miközben állapotos volt valamelyikünkkel. Apa úgy
bámulta, mintha egész életében rá várt volna. Mindketten izgatottan
várták a közös kalandokat.
Nem a nosztalgia miatt tettem ki a fényképet. Emlékeztetőül szolgált
arra, hogy nem számít, egy adott pillanatban mennyire jól alakulnak a
dolgok, úgyis minden rosszra fordul, amíg a szép, fényes jövő teljesen
felismerhetetlenné nem válik.
 Waylon sóhajtva kiterült az ágyán.
– Mindketten kivagyunk, pajti – mondtam neki.
Leültem a székemre az asztalom mögött, és bekapcsoltam a
számítógépet, hogy elkezdjem irányítani a birodalmamat.
Közösségi oldalas hirdetéseket kellett ma gyártanom a Whiskey
Barbernek és a Honky Tonknak is. Épp elég ideig halogattam az
egészet, mert idegesített. A változásnak álcázott fejlődés sajnos
szükséges rossz volt.
Perverz módon a lista végére csúsztattam a hirdetéseket, és inkább a
Honky Tonk beosztását készítettem el a következő két hétre. Volt benne
egy lyuk. Megdörzsöltem a tarkómat, és felhívtam Fít.
–  Mi a helyzet, főnök? – kérdezte. Valaki obszcén módon nyögött
mellette.
– Hol vagy?
– Családi jiu-jitsu. Most dobtam át a vállamon Rogert, és épp a veséit
keresi.
Fi családja állati fura volt. De ők így élvezték az életet.
–  Részvétem Roger veséi miatt. Miért van lyuk a felszolgálók
munkarendjében?
– Chrissie kilépett a múlt héten. Emlékszel?
Halványan rémlett egy felszolgáló, aki mindig elszaladt, amikor
kitettem a lábam az irodámból.
– Miért mondott fel?
–  Halálra rémítetted. Tálcadobáló aranyásónak nevezted, és
közölted, hogy ne akarjon gazdag pasihoz feleségül menni, mert a
gazdag hapsik is hidegen szeretnék inni a sörüket.
Derengett valami. Halványan.
Felnyögtem.
– Na és ki jön a helyére?
– Már felvettem egy új lányt. Ma este kezd.
– Van tapasztalata, vagy egy újabb Crystallal lesz dolgunk?
–  Chrissie-nek hívták – javított ki Fi. – És hacsak nem akarod
személyesen csinálni a toborzást, javaslom, hogy nagylelkűen tegyél
egy lépést hátra, majd közöld, hogy rohadt ügyes vagyok, és megbízol
az ösztöneimben.
Elrántottam a telefont a fülemtől, amikor Fi fülsiketítőn felsikoltott,
hogy „Hí-já!”.
– Rohadt ügyes vagy, és bízom az ösztöneidben – motyogtam.
 –  Jó fiú. Most pedig, ha megbocsátasz, ki kell fektetnem a fiamat a
szerelme előtt.
– Próbálj meg nem túl sok vért ontani. Kurva nehéz feltakarítani.
Waylon horkolni kezdett a padlón. Beírtam az „Új lányt” az üres
műszakokba, majd belevetettem magam a szállítólevelekbe és egyéb
idióta papírmunkákba.
Mind a Whiskey Barber, mind a Honky Tonk jelentős fejlődést
mutatott. Ráadásul a három lakásból kettőt béreltek, ami további
bevételi forrást jelentett. Elégedett voltam a számokkal. Arról
árulkodtak, hogy sikerült megcsinálnom a lehetetlent, és a
vakszerencséből stabil jövőt teremtettem. A vállalkozásokkal meg a
befektetéseimmel megalapoztam az életemet.
Ez jó érzés volt még egy alvás nélkül töltött éjszaka után is. Mivel
nem maradt több dolgom, vonakodva megnyitottam a Facebookot. A
hirdetés már önmagában pokoli dolog volt, de ha ehhez ráadásul a
közösségi oldalakra is regisztrálnom kellett, amivel milliónyi bosszantó
idegent engedtem az életembe – hát az egyenesen ostobaság.
Lefogadom, hogy Naomi fent van a Facebookon. Valószínűleg tetszik
is neki.
Az ujjaimmal automatikusan bepötyögtem a keresőbe Naomi Witt
nevét, mielőtt a józan, racionális énem megfékezett volna.
– Hú!
Waylon kérdőn felemelte a fejét.
– Csak ellenőrzöm a szomszédunkat. Remélem, nem jön be neki az
Amway-leárazás, illetve nem egy hosszú távú átverésen ügyködik, ahol
az ikertestvérének adja ki magát – motyogtam a kutyának.
Miután elégedetten tudomásul vette, hogy megvédem a közösségi
oldalak jelentette fenyegetéstől, Waylon visszafeküdt aludni, és megint
horkolni kezdett.
A nő nyilvánvalóan soha nem hallott a privát beállításokról. Rengeteg
dolgot meg lehetett tudni róla a közösségi oldalon. Munkahelyi,
nyaralós és családi fényképek tömkelegét töltötte fel. Észrevettem,
hogy Tina egyiken sem szerepelt. Részt vett jótékonysági
futóversenyeken, és adományt gyűjtött egy szomszéd állatorvos
számláira. Ráadásul szép házban lakott, ami legalább kétszer akkora
volt, mint a kunyhó.
Eljárt a középiskolai és egyetemi osztálytalálkozókra, és közben
átkozottul jól nézett ki.
 A régi fotók bizonyították az elméletemet, miszerint pomponlány volt.
És valaki az évkönyv szerkesztői közül rajongott érte, mert úgy tűnt, az
egész végzős évét neki szentelték. Pislogva meredtem arra a néhány
képre, amin Naomi és Tina szerepeltek. Tagadhatatlanul ikrek voltak.
Azonban a felszín alatt nagyon különböző nők lettek.
Már nyakig benne voltam a slamasztikában. Kizárt, hogy valaki ki
tudott volna rángatni az online nyomozás nyúlüregéből. Főleg, hogy
ezen kívül csak unalmas dolgok vártak rám.
Úgyhogy tovább kutakodtam.
Tina Witt az érettségi után eltűnt a digitális térből. Nem mosolygott a
talárjában meg a kalapjában. Főleg nem a fiatal, üde Naomi mellett, aki
kitüntetést is kapott.
Őt addigra már nyilvántartásba vette a rendőrség. Naomi mégis
átölelte a testvére derekát, és kettejük nevében is szélesen mosolygott.
Nagy összegben fogadtam volna, hogy minden tőle telhetőt megtett,
hogy ő legyen a jó kislány. Hogy kevesebbet kelljen aggódni miatta.
Naomi nem okozott álmatlan éjszakákat a szüleiknek.
Azon töprengtem, vajon hány dologból maradt ki amiatt, hogy a
jóságra vesztegette az idejét.
Egy kicsit mélyebbre merültem a Tina vonalon, és találtam néhány
nyomot a Pennsylvaniai Bíróság bűnügyeinél, aztán újabbakat New
Jersey-ben és Marylanden. Ittas vezetés, kábítószer-birtoklás,
lakbérelmaradás. Körülbelül tizenkét éve börtönben is ült. Nem sokáig,
de arra elég volt, hogy megtapasztalja, milyen is az. Alig egy évvel
később édesanya lett belőle, és kerülte a zsarukat.
Visszamentem Naomi Facebook-oldalára, és megálltam egy családi
fényképnél, ami kamaszkorában készült. Tina mogorván, keresztbe tett
karral állt a testvére mellett, míg a szüleik mögöttük mosolyogtak.
Fogalmam sincs, mi történt zárt ajtók mögött. De azzal tisztában
vagyok, hogy időnként a fekete bárány egyszerűen csak fekete. Nem
számít, honnan jött, mennyit foglalkoztak vele, egyszerűen romlott.
Az órámra pillantva eszembe jutott, hogy kevés időm maradt a
kétórás kliensemig. Ami azt jelentette, hogy vissza kell térnem a
hirdetésekhez.
Azonban Naomitól eltérően én nem szívesen aggódtam a feladataim
miatt. Beütöttem a nevét egy keresőmotorba, amit azonnal megbántam.
III. Warner Dennison és Naomi Witt örömmel jelentik be
eljegyzésüket.
 Ez a Dennison ürge úgy nézett ki, mint valami seggfej, aki
golfpályákon tölti az idejét, és mindig van egy sztorija, ami túlszárnyalja
a többiekét. Persze valaminek az alelnöke volt. De egy olyan cégnél,
aminek a logóján rajta volt a vezetékneve. Kétlem, hogy kiérdemelte a
puccos posztot. Naomi reggeli arckifejezéséből ítélve ez a Warner
köcsög soha nem hugyozott a természetben.
Naomi szívdöglesztően gyönyörű volt, arról nem is beszélve,
mennyire boldognak látszott a formális fotón. Ami valami idióta oknál
fogva idegesített. Mit érdekel engem, ha olyan fickókra bukik, akik
vasalják a nadrágjukat? A szomszédom már rohadtul nem az én bajom.
Találtam egy helyet neki meg Way-nek, ahol lakhatnak. Ezentúl bármi
történik is, az kizárólag az ő problémája.
Bezártam az ablakot a képernyőmön. Naomi Witt megszűnt létezni
számomra. Ez jó érzés volt.
A telefonom rezegni kezdett az asztalon, mire Waylon felemelte a
fejét.
– Tessék – szóltam bele.
–  Vernon megérkezett. Akarod, hogy elkezdjem? – ajánlotta fel
Jeremiah.
– Tölts neki egy whiskyt. Indulok.
– Rendben.
– Itt is van! – kiáltotta Vernon Quigg, amikor beléptem az üzletbe. A
nyugdíjas tengerészgyalogos száznyolcvanhárom centi magas és
hetvenéves volt, ráadásul egy kifogástalan harcsabajusz tulajdonosa.
Én voltam az egyetlen személy, akit a bajusz közelébe engedett
bármiféle célszerszámmal. Ez egyszerre volt megtisztelő, és egyben
bosszantó is, tekintve, hogy a férfi semmit nem szeretett jobban a
szaftos pletykáknál.
–  Jó napot, Vernon – üdvözöltem, ahogy a nyaka köré csatoltam a
köpenyt.
– Hallottam, hogy tegnap összevesztél Nem Tinával a Café Revben –
jegyezte meg vidáman. – Az a hír járja, hogy az ikrek teljesen
egyformák, mint két tojás.
–  Én azt hallottam, hogy teljesen különbözők – jelentette ki Stasia,
miközben leült az üres székbe mellettem.
Fogcsikorgatva nyúltam a fésűért.
– Én meg azt hallottam, hogy Tinát körözik, és Nem Tina segített neki
elmenekülni – közölte Doris Bacon, a Bacon Istállók tulajdonosa. A farm
arról híres, hogy bajnok lovakat tenyészt.
A kurva életbe, ezt beszoptam.
 11. FEJEZET

POKOLI FŐNÖK
Naomi
Elfogadtam a bőr- és farmerkötényt, amit Sherry „Fi” Fiasco nyújtott
felém, és megkötöttem a derekamon.
–  Jól áll a póló – mondta Sherry, és helyeslőn biccentett a Honky
Tonkos V nyakú pólómra.
–  Köszönöm – válaszoltam, és idegesen birizgáltam az alját. A póló
szűk volt, és sokkal több dekoltázst mutatott, mint amihez
hozzászoktam. Azonban a könyvtári kutatásomnak köszönhetően
tudtam, hogy a „bevállalósabb” hölgyek több borravalót kapnak.
A Honky Tonk olyan volt, mint egy vidéki csehó, amely rövid, de
kielégítő viszonyba keveredett egy csicsás zugkocsmával. Tetszett ez a
„puccos cowboy” hangulat.
–  Ő itt Maxine, ő fog betanítani téged a számítógépes rendszer
használatára – mondta Fi, miközben kivette a nyalókát a szájából. – Itt
fizetnek a vendégek, de te is itt tudod majd rögzíteni a munkakezdést,
illetve befejezést, valamint megrendelni a saját ételeidet. Tessék, a
kódod. – A kezembe nyomott egy cetlit, amire szövegkiemelővel a 6969
számot firkantotta.
Nagyszerű.
– Szia! – üdvözöltem Maxine-t. Sötét bőre volt, irigylésre méltó arcát
csillámporral szórta be, a dekoltázsa pedig elég visszafogottnak tűnt. A
haját rövidre vágva hordta, és bíborvörös hullámok göndörödtek benne.
– Szólíts Maxnek! – vágta rá. – Szolgáltál már fel italokat korábban?
Megráztam a fejemet.
– Két nappal ezelőttig HR-vonalon dolgoztam.
Piros pont járt neki, amiért nem bosszankodott miattam. Én sem
szívesen képeztem volna ki magamat.
– De gyorsan tanulok – biztosítottam.
 –  Nos, kénytelen leszel, mivel ma este emberhiányban vagyunk.
Szóval, hacsak nem vagy nagyon gáz, hamar ki foglak lökni a
komfortzónádból.
– Igyekezni fogok, hogy ne legyek gáz – ígértem meg.
–  Tedd azt. Italok bevitelével fogjuk kezdeni a nyolcszemélyes
asztalomnál. Van két csapolt sör – kezdte Maxine, miközben ujjai a
képernyő fölött siklottak. Sebesen cikázó, csillogó körmei
megbabonáztak.
Ideges, ugyanakkor hihetetlenül motivált voltam. A bank közölte,
hogy körülbelül egy hét lesz, mire megkapom az új hitel- és
bankkártyámat. Ráadásul Waylay már megevett egy egész doboz Pop-
Tartsot. Ha továbbra is etetni akarom az unokahúgomat, nekem kell a
legjobb pincérnőnek lennem, akit ez az átkozott kisváros valaha látott.
–  Aztán rákattintasz a küldés gombra, és a nyomtató kiköpi a
rendelést a bárpultnál. Ugyanez vonatkozik az ételre is, viszont az
egyenesen a konyhába fut be – magyarázta Maxine.
– Értettem.
– Nagyszerű. Itt a következő. Te jössz.
Csak kétszer bénáztam, amivel kiérdemeltem egy „elég jó” biccentést
a tanáromtól.
–  Kezdjük el begyűjteni a borravalót. Remélem, a lábad felkészült –
jegyezte meg Maxine vigyorogva.
Felsóhajtottam, és követtem a tömegbe.

∞
FÁJT
A
LÁBAM. Órák óta nem ittam vizet. És belefáradtam abba, hogy
mindenkinek meg kellett magyaráznom, nem Tina vagyok. Ráadásul
úgy tűnt, hogy ezzel kiérdemeltem a Nem Tina becenevet.
Silver, a csapos mondott valamit, amit nem hallottam, miközben
fáradtan lepakoltam az üres poharakat a tálcámról.
– Tessék? – kiabáltam túl a zenét.
– Bírod? – ismételte meg ezúttal hangosabban.
–  Azt hiszem. – Maxtől két asztalt kaptam, ahol „megértő
törzsvendégek” ültek, és eddig saját magamon kívül senkit nem
öntöttem le sörrel, plusz nem panaszkodtak, hogy későn vittem ki nekik
a nachost, vagy ilyesmi, szóval úgy éreztem, hogy jól végzem a
munkámat.
De mintha tizenhat kilométert gyalogoltam volna le a bárpult és az
asztalok között járkálva.
 A legtöbb vendég törzsvendégnek tűnt. Tudták egymás nevét, azt,
hogy mit fog rendelni a másik, és beindult a sportrivalizálás is.
A dolgozók elég kedvesek voltak. Bár Silver nem viselkedett túl
barátságosan, profin csapolta két kézzel a sört, miközben rendeléseket
vett fel telefonon keresztül.
Csodáltam a hatékonyságát.
Épp egy újabb kör italt vittem ki, amikor rájöttem, hogy az elmúlt
néhány órában nem gondoltam… nos, semmire. Nem volt időm azért
aggódni, hogy Waylay Lizánál van, vagy a négy e-mail miatt, amiket
Warner küldött, és amiket meg sem nyitottam. Ráadásul a
kötényemben összegyűjtött borravaló elfeledtette velem a tolvaj
ikertestvéremet meg a kifosztott bankszámlámat.
És eszembe sem jutott a dögös, morcos, udvarra vizelő
szomszédom.
Ekkor vesztettem el a koncentrációs képességemet, és nekimentem
egy fekete pólós mellkasnak.
– Elnézést – szólaltam meg, miközben az izmos akadályra fektettem
a tenyeremet, hogy talpon maradjak.
– Mi a faszt csinálsz?
Ne. Már.
–  Hülyéskedsz velem? – vakkantottam, és felpillantva láttam, hogy
Knox mogorván mered rám.
– Mit csinálsz itt, Naomi?
– Ellenőrzöm a Télapó listáján a rosszcsont gyerekeket. Szerinted mit
csinálok? Dolgozom. Most pedig tűnj el az utamból, vagy megütlek a
tálcámmal, márpedig ma rengeteg kávét ittam. Három-négy lendítéssel
a padlóra tudnálak küldeni.
Nem válaszolt. Valószínűleg azért, mert nem maradt rá ideje, ugyanis
túlságosan lekötötte, hogy a karomnál fogva a folyosóra ráncigáljon.
Elviharzott a mosdók meg a konyhaajtó mellett, majd benyitott egy
helyiségbe.
– Jó estét, Knox – szólalt meg Fi, felpillantva a monitorokról.
– Ez meg mi a picsa? – csattant fel.
Sherry futó pillantást vetett rá.
– Ez? – ismételte meg értetlenül.
Knox beljebb rángatott a helyiségbe.
– Ez – mondta újra.
– Ő Naomi. Egy emberi lény, aki a fél műszakján túl van – válaszolta
Sherry, visszafordulva a monitorokhoz.
 – Nem akarom, hogy itt dolgozzon, Fi.
Elegem volt a „dühös vagyok az egész világra, rád meg pláne”
rutinjából. Kirántottam a karomat a szorításából, és rácsaptam a
mellkasára a tálcámmal.
Sherry tátott szájjal pillantott fel ismét.
– Nem érdekel, ha nem akarod, hogy itt dolgozzak, Viking. Fi vett fel.
Itt vagyok. Most pedig, ha nincs rendes okod feltartani a munkámban,
amire kétségbeesetten szükségem van, te szőke Kukalakó Oszkár,
javaslom, hogy a létesítmény vezetőségének jelezd az aggodalmaidat.
– Én vagyok a létesítmény vezetője – vicsorogta.
Nagyszerű. Persze, hogy ő a tulajdonos. Megütöttem az új főnökömet
egy tálcával.
–  Nem vállaltam volna el ezt a munkát, ha tudom, hogy te vagy a
tulajdonos – morogtam.
– Most már tudod. Tűnj el.
–  Knox – sóhajtotta Sherry fáradtan. – Szükségünk volt egy
pincérnőre ahelyett, akit elijesztettél a mogorvaságoddal meg a
Kukalakó Oszkár viselkedéseddel.
Knox fenyegetőn rámutatott a nőre.
–  Nem engedem, hogy ezt csináld. Hívd fel azt a hogyishívjákot, és
vedd rá, hogy jöjjön vissza dolgozni.
Sherry hátradőlt, és összefonta a karját.
– Ha meg tudod mondani a nevét, most rögtön felhívom.
Knox szitkozódva motyogott.
– Gondoltam – jegyezte meg Sherry magabiztosan. – Most pedig: ki
dönt az alkalmazottak felvételéről?
–  Azt is leszarom, ha az átkozott pápa – morogta. – Nem fog itt
dolgozni. Én nem akarom.
Eldöntve, hogy nem maradt veszítenivalóm, megint megütöttem a
tálcával.
–  Ide hallgass, Viking. Fogalmam sincs, mi bajod van velem.
Bármilyen nárcisztikus, téveszmés vonatra is szálltál fel, nem azért
vagyok itt, hogy tönkretegyem az életedet. Igyekszem visszaszerezni a
pénz egy részét, amit a testvérem ellopott tőlem, és amíg a bank nem
ad újra hozzáférést a befagyasztott számlámhoz, nem fogom hagyni,
hogy te, vagy bárki más Waylay és a Pop-Tarts közé álljon.
–  Hacsak nem akarod helyette te kiszolgálni az asztalait, főnök,
Naomi pártját fogom – jelentette ki Sherry.
Knox szemében jeges tűz lángolt.
 –  Bassza meg. Rendben. Egy műszak. Egyetlen hibát vétesz.
Egyetlen panasz érkezik rád, és ki vagy rúgva.
– Nem fogom elfelejteni a nagylelkűségedet. Várnak az asztalaim.
– Egyetlen hiba! – kiáltotta utánam.
Beintettem neki a vállam fölött, és a folyosóra viharzottam.
–  Szabadulj meg tőle, Fi. Nem fogok együtt dolgozni egy öntelt,
nyivákoló púppal a hátamon.
Még a folyosóról is hallottam a szavait. Égett az arcom.
Öntelt, nyivákoló púp a hátán. Szóval ezt látja a jóképű, zsémbes
Knox Morgan, amikor rám néz.

∞
ÖSSZESZEDTEM
MAGAM, kivertem a fejemből az idióta főnökömet, és
kizárólag arra koncentráltam, hogy mindenkinek a megfelelő italt
vigyem ki, letakarítsam az asztalokat a távozó vendégek után, és ott
segítsek, ahol csak tudok.
A világtörténelem legrövidebb szünetét iktattam be, ami alatt
kiszaladtam a mosdóba, és haraptam néhány falatot a konyhában az
elképesztően finom grillcsirkés salátából. Aztán a bárpulthoz rohantam,
ahol Silver fél kézzel alkoholt töltött egy koktélkeverőbe, míg a másikkal
egy üveg sört nyitott ki éppen.
Rövid haja volt, így semmi nem terelte el az ember figyelmét drámai,
füstös tekintetéről és aprócska szemöldökkarikájáról. Fekete
blézerének ujjait felhajtotta, és egy csíkos nyakkendőt kötött lazán a
Honky Tonkos pólója fölé. Vonzó volt a maga androgün valójában,
amitől ismét nyolcadikosnak éreztem magam, aki belezúgott a menő
lányba.
–  Silver, nem baj, ha felhívom telefonon a bébiszitteremet? –
kérdeztem túlkiabálva a zene lüktetését.
Munka közben a telefonra biccentett, amit engedélynek vettem.
Megnéztem az órámat, és tárcsáztam a kunyhó telefonszámát. Liza a
harmadik csörgésre vette fel.
–  Nem ettük meg a rengeteg zöldséget, amit itt hagytál nekünk,
inkább pizzát rendeltünk – jegyezte meg, miközben a háttérben
hallottam a televízió üvöltését.
–  Ez pisztolylövés volt? – kérdeztem, ahogy az egyik ujjammal
bedugtam a fülemet, hogy jobban halljam, mert a kocsmában meg
Mickey Guyton countryénekes zenéje bömbölt.
 – El tudod hinni, hogy még soha nem látta a Közönséges bűnözőket?
– méltatlankodott Liza.
– Liza!
– Nyugodj meg! Csak igazi fegyverekkel lövöldözünk a házban, nem
korhatáros filmeket nézünk.
– Liza!
– Igazad van… a nagynénéd tényleg feszültebb, mint egy nyakkendő
péntek este – mondta Liza, feltehetően a nagyszájú unokahúgomnak. –
Minden rendben. Way segített az udvaron. Pizzát ettünk, és most egy
13 karikás akciófilmet nézünk a tévében. Sylvester Stallone most
nevezett valakit kakifejnek.
Felsóhajtottam.
– Nagyon köszönöm a segítséget. Sokat jelent.
–  Jó, hogy kivételesen van társaságom. Mikor lesz a következő
műszakod?
Az ajkamba haraptam.
– Nem tudom. Lehet, hogy egyszeri alkalom az egész. Az új főnököm
láthatóan nem kedvel.
Halkan nevetett.
– Adj neki időt.
Rájöttem, hogy a bébiszitter tündérkeresztanyám számított erre, és
azon töprengtem, hogy ő vajon mit tud, amit én nem.
–  Nem ez a megfelelő idő a trécselésre. Tedd le a telefont,
Százszorszép.
A fogamat csikorgattam Knox közbelépése miatt.
– Az unokája üdvözli.
Liza nevetett.
–  Mondd meg neki, hogy csókolja meg a seggemet, és hozzon
holnap sült csirkét. Később találkozunk – búcsúzott.
– Még egyszer köszönöm! Sokkal tartozom. Viszlát!
Megfordultam, és észrevettem, hogy Knox úgy tornyosul fölém, mint
egy szexi keselyű.
– A nagymamád üzeni, hogy csókold meg a seggét, és vigyél neki
sült csirkét.
– Miért telefonálsz az én nagymamámmal a te első és egyben utolsó
műszakod alatt?
–  Mert ő vigyáz a tizenegy éves unokahúgomra, amíg én pénzt
keresek az ételre és az új sulisruhákra, te könyörtelen fajankó!
– Ki gondolta volna – motyogta.
 –  Hagyd békén, Knox – szólalt meg Silver, miközben egyszerre két
koktélkeverővel dolgozott. – Tudod, hogy a seggfej viselkedésed milyen
sokba kerül neked.
– Azt akarom, hogy eltűnjön innen – erősködött. – Miért nem bújsz el
a konyhában, mint a többiek, amikor telefonálni akarnak?
– Mert nincs telefonom – emlékeztettem.
– Ki a fasznak nincs manapság telefonja?
–  Az olyanoknak, akiké tragikusan megsemmisült egy autós
pihenőnél – vágtam rá. – Szeretném folytatni ezt a stimuláló
beszélgetést, de segítenem kell Maxine-nak néhány asztalnál.
– Mondd meg neki a magadét, Nem Tina! – kiáltotta Hinkel McCord a
bárszékéről.
Knox úgy nézett ki, mint aki legszívesebben leteperné, hogy kidobja
az ajtón. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, aztán azt tettem,
amiben a legjobb voltam – begyömöszöltem az összes érzésemet egy
kis dobozba, és rázártam a tetejét.
– Szükséged van valamire, mielőtt visszamegyek dolgozni?
Összehúzta a szemét az udvarias kérdés hallatán. Addig vívtunk
néma szempárbajt, amíg félbeszakítottak minket.
– És itt van – mennydörögte egy ismerős hang.
– Justice! – A kávézótulajdonos jövendőbelim egy gyönyörű nőt karolt
át éppen.
–  Elhoztam a feleségemet, hogy megismerkedhessen a
menyasszonyommal – jegyezte meg Justice viccesen.
–  Ó, várjatok, amíg Muriel meghallja ezt – kuncogott Hinkel,
miközben elővette a telefonját.
– Tallulah vagyok – mutatkozott be a nő, ahogy a bárpult fölött felém
nyújtotta a kezét. – A férjem elmesélte, milyen volt az első napod a
városban. – Magas volt, és a haja hosszú fonatokban omlott a hátára.
St. John Garage pólót, farmernadrágot és cowboycsizmát viselt. –
Sajnálom, hogy lemaradtam az első látogatásodról a kávézóban. Azt
hallottam, érdekes műsor volt.
– Ez sem olyan rossz – szólt közbe Hinkel.
–  Örülök, hogy megismerhetlek, Tallulah – mondtam. – Sajnálom,
hogy megkértem a férjed kezét, de olyan kávét készít, amiről az
angyalok énekelnek.
– Ó, én már csak tudom – értett egyet.
–  Melyik a te szekciód? Azért jöttünk, hogy támogassunk – mondta
Justice.
 Knox bosszúsan nézett rá.
–  Ne foglalkozzatok vele – közölte Silver, miközben a könyökével
tolta félre az útból a főnökét. – Csak haragszik, mert Nay még egyszer
sem szúrta el.
Meg akartam csókolni, amiért adott egy becenevet a Nem Tinán
kívül.
–  Egy műszakot adott, amit hiba nélkül kell végrehajtanom –
magyaráztam, és nem érdekelt, hogy az említett főnök mellettem áll.
– Knox Morgan! – feddte meg Tallulah. – Mi nem így üdvözöljük az új
lakókat Knockemoutban. Hova dugtad a közösségépítő érzéseidet?
– Hagyj békén, Tally! – motyogta Knox, de nem volt éle a szavainak.
–  Naomi, a legsötétebb, legerősebb sörötökből kérek – mondta
Tallulah. – A férjem pedig egy piña coladát szeretne tejszínnel.
Justice várakozva összedörzsölte a tenyerét.
– És megfeleznénk egy pulled porkos lepényt. Extra jalapeñóval.
– Tejföl nélkül – tette hozzá Tallulah.
–  Rendben – feleltem kacsintva. – Foglaljatok helyet, és rögtön
viszem az italokat.
–  Nem akarod leírni a rendelést? – kérdezte Knox, miközben a
házaspár átvágott a tömegen.
A vállam mögé dobtam a hajamat.
– Nem.

Az órájára nézve beképzelten elvigyorodott.

– Ha így haladsz, a műszak végét sem fogod megérni.
– Örömmel fogom bebizonyítani, hogy tévedsz.
– Ebben az esetben szereztél magadnak még egy asztalt.
Rámutatott egy asztalra a sarokban, ahol egy idősebb, sörpocakos
férfi ült cowboykalapban, és úgy tűnt, épp meghallgatást tart az
alattvalóinak.
– Ne tedd ezt vele az első estéjén, Knoxy! – szólt rá Max.
–  Ha annyira biztos benne, hogy meg tudja csinálni, nincs értelme
engedni, hogy a gyerekmedencében lubickoljon. Dobjuk rögtön a
mélyvízbe.
–  Van különbség az úszás és a cápák közé merülés között –
vitatkozott Silver.
 12. FEJEZET

EGY FUVAR HAZA

Knox
Muszáj lett volna megcsinálnom a papírmunkát, de jobban érdekelt a
legújabb alkalmazottam közelgő beégése.
Naomi odacipelte az előkelő hátsóját az asztalhoz, mintha valami
idealista óvónő lett volna az első munkanapján. Jó okkal utáltam Wylie
Ogdent, de szívesen használtam fel arra, hogy bebizonyítsam az
igazamat.
Naomi nem tartozik ide. És ha ezt azzal tudom bebizonyítani, hogy a
farkasok elé lököm, ám legyen.
Wylie összehúzott szemmel nézett Naomira, és megnyalta a száját.
Ismerte a szabályokat. Tudta, hogy gondolkodás nélkül kihajítom innen,
ha hozzá mer nyúlni valamelyik alkalmazottamhoz. De ettől függetlenül
hátborzongató öregemberként viselkedett.
– Mi a bajod Nem Tinával? – kérdezte Silver, miközben megnyomta a
gombot a turmixgépen, és vodkát töltött három pohárba.
Nem válaszoltam. Azzal csak beszélgetésre invitáltam volna.
Néztem, ahogy Wylie megajándékozta Naomit perverz figyelmével,
és közben egy csepp bűntudatot sem éreztem.
Naomi egyáltalán nem volt az esetem. A francba, még
farmernadrágban és Honky Tonk-os pólóban is előkelőnek és
igényesnek tűnt. Nem elégedne meg annyival, ha néhány este
összegabalyodnánk a takaró alatt.
Ő olyan nő, akinek akadnak elvárásai. Hosszú távú tervei. Listái,
udvarias aggodalmai és kedves kérései.
Normális esetben képes lennék figyelmen kívül hagyni a
vonzalmamat egy olyan nő iránt, aki nem az esetem.
Lehet, hogy szabadságra lenne szükségem? Elég sok idő eltelt,
mióta utoljára kivettem néhány napot, hogy szórakozzak és szexeljek.
Gondolatban utánaszámoltam, és összerezzentem.
 Nagyon sok idő telt el azóta.
Pont erre van szükségem. Néhány szabadnapra messze innen.
Lehet, hogy kimegyek a tengerpartra. Elolvasok néhány kibaszott
regényt. Megiszom pár üveg sört valaki másnak a raktárkészletéből.
Keresek egy könnyűvérű nőt, akivel nincsenek kötöttségek, és aki nem
vár el tőlem semmit.
Nem foglalkoztam az undorral, ami azonnal rám tört.
Miután betöltöttem a negyvenet, észrevettem az ijesztő
ambivalenciát, amivel a csajozásra gondoltam. Lehet, hogy leginkább
lustaságnak lehetett volna nevezni. A hajsza, az egyre szűkülő
vadászmező, a flört… Ami régen szórakoztatott, kezdett egyre
fárasztóbb lenni egy-két éjszakányi szórakozásért cserébe.
De inkább erőt veszek magamon, és kiadom magamból a szexuális
frusztrációt. Aztán visszajövök ide, és nem fogok kényszeresen
maszturbálni minden alkalommal, amikor meglátom Naomi Wittet.
A problémát elméletben megoldva töltöttem magamnak egy pohár
vizet, és néztem, ahogy Naomi megpróbálja otthagyni az asztalt,
azonban Wylie megállította. A rohadék konkrétan megragadta a
csuklóját.
– O-ó, basszus – motyogta Silver az orra alatt, miközben lecsúsztam
a székemről.
– A picsába – sziszegtem, ahogy átvágtam a kocsmán.
–  Ne cicázz velünk, Naomi! – mondta Wylie. – A fiúkkal szívesen
nézzük a pofidat.
–  Többek között – tette hozzá az egyik idióta haverja, amivel az
egész asztalt megnevettette.
Arra számítottam, hogy Naomi megpróbál majd mindenáron
elmenekülni a közelükből, de inkább mosolygott.
–  Tudtam, hogy baj lesz veletek, fiúk – jegyezte meg kedvesen
viccelődve.
– Van valami probléma? – csattantam fel.
Wylie azonnal elengedte Naomi csuklóját, nekem pedig nem kerülte
el a figyelmemet, hogy Naomi rögtön tett egy lépést hátra.
– Probléma? – kérdezett vissza Wylie. – Nem hiszem.
–  Wylie és a barátai bemutatkoztak nekem – válaszolta Naomi. –
Máris hozom az italokat.
Csúnya pillantást vetett rám, mielőtt visszament a bárpulthoz.
Wylie elé álltam, így nem láthatta Naomi távozó hátsóját.
– Tudod a szabályokat, Ogden.
 – Fiam, én már akkor ezt a várost irányítottam, amikor te még szikra
sem voltál az apád szemében.
–  De már nem irányítasz semmit, ugye? – kérdeztem. – Ez a hely
pedig az enyém. Ha továbbra is szeretnél itt inni, fogd vissza az
átkozott kezedet.
– Nem tetszik, amire célzol, fiam.
–  Én meg nem örülök, hogy ki kell szolgálnom a löttyedt hátsódat.
Gondolom, kvittek vagyunk.
Otthagytam a talpnyalóival együtt, és Naomi keresésére indultam. A
számítógépnél találtam meg.
Az alsó ajkát harapdálta, és fel se emelte a tekintetét a képernyőről,
miközben gondosan beütött egy rendelést. A Sex on the Beach és a
Flaming Orgasm alapján úgy tippeltem, hogy Wylie idióta
asztaltársasága adta le.
–  Engem megütöttél egy rohadt tálcával, amiért bunkón beszéltem
veled, de hagyod, hogy az az izzadt seggfej rád tegye a kezét?
–  Nincs időm rámutatni arra, hogy megfenyegettél, ha zavarok egy
asztaltársaságot, kirúgsz, úgyhogy kénytelen leszel megelégedni ezzel
– közölte, aztán az arcomba tolta a középső ujját.
Hinkel McCord és Tallulah hangosan röhögni kezdtek.
–  Nem jár ingyen műsor az ingyen vacsorához – figyelmeztettem
őket, mielőtt visszafordultam Naomihoz.
– A francba. Hol van a helyettesítő gomb? – motyogta.
Kinyújtottam mellette a karomat, és átlapoztam a lehetőségeket,
amíg meg nem találtam a jót. Mivel közém és a képernyő közé szorult,
a libidóm teljesen megbolondult.
Ennek ellenére nem léptem hátra, amíg beütötte a rendelés többi
részét. Miután végzett, Naomi megfordult, hogy rám nézzen.
–  Szándékosan küldtél oda, pontosan tudva, hogy mi fog történni.
Nem úgy reagáltam, ahogy arra számítottál. Tedd túl magad rajta.
– Azért küldtelek oda, hogy frászt kapj Wylie-tól, nem azért, hogy rád
tegye a kurva kezét. Ha ismét előfordul, tudni akarok róla.
Képen röhögött.
– Ja. Persze, Viking. Rögtön hozzád fogok szaladni.
– Kész a rendelés, Nay! – kiáltotta Silver.
– Mennem kell, főnök – jelentette ki Naomi azzal a művi, megjátszott
kedvességgel, amit Wylie-vel szemben használt. Ettől  legszívesebben
a falba bokszoltam volna.
 Tíz perccel később még mindig azon gondolkodtam, hogy összetörök
valamit, amikor a testvérem bemasírozott az ajtón. Egyenesen Naomira
szegezte a tekintetét, aki épp a második kör italt szolgálta fel a St. John
házaspárnak.
Egy másodperccel később Wylie asztalára nézett. Hosszan bámulták
egymást, mielőtt Nash elindult felém.
–  Nézzenek oda, kit fújt be ide a szél – duruzsolta Sherry. A
menedzserem, akit nemsokára ki fogok rúgni, előbújt az irodából, hogy
végignézze a Naomi-show-t.
Nash elszakította a tekintetét Naomi seggéről, és könnyed vigyort
villantott Sherryre.
– Mi újság, Fi? – kérdezte.
–  Egy pillanatig sem unatkozunk. Az új lány miatt jöttél? – faggatta
ravaszul, ahogy lopott pillantást vetett rám.
– Gondoltam, beugrok, és megnézem, hogy alakul Naomi első napja
– felelte.
– Te meg a fél város – vágta rá Max, ahogy elsuhant mellettünk egy
tálcányi itallal.
–  Nagyon ügyes – árulta el Sherry. – Annak ellenére, hogy
összetűzésbe keveredett a vezetéssel.
Nash felém fordult.
– Nem lep meg.
–  Szia, Nash – üdvözölte Naomi vidáman, miközben elsétált
mellettünk a bárpult felé tartva.
Nash biccentett.
– Naomi!
Sherry a hasamba könyökölt.
– Valakinek tetszik a lány – dúdolta.
Felnyögtem. Két személynek is tetszett, de ha lesz beleszólásom a
dologba, egyikünk sem fogja megkapni.
– Hozz egy széket magadnak, rendőrfőnök – mondta Silver.
Nash elfogadta az ajánlatot, és leült a sarokba, ami a legközelebb
volt a felszolgálók pultjához.
– Ügyeletes vagy szabadnapos vagy ma? – faggatta Silver.
– Hivatalosan is szabadnapos.
– Akkor sört iszol – jelentette ki szalutálva.
–  Neked nem a bérpapírokat kellene elfogadnod? – kérdezte tőlem
Sherry ártatlanul, miközben a testvérem mögött tébláboltam.
 –  Lehet, hogy már megcsináltam – vetítettem, és néztem, ahogy
Naomi megint Wylie asztalához közeledik.
– Értesítést kapok, amikor beküldöd, okostóni.
Árulkodó júdás ez a technológia.
– Nemsokára megcsinálom. Neked nincs dolgod?
–  Jelenleg egy férfit kell irányítanom. Ne legyél seggfej Naomival.
Rendes lány. A vendégek kedvelik. A dolgozók is. A testvéred is. Te
vagy az egyetlen, akinek baja van vele.
– Az én kocsmám. Lehet vele bajom, ha azt akarom. – Olyan volt a
hangom, mint egy kibaszott kiskölyöknek, akitől megtagadták a
süteményt.
Sherry rácsapott az arcomra, aztán megszorította. Erősen.
–  Főnök, mindig seggfej vagy, de most még magadon is túlteszel.
Eddig soha nem érdekelt, kiket vettem fel. Miért most kezd el
foglalkoztatni?
Naomi ismét elsuhant mellettünk, és idegesített, hogy minden lépését
szemmel tartottam.
– Gyakran jársz ide? – tette fel a kérdést Naomi, miközben szélesen
mosolygott a testvéremre, ahogy újabb italokat pakolt a tálcájára.
– Gondoltam, beugrok, és személyesen újságolom el a jó hírt.
– Milyen jó hírt? – faggatta reménykedve.
– Sikerült megoldanom az aprócska autólopásos ügyedet.
Az ember azt hinné, a testvérem előrántott egy jó huszonöt centis
aranyfaszt, ahogy Naomi rávetette magát, és szorosan átölelte.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – lelkendezett.
– Ne fogdosd a vendégeket – vicsorogtam.
Naomi mérgesen nézett rám, és megpuszilta Nash arcát, amitől
legszívesebben felgyújtottam volna a saját testvéremet.
–  Plusz arra gondoltam, jól jönne egy fuvar a műszakod után –
ajánlotta fel.
A köcsög.
Naominak nincs autója. Valószínűleg az átkozott biciklijével jött, és
azzal is akart hazamenni munka után. A sötétben.
A kibaszott holttestemen át.
– Ez nagyon kedves ajánlat – ájuldozott Naomi.
– Szükségtelen – vágtam rá, beleszólva a beszélgetésbe. – Már van
fuvarja. Sherry majd hazaviszi.
–  Bocs, Knox. Tíz perc múlva végzek – jelentette ki öntelten a
menedzserem.
 – Akkor ő is.
–  Nem küldhetem haza a vendégeimet és fejezhetem be az egyéb
feladataimat tíz perc alatt – vitatkozott Naomi. – Max megmutatja, hogy
kell bezárni, hátha nem rúgsz ki a mai este után.
– Jó. Akkor én foglak hazavinni.
– Biztos van jobb dolgod is, mint a nyivákoló púpot fuvarozgatni.
– Égés – suttogta Fi vidáman.
–  Hazaviszlek. Mr. Törvényvégrehajtó az emeleten él. Messze laksz
tőle. Kényelmetlen lenne neki hazacipelnie a hátsódat.
Tudtam, hogy jó helyen kopogtattam, amikor Naomi arcáról eltűnt a
mosoly.
– Nekem nem gond! – erősködött Nash.
Azonban Naomi a fejét rázta.
– Bármennyire fáj beismerni, a testvérednek igaza van. Késő lesz, és
messze lakom tőled.
Nash szóra nyitotta a száját, de félbeszakítottam.
– Hazaviszem.
Valószínűleg képes leszek befogni a számat, és távol tartani tőle a
kezemet az ötperces autóúton.
– Ebben az esetben van egy szabad perced? – kérdezte Naomitól.
– Tíz percre a tiéd – felelte Max, a testvérem felé tolva Naomit.
Naomi nevetve emelte fel a kezét.
–  Igazából mennem kell rendezni az asztalaimat. Szükséged van
valamire, Nash?
A testvérem rám nézett.
– A washingtoni rendőrök ma megtalálták a kocsidat – mondta.
Naomi szeme felcsillant.
– Ez nagyszerű hír!
Nash összerezzent, és megrázta a fejét.
–  Sajnálom, édesem. Nem az. Egy bontóban találták meg
darabokban.
Naomi válla meggörnyedt.
– Mi van Tinával?
– Semmi nyoma.
Még letörtebbnek tűnt, és épp rá akartam szólni, hogy ne aggódjon,
amikor Nash kinyújtotta a kezét, és felemelte az állát.
–  Ne engedd, hogy ez elrontsa a kedvedet, édes. Knockemoutban
vagy. Vigyázunk a mieinkre.
 ∞
MIUTÁN
A
KIBASZOTT
TAPEROLÓS testvérem és Wylie Ogden távoztak,
bezárkóztam az irodámba, és a papírmunkára koncentráltam, ahelyett,
hogy végignéztem volna, ahogy Százszorszép a bátor mosolyával
belopja magát Knockemout szívébe.
Jól ment az üzlet. És tisztában voltam vele, hogy ebben mekkora
szerepe van a jó alkalmazottaknak. De basszus! Egész nap együtt
dolgozzak Naomival? Mennyi időbe telne, hogy valami okosságot
mondjon, én meg a falhoz szorítsam, és megcsókoljam csak azért,
hogy befogjam a száját?
Fél szememet a biztonsági kamerák felvételén tartottam, miközben
átrágtam magam a feladatokon, amikre Fi figyelmeztetett.
Beküldtem a bérpapírokat. Véglegesítettem az italrendelést.
Válaszoltam az e-mailekre. És végre sikerült megcsinálnom a
hirdetéseket. Mire feleszméltem, éjfélt ütött az óra, vagyis zártunk, én
pedig alig vártam, hogy befejeződjön ez a nap.
– Gyere, Waylon – szólaltam meg.
A kutya feltápászkodott az ágyáról.
A kocsmában már nem voltak vendégek.
–  Jó esténk volt – kiáltotta Silver a kassza mögül, ahol az aznapi
jelentést tanulmányozta.
–  Mennyire jó? – tettem fel a kérdést, miközben igyekeztem
figyelmen kívül hagyni Naomit és Maxet, ahogy szalvétába tekerték az
evőeszközöket, és hangosan nevettek valamin. Waylon odamasírozott
hozzájuk, és a figyelmüket követelte.
– Elég jó ahhoz, hogy mi is igyunk egy felest – felelte Silver.
– Valaki felest emlegetett? – kiáltotta Max.
Volt egy alkum az alkalmazottakkal. Valahányszor sikerült
túlszárnyalnunk az előző heti bevételt, a dolgozók kiérdemelték az
ingyen felest.
Silver felém tolta a jelentést a bárpulton, én pedig az utolsó sorra
néztem. A francba. Tényleg jó esténk volt.
– Lehet, hogy az új lány a kabalánk – jegyezte meg.
– Semmi szerencsehozó ereje nincsen – vágtam rá azonnal.
– Akkor is tartozol nekünk.
Felsóhajtottam.
–  Rendben. Készítsd elő a tequilát. – Hátrapillantottam a vállam
fölött. – Gyerünk, hölgyeim.
Naomi oldalra döntötte a fejét, de Max felpattant a helyéről.
 –  Tudtam, hogy jó este volt. A borravaló is elég vaskos. Gyerünk –
mondta, talpra rángatva Naomit.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Naomi összerezzent, amikor
felállt. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy órákig talpon
legyen. De tiszteltem, amiért makacsul igyekezett titkolni a fájdalmát,
miközben a bárpulthoz sétált. Waylon a sarkában volt, mint egy
szerelmes bolond.
– A főnök tequilát rendelt – közölte Silver, elővéve az üveget.
Max fütyülve dobolt a pulton.
– Tequila? – ismételte Naomi ásítva.
– Hagyomány – magyarázta Silver. – Meg kell ünnepelni a sikereket.
– Még egyet – szólaltam meg, mielőtt Silver elkezdett tölteni.
Felvonta a szemöldökét, ahogy elővett egy újabb poharat.
– A főnök is beszáll. Ez újdonság.
Max is meglepettnek tűnt.
– Várjunk. Nem kell só, citrom, csípős szósz vagy valami? – kérdezte
Naomi.
Silver megrázta a fejét.
– Az a szar tequilához van.
Kitöltötte a feleseket, és mindannyian felemeltük a poharunkat.
–  Neked kell tósztot mondani – közölte velem Max, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem fogja megtenni.
– Bassza meg. Legyen. Egy jó estére – mondtam.
– Béna – vágta rá Silver.
Bosszúsan ránéztem.
– Fogd be, és igyál!
–  Csirió! – Koccintottunk, majd a bárpultra csaptuk a poharunkat.
Naomi utánozott minket, és néztem, ahogy megissza a felesét.
Arra számítottam, hogy sóhajtozni kezd, és nyög majd, mint egy
diákszövetséges lány a beavatási héten. Azonban mogyoróbarna
szeme elkerekedett, ahogy az üres poharára nézett.
– Szóval, mint kiderült, még soha nem ittam jó tequilát.
– Üdvözlünk a Honky Tonkban! – mondta Max.
– Köszönöm! Most, hogy az első műszakomnak hivatalosan is vége –
kezdte Naomi, miközben letette a poharát meg a kötényét a pultra, és
felém fordult. – Felmondok.
Az ajtó felé indult.
– Neeeee! – kiáltott utána Silver és Max egyszerre.
 –  Ajánlom, hogy csinálj valamit – szólalt meg Silver, és nagyon
csúnyán nézett rám. – Ügyes a lány.
– Ráadásul egy gyereket igyekszik eltartani, Knoxy. Legyen szíved! –
mutatott rá Max.
Az orrom alatt szitkozódtam.
– Kísérjétek ki egymást – parancsoltam, aztán Naomi után mentem.
A parkolóban találtam egy ősrégi bicikli mellett.
–  Nem fogsz azzal az izével hazamenni – jelentettem ki, elkapva a
kormányt.
Naomi nagyot sóhajtott.
– Szerencséd, hogy túl fáradt vagyok pedálozni meg veszekedni. De
akkor is felmondok.
–  Dehogy mondasz fel. – A kezébe nyomtam a kötényt, aztán a
kocsimhoz vittem a biciklit, és feltettem a platóra. Naomi bicegve,
meggörnyedt vállal jött utánam. – Jézusom, úgy nézel ki, mint akit
megtaposott egy tehéncsorda.
–  Nem vagyok hozzászokva, hogy órákig talpon legyek, oké, Mr.
Papírokat Tologatok Egy Kényelmes Széken Ülve?
Kinyitottam az anyósülés ajtaját, és intettem, hogy szálljon be.
Összerezzent, miközben felmászott.
Megvártam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, mielőtt becsuktam az
ajtót, aztán megkerültem a kocsit, és beszálltam a volán mögé.
–  Nem mondasz fel – jelentettem ki, arra az esetre, ha elsőre nem
értette meg, amit mondtam.
–  Ó, biztos, hogy felmondok. Csak emiatt sikerült túlélnem ezt a
műszakot. Egész este ezt terveztem. Hogy én leszek a legjobb
felszolgáló, akit életedben láttál, aztán amikor meggondolod magad,
közlöm, hogy felmondok.
– Vond vissza a felmondásod.
Ásított.
– Csak azért mondod, hogy utána kirúghass.
– Nem, dehogy – vágtam rá komoran.
– Azt akartad, hogy kilépjek – emlékeztetett. – Felmondok. Nyertél.
Hurrá!
– Igen, nos, nem vagy béna. Ráadásul szükséged van a pénzre.
– Lenyűgöző a nagylelkűséged.
Megráztam a fejemet. Még fáradtan is elképesztően választékos a
szókincse.
Hátradöntötte a fejét.
 – Mire várunk?
–  Ellenőrizzük, hogy a lányok együtt jönnek ki, és mindketten
beszállnak a saját kocsijukba.
– Ez rendes tőled – jegyezte meg ismét ásítva.
– Nem vagyok állandóan seggfej.
–  Akkor csak velem viselkedsz úgy? – kérdezte Naomi. –
Szerencsésnek érzem magam.
–  Terítsük ki a lapjainkat az asztalra? – Nem volt kedvem
becsomagolni a mondandómat. – Nem vagy az esetem.
– Most szórakozol velem? – esett le az álla.
– Nem.
–  Nem vonzódsz hozzám, szóval ez azt jelenti, hogy képtelen vagy
normálisan viselkedni velem?
Kinyílt a kocsma hátsó ajtaja, és láttuk, ahogy Max meg Silver
kihozzák az utolsó zsák szemetet. Együtt dobták a kukába, aztán pacsit
adtak egymásnak a sikeres küldetés után. Max intett, Silver pedig
szalutált, amikor a kocsijuk felé indultak.
–  Nem állítottam, hogy nem vonzódom hozzád. Azt mondtam, hogy
nem vagy az esetem.
Naomi felnyögött.
– Biztos, hogy meg fogom bánni, de azt hiszem, ezt bővebben ki kell
fejtened nekem.
–  Nos, Százszorszép. Ez azt jelenti, a farkamat nem érdekli, hogy
nem vagy az esetem. Akkor is feláll, és próbálja felkelteni a figyelmedet.
A csaj hosszú másodpercekig csendben volt.
– Túl sok munkával jársz. Túl sok bonyodalommal. És nem elégednél
meg egy gyors numerával.
–  Azt hiszem, Knox Morgan az előbb vallotta be, hogy képtelen
kielégíteni engem. Bárcsak lenne telefonom, hogy megörökítsem ezt a
pillanatot a közösségi oldalak számára.
–  Először is, azonnal szerzünk neked egy új telefont. Felelőtlenség
anélkül járkálni, amikor van egy gyereked, akire gondolnod kell.
–  Ó, fogd be! Csak néhány nap telt el. Nem hónapok. Nem tudtam,
hogy lesz egy gyerekem, akire gondolnom kell majd – közölte.
–  Másodszor pedig, pokolian ki tudnálak elégíteni – folytattam,
miközben kitolattam a parkolóból. – De te többet akarnál, ami nekem
nem jön be.
– Mert egy „öntelt, nyivákoló púp vagyok a hátadon” – jegyezte meg,
miközben kinézett az ablakon a sötétbe.
 Nem tudtam védekezni. Seggfej voltam. Szimplán és egyszerűen.
Minél hamarabb rájön erre, annál inkább távol tartja majd magát tőlem.
Metaforikus értelemben.
Naomi fáradtan felsóhajtott.
– Szerencséd, hogy nincs energiám felpofozni téged, vagy kiugrani a
kocsiból, és hazamászni – jelentette ki végül.
Rákanyarodtam a földútra, ami hazafelé vezetett.
– Holnap is felpofozhatsz.
– Valószínűleg attól még jobban kívánnál engem.
– Tényleg púp vagy a hátamon.
–  Haragszol, mert most keresned kell egy új helyet az udvarodon,
ahová pisilhetsz.
 13. FEJEZET

TÖRTÉNELEMLECKÉK
Naomi
Waylay meg én már majdnem egy egész hetet túléltünk egymás
társaságában. Ezt hatalmas sikerként könyveltem el, mivel az életünk
továbbra is tökéletes bizonytalanságban lebegett. Egyelőre nem lépett
kapcsolatba velünk sem a jogrendszer, sem a gyermekvédelem.
De a tegnap esti fasírtba beledaráltam a cukkinit és a zöldbabot,
hogy elrejtsem a zöldségeket Waylay Witt kifinomult orra elől, hátha
mégis figyel minket valaki.
További két műszakom volt a kocsmában, és a borravaló kezdett
kisegíteni a bajból. Újabb anyagi sikerként megérkezett az új hitel- és
bankkártyám a postán keresztül. Nem tudtam Tina összes költését
eltüntetni a bankszámlámról, de rengeteget segített, hogy hozzáfértem
a csekély megtakarításomhoz.
Volt bennem annyi előrelátás, hogy az e havi jelzáloghitelemet a
hónap elején befizettem, mert arra számítottam, hogy őrjítően boldogan
utazom majd el a nászutamra, és nem marad időm a számlák miatt
aggódni. Ezenkívül már nem volt kocsim, így sem a fenntartás
költségeit, sem a biztosítást nem kellett fizetnem, ezért meglepően sok
dologra felhasználhattam a pénzemet.
Hogy kiérdemeljem az ingyen lakhatást, néhány órát Lizánál
töltöttem.
– Ő kicsoda? – kérdezte Waylay egy bekeretezett fényképre mutatva,
amit az egyik szekrény hátuljába dugva találtam meg az étkezőben.
Felemeltem a tekintetem a portörlőről és a bútorfényezőről. A fotón
egy idősebb férfi a büszkeségtől majd kicsattanva ölelgetett egy
vigyorgó vörös hajú lányt talárban és sapkában.
Liza, aki bár többször is kihangsúlyozta, hogy nem szeret takarítani,
szobáról szobára követett minket, úgy nézett a fényképre, mintha
életében először látta volna. Lassan, reszketegen vette a levegőt.
 – Ő a… A férjem, Billy. És a lányunk, Jayla.
Waylay szóra nyitotta a száját, hogy tovább faggassa, de
félbeszakítottam, mert éreztem, hogy Liza nem akar a további
családtagjairól mesélni, akik eddig egyszer sem kerültek szóba. Okkal
lett elzárva ez a nagy ház a világ többi részétől. És sejtésem szerint ez
az ok ahhoz a fényképhez köthető.
–  Van terve a hétvégére, Liza? – szólaltam meg, miközben nemet
intettem Waylay-nek.
Lefordítva az asztalra tette a képet.
–  Tervek? Haha! – morogta. – Minden átkozott nap ugyanazt
csinálom. Kivonszolom a hátsóm az ágyból, és piszmogok. Egész nap,
mindennap. Kint és bent.
– Hétvégén mivel fogsz piszmogni? – kérdezte Waylay.
Felemeltem a hüvelykujjam, hogy megdicsérjem, amikor Liza nem
látta.
–  A kertnek szüksége van a törődésre. Gondolom, egyikőtök sem
szereti a paradicsomot. Még a fülemen is az jön ki.
–  Waylay meg én imádjuk a paradicsomot – válaszoltam, miközben
az unokahúgom úgy csinált, mintha a padlóra hányt volna.
– Akkor küldök haza nektek egy kosárral – határozta el magát Liza.

∞
–  MEGÁLL
AZ
ESZEM. Lekapartad az összes odaégett foltot a tűzhely
tetejéről – ámuldozott Liza két órával később. A tűzhely fölé hajolt, míg
én a padlón pihentem, és kinyújtottam magam előtt a lábamat.
Izzadtam, és görcsöltek az ujjaim az erős sikálástól. Azonban a
haladás tagadhatatlan volt. A halomban álló mosatlant elmosogattam
és elraktam, a tűzhely pedig csillogott és villogott. Levettem a
konyhapultról az összes papírt, dobozt és szatyrot, és rábíztam Lizára,
hogy döntse el, mit kell megtartani, illetve kidobni a szemétbe. A
megtartani halom négyszer nagyobb volt a kidobnivalónál, de már ez is
fejlődésnek számított.
Waylay a maga módján haladt előre. Mihelyst megjavította a
rendetlenkedő e-könyv-olvasót, ami eltüntette Liza letöltéseit, és
megcsinálta a nyomtatót, ami valamiért nem tudott csatlakozni a wifire,
Liza a kezébe nyomott egy régi Blackberryt, amit egy fiókban találtam a
mosogató mellett. Ha Waylay életet tud lehelni belé, Liza azt mondta,
megtarthatom. Ingyen telefon olyan számmal, amely egyik régi
ismerősömnek sincs meg? Tökéletes.
 – Éhen halok – jelentette be Waylay, miközben színpadiasan ráborult
a most már látható konyhapultra. Randy, a beagle ugatott, mintha ezzel
is hangsúlyozni akarta volna az unokahúgom éhségének sürgető
mivoltát. Kitty, a pitbull mélyen aludt a konyha közepén, a nyelve a
padlóra lógott.
– Akkor együnk – mondta Liza összecsapva a tenyerét.
Az „enni” szóra mindkét kutya és az unokahúgom is felkapták a
fejüket.
– Persze nem fogok főzni. Főleg most, hogy vadiújnak látszik minden
– tette hozzá Liza. – Elmegyünk a Dino’sba. Én fizetek.
– A pepperónijuk a legjobb – jelentette ki Waylay csillogó szemmel.
– Képes lennék egyedül megenni egy egész pepperónis pitét – értett
egyet Liza, ahogy feljebb húzta a derekán a nadrágját.
Jó érzés volt látni, hogy az unokahúgom kényelmesen érezte magát
egy felnőtt társaságában, de jobban örültem volna, ha velem osztja
meg a pepperónis kedvenceit.
Nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy elrontottam egy
dolgozatot valamelyik tanórán, amire egész félévben elfelejtettem
bejárni.

∞
LECSERÉLTEM
AZ
OTTHONI takarítós ruhámat egy strandruhára, aztán Liza
bevitt minket a városba a régi Buickjával, ami úgy vette a kanyarokat,
mintha a Macy’s hálaadás napi parádéján lettünk volna. Leparkolt egy
üzlet narancssárga vászontetős bejárata közelében. Az ablakban lógó
tábla azt hirdette: DINO’S
PIZZÉRIA.
Néhány ajtóval távolabb egy szalon vagy barbershop volt, aminek a
téglakülsejét mélykékre festették. A kirakatba tett whiskysüvegek és
díszkaktuszok megragadták az ember figyelmét.
Amikor kiszálltunk, néhány motoros masírozott ki a pizzériából, és a
Harley-juk felé lépkedtek. Az egyikük vigyorogva rám kacsintott.
– Ő nem Tina – kiáltotta Liza.
– Tudom – ordította vissza a férfi. – Mi újság, Nem Tina?
Hát, legalább elkezdték felfogni, hogy nem vagyok Tina. Viszont nem
rajongtam a Nem Tina becenévért. Zavartan intettem, és magam előtt
toltam Waylay-t az étterem bejárata felé. Közben végig abban
reménykedtem, hogy nem fog rám ragadni ez a Nem Tina dolog.
Liza nem foglalkozott a KÉRJÜK, VÁRJA
MEG, AMÍG
ODAKÍSÉRIK
EGY
ASZTALHOZ táblával, és helyet foglalt egy üres bokszban.
 Waylay utánamasírozott, míg én haboztam, mert engedélyt szerettem
volna kérni.
– Máris megyek – kiáltotta a pult mögött álló fiú.
Megkönnyebbülten ültem le Waylay mellé.
– Szóval eddig hogy tetszik Knockemout? – kérdezte tőlem Liza.
–  Ó, hát… igazán elragadó – feleltem, ahogy a salátákat
tanulmányoztam az étlapon. – Honnan kapta a nevét a város?
– Nem tudom, van-e rá hivatalos magyarázat. Az biztos, hogy ebben
a városban mindig a jól bevált verekedéssel oldották meg a
nézeteltéréseket. Nem húzták az időt a bírósággal, nem keverték bele a
vitákba a nagyképű ügyvédeket. Ha valaki árt neked, odacsapsz egyet,
és kvittek vagytok. Gyors és egyszerű.
– Nem mindenki így oldja meg a problémákat – mondtam Waylay-nek
szigorúan.
– Nem is tudom. Szörnyen jó érzés pofán verni valakit – gondolkodott
el hangosan az unokahúgom. – Próbáltad már valaha?
– A fizikai erőszak soha nem lehet válasz a gondokra – erősködtem.
– Talán igaza van – jegyezte meg Liza Waylay-nek. – Nézd meg az
unokáimat. Néhány dolgot nem lehet pár pofonnal megoldani.
– Knox a nyakánál fogva kapta el Nasht – mondta Waylay.
– Hol van a pincérünk? – kérdeztem úgy mellesleg.
– Ez nem lep meg – bólogatott Liza.
– Min veszekednek? – faggatta az unokahúgom.
– A makacs öszvérek mindig veszekednek valamin.
– Úgy hallottam, egy nő az oka – szólalt meg egy hang váratlanul.
Összerezzentem, amikor a pincérnő az asztal fölé hajolt, hogy
szalvétát és szívószálat dobjon le rá.
– Milyen nőről lenne szó, Neecey? – szólalt meg Liza.
– Csak megismétlem, amit hallottam.
– Tekintve, hogy a városban mindenki tudja, hogy Knox a középiskola
óta nem randizott egyetlen lánnyal sem… Emlékszel, Jilly Aucker képes
volt Cantonba költözni, hátha az irányítószám-váltással cselekvésre
készteti Knoxot.
– Igen. Aztán találkozott azzal a favágóval, és szült neki négy favágó
gyereket – válaszolta Neecey.
Nem akartam, hogy érdekeljen ez az információ, de nem tehettem
róla, felkeltette a kíváncsiságomat.
–  Csak megismétlem, amit hallottam. Átkozott nagy szégyen, hogy
egyik fiú sem állapodott meg. – Neecey megigazította a szemüvegét. –
Ha húsz évvel fiatalabb lennék, azzal vetnék véget a vitájuknak, hogy
önzetlenül hagynám, hogy osztozzanak rajtam.
–  Biztos vagyok benne, hogy ehhez a férjednek is lenne egy-két
szava – jegyezte meg Liza.
–  Vin a hétből öt este elalszik a kanapén már vagy tíz éve. Én úgy
vagyok vele, ha alszol, veszítesz. Te biztos Nem Tina vagy – mondta a
pincérnő. – Hallottam, hogy te meg Knox ordibáltatok egymással a
kávézóban és a Honky Tonkban, aztán Knox bocsánatot kért, de te
szétvertél egy széket a fején, és hat öltéssel kellett összevarrni a sebét.
Szóhoz sem jutottam. Köpni-nyelni nem tudtam. Azonban Waylay
hangosan röhögni kezdett.
Nyilvánvaló, hogy ez a város imád pletykálni. Nem csoda, hogy az
ilyen szóbeszédek miatt még nem keresett meg a szociális munkásunk.
Biztos azon dolgoznak, hogy elfogatóparancsot adassanak ki ellenem.
– Ő itt Naomi, és az unokahúga, Waylay – mutatott be minket Liza.
– És nem vertem szét senkinek a fején széket, nem számít, mennyire
megérdemelte volna az illető. Felelősségteljes felnőtt vagyok –
közöltem Neecey-vel abban a reményben, hogy továbbadja ezt a
pletykát.
– Ó. Kár – felelte.
–  Kérhetek egy dollárt, hogy berakjak valami zenét? – kérdezte
Waylay, rámutatva a sarokban álló zenegépre, miután leadtuk a
rendelésünket.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Liza a kezébe nyomott egy
ötdolláros bankjegyet.
– Kérlek, countryt válassz. Hiányzik.
–  Köszi! – Waylay kikapta a pénzt Liza kezéből, és a zenegéphez
ment.
– Miért nem hallgat már countryzenét? – kérdeztem.
Ugyanolyan kifejezés költözött az arcára, mint akkor, amikor Waylay
rákérdezett arra a fényképre. Merengő és szomorú.
– A lányom hallgatta rendszeresen. A rádióban, reggel, délben, este.
Megtanította a fiúkat táncolni gyakorlatilag azelőtt, hogy járni kezdtek.
Rengeteg múlt idő volt ezekben a mondatokban. Ösztönösen
kinyújtottam a karomat, és megfogtam a kezét. Liza rám emelte a
tekintetét, és megszorította a kezemet, mielőtt elhúzódott tőlem.
– Ha már szóba került a család, az unokám egyértelműen érdeklődik
irántad.
 –  Nash rendkívül segítőkész, mióta a városba jöttem – jegyeztem
meg.
– Nem Nash, te lökött. Knox.
– Knox? – ismételtem meg, hátha rosszul hallottam.
– Nagydarab fickó. Tetovált. Mérges a világra.
–  Nem érdeklődik irántam, Liza. Haragszik, undorodik, és elege van
belőlem. – Plusz durván beismerte, hogy a teste vonzónak találja az
enyémet, azonban a többi része visszataszítónak tart.
Liza huhogott.
– Lefogadom, hogy te vagy az igazi.
– Milyen igazi?
–  Az igazi, aki ráveszi, hogy meggondolja magát ezzel az egész
agglegény dologgal kapcsolatban. Sok pénzt mernék tenni arra, hogy
huszonvalahány éve te vagy az első lány a városból, akivel randizik. És
a randi alatt azt értem…
Az arcom elé emeltem az étlapot.
– Értem, mire gondol, de hatalmasat téved.
– Pedig jó fogás – erősködött Liza. – És nem csak a lottónyeremény
miatt.
Egészen biztos voltam benne, hogy szórakozik velem.
– Knox megnyerte a lottót? – kérdeztem szárazon.
– Tizenegy milliót. Néhány évvel ezelőtt.
Meglepetten pislogtam.
– Ez komoly?
– Komoly, mint az infarktus. És ő nem olyan fickó, aki vesz egy bazi
nagy házat meg egy flottányi méregdrága sportautót. Most még
gazdagabb, mint akkor, amikor megkapta a nyereményét – jelentette ki
büszkén.
Annak a fickónak a csizmája öregebb, mint Waylay.
A nagyanyja portáján lakik egy faházban.
Eszembe jutott Warner meg a családja, akiknek határozottan nem
volt tizenegy milliójuk, mégis úgy viselkedtek, mint a legkékvérűbb
arisztokraták.
– De ő olyan… mogorva.
Liza elvigyorodott.
–  Gondolom, ez is azt jelenti, hogy pénzzel nem lehet boldogságot
venni.
∞
ÉPP
HOZZÁLÁTTUNK a nagy pepperónis pizzához meg a salátához – nos,
technikailag én voltam az egyetlen, akinek saláta volt a tányérján –,
amikor kinyílt a bejárati ajtó, és Sloane, a könyvtáros sétált be a
helyiségbe egy fiatal lánnyal.
Ezen a napon Sloane bokáját verdeső szoknyát és ujjatlan pólót
viselt. A haját leengedte, ami hosszú, aranyszínű fátyolként omlott a
hátára, és úgy fodrozódott, mint a szoknyája anyaga. A mögötte
lépkedő lány egy kerek arcú angyalka volt. Sötét bőre volt, kíváncsi,
barna szeme, és imádnivaló kontyba fogta a haját a feje tetején.
– Szia, Sloane! – integettem neki mosolyogva.
A könyvtáros piros ajka mosolyra húzódott, miközben intett a fejével
az őt követő lánynak.
– Nocsak, kit látnak szemeim! Liza, Naomi és Waylay. Chloe, ismered
Way-t? – kérdezte Sloane.
A lány csillogó rózsaszín körmével kopogtatta az állát.
–  Tavaly közös volt az ebédszünetünk, ugye? Ninával ültél… az
alacsony, fekete hajú Ninával, nem a magas, rossz leheletűvel. Nagyon
kedves, csak nem bánik jól a fésűvel. Idén Mrs. Felch osztályában
leszek, és nem örülök neki, mert mindenki azt mondja, hogy gonosz
öregasszony. Hallottam, hogy most még gonoszabb, mert ő meg a férje
talán válófélben vannak.
Észrevettem, hogy Waylay óvatos érdeklődéssel fürkészi Chloét.
–  Chloe! – Úgy tűnt, Sloane egyszerre tartja szórakoztatónak a
helyzetet, és jött zavarba tőle.
– Tessék? Csak megismétlem azt, amit néhány nagyon megbízható
forrástól hallottam. Te kinek az osztályába jársz? – kérdezte Waylay-től.
– Mrs. Felch – felelte Waylay.
– Király lesz a hatodik, akkor is, ha a gonosz Mrs. Felch a tanárnőnk,
mert másik terembe és tanárhoz mehetünk fizikán, rajzon, tesin és
matekon. Ráadásul Nina, Beau és Willow is egy osztályba fog járni
velünk – hadarta tovább Chloe. – Tudod, hogy mit veszel fel az első
napodon? Én nem tudok dönteni a csupa rózsaszín meg a rózsaszín-
fehér szett között.
Rengeteg szó volt ez egy ilyen kicsi embertől.
– Ha egyszer tudni szeretnél valamit valakiről, csak kérdezd meg az
unokahúgomat, Chloét – mondta Sloane szórakozottan.
Chloe elvigyorodott, amitől megjelent egy gödröcske az arcán.
– Nem látogathatom meg Sloane nénit a könyvtárban, mert azt állítja,
hogy túl sokat beszélek. Szerintem nem beszélek olyan sokat. Csak
rengeteg információ van a birtokomban, amit muszáj a nyilvánosság
tudtára adnom.
Waylay úgy bámulta Chloét, hogy közben egy szelet pizza lógott ki a
szájából. Régóta nem jártam iskolába, és nem kellett farkasszemet
néznem egy menő lánnyal. Márpedig Chloéra rá volt írva, hogy menő.
–  Rá kell vennünk az anyáinkat, vagyis, gondolom, neked a
nagynénédet, nekem meg az anyámat vagy a nagynénémet, hogy
engedjenek játszani minket. Szeretsz kézműveskedni vagy túrázni?
Esetleg sütni?
– Ööö – kezdte Waylay.
– Majd a suliban megmondod – közölte Chloe.
– Köszi… – nyögte ki Waylay.
Akkor jutott eszembe, hogy a boltban a vásárlók fele csúnyán nézett
rá, vagyis lehet, hogy Waylay-nek nem sok barátja volt az iskolában.
Nem volt nehéz elképzelni, mennyire nem rajongtak volna az
édesanyák azért, hogy a gyerekük hazavigye Tina Witt lányát.
Ettől támadt egy ötletem.
–  Jut eszembe, vasárnap tartunk egy kis vacsorapartit. Lenne
kedvetek eljönni?
–  Akkor pont szabadnapom van, és még főznöm sem kell? Benne
vagyok – válaszolta Sloane. – Te mit szólsz hozzá, Chloe?
–  Meg fogom nézni a naptáramat, és jelentkezem. Szombaton
születésnapi buliba vagyok hivatalos, és teniszezni megyek, de azt
hiszem, vasárnap szabad vagyok.
– Nagyszerű! – vágtam rá. Waylay pillantásából arra következtettem,
hogy egy kicsit kétségbeesettnek tűntem.
–  Tökéletes! Vegyük át a rendelésünket, mielőtt kihűl – javasolta
Sloane, a pult felé terelve Chloét.
– A francba, de sokat tud beszélni ez a kölyök – állapította meg Liza,
majd felém fordult. – Na és engem mikor akartál meghívni erre a
vacsorapartira?
– Ööö… most?
Megettük a pizzánkat, én a salátámat, aztán Liza kifizette a számlát.
Ő volt az átmenetileg csődbe jutott bérlők védőszentje. Utána
kisétáltunk a virginiai forróságba. Azonban Liza a kocsival ellentétes
irányba indult el. A sarkon álló épülethez battyogott, és hangosan
bekopogott a Whiskey Barber ablakán.
Waylay csatlakozott hozzá, és mindketten integetni kezdtek.
– Mit csináltok? – kérdeztem utánuk szaladva.
 – Ez a hely is Knoxé, és alkalmanként elvállal egy-két vágást – felelte
Liza büszkeséggel a hangjában.
A szokásos egyenruháját viselve, kopott farmernadrágban, szűk
pólóban és ősrégi motoroscsizmában, Knox Morgan egy fodrászszék
mögött állt, és borotvával igazította ki egy vendég arcszőrzetét. Egy bőr,
kötényszerű eszköztartó lógott a csípőjén, aminek a zsebeibe ollókat és
egyéb eszközöket rakott.
Eddig nem volt borbélyfétisem. Azt se tudtam, hogy ez rendes
fétisnek számít-e. De miközben figyeltem, ahogy tetovált karjával a sok-
sok kézügyességet igénylő munkát végzi, éreztem, ahogy a vágy
idegesítően felpezsdíti a véremet.
Knox tekintete találkozott az enyémmel, és egy pillanatra úgy
éreztem, mintha nem választott volna el bennünket egymástól az ablak.
Mintha akaratom ellenére magához vonzott volna. Mintha csupán
ketten lettünk volna itt egy közös titokkal, amit megosztottunk
egymással.
Tudtam, hogy mire fogok gondolni, és miért utálom majd magam,
amikor este lefekszem az ágyamba.
 14. FEJEZET

A VACSORAPARTI
Knox
–  Sör és meccs? Sör és hülyülés a teraszon? – kérdeztem Jeremiah-
tól, miközben ő meg Waylon követtek a lépcsőn a faházamba.
Kéthetente egyszer korábban szoktam hazajönni, és együtt lógunk a
munkahelyen kívül.
– Tudni akarom, miért konyult le a szakállad. Néhány nappal ezelőtt
minden rendben volt. A szokásos morgós önmagad voltál. Most
duzzogsz.
– Nem duzzogok. Merengek. Férfiasan.
Jeremiah gúnyosan röhögött mögöttem.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és a legnagyobb igyekezetem ellenére a
kunyhóra pillantottam.
Autók parkoltak előtte, és szólt a zene. Nagyszerű. A nő imádja az
összejöveteleket. Újabb indok, hogy rohadtul távol tartsam tőle
magamat.
Nem mintha kellett volna, ugyanis ő került engem, mintha én lettem
volna a probléma forrása. Az elmúlt hét kész küzdelem volt. Idegesített.
Megtudtam, hogy Naomi Witt egy kedves, barátságos személy. És
amikor veled nem volt sem kedves, sem barátságos, határozottan
magányosnak érezted magadat. Nem volt hajlandó a szemembe nézni.
A mosolya és a „persze, főnök” megjegyzései erőltetettek voltak. A
fagyos hangulat akkor sem szűnt meg, amikor hazahoztam, és
kettesben voltunk az autóban.
Valahányszor elhitettem magammal, hogy ura vagyok a helyzetnek,
Naomi felbukkant. Vagy a hátsó udvaron, vagy a nagymamámnál. A
saját kocsmámban. A francba, néhány nappal ezelőtt még a Whiskey
Barber ablakában is megjelent, mint egy átkozott látomás.
Kibaszottul az őrületbe kergetett.
 –  Látod? Erről beszélek – mondta Jer az arcomra mutatva. –
Duzzogsz. Mi van veled, ember?
–  Semmi. – Észrevettem, hogy a testvérem járőrautója is a kunyhó
előtt parkol. – Bassza meg.
– Van oka, hogy nem tetszik, amikor a tesód kocsija Nem Tina háza
előtt áll?
–  A biszexuális éned akar állandóan a kibaszott érzésekről
beszélgetni? – kérdeztem. – Vagy a „nagy, libanoni családból
származom, ahol mindenki tud mindent mindenkiről” énedet
hibáztassam?
– Miért ne lehetne mindkettő? – jegyezte meg vigyorogva.
Kifejezetten hangos nevetés keltette fel a figyelmünket, az orrunkat
pedig megcsapta a grillezett hús illata.
Waylon egészen lelkes lett. A farka fehér vége megfagyott a
levegőben.
– Nem – szóltam rá szigorúan.
Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy „Persze, kishaver. Menj,
szerezz magadnak egy hot dogot.” Ugyanis a kutyám rögtön elszelelt.
– Úgy néz ki, mi is csatlakozunk a partihoz – jegyezte meg Jeremiah.
– Bassza meg. Előbb hozok magamnak egy sört.
Egy perccel később, hideg sörrel a kezünkben sétáltunk át a
kunyhóhoz. A fél várost ott találtuk Naomi teraszán.
Sloane, a csinos könyvtáros az unokahúgával, Chloéval érkezett, aki
térdig gázolt a patakban Waylay-jel és a nagymamám kutyáival. Liza J.
Tallulah mellett ült, miközben Justice a húst grillezte, a köcsög
testvérem pedig Naomival flörtölt.
A nő úgy nézett ki, mint a megtestesült nyár.
Tekintve, hogy csupán két korty sört ittam, nem foghattam az
alkoholra a bambaságomat. Kiszáradt a szám, ahogy Naomi meztelen
lábát bámultam, aztán a tekintetem felsiklott hosszú, napbarnított
combján. Ezúttal egy szexi, citromsárga strandruhába rejtette az
alakját.
– Szóval ez a probléma – jelentette ki Jeremiah öntelten. Egyenesen
Naomit bámulta, de engem nem nagyon érdekelt.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vágtam rá.
Waylon rögtön felszaladt a teraszra, és megrohamozta a grillsütőt.
–  Waylon! – Naomi látszólag örült a kutyámnak. Leguggolt, hogy
megsimogassa, és még ekkora távolságból is elkapta a tökeimet a
dekoltázsával.
 – Waylon! – vakkantottam.
A szemét kutyám annyira élvezte a gyönyörű nő figyelmét, hogy
eszében sem volt hallgatni rám.
–  Knox! Jer! – kiáltotta Tallulah, amikor észrevett bennünket az
udvaron. – Csatlakozzatok hozzánk!
Naomi felpillantott, így láttam, amikor a napfény eltűnt az arcáról,
ahogy észrevett engem. Felhúzta maga köré a jégfalakat.
–  Nem akarunk zavarni – mondta Jeremiah, de közben az ételeket
leste. Volt ott kaszinótojás, grillezett zöldségek, valami mártás egy
elegáns tálban, és négyféle desszert. A grillen Justice csirkemellet és
hot dogot készített.
– Szívesen látunk titeket – ajánlotta fel Naomi mosolyogva, de inkább
a fogait csikorgatta az őszinte meghívás helyett. Egyértelmű volt az
üzenete. Nem akarta, hogy én is részt vegyek a kellemes kis
vacsorapartiján.
Hát, én meg nem szerettem volna, hogy állandóan ő járjon a
kibaszott fejemben, amikor becsukom a szememet. Úgyhogy szerintem
ezzel kvittek voltunk.
– Ha ragaszkodsz hozzá – mondta Jeremiah győzelemittas pillantást
vetve rám.
–  Szép virágok – jegyeztem meg. Az asztal közepén egy kék
vázában vadvirágok díszelegtek.
– Nash hozta – válaszolta Naomi.
Legszívesebben bevertem volna az öcsém pofáját, hogy letöröljem
róla azt a beképzelt vigyort.
Szóval virágot hozott egy nőnek, aki hozzám két szót is alig szólt.
Nash tudhatta volna, hogy nincs értelme kihívás elé állítania.
Mocskosan játszottam. Akkor is, ha nem érdekelt a győzelem. Csak
azt akartam, hogy Nash veszítsen.

∞
MIKÖZBEN
ETTEM, és Naomi vendégeivel beszélgettem, a nőt figyeltem.
Waylay és Nash között foglalt helyet, aki gyakorlatilag félrelökött az
útból, mintha székfoglalót játszottunk volna. A beszélgetés lendületes, a
hangulat vidám volt.
Naomi nevetett, csevegett és figyelt, miközben folyamatosan
szemmel tartotta a vendégek tányérját és poharát, repetát és desszertet
kínálva olyan profi eleganciával, mint aki egész életében másokról
gondoskodott.
 Kedves volt, figyelmes és vicces. Kivéve velem.
Jó, lehet, hogy egy kicsit seggfejként viselkedtem. De én személy
szerint ezt nem tartottam akkora bűnnek, hogy Jégvárosba száműzzön
miatta.
Észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor Sloane vagy Chloe
szóba hozták az iskolakezdést, Naomi elsápadt, és néha elnézést kérve
bement a házba.
Jeremiah-val a fodrászkodásról és a Whiskey Barberről beszélt.
Justice-szal és Tallulah-val a kávéról meg a kis vállalkozásokról.
Ráadásul gond nélkül mosolygott minden apró baromságon, ami
elhagyta a testvérem száját. De nem számít, milyen sokáig bámultam, ő
egyszer sem nézett rám. Én voltam a láthatatlan vacsoravendég, és ez
egyáltalán nem tetszett.
– Liza J. korábban történeteket mesélt a gyerekkorotokról Nashsel –
mondta Justice.
El tudtam képzelni, mely sztorik jutottak a nagyanyám eszébe.
– A kőpárbajról a patakban, vagy a kéménytől induló kötélpályáról? –
kérdeztem az öcsémtől.
– Mindkettőről – válaszolta Nash mosolyogva.
– Nem semmi gyerekkorunk volt – mondtam Justice-nak.
– A szüleitek is veletek éltek? – kérdezte Waylay. Ártatlan kérdés volt
ez egy gyerektől, aki tudta, milyen, amikor az ember nem a szüleivel
lakik.
Nagyot nyeltem, és valami kibúvót kerestem.
– A szüleinkkel éltünk, amíg az édesanyánk meg nem halt – felelte
Nash.
– Sajnálattal hallom. – Ezt Naomi mondta, és ezúttal kurvára engem
nézett.
Mereven biccentettem.
– Naomi, elhoztad már Waylay iskolai laptopját? – tette fel a kérdést
Sloane. – A testvérem azt mondta, Chloéjé egy kicsit rendetlenkedik.
–  Igen, mindig, amikor megnyitom az internetet, újraindul. Hogy
nézzek a koromnak megfelelő videókat a YouTube-on internet nélkül? –
szólt közbe Chloe.
–  Vagy, nem is tudom, mondjuk, hogyan csináld meg a házi
feladatodat nélküle? – piszkálta Sloane.
– Megnézhetem, mi a baja – ajánlotta fel Waylay.
Chloe barna szeme elkerekedett.
– MTMI-s lány vagy?
 – Az micsoda? – kérdezte Waylay gyanakodva.
–  Matematika, természettudományok, műszaki ismeretek és
informatika – magyarázta Sloane.
– Ja. Kocka cuccok – tette hozzá Chloe.
Sloane belekönyökölt az unokahúga oldalába.
–  Áu! Nem rossz értelemben mondtam. A kockák ügyesek. Menők.
Ők azok, akik felnőttként cégvezetők lesznek, és rengeteg pénzt
keresnek – mondta Chloe. Waylay-re pillantott. – A kockák határozottan
királyok.
Waylay-nek még a füle is elpirult.
–  Anya mindig azt mondta, hogy a kockák lúzerek – jegyezte meg
halkan, aztán Naomira nézett. – Szerinte azok, akik lányos ruhát
vesznek fel és szépen megcsinálják a hajukat… rosszak.
Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy levadásszam Tinát, és
bedobjam a picsáját a patakba, amiért nem olyan édesanya volt,
amilyenre a lányának szüksége lett volna.
–  Anyukád sok dologgal nincsen tisztában, picim – mondta Naomi,
miközben megsimogatta Waylay haját. – Nem értette meg, hogy az
emberek többfélék, és nem biztos, hogy csak egyetlen dolgot
szeretnek. Viselhetsz lányos ruhákat meg sminket, miközben rakétát
építesz. Vehetsz fel kosztümöt, és játszhatsz baseballt. Lehetsz
milliomos, és dolgozhatsz a pizsamádban.
– Anyukád nem szereti a lányos ruhákat meg a szép hajat? – mordult
fel Chloe. – Nem tudja, miről marad le. A tavalyi születésnapomra
kétszer is lecseréltem az egész ruhatáramat, plusz kaptam egy íjat meg
nyilakat. Legyél önmagad. Ne engedd, hogy olyan parancsolgasson
neked, aki nem szereti a divatot.
– Hallgass Chloéra, akinek mindjárt eggyel kevesebb hot dog lesz a
tányérján… Waylon, fekszik! – szólalt meg Liza.
A kutyám megdermedt lopás közben.
– Akkor is látunk, ha közben nem mozogsz, te lökött – emlékeztettem
az állatot.
Waylay kuncogott.
Waylon duzzogva visszamászott az asztal alá. Másodpercekkel
később észrevettem, hogy Waylay letört egy falatot a hot dogjából, és
óvatosan bedugta a kockás terítő alá.
Naomi is meglátta, de egyiküket sem köpte be.
–  Ha elhoztad a laptopodat, megnézhetem most is – ajánlotta fel
Waylay.
 –  Hát, ha vacsora után technikai tanácsadást tartasz – kezdte
Tallulah, előhúzva egy nagy iPadet a táskájából –, ezt nemrég vettem
az üzlethez, és nem tudom átmásolni az adatokat a régiről.
– Tíz dollár egy munka – közöltem az asztalra csapva.
Mindenki rám nézett. Waylay elmosolyodott.
–  Waylay Witt nem dolgozik ingyen. A legjobbat akarjátok? Akkor
fizessetek érte – jelentettem ki.
A halvány mosoly sugárzó vigyorrá terebélyesedett, amikor Tallulah
előrántott egy tízdolláros bankjegyet a pénztárcájából, és odanyújtotta a
kislánynak.
– Én vagyok az első fizető ügyfeled – jegyezte meg büszkén Tallulah.
– Sloane néni! – sziszegte Chloe.
Sloane mosolyogva kereste meg a pénztárcáját.
–  Tessék, itt egy húszdolláros a fáradozásaidért. Divat kisasszony
mézet csepegtetett a szóközre, amikor teát csinált magának.
Waylay eltette a pénzt, aztán munkához látott.
Ezúttal Naomi a szemembe nézett. Nem mosolygott, nem
hálálkodott, nem üzente, hogy bújjak vele ágyba ma este. De akkor is
ott csillogott valami a tekintetében. Valami, amit nagyon szerettem
volna megfejteni.
Aztán a pillanat elillant.
– Elnézést – szólalt meg Naomi, ahogy felállt az asztaltól. – Rögtön
jövök.
Nash nézte, ahogy elsétált; a citromsárga ruha Naomi napbarnított
combját simogatta.
Nem hibáztattam a testvéremet. Azonban ennek ellenére nem
engedhettem, hogy megkapja a nőt.
Amikor Jeremiah elrabolta a figyelmét egy focis kérdéssel,
kihasználtam az alkalmat, és követtem Naomit a házba. A redőnyös
íróasztal fölé hajolva találtam meg a nappaliban a lépcső mellett.
– Mit csinálsz?
Összerezzent, és megfeszült a válla. Utána megpördült, majd a háta
mögé dugta a kezét. Amikor észrevette, hogy én jöttem be utána,
ingerült lett.
– Szükséged van valamire? Egy pofonra? Egy kifogásra, hogy lelépj?
Lassan megszüntettem a kettőnk közti távolságot. Fogalmam sincs,
hogy miért csináltam. Csak azt tudtam, hogy összeszorult a mellkasom,
amikor az öcsémre mosolygott, és zavart, hogy ennyire fagyosan
viselkedett velem. Ráadásul minél közelebb mentem hozzá, annál
inkább kimelegedtem.
–  Azt hittem, pénzszűkében vagytok – jegyeztem meg, amikor
hátradöntötte a fejét, hogy rám nézzen.
– Ó, fogd be, Viking.
–  Csak mondom, Százszorszép, hogy az első munkanapodon
megetettél egy szánalmas mesével, hogy elveszítetted az összes
megtakarításodat, és muszáj eltartanod az unokahúgodat. Most meg
úgy néz ki, hogy a fél megyét te eteted.
–  Ez egy batyus buli, Knox. Amúgy te vagy az egyetlen, aki semmit
nem hozott. Ráadásul nem azért csináltam, hogy bulizzunk egy jót.
Tetszett, ahogy a nevemet mondta, amikor haragudott rám. A
francba, egyszerűen imádtam a nevemet hallani a szájából.
– Halljam akkor. Miért hívtad meg magadhoz a fél várost?
– Ha elárulom, tennél mindkettőnknek egy szívességet, és elhúznád
innen a csíkot?
– Persze – hazudtam.
Az ajkába harapott, és kinézett az udvarra a vállam fölött.
– Oké. Chloe miatt csináltam.
– Vacsorapartit szerveztél egy tizenegy évesnek?
Bosszúsan rám nézett.
– Nem! Az az imádnivaló szószátyár a legnépszerűbb kislány Waylay
évfolyamán. Idén egy tanárnőhöz kerültek. Csupán szerettem volna,
hogy legyen lehetőségük ismerkedni és együtt lógni egy kicsit.
– Hatodikosokat akarsz összehozni?
Naomi állkapcsa megfeszült, és keresztbe fonta karját a mellkasán.
Nem bántam, mert ezzel a mozdulattal még jobban kiemelte a
dekoltázsát.
–  Te nem érted, milyen érzés úgy végigsétálni a városon, hogy
közben mindenki elítél pusztán amiatt, hogy ki a rokonod – sziszegte.
Még közelebb mentem hozzá.
– Ebben óriásit tévedsz.
–  Oké. Rendben. Tökmindegy. Azt akarom, hogy Waylay-nek
legyenek igazi barátai az iskolában, és ne csak arról pletykáljanak,
hogy ő Tina Witt elhagyott lánya.
Valószínűleg okos terv volt. Nekem ott volt az öcsém meg Lucian az
első sulis napon, amikor ideköltöztünk. Senki nem mert rosszat
mondani egyikünkről sem az iskolában, mert a falka mindenkit
megvédett.
 –  Akkor mit csinálsz? – kérdeztem, ahogy elvettem tőle a noteszt,
amit eddig a kezében szorongatott.
– Knox! Ne!
–  S.O.S. Iskolakezdési Tennivalók – olvastam fel hangosan. –
Elmenni a laptopért. Időpontot egyeztetni a tanárnővel. Új ruhákat és
iskolai felszerelést vásárolni. Pénzt szerezni. – Füttyentettem. – Az
utolsó után jó sok a kérdőjel.
Naomi a notesz felé kapott, de nem engedtem, hogy elvegye, inkább
lapoztam egyet benne. Találtam egy újabb listát, és még egyet.
– Te aztán tényleg szereted a listákat – állapítottam meg.
A kézírása az elején szép, precíz volt, de minél lejjebb ért a listán,
annál inkább sugárzott a betűiből a pánik. A nőnek rengeteg gondja
volt. De nem sok mindent tehet, ha a lap aljára firkált
bankszámlaegyenleg valós információt közölt.
Ezúttal hagytam, hogy elvegye tőlem a noteszt. Ledobta az asztalra a
háta mögött, és felemelte a borospoharát.
–  Ne üsd bele az orrod a dolgomba, Knox – jelentette ki. Az arca
kipirult, és már nyoma sem volt a fagynak gyönyörű mogyoróbarna
szemében. Minden alkalommal, amikor mély lélegzetet vett, melle a
mellkasomat súrolta, amivel egyre jobban elvette az eszemet.
– Tudod, nem kell egyedül csinálnod – mondtam.
A szabad kezével gúnyosan rácsapott a homlokára.
–  Persze! Kérjek alamizsnát vadidegenektől. Ez miért nem jutott
eddig az eszembe? Ettől nem úgy néznék ki a törvény szemében,
mintha képtelen lennék ellátni egy gyereket. Probléma megoldva.
– Nem baj, ha alkalomadtán elfogadsz egy kis segítséget.
–  Nem segítségre van szükségem. Hanem időre – erősködött,
miközben megfeszült a válla, és ökölbe szorította a kezét. – Sloane
említette, hogy talán lesz egy részmunkaidős állása a könyvtárban,
miután elkezdődik az iskola. Azzal gyűjthetnék pénzt autóra. Meg
tudom csinálni. Csak időre van szükségem.
–  Ha szeretnél több műszakot vállalni a Honky Tonkban, szólj. –
Mintha azt akartam volna, hogy a nő útja mindenáron keresztezze az
enyémet. Ostoba, veszélyes játékot játszottam.
– Mondja ezt a férfi, aki azt mondta rám, hogy „öntelt, nyivákoló púp
vagyok a hátán”, és megpróbált azonnal kirúgni. Bocsánat, ha soha
nem kérek tőled segítséget.
– Ó, ne már, Naomi! Mérges voltam.
Úgy nézett rám, mintha legszívesebben felgyújtott volna.
 – És? – kérdezte célzatosan.
–  És mi? Mondtam néhány dolgot, mert mérges voltam. Nem
szabadott volna meghallanod. Nem az én hibám, hogy kihallgattál egy
magánbeszélgetést.
–  Két másodperccel azután ordítottad, hogy kiléptem a helyiségből!
Ilyet nem lehet csinálni! A szavaknak erejük van. Érzéseket
ébresztenek az emberekben.
– Akkor kapcsold ki az érzéseidet, és lépjünk túl rajta – javasoltam.
– Talán ez a legröhejesebb dolog, amit életemben hallottam.
– Azt kétlem. Tinával nőttél fel.
A benne lévő fagyosság olvadt lávává változott.
–  Tényleg Tinával nőttem fel. Kilencéves voltam, amikor hallottam,
hogy azt mondta a legjobb barátnőmnek, hogy inkább nélkülem
játsszanak, mert túl sznob vagyok a szórakozáshoz. Tizennégy éves
koromban megcsókolta a fiút, akiről tudta, hogy tetszik nekem, aztán a
fejemhez vágta, hogy túl sokat nyivákolok, ezért soha senkinek nem
fogok kelleni.
Kurva jó. Ezért utáltam beszélgetni az emberekkel. Előbb vagy utóbb
mindig rátapintasz valami érzékeny pontra.
Beletúrtam a hajamba.
– Aztán jött Knox Morgan. Aki nem akar a közelemben lenni, mert a
defektív, öntelt és nyivákoló személyiségem ellenére mégiscsak
vonzódik a testemhez.
– Nézd, Százszorszép. Ne vedd magadra.
– Nagyon is magamra veszem.
– Sokat agyalhattál ezen, ha ennyire feldühít. – Talán nem én voltam
az egyetlen, aki nem tudott aludni.
– Rohadj meg, Knox!
Valaki bekopogott a bejárati ajtón, amitől Naomi összerezzent.
Kilöttyent a bor a poharából.
–  Elnézést, zavarok? – A szúnyogháló túloldalán álló nő néhány
centivel alacsonyabb volt Naominál, és szürke kosztümöt viselt. Sötét
haját szoros kontyba kötötte.
– Ööö – sikerült Naominak kinyögnie, miközben a kezével igyekezett
letörölni a bort a mellkasáról. – Uh.
– Yolanda Suarez vagyok. A gyermekvédelemtől.
Ó. A picsába.
Naomi hullamerev lett mellettem. Levettem az asztal tetejéről a papír
zsebkendős dobozt, és Naomi felé nyújtottam.
 – Tessék – mondtam.
Amikor csak szó nélkül meredt a látogatóra, kihúztam néhány
zsebkendőt a dobozból, és elkezdtem felitatni a kilöttyent italt.
Kábé kétszer értem a dekoltázsához, mire magához tért, és rácsapott
a kezemre.
–  Ööö… Üdvözlöm. Ez nem az én borom – jelentette ki Naomi
elkerekedett szemmel. A látogató tekintete az üres pohárra tévedt, amit
Naomi továbbra is a kezében tartott. – Mármint az enyém. Nem tudom,
ezt miért mondtam. De nem iszom sokat. Felelősségteljes vagyok. És
ritkán kiabálok férfiakkal a nappalimban.
– Oooooké. Morgan rendőrfőnök itt van? Ő kért meg, hogy ugorjak be
– közölte Yolanda hűvösen.
 15. FEJEZET

KNOX VÁSÁROLNI MEGY

Naomi
Még két nappal később is mini szívrohamokat kaptam, amikor valaki
bekopogott az ajtón. Valóban Nash hívta meg Yolandát, Waylay
szociális munkását, hogy be tudjon mutatni minket egymásnak. Csak
arra nem számított, hogy a nő pont akkor bukkan fel, amikor Knox
Morgan nyakába zúdítom az életem során felhalmozódott összes
traumámat.
A bemutatkozás rövid volt és rendkívül kínos. Yolanda átnyújtotta a
gyámsági kérelem egy másolatát, és éreztem, hogy közben elkönyvelt
egy sikoltozó hisztérikának, aki túlságosan szereti a bort. A dolog jó
oldala, hogy Waylay szerencsére udvariasan viselkedett, és nem
emlegette, hogy zöldségekkel kínoztam az étkezések alatt.
Olyan sokat kattogtam az informális találkozáson, hogy végül
meggyőztem magam arról, hogy alig éltem túl a kihallgatást, és Yolanda
Suarez utál engem. Az új küldetésem nem csupán az volt, hogy
„elfogadható” gyámnak ítéljenek… eldöntöttem, hogy én leszek a
legjobb gyám, akit Észak-Virginia valaha látott.
A következő napon kölcsönkértem Liza kocsiját, és bemasíroztam a
knockemouti turkálóba. Az üzlet négyszáz dollárt fizetett az egyedi
készítésű, alig használt menyasszonyi ruhámért. Aztán ittam egy kávét
Justice-nál, és egyenesen hazamentem, hogy véglegesítsem az
iskolakezdési bevásárlólistát.
– Találd ki, mit fogunk ma csinálni! – mondtam Waylay-nek, miközben
ebédre elfogyasztottuk a szendvicseinket meg a répánkat a hátsó
teraszon.
Sütött a nap, és a patak lustán gurgulázott, ahogy a közelben
csordogált.
–  Biztos valami unalmasat – jósolta Waylay, miközben egy újabb
réparudat dobott a válla fölött az udvarra.
 – Sulis bevásárlás.
Gyanakodva nézett rám.
– Ilyen létezik?
–  Hát persze. Gyerek vagy. A gyerekek nőnek. Kinövik a régi
ruhájukat, és újat kell nekik venni.
– Vásárolni viszel… ruhákat? – kérdezte Waylay lassan.
– Meg cipőket. És iskolai felszerelést. A tanárnőd még nem válaszolt
az e-mailemre, ezért elkértem Chloe anyukájától a listát. – Hadartam,
mert ideges voltam. Waylay-jel még alakulóban volt köztünk a kötődés,
és hajlandó voltam megpróbálkozni azzal, hogy megvásárolom a
szeretetét.
– Kiválaszthatom én a ruhákat?
–  Te fogod hordani őket. De fenntartom a vétó jogát, hátha úgy
döntesz, hogy szőrmekabátot vagy velúrmelegítőt akarsz. Viszont
egyébként igen. Te választhatsz.
– Hú! Oké – mondta.
Nem ugrált fel-le örömében, és ölelt át úgy, mint ahogy elképzeltem.
De a szája sarkában halvány mosoly játszott, miközben a sajtos-
pulykás szendvicsét ette.
Ebéd után felküldtem Waylay-t az emeletre készülődni, miközben én
a plázáról összeszedett kutatásomat tanulmányoztam, amit a
könyvtárban nyomtattam ki. Csupán félig verekedtem át magam az
üzletek leírásán, amikor valaki bekopogott a bejárati ajtón. Féltem, hogy
egy újabb „meglepetés” látogatás Yolandától, ezért átfésültem a
hajamat az ujjaimmal, megnyaltam a fogaimat, nehogy rúzsfoltosak
legyenek, és becsuktam az íróasztal tetejét, hogy ne ítélhessen el a
noteszekkel és listákkal kapcsolatos megszállottságom miatt.
Azonban Yolanda helyett a világ legidegesítőbb férfiját találtam a
verandámon farmernadrágban, szürke pólóban és napszemüvegben. A
haja a feje tetején egy kicsit rövidebbnek tűnt. Gondolom, ha az ember
borbélyüzletet vezet, bármikor levágathatja a haját. Bosszantott,
mennyire vonzó a maga komor, szakállas, tetovált valójában.
– Helló, szomszéd! – üdvözölt.
– Ki vagy te, és mit csináltál a szőke Oszkárral? – kérdeztem.
– Induljunk – mondta, és hüvelykujjával a kocsijára bökött.
– Micsoda? Hova? Mit keresel itt?
–  Liza J. szólt, hogy szükséged lenne egy fuvarra. Én vagyok a
sofőröd.
Megráztam a fejemet.
 – Ó, nem! Ma nem fogok belemenni veled ebbe.
– Nem szórakozom, Százszorszép. Szállj be a kocsiba.
– Bár csábító az ajánlat, Viking, sulis bevásárlásra viszem Waylay-t.
Nem tűnsz olyan szomszédnak, aki élvezi, ha lányokkal vásárolgat.
– Nem tévedsz. De lehet, hogy olyan szomszéd vagyok, aki kiteszi a
lányokat a plázánál, és értük megy, amikor végeztek.
– Ne vedd sértésnek, de nem. Olyan sem vagy.
–  Állhatunk itt még egy óráig, és vitatkozhatunk ezen, vagy
beszállhatsz az autóba. – Szinte vidámnak látszott, és ettől rögtön
gyanakodni kezdtem.
–  Miért nem vehetem kölcsön Liza kocsiját? – Ez volt a terv. Nem
tetszett, amikor nem a tervek szerint alakultak a dolgok.
– Most nem lehet. Neki is kell. – Oldalra hajolt, és bekiabált a házba.
– Waylay, nyomás! Indul a busz.
Hallottam a sürgölődést az emeleten, amikor az unokahúgom
elfelejtette megjátszani, hogy mennyire hidegen hagyja ez az egész.
Knox mellkasára tettem a kezemet, és hátratoltam, amíg mindketten
a verandán nem álltunk.
–  Ide figyelj, rendkívül fontos ez a vásárlás. Próbálok kötődést
kialakítani Waylay-jel, és ezelőtt soha nem volt sulis bevásárláson.
Szóval, ha bármit csinálsz, amivel ezt tönkreteszed, inkább Uberrel
megyünk a plázába. Sőt, ezt is fogjuk csinálni.
Knox ezt rendkívül szórakoztatónak találta.
–  És hogy fogod ezt kivitelezni, amikor olyan régi a telefonod, hogy
applikációkat sem lehet letölteni rá?
A francba.
Waylay berobbant a nappaliba, és páros lábon landolt, mielőtt unott
arckifejezést erőltetett magára.
– Szia! – köszönt Knoxnak.
–  Knox visz be minket a városba – magyaráztam mindenféle
lelkesedés nélkül.
–  Király. Mégis mennyi mindent akarsz venni, ha egy egész furgon
kell hozzá? – töprengett Waylay hangosan.
– A nagynénéd azt mondta, hogy a fél plázát meg szeretné vásárolni.
Gondoltam, jobb, ha felkészülten érkezem – válaszolta Knox.
Elkaptam a halvány mosolyt Waylay arcán, mielőtt lesétált a veranda
lépcsőjén, és megszólalt:
– Essünk túl rajta.
 ∞
A GYANAKVÁSOM
TOVÁBB
ERŐSÖDÖTT, amikor beszálltunk az autóba, és
találtam ott egy kávét és egy smoothie-t nekem és Waylay-nek.
– Mire játszol? – kérdeztem Knoxtól, amikor beült a volán mögé.
Nem foglalkozott velem, inkább homlokráncolva elolvasott egy
üzenetet.
Habozott, amitől rossz előérzetem lett.
– Lizával minden rendben? Történt valami a Honky Tonkban?
– Nyugi, Százszorszép. Mindenki és minden rendben.
Válaszolt az üzenetre, aztán beindította az autót.
Nyugatra indultunk, és becsatlakoztunk az észak-virginiai lassú
közlekedésbe. Ismét ellenőriztem a pénzemet, mialatt Knox és Waylay
egymással csevegtek. Kizártam a fejemből a hangjukat, és igyekeztem
elnyomni a szorongást. Tegnap a könyvtárban bejelentkeztem a
bankfiókomba, és ellenőriztem az egyenlegemet. Pénzszűkében
voltunk. A pincérnői műszakok és az ingyen albérlet segítettek.
Azonban a jövedelmemmel nem tudtam volna lenyűgözni a bíróságot,
főleg akkor nem, ha még egy autót is vettem volna.
Három lehetőségem maradt: 1. Nappali munkát vállalni, amíg Waylay
iskolában van. 2. Kölcsönvenni a nyugdíj-megtakarításomból. 3. Eladni
a házamat Long Islanden.
Összerezzentem. Az a ház sokkal többet jelentett nekem három
hálószobánál és két fürdőszobánál. Hatalmas lépés volt egy még
grandiózusabb tervben. Sikerült egy jó állást szereznem Warner
családjának befektetési vállalatában, belezúgtam Warnerbe, és vettem
egy szép házat, ahol elkezdhettük volna építeni a családi fészkünket.
Ha eladom, végérvényesen búcsút intek ennek az álomnak. Aztán
hova megyek, amikor hat hónap múlva megszűnik az átmeneti
gyámságom Waylay fölött?
Mire odaértünk a plázához, a megbánás és az elbukás nyomorában
dagonyáztam.
– Köszönjük a fuvart! – mondtam Knoxnak, aki már telefonon beszélt
valakivel, de csak egyszótagú kérdésekből és válaszokból állt az egész
kommunikáció. A kávémat szorongatva pattantam ki a járműből.
Waylay kimászott a hátsó ülésről, és becsukta a kocsi ajtaját.
Arra számítottam, hogy Knox gyorsan elhajt, kipufogógáz-felhőt
hagyva maga mögött, de ehelyett ő is kiszállt, és zsebre tette a
telefonját.
– Mit csinálsz?
 – Te is velünk vásárolsz? – kérdezte Waylay. Nem szörnyülködött…
inkább izgatottnak tűnt.
Elmehetsz a fenébe, Knox Morgan.
–  Nekem is fel van írva néhány dolog a bevásárlólistámra.
Gondoltam, megmutathatnátok, hogyan kell ezt csinálni, hölgyeim.
Beléptünk a légkondicionált plázába, és miután Waylay egy futó
pillantást vetett felém, elindult egy kiegészítőket áruló üzlet felé.
Mihelyst eltűnt a boltban, megragadtam Knox tetovált karját.
– Mit csinálsz?
– Vásárolok.
– Nem szoktál vásárolni. Nem jársz plázába.
A sarkán billegett, és láthatóan remekül szórakozott.
– Ez ténymegállapítás?
–  Olyan fickó vagy, aki addig hordja a ruháit, amíg szét nem
foszlanak, és utána vagy elkezdesz olyasmit felvenni, amit az egyik
nőrokonodtól kaptál karácsonyra, vagy megrendeled az internetről
ugyanazt a ruhadarabot, amit korábban viseltél. Nem jársz plázába.
Nem vásárolsz lányokkal.
Knox belépett a személyes terembe. A szeme, ami ezen a napon
inkább szürke volt, mint kék, elkomolyodott.
– Zavar, ha csatlakozom hozzátok?
– Igen! Mit keresel itt, Knox? Próbálok közelebb kerülni Waylay-hez.
Eddig bármit is csináltam, nem tudtam áttörni a védőfalait. Tizenegy
éves korára hibátlan pókerarcot fejlesztett ki a rengeteg csalódás miatt,
amit át kellett élnie. Szeretném látni a mosolyát. Az igazi mosolyát.
– Jézusom, Naomi! Nem azért jöttem, hogy ezt elcsesszem.
– Akkor miért vagy itt?
Waylay kopogott az üzlet ablakán, és felemelt két fülbevalót a
füléhez, ami ki sem volt lyukasztva. Felemeltem a hüvelykujjamat, és
gondolatban felírtam a listára, hogy „el ne felejtsük kilövetni Waylay
fülét”.
–  Megvan rá az okom. Ahogy arra is, hogy miért nem árulom el
neked.
– Ez nem elfogadható válasz.
Már majdnem egymáshoz értünk, és a testemet összezavarta a hideg
légkondicionáló meg a forróság, amely Knox szemkápráztató testéből
sugárzott.
– Egyelőre elégedj meg ezzel a válasszal.
 –  Ezért vagy szingli – mutattam rá. – Egyetlen épeszű nő sem
fogadná ezt el.
– Azért vagyok szingli, mert az akarok lenni – vágta rá.
Épp bosszankodni akartam, amikor eldöntötte, hogy témát vált.
– Szóval próbálod megvásárolni Way szeretetét?
– Igen. A lányok szeretik az ajándékokat.
– Te is szereted az ajándékokat? – faggatott.
Megráztam a fejemet.
– Nem, Knox. Dehogy. Én imádom az ajándékokat.
Ez volt az igazság. Tényleg imádtam őket.
Warner félgőzzel vetette bele magát az elmúlt években a
karácsonyba meg a születésnapokba, azt éreztetve velem, hogy
anyagias vagyok, amikor kimutattam a csalódottságomat a
meggondolatlan, rossz méretben választott ajándékai miatt.
Knox halványan elmosolyodott.
–  Szóval miből finanszírozod ezt a kiruccanást? Tudom, mennyit
keresel a Honky Tonkban.
A nyakamat nyújtogattam, hogy ellenőrizzem, Waylay még biztosan
az üzletben van-e. Épp egy rózsaszín-lila fonott hajpántot próbált fel.
Baromi aranyosan nézett ki, és legszívesebben bementem volna a
boltba, hogy odarángassam a kasszához, és megvegyem neki.
–  Nem mintha közöd lenne hozzá, de eladtam a menyasszonyi
ruhámat.
– Olyan rosszul áll a helyzet? – kérdezte.
– Rosszul?
–  Eladtál egy menyasszonyi ruhát, hogy kifizesd az unokahúgod
iskolai felszerelését. Nincs telefonod. Még kocsid sem.
– Van telefonom – vágtam rá, előkeresve Liza régi Blackberryjét, és
Knox arcához emeltem.
– Az E betű most esett ki a billentyűzetből.
A francba. Az E sok szóban szerepel.
–  Nincs szükségem az ítélkezésedre. Oké? Ma az a legfontosabb,
hogy megvegyük Waylay iskolai felszerelését. A többit majd megoldom.
Szóval csináld a dolgodat, én meg elkényeztetem az unokahúgomat
ajándékokkal.
Visszatért a félmosoly az arcára, amivel megbolondította az
idegrendszeremet.
– Áll az alku.
 Elindultam a bolt felé, aztán megtorpantam, hogy a kirakatban
gyönyörködjek. Egy forró, kemény mellkas ütközött a hátamnak.
– Baj van? – kérdezte Knox. A szakálla a fülemet csiklandozta.
Szembefordultam vele, és összeszorítottam a fogamat.
– Nem fogsz ma békén hagyni minket, ugye?
– Nem – felelte, és a hasamra tette a kezét, miközben betolt a boltba.

∞
BIZTOSRA
VETTEM, hogy el fogjuk veszíteni az első tiniboltban, de
mindegyiket kibírta. Még a cipővásárlást is. Sőt a véleményét is
elárulta, amikor Waylay megkérdezte, és pofákat vágott, hogy elterelje
a figyelmét, amíg kilyukasztják a fülét.
Az unokahúgom ragyogott. A rideg, flegma viselkedése kezdett
eltűnni a második pár cipőnél, és teljesen elolvadt, amikor
ragaszkodtam hozzá, hogy megvegyünk egy rózsaszín-citromsárga
virágos ruhát. És ez még azelőtt történt, hogy Knox előkapta a
bankkártyáját, látva Waylay hangos sóhajtozását egy rózsaszín cipő
fölött, amit virágok díszítettek.
– Miért tapogatod a homlokodat, Naomi néni? – faggatott Waylay.
– Próbálom ellenőrizni, nincs-e lázam, mert biztos, hogy hallucinálok.
– A másik magyarázat az volt, hogy véletlenül sikerült egy alternatív
valóságba csöppennem, amiben Knox Morgan rendes pasi, aki szeret
vásárolni.
Összefutottunk Waylay iskolai barátnőjével, Ninával – a jó leheletű,
fekete hajú lánnyal. Örültem, hogy bemutatkozhattam a lány apukáinak,
Isaacnek és Gaelnek, akik látszólag azt is elfogadták, hogy Knox úgy
mutatkozott be, mint aki kizárólag a sofőrünk. Nina megkérdezte, hogy
Waylay elmehet-e velük a játékgépekhez. Örömmel mondtam igent, és
épp telefonszámot cseréltem Isaackel, amikor Knox előhúzott egy
húszdollárost a pénztárcájából.
– Vadulj meg, Way – mondta az unokahúgomnak.
– Hűha. Köszi!
–  Ne vegyél túl sok édességet – kiáltottam utána. – Még nem
vacsoráztunk!
Legyintett a válla fölött, és biztos voltam benne, hogy a mozdulat azt
jelentette, nem fog hallgatni rám. Knoxhoz fordultam.
– Miért vagy még itt? Minden boltba elkísértél minket. Folyamatosan
a telefonodat nézegeted, mint egy kamasz. Ráadásul magadnak
semmit sem vettél. Nagyon összezavarsz és idegesítő vagy.
 Az arckifejezése kiismerhetetlen maradt, és nem válaszolt.
– Na jó. Akkor én befejezem a saját bevásárlásomat.
Mivel a bőröndömből éltem, tényleg szükségem volt új fehérneműre.
Nem azért tértem be a Victoria’s Secretbe, hogy lerázzam. De úgy
sejtettem, hogy Knox Morgan semmilyen körülmények között nem fog
követni abba az üzletbe.
Épp a leárazott termékek között válogattam, amikor mogorva
kisugárzást éreztem a közelemben. A hátam mögött állt meg, és
keresztbe fonta karjait a mellkasán. Úgy döntöttem, hogy nem
foglalkozom vele.
Azonban azt nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy minden
alkalommal, amikor egy nő belépett a boltba, megtorpant, és alaposan
megbámulta a férfit.
Nem hibáztattam őket. Knox igazságtalanul jóképű volt. Kár, hogy a
személyisége rettenetes volt.
Két normális bugyi között vacilláltam, de folyamatosan visszatértem
egy csipkedíszítésű selyemdarabhoz, amikor az eladó elindult felém.
– Előkészítsek önnek egy próbafülkét? – kérdezte.
Átgondoltam. Legalább Knox oda nem tudna követni.
–  Megveszi ezeket – jelentette ki a viking, miközben kirántotta a
bugyikat a kezemből, és odaadta az eladónak.
Leesett az állam, ahogy benyúlt a tárolóládába, és kihúzott még
három darabot a nem túl praktikus, pokoli szexiből is. Egy rózsaszínt,
egy lilát és egy pirosat. Aztán megragadott egy aranyos, bokszerstílusú
bugyit, amit piros szívecskék díszítettek.
– Meg ezeket is kérjük.
Az összeset a nőnek adta, aki ravaszul rám mosolygott, mielőtt a
kasszához masírozott.
– Knox, nem veszem meg mindet – sziszegtem.
– Fogd be – vágta rá, ahogy elővette a bankkártyáját.
–  Ha akár csak egy pillanatra is megfordult a fejedben, hogy
megengedem, hogy fehérneműt vegyél nekem…
Félbeszakította a tirádámat, amikor átölelte a vállamat a karjával, és
befogta a számat a kezével.
– Tessék – szólalt meg, a pultra csúsztatva a kártyáját.
Addig mocorogtam az ölelésében, amíg lehajtott fejjel megszólalt:
–  Ha ez kell ahhoz, hogy kisétáljunk ebből a kurva üzletből, anélkül
hogy elájulnék az átkozott merevedésemtől, megveszem neked a
kibaszott fehérneműt.
 Számításaim szerint másodjára emlegette, ahogy a hímtagja reagál
rám. Nem voltam akkora hazug, hogy letagadjam, mennyire élvezem,
hogy ő is pont olyan helyzetben van, mint én: beindul a testi dolgoktól,
de minden más kiábrándítja.
Abbahagytam a mocorgást, amikor maga elé húzott. Mivel a hátam a
teste elejéhez simult, nagyon is éreztem állítása tagadhatatlan
bizonyítékát. A testem az agyam engedélye nélkül reagált, és azonnal
elöntött a hév. Féltem, hogy ölben kell majd kivinnie az üzletből.
–  Ez hihetetlenül illetlen volt – jegyeztem meg, keresztbe téve a
karomat a mellkasomon, miközben kisétáltunk a boltból. Továbbra is
átölelt.
– Azt akartad, hogy vegyek valamit. Vettem.
– Fehérneműt. Nekem – sipítottam.
– Fáradtnak tűnsz – mondta önelégülten.
– Fáradtnak? Teljesen kimerültem. Egy csomót sétáltunk a plázában.
Az összes pénzemet elköltöttem. Fáradt vagyok. Éhes. De leginkább
összezavarodtam, Knox! Állandóan gonoszkodsz, aztán ma
megjelensz, és szép fehérneműt vásárolsz nekem?
–  Lehet, hogy eszedbe jutok majd, amikor viseled – mondta,
miközben előreszegezte a tekintetét.
– Te vagy a legrosszabb.
– Szívesen. Még van egy megálló – közölte, megfogva a kezemet.
Fáradt voltam. Annyira kimerültem, hogy nem volt kedvem
veszekedni. Túl fáradt, hogy megnézzem, melyik boltba rángatott be.
–  Mr. Morgan. – Egy sötét kecskeszakállú, magas, vékony kölyök
integetett nekünk. – Pont most fejeztük be – árulta el.
Egy mobiltelefon-üzletben voltunk. Megvetettem a lábamat, de Knox
simán a pulthoz húzott.
– Ügyes időzítés, Ben.
–  Tessék – mondta a kölyök, egy vadonatúj telefont tolva elém. –
Telepítve tettük a tokba. Ha szüksége lenne segítségre a régi kontaktjai
letöltéséhez a felhőből, örömmel állunk rendelkezésére. Az új
telefonszámát a doboz belsejében találja.
Meglepetten, fáradtan, éhesen, egy kicsit mérgesen és nagyon
összezavarodva bámultam a telefont, aztán Knoxot.
–  Köszönjük – mondta Knox Bennek, aztán odaadta nekem a
telefont.
A tokján csillogó százszorszépek voltak.
– Vettél nekem egy mobilt?
 – Induljunk – vágta rá. – Éhes vagyok.
Hagytam, hogy kihúzzon az üzletből, és csak az ajtónál jutott
eszembe, hogy intsek, és köszönetet mondjak Bennek.
Félúton voltunk a játékgépekhez, amikor az agyam elkezdett
működésbe lépni.
– Azért rángattál végig az egész átkozott plázán, hogy kifárassz, és
ne maradjon energiám veszekedni veled a telefon miatt, ugye?
– Hamburger, sushi vagy pizza? – kérdezte.
– Hamburger. Knox?
Továbbsétált.
– Knox! – Megböktem a vállát, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
Amikor rám nézett, nem mosolygott, de beképzeltnek sem tűnt.
– Kellett egy telefon. Szereztem neked. Ne fújd fel a dolgot.
–  Azzal vádolsz, hogy nyivákolok. Kiabálsz velem, amiért a
kocsmádban dolgozom, és azt állítod, hogy a testem az egyetlen
részem, amivel érdemes időt tölteni. Aztán hívatlanul megjelensz a
bevásárlókörutamon, és fehérneműt meg nagyon drága mobiltelefont
veszel nekem.
–  Ez nagyjából összefoglalja a helyzetet, mínusz az a rész, hogy
csak a testeddel érdemes foglalkozni.
–  Mindig ennyire… ellentmondásos vagy? Ennyire összezavarsz
másokat?
Megállt, és rám nézett.
– Nem, Naomi. Nem vagyok mindig ilyen kibaszottul ellentmondásos.
És ezért téged hibáztatlak. Nem akarok vonzódni hozzád. Nem akarok
egész nap az átkozott plázában kószálni és a tömegben tülekedni
miattad. Átkozottul biztos, hogy nem akarom látni, ahogy fehérneműket
próbálgatsz. Ugyanakkor azt sem akarom, hogy egyedül legyél otthon,
amikor valami hapsi Knockemoutban utánad érdeklődik.
O-ó.
– Valami hapsi? Ki az?
–  Nem tudom. Justice és Wraith elintézik. Majd felhívják Nasht, ha
szükséges – válaszolta komoran.
–  Hogy érted, hogy „elintézik”? – Holttestet, ponyvát és
szigetelőszalagot képzeltem magam elé.
– Ne törődj vele.
Nevetni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni. Nem tehettem róla. Az
elmúlt négy évben olyan párkapcsolatban éltem, ahol mindent nekem
kellett elintézni. Az összes vacsoraasztal-foglalást. Minden nyaralást. A
szennyest. A bevásárlást.
Erre alig két hete vagyok ebben a városban, és a mogorva fickó, aki
többnyire utál, képes volt gondoskodni rólam.
Lehet, hogy egy napon találok majd valakit, aki egyszerre kedvel és
hajlandó megosztani velem a terheket. Vagy talán egyedül végzem,
ahogy Tina megjósolta.
–  Most idegösszeomlásod van? Mert tuti, hogy jobb dolgom is van,
mint azt végignézni.
– Ó, remek – feleltem, elfojtva a hisztériámat. – Visszatért a mogorva
Knox. Hogy néz ki ez a hapsi?
– Justice szerint úgy néz ki, mint valami Henry Golding nevű fickó.
–  Henry Golding, a dögös színész, vagy Henry Golding, egy helyi
motoros? – Ez rendkívül fontos különbség volt.
–  Nem ismerek Henry Golding nevű motorost. De a hapsi rólad
érdeklődött a kávézóban. Justice azt állította, hogy majdnem megőrült,
amikor észrevette a testvéred fényképét a kassza mögött.
Ezt soha nem fogom lemosni magamról.
– Ismered?
Ezúttal rajtam volt a sor hárításban.
– Mehetnénk Waylay-ért, hogy aztán együnk egy hamburgert?
 16. FEJEZET

A HÍRHEDT STEF
Naomi
Hazafelé beírtam Nina apukáinak telefonszámát a csillogó-villogó új
telefonomba. Nem ezek voltak benne az első telefonszámok. Knox már
elmentette Liza, a Honky Tonk, Sherry, Waylay iskolája és a Café Rev
számát.
Sőt, a sajátját is.
Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. És őszintén szólva olyan
átkozottul fáradt voltam, hogy nem tudtam ezen kattogni. Főleg, amikor
nagyobb gondom is akadt.
A nagyobb gond a kunyhó lépcsőjén ült egy pohár borral a kezében.
– Maradjatok a kocsiban – morogta Knox.
De már félig kiszálltam.
– Semmi baj. Ismerem.
Waylay, aki a hátsó ülésen nyomorgott a bevásárolt holminkkal,
lehúzta az ablakot, és kidugta a fejét.
– Ki ez?
– Stef – válaszoltam.
Az említett férfi letette a bort, és széttárta a karját.
A karjaiba rohantam. Stefan Liao volt a világ legtökéletesebb férfija.
Okos volt, vicces, figyelmes, felháborítóan nagylelkű, és olyan szép,
hogy szinte fájt ránézni. Egyetlen fia egy ingatlanfejlesztő édesapának
és egy applikációfejlesztő édesanyának, így vállalkozói szellemmel és
kiváló ízléssel született.
Én pedig valahogyan elég szerencsés voltam ahhoz, hogy a legjobb
barátja lehettem.
Szorosan átölelt, és megforgatott.
– Még mindig hihetetlenül haragszom rád – közölte vigyorogva.
–  Köszönöm, hogy akkor is szeretsz, amikor haragszol rám –
válaszoltam, ahogy a nyaka köré fontam a karjaimat, és mélyen
belélegeztem drága parfümje illatát.
A látványa, az ölelése segített abban, hogy stabilabbnak érezzem
magam.
– Bemutatsz Szöszinek és a Szörnynek? – kérdezte Stef.
– Még nem végeztem az öleléssel – méltatlankodtam.
– Siess. A Szörny úgy néz rám, mintha le akarna lőni.
– Inkább viking, mint szörny.
Stef hátradöntötte a fejemet, és megpuszilta a homlokomat.
– Minden rendben lesz. Ígérem.
Könnyek szöktek a szemembe. Hittem neki. És ez a
megkönnyebbülés elég volt ahhoz, hogy a könnyek Niagara-
vízesésként árasszanak el.
– Hová tegyem a szarjaidat? – morogta Knox.
Ez rögtön elapasztotta a Niagara-vízesést. Megfordultam, és
észrevettem, hogy alig egy lépésre áll tőlünk.
– Komolyan?
–  Dolgom van, Százszorszép. Nincs időm egész este itt állni, és
nézni, ahogy Henry Goldinggal smárolsz.
– Henry Golding? Nem rossz – mondta Stef.
– Waylay, gyere, ismerd meg a barátomat – kiáltottam.
Waylay csak úgy ragyogott a vásárlástól, a játéktól és a
hamburgertől, ezért elfelejtett bosszankodni.
–  Waylay Witt. Knox Morgan. Ő Stefan Liao. Röviden Stef. És Way.
És Leif Erikson, amikor mogorva.
Stef vigyorgott. Knox morgott. Waylay Stef csillogó okosórájában
gyönyörködött.
–  Örvendek a találkozásnak. Hasonlítasz a nagynénédre – mondta
Stef Waylay-nek.
–  Tényleg? – Waylay nem igazán szörnyedt el ettől az állítástól, és
azon törtem a fejem, hogy vajon a bevásárlás fejtette-e ki varázslatos
hatását. Gól.
Azonban Knox úgy nézett ki, mint aki legszívesebben szétszedte
volna Stefet.
– Mi a bajod? – tátogtam neki.
Úgy bámult rám, mintha én tehettem volna a hirtelen
hangulatingadozásáról.
–  Knox – üdvözölte Stef a kezét nyújtva. – Nem köszönhetem meg
eléggé, hogy vigyáztál a csajomra.
Knox morogva bámulta a felé nyújtott kezet, mielőtt megrázta.
 A kézfogás a szükségesnél jóval tovább tartott.
– Miért fehérednek el az ujjaik? – kérdezte tőlem Waylay.
– Ez olyan férfias dolog – magyaráztam.
Szkeptikusnak tűnt.
– Mint az, hogy negyvenöt percig kakilnak?
– Igen, valami olyasmi – feleltem.
Végül befejeződött a kézfogás, és a két férfi néma szempárbajt vívott
egymással. Ha nem vigyáztam volna, mire észbe kapok, előkerülnek a
péniszek és a vonalzó is.
–  Knox ma nagylelkűen elvitt minket vásárolni – magyaráztam
Stefnek.
– Nekem rózsaszín cipőt, Naomi néninek bugyit és telefont vett.
–  Kösz ezt az információt, Way. Miért nem mész be, és maradsz
inkább csendben? – javasoltam a ház felé lökdösve őt.
– Az attól függ. Megehetem az utolsó jégkrémszendvicset?
– A tiéd, ha a szádba tömöd, és inkább hallgatsz.
– Öröm veled üzletelni. Később találkozunk, Knox!
A férfi már félúton volt a kocsijához.
– Miattam ne menj el – kiáltott utána Stef.
Knox erre nem válaszolt, de hallottam valami morgást az irányából.
– Várj – mondtam Stefnek. – Majdnem a pláza fele ott van a kocsija
hátsó ülésén, nem akarom, hogy elhajtson a cuccunkkal.
Pont akkor értem utol, amikor kinyitotta az ajtaját.
– Knox, várj!
– Mi van? Nem érek rá. Dolgom van.
– Adnál egy percet, hogy kiszedjem Waylay ipari mennyiségű holmiját
a hátsó ülésről?
Knox megeresztett néhány rendkívül színes káromkodást, aztán
föltépte a hátsó ajtót. Annyi szatyrot akasztottam a csuklómra, amennyit
csak tudtam, mielőtt győzött a frusztrációja. Odavitte az összes új
holmit a verandához, és letette egy halomba Stef mellé.
–  Tényleg kaptál új fehérneműt – jegyezte meg Stef, ahogy
belepillantott a Victoria’s Secret szatyorba.
Újabb mély morgás tört elő Knox mellkasából, aztán visszatrappolt a
kocsijához.
Nagyot sóhajtottam, és utánaszaladtam.
– Knox!
–  Jézusom, asszony – motyogta felém fordulva. – Mi van már
megint?
 –  Semmi. Csak… köszönöm a mai napot. Rengeteget jelentett
Waylay-nek. Meg nekem.
Amikor elfordultam, hogy visszamenjek a házhoz, kinyújtotta a kezét,
és elkapta a csuklómat.
– A jövőbeli kérdéseidre vonatkozóan, Százszorszép. Mindig te vagy
a bajom.
Fogalmam sincs, miért tettem, amit tettem, de megcsináltam.
Lábujjhegyre emelkedtem, és megpusziltam az arcát.
Még akkor sem mozdult, amikor Steffel besétáltunk a házba, és
bevittük magunkkal a tucatnyi szatyrot.

∞
MIUTÁN WAYLAY
A
VÁSÁRLÁSTÓL teljesen kimerülve elaludt a szobájában,
pizsamát vettem fel, és azon töprengtem, miért hagytam nyitva a
gardróbom ajtaját. Aztán eldöntöttem, hogy biztos Waylay volt.
Meglepett, hogy milyen hatással van egy pluszember a háztartásra. A
fogkrémes tubust gondatlanul középen nyomják meg. Eltűnnek a
csemegék. És a távirányító soha nem ott van, ahol hagytam.
Határozottan becsuktam a gardrób ajtaját, és visszamentem a
földszintre.
A hátsó ajtó nyitva volt, és a szúnyoghálón keresztül láttam Stefet a
verandán. A hátsó teraszomból tündérországot varázsolt a citromfüves
gyertyákkal.
–  Egy szót sem szólhatsz erről a szüleimnek – jelentettem ki
bármiféle bevezető nélkül, ahogy kiléptem a teraszra.
Stef felpillantott a tálcáról, amin puccos húsok és sajtok sorakoztak.
–  Hogy jut ilyen egyáltalán az eszedbe? Mindig a Naomi-csapatot
erősítem – jelentette ki.
– Tudom, hogy szoktál beszélni velük.
–  Csak mert anyukáddal minden hónapban randizunk a
gyógyfürdőben, az még nem jelenti, hogy be foglak köpni, Witty.
Ráadásul azt sem árultam el nekik, hogy meglátogatlak.
–  Egyelőre nem találtam ki, hogyan meséljek nekik Waylay-ről. Egy
órán keresztül kellett győzködnöm anyát a telefonban, miután
szökevény menyasszony lettem, hogy ne gondolja meg magát az
utazással kapcsolatban. Tudom, ha elárulnám nekik, mi folyik itt,
azonnal leszállnának a hajóról, és egy szempillantás alatt repülőre
pattannának.
 – Igen, a szüleid képesek lennének erre – értett egyet, ahogy felém
nyújtott egy pohár bort. Egy egész rekesszel hozott magával. – A
szörnyed fel akar falni, mintha egy tucat csípős csirkeszárny lennél.
Leültem mellé a székre.
– Miért ezzel kezded?
– Ez a legsürgetőbb.
–  Nem arra vagy kíváncsi, hogy miért hagytam ott Warnert az
oltárnál? Vagy hogy mi a francért vettem fel a telefont, amikor a
testvérem segítséget kért tőlem?
Hosszú lábait feltette a terasz korlátjára.
–  Tudod, hogy soha nem bírtam Warnert. Majd’ kiugrottam a
bőrömből örömömben, amikor felszívódtál. Csak azt szerettem volna,
ha engem is beavatsz a terveidbe.
– Sajnálom – mondtam sután.
– Ne kérj mindig bocsánatot.
– Saj… sajt?
–  A saját életedet kell élned. Ne kérj bocsánatot másoktól a
döntésekért, amiket magadért hozol.
A józan gondolkodású legjobb barátom. Nem ítélkezik. Nem
kételkedik. Csupán feltétlenül szeret és támogat… meg persze
néhányszor a szemembe mondja a kíméletlen igazságot. Egy volt a
millióból.
– Igazad van. Szokás szerint. De akkor is szólnom kellett volna, hogy
szökött menyasszony leszek.
– Persze hogy szólnod kellett volna. Bár hatalmas örömmel töltött el,
amikor láttam, hogy Warner anyja az egész gyülekezet előtt osztotta
meg a fiával az eltűnésed hírét. Komikus volt, ahogy igyekeztek
megőrizni a hidegvérüket, és megvédeni a tökéletes hírnevüket.
Ráadásul hazavittem magammal az egyik násznagyot.
– Kit?
– Pault.
– Ügyes. Jól nézett ki szmokingban – jegyeztem meg.
– Anélkül még jobban.
– Hurrá!
– Ha már szóba került a jó szex. Térjünk vissza a szörnyedre.
Félrenyeltem a boromat.
– Nem szexelek a szörnnyel. „Önteltnek” és „nyivákolónak” nevezett,
plusz azt mondta, hogy „púp vagyok a hátán”. Bunkó. Állandóan kiabál
velem, vagy panaszkodik rám. A fejemre olvassa, hogy nem vagyok az
esete. Mintha azt szeretném, hogy bukjon rám – morogtam.
– Miért suttogsz?
– Mert ott lakik – mutattam a poharammal Knox házának irányába.
– Óóó! Mogorva szomszéd. A kedvenc klisém.
– Amikor először látott, szemétnek nevezett.
– A rohadék.
–  Hát, igazából azt hitte, Tina vagyok, amikor egy kávézónyi
vadidegen előtt ordibált velem.
– A gyengén látó rohadék.
– Istenem, szeretlek – sóhajtottam.
– Én is téged, Witty. Szóval, hogy tisztázzuk, egészen biztosan nem
szexelsz a dögös, mogorva, tetovált szomszédoddal, aki bugyit és
telefont vett neked?
–  Ötezer százalék, hogy nem szexelek Knoxszal. Ráadásul csak
azért jött el velünk vásárolni, mert hallotta, hogy egy férfi engem
keresett a városban.
–  Azt állítod, hogy egy mogorva, védelmező dögös pasi a
szomszédod, és nem szexelsz vele? Milyen kár.
–  Mi lenne, ha nem Knoxról beszélnénk, hanem inkább elárulnám,
hogy miért léptem le csikorgó kerekekkel a templom parkolójából, és
lettem hajléktalan Knockemoutban?
– Arról se feledkezz meg, hogy nincs autód – tette hozzá.
Mélyet sóhajtottam.
– Nem fogom elfelejteni.
–  Hozom a desszertet, amit a szobádban rejtettem el – ajánlotta fel
Stef.
– Bárcsak heteró lennél – mondtam.
–  Ha bárki kedvéért heteróvá válnék, az csak te lennél – vágta rá,
miközben poharát az enyémhez koccintotta.
– Honnan vannak ezek a poharak? – kérdeztem homlokráncolva.
– A kocsimból. Mindig van nálam.
– Hát persze.

∞
KEDVES NAOMI!

Apáddal nagyszerűen érezzük magunkat, bár nem szoktál értesíteni

minket, hogy mi történik az életedben. Barcelona gyönyörű volt, de még
szebb lett volna, ha tudnánk, hogy a lányunk nem zuhant depresszióba,
vagy élt át valamiféle életközépi válságot.
Befejeztem a bűntudatkeltést. Látnod kellett volna az
idegenvezetőnket, Paolót. Szemrevaló fickó. Küldök róla egy fényképet.
Szingli, ha szeretnéd, hogy hazavigyek egy szuvenírt.
Szeretlek,
Anya

 17. FEJEZET

FÉRFI A FÉRFIVAL
Knox
Rohadt korán volt ahhoz, hogy valaki az ajtómon dörömböljön. Az illető
megérdemli, ami rá vár. Felrántottam magamra egy melegítőalsót, és
lebotladoztam a lépcsőn, miközben igyekeztem kidörzsölni az álmot a
szememből.
–  Ajánlom, hogy valaki halott legyen – motyogtam, és majdnem
keresztülestem Waylonon, aki az utolsó három lépcsőfokon
felgyorsított.
– Mi van? – kérdeztem, ahogy ajtót nyitottam.
A felháborítóan jóképű Stef – hülye, félrevezető becenév – drága
napszemüvege mögül fürkészett.
–  Neked is jó reggelt – üdvözölt. Elegáns rövidnadrágot és olyan
inget viselt, ami csak azokon a vékony fickókon mutat jól, akik órákat
töltenek az edzőteremben.
A kutyám kiverekedte magát a verandára, és imádattal nézett fel a
betolakodóra.
–  Hát ki az ügyes fiú? Ki a gyönyörű? – gügyögte Stef, miközben
lehajolt, hogy megsimogassa.
Waylon élvezte a figyelmet.
Megdörzsöltem az arcomat.
– Mit akarsz?
Mr. Tenyérbemászó felemelt két papír kávéspoharat.
– Beszélgessünk.
Kivettem egyet a kezéből, és betrappoltam a konyhába. Waylon
rögtön utánam jött, mert várta a reggelijét.
Levettem a kávéspohár tetejét, és belekortyoltam, miközben
előhoztam a kutyakaját.
Miután lerendeztem Waylont, bedugtam a fejemet a csap alá, és
hideg vizet zúdítottam rá, hogy magamhoz térjek.
 Ahogy feljöttem levegőért, észrevettem, hogy egy kéz felém nyújtja a
törölközőt.
Köszönet nélkül elvettem, és megszárítkoztam.
– Miért hozol nekem kávét ilyen borzalmasan korán?
– Természetesen azért, hogy Naomiról beszéljünk. Azt hittem, ennél
gyorsabb a felfogásod.
– Az, amikor nem vernek fel álmomból.
Na jó, lehet, hogy nem az alvás miatt voltam mérges. Inkább azért,
mert álmomban Naomi cseresznyepiros ajkai épp bemelegedtek,
amikor ez a seggfej beállított.
–  Bocsánat. Gondoltam, ez a beszélgetés nem várhat – mondta,
ahogy kihúzott egy széket a konyhaszigetnél.
Összegyűrtem a törölközőt, és a mosogatóba hajítottam.
–  Most jön az a rész, amikor figyelmeztetsz, hogy kopjak le a
csajodról?
Stef kiröhögött.
– Valami vicceset mondtam?
–  Te olyan heteró vagy, aki tele van teherrel, ami mindent
megbonyolít – közölte a pultra könyökölve.
– Addig maradhatsz, amíg megiszom ezt a kávét, utána kihajítalak.
– Rendben. Értékelem, hogy vigyázol Naomira. Amikor meghallottad,
hogy egy idegen kérdezősködik róla a városban, elvitted innen őt meg
Waylay-t, hogy biztonságban legyenek. Nincs hozzászokva ahhoz,
hogy valaki ennyire vigyázzon rá.
– Nem azért tettem, mert be akarok jutni a bugyijába.
–  Nem, bár szeretnél bejutni. Mert nem vagy hülye. Azért csináltad,
mert meg akartad védeni. Szóval annak ellenére, hogy van ez a szexi
Kukalakó Oszkár-kisugárzásod, véleményem szerint így is messze
túlszárnyaltad Warnert.
Odafigyeltem, hogy az arckifejezésem semmit ne áruljon el, mert
nem akartam kimutatni, mennyire felkeltette az érdeklődésemet ez az új
téma.
– Warner kihasználta. Próbáltam figyelmeztetni rá. A francba, még a
hapsival is elbeszélgettem. De Naomi azt tette, amit mindig.
– Eltakarította mások szemetét – vágtam rá.
Stef felvonta a szemöldökét.
– Nocsak, nocsak, nocsak. Nézzenek oda, valaki odafigyel rá!
Waylon nagyot böfögött a padlón. Leült az üres tányérja mellé,
mintha arra várt volna, hogy varázslatos módon újabb étel kerüljön
bele.
– Mire célzol?
–  Naomi egész életében igyekezett kárpótolni másokat a testvére
miatt, aki amúgy nagyon gáz. És ennek végül mindig Naomi issza meg
a levét. Ő volt a tökéletes diák. Megszerezte a tökéletes állást. Férjhez
akart menni a tökéletes fickóhoz. Erre most egy tizenegy évesről akar
gondoskodni egy idegen helyen, abban a reményben, hogy talán elég
jó lehet ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a szüleinek ismét
összetörjön a szíve.
Beletúrtam a hajamba.
– Mi közöm nekem ehhez az egészhez?
Stef vigyorogva felemelte a kezét.
–  Nézd. Megértem, ha a „nem érdekel” fázisban tartasz. Naominak
egyáltalán nincs szüksége egy olyan szenvedélyes kapcsolatra, ami
csupa bonyodalom lesz a problémáid miatt. De ha továbbra is úgy
fogsz vigyázni rá, mint tegnap tetted, nem fogjuk összeakasztani a
bajszunkat.
– És ha nem?
–  Ha kihasználod a barátságos természetét, akkor hatalmas
problémáink lesznek egymással. Nagyon kreatív módszereket tudok
kitalálni, hogy megbánd, ha seggfejként viselkedsz vele.
Tökös lépés volt. Ezt a javára írtam. Beállítani kávéval egy vadidegen
házába, aztán megfenyegetni őt. Ez olyasmi volt, amit én is megtettem
volna, mínusz a kávé.
– És milyen kreatív problémát kénytelen most megoldani az a seggfej
Warner?
Stef nagyot kortyolt a kávéjából.
–  Egyelőre hagyom, hogy megtegye csodálatos hatását az a
megaláztatás, hogy otthagyta az oltárnál a nő, akiről azt állította a
barátainak, hogy „rangján aluli”. De ha még egyszer a közelébe megy,
tönkre fogom tenni.
– Mit követett el? – faggattam.
Nagyot sóhajtott, és megint belekortyolt a kávéjába.
– Tegnap estig nem voltam tisztában a részletekkel, és felesküdtem a
titoktartásra.
– Annyira rossz?
Stef állkapcsa megfeszült.
– Annyira rossz – értett egyet.
 Nem tetszett, hogy Naomi megbízott ebben a fickóban. Hogy ő tudott
a titkairól, nekem meg találgatnom kellett. Ráadásul több tucat dolog
eszembe jutott, amit a rossz kategóriába lehetett volna sorolni. És
bármelyik miatt érdemes lenne összetörni egy seggfej állkapcsát.
–  Ajánlom, soha ne legyen annyira ostoba, hogy betegye a lábát
ebbe a városba – jelentettem ki, miközben letettem az üres poharamat.
–  Bocs, hogy ezt kell mondanom – szólalt meg Stef, és rám nézett,
miközben Waylont simogatta –, de határozottan van olyan ostoba.
Plusz, hova menjen, amikor rájön, hogy Naomi oldotta meg az összes
problémáját, amivel valaha szembetalálkozott? Így is mindennap ír neki
e-mailt. Csak idő kérdése, mire kideríti, hol van.
– Várni fogom – mondtam komoran.
–  Helyes. Egy ideig én is maradok. Legalábbis amíg nem tudom,
hogy minden rendben van Naomival. Viszont nem lehetek minden
percben mellette. Jó tudni, hogy más is vigyáz rá.
– Nem fogadná vissza, ugye? – Magamat is megleptem a kérdéssel.
Stef láthatóan élvezte, hogy feltettem a kérdést.
– Nem. De annyira lágyszívű, hogy talán megpróbálna segíteni, hogy
talpra tudjon állni.
– Bassza meg.
–  A csajunk semmit sem szeret jobban, mint rátenni a kezét egy
katasztrófára, és kicsinosítani. – Hosszú, sokatmondó pillantást vetett
rám, de engem nem érdekelt a célozgatása.
Én nem voltam katasztrófa. Semmi baj nem volt velem. Kibaszottul
tisztán láttam az életemet.
– Rendben. Szóval, addig is mit csinálunk?
–  Pénzszűkében van. A megtakarítása nagy részét elköltötte az
esküvőre.
Kibaszott romantikusok. Soha nem jut eszükbe, hogy a dolgok
rosszul is elsülhetnek.
–  Nem szereti a kölcsönt és az alamizsnát. Bár talán nem lesz
választása, amikor a szülei megneszelik, hogy mi folyik itt.
–  Az ördögi ikerre mérgesen berobognak a városba, és
megpróbálnak gondoskodni a szerencsétlen jó testvérről – tippeltem.
Szalutált nekem.
– Ez nagyjából összefoglalja az egészet.
Felsóhajtottam.
–  Nincs se kocsija, se számítógépe. Elvállalt néhány műszakot a
kocsmámban.
 Azonban az nem elég ahhoz, hogy huzamosabb ideig eltartson belőle
egy kétfős családot. Ráadásul a legjobban fizető műszak az éjszakai,
ami azt jelenti, hogy valakinek vigyáznia kell Waylay-re.
Az egyedülálló édesanyák a világ legkevésbé elismert szuperhősei.
Stef elővette telefonját a hátsó zsebéből, és matatott valamit a
képernyőjén.
– Be fogom vetni az elbűvölő meggyőzőképességemet, és ráveszem,
hogy adja el a házát. Csak két éve vásárolta, de egészen nagy
önerőből, és az ingatlanárak jelentősen megemelkedtek azon a
környéken. Azzal egy időre megoldhatná az anyagi problémáit.
Elkezdtek forogni a kerekek a fejemben, mert valami nem hagyott
nyugodni.
– A könyvtáros említett valami részmunkaidős állást, ha megkapja a
támogatást. Elintézhetem, hogy az övé legyen a nyertes pályázat.
Stef rám nézett a telefon képernyője fölött.
– Jóra használod azt a lottónyereményt?
Szóval Mr. Tenyérbemászó nyomozott utánam. Nem volt igazán titok.
Ráadásul én ugyanezt tettem volna a helyében.
– Pontosan mivel foglalkozol? – kérdeztem.
Pötyögés közben vállat vont.
–  Egy kicsit ezzel. Egy kicsit azzal. Ismerek egy fickót, aki el tudja
intézni a házat. Amint Naomi rábólint, ajánlatot fogunk rá kapni egy,
maximum két hét alatt – jósolta Stef.
Megittam a kávém maradékát.
– Szóval nem élt együtt a seggfejjel?
–  Hivatalosan nem. Warner az esküvő után költözött volna oda
hozzá. A vonakodó rohadék szerette a saját lakását. Főleg, hogy Naomi
takarított, főzött és mosott rá ott is. Remélem, hogy az a barom most is
épp a mocskos alsógatyájában zokog egy tál konzervlevesbe.
Egy pillanatig némán bámultam.
– Ki a fasz vagy te?
–  Én? – Stef felnevetett, és zsebre tette a telefonját. – A legjobb
barátja. Naomi olyan, mintha a családom lenne.
– És ti soha…?
Beképzelten ült a széken, és várta, hogy befejezzem a mondatot.
– Soha nem…?
– Soha nem… randiztatok?
–  Nem, leszámítva a végzős bált, miután Tinát rajtakapták az iskola
öltözőjében, ahogy Naomi partnerének a farkát szopta.
 Rohadék Tina.
–  Naomival jóban-rosszban együtt voltunk, mielőtt ez fogalommá
alakult volna. Eddig soha nem hagyott cserben, és megbocsátott azért
a néhány alkalomért, amikor nem álltam mellette. Ő a legcsodálatosabb
nő, akit ismerek, beleértve az anyját is, aki szintén rohadt fantasztikus.
Nem szeretem, amikor valaki ujjat húz a családommal.
Ezt tiszteltem benne.
– Ezt a morgást annak veszem, hogy egyezséget kötöttünk.  Vigyázni
fogsz rá. Nem baszol ki vele. És együtt elintézzük, hogy a harmadik
kibaszott köcsög Warner meg se tudja közelíteni.
Megint bólintottam.
– Rendben.
– Add ide a telefonodat – mondta felém nyújtva a kezét.
– Miért?
–  Vagy azt akarod, hogy Naominak üzenjek, amikor Warner
megjelenik őt keresve?
Odaadtam neki a mobilt. Stef a mogorva arcom elé emelte, hogy
feloldja a képernyőzárat.
– Hú. Vajon akkor is feloldana, ha mosolyognál?
– Nem tudom. Soha nem próbáltam.
Stef elvigyorodott.
– Kedvellek, Knox. Biztos, hogy nem érdekel a csajunk?
– Egészen biztos – hazudtam.
Stef némán tanulmányozott, mielőtt megszólalt.
–  Hm. Vagy ostobább vagy, mint amilyennek látszol, vagy jobban
hazudsz, mint gondoltam volna.
– Befejezted? Örülnék, ha elmennél a házamból.
 18. FEJEZET

MINDENKI SZÉPÍTKEZIK
Naomi
–  Meglepetés! – kiáltotta Stef, ahogy beállt egy üres parkolóhelyre
közvetlenül a Whiskey Barber előtt.
O-ó.
– Mit keresünk itt? – kérdeztem.
– „Vissza az iskolába” fizura – válaszolt Stef.
– Tényleg? – tette fel a kérdést Waylay az ajkába harapva. Nem tudta
ügyesen alakítani az unott kamasz szerepét, és rögtön gyanítottam,
hogy ez jó ötlet lesz, akkor is, ha meg kell kockáztatnom, hogy
összefutok Knoxszal.
– Halálosan, kedvesem – felelte Stef, miközben kipattant az elegáns
Porsche volánja mögül. Ajtót nyitott az unokahúgomnak. – Az iskola
első napja mindenki számára tiszta lap. Ráadásul az értékelések
alapján ez a legjobb fodrászat a környéken.
Kiszálltam, és csatlakoztam hozzájuk a járdán.
Stef mindkettőnket átölelt.
–  Először a hajunk. Aztán ebéd. Aztán manikűrös. Aztán
divatbemutató, hogy kiválasszuk a megfelelő öltözékeket az első napra.
Elvigyorodtam.
– Öltözékeket?
–  Kikíséred Way-t a buszhoz. Olyasmit kell felvenned, amiről üvölt,
hogy „felelősségteljes, de dögös nagynéni” vagy.
Waylay kuncogott.
–  A legtöbb anyuka pizsamában vagy izzadt edzőcuccban szokott
jönni.
–  Pontosan. Muszáj megmutatnunk a világnak, hogy a Witt nők
erősek és divatosak.
Vágtam egy grimaszt.
Stef rajtakapott, és türelmetlenül összefonta a karját.
 – Mit mondtam neked mindig, Naomi? És te is figyelj ide, Way!
– Amikor jól nézel ki, jól érzed magad – idéztem fel.
–  Ügyes kislány. Na, vonszoljátok be a csinos kis popótokat az
üzletbe.
A Whiskey Barber beltere menőbb volt, mint bármelyik szalon, ahol
valaha jártam. A tompa pasztellszínek és a nyugtató zene helyett, ami a
legtöbb fodrászszalonban elengedhetetlen kellék, itt téglafalak voltak,
és ‘70-es évekbeli rockzene szólt. Fekete-fehér fényképek lógtak
stílusos keretekben a huszadik század eleji Knockemoutról. Egy egész
falat beterítettek a kancsók és whiskysüvegek. Egzotikus virágok
foglalták el a recepcióspult asztalát és a bárpultot.
A váróterem inkább tűnt egy VIP-szektornak a bőrkanapékkal és az
üvegasztalokkal. A betonpadlót mű marhabőr borította.
Menőnek tűnt, sőt egy kicsit steampunknak. Nagyon drágának.
A barátomhoz fordultam, és lehalkítottam a hangomat.
– Stef, tudom, hogy kedves szeretnél lenni, de a pénz…
– Fogd be azt az ostoba, gyönyörű szádat, Witty. Ezt én állom.
Felemelte a kezét, amikor meglátta, hogy tiltakozni akarok.
– Nem vettem neked nászajándékot.
– Miért nem?
Egy hosszú pillanatig szárazon méregetett.
– Persze. Sejtetted, hogy ez lesz.
– Nézd, levágatod a „vőlegényem úgy szereti a hajamat, ha hosszú”
frizurádat valami olyanra, amit te szeretnél. Az imádnivaló, okostóni
unokahúgod pedig olyan stílust kap, amivel felkelti a kis hatodikos
köcsögök érdeklődését.
– Lehetetlen veled vitatkozni, ugye tudod?
– Akkor spórolj az energiáddal, és fejezd be.
–  Üdvözlet, hölgyeim és uram! – kiáltotta Jeremiah egy díszes
tükörrel ellátott fodrászszéktől, amit bíborvörös köpennyel takartak le. –
Ki áll készen arra, hogy ma megváltozzon az élete?
Waylay mellém somfordált.
– Komolyan beszél?
Stef megfogta az unokahúgom vállát.
– Ide hallgass, törpe. Soha nem tapasztaltad meg az olyan hajvágás
csodáját, ami annyira jó, hogy a felhők szétoszlanak, és az angyalok
dalra fakadnak tőle. Ma igazi megtiszteltetésben lesz részed.
– És ha nem tetszik? – suttogta.
 –  Ha nem tetszik, a következő állomásunk a Target lesz, ahol
megveszem neked az összes létező hajkiegészítőt, amíg meg nem
találjuk a tökéletes stílust az új hajadhoz.
– A hajad egyedül a tiéd. Te döntöd el, hogy mit akarsz vele csinálni –
biztosítottam.
–  Te választod ki, hogyan akarsz a külvilág előtt mutatkozni. Senki
nem döntheti el helyetted, ki vagy – mondta Stef.
Tudtam, hogy Waylay kedvéért mondja ezt, de az igaz kijelentés
bennem is visszhangra lelt. Elveszítettem önmagamat, miközben
igyekeztem meggyőzni valaki mást, hogy az vagyok, akire vágyott.
Elfelejtettem, ki vagyok, mert hagytam, hogy valaki más határozza meg.
–  Oké – enyhült meg Waylay. – De ha utálom, titeket foglak
hibáztatni.
– Állunk elébe – jegyeztem meg határozottan.
– Helyes – vágta rá Stef, rákoppintva az orromra, aztán Waylay-ére.
– Na, akkor lássunk hozzá – indult el Jeremiah felé.
– Furcsa a barátod – suttogta Waylay.
– Tudom.
– De eléggé bírom.
– Igen. Én is.

∞
TALÁN
A
MÁSODIK
POHÁR
PEZSGŐ tehetett róla, amit Jeremiah töltött
nekem. Vagy az, hogy már rég elfelejtettem, mennyire jó érzés, amikor
egy férfi ujjai masszírozzák a fejbőrömet, és játszanak a hajammal.
Akármi is volt az oka…fel sem tudom idézni, milyen régóta ez volt az
első alkalom, hogy el tudtam lazulni.
Nem mintha semmi aggódnivalóm ne lett volna. Sok problémával
kellett foglalkoznom. Például a gyámsággal. A pénzzel. És azzal, hogy
még mindig nem meséltem a szüleimnek az unokájukról.
De jelenleg egy jóképű férfi istenien masszírozta az ujjaival a fejemet,
gyöngyöző pezsgőt kortyolgattam, és az unokahúgom nem bírta
abbahagyni a kuncogást azon, amit Stasia mondott neki, miközben a
hajszínezővel kezelte a haját.
Stef és Jeremiah mély beszélgetésbe elegyedtek a hajak textúrájával
és a hajápoló termékekkel kapcsolatban. Azon töprengtem, vajon csak
képzeltem-e a közöttük felpattanó szikrákat. Az elhúzódó mosolyokat, a
hosszú, flörtölős pillantásokat.
 Stef régóta nem volt párkapcsolatban, és a jóképű, tehetséges
Jeremiah egyértelműen az esete volt.
Motorzúgást hallottam az utcáról. Valaki alaposan megtúráztatta,
mielőtt hirtelen elnémult a hang. Néhány másodperccel később kinyílt a
bejárati ajtó.
– Szia, főnök – kiáltotta Stasia.
Kipukkadt a boldogságbuborékom.
A válaszmorgástól majdnem kiugrott a szívem a mellkasomból,
mintha ideges pillangókat zártam volna egy befőttesüvegbe.
– Maradj – szólt rám Jeremiah, ahogy lenyomott a vállamnál fogva.
Nem láttam Knoxot. De éreztem a jelenlétét.
– Knox! – üdvözölte Stef.
– Stef!
–  Kinyitottam a szememet, és azon töprengtem, vajon mikor lettek
annyira jóban, hogy már a keresztnevükön szólítják egymást.
– Szia, Way – mondta Knox egy kicsit kedvesebben.
– Szia! – válaszolta az unokahúgom vidáman.
Hallottam a csizmája közeledtét, mire minden idegszálam megfeszült.
Egyetlen nő sem néz ki jól vizes hajjal egy fodrászszékben. Nem
mintha szép akartam volna lenni, vagy ilyesmi. Bár az a bugyi volt
rajtam, amit tőle kaptam.
– Naomi! – üdvözölt rekedt hangon.
Miért éreztem úgy, mintha lángra lobbant volna az alfelem attól,
ahogy kiejtette a száján a nevemet? Egészen elöntött tőle a vágy.
– Knox? – sikerült kinyögnöm.
– Vörös az arcod – jegyezte meg Jeremiah. – Túl meleg a víz?
Stef gúnyosan felhorkant.
Esküszöm, hallottam az önelégültséget a cipőkopogásban, ahogy
Knox lassan az üzlet hátuljába sétált.
Na, nem pont így kell higgadtnak maradni.
Stef halkan füttyentett a fodrászszékről, ahol ült.
– Szikráááák – dúdolta halkan.
Felemeltem a fejemet a hajmosó tálcából, így alaposan
kiloccsantottam a vizet.
– Mi a bajod? – sziszegtem. – Fogd. Be.
Megadón a levegőbe emelte a kezét.
– Rendben. Bocs!
Ahogy Jeremiah gyengéden visszanyomott, hogy folytassa a
hajmosást, én szinte füstöltem a haragtól. Nem akartam, nem volt
szükségem a szikrákra, arra meg pláne nem, hogy valaki felhívja rájuk
a figyelmet.
Jeremiah törölközőt tekert a vizes hajamra, és visszakísért a
fodrászszékéhez. Waylay mellettem ült, és a különböző frizurákról
beszélgetett Stasiával és Steffel.
–  Szóval mi lenne, ha megszabadulnánk a hosszától? – kérdezte
Jeremiah, miközben a tükörben a szemembe nézett. Fél kézzel
megfogta a vizes hajamat, és a vállam fölé emelte.
– Nagyon örülnék neki – döntöttem el.

∞
ÉPP
EGY
PÁNIKROHAM közepén tartottam, miközben Jeremiah
lendületesen nyirbálta a hosszú hajamat, amikor Knox visszatért egy
csésze kávéval. Rövid bőrkötényt viselt kopott farmernadrágja fölött.
Tetovált karja, gondosan karban tartott szakálla és viseltes
motorosbakancsa együttes látványától igazi nagybetűs férfinak nézett
ki.
A tekintetünk találkozott a tükörben, amitől elakadt a lélegzetem.
Hosszú szünet után Knox fütyült egyet, és intett a hüvelykujjával a
váróteremben lévő vendégnek. A magas férfi felemelkedett a fotelből,
és elindult hátra.
– Mizu, Naomi néni? – kiáltotta Waylay mögülem. – Még mindig úgy
nézel ki, mint egy nedves felmosórongy?
A gyerekek szemetek tudnak lenni.
– Még tart az átalakulás – ígérte Jeremiah, végigfuttatva hosszú ujjait
a jelentősen rövidebb hajamban. Magamba fojtottam jóleső
dorombolásomat.
– Milyen a hajad? – kérdeztem az unokahúgomtól.
– Kék. Tetszik.
Olyan ámulattal és izgatottsággal mondta, hogy mosolyt csalt vele az
arcomra. Nem aggódtam tovább azon, hogy túlkompenzálok valamit, és
elkényeztetett bunkót nevelek Waylay-ből, inkább eldöntöttem, hogy
sodródom az árral.
– Mennyire kék? Mint Törpilla?
– Ki az a Törpilla? – faggatott Waylay.
– Kicsoda Törpilla? – mordult fel Stasia. Hallottam, hogy a zsebeiben
kutakodik, aztán megszólalt a telefonjából a Hupikék törpikék jól ismert
dallama. – Ez Törpilla.
 – Bárcsak nekem is olyan hosszú hajam lenne, mint neki – jegyezte
meg Waylay álmodozva.
–  Elég rövid volt, mielőtt bejöttetek. De meg fog nőni – mondta neki
Stasia magabiztosan.
Waylay egy pillanatig hallgatott, én meg a nyakamat nyújtogattam,
hogy ránézzek a tükörben.
– Nem én akartam levágatni – árulta el, ahogy a szemembe nézett.
– Mit mondtál, édesem? – kérdezte Stasia.
–  Nem én vágattam le – ismételte meg Waylay. – Anya vágta le.
Büntetésként. Nem adhatott szobafogságot, mert soha nem volt otthon.
Ezért levágta a hajamat.
– Az a kibaszott ri… áucs!
Belerúgtam Stefbe, aztán megfordultam a székemmel.
Waylay vállat vont, ahogy a felnőttek hirtelen elnémultak körülötte.
– Nem nagy ügy.
Ezzel hitegette magát. Eszembe jutottak az aprócska hajcsatok,
amiket a régi szobájában őrzött. Tina elvett tőle valamit, valamit, amire
büszke volt.
Stef és Stasia rám néztek, miközben én a megfelelő szavakat
kerestem.
De valaki megelőzött.
Knox leejtette a borotvát a fémtálcára, és odament Waylay székéhez.
– Ugye tudod, hogy ez köcsögség volt?
– Knox, vigyázz a szádra – sziszegtem.
Nem foglalkozott velem.
– Anyád azért csinált ilyet, mert boldogtalan és gonosz. Ennek semmi
köze hozzád. Nem te okoztad, és egyáltalán nem érdemelted meg.
Csak seggfejként viselkedett, oké?
Waylay összehúzta a szemét, mintha a csattanóra várt volna.
– Igen? – kérdezte óvatosan.
Knox határozottan bólintott.
–  Igen. Fogalmam sincs, anyád miért viselkedik úgy, ahogy. Nem is
igazán akarom megtudni. Valami nem stimmel vele, és emiatt csúnyán
viselkedik másokkal. Érted?
Waylay megint bólintott.
– Naomi nénikéd nem hasonlít rá. Nincs összetörve. Valószínűleg ő is
hibázni fog néha, de azért, mert ember, nem pedig, mert gonosz. Ezért
van az, hogy amikor elrontasz valamit… márpedig el fogsz, mert te is
ember vagy, lesznek következményei. Nem fogja levágni a hajadat,
vagy elvenni a vacsorádat. Olyan unalmas büntetéseket fog kiróni rád,
mint a házimunka, a fűnyírás vagy a tévémegvonás. Érted?
– Értem – felelte Waylay halkan.
–  Innentől kezdve, ha bárki azt állítja, hogy joga van dönteni a te
testedről, kölyök, rúgd picsán az illetőt, aztán keress meg engem –
közölte vele Knox.
Na, basszus. Ettől annyira dögös lett, hogy majdnem leolvadt rólam a
bugyi.
– Meg engem – értett egyet Stef.
Jeremiah ránézett.
– Engem is.
Waylay ajka mosolyra húzódott, és nehezen tudott uralkodni a
vigyorán. Nekem azonban könnybe lábadt a szemem, és egy kicsit
benedvesedtem a bugyim alatt.
– Aztán amikor végeztek a seggbe rúgással, gyere, és keress meg
engem – közölte Stasia.
–  Meg engem. De lehetőleg hozzám fordulj elsőként, mielőtt valaki
börtönbe kerülne – tettem hozzá.
– Buligyilkos – ugratott Jeremiah.
– Érted, Way? – erősködött Knox.
Halvány mosoly játszott az unokahúgom szája sarkában.
– Igen, értem – válaszolta.
–  Ebben az esetben térjünk vissza a hajvágáshoz, hogy neked
legyen a legszebb frizurád az egész világon – javasolta Stasia vidáman.
Rezgett a telefonom az ölemben, mire a képernyőre pillantottam.
Stef: Mondtam, hogy az ikertestvéred genetikai selejt.
Felsóhajtottam, és csúnyán néztem rá, mielőtt válaszoltam.
Én: Én leszek az első, aki pofán veri, amikor visszajön.
Stef: Jó kislány. Plusz kértem egy bikinivonal gyantázást a mani-pedi
mellé.
Én: Gonosz! Miért?
Stef: A Morgós Tetovált Pasi megérdemli, hogy ágyba bújj vele ez
után a beszéd után. Ja, és Jer a megtestesült jóképűség ötven
árnyalata.
–  Mindkettővel egyetértek – szólalt meg Jeremiah, ugyanis a vállam
fölött együtt olvasta velem az üzeneteket.
Stef felnevetett, én meg elvörösödtem.
– Mivel értesz egyet? – érdeklődött Knox.
 A mellkasomhoz szorítottam a telefonomat, és visszafordultam a
tükörhöz.
– Semmivel. Senki nem ért egyet semmivel – vágtam rá élesen.
– Lángol a fejed, Százszorszép – állapította meg Knox.
Fontolóra vettem, hogy bebújok a köpeny alá, mint egy teknősbéka,
és életem hátralévő részében ott rejtőzködöm. De aztán Jeremiah
visszadugta varázslatos ujjait a hajamba, és valami olyan isteni dolgot
csinált a fejbőrömmel, hogy akaratom ellenére ellazultam.
Mindenki visszatért a korábbi beszélgetéshez, miközben én
rendszeresen lopott pillantásokat vetettem Knoxra.
A férfi nem csupán hőst adott egy kislánynak, de emellett kompetens
borbélynak is tűnt. Soha nem tartottam szexinek a hajvágást egészen
eddig a pillanatig, amikor is Knox izmai megfeszültek, ahogy vágta és
alakította kliense sűrű, sötét haját.
Rengeteg hétköznapi dolog volt szexi, amikor Knox Morgan csinálta.
– Jöhet a borotva? – mordult föl Knox.
–  Te tudod – motyogta a férfi a meleg törölköző alól, ami az arcára
volt terítve.
Lenyűgözve figyeltem, ahogy Knox munkához látott a borotvával és
az édes illatú borotvahabbal barátja arcán.
Sokkal megnyugtatóbbnak éreztem ezt, mint az összes
feszültségoldó videót, amit megnéztem az esküvő szervezése közben.
A borotvával eltávolított hab sima, csillogó bőrt hagyott maga után.
–  Tényleg fontolóra kellene venned – suttogta Jeremiah, miközben
elővett egy hajsütő vasat.
– Mit?
A szemembe nézett a tükörben, majd Knox felé biccentett.
– Inkább kihagyom.
– Öngondoskodás – közölte.
– Már megbocsáss, de micsoda?
– Néhány nő manikűröshöz megy. Mások masszázsra vagy terápiára.
Vannak, akik ellátogatnak az edzőterembe, vagy elfogyasztják a
kedvenc alkoholos italukat. De véleményem szerint az öngondoskodás
legjobb formája az eget rengető orgazmusok rendszeres megélése.
Ezúttal még a fülem töve is elvörösödött.
– Most szöktem meg egy vőlegény és egy esküvő elől. Szerintem egy
ideig ez nem opció – suttogtam.
Jeremiah fürgén rendezgette a hajamat a hajsütő vassal.
 –  Ahogy akarod. De nehogy eszedbe jusson elvesztegetni ezt a
frizurát.
Színpadiasan lerántotta rólam a köpenyt, és a tükörképemre
mutatott.
–  Szent sza… ég. – Előrehajoltam, és beletúrtam állig érő
bobfrizurámba. Sötétbarna hajamba rozsdabarna tincsek vegyültek, és
„szexi hullámok” tették még szebbé az összhatást.
Stef nagyot füttyentett.
– A mindenit, Naomi!
Két éven át növesztettem a hajamat a tökéletes esküvői konty miatt,
mert Warner a hosszú hajat szerette. Két évig terveztem egy olyan
esküvőt, ami meg sem valósult. Két évet vesztegettem el, amikor így is
kinézhettem volna. Magabiztosan. Stílusosan. Pokoli szexin. Még a
szemem is világosabbnak tűnt, a mosolyom pedig szélesebbnek.
III. Warner Dennison soha többé nem vehet el tőlem semmit.
– Mit gondolsz, Naomi néni? – kérdezte Waylay. Elém lépett. Szőke
haját rövidre vágatta, és féloldalas frufrut kért. A haja alsó rétegeiből
halványkék szín sejlett ki.
– Úgy nézel ki, mintha tizenhat éves lennél – nyögtem fel.
Waylay kísérletezve megrázta a fejét.
– Tetszik.
– Imádom – biztosítottam.
– És ettől az új vágástól gyorsabban fog nőni a hajad, ha szeretnéd
ismét megnöveszteni – mondta Stasia.
Waylay az egyik tincsét a füle mögé tűrte, és rám nézett.
– Lehet, hogy mégsem olyan rossz a rövid haj.
– Stasia, Jeremiah, csodákra vagytok képesek – mondta Stef, ahogy
elővette a pénztárcáját, és pénzt nyomott a kezükbe.
– Köszönjük! – szólaltam meg, és először Stasiát, majd Jeremiah-t is
megöleltem. Knox tekintete találkozott az enyémmel a tükörben
Jeremiah válla fölött. Elengedtem a férfit, és elfordultam. – Komolyan!
Ez fantasztikus.
– Most hova megyünk? – Érdeklődött Waylay, de közben továbbra is
mosolyogva bámulta magát a tükörben.
–  Műkörmöshöz – felelte Stef. – A nagynénédnek mintha karmok
lennének a kezén.
Éreztem magamon a hűvös, kékesszürke szempár súlyát, ezért
felpillantottam. Knox megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. Nem
tudtam eldönteni, hogy tetszem neki, vagy mérges.
 – Később találkozunk, főnök!
Éreztem, hogy engem figyel, miközben elindultam az ajtó felé.

KEDVES
ANYA
ÉS
APA!

Remélem, nagyon jól érzitek magatokat a hajón! Nem hiszem el, hogy
mindjárt letelik a három hét.
Itt minden rendben. Van számotokra néhány hírem. Vagyis igazából
ez Tina híre. Oké. Elárulom. Tinának van egy lánya. Ami azt jelenti,
hogy nektek meg egy unokátok. Waylay-nek hívják. Tizenegy éves, és
én vigyázok rá egy ideig Tina helyett.
Nagyszerű lány.
Hívjatok fel, amikor hazaértetek, és elmesélem az egész sztorit. Ha
gondoljátok, Waylay-jel elmehetünk hozzátok egy hétvégére, hogy
megismerkedhessetek egymással.
Szeretlek titeket,

Naomi
 19. FEJEZET

MAGAS TÉTEK
Naomi
–  Nézzenek oda, ki tolta ide a mesés hátsóját – kiáltotta Fi a Honky
Tonk egyik sarkából, ahol az aznapi kínálatot vitte be éppen a
rendszerbe.
Széttártam a karomat, és lassan körbefordultam.
Ki gondolta volna, hogy egy hajvágástól tíz évvel fiatalabbnak és
ezerszer pimaszabbnak fogom majd érezni magamat? A rövid
farmerszoknyát nem is említve, amire Stef beszélt rá.
Megérdemelné a legjobb barátnak járó aranyszobrocskát. Miközben
arra várt, hogy kijöjjek a próbafülkéből az új szoknyámban,
konferenciahívásban volt az „embereivel”, és elrendezte, hogy
összecsomagolják a holmimat, majd piacra dobják a Long Island-i
házamat.
Aznap este ő vigyázott Waylay-re, és nem voltam benne biztos,
melyikük örült jobban annak, hogy ledarálják a Brooklyn 99 –
Nemszázas körzetet.
– Tetszik a hajam, Fi? – kérdeztem, és megráztam a hullámaimat.
– Imádom! A testvérem egy kibaszott zseni, ami a hajvágást illeti. Ha
már szóba került Jer, a te Stefed szingli, és ha igen, játszunk kerítőnőt?
– Miért? Mondott valamit Jeremiah Stefről? – kérdeztem.
–  Megjegyezte, hogy a barátod a legdögösebb meleg pasi, aki az
elmúlt évtizedben betette a lábát Knockemoutba.
Felsikkantottam.
– Stef meg azt kérdezte tőlem, hogy jár-e valakivel Jeremiah!
–  Bingó! – rikkantotta Fi, ahogy kihúzta a szájából a nyalókát. –
Amúgy jó híreim vannak számodra.
Vigyorogva tettem be a táskámat a pult mögé.
–  Idris Elba magához tért, és felajánlotta, hogy elvisz egy
magánszigetre?
 Csibészesen mosolygott.
– Nem egészen. De van egy partid a privát teremben, ami kilenckor
kezdődik. Magas tétek.
Felkaptam a fejem.
– Magas tétek?
Fi a folyosó felé biccentett.
– Pókerjátszma. Titokban. Féltucat pénzszóró, akik simán eljátszanak
hat számjegyű összegeket kártyán.
–  Hat számjegyűeket? – Meglepetten pislogtam. – Ez legális? –
suttogtam a kérdést, annak ellenére, hogy egyedül voltunk az üres
kocsmában.
Visszadugta a nyalókát a szájába.
– Hááááát, legyen elég annyi, hogy ha Morgan rendőrfőnök idetolja a
csinos kis popóját ezen az estén, nem teheti be a lábát abba a terembe.
Nem tudtam, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Mivel muszáj volt jó
színben feltűnnöm a hatóságok szemében, valószínűleg nem lenne
szabad hazudnom a rendőröknek semmiről.
De ezzel majd akkor foglalkozom, amikor eljutok odáig. Boldogan
sétáltam be a konyhába, hogy felkészüljek a mozgalmas estére.

∞
A PROFI
PÓKERJÁTSZMÁRÓL szerzett tudásom kizárólag azokon a
játszmarészleteken alapult, amelyeket a tévében láttam, amikor a
csatornákat váltogattam. Biztos voltam benne, hogy a képernyőn látott
játékosok semmiben sem hasonlítottak azokra, akik a Honky Tonk titkos
hátsó termében gyűltek össze.
Türkizkék, galléros pólójában a brit akcentusú Ian olyan izmos volt,
mintha egész nap kocsikat emelgetett volna szórakozásból. Sötét bőre,
rövid haja, és olyan mosolya volt, amitől elgyengült a nők térde.
Karikagyűrűt viselt, ami tele volt gyémántokkal.
Ian jobb oldalán Tanner foglalt helyet. Vörösesszőke haja úgy nézett
ki, mintha egy nő az előbb túrt volna bele. Drága, méretre szabott
öltönynadrágot viselt – a fővárosi látogatók egyenruháját –, ingujját
felhajtotta, nyakkendőjét meglazította. Nem hordott karikagyűrűt, és
odafigyelt, hogy ezt minden alkalommal a képembe tolja, amikor
méregdrága whiskyt vittem neki. Állandóan izgett-mozgott, és
összerezzent, amikor kinyílt az ajtó.
Tanner jobbján egy újabb férfi ült, akit a többiek Zordonnak neveztek,
bár vannak kétségeim, hogy a szülei valóban ezt a nevet adták neki.
Úgy nézett ki, mintha egy romantikus regény oldalairól kelt volna életre
a maga szexi, idősebb motoros voltában. A bőre minden
négyzetmilliméterét tetoválások borították. Nem vette le a
napszemüvegét, mindvégig mogorván ült a székén, és kizárólag
szódavizet ivott.
Zordon mellett Winona foglalt helyet, az egyetlen nő az asztalnál.
Magas, izmos, fekete bőrű nő, rózsaszín, metálfényű szemfestéket
viselt, amely kiemelte a testre simuló farmer kezeslábasának mintáját.
A haja feltűnő volt és merész, pont mint a nevetése, amikor kacagott
valamin a mellette ülő férfival.
– Lucy, Lucy, Lucy! – mondta. – Mikor fogod megtanulni, hogy velem
szemben nem érdemes blöffölni?
Lucian olyan jóképű volt, hogy a nőknek rögtön megfordult a fejében,
vajon nem kötött-e valamiféle egyezséget az ördöggel. A haja sötét volt.
A szeme sötét és izzó. Az öltönye sötét. Áradt belőle a hatalom, a
gazdagság és a titokzatosság, mint a parfüm.
Mindenkinél később érkezett. Levette a zakóját, és felhajtotta az
ingujját, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna. Tisztán itta
a bourbonjét, és nem próbált belesni a dekoltázsomba, amikor
felszolgáltam neki.
–  Talán majd akkor, amikor nem akarod elterelni a figyelmemet a
ravaszságoddal meg a szépségeddel – cukkolta a nőt.
–  Ugyan, kérlek – mordult fel Winona, ahogy elegánsan maga elé
húzta hosszú, vörösre festett körmeivel a nyereményét.
Éppen azt próbáltam megtippelni, hogy mennyit érhet egy zseton,
miközben megtöltöttem a kancsót jeges vízzel a sarokban, amikor
váratlanul kinyílt a helyiség ajtaja.
Tannerrel egyszerre rándultunk össze.
Knox viharzott be a szobába, és ugyanolyan bosszantóan szexi volt,
mint máskor.
– Te rohadék! – szólalt meg.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Mindenki, kivéve Luciant, aki
tovább folytatta az osztást, mert egyáltalán nem érdekelte a jelenet.
– Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, hogy a füledbe jusson a hír –
jegyezte meg nyugodtan. Letette a kártyapaklit, és felállt.
Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy egymásnak fognak esni,
mint a felsőbbrendűségért harcoló szarvasbikák a
dokumentumfilmekben… vagy, na: a természetben.
 Azonban Knox mogorva kifejezése leolvadt az arcáról, és a helyét
egy olyan vigyor vette át, amitől kellemes melegség árasztotta el a
testemet, mintha frissen sült csokis kekszet vettem volna ki a sütőből.
Emlékeztető magamnak: készítsek csokis kekszet.
A két férfi kezet fogott, és megveregették egymás hátát, de olyan
erősen, hogy a helyükben nekem fel kellett volna keresnem utána a
csontkovácsomat.
– Mi a faszt keresel itt? – kérdezte Knox ezúttal kevésbé harciasan.
–  Most éppen veszítek Winona miatt, és az jár a fejemben, hogy
rendelek még egy italt.
–  Máris hozom. Valaki szeretne még egy kört? – kérdeztem vékony
hangon.
Knox tekintete megpihent rajtam. Olyan gyorsan eltűnt a mosolya,
hogy attól tartottam, megrándult valamelyik arcizma. Lustán, mogorván,
tetőtől talpig végigmért, és sugárzott belőle a helytelenítés.
– Naomi, kifelé! Most – morogta.
– Szórakozol velem? Már megint mi a bajod, Viking?
– Valami gond van? – szólalt meg Zordon mély, veszélyes hangon.
– Semmi közöd hozzá. – Knox hangja egészen fagyos lett.
–  Menj, hozz mindenkinek még egy kört, Naomi – javasolta Ian,
miközben le sem vette a tekintetét Knoxról.
Biccentettem, és elindultam az ajtó felé.
Knox a sarkamban volt.
Becsukta mögöttünk az ajtót, megfogta a karomat, és az üres
folyosón elrángatott a titkos terem közeléből. Addig meg sem állt, amíg
ki nem nyitott a folyosó túloldalán egy ajtót, ami a Whiskey Barber
raktárszobájába nyílt.
– Mi ütött beléd, Knox?
– Mi a frászt keresel abban a teremben ilyen ruhában?
Az üres tálcámra mutattam.
– Mégis mit gondolsz? Italt szolgálok fel.
–  Ez nem valami teadélután a countryklubban, édesem. És azok az
emberek nem a szülői munkaközösség tagjai.
Az orrnyergemet masszíroztam.
–  Szükségem lesz valami táblázatra, Venn-diagramra vagy
adatbázisra, hogy adminisztráljam, hányféleképpen tudlak feldühíteni.
Azért haragszol, mert végzem a munkámat?
– Nem neked kellene felszolgálnod azon a partin.
 –  Nézd, ha nem fogod megmagyarázni, szerintem nem kell arra
pazarolnom az időmet, hogy meghallgassalak. Dolgom van.
–  Nem sétálhatsz bele ilyen veszélyes szituációkba ennyire
könnyedén.
Felemeltem a kezemet.
–  Ó, az isten szerelmére! Nem sétáltam bele. Bejöttem dolgozni. Fi
adta az asztalt, mert tudta, hogy jó a borravaló.
Olyan közel lépett hozzám, hogy a csizmája orra a cipőmet súrolta.
– Azt akarom, hogy ne menj vissza abba a terembe.
–  Már megbocsáss! Te engeded, hogy itt játsszanak, és te béreltél
fel, hogy italt szolgáljak fel a vendégeknek. Tehát neked van valami
bajod.
Olyan közel hajolt, hogy majdnem egymáshoz értünk.
–  Naomi, ők nem csak hétvégi aszfalthuszárok vagy tipikus
washingtoni díszpolgárok. Veszélyesek lehetnek, ha akarnak.
– Igen? Nos, én is. És ha megpróbálod elvenni tőlem azt az asztalt,
te is pontosan meg fogod tudni, mennyire.
– Kapd be – motyogta az orra alatt.
– Az nem fog megtörténni – vágtam rá mérgesen.
Behunyta a szemét, és tudtam, hogy a nagyra nőtt bumburnyák
magában tízig számol. Hagytam, hogy elérjen hatig, mielőtt
megkerültem.
Épp megfogtam a kilincset, amikor elkapott, és csapdába ejtett az
ajtó meg a teste között. A lélegzete a tarkómat perzselte. Éreztem,
hogy hevesebben ver a szívem.
– Százszorszép – mondta.
Csupa libabőr lettem. Warner egyedül a „bébi” becenevet ismerte.
Egy pillanatra megbénított az erős vágy, amire nem is gondoltam volna,
hogy képes lehetek.
– Tessék – suttogtam.
– Nem hozzád való emberek. Ha az a faszfej Tanner túl sokat iszik a
túlárazott whiskyből, elkezd minden nőre ráhajtani, és veszít a
pókerben. Az alig valamit takaró szoknyád így is épp elég
figyelemelterelő. Ha túl sokszor veszít, összevissza beszél, és
verekedést provokál. Zordon? Saját motorosbandája van a fővárosban.
Már nagyrészt személyi védelemmel foglalkoznak, de benne maradt
néhány kevésbé törvényes üzletben is. A baj mindenhova követi. –
Knox olyan közel állt hozzám, hogy mellkasa a hátamat súrolta. – Ian
több pénzt keresett és veszített, mint bárki annál az asztalnál. Annyi
ellensége van odakint, hogy nem akarsz mellette állni, amikor az
egyikük megjelenik. Winona pedig nagyon szeret haragot tartani. Ha
úgy érzi, hogy valaki keresztbe tett neki, mosolyogva égeti fel körülötte
az egész világot.
– És mi van Luciannel?
Egy pillanatig csupán a légzésünket lehetett hallani, ami betöltötte a
ránk telepedő csendet.
– Luce egészen másfajta veszélyt jelent – felelte végül.
Óvatosan szembefordultam vele. Nem egészen sikerült eltitkolnom a
testem reakcióját arra, amikor a mellem a mellkasát súrolta. Kitágultak
az orrcimpái, nekem meg felgyorsult a szívverésem.
–  Semmi problémám nem volt azzal a csapattal. És le merem
fogadni, hogy ha Fi, Silver vagy Max vinné azt az asztalt, nem
folytatnád le velük ezt a beszélgetést.
– Ők tudják, hogyan kezeljék ezt a helyzetet.
– Én meg nem?
–  Bébi, egy kibaszott menyasszonyi ruhában érkeztél a városba,
virágokkal a hajadban. Párnákba sikoltasz, amikor stresszes vagy.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok vigyázni magamra!
Rátette a kezét a mögöttem lévő ajtóra, ezzel megszüntetve a
köztünk lévő apró távolságot is.
– Egy kibaszott testőrre van szükséged.
–  Nem vagyok magatehetetlen hercegkisasszony, akit meg kell
menteni, Knox.
–  Tényleg? Hol lennél most, ha nem én talállak meg abban a
kávézóban? Tina lepukkant lakókocsijában laknál Waylay-jel? Nem
lenne munkád. Kocsid. Telefonod.
Nagyon közel jártam ahhoz, hogy fejbe verjem a tálcámmal.
– Rossz napon kaptál el.
– Rossz napon? Baszki, Naomi. Ha nem vittelek volna el a kibaszott
plázába, még most sem lenne telefonod. Tetszik, vagy sem, szükséged
van valakire, aki vigyáz rád, mert túl makacs vagy ahhoz, hogy ezt te
magad csináld. Annyira lefoglal, hogy másokról gondoskodj, hogy
magadra nem marad időd.
A mellkasa az enyémhez simult, és nehezen tudtam a haragra
koncentrálni, ami összeszorította a torkomat. Forró, izmos mellkas ért a
puha bőrömhöz. A közelségétől megrészegültem.
–  Nem fogsz megcsókolni – jelentettem ki. Visszatekintve a
figyelmeztetés egy kicsit beképzelt volt, mivel előtte még soha nem
csókolt meg. De hogy őszinte legyek, tényleg úgy nézett ki, mint aki
meg akar csókolni.
– Most inkább kitekerném a csinos kis nyakadat – válaszolta, ahogy a
számra tapadt a tekintete.
Megnyaltam az ajkamat, és felkészültem, hogy egészen biztosan
nem fogom visszacsókolni.
Mellkasa dübörgése a testemben vibrált, ahogy lehajolt hozzám.
Aztán egy másik vibrálás szakított félbe minket.
–  Bassza meg – sziszegte Knox, ahogy kirántotta a telefonját a
zsebéből. – Mi van? – Hallgatott, aztán káromkodni kezdett. – Ne
engedjétek be hátra. Egy másodperc, és megyek.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Látod? Ez a te bajod – szegezte rám a mutatóujját, miközben másik
kezével feltépte az ajtót.
– Micsoda?
–  Hirtelen túlságosan aggódsz miattam, így nem tudsz vigyázni
magadra, miközben egy asztalnyi bűnözőt szolgálsz ki.
–  Mondta már neked valaki, hogy röhejesen színpadias vagy? –
kérdeztem, ahogy kihúzott magával a raktárból. Szabad kezével
üzenetet írt valakinek.
–  Olyan nem, aki nem akart meghalni. Menjünk, Százszorszép.
Ezúttal megengedem, hogy foglalkozz a problémámmal.
 20. FEJEZET

SZERENCSÉS KÉZ
Knox
Aproblémám – a másik, nem Naomi szoknyájának a hossza – éppen
egyenruhában támaszkodott a bárpultnak, és néhány törzsvendéggel
csevegett.
Odarángattam magammal Százszorszépet a konyha ajtajához.
– Az öcsém nem mehet a hátsó terem közelébe. Megértetted?
Elkerekedett a szeme.
– Ezt miért nekem mondod?
– Mert el fogod terelni a figyelmét, és eléred, hogy elkotródjon innen.
A nő megvetette a lábát, és keresztbe fonta a karját.
–  Nem emlékszem, hogy lett volna olyan pont a szerződésemben,
amely szerint hazudnom kell a hatóságoknak.
–  Nem azt mondom, hogy hazudj. Csak arra kérlek, hogy vidd a jó
kislány-tekintetedet meg a dekoltázsodat az öcsémhez, és flörtölj vele,
amíg elfeledkezik arról, hogy tönkretegye a pókerjátszmát.
–  Ez sem hangzik jobban a hazugságnál. Inkább olyan, mint a
prostitúció, és biztos, hogy minden családjogi bíró rossz szemmel
nézné a meghallgatáson!
Nagyot sóhajtottam, aztán elővettem a pénztárcámat.
– Rendben. Adok neked száz dollárt.
– Áll az alku.
Még akkor is pislogva meredtem rá, amikor kikapta a pénzt a
kezemből, és elindult a testvérem felé. Bunkóság volt részemről, hogy
kihasználtam a rászorultságát, és kényelmetlen helyzetbe
kényszerítettem. De ismerem az öcsémet, és Nash nem tenne semmi
olyat, amivel veszélybe sodorhatja Naomi esélyét, hogy Waylay gyámja
legyen. Egyébként is minden félszemű idióta láthatja, hogy a nő
messze túlszárnyalja az ikertestvérét.
– Bassza meg – motyogtam félhangosan.
 – Érdekes.
Fi állt ott a falnak támaszkodva, és önelégülten szopogatta a
nyalókát, amit cigaretta helyett fogyasztott.
– Mi van?
Célzatosan felvonta a szemöldökét.
–  Soha nem akadtál ki, amikor én vagy Max szolgáltunk fel a
pókerpartin.
– Te és Max meg tudjátok védeni magatokat – vitatkoztam.
–  Úgy látom, Naomi is ügyesen kezeli a helyzetet odabent. Lehet,
hogy nem is ő a probléma?
– Akarod, hogy te legyél a következő bajom, Fiasco? – vicsorogtam.
Egyáltalán nem ijesztettem meg. Pont ezért nem szabad egy
főnöknek összebarátkoznia a beosztottjaival.
– Azt hiszem, Knox Morgan legnagyobb baja pont Knox Morgan. De
ugyan mit tudok én? – kérdezte idegesítően vállat vonva.
– Neked nincs dolgod?
– És maradjak le a műsorról? – Fi a vállam mögé biccentett.
Megfordultam, és Naomi épp akkor fogta meg flörtölve a testvérem
karját.
Amikor felnevetett, és hátradobta a haját, a briliáns tervem már nem
is tűnt annyira zseniálisnak.
– A picsába!
Otthagytam Fit, és átvágtam a tömegen, majd amikor elég közel
értem hozzájuk, meghallottam Nash hangját:
–  Hadd tippeljek. Illegális pókerjátszma a hátsó teremben, és téged
küldött, hogy eltereld a figyelmemet.
Bassza meg.
Naominak elkerekedett a szeme, és rádöbbentem, hogy a nő
abszolút nem tud pókerarcot vágni.
– Ööö… Mindig ilyen jóképű és intelligens vagy? – kérdezte.
–  Igen – válaszolta Nash egy idióta kacsintás kíséretében, amitől
legszívesebben bevertem volna a hülye pofáját. – De az is sokat segít,
hogy a városban senki nem tudja befogni a száját. Nem a játszma miatt
jöttem.
– Nos, nem is azért, hogy a pincérnőimet zaklasd. Szóval mi a fenét
keresel itt? – szólaltam meg, beleütve az orromat a barátságos kis
beszélgetésükbe, mint egy féltékeny idióta.
Nash önelégült pillantást vetett rám, mintha pontosan tudta volna,
hogy mennyire idegesít.
 – Úgy hallottam, régi ismerős érkezett a városba.
– A pletyka igaz – szólt egy hang.
Mindannyian megfordultunk, és ott állt Lucian a kis körünk közelében.
Az öcsém vigyorogva félretolt az útból. Jó erősen átölelte és hátba
veregette Luciant.
– Örülök, hogy visszajöttél, testvér.
– Jó újra itt lenni – értett egyet Lucian, viszonozva az ölelést. – Főleg,
hogy a pincérnők érdekesebbek lettek. – Rákacsintott Naomira.
Hogy mi a faszért támadt az egész városnak hirtelen az az ötlete,
hogy rákacsintson Naomira, azt el nem tudtam képzelni, de amint lehet,
véget fogok vetni neki.
– Igen, igen. Minden király – mondtam. – Neked nincs dolgod?
Naomi bosszúsan nézett rám.
– Még nem szabadultam meg a testvéredtől.
–  Megtarthatod a száz dollárt, ha most elmész – jegyeztem meg,
mert azt akartam, hogy eltűnjön az öcsém és a legjobb barátom
közeléből.
–  Oké. Lucian, a teremben foglak várni friss itallal – ígérte meg. –
Nash, öröm volt veled flörtölni.
–  Én is rendkívül élveztem, drágám – válaszolta a testvérem
negédesen, és szalutált egyet.
Mindannyian néztük, ahogy a nő a bárpulthoz sétál.
Fájt a fejem az elfojtott ordibálástól. Olyan erősen szorítottam össze
az állkapcsomat, hogy féltem, megreped valamelyik fogam. Nem
tudtam, mi volt abban a nőben, de Naomi Witt kibaszottul kikészített. Ez
egyáltalán nem tetszett.
– Miért jöttél vissza a városba? – kérdezte Nash Luciantől.
– Úgy beszélsz, mint egy zsaru – méltatlankodott Lucian.
– Mert zsaru vagyok.
Nash rendőrfőnök régóta irritált.
Hárman együtt nőttünk fel, rengeteg galibát okoztunk, és addig
játszottunk a tűzzel, amíg meg nem szegtük a törvényt. Árulásnak
éreztem, hogy Nashből rendőr lett. A törvényes és egyenes út
számomra fojtogató és túl korlátozó volt. Manapság nemigen tértem le
a helyes útról, de alkalmanként szándékosan beléptem a szürke
zónába, már csak a régi szép idők kedvéért is.
Lucian teljesen más eset. Őt nem követte a baj. Hajlamos volt inkább
ő zűrt okozni mindenhol, ahová ment. Ha visszajött Knockemoutba,
pokoli biztos, hogy nem a nosztalgia miatt tette.
 – Egy férfit nem hozhatnak vissza azok a szép gyerekkori emlékek? –
álmodozott Lucian, profin kikerülve a kérdést.
–  Borzalmas gyerekkorod volt – mutatott rá Nash. – Évek óta nem
jártál a városban. Valami visszacsábított ide, és ajánlom, hogy ne
valami zűr legyen az.
–  Talán belefáradtam azt hallgatni, hogy mennyire makacsok a
Morgan testvérek, és hogy képtelenek kihúzni a fejüket a seggükből.
Lehet, hogy azért jöttem, hogy segítsek nektek kibékülni.
Naomi egy tálca itallal suhant el mellettünk, és közben kedvesen
mosolygott Lucianre meg Nashre. Aztán a mosolyból vicsor lett, amikor
rám nézett.
– Senkinek nincs szüksége ilyesmire – jelentettem ki elé állva, hogy
ne lássa Naomi formás hátsóját távozóban.
– Egy hülyeség miatt nem álltok szóba egymással már több mint két
éve. Tegyétek magatokat túl rajta, és lapozzunk – mondta Lucian.
–  Rajtunk ne próbálgasd ezt a fővárosi diplomata hangnemet –
morogta Nash.
Lucian egy politikai tanácsadó céget alapított, ahol túl sok volt az
árnyék Nash ízlésének. Barátunk ügyesen rémítette halálra a klienseit,
vagy azokat, akik az ügyfelei és azok vágyai közé álltak.
– Ez a hülyeség Knockemoutban nem működik – emlékeztettem.
– Nincs miért aggódnotok. Igyunk meg valamit a régi idők kedvéért –
javasolta.
– Ma este nem lehet – válaszolta Nash. – Szolgálatban vagyok.
–  Akkor, gondolom, jobb, ha visszamész dolgozni – mondtam az
öcsémnek.
–  Gondolom, igen. Próbálj meg odafigyelni, hogy egy mérges
pókerjátékos se verje szét ma este a kocsmát. Nem akarok a
papírmunkával foglalkozni.
–  Vacsora. Holnap este. Nálad – jelentette ki Lucian az emeletre
mutatva.
– Nekem jó – feleltem.
– Rendben – értett egyet Nash. – Jó újra látni, Lucy.
Lucian elmosolyodott.
– Jó, ha észreveszik az embert. – Felém fordult. – Majd találkozunk,
amikor Naomi sarkában loholsz.
Beintettem neki.
Miután elment, Nash hozzám fordult.
– Van egy perced?
 – Attól függ.
– Tináról van szó.
A picsába.
– Kikísérlek.
Az augusztusi este még mindig fojtogatóan párás volt, amikor a
konyhán átvágva kisétáltunk a parkolóba.
– Mi a baj? – kérdeztem, amikor odaértünk Nash kocsijához.
–  Megtudtam néhány dolgot Tináról. Ő meg az új pasija lopott
holmikat szállítottak. Semmi nagyot. Tévéket és telefonokat. Tableteket.
De az a pletyka járja, hogy a pasija kapcsolatban áll egy nagyobb
bűnszervezettel.
– Ki a pasi?
Nash megrázta a fejét.
–  Vagy senki nem tudja a nevét, vagy csak nekem nem merik
elárulni.
– Hát akkor ezzel nem vagyunk közelebb.
– Az az érzésem, hogy Tina nem viccből hagyta magára a gyerekét.
Szerintem belekeveredett valami komolyabba. – Felpillantott a
tintafekete égboltra. – Néhányan azt állítják, hogy talán őt látták
Lawlerville-ben.
Lawlerville alig harminc percre volt innen. Ami azt jelenti, hogy Tina
nem akart örökre lelépni.
– A francba – motyogtam.
– Igen.
Tudtam, hogy Nash mit akar tőlem. Bármely más esetben megvártam
volna, hogy feltegye a kérdést. De mivel ennek köze volt Naomihoz és
Waylay-hez, nem volt kedvem baszakodni.
–  Körbekérdezek. Hátha van olyan forrás, aki kerüli a zsarukat, de
velem elbeszélgetne – mondtam.
– Nagyra értékelem.

∞
AHELYETT, HOGY
HAZAMENTEM
VOLNA, mint ahogy terveztem, úgy
csináltam, mintha elintéznék pár teendőt a listámról. Segítettem
Silvernek a bárpultban, amíg Max szünetre ment, hogy
megvacsorázzon. Aztán válaszoltam legalább húsz e-mailre, amiket
eddig halogattam. Még a raktárba is bementem, hogy összedaraboljam
a papírdobozokat az újrahasznosításhoz.
 Amikor negyedjére kaptam magam azon, hogy elindulok a
pókerterem felé, úgy döntöttem, inkább távol maradok a csábítástól, és
kimegyek. Reméltem, hogy a hűvös levegő és a söröshordók
pakolgatása lecsillapítja az idegeimet.
Egy egész listám volt arról, hogy miért haragudjak a világra. És a
legtöbbnek köze volt Naomi Witthez. Amikor vele beszélgettem, mindig
megfájdult a fejem, és merevedésem lett.
Az csak tovább rontott a helyzeten, amikor láttam, hogy a férfiak nem
tudnak megszólalni a közelében. Nem akartam őt. De szerettem volna,
hogy az enyém legyen, hogy minden seggfej távol tartsa magát tőle.
Muszáj volt berúgnom, és dugni egy jót. El kellett feledkeznem a
létezéséről is.
Kurvára lefagyott a kezem, és valamennyire sikerült lehiggadnom,
mire befejeztem a söröshordók pakolását. Majdnem tizenegy óra volt.
Arra gondoltam, hogy ellenőrzöm a pultot, aztán hazamegyek a
picsába.
Amikor beértem, Silver rám pillantott piatöltés közben.
– Benéznél a privát terembe? – kérdezte.
– Miért?
Vállat vont.
– Egy ideje nem láttam Naomit.
A haragom újra lángra lobbant, mintha valaki benzint locsolt volna rá,
amit utána meggyújtott.
Nem rúgtam be az ajtót, de színpadiasabban érkeztem meg, mint
máskor. Tanner, a sovány idióta, aki túl sokat ivott ahhoz, hogy
megőrizze a pénzét, kiesett a székéből.
Azonban Naomi fel se pillantott. Winona és Zordon között ült, és
kidugta a nyelvét az ajkai között, miközben a kezében tartott kártyákat
tanulmányozta.
– Oké. Mondjátok el újra, hogy mi üti a párt – kérte.
Ian elkezdte neki magyarázni a póker szabályait, míg Zordon
odahajolt hozzá, és megnézte a lapjait.
– Emeld a tétet – tanácsolta.
Naomi vonakodva felemelt egy kék zsetont, és ránézett. A férfi
megrázta a fejét. Hozzátett még két zsetont, majd miután biccentett,
Naomi az asztal közepére hajította a tétet.
– Emelem – jelentette be a székén fészkelődve.
Megkerültem az asztalt, és lehajoltam.
– Mi a faszt csinálsz, Naomi?
 Végre rám pillantott, és elégedetten vigyorgott.
– Megtanulok pókerezni.
– Kiszállok – sóhajtott Winona. – A kezdők szerencséje nem vicc.
– Tartom és emelem – döntött Lucian, az asztalra hajítva egy marék
zsetont.
–  Hagyd békén, Morgan – szólt rám Ian. – A poharunk tele van, és
még soha nem játszott.
A fogamat vicsorgattam.
–  Nyugi, Morgan – szólalt meg Winona. – Mind adtunk neki néhány
zsetont. Ez csak egy barátságos játék.
Lucian és Naomi farkasszemet néztek egymással.
Megint lehajoltam, és a nő fülébe suttogtam:
– Tudod egyáltalán, hogy mennyit érnek a zsetonok?
Megrázta a fejét, majd figyelte a soron következő Iant, aki szintén
kiszállt.
– Azt mondták, ne foglalkozzak vele.
– Húszezer dollár van az asztalon, Naomi.
Rátapintottam a gyengéjére. Abbahagyta Lucian bámulását, és rám
nézett, majd felemelkedett a helyéről.
Zordon a vállára tette a kezét, hogy egy helyben tartsa, mire hűvösen
néztem a férfira.
– Nyugodj már meg, a kurva életbe, Knox – szólt rám. – Winonának
igaza van. Ez egy barátságos játék. Nincs kölcsön. Nincs kamat.
Gyorsan tanul.
– Húszezer dollár? – nyöszörögte Naomi.
– Tartom – döntötte el Tanner, bedobva a zsetonjait.
–  Mutasd meg – morogta Zordon, ahogy az asztal közepére hajított
ugyanennyi zsetont.
Tanner leterített két szar párt. Lucian lassan elrendezgette a kártyáit,
mielőtt megmutatta a szép sorját.
– O-ó – motyogta Winona az orra alatt.
– Te jössz, édesem – szólalt meg Zordon kifejezéstelen arccal.
Naomi leterítette a kártyáit az asztalra.
– Azt hiszem, ez nagyobb, mint a tiéd, Lucian – jelentette ki.
Az asztalnál mindenki üdvrivalgásban tört ki.
– Most nyertél huszonkétezer dollárt – közölte vele Winona.
–  Atyaég! Atyaég! – Naomi rám nézett, és annyira boldognak tűnt,
hogy elakadt a lélegzetem.
 –  Gratulálok. Most pedig állj fel – jelentettem ki, mert így is tudtam
bunkó lenni.
Lucian felnyögött.
–  Elterelte a figyelmemet az ártatlan szeme. Minden átkozott
alkalommal.
Nem akartam, hogy a szemére vagy más testrészére nézzen.
Kihúztam Naomi székét.
–  Várj! Járhatok egy győzelmi táncot? Hogy fizetem vissza a pénzt
mindenkinek?
–  Persze, hogy járhatsz győzelmi táncot – szólalt meg Tanner, és
perverzmód megveregette az ölét. Ian kisegített, és fejbe verte
helyettem.
–  Naomi, most! – követeltem, és a hüvelykujjammal az ajtóra
mutattam.
– Hátrébb az agarakkal, Viking. – Gondosan egyenlő részre osztotta
a zsetonokat, és elkezdte visszaadni az eredeti tulajdonosoknak.
Zordon megrázta a fejét, és megfogta Naomi kezét tetovált ujjaival.
– Tisztességes játszmában nyertél. Tiéd a nyeremény, és tartsd meg
a zsetonjaimat.
– Ó, azt nem lehet – kezdte.
–  Ragaszkodom hozzá. És amikor ragaszkodom valamihez, az
emberek engedelmeskednek nekem.
Naomi nem látta, hogy egy ijesztő motoros és kvázi bűnöző tette ezt
a kijelentést. Egy ölelgetnivaló, tetovált tündérkeresztapát vélt felfedezni
benne. Amikor átkarolta a nyakát, és cuppanós puszit nyomott az
arcára, láttam, hogy a pasi konkrétan elmosolyodott. Eddig ezt
lehetetlennek tartottam.
– Ezért a reakcióért az enyémet is megtarthatod – mondta Lucian.
Naomi felsikkantott örömében, megkerülte az asztalt, és őt is
hangosan arcon csókolta.
Ian és Winona követték a többiek példáját, majd nevettek, ahogy
Naomi szorosan átölelte őket.
– Vegyél valami szépet az unokahúgodnak – kérte Winona.
Jézus atyaúristen, pontosan mennyit osztott meg velük az
élettörténetéből?
–  Én… inkább megtartom az enyémet – motyogta Tanner, eltéve a
zsetonokat, amiket kölcsönadott neki.
Az asztaltársaság csúnyán nézett rá.
– Zsugori – mondta Winona.
 – Ne már. Kemény hetem volt – panaszkodott a férfi.
–  Ebben az esetben tessék, borravaló – mondta Naomi, átnyújtva
neki egy százdolláros zsetont.
A nő lágyszívű volt. És Tanner fülig belészeretett.
–  Hölgyeim és uraim, mi lenne, ha berekesztenénk az estét? Úgy
hallottam, ma este egy banda játszik a kocsmában. Ellophatnánk egy-
két üveggel Knox privát gyűjteményéből, és felidézhetnénk a régi szép
időket – javasolta Ian.
– Csak akkor, ha Lucy ígér nekem egy táncot – vágta rá Winona.
Megvártam, míg elintézik a kifizetést, aztán kimentek a helyiségből,
így kettesben maradtunk Naomival.
Naomi felnézett a rakás pénzről, amit itt hagytak neki. Nem semmi
borravaló volt.
–  Hagyhatnánk a kiselőadást holnapra? Szeretném kiélvezni a
történteket.
–  Rendben – préseltem ki a választ összeszorított fogaimon
keresztül. – De én viszlek haza ma este.
– Oké. Viszont nem kiabálhatsz velem az úton.
– Ilyesmit nem ígérhetek.
 21. FEJEZET

CSALÁDI VÉSZHELYZET
Naomi
Alábam könyörgött, hogy pihenjek egy kicsit, de a kötényem zsebében
lapuló húszezer dollár bőven elég energiát adott, hogy szembenézzek a
műszakom utolsó órájával.
– Naomi!
A sarokban Sloane ült egy asztalnál két középkorú motorosnővel,
egyben a könyvtár igazgatótanácsának tagjaival, Blaze-zel és
Agathával. Sloane lófarokba kötötte a haját, és rövidnadrágot meg
papucsot viselt. Blaze és Agatha a szokásos farmerből és vegán bőrből
készült ruhájukban feszítettek.
– Sziasztok! – üdvözöltem őket vidáman. – Csajos este a városban?
– Ünnepelünk – magyarázta Sloane. – A könyvtár elnyert egy zsíros
támogatást, amire nem is emlékeztem, hogy pályáztam! Ez nemcsak
azt jelenti, hogy elkezdhetünk ingyen reggelit osztani meg felújítani az
emeleti számítógépeket, de neked is felajánlhatom a részmunkaidős
állást.
– Ez komoly? – kérdeztem még boldogabban.
–  Olyan komoly, mint egy büntetésben lévő apáca – vágta rá Blaze
az asztalra csapva.
Sloane elvigyorodott.
– A tiéd, ha akarod – tette hozzá Blaze.
– Akarom! – vágtam rá.
–  Üdvözöllek a Knockemouti Könyvtár csapatában, Miss Közösségi
Koordinátor. Hivatalosan jövő héten kezdhetsz. Ugorj be a hétvégén, és
megbeszéljük az új feladataidat.
Megragadtam és megráztam a kezét. Aztán átöleltem. Utána Blaze-t
és Agathát is.
–  Meghívhatlak benneteket egy körre, ti gyönyörű, csodálatos
hölgyek? – kérdeztem, ahogy elengedtem a kábának tűnő Agathát.
 – Egy könyvtáros nem utasíthatja el az ingyen italokat. Ez benne van
a város alapszabályaiban – vigyorgott Sloane.
–  Ahogyan az irodalmat támogató leszbikusok sem mondhatnak
nemet erre az ajánlatra – tette hozzá Agatha.
– A feleségemnek igaza van – értett egyet Blaze.
Átvágtam a táncparketten összegyűlt tömegen, és bevittem a
rendszerbe az új főnökeim rendelését. A kocsira gondoltam, amit már
megengedhettem magamnak, illetve az asztalra, amit Waylay
szobájába akartam venni, amikor megjelent Lucian.
–  Azt hiszem, tartozol nekem egy tánccal – szólalt meg, és felém
nyújtotta a kezét.
Felnevettem.
– Gondolom, ez a legkevesebb, mivel hagytad, hogy nyerjek.
–  Soha senkinek nem adom át a győzelmet – biztosított, miközben
elvette a tálcámat, és lerakta a lovardás hölgyek asztalára, akik
látszólag nem bánták a dolgot.
–  Ez rendkívül haszonleső hozzáállás – állapítottam meg. A banda
egy lassú, szívbemarkoló dalt énekelt az elvesztett szerelemről.
Lucian a karjába vont, és megint azon kaptam magam, hogy
elgondolkodtam, vajon Knockemoutban miért van ekkora populációja a
hihetetlenül szexi férfiaknak. Az is érdekelt, hogy mi motiválta Luciant
arra, hogy felkérjen táncolni. Olyan típusú férfinak tűnt, aki soha nem
tesz semmit hátsó szándék nélkül.
– Knox és Nash – kezdte.
Gratuláltam magamnak az eszemhez.
– Mi van velük?
–  Ők a legjobb barátaim. Ideje, hogy befejezzék a civakodást. El
akarom intézni, hogy ne legyen okuk ismét összeveszni.
– Nekem mi közöm ehhez?
– Minden.
A fickó képébe röhögtem.
–  Szerinted miattam fog újra fellángolni valami nézeteltérés, amihez
alapból semmi közöm nincs?
– Gyönyörű nő vagy, Naomi. Ráadásul érdekes, vicces és kedves is.
Miattad érdemes összeveszni.
–  Nos, köszönöm a kedves, de bizarr véleményedet. Viszont
megnyugodhatsz, mert Knox meg én alig bírunk egy levegőt szívni.
– Ez nem mindig azt jelenti, amire te gondolsz – jelentette ki.
– Bunkó, szeszélyes, és mindenért engem okol.
 –  Talán mert olyan érzéseket ébresztesz benne, amiket nem akar
megtapasztalni – mutatott rá Lucian.
– Például mit? Gyilkos indulatot?
– Nashsel mi a helyzet? – faggatott.
–  Nash a testvére szöges ellentéte. De nemrég fejeződött be egy
komoly kapcsolatom. Egy új városban élek, és igyekszem a lehető
legtöbbet nyújtani az unokahúgomnak, akinek nem volt épp könnyű
élete. Nincs időm arra, hogy új dolgokba vágjak férfiakkal – állítottam
határozottan.
– Jó. Mert tudom, hogy nem szívesen öntenél olajat a tűzre.
– Különben mi indította el az ostoba vitájukat? – kérdeztem.
– Makacsság. Hülyeség. Egó – felelte kitérően.
Több eszem is lehetett volna annál, hogy egyenes válaszokat várjak
egy olyan férfitól, aki szinte a Morgan testvérek rokona.
–  Hé, Naomi! Rendelhetnénk még… – Sloane félbeszakította a
mondatát.
Az alacsony szőke nő tátott szájjal bámult Lucianre, mintha valaki
gyomorszájon rúgta volna. Éreztem, hogy Lucian egész teste
megmerevedett.
Összeszorult a mellkasom, amikor rádöbbentem, hogy valahogyan
sikerült elárulnom az új barátnőmet.
–  Szia – szólaltam meg erőtlenül. – Ismered… – Szükségtelenül
fáradtam a béna bemutatással.
– Sloane – szólalt meg Lucian.
Míg én megborzongtam fagyos hangjától, Sloane-ra pont ellenkező
hatással volt. Arckifejezése dacossá vált, szeme borostyánzöld tűzként
lángolt.
–  Valami seggfej-konferenciát tartanak a városban, amiről nem
tudok?
– Elragadó vagy, mint mindig – csattant fel Lucian.
–  Kopj le, Rollins! – Ezzel Sloane sarkon fordult, és a bejárat felé
masírozott.
Luciannek egyetlen izma sem rándult, azonban tekintetét a távozó nő
hátára szegezte. A kezével erősen markolta a csípőmet.
– Elengednéd a pincérnőmet, Luce? – morogta Knox mögöttem.
Ijedtemben felsikkantottam. Túl sok mérges ember volt a
közelemben. Lucian eleresztett, de a tekintete továbbra is az ajtóra
tapadt.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle.
 – Semmi baja – felelte Knox.
– Jól vagyok.
Egyértelműen hazudott. A fickó úgy nézett ki, mintha legszívesebben
hidegvérrel meggyilkolt volna valakit. Azt se tudtam, kit próbáljak előbb
rendbe hozni.
– Vacsora. Holnap – mondta Knoxnak.
– Igen. Vacsora.
Ezzel elindult az ajtó felé.
– Jól van? – kérdeztem Knoxtól.
–  Honnan a francból kellene tudnom? – ripakodott rám
bosszankodva.
Az ajtó pont akkor nyílt ki, amikor Lucian odaért, és Wylie Ogden, a
perverz volt rendőrfőnök lépett a kocsmába. A fickó összerezzent,
aztán – elég szerencsétlenül – igyekezett ezt egy beképzelt vigyorral
leplezni, amikor meglátta maga előtt Luciant. Egy hosszú pillanatig
némán meredtek egymásra, majd Wylie félreállt, és jó nagy körben
kikerülte a másik férfit.
– Ez meg mi a fene volt? – tettem fel a kérdést.
– Semmi – hazudta Knox.
Silver füttyentett a bárpultból, és magához intette. Knox elindult felé,
és közben magában szitkozódott.
Ez a hapsi feszültebb, mint egy bepólyázott múmia.
–  Sloane elment? – kérdezte Blaze, ahogy Agathával a sarkában
odalépett hozzám.
– Igen. Lucian Rollinsszal táncoltam. Ahogy meglátta, elment. Valami
rosszat tettem?
Blaze felsóhajtott.
– Hát ez gáz.
Agatha megcsóválta a fejét.
– Nagyon gáz. Utálják egymást.
–  Ki tudná utálni Sloane-t? Nem ő a legkedvesebb ember ebben az
államban?
Agatha vállat vont.
–  Történt valami rondaság a közös múltjukban. Gyerekkorukban
szomszédok voltak. De nem egy társaságban lógtak, vagy ilyesmi.
Senki nem tudja, pontosan mi volt, de ki nem állhatják egymást.
Rajtakaptak, ahogy az új barátnőm/főnököm ősellenségével
táncoltam. A francba.
 Helyre kell hoznom. A tudatlanság hihető védekezésnek tűnt. Épp a
telefonomért nyúltam, amikor megcsörrent.
Stef keresett.
– Basszus. Ezt fel kell vennem – mondtam a nőknek. – Szia, minden
rendben?
– Witty, rossz hírem van.
Elszorult a szívem, aztán egy-egy ütemet kihagyva újraindult.
Ismertem ezt a hangszínét. Ez nem az „elfogyott a pezsgő meg a
jégkrém” katasztrófa volt, hanem a „családi vészhelyzet”.
–  Mi a baj? Waylay jól van? – Bedugtam a másik fülemet az
ujjammal, hogy kizárjam a hangzavart.
–  Way jól van – felelte. – De Nasht ma este lelőtték. Nem tudni, túl
fogja-e élni. Most műtik.
– Ó, istenem – suttogtam.
–  Valami Grave nevű őrmester értesítette Lizát. Bevitte a kórházba.
Küld valakit, hogy szóljon Knoxnak.
Knox. A bárpult mögött állt, és halványan mosolygott valamin, amit
egy vendég mondott. Felpillantott, és a tekintete találkozott az
enyémmel.
Biztos elárult valamit az arckifejezésem, mert Knox átugrott a
bárpulton, és elkezdte átverekedni magát a tömegen.
–  Sajnálom, bébi – mondta Stef. – Way itt van velem Lizánál a
kutyákkal. Jól vagyunk. Tedd, amit tenned kell.
Knox odaért hozzám, és megfogta a karomat.
– Mi a baj? Jól vagy?
– Le kell tennem – mondtam a telefonba, és megszakítottam a hívást.
Kinyílt a bejárati ajtó, és két egyenruhás férfi lépett be a helyiségbe.
Nagyon komolyak voltak, és nekem elakadt a lélegzetem.
– Knox – suttogtam.
– Itt vagyok, bébi. Mi történt?
Ebben a fényben kékebb volt a szeme, kábítóan kék és komoly,
ahogy fogta a karomat.
Megráztam a fejemet.
– Nem rólam van szó. Rólad.
– Mi van velem?
Remegő ujjal mutattam a rendőrökre, akik elindultak felénk.
– Knox, beszélnünk kell – szólalt meg a magasabb.

∞
HARMADJÁRA
TOLATTAM
HÁTRA, és gurultam előre a kocsival, mielőtt végre
megelégedtem a parkolásommal. A kórház ragyogó világítótoronyként
magasodott előttem. A mentőből éppen egy pácienst emeltek ki
hordágyon a sürgősségi bejáratánál. Az autó fénye piros és fehér
színbe borította a parkolót.
Felsóhajtottam, és reméltem, hogy sikerül legyőznöm a szorongást,
ami romlott ételként kavargott a gyomromban.
Hazamehettem volna.
Azt kellett volna tennem. De amikor befejeztem a műszakomat, a férfi
után indultam, aki odahajította nekem a kulcsát, és közölte, hogy
menjek haza a kocsijával. Megígértette velem, mielőtt követte a
rendőröket az éjszakába.
Most éjjel két óra volt, én pedig ellentmondtam a határozott
utasításának, és olyasmibe ütöttem az orromat, amihez semmi közöm
nem volt.
Határozottan haza kellett volna mennem. Aha. Tutira, döntöttem el,
miközben kiszálltam az autóból, és besétáltam a kórházba.
Tekintve, hogy hány óra volt, senki nem ült a recepcióspultban.
Követtem a kihelyezett táblákat a liftig, majd felmentem a másodikra,
ahol a sebészeti intenzív osztály volt.
Hátborzongatóan csendes volt a folyosó. Az élet minden jele a
nővérpultra korlátozódott.
Épp elindultam felé, amikor megláttam Knoxot a váróterem üvegfalán
keresztül. Azonnal felismertem széles vállát és türelmetlen testtartását.
Fel-alá járkált a tompán megvilágított helyiségben, mint egy ketrecbe
zárt tigris.
Biztos érzékelte a jelenlétemet a küszöbön, mert gyorsan megfordult,
mintha ellenségre számított volna.
Megfeszült az állkapcsa, és ez volt az egyetlen jele a belső
vívódásának. A haragjának. A frusztrációjának. A félelmének.
– Hoztam kávét – szólaltam meg, és esetlenül felemeltem a termoszt,
amit a Honky Tonk konyhájában töltöttem meg.
– Nem azt mondtam, hogy menj haza? – morogta.
– Nem hallgattam rád. Lépjünk túl azon a részen, amikor eljátsszuk,
hogy meglepődünk ezen.
– Nem akarom, hogy itt legyél.
Összerezzentem. Nem a szavai, hanem a mögöttük bujkáló fájdalom
miatt.
 Letettem a kávét egy asztalra, ami tele volt magazinokkal. A
látogatók a segítségükkel eljátszhatták, hogy képesek elterelni
figyelmüket a félelem végtelen spiráljáról.
– Knox – kezdtem, ahogy tettem felé egy lépést.
– Állj – szólt rám.
Nem hallgattam rá, inkább lassan megszüntettem a köztünk lévő
távolságot.
– Nagyon sajnálom – suttogtam.
– Tűnj innen a picsába, Naomi! Menj el. Nem lehetsz itt – rekedt és
frusztrált volt a hangja.
– El fogok menni – ígértem. – Csak meg akartam nézni, mi van veled.
– Jól vagyok. – Keserűek voltak a szavai.
Felemeltem a kezem, hogy megfogjam a karját.
Összerezzent.
– Ne – mondta élesen.
Nem válaszoltam, de álltam a sarat. Úgy éreztem, be tudnám
lélegezni a haragját, mint az oxigént.
– Ne – ismételte meg.
– Nem fogom.
– Ha most hozzám érsz… – Megrázta a fejét. – Nem tudok uralkodni
magamon, Naomi.
– Mondd el, mire van szükséged.
Száraz és keserű volt a nevetése.
– Arra, hogy megtaláljam a rohadékot, aki ezt tette a testvéremmel.
Arra, hogy visszaforgassam az időt, és ne vesztegessem el az elmúlt, ki
tudja, hány évet egy kibaszott ostoba nézeteltérés miatt. Arra van
szükségem, hogy az öcsém felébredjen.
Elakadt a lélegzete, én pedig nem tudtam irányítani a testemet. Az
egyik másodpercben még előtte álltam, aztán a következőben
átkaroltam a derekát, és megöleltem, hogy magamba szívjam a
fájdalmát.
Feszült volt, és vibrált a teste, mintha másodpercekre lett volna a
robbanástól.
– Elég – suttogta megtörten. – Kérlek.
De nem engedtem el. Erősebben kapaszkodtam belé, és a
mellkasára hajtottam a fejemet.
Szitkozódott magában, aztán átölelt, és jó erősen magához szorított.
A hajamba temette az arcát, miközben belém kapaszkodott.
 Annyira meleg volt, szilárd és eleven. Úgy csimpaszkodtam belé,
mintha az életem múlt volna rajta, és némán kérleltem, hogy adja ki
magából, amit eddig elfojtott.
– A kurva életbe, miért nem hallgatsz rám soha? – motyogta, és ajkai
a hajamat súrolták.
– Mert néha az emberek nem tudják, hogyan kérjék azt, amire igazán
szükségük van. Neked egy ölelés kellett.
–  Nem, dehogy – válaszolta rekedten. Egy pillanatig csendben volt,
én pedig a szívverését hallgattam. – Rád volt szükségem.
Ettől a vallomástól nekem is elakadt a lélegzetem. Próbáltam
hátrahúzódni, hogy ránézzek, de nem engedett el.
– Fogd be, Százszorszép – tanácsolta.
– Oké.
Kezével a hátamat simogatta. Újra meg újra, amíg bele nem
olvadtam az érintésébe. Már nem tudtam, hogy melyikünk nyújtja a
vigaszt, és melyikünk fogadja.
–  Befejeződött a műtét – szólalt meg végül Knox, és fokozatosan
hátrahúzódott. Hüvelykujjával az alsó ajkamat simogatta. – Nem
engedik, hogy bemenjek hozzá, amíg fel nem ébred.
– Látni akar majd? – kérdeztem.
– Leszarom, mit akar. Látni fog.
– Min vesztetek össze?
Felsóhajtott. Amikor felemelte a kezét, és a fülem mögé tűrte az egyik
hajtincsemet, szinte elolvadtam tőle.
– Nem igazán akarok erről beszélni, Százszorszép.
– Van jobb dolgod?
– Igen. Rád kiabálhatok, hogy menj haza aludni. Holnap van Waylay
első napja az iskolában. Nincs szüksége arra, hogy a zombi nagynénje
mosogatólét öntsön a müzlijére.
–  Először is: tojást, gyümölcsöt és joghurtot eszünk reggelire –
kezdtem, aztán rájöttem, hogy el akarja terelni a figyelmemet. – Egy nő
miatt volt?
A plafonra emelte a tekintetét.
–  Ha elkezdesz tízig számolni, sípcsonton foglak rúgni –
figyelmeztettem.
Felsóhajtott.
– Nem. Nem egy nő miatt vesztünk össze.
– A szerelmen kívül mi másért érdemes elveszíteni egy testvért?
– Kibaszott romantikusok – motyogta.
 – Talán ha kiadod magadból, ahelyett hogy elfojtanád, jobban fogod
érezni magad.
Egy hosszú, feszült pillanatig némán méregetett, és biztos voltam
benne, hogy hazaküld majd.
– Rendben.
Meglepetten pislogtam.
–  Hú. Oké. Hűha. Akkor megtörténik. Talán jobb lenne, ha leülnénk,
nem? – javasoltam az üres székeket bámulva.
–  A nők miért kerítenek akkora feneket egy beszélgetésnek? –
morogta, ahogy a székekhez sétáltunk.
– Mert ha valamit csinálunk, akkor csináljuk rendesen. – Leültem, és
megveregettem a mellettem lévő széket.
Helyet foglalt, aztán kinyújtotta maga előtt a hosszú lábát, és üres
tekintettel nézett ki az ablakon.
– Megnyertem a lottót – mondta.
– Tudom. Liza mesélte.
–  Tizenegymilliót vittem haza, és azt hittem, ez a válasz mindenre.
Megvettem a kocsmát. Egy-két épületet. Befektettem Jeremiah
ötletébe, aki egy puccos szalont akart nyitni. Kifizettem Liza J.
jelzáloghitelét. Mióta a papa meghalt, nehézségei voltak. – A kezére
szegezte a tekintetét, ahogy tenyerével a farmernadrágba bújtatott
combját dörzsölte. – Kurva jó érzés volt megoldani mások problémáit.
Vártam.
–  Gyerekkorunkban nem voltunk gazdagok. Miután elveszítettük
anyát, nem maradt semmink. Liza J. és papa befogadtak minket,
otthont és családot biztosítottak nekünk. De pénzszűkében voltunk, és
ebben a városban néhány kölyök kibaszott BMW-vel megy suliba a
tizenhatodik születésnapján, vagy hétvégente versenyezni viszi a
negyvenezer dolláros lovát. Aztán ott voltunk Nash, Lucy és én.
Mindannyian úgy nőttünk fel, hogy nem volt semmink, szóval volt, hogy
elvettünk néhány dolgot, ami nem volt a miénk. Talán nem mindig
jártunk az egyenes és törvényes úton, de megtanultuk, hogyan legyünk
önellátók. Megtanultuk, hogy néha el kell venni, amit akarsz, ahelyett
hogy arra várnál, hogy valaki odaadja neked.
A kezébe adtam a kávéját, mire belekortyolt.
–  Aztán Nasht valami seggbe csípte, és eldöntötte, hogy ő lesz a
kibaszott Teréz anya.
Rájöttem, hogy ezt Knox árulásnak élhette meg.
 – Pénzt adtam neki – mondta Knox. – Vagy legalábbis próbáltam. Az
a makacs rohadék nem kérte. Ki utasít el ilyesmit?
– Úgy látszik, a testvéred.
–  Igen. Úgy tűnik. – Nyugtalanul túrt bele a hajába. – Majdnem két
évig vitatkoztunk rajta. Én megpróbáltam lenyomni a torkán, ő
visszautasította. Összeverekedtünk egyszer-kétszer. Végül Liza J.
ráparancsolt, hogy fogadja el. És tudod, hogy mit csinált vele az ostoba
kisöcsém?
Az ajkamba haraptam, mert tudtam.
–  Az a köcsög a rendőrségnek adományozta, hogy egy átkozott új
őrsöt építsenek. A Knox Morgan Közösségi Házat.
Vártam egy kicsit, mert reméltem, hogy ennél több van a sztoriban.
De amikor nem folytatta, lejjebb csúsztam a helyemen.
–  Azt állítod, hogy évek óta alig beszéltek egymással az öcséddel,
mert kiíratta a nevedet egy épületre?
– Azt állítom, hogy visszautasította a pénzt, amivel megalapozhatta
volna az egész életét, és inkább odaadta a rendőröknek. A zsaruknak,
akik alig várták, hogy elbánjanak három kamasszal, akik szerették egy
kicsit felkavarni az állóvizet. Bassza meg. Lucian egy hétig börtönben
volt valami kamu vád miatt, amikor tizenhét évesek voltunk. Meg kellett
tanulnunk magunknak elintézni a dolgokat, mert nem rohanhattunk a
korrupt rendőrfőnökhöz meg a talpnyalóihoz. Erre Nash simán odaadott
nekik két kibaszott milliót.
Kezdtem érteni a helyzetet. Megköszörültem a torkomat.
– Hm, azok a rendőrök még mindig szolgálnak?
Knox vállat vont.
– Nem.
–  Nash megengedi a beosztottjainak, hogy visszaéljenek a
hatalmukkal? – erősködtem.
Nyelvével a fogát piszkálta.
– Nem.
– Szóval mondhatjuk, hogy Nash rendet tett az őrsön, és kicserélte a
rossz rendőröket jókra?
–  Fogalmam sincs, Graves mennyire jó, figyelembe véve, hogy
hétvégente szeret versenyezni a kocsijával – mondta Knox makacsul.
Megfogtam, és megszorítottam a karját.
– Knox.
– Mi van? – kérdezte a szőnyegtől.
– Nézz rám!
 Amikor megtette, láttam a frusztrációt jóképű arcán. Két kezembe
fogtam a fejét. A szakálla dörzsölte a tenyeremet.
– El fogok árulni valamit, amit neked és az öcsédnek tudnotok kell, és
azt akarom, hogy a lelkedig hatoljon a mondanivalóm – kezdtem.
Mélyen a szemembe nézett. Hát, igazából inkább a számat bámulta,
mint a szememet. De kiegyeztem ezzel.
– Mindketten idióták vagytok.
Elszakította a tekintetét a számról, és összehúzta a szemét.
Határozottan megfogtam az arcát, mielőtt rám förmedhetett volna.
–  Mindketten keményen dolgoztatok, és rengeteget tettetek ezért a
városért a magatok módján, és ha még egy átkozott napot
elvesztegettek, akkor az ostobaságotok végzetes, és nincs rá
gyógymód.
Elengedtem az arcát, és hátradőltem.
– Ha így akarsz felvidítani a testvérem lelövése miatt, szarul csinálod.
Lassan elmosolyodtam.
–  Hidd el, Viking. Te meg az öcséd kibékülhettek, és lehet rendes
kapcsolatotok. Néhányan nem vagyunk ennyire szerencsések. Vannak
olyan felperzselt hidak, amiket nem lehet újjáépíteni. Ne tegyél tönkre
valamit egy olyan ostoba dolog miatt, mint a pénz.
– Ez csak akkor működhet, ha felébred – emlékeztetett.
Felsóhajtottam.
– Igen. Tudom.
Csendben ültünk. A térde és a karja az enyémhez simult, meleg volt
és szilárd.
– Mr. Morgan? – Egy kék ruhás nővér lépett a helyiségbe.
Knoxszal mindketten felálltunk. Azon töprengtem, vajon észrevette-e,
hogy közben megfogta a kezemet.
–  A testvére magához tért, és szeretné, ha bemenne hozzá –
mondta.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Hogy van? – tette fel a kérdést Knox.
– Kába, és hosszú felépülés vár rá, de a sebészi csapat elégedett.
Knox háta és válla elernyedt, ahogy elpárolgott a feszültség egy
része.
Megszorítottam a kezét.
–  Azt hiszem, jobb, ha hazamegyek, és előkészítem Waylay-nek a
müzlit meg a mosogatólét.
Erősebben szorított rá az ujjaimra.
 – Kaphatnánk egy percet? – kérdezte Knox a nővértől.
– Persze. Odakint leszek. Amint készen áll, bekísérem a testvéréhez.
Knox megvárta, hogy a nő kimenjen, mielőtt közel húzott magához.
–  Köszönöm, Naomi – suttogta, mielőtt az ajka találkozott az
enyémmel. Perzselő, kemény, makacs csókot adott. Keze az államra és
a nyakamra csúszott, egy helyben tartott, miközben kicsókolta a
fejemből az összes gondolatot, így nem maradt bennem más, csak a
tomboló érzéseim.
Amikor elhúzódott, lángolt a szeme. Aztán megpuszilta a
homlokomat, és kisétált a helyiségből.
 22. FEJEZET

ELÁSOTT CSATABÁRD ÉS KÉT GOLYÓ

Knox
– Szarul nézel ki – nyögte rekedten Nash.
Tompán világított a lámpa a szobájában. Párnákkal emelték meg a
hátát, csupasz mellkasát és bal vállát kötszer borította.
Gépek sípoltak, képernyők világítottak.
Sápadtnak tűnt. Sebezhetőnek.
Ökölbe szorítottam a kezemet magam mellett.
–  Ezt én is elmondhatom rólad – vágtam rá, ahogy lassan
megkerültem az ágyat, és leültem a székre a sötét ablak mellett.
– Rosszabbul néz ki, mint amilyen. – Alig tudott suttogni.
A térdemre könyököltem, és próbáltam nyugodtnak tűnni. De
igazából lángolt a harag a gyomromban. Valaki megpróbált véget vetni
Nash életének. Senki nem ússza meg, ha ujjat húz egy Morgannel.
– Valami seggfej megpróbált megölni ma este.
– Mérges vagy, hogy majdnem megelőztek?
– Tudják, ki tette? – kérdeztem.
Megrándult a szája sarka, mintha nehezére esne mosolyogni.
– Miért? Megbosszulsz?
–  Majdnem meghaltál, Nash. Grace azt állította, hogy majdnem
elvéreztél, mire kiért a mentő. – A gondolattól hányingerem támadt.
–  Néhány golyónál és egy birkózásnál több kell ahhoz, hogy
kipurcanjak – biztosított.
Végighúztam a tenyeremet a térdemen. Előre és hátra, hogy
tompítsam a haragomat. Szét akartam törni valamit.
–  Naomi is itt volt. – Nem tudtam, hogy ezt miért árultam el. Talán
minden egy kicsit elviselhetőbb lett, miután kiejtettem a nevét a
számon.
– Persze hogy itt volt. Dögösnek tart.
 –  Nem érdekel, mennyi golyót eresztettek beléd. Rá fogok hajtani –
közöltem vele.
Nash sóhaja inkább zihálás volt.
–  Rohadtul ideje volt már. Minél gyorsabban elbaszod, annál
hamarabb léphetek színre, megmutatva, milyen rendes fickó vagyok.
– Kopj le, köcsög.
– Hé, ki fekszik kórházban, seggfej? Egy kibaszott hős vagyok. A nők
nem tudnak ellenállni a meglőtt hősöknek.
A hős összerándult, amikor megmoccant az ágyon. A tálca felé nyúlt,
de visszaejtette a kezét a matracra.
Felálltam, és vizet töltöttem a kancsóból az üres pohárba.
– Igen, talán az lenne a legjobb, ha itt maradnál néhány napig, hogy
ne legyél az utamban. Adj esélyt, hogy elbasszam a dolgot.
A tálca szélére toltam a poharat és a szívószálat, majd néztem,
ahogy ép karjával érte nyúl. A mozdulattól izzadság gyöngyözött a
homlokán, és remegtek az ujjai, ahogy megfogta a műanyag poharat.
Soha nem láttam ilyennek. Minden másnak igen. Másnaposnak,
kimerültnek az 1996-os influenzajárvány után, fáradtnak, ahogy szívét-
lelkét beleadva játszott végzősként az öregdiákok elleni amerikaifoci-
meccsen. De soha nem láttam gyengének.
Egy újabb ápoló jelent meg bocsánatkérő mosollyal az arcán.
– Ellenőrzöm az infúziót – mondta.
Nash felemelte a hüvelykujját, és csend telepedett ránk, miközben az
ápoló megnézte az infúziót. Az öcsém hat gépre volt rákötve. Én meg
évekig alig szóltam hozzá.
– Milyen a fájdalomérzete? – kérdezte az ápoló.
– Semmilyen. Gyakorlatilag nem létezik.
Túl gyorsan válaszolt. Túlságosan összepréselte az ajkát. Az öcsém
a korábban említett focimeccs második felét törött csuklóval játszotta
végig. Lehet, hogy ő volt a kedves és jó testvér. De hozzám hasonlóan
ő sem szerette kimutatni a gyengeségét.
– Erős fájdalmai vannak – köptem be az ápolónak.
–  Ne hallgasson rá – vágta rá Nash. Azonban nem tudta elrejteni a
fájdalmas grimaszt, amikor megmoccant az ágyon.
–  Egy golyó hasított keresztül a testén, rendőrfőnök. Nem kell
fájdalmak közepette gyógyulnia – válaszolta az ápoló.
–  De igen – ellenkezett az öcsém. – A fájdalom mutatja meg, hogy
életben vagyok. Zsibbadtan honnan tudnám, hogy még itt vagyok?
 – Azt gondolja, mindketten idióták vagyunk – szólaltam meg, amikor
az ápoló kiment a helyiségből.
Nash zihált, majd köhögött, amitől úgy nézett ki, menten kimúlik,
aztán hátraroskadt az ágyon. Láttam, ahogy a szívmonitor lassan
egyenletes ütemre vált.
– Kicsoda? – kérdezte végül.
– Naomi.
– Miért gondolja Naomi, hogy idióta vagyok? – kérdezte fáradtan.
– Elmeséltem neki, mi történt közöttünk.
–  Nem nyűgözte le a Robin Hood-hozzáállásod, sem az én férfias
függetlenségem?
– Egy cseppet sem. Lehet, hogy jó meglátásai vannak.
– Mivel kapcsolatban?
– Állítása szerint azt hitte, hogy nő volt a dologban. Nem pénz.
Nash feje lassan oldalra bicsaklott, és elnehezült a szemhéja.
–  Szóval a szerelem miatt megéri összeveszni a családdal, de
néhány millióért felesleges?
– Ez volt a lényeg.
– Nem mondhatom, hogy tévedett.
– Akkor mi a faszért nem erőltetted meg magad, hogy kibéküljünk? –
csattantam fel.
Nash mosolya szellemszerű volt. Becsukta a szemét.
–  Te vagy az idősebb. Ráadásul te akartál lekötelezni azzal, hogy
lenyomod a torkomon a pénzt.
–  Csak azért nem rúgom most szét a seggedet, mert túl sok gépre
vagy rákötve.
Erőtlenül beintett nekem.
–  Jézusom – motyogtam. – Nem akartalak lekötelezni, vagy mi a
fasz. Egy család vagyunk. Testvérek. Ha az egyikünk győz, mindketten
nyerünk. – Ez azt is jelenti, hogy ha az egyikünk veszít, mindketten
elbukunk. És az elmúlt néhány évben pontosan ez történt. Vesztettünk.
A kurva életbe. Utálok veszíteni.
– Nem kellett a pénz – mondta, de összefolytak a szavai. – Önerőből
akartam építkezni.
–  Eltehetted volna öregkorodra, vagy ilyesmi – háborogtam.
Ugyanazok a vegyes érzések kavarogtak bennem, mint régen.
Visszautasítás. Bukás. Jogos harag. – Megérdemelted, hogy valami jó
történjen veled. Sok szaron mentünk keresztül, ráadásul Liza J.
elveszítette papát. Többet érdemeltél egy hülye kisváros rendőri
fizetésénél.
–  A mi hülye kisvárosunk – javított ki. – A sajátunkká tettük. Te a
magad módján. Én az enyémen.
Talán igaza volt. De nem számított. Az a lényeg, hogy ha elfogadja a
pénzt, most nem feküdne ezen a kórházi ágyon. Akkor a kisöcsém más
módon alakítaná a világot. Nem packázna a végzettel. Nem inná meg a
levét.
– Meg kellett volna tartanod a pénzt. Akkor nem feküdnél itt félholtan.
Nash lassan megrázta a fejét a párnán.
– Mindig én lettem volna a jó fiú.
– Fogd be, és aludj – közöltem vele.
–  Átmentünk néhány szarságon. De mindig mellettem állt a bátyám.
Mindig tudtam, hogy számíthatok rád. Nem kellett még a pénzed is.
Nash válla elernyedt. Álomba merült, én pedig ébren őrködtem
fölötte.

∞
AZ
AUTOMATA
AJTÓ
KINYÍLT, és légkondicionált hűvösséget szabadított a
hajnali párába. Sokáig ültem Nash ágya mellett, és hagytam, hogy
forrjon bennem a harag. Tudtam, mi következik ezután.
Bele akartam verni az öklömet az épület falába. Szerettem volna
bosszút állni azon az emberen, aki felelős volt az öcsém sérüléséért.
Lassan felvettem egy követ a virágágyásból, megsimogattam az
ujjaimmal, és el akartam hajítani. Hogy összetörjek valamit kint, és ne
érezzem a belső repedéseket.
– Én a helyedben nem tenném.
A markomba szorítottam a követ.
– Mit csinálsz itt, Lucy?
Lucian az oszlopnak támaszkodva várt a kórház bejárata előtt,
cigarettája vége fényesebben parázslott, ahogy beleszívott.
Naponta egy cigarettát engedélyezett magának. Gondolom, ezt is
beleszámolta.
– Szerinted mit csinálok?
– Támasztod az épületet? Szexi sebészekkel flörtölsz?
A földre hamuzott, és a szemembe nézett.
– Hogy van?
A fájdalomra, a kimerültségre gondoltam. Az öcsémnek arra az
oldalára, amit eddig nem láttam.
 – Jól. Vagy legalábbis úgy lesz.
– Ki tette? – A rideg, szenvedélymentes hangszín nem vert át.
Rátértünk a lényegre. Lehet, hogy Lucian nem a vérrokonunk, de
minden fontos tekintetben Morgannek számít. Ő is pont annyira
szeretne igazságot szolgáltatni, mint én.
– A zsaruk nem tudják. Grave azt mondta, a kocsi lopott volt. Nash
még nem adott személyleírást a gyanúsítottról.
– Emlékszik, mi történt?
Vállat vontam, és az égboltra emeltem a tekintetem, amely elkezdett
rózsaszín és lila árnyalatokban tündökölni, ahogy a nap a horizontra
vándorolt.
–  Gőzöm sincs. Eléggé be volt állva az altatótól meg a
gyógyszerektől, amiket az infúziójába tettek.
– Elkezdek kutakodni – biztosított Lucian.
– Szólj, ha találsz valamit. Nehogy kihagyjatok belőle!
–  Persze hogy nem. – Egy pillanatig némán méregetett. – Szarul
nézel ki. Aludnod kellene.
– Mindenki ezt mondja.
Azonban Lucian úgy nézett ki, mintha most sétált volna ki egy
öltönyös megbeszélésről.
– Talán hallgatnod kellene rájuk – mondta.
–  Majdnem meghalt, Luce. Miután seggfej voltam vele, majdnem
elvérzett egy kibaszott árokban.
Lucian elnyomta a cigijét a hamutartóban.
– Helyre fogjuk hozni.
Bólintottam. Tudtam, hogy így lesz. Ezt nem fogjuk annyiban hagyni.
És a férfi, aki rálőtt az öcsémre, fizetni fog érte.
– És a többit is helyre fogod hozni – közölte határozottan. – Épp elég
időt vesztegettetek el, a kurva életbe. Vége van. – Csak Lucian Rollins
képes ilyesmit követelni, és megvalósítani az akaratával.
Eszembe jutott Naomi megjegyzése. Talán tényleg idióták voltunk,
akik feleslegesen vesztegették az időt.
– Vége van – értettem egyet.
–  Jó. Belefáradtam abba, hogy a gyerekkori legjobb barátaim úgy
viselkednek, mintha még mindig kölykök lennének.
– Ezért jöttél vissza?
Elsötétült az arckifejezése.
– Részben.
 – És ahhoz a csinos kis könyvtároshoz is köze van, aki ki nem állhat
téged?
Felsóhajtott, és szórakozottan megtapogatta a zsebeit.
– Már elszívtál egyet – emlékeztettem.
–  Bassza meg – motyogta. Ez volt a maximum, amennyire szétesni
láttam.
Én hirtelen haragú voltam. Nash jó természetű. Lucian pedig olyan
visszafogott, mint egy kibaszott szerzetes.
–  Egyébként mi történt köztetek? – kérdeztem, és élveztem, hogy
elterelte a figyelmemet a zavarával.
– Az öcséd kórházban fekszik – válaszolta Lucian. – Csak azért nem
verem most ki a fogaidat.
Bár nagyon közel álltunk egymáshoz, Lucian soha nem osztotta meg
velünk, hogy miért gyűlölte meg Sloane. Egészen tegnap estig azt
hittem, az érzés kölcsönös. De láttam Lucian arcát, amikor
megpillantotta a nőt, és amikor Sloane faképnél hagyta. Nem sokat
tudtam az érzésekről, de bármi volt is az arcára írva, az nem a gyűlölet
volt.
– Valószínűleg nem is emlékszel, hogyan kell verekedni – piszkáltam.
– Ott az a sok tárgyalótermi megbeszélés. Csak rászabadítod az
ügyvédeidet az emberekre, ahelyett hogy jól pofán basznád őket.
Lefogadom, hogy az nem olyan kielégítő.
– A fiút elviheted Knockemoutból, de Knockemoutot nem törölheted ki
a fiúból – jegyezte meg.
Reméltem, hogy ez az igazság.
– Örülök, hogy itt vagy.
Bólintott.
– Mellette maradok, amíg Liza vissza nem jön.
– Az jó lenne – feleltem.
Csendben álltunk, ahogy felkelt a nap, aranyszínt szórva a
rózsaszínbe és a lilába. Hivatalosan is új nap virradt. Sok minden meg
fog változni, és már alig vártam.
– Aludj egy kicsit. – Lucian a zsebébe nyúlt, és odadobta nekem a
kulcsát. – Vidd el a kocsimat.
Elkaptam a levegőben a kulcsot, és kinyitottam az autót. Egy csillogó
Jaguar fényszórója villant fel egy parkolóhelyről.
– Mindig jó ízlésed volt.
– Van, ami soha nem változik.
De valami igen.
 – Később találkozunk.
Bólintott. Aztán mindkettőnket rohadtul megleptem, amikor fél karral
átöleltem.
– Hiányoztál, tesó.
 23. FEJEZET

KOPP-KOPP! KI AZ?
Naomi
Nyugtalan álomból ébredtem a kanapén, amikor dörömböltek a bejárati
ajtón. Tántorogva kerültem meg a dohányzóasztalt, és megpróbáltam
felidézni, hol vagyok.
A húszezer dollár még a kötényem zsebében van.
Nash.
Knox.
Waylay első napja az iskolában.
Nem csoda, hogy elbóbiskoltam a kanapén.
Kinyitottam az ajtót, és egy frissen zuhanyozott Knoxszal találtam
szemben magam. Waylon a farkát csóválva jött be a házba.
– Szia – üdvözöltem rekedten.
Knox nem volt a szavak embere, így némán lépte át a küszöböt.
Kidörzsöltem az álmot a szememből. Feszültnek látszott, mintha harcra
készült volna. Nos, ha veszekedni jött, hatalmasat fog csalódni. Túl
fáradt voltam a vitához.
– Hogy van a testvéred? – kérdeztem.
Beletúrt a hajába.
–  Hosszú idő lesz, mire felépül. De rendbe fog jönni. Elvitted reggel
Way-t a suliba?
Lelőtték a testvérét, de emlékezett Waylay első napjára. Fogalmam
sem volt, hogy egyeztessem ezt össze azzal a bunkóval, aki a
vendégek előtt ordibált velem. Ha képes lenne rendszeresen figyelmes
grincsként viselkedni, és felhagyna a mérges rosszfiú viselkedéssel,
egy napon nagyon szerencséssé tehetne egy nőt.
–  Igen – ásítottam. – Tegnap este Lizánál aludt, mivel későn értem
haza. Lizával meg Steffel ott készítettük el neki a reggelit. Stef csokis
palacsintát sütött, bár megmondtam neki, hogy a vércukor-ingadozástól
a gyerekek fáradtak lesznek, és nem bírnak koncentrálni az iskolában.
 Fáradt voltam, és nem bírtam koncentrálni, de nem a palacsintától,
hanem mert Knox idegessé tett.
–  Stefről jut eszembe, azt hiszem, ő meg Jeremiah bejönnek
egymásnak – mondtam, keresve valami témát, ami szóbeli reakcióra
érdemes.
De Knox továbbra is hallgatott, ahogy belépdelt az apró nappaliba,
amit túlságosan is betöltött a jelenlétével. Ez a férfi rengeteg érzést
fojtott magába. Egy részem szerette volna feltörni. A másik csak le
akart feküdni aludni, hogy néhány órára mindent elfelejtsen.
– Kérsz kávét? Esetleg alkoholt? – ajánlottam fel, miközben követtem
a konyhába. Láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét. Újra meg újra.
Nem volt söröm, és a legerősebb alkohol a házban az az olcsó rosé
volt, amit Sloane-nal akartam meginni. De feláldozhatom a fickóért,
akinek nemrég lelőtték a testvérét.
Felemelte a szép, citromsárga falevelet a konyhapultról. Az úton
találtam ma reggel, miután kikísértem Waylay-t a buszhoz. A
hőmérséklet alapján még nyár volt, de az ősz már csalhatatlan jeleit
mutatta közeledtének.
Waylon felugrott a kanapéra a nappaliban.
–  Érezd otthon magad – mondtam a kutyának. Amikor
szembefordultam Knoxszal, ő közel lépett hozzám.
– Naomi.
Hangja rekedt volt, ahogy kiejtette száján a nevemet, aztán
megérintett, és magához rántott. A szája rátalált az enyémre, én pedig
elvesztem az érzések kavalkádjában. Fulladoztam a vágytól.
Egyikünk sem akart erre vágyni. Talán ezért esett olyan átkozottul jól.
Az egyik keze a hajamba csúszott, míg a másikat a hátam alsó részére
fektette, és erősen magához szorított.
– Knox – suttogtam. – Nem ezt akarod – emlékeztettem.
– Erre van szükségem – felelte, mielőtt folytatta a csókot.
Ez nem olyan volt, mint a várótermi csók. Megváltozott,
kétségbeesett lett.
Elvesztem benne. Az összes gondolatom kiröppent a fejemből, és
nem maradt más, csupán az érzéseim. A szája kemény és követelőző
volt, pont, mint ő maga. Ellágyultam tőle. Vágyakozva fogadtam a
közeledését.
Válaszul a hajamba markolva olyan szögbe döntötte a fejemet, ahogy
akarta, miközben az ajka az enyémre tapadt. A nyelve nem fonódott
össze, vagy táncolt az enyémmel… addig harcolt vele, amíg a nyelvem
megadta magát.
Ellopta a lélegzetemet, az eszemet, minden indokot, amiért ez
rettenetes ötlet volt. Mindent elvett és eltüntetett.
–  Erre van szükségem, bébi. Hogy érezzem, ahogy elolvadsz
alattam. Engedned kell, hogy a magamévá tegyelek.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez mocskos beszéd vagy romantikus
próza volt. Akármerre is billent a mérleg nyelve, imádtam.
Az ujjai rátaláltak a ruhám pántjára. Felgyorsult a szívverésem, ahogy
kissé lecsúsztatta az anyagot a vállamon, lángoló ösvényt hagyva
maga után a bőrömön.
Szüksége volt erre. Rám. Én pedig imádtam, ha szükség van rám.
A pólójához nyúltam, és bedugtam alá a kezemet, kemény izmokat
találva meleg bőre alatt.
Életében először Knox segítőkész kedvében volt, és fél kézzel
lerántotta magáról a pólóját. Istenem, a bőre, az izmai, a tetoválásai!
Végigszántottam a mellkasát a körmömmel, mire a számba nyögött.
Igen, kérlek.
Egyetlen fürge mozdulattal leseperte a ruha egyik pántját a vállamról,
majd a másikkal is ugyanezt tette.
– Épp ideje, hogy megtudjam, mit rejtegetsz a ruhád alatt – motyogta.
Az alsó ajkába haraptam, és megrángattam a nadrágja övét.
Átkoztam magam, amiért a legkevésbé szexi fehérneműmet vettem
fel reggel. De legalább a melltartóra nem vesztegettem időt az
öltözésnél. A nem szexi bugyi és a szabad mell, úgy sejtettem,
kiegyenlíti egymást.
Knox megszabadult a farmernadrágjától, amikor a ruha lecsúszott a
testemről, és összegyűrődött a bokám körül.
– A francba, bébi. Kibaszottul tudtam.
A nyakamra tette a száját, és elkezdte harapdálni a bőrömet.
Megborzongtam.
– Mit tudtál?
–  Hogy így nézel ki. Hogy dugj-meg tested van. – Mohón
megmarkolta a mellemet.
A hűtőhöz szorította a hátamat, és a hidegtől felsikkantottam.
– Knox!
–  Bocsánatot kérnék, de tudod, hogy egy kicsit sem sajnálom –
jelentette ki, miközben a nyelvével elkezdte simogatni sajgó
mellbimbómat.
 Nem tudtam többé szavakat formálni. Képtelen voltam levegőt venni.
Csupán megérintettem az erekcióját a bokszeralsóján keresztül, és úgy
kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Amikor az ajka
összezárult a bimbómon, és elkezdte szívni, bevertem a fejemet a
hűtőbe. A mély, megsemmisítő mozdulat visszhangot vetett az egész
testemben, és volt egy olyan érzésem, hogy ezzel ő is pontosan
tisztában van.
Nem hagyta abba a szívást, miközben szabad kezével a nem szexi
bugyimba nyúlt.
Mindketten felnyögtünk, ahogy az ujjai rám találtak.
–  Tudtam – motyogta ismét, miközben szájával a másik mellemre
vándorolt. – Tudtam, hogy nedves leszel tőlem.
A nyögésemből kiáltás lett, amikor ujjaival szétválasztotta a
bejáratomat. Knox tudta, mit csinál. Nem szerencsétlenkedett. Nem
vesztegette az időt, nem voltak kínos pillanatok. Minden mozdulatát a
vágy vezérelte, az érintése pedig varázslatos volt.
–  Muszáj, hogy érezzelek belülről – mondta, ahogy szakállával az
érzékeny bimbómat súrolta. Amikor az ujjaival belém hatolt,
megroggyant a térdem.
Túl sok volt. Túl ügyes. Profi. A vaginák mesteri megrontója. Nem
tudtam, képes leszek-e felvenni vele a lépést. Amikor elkezdte
mozgatni csodálatos ujjait, eldöntöttem, hogy nem érdekel.
Megrándult a pénisze a kezemben. Ügyetlenül letoltam az
alsónadrágját, kiszabadítva a merevedését, és erősen rámarkoltam.
Knox nyögve kihúzta magát, majd összetámasztotta a homlokunkat,
miközben sóvár mozdulatokkal kényeztettük egymást.
– Ágyban akarlak – morogta, ahogy egy csepp nedvesség hullott az
ujjaimra.
Erősebben markoltam, gyorsabban simogattam.
–  Remélem, hogy el tudsz vinni minket egyhez, mert én nem tudok
járni.
–  A francba, bébi. Lassíts, a kurva életbe – utasított összeszorított
foggal.
De nem hallgattam rá. Túlságosan lefoglalt, hogy tartsam a tempót az
ujjaival.
Elakadt a lélegzetem, amikor kihúzta belőlem az ujjait.
– Szemét! – sziszegtem a nyakába.
Azonban amikor a testem üresnek tűnt az érintése nélkül, a vállára
hajított.
 – Knox!
Nem vett tudomást a tiltakozásomról, csak rácsapott a fenekemre.
– Melyik szoba? – követelte kettesével szedve a lépcsőfokokat.
Szédültem a vágytól.
– Ez – sikerült kinyögnöm.
Másodperceken belül a hátamon találtam magam az ágyon, és a
meztelen Knox rám vetette magát.
– Istenem. Ez tényleg megtörténik?
Hoppá! Ezt igazából nem akartam hangosan kimondani.
– Ne térj még észhez – parancsolt rám.
– Nem tudok gondolkodni. Esküszöm.
Túl fájdalmas volt az arckifejezése, így nem tudott szórakozni rajtam.
Nem hibáztathattam, miután megbámultam az erekcióját. Ijesztő volt,
és nagyon szexi. Egy vastag, lila fejű vezető a merev péniszek
világában. Egy kicsit megszédültem, amikor Knox rámarkolt.
Reméltem, hogy tudja, hogyan kell használni. Kevés dolog
kiábrándítóbb az életben annál, ha egy jól felszerelt férfinak fogalma
sincs, hogyan használja az adottságait.
De feltehetően nem most jött el az ideje a bevetésnek, mert Knox
lecsúszott a testemen, széttárta a lábaimat, és a vállára húzta.
Amikor a combjaim közé temette az arcát, a hasizmaim olyan erősen
görcsbe rándultak, hogy azt hittem, meghúzódott valamim. Ó, istenem.
A szakálla szúrta a bőrömet, és rohadtul imádtam.
A nyelve. Ahhoz képest, hogy nem szeretett beszélni, a nyelve
színtiszta mágia volt.
A hosszú, mohó simogatásokat rövid, felszínes döfésekkel
párosította. Másodperceken belül ott tartottam, hogy el fogok élvezni.
– Várj, várj, várj – nyöszörögtem a hajába markolva.
Azonnal abbahagyta, amivel komoly piros pontokat szerzett
magának.
–  Mi a baj? Jól vagy? – Aggodalom versengett a vággyal
kékesszürke szemében.
–  Ez egyszeri alkalom. – Muszáj volt hangosan kimondanom. Hogy
emlékeztessem magam, egyetlenegyszer engedem meg Knox
Morgannek, hogy eljuttasson a csúcsra.
– Egyszeri alkalom – értett egyet, ahogy alaposan szemügyre vett. –
Utolsó ajánlat.
– Ne beszélj úgy, mint valami műsorvezető, amikor az arcod a lábaim
között van.
 –  Ne akarj beszélgetni, amikor mindjárt elélvezel a kibaszott
nyelvemtől.
–  Jogos – mondtam. Lüktetett a testem a mohó vágytól. – Egyszeri
alkalom. Tedd emlékezetessé.
– Akkor kapaszkodj, a kurva életbe.
Még jó, hogy hallgattam rá, mert a következő másodpercben, miután
megmarkoltam az ágy rézkeretes fejtámláját, ő valami varázslatosat
művelt a nyelvével, és ezzel egy időben begörbítette bennem az ujjait,
mire az egész testem felrobbant.
Olyan erősen rándultam görcsbe az ujjai körül, hogy attól tartottam,
meg kell majd röntgenezni a kezét. Persze annyira azért nem
aggódtam, hogy megálljak, és ellenőrizzem. Mert éppen életem legjobb
orgazmusát éltem át, és megvoltak a prioritásaim. Ha eltörtem az ujjait,
ő látszólag nem bánta, mert tovább kényeztetett a nyelvével a
földrengető gyönyöröm közepette is.
– Még mindig élvezel. Érzem – jegyezte meg nyögve.
Legalábbis azt hiszem, ezt mondta. A fülem úgy csengett, mintha egy
templomtoronyban lettem volna vasárnap reggel.
–  Szükségem lesz egy perc pihenőre – nyögtem ki, miközben
próbáltam levegőt venni.
–  Aha. Csak emlékezetessé akarom tenni – válaszolta valahonnan
távolról. – Plusz, beléd akarom csúsztatni a farkamat, amíg tart az
orgazmusod.
– Oké.
Fóliazörgést hallottam, ami vagy egy Pop-Tarts, vagy egy óvszer volt.
Feltehetően az utóbbi, mert vastag erekciója a bejáratomat böködte.
Csupán annyi időre állt meg, amíg a nyelvével megsimogatta a
mellemet, mielőtt feltérdelt.
Úgy nézett ki, mint egy bosszúálló harcos. Tetovált és izmos. A
szemhéja elnehezedett, a mellkasa hullámzott. Legalább nem én
voltam az egyetlen, aki rohadt jól érezte magát, döbbentem rá.
Ez volt az utolsó értelmes gondolatom, mielőtt meglendítette a
csípőjét, és belém temette azt a hosszú, vastag, tömegpusztító
fegyvernek is beillő erekcióját.
Összeforrt a tekintetünk, és az arcizmai megdermedtek a fájdalmas
gyönyörtől meg diadaltól, miközben elmerült bennem.
Észre sem vettem, mennyire összerándultam, amíg rá nem fektette
hatalmas tenyerét a mellkasomra, hogy visszanyomjon az ágyra.
– Nyugi, bébi. Lazíts – suttogta.
 Felsóhajtottam, hogy kiadjam magamból a lélegzetet, amit eddig
visszatartottam, aztán beszívtam a levegőt. Olyan rohadt nagy volt.
Ráadásul igaza volt… éreztem az apró remegéseket, ahogy az izmaim
megrándultak körülötte.
–  Ha továbbra is így fejed a farkamat, édesem, muszáj lesz ezt
megismételnünk.
– Ühüm. Jó. Igen.
Rám vigyorgott.
– Szóval ez kell ahhoz, hogy elveszítsd azt a felvágós szókincsedet.
–  Ah. Egész nap beszélni fogsz, vagy megmozdulsz végre? –
morogtam. Újra elkezdett bennem felgyűlni a szenvedély. Azon
gondolkodtam, hogy Knox farka vajon valami varázspálca-e, ami
orgazmusátkokat szór, megsemmisítve az olyan dolgokat, mint az idő
vagy a biológiai szükségletek.
– Nézz rám, Naomi – szólalt meg.
Engedelmeskedtem az utasításának.
– A francba, de gyönyörű vagy. És kibaszottul nedves.
Ő pedig kőkemény.
Aztán elkezdett mozogni. Lassan. Folyamatosan. Izzadság
gyöngyözött a bőrén. Megfeszült az állkapcsa. Azonban a csípője úgy
pumpált, mint egy metronóm, ahogy ki-be csúszkált a testemben.
Mennyei érzés volt. Viszont láttam, hogy visszafogja magát, én pedig
mindent meg akartam adni neki, amire szüksége volt. Azt akartam,
hogy elvegye, amit akar.
– Ne legyél gyengéd – nyögtem fel.
– Kiélvezem a pillanatot. Nem sietek el semmit. Fogadd el.
– Knox, ha még több vér megy a farkadba, fel fog robbanni.
–  Mindenről megvan a véleményed. Még arról is, hogyan dugjalak
meg.
– Főleg arról, hogyan dugj meg.
Megcsókolt, biztos azért, hogy elhallgattasson, de nem érdekelt, mert
amikor felemeltem a csípőmet, elkezdett gyorsabban és mélyebben
mozogni bennem. Kilökött a komfortzónámból, és egy kicsit többet
kaptam, mint amit magabiztosan el tudtam fogadni.
A francba, de nagyon tetszett.
Megadta, amire szükségem volt anélkül, hogy részletesen el kellett
volna magyaráznom neki. Nem kellett kérnem. Nem mondta, hogy
„talán egyszerűbb, ha magadnak csinálod”.
– Gyere vissza hozzám, Százszorszép.
 Pislogva fókuszáltam Knox arcára, aki fölém hajolt, és komolyan
nézett rám.
– Itt legyél, amikor benned vagyok. Sehol máshol. Megértetted?
Bólintottam. Zavarba jöttem attól, hogy majdnem elvesztem a
gondolataimban. Igaza volt. Hányszor ragadtam bele a terveimbe meg
a listáimba, és maradtam le arról, ami kiszúrta a szememet? Vagy
ebben az esetben, arról, ami bennem volt.
Hogy bebizonyítsam, vele vagyok, a vállába mélyesztettem a
körmeimet, és megfeszítettem az izmaimat a merevedése körül, ahogy
mélyen elmerült bennem.
– Ez az én csajom – nyögött fel.
Olyan jó érzés volt, amit csináltunk. Helyesnek tűnt.
A mellkasán lévő szőr csiklandozta a mellbimbómat, miközben a
sarkamat a tökéletes fenekébe vájtam. Újabb orgazmus felé
közeledtem.
Túlvilágian jónak éreztem.
Ő is. Egyre erősebben, kevésbé kontrolláltan döfködött, de én még
többet akartam.
–  Nem bírom eldönteni, hogyan akarlak – vallotta be összeszorított
fogain keresztül. – Túl sokféle lehetőség jutott eszembe.
– Igen? – suttogtam, és próbáltam meglepettnek hangzani, mintha én
nem képzeltem volna el rendszeresen, ahogy a biliárdasztalra dönt a
Honky Tonkban.
Az alsó ajkamba harapott.
– A falhoz szorítva az irodámban. A kezemmel befognám a szádat,
hogy senki ne hallja, amikor elélvezel tőlem. Meglovagolsz a
kocsimban. A tökéletes melledet az arcomba nyomod, hogy
szopogassam, miközben megduglak. Négykézláb, a vállad fölött rám
pillantva, miközben hátulról hatolok beléd.
Oké, ezek elég jó fantáziák voltak.
Nehéznek, duzzadtnak éreztem a mellemet. A testem minden
idegszála lángolt. A hasizmaim, amik azt hittem, meghúzódtak az első
orgazmusomnál, ismét megfeszültek.
– Bassza meg, bébi. Egyre szűkebb vagy.
Minden duzzadó eret éreztem a merevedésén, ahogy elmerült
bennem. Újra meg újra belém hatolt. Az eufória ködként borult az
agyamra.
Az izmai megfeszültek az ujjaim alatt. Mindketten remegtünk. El
fogok élvezni, miközben bennem van, és soha többet nem leszek már a
régi. Kettőnk közé nyúlt, és megfogta a mellemet, mohó bimbóm a
tenyerét karistolta.
– Vedd el, bébi.
És megtettem, kitárulkoztam, amennyire tudtam, és úgy
kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta, miközben a
szakadék szélére sodort.
Nem finoman tört rám az orgazmus… Knox felrobbantotta bennem.
Úgy hasított keresztül rajtam, mint a magasfeszültség, és tetőtől talpig
reszketni kezdtem. A nyakába temettem az arcomat, ahogy
felsikoltottam.
– Ó, basszus. Basszus!
Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy félig csukott szemmel
döfköd. Elvesztette minden önuralmát.
Éreztem, ahogy az erekciója megduzzadt bennem, miközben a
következő lökéseknél hangosan nyögött. Még akkor is tartott az
orgazmusom, amikor megrándult, majd diadalittasan, állati hangon
felkiáltott. Mélyen elmerült a testemben, és ott maradt. Összesimultunk,
az orgazmusunk szinkronizálódott. Az erekciója minden lüktetésénél az
izmaim egyre jobban megfeszültek körülötte.
– Naomi – morogta a nyakamba, ahogy együtt lovagoltunk a gyönyör
hullámain. A szívünk egy ütemre dobbant.
 24. FEJEZET

VÁRATLAN VENDÉGEK
Naomi
Halk horkolásra ébredtem hihetetlenül fülledt álmomból, amelynek
főszerepében Knox Morgan tündökölt. Amikor újra meghallottam a
horkantást, és éreztem a meleg, izmos testet magam mellett, a
szemem úgy felpattant, mint valami rajzfilmfigurának.
Nem álmodtam.
Véletlenül szexeltem a mogorva főnökömmel, bosszantó
szomszédommal és a botrányos udvarra vizelővel.
Vártam, hogy a megbánás elöntse az agyamat, mint egy
felhőszakadás a kiszáradt prérit. De úgy tűnt, a testem túl elégedett volt
ehhez. Knox az agyamat és a testemet is a megadásig dugta.
Óvatosan, nehogy felébresszem horkoló ágypartneremet,
szembefordultam vele. Meztelen volt, a takaró összegyűrődött a lába
körül, így a fantasztikus teste nagy részében gyönyörködhettem. Most
először volt alkalmam közelről szemügyre venni a tudta nélkül.
Sűrű, sötét, piszkosszőke haja kócos volt kezeim nyomán. Egy picike
sebhely volt a szemöldökei között, és egy másik hosszabb,
észrevehetőbb a hajtövénél. A szempillái annyira hosszúak voltak, hogy
féltékeny lettem. Az ajka, amit általában össze szokott préselni
nemtetszése jeléül, most résnyire nyitva volt.
A hátán feküdt, egyik tetovált karját a feje alá tette, a másikkal engem
ölelt. Nem gondoltam volna, hogy az az összebújós fajta. Semelyik
épeszű ember nem feltételezne róla ilyet. Azonban szoros ölelése
egészen másról árulkodott. A mellkasa lassú tempóban emelkedett és
süllyedt, ahogy lélegzett. Gyönyörködve tanulmányoztam a hasizmait.
Az enyém sajgott a váratlan edzéstől, amit az orgazmusoknak
köszönhettem. Az övé úgy nézett ki, mintha bármit képes lett volna
kiállni, ráadásul ott volt az a szexi V alak, ami eltűnt a takaró alatt a
csípőjénél.
 Békésnek látszott, még a szokott ideges homlokráncolása is kisimult.
Nem hittem el, hogy Knox Morgan meztelenül fekszik az ágyamban.
Ó, istenem.
Knox Morgan meztelenül.
Az ágyamban.
És az a sunyi rohadék a világtörténelem két legintenzívebb
orgazmusát adta nekem. Hogy a francba nézzek ezentúl a szemébe
úgy, hogy a vaginám ne ránduljon görcsbe önkéntelenül?
Na tessék. Öreg barátom, a nyomorúságos félelem.
Mit kerestem én egy ágyban a férfival, akivel nem is lett volna szabad
lefeküdnöm néhány héttel azután, hogy megszöktem a saját
esküvőmről? Ennél több eszem is lehetett volna.
Muszáj volt felkelnem az ágyból, mert ha Knox felébred, és rám néz
az álomittas tekintetével, tuti, hogy sutba dobom az óvatosságomat, és
gondolkodás nélkül rápattanok a farkára.
Beletelt egy kis ügyeskedésbe, de végül sikerült kiszabadulnom
meglepően erős szorításából. Nem akartam felébreszteni azzal, hogy a
fiókokban turkálok, ezért megragadtam a hálóinget, amit este akartam
felvenni, és belebújtam, mielőtt lábujjhegyen kiosontam a szobából.
–  Egyszeri alkalom – kántáltam magamban, ahogy a földszintre
sétáltam.
Megtörtént. Vége volt. Ideje továbblépni.
Útban a konyha felé felbuktam egy eldobott csizmában.
– Áu! A francba – sziszegtem.
Waylon felemelte fejét a kanapén, ásított, majd lustán nyújtózkodott.
–  Szia! – köszöntem neki, és zavarba jöttem, hogy a kutya talán
elítél, amiért lefeküdtem a gazdájával. De ha a basset hound ítélkezett
is, nem tartott sokáig, mert gyorsan megfordult, és aludt tovább.
Eltettem Knox csizmáját a lépcső elől.
Mindenfelé szétdobáltuk a ruháinkat a földszinten, ami rám nem volt
jellemző.
Mindet felszedem és összehajtogatom majd, miután megiszom egy
bögre kávét.
A késői lefekvés, a Nash miatti aggodalom, Waylay első napja plusz
az észvesztő orgazmusok szinte teljesen agyhalottá tettek.
Gyorsan feltettem főni a kávét, aztán a konyhapultra hajtottam a
homlokomat, miközben vártam, hogy elkészüljön.
Waylay-re gondoltam, ahogy felszállt a nagy, citromsárga
iskolabuszra a lila ruhájában meg a rózsaszín cipőjében. Az új
hátizsákja tele volt felszereléssel meg nassolnivalóval.
Nem várta izgatottan a hatodik osztály első napját. Csak elképzelni
tudtam, mennyire rettenetes éve lehetett tavaly – az első
Knockemoutban. Remélhetőleg Nina, Chloe és az új tanárnője
megadják Waylay-nek a második esélyt, amit megérdemel. És ha ez
nem jön össze, majd kitalálok valami mást. Waylay okos, vicces,
kedves kislány, és nem fogom hagyni, hogy a világ ezt figyelmen kívül
hagyja.
A kávéfőző rákezdett a szirének énekére, ahogy befejezte a munkát.
Épp csak hozzáértem az ujjammal, amikor kopogtak az ajtón.
Waylon felkapta a fejét a kanapén.
Gyorsan töltöttem magamnak egy bögre kávét, és belekortyoltam,
mielőtt kinyitottam az ajtót.
Azonnal félrenyeltem, amikor a szüleimmel találtam szemben magam
a verandán.
– Hát itt van a mi kislányunk! – Anya napbarnítottan és boldogan tárta
szét a karját.
Amanda Witt hatvanegy évesen is úgy öltözködött, hogy
kihangsúlyozza az idomait, amikkel felhívta magára apa figyelmét a
főiskolán. Büszkén festette ugyanolyan gesztenyebarnára a haját,
amilyen az esküvőjük napján volt, bár most merészen rövidre vágatta.
Golfozott, iskolai tanácsadóként dolgozott részmunkaidőben, és életet
lehelt minden helyiségbe, ahová betette a lábát.
–  Anya? – nyögtem ki, és automatikusan felé hajoltam, hogy
átöleljen.
– Lou, hát nem ez a legaranyosabb kis kunyhó, amit valaha láttál? –
tette fel a kérdést.
Apa mormogott valamit. Zsebre tett kézzel állt, és cipője orrával a
veranda korlátját rugdosta.
– Stabilnak tűnik – jegyezte meg.
Anyát a legkisebb dolgok is lenyűgözték. Apa jobban értékelte a
szívósságot.
– Hogy vagy, kölyök? – kérdezte.
Őt is átöleltem, és felnevettem, amikor elemelt a talajról. Míg anya
néhány centivel alacsonyabb volt nálam meg Tinánál, apa fölénk
tornyosult. Mackós férfi volt, akiből az sugárzott, hogy minden rendben
lesz.
– Mit kerestek itt? – kérdeztem, ahogy óvatosan letett a földre.
 – Édesem, elárultad, hogy van egy unokánk. Nem várhatod el tőlünk,
hogy ne utazzunk azonnal ide. Felébresztettünk? Csodaszép ez a
hálóing – jegyezte meg anya.
Ágy.
Hálóing.
Szex.
Knox.
Ó, istenem.
– Hát…
– Mondtam, hogy hamarabb haza kellett volna jönnünk, Lou – szólalt
meg anya, miközben rácsapott apa vállára. – Nyilvánvalóan
depressziós. Még mindig pizsamában van.
–  Nem depressziós, Mandy – erősködött apa, miközben ujjaival az
ajtófélfán dobolt, ahogy a házba lépett. – Miből készült? Tölgyfából?
– Fogalmam sincs, apa. Anya, nem vagyok depressziós – mondtam,
miközben próbáltam kitalálni valamit, hogy megszabaduljak tőlük,
mielőtt felébred a meztelen vendégem. – Én csak… ööö… sokáig
dolgoztam tegnap este, aztán közbejött egy családi vészhelyzet…
Anyának elakadt a lélegzete.
– Valami baj van Waylay-jel?
–  Nem. Anya. Sajnálom. Nem a mi családunkkal történt valami.
Azokkal, akiké ez a hely és a kocsma, ahol dolgozom.
– Alig várom, hogy lássam. Minek is hívják? Hanky Pank?
–  Honky Tonk – javítottam ki, miközben észrevettem a ruhámat a
padlón. – Láttátok már a nappalit? – Szinte kiabáltam, mire a szüleim
összenéztek, aztán úgy tettek, mintha lenyűgözte volna őket a helyiség,
amire mutattam.
– Nézd ezt a kandallót, Lou.
– Igen, nézzétek a kandallót – visítottam.
Apa mormogott.
Miközben a szüleim a kandallót csodálták, megfogtam a ruhát a
lábujjaimmal, és belöktem a konyhaasztal alá.
–  És van egy kutyád! Atyaég, te aztán nem tétlenkedtél az esküvő
óta.
Waylon felemelte a fejét, és láttam, hogy a nyála a párnára folyt. A
farkát csóválta, miközben anya elolvadt a szeretettől.
– Hát ki ez a szép fiú? Te vagy, bizony ám! Igen, te!
–  Látod, Mandy, nem depressziós. Csak elfoglalt – jelentette ki apa
határozottan.
 –  Hát nem szép az erdő? – kérdeztem fojtottan, ahogy idegesen az
ablakra mutattam.
Amikor elfordultak, hogy a fákban gyönyörködjenek az ablakon
keresztül, felvettem Knox farmernadrágját a padlóról, és bedobtam a
szekrénybe a mosogató alatt.
– Beeper, gyere ide, ismerkedj meg a kutya-unokatesóddal! – Anya a
„kitűnő bizonyítvány a hűtőn” hangját használta, ami határozottan elég
hangos volt ahhoz, hogy felébressze vele az ágyamban alvó férfit.
– Elhoztátok Beepert?
Beeper a szüleim mentett kutyája volt. Keverék – tavaly karácsonyra
genetikai vizsgálatot kaptak tőlem ajándékba –, és úgy nézett ki, mint
egy nagy, barna dörzsiszivacs lábakkal. A dörzsi bedugta a fejét az
ajtón, majd a házba masírozott.
Waylon felült, és elismerően vakkantott.
–  Ő Waylon. Nem az enyém. Hanem aaa… szomszédomé. Ó, mit
szólnátok hozzá, ha elmennénk valahova reggelizni, vagy csak úgy ok
nélkül bárhová?
Waylon leugrott a kanapéról, és összedugta az orrát Beeperével.
Beeper hangosan vakkantott, és a két kutya elkezdett rohangálni a
földszinten.
– Százszorszép, mi a faszt csinálsz odalent?
Elrettenve néztem a csupasz lábfejet, amely egy meztelen, izmos
lábhoz tartozott a lépcső tetején. Anyával megdermedtünk, ahogy a
bokszeralsó – hála istennek a pénisztakaró csodákért – megjelent a
szemünk előtt.
Apa a nagy termetéhez képest villámgyorsan közénk és a közeledő
bokszeralsó közé állt.
– Mit keres maga itt? – kiáltott apa Knox meztelen felsőtestének.
– Azt a mindenségit – suttogta anya.
Egyetértettem vele. A pasi eszméletlenül káprázatos volt.
Waylon és Beeper ezt a pillanatot választották, hogy felszaladjanak a
lépcsőn.
– Százszorszép, megmagyaráznád, mi folyik itt? – tette fel a kérdést
Knox, miközben kikerülte a kutyacunamit.
Átbújtam apa karja alatt, és a szüleim meg a főnököm… ööö,
szomszédom közé álltam. Vagy az alkalmi szexpartnerem volt?
– Ööö, na jó. Szóval… bárcsak több kávét ittam volna.
–  Igaziak a tetoválások? Hányszor jár egy héten edzőterembe? –
faggatózott anya apa hónalja alól kilesve.
 – Mi a fene folyik itt? – morogta apa.
–  Ó, Lou. Olyan régimódi vagy – mondta anya szeretetteljesen
megpaskolva a fenekét, majd odasétált Knoxhoz, és átölelte.
– Anya!
Knox dermedten állt, úgy tűnt, sokkot kapott.
– Üdv a családban – közölte vele anya, megpuszilva az arcát.
– Ó, istenem. Meg fogok halni zavaromban – döntöttem el.
Knox ügyetlenül megveregette anya hátát.
– Hát… Köszönöm.
Anya elengedte, aztán megragadta a vállamat.
–  Annyira aggódtunk érted, édesem. Nem jellemző rád, hogy
indokolatlanul megszökj az esküvődről. Na nem mintha kedveltük volna
Warnert.
– Én mindig beképzelt seggfejnek tartottam – szólalt meg apa.
–  Azt hittem, depressziós vagy – folytatta anya. – De már mindent
értek! Beleszerettél valaki másba, és nem tudtad végigcsinálni az
esküvői színjátékot. Hát nem csodálatos, Lou?
– Muszáj kávét innom – motyogta Knox, ahogy elindult a konyhába.
–  Nem akarnál bemutatni minket? – kérdezte apa, és nem tűnt
elégedettnek.
– Naomi! – kiáltotta Knox a kávéfőző mellől. – Nadrág?
Összerezzentem.
– A mosogató alatt.
Megfejthetetlen arckifejezéssel hosszasan meredt rám, mielőtt
lehajolt a nadrágjáért.
Anya hihetetlenül illetlen módon mutogatta nekem két felemelt
hüvelykujját, amikor Knox hátat fordított nekünk, hogy felhúzza a
sliccét.
Anya! – tátogtam.
De ő tovább mutogatott, és hátborzongatóan mosolygott.
Arra emlékeztetett, amikor elvittem az Andersontowni Közösségi
Színházba, hogy megnézzük az Alul semmit. Anya nagyra értékelte a
férfiak alakját.
– Na jó, azt hiszem, egy kicsit előrerohantunk. Anya, apa, ő Knox. A
szomszédom és a főnököm. Nem vagyunk szerelmesek.
Anya arcáról leolvadt a vigyor, apa meg csípőre tett kézzel a padlóra
szegezte a tekintetét, és begörbült a válla. Láttam már ezt a reakciót.
Aggodalom. Csalódottság. Féltés. De soha nem miattam. Mindig Tina
keveredett bajba, és adott okot az aggodalomra, Utáltam, hogy ezúttal
én vagyok az.
–  Ez valami egyéjszakás kaland? Életközépi válságon mész
keresztül, és ez a fickó kihasznál? – Apám, aki három egymást követő
évben nyerte el a legjobb ölelésért járó díjat a Witt Családi Találkozón,
úgy nézett ki, mint aki menten verekedni kezd.
– Apa! Senki nem használ ki senkit.
Elhallgattam, amikor Knox mellém lépett, és a kezembe adott egy
bögre kávét.
– Meddig maradnak a városban? – kérdezte a szüleimtől.
Apa csúnyán nézett rá.
– Még nem döntöttük el – válaszolta anya Knox tetoválásainak. – Alig
várjuk, hogy megismerjük az unokánkat. És egy kicsit aggódunk, tudja,
ki miatt. – Úgy mutatott rám, mintha nem hallottam volna a színpadias
suttogását.
Knox rám nézett, és felsóhajtott. Szabad kezével megfogta a
tarkómat, és magához húzott.
– Elmondom, mi a helyzet. Amikor a lányuk megérkezett a városba,
segíteni akart a semmirekellő ikertestvérének, ne vegyék sértésnek.
– Nem vettük – biztosította anya.
– Amint megpillantottam Naomit, rögtön belezúgtam.
– Knox – sziszegtem. De megszorította a tarkómat, és folytatta.
–  Ki akarjuk deríteni, hová tart ez a dolog. Lehet, hogy sehová, de
élvezzük. Okos, gyönyörű, makacs nőt neveltek.
Anya megigazgatta a haját.
– Azt tőlem örökölte.
– Mivel foglalkozik, Knock? – érdeklődött apa.
– Knox – javítottam ki. – Vállalkozásai és ingatlanjai vannak, apa.
Apa felmordult.
–  Önerőből felemelkedett ember? Gondolom, jobb, mint Mr.
Nepotizmus.
Nyilván Warnerről beszélt, aki a családi vállalkozásban kapott állást,
miután lediplomázott.
–  Néhány évvel ezelőtt szerencsém volt, és megnyertem a lottót. A
pénz nagy részét itt fektettem be a szülővárosomban – magyarázta
Knox. – Azt hittem, az összes szerencsém elfogyott, amíg Naomi fel
nem bukkant.
A kamuromantikus Knox tönkre fogja tenni számomra az összes
valódi romantikát, ha nem vigyázok.
 – Az ő nevét viseli a rendőrség épülete – jegyeztem meg erőltetett
vidámsággal.
Megint erősebben markolta a tarkómat. Hátranyúltam, és
megcsíptem a bőrét a farmernadrágja korca fölött. Válaszul erősebben
szorított. Nagyobbat csíptem bele.
– Kell egy Advil, vagy valami – motyogta apa a homlokát dörzsölve.
–  Nem kellene fájnia a fejednek, Lou. A lányunk jól van. Idefelé én
aggódtam, emlékszel? – mondta anya, mintha Knox meg én nem is
lettünk volna a helyiségben.
– Igen? Hát, most meg én gondolom azt, hogy valami baja van.
–  Hadd hozzak valamit a fejfájásodra – ajánlottam fel, ahogy
megpróbáltam kiszabadulni Knox szorításából. Azonban erre csak
erősebben fogott, és belekortyolt a kávéjába.
–  Ne légy lüke. Itt van a táskámban apád összes kedvenc
fájdalomcsillapítója – jelentette be anya. Odasietett a táskájához, amit a
bejárati ajtó mellé tett le. Apa zsebre tette a kezét, és besétált a
konyhába. Láttam, hogy homlokráncolva nézett Knox pólójára, ami
összegyűrve hevert a tűzhely tetején.
–  Waylay örülni fog, hogy megismerhet benneteket. Hol fogtok
megszállni, amíg itt vagytok? – faggatóztam, mert kétségbeesetten
igyekeztem csevegni.
– Van egy motel a városban. Megkérdezzük, van-e szabad szobájuk
– válaszolta apa, miközben kinyitotta a konyhaszekrény ajtajait, és
megtapogatta a polcokat.
Egy háromhetes mediterrán luxusút után nem gondoltam, hogy a
szüleimnek tetszeni fog a dohos, rozoga motel. Már a fejemet ráztam,
amikor Knox megszólalt.
– Azt hiszem, annál jobbat is tudunk. Keresünk önöknek egy szobát
Liza J.-nél.
–  Knox! – sziszegtem. Akkor folyamatosan színlelnem kellene, hogy
ő a pasim, amikor a szüleim gyakorlatilag a szomszédban fognak lakni?
Közelebb hajolt hozzám, mintha meg akarta volna dörgölni az orrával
az arcomat, majd suttogva rám szólt:
–  Fogd be. – Aztán az ajkai a halántékomat súrolták, és
megmerevedtek a mellbimbóim.
Anya egy doboz gyógyszerrel sasszézott el mellettünk, és
mosolyogva nézett rám. Keresztbe tettem a karomat a mellkasomon.
– Biztosan szeretne olyan közel lenni a lányához és az unokájához,
amennyire csak lehetséges – jegyezte meg Knox.
 –  Knox, beszélhetnénk odakint? – szűrtem az összeszorított
fogaimon keresztül.
–  Látod, hogy nem tudják levenni egymásról a kezüket? – trillázta
anya a hátunk mögött.
– Igen. Van nálad savlekötő is? – kérdezte apa, aki láthatóan rosszul
volt.
Becsuktam az ajtót, és kivonszoltam Knoxot a verandára.
–  Szóval mit csináljunk? Színleljük, hogy együtt járunk, amíg
elmennek a szüleim?
–  Szívesen. Kibaszottul az adósom vagy, Százszorszép. Van bármi
fogalmad, mennyit fog ez ártani az agglegény hírnevemnek?
–  Nem érdekel a hírneved! Nekem kell átmennem az ellenőrzésen!
Egyébként meg elegem van belőle, hogy rendszeresen tartozom neked!
Miért sietsz mindig a megmentésemre?
A fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet.
– Talán tetszik, hogy kivételesen én lehetek a hős.
Majdnem megroggyant a térdem, ahogy elolvadtam a szavaitól. A
vigyora egyenesen ördögi volt, amikor magához húzott.
Nem sokkal a világ legjobb szexe után az érintése  kiégette az
agyamat. Már nem akartam kiabálni vele. Szerettem volna
megcsókolni.
–  Vagy talán – suttogta az ajkaimra –, csak tudni akarom, milyen
érzés, amikor az okos szádba veszed a farkamat.
Ez legalább őszinte volt. És mocskos. Ráadásul tetszett.
Az egyik kezével merészen a fenekembe markolt. A másikkal a
hajamba túrt a tarkómon.
– Elnézést, hogy félbeszakítom önöket.
Ösztönösen hátraugrottam Knoxtól. Vagyis próbáltam. De elég
erősen szorított. Ami szerencsésnek bizonyult, mivel nagy
valószínűséggel kizuhantam volna a korláton, amikor megpillantottam,
ahogy a szociális munkásunk, Yolanda Suarez a lépcső aljáról méreget
bennünket.
– Mrs. Suarez, örülök, hogy újra találkozunk – nyögtem ki fojtottan.
 25. FEJEZET

CSALÁDI HŰHÓ
Knox
Még Naomi szüleinek váratlan látogatása és a helytelenítő szociális
munkás – aki egy elfelejtett aláírás miatt érkezett – felbukkanása sem
tudta elrontani a kedvemet. Kibaszott jó hangulatban érkeztem meg a
kórházba.
Persze az egész színlelt párkapcsolat dolog valószínűleg – biztosan
– vissza fog ütni. De ezzel leszerelhettem Naomit, és felbosszanthattam
az öcsémet.
Aznap reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy egyszer nem lesz elég
megkapnom őt. Így néhány hétig kavarhatunk egymással, hogy
kirázzuk egymást a bőrünk alól, és miután a szülei hazamennek,
visszatérhetünk a rendes életünkhöz, tudva, hogy megvakartuk a
viszketést.
Összességében véve ez nem volt rossz üzlet.
Beléptem Nash szobájába, és a knockemouti rendőrség nagy részét
odabent találtam.
–  Majd meséljétek el, mit találtatok az irodában meg a raktárban –
mondta Nash az ágyból. Egy kicsit jobb színe volt.
–  Nagyon örülök, hogy nem dobtad fel a pacskert, fiam – közölte
Grave.
A többiek egyetértőn bólogattak.
–  Szerintem is. Na tűnjetek innen, és vigyázzatok, nehogy
Knockemout szétessen, amíg itt vagyok.
Biccentettem a rendőröknek, ahogy távoztak, és eszembe jutott, mit
mondott Naomi arról, hogy Nash rendet tett az őrsön a városlakók
érdekében.
Igaza volt. Gondolom, mindketten segíteni akartunk a városnak, amit
az otthonunknak neveztünk.
 –  Na, hogy van Naomi? – kérdezte Nash, és csak egy kicsit tűnt
bosszúsnak, miután az utolsó zsaru is kisétált az ajtón.
– Jól – válaszoltam.
A Morganek nem dicsekednek a hódításaikkal. De azért beképzelten
vigyorogtam egy kicsit.
– Elbasztad már?
– Röhejes vagy, amikor telepumpálnak ólommal meg drogokkal.
Felsóhajtott, én meg láttam, hogy máris unja a kórházat.
– Mi volt ez a munkamegbeszélés? – faggattam.
– Két betörés is történt tegnap este. Egy iroda és egy raktárhelyiség
bánta. Mindkettőnek Rodney Gibbons a tulajdonosa. Az iroda nem
vészes. Valaki ellopta a készpénzt, és átkutatta a széfet, ugyanis a
biztonsági zár kódját a számítógép mellé ragasztották egy post-itre. A
raktárt viszont szétverték. Senki nem látott semmit egyik helyen sem –
magyarázta.
– Meddig tartanak bent? – kérdeztem.
Nash a hüvelykujjával vakarta meg a homlokát, ami nála a frusztráció
jele volt.
–  Kurva sokáig. Azt mondták, leghamarabb néhány nap múlva
mehetek haza. Aztán irány a gyógytornász, hogy kiderüljön, mennyire
nyerhetem vissza a mozgásomat.
Ha Nash nem lesz újra százszázalékos, a karrierje hátralévő részét
egy íróasztalhoz láncolva fogja tölteni. Még én is tudtam, hogy ezt
utálná.
–  Akkor ne baszakodj – tanácsoltam. – Engedelmeskedj az orvos
utasításainak. Menj el a gyógytornászhoz, és szedd össze magad.
Senki nem akarja, hogy egy íróasztal mögött ücsörögj.
–  Ja. Luce bele fogja ütni az orrát – mondta témát váltva. Úgy tűnt,
nem örül ennek.
– Tényleg? – tereltem.
–  Kurvára tudod te is, hogy így lesz. Ez rendőrségi ügy. Nincs
szükségem arra, hogy ti, amatőrök felkavarjátok az állóvizet az utcákon.
Sértett, hogy amatőrnek nevezett. Régen professzionális bajkeverők
voltunk. És bár lehet, hogy én egy kicsit berozsdásodtam, volt egy
olyan érzésem, hogy a barátunk most veszélyesebb, mint tizenhét éves
korunkban.
– Megtudtatok valamit a fickóról? – kérdeztem.
Nash a fejét rázta.
 – A kocsit ellopták. Mindent eltakarítottak belőle Lawlerville mellett. A
helyiek körülbelül egy órája találták meg.
– Mennyire suvickolták ki?
Vállat vont, aztán összerándult.
–  Még nem tudom. Nincs ujjlenyomat a kormányon, sem a
kilincseken.
– Ha a seggfej elég hülye ahhoz, hogy lelőjön egy rendőrt, ahhoz is
elég ostoba, hogy valahol otthagyja az ujjlenyomatát – jegyeztem meg.
– Igen – értett egyet. Izgágán mozgatta lábait a vékony fehér takaró
alatt. – Hallottam, hogy Lizának újabb vendégei vannak.
Bólintottam.
– Naomi szülei. Ma reggel érkeztek. Gondolom, nagyon szeretnének
találkozni az unokájukkal.
–  Azt is hallottam. Plusz az is eljutott a fülembe, hogy nem semmi
első benyomást tettél rájuk, amikor ádámkosztümben lesétáltál a
lépcsőn.
–  A besúgóidnak figyelmesebbnek kellene lenniük. Alsógatyában
voltam.
– Lefogadom, hogy az apjának nagyon tetszett.
– Elviselte.
–  Kíváncsi lennék, hogy szuperálsz az exvőlegénnyel szemben –
töprengett hangosan.
–  A szülei nem rajongtak az exért – feleltem. Bár azt nem tudtam,
hogy Naomi mércéjén hogy szerepeltünk.
Nash tálcájára néztem az érintetlen ebéddel. Leves és gyömbéres
üdítő.
– Hogy a francba kellene életben maradnod folyadékokon?
Az öcsém fintorgott.
–  Azt állítják, hogy nem szabad megerőltetnem a gyomromat. Ölni
tudnék egy hamburgerért meg sült krumpliért. A fiúk félnek a
nővérektől, és nem mernek tiltott árut becsempészni nekem.
–  Majd meglátom, mit tehetek – ígértem. – Mennem kell. Muszáj
elintéznem néhány hülyeséget a nagy családi vacsora előtt, ahol
megünnepeljük Way első napját meg Naomi szüleinek érkezését.
– Utállak – közölte Nash. De nem volt igazi hév a hangjában.
–  Legyen ez egy lecke számodra, öcsi. Muszáj gyorsabban lépned,
vagy valaki meg fog előzni.
Elindultam az ajtó felé.
 – Mondd meg Way-nek, hogy szóljon, ha valaki piszkálja az iskolában
– kiáltott utánam Nash.
– Megmondom.
– És Naominak üzenem, hogy bármikor szívesen látom.
– Az ki van zárva.

∞
LIZA J. HÁZÁNAK már nem olyan szaga volt, mint egy molymúzeumnak.
Lehet, hogy ehhez köze volt annak, hogy valaki ötpercenként nyitogatta
az ajtót, hogy be-, illetve kiengedje a négy kutyát.
De minden bizonnyal nagyobb szerepet játszott benne az, hogy a
szobákat, amelyekhez tizenöt éve nem nyúlt senki, Naomi padlótól a
plafonig végigsikálta. A poros függönyöket széthúzták, az ablakokat
kinyitották.
Égett a villany a dolgozószobában, amit azóta nem használtunk,
hogy elmentek a fizetővendégek. Stef az asztalnál telefonált, és közben
a laptopját bámulta.
Zene szólt a konyhából, és az emberek az udvaron beszélgettek.
Lehet, hogy nem minden változás rossz.
Letérdeltem, hogy megsimogassam a kutyákat. Naomi szüleinek
kutyája, Beeper Waylon egyik fülén állt.
– Juhééé!
A kiáltás a dolgozószobából érkezett. Stef diadalittasan lecsukta a
laptopját, felállt az asztal mögül, és a levegőbe emelte a karját.
A kutyák, felvillanyozódva az izgalmától, beszaladtak a helyiségbe.
–  Oké, nem. Mindenki kifelé – közölte Stef. – Ezek nagyon drága
Gucci cipők, amiket tönkretesztek a körmeitekkel.
–  Jó hírt kaptál? – kérdeztem, amikor kisétált a dolgozószobából. A
kutyák elindultak a konyhába, egyetlen amorf, nyálas, ugató
organizmusként mozogva.
– Ne haverkodj. Még haragszom rád – mondta.
Amikor Naomival áthoztuk a szüleit, hogy megismerkedjenek a
nagymamámmal, Stef megpróbálta eltitkolni a tényt, hogy napok óta a
városban volt.
Senki nem vette volna be a „micsoda véletlen, pont ma reggel
érkeztem” dumáját.
Én csak segítettem, amikor elárultam Mandynek és Lou-nak, micsoda
megkönnyebbülés volt, hogy Stef Lizánál szállt meg a hosszú
látogatása idejére.
 – Majd túlteszed magad rajta – közöltem.
–  Várj, amíg csalódást okozol Mandynek – vágta rá. – Mintha
kiscicákba rúgnál bele.
Nem igazán voltak olyanok az életemben, akiknek csalódást tudtam
okozni.
Követtem az ebédlőbe, ahol a nagymamám büféjét puccos bárrá
alakították citromkarikákkal, jégvödrökkel és sok, jó minőségű
alkohollal.
– Mit iszol? – kérdezte.
– Bourbont vagy sört.
– Túl meleg van a tiszta, szoba-hőmérsékletű töményhez, a sör pedig
nem megfelelő az ünnepléshez. Gin-tonikot iszunk.
Azt elfogadtam.
– Mit ünnepelünk?
– Naomi házát – válaszolta. – Két napja tettük fel a hirdetést, és már
három ajánlatot kapott. Reméljük, hogy ez szerinte is jó hír.
– Mi a francért ne lenne az?
Stef furcsán nézett rám, aztán jeget lapátolt két pohárba.
–  Tudod, néhány ember képes úgy érezni, hogy megtalálta álmai
otthonát. Naomi is így volt ezzel. Imádta. Tökéletes hely volt a
családalapításhoz. Jó környéken. Megfelelő méretű. Épp elég
fürdőszobával. A ház eladásával mintha az álmairól mondana le.
–  A tervek változnak – jegyeztem meg, miközben kinyitotta a
tonikosüveget.
– Elhiszem, mivel eszében sem volt ágyba bújni veled.
–  Helyben vagyunk – motyogtam. – Most fogod közölni, hogy nem
vagyok elég jó neki, én meg elküldelek a picsába.
Mindkét pohárba tetemes mennyiségű gint töltött.
–  Térjünk a lényegre. Naomi mindent felad, hogy feltakarítson Tina
után. Megint. Amíg kellemes figyelemelterelést jelentesz számára, és
nem még nagyobb káoszt, nem fogom tönkretenni az életedet.
– De jó fej vagy! Amúgy rád is ugyanez vonatkozik, ha kavarsz Jerrel.
Stef javára szól, hogy nem ejtette el a citromkarikát vagy a
rozmaringot, amiket a poharakba tett, amikor a legjobb barátomat
emlegettem.
–  Szóval ilyen érzés, amikor egy utálatos ember olyasmibe üti az
orrát, amihez semmi köze – jegyezte meg egykedvűen.
– Igen. Nem kellemes, ugye?
 –  Értettem az üzenetet. Talán egy futó viszonyra van szüksége
ahhoz, hogy kiverje a fejéből a harmadik faszfej Warnert, és elkezdje
tervezni az életét Way-jel.
–  Erre iszom – mondtam, figyelmen kívül hagyva, mennyire nem
tetszett a „futó viszony” kifejezés.
–  Csirió! Mondjuk meg a csajunknak, hogy körülbelül tizenöt nap
múlva megoldódnak az anyagi problémái, ha hajlandó búcsút inteni az
álmainak.
Kimentünk a télikerten keresztül az udvarra. A levegő páratartalma
már majdnem elviselhető volt odakint. Retró zenék szóltak egy
hangszóróból az asztalon.
Lou grillezett. A vörös hús illatától és sercegésétől szinte csorgott a
nyálam. Amanda és a nagymamám faszékeken ültek, és kezükkel
árnyékolták a szemüket, hogy ne bántsa a lemenő nap fénye.
A kutyák megrázták vizes bundájukat, és a fűben napoztak.
Azonban ami megragadta, és magához láncolta a figyelmemet, az
Naomi volt. Napszemüvegben térdig gázolt a patakban. Rövid haját egy
csattal tűzte hátra. Korallszínű bikinit viselt, amely kidomborította az
idomait, amiket reggel volt szerencsém kiélvezni. 
Waylay rózsaszín pöttyös fürdőruhában kétrét görnyedt, és hideg
patakvizet loccsantott a nagynénjére.
Naomi sikoltása, majd hangos nevetése, ahogy megpróbált bosszút
állni a kiscsajon, nem csak a farkamat érintette meg. Melegség öntötte
el a mellkasomat, aminek rohadtul semmi köze nem volt a kezemben
tartott gin-tonikhoz.
Amanda megigazította a szívószálát, és felsóhajtott.
– Ez maga a mennyország – mondta a nagymamámnak.
– Te biztos nem azon a Biblián nőttél fel, amin én – vágta rá Liza.
–  Mindig nagy családról álmodtam egy hatalmas házban. A sok
generáció meg kutya összekuszálódva egymás életében. Gondolom,
néha bizonyos dolgok nincsenek a sorsunkba írva – jegyezte meg
elrévedve.
Stef megköszörülte a torkát.
–  Hölgyeim, hozhatok egy újabb adag Long Island jeges teát
önöknek?
Liza felemelte az üres poharát.
– Én kérnék még egy pohárral.
– Én még az előzőt sem ittam meg, édesem – mondta Amanda.
– Szóval eldöntötted, hogy megbocsátasz? – kérdezte Stef.
 – Nos, szó nélkül szöktél a városba – szólalt meg Amanda, letolva a
napszemüvegét, hogy szigorú anyai pillantásban részesítse Stefet. –
De vigyáztál a kislányomra. Bárki, aki ezt teszi, mindig piros pontot kap
tőlem.
Stef megpuszilta a nő fejét.
– Köszönöm, Mandy.
Naomi és Waylay már ádáz vízicsatát vívtak. A víz magasra csapott,
és a cseppeken megcsillant a késő délutáni nap fénye.
– Mennyi idő, mire elkészülnek a hamburgerek, Lou? – kiáltotta Liza.
– Öt perc – felelte a férfi.
– Knox – szólított meg Amanda.
– Igen, asszonyom?
– Sétáljunk egyet – mondta.
O-ó.
Stef öntelten vigyorgott rám, aztán eltűnt a házban Liza poharával.
Követtem Amandát a terasz végére, majd a lépcsőn lefelé az
udvarra. Mintha csak tegnap lett volna, amikor Nashsel a patakban
hülyéskedtünk, elijesztve a halakat. Nagyapa grillezett.
Amanda most belém karolt séta közben.
– Rövid ideje ismered Naomit – kezdte.
Nem tetszett, amire ki akart lyukadni.
– Néha nem kell a múlt, hogy lássuk a jövőt – mondtam, mintha egy
nyomorult szerencsesüti lettem volna.
Megszorította a karomat.
– Úgy értettem, a lányom egész életében soha semmibe nem ugrott
fejest, főleg nem egy férfi ágyába.
Fogalmam sem volt, erre mit reagáljak, ezért inkább befogtam a
számat.
–  Arra született, hogy másokról gondoskodjon. Mindig azzal
foglalkozik, hogy a többieknek jó legyen. Nem lep meg, hogy elvállalta
Waylay nevelését, pedig épp széthullott az élete. Csak ad és ad, amíg
neki nem marad semmi.
Ez nem volt újdonság számomra. Ha Naomi nem épp italokat szolgált
fel a vendégeknek, akkor a többiek munkáját végezte a konyhában,
vagy Liza mauzóleumnak is beillő házát takarította.
– Pont úgy készítetted el a kávéját, ahogy szereti – folytatta. – Azt is
elmesélte, hogy neked köszönheti ezt a kunyhót és az állását.
Hazahozod. Stef említette, hogy vettél neki egy telefont, amikor eltörte
a sajátját.
 Kezdtem ideges lenni. Nem arról voltam híres, hogy türelmesen
kezelem a beszélgetéseket, amiknek a végkifejletéről semmit sem
tudok.
–  Naomi szeret aggódni, de nem akarja, hogy mások is aggódjanak
miatta – folytatta Amanda.
– Értem.
–  Az, hogy te aggódsz érte, hogy vigyázol rá, pedig csak most
ismerkedtetek meg, sokat elárul a jellemedről. Ahogy az is, hogy Naomi
az ágyába engedett a szokásos kilencvenkilenc pontos átvizsgálás
nélkül.
Egyszerre éreztem magam kényelmetlenül, és mégis furcsán
elégedettnek.
– Minden tiszteletem az öné… a tiéd, Amanda, de nem szeretnék a
lányod szexuális életéről beszélgetni veled.
–  Azért, mert férfi vagy, édesem – mondta a karomat paskolva. –
Csak szeretném, ha tudnád, hogy látom, hogyan viseled gondját a
lányomnak. Bár sokáig együtt voltak, egyszer sem láttam, hogy Warner
kávét vitt volna neki. Soha nem csinált olyat, ami Naomi javára vált,
csak akkor, ha abból ő is profitálhatott. Szóval köszönöm. Köszönöm,
hogy randizol a lányommal, és ott akarsz lenni mellette.
– Szívesen. – Ez tűnt a helyes válasznak.
– Kíváncsiságból kérdezem, miért nevezed Százszorszépnek? – tette
fel a kérdést.
– Virágok voltak a hajában, amikor találkoztunk.
Amanda mosolya kiszélesedett.
– Otthagyta Warnert, és a tudta nélkül egyenesen hozzád hajtott. Hát
nem érdekes?
Fogalmam sem volt, hogy érdekes-e.
– Igen. Érdekes.
– Nos, kedvellek, Knox. Lou is el fog jutni idáig. Előbb-utóbb. De én
már kedvellek.
–  Kész a vacsora – üvöltötte Liza J. a teraszról. – Vonszoljátok a
hátsótokat az asztalhoz.
–  Éhen halok – jelentette be Amanda. – Miért nem hozod ki a
lányokat a patakból?
– Ööö… persze.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, ahogy Naomi anyja elindult a ház
felé.
 Naomi nevetése és egy újabb csobbanás ragadta meg a
figyelmemet.
Odasétáltam a patak partjára, és fütyültem. Waylay és Naomi
felfüggesztették a vízicsatájukat, de mindketten nevettek és
csuromvizesek voltak.
– Kész a vacsora. Szálljatok ki a vízből – szóltam rájuk.
–  Szeret parancsolgatni – jegyezte meg Naomi színpadiasan
suttogva. Waylay lányosan kuncogott.
Waylay vizes hajára dobtam egy törölközőt.
– Milyen volt az első napod, kölyök?
– Jó – válaszolta, különös pillantást vetve a törölköző alól.
A kölyök egy kibaszott szikla volt. Elhagyta a semmirekellő anyja.
Befogadta a nagynénje, akit nem ismert. Aztán a tanév első napján
találkozott életében először a nagyszüleivel. És azt mondja, jó volt.
Megfordult, és a kaja ígérete miatt futólépésben közeledett a
lépcsőhöz.
– Mosd meg a kezedet, Way! – kiáltott utána Naomi.
– Miért? Most szálltam ki a vízből! – ordított vissza Waylay.
–  Akkor legalább ne simogasd meg a kutyákat, csak evés után! –
Mondta, aztán felém fordult, ahogy segítettem neki kimászni a partra. –
Jó. Nekem is ennyit mondott.
–  Aggódsz? – kérdeztem, és képtelen voltam elszakítani a
tekintetemet a melléről.
–  Persze hogy aggódom. Hogy hozzam helyre a problémákat, ha a
létezésükről sem tudok?
–  Akkor beszélj a tanárnőjével – mondtam, miközben figyeltem,
ahogy a mellbimbója megmerevedik a háromszögletű anyag alatt, ami
köztem és a vágyaim tárgya között állt.
– Azt hiszem, fogok – felelte. – Hogy van Nash?
Válasz helyett megfogtam a csuklóját, és behúztam az árnyékba a
terasz alatt. A bőre hűvös volt a patak vizétől. Nedves idomai
megőrjítettek.
Felemeltem a pufi törölközőt, amit szépen összehajtva tett az egyik
kerti székre, amely évek óta nem látott napfényt, és odaadtam neki.
– Köszönöm – mondta lehajolva előttem, hogy megtörölje a haját.
Egy férfinak csak bizonyos mértékű önuralma van, én pedig elértem
a tűréshatáromat.
Kihúztam a kezéből a törölközőt, és hátratoltam, amíg a háta a
támasztóoszlopnak ütközött.
 – Knox… – A szájára tettem az ujjamat, és a fejünk fölé mutattam.
– Ki szeretné félig átsülve? – kérdezte Lou.
– Stef, a poharam nem fogja újratölteni magát – jegyezte meg Liza J.
– Mit csinálsz? – suttogta Naomi.
A csípőmmel az oszlophoz szorítottam, így átkozottul gyorsan vette
az üzenetemet. Amikor meglepve csücsörítette a száját, félrerántottam
a háromszögeket a mellkasán.
Telt, izgató és nedves. Csorgott a nyálam, és ennek semmi köze nem
volt az ételhez, amit fölöttünk osztogattak.
–  Jézusom, Százszorszép. Amikor így látlak, alig várom, hogy
visszamásszak az ágyadba.
Lehajtottam a fejemet, és összezártam az ajkaimat az egyik hűvös
mellbimbóján. A szexi kis nyögése, ahogy a vállamba markolt, és ahogy
a számhoz préselte magát, mintha ő is épp annyira vágyott volna erre,
mint én… a farkamba tolult tőle az összes vérem.
–  Ha egy pillanatra is elhinném, hogy megúszhatom, itt és most
megdugnálak.
Levette az egyik kezét a vállamról, és kettőnk közé nyúlt, majd
megmarkolta az erekciómat a farmernadrágon keresztül. Az ujjaira
borítottam az enyémeket, és megszorítottam a kezét. Erősen.
Meglendítettem a csípőmet, mert sóvárogtam a súrlódás után.
– Gyerekek! Vacsora – kiáltotta fölöttünk Amanda.
– Naomi néni, mennyi zöldbabot kell ennem?
Naomi szeméből eltűnt a vágy.
– Ó, istenem – tátogta.
Egyáltalán nem gyengéden csipkedtem meg a mellbimbóit, mielőtt
megigazítottam a bikinifelsőjét. Ebben a fürdőruhában akartam
megdugni. Ki akartam kötözni egy-két pántját, hogy garantáltan
hozzáférhessek. Aztán addig akartam csinálni, amíg már egyikünk sem
tud talpra állni. Ehelyett azonban úgy kellett megvacsoráznom, hogy
merevedésem és közönségünk volt.
Néha az élet kibaszottul igazságtalan tud lenni.
Rácsapott a vállamra.
– Mi a bajod? – sziszegte. – Odafent van a családunk!
– Rengeteg bajom van – feleltem vigyorogva.
– Te vagy a legrosszabb. Megyünk! – kiáltotta.
– Később biztosan – ígértem az orrom alatt motyogva.
 26. FEJEZET

PMS ÉS A ZSARNOK
Naomi
Akelleténél hamarabb érkeztem a Honky Tonkba apa ősrégi Ford
Explorerével. Ez volt az egyik előnye annak, hogy a szüleim a városban
voltak. A másik pedig, hogy aznap estére családi mozizást terveztek, és
Waylay-jel együtt Lizánál alszanak.
Parancsot kaptam, hogy azonnal vegyek magamnak egy autót.
A pókernyeremény és a házam eladásából származó összeg miatt
elég stabil anyagi helyzetbe kerültem, még úgy is, hogy vennem kellett
egy normális kocsit. Plusz ott volt az a gyors menet, amire Knox rávett
aznap délután, amikor átjött, hogy segítsen összerakni Waylay új
íróasztalát.
Szóval átkozottul jól éreztem magam, amikor besétáltam a Honky
Tonkba.
–  Üdv, hölgyeim – köszöntem Finek és Silvernek. – Gyönyörűek
vagytok ma.
–  Korán jöttél és jó a kedved – jegyezte meg Fi, ahogy
visszacsúsztatta a fiókot a kasszába. – Ezt utálom benned.
Silver rám nézett, ahogy leemelte a székeket a bárpultról.
Megtorpant.
– Orgazmus-arca van. Nem tartozik közénk.
Basszus. Knoxnak meg nekem a legkevésbé sem hiányzott, hogy a
munkatársaink a hihetetlenül kielégítő szexuális életünkről
pletykáljanak.
–  Ó, ugyan már – mordultam fel, elrejtve arcomat a hajam mögé,
miközben megkötöttem a kötényemet. – Akkor is lehet jó kedve egy
lánynak, ha nem volt orgazmusa. Miért van itt ez a csokoládé és a
melegítőpárna?
A kassza mellett egy tányér rózsaszín celofánnal lefedett brownie,
egy doboz felragasztható melegítőpárna és egy üveg fájdalomcsillapító
állt.
– Knox havi ellátmánya – felelte Silver. – Kitől kaptad az O-arcot?
– Milyen ellátmány? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a kérdését.
–  Szinkronizálódott a menstruációs ciklusunk. Stasiáé is –
magyarázta Fi. – A főnök minden hónapban összekészít egy
menstruációs túlélőcsomagot, és egy-két napig kedves velünk.
– Ez rendes tőle – jegyeztem meg.
Fi a bárpultra csapott.
– ÓistenemszexeltélKnoxszal!
– Tessék? Én? Knoxszal? – Éreztem, hogy elvörösödöm. – Honnan
veszed? Kérhetek egy brownie-t?
– Terel – döntötte el Silver.
–  Igen, Naomi. Komolyan dolgoznod kell a pókerarcodon. Ez kurva
izgalmas. Tudod, eddig soha nem feküdt le egyetlen alkalmazottal sem.
Basszus, éreztem, hogy szikrázik köztetek a levegő! Nem
megmondtam? – Fi rácsapott Silver vállára.
– Igen. Szikrázik – értett egyet Silver. – Szóval együtt jártok? Vagy a
pillanat hevében történt, mert lelőtték a testvérét?
– Az unalmastól az örökre tönkretette a vaginámat skálán mennyire
volt jó vele? – faggatott Fi.
Hát, ez egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem. A konyhaajtóra
villant a tekintetem, majd a várakozó lányokhoz fordultam. A hírek
gyorsan terjednek ebben a városban, és nem akartam gerjeszteni a
pletykát.
– Figyi, csajok, igazából nem akarok erről beszélni.
Némán bámultak rám. Egymásra néztek, aztán bólintottak.
– Oké, elmondom mi lesz – kezdte Fi. – Mindent elmesélsz nekünk,
és cserébe egy szót sem fogunk szólni senkinek.
– Vagy pedig? – kérdeztem.
Silver szája gonosz mosolyra húzódott.
–  Vagy pedig az egész műszakunk alatt hangosan fogunk
gondolkodni a vendégek előtt, hogy ki varázsolta ezt a kifejezést az
arcodra.
– Ördögi nőszemélyek vagytok.
– Vállaljuk. De cserébe hallgatunk – emlékeztetett Fi.

∞
– A SZÜLEID
RAJTAKAPTAK az egyéjszakás kalandoddal. Tipikus – jegyezte
meg Silver tíz perccel később, amikor befejeztem a szófosást.
 – És a vaginádnak annyi – tette hozzá Fi.
– És nem járunk együtt. Kivéve a szüleim és a szociális munkás előtt,
aki felméri az alkalmasságomat a gyámsággal kapcsolatban. Ebben a
két esetben levett minket a lábunkról a váratlan szerelem.
– De szexeltek – erősítette meg Silver.
– Átmenetileg – hangsúlyoztam ki.
Silver felvonta piercinges szemöldökét. Fi abbahagyta a brownie
majszolását.
–  Hangosan kimondva hülyén hangzik. Na, fejezzük be a
beszélgetést, és nyissunk ki, nem? – kérdeztem.
– Áh. PMS-em van. Inkább ennék még egy brownie-t, és beszélnék a
péniszméretekről meg az orgazmus intenzitásáról – válaszolta Fi.
A telefonom pittyenése mentett meg a válaszadástól.
Sloane: A pletykás unokahúgom mondott valamit, amit szerintem
tudnod kell.
Én: Micsodát? Kiment a hajam a divatból?
Sloane: Igen. De azt is mesélte, hogy a tanárnő nagyon szigorú volt
Way-jel az elmúlt két napban.
Én: Ezt hogy érted?
Sloane: Chloe azt mondta, hogy Mrs. Felch gonosz Waylay-jel. Az
osztály előtt kiabál vele. „Furcsa” megjegyzéseket tesz az anyjára.
Chloe és Nina bajba kerültek, mert megvédték.
Én: Köszönöm, hogy szóltál.
Sloane: Anyaoroszlánként fogsz rászabadulni egy általános iskolás
tanárnőre?
Zsebre tettem a telefonomat.
–  Utálom, hogy ezt kell tennem veletek, csajok, de muszáj
bemennem Waylay iskolájába.
– Way bajba került? – kérdezte Fi.
–  Nem, de Mrs. Felch nemsokára abban lesz. Helyettesítenétek,
amíg visszajövök?
Silver felpillantott a melegítőpárnáról, amit éppen a hasára ragasztott.
–  Helyettesítelek, ha visszafelé hozol nekem olyan karamellás
perecet a suli mellől.
Finek felcsillant a szeme.
– Óóó! Kettőt hozz!
–  Inkább hármat – javította ki Silver. – Max fél ötre jön, és a Vörös
Hullám második napját éli.
 –  Három karamellás perec. Értettem – mondtam kikötve a
kötényemet, és megragadtam a táskámat. – Biztos nem baj, hogy
helyettesítenetek kell?
Fi legyintett az aggodalmamra.
– Nyitás után egy-két órával mindig gyér a forgalom. Ráadásul Knox
nem fog közénk merészkedni a cápahéten.
– Cápahét?
A fájdalomcsillapítóra és a brownie-ra mutatott.
–  Ó, persze. A cápahét. Kösz a helyettesítést! – Puszikat dobáltam
nekik, ahogy elindultam az ajtó felé.
Az iskola alig kétsaroknyira volt, úgyhogy gyalog mentem. Így
lehetőségem volt arra, hogy alaposan felszívjam magam. Elegem volt
abból, hogy az emberek azt hiszik, a rokonai alapján ítélhetnek meg
másokat, belefáradtam. Egész életemben Tina botlásainak árnyékában
éltem, és dühített, hogy Waylay-nek ugyanezzel a problémával kell
szembenéznie.
Csak egy gyerek. Ottalvós bulikba kellene járnia, játszania és
titokban gyorskaját ennie. Nem az anyja hírnevének hátulütőivel
foglalkoznia.
Ami ennél is rosszabb, nem bízott bennem annyira, hogy elárulja,
gondja akadt a tanárnőjével. Hogy hozzak helyre egy problémát, ha
nem is tudok a létezéséről?
A Knockemouti Általános Iskola egy téglaépületben volt a város
közepén. Átlagos fa játszóteret alakítottak ki a jobb oldalán, és hosszú
buszmegállót előtte.
A tanításnak már vége volt, de reméltem, hogy Mrs. Felch még az
épületben tartózkodik.
A bejárati ajtó nyitva volt a kitóduló diákok után, ezért besétáltam az
épületbe. Padlóápoló és fertőtlenítőszag terjengett a folyosón. Csak
ezen a héten kezdődött el az iskola, de a parafa tábla a hatodikosok
osztálytermeinél már tele volt művészeti alkotásokkal. Kivéve a 303-as
termet. Az a tábla szinte üres volt, csupán egy visszaszámláló naptár
volt rátűzve, és Mrs. Felch neve egy cetlin.
Nem találkoztam vele a szülői értekezleten. Beteg volt, én pedig egy
órán keresztül igyekeztem kedvesen emlékeztetni a szülőket és az
iskola dolgozóit, hogy nem az ikertestvérem vagyok. Gondolatban
fenékbe billentettem magam, amiért nem igyekeztem találkozni vele,
mielőtt hozzá került az unokahúgom.
 Egy nő ült a tanári asztalnál a terem elejében, az ötvenes évei elején
járhatott. Őszülő haját olyan szoros kontyba fogta, hogy biztosan
megfájdult tőle a feje. Tetőtől talpig bézsbe öltözött, és vékony vonallá
préselte ajkait, miközben valamit nézett a telefonján. Olyan ember
benyomását keltette, aki semmiben sem leli örömét az életben.
Udvariasan bekopogtam, aztán besétáltam a helyiségbe.
– Mrs. Felch, nem ismerjük egymást, de…
A nő felpillantott, és leeresztette a telefonját, miközben összehúzott
szemmel nézett rám a szemüvege mögül.
– Ne szórakozz velem. Pontosan tudom, ki vagy.
Édes istenem. A pletykagépezet még nem érte el a tanárokat?
–  Nem Tina vagyok. Naomi Witt a nevem. Az unokahúgom, Waylay
az ön osztályába jár, és szeretnék arról beszélni, ahogyan bánik vele.
Soha nem szerettem a konfrontációt. Inkább kipréseltem magam egy
templom alagsorának ablakán, hogy megszökjek az esküvőm elől,
minthogy megmondjam a vőlegénynek, nem fogok hozzámenni
feleségül.
Azonban abban a pillanatban lángolt a harag a bensőmben. A
meghátrálás nem volt opció. Ahogy a visszavonulás sem.
–  Arról, ahogyan bánok vele? Pontosan úgy bánok vele, ahogy
megérdemli – vicsorogta Mrs. Felch. A ráncok elmélyültek az arcán. –
Úgy bánok vele, ahogy azt egy szajha lánya megérdemli.
– Tessék?
– Hallotta.
Mozgást érzékeltem a szemem sarkából, és rádöbbentem, hogy
nagyobb gondom is van egy rettenetes hatodikos osztályfőnöknél.
 27. FEJEZET

EGERES BOSSZÚ
Knox
Akonyhán keresztül léptem be a Honky Tonkba, és fütyülve pörgettem a
kulcsaimat az ujjamon.
– Valakinek jó kedve van – állapította meg Milford, a szakács.
Elgondolkodtam, vajon mekkora fasz lehettem általában, ha
hírértékű, hogy jó a kedvem, aztán úgy döntöttem, hogy leszarom.
Ügyeltem, hogy a szokásos mogorva arckifejezésemet erőltessem
magamra, aztán kimentem a kocsmába. Alig néhány korai vendég ült a
helyiségben. Max és Silver brownie-t ettek a pult mögött, miközben a
hasukat fogták.
Fi a dereka alsó részét tapogatta, amikor kijött a mosdóból.
– Istenem. Miért kell naponta száznegyvenhétszer pisilnem, amikor itt
a Mikulás? – Felnyögött, amikor észrevett engem. – Mi a francot
csinálsz itt? Piros betűs ünnep van.
–  Én vagyok a tulajdonos – emlékeztettem, körbenézve a
kocsmában.
–  Igen. De elég okos vagy ahhoz, hogy ne told ide a képed, amikor
három menstruáló nő dolgozik egy műszakban.
– Hol van Naomi? – tettem fel a kérdést.
– Ma ne beszélj velem ilyen hangon, Knoxy, mert betöröm az orrodat.
Semmilyen hangon nem beszéltem vele, de jobbnak láttam nem
vitába szállni.
– Vettem nektek brownie-t.
– Azért vettél, hogy ne sírjunk a konyhában.
Igaza volt. Fi tudta a titkomat. A könny az én kriptonitom. Nem bírom
elviselni a síró nőket. Mindig kétségbeesett, dühös és tehetetlen vagyok
a közelükben.
–  Hol van Naomi? – tettem fel újra a kérdést, miközben próbáltam
odafigyelni a hangszínemre.
 – Jól vagyok, Knox. Kösz a kérdést. Bár úgy érzem, mintha a méhem
összemorzsolódna a testemben, hogy kicsússzon a barlangomon,
imádom, hogy dolgozhatok ma este.
Szóra nyitottam a számat, hogy reagáljak, de felemelte az ujját.
– A-a. Én a helyedben nem tenném – tanácsolta.
Befogtam a számat, és Silverhez fordultam.
– Hol van Naomi?
Gondosan vigyázott az arckifejezésére, de Fire villant a tekintete, aki
eltúlzott mozdulattal húzta el az ujját a torka előtt.
– Most tényleg – erőltettem.
Az üzletvezetőm megadta magát.
–  Rendben. Naomi itt volt, de valami probléma merült fel Waylay
tanárnőjével kapcsolatban. Elment, hogy elintézze, és megkért minket,
hogy helyettesítsük.
– Utána hoz nekünk perecet – mormolta Max egy szelet brownie-val
a fogai között, miközben két sört csapolt. Szinte biztos voltam benne,
hogy ez az egészségügyi szabályok megszegését jelenti, azonban volt
annyi eszem, hogy ne tegyem szóvá.
Az előttem álló nőt méregettem.
–  Azt hitted, mérges leszek, amiért elment elintézni valamit az
iskolában?
Fi elvigyorodott.
– Nem. De lassú ez a nap. Azt hittem, így szórakoztatóbbá tehetem.
Becsuktam a szemem, és elszámoltam tízig.
– Miért nem rúgtalak még ki?
–  Mert csodálatos vagyok! – dúdolta, széttárva a karjait. Aztán
összerándult, és megfogta a hasát. – Kibaszott menstruáció.
– Ámen – értett egyet Silver.
–  Tegyétek fel azt az átkozott melegítőpárnát, és felváltva üljetek le
pihenni – tanácsoltam.
– Nézzenek oda, Mr. Menstruáció – mondta Fi.
–  A Szinkroncsajokkal való közös munka olyan dolgokra is
megtanított, amiket soha nem akartam tudni. Ki a tanárnő?
– Milyen tanárnő? – kérdezte Max, ahogy elsétált mellettünk néhány
üres korsóval. A brownie-t megette. Reméltem, hogy nem esett bele
valamelyik sörbe.
– Waylay tanárnője – jegyeztem meg idegesen. – Említette, hogy mi
a baj vele?
 –  Okkal érdekel? – faggatott Fi, véleményem szerint túlzottan
öntelten.
– Igen. Azért fizetek, hogy itt legyen, de most nincs.
– Agresszív a hangod, viszont nem reagálok jól az agresszivitásra a
női hetem alatt – figyelmeztetett Silver.
Ezért nem jöttem a Honky Tonk közelébe a Vörös Kód ideje alatt –
így jelöltem a naptáramban ezt az időszakot.
–  Mrs. Felch – kiáltotta Max. Egy széken ült, a lábát feltette egy
másikra, és nedves konyharuhát terített a homlokára meg a szemére.
– Én nem rajongok Mrs. Felchért. Az egyik gyerekemet tanította. Házi
feladatot adott karácsonyra – idézte fel Fi.
– Bassza meg.
Fi és Silver felém fordultak. Max kilesett a borogatás alól.
– Mrs. Felch férjezett – mondtam.
– Általában ezt jelenti a Mrs. – jegyezte meg Silver tudálékosan.
– Mrs. Felch Mr. Felch felesége. Nolan Felché.
Finek esett le elsőként.
– Óóó, basszus. Az nem jó.
– Várjunk csak, Tina nem…
–  De igen. Mennem kell. Próbáljátok meg nem elijeszteni a
törzsvendégeket.
Fi felmordult.
–  Az ingyen Bloody Maryért jönnek, amiket a Tré Órában
osztogatunk.
–  Tökmindegy. Később jövök. – Elindultam a parkolóba, és közben
megesküdtem, hogy soha többet nem fogom betenni a lábam a Honky
Tonkba a Vörös Kód ideje alatt.
Már majdnem odaértem a kocsimhoz, amikor Liza autója állt meg
mellettem. Azonban a nagyi helyett Naomi apja vezette, aki
aggodalmasan ráncolta a homlokát. Amanda idegesen szorongva ült az
anyósülésen.
– Minden rendben? – kérdeztem, érzékelve a feszültséget.
– Waylay eltűnt – jelentette be Amanda, és a szívére tette a kezét. –
Hazament a kunyhóba, hogy összeszedje a házi feladatát, és
egyenesen vissza kellett volna jönnie Lizához. Vacsorázni és mozizni
akartunk.
–  De nem jött vissza, és eltűnt a biciklije – morogta Lou. – Azt
reméltük, hogy Naomi talán látta.
Halkan szitkozódtam.
 –  Naomi nincs itt. Volt valami probléma az iskolában Way
tanárnőjével, és odament, hogy elintézze.
– Lehet, hogy Waylay is oda ment – mondta Amanda, a férje karjába
kapaszkodva.
– Én is oda indultam – jegyeztem meg komoran.
– Te is része vagy a szülő-tanár megbeszélésnek? – mordult fel Lou.
–  Nem, de rohadt biztos, hogy támogatni fogom a lányodat, amikor
besétál a csapdába.

∞
NEM
FOGLALKOZTAM
A
SEBESSÉGKORLÁTOZÁSSAL meg a stoptáblákkal, és
megállapítottam, hogy Lou is figyelmen kívül hagyta őket mögöttem.
Egymás mellett parkoltunk le, és egyesült erővel viharzottunk be az
épületbe.
Nem tettem be a lábam az iskolába, mióta diákként itt tanultam. Úgy
tűnt, nem sok minden változott azóta.
–  Honnan tudjuk, hova menjünk? – töprengett hangosan Amanda,
amikor beléptünk a bejáraton.
Az egyik folyosóról hangos szóváltást hallottam.
– Lefogadom, hogy arra vannak – mondtam.
– A testvéred tönkretette az életemet!
Nem vártam meg a Witt szülőket. Futva indultam el a veszekedés
felé. Pont akkor értem a nyitott ajtóhoz, amikor Mrs. Felch ökölbe
szorította maga mellett a kezét, és közel hajolt Naomihoz.
Besétáltam a helyiségbe, de egyik nő sem vett észre.
– Az alapján, amit elmesélt, a férje tette tönkre a házasságukat. Ezért
biztosan nem hibáztathat egy ártatlan tizenegy évest – jelentette ki
Naomi csípőre tett kézzel, és nem hunyászkodott meg a másik nő előtt.
Megint egy szexi farmerszoknyát viselt. Ennek foszlott az alja, és a
ruha szálai a combját simogatták. Egyszerre imádtam és utáltam,
ahogy kinézett benne, mert tudtam, hogy ebben fog sört felszolgálni a
férfiaknak, és egyik sem én leszek.
– Az anyja vére csörgedezik az ereiben, nem? Semmi ártatlan nincs
bennetek – sziszegte Mrs. Felch, vádlón Naomira szegezve mutatóujját.
A tervemnek Naomival meg a szűk kis szoknyájával várnia kellett.
– Hülyeség.
A kijelentésemre mindkét nő felém fordult.
Mrs. Felch szeme elkerekedett. Kibaszott ijesztő tudok lenni, ha
akarok, és ebben a pillanatban azt szerettem volna, hogy halálra
rémüljön tőlem. Tettem két lépést előre, mire addig hátrált, amíg neki
nem ütközött az asztalának, mint egy sarokba szorított szemüveges
patkány.
– Knox – szólalt meg Naomi összeszorított foggal. – Úgy örülök, hogy
itt vagy. – Diszkréten a válaszfal felé biccentett, amely ruhatárként
szolgált a gyerekek kabátjainak.
Odakaptam a fejem, és szőke, kék tincses hajat pillantottam meg
odalent. Waylay egy befőttesüveget tartott a kezében, amiben isten
tudja, mi volt, és zavartan integetett nekem a padlón hasalva.
– Ó, baszki – motyogtam.
– Semmi szükség a trágárkodásra – vakkantotta Mrs. Felch.
–  Dehogynem, a kurva életbe – vágtam rá, és úgy fordultam, hogy
eltakarjam előle a fogasokat. – És azt hiszem, ezzel Waylay nagyszülei
is egyetértenek.
Lou-ra néztem, aki egészen eddig Amanda nyári kardigánját
markolta, hogy visszatartsa a feleségét.
–  Úgy látszik, családi konferenciát fogunk tartani – jegyeztem meg,
ahogy keresztbe tettem a karomat a mellkasomon.
–  Abból ítélve, hogy milyen lányt neveltek, egy másodpercig se
gondolják, hogy bedőlök ennek a nagy családi támogatásnak –
sziszegte Mrs. Felch. – Waylay Witt egy kiskorú bűnöző, az anyja pedig
egy családromboló, drogos kurva, a társadalom legalja.
– Nem azt mondta, hogy ne trágárkodjunk?
– Basszuskulcs – suttogta Amanda, aki, gondolom, most vette észre
az unokáját a rejtekhelyén.
– Mi a baj? – Lou egy kicsit lassabb felfogású volt, végül a felesége
rámutatott a kialakult helyzetre. – Ó, a francba – motyogta az orra alatt.
Mellém állt, hogy összeérjen a vállunk. Amanda a jobb oldalára
zárkózott fel. Mi hárman falat képeztünk Waylay és a gonosz tanárnő
között.
Naomi megkönnyebbültnek látszott, aztán előrefordult, hogy
szembenézzen a hárpiával.
– Mrs. Felch! – fakadt ki, magára vonva a pedagógus figyelmét.
Csettintettem Waylay-nek, és az ajtóra mutattam. Elkezdett hason
kúszva kifelé araszolni.
Naomi összevissza hadonászott, és a tanterem túloldalába viharzott,
mintha jelenetet akarna rendezni.
– Együttérzek magával. Tényleg. Egyértelműen nem érdemelte meg,
amit a férje és a testvérem csináltak önnel. Azonban maga a felelős
azért, hogy ne pusztán tanítsa a diákjait, hanem biztonságban is
érezzék magukat az osztálytermében. És biztos forrásból tudom, hogy
ennek a kötelességének egyáltalán nem tesz eleget.
Waylay cipője eltűnt a folyosón.
– Tina ágyba csábította a férjemet, és…
– Elég! – szóltam rá, mire a nő szája megremegett.
–  Igen, elég volt – értett egyet Amanda az ajtó felé hátrálva. – Jaj,
istenem! Most jutott eszembe. Kint hagytam a folyosón a táskámat. –
Kiszaladt az ajtón… a táskájával a kezében.
Naomi elém állt.
–  Egy hétvégét adok önnek, hogy eldöntse, kíván-e változtatni a
viselkedésén, hogy az összes diákja, köztük az unokahúgom is,
biztonságban érezze magát az osztálytermében. Ha megtagadja, akkor
nem pusztán Waylay-t fogom kivenni az osztályból, hanem bemegyek
az igazgatóhoz, és kiverem a balhét.
Átkaroltam a mellkasát, és magamhoz húztam. A tűzrőlpattant Naomi
egy kicsit ijesztő volt, amikor nem egy párnába sikoltotta a
frusztrációját.
–  Biztos lehet benne, hogy meg fogja tenni – jelentette ki büszkén
Lou. – Addig fog küzdeni, amíg maga el nem veszíti az állását. És mi
mindvégig támogatni fogjuk őt.
– Nem így kellett volna történnie – suttogta Mrs. Felch. Fáradtan ült le
a székére. – Együtt mentünk volna nyugdíjba. Lakókocsival akartuk
bejárni az országot. Most rá se tudok nézni. Csak azért maradt velem,
mert Tina olyan gyorsan dobta, ahogy felszedte.
Sejtettem, hogy Lou-nak nem könnyű ezt hallania az egyik lányáról.
De jól titkolta.
Éreztem, ahogy Naomi haragja elpárolog.
–  Nem érdemelte meg, ami önnel történt – ismételte meg lágyabb
hangon. – De Waylay sem. És nem fogom hagyni, hogy bárki azt
éreztesse vele, ő a felelős a felnőttek döntéseiért. Maga és Waylay
jobbat érdemelnek annál, amilyen lapot osztott az élet.
Mrs. Felch összerezzent, aztán magába roskadt a széken.
Helyeslőn megszorítottam Naomit.
–  Gondolkodjon a hétvégén – mondta. – Írja meg e-mailben, hogy
döntött. Különben hétfőn reggel találkozunk.

∞
– WAYLAY REGINA WITT!
 Mint kiderült, Naomi nem végzett a kiabálással. Tovább folytatta,
miután kimentünk a parkolóba, ahol Amanda és Waylay a nagymamám
kocsija mellett álltak.
– Naomi… – kezdte Amanda.
–  Na Naomizz, anya. Az alig százötven centis, kék hajú kislány
nagyon gyorsan kezdje el megmagyarázni, hogy amikor bejöttem az
iskolába, hogy beszéljek a tanárnőjével, miért feküdt a fogasoknál egy
befőttesüvegnyi egérrel! Lizánál kellene lenned a nagyszüleiddel!
Waylay a cipője orrára szegezte a tekintetét. A rózsaszín volt rajta,
amit tőlem kapott. Egy szívecskét tett a cipőfűzőre. A lábánál heverő
befőttesüvegben két egér feküdt valami száraz gazon.
– Mrs. Felch egy vén…
– Be ne fejezd ezt a mondatot! – szólt rá Naomi. – Így is bajban vagy.
Waylay arckifejezése lázadó lett.
– Nem csináltam semmi rosszat. Bejöttem a suliba az első napon, és
gonosz volt velem. Nagyon szemét. Mindenki előtt rám kiabált az
ebédlőben, amikor kiborult a kakaóm. Elvette a szünetünket, és azt
állította, hogy az én hibám, mert nem tisztelem mások tulajdonát. Aztán
amikor szórólapokat osztogatott valami ostoba sütivásárról, hogy
hazavigyük a szüleinknek, azt mondta, hogy nekem nem kell, mivel
anya úgyis túl elfoglalt a hálószobában ahhoz, hogy megtalálja a
konyhát.
Naomi úgy nézett ki, mint aki menten agyvérzést kap.
–  Szedd össze magad – figyelmeztettem, ahogy a hátam mögé
húztam.
Megfogtam és megszorítottam Waylay vállát.
–  Nézd, kölyök. Azt hiszem, mind értjük, hogy nem szoktad meg,
hogy egy felnőtt megvéd téged. De jobb, ha hozzászoksz. Naomi nem
megy sehova. És itt vannak a nagyszüleid is. Meg Liza J. és Nash. De
halálra rémítettél minket, amikor szó nélkül elszöktél.
Az aszfaltot rugdosta a lábával.
– Bocsánat – mondta szomorúan.
– Azt akarom mondani, hogy már rengetegen állnak melletted. Nem
kell mindent egyedül csinálnod. Ráadásul Naomi nénikéd többet is
tehet annál, hogy beszabadít néhány egeret a tanárnőd fiókjába.
–  Egy számítógépes vírust is elszabadítottam volna. Az egyik
idegesítőt, ami pluszbetűket meg -számokat ír, amikor gépelsz – árulta
el kipirulva.
Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyomat.
 – Oké. Ez elég jó – ismertem be. – De nem hosszú távú megoldás. A
tanárnőd olyan probléma, amit egyedül nem oldhatsz meg. El kell
mesélned a nénikédnek az ilyen szarokat, hogy elrendezze, ahogy az
előbb a teremben.
–  Mrs. Felch ijedtnek tűnt – mondta Waylay, és hátranézett mögém
Naomira.
– A nagynénéd igazán ijesztő, amikor nem egy párnába kiabál.
– Bajban vagyok? – kérdezte Waylay.
– Igen – jelentette ki határozottan Naomi.
– Persze hogy nem, édesem – vágta rá ezzel egy időben Amanda.
– Anya!
– Tessék? – kérdezte Amanda elkerekedett szemmel. – Traumatikus
napjai voltak az iskolában, Naomi.
– Anyádnak igaza van – szólalt meg Lou. – Össze kellene hívnunk
egy sürgős megbeszélést az igazgatóval és a főfelügyelővel. Talán
szervezhetnének egy különleges iskolavezetési értekezletet még ma
este.
– Ez annyira megalázó – nyögte Waylay.
Fogalmam sincs, mi a francért avatkoztam bele egy családi vitába, de
azért megtettem.
–  Szerintem hagyjuk, hogy Mrs. Felch főjön a saját levében a
hétvégén. Naomi elég nyíltan megmondta neki a magáét. Majd hétfő
reggel elintézzük, amit kell – jegyeztem meg.
–  Te mit keresel itt egyáltalán? – támadt nekem Lou, hogy valaki
másra irányítsa a haragját.
– Apa! – Úgy tűnt, most Naomi jött zavarba, ahogy mellém állt.
– Waylay, engedd el az egereket a fáknál – utasítottam.
Idegesen nézett rám, mielőtt elindult a fák felé, amelyek az iskola és
a pereces között álltak. Megvártam, hogy hallótávolságon kívülre érjen,
mielőtt visszafordultam Lou-hoz.
– Azért vagyok itt, mert Naomi egy olyan helyzetbe sétált be, amiről
semmit nem tudott. Felch gyűlöli Tinát, mióta a férje megdugta a
nyáron. Az egész város erről beszélt. Megint Naominak kell eltakarítani
Tina mocskát. Van egy olyan érzésem, hogy egész életében ezt
csinálta. Szóval talán bízzatok benne egy kicsit, vagy ami még jobb,
ezúttal segítsetek neki a kárelhárításban.
Lou úgy nézett ki, mintha legszívesebben betörte volna az orromat,
de láttam, hogy Amanda tudatáig eljutottak a szavaim. Megfogta a férje
karját.
 –  Knoxnak igaza van, Lou. Senkinek nem segítünk azzal, ha
megkérdőjelezzük Naomi döntéseit.
Naomi mély levegőt vett, és lassan kifújta. Megsimogattam a hátát.
–  Vissza kell mennem dolgozni – mondta. – Már így is kiesett egy
óra. Hazavinnétek Waylay-t, légy szíves? És próbáljátok
megakadályozni, hogy megint elszökjön.
–  Persze, szívem. Most, hogy tudjuk, milyen fürge, jobban szemmel
fogjuk tartani.
– Leszerelem az egyik kereket a biciklijéről – döntötte el Lou.
–  Előre kell ugranom a könyvtári könyvemben a fegyelmezés
fejezetre – jelentette ki Naomi. – A francba! Utálom, ha nem a
megfelelő sorrendben olvasok.
–  Judith lánya megváltoztatja a wifi jelszót a gyerekeinél, és nem
cseréli vissza, amíg büntetésben vannak – javasolta Amanda
segítőkészen.
Waylay visszatért hozzánk az üres befőttesüveggel, és éreztem, hogy
Naomi megint mély levegőt vesz.
–  Mrs. Felch sokkal nagyobb bajban van, mint te, Waylay. De
Knoxnak igaza van. Hozzám kell fordulnod az ilyesmivel. Ne mondd,
hogy minden rendben, amikor ez nem igaz. Azért vagyok itt, hogy
segítsek. Nem szökhetsz el, hogy mindenkin bosszút állj, aki keresztbe
tesz neked. Főleg nem ártatlan mezei egerekkel.
–  Vettem eledelt, és vizet is akartam tenni nekik a fiókba –
magyarázta Waylay.
–  Reggel megbeszéljük – mondta Naomi. – A nagyszüleid
hazavisznek. Ők döntik el, hogy padlót súrolsz, vagy megnézheted
velük a filmet.
– Biztosan a film lesz – suttogta Lou.
–  De neked kell mindent elmosogatnod vacsora után – tette hozzá
Amanda.
–  Sajnálom, hogy aggódtatok miattam – jelentette ki halkan Waylay.
Naomira emelte a tekintetét. – És bocsánat, hogy nem szóltam neked.
–  Bocsánatkérés elfogadva – felelte Naomi. Lehajolt, és gyorsan
megölelte a kislányt. – Most vissza kell mennem dolgozni.
– Elviszlek – ajánlottam fel azonnal.
– Köszönöm. Reggel találkozunk – mondta fáradtan.
Elköszöntünk egymástól, és Naomi elindult a kocsimhoz.
Megvártam, amíg kinyitotta az ajtót, aztán félbeszakítottam Amandát,
aki épp azt tervezgette, hogy hazafelé megállnak fagyizni.
 –  Tennétek egy szívességet, és beugranátok a Honky Tonkba az
Explorerért? Majd én hazaviszem Naomit ma este.
Terveim voltak vele.
 28. FEJEZET

HARMADIK BÁZIS
Knox
–  Elszökött otthonról – mondta Naomi, miközben kinézett az ablakon.
Egy zacskó meleg perecet tartott az ölében.
– Nem szökött el. Kisurrant – vitatkoztam.
–  Akárhogy is, gyámként milyen fényt vet ez rám? Hagytam, hogy
egy tizenegy éves befőttesüvegbe zárt egerekkel és egy számítógépes
vírussal besétáljon a városba.
– Százszorszép, ne hergeld fel magad emiatt. Komolyan azt hiszed,
hogy egy normális bíró ki merné jelenteni, hogy Way-nek jobb az
anyjával?
Rám villant a tekintete.
–  Mi lenne, ha akkor mondanád, hogy nem kell magadat hergelni,
amikor a te döntéseidet figyeli mikroszkóppal a jogrendszerünk?
Megráztam a fejemet, aztán rákanyarodtam egy ösvényre, ami olyan
keskeny volt, hogy alig fért el rajta a kocsim.
– Nem erre van a munkahelyem – szólt Naomi.
–  Még nem megyünk vissza dolgozni – közöltem vele, ahogy a
földúton döcögtünk.
–  Muszáj visszamennem. Műszakom van, amit már el kellett volna
kezdenem – erősködött.
– Bébi, ne kattogj megszállottan azon, hogy mit kellene csinálnod, és
szakíts időt olyasmire, amit szívesen csinálsz.
–  Vissza akarok menni dolgozni. Ma nincs időm arra, hogy
meggyilkolj az erdőben.
A fák szétnyíltak előttünk, feltárva egy mezőt, amit benőtt a magas fű.
– Knox, mit csinálsz?
– Az előbb végignéztem, ahogy szembeszálltál a zsarnokkal, aki egy
gyereken akarta levezetni a feszültségét – kezdtem.
 –  Vannak, akik nem tudják kezelni a fájdalmat – mondta Naomi,
miközben megint kinézett az ablakon. – Ezért azon vezetik le, aki épp a
közelükben van.
–  És hát tetszettél abban a szoknyának aligha nevezhető holmiban,
amiben szembeszálltál a zsarnokkal.
– Ezért elraboltál? – kérdezte. – Hol vagyunk?
Leparkoltam a kocsival a fák mellett, aztán leállítottam a motort.
–  A Harmadik bázisnál. Legalábbis így nevezték a helyet, amikor
középiskolás voltam. Titokban ide jártunk sörözni meg tábortüzet
gyújtani. Az évfolyamom fele itt veszítette el a szüzességét.
Halvány mosoly játszott az ajkán.
– Te is?
Az ülése támlájára tettem a karomat.
– Nem. Én Laura Beylerék pajtájában.
– Knox Morgan, smárolni hoztál ide, amikor dolgoznom kellene?
Imádnivalóan felháborodott.
–  Ó, nem csak csókolózást tervezek – jelentettem ki, miközben
közelebb hajoltam hozzá, hogy kicsatoljam a biztonsági övét. Amikor ez
sikerült, elvettem a pereceket az öléből, és a hátsó ülésre hajítottam a
zacskót.
– Nem mondhatod komolyan. Dolgom van.
–  Bébi, nem szokásom a szexszel viccelni. Különben is, nekem
dolgozol.
–  Igen. A kocsmádban, ami tele van PMS-es nőkkel, akik várják a
perecüket.
Megráztam a fejemet.
–  A város összes lakója tudja, hogy Vörös Kód van érvényben.
Nyugis este lesz.
– Nagyon kényelmetlenül érint, hogy egy egész város nyomon követi
a női lakók menstruációs ciklusát.
–  Miért, mi csak normalizáljuk a menstruációs szarságot –
vitatkoztam. – Most pedig vonszold ide a szexi hátsódat.
A Jó kislány Naomi harcolt a Rossz kislány Naomival, de láttam, hogy
melyik fog nyerni, amikor az ajkába harapott.
–  A szoknyád meg amiatt, ahogy kiálltál Way-ért, alig sikerült távol
tartanom tőled a kezemet a kölyök meg a szüleid előtt, majdnem
belehaltam. Szerencsénk, hogy eljutottunk ide, mert annyira feláll a
farkam, hogy az agyamba nem jutott elég vér.
– Azt állítod, hogy felizgat, amikor másokkal kiabálok?
 – Százszorszép, minél hamarabb befogod a szádat, annál hamarabb
magamhoz ránthatlak, hogy mindent kiverjek a fejedből, ami a
munkával meg a köcsög tanárokkal kapcsolatos.
Egy pillanatig némán meredt rám a félig lehunyt szemhéja mögül.
– Oké.
Nem adtam esélyt, hogy meggondolja magát. A karja alá nyúlva az
ölembe húztam, hogy lovaglóülésben fölém telepedjen, így a
farmerszoknyája felcsúszott a derekára.
–  Mondtam már, mennyire szeretem az ilyen szoknyáidat? –
kérdeztem, mielőtt rátapasztottam a számat az övére.
Elhúzódott tőlem.
– Igazából azt mondtad, hogy utálod. Emlékszel?
A fogamat csikorgattam, ahogy ördögien elvigyorodott, és a
farmernadrágba bújtatott farkamhoz dörgölte magát.
– Hazudtam.
– Nagyon felelőtlenül viselkedünk – jegyezte meg.
Lerántottam Honky Tonk-os pólója kivágását a melltartójával együtt,
így meztelen mellei az arcom előtt voltak. A bimbói máris a számért
könyörögtek. Ha maradt volna vér az agyamban, most az is délre
vándorolna.
– Az sokkal felelőtlenebb lenne, ha az egész munkaidőd alatt ebben
a kurva szoknyában kellene nézzelek úgy, hogy előtte nem juttatlak a
csúcsra.
–  Tudom, hogy meg kéne sértődnöm, amikor ilyeneket mondasz,
de…
Előrehajoltam, és a számba vettem az egyik merev, rózsaszín
mellbimbóját. A farmernadrágomon keresztül is éreztem, mennyire
nedves volt. Tisztában voltam vele, hogy milyen hatással voltak rá a
szavaim. És mindez semmi volt ahhoz képest, amit a testem többi
részével tudtam csinálni.
Megborzongott, amikor elkezdtem szopogatni, aztán az övemre tette
az ujjait.
Megemeltem a csípőmet, hogy könnyebben hozzáférjen, és ekkor
megszólalt a duda.
Elakadt a lélegzete.
– Hoppá! Bocsi. Ez a fenekem volt. Mármint ráültem a dudádra. Nem
fingottam.
Azon kaptam magam, hogy a mellébe vigyorgok. A nő a legelemibb
szinteken túl is rendkívül szórakoztató volt.
 Végül sikerült letolnunk a farmernadrágomat a combom közepéig,
hogy kiszabadítsuk lüktető farkamat, és közben csak egyszer szólalt
meg a duda. Nem akartam várni. Muszáj volt beléhatolnom, és a fülledt
kis nyögései alapján, amik elhagyták a torkát, Naomi ugyanezen a
véleményen volt. A csípőjét átkarolva felemeltem, míg a másik
kezemmel odavezettem a farkamat, ahova vágyott, a szűk, nedves
Csodaország bejáratához.
Az én szűk, nedves Csodaországom volt.
Naomi hozzám tartozott. Legalábbis egyelőre. És beértem ennyivel.
Két kézzel a derekába markoltam, és lenyomtam, miközben
felemeltem a csípőmet, hogy mélyen elmerüljek benne.
A nevemet sikoltotta, nekem pedig végig kellett csinálnom a
vészhelyzetekre tartogatott mentális tornagyakorlatot, nehogy azonnal
elélvezzek. Reszkető puncija fojtogatón ölelte körbe a farkamat.
Mozdulatlanul tartottam, ahogy beléhatoltam, miközben a számmal
megint felfedeztem tökéletes mellét. Esküszöm, minden szívás
visszhangját éreztem a merevedésemet foglyul ejtő falakban.
Mennyei volt. Olyan…
– Bassza meg, bébi – szólaltam meg, eleresztve a mellét. – Basszus.
A koton.
Halkan felnyögött.
– Knox, ha megmozdulsz, el fogok élvezni. És ha elélvezek…
– Ki fogod facsarni belőlem is az orgazmust – foglaltam össze.
Becsukta a szemét, és résnyire nyíltak az ajkai. Az eksztázis
tökéletes képe volt a késő délutáni napfényben.
Nem valami kamaszfiú voltam. Sosem felejtek el védekezni. És
felelősségteljes férfiként nemcsak a pénztárcámban volt koton, hanem
a kesztyűtartómban is.
– Csináltad már…
Megrázta a fejét, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.
– Soha.
– Én sem. – Újra meg újra végighúztam az ujjaimat a mellén.
Kinyitotta a szemét, és az ajkába harapott.
– Olyan jó érzés.
–  Nem akarom, hogy olyasmit csinálj, amit nem szeretnél –
figyelmeztettem.
De én ezt akartam. Én koton nélkül szerettem volna befejezni. Én
benne akartam elélvezni, és érezni, ahogy a nedveink
összekeverednek. Én szerettem volna lenni az első férfi, akivel ezt
csinálja. Hogy beleégessem magam a memóriájába, mint valami
emlékezetes dolog első megállóját.
– Fo-fogamzásgátlót szedek – jegyezte meg óvatosan.
A nyelvemmel ingereltem a mellbimbóját.
– Tiszta vagyok – motyogtam. – Megmutathatom.
Naomi szerette a kézzel fogható eredményeket. Ha kíváncsi az
egészségügyi előéletemre, én nem bánom. Főleg, ha ez azt jelenti,
hogy megmozdulhatok benne… hogy meglovagol, amíg el nem élvez a
köztünk lévő akadály nélkül.
– Oké – szólalt meg ismét.
Jobb volt, mint megnyerni a kurva lottót; leírhatatlan érzés öntötte el a
mellkasomat. A tudat, hogy megbízik bennem, és elhiszi, hogy vigyázni
fogok rá.
– Biztos? – kérdeztem.
Mélyen a szemembe nézett.
–  Knox, ez túl jó érzés. Nem akarok biztonsági játékot játszani.
Ezúttal nem. Úgy érzem, szeretnék vakmerő lenni és… tökmindegy.
Csak mozdulj meg, kérlek!
Gondoskodni fogok róla, hogy ez legyen élete legjobb aktusa.
Kinyújtottam a karomat, és a hátsójába markoltam.
Mindkettőnket ingerelve felemeltem, és kicsúsztam belőle néhány
centit.
Felnyögtünk, mire a homlokomnak támasztotta az övét. Több mint jó
érzés volt úgy mozogni benne, hogy semmi sem volt közöttünk.
Helyesnek tűnt.
Amikor megborzongott, elegem lett az elmélkedésből. Ideje volt a
tettek mezejére lépni.
– Kapaszkodj, bébi – figyelmeztettem. A szívem úgy kalapált, mintha
lépcsőn szaladtam volna fel.
Megvártam, hogy belekapaszkodjon az ülésembe.
–  Elmondom, mi lesz, Naomi. Elkezdek mozogni, te pedig olyan
gyorsan és keményen élvezel el, ahogy csak tudsz. Aztán kihasználom
az időt, hogy újra felizgassalak, és amikor másodjára is a csúcsra érsz,
követni foglak.
–  Jó terv. Nagyon szervezett. Elérhető célok – mondta, aztán addig
csókolt, amíg elakadt a lélegzetem. Ismét kicsúsztam belőle néhány
centit, majd foglyul ejtettem a számmal a nyögését.
–  Kapaszkodj – emlékeztettem, aztán lerántottam, miközben
felemeltem a csípőmet.
 Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne veszítsem el a
fejemet, és hatoljak belé újra meg újra.
–  Jézusom, Naomi – suttogtam, ahogy a puncija összerándult a
farkam körül.
–  Mondtam, hogy közel vagyok – vágta rá, és egyszerre tűnt
bosszúsnak meg zavartnak.
–  Bármit csinálsz, egyre többet akarok – morogtam. Mielőtt
reagálhatott volna az idióta vallomásomra, a másik mellébe temettem
az arcomat, és mozogni kezdtem. Lassan, céltudatosan. Bár ez nagyon
is próbára tett.
A harmadik lökésnél úgy élvezett el, mintha villám csapott volna belé,
és győzelmi kiáltásként nyomta meg a dudát. Míg a teste többi része
megfeszült, a barlangja a világ legédesebb kínzásaként hullámzott a
farkam körül. Majdnem fennakadt a szemem, ahogy próbáltam
késleltetni a saját orgazmusomat.
Soha nem tettem így magamévá egyetlen nőt sem. Soha nem
éreztem ilyet. És ha megálltam volna elgondolkodni rajta, biztos
felismerem, hogy ez egy figyelmeztető jel. De abban a pillanatban
kurvára nem érdekelt. Figyelmen kívül tudtam hagyni, amíg Naomi Witt
a farkamon lovagolt.
– Ez az én csajom – nyögtem fel, miközben a zenénél is gyönyörűbb
ütemre rándult össze körülöttem.
–  Basszus, basszus, basszus – kántálta, amíg végül elernyedt
fölöttem a teste.
Megdermedtem benne, és közelebb húztam magamhoz. A
mellkasomon éreztem a szívverését. Aztán megbökte a vállamat.
–  Ígértél még egyet – közölte, de tompa volt a hangja, mivel a
nyakamba temette az arcát.
– Bébi, próbálok kitartani, hogy teljesítsem az ígéretemet.
Felemelte a fejét, hogy a haja függönyén keresztül rám nézzen.
Hátrasimítottam a haját, a füle mögé tűrve a hajtincseit. A mozdulat
furcsán intim volt. Bárcsak ne tettem volna. Mert olyan érzés volt,
mintha egy újabb kötelék alakult volna ki közöttünk, amivel magához
láncolt.
–  Szóval neked is olyan jó érzés? Mármint, nem csak kellemes? –
Hogy illusztrálja a mondandóját, finoman megmozdította a csípőjét, én
pedig nem tudtam magamba fojtani a nyögésemet.
– A francba, Naomi, semmi „kellemes” nincs abban, ahogy elélvezel a
farkamon. Szerinted mégis mi a francért egyeztem bele ebbe a
kamupasis hülyeségbe?
Elvigyorodott.
–  Mert láttad, hogy mekkorát csalódtak bennem a szüleim, és
segíteni akartál, mivel egy mogorva, kisvárosi hős vagy.
–  Okoska. Azért csináltam, mert amikor felébredtem, nem voltál
mellettem, és azt akartam, hogy ott legyél.
– Tényleg?
– Azt akartam, hogy ott legyél, mert szerettelek volna négykézlábra
fordítani, és olyan keményen megdugni, hogy a következő
negyvennyolc órában mindig rám gondolj, amikor leülsz.
Szóra nyitotta a száját, és a nyögés meg a nyöszörgés közötti hang
tört elő belőle.
–  Még nem végeztem veled, Százszorszép – jelentettem ki.
Magamban összerezzentem a nyers kijelentéstől. Szex közben
általában nem voltam ennyire beszédes. De Naomi kételkedett azokban
az érzésekben, amiket ébresztettem benne. És ezt nem fogom
megengedni. Akkor sem, ha ez csak egy futó viszony.
– Megmozdulhatok? – kérdezte.
– Jézus. Istenem. Igen.
És ekkor elkezdett lovagolni rajtam, úgy dolgozta meg a farkamat,
mintha egy betörésre váró csődör lett volna. Minden lökésnél, minden
kis nyögésnél, valahányszor a körme a bőrömbe mélyedt, úgy éreztem,
mintha a világ egy kicsit összezsugorodott volna, amíg nem maradt
benne más, csak Naomi meg én.
Izzadság gyöngyözött a bőrünkön. A lélegzetünk összekeveredett.
Semmihez sem fogható érzés volt teljesen elmerülni benne. Az
enyém volt, és én az övé.
– Naomi. – A fogaim között szűrtem a nevét, ahogy elkezdett megint
összerándulni körülöttem. Az apró lüktetések kibaszottul megőrjítettek.
– Knox. Igen. Kérlek! – nyöszörögte.
Hosszan, mélyen megszívtam a mellbimbóját. Ez mindkettőnk
számára túl soknak bizonyult. Ahogy elöntötte az orgazmus első
hulláma, elveszítettem az önuralmamat, és úgy hatoltam bele újra meg
újra a forró, szűk járatába, mintha az életem múlt volna rajta.
Talán így is volt.
Mert, amikor a szenvedélyem bizonyítéka először kirobbant
belőlem… amikor Naomi hangosan a nevemet kiáltotta, hogy az egész
világ hallja… amikor megfeszült körülöttem, és kiszipolyozta belőlem az
orgazmust, úgy éreztem, újjászülettem. Életben voltam. Kiürített, majd
feltöltött valamivel, amit nem ismertem. Valamivel, ami kibaszottul
halálra rémített.
De folyamatosan élveztem, ahogy ő is; az orgazmusunk végtelennek
tűnt.
Ezért. Ezért nem volt elég egyszer. Ezért nem tudtam már biztosan,
hogy mennyi az elég.
 29. FEJEZET

KNOX HÁZA
Knox
– Szép ház – jegyezte meg Naomi, ahogy bezártam magunk mögött az
ajtót, és felkapcsoltam a villanyt.
– Kösz. A nagyapám építette – feleltem ásítva. Hosszú nap volt, amit
egy hosszú éjszaka követett a Honky Tonkban, és alvásra volt
szükségem.
–  Tényleg? – kérdezte, és a nappali fölötti galériára szegezte a
tekintetét, ahol gerendás volt a mennyezet, és agancsos csillár lógott a
plafonról.
A kunyhó kicsi volt, és inkább rusztikus. Két hálószoba, egy
fürdőszoba. A padló fenyőfa. A kőkandallóra ráfért volna egy alapos
sikálás, de tette a dolgát. A bőrkanapét végre betörtem, pont úgy,
ahogy szerettem.
Ez volt az otthonom.
– Ők a szüleid? – kérdezte, felemelve egy bekeretezett fényképet az
egyik asztalról. Fogalmam sincs, miért tartottam meg. A szüleim
táncoltak rajta egy pikniken Liza J. és papa udvarán. Mosolyogtak,
szinkronban mozdult a lábuk. Akkoriban boldogabb idők voltak, és azt
hittük, örökké fog tartani.
Persze az egész egy hazugság volt.
A boldogság mindig véget ér.
– Nézd, Százszorszép. Hulla vagyok.
A testvérem lelövése, a hirtelen jött orgazmusok és a munka miatt
szükségem volt legalább nyolc óra alvásra, mielőtt újra használható
leszek valamire.
–  Ó. Igen. Persze – mondta, óvatosan visszatéve a fényképet az
asztalra. Bár észrevettem, hogy a kanapé felé fordította, nem pedig
azzal ellentétes irányba, ahogy én tettem. – Hazamegyek. Köszönöm a
mai segítséget Way tanárnőjével… meg a szüleimmel. És az
orgazmusokat is, meg ilyesmi.
–  Bébi, nem mész haza. Csak elmondtam, miért nem fogok rád
mozdulni, amikor felmegyünk az emeletre.
–  Jobb lenne, ha hazamennék, Knox. Korán kell kelnem, hogy
elhozzam Way-t Lizától. – Pont olyan fáradtnak nézett ki, amilyennek én
éreztem magamat.
Eddig nem sokat gondolkodtam ezen, de a lányok a Honky Tonkban
hétköznaponként hajnali két-három óra körül vonszolták haza magukat,
és hat, vagy legkésőbb hét órakor talpon kellett lenniük, attól függően,
mennyire voltak hasznavehetőek a párjaik.
Emlékeztem, hogy Fi egy teljes évig mindennap elaludt az asztalánál,
mert a gyerekei állandóan felébredtek éjszakánként. Egészen odáig
fajult a helyzet, hogy olyasmit kellett tennem, amit utáltam.
Beavatkoztam.
Rászabadítottam Liza J.-t, és alig egy héttel később a nagymamám
rászoktatta a gyerekeket, hogy tíz órát aludjanak éjjelente.
– Holnap szabadnapos vagy, ugye? – kérdeztem.
Bólintott, aztán ásított.
– Akkor… – Ránéztem az órámra, aztán káromkodtam – három óra
múlva felkelünk, és átmegyünk reggelizni Liza J.-hez.
Egy úriember így viselkedik. Pedig általában nem foglalkoztam az
ilyesmivel. Azonban egy kis bűntudatom volt, amikor arra gondoltam,
hogy ágyban maradok, amíg Naomi átmegy egy kibaszott családi
reggelire, aztán egész nap megpróbál odafigyelni Waylay-re, nehogy
valami butaságot csináljon.
Plusz, reggeli után hazajöhetek, hogy addig aludjak, ameddig akarok.
Tetszett, hogy egy pillanatra ellágyult, és álmodozóvá vált a tekintete.
Aztán a gyakorlatias, mások kedvében járó Naomi visszatért.
– Nem kell felkelned velem. Aludj. Hazamegyek éjszakára, és talán…
– A tekintete végigsiklott a testemen, és elpirult az arca. – Később
találkozunk – fejezte be.
–  Igen. Ügyes próbálkozás. Kérsz vizet? – kérdeztem, ahogy
elkezdtem a konyha felé tolni.
Az én konyhám nagyobb volt, mint a kunyhóé. De nem sokkal. El
tudtam képzelni, hogy néhány látogató „bájosnak” tartotta a hikori
szekrényeket, a sötét, erdőzöld munkapultot, és a kis guruló
konyhaszigetet, amire a felbontatlan leveleket szoktam dobálni.
– Vizet? – ismételte meg.
 – Igen, bébi. Szeretnél vizet inni lefekvés előtt?
– Knox, ne zavarj össze. Ez csak szex. Megegyeztünk. Kivéve, ha a
szüleim a közelben vannak, mert akkor párkapcsolat. De most
nincsenek itt, és annyira fáradt vagyok, hogy azt hiszem, még egy
orgazmus sem tudna ébren tartani. Szóval mi a fenét akarsz?
Megtöltöttem egy poharat csapvízzel, aztán kézen fogtam, és a
lépcsőhöz kísértem.
–  Ha elmész, haza kell kísérjelek a sötétben, aztán visszajönni ide.
Ami azt jelenti, hogy legalább tizenöt perccel később kerülök ágyba, és
hadd mondjam el, Százszorszép, hogy kibaszott fáradt vagyok.
–  Otthon vannak a cuccaim – motyogta, miközben hezitálva az
ajkába harapott.
–  Milyen cuccra lesz szükséged az elkövetkező három órában,
Százszorszép?
– Egy fogkefére.
– Van az emeleten egy plusz.
– Az arctisztítómra és a testápolómra.
–  Van nálam víz és szappan – vágtam rá, ahogy felvonszoltam a
lépcsőn.
– Akkor sem…
Megálltam, és szembefordultam vele.
–  Bébi, nem akarok azon gondolkodni, hogy mit jelent ez az egész.
Csak szeretném letenni a fejemet egy párnára, és tudni, hogy
biztonságban alszol. Esküszöm, holnap halálra boncolgathatjuk ezt a
káoszt. De most csak arra van szükségem, hogy becsukjam a
szememet, és rohadtul ne kattogjak semmin.
Bosszúsan nézett rám.
–  Rendben. De holnap tényleg halálra fogjuk boncolgatni ezt a
káoszt, és átbeszéljük az alapszabályokat.
–  Nagyszerű. Alig várom. – Mielőtt meggondolhatta volna magát,
felhúztam a lépcsőn a szobámba.
– Hűha – ásította, miközben pislogva meredt az ágyamra.
Egy férfi otthonában az ágya és kanapéja a legfontosabb
bútordarabok. Én egy bazi nagy ágyat választottam sötét kárpittal.
Szokás szerint nem vetettem be. Soha nem láttam értelmét
beágyazni, ha úgyis szét kell szedned, amikor használod. Még
szerencse, hogy Naomi majdnem állva elaludt, mert ha a gyűrött
ágynemű nem ijesztette volna el, akkor az éjjeliszekrényem mellett
gyülekező alsógatyák és pólók biztosan.
 A fürdőszoba felé toltam, és benyúltam a szekrénybe, hogy kivegyem
belőle a poros, de még bontatlan fogkefét.
–  Gondolom, nem sok vendéged tölti itt az éjszakát – mondta,
leporolva a csomagolást.
Vállat vontam. Soha nem töltöttem együtt egyetlen nővel sem az
éjszakát ebben a házban. Már így is átléptem az egyezségünk
láthatatlan korlátait azzal, hogy megkértem, aludjon itt. Kibaszottul
kizárt, hogy a jelentéséről vitatkozzak vele.
Ő volt az, aki megszokta, hogy osztoznia kell az életén, a
fürdőszobán, az ágyán egy férfival. Ő szállt ki nemrég egy
párkapcsolatból.
Nagyszerű. Most már fáradt és mérges is voltam.
Összeért a vállunk fogmosás közben. Valamiért ez a közös rutin a
gyerekkoromra emlékeztetett. Gyerekként Nashsel minden este a
szüleink ágyában fekve vártuk, hogy befejezzék a fogmosást, és
elolvassák nekünk a következő fejezetet az aktuális könyvből, amiből
éppen meséltek.
Kivertem a fejemből az emléket, és Naomira pillantottam. Elrévedt a
tekintete.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Mindenki rólunk beszél – felelte, miközben leöblítette a fogkeféjét.
– Ki az a mindenki?
– Az egész város. Mindenki azt hiszi, hogy együtt járunk.
– Azt kétlem. A legtöbben azt hiszik, hogy dugunk.
Rám csapott egy törölközővel, amit fél kézzel elkaptam.
– Rendben. A szüleim és Waylay szociális munkása azt hiszik, hogy
együtt járunk, a város többi lakója szerint pedig csak szexelünk.
– Szóval?
Ingerültnek tűnt.
–  Szóval? Ettől úgy nézek ki, mint a… nos, mint a testvérem. Csak
három hete ismerlek. Téged nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad az
emberek? Hogy mit mondanak?
–  Miért érdekelne? Annyit sugdolóznak a hátam mögött, amennyit
akarnak. Amíg egyikük sem elég ostoba ahhoz, hogy a képembe
mondja, leszarom a véleményüket.
Naomi megrázta a fejét.
– Bárcsak jobban hasonlítanék rád.
– Micsoda? Önző seggfej akarsz lenni?
 –  Nem. De fogalmam sincs, mi az ellentéte annak, hogy másokért
élek.
– Az, ha nem másokért élsz? – tippeltem.
–  Fogalmad sincs, milyen kimerítő mindig másokért aggódni,
felelősnek érezni magad értük, azt akarni, hogy boldogok legyenek, és
szeressenek téged.
Igaza volt. Fogalmam sem volt, hogy ez milyen.
– Akkor hagyd abba a törődést.
–  Ó, köszi – jegyezte meg zsémbesen. Fogta a törölközőt, és
megtörölte a fogkefét majd a fürdőszobapultot. – Úgy csinálsz, mintha
az olyan könnyű lenne.
– Mert könnyű – vitatkoztam. – Nem tetszik valami? Hát ne csináld!
–  Knox Morgan életfilozófiája, hölgyeim és uraim – mondta 
gúnyosan.
– Ágyba – utasítottam. – Túl késő van a filozofáláshoz.
A ruhájára nézett. Mezítláb volt, de még a farmerszoknyát és a
munkahelyi pólóját viselte.
– Nincs pizsamám.
–  Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem szoktál meztelenül aludni. –
Szerintem az ágyazáshoz hasonlóan a pizsamának sincs értelme.
Naomi némán meredt rám.
– Persze hogy nem alszol meztelenül.
– Lehet, hogy tűz üt ki az éjszaka közepén – erősködött, ahogy karba
tette a kezét.
– Nincs túlélő-felszerelésem, hogy abban aludj.
– Nagyon vicces.
–  Jó. – Otthagytam a fürdőszobában, aztán kivettem a
szekrényemből egy tiszta pólót. – Tessék – mondtam, amikor
visszamentem hozzá.
Ránézett, aztán rám. Tetszett, amit láttam. Álmos volt, és egy kicsit
kevésbé tökéletes, mintha a munka és a hosszúra nyúlt este
lehántották volna a védőpajzsát.
–  Köszönöm – válaszolta a pólót bámulva, aztán megint engem
nézett, amíg le nem esett a tantusz.
– Ugye tudod, hogy már láttalak meztelenül?
– Az más. Menj ki.
A fejemet rázva sétáltam ki a fürdőszobából, és becsuktam magam
mögött az ajtót.
 Két perccel később Naomi a pólómban jelent meg újra. Magas volt,
de a felső leért a combja közepéig. Az arcát megtisztította, és kis
kontyba fogta a haját a feje tetején.
A szomszéd lány hamarosan be fog mászni az ágyamba. Tudtam,
hogy ez hiba volt. De el akartam követni. Most az egyszer.
Helyet cseréltünk, és miközben Naomi bebújt az ágyamba, én
elfoglaltam a fürdőszobát, hogy kivegyem a kontaktlencsét fáradt
szememből.
Az utolsó erőmmel kapcsoltam le a villanyt a fürdőszobában, és
odasétáltam az ágyhoz. Naomi a hátán feküdt, karját a feje alá dugta,
és a plafont bámulta. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, és a sötétben
vetkőztem le, a szennyeskupacra hajítva a ruháimat.
Felhajtottam a takarót, és felsóhajtottam, amikor végre ágyba
kerültem. Vártam egy kicsit, miközben a sötétbe révedtem. Nem kell
akkora jelentőséget tulajdonítani ennek az egésznek. Nem kell újabb
köteléknek, újabb bilincsnek tekinteni az itt alvását.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Fura illata van a párnámnak – válaszolta zsémbesen.
–  Waylon oldalán fekszel. – Kihúztam a párnát a feje alól, aztán
odadobtam neki az enyémet.
– Hé!
– Jobb?
Hallottam, ahogy megszagolta a párnát.
– Jobb – mondta megadóan.
– Jó éjt, Naomi.
– Jó éjt, Knox.

∞
PUFFANÁSRA, SIKKANTÁSRA és káromkodásra ébredtem.
–  Naomi? – kérdeztem rekedten, ahogy nagy nehezen kinyitottam a
szememet. Homályosan megláttam az ágy lábánál, ahol valami
tornagyakorlatot művelt, hogy felvegye a szoknyáját.
–  Bocsánat – suttogta. – Le kell zuhanyoznom, mielőtt átmegyek
reggelizni Lizához.
–  Itt is van fürdőszoba – mutattam rá, miközben felkönyököltem, és
néztem, ahogy kifordította a pólóját.
–  De tiszta ruhára meg sminkre van szükségem. És hajszárítóra.
Aludj tovább, Knox. Nem kell mindkettőnknek zombinak lennie.
 Álmosan néztem meg a telefonomon, hogy mennyi az idő. Reggel hét
múlt öt perccel. Eldöntöttem, hogy négy óra alvásra igazán nem lehet
azt mondani, hogy együtt töltöttem egy nővel az éjszakát.
Az agglegényélet egyik előnye az, hogy én osztom be a napomat.
Nem kell mások terveihez alkalmazkodnom, és nem muszáj
lemondanom a vágyaimról, hogy más azt csinálhasson, amit akar.
De még számomra is igazságtalannak tűnt, hogy Naomi fáradtan
rohangáljon egész nap, miközben én alszom. Plusz jól hangzott a
reggeli.
Ólomnehéznek éreztem a lábamat, ahogy a padlóra tettem.
–  Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy próbálta megigazítani a pólóját.
Már nem volt fonákán, de fordítva vette fel.
–  Nem kell hazamenned lezuhanyozni, hogy utána átsétálj Lizához.
Itt is van egy teljesen jól működő fürdőszoba.
–  Nem mehetek reggelizni a munkaruhámban – jelentette ki
felbőszülve. – Nem fogok szégyenkezve megjelenni a családi reggelin.
– Jó. Adj egy listát.
Úgy nézett rám, mintha kínaiul beszéltem volna hozzá.
– Milyen listát?
–  Mire van szükséged, hogy szégyenkezés nélkül meg tudj
reggelizni? Zuhanyozz le. Én addig áthozom a cuccodat.
Rám bámult.
– Szörnyen tepersz ahhoz képest, hogy ez csak egy futó viszony.
Nem tudtam megmondani, miért, de feldühített a megjegyzésével.
Felvettem a farmernadrágomat a padlóról.
– Sorold. – Felhúztam a nadrágomat.
Naomi csípőre tette a kezét, és csúnyán nézett rám.
– Mondta már valaki, hogy mogorva vagy reggelente?
–  Igen. Minden egyes ember, akinek volt balszerencséje összefutni
velem reggel tíz előtt. Áruld el, hogy mi kell otthonról, aztán vonszold a
csinos kis popódat a zuhany alá.
Négy perccel később egy rohadt hosszú listával léptem ki a házamból
szombat reggel, hogy utána átmenjek a nagymamámhoz, aki
pizsamában szolgálta fel a reggelit.
A hátsó udvaron keresztül szaladtam át a kunyhó teraszára. Az
eldugott pótkulcs ugyanott volt, mióta az eszemet tudtam. Egy
műkavicsban, amit a virágágyásba rejtettek a korláton. Elővettem a
kulcsot, bedugtam a zárba, de az ajtó már nyitva volt.
Király, tarthatok kiselőadást a biztonságról is.
 A kunyhónak friss levegő, sütemény- és citromillata volt.
A konyha makulátlanul tiszta és rendezett volt a felbontott leveleket
leszámítva a konyhapulton. Naomi mindent egy rendszerezőben tartott,
valószínűleg ábécé sorrendben, de most az összes boríték szét volt
szórva.
A nyitható tetejű íróasztal fedele fel volt húzva a nappaliban,
láthatóvá téve Naomi laptopját, egy színes tollakkal teli tartót, és egy
stóc noteszt. Az alsó fiók néhány centire nyitva volt.

∞
BÁR
NEM
KOSZOS
FEHÉRNEMŰK és pólók voltak, azért örültem egy kis
rendetlenségnek. Észrevettem, hogy minél jobban szorongott Naomi,
annál nagyobb rendet tartott maga körül. Egy kis felfordulás jó jelnek
számít.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat, felszaladtam először a
fürdőszobába, hogy összeszedjem a neszesszert és a hajszárítót.
Aztán Naomi szobájába mentem egy rövidnadrágért meg egy – mivel
férfi vagyok – csipkés, nőies blúzért.
A holmikat összeszedve bezártam a hátsó ajtót, és visszamentem a
házamba.
Amikor a hálószobába értem, láttam, hogy Naomi a párás
fürdőszobában áll vizes hajjal egy szál törölközőben.
A látványtól földbe gyökerezett a lábam. Jó volt így látni. Tetszett,
hogy a meztelen, frissen zuhanyozott Naomi a személyes életteremben
volt.
Annyira tetszett, hogy rögtön átcsaptam támadásba.
–  Zárnod kell az ajtókat, Százszorszép. Tudom, hogy ez nem
nagyváros, de itt is történnek szar dolgok. Például az öcsémet is
lelőtték.
Pislogva nézett rám, aztán elvette a kezemből a csajos holmikat.
– Mindig zárom az ajtókat. Nem vagyok felelőtlen.
– Nyitva volt a hátsó ajtó – jelentettem ki.
Beletúrt a táskába, és felsorakoztatta a cuccait a
fürdőszobaszekrényemen. Mindenből többet hoztam, mert nyilván nem
érdekelt a különbség a szemceruza és a szemöldökceruza között.
–  Mindig bezárom az ajtót, amikor elmegyek, és esténként is –
vitatkozott, és végigfuttatta a fésűt nedves haján.
Lazán nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és élveztem a műsort,
ahogy módszeresen használni kezdte a kozmetikai felszerelését.
 – Amúgy mi ez a sok szar?
–  Még soha nem láttál nőt készülődni? – faggatott, és gyanakodva
nézett rám, miközben körberajzolta az ajkát.
– Ez csak egy reggeli – mutattam rá.
–  De nem akarok úgy kinézni, mintha most másztam volna ki az
ágyadból. – Célzatos pillantást vetett rám. A tükörbe néztem, és láttam,
hogy összevissza meredezik a hajam. A szakállam az arcom fél oldalán
lelapult. És a párna nyomot hagyott a bal szemem alatt.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Mert nem illik.
Összefontam a karomat, és elvigyorodtam.
– Bébi, nem értelek.
Ismét a színpalettára nézett, és elkezdett felkenni néhányat a
szemhéjára.
–  Reggelizni megyünk – mondta, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– A családunkhoz – tettem hozzá.
–  Nem akarok úgy megjelenni, mintha az elmúlt huszonnégy órát
végigszexeltük volna. Waylay-nek példaképre van szüksége. Plusz a
szüleim alapból is épp eléggé aggódnak, nem kell, hogy amiatt is fájjon
a fejük, hogy a másik lányuk is a promiszkuitást részesíti előnyben.
– Naomi, a szex nem egyenlő a promiszkuitással – mondtam, és nem
tudtam eldönteni, hogy szórakozzak rajta, vagy dühbe guruljak.
– Tudom. De valahányszor olyan döntést hozok, ami Tinára jellemző,
úgy érzem, az én feladatom egyértelművé tenni, hogy nem ő vagyok. –
Letette a szemfestéket, és felemelte azt a szempilla-göndörítő
hülyeséget.
Kezdtem tisztábban látni a nőt, akinek meztelen képét nem tudtam
kiverni a fejemből.
– Nem semmi vagy, ugye, tudod?
Sikerült csúnyán néznie rám annak ellenére, hogy azt a bigyót
használta az egyik szemén.
– Nem mindenki tud úgy parádézni a városban, hogy közben leszarja
mások véleményét.
–  Egy dolgot mindenképp tisztázzunk, Százszorszép. Nem
parádézok.
Bosszúsan nézett rám a tükörben.
– Jó. Lépkedsz.
 –  Miért érzed úgy, hogy bizonyítanod kell a szüleidnek, hogy nem
vagy Tina? Mindenki, aki eltölt veled harminc másodpercet, és van
szeme meg füle, tudja, hogy nem hasonlítotok egymásra.
–  A szülők elvárásokat támasztanak a gyerekeik felé. Ez van.
Néhányan azt akarják, hogy a gyerekük orvos legyen. Mások profi
sportolókat akarnak nevelni. Akadnak olyanok is, akik boldog,
egészséges felnőtteket szeretnének faragni belőlük, akik segítik a
társadalmat.
– Oké – mondtam, és vártam, hogy befejezze.
– Az én szüleim az utóbbi csoportba tartoznak. De Tina nem hozta,
amit elvártak tőle. Soha. Én mindig négyeseket meg ötösöket vittem
haza az iskolából. Ő ketteseket. Középiskolában, amikor beszálltam a
gyeplabdacsapatba, és elkezdtem kisebbeket korrepetálni, Tina lógott
az iskolából, és rajtakapták, hogy órák után füvezik.
– Ez az ő döntése – mutattam rá.
–  De képzeld el, milyen újra meg újra szenvedni látni a szülőket,
akiket szeretsz. Muszáj volt a jó testvérnek lennem. Nem volt
választásom. Nem engedhettem meg magamnak semmiféle
kamaszlázadást, és nem váltogathattam a főiskolai szakokat kedvem
szerint, hogy megtaláljam önmagamat. Nem, hiszen az egyik lányukkal
már pórul jártak.
–  Ezért döntöttél úgy, hogy hozzámész ahhoz a Warnerhez? –
kérdeztem.
Elfintorodott a tükörben.
– Talán részben – felelte óvatosan. – Jó választás volt. Papíron.
– Nem töltheted az egész életedet azzal, hogy megpróbálsz másokat
boldoggá tenni, Naomi – figyelmeztettem.
– Miért nem?
Őszintén meglepettnek tűnt.
– Előbb-utóbb túl sokat fogsz adni, és magadnak nem marad semmi.
– Úgy beszélsz, mint Stef – mondta.
–  Most ki a szemét? – piszkáltam. – A szüleid nem akarják, hogy
tökéletes legyél. Azt szeretnék, hogy boldog légy. De te megint a
testvéred mocskát takarítod el. Figyelmeztetés és felkészülés nélkül
lettél szülő.
– Nem volt más választásom.
–  Csak mert az egyik lehetőség szar, még nem jelenti, hogy nem
megoldás. Akartál egyáltalán gyereket? – faggattam.
A szemembe nézett a tükörben.
 –  Igen. Akartam. Méghozzá sokat. De azt hittem, a hagyományos
úton fog bekövetkezni. És hogy legalább kiélvezhetem a babacsinálás
részét. Mindig is vágytam a családra. Most meg mindent elrontok, és
még a papírokat se tudom rendesen kitölteni. Mi van, ha nem akarom,
hogy átmeneti legyen a gyámság? Mi van, ha azt akarom, hogy Waylay
végleg velem maradjon? Mi van, ha ő nem akar velem élni? Vagy a bíró
úgy dönt, hogy nem vagyok alkalmas a szerepre? – Kardként lengette
előttem a szájfényét. – Ilyen a fejemben élni.
– Kurva kimerítő.
– Az. És az egyetlen alkalom, amikor valami végtelenül önző dolgot
teszek kizárólag a saját kedvemért, visszafelé sül el.
– Mit tettél magadért? – faggattam.
–  Egyéjszakás kalandba bonyolódtam egy mogorva, tetovált
borbéllyal.
 30. FEJEZET

KÍNOS REGGELI
Naomi
– Figyi, nem kell elkísérned – mondtam. – Nem sokat aludtál az elmúlt
negyvennyolc órában.
– Te sem – felelte Knox, ahogy színpadiasan bezárta a házat, mielőtt
elindultunk. Tudtam, hogy ezt direkt csinálta.
Nem szerettem az ilyesmit. Legalábbis nem a reggeli kávém előtt.
Csendben sétáltunk át Lizához. A madarak csiripeltek, sütött a nap,
és úgy kavarogtak a gondolataim, mint a félig megpakolt szárítóban a
ruhák.
Együtt töltöttük az éjszakát. Mármint egy ágyban aludtunk szex
nélkül. Ráadásul arra ébredtem, hogy Knox „Viking” Morgan hozzám
bújt.
Nem sokat tudtam a kötöttségek nélküli szexről. Ha belegondolok, az
egész életem maga volt a kötöttség, jóformán gúzsba kötve éltem
mindeddig. Azt azonban még én is tudtam, hogy az együtt alvás és az
összebújás intimebb dolog, mint amiben megegyeztünk.
Jó, egy pillanatig sem tagadom: Knox kemény – állati kemény – teste
mellett ébredni, miközben a derekamat öleli, a világ egyik legjobb
érzése volt.
De nem tartozott az egyezségünkhöz. Nem véletlenül vannak a
szabályok. Ez esetben azért, hogy semmiképp se zúghassak bele a
mogorva, ölelnivaló Vikingbe.
Az alsó ajkamba haraptam.
A férfiak is elfáradnak néha, és ilyenkor nem akarják hazakísérni a
nőket, de azt sem engedhetik, hogy egyedül induljanak útnak, nehogy
felfalja őket valami vadállat. Ez a férfi pedig traumatikus huszonnégy
órán volt túl. Valószínűleg nem gondolkodott racionálisan, döntöttem el.
Lehet, hogy Knox rossz alvó. És talán minden este összebújik a
kutyájával.
 Persze ez nem jelentett magyarázatot arra, hogy miért ment át
önként a kunyhóba a cuccaimért, amíg zuhanyoztam. Hogy miért
válogatta össze olyan gondosan a ruháimat. Lepillantottam a magas
derekú, zöld-fehér rövidnadrágra meg az aranyos csipkefelsőre. Még
bugyit is hozott. Persze egy tangát, ami nem passzolt a melltartómhoz.
De akkor is.
– Befejezted a boncolgatást?
Gyorsan visszazökkentem a jelenbe, ahol Knox szinte mosolyogva
nézett rám.
–  Csak a tennivalóim listáján gondolkodtam – jegyeztem meg
pimaszul.
– Hát persze. Most már bemehetünk?
Akkor döbbentem rá, hogy Liza háza előtt állunk. Stef világhírű
juharszirupos baconjének illata szállt ki az ajtón.
Egyetlen vakkantást egy egész kórusnyi ugatás követett, miközben
négy kutya rohant ki az udvarra.
Waylon volt az utolsó, a füle a levegőben lebegett mögötte, és a
nyelvét obszcén módon kinyújtotta.
–  Szia, haver! – üdvözölte Knox, és letérdelt a kutyájához, mire a
másik három is ugrándozva csaholni kezdett az izgalomtól.
Lehajoltam, és valamivel visszafogottabban köszöntem a falkának,
majd kihúztam magam.
– Oké, szóval mi a terv? – kérdeztem.
Knox még egyszer, utoljára megvakarta Waylon fülét.
– Milyen terv?
– Reggeli? A családommal? – pontosítottam.
– Nos, Százszorszép, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem az a
tervem, hogy megiszom egy csomó kávét, beszalonnázom, aztán
visszafekszem aludni még négy vagy öt órát.
– Úgy értem, még mindig… színlelünk?
Valami átsuhant az arcán, amit nem tudtam értelmezni.
– Igen. Még színlelünk – mondta végül.
Nem tudtam, hogy megkönnyebbültem-e, vagy sem.
A házban Liza és az apám Stef mögött őrködtek, miközben ő a
sütőben sülő két tepsi bacont figyelte, aminek isteni illata volt. Anya az
asztalt terítette meg a télikertben. Waylay az új, rózsaszín mintás
pizsamájában sétált körbe, és óvatosan narancslevet töltött a
poharakba.
 Elöntött az iránta érzett gyengédség, aztán eszembe jutott, hogy ma
ki kell találnom neki egy megfelelő büntetést. Tényleg rá kell térnem a
fegyelmezés fejezetre a kölcsönzött könyvemben.
–  Jó reggelt, szerelmes tubicáim. Nem számítottam rá, hogy te is
jössz, Knox – szólalt meg Liza, amikor észrevett minket. Vékony
terepmintás pizsamában és kék bolyhos köntösben ment a
kávéfőzőhöz.
Knox átkarolta a vállamat.
– Jó reggelt – mondta. – Nem hagyhattam ki a bacont.
– Azt senki se hagyná ki – vágta rá Stef, miközben kihúzta a tepsiket
a sütőből, és letette hűlni a két hűtőrácsra, amiket én találtam meg Liza
étkezőjében eldugva.
Waylay mezítláb jött a konyhába, és gyanakodva szimatolt a
levegőbe.
– Mi ez a fura szag?
–  Először is, szépségem, neked van fura szagod – mondta Stef
kacsintva. – Másodszor pedig, ez a karamellizált juharszirup.
Waylay-nek felcsillant a szeme.
– Szeretem a juharszirupot. – Rám nézett. – Jó reggelt, Naomi néni!
Beletúrtam kócos, szőke hajába.
–  Neked is jó reggelt, kölyök! Jól szórakoztál tegnap a
nagyszüleiddel, vagy felsikáltatták veled a padlót?
–  Mamával és Stef bácsival megnéztük A herceg menyasszonyát.
Nagyapa elaludt az angolnák előtt – árulta el. – Még szobafogságban
vagyok?
Anya szóra nyitotta a száját, aztán rám nézett, és inkább hallgatott.
– Igen – döntöttem el. – Hétvégén nem mehetsz sehova.
– A könyvtárba sem?
Még új voltam ebben az egész fegyelmezés dologban, de úgy
gondoltam, a könyvtár biztonságos választás.
– Oda igen – ásítottam.
–  Valakinek kávé kell – dúdolta anya. – Hosszú volt az éjszaka? –
Célzatos pillantást vetett Knoxra, aztán rám kacsintott.
– Tudjátok, hova kellene még ma elmennetek? – kérdezte apa. Most,
hogy a bacon biztonságban kikerült a sütőből, Liza válla fölött figyelte,
ahogy az megfordított egy omlettet.
– Hova? – kérdeztem óvatosan.
Felém fordult.
 –  Kocsit venni. Szükséged van egy autóra. – Apa ezt olyan
parancsolón mondta, mintha nekem soha meg se fordult volna a
fejemben a kocsivásárlás gondolata.
– Tudom, apa. Rajta van a listán.
Tényleg rajta volt. Készítettem egy jó kis táblázatot is, ahol
összehasonlítottam a különböző márkákat és modelleket a
megbízhatóság, az üzemanyag-fogyasztás és az ár tekintetében.
–  Valami megbízhatóra van szükségetek Waylay-jel – folytatta. –
Nem közlekedhettek örökre biciklivel. Mire észbe kapsz, beköszönt a
tél.
– Tudom, apa.
– Ha pénzre van szükséged, anyáddal segíthetünk.
–  Apádnak igaza van, drágám – mondta anya, miközben Knoxnak,
majd nekem is adott egy bögre kávét. Kockás pizsamaalsót és hozzáillő
gombos felsőt viselt.
– Nincs szükségem pénzre. Van – jelentettem ki.
– Délután megyünk autót venni – döntötte el apa.
Megráztam a fejemet.
–  Ez nem szükséges. – Még nem fejeztem be a táblázatomat, és
nem fogok bemenni egy autókereskedésbe, amíg nem tudom, pontosan
mit akarok, és mennyiért.
– Már korábban megbeszéltük Naomival, hogy ma elmegyünk kocsit
venni – jelentette be Knox.
Mit mondott a Viking? Ez még nekem is új volt. És a pasis dologgal
ellentétben az autóvásárlást közel sem lehet olyan könnyen elhitetni a
szüleimmel.
Knox magához húzott. Birtokló mozdulat volt, amivel egyszerre zavart
össze, és izgatott fel.
–  Gondoltam, elviszem Naomit és Waylay-t, hogy nézzenek
maguknak egy kocsit – mondta.
Apa felmordult.
–  Én is mehetek? – kérdezte Waylay, miközben feltérdelt az egyik
bárszékre.
–  Hát, mivel a mi kocsink lesz, segítened kell dönteni – közöltem
vele.
– Vegyünk egy motort!
– Nem – vágtuk rá anyával egyszerre.
– Hát, én venni fogok egyet, mihelyst elég idős leszek hozzá.
 Behunytam a szememet, és próbáltam kiverni a fejemből a
katasztrófákat, amik eszembe jutottak, mint valami tanuló vezetőknek
készült oktatófilmben.
–  Meggondoltam magam. Harmincöt éves korodig szobafogságban
leszel.
– Szerintem törvényesen nem tehetsz ilyet – jegyezte meg Waylay.
–  Bocs, Witty. Ebben a kölyöknek adok igazat – szólalt meg Stef,
miközben mellé könyökölt a konyhaszigeten. Félbetört egy csík bacont,
és az egyik darabot az unokahúgomnak adta.
– Én is Way-nek adok igazat – mondta Knox, ahogy megszorította a
vállamat, és egy mosolyszerűség táncolt a szája sarkában. – Csak
tizennyolc éves koráig büntetheted meg.
Waylay győzelemittasan bokszolt a levegőbe, és beleharapott a
baconbe.
–  Jó. Tizennyolc éves korodig szobafogságban leszel. És nem
igazságos összefogni ellenem – duzzogtam.
– Stef bácsi – mondta Waylay, miközben elkomolyodott a tekintete. –
Ez a legfinomabb bacon, amit életemben ettem.
– Én megmondtam – jelentette ki Stef győzelemittasan, és rácsapott
a konyhapultra. A kutyák, összetévesztve a zajt a kopogással, ugatva
futottak az ajtóhoz.
–  Híreim vannak – jelentette be Liza. – Nasht hazaengedik a
kórházból.
– Nem túl korai ez? – kérdeztem. Két golyót lőttek belé. Szerintem ez
néhány napnál többet érdemelt volna a kórházban.
– Lassan megőrül ott bent. Jobb lesz neki otthon – magyarázta Liza.
Knox egyetértőn bólintott.
– Akkor ez azt jelenti, hogy alaposan ki kell takarítani a lakását. Isten
ments, hogy bacilusok menjenek a sebébe! – szólalt meg anya úgy,
mintha mindennap lelőtték volna valamelyik ismerősét.
–  És ételre is szüksége lesz – jegyezte meg apa. – Biztos minden
megromlott a hűtőjében. Írok egy listát.
Liza és Knox zavarodott pillantást váltottak egymással.
Elvigyorodtam.
– A Witt család már csak ilyen – magyaráztam. – Jobb beletörődni.

∞
– KÉTSZER
FEKÜDTEM
LE Knoxszal az elmúlt negyvennyolc órában, aztán
vele aludtam tegnap este. És fogalmam sincs, hogy ezekből melyik volt
hiba. Egyszeri alkalomnak indult, és szó sem volt együtt alvásról, de
mindig megváltoztatja a szabályokat – böktem ki Stefnek.
Liza verandáján voltunk, és vártuk, hogy Waylay összepakolja a
cuccait, hogy visszamenjünk a kunyhóba, majd felkészüljünk a nem
tervezett autóvásárlásra. Most először tudtam négyszemközt beszélni
vele a szex… és a szüleim váratlan érkezése óta.
Az elmúlt két napban csak üzeneteket váltottunk egymással.
–  Megint szexeltetek? Tudtam! Bassza meg… rohadtul tudtam! –
jelentette ki egyik lábáról a másikra ugrálva.
– Nagyszerű. Gratulálok, Mr. Mindentudó. Akkor áruld el, mit jelent ez
az egész!
– Honnan tudhatnám, mit jelent? Nekem inamba szállt a bátorságom,
mielőtt elkérhettem volna annak a szexi fodrászistennek a
telefonszámát.
Leesett az állam.
–  Mi vaaan? Stefan Liao eddig soha nem rettent meg egy dögös
sráctól!
–  Most ne rólam meg az átmeneti rövidzárlatomról beszéljünk.
Térjünk vissza a szexre. Jó volt?
– Fenomenális. A legjobb. És most sikerült csapdába csalnom valami
párkapcsolat-szerűségben, ráadásul fogalmam sincs, mit mondjak róla
Waylay-nek. Nem akarom, hogy azt higgye, normális egyik
párkapcsolatból a másikba ugrani. Vagy hogy nem jó egyedül lenni.
Vagy hogy elfogadható egyéjszakás kalandba bonyolódni egy dögös
pasival.
–  Bocs, hogy nekem kell elárulnom, Miss Karótnyelt, de igazából
mind oké, amit felsoroltál.
– A harminchat éves felnőtt nők tisztában vannak ezzel – csattantam
fel. – Viszont a családjogi bíróság nem nézi jó szemmel az ilyesmit, és
tényleg ilyen példát akarok mutatni egy tizenegy évesnek?
–  Látom, eljutottál arra a szintre a kiakadásban, hogy mindent
túlgondolsz – jegyezte meg Stef.
– Ne legyél bunkó, inkább mondd meg, mit csináljak!
Gyengéden két tenyerébe fogta az arcomat.
– Naomi. Megfordult már a fejedben, hogy talán itt a lehetőség, hogy
elkezdd azt az életet élni, amit te választasz? Hogy elkezdj olyasmit
csinálni, amit te szeretnél?
– Nem – feleltem.
 Váratlanul kinyílt a szúnyogháló, és Waylay szökkent ki rajta
Waylonnal a sarkában.
– Nem találom a matekkönyvemet.
– Hol láttad utoljára? – kérdeztem tőle.
– Ha tudnám, most nem keresném.
Mindhárman elindultunk a kunyhó felé. Waylon elénk szaladt, és
néhány lépésenként megtorpant, hogy megszaglásszon vagy lepisiljen
valamit.
– Knox tudja, hogy nálad van a kutyája? – kérdeztem.
– Nem tom. – Waylay vállat vont. –Szóval Knoxszal együtt jártok?
Megbotlottam a saját lábamban.
Stef nem túl együttérzőn röhögött mellettem.
Felsóhajtottam.
– Őszintén szólva, Way, fogalmam sincs. Nem tudom, mit csinálunk,
mit akarok tőle, és ő mit szeretne tőlem. Valószínűleg nem leszünk
együtt örökre. De lehet, hogy egy ideig többet fogunk vele lógni. Ha
neked is megfelel.
Elgondolkodva összeráncolta a homlokát, és belerúgott egy kavicsba
a földön.
–  Úgy érted, nem lógnál együtt vele, meg ilyesmi, ha én nem
akarnám?
– Nos, igen. Elég fontos vagy nekem, szóval számít a véleményed.
–  Hűha. Akkor azt hiszem, átjöhet hozzánk vacsorázni ma este, ha
akar – mondta végül.

∞
NASHT
HAZAENGEDTÉK, otthon pihent a frissen kitakarított és kajával
megpakolt lakásában. A szüleim a heti randijukat egy ötcsillagos
libanoni étteremben ünnepelték Cantonban. Liza meghívta Stefet, hogy
legyen a „dögös partnere” egy vacsorapartin a helyi „puccos
lovasfarmon”.
Ami engem illet, volt egy új (legalábbis nekem új) városi terepjáróm,
és a pasiszerűségem meg az unokahúgom épp tüzet gyújtottak az
udvaron, miközben én elpakoltam az ételmaradékokat.
Waylon a konyhában maradt velem, hátha elejtek egy falatot.
–  Rendben. De ne hidd, hogy ezzel a könyörgő tekintettel mindig
lekenyerezhetsz – figyelmeztettem a kutyát, miközben benyúltam a
jutalomfalatos üvegbe, amit nem tudtam otthagyni Nina apjának
állateledelboltjában.
 Waylon a farkát csóválva habzsolta be a kutyakekszet.
– Áu! A francba!
– Waylay! Vigyázz a szádra! – kiáltottam.
– Bocsi! – ordította vissza.
– Lebuktál – dúdolta Knox nem elég halkan.
– Knox!
– Bocsi!
Megráztam a fejemet.
– Mit fogunk kezdeni ezekkel? – kérdeztem Waylontól.
A kutya böfögött, és a farkát csóválta.
Odakint Waylay győzelemittasan felkiáltott, és Knox is a levegőbe
bokszolt, ahogy a lángok életre keltek. Pacsit adtak egymásnak.
Lefényképeztem őket, és elküldtem Stefnek.
Én: Két piromániással töltöm az estét. Te hogy érzed magad a partin?
Alig egy perccel később egy kecses ló fényképével válaszolt.
Stef: Azt hiszem, szerelmes vagyok. Mennyire lennék szexi
lótenyésztőként?
Én: Szuperszexi!!!
–  Naomi néni! – Waylay pont akkor szaladt be az ajtón, amikor a
konyhapultot törölgettem. – Meggyújtottuk a tüzet. Vihetjük a pillecukrot!
Piszkos volt az arca, és fűfoltos a pólója. Boldog tizenegy évesnek
látszott.
–  Akkor lássunk neki! – Színpadiasan lerántottam a konyharuhát a
tálról, amiben összeállítottam a pillecukros-kekszes s’morest.
– Ejha!
– Gyerünk, hölgyeim! – kiáltotta Knox kintről.
– Hallottad a férfit – mondtam, az ajtó felé terelve az unokahúgomat.
– Megnevettet.
– Tessék?
– Knox. Megnevettet téged. Sokszor. És úgy néz rád, mintha nagyon
kedvelne.
Éreztem, hogy elpirulok.
– Tényleg?
Bólintott.
– Igen. Tök jó.
Rengeteg édességet ettünk, és sötétedésig ültünk a tűz mellett. Arra
számítottam, hogy Knox kimenti magát, és hazamegy, de követett
bennünket a házba, és segített nekem rendet rakni, amíg Waylay – és
Waylon – az emeletre mentek fogat mosni.
 –  Azt hiszem, a kutyám szerelmes az unokahúgodba – állapította
meg Knox. Elővett egy nyitott borosüveget meg egy doboz sört a
hűtőből.
– Határozottan oda meg vissza vannak egymásért – értettem egyet.
Keresett egy borospoharat, megtöltötte, majd felém nyújtotta.
Oké, lehet, hogy másban is lángra lobbantak gyengéd érzelmek.
–  Köszönöm a vacsorát – szólalt meg Knox kibontva a sörét, és
nekitámaszkodott a konyhapultnak.
– Kösz, hogy alkudtál az autókereskedőnél – mondtam.
– Jó kocsi – felelte, miközben beakasztotta az ujját a rövidnadrágom
derekába, és közelebb húzott magához.
A nap nagy részét együtt töltöttük, de nem értünk egymáshoz.
Különleges kínzás volt ennyire közel lenni egy férfihoz, aki olyan sok
érzést ébresztett bennem, hogy gondolkodni is elfelejtettem, ha nem
érhettem hozzá.
Füst- és csokoládéillata volt. Az új kedvencem. Nem tehettem róla.
Meg akartam kóstolni. Ezért megtettem. A szájára tapasztottam az
enyémet, hogy megízleljem. Lustán. Határozottan.
Szabad kezével átölelt, és közel húzott magához.
Beszívtam az illatát, és hagytam, hogy a testéből sugárzó forróság
felmelegítsen.
Aztán lábdobogást hallottunk az emeletről, ahogy Waylay és a kutya
leszaladtak a lépcsőn.
– A francba – motyogta Knox.
Hátraugrottam, és felemeltem a borospoharamat.
– Nézhetünk tévét lefekvés előtt? – kérdezte Waylay.
–  Persze. Csak elbúcsúzom Knoxtól. – Lehetőséget adtam, hogy
távozzon. Biztos teljesen kimerült, és jobb dolga is akadt annál, hogy
videókat nézzen a YouTube-on arról, ahogyan kamaszlányok sminkelik
magukat.
– Benne vagyok a tévézésben – mondta, miközben sörrel a kezében
a nappaliba ment. Waylay rávetette magát a kanapéra, és
összegömbölyödött a kedvenc sarkában. A kutya mellette helyezkedett
el. Knox a másik végén ült le, és megveregette maga mellett a kanapét.
Helyet foglaltam az unokahúgom, a pasiszerűségem meg a kutyája
társaságában, és néztem, ahogy egy tizenöt éves, kétmillió követővel
rendelkező kislány elárulja, hogyan válasszuk ki a szemünk színéhez
tökéletesen passzoló szemceruzát.
 Knox feltette a lábát a dohányzóasztalra, és hátradöntötte a fejét a
párnára. Karját a kanapé támláján pihentette, és kellemesen melegített
vele.
Öt perccel a videó elindulása után halk horkolást hallottam. Knox
szeme csukva, a szája résnyire nyitva volt.
Waylay-re pillantottam, aki rám vigyorgott.
Knox megint horkantott, mire mindketten halkan felkuncogtunk.
 31. FEJEZET

SUNYI IDEGEN
Naomi
Szeptember első hete nyári fülledtséggel, ugyanakkor sárguló
levelekkel érkezett meg. Néhány napnyi önmegtartóztatás után Nash
ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjen dolgozni az íróasztala mögé
néhány órára.
A rettegett Mrs. Felch váratlanul nyugdíjba vonult, és Dél-Karolinába
költözött a testvéréhez. Waylay belezúgott az új tanárába, Mr.
Michaelsbe, és belépett a focicsapatba. Túléltük az első hivatalos
interjúnkat a szociális munkással, és bár az unokahúgom egyértelműen
kijelentette, hogy nem rajong a zöldségekért, amiket rákényszerítettem,
Ms. Suarez beütemezte az otthonlátogatást, amit jó jelnek tekintettem.
Amikor nem a lelátón szurkoltam, Knoxszal szexeltem vagy
gyereknevelési könyveket olvastam, akkor dolgoztam. Belevetettem
magam az új munkába a könyvtárban, és imádtam. A Honky Tonk és a
könyvtári állás között úgy éreztem, hogy tényleg elkezdtem rátalálni
önmagamra. Főleg, hogy a város nagy része végre nem nevezett már
Nem Tinának.
NAOMI!

Istenem, annyira sajnálom. Hiányzol. Nélküled semmi nem az igazi

itthon. Nem volt jogom rajtad levezetni a feszültségemet. Csupán a
legjobb életet szerettem volna biztosítani neked. Ha vártunk volna,
ahogy kértem, mindez nem történik meg.
Szeretlek,

Warner

∞
EGY
KATTINTÁSSAL
KILÉPTEM az e-mail-fiókomból, és halkan felnyögtem.
 – Megint Warner? – Stef felpillantott a laptopjáról. A könyvtár ezen a
napon szinte teljesen üres volt, és a legjobb barátom lefoglalta a
mellettem lévő asztalt.
– Igen, megint Warner – válaszoltam.
– Mondtam, hogy ne nyiss meg többet – közölte Stef.
– Tudom. Csak minden másodikat nyitom meg. Haladás, nem?
–  A Vikinggel meztelenkedsz. Nem kell egy másik férfi vinnyogó,
passzív-agresszív, miért-nem-vagy-itt-hogy-kimosd-a-szennyesemet
üzeneteit olvasgatnod.
Összerezzentem, és körbenéztem, hogy meggyőződjek róla, senki
sem hallgatózik.
–  Egy részemnek tetszik, hogy hason csúszik előttem, akkor is, ha
passzív-agresszívan teszi.
– Jogos – merengett el.
–  A logikus felem viszont tudja, hogy igazából semmi értelme az
egésznek. A Warnerrel való kapcsolatom semmivel sem volt igazibb,
mint az, amit Knoxszal színlelek.
– Ha már szóba került, az biztos, hogy sokat színleltek.
–  Tudom, hogy állunk egymással – jelentettem ki. – Ami több, mint
amit Warnerről elmondhatok. Nem vettem észre, hogy Warner igazából
nem akart velem lenni. Knox viszont mindvégig nyíltan kimondta a
szándékait.
Stef hátradőlt a székén, hogy szemügyre vegyen.
–  Mi van? – kérdeztem, és ellenőriztem, nem morzsáltam-e le
magamat a reggelimmel.
–  Gyönyörű, okos, szórakoztató nő vagy, nem szabadna ennyi
felszínes nem kapcsolatba bonyolódnod. Kezdem azt hinni, hogy ez
nem véletlen, Witty.
Kinyújtottam rá a nyelvemet.
– Szép kis legjobb barát vagy.
– Komolyan gondoltam. Harminc másodperccel a találkozásunk után
tudtam, hogy Knox sok terhet cipel. De te jobban titkolod a tiédet.
Mintha egy érzelmi övtáskában rejtegetnéd.
–  Soha nem engednéd meg, hogy övtáskát hordjak, legyen az
érzelmi, vagy sem – ugrattam. – Mikor fogunk arról beszélni, hogy még
mindig nem kérted el Jeremiah-tól a telefonszámát?
– Soha. Egyébként ő sem kérte el az enyémet.
Kinyílt a lift ajtaja, és Sloane szállt ki belőle egy könyvekkel megrakott
gurulós kocsit tolva.
 – Mi újság idefent? – A mai nem-könyvtáros megjelenése szűk, boka
fölött végződő farmernadrágból, velúr bokacsizmából és  fekete
pulóverből állt, amelynek könyökén szív alakú folt volt. Piros
szemüvegkerete tökéletesen passzolt a szívhez.
– Nem sok. Stef megvádolt, hogy a terheimet egy érzelmi övtáskában
hurcolom, plusz kértem egy időpontot Agathának meg Blaze-nek egy
idősek jogaival foglalkozó pro bono ügyvédtől, hogy megbeszéljék,
milyen hosszú távú gondozási lehetőségei vannak Agatha apjának –
válaszoltam.
Sloane a kocsira hajolt, és a tenyerébe támasztotta az állát.
–  Először is, szép munka a kedvenc motorosbigéinkkel. Másodszor
pedig, Stef, te kiapadhatatlan humorú, kérlek, mondd, hogy van egy
heteró testvéred, unokatestvéred vagy idősebb unokaöcséd! Nem
vagyok válogatós.
Stef elvigyorodott.
– De mennyire, hogy az vagy.
Sloane felhúzta az orrát.
– Felejtsd el. Csak akkor vagy vicces, amikor Naomit piszkálod.
– Tudod, mit szoktak mondani – jegyezte meg Stef.
–  Igen, persze. Ha nem bírod a tüzet, ne menj fel az emeletre a
könyvtárban. – Ezzel eltűnt a sorok között a könyvekkel.
Néhány perccel később Stef kiment, hogy fogadjon egy
konferenciahívást az egyik rejtélyes üzleti ügyével kapcsolatban, míg
én segítettem a tagbaszakadt motorosnak, Wraithnak időpontot kérni a
legközelebbi társadalombiztosítónál, és kiküldtem egy e-mailt a
könyvtár olvasóinak az októberi Könyvet vagy Csalunk
rendezvényekről.
Épp befejeztem a jegyzetelést a kamaszokról a legújabb
gyereknevelési könyvemből, amikor valaki megköszörülte a torkát.
– Elnézést, szeretném megkérdezni, hogy tudna-e segíteni.
A férfinak szigorú, zöld szeme és rövid, felzselézett vörös haja volt.
Elegáns fehér ingujja alól kikandikált tetovált kézfeje. Szégyenlősen
mosolygott, az órája méregdrágának tűnt, és aranylánc lógott a
nyakában.
Volt valami furcsa abban, ahogy engem bámult.
Nem mintha szokatlan lett volna. Bárkinek, akinek volt balszerencséje
találkozni Tinával, szüksége volt egy kis időre, hogy megszokja ezt az
egész ikertestvér dolgot.
– Miben segíthetek? – kérdeztem mosolyogva.
 Rákoppintott a hóna alatt tartott laptopra.
–  Keresek valakit, aki segíteni tudna egy kicsit a számítógépemmel.
Ez a vacak nem ismeri fel a vezeték nélküli egeremet meg a pendrive-
okat. Tud valakit, aki segíthetne?
Átható tekintetétől kissé kényelmetlenül éreztem magamat.
– Nos, biztosan nem én leszek az a személy – vicceltem erőltetetten
nevetve.
–  Én sem. Általában a feleségem szokta megoldani az ilyesmit. De
most üzleti úton van, és már alig várom, hogy hazaérjen – magyarázta.
– Így most szükségem van valakire, aki segít. Nem kell szakembernek
lennie vagy ilyesmi. Még akár egy gyereknek is fizetnék.
Valami nem stimmelt. Lehet, hogy csak éhes voltam. De az is lehet,
hogy a vészjelzőm indult be. Vagy talán ez a fickó szórakozásból
rugdos kismacskákat, és a gyámösztönöm reagált rá.
Az egyetlen személy, akire illett a leírása, Waylay volt. De nem fogok
a közelébe engedni olyasvalakit, akitől kitör a frász.
A szükségesnél melegebben mosolyogtam a férfira.
– Sajnálom. Tudja, az a helyzet, hogy új vagyok a városban, és még
nem ismerem ki magam errefelé. Hirtelen senki nem jut eszembe, de
ha megadja a telefonszámát vagy az e-mail-címét, kapcsolatba lépek
önnel, mihelyst találok valakit.
A bal keze mutató- és középső ujjával halkan dobolt a laptop fedelén.
Egy-kettő. Egy-kettő. Egy-kettő.
Valamiért azon kaptam magam, hogy visszatartottam a lélegzetemet.
– Tudja, mit? Annak örülnék – jegyezte meg vigyorogva. – Van tolla?
Megkönnyebbülten toltam elé a könyvtár jegyzettömbjét az asztalon,
és felé nyújtottam egy tollat.
–  Tessék. – Az ujjaink súrolták egymást, amikor elvette, és a
kelleténél tovább tartotta fogva a pillantásomat.
Aztán megint elmosolyodott, és lehajolt, hogy felírja a számát a
jegyzettömbre.
– Flint vagyok – mondta, miközben a hangsúly kedvéért rákoppintott
a nevére. A tekintetével a kitűzőmet méregette. – Naomi.
Nem tetszett, hogy úgy ejtette ki a nevemet, mintha ismert volna…
mintha máris intim kapcsolatunk lenne.
– Biztosan találok valakit, aki segíteni tud – nyögtem ki rekedten.
Bólintott.
–  Nagyszerű. Minél hamarabb, annál jobb. – Flint felemelte a
laptopot, aztán alaposan végigmért. Végül szalutált. – Viszlát, Naomi!
 – Viszlát!
Néztem, ahogy a lépcsőhöz sétál. Egy teljes percbe telt, mire
rájöttem, mi zavart annyira. A keze. Különösen a bal, amin nem hordott
karikagyűrűt.
Biztos csak paranoiás vagyok – gondoltam. Talán csak azért, mert
egyre komolyabban kezeltem a gyám szerepet. Kivertem a fejemből a
közjátékot, és bementem az icipici irodámba, hogy felírjam a helyi
számítástechnikai támogatást a listára, amin a Sloane-nak szánt
kérdéseimet gyűjtöttem.
Lehet, hogy pici, törékeny nő volt, de határozott, nagyra törő
elképzelései és ötletei voltak a könyvtár szolgáltatásainak bővítésével
kapcsolatban. Egyszerre találtam érdekesnek és izgalmasnak, hogy
egy olyan dolog részese lehettem, amely az emberek megsegítésére
koncentrált.
A szemem sarkából észrevettem egy árnyékot az ajtóban.
Összerezzentem, és a mellkasomra tettem a kezemet.
– Szentséges atyaúristen, Knox! Halálra rémítettél!
Nekitámaszkodott a kilincsnek, és felvonta a szemöldökét.
–  Bébi, nem akarok beleszólni, hogyan végzed a munkádat, vagy
ilyesmi, de nem az van, hogy a könyvtárban tilos kiabálni?
 32. FEJEZET

EBÉD ÉS FIGYELMEZTETÉS
Knox
Dolgom volt. Vállalkozásom, amit vezetnem kellett. Alkalmazottaim,
akikkel kiabálhattam. De ez abban a pillanatban eszembe sem jutott.
Csak ő járt a fejemben.
Szóval tessék, ott voltam a könyvtárban, és minden mást figyelmen
kívül hagytam, mert rá gondoltam, amikor felébredtem, és látni akartam
őt.
Rengetegszer eszembe jutott Naomi Witt, mióta megérkezett a
városba. Meglepett, hogy ez csak rosszabbodott, minél több időt
töltöttem vele.
Ezen a napon különösen szép volt, ahogy rózsaszín, testhezálló
kardigánjában az asztala mögött állt, és belefeledkezett valami mentális
listába.
– Mit keresel itt? – kérdezte, miközben a meglepettsége boldogságba
csapott át. Közelebb lépett, de nem érintett meg. Tetszett, hogy mindig
felém hajol. Mintha a teste folyton a lehető legközelebb akarna lenni
hozzám. Nem éreztem olyan tapadósnak, mint amilyennek régen
gondoltam az ilyesmit. Ez… nem is volt szörnyű.
– Gondoltam, elviszlek ebédelni.
–  Tényleg? – Láthatóan örült a meghívásnak, és eldöntöttem, hogy
ezt sem bánom. Rohadt jó érzés volt, hogy egy Naomihoz hasonló nő
úgy néz rám, mintha én lennék a nap hőse.
– Nem, Százszorszép. Csak azért jöttem ide, hogy becsapjalak. Igen,
tényleg.
– Az jó, mert rettentő éhes vagyok. – Sötét rózsaszínre festett ajka
olyan ajánlattal kecsegtetett, amit nem fogok figyelmen kívül hagyni.
Nem csupán az ételre éheztem.
– Jó. Induljunk. Milyen hosszú az ebédszüneted?
– Egy óra.
 Hála istennek, bakker.
Egy perccel később kisétáltunk a könyvtárból a szeptemberi
napsütésbe. A hátára tettem a tenyeremet, és a kocsim felé tereltem.
–  Szóval melyik puccos éttermet fogjuk ma támogatni a
látogatásunkkal? – kérdezte, ahogy beültem a volán mögé.
A hátsó ülésre nyúltam, és az ölébe ejtettem egy zacskót. Kinyitotta,
és belekukucskált.
– Mogyoróvajas-lekváros – közöltem.
– Szendvicset csináltál nekem?
– Csipsz is van benne – vágtam rá védekezőn. – Meg az a tea, amit
szeretsz.
–  Oké. Igyekszem nem elájulni attól, hogy piknikebédet csomagoltál
nekem.
– Nem piknik – feleltem, elfordítva a kulcsot.
– Hol fogjuk elfogyasztani a nem piknik ebédünket?
– A Harmadik bázison, ha van hozzá kedved.
Összeszorította a térdét, és mocorgott egy kicsit az ülésén. Az alsó
ajkába harapott.
– Mi lesz a dudával? – kérdezte.
– Hoztam plédet.
– Pléd és ebéd. Egyértelműen nem piknik – piszkált.
Majd nem lesz ilyen öntelt, amikor bedugom a kezemet a szűk
nadrágjába.
– Visszamehetünk, hogy a könyvtárban ebédeljünk – fenyegetőztem.
Kinyújtotta a kezét, és a combomba markolt.
– Knox?
A komoly hangtól azonnal megszólaltak a vészjelzők a fejemben.
– Mi az?
– Ez már nem tűnik színlelésnek.
Az ülésem támlájának döntöttem a fejemet. Tudtam, hogy előbb-
utóbb eljön ez a beszélgetés, de akkor sem akartam lefolytatni.
Én úgy láttam, mindketten abbahagytuk a színlelést szinte rögtön
azután, hogy elkezdtük. Amikor hozzáértem, azért tettem, mert arra
vágytam. Nem pedig azért, mert azt szerettem volna, hogy valaki
meglássa.
–  Tényleg most kell ezt megbeszélnünk, Százszorszép, amikor
rohamosan fogy az ebédszüneted?
Lehajtotta a fejét.
– Nem, persze, hogy nem.
 A fogamat csikorgattam.
–  De igen. Ha beszélni akarsz róla, akkor beszéljünk. Ne aggódj
amiatt, hogy felidegesítesz, mert mindketten tudjuk, hogy az úgyis be
fog következni.
A szemembe nézett.
– Csak azon gondolkodtam… mit is csinálunk.
– Nem tudom, mit csinálunk. Én szeretek együtt lenni veled úgy, hogy
közben nem kell azon aggódnom, mi lesz ezután, vagy mi történik egy
hónap, egy év múlva. Te mit csinálsz?
– Azon kívül, hogy szeretek együtt lenni veled?
– Igen.
Ismét lesütötte szép, mogyoróbarna szemét.
– Aggódom, hogy mi lesz ezután – vallotta be.
Felemeltem az állát, hogy rám nézzen.
–  Miért kell feltétlenül lennie valaminek? Miért nem élvezhetjük
mindketten úgy, ahogy van, anélkül hogy halálra aggódnánk magunkat
olyasmi miatt, ami még nem történt meg?
– Én általában így működöm – mondta.
–  Mi lenne, ha egy kicsit kipróbálnánk az én módszeremet? Amivel
jár egy nem piknik ebéd és legalább egy orgazmus még délután egy
előtt.
Elpirult, és bár nem mosolygott olyan szélesen, mint akkor, amikor
megleptem, ezzel is megelégedtem.
– Induljunk – szólalt meg.
Azonnal merevedésem lett. Az agyamat elözönlötték a képek, ahogy
meztelenül lefektetem a plédre, és a nevemet kiáltja. Meg akartam
ízlelni kint a napfényben, a meleg szellőben. Érezni akartam, ahogy
alattam mozog, miközben a világ többi része megdermed körülöttünk.
Hátratolattam, aztán a gázra tapostam.
Egy háztömbnyire jutottunk, amikor Naomi telefonja megcsörrent a
táskája alján. Elővette, és homlokráncolva nézett a képernyőre.
– Nash az.
Kivettem a kezéből a mobilt, és fogadtam a hívást.
– Knox! – panaszkodott Naomi.
– Mit akarsz? – csattantam fel a telefonban.
– Beszélnem kell Naomival – felelte Nash. Komolynak tűnt.
– Nem ér rá. Beszélj velem.
–  Próbáltam, seggfej. Téged hívtalak először, de nem vetted fel.
Híreim vannak Tináról.
 Ennyit a kibaszott piknikemről.

∞
MIKÖZBEN NAOMI formás fenekében gyönyörködtem, azon töprengtem,
vajon az öcsém hogyan bírta a hosszú lépcsősorokat a sérüléseivel.
Nash lakása az emeleten volt a Whiskey Barber fölött. Amikor előző
hétvégén hazahoztam, csak azután mászott fel a lépcső tetejére, hogy
megfenyegettem, ölbe veszem és felcipelem.
Pont akkor nyitotta ki az ajtót, ahogy kopogásra emeltem a kezemet.
Sápadtnak és fáradtnak látszott. Ráadásul a seggfejen nem volt póló,
felfedve ezzel a kötéseit. Friss gézt és ragasztószalagot tartott a
kezében.
– Jaj, szegénykém! – duruzsolta Naomi, miközben kivette a kezéből a
kötszereket. – Hadd segítsek.
Nash önelégülten vigyorgott rám, amikor Florence Nightingale
benyomakodott a lakásba. Ha továbbra is eljátssza a sebzett hőst
Naominak, kénytelen leszek megemelni a kibaszott lakbérét, és lelökni
a lépcsőn.
–  Ajánlom, hogy jó okod legyen arra, hogy iderángattál minket –
figyelmeztettem, miközben követtem Naomit a lakásba.
A lakásnak magas mennyezete, téglafala és nagy, boltíves ablakai
voltak, amelyek a főutcára néztek. Két hálószoba és egy fürdőszoba
volt benne, amit személyesen alakítottam át, plusz egy nagy nappali
egy pici, de annál modernebb konyhasarokkal.
Nash étkezőasztala tele volt papírokkal és aktákkal. Egyértelműen
nehezére esett követni az orvos utasításait. A Morgan fiúk nem
szeretik, ha megmondják nekik, mit csináljanak.
–  Ülj le – szólalt meg Naomi, ahogy kihúzott egy széket a
konyhaszigetnél.
Nash óvatosan leült, de megfeszült az állkapcsa, mintha fájna neki a
mozdulat.
–  Szeded a fájdalomcsillapítókat? – kérdeztem. Rákényszerítettem,
hogy kiváltsa a gyógyszert. Azonban a doboz még mindig a mosogató
mellett volt, ahol hagytam.
Az öcsém a szemembe nézett.
– Nem.
Tudtam, miért. Mert egy generáció potenciálisan megmérgezte a
következőt. Mindketten együtt éltünk ezzel a tudattal.
 –  Nem szép, Naomi – figyelmeztette Nash, miközben a nő a
mosogatóhoz ment, hogy kezet mosson.
– A sebek soha nem szépek. Erre való az elsősegély.
Megtörölte a kezét, és rám villantotta ragyogó mosolyát, miközben
visszament a testvéremhez.
– Nem fogsz elájulni, ugye? – kérdeztem tőle.
Naomi kinyújtotta rám a nyelvét.
–  Jobb, ha tudod, hogy széles körű elsősegélynyújtási ismereteim
vannak.
Nash a szemembe nézett, miközben Naomi óvatosan levette a kötést
a válláról.
– Néhány évvel ezelőtt szemtanúja voltam egy balesetnek. Késő este
volt, és esett az eső. Egy szarvas ugrott ki a sofőr elé, aki félrerántotta
a kormányt. Frontálisan ütközött egy fának. Minden csupa vér volt.
Rettenetesen szenvedett, de csak annyit tehettem, hogy hívtam a
mentőket, és fogtam a kezét. Soha életemben nem éreztem magam
annyira tehetetlennek, mint akkor – magyarázta.
Rájöttem, hogy utálja az ilyet. A nő, aki egész életében arra
törekedett, hogy mások boldogok és egészségesek legyenek, utálta, ha
tehetetlenül kellett néznie szenvedést.
– Ezért elvégeztél egy tanfolyamot? – tippelt Nash, miközben Naomi
levette a gézt a sebről.
Láttam, hogy az öcsém állkapcsa megfeszült, hallottam a fájdalmat a
hangjában.
Naomi felszisszent, mire felemeltem a tekintetemet.
Nash válla csupasz volt. Nem egy szép, tiszta lyukat láttam. A bőre
gyulladt és heges volt, ráadásul fekete varratok és alvadt vér csúfították
el.
– Három tanfolyamot csináltam végig – felelte Naomi.
Eszembe jutott egy emlék. Nash a hátán feküdt a játszótéren, folyt az
orrából a vér, ahogy Chris Turkowski a mellkasán ült, és az öcsém arcát
püfölte.
Chris aznap rosszabb állapotba került, mint Nash. Engem két napra
felfüggesztettek. Apámmal azon a véleményen voltunk, hogy bőven
megérte.
„A családtagok vigyáznak egymásra” – mondta. Akkoriban komolyan
gondolta.
Nem tudtam levenni a tekintetemet az öcsém sebéről, lüktetett a vér
a fejemben.
 – Knox? – Naomi hangja közelebbről hallatszott.
Érintést éreztem a vállamon, és arra eszméltem, hogy Naomi előttem
áll.
–  Nem ülsz le egy kicsit, Viking? Nem hiszem, hogy egyszerre két
beteget is el tudok látni.
Rájöttem, hogy azt hitte, el fogok ájulni, ezért szóra nyitottam a
számat, hogy tisztázzam ezt a félreértést, és közöljem, hogy a férfias
harag uralkodott el rajtam, nem pedig a térdem gyengült el. De
meggondoltam magam, és eljátszottam, hogy gyenge vagyok, amikor
rádöbbentem, hogy az irántam érzett aggodalma túlszárnyalta a Nash
sérülése iránti aggodalmat.
Engedtem, hogy leültessen az egyik bőrfotelbe a nappaliban.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben lehajolt, hogy a szemembe nézzen.
– Már jobban – válaszoltam.
Naomi válla felett láttam, ahogy az öcsém beint nekem.
A nő megpuszilta a homlokomat.
– Maradj itt. Egy perc, és hozok egy pohár vizet, oké?
Nash köhintett valamit, ami gyanúsan úgy hangzott, hogy „kamu”, de
aztán fájdalmasan felnyögött.
Megérdemelte. Viszonoztam neki az egyujjas szalutálást, amikor
Naomi visszaszaladt hozzá.
– Még soha nem láttalak elgyengülni egy kis vértől – állapította meg
Nash.
–  Szóval rátérsz a lényegre, vagy ez az új módszered, hogy
embereket csábíts magad köré, mert egyébként senki nem akar a
közeledben lenni?
Naomi a tekintetével azt üzente, hogy viselkedjek, miközben
kicsomagolta a gézlapokat. Láttam, hogy az öcsém állkapcsa
megfeszült, amikor Naomi a sebére nyomta a gézt. Elfordítottam a
tekintetemet, de ekkor Nash megköszörülte a torkát.
– Híreim vannak Tináról – jelentette ki.
Naomi megdermedt.
– Jól van?
Az ikertestvére meglopta, elhagyta a gyerekét, és Naomi első
kérdése mégis az, hogy jól van-e Tina.
Muszáj megtanulnia, hogy néhány köteléket el kell vágni.
– Nem tudjuk, hol van, de úgy tűnik, van itt valami a városban, amit
nem akart hátrahagyni. Megtaláltuk az ujjlenyomatait a
raktárbetörésnél.
 Megfeszültem, amikor eszembe jutott, hogy miről beszéltünk a
kórházban.
– Milyen betörés? – tette fel a kérdést Naomi, miközben a következő
sebre fordította a figyelmét.
–  A lakókocsipark tulajdonosa két különböző betörést jelentett be.
Egyet az irodájában, egyet pedig a raktárában, ahol azokat az értékeket
őrzi, amiket a bérlői hátrahagynak. A raktárt szétverték. A zárat
feltörték. A holmikat tönkretették. Néhány dolgot elloptak. Megtaláltuk
Tina ujjlenyomatait a helyszínen.
Elfeledkeztem a kamu rosszullétemről, és felálltam a fotelből.
–  Ez egy kibaszott kisváros – mutattam rá, miközben a konyhába
mentem. – Hogy a francba tud itt ólálkodni anélkül, hogy valaki
észrevenné?
–  Erről van egy elméletem. A bejáratnál lévő biztonsági kamera
felvett valamit – mondta Nash, és az ép karjával közelebb húzott
magához egy aktát. Kinyitotta, és a szemcsés képen egy hosszú, sötét
hajú, strandruhás nőt láttunk.
Naomi közelebb hajolt az öcsémhez, hogy megnézze a fotót. Nem
voltam benne biztos, de azt hiszem, Nash megszagolta a haját.
Magamhoz húztam Naomit, távolabb az öcsémtől, és a kezébe
adtam a fényképet.
– Hülye vagy? – tátogtam Nashnek.
Vállat vont, aztán összerándult.
–  Kibaszott makacs fasz – motyogtam. Odakísértem Naomit egy
székhez Nash kartávolságán kívül, aztán a mosogatóhoz trappoltam.
Még mindig a fölötte lévő szekrényben tárolta a vény nélkül kapható
gyógyszereket meg egyéb felszereléseket. Elővettem egy doboz
fájdalomcsillapítót, majd vizet töltöttem egy pohárba, aztán mindkettőt a
bolond öcsém elé toltam.
Megláttam a konyhapulton egy tepsit, amiben valami desszert volt.
Felemeltem róla a fóliát, és beleszagoltam. Barackos pite. Fincsi!
Mivel az ebédemről le kellett mondanom, amiért egyértelműen Nash
volt a hibás, kerestem magamnak egy villát.
– Ez az én ruhám – mondta Naomi, miközben visszaadta a fényképet
Nashnek. Elsápadt. Kikaptam a fotót az öcsém kezéből, és megnéztem.
Bassza meg. Tényleg az ő ruhája volt.
– Sejtettem, hogy neked adja ki magát, arra az esetre, ha összefutna
valakivel a városban – magyarázta Nash. – Biztos akkor vitte el, amikor
betört a motelszobádba.
 Naomi megint az ajkába harapott.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Semmi.
Rögtön tudtam, hogy hazudik.
– Százszorszép!
–  Csak Tina gyerekkorunkban is ezt csinálta. Tizedikes korunkban
egyszer otthon maradtam, mert megbetegedtem. Az én ruháimban
ment iskolába, és közölte a történelemtanárommal, akibe egyébként
bele voltam zúgva, hogy baszódjon meg. Engem büntettek meg miatta.
Az egészet kizárólag azért csinálta, mert a szüleink kölcsönadták
nekem a kocsit, míg ő szobafogságban volt.
Jézusom.
–  Remélem, nem fogtad be a szád, és ülted végig a büntetést –
csattantam fel, miközben undorodva bedobtam a villámat a tepsibe.
– Megszerezte, amit akart? – kérdezte Naomi Nashtől.
–  Nem tudjuk. Hallottam, hogy Tina néhány hete összejött egy
fickóval. Lucian kutakodott egy kicsit. Azt mondta, hogy az új hapsi
valami nagyágyú a fővárosban, és Tina eldicsekedett néhány
barátjának, hogy hatalmas balhéra készülnek.
– Az az anyám barackos pitéje? – kérdezte Naomi a kezemben tartott
ételre mutatva.
–  Reggel hozta. Plusz ellopta a szennyesemet, és meglocsolta a
virágaimat.
Naomi erőtlenül rámosolygott.
– Üdv a családban. Készülj fel, hogy meg fog fojtani a figyelmével.
Valami nem stimmelt, és próbálta eltitkolni. Letettem a pitét, és
megint felemeltem a fényképet.
– A kurva életbe!
– Mi a baj? – kérdezte Nash.
–  Láttalak ebben a ruhában. Az üzlet előtt – mondtam, amikor
eszembe jutott, ahogy a Whiskey Barber előtt állt Lizával és Waylay-jel.
Maga volt a nyári álom abban a ruhában.
Naomi már nem volt sápadt. Kipirult.
–  Ami azt jelenti, hogy Tina nem a motelből lopta el. Betört a
kunyhóba.
Naomi azzal foglalta el magát, hogy az elsősegélydoboz tartalmát
rendezgette.
Nash káromkodott, és ép karjával megdörzsölte az arcát.
 – Fel kell hívnom Grave-et.
Felállt, és felemelte a telefonját az étkezőasztalról.
– Helló, Grave – mondta. – Újabb problémánk akadt.
Megvártam, hogy bemenjen a szobájába, mielőtt megszólaltam
volna.
–  Betört az otthonodba, és ezt el akartad hallgatni – vágtam
Naomihoz.
Felpillantott, amikor megkerültem a konyhaszigetet. Védekezőn a
levegőbe emelte a kezét, de addig közelítettem hozzá, míg végül a
tenyerét a mellkasomra fektette.
–  Nem titkolhatsz előlem ilyesmit, Naomi. Semmivel sem tartozol
neki. A picsába, nem töltheted azzal az életedet, hogy olyanokat védsz,
akik kibaszottul nem érdemlik meg. Akkor meg főleg nem, amikor ezzel
a saját biztonságodat veszélyezteted.
Összerezzent, amitől észrevettem, hogy kiabálok.
–  Mégis mire gondoltál? Veled lakik Way! Ha Tina meg a bűnöző
dugócimborája betörnek a te kibaszott házadba, nem titkolhatod el.
Nem a rossz fiúkat kell megvédened… hanem a gyereket.
Meglökött, de nem moccantam.
–  Láttad a motelszobát. Hallottad, mit mondott Nash… a raktárt
szétverték. Ezt szokta csinálni a testvérem. Pusztít – csattant fel Naomi.
– Ha Tina betört volna a kunyhóba, szétverte volna a házat. Soha nem
tudta elviselni, ha nekem szebb dolgaim vannak, mint neki. Szóval igen.
Talán észrevettem egyszer-kétszer, hogy néhány dolog nem volt a
helyén, és Waylay-t, téged vagy Lizát okoltam érte. De nem Tina tört
be.
– Mire célzol ezzel?
Megnyalta az ajkát.
– Mi van, ha valaki beengedte?
– Waylay-re gondolsz?
Naomi idegesen nézett Nash szobája felé.
–  Mi van, ha Tina szólt neki, hogy be kell jutnia a kunyhóba, és
Waylay nyitva hagyott neki egy ajtót? Emlékszel? Kiabáltál velem, hogy
nyitva hagytam a hátsó ajtót. Vagy mi van, ha Tina megmondta, mire
van szüksége, és Waylay megszerezte neki?
–  Szerinted a kölyök foglalkozna még Tinával azok után, hogy az
elmúlt heteket veled töltötte? A szüleiddel? Vagy éppen Steffel és
Lizával? A kurva életbe! Nagy, boldog családot teremtettél neki. Miért
kockáztatná, hogy elbassza ezt?
 –  Tina az anyja – erősködött Naomi. – A család nem szűnik meg
családnak lenni csak azért, mert az egyikőtök szar dolgokat csinál.
–  Pontosan ez történik a családokkal, és nem lehetsz többé ilyen
kurva lojális a kibaszott testvéredhez! Nem érdemli meg.
–  Nem Tinához vagyok hűséges, te idióta – kiáltotta Naomi. Megint
meglökte a mellkasomat, de továbbra sem mozdultam.
– Magyarázd meg! – követeltem.
– Ha Waylay-nek bármi köze volt ahhoz, hogy Tina bejutott a házba,
mégis hogy fog ez kinézni a családjogi bíróságon? Hogy lennék
alkalmas gondviselőnek, amikor nem tudom távol tartani a bűnözőket
az otthonomtól? El fogják venni tőlem. Cserbenhagyom. Őt meg a
szüleimet is. Waylay idegeneknél fog kikötni… – Elcsuklott a hangja.
Megragadtam, és magamhoz öleltem.
– Bébi. Fejezd be.
– Én próbáltam… – motyogta a pólómba markolva.
– Mit próbáltál?
– Igyekeztem nem gyűlölni Tinát. Egész életemben annyira próbáltam
nem utálni őt.
Megfogtam a tarkóját, mire a nyakamba temette az arcát.
–  A kurva életbe, ne sírj, Százszorszép. Miatta ne. Elég könnyet
vesztegettél már rá.
Mély levegőt vett, aztán kifújta.
– Használhatsz párnának, ha sikoltani akarsz – ajánlottam fel.
– Most ne legyél vicces meg aranyos.
– Bébi, ezzel a két dologgal még soha nem vádolt meg senki.
Hátrahúzódott, és megint mély levegőt vett, hogy megnyugodjon.
– Nem erre számítottam, amikor azt mondtad, hogy ebédelni viszel.
–  Én számítottam a kiabálásra, de azt hittem, hogy meztelenek
leszünk közben. Minden oké köztünk?
Ujjaival apró köröket rajzolt a mellkasomra.
–  Minden rendben. Egyelőre. Megyek, összeszedem magam a
fürdőszobában.
– Én meg eszem még anyukád pitéjéből.
Erőtlenül rám mosolygott, amivel olyan érzéseket ébresztett bennem,
amiket nem akartam érezni. Kinyújtottam a kezemet, és a füle mögé
tűrtem a haját.
–  Minden rendben lesz. Senki nem veszi el tőled Way-t. Nashsel
gondoskodunk erről.
A kezemhez dörgölte az arcát.
 – Nem oldhatod meg az összes problémámat.
– Ó, de te mindenki másét elintézheted? – mutattam rá. – Ne aggódj
többé azon, hogy mindenkinek minden jó legyen, és kezdj inkább azzal
foglalkozni, hogy te jól érezd magadat.
Erre nem mondott semmit, de éreztem, hogy elgondolkodtatták a
szavaim.
Játékosan a hátsójára csaptam.
– Menj. Sikolts a törölközőkbe.
Egy perccel később Nash kijött a szobájából.
–  Grave kiküld a kunyhóhoz néhány rendőrt, hátha tudnak
ujjlenyomatokat szerezni. Hol van Naomi?
– A fürdőszobában. Találtatok ujjlenyomatokat a főbérlő irodájában? –
kérdeztem az öcsémtől.
Megrázta a fejét.
– Az tiszta munka volt.
– Mennyi az esélye, hogy szétváltak? Tina intézte a raktárt, a pasija
meg az irodát.
Nash átgondolta.
– Előfordulhat.
– Naomi szerint Tina nem tört be. Attól fél, hogy Way engedte be. Tart
tőle, hogy ez hatással lesz a gyámságra.
Nash felsóhajtott.
–  Ha egy bíró ránéz a két testvérre, és úgy dönt, hogy Naomi nem
alkalmas gondviselőnek, az hülye.
–  Naomi szeret aggódni. Ezért sem akarom, hogy attól féljen, egy
idegen tört be a házába, és nézte át a holmijait.
– Jobb az az ördög, amelyiket ismered – mondta.
Bólintottam.
– Ha már szóba került, találkozol vele a hétvégén? – kérdezte Nash.
Szándékosan ettem még egy falat pitét, bár hirtelen elment az
étvágyam.
– Ha ott lesz.
– Ezt add oda neki, és mondd, hogy tőlem van. – Nash odabicegett
az asztalhoz, és felemelt egy hátizsákot. – Ja, és ha lehet, ne adj neki
készpénzt.
– Szerencséd, hogy nincs kedvem ezen vitatkozni – közöltem, ahogy
elvettem a táskát.
– Mindenki azt mondja, milyen szerencsés vagyok – jegyezte meg.
– Még itt vagy, nem?
 – Emlékszel, mi volt rajta, amikor elment az üzleted előtt – mondta a
fürdőszobára biccentve.
– Igen, és?
– Jelent valamit számodra.
– Elment az eszed a vérveszteségtől? – töprengtem hangosan.
–  Csak annyit mondtam, hogy törődsz vele. Más nőt nem
szembesítettél volna a hazugságával. Más nőt nem is ismertél volna
elég jól ahhoz, hogy észrevedd, ha hazudik, nemhogy törődj az
ilyesmivel.
– Kibököd végre, mire akarsz kilyukadni?
– Igen. Ne baszd el, mint ahogy általában szoktad.
 33. FEJEZET

EGY GYORS RÚGÁS

Naomi
– Miért kezdődik hajnalok hajnalán a gyerekek meccse? És miért olyan
vizes a fű? Nézd ezt a cipőt. Soha nem fog helyrejönni – panaszkodott
Stef, miközben letettük az összecsukható székünket a focipálya szélén.
–  Reggel kilenc van, nem hajnali négy – válaszoltam szárazon. –
Talán ha te meg Liza nem csináltatok volna egy hordó margaritát
tegnap este, amit meg is ittatok, most nem borzonganál, mint egy
vámpír a napfényben.
Lerogyott a székére, és lehetetlenül stílusos volt a napszemüvegében
meg a vastag, kötött pulóverében.
– Ez volt az utolsó estém a városban, mielőtt Párizsba utazom. Nem
mondhattam nemet a margaritára. Ráadásul könnyű ilyen vidámnak
lenni, amikor rendszeresen megfektetnek.
–  Fogd be, nagyszájú – vágtam rá, miközben lopott pillantást
vetettem Waylay többi szurkolójára. A szüleim Lizával ültek, akin
egyáltalán nem látszott, mennyi alkoholt fogyasztott el előző este. Anya
azt csinálta, amit máskor, mindenkinek bemutatkozott, aki a közelükben
volt, megkérdezte, hogy melyik játékosnak szurkolnak, és büszkén
mutogatott Waylay-re, aki a hatos számú mezt viselte.
Wraith, a belevaló motoros és ezüstróka pasi az oldalvonalon sétált.
Metallica-pólót és fekete farmernadrágot viselt, mogorva
arckifejezésének tökéletes keretet adott ősz Fu Manchu bajsza.
–  Ma is csodásan festesz, Liza! – jegyezte meg rámenősen
vigyorogva.
– Pedálozz arrébb a sármoddal, motoros! – vágta rá, de észrevettem,
hogy egy kicsit elpirult.
– Knock ’Em Out csapat, ide hozzám! – üvöltötte Wraith.
Tizenöt különböző alakú, méretű és színű lány kocogott oda a furcsa
edzőhöz.
 – Az a fickó úgy néz ki, mint aki épp törvényt sért a próbaideje alatt,
nem mint egy lány focicsapat edzője – állapította meg Stef.
–  Ő Wraith. Az unokája, Delilah, a lófarkas kislány. Csatár.
Hihetetlenül gyors – mondtam.
Waylay felpillantott a csapatölelésből, és integetett nekem.
Vigyorogva visszaintettem.
A bíró kétszer röviden belefújt a sípba, mire egy-egy lány mindkét
csapatból a középső körbe szaladt.
– Mi történik? Elkezdődött a játék? – kérdezősködött Stef.
–  Most dobják fel az érmét. Szerencséd, hogy ilyen jól nézel ki. Mi
lesz, a jövendőbeli férjed szereti a sportot?
Stef megborzongott.
– Töröld ki a fejedből ezt a gondolatot.
–  A pénzfeldobás dönti el, hogy melyik csapat kapja a labdát, és
melyik irányba kell gólt lőniük.
– Nézzenek oda, focis anyuka – piszkált.
Szégyenlősen megigazítottam a focicsapat logójával ellátott kapucnis
pulóveremet. Köszönhetően egy iskolai adománygyűjtésnek, már tele
volt a szekrényem szurkolói ruhákkal. A kabalafigurájuk egy
túlméretezett bokszkesztyű volt, amit Ütősnek neveztek el. Ez
egyszerre volt elragadó és illetlen.
– Egy kicsit utánaolvastam a sportnak – mondtam. Igazából rengeteg
kutatást végeztem. Újraolvastam a Rock Bottom Girlt, és már csak
azért is megnéztem a Ted Lassót, a Csavard be, mint Beckhamet meg
a Micsoda srác ez a lányt.
Felhangzott a sípszó, amely a meccs kezdetét jelezte, és együtt
szurkoltam a tömeggel, ahogy beindult a játék.
Két perc után már visszatartottam a lélegzetemet, és Stef kezét
szorongattam, mikor Waylay megszerezte a labdát, és elindult vele a
kapu felé.
–  Hajrá, Waylay! Gyerünk! – kiabálta apa, miközben felpattant a
székéről.
Amikor tízévesek voltunk, Tina egy szezon erejéig softballozott. Apa
volt a legnagyobb rajongója. Jó volt látni, hogy nem veszítette el a
lelkesedését.
Waylay eljátszotta, hogy jobbra megy, mielőtt az ellenkező irányba
indult, megkerülte a védőt, és lepasszolta a labdát Chloénak, Sloane
unokahúgának.
 – Ez jó volt, ugye? – érdeklődött Stef. – Jónak nézett ki. Trükkös volt
és megtévesztő.
–  Az edző szerint őstehetség – jelentettem ki büszkén, majd
felkiáltottam: – Gyerünk, Chloe!
Chloe elvesztette a labdát, aztán a játékot megállították, hogy három
lány bekösse a cipőfűzőjét.
– Őstehetség. Lenyűgöző.
– Gyors, ravasz és jó csapatjátékos. Csupán egy-két apróságon kell
még dolgoznia.
– Milyen apróságon? – faggatott Stef.
–  Miről maradtam le? – Sloane jelent meg mellettem
farmernadrágban és Nirvana-felsőben, melyre puha, szürke kardigánt
húzott. Rózsaszín-szőke haját kontyba fogta a feje tetején, és stílusos
napszemüveget viselt. Az ajkait rubinvörösre festette. Integetett
Chloénak, majd leült a saját kempingszékére.
– Csak az első két percet hagytad ki. Nincs gól. És Wraith még nem
üvöltötte, hogy „Gyerünk, hölgyeim!” – jelentettem.
Mintegy végszóra a nagydarab motoros kezével tölcsért formált a
szája előtt, és elkiáltotta magát:
– Gyerünk, hölgyeim!
–  Helyreállt a világ rendje – jelentette ki Sloane elégedetten
mosolyogva. – Way kapott már sárga lapot?
Megráztam a fejemet.
– Egyelőre nem. – Bár ha az előző két meccsből indultam ki, csupán
idő kérdése.
– Az olyan, mint valami díj? – tette fel a kérdést Stef.
– Nem egészen – felelte Sloane rám kacsintva, mielőtt visszafordult a
legjobb barátomhoz. – Idegesítően jól nézel ki ma.
Stef büszkén igazította meg pulóvere gallérját.
– Hát, köszönöm szépen, szexi könyvtáros. Imádom a csizmádat.
Sloane felemelte a lábát, hogy Stef megcsodálhassa a térdig érő,
vízálló csizmát.
–  Köszönöm. Chloe focis karrierjének elején rájöttem, hogy nem
rajongok a vizes cipőért meg az elázott zokniért.
– És ezt csak most mondja – panaszkodott Stef.
–  Amúgy tetszik ez a hullámos stílus – jegyezte meg Sloane,
miközben az arcom előtt integetett.
Drámaian megráztam fürtjeimet.
– Kösz! Waylay mutatott egy videót.
 – Mi vagyunk a dögös focimamik új generációja – döntötte el Stef.
–  Erre iszom – értett egyet Sloane, miközben felemelte a flaskát,
amire ez volt írva: EZ
BIZTOS
NEM
BOR.
– Szóval hol a dögös fociapud? – faggatott Stef.
–  Hála istennek, hogy valaki megkérdezte – szólalt meg Sloane a
székén fészkelődve. – Már egy csomó kérdést betáraztam. Mennyire jó
a szex? Rögtön az orgazmus után is olyan mogorva, mint máskor, vagy
vannak repedések a védőpáncélon, amik felfedik a kedves macikát a
felszín alatt?
–  Tépte már le a ruhát a testedről? – kérdezte Stef. – Ha igen,
ismerek egy fickót, aki egész ruhatárat készít tépőzárból.
– Naná, hogy ismersz – jegyeztem meg szárazon.
Sloane előrehajolt.
–  Virágot vesz és vacsorát főz neked? Vagy inkább olyan pasi, aki
mindenkire rámordul, aki a melledre mer nézni?
– Egyértelműen morog – döntötte el Stef.
– Srácok! A szüleim és Knox nagymamája is itt vannak – sziszegtem.
– Ráadásul a gyerekek focimeccsén vagyunk.
– Azt fogja mondani, hogy illetlenül viselkedünk, de nem sejti, hogy a
pálya körül minden beszélgetés fő témája a szex – panaszkodott Stef.
– Nem igaz! – erősködtem.
–  Ó, hidd csak el. Tényleg arról beszélnek. Chloe hatéves kora óta
focizik. Lehet, hogy az apukák úgy néznek ki, mintha szerszámokról
meg fűnyírókról beszélnének, de igazából a vazektómiáról van szó –
mondta Sloane, rámutatva egy csapat apukára a lelátók mellett.
–  Nem emlékszem, említetted, miért nincs itt Knox? – kérdezte Stef
ártatlanságot színlelve.
Felsóhajtottam.
– Azért nincs itt, mert nem hívtam meg. – Azt nem árultam el nekik,
hogy azért nem hívtam, mert nem hittem, hogy eljönne. Knox Morgan
nem olyan pasinak tűnik, aki önként megjelenne egy gyerekversenyen,
és egy órán keresztül fecsegne a többi szülővel.
Ő olyan férfi, aki hanyatt dönt, és olyan pozíciókban juttat el a
csúcsra, amiknek nem szabadna lehetségesnek lenniük. Mint tegnap
este, amikor hasra fektetett, és hátulról hatolt belém…
Önkéntelenül összerándult a belsőm az élénk emléktől.
–  Miért nem hívtad meg? – erősködött Sloane, figyelmen kívül
hagyva a meccset a faggatózás kedvéért.
Bosszúsan néztem rá.
 –  Nem tudom. Valószínűleg azért, mert úgysem jött volna el.
Ráadásul nem akarom, hogy Waylay megszokja a jelenlétét.
–  Naomi, ezt szeretetből mondom. Középiskola óta ez az első
alkalom, hogy Knox randizik valakivel a városból. Ez óriási dolog. Azt
jelenti, hogy valami különlegeset lát benned, ami a többi nőben nincs
meg.
Csalónak éreztem magam.
Nem voltam különleges. Nem szereztem meg a szerelemellenes
agglegényt. Belesodródtam egy igazán szenvedélyes egyéjszakás
kalandba, ő pedig beleragadt annak a következményébe, hogy egy jó
kislánnyal dugott.
– Az ott Nash? – kérdezte Stef kegyesen témát váltva.
Felpillantottam, és láttam, hogy lassan felém tart.
Sloane dörmögött.
– A Morgan testvérek mindig magukra vonják a nők figyelmét.
Nem tévedett.
Nash Morgan sebzett hősnek nézett ki. Észrevettem, hogy több
anyuka, sőt egy-két apuka is ugyanezen a véleményen van. Kopott
farmernadrágot és hosszú ujjú, vékony pólót viselt. A baseballsapkája
karimáját lehúzta, és láttam, hogy otthon hagyta a karfelkötőjét. Lassan,
óvatosan lépkedett. Lazának tűnt, bár gyanítottam, hogy a tempót
inkább a fájdalom és a kimerültség diktálja, mintsem az, hogy menőnek
akar kinézni.
– Jó reggelt! – mondta, amikor odaért hozzánk.
– Szia! – üdvözöltem. – Leülsz?
Megrázta a fejét és a pályára nézett, miközben a csapatunk épp
visszavonulót fújt a védekezéshez.
Waylay felpillantott, és amikor meglátta, integetett neki.
Nash legyintett az ép karjával, de láttam a grimaszt a mosoly mögött.
Otthon kellett volna maradnia pihenni és gyógyulni, nem pedig a
városban parádézni a karfelkötője nélkül. Rájöttem, hogy már nemcsak
a testvérére, hanem Nashre is tudok haragudni.
–  Ülj le! – ragaszkodtam hozzá felemelkedve. Gyakorlatilag
rákényszerítettem, hogy leüljön a székemre.
–  Nem kell leülnöm, Naomi. Nem kell otthon pihennem. Itt kell
lennem, hogy azt csináljam, amiben jó vagyok.
– És az micsoda? – kérdeztem. – Hogy úgy nézzél ki, mintha elgázolt
volna egy flottányi iskolabusz?
 – Au! – mondta Stef. – Jobb, ha odafigyelsz rá, rendőrfőnök. Gonosz,
amikor felhúzza magát.
– Nem szoktam felhúzni magam – mordultam fel.
– Pedig fel kellene húznod magad azok után, ami kiderült – mondta
Nash.
O-ó.
– Meggondoltam magam. Állj fel, és húzz innen – döntöttem el.
Nash most önteltnek tűnt.
– Nem árultad el nekik?
– Mit nem mondott el? – tette fel Stef és Sloane egyszerre a kérdést.
– Nem volt rá alkalmam – tereltem.
– A szüleidnek volt alkalmad elmesélni? Vagy Liza J.-nek, tekintve,
hogy az ő tulajdona a kérdéses épület?
– Most mi van? – értetlenkedett Sloane.
Stef összehúzta a szemét.
–  Szerintem a szűkszavú barátnőnk nem csak az ágytornájáról őriz
titkokat.
– Jaj, maradjatok már – sóhajtottam.
–  Naomi nem mesélte el, hogy Tinának köze volt a betörésekhez a
városban? – kérdezte Nash, nagyon jól tudva, hogy nem beszéltem
erről.
– Határozottan nem említette.
– És azt, hogy a rablás előtt Tina betört Naomi kunyhójába, és ellopta
az egyik ruháját?
Sloane letolta a napszemüvegét az orrára, hogy rám nézzen.
– Nem szép, bébi. Egyáltalán nem az.
– Megint előjött a régi Rossz Iker dologgal, ugye? – kérdezte Stef, de
rám se nézett. Ez nem volt jó jel.
– Nézd. Csak most tudtam meg…
– Három nappal ezelőtt szóltam, Naomi – emlékeztetett Nash.
–  Nem ismerem a virginiai törvényeket. Beragaszthatom egy rendőr
száját?
– Akkor nem, amikor szolgálatban van – felelte Nash vigyorogva.
–  Miért nem árultad el nekünk? Miért nem mondtál semmit? Ha
számítanunk kell a testvéredre, jobb lenne, ha tudnánk róla, nem? –
mutatott rá Sloane.
– Hadd magyarázzak el valamit a kis Wittyről – mondta Stef Sloane-
nak.
– Kezdődik – motyogtam.
 –  Tudod, Naomi nem szeret kényelmetlen helyzetbe hozni másokat
azzal, hogy olyan bosszantó dolgokat csinál, mint az aktuális problémák
megvitatása. Nem kér segítséget. Nem áll ki azért, amire szüksége van,
vagy amit akar. Jobban szeret futkározni, mint egy egérke, és
odafigyelni, hogy mindenki másnak jó legyen.
– Hát, ez elég elcseszett – jelentette ki Sloane.
Összerezzentem.
–  Nézzétek. Megértem, hogy aggódtok. Tényleg. Én is félek. De
jelenleg az a legfontosabb, hogy engem nevezzenek ki az unokahúgom
gyámjának. Nincs sem időm, sem energiám más miatt aggódni.
–  Az ördögi ikertestvéred bement a házba, ahol a lányával laksz –
szólt közbe Sloane.
–  Lopott tőled. A te ruhádban követett el bűncselekményt, hogy
megint te fizess a következményekért. És szerinted ez szóra sem
érdemes?
– Nagyon szépen köszönöm, Nash – mondtam.
Sloane keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Ne hibáztass egy férfit, akibe most lőttek bele két golyót – jelentette
ki.
– Srácok, nem gondoljátok, hogy túlreagáljátok?
–  Nem. Megfelelően reagálunk. Te nem veszed elég komolyan a
helyzetet. Waylay-jel a biztonságotok a tét. Erre muszáj reagálni –
mondta Stef.
A kezemre szegeztem a tekintetemet.
–  Szóval jobban éreznétek magatokat, ha rettegnék, ha teljesen
lefagynék, és félnék, hogy valami történni fog, ami miatt elveszik tőlem
Waylay-t. Hogy végül egy vadidegen fogja felnevelni az unokahúgomat,
vagy ami még rosszabb, az ikertestvérem, az a személy, akihez a
világon a legközelebb kellene állnom, visszajön a városba, és a tudtom
nélkül elveszi tőlem. Hogy miközben igyekszem bebizonyítani a
szociális munkásnak, aki rendszeresen a legrosszabb pillanataimban
találkozik velem, hogy én vagyok a legfelelősségteljesebb opció, két
állást viszek párhuzamosan, és emlékeztetek egy kislányt, hogy nem
mindennek kell úgy lennie, mint élete első tizenegy évében, ti azt
akarjátok, hogy arról beszéljek, mennyire ki kell fárasztanom magam,
hogy esténként el tudjak aludni, és ne a plafont bámuljam azon
merengve, hogy mennyi minden sülhet el rettenetesen rosszul.
–  Hát, igen. Attól jobban érezném magam, nem úgy, mintha
szándékosan kizárnál az életedből – mondta Sloane.
 – Köszönöm – vágta rá Stef. – Nash, befejeznéd helyettünk?
– Naomi, sokan törődnek veled. Talán ideje lenne megengedni, hogy
vigyázzanak rád, ahelyett hogy mindenkiről te gondoskodnál.
Felemeltem az állam.
– Át fogom gondolni – ígértem meg.
–  Ez a sznob hangja – mondta Stef. – Nem tudunk hatni rá, amíg
meg nem nyugszik.
– Elmegyek sétálni – jegyeztem meg gorombán.
Nem jutottam messzire.
– Naomi, várj! – hallottam a hátam mögül.
Tovább akartam menni, beinteni neki a középső ujjammal, de mivel
én én voltam, megálltam, és megvártam, hogy Nash felzárkózzon
hozzám.
–  Nem azért csinálom, hogy megharagudj rám – mondta. A szeme
kékebb volt, mint Knoxnak, de ugyanolyan intenzíven lángolt a
tekintete, mint a másik Morgan fivérnek, akitől mindig összerándult a
gyomrom. – Vigyáznod kell. Ahogy a családodnak is. Felelőtlenség
ilyesmit elhallgatni előlük, és pont az ilyesmi nem néz ki jól a családjogi
bíróságon.
– Azt mondtad, nincs miért aggódnom!
– Azon a nyelven beszélek hozzád, amit megértesz. A gyámság, a
szülői feladatok ellátása nem arról szól, hogy díjakat nyerj egy
magasabb rangú figurától. Hanem arról, hogy helyesen cselekedj, akkor
is, amikor nehéz. Főleg akkor, amikor nehéz.
Ő ezt könnyen mondja, vele nem találkozott egy szociális munkás,
miközben szinte meztelen volt egy egyéjszakás kaland után.
Kinyújtotta a karját, és fél kézzel megszorította a vállamat.
– Érted, amit mondok? – kérdezte.
– A helyedben én villámgyorsan levenném róla a kezemet.
Oldalra fordítottam a fejemet, ekkor láttam meg őt. Knox felénk sétált.
A tekintete nem olyan volt, mint szokott. Mérgesnek tűnt.
Nash nem vette le rólam a kezét még akkor sem, amikor Knox
csatlakozott hozzánk.
Egy másodperccel később azon kaptam magam, hogy Knox
magához szorít, és átkarolja a vállamat. A közönség megosztotta
figyelmét a pályán zajló meccs és az általunk bemutatott dráma között.
Elmosolyodtam, mintha az időjárásról és a pillangókról beszélgettünk
volna.
A testvérek csúnyán néztek egymásra.
 –  Csupán emlékeztettem a csajodat, hogy egy család tagjai
vigyáznak egymásra – mondta Nash.
– Akkor most befejezted az emlékeztetést. Miért nem vonszolod haza
a hátsódat, és pihened ki magad a picsába, hogy képes legyél vigyázni
a családodra?
–  Élvezem a meccset. Azt hiszem, maradok – válaszolta Nash. –
Örülök, hogy találkoztunk, Naomi.
Nem mondtam semmit, csak néztem, ahogy csatlakozik a szüleimhez
és Lizához. Úgy tűnt, egyik Morgan testvérnek sincs jó kedve
reggelente.
–  Mit csinálsz itt? – kérdeztem hátrahajtva a fejemet, hogy Knoxra
nézzek.
A pályára szegezte a tekintetét, ahol Nina épp teljesen elhibázta a
labdát, és véletlenül az ellenfél játékosának sípcsontjába rúgott bele.
– Hallottam, hogy meccs van. Gondoltam, megnézem.
A hüvelykujjával lusta köröket rajzolt a karomra. Megborzongtam az
érintésétől, és a bizsergés végigszaladt az egész testemen. A mogorva,
tetovált pasiszerűségem korán kelt szombaton, miután késő este
bezárta a kocsmát, hogy itt legyen nekem meg Waylay-nek. Fogalmam
sem volt, mihez kezdjek ezzel az információval.
– Korán van – jegyeztem meg.
– Igen.
– Nash csak aggódik – mondtam, miközben igyekeztem beindítani a
beszélgetést.
– Előfordul.
A tömeg egyre hangosabb lett, mire a meccs magára vonta a
figyelmemet. Éreztem, hogy Knox megfeszült mellettem, amikor Waylay
elkapott egy passzt, és szaladni kezdett a pályán.
– Hajrá, Way, csináld meg! – kiáltotta Wraith.
– Gyerünk, Waylay! – ordította apa.
– Ez az, kölyök – motyogta Knox az orra alatt, és a tekintete rátapadt
a hatos mezre.
Knox pólójába markoltam, ahogy az unokahúgom gólt lőni készült.
Pont, amikor felemelte a lábát, hogy belerúgjon a labdába, egy másik
játékos belerohant, és mindketten a földre estek.
A szurkolók egyszerre nyögtek fel.
Nina és Chloe segített felállni Waylay-nek, én pedig láttam, milyen
vörös az arca.
– O-ó.
 – Mi a baj? – kérdezte Knox.
– Mi a picsa van már, bíró? – üvöltötte Waylay.
– A francba – suttogtam.
– Azt mondta a bírónak, hogy picsa? – faggatott Knox.
A bíró belefújt a sípba, odamasírozott Waylay-hez, és benyúlt a
zsebébe.
Felnyögtem, ahogy előkerült a sárga lap, és az unokahúgom lázadó
arca elé emelte.
– Mindig ezt csinálja. Nem tud uralkodni magán – nyögtem fel.
– Ne már, bíró! – kiáltotta Wraith. – Szabálytalanság történt.
– Sajnálom, edző. Nem beszélhet így a pályán – mondta a bíró.
Waylay megint szóra nyitotta a száját. Szerencsére Chloéban volt
annyi lélekjelenlét, hogy belé fojtsa a káromkodást. Waylay küzdött
ellene.
– Ez a harmadik sárga lapja három meccs alatt. Nem tudom rávenni,
hogy befejezze.
Knox a szájába tette az ujjait, és füttyentett. Mindenki ránk nézett,
Waylay is.
– Way! – szólalt meg, és begörbített ujjal intett neki. – Gyere ide!
Chloe elengedte, mire Waylay lesütötte a tekintetét, és vörös arccal
lesétált a pályáról.
Knox elengedett, és megfogta Waylay tarkóját.
–  Megértelek, kölyök. Tényleg. De nem beszélhetsz így a pályán,
sem az iskolában.
– Miért nem? Te is csúnyán beszélsz. Meg anya is.
– Mi felnőttek vagyunk, és nem lihegnek más felnőttek a nyakunkba,
hogy megmondják, mit csinálhatunk, és mit nem.
– Szóval mit kellene tennem? Fellökött! Gólt rúghattam volna!
–  Gondolatban olyan hangosan mondhatod, ahogy akarod. Hagyod,
hogy tükrözze a tekinteted, áradjon a pórusaidból, minden leheletedből,
de nem mondod ki még egyszer a pályán. A kurva életbe, ennél
ügyesebb vagy, Way. Hirtelen haragú vagy, de sokkal több erő van
abban, ha képes vagy uralkodni rajta, mintha szabadjára engeded.
Használd, vagy el leszel taposva. Érted?
Komolyan bólintott.
– Azt hiszem. Mikor káromkodhatok?
– Amikor focit nézel velem.
Waylay kíváncsian rám nézett, hogy mit reagálok erre.
 – Ne aggódj a nagynénéd miatt. Állati büszke rád. De csak magadat
fogod vissza, amikor így felcsattansz. Szóval mutass valami mást,
amire büszke lehet. Oké?
Felsóhajtott. Aztán megint bólintott.
– Oké. Igen. De káromkodhatok, amikor focit nézünk?
– Naná – mondta Knox, összekócolva a haját.
– És amikor már nem járok suliba?
– Annyit káromkodsz, amennyit szeretnél, miután végzel a kibaszott
főiskolán. Vagy talán a posztgraduális képzésen, ha doktorit akarsz
szerezni vagy ilyesmi.
Az unokahúgom szája sarka mosolyra görbült.
– Így már jobb – közölte Knox. – Most pedig menj vissza a pályára,
és rúgd be azt a labdát a hálóba, hogy elmehessünk utána fagyizni.
– De reggel van – jegyezte meg Waylay, megint rám pillantva, mintha
valami káromkodásellenes, fagyiutáló szörnyeteg lennék.
–  Nincs megfelelőbb alkalom a fagyizásra egy nagy győzelemnél –
biztosította Knox.
Way rámosolygott.
– Oké. Kösz, Knox. Bocsánat, Naomi néni.
–  Megbocsátok – nyugtattam meg. – Nagyon büszke vagyok rád.
Menj, legyél ügyes.
Szóval nem ez volt a legjobb tanácsom. De elolvadtam, miközben
Knox Wraith mellett állt. Először az apám, aztán Nash is csatlakozott
hozzájuk. Együtt egy tesztoszteronfalat alkottak, és készek voltak
megvédeni és irányítani a kislányokat.
– Amikor már azt hiszed, hogy nem lehet dögösebb – jegyezte meg
anya, miközben mellém állt.
– Knoxról vagy apáról beszélsz? – kérdeztem.
–  Mindkettőről. Igazából mindegyikről. Wraith edző egyértelműen
sármos. Nash pedig olyan szexi, mint a bátyja.
– Anya!
–  Ez csupán észrevétel. Nekünk, Witt nőknek kifogástalan az
ízlésünk a férfiak terén. Nos, a legtöbbünknek.
Befogtam a számat a kezemmel, hogy elfojtsam a nevetésemet.

∞
FOGYOTT
AZ
IDŐ, és jelenleg döntetlenre álltunk 1:1-gyel.
– Gyerünk, hölgyeim! – kiáltotta Wraith.
 Láttam, hogy Waylay ránk nézett, elkaptam az apró mosolyt az arcán,
és megint megborzongtam. A rajongói alig várták, hogy együtt
ünnepeljenek vele, és ez sokat jelentett neki.
– Fantasztikus munkát végzel vele – mondta anya.
– Tényleg?
– Nézd azt a mosolyt. Figyeld meg, hogy rendszeresen idenéz, hogy
megnyugtassa magát, még itt vagyunk. Mondj, amit akarsz Tináról, de
élete legjobb döntése volt, amikor neked adta a lányát.
Könnybe lábadt a szemem.
– Kösz, anya – suttogtam.
Belém karolt, aztán megfeszült.
– Megint nála van a labda!
Wraith unokája beleakadt két védőbe, ezért lepasszolta a labdát
Waylay-nek.
– Gyerünk! – kiáltottuk egy emberként, ahogy a tömeg talpra ugrott.
Anyával egymásba kapaszkodtunk, miközben Waylay megkerülte az
utolsó védőt közte meg a kapu között.
– Úristen, mindjárt elhányom magam.
– Rúgd be, Waylay! – visította anya.
És Waylay lába meglendült. Visszatartottam a lélegzetemet,
miközben figyeltük, ahogy a labda lassított felvételben közeledik a kapu
felé.
A tömeg üvöltött. Stef mindenkit túlkiabált.
– Rúgd be abba az izébe!
A kapus vetődött.
De a labda elsuhant az ujjai mellett egyenesen a hálóba.
Anyával együtt sikoltoztunk és ugráltunk.
– Az én unokám! – sikította anya.
– Kurva nagy volt! – üvöltötte Wraith.
– Ez aaaaz! – kiabálta Liza.
Sloane és Stef egymást ölelgették.
A bíró belefújt a sípjába.
– Vége!
Waylay dermedten állt, és úgy bámulta a labdát a hálóban, mintha
nem hitte volna el, amit csinált. Aztán megfordult. A csapattársai
sikoltozva és nevetve szaladtak oda hozzá. De ő nem a lányokat
figyelte. Hanem engem. Aztán futni kezdett.
Ahogy én is. Elkaptam, amikor a karomba ugrott, és megpörgettem.
– Megcsináltad!
 – Láttad? Láttad, mit csináltam, Naomi néni?
– Láttam, édesem! Irtó büszke vagyok rád!
– Ehetek fagyit, és káromkodhatok, amikor focit nézek Knoxszal?
– Igen, és azt hiszem, igen.
Szorosan átölelte a nyakamat, és suttogva megszólalt:
– Ez életem legjobb napja.
Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, miközben valaki kihúzta a
karomból. Knox volt az, aki a vállára ültette Waylay-t, ahogy a többi
játékos és szülő köré gyűlt, hogy gratuláljon neki. Knox rám villantotta
igencsak ritka, széles vigyorát, amitől megszédültem.
–  Beszéltünk Sloane-nal, és megbocsátunk – szólalt meg Stef,
miközben átkarolt.
–  De csak akkor, ha minket is meghívsz fagyizni – tette hozzá
Sloane.
– És beavatsz az életed történéseibe – ragaszkodott hozzá Stef.
Mindkettőjüket magamhoz öleltem, és a válluk fölött láttam, ahogy
apa hátba veregeti Knoxot.

 34. FEJEZET

A VŐLEGÉNY
Naomi
Bedugtam a fülbevalót a fülembe, és hátrahajoltam, hogy
megcsodáljam az összhatást.
–  Mit gondolsz? – kérdeztem Waylay-től, aki hason feküdt az
ágyamon, és a kezére támasztotta az állát.
Szemügyre vette a fülbevalót.
– Jobb – döntötte el. – Úgy csillog, mint a Honky Tonk a felsődön, és
feltűnőbb, amikor a hajadat dobálod.
–  Nem szoktam dobálni a hajamat – vágtam rá, összekócolva az
övét. Az unokahúgom az utóbbi napokban egyre jobban és jobban
tolerálta, amikor megérintettem.
–  De igen, szoktad. Amikor észreveszed, hogy Knox téged néz,
mindig… – Elhallgatott, hogy megrázza szőke haját, és a szempilláit
rebegtesse.
– Nem is igaz!
– De igen.
–  Én vagyok a felnőtt, én parancsolok, és azt mondom, hogy nem
szoktam – ragaszkodtam az igazamhoz, miközben leültem mellé az
ágyra.
–  Ráadásul negédes képet vágsz, amikor belép a helyiségbe, vagy
kapsz tőle egy üzenetet.
–  Mint te, amikor valaki kiejti a száján Mr. Michaels nevét? –
piszkáltam.
Waylay arckifejezése átalakult, és erre a legtalálóbb kifejezés a
negédes volt.
–  Ha! Nézd! Pont ilyen a negédes arc – jelentettem ki, miközben
vádlón rámutattam.
–  Csak szeretnéd – mordult fel még mindig mosolyogva. –
Használhatom a hajlakkodat, ha már úgyis összekócoltad a hajamat?
 – Persze – válaszoltam.
Lemászott az ágyról, és felemelte a flakont, amit a komódon
hagytam.
–  Biztos, hogy mindent összecsomagoltál, amire szükséged lesz? –
kérdeztem a rózsaszín táskát bámulva az ajtó mellett. Waylay-t
meghívták Nina születésnapi ottalvós bulijába. Ez lesz az első alkalom,
hogy nem egy családtaggal tölti az éjszakát, és emiatt ideges voltam.
– Biztos – felelte. Kidugta a nyelvét a fogai között, ahogy óvatosan a
homlokára fésülte a haját, mielőtt lefújta hajlakkal.
– Ma éjszaka én fogok zárni, szóval, ha úgy döntesz, hogy mégsem
akarsz ott aludni, hívd fel mamát, papát, Lizát vagy Knoxot, és az
egyikük érted megy.
Bandzsítva nézett rám a tükörben.
– Miért ne akarnám ott tölteni az éjszakát? Ez egy ottalvós buli. – Már
pizsamában volt, ezt külön kérték a meghívóban. Viszont a rózsaszín
cipőt viselte, amit Knoxtól kapott, és most is ott lógott rajta a szív alakú
dísz.
–  Csak szeretném, ha tudnád, hogy mindegy, mi történik, mindig
telefonálhatsz, és valaki érted megy – mondtam. – Akkor is, ha idősebb
leszel.
Megköszörültem a torkomat, és Waylay letette a hajlakkot.
– Mi az? – kérdezte, miközben szembefordult velem.
– Mi micsoda? – tereltem.
–  Mindig megköszörülöd a torkodat, mielőtt olyasmit mondasz, ami
szerinted nem fog tetszeni a másik félnek.
A francba, de jó megfigyelő ez a gyerek.
– Beszéltél mostanában az anyáddal?
A lábára szegezte a tekintetét.
– Nem. Miért?
– Valaki mondta, hogy nemrég a városban járt – árultam el.
–  Igen? – Waylay összeráncolta a homlokát, mintha a hír
megijesztette volna.
Bólintottam.
–  Nem beszéltem vele. Ez azt jelenti, hogy vissza fog venni
magához? – kérdezte.
Elkezdtem köszörülni a torkomat, aztán abbahagytam. Fogalmam
sem volt, hogyan válaszoljak erre.
– Ezt szeretnéd? – kérdeztem inkább.
Waylay most már meredten bámulta a cipőjét.
 – Jól érzem magam itt veled – válaszolta végül.
Éreztem, hogy kiszállt belőlem a feszültség.
– Szeretem, hogy itt laksz velem.
– Tényleg?
– Igen. Akkor is, ha szörnyen utánzod a hajdobálásomat.
Elvigyorodott, aztán abbahagyta.
– Mindig visszajön.
Ezúttal másmilyen volt a hangja. Inkább figyelmeztetésnek tűntek a
szavai.
– Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha muszáj – közöltem vele. – Most
irány az ottalvós buli. Biztos, hogy elraktad a fogkefédet?
– Jézusom, Naomi néni! Nem ez az első ottalvásom!
– Oké. Oké! És bugyit is tettél?

∞
ÉN: MILYEN PÁRIZS?
Stef: Túl sok pezsgőt ittam, és egy Gaston nevű férfival táncoltam.
Szóval kurva jó. De akkor is hiányzol te meg a család.
Én: Te is hiányzol nekünk.
Stef: Bármi dráma, amiről „elfelejtettél” beszámolni nekem?
Én: Olyan jó, hogy nem vagy haragtartó. És nem. Nincs semmi
dráma, leszámítva, hogy Waylay ottalvós buliba megy.
Stef: Ez azt jelenti, hogy te sem fogsz otthon aludni? Ha igen, viseld
a fehérneműt, amit küldtem! Le fogod olvasztani vele Knox agyát!
Hoppá! Mennem kell. Gaston integet!

∞
A HONKY TONKBAN péntek este őrültek háza volt. A tömeg óriásira
duzzadt, a zene üvöltött, és senkit nem érdekelt a reggeli
másnaposság, szóval rengeteg alkoholt rendeltek.
Elemeltem a hajamat a tarkómról, miközben vártam, hogy Max
befejezze egy rendelés begépelését.
– Hol van ma Knox? – kiáltotta Silver a pult mögül.
– Elmentek valahova Luciannel – ordítottam vissza, hogy meghalljon
a Sweet Home Alabama üvöltő dallamán keresztül. A banda elég jó
volt, de elnyomta őket az éneklő tömeg. – Azt mondta, később benéz.
Max ellépett a számítógéptől, és elkezdett italokat pakolni a tálcákra.
– Jó ma a borravaló – jegyezte meg.
 –  Lehet, hogy zárás után kapunk egy-egy felest – vágtam rá
célzatosan.
–  Van egy új hapsi a szektorodban – mondta Max, miközben a
táncparkett túlsó oldalára mutatott. – Milyen az ottalvós buli?
– Way üzent, hogy ne írogassak neki állandóan, és Gael küldött egy
képet, amin a lányok a körmüket festik, és arcmaszkot tesznek
magukra – válaszoltam. – Úgy látszik, nagyon jól érzi magát.
Kivittem két korsó sört egy asztalnyi lovasnak, aztán gyorsan
odaköszöntem Hinkel McCordnak és Bud Nickelbeenek, miközben
elindultam a bárpult felé.
Aztán megpillantottam az új vendéget. A falhoz támasztotta a székét,
és félig árnyékba burkolózott az alakja. Azonban vörös haja így is
szemet szúrt. A fickó volt a könyvtárból. Az, aki számítástechnikai
segítséget kért.
Végigfutott a hátamon a hideg. Lehet, hogy Knockemoutban él. Talán
én bonyolítom túl az egészet, és csupán egy átlagos személy egy
elromlott laptoppal, aki szeret hideg sört inni péntek esténként.
És lehet, hogy nem az.
–  Parancsoljatok, srácok – mondtam, miközben szétosztottam az
italokat az eredetileg négy, most már hatfősre duzzadt asztalnál.
– Köszönjük, Naomi! És köszi, hogy megismertetted a nagynénémet
azzal az otthonápolási szervezettel – hálálkodott Neecey, a pletykás
pincérnő a Dino’sból.
–  Szívesen! Figyeljetek, ismeri valaki azt a fickót a hátsó falnál? –
kérdeztem.
Négyen fordultak egyszerre felé. Knockemout nem a
visszafogottságáról híres.
–  Nem mondanám, hogy ismerős – felelte Neecey. – Kitűnik a
tömegből a vörös hajával. Azt hiszem, emlékeznék, ha találkoztunk
volna.
–  Zaklat téged, Naomi? – kérdezte Wraith, és halálosan komolynak
tűnt.
Nevetést erőltettem magamra.
–  Nem. Csak felismertem a könyvtárból. Nem tudtam, hogy helyi
lakos-e.
Hirtelen azt kívántam, bárcsak itt lenne Knox.
Aztán két másodperccel később örültem, hogy nem volt. Mert ezúttal,
amikor kinyílt a bejárati ajtó, azért imádkoztam, hogy megnyíljon
alattam a föld.
 – Ki a fene ez a ficsúr? – töprengett hangosan Wraith.
– Ó, ne! Ne, ne, ne, ne, ne – suttogtam.
III. Warner Dennison a kocsmát kémlelte, és közben gúnyos kifejezés
ült ki jóképű arcára.
Megfordult a fejemben, hogy sarkon fordulok, és beszaladok a
konyhába. De elkéstem. A tekintete összetalálkozott az enyémmel, és
meg sem próbálta elrejteni meglepettségét.
– Naomi! – kiáltotta pont akkor, amikor a banda elhallgatott.
Többen felém fordultak, aztán újra Warnerre néztek.
Földbe gyökerezett a lábam, de ő elindult, és átverekedte magát az
asztalok között.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Én? Te mi a francot keresel egy ilyen helyen? És mi van rajtad? –
kérdezte felém nyúlva. Megmarkolta a bicepszemet, mintha magához
akarna rántani egy ölelésre, de ellenálltam.
–  Itt dolgozom – válaszoltam, miközben határozottan a mellkasára
tettem a kezemet.
Odakint felbőgött egy motor, mire összerezzent.
–  Többé már nem – jelentette ki Warner. – Ez röhejes.
Bebizonyítottad, amit akartál. Most hazajössz.
–  Haza? – sikerült szárazon felnevetnem. – Warner, eladtam a
házamat. Már itt élek.
– Ne legyél nevetséges – mondta. – Hazajössz velem.
Nem akartam jelenetet rendezni, ezért nem igyekeztem tovább
kiszakítani magam a fogságából.
– Miről beszélsz? Már nem vagyunk egy pár.
–  Elszöktél az esküvőnkről, aztán hetekig nem foglalkoztál a
hívásaimmal meg az e-mailekkel, amiket küldtem. Bizonyítani akartál
valamit, és sikerült.
– Szerinted mégis mit akartam bizonyítani?
Kitágultak az orrcimpái, és észrevettem, hogy megfeszült az
állkapcsa. Kezdett dühbe gurulni, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
– Azt akartad, hogy lássam, milyen lenne az életem nélküled. Értem.
Az egész kocsma minket figyelt.
– Warner, beszéljünk máshol – javasoltam. Kihúztam a kocsmából a
mosdók melletti folyosóra.
–  Hiányzol, Naomi. Hiányoznak a közös vacsoráink. Hiányzik, hogy
mire hazamentem, te kimostad az összes szennyesemet. Hiányzik,
hogy nem mutogathatlak az embereknek.
 Megráztam a fejemet abban a reményben, hátha magamhoz térek.
Nem hittem el, hogy idejött.
–  Nézd – kezdte –, bocsánatot kérek a történtekért. Feszült voltam.
Túl sokat ittam. Nem fog még egyszer előfordulni.
–  Hogy találtál rám? – kérdeztem, miközben végre kiszabadítottam
magam a szorításából.
– Az anyámnak ismerőse a Facebookon a tiéd. Látott néhány fotót,
amit az anyád posztolt.
Kivételesen megbántam, hogy nem árultam el anyának, pontosan
miért szöktem el az esküvőmről. Ha tudta volna, miért hagytam el
Warnert, biztos nem vezette volna ide.
Warner megfogta a csuklómat.
– Minden rendben? – kérdezte Max a folyosó bejáratától.
– Minden rendben – hazudtam.
–  Foglalkozz a saját dolgoddal, baszki – motyogta Warner anélkül,
hogy levette volna rólam a tekintetét.
–  Warner! – Eszembe jutott az összes sértés, amit az orra alatt
motyogott rám és számtalan más emberre.
–  Menjünk el valahova beszélgetni – mondta, erősebben szorítva a
csuklómat.
–  Nem. Hallgass rám! Nem megyek veled sehova, és biztos, hogy
nem fogunk kibékülni. Vége van. Befejeztük. Nincs miről beszélnünk.
Menj haza, Warner!
Közelebb lépett hozzám.
– Sehova sem megyek nélküled – jelentette ki.
Éreztem az alkoholt a leheletén, amitől összerezzentem.
– Mennyit ittál?
–  Az isten szerelmére, Naomi. Ne fogj mindent egy-két pohár
alkoholra. Hagytam, hogy egy kicsit egyedül legyél, erre nézd, mit
csináltál. – Körbeintett a karjával. – Ez nem te vagy. Te nem ilyen helyre
tartozol, ilyen emberek közé.
– Engedj el, Warner – jelentettem ki nyugodtan.
Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, nekilökött a falnak, és
leszorított a bicepszemnél fogva.
Nem tetszett. Nem olyan volt, mint amikor Knox csinálta ugyanezt,
amikor megteltek vele az érzékszerveim… amikor semmi másra nem
vágytam, csak arra, hogy még közelebb legyek hozzá. Ez más volt.
– El kell menned innen, Warner – mondtam.
– Ha azt akarod, hogy elmenjek, te is velem jössz.
 Megráztam a fejemet.
– Nem mehetek el. Dolgozom.
– Utálom ezt a helyet, Naomi. A faszom tele van a kis hisztiddel. De
hajlandó vagyok megbocsátani neked.
– Vedd le róla a kibaszott kezedet. Most.
Elgyengült a térdem Knox hangjától.
–  Tűnj el, seggfej. Ez csak rám és a menyasszonyomra tartozik –
mondta Warner.
– Nem a legokosabb válasz – jegyezte meg Lucian baljós vigyorral.
Knox és Lucian a folyosó bejáratánál álltak. Lucian Knox vállát fogta.
Nem tudtam eldönteni, hogy visszatartotta, vagy azt sugallta, hogy
fedezi, amennyiben szükséges.
Aztán Knox hirtelen már nem a folyosó ajtajában állt, és Warner nem
szorított többé sarokba.
– Engedd, hogy ő üssön először – tanácsolta Lucian.
Warner meglendítette a kezét, és elrettenve figyeltem, ahogy az
ütéstől Knox feje hátrabicsaklott.
–  Elmegy – mondta Lucian, miközben zsebre tette a kezét, és a
nyugalom mintaképének tűnt.
Knox hagyta, hogy az ökle beszéljen helyette. Az első ütés Warner
orrát érte, és hallottam, hogy megreccsent. Warner vakon kalimpált. A
találat Knox vállát érte. Miközben folyt a vér Warner orrából, Knox újabb
ütésre emelte a kezét, aztán még egyre, majd Warner a földre esett.
Mielőtt Knox követte volna a padlóra, Lucian hátrahúzta.
– Elég – jelentette ki higgadtan, miközben Knox szabadulni próbált. –
Gondoskodj Naomiról.
Amikor Lucian kiejtette a nevemet a száján, Knox elfordította
tekintetét a véres exvőlegényemről, és rám nézett.
– Mi a fasz? – vicsorogta Warner, miközben Lucian talpra rángatta. –
Hívom az ügyvédemet! Reggelre a sitten leszel, te rohadék!
–  Sok szerencsét hozzá. Az öccse a rendőrfőnök, és az én
ügyvédem tízszer drágább, mint a tiéd. Vigyázz az ajtóval –
figyelmeztette Lucian, majd Warner arcával nyitotta ki a konyha ajtaját.
A kocsmában hangos éljenzés tört ki, ahogy a két férfi eltűnt.
Aztán nem gondoltam többet arra, hogy ki fogja letakarítani a vért az
üvegről, mert Knox elém állt, és iszonyú pipának látszott.
 35. FEJEZET

AZ EGÉSZ TÖRTÉNET

ÉS A BOLDOG BEFEJEZÉS
Knox
–  Ki kell mennem a mosdóba – jelentette be Naomi, aztán berohant a
női vécébe.
–  A francba – motyogtam ökölbe szorítva a kezemet. Adrenalin és
harag tombolt a véremben, egészen a forráspontig hevítve azt.
Megfordult a fejemben, hogy bemegyek utána oda, ahova egyetlen
férfi sem teheti be a lábát, de Max, Silver és Fi megelőztek.
– A kurva életbe, nem jöhettek ki egyszerre a kocsmából – kiáltottam
utánuk.
– Kopj le, Knoxy. Mindent kézben tartunk – ordította vissza Fi.
–  Mi pedig intézzük ezt – mondta Wraith, miközben a vállára dobott
egy bárkendőt, és beállt a pult mögé. – Mindenki sört vagy felest iszik,
mert nem tudom, hogy a faszba kell mást csinálni.
Harsány éljenzés tört ki a vendégekből.
Kinyílt a konyha ajtaja, és Milford, a szakács sétált ki két kosár
nachosszal az egyik kezében, míg a másikban egy törölközőbe tekert
jeges borogatás volt. A jeget odadobta nekem, aztán fülsiketítőn
füttyentett.
Sloane felpattant, és elvette tőle a kosarakat.
– Hé! Ki rendelt nachost? – kérdezte.
Többen felemelték a kezüket.
–  Ha megtudom, hogy valaki hazudott, személyesen fogom
tönkretenni az életét egy éven keresztül.
Sloane nem volt épp galamblelkű könyvtáros. Legendák szóltak a
haragjáról, ami egy ötös kategóriájú hurrikánná tudta kinőni magát.
Ezután a megjegyzés után csak ketten hagyták a kezüket a
levegőben, a többiek bölcsen leeresztették.
– Így már jobb – mondta.
 –  Kézben tartjuk a helyzetet, főnök. Menj az asszonyodhoz –
erősködött Milford.
– Lucian…
–  Mr. Rollins kivitte a szemetet – válaszolta vigyorogva, mielőtt
visszament a konyhába.
Oda akartam menni Naomihoz, de féltem, hogy az udvartartása nem
fogja megengedni. Gondolkodás nélkül képes voltam kiütni egy
seggfejet, de elég eszem volt ahhoz, hogy tartsak a Honky Tonk nőitől.
–  Naomi – szólaltam meg, miközben bekopogtam a mosdóba. – Ha
nem jössz ki, vagy én megyek be oda, vagy pedig verek még egy kis
értelmet abba a rohadékba.
Erre kinyílt az ajtó, és Naomi elkenődött sminkben bámult rám.
– Nem fogsz ilyet csinálni.
Megkönnyebbülten hajoltam hozzá közelebb.
– Most meg foglak érinteni, mert muszáj. És előre figyelmeztetlek, ha
összerezzensz az érintésemtől, kimegyek a parkolóba, és addig
rugdosom a seggét, amíg soha többet nem lesz képes hozzáérni
egyetlen nőhöz sem.
Elkerekedett a szeme, de bólintott.
Próbáltam nagyon gyengéd lenni, miközben megfogtam a kezét.
– Minden oké köztünk? – kérdeztem.
Megint bólintott.
Ennyivel beértem. Elhúztam őt a mosdótól, és Fi irodáján keresztül a
másik folyosóra vezettem, ahonnan az én irodám nyílt.
– Nem hiszem el, hogy ez történt – nyögött fel. – Annyira szégyellem
magam.
Nem szégyenkezés látszott rajta. Kibaszottul rettegett. Amíg élek,
nem fogom elfelejteni, milyen képet vágott, amikor megérkeztem a
folyosóra.
–  Volt pofája idejönni, és azt mondani, hogy ki akar békülni, mert
hiányzik neki, hogy összetakarítottam utána.
Megszorítottam a kezét.
– Figyelj, Százszorszép.
– Mire? Arra, hogy szétverted a képét? Szerinted eltört az orra?
Az tuti. Ez volt a lényeg.
– Erre figyelj – mondtam az ajtó mellett lévő billentyűzárra mutatva. –
0522.
A zárat bámulta, aztán engem.
– Miért árulod el nekem a kódot?
 – Ha az a fickó, vagy bárki más, akit nem akarsz látni, felbukkan, te
idejössz, és beütöd, hogy 0522.
–  Én épp igyekszem idegösszeomlást kapni, erre azt akarod, hogy
számokat memorizáljak.
– Üsd be a kódot, Naomi.
Tette, amit mondtam, miközben végig arról motyogott, hogy mennyi
baj van a férfiakkal. Nem tévedett.
– Jó kislány. Látod a zöld fényt?
Bólintott.
– Nyisd ki az ajtót.
–  Knox, vissza kellene mennem. Az emberek pletykálni fognak. Hat
asztalom van – mondta, miközben a kilincs fölött időzött a keze.
– Nyisd ki az átkozott ajtót, és vegyél egy mély levegőt.
Elkerekedett az a kibaszottul gyönyörű mogyoróbarna szeme, és
éreztem, hogy lassan megáll körülöttünk a világ. Amikor ezt csinálta…
amikor reménnyel, bizalommal és egy icipici vággyal telve nézett rám,
az megmozdított bennem valamit. Olyasmit, amit nem akartam
boncolgatni, mert jólesett, és nem szerettem volna arra vesztegetni az
időt, hogy elgondolkodom, mennyire balul fog elsülni minden.
– Oké – mondta végül, kinyitva az ajtót.
Betoltam a küszöbön, aztán bezártam mögöttünk az ajtót.
– Hűha, a Magány erődje – jegyezte meg ámulattal a hangjában.
– Ez az irodám – vágtam rá szárazon.
– Ez a menedéked. A búvóhelyed. Ide csak Waylon jöhet be. És most
nekem is megadtad a kódot.
– Ne akard, hogy megbánjam – mondtam, miközben közelebb léptem
hozzá, ő pedig az ajtóhoz hátrált. Alig bírtam leküzdeni a vágyat, hogy
megragadjam, és magamhoz szorítsam.
– Igyekezni fogok – ígérte meg sóhajtva.
–  Durva volt, ami odakint történt – kezdtem, ahogy két kézzel
megtámaszkodtam a feje mellett.
Összerezzent.
–  Tudom. Sajnálom. Nem tudtam, hogy jön. Nem beszéltem vele a
próbavacsora óta. Igyekeztem félrehúzni a tömegtől, hogy
négyszemközt intézzük el, de…
–  Bébi, ha egy férfi még egyszer ilyen helyzetbe sodor, azt akarom,
hogy rúgd tökön olyan erősen, ahogy csak tudod, és amikor kétrét
görnyed, térdelj bele a kibaszott pofájába. Aztán fuss, mintha az életed
múlna rajta. Leszarom a jelenetet. Az viszont nagyon is érdekel, hogy
amikor ma beléptem a kocsmámba, azzal szembesültem, hogy egy
fickó szorongatja a csajomat.
Megremegett az alsó ajka, mire legszívesebben levadásztam volna
Warner Mi A Fasz A Nevét, hogy beleverjem a fejét egy ablakba.
– Sajnálom – suttogta.
–  Bébi, nem akarom, hogy sajnáld. Nem szeretném, hogy félj. Azt
akarom, hogy olyan mérges legyél arra a seggfejre, aki azt hitte, hogy
kezet emelhet rád, mint én. Szeretném, ha tudnád, mennyit érsz, hogy
semelyik épeszű ember ne merjen így viselkedni veled. Érted?
Óvatosan bólintott.
– Jó. Most pedig, azt hiszem, ideje, hogy elmeséld nekem az egész
történetet, Százszorszép.
– Nem kell besz…
–  Nem mész ki ebből a szobából, amíg el nem mesélsz mindent.
Minden alatt azt értem, hogy az összes kurva részletet.
– De igazából nem vagyunk együ…
Összecsippentettem a száját az ujjaimmal.
– A-a, Naomi. Nem érdekel, hogy mi a faszt mond a címke, törődöm
veled, és ha nem kezdesz el beszélni, nem tehetem meg, amit muszáj,
hogy ilyesmi soha többet ne fordulhasson elő.
Egy hosszú pillanatig hallgatott.
–  Ha elárulom, visszaengedsz dolgozni? – kérdezte az ujjaimon
keresztül.
– Igen. Visszaengedlek dolgozni.
– Ha elárulom, megígéred, hogy nem fogod levadászni Warnert?
Egyáltalán nem fog tetszeni, amit mondani készül, ezzel tisztában
voltam.
– Igen – hazudtam.
– Rendben.
Elvettem a kezem a szájáról, mire ő átbújt a karom alatt, és a
helyiség közepére állt az asztalom meg a kanapé közé.
– Az én hibám – kezdte.
– Hülyeség.
Megpördült, és szigorú pillantást vetett rám.
–  Semmit nem fogok elárulni, ha mindig félbeszakítasz, mint a
vénemberek a Muppet Show-ban. Mindketten éhen fogunk halni
idebent, mire végül valaki kiszagolja a bomladozó hullánkat, és betöri
az ajtót.
Nekitámaszkodtam az íróasztalomnak, és kinyújtottam a lábamat.
 – Rendben. Folytasd a hülye helyzetértékelésedet.
– Kiváló alliteráció – vágta rá.
– Beszélj, Százszorszép!
Felsóhajtott.
– Rendben. Oké. Egy ideig együtt voltunk.
– Közös múlt. Megvan. Te továbbléptél, ő nem.
Bólintott.
– Elég ideig együtt voltunk ahhoz, hogy már a következő lépcsőfokra
szegeztem a tekintetemet. – Rám pillantott. – Fogalmam sincs, tudod-e
rólam, de nagyon szeretem kipipálni a dolgokat a listámon.
– Nem mondod.
– Mindegy, papíron összeillettünk. Logikus volt. Passzoltunk. De nem
tervezgetett nyaralásokat, és nem haladt olyan tempóban, ahogy
szerintem kellett volna.
– Szóval mondtad neki, hogy fejezze be a baszakodást – tippeltem.
– Csak egy kicsit kifinomultabban. Megmondtam, hogy látom a közös
jövőnket. A családja cégénél dolgoztam, és már három éve együtt
jártunk. Logikusnak tűnt. Közöltem, ha nem akar velem lenni, akkor
búcsúzzunk el egymástól. Amikor elém csúsztatott egy ékszeres dobozt
a kedvenc olasz éttermében néhány héttel később, egy részem
hihetetlenül megkönnyebbült.
– És a másik feled?
– Azt hiszem, rögtön tudtam, hogy hibáztunk.
Megráztam a fejemet, és karba tett kézzel vártam a folytatást.
– Bébi, már jóval korábban tudtad, hogy hiba a kapcsolatotok.
– Hát, tudod, mit mondanak az utólagos bölcsességről.
– Hogy hülyének érzed tőle magadat?
Elvigyorodott.
– Olyasmi. Igazából nem akarod hallani az egészet.
–  Fejezd be – mordultam fel. – Én is kiöntöttem neked a szívem
aznap este, amikor lelőtték Nasht. Így kvittek leszünk.
Felsóhajtott, és tudtam, hogy nyertem.
– Szóval elkezdtük szervezni az esküvőt. És a mi alatt az anyját meg
magamat értem, mert Warnert elfoglalta a munka, és nem akart a
részletekkel foglalkozni. Voltak gondok a cégnél. Rengeteg stressz érte.
Elkezdett egyre többet inni. Rám dörrent minden apróság miatt.
Próbáltam jobb lenni, többet tenni, kevesebbet várni tőle.
Viszketett a tenyerem, hogy megszorongassam a köcsög nyakát.
 –  Körülbelül egy hónappal az esküvő előtt egy másik párral
vacsoráztunk, és Warner túl sokat ivott. Én vezettem haza, ő pedig
megvádolt, hogy a másik férfival flörtöltem. Kinevettem. Annyira
abszurd volt. Ő nem tartotta viccesnek. Inkább…
Elhallgatott, és megborzongott.
– Mondd ki – kértem mogorván.
–  Warner… belemarkolt a hajamba, és hátrarántotta a fejemet.
Annyira meglepett, hogy félrerántottam a kormányt, és majdnem
nekihajtottam egy parkoló autónak.
Az összes erőmre szükségem volt, nehogy ellökjem magam az
asztaltól, és kiszaladjak a parkolóba, hogy szétrúgjam a mocsok
seggét.
–  Azt állította, hogy nem gondolta komolyan – folytatta, mintha a
szavaival nem indított volna el bennem egy időzített bombát. –
Bocsánatot kért. Egy hétig mindennap virágcsokrot küldött. Azzal
magyarázta, hogy túlságosan feszült volt. Megpályázott egy
előléptetést, ami megalapozta volna a jövőnket.
Fojtogatott a harag, és nem tudtam, mennyi ideig bírom még
nyugodtnak tettetni magam.
–  Közeledett az esküvő napja, és tényleg úgy tűnt, hogy megbánta.
Elég ostoba voltam, ráadásul nagyon szerettem volna meglépni a
következő lépcsőfokot, ezért hittem neki. Minden rendben ment. Sőt,
szuperül. Egészen a próbavacsoráig.
A bicepszembe mélyesztettem az ujjaimat.
Naomi fel-alá járkált előttem.
– Úgy érkezett a próbavacsorára, hogy bűzlött, mint egy szeszkazán,
és az étkezés közben még több alkoholt fogyasztott. Véletlenül
meghallottam, amikor az anyja gúnyosan megjegyezte, hogy szeretett
volna még több embert meghívni, de nem lehetett, mert a szüleim nem
engedhetik meg maguknak.
Első hallásra a rohadék anyja is megérdemelte volna, hogy alaposan
fenékbe billentsék.
– Annyira mérges voltam, hogy szembeszálltam vele, amikor kijöttünk
az étteremből. – Megborzongott, én pedig féltem, hogy szétmorzsolom
a karomat, olyan erősen szorongattam a bicepszemet. – Szerencsére
kettesben voltunk a parkolóban. A szüleim már hazamentek. Stef meg a
többi vendég még az étteremben voltak. Warner nagyon mérges volt.
Mintha megnyomtak volna benne egy gombot. Nem is láttam a
mozdulatot.
 Becsukta a szemét, és tudtam, hogy gondolatban újra átélte a
pillanatot.
–  Pofon vágott. Nem elég erősen, hogy a földre essek, de ahhoz
igen, hogy megalázzon. Döbbenten álltam, és az arcomat dörzsöltem.
Nem hittem el, hogy ilyesmire vetemedett.
Kétlem, hogy Naomi észrevette, hogy most is az arcához emelte a
kezét – mintha még mindig érezné a pofont.
Nem tudtam tovább visszafogni magamat. Az ajtóhoz fordultam, és
kész voltam feltépni a kilincset, amikor éreztem, hogy a hátamra teszi a
kezét.
– Knox, hova mész?
Kinyitottam a zárat, és feltéptem az ajtót.
–  Ások egy sekély gödröt, hogy legyen hova dobnom, miután
megunom a püfölését.
A körmei a hátamba mélyedtek a pólóm alatt, így a haragon kívül már
mást is éreztem.
– Ne hagyj egyedül – mondta, aztán a hátamhoz simult.
Bassza meg.
–  Elkezdett üvöltözni és fel-alá járkálni. Azt állította, hogy az én
hibám volt. Még nem állt készen megnősülni. Céljai voltak, amiket el
akart érni, mielőtt a magánéletére koncentrál. Az én hibám volt, hogy
erőltettem. Ő csupán mindent meg akart adni nekem, amit szerettem
volna, erre elkezdtem panaszkodni neki egy nappal az esküvő előtt,
amit ő eleve meg sem akart tartani.
– Ez kurva nagy hülyeség, Naomi, te is tudod.
– Igen – válaszolta vékony hangon, miközben a lapockámra hajtotta
a homlokát. Éreztem, hogy nedvesség áztatja a pólómat.
A francba.
Megfordultam, és átöleltem; a mellkasomhoz szorítottam az arcát.
Elakadt a lélegzete.
– Bébi, kicsinálsz.
–  Úgy szégyellem magam – suttogta. – Csak egy pofon volt. Nem
kerültem kórházba. Nem fenyegette az életemet.
– Attól még közel sem helyes, amit csinált. Egy férfi nem emel kezet
egy nőre. Semmilyen körülmények között.
– De én sem voltam épp ártatlan. Megpróbáltam rákényszeríteni egy
férfit, hogy feleségül vegyen. Majdnem hozzámentem még azután is,
hogy megütött. Szánalmas, nem? Álltam a templom alagsorában a
menyasszonyi ruhámban, és attól féltem, mit fognak gondolni rólam az
emberek, ha nem csinálom végig. Aggódtam, hogy csalódást okozok
nekik.
Letöröltem az arcáról a könnycseppeket. Mindegyik olyan volt, mint
egy tőrdöfés a szívembe.
– Még most sem tudom, akkor is helyesen döntöttem volna, ha Tina
nem hív fel akkor, hogy bajban van. Akkor lettem biztos benne, hogy
nem fogom végigcsinálni az esküvőt.
Azok után, amiket Tina csinált, legalább adott egy menekülőutat
Naominak, amikor szüksége volt rá.
–  Százszorszép, te legalább adtál neki választási lehetőséget. Nem
számít, mennyire voltak rosszak az opciók. Akkor is neki kellett
döntenie. Leélhette a hátralévő életét veled vagy nélküled. De ő nem
adott neked választási lehetőséget, amikor megütött.
– De hallgatnom kellett volna arra, amit mondani próbált. Nem akart
elköteleződni, én mégis rákényszerítettem.
– Volt választása – ismételtem. – Nézd. Ha egy férfi nem köteleződik
el teljesen egy nőnek, annak oka van. Lehet, hogy jobbat keres. Talán
jól érzi magát a világodban ott, ahol van, és nem akar helyet csinálni
neked az övében. Akárhogy is, nem fog előrébb lépni csak akkor, ha
kényszerítik. Azután, még ha fel is teszi a kérdést, még ha meg is
jelenik az oltárnál, ragaszkodni fog ahhoz, hogy nem az ő ötlete volt. Ki
fog bújni a felelősség alól a kapcsolat hátralévő részében. De a lényeg
az, hogy rohadtul dönthetett volna másképp minden egyes pillanatban.
Nem kényszerítetted semmire.
Lesütötte a szemét.
– Soha nem gondolta, hogy elég jó vagyok neki.
– Bébi, ő volt az, aki még a legjobb napján sem volt elég jó neked, és
ezzel kibaszottul tisztában volt.
Ezért manipulálta Naomit, és próbálta bebizonyítani, hogy ő a jobb,
azzal, hogy az erejét és a hatalmát fitogtatta. Erőszakot használt. És ez
egyre rosszabb lett volna.
– A francba, Knox. Most nem lehetsz velem kedves!
– Ne sírj! Ne pazarolj több könnyet egy seggfejre, aki eleve meg sem
érdemelt téged. Vagy eltöröm kezét-lábát.
Lesütötte a szemét, aztán rám nézett.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy itt vagy. Hogy… vigyázol rám, és rendet teszel az életemben.
Sokat jelent.
 Letöröltem még egy kósza könnycseppet az arcáról.
– Mit mondtam a sírásról?
– Ez miattad volt, nem miatta.
Ahelyett, hogy levadásztam volna Warnert, hogy halálra verjem,
valami fontosabbat tettem. Lehajtottam a fejemet, hogy megcsókoljam
Naomit.
Azonnal ellágyult, és hozzám simult. Megadta magát. Megfordítottam
magunkat, hogy az ajtóhoz szorítsam a hátát.
– Knox? – suttogta.
Aztán a combjai közé nyomtam a térdemet, és az ajtóhoz préseltem
a csípőmmel, miközben a száját támadtam az enyémmel. Sóvárogva és
vágyakozva olvadt el az ölelésemben.
Azonnal merevedésem lett.
A szexi kis nyögés, ami kiszakadt a torkából, amikor hozzádörgöltem
az erekciómat, kibaszottul megőrjített. Nyaltam, csókoltam és ízleltem,
amíg a levegő megtelt elektromos feszültséggel, és a vérem egy
ütemre lüktetett a szívemmel.
Egyszer, kétszer, háromszor nyomtam hozzá a farkamat, mielőtt
kettőnk közé nyúltam, és becsúsztattam az ujjaimat az alá a szoknya
alá, amit imádtam utálni.
Amikor kitapintottam a bugyija selyemszélét, felnyögtem. A
tapintásából tudtam, hogy ezt én vettem neki. Tetszett a tudat, hogy
olyasmit visel, amit tőlem kapott, ráadásul egy olyan helyen, amit
kizárólag én láthatok.
– Egy csepp energiádat sem érdemli meg. Soha nem is érdemelte –
mondtam, miközben inkább fürgén, mint ügyesen oldalra húztam a
bugyiját.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és a tekintete homályos volt a vágytól.
– Emlékeztetlek, hogy mit érdemelsz.
Két ujjal behatoltam a nedves forróságba, és a számmal fojtottam el
a kiáltását. Már lüktetett körülöttem, majdnem elélvezett.
–  Szeretnéd, hogy abbahagyjam? – Rekedtebb volt a hangom, mint
akartam, de nem lehettem kedves és gyengéd, amikor keményebb
voltam tőle, mint a beton.
– Ha abbahagyod, meg foglak ölni – nyögte.
–  Ez az én csajom – mondtam, miközben a nyaka érzékeny bőrét
harapdáltam.
Az ujjaimmal kényeztettem, lassan kezdtem, aztán fokoztam a
tempót. Megszállott vággyal néztem a szemébe, és figyeltem, ahogy az
orgazmus, amit tőlem kap, leigázta. Viszont ennél többre volt
szükségem. Muszáj volt megízlelnem.
Nyöszörgött, amikor térdre ereszkedtem. Aztán mélyen felnyögött,
amikor a lábai közé tettem a számat.
–  Lovagold meg a kezemet, Naomi. Lovagolj, miközben a csúcsra
juttatlak. Emlékezz, ki vagy. Hogy mit érdemelsz.
Ez volt az utolsó utasítás, amit adtam, mert utána a nyelvemet
lefoglalta, hogy ingerlő köröket rajzoljon érzékeny csiklójára. Mennyei
íze volt, miközben az arcomhoz préselte magát.
A farkam lüktetett a sliccem mögött, és olyan erős vágy tört rám, amit
fel sem ismertem. Az enyém. Jogot akartam formálni rá, a magamévá
tenni, hogy a többi seggfej tudja, esélyük sincs nála.
–  Knox – nyöszörögte, és éreztem, ahogy görcsösen megfeszült az
ujjaim körül. Kurvára gyönyörű volt.
– Ez az, bébi – motyogtam. – Érezz magadban.
Gyengéden harapdáltam, és a nyelvemmel kényeztettem duzzadt
csiklóját.
Hangosan felnyögött, én pedig éreztem, ahogy szétomlik az ujjaim
körül. Egy csoda volt. Műalkotás. Senki nem érdemelte meg őt. Sem
Warner. Sem én.
De attól, hogy nem érdemlem meg, még nem fogom békén hagyni.
A hullámok elcsitultak. A görcsös összerándulások ellágyultak, de
nekem még sajgott a farkam. Bele akartam hatolni, és a
merevedésemen érezni az orgazmusa visszhangjait.
Aztán talpra húzott, és az övemmel kezdett matatni. Az ajtóra
tenyereltem, ahogy áhítatosan kiszabadította az erekciómat, és letérdelt
előttem.
–  Nem kell ezt csinálnod, Naomi. – A suttogásom tele volt nyers
vággyal.
– De akarom.
Résnyire nyitotta az ajkait. Meleg lélegzete a combomat csiklandozta,
amitől megrándult a farkam. Helyeslőn felnyögött, és mielőtt
mondhattam vagy tehettem volna valamit, a farkam eltűnt a tökéletes
rózsaszín ajkak között.
Mintha villám csapott volna belém.
Az utolsó értelmes gondolatom az volt, hogy a faszszopó Warnert
kizárólag az mentette meg élete verésétől, hogy Naomi a farkamra tette
a tökéletes száját.
 36. FEJEZET

A BETÖRÉS
Knox
Nash ásított, és megdörzsölte az arcát. Az étkezőasztalánál ült
melegítőalsóban. Az általában simára borotvált arca most borostás volt.
–  Nézd, megmondtam. Semmire nem emlékszem a lövöldözésből.
Arra se, hogy félreálltam a kocsival.
Elmúlt éjjel kettő, és Lucian ragaszkodott hozzá, hogy összedugjuk a
fejünket.
Megfordítottam a telefonomat, hogy lássam, Naomi üzent-e már. Írnia
kellett volna, miután hazaért. A mai este után nem örültem, hogy
egyedül kellett hazamennie. De Lucian ragaszkodott hozzá, hogy
beszéljünk Nashsel.
– Ez normális? Az emlékezetkiesés? – kérdeztem.
Nash megvonta ép vállát.
– Honnan a picsából kellene tudnom? Most lőttek le először.
Elhanyagoltnak tűnt, de a karikás szemének semmi köze nem volt
ahhoz, hogy hány óra volt.
Azonban Lucian csúcsformában volt. Egy újabb drága öltönyt viselt.
A nyakkendőjét és a zakóját ráakasztotta Nash kanapéjának
háttámlájára. Gyerekként is keveset és felszínesen aludt. Minden
ottalvós bulinkban ő aludt el utoljára, és ébredt fel elsőként. Soha nem
beszéltünk arról, hogy milyen démonok tartották ébren esténként. Nem
kellett.
–  Szükségünk van a testkamera felvételére – jegyezte meg Lucian.
Előrehajolt, a térdére támasztotta a könyökét, kezében egy pohár
bourbont tartott.
Az öcsém már a fejét rázta.
– Baszd meg, Luce. Tudod, hogy nem adhatom oda. Bizonyíték egy
folyamatban lévő nyomozásban. Tudom, hogy nektek nem sokat jelent
a törvény…
 – Ugyanazt akarjuk. Kideríteni, hogy ki a fasz döntött úgy, hogy beléd
ereszt két golyót, aztán hagy meghalni – szóltam közbe. – Ha a
helyedben lennék, nem mérgelődnék az extra segítség miatt. – Megint
megfordítottam a telefonomat.
Nem kaptam üzenetet.
– Mi a bajod? – kérdezte Nash a telefonom felé biccentve. – Liza J.
megint elpicsázott a közös szókirakóban?
– Naomi még nem ért haza.
– Öt percre lakik a munkahelyétől – mutatott rá Nash.
Lucian rám nézett.
– Nem mesélted el neki?
– Mit?
–  Naomi exe ma beállított a Honky Tonkba. Kezet emelt rá.
Megijesztette.
– Jézusom. Hova rejtettétek a holttestet?
Lucian ravaszul mosolygott.
– Ne akard tudni.
Nash megszorította az orrnyergét.
– Csak ne az enyém legyen a papírmunka.
–  Nyugi – szólaltam meg. – Nem halt meg. De ha még egyszer
idetolja az átkozott pofáját a városba, nem ígérhetek semmit.
– Knox szemtanúk előtt engedte, hogy ő üssön először – magyarázta
Lucian.
– Mit csinált még a szemtanúk előtt? Eltörte a kibaszott nyakát?
–  Csak az idióta orrát. Kikísértem a parkolóba, és segítettem
megértetni vele, hogy ha még egyszer Naomi közelébe megy, az
ügyvédem a személyes küldetésének fogja tekinteni, hogy csődbe
juttassa őt, a családját meg a családi vállalkozásukat is.
– Ráadásul Luce beleverte a pofáját a konyhaajtóba – tettem hozzá
vidáman, mert meg akartam dicsérni az elismerésre méltó cselekedetét.
Az öcsém felemelte az érintetlen bourbont, amit Lucian letett elé, és
egy húzásra megitta.
– A francba. Utálom, ha kimaradok a buliból.
– Nem sokról maradtál le – mondtam neki.
– Mi a francot keresel itt? – kérdezte Nash rám nézve.
– Két idiótát bámulok.
–  Mi a faszért bámulsz, amikor otthon kellene lenned vele? Biztos
szét van csúszva a mai este miatt. Fél. Szégyelli magát. Aggódik, hogy
milyen hatással lesz ez a gyámságra. A tinás hülyeség után erre már
egyáltalán nem volt szüksége.
Nem tetszett, hogy az öcsém ilyen jól ismeri Naomit.
–  Jól van. Megbeszéltük. Rögtön indulok hozzá, mihelyst sikerül
kihúznom a karót a seggedből, és átadod a kamerafelvételeket.
– Milyen tinás hülyeség? – kérdezte Lucian.
Nash épp a betörés részleteibe avatta be, amikor megszólalt a
telefonom. Majdnem katapultáltam a székemről, hogy felvegyem.
– A francba, már ideje volt, Százszorszép.
– Knox! – Attól, ahogy a nevemet mondta, felállt a szőr a hátamon.
– Mi a baj? – kérdeztem, de már fogtam is a kocsikulcsot.
Nash és Lucian is felálltak.
–  Valaki itt járt. Betörtek. Kupi van. Egy örökkévalóság lesz, mire
rendet teszek.
– Kifelé a házból! – vicsorogtam.
Lucian belebújt a zakójába, és Nash is igyekezett felvenni egy pólót.
Odadobtam a cipőjét.
– Már nincsenek itt. Ellenőriztem – mondta Naomi.
–  Erről még el fogunk beszélgetni – figyelmeztettem komoran. –
Szállj vissza a kibaszott kocsiba, zárd be a kurva ajtót, és menj Lizához.
Ne szállj ki a rohadt autóból, amíg apád ki nem megy érted.
– Knox, késő éjszaka van…
– Az se érdekel, ha apád épp béltükrözésen van. Azonnal szállj be a
kocsiba! Leteszem, de azt akarom, hogy hívd fel Nasht. Maradj vele
vonalban, amíg felhívom apádat.
– Knox…
– Ne vitatkozz velem, Naomi. Szállj be a rohadt kocsiba!
Hallottam, hogy az orra alatt motyog, aztán gyújtást ad.
– Jó kislány. Hívd fel Nasht.
Kinyomtam, mielőtt mondhatott volna még valamit, és megkerestem
a telefonomban Lou számát.
– Kunyhó? – kérdezte Nash. Felvillant a telefonja. Naomi neve volt a
képernyőn.
– Igen.
–  Én viszem Nasht – ajánlotta fel Lucian, miközben leakasztotta a
kulcsot az ajtó mellől.
– Nem vezetheted a járőrautót – vitatkozott Nash.
– Csak figyelj.
 – Szia, Lou – kezdtem, amikor Naomi apja felvette a telefont. – Van
egy kis gond.

∞
VILLÁMGYORSAN megérkeztünk, mintha autóversenyen lettünk volna; én
vezettem a sort, és Lucian meg Nash követtek a villogó knockemouti
rendőrautóval.
A kezem megfeszült a kormányon, amikor láttam, hogy mindenki,
még a kutyák is kint vannak Liza verandáján. Mi a faszt nem értettek
abból, hogy maradjanak a kibaszott házban?
Naomi kunyhója előtt rátapostam a fékre. Lucian mellettem állt meg.
Felé fordultam.
– Tegyél egy szívességet, és kísérj be mindenkit, hogy ne kint várják,
amíg valaki egyenként leszedi őket.
Lucian szó nélkül bólintott, és elindult a sötétben.
–  Úton az erősítés – közölte Nash, ahogy felszaladtunk a veranda
lépcsőjén. A szúnyogháló félig leszakadt, és mögötte a bejárati ajtó
tárva-nyitva állt.
– Naomi azt mondta, senki nincs bent.
– És ezt honnan tudja? – tette fel a kérdést Nash, és majdnem olyan
mérgesnek hangzott, amilyennek én éreztem magamat.
– Mert mielőtt felhívott, egy kenyérvágó késsel körbejárta a házat.
– Erről el fogsz beszélgetni vele, ugye?
– Szerinted?
– Gondoltam.
Be kellett ismernem, jó érzés volt, hogy visszakaptam az öcsémet.
– Baszki – mondtam, amikor beléptünk a házba.
A kupi enyhe kifejezés volt. A kanapé párnáit a padlóra hajigálták. Az
íróasztal fiókjait kihúzták, a tartalmát a földre borították. A
kabátszekrény nyitva volt, és az összes holmit szétszórták a
nappaliban.
A konyhaszekrényeket kibelezték. A hűtő ajtaja tárva-nyitva volt, és
az ételek felét a linóleumra dobták.
– Valaki mérges volt és sietett – állapította meg Nash.
Elindultam felfelé a lépcsőn, és közben igyekeztem uralkodni a
haragomon. Egyetlen este leforgása alatt kétszer is zaklatták Naomit,
én pedig mindkét alkalommal le voltam maradva egy lépéssel.
Abszolút… tehetetlennek, haszontalannak éreztem magamat. Mire
vagyok jó, ha megvédeni sem tudom?
 Az öcsém követett a lépcsőn, csak ő lassabban haladt.
Amikor észrevettem Waylay rózsaszín takaróját a folyosón,
bementem a szobájába. Itt még annál is rosszabb állapotok uralkodtak,
mint a földszinten. Az új ruháit kirángatták a szekrényből meg a
komódból. Az ágyneműt letépték az ágyról, a matracot felborították, és
a falnak döntötték. A képek, amik életem nagy részében a falon lógtak,
most a padlón hevertek. Néhány össze is tört.
– Az ex vagy az iker? – töprengett hangosan Nash.
Naomi hálószobáját is felforgatták. Az ágyról lerángatták az
ágyneműt, a gardróbszekrényt kiürítették. Ahogy a komódot is.
A kozmetikai termékek kupiban álltak a komód tetején, amit biztosan
nem Naomi hagyott úgy. A tükörre rúzzsal a RIBANC szót firkálták.
Vöröset láttam, aminek semmi köze nem volt a rúzs árnyalatához.
–  Őrizd meg a hidegvéredet – tanácsolta Nash. – Az nem fog
segíteni, ha eldurran az agyad, és hisztériás rohamot kapsz.
Minden kis zugba benéztünk az emeleten, hogy ellenőrizzük,
biztosan üres a ház. Mire visszaértünk a földszintre, Nash sápadt volt
és izzadt. Két újabb járőrautó érkezett, a környező fákat kékre és
vörösre festették a villogó fények.
Kimentem a verandára, hogy friss levegőt szívjak, és magamba
fojtsam kitörni készülő haragomat.
Aztán megláttam Naomit. A földúton állt a Honky Tonk-os
munkaruhájában, amire rávette a nagyapám egyik régi flanelingét.
Waylon a lábának támaszkodott, és vigyázott rá, ahogy csak egy basset
hound képes.
Észre sem vettem, hogy leszaladtam a lépcsőn. Csupán azt éreztem,
hogy valami hozzá vonz.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
Megcsóváltam a fejemet, és szorosan átöleltem.
Ő kérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e.
– Jól vagyok – hazudtam.
 37. FEJEZET

BOROTVÁLÁS ÉS HAJVÁGÁS
Naomi
–  Hova megyünk? – kérdeztem Knoxtól, ahogy Knockemout egyre
távolabb került a visszapillantó tükörben.
– Vásárolunk? – kérdezte Waylay reménykedve a hátsó ülésről.
Jól fogadta a hírt, hogy átmenetileg odaköltözünk Lizához. Persze
simán a szemébe hazudtam, és azt állítottam, hogy kártevőprobléma
akadt a kunyhóban, ezért kell néhány napig megszállnunk Lizánál.
Waylay örült, hogy tovább tart az ottalvós buli.
Azonban a szüleim szenvedtek. Nem amiatt, hogy mindenki egy fedél
alatt lakott. Azt szinte kirobbanó örömmel fogadták. Azonban Knox
ragaszkodott hozzá, hogy eláruljam nekik az igazat. A teljes igazságot,
azzal kezdve, hogy miért szöktem el Warner elől.
Míg anya egy erősen megfogalmazott üzenetet küldött Warner
anyjának hajnali négykor a Facebookon, Knoxnak le kellett fognia az
apámat, nehogy Warner keresésére induljon.
Végül apa lehiggadt, miután Lucian biztosította, hogy Knox nem
csupán felmosta a padlót Warnerrel, de az orrát is betörte.
Az igazság fájt, ahogy arra számítottam is, ezért nem osztottam meg
velük korábban. Viszont a szüleim bírták a nyomást.
Majdnem hajnali ötig beszélgettünk anya feszültséglevezető
palacsintái fölött, majd ágyba zuhantunk Knoxszal a gyerekkori
szobájában. Biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni, de
ahogy nehéz karjával magához láncolt, álomtalan alvásba merültem, és
fel sem keltem tíz óráig.
Egyedül ébredtem, mert Knox a városba ment Waylay-ért, hogy
elhozza a buliból.
Kitelepedtem egy hatalmas bödön kávéval a verandára, és vártam,
hogy visszaérjenek, miközben azon gondolkodtam, hogy a férfi
folyamatosan átlépte az egyezségünk határait. Amikor hazaértek, és
Knox rátette a kezét Waylay szőke fejére, összekócolta a haját, majd
kedvesen meglökte, akkor döbbentem rá, mennyire elmosódtak a
határok a szívemben. Bajba kerültem. És ennek semmi köze nem volt a
betöréshez, a bűnöző ikertestvéremhez vagy az exvőlegényemhez.
Kezdtem beleszeretni a vikingbe, pedig megesküdtem, hogy nem
fogok gyengéd érzelmeket táplálni iránta. Azonban Knox ezt
ellehetetlenítette. Elkerülhetetlenné tette.
Sajnos abban a pillanatban érkezett a szociális munkás az
otthonlátogatásra, amiről teljesen elfeledkeztem. Nem csak képzeltem a
meglepetést Mrs. Suarez arcán, amikor megpróbáltam beterelni
Waylay-t Liza házába, miközben ügyetlenül kerestem valami kifogást,
hogy miért nem készültünk fel a látogatására.
Szerencsére Knox ismét helytállt, és beparancsolta Waylay-t a
konyhába, hogy készítsen nekünk kávét az útra. Amikor
hallótávolságon kívülre került, ő magyarázta el a helyzetet Mrs.
Suareznek.
Nem volt jó érzésem azzal kapcsolatban, hogy mit jelenthet ez a
meghallgatásra nézve.
–  Nem vásárolni megyünk – mondta Knox Waylay-nek, miközben
rákanyarodott az autópályára.
– Mi az a sok cucc hátul? – faggatózott Waylay.
Bár idegesített, hogy mit gondolhatott rólam a szociális munkás a
többszöri betörés miatt, én is kíváncsi voltam. Mielőtt Knox bezárta a
kocsi platóját, egy hatalmas kupac bevásárlószatyrot láttunk hátul.
– Felszerelés – válaszolta rejtélyesen.
Megcsörrent a telefonja, és Jeremiah nevét láttam a képernyőn.
– Mondd – szólt bele köszönés nélkül Knox.
Nem a szavak embere volt.
–  Kábé negyvenöt perc múlva ott leszünk – mondta a telefonba. –
Igen. Ott találkozunk.
Mint kiderült, az „ott” egy hajléktalanszálló volt a főváros, Washington
peremkerületében.
Egy új építésű téglaépület állt a kerítéssel körbevett területen. Knox
behajtott a kocsival a kapun, és a bejáratnál parkoltunk le, ahol
Jeremiah várt minket egy ponyva alatt.
–  Megérkezett az erősítés – mondta Jeremiah vigyorogva, amikor
kiszálltunk. – Menő frizura, Way!
Waylay büszkén megérintette a kis francia fonatot, amely koronaként
díszítette a fejét.
 – Köszi.
A Jeremiah mellett álló nő alacsony, köpcös, és nagyon, nagyon
bátor volt, mert egyenesen Knoxhoz masírozott, és szorosan átölelte.
– Itt a második kedvenc borbélyom – mondta.
Knox viszonozta az ölelést.
– Hogyan veszítettem el az első helyet?
A nő hátrahajolt, és csibészesen elmosolyodott.
– Jer hozott nekem kétszáz guriga vécépapírt.
– Majd kiderül, mi lesz a véleményed, amikor meglátod, hogy én mit
hoztam – jegyezte meg.
– Úgy látom, hoztál két új önkéntest – mondta.
– Shirley, bemutatom Naomit és Waylay-t – kezdte Knox. – Shirley a
hét számjegyű fizetését hagyta ott, hogy ezt a szállót vezesse.
–  Kinek kell a tárgyalóterem meg a sarokiroda, amikor azzal is
töltheted a napjaidat, hogy jótékonykodj? – jegyezte meg Shirley,
miközben kezet fogott először velem, majd Waylay-jel.
– Örülök, hogy megismerhetlek – üdvözöltem.
– Szintúgy. Főleg, ha van két dolgos kezetek, és nem bánjátok, ha fel
kell tölteni a polcokat, meg dobozokat pakolgatni.
–  Készen állunk – válaszoltam, miközben Waylay-be könyököltem,
aki egy kicsit elkomorodott.
– Vidd őket oda, ahova akarod – jelentette ki Knox. – Én felkészülök,
és kezdhetjük.
Waylay-jel követtük Shirley-t az épületbe.
– Inkább vásárolnék – suttogta Waylay.
–  Talán utána bemehetünk egy plázába – mondtam, miközben
megszorítottam a vállát.
Egy dologban biztos voltam… Knox Morgan tele van
meglepetésekkel.
∞
– HÁT, EGÉSZ
MENŐ, amit csinálnak – jegyezte meg Waylay, miközben a
magas ablakokon keresztül néztük, ahogy Knox és Jeremiah a
sebtében összerakott kültéri szalonjukban tüsténkednek.
Míg mi két órán keresztül rendezgettük a többi önkéntessel az étel-
és ruhaadományokat, Knox és Jeremiah a szálló lakóinak végtelen
sorát szolgálta ki a járdán a ponyva alatt.
Gyönyörű őszi nap volt, a hangulat pedig egészen ünnepi.
A dolgozók, az önkéntesek és a lakók egyfajta nagy, zabolátlan
családot alkottak, ami által a nyomasztó hajléktalanság leküzdhető
kihívásnak érződött, nem pedig stigmának.
Knox és Jeremiah együttes erővel csináltak az elhanyagolt,
rakoncátlan, kócos hajakból elegáns, stílusos frizurákat. És rájöttem,
hogy ezzel azt is megváltoztatták, ahogyan a klienseik látták magukat.
Jeremiah épp kézi borotvával igazította egy kisfiú sötét haját, aki
folyamatosan kuncogott. A Knox székében ülő férfinak hosszú, durva
szakálla és vékony szálú ősz haja volt. Napbarnított arcát mély ráncok
barázdálták, és előregörnyedt a válla. Tiszta melegítőalsót és hosszú
ujjú pólót viselt, mindkettő pár számmal nagyobb volt rá a kelleténél.
A szemét behunyta, és leplezetlen öröm ült ki az arcára, miközben
Knox az arcára terített egy meleg törölközőt, és előkészítette a
felszerelését a borotváláshoz.
– Igen. Elég menő – értettem egyet, megsimogatva Waylay haját.
–  Évek óta minden hónapban eljönnek hozzánk – árulta el Shirley,
amikor megjelent mellettem. – A lakóink élvezik, hogy kétszáz dolláros
hajuk lehet, és utána egyértelműen máshogy tekintenek rájuk az
emberek. Eszméletlenül szerencsésnek tartjuk magunkat, amiért
felkeltettük Knox Morgan figyelmét az itteni munkánkkal.
Eltöprengtem, vajon ezen az épületen is szerepel-e a neve. Ha igen,
vajon ez kevésbé zavarja, mint a rendőrség?
Néztem, ahogy színpadiasan leveszi a törölközőt, mosolyt csalva a
székében ülő férfi arcára.

∞
– HOZTAM
EGY
KÁVÉT.
Egy nagy elviteles pohár jelent meg a szemem előtt, miközben
felálltam az asztaltól, ahol épp pólókat hajtogattam.
Knox állt előttem egy második, kisebb pohárral a kezében, és úgy
nézett rám, hogy attól bukfencet vetett a szívem a mellkasomban.
A férfi ma legalább húsz embernek lett a hőse – engem nem
számítva –, és most kiszaladt, hogy hozzon nekem kávét.
Kellemes melegséggel töltött el, és levett vele a lábamról.
– Köszönöm – szólaltam meg könnybe lábadt szemmel.
– Mi a baj, Százszorszép?
Persze hogy észrevette, amikor majdnem elsírtam magam a kávé
miatt. Mert ő mindent lát.
–  Bébi, mi történt? Megbántott valaki? – Mérgesen nézett ki az
ablakon, mintha a felelőst keresné.
 –  Nem! – biztosítottam. – Csak… ez… csodálatos, Knox. Ugye,
tudod?
– Ez hajvágás, Naomi – felelte szárazon.
Megráztam a fejemet. Nőként nagyon is tudtam, hogy egy hajvágás
nem pusztán egy hajvágást jelent.
–  Nem. Annál több. Te megváltoztatod azt, ahogyan a világ látja
ezeket az embereket. Meg azt is, ahogyan önmagukra tekintenek.
–  Fogd be – mordult fel. De mosolyra görbült a szája sarka, aztán
kivette a kávét a kezemből, és letette az asztalra a pólók mellé, mielőtt
átölelt.
– Te fogd be – vágtam rá, ahogy a vállára tettem a kezemet.
– Hol van Way? – kérdezte, miközben körülnézett.
A francba.
Visszatért az az idióta melegség, és azzal fenyegetett, hogy kitör a
mellkasomból. Ez a pasi azzal töltötte a napját, hogy hajléktalan
férfiaknak és nőknek vágta a haját. Aztán kávét vett nekem, és most
Waylay-t keresi, hogy meggyőződjön róla, biztonságban van. Őt is
éppúgy védelmezi, mint engem.
Teljesen levett a lábamról.
–  Shirley-vel van – válaszoltam a játszótérre mutatva, ahol Waylay
egy kislányt lökött a hintán, míg Shirley valami játékot vezetett.
Waylay észrevette, hogy figyeljük, ezért integetett.
Visszaintettem, mire a mellkasomat megszálló melegség tovább
fokozódott.
Ki kell jutnom innen. Távol az erős karoktól, hogy emlékeztessem
magam, miért nem működne a kapcsolatunk. Hogy miért nem vagyunk
igazából együtt.
Mert Knox nem akarja. Mert amikor arra kerül a sor, soha senki nem
választ engem.
A gonosz kis hang nyert, és kipukkasztotta reményteli buborékomat.
Knox megfeszült, és erősebben szorított.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Találtál magadnak egy lányt, Knox? – tette fel a kérdést egy erőtlen
hang.
Megfordultam az ölelésében, és azzal a férfival találtam szemben
magamat, aki korábban Knox székében ült. Most nem tűnt elveszett
léleknek, éveket fiatalodott. Vonzó, idősebb férfinak látszott, akinek
rövidre vágott haja gondosan ki volt fésülve arcából. Ősz szakálla
rendezetten simult szögletes állkapcsára.
 Knox karja megfeszült körülöttem, és mellkasához szorított.
– Igazából kettőt – mondta mosolyogva, és oda mutatott, ahol Waylay
kuncogott valamin, amit egy korabeli fiú mondott.
– Szép – jegyezte meg a férfi. – Mint az anyukája.
Kijavíthattam volna. De mivel Waylay anyja az egypetéjű
ikertestvérem, eldöntöttem, hogy elfogadom a bókot.
– Köszönöm – mondtam.
–  Nem mutatsz be minket egymásnak? – kérdezte a férfi Knoxtól,
miközben megvakarta a karját. Volt valami bizonytalanság a
mozdulataiban.
Néhány szívdobbanásnyi kínos csend telepedett ránk, amit úgy
éreztem, muszáj megtörnöm.
– Naomi vagyok – mutatkoztam be, és kinyújtottam a kezemet a férfi
felé.
– Naomi – ismételte meg. – Én…
– Ő Duke – szakította félbe Knox.
Duke bólintott, és egy pillanatra a lábára szegezte a tekintetét.
–  Örülök, hogy megismerhettelek, Duke – mondtam, még mindig a
kezemet nyújtva felé.
–  Enyém a megtiszteltetés – válaszolta végül. Megszorította a
kezemet, a tenyere érdes és meleg volt, szeme pedig döbbenetesen
szürke.
– Vigyázz rájuk nagyon, Knox – mondta.
Knox motyogott valamit válaszul, aztán hátrahúzott, hogy elengedjem
Duke-ot. A férfi elindult a nagy konyha felé.
– Indulunk – jelentette be Knox. – Szólj Way-nek.
Valami baja volt. Helyes. Így legalább nem fogok fülig beleszeretni.
Szótlanul felemeltem a kávét, amit hozott, és elindultam Waylay felé.
Sikerült elcsábítanom a játszótérről, és megértetnem vele, hogy ideje
hazamenni. Amíg elköszöntünk, észrevettem, hogy Knox a kocsi mellett
beszélget Duke-kal.
Egy alaposan megpakolt hátizsákot adott neki. Úgy tűnt, intenzív az
eszmecseréjük. Duke folyamatosan bólogatott, miközben a lábát
bámulta, és szórakozottan vakarta a karját.
Csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor Knox a kezébe nyomott
egy fehér borítékot, és mondott neki valamit.
– Kivel beszélget Knox? – kérdezte Waylay.
– Egy Duke nevű férfival. Az ő haját is levágta.
– Jól van?
Nem tudtam, hogy Knoxra vagy Duke-ra gondolt-e.
– Fogalmam sincs, édesem.
 38. FEJEZET

R.E.N.D.B.E.N.
Knox
Már így is millióféleképpen elbasztam, és folyamatosan tovább
rontottam a helyzeten. Pedig tudtam, mit kell tennem.
–  Knox! – nyögte Naomi egy párnába fojtva a hangját. Ezúttal nem
frusztráltan sikoltott. Igyekezett mindent megtenni, hogy csendben
maradjon, miközben megdugtam a nagymamám házában. A szobában,
ahol felnőttem.
Négykézláb volt előttem.
Azt hittem, könnyebb lesz, ha nem látom a szemét. Ha nem kell
végignéznem, ahogy elhomályosul a tekintete, amikor még egyszer,
utoljára a csúcsra juttatom.
Kibaszottul nagyot tévedtem.
Erősebben szorítottam a tarkóját, és abbahagytam a döfködést.
Kellett hozzá önuralom. De megérte, hogy egy helyben tartottam, és
tövig merültem benne.
Megborzongott körülöttem, amikor megcsókoltam a lapockáját. A
nyelvemmel megízleltem a bőrét. Be akartam lélegezni. Minden
másodpercet az emlékezetembe szerettem volna vésni.
Túl mélyre kerültem. Fuldokoltam. Sikerült elcsábítania, én meg
ostoba balfaszként hagytam neki. Mindent elfelejtettem, amit
megtanultam, minden ígéretet, amit valaha tettem, minden indokot,
amiért nem tehettem ezt.
Sötét fellegként lebegett fölöttem annak a lehetősége, hogy már
elkéstem.
–  Knox! – A kiáltása megtört, és éreztem, ahogy összerándult a
lüktető farkam körül. Válaszul felgyorsult a szívverésem.
Megsimogattam a hátát, áhítattal érintve meg selymes, meleg bőrét.
Naomi felemelte arcát a párnából, és rám nézett a válla fölött. A haja
csupa kóc volt, az ajka duzzadt, szemhéja elnehezült. Másodpercekre
volt attól, hogy a csúcsra jusson. Hogy megajándékozzon ezzel a
csodával. Megfeszültek a golyóim, és az ajkamba haraptam.
Szükségem volt erre. Muszáj volt megadnom neki. Utoljára.
Felhúztam, hogy mindketten térdeljünk. A háta a mellkasomhoz
simult.
A feje fölé emelte a karját, és hátranyúlt, hogy megfogja a nyakamat,
a vállamat.
– Kérlek, Knox! Kérlek – könyörgött.
Nem volt szükségem több bátorításra. Egyik kezemmel a mellébe
markoltam, míg a másikat a lábai közé csúsztattam oda, ahol még
össze voltunk kapcsolódva.
Egy tapogatózó lökés után a feje a vállamra hanyatlott.
Szinte teljesen kicsúsztam belőle, mielőtt ismét elmerültem a
testében.
Elélvezett. Az izmai összerándultak körülöttem, megszorították a
farkamat, miközben a csiklóját kényeztettem, hogy a szakadékba
lökjem.
Aztán követtem. Leugrottam mögötte a szikláról, és engedtem, hogy
az orgazmusa kifacsarja belőlem a sajátomat. Nagyot élveztem. Kurva
jó érzés volt elmenni benne.
Naomi háta ívbe feszült, és elfogadta, amit tőlem kapott. Sőt, élvezte.
Kibaszottul tetszett.
Kurvára szerettem őt.
Csak akkor jutott eszembe, milyen rohadt helytelen az egész, amikor
kiürültem, de tovább mozogtam benne, hajszolva az élvezeteket.
Mekkora szemétláda voltam, hogy ezt csináltam vele, amikor pontosan
tudtam, mi következik.
De nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Ahogy azt sem bírtam ki, hogy ne rogyjak vele a matracra, és ne
szorítsam erősen magamhoz.
Még a testében voltam, amikor elkezdtem tervezni, hogyan fogok
véget vetni ennek az egésznek.

∞
EGY
ÓRÁVAL
KÉSŐBB Naomi mélyen aludt, amikor felkeltem az ágyból.
Inni akartam. Valami erőset, hogy mindent elfeledtessen velem, és ne
akarjak többé törődni vele. Vágytam a tompultságra, de figyelmen kívül
hagytam az érzést, és inkább egy pohár vizet töltöttem magamnak.
– Valaki kiszáradt.
 Annyira kavarogtak a gondolataim, hogy megijesztett a saját
nagymamám.
– Jézusom, Liza J.! Miért settenkedsz?
Felkapcsolta a villanyt, és a szemüvege mögül tanulmányozott
engem.
–  Hosszú ideje nem csempésztél be lányt az itteni ágyadba –
jegyezte meg. Kockás pizsamaalsót és hozzá illő rövid ujjú pólót viselt.
Úgy nézett ki, mint egy nyaraló favágó.
– Soha nem csempésztem be lányt az otthonodba – hazudtam.
– Hazugság. Vagy Callie Edwards az erkélyt ellenőrizte éjjel egykor,
amikor végzősök voltatok a középiskolában?
El is felejtettem Callie-t. Meg a többieket is. Mintha az agyamban már
csak egyetlen nőnek lett volna hely. Ez volt a probléma.
– Nem bánom, hogy együtt látlak titeket – mondta, félretolva az útból,
hogy töltsön magának egy pohár vizet.
– Kivel látsz együtt?
Liza a tekintetével üzente, hogy ne kábítsam.
– Naomival. Waylay-jel. Boldognak tűnsz.
Nem voltam az. Egyáltalán nem voltam boldog. Egy lépésre kerültem
attól, hogy elinduljak a lejtőn, és soha ne térjek vissza onnan. Egy olyan
lejtőn, amely mindent elpusztítana, amit felépítettem.
– Nem komoly – mondtam védekezve.
– Láttam az arcodat, amikor tegnap este idejöttél. Amikor megtudtad,
hogy az asszonyod bajban van.
–  Nem az asszonyom – erősködtem, szándékosan figyelmen kívül
hagyva a mondanivalója többi részét.
–  Ha nem a tiéd, előbb-utóbb valaki lecsapja a kezedről. Egy olyan
szép lányt, mint ő? Ráadásul figyelmes. Kedves. Vicces. Előbb-utóbb
találkozni fog valakivel, akinek magasabb az IQ-ja a tiednél.
– Jó.
Találni fog mást. Megérdemli, hogy találjon valakit. Valakit messze
innen, ahol nem kell belefutnom a boltban, vagy nem kell látnom a
kocsmában és az utcán. Naomi Witt homályos emlékképpé fog
szelídülni.
Csakhogy tudtam, ez nem igaz. Naomi emléke nem fog
elhomályosulni. Horogra akadtam, bekaptam a csalit. Nem lesz olyan
nap életem hátralévő részében, amikor nem fog eszembe jutni. Amikor
nem fogom tucatszor kimondani a nevét a fejemben, hogy
emlékeztessem magam, egyszer az enyém volt.
 Megittam a vizet, és próbáltam leküzdeni a csomót a torkomban.
– Az öcséd úgy néz rá, mint egy ünnepi vacsorára – jegyezte meg
Liza gonoszan. – Talán ő elég okos lenne, hogy tudja, mennyire
szerencsés.
Félrenyeltem a vizet. Fuldokolva köhögtem.
Miközben levegőért kapkodtam, gondolatban lejátszottam az
egészet. Naomi és Waylay velem szemben ülnek a hálaadás napi
asztalnál. Nash megfogja Naomi tarkóját. Rámosolyog, tudva, mi vár
rájuk, miután mindenki hazament.
Láttam, ahogy Naomi fölötte mozog a sötétben, ahogy résnyire
nyílnak édes ajkai. Haja a szemébe hull, miközben az öcsém nevét
sóhajtja. Nash.
Valaki más fogja hallani a nevét a szájából. Valaki más fogja a világ
legszerencsésebb fickójának érezni magát. Valaki más fog kávét vinni
neki a délután közepén, és más fogja látni, ahogy felcsillan
mogyoróbarna szeme.
Valaki más fogja elvinni vásárolni Waylay-jel az iskolakezdés előtt.
És ez a valaki akár az öcsém is lehet.
– Jól vagy? – kérdezte Liza, visszarángatva a jelenbe.
– Jól vagyok – hazudtam.
–  Tudod, mit jelent legtöbbször a jól vagyok? Hogy szarul.
Bizonytalanul. Neurotikusan. Érzelgősen – motyogta Liza. – Kapcsold le
a lámpát, miután végeztél. Az áram nem fán terem.
Lekapcsoltam a villanyt, és a sötét konyhában álldogáltam. Gyűlöltem
magamat.

∞
MINTHA
ÜVEGSZILÁNKOK lettek volna a gyomromban.
Ilyen érzés volt, amikor kinyitottam a Dino’s ajtaját Naomi előtt.
Megint strandruhát viselt, de a bokát verdeső, lenge változat helyett
ennek hosszú ujja volt. Ráadásul, mivel mellette öltöztem fel ezen a
reggelen, azt is tudtam, hogy az egyik tőlem kapott bugyit viselte.
Majdnem összecsuklott a térdem a ténytől, hogy utoljára volt jogom
nézni öltözés közben.
Ahogy utoljára reggeliztem együtt az egész kibaszott családjával is.
Egy nagy, boldog család gyűlt össze az asztal körül. Még az irodai
munkára kényszerült Nash is csatlakozott a bulihoz. Sőt, Stef is
bejelentkezett FaceTime-on Párizsból, hogy megvizsgálja a bacont,
amit Naomi készített.
 Amanda örült, hogy mindenki jelen volt, és állati puccos reggelivel
készült. Lou, aki az érkezésük óta szinte folyamatosan gyűlölt, most
úgy viselkedett, mintha én is családtag lettem volna, akárcsak Stef.
Úgy sejtettem, hogy nemsokára meg fogja gondolni magát.
Ez a nagy, boldog család nem volt igazi, és minél hamarabb
befejezzük a színlelést, annál jobb.
Kikísértem Waylay-t a buszmegállóba, miközben Naomi készülődött.
Nem voltam képes felügyelet nélkül hagyni őket, amikor megvolt a
lehetősége annak, hogy még a városban tartózkodik a személy, aki
betört hozzájuk, és talán további gonosz tervei is voltak.
Emiatt még nagyobb gondot jelentett, amit tenni készültem.
Amikor Naomi elindult egy asztalhoz az ablak közelében, eltérítettem,
és egy hátsó bokszhoz kísértem. Nyilvános, ugyanakkor félreeső hely
kellett.
–  Írtam egy listát Nashnek – mondta, miközben elővett egy papírt a
táskájából, és kisimította az asztalon. Fogalma sem volt arról, mire
készülök.
Az öcsém neve kibillentett az egyensúlyomból.
– Milyen listát? – kérdeztem.
–  Felírtam a dátumokat, amikor Tina betörhetett a kunyhóba, és
minden gyanús személyt feljegyeztem, aki eszembe jutott. Nem sok, és
fogalmam sincs, ez hogyan segíthetne. De azt mondta, jó lehet, ha
legalább leszűkítem a korábbi betörések időpontjait – válaszolta
felemelve az étlapot.
– Odaadom neki – mondtam. Valami erős piára vágytam.
–  Minden rendben? – kérdezte, ahogy oldalra döntött fejjel
tanulmányozott. – Fáradtnak tűnsz.
–  Százszorszép, beszélnünk kell. – Fojtogattak a szavak.
Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Minden rossz volt.
– Mégis mióta szereted összefűzni a szavaidat? – piszkált.
Megbízott bennem. Ettől rohadt szarul éreztem magamat. Azt hitte,
csak elhozta ebédelni a pasija. De figyelmeztettem, nem?
Megmondtam, hogy ne engedje túl közel magát hozzám.
– A dolgok… bonyolódnak – kezdtem.
– Nézd, tudom, hogy aggódsz a betörés miatt – mondta Naomi. – De,
szerintem, miután beüzemelik az új biztonsági rendszert, meg fogunk
könnyebbülni. Warner hazament, szóval ha ő kapott hisztériás rohamot
sértettségében, túl messze van ahhoz, hogy megismételje. És ha Tina
volt, megvan rá az esély, hogy megtalálta, amit keresett, vagy rájött,
hogy nincs nálam. Nem kell aggódnod értem és Way-ért.
Nem válaszoltam. Nem tudtam. Muszáj volt kinyögnöm, amit
akartam.
Naomi kinyújtotta a kezét, és megszorította a csuklómat.
– Amúgy szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok azért, hogy
itt vagy. Meg a segítségedért. Ettől úgy érzem, nem vagyok egyedül.
Mintha életemben először nem kellene minden kis apróságért teljesen
egyedül vállalnom a felelősséget. Köszönöm neked, Knox.
Becsuktam a szememet, és koncentráltam, nehogy elhányjam
magamat.
– Nézd. Ahogy az előbb mondtam… – A fogamat csikorgattam, hogy
kipréseljem magamból a szavakat. – A dolgok bonyolódnak, és ez
részben az én hibám.
Naomi összeráncolt homlokkal nézett rám.
– Jól vagy? Fáradtnak tűnsz.
Kibaszott fáradt voltam. És gyűlöltem magamat.
– Jól vagyok – erősködtem. – De azt hiszem, ideje továbblépni.
Találtál magadnak egy lányt? A szavak visszhangzottak a fejemben.
Naomi keze megdermedt a karomon.
– Továbblépni?
–  Jól éreztem magam. Remélem, te is. De be kell fejeznünk ezt az
egészet, mielőtt az egyikünk elkezd túlságosan kötődni.
Pislogás nélkül, döbbenten meredt rám mogyoróbarna szemével.
Bassza meg.
– Úgy érted, én – jegyezte meg a suttogásnál alig hangosabban.
–  Úgy értem, hogy amit csinálunk… – Halálra rémít. – Ez a dolog
kettőnk között a végére ért. – Mert nem bízom magamban melletted,
gondoltam.
– Egy nyilvános helyre hoztál szakítani? Hihetetlen.
Elvette rólam a kezét, és tudtam, hogy soha többet nem fogom
magamon érezni. Fogalmam sincs, mi tört volna gyorsabban össze, ez,
vagy az, hogy mi történhet, ha most nem vetek véget a
kapcsolatunknak.
–  Nézd, Naomi, mindketten tudtuk, mire vállalkozunk, amikor
belekezdtünk. Azt hiszem, muszáj visszalépnünk, mielőtt az egyikünk
elkezd érzelmeket táplálni.
– Mekkora idióta vagyok – suttogta, ahogy a halántékára szorította a
kezét.
 –  Tudom, hogy a jövő hónapban lesz a meghallgatásod, ezért
hajlandó vagyok tovább színlelni a kapcsolatunkat, ha szerinted ez
segít a bíróságon. És továbbra is szemmel foglak tartani titeket Waylay-
jel, amíg ki nem derül, ki tört be az otthonotokba.
– Milyen nagylelkű vagy – jegyezte meg hidegen.
A haragot tudtam kezelni. Abban bőven volt gyakorlatom. A könnyek,
a szenvedés, a fájdalom volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni.
–  Már az elején megmondtam, hogy nem kötődöm. –
Figyelmeztettem. Próbáltam helyesen cselekedni. Mégis úgy nézett
rám, mintha szándékosan ártottam volna neki.
Aztán hirtelen megváltozott a tekintete. Nem volt már kedves az arca,
és elpárolgott a tűz a szeméből.
– Megértem – mondta. – Sok vagyok. Waylay sok. Az egész helyzet
sok. Még a legjobb napomon is túl sok vagyok, mégsem elég. – Keserű
volt a nevetése.
– Ne, Százszorszép – csúszott ki a számon.
Lassan mély levegőt vett, aztán erőltetetten rám mosolygott, ami
olyan érzés volt, mintha szíven szúrt volna.
– Azt hiszem, ez volt az utolsó, hogy megmondhattad, mit csináljak,
vagy amikor Százszorszépnek neveztél.
Elkezdett bennem gyűlni valami érzés, aminek semmi köze nem volt
a megkönnyebbüléshez, amire számítottam. Inkább őrjítő pániknak
tűnt.
– Ne viselkedj így.
Kicsúszott a bokszból, és felállt.
–  Nem kellett volna így csinálnod. Nyilvános helyen, hogy ne
rendezzek jelenetet. Nagylány vagyok, Knox. És egy napon majd
találok egy olyan férfit, akinek tetszik ez az öntelt, nyivákoló púp a
hátán. Valakit, aki elfogadja a zűrös életemet, és mellettem marad a
nehéz időkben is. Nyilvánvaló, hogy nem te vagy az. Legalább már az
elején megmondtad.
Én is felálltam, és úgy éreztem, hogy kicsúszott a kezemből a helyzet
irányítása.
– Ezt nem mondtam.
–  Pedig ezek a te szavaid, és igazad van. Oda kellett volna
figyelnem, amikor először mondtad.
Fogta a táskáját, és elvette előlem a papírt az asztalról.
–  Köszönöm, hogy felajánlottad a további színlelést, de azt hiszem,
inkább kihagyom. – Nem nézett a szemembe.
 –  Semminek nem kell változnia, Naomi. Továbbra is dolgozhatsz a
kocsmában. Lizával van egy egyezségetek. Minden maradhat a
régiben.
– Mennem kell – indult el az ajtó felé.
Megragadtam a karját, és magamhoz húztam. Olyan természetesnek
tűnt, ráadásul így kényszeríthettem, hogy rám nézzen. Átmenetileg
feloldódott a csomó a gyomromban, amikor találkozott a tekintetünk.
– Tessék – szólaltam meg, miközben kivettem egy borítékot a hátsó
zsebemből, és odaadtam neki.
– Mi ez? Egy lista, hogy miért nem vagyok elég jó?
– Pénz – válaszoltam.
Hátralépett, mintha azt mondtam volna, hogy a boríték tele van
pókkal.
– Vedd el. Segíteni fog nektek Way-jel.
A mellkasomhoz vágta a borítékot.
–  Nem kell a pénzed. Már semmit nem akarok tőled. Különösen a
pénzedet nem.
Ezzel megpróbálta kiszabadítani magát a szorításomból. Ösztönösen
erősebben fogtam.
– Vedd. Le. Rólam. A. Kezedet. Knox – mondta halkan Naomi.
Már nem tűz táncolt a szemében. Hanem jég.
– Naomi, nem kell így lennie.
– Viszlát, Knox.
Kiszabadult a szorításomból, én meg úgy bámultam utána, mint egy
idióta.
 39. FEJEZET

SZAKÍTÁS, ÖSSZEOMLÁS ÉS ÁTTÖRÉS

Naomi
Túl bonyolult. Túl sok. Túl nyivákoló. Nem éri meg.
Összevissza kavarogtak a gondolatok a fejemben, miközben a járdán
lépkedtem; Knockemout elmosódott körülöttem a könnyeimtől.
Itt alakítottam ki az életemet. Egy fantáziát építettem a fejemben. Azt
hittem, hogy a délutáni kávék és az elsuttogott mocskos, mégis szexi
megjegyzések valami egészen mást jelentettek. Nem akart engem.
Soha nem kellettem neki.
Ami rosszabb, Waylay-t sem akarta. Fogtam a fiatal, befolyásolható
unokahúgomat, és belerángattam a kapcsolatomba egy olyan férfival,
aki soha nem tervezett hosszú távon mellette maradni.
Láttam a tekintetében a szánalmat. Sajnált. Szegény, ostoba Naomi,
amiért belezúgott a rosszfiúba, aki soha nem ígért neki semmit.
És a pénz. Hogy merészelte azt hinni, hogy összetörheti a szívemet,
és utána előveheti a pénzt, mintha egy prostituált lettem volna… mintha
ezzel mindent helyrehozhatna. Ezzel csak még jobban megalázott.
Úgy terveztem, hogy visszamegyek Lizához, azt hazudom, hogy fáj a
fejem, és az egész napot ágyban töltöm. Utána pedig érett egy
beszélgetés magammal, hogy miért választok mindig rossz pasit. Újra
meg újra.
És miután befejeztem a kioktatásomat, gondoskodom róla, hogy
Waylay soha ne kerülhessen ilyen helyzetbe.
Ó, istenem. A világ legkisebb kisvárosában élek. Találkozni fogok
Knoxszal. Mindenhol. A kávézóban. A munkahelyemen. Ez az ő városa.
Nem az enyém.
Ide tartozom egyáltalán?
–  Szia, Naomi! – kiáltotta Bud Nickelbee, ahogy kijött a boltból. –
Csak szólni akartam, hogy reggel elmentem megcsinálni a bejárati
ajtódat.
 Megtorpantam.
– Tényleg?
Biccentett.
–  Hallottam, hogy bajba kerültél, és nem akartam, hogy a javítás
miatt aggódj.
Szorosan megöleltem.
– Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem. Köszönöm, Bud.
Vállat vont, és zavartan megveregette a hátamat.
– Gondoltam, így is épp elég bajod van, rád fér a pihenés.
– Olyan jó ember vagy, Bud!
– Ooooooké – mondta. – Minden rendben? Szeretnéd, hogy felhívjak
valakit? Megkérhetem Knoxot, hogy jöjjön érted.
Olyan gyorsan ráztam meg a fejemet, hogy a bolt és a tulajdonosa
elhomályosodtak előttem.
– Ne! – kiáltottam. – Mármint, kösz, de nem kell.
Kinyílt az étterem ajtaja, és összerándult a gyomrom, amikor Knox
lépett ki rajta.
Elfordultam, és imádkoztam, hogy ne vegyen észre.
– Naomi! – kiáltotta.
Elkezdtem az ellenkező irányba haladni.
– Naomi, kérlek! Állj meg – mondta Knox.
De azzal a néhány szóval végleg elvesztette a lehetőséget, hogy
odafigyeljek rá, amikor meg akarja mondani, mit csináljak.
– Knox. Szerintem a hölgy most nem akar beszélni veled – hallottam
Bud tanácsát.
– Állj félre, Bud – morogta Knox.
Idióta voltam. De legalább gyorsan lépkedő idióta.
Szinte végigszaladtam az utcán, mert eldöntöttem, hogy magam
mögött hagyom Knoxot, úgy, ahogy az exvőlegényemet.
Ha egy férfi nem köteleződik el teljesen egy nőnek, annak oka van.
Lehet, hogy jobbat keres.
Sajgott a mellkasom, ahogy Knox Warnerről mondott ítélete
visszhangzott a fejemben.
Él olyan férfi a világban, akinek pont elég vagyok? Nem túl sok, nem
túl kevés, hanem pont az a személy, akire egész életében várt.
Könnyek égették a szememet, ahogy befordultam a sarkon.
Erre fogtam, hogy nem vettem észre a nőt, amikor kilépett a boltból.
– Nagyon sajnálom – motyogtam, miután belerohantam.
– Ms. Witt.
 Ó, édes istenem, ne.
Yolanda Suarez, a szigorú szociális munkás, aki soha nem látott még
engem jó formában, meg se lepődött, hogy ledózeroltam.
Szóra nyitottam a számat, de egy hang se jött ki rajta.
– Jól érzi magát? – kérdezte.
A hazugság a nyelvem hegyén volt. Olyan ismerősen, hogy szinte
igaznak tűnt. De nem volt az. Néha az igazság minden szándéknál
erősebb.
– Nem, nem vagyok jól.
Tíz perccel később a kávémba rajzolt szívecskét néztem magam
előtt.
–  Szóval ez minden. Eljátszottam, hogy együtt járok egy férfival, aki
megmondta, hogy ne szeressek bele, én mégsem hallgattam rá. Az
exvőlegényem beállított a munkahelyemre, és jelenetet rendezett.
Valaki betört a házunkba, és nem tudom, hogy ő volt, Tina, vagy valami
random bűnöző. Ó, és Waylay megpróbált bosszút állni egy gonosz
tanáron néhány egérrel.
Yolanda velem szemben ülve felemelte zöld teáját, és belekortyolt,
majd letette a csészét.
– Értem.
–  Hoztam süteményt – lépett oda Justice szomorúan, és letett egy
tányért a könyököm mellé.
–  Ez szívecske volt? – kérdeztem, miközben felemeltem egy fél
darabot, ami egyértelműen egy rózsaszín szív egyik fele volt.
Összerezzent.
– Félbetörtem őket. Reméltem, hogy nem fogod észrevenni.
–  Köszönöm, Justice. Ez kedves tőled – jegyeztem meg. Mielőtt
elment, megszorította a vállamat, nekem pedig az ajkamba kellett
harapnom, nehogy elsírjam magamat. – Szóval azt akarom mondani,
hogy kész káosz az életem, amit nem rejtegethetek tovább, és
megérdemli, hogy tudja az igazat. De esküszöm… bár a jelenlegi
helyzetem nem ezt tükrözi, hihetetlenül rendezett és leleményes
vagyok, ráadásul hajlandó lennék bármit megtenni, hogy biztonságban
tudjam Waylay-t.
– Naomi – kezdte a nő –, Waylay szerencsés, hogy ön a gyámja, és
az állam bármelyik bírósága ugyanerre a következtetésre jutna. Többet
jár iskolába. Javultak a jegyei. Vannak igazi barátai. Pozitív hatással
van a kislány életére.
 Most először nem vágytam semmiféle díjra. Azt akartam, hogy valaki
meglásson. Hogy lássa, milyen roncs vagyok.
– Mi van azokkal a dolgokkal, amiket elrontottam?
Azt hiszem, egy kis szánalmat láttam Mrs. Suarez mosolyában.
–  Ilyen egy szülő. Mind igyekszünk a legjobbat kihozni magunkból.
Fáradtak vagyunk, összezavarodunk, és úgy érezzük, hogy
folyamatosan ítélkeznek felettünk mások, akik azt hiszik, hogy mindent
tudnak. De senki nem tud mindent. Menet közben találjuk ki, mit
tegyünk.
– Tényleg? – suttogtam.
Előrehajolt.
–  Tegnap este három nap szobafogságot adtam a tizenkét éves
gyerekemnek, mert az idegeimre ment, mire közölte velem, hogy
jobban szereti a barátja, Evan anyjának húsgolyóját az enyémnél.
Belekortyolt a teájába.
–  Ma pedig bocsánatot fogok kérni, és feloldom a büntetést, ha
kitakarította a szobáját. Akkor is, ha Evan anyja a boltból vásárolt
mirelitből csinálja a húsgolyót.
Sikerült mosolyognom.
– Az élet sokkal nehezebb, mint amire számítottam – vallottam be. –
Azt hittem, ha van egy tervem, és követem a szabályokat, egyszerű
lesz.
– Adhatok egy tanácsot? – kérdezte.
– Kérem!
–  Egy bizonyos ponton fel kell hagynia azzal, hogy mások
szükségleteivel törődjön, és el kell kezdenie azon gondolkodni, hogy ön
mit szeretne.
Pislogtam.
–  Azt hittem, az önzetlenség jó tulajdonság egy gyám esetében –
jegyeztem meg védekezőn szipogva.
– Ahogy az is, ha példát tud mutatni az unokahúgának, hogy nem kell
megváltoznia ahhoz, hogy szeressék. Hogy nem kell felgyújtania magát
ahhoz, hogy más ne fázzon. Ha a saját igényeinket is fontosnak tartjuk
kielégíteni, az nem probléma, inkább tisztelendő, és a gyerekek mindig
figyelnek. És másolnak. Ha olyan példát mutat neki, amivel azt üzeni,
hogy csak akkor érdemli meg a szeretetet, ha mindenkinek megad
mindent, ő be fogja építeni ezt az üzenetet a személyiségébe.
Az asztalra hajtottam a homlokomat, és felnyögtem.
 –  Különbség van aközött, hogy azért gondoskodik valakiről, mert
szereti, vagy azért, mert azt akarja, hogy szeressék – folytatta.
Ez valóban nagy különbség. Az egyik őszinte és adakozó, a másik
manipulatív és irányító.
–  Minden rendben lesz, Naomi – biztosított Yolanda. – Nagy szíve
van. Előbb vagy utóbb véget fog érni a dráma, valaki pedig önre fog
nézni, és felismeri ezt magában. A változatosság kedvéért ő akar majd
gondoskodni önről.
Ja, persze.
Rádöbbentem, hogy csak magamra számíthatok az életben. Meg
persze Stefre. De mivel ő meleg, a románcunk esélytelen.
– Ami pedig Knoxot illeti – mondta.
Felemeltem a fejemet az asztalról. A nevének említésétől is
megsajdult a szívem.
– Mi van vele?
–  Nem ismerek egyetlen nőt sem a városban, aki ne került volna
Knox Morgan bűvkörébe, ha annyi törődést, gondoskodást és figyelmet
kapott volna tőle, mint maga. És azt is elárulom, hogy soha nem láttam
őt úgy nőre nézni, mintha ahogy magát bámulta. Ha színlelte azokat az
érzéseket, akkor megérdemel egy Oscar-díjat. Hosszú ideje ismerem.
És soha nem csinált olyasmit, amit nem akart, főleg nem akkor, amikor
nőkről volt szó. Ha hajlandó volt beleegyezni egy színlelt kapcsolatba,
akkor azt akarta.
– Az ő ötlete volt – suttogtam. A remény szikrája kelt életre bennem.
Amit azonnal kioltottam.
Ha egy férfi nem köteleződik el teljesen egy nőnek, annak oka van.
–  Rosszul viselte az édesanyja halálát és mindent, ami utána
következett – folytatta. – Neki nem adatott meg a boldog házasság
példája, mint az ön családjában. Néha, amikor az ember nem tudja, mi
lehetséges, nem is remélheti ezt magának.
– Ms. Suarez.
– Azt hiszem, most már tegeződhetünk. Szólíts Yolandának.
– Yolanda, gyakorlatilag egyidősek vagyunk. Hogy van benned ennyi
bölcsesség?
– Kétszer voltam férjnél, és négy gyerekem van. A szüleim ötven éve
házasok. A férjem szülei elváltak, és már annyiszor újraházasodtak,
hogy nem bírjuk számontartani. Ha van valami, amit tudok, akkor az az,
hogy a szerelem átkozottul kacifántos tud lenni.
 ∞
–  SZERVUSZ, ÉDESEM. Milyen volt az ebéd? – Anya koszos pólóban és
szalmakalapban fogadott. Egyik kezében egy pohár jeges teát, a
másikban kertészkesztyűt tartott.
–  Szia, anya – köszöntem, és igyekeztem kerülni a pillantását,
miközben a verandára indultam. Amanda Witt mindig megérezte,
amikor valakinek baja van, én pedig nem akartam most erről beszélni. –
Hol van Way?
–  Apád elvitte a plázába. Mi a baj? Mi történt? Valaki majdnem
megfulladt ebédnél?
Megráztam a fejemet, mert nem bíztam a hangomban.
– Történt valami Knoxszal? – kérdezte kedvesebben.
Próbáltam lenyelni a csomót a torkomban, de fuldoklottam a
visszatartott könnyektől.
–  Oké. Üljünk le – mondta, és bekísért a szobába, ahol apámmal
aludtak.
Világos, szép szoba volt a vanília és a szürke árnyalataiban. Egy
nagy ágy volt a helyiségben, és az ablakok a hátsó udvarra meg a
patakra néztek. Az ablakok elé tolt két fotel között frissen szedett
virágok díszelegtek egy vázában.
–  Ezt kiterítem – szólalt meg anya, ráborítva apám ócska
fürdőköpenyét az egyik fotelre. Anya utálta azt a köntöst, és sok
mindennel próbálkozott az elmúlt években, hogy megszabaduljon tőle.
De apa valahogy mindig megmentette.
Anya leült a köntössel borított fotelre, és megveregette a mellette
lévőt.
– Ülj le. Mesélj.
Megráztam a fejem, ahogy helyet foglaltam.
– Anya, most nincs kedvem beszélgetni.
– Hát az szar ügy, édesem.
– Anya!
Vállat vont.
– Túl sokáig engedtem, hogy eljátszd ezt a „nem akarok teher lenni”
dolgot. Könnyebb volt arra számítanom, hogy mindig jól viselkedsz.
Hogy mindig te vagy az egyszerűbb gyerekem. És ez nem igazságos
veled szemben.
– Mit akarsz ezzel mondani?
–  Azt, kedves, édes, aranyszívű kislányom, hogy ne akarj olyan
átkozottul tökéletes lenni.
 Nem voltam benne biztos, hogy erre a témára jobban felkészültem,
mint Knoxra.
–  Egész életedben igyekeztél, hogy kárpótolj minket a testvéredért.
Nem akartál terhet jelenteni senkinek, soha nem kértél semmit, soha
nem okoztál csalódást.
–  Azt hiszem, a szülők nem szoktak ilyesmiért panaszkodni –
mondtam védekezőn.
–  Naomi, soha nem akartam, hogy tökéletes legyél. Csupán azt
szerettem volna, hogy boldogan éld az életed.
– Én… boldog vagyok – hazudtam.
– Apáddal minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy segítsünk Tinának
boldog és egészséges életet élni. Azonban az nem az ő útja volt.
Évekbe telt, de végre megértettük, hogy nem a mi feladatunk, hogy
megváltoztassuk. A legjobbat nyújtottuk a testvérednek. De nem Tina
döntései határozzák meg az értékünket. Ez kemény lecke volt, de
megtanultuk. Most te következel. Nem élheted le úgy az egész életedet,
hogy megpróbálod kijavítani a testvéred hibáit.
– Nem mondanám, hogy az egész életemet így éltem – vágtam rá.
Anya kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat. Éreztem,
hogy összepiszkolta a bőrömet.
– Hoppá! Bocsánat. – Megnyalta a hüvelykujját, és előrehajolt, hogy
megtisztítson, ahogy az édesanyák szokták.
– Túl öreg vagyok ehhez – tiltakoztam hátrahőkölve.
–  Ide hallgass, édesem! Lehetnek szükségleteid. Szabad hibáznod.
Hozhatsz olyan döntéseket, amelyekkel az apád vagy én nem értenénk
egyet. Ez a te életed. Gyönyörű, melegszívű, intelligens nő vagy, akinek
el kell kezdenie azon gondolkodni, hogy mire vágyik.
Mire vágyom?
Abban a pillanatban legszívesebben bebújtam volna az ágyamba,
hogy egy hétre a fejemre húzzam a takarót. De nem tehettem. Voltak
kötelességeim. És az egyik kötelességem épp az apámmal csatangolt a
plázában.
– Akarsz egyáltalán gyám lenni? – kérdezte anya.
Megdermedtem a kérdésétől.
–  Nem hiszem, hogy egy lassan tizenkét éves kislány befogadása
passzol a terveidbe.
– Anya, nem engedhetem, hogy idegenekhez kerüljön.
–  Mi van velem meg az apáddal? Szerinted mi nem örömmel
csinálnánk helyet az életünkben az unokánknak?
 – Nem szabadna a lányotok lányát nevelnetek. Nem igazságos. Apa
nyugdíjas. Te is hamarosan az leszel. Az a hajóút volt az első hosszabb
utazás, amin együtt részt vettetek.
–  Akarsz a gyámja lenni? – ismételte meg anya, figyelmen kívül
hagyva az érveimet.
Akarom ezt? Akarok Waylay pótanyja lenni?
Hirtelen kellemes meleg áradt szét a mellkasomban, visszaszorítva a
rám telepedett ridegséget.
– Igen – mondtam, és éreztem, hogy a szám megtette a lehetetlent:
halvány mosolyra húzódott. Ez volt az igazság. Jobban akartam ezt,
mint bármi mást a listáimról. Jobban, mint bármelyik célt, amit
megszállottan kergettem. – Tényleg szeretném. Szeretem őt. Szeretek
a közelében lenni. Szeretem, amikor hazajön az iskolából, és alig várja,
hogy elújságolja, mi történt vele aznap. Szeretem látni, ahogy okos,
erős, magabiztos lánnyá cseperedik, aki időnként leereszti a védőfalait,
és közel enged magához.
– Ismerem ezt az érzést – jegyezte meg anya gyengéden. – Bárcsak
gyakrabban történne.
Aú. Telitalálat.
– Szakítottunk Knoxszal – böktem ki. – Igazából soha nem is jártunk
együtt. Tulajdonképpen csak jókat szexeltünk. De véletlenül
beleszerettem, pedig figyelmeztetett, hogy ne tegyem. Most meg azt
hiszi, túl bonyolult vagyok, és nem érdemlem meg az erőfeszítést.
Anya a jeges teájára nézett, majd rám.
– Azt hiszem, ennél erősebb italra lesz szükségünk.

∞
ÓRÁKKAL
KÉSŐBB a telefonommal a kezemben lopakodtam ki a teraszra.
Azzal a telefonnal, amit tőle kaptam. Ami azt jelentette, hogy minél
hamarabb darabokra kell törnöm.
A család többi része a vacsora maradékát takarította el. Knox helye
ordítóan üres maradt az asztalnál. Anya azzal terelte el Waylay
figyelmét a hiányáról, hogy megkérte, evés után mutassa meg neki az
új télikabátját meg a pulóvereket, amiket a vajszívű apám vett neki.
Fájt a fejem a műmosolygástól.
Gyorsan tárcsáztam a számot, mielőtt inamba szállt volna a
bátorságom.
– Witty! Mi újság? Megtalálták a rohadékot, aki betört?
 Küldtem neki meg Sloane-nek üzenetet a betörésről. De ez
megérdemelt egy telefonhívást.
– Stef. – Elcsuklott a hangom.
– Basszus. Mi történt? Jól vagy? Waylay jól van?
Megráztam a fejem, és próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett
csomót. Aztán eszembe jutott, mit mondott korábban Knox.
„Ne ejts több könnycseppet egy seggfej miatt, aki eleve meg sem
érdemelt téged.” Megköszörültem a torkomat.
– Knox szakított velem.
– Az a szexi szemétláda! Kamuból szakított, vagy tényleg?
– Tényleg. Túl „bonyolult” vagyok.
– Mi a francot akar? Egy mamlaszt? Az együgyű emberek szörnyűek
az ágyban, még az orális szexben is bénák.
Sikerült szánalmasan felnevetnem.
–  Hallgass rám, Naomi. Ha az a férfi nem elég okos ahhoz, hogy
felismerje, mennyire csodálatos, intelligens, gyönyörű, kedves, törődő
és fantasztikus társasjátékos vagy, az az ő vesztesége. Ami őt teszi
mamlasszá. Megtiltom, hogy akár egy másodpercet is ezen törd a
fejedet, és arra a téves következtetésre juss, hogy te vagy a probléma.
Hát, ennyit az esti terveimről.
– Nem hiszem el, hogy belezúgtam, Stef. Mit képzeltem?
– Arra gondoltál: itt egy jóképű férfi, aki nagyszerű az ágyban, kikíséri
az unokahúgomat a buszmegállóba, betöri az exem orrát, és kávét hoz
nekem délután, hogy ne legyek morcos. Minden jel adott volt, mert ő
gondoskodott róla. Ha engem kérdezel, amit tudom, hogy nem tettél,
lefogadom, hogy kamuzott a szakítással kapcsolatban. Érzett irántad
valamit, és halálra rémült ettől. Az a gyönyörű, tetovált beszari.
–  Muszáj leszoknom arról, hogy mindent megírok, ami aznap velem
történik – jelentettem ki. – Ez társfüggőség.
–  Majd elmesélem a párterapeutánknak – mondta Stef. – Figyelj.
Néhány nap múlva visszamegyek Knockemoutba. Mit szeretnél majd
csinálni? Lelépnél kicsit a városból? Veszel egy új „dugj meg”
ruhatárat?
Komolyan gondolta. Ha azt mondtam volna, hogy szívesen
elrepülnék Rómába és röhejesen sok pénzt költenék cipőkre, lefoglalta
volna a repülőjegyeket. Ha azt mondtam volna, hogy bosszút akarok
állni Knoxon azzal, hogy macskaalommal szórom tele a lakását, Stef
bérelt volna egy teherautót, és rendelt volna egy raklapnyi muníciót.
Talán nincs is szükségem társra az életben. Hisz ott van nekem Stef.
 – Szeretnék úgy tenni, mintha nem létezne, amíg elfeledkezem róla –
döntöttem el.
Azt akartam, hogy ne számítson. Szerettem volna, ha rohadtul
semmit sem érzek, amikor belép a helyiségbe. El akartam felejteni,
hogy beleszerettem.
– Ez idegesítően felnőtt hozzáállás – árulta el Stef.
– De azt akarom, hogy szenvedjen, amíg elfelejtem – tettem hozzá.
–  Ez az én csajom – vágta rá. – Szóval Jégkirálynő leszel egy kis
hattyúval az oldaladon.
Sikerült könnyes szemmel elmosolyodnom, annak ellenére, hogy egy
lyuk tátongott a mellkasomban.
– Ez jól hangzik.
–  Tartsd szemmel a postaládádat, és számíts egy csomagra a
Sephorából – mondta Stef.
Semennyi drága kozmetikum nem fog jobb kedvre deríteni. De azt is
tudtam, hogy Stef így mutatja ki, mennyire szeret, ezért hagytam neki.
– Kösz, Stef – suttogtam.
–  Hé! Fel a fejjel, Witty. Van egy gyereked, akinek példát kell
mutatnod. Az ellenálló képesség nem rossz tulajdonság, add tovább
neki. Mozdulj ki, szórakozz. Akkor is, ha nem érzed rögtön jobban
magad, színlelj, amíg valósággá válik.
Volt egy olyan érzésem, hogy sokáig fogok színlelni.
Knox Morgan nem olyan férfi, akin egy nő könnyen továbbléphet. Őt
soha nem lehet elfelejteni.
 40. FEJEZET

A HÜLYESÉG KÖVETKEZMÉNYEI
Knox
– Ne nézz így rám! – parancsoltam.
Waylon felmorrant, amitől rezgett a pofája. A szokottnál
szomorúbbnak tűnt, ami sokat elárult az egyébként vidám basset
houndról. Ráadásul az ölemben ült, a mancsát a mellkasomra tette, és
hátborzongatón bámult rám.
A kutyám egyértelműen nem rajongott azért, hogy állandóan otthon
vagyunk.
Nem értette, hogy ezzel megkímélem Naomit attól, hogy látnia kelljen
vacsoránál.
Nem érdekelte, hogy kibaszottul ez a helyes.
Tényleg ez a helyes, emlékeztettem magamat.
Nem számít, mennyire tűnt sértettnek.
–  Bassza meg – motyogtam, ahogy végighúztam a kezemet a
szakállamon.
Ha nem szakítok vele, tovább bonyolítottam volna a dolgokat, és még
jobban megbántottam volna az érzéseit.
Olyan nyugodt és boldog volt, amikor ott ült velem szemben az
étteremben. Olyan átkozottul gyönyörű, hogy nem tudtam közvetlenül
ránézni, ugyanakkor elfordítani sem a tekintetemet. Aztán eltűnt belőle
a fény.
És erről én tehettem. Én öltem ki belőle.
De kibaszottul így volt a helyes.
Hamarosan jobban fogom érezni magamat. Mindig ez történt.
Megkönnyebbülök, hogy véget vetettem egy bonyodalomnak, és nem
fogom ennyire… nyugtalannak érezni magamat.
Mivel nem volt jobb dolgom, kinyitottam a harmadik sörömet.
Hétfő volt. Egész délután dolgoztam a Whiskey Barberben, majd
bevonultam az irodámba, amikor a vendégek és a dolgozók elkezdtek
csúnyán nézni rám. Gyorsan terjedt a pletyka Knockemoutban. Ma este
a kocsmában akartam dolgozni, de amikor besétáltam a Honky Tonk
ajtaján, Max és Silver kifütyültek. Aztán Fi beintett, és közölte, hogy
csak akkor menjek vissza, amikor megtanultam, hogyan ne legyek
akkora seggfej.
Ezért nem kavarok a knockemouti nőkkel.
Olyanok, mint a csörgőkígyók, amikor feldühítik őket. Szóval most itt
vagyok. Otthon egész este. Élvezem a magányt.
Hamarosan elcsitulnak majd a kedélyek. Nem fogom szarul érezni
magamat. Naomi továbblép. Mindenki kibaszottul tovább fog lépni.
Waylon megint morgott, és célzatos pillantást vetett üres tányérjára.
– Jól van, na.
Leugrott rólam, megetettem, aztán visszamentem a nappaliba, a
kanapéra rogytam, és megkerestem a távirányítót.
Helyette az ujjaim egy képkeretet érintettek. Mivel nem volt jobb
dolgom, felemeltem, és alaposan szemügyre vettem. A szüleim
boldogok voltak. Felépítettek egy életet nekem és Nashnek. Egy szép
életet.
Amíg az egész össze nem omlott, mint a kártyavár, mert az alapja
instabil volt.
Megsimogattam anya mosolygó arcát a fotón, és egy pillanatra
eltöprengtem, vajon mit gondolt volna Naomiról és Waylay-ről.
Rólam.
Miután nagyot kortyoltam az üvegből, apa arcát kezdtem vizsgálni.
Nem a fényképezőgépre vagy a fényképészre nézett. Anyát bámulta. Ő
volt a fény, a ragasztó. Miatta volt erős és boldog a családunk. Miután
meghalt, magunkba zuhantunk.
Letettem a fényképet, és elfordítottam, hogy ne lássam többé a
múltat.
A múlt és a jövő két olyan hely, ahol semmi keresnivalóm nem volt.
Egyedül az itt és most számított. És jelenleg… hát, szarul éreztem
magamat.
Éjszakára ki akartam kapcsolni az érzéseimet, ezért megint a
távirányítóért nyúltam, amikor hangos kopogást hallva Waylon lobogó
fülekkel szaladt a bejárati ajtóhoz.
Én méltóságteljesebben követtem.
Hűvös, szeptember esti levegő tódult be a házba, amikor ajtót
nyitottam.
 Nash állt a küszöbön, az állkapcsa megfeszült, és ökölbe szorította a
kezét.
– Szerencséd, hogy csak jobb kézzel tudom csinálni.
– Mit…?
Esélyem sem volt befejezni a kérdést, mielőtt az öcsém ökle
találkozott az arcommal. Mint bármelyik jó ütéstől, ettől is csengett a
fülem, és egy teljes lépést hátráltam.
– Aú! Bassza meg! Mi a fasz bajod van, Nash?
 Benyomult mellettem a házba.
–  Mit mondtam? – kérdezte vicsorogva. Kinyitotta a hűtőmet, és
elővett magának egy sört.
–  Jézusom! Miről mit mondtál? – kérdeztem, ahogy megmozgattam
az állkapcsomat.
– Naomiról – felelte Lucian.
– Jesszus, Lucy. Te honnan kerültél ide?
–  A kocsiból. – Megveregette a vállamat, aztán követte Nasht a
konyhába. – Jobban vagy? – tette fel a kérdést az öcsémnek.
Nash a kezébe nyomott egy sört, és vállat vont.
– Nem igazán. Kemény a pofája, ami passzol a konok fejéhez.
–  Mi a francot kerestek itt? – kérdeztem, miközben kivettem Lucian
kezéből a sört, és az állkapcsomhoz szorítottam.
Nash adott neki egy másikat.
– Naomi miatt jöttünk, természetesen – válaszolta Lucian, elfogadva
a sört, aztán leguggolt, hogy megsimogassa Waylont.
– Ne már! Ahhoz semmi közötök.
– Talán igazad van. De hozzád van közünk – mondta Lucian.
– Szóltam, hogy ne baszd el – vágta rá Nash.
–  Hülyeség. Nem sétálhattok így be a házamba, verhettek meg,
játszhattok a kutyámmal és ihatjátok a sörömet.
– De igen, amikor egy hülye, makacs rohadék vagy – csattant fel az
öcsém.
–  Nem. Nehogy leüljetek! Ne helyezzétek kényelembe magatokat.
Végre egyedül lehetek este, és nem fogom rátok vesztegetni a
szabadidőmet.
Lucian sörrel a kezében besétált a nappaliba. Leült az egyik fotelbe,
és feltette a lábát a dohányzóasztalra; kényelembe helyezte magát,
mintha egész este itt akarna maradni.
– Néha annyira utállak titeket – bosszankodtam.
 – Az érzés kölcsönös – morogta Nash. De gyengéd volt az érintése,
amikor lehajolt, hogy megadja Waylonnak a figyelmet, amit kikövetelt
magának. A kutya boldogan csóválta a farkát.
– Ne minket utálj – közölte higgadtan Lucian. – Magadat.
–  Kopj le. Miért utálnám magamat? – Muszáj elköltöznöm innen.
Kénytelen leszek venni egy ezerhektáros birtokot, és építeni egy
faházat a nagy semmi közepén; soha nem fogom elárulni egyetlen
teremtett léleknek sem, hogy hol lakom.
–  Mert most dobtad el a legjobb dolgot, ami valaha történt veled –
jelentette ki Nash.
– Soha nem egy nő lesz a legjobb dolog, ami valaha történt velem –
erősködtem. A szavaknak gyanúsan hazugságízük volt.
–  Te vagy a leghülyébb rohadék az államban – mondta az öcsém
fáradtan.
– Nem kérdés – értett egyet Lucian.
– Mi a francért rugóztok azon, hogy kivel randizom, vagy kivel nem?
Különben sem volt soha valódi kapcsolat.
– Kurva nagy hibát követsz el – jegyezte meg Nash.
–  Miért érdekel? Így legalább neked is van esélyed nála. – Már a
puszta gondolattól majdnem térdre estem, amikor elképzeltem őt
Naomival.
Az öcsém letette a sörét.
– Ja, tuti, hogy megint meg fogom ütni.
Lucian hátrahajtotta a fejét a kanapén.
–  Azt mondtam, egy ütést engedek. Megkaptad. Találj ki más
módszert, amivel betörheted a konok fejét.
– Jó. Próbáljunk ki valami újat. Az igazságot.
– Milyen költői – jegyezte meg Lucian.
Nem fogok tudni megszabadulni tőlük, amíg el nem mondják, miért
jöttek.
– Bökjétek ki, mit akartok, aztán tűnjetek innen a picsába.
–  Mindig ez van, amikor találkozik vele – panaszkodott Nash
Luciannek.
Lucian bólintott.
– Tisztában vagyok vele.
Nem tetszett, hogy az öcsém és a legjobb barátom ezek szerint
rendszeresen összeülnek megvitatni a problémáimat.
– Kivel találkozom?
Nash sokatmondó pillantást vetett rám.
 Mérgesen néztem rá.
–  Ó, ne már, a kurva életbe. Azért szakítottam Naomival, nehogy
szenvedést okozzon magának. Helyesen cselekedtem, és a
döntésemnek semmi köze máshoz. Szóval ne elemezgessétek tovább,
baszki.
–  Tehát pusztán véletlen egybeesés, hogy miután találkoztál vele,
rögtön eldöntötted, hogy túl komolyra fordult a kapcsolat?
– Neki semmi köze a döntéseimhez – erősködtem.
– Mennyi pénzt adtál neki? – kérdezte Nash.
– Miről beszélsz?
–  Mennyi pénzt adtál neki? Mert ezt szoktad csinálni. Pénzzel
próbálod megoldani a problémákat. Ki akarod vásárolni magad a
fájdalomból. De nem lehet. Nem veheted meg pénzzel apa józanságát.
Nem vehettél nekem olyan életet, amiben te jól érezted magadat. És
kurva biztos, hogy nem fogod jobban érezni magad amiatt, hogy
összetörted Naomi szívét, ha a kezébe nyomsz egy köteg pénzt.
Lucian meglepetten nézett rám.
– Mondd, hogy nem tetted.
Olyan erővel csaptam le az üveget a konyhapultra, hogy kiloccsant a
sör.
–  Figyelmeztettem. Megmondtam, hogy ne kötődjön hozzám. Tudta,
hogy esélytelen a kapcsolatunk. Nem az én hibám, hogy ő egy
javíthatatlan romantikus, aki azt hitte, hogy megváltozhatok. Nem tudok
megváltozni. Nem akarok. Mi a francért beszélgetek egyáltalán erről
veletek? Nem csináltam semmi rosszat. Szóltam, hogy ne zúgjon
belém.
– A tettek hangosabbak minden szónál, köcsög. – Nash a levegőbe
emelte ép karját. – Luce, te következel.
Lucian előrehajolt a fotelben, és a térdére támasztotta könyökét.
–  Szerintem az öcséd azt igyekszik a tudtodra adni, hogy bár azt
állítottad, nem tudsz, és nem fogsz törődni vele, a viselkedéseddel
mégis egészen mást üzentél neki.
– Szexeltünk – jelentettem ki. Nagyszerű volt. Észvesztő.
Lucian megrázta a fejét.
–  Újra meg újra a segítségére siettél. Otthont és munkát adtál neki.
Bementél az unokahúga iskolájába. Betörted az exe orrát.
– Telefont vettél neki. Segítettél kocsit szerezni – tette hozzá Nash.
–  Úgy néztél rá, mintha ő lenne az egyetlen nő, akit észreveszel.
Elhitetted vele – folytatta Lucian. Waylon odamasírozott hozzá, és
felugrott az ölébe.
– Aztán megpróbáltad lefizetni – mondta Nash.
Becsuktam a szememet.
–  Nem próbáltam lefizetni. Azt akartam, hogy ne legyenek anyagi
problémái.
És az egészet a képembe vágta.
–  Szerinted ennek melyik része üzeni azt, hogy „nem érdekelsz”? –
kérdezte Lucian.
–  Nem használhatod a pénzt ahelyett, hogy igazán odaállnál valaki
mellé.
Nash hangja annyira nyomorult volt, hogy kinyitottam a szemem, és
ránéztem. Elgondolkodtam.
Vajon azt hitte, hogy ezt akartam csinálni, amikor felajánlottam a
lottónyereményt? Amikor gyakorlatilag lenyomtam a torkán a pénzt.
A rendőri karrierje puskaporos hordó volt közöttünk. De ahelyett,
hogy leültem volna megbeszélni vele, megpróbáltam egy köteg pénz
ígéretével irányítani. Annyit ajánlottam fel neki, hogy soha többet ne
kelljen dolgoznia. Én erre úgy tekintettem, hogy vigyázok rá,
gondoskodom róla.
– Meg kellett volna tartanod a pénzt. Akkor talán nem véreztél volna
el kis híján egy kibaszott gödörben – jegyeztem meg.
Nash megrázta a fejét.
– Még mindig nem érted, ugye, Knox?
– Mit? Hogy makacsabb vagy nálam? Hogy ha hallgattál volna rám,
akkor az a gyáva autótolvaj nem lőtt volna le? Amúgy, Luce, sikerült
már kiderítened valamit?
– Dolgozom rajta – felelte Lucian.
Nash nem foglalkozott a kitérőmmel.
– Nem érted, hogy akkor is felvettem volna az egyenruhát. Akkor is,
ha tudnám, hogy holnap megint le fognak lőni. Akkor is besétálnék
abba az épületbe, amit a pénzedből építettek, ha tudnám, hogy az az
utolsó napom ezen a földön. Mert, a kurva életbe, ezt csinálod, amikor
szeretsz valamit. Megjelensz. Akkor is, ha összehugyozod magad a
félelemtől. És ha nem tartjátok távol magatokat a rendőrségi
nyomozástól, vagy megfordul a fejetekben, hogy eljátsszátok az
igazságosztót, mindkettőtöket sittre foglak vágni.
– Ebben nem értünk egyet – mondta Lucian.
Waylon a kanapé karfáját ütögette a farkával.
 –  Befejeztétek? – kérdeztem, mert hirtelen túl fáradt voltam a
veszekedéshez.
–  Nagyjából. Ha helyesen akarsz cselekedni, el kell árulnod
Naominak, hogy igazából miért szakítottál vele.
– Ó? És mi az igazi oka? – kérdeztem kimerülten.
– Halálra rémít a kibaszott gondolat, hogy fülig belészeretsz, és úgy
végzed, mint apa. Mint Liza J. Hogy nem tudsz majd kitartani a nehéz
időkben.
Szavai nyílhegyként fúródtak a céltáblába, amelyről nem is tudtam,
hogy felvettem.
– Vicces – folytatta. – Azt hittem, hogy a bátyám a legokosabb fickó a
világon. Most döbbentem csak rá, hogy igazából egy csalódást keltő
idióta. – Elindult az ajtóhoz, de megállt, amikor odaért. – Lehettél volna
boldog, ember. Nem csak elégedett. Boldog. Mint amilyenek régen
voltunk.
Lucian letette Waylont a padlóra, és kiment a házból az öcsém után.

∞
MIUTÁN
ELMENTEK, magukkal cipelve a sörömet meg a jogos
frusztrációjukat, a sötétben ültem, és a fekete tévéképernyőt bámultam,
miközben igyekeztem nem gondolni arra, amit mondtak.
Egészen odáig merészkedtem, hogy elkezdtem nagy birtokokat
nézegetni kurva messze Knockemouttól.
Aztán üzenetet jelzett a telefonom.
Stef: Ez most komoly? Figyelmeztettelek, haver. Nem lehettél volna
kevésbé önző fasz?
Félredobtam a mobilt, és behunytam a szememet. Tényleg igaz
lenne, hogy úgy akartam a lehető legjobban gondoskodni azokról,
akiket szerettem, hogy megdobtam őket egy csomó pénzzel? A pénz
biztonságot adott nekik, és engem is megvédett.
Valaki dörömbölt a bejárati ajtón, felébresztve Waylont.
A kutya vakkantott egyet, aztán eldöntötte, hogy a fotel
kényelmesebb, és azonnal visszaaludt.
– Tűnjetek el – kiáltottam.
– Nyisd ki a rohadt ajtót, Morgan!
Nem Nash vagy Lucian jöttek vissza még egy körre. Annál rosszabb
volt.
Kinyitottam az ajtót, és a küszöbön Naomi apja állt pizsamaalsóban
és pulóverben. Lou mérgesnek tűnt. Azonban a bourbon, amire
váltottam, miután a hívatlan vendégek megitták a sörömet,
elzsibbasztott.
– Ha azért jöttél, hogy megverj, már megelőztek.
–  Helyes. Remélem, Naomi volt – jegyezte meg Lou, ahogy
benyomult a házba.
Tényleg meg kell vennem azt a birtokot.
– Ő túl jól nevelt ahhoz.
Lou megállt a folyosón, és szembefordult velem.
–  Valóban. Ráadásul túlságosan szenved ahhoz, hogy lássa az
igazságot.
–  Miért jön mindenki az igazsággal? – faggattam, idézőjeleket
rajzolva a levegőben. – Miért nem foglalkozik mindenki a saját dolgával,
és marad meg a maga igazságánál?
–  Mert könnyebb a másét meglátni. És szórakoztatóbb valaki más
seggét szétrúgni, amikor homokba dugja a fejét.
– Azt hittem, te fogsz a legjobban örülni ennek az egésznek. Soha
nem tetszett, hogy együtt vagyok vele.
– Soha nem bíztam benned. Van különbség.
– És gondolom, azért jöttél, hogy kioktass.
– Valami olyasmi. Valakinek muszáj.
A védelem utolsó vonalaként egy sáncot is fogok építeni a bunkerem
köré.
–  Negyvenhárom éves vagyok, a kurva életbe, Lou. Nincs
szükségem apa-fia csevegésre.
–  Szívás. Mert ezt fogod kapni. Sajnálom, hogy annyit szenvedtél
gyerekkorodban. Sajnálom, hogy anyukád meghalt, és az apád
elhagyott. Liza elmesélt néhány részletet. Sajnálom, hogy néhány évvel
később elveszítetted a nagyapádat. Nem igazságos. Nem hibáztatlak,
amiért el akarsz menekülni a fájdalom elől.
–  Nem menekülök. Kibaszott nyitott könyv vagyok. Megmondtam a
lányodnak, hogy mire számíthat tőlem. Nem az én hibám, hogy
elkezdett reménykedni.
– Ez akár igaz is lehetne, leszámítva egyetlen dolgot.
Megdörzsöltem az arcomat.
– Ha engedem, hogy eláruld, elmész?
–  Nem azért csináltad, mert nem törődtél vele. Hanem azért, mert
átkozottul szereted, és ez megijeszt téged.
A poharamba horkantottam, és igyekeztem mindent megtenni, hogy
ne vegyek tudomást a mellkasom szorításáról.
 –  Fiam, ezt nagyon elcseszted – folytatta. – Naomi apja vagyok, és
emiatt lehet, hogy kissé elfogult, de tudom, hogy a lányom különleges.
Ilyen nővel csak egyszer van dolgod az életben. Pont olyan, mint az
anyja. És nem tetszik, mit árul el rólad, hogy úgy érzed, nem érdemled
meg őt.
Letettem a poharamat. Nem azt mondta, hogy nem érdemlem meg.
Azt állította, én nem hiszem el, hogy megérdemlem őt.
– Te megérdemled Amandát? – kérdeztem.
– Basszus, dehogy! Még most sem. De mióta megismerkedtem vele,
életem minden egyes napját azzal töltöm, hogy megpróbáljak olyan férfi
lenni, aki megérdemli őt. Jobbá tett. Olyan életet adott, amiről soha nem
mertem álmodni. És igen, voltak nehéz időszakok az életünkben. A
legtöbbet Tinának köszönhetjük. De soha, egyetlenegyszer sem
bántam meg, hogy kitartottam mellette.
Makacsul hallgattam, és azt kívántam, bár máshol lehetnék. Mindegy,
hol, csak ne itt.
–  Előbb vagy utóbb el kell fogadnod, hogy nem te felelsz mások
döntéseiért. Sőt, ami rosszabb, néha nem hozhatod helyre a
problémáikat. – Farkasszemet nézett velem, amikor a következő
kijelentések elhagyták a száját. – Nem én felelek a lányom döntéseiért,
vagy a döntései következményeiért. Te sem felelsz az apádért. De azért
igen, amit te döntesz el. Ebbe az is beletartozik, hogy eldobod a legjobb
dolgot, ami valaha történt veled.
– Nézd, Lou, jó volt beszélgetni, meg minden…
Megfogta a vállamat. Erős, határozott volt a szorítása.
– Nem menthetted meg az anyádat a balesettől, ahogy apádat sem a
függőségtől. Attól félsz, hogy senkit nem tudsz megvédeni. Vagy nem
bírod ki, ha elveszíted őket.
Égő torkomban gombóc nőtt.
Lou szorítása erősödött.
–  Valahol, a szíved mélyén erősebb férfi vagy, mint az apád valaha
volt. Én látom. A nagyanyád is látja. A lányom is észrevette. Talán ideje
lenne belenézned a tükörbe.
 41. FEJEZET

A VADIÚJ NAOMI
Naomi
Knox: Nézd. Tudom, hogy máshogy is kezelhettem volna a dolgokat.
De hidd el. Jobb ez így. Ha Waylay-jel szükségetek van valamire, tudni
akarom.
Knox: Liza már biztos elmondta, de az őrző-védő cég szombaton
szereli be a riasztót a kunyhóba. Hány órakor lesz Waylay focimeccse?
Knox: Jól vagy?
Knox: Az, hogy már nem vagyunk együtt, még nem jelenti, hogy nem
akarom, hogy Waylay-jel biztonságban legyetek.
Knox: Nem kerülhetsz el örökre.
Knox: Nem viselkedhetnénk kibaszott felnőttek módjára? Egy kurva
kisvárosban lakunk. Előbb-utóbb össze fogunk futni valahol.

∞
FÁRADTAN
KINYITOTTAM
A
SZEMEMET, és ránéztem a telefonom
képernyőjére.
Miután megnyugodtam, hogy nem egy számomra halott Morgan fivér
keres, válaszoltam a hívásra.
– Halló – szóltam rekedten.
– Ébresztő, Witty! – szólalt meg Stef vidáman a világ másik feléről.
Válaszul tompán felnyögtem, és megfordultam.
Gyerekes mozdulattal a fejemre húztam a takarót, hogy
megpróbáljam kizárni az egész világot. Sajnos ennek az volt a
szerencsétlen mellékhatása, hogy körbevett az ő illata. Az, hogy abban
az ágyban aludtam, amin ketten osztoztunk, miközben beleszerettem
egy hazugságba, semmiben sem segített, csupán elindított a lejtőn.
Ahhoz, hogy túléljem ezt, muszáj lesz elégetnem az ágyneműt, és
venni Lizának egy újat.
– Kedves köszönésed hallatán úgy sejtem, még nem vonszoltad ki a
popódat az ágyból, Miss Ma Biztos Tovább Fogok Lépni Rajta –
értékelte a helyzetet Stef.
Felmordultam.
–  Szerencséd, hogy nem vagyunk egy kontinensen, mert lejárt az
időd – csiripelte.
– Milyen időm?
– A „bánkódom, mert hiányzik a hülye kamupasim” időd. Eltelt öt nap.
Vége az elfogadható gyászidőnek. Hivatalosan is újjászülettél, mint a
Vadiúj Naomi.
Az újjászületés rengeteg munkának tűnt.
– Nem sorvadhatnék el a régi Naomiként? – A régi Naomi az elmúlt
napokban műmosolyt erőltetett az arcára Waylay és a könyvtár
látogatóinak kedvéért, aztán lehangoltan megpróbálta kitakarítani a
szétrombolt kunyhót. Miközben igyekezett nem gondolni Knoxra.
Kifáradtam.
– Az nem opció. Nálatok hajnali hat óra van. Most kezdődik a napod.
– Miért vagy ilyen szemét? – nyögtem fel.
–  Én vagyok a gonosz tündérkeresztapád. Át kell alakulnod, kis
hernyóm.
– Nem akarok pillangó lenni. Be akarok bábozódni.
– Szívás. Ha nem kelsz fel az ágyból a következő tíz másodpercben,
bevetem a nagyágyúkat.
– Felkeltem – hazudtam.
Mondott valamit franciául.
–  Ha szótárra lenne szükséged, azt mondtam franciául, hogy
hazudtál. Azt akarom, hogy vonszold ki a hazug hátsódat az ágyból, és
zuhanyozz le, mert Liza jelentése alapján a hajad zsírosabb, mint az
olajsütő egy sportkocsmában meccs idején. Aztán szeretném, ha
kinyitnád a csomagot, amit a Sephorából küldtem, és magadhoz térnél
ebből a nyomorból.
– Szeretem a nyomort.
–  Nem igaz. Szereted a terveket és a listákat. Tőlem mindkettőt
megkapod.
–  Túlértékelik az olyan barátokat, akik jól ismerik az embert –
panaszkodtam a párnámba.
–  Oké. Rendben. De jegyzőkönyvbe akarom vetetni, hogy te
kényszerítettél erre.
– Mire?
–  Egy tizenegy éves kislány felnéz rád. Tényleg azt akarod tanítani
neki, hogy amikor egy fiú megbántja az érzéseidet, mondj le az
életedről?
Felültem.
– Utállak.
– Nem igaz.
– Miért nem búsulhatok?
Többről volt szó megbántott érzéseknél, és ezzel ő is tisztában volt.
Knox figyelmeztetett. Megmondta, hogy ne zúgjak bele, hogy ne
keverjem össze a viselkedését az igazi érzelmekkel. Mégis belezúgtam.
Én voltam a hülye. Legalább Warner megpróbálta eltitkolni előlem a
valódi énjét.
Ez nem volt jó kifogás, viszont kizárólag ez jutott az eszembe.
Mert Knox esetében nem volt mentségem.
Szerettem. Szerelmes voltam belé. Annyira, hogy nem tudtam, képes
leszek-e elviselni, hogy félrelökött.
–  Mert idő- és energiapocsékolás olyan negatív dolgokkal tömni a
fejedet, hogy idióta vagy, és minek is szerettél bele. Ráadásul rossz
példát mutatsz vele Waylay-nek, aki épp elég rossz példával találkozott
már életében. Kelj fel a rohadt ágyból, zuhanyozz le, és mutasd meg
Waylay-nek, hogy kell porig égetni annak a seggfejnek az életét.
Letettem a lábam a padlóra.
– Dicséretesek a buzdító beszédeid.
–  Jobbat érdemelsz, Witty. Tudom, hogy a szíved mélyén nem
hiszed. De olyan férfit érdemelsz, aki téged állít az első helyre.
– Szeretlek.
–  Én is szeretlek, bébi. Mennem kell. De kérek egy szelfit, miután
lezuhanyoztál, és átalakultál. E-mailben pedig küldöm a mai tervet.

∞
FELADÓ: Stef
Címzett: Naomi
Tárgy: Vadiúj Naomi 1. nap

1. Vonszold ki a hátsód az ágyból.

2. Zuhanyozz le.
3. Sminkelj.
4. Csináld meg a hajad.
5. Öltözz fel. (Tudom, mennyire szereted kipipálni a dolgokat a
listáidon.)
6. A bajnokok reggelije.
 7. Waylay fociedzése. Mosolyogj. Ragyogd be azt a rohadt pályát a
szépségeddel.
8. Szervezz egy spontán összejövetelt. Hívd meg a barátokat, a
családot és Nasht (ez utóbbi nagyon fontos). Nézz ki meseszépen (ez
is fontos). Érezd jól magad (a legfontosabb), vagy színlelj, amíg
valósággá válik.
9. Feküdj le elégedetten.
10. Ismételd meg az egészet.

∞
MEGELÉGEDVE
A
NÉGY
KIPIPÁLT
PONTTAL, lemerészkedtem a földszintre. A
ház még csendes volt.
Stef túl jól ismert. Ráadásul tényleg könnyebb volt pozitív hozzáállást
színlelni, amikor jól néztem ki kívülről.
Frissen főzött kávé várt rám. Jó sokat öntöttem egy vidám, piros
bögrébe, aztán szétnéztem a konyhában, miközben belekortyoltam.
A szoba új életre kelt, mióta először betettem ide a lábam. Úgy
éreztem, az egész házzal ez történt. A függönyöket nemcsak
széthúztam, de kimostam, kivasaltam és vissza is akasztottam a
helyükre. A reggeli napfény betűzött a tiszta ablakokon.
Az évek óta halmozódó por és kosz eltűnt, a szekrények és a fiókok
megtisztultak a szeméttől. A hálószobák, amelyeket majdnem két
évtizedre bezártak, most tele voltak élettel. A konyha, az étkező, a
télikert az emberekkel teli ház lelke lett.
Együtt életet leheltünk ebbe a helybe, ami túl sokáig volt kómában.
Kivittem a kávémat a télikertbe, és megálltam az ablak előtt. Néztem,
ahogy az elsárgult falevelek a patakba hullottak, és a víz elsodorta őket.
A veszteség még jelen volt.
A lyuk, amit Liza lányának és férjének elvesztése jelentett, nem tűnt
el varázslatos módon. De úgy éreztem, már elkezdte körbevenni valami
ezt a lyukat. A szombati focimeccsek. A családi vacsorák. A moziesték,
amikor mindenki túl sokat beszélt, és nem hallottuk, hogy mi történik a
képernyőn. A lusta esték, amikor grilleztünk, és a patakban játszottunk.
Kutyák. Gyerekek. Bor. Desszert. Közös játék.
Valami különlegeset építettünk Liza és a magánya köré. Körém és a
hibáim köré. Ez nem a véget jelentette. A hibákból tanulni kell, fejlődni
általuk. Nem hagyni, hogy elpusztítsanak.
Ellenálló képesség.
 Szerintem ez már tökéletesen jellemezte Waylay-t. Megbirkózott
gyerekkorában a bizonytalansággal és a megbízhatatlansággal,
ráadásul kezdte megtanulni, hogy már bízhat az életében jelen lévő
felnőttekben. Neki talán egy kicsit könnyebb volt, mert ő soha nem
hagyta úgy cserben magát, mint én. Ezért csodáltam őt.
Ezt nekem kell eltanulnom tőle.
Papucsba bújtatott lábak csoszogását, majd mancsok kaparászását
hallottam.
–  Jó reggelt, Naomi néni! Mi van reggelire? – ásított Waylay a
konyhába lépve.
Befejeztem az elmélkedést, és visszamentem a konyhába.
– Jó reggelt! Mit szeretnél enni?
Vállat vont, és leült egy székre a konyhaszigetnél. Szőke haja égnek
állt a feje egyik oldalán, míg a másikon lelapult. Rózsaszín terepmintás
pizsamát és bolyhos papucsot viselt, amit Randy meg Kitty naponta
legalább egyszer megpróbáltak ellopni, és eldugni a kutyaágyukban.
– Hát, mondjuk, sajtos rántottát? – kérdezte. – Hűha! Szép vagy.
– Köszönöm – válaszoltam egy serpenyőért nyúlva.
– Hol van Knox?
Waylay kérdése tőrdöfés volt a szívembe.
– Visszaköltözött a házába – válaszoltam óvatosan.
Waylay türelmetlenül nézett rám.
–  Azt tudom. De miért? Azt hittem, minden rendben köztetek.
Állandóan csókolóztatok, és sokat nevettetek.
Ösztönösen hazudni akartam. Hogy megvédjem. Hiszen Waylay még
gyerek. De eddig is mindig védeni akartam az embereket, ami
rendszerint balul sült el.
– Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk – mondtam, miközben
vajat és tojást vettem elő a hűtőből.
–  Csak azért mondtam Donnie Pacernek, hogy egy pöcstalicska,
mert ellökte Chloét, és azzal vádolta, hogy egy béna lúzer – árulta el
Waylay védekezőn. – Viszont nem használtam a b betűs szót, mert azt
nem szabad.
A tojástartóval a kezemben dermedten álltam, és csak pislogni
tudtam.
– Tudod, mit? Erre később visszatérünk.
Azonban az unokahúgom még nem akarta abbahagyni a védekezést.
– Knox azt mondta, jó, ha kiállunk másokért. Hogy az erőseknek kell
vigyázniuk azokra, akik védelemre szorulnak. Azt mondta, hogy én erős
vagyok.
A francba.
Nagyot nyeltem, hogy megszűnjön a csomó a torkomban, és
elpislogtam a szememet szúró könnyeket, amelyek majdnem
tönkretették a sminkemet.
Ezúttal nemcsak magamat sajnáltam. Hanem a kislányt is, akinek a
hőse nem akar egyikünket sem.
–  Igaz – mondtam. – Szerencse, hogy erős vagy, mert komoly
dolgokról kell beszélgetnünk.
– Visszajön anya? – suttogta Waylay.
Nem tudtam, hogyan válaszoljak erre. Úgyhogy inkább máshol
kezdtem.
–  A kunyhóban nincsenek kártevők – böktem ki. Randy, a beagle
ráugrott a lábamra, és kedves barna szemével rám meredt. Lehajoltam,
hogy megvakarjam a fülét.
– Nincsenek?
–  Nem, édesem. Azért mondtam, mert nem akartam, hogy aggódj.
De mint kiderült, jobb, ha tudod, mi a helyzet. Valaki betört hozzánk.
Nagy kupit csinált, és elvitt néhány dolgot. Nash rendőrfőnök szerint
keresett valamit. Nem tudjuk, mit, és azt sem, hogy megtalálta-e.
Waylay a konyhapultot bámulta.
– Ezért költöztünk ide Lizához és a nagyszüleidhez.
– Mi van Knoxszal?
Megint nagyot nyeltem.
– Szakítottunk.
Pultot simogató ujjai megdermedtek.
– Miért szakítottatok?
A francba a gyerekekkel és a megválaszolhatatlan kérdéseikkel.
–  Nem vagyok benne biztos, édesem. Néha az emberek más
dolgokat akarnak.
– Ő mit akart? Nem voltunk elég jók neki?
Megfogtam és megszorítottam a kezét.
– Szerintem túl jók vagyunk neki, és lehet, hogy ez megijesztette.
– El kellett volna mondanod.
– Igen – értettem egyet.
– Tudod, nem vagyok kisbaba, aki megijed az ilyesmitől – mondta.
– Tudom. Kettőnk közül én vagyok a gyávább.
Ezzel kiérdemeltem egy halvány mosolyt.
– Anya volt?
 – Mi volt anyád?
– Anya tört be? Ő szokott ilyet csinálni.
Ezért nem beszélgetek őszintén az emberekkel. Olyan kérdéseket
tesznek fel, amikre még őszintébben kell válaszolnom.
Felsóhajtottam.
–  Igazság szerint nem tudom. Lehet. Van ötleted, hogy mit
kereshetett?
Vállat vont; ez a váll így is több terhet cipel, mint ami igazságos.
– Nem tom. Lehet, hogy valami olyat, ami sok pénzt ér.
–  Nos, akár anyád volt, akár nem, nincs miért aggódnod. Liza ma
beszereltet egy riasztót.
Bólintott, és megint elkezdte a pultot simogatni.
–  Szeretnéd elmesélni, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban? –
kérdeztem.
Lehajolt, hogy megsimogassa Kitty fejét.
– Nem tom. Azt hiszem, rosszul érzem magam. És dühös vagyok.
– Én is – értettem egyet.
–  Knox elhagyott minket. Azt hittem, kedvel minket. Méghozzá
nagyon.
Megint összetört a szívem, és megesküdtem, hogy bosszút állok
Knox Morganen. Odamentem Waylay-hez, és átkaroltam.
–  Így is volt, édesem. De néha az emberek megijednek, amikor
elkezdenek túlságosan kötődni másokhoz.
Felmorrant.
– Gondolom. De attól még haragudhatok rá, ugye?
Kisimítottam a haját a szeméből.
–  Igen. Persze. Az érzéseid valódiak és jogosak. Ne engedd
senkinek, hogy azt mondja, nem érezhetsz valahogy. Oké?
– Igen. Oké.
– Szóval mit szólnál este egy bulihoz, ha Liza az áldását adja rá? –
kérdeztem, ahogy megint megszorongattam.
Waylay-nek felcsillant a szeme.
– Milyen buli?
– Egy tábortűzre gondoltam almalével és pillecukorral – válaszoltam,
miközben beleütöttem a tojást egy keverőtálba.
– Jól hangzik. Meghívhatom Chloét és Ninát?
Tetszett, hogy vannak barátai, akikkel szereti megosztani az otthonát.
– Persze. Beszélek ma a szüleikkel.
 –  Talán megkérhetnénk Lizát, hogy válasszon ki néhány
countryzenét, amiket Knox és Nash anyukája szeretett – javasolta.
– Nagyszerű ötlet, Way. Ha már szóba került a buli…
Waylay felsóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét.
–  Közeledik a születésnapod – emlékeztettem. Liza, a szüleim meg
én már egy egész szekrényt telepakoltunk becsomagolt ajándékokkal.
Hetek óta emlegettük a nagy napját, de ő idegesítően közönyös maradt
az egésszel kapcsolatban. – Kitaláltad már, hogyan akarod
megünnepelni?
Ingerülten nézett rám.
– Ó, istenem, Naomi néni! Már kilencmilliószor elmondtam, hogy nem
szeretem a születésnapokat. Ostobaság, béna és kiábrándító.
Mindennek ellenére elmosolyodtam.
– Nem akarok bűntudatot kelteni benned, de a nagymamád hisztériás
rohamot fog kapni, ha nem süthet neked legalább egy tortát.
Láttam, hogy ezzel felkeltettem az érdeklődését.
– Milyen tortát?
Rákoppintottam az orrára a spatulával.
– Ez a legjobb a születésnapban. Te választasz.
– Hú. Ezt át kell gondolnom.
– Csupán ennyit kérek.
Épp beöntöttem a tojást a serpenyőbe, amikor éreztem, hogy átkarol,
és a hátamba temeti az arcát.
– Sajnálom, hogy Knox akkora pöcsköszörű, Naomi néni – motyogta
Waylay tompa hangon.
Összeszorult a torkom, miközben megfogtam a kezét. Olyan új,
törékeny dolog volt ez a kedves gesztus, amit mindig akkor mutatott,
amikor a legkevésbé számítottam rá. Féltem, hogy olyat teszek vagy
mondok, amivel elijesztem.
– Én is. De rendben leszünk. Még annál is jobban – ígértem meg.
Elengedett.
–  Hé. Az a bunkó betörő nem lopta el az új farmeromat, amin a
rózsaszín virágok vannak, ugye?

∞
FI: FOGALMAM
SINCS, mi folyik kettőtök között. De Knox most ajánlott fel
nekem 1000 dollárt, ha beosztalak estére dolgozni, mivel az előző két
műszakodban beteget jelentettél. Megfelezhetem veled a pénzt, vagy
elküldöm a francba a főnököt. Te döntesz!
 Én: Bocsánat. Ma nem lehet. Este tábortüzes bulit rendezek, amire te
is meg vagy hívva.
Fi: Király! Elhozhatom az idegesítő családomat?
Én: Szomorú lennék, ha nem jönnének.
 42. FEJEZET

A RÉGI KNOX
Knox
Eszemben sem volt beismerni, de a jégkirálynő viselkedés kicsinált. Öt
nap telt el, mióta elárultam Naominak az igazat. Mióta szakítottam vele,
hogy megkíméljem az érzéseit. És kurva nyomorultul éreztem magam.
Nem jött a megkönnyebbülés, amire számítottam, amikor véget
vetettem mindennek. Helyette rosszul voltam, és kényelmetlenül
éreztem magam. Szinte bűntudatom volt. Rosszabb volt, mint az első
harminc fölötti másnaposságom.
Azt akartam, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba,
mielőtt Naomi beállított a városba a kibaszott százszorszépekkel a
hajában. De nem lehetett. Mivel továbbra is a városban volt, és került
engem.
Ez nem volt egyszerű, ugyanis a nagymamámnál lakott. Lemondta a
műszakjait a Honky Tonkban. Azt hittem, megkönnyebbülök, ha nem
kell találkoznom vele, de minél tovább hagyta figyelmen kívül az
üzeneteimet meg a hívásaimat, annál rosszabbul éreztem magam.
Mostanra tovább kellett volna lépnie. A francba. Nekem is azt kellett
volna tennem.
–  Az ötórás vendéged lemondta – jelentette be Stasia, amikor
visszamentem a Whiskey Barberbe egy késői ebédszünet után, amit a
Dino’sban töltöttem, ahol mindenki csúnyán nézett rám, és hideg pizzát
kaptam, amit nem volt kedvem megenni.
Ő meg Jeremiah takarítottak, mert zárásra készültek.
– Komolyan? – Ez volt a harmadik vendég a héten, aki lemondta az
időpontját. Ketten egyeztettek újat Jeremiah-val, és az ő székébe ültek
le, miközben ítélkezőn meredtek rám. Egyiküknek sem volt mersze a
szemembe mondani a véleményét. De nem is kellett. Így is elég
lebaszást kaptam a Honky Tonk-os lányoktól.
 –  Biztos felbosszantottad őket valamivel – töprengett hangosan
Stasia.
– Senkinek semmi köze hozzá, hogy kivel randizom, vagy kivel nem
– vágtam rá, miközben visszadugtam a fésűt az alkoholba, és eltettem
az ollóimat.
– Ilyen egy kisváros – mondta Jeremiah. – Mindenki beleüti az orrát
mások dolgába.
– Igen? Nos, akkor mindenki megcsókolhatja a seggemet.
–  Tényleg boldogabbnak tűnik, mióta kiszállt abból a rettenetes
kapcsolatból – jegyezte meg Stasia. Úgy csinált, mintha megvakarta
volna az orrát a középső ujjával.
– Kitől kapod a fizetésed? – emlékeztettem.
– Néhány dolog többet ér a pénznél.
Nem hiányzott ez a sértegetés. Dolgom volt. Élnem kellett az
életemet. Ezek a seggfejek meg elfelejthetik, hogy egyszer együtt
jártam Naomival.
– Bemegyek a Honky Tonkba – mondtam.
– Érezd jól magad! – kiáltott utánam Jeremiah. Beintettem neki.
A kocsma helyett az irodámban bújtam el. Nem tűnt menedéknek.
Inkább éreztem börtönnek. Ezen a héten többet voltam bezárkózva ide,
mint az előző hónapban összesen. Soha nem álltam ilyen jól a
papírmunkával. Viszont nagyon keveset tudtam arról, hogy mi történt a
vállalkozásaimban.
–  Mi a francért foglalkozik mindenki ebben a városban azzal, hogy
kivel randizok, és kivel nem? – motyogtam magamban.
Felemeltem az egyik emeleti lakásom bérleti díjáról szóló csekket. A
bérlő egy „elbasztad” üzenetet is mellékelt hozzá.
Kezdtem aggódni, hogy a többieknek van igazuk. Hogy rosszul
cselekedtem. És ez kábé annyira tetszett, mint a gondolat, hogy életem
hátralévő részében öltönyben és nyakkendőben járjak.
Szerettem a szabadságot. Ezért voltak saját vállalkozásaim. Az a
lottószelvény szabadságot és stabilitást adott. Bár én akartam saját
vállalkozást, néha mégis olyan érzés volt, mintha ezernyi kibaszott
kötéllel láncolna a felelősséghez. Viszont ezt a felelősséget én
választottam.
Vezethettem úgy a vállalkozásomat, hogy közben nem aggódtam
másokért… nos, leszámítva az alkalmazottaimat. Meg a vendégeimet.
Bassza meg.
Muszáj volt kiszakadnom a gondolataimból.
 Végigsétáltam a folyosón, és bementem a Honky Tonkba. Bár péntek
volt, az esti bulihoz még korán, de a zene már hangosan szólt, és
éreztem a konyhában sülő csirkeszárny illatát. Otthonillata volt. Aztán
gyorsan körbenéztem a kocsmában Naomit keresve. Nem volt ott, és a
csalódottság olyan érzés volt, mint egy átkozott késszúrás.
Silver és Max a pult mögött álltak. Fi éppen Wraithszel hülyült.
Mindhárman rám néztek.
– Jó estét… – köszöntem óvatosan.
–  Pfuuujj! – vágták rá kórusban. Silver és Max lefelé fordították a
hüvelykujjukat. Fi az egyik kezével beintett, a másikkal ugyanazt a jelet
mutatta, mint a másik két lány. Brad, az új felszolgáló, akit azért
béreltem fel, hogy ellensúlyozza a sok ösztrogént, nem volt hajlandó a
szemembe nézni.
– Ez most komoly?
Néhány törzsvendég gúnyosan nevetett.
– Mindenkit kirúghatnék – emlékeztettem őket.
Együtt tették keresztbe a karjukat.
– Szeretném látni, ahogy megpróbálod – vágta rá Max.
–  Igen. Biztos, hogy egyedül is helyt állnál szombat este pultosként
és felszolgálóként egyszerre – jegyezte meg Silver. Az orrkarikája
megmozdult, ahogy fújtatott.
Bassza meg.
Tudtam, mikor nem vágynak a társaságomra.
Rendben. Hazamegyek, és kiélvezem a csendes, békés életemet.
Megint. Lehet, hogy ezen az estén nem lesz olyan kibaszottul üres.
Majd megszokom.
– Jó. Elmegyek – közöltem.
– Helyes – felelte Max.
– Szia – mondta Silver.
– Kopj le! – közölte Fi. – Én is megyek.
– Rendben. Kit érdekel?
Hazamegyek, és kitalálok egy olyan beosztást, ahol ezek hárman
soha többet nem lesznek egyszerre a kocsmában, döntöttem el. Akkor
is, ha öt új embert kell felvennem hozzá. Csupa férfit fogok keresni, akik
nem menstruálnak és nem basztatnak.
Erről az életről fantáziáltam, miközben lustán körbemotoroztam
Knockemoutot, mielőtt elindultam haza. Végül is nem vár rám senki.
Nem tartozom magyarázattal senkinek. Azt csinálok, amit akarok. És
pont erre vágytam az életben.
 Annyira lekötött, hogy emlékeztessem magam, mennyire fantasztikus
az életem Naomi nélkül, hogy majdnem elkerülték a figyelmemet a
Lizánál sorakozó járművek.
Egy másodpercre megijedtem, mert azt hittem, történt valami. Megint
betörtek, vagy rosszabb.
Aztán meghallottam a zenét és a nevetést.
Lassan hajtottam el a ház mellett, hátha megpillantom Naomit. Nem
volt szerencsém. Leparkoltam a motoromat a felhajtómon, és
elindultam a bejárati ajtóhoz, amikor megcsapta az orromat a tábortűz
szaga.
Ha Liza bulizni akar, és titokban tartani előttem az egészet, hát szíve
joga, döntöttem el, ahogy beléptem a házamba.
Waylon rám rontott, mancsával a nadrágomat kaparta, miközben
ugatva nyüszített, hogy mennyire megéhezett a délutáni nassolnivaló
óta.
– Igen, igen. Gyere. Előbb pisiszünet, utána vacsora.
Egyenesen a konyhába mentem, és kinyitottam a hátsó ajtót. A kutya
kiszaladt a lábaim között.
Nem állt meg a szokásos pisilőhelyénél. Tömzsi lábaival fürgén
szaladt Liza háza felé.
Távolról is láttam a tüzet a patak mellett. Ételekkel teli asztalokat,
kempingszékeket tettek ki, és vagy tizenöt ember bóklászott az
udvaron, akik szemmel láthatóan remekül érezték magukat.
Liza kutyái, Randy és Kitty elszaladtak az ételes asztaltól, hogy
üdvözöljék Waylont. Láttam Waylay-t, aki szőke haját egy rózsaszín
sapka alá dugta, amit lefogadom, hogy Amanda kötött neki. Barátnői,
Nina és Chloe a közelében játszottak. Meglepett, mennyire megfájdult a
mellkasom. Waylay letérdelt a fűben, és megvakargatta Waylont. A
kutya önkívületi állapotban gördült a hátára.
Szórakozottan megdörzsöltem a mellkasomat, és azon töprengtem,
vajon savtúltengésem van-e a rossz pizzától.
Fényszórók világították meg az udvart, ahogy egy újabb autó
érkezett. Egy kisbusz, amit felismertem. Fi, a férje és a gyerekeik
szálltak ki belőle kempingszékekkel, ételhordókkal és sörrel a
kezükben.
Nagyszerű. A saját családom és már az alkalmazottaim is az ő pártját
fogják. Ezért kell vennem egy birtokot messze innen.
Aztán megláttam őt.
Naomit a tűz mellett.
 Szűk leggingset viselt, ami kiemelte hosszú lába minden
centiméterét. A csizmáját lányos szőrme díszítette. Vastag pulóvert vett
fel a mellénye alá. Hullámos haja ragyogott a tűz fényében. Ő is kötött
sapkát viselt, mint Waylay, csak mélyvörös színben.
Mosolygott. Nevetett. Sziporkázott.
A mellkasom sajgása fizikai fájdalommá erősödött, és azon
töprengtem, vajon nem kellene-e felkeresnem egy kardiológust. Ez nem
normális. Ennek nem így kellene lennie.
Véget vetettem minden kapcsolatomnak, mielőtt túlságosan
belebonyolódtunk volna, és utána csak megkönnyebbülést éreztem. Ha
néha összefutottam bármelyik korábbi hódításommal, ami ritkán fordult
elő, az mindig könnyű volt. Kellemes. Soha nem ígértem semmit, ők
pedig soha nem vártak tőlem semmit.
De ezúttal, a legnagyobb igyekezetem ellenére is voltak elvárások.
Bár Naomi nem úgy nézett ki, mint aki szenved. A patak mellett állt a
seggfej öcsém közelében, és meghitten beszélgettek.
Naomi kesztyűbe bújtatott kezével megszorította Nash karját.
Ökölbe szorult a kezem. Haragomban vörösben láttam mindent.
Az öcsém egy rohadt másodpercet sem vesztegetett.
Nem tudatosan döntöttem el, hogy odamegyek hozzá, a lábam önálló
életre kelt. Átvágtam a füvön a boldog kis pár felé, hogy szétcsapjak
közöttük.
Nem akartam, hogy Naomi együtt legyen vele. Nem akartam, hogy
együtt legyen bárkivel.
Nem bírtam elviselni, hogy Nash mellett áll, azt meg pláne nem, hogy
bármi is legyen köztük. Bassza meg.
Liza J. utánam kiáltott, és Amanda sajnálkozva mosolygott rám,
miközben átverekedtem magam a vendégeken.
–  Ti aztán nem vesztegetitek az időt, mi? – csattantam fel, amikor
odaértem hozzájuk a tűz túloldalán.
Nashnek volt pofája a képembe röhögni.
De Naomi egészen máshogy reagált. A kedves mosoly eltűnt az
arcáról, és amikor rám nézett, nem a jégkirálynőt láttam, aki fagyosan
viselkedett velem. Olyan tűz lángolt a szemében, hogy majdnem
felgyújtott vele.
A megkönnyebbülés gyors volt és elsöprő erejű. Enyhült egy kicsit a
mellkasomban érzett szorítás. A jeges viselkedés azt jelentette, hogy
nem érdeklem. De a tűz, amit a gyönyörű, mogyoróbarna szemében
láttam, arról árulkodott, hogy rohadtul utál.
 Ez jobb volt, mint a rideg érdektelenség.
Nash tett egy lépést előre, közém és Naomi közé állva, amivel még
jobban felidegesített.
– Valami bajod van? – kérdezte tőlem.
A bajom ott állt előttem néhány lövéssel a vállában.
– Bajom? Azzal, hogy felszeded a maradékomat? Dehogy. Jobb, ha
nem megy veszendőbe.
Kurva nagy seggfej voltam, és ezzel túl messzire mentem.
Megérdemeltem a verést, amit Nashtől fogok kapni. Egy részem akarta
is. Vágytam a fizikai fenyítésre, hogy eltompítsa az érzelmi vihart, ami
széttépett belülről.
Nem tudtam tisztán gondolkodni, amikor Naomi ilyen közel állt
hozzám. Ilyen közel, és nem érinthettem meg. Nem nyújthattam ki a
kezemet, hogy magamnak követeljem, amit eldobtam.
Nash hátrahúzta az öklét, de mielőtt meglendíthette volna a kezét,
valaki közénk állt.
–  Gyerekesen viselkedsz, és nevetséges ez a hiszti – csattant fel
Naomi néhány centire tőlem. – Nem hívtunk meg téged. Menj haza!
– Százszorszép – szólaltam meg, és automatikusan felé nyúltam.
Egy újabb alak préselte magát kettőnk közé.
–  Ha nem akarsz bekerülni a történelemkönyvekbe, mint a város
leghülyébb seggfeje, javaslom, hogy tegyél egy lépést hátra – szólalt
meg Sloane.
Úgy nézett rám, mintha pofán basztam volna a Mikulást egy könyvtári
rendezvényen.
– Tűnj az utamból, Sloane – vicsorogtam a képébe.
Aztán valaki a mellkasomra tette a kezét, és erősen hátralökött.
–  Rossz célpont, barátom. – Lucian, aki normálisabban nézett ki a
farmerjában meg a polárpulóverében, mint az elmúlt tíz évben bármikor,
éppen belemarkolt a kabátomba.
A szemében lángoló harag elárulta, hogy vékony jégen táncolok.
Simán elbántam volna a testvéremmel, főleg most, hogy csak az egyik
kezét tudja használni. De nem voltam olyan hülye, hogy elhiggyem,
túlélem, ha Nash és Lucian egyszerre esnek nekem.
–  Nincs szükségem a védelmedre, te túlméretezett, gazdag idióta –
förmedt Sloane Lucianre.
A barátom nem foglalkozott vele, inkább engem tolt el a tűz
közeléből. Távol a családomtól. A hülye kutyámtól, ami bedugta az orrát
a hot dogok közé.
 – Engedj el, Luce – figyelmeztettem.
– Majd elengedlek, ha már nem akarod kiüttetni magadat az ártatlan
nézelődőkkel együtt.
Érdekes. Nem azért volt mérges, mert nekiestem Nashnek és
Naominak, hanem mert ráförmedtem Sloane-ra.
– Azt hittem, ki nem állhatod – piszkáltam.
Lucian még egyszer meglökött, mire hátratántorodtam.
– Jézusom, Knox! Nem kell mindig seggfejként viselkedned.
– Így születtem – vágtam rá.
– Hülyeség. Te döntöd el, hogy mit mutatsz a világnak. És most épp
rosszul döntöttél.
– Helyesen cselekedtem.
Lucian elővett egy cigarettát meg egy gyújtót.
– Mondogasd csak magadnak, ha ettől jobban alszol esténként.
–  Figyelmeztettem, hogy ne kötődjön hozzám. Figyelmeztettem. –
Hátranéztem Lucian válla fölött, és láttam, hogy Naomi a tűz mellett áll,
háttal nekem. Nash átkarolta.
Megint összeszorult a mellkasom, és a sajgás már egy átkozott
késszúrás volt.
Lehet, hogy azt mondtam, ne kötődjön hozzám, de magamnak nem
tettem meg ugyanezt a szívességet. Soha nem gondoltam volna, hogy
aggódnom kell ilyesmi miatt.
Azonban sikerült Naomi Witt, a szökött menyasszony és megszállott
takarító hálójába keverednem.
–  Helyesen cselekedtem – ismételtem meg, mintha ezzel igazzá
tehetném.
Lucian engem figyelt, miközben rágyújtott.
–  Az soha nem fordult meg a fejedben, hogy helyesebb lett volna
azzá a férfivá válnod, aki az apád soha nem tudott lenni?
Bassza meg. Ez az elevenemre tapintott.
– Rohadj meg, Lucy.
– Te pedig mássz ki a szarból, Knox. – Ezzel visszasétált a tűzhöz,
egyedül hagyva a sötétben.
A szemem sarkából észrevettem egy rózsaszín villanást: Waylay állt
ott, néhány lépésre tőlem. Waylon a lába mellett ült.
–  Szia, Way – szólaltam meg, és hirtelen a világ legnagyobb,
leghülyébb seggfejének éreztem magamat.
– Szia, Knox.
– Hogy vagy?
 Vállat vont, és rám szegezte kék szemét, de az arckifejezése
semleges maradt.
– Hogy ment a fociedzés? Be akartam nézni, de…
–  Semmi baj. Nem kell színlelned. Naomi néni meg én megszoktuk
már, hogy senkinek sem kellünk.
–  Way, ez kurvára nem igazságos. Nem ezért nem működött a
kapcsolatom a nagynénéddel.
–  Tökmindegy. Egyébként nem kéne gyerekek előtt káromkodnod.
Még a végén tanulnak tőled valamit.
Aú.
–  Komolyan mondom, kölyök. Túl jók vagytok nekem. Előbb vagy
utóbb mindketten rájöttetek volna. Jobbat érdemeltek.
A bakancsa orrát bámulta. A kis szív alakú kabala csillogott a fűzőjén,
és rádöbbentem, hogy nem azt a cipőt vette fel, amit tőlem kapott. Ez is
fájt.
– Ha tényleg ezt gondolnád, nagyon igyekeznél, hogy elég jó legyél.
Nem pedig lapátra tennél minket, mint a szemetet.
– Soha nem mondtam, hogy szemetek vagytok.
–  Mondjuk mást se nagyon mondtál – tette hozzá. – Hagyd békén
Naomi nénit. Igazad van. Jobbat érdemel egy olyan fickónál, aki nem
elég okos ahhoz, hogy meglássa, mennyire csodálatos nő.
– Tudom, hogy mennyire csodálatos. És te is az vagy – vitatkoztam.
– De nem elég csodálatos ahhoz, hogy maradj – jegyezte meg. Olyan
csúnyán nézett rám, amit egy tizenegy évestől soha nem vártam volna.
Érettebben viselkedett a koránál. Utáltam magam, amiért újabb indokot
szolgáltattam, hogy kételkedjen az okosságában, a szépségében és a
merészségében.
–  Waylay! Gyere – kiáltotta Nina, miközben a levegőbe emelt egy
zacskó mályvacukrot.
– Menj el – szólt rám Waylay. – Elszomorítod Naomi nénit, és ez nem
tetszik.
–  Az én házamba is egereket fogsz hozni? – kérdeztem, hátha a
humorral áthidalhatom a köztünk lévő szakadékot.
–  Miért fáradjak vele? Nincs értelme bosszút állni valakin, aki túl
ostoba ahhoz, hogy törődjön velem.
Megfordult, és elindult a tűz felé, aztán mégis megtorpant.
– Megtartom a kutyádat – közölte. – Gyere, Waylon.
Figyeltem, ahogy a kölyök, akit nem csak kedveltem, de tiszteltem is,
visszament a buliba a saját átkozott kutyámmal. Naomi fél karral
átölelte Waylay-t, és mindketten hátat fordítottak nekem.
Dacból elvettem egy hot dogot meg egy sört az asztalról. Leverten
odaintettem a nagymamámnak, aztán egyedül visszamentem a
házamba.
Amikor odaértem, mindkettőt kidobtam a szemétbe.
 43. FEJEZET

ITALOZGATÁS
Naomi
Knox: Tartozom egy bocsánatkéréssel azért, ami tegnap este történt
Lizánál. Átléptem a határt.

∞
MÉLY
LEVEGŐT
VETTEM, leállítottam a kocsimat, és a Honky Tonk
mellékbejáratát néztem. Ez volt az első műszakom a szakítás óta, és
tiszta ideg voltam tőle. Hétvégi déli műszak volt. Kevés esélyt láttam
arra, hogy Knox az épületben legyen.
De akkor is győzködnöm kellett magamat, mielőtt kiszálltam a
kocsiból.
A másik munkahelyemen egész héten jól elvoltam. A könyvtár tiszta
ügy volt, nem botlottam minden sarkon Knox emlékébe. Azonban a
Honky Tonk más tészta volt.
–  Képes vagy rá. Szállj ki a kocsiból. Szedd be a borravalót, és
mosolyogj, amíg belesajdul az arcod.
Knox hisztirohamot kapott a tábortűznél, és Luciannek kellett
kikísérnie. Nem sok információt sikerült kicsikarnom Sloane-ból Lucian
lovagiasságával kapcsolatban. De a szívem mélyén örültem, hogy
megint Knox közelében lehettem.
Mérgesnek és szinte sértettnek tűnt. Mintha valami árulás lett volna,
hogy az öccse mellett álltam. Röhejes volt. Kidobott, mint egy
felesleges blokkot, mégis volt mersze azt mondani, hogy túl gyorsan
léptem tovább, amikor csupán a listát adtam oda Nashnek, amin
összegyűjtöttem azokat az embereket és eseményeket, amikkel
kapcsolatban rossz érzésem volt.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe.
– Te vagy a Hattyú Jégkirálynő – közöltem a tükörképemmel. Aztán
kiszálltam a kocsiból, és bemasíroztam az épületbe.
 Megkönnyebbültem, amikor nem láttam Knoxot odabent. Milford és
egy másik szakács épp a konyhát készítették elő. Köszöntem nekik,
aztán kimentem a kocsmába. Még sötét volt. A székek az asztalokon
voltak, ezért beindítottam a zenét, felkapcsoltam a villanyt, és kezdtem
előkészíteni a helyiséget a nyitásra.
Letettem az összes széket, összeszereltem a szódagépet, és épp a
levesmelegítőt kapcsoltam be, amikor kinyílt az oldalajtó.
Knox lépett a helyiségbe, és rögtön rám nézett.
Elakadt a lélegzetem, és hirtelen nem emlékeztem, hogyan kell
levegőt venni.
A francba. Hogy nézhet ki ennyire jól egy férfi, aki megbántott?
Igazságtalanság. Farmernadrágot és egy újabb hosszú ujjú felsőt viselt.
Ez erdőzöld színű volt. Az állán egy halványuló zúzódást láttam, amitől
veszélyesnek tűnt. Szexi, isteni módon veszélyesnek.
Azonban a Vadiúj Naomi okosabb ennél. Nem fogok mindent elölről
kezdeni.
Biccentett nekem, de én visszafordítottam a figyelmemet a levesre,
és próbáltam úgy csinálni, mintha nem létezne. Amíg olyan közel nem
lépett hozzám, hogy már nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni.
– Szia – köszönt.
–  Szia – viszonoztam, ahogy visszatettem a fémfedőt a melegítőre,
és félredobtam a műanyag csomagolást.
–  Ma kocsmaszolgálaton vagyok – árulta el egy pillanatnyi habozás
után.
–  Oké. – Elmentem mellette a mosogató részhez, ahol két tálcányi
tiszta pohár várt rám. Egyet felemeltem, de Knox kikapta a kezemből. –
Viszem én – erősködtem.
– Majd én – mondta Knox, miközben odavitte a tálcát a szódagéphez,
és letette a rozsdamentes acél pultra.
Bosszúsan ragadtam meg a másik tálcát. Ezt is gyorsan kivette a
kezemből. Figyelmen kívül hagyva Knoxot, bekapcsoltam az
infralámpát, majd a pénztárgéphez mentem ellenőrizni, mennyi papír
van benne.
Éreztem, hogy engem bámul. A tekintetének súlya és ereje volt.
Utáltam, hogy ennyire nem tudok elvonatkoztatni a jelenlététől.
Éreztem, ahogy tetőtől talpig végignézett rajtam. Ma farmernadrágot
vettem fel szoknya helyett, ugyanis szükségesnek tartottam az extra
réteg védelmet.
– Naomi. – Rekedten ejtette ki a nevemet, amitől megborzongtam.
 Rápillantottam, és műmosolyt eresztettem meg felé.
– Igen?
Beletúrt a hajába, aztán keresztbe tette a karját.
– Tartozom egy bocsánatkéréssel. Tegnap este…
–  Ne aggódj miatta. El van felejtve – mondtam, miközben
látványosan végigtapogattam a kötényemet a noteszemet keresve.
– Nem kell… tudod. Furának lennie.
–  Ó, nekem nem fura – hazudtam. – Már a múlté. Hol van már a
tavalyi hó? Mindketten továbbléptünk.
A szeme folyékony ezüst volt, ahogy engem bámult. A levegő megtelt
körülöttünk feszültséggel, mintha bármelyik pillanatban belénk
csaphatott volna a villám. De kényszerítettem magam, hogy a szemébe
nézzek.
– Persze – mondta végül megfeszült állkapoccsal. – Hogyne.

∞
FOGALMAM
SEM
VOLT, mennyire lépett tovább Knox, amíg el nem telt egy
óra a világ leglassabb műszakjából. Általában a szombati ebéd
tisztességes forgalommal jár, de az a hét törzsvendég, aki aznap
megjelent, láthatóan elégedetten kortyolgatta a sörét, és
százharminchétszer megrágta az ételét. Bár be kellett tanítanom az új
pincért, Bradet, így is túl sok időm maradt gondolkodni.
Ahelyett, hogy a pultnál időztem volna Knox szeme előtt, inkább
takarítottam.
Épp a falat dörzsöltem a kiadópultnál, egy különösen makacs foltot
vakarva, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és egy nő sétált be rajta. Vagy
billegett. Fekete tűsarkú velúrcsizmát viselt, a farmernadrágját mintha
csak festették volna, annyira szűk volt, és a bőrkabátja alól szinte
kivillant a hasa.
Három karkötő fityegett a jobb csuklóján. A körmét gyönyörű,
gyilkosvörösre lakkozta. Gondolatban feljegyeztem, hogy meg kell
kérdeznem tőle, milyen árnyalat.
Rövid, sötét haja hanyagul össze volt kócolva. Az arca olyan
szögletes volt, hogy elvágta volna az üveget, profi füstös sminket
varázsolt a szemére, és fanyarul mosolygott.
Össze akartam barátkozni vele. Vásárolni vele. Mindent kideríteni
róla, hogy lemásoljam, és átvegyem a magabiztosságát.
A mosolya kiszélesedett, amikor meglátta Knoxot a pult mögött, és
hirtelen már nem is voltam annyira biztos abban, hogy barátkozni
akarok vele. Lopott pillantást vetettem Knoxra, és eldöntöttem, hogy
egész biztos nem szeretnék a barátnője lenni. Mivel a mogorva Viking
szeretetteljes intimitással nézett a nőre.
Az idegen egy szót sem szólt, csupán odabillegett a bárpulthoz, és
közben le sem vette a szemét Knoxról. Amikor odaért, nem ült le egy
bárszékre, és rendelte meg a világ legmenőbb italát. Nem. Kinyújtotta a
kezét, belemarkolt Knox felsőjébe, és szájon csókolta.
Görcsbe rándult a gyomrom, aztán liftezni kezdett.
– Ó, bassza meg – nyögött fel Wraith az asztalánál.
– Jé, ő a főnök csaja? – kérdezte Brad, a pincér, akit be kellett volna
tanítanom.
– Gondolom, igen – válaszoltam olyan hangon, mintha fojtogatnának.
– Mindjárt jövök. Fogd meg ezt. – Brad kezébe nyomtam a koszos
rongyot, és jó nagy körben kikerültem a pultot.
–  Naomi! – Knox mérgesnek tűnt. De már nem volt közöm a
hangulatingadozásaihoz.
Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy a fülemben hallottam a
lüktetését, miközben a mosdó felé tartottam az összes jelen lévő
szempár kereszttüzében.
Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna, ahogy a nevemet
kiáltotta, vagy ahogy a nő üdvözölte.
– Knox! Nahát! Végre már – jegyezte meg torokhangon.
– Ó, baszki, Lina! Nem tudtál volna előbb felhívni? Kibaszott szar az
időzítés.
Mást nem hallottam, mert közben beértem a mosdóba, és egyenesen
a csaphoz mentem. Nem tudtam, hogy sírni akarok, hányni, vagy
felkapni a kukát, és Knox fejéhez vágni. Épp próbáltam összeszedni
magam, és kitalálni egy tervet, amelyben mindhárom opció megjelenik,
amikor kinyílt a mosdó ajtaja.
Az ex képzeletbeli barátnőm lépett a helyiségbe zsebre tett kézzel, és
rám szegezte a tekintetét.
Csak tippelni tudtam, mit látott. Egy szánalmas, szerelmes,
harmincas évei közepén járó lúzert, akinek szörnyű ízlése van a férfiak
terén. Én ezt láttam a tükörben minden reggel, mielőtt elrejtettem a
sminkkel és a rúzzsal.
– Naomi – szólalt meg.
Megköszörültem a torkomat, és reméltem, hogy ettől elmúlik a szorító
érzés.
 –  Én vagyok – válaszoltam vidáman. Úgy hangzott, mintha
fuldokoltam volna, de legalább sikerült semleges arckifejezést
erőltetnem magamra.
–  Hűha. Pókerarc. Tetszik. Jól áll neked – mondta. – Nem csoda,
hogy magadba bolondítottad.
Fogalmam sem volt, erre mit mondjak, ezért kitéptem egy papírtörlőt
a tartóból, és letöröltem vele a tökéletesen száraz, tiszta pultot.
– Lina vagyok – árulta el, és közelebb lépve felém nyújtotta a kezét. –
Angelina, de azt nem szeretem, túl hosszú.
Automatikusan elfogadtam a gesztust, és kezet ráztam vele.
– Örülök, hogy megismertelek – hazudtam.
Felnevetett.
– Nem hinném, ezzel az első benyomással. De kárpótolni foglak érte,
és fizetek neked egy italt.
–  Ne vedd sértésnek, Lina, de eszemben sincs leülni az exbarátom
kocsmájában, hogy az új barátnőjével iszogassak.
– Nem veszem annak. De nem vagyok az új barátnője. Sőt, ami azt
illeti, régebbi ex vagyok, mint te. És biztosan nem itt fogunk inni. Olyan
helyre kell mennünk, ahol nincs jelen Knox nagy, ostoba füle.
Nagyon reméltem, hogy nem szórakozik velem.
–  Mit szólsz? – kérdezte Lina oldalra döntött fejjel. – Knox mindjárt
szívrohamot kap kint, a többiek meg elővették a telefonjukat, és
elkezdték terjeszteni a pletykát a városban arról, ami az előbb történt.
Azt javaslom, adjunk nekik valamit, amin kiakadhatnak.
– Nem hagyhatom félbe a műszakomat – mondtam.
–  Dehogynem. Meg kell osztanunk egymással a történeteinket.
Együttérezni. Koccintani. Ott van a cuki kis segítsége. Minden rendben
lesz vele. Te pedig megérdemelsz egy kis szünetet ezután a műsor
után.
Mély levegőt vettem, és elgondolkodtam. A gondolat, hogy itt
maradjak Knoxszal, kábé annyira volt vonzó, mint az, hogy a
nőgyógyászati kenetvétel közben kitépkedjék a körmeimet.
– Milyen árnyalat ez a körmödön?
– Burgundi Vérfürdő.

∞
SLOANE: Most hallottam, hogy Knox új barátnője beállított a kocsmába,
és elkezdtek szexelni a biliárdasztalon. Jól vagy?????? Vigyek ásót
meg ponyvát?
 Én: Elrabolt az új barátnő, aki igazából egy régi ex. A Hellhoundban
iszogatunk.
Sloane: Húzok egy gatyát! Tizenöt perc múlva ott vagyok!

∞
A HELLHOUND egy motoroskocsma volt tizenöt percre a várostól. A
parkoló félig volt motorokkal. A csúnya barna fal nem tette
barátságosabbá a helyet.
Bent gyér volt a világítás, rengeteg biliárdasztal sorakozott, és Rob
Zombie harsogott a sarokban álló zenegépből. A bárpult koszos volt, és
el kellett fojtanom magamban a késztetést, hogy alaposan letakarítsam.
– Mit kértek? – szólalt meg a pultos. Nem mosolygott, de nem is volt
túl félelemkeltő. Magas, mackós alkatú férfi, haja és szakálla erősen
őszült. Fehér hosszú ujjú pólója fölött bőrmellényt viselt. A felsője ujját
felhajtotta a könyökére, így látszott, hogy mindkét karját tetoválások
borítják.
Erről eszembe jutott Knox. Amitől megkívántam az alkoholt.
– Hogy hívnak, szépfiú? – kérdezte Lina, leülve egy székre.
– Joel.
– Joel, a legfinomabb skót whiskyből kérek. Duplán – döntötte el.
A francba. Tudtam, hogy menő italt rendelne.
– Máris. Neked mit adhatok, kedvesem? – Rám nézett.
–  Ó. Hát… Fehérbort – feleltem, és úgy éreztem, én vagyok a
legérdektelenebb személy a kocsmában.
Rám kacsintott.
– Máris adom.
– Nem Knox, de bukom az idősebb férfiakra – töprengett el Lina.
Közömbösen hümmögtem.
– Ó, ne már. Lehet, hogy Knox seggfej… oké, tényleg az, de akkor is
el kell ismerned, hogy fantasztikus a csomagolása – erősködött Lina.
Nem volt kedvem bármit is elismerni a Vikingben, aki összetörte a
szívemet.
A helyes Joel letette elénk az italokat, aztán megint elment.
– Mit keresünk itt? – kérdeztem.
Lina felemelte a poharát.
– Iszogatunk. Megismerjük egymást.
– Miért?
–  Mert nem láttad Knox arckifejezését, miután nyomtam egy
cuppanós puszit a szájára.
 Ha puszi, akkor jó.
Várjunk csak!
Dehogy. Nem számít.
Még ha Lina nem is jár együtt Knoxszal, a férfi kidobott. Nem kellene
a vetélytársak miatt aggódnom.
Végighúztam az ujjamat a poharam peremén.
– Milyen volt az arca?
Rám bökött a mutatóujjával.
–  Rettegett. Nagyon fiatal volt, amikor megismertem, és még soha
nem láttam félni. De láttam, hogy rettegett, amikor elsétáltál.
Felsóhajtottam. Ezt nem akartam hallani. Nem szerettem volna úgy
tenni, mintha lenne remény, mert nem volt.
– Fogalmam sincs, miért félne, hogy faképnél hagyom. Ő volt az, aki
kilépett a kapcsolatból.
–  Hadd találgassak. Nem a te hibád. Az övé. Ő nem él
párkapcsolatban, nem szereti a bonyodalmakat és a felelősséget. Nincs
közös jövőtök, ezért elenged, hogy nyugodtan élhesd az életedet.
Meglepetten pislogtam.
– Tényleg ismered.
–  Szeretném, ha tudnád, hogy enyém az első hivatalos barátnő
megtisztelő címe, köszönöm szépen. Harmadéves voltam a főiskolán.
Ő akkor töltötte be a huszonnégyet. Egy buliban ismerkedtünk meg, és
négy pompás, hormon- és másnaposság-fűtötte hétig jártunk együtt,
mielőtt az idiótának inába szállt a bátorsága, és kiadta az utamat.
– Az üdvözlésed alapján úgy sejtem, hogy a ti kapcsolatotoknak jobb
vége lett, mint a miénknek.
Lina mosolyogva kortyolt bele az italába.
– Alábecsülte a makacsságomat. Tudod, kibírtam, hogy nem a pasim
többé. De szerettem volna megőrizni a barátságunkat. Ezért
belekényszerítettem ebbe. Néhány havonta beszélünk. Mielőtt
megnyerte a lottót, néhány évente találkoztunk. Mindig egy semleges
helyen. Egymás szárnysegédei voltunk.
Három nagy korttyal eltüntettem a boromat. Mielőtt letettem a
poharamat a pultra, egy újabb érkezett.
– Kösz, Joel. – Kicseréltem az üres poharat a telire. – Egyébként mi a
baja?
Lina felhorkant, és megint kortyolt.
–  Mi az emberek problémája általában? Terhek. Megismerkedünk
egymással, pattognak a szikrák, aztán egész idő alatt próbáljuk titkolni
a valódi énünket, hogy vonzók maradjunk a másik szemében. Aztán
pedig meglepődünk, amikor ez nem válik be.
Igaza volt.
– Ha mindenki a terhével együtt mutatkozna be, képzeld, mennyi időt
spórolnánk. Szia, Lina vagyok. Problémáim vannak az apámmal,
féltékeny típus vagyok, emellett pedig elég indulatos, ami azt jelenti,
hogy jobb, ha soha nem teszel keresztbe nekem. Azt is tudni lehet
rólam, hogy képes vagyok egy ültő helyemben elfogyasztani egy tepsi
brownie-t, és soha nem hajtogatom össze a kimosott ruhákat.
Nem tehettem róla, elnevettem magam.
– Te jössz – mondta.
–  Szia, Lina! Naomi vagyok, és mindig olyan férfiakba zúgok bele,
akik nem tudják elképzelni velem a jövőjüket. De folyton azt remélem,
hogy az elképzelt közös jövő elég jó ahhoz, hogy mellettem
maradjanak. Ráadásul utálom az ikertestvéremet, és ettől rossz
embernek érzem magamat. Ó, és Knox Morgan megmérgezte
számomra az orgazmust életem hátralévő részére.
Most Linán volt a sor, hogy nevessen. Egy újabb pohár skót whisky
jelent meg előtte.
–  A fickó tudja, mi a dörgés – jegyezte meg a pultos barátunkra
mutatva.
–  Ha két nő ugyanarról a férfiról beszél, folyamatosan ellátom őket
alkohollal – biztosított minket.
– Joel, igazi úriember vagy – mondta Lina.
Kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent Sloane. Nem sminkelte ki magát,
Uggs koppintást viselt a lábán, hozzá leggingset és túlméretezett
Virginia Tech focimezt vett fel. A haja vastag fonatban omlott a vállára.
– Biztos te vagy az új lotyó – köszönt Sloane.
–  Te pedig a felmentő sereg, aki megvédi Naomi hercegnőt a
Szörnyetegtől – tippelt Lina.
Beleprüszköltem a boromba.
–  Sloane, ő Lina. Lina Knox első exbarátnője. Sloane egy aggódó
könyvtáros, akinek csodaszép a haja. – A bárpultra mutattam. – És ő
Joel, a vonzó csaposunk.
Sloane helyet foglalt mellettem, és mielőtt kényelmesen
elhelyezkedett volna, felbukkant Joel.
– Te is ugyanazzal a fickóval jársz? – kérdezte.
Sloane a kezére támasztotta az állát.
– Nem, Joel. Én nem. Csupán erkölcsi támaszként vagyok jelen.
 – Akarsz inni az erkölcsi támasznyújtás közben?
– Persze. Milyen a Bloody Mary?
– Fűszeres, mint az állat.
– Kérek egy Bloody Maryt és egy kör Fireball whiskyt.
Joel szalutált, majd elkezdte készíteni az italokat.
Az egyik férfi a legközelebbi biliárdasztaltól elindult felénk. Lenyűgöző
tüskék meredeztek a mellénye vállán, és olyan bajsza volt, amiről
ódákat lehetett volna zengeni.
– Ribancok, fizessek nektek egy kört?
Egyszerre fordultunk felé.
– Nem, köszönjük szépen – válaszoltam.
– Kopj le – válaszolta Lina gonosz mosollyal az arcán.
–  Ha azt hiszed, hogy a „ribanc” jelző után csatlakozhatsz hozzánk,
vagy valamelyikünk ágyában szeretnél kikötni, hatalmasat fogsz
csalódni – jelentette ki Sloane.
– Lépj le, Kaszás – közölte vele Joel anélkül, hogy felpillantott volna a
vodkából, amit Sloane poharába töltött.
Rezgett a telefonom a bárpulton, ezért rápillantottam.
Knox: Nem az volt, aminek látszott. Nem járok Linával.
Knox: Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
Knox: Bassza meg. Legalább válaszolj, és áruld el, hol vagy.
Ahhoz képest, hogy végzett velem, rohadt sok üzenetet küldött.
Naomi: Egy csodás helyen, amit úgy hívnak: Semmi közöd hozzá.
Ne. Írogass. Nekem.
Odatoltam a telefonomat Sloane elé.
– Tessék. Te vagy a főnök.
Lina felemelte a mobilját, és megmutatott egy üzenetet.
Knox: Hova a picsába vitted?
– Látod? – kérdezte. – Fél.
–  Azt hiszem, ma nem megyek vissza dolgozni – jelentettem ki. –
Végül is Waylay múzeumba ment a fővárosba Ninával meg az
apukáival. Nincs jobb időtöltés egy őszi szombaton, mint az iszogatás.
– Ki az a Waylay? – kérdezte Lina.
– Az unokahúgom.
– Az unokahúg, akiről Naomi nem tudott, mert az ikertestvére gáz –
tette hozzá Sloane. Az ujja köré tekerte a hajfonatát, és üres tekintettel
meredt a képernyőn zajló focimeccsre.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle.
– Igen. Csak elegem van a férfiakból.
 – Dettó – vágtam rá, felemelve a poharamat.
–  A testvérem, Chloe anyja biszexuális. Valahányszor olyan férfival
randizik, aki felidegesíti, legalább tizenkét hónapig csak nőkkel kavar. Ő
a hősöm. Bárcsak ne kedvelném annyira a péniszt.
Joel egy baconnel díszített Bloody Maryt tett Sloane elé, és a szeme
se rebbent a pénisz szó hallatán.
Összerezzentem.
– Kérlek, ne mondd, hogy pénisz.
–  Az emlékeim Knox szerszámáról majdnem húszévesek. Szóval
csak elképzelni tudom, mennyivel ügyesebb lett az idő előrehaladtával
– jegyezte meg Lina együttérzőn.
–  Talán az lenne a legjobb, ha kizárólag a szülői szerepre
koncentrálnék, és elfeledkeznék arról, hogy nő legyek…
– Szexuális szükségletekkel? – fejezte be Sloane.
Felemeltem a borospoharamat.
– Hány pohárral kellene meginnom, hogy elfelejtsem a szexet?
– Általában másfél üveggel. De az olyan másnapossággal jár, amitől
három napig nem tudsz lábra állni, szóval azt nem javaslom – mondta
Lina.
– Tényleg elhitette velem – suttogtam.
Joel felsorakoztatta előttünk a feleseket, én pedig meredten
bámultam a sajátomat.
–  Tudom, hogy azt mondta, nem fog elmélyülni a kapcsolatunk. De
akkor is elhitette velem. Mindig a segítségemre sietett. És nem csak
velem törődött, Waylay-jel is.
– Álljunk meg egy szóra. Knox Morgan? Együtt lógott a gyerekeddel?
Önként?
–  Elvitte vásárolni. Eljött a focimeccsére, és rávette, hogy ne
káromkodjon. Azt mondta neki, hogy az erős emberek megvédik
azokat, akik nem tudnak kiállni magukért. Elhozta az ottalvós buliból.
Focit nézett vele.
Lina megrázta a fejét.
– Annyira balfasz.
– Minden férfi az – vágta rá Sloane.
Joel megtorpant, és csúnyán nézett rá.
– Kivéve te, Joel. Te vagy a hős a gonosztevők között – korrigált.
Joel bólintva a kezembe nyomott egy újabb pohár bort, aztán megint
felszívódott.
 Sloane úgy cuppant rá a szívószálára, mintha proteinshake lett volna
a poharában egy testépítő verseny után.
– Sloane, most komolyan. Mi van veled? – kérdeztem. – Van ennek
valami köze Lucianhez meg a tegnap estéhez?
– Lucian? Micsoda szexi név – jegyezte meg Lina.
Sloane felhorkant.
– Szexi név egy szexi férfinak – értettem egyet.
–  Semmi szexi nincs Lucian Rollinsban – mondta Sloane, amikor
végre abbahagyta az ivást.
–  Oké. Most egyértelműen hazudsz. Vagy ez, vagy a fejedre esett
egy rakás könyv.
Sloane megrázta a fejét, és megfogta a felesét.
– Nem beszélek Lucianről. Senki nem beszél róla. Most Knox a téma.
– Nem tehetnénk őt is parkolópályára? – tettem fel a kérdést. Mindig
olyan érzésem volt, mintha szíven szúrtak volna, amikor meghallottam
a nevét.
– De, persze – vágta rá Lina.
– Egészségünkre – mondta Sloane, felemelve a felespoharat.
Koccintottunk, és felhajtottuk a whiskyt.
Egy férfi, akinek fogpiszkáló fityegett a szájából, odasétált hozzánk,
rákönyökölt a pultra, és az illendőnél közelebb hajolt Linához. A pólója
nem takarta el teljesen a hasát, ami kilátszott fekete farmerja dereka
alól.
– Melyik hölgy akarja megnézni a motorom hátulját?
Joel újabb feleseket tett le elénk.
Lina felemelte a poharát. Sloane-nal követtük a példáját, és bedobtuk
a whiskyt. Lina lecsapta a poharat a bárpultra, és mielőtt Fogpiszkáló
felfoghatta volna, mi történik, belenyomta a tűsarkát a férfi mellkasába.
– Tűnj el, mielőtt kiontom a véredet a haverjaid előtt – figyelmeztette.
– Bírom a csajt, és a cipőjét is – suttogta Sloane mellettem.
– Jézusom, Piton, hagyd békén őket, mielőtt beállít az asszonyod, és
levágja a tökeidet.
–  Hallgass a kedves úriemberre, Piton – mondta Lina, meglökve a
lábával. A férfi arrébb ment, és felemelte a kezét.
– Csak kérdeztem. Nem tudtam, hogy leszbosziak vagytok.
– Mert csak ez lehet az oka, hogy nem akarunk baszni veled, ugye?
– kérdezte Sloane.
Sloane pehelysúlyú volt, és már így is megivott két felest meg egy
erős Bloody Maryt.
 – Kérhetnénk egy pohár vizet? – kérdeztem Joeltől.
Bólintott, aztán a szája köré tette a kezét.
–  Figyelem, seggfejek. A hölgyek nem akarnak ismerkedni, sem
kavarni bárkivel. A következő idióta, aki zavarja őket, ki lesz hajítva
innen.
Általános motyogás kezdődött körülöttünk, aztán mindenki visszatért
a korábbi elfoglaltságához.
– Joel, házas vagy? – tettem fel a kérdést.
Felemelte a bal kezét, hogy megmutassa az arany karikagyűrűt.
– Az összes jó foglalt – panaszkodtam.
Megint kinyílt a bejárati ajtó.
–  Most szórakoztok velem? – nyögött fel Sloane. Joel a kezébe
nyomott egy friss Bloody Maryt, amibe rögtön belekortyolt.
Megfordultam a székemen, de megbillentem egy kicsit, mert az
alkoholtól elveszítettem az egyensúlyérzékemet.
– Azt a rohadt mindenit – duruzsolta mellettem Lina. – Kik ezek?
– Két újabb lovag – motyogta Sloane.
Lucian és Nash állati dögösen néztek ki, ahogy a bárpulthoz sétáltak.
 44. FEJEZET

A BÉBISZITTEREK
Naomi
– Ez nem lehet véletlen – jelentettem ki.
– Knox hívta a zsarukat – magyarázta Lucian, Nash felé biccentve. –
A zsaru pedig szólt nekem.
Nash végignézett rajtam.
– Jól vagy?
– Igen. Mit kerestek itt?
Nash felsóhajtott, és Linára siklott a tekintete. A nő felvont
szemöldökkel nézett rá.
– Mi vagyunk a bébiszitterek – felelte végül.
Leesett az állam.
– Nincs szükségünk bébiszitterre. Főleg nem olyanokra, akik minden
szavunkat jelentik Knoxnak.
–  Nem szívesen ismételgetem magam, de azok után, ami történt,
szerintem nem kellene védtelenül ilyen helyen mutatkoznod – mondta
Nash.
– Ki mondta, hogy védtelen vagyok? Lina majdnem kilyukasztotta az
előbb egy férfi mellkasát a tűsarkával – méltatlankodtam. – Hogy
találtatok meg minket?
–  Mit számít az? – kérdezte Lucian anélkül, hogy levette volna a
tekintetét Sloane-ról, aki úgy bámult rá, mintha a férfi maga lenne a
megtestesült Sátán.
– Te biztos Morgan vagy – szólalt meg Lina a bárpultra könyökölve,
miközben tetőtől talpig végigmérte Nasht.
– Lina, ő Nash. Knox öccse – mondtam.
– Azt hiszem, én inkább hazamegyek – jelentette be Sloane, ahogy
lecsúszott a székéről. Nem jutott messzire, mivel Lucian elállta az útját,
és csapdába ejtette a bárpult meg a teste között, anélkül hogy hozzáért
volna.
 Sloane teljesen hátrahajtotta a fejét, hogy ránézzen.
Harminc centivel alacsonyabb volt a férfinál, de ez nem akadályozta
meg abban, hogy megsemmisítő pillantást vessen rá.
– Itt maradsz – jelentette ki Lucian sötéten.
– Elmegyek – vitatkozott Sloane.
– Három üres poharat számoltam össze előtted a pulton. Maradsz.
–  Hívok egy Ubert. Ha nem tűnsz el az utamból, segítek, hogy egy
hétig szopránban énekelj.
Lina abbahagyta Nash bámulását, és átnézett a vállam fölött.
– Oké. Mi a sztorijuk?
– Fogalmam sincs. Senkinek nem árulják el.
– Úúú. Imádom a múlt perzselő titkait – mondta.
–  Hallunk téged – jegyezte meg Sloane szárazon, anélkül hogy
félbeszakította volna a szexi szempárbaját Luciannel.
– Mindannyian barátok vagyunk – kezdtem.
– Nem, dehogy – vágta rá Lucian határozottan.
Sloane-nak lángolt a szeme, amitől úgy nézett ki, mintha egy tüzes
tündér készült volna ölni.
– Végre. Valamiben egyetértünk.
Rezgett a telefonom Sloane könyökénél. Másodpercekkel később
Lina telefonja is üzenetet jelzett. Nash és Lucian egyszerre nyúltak a
zsebükhöz.
– Ahhoz képest, hogy nem érdekled Knoxot, eléggé foglalkoztatja, mi
van veled – mondta Lina felemelve a mobilját.
– És hogy mit mondasz róla – jegyezte meg Lucian vigyorogva.
Megráztam a fejemet.
– Azt hiszem, hazamegyek Sloane-nel.
– Ne! – Lina megragadta és megszorította a kezemet. – Ne engedd,
hogy tönkretegye a napodat. Maradj. Igyunk még. Beszélgessünk. És
mindenkinek, aki itt marad, véresküt kell tennie, hogy nem jelent semmit
Knoxnak.
– Nem maradok, ha ő igen – jelentette ki Sloane, gyilkos pillantással
méregetve Luciant.
–  Csak az én kocsimban távozhatsz innen, szóval ülj le, és rendelj
magadnak valami kaját – utasította Lucian.
Sloane vicsorgott, és egy másodpercig attól féltem, hogy meg fogja
harapni a férfit.
Befogtam a száját.
– Rendeljünk nachost és még egy kör piát.
 ∞
4 NEM
FOGADOTT
HÍVÁS: Knox.
– Nem igazság! Azt mondtad, tilos rájuk hajtani, Joel – panaszkodott
egy részeg, koponyatetoválásos férfi az egyik biliárdasztaltól, amikor
leültünk Luciannel meg Nashsel.
Joel beintett neki, miközben a bébiszittereink összenéztek.
–  Látod? Mondtam, hogy nem kell bébiszitter. Itt a dögös Joel –
jegyeztem meg.
– Talán csak minőségi időt szeretnénk együtt tölteni veletek – közölte
Nash, és rám villantotta szabadalmaztatott, szexi Morgan-vigyorát.
Akkorát sóhajtottam, hogy a szalvéta átrepült az asztal túloldalára.
– Mi a baj, Nae? – kérdezte Sloane.
Ezen egy kicsit elgondolkodtam.
–  Minden – feleltem végül. – Minden rossz, elromlott, katasztrófa.
Régen volt tervem. Összeszedett voltam. Talán nem hiszitek el, de
régen senki nem tört be a házamba. Nem kellett az exvőlegényemmel
veszekednem, vagy attól félnem, hogy rossz példát mutatok egy
tizenegy évesnek, aki akkora élettapasztalattal rendelkezik, mint egy
harmincas.
Körbejárattam a tekintetem az asztalnál ülő komoly arcokon.
– Sajnálom. Ezt nem kellett volna mondanom. Felejtsétek el.
Sloane felém bökött a mutatóujjával.
– Fejezd be.
Felemeltem a vizespoharamat, és buborékokat fújtam bele.
– Mit fejezzek be?
– Ne viselkedj úgy, mintha nem lenne jogod kifejezni az érzéseidet.
Lina, aki színjózannak tűnt, annak ellenére, hogy a negyedik skót
whiskyt kortyolgatta, rákoppintott az asztalra.
– Halljuk, halljuk. Ez mit jelent?
–  Ő a jó iker – magyarázta Sloane. – A testvére gáz, és a poklok
poklát járta meg miatta a család. Ezért Naomi életcéljává tűzte ki, hogy
jó kislány legyen, és ne okozzon kellemetlenséget másoknak olyan
apróságokkal, mint az érzései, a vágyai meg a szükségletei.
– Hé! Ez gonosz volt – panaszkodtam.
Megszorította a kezemet.
– Szeretetből mondom ki az igazat.
– Én új vagyok itt – kezdte Lina –, de nem lenne jó ötlet megmutatni
az unokahúgodnak, hogy milyen egy erős, független nő, aki szereti az
életét?
 –  Miért jön mindenki ezzel? – nyögtem fel. – Tudod, mit tettem
magamért? Csak magamért?
–  Mit? – kérdezte kedvesen Lucian. Észrevettem, hogy Sloane felé
fordította a székét, és szinte védelmezőn hajolt felé.
–  Knoxot. Knoxszal csak magamért jöttem össze. Szórakozni
akartam, és egy éjszakára elfelejteni a sok szart, ami az életemben
történt. Erre tessék, mi történt! Figyelmeztetett. Mondta, hogy ne
kötődjek hozzá. Hogy esélytelen a közös jövőnk. Mégis belezúgtam. Mi
ütött belém?
– Ideje, hogy megszólaljanak, uraim – javasolta Lina.
A férfiak összenéztek, és ebben a pillantásban benne volt a pasis
egyetértés.
–  Szinte hallom, ahogy gondolatban a Férfi Kódexet lapozgatják –
suttogtam.
Nash fáradtan beletúrt a hajába. A gesztusról a bátyja jutott az
eszembe.
– Jól vagy? Nem kéne pihenned? – kérdeztem.
Bosszúsan nézett rám.
– Jól vagyok, Naomi.
– Nasht meglőtték – magyarázta Sloane Linának.
A nő tekintete Nashre siklott, mintha a ruháján keresztül a bőrét is
látta volna.
–  Az szar lehet – mondta, miközben felemelte a poharát, hogy
belekortyoljon.
–  Nem a kedvenc élményem – ismerte be Nash. – Naomi, nem
szabad azon emésztened magad, hogy mi a baj veled, vagy mit
rontottál el, és értsd meg, hogy Knoxszal van probléma.
– Egyetértek – tette hozzá Lucian.
– Nézd, rengeteg mindent elveszítettünk gyerekkorunkban. Ez össze
tudja zavarni az embert – mondta Nash.
Lina érdeklődve figyelte.
– Téged hogyan zavart össze?
Nash elvigyorodott.
– Én sokkal okosabb vagyok a bátyámnál.
Lina rám nézett.
– Látod? Senki nem akarja őszintén kiteregetni a lapjait.
– Amikor annyira megbízol valakiben, hogy az igaz valódat mutatod
neki, az árulás ezerszer rosszabb, mintha nem adtad volna a másik fél
kezébe ezt a fegyvert – szólalt meg Lucian halkan.
 Hallottam, hogy Sloane-nak elakadt a lélegzete.
Nash is biztosan érzékelte a köztük lévő feszültséget, mert témát
váltott.
–  És te, Lina? Téged mi szél hozott a városba? – kérdezte, ahogy
keresztbe font karral hátradőlt a székén.
– Mi vagy te, zsaru? – poénkodott.
Ezt olyan viccesnek találtam, hogy véletlenül leköptem az asztalt
vízzel, mire Sloane-nal vihogni kezdtünk.
Lucian ajkán halvány mosoly játszott.
– Nash zsaru – árultam el Linának. – Ő a rendőr. A nagy főzsaru.
Lina a pohara pereme fölött méregette Nasht.
– Érdekes.
– De tényleg, mi szél hozott a városba? – kérdeztem tőle.
–  Lett egy kis szabadidőm, és a környéken jártam. Gondoltam,
meglátogatom a régi barátomat – válaszolta.
– Mivel foglalkozol? – faggatta Sloane.
Lina végighúzta az ujját az asztalon.
–  Biztosításkötéssel. Mesélnék még róla, de hihetetlenül unalmas.
Közel sem olyan izgalmas, mint az, ha lelövik az embert. Hogy történt?
– kérdezte Nashtől.
A férfi vállat vont.
– Rosszul sült el a forgalmi ellenőrzés.
– Elkapták a tettest? – faggatózott Lina.
– Még nem – felelte Lucian.
Baljós hangjától végigfutott a hátamon a hideg.

∞
– KIMEGYEK
A
MOSDÓBA – jelentettem be.
– Elkísérlek – vágta rá Sloane önként, és úgy pattant fel a székéről,
mintha megrázta volna az áram.
Követtem a sötét folyosóra, de amikor kinyitotta előttem az ajtót,
Nash megállított.
– Van egy perced? – kérdezte.
A hólyagom majd kidurrant már, de fontosnak tűnt a mondanivalója.
–  Persze – válaszoltam, és intettem Sloane-nak, hogy pisiljen
nélkülem.
–  Csak szólni szerettem volna, hogy elkezdtem ellenőrizni a listát,
amit adtál – árulta el. – Hivatalosan még nem dolgozom, de ez pusztán
annyit jelent, hogy semmi nem tereli el róla a figyelmemet.
 –  Ezt nagyra értékelem, Nash – mondtam, és megszorítottam a
karját. Nem számít bűncselekménynek élvezni az izmokat, ugye?
–  Ha eszedbe jut még bármilyen részlet erről a vörös hajú férfiról,
szólsz majd, ugye?
–  Hogyne – mondtam biccentve. – Csak akkor egyszer beszéltem
vele. De kitűnik a tömegből. Izmos, tetovált és rikítóvörös a haja.
Nash tekintete a távolba révedt.
– Jól vagy? – kérdeztem ismét.
Szinte észrevétlenül megrázta a fejét.
– Igen. Jól vagyok.
– Szerinted köze lehetett a betöréshez?
Nash azt csinálta, amit a Morgan fivérek szoktak idegességükben,
vagyis beletúrt a hajába.
–  Ő egy joker kártya, azokat pedig nem szeretem. A fickó egy nap
beállít a könyvtárba, hogy beszéljen veled.
– Azt állította, hogy egy számítógépes problémával kapcsolatban van
szüksége segítségre.
Nash bólintott, és láttam, hogy elkezd a kirakós darabjaival játszani,
hátha felfedezi bennük a mintát.
–  Aztán láttad a kocsmában azon az estén, amikor betörtek a
házadba. Ez nem véletlen egybeesés.
Megborzongtam.
–  Remélem, bárkik is voltak, megtalálták, amit kerestek. Ha igen,
nincs okuk visszajönni.
– Én is remélem – értett egyet. – Beszéltél erről Waylay-jel?
–  Végre igen. Elég jól fogadta. Jobban aggódott amiatt, hogy
ellopták-e az új ruháit, mint a betörés miatt. Úgy tűnt, nem tudja, mit
kereshetett Tina vagy bárki más. Nem volt egy raklapnyi lopott tévé a
nappalinkban, vagy ilyesmi.
–  Gondolkodtam – kezdte Nash az állkapcsát dörzsölve. – Lehet,
hogy nem lopott holmihoz van köze a dolognak. Ha Tina valami nagy
balhéról dicsekedett, lehet, hogy másfajta munkáról volt szó.
– Például miről?
–  Sok dologért fizetnek az embereknek. Lehet, hogy felhagyott a
lopott cuccok kereskedésével, és belekeveredett valami másba. Talán
olyan információhoz jutottak, amit valaki más is meg akart szerezni.
Esetleg az illető éppen azt akarta elkerülni, hogy más is tudomást
szerezzen róla.
– Hogy lehet elveszíteni vagy elrejteni az információt?
 Nash kedvesen mosolygott rám.
– Nem mindenki olyan rendszerezett, mint te, édesem.
– Ha arról szól ez az egész, hogy Tina felelőtlenül elveszített valamit,
nagyon mérges leszek – jelentettem ki. – Kilenc házon ment át.
Kilencen. És a kocsikat még nem is számoltam.
Nash tovább mosolygott.
– Minden rendben lesz, Naomi. Ígérem.
Bólintottam. De csak arra tudtam gondolni, hányféleképpen bántott
meg Tina a szüleim igyekezete ellenére. Hogyan védjen meg minket
egy kisvárosi rendőrség és egy sérült rendőrfőnök?
Aztán leesett. Talán eljött az ideje kiállnom magamért.
Nash nekitámaszkodott a falnak. Az arckifejezéséből semmit nem
lehetett kiolvasni, de le mertem volna fogadni, hogy fájdalmai vannak.
– Valamit meg akartam kérdezni tőled – mondta komolyan.
–  Igen? – nyögtem ki. Persze, Nash igazságtalanul helyes, mint a
bunkó bátyja. Határozottan neki barátságosabb a személyisége. És
ügyesen bánik a gyerekekkel. Főleg Waylay-jel. De ha randira hív
néhány nappal azután, hogy a bátyja szakított velem, kénytelen leszek
kedvesen visszautasítani.
Nem volt hely a fejemben még egy Morgan fivérnek, ráadásul az
unokahúgomra és a gyámságra kellett most koncentrálnom.
– Nem bánnád, ha beszélnék Waylay-jel? – kérdezte.
Összerezzentem, és gondolatban megismételtem a szavait, hátha
nem vettem észre egy vacsorameghívást. Nem.
– Waylay-jel? Miért?
– Lehet, hogy sikerül jó kérdést feltennem neki, és eszébe jut valami
fontos az anyja távozása előttről. Ő mindenkinél jobban ismeri Tinát.
Összeszedtem magam.
– Szerinted neki köze van ehhez az egészhez?
– Nem, édesem. Nem hiszem. De tudom, milyen csendes gyereknek
lenni, aki mindenre odafigyel.
Ezt el tudtam képzelni róla. Knox volt a „felállok és hisztizek egy
probléma miatt” fickó. Nash a külvilág felé azt mutatta, hogy ő Mr.
Kedvesség, de felsejlett benne valami csendes mélység, és azon
törtem a fejemet, hogy vajon milyen titkokat rejteget a felszín alatt.
– Oké – adtam engedélyt. – De szeretnék ott lenni, amikor beszélsz
vele. Végre elkezdett megbízni bennem. Megnyílt. Úgyhogy ott akarok
lenni.
 –  Természetesen. – A fülem mögé tűrte a hajamat, én meg arra
gondoltam, hogy milyen rendes férfi. Aztán azt kívántam, bár Knox túrt
volna a hajamba. És megint mérges lettem.
Kinyílt a mosdó ajtaja, és Sloane sétált ki rajta. Vagyis inkább
tántorgott. Elkaptam, mire rám mosolygott, és megcsipkedte az
arcomat.
– Aaaaannyira szép vagy!
– Visszakísérem az asztalhoz – ajánlotta fel Nash.
– Te is nagyon helyes vagy, Nash – mondta Sloane.
– Tudom. Igazi átok ez, Sloaney Bologna.
– Ó, hát emlékszel! – duruzsolta, ahogy visszakísérte a kocsmába.
Bementem a mosdóba, és rögtön láttam, hogy ez nem az a helyiség,
ahol szívesen időzik az ember. Gyorsan elintéztem a dolgomat, és
visszasétáltam a folyosóra. Nem volt a közelben senki, ezért elővettem
a telefonomat, és megnyitottam az e-mail-fiókomat.
A vállam fölött hátranézve ellenőriztem, hogy Lucian és Nash nincs-e
mögöttem, aztán írtam egy levelet.

Címzett: Tina
Feladó: Naomi
Tárgy: Mit keresel?

Tina!
Fogalmam sincs, mit keresel. De ha eltűnsz az életemből, segítek
megtalálni. Mondd meg, mit keressek, és hogyan juttassam el hozzád.
N

Ha én találom meg elsőként, amit Tina keres, a kezemben lesz az

ütőkártya, hogy örökre száműzzem az életemből. Hacsak nem
nukleáris kódokról van szó, megengedem, hogy elvigye, vagy
legalábbis felhasználom, hogy előcsalogassam a búvóhelyéről.
Vártam, hogy bűntudatom támadjon. De nem lett. Még akkor is
vártam, amikor megszólalt a telefon a kezemben.
Knox Morgan.
Fogalmam sem volt, hogy a felesek vagy a szánakozó buzdítások
tehettek-e róla, de úgy éreztem, készen állok kézbe venni az irányítást.
Kihúztam magamat, és válaszoltam a hívásra.
– Mi van?
– Naomi? Hála istennek. – Megkönnyebbültnek hangzott.
 – Mit akarsz, Knox?
–  Nézd, fogalmam sincs, mit mondott neked Lina, de nem az van,
amire gondolsz.
– Azt gondolom – szakítottam félbe –, hogy semmi közöm a szerelmi
életedhez.
– Ó, ne már! Ne legyél ilyen.
–  Olyan leszek, amilyen akarok, és ebbe az égvilágon semmi
beleszólásod nincsen. Ne üzengess, ne hívj. Végeztünk. Te léptél le.
–  Naomi, attól, hogy nem járunk együtt, még azt akarom, hogy
biztonságban legyél.
A hangja, a rekedtsége egyenesen szíven ütött. Úgy éreztem, nem
kapok levegőt.
–  Ez rendkívül lovagias tőled, de nem kell megvédened. Egy egész
védelmi sor állt a helyedre. Hivatalosan is szabad vagy. Élvezd ki.
– Százszorszép, nem tudom, hogy értessem meg veled.
– Épp ez az, Knox. Nagyon is értem. Értem, hogy kötődni kezdtél, és
ez megijesztett. Értem, hogy Waylay meg én nem vagyunk elég nagy
jutalom ahhoz, hogy szembe merj nézni ezzel a félelemmel. Megértem.
Igyekszem elfogadni. Te döntöttél, most pedig birkózz meg a
következményekkel. De én nem vagyok olyan, mint Lina. Nem fogok
ragaszkodni hozzá, hogy maradjunk barátok. Sőt, tekintsd ezt a
felmondásomnak. Holnap este fogok utoljára a Honky Tonkban
dolgozni. Csak mert ugyanabban az átkozott kisvárosban élünk, nem
kell egyfolytában összefutnunk.
– Naomi, nem ezt akartam.
–  Őszintén szólva nem érdekel, mit akarsz. Kivételesen arra
gondolok, hogy én mit szeretnék. Ne hívogass. Ne küldj üzeneteket.
Hívd vissza a bébiszittereidet, és engedd, hogy éljem az életemet. Mert
te már nem vagy a része.
–  Nézd. Ha arról van szó, amit rólad meg Nashről mondtam,
bocsánatot kérek. Elmesélte…
– Itt most megállítalak, mielőtt megint a maradékodnak nevezel. Nem
érdekel, hogy mit mondasz vagy gondolsz rólam meg bármelyik férfiról,
akivel úgy döntök, hogy randizni fogok. Nem vagyok kíváncsi a
véleményedre, és nem kellenek a kamu bocsánatkéréseid. Ki kér úgy
elnézést, hogy azt mondja, „bocsánatot kérek”? – kérdeztem, és
szándékosan nem túl hízelgő módon utánoztam.
Csend volt a vonal másik végén, és egy pillanatra reménykedtem,
hogy kinyomott.
 – Mennyit ittál? – kérdezte.
Az arcom elé emeltem a telefonomat, és belesikoltottam.
Széklábak csikordultak, és néhány másodperccel később Lucian meg
Nash jelent meg a folyosó bejáratánál. Felemeltem az ujjamat, hogy ne
jöjjenek közelebb.
–  Ajánlom, hogy felejtsd el ezt a telefonszámot, mert ha megint
felhívsz, nem fogok rászólni Waylay-re, hogy adja vissza a kutyádat.
– Naomi…
Kinyomtam a hívást, és zsebre tettem a telefonomat.
– Haza tudna vinni valaki? Fáj a fejem.
De az semmi volt a mellkasomban érzett fájdalomhoz képest.
 45. FEJEZET

A KOCSMAI VESZEKEDÉS
Knox
Mérgesen érkeztem meg a Honky Tonkba. Nem aludtam előző éjszaka.
Képtelen voltam azután, hogy beszéltem telefonon Naomival. A nő
rémálomba illően makacs volt. Nem érdekelte, hogy azt akartam tenni,
ami számára a legjobb. Nem szerette volna az én nézőpontomból látni
a dolgokat. Kibaszott nagy hülyeség volt hátat fordítani a pénznek, és
otthagyni egy jó munkát csak azért, mert megsértették az érzéseit.
És ezt neki is meg fogom mondani.
A konyhai dolgozók szokásos üdvözlete helyett csupán néhány
kíváncsi tekintetet kaptam, és hirtelen mindenki túl elfoglalt volt ahhoz,
hogy egyáltalán tudomást vegyen az érkezésemről.
Ideje lenne lenyelniük a kibaszott békát, és továbblépni.
Beléptem a kocsmába, és megláttam Naomit, aki a szülei
sarokasztala fölé hajolva nevetett azon, amit az anyja mondott neki.
Lou és Amanda iszogatni tértek be a heti randijuk részeként.
Tudtam, hogy eszükben sincs támogatni a vállalkozásomat, csupán
azt akarták kifejezni, hogy a lányuk mellett állnak.
Naomi szektora máris tele volt. Mert az emberek keresték a
társaságát.
Knockemout tárt karokkal fogadta, ahogy engem és az öcsémet is
évekkel ezelőtt. Ha azt hitte, hogy faképnél hagyhat engem, hatalmasat
fog csalódni.
Egy hosszú, farmernadrágos láb rúgott ki elém, elzárva az utamat.
– Ácsi, cowboy. Úgy nézel ki, mint aki meg akar ölni valakit.
– Nincs időm játszadozni, Lina – közöltem vele.
– Akkor fejezd be a játékot.
– Nem én játszom. Kurvára megmondtam neki, mi lesz, ahogy neked
is. Úgy történt, ahogy felvázoltam. Nincs joga haragudni rám.
 – Megfordult már valaha a fejedben, hogy eláruld neki, igazából miért
vagy ilyen? – tette fel a kérdést, miközben felemelte a poharát, amiben
sejtésem szerint a magánkészletemből származó bourbon volt.
– Miről beszélsz? – kérdeztem közömbösen.
Megmozgatta a nyakát, mintha verekedésre készülne.
–  Ide hallgass, Knox. A nőknek jelez a hatodik érzékük, amikor
féligazságokkal traktálják őket.
– Értelme is van a mondanivalódnak?
Naomi integetve hagyta ott az asztalt, és a következőhöz lépett, ami
tele volt motorosokkal.
–  Tudja, hogy többről van szó, mint amit megosztasz vele. Én is
tisztában voltam vele. És le merném fogadni, hogy a többi nőd is tudta.
A gyengéink a sebzett férfiak. Azt hisszük, mi lehetünk azok, akiket
közel engedtek magatokhoz. Hogy mi fogunk varázslatos módon
meggyógyítani a szerelmünkkel.
– Ugyan már, Lina.
– Komolyan mondom. De mindenkit ellöksz magadtól. És azt hiszem,
azért, mert nem akarod beismerni az igazat.
– Ezt úgy mondod, mint egy kibaszott tévés terapeuta.
– A lényeget szűrd le, barátom. Naomi megérdemli az igazat. Akkor
is, ha az az igazság rusnya. Nem fog megbocsátani és „továbblépni”,
ahogy olyan szépen kifejezted, amíg nem vagy vele őszinte. Szerintem
ennyivel tartozol neki.
– Most nagyon nem kedvellek – közöltem vele.
Elvigyorodott.
–  Engem meg nem igazán érdekel. – Megitta az italát, aztán letette
az üres poharat a pultra. – Később találkozunk. Igyekezz, nehogy még
jobban elcseszd.
Még akkor is a fülemben csengtek a szavai, amikor megkerültem a
pultot, és elcsíptem Naomit a kasszánál.
Egyelőre nem látott meg. Ezért alaposan megbámultam, és a testem
megfeszült a vágytól, hogy megérintsem. Kipirult az arca. A haja szexin
hullámos volt. Megint farmerszoknyát viselt, de ez most újnak tűnt, és
rövidebb volt, mint az összes többi. Cowboycsizmát és hosszú ujjú
Honky Tonk-pólót vett fel hozzá. Megtestesült férfifantázia volt.
Mint az én fantáziám.
– Beszélnem kell veled – szólaltam meg.
Összerezzent a hangomtól, aztán végignézett rajtam, mielőtt
elfordult.
 Megragadtam a karját.
– Nem kérés volt.
–  Ha nem vetted volna észre, hét asztalom van, amit ki kell
szolgálnom, főnök. Nem érek rá. Ez az utolsó estém. Nincs mit
mondanunk egymásnak.
– Tévedsz, Százszorszép. Nem ez az utolsó estéd, és sok dolgot kell
hallanod.
Közel álltunk egymáshoz. Túl közel. Megteltek vele az
érzékszerveim. Az illatával, a bársonyos bőrével, a hangjával.
Mindegyiktől görcsbe rándult a gyomrom.
Ő is érezte. A vonzalom nem szűnt meg attól, hogy szakítottunk. Sőt,
az elmúlt hét miatt, amit nélküle töltöttem, csupán még jobban
kívántam.
Kurvára hiányzott, hogy mellette ébredjek fel. Hiányzott, hogy nem
láttam Liza asztalánál. Hiányzott, hogy nem kísértem ki Waylay-t a
buszmegállóba. Hiányzott az érzés, amikor Naomi úgy csókolt meg,
mintha nem bírta volna visszafogni magát.
A hangszórókból áradó zene egy vidám countryhimnuszra váltott,
mire a kocsma vendégei ujjongani kezdtek.
– Nem érek rá, Viking. Ha kirángatsz innen, a saját profitod bánja.
Megfeszült az állkapcsom.
–  Intézd el az asztalaidat. Tizenöt perc múlva szüneted lesz. Gyere
az irodámba!
– Ja, persze – vágta rá gúnyosan.
– Ha nem leszel tizenöt perc múlva az irodámban, kijövök, a vállamra
doblak, és személyesen viszlek be oda. – Közelebb hajoltam hozzá,
majdnem annyira, hogy megcsókolhassam. – És kizárt, hogy a
szoknyád ehhez megfelelő viselet.
Éreztem, hogy megborzongott, amikor az ajkaim a fülét súrolták.
– Tizenöt perc, Naomi – közöltem vele, mielőtt otthagytam.

∞
TIZENHAT
PERCCEL
KÉSŐBB egyedül voltam az irodámban, amitől
eszméletlenül dühbe gurultam. Olyan erővel téptem fel az ajtót, hogy
majdnem kiszakadt a helyéből. Amikor a kocsmába léptem, Naomi úgy
kapta fel a fejét a bárpultnál, mint egy veszélyt érző őzike.
Egyenesen felé indultam.
Elkerekedett a szeme, amikor megsejtette a szándékomat.
– Figyelmeztettelek – mondtam, miközben ő egyre csak hátrált.
 – Ne merészeld, Knox!
De kibaszottul mertem.
Elkaptam a karját, és lehajoltam. Egy szempillantás alatt a vállamon
volt. Mintha megfagyott volna a levegő a kocsmában. Mindenki
elhallgatott, csak Darius Rucker szólt a hangszórókból.
– Max, intézd az italokat – közöltem Naomi tálcája felé biccentve.
Naomi ide-oda fészkelődött, de erősen fogtam. Rásóztam a fenekére,
és a tenyerem egyszerre csattant farmeron, pamuton és a csupasz
bőrén.
A kocsmában hangos üdvrivalgás tört ki.
Naomi felsikkantott, és a szoknyája aljához kapott.
Az a bugyi volt rajta, amit én adtam neki, és bár fagyosan viselkedett
velem, tudtam, hogy kurvára hiányzom neki.
– Mindenki látja a bugyimat! – sikkantotta.
Rátettem a tenyeremet a hátsójára.
– Jobb?
– Akkora pofont fogok adni, hogy körbefordul a fejed a nyakadon –
fenyegetett meg, ahogy kimasíroztam a kocsmából az irodám felé.
Mire beütöttem a kódot az ajtón, Naomi felhagyott a küzdelemmel,
keresztbe tett karral lógott fejjel lefelé a hátamon, és felteszem, hogy
duzzogott.
Utáltam, hogy le kellett vennem róla a kezemet. Bárcsak
végigcsinálhattam volna úgy, hogy nem engedem el. De normális
körülmények között sem voltam a szavak embere, hát még amikor
lüktetett a farkam.
Megfogtam a csípőjét, és lecsúsztattam a testemen, amíg padlót nem
ért a lába. Egy pillanatig így álltunk, egymáshoz simulva, mintha eggyé
váltunk volna. És egyetlen másodpercre, miközben a szemembe nézett,
ahogy a mellkasomra fektette a tenyerét, helyreállt a világ rendje.
Aztán ellökött magától, és hátralépett.
– Mi a francot akarsz tőlem, Knox? Azt állítottad, hogy nem szeretnél
együtt lenni velem. Szakítottunk. Nem követlek, és nem könyörgök
újabb esélyért. Tiszteletben tartottam a kívánságodat.
Féltem, hogy rossz következtetésre fog jutni, ha meglátja, mi van az
övem alatt, ezért az asztalomnál álló székhez kísértem.
– Ülj le.
Harminc másodpercig keresztbe tett kézzel, némán meredt rám,
mielőtt beadta a derekát.
 – Jó – bökte ki, ahogy leült a székemre. Azonban a távolságtól nem
éreztem jobban magamat. Kezdtem rájönni, hogy kizárólag a közelsége
segített.
– Azt állítod, hogy egy bizonyos dolgot akarsz, aztán úgy viselkedsz,
mintha valami teljesen másra vágynál – jegyezte meg.
– Tudom.
Ez befogta a száját.
Muszáj volt megmozdulnom, ezért fel-alá járkáltam az asztal előtt.
Kellett valami kettőnk közé, ami elválasztott tőle.
– Van valami, amiről nem tudsz.
Ujjaival a karján dobolt.
–  Felvilágosítasz a közeljövőben, vagy búcsút kell mondanom a
borravalómnak?
Beletúrtam a hajamba, és megvakartam a szakállamat. Izzadtam, és
nyugtalannak éreztem magamat.
– Ne siettess, oké?
– Nem fogok miattad hiányozni a munkából – közölte.
–  Bassza meg, Naomi! Adj egy másodpercet. Nem szoktam erről
beszélni senkinek. Oké?
– Miért most kezdenéd? – pattant fel.
– Találkoztál az apámmal – böktem ki.
Lassan visszaült a székre.
Megint járkálni kezdtem.
– A hajléktalanszállón – tettem hozzá.
–  Ó, istenem. Duke – mondta. Azonnal tudta. – Levágtad a haját.
Bemutattál neki.
Nem mutattam be. Naomi mutatkozott be.
– Amikor anya meghalt, nem tudott megbirkózni vele. Elkezdett piálni.
Nem járt be a munkahelyére. Elkapták ittas vezetésért. Ekkor fogadott
be minket Liza és a papa. Ők is gyászoltak. De nekik nem jelentett
fájdalmas emlékeztetőt, ha velem és Nashsel voltak. Azonban
apának… ránk se tudott nézni. Tovább piált. Itt a kocsmában, még a
Honky Tonk előtti időkben. – Talán ezért vettem meg. Ezért éreztem
úgy, hogy jobb helyet kell faragnom belőle. – Amikor az alkohol már
nem tompította el eléggé, valami erősebbet keresett.
Rengeteg emlék jutott az eszembe, amikről azt hittem, rég
eltemettem.
Apa véreres szemmel, tele karmolásokkal a karján. Zúzódások és
karcolások az arcán, amikről nem tudta, hogyan szerezte.
 Apa a konyhapadlón kucorogva ordít, hogy bogarak mászkálnak
rajta.
Apa eszméletlenül fekszik Nash ágyán, és mellette egy üres
gyógyszeres üveg.
Megkockáztattam egy pillantást Naomira. Dermedten ült a széken, a
szeme elkerekedett, a tekintete szomorú volt. Ennek jobban örültem,
mint a fagyos közönynek.
– Hatszor megjárta a rehabot, mielőtt a nagyszüleim kitették a szűrét.
– Beletúrtam a hajamba, aztán megszorítottam a tarkómat.
Naomi egy szót sem szólt.
– Soha nem szedte össze magát. Soha nem igyekezett. Nashsel nem
jelentettünk elég indokot, hogy kitartson. Elvesztettük anyát, de ő nem
önként hagyott itt minket. – Nagyot nyeltem. – De apa? Ő döntött.
Cserben hagyott minket. Mindennap felkel, és mindennap ugyanígy
dönt.
Naomi reszketve felsóhajtott, és láttam, hogy könnybe lábadt a
szeme.
– Ne – figyelmeztettem.
Bólintott, és kipislogta a könnyeket a szeméből. Elfordultam tőle, mert
eldöntöttem, hogy mindent elmesélek neki.
–  Liza J. és papa igyekeztek mindent megtenni, hogy nekünk jó
legyen. Ott volt Lucian. Az iskola. Voltak kutyáink és ott volt a patak.
Beletelt néhány évbe, de helyrejöttünk. Jól voltunk. Éltük az életünket.
Aztán papa szívrohamot kapott. Összeesett, amikor a vízelvezetőt
csinálta a ház mögött. Meghalt, mielőtt földet ért volna.
Hallottam, hogy megmozdult a szék, és egy másodperccel később
Naomi átkarolta a derekamat. Nem mondott semmit, csak a hátamhoz
simult, és ölelt. Engedtem. Önző voltam, de azt akartam, hogy
megvigasztaljon a közelségével.
Mély levegőt vettem, hogy oldódjon a feszültség a mellkasomban.
–  Mintha megint elveszítettem volna a szüleimet. Olyan sok kurva
értelmetlen veszteség. Ez már túl sok volt Liza J.-nek. Összeomlott, és
zokogott a koporsó előtt. Csendes, soha véget nem érő könnyeket
ejtett, miközben a férfi fölött állt, akit egész életében szeretett. Soha
nem éreztem olyan tehetetlennek magamat, mint akkor. Bezárta a
házat. Összehúzta a függönyöket, hogy kizárja a fényt. Nem élt tovább.
Megint nem voltam elég ahhoz, hogy valaki, akit szerettem, élni
akarjon.
– A függönyök az érkezésedig össze voltak húzva – suttogtam.
 Éreztem, ahogy a hátamhoz simulva nagyot nyelt, és szaggatottan
lélegzett.
– Bassza meg, Naomi. Mondtam, hogy ne sírj.
– Nem sírok – szipogta.
Magam elé húztam. Könnyek áztatták gyönyörű arcát. Remegett az
alsó ajka.
–  Benne van a véremben. Apa. Liza J. Nem tudtak megbirkózni a
veszteséggel. Elhagyták magukat, és minden szétcsúszott körülöttük.
Ez az örökségem. Én nem adhatom fel úgy, mint ők. Így is sokan
függnek tőlem. Néha úgy érzem, mintha az egész átkozott városnak
szüksége lenne valamire tőlem. Nem hozhatom magam olyan
helyzetbe, hogy cserben hagyjam őket.
Lassan, reszketve felsóhajtott.
– Megértem, hogy miért érzed így – mondta végül.
– Ne sajnálj. – Megszorítottam a kezét.
Megtörölte az arcát a szeme alatt.
–  Nem sajnállak. Csak elképesztőnek tartom, hogy nem egy
hatalmas csőd az életed a rengeteg traumától. Te és az öcséd büszkék
lehettek magatokra.
Felhorkantam, aztán átadtam magam a késztetésnek, és átöleltem. A
feje tetejére támasztottam az államat.
– Sajnálom, Naomi. De nem tudom, hogyan viselkedjek másként.
Megdermedt a karomban, aztán hátradöntötte a fejét, hogy rám
nézzen.
– Hűha. Knox Morgan elnézést kért valamiért.
– Igen. Hát, ne szokj hozzá.
Eltorzult az arca, és rájöttem, mekkora hülyeséget mondtam.
– Basszus. Sajnálom, bébi. Akkora seggfej vagyok.
– Igen – értett egyet, és hősiesen szipogott.
Körbenéztem az irodában. De férfi lévén nem tartottam kéznél
zsebkendőt.
–  Tessék – szólaltam meg, ahogy a kanapéhoz kísértem, amire az
edzőtáskámat tettem. Kirántottam belőle egy pólót, és azzal töröltem le
a könnyeit, amik engem is összetörtek. Egy kicsit könnyített a
helyzetemen azzal, hogy engedte, segítsek neki.
– Knox?
– Igen, Százszorszép?
–  Remélem, egy napon találkozol a nővel, aki miatt érdemes
kockázatot vállalnod.
 Felemeltem az állát.
–  Bébi, azt hiszem, nem érted. Ha nem te és Waylay vagytok azok,
soha senki nem lesz.
– Ez egyszerre nagyon édes és hihetetlenül gáz – suttogta.
– Tudom.
– Köszönöm, hogy elárultad.
– Köszönöm, hogy meghallgattál.
Egészen… máshogy éreztem magamat. Valahogy könnyebbnek,
mintha sikerült volna széthúznom a függönyöket a lelkemben, vagy
ilyesmi.
–  Minden rendben köztünk? – kérdeztem, miközben beletúrtam a
hajába, és a füle mögé tűrtem a tincseit. – Vagy továbbra is utálsz?
– Hát, sokkal kevésbé utállak, mint a műszakom elején.
Elvigyorodtam.
–  Akkor ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy maradni? A vendégek
imádnak. A dolgozók is. Ráadásul a főnök átkozottul oda van érted.
Nem pusztán odáig voltam érte. Amikor átöleltem… amikor
beszéltem vele… valami történt a mellkasomban, és úgy éreztem,
mintha tűzijátékok pattognának bennem.
Naomi összepréselte az ajkait, és a mellkasomra tette a kezét.
– Knox – mondta.
Megráztam a fejemet.
–  Tudom. Nem igazságos azt kérnem, hogy maradj itt, amikor nem
lehetek az, akit megérdemelsz.
– Nem hiszem, hogy biztonságban van a szívem a közeledben.
– Naomi, egyáltalán nem akarlak bántani.
Becsukta a szemét.
–  Tudom. Megértem. De fogalmam sincs, hogyan védjem meg
magam a reménytől.
Megint felemeltem az állát.
– Nézz rám.
Engedelmeskedett.
– Mondj valamit! – kértem.
Az égre emelte tekintetét.
– Figyelj, Knox! Mindketten tudjuk, hogy ez sehova sem vezet, mégis
teljesen össze vagyunk gabalyodva.
Imádtam a válogatott szókincsét.
–  Egy ideig képes leszek emlékeztetni magam, hogy nem lehetsz
velem. De előbb vagy utóbb el fogom felejteni. Mert te te vagy.
Mindenről és mindenkiről gondoskodni akarsz. Megveszed majd
Waylay-nek a ruhát, ami tetszik neki. Vagy anya rábeszél, hogy elmenj
vele golfozni a hétvégén. Vagy megint kávét hozol nekem, amikor a
legnagyobb szükségem van rá. Vagy ismét betöröd az exem pofáját. És
elfelejtem. Megint beléd fogok zúgni.
–  Mit akarsz, mit csináljak? – kérdeztem, ahogy megint átöleltem. –
Nem lehetek az, akinek szeretnél. Viszont elengedni sem bírlak.
Keze közé fogta az arcomat, és rám nézett, a tekintetéből valami
gyengédségféle sugárzott.
–  Sajnos, Viking, csak ez a két választásod van. Valaki egyszer azt
mondta ebben az irodában, hogy nem számít, mennyire rosszak az
opciók. Akkor is választani kell.
– Azt hiszem, a fickó azt is említette, hogy létezik odakint egy férfi, aki
tudja, hogy a legjobb napján sem elég jó neked.
Megszorított, aztán elkezdett kibújni az ölelésből.
– Vissza kell mennem.
Minden ösztönöm tiltakozott az ellen, hogy elengedjem, de
megtettem.
Furcsa érzés volt. Csupasznak, védtelennek és sebezhetőnek
éreztem magam. Ugyanakkor jobban voltam. Megbocsátott.
Megmutattam neki, ki vagyok igazából, honnan jöttem, és az egészet
elfogadta.
– Van rá bármi esély, hogy visszakapjam a kutyámat? – kérdeztem.
Szomorúan rám mosolygott.
–  Ezt Waylay-jel kell megbeszélned. Azt hiszem, neki is jólesne egy
bocsánatkérés. Ma este Lizával van.
Bólintottam.
– Értem, köszi. Naomi!
Megállt az ajtónál, és hátranézett.
–  Szerinted, ha folytattuk volna… mármint… Ha nem szakítunk,
lehetségesnek tartod, hogy te… – Képtelen voltam befejezni. A
torkomon akadtak a szavak.
–  Igen – válaszolta szomorúan mosolyogva, amitől összerándult a
belsőm.
– Mi igen?
– Beléd szerettem volna.
– Honnan tudod? – kérdeztem rekedten.
– Mert már megtörtént, te lökött.
Ezzel a végszóval kisétált az irodámból.
 46. FEJEZET

TINA AKCIÓBA LÉP

Naomi
Egyenesen a mosdóba mentem, hogy kicsit rendbe hozzam magam.
Knox Morgan értett hozzá, hogyan tegye tönkre a nők sminkjét. Miután
eltüntettem a szomorú bohóc ábrázatomat, és újra felkentem a
rúzsomat, hosszasan néztem magam a tükörben.
Összetört szívem apró szilánkjai porrá őrlődtek Knox vallomásának
köszönhetően.
– Nem csoda – motyogtam a tükörképemnek.
Vannak olyan dolgok az életben, amiken sosem leszünk túl.
Mindketten arra vágytunk, hogy valaki a szerelmével képes legyen
kárpótolni azokért az alkalmakért, amikor nem bizonyultunk elégnek.
Olyan kár, hogy bár az érzések megvannak bennünk, nem adhatjuk ezt
meg egymásnak.
Nem kényszeríthetem Knoxot, hogy eléggé szeressen, és ezt minél
hamarabb elfogadom, annál jobb. Talán egy nap majd lehetünk barátok.
Ha nyerek a gyámsági ügyben, és Waylay-jel úgy döntünk, Knockemout
lesz a végleges otthonunk.
Amikor eszembe jutott Waylay, előkerestem a telefonomat a
kötényem zsebéből, hogy ellenőrizzem az üzeneteimet. A hét elején
megengedtem, hogy letöltsön egy üzenetküldő applikációt a laptopjára,
hogy utol tudjon érni, ha szüksége van rá. Cserébe telepített egy GIF
billentyűzetet a telefonomra, hogy napközben ezzel üzengethessünk
egymásnak.
– Atyaég – nyögtem fel, amikor megláttam a tucatnyi új üzenetet.
Silver: Szép bugyi.
Max: Ajánlom, hogy ez azt jelentse, kibékültök!!!
Anya: Hat láng emoji.
Fi: Rendezzük az asztalaidat, szóval nyugodtan élj át annyi
orgazmust Knoxy irodájában, amennyit szeretnél.
 Sloane: Lina most írt (kilenc másik vendéggel együtt a kocsmából).
Az a rohadék tényleg úgy cipelt ki onnan, mint valami ősember?
Remélem, hogy átalakítottad az arcberendezését meg a tökeit.
Waylay: Naomi néni, bajban vagyok.
Elakadt a lélegzetem. Tizenöt perccel ezelőtt küldte. Remegő kézzel
válaszoltam, miközben kiszaladtam a mosdóból.
Én: Jól vagy? Mi a baj?
Egy tizenegy éves rengeteg okból kifolyólag gondolhatja, hogy
bajban van, igyekeztem megnyugtatni magam. Nem biztos, hogy valódi
vészhelyzet van. Lehet, hogy elfelejtette a matek háziját. Talán
véletlenül eltörte Liza kedvenc kerti törpéjét. Vagy megjött a
menstruációja.
Plusz volt három nem fogadott hívásom az elmúlt öt percben egy
ismeretlen telefonszámról. Valami nem stimmelt.
Bementem a konyhába, és megkerestem a telefonomban Liza
számát.
–  Minden rendben, Naomi? – kérdezte Milford, ahogy kiszaladtam a
parkolóba.
–  Igen. Azt hiszem. Csak gyorsan telefonálnom kell egyet –
válaszoltam, mielőtt kiléptem az ajtón a hűvös éjszakába.
Épp el akartam indítani a hívást, amikor elvakított egy autó
fényszórója. Felemeltem a kezemet, hogy eltakarjam a fényt, és
hátraléptem.
– Naomi!
Bénultan engedtem le a karomat. Ismertem ezt a hangot.
– Tina?
Az ikertestvérem kihajolt a sofőrülés ablakán. Úgy éreztem, mintha
megint tükörbe néztem volna. Egy vidámpark tükrébe. A korábban
kiszőkített haja most sötétbarna volt, és az enyémhez hasonló stílusúra
vágatta. A szemünk egyformán mogyoróbarna volt. A különbségek
csupán halványan látszódtak. Olcsó műbőr kabátot viselt, mindkét
fülében több fülbevaló lógott, szeme vastagon ki volt húzva kékkel.
Viszont ugyanolyan feszültnek tűnt, mint én.
– Elkapta Waylay-t! Elrabolta! – kiáltotta.
Összerándult a gyomrom, és olyan hányingerem támadt, hogy az
összes izmom megfeszült tőle.
– Tessék? Ki rabolta el? Hol van?
– Az egész az én hibám – siránkozott Tina. – Mennünk kell. Segíts!
Tudom, hová vitte.
 – Hívnunk kellene a rendőrséget – közöltem, amikor eszembe jutott,
hogy a kezemben tartom a telefonomat.
–  Hívd fel őket útközben. Gyorsan kell cselekednünk – vágta rá. –
Gyere!
Gépiesen nyitottam ki az anyósülés ajtaját, és beszálltam a kocsiba.
Épp a biztonsági övemért nyúltam, amikor valami szőrös kattant a
csuklómra.
– Mit csinálsz? – visítottam.
Tina elkapta a másik karomat, és a körmei a csuklómba mélyedtek.
Próbáltam elhúzódni tőle, de nem voltam elég gyors. Bekattintotta a
bilincset.
– Ahhoz képest, hogy elméletileg te vagy az okosabb, elég ostobán
viselkedsz – jegyezte meg cigarettára gyújtva.
Az ördögi ikertestvérem hozzábilincselt a műszerfalhoz egy szőrös
szexbilinccsel.
– Hol van Waylay?
–  Nyugi. – Felém fújta a füstöt. – A kölyök jól van. Neked sem esik
bajod, ha együttműködsz.
– Miben működök együtt? Kivel? – Vergődtem a bilincsben.
Tina röhögve tolatott ki a parkolóból.
–  Elég vicces, nem? Ezt a bilincset egy szexjátékszeres dobozban
találtam a régi seggfej főbérlőm raktárában.
–  Undorító! – Hipóval kell majd lesikálnom magam, miután vége
ennek az egésznek.
A telefonom képernyővel lefelé esett a padlóra. Ha meg tudnám
szerezni, felhívhatnék valakit. A bilincset rángattam, és felsikkantottam,
amikor a bőrömbe vágott.
– Megkaptam az e-mailedet – jegyezte meg a testvérem csevegve. –
Gondoltam, hogyha te meg a kölök segítetek, nagyon gyorsan
megtalálom, amit keresek.
–  Mit keresel? – Megböktem a telefont a csizmám orrával, hátha
megfordíthatom. A szög nem volt teljesen megfelelő, és ahelyett, hogy
megfordult volna, még távolabb csúszott tőlem.
– Nem lep meg, hogy nem tudod. Egyetlen dolog van, ami nem gáz a
kölykömben, mégpedig az, hogy pontosan tudja, hogyan kell befognia a
pofáját. A pasimmal megszereztünk néhány igencsak fontos
információt, amiért rengetegen fizetnének vagyonokat. Egy pendrive-ra
mentettük le őket. Ami eltűnt.
 – Mi köze ennek Waylay-hez? – Ezúttal sikerült annyira meglöknöm a
telefont, hogy megforduljon… és sajnos világítani kezdett a képernyő.
Nem halványan.
–  O-hó! Szép próbálkozás, Teréz anya. – Tina kinyújtotta a kezét,
hogy felvegye a telefont. A kocsi lesodródott az útról, és a fényszóró
megvilágított egy kerítést.
– Vigyázz! – Összehúztam magam, ahogy átszakítottuk a kerítést, és
megálltunk egy füves legelőn. Bevertem a fejemet a műszerfalba, és
csillagokat láttam.
– Hoppá! – mondta Tina, miközben felemelte a telefonomat.
– Aú! Látom, azóta sem tanultál meg vezetni.
–  Orgazmus és bugyi – mélázott el, miközben az üzeneteimet
olvasgatta. – Hűha. Lehet, hogy érdekesebb lettél középiskola óta.
Lehajoltam, hogy a megbilincselt kezemmel megdörzsöljem sajgó
homlokomat.
–  Nagyon remélem, hogy nem bántottad Waylay-t, te felelőtlen
szamár!
– Látom, a szókincsed a régi. Mégis kinek képzelsz te engem? Nem
bántanám a saját lányomat.
Sértettnek tűnt.
– Nézd – mondtam fáradtan. – Vigyél Waylay-hez.
– Ez a terv, Teréz anya.
Tina ragasztotta rám ezt a becenevet, amikor mindössze
kilencévesek voltunk, és meg akarta nézni, milyen magasra tudjuk lőni
a nyilakat a levegőben nagybátyánk íjával.
Bárcsak most nálam lett volna az az íj.
– Nem hiszem el, hogy rokonok vagyunk.
– Akkor már ketten vagyunk – vágta rá, majd a cigarettájával együtt a
telefonomat is kidobta az ablakon.
Felhangosította a rádiót, és rátaposott a gázra. A kocsi kifarolt a
nedves füvön, mielőtt célba vette a tátongó lyukat a kerítésen.

∞
HARMINC
PERCCEL
KÉSŐBB Tina lekanyarodott a kátyús útról, amely
átszelte Washington külvárosának lepukkant iparterületét. Megállt egy
kerítésnél, és ráfeküdt a dudára.
A visszafogottság sosem volt az erőssége.
Egész úton Waylay járt a fejemben. Meg Knox. A szüleim. Liza.
Nash. Sloane. A Honky Tonk-os lányok. Hogy végre sikerült valahogyan
otthonra lelnem, amit Tina tönkretett a felbukkanásával. Megint.
Két, farmerbe és bőrbe öltözött sötét alak bukkant fel, majd fülsiketítő
nyikorgással kinyitották a kerítést.
Muszáj volt az erősségeimre hagyatkozni, és okosan játszani.
Először meg kell találnom Waylay-t, aztán kigondolni egy tervet a
menekülésre. Képes leszek rá, győzködtem magam.
Behajtottunk a kerítésen, Tina pedig megállt a kocsival egy
rakodótérnél. Rágyújtott még egy cigarettára. Ez volt a negyedik, mióta
elindultunk.
– Nem kéne ilyen sokat dohányoznod.
– Mi vagy te? A tüdőrendőrség?
– Ráncos lesz a bőröd.
–  Erre vannak a plasztikai sebészek – felelte Tina, miközben
kidüllesztette jelentősen nagyobb műmellét. – Ez a baj veled. Mindig a
következmények miatt aggódsz, ezért nem tudsz szórakozni.
– Te pedig soha nem gondolsz a következményekre – mutattam rá. –
Nézd, hova jutottál. Elhagytad, aztán elraboltad Waylay-t. Engem. Arról
nem is beszélve, hogy többször loptál tőlem. Most meg lopott áruval
csencselsz.
– Igen? És melyikünk szórakozik jobban?
– Én Knox Morgannel szexelek.
A füstfelhőn keresztül meredt rám.
– Szívatsz.
Megráztam a fejemet.
– Nem szívatlak.
Rácsapott a kormányra, és kitört belőle a röhögés.
–  Nocsak, nocsak. Teréz anya végre lazít. Legközelebb arra fogsz
eszmélni, hogy felpattansz a rúdra az amatőrök éjszakáján, és kaparós
sorsjegyeket lopkodsz.
Ebben erősen kételkedtem.
– Miért? Ki tudja? Talán ellazulsz annyira, hogy végre megtaláljuk azt
a testvéri köteléket, amiről mindig nyivákolsz – mondta Tina, majd afféle
szeretetteljes gesztusként rácsapott a combomra. – De előbb az üzlet.
Felemeltem a megbilincselt kezemet.
– Milyen üzletet intézhetek el szexbilinccsel a kezemen?
Benyúlt az ajtózsebbe, és elővett egy kulcsot.
– Megmondom, mi a szitu. Tenned kell egy szívességet nekem.
– Neked bármit, Tina – jegyeztem meg szárazon.
 –  Fogadtam a pasimmal száz dollárban, hogy erőszak nélkül ide
tudlak hozni. Azt mondtam, hogy született lúzer vagy. Szerinte kizárt,
hogy szabad akaratodból masírozz be ide. Szóval megsúgom, mi lesz.
Leveszem rólad a bilincset, te pedig felmész az emeletre a pasimhoz
meg a kölykömhöz. Erről pedig egy szót sem ejtesz neki – simogatta
meg a lila leopárdszőrt a bilincsen.
Ez teljesen hülye.
– Ha leveszem a bilincset, és megpróbálsz elfutni, vagy kinyitod azt a
lepcses szádat odafent, gondoskodom róla, hogy soha többet ne
találkozz Waylay-jel.
Egy hülye, aki meglepően jól felismeri az emberek motivációit.
Elvigyorodott.
–  Igen. Tudtam, hogy megszereted. Gondoltam, hogy ő is kedvelni
fog téged, mivel mindketten odáig vagytok a lányos szarokért. Tudtam,
hogy nálad jó helyen lesz a kölyköm, amíg útnak nem indulok.
– Waylay nagyszerű gyerek – mondtam.
–  Nem olyan nyivákoló, lepcses szájú, mint egyesek – vágta rá,
célzatos pillantást vetve rám. – Mindegy, megnyerem a fogadást, te
meg minőségi időt tölthetsz a kölyökkel, mielőtt elindulunk felvenni a
fizetségünket.
Magával akarja vinni Waylay-t. Jeges rosszullét szorította görcsbe a
gyomromat, de nem mondtam semmit.
– Áll az alku?
Bólintottam.
– Igen. Persze. Áll az alku.
–  Na, menjünk, szerezzünk nekem száz dollárt – felelte Tina
vidáman.
További három felfegyverzett degeneráltat számoltam össze, amikor
bementünk a raktárépületbe. A földszinten vagy tíz puccos jármű
parkolt. Néhányat letakartak ponyvával, másoknak kinyitották a
motorháztetejét és az ajtaját. A rakodótér túloldalán tévédobozok és
egyéb lopott holminak látszó tárgyak voltak.
Hideg volt, és nem ehhez öltöztem fel.
–  Induljunk, Teréz anya. Dolgunk van – közölte Tina, felkísérve a
fémlépcsőn az emeletre, ahol egykor irodák lehettek.
A testvérem kinyitotta az ajtót, és bemasírozott.
– Anya hazaért! – jelentette be.
Én haboztam az ajtó előtt, és megeresztettem egy néma imát a jó
ikertestvérek istenéhez. Féltem. Bármit megadtam volna azért, hogy
Knox, Nash vagy az egész knockemouti rendőrség velem legyen.
Azonban ez nem fog megtörténni.
Azon az estén a saját hősömmé kell válnom, különben mindent
elveszítek.
Kihúztam magam, és ahogy beléptem az ajtón, igyekeztem minden
tőlem telhetőt megtenni, hogy felmérjem a helyzetet. Hála istennek, a
szobában volt fűtés. Nem sok, de legalább nem fognak lefagyni a női
testrészeim. Gyorskaja jellegzetes illata terjengett a levegőben, nagy
valószínűséggel a pizzásdobozok és az elviteles dobozok tehettek róla,
amelyek a hosszú asztalon sorakoztak.
A piszkos ablakokon át a raktár földszintjére és az udvarra lehetett
látni. Egy másik fal mellett heverő állt méregdrága ágyneművel és nem
kevesebb, mint hat párnával.
Két görgős állványon dizájnerruhák lógtak, egyfajta szedett-vedett
szekrényt alkotva. Egy tucat drága férficipő sorakozott egy másik
összecsukható asztalon.
A padló mocskos volt, a plafonon lyukak tátongtak, retkes volt az
összes ablak.
Viszketett a tenyerem, hogy elővegyem a fertőtlenítőt, és elkezdjem
sikálni a helyiséget, amíg észre nem vettem egy asztalt a közelben, tele
feltornyozott pénzkötegekkel.
–  Én mondtam – jelentette ki Tina győzelemittasan, miközben felém
bökött a hüvelykujjával. – Egyenesen besétált, nem?
Megtorpantam, amikor felismertem a férfit a nagy irodai bőrfotelben a
lapostévé előtt.
A vörös hajú fickó volt a könyvtárból meg a Honky Tonkból. Csakhogy
ezúttal sehova sem akart beilleszkedni az öltözékével. Méregdrága
farmernadrágot és rikító narancssárga, kapucnis Balenciaga felsőt
viselt.
Egy kendővel törölgette az egyébként is csillogó fegyverét.
Nagyot nyeltem.
–  Lám, lám! Kit látnak szemeim, csak nem az asszonyom
hasonmását? Emlékszel rám? – kérdezte gonoszan mosolyogva.
– Mr. Flint – mondtam.
Tina felhorkant.
– Duncannek hívják. Duncan Hugo. Mint a Hugo bűnszövetkezet.
Dicsekedett, és úgy állította be a férfit, mintha szexi emberjogi
ügyvéd, vagy fogorvos lett volna tengerparti nyaralóval.
 –  Mit mondtam, T.? A kurva életbe, senkinek nem árulhatod el a
kibaszott nevemet – vakkantotta Duncan.
–  Pff. Ő a testvérem – felelte Tina, miközben kinyitott egy
pizzásdobozt, és kivett belőle egy szeletet. – Ha neki nem árulhatom el,
akkor kinek?
Duncan összecsípte az orrnyergét. Ezt a mozdulatot már láttam az
apámtól és Knoxtól is. Azon töprengtem, vajon az összes Witt nő ilyen
hatással van a férfiakra?
–  Ez nem egy csajos este, asszony – emlékeztette Duncan. – Most
üzletről van szó.
–  Akkor üzlet, ha kifizetsz. Te vesztettél. Én nyertem. Köhögd ki a
pénzt.
Szerintem nem volt a legjobb ötlet piszkálni a férfit, akinél fegyver
van, de Tina azt csinálta, amiben mindig a legjobb volt… a
következményektől függetlenül tette, amit akart.
– Írd a számlámra – vágta rá a férfi, miközben tovább tanulmányozott
engem. Felemelte a fegyvert, hogy a csövével megvakarja a halántékát.
–  Szerintem nem biztonságos így tartani egy fegyvert – szólaltam
meg.
A férfi másodpercekig némán méregetett, aztán gonoszul
elvigyorodott.
– Vicces. Humoros vagy.
Nagyszerű. Most rám mutogatott a fegyverrel, mintha egy ujj lett
volna.
– Baszd meg a számládat, Dunc. Kérem a pénzt – erősködött Tina.
– Hol van Waylay? – kérdeztem.
– Ó, tényleg! Hol a kölyök? – kérdezte Tina körbenézve.
Duncan vigyora szélesebb és gonoszabb lett. A csizmájával meglökte
a mellette lévő irodaszéket. Az végiggurult a padlón, aztán lassan
felénk fordult.
– Mmmf mmm!
Waylay pizsamában és sportcipőben volt, ráadásul a székhez
kötözték, és betömték a száját. Dacosnak tűnt, az arckifejezése
tükrözte az anyjáét. Waylon az ölében ült. Elkezdte csóválni a farkát,
amikor meglátott.
Elfeledkeztem a félelmemről, és szinte megsajnáltam a vörös hajú
idiótát. Ha Tina vagy én nem öljük meg, amiért megkötözte Waylay-t,
Knox biztosan, amiért elrabolta a kutyáját.
– Miért van megkötözve? – kérdezte Tina.
 Duncan vállat vont, és a pisztoly csövével a lapockáját vakarta.
–  A kis ribanc pöcsfejnek nevezett, aztán megpróbált tökön rúgni.
Meg is harapott, hogy rohadna meg – mondta felemelve a karját, hogy
megmutassa rajta a ragtapaszt.
–  És pöcsfej voltál? – faggatta a nővérem, ahogy keresztbe tette a
karját.
Waylay összehúzott szemmel, vehemensen bólogatott.
–  Én? – A férfi ártatlanul bökött a mellkasára a fegyverrel. – Csak
rászóltam, hogy ne egyen még egy szelet pizzát, mert meghízik, és
senki nem szereti a kövér csajokat.
Tina odatrappolt hozzá, és megbökte a mellkasát.
–  Ne mondd az én gyerekemnek, hogy meghízhat! Az ilyesmi rossz
hatással van a lányokra. Nem hallottál még a testképzavarról, meg a
többi hülyeségről?
Lenyűgözött.
– A ribancok olyan érzékenyek – mondta nekem Duncan, mintha arra
számított volna, hogy egyet fogok érteni vele.
– Add ide a pénzemet, és oldozd el – jelentette ki Tina.
Kénytelen voltam észrevenni a fontossági sorrendet, és emiatt rögtön
félretettem az újonnan felfedezett tiszteletemet.
Bőszen elindultam Waylay felé. Waylon leugrott az öléből, és
megpróbált odaszaladni hozzám, azonban megállította a póráza.
– O-ó. Még egy lépés, és gondjaink lesznek egymással, Nem Tina. –
A figyelmeztetést egy fegyver kattanása kísérte, miközben Duncan
felállt.
Mérgesen meredtem rá.
– Naominak hívnak.
– Az se érdekel, ha Queen Latifah a neved. Állj meg ott, ahol vagy! –
mutogatott a fegyverrel. – Nos, Waylay… vagy hogy a szarba hívnak,
hol az a kurva pendrive? Tíz másodperced van elárulni, vagy főbe
lövöm a nagynénédet.
Tina szájából kiesett a cigaretta, ahogy tátott szájjal meredt a fickóra.
– Mi a fasz van? Ez nem volt benne a tervben, seggfej!
–  Fogd be a szádat, vagy úgy végzed, ahogy a testvéred. Hé! Mi
szomorúbb egy halott ikertestvérnél? Két halott ikertestvér! – röhögött
Duncan a saját rossz viccén.
– Te mocskos áruló – vicsorogta Tina.
A férfi abbahagyta a nevetést.
 –  Hátrébb az agarakkal, T.! Még nem árultalak el. Komolyan
gondoltam, amit mondtam. Vigyük el a pendrive-ot, adjuk el, és
építsünk fel valami kurva jót. Valamit, aminek semmi köze a kurva
apámhoz vagy a kibaszott családi vállalkozáshoz! – Összevissza
hadonászott a karjában lévő pisztollyal.
– Lennél kedves fegyver nélkül gesztikulálni? – érdeklődtem.
–  Jézusom! Már megint ez az apakomplexus – morogta Tina
Duncannek. – Az apukám egy óriási bűnszövetkezet góréja. Olyan
nehéz felérni a nyomdokaiba. Brühühü!
Megint elindultam Waylay felé.
–  Tudod, hogy nem szeretem, amikor úgy beszélsz velem, mint az
anyám – üvöltötte Duncan.
– Úgy csinálsz, mintha te lennél a főnök. De ki csalta be a kölyköt a
kocsiba, miközben a testvérének adta ki magát? Ki hozta ide Naomit?
–  Hé! Ezt érted csinálom, T.! Végre megszerezhetnénk a cuccot,
hogy hamis személyiket gyárthassunk, amiről állandóan jártatod a
szádat. Vagy kialakíthatnánk egy szervkereskedelmi hálózatot a
feketepiacon.
Felhúztam az orromat.
– Undorító! Ilyen tényleg létezik?
– Ne ócsárold a terveimet, Szexi Tina – szólt rám.
Ajjaj.
Tina rácsapott a vállára.
– Minek nevezted?
A figyelemelterelést kihasználva közelebb mentem Waylay-hez.
– Aú! Úgy értettem, Nem Tina – védekezett Duncan.
Az unokahúgom ebben a pillanatban előrevetette magát, hogy
megpróbálja felborítani a széket, de csak annyit sikerült elérnie, hogy
nekiment az asztalnak, ahol a pénzkupacok sorakoztak.
Odaszaladtam hozzá, hogy eloldozzam a kötelet meg a pórázt.
–  Még egy mozdulat, és mindketten megkapjátok a magatokét –
figyelmeztetett Duncan, miközben rám fogta a fegyvert, de Waylay-t
bámulta. – Öt másodpercet kapsz, kölyök, úgyhogy kezdj el
csicseregni. Hol a pendrive?
Waylay-nek elkerekedett a szeme ijedtében, miközben rám nézett.
– Öt… négy… három… kettő…
 47. FEJEZET

ELTŰNÉS
Knox
– Mi a francot csináltál Naomival? – faggatott Fi az orrom előtt lengetve
a nyalókáját, amikor a kocsmába értem.
Naomi szülei már elmentek, és az asztalukat mások foglalták el.
–  Beszéltem vele. Kedvesen – válaszoltam, amikor összehúzta a
szemét. – Miért?
– Nem lehettél túl kedves, mivel az összes asztalánál szomjan halnak
a vendégek.
Hátranéztem Fi válla fölött, és azt csináltam, amit újabban mindig,
vagyis Naomit kerestem. De Finek igaza volt. Nem láttam sehol.
– Ha elkergetted a munkaidő közepén…
–  Nem kergettem el. Beszéltünk. Jó volt. Minden oké köztünk.
Megnézted a mosdóban?
–  Nahát, erre hogy nem gondoltam? – vágta rá Fi gúnytól csöpögő
hangon.
–  Megkérdezted tőle, mi a fenét csinált Naomival? – tette fel a
kérdést Max, ahogy elsuhant mellettünk.
Valamitől görcsbe rándult a gyomrom. Otthagytam a két nőt, és
kimentem a konyhába.
– Naomi itt van?
Milford felemelte a tekintetét a csirkéről, amit grillezett, és a parkoló
felé biccentett.
– Kiment néhány perccel ezelőtt telefonálni. Zaklatottnak tűnt. Megint
valami csúnyát mondtál neki?
Válaszra sem méltattam. Egyenesen az ajtóhoz rohantam, és
kinyitottam. Fi a sarkamban volt. Az esti levegő egészen csípős volt,
ami egyáltalán nem enyhített a belsőmet mardosó félelmen. Naominak
nyoma sem volt.
– Bassza meg! – Rossz előérzetem támadt.
 –  Biztos friss levegőt szív, mivel összetörted a szívét, aztán a fél
város előtt megaláztad – tippelt Fi, velem együtt kémlelve a parkolót.
De ő sem hangzott magabiztosnak.
– Nem tetszik ez nekem – motyogtam. – Naomi! – kiabáltam, de nem
érkezett válasz.
– Naomi, Knox sajnálja, hogy seggfej volt! – kiáltotta Fi mellettem az
éjszakába.
Semmi.
Rezgett a telefonom a zsebemben, mire kirántottam.
Nash.
– Mi van?
– Csak szólni akarok, hogy úton vagyok Lizához. Azt mondta, Waylay
eltűnt. Kivitte pisilni a kutyádat, és egyikük sem tért vissza.
A gyomromban gyülekező feszültség jégtömbbé nőtt.
– Milyen rég?
– Kábé negyven perce. Liza kiment megkeresni őket, és mintha egy
autó féklámpáját látta volna a földúton. Megpróbálta felhívni Naomit, de
nem veszi fel. Én is akartam, de egyenesen a hangposta kapcsol be.
Biztos semmiség, de szólnod kell Naominak.
Bassza meg. Bassza meg. Bassza meg!
A szívem úgy vert a mellkasomban, mint egy átkozott légkalapács.
–  Naomi kiment telefonálni, és azóta senki nem látta. A kibaszott
parkolóban állok, és nincs itt.
– A francba.
– Nem tetszik ez nekem – közöltem, ahogy beletúrtam a hajamba. –
Megkeresem őket.
– Előbb tegyél egy szívességet, és szólj Naomi szüleinek. Én megyek
Lizához, és megkérem néhány emberemet, hogy fésüljék át az erdőt.
– Nem lesz ott – közöltem.
– El kell kezdeni valahol. Visszahívlak – mondta Nash.
Azonnal megcsörgettem Naomi számát, és visszamentem az
épületbe. Fi elkerekedett szemmel, aggódva követett.
Csettintettem neki.
– Nézd meg a parkoló biztonsági kamerájának felvételét.
Nem akadékoskodott, csak bólintott, és beszaladt az irodájába.
– Naomi jól van, főnök? – kérdezte Milford.
– Nincs kint.
– Hé! Elkélne egy segítő kéz idekint. A törzsvendégek nyugtalanok és
szomjasak – mondta Max belibbenve a konyhaajtón. Egyetlen pillantást
vetett ránk, aztán földbe gyökerezett a lába. – Mi történt?
– Nem találjuk Naomit – válaszoltam, ahogy a vonal csak csöngött és
csöngött.
– Ezúttal mi a francot mondtál neki? – érdeklődött Max.
Helló, Naomi Witt telefonja. Köszönöm, hogy hívott! Hagyjon
üzenetet.
Újratárcsáztam, miközben az aggodalom sötét fellegként gyülekezett
körülöttem.
– Gyerünk, Százszorszép. Vedd fel! – motyogtam.
– Hadd próbáljam meg én – szólalt meg Max, előkeresve a telefonját.
– Szólj, ha sikerül beszélned vele. Muszáj tudnom, hol van.
– Mi történik? – kérdezte Silver, bedugva a fejét az ajtón.
– Waylay és Naomi eltűntek – közöltem.
Minden szempár rám szegeződött.
– Mennyi az esélye, hogy egyszerre tűnnek el? – kérdezte Max.
Megráztam a fejemet, és remegő kézzel megnyitottam a telefonomon
a kontaktlistámat. Megcsörgettem Lou-t.
– Tudom, hogy randiztok, és jelenleg nem én vagyok a kedvencetek,
de azt hiszem, baj van – szólaltam meg, amikor felvette.
– Mi történt?
– Liza azt mondta, Waylay megint eltűnt. Nashsel az erdőben keresik,
de Naomi kiment a kocsmából telefonálni, és azóta őt sem találjuk.
– Két perc múlva találkozunk a Honky Tonkban – vágta rá.
– Ha történt velük valami, Lou… – Be se tudtam fejezni a gondolatot.
– Meg fogjuk találni őket. Ne ess szét, fiam.
– Knox! – Fi aggodalmas hangjától rögtön megpördültem.
– Mennem kell – mondtam, és kinyomtam a hívást. – Mit találtál?
– A kabátja és a táskája még a kocsmában van. A felvételen látszik,
hogy beszállt egy kocsiba a parkolóban körülbelül tíz perccel ezelőtt.
Tíz perc egy kibaszott örökkévalóságnak tűnt.
– Milyen kocsiba? Ki vezette?
– Nem tudom egyiket sem. Valami sötét, rozoga szedán. De látszólag
önként szállt be.
–  Mi a fene folyik itt? – reklamált Wraith, ahogy bedugta a fejét a
konyhába. – Mindjárt kitör a parasztlázadás, ha nem kezditek el
csapolni a sört.
– Naomi eltűnt – válaszolta Fi.
– Ne baszd meg…
– Waylay is – tette hozzá Max könnyes szemmel szipogva.
 – Hú, baszd meg! – mondta Wraith, aztán visszament a kocsmába.
– A telefonja? – szólalt meg Fi.
– Nem veszi fel.
– De a családi csomagodban van, nem?
Millió kérdés kavargott a fejemben. El kell indulnom, hogy
megkeressem. Minden elvesztegetett másodperccel egyre távolabb
kerül tőlem.
– Igen.
Max rácsapott a karomra.
– Akkor lenyomozhatod, hol van!
Nyert a kurva technológia. A kezébe nyomtam a telefonomat.
– Keresd meg.
Miközben fürgén mozgatta az ujjait a képernyőmön, én bementem az
irodámba. Kihoztam a kabátomat meg a kulcsomat, aztán visszasiettem
a kocsmába. Nem volt akkora pokol, mint amire a mérges piásoktól
számítottam szombat este. Rendezett káosz fogadott. Wraith a
bárpulton állt, csizmáját a söröskorsók közé préselve. Mindenki
szedelőzködött, épp a kabátját vette.
–  Utoljára egy sötétszürke négyajtós csotrogányba látták beszállni
farmerszoknyában és Honky Tonk-os hosszú ujjú pólóban.
– Mi a fene ez? – kérdeztem döbbenten.
–  Keresőcsapat – felelte Silver, miközben felvette szürke
gyapjúkabátját.
Kinyílt a bejárati ajtó, és mindenki várakozva fordult felé.
Lou és Amanda érkeztek.
–  Engedjétek át őket – utasította Wraith a tömeget. Az emberek
szétváltak, mire a Witt házaspár előresietett.
–  Megvan! – mondta Max, győzelemittasan a levegőbe emelve a
telefonját. – Úgy néz ki, a 7-es út mellett van a Szerencsepatkó Farm
közelében.
Kirántottam a kezéből a telefont.
– Hívd fel Nasht! – mondtam Lou-ra mutatva.
Lou Amandához fordult.
– Hívd fel Nasht. Én elkísérem Knoxot.
Nem vesztegettem az időt veszekedésre. Kimentünk a parkolóba, és
mielőtt becsuktuk az ajtót, már be is indítottam a kocsimat. Padlógázzal
hajtottam ki az útra.
– Ki vitte el?
 – Nem tudom pontosan – feleltem szorosabban markolva a kormányt.
– De ha Waylay is eltűnt, le merném fogadni, hogy Tina.
Lou halkan káromkodott.
Megcsörrent a telefonom. Nash keresett. Kihangosítottam.
– Megtaláltátok Way-t? – kérdeztem.
– Nem. Beviszem Lizát a városba. Találtunk egy felvételt Morrisonék
bejárati kameráján. Egy sötét, rozoga csotrogány hajtott el Lizától kábé
egy órája. A sarkon egy nagy, fekete terepjáró várta. A fényszóró
bekapcsolta a mozgásérzékelőt. Az idővonal stimmel, Liza körülbelül
akkor látta a féklámpát világítani. Plusz érkezett egy bejelentés valami
ütközésről. Valaki áthajtott Loy kerítésén a Szerencsepatkónál.
Lou-val egymásra néztünk.
– Épp úton vagyunk oda, Naomi telefonját követjük.
– Ne csinálj semmi hülyeséget – parancsolta Nash.
A Szerencsepatkó közel volt, ráadásul a szokottnál is hamarabb
megtettem a távot, mivel a megengedettnél jóval gyorsabban hajtottam.
– Itt kellene lennie – mondta Lou a telefonomat nézve.
Levettem a lábam a gázról. Aztán a fékre tapostam, amikor
megláttam a kerítést.
– Basszus.
A keréknyomok lesodródtak az útról, és egyenesen nekimentek a
kerítésnek. Elfordítottam a kormányt, hogy a lámpám fénye kövesse az
útjukat, aztán leparkoltam.
Mr. és Mrs. Loy a legelőn mérték fel a károkat. Mrs. Loy túlméretezett
flanelkabátot viselt, és szivarozott. Mr. Loy egyenesen odajött hozzánk.
–  El tudják ezt hinni? Valami rohadék áthajtott a kerítésen, aztán
továbbment!
– Hozd a zseblámpát a kesztyűtartóból – mondtam Lou-nak.
– Naomi! – kiáltottam, mihelyst kitettem a lábam a kocsiból. A deres
fű csikorgott a talpam alatt.
Nem érkezett válasz.
Lou a legelőre világított a lámpával, és követtük a keréknyomokat.
– Úgy néz ki, itt álltak meg, mielőtt kihajtottak – jegyezte meg.
– Biztos egy idióta részeg volt…
Valami megragadta a fűben a tekintetemet, és lehajoltam, hogy
felvegyem. Egy mobiltelefon volt csillogó százszorszépekkel borított
tokban.
Kihagyott a szívverésem, és nem kaptam levegőt.
– Az övé? – kérdezte Lou.
 – Igen.
– A francba.
– Mi az? Bizonyíték? – faggatott Mr. Loy.

∞
KÁBÁN
HAJTOTTAM
VISSZA a Honky Tonkhoz. Lou beszélt, de nem
figyeltem rá. Túlságosan lefoglalt, hogy felidézzem az utolsó
beszélgetésemet Naomival. Nem akartam elveszíteni, ezért ellöktem
magamtól, és mégis elvesztettem.
Igaza volt. Ez rosszabb. A kurva életbe, sokkal rosszabb.
Valaki megszervezte az egészet. Valaki összeesküdött, hogy elvegye
tőlem mind a kettőjüket. És ezért rohadtul meg fog fizetni.
Megálltam a kocsma előtt, ahova a fél város kitódult.
– Hol van?
– Megtaláltad?
– Úgy néz ki, mint aki megtalálta, Elmer, te idióta?
– Elég mérgesnek tűnik.
Figyelmen kívül hagyva a tömeg kérdezősködését, bementem a
kocsmába, ahol a knockemouti rendőrség és a város másik fele
hemzsegett. A napi menü tábláját lecserélték Knockemout kézzel rajzolt
térképére, amelyen a várost részekre osztották.
Fi, Max és Silver lerohantak, Nash pedig felpillantott.
– Nem találtad meg őket – mondta Fi.
Megráztam a fejemet.
Éles füttyszó hasított a zajba, mindenkit elhallgattatva.
–  Kösz, Luce – hálálkodott Nash Luciannek, aki azonnal folytatta a
telefonálást valakivel. – Mint mondtam, hivatalos keresést indítunk
Naomi Witt, Waylay Witt, egy szürke szedán, és egy fekete, újabb
Chevy Tahoe után. A városban kezdjük a keresést, és úgy haladunk
kifelé.
Amanda Liza J.-t rángatva szaladt Lou-hoz, aki magához ölelte a
feleségét.
–  Meg fogjuk találni őket – ígérte meg. Aztán a szabad kezével
átkarolta a nagymamámat.
Nem kaptam levegőt. Nem tudtam nyelni. Képtelen voltam
megmozdulni. Azt hittem, tudom, mi az a félelem. Rettegtem, hogy
olyan leszek, mint az apám. Hogy összeomlok egy veszteség után. De
ez a félelem sokkal rosszabb volt. Nem mondtam meg neki, hogy
kurvára szeretem. Egyiküknek sem árultam el. És valaki elrabolta tőlem
őket. Nem omlottam össze. Rosszabb történt. A francba, nem volt
bátorságom annyira szeretni valakit, hogy összeomoljak.
Beletúrtam a hajamba, és el sem engedtem, miközben kezdtem
felfogni, hogy mit hagytam ki a saját ostobaságom miatt.
Éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat.
– Szedd össze magad! – mondta Lucian. – Meg fogjuk találni őket.
– Hogyan? Hogy a faszba fogjuk megtalálni őket? Szart se tudunk.
–  Megvan a rendszáma egy 2002-es szürke Ford Taurusnak, amit
Lawlerville-ből loptak el kábé egy órája – mondta Lucian.
–  Még nincs rendszámunk – jelentette be Nash, aztán elhallgatott,
hogy a telefonjára nézzen. – De mégis. 2002-es szürke Ford Taurus
festetlen csomagtartóval. – És már mondta is a rendszámot.
– Lawlerville fél órára van innen – mondtam, ahogy végiggondoltam a
távolságokat. A főváros egyik külterületének peremén volt.
–  Elég ostobának kell lenned ahhoz, hogy ellopj egy kocsit, aztán
visszavidd a bűntény színhelyére – mutatott rá Lucian.
– Ha Tina is benne van, számolnunk kell a hülyeséggel.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Sloane meg Lina rohantak a kocsmába.
Sloane láthatóan kifulladt és rettegett. Lina ijesztőnek tűnt.
– Mit tehetek? – kérdezte Sloane.
– Kinek a seggét akarod, hogy szétrúgjam? – heveskedett Lina.
Ideje volt megmozdulnom. Muszáj kimennem, hogy megtaláljam a
lányokat, és darabokra tépjek mindenkit, aki szerepet játszott az
elrablásukban. Utána életem hátralévő részében könyörögni fogok
Naominak, hogy bocsásson meg.
–  Kérünk egy percet, hölgyeim – mondta Lucian, ahogy kikísért. –
Van még valami.
– Mit tudsz?
– Egy nevet.
Belemarkoltam a zakójába.
– Áruld el – morogtam.
Lucian megfogta a kezemet.
– Nem lesz tőle jobb.
– Beszélj, mielőtt megverlek.
– Duncan Hugo.
Elengedtem.
– Mint a Hugo bűnszövetkezet?
Anthony Hugo nagy góré volt a bűnözők között, aki a főváros és
Baltimore környékéről irányított. Drogok. Prostitúció. Fegyverek.
Zsoldosok. Politikai zsarolás. Minden ocsmány dologban benne volt a
mocskos keze.
– Duncan a fia. Egy rakás szerencsétlenség. Az ő bontójában találták
meg az autót, amiből lelőtték Nasht. Nem gondoltam, hogy véletlen
egybeesés, de több információra volt szükségem, mielőtt elárultam
neked és Nashnek.
–  Mióta tudod? – kérdeztem fogcsikorgatva, ahogy ökölbe szorult a
kezem.
–  Nem elég régóta ahhoz, hogy rám vesztegesd az idődet és az
energiádat ezen az estén.
– A francba, Luce.
– Azt pletykálják, hogy nemrég csúnyán összeveszett az apjával. Úgy
látszik, Duncan egyedül akar szerencsét próbálni. Arról is beszélnek,
hogy talált egy nőt az elmúlt hónapokban, akivel nemcsak együtt
dolgozik, de dugja is.
A kirakós utolsó darabja is a helyére került. Tina Kibaszott Witt.
– Hol van?
Lucian zsebre tette a kezét, és az arcáról semmit nem lehetett
leolvasni.
–  Ez a probléma. Mióta összeveszett az apjával, senki nem tud
semmit a hollétéről.
– Vagy neked nem beszélnek róla.
– Előbb-utóbb mindenki beszél nekem – vágta rá.
Nem volt időm azon agyalni, hogy ez mennyire sötéten hangzik.
–  Nashnek szóltál már? – kérdeztem, előásva a kulcsaimat a
zsebemből.
– Csak a rendszámról. Lehet, hogy véletlen egybeesés.
– Nem az.
Kinyílt mögöttem az ajtó, és Sloane jött ki az épületből.
– Elmész keresni őket? – faggatott.
Bólintottam, aztán Lucianhez fordultam.
– Lawlersville-ben fogom kezdeni, onnan haladok a főváros felé.
– Várj – szólt rám Lucian.
– Veled megyek – jelentette be Sloane.
Lucian elé állt.
– Itt maradsz.
– Naomi a barátnőm, Waylay pedig szinte az unokahúgom.
– Itt maradsz.
 Nem volt időm hallgatni, ahogy Lucian beveti a
meggyőzőképességét.
– Azt hiszem, az az elképesztően arrogáns téveszméd támadt, hogy
bármi beleszólásod lehet a terveimbe.
–  Ha megtudom, hogy ma este elhagytad a városhatárt, elintézem,
hogy az imádott könyvtárad egy peták támogatást se kapjon soha
többet. Aztán megveszek minden földet a házad körül, és tömbházakat
húzok fel rajtuk, hogy soha többé ne lásd a napot.
– Te öntelt, gazdag fasz!
Otthagytam őket. Kinyitottam a kocsimat, és beszálltam a volán
mögé. Egy másodperccel később nyílt az anyósülés ajtaja, és Lucian ült
be mellém.
– Hova megyünk?
– A csúcson fogom elkezdeni. Addig verem Anthony Hugót, amíg el
nem árulja, hol a seggfej fia. Aztán megkeresem őt is, és hülyére
pofozom, amíg el nem töröm az összes csontot az arcában. Utána
feleségül veszem Naomi Wittet.
–  Jó móka lesz – mondta a legjobb barátom, miközben elővette a
telefonját.
–  Útközben értesítheted Nasht, aztán használd ki az ijesztő
kapcsolathálózatodat, és segíts megtalálni Anthony Hugót.
Tíz perce hagytuk el a várost, és már a kezünkben volt két
használható helyszín Washington legnagyobb bűnözőjének hollétével
kapcsolatban. Az egyik forrás még a birtok kapunyitó kódját is
kikotyogta. Lucian Rollins rohadtul ijesztő alak.
Megint csörgött a telefonja.
–  Lucian vagyok. – Néhány másodpercig hallgatott, aztán felém
nyújtotta a mobilt. – A tiéd.
Biztos az öcsém akar elküldeni a fenébe, amiért a saját kezembe
vettem a rendőrség dolgát.
– Mi van? – szóltam a vonalba.
– Knox. Zordon vagyok.
A pókerjátékos, aki egy javarészt törvényes motorosklub elnöke.
– Most nincs időm újabb pókerjátszmát szervezni, ember.
–  Nem a póker miatt hívlak. Ez üzleti ügy. Kaptam néhány
információt, ami szerintem érdekelne.
–  Ha nincs köze Anthony vagy Duncan Hugo hollétéhez, nem
érdekel.
 –  Akkor mindjárt felcsillan a szemed. Az a csinos kis pincérnőd az
előbb masírozott be a formás popójával Duncan Hugo új bontójába.
A szívem őrülten kalapált a mellkasomban.
– Mit mondtál?
– Az embereim okkal figyelik az épületet.
– Nem vagyok zsaru – emlékeztettem.
–  Mondjuk úgy, hogy néhány helyi vállalkozás nem örül a
vetélytársnak.
Jelentése: Zordon klubja rajta akar ütni a bontón.
– Szemmel tartottunk minden jövés-menést. Most kaptam fényképes
bizonyítékot. Van egy ikertestvére, ugye?
– Igen, miért?
– Emlékszem, hogy mesélt róla az utolsó pókerjátszma közben. Úgy
látszik, nem túlzott a csajjal kapcsolatban. A ribanc hozzábilincselte
Naomit a műszerfalhoz.
Rátapostam a gázra.
– Mondd a címet – sürgettem.
 48. FEJEZET

A JÓ ÖREG SZEREPCSERE
Naomi
– Öt… négy… három… kettő…
– Várj! Miből gondolod, hogy Waylay tudja, hol van az az istennyila,
amit kerestek? – kérdeztem, mert kétségbeesetten el akartam terelni
Duncan figyelmét a végzetes visszaszámlálásról. – Ő csak egy gyerek.
– Mmm mmm – motyogta Waylay sértetten.
Tina egy szót sem szólt. Duncanre szegezte a tekintetét, és
meglepett, hogy a fickó még nem gyulladt meg, olyan csúnyán
méregette. A férfinak fogalma sem volt, mit indított el a
fenyegetőzéssel. Csak remélni mertem, hogy a testvérem közelgő
robbanása nem fog végezni mindannyiunkkal.
– Egyszerű következtetés. Tina elvitte a pendrive-ot, ami eltűnt. Rajta
kívül csak egy ember volt a házban. A kis rohadék, aki szereti a
számítógépeket meg a lopást.
– Tina mondta, hogy eltűnt?
– Nem, a Télapó – vágta rá Duncan ingerülten.
– És az meg sem fordult a fejedben, hogy Tina lopta el a pendrive-ot?
Talán azért vette el, hogy téged kizárjon az üzletből.
Már Tina és Duncan is engem néztek. Fogalmam sem volt, hogy
javítottam vagy rontottam-e a helyzeten, de legalább a fegyver csöve a
padló felé nézett. Letérdeltem, és nekiláttam a csomó kioldásának
Waylay csuklóján.
– Ne figyelj rá – szólalt meg Tina, látszólag észhez térve. – Ugyanazt
csinálja, amit a szüleinkkel. Megpróbál manipulálni.
– Azt utálom – jelentette ki a fickó, megint felemelve a fegyvert. – Hol
is tartottam? Ötnél?
– Kilencnél? – javasoltam erőtlenül.
– Ki kell menned a mosdóba – jelentette be Tina.
– Tessék? – kérdeztem.
 Keményen nézett rám.
–  Ki kell menned a mosdóba – ismételte meg, mielőtt Duncanhez
fordult. – Megjött neki. Ugye nem akarod, hogy miután lelövöd,
összekoszolja a menzeszével a kéglidet, Dunc?
– Undorító. Ne beszélj nekem ilyen női hülyeségekről – háborgott, és
úgy nézett ki, mint aki menten elhányja magát.
–  Kiviszem a mosdóba, aztán kiszedjük a kölyökből, hogy hova
rejtette a pendrive-ot – jegyezte meg, miközben sokatmondó pillantást
vetett Waylay-re. – Utána megyek, és hozok neked abból a sült
csirkéből, amit annyira szeretsz.
Tina határozottan készült valamire. Látszott az arckifejezésén.
Nekem meg tuti, hogy nem volt meg a menzeszem. A Honky Tonk
Vörös Kódja két hét múlva volt esedékes.
– Ezt már szeretem – mondta Duncan elégedetten most, hogy a nője
tudja, hol a helye. – Igazából nem akartalak lelőni, T.
–  Tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, bébi – jegyezte meg Tina,
miközben elrángatott egy ajtóhoz, amin a MO Ó felirat szerepelt. –
Pihenj! Igyál egy sört! Mindjárt jövünk – kiáltotta hátra a válla fölött.
Belökött az ajtón a mosdóba, amit egy teherautónyi fertőtlenítővel
kellett volna kitakarítani.
– Vetkőzz! – utasított, miután becsukódott mögöttünk az ajtó.
–  Tessék? Tina, nem hagyhatjuk egyedül vele Waylay-t. A fickó
elmebeteg.
– Én is kezdek rájönni. Vedd már le az átkozott gönceidet! – közölte
kibújva a nadrágjából.
–  Megbolondultál? Ez nem csak egy újabb rossz döntés rettenetes
következményekkel. Neked teljesen elment az eszed?
– Az isten szerelmére! Nem vérfertőző kapcsolatot akarok veled. Ez
nem valami pornó. Helyet cserélünk. Téged nem fog kiengedni innen,
hogy segítséget szerezz. De engem igen. – Áthúzta a fején a felsőjét,
és hozzám vágta. Arcon talált vele.
– Akkor menj, és hívd a rendőrséget – sziszegtem.
– Nem fogom magára hagyni Way-t azzal a hülye seggfejjel.
– Egyszer már elhagytad!
–  Veled hagytam, okoska. Tudtam, hogy vigyázni fogsz rá, amíg
megszerzem a pénzemet.
Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem igazán kellett volna bókként
elkönyvelnem, de Tinától ez kvázi annak számított.
 –  Úgy simogatja azt a Berettát, mintha a farka lenne, és van egy
csőre töltött pisztolya a pizzásdoboz alatt – folytatta. – Te tudod, hogyan
kell használni? Hajlandó vagy tökön lőni egy faszit, és megkockáztatni,
hogy börtönbe kerülsz miatta?
– Nem és igen. Ha akkor Waylay élve kijut innen.
– Nos, én igen és igen. Ráadásul baromi pontosan célzok. Úgyhogy
add ide a rohadt szoknyádat! Aztán menj, és hívd a zsarukat.
–  Nem küldenél inkább egy üzenetet Knoxnak vagy Nashnek, hogy
hol vagyunk?
–  A telefon a kocsiban van – mondta, felrángatva a szoknyámat a
csípőjén. – Dunc paranoiás, attól tart, hogy követnek minket a
szövetségiek. Nem engedi, hogy telefont hozzak a közelébe.
Belebújtam a felsőjébe.
– Jó. Oké. Akkor mi a terv?
– Kimegyünk. Én vagyok te, de elárulom Waylay-nek a kódot.
– Mi a kód?
– Azt mondom, „Olvastam egy cikket az esőerdő pusztulásáról”, és
tudni fogja, hogy ez azt jelenti, készüljön a futásra.
Gondolom, Tinánál ez volt a családi vészjelző.
– Oké. Aztán mi lesz?
–  Elárulja, hova rejtette azt az izét. Dunc odaküldi az embereit. Te
elmész ünnepi csirkét venni, de igazából csak lesétálsz a kocsihoz, és
hívod a 911-et.
Ez nem tűnt olyan jó tervnek. Ráadásul kábé annyira bíztam a
testvéremben, amennyire tehetséges voltam távolra köpésben, ami
nem sok reményre adott okot. De nem volt más választásom.
–  Te mit fogsz csinálni? – húztam az időt. – Még ha el is intézed
Duncant, az embereinél fegyver van.
– Bármit megteszek, hogy kijuttassam innen Waylay-t.
Felhúztam a farmernadrágját, aztán belebújtam a csizmájába.
Végigmustráltuk egymást.
– A melled majdnem kibukik a pólómból – jegyeztem meg.
Vécépapírért nyúlt.
– Tömd ki.
– Hülye vagy? – kaptam fel a vizet.
–  Amíg mindkettőnknek nagy a melle, nem fogja észrevenni a
különbséget. Ma este már hét sört megivott.
– Legyen már jobb ízlésed a férfiak terén! – könyörögtem, miközben
kitömtem vécépapírral a melltartómat.
 Vállat vont.
– Nem olyan rossz, amikor nem részeg.
–  Na, csajok, mi lesz már? Húzzatok kifelé, de kurva gyorsan, mert
golyót eresztek valakibe!
– Igazi álompasinak hangzik – motyogtam.
–  Próbálj meg ne úgy járni, mintha zabszem lenne a seggedben –
sziszegte Tina az ajtó felé lökve.
– Próbálj meg úgy beszélni, mintha nem kellett volna végigcsalnod az
egész nyolcadik osztályt.
Visszamentünk az Alfahímbázisra, és megkönnyebbülten láttam,
hogy Waylay még életben van, ráadásul dacosnak tűnt. Waylon a széke
mellett ült, mint egy testőr. Elkezdte csóválni a farkát, amikor meglátott,
és féltem, hogy Duncan észreveszi.
Szerencsére a nagyfőnököt túlságosan lekötötte egy videójáték, ahol
alulöltözött nőket kellett lelőnie.
– Ha! Kapd be a faszomat, ribanc!
Tina megköszörülte a torkát, és Waylay-re nézett.
– Olvastam egy cikket az esőerdő pusztulásáról.
Waylay-nek elkerekedett a szeme a ragasztó fölött. Biccentettem
neki, aztán az anyjának. Waylay kettőt kacsintott. Tina belém könyökölt.
–  Aú! Vagyis ne pofázz hülyeségeket, és ülj le oda… a kölyköm
mellé! – mondtam, ahogy hátradobtam a hajamat, és Waylay-re
mutattam.
– Waylay, édes kisszívem, jól vagy? Annyira sajnálom ezt az egészet.
Biztos az én hibám, mert pökhendi vagyok, és úgy csinálok, mintha
mindenkinél jobb lennék – jegyezte meg Tina, miközben leült egy
szakadt puffra a lánya mellé. Szétterpesztette a lábait, és beláttam
egyenesen a szoknyám… khm, szoknyája alá.
Waylay bosszúsan nézett rá.
Hallottam, hogy Duncan felállt mögöttem. Megijedtem, amikor erősen
a fenekemre sózott.
–  Állati jól néz ma ki a segged ebben a farmernadrágban, Teen –
jelentette ki, mielőtt megitta a sörét. Aztán a dobozt a háta mögé dobta,
és böfögött.
–  Nekem van a legjobb ízlésem férfiak terén – mondtam mérgesen
nézve Tinára.
– Hé! A testvérednek ugyanolyan tangája van, mint neked – motyogta
Duncan Tina lába közé mutatva. – Tényleg ikrek vagytok.
 Idióta volt ez a hapsi. De sajnos, fegyveres idióta. Plusz nem volt
más lehetőségem, követnem kellett Tina tervét.
– Ti… ööö, Naomival beszélgettünk – kezdtem.
– Nem kente össze a menzeszével az egész fürdőt, ugye?
A fogamat csikorgattam.
– Nem. Csak a szokásos testnedvek vannak a falon meg a padlón.
Tina sokatmondón köszörülte a torkát. Szegény Waylon kettőnk
között kapkodta a fejét, mintha próbálta volna kitalálni, mi folyik itt.
–  Lényeg a lényeg, beszéltem a nagynénéddel, aki nagyon, de
nagyon szeret téged, Waylay. Megegyeztünk, hogy nyugodtan
elárulhatod Duncannek, hová rejtetted el a pendrive-ot – mondtam.
–  Igen. Elmondhatod, kölyök. Kibaszottul megbízható vagyok –
közölte Duncan, aki, úgy tűnik, elfelejtette, hogy néhány perccel ezelőtt
még az anyja meg a nagynénje életét fenyegette.
–  Mondd meg, hová katalogizáltad, és elküldi érte az embereit –
jelentette ki Tina lassan hangsúlyozva a mondatot.
Határozottan nem ez volt a megfelelő alkalmazása a katalogizál
szónak.
Duncan megbökött a könyökével.
– Vedd le a szájáról a ragasztót.
Odahajoltam Waylay-hez.
– Én vagyok Naomi – suttogtam.
A pillantásával jelezte, hogy nem ostoba, észrevette a cserét. Waylon
felállt, és megnyalta a lábamat.
–  Ó, nézd, bír téged – mondta Duncan. – A kutyák ugyanolyan
szeszélyesek, mint a ribancok. Egy órája még morgott rád, most meg
legszívesebben megdugná a lábadat.
Leválasztottam a ragasztó sarkát.
–  Sajnálom, kölyök – suttogtam, aztán lerántottam a ragasztót a
szájáról.
– Azt a rohadt büdös kurva életbe! – ordította Waylay.
Hirtelen mérhetetlenül hiányozni kezdett Knox.
– Mondd meg, hol a pendrive, kölyök – utasította Duncan. A szemem
sarkából megláttam a fegyvert, ahogy a fickó elindult felénk.
Waylay lassan kifújta a levegőt, és így szólt:
–  A knockemouti könyvtárban rejtettem el. Egy polc aljára
ragasztottam a történelmi fikciós részlegen.
Milyen okos lány! Ha Duncan elküldi az embereit, hogy törjenek be a
könyvtárba, gyakorlatilag a rendőrségre fognak behatolni.
 –  Köszönjük, hogy elmondtad. Nagyon büszke vagyok az
őszinteségedre és az integritásodra – szólalt meg Tina, gondolom,
engem utánozva. Brit akcentusa volt.
–  Gondolom, rögtön indulni akarsz, amíg zárva a könyvtár –
mondtam Duncannek.
–  Igen, talán – válaszolta, de Tinára szegezte a tekintetét, és
elmerengett.
– Akkor megyek, és hozok neked csirkét – mondtam, és az ajtó felé
indultam.
– Ne olyan hevesen!
Hűvös fémet éreztem a tarkómon, mire megdermedtem. Tina terve
hivatalosan is csődöt mondott.
Waylon halkan morogni kezdett. Ettől megint eszembe jutott,
mennyire hiányzik Knox. Akkor is, ha nem szeret, tudtam, hogy nem
habozna absztrakt festményt csinálni Duncan arcából.
–  Egész életemben mindenki alábecsült engem – közölte Duncan
csevegve. – Idiótának neveztek. Azt állították, hülye vagyok és ostoba.
Úgyhogy belementem. Eljátszottam az ütődöttet. Az emberek nem
figyelnek a szájukra egy bolond társaságában. És nem próbálják meg
olyan erősen titkolni, hogy mit csinálnak, Naomi.
Basszus.
– Itt ti vagytok az ostobák. Tényleg elhittétek, hogy bedőlök a jó öreg
szerepcserének? – mordult fel.
– Honnan tudtad? – kérdeztem az időt húzva.
– Nem csálé a csöcsöd.
– Mármint Tináé.
–  Nem, te hülye. Tináé csálé. A tiéd nem. Na, most ki az idióta? –
Beszéd közben a fegyverrel hadonászott.
Mivel nem rám szegezte, felé fordultam.
Tina eszeveszetten igyekezett eloldozni Waylay-t.
Térd. Golyók. Orr.
Knox instrukciói úgy jutottak az eszembe, mintha most is mellettem
állt volna.
–  Kedveltelek, Tina. Kurvára kedveltelek, erre most ki kell nyírjalak.
Szerinted ettől hogyan érzem magamat? – Felemelte a fegyvert, és a
szívem mélyén tudtam, hogy ezúttal tényleg használni fogja.
Tina keményen nézett rám. És életemben először tudtam olvasni a
gondolataiban.
– Hé, Duncan! – szólaltam meg.
 Abban a másodpercben, ahogy rám nézett, minden lassított
felvételben történt. Tina félrelökte Waylay székét a célkeresztből, és az
ellentétes irányba vetette magát, a pizzásdoboz felé nyúlva.
–  Ezt neked! – Megragadtam a fickó vállát, és teljes erőből
beletérdeltem a golyóiba. A fegyver elsült, ahogy Duncan kétrét
görnyedt.
Csengett a fülem. De akkor is hallottam Knoxot a fejemben.
Orr.
A vállába kapaszkodva megint felemeltem a térdemet, és ezúttal az
arcát érte a találat.
Nem hallottam, hogy megreccsent-e, de abból, ahogy a pasi földre
rogyott, tudtam, hogy jól csináltam.
Bár csengett a fülem, mintha még több fegyverropogást hallottam
volna. De távolinak tűntek. Felharsant egy sziréna.
Otthagytam Duncant a padlón, és Waylay-hez rohantam.
Megfordítottam a székét, és megkönnyebbülten láttam, hogy sértetlen.
– Jól vagy? – kérdeztem, miközben remegő kézzel kiszabadítottam.
– Ez király volt, Naomi néni! – dicsért meg.
–  Te idióta rohadék! – Tina ráfogta a pizzás pisztolyt Duncanre,
miközben a férfi négykézlábra tornászta magát. – Le akartad lőni a
lányomat, a testvéremet és engem is?
–  Anya, itt vannak a rendőrök – kiáltotta Waylay, amikor végre
kiszabadítottam a csuklóját.
Tina hasba rúgta Duncant.
– Szerencséd, hogy nincs időm lelőni téged. – Aztán elfordult tőle. –
Tessék – mondta a kezembe nyomva a fegyvert.
Kinyújtott karral fogtam meg, és reméltem, hogy nem fog elsülni.
– Nem menekülsz el, ugye? – kérdeztem.
Jó, tudom, hülye kérdés volt.
Persze, hogy elmenekül. Minden balhé után azt csinálta.
Tina felrántott a padlóról egy ütött-kopott vászontáskát, és belesöpört
egy csomó pénzt. Aztán a pizza maradékát a tetejére lökte, csak egy
golyó ütötte szeletet hagyott itt.
–  Allergiás vagyok a zsarukra – közölte, a vállára dobta a táskát,
majd a lányára nézett. – Még találkozunk, kölyök.
– Szia, anya! – köszönt el tőle Waylay, és a szabad kezével integetett
neki.
Mögöttem Duncan felnyögött a padlón. Waylon morgott.
 – Jó móka volt. Kösz a szoknyát, Teréz anya! Vigyázz a gyerekemre
– intett felém, aztán kimászott az ablakon, és lemászott a tűzlétrán.
Végre sikerült kioldanom a kötelet.
–  Vissza fog jönni – jósolta Waylay, miközben felállt, és megrázta a
kezét.
Ebben biztos voltam.
– Gyere! Tűnjünk innen – mondtam, ahogy letettem a fegyvert, majd
eloldoztam Waylon pórázát az asztal lábától. Nem csak a kezem
remegett. Az egész testem. Nem fogom biztonságban érezni magamat,
amíg haza nem érünk Lizához. Lehet, hogy még akkor sem.
Örökre beleégett az emlékezetembe, ahogy fegyvert fognak az
unokahúgomra. Azt hiszem, soha többet nem fogok aludni.
– Naomi néni!
Waylay ijedt hangjára megfordultam. Ösztönösen közé és a veszély
közé álltam, egyenesen Duncan erős szorításába.
Az ujjai ráfonódtak a nyakamra, elzárva a levegő útját a tüdőmhöz.
Vérzett az orra. Egy röpke pillanatra elégedett voltam, hogy ezt én
tettem. Szembeszálltam vele. Azonban a pillanat rögtön szertefoszlott,
ahogy elsötétült körülöttem a világ.
– Mindent tönkretettél! – hörögte.
Megállt az idő, és kimerevedett a pillanat, ahogy a fejemhez emelte a
pisztolyt.
Nem lehet ez a vége. Waylay nem nézheti végig. A segítség
megérkezett az épületbe.
Nincs itt velem Knox.
Éreztem, hogy Waylay átkarol hátulról. Egy utolsó ölelés. Nem
tudtam sem megmozdulni, sem beszélni. Nem szólhattam rá, hogy
fusson. Elsötétedett a világ.
Aztán kivágódott az ajtó, megijesztve engem és Duncant. Amikor
oldalra fordította a fejét, látta, hogy az egyik embere háttal a szobába
esett. Várjunk csak. Nem esett. Belökték, mint egy rongybabát.
Az utolsó erőmmel sípcsonton rúgtam Duncant.
–  Waylay fuss! – parancsolta valaki. Gyönyörűen ismerős, mégis
távoli hang.
A segítség a szobában van.
Waylay rendben lesz.
Engem elnyelt a sötétség.
 49. FEJEZET

A FELMENTŐ SEREG
Knox
Erősen ütöttem meg, a padlóra lökve a testét. Az agyam egyik fele
tudatában volt, hogy Naomi a padlóra rogyott.
Oda kellett jutnom hozzá. De nem bírtam abbahagyni az alattam
fekvő férfi verését.
Újra meg újra belebokszoltam az arcába, aztán valaki elkapott, és
lehúzott róla.
– Elég! – mondta Lucian.
Duncan Hugo megszűnt létezni számomra.
Csupán Naomi és Waylay voltak. Waylay a nagynénje mellett térdelt,
és a mellkasára fektette a kezét. A kék szemében csillogó könnyektől
görcsberándult a gyomrom.
– Ébredj fel, Naomi néni! – suttogta.
Azonnal hozzájuk ugrottam, és szorosan átöleltem Waylay-t.
– Ébreszd fel, Knox! – könyörgött.
Az idióta kutyám közéjük furakodott, és vonyítani kezdett.
Lucian telefonált, miközben Naomi véraláfutásos nyakára tette az
ujjait.
– Kell egy mentő – mondta feszülten.
Waylay-t magamhoz szorítva Naomi fölé hajoltam, és megfogtam a
nő arcát, akibe szerelmes voltam. Akit elvesztettem. Aki nélkül nem
tudtam élni.
– Ébredj fel, Százszorszép, a picsába! – morogtam. Könnyek szúrták
a szememet, és lángolt a torkom. Elhomályosodott a szemem, semmit
nem láttam.
Majdnem elkerülte a figyelmemet. A hosszú szempillák rebbenése.
Aztán biztos voltam benne, hogy hallucinálok, amikor kinyitotta a
kibaszott gyönyörű mogyoróbarna szemét.
– Kávét – nyögte rekedten.
 Istenem, imádom ezt a nőt.
Waylay megfeszült az ölelésemben, és majdnem megfojtott a
karjával.
– Nem hagytál el! – mondtam.
– Hála istennek – suttogta Lucian, miközben megtörölte a homlokát a
kézfejével, és a padlóra roskadt.
–  Persze, hogy nem hagytalak el – motyogta Naomi. A nyakán lévő
zúzódásokat látva véget akartam vetni a férfi életének, aki bántotta őt.
De ennél most volt fontosabb dolgom is.
–  Üdv újra köztünk, Százszorszép! – suttogtam. Lehajoltam, és
megpusziltam az arcát, miközben magamba szívtam az illatát.
– Knox – sóhajtotta. – Eljöttél.
Mielőtt válaszolhattam volna, az oldalajtó, amin beosontam,
miközben Lucian elterelte a többiek figyelmét, váratlanul kinyílt. Láttam
a fegyvert, a férfi szemének csillogását, és tudtam, mi következik.
Ösztönösen magamhoz húztam Waylay-t, és a testemmel védtem őt
meg Naomit.
Két lövés dördült el gyors egymásutánban, de semmit nem éreztem.
Nem jött a fájdalom. Életem női melegen, épségben feküdtek alattam.
Felpillantottam, és megláttam, hogy a fegyveres a padlón hever.
–  Kibaszott idióták! – morogta Nash a falnak támaszkodva. Egy
vágás volt az arcán, a pólója csupa vér, és erősen izzadt.
– Ezt jobb kézzel csináltad? – kérdezte Lucian lenyűgözve.
A testvérem beintett neki, ahogy lecsúszott a fal mellé.
– Barom, megmondtam, hogy kurva jó vagyok a munkámban.
– Élünk? – szólalt meg Waylay alattam.
– Élünk, édesem – biztosította Naomi.
Óvatosan felemelkedtem róluk. Egyforma vigyorral néztek rám.
Waylay-re mutattam.
–  Szervezek neked egy kibaszott születésnapi partit. És utána
összeházasodunk – mondtam Naominak.
Naomi szeme elkerekedett, felém nyúlt, és eszeveszetten tapogatni
kezdte a felsőtestemet.
– Mi a baj, bébi? – kérdeztem.
– Lelőttek? Beütötted a fejedet?
– Nem, Százszorszép. Jól vagyok.
– Én vertem be a fejemet?
– Nem, bébi.
 –  Pedig biztos. Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy
összeházasodunk.
– Szerinted olyan ostoba vagyok, hogy elengedjelek titeket?
– Igen – vágta rá egyszerre Waylay, Lucian és Nash.
– Kaphatok külön ruhát a partira és az esküvőre? – kérdezte Waylay.
– Tíz ruhát is kaphatsz – ígértem meg neki.
– El fogod kényeztetni – jegyezte meg Naomi, megsimogatva Waylay
haját.
– Még jó, a kurva életbe. Téged is el foglak kényeztetni.
A mosolyával meggyógyította azokat a részeimet, amikről nem is
tudtam, hogy megsérültek.
– Hol van Duncan? – kérdezte Waylay.
Lucian felállt és körbenézett.
– Elment.
–  Most szórakoztok velem, a rohadt életbe?! – motyogta Nash. –
Ezért nem kellene amatőröknek beleütniük az orrukat a rendőrség
dolgába.
–  Alig várom, hogy felnőtt legyek, és állandóan káromkodjak –
jelentette be Waylay.
Egyszerre hallottuk meg a lépéseket a lépcsőn. Nash az ajtóra
szegezte a fegyverét. Én is elővettem a sajátomat a farmerom
derekából, és céloztam.
Lina és Sloane toppantak be a helyiségbe.
– Jézusom, lelőhettelek volna titeket! – mérgelődött Nash, leeresztve
a pisztolyát. – Mi a fenét kerestek itt? Hogy találtatok meg minket?
Sloane arca eléggé sápadt volt.
– Követtük Nasht.
–  Holttesteket hagytál magad után a parkolótól idáig. Nekünk nem
maradt semmi szórakozás – jegyezte meg Lina, letérdelve az öcsém
mellé. Gyengéden felgyűrte az inge ujját. – Felszakítottad a varratokat,
nagymenő.
– Alig érzem – hazudta Nash szemrebbenés nélkül.
Sloane észrevette Naomit, és elindult felénk. De Lucian már átszelte
a helyiséget, és úgy nézett ki, mint egy isten, aki mentem végez a
rendetlenkedő halandóval.
A szoba közepén találkoztak, és alig néhány centire álltak meg
egymástól.
– Mondtam, hogy maradj a városban! – vicsorogta.
 – Tűnj az utamból, te nagyra nőtt… – Elcsuklott a hangja, és láttam,
hogy a holttestet bámulja, akit Nash lőtt le. Elsápadt.
–  Sloane. – A könyvtáros nem nézett rá, ezért Lucian megfogta az
állát, és határozottan maga felé fordította.
– Térd. Golyó. Orr – suttogta nekem Naomi.
– Ez az én csajom – szorítottam meg.
– Naomi, jól vagy? – kiáltotta Lina, miközben ellátta az öcsémet.
–  Nagyszerűen – felelte Naomi, és olyan mosollyal nézett rám, ami
beragyogja egy férfi egész életét.
–  Kibaszottul szeretlek – suttogtam neki. Szóra nyitotta a száját, de
megráztam a fejemet. – Nem. Még nem mondhatod vissza. Azt hiszem,
legalább egy hétig kell ismételgetnem, mielőtt megérdemlem, hogy
halljam. Értetted?
Szélesen elmosolyodott, és könnybe lábadt a szeme.
– Sajnálom – szipogta, eltakarva az arcát a kezével. – Tudom, hogy
nem szereted a könnyeket.
– Azt hiszem, ezeket kibírom – válaszoltam, és az ajkához hajoltam.
– Pfuj! – kommentálta Waylay.
Naomi reszketett a nevetéstől. Vakon kinyújtottam a kezemet,
megkerestem Waylay arcát, és meglöktem egy kicsit. Nevetve borult fel.
Újabb sietős léptek a lépcsőn, aztán az ajtón rendőrök nyomultak be.
– Dobják el a fegyvereket!
–  Épp ideje – motyogta Nash, miközben letette a pisztolyt, és
felemelte a jelvényét.

∞
AZ
ÉJSZAKA
KÖZEPÉN ültem egy mentő hátuljában Naomi mellett,
miközben egy nyomozó újabb kérdéseket tett fel nekünk. Nem tudtam
elviselni, hogy néhány centinél messzebb legyek tőle. Majdnem
elvesztettem őt és Waylay-t.
Ha Zordon nem lépett volna közbe… ha egy perccel később érek
oda… ha Nash nem tudott volna pontosan célozni a jobb kezével…
Rengeteg volt a mi lett volna, ha…, mégis itt voltam, és két kézzel
kapaszkodtam a legjobb dologba, ami valaha történt velem.
– Mi a fene ez? Valami felvonulás? – kérdezte az egyik egyenruhás
rendőr. Egy motor gördült be. Amit újabb és újabb követett. Összesen
egy tucat. Aztán négy autó zárta a sort.
Mindenki leparkolt. Kinyíltak az ajtók. És ott volt az egész kibaszott
Knockemout.
 Nagyokat pislogtam, amikor megláttam, ahogy Wraith lesegíti a
nagymamámat a motorja hátuljáról. Lou és Amanda kiszálltak a
terepjárójukból, majd szaladni kezdtek. Jeremiah, Stasia és Stef a
sarkukban voltak. Silver és Max Fi kisbuszából ugrottak ki Milford,
illetve négy Honky Tonk-os törzsvendég társaságában.
Justice és Tallulah leszálltak a motorjukról, majd előrefutottak.
– Befejezhetnénk? – kérdeztem a nyomozótól.
–  Csupán egy kérdés maradt, Ms. Witt – mondta a nő. – Egy járőr
elkapott egy nőt, aki azt állítja, hogy ő Naomi Witt. Rajtakapták, ahogy
megpróbált ellopni egy Mustangot kétsaroknyira innen. Van ötlete, hogy
ki lehet az?
– Most szórakozik velem? – nyögött fel Naomi.
Észrevettem, hogy Nash és Lucian otthagyták a rendőröket. Az
öcsém biccentett, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Intettem Lou-nak, hogy vegye át a helyemet.
– Mindjárt jövök, Százszorszép – mondtam.
Naomi rám mosolygott, ahogy az apja odaszaladt hozzá Amandával
a sarkában. A nő megállt, hogy cuppanós puszit nyomjon az arcomra,
és erősen rácsapjon a seggemre.
– Köszönöm, hogy megmentetted őket – suttogta, mielőtt a lányához
lépett. – Hoztunk kávét, édesem!
– Befejezted a baszakodást? – kérdezte tőlem Stef.
–  Most közöltem vele, hogy összeházasodunk. Szóval igen.
Befejeztem.
– Jó. Akkor nem kell tönkretennem az életedet – vágta rá. – Alig két
hétre hagylak magadra, és nézd meg, mi történik, Witty!
– Ó, istenem, Stef! Mikor jöttél haza?
Éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet, ezért lepillantottam.
Waylay bújtatta ujjait a tenyerembe. A másik kezében Waylon pórázát
tartotta. A kutyám úgy nézett ki, mintha legszívesebben lefeküdne egy
hónapra aludni.
–  Komolyan gondoltad a ruhákat? – kérdezte, ahogy az öcsém felé
sétáltunk.
Elengedtem a kezét, és a vállát átkarolva magamhoz húztam.
– Persze, kölyök.
–  Azt is komolyan gondoltad, amit Naomi néninek mondtál? Hogy
szereted, meg ilyenek?
Megálltam, és szembefordítottam magammal.
 –  Soha életemben nem gondoltam ennyire komolyan semmit –
biztosítottam.
– Akkor nem fogsz megint elhagyni minket?
Megszorítottam a vállát.
– Soha. Nyomorult voltam nélkületek.
– Nélkülem is? – kérdezte.
Láttam, hogy felcsillant a remény a szemében, mielőtt gyorsan
száműzte.
– Way, okos vagy. Bátor. Szép. És gyűlölni fogom, amikor elkezdesz
randevúzni. Kurvára szeretlek. És nem csak azért, mert a csomag
része vagy.
Olyan komolynak tűnt, hogy azzal majdnem összetörte a szívemet.
– Akkor is szeretni fogsz, ha elárulok neked valamit? Valami rosszat?
Ha Duncan Hugo hozzányúlt Waylay-hez, levadászom, levágom a
kezét, és megetetem vele.
– Kölyök, nem mondhatsz olyat, ami miatt ne szeretnélek.
– Esküszöl?
– Esküszöm a vagány cipődre.
Lesütötte a szemét, aztán megint rám nézett, és mosolyra görbült a
szája.
– Lehet, hogy én is kurvára szeretlek téged.
Magamhoz rántottam egy ölelésre, és a mellkasomra szorítottam az
arcát. Amikor átkarolta a derekamat, úgy éreztem, hogy a kibaszott
szívem nem fér el a mellkasomban.
– De ne áruld el Naomi néninek, hogy így mondtam.
– Megegyeztünk.
Hátrahúzódott.
– Oké. Szóval az van…
Két perccel később odakísértem Waylay-t Nashhez és Lucianhez.
Egy mentős összevarrta Nash sebét. Mindkét férfin ragtapaszok voltak
a különböző vágások és karcolások miatt. Mindhármunknak komoly
fájdalmai lesznek holnap. Meg azután. És lehet, hogy még utána is.
– Naomi azt mondta, hogy Tina meg Hugo egy pendrive-ot kerestek,
amin valamilyen információ van – magyarázta Nash. – Azt egyelőre
senki nem tudja, milyen információ volt rajta, vagy mi történt vele.
–  Waylay, miért nem nézed meg, hogy nincs-e valamire szüksége a
nagynénédnek? – javasolta Lucian.
Követtem a tekintetét, és láttam, hogy Sloane-t bámulja, aki Naomi, a
szülei és Stef közelében időzött.
 – Az a helyzet, hogy Way-nek van néhány információja, amit szeretne
veletek megosztani – mondtam. Megszorítottam a kislány vállát. –
Rajta, kölyök.
Mély levegőt vett, aztán lehajolt, hogy kikösse a cipőfűzőjét.
– Ezt keresték – közölte, ahogy felegyenesedett a szív alakú dísszel
a kezében.
Nash elvette tőle. Megforgatta az ujjai között, aztán összeráncolta a
homlokát. Óvatosan széthúzta a közepét.
– Megáll az eszem.
– Ez egy pendrive – magyarázta Waylay. – Anya totál odavolt, amikor
hazahozta. Folyton azt mondogatta, hogy végre lesz egy csomó pénze,
és hamarosan vesz magának egy bazi nagy terepjárót, meg ezentúl
csak steaket fog enni. Kíváncsi lettem, ezért belenéztem. Csak egy
csomó név meg cím volt benne. De gondoltam, hogy fontos lehet. Ezért
lemásoltam a fájlt a saját pendrive-omra a biztonság kedvéért. Ő mindig
elhagy minden sza… mármint, mindent.
Bólintottam, hogy folytassa.
–  Aztán anya valami hülyeség miatt megharagudott rám, és
büntetésként levágta a hajamat. Szóval eldöntöttem, hogy én is
megbüntetem őt. Elvettem a pendrive-ot, hogy azt higgye, elveszítette,
aztán eldugtam a könyvtárban, de nem a történelmi fikcióknál, ahogy
Duncannek mondtam. Igazából az archívum egyik polcának aljára
ragasztottam. Nem gondoltam, hogy be fognak törni Naomi nénihez, és
elrabolnak minket. Esküszöm – mondta.
Nash megfogta a vállát.
– Semmi baj, Waylay. Helyesen tetted, hogy szóltál nekem.
– Azt mondta, le fogja lőni Naomi nénit, ha nem árulom el neki, hol
van. El akartam, de beragasztotta a számat – tette hozzá.
Felmordultam erre az új információra.
– Nem a te hibád, ami történt – biztosította megint Nash.
Sokkal inkább az anyjáé, és egyáltalán nem sajnáltam, hogy elkapták
a rendőrök. Azt azonban eldöntöttem, hogy nem ez a megfelelő időpont
erről tájékoztatni Waylay-t.
– Van még valami – mondta a kislány.
– Micsoda? – kérdezte Nash.
– A te neved is rajta van a listán.
Luciannel összenéztünk.
– Látnunk kell azt a listát – jelentette ki Lucian.
Nash befogta Waylay fülét.
 –  A nagy francokat, ti barmok. Ez rendőrségi ügy – mondta, majd
leengedte a kezét. – Gyere, Way! Kérjünk engedélyt a nagynénédtől,
aztán szólunk Sloane-nak, hogy vigyen be minket a könyvtárba.
– Oké – válaszolta. – Knox?
– Igen, kölyök?
Odaintett magához, mire lehajoltam. Próbáltam nem mosolyogni,
amikor befejezte a suttogást a fülembe.
– Értettem. Otthon találkozunk – mondtam, összekócolva a haját.
Néztük, ahogy Nash odakíséri a mentőautóhoz.
– Szükségünk van arra az átkozott listára – motyogta Lucian.
Mosolyra görbült a szám.
– Mi van? – faggatott.
– Nem az az egyetlen másolat. A könyvtár szerverére is feltöltötte.
Lucian egy másodpercig döbbenten állt, aztán röhögni kezdett.
Sloane odakapta a tekintetét, és ekkor rájöttem, hogy Lucian
mostanában alig nevetett. Nem úgy, mint régen; gyerekkorunkban,
amikor mindenből viccet csináltunk.
– Utálni fogod az életedet, amikor elkezd randevúzni – jegyezte meg.
Alig vártam.
Elindultunk Naomi felé, aki egy plédbe burkolózva állt, és
kávéspoharat szorongatott. Annak ellenére, amit ma este láttam,
függetlenül a rengeteg hibámtól, a rám villantott mosolyával lángra
lobbantotta a belsőmet.
Rácsaptam Lucian vállára.
– Hé! Mit szólsz a násznagy szerephez?
 EPILÓGUS

INDUL A BULI
Naomi
– Mmm. Knox! Vissza kell mennünk a partira – motyogtam a szájába.
A falhoz szorított Liza dolgozószobájában, miközben a világ
legemlékezetesebb tizenkettedik születésnapi bulija zajlott a hátsó
udvaron. Meg a ház előtt. A konyhában, az étkezőben és a télikertben.
Gyerekek, szülők és motorosok voltak mindenhol.
A férfi, aki éppen összevissza csókolt engem, korábban leült Waylay-
jel, és megkérte, hogy soroljon fel minden egyes dolgot, amire vágyik.
Aztán az összeset megszerezte neki.
Volt egy felfújható akadálypálya a hátsó udvaron, egy állatsimogató a
ház előtt, és semmi zöldség a láthatáron, miközben az asztal
roskadozott a pizza, a nachos, a pattogatott kukorica és két
születésnapi torta súlyától.
Knox nyelve becsúszott a számba, amitől elgyengült a térdem. Az
erekciója, amit a hasamhoz nyomott, megőrjítette a női részeimet.
–  A szüleid, Liza, Stef és Sloane odakint ügyesen játsszák a
házigazdát. Adj öt percet – morogta az ajkamra.
– Öt percet?
Ujjai a ruhám alá siklottak. Amikor rám talált az ujjbegyeivel, a
csípőm ösztönösen felé mozdult.
–  Lehet, hogy csak négyre lesz szükségem, hogy a csúcsra
juttassalak – döntötte el.
Tizenöt másodperc alatt el tudott volna juttatni oda, de többet
akartam belőle.
– Megegyeztünk – suttogtam.
Magával rángatott, hogy bezárja az ajtót, aztán a kredencre ültetett a
fal mellett.
– Mit keres itt ez a sok doboz? – kérdeztem a sarokba pillantva.
– Ne foglalkozz vele – vágta rá.
 Egy másodpercet sem vesztegettem tovább a kérdésre, amikor
lerántotta a bugyimat, hogy kilépjek belőle.
–  Öt perc – emlékeztetett, ahogy feltámasztotta a sarkamat a fa
szélére, és széttárta a lábamat. Mielőtt eszembe jutott volna valami
okosság, kiszabadította vastag, kemény farkát a farmernadrágjából, és
centiről centire belém hatolt.
Együtt nyögtünk fel, ahogy teljesen elmerült a testemben.
– Nem. Hiszem. El. Hogy. Rávettél. Erre – motyogtam összekoccanó
fogakkal, miközben könyörtelenül mozgatni kezdte a csípőjét.
– Máris fojtogatsz, bébi – préselte ki magából a szavakat.
Knox telhetetlen volt az „incidens” óta, ahogy utalni szoktam rá. Alig
engedett el a szeme elől, és ezzel tökéletesen elégedett voltam, főleg,
hogy rengeteg időt töltöttünk együtt meztelenül. Amikor épp nem a
rendőrséggel beszéltünk. A knockemoutin kívül más őrsök is érdekeltek
voltak a nyomozásban.
Mint kiderült, a hírhedt listán több rendőr és az informátoraik nevei
szerepeltek öt megyéből összegyűjtve.
Hugo apja rátette a kezét a listára, és végig akart menni rajta,
kiiktatva az összes rendőrt meg besúgót. Hugo, hogy lenyűgözze az
apját, eldöntötte, hogy megpróbál maga végezni az egyikkel: Nashsel.
De miután az elbaltázott melóval kivívta az apja haragját, Hugo úgy
döntött, nyereségesebb ellopni az információt, és eladni annak, aki a
legtöbbet kínálja érte.
Mindezt a testvéremtől tudta meg a rendőrség. Tina énekelt, mint egy
dalos pacsirta narancssárga kezeslábasban, és elég enyhe ítéletre
számíthat, ha a tőle kapott információkkal sikerül lecsukni a Hugo
bűnszövetkezet valamelyik tagját.
Mivel Tina rács mögé került, a gyámsághoz vezető út már kevésbé
volt döcögős. Hosszú út áll még előttünk, de legalább a legnagyobb
akadályok elhárultak.
És bár Duncan Hugo még szabadlábon volt, a rendőrség az egész
államban őt kereste, és volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan meg
is találja.
– Még több gyerek – nyögte rekedten Knox.
– Tessék? – kérdeztem, elhúzódva a szájától.
Meglökte a csípőjét, és tövig merült bennem.
– Több gyereket akarok.
Éreztem, ahogy az izmaim görcsösen megfeszülnek körülötte, és
tudtam, hogy bármelyik másodpercben elélvezhetek.
 – Tessék? – ismételtem ostobán.
–  Way nagyszerű nővér lenne – mondta. Csábító mosollyal
beakasztotta ujjait a ruhám nyakába, és lerántotta a melltartómmal
együtt, hogy lecsupaszítsa a mellemet. Lehajtotta a fejét, és szájával a
merev mellbimbóm fölött időzött. – Benne vagy?
Gyerekeket akar. Családot velem és Waylay-jel. Annyira tele volt a
szívem, hogy majdnem felrobbant. Ahogy a vaginám is.
– I-igen – sikerült kinyögnöm.
–  Jó. – Elégedettnek, diadalittasnak, és átkozottul szexinek tűnt,
ahogy a mellemre hajolt a szájával.
Ívbe feszült a hátam, és hagytam, hogy a szakadékba sodorjon.
Még épp a földrengésszerű orgazmusom közepén tartottam, amikor
megdermedt, és átölelt. Elemi nyögés szakadt ki belőle, miközben
éreztem, hogy mélyen bennem elélvezett.
–  Szeretlek, Naomi – motyogta, ajkával meztelen bőrömet
kényeztetve.
–  Én is sze… – De befogta a számat, ahogy tovább csúszkált
bennem, mintha a közelségünk minden pillanatát igyekezett volna
magába szívni.
– Még ne, bébi.
Egy hét telt el az incidens óta, azóta, hogy először szerelmet vallott,
és még mindig nem engedte meg, hogy viszonozzam.
– Hamarosan? – kérdeztem.
– Hamarosan – ígérte.
Én voltam a világ legszerencsésebb nője.

∞
KNOX
TÁVOZOTT
ELSŐKÉNT a dolgozószobából, azt állítva, hogy valamit el
kell intéznie. Reméltem, hogy nem sziklamászó falat vagy hőlégballont
hozatott ide. Amint a hajamat meg a ruhámat igazgatva kisétáltam a
helyiségből, egyenesen Lizába botlottam, aki egy virágmintás széken
ült, amit az alagsorban találtam, és kihoztam a folyosóra.
– Megijesztettél!
– Gondolkodtam – kezdte bevezetés nélkül. – Ez a ház túl nagy egy
idős nőnek.
Abbahagytam a hajam igazgatását.
–  Nem akarod eladni, ugye? – El sem tudtam képzelni ezt a házat
nélküle. És őt sem a ház nélkül.
 – Dehogy. Túl sok az emlék. Arra gondoltam, hogy visszaköltözöm a
kunyhóba.
–  Hogy? – Felszaladt a szemöldököm. Fogalmam sem volt, mit
reagáljak erre. Abban a hitben éltem, hogy Waylay meg én előbb-utóbb
visszaköltözünk a kunyhóba. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy Liza
így akar-e kilakoltatni minket.
–  Ennek a helynek családra van szüksége. Egy nagy, hangos
családra. Tábortüzekkel és kisbabákkal. Nagyszájú kamaszokkal.
Kutyákkal.
– Hát, kutyák már vannak – mutattam rá.
Kurtán biccentett.
– Igen. Tehát így lesz.
– Mi lesz így?
– Beköltözöm a kunyhóba. Te, Knox és Waylay pedig itt fogtok lakni.
Leesett az állam, miközben máris elkezdtem azon gondolkodni,
melyik bútorokat fogom lecserélni.
– Nahát. Ez… nem is tudom, mit mondjak, Liza.
– Semmit nem kell mondanod. Már beszéltem Knoxszal a héten.
– Mit mondott?
Úgy nézett rám, mintha arra kértem volna, hogy mondjon le a vörös
húsról.
– Mégis mit gondolsz, mi a fenét mondott? – kérdezte zsémbesen. –
Hisz az udvaron van, és a legjobb születésnapi bulit rendezi, amit ez a
város valaha látott. És már az esküvőt tervezgeti.
Bólintottam. Képtelen voltam megszólalni. Először Waylay bulija.
Aztán a beszélgetés a gyerekekről. Most meg álmaim otthona. Úgy
éreztem, mintha Knox engem kért volna meg, hogy írjam össze minden
vágyamat, és most egyenként valóra váltaná őket.
Liza kinyújtotta a kezét, és megszorította az enyémet.
– Jót beszélgettünk. Megnézem, felvághatjuk-e a tortákat.
Még akkor is az üresen maradt széket bámultam, amikor Stef jelent
meg a folyosón.
– Waylay keres, Witty – mondta.
Magamhoz tértem a kábulatból.
– Oké. Hol van?
A hüvelykujjával a hátsó udvarra mutatott.
– Kint. Jól vagy? – kérdezte vigyorogva.
Megráztam a fejemet.
 – Knox elcsábított egy gyors menetre, közölte, hogy gyerekeket akar
tőlem, aztán Liza nekünk adta ezt a házat.
Stef halkan füttyentett.
– Úgy hallom, jólesne egy ital.
– Vagy hét.
Bekísért az étkezőbe, ahol történetesen két pohár pezsgő várt
minket. Az egyiket nekem adta, aztán kimentünk a télikerten át a
teraszra.
– MEGLEPETÉS!
Hátratántorodtam, és a szívemhez kaptam, ahogy Knockemout
lakosságának nagy része az udvarról éljenzett.
– Ez nem meglepetésbuli, srácok! – mondtam.
Nevetés söpört végig a tömegen, és azon töprengtem, vajon miért
tűnnek ennyire vidámnak, mintha várnának valamire.
A szüleim a terasz szélén álltak Lizával és Waylay-jel, fülig ért a
szájuk.
–  Mi folyik itt? – fordultam Stefhez, de ő hátrébb lépett, és puszikat
dobott felém.
– Naomi.
Megfordultam, és Knox állt mögöttem. Olyan komoly volt az arca,
hogy görcsberándult tőle a gyomrom.
–  Mi a baj? – kérdeztem, és gyorsan körbenéztem, hátha valaki
megsérült vagy eltűnt. Azonban mindenki megvolt. Mindenki, akit
szerettünk, mosolyogva állt az udvaron.
Knox egy dobozt tartott a kezében. Egy kis, fekete bársonydobozt.
Ó, istenem!
Hátranéztem a vállam fölött Waylay-re, mert aggódtam, hogy
tönkretesszük a buliját. Ez a nap róla szólt, nem rólam. Viszont ő anya
kezét fogta, és a lábujjain hintázva szélesen vigyorgott.
– Naomi – ismételte meg Knox.
Visszafordultam hozzá, és a számra szorítottam kezemet.
– Igen? – Tompa cincogás volt a hangom.
– Mondtam, hogy esküvőt akarok.
Bólintottam, mert már nem bíztam a hangomban.
– De nem árultam el, miért.
Tett egy lépést előre, majd még egyet, amíg össze nem ért a
lábujjunk.
Úgy éreztem, nem kapok levegőt.
 –  Nem érdemellek meg – jelentette ki, miközben a hátam mögé
nézett. – De egyszer egy okos férfi azt mondta, az a legfontosabb, hogy
életem hátralévő részében megpróbáljak olyan pasi lenni, aki
megérdemel téged. Úgyhogy ezt fogom tenni. Minden egyes nap
emlékeztetem magam, milyen kurva szerencsés vagyok. És a legtöbbet
hozom ki magamból, hogy a legjobb legyek számodra. Mert Naomi Witt,
hihetetlen vagy. Gyönyörű. Kedves. Állati válogatott a szókincsed. Azt
érezteted az emberekkel, hogy hallják és látják őket. Megjavítod, ami
összetört. Engem. Teljessé tettél engem. És valahányszor rám
mosolyogsz, úgy érzem, mintha megint megnyertem volna a lottót.
Sírás fojtogatott, és semmit nem tehettem a könnyeim ellen. Knox
kinyitotta a dobozt, de semmit nem láttam a szememben gyűlő
könnyektől. Knoxot ismerve a gyűrű impozáns, mégis valahogy pont
tökéletes.
–  Egyszer már megmondtam. Most meg is kérlek. Gyere hozzám
feleségül, Százszorszép!
Nem mutattam rá, hogy ez sem volt igazán kérés… inkább parancs.
Túlságosan lefoglalt a bólogatás.
– Ki kell mondanod, bébi – nógatott.
–  Igen – sikerült kinyögnöm, majd a vőlegényem nagyon kemény,
nagyon meleg mellkasán találtam magam. Az összes szerettem
éljenzett, aztán Knox megcsókolt… hihetetlenül illetlenül ahhoz képest,
hogy közönségünk volt.
Csak egy centire húzódott hátra.
– Kurvára szeretlek, Százszorszép!
Csukladozva sóhajtottam, és igyekeztem nem zokogni. Sikerült nem
túl méltóságteljesen bólintanom.
–  Most már mondhatod – biztatott, ahogy megfogta az arcomat, és
szürkéskék szeme elárulta, mekkora szüksége van rá, hogy hallja a
vallomást.
– Szeretlek, Knox.
– A francba, naná, hogy szeretsz, bébi!
Szorosan ölelt, aztán fél karral elengedett, és oldalra nyúlt. Waylay
bukkant fel mellettünk, és csatlakozott az ölelésünkhöz, miközben
könnyes szemmel nézett rám. Szabad karommal magamhoz vontam,
és összeláncoltam hármunkat. Waylon befúrta közénk a fejét, és
vakkantott.
– Ügyes voltál, Knox – mondta Waylay. – Büszke vagyok rád.
– Felkészültél a tortára? – kérdezte tőle Knox.
 – Ne felejts el kívánni, édesem – szóltam rá.
Elvigyorodott.
– Nem kell. Már mindenem megvan, amit akartam.
És megint könnybe lábadt a szemem.
– Nekem is, drágám. Nekem is.
–  Oké. Új családi szabály. Soha többet nem sírhat egyikőtök sem –
közölte Knox rekedten.
Elég komolynak tűnt. Ettől csak még jobban zokogtunk.
∞
AZNAP
ESTE, miután a buli véget ért, és a vendégek hazamentek,
Knoxszal megint meztelenek voltunk, és a sötétben fekve beszélgettünk
a szobánkban. Az ujjaival lustán köröket rajzolt a hátamra, miközben a
mellkasához bújtam.
A folyosó végén hat lány kuncogott Waylay szobájában.
Liza nem vesztegette az időt, hogy valóra váltsa az ígéretét.
Összepakolt egy bőröndöt, magához vette a kutyakaját, és a
kunyhóban töltötte az éjszakát.
– A mai nap volt a legjobb – suttogtam, gyönyörködve abban, ahogy
a fürdőszobából beszűrődő fény megcsillan a gyűrűmön. Jól gondoltam.
Impozáns volt. Egy hatalmas szoliter gyémántot három kisebb kő vett
körbe minden oldalon. El kell majd kezdenem súlyt emelni a másik
kezemmel, hogy egyformák legyenek az izmaim.
Knox csókot nyomott a fejem búbjára.
– Minden nap a legjobb, mióta megismertelek.
–  Ne legyél ilyen édes, különben megszegem az új családi
szabályodat – figyelmeztettem.
Megmozdult alattam.
– Van még néhány ajándékom számodra.
– Knox, ne vedd sértésnek, de a legjobb születésnapi buli után, amit
ez a város valaha látott… azután, hogy Liza nekünk adta a házat, és
hogy a családunk és a barátaink előtt azt kérted, hogy menjek hozzád
feleségül, nem hiszem, hogy elfogadhatok még valamit.
– Ahogy akarod – vágta rá.
Mindössze tíz másodpercig tartottam ki.
– Oké. Add ide.
Felült, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Vigyorgott, amitől folyékony
arannyá változott a szívem.
– Először is, holnap segítened kell pakolni.
– Pakolni?
 –  Holnap hivatalosan is beköltözöm ide, és fogalmam sincs, hogy a
szüleid mit akarnak majd megtartani, és mit nem.
– A szüleim?
– Liza J. nekünk adta a házat. Én odaajándékozom az én kunyhómat
a szüleidnek.
Felültem, és a mellkasom elé húztam a takarót.
– A szüleimnek ajándékozod a kunyhódat – ismételtem meg.
Hamiskásan rám mosolygott.
– Még mindig cseng a füled, Százszorszép?
–  Talán. Vagy lehet, hogy a sok orgazmustól lassult le a
beszédértésem.
Átkarolta a nyakamat, és közelebb húzott magához.
–  Anyukád kapott egy állást Waylay iskolájában. Részmunkaidős
tanácsadó lesz. Januárban kezd.
Megdörzsöltem a szememet.
– A szüleim…
– Knockemoutba költöznek.
–  Hogyan csináltad? Waylay úgy nőhet fel, hogy a nagyszülei a
szomszédban laknak! – Minden álmom valóra vált, neki köszönhetően.
– Egy dolgot fontos megértened, Naomi. Ha van bármi a világon, amit
szeretnél, én meg fogom szerezni neked. Kérdés nélkül. Ha akarod, a
tiéd. Szóval tessék. – Egy stóc papírt nyomott a kezembe.
Vakon felemeltem. Valami jogi szerződésnek tűnt.
– Mi ez?
– Lapozz az aláírás oldalra – utasított.
Követtem a citromsárga jelölőt, és az ikertestvérem aláírását láttam
az egyik vonalon.
A „gondviselő” és „szülői jogok” kifejezéseket szúrtam ki elsőnek.
– Ó, istenem! – suttogtam.
–  Rád ruházta a szülői jogokat. Hivatalos. Nincs több meghallgatás
vagy családlátogatás. Way a miénk.
Nem tudtam megszólalni. Nem kaptam levegőt. Csak halkan sírtam.
–  A francba, bébi! Utálom, amikor ezt csinálod – morogta Knox,
ahogy magához ölelt, és az ölébe ültetett.
Bólintottam, és sírva karoltam át, majd erősen belé kapaszkodtam.
– Most jön az, amit én akarok.
Bármit odaadtam volna neki. A két vesémet. A kedvenc táskámat.
Bármit.
 – Ha negyedjére is szexelni akarsz velem ezen a napon, először egy
fájdalomcsillapítóra, borogatásra és egy liter vízre lesz szükségem –
cukkoltam szipogva.
A nevetéstől reszketett a mellkasa, miközben a hajamba túrt, és
simogatott.
–  Minél hamarabb tartsuk meg az esküvőt. Egyetlen percet sem
vagyok hajlandó elvesztegetni, azt akarom, hogy rögtön a feleségem
legyél. Bármit megkaphatsz. Egy hatalmas templomi esküvőt. Udvari
sütögetést. Öt számjegyű menyasszonyi ruhát. De van egy
követelésem.
Persze hogy követelés, nem kérés.
– Mi az?
– Azt akarom, hogy százszorszépek legyenek a hajadban.
 BÓNUSZ EPILÓGUS

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB
Knox
Nagy odafigyeléssel adtam át a csomagot Waylay-nek a verandán,
amíg kivettem a kulcsot a zsebemből.
Vigyorogva nézett az apró arcra és a hosszú szempillákra, mielőtt
rám pillantott.
– Ügyesek voltatok – mondta.
Már tizenhét éves volt, és majdnem szívrohamot kaptam minden
alkalommal, amikor eszembe jutott, hogy jövőre elmegy főiskolára. Nem
álltam készen. De az arckifejezéséből tudtam, hogy gyakrabban haza
fog látogatni, mint eredetileg tervezte, hogy együtt legyen a húgaival.
Húgaival.
Néztem, ahogy a feleségem jobbra-balra ringatózik az egyik hosszú
strandruhájában, amivel még mindig sikerül megőrjítenie.
Gondoskodtam róla, hogy tele legyen velük a szekrénye.
A csípőjén ülő kisgyerek a hüvelykujját szopta, és elnehezült a
szemhéja.
Naomi mosolya kedves és elégedett volt, ráadásul nekem szólt.
Abban a pillanatban mindent éreztem. Szerelmet a nő iránt, aki
visszahozott az életbe. Aki okot adott arra, hogy minden reggel
mosollyal az arcomon ébredjek. Aki eléggé szeretett, hogy kisimítsa a
durvaságomat.
Az elején sok mindenen keresztülmentünk, aztán megint, amikor a
családalapítás nem úgy sikerült, ahogy terveztük. De úgy néztünk
szembe vele, ahogy mindennel. Együtt.
Most pedig itt van a három lányunk. Közülük kettő a legnagyobb titok,
amit valaha is őriznünk kellett. Évek óta készültünk, aztán az
örökbefogadás az ölünkbe pottyant.
Még arra sem volt időnk, hogy előkészítsük a szobájukat, amikor jött
a hívás. A hároméves Bridget és újszülött kishúga, Gillian.
 Megsimogattam a feleségem arcát, aztán a tarkójánál fogva közelebb
húztam magamhoz. Megpusziltam a homlokát, majd a lányunk haját.
–  Anya, apa és Liza nem férnek majd a bőrükbe – jósolta Naomi,
ahogy bedugtam a kulcsot a zárba. – Bárcsak mindenkinek egyszerre
mondhatnánk el.
Egy másodpercre erősen azt kívántam, bár az én anyám is
találkozhatott volna az unokáival. Bárcsak látta volna felnőni a fiait, és
megismerte volna a nőket, akiket választottak. De a veszteség a
szeretet része.
–  Hány másodpercet fogsz várni, mielőtt előkapod a telefont? –
piszkáltam.
– Amennyi másodpercbe telik, hogy elmenjek pisilni, adjak Bridgetnek
egy kis harapnivalót, és melegítsek egy üveg tápszert Gillynek.
– Nasi! – A lányom hirtelen felébredt.
–  Figyeljetek. Az a helyzet… – mondta Waylay szégyenlősen
mosolyogva.
– Mit csináltál, Way? – érdeklődtem.
–  Senkinek nem mondtam semmi konkrétat – magyarázta. – De azt
igen, hogy nagy híreink vannak ma.
Mintegy végszóra, valaki feltépte belülről a bejárati ajtót.
– Apáddal egész nap idegeskedtünk – jelentette be Amanda csípőre
tett kézzel. Láttam, hogy Lou a nappaliban ül, és Nashsel meg
Luciannel tévézik.
– Csak anyád. Én nagyon nyugodt voltam – kiáltotta Lou.
– Mi a nagy hír? – kérdezte Stef az anyósom háta mögül.
– Igen! Mire fel ez a titokzatosság? – akarta tudni az öcsém felesége.
–  Hoztatok vacsorát? – kérdezte a nagymamám, ahogy felbukkant
mellettük.
–  Waylay fociösztöndíjáról van szó? – faggatózott Wraith. Nem
számít, mennyi idő telt el, még mindig nem tudtam megszokni, hogy a
nagymamámmal randizik. De úgy tűnt, őrülten boldoggá teszik
egymást.
– Ööö, srácok – szólalt meg Jeremiah, megszorítva Stef vállát.
Sloane kilesett Amanda válla fölött, mire oldalra léptem.
– Nézd! – suttogta.
Amanda vette észre elsőként. Örömteli kiáltására Lou, Nash és
Lucian egy emberként pattant fel a kanapéról, veszélyt érzékelve.
Ráadásul az újszülött is felébredt, aki egyáltalán nem örült a hangos
ébresztőnek.
 Fi kiszaladt a konyhából.
–  Mi ez a sikoltozás…? – Majd egy fülsiketítő sikoly kíséretében
nyelte le a mondat végét.
–  Babák! – zokogta Amanda, ahogy Waylay odaadta neki a síró
Gilliant. – Kisbabáink vannak!
– Gyere a papihoz! – szólalt meg Lou Bridget felé nyúlva. – Ígérem,
hogy mindig lesz nálam cukorka.
A kislány először szégyenlős volt, de a cukorka szó megtette
varázslatos hatását, és a nagyapja felé nyújtotta a kezét.
Úgy láttam, az apósom a könnyeivel küszködik.
– Nézd, milyen tökéletes – motyogta Amanda Sloane-nak, miközben
megcsiklandozta az újszülött apró ujjait.
–  Most már értem, miért volt olyan sok kérdésed a női frizurákról –
mondta Jeremiah vigyorogva.
Kiszedtem belőle a legjobb termékek nevét és a technikákat, mert az
én lányaimnak lesz a legszebb hajuk Knockemoutban.
Waylay pasija, Theo előrelépett, és magához húzta a barátnőjét.
Csúnyán néztem rá, de nem olyan ellenségesen, mint máskor.
– Theo! – üdvözöltem.
– Mr. Morgan! – mondta.
Biztos veszítettem az erőmből, mert nem engedte el a lányom vállát.
Naomi belekönyökölt a bordámba.
– Apa, viselkedj! – szólt rám Waylay megrovóan.
Most Liza a karjába vette Gilliant, míg Nash Bridgetet dobálta,
megnevettetve a kislányt.
– Hát, ez pizzáért kiált – döntötte el Amanda. – Lucian, rendeld meg.
Lou, hozd Knox mérőszalagját.
– Minek? – kérdezte Lou.
– Te meg a férfiak le fogjátok mérni a lányok szobáját, hogy elkezdjük
az átalakítást. Hölgyeim, irány a borosszekrény. Színeket és témákat
kell választanunk, óvodát kutatni és bevásárló listákat készíteni – adta
ki az utasítást Amanda.
– Én a nőkkel tartok – határozta el Stef. Megállt, és szájon csókolta
Jeremiah-t.
– Tegyél félre nekem is egy pohárral – kiáltott utána a férje.
Naomi megszorította a derekamat.
– Szeretlek, Knox Morgan – suttogta.
Soha nem untam meg ezt hallani.
 –  Én is szeretlek, bébi. – Kicsúszott a karomból, és néztem, ahogy
követi a nőket az étkezőbe; a ruhája a bokája körül fodrozódott.
– Ügyes voltál, Knoxy – szólalt meg Lina a folyosón.
Szorosan átöleltem.
– Neked vannak ikreid – emlékeztettem.
– Akik szerencsére Waylay szobájában alszanak. Ne engedd, hogy
elfeledkezzek róluk.
Egy új generáció volt a házban, és végre teljesnek tűnt a családunk.
Valaki bekopogott mögöttem a nyitott ajtón.
– Apa!
– Zavarok?
Jól nézett ki. Egészségesnek tűnt. Kiegyensúlyozottnak. Ami még
mindig meglepett, bármikor találkoztam vele.
John Wayne Morgan már három éve józan. A fővárosban él a
barátnőjével és a két mentett macskájukkal. A hajléktalanszállónak
gyűjt adományokat, ami már Washington belvárosában és Marylanden
is terjeszkedik.
–  Waylay üzent. Azt mondta, fontos híreitek vannak. Visszajöhetek
később, amikor nem vagy elfoglalt – ajánlotta fel.
– Apa. – Nash letette a létrát, amit isten tudja, miért cipelt, és hátba
veregette az öreget. Nekem még nem volt ilyen a kapcsolatom az
apánkkal. De minden látogatás, minden telefonhívás, minden betartott
ígéret egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz.
– Időben érkeztél, hogy megismerd az unokáidat – mondtam.
Apa felvidult.
– Unokák!
– A bizottság három napja hívott, hogy két kislány kész csatlakozni a
családunkhoz – magyaráztam. – Senkinek nem akartuk elárulni, amíg
haza nem hoztuk őket.
–  Unokák – ismételte meg csodálkozva, mintha ő lenne a világ
legszerencsésebb férfija. Éreztem, hogy egy újabb milliméterrel
csökkent a távolság közöttünk.
–  Gyere be! – kértem, és vállánál fogva betereltem az ösztrogén-
túltengéses csatatérre, ahol Amanda és Liza festékmintákat
nézegettek, ráadásul az asztal minden centijén laptopok sorakoztak
bekapcsolva.
Sloane a babát etette, míg Bridget az asztal közepén ült, és szőlőt
evett. A lányaimat szeretet és erős, okos nők vették körül.
 –  Duke! Örülök, hogy el tudtál jönni – mondta Amanda, miközben
felállt, és megpuszilta apa arcát. – Gyere, ismerd meg az új csajokat!
Apát magukkal ragadták a nők és Stef.
Éreztem, hogy valaki megfogja az övemet, aztán Naomi kihúzott a
helyiségből.
– Hová viszel?
Elengedte az övemet, aztán kézen fogva a nappaliba vezetett, ahol
az esküvői portrénk lógott a kanapé fölött. Még most is szíven ütött,
amikor ránéztem. Naomi… lélegzetelállítóan nézett ki, ahogy elpirulva
állt a menyasszonyi ruhájában, és százszorszépek voltak a hajába
fonva, mintha egy korona lett volna. Waylay-t ölelte, aki ragaszkodott a
földig érő citromsárga ruhához, amin szintén százszorszépek voltak.
Mindketten nevettek. És én? Rohadt jól néztem ki az öltönyömben. És
boldognak tűntem, ahogy a feleségemet meg a lányomat bámultam.
–  Tudom, hogy a következő néhány évben őrület lesz az életünk –
mondta Naomi, miközben az arcomra fektette a tenyerét. – Tudom,
hogy fáradtak és túlhajszoltak leszünk, és talán a legtöbbször halálosan
félünk majd. De azzal is tisztában vagyok, hogy mindez nem történne
meg, ha te nem lennél.
–  Bébi, nem tudom majd kezelni a helyzetet, ha elkezdesz sírni –
figyelmeztettem.
A meddőségi problémák egyik előnye az volt, hogy nem kellett
végignéznem, ahogy a feleségem szenved a terhességi hormonoktól.
Megbirkóztam volna a könnyeivel, de valószínűleg nehezen.
– Nem fogok sírni – vágta rá.
A feleségem egy mocskos hazug, mert már láttam, ahogy könnybe
lábad az a gyönyörű, mogyoróbarna szeme, amit annyira imádtam.
–  De elmondom, hogy minden napot életem legjobb napjává
varázsolsz. Hogy örökre hálás leszek…
– Hogy kihúztam a fejemet a homokból? – tippeltem.
Megrázta a fejét.
–  Hogy úgy döntöttél, Way és én érdemesek vagyunk a kockázatra.
Köszönöm ezt az életet, Knox Morgan. Senki más nem űzne sportot
abból, hogy mindent megadjon nekem, amire valaha vágytam.
Valahogy megint megcsinálta. Mindig meglepett, amikor Naomi talált
egy újabb törött darabot, és egésszé tette.
– Szeretlek, Knox. Örökké hálás leszek mindenért, ami vagy, és amit
tettél.
 Szörnyen összeszorult a torkom. És lángolt valamitől a tekintetem,
amivel nem akartam foglalkozni.
Megragadtam, és magamhoz húztam Naomit, majd a hajába
temettem az arcomat.
– Szeretlek – suttogtam rekedten.
Nem voltak erre megfelelő szavak. A közelében sem jártak annak az
érzésnek, ami a mellkasomban tombolt, amikor mellette ébredtem. Nem
voltak hűek ahhoz, ami rám tört, amikor besétált egy helyiségbe, és
magával hozta a napfényt. És átkozottul meg sem közelítették azt, amit
akkor éreztem, amikor a szemembe nézett, és azt mondta, mindent
megadtam neki, amire valaha vágyott.
Eldöntöttem, hogy életem hátralévő részében gondoskodni fogok
róla, hogy megmutassam, mit érzek iránta, mivel szavakkal kifejezni
képtelen voltam.
 A SZERZŐ ÜZENETE AZ OLVASÓNAK

Kedves olvasó!

2021. november 4-én este 11 órakor fejeztem be ezt a regényt, és

rögtön könnyekben törtem ki.

Öt hónappal korábban kezdtem el írni. Néhány nappal azelőtt, hogy

David, Claire Kingsley imádott férje és az én jó barátom tragikus
hirtelenséggel elhunyt. Nem csupán padlóra küldött a halála, de két
hónap leforgása alatt ő volt a harmadik férj a baráti körömben, aki túl
korán ment el.
Összetörtem. Soha nem gondoltam volna, hogy létezhet olyan világ,
ahol David nincs jelen. Főleg nem egy olyan világ, amiben a három
legközelebbi barátom tragikus hirtelenséggel megözvegyül a
negyvenes éveiben.
Fogalmam sem volt, miről szól ez a könyv, amikor elkezdtem. Még
félúton sem voltam biztos benne. Azonban most, hogy befejeztem,
végre értem. Ez a könyv a bátorságról szól, arról, hogy merjünk szeretni
valakit akkor is, amikor mind tudjuk, hogyan végződik minden
romantikus történet. Arról szól, hogy újra meg újra a szerelmet
válasszuk a félelem helyett. Arról szól, hogy ott legyünk és bátrak
legyünk, amikor tudjuk, hogy pokolian fog fájni.
Knox félelme, hogy elveszít valakit, akit szeret, és teljesen
összeomlik, nagyon is valóságos volt számomra. Miközben ezt a
történetet írtam, a saját gyászom és félelmeim nagy részét sikerült
feldolgoznom. Időnként képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy a
veszteséget átélt barátaim mennyire szenvednek. Máskor volt annyi
lélekjelenlétem, hogy eszembe jutott, mennyire szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, hogy szeretünk valakit annyira, hogy az illető
elvesztése lesújt bennünket.
Mindenkinek azt kívánom, hogy teljes szívéből szeressen valakit, és
legyen jelen a kapcsolatban, hogy amikor elszakadnak egymástól, csak
a rövidre szabott időt, ne pedig a kapcsolat minőségét bánja. Hogy
mind megértsük, a veszteség fájdalma ad színt, ízt és textúrát életünk
hátralévő részének.

Köszönöm, hogy elolvastátok, és hogy bátrak vagytok, barátaim.

Xoxo,
Lucy
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm a Kari March Designsnak a tökéletes borítótervet.

Jessicának, Dawnnak és Heathernek a zseniális szerkesztést.
Joyce-nak és Tammynak az előolvasást, és hogy biztosítottak róla,
nem egy érzelgős, tűzre való szemétkupac a könyvem.
Josie-nak, Jennek és Claire-nek, hogy elég erősek vagytok

ahhoz, hogy másokat vigasztaljatok a saját súlyos

veszteségetek fényében.
Mr. Lucynak, aki meggyőzött, hogy ne aggódjak a határidők és
publikációs dátumok miatt, hanem koncentráljak kizárólag arra, hogy a
lehető legjobb történetet írjam meg.
A buborékos ásványvíznek, hogy üdítőnek tettette magát.
Az olvasóimnak, akik akkor is támogattak, amikor átkozottul sokáig
tartott megírni ezt a regényt.

Ti vagytok a legjobbak.