Raoul Renier – Árnyak Könyve

Nézd, íme itt van , akit már gyermekkorában oltárom papjává fogadtam. az, aki kedvencem lett.
Félrevezettem és elámítottam t, elloptam az égt l fiatal szívét - a magam számára. Én tettem t
bálványimádóvá, én tettem, hogy eped vágyakozással imádja a férgeket, a sír férgeit odalent. Szent lett
számára a sír; édes a sötétje; szent a rothadás a mélyén. Édes, drága n vérem, Sóhajok Anyja, neked
neveltem ezt az ifjú bálványimádót. Szorítsd hát a szívedre, s te neveld tovább rettenetes n vérünk
szolgálatára. Te pedig, romlást hozó testvére, te, aki csábítasz s gy lölködsz, vedd magadhoz t középs
n vérünkt l. Hatalmad pálcáját nyugtasd fején. Ne engedj asszonyt soha közelébe, ne hagyd, hogy n i
gyengédség enyhítse körülötte a sötétet. zd el zsenge reményeit, hervaszd el számára a részvétet, a
szerelmet, szárítsd ki könnyei forrását, sújtsd t olyan átokkal, amilyennel csak te sújthatod. így égjen ki bel le
minden salak, így láthassa majd meg, ami nem arra való, hogy lássák, iszonyatos látványokban legyen része,
titkokban, melyekr l nem ejthet szót a száj. Hadd ismerjen meg si igazságokat, szomorú igazságokat,
hatalmas igazságokat, félelmetes igazságokat. Hadd legyen még halála el tt része a feltámadásban. így
teljesítsük Istent l kapott feladatunkat. Gyötörjük szívét szüntelenül, hogy lehet ségeinek legvégs határáig
csigázzuk szellemét.

Thomas de Quincey: Suspiria de profundis

feliratok egy törött k tábláról

Az alábbi szöveg a bels -kráni Tiltott Tartományok egyikéb l került el egy kilenc darabra hasadt
bazalttáblára vésve. Archaikus aquir rúnákkal íródott, és az egész birodalomban senki sem akadt, aki el tudta
volna olvasni. Fordítását végül egy Tokh-Tassarban él vérfilozófus készítette el, aki huszonnégy napos
munkája során se nem aludt, se nem evett, se nem ürítkezett. Amikor az utolsó írásjegyet pergamenre vetette,
kifordult kezéb l a toll, és holtan borult a másolópultjára. Altalános vélekedés szerint egy káoszangyal
lényegítette át, s tartotta megszállva egész id alatt.

„Az er : sötétség. A hatalom: káosz. Az sminták: energia.

Örvény fortyog, hidegen lüktet, véresre nyílt torok, csillagokat elnyel . Bölcs je s sírja mindeneknek; halált
fiadzik, miel tt élet született volna bárhol. O a Létez k Leghatalmasabbika; és az Egyetlen Létez .
Hazugság, hogy a teremtés a Szó s a Gondolat műve volna. Nem volt akkor Szó; és nem volt Gondolat. A
Létez k Leghatalmasabbika nélkülözi az értelem sémáit; vak és idióta. Hangtalan hörg tébolyában önmagát
emészti szét. Önnön húsát falja, ha éhes; önnön vérét szívja, ha szomjazik.
Olykor elpusztítja magát, majd újra összeáll. Végtelen ismétl dés, a haláltalan visszatérések körforgása.
Ezekb l a periódusokból születik az id ; az els olyan fogalom, amely T le különváltan, Rajta kívüle létezik.
A Létez k Leghatalmasabbika ölni vágyik, pusztítani akar; valami mást végre, nem önmagát. Részeket
szakaszt le hát magából, külön rekeszti, saját léttel ruházza fel ket. Minták képz dnek. Eszmék. Színek.
Torzalakok.

A Leviatán: az űrt kitölt tömeg, az örvény ráncaiban megsűrűsöd sötétség. A csápokkal kebelez száj, a
lidércálmok fullasztó súlya a mellkason. Az utolsót lobbanó elmékben támadó döbbenet.

A Farkába Harapó Kígyó: az id lelke, a söpr áramlat, hullámok tompa zúgása az éjszakában. A hideg
kohó, ami reszket pernyévé hamvaszt, lezárja az utakat, véget vet a gondolatoknak.

A Sárkányok Atyja: a tisztátalanság esszenciája, a holttá hűl vér, amely tovább kering a dermed erekben.
Láng és láz, amely nem fűt, de fagyaszt. Rianás a jégpáncél kérgében.

A Vak Korcs: a cél nélkül való teremtés, lúgkövön ki-hajtó mag konoksága, rémült kapkodás a sápadó élet
kontúrjai után, az utolsó percekben, amikor a görcs már béklyóba verte a szívet. Hiúság vására, hasztalan
remény.

A Létez k Leghatalmasabbika végtelen mohóságában túl sokfelé aprózza szét magát. Amikor el akarja
nyelni sarjait, azok ellene fordulnak, szembeszállnak velé. Az els háború ez; a formátlan lüktetésé, a testen
kívül rekedt indulatoké. Meghal benne a csend, és felsikolt a sötétség.
A Leviatán örvénybe szippantja a Létez k Leghatalmasabbikát; a Farkába Harapó Kígyó tükröt tart elébe, a
Sárkányok Atyja fagyot fuvall belé, a Vak Korcs értelemre nyitja a szemét. A sarjak ízekre szaggatják, rút
parányokká tépik teremt jüket. Az els atyagyilkosság, de nem az utolsó; magasztos hagyományok
megalapozója.
Az els istenek szörnyetegek voltak.
Irgalom adassék nékünk, unokáik unokáinak!”

a homály fajzatai

Aquirok.

Van-e teremtett lény, akinek ne lopna szívébe félelmet ez a szó? Csaták százaiban edzett veteránok
sápadnak halotthalványra, ha meghallják; az arénák ünnepelt h seinek arca elbizonytalanodik, tekintete
idegesen körbevillan. Mert egy dolog farkasszemet nézni a fenyeget halállal, amikor az a pengére fent acél
vagy a feltollazott mogyorófaszár jól ismert képében mutatkozik meg; és más dolog tehetetlenül,
kiszolgáltatottan állni el tte, az elkerülhetetlen vég biztos tudatában. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor az
ember az utolsó pillanatokban sem képes fölfogni megöletése miértjét és hogyanját, s csak egyvalamit ért
ösztönösen: aki lesújtott rá - aki elejtette -, annak számára az élete futó kacajt sem ér, semmiféle
különbséget nem lát közte és egy rovar között. Egy halált halunk mindannyi¬an; nem mindegy hát, hogy
büszke méltósággal tesszük, vagy porig alázva, szégyenteljesen.
Er s szavak ezek, vélhetnéd sértetten, derék kalandozó; er sek, ám igazak, válaszolnám én - s talán
csendesen hozzátenném még, hogy a sért dékenység a tapasztalatok hiányára vall. Mert akit balsorsa
egyszer egy aquir útjába vetett, az soha többé nem lesz ugyanaz, mint korábban. El ször is szótlanabbá válik;
másodszor zárkózottabbá; harmadszor - és tán ez a legfontosabb - nem kíváncsiskodik többet ostoba módon,
beéri azzal a bölcsességgel, ami a természet által számára rendeltetett. Nem minden tudás való arra, hogy az
emberi nem birtokába jusson.
Jól megfontoltad, amit mondtam, kalandozó? Felmérted, mi vár rád, ha konokul kitartasz a döntésed mellett?
Kész vagy magadra venni a sötét titkok szörnyű terhét?
Rendben, értettem; nem kell kiabálnod. De kés bb nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.
Sokan egyetlen fajnak hiszik az aquirokat, az északiakat éppúgy, mint azokat, akik messze délen a Kosfejes
Úr hitét vallják. Tévednek persze, akárcsak annyi minden másban: összeszámlálni is nehéz lenne, hogy az
aquirok- nak hányféle fajtájuk létezik. Ha egyszer lajstromba szednénk Ynev összes értelmes népét,
valószínűleg kiderülne, hogy legalább háromnegyedüket közéjük soroljuk.
Mert ezt az elnevezést és a hozzá tartozó fogalmat mi alkottuk, mi teremtettük, mi aggattuk rájuk; mi, az
utódfajok. Amikor ifjan és tetter sen elsokasodtunk Ynev színén, itt-ott érthetetlen és veszedelmes dolgokat
találtunk, rég letűnt id k hagyatékait; némelyik eleven volt, némelyik halott, némelyik valahol a kett között.
Nem tudtunk mit kezdeni velük - meghaladták a félfogóképességünket. Közös névvel illettük ket, pedig csak
egyetlen, közös vonás volt bennük: hogy nem értettük egyiket sem.
Tudnod kell, fiam, hogy az egyes fajoknak ugyanúgy megvan a maga életíve, mint a beléjük szület
egyéneknek. Létrejöttük pillanatában hatalmas energiák duzzadnak bennük, ígéretek és lehet ségek
garmadája, amelyek aztán vagy valóra válnak; vagy nem; Aztán növekedni, szaporodni, terjeszkedni
kezdenek: civilizációkat alapítanak, kontinenseket fedeznek föl, elméletekkel és találmányokkal gyarapítják
ismereteik tárházát. Kibontakozásuk nem mindig töretlen; olykor visszavetik ket a háborúk és belviszályok,
amelyek más formában ugyan, de szintén ennek az általános energiának a megnyilvánulásai. El fordul, hogy
a faj nem futja be végig a néki rendelt pályát, hanem fejl désének íve valahol középtájt megtörik. Ennek
azonban soha nem bels okai vannak; általában egy másik, fejlettebb fajjal való találkozás húzódik meg a
hátterében. Találkozás alatt nem feltétlenül háborút értek; a jó szándék és a segíteni vágyás a szükséges
ismeretek hiányában ugyanúgy kipusztíthat egy fejletlenebb népet, mint a nyíltan vállalt genocídium.
Tegyük fel azonban, hogy nem történik semmi ilyesmi! Ez esetben a faj, hosszabb-rövidebb
megtorpanásokkal bár, de viszonylag egyenletes iramban gyarapodik tovább; bizonyos id múlva kipusztítja,
beolvasztja vagy háttérbe szorítja mind a többieket, és domináns szerepre tesz szert. Ekkor ér fejl désének
tet fokára; kultúrája virágzik, társadalina élénk és egészséges, alkotókedve töretlen. A teremtéskor
osztályrészül kapott energiák kiteljesedésének korszaka ez, mely évszázadokig, olykor - mint Kyriánál
láthattuk - évezredekig tart, s a faj derűlátóbb bölcsei örökkévalónak jósolják.
Semmi sem örökkévaló, fiam; még az istenek sem. És a legmagasabb hegyoromról minden út lefelé vezet.
A hanyatlás árulkodó jelei kezdetben egészen jelentéktelenek, árgus szemmel kell vizsgálódnia annak, aki
észre kívánja venni ket. Dekadens hangok és színek a művészetben; túlburjánzó ornamentika az
építészetben; feltűn en hivalkodó, vagy épp ellenkez leg, prózaian egyszerű divatok a mindennapos
öltözködésben. Ahogy telnek az évek, évszázadok, ezek a tünetek egyre hangsúlyosabbá válnak. A
társadalomban eluralkodik a dekadencia; a faj érdekl dése morbid és beteges témák felé fordul; a jöv lelkes
tervezgetésének helyét lassan átveszi a múlt dics ségén való álmatag merengés. Mindezek a jelek éppoly
biztosan utalnak a mélyben munkáló energiák megfogyatkozására, mint lázbeteg haldokló arcán a rózsapír.
 Kisebb fellángolások el fordulhatnak még; egy-egy karizmatikus vezet rövid id re kiragadhatja népét a
sárga kócként elharapózó letargiából, s ha vasnál er sebb, k nél keményebb, ellenszegülhet a végzet
akaratának. A vezet k azonban nem élnek örökké; a sors kerekét visszaforgatni nem lehet.
Egy bizonyos ponton túl a hanyatlás üteme felgyorsul. A társadalom keretei mozdíthatatlanná merevednek,
a művészet üres önismétléssé fajzik, mindenütt eluralkodik a közöny és az érdektelenség. A régi, dics
eszmények, melyeknek képviseletében valaha h sök hullatták vérüket s hadseregek csatáztak egymással,
fokozatosan megkopnak, kifakulnak, vonzerejük odavész. Egyre kevesebb gyermek születik; a faj lélekszáma
apadni kezd. A kereskedelem akadozik, a pénzforgalom visszaesik; a vezet ket belvillongások osztják meg, a
tartományokban zendülések törnek ki, a birodalmak részekre bomlanak.
Nem részletezem tovább; ami még hátravan, magad is el tudod képzelni a mondottak alapján. A hanyatló faj
feléli végs tartalékait, az utolsó cseppig elemészti a benne szunnyadó senergiákat. Pályaíve végén ez már
az egyedein is megmutatkozik: örökletes kórságok szedik az áldozataikat, torzszülöttek jönnek a világra, az
elsatnyult maradékoknak lassan a szelleme is elkorcsosul. Ekkorra már a hajdan büszke nép minden
valószínűség szerint lerombolta és tönkregyalázta régi civilizációját; ha netán mégsem, megteszik helyette az
újonnan ébred , tetter s és aggresszív fajok. Tekintsd az elfeket, valaha volt h seik szánalmas árnyait;
tekintsd Toront, Kyria örökségének letéteményesét és szétzülleszt jét Tekintsd ket, fiam, és meg fogod
érteni, mire gondolok!
Látom, borzongsz, kalandozó. Jól teszed. Megismerted a szörnyű igazságot: az aquirok valaha olyanok
voltak, mint mi most, és egyszer majd, a tán nem is oly távoli jöv ben, mi is olyanokká válunk, mint k. A
könyörtelen végzet rendelése ez, a teremtés mélyén munkáló arctalan er é, amelynek még az istenek is ki
vannak szolgáltatva, s igaz mibenlétét éppoly kevéssé sejtik, akárcsak a halandók. Uram, Ranagol az
egyetlen közöttük, aki ráébredt a valóra, és nem hajlandó belenyugodni; de egyel re is a sötétben
tapogatózik, pedig az els scsillagok kigyúlása óta próbálja megfejteni e félelmes talányt,. .
Ejnye, fiam! Hát illik ez a reszketés vérbeli kalandozóhoz? És az orcád miért annyira sápadt, keveset utazol
tán a napvilágon? Vagy esetleg - a Kosfejes ne adja! - az rendített meg ennyire, amit az imént el beszéltem?
Sejthetted volna, hogy nem gyermeteg elf meséket fogsz hallani, amikor egy kráni vér filozófushoz fordultál
tanácsért.

Az aquirok Ynev leg sibb lakói, múltjuk az óid k homályába vész - hozzájuk képest még az elfek is kései
jövevények, legfeljebb a sárkányok vetekedhetnek velük. Akkoriban léptek a teremtés színpadára, amikor a
világot még más törvények irányították: az els istenek anyagi testben jártak közöttük, a mágia pedig nyers
örvényekben kavargott mindenfelé. Sötétebb és vadabb korok maradékai k; életfelfogásuk, lelki felépítésük,
környezetükhöz való viszonyuk gyökeresen más, mint az utód-fajoké.
Ez a különbség legélesebben talán az alkalmazott mágia terén mutatkozik meg. Az utódfajok már egy
megállapodott, nyugalomban lév világban Sajátították el a misztikus tudományokat, s a rejtett energiákat
csak bonyolult manipulációkkal képesek a maguk hasznára fordítani. Az aquirok viszont a háborgó-forrongó
skáosz gyermekei: ha mágiát használnak, közvetlenül az sforrásból merítenek, nem pazarolják az idejüket
meditációra, energiagyűjtésre, összpontosításra. A két módszer között tátongó szakadékot legtalálóbban egy
analógiával érzékeltethetjük. Ha a mágia alkalmazása megfelel az olvasásnak, akkor az utódfajok fejtet n
állva, fél szemmel, tükörb l betűzgetik a szöveget; az aquiroknak ezzel szemben nincs más dolguk, mint
belelapozni az el ttük nyugvó fóliánsba.
A klasszikus mágiában a varázsló a környezetéb l - az Ynevet körülvev manahálóból - vonja ki a
varázslataihoz szükséges energiát. Az eljárás szigorú önfegyelmet, megtisztított tudatot és er s
összpontosítást igényel. Fölhasználásáig a manát a mágus az elméjében tárolja; amikor szabadjára engedi,
rituális varázsigékkel, jelekkel és kézmozdulatokkal tereli a megfelel csatornába,; s éri el a kívánt hatást. Ez a
módszer igen bonyolult, az egyes varázslatok elsajátítása hosszú éveket, évtizedeket vesz igénybe.
Az aquirok ezzel szemben kett s természetű lények: anyagcseréjük egyszerre zajlik profán és mágikus
síkon. Ez azt jelenti, hogy fizikai testük jelent s mennyiségben tartalmaz kötött állapotban lév mágikus
energiát, amely állandó tartalékot képez, és bármikor felszabadítható. Ezt a fajta energiát nyers manának -
szakszóval ódnak - nevezzük. A közönséges manától az különbözteti meg, hogy nem különféle mesterséges
pszi-szűr kön keresztül jut a szervezetbe, hanem természetes anyagcsere útján, és fizikailag megfogható
formában van jelen. Az él aquirok testnedvei és szövetei telítve vannak óddal; haláluk után az energia órák
leforgása alatt elpárolog földi maradványaikból, mivel a mágikus anyagcsere leáll.
Az od felszabadításához nincs szükség bonyolult műveletekre, az aquirok számára ez ugyanolyan
természetes dolog, mint az embereknél a lélegzés. Az energiának persze formát, irányt és célt kell adni, ám
ezt az aquirok a létez legegyszerűbb módon oldják meg: beszéddel. Anyanyelvük - mely még az óid kben
alakult ki - képes az od manipulálására és formába öntéséré. A mágikus energiáknak ez a szinte ösztönös
alkalmazása a teremtés hajnalán minden értelmes lénynek sajátja volt, mostanság azonban már csak az
aquirok - és még egy-két félig elfeledett nép - gyakorolják.
A közönséges halandónak nem sok esélye van az aquir mágiával szemben; az snépek gyermekeinek egy-
két kurtán odavetett szavukba kerül csupán, hogy egyszer s mindenkorra eltöröljék ket a föld színér l. A
tisztavérű aquiroknak még azok a kiváltságos kevesek sem igazán ellenfelek, akik szörnyű áldozatok és
kimondhatatlan tettek árán maguk is elsajátították az smágia alapfogásait. A tábortüzek mellett szájról szájra
szálló regékben mégis számos olyan mitikus h s, legendás kalandozó szerepel, akik bemerészkedtek Krán és
Ediomad sötét bugyraiba, keresztülverekedték magukat a csapdákon s a földmélyi szörnyeken, majd egy-két
nemes aquir trófeájával az övükön tértek meg a felvilágba. Hogyan lehetséges ez?
El ször is ezeknek a történeteknek a java része pontosan az, aminek els hallomásra tűnik: mese. Tény és
való, hogy megdöbbent en sok ifjú és becsvágyó kalandozó keresi föl a h si hírnév reményében Ediomad
csarnokába, mint ahogy tény az is, hogy megdöbbent en kevesen jönnek vissza onnan. A regösök csak a
síkeres vállalkozásokra emlékeznek, a kudarcba fúltakat hamar elfeledik; ajkukon pedig el bb-utóbb minden
apró csetepaté emberfölötti viadallá duzzad, s a levágott aquirok száma megszázszorozódik. Ennek
bizonyítására álljon itt egy passzus a becsületben meg szült toraniki fegyvermester, Lothar dul Kostas
visszaemlékezéseib l, amiket - írástudatlan lévén - hercegkapitánya egyik jegyz jének mondott tollba.

„Méghogy én valóvérűeket öltem volna? És a Mélyebb Csarnokokban? Teremt Kyel, írnok uram, hogy mi
temérdek balgaságot össze nem hordanak rólam azok a mézesmázos szavú kobzosok! Az égiek a tudói, de
néha belegondolok, hogy a cifra lantpenget pávák valóban ennyire ostobák-e, vagy titkon más urat
szolgálnak a hazug regéikkel. Mert ez csak egyvalamire;jó: a hegyek közé csábítja a fegyverre alig érett
ifjakat, hírt és dics séget szerezni. Elmennek fiatalon és er t l duzzadóan, aztán soha nem térnek vissza,
vagy ha mégis, hát önmaguk árnyékaként, szótlanul és megkeseredve. Az kedvükért mondom el írnok
uramnak az igazat - énnekem már nincs szükségem hazug hírre-névre, épp elegend dics séget szereztem
Toraniknak a harcmez n. Mégsem ezért tisztelnek annyira méltósága serken bajszú regrutái, hanem egy
szégyenletes megfutamodás miatt, amelynek terhe ötven esztendeje nyomja a lelkemet.
Igen, jártam a hegyekbén. Megszédítette a fejemet az a sok históriás ének Gorodak Malkhaszról, az öreg
Vasökölr l. Tán százszor is hallottam a tábortüzeknél, hogyan szállt szembe egymaga az elfajzott korcsok
hordájával, hogyan kaszabolta szét puhány csigatestüket, s hogyan hasitotta ketté derékig a csürhét hátulról
dirigáló torzszülöttet. Tizedmagammal kerekedtem fel; szép szál legények voltunk mindahányan, s olyan
keménynek hittük magunkat, akár a beriqueli tél. Cseng aranyban fizettük meg a pengénkre bocsátott áldást,
mert úgy hallottuk, az aquirfajzatokat nem fogja a közönséges acél; jómagam Arel oltárán hagytam a
pénzemet, de tudtam, hogy a többiek közül néhányan inkább a Háromfejű szentélyét keresték föl. Csak azt
nem értettük, miért olyan mogorva velünk a vén Vasököl. Le akart beszélni minket az egészr l, és amikor nem
adtuk be a derekunkat, káromkodva hátat fordított nekünk. Megöregedett, gondoltuk mosolyogva; félti a h si
hírét a fiataloktól.
A hegyekig vezet útról nem beszélek. Vad vidék az, ötven éve még vadabb volt: nem maradt szűzen a
pengénk, míg célhoz értünk, de számítottunk erre, és nem ijedtünk meg a saját árnyékunktól. Találtunk egy
barlangnyílást, amib l éjjelente gonosz párák szálltak föl. Orkok kóboroltak arrafelé; néha megrohanták a
környékbeli falvakat, fiatal lányokat raboltak, és bedobták ket a barlangba. Egyiküket sem látta viszont a
családja soha többé.
Mi elkergettük az orkokat, a parasztok határtalan örömére. Pénzt nem fogadtunk el t lük - koldusszegények
voltak-, de a lányaik háláját nem utasítottuk vissza. Elvégre a halálnál is rosszabb sorstól mentettük meg ket.
Úgy okoskodtunk, hogy bármi is lapul a barlangban, nagy szüksége van a fiatal n kre. Most, hogy az orkok
eltakarodtak a környékr l, senki sincs, aki szállítaná neki ket. El bb-utóbb tehát ki kell dugnia az orrát a
felszínre; akkor pedig mi is ott leszünk, és megkapja t lünk a magáét.
Felváltva álltunk rséget a barlangtorok körül; hárman közülünk éberen figyeltek, a többi pihent.
Sodronyingben aludtunk, és a kezünk soha nem tévedt messzire a kard¬markolattól; ostoba tejfelesszájúak
voltunk ugyan, de nem bolondok. Az egyik cimborámnak egy kevés elf vér is folyt az ereiben, valahonnan
dédapai részr l; úgy osztottuk be a váltást, hogy éjszakánként mindig rajta legyen az rség sora.
Két hét múlva jöttek el , világos nappal; bármit is mondjanak, egyáltalán nem zavarja ket a fény.
Legalábbis ezt a kett t nem zavarta. Igen bizony, írnok uram, ketten voltak. Az egyik egy töpörödött kis gnóm,
aszottalma-képpel és földig lógó karokkal; a másik egy hétlábnyi óriás, furán csillogó páncélban, ami valahogy
nem úgy idomult a tagjaihoz, ahogyan kellett volna. Egyáltalán nem látszottak fél snek vagy bizonytalannak.
El rontottunk a bozótból, megszentelt kardjainkat magasra emelve. Körbevettük ket, elvágtuk mögöttük a
visszautat. A tervünk az volt, hogy az egyiket élve fogjuk el, és kiszedjük bel le, mi van a barlangban.
Említettem már, hogy nem voltunk bolondok; nem akartunk vakon belerohanni az ismeretlenbe.
Gundar ért oda els nek az óriáshoz. Az áldott penge lesújtott a páncélra - és kettétörött. Az óriás meg sem
rezdült az ütést l, és a harci kiáltásainkat sem viszonozta. Néma volt, mint a csuka; és gyors, mint a kígyó.
Egy töviscsúcsos csatabárd lógott az oldalán; nyugodtan leemelte a tartószíjáról, és széthasította vele Gundar
fejét.
Két másik cimborám kétfel l közrefogta; suhintott egyet azzal az átkozott fegyverével, és megölte ket.
Nem tudom, miféle mágia munkálhatott a vasában, de úgy vágta az acélsodronyt, mint izzó kés a vajat.
A társa, a gnóm nem hallgatott; éppen ellenkez leg. Kimondott egy szót, ami mennyk csapásként hasított a
fejembe. El fordult már veled, írnok uram, hogy amikor betűvetésre oktatod méltósága gyermekeit, a
rovópálcájuk megcsikordul a palatáblán, és a te hátadon végigfut a hideg? Nos, ez éppen ilyen érzés volt,
csak mintha az az átokverte pálca a koponyád belsejét karistolná végig.
A leveg be emelkedtem, és j hétlábnyit zuhantam hátrafelé, nehéz sodronyingben. Fuldokolva kapkodtam
leveg után, és mikor úgy-ahogy magamhoz tértem, láttam, hogy mind az öten így jártunk, akik a kis gnómot
szemeltük ki magunknak. Ha közönséges boszorkánymester, nem lett volna ideje rá, hogy Összefondorkodjon
valami varázslatot; ahhoz túl gyorsak voltunk, túl fiatalok. De neki egyetlen szavába került az egész.
 Én még a kábaságot próbáltam kirázni a fejemb l, amikor dul Barak már talpon volt, és megindult a gnóm
felé. O volt az egyetlen köztünk, aki nem sodronyinget, hanem mellvértet viselt; lovaskatona korából rizte
meg ezt a szokását. A töpörödött kis aquir megint mondott valamit, mire a cimborámon szétrobbant a mellvért.
Temérdek ujjnyi hosszú; borotvaéles acélszilánkra. Nem volt szép látvány, írnok uram, elhiheted.
Ekkor még nem féltem, csak rettenetesen dühös voltam. Fölálltam; üvöltöttem. A kis gnóm tovább beszélt. A
szavai visszhangot vertek a fejemben, végigbizsergették a b römet. Bal oldali társam, alighogy
feltápászkodott, úgy zuhant vissza a fűre, mint a k . Jobb fel l kiáltást hallottam: „Boldog isten, nem látok!" A
tisztás túlsó szélén Tileo már egymaga viaskodott a páncélos óriással. volt az elfszemű; a legjobb
kardforgatónak tartották mindünk közül.
Sokáig azt hazudtam magamnak, az aquir gnóm bűvigéi futamították meg a lábamat. Pedig nem kellett
ahhoz mágia, hogy én akkor elszaladjak. Szégyenletes tett volt, elismerem; ha ott maradok, talán segíthettem
volna a többieknek, bár ezt igazából kétlem. Bonc létemre sokszóor farkasszemet néztem már a halállal - de
végignézni, ahogy pillanatok alatt lemészárolják körülöttem a gárda legderekabb fiatal harcosait; ez megtörte
az elszántságomat. Rohantam, mint akinek démonok loholnak a nyomában; és azt hiszem, ez nem is járt
messze a valóságtól, bár senki nem vette magának a fáradságot, hogy az üldözésemre induljon.
Egy sűrű csalitban tértem magamhoz, és elöntött a szégyen. Három csatában vettem már részt akkor, és
nem rendültem meg soha semmit l. Gyáva nyúl módjára megfutamodni; ezt nem vártam volna magámtól. Ott
kellett volna maradnom a többiekkel, és vállalni a halált. Ma már persze tudom, hogy futottak volna k is, ha
tudnak, csak éppen énrám aznap szélesebben mosolyogtak az istenek.
Visszamentem, és mindmáig vallom, hogy ez több volt, mint amit az emberek java része megtett volna a
helyemben. Felkészültem a halálra; de mire a tisztásra értem, ott már néma csend honolt. A cimboráimnak
nyoma veszett, csak a füvön száradó vér tanúskodott a sorsukról. Kilenc friss barázda húzódott a gyepen a
barlangszáj felé, amilyeneket a magatehetetlenül vonszolt testek hagynak maguk után. De a néma óriás ott
maradt; Tíleo kardja végül mégis megtalálta a rést a páncélzatán. A fegyverét elvitték, t magát azonban a
társa nem méltatta rá, hogy megadja neki a végtisztességet.
Elhatároztam, hogy leveszem róla a páncélt. Nem, nem hullarabló módjára viselkedtem; rosszabbul annál.
Nem azt a szörnyű vértet kívántam, amit úgysem embertestre szabtak; a tetemet akartam meggyalázni,
szétszabdalni, földbe taposni. Tehetetlen düh tombolt bennem, és kínzott a szégyen.
Nem bírtam lehámozni róla a páncélt, így hát végül szó szerint kivágtam bel le. Nem is lehetett volna
másként levenni róla. Belülr l egybe volt n ve azzal a szörnyű vérttel; akár egy csigaházban burjánzó
húsdaganat. Nem a páncélja volt, hanem a héja.
Legbelül megtaláltam t magát is. Egészen pici volt, törékeny és csenevész, mint a vízfejű csecsem k,
akiket a balsorsú anyák Darton ünnepén a tengerbe vetnek. A végtagcsonkjaiból szerteágazó csápok
sarjadtak, melyek a páncél egész bels felületét besz tték, és sárga nyálka folyt bel lük, amikor a kardom
átvágta ket. Csúf mészárosmunka volt.
Nem tudnám okát adni, miért hoztam vissza magammal Thorakba. Biztos nem a magiszterek kedvéért, akik
borszeszes kádba rakták, és elrekkentették valahová a tudósházuk pincéjébe. Talán valami zavaros
bosszúérzet munkált bennem; ti elragadtátok t lem az enyéimet, most, lám, én ragadok el egyet közületek.
Értelmetlen dolog volt persze, hiszen aligha tör dtek vele, mi történik a társuk holttestével. Ha érdekli ket, a
nyomorult gnóm bizonyára azt is becipeli a barlangba a cimboráimmal együtt.
Mikor elterjedt a hír, hogy trófeát hoztam magammal, mindenki kikiáltott aquiröl h snek. Kézr l kézre adtak
az el kel társaságban; a csapszékekben ingyen mérték nekem a bort. Én pedig ittam, mint a gödény. Ittam,
hogy ne keljen emlékezni a gyalázatomra; hogy ne lebegjen el ttem folyton Gundar dul Barak, Tileo meg a
többiek arca; hogy ne költözzön jéghideg reszketés az inaimba, valahányszor eszembe jut az a torz vigyor az
aquir gnóm arcán.
Egyszer a vén Vasököllel együtt részegedtünk le a sárga földig. Összebarátkoztunk, és sok mindenre
megtanított. Aznap éjjel - két évvel a cimboráim halála után -, elmesélte nekem, hogyan tett szert az aquiröl
névre. Az igazságot a puhány hordákról meg a kettéhasított valóvérűr l.
De ez már az szégyenének a története lenne; és mivel régen a sírjában porlad, nincs jogom hozzá, hogy
foltot ejtsek h si emlékezetén."

a kos birodalma
Krán - a sötétség földje; egyeseknek örök haza, másoknak az ellenség maga - az ynevi államalakulatok
legvénebbi-ke. Számtalan legenda és szóbeszéd járja róla a kalandozók ajkán; a sors által kiszabott idejüket
túlélt sfajokról, az ártó mágia félelmetes magasságairól és mélységeir l, a mételyként fortyogó káosz ezernyi
megnyilvánulási formájáról, humanitásuk minden küls és bels jegyét levetkezett emberszörnyekr l. Kevesen
vannak azok, akik élve és ép ésszel tértek vissza a Kráni-hegység zord bércei közül, s az szavuknak sem
mindig adnak hitelt a historiográfusok; elbeszéléseik túl vérfagyasztóak, túl hátborzongatóak, túl
idegenszerűek. Krán esetében azonban fordított a helyzet, mint általában: a kósza híresztelések épp hogy
nem túloznak, hanem ellenkez leg, szépítik és enyhítik az igazságot. Az emberi elme képtelen felfogni és
átérezni a Sötét Birodalom valóságát a maga nyers meztelenségében.
A majdani Krán területe már a rég letűnt óid kben is rossz hírű vidék volt, bizonyos vén és kiábrándult népek
szálláshelye, melyeknek civilizációja még az els - s a másodkorban virágzott. E kultúrák azóta hanyatlásnak
indultak, elaggottak és megkeseredtek, bár a föld alá csak kés bb, a fajháborúk zűrzavaraiban kényszerültek.
Már- már mitikus méreteket ölt összecsapás volt ez, egyrészr l az sfajok maradékait tömörít Terdt Tanács,
másrészr l az elfek által alapított Sárkányszövetség között; mindkét fél olyan rettenetes fegyvereket vetett be,
amikr l a ma él ynevi népek nem is álmodhatnak. A gy zelem végül, elképeszt véráldozatok árán, a Terdt
Tanácsé lett: a sárkányok aludni tértek, az elfek szétszóródtak, kihunyt bennük az éltet láng, titkos
tudományuk java része a feledés martaléka lett. A diadalért azonban az sfajoknak is nagy árat kellett
fizetniük: tucatjával pusztultak ki a harcokban, s a megmaradtak is rohamos sorvadásnak indultak, kollektív
életerejük utolsó morzsáit is elemésztvén.
Vannak Ynev világán bizonyos helyek, ahol különös csillagzatok hunyorognak éjszaka, s a föld méhe ritka
kincseket rejt. A témával foglalkozó tudósok szerint itt termel dik újra s áramlik vissza az egész világot átfogó
hálóba az isteni eredetű energia, a mana. Ilyen hely Ediomad, ahol az Ófa kiszáradt gyökerei tekerg znek a
talajban, és ilyen a Kráni-medénce, kiterjedt feketeacél-telérjeivel. Nem véletlen, hogy az snépek éppen ezen
a két vidéken maradtak fenn mind a mai napig a legnagyobb számban; a láthatatlan áramlatokból merítettek
er t hozzá, hogy lerázzák magukról a sors nyűgét, s dacoljanak a fajtájukat pusztulásra kárhoztató
balvégzettel. Utolsó szalmaszál ez számukra, amelybe kétségbeesetten kapaszkodnak; ha megfosztanák t le
ket, az menthetetlenül a végüket jelentené. Gyilkos elszántsággal, ármányt és aljasságot nem kímélve
küzdenek egymással, hogy minél közelebb telepedhessenek meg az éltet kisugárzáshoz.
Feltehet leg ez a kényszerű viselkedés keltette fel az sid k homályában annak a spirituális létez nek a
figyelmét, akit manapság Kosfejű Ranagolként ismer a világ. Hogy akkortájt kik és milyen nevekkel illették,
nem tudjuk, de egyvalami biztos: sohasem volt az embernépek istene. Bizonyos jelek a valaha volt dzsenn
kultúrához kapcsolják. A Taba el-Ibarában minden valószínűség szerint szablyát rántanának e nézet
hangoztatójára; megfontolandó azonban, hogy a dzsennek fénykorukban élénk érdekl dést mutattak az si,
bizonytalan identitású és korcs aspektusok iránt - egyes vélemények szerint bálványaikat, a dzsadok kés bbi
isteneit is ilyenekb l alkották meg. Tény továbbá, hogy Ranagol tanításai számos ponton átfedésben vannak a
dzsenn gondolkodásmóddal, különösképp ami az érzelmekt l megtisztult intellektus felmagasztalását illeti.
Roxund Homoki Históriája. itt-ott céloz egy tilalmas hatalomra, amelybe a dzsennek a rég letűnt sid kben
feltétlen bizodalmat helyeztek, azonban rútul cserbenhagyta ket; nem kizárt, hogy ez alatt a Kosfejes Úrnak
valamely ismeretlen manifesztációja értend .
Ranagol hitvallása alapvet természeti törvényeket tükröz, s az írott történelem legid tállóbb dogmái közé
tartozik. Lényege néhány mondatban összefoglalható, hiszen igehirdet i mindig tömören és lényegre tör en
fogalmaznak, nem kenyerük az üres szócséplés. Az alábbi citátumok forrása egy olyan írásmű - Rayvanhur
Katekizmusa -, amely az egész Délvidéken közkézen forog, noha a Pyarroni Papi Szék indexre tétette,
Shadonban pedig halál jár a birtoklásáért.

„Ebben a világban szakadatlan harc dúl, mindenki harca mindenki ellen. Aki gyenge, veszít; büntetése halál.
Aki er s, gy z; jutalma, hogy újra harcolhat. A harcnak szigorú törvényei vannak; mindig a gy ztes határozza
meg ket,"
„Mindenki ellenség, vagy egyik pillanatról a másikra azzá válhat; ne bízz hát senkiben, mert a vesztedet
okozhatja. A bizalmat az érzelmek szülik: a szeretet, a féltés, a ragaszkodás. Az érzelem tehát a gyengék
sajátja; alsóbbrend dolog, amit kerülni kell"
„A tigris éhen halna, ha ugrás el tt figyelmeztetné a prédát. Mondod-é a tigrisre, hogy becstelen? A becsület
hatalom kérdése, nem az erkölcsöké,"
„A törvények léte tény; a világban rend uralkodik. A harcok léte tény; a harc maga a káosz. A rend tehát a
káoszon alapszik: dinamikus struktúra. A harc nélküli rend statikus struktúra, és sohasem tartós. A
legfontosabb törvény az örök változás törvénye, amely kimondja, hogy minden törvény változik"

Krán egész társadalma ezekre a nyersen szinte, min-den képmutatástól mentes vezéreszmékre épül. Az
óid k aquirjai - legalábbis zömükben - nem haboztak felvállalni ket, hiszen mintaszerűen tükrözték az
életvitelüket, a mágikus energia gócpontjaiért vívott szüntelen küzdelmet. Ebben a vérre men harcban hamar
kirostálódtak közülük mindazok, akiknek a számára még fontosak voltak az erkölcsi megfontolások; az egyre
fogyatkozó túlél k pedig közvetlenül tapasztalhatták meg Ranagol igazságát.
Akadtak persze néhányan, akik ragaszkodtak saját, rég elfeledett isteneikhez; ezeket el bb-utóbb
elpusztították a többiek, akik az új dogmák jegyében ideiglenesen összefogtak ellenük. A belviszály - az utolsó
fajháború - hosszan elhúzódott, végkimenetele azonban nem lehetett kétséges: a makacskodók testét az
enyészetnek, lelkét a Kosfejes Úrnak ajánlották. A gy ztesek szövetsége diadaluk pillanatában felbomlott, s
nyomban egymásnak estek; a változások törvénye munkált bennük, a hatalomszomj és az élni vágyás
kényszere.
Hogy földi birodalmának egységér l gondoskodjon, Ranagol az elkövetkezend évezredek során tizenhárom
félisteni fattyat nemzett, és a hegyek közé küldte ket helytartónak, Az els és a leghatalmasabb Shackallor
volt; az utolsó és a legcsekélyebb Kharakulak. Feladatuk elméletileg Krán egybekovácsolása és irányítása lett
volna; a változások törvényének azonban k is alá voltak vetve, s azonnal torzsalkodni kezdtek, fondorlatos
ármányokat sz ve egymás ellen.
Hatalmuk - különösen az els id szakban - korántsem terjedt ki a birodalom valamennyi lakójára. A mana-
áramtól lüktet gócpontok körül élt néhány magányos aquir, akik túl vének és túl fáradtak voltak, semhogy
tudomást vegyenek az érkezésükr l. ket még a Tizenhármak sem merték háborgatni, nehogy olyasmit
ébresszenek föl, amit aztán nem tudnak visszaparancsolni nyugvóhelyére. Megelégedtek kevésbé félelmetes
társaik alávetésével, bár ez sem bizonyult veszélytelen vállalkozásnak; el fordult olykor, hogy rosszul mérték
fel az er viszonyokat. Erre nézve a Har'gunn ta Karthinmak huszonkettedik fejezetének zavaros szövege az
egyetlen forrásunk, de úgy tűnik, hogy az utolsó fajháborút követ évezredben hárman is elpusztultak a
félisteni fattyak közül, méghozzá végérvényesen és visszavonhatatlanul. Helyükbe legy z ik léptek, minden
szónál ékesebben bizonyítva ezzel, hogy Ranagol tanítása nem szélbe szórt pelyva csupán.
Krán lassú terjeszkedése a kibontakozás korában nem annyira katonai, mint inkább diplomáciai síkon zajlott.
A Kosfejes Úrnak nem csatákra és halottakra, hanem él -eleven hívekre volt szüksége, hogy tovább
gyarapítsa befolyását, s egyeduralkodóvá váljék az istenek között. Apostolai, a Tizenhármak szétrajzottak
egész Yneven, vándor-prófétaként hirdették nagyságát és igazságát. Ha nem zaklatták ket, senkit sem
bántottak; ám ahol fegyvert vagy bűvös igéket emeltek rájuk, ott egész városokat, tartományokat, országokat
töröltek él mindörökre. Valamennyien lázas buzgalommal tevékenykedtek; nem csak az atyjuktól való félelem,
hanem a nagyratörés is fűtötte ket. Mind-egyikük kialakította az általa megtérítettekb l a maga személyes
híveinek táborát, akikre a testvéreivel folytatott háborúskodásban támaszkodhatott. Ilyen kötelék fűzi a kráni
elfek tizennégy házát Rayvanhurhoz; ilyen hűséggel tartozik Krilehornak az a két el kel amund nemzetség,
amelyet Amhe-Ramun dühe űzött a kráni hegyekbe; ilyen módon biztosította magának Saqqarheddon a
kárhozott nép szolgálatait, akik a sorvasztó enyészet el l testületileg a köztes létbe, élet és halál
határmezsgyéjére menekültek.
A félistenek legrejtettebb céljához aligha férhet kétség; a feljegyzések ugyan nem árulkodnak róla, ám a
változás törvényének ismeretében könnyen kikövetkeztethet . Testvéreik meggyengítése és háttérbe
szorítása csupán tervük els fázisa lett volna; titkon mindannyian arra gyűjtötték az er t, hogy atyjuk ellen
fordulhassanak, letaszítsák trónusáról és elfoglalják helyét az egek magasában. Mivel nem bírtak egymással,
id r l id re tiszavirág-életű szövetségek jöttek létre közöttük, abban a biztos tudatban, hogy az egyik fél
el bb-utóbb el fogja árulni a másikat. Shackallor befolyása jelent sen megcsappant ekkortájt, az égi küldöttek
leghatalmasabbjának az igehirdetésben élenjáró Saqqarheddon számított.
Az els térítés korának végét attól az esztend t l számítjuk, amikor a kárhozott nép királya fellázadt
Saqqarheddon ellen, kiszívta vérét-velejét, majd helyet követelt - és kapott - a Tizenhármak sorában. A
nevezetes eset tanulságos példával szolgált rá, hogy a változások törvénye mindkét irányban működik. Az
istenfattyak okultak bel le, és a továbbiakban gondosan szemmel tartották azokat a híveiket, akik esetleg
veszélyt jelenthettek rájuk nézve. A nyolcadszülött Uroyahaas kivételével - aki a tengermély sötétjének
kifürkészésére indult - valamennyien visszatértek a birodalomba, és megkezdték a Kráni Torony építését.
A hírhedett Torony voltaképpen nem szokványos értelemben vett épület, hanem egyfajta létsíkzárvány, a
térnek s az id nek egy olyan hasábja, amely, kívül esik Ynev világán. A természet törvényei itt érvényüket
vesztik - illet leg mindig az épp odabent tartózkodó istenfattyak tetszése szerint változnak;. Ez az egyetlen
hely, ahol viszonylagos biztonságban tudhatják magukat, ha teljes számban és testi valójukban jelennek meg.
A Toronyban egyiküknek sem kell attól tartania, hogy valamelyik társa az életére tör, bármiféle támadás érné
ket, játszva elháríthatnák, hiszen mindannyian kedvükre módosíthatják a környez valóságot. Ez alól csak
Uroyahaas a kivétel, aki nem vett részt a Torony megalkotásában; nem is kereste fel még soha, nehogy
kiszolgáltassa magát a többieknek.
Miközben az építkezés titkos rituáléi folytak, a nyolcadszülött egy névtelen és arctalan lényre bukkant az
óceán fenekén, egy hideg-sötét hasadékban. Ki tudja, mióta lapult ott bénán és tehetetlenül, lidérces víziókon
merengve; mindenesetre iszonyú éhség gyötörte, mert amikor megérezte Uroyahaas jelenlétét, a létezésnek
egyszerre három síkján rontott rá, hogy bekebelezze és eleméssze. Az istenfattyú birokra kelt vele, s hajszál
híján alulmaradt; az utolsó pillanatban azonban atyja segítségéért fohászkodott, mire rejtélyes ellenfele
váratlanul feloldódott az iszapban és a sötétségben. Uroyahaas el bb hullámtaréjjá, majd fénynyalábbá, végül
tengerrengéssé változott, s másfél évszázadon át kutatta az óceánt, de nem akadt a nyomára többé.
Ranagol nem adja ingyen a segítségét, még a saját gyermekeinek sem. Mikor a nyolcadszülött végül
visszatért Kránba, döbbenten látta, hogy az általa megtérített hívek egy szépszámú csoportja elfordult t le, s
eleddig ismeret-len csatornákon továbbítják hódolatukat a Kosfejes Úrnak. Haragra gerjedt, és meg akarta
büntetni ket orcátlanságukért; mikor azonban éppen lesújtott volna rájuk, hirtelen megjelent el tte a hasadék
titokzatos lakója. Most sokkal magasztosabbnak és veszedelmesebbnek látszott, mint százötven éve;
hullámfodrokba red zött alakját fekete dicsfény ragyogta körül. „Ne bántsd az enyéimet!" - dörrent
Uroyahaasra; szavának ereje tizenkét mérföldre röpítette az istenfattyút, aki három obszidiánhegyet zúzott
össze zuhantában.
Így született az els káoszangyal, Yukk'rt, az éhség és a medd ség megnyilvánulása. Valaha egy
tengermélyi sfaj legf bb istene volt, Habmoraj és Eledelt Terel ; korallszentélyei mindenütt ott magasodtak
az óceánfenéken, húszszemű papjai ámbrafüsttel és cetikrával keresték a kegyeit.
Amikor felfigyelt az els baljós el jelekre, elkeseredetten birokra kelt a sorssal, mindhiába. Hívei
nemzedékr l nemzedékre satnyultak, vérük megvizeny södött, meszes héjuk felpuhult. Túl vénnek
bizonyultak a változó világhoz; és velük együtt hanyatlott Yukk'rt is, képtelen lévén megtoldani a számukra
kiszabott id t. Amikor Uroyahaas ráakadt, már évtízezredek óta senki sem hódolt neki imával; torz
szellemképpé, üresre nyalt osztrigavázzá fejl dött vissza búvóhelyén, már csak a gyötr n lüktet éhség
éltette.
Szánalmas, nyomorult isten volt, de mégis isten; ha a Kosfejes Úr közbe nem lép, menthetetlenül fölfalja
Uroyahaast. Ranagol azonban alkut kínált neki, híveket és imákat az örökkön tartó szolgálatért cserébe, és
Yukk'rt mohón kapott az ajánlaton. lett az els káoszangyal, akit aztán még huszonhárom követett (vagy
huszonnégy, ha ideszámítjuk Verrion H'Anthallt, a kráni elfek kalahoráját is). Eredetüket tekintve
meglehet sen tarka képet mutatnak. Egyesek - mint Yukk'rt - elsatnyult istenek, akiket Ranagol a feledés
homályából emelt magához, vagy elhódította t lük a híveiket. Mások épp ellenkez leg, eredetileg halandók
voltak, kés bb azonban valami úton-módon halhatatlanokká magasztosultak. Megint mások a démoni és az
selemi síkok lakói, ösztönlények és szellementitások, letisztult eszmék, amelyek az évtízezredek során
élethez hasonlatos öntudatra ébredtek. Kettejüket - Verriont és Ishakkast - a Kosfejes Úr maga teremtette, k
afféle smágikus konstrukciók, mesterséges gólemistenek.
A káoszangyalokat Kránban a Kosfejes Úr szűkebb aspektusaiként tisztelik, egyszersmind a transzcendens
megismeréshez vezet utak szimbólumát látják bennük. Hí-veik aszkéták és misztikusok, a bels hierarchia
minden szintjér l; ork sámánok éppúgy akadnak közöttük, mint aquir fejedelmek. A káoszszekták voltaképpen
a biztonsági szelep szerepét töltik be a kráni társadalomban; bárki csatlakozhat hozzájuk, aki nem riad vissza
a hírükt l, s ha elegend fanatizmust mutat, lehet sége nyílik a gyors felemelkedésre.
Ahogy birodalma egyre terjeszkedett, Ranagol oda-odavetett a káoszangyaloknak néhány zavaros agyú
szektát, ezen a soványka koncon vásárolta meg a szolgálataikat. Els sorban arról kell gondoskodniuk, hogy
Krán társadalmi struktúrája ne merevedjen merev sémákba, ne vesszen ki bel le a termékenyít káosz,
amelyb l az alkotókedv és a teremt er táplálkozik. Másodlagosan ellensúlyt képeznek a Tizenhármakkal
szemben, nehogy túlzottan meger södjenek. Ahogy a káoszszekták mind jobban elszaporodtak, a birodalom
lakói fokozatosan felhagytak az istenfattyak vallásos tiszteletével; ma már közvetlenül Ranagolhoz és
angyalaihoz intézik imáikat.
A káoszszekták rohamos térnyeréséhez természetesen a lakosság lélekszámának jelent s emelkedésére
volt szükség. Ez ösztönözte a Kosfejes Urat a kései népek - emberek, orkok, goblinok - Kránba csábítására,
amit a Tizenhármak némelyike kimondottan ellenzett Az utódfajokban gyönge és esend páriákat láttak
csupán, akik képtelenek lennének a változás törvénye szerint élni, s évszázadok alatt elvéreznének a
próbatételeken. Az id sebb és hatalmasabb fivérek azonban - köztük is legkivált Shackallor és Tordraga - nem
osztották ezt a nézetet, s öcséik titkos aknamunkájával dacolva teljesítették atyjuk akaratát. Mint kés bb
kiderült, nekik volt igazuk.
Az els emberek hadifogolyként kerültek Kránba, a démonikus óbirodalom bukását követ en; zömük
elvérzett a kosfejes oltárokon, ám néhányan kell en gátlástalannak és alkalmazkodó képesnek bizonyultak
ahhoz, hogy gyorsan emelkedjenek a birodalmi hierarchiában. A határ menti tartományok egyre inkább
rászoktak arra, hogy a környékbeli puszták nomád törzseib l toborozzanak újoncokat a hadseregükbe. Kyria
pusztulása után a Tizenhármak tömegével fogadták be az északról özönl menekül ket; ezek a telepesek
fektették le a három legnagyobb küls -kráni város, Snattha Bey, Gor-Vassak és Rah Gul alapjait. Ranagol
hitvallását minden bevándorló elfogadta - ez volt a bebocsáttatás egyetlen feltétele -, s alig egy - két
nemzedék alatt a vérükbe ivódtak a kráni erkölcsök is. Egyesek - különösen a kyr származékok - hihetetlen
iramban vetk ztek ki emberi mivoltukból; a változás törvénye gyakorta kedvezett nekik, s hamarosan
megkezdték a lassú beszivárgást a Középs Tartományokba. A Pyarron el tti II. évezred derekára kiirtották a
hegyvidéki amund kolóniákat - magukra vonva ezzel Krilehor halhatatlan haragját -, s legmerészebb el rseik
a Hét Domb és a Hét Völgy vidékén már a kráni elfek szállásterületéig nyomultak. Ötszáz év múlva sikerült
felkelteniük egy-két rejt z saquir figyelmét; erre az id re tehet a Shien-Gorr klán alapítása, és ekkoriban
terjesztette ki kegyeit az embernépekre a Könnytelen Öreg, Sramsass- Daqkín félelmetes ura.
El renyomulásuk ezen a ponton megtorpant, a további akadályokat már nem tudták leküzdeni. A Tiltott
Tartományok nem alkalmasak az emberi életre; a Shien-Gorr vadászai ugyan minden évben Fray-
Grimonarban töltenek három-négy hónapot, de ket már aligha lehet embereknek nevezni, hiszen a mágikus
rendszertan szerint is új fajt alkotnak. Mindazonáltal bátran kijelenthetjük, hogy jelenleg a birodalom
lakosságának hetvenöt százalékát többé-kevésbé tisztavérű emberek teszik ki, a Küls Tartományokban
pedig ez az arány kilencven százalékra módosul. Példátlanul gyors ütemű terjeszkedés ez, és kétségkívül arra
vall, hogy az emberi nem gondolatvilágától egyáltalán nem olyan idegenek a Kosfejes Úr tanításai, mint
hinnénk.
Ha meg akarjuk érteni a kráni társadalmat, két fontos alapelvb l kell kiindulnunk. Az egyik a gyakorlatilag
állandó hadiállapot; a másik az egyén teljes kiszolgáltatottsága.
A birodalomban mindenki harcol mindenkivel, szüntelenül és folyamatosan: a béke errefelé ismeretlen
fogalom.
A legutolsó jobbágy is azon igyekszik, hogy bizonyítson a Kosfejes Úr el tt, és feljebb kerüljön a bels
hierarchiában. Erre a jogot kizárólag mások legy zésével és megsemmisítésével érdemelheti ki; ugyanakkor
résen kell lennie, hogy maga ne váljon más felfelé törekv k zsákmányává. A problémamegoldás
leggyakoribb eszköze a fegyveres er szak, az emberélet értéke csupán trófeákban fejezhet ki. Az apróbb
konfliktusokat máshol baráti beszélgetéssel simítják el, néhány kupa bor mellett; itt feltétlenül vérontásba
torkollnak. Ha több gabonakeresked szállít ugyan-arra a piacra, és az nem tudja befogadni az összes árut, a
vetélytársak nem árháborúba kezdenek, hanem orgyilkosokat és fejvadászokat küldenek egymás ellen. Ha az
asszony félrelépéssel gyanúsítja a férjét, nem jelenetet rendez el tte, hanem megmérgezi. Ha a vendég
íztelennek találja a kif zde kosztját, nem a borravalót tartja vissza, hanem beront a konyhába és leszúrja a
szakácsot.
Hogy mindez mégsem vezet a társadalom teljes széthullásához, az különös módon éppen az egyének
kiszolgáltatottságának köszönhet . Aki Kránban kizárólag önmagára van utalva, annak legfeljebb pár óra lehet
hátra az életéb l; ezért az emberek különféle szövetségekbe tömörülnek közös érdekeik és testi épségük
védelmére. Ezek a szövetségek szervez dhetnek vérségi (egyazon családba tartozók), szakmai (egyazon
mesterséget űz k) vagy lokális (egyazon környéken lakók) alapon. Mindenképpen vasfegyelem uralkodik
bennük, szigorú szabályok írják el a tagok viselkedését minden lehetséges helyzetben. Az alárendeltek
kérdés nélkül kötelesek engedelmeskedni az elöljárók parancsainak, akár az életük árán is; a bels szabályzat
megszegését kegyetlen következetességgel büntetik. Ugyanakkor a szervezet teljes körű felel sséget vállal a
tagokért, védelmet és menedéket biztosít nekik, s ha mégis áldozatul esnének valami fondorlatos ármánynak,
vérbosszút hirdet a gyilkos ellen.
Hasonló intézmények a külvilágban is léteznek - gondoljunk csak a tolvajcéhekre, a fejvadászklánokra vagy
az ilanori bárdok testvériségére -, de kizárólag akkor, ha a szervezet törvényellenes vagy kiemelten
kockázatos tevékenységet űz. Kránban viszont minden szervezet ilyen alapokon épül fel! Hogy az el bbi
példák egyikénél maradjunk, a kif zde vendége kétszer is meggondolja, leszúrja-e a szakácsot az odakozmált
rostélyos miatt; amennyiben ugyanis megteszi, biztos lehet benne, hogy a szakácsok szövetsége vérbosszút
esküszik ellene és orgyilkosokat uszít a nyomába. (Függetlenül attól, hogy az étel valóban ehetetlen volt-e.)
A piacozó keresked k esetében kissé más a helyzet, k ugyanis valószínűleg ugyanabba a szakmai
szövetségbe (a gabonaszállítókéba) tartoznak. Ez esetben viszont a bels szabályzatuk tiltja, hogy er szakos
úton rendezzék nézeteltéréseiket; erre megvannak a megfelel fórumok, ahol panaszt tehetnek, el adhatják a
tényállást, aztán mukkanás nélkül tudomásul vehetik az ítéletet. Nem mintha a bels szabályzat szent és
sérthetetlen lenne! Olykor meg lehet kerülni, ha nem értelem, hanem betű szerint olvassuk a szövegét; és
még a durva áthágása sem fog szemet szúrni senkinek, ha a kérdéses akcióból a szervezet jelent s hasznot
húz. Gond csak akkor lehet, ha az a bizonyos ötlet mégsem volt annyira zseniális, mint hittük, és a
szövetségnek éppen nem a javára, hanem ellenkez leg, a kárára válik.
Kifelé a kráni szervezetek mindig egységes frontot mutatnak - elvégre elemi létérdekük -, valójában azonban
igazi melegágyai az intrikának és a pozícióharcoknak. ket sem hagyja érintetlenül a változás törvénye;
felépítésük alapja nem az szinte bajtársiasság, hanem a kényszer szülte egymásrautaltság. Mindenki a
rangban felette álló posztjára tör, miközben igyekszik megvédeni magáét a rangban alatta állótól; kérészéletű
érdekszövetségek köt dnek és bomlanak fel, választott, sorsolt és kinevezett tisztségvisel k ármánykodnak
egymás ellen. Minden el fordulhat ebben a kígyófészekben - gyilkosság, zsarolás, kínzásokkal kicsikart
aláírások -, van azonban valami, amit l a legelvetemültebb gazember is visszaborzad. Ez pedig az árulás, a
szervezet integritásának szándékos veszélyeztetése. Hiába halmoznak el valakit garmadányi kinccsel, ha
közben védelmez nélkül marad, nem sokat ér vele; arra pedig elég kicsi az esély, hogy bármely más klán
befogadja, hiszen aki egyszer árulóvá lett, másodszor is megteheti.
Ha magának a szervezetnek a léte forog kockán, egyik tag sem habozik az életét áldozni érte, bármilyen
önz csirkefogó máskülönben. A krániak sem tökéletesek, elvétve lehetnek olyan ismer seik, akik iránt titkon
gyengéd érzelmeket táplálnak: testvér, szül , kedves. Amikor felvállalják a biztos halált, tudják jól, hogy a
szervezet nem hagyja ket bosszulatlanul, és gondoskodni fog szeretteikr l; ha viszont a klán elbukik,
magával ránt mindenkit, hiszen a túlél k védtelen földönfutókká válnak. Ebben áll a magyarázata a krániak
legendás önfeláldozó hajlamának, amely oly gyakran okozott fejtörést a külországi népek írástudóinak.
Láthattuk tehát, hogyan telnek Kránban egy közember mindennapjai: állandó idegfeszültségben él, folyton
résen kell lennie, hiszen bármikor, bárhonnan lecsaphat rá a loppal járó halál. Minden sarokban orgyilkost
gyanít, minden ibrikben mérget, minden szóban bújtatott sértést, minden mosolygó arc mögött ügyesen
leplezett ártó szándékot. Hogy az esetek jó egynegyedében igaza is van, az csak még óvatosabbá, még
megfontoltabbá teszi. Vérévé vált már ez az el vigyázatosság, olyan természetes számára, mint másoknak a
lélegzés vagy a beszéd; macska módra jár, a talpa küls élére nehezedve, b öltözékében borotvára fent
pengéket rejteget, s ha a szükség megkívánja, úgy terem kezében a kés, mintha az ujjai közül sarjadt volna
el .
És most gondoljunk bele: ezek az emberek ötezer éve élnek ilyen körülmények között. Ötezer éve!
Ilyen hosszú id még akkor is átgyúrta és átformálta volna ket, ha pusztán err l volna szó. Csakhogy
Kránban tudatosan és tervszerűen folyik a fels bbrendűnek vélt fajták kitenyésztése. Ennek legjellegzetesebb
és leghatásosabb módszere az évszakonkénti haláladó; évente négy-szer, a vér, a hús, a csont és a vel
ünnepén a birodalom minden ezredik lakója Ranagol színe elé járul, hogy saját személyében hódoljon neki.
Elméletileg a consularok - a tartományi helytartók - sorsolás útján választják ki azokat a lakosokat, akik
részesülnek a kosfejes oltár és a tizenhárom érmetsz csipesz megtiszteltetésében; a gyakorlatban azonban
minden kiszemeltnek jogában áll megváltani magát helyettes állításával. Hogy valóban szüksége van-e
Ranagolnak ennyi temérdek; vérre az évszakok kerekének forgásban tartásához, amint azt papjai tanítják,
er sen kétséges; az viszont bizonyos, hogy a haláladó intézménye szisztematikusan megszűri a népességet,
kiszelektálja közülük a gyengébbeket, a lassú észjárásúakat, a kevésbé agresszíveket. A sorsolás nyilvános
és szigorúan ellen rzött, az eredményt sem csalással, sem vesztegetéssel nem lehet befolyásolni: a
történelem folyamán két ízben is el fordult már, hogy egy consular a saját nevét húzta ki. Persze mindketten
helyettest küldtek az oltárra; de nemcsak k voltak így vele. Valamirevaló orgazda, kurtizán vagy vajákos
nemigen kívánkozik idejekorán Ranagol trónusa elé, inkább kerít valakit maga helyett - ha muszáj, hát er vel,
fondorlattal, mákonyos teával.
Ez a központilag vezérelt kiválogatódás aztán félelmetes harcosokat és ördögien ravasz cselszöv ket nevelt
a Kránban él emberekb l. A gyenge idegzetűek, a bátortalanok, a lágyszívűek kihullottak; a vasakaratnak, a
vakmer ek, a kegyetlenek megmaradtak és elszaporodtak. Egy közönséges selyemfiú, aki Rah Gul roskatag,
patkányürülékt l bűzl sikátoraiban felügyeli a keze alá tartozó örömlányokat, páros viadalban felér egy
harcedzett erv nemesúrral; a Tarros mocskában éjszakázó koldusok bármelyike intrikál úgy, mint a cirádás
beszédű Dreina- papok az Államszövetségben. Mit mondhatnánk akkor azokról, akiknek a birodalomban is a
harc vagy a diplomácia a választott mestersége? A hírhedt szabad rendek vadászairól, akik háborítatlanul
portyáznak a Középs Tartományokban, s át-átruccannak a Tiltott Határon? Vagy a vér filozófusokról, akik
száz közönséges ember helyett gondolkodnak, s évszázadok óta viszálykodó káoszszekták között ütnek
nyélbe véd- és dacszövetséget alig néhány óra alatt?
Krán Ynev alvó óriása; félelmetes hatalom szunnyad benne, ha szabadjára engedné, tán az egész világot
letarolná. A külországiak egyetlen szerencséje, hogy ezeknek az iszonyatos energiáknak a túlnyomó részét a
belviszályok és a helyi klánháborúk kötik le; a legtöbp kránit - beleértve uraikat és fejedelmeiket is - csöppet
sem érdekli, hogy mi történik a Fekete Határon túl.
Minden ellenkez hiedelemmel szemben a birodalom sem terjeszkedni, sem hódítani nem kíván;
lényegében véve nem egyéb, mint Ranagol nagyszabású kísérlete a tökéletes társadalom megvalósítására, a
fajhalál rémének elkerülésére. Annak, hogy id r l id re megkísérli határain belülre csalogatni a történelem
színpadán újonnan feltűn népeket, sajátos oka van: a Kosfejes Úr minél több faj pártfogó istenévé kíván
válni, mert ebben látja a halhatatlanokra váró hanyatlás és az elöregedés legf bb ellenszerét. Alig
tizenhétezer évvel a kezdetek után még korai volna nyilatkozni siker vagy kudarc ügyében; ám a puszta tény,
hogy Krán azóta csak szilárdul és er södik, s mindeddig sem küls , sem bels ellenség nem tudta
megrendíteni, önmagában is sokat sejtet .
Azok az események, amelyeket a holtra rémült külországbéli krónikások megtorló és inváziós hadjáratoknak
tituláltak, jobbára elszigetelt küls -kráni hatalmasságok egyéni akciói voltak, személyes befolyási övezetük
kiszélesítésére. Nevezetes kivételnek talán csak a birodalmi Dúlás számít, melynek záróakkordja a
Tizenhármak együttes megjelenése volt; nem szabad azonban megfeledkeznünk róla, hogy ebben a
vállalkozásban gyakorlatilag egyetlen rejt zköd saquir sem támogatta az istenfattyakat, és a teljes birodalmi
hader nek csupán a töredéke - egyetlen légió és két köteles rend - kísérte el ket. A többinek a kivonását nem
kockáztathatták, hisz a védtelenül hagyott hátország jó néhány bels -kráni fejedelmet a változások
törvényének kipróbálására csábíthatott volna.
A birodalom földrajzilag és politikailag három f bb régióra osztható, amelyek egyre szűkül gyűrűkben
övezik a középpontjukban emelked Kráni Tornyot. A legküls t s a legszélesebbet a Küls Tartományok
alkotják; ezek névleg önálló Ranagol-hitű államok, mintegy harmincan- harmincöten, amelyeket meglehet sen
laza kapcsok fűznek a birodalomhoz. Lakosságuk túlnyomórészt emberekb l, a határsávban orkokból áll.
Vezet iket ugyan consulari címmel ruházzák fel a Tizenhármak, gyakorlatilag azonban az egyes tartományok
örökletes uralkodócsaládjaiból kerülnek ki, vagy véres kezű, könyörtelen zsoldosok, akik fegyverrel verekedték
föl magukat a trónra. (A történelem egyetlen olyan esetet sem ismer, amikor a Tizenhármak megtagadták a
bitorlótól a consulari kinevezést, és a törvényes dinasztia elűzött sarjai mellé álltak.) k vagy seik általában
valamelyik sötét félisten invitálására telepedtek meg ezen a vidéken; ilyen ajánlatot csak azok a személyek
kaptak, akikben százszorta er sebben lobogott a tetter és az élni vágyás titkos lángja, mint a többi
emberben. Ranagol ebb l arra következtetett, hogy ha majd az emberi nem is lehanyatlik, bel lük lesznek
majd az eljövend id k aquirjai, és szerette volna a maga oldalán tudni ket. A megkörnyékezettek nem mind
éltek a lehet séggel; Mogorva Chei legendás kardjával, az Eldírrel hasította ketté a hozzá menesztett kráni
követet, Airun al Marem pedig hosszas gondolkodás és egy szerfölött kalandos utazás után mondott nemet.
Mások azonban nem voltak ennyire aggályosak; bel lük és utódaikból lettek Küls -Krán hadurai. Ranagol
hűbéresei között ez nem számít igazán el kel rangnak; mindazonáltal még így is sokszorta nagyobb
seregeknek parancsolnak, mint azt legmerészebb álmukban képzelték volna.
(Érdemes megjegyezni, hogy Ynev nevesebb kalandozói körében olyanok is akadtak, akik egyenesen
sértésnek vették, hogy Krán nem ajánlott föl számukra egy Küls Tartományt. A legismertebb közülük talán
Lanog - gúnynevén Vanitatum Vanitas - volt, aki kés bb igen rút és dicstelen véget érti)
A következ gyűrűbe a Középs Tartományok tartoznak, szám szerint harminckilencen. Ezek alkotják a
birodalom gerincét; élükön a Tizenhármak által életfogytiglan kinevezett consularok állnak, akiknek egynémely
tartományban sikerült örökletes dinasztiákat kialakítaniuk. A küls peremvidéket zömében még emberek
lakják; itt emelkednek Krán legnagyobb városai. Ahogy fokozatosan haladunk mind beljebb, a Tiltott Határ
felé, a népesség aránya egyre inkább az id sebb fajok javára módosul. Végül eljutunk a Hét Domb és a Hét
Völgy vidékére, amely a kráni elfek szállásterülete; azon túl már csak az snépek sötét birtokai komorlanak.
A Középs Tartományokban elevenen él az egységes birodalom eszméje: a consularok többnyire er skezű
urak, kérlelhetetlen szigorral kormányozzák a rájuk bízott területeket. Állandó test rséget a köteles rendek
adnak melléjük, udvari transcepseik nemes aquirok, a parancsnokságuk alatt álló légiók a világ
legüt képesebb seregei. Kevesebbel nem is boldogulnának, hisz a Középs Tartományokban már nagyszámú
független hatalmi tényez t találunk, amelyek ugyan Ranagol hitét vallják, a birodalmi közigazgatás
fennhatóságát, azonban nem fogadják el. Itt székelnek a legrettegettebb káoszszekták, szabad rendek,
boszorkányszövetségek, kráni elf lovagrendek és démonidéz klánok; alig múlik el nap anélkül, hogy egyik
öldökl összecsapásba ne bonyolódna a másikával, a változások törvénye értelmében, A hol itt, hol itt
fellángoló belvillongások letörése a consularok energiájának java részét leköti; a maradékot az egymás közötti
háborúskodásra és - ahol van ilyen - a dinasztián belüli pozícióharcokra fordítják. Id r l id re valamelyik régi,
patinás és nagyhatalmú hely tartócsalád váratlan támadást intéz a bels -kráni fejedelmek vagy a Tizenhármak
egyike ellen, bár arra már hatezer éve nem volt példa, hogy sikerrel is jártak volna.
 A birodalom legbels magját a Tiltott Tartományok alkotják, amikr l alig tudunk valami biztosat. Még pontos
számuk is kérdéses, bár legalább kilencnek mindenképpen lennie kell, mert különböz forrásokból ennyinek a
nevét ismerjük. A hitelt érdeml információk beszerzését jelent s mértékben megnehezíti, hogy a Tiltott
Tartományok nem alkalmasak az emberi életre.
Annyi bizonyos, hogy vannak közöttük olyanok, ahol a consulari posztot személyesen a Tizenhármak töltik
be. Ezek egyikében található az a több síkra fókuszált mágikus konstrukció, ami Ynev-szerte Kráni Torony
néven híresült el, jóllehet a valóságban inkább sarki fényre vagy fekete szivárványra emlékeztet. (Legalábbis
Drawin Sphactor, az egész Délvidék legtapasztaltabb Antiss-utazója szerint; miután fölébredt távolbalátó
álmából, húsz teljes órán keresztül ezt a két szót ordította torka szakadtából, míg meg nem váltotta t
szenvedéseit l az irgalmas halál.)
A közvetlenül a Tizenhármak alá rendelt tartományok a birodalom sarokkövei; itt folyik a legendás feketeacél
termelése, s innen sugárzik szét Kránba az snépeket éltet varázsenergia. Légiókat is kiállítanak, de hogy
miféléket, azt nem tudja senki, mivel az írott történelem folyamán még egyszer sem lépték át a Tiltott Határt. A
Har'gunn ta Karthinmak szerint mindenesetre egy ízben negyedóra leforgása alatt verték tönkre egy
becsvágyó consular teljes egyesített hadseregét, aki félezer éven keresztül gyűjtögette az erejét Középs
Tartományában, hogy aztán rajtaütésszerű betöréssel próbálja meg elfoglalni a hatodszülött Gabhurgathol
trónusát a Tizenhármak soraibán. Az csapatairól viszonylag tényhű képet alkothatunk magunkban a szöveg
alapján; tisztjei béklyóba vert démonfejedelmek voltak, felderít i cseppfolyós méreglények, közkatonái egyt l
egyig anyanyelvként beszélték az aquirt. Tizenöt perc múlva hírmondó sem maradt bel lük; forrásunk nem
részletezi az eseményeket. A Har'gunn ta Karthinmak valamennyi magyarázója egyetért abban, hogy Ynev
számára üdvös és szerencsés dolog lesz, ha a Bels -Kránban állomásozó légiók továbbra is a birodalom
határai között maradnak.
A Tiltott Tartományoknák egy másik csoportja szintén mágikus kisugárzásokban gazdag energiagócokat rejt,
ezeket azonban id tlen id k óta nem háborgatta senki. Már akkor sem voltak gazdátlanok, amikor Kránt
megalapították; söreg aquirok szunnyadtak a mélyükön, faj-tájuk legvénebbjei és leghatalmasabbjai. A
Kosfejes Úr kinyilatkoztatását megértették és elfogadták, de semmi több; a Tizenhármak földre szállásával
nem tör dtek, hisz legalábbis egyenrangúak voltak velük. Legtöbbjük mindmáig ugyanott lappang, s álmodja
tovább érthetetlen ál-mait; a birodalom ügye éppoly kevéssé érdekli ket, mint egymás sorsa, vagy a felszínen
nyüzsg -hemzseg parányok. Céljaik, indítékaik - ha vannak egyáltalán - a köznapi halandók számára
kifürkészhetetlenek. Koronkint felébred némelyikük, kinyújtózik, megrázza magát; ilyenkor diderg borzongás
fut végig a planéta eleven irháján, a két hold arca sápadtra vált, a csillagok lidércködbe burkolóznak.
Fölöslegesen zaklatni még a Tizenhármak sem merészelik ket; haragjuk, ha lesújt, dörg pörölycsapás,
szavuk, ha morajlik, mennykövek zúgása. Nagyok közt a legnagyobbak k, Krán igazi urai, ha nem számítjuk
a viharfellegek magasában mosolygó Ranagolt.
Vajon mir l álmodhatnak odalent, a hidegben és a sötétben?

Raoul Renier - Becsület dolga

A történet, amit hallani fogsz t lem, Fra Celesius, nem régi keletű. Egynehány esztendeje csupán, hogy
megesett, a Nagy Dúlás idején, amikor Krán ránk tátotta sárkánypofáját, és lángba borította körülöttünk a
világot. Nem mondhatnám, hogy váratlanul; legalábbis mi, szabadportyázók, egy ideje már felfigyeltünk a
baljós el jelekre. Próbáltunk is figyelmeztetni némelyeket, de nem szívelte meg senki, az egy Chei királyt
kivéve. Most persze álmélkodsz, hogy megvittük a híreket a Mogorva népének, ugye? Pedig tudhatnád,
atyám: a vér, ha meghígul is, vízzé nem válik soha.
Nyíltan beszélek veled, mert derék embernek ismertelek meg. Ilanori vagyok, de az si hitet tartom. Nem,
nem ezért szakadtam el a rokonaimtól a nagy vándorúton: Chei nem sokat gondol vele, ha esténként Kai-
Ahnart és Kai-Syahot szólítjuk a tábortüzeknél; olykor maga is gúnyos hangon beszél a ti isteneitekr l, a
Sólyomasszonyt kivéve. Ezért még nem kellett volna elbujdokolnom a haragja el l. Csak hát... az én vérem
nagyon hamar lobot vet, még ilanori mércével mérve is. Ilyenkor aztán vörös köd borul az agyamra. Sok
vértapád a kezemhez, atyám, és nemcsak gonosz embereké. De err l nem akarok beszélni; nem gyónok
idegen istenéknek. Ha majd eljön az ideje, számot adok az életemr l a szél és a csillagok el tt.
Amit most a te pennádra és papirosodra bízok, az a Gyász esztendejében történt. Mondom, számítottunk a
viharra; de a forgószélre, a mindent elsöpr tombolásra nem. Irgalmas ég, ki sejthette volna, mi szunnyad ott a
Fekete Határ mögött? Vérengz fenevadat vártunk, sárkányt vagy kígyószörnyet, de maga a Halál érkezett, és
ránk vigyorgott a felh k alól sápadt csontképével.
Amikor a nyakunkba szakadt az áradat, magával sodort minket kelet felé. Az els napokban talán még
átvághattunk volna délnek, de az yllinori gyepűk túloldalán kötél várt volna ránk, mert arrafelé a háború nem
menti a régi bűnöket, Félszáznál is többen voltunk, íjasan-kardosan, csupa derék szabadlegény, aki az
ördögt l sem fél, és kacagva néz szembe a halállal. Egyedül én értem el azt a várkastélyt a Larmaron-
hegységben, senki más. Igaz, nem adták olcsón a b rüket; de mit számított az, abban a mindenfel l özönl
hullámverésben?
A kastély inkább vadászlak volt, mint igazi er d; csudára kicifrázva, de fegyverek és tisztességes falak
nélkül. Elvégre ki gondolta volna, hogy az ellenség egyszer idáig hatol? Hely rsége nem volt, csak néhány
vád r, lovász, erd kerül ; no meg persze a menekültek, akik a szélrózsa minden irányából tódultak a vélt
menedékbe. Asszonyok, gyerekek, vénemberek; magabíró férfi alig egy-kett , azok is fegyverforgatáshoz nem
szokott parasztok: Aki bírt, futott tovább, de ezek nem bírtak... és nekem nem volt lelkem otthagyni ket.
Miel tt körülözönlött volna minket az ellenség, azért valamit még javult a helyzet. Lovagok érkeztek, az
Aranykör rendjéb l, tán tucatnyian. Persze nem csillogó, daliás h sök, Krad fölkent szolgái, hírneves
kopjatör k; azok a nagymesterük mellett maradtak, hogy vele pusztuljanak a Fényl Város romjai alatt. A mi
lovagjaink egyszerű, közönséges katonák voltak, akikr l nem szólnak dics ít dalok a tábortüzeknél; ráadásul
mind jócskán elhullatták már a csikófogaikat, a sisakrostélyok árnyékában csupa sz fürt fehérlett. Egy kis
csapat halálosan kimerült fehérnépet kísértek, néhány boldogtalan poronttyal, akik sírni sem bírtak már a
fáradtságtól. A vezet jük egy ráncos képű veterán volt; dús szakálla hófehérlett volna, ha nem áztatja
szürkére és csatakosra a zuhogó es .
- Ki itt a várnagy? - kérdezte rekedten, amint a nagykapu reteszgerendája a helyére csattant mögöttük.
Kiléptem. Összevont szemöldökkel méregetett.
- Várnagy nem vagyok - mondtam. - Csak az egyetlen ember idebenn; aki közelr l látott már háborút.
- Igen? - Gyanúja nem enyhült: - És kiféle volnál?
- Bandita - feleltem szintén.
Szeme egy pillanatra hidegen, szürkén villant a sisak sötétjében. Aztán mintha meggondolta volna magát;
fásultan legyintett. Csak most látszott meg rajta, mennyire kimerült.
- Mindegy: Ha apagyilkos lennél, akkor is megváltottad volna magad a bitófától, amikor itt maradtál. A
parancsnokságot átveszem. - Hátrabökött a válla fölött, a magával hozott asszonyok-gyermekek felé, akiket
acél véd gyűrűbe vont az embereivel. Lovon ültek azok is, férfinyeregben, többen a kápára ájulva. - Pihenniük
kell. Adass nekik vizet meg pár korty szeszt, de vigyázz, hogy ne egyenek túl sokat! Így is lesz majd, aki nem
éli túl.
Az acélgyűrű szétnyílt, és a kastélyban meghúzódottak közül néhányan el resiettek, hogy gondoskodjanak
az újonnan érkezett menekültekr l. Láttam a tekintetükön; hogy vegyes érzelmekkel fogadják a kis csapatot. A
lovagoknak örültek, de a többiek... Újabb éhes szájak, újabb szomjas torkok, amikor nekik maguknak sincs
elég tartalékuk:
Az sz vezér nem szállt le a nyeregb l; figyelte, ahogy biztonságba kísérik védenceit. Futó pillantást
vetettem a lovára. Vaskos csontú, hidegvérű jószág volt, mint a lovagi csatamének általában, ám páncél és
címertakaró nélkül. Ezek az állátok hihetetlenül sokat bírnak, ennék itt mégis reszketett á horpasza és fénylett
a sz re á verítékt l.
- A Fényl Városból? - kérdeztem. A lovag komoran bólintott.
- A véd k családjával.
Éreztem, hogy nincs kedve többet mondani, de nem is volt szükség rá. Ketten a harcosai közül véres kötést
viseltek, és mindegyikük páncélját friss horpadások éktelenítették. Tizenhárom asszonyt hoztak magukkal
meg öt gyermeket. Akik hátramaradtak Pyarron sáncait védeni, azoknak bizonyára népesebb családjuk volt.
El bb nyilván a málhát dobálták el, gondoltam; ha volt eszük, mindjárt a legelején: Aztán a csataménekr l
szedték le a páncélt; de az asszonyok biztos szekéren menekültek, az iramot nem lehetett a végtelenségig
hajtani. Kés bb, amikor egyre több lett a megürült nyereg és egyre kevesebb a lélegz teher a szekereken,
valószínűleg lóra ültettek mindenkit, aki még nem hagyta el magát. Egy id re fellélegezhettek hát; csakhogy a
ló gyorsabb ugyan az orknál, de hamarabb kifárad.
Pokol lehetett, igazi pokol. És még így is eljutottak idáig... Húszan? Huszonöten?
Az öreg vezér, az Aranykör lovagja lecsatolta a sisakját; tekintete el bb harcosai maradékán vándorolt
végig, majd énrám villant. Á szeme olyan mélyen süppedt az űregébe, mint valami él halotté; ám azt a baljós,
szürke lángot a véres vessz futás minden gyötrelme sem tudta kilobbantani a mélyén.
- Ulmar a nevem. Ulmar din Archeos - mondta. Ideje nekilátni a védelem megszervezésének.
Ezután sok minden történt, amir l keveset fogok beszélni. Pedig bizonyára érdekelné tisztelend ségedet;
mert akik saját szemükkel látták mindezt, azok közül ma már egyedül én vagyok az él k sorában. Illetve talán
még néhányan a Fekete Határ túloldalán, de az úgysem számít. Históriás könyvek díszlapjaira való dolgok
ezek, mégsem fognak odakerülni soha, mert minden éjjel kísértenek rémálmaimban; és én gyáva - igen,
gyáva - vagyok hozzá, hogy ébren, napvilágnál is felidézzem ket.
Legyen elég annyi, hogy szürkületre megérkeztek az orkok, és mi harcoltunk velük. Ulmar din Archeos, az
emberei, a hadat soha nem járt menekültek meg én: A harmadik napig még számon tartottam. az id múlását;
aztán minden összezavarodott a fejemben, mert az orkok éjjel-nappal rohamoztak; és nem hagytak aludni
minket. És sokan nem bírták tovább, a mellvéden nyomta el ket az álom, fegyverrel a kezükben; és úgy is
haltak meg. Néha én is elaludtam az ostrom szüneteiben, tíz percekre, fertályórákra, hogy észre sem vettem;
ám Kai-Ahnar rködött a lelkem fölött; és ha ellenség közelített, akár loppal, akár rohamozva, mindig
felriadtam.
 Emlékszem, ahogy vállvetve harcoltam az Aranykör lovagjaival, a gyilokjárón, a bástyákon, a kapubolt fölött.
Öregemberek voltak, apám lehetett volna bármelyik; mégsem lankadtak egy pillanatra sem, mindig ott
termettek, ahol legéget bb volt a szükség, és vagdalkoztak fáradhatatlanul, kicsorbult karddal, vérmocskosan.
Helyt álltak ott, ahol húsz évvel ifjabbakat már rég légyűrt volna a végkimerülés.
Hogy én, atyám? Én ott voltam velük. De ez nem érdekes.
Az orkok néha, két nekivadult roham között zászlókat hoztak a kapunk elé, és biztos távolban leszúrták ket.
Csupa szín, csíkos-sávos selyemlobogók voltak, tarka pólyákkal és pajzsokkal. Némelyiken hímzett állatalakot
is láttam - pelikánt, oroszlánt -, másokon koronát, várfalat, fegyvereket. Szép zászlók voltak, de nem vidámak:
tépetten, elrongyolva kókadoztak a szemerkél es ben, itt-ott jókora, barnás foltok csúfították él ket. És
egyre szaporodtak.
Az egyik vén lovaggal - Ylradnak vagy Elrathnak hívták, már nem tudom biztosan - néhányszor együtt
rködtünk a kapubástyán, hogy riasszuk a többiekét; ha az orkok megint támadásra indulnának. Hórihorgas,
szikár öreg volt, olyan csontsovány, mint valami kötözött szalmabábu. Hosszú ideig komor képpel nézte a
kitűzött lobogókat, aztán egyszerre .csak kinyújtotta a karját, és sorra végigmutogatta nekem ket.
- Amdyn - mondta halkan, szinte nyugodtan; ám én éreztem; hogy a torka mélyére fojtva gyilkos harag izzik.
- Seras. Pharduk. - Nem nézett rám, mégis tudtam, hozzám beszél. - Gituthar. Vil Fyaias.
- Mik ezek? - kérdeztem.
- A környez er dök - felelte, és nem szólt többet. Felnéztem a mi kastélyunk lakótornyára. Feketére égett,
megroskadt omladék volt csupán, mert az orkok csatamágusokat ugyan nem hoztak magukkal, de egy nehéz
seregbontót igen; és miel tt magukra robbantották volna a körülsáncolt l állásban, még sikerült szörnyűséges
rombolást művelniük vele. A toronyból mindenkit kitelepítettünk; mert fél volt, hogy összed l; ámde
megperzselt, tönkrel tt ormán még most is dacosan lobogott a tépett zászló; amit Ulmar lovag hozott magával
az ostromlott Pyarronból. Nem volt rajta semmi hivalkodó cikornya: sem csíkok, sem pólyák, sem korona, sem
mindenféle meseállat. Csak egy színaranyban ragyogó körgyűrű, fehér alapon.
Nem tudom, mi történhetett velem, de ekkor valami furcsa fájdalom nyilallt a szívembe. Rádöbbentem, hogy
ezek a rettenthetetlen öregemberek itt körülöttem nemcsak a zászló alatt harcolnak, hanem valamiféleképpen
a zászlóért is. Mint nagymesterük és legendás h seik, valahol messze nyugaton, a Fényl Város falain. Csak
éppen Ulmar din Archeosra meg az embereire senki sem fog históriás dalokban emlékezni: És ez akkor
nagyon fájt nekem.
A mai napig nagyon fáj.
Még számon tudtam tartani a napok fordultát, amikor fogyni kezdtünk. El bb még tizenhárman voltunk,
utána tízen, majd kilencen, hatan, öten... és végül, a legvégén már csak hárman. Ulmar lovag, a hórihorgas
Elrath meg én. Aki fegyverbíró férfi akadt a kastélyba ver dött menekültek között, azt mind felkoncolták már az
orkok, néhány szegény nyomorult kivételével; ezek seblázban égve haldokoltak a félig beomlott pincében; a
kútakna mellett.
Hajnal volt, es szemerkélt. A falak tövében kénbűzös fáklyalángok örvénylettek; az omladékhoz támasztott
lajtorjákon vicsorgó orkok kaptattak fölfelé, hullám hullám hátán, apadhatatlanul. Gépies zsibbadtsággal öltük
ket; ekkor még úgy emlékszem, mintha többen lettünk volna. Aztán valahogy visszavertük a rohamot, és
véreres szemekkel, fásult-fáradtan néztünk körül a gyilokjárón, hiányzó társainkat kutatva. Egyikünk sem szólt,
csak az orkok harci dobjai pufogtak az ostromtáborban, meg a sebesültek szaggatott jajgatása szűr dött fel
hátulról, a pincegádorból.
Hárman maradtunk. Hárman védtük a kastélyt, háromezer vad ork ellenében.
El re vánszorogtunk a pártázatig. Odakint, a kapu el tt az orkok éppen egy újabb zászlót tűztek ki a többi
mellé: ezüst alapom keresztbe tett kard és buzogány, fölöttük kilencágú, nyitott korona. Világosodott már, az
es is elállt, de a címerképet alig lehetett kivenni: a foltos selyemszövet szinte foszlányokra volt szaggatva.
- Berydal - mondta Elrath lovag, és kurtán, keserűn felkacagott: - Begydal! A Gyűrűhegységt l Viadomóig
csak mi maradtunk az Államszövetségb l.
Aztán hallgattunk és vártuk a halált. De az orkok nem indultak újabb rohamra aznap.
Kés délel tt kis lovascsapat érkezett a táborukba. Egy bizonytalanul billeg , fedett batárt kísértek, és már
messzir l látszott rajtuk, hogy nem orkok. Fénytelen; fekete lemezpáncélt viseltek, különös és hátborzongató
ékítményekkel: vastüskékkel, kampós horgokkal, spirálisan csavarodó kagylódíszekkel, rákozott
ízületvéd kkel, melyek legyez szerűen terültek szét térdük, könyökük körül., s menet közben finoman
remegtek, akár a mérges ráják b rlebernyege vagy a molylepkeszárny. Mindegyik páncél elütött a többit l,
mintha gazdája egyéniségét akarná kifejezni formáival. Az egyik lovas sisak helyett förtelmes, bronzszínű
démonmaszkot viselt; egy másiknak a mellvértjén bonyolult labirintus-ábra ragyogott, szemfájdítóan kígyózó
tekervényekkel, vörhenyes drágakövekb l kirakva; megint másiknak tenyérnyi, kovácsolt denevérszárnyak
futottak végig hosszában a hátvértjén, mintha a gerincéb l fűrészes vastaréj sarjadna. A hátaslovaik - csupa
izmokkal kötegélt, szénfekete óriásmén - meglep könnyedséggel ereszkedtek le velük a domboldalon.
Vakítóan fehér fogsoruk inkább farkaséra; mint lóéra emlékeztetett; és ahogy a bágyadt napfény a pofájukra
esett, els pillantásra azt hittem, a szemük helyén nedves, nyílt sebek vöröslenek; Szépmez n n ttem fel, de
ilyen állatokat soha életemben nem láttam még; és remélem többé nem is fogok.
Megbabonázva figyeltem a különös csapatot mint akit boszorkány csókja ért. Megérkeztek a táborba;
lenyergeltek; a szörnyű csataméneket kikötötték a batár köré. Egy meztelen ork, tet t l talpig bemázolva
márgával, négykézláb közelebb mászott, és sűrű hajbókolásokkal néhány szót váltott vélük. A többiek körös-
körül messze elhúzódtak: Láttam: rettegnek t lük.
 - Hogy bír mozogni abban a vértezetben...? - motyogtam kábán, arra a lovasra meredve, aki denevérszárny-
taréjt viselt a hátán.
Nem páncél az - mondta mellettem Ulmar lovag -, hanem a b re.
Nem válaszoltam.
Napközép után az egyik emberforma 'rémalak a kapu élé jött. Gyalogszerrel volt; fegyvert nem láttam nála.
Talán mind közül volt a leghátborzongatóbb. Fekete páncélját; a tollforgótól az acélsaruig, fémbe mintázott
emberarcok borították. Némelyik mintha kínjában üvöltene, másik bambán és foghíjasan röhög a semmibe,
amott meg az a szomorú homlokú cseppfolyósan szétömleni látszik, akár az olvadó gyertyacsonk. Torzkép
torzkép hátán, örvényl összevisszaságban; a sisakrostélyon angyali szépségű gyermekarc, két szeme helyén
egy-egy sötétüreg ásít föl ránk vakon.
Borzadtam t le, már puszta látványától is; mikor aztán megszólalt, egész testemet végigrázta a hideglelés..
Rémálmaimban olykor ma is hallom még azt a kongva feldübörg hangot, s ilyenkor úgy érzem, mintha
bederesedett acélborotvát húznának végig a gerincemen.
- Ulmar din Archeos! Ismersz.
- Ismerlek - felelte az sz vezér. Ajka késpengevékony; arca, akár a sziklak . - Agraies lovag vagy, Ubar
Uled tartományból, az Álomhozók rendjének kthacja, rangban a harmadik valaha tán ember. Szánlak és
megvetlek.
Nem értettem semmit, de féltem. Úgy féltem, mint még soha életemben; és sejtelmem sem volt, mit l. Nem
a haláltól; arra felkészültem már rég. Valami mástól. Valami... rosszabbtól.
A vak gyermekfej a sisakrostélyon ünnepélyesen bólintott felénk. És megint az a szörnyű, embertelen,
sírhideg hang:
- Ha ismersz, akkor tudod rólam, hogy drúnok vérét rzöm az ereimben, és Ubar Uledben beszéltek hozzám
a Legnagyobb Úr k be fagyott gondolatai. Felelj nekem, Ulmar: bízol-e az adott szavamban?
- Förtelem vagy, Agraies. Fekély az anyaföld eleven húsában - mondta az öreg vitéz nyugodtan; minden
indulat nélkül. - De a szavadat, azt nem szegted meg soha.
- Jó. - Újabb bólintás. - Akkor tárgyalunk. Iszonyodva álltam a szétrontott sáncon; s ha hátulról, akkor kést
döfnek belém, alig hiszem, hogy lett volna er m kiáltani.
- A Legnagyobb Úr, kinek vér szálljon a szájára, jelet tett rád, Ulmar lovag. Rád meg erre a kett re dörögte a
fekete páncélos emberszörny. - Tizenkétszer fordult az Ég Szeme, mióta ostromolni kezdtek titeket az yrchek.
Phardukot öt nap alatt vették be; Berydalhoz nyolcra volt szükségük; és Berydal er s vár, nem holmi kalyiba:
De te itt vagy és élsz, pedig ez nem Berydal.
- Harcoltam; mert ezt követelte az esküm és a becsületem. Te sem tettél volna másként.
- Ez igaz. De a mocskos yrchek nem emelhetnek kezet olyasvalakire, akit a Legnagyobb Úr jelével illetett.
Orcátlan káromlás volna t lük; magam küldeném ket a dieurok kebelére érte.
Ulmar din Archeos egy pillanatra lehunyta a szemét; és most, a sápadt, meleget nem adó napsütésben
megint ugyanoly fáradtnak és elcsigázottnak láttam, mint tizenkét napja, érkezésekor, a kastély udvarán.
- Mit akarsz t lem, Agraies? - kérdezte halkan.
- Testvérekké váltunk csontban és húsban, vérben és vel ben. Hozzám; amikor a R t Vidéken haldokoltam,
beszéltek a Legnagyobb Úr kövekbe rejtett gondolatai. Megértettem, mit mondanak. Nem haltam meg; kthac
lettem, és az Álomhozóknak ma csak ketten parancsolhatnak nálamnál nagyobbat. Te eldobtad magadtól az
életet, amikor bezárkóztál ebbe a viskóba. Az yrchek meg akartak ölni; de a Legnagyobb Úr bélyeget ütött a
lelkedre, és te ölted meg az yrcheket., Nem ill , hogy a testvérek így ellenségeskedjenek. Most gyönge vagy,
mert megérintett a Legnagyobb Úr keze, és azt senki sem viseli könnyen: Becstelen dolog lenne t lem, ha ma
folyatnám ki a véredet. Kés bb majd, ha újra er s leszel, megkereslek és megöllek, ahogy testvérek között
szokás: De most szabadon elmehetsz, amerre kedved tartja, és aki fegyvert emel rád, az meghal. Szavamat
bírod rá.
Csend lett, hosszú csend.
- És k? - kérdezte végül az sz Ulmar, el bb Elrath lovagra; majd énrám bökve az állával.
- Az áldás, amelyben részesültél, rájuk is átsugárzik: Mindennap ott harcoltak veled a falakon; véres volt a
kezük, és az yrchek látták rajtuk a Legnagyobb Úr jelét. Szabadok mindketten.
- Értem. - Ulmar lovag lassan bólintott: - A kastélyhoz nem fűz köteles eskü, nem az Aranykör küldött a
megtartására, csak a véletlen vetett errefelé: Azt sem tudom, kié; feladhatom hát becsületem sérelme nélkül.
De hátul, a pincében még élnek néhányan azok közül, kiknek a védelmét nagymesterem ruházta rám: És
vannak még mások is, akiket itt találtam s bizalommal voltak hozzám. Az én oltalmamra adták magukat.
- Nem értetted meg a Legnagyobb Úr szavát, testvér. - A vak gyermekarc siváran és üresen meredt ránk. -
Akikr l beszélsz, azokat nem látta, nem mosolygott le rájuk. Nem harcoltak a falakón az yrchekkel; aki
mégis, azt megölték. k ma még fognak halni.
Az sz lovagarcán megrándult egy izom.
- Asszonyok. Gyermekek. Súlyos sebesültek.
- A Legnagyobb Úr szemében mindenki egyenl , testvérem; senkinek nem tartozik elszámolással a
tetteiért. Ha úgy látja jónak, kiterjeszti a kegyét asszonyokra és gyermekekre is: Most azonban másként
döntött. Azok az asszonyok és gyermekek nem voltak ott a falakon, amikor az yrchek rohamra indultak. Ok ma
meg fognak halni.
- Legyen hát - hajtotta meg a fejét Ulmar din Archeos méltóságteljesen. - Akkor mi is együtt halunk velük.
 Hallgattak mindketten. És engem ekkor, atyám, bármennyire is furcsának tűnik, valami végtelen,, valami
határtalan megkönnyebbülés fogott el. Tehát meghalok, gondoltam nyugodtan. Meghalok, ahogyan
számítottam rá: És valahogy az az érzésem támadt, jobb is lesz nekem itt pusztulni, ebben a szertedúlt
romhalmazban, semmint elfogadni a kráni szörnyeteg kegyelmét, és tovább élni a világban, Ranagol
bélyegével a lelkemen.
- Nagy ostobaság... - törte meg a csendet Agraies odalent - ...nagy ostobaság félrelökni a testvéri segít
kezet. Az yrchek nem nyúlhatnak hozzád, mert a Legnagyobb Úr mosolya ragyog rajtad. De ha elutasítod a
jobbomat, engem sem köt többé a becsület. És megöllek; még akkor is, ha most gyönge vagy.
Ulmar lovag halványan elmosolyodott a szakálla alatt.
- Inkább halok meg tiszta lélekkel, semhogy becsületemet vesztve éljek tovább. Hiába fenyegetsz, kráni
söpredék!
- Nekem így is jó! - mennydörögte az emberszörny; . inkább robaj volt ez, mint hang: mély; darabos, vel kig.
rázó. - Van nálam valami, grashrat, amit te veszítettél el idefelé jövet. A testvéremnek átadtam volna örömest,
. mert nem vagyok tolvaj . De ha _ a testvérem megsért és megtagad; ha elfordítja arcát a Legnagyobb Úrtól;
ha a férgeknek kijáró halált választja az én kezemt l... akkor ezekre sincs többé szüksége, itt!
Hátralendítette a karját, széles félkörívben, s közben kiöklendezett valamit a torka mélyér l, ami egymásnak
feszül kövek reccsenése volt inkább, mint emberi hang. A roppant batár, amit a páncélos lovasok a táborba
kísértek, megbillent, akárha oldalba öklelték volna. Aztán pozdorjává zúzva repült le róla tet , ponyva,
tartóborda egyaránt; és Ulmar din Archeos hördülve markolt a .szakállába, majd önkéntelen el relódult, a
pártázat k fokaihoz.
Már kaptam volna utána, de Elrath lovag megel zött.
- Csillapodj!- szisszentett rá élesen. - Sosem jutnál el odáig! Két lépés után lekaszabolnak.
És visszarántotta; de azért hamuszürkére vált az arca is.
Mert a batárban; atyám, két ifjú lányka kuporgott, szín p rén, ahogy az anyjuk a világra szülte ket. Az egyik
olyan tízesztend s forma, a másik kisebbecske. Úgy bújtak egymáshoz az ork tábor közepén, mint két ijedt
verébfiók; még ilyen messzir l is láttam, hogy vacognak a félelemt l.
- És láttam rajtuk mást is. Az arcuk formáját, a szemöldökük ívét; az ajkuk; az orruk, a homlokuk szabását.
Ismer s vonások; ebben a pokollá rendült, ostromlott kastélyban nap mint nap találkoztam velük.
Hiszen az öreg Ulmar az Aranykör lovagja volt, maga is a Fényl Városban élt. Mikor megkezdte
reménytelen vágtáját a hátramaradt véd k családjával a hátország biztonsága felé, nyilván magával vitte a
saját szeretteit is. Hogy a kastélyba már nem jutottak el, nem csoda; abban az iszonyú hajszában akárhány
feln tt férfiember is kid lt volna a sorból; nemhogy két ilyen kisleány. Elmaradtak valahol a dombvidéken,
elsodródtak a többiekt l a villogó pengék, a sárgán tüzel szempárok, az éjszakából kirontó martalócok
forgatagában: Az sz vitéz biztosan elsiratta már ket, a maga csendes, befelé könnyez módján; legsötétebb
rémálmában sem gondolta volna, hogy szörnyűbb sorsra jutottak, mint amit elképzelni bírt.
Sohasem tudtam meg, hogy kije volt neki az a két gyermek. Lányai, unokái? Meglehet. Krad nem követel
önmegtartóztatást a híveit l; és Ulmar lovag egyébként sem volt fölkent szolgája, csak egyszerű harcosa.
Szegény teremtések! Tegye meg nekem, jó atya; hogy imádkozik majd az üdvükért; ha befejezte az írást. Én
hiába kérném Kai-Syah úrn t, hogy ringassa el ket a csillagok között; nem hozzá szállt a lelkük.
Hagyja csak, atyám, nem vagyok érzékeny természet. Csak felelevenedett el ttem egy pillanatra, mi történt
akkor a Larmaron bércei között; és megrendít bizony, megrendít még ma is. Bandita vagyok, öltem, raboltam
eleget; de más az egyszerű emberi gonoszság... és más Krán. Krán el l nem menekülsz, még akkor sem, ha
a szíved tovább dobog. Látja, atyám, rólam is bárki azt mondaná, hogy élek. Pedig halott vagyok rég, itt öltek
meg, itt belül...
Emlékszem, akkor végül mégis elvesztette a fejét a vén lovag.
- Démon! - üvöltött vicsorogva a fekete páncélos szörnyre odalent. - Mit akarsz velük?
- Vidd ket! Mindkett a tiéd! A testvérem vagy; vidd ket és eredj! - dübörgött a rettenetes hang a vak
gyermekarc mögül. - Miért rohansz a pusztulásba, eszement? Miért veted el magadtól a Legnagyobb Úr
kegyét?
- Ölj meg engem, de engedd el a gyermekeket! kiáltott le neki Ulmar lovag.
- Ha megöllek, nem tarthatom meg ket. Nem vagyok tolvaj; köt a becsületem.
- Elbocsátod hát ket? - kapott a szón az öreg.
- Miért tenném? Miért legyen másé, ami az enyém is lehetett volna? Tolvaj nem vagyok, de gyönge sem
- jött a válasz hidegen recsegve. - Ha kényszerítesz, hogy megöljelek, el bb ezt a kett t pusztítom el:
Ulmar lovag fogcsikorgatva ugrott a falszegélyhez, s olyan er vel szorította meg a pártázatot, hogy vér
serkent a körme alól. Odalent, a kapu el tt: két üresen tátongó szemgödör, vak gúny a fémbe mintázott gyer-
mekarcon.
- Uram - mondtam, és sietve utánaléptem. - Uram, az égi szellemekre kérlek, hallgass rá! Az embereknek ~
a pincében mindenképpen végük, nem tudjuk megvédeni ket. De ha beleegyezel, legalább ez a két ártatlan
megmene...
Nem folytathattam; mert Elrath lovag durván visszarántott; s mikor odafordítottam az arcomat, csupasz
pengeél villant a szemembe.
- Még egy szó, és könnyítek az Álomhozók dolgán, büdös paraszt! - sziszegte közvetlen közelr l, hogy a
forró lehelete is megcsapott. - A lovagúr esküvel fogadta Elorand nagymesternek, hogy élete árán is megvédi
a rábízottakat! Esküszegésre biztatod?
 Megszédültem. Ott álltam a félig rommá omlott kapuzat tetején, velem szemben egy szikár, sz öregember,
akivel vállvetve - meddig is? - tizenkét napon keresztül verekedtem a falra tóduló orkokkal, jószerivel alvás
nélkül, étlen-szomjan; és ugyanez az öregember most kivont karddal fenyeget, mert... mert...
Fordult egyet velem a világ, és lehunytam a szemem. Bevallom, atyám, akkor, abban a pillanatban nem
értettem semmit; és az igazat megvallva, most sem értem. Úgy tűnt, mintha a fegyvertársaim idefönt éppen
olyan rületes, tébolyult ostobaságokat fecsegnének, mint az a kráni szörnyeteg a kapu el tt.
Mire kinyitottam a szememet, Ulmar din Archeos meghozta döntését: Talán a pyar mennyországba jutott
érte, talán a pokolra; én meg nem mondhatom. De ha el is kárhozott kés bb, iszonyúbb szenvedés a
gyehenna legszörnyűbb bugyrában sem várhatott rá, mint amivel sújtotta akkor magamagát.
- Vidd ket, démon! Nem alkuszom! - üvöltötte le hörögve a mellvédr l, majd viaszsápadtan hátrabukott,
Elrath lovag karjába. - Darton legyen hozzám irgalmas ezért! - suttogta még, alig érthet en.
Ha az életem függne t le, sem tudnám megmondani,, hogy elsírta-e magát a vén lovag. Igen, mintha valami
gyanús csillogás fénylett volna a szemében; de biztosat nem mondhatok, mert Elrath rögtön úgy fordult vele,
hogy hátat mutassanak nekem. Zavarba jöttem, félrekaptam a fejem; így éppen láttam az Álomhozókat, amint
a szörnyeteg intésére odavonszolták a két szerencsétlen kislányt a kapu elé.
Ami ezután következett, arról soha nem beszéltem senkinek, és kegyelmednek sem fogok, atyám. Elég volt
egyszer végigélni; és higgye el, tisztelend ségednek is jobb lesz ez így. Mikor a kapuhoz jött, Agraies, ez az
emberforma fenevad olyasmit mondott magáról, hogy drún ivadék, azaz - bár ezekhez a dolgokhoz nemigen
értek - amolyan varázslóféle. Hát, azt a két szerencsétlent maga gyötörte halálra. A fekete mágiájával. Egy
ujjal sem illette ket, csak beszélt hozzájuk azon a rettenetes, sziklak -dübörg hangján - de olyan
iszonyatosan, hogy még engem is a rosszullét kerülgetett t le, fenn a pártázaton. Hogy a két gyermekkel mit
művelt..: Elégedjen meg annyival tisztelend séged, hogy nem volt sem könnyű, sem gyors haláluk. .
Köszönöm, atyám, ez igazán jólesett. Ne rója föl nekem; ez a szörnyű emlék még ma is. Szóval; hagyjuk
inkább.
Tessék? Hogy mit csináltunk közben mi hárman? Nem, nem üldögéltünk ölbe tett .kézzel. Amikor a kapubolt
alól felharsantak az els hangok... és utána azoké a szegény lánykáké is... Nohát, én akkor odafordultam
Elrath lovaghoz, a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
- Nem kéne véget vetni ennek?
Láttam az öreg harcoson, hogy nagyon er sen markolja a kardját, még a bütykei is kifehérednek belé:
Rábólintott.
- De igen - felelte. Kicsit mintha elgondolkodott volna, aztán még hozzátetté: - És, né neheztelj meg, amiért
úgy rád ripakodtam az el bb. Rabló vagy, az igaz, és ha békeid járna, aligha kerülnéd el á kötelet, de... itt
maradtál. Végig.
Vállat vontam.
- Hová mentem volna?
És már fordultunk is a lépcs lejáró felé. Nagyon nyugodt voltam, mért tudtam, hogy meg fogok halni. A
kapubolt alatt ott vártak a krániak, legalább tizenöten, pihenten, frissen, ki tudja; miféle boszorkányos
fegyverekkel. Mi meg indultunk volna ellenük, halálos kimerülten, a hátunk mögött a tizenkét napos
ostrommal, két agyoncsorbult kardot markolva. Ketten:
Hogy kérdi tisztelend séged? Igen, ketten, mert Ulmar lovagra nem számítottunk: Egyrészt azt hittük,
túlságosan megviselte a megrázkódtatás; másrészt meg... szóval, nem is nagyon er ltettük volna, hogy velünk
tartson. Mért, amikor én azt mondtam, hogy véget kellene már vetni ennek, Elrath lovag azonnal megértett.
Nem, nem ringattuk magunkat olyan hiú reményekbe; hogy valami csoda folytán levághatjuk az Álomhozókat
odalent. Inkább a kislányokra gondoltunk, meg arra, hogy ha valamelyikünknek szerencséje lesz, talán elég
közel jut hozzájuk, hogy esetleg egy gyors kardcsapással... Mért az is fáj az embernek, de sokkal rövidebb
ideig, és biztosan nem annyira; mint amit ez a fekete vadállat művel velük. És hát, ugye, ebbe végképp nem
akartuk volna belekeverni szegény Ulmar lovagot.
De végül az egészb l nem lett semmi. Mert alábecsültük nagyon a vén bajnokot. Két lépést sem haladtunk,
amikor utánunk szólt: - Hová mentek?
És már a hangsúlyából rögtön értettük, hogy tudja, mire készülünk.
Visszafordultam; hogy hazudjak neki valami kegyeset, de a torkomon akadt a szó. Higgye el, atyám, én
sokfelé megfordultam már életemben, tudnék különös dolgokat mesélni, de hogy egy ember, aki jószerivel
élve elkárhozott az imént, alig egy perc alatt így összeszedje magát - hát ilyet még nem láttam! Ott állt,
egyenes derékkal, kezét a kardja markolatára téve, miközben a bolthajtás alól egyre csak harsogtak azok az
iszonyú... zajok. Szóval ott állt, és ha ejtett is könnyet az el bb, a szeme már kiszáradt. Végérvényesen. Az
arca kemény volt, kemény és fegyelmezett, valami nagyon-nagyon furcsa kifejezéssel. Én ránéztem, és
hirtelen nem tudtam, mit l futott végig a hátamon a hideg; a lentr l felhallatszó hangoktól-e, vagy inkább a vén
lovag tekintetét l.
- Megbolondultatok? - kérdezte szárazon. - Agraies ért valamicskét az sök titkaihoz, bár persze nem
tisztavérű drún. Ha lerohantok hozzá, ugyanaz lesz a sorsotok, mint...
- Itt - mégis elcsuklott kissé a hangja; én pedig gyorsan üstökön ragadtam a lehet séget, hogy a szavába
vágjak.
- Nem mindegy, uram? Ha végeznek odalent, úgyis feljönnek értünk, és éppúgy kibeleznek, csak kés bb
valamivel!
 - Tartsd a szád! - vakkantott rám ingerülten; és volt valami a nézésében, amit l visszanyeltem az újabb
replikámat. - Van egy tervem. Mert ez a kráni sátán gyilkos bitang ugyan, de a maga módján... - és itt felh
suhant át a vonásain, mintha nem szívesen mondaná ki ezt a szót - ...becsületes.
- Becsületes? - hüledeztem. Választ azonban nem kaptam, mert Ulmar lovag a hegyével letámasztotta maga
elé a kardját, aztán letérdelt, átkulcsolta a markolatot, lehunyta a szemét, és halkan imádkozni kezdett.
- Krad atyához fohászkodik - súgta a fülembe Elrath lovag: - Azért könyörög hozzá, hogy legyen irgalommal
a gyermekek iránt, és mihamarabb váltsa meg ket a szenvedést l.
Én nem nagyon igazodom ki az új hitben, már megbocsásson tisztelend séged, de ha valaha hallottam
szinte, szívb l jöv fohászt, hát ez az volt. Mert a vén vitéz most imádkozott utoljára életében, amib l már
alig volt hátra egy fertályóra; és még ekkor sem magának kért kegyet, hanem másokért könyörgött. Hogy
meghallgatást nyert-e, azt bizony meg nem mondhatom. Mert Ulmar din Archeos nem volt híres ember,
hadvezér vagy nagy kalandozó; igazából véve még Krad fölkent lovagja sem, csak egy derék, öreg katona. És
én úgy tapasztaltam, hogy ezek az istenségek a fényesebben csillogó nevek körül tüsténkednek, a
magunkféle egyszerű népek búja-baja kevésbé érdekli ket. Ezért is maradtam meg inkább - meg ne
sért djék, atyám - az óhiten. Ulmar lovagról pedig annyit elmondhatok, hogy legendás kalandozó nem volt
ugyan, h s viszont igen, méghozzá a javából. Ezt még azok is, elismerték róla, akikt l a legkevésbé várná
kegyelmed.
Azért nekünk Elrath lovaggal rettent hosszúnak tűnt az az id , míg a kapuboltozat alatt végre abbama-
radtak azok a hangok, és az sz Ulmar befejezte az imádkozást. Akkor kinyitotta a szemét, és felállt; az arca
teljesen nyugodt volt, talán még mosolygott is kicsit, csak a szeme sarkában bujkált továbbra is az a furcsa,
kemény kifejezés. Odasétált a lépcs höz, és lekiáltott.
- Agraies!
Pillanatnyi csend. Aztán nehéz, darabos kövek zúgnak-robajlanak szavakká a bolthajtás visszhangos íve
alatt.
- Már nem fogadhatlak testvéremmé, Ulmar. Jóvátehetetlen bűnt követtem el veled szemben: elpusztítottam
valamit, ami a tiéd volt. Amíg élsz, ennek bélyegét nem moshatom le magamról. Ezért most meg foglak ölni,
noha tudom, hogy nem illend , és durván megsértelek vele.
Közben; komótos, lassú léptek, acélsaruk csörrennek a lépcs fokok kövén.
Kardot vontam, és óvatosan lefürkésztem a sötét lépcs aknába, ahonnan egyre hangosabban, , egyre
közelebbr l hallatszott a mély, emberhangú dübörgés.
- Nem értem tervedet, uram. Idefönt ugyanúgy elsöpör minket a vajákos beszédével.
Az sz lovag azonban ügyet sem vetett rám. Csak azt várta; hogy a közeled kráni elhallgasson, és.
nyomban lekiáltott neki.
- Kthac Agraies! Ismersz.
Az acélsaruk, valahol félúton, csengve megtorpantak:
- Ulmar din Archeos lovag vagy, a Hazug Fények Városából, az Aranykör bels könyvesházának felül-
vigyázója, rangban az els . Bűnben és hamisságban tévelyegsz, mert elfordítod füled a Legnagyobb Úr
igéit l. Sokáig azt hittem, gyáva vagy és nem értesz a harchoz, de belátom, tévedtem.
- Ha ismersz, akkor tudod rólam, hogy olvasom a drúnok nyelvét, és Berrana-roda városában én vezettem
Zogg nyomára a mágiával purgáló papokat. Felelj nekem, Agraies lovag: bízol-e adott szavamban?
Az öblösen ásító lépcs akna falai kongva verték vissza a kráni emberszörny torkán kigördül szavakat.
- Szaglászó grashrat vagy, Ulmar. A könyveid azóta elégtek, és ez így van jól. - Kurta szünet, majd
pincemély mordulás. – De amire a szavadat adod; az áll.
- Jó - bólintott az öreg lovag. - Akkor tárgyalunk. Mintha apró hangyák serege futkározott volna fel-alá a
hátamon. Tisztán, élesen megképzett el ttem egy kép, alig egy órával korábbról. Sápadtnapfény; mi hárman -
túlél k - a pártázaton; a fekete páncélos kráni odalent, a kapu el tt: És ugyanez a beszélgetés, szinte szóról
szóra; csak éppen a szerepek cserél dtek azóta fel.
Ulmar lovag elmosolyodott. Nagyon különös mosoly volt ez, szögletes és hideg; valahogy visszacsempészte
az arcára a szeme sarkából azt a kemény, ijeszt kifejezést.
- Elhiszed-é hát, kthac Agraies, ha a szavamat adom rá .- kezdte lassan, megfontoltan -, hogy az a két lény,
akiket te az imént elpusztítottál, az én hazám törvénye szerint hús volt a húsomból, vér a véremb l, és a
szívünk egy ütemre vert? Hogy örömük az én örömöm volt, bánatuk az én bánatom, és ha egyikünket
megütötték, a másik kett nek is megfájdult az arca? És hogy olyan kötelék fűzött össze minket, amely csak
akkor foszlik szét végleg, ha hármunk közül senki sincs már az él k sorában?
Rövid csend. Aztán:
- Nem láttam rajtuk az Aranykör jelét: Azonfelül pedig kicsik voltak és csenevészek, egészen mások, mint
amilyennek a testvéreidet ismerem: Azt hittem róluk, rabszolgák vagy házijószágok.
- Kételkedsz tán a szavam igazában? - emelte föl a hangját a vén harcos dühösen.
- Nem - zúgta azonnal a választ a lépcs akna sötét torka. - Ha tudom, kicsodák, óvakodtam volna az
elpusztításuktól. Súlyos hibát követtem el, belátom.
- Ezen már nem segíthetsz. - Diadal csengett Ulmar lovag kiáltásában: - Ghal argha san yunna sukhaz
arghai. Húsom kivéti magából húsodat. Yor urdath san nukarshi hul khara urdai. Véred a véremmel nem
keveredik. Sethak thar ukmaz alath a'horr. Szívünk külön ütemre ver. Smatha har guth guthamo. A te örömöd
az én bánatom. Guth guthma har smatho. A te bánatod az én örömöm. Ethar yah ikalan, hath 'mathu gau
shikaz nath snetthas, nath hurras, nath ekaratho: Ne legyen hát közöttünk sem béke, sem egyezség, sem
nyugovás, míg egyikünket vissza nem adták a földnek: Ra thaka'dau Khayness!
Nem sokat értettem a szónoklatból; atyám, a pyar szövegb l éppoly kevéssé, mint a másikból. De az
utolsónak elhangzó szót ismertem jól; és ez is b ven elegend volt hozzá, hogy a torkom nyomban elszo-
ruljon.
Khayness! Akkoriban persze még nem hírhedett el annyira az egész Délvidéken, mint manapság. Csakhogy
én benne verg dtem a Dúlás örvényében, az szippantott magába, az sodort végig a vérben úszó tartományo-
kon, egészen eddig a hegyi vadászkastélyig. Volt hát alkalmam hallani elégszer; többször is, mint kedvem
tartotta volna:
Kráni vérbosszú.
- Kihirdettetett! - Ulmar lovag az égnek emelte kardját; a fakó napfény aranyló szikrákat vetett rajta.
- Hallod, Agraies? Elfogadod a khayness törvényét?
- Kthac vagyok; nem holmi korccsal beszélsz. - A cseng ,vasléptek újra megindultak fölfelé az aknában,
valamivel lassabban tán, mint az imént. - Jogod van a bosszúdra, egyenl fegyverekkel. A drún igék a
torkomban maradnak.
A két vén lovag szeme összevillant. Úgy hiszem, a szívem akkor egyszerre dobbant az övékkel; mert.
nekem sem volt szükségem magyarázatra a kráni emberszörny fogadalmához. Harcolni fog velünk, szemt l
szemben; kard kard ellen; de a fekete mágiáját nem szabadítja ránk, mert mi nem tudjuk hasonlóval
viszonozni. A jogos bosszú kihirdet jét l nem tagadhatja meg az egyenl esélyeket.
Tiltja a becsülete.
- Elrath... Megteszed nekem? - kérdezte Ulmar. Nagyon halkan beszélt, de rezzenetlenül állta utolsónak
maradt bajtársa tekintetét.
A szikár lovag tisztelgésre emelte kardját.
- Örömömre szolgál, hogy ilyen emberért halhatok meg - felelte keményen, majd körülnézett. - A rabló
megszökött - mondta, s hangja mintha kissé csalódott lett volna. - Végül is nem róhatjuk föl neki. Az fejére
talán áll még a grácia.
Nem javítottam ki a félbehasadt bástyafok árnyékából, ahol gyorsan meghúzódtam, mialatt k ketten
egymással voltak elfoglalva. Még élénken élt az emlékezetemben, hogyan döfött le kis híján, amikor a kastély
feladását javasoltam Ulmarnak, a gyermekek életéért cserébe. Túl mélyen belebonyolódtam már a dologba,
semhogy az utolsó percben visszavonulót fújjak; de a magam módján akartam végigküzdeni a harcot, nem az
° lovagi szabályaik szerint.
Sötétség gomolygott el a lépcs torony szétrombolt nyílásából. A kráni Álomhozó kardja árasztotta; a vak
gyerekszemék a sisakja rostélyán; és a bilincsbe vert éjszaka, ami a lelke helyén honolt. Eljött értünk, hogy
bevégezze feladatát.
Elrath habozás nélkül nekirontott, ajkán a pyar isten nevével - de nem azért, hogy lesújtson rá. Önszántából
igazította testét az éjfekete penge útjába, saját magát nyársalta föl rá; két kézzel ragadta meg a
páncélkesztyűs csuklót, s a mellkasába rántotta az öles acélt, egészen markolatig. A torkába tóduló vér
hörgésbe fojtotta csatakiáltását, sűrűn bugyogva tört ki ajka mögül, habosra áztatta sz szakállát. Iszonyú
kínok gyötörhették; mert az a kráni kard nem volt közönséges fajta. Mégis igyekezett a roham lendületét
kihasználva félresodorni, hogy elhanyatló testének súlyával kicsavarja Agraies markából. A páncélos
emberszörny észrevette szándékát, s szabad kezével vállon ragadta; hogy kitépje bel le á kardját.
Azt hiszem, sikerült volna neki, ha nem szúrom hátba közben. Mindkét döfést _a veséjére irányoztam,
derékmagasságban, ahol a közönséges páncélokat az eresztékek átjárhatóvá teszik. Az övé kicsit más volt: a
hátvas alatt nem sodronyszövet védte, hanem valami keményre szarusodott hámkéreg. A késem elvásott
rajta, a vadászt röm viszont teljes pengehosszig belészaladt, csak utána tört a kezembe a markolata.
Kegyelmednek fölösleges bizonygatnom, atyám, hogy ez a seb bárki embert leterítene.
Agraies nem voltember. Nem vérzett, nem kiáltott; de baljával elengedte Elrath vállát, és utánam kapott. A
haldokló lovag leroskadt a kövezetre, magával rántva a testében lüktet varázspengét; tekintete, miel tt
végleg elködösült volna, egy pillanatra még találkozott az enyémmel. Álmaimban néha fel-feldereng el ttem;
ilyenkor azzal áltatom magam, több hála sugárzik bel le, mint megvetés.
Ulmar lovag akkor ért oda hozzánk, amikor az Alomhozó belemarkolt a vállamba, és szilánkokra törte. Két
kézzel lendítette meg a kardját, s keresztbe hasította az álomszép gyermekf t a sisakon. Elevenbe vágott,
mert csapása nyomán törött fogak szóródtak szerteszét; vért azonban sem fakasztott, csak valami zöld hab
fröcskölt a rostély alól. Agraies megtántorodott, de nem esett el, nem is kiáltott. Jobbját, immár fegyvertelenül,
védekez en emelte maga elé; ballal engem kapott föl, a sebesült vállamnál fogva, és lehajított a kapuzatról a
falak tövébe.
Nem, atyám, nincs gond a füleddel. Ahogy mondtam: fölkapott és lehajított:
Ekkor sok minden összetört bennem, és elvesztettem az eszméletemet: A dalos históriák, hazudnak, amikor
magasztos gondolatokkal cifrázzák tele a haldokló h s utolsó perceit. Nekem csak az járt a fejemben, hogy
legyen már vége, mert nagyon fáj. Igaz, én nem vagyok h s, de a haldoklásom valódi volt. Elég életet láttam
már kihunyni, hogy tisztában legyek vele, mi az a határ; ahonnan a pislákoló szikra még er re kaphat. Én
akkor, atyám, túljutottam ezen a határon:
A krániak hoztak vissza; .hogy miként, azt -nem tudom, és nem is akarom tudni. Mikor magamhoz tértem, az
egész testem tüzelt, mintha csalánban fürdettek volna; rettenetesen kimerült voltam, de egyébként ép és
egész. A kapuzat sáncán feküdtem, hátamat a romos pártázatnak vetve, arccal. a lépcs feljárónak. El ttem az
egyik Álomhozó állt; lidércnyomásos rémalak. Éjsötét páncéljában csupaszon fehérl fogsorok vicsorogtak,
emberféléké, vadállatoké és más, nehezen meghatározható lényeké; sisakja torz, oldalra tátott cápapofát
mintázott. Vértezetén itt-ott friss csorbák és horpadások éktelenkedtek, mintha nemrég csatában forgott volna.
- Ukhram vagyok - mondta, amikor látta, hogy kinyitom a szemem. Más hangja volt, mint Agraiesnek, de
nem kevésbé hátborzongató: hártyás, száraz és recseg , reves csontok zörgéséhez hasonlatos. Kthac az
Álomhozók rendjében, rangban a harmadik, Zathum tartományból. Van szavad?
- Görcsös köhögés fogott el.
- Nem fűz hozzád adósság; nem a te kezed emelt föl - folytatta a kráni. - Hárman formáltunk érdemet; én
bizonyítottam.
Félrelépett el lem, szabad kilátást engedve a gyilokjáróra. Elrath lovag a lépcs közelében hevert, ijeszt en
összeszáradva és megfeketedve; a fegyverb l, ami halált hozott rá, csak a markolat maradt, mintha a penge
méreggé oldódott volna a testében. Agraiest és Ulmar din. Archeost valamivel közelebb pillantottam meg:
egymásra borulva feküdtek. Az sz lovag beletörte a. kardját ellenfele torkába; vele a . fejére mértütések
végeztek, melyek teljesen formátlanná zúzták a sisakját. Agraies puszta kézzel harcolt. Mindvégig.
Én, atyám, a saját szememmel láttam, hogy mire képesek azok a kráni bűvigék. Hogy mit műveltek a nehéz
batárral, meg utána a kislányokkal. Az az emberszörny egyetlen szócskával kizsigerelhette volna Ulmar
lovagot; de hallgatott. Még a fájdalomkiáltásait is magába fojtotta, nehogy romboló igékben törjön ki bel le az
indulót. El tudja képzelni kegyelmed, micsoda akarater kell ehhez? Mert én nem.
Sokat gondolkoztam azóta rajta, mi teszi h ssé a h söket: A dics haditettek, a szörnyek öldöklése?
Akárhányszor csak ürügy a kincs, a hatalom harácsolósára. De ha valaki önszántából vállalja a szenvedést és
a halált, hogy meg rizze becsületét, pedig dönthetne másképpen is... mint Elrath lovag és Ulmar din
Archeos... vagy mint Agraies, a kthac.
Igen; atyám: H sök voltak mindhárman.
- Kosfejes Úr, kinek vér szálljon szájára, kegyes volt ma hozzánk - recsegte a kráni. - Megmutatta nekünk,
hogyan kell úgy meghalni, hogy szégyen nélkül állhassunk a trónusa elé. Az Álomhozók emlékezni fognak
erre; és emlékezni fognak azokra is, akik példát mutattak. - Hátraintett a három holttest felé; páncélozott
karján kígyók és hiénák vicsorogtak. - A te halálod lett volna a legcsekélyebb, ezért élettel büntetünk.
Motyogtam valamit, hogy eredjen a pokolba.
- Azért fogsz élni, hogy emlékezz - csikorgott tovább, ügyet sem vetve a megjegyzésre. - Féreg vagy, ám
különb á többinél, mert egy kurta pillanatra megtapasztalhattad a Legnagyobb Úr kegyét. Az Álomhozók nem
beszélnek a férgekkel; de az igazságot a férgeknek is meg kell tudniuk. Különben sohasem támadnának
közöttük olyanok, akiknek a halála el relépésre érdemesíti az emelkedetteket.
Elhallgatott, de nem mozdult mell lem, némán meredt rám a fogsoraival: Én akkor már túl voltam minden
félelmen, csak arra vágytam, hogy szembenézhessek vele. Megszállottan kutattam az idomtalan cápasisak
mélyén a tekintetét; nem leltem sehol.
- Mondd el nekik! - törte meg végül a hosszú csendet. - Nem kényszerítelek, megteszed magadtól is.
És látod, kegyelmes atyám... igaza volt.

Sokféle hazug és téves szóbeszéd járja Ynev emberlakta vidékein a kráni fejvadász-klánokról. Egyesek
vérivó szörnyeknek vélik ket, akik emberi mivoltuk utolsó maradványait is rég maguk mögött hagyták már;
mások azt hiszik róluk, csupa szoborszép, atlétatermetű harcost számlálnak, akik csupán megszokásból
gonoszak, mert ezt diktálják hazájuk hagyományai. Rebesgetik, egyéb dolguk sincsen, mint hogy folyton
beleártsák magukat a külvilágban folyó eseményekbe, kalandozókkal és koronás f kkel perlekedjenek,
kifürkészhetetlen uraik akaratát követve. Mindezen következtetéseket általában a hírhedt Anat-Akhan
történetéb l vonják le, amely nevezetes árulását megel z en a jelentéktelenebb határvidéki klánok közé
tartozott.
Valójában a kráni fejvadászokat roppant kevéssé érdekli mindaz, ami a birodalom határain kívül történik, és
szerfelett ritka közöttük az olyan, aki külvilági mércével mérve szépnek volna nevezhet . Ami pedig azt a
vádat illeti, hogy vérivó szörnyetegek lennének - nos, nem azok.
Amint az az alábbi elbeszélésb l is kiderül: rosszabbak annál...
 Raoul Renier – Kráni Krónika

Hideg szél süvített a láthatáron feketéll bércek fel l, ólomszín fellegeket kergetett az alacsony égbolton, s
hűvösen szemerkél es vel terítette be a rendház k csupasz udvarát. Vyergas egymaga állt a hatszögletűre
csiszolt bazaltlapokon, tekintete a roppant kapuszárnyakat egybereteszel gerendavason pihent. Byzonb r
csizmáján és durva daróctunikáján kívül csupán egy dísztelen, sötét köpönyeget viselt; a csuklya árnyékadó
szövetét mélyen a homlokába húzta. A körülötte szitáló nedvesség átjárta öltözékét, nyirkos ujjakkal cirógatta
végig a testét, egész a csontjáig hatolt. A rúnákkal vésett ezüstpók, mely nyolc vékony lábnyúlvánnyal
gyökerezett üres szemgödrében, hidegnek és halottnak érzett; nyilalló sajgás állott t le a bal arcába. Lehunyta
jobb szemét - a másikat, az épet -, és mélyet lélegzett a csíp s, tufaszagú leveg b l.
Vendégeink a kapu el tt várakoznak, vert visszhangot elméjében a comtur szava.
Van idejük. Várhatnak.
Vyergas rövid tűn dés után hátravetette fejér l a kámzsát. Ez a tartomány nem szűkölködött olyan szer-
zetekben, akik jobbnak látták óvó lepel mögé rejteni vonásaikat; odakint, a barbár külvilágban talán riadalmat
keltenének ezzel, itt azonban senki nem tör dött velük. Vyergasnak nem volt szüksége a csuklya árnyékára
hozzá, hogy félelmetes látványt nyújtson; darabos arcát forradások rútították, roppant állkapcsán acélszürke
bozótként burjánzott az elvadult szakáll, a sajgó ezüstpók hátborzongató kontrasztot alkotott sárgán villogó
jobb szemével.
Következ lépésként megoldotta a köpönyeg övét, és kétfelé csapta szárnyait. Azt akarta, hogy az érkez k
lássák: nincs nála fegyver. Ezzel nem békés szándékát kívánta kimutatni; az mesterségében a békés
szándék vétkes gyöngeség volt, vállalása kudarc, büntetése halál. Vyergas számára saját testvérein és n vé-
rein kívül a világon mindenki ellenségnek számított; legfeljebb egyesekkel hamarabb kerül sor az összecsa-
pásra, mint másokkal. Nem; ahogy mozdult, ahogy állt, ahogy viselte magát, azzal egészen más céljai voltak.
Aki elég vakmer ahhoz, hogy egymaga, fegyvertelenül, minden tiszteletadást mell zve fogadja a
Ly'Shematenel ház fiúörökösének látogatását, az vagy nagyon biztos lehet a dolgában; vagy nagyon ostoba.
Vyergast utoljára tizenkét éves korában nézték ostobának, Rah Gul városában; a végzetes hibát egy
tagbaszakadt, közismerten ferdehajlamú selyemfiú követte el. Utóbb rádöbbent tévedésére, ám ekkor már
kés volt; a melléig sem ér rabszolgasuhanc, akit éj szakai szórakozásra szemelt ki magának, puszta kézzel
tépte le mindkét heréjét. Vyergas tehát jó okkal feltételezhette, hogy a rendház vendégei nem együgyűséget,
hanem öntudatos magabiztosságot fognak sejdíteni az arcátlanul merész fogadtatás mögött. Márpedig az
efféle önbizalomnak többnyire olyan alapja van, amit jobb nem bolygatni, nehogy váratlan kellemetlenség
kerekedjen bel le.
A zömök, szakállas férfi természetesen nem volt sem magányos, sem fegyvertelen, bármit is sugallt a
látszat. A bels udvart körülvev bazaltbástyák l rései mögött felajzott íjú saggitorok rejt ztek, ferdén vágott
szemük figyelmét a legapróbb változás, az árnyékok mégoly csekély átrendez dése sem kerülte el. A
kövezeten meggyűl es víz olajos ízét állábaikat nyújtogatva kóstolgatták a tócsák alján lapuló bannarák;
csak a rend méregmesterének parancsoló igéjére vártak, hogy kiemelkedjenek rejtekhelyükr l, s a
betolakodókra vessék magukat. A Vyergas védelmére kirendelt három messor légies alakja az étkez ház els
ablaksorának magasságában lebegett; ha úgy hozza a szükség, bármikor anyagiasulhatnak, s munkára fog-
hatják páros pengéiket.
A comtur elegend nek ítélt ennyi óvintézkedést, hiszen a rend - legalábbis pillanatnyilag - a barátai között
tartotta számon a Ly'Shematenel házat.
Fáznak és éhesek. Csekély türelm népség, bármilyen is a hírük; kezdenek dühösek lenni.
Vyergas sötéten elmosolyodott a comtur szavaira. Egyáltalán nem kedvelte a Hét Völgy és a Hét Domb
Házait, bár a Birodalom kiismerhetetlenül kusza politikája id r l id re szövetségbe kényszerítette velük a
rendet. Egyszer, még sequator korában, követségbe küldték hozzájuk; sohasem feledte el a megaláztatá-
sokat, melyek akkor a Könnyűléptű Nép részér l érték. S a vidék is, ahol szállásaikat tartották; túl fülledt volt
Vyergas ízlésének, túl eleven Önkéntelenül megborzongott, valahányszor a századéves feketetölgyek ágairól
lógó nyirkos mohaleplek végigsúrolták a vállát, fejét; s bár nem mutatta, mindig észrevette a vendéglátói arcán
átsuhanó gúnymosolyt. Most kurta hálaimát küldött a Kosfejes Úrhoz, amiért visszaadhatja nekik a kölcsönt;
az fajtáját a Birodalom nem megbocsátásra, hanem megtorlásra nevelte.
Három órája váratod már ket odakint, dörrent tudatába a comtur szellemhangja. Elég legyen!
A zömök férfi összerezzent, engedelmesen meghajtotta fejét. Ra urdath san uthmor ahen; aggun hara'het
shaka'thorr, küldte gondolatban comturja felé az si kiengesztel formulát. Vérem és vel m a tiéd; tégy vele
belátásod szerint!
Válasz nem jött; tehát hibája ellenére érdemesnek találtatott rá, hogy tovább éljen. Vyergas hálás volt ezért a
mesterének; nem mintha egy pillanatig is habozott volna, ha utasítást kap t le a szertartásos torokmetszésre,
de égette a kíváncsiság, vajon mi vehette rá a Könnyűléptű Népet, hogy feladják g gös elzárkózásukat. Ezen
a kérdésen tűn dött immáron harmadik órája; s mert gondolatait abban a kényelmes, nyugodt iramban öltötte
egymásba, amelyet szántóvet seit l kapott örökül, a vélhet választól még mindig messze járt. Id re volt
szüksége, legalább egy kevésre még. Nem baj. Megoldható.
 Teleszívta tüdejét a bazaltköves udvar hűs leveg jével. A szemerkél es mindent átható illatába más,
haloványabb, nehezen meghatározható szagok keveredtek. Vyergas gondosan szétválogatta és osztályozta
ket. Füst. Tufa. Veríték. Ázott b r. Spórákat vedl nyirokmoha. Az étkez ház homlokzata fel l áporodott,
hideg rothadás.
Az id folyása lomha-fáradttá vált, elbizonytalanodott. A leveg ben porló es sziporkák álomszerű
lassúsággal lebegtek a bazaltlapok felé. Tompa; elnyújtott, pincemély gongszó vert kongó ekhókat Vyergas
fülében: a szíve dobbanása.
Elégedetten tért vissza gondolataihoz.

Nem túl gyakran fordult el , hogy a Könnyűléptű Nép szófukar, zárkózott harcosai - ellenségeik, akik
többnyire korai halált haltak, Ranagol erdészeinek és lovászainak csúfolták ket - kívülállók segítségét kérjék
ügyes-bajos dolgaikban. Ha nehézségeik támadtak, általában maguk is elboldogultak velük; a Szabad
Rendeket mélységesen lenézték, kérészéletű korcsok bárgyú szervezkedésének tartották, s büszkeségük
még akkor sem engedte meg nekik az idegenekkel való szövetkezést, ha az életük forgott kockán.
Vyergas egyetlen olyan okot tudott elképzelni, ami esetleg rábírhatja a Ly'Shematenel házat, hogy az
támogatásukat keresse: a Könnyűléptű Népnek az sök egyikével támadt viszálya. Öregségt l megrokkant,
köszvény-sorvasztotta mentora szerint - húsz esztendeje sírjában pihen már - ez a két faj már évtízezredekkel
azel tt gyilkos háborúkat vívott egymással, hogy Krán földjét el ször emberi láb illette volna. Az sök -
okította a növendékeket a reszketeg aggastyán, aki valaha, sötétebb és véresebb id kben, életek kioltója és
sebek osztogatója volt -, igen, az sök vénebbek a Tizenhármaknál, talán még magánál a Kosfejes Úrnál is;
ami pedig a Hét Völgy és a Hét Domb Házait illeti, k csaknem egykorúak velük. A végzet különös fintora,
hogy végül, annyi öldöklés és gyűlölet után, a két esküdt ellenség egyazon táborba kényszerült. Igaz,
rebesgetik, hogy valahol a Birodalmon kívül a Könnyűléptű Népnek élnek olyan rokonai is, akik nem ismerik el
a Tizenhármak f ségét, és elutasítják a Kosfejes Úr kegyeit; ez azonban minden bizonnyal üres szóbeszéd,
hiszen a legostobább nayan is tudja; hogy a Birodalom határain túl mindenütt a legsötétebb káosz és
barbárság uralkodik. Vyergas úgy hallotta, már a Küls Tartományok is épp elég vadak és civilizálatlanok.
Saját tapasztalatból nem meríthetett; sokfelé megfordult már vadászatai során, rendbéli testvérei világlátott
embernek tartották, ám Fray-Grimonarnál messzebb sohasem vet dött - és se teste, se lelke nem kívánta
még egyszer átélni az ott tapasztaltakat.
Az sök... Ha a Ly'Shematenel ház valóban velük akaszkodott össze, gazdagon meg kell adnia a rendnek a
segítség árát, vérben és vasban, fában és fémben, húsban és halálban. Vyergas nem volt bolond, nyitott
szemmel járt a világban. A Birodalmat elvben a Tizenhármak kormányozzák, a Kosfejes Úr földre szállott
helytartóiként: k nevezik ki a tartományok élére a consularokat; k hajtják be atyjuk rendelésére az
évszakonkénti haláladót; k hirdetik ki s igazítják a változó id khöz a hitszegést s a becstelenséget büntet
vértörvényeket; k veszik fel a harcot a határokon túlról olykor-olykor betör barbár hordákkal; és utána
persze k vezetnek megtorló hadjáratokat a külvilági vadak primitív törzsei ellen. Rangjukat, el jogaikat senki
nem vitatja; csakhogy; amint azt az öreg mentor mondotta volt, az sök vénebbek náluk. Amikor a
Tizenhármak megérkeztek Kránba, ket már itt találták. Egyesek közülük fejet hajtottak és behódoltak; mások
ellenszegültek a Kosfejes Úr akaratának, s istenkáromló vakmer ségükért elnyerték méltó büntetésüket:
Olyanok is akadtak azonban - s hozzá nem is kevesen -, akik tudomást sem vettek a Tizenhármak jövetelér l,
a Birodalom megalapításáról. A Kosfejes Úr szent szózatát megértették és lelkükbe fogadták, hívéül
szeg dtek és véráldozattal tisztelegtek neki; gyermekeivel azonban nem tör dtek, mert legalább olyan
hatalmasok voltak, mint k, ha ugyan nem hatalmasabbak. Ranagol Égi Honában otthonra lelnek majd ezek
az sök is, mert vallják és hirdetik az egy igaz hitet; ám földi birodalmán kívül maradtak, meg rizték saját
törvényeiket, szokásaikat, s mindenben a maguk akarata vezérli ket. Viselt dolgaikba még a Tizenhármak is
óvakodnak beleszólni, a consularok parancsa pedig annyit számít csupán nekik, mint szélviharnak az ellenébe
szegül szalmaszál.
Meglehet, hogy a Könnyűléptű Népnek e hatalmak valamelyikével támadt összetűzése; vagy ami még
valószínűbb, felújítottak egy ezredévek óta lappangó viszályt. A Ly'Shematenel ház ereje persze nem mérhet
az sökéhez, ám az a törzsök, amib l az fajtájuk sarjadt; nem annyira vén még, hajtásai frissebbek és
számosabbak. k sokan vannak, s társakat és szövetségeseket kereshetnek maguknak a Birodalom többi
alattvalója között; az sök ezzel szemben magányos remeték, szinte minden kapcsolatukat elvesztették a
halandó világgal. Konokul kapaszkodnak az életbe, noha rég belefáradtak már; lelkük sötétbe borult és
megkeseredett a végtelenbe nyúló korszakok során. Ráadásul srégi sérelmek és vérbosszúk osztják meg
ket, még a Birodalom alapítását megel z id kb l. Gyilkos háborúkat viselnek egymás ellen, akárcsak a
Szabad Rendek, a Káosz-szekták vagy a Könnyűléptű Nép nemesi házai; csak éppen bennük túlságosan
mélyen fészkel a gyűlölet fekélye, egyetlen percre sem képesek megfeledkezni róla, hogy szövetségre
lépjenek valami küls veszedelemmel szemben. Így aztán számuk évszázadról évszázadra apad; id vel mind
kirostálódik majd az ocsú, s csupán a legkülönbek és legnemesebbek maradnak meg közülük, az egyetlen
igaz istenség, minden szférák és síkok fejedelme, a Kosfejes Nagyúr akarata szerint.
Ki lehet az vajon, aki ellen á Ly'Shematenel ház szövetségeseket toboroz? Vyergas a homlokát ráncolta,
ahogy megpróbálta felidézni magában mindazt, amit az sök nagyjairól és vezéreir l tanult. Lelki szeme el tt
megképzett a bazalttal kövezett refektórium, ahol növendék korában az sz mentor hajnalokba nyúló
el adásait hallgatta. Tisztán látta a hajlott hátú, köszvényes öregembert, amint botjára támaszkodva fel-alá
sétál a félhomályos teremben; lépteiben még föl-fölrémlik néhány futó pillanatra a hajdanvolt fürgeség
emlékezete. Baloldalán a zöld foszforral felvázolt pentagramma, amit a növendékeknek egyel re tilalmas öt
lépésnél jobban megközelíteni, kézlevágás terhe mellett; jobboldalán a kosfejes oltárk , amin mindennap
pontban Éjközépkor könyörg emberáldozatot mutatnak be a Hatalmas Ranagolnak, hogy világosítsa meg a
választott ifjak elméjét, s keményítse meg szívüket az esend ség gonosz kísértésével szemben. Az ötvenedik
évét taposó aggastyán eleven legenda volt számukra, az Árnyfivérekkel és az Ahan 'NataKhannal vívott
gy ztes háborúk bálványozott h se. Reszketeg, el-elcsukló hangon beszélt; alig három hónapja volt már hátra
akkor az életb l. Ám szavaiban mégis a hatalom delejes dallama vibrált, ahogy sorra néven nevezte az sök
legfélelmetesebbjeit. A Csontlovagot, Káosz-Metha kegyeltjét, aki élettel büntet és halállal kegyelmez; a
Vakon Látót, aki a külvilágban vándorol, s egy kései és korcs istenség ivadékának adja ki magát; a Könnytelen
Öreget, Sramsass-Daqkín fejedelmét, akinek oltára a Feneketlen Kút, s varázser vel ruházza föl mindazon
apák gyermekeit, akik öngyilkosok lesznek a tiszteletére; a Leples Asszonyt, akit a Kosfejes Úr párjául
választott egy id re, s Krilehort és Uroyahaast szülte neki; a Suttogót, aki százezer éve alszik a hegyek
gyökerénél, s álmában a sötétség szellemével beszélget; a Sápadt Angyalt, aki jótétáldásával ajándékozza
meg a halvaszületett kisdedeket; a Ködbenéz t, aki elorozza a halandók lelkét, s helyette lidérc-szívet fuvall a
kebelükbe; az Akasztott Királyt; a Fekete Forrás rét, akinek hideg cirógatása medd vé szikkasztja a n ket,
magtalanná a férfiakat; az Opálhajóst, aki az óid kben lebűvölte az égr l a harmadik holdat; a Lánggal Ég
Szüzet; akinek mosolya szerelemre gyújtja a démonok szívét; csókjától pedig mennyei gyönyörök közepette
szenvednek ki minden nép s faj hímjei; a Fények Kioltóját, akit Ranagol maga mellé emelt az Égi Honba, s
azóta Káosz-Buulzaab néven hódolnak neki...
Vyergas sokat tudott az sökr l, lényegesen többet, mint Kránban a közemberek. Ennek persze jó oka volt,
hiszen a tudás hatalom; s drágán megszerzett hatalmát senki nem osztja meg szívesen másokkal. Ámde Vy-
ergas maga is az sök sokadízigleni ivadéka volt; persze nem azoké, akiknek a nevét áhítattal ízlelgette
annak idején a refektórium félhomályában, hanem egy náluknál csekélyebb, rég feledésbe merült vérvonalé.
Családfáját - akárcsak a Birodalom legtöbb közrendűnek született alattvalója - sem tudta három nemze-
déknél messzebbre visszavezetni; az emlékezet gyarló jószág, s a szolgasorban sínyl d milliók leszármazá-
sát senki nem véli érdemesnek számon tartani. Pedig ez a fáradság is kifizet dik olykor; Vyergas például
egyszerű szántóvet k gyermeke volt, a kilencedik vagy a tizedik, pontosan már maga sem emlékezett rá.
Hosszú éveken keresztül teng dött szüleivel és testvéreivel az éhhalál szélén; arcuk verejtékével öntözték a
rossz, savanyú földet, hogy kicsikarják bel le azt a kevéske termést, ami - a helytartói dézsma lerovása után -
olykor elegend volt a sok éhes száj táplálására, ám legtöbbször nem. A testvérei közül egyesek éhen
pusztultak, másokat kisorsoltak a birodalmi haláladóba; az apjának lobot kapott a tüdeje egy különösen hideg,
es s szi aratáskor; az anyját a gyermekágyi láz vitte el, miután megszülte legfiatalabb húgát, egy vízfejű,
idióta kislányt, aki maga is csak három napot élt. Aztán a család maradéka odaveszett egy helyi
klánháborúban, amely csaknem az egész tartományt romlásba döntötte; a zűrzavaron úrrá lenni nem tudó
consularnak, miután méltatlannak bizonyult a Kosfejes Úr bizalmára, a Tizenhármak kegyesen engedélyezték
az önkéntes máglyahalált.
Vyergas azonban életben maradt, mert vad volt és szívós, akár a hegyi görény. Kilencévesen gyilkolt
el ször, a Mal Vatchlak mocsarakban bujdokolva, élelemért; kannibállá kés bb, a gy ztes klán fogoly-
táborában vált, ugyanezen okból. Innen egy k fejt be került, ahol csakhamar kiemelték a többiek közül, mert
bestiális dührohamában átharapta az egyik felvigyázó torkát, aki kétszerte nagyobb volt nála. Rah Gul
városában egy gazdag lanista - független vállalkozó, aki hivatásos viadorokból álló rabszolgaistállót tart fenn -
ígéretes növendéket látott a vad suhancban, s jelent s összeget fektetett megvásárlásába és fegyveres
kiképzésébe. Vyergas azonban sohasem lépett az aréna porondjára; az újonc viadorokat ugyanis nemcsak a
fizet közönség kiváltságosai szemrevételezték, hanem más, sokkal céltudatosabb személyek is, akiket
csöppet sem érdekeltek a tétösszegek és az esélyarányok. Káosz-Vulak havának egy kellemesen langyos
estéjén alacsony, mosolygós, keskeny vállú idegen kereste föl házában a lanistát, és felmutatott neki egy
bizonyos pecsétet. A házigazda elkövette azt a hibát, hogy pénzt és kárpótlást emlegetett; másnap holtan
találták a vízipipa-szobájában, a segítségére siet öt test r-viadorral együtt. Vyergas virradatra már félnapi
járóföldre volt Rah Gultól, és nem is látta viszont a várost, csak tizennyolc esztend vel kés bb, egyetlen kurta
éjszakára. Ekkor már morteli rangot viselt, s rövidre fogta látogatását; csupán néhány percre tért be egy
túlságosan beszédes démonidéz palotájába, aki úgy vélte, elég hatalmas hozzá, hogy eleressze a füle
mellett egy tekintélyes szervezet jószándékú figyelmeztetéseit.
Származásának titka t magát lepte meg leginkább; álmában sem jutott volna eszébe a gondolat, hogy
valamikor rég, a múlt homályba vesz messzeségében, akadt valaki az sei között, aki ahhoz ugyan eléggé
emberi volt, hogy életképes utódot nemzzen egy halandó asszonynak, ahhoz azonban már túlságosan idegen,
hogy kései leszármazottai a szó szűkebb értelmében vett embernek legyenek tekinthet k. A Vyergashoz
hasonlók legtöbbje részben vagy egészben anyai ágról örökölte az si vért, ezért képességeik csekélyebbek
voltak, hatalmuk korlátozottabb. Az esetében azonban úgy tűnt, a titkos örökség megszakítatlanul szállt
apáról fiúra, kisiklások és elágazások nélkül, csaknem háromszáz nemzedéken át. Az asszonyoknak
mindvégig csak a befogadó s a továbbadó szerepe jutott; egyetlenegyszer sem fordult el , hogy ne legyen a
családban legalább egy fiúgyermek, aki töretlenül továbbviszi az si vérvonalat. Páratlan véletlen volt ez, már-
már a csodával határos; ha védettebb, rendezettebb életet él, a tartományokat járó fürkészek hamarabb
felfigyelnek rá, s minden bizonnyal háború tört volna ki birtoklásáért a vadásztestvériségek között. A
mosolygós, keskeny vállú férfi, aki elrabolta Rah Gulból, a Fekete Özvegy Rend - si nevükön a
Khat'ul'Naathum - szerz déses toborzója volt; még csak nem is teljés jogú testvér, ám ahhoz b ven elegend ,
hogy elbánjon a lanistával és öt viadorával. Mindezt persze Vyergas csupán jóval kés bb tudta meg; a
bizalmat, a beavatást el bb ki kellett érdemelnie, a rend titkos nevét pedig -melyet kizárólag bizonyos srégi
rítusok elvégzése után, a legnagyobb el vigyázatosság mellett volt szabad fennhangon kiejteni - csak tíz év
múlva árulták el neki.
Kezdetben hitte is, nem is, amit a származásáról mondtak neki. Gyorsan és fájdalmasan tanulta meg, hogy a
teljes rangú testvérek szavát nem vonhatja kétségbe; ám a néma kételkedés jogát nem vehették el t le, az ott
fészkelt benne kiirthatatlanul, a kegyetlen, küzdelmes gyermekévek hagyatékaként. Végül a kézzelfogható
bizonyítékok gy zték meg fokról fokra, apródonként. Sikerült megtanulnia az sök nyelvét, bár csak a
legromlottabb, alsóbbrendű dialektust, és azt is iszonyú gyötrelmek árán. Növendéktársainak zöme még eddig
sem jutott; a szavak égették a torkukat, marták a nyelvüket, görcsbe rántották a beleiket.
A bölcsebbek hamar belátták, hogy hiába is próbálkoznának, és idejében felhagytak a hasztalan küszkö-
déssel. Másoknak kés n jött a felismerés: ezek borzalmas kínok között pusztultak el. A legtöbbjükkel
szívroham végzett, de akadtak páran, akiknek az agyukban pattantak meg az erek. Annak a lánynak, aki
el ször osztotta meg az ágyát Vyergasszal, egy szép napon orrán-száján d lni kezdett a vér, és a rend
boncmesterének minden tudománya kevésnek bizonyult az elállításához.
Harminckét újoncból öten birkóztak meg a nyelvvel; tizennégyen belehaltak, a többi feladta. A vén mentor
elégedett volt az eredménnyel; rosszabb arányra számított. Valamennyi növendékének az ereiben folyt egy
kevés az sök véréb l, ám csak ebben az ötben elég sűrűn ahhoz, hogy keserves munkával újratanulják, amit
távoli el deik elfelejtettek. A beszéd persze nekik is fájt; Vyergas a kínok kínját állta ki minden egyes szó
kiejtésekor, s a teljes mondatokig sohasem jutott el. Mégis folyton-folyvást gyötörte, űzte, hajtotta magát,
olykor végkimerülésig vagy éppen ájulásig. Mert az sök nyelvében pusztító, zabolátlan er k rejlettek, a világ
sarjúkorának szunnyadó energiái. Hatalomigéi ellen nem volt védekezés, szök árként sodorták el a mentális
gátakat, pálcikaként roppantották össze a mágikus védműveket. Menekülésre, netán szembeszegülésre csak
azok gondolhattak, akik maguk is az sökig vezethették vissza a származásukat.
Ezért szomjazta Vyergas oly csillapíthatatlan mohósággal az elfeledett tudományt. Sihederkora keserű
leckéib l korán megtanulta, hogy az egyetlen egyetemleges érték a hatalom, mivel minden körülményék
között magában hordozza saját önigazolását. A Kosfejes Úr tanítása volt ez, képmutatástól mentes, bölcsen
belátó. Vyergasnak, a bujdosónak, a rabszolgának, az arénába szánt viadornak sem papokra, sem szent
könyvekre nem volt szüksége hozzá, hogy elfogadja és magáévá tegye.
Ötük közül volt a legjobb, s ezt kezdett l fogva éreztette a másik néggyel. Társai hígabb vért örököltek
messzi el deikt l, többet kínlódtak az si Nyelv szavaival, keményebben megszenvedtek minden egyes
hatalomigéért. Egyikük meg is rekedt a vásári szemfényveszt k szintjén, olcsó bűvészmutatványokból állt az
egész tudománya; egy másik túler ltette magát az els küldetésén, s bevérzett a tüdeje, miel tt végezhetett
volna a kijelölt személlyel. Az új mentor számára szörnyű csalódást jelentett a kudarca; nevét kihúzták a rend
évkönyveib l, fegyvereit összetörve a Sel sebes vizébe dobták, emlékezetét örök id kre eltörölték.
Így hát végül hárman maradtak, akik becsülettel letudták sequatorként az el írásos tíz évet, majd felvételt
nyertek a rend következ fokozatába, a rettegett hírű mortelek kiváltságos sorai közé. Megbízatás
megbízatást követett; szövetségek köttettek; ármányok szöv dtek; az árulás mételyét is megtapasztalták
néhányszor, egy ízben a renden belülr l nyújtotta ki feléjük mérgez csápjait. Az id sebb testvérek sorra
kid ltek mell lük - kivel fegyver végzett, kivel méreg, kivel a tulajdon mágiája -, vagy el reléptek a
legrangosabb kasztba, a comturokéba. Végigharcoltak három vadászháborút, kett t megnyertek, egyet
elvesztettek. Boszorkányszövetségekkel, Káosz-szektákkal, titkos méregkever társaságokkal viszálykodtak,
s a Kosfejes Úr gyakrabban mosolygott rájuk, mint ellenségeikre. Meggyilkoltak temérdek birodalmi
hivatalnokot és két consulart; felprédáltak néhány tartományt; magukra vonták, majd másra terelték a
félelmetes Shien-Gorr klán haragját. Ahogy erejükb l tellett, igyekeztek Ranagol tanításai szerint élni; s ha
meg is botlottak olykor, nem váltak szégyenére istenüknek.
Vyergas túlélte hajdani növendéktársait - egyikük a Holdralép kkel vívott háborúban esett el, a másikkal egy
bannara-mester eleven mérge végzett -, s id vel lett a rangid s a mortelek között. Az évek felette sem
múltak el nyomtalanul; haja, szakálla megszürkült, viharvert arcán megszaporodtak a ráncok, szívét egyre
jobban megviselték a nap mint nap szedett ajzószerek. A szemét az sök Tudománya miatt vesztette el; az
egyik vadászháborúban egy magafajtával került szembe, fáradtan és sebes torokkal, míg a másik friss volt és
kipihent. Nem maradt más választása: hogy elháríthassa az ellenséges hatalomigét, a végs kig ki kellett
zsigerelnie szervezete rejtett tartalékait. Ám ezt a sérülését nem szégyellte,, épp ellenkez leg: a maga mo-
gorva módján büszke volt rá. Az ezüstpók, amit a rend boncmestere az arcába ültetett, az sök kezét l szár-
mazó talizmán volt, bűvös hatalmú ereklye. Amikor meggyökerezett lábaival az eleven húsban, lassan öl
nyálkamérget bocsátott gazdája testszöveteibe, amely minden közönséges halandóval hetek alatt menthetet-
lenül végzett volna. Vyergas belázasodott, és ágynak esett; néhány nap múlva azonban felépült a sorvasztó
kórságból, s szervezete nem vetette ki a rúnadíszes talizmánt, nem látott benne fert z gócot, mérgez
fekélyt. Ékesszóló bizonyíték volt ez, hogy Vyergas ereiben a hosszú évtizedek alatt sem hígult meg az si
vér, még most is ugyanolyan sűrűn és szilajon lüktet, mint hajdan, ifjúkorában.
Itt az ideje; hogy ismét próbát tegyen vele, gondolta tűn dve, s hagyta kiröppenni elméje szorításából az
ólomlábon vánszorgó pillanatokat.
 A béklyójából szabaduló id úgy zúdult vissza a számára kijelölt mederbe, mint a harsogó-zúgó hegyi folyók
a tavaszi olvadáskor. Az es cseppek tízezernyi gyorsan tovaenyész -tűszúrással söpörtek végig az udvar
fekete kövezetén. Valahonnan a távolból mennydörgés robajlott.
Vyergas lassan felemelte a fejét; arcában jobbfel l sárga láng lobbant, balfel l ezüstfény szikrázott.

A zömök férfi megfontolt mozdulattal kiegyenesedett, felemás tekintetét a kapura szegezte. Aztán elmormolt
egy kurta szót, mely hólyagheges rozsdaként marta végig a torkát, s hullámokat vetett a rejtett síkokon. Az
emberderéknyi gerendavas csengve kettétörött, acélsorjával vegyes szikrák röpködtek a leveg ben. A
kapuszárnyak kísérteties némasággal kitárulták, fölfedvén az odakint várakozók el tt a bazaltlapokkal kövezett
udvart, a koponyadíszes kávájú kutat, az étkez házat a homlokzatára szegezett trófeákkal, s a hatszögletű
öregtornyot, a comtur szálláshelyét; melyet magányos lakója immár nem hagyhat el soha.
Vyergas birokra kelt a zsigereibe hasító hirtelen fájdalommal, s farkasmódra elvigyorodott. Talán fe-
lel tlenség volt t le; hogy mágiával nyitotta ki a rendház kapuját; de a gerendavasat nem lesz nehéz pótolni,
és tudta jól, mennyire irtózik a Könnyűléptű Nép az
sök Tudományától. Azok lévén, akik, nincsen védelmük ellene; bármilyen dölyfösek hát egyébként, a
hatalomigék szavára elbizonytalanodnak és megfélemlednek. A comtur hallgatása néma helyeslést jelentett;
ezek szerint sem bánja, ha ráijesztenek kissé a jövevényekre.
A magányosan álló alak közönyös maszkba rendezte vonásait, csak befelé üvöltött kínjában, hangtalanul és
észrevétlenül. Szíve vadul, rendszertelenül kalapált, ki-kihagyta az ütemeket. Az sök Tudománya nem
embereknek való; torkot tép, tüd t marcangol, beleket szaggat. Vyergas egyszer már túler ltette magát a
hatalomigékkel; akkor száradt ki a bal szeme. Körülbelül még tíz éve van hátra, aztán olyanná lesz, mint a
comtur; utána még egy-két évre számíthat, míg a Kosfejes Úr a színe elé nem szólítja. Ez összesen
negyvenhárom esztend t jelentett, lényegesen többet, mint amennyit Kránban az emberek zöme megér - de
Vyergas tudta, hogy nem fog ilyen sokáig élni. Er szakos halála lesz, az sök egyike végez majd vele; ezt
egy kóbor yecharr jósolta meg neki, Káosz-Huvarhg rült prófétája, aki jövendölésekkel fizetett a rend
szolgálataiért.
Ne fürkésszük a jöv t, tartják a bölcsek; mit tenni s látni fogunk, mindig a jelenben gyökerezik. Vyergas
kivetette gondolatai közül a jósigéket, amiket a yecharr nyálfröcskös ajkáról hallott egykoron; s figyelmét a
kapun befelé poroszkáló lovasokra fordította.
Tizenhárman voltak, a békés követjáráskor szokásos számban, s tartásukon, szemük villanásán látszott,
hogy valamennyien els rangú harcosok. Kurta lovasíjuk nemeztokját köpönyegük szárnyával takarták, nehogy
a szemerkél es t l megereszkedjen az ideg. Hátukra vetve hosszúkás tegez, benne harci színekkel
feltollazott nyílvessz k; egyik kezük a kantárszárat tartotta, a másik könnyedén pihent a nyeregkápán vagy az
ívesen hajló hiequar markolatán. Hosszú, selymes hajukat szénköves homlokpánttal fogatták hátra; néhányan
közülük szoros varkocsba kötötték, mások halott ellenségek fejér l lemetszett trófeatincseket fontak belé.
Finom vonású arcukon megannyi tarka tetoválás: r t sárkánykígyók, ezüstkék oroszlánok, azúr griffmadarak.
Porosak és csapzottak voltak mind, zöld-arany tunikájuk es vízt l ázottan tapadt hátukra, mellkasukra; ám ha
valóban bosszankodtak a hosszas várakozás miatt, ahogy a comtur mondotta, arcizmuk rándulásával sem
adták jelét.
A legelöl lovagló karcsú férfi még fiatalnak számított, ha a Könnyűléptű Nép mércéjével mérjük az éveket;
legfeljebb háromannyi telet láthatott, mint Vyergas. Tunikája fölött gyöngyökkel gazdagon kivarrott zekét viselt,
puhára cserzett emberb rb l; nyilván finom sértésnek szánta, a kérészéletűek iránt érzett megvetését mutatta
ki vele. A színpompás tetoválások az arcán halott ellenfelekr l, gy ztes csatákról regéltek; amott az ágaskodó
kobra harcban elragadott vezéri zászlót jelentett, mellette a törött kard húszévi gyilkos viszályt lezáró diadalt.
Vyergas úgy olvasott ezekben az ábrákban, akár a nyitott könyvben. A Középs Tartományok családjai közül
több mint három tucatnak ismerte a titkos krónikásjeleit. Csak egy képet nem tudott hová tenni a látogató
homlokán: a lángoló szívet, amit fekete vasbilincs zárt körül. Nemrég készíthették, még gyulladt pírral égett
körülötte a b r.
Az elf megállította el tte a lovát, és lenézett rá a nyereg magasából.
- Líthas, fakóvérű! - köszöntötte cseng , dallamos hangon. Jégkék szeme rezzenetlen maradt; a Könnyű-
léptű Nép a fagyökerek alatt tenyész férgeket nevezte fakóvérűeknek; a tenyérnyi, vak ászkákat, a gerinc
nélkül gyűrűz ázalagokat.
Vyergas úgy döntött, elengedi a füle mellett a sértést.
- Kalíthas! - morogta kurtán, és oldalt hajtotta szakállas fejét. A húsában gyökerez ezüstpókon keresztül
tisztán látta a lovas körül vibráló asztrálaurákat. Bíbor g g; sárszínű undor; r tvörös harag; és igen valahol
mélyen, titkosan a félelem szürkén szitáló hamuja.
- Aurri Ly'Shematenel vagyok, az Ötödik Domb Házából - jelentette be az elf azt, ami az arcát díszít
tetoválásokból úgyis nyilvánvaló volt már Vyergas számára. - Els szülött és zászlóhordozó. Azért jöttem, hogy
kardokat fogadjak, comtur.
- Primortel - helyesbített a zömök férfi.
Az elf ajkára keskeny mosoly ült ki; kérd n felvonta fél szemöldökét.
- Gyilkos?
- A jobbak közül való.
 Csend támadt, csak a hűvös es szemerkélt tovább, halk szóval, fáradhatatlanul. Aurri, az els szülött hát-
ranézett a kísér ire, rosszallón megcsóválta fejét, majd visszafordult. A mosoly közben egyetlen pillanatra
sem hervadt le az arcáról.
- Nem lesz ez így jó - mondta végül. - A gazdával van beszédem, nem a csahos kutyájával.
Vyergas egykedvűen vállat vont.
- A comtur az én szememmel lát, az én fülemmel hall, az én számmal szól. Ha mégis találkozni kívánsz vele,
kövess; de nem lesz benne sok örömed.
- Örülni odahaza szoktam - felelte az elf. - Yrch-tanyákon megelégszem a puszta szemlél déssel. Megint
egy sértés, ugyanolyan finom szövésű, mint az el z . Az yrch szó az elf nyelv egyik si dialektusában harcost
jelentett; manapság azonban már csak a Tizenhármak szolgáinak legmocskosabbjait és legalantasabbjait, a
Küls Tartományok gyepűit rz orkokat illették ezzel a névvel.
Vyergas ezúttal viszonozta Aurri mosolyát. Hegyesre köszörült ragadozófogai voltak, az alvást távoztató
shugaru-dió folytonos rágása szalmasárgára festette ket; négy szemfogába méregcsatornákat fúrt a rend
boncmestere.
- A szemlél dés hasznos foglalatosság; ha sokat gyakorolja valaki; id vel megtanul féket vetni a nyelvére
mások otthonában.
Hosszú csontú ujjak rebbentek közelebb a derékszíjakon lógó hiequarok markolatához. Egy hátasló fel-
horkant; fújtatni kezdett. A szemgödörben sajgó ezüstpók r tvörösen lobbanó lángokat látott az elf alakja
körül; alóluk kivillant a másik szín, a szürke, a ködként párálló félelem. Szívdobbanásnyi id be telt csupán, s
semmivé sápadtmind a kett ; elnyomta ket az egész aurán eluralkodó, sáfránysárga undor.
- Követlek - mondta Aurri szárazon; már nem mosolygott. - A harcosaim itt maradnak, hisz baráti hajlékban
járunk, ahol senki nem oly ostoba, hogy fegyverrel fenyeget zzék.
Vyergas gúnyosan meghajolt; s invitáló mozdulatot tett az öregtorony sötéten ásító kaputorka felé.
- Nincs mit l félniük, nemes els szülött - biztosította a látogatót negédes hangon. - De azért, ha a helyükben
lennék, a lovakat nem itatnám meg a kútból.
Az elf nem méltatta válaszra; átlendítette lábát hátasa farán, szarvasb r csizmatalpa alól legyez ben
fröccsent föl az olajos es víz. Kísér i közelebb húzódtak egymáshoz, körkörös alakzatot vettek fel, mintha
véletlenül ver dnének össze. Egyikük elkapta a vezérük által feléje lökött kantárszárat; bal kezét eltakarta a
zöld-arany köpönyeg, Vyergas gyakorlott fülének figyelmét azonban nem kerülte el a halk pendülés, ahogy
hüvelykujjával lopva ellen rizte az íjhúr feszességét.
- Mehetünk - jelentette ki Aurri hűvösen.
A primortel szolgálatkészen megindult el tte az öregtorony felé; közben nem mulasztott el a dísztelenzömök
étkez házra bökni, melynek szögletes homlokzatán ernyedt, bordahíjas alakok áztak az es ben, rég halott
kínok görcsös emlékeibe merevedve.
- Csak a legvitézebb ellenségeink részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy szállásunk tekintélyét
emelhetik, s eledelül szolgálhatnak Káosz-Huvarhg szent madarainak - mondta. - si hagyományunk ez;
lehűti a forrófejűek vérét, s épülésére van a heves fiataloknak.
Aurri megfontoltan bólintott; finoman ízelt ujjai az emberb r zekére varrott gyöngyfonatokkal babráltak.
- Mi az Ötödik Domb legvénebb feketetölgyeire szoktuk akasztani azokat a békebontókat, akik elég balgák
hozzá, hogy haragra gerjesszék népünket felelte. - Tanulságos látvány, primortel; meg kellene tekintened
egyszer.
A bélletes kapuzat visszhangos árnyékíve rájuk borult, magába nyelte ket. Vyergas kitapintotta a titkos
falifülke hármas nyitópeckét, s gyors mozdulattal lenyomta el bb kétszer az els , majd egyszer a harmadik
fogantyút. Benyúlt a rejtekhelyre, gyantás végű fáklyát vett el a mélyér l, aztán visszakattintotta a zárólapot.
- Ne fáradj a fénnyel; én elboldogulok anélkül is, neked meg úgysincs szükséged rá, hisz jól ismered az utat
- mondta az elf udvariasan. - Elvégre rended elöljárója vagy, bizalmi ember; mesterednek nyilván nincsenek
titkai el tted.
A primortel megnyalta szája szélét, s mély leveg t vett, mintha víz alá bukni készül dne. A szónak, amit
rekedten kiharákolt a tüdejéb l, érdes éle volt, felsértette a fekete torony bazaltfalait. Garatjában mintha durva
k zúzalék csikorgott volna; száját maró rozsdaíz öntötte el, máját-beleit ezerfelé rángó acélhorgok szaggatták.
A fájdalom szörnyűséges volt, sokkalta gyötrelmesebb, mint várta. A fáklya sisteregve lobbant lángra,
gyantaillatú szikrasziporkák záporoztak szerteszét. Táncoló, vörhenyes fényívek keltek életre a boltozat
sötétjében, részegen imbolyogtak a zárókövek körül, fürge-alaktalan árnyékokat riasztottak föl a Kosfejes
Nagyúr angyalainak bazaltba vésett domboralakjain.
A kín csíp s könnyein keresztül Vyergas látta, hogy az elf hátrál egy lépést, bal karját tetovált arca elé kapja;
másik kezével a fegyverét markolta meg, a levélformán haj ló hiequar félig már kicsusszant hüvelyéb l.
Az ezüstpók baljósan megvillant; a primortel arcának azon az oldalán rég elsorvadtak mára könnyzacskók, a
varázsszem csak a homlokáról lecsorgó verejtékt l párásodott be kissé, ám ez nem zavarta működését.
Hamuszürke ködfátylak bomlottak ki szárnyak gyanánt Aurri alakja körül, félelme szinte tapinthatóan áradt
szét a leveg ben; de nem volt eléggé szinte, eléggé húsbavágó. Nem esett pánikba, csak megrémült - és ez
azt jelenti, hogy nem teljesen kiszolgáltatott, valami titkos védelemben bizakodik az sök Tudománya ellen.
Elég legyen, primortel! - csattant fel élesen a comtur kísértethangja Vyergas koponyájában. A zömök férfi
összerezzent, kis híján elejtette a fáklyát. Ne pazarold kisded játékokra az er det!
Az elf bámulatraméltó gyorsasággal lett úrrá félelmén. Aurája vibráló hullámokat vetett, szürkér l lüktet
vérvörösre váltott. Az undor sárszínéb l alig maradt valami; épp csak a kisugárzása legszélén derengett a
sárgás árnyalat, háttérbe szorulva, elfeledetten. A szíve s a homloka körül azonban újfajta, eleddig nem látott
szín jelent meg: felh ként gomolygó, sűrű feketeség, mely szerteágazó erekben szövi be a r ten parázsló
lepkeszárnyakat, s egyre csak terjed tovább, akár a sebzett végtagon elburjánzó üszök.
A gyűlölet.
Vyergas mélyet, reszketeget sóhajtott, s az üres szemgödrében nyilalló ezüstpók elé emelte szabad kezét,
rövid id re kirekesztvén tudatából az asztrálvilág képeit. Amikor megszólalt, hangja rekedten bugyborékolt, kis
híján hörgésbe fúlt; hiába igyekezett, nem tudta belecsempészni azt az epés gúnyt, amit szeretett volna.
- Ugyan már, nemes els szülött... mire véljem ezt az ijedelmet?... Hiszen nem történt semmi, csak... világot
gyújtottam...
Aurri visszalökte a kardját a hüvelyébe. Ahogy el relépett, szeme jégkék szikrákat szórt; keskeny arca
halálsápadt volt, csak a vasbilincsbe tetovált, lángoló szívet övezte ég pír a homlokán.
- Attól tartok, nem sok hasznát vesszük a magadfélének, primortel, ha már a puszta tűzcsiholás is ilyen nagy
fáradságodba kerül - mondta szenvtelenül. - Talán jobb lenne másfelé kereskednem, az Árnyfivérek vagy a
Könnyek Testvérisége háza táján.
Vyergas leeresztette a bal kezét; az ujjai reszkettek. Az elf asztrálaurája koromfekete volt, akár az éjszaka
bársonya; a harag lángvörös csíkjai pókhálóként sz tték át meg át.
Valami folyékony, sós ízt érzett a torkában. Nagyot nyelt; hogy kitisztítsa kissé, és vasakarattal fojtotta el a
hullámokban rátör émelygést.
- Az Árnyfivérek Káosz-Vulak híveivel háborúznak, senkit sem tudnak nélkülözni - felelte határozottan.
Elméje egyik eldugott zugában egy titkos mantrát ismételgetett kitartón, amit éppen ilyen esetekre tartogatott;
eddig még csak egyszer kellett használnia, amikor elvesztette a szemét. - A Könnyek Testvériségének
vadászai pedig még mindig nem tértek magukhoz a szörnyű csapásból, amit rokonaitok, az Aiy'Umasyrass
ház mért rájuk. - Érezte, hogy tagjaiba kezd visszatérni az er , tekintetébe a tűz. Csak valami nedves, szúró
fájdalom maradt a gyomra mélyén; és tudta, hogy ett l már nem fog szabadulni soha többé. - A Hét Domb és
a Hét Völgy vidékén mi vagyunk az egyetlen olyan rend; amit pillanatnyilag nem kötnek le más ügyek; és
valami azt súgja nekem, nemes els szülött, túl sürget s a te gondod ahhoz, semhogy a szomszédos
tartományokban kereshetnél rá megoldást.
Aurri szinte oda sem figyelt a szavaira; új onnan feltámadt érdekl déssel nézegette, mintha most látná
el ször, vagy valami szokatlant, megdöbbent t fedezett volna fel rajta.
- Mondd csak, fakóvérű - kérdezte kíváncsian -, mióta hódol a fajtátok annak az ocsmány szokásnak, hogy
életben hagyják a megcsonkultakat? Úgy értem - tette hozzá bocsánatkér mosollyal, s a gonoszul csillogó
ezüstpókra mutatott Vyergas bal arcában -, milyen érzés úgy élni, hogy tudod magadról: nem vagy teljes
értékű ember?
Harag lobbanta primortel szívében, de csak egy kurta pillanatra. Ma egyszer már elvesztette az önuralmát
egy ostoba civódás hevében, és drága árat fizetett érte; másodszor nem fog el fordulni. Gúnyolódjék csak az
elf, ahogy kedve tartja; ha a Kosfejes Úrnak is úgy tetszik, már nem kell sokáig elviselnie a fullánkos nyelvét. A
Könnyűléptű Néppel sokkal tanácsosabb távolról ápolni a barátságot.
Rezzenetlenül viszonozta a jégkék szempár tekintetét, és értetlenül vállat vont.
- Fogalmam sincs, mire célzol ezzel, nemes els szülött - válaszolta. - Egyszerű fakóvérű vagyok én, bizalmi
ember, de azért csahos kutya, ahogy magad is mondottad. A cifra elf beszédhez nem értek; csak azt tudom,
hogy odafent a toronyban miránk várakozik a mester, és bizonyára kezd türelmetlenkedni már.
Aurri bólogatott, és hátrasimított az arcából egy aranyszín tincset, amely az iménti zűrzavarban kiszabadult a
szénköves diadém szorításából, s el rehullott a homlokába. Ahogy ujjai végigszántottak sápadt-sima b rén,
nyomukban mérget köpött a kobra, szikrát vetett a törött kard, dobbanva feszült a vasbilincsnek a lángoló szív.
A fáklyafény csalóka játéka, persze.
- Ne vesztegessük hát tovább az id nket, fakóvérű! - Az elf mosolya bántóan éles volt, mintha borotvával
metszették volna keskeny arcába, alig valamivel á csúcsba futó áll fölött. - Te az enyémet, én a tiédet, ketten
együttesen pedig a mesteredét.
Vyergas magasba emelte a szövétneket, és megindult a bazaltfalak árnyékában rejt z csigalépcs felé; a
sötétség nyúlós fátylakra szakadozva szétrebbent el tte, majd nesztelenül összezárult a nyomában lépked
Aurri mögött. Ennek a csatának volt a vesztese; ám ugyanolyan tévedhetetlen bizonyossággal tudta, hogy
lesz még alkalma visszavágni, mint ahogyan annak idején Káosz-Huvarhg bomlott agyú prófétája jósolta meg
neki a trófeák s a kudarcok eljövend hosszú sorát, az út végén a gyötrelmes-rút halállal.

A comtur vak volt, néma és teljesen mozgásképtelen. Hatalmasra puffadt, fakórózsaszín testén vastag
hurkákban lógtak az ernyedt hájred k. Valahol azon a tájon, ahol a vállának kellett volna lennie, két elsatnyult,
csecsem nyi kar csüngött ki tehetetlenül a petyhüdt ráncokba gyűr d b rlebernyegek közül, ám az ujjak
mind hiányoztak róluk. A lábaiból még ennyi sem maradt, azok teljesen elsorvadtak; helyükön csak egy-egy-
szürkés, öklömnyi csonk éktelenkedett.
A rendház ura rég elvesztette az arcvonásait. Feje formátlan húsdudorrá fejl dött vissza; tarajos szegélyű
daganatok sarjadtak rajta esztelen tobzódásban, körben tték a szájat, a szemgödröket és azt a gennyes
tályogot, amely valaha az orra lehetett. Az egész rákosan burjánzó hájtömeg egy drága selymekkel körül-
függönyözött baldachinos ágyon hevert; alul nedvedz fekélyek nyíltak rajta a felfekvést l, felül tenyérnyi
foltokban hámlott róla a kiszáradt, pikkelyes b r. Id r l id re kocsonyás remegés futott rajta végig, egy ütemre
ocsmányul szortyogó lélegzetvételével.
A félhomályos toronyszobában elviselhetetlen bűz terjengett, bár a hat sarokban éjjel-nappal égtek az illatos
füstöl k, s a falak tövébe üvegszám locsolták a rózsavizet. A comtur-t cukrozott vérrel táplálták, az orrába
vezetett csöveken keresztül, a salakanyagok azonban csak a b re pórusain tudtak távozni, mivel az alsó
testnyílásai mind ben ttek. A szolgák ugyan óránként megmosdatták, ám a folyamatosan szivárgó mocsok
percek alatt újra összerondított mindent körülötte.
Az elf vonásaira egy pillanatra kiült a borzadály, amikor Vyergas kinyitotta neki a hatszoros vasalással
ellátott ajtót, és el zékenyen betessékelte a toronyszobába, ég fáklyáját magasba emelve. Olyan hirtelen
torpant meg a küszöbön, hogy kis híján orra bukott; hosszúkás arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt,
a remekmívű tetoválások élénk színekben virítottak rajta.
A primortel besiklott mellette a helyiségbe, fáklyáját egy sárkánykarmot formázó falikarba szúrta; aztán a
mennyezetes ágyhoz lépett, és széles mozdulattal széthúzta a függönyöket. Közben az ezüstpókkal lopva
hátranézett; Aurri alakja körül sárgán lobogó asztrálaura lángolt, melybe itt-ott a döbbenet fehér foszlányai
keveredtek. Olyan er s volt a fénye, hogy már-már vakított. Vyergas önkéntelenül hunyorogni próbált;
jutalma szúró fájdalom lett, ahogy a szemgödrében horgonyzó fémlábak a húsába hasítottak.
Mindjárt rosszul lesz nekem a fickó, gondolta elégedetten.
A comturt egyenletes azúrkék kisugárzás vette körül, mint mindig: a kiegyensúlyozottság, a higgadt
nyugalom színe.
Kizökkentettük a lelki egyensúlyából, és ez el nyünkre szolgál, üzente szavak nélkül a primortelének:
Rögtön ide kellett volna hoznod; fölösleges volt ostoba játszadozásokba bonyolódni vele. Tudhatnád, hogy az
effélével vívott szópárbajban csak vesztes lehetsz.
Raka kha'sthass, comtur, felelte Vyergas némán. Várom büntetésemet.
Ezzel visszafordult bejárat irányába, könnyed mozdulattal az ágyon hever ormótlan testre mutatott, és alig
észrevehet en megbiccentette a fejét.
- Nemes els szülött, hadd ismertesselek össze Fra Bezak al Thauggal, rendházunk vezérl comturjával, akit
a te néped Syros lamaranthnak, a Suttogó Pengék Urának nevez!
Aurri nagyot nyelt, és keze fejével lesimította a homlokán gyöngyöz verítéket. Látszott rajta; hogy
mélységesen megrendítette a látvány, de igyekszik úrrá lenni háborgó érzésein:
- Azt akarod mondani, hogy ez a... hogy ez itt... hogy valamikor emberi lény volt?
- Még most is az, nemes els szülött - felelte a primortel készségesen. - Mivel látni kívántad, a színe elé
vezettelek: Nyelve ugyan nincs már, de az én számon keresztül szólani tud hozzád.
- Értem. - A sárga lobogás megfakult kissé Aurri körül, a szélein kezdett visszahúzódni. A Könnyűléptű Nép
gyermekei mindennél többre értékelik a testi szépséget és tökéletességet; amivel a toronyszobában
szembesült, borzalmas és undorító lehetett a számára, ám lassan sikerült felülkerekednie a megrázkódtatá-
son. - Kérlek, tolmácsold Syros Iamaranthnak az Ötödik Domb Háza üdvözletét, és az én személyes jókí-
vánságaimat. Minden vágyunk, hogy minél el bb felépüljön a... betegségéb l, és ismét felövezhesse derekára
nemes kardjait, melyeknek dics séges nevét köszönheti.
Két hét böjt a nyirokcellában, kenyéren és vízen, naponta háromszori önostorozással, szólalt meg a comtur
szellemhangja. Mit fecseg itt összevissza ez a Könny lépt ?
- Tévedésben leledzel, nemes els szülött! Fra Bezak csak beszélni nem tud, a te szavaidat tökéletesen érti,
nincs...
Hurgai san athaknai, comtur. Hallom és engedelmeskedem.
- ...szüksége az én közvetítésemre. Ami az állapotát illeti, az nem betegség, hanem általános testi leépülés.
Visszafordíthatatlan folyamat, amely néhány éven belül mindenképpen halálhoz vezet. Ez a jelenlegi helyzet
úgy állt el ; hogy Fra Bezak...
Most viszont nagyszer en csinálod, primortel.
- ...ifjabb korában magához vette az sök néhány talizmánját; hogy közérthet bben fogalmazzak, részben
lenyelte, részben más módon fogadta a testébe ket. Ezek a talizmánok bizonyos fokú védelmet nyújtanak a
hatalomigékkel szemben, és egyéb üdvös képességekkel is felruházzák hordozóikat, mindazonáltal.:.
Igyekszem; mester. A torony tövében bevérzett a gyomrom; adósa vagyok ennek a tetovált pávának.
- ...különféle káros mellékhatásaik is vannak. Ezek a mellékhatások elfojthatók, amennyiben és ameddig
hordozójuk rendelkezik az ehhez szükséges energiákkal. Mint bizonyára tudomással bírsz róla, Fra Bezak és
jómagam az sökig vezetjük vissza a leszármazásunkat, így hát a te népeddel ellentétben...
Túlzásba azért ne vidd! Nem szükséges magunkra vadítanunk.
- ...képesek vagyunk használni az ilyen talizmánokat. Ahogy azonban öregedni kezdünk, az sökt l öröklött
er k is apadásnak indulnak, s amikor már nem bírjuk féken tartani a testünkbe ágyazott talizmánokat,
óhatatlanul jelentkeznek az imént említett mellékhatások. Ez történt Fra Bezak esetében; de mint arra
nemrégiben éles szemmel felfigyeltél...
Máris befejezem, comtur. Shaka'thorr.
- ...az én arcomba is egy hasonló talizmán van beültetve. Becslésem szerint az els tünetek mintegy hat-
nyolc év múlva fognak kiütközni rajtam, s ezt követ en némiképp hasonló, de nem egészen ugyanolyan
elváltozásokon fogok átesni, mint Fra Bezak. A leépülés viszonylag gyors lefolyású, a beálltától számított egy-
két éven belül megtérünk a Kosfejes Nagyúr kebelére. Kielégítettem a kíváncsiságodat, nemes els szülött
 Aurri Ly'Shematenel reszket inakkal állt a küszöbön, és görcsösen markolta az ajtólap egyik vasalását.
Sekély, sebes kortyokban nyeldekelte a leveg t, tetovált arca verítékben úszott. Szemlátomást a hányingerrel
küszködött.
A Könnyűléptű Nép csak két dologtól undorodik jobban a betegségeknél és a testi csonkulásoknál: az egyik
a korai halál emlegetése, a másik az sök és a tudományuk.
Vyergas gondterhelt képet vágott, és közelebb lépett a bejárathoz. Ha tehette volna, rúnadíszes pókszeme
most mohón tágra nyílik az elégtétel kárörömét l; az elf nyúlánk alakja körül sáfrányszín lángok tomboltak és
örvénylettek, akár az üstökösök uszálya, vagy a napkorong szélér l felszök tűzkitörések.
- Talán megbotlott ez a balga nyelvem, vagy rosszul fűztem valahol a szavakat? - kérdezte aggodalmasan. -
Nem tagadom, megesik olykor velem az ilyesmi, hiszen csak egyszerű csahos kutya vagyok, nem olyan míves
beszédű szónok, mint amilyeneket az Ötödik Domb Háza küld követségbe hozzánk. - Szakállas arca hirtelen
felderült, mintha nagyszerű ment ötlete támadt volna, amivel sebtében orvosolhatná az egész kínos helyzetet.
- Ha valamit nem értettél tisztán, nemes els szülött, örömest elismétlem még egyszer!
Az elf lassan ráemelte jégkéken szikrázó tekintetét; a körülötte kavargó sáfránysárga aurán rohamos gyor-
sasággal kezdett átütni a fekete erezet.
- Ne fáradj, primortel! - mondta fáradtan; hangja ezúttal rekedtesen, megviselten csengett, a régi dalla-
mosságnak nyoma sem volt benne. - Minden szavadat tisztán hallottam. - Kihúzta magát, eleresztette az ajtó
vasalását. - A lekötelezetteddé tettél. Égek a vágytól, hogy miel bb méltóképpen viszonozhassam a kedves-
ségedet...
Vyergas szélesen rámosolygott, gondosan ügyelve rá, hogy minél többet mutasson hegyesre köszörült,
hibátlan fogsorából.

Egymással szemben ült a vadász és az elf, a bazaltból kifaragott; hatszögletű asztaltömb két átellenes
oldalán. A kettejüket elválasztó távolságot a tükörsimára csiszolt k lap közepén tizenhárom ágú, kovácsoltvas
gyertyatartó felezte meg. Mindegyik gyertya a vörös más-más árnyalatában csillogott, attól függ en, hogy
miféle lény vérével festették meg a viaszt az önt mesterek. A kanócukon táncoló lángnyelvek kámfor- és
gyantaillatot árasztva keltek birokra a sötétséggel, ám csak az asztaltömb közvetlen közeléb l sikerült
elűzniük. A helyiség többi része homályba burkolózott; csupán a hosszan neszez visszhangokból lehetett
sejteni, hogy hatalmas és boltozatos, s nyirkos hűvöséb l, hogy valahol a föld alatt húzódhat.
A két férfi némán nézte egymást, félórája immár; a jégkék szempár rezzenetlenül egybekapcsolódott a
sárga-ezüsttel. Mindketten ugyanazt olvasták ki a másik tekintetéb l: a hosszúra nyújtott, fájdalmas halál
ígéretét. Egyenrangú felek voltak: egyikük a Könnyűléptű Nép hatalmas nemesi házának els szülöttje és
örököse; másikuk egy nagyhírű Szabad Rend gyilkoskasztjának rangid se és elöljárója. A Kosfejes Nagyúr
akarata munkált bennük, az oltott gyűlölséget a szívükbe, az hintette el közöttük a viszály magvait: Egyel re
nem voltak a maguk urai, nem cselekedhettek saját belátásuk szerint. A házuk s rendjük által kijelölt
feladatnak végére kell járniuk, mert a hűség kötelme el bbrevaló a személyes vágyaknál. Ám mindketten úgy
érezték, nem sokáig bírnának élni egy olyan világban, amit a másikkal kell megosztaniuk; el voltak hát szánva
rá, hogy mihelyt kölcsönösen bevégzik küldetésüket, megpróbálnak változtatni e tarthatatlan állapoton.
A hosszú hallgatást végül Aurri törte meg. Hátrad lt az ül helyül szolgáló bazaltkoloncon, s emberb r ze-
kéjének elejébe nyúlt. Mozdulata óvatos volt, hangsúlyosan lassú; nem szerette volna, ha félreértenék, s a
háta mögött kavargó sötétség páros pengéket fiadzana.
Jókora, viaszosvászon tasakot vett el , melynek tartalma száraz hangon zizegett az ujjai alatt. Az asztalra
tette, s egy csuklómozdulattal átcsúsztatta a tükörsima k lapon a primortel elé.
- Nem tudom, hogy valóban a comturoddal beszélek-e rajtad keresztül, de nem is érdekel - mondta. Csak az
a fontos, hogy elvállaljátok és teljesítsétek a megbízatást. A zacskóban lidércfű van, egy kisebb helytartóság
megnyomorítására is elegend .
A lidércfű messze tartományokban rettegett növényféle volt, a jóval gyakoribb édesdohány rokona. Aki
belélegezte a füstjét, azt napokig szörnyű rémálmok gyötörték, oly kitartóan és következetesen, hogy
hamarosan az alvásnak még a gondolatától is megirtózott. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen a
hatás ritkán tartott tovább egy hétnél; csakhogy már egyetlen szippantás elegend volt az édeskés füstb l,
hogy az áldozatban gyógyíthatatlan függ ség alakuljon ki. Az ilyen szerencsétleneket ellenállhatatlan vágy
fűtötte a lidércfű kábító aromája iránt, bármit megtettek, hogy hozzájuthassanak; közben persze tisztában
voltak vele; hogy milyen hatással van rájuk a mákony, hogy minden egyes éteri elragadtatásban töltött percért
álmatlan éjszakákkal, vérfagyasztó víziókkal kell fizetniük. Hamarosan beesett szemű, sorvadásig sovány
vázakká váltak; leginkább űzött tekintetükr l, kezük folytonos reszketésér l lehetett felismerni ket.
A lidércfű a legkeményebb férfit is hónapok leforgása alatt szánalmas emberronccsá silányította; akik a
rabjává váltak, el bb-utóbb megtébolyodtak vagy végeztek magukkal. A Szabad Rendek kínzó- és vallató-
szerei között igen el kel helyet foglalt el; olykor, ha a megbízó ragaszkodott a különösképp kegyetlen ha-
lálhoz, gyilkosságot is követtek el vele. Hozzájutni azonban nem volt könnyű, mert kizárólag a Hét Domb és a
Hét Völgy bizonyos eldugott csalitosaiban termett, s - az elfek nemesi házai féltékenyen rizték e tilalmas
helyeket.
A tasakot a Ly'Shematenelek sisakos-tölgyfalombos pecsétje zárta le. Vyergas egy ujjmozdulattal feltörte, a
vörös viaszdarabkákat lesöpörte a földre, aztán széthajtogatta a vásznat. Kis halom szárított, kékesszürke
fűféle hevert el tte; tömött kalászaikból magvak peregtek szét az asztalon. A primortel felcsippentette az
egyiket, szétmorzsolta a körmei között, és megszagolta. Jellegzetes, édeskés-olajos illat csapta meg az orrát.
A lidércfű aromája csak akkor veszélyes, ha elégetik; olyankor viszont egyetlen csipetnyi elegend bel le egy
egész serpeny re való füstöl szerbe.
Nem hamisítvány? - kérdezte fejében a comtur szellemhangja. Mesterével csak látásán és hallásán oszto-
zott; a többi érzékszervére nem terjedt ki a láthatatlan mentálfonál hatalma.
- Els rangú min ség - mondta Vyergas fennhangon, és újra betakarta a szárított fűköteget a vászonnal,
el z leg gondosan visszasöpörve a kiszóródott magvakat. Aztán a szemközt ül elfre emelte felemás
tekintetét. - Hálával fogadjuk a b kezű adományt. Mit kíván t lünk cserébe a Ly'Shematenel ház?
Aurri vállat vont.
- Valakinek a halálát.
- Fölteszem, az illet fontos és el kel személy lehet, különben aligha érne ennyit az élete. - A primortel az
asztalra könyökölt, vaskos ujjai hegyét könnyedén egymásnak érintette. - Azonfelül minden bizonnyal
hatalmas is, különben a közrendű vértestvériségek egyikét kerestétek volna meg, nem a Fekete Özvegy
Rendjét. Mi drágán számítjuk a szolgálatainkat, viszont els rangú szakért k vagyunk. - Kérd n félrehajtotta
szakállas fejét. - Most a comtur szól a számmal: megtudhatnánk az áldozat nevét?
- Sestian Ly'Shematenel - vágta rá habozás nélkül az elf. - A nemz atyám.
Vyergasnak komoly er feszítésébe került, hogy ne mutassa ki meglepetését, s a mentálfonál röpke
rándulásából érezte, hogy a hír még a comturt is kizökkentette kissé a nyugalmából. Nem mintha a
Könnyűléptű Nép nemesi házai nem ismerték volna a belviszályokat, a rokoni ármányt, a fiak cselszövését
az apák ellen; ilyen hosszú életű fajnál, ahol az els szülötteknek évszázadokig kell várniuk, míg
elfoglalhatják jogos örökségüket, ez nem is igen lehetne másképp. Ám az efféle intrikák és fondorlatok
mindig szigorúan megmaradtak a családkeretein belül; ritkán szivárgott ki róluk hír a kívülállók fülébe, az
meg egyenesen példa nélkül állt, hogy az egyik érintett fél a Hét Domb s a Hét Völgy határain túl keressen
segítséget.
Tisztázd a felállást! - küldte utasítását a comtur a szellemfonálon. Egy tasakra való gaz nem éri meg, hogy
belekeveredjünk miatta a Könny lépt Nép belviszályaiba.
- Azt hittem, az, Ötödik Domb Házának hivatalos megbízottjával tárgyalok, aki családjának zászlaja alatt
érkezett rendházunkba, s valamennyi testvérének nyelvével szól - mondta Vyergas lassan, megfontoltan. - Ha
magánemberként fordulsz hozzánk, nemes els szülött, más alapokra kell áthelyeznünk a megbeszélésünket.
- Hivatalos követ vagyok, teljes körű jogokkal, amint azt a zászló és a pecsét tanúsítja - felelte Aurri. - Atyám
nem tagja többé az Ötödik Domb Házának, elvetette magától a Ly'Shematenel nevet. A nemzetségf k tanácsa
kimondta rá a khurnisst. Szül anyám özvegynek tekinti magát; nagykorúságomig, amíg be nem töltöm a
századik életévemet, fogja gyakorolni a nevemben a hercegi jogokat.
Húzd egy kicsit az id t, primortel! Mintha rémlene valami régi eset... Gondolkodnom kell!
Vyergas mindkét tenyerét az asztal k lapjára fektette, és elmosolyodott.
- Sajnálatos, hogy ilyen kései sarj vagy, nemes els szülött. Persze ha emlékezetem nem csal, valaha voltak
bátyáid, s t egy n véred is.
- Kalahoráink úgy látták jónak, hogy korán visszaszólítsák ket az örök körforgásba - felélte az elf kurtán. -
De azt hittem, az atyám ügyér l beszélünk, nem rég elfeledett vadászbalesetekr l.
- Ó igen, ~ az atyád. Hírneves vitéz, haditetteir l messzi tartományokban is áhítattal regélnek. Úgy tudom,
tagja valamelyik lovagrendeteknek is...
- A Quirrtha Khinnek, de már csak volt. Ha bevégzitek a megbízatásotokat, a fegyverzetét vissza kell
szolgáltatnotok a Néma Nagymesternek. Tudom, hogy a hagyományos kontraktus szerint a trófea felszerelése
a vadászt illeti meg; természetesen kész vagyok méltányos kárpótlást felejánlani érte.
Kiközösítették, jelentkezett Vyergas tudatában a comtur. De valami nincs rendjén. Ezt az ítéletet csak a
hercegnek áll jogában kimondani, a nemzetségf k egyhangú támogatásával.
- Bizonyára meg tudunk egyezni egy mindkét fél számára elfogadható összegben, ámbátor ismereteim
szerint a Könnyűléptű Nép lovagi páncéljai nem tartoznak a csekély értékű holmik közé - bólintott a primortel,
s összefonta ujjait az asztallapon. - Csak egyet árulj el nekem, nemes els szülött, mert igencsak furdalja
oldalamat a kíváncsiság! Az elméje borult-e el nagybecsű atyádnak, vagy démoni szellemek költöztek belé,
hogy önmagát sújtotta kitaszító szózattal a nemzetségf k tanácsa el tt?
Aurri Ly'Shematenel hallgatott. Ha meg is lep dött, nem rendült meg túlságosabban; mintha számított volna
valami ilyesmire. A rúnákkal vésett pók nyugodt azúrkéknek látta asztrális auráját, a gyűlölet feketén lüktet
alapszíne fölött.
- Szóval valóban a comturod nyelve vagy - szólalt meg végül higgadtan, már-már egykedvűen. - Ezt
magadtól nem tudhattad: Emlékeztünk rád még sequator korodból, és azért választottuk ezt a rendházatokat,
mert sejtettük, hogy veled tárgyalunk majd. Téged rászedhettelek volna; de Syros Iamaranthot soha.
- A Suttogó Pengék Ura, igaz? - kérdezte Vyergas. - Azok a pengék a Könnyűléptű Népb l is ejtettek
trófeákat. Amikor még megvoltak a szemei, Fra Bezak sok mindent látott velük; és jól ismeri a szokásaitokat.
- Nagy kár, hogy még életben találtam - értett egyet az elf. - Nemigen tartottuk valószínűnek, hiszen a ti
mércétekkel mérve nagyon öreg lehet már: ha j ól számolom az éveket, az ifjabbik húgommal egyid s.
- Azt említettem, hogy néha a Könnyűléptű Nép vérével tápláljuk? Leginkább akkor ízlik neki, ha cukorral és
porrá tört shugaru-dióval fűszerezzük. Sajnos, mostanság egyre ritkábban jutunk hozzá.
- Nem az a fajta portéka, amit ingyen mérnének mosolyodott el hűvösen Aurri: Asztrális kisugárzásán enyhe
pír derengett, a szélén sárgás árnyalatokkal; de másodszorra már nem d lt be ugyanannak a cselvetésnek.
 Fékezd magad, primortel! - intette alárendeltjét a néma kísértethang: Az adósságodat behajtottad; a bosszúd
várhat még. Ez a Könny lépt kíváncsivá tett.
Vyergas felsóhajtott, megcsóválta a fejét.
Shaka'thorr, comtur.
- Eddigi megbeszélésünket természetesen semmisnek tekintem - mondta. - Rendünk elutasítja az Ötödik
Domb Háza által kínált kontraktust, és visszaszolgáltatja az átvett értékeket - bökött a lidércfüves tasakra. -
Amennyiben azonban b vebb felvilágosításra érdemesítesz minket, nemes els szülött, az esetleg alapját
képezheti egy újabb tárgyalásnak.
Az elf gondolkodóba esett, a lehet ségeit mérlegelte. Egy percig ha töprengett tán, aztán döntésre jutott.
- Rendben - bólintott, s az asztallap fölé hajolt. A csiszolt bazaltk visszatükrözte gyertyafényben fürd
vonásait. - Figyelmezz jól a szavamra, primortel, mert semmit nem fogok kétszer mondani! És ne szólj közbe,
hacsak nem Syros Iamaranth beszél az ajkaddal; nincs kedvem medd magyarázkodásra fecsérelni a drága
id met.
Vyergas néma f hajtással jelezte, hogy elfogadja a feltételeket. Az elf ajkáról fakadó sértéseket egészen
megszokta már, éppoly kevéssé zavarták, mint a sötétség vagy a halál. Ráadásul elég józan volt ahhoz, hogy
belássa szavai igazát. Az szerepe az elkövetkezend percekben csupán arra fog szorítkozni, hogy
közvetítse comturjának Aurri magyarázatát. Ha közbeszólna, kérdésekkel okvetetlenkedne, azzal csak meg-
zavarná a dolgok folyását, csalódást okozna mesterének, ingerültté tenné látogatójukat.
Másrészt viszont annak sincs sok értelme, hogy ostobán bólogatva hallgassa végig az egész hosszadal-
masnak ígérkez szónoklatot. A lényegét úgysem értené meg, ahhoz nem ismeri eléggé a Könnyűléptű Nép
hátborzongató gyönyörökkel teljes világát. Akkor már jobban teszi, ha hasznosan tölti a rendelkezésére álló
id t, és alaposan körbejárja gondolatban azt a kérdést, amely még a kapuboltozat fáklyaláng szaggatta
homályában merült fel benne el ször, mikor a gyomrát elöntötte a sós ízzel terhes, folyékony fájdalom.
Kényelmesen elhelyezkedett a bazaltkoloncon, kezét a térdére fektette, s egyenletes, mély kortyokban
szedte a leveg t. Ép szeme lassan lecsukódott, s a földalatti terem feloldódott körülötte a sötétségben.
Valahonnan messzir l hallotta, hogy Aurri belefog a mondandójába, ám a szavait nem értette, nem is figyelt
rájuk.
Tarka gondolatfüzérek szökkentek szárba a homlokcsontja mögött, kényes virágok gyanánt bontogatták
szirmaikat, s a maga megfontolt, körültekint módján nekilátott, hogy csokorba szedje ket.

- Nem vagyok olyan ostoba, hogy hazugul a házam meghatalmazott követének adjam ki magam, és ké-
részélet ekkel szövetkezzek hercegatyám ellen - kezdte Aurri. - Ha ezt hitted, tévedtél. A zászló, a pecsét
valódi; és igazat szóltam akkor is, amikor azt mondottam, hogy Sestian Ly'Shematenel már nem fia
népemnek, kitaszíttatott testvérei közül...

A primortel harmadik szeme el tt az id hömpölyg folyamából kiragadva lebegett az a kristályos pillanat,

amikor Aurri ráemelte szikrázó tekintetét a kapuzat bélletes íve alatt; s az arcán végigcsapó fáklyafény életet
lehelt a b rére tetovált hadikrónika képalakjaiba. Sziszeg kobrafej feszítetté szét mintás csuklyáját; törött
kard pengecsonkja villant fenyeget n; béklyóba vert szív lövellt vörhenyes lángkoszorút vasbörtönéb l. Az elf
megriadt ugyan az sök Tudományától - a fajtája zsigereibe ivódott félelmet sem vetkezhette le -, de
gyorsan magához tért, talán túlságosan is gyorsan:
Vyergas a Khat'ul'Naathum legtisztább vérű neveltje volt az utóbbi félezer évben. Félelmetes hírnévnek
örvendett a Szabad Rendek köreiben; hét tartományra innen nem akadt egyetlenegy vádász sem, akinek a
leszármazása az övéhez fogható lett volna. Mások rég ronccsá sorvadtak annyi id alatt, amennyit a
harcmez kön töltött; hajdani növendéktársai mind elhullottak vagy elaggottak mell le, azonban még most is
ereje teljében járt. Harmincesztend s létére még voltak sötét szálak a hajában, s nem szorult mankóra,
kampókézre; csupán a fél szemét vesztette el. Túlélte a mérget váladékozó rúnapók beültetését is, ami a
legtöbb vele egykorú vadásznak kétségkívül a biztos halált jelentette volna.
Ma este mégis megnyomorította magát egy tűzgyújtó hatalomigével, amely távolról sem tartozott az általa
ismert leger sebbek közé, s eddig sohasem okozott neki nagyobb fájdalmat, mint egy közönséges késszúrás.
Az eset Aurri Ly'Shemanetel jelenlétében történt; és rögtön ezután látni vélte, amint az elf arcán életre kelnek
a tetovált krónikásjelek.
A fények játéka? Fájdalom szülte káprázat? Meglehet.
De a primortel többek között azért ért meg ilyen tiszteletreméltó kort, mert sohasem hitt a véletlen
egybeesésekben.

- Hosszú történet ez, s attól tartok, próbára fogja tenni a magadfélék sz kre szabott türelmét. Mégis a
legelején kezdem, mert gyökerei az óid kbe nyúlnak vissza, és a gyökerek ismerete nélkül hiába vizsgálgat-
nánk a faág friss hajtásait.
- Tudnod kell, hogy az Ötödik Domb Házának hercegi családja áldott magból származik. A h s, akinek az
ágyékából vérvonalunk fakad, olyan régen élt, hogy azt a ti gyarló elmétek felfogni sem képes. Mi azonban
emlékezünk ezekre az id kre, s nem csupán regéinkben és legendáinkban. Olykor, ha magányosan elmélke-
dem egy rönkszentélyben, vagy a Tisztulás Ünnepén a szent lángokba révedek, szertefoszlik körülöttem a
világ, s elmosódott képek ködlenek fel a szemem el tt, távoli hangok ekhóját véli hallani fülem. Beszélhetnék
róluk, de nem teszem, mert úgysem értenéd. A te kései fajtádnak nincsenek szavai ezekre a dolgokra, hisz
akkor még az égiek gondolataiban sem léteztetek...

A Könnyűléptű Nép titkos krónikásjelei általában nem a visel jükre utaltak, hanem az általa legy zött
ellenfelekre, bár akadtak elszórt kivételek. Szimbolikájuk szövevényes volt és átláthatatlan; az emberi elme
nemigen tudta követni a szeszélyesen csapongó képzettársításokat. Vyergas ismerte, de nem értette ket,
valahogy úgy, ahogy az írástudatlan vésnök, aki a kezébe nyomott mintáról másolja át a pénzveretre a betűk
rovátkáit. Csaknem ötezer különféle képet raktározott el az emlékezetében, a hozzájuk tartozó olvasattal
együtt; ám arról például fogalma sem volt, hogy miért jelent az ágaskodó királykobra csatában zsákmányolt
hadizászlót, vagy a törött kard kerek húszesztend s háborúskodást.

- Ebben a let nt korban élt a mi satyánk, kinek szeme még látta az Elveszett Hold fényét, miel tt az
átkos emlékezet Opálhajós örökre kioltotta volna. Magasztos lény volt, égi küldött, kalahora. Ez megint
csak olyan szó, amelynek nem találni mását a ti nyelvetekben. Megkísérlem körülírni neked, de ne engem
hibáztass, ha nem járok sikerrel; beszédetek barbár és bárdolatlan, ajkam csak nehezen hajlik rá,
hasztalan keresgéli a hiányzó szavakat.

- Próbáld meg elképzelni, hogy a Tizenhármak egyike nem a Birodalom alapításakor szállott alá a világba,
hanem a messzi sid kben, amikor a Kosfejes Úr még nem vetette reánk a tekintetét, s nem nyilatkoztatta ki
akaratát els prófétáinak! Tudom, hogy az alantas és csekély értelm fajok számára ez eretnekségnek
hangzik; bizonyára magad is istenkáromlónak véled szavaimat. Hisz kit szolgálna ez a mennyei sarj, kinek a
nevében hajtaná uralma alá a teremtett lényeket, kihez intézne tisztelg véráldozatokat, ha egyszer a Kosfejes
Úr még nem kívánja megajándékozni kegyelmével az anyagi síkot?

Külön-külön Vyergasnak nem okozott volna gondot a lángoló szív és a vasbilincs értelmezése sem. Nem
tartoztak ugyan a gyakori ábrák közé - s t, az utóbbi a ritkánál is ritkábbnak számított -, de azért ismerte a
jelentésüket. A lángoló szívet például olyankor tetováltatták magukra a Könnyűléptű Nép harcosai, ha valami
régi családi ereklyét szereztek vissza ellenségeikt l, távoli seik hagyatékát, amely az id k során valahogy
avatatlan kezekbe került. Ez nem feltétlenül jelentett anyagi természetű dolgokat; a fogalomkörbe beletartozott
a szellemi örökség, az elveszett tudás is. A primortel Aurri arcán látta el ször ezt a krónikásjelet, ám az
oculisok kémjelentései szerint a Hét Domb és a Hét Völgy vidékén több elf is viselt hasonlót; a Néma
Nagymester, a Quirrtha Khinn lovagrend elöljárója egyenesen kett t.

- Ne fáradj a töprenkedéssel, emberfia; hajlékod vendégszeret ugyan, szívesen id znék benne hossza-
sabban, ám a te életedet kurtábbra szabták az enyémnél, nem kívánhatom hát, hogy órákat áldozz rám
bel le. Inkább megválaszolom a kérdést magam. Ha az égi küldött korábban érkezne Ranagol korszakánál,
más urakat ajándékozna meg hódolatával: a legkevésbé gyöngéket és esend ket a hamis istenségek
közül. Szolgálata persze csak addig tartana, amíg a Kosfejes Úr rá nem mosolyog a világra. Ekkor vagy
h séges marad, és meghal; vagy pedig az igaz hithez pártol, és üdvözül.
- Ezeket a koránjött Tizenhármakat hívjuk mi kalahoráknak, primortel; és közülük az egyik volt az én
satyám...

A vasbilinccsel már korántsem volt ilyen egyszerű a helyzet. Ez az ábra a Könnyűléptű Nép bonyolult
szimbólumnyelvének egyik legrejtélyesebb motívuma volt, megfejtésének regényes története b velkedett
vérben, halálban, váratlan fordulatokban. Mentorok egymást követ nemzedékei veselkedtek neki újra meg
újra az értelmezésének, egyik ingatag elméletet a másik után állítva fel. A magyarázatok némelyikét szinte
azonnal megcáfolták, mások évtizedekig tartották magukat, hosszú távon azonban mindegyikr l
bebizonyosodott, hogy téves. Hiába örvendett a Fekete Özvegy Rend tudós-kasztja kiváló hírnévnek a
Birodalom legtekintélyesebb egyetemi köreiben, ezzel a problémával sokáig nem tudtak megbirkózni,
megrekedtek a puszta találgatás szintjén. Többre már csak azért sem juthattak, mert nem volt mib l kiindul-
niuk:

- Hatalmas harcos volt a kalahora, legderekabb s legvitézebb az el kel k köpött. Hadba vezette népünket
az sök ellen, s gy zelmet gy zelemre halmozott; tekintete üstökösként lángolt, és sújtó kardjával
szemben senki nem állhatott meg. A Fekete Tudomány nem árthatott neki; mert az elfeledett isten, akinek
hódolattal adózott, átlényegítette t s a vérébe költözött; megóvta minden rontó igét l. Amikor az sök
látták, hogy er vel le nem bírhatják, a földmély sötétjébe menekültek el le; kilenc nagy fejedelmük
 vezetésével. azonban esküvel fogadta, hogy oda is követi ket, s amikor visszatér, kilenc trófea fog a
derékövén függeni.

A vasbilincs jelének hosszú id n keresztül mindössze egyetlen példánya volt ismeretes, egy elfb rb l
preparált színpadi álarcon, ami hatszáz évig hevert a Khat'ul'Naathum titkos kincstárában, míg véletlenül
felfigyelt rá valaki. A rendi krónika tanúsága szerint Káosz-Abbog egyik vándor zsigerel szektájától került oda,
tucatnyi más kétes értékű limlommal együtt, valami jelentéktelen kontraktus értelmében. Hogy k honnan
szerezték, az nem szerepelt a feljegyzésekben; maguktól a zsigerel kt l pedig már nem lehetett meg-
érdekl dni, mivel az esemény után néhány évvel kiirtotta ket egy rivális Káosz-szekta. A váratlan felfedezés
mindenesetre nagy izgalomba hozta a mentorokat, mivel az srégi, repedezett maszkon négy ismeretlen
krónikásjelet találtak, azonfelül további kett t a legritkábbak közül: a vörös unikornist és a gyermekkirályt. Az
els csak azokat a harcosokat illette meg, akik páros viadalban arattak gy zelmet az sök egyik rangos
vezére fölött; a második haláljel volt, annak bizonyságára, hogy visel je beteljesített egy vérbosszút, amelynek
eredete a Birodalom alapítását megel z korokra nyúlik vissza. A legnagyobb megdöbbenést azonban a lelet
színe okozta; soha senki nem hallott ugyanis még olyasmir l, hogy a Könnyű léptű Nép asszonyai fekete b rű
gyermekeket hoztak volna a világra.

- Egymaga szállt alá az sök miazmás hajlékába, íjjal-karddal felfegyverkezve, harcra s halálra készen.
Nemcsak hadvezér volt, vadász és nyomolvasó is, s tudománya a földalatti csarnokokban sem hagyta
cserben. Nyolc fejedelmet kutatott fel, hiába bújtak el le a legeldugottabb zugokba; nyolcszor talált célba
sebes nyílvesszeje, .nyolcszor fakasztott vért tévedhetetlen pengéje. Nagy riadalom támadt az sök honá-
ban; gyászos sirámoktól visszhangzotta földmély, félelem fészkelte be magát a h vös-hideg sötétbe. Vezé-
reik hulltával a közrend harcosokat olyan rettegés kerítette hatalmába, hogy fegyvereiket eldobálva me-
nekültek a felszínre a h s el l. A Könny lépt Nép azonban odafent várta ket, s vérét vette valamennyi-
üknek, hiába könyörögtek sírva kegyelemért...

A rend mentorai évszázadokon át tanulmányozták a négy ismeretlen krónikásjelet, s bár az eredmény nem
jött könnyedén, konok eltökéltségük id vel átsegítette ket az akadályokon. Az egyiknek az olvasatát a
Dai'Hyllassien ház árulta el nekik, egy hajmereszt en kockázatos kontraktusért cserébe, amely végül három
tapasztalt mortel életébe került. A másik magyarázatára az Árnyfivérek titkos szimbólumjegyzékében
bukkantak rá, miután gy zelmet arattak az ellenük viselt vadászháborúban, és felprédálták központi
rendházukat. A harmadikat csak úgy tudták megfejteni, hogy a tudós-kaszt elöljárója áldozati felajánlást tett a
Kosfejes Úrnak, s miután jósálmában megvilágosodott el tte a jel értelme, rituális öngyilkosságot követett el a
könyvesház oltárán. A mentorok mind több fejezetét ismerték meg a titokzatos, fekete b rű elf életének; és
amit megtudtak, az egyre kevésbé tetszett nekik. Az els tetoválása nemz atyjukat megfojtó fiúk jele volt, de
nem a járomcsonton, a bűnbélyeg helyén, hanem közvetlenül az orrnyereg fölött, ahová a legdics bbnek
tartott h stettek kerülnek. A második a háznélküliséget szimbolizáló wul-madarat ábrázolta, rendkívül
archaikus stílusban: a farokpikkelyek állása és az aranyszínű szempár a családi véráldozatnak egy oly si és
visszataszító formájára utalt, amit manapság már Káosz-Khakht legelvetemültebb szektái sem gyakorolnak. A
harmadik krónikásjel egyszerűen annyit jelentett: "sárkányöl ".
Ám a negyedik - a vasbilincs - továbbra is konokul rizte titkát, még hosszú-hosszú ideig.

- Az sök kilencedik fejedelme Sycasra Zahtar volt, a ti nyelveteken a Bíbor Hadúr. t tartották a legkü-
lönbnek s legravaszabbnak mind közül. Amikor hírét vette a kalahora közeledtének, sietve visszavonult a
legmélyebb csarnokokba, és süket fülekkel fogadta a vérrokonaitól érkez segélykéréseket. Gyávának vél-
hetnéd; pedig nem volt az, csak okos és számító. Türelemmel kivárta a Nyolcak bukását; harcoltak és
meghaltak, a kalahora gy zött, ám közben is gyengébbé vált, hatalma megapadt, védelme megtépázta-
tott. Ketten maradtak végül, és Sycassa Zahtar nem rejt zködött többé: Pompázatos harci díszben vonult ki
ellenfele elé: lávafolyamok fénye ragyogott r t szemében, homlokát vörösen izzó diadém övezte, páncé-
lozott markában bíbor lángokat okádott Sharab Shaktor, a Csatabárdok Atyja. A h s nem riadt vissza a
látványtól, hisz nem ismerte a félelmet; ám az elfeledett isten, aki a szívében-vérében lüktetett, kevesebb
volt nála, bár többnek hitte magát...

A krónikásjel másodpéldányára csaknem négyszáz ével kés bb bukkant rá egy fiatal vadász, aki elszakadt
társaitól a Káosz-Samambrag híveivel vívott háborúban, és a R t Vidékre vet dött. A nyomában sziszeg
Kígyóhajúak, a szekta eszel s gyilkosai ismer sek voltak errefelé. A vadász, akinek ez volt az els csatája,
leszámolt már az életével; ám a Khat'ul'Naathum si hagyományaihoz híven szilárdan eltökélte, hogy ahány
ellenséget csak bír, magával ránt a pusztulásba. Amikor leshelyét keresett a vörös hegyekben, megindult a
lába alatt a föld, s egy beomló kürt n át alázuhant a mélybe. Üvegfalú barlangban találta magát, amelynek
bejáratát belülr l falazták be hajdan. Leghátsó traktusában rozsdaszín obeliszkek magasodtak, barbár
rúnákkal ékesen, s tövükben egy néma alak feküdt.
A Kígyóhajúak utolérték, és könnyűszerrel végezhettek volna vele - mégsem cselekedték meg. Sziszeg
gyászénekbe kezdtek a kürt száj körül, majd letépték egyik társuk fejét, s engesztel áldozatként a mélybe
hajították. A viperafürtös fej a vadász lába elé hullott; véreres szemekkel, fogát csattogva méregette, s ször-
nyű átkokat szórt rá a szekta titkos harci nyelvén, míg végül, hosszú órák múlva elcsendesült. Ekkor a Kí-
gyóhajúak befejezték panaszos gyászéneküket, magára hagyták a csapdában rekedt prédát, és hazatértek
Káosz-Samambrag fert szentélyeibe.

- Összecsapott hát végül a kalahora és az s; k roskadt, föld rendült tusájuk nyomán, s félve menekült
közelükb l a sötétség. Olvadt láva ömlött a Bíbor Hadúr sebeib l, s mikor busa feje meghasadt, lángför-
geteg süvített el a törött diadém alól. Felb dült, féltérdre hullott, s a sziklák lángokat virágzottak körülötte.
A kalahora ekkor gy zelmet vehetett volna rajta, ha nincs Sharab Shaktor; ám a Csatabárdok Atyja
megváltotta gazdája életét, forró hamuvá porladt a markában, s ami ereje csak volt, átsugárzotta belé.
Fölállott a Hadúr, és elüvöltötte magát rettenetes fájdalmában; oly nagy volt bánata s keser sége, hogy
ordítása az egek magasáig szárnyalt, s mindenki szörnyethalt, aki csak hallotta. Számosak az sök, s
számosak rontó igéik is; ám mind közül ez volt a valaha kiejtett leghatalmasabb...

A vadász ifjú létére okosan és megfontoltan viselkedett. Körülnézett a barlangban, de nem kapkodott, nem
vesztette el a fejét. Ügyelt rá, hogy tekintete messze elkerülje a vörös kövekbe vágott rúnasorokat; az alattuk
hever tetemet alaposan szemügyre vette ugyan, ám attól óvakodott, hogy a kezével illesse. Fiatal, tetovált
homlokú elf volt; talán kétszáz, talán kétezer éve fekhetett itt, a korát nem lehetett megbecsülni. A barlangban
nem voltak dögev k, és az alsó kürt kb l felszálló kénes kipárolgások teljesen kiszárították a karcsú testet.
Mindkét karja darabokra volt törve, ujjai helyén otromba csonkok éktelenkedtek.
A csapdába esett vadász sejtette, hogy valami nagyon fontosat talált, de a felszínre nem tudott kijutni. A régi
bejáratot hármas rétegben egymásra halmozott k tömbök torlaszolták el; a kürt bordáinak üvegélei csontig
hasogatták a kezét, és a mászókampó sem lelt rajtuk fogást: Ha csak a saját életér l lett volna szó, a vadász
belenyugszik a Kosfejes Úr akaratába, és elmetszi torkát a sequorával; ám akkor a rend sohasem tudná meg,
miféle titkokat rejteget az üvegbarlang.
Letelepedett hát a kristályokat sarjadó k padlatra, hátát a pengékkel red zött sziklafalnak vetette; mély
lélegzetet vett, lehunyta szemét, és segélykér hívást bocsátott útra a rejtett síkokon. Aztán lehajtotta a fejét,
és megkezdte a hosszú várakozást.

- Az elfeledett isten megrémült az iszonyú hangtól, s h hívét cserbenhagyva menekülni próbált. A kala-
hora szívében kilobbanta fény, lelke éjbe borult; ám az utolsó pillanatban szellemujjaival a gyáva isten után
kapott, megragadta keményen, és magával rántotta a sötétségbe. A szörny séges b vige elemésztette
Sycassa Zahtart is; roppant teste megroskadt, magába omlott, izzó lávatóvá olvadt szét. Így végezték k
hárman, hatalmasok...

Három hétbe tellett, amíg az oculisok rátaláltak elveszett testvérükre. A R t Vidék messze esett a rend
bevett vadászmez it l, és Káosz-Samambrag hatalma mélyem fészkelt ezen a tájon. A felderít k Kígyóhajú-
akkal és Rozsdaev kkel csatáztak, s messorokat kellett kirendelni a védelmükre a központi házakból,
különben elvéreztek volna mindannyian. A háború mérlege hol erre, hol amarra billent: a szekta fanatikusai
mérget köpködve hadakoztak, s az ostromlott tartományokban a rend keservesen nélkülözte a R t Vidékre
küldött kardokat.
Ezenközben az ifjú vadász türelmesen várt. Amíg képes volt rá, hosszan elmélkedett a Kosfejes Úr aka-
ratáról; kés bb, lázbetegen, a halott elf szellemével társalkodott éjszakánként. Amikor megéhezett, fogta a
viperafürtös fejet, melyet üldöz i hajítottak utána, és csupasz fogaival marcangolta lé róla a húst. Amikor
megszomjazott; el bb a halott Kígyóhajú szemét nyelte le; majd lyukat vágott a koponyájába, és kiszürcsölte
bel le az agyvel t.
Mikor az oculisok kihúzták az üvegbarlangból, már félrebeszélt, alig volt több fekélyes váznál. De életben
maradt;` és kés bb, az évek szaporodtával, hírneves vadász, rettegett harcos vált bel le.

- satyám szelleme mind a mai napig a sötétséget járja. Népem bosszúállója ; elégtételt vesz a rajtunk
esett sérelmekért. Gondolatai nincsenek, mert elméje halott, megölte a Bíbor Hadúr gyászigéje; ám néha
felnevet, s ilyenkor nagy dolgok történnek a világban. az egyetlen kalahora, akit a Könny lépt Nép
mindkét ága tisztel: mi, az Igazak, akik részesültünk a Kosfejes Úr kegyelmében, és az Elveszettek, akik
puhányokká sorvadtak a külvilágban. A neve Mallior, az Éjben Kacagó...
 Ha az ifjú vadász mer önzésb l és élnivágyásból cselekedett volna, amikor segélykér hívással fordult a
háborújukat vívó Fekete Özvegyekhez, csúf halált hal rögtön a megmentése után. Mert a R t Vidékre küldött
felderít ket maga a primoculis vezette, sök ivadéka, legel bbrevaló a rend éles szemű nyargalói között. És
túl sok derék emberét látta elhullani az úton, semhogy irgalmas szívvel legyen haláluk okozójához, ha kide-
rülne, hogy hiába ontották érte a vérüket.
Amikor kiemelték a sorvadt emberroncsot a kürt b l, a primoculis odalépett hozzá, és torkon ragadta. Az ifjú
vadász felnyögött; sárga genny szivárgott a feldagadt ajkát szabdaló repedésekb l. A primoculis azonban
tisztára söpörte lázban ég elméjét egy durva hatalomigével, s nem eresztetté el addig a nyakát, amíg sorra-
rendre ki nem faggatta a barlang titkairól.
Amint végzett; félrelökte az alig-eleven testet a várakozó boncmester kezébe, és intett nyargalóinak. Hármas
acélheveder került a dereka köré; emberei magasra emelték, majd óvatosan leeresztették a kürt száj
sötétjébe.
A primoculis nagyerejű hatalomigékkel vértezte föl magát, miel tt körülkémlelt volna odalent. Bölcsen tette:
az üvegbarlang mélyén ezernyi álcában leselkedett a halál. A bannara-mesterek legádázabb mérgei hűs
forrásvíznek tetszettek ahhoz az ocsmány miazmához képest, amely a r tvörös obeliszkeken vicsorgó
rúnákból g zölgött. És az-ifjú vadásznak nem lett volna ideje segítséget kérni, ha akár egy ujjal is hozzáér a
barlang hallgataglakójához.
A primoculis úgy döntött, hogy életben maradhat.

- Amikor a kalahora els szülött fia hírt kapott róla, hogy mi történt atyjával, nagy keser ség támadt az
szívében. Fölállott a harcosok gy lésében, s ádáz szavakat szólt a hamis istenr l; aki cserbenhagyta
Malliort. Az ilyen isten nem méltó a Könny lépt Nép hódolatára, mondta: el kell hát taszítani, s újat keresni
helyette. A h tlenség s a gyávaság éppúgy b n az égiek, mint a halandók között. Az szeme kinyílott az
igazságra, ám a többi vezérek vakok maradtak, s borzadva hallgatták beszédét: Káromlónak, vértagadónak
nevezték, s kitaszították maguk közül..:

A fiatal elf, akit múmiává aszaltak a földmély kénes kig zölgései, saját akaratából jött a barlangba annak
idején. Els dolga az volt, hogy hatalmas köveket vonszoljon á bejárathoz, és izomszakasztó munkával
egymásra halmozza ket. Három rétegben húzta fel a vaskos sziklatorlaszt; ráncos tenyerén még most, ennyi
év múlva is kivehet volt az üveges élszegélyek marása.
Miután befalazta magát, sorra egymás után leharapta és lenyelte mind a tíz ujját. Ezt követ en odament a fal
egyik fűrészes kiszögelléséhez, s el bb a bál, majd a jobb karját törte szilánkokra rajta. Mikor már biztosra
vehette, hogy képtelen kiszabadulni magaválasztotta sírboltjából, lefeküdt az egyik vörös obeliszk alá;
belélegezte a mérgez párákat, és meghalt.
Sárgára száradt homlokán egyetlen krónikásjel mosolygott fakó-haloványan: a vasbilincs.

- Az els szülött ekkor megátkozta a hamis isteneket, s felvette a Ly'Shematenel nevet, ami a mi
nyelvünkön annyit tesz: Tettekkel Emlékez . Ezután maga köré gy jtötte a Könny lépt Népb l azokat,
akik hasonlatosan gondolkodtak hozzá: sokan voltak ilyenek, f leg az ifjabb harcosok között. Odahagyták
tévelyg testvéreiket, és folytatták a háborút az sök ellen, ádázabbul és kérlelhetetlenebbül, mint amazok;
haldokló h seik az ellenséges tetemek között heverve gyakran véltek távoli kacajt hallani az éjszakából.
Sokáig keresték azt az istent, aki méltó a szolgálatukra, de csak hazug szellemeket és szánalmas árnyakat
találtak. Végül úgy döntöttek, hogy az istenük még nem nyilvánult meg; és beköszöntött a Várakozás Kora,
mely hosszú-hosszú ideig tartott, egészen a Kosfejes Úr eljöveteléig...

A boncmester hínárzöld penészt talált a múmia koponyájában, a démoni megszállottság biztos jelét. Könnyű
volt elképzelni az ifjú elfet, ahogy a homloka mögött suttogó gonosz hang az rületbe kergeti; ahogy zilált
hajjal, lázban ég szemekkel az üvegbarlangba menekül el le; ahogy tébolyult módszerességgel megtervezi
és el készíti saját iszonyú halálát.
Ám akkor mit keres az arcán a vasbilincs jele; ráadásul a homlokára tetoválva, ahová a dics haditettek
emlékei kerülnek?
Ha démon száll meg valakit, általában komoly céljai vannak vele, tervei messzebbre mutatnak a kisstílű
pusztításnál. Vérbosszú; lélekorzás; egész népek, fajok romlásba döntése. S mivel a művelet elég nagy
fáradságába kerül, gondosan rködik választott bábjának épsége fölött, legalábbis amíg így diktálja érdeke.
Csakhogy a démonok szerfölött ritkán vannak tisztában a halandók testi szükségleteivel. Azt tudják róluk,
hogy a tűz és a testüket átjáró vas megöli ket; azt viszont nem mindig, hogy id nként enniük-inniuk kell, s
idegen környezetben elsorvadnak.
Mit tenne egy elszánt lélek, ha démoni igába kényszerülne, s világos perceiben kétségbeejt bizonyossággal
tudná, hogy a szörny a népe, nemzetsége, családja elveszejtésére akarja felhasználni t? T rrel vagy
méreggel nem lehetne öngyilkos; a démon felismerné a veszélyt, és megakadályozná. De ha elvonulna valami
titkos helyre; ha gondoskodna róla, hogy soha többé ne juthasson ki onnan; ha önkéntes éh- és szomjhalálra
ítélné magát...
A primoculis szűkszavú beszámolóját tanulmányozva a rend mentorai gyanítani kezdték, hogy a törékeny
ifjú, akit az üvegbarlangba zárva találtak, a Könnyűléptű Nép legnagyobb h sei közé tartozott.

- A Ly'Shematenel ház nem sokáig maradt egyedül. Ahogy teltek az évek, más családok, más
nemzetségek csatlakoztak hozzánk: valamennyien megcsömörlöttek a hamis istenekt l, akik egyre
gyengébbekké és er tlenebbekké váltak, s mind gyakrabban fordították el arcukat híveikt l. Így gyarapodott
az Igazak száma, és így indult apadásnak az Elveszetteké. Minket harcra és halálra neveltek atyáink, s
Mallior példája arra tanított, hogy vesztünkben is magunkkal rántsuk bukásunk okozóit. Bel lük azonban
lassan kivesztek az si erények; sorvadó isteneiket követvén elgyávultak és elpuhultak, feladták az sökkel
vívott háborút, s örök gyalázatukra a rejt zködésben kerestek menedéket. Ekkor átkunkkal sújtottuk ket,
vérünk árulóit; méltatlanokká váltak rá, hogy megosszuk velük a világot. Ilyeténképpen idéztek
gyávaságukkal az Elveszettek pusztulást a saját fejükre; mert immáron nemcsak az sök öldösték ket,
hanem mi magunk is, valahányszor a szemünk elé merészkedtek. Hanyatló nemzetség az övék, ha itt-ott
még el is teng dnek szánalmas búvóhelyeiken; még egy ezredév, s mára fák és a füvek sem fognak
emlékezni rájuk...

Újabb évszázadok elmúltával a köszvényes hátú agg; Vyergas félelmetes nevel je, imigyen foglalta össze
növendékeinek a vasbilincs-szimbólum jelentését:
"Sötét er , ártó hatalom, amely kiterjeszti befolyását a jel visel jére, s egy id re akarata eszközévé alázza;
azonban szembeszáll vele, s-ádáz harcokban gy zelmet nyer rajta, akár a tulajdon élete árán is."
A tetszet s okfejtésben csupán, egyetlen hiba maradt, amit a mentorok minden igyekezetük dacára sem
voltak képesek kiküszöbölni. A primoculis a maga gyakorlatias észjárásával már annak idején rámutatott; a
tudós-kaszt vénei azonban nem tudtak mit kezdeni vele, így hát jobb híján félretették.
Mert ha a törött karokkal haldokló elf végs diadalának csak a néma üvegfalak s a r t köveken vicsorgó
rúnák voltak tanúi - akkor ki tetoválta a homlokára a dics ségét megörökít jelet?

- Id vel aztán hírt kaptunk a lángszem prófétákról, akik si ellenségeink földjeit járják, és egy új isten
szavát prédikálják. Ez az isten, mondották a hírek, nem a megbocsátást tanítja, hanem a megtorlást; nem
az alázatot, hanem a büszkeséget; nem a behódolást, hanem a hatalom igazát. Hallottuk azt is, hogy a régi
istenek hívei sók helyütt fegyvert fogtak a próféták ellen, azok pedig t zzel sújtottak le rájuk, és megölték
ket. Kedvünkre valók voltak ezek a hírek; lóra kaptunk hát, és elindultunk megkeresni a prófétákat. El -
ször Rayvanhurral találkoztunk, és mind a mai napig t tarjuk legnagyobb becsben a Tizenhármak közül.
Mert az ajkáról nyilatkozott meg nekünk az igazság; mosolygott ránk els ként Ranagol mosolyával. Mi
pedig elfogadtuk a Kosfejes Úr tanítását, és friss vérrel hódoltunk neki, az Elveszettek vérével; tudtuk, hogy
végre megleltük azt az istent, akit Mallior szégyen nélkül szolgálhatott volna, ha kés bb születik...

Vyergas eddig acélistrángra fogva hajtotta el re gondolatait a kijelölt úton. Most szabadjára engedte ket,
hadd kalandozzanak tetszésük szerint. Érezte, hogy tud valamit a Könnyűléptű Népr l, ami közelebb viszi a
megoldáshoz, újabb mozaikkövet illeszt a nagy összképbe. Hogy mi ez a valami, arról fogalma sem volt;
bizonytalan sejtésre, homályos megérzésre támaszkodhatott csupán. Mindenképpen a nyomára kell jutnia, ha
tovább akar lépni a holtpontról; és tapasztalata azt súgta neki, hogy a makacsul er ltetett összpontosítás
ilyenkor többet árt, mint használ.
A tetoválómesterek. Különös figurák voltak, általános nagyrabecsülés övezte ket, el kel helyet foglaltak el
a Könnyűléptű Nép társadalmában. Tevékenységük nem merült ki a krónikásjelek elkészítésében: diplomaták
voltak, ügyes kezű méregkever k, s noha igen messze álltak a szokványos értelemben vett papoktól, k
vezették az egyik helyi bálvány tiszteletére rendezett titkos szertartásokat is. Temérdek ostoba szóbeszéd
járta róluk: hogy parancsolnak a szellemeknek, hogy szóra bírják a holtakat, és átkukkal sújtják házuk
ellenségeit. De mesélték azt is, hogy már új szülött korukban megmutatkozik rajtuk az elhivatottság, mert
testüket tet t l talpig alaktalan, vörhenyes foltok borítják. És Vyergas a saját szemével látott sequator korában
egy ilyen tetoválómestert a Harmadik Völgyben, az Aiy'Umasyrass ház szállásán. Büszke tartású, szálas elf
volt, zölddel szegett köntösben és babérkoszorúval a homlokán; az ifjú vadász mégis csodálkozott, miért nem
taszítják ki maguk közül a többiek, mert sápadt b re úgy nézett ki, mintha leforrázták volna.
Aztán ott voltak a Holdleányok, akik két anyajeggyel a testükön jöttek a világra: egy kékkel és egy vörössel.
Saját testvériségbe tömörültek, bár a házukat nem tagadták meg, s az összetartás elég gyenge lábakon állt
közöttük: Nyíltan vallott céljuk, melyet olykor évszázadokon át hajszoltak hasztalan, az volt, hogy
megkeressék magukon a láthatatlan harmadik jelet, az Elveszett Hold mását. Hagyományaik szerint ezen az
egy ponton - a stigmán - teljesen érzéketlenek voltak a fájdalomra. Így hát vékony ezüst tűket hordtak
maguknál, aprólékos gonddal feltérképezték a testüket, és mindennap ellen rzés alá vettek egy tenyérnyi fe-
lületet; míg el nem szédültek a vérveszteségt l. Ha a végére jutottak, kezdték az egészet elölr l, abban a
szilárd meggy z désben, hogy valahol hibáztak, és elvétették a tűheggyel a stigmát. Az id sebb
Holdleányokat onnan lehetett felismerni, hogy tet t l talpig vékonyra varasodott hegszövet borította ket.
Olykor azonban egyik-másik Holdleánynak nyoma veszett, és a Könnyűléptű Nép soha többé nem hallott
róluk. N véreik úgy vélekedtek, hogy ezek a lányokasszonyok meglelték magukon az Elveszett Hold jelét, és
felvételt nyertek a testvériség második, titkos fokozatába, amely a felszín alatt finom szálú pókhálóként szövi
be az egész Birodalmat, s vezérek és koronás f k sorsa fel l határoz. És a rend feljegyzéseiben valóban szó
esett sebhelyes elf n kr l, akik nem viselik egyetlen ismert házjeleit sem; ellenségeiket tűzzel emésztik el, s
az ujjaikból lövell láng mindig három holdsarlót perzsel az áldozatok testébe.
Hogy volt-e közük e titokzatos alakoknak az eltűnt Holdleányokhoz, azt senki sem tudta. Ám bizonyos tiltott
krónikákban azt olvasták a mentorok, hogy miután elkövette rettenetes tettét, a Könnyűléptű Nép csapdába
csalta az Opálhajóst. Nem ölték meg, csak bebörtönözték - vagy mert nem állott hatalmukban, vagy azért,
mert rá akarták bírni, hogy fordítsa visszájára szörnyű mágiáját, s bűvölje vissza az égre az Elveszett Holdat.
Az Opálhajós rabtartói arcába köpött, és leperzselte a fejüket. A Könnyűléptű Nép nagyjai ekkor egy srégi
eredetű boszorkányrendet bíztak meg az rzésével, s feladatukul szabták, hogy szüntelen kínzásokkal
gyötörjék, egyetlen perc nyugalmat sem hagyván neki, amíg ki nem leheli fekete lelkét, vagy kötélnek nem áll.
Ezt a boszorkányrendet emlegették a krónikák a Három Hold Szövetségeként.

- Ha harcban közelít hozzá a halál; és elég forró vágy ég a szívében, hogy ne vesszen bosszulatlanul, a
Könny lépt Nép bármelyik gyermeke meghallhatja Mallior kacaját, még az Elveszettek is. Nekünk azon-
ban, akik a Ly'Shematenel házból származunk, néha máskor is a fülünkbe cseng, hiszen rokoni hang, az
satyánké. Ritkán történik ez meg, s mi nem örülünk neki. Mert sötét ára az, amikor egy Ly'Shematenel,
akinek még nem telt le a kiszabott ideje, meghalja álmában Mallior nevetését. Amikor felébred, nem lesz
önmaga többé: lénye feloldódik népünk emlékeiben, az si gy löletben, a keser ségben, a halál sóvárgá-
sában. Umahtar lesz bel le: nyelvét l megrabolt szörnyeteg, akit átlényegített a kalahora szelleme, s nem
gondol többé rokonnal, családdal, jöv vel, csak a pusztítás önemészt vágya vezérli...

A tetoválómesterek és a Holdleányok történetében csak egyvalami volt fontos Vyergas számára: hogy a
Könnyűléptű Nép gyermekei között akadnak olyanok, akik születésükt l fogva magukon viselik sorsuk bé-
lyegét. Aligha lenne vakmer ség feltételezni, hogy léteznek más sorsjelek is a vörös foltokon és a
holdszepl kön kívül.
A primortel szíve hevesebben kezdett dobogni, lélegzete felgyorsult. Úgy érezte, valami nagy titoknak jutott
a nyomára, ami eddig a rend legtudósabb mentorai el tt is rejtve maradott.
Mi van akkor, ha ilyen sorsjel a vasbéklyó, s talán a lángokkal övezett szív is? Ha nincs szükség hozzájuk
tűre és festékre, hanem maguktól jelennek meg visel jük arcán? Az üvegbarlang néma strázsájára gondolt; a
fekete b rű elfre, akinek lenyúzott arcából valaki színpadi maszkot készített; Aurri Ly'Shematenelre, aki
ármányosan ellene fordította az sök Tudományát. Mi van akkor, ha a titokzatos ábrák nem haditetteik
emlékét rzik, hanem épp ellenkez leg, el re kijelölték számukra azt az utat, amin járniuk rendeltetett?
Mi van akkor, ha a Könny lépt Nép csupán azért találta ki a krónikatetoválás egész m vészetét, hogy
elleplezze a kívülállók el l az árulkodó sorsjeleket?

- Az sökkel vívott háborúnk még nem ért véget, és nem is fog addig, amíg az írmagjukat is ki nem
irtottuk a világból. Ne hidd, hogy a Fekete Tudományuk megmenti ket: vénségükre ostobákká lettek,
egymásellen acsarognak és let nt korok emlékén merengenek, miközben mi lassanként végzünk velük.
Számon tarjuk a belviszályaikat, és ha valaki meggyengül közülük, azonnal lecsapunk rá. Az utóbbi
századévben négy trófeát szereztünk; te talán siralmasan kevésnek véled, mi azonban türelmes nép
vagyunk...

Lángoló szív vasbilincsbe zárva. Két egybefűzött si jel. Értelmezésük színleg ellentmond egymásnak: ám
ez az ellentmondás csak látszólagos.
A tűzbe vetett szív: veszend be ment tudás, amit a h s visszaszerzett. A vasbéklyó: sötét er , amely meg-
szállja a h st, s egész népét romlásba dönti. A megoldás csodálatosan egyszerű, mint mindig, ha utólag
tekintünk vissza rá.
A két fogalom egy és ugyanaz. Az elveszett tudás a démoni er ; az fenyegeti pusztulással a Könnyűléptű
Népet, s rajtuk kívül még számosan másokat.

- Az úmahtarokból viszont hiányzik a türelem; ket az Éjben Kacagó rülete f ti. Úgy akarnak háborúzni,
mint az óid kben: fellobogózott seregek élén, égi hajókkal, diadaljelvények alatt. Nem magyarázhatjuk meg
nekik, hogy harcosaink száma ezredannyira apadt; hogy mágiánk hatalma megcsappant, s védtelenné
váltunk a Fekete Tudománnyal szemben; hogy újfajok t ntek fel azóta, megannyi új ellenség, akikkel mind
 számolnunk kell. Nem magyarázhatjuk meg nekik, mert gondolataik halottak, csak az si gy lölség vezérli
ket...

Mi lehet az a tudás, ami ilyen pusztító hatással lehet a Birodalom népeire? Mi lehet az, amit a Könnyűlép-
tűek bírtak hajdanán, ám kés bb elvesztettek, s hiába kutatnak utána azóta is? Mit hallgat el a rend el l Aurri
Ly'Shematenel?
A válasz megintcsak nevetségesen kézenfekv , gondolta Vyergas, s harmadik szeme el tt lassan egybefüg-
g képpé rendez dtek a mozaikkövek. A Könnyűléptű Nép a hajdanvolt korokban nyíltan háborúzott az
sökkel, évszázadokon át dacolt velük, nem omlott vérsalakká a hatalomigék tüzében. Ennek csak egy
magyarázata lehet: valaha nekik is megvolt a maguk titkos tudománya, amit szembeszegezhettek az sö-
kével. Mágia, ám minden más halandó mágiánál hatalmasabb. Volt id , amikor még elf ajkakon is kéltek
hatalomigék.
Hogy miként s mikor feledték el a tudományukat, azt csak k maguk árulhatták volna el, de ez nem
számított. A fontos csak az volt; hogy az Ötödik Dombon kísért árnyék támadt a múltból, egy rjöng
bálvány, aki új életre kelt az ágyékából fakadó sarjak vérében és velejében. És ez a bálvány magával hozta az
ezredévek sötétjéb l az elveszett tudást.

- Van fogalmad arról, emberfia, hogy mi történne a Birodalommal, ha a Leples Asszony levetné a fátylát,
az Akasztott Király odahagyná a Fekete Forrást, és a Suttogó felébredne a hegyek gyökerénél? Ha a Fakó
Vizek Pásztora és a Csontlovag félretenné az si ellenségeskedést, és emlékezetükbe idéznék valaha volt
barátságukat? Ha a Lánggal Ég Sz z újra szerelemre gyúlna, és a Vakon Látó visszanyerné a szeme
világát? Ha Káosz-Raddaq és Káosz-Buulzaab elfordulnának híveikt l, bevégezni egy elfeledettnek hitt
háborút, amelynek megvívását esküvel fogadták egykoron? A Tizenhármak nem állíthatnák meg ket;
ahhoz még az ó hatalmuk is kevés...

Vyergas beszélte az elfek nyelvét, bár nem olyan folyékonyan, mint a toronyszobájában haldokló comtur,
vagy hajdanvolt mentora, a köszvényes csontú agg. Most szavakat rakott egymás után, ábrándos kedvvel,
szinte játszadozva.
Úmahí - studás. Gonosz szó, sötét felhangokkal terhes. Ne keresd, ami elveszett! - sugallja.
Atar vagy ator - megszállott, aszerint, hogy hím vagy n nemű személyr l van szó. Ahol ez a megkü-
lönböztetés nem bír nagyobb jelent séggel, ott általános érvénnyel a hímneműalakot használják.
Ebb l igazán nem nehéz összetételt gyártani.
Úmahtar - az studás megszállottja. Lángoló szív vasbéklyóba verve...
A sorsod a homlokodra van írva, els szülött, gondolta Vyergas.

- Keser epe a lelkem, de ki kell mondanom: az sök ellen csak az ármányban és a cselvetésben
bizakodhatunk. Lassan öl méregként pusztítjuk el ket: kihasználjuk a belviszályaikat, rajtaütünk a
gyengéken, elaltatjuk az er sek éberségét. Amíg ártalmatlan férgeknek hisznek minket, egy hajdan-büszke
nép ronccsá tiport maradékainak, nem tör dnek velünk; és nem tör dnek azzal a három-négy testvérükkel
sem, akiknek minden évszázadban nyoma vész. Ám egy úmahtar mindezt megváltoztatná. Az sök
emlékezete hosszú: nem felejtették el még Malliort és a Kilencek bukását...

A primortel ajka néma fohászt mormolt. Nem a Kosfejes Urat kereste imáival, s nem is valamelyik sötét
angyalát a Káosz-szekták urai közül. Rég porrá lett halandók el tt rótta le tiszteletét, akik mind hozzájárultak
az elszórt tudásmorzsák összegyűjtögetéséhez, noha nem volt - nem lehetett - fogalmuk róla, micsoda
szolgálatot tesznek ezzel a rendnek majdanán. Nélkülük nem rendezhette volna ragyogón csillámló
táblaképpé a szanaszét hever mozaikköveket; nem, fejthette volna vissza a bilincsbe vert szív talányát, nem
lelte volna meg a Könnyűléptű Nép titkaihoz vezet ösvényeket.
Köszönöm, testvér! - mondta az ismeretlen notatornak, aki elfogadta Káosz-Abbog zsigerel inek kezéb l a
kontraktusért ajánlott értéktelen kacatokat. Megszorította a három mortel kezét, akik öngyilkos küldetésben az
életüket áldozták egy tetovált ábra magyarázatáért. Átölelte a reszketegmentort, aki jósálomért fohászkodott
Ranagol nagyúrhoz, majd elmetszette torkát a kosfejes oltáron. Hosszan nézett szemébe az ifjú vadásznak
aki három hétig sorvadt az üvegbarlang mélyén, de nem adta magát az enyhet ígér halál kezére, mert tudta
jól, hogy vele pusztulna titka is. Biztosította róla a kérges szívű primoculist, hogy nyargalói nem hullatták hiába
vérüket a R t Vidéken. Legvégül köszvényes mesterének alakja bontakozott ki a sűrűn gomolygó
szellemködb l; s amint fejet hajtott el tte, a szeme sarkából látni vélte, hogy a félelmetes aggastyán
elmosolyodik.
Amikor aztán végére ért a tiszteletadásnak, harmadik szemét az ég magasára emelte, és büszkén meg-
nyitotta magát a Kosfejes Úr el tt.
 Vyergas vagyok, primortel a Fekete Özvegyek között. Ajka mozdulatlan maradt, szavai mégis messzire
visszhangoztak, szivárványhullámokat vetettek a titkos síkokon. Szolgád a földön és majdan az Égi Honban,
nagyúr. Törvényeid értelmében nem feledheted el többé a nevemet; s mert vadász vagyok, a harcosok jogán
igényt tartok a trófeámra!

- Eleget beszéltem. Ha ennyi szó kevés volt, több sem volna elegend . Azt hiszem, érted már, mi történt
hercegatyámmal, amikor álmában meghallotta Mallior kacaját. Nem mi taszítottuk ki házunkból.: emel-
kedett fölénk, mint minden úmahtar. Az Ötödik Domb tilalmas hely lett számára, és a Könny lépt Nép
minden szülötte messzire menekül a tekintete el l. Fürkészeink szerint akiknél nincs jobb a világon, sem a
Birodalomban, sem azon kívül - a Bels Tartományokba indult, Sramsass-Dakqín és Hnumthor-Orre felé,
ahol az sök nagyjai honolnak. Magára maradt; de az Éjben Kacagó akarata munkál benne, és ha nincs
más választása, egyedül fogja kirobbantani a háborút. Mi nem onthatjuk vérét, hiszen kalahoránk kelt új
életre benne, akire istenkáromlás lenne fegyvert emelnünk. Ám valakinek utána kell erednie, akár a Tiltott
Határokon túlra is; mert ha nem hal meg miel bb, olyan förgeteg szakad a Birodalomra, amit talán a
Kosfejes Úr maga sem fékezhet meg többé...

Vyergas felsóhajtott, a bazaltk b l csiszolt asztallapra d lt; megtámasztotta rajta magát a könyökével.
Fáradtság sajgott a csontjaiban. Homlokát nyúlós veríték áztatta, tüdejébe zihálva tódult a leveg ; úgy érezte,
mintha az imént nyert volna gy zelmet egy vérre men viadalban. Bizonyos értelemben igaza volt. _
Hirtelen rádöbbent, hogy az elf a válaszára vár, immáron percek óta, a fajtájára jellemz türelemmel.
Felnézett hát, de halandó szemét nem nyitotta ki. Tíz hosszú szívdobbanásig gyönyörködött a rúnákkal vésett
ezüstpókon keresztül a karcsú alakot körbenyaldosó azúr lángnyelvekben.
Ügyesen forgott a nyelved, úmahtar, gondolta elismer en. Hazug szó alig hagyta el az ajkadat, s csak azt
hallgattad el el lünk, amit muszáj volt. Nem vagy te rült, soha nem is voltál; a kalahorád talán igen, de a
halandó éned meg rizte a józan eszét. Meg sem fordult a fejedben, hogy nyílt háborút hirdess az sök
ellen. Néped épsége mindennél fontosabb; így hát a piszkos munkát inkább másokkal végezteted el. Hány
Szabad Rendet uszítottál már a nemlétez préda után, úmahtar? Hány vértestvériségnek fizettél Sestian
herceg fejéért, aki bizonyára békében ül a palotájában, s minden parancsodnak vakon engedelmeskedik,
mióta megjelent az arcodon a sorsjel? Vajon elegend en vannak ahhoz, hogy a Bels Tartományok
felbolyduljanak a vadászcsapatok léptei nyomán?
Sárga láng lobbant Vyergas arcában, ahogy kinyitotta jobb szemét; az asztrálvilág képei elmosódtak,
belefakultak a háttérbe.
Nem, nem hiszem; különben nem jöttél volna el hozzánk. Tudtad jól, hogy a környez tartományokban mi
vagyunk a legjobbak, s itt vállalod a legnagyobb kockázatot. Mégsem haboztál, mert éget szükséged van
minden vadászcsapatra. Rengeteg halandó lábnak kell ahhoz a Bels Tartományok földjét tapodnia, hogy
az sök fölneszeljenek rá lomha álmukból. Grandiózus terv, de nem kivitelezhetetlen. Ha ezer vagy tízezer
vadász kelne át egyszerre a határokon, az sök bizonyára azt hinnék, hogy hadat üzentünk nekik.
A szakállas primortel feltámaszkodott, roppanva kiegyenesítette derekát.
Velünk akartad megvívatni a mocskos háborúdat, úmahtar. Pontosabban az els csatáját, hisz tisztában
vagy vele, hogy az sök haragja napok alatt elsöpörné valamennyi Szabad Rendet. Utána kik következtek
volna? A Káosz-szekták, a hegyi törzsek vagy a démonidéz k titkos klánjai? Megkörnyékezted már a
vezet iket, úmahtar?
Aurri egyenesen a szemébe nézett. Jégkék tekintete hidegen égetett, akár a húsba hasító acél.
Türelmem fogytán, primortel - mondta nyugodtan.
- Mi a válaszotok?
Comtur?
A préda a tiéd, Fra Vyergas. A mester ritkán szólította nevükön alárendeltjeit; az elismerés jele volt ez t le:
Öld meg!
Shaka'thorr.

Salak csikorgott Vyergas torkában, folyékony parázs marta hólyagosra nyelvét. A hatalomige dörögve
süvített át a leveg n, egyenest az asztal túloldalán ül elf felé; az útját álló gyertyatartó fémes reccsenéssel
szilánkokra hullott, az önálló életre kel lángok ijedt szentjánosbogarak gyanánt rebbentek szerteszét. Aurri
felhördült, s hanyatt zuhant a bazaltkoloncról, mintha villámcsapás sújtotta volna mellbe. Estében még látszott,
ahogy homlokári megvonaglik a bilincsbe vert szív, vörhenysárga tűz gyúl a béklyótagok között.
A primortel felpattant, két kezét messzire tartotta magától. Tenyerébe égetve egy-egy rúnajel vöröslött;
másukat egy sequor s egy mara-sequor viselte markolatán, melyek most kétszáz lépésre pihentek innen,
fekete selyembe csavarva, az alvócellájában. Elvakkantott egy szót, s nyomban megérezte markában az
ismer s súlyt; jel simult jelhez, ahogy kurta ujjai összezárultak a semmib l nála term vadászpengék
keresztvasa alatt.
A kanóc nélkül röpköd gyertyalángok hullámos barázdákat szántottak a sötétség bársonyára. Vyergas
baloldalán áttetsz kontúrokba simult a leveg ; a halovány körvonalak lélegzettel és szívveréssel teltek meg,
ahogy a kísér messorok egyike átlépett a testetlen szellemek síkjáról az anyag világába. volt a
leggyorsabb, de két társa sem késlekedett soká; éterb l acéllá változó pengék villantak a primortel el tt, a
jobboldalán.
Aurri arca bukkant föl az asztaltömb mögül. Sápadtabb volt, mint szokott, s bal orrlyukából vékony csíkban
vér szivárgott; nem rossz ahhoz képest, hogy most kásává roncsolt koponyával kellene a földön hevernie.
Az elüls messor sebes iramodással szökkent felé, mara-sequorja halálos ívet harapott a félhomályba. Az elf
éles, dallamos hangot hallatott, Vyergasnak csengve sajdult meg t le a dobhártyája. A rohamozó vadász
lendülete megtört, csuklyás feje természetellenes szögben hátranyaklott; néma sikolyra nyíló szájából keskeny
vérsugár lövellt magasba, ahogy lábai kiszaladtak alóla, s teste puffanva elterült a hatszögletű köveken.
Társainak arcizmuk sem rándult a sorsa láttán. Elhúzódtak egymástól, hogy kétfel l kapják közre az
ellenfelet; rövidebb pengéjük rézsút a mellkasuk el tt, a hosszabbik lefelé fordulva az elf felé mutat, hegye
majdhogynem a padlatot súrolja. Vyergas kiugrott közülük, fenn termett az asztallap közepén; a lángok
visszfénye visszaver dött fegyvereir l, sárga lobot vetett kegyetlen cápavigyorán.
Aurri ráemelte jégkéken szikrázó tekintetét.
- Quiasse amaren si ullo l'imenel - szólott sei nyelvén. Örvend a szívem véred látásának.
Rátette kezét a hatszöglétű asztalk re. A fekete bazalt beroppant az ujjai alatt, tükrösre csiszolt színén finom
szálú repedések pókhálója futott szét. Úgy markolta meg a hatalmas sziklatömböt, mintha tollpihével tömött
vászonzsák lenne csak. Fél kézzel megemelte a felé es oldalát, el bb mellmagasságba, majd a feje fölé;
aztán nekiveselkedett, és lökött rajta egyet.
Vyergas megcsúszott a sima kövön, egyensúlyát vesztette. A sequort eldobta, fogódzó után kapott, de
hiába; a következ pillanatban az ülepén szánkázott lefelé a lejt s felületen, s tompa csattanással vágódott a
padlónak. A roppant asztallap az élén imbolyogva magasodott fölébe, sötéten és fenyeget en, kioltva a
riadtan cikázó fényszikrák világát.
A két messor kétfel l rontott Aurrira, ugyanabban a pillanatban, amikor a hosszú, nyúlánk ujjak eleresztették
a bazalttömb szélét. Egyszerre mozdultak, egyszerre lebbent meg köpenyük szárnya, egyszerre villant el re
pengéjük, mintha csak egymás tükörképei lennének. A szívük is egyszerre dobbant utolsót, amikorra kecses
hajlású hiequar kiröppent hüvelyéb l, s széles ívben körbeszisszent, forró-vörös cseppeket fröccsentve
szerteszét. Átvágott torokkal roskadtak térdre, ernyed kezükb l kifordulta verítékáztatta kardmarkolat.
Vyergas a hátára hemperedett, még épp idejében, hogy lássa, amint a roppant k tömeg átbillen a holt-
ponton, és zuhanni kezd felé. Kés volt már kigördülni alóla; az irtózatos súly úgy fogja szétlapítani, akár
héjatlan bogarat a rátipró csizmatalp.
Mély, öblös hangokat öklendezett fel a gyomra legmélyér l; sós vér kísérte ket, és szúró fájdalom. A
hatszögletű bazaltlap legyez szerűen nyíló porfátylakká robbant szét fölötte, szárazon csikorgó nesz
kíséretében, mint amikor k súrlódik kövön. Finom szemcsés, fekete es szitálta körül a primortel alakját,
amint villámsebesen felegyenesedett, s mara-sequorját támadóállásba emelte:
Aurri Ly'Shematenel szembetáncolt vele; j égkék tekintetében halál mosolygott, a vízfalevél-forma hiequart
könnyed csuklómozdulattal a vadász szívének szegezte.
- Ketten, ahogy illik - suttogta lágyan, már-már érzékien.
- Ahogy illik - bólintott rá Vyergas.

A bazaltbástya oldalfala beroppant a l rés körül, a tarjagosra tör kváderkövek húspéppé morzsoltak újabb
két saggitort. Fölöttük a mellvéden egy harmadik egyensúlyát vesztette, amikor a támpillér megrogyott alatta;
íját eldobva kapott a pártázat után, kés n. Kurta sikolya tompa puffanásban végz dött az udvar kövezetén.
Az Aurrit kísér tizenkét elf körkörös alakzatba rendez dött a koponyadíszes kút körül. Összefaroló lovaik
szilajul fújtattak, a szemüket forgatták; megvadította ket a méregbűz, amely az el ttük ágaskodó bannarák
cseppfolyósan vonagló testéb l áradt. Nyílvessz k sziszegtek a kis csoport felé minden irányból, hogy a
közelükbe érve elakadjanak a leveg ben, majd ártalmatlanul a földre hulljanak. Nem közönséges harcosok
voltak k: Mallior tizenkét apostola, a kiválasztott kevesek, akikkel az úmahtar els ként osztotta meg az
elveszett tudást. Az ajkukon zeng hatalomigék bántó dallamú kánonba mosódtak össze, vibrálásba hozták a
rendház alapköveit, párává g zölték a fekete égb l szemerkél es t.
Az egyik bannara hínárzöld iszaptócsává folyt szét, s felszívódott a hatszögletű bazaltlapok illesztékeiben.
Néhány szívdobbanásba telt csupán, míg a föld alatt átszivárgott a tizenketteket övez láthatatlan véd aurán;
aztán nedvesen cuppogva a felszínre tört, s képlékeny állábaival óriás ázalagként tapasztotta körül egy
riadtan felnyihogó ló hófehér nyakát. Az egyik elf metsz hangon felvijjogott. A méreglény teste kocsonyás
cseppekké fröccsent szét a belécsapó hatalomigét l; ám a büszke állat ekkor már habzó pofával verg dött a
földön, s ha lovasa nem rántja ki elég fürgén lábát a kengyelb l, az elzuhanó csatamén maga alá temeti.
Az elfek közül hárman rövid, énekl kiáltásokkal söpörték körbe a várudvart; a dallam végét furcsán
felcsapták, cifrázás nélkül, idegen hangsúllyal. Néhány bannara lucskos zajjal magába roskadt, állábaik
szegélye kiszáradt és feltöredezett, mintha tűz perzselte volna meg ket. A megmaradtak közül azonban
egyre többen láttak neki, hogy átszivárogjanak a kövezeten, s a nyirkos-puha talajban tapogatózva
elinduljanak az ellenség felé. A túlél saggitorok megkett zték er feszítéseiket, hátha sikerül túlterhelniük lö-
véseikkel a véd aurát, amit immár hárommal kevesebb torok bűvigéi tartottak fönn. Sebes léptekkel cikáztak a
félhomályos gyilokjárón, futtukban bocsátva útra horgas nyílvesszeiket; rájöttek már, hogy meglapulni,
leshelyre húzódni ebben a csatában biztos halált jelent.
 A hátasát vesztett apostol kirántotta ívesen hajló pengéjét, s kiszökkent társai gyűrűjéb l az es áztatta
kövekre. Testét azonmód három nyíl járta át; a negyediket sikerült a hiequarral félreütnie. Megingott, féltérdre
esett, de nem zuhant el. Ekkor csaptak le rá a bannarák.
Mohón fröcsköltek el a föld alól, a bazaltlapok repedéseib l; némelyikük el bb teljes magasságában
fölágaskodott, akár valami cseppfolyóssá bűvölt lantvitorla, s csak utána roskadt áldozatára förtelmes
cuppogással. Az elf összerogyott a súlyuk alatt, a miazmásan g zölg massza tet t l talpig elborította. Ko-
csonyás állábak türemkedtek be orrán, száján; maró váladék szivárgott a b re pórusaiba, a nyílvessz k ütötte
sebekbe. Elméje azonban nyugodt maradt, miközben kitapintotta a bannarákban gyökerez
szellemhorgonyokat, megkereste azt a pontot, ahol összefutnak, majd követte ket egészen az ered jükig.
Még pislákolt benne az élet halvány lángja, amikor megtalálta, amire számított. Ajka már nem volt, de a
nyelvéb l még maradt valami; felhasználta hát a méregt l szörcsög tüdejében tartalékolt leveg t, s a
láthatatlan mentálfonál mentén útjára bocsátotta utolsó hatalomigéjét.
A boltozatos bazaltcsarnok mélyen a föld alatt húzódott, titkos bejáratát félelmetes strázsák vigyázták mind
az anyag, mind a szellem síkjain: Nem tárgyalóterem volt ez - kívülálló ide sohasem juthatott be -, s nem is
kincstár vagy áldozati szentély, bár a kosfejes oltár innen sem hiányozhatott. A Khat'ul'Naathum két rangos
beavatottjának szolgált otthonául, akiknek szolgálatait a rend nem nélkülözhette; ám ahhoz túl sebezhet k és
értékesek voltak, hogy kitegyék ket a fegyveres harc kockázatának.
Az egyikük karószikár, kecskeszakállas öregember volt, sötétzöld sujtásos kaftánban, arcán savmarás
nyomaival. Most keresztbevetett lábbal ült néhány selyemmel húzott vánkoson, egy félkupolás falifülkében,
melyet Káosz-Sraddhu k be vésett domborműve díszített. Ranagol angyala úgy ölelte körül csápokat sarjadó
bazaltkarjaival, mintha védelmez n a keblére akarná vonni; aszott kezét tenyérrel lefelé a térdén nyugtatta,
hólyagos hegekt l elrútított arcára mély ráncokat árkolt az er s összpontosítás. A fülke el tt jókora, vaskos
munkaasztal állt, rajta kémcsövek, retorták, üvegnyakú lombikok. Kétoldalt a fekete falakat hosszú fapolcok
borították, sűrűn telezsúfolva mindenféle tégellyel, szelencével, ládikóval és viaszosvászon tasakkal. A
leveg ben kránk és marólúg bűze terjengett, olajos növényi esszenciákkal és más, nehezen meghatározható
illatokkal elegyesen.
A másik beavatott á csarnok túlsó végén tette a dolgát, a lehet legmesszebb a vörhenyes fénnyel izzó
kohótól, ahová a társa szokott id nként elvonulni, öntöttvas üstökkel és szelepes lepárlóedényekkel fel-
szerelkezve. is kaftánt viselt, de bíborsujtásosat; fejét kopaszra borotválta, ferde vágású szeme köré
indaszerűen egymásba fonódó mintákat festett. Azért nem a tetoválótűhöz folyamodott, mert minden feladata
más és más ábrákat követelt még; a mostani például a sötétség, a harag és a testb l tovaszálló lélek
szimbólumát, valamint bizonyos tiltott neveket. Azonnal munkához látott, amint megkapta a comtur
szellemparancsát; ám az ilyesfajta dolgot nem szabad elsietni, mert beláthatatlan következményekkel járhat.
Akármi történjen kint a rendház udvarán, neki még legalább egy fertályórára lesz szüksége, ha legalább az
alapvet biztonsági el írásokat be akarja tartani.
A kopasz férfi egy kénnel és foszforral felvázolt pentagrammában állt, amelynek csúcsain fekete gyertyák
égtek, metszéspontjain pedig alacsony bronzserpeny k ontották az asa foetida orrfacsaró bűzét. A baloldalt
magasodó kosfejes oltáron törékeny kis test feküdt némán és mozdulatlanul, a széles pengéjű áldozati t r
mellett. A hatszögletű k tömb oldalán csordogáló vérnek még nem volt ideje megalvadni; alig néhány perc telt
el azóta, hogy a beavatott az si törvények értelmében felnyitotta az újszülött kisded mellkasát, és
elfogyasztotta a zsenge bordák közül kitépett szívet. Most a rituális idéz litániát mormolta monoton hangon,
újra meg újra elismételve az el írt formulákat és névtagadásokat.
Halk, nedves pukkanás hallatszott a csarnok túlsó vége fel l, mint amikor mérges pöfetegre lép az ember,
vagy tűvel kiszúrnak egy gennyt l feszül tüsz hólyagot. A bűvigéket kántáló beavatott szemöldöke ráncba
szaladt: Elgondolhatatlan ugyan, hogy az ellenség utat találjon erre a félelmetes er kkel védett helyre, de ha
mégis... Szörnyűséges dolgok történhetnek, ha a szertartás menetébe valami hiba csúszna.
A folyamatos zsolozsmázást szívdobbanásnyi id re sem hagyta abba, annyit azonban megkockáztatott,
hogy megemelje tar fejét, s egy futó pillantást vessen az iménti hang irányába. Amit látott, attól még jobban
elmélyültek homlokán a gondterhelt barázdák.
A zöldsujtásos kaftánt visel beavatott alteste továbbra is mozdulatlanul ült a selyemvánkosokon, még a két
keze is ugyanolyan nyugodtan pihent a térdén deréktól felfelé azonban egyszerűen nem létezett többé. Illetve
ami kevés megmaradt bel le, az véres mocsokká ken dött szét a fülke dombormíves falán. Káosz-Sraddhu
agyaras pofája lucskos-r ten vigyorgott az elárvult lombikokra, tüskés csápkötegei végén meghatározhatatlan
húscafatok lógtak.
A kopaszra borotvált férfinak szeme sem rebbent, ajka tovább mormolta az egyhangú litánia szavait. Szóval
á méregmestert, a rettegett bannarák parancsolóját utolérte a sorsa. Most, hogy elvesztették az irányító
akaratot, cseppfolyós teremtményei odafönt az udvaron ernyedten szétolvadnak majd, egybefolynak a nyúlós
sárral és az es víz tócsáival.
Nem baj. Annál fontosabb feladat hárul rá, a démonlovasra.

A boncmester tisztelettudó f hajtással lépett be a toronyszobába, az imbolygó árnyak és a szüntelen

háborújukat vívó szagok közé. A sárkánykarmos falikarban füstölögve lobbant utolsót a csonkjára égett
szövétnek, amit még Vyergas hagyott itt, nemrégiben tett látogatásakor. A baldachinos ágy selyemfüggönyei
mögött ott reszketett a comtur undok váladékokban ázó, iromba hústömege.
 Légy üdvöz, Fra Thuzdag. Elhoztad mesterséged szerszámait?
A skarlátruhás jövevény bólintott, s baljával öntudatosan végigsimított mellig lógó harcsabajszán. Tag-
baszakadt, öles termetű férfi volt, medvényi vállával csak oldalazva fért be az-ajtónyíláson; hivatása roppant
testi er t igényelt, hisz egy személyben látta el a rendház sebészének, hóhérának és kínzótudorának
feladatait. Darabos vonású arcán minden lélegzetvételre megvonaglottak a szertekígyózó varrathegek; ta-
noncidejének emlékét rizték, amikor mestere rajta mutatta be növendéktársainak a különféle vágásokat és
metszéseket.
Jobb kezében vaskos byzonb r táskát tartott, mely foltosszürkére kopott a hosszú évek során; alaposan
lehúzta a karját, látszott rajta, hogy még az bivalyerejével sem lehet könnyű cipelni. Amikor megemel te, a
kifakult b r alatt fém koccant fémnek bántó csendüléssel.
Az ágyhoz lépett, félrehúzta a finom szövésű függönylepleket. A táskát a comtur mellé tette az össze-
mocskolt selyemleped re, s bütykös hüvelykujjával felkattintotta a zárját. Aztán nekilátott, hogy el szedje a
műszereit; a tenyérnyi széles bonckéseket, a hosszú, horgas végű tűket, a szakállas acélkampókat, a borot-
vamosolyú szikéket, a csíptet s húsfogókat, a gyémántfejű fúrókat, a hegyesre köszörült nyársakat, a savval
maratott csontfűrészeket:
Igyekezned kell, intette a higgadt szellemhang. Most minden perc drága!
- Nem lesz okod csalódni a tudományomban, comtur - felelte a skarlátruhás boncmester. Azt fölöslegesnek
vélte hozzáfűzni, hogy a sietség jóval gyötrelmesebbé teszi majd a műveletet.
Nyugodt, magabiztos mozdulatokkal látott munkához. Vastag, durva ujjai megdöbbent könnyedséggel és
szakértelemmel forgatták a szerszámokat. El ször azt a pontot kereste meg a comtur testén, ahol valaha a
nyakának kellett lennie; a petyhüdt red kbe gyűr d ; nyirkos hájrétegeket a válltájék csontjaiba csavarozott
tartópofákkal fogatta hátra. Aztán kiválasztott a kései közül egyet, amelynek az alakja ökörnyelvre
emlékeztetett: kurta volt, kétélű, s a tövénél csaknem fél arasz széles, ám a hegye felé gyorsan elkeskenye-
dett. Összehúzott szemmel felmérte az irányt és a mélységet- két szívdobbanásnyinál több id t nemigen
fecsérelt rá -, majd megejtette az els hosszanti bemetszést.
A fakórózsaszín hústömeg görcsös vonaglással összerándult, mikor a borotvaéles penge beléhasított. A
pikkelylebernyeges b r szisszenve szétnyílt, habos vér bugybórékolt fel alóla. A boncmester mélyebbre vágott
a késsel, s szabad kezével a vörösl résbe nyúlt, hogy kitágítsa; a sebszélek rögzítésére szolgáló csíptet t
jobb híján a fogai közt tartotta készenlétben. Újabb rángás futott végig a comtur formátlan testén; üvölteni nem
üvöltött, hisz nem tudott mivel.
A szikék, a fűrészek, a nyársak éppen ezt voltak hivatva megváltoztatni.
Fra Thuzdag módszeresen dolgozott tovább, siet sen, ám fölösleges kapkodás nélkül. Vaskos, sz rös karja
csakhamar hasonult a hátratűrt köntösujj skarlátszínéhez; harcsabajszának lelógó szárai átnedvesedtek,
csatakossá váltak. Az inakba metsz , csontokba harapó szerszámok mégsem csúsztak meg a kezében
egyetlenegyszer sem; úgy értette a munkáját, ahogy rajta kívül kevesen.
Hogy a hangszálakhoz férjen, el bb el kellett távolítania egy lilán lüktet verejtékmirigyet, amely öklömnyi
daganattá rákosodott, s torzan vonagló nyúlványok sarjadtak bel le. Megtette, s a végén kurta
csuklómozdulattal a szoba sarkába csapta, ami az ujjai közt maradt. A hangszálak befűz dtek és
összecsomósodtak az irdatlan test mélyére temetve; lósz rb l kötött ecsetekkel és leheletfinom rézhuzalokkal
tisztította meg ket.
Ezután az arc alsó fele következett, ami már keményebb diónak bizonyult. A kráteres közepű húskinövések
levagdosásával hamar végzett, s az sem esett nehezére, hogy felmetssze a hosszanti ráncokban egyben tt
ajkakat; a garat és a gégef között az összeköttetést egy kéng zben preparált darunyel cs vel teremtette
meg. Az viszont már komolyabb gondot jelentett, hogy a comtur állkapcsa az évek folyamán vad burjánzásnak
indult, csontömlenyek és szerteágazó tövistenyészetek alakultak ki rajta, a fogak pedig ujjnyi hosszú
gyökércsápokat eresztettek: Végül kénytelen volt lenyúzni az egész alsó arcot, majd szögletes dörzsvasat vett
el , és tövig reszelte a feleslegesnek ítélt részeket.
A nyelv maradékát még neki is elég sokáig kellett keresgélnie; tán három percébe is beletelt, míg megtalálta
a feketére sorvadt izomköteget, amely baloldalt csomósan rán tt az ínyhús bels ívére. Vékony tűket szúrt
alá, el bb kett t, aztán négyet, végül tizenhatot, és addig mozgatta fel-alá kiálló végüket, míg a nyelvet rögzít
rostok sorra elszakadtak, a legszívósabbakat kivéve. Ezeket a legélesebb szikéjével vágta át, gondosan
ügyelve közben, nehogy elmetélje a hátsó mozgatógyökeret is. Utána óvatosan, egyenként kihúzta a tűket, és
puha keszken vel kitörölte a szájüreget.
Már csak egyvalami volt hátra, afféle utolsó simítás, a kész mű megkoronázása. A boncmester bütykös ujjai
finom mozdulattal kicsippentették a comtur orrnyílásából a tápvezetéket, és könnyedén félrepöckölték a fal
mellé. A birkabél cs b l sűrű, sötét folyadék ömlött, s csakhamar cukorkristályos tócsába gyűlt a toronyszoba
padlatán.
A tagbaszakadt férfi, akinek immár nemcsak a köntöse ragyogott skarlátvörösen, hátralépett az ágy mell l, s
letörölte homlokáról a vérrel elegyes verítéket. A füstöl serpeny kben izzó parázs fényében büszkén mérte
végig mesterét és parancsolóját, a csatakos selymek között vonagló comturt. Megtette kötelességét, ahogyan
megkövetelték t le; nem vallott szégyent nehezen szerzett tudományával.
- Hívd a szolgákat! - gurgulázta a rendház ura vérhabot fröcsögve. - Vigyenek az alsó balkonra!
Nem a szellem igéivel szólott, hanem a saját hangján, a saját feketére aszott nyelvével - hosszú-hosszú
évek óta el ször.
 Haragos sziszegés kélt a leshely sötétjében; a magatehetetlen düh hangja volt ez, a zsigerekben rekedt
ölnivágyásé, amely csak gyűl-gyülemlik az ólomlábakon vánszorgó percek során, csillámló verítékgyöngyöket
fakaszt a lüktet halántékokon, s vörös leplet borít az ádázul izzó szempárok elé. A Khat'ul'Naathum vadászait
veszedelmes dolog volt megváratni ütközet el tt, ha már beszedték a gondosan kiadagolt harci ajzószereket,
s ereikben szerteömlött az izmokat-inakat feszít méregparázs. Hiába edzették ket a szellem tudományára,
hiába ismerték a vak ösztönöket megzabolázó meditációs technikákat; az akarat acélbilincse csak bizonyos
ideig tudta féken tartani a testükben kering folyékony lángokat, a bestiális lázat, amelynek tüzében alaktalan
salakká olvadt össze élet és halál. Most már minden pillanatban fél volt, hogy valamelyikük elvéti a
gondolatban ismételgetett mantra következ szavát, s rjöng tombolásba tör ki, mit sem tör dve véle, hogy
baráti vagy ellenséges vért ontanak-e kardcsapásai.
Az alacsony, izmos vállú n tudta jól, hogy vissza kellene valahogy fognia a keze alá rendelteket, de nem
tehetett semmit, hisz maga is fogcsikorgatva küzdött a bensejét szaggató tűzvésszel. Ráadásul az szerve-
zetének eggyel több ajzószer hatásával kellett birokra kelnie; a többiekkel ellentétben a fekete henna porrá
tört magvaiból is felszippantott egy keveset, hogy kiélesítse rejtett érzékeit; s tisztábbá tegye látását a szellem
síkjain. Most veszett kutya módjára morgott és kaffogott; habos nyál csorrant ki szája sarkán, ahogy vadul
hányta-vetette borotvált fejét, a rendház udvaráról feléje szálló képek után kapkodva. A saggitorok
benyomásai zűrzavarosak és elmosódottak voltak: arcokba csapó es permet, jégrianásként végigfutó
repedések a bazaltfalakon, lovasok csoportja odalent a kút körül, a hátravont íjhúrban feszül er , r t lob-
banás, szétnyíló bordák között kivirágzó fájdalom...
A n hátravetette tar koponyáját, vicsorogva felvonított; a nyújtottan szűköl hanghoz sorra csatlakoztak a
többiek, a sűrű félhomályban szemek parázslottak, fogak villogtak, ráncokba gyűr d ajkak reszkettek vérre
szomjazón. Hozzájuk csupán a töredéke jutott el annak, amit a vezet jük érzett és látott: színevesztett minták,
elbomló formák, értelem nélkül való illatok. A testvéreik között arató szapora halált éppen csak megérintették,
nem ürítették fenékig a keserű bürökkel habzó poharat; ahhoz azonban ez is elég volt, hogy felkorbácsolja
agyukban a láz vörös hullámait, s egyetlen lendülettel a tajtékos rület peremére sodorja ket.
A n izmos testét vasszögekkel kivert b rpántok fonták körül szerteágazó hurkokban, a legtitkosabb
hajlatokra is védelmez n rásimulva; apró, feszes melleit azonban szabadon hagyták. Most két kézzel meg-
markolta az egyiket, s mind a tíz ujjával a saját eleven húsába vájt. Feketére lakkozott körmei félarasznyi
hosszúak voltak, és ugyanolyan élesek, mint a derekán lógó vadászkés. A kibuggyanó vér sós szaga még
jobban megvadította, ám a tízfel l belényilalló fájdalom er t adott neki, hogy megszakítsa a kapcsolatot.
Sokat amúgy sem ért volna már vele; a tudatában felvillanó képek egyre kaotikusabbá és átláthatatlanabbá
váltak. A közvetít t, a toronyszobája magányában haldokló comturt; aki idomtalanra puffadt pókként
gubbasztott az egész rendházat beszöv mentális háló legközepén, iszonyatos kínok gyötörték. A fájda-
lomérzethez a skarlátruhás boncmester látványa társult, sz rös kezében pengék és horgok villogtak. A comtur
elméje volt a legtágabb s a legcsiszoltabb valamennyiüké közül, ám jelen helyzetében még neki is mindinkább
nehezére esett megszűrni és továbbítani az ezerfel l áradó benyomásokat. Ha képes a tagolt gondolatokra; a
n most bizonyára keserű elégtételt érez. Amikor engedélyezték neki a szólást a vadásztanácsban, mindig
rámutatott erre a gyönge pontra: a Khat'ul'Naathumnak nem voltak cascadisai, mentális kapcsolattartásra
szakosodott specialistái, mint a régi rendjének.
Igen, sura'shtak volt, becsületgyermek: növendékévei els felét a Holdralép k egyik er dkavernájában
szolgálta le, s ott esett át a vadászok alapkiképzésén is. Jónéhány emléket rzött azokból az id kb l, fájókat s
örömtelieket egyaránt, melyek mind kitörölhetetlenül belevés dtek agyába s idegeibe. Így például nem páros
kardokkal harcolt, a Birodalom si hagyományai szerint, hanem csatabárddal és nagy ritkán késsel; ez utóbbit
általában a kegyelemdöfésre s a trófea megnyúzására tartogatta. De a Holdralép kt l kapta örökül a
spirálisan kígyózó hegtetoválásokat is, a bonyolult kacskaringókba rendez d mintázatot, amely az egész
testét beborította, tar feje búbjától a talpa homorulatáig. Egynémely ábrának bűvös hatalma volt; a kett shurok
a bal mellén, amit most friss vér áztatott, ellenállóbbá tette a mérgekkel szemben; a köldöke alá hasított
hullámvonal pedig medd vé szárította a méhét, viszont egyszer s mindenkorra felmentette a havi tisztulás
nyűge alól. Asszonyból enélkül nem lehet teljes értékű vadászt nevelni, magyarázta neki annak idején a rend
rituálisan megcsonkított tűmestere.
A tűmester kettéhasított fejjel végezte az er dkaverna romjai között, akárcsak a Holdralép k pricomtura,
válogatott test reivel együtt; a Fekete Özvegyek gyilkos és váratlan rajtaütése még annyi id t sem hagyott
nekik, hogy - vereségüket elismervén - végrehajtsák magukon a torokmetszés szent szertartását. Halálba
küldték a közönséges növendékeket is, a fiatal kamaszleánynak és két fiútársának azonban megkegyel-
meztek; az sök vére túl ritka portéka, semhogy oktalan elfolyassák. Sura'shtaknak nyilvánították hát
mindhármukat, s befogadták ket a saját rendjükbe. Az egyik fiú túl makacsnak bizonyult, ezért meghalt; a
másikról kiderült, hogy a tűmester bosszúcsírát metszett a b rébe, s a felismerés a Khat'ul'Naathum oktató
mentorának az életébe került. A lány azonban nem viselt ilyen jelet magán, s id vel asszonnyá, vadásszá
serdült. A harcokban tanúsított állatias vadsága tekintélyt szerzett neki; a férfiak, akiket a comtur szava az
ágyába parancsolt, engedelmeskedtek ugyan, ám nem mindig örömmel. Huszonéves korára elismert mortel
vált bel le; noha az sök nyelvét barbárul kerékbe törte, hatalomigéi mégsem vesztettek erejükb l, a velük
járó kínokat pedig gyűlölköd vicsorral fogadta. Talán ezért nem nyomorodott bele még a tiltott mágiába;
meglehet persze, hogy a b rén varasodó sebhelyek nyújtottak neki valami rejtett védelmet, amelynek titka
örökre sírba szállt a Holdralép k vén tűmesterével.
 Halk, elkínzott vinnyogás hallatszott a sötétb l. Egy fiatal sequator húzódott közelebb a borotvált fejű n höz.
Teljesen magánkívül volt: a szeme kifordult, a szája nyáladzott, alsó ajkát háromfelé harapta.
- Mortel... - nyöszörögte elcsukló hangon. - Mortel! Sor Udunn...
Az asszony viperatekintete rávillant; mélyzölden parázslott, akár a téboly üszke, vagy a mocsári láz.
- Mikor támadunk, Sor Udunn? - hörgött az ifjú fegyveres. - Vér szálljon a szádra, mikor?...
Ha eszénél van, ha gondolkodni tud, a vad szemű mortel talán válaszolt volna neki. Hogy a támadásnak
semmi értelme, amíg az elfeket véd láthatatlan aura fennáll. Hogy a közelébe sem tudnának férk zni az
ellenségnek, az viszont véres rendet vágna közöttük hatalomigéivel. Hogy a comtur szigorú utasítást adott:
csak az személyes parancsára ronthatnak el a leshelyr l, ha bele rülnek is.
Így viszont csupán annyit fogott fel az egészb l, hogy a sequator megszólította, noha nem kapott rá
engedélyt. Hogy a nevén nevezte, pedig rangban messze alatta állt. Hogy kihívást intézett hozzá a többiek
el tt: kétségbe vonta véren szerzett tekintélyét, vitatta a falkavezér jogát, hogy döntést hozzon az ölés mikorja
és mikéntje fel l.
Csatabárdja a lába mellett állt, a falnak támasztva, de a fiatal harcosból nem veszett még ki minden alázat:
addig nem merészkedett, hogy kivont fegyverrel közelítsen hozzá, páros pengéi a hüvelyükben maradtak. Így
hát Udunn is a pusztakezével kapott a nyakához; élesre fent körmei összezárultak az ádámcsutka körül. Más
talán megelégedett volna egy egyszerű metszéssel, vagy a gégef bezúzásával; a mortel azonban alapos
asszony volt: hosszában kitépte az ifjú egész torkát. Fojtott sziszegése alig hangzott emberinek, ahogy
byzonb r csizmája a magasba lendült, s teli talppal nekizúdult a fuldokló sequator mellkasának.
A többi vadász egyszerre csaholt föl, amikor arcátlan társuk hanyatt zuhant a hatszögletű kövekre. Fogak és
pengék villantak hidegen; a sűrű homályban nem mindig lehetett egymástól megkülönböztetni ket. A
következ pillanatban az rjöng falka összecsapott az elesett ifjú fölött.
A mortel elhajította az ujjain lógó rojtos húscafatot, s hosszan, megigézetten meredt fekete körmeire. Aztán
sebhelyes ajka hátborzongató mosolyra húzódott, és lassan nekilátott lenyalogatni róluk a vért. A sebesen föl-
le járó kardokat, a posztóköpenyek sötétjét elmélyít nedves foltokat, a tágra nyílt pupillákban vibráló
elragadtatást pillantásra sem érdemesítette.
Ett l majd megnyugszik a falka. Egy kis id re még.

Vyergas két kézre fogta a mara-sequort, függ leges tartásban az arca mellé kapta, és támadott. Haránt-
irányú vágást mért az elf halántékára, de csak a megsebzett leveg sírt fel panaszosan a pengeél nyomán;
Aurri kígyószerű fürgeséggel siklott félre a csapás útjából, s ,ívesen hajló kardja gonoszul megvillant válaszul.
Alattomos döfés volt, csekélyebb ellenféllel ott helyben végzett volna; a primortel a baljára szíjazott
alkarvéd vel hárította, ám közben kibillent az egyensúlyából, s fél kézzel el kellett engednie fegyvere
markolatát. Az úmahtar habozás nélkül kihasználta el nyét, benyomult a résbe, újra színt másodszor,
harmadszor is. Vyergas védekezésbe szorult, hátrálni kezdett; el bb jobbra, majd balra kapta szakállas fejét,
hogy elkerülje a sötétségben szisszen ezüstíveket. A rendben nemigen akadt hozzá mérhet kardforgató,
mesternek számított a mesterek között; csakhogy most olyan ellenféllel támadt dolga, aki nem tizenöt éve
gyakorolta a vívás művészetét, hanem több mint fél évszázada.
A halandó énje, legalábbis; mert hogy mi mindent tudhatott a harcról az Éjben Kacagó, aki az sök
legnagyobbjaival csatázott az óid kben, abba belegondolni is szédít volt.
Vyergas a bal ökle köré csavarta a köpenye szélét, és széles ívben az elf arca felé suhintott vele. Holló-
szárny lebbent a fénypettyes éjszakában; a fekete selyemszövet aljába varrott ólomnehezékek a jégkék
szemeket keresték, hogy örökre kioltsák hideg világukat. A primortel arra számított, hogy Aurri kitér vagy
hátraszökken; mindkét esetben távolabb kerül t le, s újra érvényre juthat a mara-sequor nagyobb hossza. Az
úmahtar azonban valósággal belelépett a csapásba, s kardja egyetlen villanásával csonkára hasította a feléje
szálló köpenyszegélyt. A selyemburokba zárt ólomgolyók suhogva tűntek el a leveg ben cikázó gyertyalángok
között; gyors koppanások sorozata riasztott kongó ekhókat a láthatatlan bazaltboltozat alatt.
Vyergas oldalra táncolt, s ezzel fél szívdobbanásnyi haladékot nyert. Gyakorlott mozdulattal fogást váltott a
mara-sequoron, alulról felfelé haladó ívben megpörgette, s zömök testének minden erejét beleadva lesújtott
vele. Durva, mesterkéletlen támadás volt, mell zött minden rátarti finomkodást; a Könnyűléptű Nép törékeny
csontú, keskeny vállú gyermekei ellen mégis gyakorta hatásosnak bizonyult. A hiequarok lávag zben edzett
pengéje kibírta ugyan a háromölnyi magasból rázúduló csapást, a markolatot tartó kar azonban a legritkább
esetben.
Acél csendült acélon, kéken izzó szikrazápor szaggatta a sötétség takaróleplét. Vyergas vágása akárha
sziklakövet ért volna; a keze könyékig zsibbadt belé, a visszarúgó markolatra tekert b rszíjak véresre hor-
zsolták a tenyerét. Aurri a Könnyűléptű Nép hagyományos véd pózában állt, jobb térdét megrogyasztva, bal
lábát egyenesen kinyújtva hátrafelé; a levélforma kardot haránttartásban emelte magasra, a penge hátulja az
alkarjához simult. A primortel mintegy kábulatban könyvelte el magában, milyen művészi tökéllyel igazodik a
hiequar felépítése az elftest arányaihoz: a borotvára köszörült fokél éppen a könyökénél vette kezdetét, még
csak fel sem karcolta b rét a hárításkor.
Hűs mosoly fodrozta az úmahtar ajkát. Emberb r zekéjén gúnyosan zizegtek a hosszú gyöngyfonatok.
- A szívedet akarom - mondta tisztán érthet en. Aztán kurta, fülsért en magas hangot hallatott, akár a
vércserikoltás vagy az orkák vérre hívó füttyszava. Vyergas mellét pokoli görcs rántotta össze; mintha
valamennyi izma rácsomózódott volna a bordacsontjaira. Annyi ideje sem maradt, hogy felhördüljön, miel tt
elzáródtak volna a légutai.
Védekezése teljesen ösztönös volt, nem éber tudata irányította; hanem a csupasz élnivágyás, az emberfaj
legmélyebben fészkel és legellentmondásosabb szenvedélye. Ez vezérli a fuldokló reszketeg ujjait az útjába
sodródó uszadékfa felé; ez riasztja föl álmából az alvót, ha orgyilkos lépte neszez az éjszakában; ez munkál a
kínpadon vonagló rab zsigereiben, amikor törötten-csonkán is megtagadja hóhéraitól a halálát jelent
vallomást. Józan f vel nem tartotta volna képesnek rá magát, hogy ilyen er s védpajzsokat vonjon teste és
lelke köré; érezni vélte, ahogy az ereiben lüktet vér belesápad a kíméletlen szipolyozásba.
Az egymásnak feszül energiák hangtalan robbanása szétvetette a két farkasszemet néz küzd felet; az elf
az árnyak között megbúvó bazaltfalnak repült, a vadász teste öles fellegfátylakat kavart a vastag porrétegben,
a hatszögletű asztaltömb hűlt helyén. Csattanva ért földet, s egy pillanatra elfeketedett el tte a világ; hörögve
nyeldekelte a szállongó bazaltport, s a bal arcába ékelt ezüstpók gyötr bben nyilallott, mint eddig bármikor.
Csak a vakszerencse óvta meg attól, hogy lefejezze magát a jobbjában szorongatott mara-sequorral, amit
görcsbe merevedett ujjai elfelejtettek elengedni. Orrából, szájából b ven ömlött a forró-piros vér, az si
örökség hordozója.
Tántorogva verg dött talpra, s a kezében tartott karddal vadul belekaszált a sötétségbe. Az évtizedes
kiképzés talmi mázként hámlott le róla; majomlény volt ismét, bunkóját forgató barlanglakó, aki ellensége
halálát kívánja. Vagy tán rosszabb is annál; hiszen az satyái nem mind születtek emberalakban...
Szétharapta bal hátsó zápfogát, és folyékony tüzet köpködött a körülötte kavargó homályba, mit sem tör dve
azzal, hogy elpocsékolja egyik titkos fegyverét. A szentjánosbogárként röpköd gyertyasziporkák riadtan
menekültek a közeléb l:
- Úmahtar! - üvöltötte rekedten. Ajkán apró lángnyelvek ugráltak, feketére égették, ráperzselték cápafogaira.
- Megöllek; úmahtar!
Valahonnan a táncoló porfátylakon túlról kísérteties, bomlott kacaj válaszolt neki.

Most, hogy a mérget g zölg bannarák nyúlós, formátlan posvánnyá omlottak össze; a csata mérlege a
tizenegy megmaradt apostol javára billent. A makacsul záporozó nyílvessz k távol tartása már nem igényelt
akkora összpontosítást; elegend volt hozzá egyetlen elf is, egy büszke tartású, szálas harcos, aki fél arcát
lombzöldre festette, selymes-barna hajába pedig emberi koponyákról lemetszett trófeafürtöket font. a gyűrű
közepére húzódott vissza, a száradó fejekkel ékes kútkáva mellé, szabaddá vált társai pedig sorra vadászták
le sújtó igéikkel a gyilokjárón cikázó saggitorokat. Prédales héjaként vijjogtak a bástyafalak felé; amerre
hangjuk szállt, ott erek nyíltak, csontok hasadtak, ferdén vágott szemekben lobbant utolsót az élet sárga
lángja. A rendház bazaltkövekb l rakott védfala valóságos romhalmazzá vált már, helyenként fekete salakká
rölte az si szózatok varázsereje.
Az egyik k rakás tetején ekkor megtermett férfialak magasodott fel. Körvonalai beleolvadtak az égboltozat
sötétjébe, ám az ibolyaszín elf-szemek így is felfigyeltek rá. Valóságos óriás volt, széles vállú, szikár,
csontvázsovány. Haja tüskebozótként ágazott szerteszét roppant koponyájáról; kurta varkocsokba kötötte,
amiket aztán sárral és mésszel tapasztott kemény-merevre. Tekintetét árnyékba borította a vaskos, el reugró
homlokeresz. Meztelen volt, s távolról nézve úgy tűnt, mintha rühös vagy ótvaros lenne; b re - vagy irhája -
száraz pikkelyeket vetett, s tenyérnyi foltokban hámlott róla a karján, a combján, izmokkal kötegelt nyakán.
Hatalmas termetéhez képest megdöbbent fürgeséggel mozgott; ahogy fölállt, körbefordult, célra emelte
irdatlan íját, egyetlen pillanat műve volt csupán.
Az apostolok azonnal megérezték az új ellenfélb l sugárzó fenyegetést; szívdobbanásnyi id be sem telt,
máris négy hatalomige süvített rikoltva a k rakás felé. Az óriás megrendült, mint a páncélos lovagok, ha
taglócsapás sújt le rájuk; de nem rogyott össze vért okádva, nem fordultak ki a tagjai, nem nyíltak fekete
kráterek a szeme helyén. Párjanincs ereklyét viselt, a rendház egyik féltve rzött kincsét: egy eleven sr l
lenyúzott pikkelyirhát, amely ezernyi éhes-mohó kaccsal gyökerezett a húsában, s minden lélegzetvétellel
szomjasan habzsolta a benne lángoló életer t. Kevés vadásznak sikerült levetnie, ha egyszer magára öltötte;
éles pengék szükségeltettek hozzá, s a boncmester minden tudománya. Ám az ereklye csaknem tökéletes
védelmet nyújtott a hatalomigékkel szemben; és a tagbaszakadt saggitor, kasztja legszívósabbja és
leger sebbje, kész volt az életével megváltani a rend diadalát.
A negyedik apostol fürgébben fűzte a gondolatait három társánál, vagy egyszerűen csak a szeme volt
élesebb, és idejében rádöbbent, mit lát. Mindenesetre nem a csontos vállú emberóriásra irányozta hatalom-
igéjét, hanem a magába roskadt k rakásra a talpa alatt. A saggitor azonban jól választotta meg, hová álljon; a
mállatag törmelékhalmot, egy hajdan-büszke torony szomorú maradványát, már nem lehetett tovább rombolni,
kavicsokká omlott percekkel azel tt. A vijjogó kiáltásra mindössze annyi történt, hogy a bazaltsalak kissé
megcsuszamlott alatta; ám nem azért tanult vadásznak hosszú esztend kön át, hogy ezt a zavaró tényez t ne
tudja kiegyenlíteni néhány gyakorlott térdmozdulattal, súlypontja könnyed áthelyezésével. És a következ
pillanatban rajta volt a visszavágás sora.
Az íj, amit hatalmas markában tartott, semmiben nem maradt el a testét borító pikkelyirha mögött. Gyöngébb
férfi megemelni sem bírta volna; roppant ívét emberi csigolyacsontokból enyvezték össze valamikor rég,
elfeledett hajtóvadászatok trófeáiból. A fegyver sibb múltra tekinthetett vissza, mint a Khat'ul'Naathum maga.
Ezerkétszáz évvel ezel tt került a rend kincstárába, azokban az id kben, amikor a Fekete Özvegyek - ifjabbak
és balgábbak lévén - még vállaltak ,kontraktusokat az sök csekélyebbjeit l, akik leereszkedtek az
utódfajokkal folytatott tárgyalásokig. Megbízójuk számára minden bizonnyal afféle bosszantó kacat volt,
haszontalan csecsebecse, amib l tizenkett egy tucat; a Khat'ul'Naathum vadászai azonban áhítatos
tisztelettel kezelték a fegyvert, amely nem egy háborújukban a mérleg nyelvének szerepét játszotta,
egymagában tett különbséget gy zelem és vereség között.
Bíborszín energia sistergett végig a csigolyaíven, amint útjára bocsátotta a szárnyaló halált. A fekete
nyílvessz dalolva szállt a leveg ben, vérvörös csóvát húzva maga után; s amikor elérte az elfek véd falát,
úgy hasított belé, mint izzó acéltű az eleven húsba. Hat, nyolc vagy kilenc akarattal talán nem birkózott volna
meg; de eggyel bizonyosan. A lombzöld arcú apostol hang nélkül fordult ki a nyeregb l, a gyilkos
mogyorófaszár a torkát ütötte át. Odafönt a k rakáson az óriás saggitor kezében újabb nyílvessz termett, s
már ajzotta is az íját, halálnál biztosabban, villámnál sebesebben.
Az egyik elf - egy feketén lobogó hajú asszony, homlokán az átdöfött tenyér s az aranyforrás jelével két lábra
állt a kengyelben, s metsz hangon elsikoltotta magát. Éles kiáltása vel kig vágott, szúrós könnyeket csalt a
lesben álló vadászok szemébe, összerántotta tarkójukon a b rt. Az öles termetű íjász mozdulata félúton
megakadt; egy pillanatra szobor-. merevvé dermedt, ahogy á pikkelyirhában szunnyadó er k birokra keltek a
rettenetes hatalomigével. Két szívdobbanásra rá hordómellkasa foszlányokra robbant, a rühes fekélyként
rátapadó ereklyével együtt; sűrű vérzuhatagban hanyatlott hátra az alaktalan törmelékdorübról. Csigolyaíja
koppanva hullott mellette á bazaltkavicsokra: Egyetlen kar sem nyúlt utána: a Fekete Özvegyek harcosok
módjára vállalták a halált, de nem esztelenül. Márpedig az si fegyvert a pikkelyirha védelme nélkül az egész
rendházban csak a comtur, Vyergas és talán Udunn érinthette volna meg; a többi vadász keserves kínok
között lehelné ki a lelkét, mindjárt az els percben.
Ám a meger ltetés soknak bizonyult a hollóhajú elf számára is. Amikor visszazökkent a nyeregbe, minden
szín kiszaladt az arcából; mintha még a tetovált ábrák is megfakultak volna a homlokán. Egyetlen élénkpiros
vércsepp buggyant ki a szája sarkán; aztán á szeme tágra nyílt; és lassan lecsúszott a lova hátáról, hogy
mozdulatlanul terüljön el a fekete kövezeten.
Nyílzápor csapott a túlél apostolokra, foghíjasan bár, de minden korábbinál ádázabb haraggal: a meg-
maradt saggitorok mindenfelé el ugráltak búvóhelyeikr l, hogy bosszút álljanak bajnokuk haláláért. Az elfek
talán rendezhették volna soraikat, talán lett volna idejük rá, hogy megújítsák maguk körül a véd aurát; ám
ebben a pillanatban körös-körül felcsapódtak a rejtekaknák álcázott fed lapjai, és özönleni kezdtek az udvarra
a csatamámorban rjöng vadászok, élükön egy üvölt fúriával, aki míves harci bárdot lengetett jobbjában, s
ezekben a percekben inkább tetszett túlvilági lénynek; semmint halandó asszonynak.

Egy.
Udunn szívdobbanásai hosszan visszhangzó ólom kondulásokká lassultak, ahogy az ellenség felé rohant a
hatszögletű bazaltlapokon. Elméje valamely eldugott zugában tisztában volt vele, hogy szélvészként viharzik a
koponyakávás kúthoz, ahol a tetovált képű lovasok várakoznak rá, acélhidegen villogó halállal a kezükben s a
szemükben; mégis olybá tűnt neki, mintha a leveg nyúlós mézharmattá sűrűsödött volna körülötte, s
álmatag lomhasággal úszna benne, akár a krákok és a méltóságteljes narválcetek a Földalatti Óceán sötét
mélységeiben.
B rcsizmás lába megérintette a talajt, térdben behajlott, elrugaszkodott: csupa vontatottan lebeg mozdulat,
es áztatta lidércbalett az álmok semmibe vesz színpadán.
Kett .
A rúnákkal maratott lapú csatabárd könnyűnek és légiesnek tetszett a markában, mintha testének szerves
tartozéka lenne, végtag-nyúlvány, alkarja folytatása. És ez így is volt jól: máskülönben messzire hajította
volna, hisz most önkezével vágyott vért ontani, otromba segédeszközök nélkül, a fogaival és a körmeivel,
született vadász módjára. Fújtatott; vicsorgott; kurrogó morgás szakadt föl a torkából.
Egész valóját vadállati kéj öntötte el a tudatában megfogamzó gondolattól, édesebb és bizserget bb, mint
amit férfival - férfiakkal - valaha átélt.
Ölni fog!
Három.
Két újabb nyereg ürült meg; két trófeától fosztották meg a saggitorok dühödt darazsakként zümmög nyilai.
Kés bb majd megbünteti ket az orcátlanságukért; egyel re a préda a fontos, az élett l zamatos, vérforró hús,
amelybe belemélyesztheti fűrészes fogait, s mohón nyeldekelheti az átharapott erekb l szerteáradó; fűszerízű
nedveket. Nem menekülhetnek el le.
a végzet. A beteljesed sors. A Kosfejes Úr sárga torkú angyala.
Négy.
Elpattanó csontok recsegtek körülötte, falkatársak rikoltottak élesen. Nem a fájdalom csalta ajkukra a
kiáltást, hanem a düh, a tehetetlen harag, hogy lám, a szárnyas szavakkal rájuk csapó halál méltatlanul bánik
velük, megtagadja t lük a h n áhított mámort, az utolsó ölés örömét.
Feketeruhás alak hemperedett Udunn elé, szilánkokra tört koponyája véres csíkot hagyott a bazaltköveken.
Oda sem nézve ugrotta át; ami nem élt, nem harcolt, nem lélegzett, az most nem tarthatott számot a
figyelmére.
Öt.
Nem pazarolta a leveg jét az sök Tudományára. Ami energiája csak volt, mind láthatatlanul lüktet
pajzsokba csomózta maga körül. Vijjogó hatalomige süvöltött felé, s porladt értelmük-veszve zeng
hangzatokká a védművein. Falkatársai zömét ott helyben kizsigerelte volna; a leger sebbek bénán, vakon
vagy törött tagokkal hanyatlanának el. Neki azonban - az lévén, aki - nem árthattak a csekélyebb szózatok.
Hat.
Aki a sújtó igét az imént útjára küldte, keskeny csípejű, ezüsthajú elf volt. Zöld-arany tunikája elöl csupaszon
hagyta sz rtelen mellkasát; az izmain átfűzött három szarvasín büszkén hirdette, hogy háromszor állta ki ép
ésszel a Révedések Ünnepén a rituális fájdalompróbát. Ibolyaszín szeme most Udunnra lobbant, s felismerés
villant benne. Tudta, kivel áll szemben; tudta, miféle vér folyik a borotvált fejű asszony ereiben. Ajka máris
formálni kezdte egy másik, egy hatalmasabb ige els szótagjait; ha az el z nem volt elegend , ez már
bizonyosan az lesz.
Túl messze volt Udunntól. Legalább két szívdobbanásnyira.
Hét.
Árnyék borult a mortelre, s vitorlázott tova méltóságteljes lassúsággal. Egy vadásztestvér szárnyalt a
leveg ben, kiterjesztett karjai között úgy lebegett a köpeny fekete selyme, akár a denevérlebernyeg. Embert l
nem telhetett ki ekkora ívű ugrás; ám az evez hossznyi láb, a hátrafelé ízesül térd, a négy irányban
szétágazó talpon kifeszített vércsekarmok másfajta származásra vallottak. A vadász káoszfattyú volt,
tisztátalan örökség hordozója; ha anyja ezen a síkon született is, az apja egy másikon, egy sötétebbiken.
A borotvaéles vércsekarmok az ezüsthajú elf állkapcsába vájtak, összerándultak a halánték fel l, kifordí-
tották gödrükb l az ibolyaszín szemeket. Az apostolnak torkán rekedt a hatalomige; hátrabukott a lova farán
keresztül, s a selyemb l sz tt denevérszárnyak összecsaptak karcsú teste fölött.
Nyolc.
Hófehér cs dör ágaskodott Udunn el tt, acéllal vasalt patái a leveg ben kapáltak. A mortel lebukott, el re és
jobbfelés csatabárdja vicsorgó pofáját az állat szegycsontjába vágta, s egyetlen mozdulattal végighasította a
horpaszáig. A ló fájdalomnyerítése már-már emberinek tetszett, a hasa alól el ugró Udunn azonban -ügyet
sem vetett rá. Sem vele, sem lovasával nem kellett többé foglalkoznia; fegyvere átmetszette az alsó _
nyereghevedert is, s az elf most egyensúlyát vesztve zuhant a nyomában törtet vadászok közé.
Kilenc.
Valami villant, valami szisszent, s Udunn vállán hosszan vörösl seb nyílt egy lesújtó hiequar nyomán. Az
örvényl forgatagban csak egy ló reszket oldalát látta maga el tt; egy tegzet, egy nyerget, egy zöldarany
posztóba bújtatott lábat. Meglendítette véres csatabárdját, s az ütésbe inas testének minden erejét beleadta. A
rúnákkal vésett acélpofa átharapta a hengerforma b rtokot, a benne zörg nyílvessz köteggel együtt, s
csikordulva akadt meg a combcsontban. Meleg folyadék fröcskölt a mortel arcába. Sikoly harsant.
Tíz.
Udunn tenyerén szegecselt b rszíjak feszültek keresztben. Ha akarta, sem vethette volna le ket; a
szegecsek bele voltak csavarozva a kézcsontjaiba. A szeme sarkából vette észre a másodjára is lecsapni
készül hiequart; magasra kapta hát szabad karját, s nyitott tenyérrel fogta fel a vágást. Fém csendült fémen,
szikrák pattogtak. A mortel kirekesztette tudatából az idegein végigparázsló fájdalmat, s egy kurta
csuklómozdulatot tett; az ívesen hajló pengeél megakadt a szegecsfejek kereszthornyai között.
Másikkezével a csatabárdnak feszült neki. A csontba ékel dött vágólapot nem tudta kiszabadítani, de nem is
ez volt "a szándéka. A fegyver nyele felül háromujjnyi acéltüskében folytatódott; és ahogy csavarintott rajta
egyet, ez a tüske átdöfte a nyerget, s teljes hosszában beleszaladt a ló oldalába.
Tizenegy.
Az elf nem eresztette el a kardját, az élete árán sem, és ez lett a veszte. Amikor a halálra sebzett csatamén
kid lt alóla, Udunn a hiequarnál és a combcsontjába akadt harci bárdnál fogva emelte ki a nyeregb l; a zömök
kis asszonytestben irtózatos er lappangott, s a b rét behálózó hegtetoválások ezt csak megsokszorozták.
Rekedt nyögés szakadt fel a mortel sebhelyes ajkáról, amint nagy ívben körbelendítette ellenfelét, s
csontrepeszt er vel a fekete bazaltlapokhoz vágta. Az apostol gerince száraz reccsenéssel tört ketté, mint a
korhadt ág, ha csizmatalp tipor rá. .
Tizenkett .
Héjaként rikoltó hatalomige sújtotta hátba Udunnt, miel tt ideje lett volna kitépni fegyverét a végvonaglásban
rángó ellenfél testéb l: Ahhoz nem volt elég er s, hogy összemorzsolja; ahhoz viszont igen, hogy a leveg be
emelje, negyvenlépésnyi távolságra repítse, s üres dióhéjként csapja az étkez ház komoran magasodó
homlokzatához, a torz pózokban rothadó trófeák közé. A mortel ázott szalmabáb gyanánt bucskázott a fal
tövébe; sötét, alaktalan folt maradt utána a hatszögletű bazaltlapokon.
Tizenhárom.
Udunn szeme lassan résnyire nyílt, törött bordavégekt l átfúrt tüdeje hörögve küzdött minden korty
leveg ért. Sebeib l b ven ömlött a forró-piros vér, az ölés vágya azonban mit sem csillapult benne; ha tehette
volna, újra megindul a koponyakávás kút felé, torkokat tépni, csontokat zúzni, eleven húst marcangolni. Alig
maradt ép porcikája; de tudta, hogy nem fog meghalni. A bűvös erejű hegtetoválások már megkezdték rajta
munkálkodásukat; gyógyító bizsergés járta át egész testét, ahogy sorra összeforrtak az elfeslett erek, helyükre
ugrottak a kifordult ízületek, eredeti alakjukba rendez dtek a szétszóródott csontszilánkok.
Az apostolok száma négyre fogyatkozott, lovaikat valamennyien elvesztették. Egyiküknek sikerült újra
felállítania a véd aurát; egy másik - alig több felismerhetetlenre zúzott roncsnál - hatalomigékkel gyógyította
magát a kútkáva fedezékébe húzódva. A harmadik tucatnyi sebb l vérzett, ám tetovált arcán fagyos nyugalom
ült, miközben karddal és szavakkal sújtotta halálra a körülötte csaholó vadászokat.
 Az utolsó apostol levedlette magáról halandó alakját. Lángvörösen izzó lávakolosszusként magasodott az
udvar közepén: roppant öklei csóvákat hasítottak a sűrű homályba, az elg zölg es cseppek szürke pára-
fátyolba öltöztették. A testét ér pengék sisteregve fémcsonkká olvadtak, semmiféle kárt nem téve benne; ám
az csapásai nyomán forrón fröccsent szét edzett acél, sötét selyem és eleven hús egyaránt.
Vissza, vadászok! A comtur kísértethangja parancsolóbb volt, mint valaha. A ti órátok letelt.
Az életben maradt sequatorok elszakadtak ellenfeleikt l, s az udvar sötétjében szétszóródva szaladtak a
rejtekaknák hívogatón ásító torka felé. Kevesen voltak - jóval kevesebben, mint ahányan rohamra indultak
nemrég a kút véd i ellen -, újabb veszteségekkel azonban már nem kellett számolniuk.
Visszavonulásukat azok a falkatársaik fedezték; akik a comtur szellemparancsára sem bírták legyűrni
magukban az ajzószerek hozta csatamámort.

A koponyadíszes kút szélesre nyitotta tátongó száját, és folyékony sötétséget okádott magából. Nem
közönséges sötétség volt ez, mint a csillagtalan éjszaka Sramsass-Daqkínban, vagy a földmély örök homálya;
az anyag síkján akármerre téved a vándor, mindenütt megtalálja valahol a fénynek egy eldugott szikráját, ha
másutt nem, hát a saját kebelében: Ez a sötétség viszont valami teljesen idegen és felfoghatatlan dolog volt,
nem is annyira a világosság hiánya, hanem inkább szöges ellentéte; szavakat találni nem lehetett rá, hiszen
nem err l a világról származott. Cseppfolyós fodrokban bugyogott el a kútkáva mögül, meggyűlt és
megsűrűsödött a díszéül szolgáló koponyákban, majd tapogatózó nyúlványokat fecskendezett szét az udvaron
mindenfelé. A sebesült apostol, amikor megpillantotta maga fölött az alvadtan vonagló csápokat, némán
behunyta ibolyaszín szemét, és felkészült a halálra.
Igyekezete azonban korai volt még, ha helyzetmegítélése hosszú távon nem is csalta meg. A sziromszerű
formákba bomló, majd újfent magába roskadó sötétség nem t kereste. Az indázva egybefonódó nyúlványok
hosszúkás rojtokra szakadoztak, meg-megremegtek a hűvösen szemerkél es ben; aztán türelmes
polipkarokként kezdtek vonaglani a negyedik apostol, a lávává lényegült szörnyalak felé.
Az elf-lény megérezte a fenyeget veszedelmet, bár háttal állt neki. Megfordult, szembenézett a formátlan
sötétséggel. Két mozogni tudó társa oldalazva, lassú léptekkel megindult felé, azonban egy parázsívű
kézmozdulattal megállította ket. Mindenki ösztönösen megérzi, ha olyan viadal el tt áll, melyet segít k nélkül
kell megvívnia.
A sötétség szapora hullámokat vetett, és körülfolyta ellenfelét. Mozgásában volt valami rettenetes maga-
biztosság, a sziklát kivájó vízér önbizalma, az a fajta gy zelemtudat, ami az emberi képzel er t meghaladó
türelemb l táplálkozik. Közönséges halandó bizonyára a puszta látványt sem lett volna képes elviselni, a
gyűrűz homálycsápokból sugárzó néma fenyegetést; ámde az Éjben Kacagó apostolai nem voltak közönsé-
ges halandók.
Az elf-lény els szavára sugaras lángbarázdák száguldottak végig a lüktet sötétségen; fakó füst szállt föl a
nyomukban, ahogy sziszegve enyésztek semmivé a fodrosra szakadozott peremeken, vagy tűntek el a
kútkáva torkában. A túlvilági szörny összerándult, hangtalan sikolyt hallatott. A következ pillanatban tomboló
örvényben csapott össze az öles tűzalak körül, vadul tépve-szaggatva róla a lángokat, egyre csak azon
igyekezvén, hogy magába fullassza vörhenysárga fényét.
Az apostol bátran fölvette a harcot. Ökölcsapásai tátongó árkokat hasítottak a sötétségbe, a szájából fuvalló
lángok csíkokra szabdalták; r ten izzó ereket sz ttek belé. Magányos sziklaszálként magasodott a fekete
hullámverésben, mely már-már összecsapott tűzkoronás feje fölött, majd meghátrált, visszahúzódott, hogy
er t gyűjtsön az újabb rohamhoz. A félelmetes homály hideg nyelvekkel nyaldosta körül, ostoros
nyúlványokkal cserdített felé, cseppekre váló zuhatagokban ömlött rá felülr l. Egyel re még elhárította a
támadásokat; ám a visszavágáshoz nem maradt ereje, s mozdulatai mind lankadtabbá váltak, fénye egyre
halványabban parázslott.
Ekkor a sötétség elszánta magát a végs rohamra. Tajtékos förgetegként rontott a lángoló lávalényre,
homályhabot fröcsögve, fekete nyálpermetet okádva, mintha az egész rendházat magával akarná söpörni
valami túlvilági, fagyos-rideg bugyorba. Az apostol egy kurta pillanatra állta az ostromot; aztán megingott,
féltérdre hullott, vakon sarabolva öles tűzkarjaival. Ég hasadékok nyíltak a sötétség cseppfolyós
szövedékében, s forrottak össze mindjárt nyomtalan; a rettenetes ár átcsapott az elf-lény felett, kavargó
felszínű homálygubóba zárta, amely alól még mindig dacosan világolt a vörhenyes izzás. Szívdobbanásnyi
id re úgy tűnt, mintha az apostol még egyszer, utoljára összeszedné magát: fölegyenesedne, szétvetné
roppant karjait, s lerázná magáról a nyúlós csápokkal rátapadó halált. Ám azzal, ami a kút mélyér l el tört,
még az hatalma sem vetekedhetett: a sötétség foszlányokat vetve felfortyant, visszaörvénylett önmagába, s
a sárgásvörös fény pislogva kilobbant, mint elkoppantott kanóc végén a gyertyaláng.
A három megmaradt elf komoran figyelte, amint a túlvilági homályszörny lomha, elégedett hullámzással
megindul vissza, a koponyákkal ékes kút felé. Mozdulataiban, ahogy lustán elterpeszkedett a hatszögletű
köveken, ahogy húsos rozettákra bomolva végignyaldosta a fekete bazaltot, volt valami önelégült, valami
jóllakott. Ölebként tartott gyíkok vonulhatnak haza így langymeleg vackukra, ha vége az etetési id nek, s
degeszre tömték nyálkás hasukat a kövérre hizlalt mocsári pondrókkal.
Egyik apostol sem mozdult, amíg a cseppfolyós sötétség vissza nem szivárgott a kút mélyére, maga után
húzogatva utolsó nyúlványvégeit is. Tudták, mi történt itt: teljesedésbe ment egy szigorú kötés, a szerz d fél
elvégezte feladatát, megkapta járandóságát: Ha megzavarnák, ha bosszúvágytól hajtva fegyvert vagy igéket
emelnének rá, kontraktust sértenének, s népükre idéznék a Túlsó Síkok haragját.
 Valahol mélyen a föld alatt, egy boltozatos terem kongó félhomályában, hanyatt feküdt pentagrammájában a
bíborsujtásos kaftánt visel beavatott. Mindkét szemére megvakult, s füléb l, orrlyukából vékony patakban
szivárgott a vér. A sietségért csaknem az életével kellett fizetnie: a Túlsó Síkok lakói nehezen zabolázhatóak,
s a leghatalmasabbat szólította fel közülük, akit csak néven nevezni mert. Hajszálon múlt csupán, hogy az
er k párharcában kerekedett fölül, s az apostolé helyett nem az lelke szállt sikoltva kárhozatra.
A démonlovas opálossá homályosult szeme körül a festett minták zavaros színegyveleggé mosódtak össze:
eláztatta ket a homlokáról szakadó veríték. Az ajka viszont... az ajka, ha ráncosan; cserepesre repedten is;
de mosolygott...

Vyergas bal arca hosszában kettéhasadt. Ha nincs a rúnapók, ott helyben halálát leli; ám az ereklye törhe-
tetlen ezüstje felfogta á fejének irányzott kardcsapást, s bár nyolcágú kínnal nyilallt a húsába, az életét meg-
mentette.
A zömök férfi hátraszökkent, s felköhögött a torkából egy igét, amely eltünteti a lepleket, s messzire riasztja
az elmével játszó fantomokat. Ejthette volna hatalmasabban is; ám az imént veszedelmesen megcsapolta a
vérében szunnyadó energiákat, s tudta jól, hogy takarékoskodnia kell a tartalékaival. Csak remélni merte,
hogy nincs ezzel másképp az úmahtar sem, s a bűvige, amelynek oltalma alá húzódott, a csekélyebbek közül
való.
Igaza volt. Gyűlölten ismer s körvonalak bontakoztak ki a porfátylas homályból, ahogy az elfr l lemállott a
láthatatlanság véd máza: táncosan szökell lábak, karcsú derék, keskeny vállak, jégkék szempár az aranyló
hajfürtök alatt. És persze a kard, a fűzfalevélként hajló hiequar, melynek ezüsttel futtatott pengéjén most friss
vér gyöngyözött.
- Ölj meg, kicsiny ember! - susogta Aurri; mosolyra húzódó szája szögletében gúny és rület bujkált. - Ölj
meg, itt vagyok!
És támadott; mozdulatai kecsesen egymásba folytak, olajozott átmenetekkel, könnyedén és tetszet sen,
akár a hulló falevelek tánca az szi szélben, ha Káosz-Raddaq dérharmattal borítja a tarka lombokat. Minden
lépésében, minden fordulatában a halk halál dalolt.
Vyergasnak nem volt érkezése méltányolni az elf vívóstílus eleganciáját. Összeszorított fogakkal hárította a
záporozó csapásokat, egyiket a másik után. Érezte, hogy sikerült átvennie az úmahtar ritmusát, s ez javára
szolgált, bár egyszersmind másodrangúságának elismerése volt; máskor szokta diktálni az ellenfélnek a
párbaj ütemét. Most azonban örült, hogy ennyire jutott, s a gyomra mélyén jégdarabbá fagyó gyűlöletet
egyetlen végs kitörésre tartogatta; tudta jól, hogy ha akkor nem ragadja magához a kezdeményezést, soha
többé nem lesz rá esélye. Magabiztossá kell tennie az elfet; elhitetni vele, hogy erejevesztett báb , akivel
kedvére eljátszadozhat. Ha végérvényesen meggy z dik róla, el bb-utóbb hibázni fog; a g g mindig rossz
tanácsadó.
És ennek az ellenfélnek nem is igen van más gyönge pontja.
Félrelépett egy csapás el l, oldalra kapta a fejét, karddal hárította a következ t. Kisebesedett tenyerében
érezni kezdte a mara-sequor súlyát; a párviadal hosszúra nyúlt, a fáradtság alattomban nyújtogatta felé
lankasztó csápjait. Még le tudta rázni ket, hiszen primortel volt, kérges szívű veterán, megszámlálhatatlan
csata gy ztese; de sokáig nem bírja már, végesek az er i is.
Ha csak a pengék ezüstösen cseng játékára figyel, nem veszi észre a dönt pillanatot; Aurri túl jó harcos
volt, semhogy a vívótechnikájával elárulja magát. Ám a rúnadíszes ezüstpók, amely oly sokszor mentette már
meg az életét, ezúttal is a segítségére sietett. Az elf aurája mindeddig szikrázó azúrkék volt, fekete-vörös
erekkel átsz ve; most azonban hirtelen lüktetés reszketett rajta végig, s amerre a körkörös hullámtaréj
elhaladt; bíborlila ragyogás terjedt szét a nyomában, magába olvasztva mind a többi árnyalatot.
A g g színe. A dölyfös önbizalomé, a diadal feltétlen tudatáé.
Erre a pillanatra várt Vyergas; tüdejéb l rekedt vartyogás bugyogott fel, artikulálatlan hangok zavaros
egyvelege, melyb l a saját füle is alig hallotta ki az sök Nyelvének hörg salakká torzult szavait. Minden
maradék energiáját ebbe a hatalomigébe sűrítette, ügyet sem vetve kizsigerelt teste kétségbeesett
tiltakozására. A fájdalom émelyít volt, az egész bazalttermet vörösl ködbe vonta körülötte; forró lángbarázda
hasította végig a torkát, a hangszálait, hátsó zápfogai szilánkokra törtek. Vér és epe fröcskölt leperzselt ajka
mögül, ahogy a tiltott szózatot a világra okádta.
Érzékelte, hogy Aurri azonnal felvonj a védpajzsait; talán áttörhetett volna rajtuk ezzel a végs er feszítés-
sel, de nem vállalta a kockázatot. A hatalomige nem az ellenfelére, hanem rá magára fejtette ki hatását;
mintha folyékony láva ömlött volna szét az ereiben, mintha emészt hevű máglya lobbant volna föl véres
homloka mögött. A semmib l támadó energia szétáradt egész testében, végigbizsergette minden tagját,
minden porcikáját. Úgy érezte, elevenen fog elhamvadni; szíve majd kiugrott a bordái közül.
Puszta kézzel ütötte félre a hiequart; a míves elf penge keltébe hajlott, középen megtörött, álomszerű
renyheséggel vált két darabra. A pusztulását kísér éles csendülést Vyergas mély, vontatott dübörgésnek
hallotta. Az egész világ lelassult körülötte; az el bb még oly fürgén cikázó fényparányok mézbe ragadt legyek
módjára vonszolták magukat a sötétségben.
Látta, hogy Aurri ajka megmozdul, hangokat formál. Egyetlen szavába kerülne csupán, hogy lefoszlassa
ellenfelér l az sök bűbáját; és ezt a szót egyetlen szívverés alatt ki tudja mondani. Csakhogy a
primortelszíve most tízet dobban, míg az övé egyetlenegyet.
 Az els kardvágás a vállán érte az elfet, széthasította a kulcscsontját és a nyaki üt erét. Furcsán megrogyott
oldalra; a seb körül sötét vércseppek jelentek meg, és sugarasan szétágaztak a leveg ben, folyékony csíkokat
húzva maguk után: Lomhán nyiladozó halálvirág, hiú remények és si sérelmek feledtet je:
A mara-sequor ugyanarra a sorsra jutott, mint az úmahtar kardja; nemcsak tízszerte gyorsabban, tízszerte
er sebben is sújtottak le vele, s ezt a megterhelést a földmélyi kohókban edzett acél sem bírta ki. Borotvaéles,
körömnyi fémszilánkok forogtak a félhomályban méltóságteljes lassúsággal. Vyergas kirántotta a sebb l a
fűrészesre tört végű csonkot, kurta mozdulattal az elf gyomrába szúrta, majd elengedte a markolatot.
Aurri lebegve ereszkedett a bazaltköves padló felé. Válla és hasa körül álmos vérkoszorúk bontogatták
cseppfolyós szirmaikat, az elmúlás indás-kacsos mintáit sz ve a leveg be. Volt valami lélegzetelállítóan
gyönyörű a látványban; a hanyatlófélben lév testen r tvörös orchideák nyíltak, bíbor lótuszkelyhek szök-
kentek szárba, nedves-eleven rózsaporzók bólogattak. A kép hátterét az asztrálaura magasztos ragyogása
szolgáltatta: egymásba olvadó színek és alakzatok, cinóberrel hártyázott azúrkék, opálosan csillogó
szűzfehér, s az a különös, megfoghatatlan árnyalat, amely a hamuba fulladó lángnyelvek emlékét fodrozza
körül olykor, ha ért szem figyeli.
A tűnékeny idomok és formák reszketeg harmóniája minden közönséges szemlél számára rejtve maradt
volna; Vyergast azonban lelke mélyéig megrendítette, véresre marjult torka furcsán összeszorult. Ez az igazi,
hamisítatlan szépség, gondolta könnyes szemmel, miközben közelebb lépett az elfhez, s mutatóujja könnyed
nyomásával beroppantotta a homlokát. A halál esztétikája.
Különös érzés fogta el, részben költ i elragadtatás, részben misztikus révület, részben egyfajta szellemi
orgazmus. Azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat; ám az id múlását még az sök Tudománya sem
tartóztathatta fel, legfeljebb féket vethetett rá. Aurri egyre közelebb került a hatszögletű bazaltlapokhoz, a
levélforma hiequar kicsúszott ernyed ujjai közül; szabadon úszott a leveg ben. Az asztrálaurával egy-
bemosódó vérvirágok mind bonyolultabb alakzatokba rendez dtek; nemsokára tartásukat vesztik, és magukba
roskadnak. Vyergas elhátrált kissé, hogy ha a gátjait szétszaggató id hullámverése újra rázúdul majd, ne
sérthessék fel a szerteröpköd fémszilánkok. Tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le a legy zött
úmahtarról; hosszúra nyújtott haldoklása remekbe szabott műalkotás volt, az keze műve, amit a legvégs kig
ki akart élvezni.
Távoli, halk nesz ütötte meg a fülét; acélszürke szemöldöke ráncba futott. Amíg a hatalomige hatása alatt
állt, csak a legélesebb és legmagasabb hangokat hallotta, azokat is lomha-mély robajlásként csupán. Többet
nem érzékelne Aurri halálsikolyából sem. Ez azonban valami más volt: szaggatott, rikoltó nevetés, a téboly
mákonyos ízével teljes, mely messzire cseng a fullasztó sötétben, és nem szab neki korlátokat az sök
Tudománya.
Pillantása az elf bezúzott homlokára tévedt. Tűzvörös kövirózsa virágzott ki rajta; szertekígyózó levélfonatai
besz tték és magukba nyelték mind a büszke krónikásjeleket, egy kivételével.
A lángoló szív továbbra is dacosan izzott a vasbéklyó börtönében, konokul rizte fényét, bár az úmahtar
élete vérszirmokban bimbózott el körülötte. És Vyergas ekkor végre rádöbbent, mit hall.
Mallior kacaját.

A három megmaradt apostol egyike összeesett a rendház udvarán; az ujjai közül kiforduló hiequar csengve
hullott a hatszögletű k lapokra. Iszonyú rángógörcsök szaggatták az elf törékeny testét; ajkáról bomlott, vonító
nevetés fakadt, titkos visszhangokat riasztva a szellemsíkokon.
Két társa összenézett fölötte. Szólni nem szólhattak egymáshoz, hangszálaikat lefoglalta a véd aura hata-
lomigéinek folyamatos intonációja, ám egybevillanó tekintetük önmagáért beszélt. A harmadik apostol
Ly'Shematenel volt, örökösödésb l kizárt ágyasgyermek, de az si vér hordozója. Arca mélyvörös pírban
égett, mintha lázlob gyötörné vagy gyulladás fészkelne benne. Ahogy figyelték, ráncokba gyűr d homlokán
bonyolult körvonalak bontakoztak ki; teltek meg színnel, tartalommal: béklyótagok, lángnyelvek, egy izzón
lüktet szív kontúrjai.
K szikla vagy, fiam; és én erre a k sziklára építem házamat...
A két elf nem habozott. Biztosan tudták már, hogy Aurri halott; mint ahogy azt is, hogy Mallior hagyatéka
nem maradt örökös nélkül. Nem volt okuk tovább id zni ezen a vigasztalan helyen, elesett társaik tetemei
között.
Kétfel l ragadták meg a magatehetetlen kacagót a hóna alatt; szabad kezük meztelen kardpengét markolt,
az acél hideg villanása ezüstös félköríveket metszett a halálbűzös homályba. Kánonban zeng hangjuk
meger södött, magasba szárnyalt, fülsért crescendóba csapott át; távozni készül dtek, hatalomigéik meg-
megszaggatták a tér szövedékét:
Az idegen szózat úgy zúdult rájuk a hatszögletű öregtorony fel l, mint valami mennydörg sziklaomlás.
Hörg -rekedt hangok robajlottak végig a rendház udvarán, puszta súlyukkal letaglózva az elfeket, tüdejükbe
fullasztva a lélegzetet, szemükbe dermesztve a fényt. Elterültek mindhárman, akárha pusztító erejű szélvihar
süvített volna el fölöttük; csak a kiválasztott nevetett tovább megállíthatatlanul, a másik kett ben bennszakadt
a szó, zihálva kapkodtak leveg után. Ibolyaszín tekintetük elfelh södött egy pillanatra; ám amint kitisztult,
nyomban körbevillant, az új fenyegetés forrását kereste.
A torony balkonján, mindenfel l szolgáktól megtámogatva, formátlan torzalak magasodott. Véres ajkak
vigyorogtak a valaha-volt arc rákos kísértetében. A torok, a garat, a száj megannyi nyílt seb; a hangszálakon
áttetsz hártyalüktetett, a kénben g zölt darunyel cs ben habot vetett a nedvesen bugyogó nyál. Ragacsos
veríték verte ki az utolsó csatájára készül comtur otromba testét.
Az egyik apostol talpon termett, karját fölfelé lendítette, ajka szólásra nyílt. Színpadias, széles ívű mozdulat
volt; épp megfelel egy többszázados életút lezárásához. A rendház urának következ hatalomigéje úgy zúzta
be az elf meggyengült védpajzsait, mint tollas buzogány csapása a bordásan merevített páncél lemezeket. Az
egyik pillanatban még ott állt a romba d lt udvaron; a következ ben már csak körömnyi cafatkák maradtak
bel le, szerterepül húsfoszlányok, forró vérpermet, törötten pörg fogak. Körkörös koszorúrepedések futottak
végig a bazaltlapokon; a szitáló es cseppek félreriadtak a leveg ben, hogy elkerüljék a találkozást az ártó
mágia sisterg , fortyogó gócával.
A második apostol jobban takarékoskodott a hatalmával; vagy talán csak az a tudat acélozta meg elszánt-
ságát, hogy utolsónak maradt. Vijjogva rikoltott a messzi balkon felé; vonásai a gyűlölet maszkjává torzultak.
Hangjára a comtur rekedt robajlása válaszolt, súlyosan és mélyen, akár a darabos ólom vagy a hegyormok
álmai.
A két hatalomige egymásnak feszült az udvar fölött. A szennyes es permet sziszegve, g zfodrokat eregetve
örvénylette körül a pontot, ahol találkoztak. Rianó jég sikoltott, mennydörgés dübörgött tompán; egyik sem bírt
a másikával. A disszonáns hangok száz karommal vájtak a rejt z vadászok dobhártyájába, rezgésbe hozták
a fekete salakhalmokat, végigborzongatták a bástyafal vaskos támpilléreit. Az egész udvar vibrálni, majd
rázkódni kezdett; az étkez ház szögletes homlokzatán groteszk táncra perdültek a régi vadászatok
penészhúsú trófeái, s ahogy egyre szilajabbul, egyre féktelenebbül ropták, mind többen potyogtak le közülük
száraz zörgéssel a bejárat lépcs ire. Valahol bal kéz felé az udvaron kipattant a kövezetb l egy malomk nyi
bazaltlap, olyan hangot hallatott, mint a késéllel megpöccintett üvegharang, aztán sugarasan hat darabra
hullott.
Az elf mintásra tetovált arcán keskeny, élénkpirosan csillogó patakocskák csordogáltak lefelé; az orrlyukából,
a szeme sarkából, a szája szögletéb l eredtek: Izomgörcsök rángottak végig a karján; a hiequar kihullott
zsibbadó ujjai közül, s le kellett eresztenie a földre az átalakulófélben lév úmahtart is, aki még mindig
eszeveszetten kacagott. Finoman ívelt nyaka most nem tűnt sem karcsúnak, sem el kel nek; az ínkötegek
majd' kiszakadtak bel le, úgy megfeszültek az er lködést l.
A hájred k és húsdaganatok közé börtönzött comtur részegen dülöngélt fenn a balkonon, a szolgák alig
bírták megtartani. Az egyiket egy hirtelen mozdulata át is billentette a korláton; szélesre tátott szájjal, mégis
némán zuhant a mélybe, halálordítását elnyelte a zúgó-zeng mágiaorkán, a sivító füttyök, a hullámverés-
moraj. Valahányszor a láthatatlan hullámok újabb dörg rohamra indultak az éles sirályrikoltozás ellen, a
comtur fölmetszett torkából sötét folyadéksugár fröcskölt el férfikarnyi hosszúságban. Tályogos orrnyílása
körül vérhártyás buborékok tolongtak egymás hegyén-hátán; a legküls k sorra pukkantak el, ám az
elrákosodott tüd ugyanolyan iramban öklendte fel az utánpótlást.
A hangskála legvégs határait ostromló kakofónia a tet fokára hágott; a fül már feladta vele a harcot, most a
vel t bizsergette, az idegeket reszelte, a csontokat sajdította meg. Az elf arcán hirtelen megereszkedtek az
izmok, szája széle furcsán lefittyedt, testének egész baloldala megbicsaklott: A comtur minden egyes lé-
legzetvétellel újabb és újabb darabkákat köhögött fel önnön belsejéb l; a verítékez szolgák lába meg-meg-
csúszott a gyorsan terjed tócsában a balkon padlatán.
Makacs harcosok voltak k ketten, az apostol meg a rendház ura; inkább vállalták a sorvadást, a megnyo-
morodást, az évekig húzódó, lassú haldoklást, semmint a vereség szégyenét.
Talán egyiküknek sem tűnt fel, hogy az öregtorony kapuzatáról töredezni kezdenek a szobordíszek, hogy a
támoszlopokon cikcakkos repedések indáznak fölfelé, hogy a gazdagon bélletezett boltívek beroppannak,
majd hosszanti irányban szétmállanak, akár a rosszul tapasztott sárkunyhók fala. Hiszen mindketten a hata-
lomigére összpontosítottak, hogy belésűrítsék utolsó csepp er tartalékukat is, ügyet sem vetve a szétfesl
hangszálakra, az agytekervényeiket elönt vérre, a sorra elpattanó erekre a szívük körül. Vélhet leg egymást
sem látták már; a külvilág megszűnt létezni számukra. Csoda-e hát, hogy egyikük sem .vette észre, amint a
zömök bazalttorony megroskad a körülötte kavargó energiaörvény szorításában, majd oldalt roggyan, ferde
síkban megcsuszamlik, és lassan d lni kezd, egyenesen a koponyakávás kút felé? Csoda, hogy a kivérzett
szemek nem láttak, hogy a tönkrezúzott fülek nem hallottak,- hogy a ronggyá szakadó idegpályák nem
továbbították a beérkez ingereket?
Nem. A csoda az volt, hogy az utolsó pillanatban mégis felocsúdtak, mind a ketten.
Az elf apostol félvak tekintetében a tehetetlen düh el bb keserű csalódásnak, majd a halál igazságával
megbékél harcosok belenyugvásának adta át a helyét. Bátor férfi volt, s még fél oldalára bénán is
méltósággal tudta fogadni a véget, amikor a magasból alázúduló bazalttömbök péppé morzsolták a hagy-
mázasan hahotázó majdnem-úmahtarral együtt.
A comtur roppant testének azon a pontján, ahol valaha az arca lehetett, nem sok érzelmek kimutatására
alkalmas vonás maradt. Egyenetlen sík volt csupán, sebekkel, varokkal, burjánzó fekélyekkel szabdalva;
miel tt azonban darabokra szakadt volna, megmagyarázhatatlan módon mégis kifejez vé vált egy kurta
pillanatra. Elégedettség sugárzott róla, és mélységes nyugalom; a teljes sorsot élt bölcseké. Ranagol megadta
a comturnak az utolsó kegyet, amiért hosszú esztend k-óta minden éjjel fohászkodott.
Syros Iamaranth, a Suttogó Pengék Ura harcban esett el, magával rántva a halálba ellenfelét.
 Az sök Tudománya által kavart hangvihar elülte után hosszú percekig néma csend honolt a kusza
rommez n, mely nem is olyan rég még a Kath'ul'Naathum rendháza volt. Semmi sem mozdult az ólomszín
félhomályban, csak a konokul kitartó es szemerkélt tovább a dúlt salakhalmokra és a megtépett tetemekre,
gyászról és halálról susogva halk méltósággal.
Aztán a sötétség hullámokat vetett az öregtorony maradványain, és súrlódó nesz kíséretében szertefoszlott
egy zömök alak körül. Lehajtott f vel állt, vércsatakos szakálla a mellét verdeste; arcát nedves árnyékok
vonták homályba, mélyükön felemás zsarátnokpár világolt. A baloldali parázsdarab hideg ezüstben izzott; a
jobboldali forró, kénsárga fénnyel égett, akár a sárkányok haragja.
Háború lesz; Vyergas tudta. A Ly'Shematenel ház nem fogja bosszulatlanul hagyni az els szülött
pusztulását. Az Ötödik Dombon most hamarosan kiélezik a levélforma pengéket, harcra szerszámozzák a
siqquiseket, tiltott nevek segítségét kérik a rönkszentélyekben, a feketetölgyek lombjai alatt. A Quirrta Khinn
velük fog lovagolni, hiszen a ház hercege rangbéli vitézük, az ellenfél pedig az ifjabb népek közül való.
Ilyen vészterhes id kben a rendnek tapasztalt vezet kre van szüksége.
Acélvillanás hasított a gyüleml éjszakába. Vyergas megforgatta a törött mara-sequort, kett t suhintott vele
a leveg be, majd maga elé döfte a kavicsos bazaltomladékba, Syros Iamaranth roppant sírhalmába.
- Comtur! - kiáltotta el magát rekedten. Nem tör dött a kimarjult torkában lüktet fájdalommal; dacosan
hátravetette fejét, s körülhordozta ég tekintetét a néptelen udvaron. Látni akarta, hogy van-e valaki, aki
felvállalja kihívását; aki elvitatja t le a rangot, amelyre igényt emelt.
Valami megmozdult az étkez ház mély árnyékában. Félig eltemették a szögletes homlokzatról ráhulló
trófeák roncsai; dühös sziszegéssel lökte félre a szikkadt karokat, zörg fogakkal vigyorgó koponyákat, ahogy
lassan kibontakozott alóluk. Apró volt, izmos és csaknem meztelen testét spirálisan kígyózó hegek borították;
szegecsekkel ékes b rszíjak fonták körül. Amikor felállt, egy pillanatra megingott, mintha megszédült volna;
ám aztán szilárd s határozott léptekkel indult el a szakállas férfi felé, járása nem árulkodott kétségekr l, rejtett
bizonytalankodásról.
Vyergas vastag szemöldöke ráncba szaladt: Valamennyi túlél vadász közül Udunn volt az egyetlen, aki
veszélyt jelenthetett volna címigényére. Udunn, a sura'shtak, az asszonyördög, a csatabárdboszorkány. Igen;
méltó ellenfél lenne páros viadalban.
Legyen meg hát Ranagol akarata...
A n odaért hozzá; és ráemelte tekintetét. Fekete szeme emészt hévvel tüzelt az arcán kacskaringózó
sebhelyek közül, akár az eleven szén. Az apostolokkal vívott csata megviselte, de nem jobban, mint Vyergast
a párbaj Aurrival. Ha összecsapásra kerülne sor közöttük, csak Káosz-Huvarhg lenne a megmondhatója,
melyikük emelkedik ki gy ztesen.
Udunn szeme résnyire szűkült. Hirtelen mozdulattal, kígyósebesen rántotta ki az övébe tűzött vadászt rt;
tekintete meg sem rebbent közben, szívdobbanásnyi id re sem tágított a férfi félbehasított arcáról.
Megpörgette a fegyvert, a magasba kapta, döfésre készen; a megsebzett leveg panaszosan felsírt a pengeél
nyomán.
Vyergas nem moccant.
Hosszú percekig néztek farkasszemet, mint két márványba mintázott k szobor. Es permet verte megtépett
testüket; tétova fuvallatok terítettek hideg hamut hajukra. A leveg ben nyirkos tufa szaga terjengett, rég halott
lángok emlékét idézve.
Udunn figyelmeztetés nélkül sújtott le, villámgyors mozdulattal, akár a haragvó vipera. A vadászt r a csonka
mara-sequor mellé került, remeg markolattal állt a salakos bazaltban.
- Primortel! - vijjantotta el magát az asszony éles vércsehangon.
Vyergas ellazította izmait; feketére perzselt ajkára széles, elégedett mosoly ült ki, a vadászó cápáéhoz
hasonlatos.
Ha a Kosfejes Úris úgy akarja, k ketten még nagy dolgokat fognak véghezvinni együtt.

Raoul Renier - Hideg karok ölelése

 Ismeri, atyám, Zayyum oázisát? Ha nem, ne fárassza magát kutakodással; nem érdemes. Hitvány kis
porfészek Kelet-Ibarában, a kóbor sakálok se tudnának róla, ha az emírje - aki egyébként orrát-fülét
hóhérkézen feledte valahol - nem mérgeztette volna meg az összes környez kutat másfél napi járóföldre. Ezt
hívják arrafélé árumegállító jognak; ha a karavánok nem akarnak szomján veszni, kénytelenek Zayyumban
felfrissíteni a készleteiket, persze az ottaniak által megszabott áron.
Hogy mondja tisztelend séged? Nem, arról szó sincs, hogy kiuzsoráznák ket. Az emír cégéres gazember
ugyan; de tisztában van vele; meddig mehet el. Tudja, Fra Celestius, azok a karavánok leginkább nyugatra
szállítanak, a Fekete Határ felé.. és a homoki elfek nem mindig mernek rajtuk ütni.
Hogy miféle úton-módon keveredtem Zayyumba, az igen tanulságos történet lenne, de nem tartozik ide.
Pedig azt hiszem, sok férfi örömest meghallgatná, különösen, ha kitérnék a részletekre is; kegyelmedr l
persze álmomban sem tételeznék föl ilyesmit. si mesterséget űzök, sibbet a mágiánál és a
fegyverforgatásnál. Tudja, atyám, a dzsadok majd' megvesznek a magamfajta n után; a sz ke hajam, a fehér
b röm, a sudár termetem nekik mesevilágba ill egzotikum. Nem mondom éppenséggel, hogy Ellana úrn
fukarkodott volna az adományaival, amikor megáldotta az anyám méhében megfogant magot, de odahaza
Északon keményebben meg kellett dolgoznom a selyemágyért meg a drága illatszerekért.
Látom a rosszallást a tekintetében, atyám, de nem hat meg vele; tartogassa inkább a nagytiszteletű ink-
vizítor uraknak! Ami másnak talmi fényűzés, az nekünk mindennapos szükséglet; nélküle nem tudnánk ellátni
a hivatásunkat. Kérdezzen csak meg akárhány rangbéli örömleányt a Sheralon innen és túl! És ha nem látott
még büszke kurtizánt, akkor most jobb, ha hozzászokik a gondolathoz; különben az a sok-sok fehér papiros
ugyanolyan szűz marad az írópulpitusán; mint én voltam tizenkét esztend s koromban. Nem kegyelmed tesz
nekem szívességet, mikor lejegyzi a történetemet, hanem én, mikor elmesélem. Az erkölcs és tisztesség
dolgában való tanításait majd a szószékr l cikornyázza, atyám; nekem sem id m, sem hajlandóságom, hogy
végighallgassam. Megállapodtunk?
Nos tehát, Zayyumban valóságos kincset jelentettem a púpos Naim számára; volt a mi h n szeretett
oltalmazónk. Nem mondom, a többi lányt inkább verté, mint védte, ám az én esetemben fordítva állt a helyzet.
Bolondlett volna, ha kezet emel rám, hiszen a honfitársait épp a hamvas b römmel bolondítottam el; még
kilépnem sem volt szabad a sátorszerájból, nehogy megégessen a sivatagi nap. És odabent valóban
szükségét láttam a védelmének. Drága dzsad húgaim egy csésze teában megfojtottak volna, annyira
féltékenyek voltak rám, amiért elcsábítottam el lük a legmarconább sejkfiakat és rablóvezéreket. Nem mintha
jómagam törékeny virágszál lennék, de a mérgezett hajtűk meg a papucsba dugott skorpiók az északi
bordélyházakban nem divatoznak. Amúgy fel nem foghatom, mi gyújtotta ket ilyen gyilkos szenvedélyre; azok
a sivatagi daliák, akik miatt így irigykedtek rám, mind pálinkától meg lopott birkáktól bűzlöttek, a mosdás
fényűzésének pedig esztend nként ha egyszer hódoltak, amikor a szabadban lepte meg ket a zivatar.
A púpos Naim egyébként nemcsak számításból kímélt; személy szerint is sokat jelentettem neki. No, nem
azért, amit most tisztelend séged gondol, hiszen eunuch volt, akárcsak a test rei. Az Ibara-vidéken ez minden
jobbfajta szerájban íratlan törvény, és meg kell valljam, üdít változatosságnak éreztem a máshol uralkodó
szokásokhoz képest. Mi csak Juszaf deynek meg egy-két f emberének tartoztunk ingyen örömökkel, akik a
maguk részér l Naim védelmez i voltak; és ha egy-egy rablóportyájuk után mulatni tértek Zayyumba, a
szavuk nagyobb súllyal esett latba, mint a hóhérbélyeges képű emíré. A púpos legfeljebb a szemével
gyönyörködött el bennünk olykor - viszont megszállott ostáblajátékos volt. Krád tudja, merre szedhette föl ezt a
furcsa szenvedélyét; fiatalabb korában állítólag bekóborolta a fél világot. Annyi bizonyos, hogy Zayyum
környékén hét határon senki sem akadt, akivel le tudott volna ülni egy jót ostáblázni kivéve persze engem. Én
még anyámtól tanultam a szabályokat; a quironeiai örömpalotákban az ostábla az el kel kurtizánok
alapműveltségéhez tartozik.
Akkor is éppen a játékba merültünk, amikor az idegen megjelent a sátorszerájban. Azt is mondhatnám, hogy
becsörtetett, ám ez így túlzás lenne, valamiféle bozótban dúló vadkari képét idézné; márpedig err l szó sem
volt. A léptei könnyedek és ruganyosak voltak, akár a vadászó párducé. Csak éppen olyasféle módon járt,
sebesen és magabiztosan, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mit akar; teszi a dolgát, és közben nem tűr
sem akadályt, sem ellentmondást:
A bejáratot aznap a kövér Yagum strázsálta, aki különösen értett hozzá, hogyan kell körüludvarolni a komoly
vendégeket, és elijeszteni a szájtátiakat. Az idegen egy árva szót sem vesztegetett rá, a kezét egy
vállrándítással rázta le magáról, mikor a sátorba lépett. Egy pillanatra megállt, a szemét résnyire húzta, hogy
hozzászokjon a benti félhomályhoz; és mire Yagum fordult volna be utána, már indult is tovább, egyenest a
mi ostáblázó kett sünk felé. Babur és Kafiq el lépett a púpos vánkosa mögül, és villanva keresztezték el tte a
handzsárjukat. A jövevény vándorbotot tartott a kezében; kurta mozdulattal szétütötte az útját álló pengéket, s
mire a két hökkent eunuch felocsúdott volna meglepetéséb l, már át is lépett közöttük. A bot végével
odahúzott magának egy gazdagon hímzett ül vánkost; s oly könnyed természetességgel telepedett le rá,
mintha csak otthon volna. Baljának mozdulatára csillogó aranydirhemek gurultak szét az ostáblán, s
állapodtak meg forogva a fekete és fehér kövecskék mellett.
- Egy n t keresek - mondta szenvtelenül. Nyilván Naimhoz szólt, de nem nézett rá; tekintetét rezzenetlenül
maga elé szegezte.
Naim keze megdermedt a leveg ben, párnás ujjai között egy fehér kövecskével. Az sátrában nem volt
szokásban az effajta viselkedés; azt pedig különösen nem szenvedhette, ha játék közben zavarják.
- Vagy úgy... egy n t - felelte azon á csalókán szelíd hangon, amellyel minket, védenceit dorgált meg olykor.
- Talán próbálkozhatnál kissé udvariasabban is.
 Por szállongott az idegen köpenyes alakja körül, s telepedett le kis felh cskékben a drága sz nyegekre,
amerre az imént átvágott a sátorszerájon. Beszéde jele volt ez annak, hogy nemrég érkezhetett a sivatagból,
méghozzá - vándorbotjáról ítélve - gyalog. Ha Naim kevésbé ingerült - a játszmája vesztésre állt -, bizonyára
felfigyel erre az int ómenre, és megfelel képpen értelmezi. Aki gyalogszerrel, magányosan járja a Fű Útját,
annak Kelet-Ibarában nem szokás felhánytorgatni a különcségeit, még ha els pillantásra kihívónak tűnnek is.
Korántsem baráti elnézésb l persze; inkább az egészséges önérdek kívánja így.
Csakhogy az idegen nem volt dzsad, ez még porlepte öltözéke s az arca elé vont kafiya alatt is tisztán ki
tűnt. B rét ugyan sötétbarnára cserzette a sivatagi nap, ám szürke szeme, orrának egyenes vonala, a
fejfed je alól el bukó barna hajfürtök inkább pyar származásra vallottak. Naim joggal vélhette úgy, hogy
viszály esetén senki nem fogná a pártját Zayyumban, nem lenne, aki vérváltságot követel érte. Ráadásul
aznap Juszaf dey is az oázisban id zött; épp távozásra készül dött embereivel a tegnap esti kiadós tivornya
után. És persze itt voltak még a cseng dirhemek, amelyekb l a jövevény fél marokra valót szórt hanyagul az
ostáblánkra. A púpos nyilván úgy okoskodott, hogy ahol ennyi van, ott több is akadhat. Sokkal több.
Jómagam - ahogy az Ibara-vidéken az illemtudó n kt l elvárják - nem néztem föl furcsa látogatónkra.
Lesütött szemmel meredtem az ostáblára, összetett kezemet az ölemben nyugtatva, és az aranypénzeket
vizsgálgattam. Láttam közöttük kett t, ami nem tűnt sivatagi dirhemnek, és ez csöppet sem tetszett nekem.
Nem ismertem fel ket; de kizárt dolog, hogy pyar veretek lettek volna.
A jövevényt mindenesetre hidegen hagyta Naim szemrehányása..
- A n t Leának hívják - mondta egykedvűen, mintha meg sem hallotta volna. Keresztbe vetett lábbal ült,
vándorbotját ferdén a vállának támasztotta. - Pyarroni. A Dúláskor láttam utoljára.. Vil Fyalas alatt.
- Ez roppant megható. - Naim a fehér kövecskét morzsolgatta az ujjai között; ráncos képén baráti mosoly
terült szét. - Mégis attól tartok, idegen, hogy a te történeted szomorú véget ér. Sohasem fogod viszontlátni
elveszett kedvesed.
Jelt adott a tekintete rebbenésével; és Babur hatalmas marka hátulról vendégünk vállára hullott. Ezután
meglehet s gyorsasággal peregtek az események, és nem állíthatom biztosan, hogy folyamatosan nyomon
tudtam követni ket. Az idegen arcáról lehullott a kafiya; szakállat nem viselt, a b rét elrútító, szörnyű
forradásokat csak sűrű, barnás borosta takarta. Elvicsorodott - mikor felnéztem, fehér fogsora a szemembe
villant -; és kobrasebesen odakapott a szájával Babur kezéhez. Vér fröccsent az ostáblára, ahogy ádázul
belemart, mint valami vadászó bestia. Az eunuch fejhangon sikoltva roskadt térdre, megcsonkított kezét a
hasához szorította; handzsárja tompa puffanással hullott a sz nyegre.
Naimnak megdöbbenni sem volt ideje, az idegen már lendült is feléje, s a képébe köpte Babur két leharapott
ujját, egy szitoknak tűn szisszenéssel együtt, amit soha nem hallottam még életemben.
- Grashrat!
Hogy mikor termett a kezében a kés, arról fogalmam sincs. Én már csak azt láttam, ahogy tövig szalad bal
fel l Naim bordái közé. A pillanat törtrészéig megbabonázva meredtem a faragott kosfejben végz d mar-
kolatra. Ismertem a gorviki vadászt röket; egyszer még kézbe is vettem egyet, de ez á faragás valahogy más
volt - vadabb, er szakosabb. Aztán a fegyver eltűnt, s a helyén vörösl sebszájból, ütemes lüktetéssel ömleni
kezdett a vér. Naim lassan oldalvást d lt a díszvánkosokon, és közben furcsa, sipító hangot adott ki, mint
amikor az ember eltapos egy feszesre fújt disznóhólyagot Ráncos arcára örökre ráfagyott a fölényes,
szánakozó vigyor.
Csúf látvány volt, mégis magához bilincselte a tekintetem, ám szerencsére nem sokáig; a következ
pillanatban valami idomtalan, holt tömeg zuhant rám, a félelem orrfacsaró veritékbűzét árasztva. Kis híján
maga alá temetett, de egy ösztönös, irtózat-szülte mozdulattal sikerült kigördülnöm alóla; Kafiq volt az,
halántékát a vándorbot csapása zúzta be. Ahogy feltámaszkodtam, léghuzat simította meg az arcomat; az
idegen csizmás lába suhant el pár hüvelykkel a fejem fölött, nyakszirten találva a sebesült kezére görnyed
Baburt. Valami roppant, és az óriás eunuch szeme kifordult; nyikkanás nélkül hanyatlott el, akár a letaglózott
barom.
Fölnéztem. Az idegen hanyag terpeszben állt a három holttest fölött, alig karnyújtásnyira t lem, de háttal.
Baljában a kosfejes kést markolta, csíp magasságban el reszegezve; jobb kézzel ráfogott a vándorbot
közepére, alsó végét a hóna alá szorította, a fels t kifele' eltartotta magától. A szeráj bejárata felé nézett,
ahonnan a kövér Yagum bámulta t sóbálvánnyá dermedve. Aztán nyugodtan, minden sietség nélkül tett egy
lépést el re. Yagum elhajította a handzsárt, és kimenekült a sátornyíláson.
Halotti csend volt. Szeretett dzsad húgaim oly némán és riadtan bújtak össze hátul, a vastag brokátleplek
árnyékában, mint az elárvult sakálkölykök, ha oroszlán szaglássza körül a vackukat. Máskor, ha viszály
támadt a szerájban, sikoltozva szaladgáltak fel-alá; hogy összezavarják a békebontókat, ezzel is segítve
Naimnak a rendcsinálásban. Ezúttal viszont mire elkezdhették volna, nem maradt kinek segíteni; és az én
drága kis húgaim, mi tagadás, féltették az életüket.
Én is féltettem a magamét, de nem a titokzatos idegent l, hanem t lük. A sivatagi martalócok sohasem
riadnak vissza attól, hogy harcon szerzett diadalukra fegyvertelen n k lemészárlásával tegyék föl a koronát;
ám ösztönösen éreztem, hogy a mi vendégünk az ilyesmit méltóságán alulinak tartaná. El sem tudtám
képzelni, miféle szerzet, és hazudnék kegyelmednek, ha azt mondanám, hogy nem ijesztett halálra.
Afel l viszont semmi kétségem nem volt, hogy mi fog történni velem, ha magamra hagy a húgocskáimmal. A
gazdátlanná vált szerájt Juszaf dey rátestálja majd egy másik kegyeltjére, Szidi Taifarra vagy Hababaddin
kulcsmesterre - de, mire új védelmez m megérkezne, hogy kézbe vegye a dolgokat, én már aligha lennék az
él k sorában.
 Mint láthatja, atyám, nem dúskálhattam a lehet ségekben.

Az idegen néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanul nézte a sátornyílást, mintha azt várná, hogy Yagum
megemberli magát, és visszatér egy pengeváltásra. Aztán eltette a kését, és sarkon fordult. Pillantása úgy
siklott át rajtam, mint valami bútordarabom; mégis az a kényelmetlen érzés motoszkált bennem, hogy egész
id alatt tudta, ott vagyok a háta mögött. Ha valami ostobasággal próbálkoztam volna - ami persze eszem
ágában sem volt -, akkor most egy hullával több heverne a sz nyegeken.
Hívatlan vendégünk újra a kafaya mögé rejtette szétroncsolt arcát, majd féltérdre ereszkedett, és nekilátott
fölszedegetni az ostábláról az aranyait. Alig féllépésnyire volt t lem, de ügyet sem vetett rám.
Ezen kellett nekem mindenáron változtatni.
Ül helyzetbe emelkedtem, és megigazítottam magamon a ruhát. Alaposan ráfért: csúnyán összegyűr dött a
nagy felfordulásban, és Naim meg Babur vére több helyütt is foltot ejtett rajta. Aztán a hajamat próbáltam meg
rendbe szedni, fésű híján csak úgy az ujjaimmal. Kegyelmednek nemigen lehet nagy tapasztalata ebben, de
azt nyilván sejti, hogy az ilyesmi általában. vonzza a férfiszemet. Ha például így el re hajlok közben... vagy
teszek egy ilyen mozdulatot... látja, atyám? Nem is túl feltűn . Ráadásul azt a ruhát, amiben akkor voltam,
kimondottan arra szánták, hogy sokat sejtessen, keveset mutasson; a dzsadok ehhez nagyon értenek. Ez a
csipkés köntös, ami most van rajtam, ordenáré rongy hozzá képest, pedig a legjobb shadleki szabászok
készítették.
De nem fárasztom kegyelmedet a részletekkel; látom, hogy kedve ellen való. Az idegent amúgy közel sem
tudtam ennyire felzaklatni. Fel le lehettem volna akár Ellana úrn is személyesen, reggeli szépítkezés
közben; egy pillantásra sem érdemesített.
- Összeszedtem hát minden bátorságomat, és rámosolyogtam. Tanulván az el zményekb l, ezúttal nem a
bujábbik mosolyommal; inkább kissé megbántottnak igyekeztem látszani, már amennyire telt t lem.
- Elnézést! - mondtam méltatlankodva, és az ostáblára mutattam. - Uram udvariatlanul félbeszakította a
játékomat!
Rám nézett, most el ször. Hideg szeme volt, akár a halál. Látott már atyám téli alkonyatot, borús id ben,
valahol a hegyvidéken, amikor úgy tűnik, mintha a lebukó nap szürke ködbe fulladna? Ilyen volt a tekintete...
annyi különbséggel, hogy az napját örökre elnyelték a ködök. Ami megcsillant a szeme mélyén, az nem
napvilág volt; jéglidérc fénye inkább.
De legalább ezt a lidércfényt sikerült el csalogatnom bel le.
Végigmért, tet t l talpig, aztán az ostáblára pillantott; épp az el bb szedte föl róla az utolsó dirhemet. Az
állás, valami csoda folytán, többé-kevésbé épen maradt; csak néhány kövecske gördült odébb; a többi az
eredeti helyén csillogott a lassan nyúlóssá alvadó vérfoltok között.
- Igaz - szólt kurtán, és megint leoldotta arca el l a kafiyát. - A kockák?
El vettem ket a ruhám kivágásából. Régi, jól bevált kurtizánfogás ide rejteni a dobókockákat, míg az
ellenfélen a lépés sora. Meghittebbé és érzékivé varázsolja a játék hangulatát; amellett egy jól szabott ki-
vágásban több pár kocka is elfér, más-más súlyozással.
Az ostáblára az imént b ven ömlött a vér, s amerre a kövecskék gurultak, nyomot hagytak benne. Az idegen
a girbegurba barázdák alapján visszarendezte az állást; aztán félrelökte elhunyt védelmez m holttestét, és a
helyére telepedett.
- Egy fehér k hiányzik - mondta.
- Nála van - intettem a púpos felé.
Elvette t le, bár két ujját ki kellett törnie hozzá.
- A bal hatos mez r l indult - mutattam. - És nyolcat dobott.
Az idegen bólintott, és befejezte Naim félbehagyott lépését.
Néma csendben folytattuk az órákkal ezel tt megkezdett játszmát, ide-oda tologatva a kövecskéket az
alvadó vérben, miközben- a három tetem lassan kihűlt és megdermedt körülöttünk, dzsad húgaim pedig
babonás rémülettel meredtek ránk a sátorszeráj hátuljából. Idáig hallottam a foguk vacogását; egyikük sem
mert mozdulni vagy sikoltani. Ennek kifejezetten örültem; annak már jóval kevésbé, hogy a saját torkom is
egészen elszorult, meg sem bírtam mukkanni.
A forradásos képű jövevényt egyáltalán nem feszélyezte a kísérteties helyzet, hideg közönnyel dobálta a
kockákat, húzta meg a lépéseit. Mi több, nagyszerű ostáblázó volt; talán a legjobb, akivel valaha dolgom
akadt. Én ezzel szemben - beláthatja tisztelend séged - nem igazán tudtam a játékra összpontosítani; minden
csepp er mre szükségem volt, hogy nyugalmat és hidegvért színleljek.
Az idegen vert helyzetb l fordított, lassan, de kérlelhetetlenül ledolgozva azt az el nyt, amit még Naim ellen
szereztem. Egyre fenyeget bben közeledett a perc, amikor az utolsó kövecskémet is leveszi vagy
visszakényszeríti az els sorba. El re látni véltem, mit fog csinálni ekkor: föláll a vánkosról, és szó nélkül
távozik. Márpedig valahogy mindenképpen föl kell keltenem az érdekl dését, különben itt ragadok ebben a
halálcsapdában, ami másfél éven át az otthonom volt.
- Elképzelhet , uram, hogy új fent megzavarják majd a játékunkat - nyögtem ki elszántan, amikor egy ravasz
lépéskombinációval egyszerre három kövecskémet ütötte vissza.
Nem szólt egy szót sem, türelmesen várta, hogy dobjak.
- Az az igazság - mondtam, kezembe véve a kockákat -, hogy gazdám, akivel uraságod összeszólalkozott,
Juszaf dey embere volt. Juszaf deyt l sokan tartanak, és történetesen épp itt van a városban.
 Gondoltam, ezt csak nyugtázni fogja valahogy, ha másként nem, legalább egy megvet horkantással - de
arcizma sem rezzent. Hallgatott..
- Valószínű, hogy Yagum... a harmadik eunuch... egyenesen hozzá sietett a hírrel. - Dobtam: kettest, amivel
az égvilágon semmit sem tudtam kezdeni, legfeljebb még hátrányosabb helyzetbe man verezhettem volna
magam. - Uram nem találja ezt megfontolandónak?
- Nem - felelte kurtán.
Kifordított tenyérrel jeleztem, hogy lemondok a lépésemr l. A kockák után nyúlt.
- És az nem merült föl uramban, hogy ilyen... kényes helyzetben nekem talán hasznomat veheti?
- Nem - ismételte meg egykedvűen. Tízet dobott, és némi töprengés után leszedte két kövecskémet. A táb-
lára nézve úgy ítéltem, legfeljebb féltucat lépésem maradt.
Kezdtem kétségbeesni; és csakis a kétségbeesés sugallhatta nekem a vakmer séget, amit ekkor elkövet-
tem. Nem vagyok ábrándos szűzleány, sok vért és halált láttam már életemben: meg tudom ítélni azokat,
akiknek ez a mesterségük. Ez a szófukar idegen szégyenbe hozta volna bármelyik ünnepelt dzsad
kardtáncost, és embert ölni annyi volt neki, mint nekem férfit ölelni. Ha megsértem, végem. Mégis vállaltam a
kockázatot.
- Pedig nélkülem uram sohasem fogja megtalálni a n t, akit keres!
Fölnézett; a keze megállt az ostábla fölött. A szemében megint megláttam azt a furcsa csillogást, a bolygó
lidércfényt a szürke ködök mélyén.
- Miért? - kérdezte.
Nagy leveg t vettem, és széttártam a karomat.
- Uram idegen ebben a világban... másféléhez szokott - mondtam, körbemutatva a sátorszerájon; de egész
Zayyumot értettem alatta az egész Ibaravidéket, és még annál is többet. Megértett; láttam a szemén. - Persze
ha akar, utat taposhat magának. Félelmet kelteni könnyű. De... bizalmat? - A halott púpos felé intettem. -
Akikkel uram beszél, azok vagy meghalnak, vagy hazudnak. Elküldik koholt fantomokat hajszolni; történeteket
találnak ki, hogy minél messzebb tudják uramat. Meglehet, id vel rájön a hazugságokra, és visszajön bosszút
állni. Közelebb kerül ezzel ahhoz, akit keres? Megtudott Naimtól bármit, aminek, hasznát vehetné? - Vállat
vontam. - És a keserű igazságok... a gonosz igazságok.:. örökre rejtve maradnak uram el tt. Nem lesz senki,
aki meg merné mondani ket: A félelemnek vannak hátrányai.
Ezen elgondolkodott egy kicsit.
- Igaz - bólintott végül. Lecsaptam a szóra, mint valami utolsó, pislákoló reménysugárra.
- Én lennék uram helyett a beszél nyelv; a mosolygó száj; a simogató kéz. Nekem az emberek azt is
elmondanák, amit uramnak soha. Kicsalogatnám bel lük, amihez nem férhet hozzá; mert urammal a félelem
jár, és a félelem megfagyasztja a szíveket. Velem van esélye uramnak; nélkülem elbukik!
Hosszan nézett rám azzal a szürke, halott szemével. Reszkettem a tekintete alatt; a fogaim összever dtek, s
úgy éreztem, mindjárt megpattan bennem valami.
- Mit kérsz cserébe? - kérdezte aztán.
Ekkor összeomlottam; talán az iszonyattól, talán a megkönnyebbülést l, talán mert a hosszú szónoklat
minden maradék er t kivett bel lem. Zokogva borultam a vérmocskos ostáblára, szerteszét szórva a fekete és
fehér kövecskéket. Lehunyt szemem el tt villanásnyi képekben lepergett az egész életem; a temérdek
keserűség és megaláztatás, a koszos, tapogató kezek, a röhög , szakállas arcok, a fájdalom, a tehetetlen
beletör dés... és sok-sok minden más, amir l kegyelmednek, atyám, nem beszélek.
- Csak vigyél el innen! - nyöszörögtem neki a könnyeimen keresztül. - Vigyél el innen.. valahová messzire!
Kinyújtotta a kezét, és megérintett a vállamon. Hidegek volt az ujjai; nagyon hidegek.
- Jó - mondta egyszerűen.

Ne higgyen gyöngének, atyán, csak mert most mindezt a papirosára bízom. Magyarázkodni sem kívánok;
tudom jól, minek neveznek a hátam mögött. Kráni szajha, ugye? Vagy sátán ribanca? Egyre megy.
Némelyeket elriaszt a házamtól; másokat épp ellenkez leg, a tiltott gyümölcs zamatával csábít: Pedig nem
vagyok boszorkány, legalábbis nem jobban, mint bárki más asszony vagy leány, aki megköveteli jussát a
világtól. A szent inkvizíció hiába buzgólkodik körülöttem a sok kétballábas kémmel. Az ágyban én beszéltetem
a férfiakat, nem azok engem. Majd adja át üdvözletem, a nagytiszteletű kopasz atyáknak. A gúnyneveket
azzal érdemeltem ki, hogy két esztend re át tiszta szívemb l szerettem egy férfit, akinek még a nevét sem
tudtam meg soha. És jegyezze föl kegyelmed, hogy büszkén viselem ket; mert azt az embert, amíg élek,
nem fogom megtagadni, éppoly kevéssé, mint önmagamat!
Az a borzongató pillanat volt az els , amikor megérintett a sátorszerájbani a felborult ostábla fölött. Kés bb,
amikor már azzal áltattam magam, hogy kezdem t megérteni, rájöttem, hogy ez az érintés fényűzés volt; az
életelvei szerint mer ben fölösleges. Ajánlkozásomat szóban is elfogadhatta volna; aztán szép nyugodtan
megvárja, amíg kib göm magam, és ismét használható leszek. Amikor megfogta a vállam, egyszerre intett és
bátorított, hogy ne veszítsem el az er t; amit bennem látott; ami különválasztott engem a szemében a többi
lánytól. Nem lett volna köteles bizalmat ajándékozni egy alsóbbrendű lénynek.
Gyönyörű pillanat volt, de nem tartott sokáig. Félbeszakította a sátornyílásban felcsapó röhögés. Sok férfi
nevetett, legalább tucatnyian; a leghangosabb közöttük egy öblös bariton volt, az vitte a vezérszólamot. Száz
közül is megismertem volna Juszaf dey hangját.
 Felkaptam a fejem; visszahúzta a kezét. Kicsi dzsad húgaim, akik mindeddig épp csak maguk alá nem
csináltak ijedtükben a hátam mögött, most egyszerre mozgolódni és sutyorogni kezdtek. Mindent hallottak,
amit az idegennek mondtam; és tudtam, hogy amit jelenteni fognak rólam, azzal nemigen lopom be magamat
Juszaf dey szívébe.
A dey zömök, hordómellkasú dzsad volt, csikófogait rég elhullatta már; sűrű, fekete szakálla, tömött bajsza
er sen deresedett. A Fű Útján vonuló karavánok megvámolásából élt, ami nem számított éppen veszélytelen
mesterségnek. Amelyik karavánmester a kráni gyepűvidék uraival üzletel, arra nem lehet ráijeszteni egy kis
szablyasuhogtatással: Nagyapja korában, még a Dúlás el tti a dey csapata egyszerű rablóbandának indult,
ám azóta egy fokkal följebb küzdöttek magukat. Védelmi pénzt szedtek ugyan a kalmároktól, de cserébe
valóban meg is védték ket, és az utóbbi id ben már többet verekedtek a portyázó ork hordákkal, mint a
sarcukat nem fizet keresked kkel. Nyereségét Juszaf dey csupa olyan üzletbe fektette, amely a Taba el-
Ibarának e csücskében tisztes vállalkozásnak min sült; így pénzelte' a mi bordélyunkat is, ahol
kishúgaimmal egyetemben élveztük a púpos Naim vendégszeretetét.
Komoly személyiség volt tehát - ami azt illeti, a legkomolyabb, akivel Zayyumban a rossz sors összehozhatja
az embert. És most ott állt a szeráj bejáratában, teli torokból hahotázva; másfél tucat fegyveres dzsad
tolongott a sarkában, köztük a kövér Yagum. Mind egyszerre nevettek vele, de nála beljebb egy se lépett.
Az idegen kifejezéstelenül nézte ket. Az én fejemben mindenféle rült terv kavargott, hogyan menthetném
meg a b römet, pillanatnyilag azonban egyik sem tűnt kivitelezhet nek. Zavart voltam és kimerült, s
tehetetlenségemben medd átkokat szórtam a sorsra, amiért aznap délel tt leültem ostáblázni a púpossal.
Juszaf dey megunhatta a mókát, mert felhagyott a nevetéssel; mintegy varázsütésre, elhallgatott a mögötte
harsogó kórus is. Megcsóválta kivörösödött fejét, és bütykös öklével elmorzsolt egy vigalomkönnyet a jobb
szeme sarkában.
- Szavamra mondom, ez aztán Galradzsa tréfája! Micsoda megindító jelenet! - kiáltotta kedélyesen. -
Szerájaim sz ke gyöngyszeme, amint épp szerelmet vall álmai lovagjának! Igazán választhattál volna szebb
daliát is, édes Leylám; ezt a rongyos csavargót csak a kosz tartja össze! - Menteget zve tárta szét a karját. -
Mi sem áll t lem távolabb, kicsi Leyla, semhogy beavatkozzak egy regényes lányszöktetésbe, de attól tartok, ~
ez a heves vérű fiú egy s mással tartozik nekem. A te pendelyváltságodat elengedném örömest; szegény
Naim viszont hasznos emberem volt, bár rútabb, mint öreganyám hátulja! - Lemondóan legyintett. - Azt is
megérdekl dhetnéd szíved választottjától, honnan a pokolból szerezzek két ekkora derék barmot Babur meg
Kafiq helyett. Hát illik ennyi bosszúságot okozni szeret atyádnak, kinek szeme el tt csak a te jóléted és
boldogulásod lebeg?
Arcom vérvörösre gyúlt a gúnyos tiráda hallatán, az idegen azonban egyszerűen eleresztette a füle mellett
az egészet. Mikor a bejáratban felcsattant a martalócok röhögése, nyugodtan felállt véráztatta vánkosáról, és
megindult feléjük. Nem sietett; pontosan akkor ért a dey elé, amikor az befejezte szónoklatát. Megállt, némán
a szemébe nézett; s bár esküdni nem mertem volna rá, a sátorszeráj félhomályában úgy tűnt, mintha
aggodalmas felh suhant volna át a vén haramia vonásain.
- Te vagy Juszaf? - kérdezte t le az idegen. A dey bosszúsan ráncolta sz szemöldökét.
- Mifelénk az a szokás, hogy a hontalan csavargó befogja a száját, és nem tetézi pimaszkodással bűneit -
felelte oktató hangnemben. - A deyi rang boldogult üköm óta száll atyáról fiúra családomban. Figyelmeztetlek,
hogy ha továbbra is elmulasztasz megtisztelni vele, halálod még annál is gyötrelmesebb lesz, mint eredetileg
elterveztem. Ami pedig - köztünk legyen mondva - nem csekélység.
Az idegenre nem tettek különösebb hatást a szavai. Kinyújtotta a botját, és félrehajtotta vele a sátornyílás
egyik zárólebernyegét, hogy a sivatagi nap fénye szörnyen szétroncsolt arcára essen.
Én aiuth vagyok Rah Gul városában - mondta csendesen. - Nevem még nincs, de ghat címmel illetnek. Van
szavad?
Juszaf dey néhány szívdobbanásnyi ideig homlokát ráncolva vizsgálgatta az arcát, mintha valami jelet
keresne rajta. Aztán egyszerre csak halottsápadt lett, egész testében reszketés fogta el; úgy festett; mint akire
most parancsoltak rá, hogy ásson sírt magának. A következ pillanatban emberei legnagyobb
megrökönyödésére hasra vágódott az idegen el tt, és a porban fetrengve tépni kezdte a szakállát.
- Irgalom, nagyúr! Irgalom! - nyüszítette sírva. lrgalom nyomorult fejemnek! Méltatlan vagyok rá, hogy a
véremet ontsd!
Úgy van. - Az idegen alig észrevehet mozdulattal bólintott. Aztán oldalt fordult; botja széles ívben kör-
belendült, most énrám mutatott. - Egy birodalmi ghat kegyesen elfogadta ennek az asszonynak a szolgálatait.
A törvények értelmében mától fogva a shur címzés illeti meg.
- Akaratod szerint, nemes nagyuram! - nyögte a földr l Juszaf dey.
Mindenki sóbálvánnyá meredve állt; jómagam is. A martalócoknak arcára fagyott a gúnyvigyor; drága
húgocskáimnak torkukon akadt a csivitelés. Senki sem tudta mire vélni az események megdöbbent fordula-
tát. Úgy tűnt; mintha azok ketten - az idegen és a dey - valami hátborzongató, csak számukra érthet színjá-
tékot adnának el , amelyben minden szónak és mozdulatnak rejtett jelentése van. Csakhogy a játék - és ezt
akkor a csontjaimban éreztem, atyám - véresen komoly volt a kívülállók számára is. Egyetlen kurta gesztus
életr l és halálról dönthetett.
Az idegen magához intett, és én kába f vel engedelmeskedtem.
Nyelvemül szeg dtél; beszélj hát velük! - mondta kurtán. - Mire az Ég Szeme megfordul, folytatnunk kell
utunkat.
 A fegyveres dzsadok felé fordultam; tekintetük visszatükrözte rám a saját arcomról sugárzó döbbenetet.
Ismertem ezeket az embereket. A szerájban ingyen gyönyörrel tartoztam nekik, s ruhám megoldásával kellett
engedélyt kérnem rá, hogy lesütött szemmel szólhassak hozzájuk. Most viszont... shur lettem. Talán
valamiféle... parancsnok?
- Lovakra... lovakra volna szükségünk. - Igyekeztem öntudatos és határozott hangot megütni, de mit szépít-
gessem: siralmas eredménnyel. - Aztán meg... ruhákra. Élelemre... vízre... készletekre.
Az egyik martalóc - nem riztem róla kellemes emlékeket - sötét képpel elkáromkodta magát.
- Ha azt hiszed, Leyla madaram, hogy nekem egy büdös kis ribanc...
Tovább nem jutott, mert Juszaf dey, mint aki rugóra jár, pattant föl fektéb l, és egyetlen baromi erejű
ökölcsapással letaglózta. A haramia hördülve elterült a sz nyegen; kínlódva feltámaszkodott, vért és törött
fogakat köpködött maga elé. A dey lendületb l gyomorszájon rúgta, hogy kirepült a sátorból a forró homokra.
- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni a méltóságos shur nagyasszonnyal? - üvöltötte magából kikelve.
Aztán kirántotta övéb l mindkét fegyverét jobbfel l szablyát; balfel l dzsambiát -, és tajtékozva szembefordult
riadt embereivel. - Jól figyeljetek, tetves sakálok, mert még egyszer nem fogom elmondani! A birodalmi úrhoz
és az úrn jéhez egyedül én szólhatok, megértettétek? Ez az én jogom, és ölök érte, ha kell! Karón fog
száradni, aki elvitatja t lem!
Fanyar kifejezés suhant át az idegen arcán, valami megvet félmosoly, melyb l mérhetetlen undor sütött; ez
volt az els alkalom, hogy rezdülni láttam sebhelyes vonásait.
- Mondd meg neki, shur - fordult hozzám egykedvűen -, hogy a kiváltsága csak terád vonatkozik. Az én
személyemet sérti alacsony társasága.
Tolmácsoltam szavait a rablóvezérnek, bár nem sok értelmét láttam, hisz mindenki hallhatta ket. Legna-
gyobb döbbenetemre Juszaf dey áradóan hálálkodva mondott köszönetet, amiért a nemes ghat arra a kegyre
érdemesítette, hogy foglalkozott vele.
Parancsnok? - gondoltam kótyagos f vel. Talán inkább... hercegn .

Nem részletezem tovább. Mindennek a legjavát kaptuk, amivel a banda csak szolgálhatott; márpedig Juszaf
dey dúsgazdag gazember volt, még a zayyumi emírhez képest is. A felszerelés összeválogatása közben
szerét ejtettem, hogy négyszemközt maradjak vele. Azt hittem, árulkodó tanúk híján a hirtelen jött tisztelet
tovaillan majd, és újra "cukros kicsi Leylácska" lesz bel lem, de nem: továbbra is ugyanolyan alázatosan
forgolódott körülöttem, mint titokzatos patrónusom színe el tt.
K nyéken ragadtam, és mutatóujjammal megemeltem az állát, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni.
Reszketni kezdett, és kövér verítékcseppek ütköztek ki a homlokán. Félt.
- Ha kérdezek t led valamit, szintén fogsz rá válaszolni, dey? - mondtam halkan.
Ha úrn m úgy kívánja - válaszolta, és lesütötte a tekintetét.
- Miért rettegsz t le így? Félelmetes harcos, az igaz. - a saját szememmel láttam -, de idegen; a te parancso-
dat pedig száznál több szablya lesi Zayyum körül. Legalábbis eddig így volt, tettem hozzá magamban; nem
mertem volna fogadást kötni rá, hogy a dey tekintélye sértetlenül átvészeli a mai eseményeket. Ha félszáz
lovassal jössz rá, ellenük sem állhatna meg.
- Nem biztos. - A rablóvezér idegesen megrázta fejét; sz üstökér l verejtékcseppek szóródtak szerteszét. -
Hallott már úrn m Tigur Takkalról? ,
Szónoki kérdésnek szánhatta, hisz Tigur Takkal neve szájról szájra szállt innen Abadanáig. Legendás
kardtáncos volt, trófeákkal ékes párbajh s, a vetélytársak réme; mióta felbukkant az Ibara-vidéken - jó tizenöt
éve már , egyetlen viadalt sem veszített, és minden ellenfelét megölte. Számtalanszor próbáltak méreggel,
t rrel, kelepcével az életére törni; eddig még mindenki rajtavesztett. Abadanától nyugatra, a dzsenn dinasztiák
si szállásterületére azonban sohasem merészkedett; úgyszólván mindenki tudta róla, hogy kráni renegát.
- Ne beszélj gyerekségeket! Takkalt mindenki ismeri. A dey megnyalta a szája szélét.
- Az az ember egyszerű gyepűvidéki. Csak pár esztend t töltött a Fekete, Határ túloldalán, aztán szökve
menekült, mert nem bírta tovább. Odaát a balh rangot viselte; ez messze úrn mé alatt áll. - Mélyén meghajolt
el ttem. - Ha úrn m találkozik Tigur Takkallal, könyörögve kérem, ne tűrjön el t le semmiféle pimaszkodást!
Arra sem méltó, hogy úrn m szolgáinak szolgáit szolgálja..
- Csak éppen ízekre szabdalna, ha egy rossz szót szólnék hozzá - próbáltam elütni egy kis tréfával a
hallottak élét.
- Porban csúszva járulna úrn m elé - vágta rá habozás nélkül Juszaf dey. - Ám ha mégis ilyen: szörnyű
gyalázatra vetemedne, én khaynesst fogadnék a gaz sakálfajzat ellen, és a világ végéig üldözném, hogy
bosszút álljak úrn mért, akár utolsó csepp vérem árán is! - Az öreg rabló szilajul fölvetette sz fejét; sötét
szenében ádáz fények villogtak. - Nagy kegyre érdemesített engem a mi Urunk, mert szabadon szólhattam
egy birodalmi shurral, és ismerhettem t, miel tt fölmagasztaltatott! Csak azt sajnálom, hogy ami vén
életemb l még hátravan, siralmasan kevés egy ekkora adósság törlesztéséhez.
Összeborzadtam; és korántsem csupán azért, mert ezzel a hűségszózattal Juszaf dey elárulta nekem, miféle
istent tisztel valójában, miközben színleg Doldzsahhoz és Galradzsához fohászkodik. A fogadalmában lángoló
szinte szenvedély döbbentett meg, és mindaz, ami ebb l következett. Teremt Kyel, gondoltam iszonyodva,
kivel adtam én össze magamat? A Tizenhármak titkos ügynökével tán? Vagy valami álcában járó aquir
nagyúrral?
 - És mondd csak, derék dey - puhatolóztam óvatosan -, vajon hányan lehetnek, akiket ilyen fogadalom fűz...
például... egy birodalmi ghathoz? Hányan indulnának el vérbosszút állni, ha t sérelem érné?
- Százan és százan, úrn m! - felelte a vén haramia büszkén. - És ha mind kudarcot vallanának, utánuk a
fiaik, az unokáik és az unokáik unokái...
Szóval ezért borult arcra kegyelemért könyörögve az idegen el tt, amikor az a sátornyílásban állva fölfedte
kilétét... És megtette volna akkor is, ha ezer állig fölfegyverzett dzsad várakozik a háta mögött, mind ugrásra
készen és vérre szomjazón.
Tudja tisztelend séged, a kurtizánok szava nem ércbe öntött oszlop, mint a lovagoké. Inkább a kés n jött
hóhoz hasonlatos: elolvad hamar. A bordélyhűség mulandó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a
fejemben, hogy mihelyt elhagytuk Zayyurriot, az els adandó alkalommal megszököm ett l az ijeszt
idegent l. Csak most döbbentem rá, hogy nem tehetem.

A rablóbanda válogatott lovasai egészen Tafyeh oázisig kísértek minket. A déli útirányt én tűztem ki, úgy
okoskodva, hogy ha az a Lea nevű n pyarroni területen tűnt el, akkor kézenfekv arrafelé vonulni. Egyel re
nemigen tudtam, hogy egész pontosan mit keresünk és miért.
Ha az idegennek kedvére volt a díszkíséret, nem mutatta. Ami azt illeti, tudómást sem vett róluk, egészen az
utolsó percekig, amikor Juszaf dey nekiveselkedett, hogy cikornyás dzsad búcsúbeszéddel köszönjön el
t lünk. Szegény hiába törte magát; az els mondatnak sem jutott a végére, amikor az idegen kurta
kézmozdulattal a torkára forrasztotta a szót.
- Mondd meg a grashratnak - fordult hozzám -, hogy méltányolom szinte igyekezetét, amellyel jóvá kívánja
tenni tudatlan vétkeit. A maga szánalmas szintjén elfogadható teljesítményt nyújt. Jóindulatom jeléül tanáccsal
fogom jutalmazni.
A rablóvezér marcona képe sugárzott a megtiszteltetést l.
Az idegen nyeregbe ülve sem vált meg vándorbotjától; a hátára szíjazva hordta. Most lekanyarította, és
kíséretünk egyik tagjára mutatott vele. A kövér Yagum volt az; a mézes beszédű eunuch, aki handzsárját
eldobva menekült el le a sátorszerájból. Mikor meglátta a rászegez d botot, mészfehérre sápadt, és kis
híján lefordult a lováról.
- Az az ember - mondta az idegen szárazon - nem vállalta a halált fölesküdött gazdájáért. A fegyverére is
szégyent hozott. Hitvány fickó; nem érdemel kíméletet. Büntetését belátásodra bízom.
- Még ma éjjel varjak fogják szaggatni a húsát! - kiáltotta buzgón Juszaf dey. Intésére szablyák villantak, és
a többi haramia nyomban gyűrűbe zárta a reszket heréltet. 'Az idegent azonban mindez már nem érdekelte.
Hátat fordított a jelenetnek, és tempós ügetésben megindult a déli láthatár felé, ahol Tafyeh vályogfalai
izzottak a sivatagi alkonyatban.
Utána eredtem a kantárszárra fűzött vezetéklovakkal. Kicsit sajnáltam szegény Yagumot, hiszen mindig
kedves volt hozzám, néha még ajándékot is hozott... cukorkát meg színes szalagokat... Ide nem ez volt a
dolga, hanem hogy vigyázzon a púposra.
És tudja, atyám, valóban megfutott.

A tafyehi karavánszerájban megalkudtam egy szobára meg istállóhelyre az állatoknak. Az idegen egy szót
sem szólt, - rám hagyott mindent, rendezzem el belátásom szerint. Le is aratott vele jónéhány megvet
pillantást; milyen férfi az, aki az ágyasát beszélteti maga helyett? Tudtam, hogy a tarsolya tele van arannyal,
mégis körmöm szakadtáig harcoltam minden egyes piaszterért. Meg akartam mutatni neki, hogy méltó vagyok
a bizalmára. Öntudatos n , aki érti a dolgát.
Elégedett voltam magammal, és mégis: mikor odafönn a szobában kettesben maradtunk, úgy elbizony-
talanodtam, akár egy süld szűzlány: Nem az ölelését l féltem; akkor még azt hittem, férfi nekem újat nem
mutathat. Nem, inkább a pusztajelenléte nyomasztott: a komor alakja, a sebhelyes arca, a jégszürke szeme..
az egész lényéb l áradó nyugalom és er . Ébren voltunk, mégis úgy éreztem magam, mint akit egy
szunnyadó oroszlánnal zártak össze.
a szoba közepén állt, karba tett kézzel, és módszeresen végigvizsgálta a falakat, a -padlót, a szegényes
berendezést. Én az egyik sarokba kuporodtam le, a kecskelábú asztal mellett, melynek lapján riadozó lánggal
égett a tenyérnyi olajmécs. Egy id múlva azért megembereltem magam.
- Nagyuram:.. szólhatok hozzád? - kérdeztem, és meglep dtem, milyen vékonykának cseng a hangom a
saját fülemben.
- Nem - felelte szenvtelenül, és folytatta módszeres vizsgálódását. Egyetlen hüvelyknyi faldarabot sem
hagyott ki, egyetlen szálkát és repedést sem a gyatra bútorokon. Ha végzett a szoba egy-egy szeletével,
árnyalatnyit odébb moccant a sarkán, és kezdte elölr l a következ sávban. Több mint egy órába telt, mire
teljesen körbefordult. Akkor leeresztette a karját, és rám vetette hideg tekintetét. - Most már beszélhetsz. Ez a
hely biztonságos. - Vállat vont. - A körülményekhez képest.
Ajkam egészen kiszáradt a hosszú várakozásban; meg kellett nedvesítenem, hogy szólásra nyithassam.
- Nagy jó uram...
- A megszólításom ghat - szakított félbe. - Értéktelen címekkel csak a férgek dobálóznak; te pedig már nem
tartozol közéjük.
- Igenis... ghat... és... a neved? Árnyék suhant át tépett vonásain.
 - Nincs nevem - mondta. - Még nem érdemeltem ki. A név nagy súlyú adomány; nem osztogatják méltat-
lanoknak.
Ezt nem egészen értettem, de hirtelen eszembe villant, hogy még be sem mutatkoztam neki; talán sértésnek
veszi, és haragszik miatta.
- Engem igazából Marielnek hívnak - siettem helyrehozni mulasztásomat. - Leylának csak a dzsadok
neveztek el, mert szerintük...
- Neked sincs neved! - dörrent rám olyan ádázul, hogy hátrah költem ültömben. - Shur nagy; ennyi és
semmi több. Hogy képzeled hogy mindjárt nevet is kapsz, alig egy nappal a rangod után? Vagy tán a
dieurökhöz mérnéd magad szertelen g gödben?
- Nem... dehogyis... eszemben sincs... - makogtam, miközben igyekeztem kiverni a fejemb l a nyugtalanító
kérdést, hogy kik lehetnek azok a dieurök. - Azt akarod mondani - ragadtam meg az els utamba sodródó
épkézláb gondolatot, akár fuldokló a szalmaszálat -, azt akarod mondani, hogy odaát a Fekete Határ
túloldalán az anyák nem adnak nevet a gyermeküknek?
- Én nem a Legnagyobb Úr jogara alatt születtem mondta a ghat, és az arcára mutatott. - Pyarroni vagyok.
Dehát akkor... - ráncoltam értetlenül a szemöldökömet - ...akkor mégiscsak kaptál valami nevet a szüleidt l!
- Kaptam, de régen. - Vállat vont. - Az ilyen név odaát értéktelen.
- És mégis... mi volt ez a név?
- Már nem tudom. Elfelejtettem. - Szürke tekintete az enyémbe kapcsolódott, s jeges t rdöfésként nyilallt
szívem legmélyéig: - Üres dolgok iránt tudakozódsz, shur. Csak az id det fecsérled. A hamis neveidet el bb-
utóbb te is el fogod felejteni..
Nem igazán tudtam felfogni, mit beszél; elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki egyszerűen elfelejtse a
nevét, amit évtizedeken keresztül viselt. Makacsul tovább ütöttem hát a vasat, még azt is kockáztatva, hogy
kivívom vele a haragját.
- Juszafnak tegnap azt mondtad, hogy ayud vagy... illetve valami hasonló...
- Aiuth - javított ki. - Az nem a nevem, hanem a hivatásom.
- A hivatásod? Amib l élsz?
- Élni mindannyian a Legnagyobb Úr kegyelméb l élünk. A hivatásunk az a mód, ahogy a legméltóbban
szolgálhatjuk t..
- És mit jelent ez... ez az az aiuthság? - kérdeztem kíváncsian. - Fejvadász volnál? Kém? Vagy titkos
diplomata?
- Nem, nem, dehogyis! - tiltakozott fölemelt kézzel. Meghökkentett, hogy ilyen heves gesztusra ragadtatta
magát; úgy láttam, mintha még a szeme is megrebbent volna. - Akikr l te beszélsz, azok legalábbis tharsok,
de inkább dunok, meg attól fölfelé... Sokkal emelkedettebb szellemek nálam. Eszedbe ne jusson engem még
egyszer hozzájuk hasonlítani!
- Miért?
- Ostoba vagy, shurr - Fedd en nézett rám, mint valami éretlen csitrire. - Én úgy érzem, nem telt le még az
id m, amit ezen a világon a Legnagyobb Úr szolgálatának szentelhetek. Ám ha egy birodalmi dunnak a fülébe
jut, hogy velem veted t össze, könnyen el fordulhat, hogy úgy dönt: tévedek. És nekem sem jogom, sem
er m nincs hozzá, hogy kétségbe vonjam az bölcsességét.
Végigfutott a hideg a hátamon.
- Elnézést... nem fog többet el fordulni - ígértem. De ha nem vagy titkos ügynök... már megbocsáss... akkor
mit csinálsz... hivatásból?
- Elkóborolt jószágokat fogok be, ha túlzottan elvadulnak, és a birodalom egyensúlyát veszélyeztetik - -
mondta, majd összevonta a szemöldökét. - A sivatagi nyelvben van erre egy találó kifejezés... azt hiszem, az
fogalmaik szerint... sintér vagyok.
Megfordult velem a világ. Egyre jobban kezdtem beleélni magam az ábrándba, hogy valamiféle kráni
nemesúr els udvarhölgyévé léptem el ; és erre tessék, kiderül, hogy egy közönséges sintér cselédje lettem!
- Meg kell tanulnod elleplezni az érzelmeidet; ez az els lépés a tökéletesedés útján - mondta a ghat nyu-
godtan. - Megsértettél az arcoddal.
- Az arcommal? - kérdeztem értetlenül. Bólintott.
- Látszott rajtad, hogy csalódtál bennem, és megvetést táplálsz hivatásom iránt. Kétségbe vontad egy
birodalmi ghat tekintélyét. Mivel csak nemrégiben emelkedtél ki az alsóbbrendű lények sorából, és még nem
volt id d megszabadulni a hamis gondolatoktól, kivételesen nem öllek meg ezért.
Hűvös szavai hathatósabban kijózanítottak, mintha ütlegekkel halmozott volna el. Azt a viselkedést meg-
szoktam már a férfiaktól, tudtam kezelni, ha úgy fordult a helyzet; ezt nem.
- Megölni?... - hebegtem. - Jó, talán fintorogtam kicsit, de... Juszaf tegnap koszos csavargónak gyalázott, és
te egy ujjal sem...
- Egy féreg sértései üres buborékok; elpattannak, mert nincs bennük tartalom - vágott a szavamba halkan,
ám ellentmondást nem tűr en. - Egy magasztosult lény sértéseinek súlya van; azokat az ember nem
engedheti el a füle mellett: - Komor tekintetet vetett rám. - Még egyszer nem leszek elnéz , shur. Az
emelkedés felel sséggel jár; aki ezt a leckét nem tanulja meg, az nem méltó a Legnagyobb Úr szolgálatára.
Egy sintér, gondoltam. Egy sintér, aki el tt reszketve alázkodott meg Zayyum legrettegettebb rablóvezére.
Egy sintér, aki a cselédjévé fogadott; és ez elegend volt hozzá, hogy ugyanez a haramia sírig tartó hűséget
esküdjön nekem.
 Aztán eszembe jutott még valami. Fra Celestius, kegyelmed szerint mifélék lehetnek azok a kráni "jószágok",
amiket id nként össze kell fogdosni, nehogy elvaduljanak és felborítsák a birodalom egyensúlyát? Mert hogy
nem afféle nyiszlett kóbor ebek, amilyenekkel ideát bajlódnak a mi pecéreink, az eléggé valószínű. Milyen házi
kedvenceket tarthat a tornyában - mondjuk - egy köztiszteletben álló pokoligázó, akinek a neve hallatára
Gorvik összes bíborosa a nadrágjába csinál ijedtében? Vagy milyen kopófalkájuk lehet v azoknak az éltes
arisztokratáknak, akik már Tysson Lar erdejében is kedélyesen elvadászgattak? És - nem utolsósorban -
ugyan miféle zsákmányra uszíthatják rá ket?
Meghánytam-vetettem magamban ezeket a dolgokat, aztán az idegen felé fordultam, és - nem szégyellem -
leborultam el tte, ahogyan Juszaf deyt l láttam.
-. Bocsáss meg, ghat, hogy kételkedtem benned! - mondtam szinte megbánással. - Vak voltam, de te
rányitottad szememet az igazságra.
- Úgy legyen! - felelte , szinte szelíden.
Aztán legnagyobb meglepetésemre odalépett hozzám, és átkarolt, hogy fölsegítsen. Amikor felnéztem
szürke ködszemébe, megint megláttam benne azt a mélyen bolygó lidérclángot, és úgy éreztem, mintha dér
lepné be a lelkemet. Hideg volt az ölelése, atyám; hideg és csodálatos.

Lám, Fra Celestius, kegyelmed tapintatos férfi; ám nem eléggé tapasztalt. Tapintatos, mert nem teszi fel a
kérdést, ami történetemnek e pontján úgyszólván kikerülhetetlen; és tapasztalatlan, mert messzir l lerí az
ábrázatáról, hogy közben majd' megvész a kíváncsiságtól. Ne epessze magát tisztelend séged; nem kell
engem bújtatott szavakkal ösztökélni, elárulom a saját jószántamból is.
Nem, nem háltunk együtt. Aznap éjjel még nem. Természetesen fölkínálkoztam neki, pedig - Arel a tudója! -
nem egykönnyen vitt rá a lélek. Egészen addig nem gondoltam volna nehéznek, míg nyugovóra készülve neki
nem vetkezett. Utána viszont... Sejtheti, atyám, hogy nekem nem idegen holmi a férfitest, még akkor sem, ha
sok csatán forgott. Egy-két rút forradástól még nem lel ki a hideg. De ... úgy festett, mint akit
szétmarcangolt valami bestia, aztán egy jótét isteniporonty újra összerakta. Az arcáról már sejtettem, hogy
szántszándékkal csúfították el, és az a temérdek heg a b rén valami titkos jelet takargathat; a többi azonban...
Sejtelmem sem volt, hogy halandó lény miféle boszorkánysággal épülhetett. föl ilyen sebekb l. És nem is
gyógyult be mind; láttam. A jobb vállát például, azt teljesen elvesztette, eddig ni, le a kulcscsontig. Mégsem
volt nyomorék. Odaát pótolták neki valamivel... amir l nem beszélek.
. Megborzongtam, ám er t vettem magamon. az új gazdám, gondoltam; kötelességem a kedvére tenni. És
próbáltam közelebb férk zni hozzá... baloldalról persze... de hiába. Mikor meg akartam cirógatnia nyakát,
mindjárt itt a füle alatt - mert azt szeretni szokták -, akkor odafordult felém, rám vetette ~ halott szemét, és
csak annyit mondott:
- Ne érints!
Visszakaptam a kezem, mintha vipera marta volna meg. Nem tagadom, bántott az elutasítás; sokat-hittem
magamról, hogy kitapasztaltam már a férfinép minden csínját-bínját, és egyikük sem képes ellenállni nekem.
Azóta okosabb lettem; de akkor, atyám, ez a két szó olyan sértéssel hasított a szívembe, hogy még a szégyen
pírja is az arcomba szökött.
Sokáig nézett, de nem úgy, ahogy a férfiak szokása. Ett l még inkább zavarba jöttem. Nem mertem viszo-
nozni a tekintetét. A kezzemmel végképp nem tudtam mit kezdeni, jobb híján az ölembe ejtettem hát, és
némán tördeltem, mint valami elfogódott kislány.
- Hálából tennéd - szólalt meg aztán, hosszú id múlva. - Hálából, mert fölemeltelek.
Hálából, mert kiragadott a halál torkából, gondoltam; és nem értettem, miért baj ez.
- A hála gyöngeség. Szabadulj meg t le! - Minden szava: egy-egy ostorcsapás. - Büszke ember nem érez
hálát; csak lerója tartozásait.
Hallgattam, tettem a sért döttet. A hiúság érzékeny pontja a magunkfajtának, atyám. És mégis inkább zavart
voltam, mint megbántott; fel nem foghattam, miért okít így engem, amikor erre - ezt ösztönösen megéreztem -
nem kötelezi sem törvény, sem szokás.
Hanyatt fordult megint, lehunyta a szemét, és elnémult. Már azt hittem, alszik; össze is rezzentem ijed-
temben, amikor váratlanul újra megszólalt.
- Ha majd magad miatt teszed... -csak azért, mert neked szükséged van rá... - mondta halkan. - Akkor
elfogadlak.

Nem árulta el, miért keressük azt a n t, és én akkor már okosabb voltam annál, semhogy megkérdezzem
t le. Nem is mondott róla semmit. Ott ültem az ostáblánál, amikor közölte a púpos Naimmal, mire van
szüksége - a pyarroni Leára, akinek húsz esztendeje vesztette nyomát, a Dúláskor, Vil Fyalasban -, és nem
szerette fölöslegesen ismételni magát. Be kellett érnem ennyivel; egy jó nyelv, aki érti a dolgát, kevesebbel is
elboldogul.
A legegyszerűbb persze az lett volna, ha leutazunk Vil Fyalasba, és ott kezdünk puhatolózni, a helybéliek
között. Csakhogy Vil Fyalasból a Dúlás üszkös, lakatlan romokat hagyott csupán; húsz év nem volt elég
hozzá, hogy a borzalmak emléke elhalványuljon, s a túlél k visszatérjenek. Egyébiránt harminckett sem.
Kísértetváros ma is: egyike a számtalan elgennyedt sebnek, amiket Krán karmai szaggattak a Szövetség
testébe.
 Könnyű megoldás nem lévén, kerül úton kellett próbálkoznom. Fyalasi menekülteket kerestem az új
határvidéken, és kifaggattam ket. Alig maroknyian vészelték át a Dúlást meg a rákövetkez ínséget; aztán kit
ide, kit oda vetett a sorsa, szerteszét szóródtak, akár a szélhordta homokszemek. Sokan már nem éltek; mikor
a nyomukra bukkantam; velük magukkal már nem beszélhettem, hát a gyermekeiket kérdeztem helyettük.
Csupa bűbáj voltam, kedves mosollyal és jól megválogatott szavakkal; anyám régi barátn jét keresem,
mondtam nekik, s a hallgatag férfi az oldalamon a test r-kísér , akit az útra felfogadtam. Ahol kellett, cseng
arannyal köszöntem meg a híreiket, de erre ritkán volt szükség; egyszerű emberek voltak, örültek, ha
segíthettek.
Lassanként kezdett kirajzolódni bennem egy kép a pyarroni Leáról, s minél többet tudtam meg róla, annál
kevésbé értettem, miért kutatja t oly szívósan a ghat. Nekem egyáltalán nem tűnt érdekesnek: hétköznapi
teremtés volt, egy olajüt mester egyetlen leánya, nem túl szép, nem túl okos, jámbor és ártatlan. A Dúlás
évében töltötte be a tizenhetet. Túlélte a háborút - err l többen is biztosítottak -, ám hogy hova-merre került
utána, azt senki sem tudta. Koldusbotra jutott, s egy ideig vándor rongyszed ként teng dött a Larmaronban;
aztán elszeg dött cselédnek egy jómódú kalmárfamíliához, de hamarosan valami viszálya támadt a
gazdájával, és kiadták az útját. A családf - egy ájtatos; birsalmaképű vénség - már alig emlékezett rá. Vele
egyébként nehezen verg dtem zöldágra, mert nagyon fenn hordta az orrát; a végén kénytelen voltam ingyen
adott öleléssel fizetni azért a kevésért, amit tudott:
A ghatot nem zavarta; rám bízta, mit teszek és hogyan. Amikor kés bb beszámoltam neki, csak egyet
kérdezett..
- Tisztességgel bántak vele?
- Azt hiszem, igen - feleltem. - A vén bolond folyton az üzleti sikereir l locsog, de a szolganépét nem tartja
rosszul, és az asszonya sem túl rigolyás.
- Jó - bólintott kurtán. - Különben meghaltak volna. A keresked házában a nyom kihűlt de én nem adtam fel.
- Ahol a halandó furfang már nem vezet tovább - gondoltam -, ott másféle útmutatáshoz kell folyamodni: Sok
jósda van a Délvidéken, ahol az arra hivatottak tolmácsolják nekünk az égiek szózatát.
Hosszú id be telne el számlálni, hány orákulumba látogattam el tanácsot kérni. Igen, én egymagam; mert
legtöbbjükbe a ghat nem kísérhetett el. Ó-Pyarronban egy szomorú arcú szerzetes azt mondta nekem, árnyék
borult a lelkemre. Nem bántam. Ordanban egy Feketeláng ajkáról hallottam a Tűzkobra tanácsát, két marék
csillagrubint hagyva az áldozati oltáron; a ghat sok embert ölt meg értük. $s volt egy olyan szentély is, amely a
kegyelmed urának jelét viselte a homlokzatán; mikor azonban a pap elé járultam, leborulva köszöntött,
shurnak szólított, és hűségesküt tett nekem, mint Juszaf dey Zayyumnban:
Nem, Fra Celestius; nem fogod megtudni t lem, hol van ez a hely. Ha kedved tartja, szabadítsd rám bátran a
drágalátos inkvizíciótokat. Azt a papot én akkor egyszer láttam életemben; ám ha kívánnám, még ma is
habozás nélkül meghalna értem. Szerinted milyen ember lennék, ha ezt azzal viszonoznám, hogy feladom t
az ellenségeinek?

Döntöttél, atyám? Nem hívod a hóhérokat? Akkor folytatom.

A nyomok Zurazanba vezettek minket; ez egy koszos kis városka a sivatag és Gorvik közötti senkiföldjén,
ahol már nincs elég hegyoldal k várak építéséhez, de még nincs elég sík terep lovas portyákhoz. Nem túl
vendégszeret vidék: rablólovagok és kopjás martalócok egyaránt sarcolják, de mindkett b l csak a szemetje.
Aki ér is valamit, az máshová megy duhajkodni, mert errefelé nem talál se kövér term földeket, se gazdag
ércbányákat, se si rommez ket, se kereskedelmet. Mivel az egyszerű népt l nincs mit elvenni, a mindenféle
rendű-rangú haramiák jobb híján egymást fosztogatják, és így is koldusszegények maradnak.
Ha rajtam múlik, soha az életben be nem teszem ide a lábam; de Zurazanban akartam találkozni valakivel,
aki személyesen ismerte Leát, alig egy éve még szót is váltott vele. Nem volt nehéz ráakadni, kint feküdt a
temet ben, három láb mélyen a föld alatt. Megint zsákutcába jutottunk hát; ám az utazás mégsem bizonyult
hiábavalónak.
A fogadóban, ahol megszálltunk, épp egy veszett kedvű banda garázdálkodott. Gorviki siedonok voltak,
talán tucatnyian; valami hazájukbéli kisebb méltóság fogadta fel ket fegyveres kíséretnek. Ezek a szabad
harcosok - bár én inkább útonállóknak nevezném a fajtájukat - ritkán jutnak pénzhez, így hát ha van bel le,
kegyetlenül hamar a nyakára hágnak. Természetesen a maguk módján: törve-zúzva, kötekedve, kihívóan és
orcátlanul. A fogadós külön ivótermet üríttetett ki nekik, mégsem bírt velük; a vendégek közül meg persze
mukkanni sem mert senki. Mikor meglátták, mi készül dik, szedték volna a sátorfájukat, de két siedon sorra
járta ket, és vigyorogva bejelentették, hogy ha távozni próbálnak, azt az egész társaság sértésnek veszi.
Fizettek mindenkinek, aztán nagylelkűségükért cserébe mindenféle megalázó szolgálatot követeltek: egy
nyomorult párával tisztára nyalatták az asztalukat, egy másikat pedig a sank elé ültettek köp csészének.
Pokolian jól szórakoztak, mondhatom, és á gazdájuknak eszébe sem jutott közbeszólni: ott gubbasztott az
asztalf n a csuklyás útiköpenyében, vedelte a bort, és a különösen remekbe sikerült mókákat érdes
röhögéssel kísérte.
Mi akkor csöppentünk bele az egészbe, amikor az egyik mókás kedvű fickó végigzörgette az emeleti
szobákat, és minden -szállóvendéget meginvitált egy kis esti mulatságra; aki vonakodott, azt lepofozta a
lépcs n: A ghat szó nélkül elfogadta a gunyoros meghívást, még a kését és a botját is odafönt hagyta. Én
fáradt voltam, és a legkevésbé sem vonzott ennek a csürhének a bárgyú duhajkodása - de a mesterségemmel
jár, hogy sok nemszeretem dologhoz jó képet tudok vágni. Lesétáltunk tehát; és letelepedtünk egy félrees
sarokasztalhoz; foglalt volt ugyan, de á gazdáival épp a siedonok szórakoztak a különteremben.
Nem telt bele pár perc, és az egyik gorviki odasétált hozzánk. Alacsony, izmos, sima képű férfi volt, fekete
haj a csak úgy fénylett a sok pomádétól; szétcsapott szárnyú b rmellénye szabadon hagyta gondosan sz r-
telenített mellkasát. Szó nélkül felvette a mécsest az asztalunkról, az arcomba világított vele, és egy darabig
úgy méregetett, egészen közel hajolva, mint kupec a lovát: Aztán kiegyenesedett, és kihívó mosollyal a ghatra
villantotta hibátlan fogsorát.
- Mibe kerül? - érdekl dött barátilag.
A ghat sebhelyes arca rezzenetlen maradt.
- Nem rabszolgám; a maga ura - felelte egykedvűen: - T le kérdezd.
Gúnyos megvetés ült ki a. gorviki vonásaira; megfutamodásnak értelmezte a választ, egy gyáva ember
kitérésének a nekiszegezett kihívás el l. Felém fordult, fél szemöldökét egy árnyalatnyival följebb vonva.
- Nos?
Látom az elszörnyedését, atyám, de ne siessen az ítélkezéssel! Az a siedon nem valami agyonpiperézett
nemeskisasszonyhoz beszélt. Az én számomra ebben a helyzetben nem volt semmi megalázó vagy rendkí-
vüli. Kurtizán vagyok, mióta az eszemet tudom, fizettek értem a férfiak; s hogy milyen modorban érdekl dnek
a díjszabás fel l, az végs soron csupán ízlés kérdése. Adtak-vettek engem ennél már udvariatlanabbul is.
Tulajdonképpen az lett volna a természetes, ha megérdekl döm a fickótól, milyen szolgáltatást kíván, aztán
mondok egy szép borsos összeget, és elmegyek vele. Nehéz megmagyarázni, miért nem ezt tettem. Tudja,
atyám, mióta találkoztam a ghattal, nem voltam rászorulva a pénzre; a magam kedvére pedig egyszer sem
kerestem gyönyört. A keresked , az más volt, azt a vállalt feladatom követelte meg; de ez a pimasz fajankó...
Tet t l talpig végigmértem, aztán a ghatra néztem, óhatatlanul összehasonlítottam magamban ket... és
valami olyasmi villant át rajtam, hogy az egyik elutasított, a másik meg vinne er vel is... hogy micsoda
különbség, nemcsak ebben, hanem minden másban is... hogy melyikük az, aki... Eh, nem lehet ezt szavakba
önteni; amolyan n i cifraság.
Sejtelmem sem volt, hogy a ghat ki fog-e állni mellettem. Általában visszahúzódóan- viselkedett; hagyta,
hadd rendezzem én a dolgokat, és ha csávába kerülök, másszak ki bel le egyedül. Szűkszavú volt és
közömbös, a mindennapos ügyeinkkel sohasem foglalkozott, mintha egyáltalán nem is érdekelnék aminthogy
nyilván így is állt a helyzet. Ha magamra vadítok egy tucat félrészeg gorviki martalócot, és a kisujját sem
mozdítja értem, csúnyán megjárhatom:..
Visszanéztem a pomádés hájú siedonra, és annyi metsz gúnyt sűrítettem a pillantásomba, amennyi csak
telt t lem - az pedig, higgye el, atyám, nem kevés:
- A férfiak sokat szoktak fizetni értem - mondtam mézédesen. - De egy rühes patkánytól a világ minden
kincse is kevés.
. Elsápadt, aztán elvörösödött. Nem ilyen válaszra számított, azt hiszem. Egy pillanatra sóbálvánnyá der-
medt a döbenett l; majd kurta szitok röppent fel ajkáról, s keze nyitott tenyérrel ütésre lendült.
A mozdulat félúton megakadt. A gorviki rámeredt a csuklójára fonódó ujjakra, aztán lassan, hitetlenkedve
követte tekintetével a hozzájuk tartozó kar vonalát, míg egy szürke szempárral nem találkozott:
- Mi bajod? - kérdezte a ghat nyugodtan. - Csak az igazat mondta.
Tépett hangú üvöltés: A siedon szabad kezével kést rántott és döfött. A penge felhasította a ruhát társam
jobb vállán, szikrát vetett és csendülve félbetört. Amit ott ágyaztak a testébe,. azon nem fogott halandó acél.
A ghat felállt; látszólag sietség nélkül; közben könnyedén csavarintott egyet zaklatóm karján, s a ferdére
hasadt csontvég reccsenve bukkant el a b r alól. A másik csuklóját egy gyors rúgással törte el; a
pengecsonk pörögve szállt el a leveg ben. Aztán megütötte a tenyere élével; nem feszítette ki mereven,
ahogy egy tiadlani harcművészt l láttam egyszer, hanem lazán, szinte hanyagul tartotta, az ujjait kicsit
behajlítva. Inkább szerelmes simogatásnak tűnt, mint támadásnak; mégis kiverte a gorviki egyik szemét, s fél
arcát véres ronccsá változtatta.
Egyik pillanatról a másikra történt az egész, olyan hirtelen, hogy az áldozat dühös ordítása szinte átmenet
nélkül csapott át elkínzott vonításba. A ghat nem engedte el törött karját; szabadkezével pomádés hajába
markolt. Két sebes lépéssel a különterem küszöbén termett, s a vonagló testet a hosszú asztalra lódította.
Ahogy végigszánkázott a gyalulatlan deszkán, kupák d ltek fel, korsók cserepei röpködtek, bor fröcskölt vérrel
elegyesen. A túloldalon székestül felborított egy másik gorvikit, átgördült rajta; és a fal tövébe zuhant.
Mindenki elhallgatott, csak a megnyomorított siedon üvöltött tovább pokoli hangon. Valamennyi szempár az
ajtóban álló gy ztes felé fordult, a köp csészének kinevezett boldogtalant kivéve, aki megigézetten meredt a
véresre tiport emberroncsra; éppen az orra elé esett. Meglehet, a vakvéletlen rendezte így; de én inkább a
ghat szándékát gyanítottam mögötte.
Társam zord szoborként állt a füstös terem ajtajában; nem mozdult, csak jégszűrke pillantását járatta végig a
gyülekezeten. A gorvikiaknak arcukra fagyott a borg zös mosoly; egy cseréppohár kihullott az ernyedten
szétnyíló ujjak közül, és csengve tört szilánkokra a piszkos padlaton.
Az asztalf n trónoló vezet ocsúdott föl el ször. Koppanva letette maga elé félig telt kupáját, majd lassú,
kimet mozdulattal felállt. Megtermett, bivalyvállú férfi volt, tagadhatatlanul tekintélyes megjelenésű. Az én
ghatom szinte eltörpült mellette; a szemem mégis t látta nagyobbnak kettejük közül. A bel le sugárzó hideg,
halálos nyugalommal a gorviki fellépése sem vetekedhetett.
 Vezet jük mozdulatára a siedonok felbolydultak. Kezek kaptak a fegyverek markolatához; ádáz fények
gyúltak a fekete szempárokban; halk szitkok kéltek az ajkakon. Kiáltássá er södni azonban nem volt idejük. A
nagy ember az asztalf n kezének kurta intésével elhallgattatta ket.
- Komoly hibát követtél el, idegen - szólalt meg mély, rekedt medvehangon: - Fogalmazhatnék úgy is:
megbocsáthatatlant.
Hátravetette arcából a csuklyát; s nekem a szívverésem is elállt egy pillanatra, amikor vaskos homlokán
megláttam a tetovált kosfejet, Ranagol kiválasztott szolgáinak jelét.

Kegyelmednek persze fölösleges mondanom, atyám, hogy fantomoktól riadoztam: valójában semmi okom
nem volt aggodalomra. Arra számítottam, hogy a ghat visszah köl, mentiget zni kezd, vagy akár még térdre is
hullik, bocsánatért esedezve; és ez esetben mivel a viszályt én támasztottam - óhatatlanul rajtam csattanna az
ostor. Bolondnak szidalmaztam magam, hisz tudtam jól, kit vallanak Gorvikban legf bb égi hatalomnak; igazán
lehetett volna annyi eszem, hogy ne szálljak szembe azzal a siedonnal: Amilyen hangulatban volt a társaság,
biztos nem lett volna egy kellemes élmény; de végtére is átestem már ennél sokkal rosszabb dolgokon.
- Aki szolgámat megsérti, az engem is megsért emelte föl hangját a tetovált homlokú pap -; és aki engem
megsért, az megsérti uramat és parancsolómat is!
Kész, vége, futott át az agyamon. Megúszhattam volna némi fájdalommal és egy alapos mosdással utána;
de nem, nekem mindenáron akadékoskodni kellett. A nyavalyás büszkeségem a lehet legjobb pillanatot
választotta ki, hogy felhorgadjon. Eszembe jutottak a kósza történetek, amiket a gorviki kínzómesterekr l
hallottam; nem kecsegtettek éppen szívderít kilátásokkal.
Az én ghatom azonban egyáltalán nem mutatkozott megillet döttnek. A szeme sem rebbent, amikor a
gorviki rámennydörgött; továbbra is ugyanolyan nyugodt tartásban állt az ajtóban. Ismertem már az elképeszt
hidegvérét, ám most mégiscsak istene fölszentelt papja vonta felel sségre; ráadásul err l az istenr l sok
mindent összehordtak már, de megbocsátónak még soha senki nem nevezte.
Ám a ghatot mintha ez teljesen közömbösen hagyta volna.
- Ki vagy te, hogy a Legnagyobb Úr nevében szólasz hozzám? - kérdezte szenvtelenül.
A pap arca elkomorodott..
- En Ermano vil Tessini vizitátor vagyok, s ha ismered a Szent Föld törvényeit, tudnod kell, mit jelent ez a
név Rokmund tartományban - felelte g gösen fölszegett állal. - És ki vagy te, hogy orcátlan kérdésekkel
zaklatod azt, aki ítélni fog fölötted?
- Nekem még nincs nevem; és máshogy tudom a törvényeket - ingatta fejét a ghat. - Mifelénk úgy tartják, a
Legnagyobb Úr nem mások szájával beszél. Neki nincs szüksége tolmácsra, mert mindenkinek a lelkében ott
visszhangzik a szava; ki így hallja meg, ki úgy.
- Igen? Tifelétek? - kérdezte a vizitátor gúnyosan. - És hol van ez a tifelétek?.
A ghat nem válaszolt neki, csak forradásos arcán derengett föl valami hideg, megvet alig-mosoly. Ermano
vil Tessini farkasszemet nézett vele, s ahogy a hallgatás egyre hosszabbra nyúlt közöttük, tetovált homlokán
mind jobban elmélyültek a ráncok. A nyomorékká tört gorviki hangja halk, elkínzott vinnyogássá halkult.
A háttérb l figyelve nem tudtam megállapítani, mikor gyúlt világosság a pap agyában. Sokkal jobban
uralkodott magán, mint Juszaf dey; és kemény ember volt, meg rizte a tartását. Nem verítékezett, s ha el is
sápadt kissé, az ivó félhomálya jótékonyan eltakarta. De a szeme fénye megtört; és én hirtelen határtalan
megkönnyebbüléssel ráébredtem, hogy érezheti most magát.
Mint egy félig írástudatlan, vidéki kispap a te hazádban, atyám, amikor szemt l szembe találja magát az
ország egyik zászlósurával.
- Te úgy láttad jónak, hogy igével szolgáld a Legnagyobb Urat. Szíved joga; ám ez még nem helyez fölém -
mondta a ghat szelíden. - Ha mégis úgy véled, hogy nagyobb vagy nálam, készen állok a bizonyításra.
A vizitátor lassan végigsimított az állán. Csak szeme ideges rebbenésein látszott, mennyire megrendítette a
szóváltást; egyébként bámulatraméltó er feszítéssel rizte méltósága roncsait. Túl büszke volt hozzá, hogy
nyíltan elismerje vereségét; alantasaihoz fordulva tette meg. R
-. Ildenza balgán választotta meg; kivel kötözködik mordult rájuk. - Megbűnh dött érte. A tartozást leróttuk; a
viszálynak vége. - Szeme a bejárat felé villant. - Jól beszéltem?
A ghat nem válaszolt: Lassú, kimért léptekkel elindult a pap felé. A marcona siedonok aligha értették, mi
zajlott le el ttük, ám vezet jük váratlan meghátrálása óvatosságra intette ket. Sápadtan tértek ki bajtársuk
tönkrenyomorítója el l; tekintetük id nként a vértócsában fekv Ildenzára tévedt, aki egyre elhalóbban
nyöszörgött a fal tövében.
A ghat - az én ghatom - odaért a gorviki vizitátorhoz, és mosolyogva fölnézett rá.
- Rossz helyen ülsz, Ermano - mondta halkan.
A tagbaszakadt pap szó nélkül oldalt lépett, az alantasai közé, átengedve neki a székét. A ghat leült az
asztalf re, végighordozta tekintetét a bénult csendben álló gyülekezeten; aztán könnyed mozdulattal intett
nekik.
- Vigadni jöttetek - hajtotta meg a fejét. - Folytassátok csak, mintha itt se lennék!

A mulatság akadozva indult be újra, és meglehet sen er ltetett hangulatban folytatódott, de senki sem merte
megsérteni a ghatot azzal hogy nyugovóra tér. Ildenzát felnyalábolták, és fölvitték a szállásukra; ahogy
elnéztem, nem sok lehetett neki hátra. Az emberi köp csésze minden ízében reszketve elsompolygott, és a
többi vendég varázslatos gyorsasággal követte példáját. A gorvikiak nem zaklatták tovább ket, pedig - én
tudtam - nyugodtan megtehették volna; a ghatot a legkevésbé sem érdekelte, mit művelnek velük.
Ami engem illet, nos, nekem is megfordult néhány gondolat a fejemben. Nem tudtam megbocsátani ennek a
cs cseléknek a durvaságukat, a faragatlanságukat... meg hogy így rám ijesztettek. Ne valami kicsinyes
bosszúvágyra gondoljon kegyelmed; valahogy úgy éreztem akkor, bennük testesül meg minden utálatosság,
amit l egész addigi életemben szenvedtem. A kurtizánsors keservei, vagy ahogy akarja, atyám... mint valami
undok ragacs, amit az embernek miel bb le kell mosnia magáról,
Miután a dolgok úgy-ahogy visszazökkentek a rendes kerékvágásba, odamentem az én ghatomhoz, és
megálltam a széke mögött. Azon a nyelven szóltam hozzá, amit t le tanultam, és amit kevesen beszélnek a
Fekete Határ innens oldalán.
- Értik, amit mondok? - kérdeztem.
- Ezek? - A hangsúly, amit használt, mindennél kifejez bb volt.
Bólintottam.
- Valaha rég sértésekr l és buborékokról beszéltél nekem. Ez a banda ugye nem tud megsérteni téged?
- Soha - felelte kurtán.
- De én csak shur vagyok, kevesebb nálad; k pedig, azt hiszem? - többet érnek Juszafnál... különösen az a
tetovált képű. Köztünk nem olyan nagy a különbség. Én magamra vehetem a sértéseiket?
Nem nézett rám, de a leveg egyszerre csak feszültséggel telít dött körülöttünk. Mintha valami régóta várt
esemény el tt állnánk; van tehetségem hozzá, megérzem az ilyesmit.
- Ezt csak te döntheted el, shur - mondta nyugodtan. Nem volt szükségem többre. Fölszaladtam a szo-
bánkba, némi pénzért meg egy prémes köpenyért amilyen forrók Zurazanban a nappalok, olyan dermeszt en
hidegek az éjszakák -, és egy id re búcsút vettem a fogadótól. Néhány gorviki lopva gyanakvó pillantásokat
vetett rám, de nem tartottam t lük. Amíg a ghat ott ül az asztalf n, úgysem mernek kiszökni a teremb l.
Hosszabb éjszakai sétához nemigen fűlött volna a fogam ezen a helyen, különösen az aranydukátokkal
tömött erszény miatt a ruhám kivágásában, szerencsére azonban úticélom csak két saroknyira esett. Zurazan
elég nyomorúságos porfészek, de annyira azért nem, hogy ne büszkélkedhetne féltucat nagy forgalmú bor-
déllyal. A legel kel bbet választottam ki közülük, a Baldek Rózsasálához címzettet; itt volt a legtöbb esélyem,
hogy megtalálom, amit keresek. A házat egy kiszolgált kurtizán vezette, hervadt korára is ápolt és megnyer .
Mikor beléptem. á rózsaolajjal illatosított fogadószobába, az arca felderült; azt hitte, munkát keresek.
- Vendég vagyok - siettem lehűteni, és nyomaték gyanánt megcsörgettem a dukátjaimat. - Egy óra,
aranyban.
- O, hogyne! - Meg kell adni, jól leplezte a csalódását. Egy magamfajta n valóságos kincsesbányát jelentett
volna neki. - Sajnos, a fiúk most javarészt alszanak. A hölgyvendégeink inkább napközben szoktak betérni
hozzánk...
- Nekem lány kell. Dzsad lány.
nem ütközött meg annyira ezen, mint most kegyelmed. A jobb bordélyokban ennél sokkal különcebb
igények kielégítésére is fel vannak készülve; higgye el, atyám, tapasztalatból beszélek.
Öt dzsad húgocska dolgozott a házban, és ketten is viselték közülük a szemöldökükön a Huqbar-csillagot.
Közönséges látogató nem látott volna többet egyszerű n i cicománál, de nekem Zayyumban b ségesen volt
id m megtanulni, mit jelent. Az id sebbik mellett döntöttem; a másik túl butácskának látszott, nem bíztam
benne, hogy idejében továbbítani tudja az üzenetem:
A lányt Zubeidának hívták; és kíváncsi szemmel méregetett. A legtöbb n i vendége nyilván az id sebb,
jómódú férjes asszonyok közül kerülhetett ki, én meg inkább szakmabélinek tűntem. Mikor visszavonultunk a
hálófülkénkbe, nekilátott megoldani a ruháját, de leintettem.
- Hagyd csak, majd máskór. Most beszélgetni akarok.
Vállát vont, és lehuppant egy ül vánkosra.
- A te pénzed bánja, szívem. Mit akarsz, mir l csevegjünk?
- Az ezüst csillagról a homlokodon - feleltem. Azonnal láttam, hogy jól választottam. Úgy csukódott be, mint a
megpiszkált kagyló; pillantása egyszerre bizalmatlanná ált.
- Ifaq haya ad-dín, ifaq s 'aamal yumahdi - nyugtattam meg sietve. - "Ezüst az én arcom, és az ezüst fénye
örök." Beavatott vagyok.
Ami persze nem volt igaz, csak elestem a titkot a zayyumi húgocskáimtól. Hallott már atyám a Huqbarhiv
dervisekr l? Nem csodálom; nem kifejezetten szószátyár társaság. Ha az én véleményemet kérdezi, egyt l
egyig eszel s, fanatikusok, következésképp nem árt jóban lenni velük. A Huqbar-csillagot vezérl lángnak
tartják, amit Doldzsah kimondottan az kedvükért gyújtott a mennyboltozaton; és mivel a pályája történetesen
Gorvik felé hajlik, az utóbbi pár száz évben legalább egy tucat szent háborút hirdettek az -ország
elfoglalására. Különösen Rokmundra fáj a foguk, mert a csillaguk delel pontja nagyjából a tartomány
székvárosa fölé esik. Odabent az ivóban az jutott eszembe, hátha nem rajonganak a rokmundi bíboros
vizitátoráért.
- Gorvikiak szálltak meg a f téri fogadóban - mondtam a lánynak. - Tíz-tizenkét siedon a vezet jükkel. Jó
harcosok; ám az ital ma este elgyengíti ket..
- Hogy ott vannak, tudjuk; hogy részegek, sejtjük. A bizalmatlansága még nem oszlott el egészen. Nem
voltam dzsad; nem értette, miért hozok nekik híreket kéretlenül. - De nincs dolgunk velük. Egy falka hitetlen
sakál, csupa senkifia, akikért nem érdemes kockáztatni.
 - A vezet jüket - jegyeztem meg tűn dve - Ermano vil Tessininek hívják.
Ez telitalálat volt: Láttam a szemében a gyűlölet ádáz villanását.
- Én is örömlány vagyok; a szerájnevem Leyla igyekeztem elaltatni- a maradék gyanakvását. Zayyumban
dolgoztam a púpos Naim keze alatt.

Rám nézett, ezúttal nem mint vendégre, hanem mint egyik kurtizán a másikra; és tekintetébe kiült a meg-
értés.
- Gyalázatot műveltek veled, és most bosszúból feladod ket.
- Azt akarom, hogy a poklok mélyén rohadjanak! - suttogtam, s magam is meglep dtem, micsoda szen-
vedély süt a szavaimból. - Reggelre kótyagos lesz a fejük a sok nehéz bortól, és mélyen fognak aludni. Ha a
testvéreid értik a dolgukat, öt éles dzsambia gondoskodhat róla; hogy soha többé ne ébredjenek föl!
A törékeny dzsad lány különös, keskeny mosolyra húzta ajkát. Bájos teremtés volt; de aki látta az arcán ezt
a mosolyt, az aligha vágyott volna rá, hogy kettesben maradjon vele egy éji pásztorórára.
- A testvéreim túl messze vannak - mondta sötéten. - De dzsambiából elég lesz kett is: az enyém meg a
húgomé.

Mikor visszatértem a fogadóba, a mulatság még javában tartott, bár a gorviki csürhe számára inkább
kínlódás volt már, semmint szórakozás. Amivel az ezüstcsillagos lányt buzdítottam, várakozáson felül valóra
vált: az egyre idegesebb siedonok borba fojtották a szürke jégszemekt l való rettegésüket. Talán sikerült vele
kitörölniük utolsó álmukból ronccsá tépett bajtársuk haldoklásának rémképeit; szintén remélem, hogy Noir
úrn nem érdemesítette ket erre a kegyre.
A ghat arcizma rándulásával sem adta jelét, hogy észrevette volna az érkezésemet, én azonban kiolvastam
tekintetéb l a néma kérdést, mely úgy szállt felém, hogy senki más ne vegye észre. Ehhez még a vizitátor
tudománya sem volt elég, aki komor csendben ült az új helyén; a kupájában lötyög italra meredve.
Odaléptem az én ghatomhoz, és a Fekete Nyelven szóltam hozzá.
Halottak mind, csak még nem tudnak róla.
Szürke lidércláng lobbant a szemében, er sebb fénnyel, mint valaha.
- A nyelv megtanult magától beszélni - mondta. Másképpen büntet, mint a kéz; de néha gyilkosabban.
Odasimultam hozzá, ezúttal jobb fel l, és átöleltem a vállát. Er s mozdulat volt, félénkség nélkül való; nem
irtóztam már attól, amit a testébe ágyazva hordott. Pillantásom lassan körbevándorolt a kínjában vigadozó
csordán, mely önnön halotti tórát ülte; és nem éreztem mást irántuk, csak undort és végtelen megvetést.
- Megszabadítottál egy súlyos kolonctól, ghat - mosolyodtam el zordan. - De eszemben sincs hálásnak lenni
érte.
- Nincs miért; magad oldottad le a nyakadból. Fölnézett rám ültéb l; a szeme szinte izzott. - Szükséged van
rám?
- Nagyon! - feleltem szívem mélyéb l; de a hangom szenvtelen maradt.
Fölállt, s egy pillanatra megérintette a vállamat, mint akkor rég, a sátorszerájban.
- Akkor menjünk - mondta egyszerűen.
Ez volt az els szerelmes éjszakánk, s hajnali ölelkezésünkhöz a gorviki martalócok halálhörgése szol-
gáltatta a nászindulót.

Így futott hát révbe az én románcom egy birodalmi ghattal - vagy ha jobban tetszik, egy kráni söpredékkel,
fajtája árulójával. Nevezheted t akárminek, atyám, nem fogsz megsérteni vele; a lelkemben rzött emlékeket
nem változtathatod meg, mert azok igazak, és az igazság örök. És bár seim isteneit nem tagadtam meg soha
azért én birodalmi shur vagyok ma is: rangomat a Legnagyobb Úrtörvényei szerint érdemeltem ki, és nem
váltam méltatlanná rá azóta sem. Aki kezet emel rám; az ellen az egész Délvidéken meghirdetik a khaynesst;
Juszaf dey volt az els , a névtelen pap a második, de utána jöttek még mások is, sokan. Ezért nem sújt le rám
- a kráni ribancra - igazságosztó öklével a szent inkvizíció; ezért, no meg mert az ó szemszögükb l nézve
lényegében ártalmatlan vagyok. Ugye ez volt az a furcsaság, ami a nyomomra vezetett? Nem értetted, miért
tűrnek meg háborítatlanul egy magamfajtát a Fényes Birodalom szívében? Nos, titkok buzgó gyűjtöget je;
megkaptad a válaszod.
Titkokról mesélhetnék még egyet s mást neked, mert közös kóborlásunk során sok furcsa kalandban volt
részünk. Te azonban - nem tagadom, jó érzékkel mind közül a legnagyobb rejtélyr l kérdeztél: hogy miként
szerethet bele egy északi asszony egy kráni idegenbe. Ebb l a történetb l pedig már kevés van hátra:
tulajdonképpen csak a befejezés.
Két esztend múlva megtaláltam Leát. A syburri hercegség egyik határfalvában lakott, amelynek a nevét
nem kívánom elárulni. A Dúlás kárvallottjai között szétosztott földekb l nagy sokára neki is jutott égy szeletke;
ha bejárásom van a hercegi levéltárba, azonnal rábukkantam volna. Az alamizsnabirtokból persze nem tudta
volna fenntartani, úgyhogy mellette varrogatott is a falubelieknek; még rongyszed korában tanulta ki a
módját. Férfi nélkül élt, küszködve, de tisztességgel; a legmegátalkodottabb rossznyelvek sem vethettek a
szemére semmit.
 El ször egyedül zörgettem be hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, valóban -e az, akit keresünk. A Lea
gyakori név a Szövetség nyugati fertályában, és nem ez lett volna az els eset, hogy hamis nyomra futunk. Az
ilyen ellen rz utakra nem szívesen vittem magammal a ghatot; elég feltűn jelenség volt a szétroncsolt
arcával, és határsáv ide vagy oda, Syburrban állandóan kerülgette t a veszély. No meg - bevallom szintén -
a kíváncsiság is furdalt, hogy kiféle lehet ez a híres Lea, aki után felforgattam az egész Délvidéket; mert a
ghat sohasem árult el róla semmi közelebbit.
volt az, semmi kétség: az életút, az id pontok, a helyszínek - minden egyezett. Persze nem rontottam
ajtóstul a házba; ezeket a dolgokat a szomszédoktól tudakoltam meg, hozzá csak akkor toppantam be, amikor
már biztos voltam a dolgomban. Egy szürkül hajú asszony nyitott ajtót; inas, szikkadt testét korán elnyűtte az
élet, arcát mély ráncok barázdálták. Nem volt szép, és soha nem is lehetett az; szeméb l egy megfáradt lélek
tekintett rám. Negyven felé járt, ám legalább tíz évvel id sebbnek tűnt.
Bevezetett egyszobás házikójába - a berendezés szegényes volt, de takarosan rendben tartotta -, leültetett
az egy szem székre, és friss kútvízzel kínált. Azzal az ürüggyel jöttem, hogy ruhát akarok varratni magamnak,
és megdöbbentem, mikor megmutatta nekem néhány félkész munkáját: csupa esetlenül összefércelt,
nehézkes szabású darab, amilyen egy rongyszed t l telik. A rendelés örvén apróra kifaggattam az életér l,
amit elég alaposan ismertem már. Észre sem vette, mit csinálok. Lomhán, parasztosan fűzte a szavakat;
csüggedt türelemmel válaszolgatott.
Végül úgy döntöttem, levetem az álcám. Ez az asszony vagy valóban olyan szürke és hétköznapi volt,
amilyennek mutatkozott - vagy olyan zseniális szélhámos, akinek úgyis hiába próbáltam volna túljárni az
eszén. Így vagy úgy, a további színlelésnek: semmi értelmét nem láttam.
- Ismerek valakit, aki nagyon régóta keres téged - kezdtem, mindjárt a dolgok közepébe vágva. Értetlenül
bámult.
- Keres? Engem? Kicsoda?
- Lehet, hogy már nem is emlékszel rá. A Dúláskor láttad utoljára.
- A Dúláskor... - Fájdalmas árnyék suhant át az arcán. - Hát, az tényleg nagyon régen volt... és azóta is
igyekszem elfelejteni.
- Ez az ember - és itt nagy leveg t vettem - Kránból jött vissza érted.
Leát akárha mennyk csapás érte volna. Egy hosszúhosszú percig úgy meredt rám, mint aki a temet ben
szembetalálkozik a saját szellemével; közben szép lassan minden vér kiszaladt az arcából. Nem egyszerűen
Krán említését l rémült meg; vonásai inkább valami mélységes, hitetlenked döbbenetet tükröztek. Aztán
csak annyit nyögött: - Magasságos Kyel! -...és a következ pillanatban villámsújtottan hanyatlott a földre.
Én, atyám, nem vagyok az az ájuldozós fajta, bár szükség esetén remekül el tudom játszani. Drámai
helyzetekben az ilyesmi mindig kapóra jön, egyébként azonban meglehet s kockázatos fényűzésnek vélem;
nem is volt részem benne soha, csak ha leütöttek. Nehezen tudom elképzelni, hogy valakit néhány kimondott
szó leterítsen; ehhez vagy gyönge idegzet kell, vagy egészen rendkívüli körülmények. Lea esetében
valószínűleg mindkett fennállt, engem azonban ez nem tett boldoggá különösebben. Pogányul
elkáromkodtam magam, felnyaláboltam a földr l; és végigfektettem a dikóján; aztán néhány rongydarabból
hidegvizes borogatást készítettem neki, és gyengéden pofozgatni kezdtem:
Eltartott egy darabig, míg magához tért, de sokra ekkor sem mentem vele, mert most meg görcsös zo-
kogásban tört ki. Az egész testét rázta a sírás, szinte fuldoklott t le; közben belém kapaszkodott, és teljesen
eláztatta a ruhám elejét.
- Hát visszajött... visszajött végre... - Egyre csak ezt hajtogatta: - Annyi év után... mégis visszajött...
Csitítgattam, amennyire t lem telt.
- Nyugodj meg... Nincs semmi baj:.. Uralkodj magadon...
Nem szeretem az ilyesmit, de értek hozzá; b ven volt alkalmam gyakorolni feldúlt húgocskáimon. Fertályóra
múlva úgy-ahogy lecsillapodott. A könnyei továbbra is patakzottak, ám ahhoz eléggé összeszedte magát,
hogy felüljön. Kihasználtam az alkalmat, és gyorsan belediktáltam egy pohár vizet.
- O... most milyen? - szegezte nekem a kérdést mohón, mihelyt képes volt rá.
Vállat vontam.
- Megváltozott. - Aztán valami furcsán belém nyilallt; és bár legszívesebben visszanyeltem volna, kiszaladt a
számon a magam kérdése. - Szeretted?
- Huszonkét... huszonkét éven át.... - borult a vállamra zokogva. - Vártam, hogy visszajön... nem kaptam róla
hírt... az emléke élt... itt bennem, mindvégig... és hű maradtam hozzá... de a remény... a remény; az...
- Egyre csak fogyott - fejeztem be helyette tompán. Megsimogattam a haját, ahogy ilyenkor szokás; az egyik
borogatásnak használt ronggyal fölitattam a könnyeit. - Ismerem, milyen. Nagyon tud fájni.
- Már lemondtam róla:.. már nem is hittem, hogy.... csak az arcát..: az arcát... azt riztem egész id alatt...
- Az arcát - visszhangoztam. - Hát, ha majd találkoztok... szóval az arca...
Nem tudtam, mit mondjak neki, de szerencsémre a szavamba vágott.
- Megmentette az életemet... akkor, a Dúláskor... gyerek volt még, akárcsak én... alig serkent a bajsza... de
nekik támadt a botjával... és kiabált, hogy: "Fuss; Lea! Fuss! Fuss innen!"... én futottam... t elhurcolták...
elvitték rabszolgának...
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bár nyelne itt nyomban a föld.
- Aztán jött a földönfutósors... a küszködés, a szenvedések... az éhség... a rongyszedés... de soha nem
felejtettem el t... soha, egyetlen pillanatra sem... Hirtelen fölkapta a fejét, és zilált hajjal, könnyt l kimart
szemekkel meredt rám. - Istenem, hogy tehetek ilyet!... Csak magamról beszélek... a saját nyomorúsá-
gomról... de min mehetett át ... Teremt Atyám!... mennyit szenvedhetett odaát... huszonkét évig,
rabszolgaként...
- A saját nevét elfelejtette - mondtam. A hangom üresen, fénytelenül kongott, akár a rosszul öntött
bronzharang. - A tiédre emlékezett.
Lea szeme kerekre nyílt.
- Elfelejtette a nevét? - kiáltotta döbbenten. - Hiszen úgy hívták, hogy:..
Nem hagytam, hogy befejezze.

Az alkonyat leple alatt tértem vissza-a házikóhoz a ghattal, aki nagyon messzir l érkezett a hívásomra; titkos
utakon járt, s lépteit nem követhették fürkész szemek. Nem szóltam hozzá, és se hozzám. Kitártam neki az
ajtót, és bevezettem a szegényes szobába. Lea ugyanúgy feküdt az ágyon, ahogy búcsút vettem t le: némán,
sápadtan, mozdulatlanul. A lenyugvó nap sugarai követtek minket a helyiségbe, és bíborszín glóriát
ragyogtattak föl a feje körül, ahol a vérösszegyűlt a posztóvánkos mélyedésében, s átitatta szürke hajfürtjeit.
Torkát alvadtan vörösl vágás szelte keresztbe; az én késem nyoma.
A ghat nem adta jelét különösebb felindulásnak. Szokásához híven gondosan tanulmányozta a látványt,
mintha emlékezetébe akarná vésni minden apró részletét. Szemlél dése ezúttal hosszabbra nyúlt a vártnál;
csak akkor hagyott föl vele, mikor a nap hűl parazsa utolsót lobbant a szemöldökfán. A fény kihunyt, pedig
rám emelte tekintete acélját, hűvös érdekl déssel, mint aki magyarázatot vár egy kevéssé jelent s ügyben. A
szürke lidérclángokat nem láttam benne; és valami tompa sajgás a lelkemben megsúgta nekem, hogy nem is
fogom, soha többé.
Ám amit tettem, megtettem; és meg sem fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kibújni a következmények
alól.
- Csalódtál volna; ghat - mondtam neki. - Mindketten megváltoztatok. Múltba fagyott emlékképeket riztetek
egymásról, amiket az id múlása meghamisított. szörnyetegnek látott volna téged; te szánalmas véglénynek
t.
Bólintott, de nem szólt. Újra Leára nézett, ködszürke pillantásával gyengéd-óvatosan körülcirógatta halálba
dermedt vonásait. Aztán lehunyta szemét, és mélyet sóhajtott.
Fáj - mondta közömbös hangon.
- Nem felejtett el - Lesütöttem a szemem, vereségem beismeréseként. - Hű maradt hozzád huszonkét éven
át... akárcsak te hozzá.
- Ha nem tette volna - jegyezte meg tűn dve -, most talán könnyebb lenne.
Nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgát: Lehajtott f vel térdre hullottam el tte; hájamat a csuk-
lómra csavarva el rehúztam, hogy szabaddá tegyem a nyakam.
- Ra urdath san uthmor ahen, aggun hara'het shaka'thorr! - mondtam fel a Fekete Nyelven az si ítéletkér
formulát, amire tanított meg az els id kben, amikor még nem volt az én ghatom, csak egyszerűen ghat. -
Vérem és vel m a tiéd; tégy vele belátásod szerint!
Nem válaszolt. A percek ólomlábakon vánszorogtak, lomha körmenetben, míg a térdemet törni kezdte a
padló és a combomba beleállt zsibbadás. Sejtettem, hogy ha felnéznék, olyan viharokat látnék dúlni az arcán,
mint még soha; így hát eltökélten magam elé szegeztem a tekintetem. Meglehet, mindjárt véget vet az
életemnek; de szégyenbe hozni akkor sem kívántam.
Amikor végül megszólalt, hangja egy árnyalattal fátyolosabb volt a megszokottnál.
- Ne vádold magad, shur! Amit cselekedtél, helyénvaló volt. Kitéptél a lelkemb l egy régi gyökeret, ami túl
mélyre nyúlt, és csak romlást hozott volna rám. Többé és er sebbé tettél általa; méltatlan volna t lem, ha
büntetéssel sújtanálak érte.
- Hadd segítselek tovább az utadon, ghat! - kérleltem kiszáradt torokkal. - Hadd legyek azzá, aki Lea lehetett
volna!
- Nem - felelte azonnal, szelíden, de megfellebbezhetetlenül. - Ahhoz elég er s vagyok, hogy belássam,
mekkora szolgálatot lettél nekem. Ahhoz viszont már nem, hogy nap mint nap magam mellett tudjalak,
gyarlóságom eleven emlékeként. - Egy pillanatra mintha habozott volna, aztán jóval halkabban hozzátette: -
Ne kísérts, shur! Félek, hogy egy gyönge percemben elpusztítanálak.
Nekikészül dtem, hogy kiegyenesedjek, hiszen feloldozott; át akartam ölelni t, ajkamat az ajkára szorítani,
hogy egy végs , kétségbeesett öleléssel búcsút vegyek t le. Ám alig mozdultam meg, a keze a vállamra
nehezedett; akkor éreztem utoljára az érintését.
- Nem! Maradj! Ne állj fel! - kiáltotta, s hangja olyan rekedt volt, mint még soha. - Most... most nagyon
gyönge vagyok... Ne nézz rám!
Visszakapta rólam a kezét, mintha tüzes vasat fogott volna, és szinte futva megkerült, hogy az ajtóhoz
férjen. Csizmája kett t koppant a padlón, aztán sarokvasak nyikordulása hallatszott, s távolodó léptei már a
puha füvön dobogtak. Én engedelmesen térdeltem tovább a sírig hű asszony el tt, akit a saját kezemmel
gyilkoltam meg; torkomba valami forróság szökött, és hosszú-hosszú ideje el ször kibuggyantak a könnyeim.
Nem láttam t elmenni, nem tudtam búcsút venni t le; képzeletemben úgy él ezekben utolsó percekben,
mintha a kráni bércek fel l hideg ködkarok nyúlnának utána tapogatózva, s iszonyú, láthatatlan ölelésükbe
zárnák.
- Isten veled, szerelmem! - suttogtam könnybe. fúló hangon, bár nem hallhatta már. - Menj csak békével...
menj haza!
 a farkas-szellem gyermekei

Radrig en Naith értekezése az ynevi orkokról

(A sigranomói egyetem könyvtárosának megjegyzése:
A szerz a Dwyll Unióban született, közrend családból, és papnak tanult Ranil isten egyházában.
fiúkorában írt hitvitázó m veit lásd DWOON XXXIU. 219. f-h. alatt. Fennmaradt továbbá egy szónoklata a
háborús erkölcsökr l - lásd ugyanott, 231. c. -, amely már keletkezése idején nagy vihart kavart, mert
élesen elítélte benne a Vörös Hadurakat. Kés bb eretnekké nyilvánították, nevét törölték a papi
névjegyzékb l, munkáit Davalon f terén nyilvánosan elégették. Az Unió f inkvizítora rituális átokkal
sújtotta, amit azóta minden évben megújítanak. Jelen kéziratának eredeti példányát csaknem húsz évvel
ezután juttatta el egyetemünkre egy Kopó álnev toroni fejvadász révén; az Inkvizítorok szövetsége a
m vet azonnal indexre tétette.)

Bevezetés
Nincs még egy olyan értelmes faj Yneven, amit annyiszor értettek félre, amit annyiszor ócsároltak méltatla-
nul, amit annyi hazug és undorító váddal illettek; mint az orkokat. Gonosz és csúf teremtéseknek festették le
ket, akik rablásból s fosztogatásból élnek, a föld alá húzódnak a nap fénye el l, harcban csak számbeli
fölényükre hagyatkoznak, és gyáván vinnyogva futamodnak meg az er sebb ellenfél láttán.
Mindazok a dölyfös és beképzelt tudósok, akiknek ostoba firkálmányai ezt a hamis képet elterjesztették a
köztudatban, talán soha életükben nem beszéltek eleven orkkal ha eltekintünk azoktól a megvetésre méltó
páriáktól, akik az emberek nagyjainak udvarába húzódva, gyalázatosan fizetett zsoldosokként tengetik
szánalmas életüket. Az orkok gonoszak? Miért van akkor az, hogy az egy törzsbe tartozó harcosok habozás
nélkül életüket áldozzák bajtársaikért, s hogy a legmegátalkodottabb ork sem emelne kezet egy
csepered félben lév fiúgyermekre? Csúfak? Emberi szemmel nézve bizonyára, de vajon nem találnák-e k is
csúfnak az ereni udvarok legünnepeltebb szépségeit? Rabolnak, dúlnak, fosztogatnak? Hiszen ebben
egyetlen hadvisel félt l sem különböznek, .márpedig nekik lételemük a háború! Nem kedvelik a napfényt?
Természetükb l fakad, akárcsak a törpéknek, akiknek senki sem rója fel ugyanezt: Harcban a túlerejükben
bizakodnak? Aki ezt állítja, annak fogalma sincs róla, mennyire nagyra tartják a személyes bátorságot. Gyávák
lennének? Mind közül ez a legszemenszedettebb hazugság; egy gyáva ork egyetlen napig sem maradna élet-
ben férfivá avatása után a törzsben.
Én, akit dwoon hazámban Radrig en Naithnak kereszteltek a Napisten papjai, immáron azonban huszonöt
nyár óta a"Grauk Uruwortha nevet viselem - ami törzsemnek nyelvén annyit tesz, hogy "a vérivó szellem fia" -,
elhatároztam, hogy megírom az igazságot az orkokról. Ujjaim elszoktak már a betűvetést l; túl sokáig
forgatták íróvessz helyett a graer dwaghult, a szent meteoracél csatabárdot. Mégsem kérek bocsánatot t led,
olvasóm, a csapongó gondolatmenetért, a fésületlen fogalmazásért, a grammatikában ejtett hibáimért - ha
nincs ínyedre, rohadjon a lelked tízezer éven át Orwella bűzhödött poklában! Mert amit írtam, az az igazság;
és erre tanúk adoptált seim csupasz koponyái, amiket tiszteletem jeléül b rszíjra fűzve hordok a nyakamban;
tanúk továbbá nyolc anyától született gyermekeim, akik félvérek ugyan, de késsel a kezükben tanították meg a
többi suhancot, hogy nincs mit szégyenkezniük az apjuk miatt!

Az orkok testalkata és megjelenése

Testfelépítésüket tekintve az orkok - akárcsak az ynevi értelmes fajok többsége - az elfszabású lények cso-
portjába tartoznak. (Helytelenül tennénk, ha az Északi Szövetség úgynevezett tudósainak mintájára
emberszabású lényekr l beszélnénk: Ez a szóhasználat csupán az emberek mérhetetlen beképzeltségét
példázza, hiszen mindenki tudja, hogy az elf civilizáció - bármennyire puhány és dekadens is - már akkor a
virágkorát élte, amikor k még alig különböztek a majmoktól.) Ezen a csoporton belül az orkok az emberekhez
és a goblinokhoz állnak legközelebb; ork és ember, illette ork és goblin nászából ugyanis életképes - bár
terméktelen - utódok születnek. Ezzel szemben az elfekkel és a törpékkel az orkok nem keresztezhet k.
Valamennyi elfszabású közül az orkok testalkata a legrobusztusabb. Az átlag ork magasabb a törpénél,
vállasabb az embernél, súlyosabb az elfnél, és er sebb mindháromnál. Az orkok csontozata vaskos és
kemény, sokkal nehezebben törik, mint a rokonfajoké. Koponyájuk még a többi csontjuknál is masszívabb és
nehezebb, könnyűszerrel kibír akár egy kalapácsütést is; ennek köszönhetik kissé görnyedt testtartásukat,
ugyanis az állukat csak akkor tudják felszegni, ha folyamatosan megfeszítve tartják a nyakizmaikat. Nem a
sunyi gyávaság, hanem az er takarékosság jele tehát, ha az ork harcos a csatában nem keresi ellenfelei te-
kintetét.
Az orkok koponyája egyébként is könnyen megkülönböztethet a többi elfszabásúétól. Jellemz rá a vaskos
alsó állkapocs, a csapott homlok, a kiugró homlokeresz és a mélyen ül , arányaiban meghökkent en kicsiny
szemüreg; ez utóbbi miatt hívják egyesek az orkokat "disznószeműeknek". Az állkapocsban harminchat fog
található; a zápfogak felülete tarajos, a metsz fogak nem laposak, hanem csúcsba futnak, a szemfogak pedig
igen élesek és fejlettek. A férfiak szemfogai - különösen az alsó pár - néha olyan nagyra megn nek, hogy az
ajak nem is takarja el ket egészen; az persze rémregénybe ill kitalálás, hogy az "agyaraik" a homlokukig
érnek, kiszívják velük áldozataik vérét, és vissza tudják húzni ket az ínyhúsba.
Testtömegük jelent s százalékát a kifejlett izomzat teszi ki; hájas orkok legfeljebb a komédiások otromba
színdarabjaiban fordulnak el , én soha nem találkoztam eggyel sem, pedig huszonöt éve élek közöttük. B rük
színe változó; az árnyalatok a sötétbarnától a halványsárgáig terjednek Testsz rzetük - amely állagát tekintve
durva és drótszerű az összes többi elfszabásúénál dúsabb, különösen a mellkason, az alsókaron és a
lábszáron, de az hazugság, hogy egybefügg sz rbunda takarná ket, mint az állatokat. Sajátos módon a fej
kivétel ez alól a szabály alól: a legtöbb ork - beleértve az asszonyokat is - teljesen kopasz, s ezer közül ha egy
olyan akad, aki képes bajszot, szakállt vagy hosszú hajat növeszteni.
Az orkok testfelépítésében megfigyelhet egy érdekes aránytalanság, ami miatt sokan csúfnak és
esetlennek vélik ket: fels testükhöz képest a lábuk feltűn en kurta, bár annál izmosabb. Többek között ezért
. használnak hátasállatként inkább farkasokat, mint lovakat. Mozgásuk mindent összevetve valóban lomhának
és otrombának tűnik, de ez csak a látszat: aki harcolt már orkkal, az tudja jól, hogy igazat beszélek.
Az ork n k valamivel alacsonyabbak a férfiaknál, testi er dolgában azonban nem sokkal maradnak el
mögöttük Mellük igen fejlette és oldalt, a hasfalukon két pár működésképtelen, elsatnyult eml található,
hasonlóan a rokonfajok férfi egyedeinek mellbimbóihoz. Medencecsontjuk sokkal szélesebb, mint az
embereké vagy az elfeké; erre azért van szükség, mert az ork csecsemóc teljesen összen tt
koponyavarratokkal jönnek napvilágra, nem a születésük után "n be a fejük lágya". A magzat kihordási ideje
nyolc hónap; az elválasztásra legkés bb féléves korban kerül sor. Az orkoknál a gyermekkor tizenkét évig tart;
ezt követ en a fi- úkat harcossá avatják, a lányokat pedig férjhez adják. A n k körülbelül huszonöt éves
korukig maradnak termékenyek, ezalatt az id alatt általában minden évben teherbe esnek. Az ikerszülések
viszonylag gyakoriak, kett nél több gyermeket azonban csak igen ritkán hoznák egyszerre a vi- lágra.
Az orkok átlagéletkora negyven év körül mozog, e tekintetben tehát k vannak a legrosszabb helyzetben az
elfszabásúak közül. Tevékenynek a tizenöt és harminc közötti évek számítanak; ezt követ en beköszönt az
öregkor. Az orkok - minden ellenkez híreszteléssel szemben - igen nagy becsben tartják a törzs öregjeit,
élettapasztalatuk és világlátottságuk miatt. Ezek az öregek általában nincsenek sokan; az orkok dönt
többsége nem éri meg a harmincéves kort, a férfiak er szakos. halált halnak, a n lcet pedig a gyermekágyi láz
viszi el.
Hogy kárpótolják magukat rövid életükért, az orkok hihetetlenül intenzíven élik végig azt a kevéske id t, amit
a sors számukra kiszabott. Nem túl közismert tény például, hogy alig alszanak: a leglustábbja is beéri napi
három-négy órával. Az orkok soha nem tétlenkednek, mindig lázas buzgalommal ügyködnek valamin: a
kívülálló szinte ijeszt nek találja az életritmusukat. A legtöbb rabszolgájuk nem a kegyetlen bánásmódba hal
bele - az orkok ugyanúgy tisztában vannak a rabszolgák értékével, mint bárki más -, hanem abba, hogy
gazdáik megállás nélkül űzik-hajszolják ket, és ugyanazt a munkatempót várják el t lük, mint saját maguktól.
Erre rajtuk kívül csakis a törpék lennének képesek, k viszont olyan megátalkodottan keményfejűek, hogy ele-
ve megmakacsolják magukat, és egyáltalán nem hajlandóak dolgozni, noha tudják, hogy ezzel aláírják a
halálos ítétüket.
Kitartás és er dolgában az orkoknak aligha akad párja az elfszabásúak között. Akár három napig képesek
futni egyfolytában, lassú, de egyenletes iramban; egy ízben tanúa voltam, hogy egy gyalogosan portyázó
orkcsapat ennyi id alatt utolért két tucat lovaskatonát, akik a legpompásabb ilanori méneken menekültek
el lük. Nem kétlem, hogy az emberek között születnek valóságos vasgyúrók, akik egész társzekereket
képesek lebillenteni az útról egymagukban; ha azonban egy átlagembert hasonlítunk össze egy átlagorkkal,
az orké lesz az er fölény. A legid sebb fiam például a csupasz öklével szokta beverni a szögeket a fába, és
még igencsak távol áll attól; hogy kihívhassa er próbára a törzs bajnokát.
Az orkok fizikumával kapcsolatban még egy dologra kell kitérnem: tökéletes érzéketlenségükre a fájdalom
iránt. Igaz, ez nem annyira alkat, mint inkább neveltetés kérdése: az ork kisgyermekeket - nemükt l
függetlenül - csecsem koruktól kezdve igyekeznek hozzászoktatni a fájdalomhoz, mégpedig cseppet sem
kíméletesen. Az eredmény emberi szemmel nézve elképeszt . Ismertem egy orkot, akinek csata közben t b l
levágták a fél karját; harcolt tovább, mintha mi sem történt volna, amíg a vérveszteségit l össze nem esett és
meg nem halt. Máskor egy bonyolult ügyben kellett ítéletet hoznom a törzs bírói székében, s én úgy
határoztam, hogy fájdalompróba döntsön a két fél között. Parazsas tálba rakattam két kardot,
megparancsoltam, hogy ragadják meg a markolatukat, és kihirdettem, hogy az lesz a vesztes, aki hamarabb
elengedi. Most már belátom, hogy ostobán jártam el: mindkét ork keze csontig égett.

Az ork nép eredete

 Az embernépek tudósai az orkokat az úgynevezett "káoszlények" közé sorolják, azzal az indoklással, hogy
Orwella, a Kitaszított teremtette ket. Ez sajnálatos tény, aminek maguk az orkok örülnek a legkevésbé.
Egyes pyarroni grammatikusok mérhetetlen oktalanságukban egyenesen odáig merészkednek, hogy magát az
"ork" szót is az istenn nevéb l vezetik le; szerintük valami olyasmit jelentene, hogy "Orwella gyermeke".
Ezzel persze csak tudatlanságukat bizonyítják; az orkok ugyanis gyűlölik Orwellát, eszükbe sem jutna róla
elnevezni önmagukat. Nagyon sokáig nem is volt olyan szavuk, amely alatt egyetemlegesen értették volna
fajtájuk összes egyedét; a különböz törzsekbe tartozó orkok Varjú-finak (Bagronkaug), Menyét-finak
(Uglúkaug), Medve-finak (Shnorgaug) nevezték egymást, a törzs szent állata szerint. Az egységes nemzet- és
fajeszmény még ma is idegen gondolat számukra; hiszen az egyes törzsek másmás st l származnak,
hogyan lehet akkor bennük bármiféle közös vonás? Az "ork" szó etimológiailag az óelf "yrch" kifejezésre megy
vissza, ami "harcos"-t jelent; ezt már valóban vonatkoztatni lehet az összes törzs valamennyi tagjára.
Ma már csupán a legvaskalaposabb teológusok állítják az értelmes fajokról, hogy az istenek sárból,
agyagból vagy más alsóbbrendű matériából alkották volna meg ket; általánosan elfogadott nézet, hogy a
teremtés szent aktusához igen összetett alapanyagokra volt szükség. Bizonyos például, hogy az embereket
létrehozó istenek különböz majomfajokat használtak föl erre a célra, és a teremtés nem egyik napról a
másikra ment végbe, hanem hosszú évezredeken ha ugyan nem évmilliókon - át húzódó folyamat volt.
Kétségtelen, hogy a Kitaszított is ezt a módszeri alkalmazta, amikor megalkotta az orkokat.
Úgy tűnik, hogy azok az él lények, amelyeket Orwella az orkok (és mellesleg a goblinok) teremtéséhez
felhasznált, a mai emberek primitív sei közé tartoztak. Ezt kétségtelenné teszi a három faj között fennálló
alkati hasonlóság, valamint az a tény, hogy egymással szabadon keresztezhet k. Ezzel a cselekedetével a
Kitaszított valószínűleg megszegte az istenek egyik si fogadalmát, hiszen művéhez egy rajta kívül álló
teremtési folyamat félkész termékeit használta nyersanyagul, ami más istenek döntési szférájába tartozott.
Vélhet leg innen ered az az olthatatlan ellenszenv, amit a legtöbb értelmes faj az orkok iránt táplál: a saját
isteneik oltották beléjük, a paktum megszegése miatt, tehát Orwella hibájából.
Láttuk azonban, hogy az orkok és az emberek között nemcsak hasonlóságok vannak, hanem igen jelent s
eltérések is. Az oktalan él lények közül vett analógiákkal élve például az emberek mindenev k; az orkok
viszont kétségkívül ragadozók. Ez csak azzal magyarázható, hogy a Kitaszított a primitív ember sökön kívül
más alsóbbrendű életformákat is felhasznált az orrok létrehozásakor. És aligha tévedünk, ha itt els sorban a
farkasokra gondolunk.
Ezzel a problémakörrel tudomásom szerint senki nem foglalkozott el ttem behatóbban, ha eltekintünk a
Fehér Páholy egyes felfuvalkodott "bölcseinek" teljességgel tudománytalan nézeteit l, miszerint az orkok az
emberek és a disznók mágikus keresztezéséb l jöttek volna létre. (Ó hatalmas Hram, Mélységben Lakozó,
rántsd le magadhoz sikoltozó lelküket sötét-sivár éji honodba!) Így hát nem tartom fölösleges
szószaporításnak, hogy véleményem alátámasztására felhozzak néhány nyomósabb érvet.

1. Az orkok testfelépítése több ponton emlékeztet a farkasokéra. A fogazatukról már volt szó; de érdemes
azt is megemlíteni, hogy az orkok csak függ leges irányban tudják mozgatni az állkapcsukat, vízszintesen
nem, így a szájberendezésük sokkal alkalmasabb a tépésre-szaggatásra; mint a rágásra. Az ujjaik végén
található szaruképz dmények pedig inkább karmok, mint körmök: hosszúak, vékonyak, - élesek és befelé
hajlanak. Ezek a karmok nagyon nehezen törnek, viszont az orkok nem tudják visszahúzni ket a
körömágyba, ami megintcsak a farkasokra emlékeztet. A legdönt bb érv mindenesetre az orkok gyomra; .
amely képtelen megemészteni a növényi táplálékot. Ezen a téren teljesen egyedül állnak az elfszabásúak
között, mivel az összes többi rokonfaj mindenev ; els sorban ez lehet az oka bűzös leheletüknek és vérengz
hírüknek.

2. A farkasfalkák szervezeti felépítése, szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyaival, szinte tükörképe az ork
törzsekének: Az orkok ugyanúgy ösztönösen szociális lények, mint a farkasok; távol áll t lük az a fajta egyéni
önzés, ami az emberek és a törpék sajátja. (Az elfek is mértéktelenül antiszociálisak, de azt el kell ismerni,
hogy önzés egy szikrányi sincs bennük.) Az ork törzsek szervezettek és fegyelmezettek; minden harcos a
közösség javáért küzd, és tudja, hol a helye <a nagy egészen belül. A leggyalázatosabb bűnnek tartják, ha
valaki az egyéni érdekeit fölébe helyezi a törzsének. A falkájából kiszakított farkas elbizonytalanodik, mert
kikerül abból a jól ismert környezetb l, amely számára az élet egyetlen lehetséges formáját jelenti; ugyanez
történik a magára maradt orkkal is. Ez a gyökere annak a hiedelemnek, hogy a magányos ork gyáva:
egyáltalán nem az, csak éppen szörnyűséges szorongás gyötri, mert az egyedüllét számára természetellenes
állapot.

3. A tudósok már a legrégibb id kben felfigyeltek arra, milyen bens séges, már-már meghitt kapcsolat fűzi
az orkokat a farkasokhoz. Valószínűleg k az egyetlen olyan faj, amelynek sikerült eredeti formájában
háziasítani a farkast; a többiek, akik megpróbálkoztak vele, kénytelenek voltak megfosztani e nemes állatot si
vonásaitól, s alázatos, talpnyaló kutyává korcsosították. Az orkok wargjai ezzel szemben nem szolgák, hanem
büszke, független vadásztársak, s magától értet d módon betagozódnak a törzs társadalmába. Szinte már
félelmetes, ahogy ezek a vad, féktelen bestiák ragaszkodnak a gazdájukhoz, s azok hozzájuk; a kívülállónak
néha az az érzése támad, hogy telepatikus kapcsolatban állnak egymással. Talán csak az ilanoriak tisztelik és
szeretik úgy a lovaikat, mint az orkok a törzs kötelékében él farkasnépet.
 4. A farkast valamennyi ork törzs szent állatként tartja számon; húsát tilos fogyasztani, lenyúzott b rét csak a
legderekabb harcosok hordhatják. A legtöbb vezéri nemzetség farkas sre vezeti vissza a származását;
ugyanakkor egyetlen olyan törzset sem ismerek; amelyik farkastól eredeztetné a sámánjait, a portyázóit vagy
a gyógyítóit. A farkasnak tehát különleges, kitüntetett szerepe van az orkok hiedelemvilágában. Az egyik
legszebb ork históriás ének, amit valaha hallottam, arról szólt, hogyan kelt az orkok védelmére Ngaur
Draugroth, a Farkas-szellem, Orwella ellenében. A rege szerint a Kitaszított, amikor megteremtette az orkokat,
valamennyit örökös rabszolgájává akarta tenni. Miel tt azonban rájuk bocsáthatta volna sötét bűbáját, megro-
hanta t a Farkas-szellem, és három nap, három éjjel egyfolytában harcolt vele. Ngaur Draugroth végül
elvesztette a csatát; Orwella ezer darabra szaggatta, és szétszórta egész Yneven. Amíg azonban a szörnyű
küzdelem dúlt, az orkok elmenekültek a négy világtáj minden irányába, és a Kitaszított soha többé nem tudta
újra egybeterelni ket. Azokból az orkokból pedig, akikre futás közben a Farkasszellem vérének cseppjei
hullottak, a vezéri nemzetségek satyjai lettek.

Az orkok nevezetesebb szállásterületei

A fenti legenda egyúttal mitikus magyarázatot ad az ork törzsek szétvándorlására is. Ma már szinte
lehetetlen megállapítani, hol helyezkedett el az ork shaza, de a legtöbb tudós egyetért abban, hogy a
Sheraltól északra. Dél Yneven az orkok viszonylag kései jövevények, és szinte valamennyien Krán rabszolgái;
északi testvéreik csak megvetéssel szólanak róluk.
Északon az orkoknak tizenhat jelent sebb törzse él, ebb l hat Gro-Ugonban, az ork népesség
gócpontjában. Az orkok fizikai tulajdonságaik miatt nem alkalmasak sem a letelepült életmódra, sem a
hagyományos értelemben vett nomadizálásra (err l a következ fejezetben b vebben lesz szó), ezért
viszonylag kislélekszámú népesség eltartásához is igen kiterjedt szállásterületre van szükségük. Ez az oka
annak, hogy szinte folyamatosan háborúskodnak a többi fajjal; ugyanis nagyon hamar kimerítik egy adott
terület természeti er forrásait, és akkor kénytelenek tovább vonulni. Kezdetben f leg a tengerpartra települtek,
a nagyobb folyók torkolatához, a civilizáltabb népek - els sorban az emberek - azonban rövidesen
kiszorították ket innen. Azóta f leg az ércekben gazdag, erd s röghegységekben élnek.
Az egyes törzsek létszáma változó: egyetlen szűk esztend vagy balszerencsés hadjárat a legnépesebb
szövetségeket is megtizedelheti. Az orkok ugyan elég szaporák, de az alacsony átlagéletkor és a magas
gyermekhalandóság gondoskodik róla, hogy ne sokasodhassanak el túlságosan. Amit az emberek
h sénekeiben és hazug krónikáiban olvashatunk a százezres orkhordákról, az mind szamárság: még a
legnépesebb északi törzs, a Látók lélekszáma sem emelkedett soha ötvenezer f fölé. Igaz, ennek a
létszámnak mintegy negyven százalékát a teljes jogú harcosok teszik ki, ami azt jelenti, hogy a Látók
gyakorlatilag bármikor képesek csatarendbe állítani tizenöt-húszezer képzett fegyverforgatót. Annyiban tehát
valóban igazat mondanak azok a bizonyos krónikák, hogy a tejes népesség arányában az orkoknak van a
legtöbb hadra fogható harcosuk; ezzel a negyven százalékkal nem vetekedhetnek sem a törpék, sem az elfek,
de legkevésbé a puhány emberek. A gro-ugoni Hat T rzs teljes hadereje háború idején megközelíti az
ötvenezer f t, és a többi tíz törzs ehhez talán még egyszer ennyit tehetne hozzá - abban a teljesen
valószínűtlen esetben, ha sikerülne rábírni ket, hogy együtt és ne egymással verekedjenek.
Az alábbiakban felsorolom mind a tizenhat e~szak-ynevi orktörzset, és néhány szóban jellemzem is ket. A
gro-ugoni hatot el re veszem, mivel ezek a legnépesebbek, leghatalmasabbak és legismertebbek.
1. A Látók: a legutóbbi Zászlóháború és Birak gal Gashad tevékenysége óta kétségkívül ez a leger sebb az
északi orktörzsek között. Szent állatuk a vércse; k uralkodnak Reagban, és mióta megdöntötték a Kard
Testvériségének hatalmát, hivatalosan k az rz i a Negyedik Fekete Lobogónak, bár ezzel nemigen
büszkélkednek. A Birak házából való vezérek vaskézzel uralkodnak a Hat Törzs fölött, s befolyásuk kiterjed a
Gro-Ugonon kívül él orkokra is.
2. A Kacagók: a Látók legrégibb és leghűségesebb szövetségesei. Szent állatuk a hiéna; vezéri
nemzetségüknek a legutóbbi Zászlóháborúban magva szakadt, s helyükre örökbefogadás révén - Birak ga1
Gashad leszármazottai léptek. A Kacagók törzse nagy harcosokat adott Gro-Ugonnak, ám ezek sohasem az
éles eszükr l voltak nevezetesek.
3. A Holdimádók: ez egy igen különös törzs, ahol n ágon tartják számon a leszármazást. Háború idején az
asszonyaik ugyanúgy hadba vonulnak, mint a férfiak, és k kapják a jobb fegyverzetet. Csaknem kétszer
annyi rabszolgát tartanak, mint á többi törzs, de állítólag jobban bánnak velük. Szent állatuk a vipera; vezéreik,
a matriarchák immár húsz esztendeje Birak házából választanak férjeket maguknak, de féltékenyen rködnek
függetlenségük fölött.
4. A Vérivók: ez az én törzsem, s hajdan a gro-ugoni orkok vezet ereje. Szent állatunk a denevér. Mióta
Birak gal Gashad legy zött minket, hűségesen szolgáljuk utódait, de Hram atya tiszteletér l - aki a mi
törzsünkb l született nem vagyunk hajlandók lemondani. Er nk megroppant ugyan, ám szellemünk töretlen!
5. Az Irgalmatlanok: szent állatuk a rozsomák. Ez egy hegyi törzs, és ritkán vonul hadba: az feladatuk
rabszolgáink, a goblinok fegyelmezése. Vezéri nemzetségük nem Ngaur Draugrothtól, hanem a Vakond-
szellemt l) származtatja magát. Elpuhult f nökeik azzal dicsekszenek, hogy jobb bányászok, mint harcosok.
6. Az Irtóztatók: a hat közül ez a törzs csatlakozott legkés bb a szövetséghez, ezért ha egész Gro-Ugon
hadba vonul, mindig k állítják az el - és az utóvédet. Kevés igazi harcosuk van, seregük inkább portyázókból
áll. Szent állatuk a keselyű.
 7. A Fad ntók: rettenetes hírű törzs, harcosaik rozsdavörös vaspáncélban szállnak hadba. Hihetetlenül
er sek, és hírb l sem ismerik a félelmet, de nem elég fegyelmezettek Ez persze nem csoda, hiszen az
ediomadi hegyekben élnek. Szent állatuk a medve.
8. A Viharkelt k: szent állatuk a cápa. A Duaron-tenger partvidékén élnek, jó úszók, még jobb hajósok, és
annál is jobb kalózok. A keleti barbárok gyűlölt ellenségeik, s ezért két Zászlóháborúban is a Vörös Hadurak
oldalán harcoltak.
9. A Hűségesek: ez egy kitaszított törzs, amely Orwellát imádja; szállásterületük a tongoriai hegyekben van.
Szerencséjük hogy viszonylag messze élnek a többi orktól, különben azok kiirtanák ket. Szent állatuk a
fülesbagoly. A Farkas-szellemet nem tisztelik; újholdas éjszakákon a sámánjaik babérlevelet rágnak, szent
rületbe hajszolják magukat a táncukkal, és farkasáldozatot mutatnak be Orwellának.
10. A Vas Fiai: népes és harcedzett törzs, valamennyien zsoldosok, azaz harci tudományuk áruba bo-
csátásából élnek. Szállásterületük nincsen, mindig arra vándorolnak, ahol éppen háború dúl. Szent állatuk
eredetileg a cickány volt, de eltaszították, mert nem találták elég harciasnak, és az oroszlánt választották
helyette. (Bár a legtöbben közülük még soha nem láttak eleven oroszlánt.)
11. A Hallgatagok: ez a különös törzs két orknemzedékkel ezel tt Darton isten szolgálatába ajánlotta
magát. A Sötét Atya fehérre sápasztotta a b rüket és vörösre színezte a szemüket, hogy külsejüket még
félelmetesebbé tegye. A többi törzs nem tekinti hitehagyottnak ket, mint az udvari orkokat, mert a Darton-
vallásnak ahhoz az új irányzatához csatlakoztak, amely - Airun al Marem tanait követve - gyökeresen szakított
a pyarroni hagyományokkal. Szent állatuk a fehér varjú; szállásterületük Rowon és környéke.
12. Az Árnyékjárók: szent állatuk a menyét, Abaszisz nyugati határán élnek, az Onpor- és a Sellah-
hegységben. Ritkábban vonulnak hadba, mint a többi törzs, viszont híresek az agyafúrtságukról; több
nemzetségük leköltözött a tengerparti keresked városokba. Sokan méltatlan foglalkozást választottak
maguknak: csempészek, tolvajok és orgyilkosok lettek. A nevüket állítólag saját maguk ,találták ki, hogy a
kívülállók összekeverjék ket az Elátkozott Vidék árnyjáróival, és megrémüljenek t lük.
13. A Csonttör k: ezt a törzset a Boszorkányurak költöztették Toron északi határvidékére, gyepű röknek a
Dwyll Unió ellen. Veszett ellenségei a Birak-háznak, és folyton lázadásra bujtogatják a gro-ugoni Hat Törzset.
Valószínű, hogy el bb-utóbb szövetséget fognak alkotni a Bűvöl kkel. Szent állatuk a varjú.
14. A Halálhozók: veszett hírű törzs; szállásterületük a Tarin-hegységben van, és folyamatosan
háborúskodnak az ott él törpékkel. Valamikor nagy és er s törzsszövetség voltak, három taggal, ám a Toroff
Oggi vérteseivel vívott álandó élethalálharc annyira leapasztotta a számukat, hogy végül egyetlen törzzsé
olvadtak össze. Ezért három szent állatuk van: a kánya, a sakál és a bögöly.
15. A Bűvöl k: vajákosok és igéz lc törzse a Piderahegységben, akik Toronban tanulták bűbájos
tudományukat. A Farkas-szellemt l származó vezéri nemzetségüket százötven éve kiirtották a Kobra-
nemzetség boszorkánymesterei; nyomban. át is vették az uralmat, és a törzs szent állata azóta a kobra. A
többi ork törzs kissé tart t lük, pedig nagy segítséget jelent, ha valakinek az oldalán hadba szállnak.
16. Az Elveszettek: ez egy igen különös törzs, amir l alig tudni valami biztosat. Niaréban élnek, a többi
orknál nagyobb termetűek, és saját nyelvük van, amin oniknak ne nevezik magukat. A szent állatuk állítólag a
szamár, és a szertartásaikon a rangid s sámán egy levágott szamárfejet húz magára. Ha ez igaz, k az
egyetlen olyan orktörzs, amely növényev állattól származtatja magát. Mások szerint viszont a sárkányt
tisztelik szent állatként, ami elég valószínűtlen, mert a sárkányok nem állatok. Gro-Ugonban utoljára kétszáz
éve járt eleven oni: két fura, szegletes végű karddal volt felfegyverezve, és alig értették a beszédét. Az
asszonyok kezdetben valósággal rajongtak érte, mert sokkal izmosabb és er sebb volt a többi orknál; de nagy
csalódást okozott nekik, mert az ágyban szinte teljésen tehetetlennek bizonyult. Ezért a Holdimádók
matriarchája megharagudott rá, átharapta a torkát és megölte.

Az orkok életmódja

Ha beletekintünk az emberek tudós könyveibe, se szeri, se száma a panaszkodásnak és a

méltatlankodásnak az orkok miatt. Fölróják nekik, hogy rablásból és fosztogatásból élnek; hogy kegyetlenek
és vérszomjasak; hogy halálra dolgoztatják a rabszolgáikat; hogy ott pusztítják az úgynevezett civilizációt, ahol
csak belebotlanak. Igaz ez vajon, vagy rosszindulatú vádaskodás csupán?
Készséggel elismerem, hogy igaz az utolsó szóig. Nem mentegetni akarom választott népemet; csak arra
hívnám fel olvasóim figyelmét, hogy a fölháborodott firkászok elfelejtették tüzetesebben megvizsgálni az
okokat.
Kezdjük mindjárt a legegyszerűbbel és legkézenfekv bbel: az orkok gyomra kizárólag a húsételt veszi be.
Ha egy orkot növényi kosztra fognak, az sorvadozik egy darabig, aztán szabályosan éhen hal. A gyomra
ugyanis képtelen megemészteni a füveket, magokat és más efféle gizgazt.
Hogyan várhatná el tehát bárki az orkoktól, hogy békésen letelepedjenek, és "tisztességes" földművel
életmódra adják a fejüket? Lehet, hogy nem születnek köztük lángelméjű bölcsel k, de annyira azért még az
vezéreik sem ostobák, hogy éhhalálra ítéljék az egész népüket! Ugyanez a helyzét az állattartással: a
nagytestű növényev jószágok a juh, a kecske, a marha, a ló, de még a bölény is - megérzik az orkokon a
ragadozószagot, és éppoly riadtan menekülnek el lük, mintha farkasba vagy hiúzba botlottak volna. Igencsak
rút jöv várna arra az orkra, akinek az a bomlott ötlete támadna, hogy pásztornak vagy gulyásnak szeg dik!
 Mit csinálnak tehát az orkok, ha élelmet akarnak szerezni? Legels sorban: vadásznak. De nem úgy ám, mint
az elfek vagy az emberek, akik magányosan cserkészik be a zsákmányt, és íjjal ejtik el a távolból! Az orkoknál
a vadászat - mint minden más - csapatmunka. Csoportokra oszlanak, és felosztják egymás között a
feladatokat. Az els csoport felveri a vadat, és kitartó, lassú loholással a nyomába ered. A második és a
harmadik vigyáz rá, nehogy letérjen az el re kijelölt útról, és a negyedik felé tereli. A negyedik csoport
váratlanul el bukkan a leshelyér l, közvetlenül a félelemt l ziháló, kimerült állatok orra el tt, és közelr l,
lándzsa- és fejszedobásokkal leterítik ket. A vadászatnak ez a módja sokkal jobban megfelel az orkok
testalkatának: ha íjjal támadunk a vadra, ott inkább az éles szem és a gyors mozgás számít, lándzsadobásnál
viszont á fegyvert útjára bocsátó kar ereje. Tegyük még hozzá, hogy a vadászatra többnyire éjszaka kerül sor;
az orkok ilyenkor igen nagy hasznát veszik, hogy jól látnak a sötétben.
A gond csak az, hogy bármilyen ügyes vadászai vannak a törzsnek, hatalmas területet kell bejárniuk, hogy
mindenki számára elegend élelmet szerezzenek. Az sid kben ez nem okozott problémát, hiszen szabad
hely volt b ven. Kés bb azonban változások álltak be: a többi elfszabású faj lassanként letelepedett az orkok
körül, városokat építettek, földet műveltek, hatalmas állatcsordákat terelgettek legel r l legel re. Az
összeütközés elkerülhetetlen volt: az ork vadászok szabad prédának tekintették a háziasított jószágot is, a
szántóvet k ellen meg azért gerjedtek haragra, mert azok kivágták az erd ket és elriasztották a vadat.
Hasonló konfliktusok ember és ember között is el fordultak, amikor egy-egy "civilizált" néptörzs behatolt
vadászó-gyűjtöget fajtársai szállásterületére. Ilyenkor mindig a "civilizált" rokon kerekedett felül, mert jobbak
voltak a fegyverei: vagy kiirtotta vetélytársait, vagy kényszerítette ket, hogy térjenek át az új életmódra.
Csakhogy az orkok ez utóbbit a legnagyobb jóakarattal sem cselekedhették meg, hiszen belepusztultak volna;
kiirtani pedig nem egykönnyen lehetett ket, mivel er sebbek és szívósabbak voltak az embereknél. Szinte
hihetetlen, de hiteles történelmi dokumentumok bizonyítják, hogy a Tinol-hegységben a Lángarcúak - egy
azóta már kihalt törzs, amelynek szent állata á róka volt - majdnem két teljes évszázadig dacoltak a crantai
birodalmat hat hónap alatt romba dönt kyrek haragjával, noha a fegyvereiket pattintott k b l készítették,
sámánjaik primitív mágiája pedig kimerült néhány egyszerű seborvosló ráolvasásban!
Az ellentétek gyökere tehát itt keresend , ámbátor azóta nagyot változtak az id k. Az orkokat senki sem
vádolhatja azzal, hogy nem elég alkalmazkodóképesek: megpróbáltak igazodni az új körülményekhez. A
legkönnyebb és legegyszerűbb megoldás az volt, hogy amit maguk nem tudtak megtermelni, azt elvették
mástól. Ezt a cselekedetüket teljesen jogosnak vélték - és vélik még ma is -, hiszen el ször a befurakodott
idegenek károsították meg ket, amikor elorozták a vadászmez iket - k csak a kölcsönt adták vissza, igaz,
kamatostul. Voltaképpen nem tettek egyebet; csupán folytatták a vadászatot, másféle viszonyok között: amit
eddig a természett l vettek eh azt most elfszabású rokonaiktól szerezték meg. Így lett rablónép az orkokból:
nem veleszületett gonoszságuk, az istenek akarata és más hasonló badarságok miatt, hanem a történelmi
helyzet nyomására.
Nagyon fontos hozzátenni azt is, hogy az orkok mindmáig képtelenek felfogni a magántulajdon mibenlétét:
nem engedi az ösztöneikben gyökerez törzsi szellem. Magától értet dik, hogy minden harcosnak megvan a
saját fegyvere, páncélja, trófeája; de hogy valaki egy darab földre azt mondja, hogy az az övé - nem a törzséé
vagy a nemzetségéé, hanem személyesen az 'övé -, ez az orkok számára természetellenes dolog, ráadásul a
förtelmes önzés netovábbja. (Még az Árnyékjárók igazán "modern" abasziszi törzse is szigorúan nemzetségi
keretekben űzi a tolvajlást és az orgazdaságot.)
Egyébként szemérmetlenül hazudik, aki azt állítja, hogy az orkok nem végeznek semmilyen termel munkát.
A hatodkorban például nagyon sok törzs próbált megélni halászatból, de a termékeny földekre vágyó emberek
sorra elűzék ket a halban gazdag partokról. A Viharkelt k, akiket egyesek félrees szállásterületük miatt nem
is sorolnak az északi törzsek közé, ma is ügyes halászok hírében állnak, bár kétségtelen, hogy alkalomadtán
nem riadnak vissza egy kis kalózkodástól sem. És vannak olyan tartományok is, ahol túl sok ork él együtt
ahhoz, hogy rablásból és vadászatból el lehessen tartani ket: ilyen például Gro-Ugon, vagy Toron északi
határvidéke. Ezeken a területeken az orkok legalább olyan félt gonddal ügyelnek a .tölgyfaerd k
háborítatlanságára, mint az elfek. Igaz, egészen más okokból: ugyanis hatalmas disznókondákat makkoltatnak
bennük. A vaddisznó az egyetlen olyan állat, amit az orkoknak úgy-ahogy sikerült háziasítaniuk. Persze,
ezeknek a sertéseknek a szelídsége er sen viszonylagos: ha például szabadon engednének közülük egy
tucatot Eren F terén, a jámbor polgárok valószínűleg azt hinnék, szörnyetegek szabadultak a városra. Minden
ellenkez híresztelés dacára az ork harcosok maguk makkoltatják a törzs kondáit, és ezt cseppet sem tartják
méltóságukon alul álló feladatnak. Rabszolgákra ezt a munkát már csak azért sem lehetne bízni, mert a
disznók hajlamosak rá, hogy felfalják a fegyvertelen kondásokat.

Az ork nyelv

Az ork nyelvr l annyi temérdek undokságot hordtak már össze, hogy számba venni is fárasztó. Tisztátalan;
barbár; visszataszító; Orwella átka, amivel teremtményeit sújtotta; disznóröfögés; gonosz sugalmazású.
Nos, ha létezik olyan nyelv Yneven, ami "gonosz sugalmazású" és "tisztátalan", az semmiképpen nem az
ork, hanem az aquir. Orwella valóban megátkozta az orkokat, de nem a nyelvükkel, hanem valami egészen
mással, amir l kés bb még lesz szó. Ami pedig a többi vádat illeti: a jeles szerz k szűklátókörűsége nem
ismer határokat. Megfeledkeznek arról az si igazságról, hogy az ízlések különböz ek. Mit gondolnak, kedves
olvasóim, az orkok talán nem találják barbárnak és visszataszítónak az elfek selypeg -nyafogó beszédét?
Amikor egy ízben kísérletképpen néhány szót mondtam elf nyelven a legid sebb fiamnak, holtra váltan
térdre borult el ttem, átkarolta a lábamat, és könyörögni kezdett, hogy hallgassak el. "Ne hozz szégyent
seidre ezzel a vartyogással, atyám!" - könyörgött. "Hiszen úgy beszélsz, mintha kiheréltek volna!"
Az orkok szájberendezésér l már éppen eleget szóltam az eddigiekben. Aki egy kicsit is ért az anatómiához,
az máris levonhatja bel le az egyértelmű következtetést: az orkoknak nehezére esik kiejteni a magas
magánhangzókat, a mássalhangzók közül pedig a rés- és zárhangokat, mint amilyen a "p", az "f", az "sz" vagy
az "1". Mivel a nyelvük egyébként cseppet sem szegényes, s t nagyon is változatos és kifejez , ezeket a
hiányzó hangokat valahogyan pótolniuk kell.
Az ork és a pyarroni nyelvben mindössze négy közös magánhangzó van: az "a", az "o", az "u" és az "ú". Ez
els pillantásra valóban elég szűkös hangállomány, az orkban azonban fontos szerephez jutnak még a
szájüreg hátuljában képzett diftongusok - azaz kett b l egy hanggá összeolvadó magánhangzók -, mint
például az "au" és az "ae". Ezeket mindig mély torokhangon, egyszótagúan kell kiejteni.
A hiányzó mássalhangzók pótlására szintén hátul képzett, er sen zöngés, illetve hehezetes mássalhangzók
szolgálnak, amiket az emberek elég nehezen tudnak utánozni, ha egyáltalán képesek rá. Ilyen például a "ng"
és a "gr", amik az ork nyelvben nem összetételek, hanem önálló mássalhangzók. Az orkok "t" helyett "th"-t
ejtenek, "v" helyett "w"-t, "b" helyett pedig egy olyan hangot, ami leginkább mély, gyomorból jöv böfögésre
emlékeztet. A "h"-t keményen, torokból ejtik, mint a pyarroniak Antoh isten nevében. Az elf fülnek oly kedves
lágyított mássalhangzókat "ty, ny, gy, dy, ky" - egyáltalán nem ismerik, mint ahogy az "sz"-et sem.
Mindent összevetve tehát megállapíthatjuk, hogy az orkok nyelvüknek csaknem valamennyi hangját a
szájüregük hátsó részében képzik, mivel az elüls rész erre - ragadozófogazatuk miatt - nem alkalmas. Ha
valaki erre azt mondja, hogy a beszédük ett l mély, morgó és recseg hangzású lesz, elfogadom. Ha kijelenti,
hogy személy szerint ezt a nyelvet nem találja elég szépnek és ízlésesnek, elfogadom azt is. De ha továbbra
is makacsul azt állítja, hogy az orkok beszéde tisztátalan és gonosszal fertezett, arra nem felelhetek mást,
mint hogy bushdug sha Tha'ushurdo wrau grokoh uhaer koshorgratha, azaz Tha'ushur perzselje ki a hazug
nyelvét lángoló vasával!
Még valamire szeretnék röviden kitérni ebben a fejezetben. Újabban az a divat terjedt el a csepűrágók és
kóbor dalnokok között, hogy idétlen harci versikéket fércelnek össze szánalmasnál is szánalmasabb rímfaragó
tudományukkal; amiket aztán ork harcosok szájába adnak. A közönség persze jókat derül ezeken a
szörnyűséges kecskerímeken, amelyek nevetséges, buta barmoknak állítják be a csatába induló orkokat.
Magam is voltam oly balszerencsés, hogy nemrégiben, amikor törzsem kémkedni küldött az Északi Szövetség
egyik városába - melynek nevét most a biztonság kedvéért nem árulom el -; végighallgathattam a piactéren
egy ilyen förmedvényt. A bárd persze nem gyanított semmit, hiszen álruhában voltam: ugyan mi félnivalója lett
volna egy tekintélyes külsejű, sz öregembert l, aki szemlátomást messze földr l érkezett dwoon keresked ?
Így hát bátran rázendített a dalocskájára, és hülye grimaszokat vágott hozzá.
A költeményében megszólaló ork harcos el ször is hangosan sivalkodva fordult az édesanyjához, majd
folyton valami abbitacél harci gatyát emlegetett. Ezután a legförtelmesebb trágárságok valóságos özöne
következett, amelynek hallatára a közönségben lév kamaszfruskák elpirultak és kuncogni kezdtek. Ami a
rímeket, a ritmust és a szótagszámot illeti, e téren a bárd valóban figyelemreméltó teljesítményt nyújtott;
sohasem láttam. még hivatásos csepűrágót, aki a verselés valamennyi elemi szabályát ennyire nagyvonalúan
sutba dobta volna. Mint kés bb némi utánajárással megtudtam, ez a botcsinálta költ még írásos formában is
közreadta valahol az elmeszüleményeit!
Aznap este felkerestem á szállásán a jeles dalnokot, és elmagyaráztam neki néhány apróságot.

1. Az orkok szent dolognak tartják a háborút: sohasem viccelnek vele.

2. Az orkok sohasem kegyetlenkednek. Ha próbát tesznek a foglyaikkal, hogy mennyire bírják a fájdalmat,
ezzel . csak megtisztelik ket, ugyanis alkalmat adnak nekik, hogy bizonyítsák a h siességüket. Ilyen kitüntet
bánásmódban csak azoknak a feln tt harcosoknak van része, akik a csatában különösen bátran viselkedtek,
és méltó ellenfélnek bizonyultak. Ha foglyunkat fájdalommentesen, egyetlen késszúrással segítjük át a
túlvilágra, azzal a megvetésünket fejezzük ki vele szemben. Amennyiben pedig törzsem valamelyik tagja
fájdalompróbának vetne alá egy asszonyt vagy egy gyermeket, saját kezűleg vágnám el a torkát.

3. E ork harcos sohasem fordulna segítségért az anyjához, hacsak nem a Holdimádók törzsébe tartozik. Mi,
többiek szorult helyzetbe kerülve atyánk szelleméhez fohászkodunk.

4. Tudomásom szerint "harci gatyát" sem abbitacélból, sem másfajta fémb l nem készítenek: elég ormótlan
viselet lenne, és akadályozná gazdáját a mozgásban.

5. Az ork dalnokok sokkal szebben és ízlésesebben verselnek, mint .

6. Buta dolog, ha az ember olyanok haragját hívja ki maga ellen, akik er sebbek nála.

Ezután kivágtam az ostoba bárd szívét, nyersen elfogyasztottam, a maradékot pedig rituálisan felajánlottam
tiszteletem jeléül Hram atyának, a Mélységben Lakozónak.
 Hogy azonban ne csak üres szavakkal példálózzak el tted, kedves olvasóm, lefordítottam pyarroni nyelvre
néhány híres ork harci éneket, és az alábbiakban közreadom ket. A szomorú, ám megérdemelt módon
balvégzetre jutó bárd förmedvényéhez bizonyára hozzáférsz az én segítségem nélkül is; a szövegek
összehasonlításával aztán alkalmad nyílik megállapítani, hogy kik verselnek jobban - az orkok - e vagy az
emberek?

Az ork költészetnek egyetlen témája van: a háború. Az orkok nagyon ritkán írják le költeményeiket, de
minden törzsben van egy énekmondó nemzetség, amelyben apáról fiúra száll a dalok ismerete. Ezeket az
énekeket aztán mindig ott adják el , ahol költötték ket: a harcmez n, csata el tt, közben vagy után.
Az alább következ harci dallal kétszázötven éve a híres Ghord Ojorbathaj f nök vezette rohamra a Vas
Fiait Dúinen városa ellen. Az orkok mais gyakran éneklik várostromok alkalmával, hogy bátorságra és
kitartásra buzdítsák egymást.

Hallod e b gést, harci üvöltést,

birkakarámban e b sz csaholást? .
az, a farkas, hangja hatalmas,
vad dühe szítja a vér-aratást!

Zúz be csapása vas kapuszárnyat,

bástyafok omlik az ökle nyomán;
ront le csak egyre, döntve-repesztve,
k falu tornyot a vár magasán!

Ghord a vezérünk, vele élünk,

merre vezet, oda mind vonulunk!
Halni ha kell ma, rút kövek orma
lesz temet nk, hol alunni fogunk!

Az orkok ki nem állhatják a városokat, nincs is nekik egy sem; Reag, ahol ezeked a szavakat írom, legfeljebb
afféle óriástábor, bivalyb r sátrakból és néhány faépületb l. (A Kard Testvériség fellegvárát nevezetes
gy zelmét követ en Birak gal Gashad lerontatta.) Ha elfoglalnak egy er dített várost, szertartásosan
visszaadják az anyaföldnek: porig rombolják, felégetik, talaját - ha módjukban áll - behintik sóval, majd az
egész sereg rituális táncot jár a maradványokon. A táncnak az a célja, hogy minél mélyebben beletapossák a
romokat a földbe. Közben természetesen énekelnek is. Az alább következ rombolódalt a Csonttör k - a
Varjú-törzs - énekelték csaknem hatszáz éve egy törpe sziklavár, Kharr ag-Uzdún fölött.

Perzseld fel és döngöld le;

mélyen döngöld le!
Véres varjak vad röpte;
mélyen döngöld le!
Zsigereld ki és döngöld le,
zúgó zivatar!
Száraz szél és tipró talp;
mélyen döngöld le!

A legszomörúbb alkalom az éneklésre, amikor egy nagy vezért kell búcsúztatnunk. Ilyenkor nem a hivatásos
énekmondók dalolnak, hanem a vezér legközelebbi olyan hozzátartozója, aki vállalja a feladatot; a többi
gyászoló pedig halk sirámmal kíséri énekét:

H s volt, ki halálba hullott;

vérét vették váltott vassal.
Ordas farkas, merre marsz most?
Kedves kardod kiket vagdal?

Törzs tanácsa, vad toportyán –

vértet rontott roppant marka -,
szomjas torkú, szörnyű orkán;
halál hűse hamvad rajta.

Aki elment, vissza nem tér;

tűz eméssze tagját-csontját!
Koponyája inni vért kér;
gyilkos vére oltsa szomját!
 Ezt a dalt én énekeltem a legutóbbi Zászlóháborúban fogadott atyám, Kurash Nardhuur halotti máglyája
el tt. Miközben testét körüllobogták a lángok, magam elé helyeztem egy k re lecsupaszított koponyáját -
azóta is nyakláncom legf bb dísze -, s kiürítettem rá egy zsákmányolt aranykelyhet, melyben egy dorani
mágus, egy törpe vértes és egy híres ilanori kalandozó vére volt.
Aznap éjszaka fogadott be végleg a Denevér törzse, s ekkor kaptam meg Hram vén sámánjától a
férfinevemet, amely immár el fog kísérni a saját halotti máglyámig.
Grauk Uruwortha - a vérivó szellem fia.

Az orkok társadalma

Azok a tudálékos írók, akik Doranban és Sigranomóban hetet-havat összehordanak az ork "nemzetekr l" és
"országokról", csupán bámulatraméltó ostobaságukat bizonyítják értekezéseikkel. Az orkok, mióta a világ
világ, törzsi társadalomban élnek, és ezen eszük ágában sincs változtatni; nagyon is megfelel nekik. A Birak
házából való vezérek csak azért foglalták el Reag "trónusát", hogy ezzel is hangsúlyozzák a Kard Testvériség
fölött aratott gy zelmük jelent ségét, és tekintélyt szerezzenek az embernépek el tt; de ha bármelyikük
hivatalosan "az orkok királyának" nyilvánítaná magát, a törzsek azonnal fellázadnának ellene.
Minden törzs egy közös sre vezeti vissza a származását, és ezt az st egy szent állat képében tisztelik. Az
egyes törzseket nem fűzi össze vérrokonság, ezért ugyanúgy idegeneknek tekintik egymást, mint az
embereket és elfeket. Az egész orkságnak legfeljebb a közös nyelv és a törzsekt l független vezéri
nemzetségek kölcsönöznek némi általános összetartást, ez azonban a- legjobb esetben is igen ingatag
lábakon áll.
Minden törzs, lélekszámától függetlenül, húsz-huszonkét nemzetségre tagolódik; a népesebb törzsekben az
egyes nemzetségek is több tagot számlálnak. A nemzetségek szerepe és feladatköre valamennyi törzsben
ugyanaz. Származásukat a közös satya egy-egy fiúgyermekére vezetik vissza. Az ork harcosok nem
vehetnek asszonyt magukhoz a saját nemzetségükb l; csak a többi nemzetség leányai közül válogathatnak, s
a nász elhálása után az új feleség férje nemzetségének adoptált tagjává válik. (A különböz törzsek közötti
házasodás egészen kivételes jelenség, alig van rá példa az ork történelemben. Általában igen szigorúan meg-
kövezéssel - büntetik.) Az örökbefogadás addig érvényes, amíg a férj él; halála után asszonyai visszakerülnek
eredeti nemzetségükbe. Ez a jogszokás teszi lehet vé, hogy az elhunyt férj oldalági rokonai a halotti tor után
megosztozhassanak az asszonyokon, mint a többi vagyontárgyon. Ellentétben a pyarronita hitszónokok
véleményével, ez a gyakorlat egyáltalán nem barbár és erkölcstelen, és soha nem eredményez vérfert zést
(az egyenesági rokonok ki vannak zárva a feleségek örökléséb l). A magukra maradt özvegyek ugyanis egy
teljes jogú harcos támogatása nélkül aligha maradnának sokáig életben, s így a halott férj testvére (nagy-
bátyja, unokaöccse stb.) voltaképpen a létbiztonságukról gondoskodik, amikor n ül veszi ket. Egyúttal
természetesen kötelezi magát az árvák felnevelésére is, különös tekintettel a ftúgyermekekre. A férj oldalági
rokonai életkor szerinti sorrendben válogathatnak az özvegyek közül; el ször a legid sebb választ, aztán az
utána következ , és így tovább. Ha a rokonok elfogytak, de még nem mindegyik özvegy talált gazdára, az
egész kezd dik elölr l; az összes asszonyt ki kell választani. Ez néha rossz vért szül, mert el fordul, hogy
éppen a legtekintélyesebb férfirokon kénytelen magához venni a legöregebb és legcsúnyább n t. Ezért egyes
törzseknél - például a Fadönt knél, a Vérivóknál és a Viharkelt knél - a terméktelenné vált, tehát huszonötödik
életévüket betöltött özvegyeket a halott férj után szokták küldeni.
A nemzetségek között igen határozott rangsorrend figyelhet meg; az satya id sebb fiaitól ered
nemzetségek tekintélyesebbek a fiatalabb gyermekek utódainál.
Rangsorban legels k, a vezéri nemzetségek; ilyen - természetszerűleg - minden törzsben csak egy van. A
vezéri nemzetségekben az az érdekes, hogy tulajdonképpen nem is tartoznak a törzsbe; leszármazásukat
nem a közös satyáig, hanem a Farkas-szellemig vezetik vissza. Valamennyi vezéri nemzetség Ngaur
Draugrothot tiszteli közös s gyanánt, kivéve a Hűségesek, az Irgalmatlanok, a Bűvöl k és (talán) az
Elveszettek vezéri nemzetségeit. Így tehát a vezéri nemzetségek voltaképpen egy különálló törzset alkotnak,
amelynek szent állata a farkas, de nem élnek együtt, hanem megoszlanak a többi törzs között. Ez a
magyarázata annak, hogy a szigorú házassági törvények ellenére a különböz törzsek vezéri nemzetségei
gyakran házasodnak egymás között.
A törzs hadif nökei és parancsnokai mindig a vezéri nemzetségb l kerülnek ki. Mivel a vezéri nemzetség a
népesebb törzseknél akár húsz-harminc nagycsaládból is állhat, ez korántsem jelenti azt, hogy a méltóságok
automatikusan apáról fiúra szállnak. Régebben minden nemzetségtag jelöl jelölhette magát bármelyik
megüresedett posztra (hadif nök, az utóvéd vezére, a portyázók vezére, ostromparancsnok, törzsbíró stb.). A
jelölteknek ezután különféle er próbákon kellett átesnie, amelyek nem feltétlenül voltak mind fizikai jellegűek:
tesztelték például a bölcsességüket, a szokásjogi ismereteiket, a régi énekekben való jártasságukat is. A ver-
sengés tisztaságán a sámán-nemzetség rangid se rködött.
A legjobb teljesítményt nyújtó jelöltek közül aztán a nemzetségi gyűlés - a nemzetség teljes jogú
harcosainak gyülekezete - közfelkiáltással választotta meg a legrátermettebbnek tűn t. Ezt az eljárást nem
szabad összekeverni az emberek egyes városállamaiban dívó ún. szavazással (már csak azért sem, mert az
orkoktól eléggé idegenek a matematikához hasonló elvont tudományok). A lényege az volt, hogy a próbák
után még versenyben lév jelöltek sorra egymás után elkiáltották a nevüket, azok a harcosok pedig, akik ket
szerették volna az illet poszton látni, erre harsányan üvölteni kezdtek, és a fegyverükkel verték a pajzsuk
vasát. Ha kétségek merültek fel, hogy melyik jelöltet köszöntötte hangosabb üdvrivalgás, a sámán szava
döntött. A sámánok óvakodtak visszaélni ezzel a hatalmukkal, mivel a gyűlésben - más nemzetségbeli létükre
- kívülállók voltak, és ha túlságosan részrehajlóan ítéltek, a harcosok nem haboztak ott helyben felkoncolni
ket.
Az utóbbi id ben ez a hosszadalmas és nehézkes módszer egyre inkább háttérbe szorult, különösen a
népesebb törzseknél, ahol már nagyon bonyodalmas lett volna minden egyes választásra összehívni az egész
vezéri nemzetséget. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy a különféle vezéri posztok örökölhet vé váltak a vezéri
nemzetség egyes nagycsaládjaiban. A Látóknál például a törzs f vezére mindig Birak gal Gashad
leszármazottai közül kerül ki, pedig a vezéri nemzetségbe rajtuk kívül még legalább húsz nagycsalád tartozik.
Hasonlóképpen örökl dik a f vezéri rang a Ghord-ház fiúsarjai között a Vas Fiainál. Ritkábban ugyan, de más,
kisebb jelent ségű méltóságok örökl dése is megfigyelhet ; a Vérivók törzsbíráit például már csaknem
háromszáz éve mindig a Zurhag-család adja, amelybe én is tartozom.
A felületes szemlél könnyen összetévesztheti ezt az öröklési rendet az emberállamokéval, ahol a királyi,
hercegi, grófi stb. cím általában apáról fiúra száll. Az orkoknál ez nem egészen így van: ha a poszt
megüresedik, azt mindig a nagycsalád legid sebb tagja foglalja el. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy az ork
családok létszáma sokkal nagyobb, mint az embereknél a f úri dinasztiáké. (Közismert tény, hogy Birak gal
Gashadnak százhuszonnyolc fiúgyermeke érte meg a feln ttkort.) Ha a rang mindig apáról fiúra szállna, a
harmadik nemzedékben már egy kisebb hadseregre való rokon lenne kizárva az öröklésb l s ez óhatatlanul
belviszályokhoz vezetne. A másik fontos tényez az orkok rövid élettartama. Igen gyakran el fordul, hogy a f -
vezér után csak cselekv képtelen kisgyermekek maradnak. Az emberkirályságokban ilyenkor gyámokat vagy
kormányzótanácsot neveznek ki, és az országon úrrá lesz a bizonytalanság. Az orkoknál viszont
automatikusan a legtapasztaltabb; legrátermettebb férfirokon veszi át az irányítást.
Rangban közvetlenül a vezéri nemzetség után következik a sámánoké, amelyb l úgyszintén csak egy van
törzsenként. (Kivételt képeznek a Hallgatagok, akiknek egyáltalán nincs sámán-nemzetségük; az lelki
szükségleteikr l
Darton papjai gondoskodnak.) Minden ellenkez híresztelés dacára az ork sámánok nem Orwellát imádják,
ki kivéve a Hűségesek sámánjait, akiket az összes többi törzs utál és megvet. Az embernép tudósainak
fogalmuk sincs róla, micsoda emészt gyűlölettel tekintenek teremt jükre az orkok! ! (Ennek az okairól majd
kés bb lesz szó.) A sámán-nemzetségek egy-egy mitikus ork h st l eredeztetik magukat, akik még életükben
félistenné magasztosultak, s ily módon sikerült kifogniuk Orwella Átkán. Ezek a h sök eléggé megfoghatat-
lanok, mint történelmi személyek. Tetteik, működésük a letűnt id k homályába vesznek; az utolsó közülük - a
Nagy Vordak a Lángarcúak törzséb l - még a kyr hódítás kárában élt. Az utóbbi években Birak gal Gashad
emléke körül is hasonló h skultusz kezdett kialakulni, Birak azonban mindeddig nem válaszolt a hozzá intézett
imákra, ezért egyel re kétséges, hogy valóban félistenné vált-e. A többiek létezése azonban
kétségbevonhatatlan tény; sámánjaik varázshatalma rá a tanúság.
Az idegen tudósok megvet kifejezéssel "bálványok"nak titulálják ezeket az ork héroszokat, és ezzel alapo-
san melléfognak: a félistenek képi ábrázolása ugyanis szigorúan tilos, általában halálbüntetést von maga után.
A legismertebb közöttük Hram atya, a Mélységben Lakozó: a Vérivók törzsében született, valamikor a
harmadkorban. Nagy tekintélynek örved még Tha'ushur a Fadönt k törzséb l - t egyes botor írástudók egy
aquir Valóvérűvel azonosítják, mivel a sírja valahol Ediomad mélyén van, de ez szemérmetlen hazugság. Az
orkok összesen mintegy kilenc ilyen h st tisztelnek legalábbis északon. (Meneglét, a goblinoknak ezt a
szánalmas bálványát, csak az embernép tudósai sorolják közéjük; ezt a nevet ork nyelv ki sem bírja ejteni.)
A sámán-nemzetségek, mint már említettem, mindig attól a félistent l eredeztetik magukat, akihez imáikkal
fordulnak. Mivel Hram földi életében Vérivó volt, az ágyékából származó sámánok is a Vérivók törzsébe
tartoznak. Sajnos azonban kevesebb ork félisten van, mint ahány ork törzs, ezért számos törzsnek idegen
sámán-nemzetséggel kell beérnie. Tgy például az irtóztatók, az Irgalmatlanok és a Kacagók egyaránt Hram
atyának hódolnak, s - t le származnak a sámánjaik is, akik így technikailag Vérivóknak min sülnek. (Ez a
körülmény nem csekély szerepet játszott abban, hogy annak idején a Vérivóknak sikerült megszervezniük a
gro-ugcini törzsszövetséget.) Ennek az ellenkez jére - azaz arra, hogy egy törzs több félistent imádjon - nin-
csen példa. Amikor a három tarini orktörzs egyesült - ma Halálhozóknak hívatják magukat -, dönteni kellett,
hogy melyik h st tiszteljék: Tha'ushurt, gar Bokkart vagy Ughjorbagant. A kérdést végül úgy oldották meg,
hogy a három sámán-nemzetség - görnyedt aggoktól a csecsszopókig - életre-halálra megmérk zött
egymással egy külön e célra kiürített tárnarendszerben. Az összecsapásból végül Ughjorbagan hívei kerültek
ki gy ztesen, az utolsó orkig lemészárolva a többieket. Ezzel a nevezetes csatával gar Bokkar kultusza kihalt,
ugyanis nem volt több sámán-nemzetsége az északi orkok között.
Igen érdekes egyébként, hogy a Lángarcúak törzse évezredekkel ezel tt elpusztult, sámán-nemzetségük
azonban fennmaradt: a Csonttör k és a Viharkelt k - e földrajzilag egymástól oly távoles két törzs - a mai
napig a Nagy Vordakot tisztelik. Sámánjaik tehát, az északi orkok között egyedülálló módon, egy törzs nélküli
nemzetségbe tartoznak.
A sámánok a vezérek legf bb tanácsadói: k, rködnek a törzs erkölcsei felett, k gondoskodnak a fiatalok
ne neveltetésér l, k kérik ki csata el tt a jósjeleket, k vezetik a temetési és gy zelmi szertartásokat. Vallási
téren ítélkezési jogkörük is van, világi ügyekben azonban meg kell hajolniuk a törzsbíró tekintélye el tt. (Ha
kétely merül föl, hogy a törzsi tanács elé terjesztett ügy vallási vagy világi természetű-e, a kérdést a törzsbíró
és az ítél sámán életre-halálra szóló párviadala dönti el.) Mindezen feladatokra külön sámáni posztok
léteznek, és ezek ugyanúgy örökl dnek a nagycsaládokon belül, mint a vezéri rangok: Amíg a szokásjog által
el írt teend iket végzik, a sámánokra kezet emelni szigorúan tilos; aki ezt a szabályt megszegi, azt
száműzetéssel sújtják. (Az orkok súlyosabb büntetésnek tartják a száműzetést a kivégzésnél.)
Némely törzsben külön nemzetsége van a vajákosoknak, s ezek hatalom és befolyás tekintetében
vetekednek a sámánokkal, s t, olykor a vezérekkel is. Mindössze három olyan törzsr l tudok, ahol létezik
vajákos-nemzetség: a Bűvöl kr l, a Csonttör kr l és az Árnyékjárókról. (Korábban volt ilyen a Vérivóknál is,
Birak gal Gashad azonban az utolsó porontyig kiirtotta ket.) Ezek a nemzetségek viszonylag újkeletűek, s
létrejöttüket kivétel nélkül küls - toroni, illetve aszisz - befolyásnak köszönhetik. A vajákosok boszor-
kánymesteri mágiát űznek, némelyikük kimondottan , magas fokon. Mióta a Bűvöl knél elpusztították a vezéri
nemzetséget, és átvették a törzs fölött az irányítást; a többi törzs nem igazán bízik a vajákosokban; ha meg is
tűrik ket, igyekeznek minden lépésüket ellen rizni. Részemr l ezt helyes és jogos intézkedésnek vélem, bár
tagadhatatlan, hogy háborúban a vajákos-nemzetség jelent sen növeli a törzs üt erejét.
Tekintély dolgában nem sokkal marad el a sámánok és a vajákosok mögött az énekmondók nemzetsége.
Minden törzsben találunk ilyet, bár sehol sem túl népesek; a Viharkelt knél és az Árnyékjáróknál- például az
egész nemzetség egyetlen nagycsaládból áll csupán. Igen fontos szerep hárul rájuk: k a törzs múltjának és
hagyományainak kiváltságos riz i. A vezéreknek ismerniük kell az si szokásjogot, a sámánoknak a
szertartások szövegét; az énekmondóknak ezen kívül még a regéket, legendákat, históriás énekeket, az sök
leszármazását, hadikrónikákat, bölcs szentenciákat, erkölcsi példabeszédeket, harci indulókat, bányász- és
kovácsdalokat is. Mivel az orkoknak nincs írásbeliségük, mindezt az emlékezetükbe vésik, és szükség esetén
él szóban adják el . Énekmondó-nemzetség nélkül a törzs elveszti identitástudatát, lassú sorvadásnak indul,
és hamarosan kipusztul, mint azt számos szomorú példa tanúsítja az orkok történelmében. Nem véletlen hát,
hogy ha vereséget szenvednek a csatamez n, az orkok el bb az énekmondóikat menekítik, a sámánok csak
utánuk következnek. (Ami a vezéri nemzetségek tagjait illeti, k mindig utolsónak hagyják el a harc színhelyét;
szörnyű szégyent hoznának az seikre, ha másként cselekednének.)
Mint a fentiekb l is kitűnik, az ork énekmondók nem tartoznak a puhány széplelkek (pyarroni kifejezéssel
élve költ k) közé. Egyik legfontosabb kötelességük, hogy csata közben harci dalokkal bátorítsák a
bajtársaikat, s többnyire maguk is az els sorokban küzdenek. Ezenkívül a személyes példaadást is
megkövetelik t lük; általában k lépnek fel els nek az ostromlétrakra és k vezetik a páncélos lovasság elleni
gyalogrohamokat. Nem véletlen tehát, hogy ilyen kevesen vannak; mint ahogy az sem, hogy jobbára közülük
kerülnek ki az ork h sénekek legünnepeltebb alakjai. (A hagyomány szerint az északi orkok kilenc félisteni
hérosza kö közül négyen eredetileg énekmondó-nemzetségb l származtak.)
Az énekmondókkal szemben támasztott roppant szigorú követelmények miatt ezekben a nemzetségekben
igen gyakori az örökbefogadás. Ha a nemzetségbe tartozó nagycsaládok fejeinek megakad a szemük egy
ígéretes porontyon, jogukban áll er szakkal adoptálni, akár az apa akarata ellenére is. Az énekmondó
szül lct l származó fiúgyermekek viszont tizenkét éves korukban nem nyernek automatikusan felvételt a
nemzetségbe; el bb tanúságot kell adniuk gyors észjárásukról, jó emlékez tehetségükr l és harci ké-
pességékr l. Ez a próbatétel sokkal keményebb, mint a szokásos férfivá avatási szertartás; ha a jelölt elbukik
rajta, az apja megöli, mert szégyenbe hozta.
A nemzetségen belül sajátos munkamegosztás érvényesül a nemek között: a férfiak dalolnak, és az
asszonyok szolgáltatják hozzá a zenét. A csatamez n értelemszerűen nincs hangszeres kíséret; a temetési
rítusokon és a Hazatér k Ünnepén f leg dobokat és dudákat szólaltatnak meg. Az orkok képtelenek a húros
hangszerek használatára, mert a karmaik szétszaggatnák ket; a ritmusérzékük viszont igen fejlett, bonyolult
ütemű dalaik néha eszeveszett rjöngésbe lovallják a más fajból való hallgatókat. Zenéjüket általában
barbárnak és dallamtalannak tartják, azt azonban még az elf dalnokok sem tagadják, hogy vérpezsdít
lüktetésének rendkívüli lelkesít ereje van.
Az énekmondók után a harcos-nemzetségek következnek a rangsorrendben. Ezek már nem egyediek;
számuk az északi törzsekben kett és hat között mozog. A harcos-nemzetségek nagyjából olyan szerepet
töltenek be, mint az emberek hadseregeiben az elitalakulatok. Hadba a vezéri nemzetség egyik tagja vezeti
ket, de a tisztjeiket maguk adják. Bevetésükre általában csak a csata dönt szakaszában kerül sor, ha a
páriák és a portyázók már nem bírnak az ellenféllel. Ezek a nemzetségek büszkék fegyelmezettségükre és a
kapott parancshoz való hűségükre; ha például egy vesztes ütközetben a vezérük elesik, miel tt utasítást
adhatna a visszavonulásra, utolsó leheletükig verekednek valamennyien. A harcos-nemzetségek soha nem
rabolnak és fosztogatnak; az ilyesmit méltóságukon alulinak érzik. Egyébként nincsenek is rászorulva, mert
ket illeti meg az a jog, hogy els nek válasszanak a portyázók által összehordott zsákmányból.
Békében a harcos-nemzetségek els sorban er s összetartásukról nevezetesek. Ritka az az ork, aki komoly
ok nélkül viszályt kezdene egy ilyen harcossal; még ha történetesen igaza van, akkor is számíthat rá, hogy az
ügy sohasem kerül a törzs ítél széke elé, mert ellenlábasa nemzetségtársai már jóval el tte lekaszabolják. Ha
a békeid szak túlságosan elhúzódik, a harcos-nemzetségek el bb-utóbb kezelhetetlenné válnak. Vadászni
ugyanis nem járnak - egyedül a háborúskodást tekintik magukhoz méltó id töltésnek -, a hosszas tétlenség
pedig ingerlékennyé és rosszkedvűvé teszi ket. Nem véletlen, hogy az északi törzsek közül az ag-
resszívabbakban találjuk a legtöbb harcos-nemzetséget, és a viszonylag békeszeret kben a legkevesebbet.
Árnyékjárók, 2 harcos-
Irgalmatlanok nemzetség

Irtóztatók, Bűvöl k. 3 harcos-

nemzetség
 Látók, Holdimádók, 4 harcos-
Viharkelt k nemzetség

Fadönt k, Kacagók, 5 harcos-

Vérivók, Hallgatagok nemzetség

Vas Fiai, Csonttör k, 6 harcos-

Halálhozók nemzetség

Hűségesek, Elveszettek ? harcos-

nemzetség

A harcos-nemzetségek után a kovács-nemzetségek a legtekintélyesebbek. Ebb l a Halálhozóknál és az

Irgalmatlanoknál kett van, a többi törzsnél egy. Az orkok eléggé elhanyagolják az iparűzést, a
kovácsmesterség azonban érthet okokból kivétel e szabály alól, hiszen a harcosoknak szükségük van
fegyverre. A többi elfszabású faj általában le szokta fitymálni az ork kovácsok munkáját; az Északi Szövetség
államaiban az "ork-készítésű" (orctsladj a "silány" szó szinonimája. A széles körökben uralkodó felfogás sze-
rint az orkok nem készítik, hanem rabolják a fegyvereiket. Ez persze az egyik legnagyobb ostobaság, amit
valaha hallottam: az orkok ugyanis egyáltalán nem tudnának mit kezdeni más fajok fegyvereivel. Az emberek
kardjai túl könnyűek, az elfek íjai túl törékenyek, a törpék csatabárdjai túl kurták nekik. Ugyanez
hatványozottan áll a vértezetekre; egyetlen ork sem lenne képes belepréselni a testét egy olyan páncélba,
amely eredetileg más fajok számára készült. Minden értelmesen gondolkodó elme beláthatja, hogy az orkok -
mivel fizikumuk olyannyira különbözik a rokonfajokétól csak akkor tudnak hatékonyan hadakozni, ha nem
innen-onnan összelopdosott felszerelést használnak, hanem saját készítésű darabokat, melyek kimondottan
az testalkatukra vannak szabva. Márpedig igenis hatékonyan hadakoznak; ezt tudomásom szerint még
senki sem vonta kétségbe.
Valójában az ork kovácsok jobb fegyvereket készítenek, mint az emberek. Kénytelenek így tenni, hiszen az
ork harcosok er sebbek; és az markukban a kardnak-lándzsának lényegesen nagyobb megterhelést kell
kibírnia. Ha valóban silány munkát adnának ki a kezük alól, ami folyton eltörne-elrepedne a csatában, azzal
akarva-akaratlanul elismernék, hogy nem értik a mesterségüket. Márpedig az orkok szemében a kovácsoknak
kétféle fajtája létezik: a jó kovács és a halott kovács.
A természetes kiválogatódásnak ez a sajátos folyamata igazi mesterkovácsokat termelt ki az orkok közül.
Ezek már a történelem hajnalán nemzetségekbe tömörültek: az apa továbbadta fiának a fémmegmunkálás
titkos módszereit. Bátran állíthatom, hogy a mai kovács-nemzetségek tudománya e téren csak a törpe-
klánokéhoz mérhet ! A törpéken és az orkokon kívül például senki nem használ a vasolvasztáshoz és az acél
edzéséhez sárkánykövet; ez egy különös, fekete k , amelybe a tűz szelleme van bebörtönözve, és ha
fölhevítik, kiszabadul. Sokkal nagyobb h fokot lehet vele elérni, mint a hagyományos fatüzeléses módszerrel.
De említhetném azt az elavult eljárást is, amit az erv kovácsok alkalmaznak a kész kardpenge lehűtésére:
hogy tudniillik vizesdézsába mártják. Ennél sokkal hatékonyabb az orkok módszere, akik egy e célra
odahozatott rabszolga testébe döfik bele. (Így ugyanis a fölszabaduló h lényegesen behatároltabb területen
oszlik meg, és az acél nem válik rideggé,)
Láthatjuk tehát, hogy az emberek fémművesei primitívebb és elmaradottabb módszerekkel dolgoznak, mint
az orkok. Miért van akkor mégis, hogy az ork kovácsoknak közmondásosan rossz a híre? Valószínűleg azért,
mert az munkafelfogásuk szigorúan funkcionális. Nem cifrázzák, szépítgetik, díszítgetik a fegyvert;
számukra az a fontos, hogy a kard levágja az ellenfél fejét, nem pedig az, hogy szemet gyönyörködtet en
nézzen ki. Kétségtelen, hogy az ork harcosok fegyverzete és vértezete az avatatlan szemlél számára
elhanyagoltnak tűnik; valójában azonban nagyon is gondosan rendben van tartva, csak éppen a gazdáját nem
érdeklik az esztétikai szempontok. Az orkoknak a háború a lételemük; hogyan is feltételezhetné róluk józan
ésszel bárki, hogy nem tör dnek a hadifelszerelésükkel?? Mellesleg jegyzem meg: az ork kovácsokat a
szokásjog kötelezi, hogy mindig a saját maguk készítette fegyverzetben vonuljanak hadba. Ennél meggy z bb
min ségi tanúsítványt aligha várhatunk el t lük.
A nemzetségek rangsorában a kovácsok után a portyázókat találjuk. Ezek azok az orkok, akikkel az
átlagember ha balszerencsés - találkozni szokott. Azok az orkokkal kapcsolatos sztereotipiák, melyek
olyannyira rögz dtek a köztudatban, f leg a portyázókra vonatkoznak. k adják a törzs haderejének zömét,
békeid ben. pedig vadászattal foglalkoznak. (Ámbátor - mint fentebb láthattuk - az orkok a háborút is a
vadászat egyik formájának tekintik.) A portyázó-nemzetségek a legszámosabbak: mindegyik északi törzsben
legalább tíz van bel lük. Jó katonák, de nem annyira megbízhatóak, mint a harcos-nemzetségek, és a
fegyverzetük is silányabb. Ha derekasan állják a sarat, és vérbeli orkhoz méltóan viselkednek a háborúban, a
törzsi tanács id vel harcos-nemzetséggé léptetheti el ket. Minden portyázó-nemzetségnek ez a legf bb
célja, ám eléréséhez igencsak rögös út vezet; az ork történelemben feljegyzett legrövidebb próbaid
hatszázkilencvenhárom év volt. Valószínű, hogy a ködbe vesz sid kben minden ork törzsben csak egyetlen
harcos-nemzetség volt: a vezéreké. Az összes többi kés bb nyerte el ezt a rangot, és valamennyien
portyázókból avanzsáltak el harcosokká. Ez a folyamat egyébként nagyszerűen példázza, hogy milyen er s
az orkokban a közös vérségi kötelék összetartó ereje: amikor a portyázó minden igyekezetével azon van,
hogy kitűnjék a harcban, nem a saját boldogulása lebeg a szeme el tt, hanem az egész nemzetségé - hiszen
jól tudja; hogy az áhított célt, a harcossá nyilvánítást, a legjobb esetben is csak kései dédunokái érhetik el.
Az orkok többre becsülik a sebek osztogatását és elviselését, mint a gyógyításukat. Ebb l következik, hogy
a gyógyítók nemzetsége a portyázók mögött kapott helyet á rangsorban. A gyógyítók nem sámánok, és nincs
semmilyen varázserejük; szolgálataikra azért van szükség, mert a sámánok a h söknek és a
nemzetségf knek tartogatják gyógyító bűvigéiket, nem vesztegetik ket a sebesült közorkokra. Nekik be kell
érniük azokkal a kötésekkel, ken csökkel és f zetekkel, amik a gyógyító-nemzetségek eszköztárába tartoz-
nak.
Nem minden törzsnek vannak gyógyítói: a Hallgatagoknak például a vallásuk tiltja az efféle
mesterkedéseket, a Hűségesek kezében pedig - legalábbis a legenda szerint még a leghatásosabb
gyógyfüvek is mérgez vé változnak, ha maguk akarják felhasználni ket. Ahol azonban vannak, ott
meglehet sen eredményesen működnek. Az ork gyógymódok nem túl kíméletesek, de ha a beteg túléli a
kezeléssel járó fájdalmakat, áltálában felépül, bár néhány forradással csúfabban. Ezt egyébként az orkok
egyáltalán nem tekintik hátránynak: a harcosok nem szégyellik a sebhelyeket, hanem kimondottan büszkék
rájuk, hiszen gy zedelmes (vagy legalábbis túlélt) csaták emlékét rzik.
Érdekes jelenség, hogy a gyógyító-nemzetségek általában anyai ágon tartják számon a leszármazásukat.
Náluk a nemzetségf k az asszonyok közül kerülnek ki, és a nagycsaládokon belül nem a többnejűség, hanem
a többférjűség dívik. Ennek a gyakorlatnak talán az húzódhat meg a hátterében, hogy a gyógyító-
nemzetségek soha nem vonulnak csatába, legfeljebb elkísérik odáig a törzs seregét; logikus, tehát, hogy
asszonyok vezessék ket, akiknek nem a háborúskodás a feladatuk. Kivételt képeznek a Holdimádók
gyógyítói, ebben a törzsben viszont az összes többi nemzetség anyajogú.
A gyógyítók mögé többnyire a bányász-nemzetségeket szokás besorolni, bár egyes törzseknél - például az
Irgalmatlanoknál - ezek a nemzetségek lényegesen tekintélyesebbek. Számuk törzsenként három és öt között
mozog. Az orkoknál a bányaművelésnek igen nagy hagyományai vannak; amikor a többi elfszabású faj a
röghegységekbe kergette ket, néhány törzs leköltözött a föld alá. Testalkatuknál fogva kimondottan
alkalmasnak bizonyultak erre az életmódra: komoly el nyükre vált, hogy látnak a sötétben, és roppant
kifinomult a szaglóérzékük. A törpékkel ellentétben azonban az orkok nem shonosak a földalatti
környezetben, bármit is állítsanak róluk az embernép tudósai.
A bányász-nemzetségek eredetileg maguk termelték ki a nyersércet, ez csak kés bb, a
rabszolgagazdaságok kialakulásának id szakában változott meg. Amikor ugyanis az orkok vadászóról rabló-
fosztogató életmódra tértek át, nem nélkülözhették többé a bányaművelésben foglalkoztatna kezeket. A
tényleges munka egyre inkább a rabszolgákra els sorban a goblinokra - hárult, a bányász-nemzetségek pedig
termelésirányító szerepkörbe kerültek. Ez nem csupán azt jelenti, hogy bel lük lettek a rabszolgahajcsárok; az
érckitermeléshez bányamérnökökre és vájárokra is szükség van. Ezt a feladatot az orkok sohasem bíznák
rabszolgákra.; a szakért ket a bányász-nemzetségek vezet nagycsaládjaiban nevelik ki, s munkájuk
min ségéért az életükkel szavatolnak. Nem véletlen tehát, hogy az ork bányák koszosabbak ugyan a törpék
és az emberek tárnáinál, de legalább olyan biztosan követik nyomon az anyak zetben húzódó ércteléreket.
Az orkok kizárólag vasat és sárkánykövet bányásznak; a kitermelt nyersanyaggal sohasem kereskednek, ha-
nem maguk használják fel. A leggazdagabb ork bányák GroUgonban és Tarinban találhatók; az utóbbiak
birtokáért a Halálhozók vérre men küzdelmet vívnak a helybéli törpékkel. Ezeket a bányákat gyakran éri az a
vád, hogy szűkek és szell zetlenek, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy eredetileg a goblin rabszolgák
méreteire tervezték ket (Nem mintha az embernépek bányajáratai tágasak és leveg sek lennének.) A
bányász-nemzetségek vezet családjaiban számos elméletileg képzett orkot találunk; akadnak kozöttük, akik
még a magasabb matematika rejtelmeiben is járatosak. A rokonfajok nemigen tudnak ezeknek a szakért knek
a létezésér l, mivel tudományuk olyannyira értékes, hogy gyakorlatilag sohasem vonulnak hadba. Ez persze
nem jelenti azt, hogy ne értenének a fegyverforgatáshoz: az dolguk például a rendszeres
rabszolgalázadások leverése, és háború idején - amikor a bányaművelés üteme kevésbé intenzív - k védik a
törzs szállásterületét az orvtámadások ellen.
A rangsorrend legalján az úgynevezett pária-nemzetségeket találjuk. Eredetük igen sokféle lehet: vannak
közöttük csatolt népelemek, elpusztult törzsek maradványai, kegyvesztett portyázó-nemzetségek, próbaid re
visszafogadott száműzöttek és sámáni átokkal sújtott nagycsaládok. Becsületüket csak dics séges
haditettekkel szerezhetik vissza, nem csoda hát, hogy mindenbe és mindenkibe folyton belekötnek. Sok szót
nem érdemes vesztegetni rájuk: fegyelmezetlen, rendbontó cs cselék, akik inkább terhére, mint hasznára
vannak a törzsnek. Mint fentebb már említettük, az orkok nem ismerik a magántulajdon intézményét, a páriák-
nak azonban személyi tulajdonuk sem lehet;. ha egy másik nemzetségbe tartozó ork meglát náluk valami
kívánatos értéktárgyat, jogában áll kárpótlás nélkül elragadni t lük. Mivel az "értéktárgy" fogalomkörbe a
lányok és asszonyok is beletartoznak, ritka az a pária-nemzetség, amelyik nem pusztul ki egy-két generáció
alatt. Elvétve ugyan, de el fordul, hogy a vezérek egy pária-nemzetséget portyázóvá léptetnek el ;
megjegyzésre érdemes továbbá, hogy az énekmondó családf k viszonylag gyak-ran adoptálnak tehetséges
páriákat. Ezenkívül ez a csürhe egyébre sem jó, mint a szállásterület határainak rzésére. E kifejezés alatt az
értend , hogy a páriák vonulnak a szállásterület legszélén; ha tehát ellenség támadja meg a törzset, el ször
ket mészárolja le, s ezzel id t ad a harcosoknak és a portyázóknak a felkészülésre.

Az orkok hitvilága
 Aligha akad még egy értelmes faj Yneven, amely olyan szenvedélyes hévvel gyűlölné a teremt jét, mint az
orkok.
Ha meg akarjuk érteni az ork hitvilágot, ebb l az alaptételb l kell kiindulnunk.
A romlásnak az a soknevű hatalma, akit mindközönségesen Orwella néven ismerünk, nem szórakozásból
vagy alkotóvágyból hozta létre az orkokat. Egy er s és engedelmes rabszolganépet akart magának, amely
feltétlen hűséggel ragaszkodik hozzá, és segítségére lehet sötét céljainak valóra váltásában. Mikor
belekezdett a teremtés művébe; legels sorban arról kívánt gondoskodni, hogy a kreatúrái soha ne
fardulhassanak ellene. Erre más módszert nem ismert, csak ami a lényegéb l fakadt; s mivel azt nem tudta
elérni, hogy az orkok szeressék t, arra törekedett, hogy féljenek t le. Ezért sújtotta ket azzal a borzalmas
csapással, amit Orwella Átkának hívunk.
Tudnivaló, hogy az értelmes lények lelke halhatatlan; a halál pillanatában elszakad ugyan a fizikai testt l, és
a túlvilágra kerül, id vel azonban - korábbi emlékeit l megfosztva - ismét alászáll az anyagi síkra, és új testbe
költözik. Ennek ékes bizonyítéka, hogy egyes papok képesek az istenük adta mágiával szóra bírni a holtak
szellemét, s t - kivételes esetben akár fel is támaszthatják ket. Ez az örök körforgás a sorsa az elfeknek, az
embereknek, a törpéknek, de még a goblinoknak is.
Az orkoknak azonban nem.
Az számukra az élet egyszeri és megismételhetetlen lehet ség; amikor meghalnak, lelkük azonnal
szertefoszlik, és az örök sötétségbe vész. Szellemüket a legavatottabb nekromanta sem tudja megidézni,
hiszen testükkel együtt elpusztul az is: Feltámasztani nem lehet ket, és nem reménykedhetnek a
reinkarnációban sem. Életük - az a húsz húszharminc kurta év - ugyanúgy enyészik el, mint a tiszavirágoké.
Csoda hát, hogy komor szemmel, tekintenek a környez világra?
Orwellának mégsem sikerült teljesen rabigába hajtania ket, mert a Farkas-szellem - akinek gyermekeit
szintén felhasználta a megalkotásukhoz - nem tűrhette, hogy azok a teremtmények, akiknek az ereiben
negyedrészt az vére folyik, örökre elveszítsék a szabadságukat. Inkább életét áldozta az orkokért, semhogy
rabságban lássa ket. Fattyúgyermekei azóta sem felejtették el nemes önfeláldozását.
Az orkok így abba különös helyzetbe kerültek, hogy egyedülálló módon az értelmes fajok között - nem volt
istenük, akit imádhattak volna. Sokféle megoldással próbálkoztak, hogy változtassanak ezen a helyzeten. A
Hallgatagok például Darton hívéül szeg dtek, miután a Sötét Atya legf lbb prófétája szakított a pyarroni
pantheonnal. A Hűségesek - ezek a megvetésre méltó korcsok - Orwellát tisztelik, abban a hiú reményben,
hogy valamikor majd visszavonja róluk szörnyű átkát. A déli törzsek, Krán befolyása alá kerülve, Ranagolhoz
és a Tizenhármakhoz fordulnak imáikkal.
Ám a legtöbb ork másképpen próbál kifogni Orwella Átkán. Tényként fogadják el, hogy a földi élet számukra
véges és rövid. Úgy vélik azonban, hogy a továbbélésnek az is egy formája, ha vér szerinti leszármazottaik
meg rzik ket az emlékezetükben. Ezért tisztelik vallásos áhítattal az seiket; ezért próbálnak minél több
nevezetes tettet véghezvinni; ezért igyekeznek sok-sok utódot a világra hozni; és ezért van olyan elképeszt
összetartó ereje náluk a szájhagyománynak. Az ork énekmondók kollektív emlékezete a kyr hódítás el tti
id kre nyúlik vissza - írásbeliség nélkül!
Az ork fajnak sokáig csak ez a tökéletlen halhatatlanság jutott osztályrészül, s istenek helyett az állat-
szellemekhez és az selemi hatalmakhoz fohászkodtak. Ezek a túlvilági entitások nem hasonlíthatók a
voltaképpeni istenekhez: sokkal inkább öntudat nélküli ösztönlények, asztrális stípusok, vakon teremt -
romboló er k. Istenként tisztelni ket nem tartozik a legbiztonságosabb dolgok közé.
Aztán, valamikor a harmadkor sötétjében, a Vérivók törzsében - bár akkor még nem így hívták ket -
született egy Hram nevű ork, akinek sikerült megcsúfolnia Orwella Átkát. Alakja köré annyi mesés legenda
szöv dött azóta, hogy a történeti valóság kiderítése mára már teljesen lehetetlenné vált. A regék szerint a
Vérivók szállásterülete akkor a Valcha folyó torkolatánál volt, de az emberek - ez a fiatal, tetter s faj, amely
nagyjából ebben az id ben jelent meg Ynev világán - állandóan zaklatták ket, úgyhogy kénytelenek voltak
felköltözni a Thrangg-hegységbe. E különös helynevek azonosítása vitatott; a Thrangg-hegység vagy a
Tinoloknak, vagy a Tiane-hegységnek felel meg, az azóta kiszáradt Valcha pedig minden bizonnyal ott
folyhatott, ahol ma az Ekbir-sivatag terül el. A húsz évig tartó hosszú vándorlást Hram vezette. A hegyekben
aztán leste el az shonos törpékt l a bányaművelés és a fémmegmunkálás tudományát, majd irgalmatlan
háborúban leverte és kiirtotta ket. Hatalmas h s és bölcs törzsf volt: sok mindenre megtanította népét.
Amikor megérezte, hogy ütött a végórája, fellázadt Orwella Átka ellen. Nem volt hajlandó meghalni; a teste
már hideg volt; lélegzése abbamaradt, szívverése megállt, de amikor a Vérivók a halotti máglyára akarták
fektetni, félelmetes markával megragadta ket, és kitörte a nyakukat. Hét napon, hét éjszakán keresztül ült se
nem holtan, se nem elevenen barlangmélyi trónusán; a sámánok sze szerint a lelke ezalatt a rejtett síkokon
kóborolt, megküzdött az asztrálszellemekkel, és kiitta a vérüket, hogy magába szívja a halhatatlanság
eszenciáját. A nyolcadik nap reggelén Hram felállt a trónusáról, és kinyitotta a szemét. Nem szólt egyetlen
orkhoz sem, és aki az arcába nézett, az mind szörnyethalt a látványtól. Döng léptekkel végigvonult a tör-
pékt l elhódított sziklacsarnokokon, s végül alászállt a legmélyebb tárnába, amely egészen a hegyek
gyökeréig nyúlt, az örök sötétség vérfagyasztó birodalmába. Soha többé nem látta senki; mégis kétségtelen,
hogy mind a mai napig életben van. Ezért hívják t a Mélységben Lakozónak
Hram volt az els és legnagyobb azoknak az ork héroszoknak a sorában, akik még életükben félistenné vál-
tak, ily módon dacolva a Kitaszított akaratával. Leszármazottai - az ágyékából fakadó sámán-nemzetségek - a
vérrokonság hatalma folytán képesek rá, hogy természetfölötti segítséget kérjenek t le, papi varázser
formájában. Nagy néha némelyiküket az a tisztesség éri, hogy Hram magához szólítja t földmélyi honába,
kiszívja a vérét, majd visszaküldi a felvilágra. Ezeket a sámánokat az orkok Hramgaugnak, Hram
Gyermekeinek hívják. Annyiban hasonlatosak atyjukhoz, hogy természetes okokból kifolyólag k sem halnak
meg, viszont er szakkal el lehet pusztítani ket. Valamennyien némák, ám karjukban tíz fegyverforgató férfi
ereje honol; vérrel táplálkoznak, és ha napfény éri ket, hamuvá porlanak.
Az északi törzsek Hramon kívül nyolc ork félistent tisztelnek. Lehetséges, hogy régebben voltak még mások
is, ám ezek sámán-sarjaik kipusztultával elvesztették hatalmukat. és semmivé enyésztek. Az alább következ
táblázatból leolvasható, hogy melyik törzs melyik héroszt imádja.

Vérivók, Kacagók, Hram

Irtóztatók,Irgalmatlanok

Fadönt k, Bűvöl k Tha'ushur

Csonttör k, Viharkelt k Nagy Vordak

Látók Bhaer-
Shadagg

Holdimádók Ghazga

Vas Fiai Hurag Dhaur

Halálhozók Ughjorbagan

Árnyékjárók Oothr

A kilencedik h s, gar Bokkar sámán-nemzetsége kihalt, de a pária-nemzetségekben elszórtan még akadnak

sámánjal, különösen a Látók között. A Hallgatagok Dartont tisztelik; a Hűségesek Orwellát; azt viszont, hogy
kiben hisznek az Elveszettek, a Jindao-tengeren innen senki sem tudja.
Tha'ushur eredetileg ismeretlen származású pária volt, aki örökbefogadás révén került a Fadönt k
énekmondónemzetségébe. Hihetetlen tudásvágy fűtötte; volt az els ork, aki megtanult írni-olvasni, s
harcostársai varázslóként tisztelték e tudományáért, hiszen bűbájosságával bilincsbe verte az ajkakról
elröppen szavakat. Gondosan tanulmányozta Hram atya legendáját, s arra a következtetésre jutott, hogy
amit megtett, arra más orkok is képesek lehetnek. Ezért a véleményéért Hram sámánjai eretneknek kiál-
tották ki, és szent háborút hirdettek a Fadönt k ellen. Tha'ushur nem akarta, hogy törzse romlásba d ljön mi-
atta, és felajánlotta, hogy tisztázzák a nézeteltéréseket párviadal útján. A sámánok egy Hramgaugot állítottak
ki vele szemben; mikor Tha'ushur rájött, hogy a csatabárdjával nem képes ártani neki, puszta kézzel szaggatta
darabokra, és a maradványait beletaposta a földbe.
Kés bb, miután a hatalma még nagyobbra n tt, magányosan, , egyetlen szál csatabárddal alászállt
Ediomadba, hogy tárgyaljon az ott él aquirokkal, s si titkokat csikarjon ki t lük. Törött fegyverrel, félig vakon,
valami izomsorvasztó kórsággal megfert zve jutott vissza a felszínre, de elérte a. célját. Gyermekei és unokái
az utasításai szerint jártak el: roppant k szarkofágot faragtak ki neki, él -elevenen nyugovóra helyezték
benne, majd levonultak vele Ediomadba, s ott egy titkos szertartást végeztek el a sír fölött. Tha'ushur nem halt
meg, csak alszik; ezért is hívják Szunnyadónak. Szarkofágjának holléte hétpecsétes titok; háborítatlan
nyugalmát kedvenc fiának, Baghurnak a leszármazottai rzik. Ezek a sámánok több ezer éve élnek a
fénytelen csarnokokban, s voltaképpen már nem is lehet igazi orkoknak tekinteni ket, mert a vérük
elkeveredett az ediomadi aquirokéval. Nem szolgálnak egyetlen törzset sem, de id r l id re, ha a Tha'ushurt
tisztel orkokat valami nagy veszély fenyegeti, megjelennek a felszínen. Ha pedig az egész északi orkság léte
forog kockán, felébred maga Tha'ushur is, hogy a seregek élére álljon. Ez nem legenda, hanem történeti tény;
a krónikák tizenhárom ilyen esetr l tudnak, az utolsó az ötödik Zászlóháborúban történt.
A Nagy Vordak rangban a harmadik, korban azonban a legfiatalabb az ork héroszok közül. vezette
háborúba a Lángarcúak törzsét a kyr hódítók ellen. Haditetteir l legendákat mesélnek az énekmondók;
minden valószínűség szerint volt a valaha született leghatalmasabb ork harcos. Sárkányöl melléknéven is
ismerik, ez azonban nem pontos, mert megküzdött ugyan egy sárkánnyal, de nem ölte meg. Az idejében
még jóval több s-sárkány élt Yneven, mint manapság; Vordak megkereste és felébresztette az egyiket, mert
a hátasává akarta tenni. Három nap, három éjszaka viaskodtak egymással, s közben a sárkány otthonául
szolgáló hegycsúcs összeomlott körülöttük, ám egyikük sem bírt a másik fölé kerekedni. Végül be kellett
látniuk, hogy egyforma er sek; életükben el ször mindketten méltó ellenfélre találtak. Amikor ezt felismerték,
örök barátságot fogadtak egymásnak, s a sárkány utána valóban elkísérte Vordakot a csatákba, de nem mint
szolga és hátasállat, hanem mint szövetséges és bajtárs. A dönt ütközetben a Nagy Vordak úgy gázolt át a
Hatalmasok mágiáján, mint valami sekély vizű patakon, és sokat agyoncsapott közülük roppant k baltájával,
végül azonban legyűlte a túler . A Lárígarcúak törzse megsemmisült, maradékaik szerteszét szóródtak
északon; a diadalmas kyrek pedig birtokukba vehették a Tinolok egészét.
Vordak er s férfi volt, s noha szörnyű sebeket ejtettek rajta, a haldoklása sokáig tartott. Ekkor leszállt mellé a
mágia-dúlta csatamez re hűséges barátja, a sárkány; véres fejét a mancsába vette, és keservesen megsiratta
halálát. Könnyei Vordak összetört testére hullottak, és lám: a h s sebei összeforrtak, tekintetébe
visszaköltözött az élet; tagjaiba az er . Mert úgy tartják, ha egy s-sárkány szinte megindulásból könnyekre
fakad valakiért, azoknak a könnyeknek csodatév hatalmuk van:, halhatatlanná teszik, akiért ontották ket.
Mikor látta ezt a sárkány, nagyon megörült; gyorsan a hátára vette Vordakot, a magasba szárnyalt, és elvitte
t egy olyan helyre, amit csak az s-sárkányok ismernek, rajtuk kívül senki, maguk az istenek sem. Mert
Orwellától még az s-sárkányok is félnek; és a Kitaszított bizonyára borzalmas haragra gerjedt, hogy ilyen
rútul rászedték megint.
Vordaknak voltak vér szerinti gyermekei a szörnyű mészárlásból megmenekült Lángarcúak között; a többi
törzs befogadta ket a pária-nemzetségekbe. A h s most megjelent nekik álmukban, elbeszélte a csata után
történteket, és rájuk parancsolt, hogy imádják t istenükként. Ezek a pária-sámánok aztán több törzsben is
kihívták párviadalra a hivatalos sámán-nemzetségeket, és miután kiirtották ket, a helyükbe léptek. Máig is k
a legjobb harcosok valamennyi északi sámán között; arról lehet megismerni ket, hogy - tisztelettel adózva
Vordak emlékének - csak k b l készített fegyvereket forgatnak.
Bhaer-Shadagg a Látók legendás kovácsa volt; rettenetes a harcban, óvatos és körültekint az üll -kalapács
mellett. kovácsolta az els graer dwaghult; ezek a szent csatabárdok meteoracélból készülnek, s át- meg
átjárja ket a csillagok mágiája. Ha lesújtanak, csóvát húznak maguk után, mint az üstökösök; és nincs az a
túlvilági lény, amely ellen tudna állni a harapásuknak, legyen bár gólem vagy kísért szellem. Démonvérben
edzik ket, és ha lekerülnek a tartószíjukról, nem nyughatnak addig, amíg ki nem oltják egy gondolkodó lény
életét. Egynek-egynek az el állítása tizenkét esztendeig tart, és gyakorlatilag elpusztíthatatlanok. Ha a
gazdájuk nem tisztavérű ork, el bb-utóbb tönkreteszik az életét, és hosszas szenvedés után szörnyű kínhalált
hoznak rá. Egész Észak Yneven talán ha ötven graer dwaghul létezik; apáról fiúra szállnak a vezér-, sámán-,
kovács- és énekmondó-nemzetségek legtekintélyesebb nagycsaládjaiban.
Valamennyi graer dwaghul közül azonban a leghíresebb az a fegyver, amely a Látók vezéri nemzetségének
- azon belül is a Birak-háznak - a tulajdonában van. Ebbe ugyanis a nagy Bhaer-Shadagg, amikor megérezte
halála közeledtét, a saját lelkét kovácsolta bele. ily módon fogott ki Orwella Átkán, s nyert magának örök
életet. Ez a szent fegyver elképeszt hatalommal bír, a Látók sámánjai hozzá intézik imáikat, s a Birak-házból
való vezérek százszor is meggondolják; hogy a kezükbe vegyék-e; ilyenkor ugyanis inkább á csatabárd
forgatja ket, semmint fordítva. A hetedik Zászlóháborúban a Vörös Hadurak kezére került, ám semmilyen
eszközzel nem tudták elpusztítani. Húsz évig tanakodtak, hogy mitév k legyenek vele, s közben Bhaer-
Shadagg ötévenként romlásba taszított és megölt egy-egy Vörös Hadurat, akit a tulajdonosának tekintett.
Végül ráomlasztották a Shanice egyik hegyormát, azonban álomüzenetet küldött a Látóknak, akik eljöttek
érte és kiásták. A tarini törpék visszafelé menet megpróbálták feltartóztatni ket; ebb l az incidensb l
kerekedett aztán a tizenkettedik nagy ork-törpe háború.
Ghazga az egyetlen asszony az ork félistenek között; földi életében a Holdimádók leghíresebb matriarchája
volt. N ági leszármazottai féktelen orgiákon hódolnak emlékének; ilyenkor válogatás nélkül szeretkeznek
minden hímnemű él lénnyel, aki az útjukba kerül, majd az aktus végeztével széttépik és felfalják ket. Ghazga
telhetetlen étvágyú asszony volt, a legenda szerint még ötvenedik életévén túl is termékeny. A füvekkel és
f zetekkel eredetileg azért kezdett kísérletezni, hogy valami hatékony fogamzásgátló szert kotyvasszon össze
magának; ugyanis már annyi gyermeke, unokája és dédunokája volt, hogy számban messze fölülmúlták a
vezéri nemzetség többi nagycsaládját, és azokat elfogta a nyugtalanság. Azt hitték, Ghazga ki akarja irtani
ket, hogy aztán új vezéri nemzetséget alapíthasson a saját leszármazottaiból. (Ebben egyébként igazuk is
volt, de a dolog végül úgy alakult, hogy a vérfürd re mégsem került sor.)
A nagy matriarcha ugyanis kísérletei során rájött, hogy a füvekb l, sókból, állati váladékokból nemcsak fo-
gamzásgátlókat lehet lepárolni, hanem sokkal érdekesebb szereket - mérgeket - is. A méregkeverés
szenvedélye egészen a hatalmába kerítette, olyannyira, hogy eredeti céljáról meg is feledkezett. E
tudománynak hamarosan olyan avatott művel je lett, hogy bátran versenyre kelhetett volna a kráni bannara-
mesterekkel; az találmánya például a mérgez fáklyaláng és az a fajta nyílméreg - a burgash -, amely röp-
tében meggyullad, cseppjei parázsszemcsék gyanánt szóródnak szerteszét, s mindenkit megölnek, aki
hozzájuk ér. Magának Ghazgának a szervezete id vel teljesen telít dött mérgekkel: halálos volt a verítéke, a
leheletét l holtan hullottak le a leveg b l a bogarak, a köpése pedig füstölögve marta ki a sziklakövet. Egész
teste felpuffadt és kifehéredett, úgyhogy minden korábbi vonzerejét elveszítette, de ezzel már nem tör dött,
hisz úgysem talált volna olyan férfit, aki két szívverésnyi id nél tovább marad életben a karjai között:
Mikor úgy érezte, hogy ezen a világon többet már nem tanulhat, Ghazga sámán-transzba révült, és
fölkereste a rejtett síkokon a Vipera-szellemet. Nem alázatosan, hű szolga módjára járult elébe; szigorú
hangon ráparancsolt, hogy adja ki neki a teremtés korában kevert s-Mérgek titkait! A Vipera-szellem haragra
gerjedt, és megmarta. Ghazgaazonban nem halt meg a méregt l, csak elájult. Nagyon elcsodálkozott ezen a
szellem, és végül úgy döntött, hogy magához veszi hitveséül a matriarchát; mert ahogy Ghazga ölelését a
férfiak, úgy az övét az asszonyok közül nem élte túl senki sem. Kígyóvontatta, repül szekeret küldött hát
Ghazga anyagi testéért Ynevre, és felragadta t magához si lakhelyére, a Vörös Holdra. Ghazga azóta is
vele együtt uralkodik, mint szellemkirályn , s a szükség órájában megsegíti bajbajutott sámánjait: mérget idéz
a fegyverükre, a szemfogukra és a karmaikra.
Hurag Dhaur a Vas Fiainak énekmondó-nemzetségében született, a Farkas-szellem kegyeltjeként; ugyanis
b reváltó volt, tetszése szerint ölthetett farkas- vagy orkalakot. Ha orkként vonult hadba, iszonyú rület fogta
el csata közben; habzott a szája, a pajzsa szélét rágta, s vad tombolásában nem tett különbséget barát és
ellenség között. Ha farkasként harcolt, bundáját nem fogták a közönséges fegyverek, s tátott torkából zöld
lángot okádott támadóira. Békeid ben azonban meglep en jámbor természet volt; csak kivételes esetben
verte agyon részegen beléköt társait, s bölcsessége a törzsbírákéval vetekedett.
Bölcsessége megmutatkozott abban is, hogy mindkét alakjában a hivatásának élt; farkasként messze
elkóborolt Ynev rengetegeiben, sorra fölkereste az idegen falkákat, és összegyűjtötte regéiket, legendáikat.
Nem olyan történetek voltak ezek, mint amilyeneket az értelmes fajok mesélnek; inkább hangulatok, indulatok
és szagok zavaros asztrálegyvelege, amit csak egy másik farkas érthet meg igazán. Nos, Hurag Dhaurnak
szöget ütött a fejébe, hogy ezekben a mondákban gyakran szó esik egy titokzatos alakról; aki csak Szürke
Öreg néven emlegetnek. A Szürke Öreg egy tapasztalt, vén farkas volt, aki olykor váratlanul felbukkant a szí-
nen, hogy új vadászmez kre vezessen egy fiatal falkát, vagy szembeszálljon valami természetfölötti
ellenséggel, aztán amilyen hirtelen jött, ugyanúgy eltűnt megint. És ami Hurag Dhaurt leginkább foglalkoztatta:
ez a különös teremtmény minden jel szerint halhatatlan volt.
Számtalan viszontagság várt a héroszra, amíg hosszú kutatás után Lon Garras erdejének legmélyén
megtalálta a Szürke Öreget. A Vas Fiainak énekmondói három nagy h seposzban foglalták össze ezeket az
eseményeket, nekünk azonban itt nincs id nk, hogy kitérjünk rájuk. A lényeg az, hogy a Szürke Öreg valóban
létezett, és beszélt is Hurag Dhaurral. Elmondta neki, hogy a Farkas-szellem halála óta népének nincs
pártfogója a rejtett síkokon; ám esszenciájának egy foszlánya alászállt az anyag világába, s beleköltözött a
leger sebb és legvadabb farkasba, aki valaha élt. Ez a farkas lett a Szürke Öreg, a leghatalmasabb falkavezér
mind közül. Halhatatlanná vált, de nem elpusztíthatatlanná; mert si törvény a falkában, hogy a feltörekv ifjak
kihívhatják viadalra a vezért, és ha legy zik, a helyébe lépnek.
"Én" - mondotta a vén farkas Hurag Dhaurnak - "a tizenhatodik Szürke Öreg vagyok a teremtés hajnala óta;
és háromezer-hatszáznegyvenkétszer változtak az évszakok, mióta megszülettem."
"Mit tegyek, hogy jogot szerezzek a kihívásodhoz és a megölésedhez, ó nagy falkavezér?" - kérdezte a h s
tisztelettudóan. `'
"Tudd meg, hogy éhes vagyok; és az én öreg gyomrom már nem vesz be közönséges táplálékot. Eredj hát,
és hozz nekem egy kandúrt, aki kardot forgat; egy orkot, aki nem született meg, de szólani tud; és egy hiv
embert, aki meghalt és eltemették, de sem nem templomban, sem nem azon kívül."
Hurag Dhaur meghajtotta a fejét, és visszavonult. Hazatérvén els dolga volt expedíciót vezetni a Sheral
északi lábaihoz, s ott hálóval és ponyvával foglyul ejtett egy vad khált. A macska-emberek okos és
veszedelmes ellenfélnek bizonyultak; Hurag els szülött fia elhullott a csapásaik alatt, s az ork csapat létszáma
a felére olvadt, mire visszatértek szálláshelyükre. A h s ekkor fogta a khál harcost - sietnie kellett, mert
rabságban nem élnek sokáig -, és elvitte magával Lon Garrasba, a Szürke Öreghez. - eme, itt a kandúr, aki
kardot forgat" - mondta neki.
A Szürke Öreg elégedetten morgott, kitörte a khál nyakát, és felfalta.
"Okos kölyök vagy" - felelte aztán -, "de ne feledd: ez még csak az els konc volt a három közül."
"Nem feledtem" - mondta Hurag, és távozott: Hazatérvén megkereste kedvenc feleségét, aki éppen visel s
volt, s a hetedik hónapban járt. Kardjával felhasította az asszony hasát (aki ett l meghalt), és kivette méhéb l
a vérrel borított magzatot. Embertejjel táplálta, hogy er re kapjon, és félt gonddal nevelte, egészen a
harmadik életévéig, amikor a poronty tisztességesen megtanult beszélni. Ekkor kézen fogta, és elvitte
magával Lon Garrasba.
"Íme, itt az ork, aki nem született, de szólni tud" - fordult a Szürke Öreghez.
A farkas egyetlen csapással agyonütötte Hurag Dhaur fiát, és jóízűen elfogyasztotta.
„Agyafúrtabb vagy, mint hittem:" - mondta. - "De a harmadik próbatétel kifog rajtad."
"Majd meglátjuk" - felelte a h s, és elment.
Megtérvén otthonába keresett a törzs rabszolgái között egy embert, aki valaha Morgena papja volt, és
közölte vele; hogy kegyesen engedélyt ad a szabad istentiszteletre és egy templom építésére. A Vas Fiainak
sámánjai - akik ekkoriban Tha'ushurt tisztelték - nem értették a dolgot, és ber berzenkedni kezdtek. Hurag
Dhaur ekkor haragra gerjedt, szeme vadul forgott, szája szélét hab verte ki; odament hozzájuk, és kardélre
hányta ket. Igen elszomorodtak erre a Vas Fiai, és siránkozva fordultak a h shöz.
"Ó jaj, megölted a sámánjainkat, és fejünkre idézted a Szunnyadó haragját! Mit tegyünk most?"
"Fogjátok be a pofátokat!" - tanácsolta a bölcs Hurag. Mikor elkészült a templom, megragadta Morgena
papját, és befalaztatta a kapuzatba. Az ember egy id után megfulladt és éhen halt hideg sírboltjában; sem
nem a templomban, sem nem azon kívül. A h s kibontotta a falból a holttestet, farkas képében a hátára
vetette, és elment vele Lon Garrasba.
"Íme, itt a lakomád utolsó fogása!" - mondta a vén falkavezérnek.
A Szürke Öreg megette a tetemet, és elégedetten böffentett.
"Rendben van, ork-farkas; megszerezted a jogot, hogy kihívhass életre-halálra. Lássuk hát, milyen élesek a
fogaid!"
Ezután nagy harc volt, amelyben Hurag Dhaur elvesztette a fél szemét és a fél fülét. Végül azonban sikerült
elkapnia a Szürke Öreg torkát, és átharapta. Földre hullott a vén farkas; az erd fái beleremegtek
zuhanásába.
"Legy ztél, toportyán!" - fordult a haldokló falkavezér a h shöz. - "Most siess, faljál fel, amíg nem húny ki
bennem az élet szikrája; így beléd száll a Farkas-szellem, és a helyemre léphetsz."
Hurag Dhaur engedelmeskedett; és ily módon lett az új Szürke Öreg, a legf bb falkavezér. Azóta is ott él
Lon Garrasban; fiai és unokái pedig átvették a sámáni posztot Tha'ushur lemészárolt utódaitól. Tha'ushur és
Hurag Dhaur között mindmáig nagy az ellenségeskedés; a Fadönt k és a Bűvöl k sosem vonulnának együtt
hadba a Vas Fiaival. Huragot -azóta háromszor hívták ki a farkasok legádázabbjai, de egyszer sem tudták
legy zni. Halhatatlan lett, ám csak farkas alakban; ha visszaváltozna orkká„ azonnal lesújtana rá Orwella Átka.
Az id múlásával aztán egyre inkább hasonlatossá vált a farkasokhoz; egyesek szerint már csak ritkán
fordulnak meg a fejében tagolt gondolatok. Az orkokat azonban nem felejtette el, és ha a Vas Fiai bajba ke-
rülnek, a segítségükre siet Ynev összes farkasával. Leszármazottai örökölték t le b reváltó képességét? Ezek
a sámánok valamennyien képesek farkasalakot ölteni, csatában pedig megvadulnak és üvöltenek, akár a
veszett csikaszok.
Ughjorbagan mellékneve a Falánk, ami híven tükrözi ennek a h snek a halhatatlansághoz vezet útját.
Eredetileg ~ is énekmondó-nemzetségbe született, kés bb azonban igazi varázsló lett bel le, méghozzá
nekromanta. A teremtés hajnala óta volt az els és egyetlen ork, akinek sikerült elsajátítania ezt a sötét
tudományt; tanítómesterét, egy renegát crantai mágust, kés bb elevenen megnyúzatta, mert az é engedélye
nélkül feláldozott egy rabszolgát. Mágikus hatalma mindmáig példátlan az orkok között; segítségével szilárd
szövetségbe kovácsolta össze valamennyi törzset a Quiron-tengert l északra. Ennek a hírhedett
Koponyaszövetségnek csupán egyetlen célja volt: hogy egyengesse Ughjorbagan félistenné válásának útját.
Ughjorbagan hosszú ideig tanulmányozta a titkos tanokat, és rájött, hogy az orkok helyzete - Orwella Átka
miatt sok rokon vonást mutat fel a démonokéval. A démonoknak egyáltalán nincs lelkük; az orkoknak van
ugyan, de nem halhatatlan. A fizikai halál tehát mindkettejük számára egyenértékű a teljes és végleges
megsemmisüléssel. A dédémonok azonban - ellentétben az orkokkal - potenciálisan halhatatlanok; és
Ughjorbagant ennek a halhatatlanságnak a forrása érdekelte.
Miután számos kísérletet végzett a viszonylag könnyebben kezelhet démonfajokkal - els sorban a
xingekkel és a trasshassokkal -, arra a k vetkeztetésre jutott, hogy ezek a szörnyek rendszeresen és nagy
mennyiségben fogyasztják az értelmes lények nyers életerejét. Megállapította azt is, hogy minél hosszabb egy
halandó természetes élettartama. annál több életer lappang benne. Ha halhatatlanná akar válni, nem kell
mást tennie, csak a démonok módszerét utánoznia. És ez nem is eshet nehezére, elvégre nekromanta.
Tervének csupán egy buktatója volt: a démonok mágikus alapú metabolizmusa összehasonlíthatatlanul
hatékonyabban működött, mint az övé. Neki sokkal több életer re volt szüksége, hogy elérje a
halhatatlanságnak egy korlátozott formáját. Ez azonban nem tartotta vissza. ,
Hadba vezette a Koponyaszövetséget a velariumi elfek ellen, akiknek akkoriban népes kolóniái voltak a
Mer'Daray-tenger partvidékén. Iszonyú háború volt, talán a legvéresebb mindazok közül, amelyek ork és elf
között valaha dúltak. A crantai birodalom a kisujját sem mozdította az elfek megsegítésére, s t, rehiari
rokonaikat is megakadályozta ebben. (Rehiar az óid k egyik elf nemzete volt, a mai Sirenar se.) A crotoni
császár kárörvend n leste, melyik harcoló fél marad felül, hogy aztán minden hatalmával lesújthasson a
megtépázott gy ztesre. Húsz esztendeig tartott a rettenetes öldöklés, és a Koponyaszövetség tizenhárom
törzséb l a végére csak kett maradt; de a velariumi elfeknek az írmagjuk is kiveszett.
Ughjorbagan; a nekromanta pedig húsz teljes esztend n keresztül mindennap maga elé hozatott egy elf
foglyot. Nem hadititkokról faggatta ket: feketelunir áldozót rével elvágta a torkukat, kivérzett hullájukat
sz röstül-b röstül felfalta, sikoltozó lelküket pedig darabokra szaggatta és magába nyelte. Anyagi teste szikár
volt és ösztövér, asztrálmása azonban dagadtra puffadt az elorzott életer t l; egy crantai beavatott
feljegyzései szerint olyan látványt nyújtott, mint valami rákosan burjánzó, üszkös daganat.
Célja elérését l azonban még mindig messze járt, mert a szertartásnak negyven évig kellett volna folynia
szakadatlanul; id közben azonban elfogytak a velariumi elfek, és a háború megtizedelte a Koponyaszövetség
harcosait is.
Ughjorbagan hordaszámra támasztotta föl öntudatlan aurakokként az elesetteket; fiait és unokáit-pedig a
Quirontengert l délre él törzsek közé küldte, hogy nyerjék meg ' ket ügye támogatásának. Miután ily módon
újra felduzzasztotta seregeit, Rehiar ellen készül dött; ekkor azonban nem várt nehézséggel kellett
szembenéznie.
Az elfnép si védelmez inek, a Tizenketteknek az egyike megelégelte Ughjorbagan működését, és úgy
döntött, hogy éget vet neki. A Koponyaszövetség kártyavárként omlott össze; a nekromanta nem is
remélhette, hogy szembeszállhat ezzel az ellenféllel. A démoni síkokra menekült el le, ahová az óelf nem
követhette; az shonos fejedelmek befogadták, mert tisztelték a hatalmát, és elismerték maguk közül valónak.
Ughjorbagan azonban még ekkor sem adta föl a tervét, és egy agyafúrt csellel sikerült kifognia üldöz jén.
Módszere egyszerű volt, s éppen ezért zseniális: életorzó hatalmát megosztva átruházta vér szerinti leszárma-
zottaira. Ughjorbagan sámánjai kötelesek havonta legalább egyszer rituálisan feláldozni és megenni egy
értelmes lényt; az így nyert életer azonban nem beléjük áramlik, hanem küönféle rejtett csatornákon át az
satyjukba, aki úgy gubbaszt~az asztrális pókháló közepén, mint valami óriásira puffadt, kocsonyás polip.
Egyesek szerint ezzel a módszerrel nem a testét tette halhatatlanná, hanem a tulajdon lelkét pusztította el.
Akár így, akár úgy, a végeredmény ugyanaz: Ughjorbaganból hamisítatlan démonfejedelem lett, rangban nem
is az utolsók közül való. Kultusza nem tartozik a legnépszerűbbek közé, mert az orkok nem felejtették el, hogy
tizenhárom törzs köszönheti neki a pusztulását. A
Koponyaszövetség maradékát ugyanis a velariumi háború után kiirtották a crantaiak; és a Quiron-tengert l
északra sokáig nem is éltek orkok, csak gar Bokkar vezetésével települt át erre a vidékre néhány déli törzs,
több mint ezerhatszáz évvel kés bb. A Falánk tehát orkok százezreinek az élete árán vált halhatatlanná; és a
többi ork félisten ezt soha nem fogja megbocsátani neki.
Ughjorbagan életét és cselekedeteit viszonylag jól ismerjük, részben azért, mert a rehiari elfek krónikáiban
hiteles híradások maradtak fent róla, részben pedig azért, mert a sámánjai fűnek-fának dicsekednek velük.
Mer ben más a helyzet a nyolcadik ork félistennel, Oothrral, akit hívei a Titokzatos melléknévvel ruháztak fel;
róla, noha Vordak után a legfiatalabb a héroszok közül, alig tudunk valami biztosat. Kétség sem férhet
hozzá, hogy ezt maga intézte így; úgy tűnik ugyanis, hogy valamennyi ork félisten közül Oothr a
legsebezhet bb.
Az egymásnak ellentmondó hagyományok közül lehetetlen kihámozni a történeti igazságot. Oothr egyesek
szerint hazátlan pária volt; mások úgy vélik, az Elveszettek vezéri nemzetségéb l származott; megint mások
meggy z déssel állítják, hogy eredetileg embernek született, csak kés bb változtatta orkká egy elfeledett
crantai istenség átka. Igen valószínűnek tűnik, hogy már fiatalkorában birtokába jutott egy si ereklyének, ami
eredetileg a beriqueli törpék tulajdonát képezte. (Annyi bizonyos, hogy egy archaikus tarini dialektusban az
oothr szó tolvajt jelent.) Ez az ereklye a Lélekk volt, Tyrrano isten egyik földi megtestesülése. Egy igen régi
és zavaros legendában az áll, hogy Oothr lenyelte a Lélekkövet, s rögtön ezután kihányta a szívét; a k pedig
beékel dött a mellkasába, és dobogni kezdett.
Oothr nem halhatatlan, legalábbis fizikailag nem az; hatalmában áll viszont átplántálni a lelkét egyik testb l a
másikba. Hogy ez pontosan hogyan történik, az a félisten féltve rzött titka, még legbefolyásosabb sámánjai
sincsenek tisztában vele. A kiválasztott alany lelkét el bb mindenképpen meg kell semmisítenie, hogy helyet
csináljon a magáénak. Ezután egyesek szerint kitépi az öntudatától megfosztott test szívét, majd a véres
üregbe áthelyezi a saját bordái közül a Lélekkövet; mások úgy vélik, az átmenet kevésbé vérengz , és csupán
egy hosszú csók szükségeltetik hozzá. A legijeszt bb lehet ség az, hogy Oothrnak egyszerűen csak
farkasszemet kell néznie az áldozattal. A lélekátvitellel kapcsolatban mindössze egy dolgot tudunk
bizonyosan: hogy a félisten kizárólag vér szerinti leszármazottai közül válogathat.
Oothr sámánjai tehát teljes bizonyossággal tudják, hogy az istenük ott jár-kel közöttük - s t, hogy valamelyik
társukban lappang. Csak éppen arról nincs fogalmuk sem, hogy ki lehet az, és ez már-már az üldözési
mániával határos félelemmel tölti el ket. Minden éjjel rettegve imádkoznak urukhoz, hogy kímélje meg ket,
és nem bíznak senkiben sem - legkevésbé egymásban. Id r l id re a legkülönfélébb babonák kapnak lábra
közöttük, hogy mir l lehet megis megismerni az istent: a tekintete r t fényér l, a szíve hangos dobogásáról,
vagy arról, hogy csukott szájjal beszél. Ez persze mind ostobaság, hisz ha egy szemernyi igazság lenne az
efféle pletykákban, Oothr már évezredekkel ezel tt leleplez dött volna. A szóbeszédeket minden bizonnyal
maga az isten terjeszti, aki úgy látszik, nincs híján egyfajta sötét humorérzéknek. Az viszont kétségtelen, hogy
az állandó paranoia az orkság leghatalmasabb mentalistáivá edzette a sámánjait; némelyikük olyan
bástyafalakkal védi az elméjét, hogy azt egy pyarroni szerzetes is megirigyelhetné. Nagyon valószínű persze;
hogy ennek az égvilágon semmi hasznát nem veszik, ha egyszer valóban szembekerülnek Oothrral.
A kilencedik h s, gar Bokkar kultusza kihalófélben van, mert önálló sámán-nemzetsége nem maradt, csak a
páriák között élnek vér szerinti leszármazottai. Eredetileg az Üvölt k törzsében született, akiknek szent állata
a sakál volt; ez a törzs ma már nem létezik, a hetedkor elején Halálhozók név alatt összeolvadt két másikkal.
Gar Bokkar énekmondó volt, és sokak véleménye szerint az ork történelem legnagyobb stratégája. Amikor
néhány szokatlanul békés éveszázadot követ en felszökött a népszaporulat, és az orkok kezdtek
helyszűkében lenni a Sheral és a Quirontenger között, a h s rábeszélt néhány törzset, hogy vonuljanak
északra, és foglalják el a hajdani Koponyaszövetség gazdátlan szállásterületeit. Ez forradalmi újításnak
számított, korábban ugyanis a törzsek úgy oldották meg az ilyesfajta problémákat, hogy addig háborúskodtak
egymással, míg az orkok létszáma a megfelel szintre csökkent. Persze a harcot a gar Bokkarral vonuló
törzseknek sem kellett nélkülözniük; a Koponyaszövetség szállásterülete ugyanis csak az szemszögükb l
nézve volt gazdátlan, egyébként a crantaiak már legalább ezer éve betelepítették. Ennek a ténynek gar
Bokkar nem tulajdonított különösebb jelent séget; orkjait a tizenhárom elveszett törzs jogos örökösének, a
crantaiakat pedig orcátlan betolakodóknak tekintette. Mivel a birodalom katonáit meglehet sen
elkényelmesítette a hosszú béke, gar Bokkarral viszont nyolcvanezer teljes jogú ork harcos menetelt északra -
a Csonttör k, a Bűvöl k, a Halálhozók, az Elveszettek, a gro-ugoni Hatok, és néhány kisebb, azóta kipusztult
törzs sei -, az összecsapás kimenetele nem lehetett kétséges. A harmadik megsemmisít vereség után a
crotoni császár nem tehetett mást: kiürítette az orkok által igényelt tartományokat, hűbérbirtokként átengedte
ket nekik, a törzseket pedig jelképesen a zsoldjába fogadta, mint határvéd csapatokat. Ezt követ en tizenöt
éven át adót fizetett gar Bokkarnak, nehogy az a bels tartományok ellen vezesse orkjait; ragaszkodott
azonban hozzá, hogy ezt a sarcot a határvéd seregek zsoldjának nevezze.
A tizenötödik év tavaszán befutottak a Riegoy-öbölbe az els kyr hadigályák, és az egykor dics crantai
birodalom alig néhány év múlva romokban hevert.
Az embernép legelfogultabb történészei sem vitathatják. hogy gar Bokkar komolyan vette a császárral kötött
szerz dését, és az orkok elszántan szembeszálltak az el renyomuló kyr hadakkal - ha másért nem, hát a
saját szállásterületük védelmében. Kés bb, hogy a teljes megsemmisülést elkerüljék, a törzsek a hegyekbe
húzódtak vissza, ahová a kyrek nem követték ket; magát gat Bokkart azonban kötötte az esküje, és
mindvégig kitartott Cranta zászlaja mellett. A háború utolsó évében Baál-Kain, a crantai seregeket vezet
három mágusfejedelem egyike, felajánlotta neki, hogy beveszi t-a Hűségesek Gárdájába, s örökre megta-
gadja t le a halált. A h s habozás nélkül beleegyezett, Baál- Kain azonban - aki becsületes lelkű volt, noha az
ilyesmi nagy ritkaság az emberek között - nem titkolta el a veszélyeket sem.
"Figyelmeztetlek, bestiák vezére" - mondta (mert a crantaiak beshtiyasnak hívták az orkokat) -, "ha aláveted
magad a szertartásnak, az a halhatatlan lelkedbe fog kerülni!"
"Nem veheted el t lem azt, ami nincs!" - felelte gar Bokkar kacagva.
 Így hát testét fekete pikkelyvértbe öltöztették, derekát koponyadíszes pallossal övezték, fejébe szárnyas
lunirsisakot nyomtak; aztán Baál-Kain elvégezte rajta azt a szertartást, amely kiragadta t a halandó létb l, s
örökre a sötétség szörnyévé tette.
Cranta bukását a Hűségesek Gárdája sem tudta megakadályozni, noha itt-ott rövid id re megakasztották a
kyrek el renyomulását; közönséges fegyver, alantas mágia nem árthatott ugyan nekik, ám a Hatalmasok
varázstüzében százával hamvadtak el. Crotont bevették, Baál-Kain harcban esett el az utcáin, akik pedig a
Gárdából megmaradtak, azok szétszóródtak egész Északon. Gar Bokkart azonban sokan felismerték a
crantaiak oldalán harcoló orkok közül hamar híre ment, hogy mi történt vele, s fiai és unokái imádkozni
kezdtek hozzá. Így esett, hogy a h sb l félisten lett, egyes híresztelések szerint tetszése és akarata ellenére.
Mivel halandó hívei egyre szaporodtak, gar Bokkar hatalmasabb lett a Gárda többi harcosánál; feloldozást
nyert a vak engedelmesség kötelme alól, s a maga urává vált, ahogy a többiek közül senki sem. A kyrek iránt
érzett. lángoló gyűlölete azonban megmaradt; . hol itt, hol ott tűnt föl orkjai élén, s ahol csak tehette, zaklatta a
hódítókat. Egy darabig együtt harcolt a Tinolokban az akkor még halandó Nagy Vordakkal, aztán hosszú id re
nyoma veszett; egyesek szerint a Hatalmasok bebörtönözték egy másik létsíkra. Legközelebb csak a
Paktumszegés Korában tűnt fel újra, a nagy háborúban azonban óvakodott pártot vallani, hisz az egyik oldalon
si ellenségei, a kyrek álltak, a másikon pedig a gyűlölt Orwella, akit rászedett, amikor elkerülte a minden
orkot sújtó átkot. A törzsek els sorban bölcs védelmez t látnak benne, aki igyekszik távol tartani az orkokat a
többi faj viszályaitól, az idegen érdekek szolgálatától. Sámánjai azt tanítják, hogy az orkoknak nem szabad
állást foglalniuk más népek háborúiban; sokkal célszerűbb részrehajlás nélkül fosztogatni mindkét felet,
illet leg mindig azt, aki az adott pillanatban éppen a gyengébb. A Látók páriái között nagy számban vannak
sámánjai gar Bokkarnak, és státusukhoz képest meglep en nagy tekintélynek örvendenek; egyes vélemények
szerint a Birak-ház titokban támogatja a h s kultuszát.
Hogy gar Bokkar szellemi nagyságát a nem-ork népek is elismerik, arra bizonyság az alább következ idézet
Rhennel Azadyr Orcographia című művéb l. (Rhennel egyike azon kevés sigranomói tudósnak, akik
valamelyes hozzáértéssel írnak az orkokról. Tapasztalatait els kézb l merítette: kilenc évig volt rabszolga a
gro-ugoni sárkányk -bányákban.)
"Szilárd meggy z désem, hogy az él halott gar Bokkar, ez a félistenné magasztosult crantai kóborló, akit
csaknem húszezer éve a Káosz legsötétebb mágiája éltet, valamennyi ork bálvány közül a legjóindulatúbb.

Az orkok a háborúban

Minden értelmes fajnak más a vessz paripája: az elfek az élveteg dekadenciában lelik legnagyobb
kedvüket, a törpék mindenféle haszontalan csecsebecse el állításában, az emberek a hatalom megszállott
hajszolásában, a goblinok az evés-ivásban, a sárkányok a kincsgyűjtésben, az orkok pedig a
háborúskodásban. Hogy ennek minden esetben történeti és lélektani okai vannak, az mit sem változtat
azon~a tényen, hogy e tevékenységek felelnek meg legjobban az említett fájok testi-lelki alkatának.
A kívülállók gyakran lebecsülik az orkok hadművészetét, s harctéri sikereiket kizárólag a számbeli túler vel
magyarázzák. Akik ezzel példálóznak, azok bizonyára sohasem hallottak arról, hogy háborúban minden
épelméjű hadvezér a serege létszámfölényére alapozza sikerét, s ha történetesen mégis hátrányba kerülne,
igyekszik saját er it rugalmasan átcsoportosítani, ellenfeleit pedig megosztani, hogy külön-külön csaphasson
le rájuk. Nem vitatom, hogy el fordultak olyan esetek a világhistóriában, amikor egy elszigetelt csapattest
tízszeres-hússzoros túler vel szemben is megállta a helyét; csakhogy ezek nem nagy mezei ütközetek voltak,
hanem várostromok vagy rajtaütések, amikor kiemelt szerephez jut a szembenálló felek haditechnikája és
szakképzettsége. Legjobb tudomásom szerint azonban a sagrahasi síkon - hogy a történeti közelmúlt
eseményeinél maradjak - Calyd Karnelian és a dartoniták csatlakozása után a Vörös Hadurak voltak
létszámfölényben.
Az orkok hadisikerei már csak azért sem írhatók kizárólag a túlerejük számlájára, mert lényegesen
kevesebben vannak, mint azt az emberek hiszik. Egész Észak Yneven nem él százezernél több teljes jogú ork
harcos, és - mivel a törzseket mélyreható ellentétek osztják meg - a teremtés hajnala óta nem fordult még el ,
hogy ezek mind ugyanazon az oldalon szálljanak hadba. Minek köszönhet akkor, hogy mégis olyan
félelmetes hírük van a háborúban?
1. Az orkok fizikailag er sebbek az összes többi elfszabásúnál. Ráadásul - ragadozók lévén -
természetüknél fogva agresszívabbak náluk, nem csoda hát, ha a csatatéren keményebb harcosoknak
bizonyulnak.
2. Az orkok szívóssága és fájdalomtűrése legendás. Ez nemcsak a harcmez n játszik fontos szerepet:
minden valamirevaló hadvezér tudja, hogy a csaták csupán epizódok a hadjáratok történetében. Márpedig az
orkok sokkal jobban bírják az éhezést és a fáradalmakat, mint a rokonfajok, talán a törpéket leszámítva.
Ezenkívül roppant gyors hadmozdulatokra képesek, mivel két-három éjszakát is végig tudnak talpalni
egyfolytában; ezalatt még enni sem állnak meg, hanem lábon ragadják el a táplálékot, azon nyersen széttépik,
és menetelés közben tömik magukba. Ezt egyetlen más faj sem csinálja utánuk!
3. Minden ellenkez híresztelés dacára az ork seregekben vasfegyelem uralkodik, hiszen a harcosokat
kisgyermekkoruk óta katonáskodásra nevelik. Ez a fegyelem szinte már ösztönös náluk, és csak akkor inog
meg, ha szétosztják ket más csapatok közé, vagy idegen parancsnokokat rendelnek fölébük. Az ilyesmi az
orkok számára végzetes lehet, ugyanis ellentmond a vérükben lév falkaszellemnek, kikezdi elszántságukat,
és elbizonytalanítja ket. A Fekete Hadurak ismételten elkövették ezt a hibát a Zászlóháborúkban; pedig
példát vehetnének a Darton-lovagokról, akik hagyják a saját zászlajuk alatt, a saját kapitányaik vezetésével
hadba vonulni a Hallgatagokat.
4. Az ork hadvezérek sokkal jobb stratégák és taktikusok, mint azt ellenségeik hiszik. Ha félretesszük az
el ítéleteket és logikusan gondolkozunk, rögtön beláthatjuk, hogy ennek így is kell lennie. Hiszen ezeknek az
orkoknak az sei több száz nemzedékre visszamen leg egyébbel sem foglalkoztak, mint seregek vezetésével,
és a hosszú évek során felgyülemlett tapasztalataikat a törzsi énekmondók révén szinte hiánytalanul
átörökítették utódaikra! Jónéhány g gös dorani varázslót hallottam már szónokolni az orkok szellemi
alacsonyabbrendűségér l; nos, ha egy hadsereg élére állítanák ket, és vezéri pálcát nyomnának a kezükbe,
az utolsó ork pária mögött is szégyenben maradnának, bármilyen büszkék arra a fene nagy intelligenciájukra!
Ez a négy ok együttesen vezet oda, hogy egy átlagos ork század harcban nagyobb üt er t képvisel más
elfszabásúak hasonló alakulatainál. Ez persze így meglehet sen sommás kijelentés, és készséggel
elismerem, .hogy nem minden körülmények között igaz. A hadtudomány igen összetett diszciplína;
elméletével az orkok nem sokat foglalkoznak, annál nagyobb szakért k azonban a gyakorlat terén. Az
alábbiakban megpróbálom összefoglalni ezirányú ismereteiket; erre nem csupán a Denevér törzsében töltött
huszonöt év jogosít fel, hanem az a tucatnyi ütközet is, amelyben - mint a Zurhag-ház rangid se - magam
álltam az egyik harcosnemzetségünk katonái élén. (Az orkoknál a törzsbírói hivatal egyben hadvezéri
kötelezettséget is jelent. Egyetlen ork sem tűrné ugyanis; hogy olyasvalaki ítélkezzék felette, aki nem adta
bizonyságát bátorságának és rátermettségének a csatamez n.)
A hadtudomány fegyvernemek szerint csoportosítja a harcoló alakulatokat: gyalogságra, lovasságra,
tüzérségre, flottára és légier re osztja ket. Az ork hadak gerincét minden esetben a gyalogság adja; a
csapatok képzettségi foka változó, a páriák gyülevész csürhéjét éppúgy megtalálhatjuk közöttük, mint a
harcos-nemzetségek elitalakulatait. Népesebb seregekben (például amikor egy egész törzs hadra kel) a
következ egységek szoktak el fordulni:
1. Cs cselék. Képzetlen, tapasztalatlan és rosszul felszerelt harcosok, leginkább a páriák és - kisebb
számban - a portyázók közül kerülnek ki. Alakzatban harcolni nemigen tudnak; háborúban általában az
élelemgyűjtés és a civil lakosság terrorizálása a feladatuk. Fegyverük a kard, handzsár, buzogány. Rövid id
alatt igen nagy területet képesek bejárni, mégis tévednénk, ha könnyűgyalogságnak min sítenénk ket, mivel
az emberek terminológiája szerint középnehéz vértezetet (brigantint vagy pikkelypáncélt) viselnek. Ennél
alább az ork törzsekben az utolsó pária sem adja.
2. Talpasok. Olyan gyalogosegységek, akik már túlestek a vérkeresztségen; a talpasok zömét a kovács- és
a portyázó-nemzetségek adják. Többnyire karddal-baltával és pajzzsal vannak felfegyverezve; páncélzatuk
pikkelyvért vagy sodronying. Menetelés közben k alkotják az el - és utóvédet; harcban csatakezd
egységek, k indítják a támadást.
3. Lándzsások. Az orkok a puhányok fegyverének tartják az íjat és a parittyát; l fegyverrel felszerelt
egységeik nem is igen vannak, hacsak a lándzsásokat nem tekintjük annak. Ezek négy-öt k risfa lándzsát
tartanak a hátukra szíjazva, és miel tt kézitusába bocsátkoznak az ellenséggel, rájuk hajítják ket.
Másodlagos fegyverük a kard vagy a félkezi csatabárd; vértezetük könnyű brigantinból és pajzs pajzsból áll. A
Fadönt knek és a Halálhozóknak nem lándzsásai, hanem fejszései vannak; k kurta nyelű, ívesen hajló
pofájú baltákkal dobálóznak.
4. Hegyivadászok. A portyázó- és énekmondó-hemzetségek legnagyobb becsben tartott alakulatai; felada-
tuk a felderítés és a hírszerzés. Ork mércével mérvé nem túl er sek, viszont rendkívül szívósak és
mozgékonyak, a szaglásuk pedig különösen éles. Valamennyi ork harcos közül egyedül k nem viselnek
komolyabb vértezetet; fegyverük a kard és a lándzsa. Egyetlen rokonfajnak sincsenek. ügyesebb felderít i, az
elfeket kivéve; de sziklás, kopár terepen az ork hegyivadászok még ket is felülmúlják. A legjobb
hegyivadászai az Árnyékjárók törzsének vannak.
5. Vasasok. A vezér- és harcos-nemzetségek elitcsapatai. Talpig páncélban vonulnak hadba, fegyverük a
pallos, a tagló és a kétkezi csatabárd. Híresek fegyelmezettségükr l és halálmegvet bátorságukról; élükön
mindig a vezéri nemzetség valamelyik családf je áll. Általában k a csatadönt egységek; ha beleavatkoznak
a küzdelembe, hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy kinek a javára fordul az ütközet.
6. A Csákány Fiai. Ez a kategória igazi különlegesség; a Fadönt k egyik harcos-nemzetségét hívják így. A
Csákány Fiai - nevükkel ellentétben - egy szál ágyékköt ben, puszta kézzel küzdenek, csupasz testüket
festékkel színezik rozsdavörösre, hogy ne ríjanak ki túlzottan hagyományos páncélzatot visel törzstársaik
közül. Félelmetes harci tudományukat legendás sükt l, a nagy Mothgtól tanulták. Csatában az ellenséges
lovasság ellen szokás kivezényelni ket; a pofájukra mért ütésekkel földre döntik a lovakat, aztán végeznek a
rajtuk ül harcosokkal. Elképeszt en gyorsak és fegyelmezettek; ha például lovasrohamot intéznek ellenük,
pillanatok alatt képesek szétszóródni, majd újra alakzatba fejl dni, hogy hátulról rontsanak a rajtuk túlszáguldó
lovasokra. A Fadönt kön kívül más törzseknek nincsenek ilyen egységei.
Az embernépek tudósai többnyire abban a tévhitben élnek, hogy az orkok valamennyien gyalogosan
vonulnak hadba, más fegyvernemük egyáltalán nincsen. Nos, hagyományos lovasságot a törzsek valóban
nem tartanak: a lovak megriadnának az orkok szagától, azoknak meg - aránytalanul rövid lábaik miatt -
nehezükre esne megülni lcet. Mégis van lovasságuk, csak éppen lovak helyett wargokat használnak
hátasállatnak. A wargok Észak Ynev legnagyobb és legádázabb farkasai; akkorára n nek, mint egy
nagyobbfajta borjú. Falkákban élnek, melyek együtt vonulnak és vadásznak az orkokkal; mindazonáltal nem
háziállatok, hanem bajtársak és szövetségesek. Egyes portyázó és harcos-nemzetségek az évszázadok során
olyan bens séges viszonyba kerültek a farkasokkal, hogy azok megengedik nekik, hogy meglovagolják ket.
Erre persze a wargok közül is csak a legtermetesebbek alkalmasak; a csatába azonban a falka többi tagja is
elkíséri ket, s ott lovas nélkül, tépve-marcangolva küzdenek vezéreik mellett.
Az ork farkaslovasoknak egészen más szerep jut az ütközetben, mint az embernépek nehézlovasságának. A
legtöbb emberlakta országban - Abaszisz nevezetes kivételével - a csatát a lovagok összecsapása dönti el; ha
a gyalogság az útjukba keveredik, legfeljebb legázolják. A farkaslovasok erre alkalmatlanok: eleve nem tudnak
szoros alakzatba rendez dni, és csak könnyűvértezetet viselnek, merte egy lemezpáncélos orkot még a
leger sebb warg sem bírna meg a hátán. Alakzatban védekez gyalogság ellen tehát soha nem vetik be ket;
egy harcedzett abasziszi falanx különösebb fá fáradság nélkül verné vissza ismételt rohamaikat. Kiválóan al-
kalmasak viszont az ellenséges lovasság szétugrasztására, ráadásul ehhez az esetek dönt többségében
még harcolniuk sem kell: elegend hozzá á puszta megjelenésük. Nincs ugyanis az a csatákban nevelkedett
harci mén, amelyik ne riadna meg t le, ha háromszáz kaffogó-vicsorgó Farkas lohol feléje a nyílt mez n. (A
közönséges, nem harcra idomított lovaknak ennyi sem kell; k már maguknak az orkoknak a szagától is
megvadulnak.)
A farkaslovasok persze a szövetséges lovasságra is ugyanilyen hatással vannak, ezért a Zászlóháborúkban
a Fekete Hadurak legfeljebb portyázó terrorcsapatoknak használták ket. A Kard Testvériség hazatér
lovagjait aztán igen nagy meglepetés várta Gro-Ugonban, amikor egy kizárólag orkokból álló sereggel kellett
szembenézniük, és Birak gal Gashad kivezényelte ellenük a Látók farkaslovasait. Ezzel a problémával a
dartonita lovagrend is sokat küszködött, a Hallgatagok ugyanis nem voltak hajlandók megválni szeretett
wargjaiktól. Végül Airun próféta kidolgozott egy varázslatot, amelynek hatása alatt a csatamének nem riadnak
meg a ragadozószagtól; ütközet el tt minden Darton-lovag rábocsátja a hátasára, így azokat egy darabig nem
zavarják a Hallgatagok farkasai. Ez a varázslat - noha els pillantásra nem tűnik valami nagy dolognak, - a
rend egyik féltve rzött titka; Toron, okulva a Zászlóháborúk tapasztalatain, elképeszt összegeket ígért már
érte, mindhiába. A Halálisten hívei ugyanis tisztában vannak vele, mennyire egészségtelen
következményekkel járna rájuk nézve uruk elárulása.
Miután az embernépek szakírói már a farkaslovasokról sem tudnak, el lehet képzelni, mennyire ködös
fogalmaik vannak az ork tüzérségr l. Az ok itt is ugyanaz: mindig azokból a hadjáratokból indulnak ki, amikor
az orkok más fajok szövetségében szállnak harcba. Ilyenkor pedig a törzsek nem vetik be saját speciális
fegyvereiket; ezek ugyanis legalább olyan veszélyesek lennének a szövetségesekre, mint az ellenfélre nézve.
Az ork tüzérség felszerelése és üzemeltetése teljes egészében a bányász-nemzetségek feladata.
Hadmérnökeik roppant katapultokat építettnek a szállásterületükön, amiket aztán egyenként ötven-száz goblin
rabszolga vontat a vonuló seregben. Ezek a katapultok rendkívül értékesek, rajtaütéssel viszont könnyen
sebezhet k, ezért a menet biztosítására általában farkaslovasokat rendelnek ki. (Ilyenkor gondoskodni kell a
goblin-utánpótlásról is, a wargok ugyanis el szeretettel fogyasztják ket vacsorára.)
Tüzérségüket az orkok csak ostromok alkalmával vetik be; ha mezei ütközetre készülnek, nem is viszik ma-
gukkal, mivel túlságosan lelassítanák a csapataikat, amelyeknek a mozgékonyság az egyik legf bb erényük.
Várvíváskor azonban nemcsak a katapultokat alkalmazzák félelmetes hatékonysággal, hanem a hírhedt
ragályvet ket is; ezek kövek, lángoló golyóbisok és izzó sárkányk vel töltött cserépgömbök helyett különféle
kórságokban elhullott emberi és állati tetemeket, hajigálnak a védművek mögé. Az orkoknak egyébként is jól
bevált taktikájuk, hogy amerre a hadaik elvonulnak, megmérgezik a kutakat és temetetlenül hagyják az
ellenséges halottakat; ennek el bb-utóbb az lesz az eredménye, hogy szörnyű járványok harapóznak el a
környéken. Magukat az orkokat ez nem különösebben zavarja, mert az szervezetük sokkal
ellenállóképesebb a különféle fert zésekkel szemben, mint a rokonfajoké. Persze közöttük is akad néhány, aki
áldozatul esik a járványoknak, a hadvezérek azonban cseppet sem tör dnek ezzel, s t, egészséges
kiválogatódásnak tekintik: aki annyira nyápic, hogy már egy kis meghűlést l feldobja a talpát, arra úgysem le-
hetne számítani a csatában. Ez a sokak szemében barbár ,módszer általában elrettent eredményekkel jár, a
kórságok különösen az összezárt hely rségeket és a civil lakosságot tizedelik meg; magától értet dik
azonban, hogy csak akkor lehet alkalmazni, ha az orkok nem más fajú szövetségesekkel harcolnak közös
seregben.
Ami a tengeri hadviselést illeti, ebben az orkok valóban nem jeleskednek túlságosan, hiszen szállásterületeik
többnyire a szárazföld belsejében terülnek el, akadnak azonban nevezetes kivételek. A velariumi háborúban
például a Koponyaszövetség flottája méreteit és üt erejét tekintve a crantai birodaloméval vetekedett, és az
orkok tengeri fölénye nem csekély mértékben hozzájárult ahhoz, hogy végül sikerült gy zelmet aratniuk az
elfek fölött. A tizenhárom elveszett törzs hajóépít tudománya azonban feledésbe merült, és az északi orkok
között manapság kevés a jó tengerész.
Legjobb hírnévnek ezen a téren a Viharkelt k törzse ,örvend, akik már legalább ezer éve kalózkodnak a
Duarontenger er sen tagolt, sziklazátonyos partvidékén. Kedvenc vízijárművük a csekély merülésű,
háromárbocos bark; az el és a f árboc keresztvitorlával, a tatárboc viszont lantvitorlával van felszerelve, ami
lehet vé teszi, hogy a roppant fordulékony hajó - a búvóáramlatokat kihasználva - széllel szemben is gyorsan
haladjon. Az ork kormányosok behatóan ismerik szállásterületük szeszélyes vizeit, a gyakran változó
széljárástól kezdve a vándorló homokpadokig. A barkok legénysége ritkán haladja meg a harminc f t, s
nehézfegyvereket - ballisztákat, naftavet ket - szinte sohasem találunk a fedélzetükön. Általában hármas
rajokban támadnak, s attól sem rettennek vissza, ha a zsákmányul kiszemelt keresked bárkát hadihajók
kísérik. Ilyenkor man verez képességüket és alapos helyismeretüket használják ki; mire a hadihajóról rájuk
l nének, k, már rég a másik oldalon vannak. Ebben komoly segítséget nyújtanak nekik Vordak-hitű
sámánjaik, akik az id járást befolyásoló mágiára specializálódtak. A barkok igyekeznek közel férk zni
áldozatukhoz, aztán megcsáklyázzák, lehet leg egyszerre kétfel l. A kézitusában nemigen maradnak alul, bár
számbelileg jobbára hátrányban vannak; a Viharkelt lc kalózait még a többi északi törzs is veszett hírű
harcosoknak tartja. Ha mégis visszavernék a támadásukat, a barkok a sekély parti vizekre menekülnek, ahová
kevés hadihajó meri követni ket, s ha a kapitány mégis ennyire ostoba, óhatatlanul megfeneklik.
Hajóik az Árnyékjáróknak is vannak, ezek azonban inkább csempészbárkák, bár ha megtámadják ket,
körömszakadtáig védekeznek. Hosszú, nyílt vízi utakra ritkán vállalkoznak; fekete vitorlák alatt futnak ki
éjszaka az abasziszi kiköt kb l, kint a tengeren találkoznak a csempészárut idáig szállító keresked hajókkal,
lebonyolítják az üzletet, aztán - immáron megrakodva - észrevétlenül visszasurrannak a városba. A nagymúltú
bűnszövetkezetek els sorban a hírhedett Család - azért veszik igénybe az Árnyékjárók közvetítését, mert
megbízható fanatikusoknak tartják ket. Ha az ork csempészekre lecsapnak a vámhatóság rhajói, utolsó
leheletükig védik az árut; ha pedig valaki foglyul esik közülük, egy árva szót sem lehet kihúzni bel le. Az
átlagos kiköt i vagányok korántsem ennyire nyakas természetűek; persze, k, nem adóznak sírig tartó hű-
séggel törzsüknek és nemzetségüknek. Az Árnyékjárók szemében az áru az átvétel pillanatától fogva a törzs
tulajdona; márpedig az orkok közösségében nincs rútabb bűn a törzs elárulásánál. Az Árnyékjárók
csempészhajói lényegében véve kicsinyített barkok, két árboccal és vegyes vitorlázattal. Néha, ha úgy hozza
a sor, partvidéki halászfalvak fosztogatására is használják ket, els sorban azonban szállítóbárkák. Befoga-
dóképességük nem túl nagy, ám ez nem válik hátrányukra; a csempészáruk általában fényűzési cikkek,
amelyekb l kis mennyiség is nagy értéket képvisel. Ezeket a fürge, alacsony merülésű járműveket
Abasziszban brigantinnak hívják, a "csempész" jelentésű aszisz brigas szó után.
Sem a Viharkelt k, sem az Árnyékjárók hajói nem alkalmasak tengeri ütközetre, hadi jelent ségük mégsem
lebecsülend . A Viharkelt k flottájának például több Zászlóháborúban is sikerült teljesen szétzilálnia a keleti
barbárok utánpótlási vonalait. (Mint ismeretes, ez a törzs ritkán bonyolódik bele Toron és a Szövetség
viszályaiba, de ha mégis rászánja magát, .általában a Vörös Hadurak oldalán harcol.) Ezzel szemben a
tizenegyedik Zászlóháborúban, amikor a szövetséges flotta blokád alá vette Tadzehet, ork brigantinok
szállították a városba az élelmiszert, mivel más hajók képtelenek lettek volna átsurranni a vesztegzáron. Az
abasziszi nagykirály széleskörű kereskedelmi el jogok ígéretével nyerte el az Árnyékjárók közreműködését,
amit aztán a háború vége után visszavont, és a törzs számos vezet jét felakasztatta. Erre a hitszegésre
vezethet vissza az az engesztelhetetlen gyűlölet, amit az Árnyékjárók az Otlokirdinasztia iránt táplálnak.
Egyébként számos tekintélyes törzsf szerint az Árnyékjáróknak ekkor nagy szerencséjük volt; ha ugyanis a
nagykirály netán szavának áll, és legalizálja kiterjedt feketepiaci ügyleteiket, néhány nemzedék leforgása alatt
menthetetlenül elpuhultak és szétzüllöttek volna.
A fegyvernemek közül mindenképpen a légier az, amelynek terén az orkok leginkább el vannak maradva
az ynevi hadművészet általános szintjét l. Ennek egyértelmű okai vannak: a légier nek az alapja minden
fajnál és nemzetnél a mágia - bár Kahréban állítólag kísérleteznek mechanikus repül szerkezetekkel -, az
orkok pedig sohasem jeleskedtek különösebben a misztikus tudományokban. Ennek ellenére a Halálhozóknak
van légierejük, méghozzá elég félelmetes. Az énekmondó hagyomány szerint a tarini törpék racklalovassága
ellen fejlesztették ki, amely sokáig dönt fölényt biztosított velük szemben a Torof-dinasztia harcosainak. A
Halálhozók nem racklákon, hanem wyverneken lovagolnak; ez egy elkorcsosult sárkányszabású faj, amely
valaha talán értelmes lehetett, de már az id k hajnalán visszasüllyedt az állati ragadozólétbe. Senki sem tudja,
hogyan sikerült megszelídíteniük ezeket a közmondásosan vad és kezelhetetlen szörnyeket; annyi bizonyos,
hogy a példa nélkül álló fegyvertényt a Mordhag portyázó-nemzetség vitte végbe, és a törzs hírneves f nöke,
Ush'chuk Rangron jutalmul harcosi jogállásba emelte ket. A wyvernlovasok a mai napig kizárólag a Mordhalt-
nemzetségb l kerülnek ki; mogorva, szűkszavú népség, de elképeszt hűséggel ragaszkodnak a hátasaikhoz,
akárcsak azok hozzájuk. Egy elfszabású lény vérkeringésébe jutva a wyvernek mérgének egyetlen, cseppje
azonnali halált okaz; nem csoda hát, hogy a wyvernlovasokat igen nagy becsben tartják, ellenfeleik pedig
rettegnek t lük.
A legutóbbi id ben olyan hírek érkeztek a gyepüvidékr l; hogy a Bűvöl k törzsének is vannak wyvernlovasa.
Ezeket az értesüléseket szemtanúk is meger sítettek; úgy tűnik azonban, a Bűvöl k wyvernjei sokkal
nehezebben kezelhet k, nem mindig engedelmeskednek a lovasaiknak. El fordult például, hogy harc közben
megvadultak a vér szagától, és bárhogy rángatták a hátukon ül orkok. a zablát, többé nem tudtak
különbséget tenni barát és ellenség között. Ezért azt gyanítom, hogy ezek a wyvernek nem igazán szelídek,
hanem feltehet leg a törzs vajákosainak a bűbája alatt állnak; márpedig köztudomású, hogy a sárkányfélék
elég konokul ellenszegülnek mindennemű idegen mágiának. Kétélű fegyvert használnak tehát a Bűvöl lc, és
könnyen elképzelhet , hogy hosszú távon több káruk, mint hasznuk származik bel le.

Ork népszokások

Igen ostoba hazugság, hogy az ork közösségekben totális anarchia uralkodik, mindenki harca mindenki
ellen; akárcsak a többi értelmes, társadalomalkotó faj esetében, az orkok élete is a szokásjog és a
hagyományok által meghatározott keretek között folyik. Bizonyos értelemben véve az orkok sokkal
konzervatívabbak az embereknél, és idegenkednek a régi, bevált dolgok megváltoztatásától; nincs sok
különbség egy törzs mai és ötszáz évvel ezel tti életvitele között.
Amikor egy búporonty megszületik, apja-anyja nem sokat tör dik vele; még nevet sem kap t lük, egyszerűen
csak gaugnak, azaz "kölyök"-nek szólítják, a többiekkel együtt. Ennek nyomós oka van: az orkok körében
ugyanis annyira nagy a gyermekhalandóság, hogy fölösleges lenne er s érzelmi szálakkal köt dni
olyasvalakihez, aki még nem bizonyította, hogy megállja a helyét az életben. Persze az apa köteles
gondoskodnia gaug eltartásáról, amíg azt férfivá nem avatják; amennyiben id nek el tte elhalálozna, a köte-
lezettség arra az oldalági rokonára háramlik, aki örökli t le a gyermek anyját. A fiúporontynak ezenkívül még
egy fontos joga van: a feln ttek még akkor sem ölhetik meg, ha kihívóan pimasz módon viselkedik velük. A
legrosszabb, ami ilyenkor történhet vele, hogy alaposan eltángálják, esetleg kezét-lábát törik. Halálosan
bántalmazni egy gaugot alávaló cselekedet, mivel a küzd telek nem egyenl értékűek. Aki vét ez ellen a
törvény ellen, azt a törzs az elképzelhet legsúlyosabb büntetéssel - száműzetéssel - sújtja. Az orkok ezt az
si el jogot automatikusan kiterjesztik más fajok serdületlen búgyermekeire is: becsületét veszti az a harcos,
aki egy emberlakta falu felprédálásakor kisfiúkat öldös. E szigorú megítélés mögött nem valami puhány lágy-
szívűség rejlik, hanem nagyon is logikus megokolás: el fordulhat ugyanis, hogy ezekb l a gyerekekb l kés bb
nagy harcosok válnak, akik h sénekekbe ill küzdelmeket fognak vívni a törzzsel. Aki tehát elpusztítja ket, az
az eljövend haditettek lehet ségét l fosztja meg rokonságát, ezért nem méltó rá többé, hogy közöttük
maradjon.
A fentiekb l persze nem következik, hogy az ork gangokat ne fenyegetné az er szakos halál: mint minden
faj kicsinyei, k is gyakran hancúroznak egymás között, és ez bizony könnyen oda vezethet, hogy egyikük-
másikuk kimúlik. Az ilyesmit az apák nem tekintik nagy veszteségnek: elvégre mit lehetne kés bb a
harcmez n elvárni egy olyan porontytól, aki már a gyerekes csetepatékban sem tudja megvédeni magát?
Tizenkettedik életévük táján a gangokat ünnepélyesen férfivá avatják, és a törzs névadó sámánja
feln ttnévvel ruházza fel ket. Az óvatási szertartás során a kölyöknek bizonyítania kell, hogy méltó rá, hogy a
törzs teljes jogú tagjai közé fogadja. Általában valami kisebbfajta fegyvertényt követelnek meg t le:
felderítésre küldik az ellenséges táborhoz, egy szál késsel a kezében szembeállítják egy felfegyverzett
rabszolgával, rábíznak egy csempészáruval teli ladikot stb. Akadtnak közösségek, ahol a felavatást elintézik
egy egyszerű fájdalompróbával, de ez igen szánalmas szokás, és csak a puhányabb törzsek körében dívik.
Abban a felettébb ritka esetben, ha a szertartás idején az orkok éppen nem háborúznak senkivel, a próba
általában egy veszedelmes nagyvad elejtése.
Az avatási szertartás jellegéb l következik, hogy az a gang, aki kudarcot vall, nemigen éli túl; ha mégis,
akkor többnyire elbujdosik szégyenében, abban a halvány reményben, hogy valamelyik idegen törzs esetleg
befogadja a páriái közé. Egyes esetekben - például az énekmondó-nemzetségeknél, akik igen kemény próbák
elé állítják a porontyaikat - a sikertelenség automatikusan maga után vonja a gaug halálát. A felb szült apák
az ilyesmit jobbára sajátkezűleg intézik el.
A feln tté vált orktól elvárják, hogy gondoskodjék saját magáról, és tegyen eleget a törzs iránti
kötelezettségeinek. Cserébe háromféle fontos joggal ruházzák fel: a hadizsákmány, a vérbosszú és az
utódnemzés jogával. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a feln tt ork élete e három sarkalatos pont köré
szervez dik.
Hadizsákmányra a törzs minden tagja jogosult, még akkor is, ha személyesen nem vett részt a hadjáratban.
Elvégre azzal is szolgálatokat tett a közösségnek, ha közben otthon rizte a határokat, vagy a lázongó
rabszolgákat szedte ráncba. (Háború idején, amikor a törzs f ereje elhagyja a szállásterületet, a rabszolgák
szinte mindig fellázadnak.) Mivel az orkok a tágabb értelemben vett magántulajdont nem ismerik, a
hadizsákmány általában élelmiszerb l, értéktárgyakból és rabszolgákból áll. Ezeket a gy ztes sereg hazaviszi
a szállásterületére, ahol aztán a Hazatér k Ünnepén az egészet kótyavetyére csapják.
A kótyavetye szó az ork nyelvb l származott át a Közösbe (eredeti alakja koghwagh), ahol mindjárt leki-
csinyl , becsmérl felhang társult hozzá, pedig az igazi kótyavetye nagyon komoly dolog. A hadizsákmány
felosztása korántsem "aki bírja, marja" alapon folyik; ellenkez leg, roppant szigorú el írások szabályozzák. A
rabszolgák egyetemlegesen törzsi tulajdonban maradnak; a többi ingóságot a bányász-nemzetségek elöljárói
nagyjából egyforma értékű adagokra osztják. Ha bármely ork tisztességtelennek véli ezt a felosztást, jogában
áll megverekedni az igazáért a bányászok kijelölt bajnokával.
A felparcellázott zsákmányból a vezéri nemzetség képvisel je választ el ször, mégpedig négy részt; utána
következnek a sámánok, majd az énekmondók, akiknek kett -kett jár. A harcos- nemzetségeknek már csak
egy-egy rész a jussa, de azt a többiek el tt választhatják ki. Ha k végeztek, rangsor szerint járulnak
kótyavetyére a többi nemzetség képvisel i, le egészen a páriákig, akik természetesen nem kapnak semmit. A
farkaslovasok wargjainak teljes rész jár az élelmiszerb l, az értéktárgyakból viszont nem. Ha a tekintély
dolgában leghátul álló nemzetség is választott már, és még mindig maradt a kótyavetyén szabad
zsákmányrész, a törzs megkövezi a bányászok elöljáróit, mert rosszul számoltak a szétadagolásnál.
Az egyes nemzetségeken belül aztán tovább folyik a préda felosztása; ezt ki-ki a saját szabályai szerint
végzi. Amennyiben nézeteltérések merülnek föl, a döntés a törzs törzsbíró feladata, aki ilyenkor általában
látatlanban párviadalt rendel el a felek között, mert annyi a dolga, hogy ki se látszik a munkából. A
zsákmányrész tetemes hányada - például a lábasjószág és a különféle járművek - nemzetségi tulajdonban
szokott maradni, az egyes nagycsaládok között csak a kisebb használati tárgyakat osztják szét. Szigorú
szabály azonban, hogy a prédából minden feln tt férfinek kapnia kell valamit, ha csak néhány rézgarast is.
Mint fentebb már említettem, a páriák ezen a téren kivételek; nekik meg kell elégedniük azzal, amit személyes
zsákmányolás útján szereztek, és a többi ork nem marta el t lük hazafelé jövet.
Ha már itt tartunk, közbevet leg szükségét érzem, hogy eloszlassak egy sid k óta meggyökeresedett
félreértést. Ismeretes, hogy ahol az orkok nagyobb önálló közösségekbe tömörülnek - például Gro-Ugonban
és Tarinban -, ott egymás között értékmér ként vaspénzt használnak. Ezt az emberek tudósai azzal
magyarázzák, hogy ellesték ugyan a náluk "fejlettebb" fajoktól a pénzforgalmat, pontos mibenlétét azonban
korlátolt elméjükkel képtelenek voltak felfogni, és ostobán majmolni kezdték, létrehozva egy teljesen
működ képtelen gazdasági rendszert. Nos, ez szemenszedett hazugság. Az orkok valóban más fajok -
konkrétan az emberek - közvetítésével ismerték meg a pénz fogalmát, és azonnal rájöttek, mennyire
megkönnyíti az árucserét; arról azonban szó sincs, hogy félreértették volna igazi jelent ségét. Nagyon jól
tudják, mire való tulajdonképpen: hosszú távon megmérgezi a társadalmat, felbomlasztja a régi, jól bevált
szervez dési kereteket, és lehet vé teszi, hogy testvér igázzon le testvért. Roppant óvatosak voltak tehát,
amikor átvették az emberekt l ezt az újítást, és igyekeztek elébe vágni a kés bbi bonyodalmaknak. Ezért
vezették be a vaspénzt, amely a törzsek és nemzetségek közötti áruforgalomban nagyszerűen betölti az
értékmér szerepét, ork szállásterületen kívül azonban teljesen értéktelen. A vaspénz értéke nincsen az
emberi pénznemekéhez kötve; nem igaz tehát, hogy ha egy ork f nök komolyabb vásárlásokat akar
eszközölni, szekérderékszám kell szállítania az érméket. Ami azt illeti, a közösségen belül éppen a vaspénz a
legértékesebb; egy darabért egy feln tt, munkabíró férfirabszolgát adnak, azaz árfolyama mintegy 20-25
aranynak felel meg. Ha egy ork jelent s, viszonylag könnyen kezelhet vagyont akar gyűjteni, azt csak
vaspénzben teheti meg; a törzs szállásterületén kívül azonban ez egy fityinget sem ér.
Ennek persze az a következménye, hogy egyetlen ork sem építhet ki hatalmi bázist pusztán a vagyonára
alapozva; ha tekintélyre és befolyásra vágyik, azt a harcmez n kell megszereznie, a régi, hagyományos
módszerekkel. A vaspénz megóvta az északi orkok zömét attól a hanyatlástól és elpuhulástól, amelynek els
jeleit a más fajokkal szorosabb kapcsolatot tartó törzseknél - például az Árnyékjáróknál és a Bűvöl knél - már
tapasztalni lehet.
A hadizsákmányból való részesedés után a feln tt ork férfiak második legfontosabb kiváltsága a
vérbosszúhoz való jog. Ez régebben sokkal hangsúlyosabb volt, mint manapság; az utóbbi id ben egyes
törzseknél - leginkább a Látóknál - a vezérek megkísérelték kiterjeszteni a törzsbíró jogkörét az örökletes
vérbosszú rovására. Az ilyen próbálkozások azonban mindenhol er s ellenállásba ütköztek; az orkok nem
bíznak a jogi csűrés-csavarásban, szeretik személyesen intézni a magánügyeiket.
A vérbosszút nagycsaládi keretek között művelik, szemet szemért alapon, és a jog egyenes ágon örökl dik.
(Ha tehát a sért félnek sikerül kiirtania a sértett fél vala valamennyi természetes és adoptált gyermekét,
unokáját és dédunokáját, az oldalági leszármazottak részér l többé nem kell megtorlástól tartania.) A
bosszúállás foka nem haladhatja meg a bosszút kiváltó atrocitásét; amennyiben valaki kiveri egy ork fél
szemét, ezt legfeljebb hasonlóval viszonozhatja, ha megöli a támadót, azzal jogsértést követ el. A különféle
testi sérelmek széles skálán megfeleltethet k egymásnak, bizonyos arányszámok szerint; így például a
megférfiatlanítás egyenértékű a halállal, négy végtag eltörése egynek a levágásával, egy kiszúrt szem két
letépett füllel, és így tovább. Ezeknek a bonyolult megfeleléseknek a számon tartása a törzsbíró feladata;
kíséri nyomon a vérbosszú menetét, és abban a pillanatban, amikor úgy ítéli meg, hogy az eredeti sérelem
jogos megtorlást nyert, hatalmi szóval leállíthatja az egészet. Ezenkívül az is el fordul néha, hogy a sért fél
meghatározott összegű vérdíj lefizetésével váltja meg magát; az ilyesmi azonban alapjában véve
udvariatlanság, körülbelül annak felel meg, mint amikor az embereknél. valaki visszautasítja a meghívást egy
barátságos szkanderpartira.
Természetesen nem minden esetben lehet vérbosszú révén elégtételt követelni; háborúban vagy bíróilag
elrendelt párviadalban elszenvedett sérülésekért például soha. Amikor pedig a törzs hadba vonul, minden
folyamatban lév vérbosszút száműzetés terhe mellett felfüggesztenek a hadjárat befejezéséig.
A vérbosszúnak ezt a formáját az orkok kedélyes sportnak tekintik, ami azt a célt szolgálja, nehogy békeid -
ben elpuhuljanak. Létezik azonban egy másik, nagyságrendekkel komolyabb változata is, amely az emberek
felfogása szerint tulajdonképpen háborút jelent. Ez akkor következik be, ha nem személyesen valamelyik orkot
- esetleg a nemzetségét - éri sérelem, hanem az egész törzset együttesen. Ilyenkor a vezéri nemzetség
elöljárói hirdetik ki a vérbosszút - a teljes törzs nevében. Ett l a pillanattól fogva az elkövet t a törzs
valamennyi tagja halálos ellenségének fogja tekinteni, s id t és fáradságot nem kímélve a romlására tör.
Persze törzsi vérbosszút általában nem egyes személyek ellen hirdetnek - bár erre is volt példa a történe-
lemben -, hanem családok, városok; nemzetek és titkos szervezetek ellen. Ez a fajta vérbosszú sokkal
gyilkosabb és kegyetlenebb az egyéneÍt közöttinél, mivel nincs fels bb hatóság, amely véget vethetne neki,
ráadásul az ellenfelek gyakran más fajba tartoznak, és nem látják át igazán a dolgok lényegét. Minden f nök
alaposan meggondolja tehát, hogy mikor tegye meg ezt a visszavonhatatlan lépést; a kiváltó oknak igen
nyomósnak kell lennie.
A törzsi vérbosszú általában nemzedékek hosszú során keresztül húzódik, és csak valamelyik fél teljes
megsemmisülésével ér véget. El fordulhat, hogy az orkokra vár ez a sors. Az énekmondók ajkán még most is
elevenen él a Koponyazúzók déli törzsének a neve, akik nem voltak hajlandók Ranagol igájába hajtani a
nyakukat, és vérbosszút hirdettek á Tizenhármak ellen. Valamennyien elpusztultak a Krán ellen intézett
öngyilkos invázióban, ám a becsületükön nem esett folt; a Sheraltól délre él orkok közül k voltak az
egyedüliek, akiknek sikerült elkerülni a rabszolgaság jármát, és északi rokonaik a mai napig tisztelettel
adóznak ezért az emléküknek.
Északon jelenleg három törzsi vérbosszú van folyamatban: az Árnyékjáróké az Otlokir-dinasztia, a Vas Fiaié
a Láncbarátok és a Halálhozóké az ilanori bárdok ellen. Az els nek a kiváltó oka az abasziszi nagykirály
nevezetes áruárulása volt a tizenegyedik Zászlóháborúban, a másodiké az, hogy.' a Láncbarátok egyszer két
teljes nemzetséget t rbe csaltak és eladtak rabszolgának a Vas Fiai közül, a harmadiké pedig, hogy egy kóbor
ilanori utazó valamikor régen állítólag gúnyos szavakkal illette a Halálhozók énekmondóinak dalnoki
képességeit. Mindegyik vérbosszú régebbi háromszáz évesnél, és egyel re egyiknél sem mutatkoznak a
végkifejletre utaló jelek. Személyes véleményem szerint a törzsek vezérei mindhárom esetben bölcsen és
megfontoltan jártak el; ezek a sértések valóban olyan gyalázatosak, hogy csak vérrel lehet lemosni ket.
A törzs feln tt férfitagjait megillet harmadik és talán legfontosabb kiváltság az utódnemzés joga. Más
társadalmakban ez magától értet d dolog, az orkoknál azonban ki kell érdemelni; azt a gaugot, aki az avatási
szertartását megel z en gyereket nemz, szigorúan megbüntetik. A családalapítás komoly aktus, számtalan
kötelezetséggel jár, melyeknek csak egy- feln tt ork tud eleget tenni. Az apának gondoskodnia kell porontyai
eltartásáról, akár természetesek, akár adoptáltak; ezt csak a hadizsákmányból ráes részb l oldhatja meg,
márpedig a gangoknak nincs közvetlen joguk a prédához. Ha a családf éhezni hagyja a gyermekeit;
ugyanúgy gyalázatot hoz a nevére, mintha megszaladna a harcmez n; az ilyen nyomorultat a törzs tanácsa
általában megfosztja jogaitól, és a páriák közé taszítja. Ritka eset azonban, hogy a véneknek ilyen büntetést
kellene kiszabniuk; a család minden ork számára szent dolog. Ez persze nem azt jelenti, hogy
majomszeretettel csügg a porontyain, és tejben-vajban füröszti ket - így csak életképtelen korcsokat nevelne
bel lük. Az apának az a feladata, hogy felkészítse gyermekeit a feln tt életre, beszéljen nekik az sök dics
tetteir l, és gondoskodjon róla, hogy a törzs hagyományaihoz méltó harcosokká serdüljenek. Fáradozása
magában hordja jutalmát: minél több derék utódot hagy maga után, annál többen fognak emlékezni rá, amikor
majd lesújt rá Orwella Átka, s ha halandó lelke oda is vész örökre, ivadékai gondolataiban még sokáig élni fog.
Nagyon ritkán ugyan, de el fordul, hogy egy ork magtalannak születik, vagy harci sérülések következtében
válik nemz képtelenné Ez súlyos csapás, ám nem orvosolhatatlan. Ha nem vált méltatlanná, a feln tt orkot
sohasem fosztják meg az utódnemzés jogától, még akkor sem, ha fzikailag képtelen . erre. Továbbra is
jogában áll magához vennie elhalt rokonai asszonyait és az általuk szült gaugokat; ilyenkor a hozzátartozók
általában rangsorrend alapján osztoznak meg az özvegyeken, de a nemz képtelen rokon si szokás szerint
mindig els nek választ. Nem példa nélkül álló eset, hogy a magtalan orkok életre-halálra szóló párviadalra
hívják ki valamelyik testvérüket vagy nagybátyjukat, kimondottan azzal a céllal, hogy örökbe fogadhassák a
gyermekeiket. A tulajdon fiaim is kénytelenek voltak ehhez a módszerhez folyamodni, hiszen - félvérek lévén -
nem születhetnek saját utódaik. Ketten közülük így alapítottak családot, két másik pedig dics halált halt egyik
anyai nagybátyjuk kezét l. Az ilyen párviadalok után az íratlan szabály úgy diktálja, hogy a vesztes fél halotti
máglyájánál a gy ztes adja el a siratóéneket.
Jellemz az ork társadalom tisztaságára és mesterkéletlenségére, hogy az ilyen párviadalok sohasem
szülnek rossz vért a rokonságban. Ötödik fiam, Umzhor például nemrég esett át a feln tté avatási
szertartáson, és nem csinál titkot bel le, hogy adoptálni szeretné annak a nagybátyjának a gyermekeit, aki
már két testvérét küldte a halálba. Umzhor rendkívül tiszteli a nagybátyját; tavaly vállvetve harcoltak a Ranil-
lovagok ellen, és több ízben is megmentették egymás életét. Valóban nevezetes nap lesz az, amikor majd
eld l, ki a jobbik kettejük közül; bármi is lesz a párbaj eredménye, dalban szándékozom megörökíteni.

Az ork asszonyok

Nem véletlen, hogy az el z fejezetben nem sok szó esett az ork asszonyokról. A n k alárendelt szerepet
játszanak az ork társadalomban; nélkülözik mindazokat a jogokat, amelyek a férfiakat megilletik.
Tulajdonképpen még saját nevük sincsen; a férfiak Mommurnak, Ghammurnak, Úkhmurnak stb. szólítják ket,
és a kívülálló ezeket a szavakat hajlamos neveknek vélni, pedig valójában csak annyit jelentenek, hogy Els
Asszony, Második Asszony, Harmadik Asszony, s így tovább.
Az ork n k lényegében véve vagyontárgyaknak min sülnek, bár pénzért adni-venni nem lehet ket; ez
különbözteti meg jogállásukat a rabszolgákétól. Els dleges feladatuk gondoskodni a törzs szaporodásáról;
legnagyobb becsben azokat az asszonyokat tartják, akik évente két-három poronttyal ajándékozzák meg a
közösséget. Ha egy fiatal lány medd nek bizonyul, senki sem fogja feleségül venni, bármilyen vonzó is
máskülönben; az ilyen szerencsétlenen általában megesik valakinek a szíve, és elvágja a torkát. Hasonló
sorsra számíthatnak az id s korukra terméktelenné vált asszonyok is; rajtuk többnyire a férjük szokott
megkönyörülni.
Tisztában vagyok vele, hogy ezt az eljárást más kultúrák barbárnak és kegyetlennek tartják, az orkok
számára azonban teljesen természetes dolog, és senki sem tiltakozik ellene, még az érintettek sem. A
férfiaknak kötelességük gondoskodni a családjukról; egy ork annál nagyobb tekintélynek örvend a
közösségben, minél több asszonyt és gyermeket tud eltartani a hadizsákmányából. Senki sem várhatja el
azonban egy feln tt harcostól, hogy olyan feleséget etessen és ruházzon, aki haszontalan koloncként lóg a
nyakán, hiszen nem szül neki gyermekeket, akik holta után meg rizhetnék.az emlékezetét. Az asszonyt
eltaszítani valóban kegyetlenség volna, hiszen ezzel megfosztaná az elemi létfenntartáshoz szükséges
eszközökt l; a szerencsétlen a páriák közé süllyedne, vagy ami még szörnyűbb, el kellene hagynia a törzset.
Akkor már jobb az irgalmas, gyors halál.
Azt hiszem, a fentebbiekb l kiviláglik, hogy az orkok genis szeretik és becsülik az asszonyaikat, és képesek
nagy áldozatokat hozni értük. Igaz, hogy alsóbbrendű lényeknek, beszél értéktárgyaknak tekintik ket, ez
azonban nem változtat a dolgon; elvégre az emberek is vonzódnak és ragaszkodnak kedvenc hátaslovukhoz
vagy vadászebükhöz.
Érdekes jelenség ugyanakkor, hogy léteznek anyajogú nemzetségek is, s t, a Holdimádók törzse
teljességgel ilyen alapokon nyugszik. Ezekben a közösségekben a szerepek felcserél dnek; itt az asszonyok
a családf k, és a férfiak a névtelen vagyontárgyak. A többi orknak esze ágában sincs megkérd jelezni énnek
a berendezkedésnek a jogosultságát. Soha senki nem tagadná meg a Holdimádók matriarchájától a más
vezéreknek kijáró tiszteletet, és mindenki magától értet d nek fogja fel, hogy náluk a dolgok fordítva vannak.
Az törzsüknek ez a hagyománya; nekik ehhez kell ragaszkodniuk. Amikor egy ízben követségben jártam a
Holdimádóknál, kezdetben kissé feszélyezett, hogy az asszonyok taltalpig fegyverben járnak, az alantas
munkákat pedig a férfiak végzik, de hamar túltettem magam ezen a gherekes zavaron. Ehhez nem kis
mértékben hozzájárult, hogy a Holdimádók végig megkülönböztetett tisztelettel keteltek, még véletlenül sem
vettek egy kalap alá a törzsükbéli férfiakkal. A békevadászaton átengedték nekem a legveszélyesebb
zsákmány elejtésének jogát, aztán megajándékoztak egy nevezetes ellenségük koponyájával, és este a
matriarcha megosztotta velem az ágyát. Nászunkból egy keménykötésű leány született, akit viperavérrel Ogru
névre kereszteltek, és úgy hallom, most a Holdimádók egyik legderekabb hegyivadásza.
Az igazság kedvéért azért el kell mondanom; hogy a Holdimádóknak komoly problémákat okoz az anyajogú
berendezkedés. Így például a törzs teljes jogú harcosainak egyszerre legfeljebb hetven százaléka tud hadba
vonulni, a többieket megakadályozza ebben a terhességük. Gondokat okoz a n k havonkénti tisztulási
folyamata is, ilyenkor ugyanis jelentós mértékben csökken a teherbírásuk. Háborúban ezt a hátrányt
némiképpen kiegyenlíti, hogy a Holdimádók az egyetlen olyan törzs, amelynek mindegyik harcosa mérgezett
fegyverrel verekszik; lélekszámuk mégis egyre csökken, és ez a tendencia megállíthatatlannak tűnik. A
harcosok sorait nemcsak az ellenség fegyverei ritkítják, hanem a gyermekágyi láz is; ugyanakkor a matriarcha
kérlelhetetlen szigorral utasítja el a más törzsekb l kiszakadt asszonyokat, c akik felvételt szeretnének nyerni
közéjük. Ghazga nemzetsége túl büszke hozzá, semhogy hazátlan páriákkal pótolja a veszteségeit.

H sök és bajnokok

Az ork népnek éppúgy megvan a maga históriája, mint a többinek, ámbár err l az úgynevezett civilizált fajok
tollnokai hajlamosak megfeledkezni. Ezek az elpuhult szobatudósok az írásbeliség hiányát úgy értelmezik,
hogy az orkoknak nincs történeti azonosságtudatuk. Pedig kevés más népben él olyan elevenen a régmúlt
korok emléke, mint a miénkben; a letűnt id k nagy orkjait meg riztük legendáinkban és énekeinkben, s a mai
napig tisztelettel hódolunk nekik. Leszármazottaik, örökségük letéteményesei itt járnak közöttünk; magam is
jónéhány olyan harcossal váltottam szót hosszú életem során, akiknek az ereiben Ghord Ojorbathaj vagy
Vasharapó Azgrog vére csörgedezik.
H seink közül a rokonfajok csupán Birak gal Gashadot ismerik úgy-amennyire. A Látók nagy vezére ánnak
köszönheti e kétes értékű megtiszteltetést, hogy akkor lépett a történelem színpadára, amikor a gro-ugoni Hat
Törzs egy rövid id re az észak-ynevi események homlokterébe került. Viselt dolgait, haditetteit, a legutóbbi
Zászlóháborúban aratott nevezetes diadalát sokan és sokféleképpen megírták már, s bizonyára akadtak
közöttük nálam avatottabb kezű tollforgatók is. Nem vesztegetem hát az id met arra, hogy még egyszer
el számláljam az unalomig ismert tényeket; inkább arról ejtenék néhány szót, milyennek látták Birakot a saját
fajtársai.
A .Vérivók mindmáig keserű szájízzel gondolnak Birak gal Gashadra. volt az, aki fondorlatos úton kira-
gadta a markunkból a Hat Törzs vezetését; mért súlyos vereséget a háborúból hazatér seregeinkre;
gyilkoltatta meg UroDragát, akkori hadif nökünket; dobatta le a határjelz póznákról a denevéreket, s
tűzetett vércséket a helyükre; pártolta buzgón Bhaer-Shadagg és gár Bokkar kultuszát a Hatalmas Hram
rovására. Néhány heves lelkű és meggondolatlan vezér akkoriban azt javasolta a tanácsban, hogy hirdessünk
törzsi vérbosszút a nemzetsége ellen - mi tagadás, közöttük voltam jómagam is: Végül azonban szerencsére a
józan megfontolás kerekedett felül.
Most már, az évek távlatából, higgadtabban tekintek vissza a történtekre; a kor nemcsak a fejemet hintette
be dérrel, lehűtötte forró véremet is. Be kell látnom, hogy a Vérivók tévedtek, és az adott helyzetben egyedül
Birak gal Gashad lépései voltak célravezet ek.. Az szeme el tt az egész orkság jöv je és boldogulása
lebegett, amikor elszánta magát az árulásra. Nem tűrte tovább a burkolt rabszolgaságot, nem kívánt Toron
csahos kutyája maradni; azt akarta, hogy az orkok maguk vegyék kezükbe a sorsuk irányítását. A Fekete
Hadurak semmibe vették t, akadékoskodó férget láttak benne. Birak azonban csattanós választ adott nekik,
amikor szétverte a Kard Testvériség lovagseregét, elfoglalta Reagot, és elragadta a nagymestert l féltve
rzött lobogóját. Grandiózus terv volt, és a, vén sátán mindent és mindenkit eltiport, aki az útjába állt -
beleértve bennünket is, akik balga módon hűségesek maradtunk a fekete zászlókhoz.
Félre ne értsd dicsér szavaimat, olvasó: én gyűlölöm Birak gal Gáshadot mindazért, amit a Vérivókkal tett.
szinte szívvel remélem, hogy unokáim unokái föllázadnak az örökösei ellen, az utolsó porontyig kiirtják ket,
aztán a helyükbe lépnek, és újra átveszik a Hat Törzs vezetését. De ha megteszik ezt, azon az úton fogják
tovább vezetni a szövetséget, amit jelölt ki számunkra. A gyűlölet és a tisztelet nem egy- mást kizáró
fogalmak; szépen megférnek együtt a szívemben..
Ha valamit fel lehet róni Biraknak, az csak annyi, hogy megítélésem szerint túl sokat forgolódott idegenek
körében. Harcostársai, s t barátai voltak a kalandozók gyülevész népsége között. Az egyik oldalon ilyen volt
Calyd Karnelian, az áruló abasziszi hercegkapitány, akinek a háború korai szakaszában szabad átjárást
biztosított Alidar felé; a mási- kon Wolkum Naizerd, a dorani Nagytanácsban rejt z mesterkém, akit
rendszeresen informált a tiadlani seregek hadmozdulatairól. Szolgálataival sikerült ugyan kivívnia ezek nek az
embereknek a nagyrabecsülését, egyszersmind azonban túlzottan eltávolodott a saját fajtársaitól. Bizonyára
ez vezetett oda, hogy halála után külhoni barátai a törzs kétségbeesett ellenkezése dacára meggyalázták a
sírboltját. A búcsúztató szertartás vége felé néhány marcona alak jelent meg a titkos temetkezési helyen,
leütötték a rítust vezet sámánt, majd a következ gyalázkodó feliratot vésték Birak szarkofágjára: H S - ÉS
MAJDNEM EMBER.
Birak gal Gashadhoz mérhet történelmi személyiség volt Ghord Ojorbathaj is, a Vas Fiainak legendás
vezére, bár néhány nemzedékkel korábban élt, a tizenharmadik Zászlóháború idején. t és törzsét - melynek
akkoriban az Anublien-tóvidék déli részén volt a szállásterülete - martalékként dobták az Északi Szövetség elé
a visszavonuló toroni hadak. Ebben a helyzetben szinte minden vezér utolsó csepp véréig védte volna az
otthonát - nem úgy Ghord. tisztában volt vele, hogy népének semmi esélye a hercegségek egyesített
haderejével szemberí. Hajlandó volt vállalni a megszégyenülést; harc nélkül feladta sei szállásterületét, és
visszavonult az erd ségekbe. Sokan berzenkedtek a gyávaságnak vélt menekülés ellen, még többen amiatt,
hogy a törzs hazátlan vándorközösséggé vált; Ghord azonban er s volt, mint egy bivaly, és puszta kézzel törte
be az egyenetlenked k fejét, ezzel is kimutatva irántuk érzett megvetését.
"Harcosok vagytok, a Vas Fiai" - mondta az övéinek - "én pedig a vezéretek. Én vagyok a legnagyobb
harcos köztetek, ezért én döntöm el, hogy mit fogtok csinálni."
Néhányan ekkor tiltakozni próbáltak, ám Ghord agyonverte ket.
"Nincs ennivalónk" - morgolódták a többiek. `Az emberkorcsok elvették a vadászmez inket."
"Majd megtámadjuk az emberkorcsokat, és kapunk t lük ennivalót" - felelte a f nök.
Igen elámultak erre a Vas Fiai, hiszen eddig is pontosan ezt csinálták. Ghord látta, hogy nem értik, és
rettenetes haragra gerjedt. Ilyenkor egész tar feje kivörösödött, a szeme kiguvadt az üregéb l, és vészjóslón
csattogtatta fogait.
"Ti buták vagytok; én okos vagyok" - ordította. "Eddig er vel szedtük el az emberekt l az ennivalót.
Mostantól önként fogják ideadni."
Ebben az orkok kissé kételkedtek ugyan, de egyikük sem mert hangot adni a véleményének.
"De ha maguktól ideadják az ennivalót" - kockáztatta meg a közbeszólást egy ráncos képű vén harcos,
akinek már nem sok vesztenivalója volt -, "akkor minek megtámadni ket?„
Ghord ekkor már tajtékzott dühében, és csak nagy nehezen tudta türt ztetni magát, nehogy baltát ragadjon,
és nekirontson vele a tulajdon törzstársainak.
"A vörös emberek azért fognak nekünk ennivalót adni, hogy megtámadjuk a fekete embereket" - vicsorogta -,
"a feketék pedig azért, hogy megtámadjuk a vörösöket."
Ekkor megnyugodtak mind a Vas Fiai, és bólogatva belátták, hogy Hurag Dhaur nagy bölcsességgel áldotta
meg az f nöküket.
Így váltak zsoldosokká a Vas Fiai, és ezt az életmódot folytatják mind a mai napig. Maga Ghord hatvankét
éves korában esett el egy abasziszi hadjáratban, amit a toraniki hercegkapitány megbízásából vezetett a
lampryssai hercegkapitány ellen. Emlékét híven ápolják, és a törzs hadif nökei azóta is az ivadékai közül
kerülnek ki.
Nem sokkal Ghord el tt élt a Fadönt k -híres h se, , Mothg. Portyázó-nemzetségbe született, és már fiatal
korában kitüntette magát a harcban; els ellenfelét kilencéves korában ölte meg, egy törött csákányfejjel. Az
illet egy martalócbandába tartozott, amely könnyű prédának vélte a törzs egyik bányatelepét, ahonnan
csaknem minden harcos háborúba vonult. Társait az asszonyok és az aggastyánok szurkálták agyon a támfák
aládúcolására szolgáló karókkal; de a gaugok közül egyedül Mothg ejtett zsákmányt aznap. Jutalmul a
szokásosnál három évvel korábban vetették alá a férfivá avatási szertartásnak, amit becsülettel kiállt. Els
fegyverét, az ütött-kopott csákányfejet; még sokáig hordta büszkén a nyakában, és szokása volt, hogy a sebe-
sült ellenségnek azzal adta meg a kegyelemdöfést.
Mothg derék harcossá serdült, tizenhat éves korában azonban valami nézeteltérése támadt egy kóbor
boszorkánymesterrel, aki szörnyű átokkal sújtotta. Az átok következtében Mothg testét égetni kezdte a fém.
Hiába próbálták róla elűzni a rontást a sámánok, nem jártak sikerrel: a sisak, a páncél, a kardmarkolat néhány
szívverés alatt hólyagosra perzselte a b rét, és bármilyen könnyedén érintették meg az ellenséges fegyverek,
égési sebeket okoztak neki. A következ hadjáratban azért megpróbálta magára ölteni a Fadönt k híres
rozsdavörös páncélját.; eszméletén maradt. ugyan, de félig kábán tántorgott a fájdalomtól, semmi hasznát
nem lehetett venni. Ennek ellenére nem adta fel, és bennégett volna a vértezetében, ha a rokonai meg nem
rohanják, és er szakkal le nem vetk ztetik. Mi sem példázza jobban Mothg rettenetes kínjait, mint hogy ez
sikerült nekik.
Az ifjú portyázó nem bírta elviselni ezt a szégyent, és még aznap este elbujdosott az ediomadi erd kbe.
Kedves csákányfejét - amelyt l szintén meg kellett válnia, hiszen lyukat égetett volna a mellébe - az egyik
bátyja gondjaira bízta. Ezután a Fadönt k sokáig nem hallottak róla.
Vadonbéli magányában Mothg számot vetett az életével. Tudta magáról, hogy kiváló harcos - de azt is, hogy
jelenlegi állapotában nem sokat ér. Közel járt hozzá, hogy öngyilkosságot kövessen el, végül azonban
lemondott szándékáról, mert nem akart gyalázatot hozni seire. Nekilátott tehát, hogy kidolgozzon egy olyan
harcmódszert, amihez nincs szükség sem fegyverekre, sem vértezetre.
Mothg technikájának lényege az er és a gyorsaság volt. Csak a puszta kezét használta, mert méltóságán
alulinak tartotta, hogy fapálcikákkal vagy k darabokkal verekedjen: Haszontalan elmélkedésre és meditációra
sem vesztegette az idejét; célja az volt, hogy tökéletes fegyverré edzze a testét, mindenféle misztikus körítés
nélkül.
 Amikor végül visszatért a törzséhez, egyetlen ökölcsa pással le tudott teríteni egy kifejlett bivalyt. Fegyver és
páncél nélkül vonult hadba, egy szál ágyékköt ben, testét pedig vörösokkerrel rozsdaszínűre festette.
Ütéseinek olyan ereje volt, hogy az acél mellvértet is bezúzták; ugyanakkor annyira gyorsan osztogatta ket,
hogy keze csak futó pillanatokra érintkezett a fémmel. Egy ízben szembekerült egy tiadlani harcművésszel, aki
titkos tudományával olyan keményre edzette a b rét, hogy a kardvágások éppen csak megkarcolták. Mothg
els ütése beroppantotta a bordáit és eltörte a gerincét.
Évek múlva sikerült nyomára akadnia annak a boszorkánymesternek, aki megátkozta. Élve ejtette foglyul, és
visszavitte magával a Fadönt k táborába. Itt aztán elkérte bátyjától a nevezetes csákányfejet, tűzön
cseresznyepirosra izzította, és puszta. kézzel legyömöszölte a boszorkánymester torkán. A jobbja közben
menthetetlenül összeégett, utána le kellett vágnia, de Mothg úgy vélte, ez csekély ár volt a bosszújáért, hisz
ütni csuklócsonkkal is lehet. Kés bb, ritka gyönge-pillanatainak egyikében, elárulta az egyik unokájának, hogy
az egész karját azért nem szívesen áldozta volna fel.
A h s köztiszteletben álló aggastyánként hunyt el, csaknem ötvenéves korában; a sors megtagadta t le azt
a kegyet, hogy harcban essen el. Tudománya azonban nem halt vele; továbbadta azoknak a rokonainak,
akiknek a testalkatát megfelel nek ítélte. Nemzetsége azóta is pusztakezes harcosokat küld a háborúba, akik
Mothg emlékének adózva páncél nélkül, vörösokkerral bemázolt testtel verekednek, . és a Csákány Fiainak
nevezik magukat. Legendás sükhöz fogható ugyan egy sem akadt még közöttük, de azért derekasan
kitesznek magukért. Ebben persze az is közrejátszik, hogy Mothg halála után a törzsi tanács - érdemei
elismeréseképpen - portyázóból harcossá léptette. el a nemzetségét.
A déli orkokról tudnivaló, hogy valamikor régen észáki testvéreikhez hasonló szabad életet éltek, kés bb
azonban
Krán - er szakkal vagy csábítással - mindannyiukat a bűvkörébe vonta. Egyetlen kivétel volt ez alól az
általános szabály alól: a Koponyázúzóké. Ez a törzs a Sheralhoz vezet kalmárutak mentén vándorolt, és a Fű
Útján vonuló ka karavánok fosztogatásából élt. Amikor Krán küldöttei felkeresték ket, Ukkan Garsh volt a
f nökük.
A kráni gazdag zsákmányt és gondtalan életet ígért számukra, ha délnyugatra költöznek, az egyik
határfejedelemség védelmére. Ukkan Garsh nem volt biztos benne, hogy érdemes-e itthagyni jövedelmez
szállásterületüket. Ekkor a küldött elkövette azt a hibát, hogy felmutatta neki néhány szomszédos törzs
f nökének a levágott fejét, akik nem mentek bele az alkuba. Ukkan Garsh haragra gerjedt; t a saját sátrában
ne merje fenyegetni senki! Rátámadt a kránira, aki megölte t, majd nyomtalanul eltűnt az orkok táborából.
A törzs f sámánja összehívta a vezéri nemzetség gyűlését, és azt javasolta, hogy a halott f nök örökébe
legid sebb öccse, Ukkan Urgh lépjen. Mindketten - kijelentették, hogy Krán akaratával dacolni ostobaság
lenne, és á Koponyazúzóknak csak javára válna, ha ilyen er s szövetségest találnának maguknak. Ekkor
azonban el lépett a f nök egyik fia, Ukkan Harkh, aki csak nemrég esett át a férfivá avatási szertartáson, ám
máris megbecsült harcosnak számított. Kijelentette, hogy Krán nem a szövetséges; hanem a rabszolga
szerepét szánja a törzsnek, és az az ostoba, aki ezt másként hiszi. Fölvetette továbbá a kérdést, hogyan szök-
hetett meg a kráni küldött Ukkan Garsh meggyilkolása után a gondosan rzött táborból. Ezután azzal vádolta
meg a f sámánt, hogy letért sei hitér l, és titkon Ranagolnak hódol; a nagybátyját pedig azzal, hogy a
krániak fizetett kutyája lett. Igen nagy kavarodás támadt ekkor a gyűlésben, mert Ukkan Urgh buzogánnyal
rontott unükaöccsére, azonban résen.volt, és egy jól irányzott késszúrással kibelezte. Ezzel meggy zte a
harcosokat, hogy neki van igaza; sietve felkoncolták hát a f sámánt és tanítványait, majd egyhangúlag Ukkan
Harkhot kiáltották ki új vezérüknek.
A fiatal f nök els dolga volt törzsi vérbosszút hirdetni a Tizenhármak ellen Ukkan Garsh aljas
meggyilkolásáért. A Koponyazúzók felszedel zködtek, és elindultak délnyugatnak; csakhogy nem csatlakozni
mentek, hanem háborúzni. Ennek a félreértésnek köszönhették, hogy simán átjutottak Krán küls védművein;
az ott állomásozó csapatok szövetségeseknek hitték ket. Csak a középs tartományok gyepűin akadtak el -
ekkor azonban gyilkos héwel tört ki a küzdelem.
A Koponyazúzók harca magányos volt; és kezdett l fogva kudarcra ítélt. A többi törzs ekkorra már mind
behódolt, s jobbára ellenük fordultak - a legjóindulatúbbaktól is csak annyi telt, hogy ilyen-olyan ürügyekkel
távol maradtak a háborúból. Krán hagyományos ellenségei értetlenül álltak a történtek el tt; nem bíztak az
orkokban, és eszükbe sem jutott megsegíteni ket. A Koponyazúzók az utolsó szálig elhullottak, de becsülettel
búcsúztak az élett l:' csaknem húszezer kránit küldtek a másvilágra, köztük legalább másfél tucat aquirt.
Maga Ukkan Harkh már az els összecsapások egyikében elesett, emléke azonban örökké élni fog az orkok
között. Az írott történelem során ez volt az egyetlen eset, hogy egy ynevi nép inváziós szándékkal vezetett
hadat Krán ellen,
Vasharapó Azgrog a Csonttör k nagyhírű énekmondója volt, egész Észak Ynevet bekóborolta. Melléknevét
onnan kapta, hogy egy ízben gályarabságra jutott, és úgy szökött meg a rabszolgahajó fedélzetér l, hogy
átharapta a lábbilincsét. Ezzel kis híján, megnyomorította magát; a fognyomok élete végéig megmaradtak a
bokáján. Leszármazottai tiszteletük jeléül hegtetoválással jelölik meg magukat testüknek ugyanezen a pontján.
Azgrogot egy ízben szörnyű csapás érte: egy körmönfont tolvaj ellopta t le atyja koponyáját. Az énekmondó
úgy elbúsult ezen, hogy ágynak esett, és sokáig betegeskedett. Amikor az asszonyai már nem találtak
tetveket a hajában, mindenki biztosra vette, hogy a végét járja. (Tudnivaló ugyanis, hogy a tetvek éppúgy
elmenekülnek a haldokló orkról, mint a patkányok a süllyed hajóról.) Ekkor azonban a Csonttör k f nöke - aki
igen nagyra tartotta a törzs világlátott h sét - felkereste t kunyhójában, és a lelkére beszélt, hogyne adja fel.
Azgrog életében nem kapott még ekkora verést, ám a lecke használt: másnap felkelt derékaljáról, felövezte
magát a fegyvereivel, és elindult megkeresni a tolvajt.
A koponya id közben egy tudós ereni nemesúr anatómiai gyűjteményébe került, a tolvajt pedig újabb
megbízatásai a Quiron-tenger déli partvidékére szólították. Vasharapó Ifinben érte utol, ahol az Árnyékjárók
segítségével t rbe csalta és kivallatta. Most már tudta, hol keresse az apja fejét, de nem indulhatott nyomban
a megszerzésére; el bb viszonoznia kellett az Árnyékjárók szívességét: Az abasziszi törzs azt kérte t le
cserébe, hogy ölje meg az Otlokir-dinasztia egyik fiúsarját, egy tehetségesnek ígérkez fiatal hadvezért.
Az orgyilkosság nem volt összeegyeztethet Azgrog elveivel, így hát kerül utat választott. Rokonainak és
barátainak egy kisebb csapata elkísérte t az útjára; most az élükre állt, és néhány fegyveres portyát vezetett
a nyktalosi hercegkapitány birtokaira. A hercegkapitány biztosra vette, hogy az orkokat a nagykirály bérelte föl
ellene, akkoriban ugyanis eléggé feszült volt a viszonyuk. Azgrognak némi ügyeskedéssel sikerült
kirobbantania köztük a polgárháborúk, és mihelyt a hadmozdulatok megkezd dtek, azonnal felajánlotta kardját
a hercegkapitánynak. Az örökké zsoldosszűkében lév nagyúr nem nagyon válogatott a jelentkez k között,
arról pedig fogalma sem volt, hogy éppen ezek a harcosok dúlták fel az földjeit, hiszen az szemében min-
den ork egyformának tűnt. A nagykirály - mint azt Vasharapó remélte - ifjú rokonát állította seregei élére.
Azgrog addig man verezett, míg az egyik csatában sikerült szenit l szembe kerülnie az Otlokir-hadvezérrel,
és tisztes párviadalban levágta. Miután ily módon lerótta adósságát az Árnyékjárók felé, elhagyta Abasziszt,
ahol még három évig dúlt a polgárháború.
A különc ereni uraság roppantul féltette anatómiai gyűjteményét, amelyben egy egész élet munkája rejlett,
ezért költséget és fáradságot nem kímélve igyekezett gondoskodni a biztonságáról. A tolvajok ellen fizetett
test rök hada védte a gyűjteményt; a különféle balesetek és természeti csapások ellen a pénzen vásárolható
leghatékonyabb oltalmazó mágia. Azgrog tudta jól, hogy a koponya er szakos úton történ visszaszerzése
könnyen erejét meghaladó feladatnak bizonyulhat, még rokonai és barátai buzgó támogatásával is. Ezért egy
ravasz húzással a maga javára fordította a nemesúr óvintézkedéseit: egyszerre tizennyolc ponton. felgyújtotta
a gyűjteménynek otthont adó ereni várost. A dühöng tűzvész leple matt a rokonok és barátok betörtek a
falakon belülre, és mindenkit megöltek, aki a lángok oltásával foglalatoskodott. Maga Azgrog a nemesúr háza
felé vette az irányt. Az épület, a gazdája meg a test rök többsége elhamvadt a tűzben, a gyűjtemény azonban
- hála a hathatós véd mágiának -tökéletes épségben maradt. Vasharapó gyor gyorsan végzett a helyszínen
tartózkodó túlél kkel, majd megkereste a forró hamuban atyja koponyáját, és társaival együtt visszavonult. Két
unokatestvére és egy gyermekkori jóbarátja a lángok között lelte halálát, mintegy öthatezer erenivel együtt; a
város porig égett, a helyén a mai napig csak egy hatalmas, üszkös folt díszeleg.
A Csonttör k nagy örömrivalgással fogadták a hazatér h st, és fergeteges ünnepséget csaptak a
tiszteletére. Néhány nappal kés bb fülükbe jutott a hír, hogy Eren uralkodó hercege haddal vonul ellenük. Ezt
nemigen tudták mire vélni, hiszen a törzs semmilyen okot nem szolgáltatott a háborúra; Vasharapó mer ben
magánjellegű küldetésben járt, s a lehet ségekhez képest igen körültekint en és tapin- tatosan oldotta meg
feladatát. A dolgot végül egy vállrándítással az emberek közmondásos aljasságának számlájára írták, és
visszahúzódtak a hegyeik közé, felkészülve a védekezésre.
A harc hosszú volt és kimerít ; a létszámfölény - az ereni történészek állításaival ellentétben - az emberek
oldalán volt, az orkok viszont hazai terepen verekedtek. Maga Azgrog a t le megszokott ravaszsággal vezette
csapatait; csúszós talajú hegyoldalakat zúdított az ellenségre, kénköves g zöket fúvatott rájuk vulkáni
kürt kb l, elhagyott bányatárnákat omlasztott be a lábuk alatt. A háború harmadik évében barlangszentélyt
létesített atyja tiszteletére; koponyáját egy bazalt piedesztálon helyezte el, és koszorút font köré az általa
levágott embervadászok fejéb l. Amikor a törzsre nehezed nyomás tűrhetetlenné vált, a hadif nökök úgy
döntöttek, visszavonulnak a toroni határ mögé; helyesen gondolták, hogy az uralkodó herceg nem kockáztatja
miattuk egy újabb Zászlóháború kirobbanását. Vasharapó Azgrog azonban kezdte már érezni magán az évek
terhét, ezért nem tartott velük, hanem néhány hűséges híve társaságában a barlangszentélyben maradt. Apja
koponyáját védve esett el valamennyi társával együtt. Ezt a tettét a határvéd toroni seregek generálisa
szabályszerű badr'cyah-nak ismerte el, ami példa nélkül álló eset a történelemben.
Végtelenre . szaporodnának értekezésem lapjai, ha el akarnám számlálni az északi törzsek minden
h sének és bajnokának nevezetes cselekedeteit; hagyománytisztel nép az ork, s több ezren vadnak azok a
porrá lett harcosok, akiknek viselt dolgait az énekmondók méltónak ítélték a megörökítésre. Komor regék
szólnak a törzsevesztett Anganharról, aki egymaga járja Ynev vadonjait, és senki sem tudja róla, milyen
magból származik. Szörnyű átok ül rajta, mert halhatatlan - vagy legalábbis nagyon hosszú életű -, ám
képtelen utódokat nemzeni. El ször a Dawai Birodalom napjaiban bukkant föl Északon, s azóta minden szá-
zadévben kétszer-háromszor megjelenik. A múltjáról sohasem beszél, ám az a feneketlen gyűlölet, amellyel a
törpék iránt viseltetik, azt sugallja, hogy valami közük lehetett az t sújtó iszonyú sorshoz. Hívás nélkül tűnik
fel, mindig a törpe-ork viszályok idején, és az orkok oldalára áll; de a segítségében kevés a köszönet, mert
noha félelmetes harcos, a legkisebb sértést sém tűri, pária létére nem tiszteli a vezéreket, és biztos kézzel öl.
Beszélhetnék Gae Bholgáról is, a Holdimádók vad amazonjáról, aki rettegett hírű lándzsája után kapta a
Százhalál nevet. Ez a fegyver, ha az ellenség testébe döfik, rögvest kilencvenkilenc új hegyet növeszt, a szó
szoros értelmében cafatokra tépve az áldozatát. Gae Bholga egy aquir korcsfajzattól ragadta el, Krán északra
küldött ügynökét l, akivel párviadalban végzett: csupasz körmével tépte ki mindhárom fekete-torz szívét.
Mesélik, hogy a lándzsa ma magába szippantja az általa megöltek minden fájdalmát és szenvedését, s átsu-
gározza abba, aki a nyelét markolja. Gae Bholga er t merített ebb l a harcban, mert különös ork volt; akár
adta, akár kapta a sebeket, ugyanúgy élvezte az érzést. Végül annyira lenyűgözte az si fegyver misztériuma,
hogy öngyilkosságot követett el vele, és boldog mosollyal az arcán halt meg, amikor a száz lándzsahegy
felnyársalta. Leszármazottai kincsként rzik a Százhalált, és minden nemzedékben kijelölnek maguk közül egy
harcost, aki megérintheti. Eddig még az összes próbálkozó azonnal megtébolyodott; nem akadt köztük egy
sem, aki méltó lett volna sanyjukhoz.
Id m véges. Nem szólhatok gar Dhaggról, a kalózról, aki ellen Antoh oltalmát kérték imáikban Duaron
hajósai, s akinek örökre nyoma veszett, amikor vakmer n tengerre szállt, hogy ismeretlen földeket kutasson
fel a Keleti-óceán túloldalán; csak a kapitányi ládáját sodorták partra évek múlva a habok, telides-teli
ismeretlen drágakövekkel és soha nem látott ötvösremekekkel. Vagy Ogak Burajról, akit nem fogott a tűz;
sárkánykövet evett, lángokat okádott, és ég naftával öntötte le magát, úgy rohanta meg az ellenséget. Vagy
Ulúkkról, a legvénebb Hramgaugról mind között, aki egyetlen éjszaka végzett egy egész dwoon ezreddel, bár
utána járni is alig bírt, úgy felpuffadt a magába szívott vért l. (Rebesgetik, most is él még egy gro-ugoni tárna
mélyén; az Irtóztatók minden hónapban lehajítanak neki egy rabszolgát táplálékul.) Vagy Gnau'Gragashról, a
vajákosról, aki el ször jött rá, hogy az ég kénnel kezelt seb nem üszkösödik, és hogy a szájon át bevett
kobraméreg a gyönge orkot megöli ugyan, de az er set fölgyógyítja. Vagy Öles Ubrogról, aki ifjúkorában
medvékkel birkózott, s az ervek fogságába esvén megváltotta társait a rabság szégyenét l; mert a kezét
hátraláncolták ugyan, ám roppant koponyájának egyetlen bólintása kettétörte a szárnyék gerendadúcát, és az
alázuhanó födém az rökkel együtt maga alá temette ket.
Számosak a regék, még az a kevéske is, amit én ismerek; és ami id halandó életemb l még hátravan, az
nem elegend hozzá, hogy mind pergamenre rójam ket.

Néhány szó az udvari orkokról

Bármennyire is viszolygok a témától, értekezésem nem lenne teljes, ha nem térnék ki benne röviden az
úgynevezett udvari orkokra. Ezek a szánalomra méltó korcsok törzsük nemzetségükt l elszakított páriák, akik
szégyenükben embernépek csahos kutyái lettek, s megvetésre méltóan majmolják az életmódjukat. Vérük
meghígult, testük elsatnvult, seiket elfeledték; ocsmány árulók; akiket egy igazi ork arra sem érdemesít, hogy
bepiszkolja velük a kardja vasát.
Az udvari orkok szinte valamennyi észak-ynevi országban megtalálhatóak, lélekszámuk valószínűleg eléri,
s t meghaladja a valódi orkokét. seik vagy páriák voltak, akik az embernépek véd szárnyai alá menekültek,
vagy fogságba ejtett vad orkok, akik gyáván eltűrték arablét szégyenét. A legtöbben közülük Toronban élnek;
ami társadalmi pozíciójukat illeti, köztes helyet foglalnak el a vérebek és a rabszolgák között. Nincs az az
alantas sorú obsor, aki ne nézné le ket, és Shulur f utcáin gyakori látvány az udvari orkját pórázon sétáltató
nemesúr. Háborúban mindig az ellenség elé vetett konc szerepe jut nekik, csapataik még a gy ztes
ütközetekben is borzalmas veszteségeket szenvednek. Egyetlen orktörzs sem hajlandó velük vállvetve
harcolni még Toron legfanatikusabb hívei, a Csonttör k és a Bűvöl k sem. Békeid ben olykor olcsó
bérgyilkosnak használják ket egyes el kel , de csak azok, akik annyira elszegényedtek, hogy nem tudják
megfizetni a helybéli fejvadászklánokat: Nagyon sok udvari ork próbál bűnözésb l megélni, ám ezeket is csak
a legalja szervezetek fogadják be; a Kobrák például - az északi alvilág koronázatlan királyai undorral utasítják
el ket.
Valamivel jobb dolga van azoknak a társaiknak, akik a Szövetség államaiban élnek. A gazdag erv
földbirtokosok körében az utóbbi évszázadokban afféle divattá vált az "orknemesítés"; nem is számít közöttük
társasági embernek, aki nem tart a kastélyában ilyen test rséget. Néz pont kérdése, hogy minek tekintjük
ezeket a nyomorultakat: udvari bolondnak, státusszimbólumnak vagy ölebnek. Egyébként még az a jobbik
eset, ha a gazdájuk csak páváskodni akar velük - akadnak ugyanis olyan nemesurak, akik a fejükbe vették,
hogy "embert faragnak" bel lük. Ezek az érzelg s filantrópok kitaníttatják az udvari orkjaikat mindenféle
haszontalanságra, aztán úgymond "felszabadítják" ket. Az eredmény minden esetben egy bandára való
lelkileg terhelt, testileg elkorcsosult, életképtelen torzszülött lesz.
Az udvari orkok elfajzása abban gyökerezik, hogy mindenáron megpróbálnak embernek látszani.
Embermódra öltöznek, beszélnek, étkeznek, emberneveken hívatják magukat, emberi tudományokat tanulnak,
az embernépek isteneit imádják. Mindez persze kárba veszett fáradság a részükr l, hiszen legbens
lényegüket nem tudják megváltoztatni; akárhogy küszködnek, valahol mélyen mindig orkok maradnak.
Továbbra is sújtja ket Orwella Átka, amelyet nem enyhíthetnek sem a pyarroni istenek, sem a toroni hekkák,
csak a sámánok hagyománya és a héroszok emlékezete. Továbbra is kísértik álmaikat a falkaragadozói
ösztönök, amit csak a törzs összetartó kötelékében élhetnének ki maradéktalanul; az harci- és
vértestvériségeik ennek szánalmas utánzatai csupán. Továbbra is arcukon viselik a Farkasszellem vonásait,
hiába borotválkoznak folyton és kenik magukat szaglásukat tompító szépít szerekkel; nincs az az emberi lény,
aki ösztönös irtózat nélkül tudnia rájuk tekinteni, hiszen majomlelke mélyén ott fészkel az űzött vad rettegése a
vadásztól.
Ha nem volnék az, aki, talán sajnálnám ezeket a nyomorultakat, akik hátat fordítottak a saját népüknek, és
egy másik fajnál kerestek menedéket, amely soha nem fogja befogadni ket. Csakhogy én Grauk Uruwortha
vagyok a Vérivók vezéri nemzetségéb l, s a lelkem halhatatlanságáról mondtam le azért, hogy törzstársaim
elismerjenek maguk közül valónak. És atyám, Kurash Nardhuur, akinek a koponyáját gyilkosai vérével itattam
meg tizenöt nyárral ezel tt egy lángfényes éjszakán, megtanított valami nagyon fontos dologra: a
gyöngeségb l fakadó árulás gyűlöletére.
 Az orkok jöv je Yneven

Közismert elmélet, hogy a fajoknak - akár csak az egyes egyéneknek - megvan a maguk életíve:
megszületnek, kifejl dnek, fölvirágzanak, hanyatlásnak indulnak, majd kipusztulnak. A legvégs stádiumra
nagyszerű példával szolgálnak az aquir népek, az utolsó el ttire pedig az elfek, a maguk dekadens és
önemészt kultúrájával.
Az emberi nem megítélésem szerint most éli virágkorát, hiszen szerte Yneven meghatározó szerepet játszik;
a Sheraltól délre és északra valamennyi jelent sebb állam és birodalom az vezetésük alatt áll, Krán
nevezetes kivételével. Meghódították a csúcsot, ahonnan már minden út csak lefelé vezet; és nem hiszem,
hogy sokat tévednék, ha azt állítom, hogy a hanyatlás els jelei már kezdenek megmutatkozni
civilizációjukban. Az a szakadatlan belviszály példá- ul, amely az egymást követ Zászlóháborúkban nyilvánul
meg a legékesebben, egy növényev faj számára természetellenes állapot, el bb-utóbb széthulláshoz és
felmorzsolódáshoz vezet. Hasonlóan egészségtelen az a fajta múltba fordulás, a régi dics ségen való
hasztalan merengés, ami kyr gyökerekb l táplálkozik ugyan, ám Toron befolyása az embernépeket is
megfert zte vele. Hallgassunk meg csak egy hordószónokot valamelyik északi hercegségben; majd' szét-
durran a beképzeltségt l, amikor az ervekre jellemz alkotókészségr l és teremt gondolatokról beszél. A
valóságban viszont az ervek a haonwelli Kyel-templom és a Legendák Tornya óta - legalább másfélezer éve -
nem építettek semmi maradandót; azokra az ötödkori romokra büszkék, ahová betelepedtek!
Egész Északon az ilanori az egyetlen embernép, amelyb l nem veszett még ki minden tetter ; bizonyítja ezt
híres államalapító vándorútjuk, no meg az a makacs nyakasság, amellyel seik véd szellemeihez
ragaszkodnak, a rájuk tukmált pyarroni pantheonnal szemben. A Délvidékr l nem sokat tudok, de úgy
hallottam, ott sem sokkal jobb a helyzet; a fennen dics ített Shadon önmagát marcangolja, egysége ingatag
lábakon áll; seregi a küls ellenség helyett szakadár szektákkal és eretnek igehirdet kkel hadaltoznak. Ó-
Pyarron bukása és a dartonita egyházat kétfelé osztó szkizma szintén közismert események; ugyan mire
következtethet az elfogulatlan szemlél mindebb l a zűrzavarból másra, mint az emberi nem rohamos
hanyatlására?
Természetesen ez hosszú folyamat; nem egyik évszázadról a másikra megy végbe, ahogy az a múlt
példáiból is kitűnik; elvégre az aquirok utolsó hírmondói mind a mai napig kapaszkodnak az életbe Kránban és
Ediomadban, noha hajdanvolt civilizációjuk már rég az enyészet martaléka lett. Aligha hiszem azonban, hogy
az embereknek - els ként a világtörténelemben - lenne elég erejük visszaforgatni a sors kerekét; s ez esetben
fölmerül a kérdést, hogy melyik faj válik majd uralkodóvá Yneven az elkövetkezend korokban?
Nem az önhittség szól a számból, amikor erre az orkokat ítélem a legesélyesebbnek. Szívós és szapora nép
vagyunk, ellenségeink évezredek óta hiába próbálnak kiirtani minket; legnagyobbjaink még gyűlölt teremt nk
akaratával is dacolnak, köpetükkel illetik a rettegett Kígyószívet. A fiatal fajok közé tartozunk, s az utóbbi
századokban olyan h sök álltak törzseink élére - gondolok itt Ghord Ojorbathajra vagy Birak gal Gashadra -,
akik ismételten bebizonyították, hogy tudunk és akarunk alkalmazkodni a küls körülmények
megváltozásához. Itt az id , hogy végre a saját kezünkbe vegyük a sorsunkat, elszakadjunk idegen zsarnoka-
inktól és kizsákmányolóinktól, s szintébb és igazabi világot csináljunk Ynevb l: a szabad orkok világát!
Bizonyára akadnak egyesek, akik nem értenek maradéktalanul egyet fentebb kifejtett érveimmel, vagy
helyenként eltér elképzelést alakítottak ki a jöv r l. Nekik csak azt mondhatom: kész vagyok vállalni mindent,
amit leírtam, és ha vitatják igazamat, bármikor megverekszem érte, akár késsel, akár bárddal, akár
buzogánnyal. Reag városában megtalálnak a denevérdíszes törzsbírói jelvény alatt; míg odaérnek,
biztonságukat a Vérivók útipátense garantálja egész Gro-Ugonban.

ZÁRSZÓ

Valaha tollforgató voltam, az írott szó mestere, s nem is a legcsekélyebbek közül való. Azóta ugyan
csatabárdra cseréltem a pennát, páncélvértre a papi csuhát; ám valaha volt tudományom nem hagyott
cserben egészen, csaknem húsz esztend s szünet után a betűk s jelek ismét engedelmeskednek nekem.
Azért vetettem irhab rre ezt az értekezést, mert haragra gerjesztett mindaz a képtelen ostobaság, amit az
emberállamok tudákos bölcsei választott népemr l összehordanak; száradjon le a karjuk, essen ki a szemük,
pondrók és dögev k. -lakmározzanak kihasított szívükb l! Vállamat hatvannál is több tél súlya nyomja, s
aligha id zöm már sokáig a Vérivók harcosai között, de azért szerencsésnek mondhatják magukat
mindannyian, hogy nem ke kerültek a baltám pengéje elé. Írásomat egy fogoly révén juttatom el a kezükbe;
azért ítélem alkalmasnak a feladatra, mert fiatal kora létére századévnyi keserűség gyülemlett föl a lelkében.
Minden más rabszolgánk kapva kapott a lehet ségen, amikor felajánlottam nekik a szabadulást; csak vállat
vont, mint akit egyáltalán nem érdekel, él-e, hal-e. Ezért küldtem vissza a többieket a bányákba, és ezért
bíztam éppen rá az írásomat; bizonyosra veszem, hogy el bb-utóbb célba ér vele.
Értekezésem további sorsáról nem táplálok csalfa ábrándokat; az embertudósok bizonyára eltemetik majd
valami elfeledett irattár legmélyére, és gondoskodnak róla, hogy csak az általuk megrostált kevesek
olvashassák el. Az igazság mindig fájdalmas dolog, különösen akkor, ha ellentmond bevett téveszméinknek.
Nem fogom tehát: átformálni soraimmal az emberpuhányok gondolatvilágát; de legalább holtom után is
fájdalmat okozok azoknak, akik az ellenségeim.
Ennyi nekem elég.
 A szerelmes madár
Van egy madár, azt csinálja, hogy ejukk! ejukk!, és szarik mindenre. Mármint a tojókon meg a zabán kívül.
Ett l még nem valami nagy durranás - végs soron minden ma-dár ilyen -, de a tetejébe veszettül pimasz
hozzá. Nem túl méretes jószág, nagyjából ekkora az egész, szóval nem kéli megijedni t le. Szárnya, az van
neki, de repülni nem tud, csak rohangál eszementül azokon a piszkafa lábain. Ott téblábol körülötted,
nyújtogatja a kíváncsi nyakát, folyton visítja a füledbe, hogy ejukk! ejukk!, és ha megpróbálod elkapni, elhúz a
vérbe. Aztán meg visszajön és kezdi elölr l. A kutyákat rendesen az rületbe kergeti, de tényleg; és macskát
is láttam már olyat, hogy a guta kerülgette t le.
Innen kaptam a nevem, cimbora. Én vagyok az öreg Ejukk.
Öreg ám a retkes ringyó anyád, té sápkóros béka! Tavaly múltam tizenkilenc. Ez csak amolyan
kedveskedés, hogy jó fej vagyok, érdemes együtt lógni velem. Hol mondod, az akasztófán? Hát fel lem, én
benne vagyok - de te mész elöl, arany apám. Szívesen beledöglök, ha meglesz az örömöm, hogy el tte látlak
téged kinyuvadni. Jót röhögök majd rajtad, ahogy táncikálsz a kötélvégen, a húgyod- meg a lábszáradon
csorog lefelé. ...
Na, szóval tudom, nem úgy nézek ki, ahogy elképzeli tek egy orkot. Nincs nagy benga vállam, meg
csatabárdom, meg hegek a pofámon. Hát van ez így, én már csak; ilyen véznának születtem. Több vér szorult
a nyelvembe,, mint az öklömbe. Meg egyébhová is; kérdezd csak megi róla a húgodat, kicsi béka! Hogy mi?
Már hogyne ismerném! Anyád ajánlotta, mikor utoljára megdöngettem. Dicsérte, hogy mindent t le tanult, én
meg gondoltam, akkor már megéri kipróbálni. Mit mondjak, igaza volt.
Beléd meg mi ütött? Pakold szépen vissza a seggedet a lócára, békuci, és ne bomoljál, mert... Ajajaj.
Most szintén, cimborák, kellett ez neki? Hát szóltam én hozzá egy rossz szót? Szegény ork tréfálkozik
kicsit, elsüt pár viccet, hogy jobb legyen itt a hangulat; ez a bunkó meg felszívja magát és eldurran, mintha
tökön szúrták volna. A mindenségit a sisakos erv fejének! Hogy kérded? Nem, ahogy elnézem, túléli; kemény
gyerek ez, csak er sen hülye. Húzzátok ki az udvarba, oldalt van a trágyadomb, ott elpihenhet. Ja, és ha
találtok valamit az övében, kérem a részemet!
Na, hol tartottunk? Szóval nem vagyok öreg, de éppenséggel kölyök sem. Húsz év, az nálunk érett férfikor.
Én csupasz képpel hazavittem a legszebb n t a nemzetségb l, harcoltam a háborúban, aztán megpattantam
otthonról- világot látni, mert az asszony má’ az idegeimre ment. Tifelétek ezt hívják kalandozásnak, azt
hiszem.
Nem beszélek én se nagyot, se vadakat, arany cimbora. Fingom sincs, mi minden maszlagot hallottál az
orkokról, de nekem csak egy feleségem van, néha még ez is soknak tűnik. Három csuda kis gaugot szült
nekem, el tte meg kett t a f nökünknek, és még mindig a nemzetség szépe. Meglehet persze, hogy nektek
nem tetszene; mi az olyan asszonyt szeretjük, akin van mit fogni. A karja vastagabb az enyémnél, és ha az
el bb húzta volna kupán azt a szédült agyút, most nem kéne azon morfondíroznunk, hogy mikor
eszmélkedik. Még neve is van, pedig minálunk az nem szokás, a n knek csak számot adunk, mint a
gyagoknak. Az én drágám viszont kiérdemelte, még Iánykorában a folyóparton, mikor összeszólalkozott a
szomszédsággal, és három feln tt asszonyt félholtra vert a vízhordó rúddal. Azóta Makumnak hívják, ami ti
nyelveteken körülbelül annyit tesz, hogy Durung. Fura név egy n nek, de hát megszolgálta.
A sámán persze sose adta rá áldását, no de fel is fordulhat mérgében a vén rohadék, akkor se tudja
megakadályozni, hogy így szólítsák a népek. Illetve már fel is fordult rég, vagyis tárgytalan a dolog: egy ferde
szemű buzeráns takarította el az útból a ménkű nagy kardjával, valamikor a háború vége felé. Ezek a sima
pofájú köcsögök a vörös lobogók alatt verekszenek, amúgy viszont tisztára olyanok, mint a mi kígyólovagjaink.
Mindkét banda a kardja hosszán tartja számon a férfiasságát, pedig jobb lenne valami egészen mást
méricskélniük... Hiába, ezt kapja a szegény ork, ha beg zölt fejű eszel sök mellett kell harcolnia. Effélék meg
ugyanolyan szép számmal akadnak ezen az oldalon, mint amazon, úgyhogy szerintem kár a fáradságért,
legjobb az egészb l kimaradni. Aprítsátok csak egymást nyugodtan, majd ha elfogytatok, mi betelepszünk a
sátraitokba. Holmi színes rongyokért háborúzni, beteg ötlet, ha engem kérdeztek...
Látjátok, én az els csatámat Makumért vívtam, darócgatyás taknyosként, nem sokkal a névadásom után.
Annak legalább volt értelme: enyém lett a n . Merthogy én harcban hódítottam el a kis drágámat! Na jó, nem
kifejezett csatában, de azért kétszer kellett ölnöm érte. Makum ugyanis el tte a f nök felesége volt, nem
emlékszem már, pontosan a hányadik, de mindenképpen a kedvencek közül való. Rögtön a nagy folyóparti
verés után szemetvetett rá a vén gané, és ahogy megjött az els vérzésé, abban az áldott percben a sátrába
parancsolta. Innent l kezdve kuss volt mindenki másnak: mert az egyszerű asszony, az félrebarátkozhat
néhanapján, legföljebb az ura veri laposra, ha rájön - ám a f nök ágya szent és sérthetetlen, az egész
nemzetség sínylené meg, ha zabigyereket teremne.
Neked bögöly szállt a tökfejedbe, édes cimbora? Nem, eszem ágában sem volt párbajra hívni az öreg
Tugrikot. És öreg alatt most valóban azt értem, hogy öreg, években számolva. Akkortájt már a harmincat is
túlhaladta, er sen deresedett az üstöke. Ett l függetlenül, ha elkezdek ott neki h börögni, olyat rúgott volna a
valagamba, hogy a saját taknyomon csúszók a gaugok szállásáig. Szikrányi jópofaság se szorult a vén
disznóba, folyton az agyarait csikorgatta, mintha nem lennének anélkül is elég csorbák- Szóval nem volt ilyen
vidám cimbora, mint én, aki csak önvédelemb l üt, és akkor is óvatosan.
Hoppá... Elnézést, arany öcsém, ez kivételnek számít. Veszettül rühellem, ha tolvajnak neveznek, még
tréfából is. Mondtam, hogy nem loptam el az asszonyt: becsülettel megverekedtem érte. Csak nem Tugrikkal,
mert akkor, most nem ülnék itt, hogy elpofázzam nektek. Na, köpjél szépen, eb, aki bánja azt a pár marék
fogat... Nesze, itt egy kancsó pálinka, marni fog cefetül, de jót tesz, tisztítja a sebet. A vendégem vagy rá, futja
a tarsolyból; múlt héten kalandoztam egy kiadósat. Összefutottam az országúton egy keszeg seggű udvari
dámával, hintóban ült, a szolgákon kívül csak egy pávatollas lovag kísérte. Mocskosul marcona képet vágott,
de mikor rájuk köszöntem, annyit se bírt mondani, hogy ejukk!
Szóval, én szerelmes voltam Makumba. Ez nálunk azt jelenti, hogy meg akarom hentergetni, és azt se
bánom, ha gaugokat szül nekem. Meg ha valaki bántani meri, mármint engem kivéve, annak ripityára töröm a
pofáját. Tudom, ez kicsit más, mint amir l a ti holdkóros igriceitek kornyikálnak, de hát mit csináljak, ez van.
Ahogy felétek mondják: kinek a pap, kinek a papné.
Ami a szerelmet illeti, evvel sokan voltunk így a környéken, még a szomszédságból is, de mind csak távolról
epekedtünk. A f nök feleségét döngetni súlyos bűn; ha kiderül, szegény orkot felnégyelik érte. Ráadásul az
asszonnyal együtt, úgyhogy még ha el is kapnám valahol, Makum biztosan ellenkezne, elvégre t se ejtették a
feje lágyára. Én meg, cingár kis egy szálbél legény, nem tartottam túl valószínűnek, hogy le tudnám gyűrni a
tartózkodását, bármennyire elragad a szenvedély. Maradt a másik lehet ség, amit te is emlegettél, arany
tökfej cimborám: hogy kihívást intézek az öreg Tugrikhoz, megölöm pár-viadalban, aztán elviszem a feleségét.
Ennyire azért nem voltam szerelmes.
Nagy gerjedelmemben azt találtam ki, hogy Makum után lopózok az erd ben, amikor Ghazga tavához indul
a titkos n i szertartásra. Ezt havonta végzik a férjes asszonyok, a tisztulásuk idején, mindig magányosan.
Ilyenkor pucérra vetk zve a vízbe gázolnak és Ghazga pártfogásáért fohászkodnak, hogy rizze meg az ölük
termékenységét és er s, egészséges porontyokat hozzanak a világra. Szegény orkokat nem látják szívesen;
ha leselkedésen kapnak egyet, a táborhelyen mind nekiesnek és a puszta körmükkel cefetelik apró ficnikre. Ez
nagyon szent dolog, még a sámán is komolyan veszi; a gyakorlatban némi pisilésb l, vérkenegetésb l meg
mindenféle locspocsból áll. Elég gusztustalan, ha engem kérdeztek, de hát ez a n kre tartozik, én nem ütöm
bele az orromat; k se firtatják, hogy én miket tetováltatok magamra.
Ghazga amúgy, ha esetleg nem hallottatok volna róla, egy vén, kövér szipirtyó, aki a vörös holdon lakik és
kígyóméreg csurog a szájából. Nagyjából ilyen a szent tava is, legalábbis arra mifelénk: egy békalencsés
pocstífe lya az erd mélyén, csupa pangó poshadék, olyan büdös, hogy mérföldekre szaglik. Ide járt tisztító
fürd ket venni Makum, a nemzetség többi asszonyával együtt; én pedig voltam elég buggyant hozzá, hogy
minden hónapban- a nyomába szeg djek, és a bokrok alján lapítva gülüzzenjl ahogy pucéron pancsikál
Ghazga tiszteletére. A fiatal har-cosok nagyon szeretnek evvel h börögni, de inkább SZÓ-T ban, mint tettben,
mert a büntetést mocskosul szigorúan veszik, és senki se bújhat ki alóla. Apám idejében volt egy f nökünk,
pöffeszked vén barom, aki teljesen nyíltan kimasírozott a tóhoz, és hiába óbégattak az asszonyok, nagy
nyáladozva az összeset körbegubózta. Egészen addig, míg egy szép napon a holdimádók mátriárkáját találta
a vízben, tudjátok, aki most az öreg Birak rangid s felesége, Manapság már inkább aszott kóróra hasonlít, de
úgy hallottam, akkoriban tűzr lpattant kis teremtés volt, igazi csemege szemnek-kéznek, egyebekr l nem is
beszélve. Na mindegy, szóval letépte a f nökünk tökét, megetette vele, aztán a maradékot a tófenékre
süllyesztette trágyának. Azóta senki sem zavarja Ghazga szertartásait, a magamfajta szerelmes
futóbolondokat kivéve.
Ez egész pontosan úgy nézett ki, hogy kerestem egy alkalmatos búvóhelyet a parton, általában valami ótvar
vén fűzfa gyökerei között, és onnan gyönyörködtem Makum bájaiban, a lombfüggöny takarásából. Közben, ha
már párosan nem élvezhettem a dolgot, megoldottam egyedül, a tarsolyomban hozott lapulevélre. Ne
röhögjetek, arany bunkó parasztjaim: azt hiszitek, nem kellett rákészülnöm? Jó messze téptem azt a
nyavalyás laput, utána meg összehajtogattam és magammal vittem, nehogy már egy ilyen hülyeségen bukjak
le. Ha belegondolok, édes cimborák, hány soha meg nem fogant gaugot csomagoltam én ott be hónapról
hónapra...
Na szóval, éppen kushadok a kis rejtekhelyemen, félúton a mennyország felé, amikor egyszer csak látom
ám, hogy a tó túloldalán megrezzennek az ágak. Az én drágám a békanyálban mosogatta magát, Ghazga
szent el írásai szerint, más asszony meg nem lehetett az, mert ide csak magányosan jártak; ha egy napon jött
meg a vérzésük, kivárták és váltották egymást. Mondanom se kell, mindjárt lelohadtam és átmentem
kisegérbe. Az ejukk-madár pillanatok alatt úgy el tud tűnni a fűben, hogy egy vadászmenyét se szagolja ki, én
meg nem véletlenül kaptam róla a nevemet; de azért mi tagadás, szaladgáltak a hátamon a hangyák
rendesen. Ki a fene lehet az, aki ilyenkor hívatlanul idepofátlankodik?
Addig meresztettem a szemem, míg megkaptam a kérdésemre a választ. Szintén szerelmesek, de ketten,
ráadásul a szomszéd nemzetségb l. Szegr l-végr l még ismertem is ket: aZ egyiket, a nagyobb darab
melákot, Zagadnak hívták, a másikat, a nyesett pofájút meg Bizurnak. Együtt jöttek, nem külön-külön, ami bajt
jelentett. Bármennyire kapálózik, közös er vel könnyedén elkaphatják az én kis drágámat, és ket az sem
zavarja, hogy a mi f nökünk felesége, s t: ha sikerül a vakmer csíny, fürdeni fognak a dics ségben. Ghazga
tavát persze rútul meggyaláznák közben, ami szörnyűséges szentségtörés, nem maradhat megtorlatlanul - de
ki tudna róla? Makumnak hallgatnia kell, ha kedves az élete, mert tanú híján senki sem hiszi majd el neki,
hogy vétlen volt a dologban, csak az er szaknak engedett.
 Azok ketten odaát egy darabig szép egyetértésben nézegették az én kicsikémet, aztán szétváltak és
megindultak kétfelé, szakasztott mint aki a zsákmányát cserkészi be. Makum semmit sem vett észre az
egészb l, rólam meg csendben d lni kezdett a hideg veríték. Töketlen kis paréj voltam, két éve szereztem
nevet, k meg mindketten feln tt harcosok, egy csomó trófeával az övükön. Esélyem se lett volna ellenük, úgy
harapnak ketté, mint reggelire a csirkecsontot. Páncél rajtuk se volt - a holtakat is fellármázták volna benne -,
de úgy láttam, szekerce meg vadászkés van náluk, én pedig csak a vasalt fejű békéltet met hoztam, ennek az
el djét itt ni, amivel az imént lenyugtattam a házi hülyegyerekünket. Jóféle fajta, nem csörömpöl, rendesen
kézre áll és nem akad bele minden ágba-gyökérbe, de ha szemt l szembe találod magad két fegyveres
orkkal, lószart se ér És különben is, ha valami csoda folytán megúszom a balhét, mi a fenét mondtam volna
utána, mit kerestem ott? Eltévedtem az erd ben, és amilyen marha vagyok, pont Ghazga szent tavánál
lyukadtam ki? Az asszonyok visítottak volna a röhögést l, miel tt felmetélnek szecskának.
Minden józan gondolatom azt súgta, húzzak innen a sisterg s fenébe, amíg baj nélkül tehetem. Én azonban
nagyon szerelmes voltam Makumba, és vártam.
A két szomszéd is nagyon szerelmes lehetett belé, mert úgy estek neki, mint részeg paraszt az ólajtónak.
Szegénykém az utolsó pillanatban észrevette ket, próbálta is tökön rúgni Zagadot, de elcsúszott és hanyatt
esett, egyenest Bizur karjaiba. Onnantól már nem volt esélye, bár küzdött még veszettül, sikerült kiosztania
pár méretes pofont. Az egyik telibe kapta Bizurt; én biztos kid ltem volna t le, ennek a sebhelyes állatnak
viszont csak az orra vére eredt el, még el is vigyorodott. Szóval, az én kis drágám fickándozott egy darabig, de
a két benga végül lebeszélte róla, átnyalábolták és kicibálták a sekély vízbe. Ott aztán el l-hátul közrefogták,
gatyát le, és nekiálltak rendesen. El ször csodálkoztam, miért nem harap, de rájöttem, hogy észnél van és
szeretne életben maradni. Valószínűleg nem akarták bántani, csak megfenyegették volna, hogy tartsa a
száját, aztán meg minden hónapban visszajárnak szórakozni. Ennél több agyalást nem néztem ki bel lük, de
rosszindulatot se; másfel l viszont, ha az a csinos fogsor hirtelen összecsattan, aligha be nem gorombultak
volna...
Én hagytam, hadd merüljenek el a mulatságban, közben meg óvatosan közelebb araszoltam a
partszegélyen, nagyon ügyelve rá, hogy ne csapjak zajt és ne tegyek semmi feltűn mozdulatot.
Tulajdonképpen nem volt ellenemre, hogy így alakult a helyzet. Ha meg rzöm a hidegvéremet, egy kis
szerencsével nem csupán h s megment vé léphetek el , hanem az asszonyt is megszerezhetem az öreg
Tugriktól. Ehhez azonban az kellett, hogy ne kapkodjam el a dolgot; ha túl hamar érkezem, az részint gyanús
lenne, részint a fejembe kerülhet. A két szomszéd nem úgy festett, mint akikkel érdemes volna kukoricázni.
Id közben befejezték az els menetet és nekifogtak a másodiknak, már nem annyira legényesen: a kezdeti
lelkesedésük lelohadt, jobban kellett összpontosítaniuk. Cseréltek is, most Zagad volt elöl, háttal a tópartnak.
Ez kapóra jött, nektek aligha szükséges mondanom, miért. Úgy ám, arany cimborák: ha a szegény ork
kénytelen odasózni, az els laskát mindig a legnagyobb baromarcú kapja, mert ha t nem csapjuk le rögtön,
csak az égiek tudják, hogy lesz-e id nk a másodikra.

Az a rohadt tópart akadálypályának is beillett volna,, de az ejukk-madár ügyes jószág, fürgén kapkodja a
virgácsait. Bármit hallottatok az orkok szokásairól, nekem eszembe se jutott üvölteni; olyan csendben
rongyoltam rájuk hátulról, mint aki tévedésb l lenyelte a nyelvét. Bizur persze így is meglátott, a szeme
elkerekedett és hördült,I egy nagyot; ám ahogy bíztam benne, Zagad rosszul értelmezte a figyelmeztetését.
Sokat mindenesetre nem agyak hatott rajta, mert mire megnyikkanhatott volna, tiszta er b l fejbe zúztam a
békéltet mmel. Nekifutásból ütöttem, de nem csak úgy vaktában: van egy pont a tarkón, ahol a gerinc
becsatlakozik a koponyához, és ha eltalálod, biztos nyer vagy. A hatás nem tul látványos, a csórikám feje
nem loccsan szét érett dinnyeként, csak egyszerűen kifordul a nyakából. Tisztára mintha levágnád, illetve
reccsenés helyett roppanás, és ha trófeát akarsz, utána még nyiszitelned kell egy sort. Nohát, ez most
marhára bejött; a nagy melák azt se tudta, mi kapta el, már ki is lobbant a mécsese.
A nyesett képű Bizur ezalatt kihátrált az én drága egyetlenemb l, és a késé meg a szekercéje után nyúlkált,
ami elég nehéz dolog, ha az ember gatyája a bokái körül ázik a posványban, a fegyverderekával együtt.
Engem viszont az el bbi telitalálatom kibillentett az egyensúlyomból, és ami nagyobb baj, Makum
kihemperedett közülünk, nekem lökve Zagad elhanyatló testét. így a következ ütésem kicsit lecsúszott, csak
az alsó felét vertem szét Bizur sebhelyes pofájának, az álla kitört és lepottyant a mellére. Azért így is
megfeküdt t le, hanyatt a térdig ér békanyálba, de el tte elkapta a csuklómat és magával rántott. .
Szerencsére én kerültem felülre, ám hogy az ujjaim mit l zsibbadnak ennyire és a békéltet hová a vérbe tűnt
közülük, arról még feltevéseim se voltak. Azt hittem, a rohadék két kézzel csavarja a karomat; aztán rájöttem,
hogy csak eggyel, mert a másikkal torkon ragadott.
Mit ne mondjak, arany cimborák, benne voltam a szarban rendesen, valóságosan és képletesen egyaránt.
Végig arra alapoztam, hogy nekem van fegyverem, k meg legföljebb a farkukat markolásszák, ami ugyebár
er sen a javamra billenti a mérleget. Ehhez képest a békéltet m odalett, mi meg átmentünk iszapbirkózásba,
a nyiszlett takonypóc a feln tt férfi ellen. Bizur sokkal er sebb volt nálam, és bár kicsit megsérült, egy ork
harcos fel sem veszi az efféle karcolásokat. Be kell vallanom, ott a büdös, zöld sárban fetrengve a jöv m nem
tűnt túl napsugarasnak.
Maradt egy szabad kezem, avval tapicskoltam a nyesett pofája felé, hátha ki tudom nyomni a szemét, vagy
ilyesmi. Nagyon hányta-vetette magát alattam, úgyhogy elvétettem, és az arca helyett a kifordult állát
markoltam meg. Ha már úgyis fogtam, rántottam rajta egy jó nagyot. Veszettül fájhatott neki, mert a szorítása
érezhet en meglazult; épp jókor, mivel már kezdtem színes karikákat látni. A huzakodást azonban nem ez
döntötte el, hanem a nagy adag hínáros békanyál, ami mind a tüdejébe tódult, mikor ordítani próbált.
Birkóztunk még egy darabig, de ez volt a fordulópont: az ereje rohamosan apadt, a mozgása fuldokló
vonaglássá vált. Lefejtettem magamról a kezét, és belefojtottam Ghazga szent tavába. Méghogy szent! Ilyen
közelr l annyira bűzlött, hogy hajszál híján beleokádtam.
Mikor végleg megszűnt mocorogni, hátravetettem a fejem, és diadalittasan belerikoltottam a nevemet a
szelekbe. Na jó, szar se fújt ott, nemhogy szél; egyszerűen ejukkoltam egy nagyot. Rosszul tettem egyébként,
mert a következ pillanatban úgy rúgtak pofán, hogy lefordultam a hulláról, és rázuhantam valami hosszúra és
keményre. Az én kis egyetlenem félreértette a helyzetet: harmadik versenyz i nek hitt, aki összeveszett a
többiekkel és szintén be akarja csempészni a lompost. Ebben amúgy nem tévedett, csak én némileg
családiasabb körülmények között képzeltem el a dolgot. Szerencsére kicsit megviselt volt a drága, különben
aligha lett volna alkalmam magyarázkodni el tte, így is elég nehezen ment, nem igazán akart meghallgatni;
végül a békéltet m bizonyult dönt érvnek, ami majdnem kitörte a hátamat, mikor ráestem, de legalább
megtaláltam. A körülményeket figyelembe véve nem nehezteltem szegénykémre a civakodásért, és a lehet
legkíméletesebben ütöttem le, a vékonyabbik végével.
Most jött a neheze, szó szerint. Makumot még a legjobb formámban se bírtam volna a vállamon hazacipelni
a táborba, nem is beszélve arról az eshet ségr l, hogy útközben magához tér és folytatja a félreértést. Így hát
Zagad szekercéjével félkörben lehántottam egy fa kérgét, vontatóhámot hevenyésztem bel le, és jó szorosan
rákötöztem, nehogy lehemperedjen róla vagy rugdalózni kezdjen. A szerelmes szomszédok fejét a fülüknél
fogva felfűztem a két rúd csúcsára, hadd himbálózzanak, aztán nekid ltem a szíjaknak és elindultam. Száz
lépéssel odébb olyan érzésem támadt, mintha elfogyott volna körülöttem a leveg , és meg kellett állnom, hogy
kiszuszogjam magam. Olyan porcikáim fájtak, amiknek a létezésér l se tudtam eddig, azok a rühes fejek
meg.folyton a vesémet verdesték. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy leszedem ket, de hát a trófea azért
trófea, hogy messzire virítson; Bizony ám, arany pajtások, kemény túrának ígérkezett!
A végén az asszonyok találtak rám, amiben titkon reménykedtem is; mindig lebzseltek páran a szent tó
körül. Ha k nincsenek, félúton kinyúlok. Míg azon tanakodtak, hogy agyonverjenek-e, gyorsan el adtam nekik
a mesémet; erre úgy döntöttek, mégis inkább a f nök elé visznek. Hoztak vizet, szerencsére nem az
istenverte tavukból, bár egy kis pálinkának jobban örültem volna. Utána valami teafélét diktáltak belénk,
aránylag egész elviselhet t, amit l némileg er re kaptam és Makum is felocsúdott. Igen csúnya szemeket
meresztett rám, de meger sítette a beszámolómat, ahogy számítottam is rá, hisz többé-kevésbé igazat
mondtam.
A legjobb hazugságok mindig szervesen kapcsolódnak a valós tényekhez, csupán a feltétlenül szükséges
pontokon térnek el t lük. Ehhez az alapelvhez tartottam magam, amikor az asszonyokkal beszéltem, és
kés bb is, az öreg Tugrik el tt. Vadászat közben két idegen harcos nyomára bukkantam az erd ben; nem
tűntek túl veszedelmesnek, ám óvatosságból követtem ket. Legnagyobb meglepetésemre Ghazga szent
tavához vezettek, ami minden férfi számára tiltott hely; és mikor utolértem a gazfickókat, épp azzal voltak
elfoglalva, hogy er szakot tegyenek a f nök kedvenc feleségén. Tilalom ide vagy oda, ezt semmiképp sem
tűrhettem; minden segítségt l távol lévén, nem maradt más választásom, egyedül támadtam rájuk. Hogy végül
sikerült legy znöm két feln tt fegyverest, nem is a legcsekélyebbek közül, azt nem tudom mással magyarázni,
mint Ghazga különleges kegyével, aki haragra gerjedt vérlázító orcátlanságukon és pártfogásába vett engem
a harcban. Tény és való, hogy megsértettem a szent parancsolatot, ám magának a tiltott szertartásnak nem
vqltam tanúja, s id ben jött közbelépésem még nagyobb gyalázatot hárított el; Makum pedig vétett ugyan a
házastársi tisztaság kötelme ellen, ezt azonban nem lehet bűnéül felróni, hiszen személyemben tanúsíthatom,
hogy a leghitványabb, legaljasabb er szaknak esett áldozatul. Ami a szomszéd nemzetséget illeti, k elvben
vérbosszút hirdethetnek Zagad és Bizur megöléséért; gyakorlatilag jobban teszik, ha megülnek a seggükön és
kussolnak, különben egész Gro-Ugonban szétkürtöljük, milyen alávaló módon mocskolták be Ghazga
szentélyét, és akkor civakodhatnak kedvükre a holdimádókkal meg a mátriárkájukkal. Ha bármiben hibát
követtem el, arra kérem a f nököt, szabjon ki rám szigorú büntetést; amennyiben pedig jutalomra tart
érdemesnek, vegye figyelembe, hogy a Méregúrn támogatása nélkül csúfos kudarcot vallottam volna.
Az öreg Tugriknak rohadtul nem tetszett a történetem. Hascsikarásos képpel hallgatta végig a f nöki
emelvényr l, és id nként, amikor a körénk cs dült harcosok helyeisl en felmorajlottak, olyan kifejezés suhant
át az arcán, mintha a tönkrecsorbult agyarai közül cibálnának ki egyet. Eddig sé imádott különösebben, most
viszont egy kanál húgyban meg bírt volna fojtani.
- A dögvész rohasszon meg, Ejukk! - vakkantott rám mogorván, miután befejeztem. - Zagad kilenc rókab rrel
meg egy pár vidraprémes csizmával tartozott nekem. Bizur hat acél késpengével, markolat nélkül, egy kétélű
t rrel és tíz tucat vassulyommal. Ki fogja ezt móst megfizetni, hogy ilyen fickósan hazavágtad ket?
- Szerintem... - kezdtem óvatosan, mire úgy rúgott szájba, hogy eltaknyoltam.
- Még egyszer kérdem: ki fogja ezt rnosjt megfizetni?
Feltápászkodtam, zubbonyom ujjával a vért törölgetve. A nyelvemmel gyors ellen rzést tartottam belül:
néhány metsz fogam kissé meglazult, de úgy tűnt, egyel re a helyükön maradnak.
- Én - válaszoltam. - Ha kapok egy hét haladékot.
- Egy rühes nappal se többet! - Lyukakat bámult a koponyámba, majd rosszkedvűen legyintett. - Na takarodj
innen, nehogy meggondoljam magam és kibelezzelek. Vigyed a n t is, neked adom.
A szétrúgott szám kapóra jött, remekül leplezte a vigyorgásomat, ahogy elsompolyogtam. Nem akartam, de
muszáj volt, legszívesebben teli torokból kacagtam volna örömömben. Olcsón megúsztam, nem vitás. Er sen
kétlettem, hogy a két megboldogult barom bármivel adósa lett volna a f nökünknek, de ennyiért egy koszos
rabszolgalányt sem vesztegetnek, nemhogy egy kedvenc feleséget. Az öreg Tugrik nem mert többet hazudni,
mert akkor estére a nemzetség összes harcosa kölcsönért nyaggatná, és ha megtagadja t lük, mélységesen
felháborodnának, amiért b kezűbben bánik az éhenkórász idegenekkel, mint velük. Akadtak már f nökök, akik
belebuktak az ilyesmibe; nem tehetett mást, be kellett érnie jelképes pendelyváltsággal.
Mert a vén gané persze tisztában volt vele, hogy a történtek után nem fogadhatja vissza Makumot. Er szak
vagy sem, a f nöki ágyon folt esett. Megbüntetni nem lehet érte az asszonyt, de megtartani se: ki tudja, nem
fogant-e meg az idegen magtól, nem ébredtek-e benne bűnös vágyak az ifjabb és er sebb férfiak iránt? A
f nöki vérvonal leváltásának egyetlen tisztes módja van: a kihívás. Pólyába pottyantott zabigyerekekkel nem
megy a dolog, a gyanúnak még az árnyéka is kerülend . Ha az öreg Tugrik bármi apró engedményt tesz, ha a
legcsekélyebb részrehajlást mutatja, a saját tekintélyét ássa alá. Nem, az önhibáján kívül megszepl sített
feleségen túl kellett adnia; és ilyen adományra ugyan ki lenne méltóbb a h s megment nél?
Képzelem, hogy fortyoghatott a vén rohadék. Az a csoda, hogy nem robbant fel emelvényestül.
Hát, nagyjából ennyi, arany cimborák. Illetve, francokat. Ha énekmondó lennék, most avval fejezném be,
hogy minden jó, ha a vége jó, aztán nesze kopasz, jöhet az áldomás. Sajnos azonban nem vagyok
énekmondó, és ez a történet nem mese.
Miután ilyen szépen meghallgattatok, óhatatlanul fölmerül bennetek a kérdés, hogy ha egyszer h s lettem és
megszereztem álmaim asszonyát, ráadásul azóta az istenverte háború is véget ért, akkor mi a nyavalyát
keresek én itt közöttetek, fél földrészre a házi boldogságtól? Tán kiirtották a családomat, és most bosszúra
szomjazom? Vagy csak úgy rám jött a bolondóra, átmeneti elmebajomban felcsaptam kalandozónak, aztán
meg szégyelltem abbahagyni?
A kérdés jogos, drága barátaim, a kérdés jogos. A válasz pedig, hogy a rosseb ütne belé, elkeserít en
egyszerű.
Kezdjük avval, hogy az én egyetlen asszonykámban tényleg viharos vágyak támadtak, nyilván mivel a vén
gané mellett - aki egyáltalán nem gyengélkedett, csak másfél tucat feleség között kellett megosztania a
figyelmét - nemigen nyílt alkalma kielégíteni ket. Eleinte örültem neki, hiszen legtitkosabb álmaim váltak
valóra; aztán, ahogy telt-múlt az id , lassacskán alábbhagyott bennem a lelkesedés. Szó se róla, bírom, amit
bírok, de azért mindennek van határa! A tetejébe közben összevissza verekedtünk, hol a vörös hadurakkal,
hol a feketékkel, a fene se ismerte ki magát a sok rohadt szín között. Még az öreg Tugrik is elpatkolt egy
ütközetben, de itt vesszek meg, ha meg tudom mondani nektek, kinek a pártján. A vége felé, miután
kitakarítottuk hazulról a kígyólovagokat, nyírtunk mi már mindenkit, aki az utunkba tévedt; még egymást is, ha
összerúgtuk valamin a port. Szóval háború volt, na, az meg nem a legjobb kedvcsináló a hancúrozáshoz,
szegény ork kifárad a sok csatában meg portyázásban. Úgyhogy ha az asszonyka hízelegni akart, egyre
sűrűbben fordult el , hogy elhessegettem. Nem duzzogott miatta, soha egy panaszszót se ejtett. És közben
szép sorban szült nekem három porontyot, el bb egy kislányt, aztán két fiút.
Az egyik még valamelyest hasonlít is rám. Oldalfényben, ha er sen hunyorítok. Fogjuk rá, hogy határeset.
Tudjátok, arany apáim, én nem vagyok f nök. Az én ágyamat nem védi semmiféle törvény. Éppenséggel
kérd re vonhatnám Makumot, de annak veszekedés lenne a vége, ami könnyen elfajulhat. És ahogy az én
drágámat ismerem, akkor feltörölné velem a tábort, a nagykaputól a sátrunk bejáratáig. Velem, a háborús
h ssel. Rajtam röhögne az egész istenverte törzs.
A másik lehet ség, hogy fegyvert húzok és megölöm. Erre viszont nem visz rá a lélek. Tudjátok, akármi
történt, még mindig szeretem t. Ezért nem firtatom a hasonlóságokat se. A végén még kisülne valami, és
akkor kénytelen lennék agyonverni egy kenyeres cimborámat, persze a poronttyal együtt. Elnézem ket,
milyen aranyosak, ahogy játszadoznak.. . a középs már egész jól céloz, tavaly ilyenkor ötven lépésr l kil tt
egy szökött rabszolgát... simán a torkába, pedig szemb l sütött a nap... szóval, a fene akar túl kíváncsi lenni.
Inkább becsukom a szememet, és kussolok.
Hogy a háború véget ért, egy darabig elszöszmötöltem otthon, aztán elegem lett és leléptem. Több mint egy
éve nem láttam az én kis drágámat. Veszettül hiányzik, de ez a legjobb mindkett nknek. így legalább nem
kerülnek új fiókák a fészekbe; férj nélkül lebabázni, az még egy éjukk-madártól is túl hagy pimaszság volna.
Különben se hiszem, hogy folytatni szeretné; az igazat megvallva elég hiú teremtés, mindig kényes volt a
szépségére, és öt gaug után már vigyáznia kell a vonalaira. Majd megoldja a kiszikkadt vénasszonyokkal, akik
mindenfélét kotyvasztanak meg kuruzsolnak a n i bajokra. Amíg tartjuk a távolságot, ugyanolyan
szenvedélyesen szerethetjük egymást, ahogy annak idején.
Egy szó, mint száz, arany cimborák, ez az én történetem. Ha már együtt fogunk kalandozni, úgy gondoltam,
el kell mesélnem nektek. Röhögjetek ki bátran, nem fogok haragudni érte, amíg szemt l szembe csináljátok.
De a hátam mögött ne sugdolózzatok, ha kérnem szabad. Mert attól esetleg olyan érzésem támad, mintha
gúnyt űznétek bel lem; és akkor a békéltet mnek eszébe juthat, mit művelt az el dje Zagad fejével, hogy
megszerezze nekem a világ legszebb asszonyát.
 függelék
A kötetben el forduló ynevi nyelvekb l vett kifejezések
(?) - ismeretlen eredetű
(aqu) - aquir
(elf) -elf
(kho) - birodalmi khors (kráni)
(ork) - ork
(pya) - pyar, a hetedkori közös nyelv (újgdon)
(x/y) - 'x' és 'y' nyelvb l származó szavak összetétele
(x→y) - 'x' nyelvb l 'y nyelvre fordított, vagy oda átszármazott kifejezés

Ahan'NataKhan {aqu)\ Annak a renegát határvidéki fejvadászklánnak a titkos neve, amely önhatalmúlag
felmondta a Tizenhármaknak tett hűségesküjét, és a külvilágiakhoz pártolt. Közismertebb (romlott) alakja
Anat- Akhan, közelít leg pontos fordítása „a Halál Suttogása".
Anat-Akhan (aqu→pya): →Ahan'NataKhan
aquir [akvir] (aqu)\ Azon ómágiát használó, értelmes sfajok összefoglaló neve, melyeket a pyarroni bölcsek
konzekvensen „gonosznak" bélyegeznek. Többségük tisztázatlan körülmények közt került Ynevre az id k
hajnalán, ahol is az els korok háborúi a föld vagy a víz alá kényszerítették ket. Elkorcsosult civilizációik e
vidékek némelyikén mind a mai napig fennmaradtak. Az aquir dialektusok - az óid k más nyelveihez
hasonlóan - olyannyira átitatódtak a mágia hatalmával, hogy minden egyes rajtuk vigyázatlanul kiejtett ige
halált vagy még rosszabbat jelent a próbálkozók számára. Az aquir els sorban írott formában ismert,
kiejtésével ma már csak egyesi varázslóiskolák, néhány titkos és felettébb veszélyes szervezet, és
természetesen maguk az aquirok vannak tisztában. Az aquir nyelv átvitt értelemben, a létezés különböz
síkjain izoláló nyelvnek mondható, míg ellenpárja, az elf flektáló és agglutináló.
álomhozók (kho→pya): Viszonylag fiatal kráni lovagrend, melynek központi kastélyai Ubar Uled
tartományban emelkednek, ám máig nem feledte a →Küls Tartományokba nyúló gyökereit. Vezet i úgy vélik,
a Kosfejes Úr akarata álmokban és látomásokban nyilatkozik meg el ttük, s e lidérces víziókat képesek
kivetíteni mások elméjébe is. A rend sokak megbotránkozására baráti kapcsolatokat ápol →Káosz-Thuragh
egyes szektáival.
Árnyékban Neszez (elf-+pya): →Hantien Harran állandó jelz je.
asa foetida (kho): Különleges, bántó illatú füstöl szer, amelyet démonidéz szertartások alkalmával égetnek
a →beavatottak. Titkos összetev i között szerepel a kráni bürök, a →fekete henna, a porrá tört bezoárk és a
mand- ragóragyökér, más, egzotikusabb alkotóelemekkel együtt.
bannara (kho): A különleges kráni mérgek összefoglaló elnevezése. Egyes bannarák el re meghatározott
program értelmében fejtik ki hatásukat, mások folyton alkalmazkodnak a változó küls körülményekhez,
megint mások távolból kapott utasításokhoz igazítják működésükét. A legkomplexebb bannarák lényegében
véve mesterségesen létrehozott él lények, rendelkeznek bizonyos fokú öntudattal, s t értelemmel is.
beavatott (kho-+pya)\ 1.) Altalános értelemben: „titkok ismer je", „tanult f ", „mágiaforgató". 2.) Szűkebb
érte-lemben: speciális feladatkört ellátó szakért a kráni fejvadászklánokban, akit tudása és tapasztalata miatt
nagy tekintély övez, ám nem tartozik egyik bels kasztba sem. Például →boncmester, →démonlovas,
→méregmester, →tűmester stb.
birodalmi fejvadászok (kho-+pya): Ezt a méltán rettegett köteles rendet P.sz. 1224-ben alapították a kráni
Tizenhármak. Feladata kezdett l fogva a legfels bb birodalmi érdekek foganatosítása volt, a →Fekete Határ
mindkét oldalán. A klán nyolcvan fejvadászt és húsz szabad vadászt számlál. El bbiek csoportban vagy
varázstudók kíséretében tevékenykednek, utóbbiak önálló küldetéseket teljesítenek vagy →meridiánként
irányítják társaikat. A birodalmi fejvadászok nem alkotnak önálló; szervezetet, nem képeznek növendékeket,
nem foglalkoztatnak kémeket, mesterembereket, bels szabályaik a külvilági lovagrendekét idézik.
Közvetlenül a →Tizenhármak irányítása alatt álló különleges alakulat ez, tagjai kirendelt →transcepsek és
magas rangú birodalmi tisztségvisel k mellett teljesítenek szolgálatot. A szervezet tagjai a birodalom - és az
utóbbi évezredben Gorvik - klánjaiból választott fejvadászok, hivatásuk legjobbjai, minden esetben emberek. A
jó el re kiszemelt növendékekre a birodalmiak a →Tizenhármak pecsétjét helyezik, s ezzel az aktussal
kisajátítják ket maguknak. Persze nem minden klán válik meg ellenkezés nélkül a neveltjeit l; különösen a
→szabad rendek híresek arról, hogy eleresztik a fülük mellett a parancsot. A birodalmiak ezért f ként a
→köteles rendek soraiból válogatnak, ott is inkább azokat részesítve el nyben, amelyek a szokásosnál több
és szorosabb szállal kapcsolódnak a központi igazgatáshoz. Máskülönben →vadászháborúk sokaságát
idéznék a fejükre, amelyekkel még k sem birkózhatnának meg egykönnyen. A több évtizedes kiképzés során
a birodalmi fejvadászok páratlan mentális csiszoltságra, számtalan különleges képességre és évszázadokkal
felér tapasztalatokra tesznek szert. Mindannyian ismerik a mágiát, nem ritka közöttük, aki alkalmazza is;
harcmodorukat démonoktól és →aquiroktól tanulják, testüket hosszas gyakorlással és varázstudók
segítségével készítik fel az embert próbáló küldetésekréíSzigorú fegyelemben élnek, a klán törvényei önálló
személyiségük levetk zését is megkövetelik t lük. A klán fejvadásza a birodalomért, a tudásáért él és hal,
egyéni céljai, vágyai nincsenek. El deik tetteit emlékezetükbe vésik, de neveket, arcokat nem jegyeznek fel.
birodalmi khors (kho/pya): Jobbára a kráni →Küls és →Középs Tartományokban beszélt emberi
köznyelv.
birodalmi légiók (kho-pya): Elméletileg Krán minden tartománya köteles állandóan fegyverben tartani egy
tízezer f s birodalmi légiót, bármikor bevethet állapotban. Gyakorlatilag ez a parancs írott malaszt csupán, a
helytartó hatalmának és lojalitásának függvénye. A →Küls Tartományokban a légiók gyakran a hadurak
személyes rendelkezésű hadseregei, olykor fegyelmezetlen orkcsürhék vagy gyülevész nomád lovashadak. A
→Tiltott Tartományok szerfölött ritkán fárasztják magukat légiók kiállításával, s ha mégis, abban általában
kevés a köszönet. Igazán üt képes seregei az örökletes helytartódinasztiák irányítása alatt álló
tartományoknak vannak, no meg azoknak, ahol a →Tizenhármak egyike tölti be a →consulari posztot. Ezek a
légiók viszont valóban Ynev legfélelmetesebb hadai közé tartoznak; mágiamesterek, →beavatottak, túlvilági
szörnyek kísérik ket, s ha egyszer megindulnak, senki sem állhat meg ellenük. Erejüket többnyire a
belvillongások letörése köti le, a határokon kívülre rendkívül ritkán vonulnak; az utolsó ilyen alkalom a pyarroni
Dúlás volt. Ebben a nagyszámú segédcsapatokon kívül mindössze egyetlen birodalmi légió vett részt, amely
az aranykör lovagrenddel vívott gyilkos küzdelemben példátlan, hatvanhét f s veszteséget szenvedett.
boncmester (kho-pya): Magas →beavatotti rang a kráni →szabad rendekben. A boncmester látja el a
vadászok harcban szerzett sebeit; orvosolja a különféle betegségeket és fert zéseket; vallatja ki a
kínzókamrában a foglyokat; hajtja végre a kivégzéseket; boncolja föl és vizsgálja meg tüzetesen a
tetemeket; metszi ki és tartósítja a csatában elesett rendtagok kés bb még felhasználható testrészeit..
burgash (ork): Nyílvessz re kenve röptében lángra lobbanó - és szétfröcsköl - méreg,
cascadis (kho): A kráni fejvadászok egyik bels kasztja. A cascadisok magas fokon képzett mentalisták:
feladatuk akció közben a szellemkapcsolat fenntartása a résztvev k között: Az akciót vezet fejvadász a
cascadison keresztül hangolja össze alárendeltjei tevékenységét, és az általa közvetített mentálparancsökkal
irányítja ket.
comtur (kho): A kráni fejvadászok legrangosabb bels kasztja, a szervez ké és az irányítóké. Minden
rendház élén egy-egy comtur áll, aki teljhatalommal rendelkezik az alárendelt vadászok fölött, és személyesen
viseli a felel sséget a küls megbízóktól elvállalt →kontraktusokért, valamint a politikai döntésekért. A
comturok szerfölött ritkán vesznek részt az akciókban; erre gyakran nem is alkalmasak, el rehaladott koruk
vagy testi elváltozásaik miatt.
consular (kho): A kráni tartományok élére állított helytartók. A →Tiltott és a →Középs Tartományokban
személyesen a →Tizenhármak nevezik ki ket, a →Küls Tartományokban maguk sajátítják kii a posztot,
többnyire nyers er szak útján. A consularok hivatali ideje életfogytig vagy visszavonásig tart, bár az'atóbbi
lehet ség mindig egyet jelent az el bbivel. A helytartók csak a →Tizen-hármak félé tartoznak elszámolással,
és tetszésük szerint rendelkezhetnek a tartomány birodalmi fennhatóság alá es er forrásaival; a helyi
független tényez kre (→káosz-szektákra, →szabad rendekre, boszorkányszövetségekre, →aquirokra stb.)
gyakorolt befolyásuk azonban a legjobb esetben is megkérd jelezhet .
démonlovas (kho-pya)\ Kráni →beavatott, démonidéz varázsló, akit különleges kapcsok fűznek egy
alsóbbrendű démonfajhoz vagy a túlsó síkok valamely egyedi hatalmasságához. Varázsereje meghaladja a
hagyományos démonidéz két, ám jóval szűkebb fókuszú. A démonlovasok a kráni birodalomban négy-öt f s
testvériségekbe tömörülnek, de nem számít ritkaságnak, hogy egy független →beavatott valamely →szabad
rendnek vagy -→káoszszektának ajánlja fel a szolgálatait.
dieur [diör] (kho): Betű szerinti fordításban „rettenetes". Egyes →káoszszekták utalnak így →Ranagol
angyalaira, amikor néven nevezni ket nem volna tanácsos vagy helyénvaló.
drún (kho): „Aquir" jelentésű szó →Káosz-Thuragh híveinek titkos szertartásnyelvén.
elveszettek (elf-pya): A kráni elfek összefoglaló elnevezése mindazon fajtársaikra, akik nem fogadták el
→Ranagol tanítását, és nem rendelték alá magukat a →Tizenhármaknak.
Éjben Kacagó (elf-pya): →Mallior állandó jelz je.
feketeacél (kho-pya): Mágikus tulajdonságokkal bíró, könnyű és ruganyos, ám gyémántkeménységű fém.
Kizárólag a Kráni-medence közepén, a →Tiltott Tartományokban bányászható; feltételezések szerint
fókuszálja a mágikus energiákat, ami egykor szerepet játszhatott a birodalom központjának megválasztásában
is. Talán épp ezért elenyész en keveset használnak fel bel le; ha valakinek az oldalán feketeacél fegyver lóg,
annak igencsak közel kéli állnia a Kosfejes Úrhoz. A feketeacél kizárólag mágiával munkálható meg, a bel le
kovácsolt fegyverek, vértek törhetetlenek, áthasítanak minden mágikus védelmet. Egyes nézetek szerint a fém
a mindenség mélyebb régióiból került Ynevre - de hogy miként, arra senki nem adhat magyarázatot.
Fekete Határ (kho-pya): A Krán és a kráni gyepűvidék közt húzódó határvonal, a kráni Gyűrűhegység keleti
láncainak közkeletű elnevezése.
fekete henna (kho-pya): Kráni ajzószer, porrá tört magvait rövid ezüstcsövecskén keresztül szokás
felszippantani. Rövid id re élesebbé teszi a rejtett érzékeket, és fokozza az elme befogadóképességét. Ritka
kivételekt l eltekintve csak n k használják, mert a férfiaknak el bb- utóbb elsorvasztja a nemz képességét.
fekete özvegy rend (kho-pya):. →Khat'urNaathum.
Fra (kho): Tiszteletet és összetartozást kifejez megszólítás a kráni fejvadászok között, amelyet el tagként
kapcsolnak a megszólított nevéhez. Szó szerinti jelentése „fivér". Ha alacsonyabb rangú vadász beszél egy
rangban fölötte állóhoz, elhagyása halálos sértésnek számít; fordított esetben csak akkor szokás kitenni, ha a
beszél hangsúlyos udvariassággal fogalmaz.
 Fray-Grimonar (kho): A bels -kráni →Tiltott Tartományok egyike. Viszonylag megbízható információkkal
rendelkezünk róla, mivel nem veti ki magából az emberi élet minden formáját, hanem egyes - sajátosan
módosult - változatokat hosszabb ideig is megtűr a határain belül. Itt található az Obszidiánszurdok, a
birodalomszerte rettegett →Shien-Gorr fejvadászklán központi rendháza; itt székel továbbá az a titkokba
burkolózó → saquir, akit a beavatottak csak a Sápadt Angyalként emlegetnek. E hatalmak mellett a
→consular befolyása pusztán névleges, noha máskülönben maga is az →aquirok nagyjai közül való.
gaug (ork): „Kölyök"; a nevet nem szerzett kölyökorkok pontosabb kormeghatározás nélküli megnevezése.
graer dwaghul (ork): „Szent csatabárd"; az orkok többnyire önálló akarattal (lélekkel?) bíró, igen nagy
becsben tartott harci eszköze.
grashrat (aqu): Alsóbbrendű létformát jelent kifejezés; az →aquirok megkülönböztetés nélkül alkalmazzák
minden él lényre a hernyóktól az elfekig.
haláladó (kho-pya): A legfontosabb kráni adónem. Évente négyszer a birodalom minden ezredik lakója vérét
és velejét ajánlja fel a kosfejes oltáron Ranagol nagyúrnak. Az áldozatokat a →consularok sorsolás útján
személik ki, de akire a választás esett, helyettes állításával megválthatja magát. A folyamat ily módon az
agresszív és nagyhatalmú hívek arányszámának növekedése felé hat. A →Tiltott Tartományokban általában
maguk a →Tizenhármak hajtják be a haláladót, de itt még nekik sem mindig sikerül teljesíteni a kiszabott rátát.
Hantien Harran (elf): Kráni elf →kalahora, a feketetölgyek lelke, aki az erd árnyékaiban és a lombok
susogásában nyilatkozik meg. A →könnyűléptű nép hosszú emlékezetét jelképezi, és azt a félelmetes
türelmet, amellyel si bosszújuk beteljesedésére várnak. Az ötödkor óta nem manifesztálódott; nevét nem
felejtették el, de hatalma er sen megcsappant, manapság már legfeljebb annyi telik t le, hogy elleplezze az
avarban lopakodó gyilkos léptei neszezését.
Har'gunn ta Karthinmak (kho): Avagy „Birodalmi Emlékezet" - Konfúzus és érthetetlen fóliáns, amelyet
kráni és helyenként →aquir nyelven írtak. Egy kevéssé ismert szerzetesrend kolostorából került el , amely a
testi aszkézis végletekig való fokozását gyakorolja: beavatottjai kizárólag önmaguk húsát fogyasztják.
Található benne másfél tucat vérhimnusz a Kosfejes Nagyúrhoz, egy csonka misztériumjáték Káosz-Ngau
tiszteletére, két értekezés a hüll szabású értelmes lények kínzásának művészetér l, valamint egy zavaros és
terjeng s összefoglaló, amely huszonnégy →vadászháború, klánviszály, vallási belvillongás és külvilági
hadjárat eseményeit tartalmazza, mindegyiket más-más →káoszangyal szimbóluma alatt. A szöveg inkább
metafizikus allegória, mintsem történeti munka; ahol össze lehet vetni más forrásokkal, folyton
ellentmondásokba keveredik, az id rendje pedig teljességgel kibogozhatatlan. Mindazonáltal még így is ez az
egyetlen olyan írásmű, amit némi eufémizmussal Krán hézagos történetének nevezhetünk. Els példányát
Igrain Reval hozta magával kráni fogságából.
Hat Törzs (ork-pya): A tarini halálhozók fel rlése óta Eszakfölde orkjainak vezet ereje a gro-ugoni Hat
Törzs, melynek tagjai rang szerinti sorrendben a vérivók, a látók, a kacagok, a holdimádók, az irtóztatók és az
irgalmatlanok.
Hét Domb és Hét Völgy (elf-pya): Több →Középs Tartománnyal átfedésben lév erd vidék, ahol az
→igazak - a kráni elfek - tizennégy háza telepedett meg a birodalom alapításakor. A →consularok hatalma
errefelé tünékeny délibáb csupán, hacsak nem maguk is a →könnyűléptű népb l valók; ám még ez esetben is
kizárólag a saját házuk szállásterületén ismerik el jogaikat.
hiequar (elf): A kráni elfek jellegzetes fegyvere; fűzfalevél alakban hajló, fokélre köszörült kardpenge.
Vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas, ért kezekben bármely →mara-sequorral felveszi a versenyt.
Hnumthor-Orre (kbo): →Tiltott Tartomány Bels - Kránban, közismert nevén a Változások Völgye. A
→Tizenhármak által kijelölt →consular, egy elfeledett fajból való lesath, kinevezése óta nem merészkedett a
tartományába. Hnumthor-Orre lakossága négy f b l áll, valamennyien sa-quaddk. A rangid s közöttük
→Káosz-Metha legvénebb pátriárkája, a Csontlovag, de amennyire csak lehet, kerülik az egymással való
érintkezést, nehogy fogyatkozó népük lélekszáma tovább csökkenjen. A látogatók maradványai, akik az
évezredek folyamán felkeresték a tartományt, bizonyos értelemben véve mindmáig . életben vannak ugyan,
de még a →haláladóba sem jók: örökre bemocskolnák az áldozati oltárt.
holdralép k (kho-pya): →Szabad rend a →Középs Tartományokban. A →fekete özvegyekkel vívott
klánháborújuk okaira és kezdetére senki nem emlékszik már; emberemlékezet óta ki-kiújult minden
évszázadban, s vadászok ezreinek az életét követelte. A küzdelemben végül a →fekete özvegyek maradtak
felül, s az írftiagjukat is kiirtották a holdralép knek; csupán néhány ígéretes fiatal növendéknek kegyelmeztek;
akiket →sura'shtakként adoptáltak a rendjükbe.
hurgai san athaknai (kho): „Hallom és engedelmes-kedem." A kráni fejvadászok el írásos válasza a
feljebbvalóiktól kapott parancsira, annak tartalmától függetlenül. A →mortel kaszt tagjai és a →beavatottak
különleges el jogként használhatják helyette a -shaka'thorr kifejezést is.
igazak (elf-+pya): A kráni elfek önmagukra alkalma-zott kifejezése, amellyel megkülönböztetik népüket az
→elveszettekt l, akik nem fogadták el →Ranagol igéit.
kalahora (elf): A szétszóródott elf nép vallásának szentségei, melyeket egy-egy rég elhalt h s vagy mártír
alakjában, szektákba tömörülve tisztelnek. Az →igazak tucatnyi kalahorát ismernek, a hetedkorban azonban
csak kett bír közülük számottev hatalommal: →Mallior, az →Éjben Kacagó és →Verrion HAnthall, a
Mindeneket Elnyel . El bbi fajtájuk sötét bosszúvágyát, utóbbi - egyes eretnek teológusok szerint - önemészt
fels bbrendűségi tudatukat testesíti meg. .
káoszangyalok (kho-pya)\ Túlvilági entitások, akik a Kosfejes Úr szűkebb aspektusait testesítik meg, s t
táplálják a híveikt l nyert hatalommal. Mindannyian az abszolút igazsághoz vezet utak egyikét jelképezik, a
transzcendens megismerés különféle módozatait. Együttesen piramisként szokás ábrázolni ket, amelynek a
csúcsán maga →Ranagol áll, a káoszból szület dinamikus rend szimbólumaként. Számuk összesen
huszonnégy, az év hónapjainak megfelel en. Eredetüket tekintve meglehet sen sokfélék: akadnak köztük si,
elfeledett istenek, akik behódoltak a Kosfejes Úrnak; valaha volt halandók, akik eljutottak az apoteózis h n
sóvárgott állapotába; tiszta eszmék, amelyek formát és öntudatot öltöttek az önmagukról való hosszas
elmélkedés során; démoni és selemi lények, a túlsó létsíkokon honos hatalmak tarka egyvelege.
káoszszekták (kho-pya): Misztikus irányzatok →Ranagol hitén belül, amelyek a huszonnégy →káoszangyal
valamelyikének hódolnak, s az általa jelképezett utat követve kívánnak közelebb kerülni a Kosfejes Úrhoz. A
hívek dönt többsége ember, legalábbis kezdetben; ahogy egyre magasabb beavatási fokozatokba lépnek,
apránként elvesztik humanitásukat. A szektáknak nincs központi vezet ségük: helyi gyülekezetekre
tagolódnak, amelyek közt legfeljebb informális kapcsolat áll fenn, s gyakran élesen rivalizálnak egymással.
Káosz-Abbog (kho-pya): Karnális lény, a test és a hús angyala. Hívei annak az ideális állapotnak az
elérésére törrekednek, amelyben az egész világ egyetlen hatalmas organizmussá olvad össze, méltó anyagi
testként szolgálva →Ranagolnak. Szertartásaikon elevenen falják föl egymást, hogy ily módon
összpontosítsák az életerejüket. A nemzést és a tükröket istenkáromlónak vélik, mivel megszaporítják az
él lényeket.
Káosz-Buulzaab (kho/pya): A sötétség és a feledés angyala, más néven a Fények Kioltója. Manifesztációi
eltörlik a színeket és kihűtik az él lények vérét. Tanítása szerint az emlékezet gyarló dolog, a lelki
tökéletesedés akadálya; ezért hívei minden napnyugtakor elfelejtik addigi életüket, és új személyiséget öltenek
magukra.
Káosz-Huvarhg (kho-pya): A téboly angyala, a költ k és próféták pártfogója- Id nként a jöv belátás
adományával ruházza föl híveit; máskor vakká és süketté teszi ket. Szektája sérthetetlenséget élvez a
birodalmon belül, a gyülekezetek mégsem hosszú életűek: általában önmagukat pusztítják el.
Káosz-Khakht (kho-pya): A tagadás angyala, aki azt tanítja; hogy az istentisztelet leghatásosabb módja az
istenkáromlás. Hívei rituális orgiákon gyalázzák t és →Ranagolt, vér helyett fekáliát és testi váladékokat
áldoznak neki. A szektát általában eretneknek tekintik, gyülekezeteit gyakran →consulari rendeletre számolják
fel.
Káosz-Metha (kho-pya): Az élet és a termékenység an-gyala. Hívei testében minden sejt rákos
burjánzásnak indul; a magasabb fokozatok beavatottjai nyálkás protoplazmává degenerálódnak, amely id r l
id re önálló értelem nélküli sarjakat fiadzik. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok, mert a legkisebb épen maradt
szövetdarabka is órák alatt reprodukálni tudja az eredeti él lényt.
Káosz-Ouddaka (kho-pya): Az öléskor kiontott vér szimbóluma, amely felhasználatlanul folzik el, s önálló
életre kél, hogy bosszút álljon a gyilkoson. Hívei örökéletűnek hiszik magukat, s egy bizonyos beavatási
fokozaton túl valóban azok: holtuk után cseppfolyós vérgólemekké válnak, s ebben az alakban szinte
lehetetlen elpusztítani ket. A →Tiltott Határ környékén százával kóborolnak ilyen szörnyek; emlékeiket, önálló
személyiségüket rég elvesztették már, a mágikus kisugárzások azonban ellenállhatatlan vonzer t gyakorolnak
rájuk. A Káosz-Ouddaka szektáival háborúzó klánok csak akkor számíthatnak gy zelemre, ha minden elesett
ellenségnek fölmetszik az ereit és az utolsó kortyig kiisszák bel lük a vért.
Káosz-Raddaq (kho-pya): Felmagasztosult → saquir, aki fajtája utolsó képvisel jeként belefáradt az életbe,
és évezredeken keresztül próbálta elpusztítani önmagát, mindhiába. Végül apoteózison esett át, s a halálvágy
és a melankólia angyalává vált. Hívei veszedelmes orgyilkosok, akik felkutatják és →Ranagol kebelére küldik
mindazokat, akiknek földi élete véleményük szerint túl hosszúra nyúlt. Els dleges céljuk az, hogy bevetésük
során minél látványosabb halált haljanak.
Káosz-Samambrag (kho-pya): Démoni lény, a ragály és a rothadás angyala. Hívei mocsárlázzal fert zik
meg magukat, és hagyják elüszkösödni a sebeiket; a járványok terjesztését szent feladatuknak tartják. A
tökéletesség mércéje az szemükben az, minél kevesebb testrészre van szüksége valakinek ahhoz, hogy
életképes máradjon.
Káosz-Sraddhu (kho-pya): A kínzómesterek és méregkever k védangyala; pártfogását mindazokra
kiterjeszti, akik művészetté emelik a lassú, gyötrelmes halált. Hatásköre olykor átfedésbe kerül →Káosz-
Huvarhgéval, így például a hóhérpoéták testvériségének esetében, akik mások szenvedéséb l merítenek
ihletet, s miközben áldozataik haldokolnak, k versbe szedik utolsó óráik kínjait.
Káosz-Thuragh (kho-pya): Tisztázatlan státusú asztráldémon, aki el dje kultuszának teljes
megsemmisítésével emelkedett a →káöszangyalok közé. Tanítása szerint az érzelmekt l leghathatósabban
úgy szabadulhatunk meg, ha el bb felfokozott intenzitással átéljük, majd magunkba zárva elemésztjük ket.
Hívei voltaképpen eleven asztrálvámpírok, értelmes lények érzelmeivel táplálkoznak. Az asztrálmásukon
kifejl d paraziták és torzulások id vel kiütköznek anyagi testükön is.
Káosz-Uqmat (kho-pya): Természetangyal, az selemek egységének és harmóniájának szimbóluma. Azt
hirdeti, hogy az élet aberráció, a szervetlen természet szent összhangjának megbontása. Hívei igyekeznek a
legalapvet bb és legprimitívebb elemi alakzatokká redukálni magukat; a gyülekezetek elöljárói avatatlan
szemlél számára szikláknak, forrásoknak, örökég lángoknak tűnnek. A tiszteletére celebrált áldozati
szertartásokon vízzel telt verembe bilincselnek egy önként jelentkez szektatagot, majd miel tt megfulladna,
tölcsércsövön keresztül parazsat öntenek a tüdejébe.
Káosz-Vulak (kho-pya): A paradoxonok és az átmeneti állapotok angyala; minden alkonyatkor és
szürkületkor manifesztálódik a birodalom valaríielyik keresztútján, és magának követeli az arra járók
lélegzetét. Szektája kizárólag él holtakból áll, a magasabb fokozatok beavatottjai pedig csak id szakosan
léteznek: periodikusan kisápadnak a nemlétbe, majd újra összeállnak.
Káosz-Yukk'rt (kho-pya)\ A legels káoszangyal, eredetileg egy kipusztult aquir faj istene, amely híveivel
együtt értelmét és emlékeit is elvesztette. A csillapíthatatlan éhséget szimbolizálja, az egyetlen olyan
ösztönérzést, amely mindvégig megmaradt neki, és nem engedte a nemlétbe foszlani. Hívei folyamatos
böjtöléssel és önsanyargatással kívánnak közelebb kerülni →Ranagolhoz: beavatásukat követ en egyetlen
falatot sem vesznek többé magukhoz és éhen pusztulnak. Minél tovább el tudják nyújtani lassú haldoklásukat,
annál inkább kegyeli ket a védangyaluk: az utolsó stádiumban, amikor már magatehetetlenül delirizálnak,
démoni ártó hatalommal ruházza fel ket.
Khat'ul'Naathum (kho): A →Középs Tartományok egyik kiterjedt befolyással bíró fejvadászklánja, a
→fekete özvegy rend titkos neve. A →fekete özvegyek számos →vadászháborúból kerültek ki gy ztesen,
leginkább mégis tanult tudósaikról és a rendházaikban rzött nagy hatalmú ereklyékr l ismertek.
khayness (kho): Vérbosszú egy klán-, rend- vagy szektatárs er szakos haláláért. Birodalomszerte
általánosan használt kifejezés.
kígyóhajúak (kho-pya): →Káosz-Samambrag szektájának lesvet i és portyázó vadászai; a gyülekezet
lázlátója a fert szentélyekben tenyészti ket. Élettartamuk háromtól öt évig terjed, de csak a meleg
évszakokban lehet hasznukat venni: télen beássák magukat a hideg mocsári iszapba, és hibernálódnak.
kontraktus (kho): Magánjogi szerz dés egy el re meghatározott megbízatás elvégzésére valamely
→szabad rend és a hozzá forduló fél között: A szöveg tartalmazza az áldozat (vagy áldozatok) nevét, a
díjazás mértékét, a megbízó által igényelt körülményeket, valamint az esetleges garanciákat. A kontraktus
egyoldalú felbontásáért a vétkes fél felel sségre vonható a →consulari Ítél szék el tt.
Kosfejes Úr (kho-pya): →Ranagol
könnyűléptű nép (kho-pya)\ A kráni elfek hagyományos elnevezére a birodalomban.
köteles rendek (kho-pya): Mindazon kráni fejvadász- klánok gyűjt neve, amelyek közvetlenül a birodalmat
szolgálják, és nem fogadnak el magánmegbízatásokat. Egyeseket közülük a →Tizenhármak alapítottak,
mások hosszú távra szóló →kontraktusra léptek velük. Ide szokás sorolni azokat a rendeket is, amelyek
valamelyik →consularnak és utódainak esküdtek engedelmességet, bár k részérdekeket képviselnek:
szerz désük nem magához a birodalomhoz, csupán az egyik tartományához köti ket. A legnevezetesebb
köteles rend minden bizonnyal a →birodalmi fejvadászoké, akik senkinek nem tartoznak elszámolással a
→Tizenhármakon kívül. Hűségbélyeggel megjelölt vadászaik joggal követelnek helyet maguknak a világ
legfélelmetesebb harcosai között, ezért azonban egyéniségük és önálló énjük feladásával kell fizetniük.,Hírnév
tekintetében nem sokkal marad el mögöttük a gyászkehely testvériség, amely a káoszfattyak és a
magasábbrendű él holtak soraiból toborozza vadászait, varázstudói pedig vúlagharok, sötét mágiát űz
démon-ember hibridek. Ez a szervezet a →Tizenhármak közül kizárólag Gabhurgathol parancsainak
engedelmeskedik, még akkor is, ha ez esetleg sérti a többiek érdekeit. Végezetül mindenképpen meg kell
említeni, hogy köteles rend volt az áruló →Ahan'NataKhan is, amelynek a külvilág a kráni fejvadászokkal
kapcsolatos gyér információi legjavát köszönheti.
Középs Tartományok (kho-pya): A kráni birodalom törzsterülete, vegyes összetételű lakosságát a
Kosfejés Úr hite forrasztja egységbe. Itt emelkednek a nagy birodalmi városok - Snattha Bey, Gor-Vassak,
Rah Gul és Tokh- Tassar -, és itt székéi a legtöbb olyan szervezet, amely aktívan alakítja Krán bel- és
külpolitikáját. A harminckilenc tartomány élén a Tizenhármak által élethossziglan kineve¬zett consularok
állnak, akik kérlelhetetlen szigorral kormányozzák a gondjaikra bízott régiókat. Szükség is van erre, mivel a
független hatalmi tényez k - káoszszekták, szabad rendek, boszorkányszövetségek, hegyi törzsek,
démonidéz klánok és egyebek - csupán a Változások Törvényének engedelmeskednek, a birodalmi
közigazgatás hatálya alól folyton igyekeznek kivonni magukat.
krónikásjelek (kho-pya)\ Er sen stilizált; helyenként absztrakt ábrák, amelyeket a kráni elfek tétováltatnak
az arcukra, h stetteik és hadisikereik emlékére. Az ért szem az elf egész élettörténetét leolvashatja az
arcáról, ez azonban nem könnyű feladat, mert a krónikásjelek szimbolikája rendkívül sokrétű, s készít iken
kívül kevesen igazodnak el közöttük.
Küls Tartományok (kho-pya): Névleg független Ranagol-hitű államok Krán határterületén, mintegy
harmincan-harmincöten, amelyeket meglehet sen laza kapcsok fűznek a birodalomhoz. Lakosságukat
zömükben olyan népek, népcsoportok, családok és töredék elemek alkotják, amelyek nemzedékekben mérve
csupán rövid ideje nyerték el a kiváltságot, hogy a gyepűvidék ütköz zónájából áttelepedhessenek a Fekete
Határ túloldalára. Társadalmuk legjellegzetesebb vonása az aprólékosan kodifikált, ám személyes érdekének
alapján rugalmasan átjárható kasztrendszer. Vezet ik többnyire olyan dinasztiákból kerülnek ki, amelyek
er szakkal ragadták magukhoz a hatalmat, s pozíciójuk meglehet sen ingatag. A Tizenhármak ugyan
consulari ranggal ruházzák fel ket, általánosan elterjedt megnevezésük azonban „hadúr".
lanista (kho): A birodalmi közigazgatástól független vállalkozó, aki rabszolgaviadorok vásárlásával,
kiképzésével és bérbeadásával foglalkozik. A lanistacéhek els sorban a klánháborúk sújtotta területekr l
szerzik be az emberanyagukat, és több helyütt komoly konkurenciát jelentenek a birodalmi viadoristállóknak.
lidércfű (kho-pya): Ritka, hírhedt méreg és kábítószer, amely kizárólag a →Hét Domb és a Hét Völgy
vidékén terem! Füstjének belélegzése néhány perere földöntúli gyönyörérzetet okoz, majd utána napokon át
rettenetes rémálmokat. Már egyetlen szippantás is elegend bel le a gyógyíthatatlan függ ség
kialakulásához. A lidércfű terjesztésének monopóliuma a kráni elf házak kezében van:
 Mallior (elf): Az elf-aquir (lásd ott) háborúk legendás, h se, aki kés bb →kalahorává magasztosult, s e
min ségében a bosszúvágyat és a sötét szenvedéseket személyesíti meg. az egyetlen kalahora, akit
Kránban és Kránon kívül egyaránt tisztelnek az elfek. A külvilágiak csak végs elkeseredésükben fordulnak
hozzá, Kránban azonban sokkal elterjedtebb a kultusza; itt élnek vér szerinti leszármazottai is, a
Ly'Shematenelek, azaz a „Tettekkel Emlékez k".
mara-sequor (kho)\ Lábnyi hosszúságú, hegyénél er sen felfelé hajló, küls -bels élre fent vágókard, a
kráni fejvadászok hagyományos fegyvere. A vele kapcsolatos el ítéletek nyilvánvaló tökéletessége dacára
megakadályozták, hogy Ynev-szerte elterjedt eszközzé, kalandorok és kalandozók kincsévé váljon: a
→Fekete Határ .innens oldalán csak Krán küldöttei, illetve az Yllinorban megtelepedett renegát klán, az
→Anat-Akhan -→beavatottjai forgatják.
mentor (kho): A tudósok bels kasztja a kráni fejvadászklánokban. Feladatuk részint a klán birtokába jutott
titkos információk rendszerezése és értelmezése, részint pedig a növendékek oktatása. Akad közöttük, aki
egész életében ezzel foglalkozott, java részük azonban kiöregedett vadász, aki visszavonult az éles
bevetésekt l, hogy hátralév idejét tapasztalatai átörökítésének szentelhesse. Fegyveres kiképzésben még a
többi mentor is részesül, és ember-ember elleni harcban bármelyikük egyenrangú ellenfele a külvilági klánok
legjobb veteránjainak.
méregmester (kho): →Beavatotti rang a kráni fejva-dászklánokban. A méregmester dolga a vadászok által
használt mérgek el állítása, felügyelete és kiadagolása; el fordul - különösen a →Középs Tartományok
rendházaiban -, hogy a →bannara-tudományban is járatos. Rendkívül kényes pozíciója miatt els dleges
célpontnak számít mind küls támadás, mind bels árulás esetén; így hát általában igen nagy gondot
fordítanak a védelmére, s még annál is nagyobbat a lojalitása biztosítására.
meridián (kho) „Vezényl tiszt", „elöljáró", „alparancsnok". Széles körben elterjedt rang a kráni
fejvadászklánokban, leginkább a →köteles rendekben használatos.
messor (kho) Rangos bels kaszt a kráni fejvadászklánokban. A kifejezést „test rz "-ként szokás fordítani:
azok a vadászok tartoznak ide, akik más személyek testi épségének megóvására szakosodtak. Szerepük
f leg a →köteles rendekben jelent s, hiszen ezeknek hivatalból a feladatkörükbe tartozik a →consularok és
egyéb birodalmi tisztségvisel k védelme, A →szabad rendeket sokkal ritkábban bízzák meg test rszolgálattal,
k els sorban likvidálási →kontraktusokat vállalnak. Messoraik azonban nekik is vannak, bár ezek inkább a
klánon belül tevékenykednek; a →beavatottakat és a rendi vezet ket rzik.
Mindeneket Elnyel (elf-pya)\ →Verrion HAnthall állandó jelz je.
mortel (kho): A kráni fejvadászklánok el kel bels kasztja. Azokat az id sebb vadászokat sorolják ide, akik
elég tapasztaltak már ahhoz, hogy egymagukban, társak nélkül hajtsák végre a rend által vállalt
megbízatásokat. Morteli rangra csak az emelkedhet, akinek az ereiben →aquir vér folyik, és képes a
hatalomszavak használatára. Különösen kockázatos feladatok elvégzésére olykor több mortelb l álló
csoportot szoktak kijelölni; ezek az orgyilkos különítmények félelmetes hírnévnek örvendenek.
nayan (kho): Szó szerint „martalék"; a kráni kö'znyelv azokat emlegeti így, akiket szellemi képességeik
hiánya akadályoz a kiemelkedésben. A birodalom területén rendszerint nincstelenekre alkalmazzák, akiket
el bb-utóbb haláladóként ajánlanak →Ranagol kegyelmébe.
Néma Nagymester (elf-pya) Eredetiben Semmer Suspheryas. A kráni elfek legbefolyásosabb
lovagrendjének, a →Quirrta Khinn-nek. a nagymestere; ugyanakkora tekintélynek örvend, mint a házak élén
álló hercegek. A címet egy → saquir elejtésével lehet kiérdemelni; nem csoda hát, hogy a rend története
során számos alkalommal volt hosszú ideig üresedésben, bár elvétve az is el fordult, hogy egyszerre ketten,
s t hárman viselték. H stette végrehajtása után a leend nagymesternek el kell zarándokolnia a Halott
Sóhajok Erdejébe, amely részét képezi ugyan az elf szállásterületnek, de közvetlenül a →Tiltott Határ mellett
húzódik, és egyik ház sem tart rá igényt. Hogy itt mi történik vele, azt senki sem tudja; egyesek szerint
találkozik a lovagrend igazi, titkos vezet ivel. A nagymesteri poszt várományosai közül nem mindenki tér
vissza a Halott Sóhajok Erdejéb l; akik pedig igen, azoknak az ajkát soha többé egyetlen szó sem hagyja el.
Ngaur Draugroth (ork): A Farkasszellem neve az ork hiedelemvilágban.
notator (kho) Az irattárosok és kincstartók bels kasztja a kráni fej vadászklánokban; k vezetik a rendi
krónikát és a titkos feljegyzéseket, k tartják számon a régi →kontraktusokat, k foglalják leltárba a
készleteket és felszerelési tárgyakat. Munkájuk nem túl látványos, de nélkülözhetetlen. Szükségképpen
művelt és gyors eszű emberek, s nem számít hallatlan esetnek, hogy egy tehetséges notator el relépjen a
→mentorok közé.
oculis (kho): A felderít k bels kasztja a kráni fejvadászklánokban. Feladatuk a hírszerzés, az
információgyűjtés, á terep el zetes kifürkészése. El fordul az is, hogy kémként beépítik ket az ellenséges -
vagy akár baráti - rendekbe, szervezetekbe. Az oculisokon belül külön csoportot alkotnak a lovas nyargalók,
akiket nem ügynöki munkára alkalmaznak, hanem klánháborúk esetén harctéri felderít nek.
od (elf): A mágikus energia leg sibb, nyers formája, amelyb l a teremtés mintáját sz tték az els
szörnyistenek. Tanulmányozása roppant ingatag lábakon áll; egyes teoretikusok szerint er ssége mintegy
tízszerese a pszi-szűr kön át nyert manának, és hagyományos módszerekkel lehetetlen ellene védekezni.
Manipulálására - hatalomszavak formájában - csak azok a fajok képesek, amelyek közel egyid sek a
teremtéssel, azaz eredetük az els - vagy a másod korra tehet . Közülük els sorban az →aquir népeket kell
megemlíteni, ám biztosra vehet , hogy valaha az elfek is éltek hatalomszavakkal, csak éppen hosszas
hanyatlásuk során valamikor elfelejtették si tudományukat.
 Ófa (elf-pya): Az sid k mitikus faóriása, magasztos és felséges teremtés, mely a legendák szerint hajdan
az egész világot óvó árnyékba vonta; ágain a csillagmez k istenei, üregeiben halált nem ismer lények
lakoztak. A másodkor végén lángoló pöröly sújtott le rá a mennyekb l, és szörnyűséges tűzözönnel
elemésztette. Csak elszáradt, élett l megürülten, korhadó gyökerei maradtak meg a föld mélyén tekerg zve,
azon a helyen, amit ma Ediomadnak hívnak. Amikor az →aquirok megérezték a sorvatag csonkokban
szunnyadó varázser t, szomjazni kezdtek utána; sokak számára ez volt az utolsó lehet ség, hogy új életre
keltsék magukban az élet- és a teremt er egyre halványabban pislákoló szikráját. Gyilkos háborúkat vívtak
az Ófa gyökerei fölött a fiatal fajokkal, s mert vénebbek és: keserűbbek voltak náluk, végül diadalt arattak.
Aztán leszálltak a föld alá, magukba szívták a lappangó mágiát, s id vel rádöbbentek, hogy soha többé nem
tudják elhagyni azt a helyet, ahol sorvadó életük új értelmet nyert Ezek voltak Ediomad kezdetei; az egyetlen
olyan vidéké a világon, ahol az sfajok mindmáig fennmaradtak a Kosfejes Úr tanai és pártfogása nélkül.
sök (kho-pya): Az →aquir fajok összefoglaló elnevezése a kráni nyelvben.
sök tudománya (kho-pya)\ A teremtés nyers energiáinak manipulálása hatalomszavak által. Sokkal
hathatósabb és átüt bb erejű módszer a hagyományos mágiánál, ám csak a leg sibb múltra visszatekint
fajok képesek rá. Az →aquirok többségének természetadta képessége; népük nagyjai és vezérei városokat és
hadseregeket söpörnek el vele kurta pillanatok alatt.
pri-/prim- {kho)\ Els séget és fölérendeltséget kifejez el tag, csak szóösszetételekben használatos.
Csoportnévhez rendelve az illet csoport vezet jére utal. A primessor vagy aprimoculis kifejezés tehát a
fejvadászklán vonatkozó bels kasztjának teljhatalmú elöljáróját jelenti; aki a rend összes →messorának,
illetve →oculisának parancsol, s egyúttal persze felel sséggel tartozik értük. A pricomtur értelemszerűen a
→comturok vezet je, s mint ilyen, a klán legf bb egyszemélyi irányítója.
primoculis (kho): Az →oculisok (felderít k) legf bb parancsnoka a birodalmi vagy birodalmi érdekeltségű
fejvadászklánokban. Köteles engedelmeskedni a területileg illetékes →comtur utasításainak, de ilyenek híján
önálló döntéseket is hozhat, amelyekkel csak a pricomturnak tartozik elszámolással.
Quirrta Khinn (elf)\ A kráni elfek legtekintélyesebb lovagrendje, amely minden befolyásának latba vetésével
az →igazak egységének fenntartásán munkálkodik. A házak közötti viszályokban sohasem foglal nyíltan
állást; a felvételt nyert tagok nem kötelesek megtagadni családjukat és vérrokonaikat, ha kívánják,
felvállalhatják a kett s köt dést. A Quirrta Khinn titkos célja az elfek gyűlöletének szítása az →aquirok iránt;
folytatni kívánja az si háborút, bár más eszközökkel, mint egykoron. Lovagjai nem csak harcosnak,
orgyilkosnak is kiválóak: lesb l, orozva, íjjal és méreggel ejtik el az →aquirokat, hatalomszavaik ellen
szipolytalizmánokkal és satyáiktól öröklött ereklyékkel védekeznek. Trófeagyűjteményük minden évezredben
gyarapszik egy-két fejedelmi darabbal, a →Tiltott Határon túlról. →Mallior tüzet gyújt a lelkükben, →Verrion
kiöli bel lük a kétségeket, →Hantien pedig felruházza ket az emlékezés és a türelem égi adományaival.
Ranagol (kho): Másként a Kosfejes Úr; az Yneven létez civilizációk többsége számára az ördög maga.
Hívei; azt tartják, az egyetlen igazi isten, a többi a sors szánalmas bábja csupán. Hite Gorvikban és Kránban
államvallás, szektái és nyitott tetejű templomai azonban a világ számos országában megtalálhatók.
Vallásának gyakorlását a Pyarroni paktum tiltja, mert emberáldozatot kíván.
rozsdaev k (kho-pya): →Káosz-Shamambrag szektáján, nak rettegett harcosai: bomló szervetlen
anyagokkal táplálkoznak, s csata közben savat és ásványi mérgeket okádnak ellenségeikre. Mozgásuk
rendkívül nehézkes, mert végtagjaik teljesen visszafejl dtek, elszikesedett b rkérgük azonban megóvja ket a
komolyabb sérülésekt l. Mindössze néhány évig élnek, aztán belülr l szétmarják ket a saját emészt nedveik.
A halott rozsdaev ket a szekta lázlátói feldarabolják, s kimetszett szaporítómirigyeikb l új egyedeket
növesztenek; táptalajul eleven foglyokat használnak.
rönkszentély (elf-pya): A leggyakoribb elf szentély-típus; az a hely, ahol a különböz engesztel
áldozatokat (a Délvidéken a könyörg táncokat) bemutatják. Nagysága változó, nem függ a funkciótól - az
igazán fontos ál¬dozatokat mindazonáltal kid lt si fákból kialakított helyeken végzik, míg a kisebbeknek
gyakorta csak néhány ágból fonnak jelképes szentélyt. Kiemelked fontossággal bírnak az elejtend vadak és
a kivágásra szánt fák miatt rendezett engesztel szertartások - a rönkszentélyt ezekben az esetekben csak
egy-egy faragott cölöp helyettesíti, melyet a vadászat helyszínét l (a kivágandó fától) nem messze állítanak
fel.
R t Vidék (kho-pya): Kietlen, rozsdavörös sziklasivatag Ubar Uled tartományban; gazdag vasércbányáit már
évtízezredekkel ezel tt kimerítették, néhány különös kacskaringókban kígyózó telér kivételével, amelyekb l
egyesek érthetetlen rúnákat vélnek kiolvasni, és a Kosfejes Úr megkövült gondolatainak tartják ket. A R t
Vidéket azoknak az → saquiroknak a szelleme kísérti, akik hajdan itt éltek, s itt lelték halálukat a perzsel
sárkánylángban; az egész táj határozottan ellenséges az értelmes élet minden megnyilvánulásával szemben.
Az átok különös módon nem zavarja →Káosz-Samambrag híveit, akik nagy számban tenyésznek errefelé, és
sorra emelik fert szentélyeiket a lassan porladó hegyormok rozsdabűzös árnyékában.
saggitor (kho): A kráni fejvadászklánok egyik bels kasztja, amely az íjászokat; és (helyenként) a
parittyásokat tömöríti. Némelykor külvilágiakat is maguk közé fogadnak, különösen a birodalom gyepűvidékén
vándorló nomádok soraiból. A legkiválóbb saggitorokat minden kétséget kizáróan a Shi-shiquan klán neveli;
messze hordó; íjukkal ötszáz lépésr l kettébe hasítanak egy szalmaszálat.
Sárkányszövetség (elf-pya): A sárkányok és az óelfek legendás szövetsége az sid k fajháborúiban az
→aquirok ellen. Jól példázza az elfek népére olyannyira jellemz melankó|iát, hogy a szövetség kalandos
létrehozásáról tizenkét históriás éneket ismernek; bukásáról és szomorú széthullásáról hatvannégyet.
 sequator (kho) A közrendű harcosok bels kasztja a kráni fejvadászklánokban. A frissen felavatott
növendékeket általában ide osztják be, hacsak nem bizonyulnak tehetséges íjásznak, mely utóbbi esetben a
→saggitorokhoz kerülnek. Többségük életük végéig meg is marad ezen a fokozaton, de a legígéretesebb
vadászok is csak tíz év próbaid után léphetnek el az →oculisok, a →messorok vagy - ha netán →aquir vér
folyik az ereikben - a →mortelek közé. Egyébként prisequatori rang nem létezik; a →sequatorok legf bb
parancsnoka mindig az erre a posztra kijelölt →mortel.
sequor (kho): Er sen görbített pengéjű mindkét élére fent vágót r, a kráni fejvadászrendek egyik
hagyományos fegyvere.
shaka'thorr (kho) „Belátásod szerint" - Kránban a rendi feljebbvaló által kiadott parancs el írásos
nyugtazása, tartalmától függetlenül. Ezt a verziót kizárólag a →morteleknek és a →beavatottaknak van joguk
használni; a többi vadásznak be kell érnie a →hurgaisan athaknai („hallom és engedelmeskedem") formulával.
A shaka'thorr öntudatosabb felelet: szintén a kapott utasítás feltétel nélküli elfogadását fejezi ki, de hiányzik
bel le a passzív belenyugvás felhangja, alázat helyett büszkeséget sugall.
Sharab Shaktor (kho) Avagy a Csatabárdok Atyja. Annak az → saquirnak a legendás fegyvere, aki
párviadalban végzett -»Malliorral, az elf →kalahorával, bár diadaláért maga is az életével fizetett. Sharab
Shaktor a rettenetes tusa dönt pillanatában feláldozta magát, hogy új er t öntsön gazdájába, kilenc szilánkja
azonban az anyagi síkon maradt. A rege úgy tartja, ha az egyik ilyen szilánkot egy fegyver markolatába
foglalják, az minden csapásával vért fog fakasztani, és valamennyi áldozata lelkét kárhozatra taszítja. Három
szilánk a →Tizenhármak birtokában van; egyet hír szerint az Akasztott Király riz; egy másik az ediomadi
f hierarcha lándzsáját díszíti; megint egy másiknak az elpusztításával már fél évezrede próbálkoznak a dorani
Nagytanács leghatalmasabb mágusai, mindhiába. A maradék három holléte ismeretlen.
Shien-Gorr (kho) A legfélelmetesebb hírű →szabad rend, egyszersmind az egyetlen olyan, amely a →Tiltott
Tartományokban székel. Alapítói és vezet i az →aquirok nagyjai közül valók, maguk a vadászok azonban
emberek - legalábbis azok voltak valamikor. Jelenlegi állapotukban tökéletesen immúnisak a fájdalomra,
asztráltestük pedig üszkös csökevénnyé sorvadt: az érzelmek gyakorlatilag teljesen kivesztek
bel lük..Céljaikat és. törekvéseiket sűrű homály fedi, ám aligha esnek maradéktalanul egybe a birodaloméival,
mert sohasem haboznak →kontraktust vállalni helytartók és katonai parancsnokok likvidálására A
→Tizenhármak törvényen kívül helyezték ket, ezzel azonban nem sokat tör dnek, hisz →Fray-Grimonarban
a →consular hatalma nyomába sem érhet a Sápadt Angyalénak, aki a rend legf bb védnöke és pártfogója.
shugarudió |kho/pya): Kesernyés ízű ajzószer, kis mennyiségben fűszerként is használatos. Rendszeres
rágása jelent sen csökkenti a teljes kipihentséghez szükséges alvásid t, akár napi fertályórára. A szívós-
olajos dióbél piszkossárgára festi az ember fogazatát, fokozza az agresszív hajlamokat, hosszabb távon pedig
szívpanaszokat okoz.
siqquis (elf): A kráni elfek különleges harci ménje, egyszerre kecses és er teljes állat; általában hóka vagy
fehér, ritkábban pej. Két-háromszáz évig is elél, és rendkívül könnyen idomítható, mivel érti az elf beszédet. A
szabadpiacon ennek ellenére nem sokra taksálják, mert az általa rokonszenvesnek ítélt személyeken kívül
senkit nem tűr meg a hátán, embereket és →aquirokat pedig végképpen nem. Választott lovasához síron túlig
tartó hűség és ragaszkodás fűzi; a kráni historikusok nem egy olyan esetet jegyeztek fel, amikor az elárvult
siqquis kegyetlen bosszút állt gazdája gyilkosán.
Sor (kho): Tiszteletet és összetartozást kifejez megszólítás a kráni fejvadászok között, améíyet el tagként
kapcsolnak a megszólított nevéhez. Szó szerinti jelentése "n vér". Ha alacsonyabb rangú vadász beszél egy
rangban fölötte állóhoz, elhagyása halálos sértésnek számít; fordított esetben csak akkor szokás kitenni, ha a
beszél hangsúlyos udvariassággal fogalmaz.
Sramsass-Daqkín (kho) A →Tiltott Tartományok egyike, a félig mitikus saquir, a Könnytelen Öreg hazája.
A →Tizenhármak hivatalosan t nevezték ki →consularnak, de semmi jelét nem adta, hogy tudomásul venné
ezt a megtiszteltetést; és a beiktatási dísziratot viv küldöttség sohasem tért vissza a tartományb i. Hogy
egyáltalán életben van még, azt csak onnan lehet tudni, hogy akik a tiszteletére a Feneketlen Kútba vetik
magukat, azoknak az els szülött fiúgyermekei mindig részesülnek a szokásos jutalomban: vérük egyik
pillanatról a másikra →aquir vérrel dúsul fel, és megmagyarázhatatlan módon beszélni kezdik az snyelv
egyik alsóbbrendű dialektusát.
sura'shtak (kho): Szó szerint: „becsületgyermek". A kráni fejvadászrendek azon növendékeit hívják így,
akiknek a klánja megsemmisült egy vadászháborúban, a gy ztes rend azonban adoptálta ket, és befejezte a
kiképzésüket. Erre a megtiszteltetésre természetesen csak a legígéretesebb ifjak méltók, jobbára azok,
akiknek →aquir vér folyik az ereiben; a többieket irgalom nélkül fölkoncolják. Ha a sura'shtak ok feln nek,
vagy áruló lesz bel lük, vagy fanatikus vadász; középúton szinte sohasem járnak. A kockázat tehát nagy, de a
legtöbb rend úgy véli, ekkora tétért érdemes felvállalni.
szabad rendek (kho→pya): Mindazon kráni fejvadászklánok összefoglaló elnevezése, amelyek nincsenek
alárendelve a birodalmi kormányzatnak, és önállóan tevékenykednek, az általuk választott megbízókkal kötve
magán→kontraktusokat. A legtöbb szabad rend egy-két nemzedéken át létezik csupán, aztán kiirtják a
riválisok: ezek jobbára közönséges utcai vereked k szervezetlen bandái, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy
mekkora fába vágták a fejszéjüket. Hasonlóan amorf struktúrát mutat például az érdemein felül méltányolt
messeni fejvadászklán, amelynek kocsmaasztal mellett hirdetett hadisikerei túlnyomórészt hazug
koholmányok. Igaz, hogy sikerült fennmaradniuk, s t terjeszkedniük, de csak a birodalom perifériáján, a
→Küls Tartományok határvidékén. Valahányszor tapogatózni kezdtek befelé, gyorsan és kíméletlenül
lesújtottak rájuk az olyan klánok, mint a hollószárnyak vagy a →fekete özvegyek. Velük szemben nem
állhattak meg a messehiek; túl esend ek voltak, túl ingatagok, nem zárták eléggé a szívükbe a Kosfejes Úr
tanításait. És azoktól a szabad rendekt l, amelyek még beljebb, közvetlenül a →Tiltott Határ
szomszédságában székelnek, még a hollószárnyak és a →fekete özvegyek is tartanak. A csupa elf vadászból
álló Shi-shiquan; az alakváltók szóval szóló szövetsége; →Káosz-Raddaq fanatikus végvet i; s mind közül a
legfélelmetesebb, a sötét rejtélyek övezte →Shien-Gorr. Aligha akad olyan kráni a→Középs
Tartományokban, akinek ne futna végig a hideg a hátán ezeknek a neveknek a hallatára...
Terdt Tanács (aqu-pya)\ Az →aquirok harci tevé-kenységét irányító és összehangoló Szervezet az elf-aquir
háborúk idején. Történeté b velkedik a torzsalkodásokban és a titkos intrikákban; és mégis, az írott
históriában ez volt az utolsó olyan eset, hogy az sfajok vezéreinek úgy-ahogy sikerült megszabadulniuk a
bels ellentétek koloncától, s egységesen szálltak szembe a közös ellenséggel. Mindez azt sugallja, hogy a
→Sárkányszövetség fellépése komolyabb veszélyt jelentett az aquirokra nézve, mint azt számosan hiszik,
ideértve mindjárt magukat az elfeket.
Tiltott Határ (kho-+pya): A →Tiltott Tartományokat a →Középs Tartományoktól elválasztó, gyakran csupán
informális határvonalak.
Tiltott Tartományok (kho-pya): Bels -Krán területi egységei, melyek emberi életre általában véve
alkalmatlanok. Még a pontos számukat sem tudjuk bizonyosan; egyesek tizenháromra, mások huszonnégyre,
megint mások harmincra becsülik, mer ben elméleti spekulációk alapján. (A minimumérték kilenc, ennyinek
ismerjük ugyanis a nevét.) A Tiltott Tartományokban á birodalmi eszmé korántsem örvend akkora tekintélynek,
mint hinnénk; az errefelé honos hatalmák ugyanis csaknem ugyanolyan közel kerültek a Kosfejes Úrhoz, mint
rnaguk a →Tizenhármak, és nem mindig hajlandóak figyelembe venni a t lük érkez utasításokat. Különösen
a →consulari befolyás áll gyönge lábakon, kivéve természetesen azokat a tartományokat, ahol a
→Tizenhármak személyesen töltik be ezt a posztot.
Tizenhármak ([kho-pya): →Ranagol félisteni gyermekei, illetve akaratának legf bb képvisel i á Délvidék
leg sibb államában, Kránban.
transceps (kho) Szó szerinti fordításban: „átalakító". Általában a harcosok, fegyverforgatók támogatására
beosztott kráni varázstudók megnevezése. Egyes fejvadászklánokban - f leg a →köteles rendekben - önálló
bels kasztot alkotnak. A legtöbb birodalmi iskolában tanult varázstudó elsajátítja a transceps-meditációt,
melynek segítségével folyamatos mentális kapcsolatban állhat az irányítása alá tartozó fejvadászokai. Ennek
legmagasabb szintje a sequadion-háló, amely teljes asztrális és mentális összeköttetést biztosít nem csak a
transceps felé, hanem a részt vev fejvadászok között is. A transceps távolból végzi a fejvadászok mágikus
védelmét, a szakmai kérdések kivételével (azok a →meridián hatáskörébe tartoznak) a csapat parancsnoka.
A →birodalmi fejvadászklán nem foglalkoztat transcepseket, azt minden bevetés során a birodalom rendeli ki
a fejvadászok mellé.
tűmester (kho→pya) Elvétve el forduló →beavatotti rang a kráni fejvadászklánokban; elméletben a
varázserejű tetoválások tudorait és készít it illetné meg. Ez a mágikus tudomány a →Küls és a →Középs
Tartományokban gyakorlatilag teljesen feledésbe merült, az utolsó elismert tűmester csaknem tíz éve pusztult
el a →holdralép k központi er dkavernájában, a →fekete özvegy rend rajtaütésekor.
úmahtar (elf): →Mallior kráni manifesztációja, amely id r l id re kicsírázik az ágyékából származó elfek
húsában és vérében. Az úmahtar megjelenése mindig baljós el jel: az →Éjben Kacagónak örök dics ség és
gonosz halál jutott osztályrészül, s ezt a végzetet hagyományozza tovább távoli utódaira is.
vadászháborúk (kho-pya): A kráni fejvadászklánok között id r l id re kirobbanó véres viszályok, melyek
néha évszázadokon át szünetelnek, el bb-utóbb azonban mindig kiújulnak, s végül óhatatlanul az egyik
testvériség teljes pusztulásához vezetnek. A két érintett fél általában - de nem minden esetben - a →szabad
rendek köréb l kerül ki, s hadállásai meger sítésére igyekszik minél átfogóbb szövetségi rendszert kiépíteni.
Valamennyi vadászháború közül kétségkívül az a legnevezetesebb, amit a →birodalmi fejvadászok és a
→Shien-Gorr klán vívnak egymással, immár tizenkétezer esztendeje; a hosszas fegyvernyugvásokra
rendszertelen id közönként a lángtengerben tomboló er szak évéi következnek, s mindeddig semmi jele nem
mutatkozott, hogy valamelyik fél a másik fölé kerekedne.
Verrion H'Anthall (elf): A kráni elfek leghatalmasabb kalahorája, akit maga a Kosfejes Úr hozott létre:
nyálát, könnyét és verítékét keverte el azzal a vérrel, amit az →elveszettek egyik mártírjának ereib l folyatott
ki, majd teremt leheletét a lüktet masszára bocsátotta. Ilyenképpen született meg Verrion, a Sötétség Szája,
a Mindeneket Elnyel , akit létezése els percét l kezdve csillapíthatatlan éhség gyötört. Egyesek szerint a
→Tizenhármak testvére ; mások a huszonötödik →káoszangyalnak tartják; megint mások művi lénynek,
démonikus gélemnek, -Ranagol lángelméje holt-eleven bizonyítékának. Az igazsághoz valószínűleg azok
járnak legközelebb, akik a kráni elf lélek szimbólumát látják Verrionban: az örök nagyratörés, a féktelen
becsvágy, a fennhéjázó döíyf, a halhatatlan gyűlölet, a hosszú évezredek során epekeserűvé sűrűsöd harag
elsöpr erejű megszemélyesülését.
warg (ork): Egyes ork törzsek által hátasként használt, borjú nagyságúra is megnöv farkasféle.
wul-madár (kho-pya): Struccra emlékeztet , bár kisebb termetű dögev ; valójában nem is madár, hanem
hüll féle, csak hosszában elkeskenyed , felborzolható pikkelyei keltenek ellenkez benyomást. Rajokban jár
élelem után; az egyes állatok olyannyira mohók, hogy ha valamelyikük megbotlik és a földre kerül, a többi
azonnal ráveti magát, és darabokra szaggatják, miel tt felállhatna. A kráni elfek →krónikatetováló
művészetében a stilizált wul-madár a háznélküliség szimbóluma.
yecharr (kho): →Káosz-Huvarhg rült prófétái, akik cél és útitérv nélkül bolyonganak a birodalomban, s
versbe szedett jóslatokkal fizetnek a koponyájukban dühöng téboly által sugallt szolgálatokért. Olykor
ötletszerűen megöletnek egy koldust vagy egy →consulart; más alkalommal háborút robbantanak ki a városi
iparoscéhek között, vagy temérdek kincset ajándékoznak egy nincstelen nayannak. Noha a birodalmi
törvények értelmében sérthetetlennek számítanak, mégis gyakran megesik, hogy a tevékenységükön
felb szült helybéliek kizsigerelik ket.
yrch (elf): Eredeti jelentése: „harcos". Manapság általában a →Tizenhármak leghitványabb szolgáit, a
→Küls Tartományok gyepűvidékén vándorló orkokat értik alatta.
zsigerel (kho-pya): A felcserek és élveboncolók hivatalos címe a kráni alvilági testvériségekben. Halála
után a szervezet valamennyi tagja az kezük alá kerül, hacsak nem égett hamuvá, vagy nem sodorta el egy
megáradt folyam. Számos zsigerel titkon kapcsolatokat tart fenn a környékbeli nekromantaszövetségekkel.