Lukács 24: 13 – 16

13
Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan
futamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, 14és beszélgettek egymással mindarról, ami
történt. 15Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük
szegődött, és együtt ment velük. 16Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték
fel őt. 17Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre
szomorúan megálltak. 18Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki:
„Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a
napokban?” 19„Mi történt?” - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: „Az, ami a názáreti
Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt;
20
hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg.
21
Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik
napja, hogy ezek történtek.

Ebben a történetben különlegesen tárul elénk az, hogy milyen változás következik be
annak az embernek az életében, aki találkozik a feltámadott Krisztussal. A történet eleje és vége
között feltűnően nagy különbség van. Az elején ballag két szomorú ember, mert végig kellett
nézniük, hogy mi csináltak Jézussal nagypénteken. Néhány napig még vártak Jeruzsálemben,
azután megállapították, hogy most már semminek nincs értelme, és mint egy kis ablakon, bele
lehet látni a szívükbe, amikor ezt mondják: Pedig mi azt reméltük, hogy… És néhány óra múlva
ugyanez a két ember az úton ellenkező irányba fut vissza. Tele van a szívük örömmel és
bizonysággal. Semmi okuk nincs már a szomorkodásra, minden okunk megvan az örömre és a
reménységre: Jézus feltámadott, Jézus él.
Útközben találkoztak a feltámadott Krisztussal. És mi egészen biztosak lehetünk abban,
hogy a mi feltámadott Urunkkal ma is lehet találkozni. Nagyon sokan vannak, akik bizonyságot
tesznek arról, hogy milyen volt az életük a Jézussal való találkozás előtt, és milyen lett a vele
való találkozás után. Na most már azt is el kell mondjuk, hogy nem lesz kisangyallá senki,
ahogyan szokták mondani nem lesz „szent” aki vele találkozik, nem bűntelenné válik, csak
egyszerűen értelmet kap az élete.
Nézzük meg egy kicsit, hogy ki volt ez a két férfi? Jézus távolabbi tanítványi köréhez
tartozhattak. Ők is nagy reményekkel mentek fel Jeruzsálembe a Páska (zsidó húsvét) ünnepére.
Ott pedig sokként érte őket a hír. Végig kellett nézzék Jézus szenvedését és kereszthalálát.
Jézustól várták a segítséget. Annyira úrrá lesz rajtuk a lehangoltság, hogy semmiről sem tudnak
már beszélni, csak erről. Újra és újra elkezdik, de nem tudják feldolgozni. Ezzel a szomorúsággal
indulnak haza, és erről beszélgetnek útközben is. Még annak sem tudnak örülni, aminek
egyébként örülhetnének: hogy mégis ketten mennek és beszélgetnek az úton, hogy van hova
hazamenni. Amikor az embert ennyire leteperi a szomorúság, akkor nem veszi észre azt, amiért
hálás lehetne, és azt sem, aminek örülhetne. Én azt hiszem, hogy senki nincs közülünk, aki ehhez
hasonló lelkiállapotban még nem volt. Amikor az ember ül a széken, maga elé bámul, és újra és
újra végiggondolja azt, aminek a megoldását egyszerűen nem találja. Vagy amikor éjjel
forgolódik az ágyban, és nem jön álom a szemére, pedig nagyon fáradt, mert valami
megoldhatatlannak látszik, vagy valami nagyon megbántotta. Nagyon sok ember van, akik így
mennek kifelé Jeruzsálemből a maguk emmausi útján, mögöttük vannak az ünnepek, mennek
kifele a templomból, az egyházból, mert azt mondják, hogy csalódtak a papokban, sokan azt
mondják Istenben, vagy éppen a maguk hamis elképzeléseiben. Vagy amikor valaki átéli azt,
hogy senki sem érti meg igazán, és teljesen egyedül maradt a terheivel és a gondjaival. És
ugyanez a szomorúság lehet úrrá valakin, aki ott áll egy ravatal mellett. Igen testvérek sokszor
így megyünk kifelé a magunk Jeruzsáleméből Jézus nélkül. Megyünk mindnyájan a magunk
emmausi útján, és egyáltalán nem mindegy, mert miközben hajtjuk magunkat az életben, meg
hajtanak bennünket sokan, akkor ritkán gondolunk arra, hogy hova is sietünk ennyire. Mi van ott
az út végén? Van ennek az útnak egyáltalán vége? Nagyon sok ember életérzése ez, és nem
állnak távol tőlünk ezek az emmausi férfiak sem, azonban aki ilyen helyzetben kapcsolatba kerül
az élő Krisztussal, az elkezd válaszokat kapni a különböző kérdéseire.
Sok mindent elárul erről a két férfiről a Szentírás ezen mondata: „beszélgettek ezekről
újra és újra maguk között”. Arról beszélgettek, hogy ők mennyit veszítettek, hogy számukra
milyen szomorú ez a helyzet, hogy ők mit éltek át ezen az ünnepen. Nem Jézusról van szó,
hanem saját magukról beszélnek, és maguk körül forognak. És fogalmuk sincs arról, hogy itt
nem baleset történt nagypénteken, és nem az akkori hivatalosak Jézus elleni ellenszenve miatt
következett be Jézusnak a halála. Ők azonban egyelőre még nem látták. Csak maguk között
beszéltek. És magunk között Jézus nélkül csak téves következtetésekre juthatunk. Szóval maguk
között beszélgettek, s amíg „magunk között” vagyunk, addig tényleg nagyon szomorú a helyzet,
addig meg tudjuk indokolni, hogy minden okunk megvan a csüggedésre, és addig menetelünk
szép egyenletes léptekkel az egyre teljesebb sötétség felé, a pusztulás felé, de amikor Jézus
odalép az ilyen szomorú ember mellé, akkor előbb-utóbb az illető felismeri benne a feltámadott
Krisztust, és átéli először azt, amit ők is átéltek, hogy soha többé nem lesznek egyedül. Ha valaki
átéli az élő Krisztus jelenlétét és tudatosan a Vele való közösségben akar élni, az soha nincs
egyedül. Aki Jézus közelébe kerül, annak az élete fényt kap tőle, mint amikor egyik gyertyát a
másikról meggyújtják.
A mai ige üzenete az, hogy meg lehet fordulni. És nem kell továbbra magunk között
búsulni mindenen, és meggyőzni egymást, hogy minden okunk megvan a csüggedésre – nem is
olyan nehéz erről meggyőzni egymást – ha csak a láthatókra nézünk. Azonban ha ugyanolyan
komolyan vesszük a láthatatlanokat is, sőt a mi láthatatlan, de jelenlévő és munkálkodó Urunkat,
akivel a hit által kapcsolatba kerülhetünk, akkor választ nyerünk kérdésekre, megváltozik az
életünk iránya, és egyre teljesebb világosságban járunk, sőt mi magunk is világítani tudunk
másoknak. Ámen