Christinee Feehan

Sötét arany
A Kárpátok vámpírjai 3.
 A Kárpátok vámpírjai sorozat
eddig megjelent kötetei:

1. Dark Prince – Sötét herceg (Mikhail Dubrinsky & Raven Whitney)

2. Dark Desire – Sötét vágyak (Jacques Dubrinsky & Shea O'Halloran)
3. Dark Gold – Sötét arany (Aidan Savage & Alexandria Houtom)
4. Dark Magic (Gregori Daratrazanoff & Savannah Dubrinsky)
5. Dark Challenge (Julian Savage & Desari Daratrazanoff)
6. Dark Fire (Darius Daratrazanoff & Tempest Trine)
7. Dark Dream (Falcon & Sara Marten)
8. Dark Legend (Gabriel Daratrazanoff & Francesca Del Ponce)
9. Dark Guardian (Lucian Daratrazanoff & Jaxon Montgomery)
10. Dark Symphony (Byron Justicano & Antoinetta Scarletti)
11. Dark Descent (Traian Trigovise & Joie Sanders)
12. Dark Melody (Dayan & Corinne Wentworth)
13. Dark Destiny (Nicolae Von Shrieder & Destiny)
14. Dark Hunger (Riordan De La Cruz & Juliette Sangria)
15. Dark Secret (Rafael De La Cruz & Colby Jansen)
16. Dark Demon (Vikirnoff Von Shrieder & Natalya Shonski)
17. Dark Celebration (Karácsonyi novella)
18. Dark Possession (Manolito De La Cruz & Mary-Ann Delaney)
19. Dark Curse (Nicolas De La Cruz & Lara Calladine)
20. Dark Slayer (Razvan Shonski & Ivory Malinov)
21. Dark Peril (Dominic Dragonseeker & Solange Sangria)
22. Dark Predator (Zacarias De La Cruz & Marguarita Fernandez)
23. Dark Storm (Danutdaxton & Riley Parker)
 Első fejezet

-J oshua, ez egy nagyon fontos üzleti találkozó –

figyelmeztette öccsét Alexandria Houton, miközben
agyonstrapált Volkswagenjét leparkolta az étterem mögötti
hosszú sorba. Egy pillanatig megpihentette kezét öccse göndör
haján, és lenézett ragyogó szemeibe. Az iránta érzett szeretet
felmelegítette, félretolta félelmeit és frusztrációit, aztán
elmosolyodott. – Olyan gyorsan felnősz, Josh. Nem tudom,
miért ismétlem mindig önmagam, de ez az egyetlen esélyem
erre az álomállásra. Tudod, hogy szükségünk van erre a
munkára, ugye?
– Persze Alex. Ne aggódj! Maradok addig, míg vissza nem
jössz, és játszok a teherautómmal – vigyorgott imádott
nővérére, aki az egyetlen családtagja volt, mivel az édesanyja
és édesapja, még a második születésnapja előtt meghalt egy
autóbalesetben.
– Sajnálom, hogy a bébiszitter lepattintott minket. Ő…
hmm, beteg lett.
– Részeg, Alex – javította ki ünnepélyesen, miközben

4
összegyűjtötték a hátizsákját és a játékait.
– Hol a csudában hallottál ilyet? – kérdezte rémülten.
Elborzasztotta, hogy egy hat éves vajon honnan tudja, mit is
jelent a részeg szó. Kiszállt a kocsiból és gondosan lekefélte
egyetlen jó kosztümjét. A ruha egyhavi fizetésébe került, de
Alexandria úgy tekintett rá, mint egy szükséges beruházásra.
Huszonháromnál okkal fiatalabbnak nézett ki, és nagy
szüksége volt egy kifinomult, drága kosztümre.
Josh megölelte kedvenc játékszerét, egy kopott, Tonka
dömpert.
– Hallottam, hogy azt mondtad neki, hogy menjen haza,
mert részegen nem vigyázhat rám.
Alexandria határozottan megmondta neki, hogy menjen a
szobájába. Ehelyett, a közelben rejtőzködve hallgatódzott.
Tudta, hogy ez felbecsülhetetlen módja annak, hogy olyan
információk birtokába kerüljön, amit Alexandria kizárólag
felnőttek számára tekintett helyesnek. A lány dühös lett, de
mikor szembe találta magát vigyorgó, pajkos arcával csak
ennyit mondott. – Hallgatóztál?
Josh szégyellősen nézet.
– Semmi baj, kishaver. Jól megvagyunk így kettesben, nem?
– mondta, sokkal nagyobb önbizalommal, mint ahogy
valójában érezte. Egy igazi patkánylukban éltek. A panzió,
ahol jelenleg laktak, főként prostituáltak, alkoholisták és
kábítószeresek otthona volt. Alexandria szörnyen aggódott
Joshua jövőjéért. Minden ettől a találkozótól függött.
Thomas Ivan egy zseniális elme volt, aki a legkeresettebb és
féktelenül fantáziadús video- és számítógépes játékok

5
forgalmazója volt, amikben vámpírok és démonok szerepeltek.
Ivan egy új grafikai tervezőt keresett, ennek a híre szinte
felkerült minden nagy magazin címlapjára.
Ezért is volt ennyire izgatott. Alexandria, tudta, hogy
tehetséges, ezért is kért egy találkozót Ivantól, remélve, hogy
fiatalos külseje miatt nem szorul háttérbe. A versenyben sokkal
több tapasztalattal rendelkező tervezők is voltak.
Alexandria felvette a vékony mappáját az autó hátsóüléséről
és megfogta Joshua kezét.
– Ez eltarthat egy darabig. Van keksz a hátizsákodban?
A fiú bólintott, közben selymes fürtjei végiglebegtek a
homlokán. Alexandria megszorította Joshua kezét. A fiú volt a
mindene, az egyetlen családtagja. Ő az oka annak, hogy
annyira harcol azért, hogy jobb környékre költözzenek, és jobb
életszínvonalat biztosítson neki. Joshua egy kedves, érzékeny,
együtt érző gyerek volt. Alexandria hitt abban, hogy minden jót
megérdemel, amit csak az élet kínálhat, és elhatározta, hogy
ami tőle telik, azt meg is adja neki.
Josh-t az étterem hátsó területére vezette, amit fák
szegélyeztek. Egy ősvény a sziklaszirtekhez vezetett, ahonnan
pazar kilátás nyílt az óceánra. – Ne menj ki a sziklákhoz,
Joshua. Nagyon veszélyes! Leomolhatnak a lábad alatt, de meg
is csúszhatsz és leeshetsz.
– Tudom, már mondtad – a hangjában volt egy kevés
elkeseredés. – Ismerem a szabályokat, Alex.
– Henry ma este itt lesz. Rád fog vigyázni.
Henry egy idős hajléktalan férfi a környékükről, aki gyakran
aludt a ligetben az étterem mögött. Alexandria már sokszor

6
adott neki ételt, aprópénzt, és ami még fontosabb, tiszteletet.
Ennek fejében Henry néha vigyázott Joshuára.
Alexandria integetett a vékony, görnyedt embernek, aki már
feléjük sántikált. – Szia, Henry. Annyira kedves tőled, hogy
segítesz nekem.
– Szerencséd volt, hogy délelőtt összefutottunk a piacon.
Úgy volt, hogy a híd alatt alszom ma este. – Henry óvatosan
körülnézett fakókék szemével. – Tudod, mostanában furcsa
dolgok történnek errefelé.
– Csak nem egy banda randalírozik erre? – kérdezte
aggódóan Alexandria. Nem szerette volna Joshuát veszélynek
kitenni.
Henry megrázta a fejét. – Semmi ilyesmi. A zsaruk nem
engednék ezeken a partokon. Ezért is szoktam itt aludni. Tény,
ha tudnának rólam, akkor én sem lehetnék itt.
– Szóval milyen furcsa dolog történt akkor itt?
Joshua megrántotta a szoknyáját. – El fogsz késni a
találkozóról, Alex. Henry és én jól eleszünk – erősködött,
miközben látta, hogy nővére mennyire szorong. Joshua
törökülésben leült egy fa alá, amely a szirtekhez vezető ősvény
mellett volt.
Nyikorgó térdkalácssokkal Henry is leült mellé. – Igaza van.
Menj csak, Alex! – intett egyet göcsörtös kezével. – Mi majd
eljátszunk ezzel a szép kis teherautóval, nem igaz fiú?
Alexandria az ajkába harapott, hirtelen határozatlan lett.
Rossz volt otthagyni Joshuát egy ízületi gyulladásokkal
küszködő öreg férfi társaságában.
–Alex! – Joshua úgy nézett rá, mint aki kitalálta az előbbi

7
gondolatát, és nyilvánvalóan sértette a büszkeségét, hogy
nővére ennyire bizalmatlan, és nem meri itt hagyni az öreggel.
Alexandria nagyot sóhajtott. Josh túlzottan érett volt a
korához képest, ami jelenlegi életvitelüknek volt köszönhető.
De most nem alkalmas az idő arra, hogy Alex ezen
filozofáljon. Elvégre is, nem késhetett el erről a találkozóról,
hisz az egész jövőjük forog most kockán.
– Köszönöm, Henry. Jövök neked eggyel. Szükségem van
erre a munkára.
Alexandria lehajolt, hogy megcsókolja Joshuát. – Szeretlek,
kishaver. Vigyázz magadra!
– Szeretlek, Alex – visszhangozta. – Te is vigyázz magadra!
Az ismerős szavak vigasztalták, miközben visszaindult a
ciprusfák között az úton a lépcsőhöz, amely az étterem
erkélyére vezetett, ami egészen a szirtekig nyúlt. Az étterem
erről volt híres. A hullámok az erkélye alatt csaptak össze. A
szél a haját cibálta, rántott egyet a kontyán, amibe sót és
tengeri hab cseppjeit szórta. Alexandria megtorpant a
bonyolultan faragott ajtó előtt, vett egy mély levegőt és
felszegte a fejét. A tüdejét kitöltő levegő egy kicsit
megnyugtatta, amit kavargó gyomra azon nyomban
meghazudtolt.
Az étteremben lágy zene szólt, a kristálycsillárok és a
hatalmas zöld növények dzsungele azt az illúziót keltették,
mintha egy másik világba lépett volna be. A helyiség privát kis
bokszokra volt osztva; a hatalmas, pislákoló kandallótól az
egész hely még bensőségesebb hangulatot árasztott.
Alexandria egy mosolyt villantott a főpincérre.

8
 – Mr. Ivant keresem. Megérkezett már?
– Igen, meg – mondta a férfi egy jóváhagyó pillantással.
Thomas Ivan majdnem megfulladt a scotsh-tól, amikor a
gyönyörű Alexandria Houton az asztalához közeledett. Sokszor
tartotta megbeszéléseit ebben a hangulatos étteremben, de az
eddigi vendégeihez képest ez a fiatal nő határozott javulást
jelentett.
A lány karcsú volt, formás és fantasztikus lábai voltak.
Nagy zafír szemét sötét szempillák szegélyezték, az ajka buja
és szexi. Aranyhaját szigorú kontyba fogta, magas arccsontja
gyönyörű ívet adott arcának. Az étteremben az emberek feje
önkéntelenül is utána fordult, ahogy a lány elhaladt mellettük.
A lány nem tudta, milyen természeti adottságok birtokában
van, ártatlan volt, de elbűvölő. A főpincér élvezettel kísérte az
asztalhoz. Volt valami különleges ebben a nőben.
Thomas köhögött, hogy megköszörülje a torkát és
megtalálja a hangját. Majd fölállt, megrázta a kezét, magában
pedig dicsérte a szerencséjét. Neki most pont erre a gyönyörű
fiatal teremtésre van szüksége. Jó tizenöt évvel volt idősebb a
lánynál, de a pénzével, a befolyásával és hírnevével képes volt
másokat is híressé tenni, vagy ha akarta összezúzhatta
karrierjüket. A férfi úgy gondolta, hogy ki is használja a
kínálkozó lehetőséget és örült, hogy ilyen kedvezően alakulnak
a dolgok.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Ivan – mondta halkan
Alexandria. A lány dallamos hangja úgy játszott a férfi bőrén,
mintha selymes ujjak simogatták volna.
– Én is nagyon örvendek – Thomas a lány kezét a

9
szükségesnél egy kicsit tovább tartotta magánál. Az édes
ártatlanság, ami megcsillant a szemében, tette természetessé a
szexualitását. A férfi nagyon akarta őt és most csak erre tudott
koncentrálni.
Alexandria a kezét összekulcsolta az ölében, így remegése
nem árulta el az idegességét. Alig akarta elhinni, hogy valóban
ott ül vele szemben egy ilyen zseniális ember, mint Thomas
Ivan. A lány tele volt reménnyel és bizakodással. Ez volt az
egyetlen esélye egy új életre. Csodálattal mérte végig a férfit,
és amikor az elhallgatott, Alex megpróbált keresni valami
semleges, de azért értelmes csevegési témát.
– Ez egy gyönyörű étterem. Gyakran jön ide?
Thomas szíve majd kiugrott a helyéről. Úgy érdekelte őt,
mint egy férfi! Különben miért érdekelné, hogy hányszor jár
ide? Talán jól néz ki és elérhetetlen, hát még halványan gőgős
is, de ez a lány áhítozott a személyes kapcsolataival
kapcsolatos információra. Felhúzta egyik szemöldökét és
rávillantotta a lányra az egyik sármos mosolyát, amitől a nők
lélegzete mindig eláll. – Ez a kedvenc éttermem.
Alexandriának nem tetszett a hirtelen önelégült pillantás a
férfi szemében, de az arcán továbbra is ott maradt a kedves
mosoly.
– Elhoztam néhány vázlatomat. Az ötletek annak a
történetsorozatnak a rajzai, amit javasolnék a következő
játékához. Olyan tisztán látom a fejemben, ahogy leírta.
Tudom, hogy Don Michaels dolgozott a Night Hawkson.
Nagyon jó, de nem hiszem, hogy felfogja, hogy pontosan mit
képzelt el. Szerintem a rajzok lehetnének sokkal

10
részletesebbek.
A terítő alatt, Alexandria összekulcsolta az ujjait
idegességében, de az arca rezzenéstelen maradt, megpróbált
továbbra is külsőleg higgadtnak mutatkozni.
Thomas megdöbbent. A lánynak teljesen igaza van.
Michaels egy igazán nagy név a szakmában, nagy tudással
rendelkezik, de soha nem tudta ilyen tökéletesen megjeleníteni
Thomas elképzeléseit. Ugyanakkor Alexandria nyilvánvalóan
professzionalizmusa bosszantotta. Hidegnek és
érinthetetlennek nézet ki és az üzletről szeretett volna beszélni.
Ezzel ellentétben, a nők általában rávetették magukat.
Alexandria látta a megjelenő bosszúságot Thomas Ivan
arcán. Belemélyesztette a körmét a tenyerébe. Mi a baj?
Biztosan túl rámenős volt. Egy ilyen férfi, aki kicsapongó
életet él és emellett még híres is valószínűleg jobban szeret egy
nőiesebb megközelítést. Szüksége volt erre a munkára, egyedül
biztosan nem tud elindulni ezen a pályán. Nagyon dühös volt
magára. Mi baj lehet egy kis könnyű flörtből? Ivan gazdag,
jóképű agglegény, pontosan az a fajta férfi, akihez vonzódnia
kellene. Magában sóhajtott egyet és döntött. Sosem vonzódott
őszintén eddig még senkihez sem. Egy ideje már nem
foglalkozott a férfiakkal a környéken, mivel Joshua nevelése
rengeteg idővel és sok felelősséggel járt. Titokban arra gondolt
talán tényleg frigid. De tudta, hogy most mit kell tennie.
Thomas Ivan a következő megjegyzésével bebizonyította,
hogy Alex jól sejtette, mire is vágyik a férfi igazán. – Nem
hiszem, hogy ezt a kellemes estét üzlettel kéne elrontanunk.
Nem gondolja? – mondta a férfi egy elbűvölő mosoly

11
kíséretében.
Alexandria pislogott egyet a Barracuda kép felé és egy kacér
mosoly jelent meg a szája sarkában. Ez egy hosszú este lesz.
Megrázta a fejét, mikor a férfi egy pohár bort öntött volna a
poharába. Alex nekilátott az előtte lévő garnéla saláta
elpusztításának és belemerült abba a csevegésbe, ami úgy tűnt,
hogy a férfit boldoggá teszi. Ivan a beszélgetés közben gyakran
hajolt feléje és mindannyiszor megérintette a kezét.
A vacsora alatt egyszer sikerült kiszöknie az étteremből,
hogy ellenőrizze Joshuát. A nap már épp lemenőben volt,
amikor megtalálta Joshuát és Henryt amint huszonegyet
játszottak egy ütött-kopott kártyapaklival.
Henry rávigyorgott, szerencsére neki sikerült egy kis ételt
kicsempésznie, aminek a férfi nagyon örült.
– Mi jól elvagyunk, Alex. Menj, kapd meg azt a munkát,
amit annyira akarsz – utasította.
– Ön szerencsejátékra tanítja Josh-t? – kérdezte egy tréfás-
szigorú szemöldökráncolással.
Mindkét bűnös pajkosan nevetett – Henry azt mondja, hogy
én valószínűleg többet keresnék a szerencsejátékkal, mint te a
rajzaiddal, mert én mindig nyerek – mondta neki Joshua
büszkén. – És ha ez így van, akkor neked soha többé nem
kellene kicsinosítanod magad egy hasznavehetetlen, hitvány
kutyának.
Alexandria egy kicsit az ajkába harapott, hogy elrejtse, hogy
mindketten mennyire szórakoztatóak és ellenállhatatlanul
édesek. – Nos, amíg te kitanulod a szerencsejáték csínját-
bínját, addig engedd meg, hogy én gondoskodjak rólad. Szóval

12
jobban teszem, ha visszamegyek az étterembe. Ha fáznál,
akkor találsz egy takarót a csomagtartóban. – Odaadta a kocsi
kulcsát Joshuának. – Vigyázz ezekre. Ha elveszted őket, itt
fogunk aludni Henryvel.
– Király! – válaszolt Joshua, kék szeme boldogan csillogott.
– Nagyon klassz. Sőt, hideg – figyelmeztette őt Alexandria.
– Légy óvatos! Jövök, amilyen gyorsan csak tudok, de ez az
ember nem igazán együttműködő. Azt hiszem, talán azt
gondolja, hogy ma este nagy gólt rúghat – vágott egy fintort.
Henry megrázta göcsörtös öklét. – Ha valami rosszban
sántikál, csak szólj nekem és majd én ellátom a baját.
– Köszönöm, Henry. Fiúk viselkedjetek jól, amíg én
dolgozom.
Alexandria megfordult és elindult vissza az étterem felé.
A szél felerősödött, a tengerből hűvös vízpárát fújt a
szárazföld felé. Köd ereszkedett a tájra és a fák mélabúsan
álltak fehér frakkjukban. Alexandria megborzongott és
megdörzsölte libabőrős karját. Nem volt igazán hideg, de ez a
ködös este lehangolta őt.
Megrázta a fejét, mert így akarta elhessegetni a gondolatait
arról, hogy a fák ágai közül a gonosz leselkedik rá. Valami
miatt ma este különösen feszült volt. Az interjú számlájára írta
ezt a különös érzést. Túl nagy volt a tét. Meg kell kapnia ezt a
munkát.
A lány útja vissza az étterembe cserepes növények és függő
zöld szőlők dzsungelén keresztül vezetett.
Ivan mikor meglátta a lányt talpra ugrott, hogy hellyel tudja
kínálni, tisztába volt azzal, hogy a többi férfi a teremben

13
mennyire irigykedik rá. Alexandria Houton különleges
kisugárzása teljesen megbabonázta, és nem tudott semmi másra
gondolni, csak a vad szenvedélyre és a forró éjszakára, amit
majd a lánnyal tölt.
Miközben a lány leült a férfi végigfuttatta kezét a hátán. –
Te fázol – mondta, a hangja kissé rekedt volt. Thomas úgy
érezte magát, mint egy kétbalkezes iskolásfiú, aki küszköd a
lány kegyeiért, miközben a lány továbbra is távolságtartó
maradt, kissé gőgös, egy érintetlen szirén, aki csendben nézi,
ahogy ő vergődik.
– Kimentem egy pillanatra a teraszra a mosdóból visszafele
jövet. Az éjszaka annyira gyönyörű volt, nem tudtam ellenállni,
hogy ne nézem meg az óceánt. Úgy tűnik nagy hatással van
rám. – A lány szemei sejtelmesen csillogtak, mintha ezer titkot
rejtenének, hosszú szempillái elrejtették valódi érzéseit.
Thomas nagyot nyelt és elfordult a lány csábító tekintette elől.
Fékeznie kellett magát, így hát elővette híres sármját és furcsa
történeteket kezdett mesélni, hogy szórakoztassa a lányt.
Alexandria kitartóan hallgatta a férfi történeteit, de nagy
erőfeszítést igényelt tőle. A történetek a férfi ragyogó
pályafutásáról szóltak, a sok társadalmi kötelezettségéről,
valamint az unalmas nőkről, akik folyamatosan üldözték
Thomast a pénzéért. Közben a lány egyre inkább nyugtalan
lett, olyannyira, hogy a kezei remegni kezdtek. Egy pillanatra
úgy érezte, mintha jeges ujjak szorították volna meg a torkát.
Reszketett a rémülettől. Az illúzió annyira valóságos volt, hogy
valóban a nyakához emelte a kezét, hogy ellenőrizze.
– Biztosan nem kérsz még egy kis pohár bort? Ez egy kiváló

14
évjárat – kérdezte Thomas, miközben felemelte a palackot és
udvariasan várt.
– Nem, köszönöm, csak ritkán iszom – Ez már a harmadik
alkalom volt, hogy elutasította, közben ellenállt a kísértésnek,
hogy megkérdezze, hogy nincs-e a férfinek valamilyen
problémája a hallásával. Nem akarta elfelhősíteni elméjét az
alkohollal, amikor ez az interjú annyira sokat jelentett számára.
Amúgy pedig soha nem ivott, amikor vezetett és főleg akkor
nem, amikor Joshua közelében volt. Elég sok részeg embert
látott már a lakóhelyük környékén.
Alexandria felvillantott egy mosolyt, hogy a visszautasítás
élét elvegye. Ahogy a pincér elvitte a tányérokat, igen
határozottan nyúlt a mappájáért.
Ivan hallhatóan felsóhajtott. Általában a nők hízelegni
szoktak ebben a szakaszban. De úgy tűnt, Alexandria immúnis
a sármjára, elérhetetlenségére. Ennek ellenére még mindig
nagyon izgatta a lány, és meg akarta szerezni. Tudta, hogy ez a
munka fontos a számára, és ezt fogja kijátszani a lánnyal
szemben, ha kell. Biztosra vette, hogy van a lányban tűz, amit
gondosan bezár a könnyed mosolya és hideg zafírszeme mögé,
s már nem is vágyott másra, csak egy kis forró, fülledt szexre
vele.
De mihelyst Thomas meglátta a vázlatokat, mindenről
teljesen megfeledkezett. Alexandria a fejében sokkal jobban
elképzelte a képeket, mint ahogy azt valaha is le tudta volna
írni a saját szavaival. Izgalom fogta el és majdnem, hogy a
nyálát csorgatta a kivételes rajzok láttán. Pontosan erre van
szüksége a legújabb játékhoz. Egy friss koncepció, ijesztő és

15
bonyolult, ezzel vége is a versenynek. A lány friss, ötletes
képzelőereje az, amire éppen szüksége van.
– Ezek csak gyors vázlatok – mondta halkan Alexandria –,
animáció nélkül, de remélem, az ötlet tetszik.
Elfelejtette, hogy nem szerette Thomas Ivant, de nagyon
figyelt és hálás volt, amiért az elismeréssel nézte a munkáját.
– Ön nagyon tehetséges. Remek képzelőerővel bír és a
technikája is lenyűgöző. Ahogy a rajzokat nézem, úgy érzem,
mintha belelátott volna a fejembe. Ettől a képtől úgy érzem,
hogy én is repülni akarok – mondta és rámutatott az egyik
vázlatra. Thomas el volt ragadtatva és valamiféle furcsa érzés
kerítette hatalmába, amikor arra gondolt, hogy ezek még csak a
vázlatok. Mit fog majd tudni csinálni az ő hatalmas
számítógépeivel és tervezőprogramjaival?
Thomas egy jelenetet tanulmányozott és úgy érezte, mintha
tényleg megtörténne. Olyan volt, mintha a lány egy fényképet
csinált volna, egy vámpírról, egy brutális csatában. Annyira
valóságos, annyira félelmetes volt. A lány rajzai megragadták
az ő történetének körvonalait és a képek az elméjében
tökéletesen összeálltak, így azonnal megteremthették volna a
köteléket közöttük, ha egész este nem tér ki előle.
Alexandria hirtelen rádöbbent, hogy Thomas Ivan ujjai
gyengéden hozzáérnek az övéhez. Tudatában volt a karjának
erejével, a válla szélességével, a jóképű szögletes arcával. A
szíve hirtelen reménykedve megdobbant. Vajon tényleg reagált
valakire fizikailag? Elképesztő volt az a szenvedély, amelyet
közösen tudtak generálni. Alexet büszkeséggel töltötte el,
ahogy a férfi ámulva nézegette a rajzait.

16
 De hirtelen egy hideg fuvallat áramlott keresztül az
éttermen, meghozva a fertőző gonoszt. Úgy kúszott fel
Alexandria bőrén, mint valami féreg. Undor tört rá és hátradőlt
a székében, sápadtan és reszketve. Körülnézett figyelmesen.
Senki más nem vette észre a levegőben a gonosz bűzét.
Nevetés és halk beszélgetés moraja vette körül. A normális
légkörnek meg kellett volna nyugtatnia, de a remegése egyre
csak nőtt. Érezte, ahogy a verejték végiggyöngyözik a
homlokán és lefut a mellei közötti völgybe. A szíve hevesen
dobogott.
Thomas Ivant túlságosan lekötötte a vázlatok
tanulmányozása, hogy felfigyeljen a nyugtalanságára. A férfi
lehajtott fejjel továbbra is a jóváhagyását mormolta és a szemei
lakmároztak a rajzai gazdagságán.
De hiába a többi ember nyugodtsága, valami nem stimmelt.
Érezte, hogy valami borzasztóan rossz fog történni. Alexandria
tudta, ő mindig tudta. Amikor meghaltak a szülei, ő rögtön
megérezte. Mindig megérezte, hogy mikor történik egy
erőszakos bűncselekmény a közelében. Tudta, hogy ki
foglalkozik kábítószerrel, vagy ha valaki hazudott. Egyszerűen
csak tudta a dolgokat. És most, míg mások az étteremben jól
érezték magukat, ettek, ittak és beszélgettek, érezte, hogy
valami gonosz van a közelben, valami nagyon rosszindulatú.
Tudta, hogy egy ilyen lénynek sohasem szabadott volna
megfogannia.
A szeme tett egy lassú, óvatos kört a tágas szobába. Az
emberek beszélgettek, és háborítatlanul ettek. Három nő ült a
legközelebbi asztalnál, felháborítóan hangosan nevettek,

17
egymást ugratták. Alexandria szája kiszáradt, a szíve hevesen
dobogott. Nem tudott mozogni vagy beszélni, megfagyott a
rémülettől. A falon, Thomas Ivan mögött, egy sötét árnyék
kezdett felkúszni. Egy szörnyű látomás kezdett derengeni a
teremben, amit látszólag senki más nem látott. Az árny
kinyújtott karmai terjeszkedni kezdett a három nő felé, akik
történeteket meséltek egymásnak. Alexandria mozdulatlanul
ült, egy szörnyű suttogást hallott a fejében, mint egy denevér
szárnyainak erőteljes zümmögése, ami nem volt más, mint egy
alattomos parancs.
Gyere hozzám! Légy az enyém! Hadd lakmározzak belőled!
Gyere hozzám!
A szavak olyan élesek voltak, mint az üvegszilánkok, úgy
érezte, hogy átszúrják a koponyáját. A karmok a túlsó falon
kinyíltak, terjedtek és felé intettek.
Székcsikorgás törte meg a varázst. Alexandria pislogott és
miközben az árnyék elhalványult, őrjöngő nevetés
visszhangzott. Ekkor már képes volt mozogni, elfordította a
fejét, de a két szék hangjára visszafordult. Látta, hogy a három
nő felemelkedik, mint egyetlen egység, pénzt dobnak az
asztalra, majd hirtelen a bejárat felé indulnak kísérteties
csendben.
Alexandria üvölteni akart a nőkre, hogy álljanak meg és
jöjjenek vissza, de mikor kinyitotta a száját, nem tudta miért, a
torka összeszorult és nem kapott levegőt.
– Alexandria! – Thomas gyorsan felemelkedett, hogy
segítsen neki. A lány hamuszürke volt, a verejték, mint apró
gyöngyök borították a homlokát. – Mi történt?

18
 Szinte vakon próbálta visszadugni rajzait a mappájába, de a
keze annyira remegett, hogy a vázlatok kiömlöttek és
szétszóródtak az asztalra és a padlóra. – Sajnálom, Mr. Ivan,
nekem azonnal mennem kell.
Olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem elterült a földön.
Elméjét lassúnak és sűrűnek érezte, mintha valami sötét köd
lepné el a fejét és ettől a gyomra is teljesen felfordult.
– Alexandria, rosszul van? Kérem, engedje meg, hogy
hazavigyem. – Ivan megpróbálta összegyűjteni az értékes
vázlatokat és a karját tartani egy időben.
Alexandria elrántotta a karját, csak arra tudott gondolni,
hogy azonnal Joshuához kell mennie. Bármi is volt az a lény,
tudta, hogy nagyon gonosz és vadászni indult az éjszakába. A
célpontjai azok a nők voltak, akik most távoztak innen azon az
ajtón, ami a teraszra vezetett. Henry és Joshua komoly
veszélyben voltak. Úgy érezte a lény jelenlétét, mint egy sötét
foltot a lelkén.
Alex megfordult és kifutott az étteremből, nem törődve a
kíváncsi tekintetekkel, vagy Thomas Ivan zavarodottságával. A
lépcsőn lefelé menet megbotlott, a szoknyája szegélye beakadt
és hallotta, amint elszakad. Fájdalom és rettegés vágott át rajta.
Úgy érezte, mintha felrobbanna a mellkasa, a szíve majd
megszakadt és vérzett. Ez annyira igazinak tűnt, hogy
miközben a mellkasát szorongatta, lenézett a kezére, arra
számítva, hogy vért lát. De nem, valaki másé a vér. Valaki
megsérült – vagy rosszabb.
Alexandria olyan erősen harapott bele az alsó ajkába, hogy
felsértette a bőrt. Ez igazi fájdalom volt, és tényleg az övé. Ez

19
visszazökkentette őt a jelenbe és lehetővé tette, hogy újra
önmagára és Joshuára összpontosítson. Tudta, nem állhat meg.
Bármilyen lény vadászott odakint az ölni fog. Alex érezte,
hogy valaki vérzik és az elhúzódó, tapasztalható rezgéseket az
erőszak utóhatásaként. Imádkozott, hogy ne Joshua legyen az.
Miközben zokogott, ráfordult a kanyargós keskeny ösvényre,
ami körülvette az épületet. Nem bírta volna ki, ha elveszíti
Joshuát. Miért is hagyta őt egyedül egy idős emberrel? Hogy
juthatott ilyesmi az eszébe?
Ekkor figyelt fel a ködre. Vastag. Sűrű, mint a leves. Úgy
lógott a fákon, mint valami kísérteties, fehér pókháló. Nem
látott még egy méterre se. Olyan sűrűnek érezte, mintha
futóhomokon próbálna átgázolni. Amikor megpróbálta beszívni
a levegőt a tüdejébe, érezte, hogy majdhogynem lehetetlen.
Szeretett volna ordítani Joshuának, de megérezte, hogy most
jobb, ha csendben marad.
Bárki is volt ez az őrült, élvezte a fájdalmat és a rettegést
másokban. Ezért is sietett annyira. Képtelen volt a
hátborzongató érzést elhagyni.
Folytatta az útját végig figyelmesen a fák között, mikor szó
szerint megbotlott egy testben.
– Ó, Istenem – suttogta, hangosan imádkozni kezdett, hogy
ne a testvére legyen az. Miközben közelebb hajolt, döbbenten
látta, hogy a holttest túl nagy. Hideg és mozdulatlan, egy
szánalmas kupacban feküdt, úgy dobták félre, mint mások a
szemetet. – Henry. – Fájdalom hasított belé, amikor a vállát
fogva próbálta megfordítani.
Rettegése nőtt, mikor látta, hogy szétroncsolták a mellkasát.

20
A szívét a szó szoros értelmében kitépték, szabadon volt és
nem vert. Alexandria hátrébb ment, letérdelt és érezte, hogy
mindjárt elájul. De nem tudta levenni a szemét Henryről,
akinek a nyaka fel volt tépve, mintha egy állat tette volna.
Gúnyos nevetés töltötte be elméjét. Alexandria megtörölte a
száját a kézfejével. Ez az aljas őrült nem kapja meg Joshuát!
Határozottan, ösztönösen indult el a sziklák felé. A hullámok
hangosan csapkodtak a csipkézett sziklák alatt és a rohanó szél
a fák között lehetetlenné tette, hogy bármit is halljon.
Alexandria anélkül, hogy látott vagy hallott volna valamit
haladt előre, az ösztöneire hagyatkozott, ami az őrült gyilkos
felé hajtotta. Az volt a benyomása, hogy a démon tudta, hogy
jön és várja is. Biztos azt hitte, hogy őt is képes irányítani, és
hogy a lány a parancsainak engedelmeskedik.
Annak ellenére, hogy erős szél fújt, a köd továbbra is sűrű
maradt, de most, a vastagsága ellenére, egy pillanatra látni
engedte a kibontakozó borzalmat. A három nő, akik halványan
ismerősek voltak az étteremből, a sziklák felé araszoltak. Azok
a nők voltak, akik jobbra ültek tőle és pont előtte távoztak.
Alexandria látta rajtuk, hogy valamilyen transzba estek és
elragadtatva bámulták a férfi körvonalait a sziklán.
A férfi magas volt és karcsú, hatalmas erő és hatalom
sugárzott róla. Arca gyönyörű, mint egy Adoniszé, haja vállig
érő és hullámos. Amikor mosolygott, fogai nagyon fehérek
voltak.
Mint egy ragadozó. Abban a pillanatban mikor megjelent a
gondolat a fejében, az illúzió és a szépség eltűnt és Alexandria
látta a vért a lény kezén. A fogain és az állán.

21
 A barátságos mosoly, egy grimasz volt, felfedve gonosz
agyarait. A szeme, amivel a három nőre nézett, fekete lyukak
voltak, amik vörösen izzottak a sötétben.
A nők mosolyogtak, vihorásztak, miközben egyre csak
közeledtek felé. Amint a közelébe értek, a férfi felemelte a
kezét és rámutatott a földre. Engedelmesen térdre estek és
kúsztak előre, vonaglottak és nyögtek, tépték a ruhájukat. A
köd egy pillanatra mindent beborított, amikor ismét kitisztult,
láthatta, hogy az egyik nő elérte a férfit és a térde köré
csavarodott. Lerántotta a blúzát, felfedve a melleit,
megérintette, miközben a férfi testéhez dörzsölte magát és
könyörgött neki, hogy vigye magával, használja őt. A második
nő is elért a szikla szélére, átölelte a derekát, miközben
kihívóan nézett fel rá.
Alexandria el akart fordulni attól a borzalomtól, ami sújtani
fogja ezeket az emberi bábokat, de ekkor meglátta Joshuát
amint lassan sétál a férfi felé. Úgy látszik, nem vette észre a
nőket. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre, mintha
alvajáró lenne.
Transzban volt a fiú is. Hipnotikus transzban. Alexandria
szíve nekicsapódott a mellkasának. Valahogy ez a gyilkos
hipnotizálta a nőket és Joshuát. Mint agyatlan birkák, reagáltak
a parancsaira. Miközben sietett, hogy feltartóztassa Joshuát –
még az előtt, hogy elérné a szörnyeteget – az agya megpróbálta
elemezni, hogy hogyan tudta ezt véghezvinni. Szerencsére,
Joshua nagyon lassan mozgott, mintha kicsit vonakodott volna.
Bár a köd vastag fátyla elrejtette a lényt, Alexandria érezte
azoknak az ellenséges, földöntúli szemeknek a hatását. Ahogy

22
a lény feléje lendítette a fejét, a nyaka úgy hullámzott, mint egy
hüllőé.
Amint jobban megnézte őt a köd vastagságán keresztül,
denevér szárnyak csapkodtak a koponyájában, az
üvegszilánkok újra és újra megszúrták. A lágy, csábító hang
kitartóan mormolt a fejében. Alexandria figyelmen kívül
hagyta a lüktető fájdalmat, arra összpontosította figyelmét,
hogy elérje Joshuát. Nem akarta megadni a szörnyetegnek azt a
megelégedettséget, hogy tudja, fáj neki.
Sikerült elkapnia Joshua ingét. A fiú lábai továbbra is a lény
felé igyekeztek, de ekkor Alex erősen megfogta és határozottan
tartotta. Miközben átölelte a gyermeket, a szörny nem több
mint tizenöt méter távolságra volt tőlük.
A lény a nagy szikla szélén állt, az ember bábjai hízelegtek,
doromboltak és könyörögtek a figyelméért. Úgy tűnt, hogy
nem veszi észre a nőket, a lény teljesen Alexandriára
koncentrált. Rámosolygott, felvillantva az agyarait.
Alexandria megborzongott, amikor meglátta Henry vérét az
ajkán és a fogain. Ez az őrült megölte szegény, ártalmatlan
Henryt.
– Gyertek ide hozzám – nyújtotta ki feléjük a kezét.
Alex érezte, hogy a hangja átjárja az egész testét és arra
kényszeríti, hogy fogadja el a parancsát. Ezért egyre
gyorsabban pislogott és a lény kezén levő vérfoltokra és a
hosszú, tőrszerű körmeire fókuszált. Ahogy nézte a karmait, a
hang elvesztette szépségét és egy durva, veszekedő rútság lett.
– Én nem így gondolom. Hagyjon minket békén!
Magammal viszem Joshuát. Nem lehet az öné. – Miközben

23
határozottan beszélt, a gerincét megmerevítette, kék szemében
dac lángolt.
A férfi szórakozottan az egyik kezével azt a nőt simogatta,
aki a derekához dörgölődött. – Csatlakozz te is hozzám! Nézd
meg ezeket a nőket. Akarnak engem. Imádnak engem.
– Csak saját magát csapja be. – Megpróbált egy lépést tenni
hátrafelé, Joshua azonban ellenállt az erőfeszítésének.
Szorosabbra fonta körülötte a karját, hogy megakadályozza,
nehogy elszökjön, de amikor sikerült visszafelé tennie még egy
lépést, a fiú elkezdett csapkodni arra kényszerítve, hogy
megálljon.
A szörny felvonta a szemöldökét. – Nem hiszel nekem? –
Megfordult, a figyelmét arra a nőre fordította, aki a derekánál
volt. – Gyere ide, kedvesem. Azt szeretném, ha meghalnál
értem – intett a háta mögé.
Alexandriai rémületére, a nő nyalogatta a kinyújtott kezét,
vigyorgott és hízelgőn mászott el mellette. – Ne! – Alexandria
felkiáltott, de az asszony már alá is hullott az üres téren át a
falánk vízbe, a csipkézett sziklák alatt. Míg Alexandriának
elakadt a lélegzete, felhúzta a második nőt a hajánál fogva,
megcsókolta a száját, hátra hajtotta a fejét és belesüllyesztette
förtelmes agyarait a nyakába.
Azok az élénk vázlatok, amiket Alexandria rajzolt Thomas
Ivan horror történeteihez, a szeme előtt keltek életre. A lény
lakmározott, a vér leömlött a nő torkán, majd félre dobta a
testét, át a sziklán, mintha egy üres héj volna, amit találni a
tengerparton. Szándékosan végigfuttatta vaskos, obszcén
nyelvét véres száján.

24
 Alexandria arra eszmélt, hogy egy imát mormol, egy
dallamot, újra és újra. Bármi is ez a lény, veszélyes és őrült
volt, felülmúlt minden képzeletet. Még erősebben fogta meg
Joshuát és felemelte a lábairól.
De a fiú belerúgott, harcolt, morgó hangokat adott ki és
csattogtatta a fogát. Alexandriának sikerült két lépést hátrálnia,
mielőtt arra kényszerült, hogy letegye testvérét. Josh csak
addig maradt nyugton, amíg nem távolodtak a céltól.
A szörny felemelte a fejét, megint megnyalta az ujjait és
visszataszítóan mosolygott. – Látod? Bármit megtesznek
nekem. Imádnak engem. Nem így van, háziállat? – Felemelte
az utolsó nőt is a lábairól. Ő azonnal köré tekeredett,
szuggesztíven hozzádörzsölődött, megérintette és simogatta. –
Te is kívánsz engem?
A férfi, amíg az asszonyhoz beszélt, az végigcsókolta a
nyakát, a mellkasát és egyre haladt lejjebb és lejjebb, a keze
már a nadrágjában matatott. Közben a szörny a nyakát
cirógatta.
– Látod a hatalmamat? Te vagy az, akit én annyira kerestem,
hogy egyesüljön velem, és akivel megoszthatom az erőm.
– Az a nő nem imádja – tiltakozott Alexandria. –
Hipnotizálta, amitől egy báb lett. Neki nincs saját tudata. Ez az
amit hatalomnak hív? – Remegő hangjába annyi megvetést
vegyített amennyit csak bírt.
Halk, halálos sziszegő hang tört elő a lény szájából, de ő
továbbra is csak mosolygott. – Lehet, hogy igazad van. Ez az
egy is haszontalan, nem? – Még mindig mosolygott, még
mindig egyenesen Alexandria szemébe bámult és ekkor a férfi

25
elkapta a nő fejét a tenyerével és kicsavarta.
A reccsenés hallható volt és úgy tűnt, hogy végigrezeg
Alexandria egész testén. Annyira remegett, fogai vacogtak. A
lény egyik kezén lazán lógott a törött női test. Letette, mint egy
rongybabát, nyaka nagyon furcsa szögben állt és az egykor
gyönyörű nő mostanra csak üres, élettelen héj lett. A szörny
eldobta a lányt pusztán csak azzal, hogy intett a kezével,
megengedve, hogy lezuhanjon a mohó víz alá.
– Most már csak mi magunk vagyunk – mondta halkan. –
Gyere hozzám!
Alexandria hevesen megrázta a fejét. – Nem. Nem fogok
odamenni magához. Látom, mi is ön valójában, nem az, amit
azokkal a szegény nőkkel elhitetett.
– Ide fogsz jönni, a saját szabad akaratodból. Te különleges
vagy. Az egész világot átkutattam utánad. Ide kell jönnöd
hozzám. – A hangja lágy volt, de nagyon határozott.
Alexandria megpróbált hátrálni, de ekkor Joshua elkezdett
őrjöngeni, rúgott és harapott. Kénytelen volt megint megállni,
sokkal erősebben fogta meg, hogy megakadályozza szökését. –
Maga beteg. Segítségre van szüksége. Orvosra vagy ilyesmi.
Én nem segíthetek. – A lány kétségbeesetten kereste a kiutat
ebből a rémálomból, imádkozott hátha valaki erre jön. Egy
biztonsági őr. Bárki.
– Nem tudod, mi vagyok, ugye?
Alexandria agya szinte megdermedt a rémülettől. Sok időt
töltött a kutatásai során az ősi legendák tanulmányozásával,
sokat olvasott a vámpírokról, amikor a vázlatain dolgozott
Thomas Ivannak. És ez a szörny egy olyan mitikus lénynek

26
volt a megtestesítője, aki mások véréből táplálkozott és arra
használta a hipnózist, hogy a tehetetlen embereknek
megparancsolta, fogadják el gonosz utasításait. Vett egy mély
lélegzetet, hogy megnyugodjon és megpróbálta elérni, hogy
gondolatai visszatérjenek a valóságba. Bizonyára a köd és a
szél, a sötét, csillagtalan éjszaka és a hátborzongató hullámzás
alatta képzeltette el vele azt, ami valójában lehetetlen. Ez a
huszonegyedik század szociopatája volt, nem egy legendás régi
alak. Ezt kell neki az eszében tartania és nem engedheti, hogy
az éjszaka ezt a borzalmat táplálja a képzeletében.
– Azt hiszem, tudom, mit gondol – mondta –, de az igazság
az, hogy ön egy gonosz gyilkos.
A szörny halkan felnevetett, gonoszul és a hang, amit
kiadott olyan volt, mint amikor valaki végighúzza a körmét a
palatáblán. A lány valóban úgy érezte, hogy a lény jeges ujjai
végigsimítják a bőrét.
– Te, mint egy gyermek, elrejtőzöl az igazság elöl. –
Felemelte a kezét és intett Joshuának, miközben fénylő szemét
a fiú felé fordította.
Joshua vadul küzdött, harcolt és rúgott, beleharapott
Alexandria karjába arra törekedve, hogy kiszabaduljon.
– Hagyja őt békén! – Alex próbálta megfékezni a testvérét,
de nem volt elég erős. Hipnotikus állapotban Josh sokkal
erősebben küzdött. Mikor kiszabadult, a sziklafalon odarohant
a szörnyhöz, átölelte a térdét és rajongva bámult fel a férfira.

27
 Második fejezet

A lexandria szíve kihagyott egy ütemet. Nagyon lassan

kiegyenesedett, a szája kiszáradt a félelemtől, amikor
látta a karom-szerű kezét belemélyedni öccse vállába.
– Most ide fogsz jönni hozzám! Akkor jössz vagy nem? –
kérdezte halkan a szörny.
Alexandria fölemelte remegő állát. – Ez az, amit úgy hívnak
szabad akarat? – A lábai annyira gumiszerűnek tűntek, hogy
csak néhány lépést tudott tenni felé, mielőtt újra meg kellett
állnia. – Ha arra használja Joshuát, hogy engem irányítson,
akkor nem a saját szabad akaratomból megyek, nem így van? –
mondta kihívóan.
Hosszú, lassú sziszegés hagyta el a lény ajkát. Megragadta
Joshua egyik lábát és a szikla szélére tartotta. – Mivel oly
nagyon szereted a sok szabadságot, én befolyásolni fogom a
gyermek elméjét, hogy ő is lássa, hallja és tudja, mi is történik.
– Az agyarai csikorogtak és csattantak, ahogy jeges hangon
kimondta a szavakat.
Szavai hatására, Alexandria újra elindult. Pár méterre a

28
szörnytől megbotlott és Joshua felé nyúlt. – Ó, Istenem, kérem,
ne engedje el! Adja őt nekem! – Fájdalom volt a hangjában,
valódi félelem és ez táplálta a szörny izgalmát.
A lény halkan felnevetett, amikor Joshua sikoltozva hirtelen
életre kelt, arca eltorzult a félelemtől. A nővéréért sikoltott, a
szeme az arcát kereste, az egyetlen megváltást. A szörny egyik
kezével elhárította Alexandriát, miközben a másikkal
könnyedén tartotta Joshuát a sziklák fölött.
Alexandria kényszerítette magát, hogy tökéletesen
mozdulatlanul álljon a férfi előtt. – Csak adja őt nekem.
Magának nincs szüksége rá. Ő csak egy gyerek.
– Ó, azt hiszem, nagyon is szükséges – hogy biztosítsa az
együttműködésedet. – Az őrült rámosolygott és visszaemelte
Joshuát, viszonylag biztonságba, a szikla szélére. Intett a
kezével és a gyermek többé már nem harcolt és üvöltött, újra a
démon ellenőrzése alatt állt. – Egyesülni fogsz velem, az leszel,
ami én vagyok. Nekünk együtt olyan hatalmunk lesz, amit el
sem tudsz képzelni.
– De én soha nem akartam hatalmat – tiltakozott Alexandria,
egyre közelebb araszolva a szegélyhez, hogy megpróbálja
elragadni tőle a fiút. – Miért mondja, hogy én vagyok az
egyetlen, aki után kutatott? Nem is tudta ma estéig, hogy
létezem. Nem is tudja a nevemet.
– Alexandriának hívnak. Könnyű olvasni a fiatal Joshua
elméjét. Egyfolytában úgy gondolsz rám, mint egy egyszerű
emberre, de én ennél sokkal több vagyok.
– Mi maga? – Alexandria visszatartotta a lélegzetét, félt a
válaszától, sejtette, hogy ez a teremtmény valamilyen módon

29
több egy embernél, inkább hatalmas vadállat volt a
legendákból. Képes volt olvasni mások gondolataiban, másokat
irányítani az elméjével, és magához tudta hívni az áldozatait,
még távolról is. Kitépte Henry szívét. Eltörte egy nő nyakát, de
előtte lecsapolta a másik nő vérét. Bármi is volt ez a lény, nem
ember volt.
– Én vagyok az ostoba emberek rémálma, egy vámpír, aki
belőlük lakmározik. A menyasszonyom leszel, megosztom
veled a hatalmamat, az életemet.
Teljesen komolyan mondta és Alexandria aközött vívódott,
hogy sírjon vagy hisztérikusan nevesen. Thomas Ivan sem
írhatott volna bizarrabb párbeszédet. Ez az ember elhitte, amit
mondott, és ami még rosszabb, már ő is kezdte elhinni.
– Ez... ez tényleg nem az én fajtám életmódja. – Suttogta
rekedten a szavakat, nem tudta elhinni, hogy egy ilyen ostoba
válasszal könyörög saját és az öccse életéért. De hogyan
szólítasz meg egy őrültet?
– Azt hiszed, hogy kigúnyolhatsz és megúszod? – A keze
olyan keményen szorította Joshua vállát, látta, hogy az ujjai
majdnem összeérnek.
Alex megrázta a fejét, megpróbálta az időt húzni. – Nem, én
komolyan mondtam. Szeretem a napfényt. A vámpírok éjjeli
lények. Ritkán iszom bort, nem beszélve a vérről. De tudok egy
bárt, ahol sok lány található, akik a perverz dolgokat szeretik.
Feketét viselnek és imádják az ördögöt és azt mondják, egymás
véréből isznak. De nem én. Én ultra-konzervatív vagyok.
Hogyan tud ilyen különös beszélgetést folytatni egy
gyilkossal? Nincs sehol egy biztonsági őr? Még senki sem

30
találta meg Henry testét? Hol volt mindenki? A folyamatos
beszédével meddig tudja feltartani ezt a lény?
A lény gúnyosan felnevetett. – Senki sem fog megmenteni
benneteket, kedvesem. Nem tudnak. Ez egy nagyon egyszerű
dolog, másokat távol tartani, ugyanolyan könnyű, mint idehívni
őket hozzám.
– Miért én?
– Kevés olyan létezik, mint te. Az elméd nagyon erős, ezért
nem lehet téged irányítani. Te egy igazi médium vagy, nem így
van? Ilyen társra van a fajtámnak szüksége.
– Nem tudom. Néha tudok dolgokat, máskor meg nem –
ismerte el, idegesen beletúrva kezével a hajába. – Tudtam,
hogy itt van, ha erre gondol. – Valakinek hamarosan jönnie
kell, hogy megmentse őket. Thomas Ivan bizonyára már
kereste őt. – Kérem, engedje meg, hogy Joshuát elvigyem egy
biztonságos helyre. Magának nincs rá szüksége, csak rám.
Szavamat adom, hogy holnap este visszajövök. És ha ön olyan
erős, akkor is megtalál engem, ha nem térnék vissza. – Teljesen
kétségbeesett mire odaért Joshuához. Borzasztó volt így látni a
testvérét, ernyedten és élettelenül, üveges szemekkel. El akarta
venni tőle és magához ölelni, hogy biztonságba tartsa és tudni,
hogy ez a lény soha többé nem érintheti meg őt újra. Ha
megmenthetné Joshuát, akkor már semmi más sem számítana.
– Nem engedhetem meg, hogy eltűnj a szemem elől. Mások
már keresnek téged. Itt kell maradnod a közelembe, hogy
mindig meg tudjalak védeni.
Alexandria a tenyerével megdörzsölte lüktető halántékát.
A lény egyfolytában megpróbált betörni a fejébe és az

31
állandó küzdelem, hogy kizárja őt, már nagyon fájdalmassá
vált. – Nézze, uram – egyébként, mi is a neve?
– Akkor most legyünk udvariasak és civilizáltak? – nevetett
rá.
– Igen, azt hiszem, hogy az lenne a legjobb. – Az irányítása
omladozni kezdett. Meg kellett találnia a módját, hogy Joshuát
elvegye tőle. Joshuának élnie kell, vajon sikerülni fog neki?
Szándékosan belemélyesztette körmeit a tenyerébe és arra
koncentrált, hogy fenntartsa a szemkontaktust.
– Akkor minden eszközzel, legyünk civilizáltak. Paul
Yohenstria vagyok. A Kárpátokból jöttem. Lehet, hogy
észrevetted az akcentusom.
Alex kinyújtotta a karját az öccséért, képtelen volt
megállítani magát. – Adja ide Joshuát, kérem, Mr. Yohenstria.
Ő csak egy kisfiú.
– Te azt szeretnéd, hogy életben maradjon, én azt szeretném,
hogy elkísérj, azt hiszem, ki tudunk találni valamit, ami
kölcsönösen előnyös mindkettőnknek. Nos, egyet értesz?
Alexandria leeresztette üres karjait az oldalához. Kimerült
és rémült volt, a feje is rettenetesen fájt. A szörnynek valahogy
sikerült felerősítenie a rossz közérzetét. Fárasztó volt állandóan
védekezni a mentális bántalmazása ellen. A hang a fejében
majdnem az őrületbe kergette, könyörtelenül, kényszerítve. –
Veled megyek, csak hagyd itt az öcsém.
– Nem, drágám, nem fogom ezt tenni. Gyere ide, most!
Vonakodva ment. Nem volt más választása. Joshua volt az
élete. Mindennél jobban szerette őt. Ha ő meghalna, elveszne.
Abban a pillanatban, mikor Yohenstria megérintette, betegnek

32
érezte magát. Amikor véres ujjait a felkarja köré csavarta, látta
a vért, ami csapdába esett a hosszú tőrszerű körmök alatt.
Henry vére. A férfi leengedte Joshuát a földre, de a fiú azután
is mozdulatlan maradt, hogy földet ért.
– Engem nem kell tartani. De szeretném Josht ellenőrizni –
mondta Alexandria. Az érintkezés egy ilyen gonosz lénnyel
felkavarta a gyomrát és nem szeretett volna megint hányni.
– Hagyd őt egy pillanatra. – Ujjai összezárultak, mint a satu,
olyan szorosan húzta magához, hogy a teste megérintette az
övét. Megérezte a bűzös leheletén a vér és a halál illatát. A
bőre nyirkos és jéghideg volt.
Alexandria küzdött a hatalmával, próbált menekülni, bár
tudta, hogy tehetetlen a markában. A lény közelebb hajolt a
nyakára és a lélegzete, ami meleg és büdös volt, megérintette a
bőrét.
– Ne! Ó, Istenem, ne!– suttogta Alexandria, egyre gyengülő
hangon. Ha most elengedné, a térdei összecsuklanának és
összeesne, de a lény még mindig szorosan tartotta, miközben
egyre közelebb hajolt.
– Az Istened elhagyott téged – suttogta. A fogai bezárultak a
torka felett, mélyen átszúrva a bőrt. A fájdalom olyan intenzív
volt, hogy minden feketén kavargott körülötte. A szörny erősen
a karjaiba húzta és lakomázott, nyelte a gazdag vért. A lány
annyira törékeny volt, hogy majdnem eltört a karjaiban, ahogy
ivott. Alex érezte az agyarakat belemélyedve a testébe, amik
összekötötték őket valami sötét, csúnya módon. A teste egyre
gyengült és lassult, a szíve akadozott és dolgozott, miközben a
lény tovább szívta. Szempillái lecsukódtak és még akkor is

33
mondogatta magának, hogy nem adhatja fel, élnie kell,
harcolnia Joshuáért. Ekkor fekete pontok kezdtek táncolni a
szeme előtt, és tehetetlenül rogyott a vámpír izmos teste elé.
A lény felemelte a fejét, vér csörgedezett a szájából. – És
most innod kell, hogy élj. – Fogaival feltépte a saját csuklóját,
a lány ajkaihoz szorította és nézte, ahogy a fertőzött vére
belecsöpög a szájába.
Alexandriában elég élet maradt még, hogy megpróbálja
elkerülni, hogy lenyelje a förtelmes folyadékot. Megpróbálta
elfordítani a fejét, bezárni a száját, de a vámpír könnyedén
tartotta és belekényszerítette a mérgező italt a szájába, kezével
a torkát simogatta, amíg görcsösen nyelt. De csak annyival
pótolta a vérét, amennyivel szándékosan gyengén tudja tartani
addig, amíg nem engedelmeskedik a parancsainak.
Paul Yohenstria leejtette áldozatát a testvére mellé és
diadalmasan felemelte az arcát a sötét, holdtalan éjszakára.
Megtalálta őt. A vére meleg volt és édes, a teste fiatal és
rugalmas. A lány mindazt nyújtani tudja neki, amire szüksége
volt ahhoz, hogy visszakapja érzelmeit, hogy újra érezzen. Az
égre ordította a győzelmét, megrázta az öklét, hogy
szembeszegüljön Istennel.
Saját választása volt, hogy feladja a lelkét, és amit azt
követően tett, végül is mit számít? Megtalálta ezt a különleges
nőt és tudta, hogy ő lesz az, aki kihozza őt a sötétségből örökre
a fénybe.
A gyenge, ösztönös mozdulatok visszaterelték a figyelmét.
Alexandria odakúszott Joshua oldalához és védelmezően
magához húzta. A vámpír féltékenyen vicsorgott. Sokan

34
akarnák a lányt, de most már az övé. Nem akarta megosztani
senkivel. Abban a pillanatban nyert ügye volt, amikor rájött,
hogyan függjön tőle a lány. Csak akkor volt hajlandó odamenni
hozzá a saját szabad akaratából, amikor meg akart szabadulni a
kölyöktől. Lehajolt, megragadta a fiú ingét és elhúzta tőle.
Alexandriának sikerült felülnie, miközben minden forgott
körülötte, majdnem lehetetlen volt, hogy behatárolja a
helyzetét. De csalhatatlanul tudta hol van Joshua. És tudta,
hogy soha nem engedné, hogy osztozzon vele ebben a
végzetben. Ha ez a gyilkos teremtmény ténylegesen arra tudja
kényszeríteni őket, hogy szeressék, akkor a halál is jobb
lehetőség volt.
Alexandria figyelmeztetés nélkül elindult előre. Kinyújtotta
a karját, elkapta Joshuát, magához szorította, s egy lendülettel
átestek a sziklafalon. A száguldó szél beborította testüket sós
permettel, ami csípte és dörzsölte őket. Amikor elérték a
hullámokat, azok hangosan üdvözölték őket a vízi sírjukban,
hatalmas mennydörgés-szerű robajjal az éles sziklákon, éppen
a felszín alatt.
Karmok ragadták meg, a szárnyak dühös verdesése és forró,
bűzös lehelet hírnöke jelezte érkezését az ellenségének.
Alexandria felkiáltott, amikor a lény karmai mélyen belemartak
és a teremtmény elragadta őket az egyetlen üdvözülésüktől.
Nem tudta rászánni magát, hogy Joshuát elengedje. Lehet,
hogy lesz majd egy másik esély, egy másik pillanat, amikor a
fogva tartójuk nem figyel és Josh is segíteni tud a
menekülésben. Szőke fürtjeibe temette az arcát, lehunyta a
szemét, miközben suttogta, hogy sajnálja, hogy nem volt elég

35
erős ahhoz, hogy megadja neki a halál kegyelmét, miközben ő
még mindig élt. Könnyek égették a torkát és érezte a fertőzött
gonoszt a szörnyben, ami most már az ő testében is él és ez
most már mindörökre össze fogja kötni vele.
A hely ahova vitte őket sötét és nyirkos volt, egy barlang,
mélyen a sziklákba vájva, körülvéve vízzel. Sehol sem látott
kiutat. A lény a kimerült testüket a barlang szájánál megvetően
ledobta a nedves homokba és nyugtalanul járkálni kezdet fel s
alá, megpróbálta a haragját a lázadásra irányítani.
– Soha többé nem fogsz újra ilyet tenni, vagy gondoskodni
fogok róla, hogy a gyermek pokolian szenvedjen, sőt annál is
jobban, mint bármi, amit valaha is elbírtál képzelni. Világosan
fejeztem ki magam? – kérdezte föléje tornyosulva.
Alexandria megpróbált felülni. A teste megviselt és gyenge
volt a vérveszteség miatt. – Mi ez a hely?
– Az én búvóhelyem. A vadász ide nem tud nyomon
követni, körül vagyok véve vízzel. A tenger összezavarja az
eszét. – Paul Yohenstria harsányan felnevetett. – Ő már nagyon
sokat legyőzött a fajtámból, de engem nem fog megtalálni.
Alex óvatosan körülnézett. Ameddig a szem ellátott, csak a
haragos óceán hullámai látszottak. A sziklák fölötte
tornyosultak, kopár, csúszós, meredek és lehetetlen
méretekben. Ez egy olyan biztos csapda volt, mintha börtönbe
helyezték volna őket. És ez a hely hideg, jéghideg volt.
Megremegett. Köd ereszkedett a partra és megpróbálta befedni
Joshua testét a sajátjával, hogy megvédje.
Ekkor a tenger elkezdett emelkedni és a homok meg a
kavics – amin feküdtek – már sós vízben állt. – Nem

36
maradhatunk itt. Jön a dagály. Meg fogunk fulladni. – Arra
törekedett, hogy beszéljenek, miközben az ölében ringatta
Joshua fejét. Úgy tűnt, hogy a testvére nem vette észre, hogy
mi történik, és ezért hálás volt.
– A barlang felfelé kanyarog a hegybe. Minél messzebb
mész, annál szárazabb. – Az egyik oldalra billentette a fejét és
a vérbe borult szemével a lányt figyelte. – Neked egy kissé
kellemetlen napod lesz, kedvesem. Nem bízom benned még
eléggé, hogy a közelemben maradj, amíg én alszom és nem
szeretném, hogy haza fuss. Nem hiszem, hogy van rá mód,
hogy elmenekülj, de te sokkal okosabb vagy, mint azt
gondoltam volna. Nem hagysz más választást, mint hogy
leláncoljalak a barlangban. Nedves lesz, de biztos vagyok
benne, el lehet viselni.
– Miért csinálod ezt? Mit remélsz elérni? Miért nem ölsz
meg azonnal? – követelte Alexandria.
– Nem fogom megengedni, hogy meghalj. Egyáltalán nem.
Olyan leszel, mint én, hatalmas és kielégíthetetlen lesz az
étvágyunk. Együtt fogunk uralkodni, legyőzhetetlenek leszünk.
Senki sem fog tudni megállítani minket.
– De én nem a saját szabad akaratomból mentem oda
hozzád! – tiltakozott sietve. – Nem az én választásom volt,
kénytelen voltam elfogadni ezt az életet. Az nem választás, ha
erőszakot alkalmaz.
Nem volt elég erős indoka, amit felhozhatna ellene, ahogyan
ő szerette volna. De akkor is így gondolta, pedig Joshuát
mozdulatlanul tartotta a karjaiban.
A vámpír lenézett rá. – Ó, dehogynem, kedvesem. Végül

37
könyörögni fogsz a figyelmemért. Garantálom, hogy így lesz. –
Lehajolt és átkarolta az egyik karjával, majd felhúzta a lábaira.
Miközben megingott a rohanó széltől és a sós permettől,
Alexandria megszállottan minden csepp erejével Joshuát
védelmezte.
Paul megrázta a fejét. – Embernek sokkal erősebb vagy,
mint amennyire kellene. Az elméd nagyon ellenáll annak, hogy
irányítsák vagy meggyőzzék. Ez egy érdekes probléma. De ne
feszegesd a türelmem határait, kedvesem. Elég kegyetlen tudok
lenni, ha provokálnak.
Alexandria érezte a torkában feltörő hisztérikus zokogást,
amitől majdnem megfulladt. Ha ez volt szemléltetése a
türelmének, ha ez nem volt példa a kegyetlenségre, nem akarta
tudni, hogy valójában, mire is volt képes. – Valakinek
hiányozni fog a három nő. Megtalálják a testüket. Megtalálják
Henryt.
– Ki az a Henry?– kérdezte gyanakodva, a féltékenység
eltorzította az arcát.
– Tudnod kell. Hisz megölted.
– Az a buta vénember? Az utamban volt. Amellett,
megéreztem, hogy az étteremben ellenszegülsz nekem és ezért
szükséges volt, hogy valamivel felkeltsem a figyelmed. Az
öregember és a fiú hozzád tartoztak. Szolgálták a célom.
– Ezért ölted meg? Mert tudtad, hogy törődtem vele? –
Alexandria rémülete egyre mélyült, éppen úgy, mint ahogy
belsejében az izzás, a fertőzött vértől. Úgy érezte, hogy valaki
egy lángszórót nyom a belső szerveihez, és fájt a szíve a
kedves, édes Henryért.

38
 – Nem engedhetem, hogy a régi életed maradványai
megosszák a hűségedet. Hozzám tartozol! Csak az enyém
vagy. Nem fogok osztozni rajtad.
Alex szíve majd kiugrott a helyéről e szavak hallatán és
akaratlanul is szorosan megragadta Joshuát. A vámpír végül
meg akarta ölni a testvérét. Nem állt szándékában a gyermeket
életben tartani. Meg kellett találni a módját, hogy Joshua
elmeneküljön. Újra megingott, visszaesett volna, de Yohenstria
kinyúlt és elkapta a karját.
– A fény nem érhet el, beljebb kell mennünk a barlangba,
mert a bőröd le fog égni. Induljunk, mielőtt a hajnal
megérkezik.
– Nem lehetek a napon?
– Könnyen le fogsz égni. De még nem teljesen változtál át.
– Könyörtelenül, nem törődve azzal, hogy olyan gyenge volt és
annak ellenére, hogy a lány magához szorította a gyereket, a
sivár barlangba vonszolta.
Alexandria többször is elesett, a bezúduló hullámok
ráfröccsentek a ruhájára. De a lény tovább gyalogolt végig
kényszerítve úgy, hogy néha a háta mögött vonszolta. Szorosan
tartotta Joshuát és megpróbált átadni a hideg rázta testének
valamennyi hőt. Még mindig rettenetesen mozdulatlan volt,
egy halott súly a karjában. Próbált gondolkodni, de az agya túl
lassú volt és kétségbeesetten le szeretet volna feküdni.
Néhány méterre a barlangban a vámpír hirtelen megállt és a
sziklafalhoz lökte, a sziklába egy vastag lánc és bilincs volt
csavarozva. Észrevette, miközben a mandzsettáját a csuklójára
szorította, hogy az acél vérfoltos volt. Nyilván több áldozatot is

39
hozott, hogy ezen a helyen várakozzanak, az örömére. A fém a
puha bőrébe vágott, a földre rogyott, nem törődve azzal, hogy a
víz átömlik az ölén, majd távolodik annak végtelen ciklusában.
Megpihentette hátát a sziklafalnál és elérte, hogy az öccsét a
karjaiban úgy ringassa, mintha bölcsőben lenne, miközben
borzongott, a fogai vacogtak.
A vámpír halkan felnevetett. – Most már megyek pihenni.
Attól tartok, hogy számodra nehéz lesz, hogy ugyanezt tedd. –
Hátat fordított neki és elindult, s miközben távolodott gúnyos
nevetése visszhangzott a háta mögött.
Az ölében Joshua hirtelen megmozdult, felült és
megdörzsölte a szemét. Miután a vámpír ellengette a
hipnózisból, felkiáltott, megragadta Alexandriát és hozzábújt.
– Megölte Henryt. Láttam, Alex. Szörnyű volt!
– Tudom, Josh, tudom. Annyira sajnálom, hogy ilyen
szörnyű dolgot láttál. – A fiú fürtjei az arcát súrolták. – Nem
fogok hazudni neked. Bajban vagyunk. Nem vagyok biztos
benne, hogy ki tudom szabadítani magunkat. – Szavai
érthetetlenek voltak és a szempillái akaratlanul is lecsukódtak.
– Emelkedik a vízszint, Josh. Azt akarom, hogy amíg lehet,
nagyon alaposan néz körül, hátha van egy párkány, amire fel
tudsz mászni, ahol biztonságban lennél.
– Nem akarlak itt hagyni Alex. Félek.
– Tudom, kishaver. Én is. De szükségem van rá, hogy
nagyon bátor legyél, és ezt megtedd nekem. Nézd meg, mit
találsz.
A hullám berohant, a beömlő víz sót és tengert permetezett
az állukra, majd visszahúzódott egy szőnyegszerű habot

40
hátrahagyva. Joshua üvöltött a félelemtől és átkarolta a nyakát.
– Nem tudom megtenni, Alex. Tényleg nem.
– Próbálj meg kimenni a barlangból és találni egy helyet
ahol várhatsz, és a víz nem jut el hozzád.
Hajthatatlanul megrázta a fejét, a szőke fürtjei pattogtak. –
Nem, Alex, nem foglak itt hagyni téged. Nekem itt kell
maradnom, veled.
Alexandriának nem volt energiája arra, hogy vitatkozzon.
Koncentrálnia kellett, hogy gondolkodjon. – Oké, Josh, ne
aggódj! – Megtámasztotta magát a falnál és nagy nehezen
sikerült felállnia. A víz már a vádlijukig ért. – Együtt meg
tudjuk csinálni. Nézzünk körül.
Szinte lehetetlen volt bármit is látni a barlang komor
belsejében és az a hang, ahogy a víz nekicsapódott a
szikláknak, mennydörgés volt a fülében. Irányíthatatlanul
reszketett és a fogai annyira vacogtak, félt, hogy esetleg
összetörnek. A só rászáradt a bőrére és a hajára, a seb a nyakán
égett. Nagyot nyelt és megpróbált nem sírni. Az egyetlen
falmélyedés, ami esetleg megtartotta volna Joshuát, túl messze
volt a feje fölött. Elég magas volt, lehet, hogy képes lesz
fellendíteni oda, de még így se biztos, hogy Josh eléri.
A következő hullám ereje majdnem felemelte Joshuát a
lábáról. Elkapta Alexandria csípőjét és szorosan fogta. Alex
becsukta a szemét és nekidőlt a falnak. – Nos, jól van, én
leszek a te állványod, ameddig csak akarod Josh, majd én fel
foglak emelni és tartalak, ameddig csak tudlak. Utána
felteszlek a vállamra, oké? Ez nem lesz olyan rossz. – Remélte,
hogy szavai elég bátorítóan hangzottak.

41
 Joshua ijedten nézett rá, de bátran bólintott. – Alexandria ez
az ember vissza fog jönni, és megöl minket?
– Így igaz, vissza fog térni, Josh, mert akar valamit tőlem.
Ha ki tudok tartani, esetleg nyerünk egy kis időt, hogy
kitaláljuk, hogyan lehet kijutni ebből a kellemetlen helyzetből.
Josh ünnepélyesen nézet rá. – Amikor megharapott, Alex,
hallottam nevetni a fejemben. Azt mondta, hogy te fogsz
engem megölni. Mihelyst ugyanolyan leszel, mint ő, meg
akarsz majd ölni, mert én az utadban leszek. Azt mondta, hogy
kiiszod az összes vért a testemből. – Szorosabban ölelte. –
Tudtam, hogy ez nem igaz.
– Okos fiú vagy. Ez része a tervének. Azt akarja, hogy
féljünk egymástól. De mi egy csapat vagyunk, Josh. Soha ne
felejtsd el! Nem számít semmi, csak az, hogy tudd, szeretlek,
rendben? Nem számít, mi történik. – A vállára fektette a fejét
és hagyta, hogy a hullámok körül mossák a lábát. Annyira
fáradt és gyenge volt, nem volt biztos benne, hogy ezt a napot
végig tudja csinálni, nem is szólva arról, hogy újra szembe kell
néznie a vámpírral. Csendesen imádkozott újra és újra, amíg a
szavak összemosódtak a fejében és lehetetlen volt
gondolkoznia.
Fény szűrődött be a barlang bejáratán keresztül, amikor
kétségbeesett kiáltásokkal Joshua felébresztette. Állva elaludt.
A víz már a testvére mellkasát nyaldosta és szó szerint
majdnem ledöntötte őt a lábairól. Beásta a lábait a talajba,
próbált ellenállni, nehogy elmossa a bezúduló hullám.
– Ébren vagyok, Josh. Sajnálom – suttogta. Kimerült volt és
túl gyenge ahhoz, hogy álljon. A fény sértette a szemét, és a

42
sós víz kidörzsölte a bőrét. Vett egy nagy levegőt, megpróbálta
felemelni Joshuát a karjába, hogy megvédje az emelkedő
tengerszinttől.
Nem volt biztos abban, hogy sokáig tudja tartani, de azt
éreztette vele, hogy így mindkettejüknek sokkal kényelmesebb.
Egy nagy valami a lábának ütődött, ami egy hullámmal
érkezett. Megborzongott és öccsét még szorosabban tartotta.
– Annyira hideg van. – Joshua remegett, minden ruhája
átázott.
– Tudom, kishaver. Próbálj meg elaludni.
– Fáj, ugye?
– Mi? – A hullám nekicsapta a falnak és majdnem elengedte
Joshuát.
– Ahol megharapott. Nyögtél, miközben aludtál.
– Csak egy kicsit fáj, Josh. Meg fogom próbálni, hogy
felemeljelek a vállaimra. Lehet, hogy neked egyedül kell
felmásznod, oké?
– Meg tudom csinálni, Alex.
Olyan gyenge volt, hogy a hullámok nekilökték a mögötte
levő sziklafalnak, de valahogy mégis sikerült Joshuát feltennie
a vállaira. A súlya alatt majdnem térdre esett és a haja, a
kontya, ami azóta szétesett, csapdába esett a lába alatt. Fájt
neki, de nem tiltakozott. Most csak tartotta azt, ami az életének
oly kedves. A víz folyamatosan emelkedett, már a derekáig ért,
könyörtelenül ostromolta. A csuklója égett a sós víztől, a seb a
nyakán nyers volt és belül is fájdalmai voltak. Érezte, ahogy a
dolgok a lábaihoz érnek, beleharapnak a bőrébe. Ez túl
rémisztő volt, de Alexandria elhatározta, hogy tartani fogja

43
magát az öccséért.
– Meg tudjuk csinálni, nem igaz, Josh? – mondta.
A súlyával a falnak dőlt és az egyik karjára rátekerte a
vastag láncot, hogy segítse őket egyensúlyban tartani a
folyamatos hullámzásban.
– Igen, megtudjuk Alex. Ne aggódj. Meg fogom menteni
magunkat. – A hangja nagyon határozott volt, nagyon kemény.
– Azt előre sejtettem. – Lehunyta a szemét és megpróbált
pihenni.
Alexandria miközben aludt, néhányszor felriadt. A sós
permet könyörtelen volt, lenyúzta a bőrt a testéről. Szomjas
volt és hólyagok formálódtak feldagadt ajkán.
Végül a víz elkezdett visszahúzódni és a végtelen ütődés
lassult. Joshuának saját magának kellett lemásznia, Alex már
nem tudta felemelni a karjait. Ahogy a nővére korábban
javasolta, Josh kiment a barlangból, hogy megvizsgálja a
börtönüket. Alexandriának általában egymillió biztonsági
szabálya volt, hogy kövesse, de ezúttal csak üveges szemmel
nézte.
Tanulmányozta a sziklafalat, hátha talál egy helyet, ahol fel
tud mászni, de túl meredek és csúszós volt. Nagyon szomjas
volt, ezért megpróbált egy helyet keresni, ahol friss víz fut le a
sziklafalon, de nem látott semmit. A nap jó érzés volt a hideg,
nedves bőrének, lefeküdt a homokba, hogy megszárítsa a ruháit
és felmelegedjen.
Alexandria miközben aludt elesett és megütötte fejét a
sziklafalba. Hirtelen teljesen éber lett, vadul nézett maga köré.
Joshua! Eltűnt! Elaludt és a hullámok elvitték! Nagy nehezen

44
lábra állt, harcolt a bilincseivel a csuklóján és az öccsének
kiabált.
A hangja rekedt volt, szinte nem létező és nem volt hajlandó
eljutni túl a barlang száján. A csekély napfény, ami beszűrődött
égette a szemét, égette a bőrét, de ő csak húzta és rángatta a
láncokat, miközben újra és újra Joshuaért kiáltott.
Az idő alatt, míg Joshua befutott a barlangba és mellé
kuporgott, összecsuklott a fal mellett és zokogott. – Mi az,
Alex? Az az ember visszatért és megint megsebesített?
Alexandria lassan fölemelte a fejét. Joshua megérintette
véres csuklóját. – Visszajött és én nem voltam itt, hogy
megvédjelek téged.
Alex a könnyein keresztül bámult fel rá és képtelen volt
elhinni, hogy tényleg az öccse az és nem a képzeletének
szüleménye. Megragadta, szorosan átölelte és átfuttatta a kezét
rajta, hogy meggyőződjön róla nem sérült-e meg.
– Nem, a férfi nem tért vissza. Nem hiszem, hogy tud, amíg
a nap fenn van.
– Menjek, nézem meg? Tudok settenkedni. – A napfény volt
az oka, hogy bátrabbnak érezte magát.
– Nem! – Alexandria megszorította a kezét a karja körül. –
Ne merj közel menni ahhoz az emberhez. – Megtörölte dagadt
ajkait a karjával. A hólyagok felrepedtek és elkezdtek vérezni.
– Van valami módja, hogy kiszabaduljunk? Fel tudsz mászni a
sziklán?
– Nem, egy talpalatnyi hely sincs, sehol. Nincs még egy jó
búvóhely sem. Még nem néztem meg a barlangban. Talán ott
van egy út.

45
 – Nem akarom, hogy megpróbáld, Josh. Nem tudok segíteni,
ha ott megtalál. – Nem volt biztos benne, hogy Paul Yohenstria
tényleg őszinte vámpír volt, de akármilyen is volt, lehetséges,
hogy Joshua nem tudja őt kezelni. Elképzelte, hogy egy hat
éves megtalálja a vámpírt koporsóban alva. Vajon tényleg
koporsóban alszanak?
– De te megsérültél, Alex. Meg tudom mondani. És ő vissza
fog jönni ide. Ezért láncolt le téged, így vissza tud jönni és
megint bántani fog – jelentette ki könnyezve.
– Ő nagyon beteg, Josh. – Letörölt egy könnycseppet az
arcáról, majd megcsókolta a feje tetejét. – Lehet, hogy nekünk
sokat kell színlelnünk körülötte. Azt hiszi, én vagyok az a nő,
akivel össze akar házasodni. Hát nem ostoba, amikor nem is
ismerjük egymást? De azt hiszem, megsérült a feje, tudod,
valami károsodott az agyában.
– Azt hiszem, ő egy vámpír, Alex, mint a tévében. Azt
mondtad, hogy a valóságban nincs ilyen lény, de azt gondolom,
tévedsz.
– Talán. Őszintén, már én sem tudom. De mi egy kemény
csapat vagyunk, legyőzzük, Josh. – Voltaképpen annyira
gyenge volt, már nem tudott hosszabb ideig állni és nem is
törődött vele, hogy megpróbálja. Ha a vámpír majd visszajön
az az igazság, hogy nagyon könnyű zsákmány lesz. – Úgy
gondolom, mi nagyon is okosak vagyunk. Te mit gondolsz?
– Azt hiszem, meg fog enni minket – mondta Josh őszintén.
– Valamit mondott egy vadászról. Hallottad, mikor beszélt
róla? Van valaki, aki vadászik rá. Ki tudunk tartani, amíg a
vadász megtalálja őt. – Annyira kimerült volt, hogy a szemei

46
újra lecsukódtak.
– Félek, Alex. Gondolod, hogy a vadász itt lesz, mielőtt a
vámpír felébred és megöl minket? – Joshua alsó ajka a
hangjával együtt remegett.
A lány az utolsó erejével kényszerítette saját magát, hogy
fennmaradjon. – Eljön, Josh. Csak várnod kell, és majd
meglátod. Éjszaka fog jönni, amikor a legkevésbé számít rá a
vámpír. Neki szőke haja lesz, mint neked. Nagy, erős és
hatalmas, mint egy dzsungelmacska. – Szinte látta a fejében a
hőst, akit próbált megalkotni az öccsének.
– Vajon erősebb, mint a vámpír? – kérdezte reménykedve
Joshua.
– Sokkal erősebb – mondta határozottan, egy tündérmesét
szőtt a gyermek számára, de saját magával is el akarta hitetni. –
Ő egy varázslatos harcos, csillogó aranyszínű szemekkel. A
vámpír nem bír ránézi, mert látja magát tükröződni azokban az
égő szemekben és megijed a saját csúnya képmásától.
Egy kis csend után, Joshua megérintette az ujjhegyeivel az
arcát. – Tényleg, Alex? A vadász valóban eljön megmenteni
minket?
Látta, nem okoz bajt, ha ad neki egy kis reményt. – Nekünk
csak az a dolgunk, hogy bátrak és erősek legyünk. Eljön
értünk, Joshua. Elfog. Együtt be fogjuk csapni és túljárunk az
eszén az öreg vámpírnak. – A szavai érthetetlenek voltak és a
vérellátása alacsony, a teste hőmérséklete egyre zuhant, az
ereje gyorsan apadt. Alexandria nem látta, hogyan fog tudni
életben maradni, amíg bealkonyodik. A szempillái újra
lecsukódtak és már olyan súlyosak voltak, hogy nem is bírta

47
felemelni őket.
Joshua nem akarta megmondani a nővérének, de szörnyen
nézett ki. Borzalmasan, sőt! A szája duzzadt volt és fekete.
Fehér só fedte a bőrét, úgy nézet ki, mint egy szörny. A haja
szürkés-fehéren lógott az arca körül és többé már nem tudta
megmondani a természetes színét. A ruhái szakadtak és fehér
csíkosak voltak és a hínár láncokban lógott le a szoknyáján és
rongyos, szakadt harisnyáján. A lábain, ahol valami megrágta a
bőrét, a vére rózsafüzérként folyt le. Még a hangja is viccesnek
hangzott és a nyaka duzzadt volt és látszott, hogy még nem
hegedt be. De Alexandrián nem látszott, hogy észrevette. Josh
nagyon féltette. Leült mellé, megfogta a kezét és megvárta,
amíg a nap lassan eltűnik az égről.
Alexandria tisztában volt vele, mikor ment le a nap. Érezte,
ahogy kellemetlenül megmozdul a föld és azonnal tudta, hogy
a vámpír felkelt. Átkarolta Joshua vállát és magához húzta. –
Jön – suttogta halkan a fülébe. – Azt akarom, hogy menj ki a
barlangból és nagyon csendben legyél, maradj láthatatlan.
Megpróbál majd felhasználni téged ellenem és bántani
valamilyen módon. De talán elfelejt, ha nem maradsz szem
előtt.
– De Alex! – tiltakozott.
– Szeretném, ha megtennéd ezt nekem, kicsim. Maradj
nagyon csendben, nem számít mi fog történni. – Gyorsan
megcsókolta. – Menj, most. Szeretlek Josh.
– Szeretlek, Alex.– Kirohant a barlangból és odapréselte
magát a sziklafalhoz.
Alexandria nyugtalan szemmel nézte, ahogy elmegy. A

48
dagály megint visszajött és ő még csak hat éves. Ekkor, bár
nem hallott hangot, hirtelen tudta, hogy a vámpír őt nézi.
Elfordította a fejét és a tekintetük találkozott.
– Egy csipetnyit rosszabbul nézel ki – köszöntötte őt
kedvesen.
Alex nyugodt maradt, csak nézte őt. A lénynek groteszk
mosoly nyújtózott az arcán. Átszelte a távolságot, amely
elválasztotta őket és felemelte a csuklóit, megvizsgálta őket.
Egyiket a szájához emelte miközben belenézett a szemeibe és
nyalogatta a vért a fájdalmas sebeiből.
Alexandria láthatóan összerezzent és igyekezett elrántani a
kezét. De a férfi szorított a fogásán, ami már azzal fenyegetett,
hogy összeroppantja a csontot. – Azt akarod, hogy
elengedjelek, ugye?
Kényszerítenie kellett magát, hogy még mindig nyugodt
maradjon és elviselje a visszataszító érintését. Amikor a
bilincsek a földre estek, nagy nehezen lábra állt.
– El szeretnéd hagyni ezt a helyet? – kérdezte halkan.
– Tudod, mit akarok.
A férfi elkapta a nyakát az egyik karmos kezével és
magához rántotta. – Éhes vagyok kedvesem és itt az idő
számodra, hogy eldöntsd, vajon a gyerek éljen-e még egy
éjszakát vagy meghaljon.
Nem volt ereje küzdeni, így nem is próbált. Nem tudta
megállni, hogy felkiáltson a fájdalomtól, mikor az agyarait
mélyen a nyakába süllyesztette. Morgó hangot hallatott, ahogy
evett. Az öklével – az összegubancolódott hajában –
mozdulatlanul tartotta, miközben mohón ivott. Tudta, hogy az

49
élete csúszik le a torkán. Szenvedett a vérveszteségtől és a
hipothermiától. Egyáltalán semmi sem számított.
Yohenstria érezte, ahogy a lány összeroskad és megragadta
a karjaiba, megakadályozva, hogy elessen. A szíve alig
dobogott, lélegzése felszínes volt. Már megint túl sokat vett el.
Fogaival feltépte a csuklóját és rászorítva a kemény szájára
leerőszakolta a sötét folyadékot a torkán. Egy hajszálon függött
az élete. Alexandria harcolt vele. Nem volt képes az elméjét a
hatalmába keríteni, és teljesen az irányítása alá vonni. Habár el
tudta érni, hogy egy keveset lenyeljen a fertőzött véréből, azt is
csak azért, mert annyira közel volt a teljes összeomláshoz.
Mégis, minden egyes alkalommal, amikor arra késztette, hogy
egyen, közelebb hozta a sötét világába. Nem fog meghalni,
nem engedhette. Arra kellett volna kényszerítenie, hogy sokkal
több vért fogadjon el, ami életben tartja.
De mikor ezt elhatározta, valami zavart érzett a levegőben.
Lassú sziszegés hagyta el az ajkát, s lassan elfordította a fejét.
– Ránk találtak, kedvesem. Gyere, látni fogod, a vadász
mennyire hasonló hozzánk. Nincs hozzá fogható a világon. Ő
könyörtelen. – Paul Yohenstria Alexandriát félig vitte, félig
kivonszolta a barlangból az éjszakai levegőre.
Körülöttük, mindenfelé hullámok zúdultak a tengerpartra,
fehér permetet és tengeri habot köpködve a sziklafalra. A
vámpír Alexandriát lelökte a földre és a tengerpart közepére
állt, a szeme az eget fürkészte.
Alexandria, hogy elérje Joshuát, keresztülkúszott a
homokon. A fiú összekuporodva egy árnyékban volt, előre-
hátra hintázott, próbálta magát vigasztalni. Odavonszolta magát

50
elé és úgy helyezkedett el, hogy Josh és a vámpír között
legyen. Valami rettenetes fog történni. Érezte a levegőt
sűrűsödni körülöttük. A szél örvénylett és a köd mindent
betakart az öbölben.
Valahol a sűrű ködben valami gyorsan mozgott és a vámpír
felsikoltott, a hangja magas volt, félelemmel és haraggal teli.
Alexandriának majdnem megállt a szíve. Ha a vámpír ennyire
félt, bármi is volt odakint, az a valami nagyon megrémisztette
őt. Elkapta Joshuát, eltakarta szemét a kezével. Egymásba
kapaszkodva remegtek.
A ködből egy hatalmas aranymadár vált láthatóvá. A partra
olyan sebesen érkezett, hogy alakja teljesen elmosódott.
Karmai hosszúak voltak, aranyszínű szemei intenzíven
csillogtak. A sűrű köd gomolygott, majd elvált, hogy felfedjen
egy félig ember, félig madár formát. Alexandria elfojtott egy
sikolyt.
Ezután a lény emberré változott, hatalmas, magas és nagyon
izmos, duzzadó karokkal és hatalmas mellkassal. A haja hosszú
volt és szőke, lengett a szélben. Teste hajlékonyan, könnyedén
mozgott, mint egy dzsungelmacskának, aki becserkészi a
zsákmányát. Arca árnyékban volt, de látta, hogy a megolvadt
aranyszínű szemei vad intenzitással a vámpírt figyelik.
– Nos, hát, Paul, végre találkozunk. – A hangja gyönyörű
volt, és olyan tiszta volt a tónusa, hogy úgy tűnt beszivárog a
lelkébe. Ott állt magasan és nyugodtan, tökéletes
reinkarnációja egy viking harcosnak. – Sok munkámba került
feltakarítani utánad a szemetet a városom körül. A kihívás
teljesen világos volt. Nem tehettem mást el kellett fogadnom.

51
 A vámpír hátrébb lépet, hogy több hely legyen köztük. –
Soha nem támadtalak meg. Tartottam a távolságot. – A hangja
annyira hízelgő volt, hogy Alexandriát kirázta a hideg. A
vadászban olyan nagy erő volt, számolhatott azzal, hogy
rémületet okoz a vámpírnak. A vadász az egyik oldalra
döntötte a fejét. – Te öltél, amikor tilos volt. Ismered a
törvényt, tisztátalan.
A vámpír meglódult, olyan gyorsan, hogy karmai és agyarai
elmosódtak, ugorva csapott le a betolakodóra. A vadász
egyszerűen félreállt, és lazán felvert, a karmaival keresztben
elvágta a vámpír torkát, felszakítva azt. Vér tört elő egy piros
vulkánban.
Alexandria elborzadt mikor látta, hogy a vadász arany feje
eltorzul, az arca meghosszabbodik egy pofába, agyarak törtek
elő, már egy farkas szájában. A vadász könnyedén
elroppantotta a vámpír combcsontját, mint egy gallyat, a hang
végig szállt a parton, és a testén is végigfutott. Megrándult és
szorosabban ölelte Joshuát, a fejét lefogta, nehogy szemtanúja
legyen egy ilyen szörnyű és borzalmas jelenetnek.
A vámpír letörölte a vért, ami lefutott a mellén és gyűlöletes
szemmel bámulta az aranyvadászt. – Azt gondolod nem vagy
olyan, mint én, Aidan, de tévedsz. Te is csak egy gyilkos vagy,
és örömöt lelsz a csatában. Ez az egyetlen alkalom, amikor úgy
érzed, hogy élsz. Senki sem lehet olyan, mint te, nem érezni az
örömön és az erőn kívül mást is az életben. Mondd meg
nekem, Aidan, igaz-e, hogy nem látod a színeket? Hogy nem
érzel semmit, csak ha csatában vagy? Te vagy a végső gyilkos.
Te, Gregori és a testvéred, Julian. Te vagy a legsötétebb árnyék

52
a világunkban. Te vagy az igazi gyilkos.
– Te megsértetted a törvényeinket, Paul. Te döntöttél úgy,
hogy elcseréled a lelked a hatalom illúziójáért, ahelyett, hogy
köszöntenéd a hajnalt. És egy ember nőt átváltoztattál egy őrült
vámpírnővé, és egy ártatlan gyermek vérén táplálod. Tudod, mi
a büntetés.
A hangja maga volt a tisztaság, hűvös, tisztán áramló
szépség. A hang úgy tűnt, hogy beáramlik Alexandria elméjébe
és ő bármit megtett volna, amit csak kér. – Tudod, hogy nincs
rá mód, hogy legyőzzenek engem – folytatta a hang és
Alexandria hitt benne. Olyan puha és gyengéd volt, olyan
őszinte. Nem volt rá mód, hogy bárki is sikeresen szembe
tudott volna szegülni a vadásszal. Valóban legyőzhetetlen volt.
– Nem telik el hosszú idő és te is megvadulsz, akkor majd
rád fognak vadászni – gúnyolódott Paul Yohenstria, miközben
már alig állt a lábán. Alakja mintha vibrálna, feloldódna, de
míg ő változott, a vadász megint lecsapott.
A hang undorító volt. A köd álcázta a támadását és a vadász
olyan volt, mint egy elmosódott folt, Alexandria nem tudta
követni a mozgását. De ekkor a ködből kigurult egy obszcén
látvány – a vámpír feje. A haja összegabalyodott a vértől és
alvadt vértől, a szemei nyitva voltak és bámultak. A fej feléje
gurult, bíborszínű nyomot hagyva maga után.
Alexandria nagy nehezen lábra állt, Joshuát magához
szorította, a kezét a szemére tette, mikor a groteszk labda pár
centire megállt tőlük. A köd gomolygott és egyre vastagabb
lett. Rémületére a vadász feléje fordította a fejét, és az olvadt
aranyszínű szeme megpihent az arcán.

53
 Harmadik fejezet

A idan Savage halkan nagyot sóhajtott, merev tekintete

megdermedt, mikor az őrült vámpírnő megragadta a
kisfiút és a mellkasához szorította. A démon ma nagyon erős
volt benne, a szabadságért küzdött, a vörös homály az
elméjében az ellenőrzését sürgette. A vámpírnak igaza volt. A
benne levő gyilkost egyre nehezebben sikerült elnyomnia. Csak
a csatákban érzett hatalmat és örömet, és így a harcok rabjává
vált, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor bármit is érzett.
Már évszázadok óta elviselte a hideg, kopár, szürke-fekete
létet, nem élvezve a valódi színeket vagy érzelmeket, kivéve a
harc utáni vágyat.
Tekintetével végigpásztázta a partot, aztán a figyelmét ismét
visszafordította a boszorkányhoz, aki a gyermeket fenyegette.
Hirtelen megmerevedett. Több mint hatszáz éve nem látott
színeket és most látta, hogy Paul fejéből kifolyt fertőzött vér
nyoma, nem fekete csík, hanem élénkpiros szalag, ami a
tekintetét egyenesen a vámpírnőhöz vezeti.
Ez lehetetlen. A színek és az érzelmek csak akkor térnek

54
vissza, ha megtalálja a hiányzó felét, az életpárját. Viszont itt
nem volt senki, kivéve a szánalmas embernőt, akit Paul
megpróbált átváltoztatni. Nehéz szívvel nézett rá. Szinte
sajnálta szegényt. Ismét zavarba jött a váratlanul rátörő
együttérzéstől, érzelmektől, amelyek annyi évszázad után újra
megjelentek, de folytatta a nőszemély vizsgálatát. Lehetetlen
volt megmondani a korát. Kicsi volt, szinte gyermeki, viszont a
kosztüm, amit viselt, szakadt, nedves és piszkos volt,
hozzátapadt telt idomaihoz. A lábai teli voltak véres sebekkel,
duzzadt száján a hólyagok fekete nedvességtől csöpögtek.
Haja, ami összegabalyodott tengeri moszattal, dús halomban
lógott le a hátán a derekáig. Kék szemében nemcsak rettegés
látszott, hanem dac is.
A lány meg akarta ölni a gyereket. Kevés olyan nő létezik,
aki a Kárpátok népének tagjává válhat. Ellentétben a népszerű
mítosszal, a legtöbb embernőt nem lehet átváltoztatni, és ha
megpróbálják, az szörnyű következményekkel jár. Ezek a nők
szinte azonnal megőrültek és ártatlan gyermekekre vadásztak.
Viszont ez a nő rettenetesen szenvedett. A durva sebek a
nyakán a vámpír kemény használatának bizonyítékául
szolgáltak, a vágások a csuklóin kegyetlenül mélyek voltak.
Aidan mentálisan az elméje felé nyúlt, azt szerette volna,
hogy a halála fájdalommentes legyen, amennyire csak
lehetséges. Megdöbbenve az ellenállásától, egy figyelmeztető
lépést tett felé. A lány hihetetlenül erős volt. Az elméje
valamilyen természetes akadállyal rendelkezett, ami ellenállt az
akaratának. Ahelyett, hogy a gyermeket a homokon maga elé
helyezte volna, mint ahogy határozottan utasította, eltolta a fiút

55
az egyik oldalra, felkapott egy nagydarab uszadék fát, és
nekirontott.
Aidan előreugrott, és kiütötte a fát a kezéből. Hallotta, hogy
az ütéstől eltört egy csontja – látta a fájdalmat a szemében –, de
a lány nem sikított. Nyilvánvalóan nem volt az a sikítozós fajta.
Érte nyúlt, azzal a szándékkal, hogy véget vessen az életének,
ne szenvedjen tovább. A lány küzdött, és még mindig ellenállt
a mentális kényszernek. Ennek ellenére Aidan mégis lehajtotta
a fejét a torkára, hogy megölje.
A lány nagyon kicsi volt és hideg, megállíthatatlanul
remegett a karjaiban, de ekkor feltört belőle a védelmező
ösztön, sőt még olyan érzések is, amelyeket azelőtt még soha
nem tapasztalt. Magához akarta szorítani, szerette volna a karja
melegében ringatni, és megóvni mindentől. Fogaival áttörte a
gyenge torkát, ez mindent azonnal megváltoztatott –
mindörökre. Az egész világát. A színek örvénylettek és
táncoltak, lenyűgözték szépségükkel és élénkségükkel. A teste
vadul, sürgetőn reagált. Nem volt ismerős számára ez az érzés,
mert még a régi időkben, amikor még voltak érzései sem volt
képes ilyesmire.
A lány vére forró és fűszeres volt, édes, rabul ejtő, amely
táplálta a kimerült testét. A vadászat és a harc sok erőt igényelt,
és még nem táplálkozott ezen az éjszakán. A lány teste
megosztotta az éltető folyadékot az övével. Valahol mélyen a
tudatában érzékelte, hogy már nem küzd ellene és elernyed a
karjában. Könnyedén felemelte, és úgy ringatta a mellkasán,
mintha bölcsőben lenne, miközben mohón evett. Ekkor valami
kemény ütődött a lábának. Megdöbbent, bezárta a sebet a

56
nyelvének cirógatásával és megfordult, hogy lenézzen a
gyerekre. Az ütés magához térítette jelenlegi bódultságából, a
fiú már a feledés homályába merült, és még csak nem is
hallotta közeledni.
Joshua dühöngött. Másodszor is rácsapott a vadász lábára,
meglendítve egy nagydarab uszadék fát, amennyire csak bírta.
– Hagyd békén, fáj a nővéremnek! Azt hittük rólad, hogy jössz
és megmentesz minket! Azt mondta, eljössz, ha elég sokáig
kitartunk. Azt hittük, hogy segítesz, de te éppen olyan vagy,
mint ő!
Könnyek patakzottak le a gyermek arcán. Aidan tisztán
látta, hogy az ifjúnak szőke haja és kék szeme van. A színek
szinte elvakították. Lenézett a karjában levő nő feldúlt arcába.
A szíve lassan dobogott, a tüdeje levegőért küzdött. Haldoklott.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek neked – suttogta halkan,
majdnem szórakozottan a fiúnak. Lenyúlt mélyen magába, s
talált egy nyugodt, békés tavat ahol lenyugodhatott, és elküldte
magát a saját testén kívülre kutatni a nőébe. Nem tudta elhinni,
hogy végre rátalált a hosszú évszázadok során. De ő kell, hogy
legyen. Egyedül az életpárja idézheti elő benne ezeket a
megdöbbentő változásokat.
A lány elsápadt, nem harcolt többé. Ekkor elméjét
körbevette az övével. Te nem hagyhatsz el engem. Fogadd el a
vérem, amit önként felajánlok neked. Meg kell innod ahhoz,
hogy élj.
A lány elméje eltávolodott az övétől. A szelleme még
mindig elég erős volt ahhoz, hogy ellenálljon a kényszernek.
Aidan taktikát váltott. A testvérednek szüksége van rád.

57
Harcolj érte! Nem élhet nélküled. Meg fog halni.
Egyik körmével felhasította acélos mellizmait és
rászorította. A lány eleinte ellenállt, de ő hajthatatlan volt.
Beburkolva elméjét, terelve akaratát, szétzúzva az elméjében
levő akadályt, legyengített állapotában megbűvölte, amíg be
nem engedte és táplálta.
– Mit csinálsz? – követelte Joshua.
– Sok vért veszített. Vért kell adnom neki. – Aidan azt
tervezte, hogy később kitöröli a gyermek memóriájából ennek
a rémálomnak az emlékeit. Így a kielégítő magyarázat nem
okozhat bajt. A fiú nagyon bátor volt és megérdemelte, hogy
megtudjon bármit, ami enyhítheti a rettenetes félelmét.
Aidan mindent megtett, hogy a vámpírt gondosan kövesse
és megtalálja. A férfi mindig véres káoszt hagyott maga
mögött, mégis, a vadász mindig lemaradt egy lépéssel. Az este
is, Aidan már későn érkezett. Először a szikláknál levő
étterembe ment, majd követte a zavart a levegőben. De Paul
Yohenstria akkorra már megölt egy idős férfit, kitépve a szívét
és maga mögött hagyta a holttestét. Ez túl forró nyom ahhoz,
hogy a rendőrség felfedezze. Így hát kénytelen volt
megsemmisíteni a testét és gondoskodni róla, hogy a vámpír
három női áldozatát se találják meg. Azonban, nem sokkal
hajnal előtt elvesztette az élőhalott nyomát. Mégis, biztos volt
benne, hogy a barlangja közel van, végül megtalálta és
megsemmisítette.
Most nincs más választása, minthogy a vámpírt elégesse és
ezt a két elveszettet hazavigye, mivel ez a szánalmas,
elcsúfított nő egyértelműen a párja, aki után az elmúlt

58
nyolcszáz évben kutatott. A megdöbbentő változások
bebizonyították. Fogalma sincs, hogy mi történt vele, vagy mi
fog még történni, de felélesztette a testét és a szívét.
– Mi a neved? – kérdezte Aidan a gyereket. Úgy gondolta,
hogy ez barátságosabb, mint csupán olvasni az elméjében. Nem
mintha korábban ilyesmi eszébe jutott.
– Joshua Houton. Alexandria rendbe jön? Annyira fehér és
borzalmasan néz ki. Azt gondolom, hogy az a rossz ember
nagyon megsebezte.
– Én gyógyító vagyok a népem közt, Joshua Houton.
Tudom, hogyan kell segíteni a nővérednek. Ne aggódj! De
előbb gondoskodok róla, hogy ez a rossz ember soha többé ne
ártson egy másik élő léleknek. Azután elmegyünk az
otthonomba. Nálam biztonságban lesztek.
– Alex mérges lesz. A kosztümje tönkrement és szüksége
van erre a ruhára, hogy jó munkát kapjon, és sok pénzt
keressen – mondta Joshua kétségbeesetten, mintha bármelyik
pillanatban sírva fakadna. Felnézett a vadászra, vigaszért.
– Szerzünk neki egy másik kosztümöt – nyugtatta meg
Aidan a gyereket. Gyengéden megállította a nőt az evésben.
Szüksége van még az erejére és képességeire, hogy
mindkettejüket hazaszállítsa az otthonába, ezenfelül hatalmas
energiát igényel egy másik személy gyógyítása. Még az
éjszaka folyamán időt kell szakítania, hogy vadászon a
létfenntartásához.
Aidan elhelyezte Alexandriát a homokon és Joshuát
óvatosan mellé húzta. – A nővéred nagyon rosszul van, Joshua.
Azt akarom, hogy leülj mellé, így érezni fogja a jelenléted és

59
tudni fogja, hogy neked nem esett bajod. Neki egy ideig
szüksége lesz ránk, hogy gondoskodjunk róla. Te nagyfiú vagy
és tudod kezelni, még akkor is, ha olyan dolgokat mond, amik
ijesztőek, nem így van?
– Miért mondana valami ijesztőt? – kérdezte Joshua
gyanakodva.
– Amikor az emberek nagyon betegek, belázasodnak, és
közben félrebeszélnek. Ez azt jelenti, hogy nem tudják, mit
mondanak. Félhetnek az emberektől vagy a dolgoktól minden
ok nélkül. Közel kell maradnunk hozzá és megbizonyosodni,
hogy nem árthat magának.
Joshua ünnepélyesen bólintott és leült a nedves homokba
Alexandria mellé. A nővére szemei csukva voltak és még arra
sem reagált, amikor lehajolt és megcsókolta a homlokát, ahogy
néha neki szokta. Homok és só száradt a bőrére. Joshua
finoman hátrasimította a nedves haját lágyan énekelve, ahogy
gyakran a nővére tette, amikor beteg volt. Mikor megérintette
nagyon hidegnek tűnt.
Egy gombóc keletkezett Aidan torkába, ahogy elnézte őket
így együtt. Úgy néztek ki, ahogy egy családnak kell kinéznie.
Pont úgy, ahogy Marie, a házvezetőnője, nézett a fiaira, ahogy
azok növekedtek, és ahogy rá is nézett, amit sose tudott
viszonozni. Felsóhajtott, majd hozzáfogott, hogy
megsemmisítse a vámpír maradványait. A vámpírok még
azután is veszélyesek voltak, hogy meghaltak. Kitépte a szívét,
ami még most is lüktetett, szétszórta az élőhalottra, hogy a
vámpír ne tudja újra egyesíteni a formáját. Aidan az égre
koncentrált, vihart épített az elméjében és létrehozott egy tüzes

60
villámostort, ami sistergett és cikázott, majd becsapott a földbe.
Lángok rohantak a bíborszínű ösvényen, fekete hamut hagyva
maga mögött. A vámpír teste összezsugorodott. Kék és
narancssárga lángok örvénylettek és úgy tűnt egy kis sikoly a
szél fölé emelkedik.
A szag orrfacsaróan büdös volt. Joshua befogta az orrát és
tágra nyílt szemmel nézte, amint a vámpír, egyszerűen eltűnik
a fekete, mérgező füstben. Megdöbbent, amikor a vadász a
kezét a narancssárga lángokba tartotta. A lángok nem égették
meg. Aidan mielőtt visszafordult, fáradtan megtörölte a
tenyerét a nadrágjába. A kisfiú keményen próbálta őrizni a
nővérét a tengerparton. Egy halvány mosoly ellágyította
kemény vonásait a szájánál. – Félsz tőlem, Joshua?
Joshua vállat vont és elfordult. – Nem. – Majd egy kis,
szinte dacos csend után: – Nos, talán egy kicsit – válaszolta.
Aidan leguggolt a fiú mellé és egyenesen a kék szemébe
nézett. A hangja elmélyült, hangszíne tisztább lett, ezüst
hangok hatoltak be Joshua elméjébe és birtokba vette. – Én a
család régi barátja vagyok, akit egész életedben ismertél. Sokat
törődtünk egymással és megosztottunk mindenféle kalandot. –
Elküldte magát a testén kívülre, bele a fiúba, miközben a
gyermek emlékeit tanulmányozta fiatal életéről. Könnyű volt
beültetni magáról néhány emléket.
Aidan továbbra is fenntartotta a szemkontaktust a gyerekkel.
– A barátod, Henry szívrohamot kapott és meghalt. Ez nagyon
szomorú volt. Hívtál, hogy menjek és segítsek, mert a nővéred
nagyon rosszul van. Te és Alexandria már azt terveztétek, hogy
hozzám költöztök. Már át is hoztatok néhány dolgot a házamba

61
és találkoztatok a házvezetőnőmmel, Marie-vel. Nagyon
szereted őt. Stefan, a férje, nagyon jó barátod. Mi hetekig
szerveztük ezt a lépést. Emlékszel? – Emlékei közé beültette a
házvezetőnője és a házmester képeit, hogy azok ismerősek
legyenek a gyermek számára.
A kisfiú ünnepélyesen bólintott.
Aidan felborzolta Joshua haját. – Rosszat álmodtál valami
vámpírokról, de nem igazán emlékszel rá. Az egész nagyon
zavaros. Beszéltél nekem róla, és ha valaha is visszatér, hogy
megkísértsen, akkor oda fogsz jönni hozzám és megbeszéljük.
Mindig bátran beszélhetsz velem, még olyan dolgokról is,
amelyeknek nincs is sok értelmük. Azt akarod, hogy legyek
mindig a nővéreddel. Már beszéltünk erről és együtt
elhatároztuk, hogy velem fog maradni, mint a feleségem és egy
család leszünk. Te és én a legjobb barátok vagyunk. Mi mindig
összetartunk Alexandriáért. Tudod, hogy velem jár, neki nem
egyszerű gondoskodnia rólad és senki sem véd meg titeket úgy,
mint ahogyan én. Ez nagyon fontos neked, mindegyikünknek.
Joshua beleegyezően mosolygott. Aidan néhány perccel
tovább birtokolta a gyermek elméjét, hagyta, hogy a fiú
felismerje a vonásait és úgy érezze, hogy ez megnyugtatja. A
gyermek szörnyű traumát szenvedett. Aidan gondoskodott róla,
hogy a fiú azonnal elfelejtse, hogyan viszi haza őket és csak
egy nagy fekete autóra emlékezzen, mint ahogy azt szerette
volna.
A visszautat az általa létrehozott viharnak a nyomában tették
meg. A kavargó fekete felhők megvédték a nagy aranymadarat
és terheit, a kíváncsiskodó tekintetektől, ahogy végigsöpört az

62
égen. Aidan a kétemeletes ház emeleti erkélyén keresztül ment
be, így a szomszédok nem láthatták nála a fiút és annak
nővérét.
– Aidan! – Marie, a házvezetőnője, rohant, hogy segítsen
neki, ahogy lejött a lépcsőn. – Kik ezek a fiatalok? – Észrevette
Alexandria megduzzadt arcát, a hólyagokat és sebeket – Ó,
Istenem. Elkaptad a vámpírt, nem igaz? Jól vagy? Bántott?
Hadd hívjam Stefant.
– Jól vagyok, Marie. Ne aggódj miattam. – Éppen úgy
mondta, mintha nem tudná, hogy sohasem fog megváltozni,
mindig ilyen volt. Ő és a férje már majdnem negyven éve
gondoskodtak a szükségleteiről és vezették a háztartását. A
lány előtt, az anyja és apja is neki szolgált. Egész életében, a
családja tagjai önként szolgálták, elmekontroll segítsége nélkül.
Aidan elég pénzt ajándékozott nekik, hogy egyiküknek se
kelljen soha többé dolgoznia, de ők hűségesek voltak iránta és
a távollevő ikertestvére, Julian iránt. Tudták, hogy mi volt – ők
voltak az egyetlenek, akikre rábízták a tudást –, hogy ők egy
másik faj, de ez nem számított nekik.
– A vámpír ártott neki?
– Igen. Szeretném, ha törődnél a fiúval. A neve Joshua. Már
beültetettem a barátságunk emlékeit, így nem fog félni, hogy itt
van. Stefannak el kell mennie a házukba és összeszedni a
holmijukat. Hozza ide! Az autójuk ott maradt egy étterem
parkolójában. – Megmondta neki, hol. – El kell hozni. A fiú
zsebében vannak a kulcsok. A nővére gyógyulása némi időt
vesz igénybe. A gyermeknek nem szabad beavatkoznia,
semmilyen módon. Nekem ki kell mennem és táplálkoznom. A

63
lánynak sok figyelemre lesz szüksége és nekem meg kell
őriznem az erőmet.
– Biztos vagy benne, hogy ő nem tisztátalan? – Kérdezte
Marie nagy izgalommal, miközben Joshua kezéért nyúlt.
A kisfiú rámosolygott, miközben felismerte és szívesen
megfogta a kezét. Egészen közel lépett és megrántotta a
kötényét. – Ő megy, hogy meggyógyítsa Alexandriát. Nagyon
beteg.
Marie félretolta az aggályait és Joshuára bólintott. –
Természetesen. Aidan egy csodatevő. El fogja érni, hogy a
nővéred nagyon hamar egészséges legyen. – Miután leültette a
gyermeket a konyhaasztalhoz aprósüteménnyel és tejjel,
követte Aidant a szobán keresztül. Az egyik szemöldökét
felemelte a vadászra, némán követelve a választ a kérdésére.
– A vámpír nem változtatta át, de attól félek, hogy igaz nem
szándékosan, de én igen. Védte a gyereket, és én félreértettem.
Azt hittem, meg fogja ölni. – Még két lépést tett a
házvezetőnőtől, aztán visszafordult, hogy szembenézzen vele.
– Marie! Színeket látok. Te kék-zöld ruhát viselsz. Gyönyörű
vagy. És megint érzek. – A nőre mosolygott. – Tudom, hogy
sohasem mondtam az együtt töltött évek alatt, de nagyon
szeretlek. Annyira elveszett voltam, képtelen voltam azelőtt
ilyet érezni.
Marie szája egy tökéletes O-t alkotott és könnyek csillogtak
a szemeiben. – Hála Istennek, Aidan. Végre megtörtént.
Reménykedtünk és imádkoztunk, és végül az imáinkra választ
adtak. Ez óriási hír. Most menj, mi majd törődünk az
asszonyoddal és meg fogjuk látni, hogy mik a legszükségesebb

64
teendők. Biztos vagyok benne, ez a fiatalember nagyon éhes és
szomjas.
Olyan öröm volt az arcán, hogy Aidan érezte,
visszatükröződik a szívében. Fantasztikus volt érezni.
Képesnek lenni érezni. Kétszáz év után a Kárpátok harcosa a
párja nélkül elvesztette az összes akaratát, igényét, érzelmét.
Egy szakadékban élt, légüres térben és attól a pillanattól fogva
veszélyben volt, bármikor átváltozhatott vámpírrá. Minél
hosszabb ideig maradtak életben, az évszázadok múlásával a
Kárpátok fiai elhatárolták magukat a közösségüktől és
mindentől, amit az képviselt. Csak két dolog menthette meg az
üres, reménytelen sorstól.
Választhatott, hogy találkozik a hajnallal és befejezi életét,
vagy csoda történik és megtalálja az életpárját.
Egy maroknyi nagyon szerencsés harcos megtalálta azt, ami
után kutattak. A népének férfi tagjai, a természetükből
fakadóan sötét, veszélyes ragadozók voltak és mindnyájuknak
szüksége volt a másik fele egyensúlyára. Meg kellett találnia
azt a nőt, akinek a lelke tökéletesen kiegészítette a sajátját. Két
fele egyazon egésznek, a nő fénye a férfi sötétségébe. Minden
hímnek csak egy igazi életpárja volt. A kémiának helyesnek
kellett lennie. És Aidan végre megtalálta.
Csendes, könnyed lépésekkel keresztülment a házon.
Alexandria súlya semmi sem volt neki. Az odúja messze a
földszint alatt helyezkedett el, egy hosszú, földalatti helyiség,
amit elláttak minden luxussal. Óvatosan lefektette az ágyra és
megszabadította a kosztümje maradékától. Elakadt a lélegzete.
A lány teste annyira fiatalos volt, a melle telt és kemény, bőre

65
gyönyörű. Mellkasa keskeny, dereka pedig nevetségesen kicsi.
Csípője karcsú, majdnem olyan, mint egy fiúé. Annak ellenére,
hogy arcát és végtagjait sebek borították és hosszú ideig volt
kitéve a sós víznek, lehet, hogy Alexandria Houton végül is
egy csinos nő.
Nagy gondot fordított arra, hogy lemossa a sót a bőréről és a
hajáról, majd megszabadult az alatta levő nedves paplantól. A
lány a lepedőn feküdt, hosszú haját betekerte egy törülközőbe,
lélegzése erőltetett, de állandó. Súlyosan ki volt száradva és
több vérre volt szüksége. Amíg nem volt magánál, Aidan
ellátta még többel. Elnézve a törékeny egészségi állapotát,
biztos volt benne, hogy a teste ennek ellenére keresztül megy
az átváltozás zordságain. Ezért nagyon szükséges volt a
szervezetébe bekerült vámpír vért felhígítani. Amíg
eszméletlen volt, könnyebb volt elérni elméjét és gyógyítani a
sérüléseit. A lány kényelmetlenül mozgolódott, halkan
nyöszörgött. Aidan elkezdte a régi, évszázados, lágy gyógyító
éneket, népének ősi nyelvén, miközben zúzott
gyógynövényeket szórt körbe a szobába.
Alexandria hosszú szempillái megrebbentek, felemelkedtek.
Egy pillanatig azt hitte, hogy egy rossz álomban van. Mindene
fájt, a testét zúzódások borították, és megsérült. Körülnézett az
ismeretlen szobában.
Gyönyörű volt. A tulajdonosának volt szeme az
eleganciához és pénze, hogy kielégítse az ízlését. Belemarkolt
a lepedőbe. Érezte, hogy túl gyenge ahhoz, hogy mozogjon. –
Joshua? – Halkan szólította a nevét, a szíve rémülten kezdett
verni, amikor rájött, hogy ébren van, és nem álmodik.

66
 – Biztonságban van. – Újra az a hang. Bárhol felismerné.
Annyira gyönyörű volt, földöntúli, mintha egy angyal hangja
beszélne hozzá. Pedig tudta az igazságot. Ez az ember egy
vámpír volt, természetfeletti erőkkel. Képes volt alakot váltani,
hogy habozás nélkül öljön. Emberek véréből táplálkozott.
Tudott olvasni mások gondolataiban és ráerőltetni másokra a
parancsait.
– Hol van? – Nem vette a fáradságot, hogy mozogjon. Mi
értelme lenne? Világos, hogy ő van fölényben. Csak várta,
hogy mit akar.
– Ebben a pillanatban eszik, a házvezetőnőm készített neki
tápláló vacsorát. Biztonságban van, Alexandria. Ebben a
házban soha, senki nem fog ártani a fiúnak. Épp ellenkezőleg,
mindannyian az életüket adnák, hogy megvédjék. – A hangja
annyira lágy és gyengéd volt, érezte, hogy a hangok
megnyugtatják az elméjét.
Becsukta a szemét, túl fáradt volt ahhoz, hogy nyitva tartsa.
– Ki vagy te?
– Aidan Savage. Ez az otthonom. Gyógyító vagyok,
valamint a vadász.
– Mik a terveid velem?
– Tudnom kell, hogy a vámpír mennyi vér elfogadására
kényszerített. Gondolom, Yohenstria elég fukar volt, szerette,
ha az áldozata mindig legyengült állapotban van. Nagyon
kiszáradtál, a szemed fekete és beesett, a szád felrepedt, a
sejtjeid táplálék után sírnak. Ezen kívül, bármilyen vért adott,
az fertőzött és a tested hamarosan átalakuláson megy keresztül
miatta. – Nagyon finoman egy megnyugtató gyógyírt kért a

67
megkínzott szájára.
Szavai behatoltak a lány ködös elméjébe. Alexandria
pislogott, majd elszörnyedve nézett fel rá. – Mit értesz az alatt,
hogy átalakulás? Olyan leszek, mint te? Mint ő? Egy leszek
közületek? Akkor inkább ölj meg. Nem akarok olyan lenni,
mint te. – A torka annyira száraz volt, nem tudott beszélni,
rekedten suttogta.
A férfi megrázta a fejét. – Nem érted és kevés az idő, hogy
elmagyarázzam. Az elméd nagyon erős, teljesen más, mint a
legtöbb emberé. Te ellenállsz, hogy az elmémmel irányítsalak,
pedig azon keresztül többet tudnék segíteni neked. Keresztül
fogsz menni ezen, a segítségemmel vagy anélkül, de előbb-
utóbb jobb lesz neked, ha megengeded, hogy segítselek.
Alex becsukta a szemét, nem akarta hallani a szavait. – Fáj a
karom.
– Számítottam rá. Gondolom a legtöbb testrészed fáj –
felelte, a hangja valahogy áthatolt a bőrén és terjedni kezdett
sajgó karjába, megérintve a csontot. Egy meleg bizsergést
érzett, ami terjedni kezdett, megkönnyítve a lüktetést. – A
karod eltört, de már megkezdtem a helyreállítását. A csont nem
mozdult el, így a gond nélkül megy majd végbe.
– Joshuát akarom.
– Joshua csak egy kisfiú. Azt hiszi beteg vagy egy vírus
miatt. Nem kell megijeszteni és tovább sokkolni. Nem értesz
egyet?
– Honnan tudjam, hogy te az igazat mondod? – kérdezte
fáradtan Alexandria. – Nem minden vámpír hazudik, és ver át?
– Én a Kárpátok népéből származom. Még nem vagyok

68
vámpír. Tudnom kell, hogy mennyi vért adott neked
Yohenstria. – Türelmesen beszélt, szelíden, soha nem
változtatva hangja hangszínén. – Hányszor cserélt veled vért?
– Nagyon veszélyes vagy, ugye? – Megharapta az alsó ajkát,
majd összerezzent a fájdalomtól, amikor felsértette a
hólyagokat és a sebeket. – Van egy képességed, amivel eléred,
hogy mindenki azt csinálja, amit mondasz. Elérted, hogy a
vámpír azt higgye, hogy le tudod győzni, nem így van? – Fájt
neki a beszéd, de megnyugtató volt, hogy egyáltalán tudott.
– Használom a hangom erejét – ismerte el komolyan. –
Kevesebbszer sérülök így meg, amikor vámpírokra vadászok,
ámbár sebesültem már meg ettől függetlenül. – Megérintette,
aztán könnyedén megcirógatta keresztben a homlokát. – Nem
emlékszel a saját történetedre, amit a fiatal Joshuának
meséltél? Én vagyok a vadász, aki jön, hogy megmentse a My
Fair Ladyt és a testvérét. Joshua rám ismert. Elmondta nekem.
Hát nem találod ezt egy furcsa egybeesésnek, hogy annyira
pontosan leírtál engem?
Az elméje nem volt hajlandó, hogy erre gondoljon, így
témát váltott. – Joshua látta, amikor a vámpír megölte Henryt.
Annyira megijedt.
– Henry halálára úgy emlékszik, hogy szívrohama volt.
Számára a családnak egy régi barátja vagyok. Azt hiszi, hogy ő
hívott, hogy jöjjek és segítsek, mert beteg lettél. Úgy véli, hogy
rosszul lettél az étteremnél.
A lány tanulmányozta a megjelenését. Fizikailag szép volt.
Haja dús és sűrű, az aranyhullámai leértek a széles vállain
túlra. A szeme, egy sajátos olvadt arany, intenzív és ijesztő,

69
úgy nézett vissza rá a rezzenéstelen tekintetével, mint egy
dzsungelmacska. Az ajkai hihetetlenül érzékiek voltak.
Lehetetlen volt megítélni a korát. Úgy gondolta, valahol a
harmincas éveiben járhatott. – Miért nem törölted ki az
emlékeimet?
Aidannak egy kis, humortalan mosolyra görbült a szája,
felfedve, erős, egyenletes, fehér fogait. – Mert téged nem olyan
könnyű kezelni téged, piccola. Te ellenállsz a parancsaimnak.
De nekünk most azzal kell foglalkoznunk, hogy mi történik
veled.
A szíve hevesebben vert. – Mi történik velem?
– Muszáj tovább hígítanunk a fertőzött vért a
szervezetedben.
Alexandria bízni akart benne. A gyógynövények illata, a
hangja, a látszólagos őszintesége és mindazok ellenére, hogy
mi minden történt vele el akarta hinni, hogy megpróbál neki
segíteni. Nem kényszerítette, hogy döntsön vagy próbálta meg
siettetni, bár megérezte, hogy nagyon aggódik, hogy akármi is
fog történni az azelőtt fog történni mielőtt még megfelelően
előkészíti, hogy megegyezne vele. Vett egy mély lélegzetet. –
Hogyan csináljuk?
– Sok vért kell adnom neked.
Halkan mondta – tárgyilagosan. Alexandria félrenézett.
Azok az aranyszemek soha nem pislogtak. Félt, ha túl sokáig
bámul rájuk, örökre beleesne a mélységükbe. – Akkor adsz egy
vérátömlesztést?
– Sajnálom, piccola, az nem fog működni. – Valódi sajnálat
volt a hangjában. Megint megérintette, visszafordította az állát,

70
hogy szembenézzen vele. A pehely-könnyű érintéstől a szíve
dübörgött.
– Nem tudok... nem tudok vért inni.
– Kényszer alá tudlak tenni, ha hajlandó lennél nekem erre.
Ez segíteni fog neked. Ez az egyetlen esélyünk, Alexandria.
Attól, ahogyan kimondta a nevét, pillangók kezdtek
repkedni a gyomrán keresztül. Vajon hogy lehetséges, hogy
még több vérivás volt az egyetlen módja annak, hogy újra
egészséges legyen?
– Ha ez lehetetlen számodra, hogy a saját szabad
akaratodból igyál, akkor bele kell egyezned, hogy én segítsek
neked – mondta.
– Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom csinálni. –
Már a gondolatától is rosszul volt. A gyomra háborgott, már
lázadt az ötlettől. – Kell lennie egy másik módnak, ami nekem
is jó. Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – ismételte meg.
– A vére romlott, Alexandria. Annak ellenére, hogy már
halott, még sok fájdalmat és szenvedést okozhat. Fel kell
hígítani, mielőtt keresztülmész az átalakuláson.
Megint az a szó – átalakulás. Megborzongott.
Alátett egy makulátlanul fehér selyem inget, egyértelműen a
sajátját, miközben a szemeit mindvégig az övén tartotta,
annyira óvatosan adta rá, mintha törékeny porcelánbaba lenne.
Mindketten úgy tettek, mintha ez a cselekvés személytelen
lenne, de volt valami az érintésében, némi tulajdon a
tekintetében, amit csak úgy tudna leírni, mint birtoklás.
Alexandria teljesen kimerült. Megpróbált gondolkodni. A
vámpír groteszk volt és a gondolat, hogy bármely része a

71
vérében él, rémisztő volt. – Rendben. Csináld. – Kék szemei
találkoztak az aranytekintetével. – Vonj kényszer alá, hogy
megszabaduljak a bennem levő vámpírtól. De semmi mást. Ne
vegyél el, vagy tegyél bármi mást a fejembe. Semmi más. A
szavadat kell adnod. – Akármiért is lenne érdemes.
A férfi bólintott. A lány túlságosan gyenge volt, hogy
felüljön, így Aidan felvette az ölébe. A lány reszketni kezdett
és a szíve olyan hevesen vert, félt, hogy összetörik, mielőtt
meggyógyítja. Szándékosan a háta mögé nyúlt, hogy befonja
hosszú haját, hogy megnyugtassa és elvonja a figyelmét. Aztán
csendesen elkezdett egy kis éneket az elméjében, miközben
mormolt az ősi nyelven, így hozva el neki a
megkönnyebbülést. A lány láthatóan megnyugodott.
– Azt akarom, parancsolom neked, hogy átaludd az
átalakulást. Ez elég brutális, piccola. Fel foglak ébreszteni,
mikor vége van. – Bársonyos hang adta a parancsot és úgy
érezte, a hang beburkolja, körülöleli, mint a biztonságos, meleg
karjai, miközben kényszeríti, hogy azt tegye, amit a férfi akar.
Alex azonnal visszahúzódott, elméjét becsapva kizárta a
férfit és elfordult tőle. Egyszerűen nem volt kész arra, hogy
ennyire sérülékeny legyen, feladva minden ellenőrzést, és
ehhez még hozzájött a tudat, hogy mindezt egy idegennek
teszi. Végül is, mi volt ő? Esetleg egy másik vámpír, annak
ellenére, hogy különbséget húzott a létezéséről, hogy –
Kárpátok harcosa és nem vámpír – bármit is jelentett.
– Segíteni fogok, felhígítom a vámpír fertőzött vérét,
Alexandria, semmi több, ha ez a kívánságod. – Gondosan
választotta meg szavait. Már többször is járt az elméjében, és a

72
kötelék minden egyes alkalommal erősebb lett. A lány nem
tudta, hogy mi fog még következni, és most jobb, ha ez így
marad. Tudta, hogy össze van zavarodva és tévesen azt reméli,
hogy az átalakulás, amire hamarosan sor kerül, helyre fogja
állítani és visszahelyezi az emberi életbe. Most szükségszerű
enyhén becsapnia, hogy megkímélje a lelki gyötrelemtől, az
átalakulás kikerülhetetlenségétől, mert már megkezdődött
számára a Kárpátok népének élete.
Alexandria sóhajtott. Érezte a férfi kezét a hajában, a lágy
suttogást a rekedtes hangján. A teljes bizalom, amit árasztott,
megbabonázó volt. – Essünk túl rajta, mielőtt elvesztem az
idegeimet.
Amint a szavak kicsúsztak a száján, a férfi kissé odébb tolta
a súlyát, ringatta az ölében, miközben lehajtotta szőke fejét
lassan a torkára. A szája érintése olyan volt, mint a forró
selyem a bőrén. Úgy érezte, hogy ez a vad erotikus érintés
egészen a lábujjáig hatol.
Alexandria hirtelen megmerevedett, félt attól, hogy az
életénél sokkal többet veszít el. A férfi ajkai egyenesen a
pulzusa fölött voltak. Meg kell bíznod bennem, piccola. Engedd
meg magadnak, hogy érezz engem önmagadban. Én vagyok a
te részed. Nyúlj értem azonnal, amint érted nyúlok. A szavak
úgy tűntek, hogy az elméjében szólnak, nem pedig hangosan. A
férfi maga volt az erő és hő, tűz és jég. A hatalma volt az, ami
megvédte, hogy az őrület elborítsa.
Egy fehéren-izzó forróság átszúrta a torkát, majd úgy érezte,
hogy ez az erotikus intimitás annyira gyönyörű, hogy
könnyeket csal a szemeibe. Még sohasem érezte magát ennyire

73
dédelgetettnek, ennyire szépnek, ennyire tökéletesnek, mint
ebben a pillanatban. Érezte a férfit az elméjében, miközben
feltárta titkos gondolatait és vágyait. Megnyugtató volt és
gyógyította, megízlelte, miközben megosztotta vele az elméjét.
A férfi megvizsgálta minden emlékét, az erős akadály ellenére.
Amikor biztos volt benne, hogy elég vért vett el, hogy
biztosítsa a megfelelő cserét, a nyelvével Aidan vonakodva
megsimogatta a sebet és bezárta.
A körmével egy vágást ejtett a szíve fölött. Igyál,
Alexandria. Vedd azt, amit szabadon kínálok. Az elméje készen
állt és sikerült elérnie, hogy átvegye a lány elméje fölött az
irányítást, arra kényszerítve, amit nem akart megtenni. A teste
megfeszült, amikor a száját a bőrén mozgatta, míg megtalálta,
amit keresett és élete vére áradt belé. Szíve keményen a
mellkasának vágódott. Tudta, hogy ő volt az. Az övé volt.
Egész lénye válaszolt neki. A kémia közöttük szikrázó volt,
követelő. Olyan sokáig várt, mintha egy örökkévalóság lett
volna. Most már nem fog kockáztatni, hogy elveszítse.
Elkezdte az éneket, ami összeköti őket örökre.
Életpáromnak nyilvánítalak. Hozzád tartozom. Felajánlom
neked az életemet. Védelmezni foglak, a híved vagyok, szívem,
lelkem és a testem a tied. Ugyanezt várom el tőled is. Az életed,
a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei
elé helyezem mindig. Te vagy az én életpárom, örökre szóló
kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, míg világ a világ.
Elmondta a rituális szavakat az elméjében, mind a saját
nyelvén és a lány nyelvén. A szertartás nem lesz teljes, amíg
nincs a testük is összekötve, de ez történt, most már senki sem

74
tudja elvenni tőle és a lány sem fog elmenekülni.
Annyi vért adott neki, amennyit csak tudott. Alaposan fel
akarta hígítani a vámpír vérét, mielőtt az átalakulás elkezdődik,
melynek során bármi is maradt benne az el fog tűnni. Nagyon
kevés idejük volt, mielőtt az átalakulás előkezdődne, és a lány
gyenge és sápadt volt. Aidannek vadásznia kellett, mielőtt a
lánynak újra szüksége lesz rá, ami nagyon hamar lesz.
Alexandria hátradőlt, hosszú sűrű szempillái kiflikként
pihentek az arcán. Még hipnotikus állapotban is látta a lány
testét csavaró fájdalmat. Nehéz volt megtartani az ígéretét és
nem megparancsolni neki, hogy aludja a halhatatlanok mély,
gyógyító álmát. De ha azt akarta, hogy Alexandria valaha is
megbízzon benne, mindent be kell tartania, úgy, ahogy ígérte.
A lánynak rendkívül jó oka van, hogy megvesse a fajtáját. A
megrázkódtatást és a rettegést soha nem fogja tudni teljesen
kitörölni, még akkor se, ha felfogja, hogy az ő fajává válik.
Marie-t hívta, az idős nő azonnal a kamrában termet. – Itt
maradsz Alexandriával, amíg ma éjszaka vadászom.
Marie megdöbbenten nézte, ahogy gyengén tántorgott. Látta
már hazatérni a csatából fáradtan és sebesülten, de még
sohasem látta azelőtt ennyire éhesnek. Szinte szürke volt. –
Igyál a véremből, mielőtt kimész, Aidan – mondta. – Túl
gyenge vagy ahhoz, hogy vadássz. Ha egy vámpír elkap ilyen
állapotban, elpusztít.
Megrázta a fejét, finoman megérintve a karját. – Tudod,
hogy sohasem tennék ilyet. Nem használom azokat, akikkel
törődöm, akiket védek.
– Menj hát, és siess. – Marie aggódó szemmel figyelte,

75
ahogy lehajolt és a száját végighúzta a lány homlokán. Hirtelen
olyan gyengéd volt, ez az ember nem az, akit olyan jól ismert.
Mindig is zárkózott, távolságtartó volt, még azokkal is, akiket a
családjának hívott. A gyöngédségnek ez a ritka gesztusa arra
késztette, hogy sírjon.
Aidan elsuttogta a parancsot, hogy felébressze Alexandriát a
hipnózisból. – Most mennem kell – mondta a férfi. – Marie itt
marad veled, amíg vissza nem jövök. Hívj, ha szükséged van
rám.
Valamiért, Alexandria nem akarta, hogy elmenjen mellőle.
A lepedőbe markolt, hogy ne hívja vissza. De gyorsan mozgott
azzal a különleges bájával, mint egy nagy dzsungelmacska és
hamarosan eltűnt.
Marie egy pohár vizet tartott az ajkaihoz. – Tudom, hogy
fáj, Alexandria – szabad így hívnom? – de lehet, hogy egy kis
víz segíteni fog. Úgy érzem, mintha már ismerném, mivel
beszélgettünk a fiatal Joshuával, sokat mesélt nekem a
csodálatos nővéréről. Nagyon szeret téged.
Az üveg pereme megsértette a száját és Alexandria
félretolta. – Hívjon Alexnak, Josh azt szereti, ha így szólítanak.
Jól van?
– Stefan – ő a férjem – nagyon óvatosan megvizsgálta. Éhes
volt és fáradt, egy kicsit kihűlt és kiszáradt, de mi
gondoskodunk róla. Evett és jó hangulatban van. Elaludt a
földszinti tűz előtt a szőrmén. Az adott körülményekhez képest
jól van, de nagyon aggódott, így úgy éreztük, hogy jobb, ha a
közelünkben alszik és nem egyedül a szobájában.
– Köszönöm, hogy gondoskodnak róla. – Megpróbált

76
felülni. A vadász vérétől, úgy érezte, hogy erősebb. – Hol van
most? Szeretném látni.
Marie megrázta a fejét. – Meg se próbálja elhagyni ezt az
ágyat. Aidan leszedi a fejünket. Alex, ön nagyon gyenge.
Gondolom nem látta még magát. Ha Joshua ilyen állapotban
meglátja, az halálra ijeszti.
Alexandria sóhajtott. – De nekem muszáj látnom és
megérintenem, már csak azért is, hogy tudjam, minden rendben
van. Mindenki azt mondja nekem, hogy jól van, de honnan
tudjam, hogy igaz?
Marie elsimította a kósza aranyhajszálakat Alexandria
homlokából. – Mert Aidan nem hazudik. Soha nem ártana egy
gyereknek. Egyike azoknak, akik nagy kockázatot vállalnak
magukra, a vámpírok prédaként vadásznak az emberi fajra.
– Tényleg történnek ilyesmik? Lehet, hogy ez csak egy
szörnyű rémálom és én nem tudok felébredni. Lehet, hogy
beteg vagyok, és magas lázam van. – Reménykedve mondta. –
Hogyan is lehetnek olyan dolgok, mint vámpírok, a mi
társadalmunkban és senki sem tud róla?
– Mert az olyanok, mint Aidan, megállítják őket.
– Mi Aidan? Ugye szintén vámpír? Láttam, hogy egyszer
madárrá, aztán emberré, majd egy farkassá vált. Agyarakat és
karmokat növesztett. Itta a vérem. Tudom, meg akart ölni
engem. Még mindig nem tudom, miért gondolta meg magát. –
Hirtelen úgy érezte, a teste elkezd égni. Izmai elkezdtek
kemény csomókká összehúzódni. Még a vékony lepedőt is úgy
érezte, túl nehéz és meleg a bőrének. Izmai úgy tűntek, hogy
eltorzulnak és hőhullám vonult végig az egész testén.

77
 – Aidan mindent el fog magyarázni. De megnyugodhat, nem
vámpír. Ismerem fiatal lány korom óta. Látott engem felnőni,
hogy gyermekeim lesznek és most, hogy öregasszonnyá
váltam. Erős, veszélyes ember, de nem azoknak, akik a sajátjai.
Soha nem fogja bántani. Az életével is védeni fogja.
Alexandria pánikba esett. Nem akart Aidan Savage-hez
tartozni. De rájött, hogy soha nem fogja megengedni neki,
hogy elmenjen. Hogy tehette? Tudta, hogy túl sokat tud. – Nem
akarok itt lenni. Hívja a rendőrséget. Hozzon nekem egy
orvost.
Marie sóhajtott. – Nincs olyan orvos, aki most segíteni
tudna, Alex. Csak Aidan. Ő egy nagy gyógyító. Azt mondják,
csak egy van, aki hatalmasabb nála. – Mosolygott. – Aidan
vissza fog térni és el fogja mulasztani a fájdalmad.
A lány belseje olyan erősen és hirtelen begörcsölt, hogy
Alexandria majdnem kiesett az ágyból. Kiáltott, sikított. –
Muszáj, hogy hívjon egy orvost, Marie. Kérem! Ember, mint
én, ugye? Segítenie kell nekem. Haza akarok menni! Én csak
haza akarok menni!
Marie megpróbálta leszorítani az ágyra, de a fájdalom olyan
intenzív volt, hogy Alexandria teste összerándult és keményen
a padlóra zuhant.

78
 Negyedik fejezet

A idan magába szívta az éjszakai levegőt, miközben

végigjárta San Francisco utcáit. Madarak szálltak útjuk
felé, az égen át. A szél a zsákmány illatát hordozta. Fél
háztömbnyire, egy sikátor nyílt az utcára, keskeny és sötét.
Három férfi jelenlétét érezte onnan. Kiszagolta izzadságukat,
hallotta durva nevetésüket. Leendő támadók voltak, akik egy
eltévedt lélekre várakoztak, hogy feldobják egyébként unalmas
életüket.
Az éhsége meredeken emelkedett, minden egyes megtett
lépéssel, s vele a démon is egyre erősödött. Az elméje vörös
homállyá válva követelte a táplálkozást. Érezte az éjszakát.
Hagyott magának egy kis időt, hogy hozzászokjon az idegen
város látnivalóihoz, valamint a hangjaihoz és az illataihoz. A
szélben szálló tengeri só, a sűrű köd és az éjszakai élet teljesen
különbözött hazájának szokásaitól. De valakinek vadásznia kell
a vámpírokra. Amint az élőhalottak tudomást szereztek a
vadászokról, elhagyták földjeiket és messzire szöktek az
igazságszolgáltatás elől, ekkor ők is szétszéledtek és a

79
vámpírok nyomába eredtek. Aidan önként ajánlkozott, hogy
elhagyja a Kárpátok szeretett hegységeit, és elmenjen egy új
földrészre, megvédeni az ott lakó embereket. Ekkor lett San
Francisco az otthona központja. Idővel megszokta a várost és a
különböző embereket, és otthonaként gondolt rá.
Csodálatosak a művészeti központok. Rengeteg a színház és
az opera. Zsákmánynak pedig ott van a hozzáférhető kínálat.
Csendesen mozgott, izmai hullámzottak, ahogy közeledett a
sikátorhoz. A három gengszter fel s alá csoszogott és suttogott.
Nem tudja őket becserkészni. Motyogásuk a fülében hangos
volt, annak ellenére, hogy szándékosan csökkentette a hallását,
közben pedig el akart menekülni az érzelmei ellen irányuló
roham elől. Érzések, intenzív érzelmek és az élénk színek
elsöprőek voltak. Ennyi mindent az eltelt évszázadok alatt nem
tapasztalt. Az éjszaka annyira ragyogónak látszott, hogy elállt
tőle a lélegzete. Gyönyörűnek találta a felhőket, a csillagokat, a
holdat, mindent.
Aidan erőteljesen vállat vont, hogy enyhítse a feszültséget a
testében. Szemmel láthatóan izmosabb volt, mint a fajtája nagy
része. A népének többsége karcsúbb volt, elegánsabb
testfelépítésű. Valamint másoktól eltérően, ő és az ikertestvére
szőkék voltak, aranyszínű szemekkel. A fajának rendszerint
sötét haja és szeme volt.
Ahogy közeledett a sikátorhoz, kiküldött egy felszólítást.
Habár nem volt rá szükség, mert abban a pillanatban a férfiak
észrevették és meg akarták támadni. De ezt most simábban
akarta intézni. Bár a ragadozó benne üdvözölné a csatát, ez
most rövid lesz. Nem volt rá ideje, hogy éppen most

80
kényeztesse a természetét. Mindenesetre, mivel közel az
őrületnek a széle és vámpírrá alakulása, emellett ennyi
évszázadon át várakozott a párjáért, és ilyen hamar a halálos
csata után Paul Yohenstriával, nem hagyná kitörni magából az
erőszakot. Volt egy célja, egy oka a létezésre és nem engedné
meg ragadozó természetének, hogy legyőzze az intelligenciáját
és az akaratát.
A trió egyik tagja épp cigarettára gyújtott, szúrós illata
végiglebegett az utcán, hirtelen a férfi megfordult és elkezdett
kicsoszogni a sikátorból. A másik kettő követte, az egyik egy
zsebkés hegyével a zsíros körmeit takarította. Szemük kissé
üveges volt, mintha drogoznának. Aidan a homlokát ráncolta.
A zsákmány boldogtalan volt, ezért használt kábítószert, de a
vér az vér és a drogok úgysem hatnak rá.
– Hideg van kint az utcán – mondta lágyan Aidan, miközben
a karját a dohányos vállára csúsztatta. Visszavezette őket a
sötét sikátorba, távol a kíváncsiskodó tekintetektől, aztán
lehajtotta a fejét, hogy igyon. A másik kettő várt, mint a
marhák, hogy mikor kerülnek sorra. A mosdatlan testük és
meglehetősen haszontalan elméik émelyítették Aidant, de ennie
kellett. Néha elgondolkodott azon, hogy az olyan embereknek,
mint ezek, miért van megengedve, hogy létezzenek. Csak kicsit
különböztek fajának azon tagjaitól, akik úgy döntöttek, hogy
elveszítik a lelküket és átváltoznak vámpírrá, kizsákmányolva a
náluk sokkal gyengébbeket. Valaki miért nem állítja meg
ezeket az embereket? Isten miért hozta létre őket? Miért adta
nekik a légzés ajándékát, tudván, hogy úgysem lennének
képesek becsületesen és tisztességesen leélni az életüket? A

81
Kárpátok gyermekei kitartottak több száz – némelyikük ezer –
évig is, mielőtt keresték a hajnalt és öngyilkosok lettek, vagy
azt a döntést hozták, hogy átváltoznak hitehagyottá és elvesztik
a lelküket. Mégis néhány emberi férfinek még a tinédzser évein
túl sem sikerül fennmaradnia.
Aidan gondatlanul ledobta az első áldozatát a földre és a
következő donor tarkója köré hajlította a kezét. Az ember a
hipnotikus transz alatt könnyedén oda ment hozzá, lelkesen,
hogy örömet okozzon. Aidan mohón evett, nem gondolva arra,
hogy a három férfi egy ideig gyenge és tehetetlen lesz. Neki
táplálkoznia kellett, ennek ellenére undorította a létezésük. Az
ilyen férfiak, mint akiket talált, kihasználják a maguknál
gyengébbeket. A nőkkel kegyetlenek voltak, kerülték
kötelességeiket és a legértékesebb kincsüket az életben, a
gyerekeiket. Ki törődött azzal, hogy ez így van? Aidan hitte,
hogy jól döntött a saját sorsáról azzal, hogy nem a könnyebbik
utat választotta. A Kárpátok harcosainak valamennyi ösztöne
egy ragadozóé, néha veszélyesebb, mint a vadon élő állatoké,
mégis soha nem használnának ki egy nőt vagy egy gyereket.
Ráadásul ragaszkodnak a becsület szigorú kódexéhez még
ebben az „ölj vagy megölnek” világban is. Mindegyikük tudja
a tetteik következményeit, viszont elfogadják az ajándékok
felelősségét. Aidan fajának férfijai szerint, az olyanok, mint
ezek hárman, hamarosan ki fognak halni. Azok, akik olyan
erőteljesek, mint a Kárpátok harcosai, nem engedhetik meg
maguknak, hogy kihasználják a gyengébbeket.
A második áldozat megtántorodott és majdnem ráesett az
elsőre. Aidan odahúzta a késsel hadonászó férfit is. A férfi

82
felnézett rá. – Megyünk bulizni? – kérdezte a haszontalan egy
érdes nevetéssel.
– Ez számomra az – értett egyet halkan Aidan, majd
lehajtotta a fejét, hogy megtalálja a lüktető nyaki vénát.
Abban a pillanatban a gyötrelem első hullámai megütötték
őt. Egy pillanatra felemelte a fejét, közben a zsákmányának
vére kilövellt. Még egyszer az áldozatára hajolt, most minden,
amit tehetett, az a hatékonyság és a gyorsaság. Ez Alexandria
volt. Lehet, hogy a fájdalomnak első hullámait érzi, ami sújtja.
Aprólékosan bezárta a sebet, biztosítva hogy a férfi nyakán
ne maradjon bizonyíték, nehogy elárulja a fajtája jelenlétét a
térségben. Majd elengedte a zsákmányát, aki leroskadt a földre.
Ha valaki elhalad erre, azt fogja hinni, hogy a három férfi
részeg. Az egyik férfi ingén levő vérnyomot pedig egy vérző
orrnak fogja tulajdonítani.
Alexandriában elkezdődött a változás. Az átalakulás. Végül
is, ha véletlenül is, de ő volt ezért a felelős. A bűntudat nem állt
jól neki. Két sebet figyelt meg Alexandria nyakán, ami csak
egy dolgot jelenthetett: a vámpír már kétszer megharapta,
elkezdte a cserét. Amikor Aidan azt hitte, hogy ő egy vámpírnő
és már átalakult, majdnem megölte. Aztán, mikor észrevette a
tévedést, lecserélte fertőzött vérét a sajátjára. Három vércsere
teszi lehetővé, hogy az ember keresztülmenjen az átalakulás
folyamatán – hogy valakiből vámpír vagy a Kárpátok népének
tagja legyen. Akárhogy is, nem volt visszaút. A legtöbb emberi
kísérlet során, az átalakulás vagy azonnal megölte a nőket vagy
az őrületbe űzte őket. Csak néhány nőnek – akik pszichikai
képességeket birtokoltak – sikerült élve és egészségesen

83
túlélnie a megpróbáltatásokat. Ők lesznek azok, akik segítenek
a fajának fennmaradni, mivel nőik terméketlennek bizonyultak.
A negyedik vércsere nemcsak átváltoztatja Alexandriát,
hanem hozzá is láncolja örökre. Noha lehet, hogy önző volt és
a beleegyezése nélkül döntött, a lány volt az egyetlen
üdvözülése. Már oly sok évszázadon át várta az életpárját,
elkerülve, hogy átváltozzon vámpírrá. Akár beleegyezett, akár
nem, a lány az övé, és az ő életpárja lesz. Nem Yohenstriáé,
mint ahogy azt a jelek és a tökéletes kémia is megerősítette. De
legalább megtett minden tőle telhetőt. Alexandriának annyi
erős ősi vért adott, ami felhígította a fertőzött vámpír vérét és
így könnyebb lesz az átalakulása.
Érzékelte a sikolyát az elméjében, kétségbeesett kiáltása tele
volt tehetetlen fájdalommal. Zavart és ijedt volt, akaratlanul is
összekapcsolódott vele, megosztva gondolatait. Megijedt tőle
és félt, hogy elhagyta. Félt attól tartva, talán még élvezi is a
fájdalmát, mint a vámpír. Főleg az öccsét féltette, Joshuát, hisz
egyedül volt, védtelenül egy vámpír házában, aki olyan erős
volt, és aki egy kérdéses pillanatban megölt egy másik
élőhalottat.
Aidan felröppent az éjszakai égre, muszáj a köztük lévő
távolságot a lehető leggyorsabban megtennie. Abban a
pillanatban nem törődött azzal, ha valaki látott egy hihetetlenül
hatalmas furcsa éjszakai baglyot, ő csak szállta az útját a város
felett. A lánynak szüksége van rá. Éppen egy orvosért
könyörög Marie-nek. Marie nagyon aggódik, mégis tudja, hogy
Aidan az egyetlen, aki segíthet neki. Tisztán hallotta az
egészet, a halk hangot, ami segítségért könyörög és a

84
házvezetőnőt, amint majdnem könnyekben vigasztalja.
Osztozott Alexandria elméjén, tapasztalt mindent, amit a lány
tapasztalt. Zavart. Fájdalmat. Félelemmel teli rettegést.
Repült hozzá, már a közelében járt, amikor érte kiáltott.
Mindkettejük érdekében remélte, hogy hamarosan meg is fog
érkezni. A lánynak szüksége volt rá, de megígérte, hogy nem
kényszeríti rá az akaratát. A lánynak kell kérnie.
A földalatti hálókamráján kívül járkált fel s alá, Alexandria
megindító, fájdalmas kiáltásának szilánkjai egyenesen a
szívébe hatoltak. Egy tucatnyi alkalommal nyúlt az ajtó felé,
hogy bemenjen, de nem tehette. Ekkor már annyira aggódott a
lányért, hogy dühében szét akart zúzni valamit. De neki kell
hívnia. A lánynak kell kifejeznie a hitét iránta, különben nem
segíthet neki, sohasem bántaná. Megpihentette a homlokát az
ajtón, majd döbbenten látta, hogy egy bíbor folt van ott, ahol
hozzáért. Vért izzadt kínjában. Hallotta a lány kérelmeit, érezte
a fájdalmas görcsöket és égett belül a teste. A fizikai
szenvedéssel még megbirkózik, de a szíve és az elméje kínban
volt.
Egy végtelen rémálomnak tűnt. Tudta, melyik az a pillanat,
amikor a lány megpróbálta vonszolni magát a padlón egy
hiábavaló szökési kísérletként. Tudta, hogy mikor hány vért, a
vámpír fertőzött vérét. Érezte, hogy a belei égnek és lázadnak a
változás ellen. A belső szervei átváltoznak, megújítják
magukat, mássá válnak. A lány sejtjei – minden izom, szövet,
minden parányi hely a bőrén – égett az átalakulástól.
Hol vagy? Azt ígérted, hogy segíteni fogsz nekem. Hol vagy?
Olyan sokáig várta a hívást, s amikor tényleg megtörtént azt

85
hitte, hogy hallucinál. A tenyerével rácsapott az ajtóra, ami
kivágódott. Marie a földön térdelt, könnyek folytak le az arcán,
megpróbálta tartani a rángatódzó testet.
Aidan majdnem kirángatta Alexandriát Marie karjaiból,
védelmezően átölelte és ringatta a mellkasán. – Menj, Marie.
Segíteni fogok neki.
Marie szemei kifejezőek voltak, együttérzés és szimpátia
Alexandria iránt, düh és vád Aidan felé. Elegánsan megrántotta
a szoknyája szegélyét és keményen becsapta az ajtót tiltakozása
jeléül.
Abban a pillanatban, mikor a házvezetőnő eltűnt a szeme
elől, Aidan kizárt mindent az elméjéből. Teljes figyelmét
Alexandriára összpontosította. – Azt gondoltad, hogy
elhagytalak, piccola? Nem én. De nem tudtam beleavatkozni,
amíg te nem akartad. Emlékszel? Megígértetted velem.
Alexandria elfordította a fejét, megalázta, hogy Aidan
Savage újra ennyire sebezhetőnek, ilyen kócosnak látja. Nem
volt ideje, hogy elgondolkodjon rajta, mert a forróság
következő hulláma karmaival újra marcangolni kezdte a
gyomrát és a máját, majd a veséit, megperzselte a szívét és a
tüdejét. A lány fájdalmas sikolyai végigvisszhangzottak a
szobán. Azt kívánta, bárcsak már abbamaradna, hogy legalább
levegőt tudjon venni, de az csak folytatódott tovább és tovább.
Könnyek patakzottak végig az arcán.
Aidan letörölte a könnyeit és a keze vérrel festett lett.
Helyette lélegzett, mindkettőjükért.
Aidan keze hűvös és megnyugtató volt a bőrén. Ősi éneke
elárasztotta az elméjét, így volt egy horgonya, amibe

86
belekapaszkodhatott ebben az őrült világban. Egy idő után
Alexandria észrevette, hogy a fájdalomnak egy részét
valahogyan elvette tőle. A férfi ott volt az elméjében, védte őt
az égető szörnyűségtől, s mialatt ez történt vele, végig a
tudatában volt. Az elméje ködösnek tűnt, mintha egy álom
állapotban lenne. Kényszerítette a szemét, hogy nyitva
maradjon. Látta a saját kínszenvedését tükröződni a férfi
szemeiben. Egy skarlátvörös maszat volt a férfi homlokán.
Mikor a szörnyű görcsök szabadon engedték a karmaikból,
néhány pillanatig fellélegezhetett, ekkor kíváncsi ujjaival
megérintette a férfi arcát. – Nem tudom elhinni, hogy
visszatértél. – Hangja rekedtes volt, a torka feldagadt. – Ez fáj.
– Tudom, Alexandria. A nagyját elvettem, de most nem
tudok többet tenni és a mérgezett vértől később sokkal
rosszabb lesz. – Őszinte megbánással, bűntudattal és alázattal
mondta, csupa hatalmas, új érzelmekkel.
– Hogyan csinálod, amit csinálsz? – Beszéd közben
nyelvével megérintette kiszáradt ajkát, érezte rajta a szörnyű
sebeket.
– Amikor megosztottuk egymással a vérünket,
összekapcsolódtunk. Így hallottam, hogy hívsz. Ezért érzel te is
engem a fejedben. – A férfi egy kis gyógyírt érintett a szájához,
így nyújtva egy kis enyhülést.
– Annyira fáradt vagyok, nem hiszem, hogy még egyszer
végig tudom csinálni. – Ha tényleg tud olvasni a
gondolataiban, akkor látja, hogy az igazat mondja. A férfi
miközben előre-hátra ringatta elérte, hogy még borzalmas
állapotáról is megfeledkezzen, sőt úgy tartotta, mintha ő volna

87
a legértékesebb és a legszebb nő a világon. Ott volt az
elméjében, karjaiban őrizve védelmezte, közel a szívéhez. Ez
megnyugtató volt, vigasztaló és emiatt kevésbé érezte egyedül
magát. De a következő fájdalmas rohamot még a segítségével
sem fogja tudni elviselni. Tisztába volt vele. Újra kezdődött,
már érezte azt a forróságot az elején. Ujjai a férfi karján
köröztek, duzzadt kék szeme találkozott folyékony
aranytekintetével. – Tényleg nem.
– Engedd meg nekem, hogy elaltassalak téged. Ne félj. Ez
csupán az emberek öntudatlan alvása lesz, nem a fajtánk álma.
A szervezetednek még át kell alakulnia, mielőtt elküldelek a mi
fajunk igazán gyógyító álmába. – A hangja bársony-puha volt,
lenyűgöző és gyönyörű.
– Nem akarok többet hallani. – A lány teste ekkor
megmerevedett. Még Aidan hatalmas ereje ellenére is, a
görcsös fájdalom szinte kitépte a kezéből. Egy kis nyögés
hallatszott az összeszorított fogai közül, kis körmét
belemélyesztve a karjába kapaszkodott, míg a teste
megszabadult a fertőzött vértől. Közben a szervei és a sejtjei
folyamatosan átalakultak egy másik fajjá. Az elméje a káosz és
a fájdalom, a félelem és a gyötrelem helye volt.
A görcs három teljes percig tartott, erőssége emelkedett és
apadt, mint a tenger hullámai. A lány vért izzadt, ami
végiggyöngyözött a homlokán. Lélegzése akadozott, a szíve
majdnem felrobbant. – Nem bírom – zihálta.
– Akkor bízz bennem. Visszajöttem hozzád, nem? Nem
foglak elhagyni vagy bántani, miközben alszol. Miért állsz
ellen?

88
 – Ébren legalább tudom, hogy mi történik.
– Nem tudod, piccola. Osztozom az elméden. Nem tudsz a
fájdalmon kívül semmi mást felfogni. Hadd segítsek! Nem
bírom elviselni, hogy szenvedni látlak. Attól tartok, elveszítem
az uralmam és kénytelen leszek megszegni az ígéretemet, hogy
nem foglak kényszeríteni téged. Ne kényszeríts rá, hogy
elveszítsem a bizalmad. Add a beleegyezésedet ahhoz, hogy
elaltassalak téged.
Hallotta a könyörgést és a becsületességet a férfi hangjában.
Újból érezte azt a meleg érzéki bársonyt, amivel beburkolta és
elérte, hogy bármit megtegyen, amit csak akart. A hangja
önmagában is annyi erőt tartalmazott és ez megijesztette. Ez az
ember, bármi is, veszélyes és halálos volt. Érezte, de abban a
pillanatban, kezdve a forrósággal és a könyörgésével, keverve
az aranyszínű szemekben lévő figyelmeztetéssel, feladta a
küzdelmet. – Ne bánts többé – suttogta, miközben égett a torka.
Olvasta a behódolást a hangjában, a szemében és Aidan nem
kockáztatott, hogy a lány megváltoztassa a döntését. Azonnal
elküldött egy erős parancsot, hatalmába kerítette az elméjét,
ellökve az akadályt, hogy átvegye az irányítást. Letette aludni,
a fájdalmon túl, egy olyan helyre, ahol sem az átalakulás kínjai,
sem a vámpír vére nem érhette el.
Sokáig tartotta a karjaiban, mielőtt gyengéden megtisztította
és kényelmesen lefektette az ágyra pihenni. A szoba
elrendezése hosszabb ideig tartott, de egyedül szerette volna
csinálni és nem akarta, hogy Marie vagy az ő hallgatólagos
kritikája befurakodjon az Alexandriával töltött intim időbe.
Gyertyákat gyújtott és gyógynövényeket morzsolt szét, hogy

89
gyógyító aromáikkal megtöltsék a szobát.
Közben ismerkedett Alexandria elméjével. Megismerte
erősségeit és gyengeségeit. Ez elkerülhetetlen volt, mivel
hamarosan úgyis átjutott volna az ellene emelt akadályon. A
hüvelykujjával megsimogatta a homlokát, miközben gyengén
és sebesülten aludt a hatalmas baldachinos ágyban. Bámulatos
volt az elméjében lenni. Hihetetlen ember volt. Küzdött a
szinte lehetetlen esélyek ellen. Ilyen fiatalon elvesztette a
szüleit. Egyedül neveli a kisöccsét, ugyanazzal a hevességgel,
oltalmazó ösztönökkel szereti, amivel egy édesanya
rendelkezik. Keményen dolgozott, hogy Joshuának egy
tisztességes életet biztosítson. Ugyanakkor vicces, csintalan és
fesztelen volt. Szeretett tréfálni és bolondozni. Melegszívű és
nagylelkű volt.
Egy ragyogó fény, aki kiűzte az egyre növekvő sötétséget
belőle. Alexandria volt a könyörületesség és a jóság, minden,
ami ő nem.
Leült az ágy szélére, a gyógynövények segítették,
működtették a mágiáját. A hányás és a vér szaga, a gonosz
fertőzése, eltűnt a szobából és csak a gyógyító növények csípős
aromája maradt. Ellenőrizte Alexandrián a sebeket és a
hólyagokat. Hagyományaik szerint a szülőföldje értékes talaját
összekeverte a nyálával, ami majd meggyorsítja a sebei
gyógyulását. A legrosszabbak a nyakán lévő tépett sebek
voltak. A vámpír csinálta a sebeket, amiket megfertőzött a
mérgével. Aidan gondosan bekötözte, miközben egyfolytában
énekelt az ősi nyelven. Elküldte magát újra Alexandria testébe,
hogy belülről is gyógyítsa. Az átalakulás szinte teljes volt,

90
állapította meg megkönnyebbülten.
Kinyújtózott mellé az ágyra, tudatában annak, hogy még
mindig előtte volt egy hosszú, fárasztó csata az új életpárjával.
Nagyon ellen fog állni az előre jutásának. Harcolni fog az
átalakulásának valóságával. Utálni fogja, amikor rájön, hogy
mit is jelent ez, és őt fogja hibáztatni. Jogosan. A vámpír
szörnyű kínzásával és a saját ügyetlen bánásmódjával az első
találkozásukkor, nem volt mit megköszönnie a fajának. Mégse
lesz más választása, össze volt kötve az elméje az övével, lelke
volt az ő másik fele. Most, hogy összekapcsolódtak, együtt
meg fogják oldani. Ez most már csak türelem kérdése. Aidan
elküldött egy csendes imát. Megfogadta, hogy Alexandriának
annyi időt ad, amennyire csak szüksége van. Megérdemelte. Az
igazi életpárjaként nem tehetett mást, mint hogy megadja neki.
Csak ő tudta, mennyire veszélyes lenne mindkettejüknek az
egymás nélkül eltöltött idő, mennyire sebezhető a lány nélküle,
és ha bármi történne vele, ő sem akarna tovább élni. Ráadásul,
a lány veszélyben volt az ő ragadozó természetétől, ami
fellázadna és még a beleegyezése nélkül is követelné a lányt.
Aidan sóhajtott, majd átvizsgálta az otthonát és a körülötte
lévő területet. Ellenőrizte az ablakokat és a bejáratokat. A föld
alatti odújának ajtajához erős varázslatokat helyezett és még
halálosabb, erősebb varázslatokat, hogy őrizzék magát a
hálókamrát. Most, hogy rátalált a párjára, nem kockáztathat.
Aidan a karjaiba húzta a lányt és megvárta, amíg biztos volt,
hogy a változás teljesen végbement. Majd elküldte a fajának
mély, gyógyító álmába. A testét védelmezően befedte az
övével, a saját szívét és tüdejét bezárta, s úgy feküdt, mint egy

91
halott.
Amint a nap nyugodni kezdett valamiféle zavar támadt a
hálókamrában. Abban a pillanatban egyetlen szívdobbanás
megszakította a csendet, egy tüdő beszívta a levegőt. Aidan
mozdulatlanul feküdt, szemügyre véve a házat, hogy mi az oka
korai ébredésének. Fölötte, a földszinten, valaki durván verte
az otthonába vezető ajtót. Hallotta Marie puha lépteinek zaját,
amikor ajtót nyitni ment. Még a szívverését is hallotta. Ideges
volt a látogatótól. A kopogtató a bejáratnál hangos volt és
parancsoló. Ekkor elmosolyodott. A házvezetőnő mögött
Stefant hallotta, aki örökké kész volt megvédeni a feleségét és
Aidan otthonát.
Aidan felállt, teste rugalmas és erős volt. Pillantása
Alexandriára vetődött. Sokkolta, amit látott. Gyönyörű volt!
Még néhány horzsolás elcsúfította puha bőrét, de egyébként
egészséges, hibátlan volt a bőre. Ajka puha volt és buja,
szempillái hosszúak és súlyosak. Ráadásul fiatalabb is, mint
ahogy azt elképzelte és különbözött azoktól a nőktől, akiket
valaha is látott. Az övé volt és a Földön ezen már semmi és
senki nem változtathat. A teste hirtelen egy sürgető vággyal
reagált, ami megdöbbentette. Ott feküdt tehetetlenül egy
idegen, akinek már az elméjén keresztül ismerte a
legbensőségesebb titkait, mint ahogy egy pár ismeri egymást,
akik már évek óta együtt élnek. Lehajolt és gyengéden
megérintette a homlokát az ajkaival, tisztelegve a bátorsága, a
szeretete és a jósága előtt. De a lány közelsége csak fokozta a
lüktető vágyat a testében.
Gyorsan hátrébb lépet, hogy legyen egy kis távolság közte

92
és a kísértés között. Már hatszáz éve nem érzett nemi vágyat,
de ez felülmúlt mindent, amit egyszer már megismert. Ez nem
enyhe vágy volt, hogy kielégítse testének igényeit, hanem
tomboló éhség egy nőért, egyetlen egy nőért. Szüksége volt rá
a szó minden értelemben. Az sem segített az önkontrollján,
hogy a lány fiatal és gyönyörű volt, nem pedig egy boszorkány,
mint ahogy azt először gondolta.
A látogató pont a fejük felett kiabált Marie-vel. Aidan
tisztán hallotta a férfit. Ez a valaki nyilvánvalóan hozzá volt
szokva, hogy így nyilvánítsa ki az akaratát. Az illető biztosan
gazdag és beképzelt. Követelte, hogy láthassa Alexandria
Houtont. Annyira messzire ment, hogy deportálással fenyegette
meg Marie-t, ha nem hívja oda Alexandriát azonnal. Az
akcentusa miatt hihette, hogy ráijeszthet egy ilyen
fenyegetéssel.
Aidan szemfogai hirtelen előtörtek a szájában, aranyszemei
forrón és gonoszul kezdtek izzani és a benne levő vadállat
erősebb volt, mint valaha. Ez azért volt, mert minden férfire
féltékeny, aki az életpárja közelébe jön? Mert haragot érzett
amiatt – egy újabb erőteljes érzelmet –, hogy valaki ordibál a
házvezetőnőjével? Vagy talán a kettő kombinációja? Nem
tudta, de belátta, hogy veszélyes volt és emiatt gyakorolnia
kellene az önkontrollt. Egy hosszú, lassú sziszegés hagyta el az
ajkát, ahogy fellebegett a lépcsőn és a titkos átjárón keresztül
belépett a konyhába. Természetfeletti sebességgel közlekedett,
az emberi szem számára láthatatlanul. Népének minden
tagjában voltak ilyen képességek, ez volt a második
természetük.

93
 Az otthona bejáratánál egy magas, jóképű férfi szidalmazta
a házvezetőnőjét és Stefant. – Azonnal hozzák ide Alexandriát
vagy hívom a rendőrséget. Azt hiszem, valami gazságot
követtek el és maguk valamilyen módon benne vannak! –
Olyan megvetéssel nézett Marie-re, mintha csak egy rovar
volna a lába alatt, amit könnyen eltaposhat.
Az idegen hirtelen elhallgatott, váratlanul hideg borzongás
futott végig a gerincén. Az volt a határozott benyomása, hogy
valami becserkészte őt. Vadul körülnézett a makulátlan
udvaron. Üres volt. Mégis olyan erősen érezte a veszélyt, hogy
a szíve hevesebben kezdett verni és a szája kiszáradt. Thomas
Ivan szíve majd kiugrott a helyéről, amikor egy férfi jelent meg
szinte a semmiből. Egyszerűen csak testet öltött a makacs
házvezetőnő mögött. A férfi magas volt, elegáns, jól öltözött.
Hosszú szőke haja leomlott széles vállaira, szokatlan
aranyszemei egy macska rezzenéstelen tekintetével néztek rá.
Áradt belőle a tekintély. A hatalom és az erő. A veszély úgy
tapadt rá, mint egy második bőr.
Thomas elkönyvelte magába, hogy a ház bűzlik a pénztől és
hogy az itt lakókat, nem egy könnyen tudja megfélemlíteni. A
férfi úgy tűnt, mintha siklana. A selyem ing alatt izmai
hullámzottak, mozgása annyira könnyed volt, hogy úgy tűnt a
lába alig érinti a padlót. Természetesen nem csapott zajt, ahogy
haladt. Marie-ra helyezte a kezét, miközben az egyik oldalára
állt. Ez rendkívül elegáns volt, mégis hordozott egyfajta
fenyegetést Thomas felé.
– Marie legálisan van itt, és szerfelett faragatlan, hogy
fenyegeti a háztartásom tagjait. Talán azok, akik önnek

94
dolgoznak egyszerűen csak szolgák, de az embereim, én és a
családom védelme alatt áll. – A szavak lágyan hangzottak,
hangja kellemes volt, mint a bársony textúrája. Egy udvarias
mosoly kísérte a szavakat, fehér fogainak egy rövid
bemutatójával.
Minden ok nélkül, Thomas érezte a félelmet lefutni a
gerincén, amitől megborzongott. A testén a szőr félelmében
felborzolódott. A szája annyira kiszáradt, hogy nem volt biztos
benne, hogy meg tud szólalni. Vett egy mély levegőt és úgy
döntött, hogy meghátrál. Lehet, hogy egy házvezetőnőt még
tud kezelni; de ez az ember más volt. Felemelte a kezét a béke
jeleként. – Nézze, sajnálom, hogy rosszul indultunk. Elnézést
kérek, hogy olyan durva voltam. Egyértelműen rossz volt,
ahogyan a helyzetet kezeltem, de a barátom eltűnt és nagyon
aggódom. Thomas Ivan vagyok.
Aidan azonnal felismerte a nevet. A számítógépes játék-ipar
emelkedő csillaga, akinek a nevéhez néhány elképesztően
népszerű és a legújabb vámpír videojátékok kitalálása fűződik.
Aidan felvonta a szemöldökét, arca kifejezéstelen maradt. –
Ismernem kellene?
Ivan összezavarodott. Ez a beszélgetés hirtelen más irányt
vett és már nem uralta a helyzetet. Még a híres neve sem keltett
tiszteletet vagy nyűgözte le őket. Valamilyen oknál fogva Ivant
megijesztette ez az ember, aki ugyanolyan halk szavú és
udvarias volt, mint ő. A pokolba. Sokkal ijesztőbb volt, mint a
képzeletének vámpírjai. Veszély sugárzott a bőre alól, amit egy
nagyon vékony civilizációval leplezett, ennek ellenére egy
vadállat volt, ragadozó és erős, aki türelmetlenül portyázott

95
kikapcsolódásként.
Thomas újra próbálkozott. – Alexandria Houton a barátom.
Vele vacsoráztam két éjszakával ezelőtt. Rosszul lett és
kirohant az étteremből, otthagyva a mappáját, amelyért aztán
nem tért vissza. A vázlatok nagyon fontosak neki, soha nem
hagyta volna ott, ha minden rendben lett volna. Három nő is
eltűnt aznap este, s ezzel együtt egy hajléktalan férfi. Azon az
éjjelen volt egy rettenetes vihar és a rendőrség szerint az eltűnt
emberek valahogy leestek a szikláról. Alexandria autóját
megtalálták másnap reggel a parkolóban, de nem sokkal azután
a maga gondnoka elhozta. – Ivan, hogy megszerezze ezt az
információt, jókora pénzösszeget adott a parkoló őrnek.
– Alexandria egy közeli személyes barát, Mr. Ivan – mondta
neki Aidan. – Az öccse az éttermen kívül várt rá, amikor
rosszul lett. Ő hívott engem és én elhoztam mindkettőjüket
hozzám. Miss Houton még mindig eléggé beteg és nem
fogadhat látogatókat. Biztos vagyok benne, örömmel fogja
hallani, hogy visszahozta az munkáját. El fogom mondani neki,
hogy benézett. – Aidan egy bólintással elbocsájtotta, miközben
azok az olvadt aranyszemek egyszer sem pislogtak.
A sima, kellemes hangja egyértelművé tette, hogy Thomas
Ivan semmit se jelentett neki. Az volt a legfurcsább, hogy Ivan
meg akarta tenni, amit a férfi mondott neki. Már nyújtotta is a
táskát a férfi felé, de mikor észrevette gyorsan leengedte a
karját. – Sajnálom, de nem tudom a nevét – mondta majdnem
harciasan. Nem fogja engedi, hogy ráerőltesse az akaratát és
nem fogja átadni a táskát egy vadidegen pasasnak. Honnan
tudná, hogy ez volt az igazság?

96
 A tökéletes fehér mosoly másodszor is megjelent a férfi
arcán. A mosolytól Ivan bőrén végigszaladt a hideg. Ez egy
ragadozó mosolya volt, mintha a vadállat, ami eddig a felszín
alatt rejtőzött, épp most szabadult volna el. Az aranyló szeme
veszélyesen villant rá, amitől kirázta a hideg.
– Aidan Savage vagyok Mr. Ivan. Ez az otthonom. Azt
hiszem mindketten egy évvel ezelőtt, részt vettünk Johnson
szenátor partiján, de minket nem mutattak be egymásnak. Ha
jól emlékszem, akkor készített valamilyen játékot.
Thomas láthatóan összerezzent. A férfi hangja dallamos
volt, a hangok olyan tisztán szóltak, hogy nem tudott nekik
ellenállni, sőt hallani szerette volna újra és újra. Úgy tűnt, hogy
szétárad a belsejében. Egyre csak terjedt, amíg már nem akart
ellenállni annak, amit ez a férfi mondott. Mégis valahogy,
Aidan Savage hangjának tisztasága ellenére, a szavak fájtak.
Ivan hatalmas sikert aratott a híres játékával, azok voltak a
legkeresettebbek a piacon. Rosszabb már nem is lehetne. Már
hallott a hiú, nagy tekintélynek örvendő, sokat keresett Aidan
Savage-ről. Egy férfi ilyen hírnévvel és gazdagsággal nyíltan
elutasíthatta Thomast. A társadalmi körök elismert tagja volt,
mind szakmailag mind személyileg, tönkre is teheti őt. Ez egy
rémálom. Ő csak aggódott Alexandria Houtonért –személyesen
és szakmailag – szükségesnek tartotta, hogy megkeresse és
meglátogassa.
– Muszáj személyesen átnyújtanom Alexandriának. A
munkája nagyon fontos mindkettőnknek. Lelkes volt, mert volt
számára egy állás ajánlatom és én is lelkes vagyok, hogy neki
adhatom. – Ivan igyekezett minél jobb színben feltüntetni

97
magát, hogy újra szilárd alapokon álljon. – Ha már jobban lesz,
visszahívna?
– Talán egy-két nap múlva. Marie oda fogja adni önnek a
számom. Alexandria és az öccse, Joshua most itt laknak, de
nekünk még nem volt időnk, hogy beszereltessük Alexandria
privát telefontját. A hirtelen jött betegsége miatt, mint azt látja,
előrébb hoztuk a költözködést és még nem lettünk teljesen
készen a lakosztályával. Természetesen azonnal ide fogja adni
nekem Alexandria személyes tulajdonát. Ő az én védelmem
alatt áll Mr. Ivan, és én mindig vigyázok arra, ami az enyém.
Az aranyszemek fogságban tartották Ivan tekintetét. Thomas
azon kapta magát, hogy jámboran átadja a táskát. Aztán a férfi
hipnotizáló, merev tekintette eleresztette a szemeit. Ivan
azonnal ledöbbent, hogy mit is csinált. Mi ütött belé? Soha
senkinek sem szándékozott átadni a táskát, csak
Alexandriának. Pillantása Savage kezére tévedt, hüvelykujjával
a műbőrt simogatta, mintha az Alexandria bőre lenne. Hirtelen
elöntötte a féltékenység. Kicsodája volt Aidan Savage
Alexandriának? Egy Savage-hez hasonló férfi elevenen falna
fel egy olyan ártatlan lányt, mint Alexandria. Thomas
lovagiassági rohamában teljesen megfeledkezett arról, hogy
neki is ez volt a szándéka, amíg fel nem fedezte Alexandria
kivételes művészi tehetségét.
– Köszönöm, hogy eljött, Mr. Ivan. Sajnálom, nem tudom
megkérni, hogy tovább maradjon, mert több találkozóm is van
még ma. Gondoskodni fogok róla, hogy Alexandria pár nap
múlva felhívja, vagy más módon tájékoztassák önt a
javulásáról. További szép estét, uram!

98
 Ivan hamar a zárt ajtón kívül találta magát. Nem tudta, hogy
Savage európai kiejtését hová helyezze, és képtelen volt
megemészteni a házvezetőnő önelégült mosolyát, mikor újra
kinyitotta az ajtót, hogy átadja Savage titkos telefonszámát.
Ebben a házban nem lettek barátai, és ez egy nagy hiba. Ha
Alexandriának szüksége is volna a segítségére, biztos volt
benne, hogy a lányt becsapják és neki nem voltak szövetségesei
ebben az erődben, amit Savage úgy hívott, hogy otthon.
Aidan odafordult Marie-hez és egy rövid, szeretetteljes
mozdulattal finoman megérintette a haját. – Ez a félkegyelmű
felidegesített téged?
Marie könnyedén felnevetett. – Közel sem annyira, mint
ahogy téged. Nem tudtad, hogy van egy riválisod a hölgy
kegyeiért? A híres milliomos, nem semmi.
– Ostobaságokat fecsegsz.
– Mégis, abból, amit én összeszedtem a beszélgetésből,
Alexandria együtt akar dolgozni vele. – ugratta nyíltan a férfit.
– És a vámpír játékai benne voltak az újságokban. Láttam a
magazinok címlapján. Nagyon bele van bolondulva
Alexandriába, ugye?
–Nincs esélye. Túl öreg hozzá.
Stefan és Marie is felnevetett. Tisztában voltak vele, hogy
Aidan már évszázadok óta él. Hirtelen Aidan is elvigyorodott,
ami mindkettőjüket meglepte. Sohasem látták még mosolyogni
az aranyszemeit.
– Ma éjjel hogy van a gyermek? – kérdezte őket.
Marie és Stefan kijózanodtak. – Nagyon csendes – válaszolt
Stefan. Ő néhány centivel magasabb volt, mint Marie, széles és

99
izmos. Olyan erő volt benne, amivel számolni kellett. – Azt
hiszem, látnia kell a nővérét, mielőtt újra kisfiú tud lenni.
Rövid életében túl sok veszteség érte.
– Josh egy édes gyerek, Aidan. Stefant már a kisujja köré
csavarta – mondta Marie.
– Hah! – tiltakozott nyomatékosan Stefan. – Te vagy az, aki
minden alkalommal elárasztja, és megtölti kiadós ennivalóval.
– Beszélni fogok vele – nyugtatta meg Aidan a párt – és
mondd meg neki, hogy később látni fogja a nővérét, még ma
este, miután kiemelkedik a földalatti odúból.
– Miután felébred – javította ki Marie egy
szemöldökráncolással. Nem akarta, hogy az ártatlan kisfiú előtt
utalásokat tegyen, hogy más világból való. – Gondolod, hogy
bölcs dolog ilyesmit ígérni? Mi van, ha... – habozott.
Stefan folytatta – Vannak problémái azzal, hogy elfogadja,
amivé válik? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha nem ő az
igazi, akit keresel és most teljesen megháborodott?
– Ő az igazi. Hát nem látod bennem a jelenlétét, a fényét?
Neki köszönhetem, hogy újra élek. Fényt és érzelmeket adott
nekem. Újra látok színeket, amik ragyogóak. Érzek dolgokat,
mindent, kezdve a haragtól egészen az elemésztő vágyig.
Visszahozott engem. Közülünk valóként fog felébredni és igen,
jelentős ellenállásra számítok tőle, de nem a gyermek előtt.
Nagyon szereti, és meg fogja próbálni, hogy annyira
normálisnak látszódjék, amennyire csak lehetséges. Éveken
keresztül a fiú volt az első az életében és ez továbbra is így fog
maradni. Neki is annyira fontos lesz, hogy lássa Joshuát, mint a
gyermeknek, hogy meglátogassa. Gyanítom, ha Joshua befogad

100
az életébe, az már fél siker.
– Aidan! – rohant be Joshua a szobába és futtában átölelte
Aidan lábát. – Már mindenhol kerestelek. Marie elmondta,
hogy a hálószobád a második emeleten van, de te nem voltál
ott.
– Azt mondtam neked, hogy kerüld el Mr. Savage szobáit –
mondta Marie a legjobb veszekedős hangján, de nem tudta
elrejteni a melegséget az arcáról.
Joshua egy kicsit szégyenkezően nézett, de bátran válaszolt.
– Sajnálom, Marie, de meg kell találnom Alexandriát. Aidan, te
tudod hol van, ugye? – kérdezte.
A férfi óvatosan megpihentette a kezét a fiú selymes
fürtjein. A szíve összeszorult, ami egy különös, megható érzés
volt. Annyi bizalom és hit volt azokban a kék szemekben, amik
felnéztek rá. – Igen, Josh. Még mindig alszik. Azt akarom,
hogy körülbelül még egy órát adj neki, hogy pihenjen, aztán
majd idehozom hozzád. Jó lesz így?
– Biztos, hogy jobban van? Féltem attól, hogy nem jön
vissza – tudod, mint anyukám, apukám és Henry. – A kölyök
hangja remegett a félelemtől.
– Alexandria nem fog elhagyni téged, Josh – biztosította
csendben Aidan. – Mindig itt lesz és együtt fogunk vigyázni rá.
Tudod, én mindig megvédem őt és engem nem könnyen
győznek le. Senki és semmi sem veszi el tőlünk. Áll az alku?
Joshua bizalommal vigyorgott fel rá. – Mi vagyunk a
legjobb barátok, nem így van, Aidan? Te, én és Alexandria.
– Mi többek vagyunk a legjobb barátoknál, Joshua –
válaszolta Aidan komolyan. – Mindannyian, akik ebben a

101
házban lakunk, egy nagy család vagyunk.
– Marie azt mondja, azt akarod, hogy új iskolába menjek.
Aidan bólintott. – Azt hiszem, ez lenne a legjobb. Az,
amelyikbe jártál távol van innen és az az iskola, amire
gondoltunk nagyon is jó. Ott sok barátod és jó tanáraid lesznek.
– Alexandria mit mond? Ő szokott az iskolába vinni. Nem
engedi, hogy egyedül menjek, mert szerinte nagyon veszélyes.
– Ez az iskola nem. Mindenesetre, Stefan és Marie el fognak
vinni, ha szeretnéd. Minden nap elkísérnek oda addig, amíg jól
nem érzed magad.
– Azt szeretném, hogy te vigyél el, ha Alex nem tud. –
Joshuának sikerült egy tisztességes ajakbiggyesztés
produkálnia.
Aidan halkan nevetett. – Te kis ördög. Látom, hozzá vagy
szokva, hogy mindig megkapod, amit akarsz. Alexandria túl
engedékeny, ha rólad van szó, nem?
Joshua vállat vont, aztán elnevette magát. – Igen, mindig
megenged mindent. Azt csinálhatok, amit csak akarok és soha
nem lesz dühös, ha nem csinálom meg, amit kell. Néha
megpróbál kiabálni velem, de végül helyette mindig átölel.
– Azt hiszem, szükség van egy keménykezű férfire az
életedben, ifjú Joshua – mondta Aidan, miközben felemelte a
fiút a széles vállára. – Egy nagy, testes és erős férfire, aki nem
fog bedőlni minden ostobaságnak.
Joshua karjaival átölelte Aidan nyakát. – Te nem fogsz
kiabálni velünk.
– Nem, de én úgy értem, hogy te azt csinálod, amit én
mondok, és amikor azt mondom, rendben?

102
 – Igen – fogadta el Josh. – De még mindig azt gondolom, ha
iskolába kell mennem, neked kellene elvinned.
– Nekem itt kell maradnom, hogy megbizonyosodjak róla,
hogy a nővéred mindent meg tesz, hogy jól legyen. A
betegsége nagyon veszélyes volt és néhány napig nagyon
óvatosnak kell lennünk. Ő is elég makacs, mint tudjuk. –
mondta Aidan egy összeesküvő kacsintással.
Joshua egy kis mosollyal bólintott. – Tudom, ha vele vagy,
semmi rossz nem történhet vele. Marie-vel és Stefannal fogok
iskolába járni. Persze, ha te vinnél, az összes többi gyerek azt
hinné, hogy van egy nagy apukám és nem próbálnának meg
belém kötni. – Megvonta a vállát. – De Stefan is nagy. Lehet,
hogy működni fog.
– Biztos vagyok benne, hogy Stefan el fogja riasztani az
erőszakoskodókat. De ez egy jó iskola, Joshua, jó gyerekkel.
Senki nem visz fegyvert, és senki sem fog megpróbálni
megsebezni. Ha ilyesmi történik, akkor azonnal gyere hozzám,
és mondd el nekem. – Az aranyszemek közvetlenül a kékbe
bámultak.
Joshua bólintott. – El fogom mondani, Aidan. – Pislogott és
fészkelődött, amíg Aidan le nem tette. – Marie mondta, hogy
elkészült a vacsora. Ő jó szakács, jobb, mint Alex, de nehogy
elmond Alexnek, mert megbántódik. Ma este velünk fogsz
enni?
Aidan azon kapta magát, hogy minden ok nélkül vigyorog.
Hirtelen úgy érezte, mintha első alkalommal volna családja. Az
emberek évszázadokon át törődtek vele, hűségesek voltak
hozzá és ez segített a világnak ezen a részén tartani a józan

103
eszét. Most azonban ez több volt puszta hűségnél, ez
csodálatos volt. Az érzelmei megfojtották, elárasztották és
felmelegítették. Imádta, még akkor is, ha kissé nyomasztónak
találta. – Soha nem fogjuk elmondani Alexandriának – ígérte
meg ünnepélyesen.
Marie megfogta Joshua kezét. – Csak hízeleg nekem, hogy a
kegyeimben maradhasson. Szereti nyalogatni a cukormázat a
tálban.
Joshua annyira gyorsan rázta a fejét, hogy szőke fürtjei
ugráltak. A hangja ünnepélyes volt, szeme komoly. – Nem,
Marie, ez tényleg igaz. Alexandria szörnyű szakács. Odaéget
mindent.

104
 Ötödik fejezet

E lőször zajokat hallott. Dobogó dobolást. Fanyikorgást.

Vízcsepegést. Majd beszélgetések suttogását, autó
motorjának zúgását és egy távoli gyermeknevetést. Alexandria
mozdulatlanul feküdt, nem merte kinyitni a szemét. Tudta,
hogy nincs egyedül. Tudta, hogy éjszaka volt. Tudta, hogy a
dobogó dobolás a saját szíve – és egy másik, összhangban az
övével. Tudta, hogy a beszélgetés, amit oly tisztán hallott
messze zajlott tőle, a földszinten a konyhában. Tudta, hogy a
gyermeknevetés Joshuáé volt.
Megrémült. Nem tudta, honnan tudja ezeket a dolgokat.
Aprósütemény és fűszer illatát érezte. És érezte... őt. Aidan
Savage. Ott volt és őt figyelte a gyönyörű szemeivel.
Folyékony arany. Átható. Mindent látó. Fellélegzett. Ha
elbújik, mint egy rémült gyerek a takaró alá, az nem változtat
semmin. Bármi is volt, a férfi tette vele, és valahogyan amivé
vált... az nem ember. Azonban a telhetetlen éhség, ami most
kúszott keresztül a testén, oly módon, amit soha nem ismert,
olyan tényező volt, amivel foglalkoznia kell.

105
 Felemelte hosszú szempilláit és az első dolog, amit látott, az
arca volt. Elképesztő, hogy mennyire gyönyörű, tisztán férfias
módon. Alaposan, figyelmesen tanulmányozta. Hatalmas volt
és erős. Ott volt minden előtte, erőszakos természete elrejtőzve
civilizált bája alatt. A szemei olyanok voltak, mint a macskáé.
Rezzenéstelen és állhatatos, aranyszempár, hosszú szempillák.
Erős álla és elegáns orra. Az ajkai, amik nagyon
meghatározottak voltak, csábítóak és a rendkívül fehér fogai. A
haja homokszínű sörény, ami csillogó aranyként omlott széles
vállaira. Szálkás izmai, amelyek hullámzottak, mikor mozgott.
De most teljesen nyugodt maradt, mintha a szoba egy része
lenne, szinte beleolvadt, miközben feszülten figyelte őt.
Pompás ragadozó volt. Tudta, hogy ő az, mivel nincs más
hozzá hasonló.
A nyelvével megérintette az ajkait, hogy benedvesítse őket.
– Szóval, mit fogunk csinálni?
– Meg kell tanítanom neked a szokásainkat.
A hangja nyugodt volt és tárgyilagos. Vajon ez azt jelenti,
hogy minden nap embereket változtat vámpírokká? Alexandria
próbaképpen felült. Teste merev volt és fájt, de nem annyira,
mint előtte. Óvatosan kinyújtotta izmait, tesztelve őket. – Nem
vágyom rá, hogy megtanuljam a szokásaitokat. – Felpillantott
rá kék szemeivel, majd gyorsan elrejtette a hosszú szempillái
mögé. – Becsaptál engem. Te tudtad, hogy azt gondoltam,
hogy... újra ember leszek.
A férfi megrázta a fejét, az akaratának ereje olyan erős volt,
hogy fel kellett néznie rá. Az olvadt aranyszemei azonnal
foglyul ejtették a tekintetét. – Nem, Alexandria tudod, hogy ez

106
nem igaz. Te akartad azt hinni, így meggyőzted magad. Úgy
döntöttem, hogy nem szembesítelek az igazsággal, de én soha
semmikor nem vezettelek félre.
Alex egy kis humortalan mosolyra húzta a száját. – Te így
gondolod? Mily nemes, hogy bármi felelősség alól felmented
magad.
A férfi megmozdult, az izmai enyhén hullámzottak és ekkor
a lány szíve nagyot dobbant ijedségében. Mintha olvasná a
félelmét, abbahagyta és ismét mozdulatlanná vált. – Nem
mondtam, hogy nem tartom magam felelősnek ebben az
ügyben. De nem tudok változtatni rajta és azon sem tudtam
változtatni, ami tegnap este történt. Higgy nekem, Alexandria,
bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen elszenvedned,
amin a vámpír keresztülvitt. Ha képes lettem volna többet
tenni, hogy megkíméljelek az ilyen szenvedéstől, megtettem
volna.
A hangja, annyira lágy és gyengéd volt, őszintének csengett.
Úgy tűnt, hogy képtelen hazudni. De a vámpíroknak nem az a
képességük, hogy hatalmukkal hipnotizálják az áldozataikat?
Alexandria többé már nem tudta, mi a valóság, de küzdelem
nélkül nem fogja megengedni senkinek, hogy átvegye az élete
fölött az irányítást. Volt agya, erős volt és határozott. Már
régen megtanulta, mi a türelem. Az állhatatosság. A
túlélőkészség. Igaz, ebben a pillanatban nincs elegendő
információja, hogy bármilyen döntést hozzon.
– Most olyan vagyok, mint te?
A férfi szája a mosoly legkisebbikébe kunkorodott, majd
arca ismét egy hűvös, üres álarccá vált és lélektelen

107
aranyszeme visszatükrözte a saját képmását.
– Nem egészen. Én a Kárpáti harcosának születtem. Az én
népem olyan régi, mint maga az idő. Egyike vagyok az
ősieknek, a népünk gyógyítója és vámpírvadász vagyok. A
tudásomat és hatalmamat évszázadok óta fejlesztem.
A lány felemelte a kezét. – Nem vagyok biztos benne, hogy
készen állok minderre. Először is azt akarom tudni, hogy még
mindig én vagyok-e.
– Mármint akivé gondoltad, hogy válni fogsz? Nincs már a
vámpír vérétől semmilyen fertőzés a szervezetedben, ha ez az,
ami érdekel.
Alex vett egy mély lélegzetet. Felelevenítette a vámpírtanra
vonatkozó tudását. Az éhség marcangolva karmoló fájdalom
volt. – Mi érdekel? Hát az, hogy... járhatok-e a napfányben?!
Vagy az, hogy ehetek-e, mint egy normális ember?! Elmehetek
Joshuával egy gyorsétterembe és megehetek bármit, amit csak
akarok?!
Aidan nyugodtan válaszolt. – A napfény égetni fogja a
bőrödet. A szemeidnek lesz a legrosszabb, megduzzadnak és
könnyezni fognak. Napvilágban sötét napszemüveget kell
hordanod, ami speciális lencsékkel készült a népem számára.
Alex lassan kiengedte a lélegzetét. – Ez csak egy kérdésre
ad választ. Keményen próbálom, hogy ne legyek hisztérikus.
Csak mondd ki egyenesen.
–Vérre van szükséged, hogy életben maradj.
– Előadhattad volna finomabban is, fokozatosan vagy
ilyesmi – mondta fanyarul. A szokásos tiszteletlenség
egyértelműen ép elmére utalt, de összességében teljes káosz

108
volt benne. Nehéz volt gondolkodni, lélegezni. Ez igazán nem
történhetett meg. Csak úgy nem tudott. – Remélem, nem várod
el, hogy egy koporsóban aludjak. – Megpróbálta elütni egy
viccel, hogy segítsen az elméjének elfogadni egy ilyen dolog
lehetőségét. Semmi mást nem akart, csak sikítani.
Aidan szemei befogták az övét, vonzották. Szinte érezte,
ahogy érte nyúl. Az illúzió annyira valóságos volt, hogy érezte
az elméjében a karjai melegét, megnyugtató érintését. – Nem
hiszem, hogy erre szükség lesz.
A lány nyelve hirtelen megtalálta kiszáradt ajkát. – Nem
kapok levegőt.
Ekkor Aidan fizikailag is megérintette, kezét a tarkója köré
hajlította és a fejét lefelé kényszerítette. – De igen, kapsz –
mondta nyugodtan. – A pánik el fog múlni.
Alex nagy kortyokban nyelte a levegőt az égő tüdejébe,
közben pedig harcolt a torkát tépdeső zokogással. Nem
sírhatott hangosan. Nem csinálhatott semmit, de megpróbált
lélegezni. A férfi az ujjaival lassan masszírozni kezdte, annyira
gyengéden és finoman, míg a keze nyugodt parancsára a
testében enyhülni kezdett a szörnyű feszültség.
– Miért nem öltél inkább meg? – A szavak tompán
hangzottak, mintha a takaró alól beszélne fájó torokkal.
– Nem szándékozom megölni téged. Ártatlan vagy,
semmilyen bűnt nem követtél el. Nem vagyok hidegvérű
gyilkos, Alexandria.
Erre a lány felnézett rá, nagy szeme találkozott az övével. –
Kérlek, ne hazudj nekem. Ez elég nehéz így is, ahogy van.
– Én egy vadász vagyok, piccola. Nem ölöm meg az

109
ártatlanokat. A népünk közt az igazság egyik őre vagyok, a
népünk vezetője, a hercegünk nevezett ki, hogy őrizem ezt a
várost.
– Nem vagyok a fajtád. Tényleg nem. – Tudta, hogy ez elég
kétségbeesettnek hangzott, annak ellenére is, hogy nyugodt
maradt. – Itt valami tévedés történt. Muszáj visszacsinálnod.–
A hangja remegett és az egész teste reszketett. – Ha
meghallgatnál, akkor megértenéd. Nem vagyok olyan, mint te.
A férfi a kezével körbezárta az övét, enyhített az ujjai
szorításán és a hüvelykujjával gyengéden simogatta az
őrjöngve verő pulzusát a csuklóján. – Maradj nyugodt
Alexandria, jól csinálod. Gyorsan meg fogsz gyógyulni.
Tudom, hogy tegnap este nem vetettél egy pillantást se
magadra, de már feltűnően gyógyulsz és az új életedben sok
szeretetet fogsz találni. Képes leszel látni a sötétben, mintha
csak fényes nappal lenne. Képes leszel olyan dolgokat hallani,
amit azelőtt sosem hallottál. Olyan dolgokat fogsz látni, amit
sosem láttál. Ez egy szép világ.
– Nem érted. Már van egy életem. Gondoskodnom kell
Joshuáról. Joshua nappal nem tud nélkülem lenni. Ő csak egy
kisfiú. Neki szüksége van rám. Iskolába kell vinnem és
dolgoznom is kell.
Aidan azt mondta, hogy nem gyilkos, de Alexandria nem
vak. Gyönyörű volt, de halálos is a civilizáció egy vékony
máza alatt. Nem tud, nem akar, olyan lenni, mint ő. Neki
törődnie kell Joshuával. Aidan felsóhajtott, lágy és szelíd,
csendes kilégzését a lány egészen a lábujjáig érezte. Borzalmas
érzés volt, hogy a férfi tudta mire gondol és valahogy tényleg a

110
fejében volt, osztozva a gondolatain és az érzelmein.
– Képes leszel arra, hogy törődj Joshuával. A dolgaitokat
áthozattam és az első emeleti szobákba kerültek. Te és Joshua
ott lesztek elszállásolva. Nélkülözhetetlen lesz, hogy fenntartsd
az emberi élet illúzióját. Csak délután, amikor a
legsebezhetőbb leszel, kell lejönnöd a hálókamrába és aludnod.
Joshua nem emlékszik a vámpírral való találkozásra. Nem
engedhettem, hogy örökre sokkolja.
– Inkább nem engedted, hogy tudja az igazságot – találta ki
Alexandria. – Nekünk van saját otthonunk. Amint képes
vagyok rá, el fogom vinni innen. – El a városból, ha szükséges,
messzire tőled, sőt még messzebbre, hogy ne tudj valaha is a
közelébe menni.
Egy ideig csend volt, amely már úgy tűnt, hogy az
örökkévalóságig nyúlik. Valamilyen oknál fogva a lány érezte,
hogy a szíve figyelmeztetően megdobban. Amikor Aidan
hangtalanul megmozdult, minden izom a testében megdermedt.
Megrémisztette, hogy a férfi mennyire csendesen mozgott.
– Van köztünk egy kötelék, Alexandria. – Hangja tiszta volt,
mint egy tiszta pataké, amikor végigrohan a sziklákon. – Ez
törhetetlen. Én mindig tudni fogom, hogy hol vagy, ahogy te is
mindig képes leszel megtalálni engem. Ha ártani akartam volna
Joshuának, már rég megszabadultam volna tőle. Itt fogsz
maradni és megtanulod, hogy maradj életben. Legalább adj
magadnak annyi időt, hogy alkalmazkodni tudj az új életedhez.
– Látni akarom őt, most rögtön. Látni akarom Joshuát.
Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, megint
lehetetlen volt lélegeznie. Érzelmei örvénylettek és táncoltak,

111
tomboltak és felrobbantak, míg már azt hitte meg fog őrülni.
Helyette nyugodtan ült, mint egy udvarias gyerek és a
beleegyezésére várt. De ő csak állt ott, lebámulva rá az
aranyszemeivel, az arca, mint egy kifejezéstelen maszk.
Később Alexandriának fogalma sem volt, hogy mi történt.
Az egyik pillanatban még csendben ült, a következőben pedig
kiugrott az ágyból és a férfira vetette magát. Képtelen volt
magában tartani a haragot, ami keresztülszáguldott rajta. Aidan
érzéki funkciói hűvösek és nyugodtak maradtak, ahogy elkapta
a kicsi, repülő alakját. Elborzadt a viselkedésén.
Kétségbeesetten küzdött, hogy visszanyerje az önuralmát. Még
soha nem csinált ilyesmit azelőtt. Aidan könnyedén tartotta,
összekulcsolva csuklóit a háta mögött, szorosan magához
szorítva.
Hirtelen ráébredt, hogy csak egy vékony ing fedi csupasz
bőrét és a domborulatai hozzáérnek a férfi testéhez. Tudatosult
benne, hogy ő egy férfi, és ő maga pedig egy nő. Ez
megrémítette. Minden, az egész helyzet megrémítette.
– Csss, piccola, cara mia, nyugodj meg – csillapította őt,
miközben egyik kezével a háta mögött a csuklóit fogta, míg a
másikkal összegabalyodott dús haját a tarkóján. – Együtt túl
fogunk jutni ezen. Kapaszkodj belém. Használj engem.
Használd az erőmet. – Elengedte a csuklóit és a másik kezét is
a nyakára szorította.
Ő meg csak verte a mellét, egyszer, kétszer és megpróbálta
nem kisikítani a csalódottságát. – Megőrültem. Az elmém
őrült. Ez nem áll le. – Majd megpihentette a fejét a kemény
mellizmain, az egyetlen menedéken és az egyetlen szentélyen,

112
ami maradt neki. Az agya száguldott, a kétségbeesett
gondolatok egy szörnyű, kaotikus halmaza volt. Aidan szilárd
volt, az erő egy horgonya, nyugalom a vihar szemében.
– Lélegezz, Alexandria! Lélegezz velem! – A szavakat
lágyan suttogta a bőre fölött, azok átszivárogtak a pórusain,
behatoltak a szívéhez és a tüdejéhez.
A férfin látszott, hogy érte csinálja, a légzése szabályozta az
övét. Aidan szinte gyöngéden tartotta, nem kért tőle semmit,
csak egyszerűen fogta, míg a szörnyű reszketés abbamaradt és
már képes volt megállni a saját lábain. Szinte vonakodva
engedte el a lányt. Egy kicsit hátrébb lépet, miközben kezét
végighúzta vastag hajfonatán, míg a karja le nem esett az
oldalához.
– Sajnálom. – Alexandria ujjait a halántékára szorította. –
Általában nem vagyok erőszakos ember. Nem tudom, mi ütött
belém. – Ez annyira nem vall rá, ez az őrület. A vámpír véréből
még maradnia kellett benne és Aidan biztosan nem akarja
felfedni előtte az igazságot.
Aidan olvasni tudta a lány félelmét, hogy a vámpír még
mindig benne van, és az irányítja a cselekedeteit. Micsoda
képtelenség. Megrázta a fejét. – Maga a félelem hozza ki
tetteinket a személyiségünkből. Ne emészd magad ezen!
Készen állsz, hogy lásd most Joshuát? Elég nyugodt vagy,
hogy megnyugtasd? Tudom, hogy neked több időre van
szükséged, hogy alkalmazkodni tudj ehhez az egészhez és nem
ragaszkodnék hozzá, de a testvéred kezd aggódni. A fiatal
Joshua úgy gondol magára, mint a védelmeződ. Bármennyire is
bízik bennem, szüksége van rá, hogy lásson és megérintsen

113
téged. – Szándékosan, terelte a lány gondolatait a gyermekre,
mivel ő az egyetlen, aki képes elterelni a figyelmét az
elméjében, a szörnyű átalakulásáról.
Remegő kézzel nyúlt a farmerért, amit Aidan hozatott el a
panzióból. – Közben világosíts fel, miről kellene tudnom, mit
vár Joshua. Nem emlékszem mindenre, amit mondtál.
Aidan nem tudta levenni a tekintetét a lány karcsú, hosszú
lábairól. Teste váratlanul megkeményedett, vére lüktetett és
izzott. Elfordult tőle, hogy elrejtse az éhségét. Erotikára és
fülledt szexre éhezett. Még sohasem érezte ezt az ösztönző,
perzselő forróságot.
– Aidan? – Amikor a lány hangja átsiklott a bőre felett,
hallotta a zipzár susogását. Az agyarai kirobbantak a szájában
és a teste megfeszült a vágytól. Alig tudta elfojtani
felindultságának egy kis morgását. Ujjai ökölbe szorultak, az
ujjpercei kifehéredtek. Ahogy a népe tagjai öregedtek, úgy
növekedett minden erősségük. Beleértve az érzelmeket is, már
ha tudtak érezni. Fájdalom, boldogság és öröm, szexuális
igény. Tudta, hogy léteznek, de azelőtt soha nem tapasztalt
ilyet. Nem volt könnyű kontrollálni, amikor még annyira új
volt.
Lassan engedte ki a levegőt, a vörös köd visszahúzódott a
szeme elől, a démon a hatalomért küzdött, pórázra kötötte és
szájkosarat rakott rá. Előtte volt egy örökkévalóság, hogy
megnyerje Alexandriát. Össze volt kötve vele, lelke a lelkével,
elméje az elméjével. Bárcsak megtalálná a türelmét. Időt kell
adnia neki, hogy önként maradjon vele.
– Aidan? – Ezúttal a lány hangja remegett. – Valami baj

114
van?
– Nem, természetesen nem. Hadd mondjam el, amit tudnod
kell. Joshua azt hiszi rólam, hogy egy régi családi barát
vagyok. Úgy hiszi, hogy ti ketten már jó ideje tervezitek, hogy
beköltöztök az első emeleten lévő lakosztályba. A betegség az
étteremben csupán felborította a menetrendet és előrébb hozta a
költözést.
A lány rávillantotta a nagy zafír szemeit, majd lesütötte
hosszú szempilláit. – Mennyire is vagyunk vagy kellene jó
barátoknak lennünk?
Aidan egy kis mosolyra húzta a száját és egy rövid pillanatra
szinte fiúsnak nézett ki. Aztán az illúzió eltűnt és újra egy
erőteljes ragadozó volt. – Ó, azt kell, hogy mondjam közeli.
Nagyon közeli és szerencsémre, Joshuának ez tetszik így. Ő az
én hűséges szövetségesem.
A lány az egyik szemöldökét felemelte és a szája melletti
gödröcske elmélyült. – Neked? Szükséged van szövetségesre?
Ismét megpillantotta a csintalan természetét és ez előcsalt
egy másik kis mosolyt. – Természetesen.
Aidan elfordította a fejét az egyik oldalra és olyan éhséggel
nézett rá, hogy elakadt Alexandria lélegzete. Lehet, hogy ez a
fény játéka, kivéve, hogy nem volt fény a szobába. A szavaira
koncentrált és megpróbált nem reagálni az érzéki pillantására
vagy a hangja megbabonázó hangszínére.
– Egy meglehetősen utálatos barátod a nyomodra lelt itt és
követelte, hogy láthasson téged. Eltekintve attól, hogy
felidegesítette a személyzetemet, nem jutott messzire.
Visszahozta néhány tulajdonodat. Persze te is észrevetted, hogy

115
mind a két barátodnak, Henrynek és a kis Joshuának sem
tetszett ez a gyerekes játékkészítő. Valójában, Joshnak titkos
tervei vannak, hogy csináljon pénzt és így neked nem kell
eladnod a művészeted egy ilyen embernek. – Aidan a feje
mögé nyúlt, hogy a tarkójánál összefogja vastag sörényét. – A
mosolya egy cápára emlékeztet, nem értesz egyet?
Alexandria elbűvölőnek találta azt az egyszerű műveletet,
ahogy Aidan összefogta a haját és megállapította, hogy a
mozgása hihetetlenül szexi. Megrázta a fejét, haragudott
magára, hogy egy ilyen nevetséges gondolat jutott az eszébe. –
Thomas Ivanról beszélsz? Mert ha igen, akkor mutathatnál
némi tiszteletet. Zseniális az, amit a férfi csinál. Valóban eljött
ide és engem keresett?
Alexandria megragadta ezt a gondolatot. Ez emberi és
normális volt egy őrült világban. Thomas Ivan volt az a valaki,
akihez tudott kapcsolódni. Valaki, akinek a dolgai azonosak az
övével. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Thomas Ivan
mosolya pontosan ugyanolyan, mint egy éles fogú cápa
vigyorgása. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt is, hogy ez a
teremtmény előtte a legnagyobb tisztán férfias férfi volt, akit
valaha is látott és az a mosoly kizárólag neki tartalmazott
elragadtatást.
– A férfi történetének vonalai ostoba zagyvaság. Alapvető
dolgokat se tud a vámpírokról. – Aidan hangjában megvetés
volt, de még így is megtartotta hangszínének tisztaságát. Azon
kapta magát, hogy egyre közelebb hajol hozzá, hirtelen
megállt.
– Senki nem tud semmit a vámpírokról – javította ki

116
határozottan – mert azok nem is léteznek. Nem tudnak és a
munkája nem zagyvaság. A játékai zseniálisak.
– Én még nem hallottam, hogy a vámpírok nem léteznek –
válaszolta Aidan egy gúnyos vigyorral. – Bárcsak tudtam volna
korábban. Lehet, hogy ez sok bajtól mentett volna meg az
évszázadok során. Ami Ivant illeti, attól tartok, egyet kell
értenem Joshuával. Ez az ember egy nagyképű szamár.
Mindenesetre visszahozta a mappádat, és azt mondtam neki,
hogy akkor fogsz kapcsolatba lépni vele, amikor az orvosod azt
mondja, hogy rendben van.
– Nekem nincs is orvosom.
Aidan fehér fogai kivillantak, s aranyszeme gonosz
élvezettel csillogott. – Én vagyok az orvosod. Én vagyok a
gyógyítód.
Alex nem tudott belenézni a tüzes tekintetébe. A férfi
szórakoztató volt, és olyan szexi, mint a faragott szája. – Azt
hiszem, képben vagyok. Szóval, mit is mondtál még az
öcsémnek? – Körbenézett a szobán. – Nincs itt olyan ing… –
felemelte az elegáns selyem ing végét – amelyik nem ér le a
térdemig?
Aidan megköszörülte a torkát. Szerette őt beburkolózva látni
az ingébe. – Nos, valójában, ahogy Joshua tudja, ez a bosszantó
szokásaid közül az egyik. Szeretsz szaladgálni az ingeimben.
Azt gondolod, hogy sokkal kényelmesebbek, mint a saját
ruháid.
Alexandria nagy kék szemeivel rátekintett. – Ó, ezt
csinálom? Teszem azt, morogsz miatta.
– Gyakran, Joshnak. Együtt nevetünk a nők egyéni

117
sajátosságain. Azt gondolja, hogy helyesnek nézel ki az
ingeimben.
– És egy kisfiúnak mi adna ilyen ötletet?
A férfi megátalkodottan nézett. – Lehet, hogy említettem
egy vagy két alkalommal.
Ekkor az aranyszeme végigsiklott Alex testén, amitől az
észbe kapott, hogy a testének minden domborulata meztelen az
inge alatt és teljesen egyedül voltak az otthona valami titkos
kamrájában.
– Ez végül is, igaz. Helyesnek tűnsz az ingemben.
– Joshuának és nekem miért kell itt maradnunk? – Terelte
vissza a beszélgetést, messzire ezektől az ijesztően új érzéki
érzetektől.
– Joshua egy jelzőfény, aki idevonzza az ellenségeinket
hozzánk, mint Marie és Stefan. Amíg vannak emberi
kapcsolataink, és mi ragaszkodunk hozzájuk, addig azok, akik
el szeretnének minket pusztítani, általuk könnyen megtalálnak.
Az ellenségeink tudják, hogy soha nem leszünk messze az
emberi kapcsolatainktól – ahol a fajtánk legnagyobb része
tetszés szerint rejtve maradhat – különösen Josh-tól, egy
kisgyerektől. Te nagyobb biztonságban vagy az
ellenségeinktől, ha itt maradsz az otthonomban.
– A mi ellenségeink? Nekem nincs ellenségem. – Miközben
Aidan tárgyilagosan beszélt, Alexandria érezte, hogy a szíve
megint hevesebben kezd verni. Érezte, hogy az igazat mondja
és bárki is az ellenség, az nem közönséges merénylő.
– Nem Paul Yohenstria volt az egyetlen vámpír a városban.
Mások is vannak és tudják, hogy rájuk vadászom. Gyorsan

118
tudni fognak a létezésedről, és arra fogják fordítani a
hatalmukat, hogy megszerezzenek téged.
Alexandria gyomorizmai összeszorultak. – Miért akarnának
engem? Ennek a nagyját nem is értem. Mindez miért történik
meg velem?
– Te egy igazi médium vagy, egy nagyon tehetséges emberi
nő, aki már egy közülünk. A vámpírok is mielőtt átváltoztak a
Kárpátok népéhez tartoztak. Kevés nő van a népünk között és
őket nagy becsben tartjuk, kincsként őrizzük őket.
A lány harciasan felemelte az állát. – Van egy hírem az ön
számára, Mr. Savage. – Az embereid – nem tűnnek úgy, hogy
kincseikként kezelik a nőket. Nem csoda, hogy olyan kevés
van. – Nyugodtan megérintette a tépett sebeket, amik még
mindig láthatóak voltak a torkán. – Nem tudom elképzelni,
hogy túl sok nő akarná ezt a megtiszteltetést. Őszintén csak azt
tudom mondani, hogy nem vagyok boldog emiatt.
– Megkértelek, hogy hívj Aidannak. Ez szükséges, még
akkor is, ha egyedül vagyunk. Továbbra is emberi módon kell
viselkednünk és fenntartani a látszatot, hogy közeli barátok
vagyunk, amíg így nem lesz. – Az aranyszemei egy pillanatra
megcsillantak, amitől majdnem megállt a lány szíve.
Alex ujjaival az inge végét sodorta, az izgatottságát növelte
a csendes, megnyugtató hangjának tónusa. – Ki lakik még itt?
Tudom, hogy van egy nő. Emlékszem, hogy nem hívott mentőt
akkor se, amikor könyörögtem neki. – Annak ellenére, hogy
Alexandria megpróbálta normálisan mondani, nem tudta
eltüntetni a félelmet és a keserűséget a hangjából.
Aidan tett egy lépést felé, hirtelen olyan közel volt, hogy

119
érezte a testéből áradó meleget. – A házvezetőnőm, Marie,
rendkívül szomorú volt az állapotod miatt Alexandria. Nem az
ő hibája volt és remélem, hogy nem akarod ráhárítani a
felelősséget. Tudta, hogy ember nem segíthet neked. Én voltam
az egyetlen, aki könnyíthetett a szenvedéseden. Most, hogy
tisztában vagy vele, tudnod kell, hogy nagyon mérges volt rám
az állapotod miatt. Már sok éve a házvezetőnőm és a családom
tagja. Ő fog ránk vigyázni és gondoskodni Joshuáról, amíg mi
délután képtelenek vagyunk rá. Egyedül ezen okok miatt kell
meglelned a szíved mélyén iránta a barátságot.
– Irányítod őt? Iszod a vérét? Arra kényszeríted, hogy
bármit megtegyen, amit csak akarsz, mint egy bábu? – csattant
fel Alexandria.
– Még soha nem vettem vért Marie-tól és soha nem
irányítottam a gondolatait. Ő döntött úgy, hogy velem marad a
saját szabad akaratából, mint ahogy előtte a családja is tette.
Melletted maradt, amíg beteg voltál, mert szánalmat érzett
irántad. Megismétlem még egyszer és utoljára, így talán
érthető. Nem hívhatott mentőt, mert egyetlen ember orvos sem
tudott volna enyhíteni a szenvedéseden. – Úgy érezte, hogy
arról felesleges tájékoztatni, hogy az ember orvosok
felfedezték volna az új rendellenességeket a vérében és a
fajtája soha nem engedne meg egy ilyen felfedezést. Ezek
gyakran többen is vadásztak, nem úgy, mint az élőhalottak, és
az ember vámpír-gyilkosok – megkeresték őket is.
A hangja megint hűvös és egyenletes volt, Alexnek a
félelemtől még a szája is kiszáradt. A fenyegetést a férfi
csendben sokkal jobban tudta közölni, mint a legtöbb ember

120
ordítozva haragjában. A lány bólintott és igyekezett kívülről
normálisnak látszani, miközben az igazságtól belül
összeomlott, az elméje darabokra tört és a teste annyira
reszketett, hogy képtelen volt irányítani.
– Lélegezz Alexandria! Állandóan elfelejtesz levegőt venni.
Az elméd megpróbál megbirkózni azzal a traumával, ami veled
történt mostanában. Minden alkalommal, amikor egy új
információt feldolgoz, a tested reagál rá. Te egy nagyon
intelligens nő vagy, tudod, hogy ez nem lesz könnyű átmenet,
de keresztüljutsz rajta.
Egy kis, humortalan mosolyra görbült a lány remegő szája.
– Tényleg? Ennyire biztos vagy ebben. Azért, mert te
elrendelted? – Állát felemelte és egy pillanatra dac villant a
szemében. – Ennyire biztos vagy magadban?
Aidan egyszerűen csak nézte, azon a nyugodt, dühítő
módon, mint amikor megismerkedtek. Alexandria végül
felsóhajtott. – Ne aggódj! Nem hibáztatom a nőt.
– Marie. – Suttogta lágyan a fehér fogai között, suttogása
bársonnyal bevont vas. Aranyszemei felizzottak, olvadt arany
tekintette könnyen elnyelte az övét.
Alex nagyot nyelt. – Akkor, Marie. Kedves leszek vele.
A férfi kinyújtotta a kezét. Alexandria rá meredt egy
pillanatig, majd óvatosan, hogy ne érjen hozzá, átcsúszott az
ajtón. Aidan vele mozgott, mint egy néma árnyék. Tudatában
volt a férfi minden hullámzó izmának, a teste melegének,
minden lélegzetének. Olyan közel volt hozzá, érezte, hogy a
szívük azonos ritmusban dobog.
Az alagút, amibe beléptek keskeny volt és egy út kanyargott

121
felfelé, a földszint irányába. Félúton kénytelen volt megállni,
mert hirtelen elkezdett szédülni. Megmarkolta a kőfalat és
levegőért küzdött. Aidan az egyik karjával azonnal átölelte a
derekát.
A lány az ujjait belecsavarta az ingébe. – Nem vagyok rá
képes. Sajnálom, de nem tehetem. – Egy önkéntelen kérelem
volt a hangjában, Aidan hatalmára volt szüksége, hogy úrrá
legyen a félelmén. Ő rendkívül erős és szilárd volt, mint egy
szikla. Minden volt, amibe meg lehetett kapaszkodni, amikor
elméje fellázadt az ellen a trauma ellen, aminek ki lett téve.
Úgy tartotta a lányt, mint egy gyereket, a testének így
kényelmesebb volt, amikor a fenevad benne a beteljesülésért
tombolt. – Most csak a fiúra gondolj. Elhagyatott nélküled és
fél. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy
megnyugtassam, de a fiatal életében oly sokat elveszített már.
Ez a hely, én és a családom csupán be lett ültetve az emlékei
közé, ezek nem helyettesítik a valóságot és a szeretetedet a
számára. A jövő többi része várhat, nem? – A hangja tiszta
varázslat volt, lehetetlen volt neki ellenállni. Érzékien suttogott
az elméjében, biztosítva, hogy ha egyszerűen úgy tesz, ahogy
javasolta, minden helyre fog jönni.
Aidan álla súrolta a lány fejének tetejét, egy pillanatig
elidőzött, míg magába szívta az illatát és meggyőződött róla,
hogy az illataik elvegyültek. Az aranytekintetében birtoklás és
éhség volt; karjai lágyak és gyengédek voltak.
– Gyere velem Alexandria. Gyere be a meleg otthonomba a
saját szabad akaratodból. Tölts egy kis időt velem és az
enyéimmel. Felejts el mindent, ez most kikapcsolódás

122
számodra a rémálomból. Szükséged van a megnyugvásra és ott
nem érhet bántódás.
–A normális állapot illúziójában?
– Ha te úgy gondolod, hogy így fogod csinálni, azt hiszem,
akkor így is mondhatjuk. – A férfi ujjai a tarkóján
varázslatosak voltak.
Az életében túl sok volt a szerencsétlenség, nincs más
melegség csak az, amit Joshua nyújt. Aidan olyan kedves volt,
és még ha ez volt a legnagyobb illúzió is az egészben,
Alexandria kényelmesen elhelyezkedett a karjaiban.
Valamilyen szinten tisztában volt vele, hogy hozzásimulva
támaszkodik az erejére, de a józan esze megtagadta, hogy
elidőzőn ezen, nem mert. Szüksége volt rá, hogy belevesse
magát egy kis mértékben a normális életbe, ha csak egy rövid
ideig is.
Vett egy mély lélegzetet. – Most már jól vagyok. Tényleg.
Tettetni fogom, hogy te egy rendes ember vagy, nem valami
fogát vicsorgatva morgó vadállat, aki nyomban felfalna engem,
ha nem csinálom meg azt, amit mond.
A nyaka szatén bőrén a férfi szája egy mosolyra húzódott,
érezte a meleg leheletét a pulzusán, miközben a fogai finoman
megkaparták. Az érzés sokkal érzékibb volt, mint ijesztő. –
Nem tudom, honnan veszed ezeket az ötleteket, cara. Talán
Thomas Ivan játékaiból? Be kell fejezned, hogy velük játssz.
Túlságosan befolyásolnak téged.
– De ő annyira jó abban, amit csinál. Játszottál a játékaival,
ugye? – kérdezte, ennyit már kitalált magától is, és
megpróbálta egy kicsit nógatni. Közben végig mozdulatlan

123
maradt, szinte visszatartotta a lélegzetét, élvezte az ajka
érintését a nyakán, majd megrémítette ez a különös reakció
benne.
– Vonakodva beismerem, pazaroltam rá az időmből, hogy
tanulmányozzam a nevetséges propagandáját... de nem
mondhatod el senkinek. Lehet, hogy akkor elvesztem a
betöltött státuszomat, mint igazi vámpír-vadász. – Karjait
visszahúzta a derekáról és a teste sürgette az övét felfelé a szűk
alagúton.
– Aidan! Te sznob vagy? – ugratta, közben pedig
megpróbálta figyelmen kívül hagyni azokat az ismeretlen
érzéseket, amiket a gyengén hozzáérő kemény izmai hoztak
létre a testében. Olyan közel volt hozzá, karjai védelmezték és
ez olyan érzés volt, amit még sohasem tapasztalt.
– Talán.
A férfi hangja a bőre fölött suttogott, amitől megremegett a
belseje.
– Elfelejtetted a cipődet – mutatott rá Aidan. – Ez a padló
hideg. Fel kellett volna venned a papucsot, amit otthagytam
neked. – Egy kis rosszallás volt érezhető a hangjában.
Alexandria a válla fölött felnézett rá, kék szeme élénken
felvillant. – Igazából ez egy másik, az egyik szokásaim közül,
ami kétségtelenül bosszant téged – tudod, sok van. Mindig
szeretek mezítláb járni a házban.
Aidan egy pillanatig csendben volt. Még a lépéseit se
hallotta. Úgy tűnt, hogy inkább siklik, mint gyalogol. – Szóval,
hány bosszantó szokásod van még? – kérdezte.
A hangja létrehozott egy furcsa olvadó érzést benne.

124
 – Annyira sok, hogy nem is tudom megszámolni őket és
azok rosszak, nagyon rosszak.
A lány hangjából ugratás érződött, melegség, ami azelőtt
nem volt ott. Aidan átkutatta elméjét és látta, hogy azt csinálja,
amit mondott neki, félretette mindazt, ami történt és most, csak
ebben a pillanatban él. A lány természetes melegsége és
humora kezdett felbukkanni, a történtek ellenére. Büszke volt
rá. Folyamatosan meghökkentette. Ez a nő annyira váratlan az
életében, kétségkívül megéri az erőfeszítést és türelmet, hogy
megnyerje teljesen. Soha senki nem ingerelte azelőtt. Marie és
Stefan régóta voltak mellette. Látta az iránta érzett szeretetüket,
de mindig kissé befolyásolta a kapcsolatukat, hogy ki és mi
volt.
– Nem is tudod, mit jelent az a szó, hogy rossz. Neked
nincsenek is hibáid. Még csak nem is dohányzol, és nagyon
ritkán iszol alkoholt. De mielőtt azzal vádolsz, hogy olvasom
az elméd, hadd tisztázzam, hogy Joshua fecsegte ki az összes
titkodat. Azt akarta, hogy tudjak az erényeidről.
– Ó, ő csinálta? – Alexandria hirtelen megállt, mert egy fal
nézett szembe vele. Tömör, mozdíthatatlan köveknek
látszottak.
Aidan elnyúlt mellette és véletlenszerűen a furcsa-alakú
kövek közül az egyikre tette az ujjhegyeit. Egy titkos ajtó
fordult kifelé, így lehetővé vált számukra, hogy megközelítsék
a lépcsőt, ami felvezetett az alagsorból a konyhába.
Alexandria a szemét forgatta. – Milyen melodrámai. Titkos
átjárók, meg minden. Neked írnod kellene egy könyvet, Aidan.
Vagy talán egy videojátékot.

125
 A férfi közel hajolt hozzá és a meleg lélegzetétől egy
borzongás futott végig Alex gerincén. – Nekem nincs
képzelőerőm.
A lány pulzusa pont a szája alatt lüktetett. Aidan érezte a
belőle áradó meleget és az illatát, fűszeres vére csalogatta őt,
megőrült érte. Egy pillanatra a szemei az éhségtől és a
szükségtől izzottak, olvadt arany tüzes szikrákat lőve. A vére
meglódult és a szájában az agyarai a szabadságért küzdöttek.
– Ó, tényleg? Azt hiszem a te egyik idegesítő szokásod,
hogy hazudsz, amikor csak megfelel neked. Már ahhoz is nagy
képzelőerő kellett, hogy megtervezd ezt a helyet és ne merd azt
mondani, hogy nem te csináltad.
A hosszas csend elárulta a férfit. Alexandria hirtelen
megérezte a veszélyt. Teljesen ledermedt és visszatartotta a
lélegzetét. A mozdulatlansága, a félelmének illata, megütötte
Aidant. Ujjaival finoman körözni kezdett a lány törékeny
csuklóján. – Sajnálom, cara, hosszú ideje már, hogy
érzelmeket tapasztaltam és ez kissé nyomasztó. Neked mindig
meg kell majd bocsájtanod, amikor hibázok.
A hangja ismét beburkolta biztonságos karjaiba, menedéket
kínálva. Alexandria keményen az ajkába harapott, olyannyira
hogy kiserkent egy csepp vére. Remélte, hogy a fájdalom
eloszlatja a biztonság illúzióját, amit a férfi teremtett.
Megpróbált távolabb lépni tőle.
Aidan azonban nem volt hajlandó lemondani az irányításról.
Az ujjai sohasem szorították, de most a fogása törhetetlen volt.
Lehajtotta a fejét az övéhez és az aranyszemei fogságba
ejtették az ő kékjét. – Ne kísérts, Alexandria. A közeledben

126
kicsi az önuralmam.
Bársonyos csábítással suttogta a szavakat, a hangja felszított
egy kis lángot a lányban. A szája megérintette az övét, egy
könnyed cirógatással ellopta a lélegzetét, a nyelvével meg a kis
piros vércseppet az alsó ajkáról.
Ekkor felemelte a fejét, ugyanolyan lassú, érzéki módon,
mint ahogy leeresztette. A lány meg csak bámult fel rá
tehetetlenül, megbabonázva a váratlan tűztől a vérében és a
vágytól a testében. Megdöbbentette az első igazi szexuális
tudatosság ereje. Hogy lehetne ezzel a férfival, hogy érezhetett
ilyen elemésztő tüzet és éhséget egy olyan lény iránt, mint
Aidan Savage. Megremegett.
Aidan érezte, hogy egy remegés fut végig a lány karcsú
testén, látta az érzéki vágyat a kék szemeiben. A nyelvével
idegesen megérintette az alsó ajkát ott, ahol előbb az ő nyelve
is megérintette. A teste igényében összeszorult, sürgette, hogy
követelje azt, ami jogosan az övé, a démon felemelte a fejét és
üvöltött.
– Aidan? – A lány a kezét védelmezően a torkához emelte. –
Ha bántani akarsz, essünk túl rajta. Ne játssz velem ilyen
játékot. Nem vagyok egy erős ember, és nem hiszem, hogy
többet el tudok viselni anélkül, hogy megőrülnék.
– Azt mondtam, nem foglak bántani, Alexandria, és
komolyan is gondoltam. – Ellépett tőle, hogy a teste
lenyugodjon.
A férfi hangja rekedt volt, de a rekedtség csak mélyítette a
szépségét, növelte lenyűgöző hatását. Alexandria alig tudott
lélegezni az erőfeszítéstől, hogy visszafogja magát, nehogy

127
elcsábítsa. Meg akarta vigasztalni és elvenni azt az éhes
pillantást az aranyszemeiből. Annyira látszott benne a szükség,
hogy ki szerette volna azt elégíteni. – Azt hiszem, most jobban
félek tőled, mint akkor a vámpírtól. Legalább tudtam, hogy ő
gonosz. Megéreztem benne és tudtam, hogy amit akar tőlem, az
szörnyűbb, mint a haldoklás valaha is lenne. Mondd meg
nekem, te mit tervezel csinálni velem.
– Alexandria, ha nem ismered fel bennem a gonoszt, akkor
miért nem bízol az ösztöneidben? Vagy talán nem mindig vagy
képes felismerni a gonoszt?
– Láttam, mit tettél Paul Yohenstriával, vagy ne higgyek a
saját szememnek?
– Amit tettem az annyira rossz? Megsemmisítettem egy
emberi fajra veszélyes vámpírt. Az egyetlen hibám az volt,
hogy azt hittem átváltoztatott vámpírnővé és te táplálkozni
akarsz a gyerekből. – A férfi megérintette az arcát, tenyere
meleg és megnyugtató volt. Miután leengedte a kezét még
érezte az érintésének helyét. – Mélységesen sajnálom, hogy
megijesztettelek, de nem sajnálom, hogy megsemmisítettem a
vámpírt. Ez az, amit csinálok, ez az oka, hogy oly sokáig
egyedül folytattam a létem, távol az otthonomtól. Mindkét faj
védelméért, az emberiért is és a Kárpátokban élőkért is.
– Azt mondod, hogy nem vagy vámpír, de láttam azokat a
dolgokat, amiket csináltál. Te sokkal erősebb vagy, mint ő volt.
Félt tőled.
– A bűnözők többsége nem fél az igazságszolgáltatástól,
amikor megtalálják őket?
– Ha nem vagy vámpír, akkor mi vagy?

128
 – Én a Kárpáti harcosa vagyok – ismételte türelmesen. – A
földből való. Létezünk már az idők kezdete óta. Mi vagyunk a
föld, a szél, a víz és az ég. A hatalmunk nagy, de nekünk is
vannak korlátaink. Nem váltál vámpírrá. Olyan lettél, mint én,
mint az én népem. Mint ahogy mondtam, csak egy maroknyi
ember válhat olyanná, mint mi. A legtöbben vagy meghaltak,
vagy megháborodtak és meg kellett semmisíteni őket. Amit
most mondtam, azzal nem megrémiszteni akarlak, de segít
megérteni, hogy nem szándékozom bántani téged.
Alexandria hallgatott, miközben tanulmányozta az arcát.
Testileg ő volt a legszebb férfi, akit valaha is látott.
Férfiasságot és hatalmat árasztott. Mégis, az a veszély még
mindig a felszín alatt leselkedett és ez volt az, amitől félt.
Hinnie kellene neki? Vajon tudna?
A férfi szájánál a kemény vonal ellágyult, borostyán szemei
felmelegedtek olvadt arannyá. – Pillanatnyilag ne aggódj
miatta, cara. Ismerj meg jobban, mielőtt ilyen ítéletet hozol. –
Aidan keze súrolta a hosszú haját, csak az egyik ujjával, mégis
érezte a gyomra mélyén, a tarkóján, minden porcikájában. –
Kössünk fegyverszünetet, Alexandria, erre az éjszakára a
testvéredért, közben pedig te gyógyulsz és erősödsz.
A lány némán bólintott, félt bízni a hangjában. Alexet
taszította és vonzotta is Aidan. Biztonságban érezte magát és
mégis tudta, hogy veszélyben van. De ebben a pillanatban
megpróbálja félretenni a félelmeit, a gyanúját és egyszerűen
csak élvezni fogja a Joshuával töltött időt.
Aidan mosolygott. Ez volt az első igazi mosoly, amit látott
az arcán. Ez felmelegítette a férfi szemeit, ellopta a lélegzetét.

129
Volt valami nagyon szexi benne és ez még inkább
megijesztette Alexandriát. Még sohasem kellett küzdenie a
saját érzéseivel.
– Az ajtó előtted van – mondta.
Kissé elfordította a fejét, hogy szemmel tudja tartani a férfit
és az alagsor ajtaját is. – Van valami trükk a tarsolyodban? A
titkos jelszó?
– A gomb elforgatásával kell csinálni.
– Annyira földhözragadt. – Alexandria ugyanakkor nyúlt a
kilincsért, mikor a férfi is. Aidan a karját köréje hajlította, így
testük annyira közel került egymáshoz, hogy szagolta a tiszta,
férfias illatát és érezte a teste melegét még a ruhákon keresztül
is. Sietve leengedte a kezét. Ahogy kinyitotta az ajtót, meg
mert volna esküdni, hogy hallotta a lágy, gúnyos nevetését a
fülébe. Amikor megfordult, hogy dühösen nézzen rá, a férfi
arca merő ártatlanság volt.
Alexandria tartózkodott attól, hogy sípcsonton rúgja és nagy
méltósággal belépett a kivilágított konyhába, büszkén az
önuralmára.
Aidan közel hajolt hozzá, ahogy a háta mögött vonult. –
Tudok olvasni az elmédben, cara. – A hangja csipkelődő volt,
bársonyos, úgy siklott át a bőrén, mint az ujjai érintése,
lángokat szítva. Nem is tudta, hogy ilyen létezik.
– Ne dicsekedjen, Mr. Savage. Milyen nagy név, mellesleg.
Vadember. Ez illik hozzád.
– Ha nem hívsz Aidannek, megyek, hogy valami
magyarázatot adjak erre Joshuának. Ez a fiú, tudod, nagyon
okos.

130
 A lány halkan felnevetett. – És még azt mondtad, nincs
fantáziád. Alig várom, hogy halljam, mire mész vele.

131
 Hatodik fejezet

A konyha hatalmas volt, nagyobb, mint Alexandria egész

lakása, amit Joshuának és magának bérelt a panzióban.
Gyönyörű volt, minden ablaka egy hatalmas kertre nyílt.
Egészséges és zöld növények lógtak mindenütt és a csempézett
padló makulátlan volt. Körbe fordult, megpróbált mindent
egyszerre befogni. – Ez gyönyörű.
– Van egy mikrohullámú sütőnk arra az esetre, ha szeretnél
valamit főzni és a szemétmegsemmisítő egész jól működik.
– Nagyon vicces. Majd meglátod, hogy tudok főzni.
– Igen, Joshua megnyugtatott – azt hiszem akkor, amikor
felfalta Marie sütijeit.
– Tehát süt is. Nem tudom, hogy képes leszek-e az erény
ilyen példaképének megfelelni.– grimaszolt Alexandria. –
Feltételezem, ő a felelős a helység tisztává varázslásáért is? Mit
nem tud csinálni?
– Nem mosolyog úgy, mint te, cara – felelte lágyan.
Egy röpke pillanatra szinte megállt az idő, amíg beleesett a
férfi szemeinek hipnotizáló aranyába, folyékony meleg ömlött

132
át rajta, belé.
– Alexandria! – dörömbölt Joshua már nyitva is az ajtót és a
lányhoz száguldott, tettével kiragadva őt Aidan varázslatából. –
Alex!
Elkapta és olyan szorosan ölelte, hogy majdnem
megfojtotta. Aztán átnézte sebek vagy horzsolások bármilyen
nyoma után kutatva. Nagy gondot fordítva a nyakára, hogy
megbizonyosodjon róla Aidan nem vette-e a vérét. – Jól nézel
ki, Joshua. – Habozott, majd így szólt – Köszönöm, hogy
hívtad Aidant múltkor, amikor annyira beteg voltam. Nagyon
okos volt tőled.
Josh rávigyorgott, kék szemei felragyogtak. – Tudtam, hogy
eljön és tudni fogja, hogy mit kell csinálni. – A szája hirtelen
legörbült. – Úgy gondolom, hogy a másik férfi miatt lettél
beteg. Megmérgezett téged.
Alexandria igyekezett nem ijedten nézni. – Milyen másik
férfi?
– Thomas Ivan. Amikor vele vacsoráztál, azt hiszem elérte,
hogy mérget egyél – mondta Joshua határozottan.
Alexandria megfordult és mereven bámult Aidan ártatlan
arcára. – Thomas Ivan nem mérgezne meg senkit.
– Mindenesetre – mondta Aidan a szelíd, lenyűgöző hangján
– nagyobb a valószínűsége, hogy az italodba tenné a mérget,
nem az ételedbe. Sokkal hatékonyabb és valószínűbb, hogy
elrejti a keserűségét.
– Te már csak tudod – mordult rá Alexandria. – De ne
bátorítsd Joshuát, hogy ne kedvelje Thomas Ivant.
Nyilvánvalóan hamarosan neki fogok dolgozni.

133
 – Henry azt mondta Thomas Ivan ismert volt, mint egy
gereblye – bármilyen értelemben, kivéve a kerti szerszám – és
valószínűleg megpróbál a rajzaid mellett valamit kapni tőled –
mondta őszintén Joshua.
Alexandria memóriájában Henry élettelen testének emléke
rémlett fel és a bánata éles volt és szorongató. Azonnal érezte
Aidant az elméjében, a lágy ősi énekével nyugtatta. Nyugtató
hatása horgony volt, amely lehetővé tette neki, hogy
lemosolyogjon Joshuára. – Henry néha mondott dolgokat, ami
talán nem épp az igazság – sikerült neki. – Néha egy kicsit
kiszínezte a dolgokat.
– Én nem tudok erről – szólt közbe Aidan. – Henry elég
bölcs öregembernek tűnt. Hiszem, hogy Thomas Ivant más is
érdekelte, nemcsak a rajzok. Hajthatatlan volt és agresszív,
amikor azt követelte, hogy láthasson téged. Nem úgy
viselkedett, mint aki csak egy alkalmazottat keres.
Joshua egyetértve komolyan bólogatott, úgy nézve fel
Aidanra, mintha ő volna a legokosabb ember a világon.
Alexandria sípcsonton rúgta Aidant, nem tudta megállítani
magát. – Ne légy ilyen bántó! Sosem leszek képes
ellensúlyozni a hatásodat, ha így folytatod. Joshua, Aidan csak
ugrat. Nem igazán kedveli Mr. Ivant, így van, Aidan? –
kérdezte, szemével figyelmeztetve őt.
Volt egy kis árulkodó csend, míg Aidan átgondolta. –
Szeretnélek kisegíteni cara, de az az igazság, hogy én egy
véleményen vagyok Henryvel és Joshuával. Azt hiszem,
Thomas Ivan mesterkedik valamiben.
Joshua kidüllesztette a mellét. – Nézd, Alex, a nők

134
egyszerűen nem tudják, mikor egy férfi megpróbál valamit.
– Hol a csudában hallottad ezt? – Meredt Alexandria vádlón
Aidanre.
– Henrytől– mondta azonnal Joshua. – Azt mondta, a
legtöbb férfi tényleg nem jó és általában csak egy dolog érdekli
őket, és az a Thomas Ivan a legrosszabb mind közül.
– Henrynek sok mondanivalója volt, ugye? – mondta egy kis
sóhajjal Alexandria.
Aidan megbökte, várakozóan felvonta a szemöldökét.
Ő félrebillentve a fejét szándékosan figyelmen kívül hagyta
őt. – Mindketten szerettük Henryt, Joshua, de volt néhány
furcsa véleménye a dolgokról.
Aidan újra megbökte.
– Mi az? – kérdezte meglehetősen gőgösen, miközben
fölvette legártatlanabb arckifejezését.
– Joshua, ez tökéletes példa arra, hogy a nők mennyire
fondorlatosak tudnak lenni. A nővéred gyakorlatilag azzal
vádolt engem, hogy mindenféle ötlettel töltöttem meg a fejedet
és most úgy tesz, mintha nem gyártana feltételezéseket.
Aidan lehajolt, felemelte Joshuát és egy-kettőre eltűntek a
konyhából.
– Hé! – vonult utánuk Alexandria egy elegánsan berendezett
étkezőbe, a szája szótlan csodálkozásra nyílott.
Aidan szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy rögvest
megcsókolja az arcát. – Joshua, nem gondolod, hogy
bocsánatot kellene kérnie az elhamarkodott következtetésekért?
– A legvadabb álmaidban – tiltakozott. – Közel sem vagy
olyan ártatlan, mint azt el akarod hitetni velem.

135
 Joshua megérintett egy horzsolást az álla oldalán. Szemeivel
Aidan aranyába meredt. – Mi történt Alex arcával? – Volt némi
gyanú a hangjában és úgy tűnt, hogy visszavonul egy magán
gyötrelembe.
– Aidan?– Alexet elfogta a félelem, a hangja remegett.
Aidan egyszerűen a sajátjával befogta és megtartotta Joshua
tekintetét. A hangja egy oktávval visszaesett, olyanná vált,
mint a tiszta folyó víz, a gyermek felett fodrozódott,
beszivárgott az elméjébe. – Joshua, emlékszel arra, hogy
Alexandria elesett, mert annyira gyenge volt a betegségtől?
Emlékszel? Tönkretette a szép kosztümjét, amikor elesett az
ősvényen. Nagyon feldúlt voltál, míg nem jöttem és vittem a
nagy fekete autóhoz és idehoztam az otthonunkba.
Joshua egyetértésében bólogatott, a pillantásából a
gyanakvás és a gyötrelem olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy
jött. Alexandria hálásan kinyújtotta a karját a fiúért.
Aidan megrázta a fejét. – Előbb menjünk a nappaliba és
üljünk le, mielőtt megfogod, piccola. Még mindig gyenge
vagy.
A hangja simogatásnak hatott, mégis tudta, hogy ez egy
parancs volt. Acél a bársonyban. Egyértelműen ő volt a főnök.
Megpróbált nem bosszankodni rajta és megadóan követte egy
széles folyosón. Többször is megbotlott, mert ahelyett, hogy
azt nézte volna hova lép, áhítattal bámult körbe. Soha nem járt
még ilyen szép házban, mint ez. A famunka, a márvány padló,
a magas gerendás mennyezet, a festmények és a szobrok mind
csodálatosak voltak. Egy Ming váza kecsesen ült egy antik
mahagóni állványon, egy széles kőkandalló közelében.

136
Aidannek kétszer is meg kellett fognia a karját, hogy
megakadályozza nehogy a falnak sétáljon.
– Azt szokás nézni, ahol mész, cara mia – emlékeztette rá
finoman. – Nem mintha még nem láttad volna a házat azelőtt –
tette hozzá gonoszul, hogy megnevettesse.
Alex egy grimaszt vágott rá. – Nem gondolod, hogy ez az
egész egy kicsit sok? Mi van, ha Joshua rohanva jön keresztül a
házon és lelöki a Ming vázát? Valahogy kezdek arra gondolni,
hogy nagy hibát követtünk el, amikor elfogadtuk a
vendéglátást. Ezek a dolgok közül néhány megfizethetetlen. –
Ketten is játszhatták a játékot.
– Azt hiszem, ezt már megbeszéltük – mondta simán, a
nappaliba irányítva. – Egyetértettünk abban, hogy ha Joshua
összetör valamit, akkor eső után köpönyeg. – Aranyszemei
ráragyogtak és ez felbátorította, hogy folytassa.
– Aidan, most komolyan, egy Ming vázát? – Elszörnyedt
arra a gondolatra, hogy megsemmisülne egy ilyen kincs.
Fontolóra vette, hogy megragadja Joshuát és rohanva
elmenekül a házból.
Aidan szándékosan annyira közel hajolt hozzá, hogy a
meleg lélegzete felkavarta hajának indáit a füle fölött. – Én már
évszázadok óta csodálom ezt a darabot. Elvesztése talán
ösztönzést adna nekem, hogy pártfogoljak egy modern
művészt.
– Ez szentségtörés. Ne is gondolj rá!
– Alexandria, ez az otthonod. Ez Joshua otthona is. Semmi
sincs itt, ami annyira fontos, mint ti ketten. – Az aranyszeme
felcsillant, amint a szemét végigfuttatta a testén. – Most ülj le,

137
mielőtt összeesel.
Alex az egyik kezével kisöpörte a homlokába hulló tincseit.
– Megpróbálnál nem úgy hangzani, mint egy kiképző
őrmester? Kezd az idegeimre menni.
Aidan megátalkodottan nézett. – Ez az egyik, az idegesítő
szokásaim közül.
– És neked annyira sok van. – Alexandria kiválasztott egy
bőrfotelt, összegömbölyödött benne és azonnal rájött, hogy
milyen gyenge is volt valójában. Jó érzés volt ülni a rövid séta
után. Joshua azonnal beleült az ölébe, annyira szüksége volt a
közelségére, mint neki rá.
– Annyira fehér vagy, Alex – mutatott rá Joshua, egy
gyermek őszinte természetével. – Biztos, hogy jól vagy?
– Kezdek, kishaver. Ez időbe telik. Tetszik a szobád? –
Ismét megvizsgálta jeleket keresve.
– Nagy, tényleg nagy. De én nem szeretek ott aludni
nélküled. Az kicsit túl nagy. Marie és Stefan megengedik, hogy
a közelükben aludjak a földszinten. – Joshua átölelte
összezúzott, széttépett nyakát és észre sem vette, amikor
összerezzent.
Aidan aranyszemei résnyire szűkültek. Megtévesztő
nemtörődömséggel kinyújtotta a kezét és lustán áthúzta a
gyermeket az oldalára. – Nekünk még egy ideig óvatosnak kell
lennünk Alexandriával. Emlékszel mit mondtam? Szerető
gondoskodásra van szüksége. Ez rajtad és rajtam múlik, hogy
megkapja. Még akkor is, amikor ő fellázad, mint ahogy most
gondolja.
– Jól vagyok – mondta bosszúsan Alexandria. – Joshua, ha

138
ide szeretnél ülni az ölembe, persze, hogy jöhetsz. – Senki sem,
csak ő, mondhatja meg Joshuának, hogy mit tegyen.
Joshua megrázta a fejét, szőke fürtjei pattogtak, s ettől
mindig elolvadt a szíve. – Már nagy vagyok Alex, nem
csecsemő. Gondoskodni akarok rólad. Ez a dolgom.
A lány felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, ez az én
felelősségem.
– Aidan azt mondja, csak gondolod, hogy te vagy a felelős
és nekünk hagynunk kell, hogy azt gondold. Úgy gondolja,
hogy a nők szeretik azt gondolni, hogy övék az irányítás, de a
férfiaknak kell megvédeni őket.
Kék szeme találkozott a fiú szőke fürtjein keresztül a férfi
aranyával. – Ezt mind ő mondta? Ez elég sok gondolom,
Joshua. Én vagyok a felelős, nem Aidan.
Joshua cinkosan mosolygott Aidanra. – Én megmondtam –
tátogta Aidan. Mindkettő teljesen ártatlanul nézett rá, a
kifejezésük annyira hasonló volt, hogy váratlanul elszorult a
szíve.
Joshua közelebb húzódott hozzá, miközben a vállára omló
fürtjeivel játszott. Egyszerre csak hallotta a szívverését, a
vérének áramlását a fiatal testében, a pulzusának lüktetését a
nyakában. Minden ütést, minden egyes hangot. Elszörnyedve
ellökte magát tőle és felugrott, kutatva egy kiútért. El kell
futnia olyan gyorsan, ahogy csak tud, minél messzebb
Joshuától. Egy szörnyeteg volt!
Aidan olyan gyorsan mozgott, hogy nem is látta jönni, már
ott is volt vele, karjával átölelve, fogságban tartva nyugtatta. –
Ez semmi, cara, csak a felfokozott érzékeid. – Hangja alig volt

139
halható, de azért tisztán hallotta. A hang lágy volt, szelíd és
nyugodt. – Ne ijedj meg!
– Nem kockáztathatom, hogy a közelében legyek. Mi van,
ha tévedsz? Mi van, ha a vámpír vére még bennem van? Nem
tudnám elviselni, ha ártanék Joshuának. Nem tudok itt lenni
vele.
A lány halkan mondta, tompán a mellkasán, a hang
suttogása összeszorította Aidan szívét. Közelebb húzta a karjai
menedékébe, érezte, ahogy ösztönösen ellazul. Nem bízott
benne, nem ismerte, de a teste igen. – Te soha nem ártanál a
gyermeknek Alexandria, soha. Tudom, hogy érzed az éhséget,
hogy szokatlanul gyenge vagy. A tested túl van egy óriási
megpróbáltatáson, az elméd elszenvedett egy traumát, de soha
semmi nem tudna rávenni téged, hogy árts Joshuának. Tudom,
hogy így van. – A férfi hangja nyugtató fekete bársony volt,
ami beszivárogva az elméjébe, egy gyógyír volt.
Engedte, hogy tartsa és megnyugtassa, ahogy megpihentette
a fejét a kemény mellkasán. Hallotta a szívét ugyanolyan
ritmusban dobogni, mint az övét. Annyira nyugodt és gyengéd
volt, a hangja soha sem emelkedett, mindig olyan határozott és
magabiztos. Egy masszív szikla, akire támaszkodhat. Saját
akaratukból, a tüdejét lelassította, hogy összehangolja az ő
légzésével.
Aidan megsimogatta a haját, masszírozta a tarkóját, ahogy
itta az illatát. – Most jobb?
Bólintott és ellépett tőle, épp amikor egy idősebb házaspár
közeledett. Alexandria felismerte a nőt, aki egy tálcát hozott,
két hosszú szárú vágott kristály borospohárral és három angol

140
porcelán bögrével. Egy férfi mögötte szintén egy tálcát hozott,
egy üveg vörösborral és egy korsó gőzölgő valamivel.
Marie felvillantott próbaképpen egy mosolyt Alexandriára.
– Jó látni fent és közöttünk. Most már jobban van?
Aidan keze Alexandria nyakán érezhetően összeszorult. A
hüvelykujjával keresztben simogatta a pulzusát, egyszer,
kétszer, ez a gesztus a megnyugtatására is szolgált és értésére is
adta, hogy övé volt az irányítás.
Alexandria felemelte az állát. – Jól vagyok, Marie,
köszönöm. Jól eset, hogy megpróbált segíteni nekem,
miközben Aidan eltűnt. – Udvariasnak és édesnek hangzott,
miközben egész idő alatt azt kívánta, hátha észlel egy csipetnyi
korrupciót valamelyikükben. Elhatározta, hogy nem fogja
szeretni őket, hogy ne vonják be a körükbe. Nem akarta, hogy
csapdába csalják a meseotthon selyemhálója és a hely szépsége
által. Az idős házaspár együtt érzőnek és odaadónak tűnt,
szerelemmel néztek egymás szemébe, Aidanra és Joshuára
pedig – az ő Joshuájára – nagy szeretettel. Nem akarta ezek
egyikét sem.
A tálcákat a dohányzóasztalra tették és Aidan lusta
elégedettséggel nyúlt az üveg borért. Marie forró kakaót öntött
a gőzölgő ezüst kancsóból a három bögrébe. – Joshua lefekvés
előtt szereti a forró csokoládét, ugye drágám?
A fiú lelkesen elfogadta a bögrét és huncutul vigyorgott fel
Marie-re. – Nem annyira, csak amikor te és Stefan csinálja.
Alexandria gyomra fellázadt a csokoládé látványára és az
illatára. Aidan átadott neki egy borospoharat és megtöltötte
rubinszínű folyadékkal. Éppen megrázta a fejét, amikor az

141
ajkai felé nyomta a poharat, aranyszemeivel közvetlenül az
övébe bámulva. – Igyál, cara!
Úgy érezte, mintha megbabonázva, hipnotizálva, beleesne a
szemei feneketlen mélységeibe. Érezte őt az elméjében, egy
sötét árnyékként rákényszerítette az akaratát. Meg fogod inni,
Alexandria.
Pislogott, amikor az üres borospoharat a kezében találta, a
szemeit pedig összekapcsolódva vele. Aidan mosolygott, fehér
fogai kivillantak, felemelte a poharát feléje, egy kicsit
tisztelgett és kiitta a tartalmát. Teljesen lenyűgözve nézte a
torka munkáját. Alig tudta elfordítani a pillantását. Körülötte
minden annyira érzéki volt.
Alexandria megízlelte az édességet a szájában, a függővé
váló fűszer annyira ismerősnek tűnt a nyelvén. Aidan mereven
nézte, egy ragadozó rezzenéstelen pillantásával. Elfordult,
közel állt a síráshoz. Félt, ha szócsatát vív vele, nevetségessé
teszi magát az idős házaspár előtt. Zavart volt, fáradt és ijedt.
Felemelte reszkető kezét, hogy félresimítsa a haját.
– Aidan azt mondja, hogy kapunk egy számítógépet, ami
csak az enyém lesz – fecsegte ki Joshua.
Alexandria Aidanra pillantott. A férfi töltött magának egy
második pohár „bort” és felemelte az üveget, felkínálva még
neki. Benne minden az követelte, hogy engedelmeskedjen,
miközben hátrálni kezdett és megcsóválta a fejét. Miért volt
olyan fontos, hogy úgy tegyen, ahogy Aidan akarta? Ez nem
vall rá, hogy bárkinek az utasításait ennyire vakon kövesse.
Megijesztette, hogy a férfi azt gondolja, hogy ilyen hatalma
van fölötte.

142
 – Tudod, Joshua, nekünk nem igazán volt rá időnk, hogy
berendezkedjünk és átgondoljuk, mit is fogunk csinálni –
figyelmeztette, nem véve le a szemeit Aidan arcáról. – Még azt
sem tudjuk, hogy itt fogunk-e maradni. Ez inkább egy próba,
hogy lássuk boldogulunk-e mindannyian. A szobatársak néha
egyszerűen nem jönnek ki egymással, nem számít, mennyire
szeretik egymást.
Joshua úgy nézett rá, mintha mindjárt sírva fakadna. – De itt
nagyon jó, Alex. Tudom, hogy itt kell lennünk. Ez itt
biztonságos. És te ki tudsz jönni velem, ugye Aidan? Nem
vagyok túl hangos, vagy ilyesmi.
Aidan keze megpihent a fiú selymes fürtjeiben, míg
aranyszemei fogva tartották Alexandriát. – Tudod, hogy nem.
Én szeretem, ha itt vagy és nem gondolom, hogy nekünk bármi
problémánk adódna. A nővéred attól tart, hogy ti ketten lehet,
hogy plusz gondot okoztok Marie-nek és Stefannak, de én
jobban tudom.
Marie egyetértésében bólogatott. – Szeretjük, ha itt vagy
Joshua. Felvidítod a házat és tudjuk, hogy a fiúk hangosak.
– Természetesen mindenki azt akarja, hogy maradj kishaver
– biztosította Alexandria sietve az öccsét, miközben nagy
nehezen, erőt kifejtve kiszabadította magát Aidan
megbabonázó aranytekintetéből. – Néha a felnőttek nem
tudnak együtt élni. Én hozzá vagyok szokva, hogy a dolgokat a
magam módján csinálom és Aidan középkori módon van
beállítva.
– Mi az a középkori? – akarta tudni Joshua.
– Kérdezd Aidant! Ő jó a válaszadásban – felelte

143
neheztelve.
– Középkornak hívjuk a lovagok és hölgyek napjait, Joshua.
Alexandria azt gondolja, én egy nagy lovag volnék. Ők azok a
férfiak, akik becsülettel szolgálták a hazájukat, mindig
megmentették és vigyáztak a tisztességes hajadonokra. – Aidan
lecsapolta a tartalmát egy harmadik pohár rubinvörös
folyadéknak. – Egy szemléletes leírás és nagyon hízelgő.
Köszönöm Alexandria.
Stefan a keze mögött köhögött és Marie sietve megfordult,
hogy kinézzen az ablakon.
Alexandriának vonakodó mosolyra görbült a puha szája. –
Ez nem minden, aminek hívni tudnálak téged, de most hagyjuk
középkori.
Aidan derékban szertartásosan meghajolt, aranyszemei
felizzottak. Megfulladna azokban a szemekben. Aidan szinte
gyöngéden az arcára helyezte a tenyerét, a hüvelykujjának
ujjbegyét végigcsúsztatta a bőrén egy rövid simogatásban. –
Ülj le, cara mia, mielőtt összeesel.
Alexandria felsóhajtott és úgy cselekedett, ahogy
megparancsolta, leginkább azért, mert a lábai remegtek. Biztos
volt benne, nem amiatt, mert a közelében van egy ilyen vonzó,
férfias férfi, hanem mert mi mindent tett vele a legutóbbi
megpróbáltatás a vámpírral. Pusztán ettől az embertől nem
gyengülnének meg a térdei.
Aidan mellé telepedett a kanapéra, mivel Stefan
megszerezte a bőrfotelt mióta elhagyta. Combja súrolta az övét,
amitől végigfutott rajta a remegés. Lélegzete melegítette a
fülét. – Szerencsére nem vagyok ember.

144
 – Hagyd abba az elmém olvasását te... te lidérc Thomas Ivan
játékából. – Ez volt a legsúlyosabb sértés, amire csak gondolni
tudott, de ő csak lágyan nevetett, a hang a fejében szólt nem a
fülébe. Ez égbekiáltó csábítás volt és beburkolta meleggel.
– Nagyon késő van, Josh – fordította figyelmét az öccsére,
hogy mentse magát. Ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit
tehetett. – Ideje lefeküdni.
Aidan még közelebb hajolt hozzá, ajka súrolta a fülét. – Kis
gyáva.
– Ah, Alex, én nem akarok lefeküdni. Nem láttalak napok
óta – hízelgett Joshua.
– Már éjfél is elmúlt, fiatalember. Veled maradok és
történeteket fogok olvasni, amíg elalszol – ígérte.
Aidan megmozdult, izmainak egy sima moccanásával, nem
több, de így is érezte a helytelenítés nehéz súlyát. – Ma este
nem, Alexandria. Neked szintén pihenésre van szükséged.
Marie is le tudja fektetni a fiút.
Marie kétségbeesetten jelzett Aidannak. Már megérezte
Alexandria vegyes érzelmeit feléje és tudta, hogy ez a
benyomás abból ered, hogy ő bitorolja Alexandria pozícióját
Joshuánál. Aidan a maga parancsoló viselkedésével csak ront a
helyzeten. Mint mindig, Aidan egyszerűen figyelmen kívül
hagyta azt, amit nem akart látni. Nem szándékozott
megengedni Alexandriának semmit sem, amiről azt gondolta,
hogy nehéz vagy esetleg káros lehet. Hozzászokott ahhoz, hogy
mindenben keresztülvigye az akaratát.
– Nem hiszem, hogy te fogod megmondani, mit csinálhatok,
vagy nem csinálhatok a saját testvéremmel. Már évek óta én

145
fektetem le és szándékomban áll továbbra is így tenni. Biztos
vagyok benne Marie-nek sincs ez ellen ellenvetése. – Dühösen
meresztette a szemét az idősebb nőre.
Marie rámosolygott. – Természetesen nincs.
Aidan megfogta Alexandria öklét, óvatosan felfeszítve
kinyitotta az ujjait és elég szorosan keresztülfűzte az övét, így
azt markolva a lány jobban tudott küzdeni ellene. – Én vagyok
az, aki ellenezte, piccola, nem Marie. – Hangja szelíd volt elég
ahhoz, hogy meglágyítsa kőszívét. – Én vagyok a felelős az
egészségedért. Még gyenge vagy és szükséged van a pihenésre.
Holnap vagy a következő éjszaka sok időd lesz, hogy
visszavedd a munkádat. – Megfordult, hogy Joshuára nézzen. –
Nem bánod, ha Marie visz aludni ma este, ugye?
– Egyedül is le tudok feküdni – hencegett Joshua. – De
szeretem Alexandria történeteit. Mindig mond nekem egyet,
utána meg felolvas egy könyvből. De a történetei mindig
jobbak, mint a könyv.
– Nem úgy, mint a főztje? – kérdezte Aidan.
Joshua bölcsen hallgatott.
– Tudok főzni. – Alexandria úgy érezte, hogy meg kell
védenie Marie előtt a háztartási képességeit.
– Alexandria senki sem szereti a mikrohullámú ételeket –
ugratta őt Aidan.
– Mintha te tudnád – mondta gúnyosan. Az illat a
borosüvegből feléje sodródott, hívogatta, az éhségérzete olyan
intenzív volt, hogy majdnem képtelen volt irányítani az
ösztöneit, hogy érte nyúljon.
– Hagyd már békén, Aidan! – figyelmeztette Marie. Még

146
soha nem hallotta kötekedni azelőtt. Ezt örömmel fogadta és
megdöbbentőnek találta. De a jövevénnyel ők mind vékony
talajon táncoltak és Aidannek kellett táplálnia Alexandriát,
hogy életben maradjon. Mindannyiuknak óvatosan kell eljárnia
és ügyelni arra, hogy ne űzzék el a lányt.
Alexandria nem akarta Marie-től, hogy kiálljon mellette.
Nem akarta szeretni az idősebb nőt. Egyikőjüket se akarta
szeretni. Egyáltalán nem. És miért van ennyire a tudatában
Aidan teste szemben az övével, az erő az ujjaiban? Többé nem
fog félni tőle. Mi mást tudott volna vele csinálni? Már sétáló
halott volt, nem? Szembe fog szállni vele.
Aidan a szájához emelte ökölbe szorított kezüket.
– Nem, te nem. És ostoba dolgokra gondolsz. „Sétáló
halott.” Hol találkoztál ezzel a hülyeséggel? – suttogta. A szája
súrolta a bőrét, tüzes dárdákat küldve, amik az idegvégződései
fölött versenyeztek. – Hadd találjam ki. Thomas Ivan?
– Talán, azt hiszem, ő használja ezt a kifejezést. Nem
emlékszem.
– Mr. Ivan az az úriember, aki jött, hogy lássa Houton
kisasszonyt? – érdeklődött óvatosan Marie.
– Marie, hívd Alexandriának. Ez nem egy formális
háztartás, és te nem vagy szolga. Te a családom és a barátom
vagy.
– Kérem – támogatta Alexandria az ujjainak nyomására.
– Szeretném, ha barátok lennénk – mondta Marie.
Alexandria elszégyellte és kicsinyesnek érezte magát.
Végtére is, akire neheztelt az az a nő, aki Joshuára ügyelt,
amikor ő képtelen volt rá. Rögtön a gondolat nyomában jött

147
egy szorongás, amint egy kicsi igazság csúszott az agyába.
Lélegzete elakadt és fuldokolva levegőért kapott.
Ekkor Aidan a padló felé tolta a fejét. – Lélegezz, cara. Ez
nem annyira nehéz. Be és ki. Lélegezz. Marie, kérlek vidd a
fiút a másik szobába.
– Mi baja a nővéremnek? – követelte Joshua, egyértelműen
lázadva.
Alexandria az elméjében az örvénylő őrülettel harcolt. Nem
fogja megengedni, hogy Joshuát érintse ez az egész őrült
rémálom. Felült és rámosolygott, kicsit sápadtan, a mosolya
egy bizonytalan próbálkozás, de mégis ott volt. – Csak egy
kicsit gyenge vagyok, mint ahogy Aidan mondta. Talán igaza
van, bár én utálom, ha igazat kell adnom neki. Annyira
hatalmaskodó mostanában. Menj Marie-val, én itt fogok ülni,
amíg jól nem érzem magam ahhoz, hogy elmenjek aludni.
Joshua szeme felragyogott. – Talán Aidanak vinnie kellene
téged. Ő nagyon erős. Úgy csinálná, tudod, mint a filmekben –
mondta lelkesen.
– Úgy csinálnám – értett egyet Aidan, Joshuára kacsintva.
Nagyon szexin nézett, eléggé ahhoz, hogy úgy tűnjön,
elrabolja újra a lélegzetét. – Én nem így gondolom – mondta
szilárdan Alexandria.
Aidan a levegőt élesen belélegezve hirtelen felállt, valami
felkeltette a figyelmét. Alexandria is érezte. Egy zavart a
levegőben, egy sötét, csúszó gonoszság, ami lassan, de biztosan
feléjük mozgott. Terjedt, mint egy sötét folt az égen, a levegő
besűrűsödött, nehéz volt lélegezni. Egy kis morajt hallott az
elméjében, a külföldi szavak intőek és érthetetlenek voltak, de

148
sejtette mi a jelentésük. Valami húzta, próbálta kicsalogatni.
Egy hang kiszökött a száján, a borzalom egy artikulálatlan
kiáltása, annyira tompa volt, szinte nem létező, de Aidan
azonnal felé fordította aranyszemeit. Borzadva, Alexandria
megragadta a férfi karját. Odakint van, gondolta rémülten.
Védelmezően magához húzta Joshuát, figyelmetlenül túl
szorosan kapaszkodva belé.
Ne riaszd meg a gyermeket, cara! A hang az elméjében
nyugodt és nyugtató volt, így könnyen elérte a félelemnek
káoszát és talált erőt. Nem tud belépni ebbe a házba. Nem tudja
biztosan, hogy te itt vagy. Arra törekszik, hogy szóra bírjon
téged.
Alexandria ujjait Aidan csuklója köré fonta, szüksége volt
rá, hogy megérinthesse. Vett egy mély lélegzetet és
lemosolygott Joshuára. Ő kíváncsi kék szemekkel nézett fel rá,
csodálkozva a hirtelen mozdulatán. Marie és Stefan is éberen
bámulták.
Aidan finoman lefeszítette Alexandria karját a gyermekről.
– Marie, te és Stefan azonnal zárjátok be a házat, aztán
fektessétek le Josht.
A hangjában parancs volt és a pár azonnal reagált. Már túl
voltak egy támadáson és ismerték a veszélyt, bár nem tudták
felismerni azt, mint ahogy Aidan és Alexandria. Sürgették
Joshuát, hogy jó éjszakát kívánjon és elkezdették kiterelni őt a
szobából.
– Ma este tartsátok Joshuát magatoknál. Nekem el kell
mennem – utasította őket Aidan. Aztán gyengéd ujjaival
megérintette Alexandria arcát. – Cara, mennem kell, el kell

149
távolítanom ezt a fenyegetést. Te itt maradsz. Ha bármi
történne velem, fogd a fiút és menjetek a tengerentúlra, a
Kárpátokba. Keress egy Mikhail Dubrinsky nevű férfit. Stefan
és Marie segíteni fognak. Ígérd meg nekem, hogy ezt fogod
tenni! – Ez az egyetlen módja, hogy Joshua valóban
biztonságban legyen. Nem tájékoztatta arról, hogy a kötésük
már eléggé erős volt ahhoz, hogy veszélyeztesse őt, ha meghal.
Aidan még nem tette lehetővé, hogy a lány belépjen az
elméjébe. Nem halhatott meg. Nem most, mikor volt oka élni.
Volt valami meggyőző a hangjában, a szemében, benne. A
férfi nyomást gyakorolt az elméjére. Alexandria vonakodva
bólintott. Annyira megoszlott a véleménye arról, hogy mi volt
Aidan Savage, hogy ki ő és milyen szándékai voltak vele,
mégsem akarta, hogy elhagyja a házat és szembeszálljon azzal
a lénnyel, aki odakint volt.
– Azt hittem, Paul Yohenstria meghalt. – Suttogta a
szavakat, a félelem benne egy élő, lélegző entitás volt.
Meghalt, cara. Ez egy másik. A szavak csak az elméjében
voltak és ő először ismerte fel a köteléket közöttük.
Beszélhetne vele tetszése szerint, beléphetne az elméjébe és
megnézhetné a gondolatait. Ahogy a férfi képes az övével.
Nyúlj értem és bármikor meg fogsz találni engem. Most
mennem kell.
Alexandria szorosabban kapaszkodott belé, nem volt
hajlandó elengedni, hogy kimenjen a gonoszság vastag
felhőjébe, ami körülveszi a házat. – Ha ez nem Yohenstria,
akkor ki van odakint? – Remegett, nem is próbálta elrejteni a
férfi elől.

150
 – Tudod, Alexandria. Már tudod, hogy mások is vannak. –
Aidan lehajtotta a fejét és a szájával súrolta selymes hajának
tetejét, elidőzve egy pillanatra, hogy belélegezze az illatát. –
Ne hagyd el ennek a háznak a biztonságát. – Ez egyértelmű
parancs volt.
Alexandria bólintott. Nem állt szándékában kimenni, hogy
szembenézzen egy másik gonosz lénnyel. Hányan voltak?
Hogyan jutott ebbe a végtelen rémálomba? Mennyire bízhat
meg Aidan Savage-ben?
Mindvégig figyelte őt, amíg hosszú léptekkel távolodott
tőle, magabiztosan hatalmas testének minden vonásában.
Egyszer sem fordította a fejét és egyszer sem nézett vissza rá.
Egy ragadozó csendes pontosságával mozgott, már vadászott a
prédájára. A félelem a férfi biztonságáért összeszorította a
gyomrát. Örülnie kellene. Pillanatnyilag szabad volt. Foghatná
Joshuát és messzire futhatna, távol ettől a helytől, távol a
várostól, ahol a férfi fajtájából senki sem követhetné őket. Már
annak a gondolata is, hogy soha nem látná újra Aidant, hirtelen
olyan ijesztő volt, mint az, hogy a birtokában volt.
Alexandria követte Aidant az ajtóig. Ahogy kiment, ott
maradt bámulva a nehéz tölgyfaajtót, amit bezárt maga mögött.
Az gyönyörű volt, bonyolult ólomüveg ablaktáblákkal,
semmihez sem fogható, soha nem látott még ilyet. De az agya
nem tudott összpontosítani semmire. Sem az üveg művészi
tökéletességére, még Joshuára sem. Csak Aidan nélküli
létezésének sivárságát fogta fel.
Ott állt egyedül és rémülten, félelemtől remegve. Érezte,
hogy a nyomasztó árnyék távolodik és tudta, hogy Aidan

151
elcsalta a veszélyt a háztól, távol Joshuától, távol Marie-től és
Stefantól – és távol tőle.
Becsukta a szemét és koncentrált, Aidant kereste, szavainak
az igazságát. Vad csatában talált rá, a vadászatban az elméje az
örömnek egy vörös homálya volt. Érezte a fájdalmát, ahogy
karmok szántják a mellkasát. Megragadta a sajátját, a szíve
hevesen dobogott.
Aidan annyira hatalmas volt, igazán nem számított arra,
hogy megsérül. Megpróbálta a saját érzéseit tanulmányozni,
hogy megkeresse Aidannek a veszélyt. Bármi, bárki is volt ott
kint, illúziókat teremtve, megsokszorozva használja a
képességét, hogy összezavarja Aidant és kibillentse az
egyensúlyából. A támadások gyorsak és brutálisak voltak,
aztán olyan gyors lett, hogy Aidan nem tudott visszavágni.
Érezte a férfi zavarát és a növekvő döbbenetét.
Alexandria beljebb kémlelt a sötétségbe. Valami nagyon
nem stimmelt. Aidant minden oldalról támadták. Nem tudta
megkülönböztetni a támadója természetes állapotát, de tudta a
védett területének elhelyezkedéséből. A teremtményeket végig
ott készítette, ahol nagy volt a sűrűség és a gonoszság. Akkor
tudta, mit tegyen. – Aidan. – Suttogta a nevét fennhangon,
benne minden teljesen mozdulatlanná vált. Nem engedheti,
hogy meghaljon. Nem tudta, miért érezte így, de tudta a lelke
legmélyén.
Ismét az elméjébe nyúlt, várt, amíg át tudott hatolni a vörös
homályon, amíg összegyűjtötte az erejét és koncentrált. Amíg
így tett, Aidan keményen és gyorsan lesújtott az ellenfelére. Ő
is sejthette a fájdalmát élénkpiros vérének áradásából és az

152
üvöltéséből.
Mögötted, Aidan. A veszély mögötted van. Van egy másik is.
Kifelé onnan! Sikoltotta a figyelmeztetést a férfi elméjébe, de
biztos volt benne, hogy már túl késő. Érezte a becsapódásokat,
ahogy a férfit ütötték, meg akarták ölni, felszántva a torkát, a
gyomrát, a combját. De Aidan megfordult a lány őrjöngő
hívására, így a második támadó nem tudta bevinni a halálos
csapást, amire számított.
Alexandria érezte az Aidant átható fájdalmat, de ő nyugodt
és hűvös maradt a támadás alatt. A sebessége hihetetlen volt és
szinte vakon használta. Lesújtott a támadójára, ahogy az
szembefordult vele. A csapását halálos pontossággal
kézbesítette. Éppen amikor a vámpír visszaesett róla és
sikoltozva leroskadt a földre, az első támadó felemelkedett a
levegőbe, megragadva a saját sebeit, miközben visszavonult.
– Stefan! – kiáltott Alexandria. – Hozd az autót, most! Állj
ide a bejárathoz. Elmegyek Aidanért.
– Aidan nem akarja, hogy elhagyd a házat – mondta Stefan,
ahogy közeledett hozzá, de a keze már a kulcsokat kereste a
zsebében.
– Nos, ez most nagyon sajnálatos. Őfelsége megsérült és
nem tud hazajönni. Később kiabálhat mindkettőnkkel, de nem
hagyhatjuk ott kint elvérezni, meghalni. Te mit csinálnál? –
Alexandria Aidan emberén tartotta a leghűvösebb tekintetét. –
Én elmegyek érte, veled vagy nélküled.
Stefan bólintott. – Természetesen veled megyek. De nagyon
dühös lesz ránk.
Alexandria felvillantotta a bajtársiasság mosolyát. –

153
Megbirkózom vele, ha te is.
Hallj engem, kedvesem. Ezen az estén nem tudok hazatérni.
Menj a hálókamrába és holnap este megpróbálok odamenni
hozzád. Megpróbálta elrejteni a fájdalmát a lány elől, fedezni
azt a tényt, hogy húzza magát és próbál találni egy darab
földet, amit biztonságosan megnyithatna, hogy belemásszon.
Csak maradj ott, Aidan! Jövök érted.
Ne! Nagyon veszélyes számodra. Maradj a házban!
Add fel! Sosem voltam túl jó abban, hogy másokra
hallgassak. Arra az esetre, ha az öcsém elmulasztott
tájékoztatni téged, évek óta én vagyok a főnök. Stefan velem
van, és már úton vagyunk, ezért csak maradj ott és várj ránk.
Követte Stefant a felhajtóhoz, a szeme megakadt a fegyvert
tartó kezén. Stefan az eget kutatta, egyértelműen félig abból az
irányból számítva a támadásra.
– Nem érzem, hogy bármelyikük közel lenne hozzánk, de a
levegő egyre sűrűsödik Aidan körül. Sietnünk kell. Egyikük
meghalt vagy haldoklik, de a másik vissza fog térni, hogy
befejezze, amit elkezdett.
– Mennyire gyenge Aidan? – Stefan, miközben vezetett,
nem kérdezte meg kapcsolatát a főnökével vagy, hogy honnan
szerzi tudását Aidan helyzetéről.
– Megpróbálja elrejteni előlem, de nem vagyok benne
biztos, hogy el tud hárítani egy újabb támadást. Magabiztosan
cselekszik, de érzi a másik közeledését. – Halkan felnevetett
magában, s ez segített elnyomni a saját félelmét. –
Figyelmeztetett engem. Valójában, nagyon dühös. Sosem
hallottam még senkit ennyire dühöngeni, de hűvös és

154
összeszedett. Ez annyira bosszantó, nem gondolod? Hogy
mindig ennyire irányít. Ha nem volnék megrémülve, ez
komikus lenne. Itt menj balra! Tudom, hogy erre van.
Stefan habozva lelassította az autót. – Hadd menjek magam!
A lény nem engem akar. De ha valami történne veled,
elveszítenénk Aidant.
– Sosem találnád meg egyedül. Gyerünk, Stefan! Most nincs
időnk erre. Egyedül van kint. – Nem állt meg gondolkodni,
hogy miért volt annyira fontos, de bármit megtenne, hogy
megmentse Aidan Savage-t.
Nem érted, kedvesem. Nem jöhetsz ide. Ez erősebb, mint
Yohenstria és én gyenge vagyok. Nem tudom, hogy megtudlak-e
védeni tőle.
Te fogsz megvédeni engem, mikor magadat sem tudod? Már
jön is. Közel van hozzád.
Te még nem is bízol bennem. Még mindig nem tudod, hogy
vámpír vagyok-e. Miért sodrod magad veszélybe?
Engedetlenségével csalódást okozott a férfinak; érezte a
tehetetlen dühét, hogy nem irányíthatja. De a férfi nem
fordíthatta az energiáját rá, aztán még meg is védje magát és
harcoljon a gyorsan közeledő vámpírral.
Arra figyelj, hogy ott mi történik. Van egy tervem. Ez volt a
legnagyobb hazugság, amit valaha bárkinek is mondott az
életében. Egyre rémültebb volt, ahogy közeledtek az úti
céljukhoz. Miért csinálja ezt az ostobaságot? Egyáltalán nem
szerette Aidant, nem bízott benne. Megijedt tőle, attól hogy mi
is lehet ő és attól is, hogy neki már irányítása volt felette. Csak
azt tudta biztosan, hogy nem engedheti meg, hogy meghaljon.

155
 – Stefan, szükségünk van egy tervre. Egy nagyon jó tervre.
Ha lelövöd azt a dolgot a fegyverrel, az meg fogja ölni?
– Nem, de ha eltalálok valami létfontosságú szervet, akkor
le tudom lassítani és így talán meg tudom akadályozni, hogy
elbújjon a föld alá. Aztán a nap megölné – tájékoztatta Stefan
komoran.
– Oké, itt a terv. Én állandóan elmondom hol van a lény,
aztán te addig lövöd, amíg én behúzom Aidant a kocsiba.
Utána elhajtunk, amilyen gyorsan csak tudunk és reméljük,
hogy magunk mögött hagyjuk.
Ez a legrosszabb terv, amit valaha is hallottam. A szörnyű
helyzete ellenére, volt egy csipetnyi humor Aidan hangjában.
Stefan hangosan felhorkant. – Ez abszolút a legrosszabb
terv, amit valaha is hallottam. Nem vagy elég erős ahhoz, hogy
Aidant behúzd az autóba. És helyet sem cserélhetünk, mert
valószínűleg soha sem sütöttél el fegyvert az életedben.
– Nos, én egyikőtöktől sem hallottam jobbat – csattant fel
méltatlankodva. – Hát nem vicces, hogy az emberek hogyan
tartanak össze akkor is, ha nem hallják egymást?
– Miről beszélsz? – Stefan idegesen nézelődött az égre, a
visszapillantó tükörbe és ki az oldalsó ablakokon.
– Nem számít. Fordulj be ezen az úton! Az óceán közelében
van – nem, a másik irányba, lefelé a hegyről. A közelben van. –
Alig tudott lélegezni, a levegő annyira tele volt gonoszsággal. –
A vámpír is közel van valahol. Érzem őt.
Menj vissza, cara, menj vissza. Aidan hangjában könyörgés
volt.
Keres téged, Aidan. Érzem a győzelmét. Azt hiszi, tudja, hol

156
vagy. Egy madár alakjában van – nem, valami más, ami repül
– de megsérült. Fogja a jobb oldalát. Alexandria megdörzsölte
a halántékát; az energia, amit használt, hogy mentálisan
kommunikáljon elfolyt. A feje lüktetett, a combja égett, mintha
ott valahogy megsérült volna.
Menj vissza, Alexandria. Érzi a jelenlétedet. Ezért
diadalmas. Előhúzott a biztonságból. Csináld, amit mondtam!
Aidan az egyik kezét óvatosan a mély vágásra helyezte a
halántékán és a másikat a combján lévő seb fölé nyomta, ahol
elszivárgott az életereje. Már nagyon sok vért vesztett; a drága
folyadék összegyűlt a földön, beszivárgott a talajba.
A vér szaga hozzá vonzaná a vámpírt. De ő is kiszagolhatta
és a vámpír szaga olyan erős volt, mint a föld természetes
harmóniájában levő zavar. Nem volt szüksége Alexandria
figyelmeztetéseire, hogy tudja a vámpír közel volt. Ez az egy
sokkal hatalmasabb, mint Yohenstria, és a képessége, hogy
illúziókat hozzon létre, hibátlan volt. Aidan küzdött már
másokkal is, akik ilyen erősek voltak, de nem ilyen halálos
sérüléssel magán és Alexandriához ilyen közel. Nem keres
menedéket, hanem harcolni fog és nyerni. Még, ha le is bírt
volna menni a földbe, a vámpír hajnal előtt valószínűleg
rátalált volna. Kényszerítette tiltakozó testét, hogy
megmozduljon és felemelkedjen a lábaira. Kiűzte a fájdalmat
az elméjéből. Messze űzte a gondolatait Alexandriától. Nem
tehetett mást, mint hogy legyőzze a vámpírt. Ott állt
mozdulatlanul. Várakozva. Csak várva.

157
 Hetedik fejezet

A z öböl felől szél fújt. Hullámok rohantak odalent a part

felé. Csillagok ragyogtak a feje fölött. Maga az éjszaka
túlságosan is szépnek látszott, hogy elrejtsen egy ilyen perverz,
őrült lényt, mint nosferatu1, az élőhalott.
Aidan felemelte az arcát a szélbe és élesen belélegezte, hogy
kiválassza az információkat. Az éjszaka úgy döntött, hogy
megossza vele.
A vámpír magasan volt a feje fölött, az óceán irányából
szállt feléje, remélve, hogy a vízpára és a tengeri só elrejti az
illatát. Mint Aidan, a vámpír is megsebesült és a vér szagát
könnyű volt követni. Megéhezett a vérveszteségtől, Aidan
agyarai kirobbantak a szájába a puszta illatra. A romlott vér
volt az utolsó dolog, amit akart, azonban vér nélkül hamarosan
meg fog halni. Évszázadokkal ezelőtt tett egy ígéretet
magának, hogy soha sem fog nyúlni annak a családnak a
tagjaihoz, aki szolgálta őt, nem számít mi az ára és
1
Nosferatu 1922-ben készült némafilm, amit 1979-ben újra feldolgoztak, Nosferatu:
Az éjszaka fantomja címen. A Kárpátok vérszívó vámpírjának, Drakula grófnak –
más néven Orlok gróf vagy Nosferatu – történetét meséli el.

158
szándékában állt betartani ezt az ígéretet. Alexandria viszont
túlságosan gyenge volt; neki veszélyes lenne gondoskodnia
róla és tudomása sem volt a következményeiről, ami
mindkettejükre hatással lenne, elveszítené a lányt.
Már régen elkezdte elfogadni a halált, köszöntve a hajnalt,
mint az egyetlen, elkerülhetetlen választást, ami nyitva áll
számára. De nem volt hajlandó lemondani az életéről most,
amikor a boldogság lehetősége végül rátalált. Harcolni fog.
Legalább Alexandriát és Stefant sikerülne megmentenie a saját
ostobaságuktól. Magával fogja vinni a vámpírt a hajnalba, ha
nem lesz más választása.
Felállva erősödött a vérzés a combján és a homlokán lévő
mély sebekből és folyamatosan csorogva leszaladt a nyakán,
keresztül a vállán, a karján és a mellkasán. A gyengeség
hulláma végigsöpört rajta és egy pillanatra minden elmosódott.
Pislogott, hogy újra tisztán lásson, de csak miután megtörölte a
szemeit és a keze összekenődött vérrel. Türelmesen várt, be és
ki lélegzett, mert nem volt más választása. Már rávette a
vámpírt, hogy leszálljon hozzá.
Egy nagy denevér suhant el a fejénél, grimaszolva, hogy
felfedje apró hegyes fogait. Tőle egy méterre leszállt a földre,
feléje mászott, becserkészve őt.
– Gyere, gyere, Ramon, muszáj ezeket a gyerekes játékokat
játszanunk? Gyere hozzám, mint egy férfi vagy egyáltalán ne.
Fáraszt az ostobaságod. – Aidan halkan beszélt, a hangja
lenyűgöző és hipnotikus volt. – Ma éjjel az összes trükköd sem
fog segíteni rajtad. Ha úgy döntesz, hogy folytatod ezt a csatát,
akkor azt itt és most fogjuk csinálni. Nem nyerhetsz. Te is

159
tudod. Érzed. Azért jöttél ide, hogy a kezem által halj meg.
Úgy legyen. Sétálj a halálodba, mint egy férfi. – Az
aranyszemei felfogták a csillagfényt és vörös lángokkal izzott,
rubinként vibráltak, harmonizálva a vérrel az arcán.
A denevér tétovázott, aztán lassan meghosszabbodott és egy
groteszk lényé változott karmokkal és borotvaéles csőrrel. A
lény oldalvást mozogva, megközelíttette Aidant, de fogta a
jobb oldalát.
Aidan mozdulatlan maradt, egy kőből faragott szobor. Csak
a szemei éltek, halálos elszántsággal lángolva.
Merev tekintete megállította a lényt, megfélemlítve, amíg az
ismét változott, átalakítva magát egy magas, sovány, sápadt
férfivé hideg, könyörtelen szemekkel. Ramon óvatosan nézte
Aidant. – Nem hiszem, hogy most igazad van, Aidan. Súlyosan
megsebesültél. Én fogok győzni, aztán elveszem a nőt
magamnak.
– Nem hiszem, Ramon. Te bőghetsz, mint egy szamár, de
senki, még te sem hiszed el a hencegésed. Gyere hozzám és
fogadd el a népünk igazságát, amit te is ismersz, ahogy neked
kellene. Bűnöket követtél el az egész emberiség ellen.
– Nekem van hatalmam! Te gyenge vagy, egy bolond. Az
egész életed egy hamis célnak szentelted. Hol vannak azok,
akikkel harcolsz, hogy megmentsenek egy ilyentől, mint én?
Azok az emberek, akiket védesz, egy karót döfnének a
szívedbe, ha tudnának a létezésedről. A saját néped ítélt téged
egy magányos létezésre, anélkül, hogy a hazádnak földje
táplálna téged. Itt hagytak egyedül ezen a helyen. Csatlakozz
hozzám, Aidan. Meg tudlak menteni téged. Gyere velem, aztán

160
átvesszük a hatalmat a város fölött. Hát nem hiszed, hogy
megérdemeljük, hogy így tegyünk? Miénk lehet az egész.
Gazdagság, nők. Uralkodhatnánk itt.
– Nekem megvan mindenem, amit mindig is szerettem
volna, öreg barátom. Gyere hozzám, ahogy neked kellene.
Gyorssá és fájdalommentessé fogom tenni a végedet. –
Gyorsan kellett cselekednie. Kifut az időből. Életének vére a
földre hullt, nemsokára a hatalmas ereje elfolyik.
A vámpír oldalvást közeledett, megkísérelve megtéveszteni
Aidant a denevérek illúziójával, jobbról szállva a férfi vérrel
csíkozott teste felé. Aidan mozdulatlan maradt, vörös-csillagos
aranyszemeit nem véve le Ramon szürke arcáról.
A vámpír rávetette magát. S akkor Aidan érezte, hogy
Alexandria összeolvad vele, az elméjébe öntve erejét, akaratát,
bátorságát és a beléje vetett hitét. Ez felbecsülhetetlen ajándék
volt. Aidan felhasználta azt és a teljes gyorsaságát, amire csak
képes volt. Az utolsó pillanatban egyszerűen félreállt, a kezeit
a vámpír nyaka köré zárva, elroppantotta, mint egy gallyat. A
fej oldalra esett és Ramon ordítani kezdett, magas hangú,
kétségbeesett kiáltással, ami folytatódott tovább és tovább.
Aidan mélyet lélegezve a kezét egyenesen a keskeny
mellkasba merítette, amíg el nem érte a lüktető szívet. Kivette a
szervet és messzire dobta a vámpírtól, gyorsan hátralépve,
hogy elkerülje a kilövellő vért. Szinte azonnal elfogyott az
ereje és ott találta magát a földön ülve, tehetetlenül, nyitva
minden támadásra.
A lány kilépett a sötétségből. Először az illata ért el hozzá.
Bár a vér szaga lassan az őrületbe kergette, nem próbálta

161
felhasználni a vámpír szennyezett vérét, hogy feltöltse magát.
Aztán hirtelen ott volt, frissen, tisztán és gonosztól mentes
arccal. Ő viszont fertőzött vérrel a kezén és körbevéve halállal.
Nem tudott a szemébe nézni és látni elítélő pillantását. Nem
tudott szembenézni vele.
– Stefan! Mondd, mit tegyek.
A hangja zenei volt, olyan lágy, mint egy kora reggeli
szellő. Meghalni a hangjával a fejében és szívében nem volt
olyan rossz. De Aidan nem akarta, hogy itt legyen a halálnak
ezen a helyén. – Nincs semmi, amit tehetünk. Menj el,
Alexandria. Menj a Kárpátokba, ahogy megígérted neki. –
Aidan szemei lecsukódtak, túlságosan nehéz volt nyitva
tartania. – Menj az én hazámba, és úgy fogom érezni, mintha
egy részt magaddal vinnél belőlem.
–Ó, fogd már be! – csattant fel türelmetlenül, elborzadva
amikor meglátta. Még csak nem is pillantott az elesett
vámpírra. – Senki sem kérdezett, Aidan. És nem fogsz
meghalni. Nem fogom megengedni, úgyhogy állj le a macsó
viselkedéssel és működj együtt. Gyerünk, Stefan! Mit csináljak
vele? – Kérdezte, miközben nyomást alkalmazott a legrosszabb
sebre, az egyik combján. Még soha nem látott ennyi vért. Egy
vörös folyó volt, ami beivódott a földbe. Aidanre koncentrált,
távol tartva tekintettét a bukott, eltorzult testektől.
– Nyállal összekevert talajra van szüksége. Tedd a földet a
sebekbe – mondta Stefan gyorsan, letérdelve melléjük.
– Ez annyira egészségtelen! – tiltakozott megdöbbenve.
– Nem a Kárpátok népének. Csináld, ha meg szeretnéd
menteni. A nyáladban olyan anyag van, ami megalvasztja a

162
vérét. Gyorsan, Alexandria.
– Szabadulj meg a testektől, Stefan – adta ki a parancsot
Aidan anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Az ébrenlét és
álomvilág határán egyensúlyozott.
– Befognád? – figyelmeztette Alexandria. A köpködés
inkább Joshua tehetsége volt, mint az övé, de ő azt tette, ami a
legjobb. Sárpogácsákat készített, amíg Stefan a vámpírok testét
a kanyargó földút szélére húzta és a kocsi csomagteréből
kivéve a benzint, meggyújtotta a tüzet.
A bűztől Alexandria émelygett. Bezárta az elméjét
mindentől, kivéve, amit csinált. Nem volt ideje megvizsgálni,
hogy miért menti meg Aidant, miért fontos, de minden csontja,
minden sejtje, igaz lelke azért kiáltott, hogy így tegyen.
Aidan öntudattalannak tűnt, amíg Alexandria aprólékosan
teletömte a mély sebeit és a szakadásokat. Tudta, hogy
magánál van és hogy minden mozdulatának tudatában volt;
érezte őt az elméjében. Valahogy már lelassította a szívét és
tüdejét, hogy megakadályozza vérének szivárgását, ezzel időt
adva neki, hogy lezárja a sebeket a talajjal és a nyállal. De az
éhsége egy élő dolog volt, végigkúszott a testén, lassan,
kínozva. Könyörtelenül gyötörte.
A lány is érezte az elméjében, a kötésükön keresztül. Aidan
nagyon is a tudatában volt élő, meleg és hívogató, áramló
vérének, annyira közel hozzá. Benne a démon most a felszín
alatt lapult, azzal fenyegetve, hogy kitör.
Stefan visszatért melléje. – Beszélned kell vele. Mondd
neki, hogy nem hagyhat egyedül. Hogy nem leszel képes
nélküle élni.

163
 – Az kizárt! Már így is elég arrogáns. Más se hiányzik, mint
hogy vigyorogjak fölötte, mint valami eltompult idióta. Hogy
az maradjon meg örökre a fejében. És amilyen öntelt,
valószínűleg még el is hiszi. – Miközben a szavakat mondta, az
ujjaival gyengéden elsimította a megalvadt véres hajszálait,
letörölve a vért Aidan arcáról.
Stefan rosszallóan nézett rá, de tartózkodott attól, hogy
kifejtse a véleményét. – Vérre van szüksége. Adok neki. Neked
kell hazavinned minket. Ez a tűz hamarosan felkelti a
hatóságok figyelmét, addigra nekünk messze kell lennünk
innen.
Nem. Aidan hangjában erős volt a tiltakozás, de csak az
elméjében. Rájött, hogy túl gyenge volt, hogy megpróbáljon
beszélni. Az túl veszélyes. Megölném őt. Nem fogadhatom el
Stefantól.
Hitt neki. A hangjában tisztaság és őszinteség volt. A
szívében és lelkében ijedség, elméje tomboló tiltakozás. –
Nem, Stefan, te vezetsz. Aidan nem engedi, hogy te adjál neki,
úgyhogy azt hiszem, nekem kell majd adnom. – Ismét
félresimította Aidan haját gyengéd ujjaival. Ezt próbáltad
elmondani nekem, igaz? Hogy mi vagy. Én fogok adni, nem
Stefan. Ne mondd, hogy nem; ez van, nem mintha nem
segítettél azelőtt magadon. Csak csináld, és ne vitatkozz velem,
vagy talán elveszítettem az édes ízemet? És a bátorságomat,
tette hozzá halkan maga elé.
Nem vagyok biztos benne, hogy biztonságban leszel.
Nagy dolog. Mondtam, nekem nincs sok vesztenivalóm. Ez
tényleg nem az én fajtám élete. Gyerünk, Aidan! Csak ne bánts,

164
oké?
Soha, cara – biztosította őt. Mindketten megfogták, Stefan
és Alexandria is, hogy elvigyék őt a kocsiba.
Az arca szürke volt és bevésődött fájdalommal, de nem
adott ki egy hangot se, amíg elhelyezték. A lány az ölében
ringatta a fejét. – A kiömlött vért is meg kell semmisíteni –
mondta. Csak Alexandria értette a szavakat. Annyira gyenge
volt, alig tudott suttogni.
– Azt akarja, hogy tüntesd el a többi vért is, Stefan. – A
szíve kalapált. Hát ennyi. Meg fog halni ezen az éjszakán,
odaadva az életét ezért a férfiért. Nem tudta, mi volt, csak hogy
ő volt a legbátrabb lény, akit valaha ismert. Nem volt biztos
abban, hogy amit hitt róla az igaz volt vagy, hogy szerette őt,
de ez volt a helyes. Tudta a lelke legmélyén.
Stefan halkan káromkodott. – Amíg mi ugrándozunk meg
fognak látni, ha minél tovább maradunk – panaszkodott, de
sietve visszament, a benzint már otthagyta a nyomozóknak és
hozzálátott, hogy megsemmisítse a vértócsákat. Erre azért volt
szükség, hogy eltávolítsa Aidan csatában való részvételének
bármilyen nyomát. Nagyon kevés idejük volt erre.
Alexandria Aidan fölé hajtotta a fejét: – Ne várj! Most
csináld. De ígérd meg nekem, hogy mindig vigyázni fogsz
Joshuára. Hogy ez az őrült élet soha ne érjen hozzá. Ígérd meg!
Mindig, cara mia. A hang a fejében gyenge volt és tudta,
hogy nincs sok idejük.
A kezét érezte először. Ujjaival megsimogatta nyakának
karcsú oszlopát, küldve egy borzongást lefelé a gerincén. Ujjai
szétválasztották a selyeming gombjait, ami a férfié volt,

165
felfedve a csupasz bőrét. Az ujjperceinek érintése a melleinek
puha halmán lángokat küldött nyaldosva a vérén keresztül.
Ellazult, még közelebb ívelt úgy, hogy a férfi meleg lehelete
megérintse a pulzusát a dobogó szíve fölött. Aidan fogainak
érintése finoman kaparva, erotikusan folyékony hőt küldött a
bőre alá, ami egyesült a testében, létrehozva egy erős,
ismeretlen fájdalmat.
A lány egy hangot adott ki, egy halk nyögést, amint a
fehéren izzó hő felrobbant benne, amikor a fogai átszúrták a
bőrét és mélyen belesüllyedtek. A fejét ringatta, álmos
megelégedettséggel, felajánlva magát neki. Ez egy érzéki
tapasztalat volt, a lány vére a testébe ömölve, helyreállítva a
sérült sejteket és szöveteket, felmelegítve hideg izmait,
visszahozva őt az életbe.
Alex érezte az erejét beépülni a férfiba éppen úgy, mint
ahogy az lassan áradt belőle. Olyan volt, mint egy ködös,
erotikus álom. És akkor ott volt Aidan a fejében, halkan
mormolva, csábítóan, a szeretet szavait. A szavak még sosem
hallott, ősi, szép hangok voltak. Az autó mozgott, egy
homályos imbolygást hozzáadva a szürreális időtlenséghez.
Stefan az autót közel vezette az oldalsó ajtóhoz és rohant,
hogy bezárja a nehéz vaskapukat mögöttük, idegesen
ellenőrizve az égboltot. Amikor visszatért az autóhoz,
döbbenten tapasztalta, hogy a helyzet a hátsó ülésen drámaian
megváltozott. Most Aidan volt ülő helyzetben és éber, véresen,
de a színe visszatért, Alexandria pedig mozdulatlanul feküdt,
szürkén, mint egy halott. Kicsinek és elveszettnek tűnt Aidan
karjaiban, majdnem, mint egy gyerek.

166
 Stefan félrenézett. Ezzel a férfival töltötte életének egy jó
részét, de Aidan létezésének a valósága szinte túl sok volt neki,
hogy elfogadja. Tudta a szíve mélyén, hogy Aidan sosem
ártana a nőnek, de látni őt, így mozdulatlanul és élettelenül,
miután már annyi bátorságot mutatott...
– Tisztítsd meg az autót, Stefan. Egy-két napra le fogok
menni a földbe. Rajtad fog múlni, hogy válaszolj bármilyen
kérdésre, ha a rendőrség eljön. Meg kell védened a gyermeket
és Marie-t a betolakodóktól. Ne felejtsd el, semmi ártó nem tud
éjjel bejönni a házba, de a vámpírok képesek rávenni az
embereket, hogy teljesítsék a parancsaikat. – Stefan kisegítette
Aidant az autóból és nézte, ahogy benyúlt a hátsó ülésre, s
ahogy felemelte Alexandria ernyedt testét a karjaiba.
– Tudom, hogy mik ők és a csatlósai mit tudnak tenni
Aidan. Éber leszek egy támadáskor – biztosította őt mogorván.
– Tegyél még ma éjjel a hálókamrába nekem vért, majd
távozz és maradj távol. Tartsd messze a kamrától Marie-t és a
gyermeket. Nem lesz biztonságos semelyikőtöknek sem, amíg
az elvesztett erőm vissza nem tér. – Tömören mondta, az ereje
már gyengült. Alexandria egy kicsi nő volt és ő annyi
táplálékot vett el amennyit biztonságosan lehetett tőle, aztán
népének mély alvásába helyezte, hogy életben tartsa, amíg
pótolni tudja a vérveszteségét.
Engedte Stefannak, hogy segítsen neki a házon keresztül.
Marie sírva szaladt, amikor meglátta őket. Hallotta a fiút is
közeledni a keményfa padlón. Aidan megperdült,
aranyszemeiben lángoló figyelmeztetéssel. – Tartsd távol a
gyermeket tőlem – csattant, leküzdve a telhetetlen éhségét.

167
 Marie nyomban megállt, az egyik kezét a torkára szorította.
Aidant vér és piszok borította, Alexandriát élettelenül ringatta a
karjaiban. Vérrel és földdel volt teleszórva a keményfapadló
egy nyomvonalon az ajtótól. Aidan szemei lángoló vörösek
voltak, fehér fogai élesek és ragyogóak, mint egy ragadozónak.
– Marie! – Stefan hangja cselekvésre késztette. Rohant,
hogy elkapja Joshuát, mielőtt szemtanúja lett volna ennek az
éjszakai szörnyűségnek. Könnyek folytak végig az arcán,
ahogy felkapta a gyereket és futni kezdett a folyosón a lépcső
felé.
Joshua megérintette a könnyeket az arcán. – Ne sírj, Marie!
Valaki megbántott?
Megpróbált úrrá lenni magán. A házat fel kellene tisztítani,
mielőtt a fiú lejön a földszintre, ezért valahogy rá kell venni,
hogy aludjon. – Semmi, Joshua. Volt egy rossz álmom. Te nem
szoktál rosszat álmodni?
– Alexandria azt mondja, ha mondasz egy imát és igazán jó
dologra gondolsz, tudod, dolgokra, amiket szeretsz, akkor jó
álmaid lesznek. – Joshua hozzádörzsölte az arcát az övéhez. –
Ez mindig működik, amikor velem csinálja. Mondok veled egy
imát, mint ahogy ő szokta és akkor nem lesznek rossz álmaid
soha többé.
Marie azon kapta magát, hogy mosolyog Joshua
egyszerűségére és ártatlanságára. Három gyermeke volt, akik
mára már felnőttek és Joshua visszahozta az édes gyerekkor
emlékeit. Magához ölelte. – Köszönöm, Joshua. A nővéred egy
nagyon okos nő. Szerencsés vagy, hogy ő ott van neked. –
mondta, miközben elfojtott egy zokogást. – És egyébként miért

168
keltél ki az ágyból éjnek évadján? Már majdnem hajnali négy.
Szégyelld magad, fiatalember.
– Azt hittem, Alexandria a szobájában van, de nincs ott. Őt
kerestem. – Joshua szemei elárulták a nővérének elvesztésétől
való félelmét.
– Aidannek el kellett vinnie őt egy különleges helyre, hogy
meggyógyuljon. Még mindig beteg, Joshua, így nekünk
türelmesnek kell lennünk, amíg Aidan segít neki, hogy jobban
legyen.
– Vajon minden rendben lesz? – kérdezte aggódva.
– Természetesen. Aidan soha nem hagyja, hogy bármi
történjen vele. Nagyon fog rá vigyázni. Te is tudod.
– Beszélhetek vele telefonon?
Marie lefektette őt az ágyra és az álláig húzta a takarót. –
Egy ideig nem. Alszik, mint ahogy neked is kellene. Itt
maradok veled, amíg te mélyen elalszol.
Joshua elmosolyodott, édes, angyali mosolya visszahozta
Marie-be a meleget. – Megtanítalak az imára.
Marie odahúzott egy széket az ágyhoz, megfogta a kezét és
hallgatta a gyermek lágy hangját, miközben ártatlan dolgokat
mond Istennek.
Stefan átölelte Aidan derekát, hogy támogassa őt. Érezte
Aidan zavarát az érintésére és tudta, hogy a csatából
visszatartott, a mindig jelenlévő démonnal harcol az
irányításért.
Aidan hatalmas ereje elfolyt, a telhetetlen éhség, a vér iránti
szükség annyira erős volt, hogy az uralta minden érzékét.
Beburkolta a szerveit és égő szükséggel kúszott át az elméjén.

169
– Siess, Stefan, menj innen – mondta rekedten, miközben
megpróbálta eltolni az idősebb férfit magától.
– El foglak vinni a hálókamrába, Aidan,– mondta Stefan
határozottan. – Nem fogsz bántani. Te fogd az asszonyod a
karjaidban. Ő a te üdvösséged. Mindenesetre, már több
alkalommal is felajánlottam neked az életem. Ha az a
kívánságod, hogy most veszed el, hogy megmentsd magad és a
nőt, nincs kifogásom ellene.
Aidan összeszorította a fogát és keményen leszorította a
ragadozó ösztöneit. Az élni akarás erős volt, a szükség friss,
forró vérért volt a legfőbb. Megpróbálta nem hallani Stefan
szívének erős és kitartó dobogását, vérének lüktető áramlását
ennek az embernek a testén keresztül, ilyen közel hozzá.
Stefan csak a kamrában engedte el, majd hátrálni kezdett,
tudva, hogy szenvedést okoz Aidannak. Tudta, hogy a szíve
mélyén Aidan soha nem árthat neki. Sokkal jobban bízott a
kárpátiban, mint Aidan magában. – Hozom a vért, Aidan.
Aidan kurtán biccentett és Alexandria majdnem élettelen
testét elhelyezte az ágyon. Lerogyott melléje, hajának vastag
fonatát a keze köré csavarta. A lány megmentette, feltételezve,
hogy meg fog halni a folyamatban. Önként, szabadon,
felajánlotta neki az életét. A kötés sokkal erősebb volt, mint azt
gondolta. Soha nem élte volna túl a halálát. Össze voltak kötve
mindörökre, igazi életpárként. A kimondott ősi szavak
összekötötték a lelküket. Két fele egyazon egésznek.
Sóhajtott és lefeküdt mellé, befelé átkozódva, hogy
szüksége van a vérre. Nem tudott lemenni a földbe addig, amíg
több táplálékot nem vesz magához. Várt, a benne lévő démon

170
üvöltött és tombolt, amíg megérezte az embert a közelében,
hallotta a puha lépteinek zaját. A nehéz ajtó nyikorgott és
Stefan néhány üveg vért helyezett a padlóra, majd visszavonult,
Aidant és életpárját egyedül hagyva a hálókamrában.
Aidan keresztültántorgott a padlón és a kezét egy borosüveg
nyaka köré tekerte. Utolsó cseppjéig kiitta a tartalmát és már
nyúlt is a következőért. Stefan öt teli palackot hozott és Aidan
elfogyasztotta mindet, viszont a teste még többre vágyott.
De a vérellátásból származó megújult erővel, az ágyat egy
kézlegyintéssel arrébb mozdította és kinyitotta a csapóajtót,
hogy a hűvös, váró föld alá menjenek. Koncentrálnia kellett,
hogy szétválassza a talaj rétegeit, hogy készítsen egy helyet a
testének és Alexandriának. Felnyalábolva a lányt a karjaiba
lelebegett Földanya védelmébe. Aidan elhelyezkedett az
életpárja körül és bonyolult ősi varázslatokat helyezett el, hogy
őrizzék a bejáratot az odújánál. A csapóajtó lecsukódott és az
ágy felettük visszaköltözött a helyére. A földet összezárta
fölöttük, körülöttük és lelassította a szívét és a tüdejét, ahogy
érezte a talaj gyógyító tulajdonságait a sebei köré csavarodni.
Szíve dobogott, tüdeje emelkedett és süllyedt, majd az összes
testi funkció megszűnt.
Stefan bezárta az ajtót az alaksorban, tudva, hogy Aidan
csak napok múlva fog megjelenni. Remélte, hogy elég vért vitt
neki. Aidan majd gondoskodik Alexandriáról, amikor újra
megerősödik és vadászott egy emberi zsákmányra. Amíg ez az
idő eljön Stefanon múlott, hogy őrizze a házat, Marie-t és
Joshuát.
Padlótisztítás közben talált Marie-re. Ő azonnal megfordult,

171
szemeivel kérdezve. Gyöngéden megfogta. – Élni fog, Marie.
Ne aggódjon érte!
– És az asszonya?
Stefan fáradtan mosolygott. – Bámulatos volt. Nem akar
semmit se csinálni vele vagy velünk, de megmentette az életét.
– Ő lesz a megváltása. De igazad van, Stefan, nem akar itt
lenni velünk. – Marie szomorúnak hangzott, a szíve
együttérzéssel telt meg.
– Még nem érti, mi történt vele – mondta Stefan sóhajtva. –
És az az igazság, nem akarnám, hogy szembe kelljen néznem
azzal, amivel szembenéz. Nem érti Aidan és a vámpírok közti
különbséget. Durván használták és elvesztette a szabadságát
minden alkalommal. Még a képessége is, hogy Joshuával
legyen, korlátozott.
–Türelmesnek kell majd lennünk vele.
Stefan hirtelen elmosolyodott. – Aidannek kell türelmesnek
lennie vele. És a lány szembe fog szállni vele, ahogy még
senki, az élete során. A modern amerikai nők egészen mások,
mint akikhez ő hozzászokott.
– Azt gondolod, hogy ez inkább vicces, ugye, Stefan? –
jegyezte meg Marie.
– Abszolút. Aidan sosem értette, hogyan csavartál engem a
kisujjad köré, de hamarosan megtudja. – Gyengéden
megcsókolta és megveregette a felesége vállát.
– Megyek, kitisztítom az autót és a felhajtót, aztán
mehetünk aludni – vigyorgott kétértelműen.
Marie nevetett és nézte, ahogy kimegy az éjszakába.
A nap már magasan járt az égen, átvilágítva a ködön, ami az

172
óceán felől jött. Marie és Stefan elkísérték Joshuát az iskolába,
aztán még egy ideig ott maradtak, amíg megbizonyosodtak
róla, hogy senki sem figyelte a fiút. A reggeli újság már azon
spekulált, hogy a két férfi, akik holtan találtak a
felismerhetetlenségig megégve, valószínűleg egymással
harcolt. Azt feltételezték, hogy az egyik férfi véletlenül
eláztatta magát, amikor benzint dobott a másikra. A
megfeketedett benzinben, ami közel található a tetthelyhez,
megmaradt az egyik áldozat ujjlenyomata.
Stefan kikerülte Marie kérdéseit, nem akarva emlékezni,
lehet, hogy ő szorította a kezét Ramon köré. Nem volt biztos
benne, hogy minden nyomot befedett és még mindig ideges
volt, hogy a rendőrség nem jön-e kopogtatni az ajtajukon.
Amikor hazamentek, azonban nem a rendőrséget találták ott,
hanem Thomas Ivant. Egy drága, olasz szabott öltönybe
öltözve kissé türelmetlenül várva a bejárati ajtónál. Egy
hatalmas csokor fehér és vörös rózsa volt nála páfrányokkal és
fátyolvirággal keverve. Rámosolygott a párra a legbájosabb
mosolyával, sőt könnyedén meghajolt Marie felé.
– Csak beugrottam, hogy lássam Alexandria jobban érzi-e
magát. Gondoltam, egyúttal bocsánatot kérek a korábbi
goromba viselkedésemért. Aggódtam Alexandriáért és önre
hárítottam.
– Boldog volt, hogy visszahozta a táskáját – viszonozta
Marie semmitmondóan. – Megkapta az üzenetét és biztos
vagyok benne, felveszi önnel a kapcsolatot, amint képes erre.
– Azt gondoltam, hogy a virágok talán felvidítják őt –
mondta Thomas könnyedén. Tudta kezelni a szolgákat,

173
ameddig a birtok ura nem jelenik meg. Lehet, hogy most átjut
az ajtón. – Talán bekukucskálhatnék, hogy minden jót kívánjak
neki. Csak egy pillanatig tartana.
A házvezetőnő nem zökkent ki a pozíciójából. Közvetlenül
mögötte, minden ízében egy maffia bérgyilkos kinézetével,
Stefan pléhpofával állt. Ivan visszafogta magát. Az nem tenne
jót senkinek, ha elidegeníti ezeket az embereket. Muszáj
megnyernie őket a maga oldalára.
Marie megrázta a fejét. – Sajnálom, Mr. Ivan, de ez
lehetetlen. Mr. Savage konkrét utasításokat hagyott, hogy
Alexandriát ne zavarják – az orvosa utasítására.
Thomas bólintott. – Megértem, hogy azt kell tennie, amit
mondtak, de mint látja, én nagyon aggódom érte. Csak be
akarok nézni hozzá és látni, hogy jól van. Mit szól hozzá? Nem
kell elmondanunk Mr. Savage-nek. Nem maradok sokáig, csak
gyorsan bekukkantok, hogy biztosítsam magam, hogy ő
rendben van. – Több húszdolláros bankjegyet húzott elő a
zsebéből, várakozóan gyűrve őket.
Marie-nek felháborodásában bennszakadt a lélegzete. – Mr.
Ivan! Ön azt feltételezi, hogy eladnám a munkaadómat?
Ivan káromkodott az orra alatt. – Nem, természetesen nem.
Én csak szándékoztam adni valamit az extra gondért.
– Alexandria nem gond, Mr. Ivan. – értette félre
szándékosan Marie. – Ő a háztartásunk egy tagja. A családhoz
tartozik, ahogy az öccse is. Ismeri az öccsét? – Marie nagyon
jól tudta, hogy nem és a hangja mindezt tartalmazta.
Thomas Ivan dühöngött. Ez a csatabárd nyíltan szembeszáll
vele. Szándékosan gúnyolva. Azt kívánta, bárcsak

174
deportálhatta volna, lehetőleg valami hideg, nedves és
kényelmetlen helyre. Ehelyett ismét elmosolyodott,
összeszorítva a fogait. – Nem utaltam arra, hogy Alexandria
bosszúság lenne önnek. Talán nem érti annyira jól az angolt.
Honnan származik eredetileg? – Megpróbált érdeklődést
belevinni a hangjába.
– Románia – mondta Marie –, de nekem nincs gondom az
angol nyelvvel. Már évek óta itt élek. Most már San Franciscót
tartjuk az otthonunknak.
– Mr. Savage is Romániából származik? – Nagyon érdekelte
a válasz. Talán ezt az arrogáns fattyút is deportálhatná
ugyanoda a felbérelt emberei segítségével.
– Nem beszélek a munkaadómról valakivel, akit nem
ismerek, uram – mondta Marie udvariasan, kifejezéstelen
arccal.
Thomas tudta, hogy a vén boszorkány titokban nevet rajta.
Vett egy mély lélegzetet. Nos, ő és a házmester szereztek egy
ellenséget, befolyásosabbat, mint hitték. Neki magas helyeken
voltak barátai és ők külföldiek voltak. – Én csak csodálkoztam,
mert az akcentusa eltér az önétől. – Azt akarta mondani,
műveltebb, kulturáltabb, csak hogy megsértse, de lemondott
róla. Tudott várni, míg bosszút állhat. Feljelenti az egész házat,
a rendőrség és a bevándorlási hivatal emberei nagyon hamar
elárasztják az egész helyet.
– Nos, sajnálom, hogy úgy érzi, nem tud együttműködni
velem. Nagyon aggódok Alexandriáért. Ha megtagadják az
engedélyt, hogy lássam őt, vagy beszéljek vele telefonon, nincs
más megoldás, mint hogy átadjam ezt az ügyet a rendőrségnek.

175
Mint lehetséges emberrablást. – Úgy gondolta, látta a riadalmat
a nő arcán, de a háta mögött a férfinek egy szempillája se
rezzent. Thomas elkezdett azon tűnődni, vajon a férfi visel-e
fegyvert. Talán ő volt a végrehajtó a csoportban. A tarkója
kellemetlenül viszketni kezdett.
– Csak tessék, és ha úgy gondolja, hogy ezt kell tennie,
akkor tegye meg, Mr. Ivan. Nem szegem meg az utasításokat –
mondta Marie határozottan.
– Akkor talán beszélhetnék Mr. Savage-dzsel személyesen –
javasolta tömören.
– Sajnálom, Mr. Ivan, de ez jelenleg nem lehetséges. Mr.
Savage nincs itthon, és nem adott meg telefonszámot, amin el
lehetne érni.
– Milyen nagyon kényelmes Mr. Savage-nek – Thomas
dühe, amiért megakadályozták kezdett a felszínre emelkedni. –
Majd meglátjuk, hogy mennyire szeret beszélni a rendőrséggel!
– Megfordult, remélve, hogy a végrehajtó nem fogja hátba lőni.
Szeme rángatózni kezdett, ahogy mindig tette, amikor feldúlt
volt.
– Mr. Ivan? – Marie hangja lágy volt és édes, szinte békítő.
Diadalmasan megfordult. Végre, amit mondott félelmet
keltett az idióta párban. – Mi van? – csattant fel, nem titkolva
bosszúságát.
– Nem szeretné itt hagyni a virágokat Alexandriának?
Gondoskodok róla, hogy megkapja őket. Biztos vagyok benne,
hogy majd felvidítják, ha megtudja, hogy öntől érkeztek. –
Marie megpróbált nem nevetni az emberen. Annyira ostobának
látszott, annyira el van telve a saját fontosságával, hogy ezért

176
hitte, hogy meg tudta félemlíteni őket. Nem várt egy
összeütközést a rendőrséggel, de használhatná a virágokat.
Ivan odalökte a rózsákat és elviharzott, egyáltalán nem
csillapodott le a nő erőtlen kísérletétől, hogy visszafogadja őt a
kegyeibe. Ezek a külföldiek kezdhetik sajnálni, hogy keresztbe
tettek neki. Nyilvánvalóan nem voltak felvilágosítva, hogy
milyen befolyásos ember, látszott abból, ahogy bántak vele.
Marie felpillantott Stefanra, s mindketten nevettek. –
Tudom, mire gondolsz, te gonosz asszony. Arra szeretnéd
használni azokat a virágokat, hogy Aidant őrülten féltékenyé
tegyed.
– Hogy gondolhatsz erre Stefan? – kérdezte Marie
ártatlanul. – Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy ilyen szép
virágok kárba vesszenek. A hűtőszekrénybe fogom tenni őket,
amíg Alexandria felkel. Ezek felvidítják a szobáját, vagy még
jobb, a nappalit.
Stefan finoman megcsókolta az arcát és elindult. – Aidan
érdekes időknek néz elébe.
– Hova mész? Nem hagyhatsz itt, hogy egyedül
foglalkozzak a hatóságokkal. Ha az a férfi egyenesen a
rendőrségre megy, akkor valószínűleg hallgatni fognak rá.
– Biztos, hogy felmérgesíti őket az ellenszenves igényeivel
és Aidan jól ismert a helyi rendőrségen. Mindig adományoz
nekik és vigyáz arra, hogy jó kapcsolatot tartson fenn velük.
Nem hiszem, hogy Mr. Ivan fenyegetése sokat ér, de körül
akarok nézni és meggyőződni róla, hogy minden a helyén van a
közelgő hivatalos látogatásra – nyugtatta őt Stefan.
– Bármikor beszélhetnek Joshuával, ha kell – javasolta

177
Marie bizonytalanul, aggodalmaskodva, ahogy mindig is,
amikor Aidan sebezhető volt.
– Nem lesz rá szükség – biztosította őt Stefan.

178
 Nyolcadik fejezet

A napkorong színek pompázatos robbanásával merült bele

a tengerbe. A köd – a fehér, hátborzongató homály –
váratlanul áradt szét: csendesen befedte a háztetőket és utcákat,
amíg el nem lepte azokat, átaraszolva a sötét fasorokon és
parkokon. A szél sem fújt, hogy megmozdítsa a leplet és az
autók is akadálytól akadályig vánszorogtak.
Éjfél volt. Aidan kiásta magát a felszínre. Éhesen.
Kiéhezetten. Vörös-szegélyű és ádáz szükségtől parázsló
szemekkel. Belső szervei csikartak és tekeredtek. Sejtjei és
szövetei táplálékot követelve jajdultak fel.
Szívek hangos dobogása hívta, hívogatta egészen közelről, s
majd' őrületbe kergette őt. Arca sápadt, majdhogynem szürke
volt, bőre száraz és ráncos, szája kiszáradt. Agyarai várakozva
csepegtek és hosszú, borotvaéles körmök borították az ujjait.
Egy pillanatra megpihentette szemét a mellette, a nyitott
földben még mindig élettelenül fekvő testen. Alexandria. Az
életpárja. Az ő igazi megmentője. Az egyedüli dolog, ami
közte és az ő fajának rettegett sorsa között áll. Őmiatta nem

179
fordul át és nem válik vámpírrá, élőhalottá. A lány önként neki
ajándékozta az életét. Megpecsételve a sorsukat,
végérvényesen összekötve magát ővele az örökkévalóságig. A
lány úgy döntött, hogy Aidan éljen; s ezzel a saját élete felől is
döntött. Nem számított, hogy nem volt pontosan a tudatában
annak, hogy mit tesz. Ez már megtörtént.
A lánynak vérre volt szüksége. Az ő helyzete sokkal
kétségbeejtőbb volt, mint a sajátja. Aidan nem ébreszthette fel,
amíg nem tudja táplálni. Alexandria teste le volt merülve és
táplálék nélkül újraélesztve nem tudna életben maradni alig pár
pillanatnál tovább.
Aidan vér illatát érezte. Meleg és friss vérét. Lüktetve,
hullámozva, apadva és dagadva – akár az óceán időtlen hívása.
Belső démona ordított és tombolt, mindenre elszánta magát az
irányításért, de még inkább az életpárja életének
megmentéséért. Elszánva arra, hogy táplálja a gyötrő és maró
éhségét. Egy férfi. Egy asszony. Egy gyermek. Aidan éppen
időben rántotta vissza a katasztrófa széléről, eléggé
megfegyelmezve magát ahhoz, hogy megtegye a szükséges
előkészületeket.
Percekkel később átszáguldott a szűk földalatti alagúton,
olyan gyorsan, hogy alakja elmosódott és az egereken kívül
más nem észlelhette a jelenlétét. Vérnek vagy földnek nyoma
sem volt rajta. Ruhája elegáns, haja tiszta és egy vastag
lófarokba volt rögzítve a nyakszirtjénél. Gond nélkül áthaladt a
kő-átjárón az alaksorba. Ahogy a konyhába vezető ajtóra
helyezte a kezét, észlelte a másik ajtón a szobába lépő asszony
jelenlétét. Egy pillanatra izgatottan felgyorsult a szíve és a

180
nyála siettette az étkezést, de leküzdötte a reakcióját. A
homlokát az ajtón pihentetve koncentrált, hogy elérje az
asszony elméjét és eltávolítsa őt a veszélyes útvonalról.
Marie megmagyarázhatatlanul a szobában találta magát,
azonban ez biztonságba helyezte őt Aidan minden egyes
lépésével egyre növekvő és kísértő éhségétől. Abban a
pillanatban, amikor az asszony biztonságos távolságra volt tőle,
keresztülsuhant a konyhán, ki a kertbe.
A szagokkal átitatott éji levegő azonnal megrohamozta
érzékeit, elárasztották őt, elmondva történetüket. Egy nyúl
kuporgott alig pár méterrel odébb, megdermedve a félelemtől,
felismerve a halálos, vérre vadászó ragadozót. Az állat szíve
vadul vert. Aidan tudatában volt minden egyes meleg testnek
az utcában lévő házakban, mint ahogyan annak is, mit
csinálnak éppen – alszanak, nassolnak, szeretkeznek,
harcolnak. A köd leple körülölelte, beborította őt, eggyé válva
vele.
Három napot és két éjszakát feküdt a gyógyító talajban. Egy
új vér-infúzióval erősebb lesz, mint valaha. Éhsége küzdött,
hogy átvegye az irányítást, vicsorgott; majd kilőtte magát az
égbe, mindazoknál is veszélyesebben, mint amit Thomas Ivan
valaha ki tudna gondolni. Élő, lélegző, emberi prédára
vadászott és ezen az éjjelen az alatta mozgók számára
veszélyes volt: most az egyszer talán nem hagyja időben abba
az evést, megkímélve az életüket.
Egy sötét, szárnyaló árnyék a magasban, ez volt ő, de
számukra ott lenn, láthatatlan. Aidan a Golden Gate Parkot
tervezte vadászterületének – annak dimbes-dombos vidékével

181
és faligeteivel. Ott a köd a legsűrűbben terült szét, rá várva,
befedve útját. Könnyedén landolt, lábai csendesen érintették a
talajt, akárcsak ahogyan a szárnyai összecsukódtak.
Csupán pár méterrel odébb ólálkodott egy, épp csak a
serdülőkort megélt férfiakból álló csapat, fitogtatva a bandájuk
színeit, riválisaikra várva, egymást szítva a harcra.
Mindannyian fel voltak fegyverezve, jó kétharmaduk
drogokkal felpumpálva és egy palack olcsó bort adtak körbe
egymás között. Aidan érezte verejtéküket, a pórusaik gőze
adrenalinnal és félelemmel volt terhes, melyet hangos, harcias
hetvenkedésük hivatott elrejteni. A vénáikban és artériáikban
áramló vér hangja és szaga, ez érdekelte őt. Egymás után
mindegyikre koncentrált, míg megtalálta a drogok rongálásától
legkevésbé befolyásolt vért. Gyere hozzám! Gyere ide gyorsan!
Itt kell légy most! Könnyedén küldte el a hívást és éhsége olyan
erős volt, hogy többjüket is odahívta magához. A csapat
maradékát arra utasította, hogy ne vegyék észre azok hiányát.
Megragadta az első férfit és mélyen belevájta a fogait, de
képtelen volt uralni kényszerét, azért hogy ezt elég hosszasan
és gyengéden tegye. Lenyelte a forró folyadékot, éhező sejtjei
pedig mohón magukba szívták azt. Végigrohant a testén, akár
egy tűzlabda, erőt öntve izmaiba. Alig volt képes
megakadályozni magát, hogy az utolsó csepp vért is elvegye,
és hogy megszerezze az utolsó energiát. Alexandria gondolata
volt az, ami visszahúzta a biztos pusztulás széléről. Ő önként
érte adta az életét. Nem engedheti meg magának, hogy az
éhsége és ragadozó természete eltékozolja ezt a becses
ajándékot azzal, hogy öl és ezzel megbélyegzi a lelkét.

182
 Aidan a lányról való ismereteire koncentrált, orcája
hajlatára, szempillájának hosszára. Mosolya olyan finom volt,
akár a méz. Szája buja és forró, mint a naptól felhevült selyem.
Aidan eldobta áldozatát és magához vonta a következőt.
A folyékony élet elözönlötte, mire becsukta a szemét és a
lányra emlékezett. Szemei akár kék ékkövek, csillagokkal a
közepén. Bátor és könyörületes. Ő soha nem ejtette volna le
zsákmányát a lábaihoz, mint ahogyan azt ő tette. Aidan
szorosan megfogta a harmadik férfit. Éhsége kezdett enyhülni,
s ezúttal figyelmesebb volt.
Hangok hatoltak át táplálkozása dühöngésén és tudta a
másik banda közeleg, próbálva megtalálni az utat a sűrű ködön
keresztül. Autóik még túl nagy távolságban voltak ahhoz, hogy
felriasszák a parkban rájuk várakozókat. Aidan eltolta magától
harmadik áldozatát és a negyedikért nyúlt.
Igazán nem lenne tisztességes megengedni ennek a
bandának, hogy összeütközzön többekkel az emberei közül,
vette fontolóra. Szája lassú mosolyra görbült. Alexandria már
eljutott hozzá. Emberek, mint ezek a férfiak becsület,
szabályok nélkül, készen arra, hogy megsebesítsék vagy
brutálisan lekaszabolják mindazokat, akik nem is résztvevői a
viszályuknak, legyenek azok nők, vagy akár gyermekek.
Becsület nélkül ezeknek nincsen helyük Aidan világában.
Mégis, Alexandria befolyása alatt fontolóra vette, hogy
egyenlő esélyeket nyújtson a gyilkosok ezen csoportjának a
hatalomért folytatott nevetséges csatájukban. Nem mintha
egyiküknek is bármi fogalma lett volna a valódi hatalomról.
Letette a negyedik embert és már nyúlt is az ötödikért.

183
Éhsége lecsillapodott, ereje teljesen helyreállt, azonban ez
Alexandria számára volt. Fehér fogai egy pillanatra
megcsillantak, miközben a védtelen torok felett lebegtek. A
szürke, sivár és üres világ megtelt ragyogó színekkel és
izgalmas szagokkal. Egyszeriben ismét varázslatossá és széppé
vált. Végül engedte a tudást elmélyülni. Egy igazi életpár.
Megváltás, végre. Képes volt érzelmekre. Sosem lesz már
többé egyedül. Sosem lesz újból egyedül. Az üresség
évszázadai egy pillanat alatt eltűntek. Alexandria.
Egy kis sóhajjal – hogy több szabályt kell követnie, mint
amit szeretne – leengedte az utolsó férfit a nedves fűre és
kiküldött egy hívást az érkező bandának. A rettegés hulláma
csapott le rájuk. Egymást méregetve elcsendesedtek. Aidan
azon kapta magát, hogy vigyorog. Talán helyesen kell
cselekednie, de ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetné előre
annak módját.
A sofőr egy nagy korty levegőt szívva tüdejébe leállította
kocsiját az út szélén. Kiverte őt a víz, alaposan. Ma éjjel meg
fogsz halni. Mindannyian meg fogtok. Egy szörnyeteg rejtezik a
ködben. A halál. Az szólít.
Hogy még nagyobb súlyt adjon szavainak Aidan felugrott az
égbe, testét megnyújtva, eltorzítva, mígnem egy óriási szárnyas
gyíkká változott éles, feltűnő fogazattal. Pikkelyes farka hosszú
és vastag volt, szemei rubintvörösek. Épp a feltűnő autók
soránál jött elő a ködből, tüzet okádva motorháztetejükre.
Ajtók vágódtak ki és a banda tagjai kirobbantak az utcára, a
rettenet visszhangjait kiabálva a ködön keresztül. Aidan lágyan
felnevetett, ahogy a vezető kocsija mellett ért földet és alakja

184
változásnak indult. Hosszú pofája megrövidült, tépőfogai
előtörtek és törzse egy farkasszerű, ínas izomzattá tömörült
össze. Szőrme fodrozódott le hátára és karjaira: egy hullámban
kiemelkedett bőre fölé. Vörösen parázsló szemekkel a férfiak
után ügetett.
– Farkas! Farkasember! –hallatszott a sikoly az utca
hosszában és elsült egy pisztoly. Csekély harminc
centiméternél előrébb lehetetlen volt maga elé látnia bárkinek,
de Aidain számára az éjszaka teljesen világos volt és ismerte
prédája pontos helyzetét. Némi távolságból üldözte őket, azon
képességén mulatva, hogy milyen sebesen tud futni. Szívében
öröm honolt. Mintegy hétszáz évvel ezelőtt érzett utoljára
vidámságot. Aidan mókázott.
– Ez egy sárkány volt! – sikította egy éles hang. Lépéseik
hangosan dörömböltek a sötétben, ahogy mindannyian
szaladtak.
– Ez nem a valóság, ember – követte egy másik hang.–
Talán mindannyiunknak valamiféle tömeges hallucinációja
van.
– Nos, te maradj és nézd meg – kiabált vissza valaki. – Én
húzok innen a fenébe. – A farkas közelebb ügetett, szimatolva
az emberi lényt. A férfiak lelassultak, nem voltak biztosak
abban, hogy ez valóságos lehet. A farkas felugrott, egyetlen
szökelléssel tetemes távolságot megtéve elkapta a férfi
nadrágjának ülepét. Kiharapott egyet a farmervászonból, mire a
férfi éles, magas hangon felvisított. Anélkül, hogy visszanézett
volna, elinalt és csatlakozott a barátaihoz, csizmája hangosan
csapódott az utca kövének, ahogy menekült.

185
 Aidan ezúttal hangosan nevetett, a hang kísértetiesen
visszhangzott, ahogy a köd sűrű rétege továbbvitte azt. Nem
emlékezett rá, mikor szórakozott utoljára ilyen jól. A banda
tagjai össze-vissza sikoltoztak, ordítva a félelemtől. Egy kicsit
még jobban kiegyenlítve az esélyeket az autókra terelte
figyelmét, átgördítve egyiket a másik után úgy, hogy minden
egyes autó a saját tetején feküdt. Majd ugyanezt tette a rivális
banda járműivel is. Különben is, szükségük volt némi
pihenésre a parkban egy ideig.
Miután megbizonyosodott róla, hogy egyik banda sem
maradt küzdeni, otthagyta őket, még egyszer belevetette magát
a levegőbe, ez alkalommal visszasietve Alexandriához. A
konyhán kívül, a kert kőből kirakott ösvényén landolt. Egy hal
fickándozott a kis tóban és a loccsanás hangja hangos volt az
esti levegőben. A szél finom mozgásba kezdett, lassan utat
vágva magának keresztül a ködön. A köd fehér fonalai
könnyedén gomolyogtak és sodródtak ide-oda, mint egy
csipkefüggöny. Nagyon szép volt az összhatás. Az egész
gyönyörű volt.
Aidan mélyet lélegzett és felnézett az égre. Ez nem a
szülőföldje volt ugyan, de ez volt az otthona. A vámpír tévedett
ebben. Aidanben az évek alatt szeretet növekedett San
Francisco iránt. Érdekes város volt, érdekes emberekkel. Igaz,
hiányzott neki a saját fajtája és a Kárpátok hegyeinek és
erdeinek vadsága. Szinte mindent megadott volna azért, hogy a
szülőföldje földjét érinthesse. Népe ősi vidéke örökké a
szívében honolt, de ennek a városnak is megvolt a saját hívása,
a különféle kultúrák összeolvadásával egy hihetetlen világ jött

186
létre, arra várva, hogy felfedezzék és élvezzék.
Aidan a saját kulcsát használta a konyhaajtó kinyitására. A
ház csöndes volt. Stefan és Marie aludtak a szobájukban.
Joshua görcsösen aludt, nyilvánvalóan rosszul érzi magát attól,
hogy olyan sokáig el van választva a nővérétől, noha Marie
megengedte neki, hogy a földszinti szobájuk melletti kis
nappaliban aludjon. Stefan megtartotta ígéretét; a házat
szorosan lezárta, vasrácsok zárták le az ablakokat a
behatolások ellen védekezve.
Aidan védelme erősen tartott. Varázslatok – amelyek ősiek
voltak és erősek, s csak páran ismertek népe legöregebbjei
közül – beleszövődtek az ajtók bonyolult ólomüveg ablakaiba.
Gregori, a sötét, népük leginkább rettegett vadásza és
legnagyobb gyógyítója, sokat tanította őt a védelemről, a
gyógyításról, de még az élőhalottak utáni vadászat módjáról is.
Mikhail, a vezetőjük, valamint Gregori egyetlen barátja,
megállapodtak abban, hogy Aidant az Egyesült Államokba
küldjék, mint az egyedüli vadászt, mivel tudvalevő volt, hogy
az árulók elkezdtek szétszéledni és más világokat felkutatni,
hogy azokat úgy használják, mint gyilkolásra alkalmas
vadászmezejüket. Gregori kiképzett néhány vadászt; ő
magányos volt és rendszerint elkerült másokat.
Julian, Aidan ikerbátya, egy ideig megpróbált Gregorival
együtt dolgozni, de ő túl sok volt, túl sötét. Magányos. A
legmagasabb csúcsokat, a legmélyebb erdőket igényelte. A
farkasokkal futni és a sasokkal szárnyalni, erre volt szüksége, s
Gregori így is döntött, így tett. Nem keresztezték volna
emberek útját, mint ahogyan városokat és efféléket sem

187
közelítettek meg.
Aidan átszelte a makulátlanul tiszta konyhát, s az alagsor
ajtajához lépett. Hirtelen eszébe jutott, hogy mindig milyen jó
illatú a konyha, frissen sütött kenyér illatának és fűszereknek
aromájával teli. Marie és őelőtte annak családja, a házát mindig
otthonná varázsolta. Korábban még soha nem méltányolta ezt
igazán. Életének csodája volt kitartó hűségük, azonban ez ideig
még soha nem vette észre, hogyan tették elviselhetővé az ő
sivár életét.
Belélegezte a családja illatát. Melegség járta át a szívét és a
lelkét. A közöny évszázadai után, a puszta létezést követően, a
térdére akart esni a család iránt érzett hála feletti váratlan
örömében. Soha nem vette még észre korábban az alagsor
rusztikus kiképzésének hatékony voltát sem. Nem egy egyszerű
dohos, földalatti helység volt ez, hanem egy világos, kiterjedt
szoba, amely Stefan gazdag fafaragványaival és szépen
rendezett szerszámok sorával dicsekedhetett. A munkapadok és
asztalok tisztán és szabályos rendben álltak, a kerti szerszámok
a törődéstől csillogtak és mindezektől balra számtalan zsák
gazdag föld gondosan halomba rakva. Stefan. Olyan sokkal
tartozott ennek a férfinak.
Maga Aidan vágta ki aprólékosan a rejtett kamrájába vezető
alagutat miután tanulmányozta a sziklát képző kőzetet, tudva
azt, hogy olyan közel a terjedelmes víztömeghez lehetetlen
áthatolni vagy felfedezni a titkos fülkét. Az élőhalott talán
felismerheti, hogy egészen a közelben alszik, de
hajszálpontosan soha nem tudja megállapítani az ő pontos
elhelyezkedését.

188
 Aidan gondosan választotta meg otthona fekvését. Mivel a
pénz ritkán jelentett akadály, ha valaki évszázadokon át él, neki
is több volt, mint ami több életre is elegendő. Ez csupán annak
kérdése volt, hogy megtalálja-e az alkalmas területet és a
speciális igényeinek megfelelő épületet. Szeretett volna pár
szomszédot azon célból, hogy el tudjon vegyülni az új
közösségben, ugyanakkor szüksége volt térre és magánéletre, s
hogy alapvetően bebarangolhassa szabadon a határt a saját
hátsó udvarán. Szüksége volt a tengerre annak zubogó
hullámaival és illataival, valamint a ködre, melyet irányíthatott,
ha szüksége volt rá. A szirtfokon álló, óceáni kilátással bíró
ingatlan volt a lehető legtökéletesebb, amit csak találhatott. A
tulajdonában lévő föld gazdagsága a ház körül védőzónaként
állt közte és a szomszédsága között, még ha voltak is más
házak az út mentén. Itt megvolt a számára szükséges
magánélet, ha netalán az egyik áruló megtalálná őt, és
harcolnia kellene vele, közben nem fenyegette annak veszélye,
hogy valakivel összeakadnak. Új otthont alapítani egy új
országban az egyik legnehezebb dolog volt, amit valaha tett.
De most, ahogy a hálókamrája felé közeledett, ez a nehézség
elhalványult összehasonlítva azzal a bátorsággal, amivel
Alexandria szembe nézett az új életével. A lány azt remélte,
meghal, még üdvözölte is a halált, különösen, ha ez azt jelenti,
hogy megment valakit – őt. Érezte a lány elméjében, hogy nem
hajlandó emberi lényeket bántalmazni a táplálékért. Nincsen
benne ragadozó természet, vagy hajlam. És a lány félt attól,
hogy ő egy vámpír. Semmiféle magyarázat nem győzheti le a
bizalmatlanságát. Csak az idő teheti ezt meg és neki valahogy

189
elég időt kell szereznie a lánnyal ahhoz, hogy meggyőzhesse
arról, hogy egyikük sem vámpír, egyikük sem egy szívtelen
gyilkos. Szüksége van időre ahhoz, hogy a lány felismerje,
hogy hozzá tartozik, hogy ők sosem válhatnak szét.
Karjaiban ringatva kiemelte a földből. Az ágyra fektetve őt
intett az egyik kezével, mire a lyuk és a csapóajtó bezárult.
Nem szükséges, hogy a lány azonnal szembesüljön szokatlan
életük bizonyítékával. A kamrában, egy ágyban fog felébredni.
Lesz mivel foglalkoznia anélkül is, hogy a földben
gyakorlatilag eltemetve találja magát.
Gyorsan kellett cselekednie. A lány ébredésének
pillanatában, Aidannek meg kellett ragadnia az elméjét, mielőtt
tudatába kerülne annak, mi történt és megkísérelne ellenállni
neki. Nem akarta a kapcsolatukat azzal kezdeni, hogy a lányra
erőszakol valamit, ami undort kelt benne, mégis, nem volt más
választása, pótolnia kellett a roppant nagy vérveszteséget.
Vett egy mély lélegzetet, hátrasimította a lány haját, majd
széthúzta az ingét. Ébredj, kicsim! Ébredj és fogadd el, amire
szükséged van az élethez. Idd, amit önként kínálok neked. Tedd,
amit parancsolok. Keze alatt a lány szíve az élete
fenntartásához elegendő vér hiányában akadozva dobbant az
ébredésért küzdve, ahogy a férfi elrendelte. Aidan a körmével
belemetszett a mellkasába és a lány száját odapréselte az
egyenletesen áradó vörös folyamhoz.
Erősen tartotta a lány elméjét, ahogy annak teste lassan
melegedett, s ahogy szíve és tüdeje megtalálta a helyes ritmust.
A legtöbbekénél sokkal erősebb vérének bevitelével a lány
ereje gyorsan visszatért. Minden előzetes jel nélkül küzdeni

190
kezdett vele, amikor hirtelen tudatára ébredt, mi is történik
vele. A férfi egy kis sóhajjal engedte őt győzni, szándékosan
meglazítva a befolyását.
A lány messzire vonszolta magát tőle, a padlóra huppant és
a szájából próbálta kiköpni a vért, reménytelenül igyekezve
azon, hogy gyűlölje annak édes ízét, az erejét felépítő forró
folyadékot.
– Hogy tehetted ezt?! – csúszott odébb az ágytól, majd
feltápászkodott és a falhoz simult újra és újra a száját
törölgetve. Szemében vad rémülettel.
Aidan kénytelen volt lezárni mellkasán a sebet. Lassan
mozgott, hogy csökkentse a lány félelmét, majd roppant
óvatosan felült.
– Nyugodj meg, Alexandria! Nem vettél még elég táplálékot
magadhoz ahhoz, hogy az erőd megújuljon.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted! Halottnak kellene
lennem. Megígérted, hogy gondját viseled Joshuának. Mit
tettél? – zihálta levegő után kapkodva, s csak a fal tartotta meg
őt. Úgy érezte, a lábai gumiból vannak. A férfi hazudott neki.
Hazudott.
– Te döntöttél úgy, hogy én éljek, Alexandria. És én nem
élhetek nélküled. Az életünk most már össze van kötve.
Egyikünk sem élheti túl a másik nélkül.
A férfi gyengéden beszélt, s nem mozdult a lány felé, aki
úgy festett, mint aki a legkisebb provokációra elrohanna.
– Én úgy döntöttem, hogy megmentem a te életedet. Mind a
ketten tudtuk, mit jelent ez – mondta kétségbeesetten. Öklét a
szájára szorította, hogy visszafojtsa sikolyát. Ő nem tudott,

191
nem akart így, ekként élni.
– Én tudtam, mit jelent, cara. Te nem.
– Hazug vagy. Hogyan hihetnék el bármit, amit mondasz?
Olyanná változtattál, mint amilyen te vagy és most arra
kényszerítesz, hogy véren éljek. Én nem fogom ezt tenni,
Aidan. Nem érdekel, mit teszel velem, de én nem fogom
senkinek a vérét elvenni.
Szemmel láthatóan remegett és a fal mellett lecsúszott a
padlóra. A térdeit a mellkasához húzva ringatta magát –
próbálta vigasztalni magát.
Aidan mély lélegzetet vett, nehogy túl gyorsan reagáljon a
szavaira. Alex teljesen visszahúzódott tőle, az elméje kizárta
őt. Vagy legalábbis így gondolta. De ő már otthonosan mozgott
az elméjében, s most lassan be is lépett oda könnyű kis
árnyékként, örökké éberen.
– Soha sem hazudtam neked, Alexandria. Te határoztad el,
hogy ha megmented az életemet, feladod a sajátodat – hangja
szándékosan bársonyként hangzott.
– Féltetted Stefant.
– Miért Stefant kellett volna tovább élni hagynom,
miközben a tiédet elveszem? Ennek semmi értelme. Nem
bíztam magamban, hogy meg tudok állni Stefannal. Túlságosan
is sok vért veszítettem és a túlélési ösztönöm túl erős volt.
Egyedül te voltál biztonságban. – A férfi hangja lágy volt.
Dallamos, hipnotikus hangja átmosta őt, belé szivárgott és
csökkentette attól való félelmét, hogy mivé vált, enyhítve egy
kicsit a köztük lévő feszültséget.
– Miért? Miért lettem volna én biztonságban? Stefan évek

192
óta a barátod. Te nem is ismersz engem. Miért lettem volna én
biztonságban, amikor ő nem?
– Te az életpárom vagy. Sosem tudnék ártani neked. Érted
uralkodni tudtam magamon és téged én újból feltölthetlek.
Több alkalommal mondtam már neked, de te kitartóan
figyelmen kívül hagytad az információt.
– Én ebből semmit sem értek!– bökte ki. – Én csak azt
tudom, hogy távol akarok lenni tőled. Összezavarsz engem és
nem tudom, hogy a gondolatokat te ültetted-e el a fejemben,
vagy az enyémek.
– Nem vagy fogoly, Alexandria, de az igazság az, hogy
szükséged van arra, hogy a közelemben maradj. Nem tudod
megvédeni magadat és Joshuát nélkülem.
– El fogom hagyni a várost. Nyilvánvalóan hemzseg a
vámpíroktól. Ki akarna itt maradni? – kérdezte valahol a
keserűség és a hisztéria közötti kacagással.
– Hova mennél? Hogyan élnél? Ki fog Joshuára nappal
vigyázni, amikor kénytelen vagy aludni? – Alexandria a füleire
szorított kézzel megkísérelte kizárni a férfi szavait.
– Hallgass, Aidan! Nem akarok ismét rád hallgatni. – A lány
felemelte az állát, zafír szemei találkoztak a férfiéval. Nagyon
lassan, bizonytalanul felnyomta magát a fal mellett. Ő is felállt,
lassan, mozdulatai tükrözték Alexandriáét. Annyira
hatalmasnak, annyira legyőzhetetlennek tűnt a férfi, hogy a
lány nem hitte el, hogy szembeszállt vele. Éhség lopózott a
belsejébe. A kevés mennyiségű vér, amit a férfi adott neki,
csupán étvágyat csinált neki. Éhező szervezete felkiáltott,
sürgetően, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Alexandria a

193
szájára nyomta a kezét. Gonosz volt, ahogyan a férfi is.
Egyiküknek sem kellene életben lennie.
Ez nem igaz, Alexandria, egyáltalán nem igaz. A férfi lassan
felé siklott, hangtalanul, kiszámíthatatlanul. Hangja olyan
finoman bársonyos volt, olyannyira meggyőző. A lány
megdörzsölte a homlokát. – Istenem, a fejemben vagy.
Valóban azt gondolod, el fogom hinni, hogy normális az, hogy
az elménkben beszélgessünk valaki mással? Hogy te mindig
tudod, hogy mire gondolok?
– Ez természetes a Kárpátok leszármazottainak számára. Te
nem vagy vámpír, cara. Olyan vagy, mint én. És az én
életpárom.
– Fejezd be! Ne mond ezt többet! – figyelmeztette
Alexandria.
– Addig fogom mondani, amíg meg nem érted a
különbséget.
– Felfogom, hogy ilyenné tettél. És hogy nem kellene
életben lennem. Senkinek sem szabadna évszázadokig élnie. És
senkinek sem szabadna megölnie másokat a túlélésért.
– Az állatok egyfolytában ezt teszik, piccola. És az emberi
lények megölik az állatokat, hogy megegyék őket. De minden
esetre mi nem ölünk, amikor táplálkozunk, mint ahogyan a
vámpírok gyakran teszik. Ez tilos és maga a cselekedet
megrontja a vért, elpusztítja a lelket – magyarázta türelmesen.
– Nincs miért félned az új életedtől.
– Nekem nincs életem – figyelte a férfi minden mozdulatát,
lassan haladva az ajtó felé. – Te elvetted tőlem az életemet.
A férfi néhány méterre volt a nehéz szikla bejárattól, a lány

194
csupán pár centire. Azonban épp amikor a lány megrántotta
azt, hogy kinyissa, a férfi keze már meg is állította őt. Sokkal
nagyobb, erősebb teste elzárta tőle a szabadságba vezető utat.
Alexandria ennek ellenére kockáztatott. – Azt gondoltam, nem
vagyok fogoly.
– Miért utasítod el a segítségemet? Ha a mostani éhségeddel
elhagyod ezt a kamrát, a gyötrelmed növekedni fog.
Aidan nem érintette meg őt, de a lány érezhette a belőle
áradó hőt. Úgy tűnt, a teste a férfié után nyúl. Még az elméje is
az érintését kereste. Megborzadva meglökte a férfit.
– Menj az utamból! Egy ideig Joshuával fogok időzni.
Szükségem van arra, hogy gondolkozzak, és nem akarlak
magam körül tudni. Ha nem vagyok a foglyod, akkor tűnj el
innen!
– Nem mehetsz közel a fiúhoz úgy, ahogy kinézel. Föld
borít és össze vagy maszatolva a véremmel.
– Hol van a zuhanyzód?
Aidan habozott, aztán úgy döntött, nem említi, hogy nem
lenne rá szüksége, ha nem hiányozna neki. Hagyja, hadd
legyen emberi, mivel a lánynak szüksége van erre. Nem kerül
ez neki semmibe. – Használhatod a saját fürdőszobádat is az
első emeleten. A ruháid a szobádban vannak és mindenki
alszik. Senki sem fog ott zavarni téged. – A férfi visszalépett és
az átjáró felé intett.
Alexandria keresztülszaladt az alagúton és berontott az
alagsorba. El kell hagynia ezt a helyet. Mit tesz majd
Joshuával? Aidan egyre messzebbre és messzebbre rángatta a
saját világába. Az őrület és az elmebaj világába. El kell

195
mennie.
Sosem volt még az első emeleten, de annyira meg volt
zavarodva, hogy alig vette észre a díszes lépcsőkorlátot, a plüss
szőnyegeket, a szobák eleganciáját. Marie mindent megtett,
amit csak tudott, hogy Alexandria dolgait úgy helyezze el,
hogy a lány úgy érezze, ez több mint az otthona. Kihámozta
magát a koszos ruháiból és belépett a nagy, üvegajtajú
zuhanyzóba. Makulátlan volt, mintha még soha senki sem
használta volna. Megengedte a vizet és olyan forróra állította,
amit csak el tudott viselni, majd arcát a zubogó vízbe fordította
és igyekezett nem átadni magát a hisztériának. Ő nem egy
vámpír, nem egy gyilkos. Nem tartozott ide, ebbe a házba.
Joshua még kevésbé. Lehunyta a szemét. Mit fog tenni? Hova
mehetnek? Ujjait lassan vastag hajfonatába fűzte, kibontva
annak szövetét, hogy megmoshassa a haját. Hosszú és
gyorsnövésű haja a csípője alá hullt le, amikor sampont
masszírozott a fejbőrébe. Mihez kezd majd? Semmi ötlete
sincsen és úgy tűnt egyáltalán semmi sem nem jut eszébe.
Az éhség még mindig jelen volt, rágcsálva őt, amíg úgy
tűnt, hogy felemészti az akaratát. A nyelvén érezhette Aidan
fűszeres vérét – benedvesítette a száját és a teste többért
kiáltott. Könnyek vegyültek az arcán aláfolyó vízbe. Nem
tehetett úgy, mintha mindez nem történt volna meg. Ami a
legrosszabb, alig tudta elviselni azt, hogy külön legyen
Aidantől. Önmagában, az elméjében érezte, hogy a férfi felé
nyúl. Távol tőle, a lány szíve nehéz volt, szinte bánatos. Nem
tudta megállni, hogy ne a férfira gondoljon. – Gyűlöllek azért,
amit velem tettél – suttogta hangosan, azt remélve, hogy Aidan

196
figyelte az ő elméjét.
Lassan öltözött fel, gondosan megválogatva ruháit. Kedvenc
kopott és kifakult farmerjét öltötte magára, amelyen két hasítás
is volt. Szerette az érzést, ahogy a bőrére simult. Ez oly
normális volt, annyira a mindennapi életének része. Majd
következett kedves elefántcsontszínű csipke-kardigánja kis
gyöngygombokkal, amitől mindig nőnek érezte magát. Ahogy
lehúzta a törölközőt a hajáról, megnézte magát a tükörben –
először. Tükörképe kissé megdöbbentette. Hisztérikus
ösztönzést érzett, hogy felhívja Thomas Ivan-t és elmondja
neki, hogy néhány ötletét gondolja át az ostoba vámpíros
játékában. A férfi többé nem tűnt olyan zseniálisnak.
Mindazonáltal, ő törékenynek, sápadtnak látszott, s szemei túl
nagyok voltak az arcához képest. Megérintette a nyakát.
Szaténselyem simaságú bőrén egyetlen heg, de még halványuló
seb sem volt kitapintható. Csodálkozva felemelte a kezeit, hogy
hosszú körmeit tanulmányozza. Soha nem volt képes
megnöveszteni a körmeit. Ujjai ökölbe szorultak.
Nem tudott többé itt, ezen a helyen maradni. Ki kellett
találnia, hogyan tudja Joshuát biztonságba helyezni. Mezítláb,
nesztelenül lépdelt le az előcsarnokba. Nem volt szüksége arra,
hogy felkapcsolja a világítást, elég tisztán látott a sötétben.
Elméje egyszer csak ismét Aidanére hangolódott és a lány
kényszerítette, hogy távol tartsa magát tőle, távol a veszélytől.
Nem akarta, hogy a férfi tudja, mit gondol, vagy hogy mit érez.
Nem akarta beismerni, hogy ő különbözött minden más emberi
lénytől. Nagyon lassan lesétált a lépcsőkön. Pontosan tudta,
hogy hol van Joshua. Csalhatatlanul megtalálta az utat a

197
szobába, ahol a fiú aludt. Megállt az ajtóban és csak nézte őt.
Fájt a szíve mindkettőjükért. Olyan kicsinek és sebezhetőnek
tűnt. Ragyogó haja göndör glóriát alkotott párnáján. Hallhatta
lágy lélegzetvételeit.
Alexandria lassan közeledett az ágyhoz, könnyek
homályosították el látását. Joshua olyan sokat veszített. Ő
csupán szegényes pótléka volt a szüleiknek. Nem mintha nem
próbálta volna meg, de soha nem sikerült kijuttatnia Joshuát a
város legrosszabb környékéről. Úgy tűnik, a mostani helyzet
szörnyű iróniája az, hogy habár Joshua végre egy palotában
van körülvéve mindennel, amit csak pénzen meg lehet
vásárolni, az egyik legnagyobb presztízsű iskolába jár és a
férfi, aki mindezt lehetővé tette, egy vámpír. Leült a
pehelypaplanra és tenyerével lesimítgatta a vastag ágyneműt.
Mit tegyen? Az égető kérdés. Az egyetlen kérdés. Fogja meg
Joshuát és szaladjon? Vajon Aidan elengedi őt? Valahol
mélyen belül tudta, hogy a férfi megengedte neki, hogy
elhúzódjon tőle, amikor táplálkozásra kényszerítette. Aidan
messze erősebb, hatalmasabb volt, mint azt ő elképzelhetné és
a férfi elrejtette annak teljes nagyságát előle.
Lassan kiengedte a levegőt. Nem volt rokona, akihez Joshua
mehetne. Senki sem volt, aki segíthetne neki. Sehova sem tud
futni. Alexandria közel hajolt, hogy megpuszilja a fiú feje
búbját. Azonnal tudatába került vérének finom, ár-apályhoz
hasonló mozgása. Hallhatta, ahogy élettől pezsgően lüktetett az
erekben. Nyakán pulzáló érverése megigézte. Érezte a friss vér
illatát és a szájában összefutott a nyál a szükségtől. Mélyen
belélegezte, arca finoman Joshua nyakához ért.

198
 Aztán Alexandria nyelvével kitapintotta a metszőfogait,
melyek élesek és készek voltak. Elszörnyedve elugrott az
ágytól, el az alvó gyermektől. Majd egyetlen szökkenéssel
elérte az ajtót. Egyik kézét erősen a szájára szorította,
lemenekült a hallba, majd keresztül a házon és felrántotta a
bejárati ajtót. Kiszaladt a sötét éjszakába, oda, ahova tartozott.
Olyan gyorsan és olyan messze futott, ahogyan csak tudott, s
ereje minden egyes lépéssel egyre csak fogyott, zokogás
szaggatta a mellkasát. A köd most már nem volt több mint egy
vékony fátyol, s a csillagok időtlen mintát hintettek az égre.
Mikor kiadta magából az adrenalint, Alexandria leroskadt a
földre egy kovácsoltvas kerítés mellett. Annyira gonosz volt.
Mit gondolt? Csak úgy elviheti az öccsét és minden ugyanúgy
lesz, mint korábban? Joshua sosem lenne biztonságban tőle.
Aidan talán mégiscsak igazat mondott Stefannal kapcsolatban.
Éhség mart és harapott belé, míg a szükség már a bőrét marta.
Ujjai ráleltek egy tömör, súlyos vasrúdra és vadul azt
fontolgatta, hogy átszúrja vele a saját szívét. Próbaképpen
magához vonta, de az erősen be volt ágyazva a betonba. A
vérhiánytól gyengén soha nem fogja tudni elmozdítani.
Erősen az ajkába harapott, hogy megerősítse magát,
átgondolta a lehetőségeit. Soha nem veszélyeztetné Joshuát.
Nem volt más választása, mint hogy sose térjen vissza abba a
házba. Csak azért imádkozhatott, hogy Marie és Stefan
feleannyi szeretettel fogja nevelni Joshuát, mint amekkora
szeretettel ő tette és megvédik Aidan életének őrületétől. Nem
vágyott arra, hogy emberi lényeknek ártson. És mégis ez az
egyetlen lehetősége maradt. Ott szeretett volna maradni, amíg a

199
nap fel nem jön és reménykedett, hogy a fény majd elpusztítja.
– Ennek semmi esélye, Alexandria – tűnt elő Aidan magas,
izmos alakja a ködből. – Ez nem fog megtörténni.– Arca akár
egy maszk: kérlelhetetlenül elszánt. – Mennyire kész vagy
meghalni, de mennyire nem vagy hajlandó megtanulni élni!
A lány megmarkolta a kerítést, míg ujjperecei ki nem
fehéredtek. – Hagyj békén. Jogom van azt kezdeni az
életemmel, amit csak akarok. Ezt hívják szavad akaratnak, bár
biztos vagyok benne: előtted ismeretlen ez a fogalom.
Izmainak lusta hullámzásával kihúzta magát teljes
magasságában. Egy bizonyos elegancia tapadt rá, akár egy
második bőr. – Provokálni akarsz?
– Esküszöm, ha tovább használod ezt a nyugodt, szenvtelen,
„Alexandria-hisztérikus-vagy” hangsúlyt, nem állok jót sem
magamért, sem a tetteimért! – A lány az ujjait szorosan a rúd
körül tartotta arra az esetre, ha a férfi arra akarná kényszeríteni,
hogy vele menjen. Aidan halkan, vidámság nélkül felnevetett.
Férfiasan, kigúnyolva a borzongást, ami leszaladt a gerincén.
– Ne tégy túlzottan próbára, piccola. Nem fogom
megengedni, hogy találkozz a hajnallal. Ez nem képezi vita
tárgyát. Meg fogsz tanulni élni úgy, ahogyan kell.
– Bámulatba ejt az arroganciád. Semmilyen körülmények
között nem fogok visszamenni a házba. Nem tudod, hogy
majdnem mit tettem.
– Nincs olyan dolog, ami titok lehetne közöttünk.
Megérezted Joshua vérének illatát és a tested normálisan
reagált. Éhes vagy. Több mint éhes: ki vagy éheztetve és
szűkölködsz. Természetesen reagáltál a táplálék közelségére.

200
De soha sem érintetted volna meg őt. Soha nem bántottad
volna az öcsédet.
– Nem tudhatod! – Ő maga sem tudta, honnan tudná akkor a
férfi? Nyugtalanságában előre-hátra hintázott, fejét térdére
eresztette, hogy elrejtse szégyenét. – Nem ez volt az első
alkalom. Ez már kétszer megtörtént.
– Mindent tudok rólad, Alexandria. Az elmédben, a
gondolataidban vagyok. Érzem az érzéseidet. Az éhség, amit
megtapasztaltál, természetes volt. Nem hanyagolhatod el a
tested igényeit. De Alexandria, te nem tudnál ártani egy
gyermeknek. Egyetlen gyermeknek sem, nem is szólva
Joshuáról. Ez nincs benne a természetedben.
– Bárcsak hinni tudnék neked. – Ez annyira kétségbeesetten
hangzott, hogy csaknem összetörte a férfi szívét. Gyűlölte ezt,
az összezavartság és a téves információk szörnyű terhét, amit a
lány cipelt. Összevegyítette a vámpírokról szóló mítoszokat,
legendákat az ő elborzasztó szembesülésével a valódi
dolgokkal és a férfi hatalmával.
A férfi ujjai gyengédek voltak az álla alatt. Hátradöntötte a
fejét, s így szemei foglyul ejtették a lányéit. – Nem tudok
hazudni neked, cara, tetszésed szerint láthatod a
gondolataimat. Egyesítsd az elmédet az enyémmel és ismerd
fel, hogy igazat mondok. Joshua nincsen veszélyben. Én
részben vadállat, egy vadász, egy igen hatékony gyilkoló gép
vagyok, azt hiszem, ezek voltak a gondolataid. És rám olykor
ez igaz is. De veled nem ez a helyzet. Egy Kárpátokból
származó férfi felelőssége az életpárja védelme, egészsége és
boldogsága. Én vagyok a sötétség a te fényedhez. Könyörület

201
és jóság van benned. Te már a népem tagja vagy, azonban –
ahogy minden asszony – az igazi természeted szerint finom,
szelíd teremtés vagy. Joshua nincsen veszélyben.
A lány hinni akart neki. Volt valami a hangja tisztaságában,
szilárd tekintetének egyenességében, ami csaknem meggyőzte
őt. Hinni akart neki, jobban, mint bármiben egész életében. –
Nem kockáztathatok – mondta a lány leverten.
– Nem vagyok hajlandó elveszíteni téged.
Aidan lehajolt és lefeszegette a lány ujjait a kerítésről, majd
könnyedén a karjaiba emelte őt. – Miért nem engeded nekem,
hogy segítsek neked? Tudom, ez az egész sokkoló számodra,
de hallgass a szívedre, az elmédre. Miért döntöttél úgy, hogy
megmentesz engem, ha gonosznak gondolsz?
– Nem tudom. Többé már semmit sem tudok, kivéve, hogy
Joshuát biztonságban akarom tudni.
– És én meg téged szeretnélek biztonságban tudni.
– Nem lehetek a közelében, miközben olyan nagy az
éhségem, mint ahogy akkor volt. Az szörnyű volt: a vérére
gondoltam és a pulzusát lestem. – A lány a gyomrára szorította
a kezét. – Ez feldühített. És ez megrémített, annyira féltem őt.
A férfi ajkai a lehető legfinomabb cirógatással értek a
hajához. – Engedd meg, hogy segítsek neked, Alexandria. Az
életpárod vagyok. Ez az én jogom és felelősségem is.
– Nem tudom, ez mit jelent.
Aidan érezte csökkenni az ellenállását. Reményvesztetten
nézett fel rá. Szemének legmélyén nem volt bizalom, csak
szörnyű nagy bánat. A lány nem harcolhatott az ő erejével,
kérlelhetetlen eltökéltségével. – Engedd meg, hogy

202
megmutassam neked – mondta lágyan, hangja mély és
erőteljes, akár a fekete bársony csábítása.

203
 Kilencedik fejezet

A idan karjai megfeszültek, egy másodperc töredékére,

ahogy tartotta őt. A férfi arcán megjelenő kifejezést,
szemébe költöző tekintetet félt megnevezni. Birtoklás.
Gyengédség. A kettő keveréke. Nem akarta tudni. A
pillantásától úgy érezte magát, mint akit nagy becsben tartanak,
szeretnek, mint akit féltve őriznek. Sőt szexinek és
gyönyörűnek. Az, ahogy a tekintete végigsimította az arcát,
megérintve az ajkát, mint egy fizikai csók, a szívét gyorsabb
dobogásra késztette.
Aidan érzéki szája lassú mosolyra görbült. – Úgy látom,
mezítláb vagy. Javasolni akartam egy sétát a csillagok alatt, de
a bosszantó szokásod úgy tűnik, ismét a felszínre emelkedett.
Alex nagyot nyelt, erőlködve megpróbálta visszaszerezni
önuralmának egy kis látszatát. Nem akart visszamenni a házba.
El kellett határolnia magát Joshuától, és elrendeznie magában a
történteket. – Mikor kiszaladtam ide, nem gondoltam arra,
hogy a séta ártani fog nekem. Tegyél le, Aidan. Nem fogok
elszállni.

204
 Nevetése felborzolta a haját. – Mintha el tudnál előlem
menekülni. – Nagyon óvatosan, lassan, kiélvezve a közelségét,
Aidan letette a lábaira.
Ő felnézett a férfira. Volt valami új a kapcsolatukban, ami
korábban nem volt jelen. Nagyon is tisztában volt vele, hogy ő
egy férfi. Magas, erős, jóképű, érzéki. Elméjéből elhessegette a
gondolatot és sietve újra elkapta a fejét. Elszalasztva Aidan
gyors mosolyát. – Ez egy szép este, cara mia. Nézz körül –
utasította lágyan.
Mivel csak arra tudott gondolni, hogy a férfi könnyedén
lépked mellette, azt tette, amit mondott, nem akart rá gondolni
és a különös hatalmára, amivel úgy tűnik, hogy befolyásolja őt.
A csillagok egy ragyogó takarót vontak a fejük fölé. Mély
levegőt véve belélegezte az óceán felől érkező sós szellőt.
Mögöttük, a domboldal mentén fák sűrű ligete nőtt, előttük
egy sziklafok, kilátással az óceánra. Az utca felfelé kanyargott
a dombon; az út mentén imitt – amott nagy házak tarkállottak,
mégis jól illeszkedtek a környezetbe. A város fényei a
csillagokéval vetekedett, egy szivárványszínű minta, ami
mérföldekig ellátszott. A kilátás lélegzetelállító volt.
Aidan közelebb lépett hozzá az izmait igazából alig
mozdítva, azonban ő érezte a teste melegét. Váratlanul
folyékony forróság gyűlt össze mélyen az altestében.
Szívverése felgyorsult. Lenyűgözte. A férfi nyűgözte le.
Elbájolta. Lassan araszolva, hogy legyen egy kis hely közöttük,
ellépet tőle. Aidan inkább suhant, mint sétált, s aranyszemei
átható tekintetével az őket körülvevő tájat lassan pásztázta,
nem szalasztott el semmit az ő visszavonulását is beleértve.

205
 – Alexandria, ha megfelelően táplálkoznál, soha nem
éreznéd azt, amit az öcséd körül éreztél. – Közömbösen hozta
szóba a témát, gondosan semleges hangon. De ő mégis úgy
érezte, mintha ököllel a gyomrába vágott volna.
– Muszáj beszélni róla? – Táplálkozni. Mit jelent ez
pontosan? Nem enni, hanem táplálkozni. Az agya húzódozott a
szótól és mindentől, amit az jelenthetett.
Aidan keze végigcsúszott selymes haján, a vastag tömegét
követve oda-vissza, megkerülve a fenekét. A gesztus
elviselhetetlenül gyengéd volt. Meleg szivárgott a bőre alá és a
szája kiszáradt. Keze véletlenül súrolta az övét. Az ujjaik
összeértek, aztán az övével körülzárta az övét, annyira hogy
azok egymásba fonódtak. – Az volna a legjobb, cara. A
félelmeid annyira alaptalanok.
Vett egy mély levegőt és megpróbálta rákényszeríteni
magát, hogy a kellemetlen témára összpontosítson, de Aidan
közelsége fejjel lefelé fordította a világát. Érezte az
elektromosságot átívelni és szikrázni közöttük. A nyelvének
hegye kilódult megnedvesíteni az ajkait. Tisztában volt vele,
hogy a férfi aranytekintete követte az egyszerű mozgást,
átalakítva valami erotikussá.
– Mit javasolsz? Lehet, hogy Thomas Ivanból kellene
táplálkoznom? – Javasolta komolytalanul, mivel torka nyers
volt a félelemtől. – Azt hiszem, még mindig elcsábíthatnám őt
– a női vámpírok is ezt szokták a filmekben csinálni.
Aidan tudta, hogy a félelem mondatta vele, mivel az
elméjében volt. De a testének képe összegabalyodva a
szoftvermogullal azonnali és élénk volt. Figyelmeztető morgás

206
hagyta el a száját, mielőtt megállíthatta volna. Fehér fogak
csillantak – fenyegetve. Szabad kezével végigsimított hosszú,
homokszínű haján. Abban a pillanatban veszélyes volt és ez
sokkolta. Soha nem jelentett valós veszélyt semmilyen
emberre, hacsak nem azt az oldalát választotta egy háborúban.
Az emberek táplálékul szolgáltak, megvédte őket, s ritkán
bonyolódott az összetűzéseikbe. Mint fajtája minden tagja,
amikor a földjeik vérben úsztak és országaikat kettészakították,
a harcokban használták a tudásukat. De ez más volt. Ez
személyes volt. És Thomas Ivan sosem lesz újra teljesen
biztonságban.
Alexandria azonnal érzékelte az Aidanban bekövetkező
változásokat. Magában valami halálossal harcolt, egy privát
csata a démonnal, amiről neki fogalma sem volt. Ujjai
megfeszültek a férfién. – Mi ez, Aidan? – kérdezte halkan,
aggódva.
– Még csak ne is viccelj egy ilyen dologgal. Kétlem, hogy
Ivan túlélné, ha elcsábítod őt – mondta mereven, anélkül, hogy
enyhítette volna a csapást. Hangja bársonypuha volt, de
csöpögött a fenyegetéstől, ez sokkal rosszabb, mint egy
kiabálás. A szája melegéhez emelte az ujjait, hosszan elidőzve
a szatén bőre felett. – Ivan ne kísértse a sorsot azáltal, hogy
megérint téged.
Elhúzta a kezét, zavarta a forróság a testében, a fájdalom,
ami egy sürgető követeléssé vált. Szórakozottan megtörölte
farmerjába a tenyerét a combján, megpróbálta kitörölni azt az
érzést, amit ajkai keltetek a bőrén. – Tudod Aidan, azok közül,
amit mondtál, egy dolgot nem értek. Thomas miért kísértené a

207
sorsot? Azt mondod, hogy megölném? – Megpróbálta nem
visszatartani a lélegzetét, amíg a választ várta.
Miközben egymáshoz illesztették a lépéseiket – mint a tangó
táncosok – a férfi teste újra az övé mellett volt. – Dehogy, cara
mia. Én ölném meg. Nagyon kétlem, hogy uralkodni tudnék
magamon. Ráadásul nem is akarok uralkodni magamon.
A lány zafírszemei nagyra tágultak, ahogy felnézett az
arcába. – Te tényleg ezt gondolod, ugye? Miért csinálnád ezt?
Egy pillanatig habozott, meghosszabbítva a csendet
mindaddig, amíg gondosan kiválasztotta a szavakat. – Én
vagyok a felelős a védelmedért. Ez a férfi többet akar, mint a
gyönyörű rajzaidat Alexandria, valamint, te olyan ártatlan
vagy, hogy nem is veszed észre.
Alex felemelte az állát. – Maga aztán mindent tud, Mr.
Savage, lehet, hogy nekem már egy tucat szeretőm volt. Ha
úgy döntök, hogy elcsábítom Thomas Ivant, nem kell, hogy
aggódjon miattam. Tudok vigyázni magamra.
Hirtelen a kezével megmarkolta a selymes haját, amitől
kénytelen volt megállni. Annyira közel lépett hozzá, hogy
karcsú testét hátra kellett hajlítania. Olvadt aranyszemei
izzottak a szenvedélytől, a birtoklástól, miközben közvetlenül
az övébe bámult. – Te az életpárom vagy. Még soha nem
érintett meg egy másik férfi. Már jártam az elmédben és
hozzáfértem az emlékeidhez. Ne próbáld meg bemesélni
nekem, hogy már egy tucat férfi volt az életedben.
A férfi testéből agresszivitás áradt, de ő közönyös maradt,
nyugodt. Aidan nem okozott fájdalmat és nem érezte, hogy
veszélyben lenne. Csupán csak a szörnyű intenzitása volt ott,

208
mintha a belső démonai keményen elnyomták volna. Ő azonnal
rávillantotta kék szemeit. – Mindennek a tetejébe te még
hímsoviniszta is vagy. Hasonlóan nekem is azt kéne hinnem,
hogy még soha nem voltak nők az életedben. És még valami –
kifelé a fejemből. Neked nincs jogod a magánéletemhez. Bármi
is ez az életpár dolog, nem akarom annak semelyik részét. –
Megpróbált kihívónak hangzani, de ez nehéz volt, amikor a
tökéletes szája csupán centiméterekre volt az övétől. S ettől
elég kínos gondolatok futottak át az elméjén.
Mégsem tudta levenni róla a szemeit. Látta, hogy
aranyszemei felizzanak, a célt egyértelműen a mélységeiben. A
kemény szája ellágyult és nagyon lassan, végtelen türelemmel,
megérintette az ajkát egy rövid, pille-könnyű cirógatással,
amitől a vágynak egy sugara fájdalmasan tekeredett keresztül a
nő testén.
– Csak hogy emlékezz, ha elcsábítod azt az embert, végzek
vele – motyogta szinte szórakozottan a szájánál.
Megízlelhette a szavakat. Megkóstolhatta a lélegzetét. A
szája forró és csábító volt. A férfi teste megmozdult, s
miközben magához szorította, érezte a kemény szükségét. Keze
keretezte az arca gömbölyű ívét, a hüvelykujja simogatva
csúszott keresztül a pulzusán. A szél hajának selymes tömegét
végigfújta Aidan kezén és karján, hozzákötve őt szinte
szándékosan.
Az illata hívogatta, vadul és féktelenül, mint ahogy egy állat
hívja a párját. Az egész lénye válaszolt neki, minden értelem,
minden ok, minden józanész ellenére. Alexandria még soha
nem érzett ilyen szexuális vonzalmat senki irányába és a férfi

209
válaszának hevessége számára felfoghatatlan volt. Ez erős és
lenyűgöző volt, forró és nedves, egy hajtó szükség, olyan
elemi, mint az idő. Azonnal akarta őt, ott az éjszakában, a vad
karjaiban, szüksége volt rá.
Ellökte magát tőle. – Állj le, Aidan! Hagyd abba! –
Felemelte a kezét, hogy kibékítse a férfit. – Nem vagyok kész
erre. – Ő annyira erőteljes volt, annyira uralkodó hím,
elsodorná őt, amíg nem létezhetne nélküle. Amíg nem létezne
nélküle. – Nem fogod irányítani az életem – suttogta neki.
Aidan a hüvelykujjával az alsó ajkát simogatta. – Alig
érintettelek meg, cara mia, és te futsz előlem, mint egy nyúl.
– Mindenki elfutna, akinek van egy csöpp esze, Aidan.
Őrültségeket beszélsz. Nem kellene számítania, hogy hány
szeretőm volt már – vagy hogy hány van. Ez az én
magánügyem. Én sem kérdeztelek a szerelmi életedről, ugye? –
Hirtelen arra gondolt, hogy egy másik nőt ölel a karjaival és
már a gondolatába is belebetegedett. – Olyan képmutató vagy.
Az évszázadok alatt, amit megéltél, ahogy azt állítottad,
valószínűleg több nőd volt, mint amiről én hajlandó vagyok
tudni. Több száz. – Átgondolta. – Több ezer. Te egy kutya
vagy, Savage. Egy vadászkutya. – Aidan nem állhatta meg,
hogy el ne nevesse magát. Felé nyúlt, s újra birtokba vette a
kezét és lassan elindult visszafelé az otthona irányába. A lány
keze az övében kicsi volt és törékeny, a bőre puha és csábító. A
szél a maga módján, játékosan megérintette a haját, átfújva a
karján, száz selymes szállal egymáshoz fonva őket.
Alexandria csak sétált tovább mellette és közben megpróbált
nem úgy érezni, mint akit szeretnek és védenek. Attól, ahogy ő

210
mozgott – magabiztosan, rugalmasan, erőteljesen – annyira
sebezhetőnek érezte magát a birtokában, de az ujjai finoman
fogták az övét. Azonban minden egyes megtett lépéssel, egyre
idegesebb lett, hogy a férfi hozzáfért a magánéletéhez.
– Aidan azt hiszem, te tévedésben vagy velem kapcsolatban.
Lehet, hogy nem voltak szeretőim, de csak azért, mert még
nem szerettem senkit. Habár már vonzottak. Nincs semmi
bajom.
Aidan szája megrándult. Férfiasan tartózkodott attól, hogy
mosolyogjon, de muszáj volt több lépést megtennie, mielőtt
válaszolni tudott volna a tőle megszokott semleges hangon. –
Én soha, semmikor, nem gondoltam arra, hogy valami baj van
veled. Ha te emiatt aggódsz, azt hiszem, boldog leszek, ha
megmutathatom az ellenkezőjét.
Alex megrántotta a kezét. A férfi túl közel volt, túl élénk és
eleven. A kémia közöttük robbanékony volt. Nem tudta
megérinteni, nemhogy megcsókolni. Az nem biztonságos. –
Fogadni mertem volna rá, hogy megtennéd. De ez nem fog
megtörténni. Van egy szabályom a vámpírokkal kapcsolatban –
ne keveredj velük.
Aidan szemöldöke felszökött. – Jó szabály. Örülök, hogy
kezdesz mutatni egy kevés értelmet. És hogy nem vonzódtál az
ember férfiakhoz.
– Thomas Ivan nagyon is vonzó.
Borostyán sárga szeme felcsillant rá. – Azt gondoltad, hogy
ő egy cápa. És hogy az olcsó kölnitől, amit használ, megfájdul
a fejed.
– Az ő kedvessége túlnő a tiéden – tiltakozott. – Van

211
bennünk egy csomó közös. – Kék szemében dac látszott. – A
kölnije nem is olcsó. És nagyon jóképű.
Váratlanul a nagy testével elállta az útját és ő egyenesen
neki szaladt, arca a szegycsontjába nyomódott. Egyik kezével
körbejárta torka karcsú oszlopát. – Nem, nem az. –
Hüvelykujját végighúzta az alsó ajka vonalán.
A teste azonnal lüktetni kezdett a szükségtől. Csak úgy. A
férfival elfelejtette a hűvös éjszakai levegőt, a nagy csillagokat,
mindent kivéve a szilárd izmait, a forróságát és az erejét.
Mellét kényelmetlenül feszesnek érezte; a vére végigszáguldott
a testén.
Hallotta a szíve heves dobogását. Ereiben a vére neki
énekelt, kiáltott érte. Éhség mardosta, éles, metsző. Megpróbált
elhúzódni, s közben egy kis nyögés hagyta el a száját. Jól
érezte magát, valójában egy ideig sikerült elfelejtenie, hogy
egy másik lényből kell táplálkoznia, hogy éljen. De
ráeszmélve, hogy meg kell tennie, elnyomott minden mást, így
az őt körülvevő szépség egyszerre csak kopár és csúnya lett.
Aggódott a férfiért, s az ezt kiváltó félelem keresztülhullámzott
rajta. Ekkor mindkét tenyerét a mellkasán tartva, megpróbálta
ellökni. Ez olyan volt, mintha egy betonfalat próbálna
megmozdítani.
Aidan csak mosolygott rá. – Ne tarts attól, ami természetes
számodra. Tényleg azt hiszed, hogy árthatsz nekem? – Karját
szorosan köré zárta és érezte, hogy a lábai elhagyják a földet. A
szája súrolta a fülét. – De köszönöm az aggodalmad.
Alexandria megragadva a derekát kikukucskált a karja alatt,
hogy lássa, ahogy a föld távolodik. Felfelé lebegtek, lustán,

212
kényelmesen, ami rettegéssel töltötte el a szívét. – Lehet, hogy
most jött el az ideje, hogy elmondjam, félek a magasban –
kockáztatta meg, miközben a szíve hangosan dübörgött a
fülében.
– Nem, nem félsz, kis hazug. Te egyszerűen azoktól a
dolgoktól félsz, amit nem értesz. Nem mindig a repülésről
álmodoztál? Magasan a föld felett? Nézd meg a világunkat,
piccola. Nézd meg azokat a csodálatos dolgokat, amikre képes
vagy. – A hangjában lágy szórakozás volt. – Szabadon
szárnyalhatsz.
– Álmodozni róla és csinálni két különböző dolog. És nem
én csinálom, te vagy, aki irányít.
A nevetése halk volt és gonosz. – Szeretnéd, hogy
elengedjelek? Nem mintha te nem tudnál lebegni saját
magadtól.
Az ujjai görcsösen megmarkolták az ingét. – Ne viccelődj
ezzel, Aidan. – De ő egyszer sem lazított a fogásán így
biztonságban és védve érezte magát. Egy nagy levegőt véve
Alexandria körülnézett.
Ködfoszlányok sodródtak el mellette. Ki akart nyúlni és
megérinteni egyet, csak hogy lássa képes rá, de nem volt
eléggé nyugodt ahhoz, hogy lazítson a halálfogásán Aidanen. A
csillagok a feje fölött ragyogtak, alatta a hullámok
keresztülszáguldottak az óceánon és nekiütköztek a nagy
szikláknak, fehér habot szórva minden irányba. A cseppek úgy
néztek ki, mint a szikrázó gyémántok szétszóródva a tenger
mélykékjén. A szél a fák koronáját rángatta, annyira
meghajlottak és ingadoztak, hogy ágaik felintegettek rá.

213
 Alexandriát elárasztotta az öröm. A szabadság érzése.
Ebben a pillanatban a nehéz, nyomasztó terhet elnyomta
magában és nevetett, igazán nevetett. Nevetésének hangja
áttörte Aidan szívét, beburkolta és keményen összeszorította.
Karjait még szorosabbra fonta. Szerette volna hallani őt mindig
így nevetni. Az illata, a tapintása, ráirányította a figyelmét,
előhívva a vadságot benne.
Alex érezte a férfiban bekövetkező változást. Abból, ahogy
a teste megmozdult szemben az övével, ahogy sürgős
igényében megkeményedett, ahogy a karjaival magához
szorította. Egyszerre csak a házának második emelete köré
rejtett erkélyén voltak, az ő saját lakrészén. Aidan lábai földet
értek, de az övé nem. Könnyedén egy plüssfotelhoz vitte, ami
épp a bonyolult ólomüveg tolóajtó előtt volt.
– Aidan! – tiltakozott zihálva. Pánik tört rá. Nem tudott így
egyedül lenni vele. Kísértésnek ő túl sok volt és önmaga pedig
túl sebezhető, érzelmei rongyosak és nyersek voltak.
Aidan szája könnyedén súrolta a szemhéjait, az arcát. – Hát
nem megmondtam neked, hogy bízz bennem? – Beleültette az
ölébe, a csípőjén ringatva a fenekét. Szorosan és meghitten
magához préselte és úgy tűnt nem számít neki, hogy ő érezte az
erőszakos szükségét iránta. Nem léteztek közöttük titkok.
Könnyedén bekukkanthatott volna a férfi elméjébe és ott
ugyanazt az információt találhatta volna.
Alexandria megborzongott, hirtelen elfogta a félelem. Volt
valami más a férfi körül, valami alapvetően megváltozott, amit
azóta vett észre, hogy felébresztette. Másképp nézett rá, mintha
egyedül az övé volna, mintha teljes joga volna hozzá –

214
vitathatatlanul. Gyengédséget észlelt, de egy mély elhatározást,
egy hajlíthatatlan célt is. Reszkető ujjaival megérintette az
arcát.
Az éjszaka fénylett a férfias szépségén, a széles vállaira
omló homokszínű hajának vastag tömegén. Látta a dús
szempilláit, az elegáns orrát, az erős állkapcsát és tökéletes
ajkait.
– Egyesítsd az elméd az enyémmel – parancsolta lágyan.
Ő megdermedt és megrázta a fejét. Az életét már elvették,
örökre megváltoztatták. Ösztönösen tudta, hogy egyre közelebb
húzza magához, tovább bevonva őt a saját világába. De neki
irányítania kell valamit. – Nem fogom, Aidan. Nem akarom
ezt.
– Én csak táplálni szándékozom téged, cara, semmi több,
bár elismerem, a kísértés majdnem több mint amennyit elbírok
viselni. Egyesítsd az elméd az enyémmel. – Ezúttal a hangja
egy oktávval visszaesett, hipnotikussá vált, egy halk, lusta,
csábító csalétekké.
Az elméjében a szavai visszhangzottak táplálni téged,
miközben a karjaiban levő kemény erő ellen küzdött. A gyomra
bukfencezett. A szíve dübörgött. Undor helyett ott, forró
várakozás volt, még magasabbra emelve a szexuális
feszültséget közöttük. Elfojtott egy kis zokogást. Ez nem ő.
Egyik sem. Még egy férfit sem akart annyira nagyon, hogy az
egész elméje és a teste fájjon és égjen a szükségtől. Sohasem
vette fontolóra, hogy beleharapjon valakibe, mégis a
gondolatra, hogy a szája a mellkasát, a nyakát érinti, a teste
azonnal reagált, megfeszült és lüktetett. Folyékony forróság

215
gyűlt össze mélyen benne, egy sohasem ismert fülledt
érzékiség.
– Egyesítsd az elméd az enyémmel – suttogta újra, a szavak,
mint egy csábítás a bőrén. Nyelve a pulzusát simogatta, amitől
a teste várakozóan összeszorult.
Kétségbeesésében úgy tett, ahogy a férfi akarta. Aidan
elméje ködös volt az éhségtől – testi éhség, sürgető,
követelődző. Erotikus képek táncoltak a fejében. A nyelvével
újra megsimogatta, ezúttal lentebb, miközben az ujjai lassan
keresztülfűzték a gyöngyház gombokat a kardigánján.
Alexandria forróságban, szükségben, éhségben fürdött. Bőre
túlérzékeny volt. Hallotta a saját nyögését, érezte a hűvös
levegőt tantaluszi kínokat okozva végigfújni a mellén.
Aidan megérintette őt, kezei felcsúsztak a keskeny oldalán,
hogy birtoklóan körbefogja a szatén bőrt a mellei alatt. Fogai
megharapták a nyakát, a torkát. Valami összefüggéstelent
mormolt. Akarlak, Alexandria. Te hozzám tartozol. Az enyém
vagy. Fogai az egyik mellét súrolták, lassan, erotikusan
kaparta. A bársony nyelve a kemény csúcsot simogatta –
egyszer, kétszer. Én vagyok a te életpárod. El fogod venni
tőlem, amire szükséged van. Táplálkozz, cara mia. Vedd el
tőlem, amit csak én adhatok. Érezte a száját bezárulni a
lágysága fölött, a forró érintés erotikus és furcsa volt.
A szemei lecsukódtak. Egy álomvilágban volt. A testét
nehéznek érezte, ismeretlen sóvárgásokkal, amit sohasem
tapasztalt és egész lénye feloldozásért tombolt, olyan
kétségbeesetten szüksége volt rá, mint ahogy éhezett. Aidan
keze szétnyitotta a saját ingét és bőr érintkezett bőrrel. Egy

216
pillanatig ott tartotta, ízlelgetve az ő krémes testének érintését a
kemény izmain. Aztán felemelte a kezét és a fejét lehúzta a
mellkasára, egyszerűen ott tartotta egy megbonthatatlan
fogásban.
Elméje visszatükrözte az ő szükségét, hogy táplálkozzon,
felerősítette azt, amíg a benne levő vörös homály őt is
elárasztotta. Arcát odadörgölte a feszes izmaihoz, érezte a
kötött inakat a bőre alatt, belélegezte élete vérét. Érezte, hogy a
férfi teste még jobban megkeményedik, forró és teljes a
vágytól. Az elégedettségtől egy lassú, nőies mosolyra görbült a
szája. A nyelvével megízlelte a bőrét, férfias és fűszeres volt az
íze. Függőséget okozó. Ajkai a pulzusát súrolták.
Aidan izmai összehúzódtak, görcsbe álltak. Fogait
összeszorította és behunyta a szemét a teste igényei ellen. A
lány olyan volt, mint a forró selyem és fehér villámlás. Tűz
siklott át a mellkasa fölött. Az végigterjedt a lapos hasán, majd
még lejjebb, hogy gyötörje őt és elárassza egy fájdalmas,
beteljesületlen ígérettel. A nyelve ingerelte, táncolt a bőrén,
amíg már azt hitte, hogy megőrül.
Alexandria természetes érzékiséggel rendelkezett, amit most
az ereiben erősen áramló ősi vér még jobban felerősített. Aidan
volt az életpárja és annak ellenére, hogy nem volt hajlandó
elismerni, hogy mi történt, a teste vágyott az övére, szüksége
volt és éhezett rá. A természetes gátlásait félretolta, az
emberiségét az emelkedő szenvedély egy hulláma elsodorta.
Vére tomboló tűzzel érte kiáltott. Teste mozgott az övén,
keresve egy szorosabb köteléket, bőr a bőrön, ruháik börtöne
nélkül. Az elméje összefonódott az övével, együtt szőttek

217
minden magányos gondolatot. Amit ő akart, azt a lány is
akarta. Amire a lánynak szüksége volt, arra neki is szüksége
volt.
Alexandria nyelve megsimogatta a pulzusát, könnyedén
kanyargott az izmai felett, megcirógatta barna, lapos
mellbimbóját. Ő hátravetette a fejét és hangosan nyögött.
Verejtéktől fénylett a bőre és a teste sürgős igényében
megdagadt, a farmere túl szűk lett, a teste megfeszült, hogy
kitörjön. A lány fogai finoman kaparták, kitartóan. Aidan
valahol a lábaiban elkezdett remegni, amit a teste is átvett.
Vére erősen lüktetett sürgető hullámmal, egy olvadt vulkán,
ami készen áll a robbanásra. Akarta őt, jobban, mint amit
valaha is akart bármikor a létezése hosszú évszázadai közül
mindegyikében. A karjait birtoklóan szorosabbra fűzte. Fejét
lehajtva végigsimította a száját a selymes haján, a zárt
szemhéjain, a halántékán.
Aztán levegőért kapkodva, egy fojtott hang valahol egy
nyögés és egy rekedt kiáltás között elszökött tőle. Izmai
megfeszültek, ahogy a fehéren izzó fájdalom végigfutott a
testén hihetetlen örömmel elárasztva minden sejtjét. Alexandra
fogai mélyen átdöfték és a vére áramlott belé, a szája egy
érzéki tápláló őrjöngésben mozgott. Erotikusan. Forrón.
A lány keze végigcsúszott a mellkasán, majd lapos hasát
simogatta, követve aranyló szőrének ösvényét, amíg ujjai már a
nadrágjának övét súrolták. Aidan elmozdította a súlyát,
megpróbálta lüktető testét takaró szoros túlfeszített ruhát
meglazítani. Szüksége volt megkönnyebbülésre,
kétségbeesetten vágyott rá.

218
 Aidan metszőfogai élesek voltak, elvágták a nyelvét, a szája
forró szükséggel telt meg. A lány nyakszirtjéhez dörgölőzött,
miközben az evett. Ez erotikusabb volt, mint bármi a korábbi
évszázadok folyamán, mielőtt az érzelmei, ösztönei és az
érzései eltűntek. A szexuális találkozások az emlékeiben
mostanra már megfakultak. A fogai maguktól megragadták a
lányt a vállán, leszorítva őt az ősrégi kárpáti dominancia
kimutatásával, egy ösztön, amiről eddig a pillanatig nem tudott.
A teste megfeszült, izzadságban úszott, szükségtől lüktetett és
tűzben égett.
A lány keze a feszülő szövet fölött mozgott. Az elméje, oly
mélyen összeolvadt az övével, hogy elveszett a tüzes
szükségben. Láthatta a fejében a képeket kettejükről
eksztázisban egymásba gabalyodva. Pontosan tudta, hogy
Aidan mit akart annyira sürgősen, mit követelt a teste. A
szüksége az övé is volt. A kezei kiszabadították őt a szűk
nadrágja korlátaiból. A lány érezte a remegését, ahogy az ujjai
a vastag hossza köré fonódtak, ahogy cirógatta és
megsimogatta a kemény rudat.
Fogai összekoccantak, a teste ívbe feszült. Mennydörgés
volt a fülében és a vágytól vörös homály a szeme előtt.
Kalapácsok ütötték a koponyáját. Kezei félretolták a
kardigánját, durván és követelőzve, vadul és dominánsan.
Fogai lefogták, amikor mozogni akart.
Ekkor az önfenntartás néhány kisebb értelme felszínre
emelkedett és Alexandria ráeszmélt, hogy mit is csinál. Ez
olyan volt, mint egy erotikus álom, de most a tudatába kúszott
a hűvös éjszaka, a férfi testének forrósága, a követelődző kezei,

219
a saját gátlástalan viselkedése, a szája annyira érzékien
táplálkozva a mellkasán.
– Ó, Istenem! – Elengedte őt, mintha megégette volna és
megpróbált elmozdulni. De a férfi keze magához szorítva
tartotta a fejét és érezte, ahogy a vér lefelé csordogál a
mellkasán.
– Zárd be a sebet a nyelveddel! A nyálad hordozza a
gyógyító szert. Nem hagyunk nyomot, hacsak nem akarunk. –
A hangja olyan volt, mint egy simogatás, lágy és rekedt, még
durva a vágytól. A kezével odakényszerítette a fejét.
Ő úgy tett, ahogy mondta, mert félt visszautasítani. Olyan
felizgatott állapotban volt, hogy egy rossz mozdulattal
félresöpörné az ellenállását. És ő tudta. Mindketten tudták.
Egymás tudatában voltak. Visszatartotta a lélegzetét, amíg a
férfi a teste feletti uralmáért küzdött. A teste olyan kemény
volt, mint egy szikla, feszesen pórázra kötött agresszióval és
annyira forró, mindkettejüket lángok emésztették. Egy kis
morgás morajlott a torkában. Több volt benne a vadállat, mint
az ember és ekkor ráeszmélt, hogy neki fogalma sincs, hogy
kivel is van dolga.
– Sajnálom, sajnálom – úgy kántálta, mint egy litániát,
megalázta az, hogy oly merész volt, oly féktelen. – Kérlek,
mond azt, hogy te hipnotizáltál engem és így vettél rá, hogy
ezeket a dolgokat csináljam. Te csináltad, ugye?
Alexandriának könyörgés volt a hangjában, a szemében, az
elméjében. De össze voltak kötve és az életpárok között nem
lehetett hazugság. Bármennyire is szerette volna, hogy
megkímélje az igazságtól, nem tehette. Aidan megrázta a fejét,

220
de a megértés már derengett az elméjében. Alexandria
felnyögött és mindkét kezével befedte arcát. – Én nem vagyok
ilyen. Nem reagálok így a férfiakra, nem iszom vért és nem
vagyok incselkedő. Mit tettél velem? Ez még rosszabb, mint
gondoltam. Én valamiféle nimfomániás vámpír vagyok. –
Megpróbálta, hogy kihúzza magát a karjaiból, de Aidan
szorított a fogásán.
– Nyugodj meg, cara. Lélegezz és gondold át. Van erre egy
ésszerű magyarázat. – Benne minden le akarta dönteni a lányt
az erkély padlójára, követelve, ami jogosan az övé és egyszer s
mindenkorra megszabadulni az élő pokolból. De nem tudta
megtenni vele. A felháborító gondolata, nimfomániás vámpír,
majdnem mosolyra fakasztotta. Határozottan felé fordította a
szívét, miközben az önuralma még vad volt, s könyörtelenül
omladozott.
Alexandria nagyon is a tudatában volt Aidan józanságának,
amit mutatott és annak is, hogy belül mennyire keményen
küzdött a természetes ösztöneivel, azt hívén, hogy joga van
őhozzá. Nagyot nyelt és mozdulatlan maradt, nem akarta
tovább fokozni a vágyát. Remegett, a saját igényeivel és
vágyaival harcolt, olyan érzésekkel, amiket még sohasem
tapasztalt. Miért érte? Miért is neki kellett lennie az, akiért
égett és akire szüksége volt? Készségesen itta a vérét.
Miközben ivott még többet akart, meg akarta adni magát neki,
azt akarta tőle, hogy megérintse, hogy rendelkezzen vele és ő is
szerette volna megérinteni. Ismét felnyögött, megalázottan.
Soha nem fog tudni a szemébe nézni, amíg él. És az Isten
szerelmére, Aidan fejében egy pár szép élénk és világos kép is

221
volt. A szándékai iránta minden volt, csak öreguras nem. Aidan
Savage vágyott rá, az éhsége annyira nem emberi, alig tudta
felfogni.
– Te remegsz, piccola – mutatott rá halkan, a légzése egy
kicsit jobban szakadozott, mint szerette volna. Ha már eddig
eljutottak, ott is akarta tartani a lányt. Ha megengedi neki, hogy
most elfusson, akkor minden elveszne, amit eddig együtt
elértek. A kezét a selymes haján mozgatta egy megnyugtató
gesztusban. – Mindketten jól vagyunk. Semmi sem történt.
– Hogy érted azt, hogy nem történt semmi? – kérdezte
kétségbeesetten. – Ittam a véredből. – Arra a gondolatra, hogy
most megbetegedett tőle, a gyomra görcsösen megrándult. De
muszáj volt, hogy azt csinálja, szüksége volt rá, az éhségét
pillanatnyilag kielégítette, de a teste vágytól lüktetett.
– Mondtam, hogy más módja is van. Nem kell aggódnod,
hogy ártani fogsz Joshuának. Gondoskodni fogok róla, hogy
minden igényed ki legyen elégítve. Ez a jogom. – A hangja
bársonyossá lágyult. – Ez a kiváltságom. – Aidan keze rátalált
a torkára, ott birtoklóan letelepedett, a pulzusa őrjöngve vert a
férfi tenyerébe. A kardigánjának szélei még mindig szét voltak
nyitva, felfedve a melleinek csábító domborulatait. Alexandria
nem vette észre, még mindig annyira döbbent volt a ledér
viselkedésétől és hogy Aidan véréből táplálkozott, hogy másra
nem tudott gondolni. A látványa nem segített lehűteni a forró
vérét. Hirtelen csak arra vágyott, hogy hozzápréselje magát,
belemélyessze a fogait és hogy ő húzza – rugdosva és
sikoltozva – teljesen bele az életébe.
Alexandria gondosan kikerülve a férfi tekintetét, lenézett az

222
ölébe. A férfias teste fel volt fedve az éjszakának, keményen és
vastagon – nem mentegetőzve. Ellentétben vele, Aidan a
legkevésbé sem jött zavarba. Valójában, nyilvánvaló volt, hogy
úgy érezte, joga volt hozzá. Felnézett a felhők szétszórt
foszlányaiban előtünedező csillagokra. Az éjszaka nagyon szép
volt és nyugtató. A kezének az érintése a torka körül, meg
kellett volna, hogy ijessze, de helyette úgy érezte, mint akit
dédelgetnek.
Alexandria megnedvesítette az ajkait. Az annyira heves
érzelmei közül egyik se volt jellemző rá. – Biztos vagy benne,
hogy nem te irányítottad a tetteimet?
– Te vagy az életpárom, Alexandria. Az elméd és a tested
megismert, mint olyat. A kötelék köztünk csak nőni fog, mint
ahogy a szükség. Ilyen a népünk természete. Ez valószínűleg a
hosszú életünk iránti védelem. Idővel az meglehetősen
elhalványul, viszont a szexuális szükségleteink egymás iránt
erősebbé válik. Eljön majd az idő, amikor nekünk engedni kell,
vagy szörnyű következményei lesznek. – Megpróbálta
gondosan megválogatni a szavait, de azért mégis őszintének
lenni.
Látta a képet a férfi elméjében és dühösen elpirult. –
Erőszak? Mi erőszakban jönnénk össze? Nem rendelkezem
tapasztalatokkal – mint már megállapítottuk azt – és még abban
se vagyok biztos, hogy szeretlek téged. Ez miért történik
köztünk?
Aidan egy nagyot sóhajtott. Legalább futás helyett beszél. El
kellett mondania neki, amíg a lánynak még volt bátorsága. – Te
azért nem éreztél soha fizikai vonzalmat egy másik férfi iránt

223
sem, mert téged nekem szántak. A testednek szüksége van az
enyémre. Te vagy az én életpárom.
– Utálom ezt a szót – csattant fel sértődötten. – Az életemet
már elvetted tőlem. Már azt se tudom, ki vagyok valójában. –
Kék szeme találkozott az övével. – Nem fogom harc nélkül
átadni magam neked.
Aidan a hüvelykujjával az állát simogatta, tüzes hullámokat
küldve rá. – Már az enyém vagy, mint ahogy én a tiéd.
Elvégeztetett.
– Nem hiszem – tiltakozott, állát dacosan felemelve.
Egyszerre csak észrevette, hogy a kardigánja szét van tárva.
Egy kis döbbent zihálással összehúzta a széleit. – Csinálj
magaddal valamit! – mondta felháborodottan, félreérthetetlenül
pillantva a túlságosan is férfias kinnlevőjére.
Aidan lustán megrándította a vállát. – Ez most nem
pontosan olyan, nem hiszem, hogy mindent újra kényelmesen
vissza tudnék rakni.
Dühösen elpirult. – Az isten szerelmére, ne beszéljünk róla!
Aidan azon kapta magát, hogy a teste tomboló igényeinek
ellenére mosolyog. Kényelmes mozgásokkal elhelyezte magát
a szűk ruha keretein belül és begombolta a sliccét. – Ettől
biztonságban érzed magad? – ugratta gyengéden.
A hangjától a tiszta örömnek egy borzongása kúszott végig
Alexandria gerincén. Senki sem méltó rá, hogy olyan hangja
legyen, mint az övé. És a szája. Felnézett rá, megfogta annak
vésett tökéletessége. Senkinek sem lehet ilyen csábító szája. A
szíve fájdalmasan nekivágódott a mellkasának. A szája
ugyanolyan megbabonázó volt, mint a hangja. Közel. Olyan

224
közel. Szinte érezte a melegét, az ajkainak hívogató forróságát.
A férfi ajkai az övét súrolták és akkor a szíve megállt. A
nyelvét végighúzta az alsó ajkán, ingerelve, hogy kinyissa és
behatoljon a selymes belsejébe. A szíve újra elkezdett verni.
Olyan érzése volt, hogy a föld furcsán elmozdulva, lassan
forogva, kibillenti az egyensúlyából. A férfi tökéletes
hozzáértéssel feltárta a szája minden zugát, újrateremtve a
forróságot közöttük. Aidan volt az, aki lassan, vonakodva,
felemelte a fejét. Furcsa olvadt aranyszemeiből forróság áradt,
miközben birtoklóan bebarangolták az arcát. A hüvelykujja az
állát simogatta, a tenyere átfogta a torkát.
– Ezúttal te csináltad – suttogta, mint egy sötét varázsló,
tovább csábítva a varázslatába. – Tagadok minden felelősséget.
A hangja a bőre fölött suttogott. Tehetetlenül nézett fel a
férfira. Hogy tudta ilyen könnyedén csinálni? Szexuális
érzésekbe burkolni, amikor ő annyira biztos volt benne, hogy
neki semennyi sincs?
– Nem én voltam – ismételte. – Úgy nézel rám, mintha
valami pók lennék és te pedig egy kis lepke elfogva a
hálómban. – Aidan ismét megkísérelt megmozdulni, hogy a
testének némi enyhülést adjon.
A lány minden férfias izmot érzett benyomódni a puha
alakján. Örökre ott akart maradni, soha nem akart távol lenni
tőle. Elszörnyedt, Alexandria kicsavarta magát. Nem sikerült
neki. A teste nem mozdult egy centit se a férfiétől. Aidan az
aranyszemeit végig az arcán tartotta.
– Hadd keljek fel! Komolyan mondom, Aidan. Elcsábítasz
engem. A hangoddal csinálsz valamit. Tudom, hogy így van.

225
Mint ahogy Joshuával csináltad.
– Bárcsak tudnám, piccola! Jó lenne irányítani téged. Az
mindenféle érdekes lehetőségeket nyújtana.
Látta a gonosz gondolatokat a férfi fejében; az
összefonódott testüket, a csupasz bőrüket, a száját mindenhol
rajta mozgatva. – Állj! – kiáltotta kétségbeesetten és érezte a
testét olvadozni a fejében lévő erotikus képektől.
Aidan ártatlanul nézett rá és az állát a feje tetejéhez
dörgölte. – Én csak élvezem az éjszakát, Alexandria. Hát nem
gyönyörű?
Ő felnézett a halványuló csillagokra. A sötétben fény
kezdett csíkozódni, az ég ezüst-szürkébe fordult. Lélegzete
elakadt. Hova tűnt az éjszaka? Meddig feküdt itt Aidannal?
Nem akart lemenni a hálókamrába aludni. – Szeretném látni a
napot.
A keze a haját simogatta. – Láthatod a napot, de nem lehetsz
benne. És soha ne felejtsd el a napszemüveget, vagy az időt.
Nagyot nyelt félelmében. – Az időt?
– Először letargikussá fogsz válni, majd a gyengeség fog
jelentkezni és teljesen sebezhető leszel. Délig menedékben kell
lenned.
A hangja nyugodt volt, tárgyilagos, mintha az, hogy elveszi
tőle az életét nem is törné össze. Egyszerre csak utálta a
hangját.
– Mi lesz Joshuával? – kérdezte. – Mi lesz az életével,
iskola, születésnap, partik, sport? Lehet, hogy játszani fog
baseballt vagy focit. Hol leszek a játékok idején, az edzések
alatt ki lesz ott vele?

226
 – Marie és Stefan.
– Nem akarom, hogy egy másik nő nevelje fel a testvérem.
Szeretem őt. Ott akarok lenni, amikor megteszi ezeket a
dolgokat. Nem tudod megérteni? Nem akarom, hogy Marie
üljön a lelátókon, amikor először üti el a labdát. És mi van a
szülői értekezletekkel? Marie megy oda is? – A hangja keserű
volt és a rettenet ismét elzárta, mardosta a torkát, azzal
fenyegetve, hogy megfojtja.
– Lélegezz, Alexandria! – parancsolta lágyan, kezeivel a
vállait masszírozva. – Állandóan elfelejtesz lélegezni. Ez az
egész annyira új. A dolgok ki fognak alakulni maguktól. Adj
egy kis időt magadnak.
– Talán, ha láttam egy orvost. Egy kutatót, aki
vérképzőrendszeri betegségekre szakosodott. Kell lennie egy
módnak, ami visszafordítja – mondta kétségbeesetten. A
legrosszabb az volt, hogy szembenézzen az igazsággal. Nem
azzal, hogy vért kell innia. Nyilván le tudná küzdeni az
ellenszenvét, Aidan az imént bizonyította be. Hanem Aidan
iránt egyre növekvő megszállottsága rémítette meg. Ő
rémisztette meg. Az, ahogy az életét uralja, rémisztette meg.
Azt akarta, hogy minden tűnjön el, és hogy minden újra
normális legyen.
Aidan kissé megmozdult, nyújtózkodva, ahogy egy
dzsungelmacska. Érezte, hogy az izmai erőtől hullámoznak.
Kezét a nyakára tette és határozott birtoklás volt a tekintetében.
– Eszedbe se jusson ilyen ostoba dolgot csinálni. Vannak
olyanok, akik a népünkre vadásznak és azok a módszerek,
amiket arra használnak, hogy elpusztítsanak minket, nem túl

227
szépek. Meg fogsz halni, egy kemény és csúnya halállal. Nem
tudok megengedni egy ilyen dolgot.
– Utálom azt a lekezelő „én-annyira-nyugodt-vagyok-és-te-
annyira-hiszérikus-vagy” hangot, amit használsz. Soha nem
vagy dühös? – támadt rá, kis szikrákat lőve a zafírszemeiből. –
Egyszerűen csak figyelmen kívül hagylak téged. Honnan
tudjam, hogy ezek közül bármelyik is valós? Azelőtt soha nem
jártam így. Ez mind egy álom.
Aidan felemelte a szemöldökét és egy kis, gúnyos,
szuggesztív mosolyra húzta a száját. – Egy álom? –
visszhangozta.
– Egy rémálom – javította ki egy szemöldökráncolással. –
Egy nagyon rossz, nagyon élénk, rémálom.
– Szeretnéd látni, hogy fel tudlak-e ébreszteni? – ajánlotta
fel készségesen.
– Ne hangozz annyira arrogánsnak és macsónak. Libabőrös
leszek tőle – csattant fel, mert a szíve a félelemtől újra hevesen
vert. Vajon ő csinálja, hogy ilyen szexi, ilyen csábító legyen?
Először is nem ismerte a férfiakat, de biztosan nem volt mind
ilyen, mint ez. Halálos. Szabadságát fenyegető.
Egy lusta mosoly lágyította el a férfi tökéletes száját,
azonnal odavonva a figyelmét. – Arrogánsnak hangzottam? –
A hüvelykujja oda-vissza simogatta a pulzusát.
Ő mindegyiket külön érezte, a cirógató érintés azonnal
végigkúszott a testén, összegyűlve a gyomra mélyén, hogy ott
gyengéden súrolja, mint a lepkék szárnyai. Elfordította a fejét,
hogy elkerülje az átható aranytekintetét, hogy elkerülje a
tökéletes száját és ekkor meglátta a skarlátvörös vékony

228
szalagot, ami a mellkasán lefelé egy utat hozott létre,
összekuszálódva a színarany szőrébe még lejjebb csorogva a
lapos hasára. Mielőtt gondolkodhatott volna, ösztönösen,
érzékien, lehajtotta a fejét, miközben a nyelve a rubinvörös
csíkot követte.
Aidan minden izma hevesen megfeszült, összehúzódott és
görcsbe rándult. Fogait összeszorította és a torka elszorult. A
lány egy természetes érzékiséggel rendelkezett és a teste
annyira ismerős volt az övének. Alexandria minden ösztöne
érte kiáltott. A lány annyira ártatlan volt, annyira naiv, azzal,
hogy olyan közel volt hozzá valójában veszélyben volt.
Évszázados fegyelme rohamosan szétesett, így csak egy sötét,
éhező vadállat, szűkölködve – nem, igényelve – követelte a
párját. Aidan nem segíthetett magán. Ujjai belegabalyodtak a
lány selymes hajába a tarkóján és magához szorította,
mindaddig akarta, amíg a föld forog és darabokra hullik, amíg
a teste vert és lüktetett valahol a fájdalom és a gyönyör között.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül Alexandria felugrott,
eltolta őt, amilyen keményen csak tudta, annyira, hogy az ő
meglehetősen ingatag állapotában egy tompa puffanással
leesett az erkély padlójára. A homályos látásán keresztül
pislogott fel rá és megpróbálta visszatartani a nevetését, ami
azzal fenyegetett, hogy felemészti őt. – Mi az?
– Ne légy annyira... annyira... – A szavak cserbenhagyták.
Szexi. Vonzó. Csábító. Kezeit a csípőjére téve, dühösen nézett
rá. – Hagyd abba!

229
 Tízedik fejezet

A konyha már meleg volt a Stefan építette kőkandalló

lobogó tűzétől. Kávé és fahéj aromája terjengett a
levegőben. Alexandria Aidan oldalán besétált a helységbe,
testük olykor finoman súrolta egymást. Aidan futó pillantást
vetett a lány lehajtott fejére. A lány – a férfitól tartva, valamint
annak következményétől, ahogy teste a férfira reagált – most
körültekintő volt. Mégis, anélkül, hogy a lány tudatában lett
volna, teste ösztönösen kereste Aidan testének oltalmát és
vigaszát. Alexandria a férfi válla alatt volt, akinek karja a hátán
keresztül könnyedén a lány dereka köré fonódott. Úgy tűnt, a
lány észre sem veszi.
A lány bőrének tapintása megőrjítette a férfit, de ő továbbra
is a szokásos könnyű kecsességével járt és arcán sem voltak
felfedezhetőek az érzései. Marie-re mosolygott, ahogy az
asszony elfordult a konyhapulttól, ahol épp tojást vert fel egy
tálban. Annyi melegség és szeretet volt az asszonyban sokak
felé, s nem utolsó sorban a férfi felé is. Marie azon képessége,
hogy milyen sokakat a szívébe fogad, megszégyenítette őt.

230
 – Aidan! Alexandria! Nem is sejtettem, hogy a kertben
vagytok! – mosolygott rájuk, azonban éles szemét nem kerülte
el sem a férfi kifejezéstelen arca, sem pedig az Alexandria
szemében látható árnyak. – Joshua kicsit nyugtalanul aludt, azt
hiszem, igazán hiányzol neki, kedves. Olyan édes kisfiú. És az
ő gyönyörű göndör tincsei!
– Utálja azokat a fürtöket – mosolygott Alexandria.
– Melyik kisfiú szeretné? – bólintott Marie. Alexandria
közelről sem volt olyan sápadt, mint amennyire Marie
korábban látta, egyáltalán nem látszott élettelennek, mint
ahogy akkor festett, amikor Aidan a házba hozta. Marie
bizonyos volt afelől, hogy Aidan rendjén táplálta őt. Vett egy
mély lélegzetet. – Meg szerettem volna köszönni neked, amit a
minap éjjel Aidanért tettél. Nagyon bátor dolog volt. Stefan
elmondta, hogy Aidan meghalt volna, ha te nem sietsz a
segítségére. Aidan olyan számomra, mintha a fiam lenne, vagy
a testvérem. Ő a mi barátunk, és egyben a mi családunk.
Köszönöm, hogy visszahoztad őt nekünk.
Aidan nyugtalanul megmozdult Alexandria mellett, de a
lány nem foglalkozott vele. – Szívesen, Marie, habár biztos
vagyok benne, hogy nélkülem is kitalált volna valamit. Aidan
rendkívül leleményes. Én vagyok a te lekötelezetted mindazért,
amit Joshuáért teszel.
Aidan lehajtotta a fejét, hogy gyengéden egy puszit
nyomjon Marie halántékára. – Megmondtam már évekkel
ezelőtt neked, hogy túl sokat aggódsz miattam. De igazad van.
Alexandria megmentette az életemet.
Alexandria rágrimaszolt. – És ez egy ragyogó döntés volt a

231
részemről – suttogta csak a férfi fülének hallhatóan.
Aidan keze a lány tarkójára csúszott egy cirógatással. – Úgy
gondolom, igen.
Stefan lépett be egy nyalábnyi fával. – Aidan! Fent vagy! –
mosolygott mindkettőjükre ragyogóan. – És Alexandria, sokkal
jobban nézel ki, mint legutóbb, mikor láttalak. Azonban
érdemedre legyen mondva, tudod, hogyan kell kezelni a
dolgokat.
– Talán kissé parancsolgató vagyok, Stefan. Nem akartam
az lenni – söpört ki öntudatosan Alexandria egy tincset az
arcából. – Ez csak azért van, mert olyan sokáig éltem Joshuára
gondot viselve a magam uraként, megszoktam, hogy mindent
én magam teszek, és mindent nekem kell kitalálni. Különben
is, Aidan annyira önfejű és úgy tűnik, hogy errefelé mindenkit
megfélemlít.
A lány kigúnyolt őt, a kis gonosz! Aidan felismerte és
valami a belsejében felelt az ugratásra. Évszázadok óta, azaz a
fiatalsága óta először érezte úgy, hogy nincs egyedül. A saját
otthonában volt – nem egy házban, hanem egy igazi otthonban
– a családjával körbevéve. Joshua békésen aludt az ágyában,
Marie és Stefan nevetett és tréfálkozott a konyhában és
mellette volt a nő, aki az ő élete volt, maga a levegő a
tüdejében és vér az ereiben. A lány szívet adott neki, így most
már képes volt szeretni, nevetni és értékelni a csodát, amivel
megajándékozták.
– Az a jóképű férfi visszajött – mondta egyszer csak Marie
derűs és ártatlan szemekkel. Továbbra is nagyon elfoglalt volt a
pultnál.

232
 Stefan elkezdett fulladozni a kávétól és Aidannek meg
kellett ütögetnie öklével a hátát. Gyanakodva nézett egyikről a
másikra. – Milyen jóképű férfi? – egy süllyedő érzés kezdett a
gyomra mélyére költözni.
– A te Mr. Ivanod – érintette meg finoman Marie
Alexandria karját. – Eléggé nyugtalan volt és aggódott érted.
Még a rendőrséget is felhívta, amikor mi nem engedtük be őt.
Ide is jöttek tegnap reggel. Kedves, udvarias tisztek voltak. Azt
hiszem, Aidan, találkoztál már velük egyszer vagy kétszer –
mondta Marie vidáman.
– Thomas Ivan ismét idejött? – kérdezte Alexandria
döbbenten.
– Óh, igen, kedvesem – válaszolta Marie minden hátsó
nélkül. – Eléggé aggódott érted.
– Kihívta a rendőrséget? – Alexandria ezt nem tudta
felfogni.
– Két nyomozót. Ragaszkodnak hozzá, hogy te és Aidan
mihamarabb vegyétek fel velük a kapcsolatot, mikor
visszatértek. Mondtuk nekik, hogy Aidan egy magánklinikára
vitt téged, s hogy nagyon beteg voltál. Aidan sokszor
adományozott pénzt az ügyeik számára és ezen túl még
egyénenként is kisegítette őket néhányszor, mikor szükségük
volt rá. Egyre többet és többet, természetesen. Kölcsönök
nagyon alacsony kamattal, persze a törvény keretein belül. Az
volt a benyomásom, Mr. Ivan felbosszantotta őket az Aidan
elleni vádakkal.
– Ezt el tudom képzelni – szólt Aidan szárazon Marie-re
meredve.

233
 Marie nem látszott észrevenni a jeleket. – Úgy gondolom,
édes dolog volt, hogy annyira aggódott a biztonságod miatt.
Aligha lehet szemrehányást tenni neki a törődéséért –
mosolygott tovább. – Azt akarta, hogy átkutassák a házat, de
természetesen a rendőrök visszautasították. Meghagyta a
számát és arra kér, hogy hívd fel őt és itt hagyott még valami
mást is. Hadd mutassam meg neked – Marie úgy hangzott, akár
egy izgatott iskolás lány.
Aidan egyik csípőjével lomhán a pultnak támaszkodott, de
aranyszemeiben semmiféle lomhaság nem volt. Rezzenéstelen
szemekkel követte házvezetőnője minden egyes mozdulatát,
merev tekintete egy nagy ragadozó szemeihez hasonlítottak,
amely épp prédáját méregeti. Stefan nyugtalanul közelebb
húzódott a feleségéhez, de Marie-nek nem tűnt fel, miközben a
hűtőszekrénynél sürgölődött.
– Beszélnem kell a rendőrséggel? – kérdezte Alexandria.
Egyáltalán nem volt tudatában Aidan fenyegető hozzáállásával.
– Én nem beszélhetek a rendőrökkel, Aidan – fejét rázva nyúlt
ki a férfi karja után. – Nem tudom megtenni. Mi van akkor, ha
Henry felől kérdeznek, vagy azok felől a nők felől? Thomas
Ivan el fogja mondani nekik, hogy ott voltam azon az estén.
Nem beszélhetek a rendőrséggel! Mit tett Thomas?!
Az elégedettség nagy érzésével Aidan egyik karját
védelmezően a lány vállai köré kanyarította. Vigaszt nyújtva
közel vonta magához. Marie kinyitotta az óriási hűtőszekrényt
és egy metszett kristályvázában lévő hatalmas rózsacsokorral a
kezében fordult vissza. Aidan érezte Alexandria gyors
lélegzetvételét.

234
 – A tiéd – mondta Marie vidáman, figyelmen kívül hagyva
Aidan komor homlokráncolását. – A te Mr. Ivanod ezt hozta
neked.
Alexandria elhúzódott Aidantől, majd átvágott a konyhán. –
Milyen gyönyörűek! Rózsák! – mondta izgatottan. – Soha nem
kaptam ezelőtt virágokat, Marie. Soha! – A lány megérintette
az egyik harmatos szirmot. – Hát nem csodálatosak?
Marie mosolyogva bólogatott egyetértésében. – Arra
gondoltam, hogy talán a nappaliba tehetnénk őket, de ha a saját
hálószobádba szeretnéd, az is nagyszerű lenne.
Aidan keze viszketett a kívánságtól, hogy megfojtsa az
asszonyt. Ismerte Marie-t születése pillanatától fogva – azaz
hatvankét éve – és még sosem volt ingerült szóváltásuk. És
most hirtelen ő meg akarja őt fojtani. Ki kellene tépnie Ivan
torkát. Virágok! Miért nem gondolt ő korábban virágokra? És
Marie miért nem neki említette először azokat a rózsákat?
Miért fogadta el egyáltalán? És kinek az oldalán áll egyáltalán
az asszony? Virágok! Kényszert érzett, hogy széttépje őket,
szirmonként, egyik szirmot a másik után.
– Nézd – turbékolta Marie –, még a töviseket is
eltávolították róla, hogy meg ne sértsd magadat. Milyen egy
figyelmes férfi!
– Milyen időpontot beszéltél meg a rendőrséggel, amikor
meg kell látogatnunk őket? – vágott közbe Aidan, attól tartva,
hogy ha nem teszi, kitör belőle az erőszak. Gyűlölte, ahogyan
Alexandria a karjaiban tartotta a fehér rózsákat, miközben
szirmait simogatta.
Stefan megköszörülte a torkát és a feleségére meredt. – Arra

235
kérnek téged, hogy lépj kapcsolatba velük a leghamarabbi,
számodra kényelmes időpontban. Úgy tűnik, Mr. Ivan roppant
kitartó, különösen a két felismerhetetlenségig összeégett test
óta, amit pár mérföldre innen találtak. Mondtam a
rendőröknek, hogy a boltból tértem épp vissza, mikor
észrevettem a lángokat és felhívtam őket az autóból.
Alexandria arca elsápadt és iránymutatásért felnézett
Aidanra. – Erről is fognak engem kérdezni?
Aidan kinyújtotta a kezét és ujjaival gyengéden a lány
selymes haját cirógatta. – Természetesen nem, cara. Ne riadj
meg ennyire. Ők azt hiszik, kórházba vittelek. Ha szükséges,
akár bizonyítékokkal is szolgálhatunk. A rendőrség csak
választ szeretne adni Ivan nevetséges aggodalmára azzal, hogy
téged élve és egészségesen látnak. Biztosítottam őt, amikor
legutóbb itt volt, hogy biztonságban vagy, ő azonban nem
fogadta el a szavaimat. Alaposan megsértett engem.
Félelmei dacára, Alexandria felnevetett. – Hazudtál nekik, te
ostoba. Nem voltam biztonságban. Egy vámpír megharapott
engem, emlékszel?
A férfi felemelte egyik szemöldökét. – Ostoba? Létezésem
évszázadai alatt soha senki sem hívott engem ostobának.
– Nos, mivel mindenki fél tőled. Thomasnak jó oka van azt
gondolni, hogy hazudtál. Ne tégy úgy, mint azok a nevetséges
férfiak valamelyik századból, akik becsületpárbajokat vívtak.
– Több mint egy becsületpárbajt vívtam az én időmben.
– Ostoba– mondta a lány tiszteletlenül, ugyanakkor nevetve.
Alexandria a virágokba temette az arcát és beszippantotta azok
édes illatát. Majd felemelte fejét és rajtakapta Aidant, amint őt

236
bámulja azzal a birtokos, férfias intenzitással, amitől a lány
szíve bukfencezett. – Valóban kell beszélnem a rendőrséggel?
Nem tehetnéd ezt egyedül?
Némi elégtételt adott Aidannek az, hogy a lány Ivant
hibáztatja, ez azonban nem segített azon, ahogyan a lány
magához ölelte azokat az átkozott virágokat.
Stefan a fejét rázta. – Valójában, Aidan, a rendőrséget
nagyon érdeklik azok a testek. Úgy tűnik, hogy egészen
figyelemre méltó módon égtek el. A lángok belülről kifelé
haladtak. Semmi sem maradt utánuk a hamun kívül. Nem
tudják azonosítani a testeket a fogazatuk alapján sem. Azt
hiszem, ragaszkodnak majd ahhoz, hogy mindkettőtökkel
beszéljenek.
Alexandria a pulthoz simult, hevesen Aidannek dőlve. – Én
nem vagyok valami jó a hazudozásban, Aidan. Mindig
mindenki tudja, mikor hazudok.
A lány olyan csüggedtnek hangzott, mintha egy
szörnyűséges bűn lenne az, hogy nem képes hazudni. Aidan
megmosolyogta. – Ne aggódj, cara. Majd én foglalkozom a
rendőrséggel. Mindössze annyit kell majd tenned, hogy egy
székben ülsz és törékenynek és gyengének tűnsz – biztosította
Aidan a lányt.
Alexandria homlokát ráncolva nézett rá, mintha azt gondolta
volna, hogy a férfi kicsúfolja őt. – Én nem tudok törékenynek
kinézni. Vagy gyengének. Én erős vagyok, Aidan.
Aidanből kitört a nevetés. Egyszerűen nem tudta elfojtani.
Hangja mély és bársonyos volt, egy tiszta hang, ami
Alexandriát mosolygásra késztette. – Ne nevess, te nagy

237
majom – bökte oldalba a férfit. – Esküszöm, Aidan, annyira
arrogáns vagy, hogy az már félelmetes. Mindig ilyen volt? –
fordult Marie-hez mosolyogva – ez volt az első őszinte
mosolya a másik asszony felé, osztozva vele a női
véleményben.
– Mindig – mondta Marie ünnepélyesen, megkönnyebbült
szívvel. Nem is volt tudatában annak, hogy mennyire félt attól,
hogy a házban betöltött munkája, szerepe változni fog, hogy ő
és Stefan többé nem lesz szívesen látott itt. Tudta, hogy Aidan
sosem dobná ki őket, de ha közte és Alexandria között lévő
feszültség nem oldódik fel, előbb vagy utóbb neki és Stefannak
máshol kellet volna megtalálniuk a helyüket. Pedig Aidan
otthona volt az ő otthona is – egész életében. Mikor Stefannal
összeházasodott, a férfi beköltözött és elfogadta azt az életet,
amit az asszony élt, és Aidan Savage-t is megszerette.
– Azt hiszem, a nappali tökéletes hely a virágok számára –
értett egyet Alexandria. – Amikor Thomas meglátogat majd,
láthatja őket.
Aidan azon kapta magát, hogy a fogait csikorgatja.
Alexandria már ki is suhant a konyhából. Aidan elkapta Marie
vállát, mielőtt követhette volna őt, lehajolt és száját a füléhez
emelte. – Nem tudtad volna kidobni azokat az átkozott
gazokat? – Szavai valahol a sziszegés és a morgás között
hangoztak. – És csak hogy rögzítsük, te áruló, nem Ivan az ő
embere. Én vagyok az.
Marie döbbenten nézett. – Még nem, még nem vagy az ő
embere. Úgy hiszem, még udvarolnod kell neki. És persze soha
nem dobnék ki rózsákat, Aidan. Ha egy férfi veszi a fáradtságot

238
és virágokat ajándékoz egy nőnek, akkor legalább legyen meg
a nő öröme abban, hogy gyönyörködik bennük.
– Azt gondoltam, nem kedveled azt a trógert.
– Nem lehet ő olyan rossz. Látnod kellett volna, hogy
aggódott Alexandriáért. Én mondom neked, Aidan, az a férfi
valóban törődik vele. – Marie szándékosan volt ártatlanul
lelkendező. – Nem gondolom, hogy aggódnod kellene, ha
Alexandria vele van – próbált Marie megnyugtatóan hangzani.
Mögöttük, Stefan ismét fuldoklott. Aidan három nyelven
káromkodott ékesszólóan, majd követte Alexandriát ki a
szobából, miközben fejét rázta a női elme furcsa működése
miatt.
– Te komisz, komisz asszony – fonta egyik karját Stefan
Marie köré.
– Ez mulatságos, Stefan – nevetett lágyan. – És jót tesz
Aidannak.
– Légy óvatos, asszony. Ő nem olyan, mint más férfiak.
Még talán ölne is azért, hogy megtartsa Alexandriát. A
természete egy vad ragadozó természete – Stefan komolyan
figyelmeztette. – Sosem láttuk még őt ilyennek, mint ahogy
most viselkedik.
Marie szusszant egyet. – Aidan viselkedni fog. Sosem
merne másként tenni. Ez a lány el akar szaladni. Alexandriának
van esze és bőven van benne bátorság is.
– Spiritusz – értett egyet Stefan. – Meg fogja táncoltatni
Aidant. Azonban ő nincs tisztában a veszéllyel, amiben ő
mindig is lesz. Vagy azzal a veszéllyel, ami Joshuát fenyegeti
majd.

239
 – Időre van szüksége, Stefan – mondta Marie lágyan. –
Segítenünk kell Alexandriát, és Aidan majd vezeti őt.
Aidan megfontoltan lépdelt Alexandria után, miközben
igyekezett elnyomni a benne fortyogó démon vad kirohanását,
aki erősen ágált a lány szemébe lopódzó lágy, messzi tekintet
ellen. Az eszével értette, hogy mi vonzza Alexandriát Thomas
Ivanhoz. A lány emberi szeretett volna lenni. Embernek
szerette volna érezni magát, s az emberi világban szeretett
volna élni és dolgozni. Úgy hitte, Ivan meg tudja neki ezt adni.
Sőt, nem kellene foglalkoznia azokkal az ismeretlen,
rémisztően intenzív szexuális érzésekkel, amiket Aidan váltott
ki belőle.
Kinyúlt és megragadta a lány hosszú haját, váratlanul
megállítva őt. – Ne aggódj a rendőrség miatt, Alexandria. Nem
fognak tőled semmit sem kérdezni a vámpírok felől. Fogalmuk
sincs arról, hogy vámpírok voltak és ők amúgy is úgy tudják,
kórházban voltál. Ha kérdezősködnek, mond csak azt, hogy
nem emlékszel semmire.
Alexandria egy pár pillanatig nyugodtan rendezgette a
rózsákat. A férfi érezte a gyötrődését. – Aidan? Elhagyhatom
ezt a helyet? Elmehetek?
Aidan keze önkéntelenül megfeszült a lány hajában. Lassan
kiengedte a levegőt tüdejéből. – Miért kérded ezt, piccola?
– Egyszerűen csak tudni szeretném. Azt mondtad, hogy nem
vagyok itt fogoly. Jöhetek és mehetek, ahogy nekem tetszik? –
kérdezte, miközben fogai alsó ajkát rágták.
– Tervezed, hogy randevúzol ezzel a pasassal?
– Tudni akarom, hogy elhagyhatom-e ezt a házat.

240
 Aidan egyik karját a lány karcsú dereka köré fonta és
kemény testéhez vonta. – Úgy gondolod, hogy életben tudsz
maradni nélkülem? – Szájának meleg lehelete a lány nyakát
simogatta. Alexandria minden szándéka ellenére sem tudott
válaszolni: teste lángra kapott.
Zafír szemei a férfi arcát kutatták. Aidan arca semmit sem
árult el, Alexandriának sejtelme sem volt róla, mit gondol, de
ahhoz, hogy ezt kitalálja, nem fogja egyesíteni elméjét a
férfiéval. Aidan egyre mélyebbre és mélyebbre vonta a saját
világába, az éjszaka világába. A szexualitás és az erőszak
világába. Alexandria vissza akarta kapni a régi életét. Ismerős
dolgokat akart maga köré, dolgokat, amelyek felett van
hatalma.
Aidan tökéletes ajkai megérintették a torkát. Akár a lángok
simogatása. Aranyló tekintete találkozott a lányéval. – Ne
kérdezz olyat, amire nem igazán szeretnél választ kapni. Nem
fogok neked hazudni, csakhogy könnyebbé tegyem.
Alexandria lehunyta a szemét, ahogy a melegség elárasztotta
a testét. Aidan azt éreztette vele, hogy becsben tartják. Hogy
gyönyörű. Beteljesületlennek, üresnek érezte magát nélküle.
Ujjai megfeszültek az egyik rózsa szára körül, majd egy kis
kiáltással elrántotta a kezét, ujját rázogatva.
– Hadd lássam – monda Aidan lágyan. Hangja gyengéd,
érintése szelíd volt, ahogy magához húzta a kezét, hogy
megvizsgálja. Egy tűszúrásnyi vércsepp buggyant ki a
mutatóujjából. – Sir Galahad meghagyott egy tövist –
dörmögte, ahogy lehajtotta a fejét, majd szájának gyógyító
forrósága ölelte körbe a lány ujját.

241
 Alexandria nem tudott megmozdulni, nem tudott
megszólalni sem. Teste lángolt a szükségtől. Ott állt,
ledermedve, a férfit nézte, mint ahogy a sarokba szorított egér
figyeli a macskát. Aidan már uralma alá vette az ő életét. Ott
volt az elméjében, a testében és az iránta érzett szörnyű
kívánság… Fel akart kiáltani. Még ha sikerül is Joshuát
valahogyan kijuttatnia, megszöknie és elszaladni, messze
Aidantól, akkor is magával vinné a férfit mindenhova, bárhova
is megy.
Hirtelen elrántotta a kezét tőle, mielőtt a lángok még
magasabbra törtek volna. – A neve Thomas Ivan, nem Sir
Galahad, és nagyon kétlem, hogy személyesen ő távolította
volna el a tüskéket a rózsákról.
Aidan komolyan bólintott. – Igazad van, piccola. Neki nem
jutna eszébe egy ilyen dolog, sem az, hogy maga végezze el a
feladatot. Méltóságon alulinak gondolná és időpazarlásnak. –
Körülfogta a lányt és eltávolította a tüskét, majd gondosan
megvizsgált minden egyes virágszárat, hogy meggyőződjön
róla, nem fogják ismét megsebesíteni a lányt.
– Miért kell neked ilyen lekezelően beszélned róla? –
kérdezte ingerülten. Elhatározta, hogy vonzódni fog Ivanhoz. A
nőknek szerte a világon több kedvese is volt. Ha a többi nő
élete során egynél több férfihoz is tud vonzódni, akkor erre ő is
képes. Nem muszáj csak Aidan Savage-hez vonzódnia. A férfi
evilági, érzéki és hihetetlenül vonzó volt az ő kísértésbe vivő
szemeivel és a tökéletes szájával. Minden nő beleesett volna,
de ez csak fizikális vonzódás. Alexandria túl tud rajta jutni,
akár egy rossz influenzán. Egy heves influenzán.

242
 Aidan elfordult tőle és mereven kibámult az ablakon. Nem
tudta, hogy nevessen, vagy mérges legyen a lány vad
gondolatai miatt. Alexandria annyira eltökélte, hogy talál
valakit, bárkit, csak más legyen, mint ő.
–Aidan?– lépett be Stefan. – Tájékoztattam a rendőrséget,
hogy te és Alexandria visszatértetek és hogy ő felkelne ma
reggel, hogy beszéljen velük. Megértettem velük, hogy
Alexandria még képtelen lenne arra, hogy bemenjen a
rendőrállomásra vagy bárhova máshova. Nemsokára
kiküldenek két nyomozót.
– Nyomozók? – Aidan felemelte az egyik szemöldökét. –
Emiatt a jelentéktelen ügy miatt?
Stefan megköszörülte a torkát és nyugtalanul áthelyezte a
testsúlyát. – Azt hiszem, Mr. Ivannak van némi politikai
összeköttetése. Felment egészen a részleg fejéig, sőt, még
feljebb is. A detektívek szerint, akikkel tegnap beszéltem,
olyan messze ment, hogy azt is leellenőriztette, legálisan
vagyunk-e az országban. Azt hiszem, deportáltatni akart
minket.
Alexandria levegőért kapott, állát felemelte. – Mit csinált?
– Ne haragudj, Alexandria, nem kellett volna elismételnem
ezt a füled hallatára. Mr. Ivan szörnyen ideges volt amiatt,
hogy képtelen volt kapcsolatba kerülni veled – válaszolta
Stefan.
Aidan meg tudta volna fojtani a férfit, hogy az megkísérelte
mentegetni Ivant. Alexandria bosszankodott. Anélkül, hogy
tudatában lett volna vele, a lány már a férfi háztartásának
tagjaként gondolkodott, úgy, mint ami része az ő saját

243
családjának.
– Erre nincs mentség Thomas számára, hogy bevetette a
befolyását és megpróbált deportáltatni titeket Marie-vel.
Egyáltalán nem törődött azzal, hogy szétrombolja az életeteket.
És mi van Joshuával? Nevelőotthonba kellett volna mennie. –
Alexandria Thomas elleni mérge egyre csak növekedett.
Megvetette azokat az embereket, akik úgy gondolták, minden
az övék lehet, mivel pénzük van. Aidannek ugyan soha nem
vallotta volna be, de egyre kevésbé és kevésbé volt hajlandó
arra, hogy együtt dolgozzon ezzel az emberrel, vagy bármilyen
jelentőségteljes dologba keveredjen vele. Bizonyára talál majd
másik kivezető utat.
– Valójában – vallotta be Stefan, elkerülve Aidan éles
tekintetét – azt hiszem, őt Aidan deportálása jobban érdekelte.
A háttérben egy kivizsgálást futtatott le, leellenőriztette őt. Azt
hiszem, abban reménykedett, hogy valamilyen bűncselekmény
nyomára bukkannak. Kellemetlen, azt hiszem, ezt a leírást
használta.
Alexandria visszafojtotta hirtelen felszakadni kívánkozó
kacagását. – Talán Ivannak több előérzete van, mint amit
feltételeztünk róla. Kellemetlen, ez egy megfelelő szó, nem
gondolja, Stefan? Én nem kifogásolnám, ha Aidan deportálna
engem.
– Azt hiszem, bölcsebb lenne visszavonulnom a konyhába
és megreggeliznem, Alexandria – válaszolta Stefan
diplomatikusan.
– Az egyetlen esélyed – mormogta Aidan.
Stefan minden bűntudat nélkül Aidanre vigyorgott, és

244
megállt az ajtóban. – Talán felhívhatnád Mr. Ivant, Alexandria.
A nyomozó azt mondta, hogy ettől talán abbahagyja, hogy
minden tíz percben zaklassa őket.
– Tízpercenként hívogatja őket? – Egy lassú mosoly
derengett fel a lány ajkain. – Tényleg nagyon aggódhatott. Hát
nem édes, Aidan? Aggódott miattam. Valóban szeretné, hogy
neki dogozzak. Micsoda egy lehetőség! Azzal a pénzzel, amit
fizet nekem, Joshua és én… – halkult el Alexandria, majd
gyorsan Aidanre nézet.
A férfi keze a tarkójára simult, ujjai nyugtatóan
masszírozták. – Büszke vagyok rád, Alexandria. A munkád
rendkívüli kell legyen, ha Ivan ennyire odáig van érted.
Megérdemled, hogy jól érezd magadat a bőrödben. – Egy
pillanatig sem hitte, hogy Ivan érdeklődése tisztán üzleti, de
tudta, hogy Alexandria valóban tehetséges. Árnyékként volt
jelen a lány elméjében, s látta, ahogy az élénk képek életre
kelnek a képzeletében.
Alexandria felmosolygott a férfira. – Régóta álmodoztam
arról, hogy Thomas Ivannak dolgozzak. A vállalata mindig a
grafikai kivitelezés élvonalában van és a játékai olyanok, mint
az életnagyságú filmek. Amikor felütötte a fejét a szóbeszéd,
hogy talán új grafikust keresnek, elkezdtem éjjel és nappal
rajzolni. Nem hittem, hogy valóban kapok esélyt arra, hogy
megmutathassam neki a munkámat, nem is szólva arról, hogy
szerződtetni szeretne engem.
– Abból, amit én láttam a rajzaidból, nagyon tehetséges
vagy – méltányolta lágyan. – De talán kijavíthatnál pár téves
benyomást a vámpírokkal kapcsolatosan. – A lány szemei

245
rávillantak, azonban egy gödröcske mélyült el az arcán.
– Tegyem őket kegyetlenebbé és könyörtelenebbé, úgy
érted? – kérdezte csintalanul. Megérintette a legközelebbi rózsa
szirmait és még egyszer lehajolt, hogy belélegezze illatukat. –
Nem tudom elhinni, hogy küldött nekem virágot.
Egy nyers hang szökött fel valahonnan Aidan torkának
mélyéről. – Én csak megmentettem az életedet. Mik a rózsák
ehhez képest? – nézegette ellenségesen a hosszúszárú
virágokat, arany tekintete hevesen és fenyegetően villogott.
Alexandria rápillantott, látta szájának sötét, elszánt
kifejezését, és kitört belőle a nevetés. Megpördült és a
lábujjaira emelkedett, hogy a tenyerével takarja el a férfi
szemeit. – Ne merészeld! Ha a rózsáim elhervadnak, pontosan
fogom tudni, ki érte a felelős. Komolyan gondolom, Aidan!
Hagyd békén a virágaimat! Talán egyetlen vérengző
pillantásoddal elpusztíthatod az egész csokrot.
Teste lágyan simult a férfiéhez, kacaja melengette a nyakát.
Aidan karjai körbefogták kicsi derekát, magához rögzítve őt. –
Én csak azt terveztem, hogy egy kicsit hervasztom el őket.
Semmi túl drámait nem akartam tenni.
Bársonyos hangjára a lány belseje felborult. Pici pillangó
szárnyacskák súrolták a gyomrát. Érezhette a férfi kemény és
férfias izmait, ahogy alakjába nyomódtak. Miért kellett
testének minden egyes alkalommal elolvadnia, amikor
kapcsolatba kerül a férfival? Még akkor is, amikor a férfi
gonosz volt, akár egy ingerlékeny, féltékeny gyerek,
megnevettette őt. Miért kell mindennek megtörténnie vele?
– Elveszem a kezemet a szemed elől, de nem szabad akár

246
egy pillantást sem vetned a rózsáimra. Ha rajtakaplak… – A
lány hangja elhalkult azon szándékában, hogy megfélemlítse a
férfit. Tenyere lassan lecsúszott a szemeiről, ujjai véletlenül
megérintették a száját. Szíve azonnal válaszolt a férfiére. Vagy
a férfi szíve dobbant őérte? Már nem is tudta, azonban
elektromosság pattogzott, Aidan túl közel volt.
– Ne merészeld, Aidan – utasította. A férfi szemei forró,
folyékony arannyá változtak, s birtoklóan ragyogtak le rá,
megolvasztva a lány bensőjét.
– Merészelni mit? – suttogta Aidan, varázslatos hangja
lángolóan kúszott be Alexandria bőre alá. A férfi tekintete oly
erőteljes volt, hogy a lány érezte, ahogy ezek a lángok az
idegvégződéseit nyaldossák.
Aidan szája csupán pár centire volt ajkaitól. Alexandria
nyelve megérintette saját alsó ajkát. Oh, s ez mennyire
csábította, kísértette Aidant! Alexandria behunyta a szemét,
mikor a férfi szája elkezdett közeledni felé. Tűz söpört végig
rajta, mely felemésztette őt. Aidan, karjaival szorosan magához
préselte a lányt, de ez sem számított. Semmi sem számított,
csak a férfi tökéletes szája és a lába alatt mozgó föld.
Aidanhez tartozik. Az övé. Sosem lesz más. Egyedül csak
Aidan. Csak ők ketten együtt. Ő a férfié. A szavak megütötték a
fejét, s örök időkre belevésődtek a szívébe. A lelkébe.
Alexandria vonakodva vonta el száját, s arcát beletemette
Aidan mellkasába. – Nem játszol tisztességesen, Aidan –
mondta. Szavai tompán hangoztak a férfi ingéből.
A férfi meleg lehelete cirógatta végig a nyakát. – Ez nem
egy játék, cara. Sosem volt az. – Szája rácsukódott a lány

247
pulzusára, mire az heves vágtába kezdett. – Ez örökre szól.
– Fogalmam sincs róla, mit tegyek veled. Nem is tudom, mit
értesz az alatt, amit mondasz. – Elméjében a zavarodottság
nagyon is valóságos volt. A férfi elárasztotta őt, anélkül, hogy
kis nyugalmat és időt adott volna arra, hogy magától kitalálja a
dolgokat.
Aidan ezt nem akarta. Alexandriának meg kell bíznia benne
és úgy kell lássa őt, mint egy barátot és egyszersmind szeretőt.
Testének és természetének követelése sürgette volna, de
elhatározta, hogy megadja neki a lehető legtöbb időt. A lány
nevetett rajta, őt magát is nevetésre ingerelve. Egy barátság
kezdete volt ez. Karjai lassan, vonakodva, engedték el a lányt,
majd hátralépett, hogy némi megnyugtató távolságot
biztosítson mindkettejük számára.
– Thomas Ivant el kell távolítani és lelőni – mondta Aidan
szándékosan, hogy megmosolyogtassa a lányt. – Ő egy
elkényeztetett kölyök, aki túl sok pénzt csinált, túl gyorsan.
Alexandria szemmel láthatóan ellazult. – Kíváncsi vagyok,
hogy nem ugyanezt gondolja-e ő rólad.
– Az ő élénk fantáziájával, valószínűleg a lelki szemeivel
látja, ahogy egy karóval átdöfi a szívemet – morogta. – Ennek
az embernek beteg az elméje, hogy ilyen badarságokat talál ki.
Megszerezted a legutóbbi játékát a vámpírokkal és azok
rabszolganőkből álló hadseregével?
– Nos, nyilvánvalóan neked megvan – hangsúlyozta,
lecsapva a dologra. – Valószínűleg titokban szereted a játékait.
Mindenre lefogadnám. – Alexandria szemei kitágultak és
ajkain egy lassú, gonosz mosoly terjedt szét. – Így van, vagy

248
nem így van, Savage? Megvan neked az összes játéka. Titkos
rajongó vagy.
– Rajongó? – fulladt meg csaknem Aidan. – Ez az ember
nem találná ki az igazságot, még ha az az arcába is bámulna.
Mint ahogy ez a minap este is történt.
– A játékai kitalációk, Savage – emelte fel az egyik
szemöldökét. – Nem szánták valóságosnak. Csak egyszerű
fantáziálgatás. Ezért olyan szórakoztatóak, mert nem
valóságos. Valld be, szereted a játékait.
– Ez sosem fog megtörténni, Alexandria, tehát ne tartsd
vissza a levegőt. És egy másik dolog – amikor telefonon
beszélsz ezzel a nagyképű fazonnal, ne légy szirupos. –
Összefonta a karjait a mellkasa előtt és fölényes magasságából
lenézett rá.
– Szirupos? – visszhangozta méltatlankodva Alexandria,
megbántva a hamis vádtól. – Sosem vagyok szirupos. – Nagy
szemei figyelmeztetően villantak a férfira, hogy csak merje
erőltetni a kérdést.
Merészelte. – Óh, de igen. – Összekulcsolta a kezét és
grimaszolt, hangját egy oktávval felemelte, ahogy mesterkélten
mosolygott. – Oh, Marie, ezek a virágok olyan szépek. Thomas
Ivan adta nekem. – Megforgatta a szemeit, ahogy utánozta a
lányt.
– Én nem mondtam ezt! És én sosem viselkedem így.
Valamilyen oknál fogva, nem akarod bevallani, hogy kedveled
Ivan játékait. Ez valamiféle macsó ostobaság lehet annak
ellenére, hogy sok férfi élvezettel játszik velük.
– Azok a játékok egy rakás szemét – bizonygatta. – Egy

249
szemernyi igazság, vagy ésszerűség nincs bennük. A
vámpírokat romantikus lényekként ábrázolja. Érdekes lenne
látni, hogy mit gondolna, ha bemutatnák egynek. – Ez nem volt
egyéb, mint egy burkolt fenyegetés. Aidan meglehetősen
elégedetten dorombolt még a gondolattól is.
Alexandria elborzadt. – Nem mernéd! Aidan, úgy értem,
még csak ne is gondolj arra, hogy valami ilyen gonosz dolgot
művelsz.
– Nem te voltál az, aki azt mondta, hogy nem léteznek
vámpírok? – érdeklődött ártatlanul a férfi, kivillanó fehér
fogakkal.
Ismét a férfi szája. Alexandria azon kapta magát, hogy
mereven, elbűvölve bámulja. Aidan mosolya meglágyította
ajkainak ívét, mígnem tiszta érzékiséget nem sugárzott. A lány
pislogott, hogy visszazökkenjen a jelen életbe. Aidant
törvényen kívül kellene helyezni.
A férfi mosolya kiszélesedett, s ezzel a kegyetlenség minden
nyoma szertefoszlott, majd közel hajolt a lányhoz. – Ne feledd,
tudok olvasni az elmédben, piccola.
Alexandria kék szeme rávillant és egyik kicsi öklével erősen
a mellkasa közepére csapott. Keményen. – Nos, fejezd be! És
ne áltasd magadat. Éppenséggel nem bókoltam neked.
– Nem? – Kezével gyengéden megérintette a lány arcát. –
Küzdj csak, Alexandria! Nem válik hasznodra, de ha ettől
jobban érzed magadat, csak rajta!
– Arrogáns, primitív majom – s nagy levegőt véve elfordult,
mielőtt a férfi kiolvasná a szeméből az iránta való
vágyakozását. Kimérten ment a telefonhoz. – Azt hiszem,

250
megvan neked Thomas telefonszáma, ugye?
Aidan körülölte, karjai a vállát súrolták, s illata beburkolta a
lányt. Az ő fajtájából mindenki fel fogja ismerni a jelét, s a
lányon lévő illatból tudni fogják, hogy csakis őhozzá tartozik.
Az emberek, azonban, sosem fogják észrevenni. Aidan – a
gondolattól bosszúsan – megtalálta a névjegykártyát, rajta a
telefonszámmal és átadta neki.
– Hívd fel – nézett vele szembe lágyan.
Alexandria álla felemelkedett. Ő ember volt. Szeretett volna
emberi lény lenni. Még ha nem is volt az, ez a… ez a
teremtmény – bármi is legyen a férfi – nem irányíthatja az ő
életét. Kihívó arccal böködte be a számokat a telefonba.
Alexandria meglepetésére személyesen maga Thomas
válaszolt. Úgy tűnt pedig, ez távol áll az ő személyiségétől. –
Thomas? Itt Alexandria Houton – mondta tétován, mert nem
volt benne biztos, hogy most mit is kell neki mondania. –
Remélem, nem hívom túl korán.
– Alexandria! Hála Istennek! Már azt kezdtem hinni, hogy
az a férfi várbörtönbe zárta magát valahol. Jól van? Szeretné,
hogy önért menjek és elvigyem?
Thomas felült és elsöpörte a homlokába hulló haját. A
lepedő egy pillanatra olyan szorosan köré csavarodott, hogy
azért küzdött, hogy meg tudjon mozdulni.
– Nem, nem, jól vagyok. Nos, egy kicsit még erőtlen és
sokat kell pihennem, de már sokkal jobban vagyok. Köszönöm
a rózsákat. Gyönyörűek. – Tökéletesen tudatában volt annak,
hogy Aidan közel áll hozzá, s figyeli minden egyes szavát és a
hanglejtését is. Egy ösztön azt mondta neki, hogy igyekezzen

251
szirupos lenni. A férfinak nincs joga belehallgatni az ő
személyes beszélgetésébe!
– Átjövök, Alexandria. Látnom kell önt – mondta Thomas
ellenségesen, s elhatározta, hogy nem hagyja visszautasítani
magát.
– Azt hiszem, van egy megbeszélésem még ma reggel pár
nyomozóval – mondta a lány enyhe feddéssel a hangjában.
Mellette Aidan nyugtalanul megmozdult. A lány hangja túl
lágy volt az ő tetszéséhez mérten. Túl szexi. A lány már a –
Kárpátok népéhez tartozott, s rendelkezett mindazzal az
érzékiséggel és delejező, hipnotizáló erővel, amely az ő
fajtájába született emberi lényekre hat.
Aidan finom, birtokló mozdulattal húzódott még közelebb, a
lány érezte az illatát. Elárasztotta egész lényét, folyékony
melegséget küldve váratlanul Alexandria testének középső
tájaira. Alexandria meggörnyesztette a vállait és arrébb lépett, s
megtámaszkodott egy antik cseresznyefa műtárgyon, amin a
telefon is pihent.
– Annyira aggódtam önért, Alexandria. És az a különös
férfi. Mennyire ismeri őt? – Thomas lehalkította a hangját, akár
egy suttogó összeesküvő.
Alexandria tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem
számít, milyen halkan beszél Thomas. Az ő saját hallása is oly
éles volt most már, hogy ha akarta, nagy távolságokba is
elhallott. Nyilvánvaló, hogy Aidan hallásának még erősebbnek
kell lennie és hogy irányítási képessége messze jobb, mint az
övé. Alexandria érezte, hogy arcát pír vonja be.
– Egyáltalán nem ismeri Aidant, Thomas. Ön éppen csak

252
megismert engem. Csupán egyetlen egyszer találkoztunk egy
vacsora alkalmával, ami félbe is szakadt. Kérem, ne mondjon
dolgokat valaki ellen, aki ilyen nagyszerű barátom. –
Valamilyen ismeretlen oknál fogva, Thomas Aidan ellen
irányuló megvetése bosszantotta őt, de ez volt az utolsó dolog,
amit Aidannel tudatni szeretett volna.
– Ön nagyon fiatal, Alexandria. Talán még soha nem is
találkozott hozzá hasonló kaliberű férfival korábban. Higgyen
nekem, ő nem az Ön súlycsoportja. Ő valószínűleg nagyon
veszélyes.
Ujjai megfeszültek a telefonkagyló körül, míg ujjpercei el
nem fehéredtek. Mit tud Ivan? És ennek következtében mekkora
veszélyben lehet Aidan? Fogaival keményen beleharapott alsó
ajkába. Valóban nem tudta volna elviselni, ha valaki megsejti
az igazságot, és… és egy karót vagy valami mást
keresztüldöfnek a férfi szívén. Lehet, hogy ő nem akart így
érezni és lehetséges, hogy ezzel elárulja az emberiséget, de
nem tudott mit tenni. Az az elgondolás, hogy elhagyja Aidant,
rémítő volt.
Aidan körülölelte őt és kezével gyengéden betakarta a lány
markát. Elméjébe egy éles kép táncolt be Thomas Ivan fehér,
gyakorlott mosolyával. Aidan szándékosan ugratta őt a képpel,
míg ki nem tört belőle a nevetés.
– Ez nem tréfadolog, Alexandria – mondta Thomas
sértődötten. – Átjövök Önhöz, hogy megbeszéljük ezt. Nem
maradhat abban a házban azzal a férfival.
– Önnek akartam dolgozni, Thomas – válaszolt Alexandria
halkan –, de azt nem akarom, hogy a személyes életemet Ön

253
irányítsa. – Behunyta a szemét. Annyira akarta ezt a munkát.
Mint ahogy emberi lény is szeretett volna lenni, élni és
lélegezni és abban a világban ténykedni, amit megértett.
– Meglátogatom Önt – válaszolta Thomas ellentmondást
nem tűrően.
Egy hangos kattanás és Alexandria már csak a tárcsahangot
hallotta. Felnézett Aidanre. – Úgy nézek ki, mint akivel
erőszakoskodni kell? – kérdezte, ahogy lecsapta a telefont. – A
homlokomon van egy tetoválás, hogy kérem, parancsolgasson
nekem?
– Hadd lássam – hajolt közel Aidan. Szája centiméterekre
volt a lányétól. – Hmm, egyáltalán nem. Itt az áll: rendkívüli
módon csókolnivaló.
Alexandria megtaszította a falként eléje magasodó mellkast,
de az mozdíthatatlannak bizonyult. – Meg se próbálkozz a
megnyerő kis dolgaiddal velem, Savage. Megmondták nekem,
te egy veszélyes férfi vagy és hogy nem vagyok veled egy
súlycsoportban, bármit is jelentsen ez.
– Hogyan lehetnék én veszélyes? – Testének heve és
agressziója csapdába ejtette a lányt. Alexandria teste fájt a
férfiért. – Veszélyes vagyok? – hangja a lány ajkai fölött
susogott és selyemként omlott végig bőrén.
– Ha nem tűnsz el az utamból most azonnal, én… – és
elképzelte, ahogy keményen felrántja a térdét, majd csak nézi,
ahogy a férfi a padlón vonaglik fájdalmában. Az elméjében
lévő kép ugyanolyan élénk és eleven volt, akárcsak korábban a
férfié.
Aidan nevetve ugrott el tőle. – Kicsit kellemetlen

254
vérmérsékleted van, Alexandria.
– Másik bosszantó szokás – válaszolta önelégülten.

255
 Tizenegyedik fejezet

V alami nyugtalanító volt a ház körül. Thomas nem igazán

tudta kitapintatni, nem találta a helyes kifejezést, hogy
leírja azt, de azt kívánta, bárcsak tudná. Az nem épp a
tulajdonos volt. Maga a ház tűnt élőnek, egy néma őrszem, aki
őt figyelte. Ha ezt az érzést a számítógép képernyőjére tudná
tenni, rögzíteni a képzeteket és ábrázolni, ahogy a ház élt és
lélegzett, rosszindulatúan bámulva rá, ő lenne az egyik
leggazdagabb ember a világon. Valami nagyon nem stimmelt
Aidan Savage körül, és a végére akart járni.
A beállítás drámaian gyönyörű volt, maga a ház
építészetileg tökéletes, mégis valami mélyebb, alapjaiban
szörnyűt érzett ott rejtőzni. Azon kapta magát, hálás hogy a
szokásos kora reggeli köd nem volt jelen, ahogy felment a
lépcsőn a hatalmas, díszes bejárati ajtóhoz. Még a rendőrautó
is, ami a kör alakú felhajtón parkolt, furcsamód megnyugtató
volt. Tudta, hogy a nyomozók nem kedvelik, de jelenlétük
biztonságérzetet adott neki, amire nagy szüksége volt, hogy
szembenézzen Aidan Savage-dzsel.

256
 Őszintén szólva, a merev tekintetétől frászt kapott az ember.
A fenébe is, a szemei halálra rémítették. Savage tekintette,
olyan volt, mint egy ragadozóé – nyugtalanító, hátborzongató,
rezzenéstelen. Olvadt aranytekintetében erő és intelligencia
látszott, mégis Thomas biztos volt benne, hogy időnként a
szemeiben vörös szikra villant és egy furcsa intenzitással
izzott. Néhány évvel ezelőtt, az egyik játék készítésekor, Ivan
dzsungelmacskák – tigrisek, leopárdok és a hozzá hasonlók –
után kutatott és eszébe jutott, hogy a macskák milyen jól láttak
az éjszakában, a ragadozók életmódjához tökéletesen igazodva.
Nagy, kerek szemeik óriási pupillákkal rendelkeztek, amik
fényes nappal egy réssé szűkültek össze, de drámaian
kiszélesedtek a sötétben. És élénken emlékezett a halálos
merev tekintetükre mielőtt támadtak.
Thomas megremegett és megpróbálta lerázni magáról a
rettegés érzését, miközben az ajtó előtt állt. Képzelete
egyértelműen túlórázik. Savage veszélyes volt, nem azért, mert
egy éjszakai ragadozó volt, hanem azért, mert területeként
jelölte ki Alexandria Houtont, és Thomas Ivannak szándékában
állt ugyanezt tenni. Ez minden. Riválisok voltak, ugyanazt a
nőt akarták mindketten. Semmi baljós, semmi több. Mindig is
baja volt azzal, hogy ellenőrzés alatt tartsa a képzeletét.
Miközben várt, a bonyolult ólomüveg ablaktáblákat bámulta
az ajtón. Gyönyörűek voltak, furcsa szimbólumok és formák
díszítették. Minél jobban tanulmányozta az üveget, annál
inkább úgy érezte, mintha belesüllyedne azokba. Megragadna
bennük, mint egy légy a borostyánkőben. Az a névtelen
rettegés újra kezdte elárasztani és alig egy pillanatra elakadt a

257
lélegzete. Ha belépne a házba, örökre csapdába esne a pokol
egy örökkévalóságában. A minta mozogni és változni kezdett a
rémült tekintete előtt. Az bele akarta vonni őt a spiráljába, hogy
a pokolba vigye. A szíve olyan hangosan dübörgött, hogy
megfájdult a füle.
Thomas majdnem felsikoltott, amikor az ajtó kitárult,
megtörve a varázslatot. Aidan Savage bámult le rá
felsőbbrendű magasságából. A férfi lazán volt öltözve egy
kifakult farmert és egy V-nyakú pólót viselt, de egyszerre
furcsán elegánsnak, mégis vadnak és kegyetlennek nézett ki,
időszerűtlenül és nem oda valón, mint valami mindenható
törzsi vezér az elmúlt időkből. Plusz a vállig érő haj, ami olyan
arany, mint a szemei hozzáadódott a benyomáshoz.
– Mr. Ivan. – A hang annyira tökéletesen szólt, hogy
beszivárogott Thomas szívébe és lelkébe, tekeredett benne,
mint egy élő, lélegző dolog. – Annyira örülök, hogy szakított rá
időt, hogy megálljon és meglátogassa Alexandriát. Biztos
vagyok benne, hogy a látogatása megnyugtatja őt. Ő már
nagyon ideges, hogy nem tudja számára tartani a munkát.
Savage szilárd súlya eltorlaszolta a bejáratot a belső térbe.
Hangja kellemes volt, nyugtató, de a szavak kissé csíptek.
Ezzel azt éreztette, hogy Thomas egy egyszerű munkaadó,
Alexandria Houton számára nem jelent semmi különlegeset és
természetesen nem fenyegeti Savage lánnyal kapcsolatos
terveit.
Thomas megtalálta a hangját. Parázsló harag kezdett égni
benne, ami megadta a lendületet, amire szüksége volt, hogy
kiossza ezt a férfit. Ő Thomas Ivan. Saját vállalata van, gazdag,

258
híres, olyan erő, amivel számolni kell. Nem volt gyáva, hogy a
küszöbön nyavalyogjon. – Örülök, hogy ismét tudunk
találkozni, kedvezőbb körülmények között. – Önelégülten,
felsőbbrendűen felajánlotta a kezét.
Abban a pillanatban Savage megragadta az ujjait, Thomas
összerezzent a férfi hatalmas erejétől. Savage még meg se
próbálta, sőt nem is tűnt úgy, mint aki észreveszi az ő
hétköznapi erejét. Csendben átkozódva, Thomas kezet rázott.
Ekkor Savage elmosolyodott. Fehér fogak csillogtak. Erős.
Éles. Nem humoros, nem üdvözlő. Egy ragadozó mosolya, ami
egyszer sem melegítette fel azokat a különös, rezzenéstelen
szemeket.
– Fáradjon be az otthonomba, Mr. Ivan – hívta be Aidan
hátralépve, hogy helyet adjon neki.
És egyszerre, hogy belépjen a házba volt az utolsó dolog,
amit Thomas csinálni akart. Ő valójában hátralépett, a
félelemtől hideg borzongás száguldott végig a gerincén. Savage
szája egy kegyetlen, mégis szinte érzéki mosolyba görbült.
– Mi az? – A hang, annyira nyugodt, olyan sima, mint a
bársony, mégis gúnyos volt.
A két nyomozó több mint egy órát volt ott, és ez idő alatt
Aidanben a démon egyre erősebb és erősebb lett. Ő mindent
kibírt, de agyarai kibújtak, amikor az egyikük mindent megtett
azért, hogy Alexandriától egy találkát kérjen. Vajon a lánynak
tényleg szüksége van még egy udvarlóra? Ki fog függeszteni
egy figyelmeztetést a pázsitra, amely szerint minden hím, aki
Alexandria Houtonnak udvarol, csakis saját felelősségére
tegye.

259
 Alexandria kikísérte a két detektívet az ajtóhoz, Thomas
Ivan azonnal elfelejtette a félelmét. Nem tudta levenni róla a
szemét. Kísértetiesen szép volt, sokkal inkább, mint amire
emlékezett. Még a rendőrök is megbabonázva bámulták.
Thomas visszafojtotta a semmiből feltörő féltékeny dühét,
meglepődve az érzelmei hevességén. Savage folyamatos
bámulása alatt, kényszerítette magát, hogy visszanyerje az
önuralmát.
Alexandria arca felderült, amikor meglátta őt, és Thomas
egy diadalmas vigyort küldött Savage felé. Gyorsan belépett a
házba, félretolta a nyomozókat, aztán összefogta Alexandria
kezeit az övében.
Valami Aidanben mélyen, veszélyesen kavargott, amikor a
lány kezeit Thomas Ivanéban látta. Megállt a lélegzete. A szíve
megszűnt verni. A démon megmozdult benne és a szabadon
bocsátásáért ordított, agyarai berobbantak a szájába és a
fenevad vörös homálya lángolt a szemeiben. Amikor Thomas
odahajolt a lányhoz, azzal a szándékkal, hogy megcsókolja az
arcát, Aidan az önuralmáért harcolt. Így hát „véletlenül”
meglendítette az egyik kezét, s egy széllökéssel, forogva és
táncolva porspórákat irányított Ivan orra alá. Amint Ivan
belélegezte, hevesen tüsszögni kezdett, a roham az egész testét
rázta.
Alexandria ellépett Ivantól és érdeklődve felemelte Aidanre
az egyik szemöldökét. Amikor túlságosan is ártatlanul nézett,
dühösen rámeredt. Neki már a két megbabonázott rendőrrel is
elég nehéz volt foglalkoznia. Ők a hangjától, a szemeitől,
minden mozdulatától furcsán megbabonázottnak látszottak.

260
Annyira aggodalmasak voltak, annyira odafigyeltek arra, amit
mondtak, annyira aggódtak az egészségéért, hogy elkezdett
gyanakodni, hogy a vércserével együtt Aidan valahogy a
szexepiljét is megosztotta vele. És ő ezt határozottan nem
akarta.
Aidan kivezette a nyomozókat az ajtón, nagy önuralmat
gyakorolva, hogy ne dobja ki őket személyesen. Nem számított
rá, hogy Alexandria kísértő szépségére így reagálnak.
Határozottan nem számított a saját reakciójára, amiért akarták
őt. Érezte izgalmukat, olvasta a gondolataikat és azt akarta,
hogy tűnjenek el a szeme elől, mielőtt valami
megbocsáthatatlant tesz.
Ekkor valami megmozdult az elméjében, mintha egy
pillangó szárnyai súrolták volna. Aidan? Megdöbbenten
pillantott Alexandriára. A lány összehúzott szemöldökkel
nézett rá. Ne légy ilyen aljas Thomasszal.
Öröm hullámzott végig rajta. Ő önként összeolvasztotta az
elméjét az övével és úgy kommunikált, mint egy életpár.
Minden bűnbánat nélkül elmosolyodott. Enged el a kezét.
Gyerekes vagy. Én nem fogom a kezét.
És ne engedd, hogy megcsókoljon téged.
Nem jutott odáig, hogy megcsókoljon. Aidan, hagyd abba!
Komolyan mondom!
Aidan felemelte a kezét és a por eloszlott. Thomas zavartan
elfordult Alexandriától, s közben azon töprengett, vajon mi
történhetett. Neki soha nem voltak tüsszögési rohamai. Soha.
Miért lenne hirtelen most egy? Talán a ház és azok az átkozott
rezzenéstelen borostyán szemek voltak valahogy?

261
 Alexandria buja szájával és csábító gödröcskéivel
rámosolygott. – Thomas, kérem, jöjjön és foglaljon helyett.
Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam a betegségemmel. –
Alex hangja a bőre fölött suttogott és érezte, hogy a vágy egy
sugara átjárja őt. A lány csak egy szakadt, kifakult farmert és
egy gyöngyházgombos kardigánt viselt. Mezítláb volt. Mégis
hihetetlenül szexin nézett ki. Thomas mindig jobban szerette a
kifinomult, divatos nőket, mégsem tudta levenni a tekintetét
Alexandria csiszolatlan szépségéről.
A házvezetőnő, kezében tartva egy tálcát lépett be, a tálcán
meleg croissan, krémfelfújt és egy ezüst kávéscsésze volt.
Váratlanul, mosolyogva üdvözölte Thomast. – Mr. Ivan, a
virágai kétségkívül felvidították az otthonunkat.
Ivan önelégülten letelepedett a kanapéra. Sikerült
megnyernie a házvezetőnőt. Mivel különösen kedvesnek
érezte, egy csekély fejbólintással röviden rámosolygott.
Aidan megfogta Alexandria egyik karcsú karját és
határozottan a Thomasszal szemben levő magas támlájú
székhez vezette. Miután leültette, ottmaradt a szék mögött, a
kezeit gyengéden a vállain pihentetve. – Alexandriának
hamarosan pihennie kell, Mr. Ivan. Még mindig elég gyenge. A
beszélgetés a nyomozókkal sokkal hosszabb ideig tartott, mint
amire mi számítottunk és ez eléggé keményen megviselte. – Ez
egy megrovás, egy emlékeztető volt Thomas Ivan számára,
hogy ő volt az, aki Alexandriát, ilyen törékenyen állapotban
egy beszélgetésbe kényszerítette a rendőrséggel.
– Igen, természetesen. Rövid leszek. Én csak szerettem
volna látni, hogy jól van, és hogy megvitassuk a

262
munkaszerződést. – Thomas elfogadta a csésze kávét, amit
Marie átnyújtott neki, aztán felnézett Alexandria széke mögött
védelmezően álló férfira. – Egyszer kifejtettem az elvárásaimat
ezzel a munkával kapcsolatban, ezt igazán csak Alexandria
zsenialitása képes megérteni. A történet egyedi és nagyon
ijesztő, a legkiválóbb színészek hajlandók felolvasni a
szerepeket számunkra és szeretnénk létrehozni egy páratlan
terméket a mai piacon. Minden helyben van, de szükségem van
a tökéletes művészi munkára.
– Ez annyira izgalmas, Thomas – mondta Alexandria,
erősen tudatában, hogy Aidan kezei a vállain vannak. A
hüvelykujja a kulcscsontját lassan, érzékien simogatta.
Azt a szirupos hangot használod – mutatott rá Aidan
gonoszul, hangja úgy súrolta az elméjét, mint ahogy a
hüvelykujja simogatta a kulcscsontját. A tréfás megjegyzéstől a
szíve olvadni kezdett. – Úgy érti, hogy önnek Alexandria
művészi munkájára van szüksége.
Törődj a magad dolgával, Aidan. Szándékosan flörtölök egy
kicsit. Biztosan hallottál már erről a fogalomról, nem igaz?
Sőt, azt hiszem, te írtad az erről szóló könyvet.
Nem tűröm ezt az ostobaságot – suttogta a hangja az
elméjében, a nevetése lágy és provokáló volt.
Alexandria felnézett az arcába. Az egy álarc volt, az
aranyszemeit még mindig nyugodtan Thomason tartotta. Ő
mégis olyan erős intimitást érzett, szinte mintha szeretkeztek
volna. Aidan iránti érzései erősek voltak és egyre jobban
növekedett minden beszélgetéssel, minden vércserével és
minden alkalommal, amikor összekapcsolták az elméjüket.

263
Erre ráeszmélve, félelem tört fel benne, éles és csúnya.
Lélegezz, piccola! Mindig elfelejtesz lélegezni. Aidan úgy
hangzott, mint aki jól szórakozik, gúnyos hímnek.
Alexandria úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a
gúnyos megjegyzést, helyette egy lélegzetelállító mosolyt
küldött Thomasnak, amitől ő felkapta a fejét és a heves vágytól
és igényektől megfeszülő teste mozdulatlanná merevedett.
Thomas élénken tudatában volt annak, hogy Savage, mint
egy görög isten állt Alexandria széke mögött, azzal az átkozott
állhatatos merev tekintetével és kezeit a vállain tartva, mintha
az övé lenne. Azt a halálos merev tekintet egyszer sem véve le
róla.
Ivan arca nyugtalan volt. Egyfolytában olyan érzése volt,
hogy Aidan tudta milyen buja gondolatok járnak a fejében és
minden szándékát. Ivott egy korty kávét, hogy megnyugtassa
magát.
– Talán elmehetnénk reggelizni Alexandria – javasolta azt
mézes-mázosan, tudatosan támadva Aidan befolyását fölötte –,
és megbeszélhetnénk a részleteket.
A merev tekintet sosem ingott meg. – Alexandria most nem
tud elmenni. Az orvosok a pihenő óráival kapcsolatban nagyon
különleges utasításokat adtak, nem így van Alexandria? Talán
figyelembe kéne venni, amikor Ön elhatároz valamit, hogy
Alexandria ezt a munkát, amire Önnek szüksége van,
egyáltalán el tudja-e végezni. – Aidan ugyanolyannak hangzott
– csendesnek, szelídnek, szinte kifejezéstelennek, mintha
mindez nem jelentene neki semmit és bármi is a végeredmény,
Thomas nem jelent fenyegetést.

264
 Mégis, Alexandria megmerevedett a szavaira és közbeszólt
volna, ha Savage kezei nem szorítják, így tartva őt vissza.
Thomas elégedetten vette észre, hogy a feszültség
emelkedik közöttük. A kölcsönös vonzódás, az intenzitás
kettejük között félreérthetetlen volt, és utálta azt, tudva, hogy
ez fenyegeti a kapcsolatát a lánnyal. De Alexandria nem volt
boldog vele és ez jó. Ivan az ő könnyed, kedves mosolyával
elmosolyodva előrehajolt.
– Alexandria a munkát nem befolyásolja a pihenőidejének
korlátozásai. Megállapodtunk és bármi áron hajlandó vagyok
megvárni, míg meggyógyul. – Na, ezt kapd ki, Savage –
gondolta. Ne gondold, hogy ilyen könnyen félre lökhetsz.
Cápatámadás! Vigyázz, cara, feléd úszik. Aidan
szándékosan könnyített a hangulaton Alexandria és önmaga
között.
Alexandria hátranézett Aidanre és látta a nyugodt álarcát.
Az aranyszemei soha nem inogtak el Thomas arcáról, de az
elméjében hallotta lágy nevetésének visszhangját. A
bosszúsága ellenére vele akart nevetni.
– Örülök, hogy ezt mondta, Thomas – válaszolta a
legsziruposabb hangján, szándékosan bosszantva Aidant, hogy
visszafizessen neki. – Az orvosok nagyon gondosak és mivel
én felelősséggel tartozom az öcsémért, vigyáznom kell az
egészségemre.
– Csak kövesse pontosan az utasításaikat – válaszolta
Thomas, még közelebb hajolva. – Nem szeretném, ha
megismétlődne ez az esemény. Halálra rémisztett. –
Személyeskedve kinyújtotta a kezét és megpihentette a lány

265
térdén.
Valamilyen oknál fogva, az érintése taszította Alexet. Ivan a
másik kezében a kávéscsészét egyensúlyozta, az hirtelen
megbillent és a forró folyadék a kezére és a csuklójára ömlött.
Egy kiáltással csörömpölve lecsapta a csészét a tálcára, s
miközben ezt tette átemelte karját a krémfelfújton. A
makulátlan öltönyének ujja szétnyílt és összekenődött ragacsos
krémmel.
– Ó, Thomas – Alexandria megpróbált felugrani, hogy
segítsen neki, de Aidan kezei a helyén tartották. Tudom, hogy
te tetted ezt, te neandervölgyi! S egy percig se próbáld meg
ártatlannak beállítani a tetted, mert nem fog működni.
Szándékosan kellemetlen helyzetbe hoztad ezt az embert.
Hevesen vádolta Aidant, miközben keményen küzdve
megpróbálta elkerülni, hogy a nevetése bugyogva a felszínre
törjön.
Tarthatta volna az átkozott kezeit magánál. Aidan az ő
haragjával szemben megátalkodottan nyugodt volt.
Állandóan megérintesz engem, valahányszor kedved támad.
Ez eléggé olyan, mint amikor bagoly mondja verébnek, hogy
nagyfejű. Ne provokáld őt! Akarom ezt a munkát.
Az az idióta annyira elbódult tőled, fejre állna, hogy ha azt
akarnád. A munka nem megy sehova.
Senki sem mondja már, hogy „elbódult”. Egyetlenegy
eléggé csípős visszavágás se jutott az eszébe. Aidan minden
lelkifurdalás nélkül cselekedett. Ráadásul, hogy növelje
forrongó dühét, hallhatta a szórakozásának az
összetéveszthetetlen hangját a fekete bársonyos hangjában.

266
 – Sajnálom, Alexandria – mondta Thomas
megszégyenülten. Azok az átkozott borostyán sárga szemek
voltak, minden mozdulatát figyelik, várnak, csak várnak. Az a
ragadozó merev tekintet hátborzongató és zavaró volt. Úgy
érezte magát, mint egy nyúl, egy farkas zsákmánya. Aztán
megint átkozta a saját képzeletét. A legmegnyerőbb
mosolyával Alexandriára mosolygott, közben pedig
megpróbálta figyelmen kívül hagyni a széke mögött álló férfit.
Savage a nemtörődömség látszatát keltette, de Thomast nem
csapta be. Akárki is volt ez az ember, olyan erő volt, amivel
számolni kell. Ő igényt tartott Alexandriára és egyértelműen
eltiltotta Thomast.
– Ne aggódjon emiatt, Thomas. A tálca túl közel volt. És az
Ön öltönyén esett folt, nem az enyémen.
Alexandria hangja annyira megnyugtató és békés volt, úgy
tűnt, hogy körülveszi őt, ellazítja.
– Alexandria fáradt, Mr. Ivan. Ragaszkodom hozzá, hogy
most pihenjen. – Aidan arany merev tekintete megingathatatlan
volt. – Bízom benne, hogy most elégedett, hogy nem tartom
Alexandriát fogolyként a földalatti börtönömben. – Várt egy
kicsit. – És a jövőben, Mr. Ivan, ha szeretne valamit tudni
rólam, vagy a személyzetemről, higgye el, egy magánnyomozó
csak kidobott pénz. Én szívesen válaszolok bármilyen
kérdésére. – A mosolya barátságos volt, de erős. Fehér fogai
Thomasban azt az illúziót keltették, hogy becserkészte egy
farkas. Egyáltalán nem volt melegség azokban az arany,
nyugtalanító szemekben.
Thomas talpra állt, gyűlölve a gyomra mélyén kavargó

267
félelmet és azt a megaláztatást, hogy ez az ember rövid úton
elbocsátotta, ürügyként felhasználva, hogy mennyire törődik
Alexandria egészségével. De ő türelmesebb lehetne. A lány
vele akar dolgozni. Egyedül lennének és ott Aidan Savage nem
csinálhatná ezt.
– Sajnálom, hogy Alexandria iránti aggodalmammal
bármilyen kellemetlenségeket okoztam önnek. Nagyon
nyugtalan voltam a hogyléte miatt.
Figyelmen kívül hagyva Aidan kezeit a vállain, Alexandria
felemelkedett vele. – Tisztában vagyunk vele. Bár, higgye el,
Aidan egy jó ember, és soha nem ártana Joshuának vagy
nekem. Egyáltalán nem kell aggódnia.
Thomas átnézett a feje felett, hogy közvetlenül támadja
Aidant. – Ó, biztos vagyok benne, hogy igaza van. –
Megértette a fattyú, de Alexandria túlságosan is ártatlan volt,
hogy felfogja és megértse pontosan milyen ember is valójában
Savage. Kellett, hogy legyenek csontvázak a szekrényében, egy
vagy két test a múltjában. És Thomasnak szándékában állt,
hogy mindegyiket megtalálja. Határozottan, hűvösen a férfire
mosolygott, szándékosan fenyegetve. – Mr. Savage és én elég
jól megértjük egymást, Alex. Majd később hívni fogom.
Alex kikísérte az ajtóhoz. Ahogy megállt a tornácon,
megfordult és felemelte a kezét, hogy megérintse a lány arcát,
hogy a bőre tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a szíve megáll és a lélegzete
elakadt. Nő még soha sem hatott rá úgy, mint ő. De éppen
amint az arca felé nyúlt, egy dühös zúgást hallott és egy
hatalmas fekete méh a semmiből zuhanórepülésben támadt rá.

268
 Káromkodva Thomas hátraugrott, rácsapva eredménytelenül
a kitartó rovarra. Ahogy leért, a bal lábán kifordult a bokája és
majdnem elesett.
Alexandria rémülten a kezével eltakarta a száját. Aidan,
hagyd abba, azonnal!
Nem tudom elképzelni, hogy mivel vádolsz engem – jött ki
Aidan ártatlanul a nappaliból. Hangja közömbös, erényes és
nyugodt volt.
Thomas lemenekült a felhajtón álló autója biztonságába.
Fenébe ezzel az emberrel, a fene esne a házba és a fenébe
minden kellemetlen dologgal, ami történt! Savage nem fogja
elhajtani őt örökre! A járműve menedékéből intett
Alexandriának, s örömmel látta, hogy egy kissé szomorúnak
tűnt. Majdnem azt kívánta bárcsak hagyta volna, hogy a méh
megcsípje, a lány lehet, hogy ragaszkodott volna ahhoz, hogy
ápolja őt, amíg teljesen rendbe nem jön.
Alexandria nagyobb erővel csukta be az ajtót, mint
szükséges volt. – Te vagy a legdühítőbb ember a világon –
vádolta a férfit.
Aidan felvonta a szemöldökét. – A bosszantó az egyik, de a
megnyerő a másik tulajdonságom. – A lassú, szexi mosolya
incselkedő volt.
Alexandria majdnem elvesztette a gondolatsort, megzavarta
az olvadó meleg, amit az a mosoly okozott. Hirtelen fogta
magát, kihúzta a vállait és összegyűjtött annyi haragot,
amennyit éppen az adott körülmények között kezelni tudott. –
Semmi sem megnyerő körülötted. Ez annyira... annyira –
Elhallgatott, a megfelelő szó után kutatva, de a szókincse

269
cserbenhagyta őt. Senkinek sem szabadna, hogy ilyen mosolya
legyen, mint az övé.
– Briliáns! – súgta, kisegítve őt.
– Az érzéketlen jutott eszembe. Gyerekes. Minden
alkalommal, amikor idejön, így fogsz viselkedni?
Alex kezei a karcsú csípőjén voltak, s a zafírszemeiben
szikrák villantak fel. Meg akarta csókolni. Az aranyszemei
felizzottak és a tekintete a szájára esett. A lány teste, arra a
sötét, érzéki pillantásra azonnal válaszolt. Sietve hátrahőkölt
tőle, védekezésként felemelte a kezeit. – Ne merészeld, te
elmegyógyintézeti szökevény.
– Ne merészeljek, mit? – Aidan hangja lágy volt, hipnotikus,
csábító.
Úgy érezte azok érintését, mintha ujjak simogatták volna a
bőrét. Ő sajgott, elolvadt azoktól. – Csak maradj a szoba
túloldalán. Komolyan mondom, Aidan. Te halálos vagy. Téged
be kellene zárni.
– De én nem csináltam semmit – elmosolyodott és lassan
feléje lépett. – Még.
– Marie! – Alexandria pánikba esve olyan hangosan kiáltott,
ahogy csak tudott.
Aidan felnevetett, ahogy a házvezetőnő besietett. Kis gyáva,
fuss, amíg lehet. Habár egy fél szobányira voltak egymástól és
Marie egyenesen köztük volt, Alexandria érezte az ujjainak
gyengéd érintését a bőrén, az arcán, a torkán. Azok pille
könnyedén egyre lejjebb kúsztak, hogy megérintsék a fájó
duzzadt mellét, mielőtt az érzés eltűnik.
– Mi az, Alexandria? – kérdezte Marie, kezeit csípőre téve

270
Aidanre meresztve szemeit.
Ő nevetve, békítőleg felemelte a kezeit. – Ártatlan vagyok.
Tökéletes úriemberként viselkedtem a látogatójával.
– Na persze! Kiöntötte Thomas kávéját, elérte, hogy
tüsszentsen, tejszínhabbal kente össze és egy méhvel üldözte őt
– vádolta Alexandria. Míg Marie azzal küzdött, hogy fapofát
vágjon, Alexandria kimondta az utolsó felháborító gaztettet. –
És ő tehet arról, hogy a virágaim elhervadtak.
– Aidan! – rótta meg élesen Marie, nevetéssel a szemében.
Aidan fejét hátravetve most igazán nevetett, aranyszemei
izzottak, arca átalakult, szinte kisfiússá a csínytől. Egyik nő
sem tudott ellenállni az ő tiszta örömének, a szórakozásának,
ami évszázadok óta először volt tapasztalható. Marie sírni akart
a boldogságtól, Alexandria egy izgatószer volt, miközben
tudta, hogy ő gyakorol ennyi hatalmat, egy ilyen teremtmény
fölött.
– Alex nem mond igazat. Ivan öntötte ki a saját kávéját és
mártotta karját a krémfelfújtba. A közelében se voltam. És a
méh valószínűleg csak megtörtént. Hogyan lehetek én a felelős
egy rovar vonzalmáért azért az ember iránt? – mondta tágra
nyílt szemekkel és ártatlanul nézve. – Ami a virágokat illeti, én
csak mogorván néztem rájuk, mert ő annyira ostobán
viselkedett az átkozott virágok fölött.
– Ostobán? – visszhangozta Alexandria. – Majd
megmutatom ki az ostoba, te vadember, vadállat. –
Szándékosan elindult feléje, de Marie felemelte az egyik kezét.
– Ugyan már, gyerekek. Joshua fent van, és nem akarjuk,
hogy harcolni lásson titeket.

271
 – Nem szeretnénk, hogy megtudja, hogy a hősének
agyaglábai vannak – javította ki Alexandria Aidanre meredve.
Akkor a férfi feléje mozdult, előre megfontoltan,
becserkészve elsiklott Marie mellett az ő csendes, mozgékony
módján, s ettől Alexandria szíve őrjöngve kalapált. A tökéletes
szája egy gúnyos mosolyba ívelt. Sietve hátralépett, megbotlott
és elesett volna, ha Aidan nem nyújtja ki a kezét és kapja el.
– Menekülsz, kis gyáva? – suttogta halkan, incselkedve,
közel húzva őt a karjai menedékébe.
Marie diszkréten kiment a szobából, a fiatalabb nőt a sorsára
hagyva, egy vigyort rejtve a keze mögé, ahogy elment.
– Aidan – Alexandria hangjában fájdalom volt. Nem állt
szándékában, hogy az ott legyen. Ez volt az igazság, a férfi
annyira közel volt, a teste melegével körbeölelte. A szája
centire volt az övétől, a szívük ugyanolyan kétségbeesett
ritmusban vert.
A férfi hüvelykujja az alsó ajkát súrolta, egy könnyed
cirógatásban, egy lángot küldve, ami áthatolt a lelkén. Az
aranyszemei fogva tartották az övét, miközben lehajtotta a
fejét, a szája lassú éhséggel megtalálta az övét, lassan
kiélvezve feltárta selymes belsejének minden zugát –
hízelegve. Keze lecsúszott a csípőjére, ujjai összeszorultak és
magához húzta, a lány puhaságát odaszorította az ő kemény
követelődző testéhez.
A lányban benne volt az ellenállás nyoma, mintha még
mindig a túlélésért harcolna, az önfenntartásának értelme
figyelmeztette, hogy veszélyben volt. De a kötelék köztük a
közelségükkel, minden vércserével, a köztük lévő heves

272
vonzalommal csak nőtt. Már a lány elméje kereste az övét;
lelke érte nyúlt. Még a szíve is ellágyult, hajlandóvá válva.
Teste kiáltott az övéért. Csak a feje annyira makacs,
megakadályozta, hogy életpárjaként követelje a jogait.
A szája arrébb mozdult a lányén, hogy elmélyítse a csókot, a
tűz egy hullámával félresöpörte az ellenvetéseit, egyre
mélyebbre és mélyebbre húzva az érzékiségbe, az éjszakába, az
egész világába, a vérük igényeit követve.
– Szent makaróni! – Joshua hangja egyszerre lenyűgözve és
undorodva csengett. – Tetszik, ez a sikamlós dolog, Aidan?
Alexandria kirántotta magát Aidan karjából és megdörgölte
a száját, kétségbeesetten próbálta visszanyerni a lélegzetét.
Aidan felborzolta a fiú szőke fürtjeit. – Igen, Joshua, tetszik
a dolog, de csak a nővéreddel. Ő különleges, érted. Olyan, mint
Alexandria csak egyszer jön az évszázadok során.
Joshua egy töprengő vigyorral figyelmesen nézte a nővérét.
Egy ördögi fény volt a szemében. – Úgy tűnik, neki is tetszik.
– Hát, nekem nem – tagadta Alexandria hajthatatlanul. –
Aidan Savage egy bunkó, Joshua. Egy nagy bunkó.
A vigyor kiszélesedett az arcán. – Szerette azt – jelentette ki
Joshua. – Elég jól kell csókolnod, Aidan. Soha nem engedi
meg senkinek, hogy megcsókolja, kivéve nekem. – Josh
Alexandria felé fordította az arcát, hogy megcsókolja, ahogy
lehajolt, a kis karjával átölelte a nővére nyakát. – Senki más
nem csókolhat meg és te sem mást, kivéve Aidant és engem.
– Ennek így kell lennie – mondta Aidan önelégülten. –
Nekünk különösen ébernek kell lennünk, most hogy Mr. Ivan
felbérelte, hogy készítsen neki rajzokat. Olyan különösen

273
nézett Alexandriára. Hajlandó lennék fogadni, hogy meg akarja
csókolni.
– Ne aggódj, Aidan! Nem engedem neki – mondta Joshua
rendíthetetlenül. – Ha elmegy ahhoz a fickóhoz dolgozni,
mindenhova követni fogom őket és el fogom érni, hogy távol
maradjon tőle.
– Hát ez igazán nagyszerű lenne, Josh. – A jóváhagyástól
Aidan hangjában a kisfiú büszkén ragyogott.
– Nem tudom elhinni – szakította félbe őket Alexandria –,
hogy te egy hatévessel folytatsz egy ilyen beszélgetést. –
Szorosan magához ölelte kisöccsét és visszatért a melegség,
ami már annyira hiányzott neki. Túl sokáig volt távol tőle. De
nem olyan hosszú ideig, hogy Josh ne tudna mégis vitatkozni
vele.
– Én már majdnem hét vagyok.
– Az még mindig nem megfelelő.
Joshua önelégülten vigyorgott Aidanra. – Ne aggódj!
Mindig ezt mondja, amikor nem tud mást mondani és azt
akarja, hogy fogjam be.
Aidan lenyúlt és könnyedén felemelte a fiút egészen a
válláig. – Ez azért van, mert tetszenek neki a csókjaim és egy
kicsit ideges. Most megbocsájtunk neki.
– Ó, látom én, hogy ez hogyan lesz. – meredt Alexandria
kettejükre, de a gödröcskéje megjelent a legnagyobb
erőfeszítés vadsága ellenére. – Ti srácok azt tervezitek, hogy
összefogtok ellenem.
Ők egymásra néztek, miközben váltottak egy mosolyt. –
Igen – mondták egyszerre.

274
 Alexandriának elszorult a szíve. Joshuának még soha nem
volt senkije – de neki se – aki vigyázna rá. Josh sohasem bízott
meg senkiben és sohasem nézett fel így senkire. Ő nem tudott
segíteni, de örült, hogy Aidan ilyen érdeklődést mutatott iránta.
Aidan a szelídségével ellopta a szívét. Joshua volt a mindene.
Látta, Aidan a fiú iránti valódi szeretetét, látta, hogy ők egy
igazi egyetértést, szoros kapcsolatot alakítanak ki. Kettejüket,
így együtt látva érezte, hogy könnyek gyűlnek össze a
szemében.
– Gyerünk, cimbora, szereznünk kell neked valami reggelit.
Mr. Ivan az öltönyén viselve a táplálékát távozott, az a férfi
annyira ügyetlen. Látnod kellett volna őt – tájékoztatta Aidan a
fiút.
Joshua kuncogott. – Kiöntötte az ételét?
Aidan könnyedén siklott a konyha felé, mintha Joshua plusz
súlya nem is számítana. – Ivan komplett bolond volt. Még
Alexandriának is nehezére esett, hogy ne nevessen, nem mintha
beismerné. Ő úgy tesz, mintha szeretné a pasast – suttogta,
tudván, hogy Alex tökéletesen hallja minden szavát.
Alexandria utánuk cammogott, bizonytalanul, vajon
Aidannek szüksége volt-e egy másik sípcsonton rúgásra vagy
neki, éppen most méltóságteljesen kellene cselekednie és
figyelmen kívül hagyni őt. Ez egy nehéz kérdés.
Tudok olvasni a gondolataidban. A hangja a fejében olyan
volt, mint egy testi simogatás.
Alex szemei villámokat szórtak. Meg akarta rúgni – az első
lehetőség nyert – a legelső alkalommal, amint odaér. Aidan
pontosan tudta, hogy hogyan hatott rá, a gazember. Ezeréves

275
vén playboy. Vadászkutya. Disznó. Megérdemli, hogy
megrúgják. Keményen.
– Én soha nem öntöm ki az ételemet, Aidan – vallotta be
Joshua ünnepélyesen. – Legalábbis most már nem. Csak
amikor kisgyerek voltam.
– A nővérek nem ugyanolyan hatással vannak a testvéreikre,
mint a felnőtt emberekre. Higgy nekem, Alexandria el tudná
érni, hogy kiöntsem az ételem.
Joshua megrázta szőke fürtjeit. – Kizárt, Aidan.
– Pedig igaz, Joshua. Nem akarom bevallani, de ő biztosan
el tudná érni. Ijesztő ugye, hogy a nők milyen hatással vannak
a férfiakra?
– Miért? Ő csak egy lány. – Megdörzsölte orrát és a
nővérére vigyorgott. – És ő mindig megmondja, mit tegyünk.
– Most rögtön megmondom neked, edd meg a reggelidet és
készülődj az iskolába. – Alexandriának az volt a célja, hogy
keménynek hangozzon és megpróbált nem nevetni. Joshua
túlságosan is koraérett volt – javára. – Veled megyek.
Aidan lassan megfordult és figyelmesen nézte a merev
aranytekintetével. Alexandria ügyet sem vetett rá, nagyon is
tisztában volt vele, hogy Aidan ellenezte, hogy kimenjen. De
elhatározta, hogy magabiztos lesz. Nem fogja megváltoztatni
egész életét a férfi miatt. Minél jobban megengedte Aidannek,
hogy meggyőzze őt arról, hogy mit tud, és nem tud csinálni,
annál jobban belehúzta őt a saját világába.
– Megyek – ismételte meg határozottan.
– Azt hiszed – mondta lágyan, leengedve Joshuát a lábaira.
Megborzolta a fiú selymes fürtjeit. – Valakinek vigyáznia kell

276
rád. Joshua és én elhatároztuk, hogy vigyázunk rád, akár tetszik
neked, akár nem.
Joshua rávigyorgott a nővérére, ártatlanul, kisfiúsan, nem
tudva az ellentétekről. – Mert te beteg vagy, Alex. Tudod, mint
ahogy te gondoskodsz rólam, amikor beteg vagyok. – Mondta,
miközben becsúszott egy magas támlájú tölgyfaszékbe. –
Egyszer nagyon, nagyon beteg voltam és soha nem hagyott
magamra, még aludni se ment. Emlékszem rá, Alex.
– Tüdőgyulladásod volt – erősítette meg lágyan, szeretettel
megérintve a vállát.
Olyan gyöngédség volt a lány arckifejezésében, Aidan
elfordult, hogy megakadályozza magát, hogy a karjaiba húzza.
A lány küzdött, hogy emberi maradjon és igazán nem
hibáztathatta ezért. A lány egész világa már a feje tetejére állt.
Mindenki, aki csak ránézett egy kitalált teremtménynek, a
legendás, szörnyű vámpírnak nézte őt, ahhoz képest Alexandria
nagyon jól csinálja.
– Marie ma reggel palacsintát sütött – mondta Joshua. –
Mondtam neki, azt szeretnék, mert az a te kedvenced. Vicces
arcokat csinált belőlük.
A csapás szinte fizikai volt, egy ütés a gyomorban.
Alexandriai elsápadt és hirtelen azon kapta magát, hogy a
makulátlan konyha padlóját vizsgálja. Mindez arra
emlékeztette őt, hogy rettenetes árat fizetett azért, hogy életben
maradt. Kell, hogy legyen olyan mód, ami visszaváltoztatja. Ha
egy vámpír vagy egy... egy Kárpátok harcosa át tudta
változtatni, akkor a modern gyógyszerek közt kell lennie egy
ellenszernek. Ha titokban kutathatna, megtalálná a módját,

277
hogy saját maga vigyázzon Joshuára, Marie vagy Stefan
segítsége nélkül és biztosan Aidan nélkül. A férfi túlságosan is
nélkülözhetetlenné vált számára.
Magán érezte az aranyszemeit, tudta, hogy közelről figyeli,
érezte, azt a pillanatot, amikor az elméje összekapcsolódott az
övével. Szándékosan ellenállt, érvényesíteni akarta a
függetlenségét.
Aidan nevetése lágy és gúnyos volt. – Fogsz viselni cipőt,
amikor iskolába visszük Joshuát vagy azt tervezed, hogy
mezítláb kíséred őt? – kérdezte lágyan, nem törődve az
ellenszegülésével.
– Nem hiszem, hogy neked jönnöd kell, Aidan. Képeseknek
tartom rá magam, hogy elvigyem Josh-t az iskolába.
Emlékezned kell, már egy ideje ezt teszem.
Aidan felé nyúlt és meghúzta az egyik hajfürtjét. – Igaz,
piccola, de nem ez a lényeg. Nagyon gyorsan kellett iskolát
keresnem és közben Stefan ellenőrizte le nekem, igazából nem
nyílt alkalmam arra, hogy felmérjem magamnak. Ez egy jó
lehetőség erre.
– Te őrizni akarsz engem – vádolta.
Aidan lustán vállat vont. Nem látta értelmét letagadni. – Azt
is.
Alex egy bosszús pillantást lövellt feléje. Egyszerre
könnyek égtek a szemei mögött és ez csak még dühösebbé tette
őt. – Nekem nem kell őr.
– Én jobban tudom.
Megragadta a férfi karját. – Joshua, siess és fejezd be a
reggelit, majd fogmosás. Aidan és én beszélgetni fogunk.

278
Gyere be a nappaliba, ha készen állsz a távozásra.
– Oké, Alex – válaszolt Joshua.
Habár a kis ujjai csak félig érték át a hatalmas csuklóját,
mégis kihúzta Aidant a konyhából. – Nem tarthatsz engem
rabként Aidan. És tudom, hogy nem védeni akarsz engem vagy
biztonságban tartani. Mi bántana engem odakint? Magad
mondtad, hogy a vámpírok nem tudnak kint lenni hajnal után.
Joshuával el tudok menni egyedül is.
– Neked fogalmad sincs, hogy mivel nézel szembe. A fény,
még a kora reggeli fény is bántani fogja a szemed és a nap
égetni fogja a bőrödet. Különösen neked, sötét szemüveget kell
viselned és fokozatosan kell hozzászoknod a naphoz. Az
életpárodként felelős vagyok az egészségedért, és a
biztonságodért, és nekem minden alkalommal még saját
magadtól is meg kell védenem téged. Ha szeretnéd elkísérni
Joshuát az iskolába, akkor én is megyek.
– Te csak meg akarsz bizonyosodni róla, hogy visszatérek.
A jövetelednek semmi köze Joshua iskolájához, vagy a
biztonságomhoz. Azt hiszed, hogy fogom Josht és elfutok a
legközelebbi repülőtérre. Ha volna egy csöpp eszem, azt
tenném. Tudod, te csak maradj itt Aidan és enged meg, hagy
gondoskodjak én az öcsémről. Már évek óta csinálom. – A lány
kék szemei villogtak rá, tüzes eltökéltséggel és kihívóan.
Aidan hagyta, hogy az élvezet lassú, férfias mosolya
ellágyítsa a száját. – És nagyon jó munkát végeztél,
Alexandria. Joshua egy derék fiú. Mindegyikünknek ellopta a
szívét. De én felelőtlen lennék, ha nem kísérném el a fiút,
legalább egyszer az új iskolájába. Úgy tűnik, a múltban

279
problémái voltak egy vagy két kötekedő sráccal, s
egyértelművé tette, hogy az erő bemutatása igen hasznos lehet
jobb kapcsolatok kialakításában. És Stefan hozza a limót köré.
– Te nem figyelsz rám, Aidan. – De sikeresen
lecsendesítette a haragját. Azt akarta, hogy Joshua boldog
legyen. Tisztába volt vele, hogy a régi iskolájában gondjai
voltak. Ha azt akarta, hogy egy nagy autó és egy pár nagy
felnőtt támogassa őt és egy erős első benyomást keltsen, akkor
ki volt ő, hogy megtagadja tőle?
– Nem hiszem, hogy kedvellek Aidan. Mindig úgy tűnsz,
hogy megkapod, amit akarsz – adta meg magát vonakodva.
Ő megborzolta a haját, mint Joshuának. – Szokj hozzá,
piccola. Mindenki engedelmeskedik nekem.
– Én nem félek tőled, ahogy ők.
– Talán nem ugyanúgy Alexandria, de legtöbbször
határozottan félsz. Különben nem próbálnál elszaladni tőlem,
tőlünk, úgy ahogy teszed. – A kötekedő hang a hangjában
olyan érzéseket hozott létre a belsejébe, amit nem akart
tudomásul venni. Meg kell szöknie. Ez volt az egyetlen út. Az
egyetlen lehetőség.
Marie dugta be a fejét az ajtón. – Telefon, Alexandria. A
fiatalembered újra – kacsintott. –Nagyon lelkes, bizony ám!
– Ő nem Alexandria fiatalembere, Marie – mondta
bosszúsan Aidan. – Elég idős ahhoz, hogy az apja legyen.
Marie csak nevetett, ahogy visszaindult a konyha felé,
figyelmen kívül hagyva a rossz hangulatát.
– Halló? – Szándékos rosszindulattal Alexandria olyan
édesnek hangzott, amennyire csak tudott, ahogy fogadta

280
Thomas Ivan hívását. – Ó, Thomas! – A szemeivel Aidant
figyelte, ahogy kimondta a másik férfi nevét. – Színház? Ma
este? Ez rövid határidő és nem tudom, hogy teljesen készen
állok-e, hogy egy éjszakát kint töltsek.
Aidan könnyedén hallgatta a vonal másik végén a behízelgő,
meggyőző hangot. – Mi csak csendesen ülnénk Alex, és utána
egyenesen hazavinném. Kora éjszaka.
Alex becsukta a szemét. Egy éjszaka távol minden
feszültségtől. Egy éjszaka a valós világban. Az ő világában. Ez
vonzó volt. És ha elfogadja, legalább megtudná, hogy fogoly-e
vagy sem. – Ez csodálatosan hangzik, Thomas. De utána
egyenesen hazajövök – nem akarom, hogy az orvos kiabáljon
velem. – Aidanre nézett, amikor ezt mondta.
Aidan felvonta a szemöldökét, de arca egyébként
kifejezéstelen gránit marad. Valamilyen oknál fogva, a szíve
egyszerre gyorsabban vert, ez rosszabb volt, mint amikor
bosszúsan nézett. Aidan Savage tervez valamit. Nem tudta mit,
de biztos volt benne.
Letette a telefont. – Színházba megyek– mondta dacosan.
Aidan bólintott. – Hallottam. Gondolod, hogy bölcs dolog?
A lány vállat vont. – Elég jól vagyok. Az egészségem úgy
tűnik, hogy újra a régi.
– Ebben a pillanatban Alexandria, nem foglalkozom az
egészségeddel – mondta halkan –, csak az övével.

281
 Tizenkettedik fejezet

-A idan, kaphatnék egy kiskutyát? – Joshua Aidan és

Alexandria között ült a kocsiban, s gondosan kerülte
nővére tekintetét.
Alexandria megbántva merevedett meg, állát felemelte.
Aidan keze végigsiklott az ülés hátán és könnyedén megpihent
a lány tarkóján. Ujjai körülfogták a karcsú oszlopot és lassú
masszázsba kezdtek. – Joshua, mókás Alexandriát azzal
ugratni, hogy én vagyok a nagyfőnök és felülbírálhatom őt, de
mindketten tudjuk az igazságot. Alexandria a nővéred és a
gyámod. Miért engem kérdezel egy ilyen kérdésben?
– Ah, Aidan – Joshua kezeit bámulta mereven. – Ő mindig
nemet mond. Nem így van, Alex? Azt mondja, hogy túl nehéz
olyan lakást találni, ahol megengednek egy kölyökkutyát. De
mi most veled élünk. Egy kutyus is élhetne itt, nem gondolod?
– nézett fel reménykedve. – A házad igazán nagy és én
vigyázni fogok rá, kivéve, mikor iskolában vagyok.
– Nos, Joshua, nem tudom – válaszolt Aidan komolyan,
megfontolás tárgyává téve az ügyet. – A kölykök jelentős

282
mennyiségű gondot okozhatnak. Marie-nek és Stefannak sok
teendője van, a háztartással foglalkoznak. Hogy igazságosak
legyünk, ki kellene kérni az ő véleményüket is. Nem könnyű
meghozni a döntést. Mindenesetre, mielőtt továbbvinnéd a
kérdést, úgy gondolom, meg kell beszélni a nővéreddel, mert ő
kell legyen az elsődleges kiindulási pont.
Joshua megvonta a vállát és megnyerően felvigyorgott
Alexandriára. – Ő mindig azt mondta, hogy lehet nekünk, ha
találunk egy helyet, ahol megengedik.
Alexandria megpróbált összpontosítani, de szemei égtek
még a rendkívül sötét napszemüveg mögött is, amely
viseléséhez Aidan ragaszkodott. Az autó ablakai is sötétre
voltak színezve, hogy segítsenek megállítani a napsugarakat,
de mégis úgy érezte, mintha ezer tűvel szurkálnák, mikor a
fény megérintette az arcát. Borzasztó volt. És ez azt jelentette,
hogy Aidan megint igazat mondott neki.
– Még nem vagyunk Aidan otthonában elég hosszú ideje,
hogy tudjuk, ott maradunk-e egyáltalán, Joshua. – Nem vett
tudomást a nyakán megfeszülő ujjakról. – És nem tisztességes
ilyen gyorsan megterhelni Marie-t egy ilyen feladattal. Várjunk
és meglátjuk, mi történik. Hamarosan elkezdek dolgozni és
mindent a helyére teszünk. Nem mondok nemet. Én csak azt
mondom, hogy várnunk kellene még egy kicsit, oké?
– De Alex… – Joshua hangjában volt egy panaszos, nyafogó
felhang.
– Úgy gondolom, Alexandria nagyon fair volt, Joshua –
Aidan hangszíne ellentmondást nem tűrően hangzott és Joshua
azonnal lecsillapodott.

283
 Alexandria különös módon hálás volt Aidannek. Ahogy az
általában lenni szokott, Joshua megpróbálta volna addig
zaklatni, míg kifárad. De most épp olyannyira fáradt volt, hogy
a gondolkozás is nehézséget okozott, de még az is, hogy
egyáltalán megfelelően funkcionálni tudjon. Szemei
könnyeztek és a tompított napfény a karjait és az arcát égették.
Sírni szeretett volna, és a sors ellen sikoltani, amiért ezt tette
vele. Egész idő alatt abban reménykedett, hogy Aidan
valójában nem mondott neki igazat. Hogy csupán valami
fondorlatos indítéka volt, hogy megpróbálja meggyőzni őt és
higgyen a férfiban.
Hamarosan otthon vagyunk, cara. A szavak az elméjén
suhantak át, s bársonnyal és melegséggel burkolták be őt, akár
a férfi karjai.
– Nem tudom elfogadni ezt – mondta fennhangon,
megfeledkezve arról a tényről, hogy Joshua, aki ott ült kettejük
között, csupa fül. – Egyszerűen nem tudom, Aidan.
Lelkiállapotát jól mutatta, hogy olyasmit is mondott, ami
megzavarhatná Joshuát. Mindig nagyon óvatos volt a
jelenlétében.
Aidan keze lassan lejjebb csúszott a lány hátára, beletúrt
selymes hajába, majd összefogta. – Ne aggodalmaskodj
annyira. Minden rendben lesz – mondta, könnyedén tompítva a
pillanat feszültségét.
Az autó megállt és Stefan kinyitotta az Aidan oldala felőli
ajtót. Szűretlen napfény ömlött be azonnal, egy forró fénysáv
és Alexandria rögtön tudta, hogy Aidan utasította Stefant, hogy
az ő ajtaját nyissa ki a lányé helyett. Aidan – mint mindig –

284
védte őt a saját ostobaságától. Annak ellenére, hogy a férfi
hatalmas termete a fény legnagyobb részét felfogta és
védelmező árnyékot vetett rá, Alexandria összeszorította a
fogait az égető érzés ellen. A sötét napszemüveg mögött
behunyt szemekkel megpuszilta Joshua feje tetejét. – Legyen
szép napod, Josh. Este találkozunk. – Meglepődött, hogy
milyen normálisnak hangzott a hangja.
– Ott leszel, mikor hazaérek? – kérdezte nyugtalanul. Még
mindig utálta kiengedni őt a látómezejéből, attól félve, hogy
elveszíti a nővérét. Az utóbbi időben, az érzés, hogy
Alexandria örökre eltávolodik tőle, belopódzott az álmaiba –
valójában rémálmokba. Karjaival szorosan átölelte a lányt és a
vállába temette az arcát.
– Mi az, Josh? – Saját félelmeit és fizikális fájdalmait
azonnal félresöpörte, hogy megvigasztalja a fiút.
– Nem fog veled történni semmi rossz, ugye? – hangja és
feszes kis teste elárulták aggodalmát.
Alexandria válaszolni akart neki, hogy megnyugtassa, de a
szavak megakadtak a torkában és csak nem akartak kijönni.
Csupán egy apró, a rémület és a fájdalom közötti kis hang
szökött ki.
– Alexandriával leszek, míg te az iskolában vagy, Joshua –
válaszolta Aidan lágyan. Hanglejtése finom és könnyed volt –
lehetetlen volt nem hinni neki. – Nem fogom megengedni soha,
hogy bármi vagy bárki is bántsa őt. A szavamat adom erre. És
még akkor is, ha – mikor hazaérsz – épp pihenne, egész este
fent lesz veled.
Nővére karjaiban Joshua szemlátomást megnyugodott,

285
ekkor Aidan megsimogatta a fiú fejét és a gyengédség váratlan
rohama mosott át rajta. Joshua a szívébe lopta magát.
Azonban a sötét napszemüveg mögött Aidan szemei
idegesek, áthatók voltak, s a nyugtalanság egyre növekedett
benne. Képes volt elviselni a reggeli fényt, de ez hatalmas erőt
követelt tőle, lévén kárpáti, azaz a sötétség teremtménye.
– Kettő harmincra otthon leszek – közölte Joshua, mint egy
kis felnőtt, majd még utoljára megpuszilta Alexandriát.
– Az ebéded – emlékeztette Stefan, s átnyújtotta a fiúnak a
hátizsákot, amit Marie szerzett be neki pár nappal korábban.
– Köszönöm, Stefan – kiáltotta oda Joshua, miközben egy
fiú után szaladt, aki már a barátjává vált. – Jeff! Hé! Várj meg!
Alexandria igyekezett szemével követni az útját, de a fény
csaknem megvakította őt, úgy érezte, pupilláját megannyi tűvel
döfködik, s folyamatosan könnyezett. Nem volt más választása,
minthogy szorosan becsukja a szemeit. Felhúzta a térdeit és
szerencsétlenül a hátsó üléshez simult. A drága bőrülés
finoman ropogott, ahogy Aidan megmozdult, s a lány érezte
erős testének melegét és vigaszát maga mellett. Mégis, ő nem
akarta a férfi vigasztalását. Nem akart tőle semmit. A férfi
megígérte Joshuának, hogy gondoskodik róla, s hogy
Alexandria mindig ott lesz a fiúnak. De ő nem tudott
szembenézni azzal, hogy olyan élőlény életét élje, aki másik
vérén élősködik. Napfény nélkül. Nappalok nélkül. Anélkül,
hogy valóban részese lehetne Joshua életének. Halkan
felnyögött és kezeivel eltakart az arcát.
Stefan becsapta az ajtót, s kizárta a szörnyű fényt. Aidan a
lány karcsú vállai köré csúsztatta a karját. – Nem lesz ez

286
mindig ilyen, cara.
– És még nincs is reggeli kilenc óra. A nap éppen csak hogy
felkelt. – Zokogás vetekedett a torkában lévő gombóccal.
– A bőröd lassan meg fogja szokni a nappali világosságot. –
Alexandria érezte, ahogy a férfi szája végigsimít a feje tetején.
Stefan elindította az autót.
– Várj – utasította Aidan és Stefan azonnal
engedelmeskedett, s ültében kérdően hátrafordult. Aidan
csendben maradt; a környező térséget fürkészte, s szája körüli
ráncok kis rosszallást tükröztek. – Talán igénybe vehetnénk a
Vinnie del Marco és Rusty szolgáltatásait. Kérlek, hívd ide
őket azonnal és utasítsd őket, hogy maradjanak Joshuával
mindaddig, míg otthonunk biztonságos falai mögött nem lesz.
Egyezz meg az egyik munkatársukkal, hogy Marie-vel
maradjon, amikor a teendőit intézi és kérlek, gondoskodj róla,
hogy halassza el az intéznivalóit, amelyiket csak lehet. –
Hangja kiegyensúlyozott és nyugodt volt, minden aggodalom
nélküli, Alexandriát mégis megijesztette.
– Mi az? – kérdezte. Stefan nem tett fel kérdéseket.
Nyilvánvalóan tisztában volt Aidan utasításainak
jelentőségével. – Mondd el! Joshua az én öcsém. Valamiféle
veszélyben van?
Aidan karja megfeszült a lány körül, miközben az autó
elhúzott az iskolától, hogy megakadályozza őt abban, hogy a
mozgó járműből kiugorjon és megkíséreljen visszatérni
Joshuához. Alexandria küzdött, de a férfi roppant erős volt. –
El lesz intézve.
– Azt mondtad, hogy a vámpírok nem bírják a pirkadatot!

287
Ki más bánthatná őt? Csak egy kisfiú, Aidan. Hozd vissza őt a
házba! – hangja felett elvesztette az uralmat, a hisztéria határán
volt.
– Joshuának normális életet kell élnie. Semmi sem fogja
bántani őt. Vinnie és Rusty fog vigyázni rá, ők nagyon
megbízható testőrök. Joshua nem olyan, mint mi, Alexandria.
Ő az emberi világban tartózkodik. Nekünk vissza kell térnünk a
házba és a hálókamrába mindaddig, amíg a nap le nem megy.
A lány utálta a férfi hangját. Olyan megnyugtató,
kényszerítő, hipnotikus hatással volt rá, hogy bármit megtett
volna, amit a férfi akart. Ésszerű volt, mivel a lány elvesztette
maga felett az uralmat. Aidan nem mutatta, hogy észrevette
volna a lány erőlködését, hisztériáját. Azt éreztette vele, hogy
tiltakozása gyerekes és viselkedése ésszerűtlen. Alexandria vett
egy mély lélegzetet és önuralma visszanyeréséért küzdött. –
Eressz el, Aidan! Rendben vagyok.
– Azt hiszem, egy kicsit hosszabb ideig foglak fogva tartani,
piccola. Az elmédben vagyok és tudom, hogy mindkettőnket
igyekszel megtéveszteni ezzel a mű-higgadtsággal. Lazíts,
most, lélegezz velem és látni fogod, hogy mindenről
gondoskodtam már. Intézkedtem felőle, Joshua biztonságban
lesz.
– Azt hiszem, nem egészen érted – jelentette ki határozottan.
– Én vagyok Joshua nővére. Én vagyok az egyetlen, aki
eldöntheti, mi biztonságos számára és mi nem. Azt akarom,
hogy velem legyen.
– Most nem lehet veled, Alexandria. Lehetetlen – válaszolt
Aidan türelmesen. Hüvelykujja megtalálta a lány torkán

288
eszeveszetten lüktető pulzusát és gyengéden cirógatta. – Joshua
marad az iskolában.
– Ez nem a te dolgod. Azt akarom, hogy otthon legyen!
– Úgy gondolod, ha vitatkozol velem, a dolgok meg fognak
változni? Az vagy, ami vagy, cara mia. Nem lehet tenni
semmit. – Amikor Alexandria megpróbált elhúzódni a férfitól,
Aidan karjai megakadályozták menekülését.
– Ez a felállás nem fog működni, Aidan. Nem vagyok
hajlandó hagyni neked, hogy te szabd meg, mit szabad, vagy
mit nem szabad tennem Joshuával. Ez nem a te dolgod! –
Nagyon dühös volt. Keményen erőlködött, hogy eltávolodjon
Aidantől, de egyre inkább érezte a fáradtságot.
Aidan keze körbeölelte a nyakát, a mellkasán ringatta a lány
fejét, akinek éltető pulzusa a tenyere alatt lüktetett. – Nincs arra
lehetőség, hogy tőlem külön élj, Alexandria és a szívedben
tudod, hogy ez az igazság. Talán ezért küzdesz olyan
kétségbeesetten. Még nem állsz készen arra, hogy lemondj a
szabadságodról
– Gyűlöllek. – A férfi egyáltalán nem értette. Alexandria
egész korai éveitől fogva kénytelen volt átvenni a dolgok
irányítását. Mostanra már megszokta. Szerette ezt tenni. Jó volt
benne. Hogy valaki más irányítsa a cselekedeteit, hogy valaki
más mondja meg neki, hogy mit tehet, vagy mit nem tehet meg,
ez borzasztó volt. És félt attól, hogy Joshuát lassan, de biztosan
elveszik tőle.
Elengedte magát és azt tette, amit Aidan mondott. Belégzés.
Kilégzés. Érezte az ismerős nyomást az elméjében és
megpróbált ellenállni. Azonban többé már nem volt képes

289
korlátozni őt. A férfi túlzottan otthonosan suhant keresztül az
elméjét védő akadályokon és védelmen. Kiüresítette az elméjét
és elképzelt egy palatáblát, aztán letörölt mindent, ami azon
keresztül átment.
Cara, bízz még bennem egy kis ideig. Tudom, mi a legjobb
Joshuának. Saját magának kell majd megtanulnia néhány
dologgal szembenézni, mint ahogyan azt Marie, Stefan és az ő
gyermekeik tették. A testőrök gondoskodni fognak a
biztonságáról.
Alexandria nem válaszolt. Merre tart az élete? Hogyan
válhattak a dolgok ennyire őrültté? Hogyan kerülhettek ki az
ellenőrzése alól? Talán Aidan egyszerűen hipnotizálta őt és
mindaz, ami megtörtént, csupán egy, a fejében zajló trükk volt.
Vagy lehet, az igazság még rosszabb. Ha a férfi egy vámpír, ha
a vámpírok léteznek, és a legendák és mesék igazak, akkor a
férfi a rabszolgájává teheti őt. Megtehetett vele bármit. Ki kell
találnia, hogy Aidan igazat beszél-e vagy ő maga valamilyen
varázslat alatt van.
Most, hogy maradt, félt, mert minden alkalommal, amikor a
férfi aranyló szemei birtoklóan, vágyakkal telten megpihentek
rajta, a belseje mintha megolvadt volna, akarta a férfit, s akarta,
hogy valaki ilyen erőteljesen érezzen iránta. Szex. Vajon a szex
miatt engedte meg a férfinak, hogy megpróbálja elválasztani
Joshuától? Istenem, úgy gyűlölte saját magát. Gyűlölte azt,
amivé vált. Találnia kell egy orvost. Egy pszichiátert. Mindez
nem lehet a valóság. Egy kipárnázott cellában a helye.
Szüksége van segítségre. Borzasztóan.
Az autó beállt a garázsba, de még mindig nem volt elég

290
sötét az ő sérülékeny szemeinek. Stefan kinyitotta az ajtót és a
kezét nyújtotta, hogy segítsen neki. Béketűrően elfogadta, s
elhatározta, elrejti, hogy ellenszegülést tervez. Érezte magán
Aidan arany tekintetét és az ő mindent látó szemei az arcát
kutatták a sötét szemüveg alatt, de nem mondott semmit.
Alexandria besietett a házba és háta mögött tudva a napfényt
azonnal érezte a megkönnyebbülést. A perzselő forróság eltűnt
a bőréről, akárcsak a tűszúrásokhoz hasonló érzés a szeméből.
Rájött, hogy a nehéz függönyök be voltak húzva, elsötétítve a
belső teret. Beleharapott alsó ajkába, keresztülvágott a házon,
bizonytalanul, merre menjen, merre forduljon. Végül elérte a
hatalmas elülső bejáratot, de ki már nem tudott menni.
Kimerülten és kétségbeesetten összeomlott az ajtónál és
védekezően körbeölelte felhúzott térdeit. Féltette a saját józan
eszét.
A konyhában Aidan hezitált. Követni szerette volna, mégis,
furcsán bizonytalan volt, azonban hirtelen félteni kezdte a
lányt.
Marie és Stefan váltottak egy aggodalmas pillantást. Aidan
sosem mutatta határozatlanság vagy bizonytalanság jeleit.
Alexandria megrázta a férfi higgadtságát. És ők, bárki másnál
jobban tudták, hogy mennyire veszélyes tud lenni éber
önfegyelme és feszes önkontrollja nélkül. – Aidan, talán
beszélhetnék vele – kockáztatta meg a kérdést Marie.
– Annyira meg van ijedve tőlem, még a saját elméjében,
ítélőképességében sem bízik. A szívében tudja, hogy mi egyek
vagyunk, hogy sosem bántanám őt, de a feje visszautasítja,
hogy tudomást vegyen róla. Attól tart, talán megháborodott.

291
 – A legtöbb ember soha sem tudná elfogadni azt, amit
követelsz tőle, Aidan – tanácsolta halkan. – Fiatal és ártatlan,
nem egy félvilági asszony. Eddig nagyon korlátozott volt az
élete. Ő Joshuáért él. Attól fél, hogy a fiú el fog távolodni tőle.
Szüksége van az érzésre, hogy valamit az irányítása alatt tart.
Aidan aranyszemei metszően siklottak rá. – Mit mondasz?
– Te nagyon domináns, uralkodó vagy. Utasítod az
embereket. Te hozol meg minden döntést. Alexandria meg épp
csak igyekszik elfogadni, mi történt vele. Te valamennyiünknél
jobban tudod ezt, mégis te még mindig megköveteled tőle,
hogy minden alkalommal pontosan úgy cselekedjen, ahogy azt
te akarod.
Aidan beletúrt homokszínű sörényébe. – Több
engedetlenségre adtam neki lehetőséget, mint amit életemben
bárkinek is. Te nem érted egy életpár igényeit. Alig tudom
irányítani a gondolataimat. Meg kell könnyebbülnöm, Marie,
még ha ez durván is hangzik. A bennem élő szörnyeteg minden
nappal erősebb. Nem tudom, mennyi ideig tudom sikerrel
leküzdeni.
– Te vagy az a szörnyeteg, Aidan – válaszolta Marie
komolyan. – Alex egy gyermek. Egy megfélemlített gyermek.
És jó oka van arra, hogy az legyen. Add meg neki az időt,
amire szüksége van, hogy alkalmazkodjon.
– És mi van azokkal, akik kutatnak utána? Mert vannak
mások. Legkevesebb ketten. Olvastad az újságokat. Azt
mondják, egy sorozatgyilkos jár szabadon. De ezek valójában
vámpírok. Érzem a jelenlétüket. Őt keresik. Érzékelik, hogy
Alexandria egy közülünk és még független.

292
 – Ez nem így van. Ő a te életpárod. A véred őbenne folyik,
ahogyan az övé benned. Nem lehetséges, hogy valamelyikük is
elcsábítsa tőled. Annyi együtt töltött év alatt igen sokat
tanultam. A természeted az, ami megvakít téged, Aidan. Ezért
van benned az a késztetés, hogy az életpárodat mindig a
szárnyad alatt tartsd, hogy jogot formálj rá és védelmezd.
Külső megjelenésed ellenére, lényed ezen része vad, és
civilizálatlan. Azonban Alexandria alapvetően ember. Nem a
néped tagjaként született. Fogalma sincs arról, hogy mi vár rá,
hogy mi történik vele. Nem érti még.
Aidan sóhajtott és megdörzsölte a halántékát. –
Szükségtelenül szenved. Ha teljesen megosztaná az elméjét az
enyémmel…
– Még nem bízna benne, akármit is tanulna – bizonygatta
Marie.
Aidan sóhajtva Stefanhoz fordult. – Vissza kell vonulnunk
hamarosan a kamrába. Azonban tudod, érzékeltem egy
tisztátalan jelenlétét, ami Joshua iskoláját figyelte. Azt hiszem,
hamarosan megtámadnak minket. Kérlek, légy óvatos, veszély
fenyegethet téged is.
Stefan biccentett. – A szükséges hívások már megtörténtek
és a biztonsági rendszer a helyén van. Ne aggódj miattunk.
Korábban is átmentünk már ilyenen.
– Túl sokszor – válaszolta Aidan szomorúan. – Miért
maradtatok és választottátok ezt az életet, oly messze a
szülőföldünktől, s ami annyira veszélyes számotokra és a
fiaitokra is, nem tudom.
– Tudod – mondta Marie halkan.

293
 Aidan lehajolt és egy szeretetteljes puszit nyomott
könnyedén az arcára. – Azt hiszem, igen – ismerte be. –
Kérlek, nézd meg, hogy Alexandria kész-e arra, hogy a
kamrába jöjjön. Nem szeretném, hogy azt gondolja, uralom őt.
Marie bólintott és Stefan követte a feleségét keresztül a
házon, nyugtalankodva amiatt, ahogy a dolgok látszólag
mentek. Aidan veszélyes, hatalommal teljes volt, inkább
vadállat, mint férfi, amikor az előfurakodott. És ő soha nem
engedné meg, hogy bárki vagy bármi elvegye tőle Alexandria
Houtont. Stefan könnyedén olvasott Aidan védelmező, birtokló
testtartásából, amikor közel volt a lányhoz. És Aidan
civilizáltságának máza napról napra vékonyodott.
Marie és Stefan Alexandria utáni kutakodásának váratlan
véget vetett az, amikor a bejárati ajtó mellett ráleltek a kuporgó
lányra. Kicsinek és elveszettnek látszott, egy elhagyatott
kislánynak, akit elviselhetetlenül meggyötörtek. A térdeit
felhúzta a mellkasához, haja körbefolyta lehajtott fejét, elrejtve
arckifejezését. Sápadtan reszketett, a Kárpátok népének
szörnyű nappali letargiája lassan szivárgott belé, míg el nem
hatalmasodik rajta. Egyértelműen rémisztő volt a lány számára
érezni, ahogy a teste feletti uralma kifordult, mintha örökre
elvesztette volna felette az irányítást.
– Alexandria – szólította meg aggodalmasan Marie, s az
összehúzódott kis alak felé közeledett –, rendben vagy?
Aggodalma őszintének tűnt, de Alexandriának nem voltak
illúziói. Marie elsősorban és egyedül Aidan Savage-hez lojális.
Bármit is mond neki, azonnal jelentené neki. Alexandria nem
emelte fel a fejét. Belsejében félelem vett erőt rajta, attól való

294
félelem, hogy teljesen tehetetlen, hogy csapdába került, egy
kusza útvesztőbe, ahonnan sosem szabadul. Aidan nagyon is
hatalmas volt ahhoz, hogy küzdjön és valamilyen okból, azt
akarta, hogy vele maradjon.
– Alexandria? – Marie gyengéden megérintette lehajtott
fejét. – Mondd, hívjam Aidant?
Alexandria összeszorította a szemét. Aidan. Úgy tűnt,
mindig visszatérünk Aidanhez. – Nem, én… én csak mindent
olyan… nyomasztónak találok. Én… időre van szükségem,
hogy helyére tegyem a dolgokat. – Hangja olyan feszült volt,
hogy úgy érezte, nagyon közel van az összeomláshoz, s még
megszólalni is félt. Igyekezett megállítani belső remegését,
amely azzal fenyegetett, hogy szétrázza. Vajon őrült volt?
Elmegyógyintézetben a helye?
Meg kell találnia a módját, hogy Joshuát eltávolítsa ezektől
az emberektől. Segítséget kellett volna kérnie Thomas Ivantól.
De az az igazság, hogy Ivannak reménye sem lett volna soha
arra, hogy Aidant legyőzze. Aidan soha nem fogja elengedni
őt. Nem tudja, miért, nem értette, hogyan, de az volt a teljes
meggyőződése, hogy akár a világ végére is követné őt a férfi.
Beleharapott az öklébe, hogy visszatartsa sikolyát. Hogyan is
reménykedhetett abban, hogy küzd Aidannel? Egyáltalán
életben tudna maradni a segítsége nélkül? Ha bejelentkezik egy
kórházba és beismeri a hallucinációit, mi történne Joshuával?
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül rátört az érzés, a
vágy, hogy megérintse Aidant, hogy a férfi odacsússzon hozzá,
hogy belépjen az elméjébe. Mindegy, milyen keményen
próbálta elűzni a gondolatot, az nem tágított. A lány tudni

295
akarta, hogy Aidan ott van, valahol az ő közelében. Őrület! A
saját elméje fordult ellene! Minél tovább harcolt saját magával,
annál rosszabb lett. Szüksége volt rá. Szüksége volt
megnyugtató érintésére.
Marie halkan felkiáltott, mivel Alexandria homlokát
vércseppecskék tarkították. A lányt féltve Stefan felé fordult.
Azonnal szükségük volt Aidanre. Alexandria elméjében
egyértelműen küzdelem zajlott, s ez volt az oka kínlódásának.
Marie szeméből könnyek buggyantak, ahogy Alexandria mellé
térdelt és vigasztalóan a lány vállai köré fonta karját. Olyan
kicsinek, olyan törékenynek érezte, s a teste is olyannyira
erősen remegett! Marie attól tartott, hogy széthullik, széttörik
millió darabra.
– Kérlek, engedd meg, hogy segítsek, Alexandria –
könyörgött lágyan a házvezetőnő.
– Mit tudsz te tenni? – kérdezte Alexandria reménytelenül. –
Mit tudna tenni bárki is? Sosem fog elengedni – nézett fel az
idősebb asszonyra szomorúan. – Ugye?
Marie hallgatása volt a válasz. Érezte, a lány rettegésében
reszket. – Aidan jó ember és csak a te védelmedre gondol. Bízz
benne!
– Te bízol benne?
– Az életem is rábíznám. A gyermekeimét is – mondta
Marie komolyan, az igazságnak megfelelően.
– Viszont nem ugyanazt szeretné tőled, mint amit tőlem
akar, ugye? – kérdezte Alexandria keserűen. – Mindent
megtenne, hogy itt tartson engem, akár még azt is, hogy
megtéveszt engem, mi a valóság és mi nem az.

296
 Minden előzetes figyelmeztetés nélkül talpra ugrott, Marie-t
majdnem feldöntve. Majd erejét megfeszítette, hogy kinyissa a
bejárati ajtót. Stefan figyelmeztetően felkiáltott. Marie
Aidanért kiáltott. És Alexandria felrántotta a nehéz ajtót és
kiszaladt a könyörtelen, gyilkos napfénybe.
Egyszeriben ezernyi tű döfködte a szemeit és a bőre
felhólyagzott, füst örvénylett körülötte, ahogy égett a teste.
Nem tudta, hogy fájdalmában sikolt-e, vagy mert Aidan az
igazat mondta. Ez a gyötrelmes reakció nem egy hipnotikus
sugallat következménye volt.
Stefan leszakította magáról az ingét, a lány fejére hajította és
karjába emelte az összeomló testet, s rohant vissza a ház
biztonságába. Marie hangosan sírt, ahogy aggodalmasan felé
nyúlt, de Aidan előbb ért oda, s kihúzta Stefan karjából, hogy a
saját mellkasán ringassa a lány testét. Egy pillanatig tökéletes
csend volt, ahogy fejét a lány feje tetejére fektette, lehunyt
szemekkel, lüktető szívével, sebhelyes lelkével.
– Soha többé – sziszegte a szavakat hangosan. Soha többé,
cara, nem engedem meg ezt az ellenszegülést. Megismételte a
figyelmeztetést a lány elméjében is, igen komolyan,
megesküdve rá. Rettegett Alexandriáért és dühös volt saját
magára. Érzelmek kavarogtak, és lángoltak fel benne, míg a
tűzvész csaknem elszabadult.
Alexandria érezte dühét, mely ellene lángolt. A férfi karjai,
amelyek őt tartották, olyanok voltak, akár az acélrudak.
– Az adósod vagyok, Stefan – mondta egyszerűen. Hangja,
mint mindig, szenvtelen és nyugodt volt, ellent mondva
szörnyű őrjöngésének, ami akár egy külön élőlény dühöngött

297
belsejében.
Megfordult és elment – az ő természetfeletti sebességével,
amely mozgás az emberi szem számára csupán elmosódott folt.
Alexandria hallotta az alagsor ajtajának csattanását, ahogy
beléptek a keskeny csarnokba, ami a hálókamrába vezet.
Ellenben Aidan nem csapott zajt. Egyáltalán semmit. Még a
lélegzete sem hallatszott.
Alexandria teljesen mozdulatlan maradt. Fájdalmai
borzasztóak voltak, a hólyagok pedig terjedelmesek és
csúnyák. Aidan ügyelt arra, hogy meg ne lökje égett sebeit,
ügyelt arra, nehogy bántsa őt. Alexandria aggódott. Tudta,
valami szörnyűség fog történni. A mindig hűvös és nyugodt
Aidan most baljós érzések forrongó üstjévé vált.
Az alagút falainak gránitja elmosódott siettükben, majd
Aidan elhelyezte őt az ágyon és elfordult tőle. Alexandria
óvatosan felült. – Nagyon mérges vagy rám – mondta halkan.
A férfi nem válaszolt, helyette elfoglalta magát azzal, hogy
egy achátból készült tálban gyógyfüveket zúzott össze.
Alexandria érezte kellemes aromájukat felszállni. Akkor Aidan
meggyújtott egy gyertyát és a füst illata elkeveredett a
füvekével.
Alexandria nyelt egy nagyot és állát dacosan felemelt. –
Nem félek tőled, Aidan. Mit tehetsz? Megölsz engem? Azt
hiszem, már halott vagyok. Vagy legalább is valamiféle olyan
életet élek, amilyet nem akarok. Elveszed Joshuát?
Megfenyegeted őt? Bántod őt? Voltam már a fejedben és nem
hiszem, hogy ilyen lennél – mondta bátran.
Aidan lassan felé fordította fejét, aranyló szemei

298
megpihentek a lány arcán. Hideg futott végig Alexandria
gerincén. Ezek a szemek lélektelenek, jéghidegek voltak.
– Fogalmad sincs rólam, Alexandria. Nem is vetted a
fáradtságot, hogy megismerj. Ne merészelj harcolni velem. Te
egy egyszerű zöldfülű vagy, én a népünk őseinek egyike.
Elképzelésed sincs arról a hatalomról, amelyet én gyakorolok.
Megtehetem, hogy a föld mozogjon a lábad alatt és a villám
csapkodjon a fejed felett. A ködöt hívhatom, hogy láthatatlanná
váljak. – Semmi dicsekvés nem volt a hangjában, csak a
tények. Csak fekete bársony. – Olyan dolgokat tehetek,
amelyeket elképzelni sem tudsz.
Alexandria érzékelte az állandó kapcsolatot, amit a férfi
kovácsolt közéjük és a lány érezte sötét és rettenetes dühét,
amely a felszín alatt forrongott. – Amit ma tettem, magamért
tettem – suttogta a lány.
Aidan felé mozdult, legyőzhetetlen, hatalmas alakja, mely
elképzelhetetlen hatalommal bírt, a lány fölé tornyosult. –
Elárultál engem. Elárultad Joshuát. Mondtam neked, mi
történne, ha kimennél a napfényre. Elhitetted magaddal, hogy
ki kell derítsd, igazat mondtam-e. De te már tudtad, hogy ez az
igazság. Megragadtad a lehetőséget, hogy elpusztítsd magadat,
Joshuát idegenekre hagyva, egy bizonytalan jövőbe taszítva,
minden védelem nélkül.
– Te megvédenéd őt.
– Nélküled, én többé nem létezek. Össze vagyunk
kapcsolódva, életre és halálra. Ha te a halált választod,
mindkettőnk halála felől döntesz.
Alexandria keze remegett, ahogy a haját hátrasöpörte. – Ez

299
nem lehetséges.
– Te nem akarod, hogy így legyen – javította ki őt és
birtokba vette a lány jobb karját. – Azonban ez így van. Nem
hazudok neked, Alexandria. Megengedtem neked egy bizonyos
mértékű ellenállást, de csak azért, mert mindez új a számodra.
A zselé, amit elkezdett a karján szétkenni, hűvös volt és
enyhülést hozott. – Azt mondod, nincs választásom. Hogy
sosem volt semmi választásom – kockáztatta meg Alexandria.
– A tested és az elméd hozta meg a döntést értünk. Lelked
az én lelkem másik fele. Az én szívem a te szíved. Elménk a
másik megnyugtatásáért és meghittségéért nyúl ki. Nem
vagyunk teljesek, ha egyedül vagyunk. Ugyanannak az
egésznek a két fele vagyunk. Ez az igazság, Alexandria, akár
tetszik neked, akár nem.
Alexandria nyelt egy nagyot és szerette volna lüktető
homlokára szorítani az ujjait. – Ez nem igaz. Nem lehet az –
utasította vissza hangosan, mert nem akarta, hogy igaz legyen,
mert nem hitt a férfiban, sem az ő lidérces világában.
– Mit gondolsz, hogy érinthetem meg az égési sérülést,
anélkül, hogy szenvedést okoznék neked? Elzárom előled a
fájdalmat. Ez a kezelés kínzás lenne a számodra nélkülem.
– Ez nem igaz – ismételte meg halkan suttogva.
– Elég dühös vagyok az ostobaságod miatt ahhoz, hogy
bebizonyítsam a szavaimat, cara. Ne vitatkozz velem! Testem
a tiédért kiált. Nem pusztán emberi szükséglettel, hanem egy
ősi harcos párja utáni ínségével. Izzok érted éjjel és nappal.
Egyedül az hoz megkönnyebbülést a számomra, amikor a
népem álmát alszom, öntudatlanul. Ne kísérts engem, hogy

300
bebizonyítsam a szavaimat, mert nem lesz visszaút.
Vállait leengedve összegörnyedt, s elfordította tőle az arcát.
Aidan érezte saját heves, forrongó dühét kavarogni magában,
mely elvegyült testének sürgető követelésével és a kárpáti hím
irányítás utáni szükségével. Közelebb hajolt a lányhoz, és most
vakmerően nem válogatta meg gondosan a szavait, sem a
tetteit, mint ahogy oly gyakran próbálta tenni. – Képtelen vagy
egy emberi férfinek megengedni, hogy hozzád érjen.
Ellenérzést kelt benned, nem gyönyört és te ezt tudod. Voltam
a fejedben, láttam a gondolataidat. Csak utánam sóvárogsz.
A képek, amiket a férfi visszapergetett, a lányéi voltak.
Forró, erotikus dolgok, melyek felől nem volt valódi ismerete.
Dolgok, amelyeket ő még a gondolatát is megalázónak találta.
A férfi lábainál térdelt, megérintve őt, szája a férfin mozgott, a
férfi teste az övé fölött, rendelkezve vele, hevesen és vadul
megszerezve őt. A férfi tudta és kigúnyolta az ő privát,
kettejükről szóló fantáziálgatását.
– Te ténylege egy brutális állat vagy, aki nem gondol senki
másra magán kívül – suttogta, miközben kezeit égő arcára
szorította. – És egyáltalán nem érdekelsz. Semmit sem érzek
irántad.
Aidan keze megragadta és átfogta a lány nyakát,
hüvelykujjával kényszerítve állát, hogy felemelje, hogy így
találkozzon lángoló aranyszemeivel: – Valóban a
rabszolgámmá tehetnélek, Alexandria, megtaníthatnálak téged
arra, hogyan szerezz nekem örömöt, sokkalta több módon, mint
amennyit te lelki szemeiddel felidéztél. – Hüvelykujját
szándékosan pehelykönnyedén húzta végig remegő ajkain.

301
 Könnyek égtek Alexandria szemében, mint ahogyan teste is
kigyulladt és szükség lüktetett benne. Aidannek igaza volt.
Nem voltak gondolatok, sem ellenállás benne, mikor a férfi
megérintette őt, csupán egy test volt, amely fuldoklott a
vágytól és a felcsapódó lángoktól. Semmi sem maradt belőle,
abból, aki volt, vagy amit képvisel. Soha, egyetlen férfi sem
volt képes uralni őt korábban. Bármit is tett Aidan Savage vele,
ő többé már nem volt Alexandria Houton.
Aidan elméje a lányét kereste és mérge azonnal elolvadt.
Alexandria közel sodródott a sokkhoz. Túl sok minden történt
túl gyorsan az elmúlt pár napban ahhoz, hogy emberi elméje
feldolgozhatná. Aidan átkozta a saját testét, szidta, hogy így
elengedte magát, mivel fontolóra sem venné soha, amiket
mondott, hogy megtesz. Testének minden sejtje a lány után
áhítozott és az imént a saját igényeit a lányé elé helyezte.
Egyetlen önérzetes kárpáti hím sem tenne ilyet soha. Abban a
pillanatban ébredt rá, hogy milyen közel van ahhoz, hogy
vámpírrá váljon. Megvetette magát önzőségéért és
gyengeségéért, amikor a lánynak ilyen nehéz változáson kellett
átesnie. – Cara, sajnálom. Kérlek, ne félj tőlem, ne félj tőlünk.
– A szavak, melyeket szólt, legcsábítóbb hangján szóltak, de
úgy tűnt, süket fülekre találtak.
Alexandria elméje védekezően kikapcsolt, hogy megkímélje
a lányt minden további megpróbáltatástól. Elfordította az arcát,
belesüppedt az ágyba és magzati pozícióba gömbölyödött
össze. Aidan saját magára dühösen állt fölötte és bizonytalanul,
mit tegyen, hogy helyrehozza a kárt, amit ostobaságával
okozott. Lelkébe vésődött mindörökre, annyira rettegett attól,

302
hogy elveszti a lányt azon pillanatban, amikor kitárta az ajtót és
készségesen kiment a gyilkos napfényre.
Aidan ellen tudott állni az égető fénynek, mivel az idő
múlásával kondicionálta magát erre. Most, évszázadok tanulása
után, csaknem korlátlan hatalommal bírt. Egyik ilyen erő pedig
a gyógyítás volt. Így lehunyta szemét és kiküldte magát a saját
testéből Alexandriáéba, hogy meglelje a borzalmas, igen
mélyre vájódott égési sérüléseket és rendbe hozza azokat
belülről kifelé. Igen gondos és precíz volt, és amikor befejezte,
még egyszer belépett a lány elméjébe.
Összezavarodottságot és rettegést talált. Egy mély félelmet a
nem teljesen emberi léttől és egy bizonyítási vágyat, hogy ő
mégis az. Nem találta nyomát olyan szándéknak, mely szerint
meg szeretné ölni magát. Egyszerűen csak be akarta
bizonyítani, hogy a férfi egy hazudozó, aki becsapta őt és
elhitette vele, hogy már nem tud visszalépni a saját világába.
Ezt akarta, annyira nagyon akarta.
Elnyúlt mellette, s kimerült testét behúzta védelmező
karjaiba. Alexandriának volt oka félni tőle. Olyan dolgokat
követelt tőle, amikről a lánynak elképzelése sem volt és olyan
érzéseket ébresztett benne, amikre még nem állt készen. Az
intenzív szexuális érzések csak nyugtalanítóak, zavaróak voltak
a számára, olyannyira, hogy el akart tőle futni.
Megpihentette állát a lány fején és megcirógatta selymes
haját. Aggasztotta Alexandria néhány őrült ötlete, hogy elmegy
emberi orvoshoz, hogy meggyógyítsa őt. Bármit, csak ne
maradjon a férfival. Ez valamilyen szinten sértette őt, de
többnyire mulattatta, hogy a lány azt gondolta, legyőzheti őt,

303
túl tud járni az eszén. Alexandria olyan elszánt volt. Csodálta
ezért.
– Csak időre van szükséged, piccola. Sajnálom, hogy ilyen
ügyetlen módon kezeltem ezt a helyzetet. Egyetlen mentségem,
hogy aggódtam a biztonságodért. – Aidan tudta, hogy a lány
hallja őt, de ő nem válaszolt. Nem igazán számított arra, hogy
válaszolni fog, de szorítása kicsit feszesebbé vált. Aludj most,
Alexandria, aludd népem gyógyító álmát. Szunnyadj mélyen!
Aidan nem kockáztatott, nem adott választási lehetőséget. A
férfi akarta őt, távol a lány saját elméjétől, távol gondolatainak
és félelmeinek szörnyű csatornájától.

304
 Tizenharmadik fejezet

A idan teste lángolt, mikor felébredt. Nem a táplálék iránti

kényszerrel, nem a vérért való szükséggel, ami mindig ott
volt vele, hanem éles, sürgető vággyal, ami nem hasonlított
semmihez sem, amit valaha is tapasztalt. Hangosan felnyögött.
Mellette, Alexandria mély álomban feküdt. Sápadt volt, a haja
mindkettőjükön szétterült, összekötve őket. Akarta őt. Kellett
neki. Ha még egy pillanatig mellette marad, képtelen lesz
megállítani önmagát, hogy a magáénak követelje őt.
Elugrott tőle, mintha megégette volna, a bőre fájt, izzott,
égett. Halkan káromkodott. Hogy tudja táplálni ebben az
állapotban anélkül, hogy a helyzet erotikussá és vaddá válna?
A benne élő vadállat még mindig felbőszült és vad volt,
üvöltött a lányért. Éhezett. Szűkölködött. Nem hallgatott a
logikára, csak a nehéz, véget nem érő magányos fájdalomra,
ami napról nappal egyre könyörtelenebbé vált.
Remegő kézzel túrt bele hajába. A helyzet most
robbanékony volt. Nincs rá mód, hogy ellássa őt a vérével,
anélkül hogy a testét ne követelné. De azok után, ami korábban

305
történt, tudta, hogy több időre van szüksége. A vadállat tombolt
benne és nem tudta tovább irányítani. Marie hitte, hogy képes
rá. Bízott benne. De ő nem ismeri a Kárpátokból származó
férfiak igényeit, a forróság erősödését a társak között. Nem
tudja, milyen közel az átváltozás.
Újra hangosan felnyögött és elfordult az ágyán fekvő
mozdulatlan alaktól. Az ő odújában. Megrándult, amikor a szó
bevillant az elméjébe. A fenevad uralkodóbbá vált. Az
irányítására és ellenőrzésére az egyetlen mód az, ha egyesül az
életpárjával, s hagyja, hogy a szelídsége, a fénye, elvezesse a
lelkében egyre terjedő sötétségtől.
Összetakarított, mielőtt felébresztette a lányt, gondosan
felöltözött – egy puha selyem ingbe és fekete nadrágba –
reménykedve, hogy egy régi világ eleganciája fokozza a
vonzerejét. Hosszú haját összefogta a tarkójánál. A nyakánál
nyitva hagyta az inget, mert neki több gondja volt azzal, hogy
lélegezzen, mint hogy szexi legyen.
Amikor elküldte elméjét, hogy felébressze őt és nézte,
ahogy először fellélegzik, teste olyan intenzitással keményedett
meg, hogy ismét káromkodott. Érezte, hogy verejték csorog le
a mellkasán és lejjebb a lábai között. A lány nyújtózkodott, a
teste érzékien mozgott a takaró alatt. Aidan úgy érezte, hogy
mindjárt szétreped. A lány nyelve megnedvesítette száraz
ajkait, otthagyva őket csillogva és hívogatva. Hogy ne is lássa
becsukta a szemét, de érezte az illatát, hallotta a lepedő
susogását.
Alexandria lassan felült, összezavarodott. Volt egy erotikus
álma élénk képekkel. Kezek a mellein, egy száj érinti az övét,

306
ujjak mozognak benne, majd egy kemény, agresszív test
leszorítva betakarja az övét. A teste fájt a szükségtől, sóvárgott
az érintésére. Fészkelődött, érezte a krémes meghívást, ami
kiáltva, hívogatva, csábította őt. Kinyitotta a szemét – és a
szobán keresztül Aidan mereven bámuló forró arany
tekintetével találkozott.
Veszély. Látszott a férfi faragott vonásain, a szemei
intenzitásában. Teljesen mozdulatlan maradt, nem vette le a
tekintetét az őt figyelő ragadozó lényről. Még lélegezni is félt.
Ha megmozdulna, ha sóhajtana, rajta lenne. Érezte azt, tudta az
erotikus álom az övé volt, tudta, hogy a férfi önuralma
törékeny és hogy az ösztöneivel harcol.
– Tűnj innen, cara mia! – suttogta rekedten.
A hangja bársony érdessége olyan érzést keltett, mintha egy
nyelv nyalogatná az érzékeny bőrét.
– Menekülj, amíg tudsz.
Mintha vörös lángok lobbantak volna a férfi aranyszemében
és izzadsággyöngyök pettyezték a homlokát. Izmai kidagadtak
az erőfeszítéstől, hogy mozdulatlan maradjon.
Oda akart menni hozzá, hogy megnyugtassa – vagy még
jobban feltüzelje, és fenébe a következményekkel. Teste tűzben
égett, egy élő, lélegző láng, ami majdnem kiszökött az
irányítása alól. Csak a félénksége volt az, ami megakadályozta
őt abban, hogy tovább csábítsa. A saját félénksége és a saját
félelme. Legurult az ágyról és futva elmenekült, mintha hét
démon lenne mögötte. Saját magától még inkább távol akart
kerülni, mint Aidantől.
Mögötte Aidan olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor.

307
Félt, ha megmozdul, lehet, hogy a fájdalomtól, a szükségtől
összetörik. Már nem bírja sokáig. Isten segítse mindkettejüket,
ha nem jön hozzá a lány hamarosan.
Alexandria lassított, amint az alagút biztonságában volt.
Még érezte Aidant az elméjében, érte nyúlt és hívogatta.
Megízlelhette a csókját, érezte, ahogy megérinti. Becsukta a
szemét és nekidőlt a sziklafalnak támaszért. A lábai olyanok
voltak, mintha gumiból lennének, nem voltak hajlandóak még
egy lépést tenni. Akarta a férfit. Nem egy édes, szelíd
vágyódással, hanem egy vad, tomboló szükséggel, forró szexre
vágyva.
Megrázta a fejét és próbált a gondolatoktól megszabadulni,
azonban a képek kigúnyolták. Felment a lépcsőn, hálásan, hogy
Joshua nem láthatja. A zuhany nem enyhítette az éhségét, nem
mosta el Aidan érintését vagy a gazdag, fűszeres ízét. A forró
víz lefutott a bőrén, a mellei halma közt, a hasán, a rövid szőke
tincsei közé, csak arra szolgálva, hogy fokozza az
érzékenységét. Harcolnia kellett a kényszerrel, hogy Aidant
hívja. A teste minden folyékony forróságával és lüktető
vágyával sajgott érte, szüksége volt rá. Hívni akarta őt, hogy
szüntesse meg ezt a fájdalmat. Szüksége volt rá, hogy érezze a
száját a bőrén, a kezét a testén. Szüksége volt rá, hogy
magában érezze, egy vad, erőteljes egyesülésre vágyott, ami az
örökkévalóságig tartana.
Aztán eszébe jutottak a szavai. A rabszolgámmá tehetnélek.
Elérhetné, hogy olyan dolgokat tegyen, amit még soha sem
képzelt el. Nos, ő most elképzelte őket. Hogy érte el, hogy
lássa a képeket?

308
 – A fenébe, Aidan! Légy átkozott, amiért ezt teszed velem!
Felemelte az arcát a vízsugárba és bezárkózott előle.
Hallotta, a kétségbeesett kiáltásának visszhangját, a sebesült
állat üvöltését és a vadász morgását, aki elszalasztotta a
zsákmányát.
A férfi nélkül az elméjében csökkent a szörnyű sürgető
érzés, hogy táplálja a saját éhségét. Nem múlt el teljesen, de
helyette az igazi éhség kúszott be. Sápadt volt, és táplálékra
volt szüksége. Szüksége volt a férfire. Egy nem túl nőies
káromkodással felöltözött – egy farmerba és egy bordás felsőbe
– és elindult a hálószobája melletti nappaliba. Úgy volt, hogy
az lesz a stúdiója. Már berendezve találta, Marie és Stefan –
nyilvánvalóan Aidan utasítására – megvásárolták neki a
kellékeket. Kiváló minőségűek voltak, amiket azelőtt soha nem
engedhetett meg magának. Általában soha nem fogadna el egy
ilyen pazar ajándékot, de benne élő a művészt izgalomba hozta
az eszközök szépsége.
Már azelőtt meghallotta Joshuát, hogy a fiú keresni kezdte
volna őt. Miután hazajött az iskolából Stefannal nevetett a
nappaliban, majd aprósütemény fölött csevegett Marie-vel a
konyhában. Alexandria egyszerre volt boldog és szomorú.
Joshuának szüksége volt társaságra és az idősebb házaspár
valódi szeretetet mutatott iránta, de szomorú is volt, mert az
öccsével a kapcsolata megváltozott, többé már nem
hagyatkozna csak rá.
Mire felrohant a lépcsőn, féktelenül kiáltozva utána,
visszanyerte a lélekjelenlétét. Joshua a karjaiba vetette magát, ő
felkapta és forgott vele körbe-körbe, amíg a szédüléstől

309
boldogan sikoltott
– Nézd ezt a sok cuccot! – kiáltotta vidáman, mutatva neki a
kincseket.
Joshua kidüllesztette a mellkasát.
– Segítettem kiválasztani őket. Aidan és én elmentünk
vásárolni. Megmutattam neki azokat a dolgokat, amiket mindig
is kiválasztottál, és amiket visszatettél. Mondtam neki, hogy
azért nagyon szeretted volna őket. Jól szórakoztunk, amíg
neked vásároltunk. Aidan azt mondta, hogy ez egy nagy
meglepetés.
Magához ragadott egy doboz szénceruzát, s egyszerre
nehéznek találta, hogy lélegezzen.
– Ő volt, tényleg? Mikor csináltátok ezt?
Joshua rávigyorgott.
– Néhány nappal ezelőtt. Amíg te annyira beteg voltál.
Kiválasztott néhány új ruhát is. Nézd meg a hálószobád
szekrényében. Látnod kellett volna az eladónőt. Úgy nézett rá,
mint...
– El tudom képzelni – vágott közbe Alexandria szárazon.
Majd követte az ugrándozó Joshuát vissza a hálószobájába.
– Aidan mindenre gondolt. Azt mondta, amikor egy nő
annyira gyönyörű és olyan jó, mint te, ennyire megbetegszik,
egy férfinak bármit meg kell tennie, amivel jobbá teheti a
dolgokat számára.
Joshua feltépte a dupla szekrényajtókat, amikhez még sosem
nyúlt, mivel csak a komódot használta a farmerjei és a felsői
számára.
Alexandriának egész életében soha nem volt még annyi

310
ruhája, hogy kitöltsön egy ilyen méretű szekrényt, az mégis
zsúfolt volt ruhákkal – kabátok, szoknyák, nadrágok és blúzok.
Megharapta az alsó ajkát és megérintett egy hosszú, fekete
estélyi ruhát. Azt egy híres tervező készítette. Leejtette a kezét
maga mellé.
– Miért tette ezt? – suttogta hangosan Joshuának, miközben
a fejében is megismételte, Miért csináltad ezt?
Ez csak pénz, cara mia. Nincs semmi másom, amit
használhatok, hogy megfizessek a bűneimért. Aidan
magányosnak, elveszettnek és nyúzottnak hangzott.
Váratlanul könnyeket érzett a szemében. Benne minden oda
akart futni hozzá, megvigasztalni, de a szavai reggel óta
folyamatosan a fejében visszhangzottak, ezért erősen bezárta az
elméjét a trükkjeitől. A rabszolgája lehetne. Ez soha nem
történhet meg.
– Ah, nővérkém, ne sírj, mint egy gyerek – rótta meg
Joshua. – Aidan azért csinálta, mer' akarta. Látnod kell az
összes szép játékot is, amit nekem vett. Tudod, megkérdeztem
Marie-t és Stefant a kiskutyáról – hogy szerintük mennyi
munka lenne vele.
– Kitartó kis ördög vagy, ugye?
Határozottan becsukta a szekrényajtókat az új ruhákra, s
eltökélte, hogy soha nem fogja viselni őket.
– Aidan azt mondja, fizeti a tartását – idézte boldogan
Joshua.
Alexandria vett egy mély lélegzetet.
– Ő tudja.
A második gondolata rögtön az volt, hogy viselni fogja

311
ezeket a ruhákat. Mindet az utolsó darabig. Viselni fogja,
amikor együtt dolgozik Thomas Ivannal. Amikor Thomas
Ivannal jár. Amikor teljesen és őrülten szerelembe esnek
Thomas Ivannal.
Egy pillanatig érezte Aidant megmoccanni az elméjében,
azzal a fajta mozgással, ahogyan egy nagy dzsungelben élő
macska vadászhat, amikor becserkészi a zsákmányát – egy
egyszerű fodrozódás volt, aztán eltűnt, mintha sosem létezett
volna. Vajon csak ő képzelte?
– Hagyd abba, hogy állandóan rá gondolsz! – csattant fel
magára, dühösen, hogy az elméje nem hajlandó távol maradni
tőle.
Joshua tágra nyílt szemmel nézett fel rá.
– Kire? A kiskutyára? Miért? Már találtál egyet? Az egy
fiúkutya?
– Valahol errefelé határozottan van egy fiú vadászkutya –
felelte mogorván. Aztán megunhatatlanul, megborzolta Joshua
fürtjeit. – Csak vicceltem, Josh. És nem, nem találtam még
kiskutyát. Emellett még nem is döntöttem. Biztos szeretnék
lenni benne, hogy tényleg boldogok vagyunk itt, mielőtt egy
ilyen végleges döntés hozunk.
– Én boldog vagyok itt – mondta azonnal határozottan
Joshua.
Alex megölelte őt.
– Örülök, hogy boldog vagy, kishaver, de nem vagyok olyan
biztos benne, hogy én is. Sokkal nehezebb a felnőtteknek
alkalmazkodni ahhoz, hogy együtt éljenek, mint egy
gyereknek.

312
 – De Marie és Stefan olyan klasszak, Alex, és Aidan a
legjobb. Segít nekem a házi feladatban. Egész idő alatt
beszélgetünk. Ő annyira jó fej. És azt mondta...
– Most nem akarom hallani mit mondott, oké? Nekem
dolgoznom kell drágám, emlékszel? Pénzt kell keresnem, hogy
enni tudjunk.
– De Aidannek rengeteg pénze van, és azt mondta, ha nem
akarsz, akkor nem kell dolgoznod.
Alex lassan engedte ki a lélegzetét, hogy visszafogja az
indulatait. Elege volt abból, amit Aidan mondott. Rosszul volt
attól, hogy az elméjében volt, elfoglalva minden ébren töltött
pillanatát.
– Szeretek dolgozni, Josh. Most keress valami csendes
elfoglaltságot, és spuri.
Josh grimaszt vágott, de gyorsan elhelyezkedett a nővére
régi színes tollkészletével és egy vázlattömbbel. Könnyen
visszatértek a megszokott rutinhoz. Időnként kikérte Josh
véleményét egy ötletről, és Josh néha megmutatta neki a
rajzait. Alexandria úgy érezte, hogy azok egy hat évestől,
nagyon jók voltak. Néha itt-ott kijavított egy-egy vonalat,
amikor megkérte, de leginkább arra biztatta, hogy csinálja úgy,
ahogy ő akarja. Egy rövid ideig, úgy érezte, mintha ő és a
világa ismét normális lenne.
De Aidan mindig jelen volt. Érezte, hogy az elméje
ráhangolódik a férfiére, utánanyúl, hogy megtalálja őt. A fülei
a gyönyörű hangjának dallamára figyeltek. Azon kapta magát,
hogy kifejezéstelenül bámul maga elé a papírra és valójában
kétszer is lerajzolta az arcképét. Mindkét alkalommal gyorsan

313
széttépte, mielőtt Joshua észreveszi a megszállottságát és
ugratni fogja miatta.
Megpróbált nem odafigyelni Joshua szívverésére, az ereiben
futó vérének áramlására. Úgy tett, mintha nem vette volna
észre, hogy Marie pulzusa mennyire lenyűgözte őt, amikor a
házvezetőnő vacsorázni hívta Joshuát. Figyelmen kívül hagyta
az emlékezetes ízt a szájában, Aidan érzését az ajkai alatt,
ahogy a teste vonaglott a férfién, a sóvárgást. Felnyögött és
megpróbált elfordulni egy másik képtől, amit róla rajzolt. A
szája annyira érzékien volt beállítva, hogy csábító vonala úgy
tűnt, hogy kigúnyolja, csalogatja őt. Tiszta kísértés.
Egyik ujjával megérintette az annyira tökéletesen
kidolgozott szájat.
– Nem engedem, hogy ezt tedd velem – suttogta halkan.
Annyira nagyon akarta a férfit. Szüksége volt rá, hogy
megvigasztalja, hogy ennek a tébolyult világnak és őrületnek
értelme legyen. Szüksége volt rá, hogy elvegye a gyötrő,
ijesztő éhséget, ami megakadályozza, hogy teljesen
kiélvezhesse Joshua társaságát. Legfőképpen rá volt szüksége,
hogy egyesüljön a teste az övével, érezze, hogy a szája és a
kezei elveszik a szörnyű tüzet, az ürességet. Szüksége volt rá,
hogy a szíve ugyanolyan ritmusban dobogjon, mint az övé,
elméje megszállja az övét, a végső intimitásra, ami
összekapcsolja őket, megosztva minden vad fantáziát,
miközben a férfi teste birtokba veszi az övét.
Ezen az estén mindent úgy csinált, ahogy mindig is szokta,
segített Joshuának a házi feladatban és úgy tett, mintha élvezné
a műsort a televízióban. Közben a nagyképernyős tévé

314
fontosságáról vitatkoztak. Stefan Joshua mellé állt, mondván,
hogy az öreg szemeinek szükségszerű. Marie Alexandriával
értett egyet, hogy a pazarló életmódban ez volt a legújabb. De
az ereikben száguldó vér olyan volt, mint egy szimfónia,
elnyomta a műsor hangját és ez Alexandriát félelemmel töltötte
el, féltette őket. Megpróbálta élvezni, ahogy Joshuát
lefekvéshez készíti, felolvas neki, s egy rövid párnacsata után
betakarja. Mindig is szerette az esti együtt töltött idejüket.
Joshua mindig annyira tiszta és édes volt. De a szívének
hangos dobogása most megzavarta az élvezetét és úgy érezte,
csapdába esett egy rémálom közepén.
Alexandria azon az éjszakán gondosan készülődött a
Thomas Ivannal való találkozóra. De ahogy a ruha a bőrére
csúszott, érezte, a meleg bársony gyengéd érintését. A kezei
remegtek, ahogy feltűzte a haját. Nem látta Aidant azóta, mióta
korábban elmenekült tőle. Mindig a közelben érezte, de a férfi
ügyelt arra, hogy elkerülje őt. Ahelyett, hogy hálás lenne ezért,
jobban belegondolva, inkább lehangolt volt. Lehet, hogy nem
számít, hogy egy másik férfival megy el. Talán nem is érdekli.
És miért is kellene? Nem akarta, hogy a férfit érdekelje. Egy
ember férfit akart találni, csak egyet, akihez vonzódhat. Akibe
szerelmes lehet. Nem megszállottan és vadul, hanem
gyengéden és szeretetteljesen. Egy embert, normális férfit.
Megvizsgálta a körmeit. Korábban kétségbeejtően zömökek
voltak, most hosszúak és gyönyörűek, jól ápoltak, szinte olyan
volt, mintha már azokat egy manikűrös szakszerűen
megcsinálta volna. Még a haja is vastagabbnak, fényűzőbbnek
látszott, a szempillái hosszabbnak és vastagabbnak. A bőre

315
viszont, sápadt volt, szinte áttetsző.
Sóhajtva nézett a tükörképére. Ugyanannak tűnt, de mégis
más volt. Több... Nem tudta pontosan, hogy mivel. Csak több.
A ruha úgy tapadt rá, mint egy második bőr, kihangsúlyozva a
melleit és vékony derekát. Mintha kifejezetten neki tervezték
volna. Végigsimított a puha anyagon egészen a combjáig. A
szíve a torkában dobogott, amikor felnézett és a tükörből Aidan
aranyszemei néztek vissza rá. Ott állt mögötte, magas, erős
testfelépítésű váza, a szőke szexi külsejével kiegészítve a
sajátját. Megízlelhette őt a szájában. A kép a tükörben
erotikusnak tűnt, Aidan nagyon izmosan és magasan, ragyogó,
éhes szemeivel, míg Alexandria karcsún, alacsonyan és
sápadtan.
– Gyönyörű vagy Alexandria – mondta lágyan.
A hangja lenyűgöző volt, ugyanazzal a meleggel suttogott a
bőre fölött, mint a bársony ruha. Nem tudott olvasni az
arckifejezésében, csak érezte az olvadt aranytekintetét.
– Én… én nem leszek kint sokáig – dadogta, mint egy
akaratos tinédzser. Aztán bármit megadott volna azért, hogy
visszavonja a szavakat. Aidan nem mosolygott, nem változtatta
meg az arckifejezését.
Alexandriának hideg borzongás futott végig a gerincén. S
egyszerre az engedetlensége hülyeségnek tűnt, mint
felingerelni egy tigrist. Az a rezzenéstelen merev tekintet.
Vajon hagyja elmenni? Néhány perccel ezelőtt még lehangolt
volt, mert azt hitte, nem érdekli a férfit. Most meg nem akart
mást, mint futni az életéért, s távol lenni tőle.
Aidan lassan megrázta a fejét.

316
 – Dio, Alexandria. Te még mindig szörnyetegként gondolsz
rám. Nagyon ügyelj arra, piccola, hogy ne te hozz létre egyet. –
Olyan halkan ment ki a szobából, mint ahogy belépett.
Alexandria reszketett a fenyegetéstől. Megérintette a száját.
Aidan azt bámulta. Ajka annyira bizsergett, megesküdne rá,
hogy érezte a szája érintését az övén. Becsukta a szemét,
ízlelgette az érzést, aztán átkozódott, hogy ilyen könnyen
irányítja. Ő ember. Ember! És elhatározta, hogy ez így is
marad.
Felszegte a fejét. Nem hagyja, hogy befolyásolja a férfi
szexepilje és nem fogja megfélemlíteni a fenyegetéseivel.
Bebújt a cipőjébe és királyian lesiklott a lépcsőn.
Thomas pontosan érkezett és a nappaliban várt a lányra,
hálás volt, amiért Aidan Savage úgy döntött, hogy nem
erőszakolja rá a jelenlétét. Lélegzete elakadt, amint Alexandria
belépett. Úgy tűnt, egyre szebb, valahányszor látja őt.
Elkápráztatta, kísértette, behálózta, amíg semmi másra nem
tudott gondolni, csak rá. S ennek következményeit a munkája
sínylette meg. Róla ábrándozott, amikor a történetsorozatot
kellett volna befejeznie a legújabb videojátékához. Még
éjszaka is róla álmodott és mindent meg fog tenni, hogy ezek a
forró, erotikus álmok valóra is váljanak.
– Thomas, ez olyan jó ötlet volt – köszöntötte őt olyan
hangon, amely úgy tűnt, hogy egyenesen behatol a szívébe és
megmozdít egy választ valamivel lentebb a testében is.
S akkor megérezte a súlyát azoknak az átkozott
aranyszemeknek. Könyörtelenek voltak. Irgalmatlanok. Látták
a reakcióját és elátkozták őt ezért. Aidan Savage megtévesztő

317
lustasággal ácsorgott az ajtóban, csípőjét nekitámasztva a
falnak, karjait összefonva a mellkasa előtt. Nem mondott
semmit. Nem is kellett. A puszta jelenléte is rémülettel töltötte
el Thomas lelkét. Thomas megfogta Alexandria kabátját,
ráterítette, s közben belélegzett a parfümjébe.
– Bámulatosan néz ki, Alexandria. Senki sem venné észre,
hogy beteg volt.
Aidan ekkor megmoccant, az izmok puszta hullámzása egy
halálos ragadozóra emlékeztettek.
– Ennek ellenére ő nagyon beteg volt, Ivan. Bízom benne,
hogy gondja lesz rá, hogy jól legyen, és korán hazatérjen.
Thomas nyájasan mosolygott, kedvességet sugározva.
Fenébe ezzel az emberrel, ő nem egy tinédzser, aki az első
partnerét kíséri a bálba. Szándékosan megfogta Alexandria
kezét, tudva, hogy ez bosszantja a szőke házőrzőt.
– Ne aggódjon, Savage. Nagyon jó kezekben lesz –
válaszolta, miközben sürgette a lányt az ajtóhoz, alig várta,
hogy távol legyenek Savage-től és az ő élő, hatalmas házától.
Alexandria készségesen ment vele, látszólag olyan lelkesen,
mint Ivan. Kint az éjszakában megállt és vett egy mély
lélegzetet.
– Aidan egy kicsit elsöprő tud lenni, ugye? – mondta
mosolyogva. Felülmúlta a csillagokat.
Szabadság. Áldott szabadság. Abban a pillanatban nem
számított, hogy Ivan mosolya még mindig egy cápa
fogsormutogató vigyorgására emlékeztette, vagy hogy hallotta
szíve minden egyes dobbanását pontosan olyan hangosan, mint
Joshuáét, vagy ami még rosszabb, hogy érezte az izgalmát.

318
Végre távol volt Aidan Savage-től és a befolyásától és jelen
pillanatban ez volt minden, amivel törődött.
– Elsöprő? Ezt ön így hívja? Ő teljesen hatalmaskodó. Az az
ember úgy viselkedik, mintha a tulajdona lenne – tört ki
Thomas.
Alex lágyan nevetett.
– Meg lehet szokni. Nem tehet róla. Megszokta, hogy
parancsokat osztogat. Ön valószínűleg tudja, milyen érzés –
tette hozzá pajkosan.
Ivan azon kapta magát, hogy vele nevet, megnyugtatta,
ahogy elindultak a várakozó autóhoz. Szándékosan egy
limuzint bérelt és sofőrt, hogy hagyja békén, akármi is történik
később a hátsó ülésen.
– Hozzáfogtam a vázlatokhoz Thomas – mondta Alex –, de
nem adta meg pontosan, hogy milyen karakter-jellemvonások
fontosak különösen az Ön számára. Azt hiszem, előre el
kellene döntenie, milyen egyéni ábrázolásokat akar, ahelyett,
hogy az egészet rám bízná.
– Jobban kedvelem az ön ötleteit – mondta Thomas, saját
maga kinyitva az ajtót a lánynak.
Maga akarta csinálni és ez meglepte. Az idő legnagyobb
részében a kis szívességek, amiket véghezvitt, csak a hatás
kedvéért voltak. De Alexandria Houton kísértő volt.
– Az a ház nem zavarja Önt?
Alex felemelte a szemöldökét.
– Zavar? A ház? Az gyönyörű. Minden gyönyörű benne.
Miért kérdi?
– Néha úgy érzem, mintha engem nézne, várva a maga

319
idejére és gyűlöl engem.
– Túl sokat játszott a saját videojátékaival, Thomas. Milyen
élénk fantázia.
Nevetése átsiklott rajta, megérintve őt olyan helyeken, ami
többnyire a nemi kapcsolat számára volt fenntartva.
A keze az ülésen keresztül a lány keze felé araszolt. Jobban
akarta, mint bármelyik nőt is valaha. De ekkor kinézett az
ablakon és szemeket látott visszatükröződni. Izzó, vörös, vad
szemeket, gyűlölettel és a megtorlás ígéretével megtelve, a
halál ígéretét hordozva. Rezzenéstelen macskaszemek. Egy
démon szemei. A halálé. Megborzongott és egy nyögés hagyta
el az ajkát.
– Mi a baj? – A lány hangja megnyugtató volt, mint a
folyóvíz lágy hangja. – Mondja el, Thomas!
– Láttál valami furcsát? – kérdezte fuldokolva a félelemtől.
– Az ablakon, látsz valamit?
Alex köré hajolt, hogy megnézze a fényvisszaverő üveget.
– Mit kéne látni?
A szemek eltűntek, mintha sosem léteztek volna. Vajon
Savage volt? Vagy a saját képzelete? Megköszörülte a torkát és
sikerült elmosolyodnia.
– Semmit. Azt hiszem, egyszerűen nem tudom elhinni a
szerencsémet.
Alexnek az autó zárt terében nehéz volt figyelmen kívül
hagyni a növekvő éhségét. Érezte, ahogy a belsejét rágja, s
terjedt, mint a rák. Az elméje felerősítette Ivan ereiben
száguldó vér hangját. Incselkedett vele, hívogatta őt. De a
gyomra arra a gondolatra, hogy megérinti a férfit, felfordult és

320
ő küzdött, hogy továbbra is mosolyogjon. Ivan úgy tűnt mindig
talált ürügyet arra, hogy megérintse őt, súrolta a lábát, karját,
kezét, haját. Utálta. Gyűlölte. Libabőrös lett tőle. Gyűlölte
magát, amiért nem képes viszonozni a férfi szerelmes
pillantásait, az érintéseit.
Alex rámosolygott a férfire, beszélgetett és megtett minden
odaillő dolgot, de belül a gyomra fellázadt. Valahol mélyen a
lelkében, a rettegés kezdett alakot ölteni, terjedni. Thomas Ivan
egy partiképes agglegény volt, gazdag, sármos, híres. Ember.
Ivan osztotta a fantázia iránti szeretetét; csodálta a művészi
munkáját. Sok a közös bennük, de még a legfinomabb érintése
is taszította. Belül sírni kezdett.
Cara mia, szükséged van rám? Aidan hangja keresztülszelte
az időt és a távolságot, hogy megtalálja őt, és beburkolja
meleg, védő karjaiba.
Alex az ajkába harapott. A kísértés, hogy hívja őt szinte
elsöprő volt, de ellenállt. Ő ember. És ő egy embertársat akar
találni, akit szerethet. Talán nem Thomas Ivant, de valakit. Én
rendelkezem az életemmel.
Egészen mindaddig, amíg Ivan nincs a közeledben.
Megérezte a férfi visszavonulását az elméjéből és úgy
érezte, mintha elvitte volna a lelkét és csak a halott belsejét
hagyta ott. Felemelte az állát és felvillantott Ivanra egy
különösen ragyogó mosolyt. Ráhelyezte a kezét az övére,
amikor kisegítette az autóból. Eltökélte, hogy élvezni fogja az
estét, s megfogta Ivan karját, mikor beléptek a színházba.
Úgy látszott, hogy a férfiak a látványára hangosan
fellélegeztek. Szívverések dübörögtek a fülébe. A zenekar

321
nyitánya keveredett az erekben forrón áramló, kavargó vérrel.
Alexandria a színdarabra koncentrált, tudta, hogy az
kivételesen jó, mégse tudta kiverni a fejéből Ivan illatát és
hogy a karja az ülés hátán volt. Émelyítette, amikor a bőre
fölött a fülébe suttogott.
Kétszer majdnem kimentette magát, hogy kimegy a női
mosdóba, hogy legalább egy kis időre megszabaduljon tőle.
De elhatározta, hogy túllép rajta. Ő ember lesz, még ha az
meg is öli. Épp kitört a taps, amikor hallotta a szavakat az
elméjében. Ez megölhet valakit.
Hallgass! Válaszolta neki bőszen, mert a kétségbeesése
közepette elérte, hogy nevetni akarjon. De Aidan már nem volt
ott. Csak az érintkezésük melegítette és a figyelmeztetésének
ostobasága. Aidan szándékosan gúnyolódó volt, mert tudta,
hogy irtózik a közelében ülő férfitól.
Mellette, Thomas tapsolt. A fények kigyulladtak és úgy tűnt,
hogy az emberek hemzsegnek körülötte. Egy gyönyörű nővel a
karján és sok ismerőssel körbevéve Ivan elemében volt.
Erőteljes férfiak, akikre alig emlékezett, hogy találkoztak,
hirtelen megálltak, hogy kicseréljék észrevételeiket a darabról.
Ivan saját maguk bemutatásával kapcsolatokat kereset, hogy
segítse önmagát még feljebb emelkedni a társadalmi ranglétrán,
sokan a megkeresettek közül meghívókat adtak neki és
időpontokat.
Alexandria Houton egyértelműen előnyt jelentett számára és
a karrierjére. Büszkén hivalkodott vele, peckesen járt, mivel a
lány belekarolt. Ivan látta, hogy nem ő az egyetlen, akit
megbabonázott a hangja, s elbűvölt a mosolya. Elégedettséggel

322
látta, hogy még a nők is észrevették a báját, miközben a lány
királyian, elbűvölően osztogatta a mosolyát.
Thomas átölelte a vállát a kezével és közelebb húzta
magához, kimutatva birtoklási szándékát, ahogy kisétáltak az
éjszakába, a sok rajongója még mindig követte. Alexandria
gyomra megrándult a közelségétől. Ekkor Thomas jobbra
pillantott és kővé dermedt. Nem egészen hat méterre, onnan
ahol álltak, az árnyékban egy farkas volt. Hatalmas.
Aranyszínű. Csillogó agyarakkal és vörös, ragyogó szemekkel.
Azok a szemek pont rá bámultak, a fenevad izmos teste
megfeszült, mintha lecsapni készülne.
Thomas szíve valóban megállt, majd elkezdett újra verni.
Megragadta Alexandria karját és elkezdte visszafele tolni a
színház irányába.
– Thomas, mit csinál? – követelte.
– Nem látod? – Mutatott rá izgatottságában. Ez valahogy
Savage volt, ebben biztos volt. – Ez ő, tudom, hogy az. Itt van.
Fejek fordultak a felemelt hangjára.
– Thomas! – Alexandria hangja lágy volt és nyugtató. –
Mondd el, mi a baj. Teljesen elsápadtál. Mit láttál?
Ivan kényszerítette magát, hogy közelebbről is megnézze.
Az árnyékok mélyek és sötétek voltak – és élőlénynek semmi
nyoma. Látta, hogy egy nagy ültetőgép van ott, ahol a farkas
volt. Letörölte az izzadságot a homlokáról és fellélegzett.
– Te remegsz, Thomas. Gyere, menjünk a kocsihoz.
Alexandria aggódott, óvatosan körülnézett, végigpásztázta a
területet, de csak embereket talált. Te jobban tennéd, ha nem
gyötörnéd őt újra, figyelmeztette Aidant, de nem tudta

323
megmondani, hogy hallotta-e.
– Esküszöm, képzelődök Alex. A növényzet ott pont úgy
nézett ki, mint…
Ivan elhallgatott, nem akarta elismerni, hogy elvesztette a
kontrollt a képzelete felett. Mi volt a baj vele, a
megszállottsága Alexandria Houton iránt és Aidan Savage-
dzsel, valahogyan összekapcsolódott a hátborzongató
képzeletével, s túlságosan is valóságos hallucinációkat állított
elő?
– Mozgott is? – kérdezte a lány, gyanakodva nézve a vétkes
vörösfenyő cserjére.
– Nem – vallotta be. – Az csak furának tűnt.
– Nos, nagyon jól éreztem magam ma este. A darab
csodálatos volt – mondta Alexandria halkan.
Kis hazudozó. A szavakban csendülő elégedett, férfias
gúnyolódás idegesítette.
Felszegte a fejét, ahogy elindultak a járda mellé húzódó
limuzinhoz, szándékosan Thomas könyökhajlatára helyezte a
kezét.
– Önnek tetszett? – kérdezte kedvesen, a hangjából
csöpögött a szirup. Szinte érezte, ahogy Aidan összerezzen, de
a férfi azonnal visszavonult.
Thomas a kocsiban, egyszer csak közelebb csúszott
Alexandriához. Combja a lányé mellett pihent és érezte a melle
puha domborulatát a karjai mellett. Keze megtalálta az állát.
– Tudom, hogy még nem ismersz engem eléggé, Alex, de én
mélyen vonzódom hozzád és remélem, hogy az érzés
kölcsönös.

324
 Ivan szája csupán centiméterekre volt az övétől, a szájvize
és a mentás lélegzete alatt Alexandria érezte, hogy mi mindent
evett vacsorára – tésztát fokhagymával, salátát ecetes-
tárkonyos öntettel, vörös bort, kávét és mentát. Majdnem
öklendezett és megpróbált egy kicsit elhúzódni.
– Mi együtt fogunk dolgozni, Thomas. Ez nem egy jó ötlet.
Legalábbis nem ilyen hamar.
– De nekem meg kell csókolnom téged. Muszáj, Alex –
hajolt feléje, nehezen lélegezve.
Alex egy hangot kiadva visszahúzódott, de Ivan
lelkesedésében beleegyezésnek vélte. Ahogy lehajtotta a fejét,
a szeme sarkából látta, hogy valami vörösen megcsillan.
Felkiáltott és lesett mellőle az ajtó felé, miközben a hátsó
ablakot bámulta, amelyen keresztül két izzó szem figyelte őt
tiszta rosszindulattal. Rémületére az ablak befelé kidudorodott,
majd összetört, az összes üvegszilánkot rászórva. A hatalmas
farkas azonnal bedugta a pofáját az autóba, felfedve csöpögő
agyarait, egyenesen a feje felé ugorva. Azok a vörös szemek
hátborzongatóan, egyenesen belé fúródva, pislogás nélkül
izzottak. Érezte a forró leheletét, amint a fehér agyarak még
közelebb nyomultak. Thomas felsikoltott és lebukott, s mindkét
kezével eltakarta az arcát.
– Thomas? – Alexandria könnyedén megérintette a vállát. –
Vett be ma este drogot? – Már tudta a választ; érezte a
vérkeringésében. – Talán kórházba kellene vinnünk téged.
Vagy egy privát orvoshoz.
Lassan, félve, Thomas leeresztette a kezeit. A hátsó ablak ép
volt. Nem voltak üvegszilánkok. Alexandria nyugodtan ült az

325
ülésen, kék szeme nyugtalan volt.
– Ez még sohasem fordult elő. Hallucinálok. Csak egy kis
kóla volt a férfimosdóban. Lehet, hogy rossz anyag volt, nem
tudom – a hangja rémültnek tűnt.
– Mit látott?
Megint végigpásztázta a területet, próbált bizonyítékot
találni Aidan jelenlétére vagy bármilyen más veszélyre, de úgy
tűnt, hogy egyedül vannak. Lehet, hogy tényleg a drogok
okozták.
– Nem kéne szólnom a sofőrnek, hogy vigyen egy
kórházba?
– Nem, nem. Mindjárt jobban leszek – mondta, miközben
szakadt róla a veríték.
Alexandria érezte a félelmét.
– Thomas, tényleg nincs ott kint semmi. Néha megérzem a
dolgokat, mielőtt még azok megtörténnek és nekem most nincs
olyan furcsa érzésem – jegyezte meg, megpróbált megnyugtató
lenni.
– Sajnálom – kért bocsánatot rekedten. – Tönkretettem az
estét?
Ivan szemei ide-oda ugráltak és idegesen rángtak arcizmai
állkapcsának bal oldalán. Sokkal idősebbnek nézett ki, mint az
este kezdetén.
– Nem, természetesen nem. Csodálatosan éreztem magam.
Köszönöm, hogy színházra gondolt. Igazán szükségem volt rá,
hogy kimenjek – nyugtatta meg.
– De Thomas én nem hiszek a drogok szedésében. Van egy
öcsém, Joshua, gondolnom kell rá. Tisztában vagyok azzal,

326
hogy nem az én dolgom, hogy mit csinálsz a szabadidődben, de
nem vagyok nyugodt a kokain vagy más drogok miatt.
– Én nem vagyok olyan, mint valami narkós. Csak
alkalmanként használom, szórakozásra.
– Körülöttem ne!
Ez önmagában elég jó ok volt, hogy ne legyen vele. Most
sokkal kevesebbet gondolt róla, tudva, hogy arra használja a
kábítószereket, hogy feldobja az estét, mintha azt nem tudná
élvezni magától.
– Rendben – mondta Ivan mogorván. – Nem fogom.
Az autó már be is állt Aidan köralakú felhajtójára. A
kovácsoltvas kapukat nyitva hagyták, várva, hogy hazatérjen.
Egy pillanatig még ott ült, nézte a nehéz kapukat. Ők
képviselték a szabadság elvesztését. Nem állt készen arra, hogy
visszamenjen a házba és elismerje a vereségét. Hogy Thomas
Ivan és közte a legkisebb szikra sem volt. Ez nem jelenti azt,
hogy nem fog találni egy másik embert.
Gyorsan kicsúszott az autóból, lerázva Thomas kapaszkodó
kezét.
– Még egyszer köszönöm, Thomas. Hamarosan látjuk
egymást. Hívjon vissza a vázlatokra vonatkozó ötleteivel. – És
mielőtt a férfi kiszállt volna, hogy felkísérje őt az ajtóhoz,
könnyedén felfutott a márvány lépcsőn a széles tornácra. Intett
egyszer és becsusszant az ajtón.
Thomas káromkodott és hátradőlt az ülésben. Mielőtt
becsukta az ajtót, látta, hogy az erősen izmos farkas
becserkészte őt a pázsiton keresztül.
– Menj! Menj! – kiáltotta a sofőrnek, erősen becsapva az

327
ajtót.
A sofőr kitolatott a felhajtóról és távolodott a háztól, ekkor
Thomas megkönnyebbülten felsóhajtott. Mindössze csak haza
akart menni és berúgni.
Alexandria anélkül ment keresztül a házon, hogy
felkapcsolta volna a villanyt, megtalálta a telefont és
megeresztett egy hívást. Tökéletesen látott a sötétben és
könnyedén felszaladt a lépcsőn. Aidan azt hitte, hogy győzött –
egész este ellenőrizte –, de ennek még nincs vége. Nem volt
hajlandó elismerni a vereséget.
A hálószobában levette a fekete bársonyruhát és a kopott,
kényelmes, elnyűtt farmerjáért és egy egyszerű, halványkék
ingért nyúlt. A változás csak pár percet vett igénybe, aztán
felrántotta a tenisz cipőit és elindult vissza a földszintre. A taxi,
amit hívott még nem érkezett meg, így kiült a márványlépcsőre
és várt.
– És most hova készülsz? – kérdezte Aidan bársonyos
hangon, homályosan a semmiből előtűnve fölötte, amitől úgy
érezte, hogy kicsi és törékeny.
– Táncolni megyek – a lány szemei dacoltak az övével,
hogy megcáfolja.
Aidan teste megfeszült.
– Az álomtalálka nem ment jól?
Alexandria szemeiben egy kis időre felvillant a derű, de a
száját szigorúan elhúzta.
– Mintha nem tudnád. S lehetőleg ne nézz ilyen ártatlanul.
Ez nem illik hozzád.
Aidan megátalkodottan rávigyorgott, amitől felbolydult a

328
szíve. Már a látványa életre keltette a testét.
– Menj el, Aidan! Nem akarok rád nézni.
– Csábító vagyok?
– Senki sem tanította meg neked, hogyan kell úriemberként
viselkedni? Menj el! Bosszantasz engem – mondta felhúzva az
orrát.
Aidannek elállt a lélegzete, amikor meglátta a lány profilját
a holdfényben. A sötétség takarójával beburkolva, úgy tűnt,
mintha csak ők ketten lennének a világon. Magába itta a
látványát, az illatát, azt a különleges illatot, ami egyedül csak
neki volt. Egy kis magabiztos mosoly görbítette meg érzéki
száját, szexi árnyékot vetve a férfias vonásain keresztül.
– Legalább figyelsz rám.
– Elmegyek táncolni – állította.
– Kijelented a függetlenségedet – vágott vissza. – Az nem
fog jót tenni neked. Te ide tartozol, hozzám. Az enyém vagy.
Azok közül a férfiak közül odakint, semelyik sem fog úgy
érezni irántad, mint én.
Alex felemelte az állát.
– Azt nem is akarom. Te annyira intenzív vagy Aidan. Vad
és heves. Megőrjítesz. Én csak érezni akarom, hogy...
Elhallgatott, mert nem volt biztos benne, hogy is akart
érezni.
– Normális vagy. Emberi – segítette ki Aidan.
– Nincs abban semmi rossz. Te halálra rémítesz engem.
Végre. Bevallotta neki. Kimondta hangosan. Elfordítva a
tekintetét a sötétségbe bámult, nem tudott ránézni és nem
vágyni rá.

329
 – Az érzéseid irántam rémítenek halálra téged – korrigálta
finoman.
– Én nem bízom benned.
Hol van már az a taxi? Összeszorította az öklét, nem akart
így egyedül lenni vele. Eszébe jutott, ahogy a szája megérinti
az övét, az íze.
– Bíznál bennem, ha teljesen átadnád magad nekem. Ha
megengednéd az elmédnek, hogy teljesen egyesüljön az
enyémmel. Nem tudnék semmit se elrejteni előled, ha meg
akarnád vizsgálni. Az emlékeimet, a vágyaimat – a hangja a
bőre fölött suttogott, csábította, hívogatta.
Alexandria dühösen nézett rá.
– Mintha nem táncolnának a vágyaid minden éjszaka a
fejemben. Nagyon köszönöm, Mr. Savage. Nem akarok senki
rabszolgája lenni.
Aidan felsóhajtott, és az arcába temette a kezét. Aztán
tökéletes szája egy csábító mosolyba görbült.
– Ezt örökre fel fogod róni nekem? Végül is, ha bárki
rabszolga itt, az én vagyok. Bármit megtennék érted és azt
hiszem, ezt te is tudod.
Alex keményen az ajkába harapott, nehogy a karjaiba vesse
magát.
– Itt a taxi. Majd később jövök.
Aidan annyira szexi volt és ő kétségbeesetten akarta. A férfi
megérintette, ahogy ő elsuhant mellette, a legkönnyebb
cirógatással végigfuttatva az ujját a karján, de azt érezte
mélyen magában, érezte a lelkében. S ő magával vitte az
érintésének érzését a taxiba.

330
 Tizennegyedik fejezet

A legújabb szingli-bár a kifinomult és az ellenszenves emberek

vad keveréke volt. A bejáratnál a kidobók őrhelyénél kiszúrták,
ki melyik osztályba tartozik, s eldöntötték, hogy ki léphet be és
ki az, akit visszautasítanak, bár egyértelmű volt, hogy a
kenőpénzt elfogadták, és hogy a csinos lányokat egyenesen
bevezették. A sor hosszú volt, de Alexandria nem vett róla
tudomást, teljes önbizalommal előresétált az ajtóhoz.
Észrevette, hogy újabban hatással van az emberekre, és arra is
felfigyelt, hogy a hangja elbűvöli őket – majdnem annyira,
mint amennyire Aidan hangja elvarázsolja őt.
Rámosolygott az útjában álló férfira, mire az felkapta a
fejét, és hallhatóan vett egy nagy lélegzetet. Még csak nem is
habozott, személyesen kísérte be Alexandriát. A zene azonnal a
fülébe üvöltött, és egész testében tovább rezgett. Érezte a
tömeget, a hozzá simuló testeket. A szívek dobogása ezt
azonban elnyomta, és az, ahogy a vér csordogált ereikben,
majdnem legyőzte őt.
Váratlanul egy magas, sötét színű bőrbe öltözött férfi jelent
meg birtoklóan ragadva meg a csuklóját és vigyorogva nézett a

331
felfedezettjére. A szakálláról első pillantásra látszott, hogy nem
fordítanak rá túl sok gondot, kölni, whisky és izzadság szagától
bűzlött. Bal karján egy tetoválás ékeskedett: fekete özvegy a
hálója közepén. A látványt a pók hasán lévő vörös homokóra
és a szájából célzatosan kiálló agyarak csak tetézték. A férfi
rákacsintott és közel húzta magához.
– Egész éjjel téged kerestelek.
Alexandria érezni szeretett volna még valamit lázongó
gyomrán túl, ellenben a férfi nyilvánvalóan nem az ő típusa
volt. Felnézett és rámosolygott.
– Nem fog megtörténni – mondta halkan, meggyőzően.
A mosoly lehervadt a férfi arcáról, és Alexandria láthatta a
lelke mélyén rejtőző lényét. Az a típusú férfi volt, aki nem
szeret kudarcot vallani. Ujjai megfeszültek, akár a satu.
– Eressz el!
Alexandria nyugodtan beszélt, bár egyáltalán nem érezte
magát annak. Valahogy arra számított, hogy ma éjjel élvezni
fogja azt, amit csak ez a két világ adhat, s azt hitte, meg fogja
védeni őt az, hogy ő már többé nem ember – noha még mindig
nem igazán tudta, miféle teremtménnyé változott.
A férfi nevetése nyíltan trágár volt. – Menjünk ki, bébi!
Javaslata inkább parancsnak hatot, ahogy a lány csuklóját
szorongatta, ám egyszer csak érzett valamit a karján. Futólag
végigpillantott rajta és elszörnyedve látta, hogy a fekete özvegy
tetoválása felfelé mászik alkarjáról a bicepsze felé. Látta az
agyarakat dühösen csattanni, érezte szőrös lábait a bőrén.
Megdermedt, majd hangosan felordított, és Alexandria
csuklóját eltaszítva vadul csapkodta és dörzsölte karját.

332
 Alexandria nem látott semmit, de megragadta a lehetőséget
és arrébb siklott, eltűnve a tömegben.
A férfi a karjára meredt, mellkasa hullámzott, hevesen
zihált. De az egyetlen dolog, amit látott, a saját tetoválása volt.
Semmi sem mozdult. Kezével átfésült a haját, de az
ugyanolyan zilált és vad maradt.
– Túl sokat piáltál, ember – motyogta magában.
Alexandria keresztülsuhant a tömegen, feje a zene ütemére
mozgott. Vére forrongott, ellenben bőre jéghideg maradt.
Gyomrát simogatta, amely – úgy tűnt – fellázadt a teste ellen.
Egy zömök, gesztenyebarna hajú férfi gyors mosollyal az arcán
megérintette a vállát.
– Táncolsz velem?
A férfi magányos volt, Alexandria érezte, mint ahogy mély
szomorúságát és majd’ kétségbeesett vágyát arra, hogy egy
másik emberi lénnyel időzzön. Gondolkozás nélkül,
beleegyezően rámosolygott és hagyta magát a táncparkettre
vezetni. Abban a pillanatban, ahogy a férfi karjai körülvették és
testéhez húzták őt, azonnal tudta, hogy hibát követett el.
Alexandria nem volt ember. Nem az volt, akire a férfinak
szüksége volt. A férfi illúziója legalább olyan kétségbeesett
volt, mint az övé, de nem is volt szánalmasabb. Egyikük sem
beszélt. Alexandria ismerte a másik gondolatait, felesége
elvesztése miatti borzasztó fájdalmát, akit mintegy hat
hónappal korábban veszített el. De ő nem Julia volt, a férfi
felesége. Nem a megszokott, meleg test, aki átsegíti a férfit az
éjszakán. És a férfi sem Aidan volt, és soha nem is lesz az.
Ez az utolsó gondolat rémületet ébresztett benne. Miért

333
gondolta ezt? Találhat férfit. Egy emberi férfit. Nem épp őt,
akivel most táncol, de valakinek lennie kell.
A férfi megmozdult.
– Hazajössz velem?
– Nem én vagyok az, akit te szeretnél – mondta gyengéden,
miközben elhúzódott, hogy pár centi távolság legyen közöttük.
A férfi karjai megfeszültek körülötte, s közelebb húzta
magához.
– Én sem az vagyok, akit te szeretnél, de segíthetünk
egymásnak – bizonygatta. Szeretett volna valakit, aki pár
becses órára elűzi a kísérteteit.
Vérének illata hívogató volt. Alexandria gyomra
megrándult, és érezte az epe ízét a szájában. Hajthatatlanul
rázta a fejét.
– Sajnálom, nem tehetem.
Amikor arrébb lépett, a zene felpörgött, s úgy tűnt, mintha a
ritmus arra ösztökélné a férfit, hogy megragadja őt. Ahogy
karja megfeszült a hátán, mintha statikus elektromosság ívelt
volna fel a padlóból a karjába, meglökve őt. A férfi
káromkodott és azonnal elengedte a lányt. Alexandria
csodálkozva lépett el.
– Mi történt?
– Megráztál engem! – vádolta.
– Én? – húzódott el tőle lassan. Vajon véletlenül tette ezt a
férfival, anélkül, hogy tudott volna róla? Vagy csak egy baleset
volt? A lánynak fogalma sem volt róla, azonban hálás volt a
jókor jövő közbeavatkozásért. Belemerült az örvénylő, pörgő
tömegbe, és keresztülvágott a termen. A zene lüktetett,

334
visszhangot vert a fejében, a testében.
Alexandria megtalálta a bárt. Néhány öltönyös férfi
széthúzódott, hogy előre engedjék. Köszöntésük spekulatív,
reményteli volt. Elég kedveseknek tűntek. Némelyikük jóképű
volt. Mások pedig szabály szerint barátságosak. De ő mégsem
érzett semmit. Mintha belül teljesen üres lenne. Halott.
Hirtelen elcsodálkozott azon, mit csinál, mit próbált
bebizonyítani saját magának. Megpördült maga körül, hátával a
bárnak támaszkodott, és lebámult a cipőire. Nem volt mit tenni.
Sosem volt egy amolyan „válogatás nélkül bárkivel”-nő.
Egyszerűen ez nem volt meg benne. Sosem vonzódott férfihoz
a külseje miatt. Sőt, még azok sem, akik valamelyest
érdekelték őt, akikkel legalább volt valami közös bennük, még
azok sem érdekelték őt fizikailag.
– Szomorúnak tűnsz – jegyezte meg az egyik öltönyös. –
Akarod, hogy szerezzünk egy bokszot, és beszélgessünk? Csak
beszélgetés. – Tenyérrel kifelé felemelte a kezeit. – Komolyan
mondom. Semmi közeledés, csak beszélgetés. Briannek
hívnak.
– Alexandria – mondta a fejét rázva. A férfi túl kedves volt
ahhoz, hogy megtévessze. Azt mondta, beszélgetni szeretne, de
a lány könnyedén ki tudta olvasni a férfi mélyebb érdeklődését.
– Köszönöm, de azt hiszem, hazamegyek.
Haza. Hol van az ő otthona? Neki sosem volt olyanja.
Csaknem túl nehéz volt ez a bánat, hogy hordozhassa.
Felnézett, és a pillantása megakadt a terem legsötétebb sarkán.
Aranyló szemek villantak vissza rá. Alexandria szíve
megugrott. Nem tudott félrenézni, elbűvölte a rezzenéstelen,

335
merev tekintet intenzitása.
Aidan lassan mozdult ki az árnyékból. Siklott. Hullámzott.
Büszkén lépkedett, akár egy nagymacska a dzsungelben. A
lány lélegzete elakadt tőle. Magas. Szexi. Erőteljes. Szemei
csak őt látták. Követte a tekintetével. Izmai a selyeming alatt
szuggesztíven hullámoztak. Elegáns volt és higgadt – egy
olyan férfi, aki hatalmat sugároz magából.
Alexandria azon kapta magát, hogy reszketve várja az
érintését. Pont úgy, mintha a férfi puszta látása visszahozta
volna őt az életbe. Akár a Vörös-tenger, a tömeg szétvált, hogy
Aidant átengedje. Senki nem ért és nem simult hozzá, vagy
lökte meg őt. Még a lányhoz közel nyomuló öltönyösök is
félrehúzódtak, hogy engedjék belépni a magánterületükre.
Aztán egyik kezét kinyújtva ott állt előtte, és szeme csapdába
ejtette a lány pillantását.
Akár kényszerből, akár megszállottságból, Alexandria nem
tudta. De nem is törődött vele. Egyszerűen nem tudta
megállítani magát. Hiábavaló küzdelmet folytatott. Szüksége
volt a férfira, és ő ott volt. Belehelyezte a kezét a férfiéba, és
amikor annak ujjai körbefonták azt, és Aidan közel húzta
magához, úgy érezte, mintha saját magát adta volna oda.
– Táncolj velem, cara mia. Éreznem kell téged magam
mellett.
A szavai, a hangja túl csábítóak voltak ahhoz, hogy ellent
tudjon állni neki.
Alexandria könnyedén a karjaiba siklott. Tökéletesen
odaillett. Erős és heves volt, és az elektromosság azonnal
elkezdett pattogni közöttük. Alexandria feje megtalálta helyét a

336
férfi vállán. Teste könnyen felvette Aidan ritmusát, a lány arra
született, hogy Aidan másik fele legyen. Ez maga volt a fekete-
bársonyos csábítás, tiszta mágia.
Itt volt az otthona. A karjaiban. Behunyta a szemét,
ízlelgetve a neki feszülő test érzését. A zene andalító volt,
meglepő volt ilyet hallani egy ilyen helyen. Összesimultak a
zsúfolt térben. Tökéletes összhangban mozogtak, a köztük lévő
forróság minden egyes lépéssel csak emelkedett. Úgy tűnt,
mintha lángok nyaldosnák a bőrét, ahogy a férfi felé lép, majd
ismét vissza.
Aidan lehajtotta a fejét, hogy megkóstolja a lányt. A férfi
ajkai lágyan, forrón a nyakára simultak, a szívdobbanásainak
pulzusára sóvárogott. Aidan érezte, hogy Alexandria érverése
megugrott a finom érintés hatására, és vad vágtába kezdett.
– Gyere velem haza, piccola – suttogta sürgetően. Fogai
bőrét karcolgatták, gyengéden, rábeszélően, miközben oda-
vissza siklottak a pulzusa fölött. Vére a férfinak énekelt, érte
kiáltott. – Ne kínozz tovább!
Alexandria teste lebegett, folyékony és simulékony lett.
Soha, semmire nem volt ennyire nagyon szüksége egész
életében. Nem adott ki hangot. Nem tudott. De Aidan
megértette válaszát a hallgatásából. Olvasott a lány hatalmas
szemeiben.
Ahogy az ajtó felé indultak, Alexandria alig volt tudatában a
környezetének. Aidan továbbra is védte a tolongóktól, teste
mindig közte és a tömeg között helyezkedett el. Kint
köszöntötte, üdvözölte őket az éjszaka: a csillagok
ragyogóbbak voltak, mint általában, a levegő az óceán édes

337
illatát hordozta.
Aidan egyik karját a lány dereka köré fonta, s ezzel vállának
védelme alá zárta őt. Alexandria hátra döntötte a fejét, hogy
felnézzen rá.
– Tudnom kellett volna, hogy követni fogsz, hogy
megvédhess. Mit tettél azzal a szegény, bőrruhás férfival?
Aidan lágyan felnevetett. – Szereti a fekete özvegy pókokat.
Mint ahogyan szereti bántani a nőket. És én nem szeretem, ha
más férfiak hozzád érnek.
– Már észrevettem.
A férfi megállította őt az utcasarkon, magához szorította, és
felemelte az állát. Arany tekintete a lány alsó ajkára tapadt,
akinek ettől megakadt a torkában a levegő. Aidan kiadott egy
hangot valahol a nyögés és a morgás között, és leeresztette a
fejét. Szája megragadta a lányét, miközben a föld megmozdult
annak lába alatt. Teste a férfiéba olvadt, amíg egyedül Aidan és
Alexandria volt, az éjszaka részei.
Az éhség, a szükség rohama olyan erős, olyan
megsemmisítő volt, hogy Alexandria a férfiba kapaszkodott,
nehogy elessen. Aidan magához ölelte, miközben az időn és
téren keresztülmozdultak. A szél úgy süvített át a lány haja
között, hogy az szirén dalaként áramlott mögöttük, a tiszta
éjszakában hullámozva akár a selyemszálak.
Aidan szája a lányé felett mozgott emésztően, uralkodóan,
éhsége meghaladta az emberi fogalmakat. Nyelve felderítette
szájának minden egyes bársonyos centiméterét, választ
követelve. Alexandria hallotta saját nyögését – a halk, esdeklő
hangot.

338
 Egyszer csak a második emeleti erkély kövezete simult
Aidan lábai alá. Csupán intett, mire az üvegajtó félrecsúszott és
kinyílt. Nyitva is maradt, így a tenger felől áramló szellő
kellemes ellenpontként hatott felhevült testükön. Követte a
lányt az ágytakaróval fedett baldachinos ágyhoz. Testével
azonnal befedte a lányét, esélyt sem adva neki arra, hogy
pánikba essen, vagy megfutamodjon. Nem tudott már tovább
várni. Ezúttal nem hagyhatta elmenni. Kezei Alexandria puha
bőrét cirógatták, körberajzolta mellének hívogató
domborulatát. Blúzának finom szövetét durván eltolta az
útjából, hogy testét felfedje aranyló tekintetének vizslatása
előtt. A hűvös levegő érzékien simított végig a lány forró
bőrén, mellei fájóan teltek voltak heves tekintete alatt. Aidan
kezét a melle köré fonta, birtoklóan tartva tenyerében a nőies
súlyt.
– Érzed a sötétséget bennem, Alexandria? – suttogta. Hangja
rekedten és fájdalmasan hangzott. – Növekszik és terjed.
Érintsd meg bennem!
Szája megtalálta szemeit, halántékát, szájának sarkát, torkát.
Pihekönnyű csókok voltak, azonban égető jelet hagytak,
nyomuk mindörökre a lelkébe vésődtek.
– Add nekem magadat! Most és mindörökké. Érezd a
sötétséget bennem, és űzd el!
Hangja maga volt a csábítás, és oly emésztő nagy szükség
csendült ki belőle, hogy Alexandria nem utasíthatta vissza.
Érezte a férfi sötét vágyát, a küzdelmét, hogy gyengéd legyen
vele, hogy engedje választani. Érezte határozott, éhes
kívánságát, hogy leszakítsa róla a ruhát, és testének titkaiból

339
lakmározzon. Saját teste krémes forrósággal reagált a férfi
sürgető szükségére.
Megmozdult a férfi alatt, teste ívbe hajolt, ahogy felkínálta
mellét. Szemét szorosan összezárta és hangosan felnyögött,
ahogy Aidan ajkának forró érintésébe vonta azokat. Alexandria
a karjait a férfi feje köré fonta, és magán tartotta őt, szájának
minden egyes mozdulata forró, cseppfolyós válaszra késztette a
lány testét.
Oly’ kemény és nehéz volt Aidan ruháinak börtönében
csapdába ejtett teste! Félretolta magáról a zavaró
ruhadarabokat, s letépte a lány farmerját: érezni akarta magán
lágyságát, csupasz bőrének minden egyes centiméterét. Aidan
kissé felemelkedett, csak épp annyira, hogy láthassa a másik
testét. Alexandria meztelenül feküdt, bőre kipirulva rá
vágyakozott. Keze átérte a hasát, tenyere befedte a takaros
szőke fürtök háromszögét, ujjai ráleltek a nedves hőre.
Elektromosság ívelt át a férfin, érezte, hogy Alexandria is
ugyanezt éli meg, miközben a szikrák felgyülemlettek a
vérükben.
Aidan a szabad kezével a tenyerébe fogta a lány fejét, hogy
a mellkasához húzza. Igyál, cara mia! Táplálkozz hosszan és
mélyen. Te vagy az én másik felem, az, aki a fényben áll. Légy
a részem mindörökké. Ujja hüvelyének szoros, bársonyos
bejáratát kutatta, s meglelte a vágyat, a készséget és ínséget –
és ez csak neki szólt. Aidan szemeit könnyek égették.
Érezte a lány lélegzetét a szíve felett, ahogyan halkan,
elveszett hangon kérdezte: – Soha nem mehetek vissza, ugye?
Aidan ujjai mélyebbre nyomultak, szándékosan csábítva őt.

340
Forró, bársonyos izmok szorultak össze körülötte. Teste
enyhülésért üvöltött.
– Valóban szeretnél visszamenni, cara, és engem itt hagyni
az örökkévaló sötétségben? Ha lenne választásod, tényleg el
szeretnél hagyni engem? – rekedt hangjában csapda rejlett.
Kezét a lányhoz nyomta, ujjai kutatták, s felderítették őt,
szándékosan táplálva a testében terjedő tüzet.
Csatlakoztatni akarta elméjét a lányéval teljesen,
maradéktalanul. Alexandria érezte, hogy, a gyülekező sötétség
arra vár, hogy bekebelezze őt, a vadállat lekuporodik, és egy
helyben marad – egy hideg, irgalom nélküli gyilkos. Vörös
köd, vágy győzte le őt, szenvedély száguldott keresztül a vérén.
Alexandria érezte a férfi gyötrődését, rettegését attól, hogy nem
kívánja őt eléggé ahhoz, hogy őt válassza, tudván azt, hogy
mindenképp megszerzi a lányt, félve, hogy nem tudja
megállítani saját magát. Aidan azonban azt akarta, hogy a lány
akarja őt, ugyanennyire szüksége legyen rá.
Alexandria nyelve végigsiklott a férfi izmai felett, akár egy
lágy cirógatás. Fogai gyengéden a bőrébe csíptek, incselkedett
vele.
– Hogy hagyhatnálak el valaha is, Aidan? Tényleg azt
gondolod, meg tudnám tenni? Azt hittem, te mindent tudsz.
Még én is tudtam, hogy erre képtelen lennék. Már a kezdet
kezdetén is tisztában voltam ezzel. – És ez így volt.
Mindkettőjük elől elrejtette a titkot.
Aidan keze felderítette combjait, a titkos árnyakat és
völgyeket, s ezzel izgatott, panaszos kiáltást csalt ki a lány
torkából. Alexandria keze rátalált az izomkötegekre a széles

341
háton – félénk érintése még inkább lángra lobbantotta Aidant.
Amit Aidan a kezeivel művelt vele – csupán az érintésével
memorizálta minden egyes szeretett négyzetcentimétert –,
bevezette őt a vágyódás lehetetlen tűzvészébe. Alexandria
megcsókolta a mellkasát, orrát hozzádörgölte a szőke
szőrszálakhoz, nyelvével megcirógatta a mellbimbókat. A férfi
teste annyira megkeményedett, hogy már azt hitte, majd
megőrül.
Széjjelebb húzta a lány térdeit, hogy jobban hozzáférjen
nőies forróságához. Agresszíven lökte magát a lányhoz,
kétségbeesetten kívánta őt. Alexandria érezte őt, keménységét
és vastagságát, ahogy a bejáratnál kitartott. Úgy érezte túl nagy
és túl sok a behatoláshoz. Mikor a lány habozott, visszahúzta,
tenyerébe fogta a fenekét és leszorította őt. Bízz bennem,
Alexandria – lehelte a szavakat a lány elméjébe. – Sosem
bántanálak. A testednek szüksége van az enyémre. Érezd, mit
követel tőled. Mi egy test vagyunk, egy szív, egy lélek és egy
elme.
Alexandria lehetetlennek találta, hogy ellent tudjon állni a
gyönyörű hangnak. Így szája ezzel egyetértésben mozdult a
férfi mellkasa fölött, felkutatva mély érverését. Nyelvével
simogatta, cirógatta. A férfi kezei majdnem fájdalmasan
megfeszültek a lány csípőjén. Alexandria fogai mélyre
süllyedtek, mire Aidan teste előrelendült, s beletemetkezett a
lányba. Villám fénye festette meg az eget. Sistergett és táncolt,
áthúzott a nyitott ajtón, s a fehér és kék ostor végigfutott
mindkettőjükön, egybeforrasztva őket. Alex fájdalmában és
egyszersmind gyönyörében felsikoltott, hangja elvegyült Aidan

342
rekedt és diadalmas kiáltásával.
Aidan csaknem képtelen volt elviselni a szűk, bársonyos öl
szorítását maga körül, s elkezdett mozogni. Annyira forró és
őrjítő volt, hogy a férfi örökre el akart veszni a lányban. A
heves súrlódás felemésztette őt, eggyé vált vele, amíg a
gyönyör oly magas csúcsára nem ért, hogy megszűnt körülötte
az idő és a tér is. Élénk, ragyogó színek kavalkádja táncolt a
szemei mögött. Testük bódító pézsmaillata összekeveredett,
megalkotva szeretkezésük parfümjét. Alexandra szája a férfién
erotikus és eget rengető volt – felért a férfi testének vad
őrjöngésével. Aidan elveszett a tiszta érzésben: erősebben és
keményebben beletemetkezni, olyan mélyen a lányba akart
csúszni, hogy szívük és tüdejük is egymásba fonódjon, hogy
szét se lehessen választani többé.
Alexandria a férfi hátába kapaszkodott, attól tartva, hogy
örökre elsodródik. Nyelvével bezárta a sebet Aidan mellkasán,
ízlelgetve vad, férfias ízét. Aidan keze erősen tartotta
mozdulatlanul a lány csípőjét, hogy be tudjon hatolni. Több
volt ez, mint amennyit Alexandria el tudott viselni, a férfi vad
kinézete aláhulló hajával, kéjtől feszült arca. Kezével
végigsimított a hátán, egészen a fenekéig, megjegyezte teste
minden egyes négyzetcentiméterét.
Egy mély, rekedt nyögés szökött ki Aidan torkából – a hang
a lelkéből tört elő. Felemelte a fejét, szeme különös módon,
olyan volt, mint az olvadt arany, forró és heves a vágyódástól.
Aidan végigcsókolta a lány szemeit, a szájának sarkát, az állát.
Alexandria egyszer csak a másik leheletét érezte a torkán,
simogató nyelve cirógatta bőrét. Ahogy a lány teste megfeszült,

343
Aidanben a vágy még inkább fokozódott, míg már azt hitte,
belehal.
Fogai a lány mellei közötti völgyet érintették, hogy
Alexandria teste sajgott és ívbe hajolt, hogy közelebb nyomja
magát a férfi szájához.
– Az enyém vagy örökre, Alexandria. Te is tudod –
jelentette ki parancsolóan, s a lány nem mert ellenkezni.
Alexandriát megmosolyogtatta követelőző módszere.
Elképzelése sem volt arról, hogy milyenek lehetnek a
Kárpátokból származó nők, de az ő hímje által egy teljesen új
fajt fedezett fel. Aztán az élvezet kiáltása tört ki belőle, s torka
görcsösen hullámzott, ahogy a férfi fogai a mellébe mélyedtek,
ahogy karjai birtoklóan megfeszültek, és ahogy a férfi teste
olyan vad éhséggel elfoglalta a lányét, ami túl volt a legvadabb
képzeletén is. A gyönyör egyik hulláma követte a másikat,
ahogy végigsöpört Alexandrián, és érezte, hogy kifordítják
önmagából, míg már csak a férfi létezett. Mindenhol ott volt,
bármerre is fordult, bármit is érintetett: a testén belül, az
elméjén belül, még a vérében is – mígnem úgy tűnt, egyként
szárnyalnak fel az égbe.
Egymásba kapaszkodva feküdtek, szívük oly intenzív
ritmusban lüktetett, amiről nem gondolták, hogy lehetséges.
Aidan nyelvével cirógatta a lány mellét, mire borzongás futott
keresztül a lány vérén, és a férfién is. Kezeibe fogta Alexandria
arcát, száját gyengéden, lágyan végighúzta homlokán, és
csókokkal hintette arcát. Végtelennek tűnő létezésének hosszú
ideje alatt először érezte magát igazán élőnek, igazán
megbékélve.

344
 – Felbecsülhetetlen értékű ajándékot adtál nekem,
Alexandria, és én sosem fogom ezt elfeledni. Nem volt okod
bízni bennem, mégis megtetted – suttogta lágyan, alázattal. –
Köszönöm.
Alexandra csodálkozó szemekkel nézett fel – még nem
teljesen érkezett vissza a földre. A férfi még benne volt, a lány
teste körbeölelte. Lehetetlennek tűnt, hogy azok az arany
szemek ilyen erővel tudtak ragyogni, ilyen vággyal tudnak égni
– és ez most már az övé. Ajka lassú mosolyra húzódott, és zafír
szemeinek lángja vetekedett a férfi szemének izzásával.
Egyszerűen bámulták egymást, s a másik lelkébe láttak.
Érezte Aidant, vastag keménységét, ahogy elkezdett
mozogni, a hihetetlen súrlódás tűzbe hozta – annyira gyengéd
és óvatos volt, hogy Alex úgy érezte, mintha a férfiba olvadna.
Aidan lassan mozgott, kiélvezve minden egyes hosszú lökést,
szemei a lány arcát pásztázták. A lány beavatása vad őrületté
vált. Most nem akart kapkodni, lassan akarta építeni
gyönyörüket.
Aidan ujjai belegabalyodtak a lány hajába. Ajkai a másik
szatén bőrét kóstolgatták, míg megtalálta a sebezhető nyakán
lüktető pulzusát.
– Olyan szép vagy, Alexandria, annyira gyönyörű szép.
– Te éred el, hogy szépnek érezzem magamat – ismerte el.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy megtaláltalak –
emelte fel hirtelen a fejét Aidan, és a lányra meredt. Csípője
folytatta a lassú, gyengéd mozgást. – Meg fogsz szabadulni
ettől a horror-író videojáték mogultól.
Alexandria megcsókolta a férfi vállát, majd arcát

345
mellkasának arany szőrzetéhez dörzsölte.
– Nem, nem fogok. Ő a főnököm.
– Én vagyok a te főnököd.
– Te csak szeretnéd, hogy a főnököm legyél – kötekedett
finoman Alexandria. – Én neki dolgozom.
– Elegendő pénzem van kettőnk számára, hogy kényelmes
életet élhessünk – tiltakozott. Majd hangjába némi kacagás
vegyült. – Tudod, mennyire betegnek kell lennie ennek az
embernek, hogy ilyen dolgokat találjon ki?
– És mi a helyzet veled? Te meg játszol a játékaival. Az a
rosszabb, hogy te hátborzongatóbb dolgokat élsz meg, mint
amit ő kigondol – emelte fel Alexandria az állát. – Azonkívül,
dolgozni akarok. Szeretek rajzolni. Ez életem esélye, Aidan,
valami, amivel mindig is foglalkozni szerettem volna.
Aidan nevetve lejjebb eresztette a fejét, hogy megcsókolja
Alex harcias állát, s hogy csókok sorozatát hintse el melleinek
völgyében.
– Az élettartamod jelentős mértékben megnövekedett, cara
mia. Találhatsz valaki mást, akinek illusztrálhatod a fantáziáját.
A legjobb lenne egy kedves, idős hölgy, akinek nincs se fia, se
férfi titkára.
Alexandria vele nevetett, titokban gyanítva, hogy az lesz a
vége, hogy mindkettőjük életéből kihajítja Thomas Ivant,
ahogy azt Aidan kívánja. De most, Aidan teste hihetetlen
dolgokat művelt az övével, így nem volt hajlandó más férfi
felől gondolkodni. Aidan lassú, ritmikus ringató mozdulatai
elállították a lélegzetét és valahova a gyomra mélyébe izzó
szenvedély parazsát rostálták. Teste a férfiével mozgott, gátlás

346
nélkül követve útmutatását. Szerette érezni mellére fonódó
kezét, állának és szájának finom dörzsölését a mellbimbóin.
Gyengédségével elrabolta szívét.
– Már elloptam a szívedet – ugratta lágyan, emlékeztetve
arra, hogy a lánnyal megosztotta a gondolatait.
– Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok tudatni veled
minden egyes gondolatomat.
– Vagy érzésedet. – Hangja egy oktávval mélyebb lett, a
fekete-bársonyos csábítás tartományába. – Vagy fantáziádat.
Alexandria keze a férfi csípőjére siklott. – Te vagy az
egyetlen, aki fantáziál. Én csak kölcsönveszem azokat, hogy
kipróbáljuk.
Aidan teste előre lendült, még mélyebbre temetkezve a
lányba.
– Hogyan tegyem? – elkezdett mélyebben mozogni, erősebb
lökésekkel felvéve a tempót, míg az izzó parázs tűzbe borult. –
Még el sem kezdtük, piccola. Az egész éjszaka a
rendelkezésemre áll, hogy úgy imádjalak, ahogy azt
megérdemled.
A vágy egy váratlan fellobbanása söpört át a lány testén, és
beleharapott az ajkába, minek nyomán két apró, vörös tűszúrás
jelent meg az érzékeny húson. Aidan ragyogó arany szemei
rátapadtak – vad izgatottság kavargott mélyükben. Csupán ez a
tekintet elegendő volt ahhoz, hogy átlendítse Alexandriát az
extázis kapuján, teste vonaglott a meg-megrázó robbanások
közepette. Izgatott kiáltása elveszett, ahogy a férfi szája rátalált
az övére, örökre foglyul ejtve a hangot. Nyelve végigkutatta
ajkát, s cirógatása hihetetlenül magasra emelte gyönyörét.

347
 Aidan minden izma megfeszült. Egy szívdobbanásnyi időre
mozdulatlan volt, majd hátravetette a fejét és előre lendült a
lányba temetkezve. Alexandria teste robbanásának hatására
megsemmisült az önkontrollja. Ez így folytatódott örökké, a
megkönnyebbülés, a pörgő-forgó világ, de azért közel sem
tartott elég ideig. Mindörökre ott akart maradni, a karjainak
biztonságába zárt Alexandriával.
Összekapcsolódva feküdtek minden mozdulat és beszéd
nélkül, megőrizve a pillanatot és az összesimuló testek
meghittségét. Aidan mozdult meg először, kelletlenül
áthelyezte súlyát. Közel húzta magához a lányt, mintha az
egyszer csak ráébredne, hogy átadta magát neki azzal a
tudattal, hogy most már ő fog gondoskodni róla, és megpróbál
messze futni a férfitól, és önmagától is, attól, amivé vált.
Alexandria végigsimított az őt birtoklóan ölelő karon.
– Aidan, ismerem a gondolataidat, mint ahogyan te az
enyémeket. Én még mindig én vagyok. Nem tervezem, hogy el
legyek zárva valahol egy kamrában.
Aidan feltámaszkodott az egyik könyökére. Szellő fújt át a
szobán ködöt hozva magával a tengerről. Felemelte a kezét, és
az üvegajtó azonnal a helyére csúszott. Felhúzta a steppelt
paplant, hogy betakarja Alexandriát éppen úgy, mint ahogy
közelebb húzódott hozzá, hogy saját testének hőjével
melegítse.
– Meg se fordult a fejemben kamra, cara. Úgy gondolom, az
ágyam több mint megfelelő lenne – bársonyos hangjában
férfias humor nyomai bukkantak fel.
Alexandria kisöpörte a haját az arcából, és a férfi szemébe

348
nézett.
– El fogok menni dolgozni, Aidan. Létrehoztál itt egy életet
magadnak, Stefannak és Marie-nek. De Joshua egy normális
életet érdemel. Nem akarom, hogy körülötte minden
megváltozzon, hogy elveszítsen minden, számára ismerős
dolgot. Ez az egész annyira rémisztő. Te félelmetes vagy. Nem
fogom elveszíteni akármilyen részemet sem, ami megmaradt
belőlem.
– Biztonságban szeretnélek tudni, Alexandria. Asszonyaink
fajunk legértékesebb kincsei. Nélkületek nem folytatódhatna a
létezésünk. Szükségem van arra, hogy tudjam, a nap minden
pillanatában biztonságban vagy,
Alexandria felült és magával húzta a paplant a melleire,
hirtelen tudatába lett meztelenségének. Aidan gondtalanul
vetette át egyik lábát a lány combján, odaszegezve őt a helyére.
– Egyetlen hajlat sincs rajtad, amit ne ismertem volna meg,
cara. Ne most válj szégyenlőssé.
Érezte, hogy egész testére pír kúszik, míg arca rózsásan
ragyogott az éjszakában. Ahogy a férfi lába elhelyezkedett,
Alexandria érezhette a hozzá nyomódó férfiasságát, forróságát,
erejét, növekvő, keményedő szükségét. Tudta, szavaival ugratja
őt, de még soha nem volt ilyen helyzetben, mint ez, és nem volt
benne biztos, hogyan viselkedjen, vagy mit érezzen.
– Te… ezt arra használod, hogy irányíts engem.
Aidan minden bűnbánat nélkül vigyorgott rá és sokat
mondóan a lányhoz dörgölőzött.
– Ezt? Mi az az ez? Azt akarod mondani, hogy arra
szeretném használni a szexuális kapcsolatunkat, hogy érvényt

349
szerezzek az akaratomnak?
Alexandria ismét elkezdett nevetni; egyszerűen nem tudta
visszatartani.
– Te bármit felhasználnál, Mr. Ártatlanság, hogy véghez
vidd az elképzeléseidet, és ezt te is tudod.
A férfi keze megtalálta az egyik mellét, hüvelykujja az
érzékennyé vált bimbó fölött siklott. – És működik? – Hangja
gyengéden végigsöpört a bőrén, akár a bársony.
– Nem akarhatsz megint engem, Aidan – tiltakozott a lány,
miközben eltolta magát a férfitól, testének kísértésétől.
Aidan keze elkapta a derekát és a már kemény rúdjához
húzta őt. Nyomon követte csípőjének körvonalát és
megsimogatta a lány fenekét.
– Gyönyörű vagy, Alexandria – lehelte, ahogy maga alá
gördítette, a hasára.
– Aidan – neve élettelen tiltakozásként tört fel belőle. A
férfi keze erősen – sőt, könyörtelenül – az ágyhoz szögezte őt,
lélegzete a hátát simogatta, fogai a vállához közeledtek,
miközben Alexandria igyekezett addig fészkelődni, míg szabad
nem lesz. Roppant sebezhetőnek érezte magát ebben a
testhelyzetben.
Aidan a lányhoz simult. Testének szüksége, amely át akarta
venni az irányítást olyan erős volt, akárcsak annak kényszere,
hogy minden gyönyört megadjon a lánynak.
– Akarsz engem, cara mia. Érzem.
– Ez túl korai.
– A tested számára nem.
Épp csak elhagyták e szavak az ajkait, amikor egyik kezét

350
lejjebb tolta, hogy megvizsgálja, mennyire áll készen – ujjait
megfürösztötte a forró harmatban.
– Oh, Istenem! Alexandria, hogyan tudtam én ellenállni
neked valaha is?
Szüksége volt rá újra és újra. Szüksége azért, hogy érezzen,
hogy éljen, hogy tudja, a lány mindig az ő része lesz, az
életének része, hogy minden egyes este, amikor kinyitja a
szemét és tüdejébe szívja első lélegzetét, Alexandria ott lesz,
hogy egyre mélyebb érzésekkel ajándékozza meg a férfit, és
hogy szemében mást is lásson, mint félelmet, amikor rá néz.
Alexandria talán ellenállt a dominanciájának, de a férfi
égető szükségét nem tudta elutasítani. Érzéseinek intenzitása
végigsöpört a lány elméjén és teste tüzet fogott a férfiével
együtt. Beleegyezően hozzásimult, még tovább tüzelve a
másikat. Lágyan, csipkelődve felnevetett, ellenben mikor
Aidan előredöfött, s behatolt a lány intim részeibe, megrekedt
benne a levegő. A lány teste szorította, fogta, megragadta őt,
forrón és élettel telten hullámzott.
Egy erős kar feszült meg birtoklóan, s egyszersmind
védelmezően a lány dereka körül.
– Őrültek vagyunk, mi ketten? – mormogta.
– Egyedül te vagy az őrült – zihálta, együtt mozogva a
férfival, s ez a sebesség kezdte ismét kiforgatni az irányítást a
kezéből. – Munkám van, mégis, te itt tartasz engem
szenvedélyed rabnőjeként, hogy kényedre-kedvedre azt tedd
velem, amit csak akarsz – mondta lihegve.
Aidan gyorsan szította a tüzet. Biztos, kemény lökésekkel
siklott benne, miközben kezei maga alatt tartották őt. – Nem

351
tudom elhinni, hogy hagyom, hogy büntetlenül megúszd ezt.
És a lány sem tudta elhinni. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy
ő itt térdeljen a saját ártatlanságának pecsétjétől maszatos
ágyon és szeresse ezt az őt birtokló férfit, miközben még többet
akart. Aidant akarta újból és újból.
Mikor végül egymásba kapaszkodva összecsuklottak,
vékony izzadtságréteg fedte testüket, kimerültek, fáradtak és
jóllakottak voltak.
– A fejemben hallottalak téged, ahogy kántáltál, az első
alkalommal, amikor mi… – hallgatott el Alexandria. – A
szavak az anyanyelveden szóltak, ugye?
– Újból megerősítettem a kötelékünket – vallotta be. – Az
elvesztésed gondolata, s mindez a saját ostobaságom miatt…
ez túl sok volt a számomra. Elszavaltam a szertartás szavait,
amint épp elvettem az ártatlanságodat, s ezzel az
örökkévalóságra összekötöttelek magammal.
– Nem értelek.
– Ezek a szavak egy felbonthatatlan kötést hoznak létre a
férfiak számára. Ahogy mondtam, örökre szól.
A lány átgördült és Aidanra pislogott.
– Miről beszélsz te?
– Amikor egy Kárpátokbeli férfi megtalálja a társát, és
biztosan tudja, hogy ő az, egy szertartás szavaival összekötheti
magát vele, még akkor is, ha még nem igényelte a nő testét.
Olyan ez, mint az emberi házassági ceremónia, csak sokkal
mélyebb. Lelkünk és szívünk ugyanannak az egésznek az egyik
fele, hiányos, ha külön állnak. A rituálé szavai egybekötik a két
felet úgy, ahogy azok eredetileg egymásnak voltak szánva.

352
 A lány szemei töprengve összeszűkültek. – Azt hittem, hogy
kémia, vér kötötte össze a kettőt.
– Erre rendeltettek, igaz, és a kötés megszületett.
Aidan elsöpörte arcából hosszú haját és visszavonult az ágy
másik végébe, mintha kényelmetlen lenne számára a
beszélgetés.
– Tehát az asszony még mindig megszökhet, ha a férfi
ténylegesen nem mondja ki a szertartás szavait?
Aidan megvonta széles vállát, arany tekintetet egyszerre
olvashatatlanná vált.
– Miért lenne olyan ostoba nem kimondani őket, mikor
tudja, az asszony sorsa összefonódik övével? Bolond lenne.
– Talán jó lenne, ha megkérdezné az asszonyt, mit gondol.
Az emberi férfiak legalább megkérdezik a nőtől, vele töltené-e
az életét. Talán a Kárpátokbeli asszonyok is szeretnének
választani.
Aidan újból vállat vont. – Ez a végzet döntése, a sorsé,
nevezd akárhogy. Az univerzum elrendelése. Isten akarata. Ezt
tettük. A szavakat nem lehet visszavonni. Egyetlen
Kárpátokbeli férfi sem fogja megengedni, hogy az asszonya
védtelenül és gazdátlanul szaladgáljon.
– A néped a sötét középkorban él! Nem lehet átvenni valaki
életét annak beleegyezése nélkül. Ez nem helyes – érvelt
döbbenten.
– Egy Kárpátokból származó férfi nem marad életben az
életpárja nélkül.
– Nos, különben is hány évig akarsz még élni? – kérdezte a
lány ingerülten.

353
 Arany szemei röviden élvezettel villantak fel, és tenyere
felcsúszott a lány vádlijáról annak combjára. – Szeretnék még
egy vagy két évszázadot végigjárni, feltéve, ha az éjszakáink
olyanok lesznek, mint ez.
Hangja valami különös dolgot tett a szívével, elindult az a
furcsa, olvadó érzés, amit oly gyakran tapasztalt a férfi
közelében. Haragudni akart rá, de az az igazság, ha még több
ilyen éjszakája lehetne, mint a mai, ő maga is akar egy-két
évszázadot még a férfival.
– Olvasok a gondolataidban – ugratta Aidan. Hangja előre
megfontolt cirógatás.
– Itt az ideje, hogy abbahagyd. Nincs valami más, ami egy
darabig lefoglalna téged? És ne gondold, hogy ezzel kimászol a
slamasztikából. Nem járkálhatsz csak úgy fel-alá olyan
döntéseket hozva, amik az én életemre vannak hatással,
anélkül, hogy kikérnéd a véleményemet – tekintett rá
gyanakodva. – Mi mást tehetsz még meg, a tudtom nélkül?
Aidan áthajolt az ágyon, alaposan megcsókolta, elidőzve a
lány ízének kóstolgatásával. – Nevezd meg, cara, és én képes
vagyok megtenni.
Alexandria hirtelen arrébb húzódott tőle, és elütötte a férfi
kezét, ami a göndörödő fürtök felé kúszott. – Ne kérkedj,
Aidan! Ez nem jó dolog.
– Azt hiszem, valójában nagyszerű dolog. Szükségem lesz a
puttonyom minden trükkjére, hogy lépést tartsak veled. Alig
várom már minden egyes percét, Alexandria.
– Elfeledkezel a bosszantó kis szokásaimról, és azt hiszem,
épp most kezdtek el szaporodni.

354
 – Igazán megpróbálsz megjavítani? – nyögött fel Aidan.
– Valakinek meg kell tennie – keze megtalálta a férfiét. –
Megszoktam egy bizonyos mennyiségű szabadságot, Aidan.
Szükségem van rá. Soha nem leszek boldog, ha elveszed tőlem.
A férfi egyik kezébe fogta a lány állát, aranyló szemei
feszülten vizslatták s felfelé fordított arcot. – Tisztában vagyok
vele, hogy mindkettőnknek kell kompromisszumokat hoznia,
Alexandria. Nem várom el, hogy csupán te tedd meg ezt. Csak
azt kérem, hogy adj lehetőséget néhány hibára.
Alexandria rábólintott. Aidan olyan könnyen ellopta a
szívét. Egy pillantással. Pár szóval. Tiszta, sötét, mágiával telt
hangjával. – Hogy lehetek ennyire beléd habarodva, és
ugyanakkor hogy félhetek ennyire?
– Szerelmes vagy belém – szólt Aidan csendesen.
Alexandria pislogott – döbbenten, mintha ezt soha nem vette
volna fontolóra sem.
– Ez egy kicsit erős, Aidan. Nagyon gyorsan sodortál bele
ebbe az egészbe, az akaratom ellenére.
– Szerelemes vagy belém – jelentette ki nyugodtan Aidan.
Alexandria kicsit arrébbhúzódott tőle pár centivel az ágyon.
– Nem ismerlek elég jól ahhoz, hogy szerelmes legyek beléd.
– Nem? Voltál az elmémben. Osztoztál a gondolataimmal,
az emlékeimmel. Mindent tudsz rólam, jót és rosszat is. És
nekem adtad magadat. Nem tetted volna ezt, ha nem lennél
szerelmes.
A lány nagyot nyelt. Nem akart ezzel most szembe nézni;
túl megsemmisítő volt. Megpróbálta komolytalanra venni. – Ez
csak a szex hatalma.

355
 Aidan szemöldöke felszökött.
– És ha azt mondom, hogy mellette még nagyon szépen
táncolsz is? – kockáztatta meg a lány reménykedve.
– Voltam már a fejedben is, cara mia. Nem tudod elrejteni
előlem az igazságot – hangzott önelégülten s egyszersmind
elégedetten.
Alexandria magára öltötte leggőgösebb arckifejezését, a
vállai köré ráncigálta a paplant, és hallgatott.
– Valóban ilyen nehéz bevallani, hogy szeretsz engem? –
Aidan hangja maga volt a simogatás, mintha beburkolta volna
biztonságos, szerető karjaiba.
– Miért olyan fontos épp most megbeszélni ezt? Veled
vagyok, és nyilvánvalóan nem megyek sehova.
– Mivel számodra fontos. Neked van az az elképzelésed,
hogy nem érzel szeretetet az öcséden kívül senki más felé.
– Sosem tudtam megtenni korábban.
– És azt gondolod, azért érzel valamit irányomba, mert
valamiféle mágikus bűbájt bocsátottam rád. Annak, hogy
együtt voltunk, semmilyen varázslathoz nincsen köze. Talán
magamhoz kötöttelek a népem rendje és módja szerint, de nem
tehettem volna meg, ha nem lettél volna már az enyém. Te
vagy az én igazi életpárom. Az életedet adtad volna azért, hogy
megments engem, még amikor nem is bíztál bennem.
Alexandria felemelte az állát. – Azt gondoltam, amúgy is
meg fogok halni, és nem akartam vámpírként tovább élni.
Emlékezz, azt hittem, vámpír vagy és engem is azzá
változtattál.
– Miért mentenél meg egy vámpírt, aki gonosz? – kérdezett

356
vissza lágyan.
– Annyira összezavarsz, Aidan! – felelte a lány, és a fülére
szorította a kezeit.
Aidan gyengéden fogta át csuklóit, és húzta el kezeit, majd
megcsókolta a nyakát.
– Ott mélyen belül, ahol számít, tudod, hogy én voltam az
egyetlen. Emiatt válaszolt a tested az enyémre. Nem holmi ősi
bűbáj miatt, nem is hálából, hogy megmentettem az életedet,
Joshuáéval együtt. Tested és lelked felismert engem, mielőtt az
elmédnek és a szívednek esélye lett volna rá. Az elméd
megszenvedte mindazt, ami történt. És az sem sokat segített,
amikor én olyan szörnyen reagáltam a biztonságoddal
kapcsolatosam. Honnan tudhatnád, mi is van a szívedben?
– Amit irányodban érzek, az olyan… – nem találta a
szavakat, amik leírnák a hevesen benne örvénylő érzéseket.
– Intenzív. Mély. Más, mint amit elvártál. És amiért ennyire
más, nem ismered fel, mi az. Többé már nem vagy ember,
emberi korlátokkal. Minden érzéked megerősödött, így az
érzéseid is – gyönyör, fájdalom, éhség – és mindez elsöprő,
amíg meg nem szokod. Kezdetben az új hallásod
majdhogynem elviselhetetlen volt, ugye?
Bólintott. Rövid ideig így volt, de már megfeledkezett róla.
– Rövid időn belül megtanulod majd mérsékelni a
rendkívüli hallásodat, vagy csak akkor használni, amikor
szükséges. Idővel könnyedén képes leszel használni
valamennyi képességedet, akárcsak én. A köztünk lévő
intenzitás növekedni fog, ahogyan a kötődésünk is. De ez nem
mágia, Alexandria. Ez szerelem.

357
 Aidan hangja olyan lágy, olyan gyengés és olyan biztos volt,
hogy a lány érezte, ahogy szíve bukfencet vet.

358
 Tizenötödik fejezet

A z óceán hullámai magasra csaptak, aztán a part felé

száguldottak, sós permetet és habot szórva szét, mielőtt a
sziklaszirteknek csapódtak és visszazuhantak a zavaros
tengerbe. Alexandria homokot morzsolt szét az ujjai között,
ahogy nézte a természet csodálatos, felülmúlhatatlan
bemutatóját. A késői óra és a vad szelek gondoskodtak róla,
hogy egyedül legyen a parton.
Egy homokbuckán ült, állát a térdén pihentette, és a
hullámokat figyelte. Mindig is szerette az óceánt, de a
vámpírral történtek után azt gondolta, soha nem lesz képes újra
szembenézni vele.
Aidan mindezt megváltoztatta. Megint szépséget és örömet
hozott a világába. Egyedül ült a sötétben, körbevéve a lágyan
süvítő széllel, a robajló tengerrel, meg a fölötte összegyűlő
baljós felhőkkel, és megértette az egész nagyszerűségét. Aidan
a sok vállalkozásai egyikén dolgozott, és ő kiosont a házból,
hogy egyedül legyen. Míg az egyik része szerette a közelségét,
amit Aidan kényszerített rá azzal, hogy állandóan ki-be

359
csusszant az elméjébe, ő hozzászokott a szabadsághoz, s hogy
mindent egyedül csinál. Szüksége volt rá, hogy csak csendben
üljön és hagyja, hogy mindaz, ami vele történt leülepedjen
benne.
Aidan elégedetlen volt vele. Érezte a rosszallásának súlyát.
Vele volt, az elméje egy csendes sarkában, de legalább nem
próbálta meg őt engedelmességre kényszeríteni.
Kellett volna.
Aidan panaszára, Alexandria elmosolyodott. Jó, hogy nem
tetted. Ideje, hogy rájöjj, én nem úgy érzek irántad, mint
Joshua. Engem nem fogsz olyan könnyedén az ujjad köré
csavarni.
Egy másik bosszantó szokásod?
Alex hangosan felnevetett, a vidám hangot a szél levitte a
partra. Ha az, biztos lehetsz benne, hogy nem fogok megválni
tőle.
Pontosan azt fogod csinálni, amit mondok. A hangja egy
oktávval mélyebb lett, míg a fekete bársony simogatásához
hasonló, égbekiáltó csábítássá nem fokozódott.
Alex azonnal érezte a válasz a testében, a szétáradó
melegséget. Menj vissza dolgozni, te szexmániás, és hagyj
békén egy időre!
Csak egy rövid ideig. Az idő alatt majdcsak megleszek
anélkül, hogy a testedet nem tudhatom a sajátom alatt.
Gonosz vagy, Aidan. Nagyon, nagyon gonosz. Alex
hátravetette a fejét és nevetett, a szíve, egy ilyen hosszú, sötét
út után tele volt fénnyel és örömmel.
Tőle, több mérföldnyi távolságban az ég röviden

360
felragyogott, egy fehér villanás világította meg a sötét felhőket,
aztán hallotta a mennydörgés távoli moraját. A vihar
felkorbácsolta a hullámokat, a tengert játékos hangulatba
táplálta. Hátradőlt és érezte, hogy egy vízcsepp hullik az
arcára, eső vagy tengeri permet, nem tudta volna megmondani,
melyik. Egyáltalán nem érdekelte. Élete ismét rendeződött, újra
megtalálta az erejét. És most, hogy elfogadta, mivé vált,
megtalálja a módját, hogy újra az élettel foglalkozzon.
A sötétben, a feje felett megmozdult egy árnyék.
Pislogott, felült, aztán hátrahajtotta a fejét és az eget
fürkészte. Nem észlelt mozgást. Talán, az csupán egy fekete
felhő volt, ami a többiek előtt vonult. Mégis nyugtalannak
érezte magát. Egyedül volt a tengerparton, elég közel a vízhez,
hogy észlelhetné az uszonyos ragadozókat a felszín alatt.
Hirtelen elbátortalanodott, mikor meglátta, hogy a gyönyörű
hullámok alatt őskori lények úsznak, örökké zsákmányt
keresve.
Ekkor egy lassú mosolyra görbült a szája. Hagyta, hogy
bármi megijessze. Ki lenne kint egy ilyen éjszakán? Az óceán
üvöltött, a hullámok a szikláknak csapódtak, fehér tajtékot
küldve az ég felé. Nyugtalansága mégis a vihar vadságával
fokozódott.
Talán jobb lenne, ha az életpárodra hallgatnál, és inkább a
házban lenned egyedül vagy az erkélyen, mint kint a viharban.
A gúnyos megjegyzés bosszantotta, és ellenszegülésképpen
mert egy újabb marék homokot. Mégis, az elszántsága ellenére,
Alexandria egy nehéz, nyomasztó súlyt érzett a mellkasán.
Aggódva az eget kémlelte, és megpróbált eléggé nyugodt

361
maradni ahhoz, hogy érezze a környezetét, és hogy észlelje
másvalaki jelenlétét. Hirtelen – mindenféle bizonyíték nélkül –
biztos volt benne, hogy nincs egyedül és bármi is cserkészte be,
gonosz volt.
Tűnj el onnan – parancsolta Aidan azonnal. Hangja hűvös és
határozott volt, és válaszul az ösztönei növekvő erejére,
érzékelte, hogy a levegőbe veti magát.
Felállt, miközben a szemei átkutatták a közeli területet. A
szél a haját cibálta, az egészet az arcába fújva. Hátrasöpörte a
hosszú szálakat és egy embert látott inogni a magas sziklákon.
A szél alattomos volt, és látta, hogy az ember bajban van, a
töltés széle omladozott a súlya alatt. Alexandria kiabált és futni
kezdett, ösztönösen feléje nyúlva, mintha valahogy meg tudná
akadályozni, hogy lezuhanjon.
Hogyhogy nem látta korábban? Érezte a jelenlétét? Miért
volt olyan önző módon biztos abban, hogy ő volt az egyetlen,
aki veszélyben van? Milyen hosszú ideig volt ott veszélyben az
az ember?
Mi az, cara? Aidan hangja nyugodt és megnyugtató volt, és
most közelebbről hangzott, s ez biztató volt.
Belé kapaszkodott, mintha mentőkötél lenne. Egy férfi van a
sziklákon – leesik. Bárcsak ne vesztegette volna az időt arra,
hogy saját magát sajnálja, azért amivé vált. Megmenthette
volna. Mindent meg kellett volna tanulnia Aidantől, amire csak
megtaníthatta volna őt. Vakító sebességgel mozoghatott volna
és elkaphatta volna a férfit, mielőtt lent becsapódik a csipkézett
sziklákra.
Jövök. Maradj távol tőle! Ez egy parancs volt, de nem tudott

362
engedelmeskedni. Bár nem sok remény volt rá, hogy
megmentse az idegent, meg kellett próbálnia. Mezítláb futott a
nedves homokon, tekintetét a sziklafalra szegezve. Egy
pillanatra azt hitte, hogy a világ elsötétült. Aztán egy villám
tüzes ostora sisteregve keresztülcikázott az égen, majd egy
tűzgolyó száguldott keresztül az éjszakán, egyenesen a férfi
felé tartva.
Alexandria felsikoltott, amikor a férfi előrezuhant, a jelenet
úgy pergett le előtte, mint egy lassított felvétel, a kínzó
ereszkedés negyven méter vagy annál több lehetett. A szél a
kiáltását visszacsapta az arcába, mint egy pofont. Még mindig
messze volt és már túl késő, de ő mindennek ellenére mégis
rohant. Váratlanul, éppen amikor teljes erővel futott,
nekiütközött valami láthatatlannak. A becsapódás a földre
taszította.
Vadul verő szívvel ült fel, miközben ellökte a vad szél
korbácsolta, összegubancolódott haját az arcából. Nem látott
akadályt, az ütközés nem fájt, de amikor felé nyúlt a keze
valami szilárddal találkozott.
Hogy tehetted, Aidan? Összezavarodott attól, hogy Aidan
ily módon tartotta vissza, és ezzel megakadályozta abban, hogy
az idegen segítségére menjen. Megrendülten, lassan
feltápászkodott.
A köd gyorsan hömpölygött a tenger felől, a vad szél
magával sodorta. A ködből, a láthatatlan akadály másik
oldalán, egy ember kezdett testet ölteni. Eleinte vibrált, áttetsző
volt, majd megszilárdult, egy sötét lénnyé válva. Magas volt,
mint Aidan, ugyanazokkal a kötött izmokkal. A haja olyan

363
fekete, mint az éjszaka, s hátul egy bőrszíjjal fogta össze. Az
arca szép volt, a szája érzéki és kegyetlen, az állkapcsa erős.
De a szeme volt az, ami megragadta a figyelmét. Világosak
voltak, mint maga a fény, ezüstfényű ragyogását lehetetlen volt
figyelmen kívül hagyni.
Alexandria hirtelen nagyon megijedt. Aidan hatalmat
árasztott, de ez a férfi maga volt a hatalom. Senki és semmi
sem győzhet le egy ilyen lényt. Biztos volt benne, hogy nem
ember. Abban a pillanatban egy kéz csúszott védelmezően a
torkára.
Az idegen intett egyet hanyagul a kezével és az akadály egy
szempillantás alatt eltűnt. Nem látta az akadályt, most mégis
tudta, hogy az eltűnt, és már semmi sem áll köztük, csak a
levegő. Rettegett, nemcsak magáért, hanem Aidanért is.
– Te Aidan asszonya vagy. Az életpárja. Hol van ő, és hogy
engedhette meg neked, hogy védtelenül bolyongj?
A hangja hipnotikus volt, a leglenyűgözőbb hang, amit
valaha hallott. Annyira tiszta. Annyira csábító. Senki sem
állhatna ellen annak a lágy dallamosságának. Ha azt mondaná
neki, hogy vesse bele magát a kavargó óceánba, megtenné.
Ujjait szorosan ökölbe szorította.
– Ki vagy te? – kérdezte, miközben csendesen
figyelmeztette Aidant. Aidan, légy óvatos! Van itt egy másik.
Tudja, hogy veled vagyok, az életpárod. Megpróbálta
megakadályozni, hogy a remegés, ami hatalmába kerítette a
testét, belopóddzon a hangjába is.
Nézz rá, piccola. Nem kell félned. Közel vagyok hozzátok.
Látni fogom, amit látsz. Tartsd nyitva az elméd. Aidan

364
nyugodtnak hangzott, és mint mindig ura volt a helyzetnek.
Az idegen csábító szája mosolyra görbült, de a szemei
metsző ezüstjében nem volt meleg.
– Beszélsz hozzá. Jó. Biztos vagyok benne, hogy most lát
engem. De bolond, hogy hagyta, hogy az irántad érzett érzései
elvakítsák és meggátolják őt a kötelessége teljesítésében.
Alex felszegte az állát. – Ki vagy te? – ismételte meg.
– Gregori vagyok. A sötét. Talán már beszélt neked rólam.
Ő a legtájékozottabb, a leghatalmasabb mindőnk közül –
erősítette meg Aidan. Már nagyon közel volt. Ő a legnagyobb
gyógyító, akit a fajtánk valaha ismert és a tanárom. A
pusztításnak ugyanígy mestere, és a herceg testőre.
Megrémít engem.
Mindenkit megrémít. Csak Mikhail, a népünk hercege,
ismeri őt jól.
– Bízom benne, hogy Aidan jó dolgokat mond rólam.
Vele szemben állt, azok a ragyogó szemek egyenesen
beleláttak a lelkébe, de Alexandriának az volt a benyomása,
hogy a figyelme másutt van. A hangja annyira tiszta volt,
annyira tökéletes, azt akarta, hogy tovább beszéljen.
Egy szélroham felkavarta az örvénylő homokot és
körbeforgatta, addig, amíg Alexandriát beburkolta, miközben
hátrafelé tolta. Mire visszanyerte egyensúlyát és kitisztult a
látása, Aidan állt közvetlenül előtte.
– Nagyon hatásos, Aidan – mondta elégedettséggel az
idegen.
– Sok éve nem láttam senkit sem a népem közül – mondta
Aidan halkan. – Örülök, hogy te vagy az, Gregori.

365
 – Most csalétekként használod az asszonyod? – A hangja
szelíd maradt, de a megrovás benne, egyértelmű volt.
Alexandriát ez felkavarta, dühös lett, hogy ez az ember
megpróbálná elérni, hogy Aidan bűnösnek érezze magát a
függetlensége miatt. Ekkor Aidan ujjai csalhatatlanul
megtalálták a csuklóját a háta mögött és köré zárultak, mint
egy satu. Ne! – figyelmeztette.
Azonnal lecsillapodott, érezte a levegőben a veszélyt
sűrűsödni.
– Ez itt, elárulta a népünket – biccentett Gregori a férfi felé,
aki még mindig azokon a sziklákon feküdt, ahová esett. – Arra
törekedett, hogy elvegye őt tőled.
– Nem tudta volna megtenni – mondta lágyan Aidan.
Gregori bólintott. – Elhiszem, hogy igaz. Mégis, az
asszonyod olyan kockázatot vállal, amit nem kellene
megengedned neki.
Egy szivárványszínekben játszó hálózat fehér erei éles,
ragyogó, erőteljes bemutatója bevilágította az eget. A villám
íve egy különös árnyékot vetett a sötét, jóképű arcra és a
feltűnő ezüstszemekre, s ettől Gregori olyannak tűnt, mintha
mindkettejükre kegyetlenül és éhesen nézne.
Aidan ujjai még jobban megfeszültek Alexandria csuklója
körül. Ne mozogj, ne beszélj, bármi történjék is –
figyelmeztette lágyan az elméjében.
– Köszönet a segítségedért, Gregori – mondta hangosan,
hangja szelíden csengett és igaznak hangzott. – Ez az én
életpárom, Alexandria. Ő még új a népünk közt és semmit sem
tud a szokásainkról. Mindketten nagy megtiszteltetésnek

366
tartanánk, ha visszakísérnél minket a házunkba és elmondanád
nekünk a híreket a szülőföldünkről.
Elment az eszed? – tiltakozott csendben Alexandria,
elborzadva. Ez olyan lenne, mintha hazavinnénk egy vad
nagymacskát. Egy tigrist. Vagy valami hasonlót, nagyon
halálosat.
Gregori fejet hajtott a bemutatásnál, de a visszautasítás,
hogy csatlakozzon hozzájuk, tisztán látszott az ezüstszemében.
– Nem lenne bölcs dolog tőlem, ha veled tartanák az
otthonodba. Egy ketrecbe zárt tigris lennék, megbízhatatlan,
kiszámíthatatlan.
Ezüstszeme Alexandriára villant, és neki az a halvány
benyomása támadt, hogy nevet rajta. Aztán újra Aidanre
fordította a figyelmét.
– Egy szívességet szeretnék kérni tőled.
Aidan tudta, hogy Gregori miről akar beszélni és megrázta a
fejét. – Ne, Gregori! Te a barátom vagy. Ne kérj tőlem olyat,
amit nem tudok megtenni.
Alexandria érezte Aidan bánatát, gyötrelmét. Az elméjében
számos érzelem kavargott, köztük a félelem.
Gregori ezüstszemei megvillantak és felizzottak. – Meg
fogod tenni, amit kell Aidan, mint ahogy én tettem több mint
ezer éven át. Azért jöttem ide, hogy az én életpáromra várjak.
Néhány hónapon belül fog megérkezni ide, egy show
keretében, egy bűvész show főszereplőjeként. San Francisco
utolsóként szerepel a programjában. Szándékomban áll a
magas hegyekben egy házat építeni, messze a te lakhelyedtől.
Szükségem van a vadonra, a magasságra és hogy egyedül

367
lehessek. Közel vagyok a véghez, Aidan. A vadászat és a
gyilkolás minden, ami még nekem maradt.
Ekkor intett egyet a kezével és válaszul az óceán hullámai
felcsaptak.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudok várni, amíg
megérkezik. Túl közel vagyok. A démon majdnem elpusztított
engem – mondta, miközben nem változott a hangja édes
tisztasága.
– Menj hozzá! Küldj érte! Hívd magadhoz!
Aidan nyugtalanságában megdörzsölte a homlokát és a
nyilvánvaló feldúltsága jobban megijesztette Alexandriát, mint
bármi más. Aidant sosem rémisztette meg semmi.
– Hol van? Ki ő?
– Mikhail és Raven lánya. De Raven nem készítette fel arra,
hogy mi lesz a bemutatása napján. Csupán tizennyolc éves volt.
Mikor elmentem hozzá, annyira tele volt félelemmel, és azon
kaptam magam, hogy nem tudok az a szörny lenni, akinek
lennem kellene ahhoz, hogy az akarata ellenére a magaménak
nyilvánítsam őt. Nem kényszerítettem. Megfogadtam
magamnak, hogy öt év szabadságot engedélyezek neki.
Végtére is, velem összekötve lenni olyan, mintha egy tigrishez
láncolnák. Nem a legkellemesebb végzet.
– Már nem várhatsz tovább!
Alexandria még soha nem hallotta Aidant ennyire
zaklatottnak. A hüvelykujjával cirógatva megsimogatta a
csuklóját, hogy emlékeztesse őt, nem kell egyedül
szembenéznie a jövővel.
– Megesküdtem, és be fogom tartani. Miután ő csatlakozik

368
hozzám az örökkévalóságra, az élete nem lesz könnyű, így ő
fut előle és előlem is.
Gregori hangja annyira gyönyörű volt, annyira tiszta.
Nyoma sem volt a keserűségnek, se a sajnálatnak.
– Tudja, hogy mit szenvedsz el miatta?
Az ezüstszemek az életpárja önzésének a célzására
megvillantak.
– Ő semmiről se tud. Ez az én döntésem, ez az én
ajándékom neki. A szívesség, amit kérek, az, ha szükségessé
válik, ne vadássz rám egyedül! Hívd Juliant! Benne is ott van a
sötétség.
– Julian olyan, mint én – tiltakozott azonnal Aidan.
– Nem, Aidan – javította ki Gregori a hipnotikus hangján. –
Julian olyan, mint én. Ezért is keresi a magas hegyfokokat,
amiért mindig egyedül van. Ő olyan, mint én. Segíteni fog
legyőzni engem, ha úgy hozná a sors.
– Menj el hozzá, Gregori! – könyörgött Aidan.
Gregori megrázta a fejét. – Nem tudok. Ígérd meg, hogy azt
teszed, amit kértem. Julian nélkül nem próbálsz meg vadászni
rám.
– Soha nem leszek olyan ostoba, hogy a legravaszabb
farkasra egy másik segítsége nélkül vadásszak. Maradj erős,
Gregori! – Igazi bánat volt Aidan hangjában.
– Ki fogok tartani, amíg képes vagyok rá – válaszolta
Gregori. – De a várakozásban sok a veszély. Képtelen leszek
rá, hogy elpusztítsam magam, ahhoz már most is késő. Már túl
messzire mentem. Te megérted, Aidan. Ennek a döntésnek a
terhe a te válladra hullott, és ezért a bocsánatodat kérem.

369
Mindig azt gondoltam, hogy Mikhail lesz az, de a lány itt van
az Egyesült Államokban. És ő itt lesz San Franciscóban, mikor
a fogadalmam beteljesül.
Aidan bólintott, de Alexandria érezte a könnyeket az
elméjében és a szíve mélyén égni. Igyekezett megvigasztalni,
meleget küldeni neki, de olyan nyugodt maradt, mint ahogy a
férfi kérte, nem értette teljesen, hogy mit mondott Gregori, de
tudta, az komoly volt.
– Ezt az egyet bízd rám, megsemmisítem a létezése minden
nyomát – intett Gregori a szikla alján levő test felé. – De,
Aidan, nem volt egyedül. Volt egy másik is. Úgy gondolom, a
legjobb, ha itt maradok és megvédem az életpárod, ahelyett,
hogy levadásznám a másikat. Ennyire közel az átváltozáshoz,
nem akarom megkockáztatni, hogy egy este lefolyása alatt
kétszer öljek.
A lágy, dallamos hang akár az időjárásról is beszélhetett
volna.
– Gregori, köszönöm a figyelmeztetést és a segítséget. Nem
kell aggódnod az áruló miatt. Ez a munkám, bár bevallom, az
utóbbi időben néhány dolog elterelte a figyelmem a
vadászatról.
– Ahogy az természetes is – ismerte el egy szelíd mosollyal
Gregori. – Egy életpár mindennél fontosabb.
– Miért félsz, hogy nem lesz könnyű életetek? – kérdezte
Aidan.
– Én már túl sokáig vadásztam ahhoz, hogy valaha is
abbahagyjam. Hozzá vagyok szokva, hogy mindenben azt
teszem, ami nekem tetszik. Túl sokáig vártam, túl keményen

370
küzdöttem, és túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy megadjam
neki azt a szabadságot, amire vágyni fog. Az élete soha nem
lesz a sajátja, csak annyi, amennyit megengedek neki belőle.
Aidan ekkor elmosolyodott és Alexandria érezte, kezd
felengedni.
– Ha úgy teszel, ahogy hiszed és a kényelmét a sajátod elé
helyezed, akkor nem lesz más választásod, mint hogy
megenged neki a szabadságot.
– Nem vagyok olyan, mint Mikhail vagy Jacques vagy,
ahogy látom, te. Szándékomban áll a védelmét mindenek fölé
helyezni. – Gregori hangjából némi él hallatszódott ki.
Aidan rávigyorgott, nevetés áradt az aranyszemeiből. – Csak
remélni tudom, hogy alkalmam nyílik arra, hogy az asszonyod
bűvölete alatt láthassalak, Gregori. Meg kell ígérned, hogy rá
fogod venni őt, hogy egy nap találkozzon velünk.
– Nem, ha én is úgy végzem, mint te vagy Mikhail. Nem
akarom, hogy a veszélyes hírnevem ilyen komoly csorbát
szenvedjen.
Egy csipetnyi humor úgy tűnt, hogy belopódzik a hangjába,
aztán ugyanolyan gyorsan eltűnt, mintha elvitte volna a szél.
– Gondoskodni fogok a vámpírról – mondta Aidan. – Neked
el kellene kerülnöd, hogy szembenézz a halállal.
– Távolról öltem meg őt. Számodra az… felkavaró lesz –
figyelmeztette Gregori.
– Még erősebb vagy, mint amire emlékszem.
– Sok tudást szereztem az évek során – ismerte el Gregori.
Világos szeme elgondolkodva megpihent Aidan arcán. – Majd
meglátod, a testvéred is sokat változott. Ő gyorsan tanul, igen,

371
és félelem nélkül túl messzire nyúl az árnyékba. Megpróbáltam
elmondani neki az árát, de ő nem hallgatott rám.
Aidan megrázta a fejét.
– Julian mindig azt mondta, a szabályokat arra valók, hogy
megszegjék őket. Mindig a maga útját járta. De tisztel téged.
Te voltál az egyetlen, aki valódi befolyással bírt az életére,
talán az egyetlen, akire valaha is hallgatott.
Gregori megrázta a fejét.
– Nem hallgat rám többé. Hívja a szél, a hegyek, a távoli
helyek. Nem remélhetem, hogy megállíthatom. Járt a sötétség
legmélyén és soha, semmi sem elégítené ki.
– Sötétségnek hívod. De ez a képesség, ami benned van,
nyittatta ki előttünk a világot. Ez késztettet téged, hogy
megtaláld azokat a gyógyító technikákat, amiket tovább adtál
nekem és másoknak. Ez teszi lehetővé, hogy csodákat vigyél
véghez a népedért. Ugyanazt tette Juliannel – válaszolta lágyan
Aidan.
Az ezüstszemek acélszínűre változtak. Hideggé. Sivárrá.
Üressé.
– Ez olyan dolgokhoz vezetett mindkettőnket, amiket soha
nem kellett volna megtanulnunk. A tudás megszerzésével jön a
hatalom, Aidan. De szabályok nélkül, érzelmek nélkül, a jó
vagy a rossz fogalma nélkül, ezzel a hatalommal túlzottan
könnyű visszaélni.
– Ennek minden vadászunk a tudatában van, Gregori –
érvelt Aidan. – Te, s a legtöbben, ismerik a jó és a rossz
fogalmát. És Julian is. Miért tartasz ki, állsz ellent a rossznak,
amikor mások átváltoznak? A népünk igazságáért harcolsz.

372
Neked van egy erkölcsi kódexed, és te mindig aszerint éltél,
ahogy most is azt teszed. Azt mondod, nem érzel semmit, de
mi a szánalom, amit az életpárod iránt éreztél, mikor annyira
megijedt? Nem változol át. Minden pillanat egy örökkévalóság
a számodra, tudom, de te látod a végét.
Gregori hideg szemei úgy tűntek, hogy felnyársalják Aidant,
de a fiatalabb harcos nem hátrált meg. Aidan állta Gregori
tekintetét és Alexandria megesküdött volna rá, hogy látott egy
kis tüzet fellobbanni, egy lángot pattanni egyikről a másikra.
Gregori kemény szája egy kissé ellágyult.
– Jól megtanultad, Aidan. Te egyaránt a testnek és a
léleknek is a gyógyítója vagy.
Aidan a bók elismerésének jeléül meghajtotta a fejét. A szél
üvöltött, a hullámok csapkodtak, és Gregori belevetette magát a
sötét, kavargó felhőkbe.
Sötét alakként hasított keresztül az égen, baljós árnyék
takarta el a mennyországot, majd észak felé indult és eltűnt,
mintha sosem járt volna ott, még a vihart is magával vitte.
Aidan a homokba süllyedt, lehajtotta a fejét, a válla
rázkódott, mintha megpróbálna valami nagy érzelmet
irányítani, ami felülkerekedett rajta.
Alexandria a fején körözött a kezeivel. Érezte, ahogy a
zokogás a torkát és mellkasát tépte, de ő nem csapott zajt. Csak
egyetlen, vérvörös könnycsepp mutatta bánatának valódi
mélységét.
– Sajnálom, cara, de ő egy nagyszerű ember, a népünk nem
engedheti meg magának, hogy elveszítse. Éreztem a sivárságát,
a benne lévő démon csak arra vár, hogy felfalja őt. Ahhoz,

373
hogy megtartsam a neki tett ígéretemet, muszáj levadásznom
őt… – Megrázta a fejét. – Ez egy rossz szolgálat.
Igazságtalanság ez egy ilyen harcossal szemben, aki az életét a
népünknek szentelte, a hercegünknek.
Alexandriának elakadt a lélegzete. Legyőzhetetlennek
gondolta Aidant. Képesnek arra, hogy levadássza a vámpírokat
és még arra is, hogy diadalmaskodjon gonosz erejük felett. De
Gregori egészen más eset. Még két olyan vadásszal is, mint
Aidan, sem tűnt lehetségesnek, hogy legyőzhessék őt.
– Nem tudsz kapcsolatba lépni ezzel a nővel, aki
megmenthetné őt?
Aidan sajnálkozva a fejét csóválta.
– Gregori továbbra is betartaná a fogadalmát és a lány
jelenléte csak rontana a helyzeten.
Gyengéden, becéző ujjaival megérintette Aidan haját.
– Ahogy én is megnehezítettem a tiédet – mondta, miközben
elgondolkodva hozzádörzsölte állát a hajához. – Megértem,
hogy a lány miért félt. Te is megijesztettél engem. Még most is.
De Gregori, ő rémisztő. Soha nem akarnák egy ilyen lénnyel
összekötve lenni. És ő még csak egy gyerek.
– Miért félnél még mindig tőlem? – emelte fel Aidan a fejét
és az ujjaival tiszteletteljesen megérintette az arcát, olyan
gyengédséggel, hogy az felbolygatta a szívét.
– A hatalmad. Az intenzitásod. Talán, ha tanítasz néhány
dolgot, nem leszek annyira ideges, de most úgy tűnik, hogy
neked túl sok erőd van, mint amennyit egy embernek
birtokolnia szabadna.
– A te elméd is rendelkezik ugyanazokkal az erőkkel, mint

374
az enyém. Egyszerűen csak arra kell gondolnod, amit akarsz,
Alexandria. Ha repülni szeretnél, akkor képzeld el az
elmédben, hogy a tested könnyűvé válik, és lebegsz.
Aidan karjai átölelték a derekát és lassan felemelkedtek a
levegőbe.
– Válj eggyé velem! Nézd meg magad. Nem kell, hogy félj
tőlem. – Majd finoman visszaereszkedtek a földre.
– Mesélj, mi az a „bemutatás”, amiről beszélt? Mire
gondolt? És ki Mikhail?
– Mikhail a népünk legöregebbje, a hercegünk. Századokon
keresztül vezetett minket. Gregori csak egy negyed századdal
fiatalabb, ahogy mi mondjuk, közel egy idősek. Népünket az
évek során üldözték, bujkálásra kényszerítették és sokukat
lemészárolták. Kevés nő maradt, a férfiak nem találtak életpárt,
akik fényt hoznának a sötétségbe, és így egyre többen változtak
vámpírrá. Bár még senki sem jött rá, hogy miért, de a legtöbb
újszülött fiú, és közülük sem sok éli túl az első életévét. Azok a
nők, akik szülnek és elvesztik a gyermeküket, egy idő után
elcsüggednek és nem hajlandóak arra, hogy újra megpróbálják.
Így a férfiak életpárok nélkül, remény nélkül elvesznek. Vagy
üdvözölik a hajnalt és elpusztulnak vagy megadják magukat a
démonaiknak. Vámpírrá válnak, igazi ragadozókká.
– Milyen szörnyű – értette meg Alexandria, s bánat töltötte
el elméjét és szívét.
– Mikhail és Gregori azóta próbálják megtalálni a módját,
hogy elkerüljék az elkerülhetetlent, a fajunk kihalását.
Felfedezték, hogy az emberi nők egy kis százaléka pszichikai
képességekkel rendelkezik és kémiailag képesek a fajunk

375
férfitagjaival összekötődni.
– Mint én.
A férfi bólintott.
– Fizikailag egyik ember férfit sem találtad vonzónak.
Valamilyen ismeretlen oknál fogva, nem a fajunk közé
születtél, de kifejezetten nekem teremtettek. A testednek és az
elmédnek szüksége van rá, hogy egyek legyünk. A szíved és a
lelked másik fele az enyémnek. Mikhail és Gregori azt hiszi,
hogy ezek az emberi származású pszichikai képességgel
rendelkező nők képesek lány gyermekeket szülni, és hogy
gyermekeik is képesek lesznek erre, vagy legalábbis valószínű,
hogy lány gyermekeket szülnek. Tehát látod, hogy miért
becsülnek ilyen nagyra.
– Mi a bemutatás?
Aidan lassan engedte ki a lélegzetét.
– Alexandria… – Habozás volt a hangjában.
Alexandria felszeget fejjel ellépett tőle.
– Azt hiszem, egy csomó mindent nem mondtál el még
nekem. Azt remélik, hogy lesz egy gyermekem? Egy kislány?
Mennyi az esélye, hogy a gyermek élni fog?
Aidan felé nyúlt, hatalmas kezével körbefogta az arcát. –
Nem a saját fajom tenyésztéséért akartalak, piccola.
Magamnak akartalak. Nem tudom, hogy mennyi az esélye,
hogy a mi gyermekünk túl fogja élni. Mint te, én is csak
imádkozni tudok. Majd beszélünk róla, ha már eljutottunk
odáig.
– Szóval, hogy ha van egy lányunk, túléli az első évet és
felnő. Mi történik akkor?

376
 A zafírszemei állhatatosak voltak a férfi aranyával szemben.
– Minden lánygyermeket bemutatnak a tizennyolcadik
születésnapján. A férfiak mindenhonnan jönnek, hogy
találkozzanak vele. Ha a kémiájuk megfelelő, a férfi igényt
formálhat a lányra.
– Micsoda barbárság! Mint egy húspiac. Esélye sincs rá,
hogy saját élete legyen.
Alexandria teljesen meg volt döbbenve.
– A Kárpátok lányait úgy nevelik fel, hogy tudják, ők tartják
kezükben az életpárjuk sorsát. Ez a velük született joguk,
ahogy a gyermekszülés is.
– Nem csoda, hogy az a szegény lány elfutott. El tudod
képzelni, hogy ezzel az emberrel legyen összekötve az élete,
ilyen fiatalon? Mennyi idős? Nekem ősinek tűnt. Ő egy férfi,
az Isten szerelmére, nem egy fiú. Kemény és valószínűleg
kegyetlen, és nyilván többet tud minden témáról a nap alatt,
mint bárki más.
– Mit gondolsz, én hány éves vagyok, Alexandria? –
kérdezte Aidan lágyan. – Több mint nyolcszáz éve élek. És te
visszavonhatatlanul hozzám vagy kötve. Ez annyira szörnyű
sors?
Egy pillanatra csend lett. Aztán Alex rámosolygott.
– Kérdezz később, mondjuk száz év múlva. Akkor majd
válaszolok rá.
Aidan szeme felizzott, olyanná vált, mint az olvasztott
folyékony arany. Nagyon szexi volt.
– Menj haza, cara mia! Befejezem itt a munkám és
csatlakozom hozzád.

377
 – Elhoztam az autót – mondta. – Amikor a Volkswagen nem
indul el, elvettem azt a kis sportos kinézetű dolgot, amit senki
sem használ. Stefan azt mondta, hogy minden rendben lesz.
– Tudtam, és nem hallottál panaszt. Sehova se mehetsz, és
semmit nem csinálhatsz, amiről ne tudnék. Mi egyek vagyunk,
piccola.
Felborzolta a haját, mintha egy gyerek lenne, mert a teste
követelődzni kezdett, és a vámpír maradványai csak néhány
méterrel voltak odébb.
–Vezess haza és majd ott találkozunk.
Ahogy Aidan az autóhoz kísérte, a válla alá bújt, így a férfi
teste megóvta őt. Alexandria elszégyellte magát, mert tetszett
neki ez az érzés. Elhatározta, hogy két kézzel fog ragaszkodni a
függetlenségéhez, különösen annak fényében, amit a férfi a
lánya lehetséges sorsáról mondott. Elég erősnek kell lennie
ahhoz, hogy kiálljon Aidan ellen, ha olyan lányt akart, aki
képes rá, hogy megválassza a saját sorsát. Az volt az érzése,
hogy a Kárpátokbeli férfiak sosem értették meg a huszadik
századi nők felszabadító-mozgalmát.
Aidan a főútra felvezető kanyar körül eltűnő kis autó hátsó
lámpáit figyelte. Egyik kezével beletúrt hajának dús sörényébe
és megfordult, hogy szembenézzen a sziklákon levő
rendetlenséggel.
Néhány héttel korábban, öt vámpír érkezett a területére. Az
Egyesült Államokon haladtak keresztül, vérfürdőt hagyva
maguk után, miközben azt hitték, hogy a vadászok nem fogják
követni őket ilyen messze a szülőföldjükről. Mindazonáltal, a
népe körében ismert volt, hogy Aidan Savage San

378
Franciscóban lakik. Miért döntöttek hát úgy, hogy idejönnek,
és ilyen kockázatot vállalnak? Mert Gregori asszonya idetart?
De az csak hónapok múlva lesz.
Akkor mi? Mi vonzotta a vámpírokat azon kevés helyek
egyikéhez az Egyesült Államokban, ahol egy erős vadász
lakik?
Hosszú és gyors léptekkel keresztülsétált a homokon. Vajon
megérezték Alexandria jelenlétét, mikor ő nem? Vagy valami
más vonzotta őket San Franciscóba? Tudta, hogy több áruló
döntött úgy, hogy New Orleansba megy, mert a város híres volt
a züllöttségéről, éppen ezért volt az Egyesült Államokban a
gyilkosságairól elhíresült, legveszélyesebb város. Los Angeles
szintén vonzotta őket, mert a gyakori erőszak elrejti a kezük
munkáját.
Akkor vadászott ott, amikor felismerte tetteiket. Amikor
elérte a vámpír testét megfeketedve és megperzselődve találta,
a haja parázslott. A gonoszság összetéveszthetetlen bűzét
bocsátotta ki.
Ha ez cserkészte be Alexandriát, kétségkívül az otthonukat
figyelik. Felnézett az éjszakai égboltra és elküldte a kihívását.
Sötét és baljós felhők száguldottak előre, megtorlást hirdetve.
Gyere hozzám! Keresd fel a városom, az otthonom, a
családom! Várok rád!
A szél a város felé vitte a szavait és valahol messze, mint
egy távoli mennydörgés, egy haragos ordítás válaszolt neki, a
féktelen kutyaugatást hozzátéve a lármához.
Fehér fogai csillogtak, mint egy ragadozóé, ahogy Aidan
elküldte csendes nevetését az ellenfeléhez.

379
 Lehajolt a vámpír maradványaihoz, a kihívás megtörtént.
Noha sok időt töltött együtt Gregorival, még sohasem látott
ilyet. A vámpír mellkasa teljesen szétnyílt, de a fertőzött vére
nem szivárgott ki, mivel a sebe megpörkölődött a robbanáskor.
A szíve fekete, haszontalan hamu lett. Megrázta a fejét.
Gregori még halálosabb, mint amilyen volt.
Aidan a szomorúság és az elkerülhetetlenség érzésével
hátrahőkölt az undortól. Ismerte ezt az elesett lényt, együtt nőtt
fel vele. Ez a férfi közel kétszáz évvel volt fiatalabb, mint ő,
mégis átváltozott.
Miért? Néhányuk miért tart ki és néhány miért enged oly
gyorsan? Vajon azoknak, akik fennmaradtak, a jellemük volt
erős? Azok, akik átváltoztak elvesztették a jövőbe vetett
hitüket? Mikhail és Gregori a végtelenségig küzdöttek, hogy
elhozzák a fajuknak a reményt, de ez a férfi volt a bizonyíték
arra, hogy nem voltak sikeresek. Túl sokan változtak át. A
számuk minden század múlásával emelkedett. Nem csoda,
hogy Gregori belefáradt a vadászatba és a harcba az egyre
erősödő démonnal. Hogyan vadászhat az egykori barátokra,
századról-századra anélkül, hogy olyan reménytelenné válna,
mint azok, akiket üldöz?
Aidannek haza kellett mennie. Szüksége volt Alexandria
ölelésére. Szüksége volt a melegségére és az együttérzésére.
Szüksége volt a testére, és hogy azt mondja neki, még él és
nem lett a halálé.
De ő már túl sokszor jelentette a halált a saját népe számára,
azoknak, akik átváltoztak, és akiket levadászott, ezzel tisztában
volt.

380
 Aidan, gyere haza hozzám. Te nem vagy halálos. Te szelíd
és kedves vagy. Nézd meg, hogy bánsz Joshuával. Marie-vel és
Stefannal. Gregori tett búskomorrá téged.
Annyian elvesztek közülünk – bánkódott.
Pont emiatt kell harcolni, folytatni. Van remény. Mi is
megtaláltuk egymást, nem igaz? Mások is megfogják.
Alexandria a lakosztály gőzölgő, habos jacuzzijától, egy
képet küldött neki magáról, ahogy a pulóvere a második
emeleti fürdőjének a padlójára lebeg.
Aidan lágyan felnevetett, hangulata olyan gyorsan
emelkedett, mint ahogy lezuhant. Alexandria szexin és édesen
várta. Ő a fény a sötétségben, egy jelzőfény, hogy hazavezesse.
Ez még nem minden, ami vagyok. A hangja kihívó volt.
Képek árasztották el az elméjét. Egy csipkéből készült
ruhadarab hullott a padlóra. A mellei csupaszak, teltek,
csábítóak voltak. Mosolygott, egy szirén hívása.
Megvárakoztatsz engem.
Mutasd! Miközben a lány képét tartotta az elméjében,
eltávolodott a sebhelyes holttesttől és elkezdte újra létrehozni a
vihar erősségét.
A lány keze elindult a farmere sliccéhez. Végtelen
lassúsággal kibújtatott minden gombot a lyukból. Lélegzete
elakadt, ahogy behajlította hüvelykujját a derékszíjba és a
farmer a csípője fölött araszolt.
Gyere haza és nézz! A hangjában vágy volt, alig hallhatóan,
de ahhoz elég volt, hogy felszítsa a vérét.
Az ég felé fordította az arcát és örvénylő felhőket küldött,
amik aztán elsötétültek a parancsára. Mint az üvöltés a

381
vérében, a hullámok megugrottak és a parthoz csapódtak, sós
permettel és habbal bevonva a szirtet. A mennydörgés
vészjóslóan morajlott és a felhők belsejében felvillantak a
villámlás erezetei.
Gyere hozzám, Aidan! A lány maga volt a kísértés, a fény,
miközben megalkotta a sötétséget.
Villám cikázott a földre, tengernyi szikrákkal meggyújtva a
homokot, vörös lángnyelvek nyalogatták a lábát. Érezte a lányt
megmozdulni az elméjében, a száját a bőrén, az érzést, ahogy
elvette a halál fájdalmát – egy régi barát halála okozta
fájdalmat. A rengeteg harcos elvesztése majdnem az őrületbe
kergette.
Aidan felemelte a kezét a magasba és elkezdte összegyűjteni
a szikrákat egy tűzgolyóba. Felemelte arcát a vad szélbe. Nem
tudta elképzelni, hogy valaha is ezt teszi Gregorival. Még ha le
is tudta volna győzni Gregorit, nem tudná ezt megtenni. Mégis,
Gregorit hányszor kényszerítették arra, hogy egy barátra
vadásszon? Egy rokonra? Egy gyermekkori játszótársra? Egy
lélek hány ilyen foltot tud elviselni, mielőtt eljön a megváltás?
Én veled vagyok, Aidan. Alexandria hangja, egy kis friss,
tiszta levegőnek egy fuvallata volt, az előtte lévő gonoszság
által érintetlen. A lelked nem fekete. Látom, érzem, a
sajátommal meg tudom érinteni. Azt, amit csinálsz, azt te
kényszerből, nem vágyból teszed. A barátod küzd, hogy
megmentse magát. Ha a lelke fekete volna, nem maradt volna
ott, hogy megvédjen. Ő a másik vámpír után ment volna, a
vadászat, a gyilkolás öröméért. Maradt, Aidan. És ő elment,
hogy egyedül legyen, ahol az erőszak nem érhet el hozzá, ahol

382
van esélye, hogy kivárja a végét. Ez a fogadalom, már
önmagában kellene, hogy mondjon valamit mindkettőtöknek. Ő
nem önző vámpír, nincs közel az átváltozáshoz. Csak azt hiszi
róla. Fejezd be a munkád undorító, ahogy van és gyere vissza
hozzám. Gondolj rám!
Gyakran fogok vérrel a kezemen közeledni hozzád.
Volt egy kis csend. Aztán megérezte a keze gyengéd
érintését és megdöbbent, hogy megérintette, amikor őt soha
nem képezték. Az ujjai elidőztek az állán és lefelé kúsztak a
nyakára, gyengédséget árasztva. Én már voltam egy vámpír
kezében, Aidan. Elfelejtetted? Ismerem a gonosz csúnyaságát.
Az nincs benned, ellentétben azzal, ahogy azt te gondolod.
Azért vadászol, mert kell, nem pedig szükségből, hogy ölj.
Talán egykor azok, akik vámpírokká váltak, jó férfiak voltak, de
azok, akiket egyszer ismertél bennük, régóta eltűntek erről a
földről. Talán Gregori és te, adtok nekik békét.
Aidan engedte, hogy szavai átmossák az elméjét, elűzzék a
bánatot, a rettenetes félelmet és a rettegést, hogy a lány puszta
jelenléte az életében lehetővé tegye, hogy érezzen. Megrázta a
fejét, annak az iróniája fölött. Oly sok évszázadon keresztül
nem érzett érzelmeket és most, hogy Alexandria eljött az
életébe, megismerte a szörnyű terhet, a vadászat bánatát.
A tűzlabdát elküldte a halott vámpír felé, a figyelme most a
feladatára koncentrált. A lángok behatoltak a szétroncsolt
mellkasba és a korábban elfeketedett áruló szemei
elhamvadtak, ismét a föld hamujává vált. Rápillantott a
hamura, aztán az egyik kezével szelet hozott létre. A szélroham
nem a tenger, hanem a föld felől jött, hogy a hamvakat a

383
hullámokba szórja, hogy egy méltó nyughelyre vigye.
Aidan egy ősi éneket suttogott, hogy megtisztítsa önmagát
valamint elesett barátját. Ott állt magasan és egyenesen, merev
vállakkal, aztán megfordult, hogy szembenézzen az otthona
irányával.
Hallotta a víz hangját, Alexandria örömének moraját, ahogy
belépett a süllyesztett kádba. Érezte az illatát, ami hívogatta.
Mosolygott, miközben a levegőbe vetette magát és érezte,
ahogy az a teste fölött mozog, megtisztítva őt.

384
 Tizenhatodik fejezet

A lexandria a hatalmas márványkádban ült összefogott

hajjal. A buborékok, mint ezernyi apró ujj, simogatták a
bőrét. Aidan a küszöbön állt, az arca nyúzott volt, szemében
sötét árnyak és fájdalom tükröződött. Az elcsigázott
arckifejezését soha többé nem akarta látni.
Amikor érezte a férfi mély, felkavaró bánatát, szándékosan
erotikus képeket küldött neki, mert segíteni akarta, vigasztalni.
Távolról, tudva azt, hogy nem kell szembenéznie vele, könnyű
volt szabadjára engedni a képzeletét. Szégyenlősen gondolt
arra, hogy ha a férfi visszatér, szembe kell néznie annak a
következményeivel, amit élénk, ledér fantáziájával létrehozott.
Most azonban, látva szép szemében az árnyakat, a
kísérteteket, a mélységben rejlő bánatot, mindezek elmosták
félénkségének minden nyomát. Bármit megtenne, hogy
eltüntesse ezt az árnyékot.
Aidanen olyan fáradtság vett erőt, hogy úgy érezte, talán
soha többé nem lesz képes újra megmozdulni. Csak állt a
küszöbön, és merev tekintettel bámulta Alexandriát, képtelen

385
volt elhinni, hogy ilyen szerencséje van, hogy a lány valóban
vele volt, hogy valóban örökre az élete részévé vált. Miért ő?
Miért ő volt az, aki a hatalmas zafírszempárba bámult, melynek
látványától elöntötte az öröm? Miért nem Gregori, aki oly
sokat adott a népüknek, aki annyit szenvedett és annyi mindent
veszített időközben? Miért nem Julian, a lelki társa, az
ikertestvére, aki annyira sötét, és aki megcsömörlött a
magányosságtól? Miért döntöttek úgy az istenek, hogy őt
támogatják?
– Mert minket egymásnak szántak – csendültek fel
Alexandria lágy szavai, miközben a férfi gondolatait olvasta. –
Gregorinak van életpárja, Aidan, és úgy döntött, időt ad neki,
hogy felnőjön. Ki fog tartani, van reménye, ami erőt adjon
neki. Ami a testvéredet illeti, ismerem őt a gondolataidból és
emlékeidből. Benne megvan a te erőd, és ha szükséges,
örökidőkig ki fog tartani.
Aidan bizonytalan kézzel beletúrt szélfútta hajába. Az
ajtófélfának támaszkodott, és aranytekintetével pislogás nélkül
csak őt nézte. Annyira szép volt, annyira bátor. Valóban tett
volna valamit is az életében azért, hogy kiérdemelje őt, és azt a
boldogságot meg örömöt, amit az életébe hozott?
Alexandria megrázta a fejét, ajka lassú mosolyra görbült,
amitől az arcán elmélyült a gödröcske, ami annyira felizgatta. –
Természetesen nem érdemelsz meg. Én annyira jó és bátor
vagyok és tökéletes. – A mosolya incselkedő volt, elképesztően
szexi, és ahogy kissé megmozdult a buborékok alatt, mellei a
víz szintje felé emelkedtek, melyek magukra vonták a hirtelen
felforrósodott tekintetét.

386
 – És annyira szép vagy. Felejthetetlenül szép – mondta
lágyan, és hullámzó izmokkal hirtelen kiegyenesedett.
A lány úgy érezte, szíve kiugrik a várakozástól. – Talán. Azt
kétségtelenül el tudod érni, hogy szépnek érezzem magam. –
Állát felemelve, zafírszeme csábítóan és kihívóan ragyogott. A
látványtól Aidan vére sebesen száguldott ereiben.
Keze az inggombokra vándorolt, és lassan bújtatta ki
egyiket a másik után, miközben tekintetével fogva tartotta őt.
Alexandria nem nézett félre, és tekintetében nem volt félelem.
Helyette lassan elmosolyodott, mosolya érzéki meghívó volt.
– Valamit forgatsz a fejedben, piccola – mormolta lágyan, a
teste megfeszült a várakozástól.
A lány lustán vállat vont, s a mozdulattól hullámok indultak
el a habzó víz felszínén. – Úgy döntöttem, hogy most van a
legmegfelelőbb időpont arra, hogy kipróbáljunk párat a
fantáziaképeid közül
A férfi inge észrevétlenül a padlóra csúszott. Csak Aidant
látta, s a sürgető érzés, mint tüzes ének száguldott az ereiben.
– Szóval nekem vannak fantáziáim? – kérdezte lágyan.
Teste megfeszült, megkeményedett, kívánt, vágyakozott. Alig
tudott beszélni, mozogni.
A lány nevetését puha cirógatásként érezte a bőrén. –
Mondanék valami nagyon érdekeset. De ne legyél túl izgatott.
Kezdjük valami könnyeddel.
A férfi szemöldöke megemelkedett, miközben cipőjétől és
zoknijától igyekezett megszabadulni. Minden mozdulata ráérős
és lusta volt, de forró, perzselő tekintete szinte elnyelte.
Alexandria lélegzete elakadt. Csak annyit tett, hogy fölé hajolt,

387
mint egy véletlen, mindennapos mozdulat, de az arca annyira
érzéki volt, a teste pedig folyékony erő. Ajkába harapva,
leeresztett szempillái mögé igyekezett elrejteni fellobbanó
vágyát.
– Azt akarom, hogy akarj engem, Alexandria – szólt rá
lágyan. – Tudnom kell, hogy akarsz engem. Ne rejtőzz el
előlem!
Nem akart felelni, ajka mégis válaszra nyílt, arcán a
gödröcskék elmélyültek. – Ez csak azért van, mert annyira szép
vagy, Aidan.
– A nők szépek, nem a férfiak
– Te szép vagy – javította ki a férfit. – Nézz magadra a
szememen keresztül. – Ez egyszerre volt ugratás és kihívás.
Nehezére esett ellenállni neki. És volt valami erotikus
abban, hogy magát láthatta úgy, ahogy a lány látta őt. A vágy, a
szükség. Az éhség. Keze a nadrágjára siklott, szándékos
lassúsággal tolva le a csípőjéről, ami hirtelen vágyakozást
ébresztett Alexandriában.
– Látod? – A lány a térdére támaszkodott a kádban, mire a
buborékok, sisteregve pezsegtek körülötte, csupasz mellei
csillogtak a gyöngyöző víztől. Tekintete a férfi sovány csípőjén
és kemény, meredező férfiasságán állapodott meg. Nézte,
ahogy belép a padlóba süllyesztett kádba, miközben buborékok
örvénylenek a lábai körül, mintha ezernyi apró nyelv
becézgetné bőrét.
Alexandria lassan engedte ki a lélegzetét. A férfi combjai
erős, izmos oszlopok voltak, melyeket finom aranyszínű szőr
borított. Keze megérintette a vádliját, közeledésre ösztönözve a

388
férfit. Érezte a testén átfutó remegést, mire csábítóan
mosolygott rá.
Ujjhegyei lassan mozogtak a faragott izmok fölött, lélegzete
meleg és ingerlő volt a nehéz merevedése mentén.
Aidan lehunyta szemét az eksztázistól, ahogy a lány nyelve
lassú, sóvárgó mozdulatokkal simogatta a bársonyos csúcsot.
Hasizmai megfeszültek, mikor a forró és nedves ajkak
körbezárták. Egy mélyről jövő nyögés szakadt fel a torkából.
Hajába markolva húzta egyre közelebb magához, teste majd
felrobbant a gyönyörtől, ahogy a lány keze a fenekére
vándorolt, és még mélyebben fogadta magába. A férfiasságán
szorosan összezáródó ajkak, a combjának préselődő mellek, a
lábát kényeztető buborékok és a kezében lévő selymes haj
minden gondolatot kiöltek belőle, míg az elméjét csak az
életpárja tiszta, érzéki jelenléte töltötte be.
A fenekét masszírozó ujjak sürgetően mélyedtek a kemény
izmaiba. Ahogy megmozdult, csak csikorgó fogakkal tudott
ellenállni az őt elemésztő gyönyörnek. Alexandria ajka újra és
újra lecsapott. Olyan erősen markolt bele a nő dús hajába, hogy
félt attól, hogy megsebzi őt, de már nem tudta irányítani
testének önkéntelen válaszát. Az elméje a lány elméjét kereste,
izgalmat, szükséget talált, és vágyat, hogy osztozzon vele a
gyönyörében. Alexandria tudatában volt annak, mit tett vele és
élvezetet talált benne, meg a fölötte gyakorolt hatalmában.
Minden épelméjű gondolat eltűnt, az óvatossággal és az
aggodalommal együtt. Csak a teste létezett, az ajka, és a
szaténbőre tapintása és a körülöttük pezsgő buborékok.
Tűzijáték. Földrengés. Fehér villámok. Azon kapta magát,

389
ahogy tehetetlenül tolakodott előre, a fejét hátrafeszítette, a
gyönyöre és az elragadtatása nem pusztán csak testi, de egy
része nagyon is lelki.
Aidan éhsége addig emelkedett, míg a fajtájára jellemző
ösztön, hogy a nő örömét a sajátja elé helyezze, át nem vette
felette az irányítást. Egy puha, birtokló morgással
visszanyomta őt a vízbe, tekintete pedig, mint láva, perzselte
csupasz bőrét. A lánynak csak egy artikulálatlan kiáltásra volt
ideje, mielőtt a férfi szája újra lecsapott a torkára, a mellére, a
keze pedig bebarangolta a testét. Annyira kicsinek és
törékenynek érezte a tenyere alatt, a bőre meleg és síkos volt az
őket simogató vízben. Felkutatta minden porcikáját. Aztán az
ujjai rátaláltak a vágyakozó nedvességére. Beljebb tolta ujjait,
miközben nézte a nő szemét, érezte, ahogy a teste tiszta,
folyékony gyönyörrel válaszolt. Mélyebbre nyomult, a szája
rajta kalandozott, fogával megkarcolva mellét, hasát. Érezte a
lány izmait összeszorulni körülötte, bársonyosan és melegen.
Megcsókolta a csípőjét, az apró bemélyedést, ami mindig az
őrületbe kergette, majd kiemelte magukat a vízből.
Lassabban, lassabban – ismételte az elméje, de a testének
más elképzelései voltak. A teste lángolt, a bőre valósággal
izzott. Ajkával felváltotta az ujjait, azt akarva, hogy a lány is
megtapasztalja a felajzottság ugyanazon magasságait, mint ő.
Alexandria felnyögött, és ettől a hangtól teljesen megvadult.
Olyan íze volt, mint a forró méznek, fűszeres, az ember
könnyen függővé válhat tőle. Máglyaként égő vágyakozással,
szerelemmel, és erőszakos, kielégíthetetlen szomjúsággal
rohamozta meg. Ajkának támadása alatt Alexandria

390
megvonaglott, felsikoltott. Víz fröccsent ki a kádból. A nő teste
megfeszült, majd felszabadult, az érzéki ingerek hullámokban
csaptak rajta keresztül. Horgonyként Aidanbe kapaszkodott,
ahogy elvesztette teste felett az irányítást, egy gyötrelmes és
csodálatos utazás vette kezdetét, amiről azt szeretett volna, ha
az örökkévalóságig tart.
Aidan felemelte a fejét, szeme éhes volt, szája érzéki.
Magához húzta a nő testét, miközben az karcsú lábát a dereka
köré fonta. – Teljesen megvadítasz, Alexandria. Az irántad
érzett vágyam pedig teljesen megőrjít. – A hangja rekedt volt,
és keményen, vastag testét hozzápréselte, agresszív támadása
alatt a lány teste megnyílt, lehetővé téve számára a behatolást.
Az érzés különleges volt, egy lassú égés, forró bársony,
miközben összeszorult körülötte. Az érzés majdnem
kibírhatatlannak bizonyult. Aidan keze megmarkolta vékony
derekát miközben szilárdan tartotta őt, míg nem lassan és
mélyen eltemette magát a forró, nedves hüvelyében. – Nézz
rám, Alexandria! Tudd, hogy az életpárod vagyok, és hogy
mindig a gondodat viselem – lágyan suttogta a parancsot,
aranytekintetével fogva tartotta az ő kék szemét, kikényszerítve
a legvégső bizalmasságot, mindent akarva tőle, minden
négyzetcentiméterét, a teljes egyesülést, test a testtel, elme az
elmével, lélek a lélekkel.
Aztán mozogni kezdett, csípőjét lassan előre tolva,
mélyebbre hatolva minden egyes lökéssel. Alexandria az
ajkába harapott; az apró vércseppek hatására a férfi szemfogai
nőni kezdtek. Még közelebb vonta magához a lányt, így mikor
testét ívbe feszítette, és fejét hátravetette, felfedte sebezhető és

391
védtelen torkát, mellei ugyanilyen csábító helyzetbe kerültek.
Nyelve lecsókolta a rózsaszínű, kemény csúcsokról a vizet és
felfelé mozgott miközben felkutatta az összes duzzadó hajlatot,
míg ajka meg nem pihent a pulzusa fölött, a nyakánál.
Érezte, hogy Alexandria teste összerándul, és fogait finoman
mozgatta a bőrén, míg a nő nyöszörögve két kézbe nem fogta a
fejét. Az elégedettség ragyogott az aranyszemében. Nyelve a
pulzusát simogatta miközben teste benne mozgott. Egyre
keményebben és keményebben lökte a csípőjét.
– Aidan! – A puha kiáltása könyörgés volt.
– Még nem, cara, még nem. – Hatalmas erejével magával
ragadta, miközben a víz kiáradt a kádból. Alexandria lábai
körbeölelték a testét, a kezét a nyaka köré fonta, míg lökései
egyre erősebbé váltak, újra és újra, teljes hosszában benne
akarva lenni.
A lány körmei a vállába mélyedtek, éles fájdalmat keltve.
Aidan a falnak döntötte, csípője szilaj, könyörtelen, dühödt
iramot diktált. Fogai felsértették a bőrét, ahogy megharapta.
Alexandria felkiáltott az éles fájdalomra, mely egyszerre volt
édes és érzéki, ahogy a szemfogak belemélyedtek, miközben
olyan telhetetlenül követelve a vérét, mint ahogy a teste
követelte az övét.
Megvadította őt, ragadozó természete átvette az irányítást,
egy fajtájából származó, megszelídítetlen férfi uralkodó
dominanciájával akarta a párját. Szája a torkánál
tevékenykedett, elvette a testének esszenciáját, ahogy nő
elvette az ő testét, rásimult, összeszorult körülötte, magába
fogadta és követelőzött, míg üvöltenie kellett a gyönyör

392
intenzitásától. Rubincseppek csörgedeztek alá keblei halma
között, és a nyelve követte annak nyomát.
Alexandria egyre csak süllyedt az éjszakában. Aidan
szeretkezésének vadságától meg kellett volna rémülnie, de ő
párja volt a férfi szenvedélyének, szívverésének ritmusa, keze a
férfi szőke hajába gabalyodott, teste szorosan körbeölelte és
fojtottan felkiáltott.
Aidan kiáltása rekedt volt a szenvedélytől, a szél hátán
emelkedve a mennyországig. És ahogy a lányt tartotta,
mindkettejüket a falnak támasztva, nehezen lélegezve, a messzi
éjszakából jött a válasz. Harag. Őrjöngés. Egy üvöltés a
hirtelen támadt vad széllel. A hang gyűlölettel telve mart
beléjük.
Alexandria rémülten nézett az ablak irányába. – Hallottad
ezt?
Karját még mindig köré fonva, lassan, vonakodva engedte le
a lábaira. – Igen, hallottam – ismerte be zordan.
Kint a felhők rosszindulatúan, vészjóslóan elsötétedtek.
Öklömnyi méretű jégdarabok verték a tetőt és az ablakokat.
Aidan ösztönösen fordította úgy a lányt, hogy védelmezően
álljon előtte, nehogy a betörő jég árthasson neki.
– Gregori az? – suttogta a lány, felidézve, hogy milyen
döbbenetes hatalommal rendelkezik a férfi, valósággal a
pórusain át szivárgott ki.
Aidan megrázta a fejét. – Ha Gregori holtan akarna minket,
Alexandria, már régóta eltűntünk volna ebből a világból. Nem,
ez az utolsó élőhalott abból a csoportból, ami a városba jött,
hogy milyen céllal, azt nem tudom. Úgy vélem, a fajunkra

393
jellemző, hihetetlen hallásuknak köszönhetően nem tetszett az
az öröm, amit megosztottunk egymással.
– Veszélyesnek hangzik – mondta a lány – Mint egy
sebesült medve.
Aidan felemelte az állát, az aranyszemével az arcát cirógatta
birtoklón, gyöngéden. – Veszélyes is, piccola. Ez az, amiért
nekem vadásznom kell a fajtájára és gondoskodnom kell, hogy
ne okozhassanak a világnak még több gyötrelmet.
Lenézett a lány felfele fordított arcára, duzzadt ajkára és a
szeretkezéstől kipirult arcára. Nem tudott ellenállni neki, fejét
lehajtotta az övéhez és ajkát egy finom csókkal zárta le. –
Köszönöm neked, cara, hogy felszabadítottál a saját
démonaimtól.
A lány visszasüllyedt a kádba, melynek hullámai most
csöndesek voltak, és felnézett a férfira hatalmas szemével. –
Képes lenne… megölni téged?
– Felteszem, igen, ha óvatlanná válok. – Leült vele
szemben, mire a víz szintje a súlyától megemelkedett. – De én
nem leszek gondatlan, piccola, még egy pillanatra sem. Holnap
éjszaka le kell vadásznom. Vár rám.
– Honnan tudod?
A férfi csak vállat vont. Akár az időjárásról is
beszélgethettek volna. – Soha nem küldött volna el egy
kihívást, ha nem tervezett volna meg egy csapdát. Szereztem
bizonyos… hírnevet az élőhalottak között.
A lány a térdeit felhúzva állát rátámasztotta. – Azt kívánom,
bár elmenne, találna egy másik várost, amit rettegésben tarthat.
A férfi megrázta a fejét, míg szerelmesen tekintett rá

394
aranyszemével.
– Nem, nem akarod. Azon kívül, soha nem engedném meg
neki, hogy bárhol a közelben féktelenül öljön. Tudod, a
munkám gyakran jár utazással.
– Ő az a sorozatgyilkos, aki nemrég a lapokban volt, ugye?
– találgatott.
– Egy közülük. A többiek most már halottak.
A lány nyugtalanságában az ujjait tördelte.
Aidan megnyugtatón fűzte össze ujjait az övével. – Ne
aggódj, Alexandria. Meg foglak védeni téged tőle.
– Nem arról van szó. Tudom, hogy meg fogsz. Csak az,
hogy most, hogy ismerlek téged, meg találkoztam Gregorival
és tudom, hogy mi okozza azt, hogy valaki vámpírrá váljon…
nincs rá semmilyen mód… hogy meggyógyítsák őket?
A férfi szomorúan rázta a fejét. – Tudom, hogy sajnálatot
érzel miattuk és azok iránt, akiknek meg kell megsemmisítenie
őket, de a legtöbb esetben ez egy tudatos választás a részükről.
És ha egyszer táplálkozás közben öl, akkor onnan már nincs
visszaút.
A lány nyíltan nézett a szemébe. – Pedig Gregori is
megtette.
Az aranytekintet hirtelen hideg és töprengő lett. – Az
lehetetlen.
– Tudom, hogy megtette. Nagyon megbánta, és felemészti
őt, de megölt valaki gonoszat, ezt a módszert használva. Én
tudom, Aidan, komolyan. Néha meglátok dolgokat az
emberekben, melyeket mások nem tudnak.
– Átváltozott? – A hangja halk volt, hiányzott belőle a

395
hajlékonyság, és nagyon csendesen várta a válaszát.
A lány megrázta a fejét. – Azt gondolja, hogy gonosz, mégis
óriási együttérzés van benne. De veszélyes, Aidan. Nagyon
veszélyes.
– A vámpírok nagyon ügyesek az igazság rejtegetésében.
Tökéletes hazudozók. Biztos vagy benne, hogy Gregori nem
változott át?
Alexandria bólintott – Féltem tőle. Ő pedig fél önmagától.
Ahogy mondta, olyan, mint egy tigris, kiszámíthatatlan és
veszélyes. De nem gonosz.
Kint felhők feketítették be a szürke hajnali eget. Aidan
önelégülten mosolygott és intett egyet, mire a felhők azonnal
elkezdtek szétszóródni. – Az itt maradt vámpír azt gondolja,
hogy elbizonytalanít egy ilyen erőfitogtatással, én meg
hagyom, hogy hamis biztonságérzetben ringassa magát. De itt a
hajnal, és neki menedékét kell keresnie a föld alatt.
Alexandria kissé megnyugodott. Nem szívesen gondolt arra,
hogy a vámpír épp az ablakuk alatt lehet, kihallgatva a
beszélgetésüket.
Aidan a fejét rázta. – Ha közel lett volna, piccola, azt tudtam
volna.
A lány felnevetett. – Mindig elfelejtem, hogy képes vagy a
gondolataimban olvasni. Néha nagyon zavarba ejtő.
– Néha viszont nagyon érdekes lehet. – Furcsa, ragyogó
szeme rávillant, amitől elpirult, aztán a hő tovaterjedt az egész
testére.
– Az elméd szintén érdekes – értett egyet a férfival, és ajka
mosolyra görbült. – Mindenféle érdekes ötlet van ott.

396
 – Na, lassan jutunk is valahova – mondta lágyan. Alexandria
felé dőlt, miközben egyik kezével megfogta a mellét,
hüvelykujjával a kemény mellbimbó fölött körözött. –
Szeretlek megérinteni téged, imádom, hogy megérinthetlek,
amikor csak akarom. – Az ujjhegye végigsimított a torkán, a
jelen, amit szándékosan hagyott rajta.
Alexandria egész testében érezte az érintését. – Téged
törvényen kívül kellene helyezni, Aidan. Tudod, a Thomas
Ivannak készült karakterek legutóbbi vázlatai közül mindegyik
felvette a pillantásodat. Nem segíthetek magamon. Gondolod,
Thomas észre fogja venni?
A férfi szemei a lányra ragyogtak. – Thomas Ivan egy
idióta.
– Az elképzelése egyaránt innovatív és népszerű, és
történetesen a főnököm – mondta szilárdan. – Csak féltékeny
vagy.
– Az egyik a sok bosszantó szokásom közül, semmi kétség.
Nekem nem áll szándékomban osztozni rajtad, Alexandria. –
Hirtelen elengedte a lányt. – Nem akarom, hogy egy másik
férfi is megérintsen téged.
– Együtt dolgozni nem jelent együtt alvást is – türelmet
mutatott kifele, miközben titokban tudta, hogy azonnal
megszakítja a munkakapcsolatot Ivannal, ha ez igazán ilyen
mély gondot okoz Aidannek.
– És te azt hiszed, hogy ezt ő is el fogja fogadni?
– Nem lesz választása. Azt fogom mondani neki, hogy te és
én el vagyunk jegyezve. Ezt el kell, hogy fogadja.
– Megteszem a kellő előkészületeket, hogy holnap reggel

397
összeházasodjunk. Van néhány barátom, aki fel tudja
gyorsítani az eljárást, gondoskodni fogunk az engedélyről és
kész is.
A lány hátradőlt, miközben zafírszeme hirtelen tüzet
szórtak. – Kész is? Kész is? – Ismételte a szavakat, és képtelen,
volt elhinni, hogy ténylegesen ezt mondta. Most nem
házasodna össze vele, ha ő maradna az utolsó férfi a Földön
akkor sem. – Nem kértem semmilyen szívességet vagy
elkötelezettséget tőled, Aidan. És nem neked kell megvédened
a becsületemet.
Óvatosan nézte őt, és szinte azonnal megnyugodott.
– Létrejött köztünk a végső kötelék, Alexandria. Életpár
vagyunk, az örökkévalóságig. Együtt fogunk maradni, amíg
úgy nem döntünk, hogy találkozunk a nappal. De a te nagyon
fantáziadús, hülye főnököd nem tisztelné azt a köteléket,
ráadásul nem is értené meg. Mindazonáltal érteni fogja a
házasság emberi szertartását.
– Nem értem ezt az életpár ügyet, bármi is az. De, mint
Thomas, én is megértem a házasság szentségét. Nem mintha
megkértél volna. Nem mintha te tisztelnéd azt az intézményt,
amiben én hiszek. Rendkívül sértőnek találom a
hozzáállásodat, Aidan – Igyekezett elrejteni a férfi elől a sebet,
amit a szavaival ejtett, de kifejező arca, a szemében csillogó
ragyogás mindent elárultak volna még akkor is, ha nem a férfi
nem tudott volna olvasni a gondolataiban.
A férfi szomorúan rázta meg a fejét. – Megosztunk mindent,
Alexandria, a gondolatainkat is beleértve. Önkéntelenül
megsebeztelek téged, és határozottan nem állt szándékomban

398
így tenni.
Ahogy a lány felállt, víz csorgott végig a bőrén. –
Megoszthatjuk a gondolatainkat, de nem tűnik úgy, hogy értjük
is egymást. – Megragadott egy törülközőt, és maga köré
tekerte, a szeme szándékosan elkerülte az övét.
– Szerintem viszont igen. Azt szeretted volna, hogy kérjelek
meg téged, hogy házasodj össze velem emberi módon. –
Kinyúlt, egy lusta mozdulattal miközben izmai fodrozódtak és
acélos ujjaival megragadta a bokáját, megakadályozva a
szökését.
A furcsamód bizalmas tettől fellángolt a vére. Alexandria
zokon vette ezt a képességét, hogy irányítani tudja a testét
egyetlen érintéssel, hogy egyetlen pillantással képes testét
folyékony tűzzé változtatni. Érezze a köztük átívelő
elektromosságot, látta az éhséget a tekintetében.
Megrázta a fejét. – Nem, Aidan. Ez fontos. Nem sebezhetsz
meg engem bármikor, amikor neked tetszik, hogy utána addig
szeretkezz velem, míg nem tudok tisztán gondolkodni.
A férfi arckifejezése azonnal megváltozott. Hirtelen állt fel,
a lány pedig hátrált egy lépést, a férfi puszta magassága
megfélemlítette. – Nem teszem azt, cara mia. – A hangja egy
simogatás volt, egy kérelem. – Soha ne félj tőlem. Én soha nem
sebeznélek meg szándékosan. Mi már egyek vagyunk. Azt
gondoltam, hogy már megértetted ezt. Visszavonhatatlanul
hozzám vagy kötve, örök időkre. Ez egy házasságkötési
szertartásnál sokkal mélyebb és erősebb kötelék. Elismerem,
gondolnom kellett volna arra, hogy számodra fontos a
házasságkötési ceremónia, de azt feltételeztem, hogy mivel te

399
most már Kárpátok népéhez tartozol, rájöttél, hogy már
„házasok” vagyunk, együtt, összekötve, az örökkévalóságig.
Ahogy az ősi szavak elhangzottak, ez megtörtént. A rítust
befejeztük, amikor megosztottuk a vérünket, a szívünket, a
testünket és lelkünket. De a szavak önmagukban is
visszavonhatatlanok, kötelező érvényűek. A mi népünk így
„házasodik”.
A karjai körül ölelték a lány merev, ellenálló alakját. –
Bocsáss meg a feltételezésekért, cara, és tudd, hogy össze
akarok házasodni veled az emberi szertartásban, mert ez fontos
neked.
Hipnotikus hangja vízként mosta át a lányt, megtisztítva a
nehezteléstől, mintha soha nem is lett volna.
Alexandria a férfinak dőlt hallgatag sürgetéssel, vigaszért. –
Ez az élet annyira ijesztő, Aidan. Azt akarom, hogy annyi
dolog, amennyi csak lehetséges, normális legyen, vagy
legalább majdnem ugyanolyan, mint volt. Csak egyszerű,
ismerős dolgok. Úgy jobban tudom kezelni ezt.
– Tudod, piccola, – szelíd ujjakkal gyengéden ingerelte
arcát – a Kárpátokból származó férfiak soha nem kérdezik meg
a társaikat. Egyszerűen jogot formálnak rájuk. De megkérjelek
hivatalosan is?
A lány az arcát a férfi mellkasához dörzsölte. – Ez sokat
jelentene nekem, ha te is akarod – ismerte el a lány.
– Akkor feltételezem, jobb, ha helyesen csinálom – mondta
lágyan, miközben megfogta a lány kezét és féltérdre
ereszkedett. – Alexandria, egyetlen szerelmem, összeházasodsz
velem holnap reggel?

400
 – Igen, Aidan – válaszolta illedelmesen a lány. Aztán
nevetésével elrontotta a hatást. – De el kell végeztetnünk a
vérvizsgálatot. Nem házasodhatsz meg ebben a percben.
A férfi felemelkedett.
– Elfelejtkezel a gondolat meggyőző erejéről. Holnap reggel
házasok leszünk. Öltözz, cara! Újra és újra elcsábítasz engem.
– A kezei levándoroltak a karcsú testen, hogy megsimogassák a
fenekét.
A lány mosolya kissé erőltetett volt. – Minden fajta
problémát fogsz okozni nekem a soviniszta modoroddal, ugye?
A férfi válaszként felnevetett. – Éppen arra gondoltam, hogy
mennyi nyugtalanságot fogsz nekem még okozni a független
gondolkodásoddal.
A lány felszegte az állát. – Hallottad már ezelőtt is azt a
szót, hogy kompromisszum, nem? Tisztában vagy a
jelentésével?
Figyelmesen nézett egy ideig, mielőtt válaszolt volna. –
Ahogy én értem, a kompromisszum azt jelenti, hogy azt teszed,
amit én parancsolok, amint kimondom. Ugye?
Alexandria megtaszította a férfi mellkasát, de az akár egy
szilárd fal is lehetett volna. – Csak szeretné, Mr. Savage. De ez
soha nem fog történni.
A férfi leszorította karjait a két oldalán és orrával a feje
búbját dörzsölte. – Majd meglátjuk, szerelmem, majd
meglátjuk.
Alexandria nevetve elhúzódott tőle és elkezdett öltözni. A
hajnal derengése csillant az ég alján, és az ezzel érkező
rettenetes letargia lassan már ismerőssé vált. Látni akarta

401
Joshuát, hogy újra normális reggeleket tölthessen el a
testvérével. Felöltöztesse őt, megetesse őt, vele lehessen egy
kis időt, mielőtt elmegy az iskolába.
Aidan megengedte neki, hogy elmeneküljön előle, mint
ahogy megengedte neki, hogy fenntartsa a normális állapot
illúzióját, amíg lehetséges. Szerette látni a boldogságát, és
rossz érzése volt a vámpír nagyhangú kihívásával
kapcsolatban. A teremtmény mesterkedett valamiben. Ő volt az
utolsó, aki maradt abból a csoportból, akik a városba jöttek, és
rettegésben tartották a lakosságot és a rendőrséget egy macska-
egér üldözésre késztettek. A vámpír nem volt ostoba,
tanulmányozta Aidant, az erősségeit és gyengeségeit mielőtt
elküldött volna egy ilyen kihívást. Mit tervezett az élőhalott?
Csendesen siklott a házon keresztül miközben megvizsgált
minden bejáratot, ablakot, és ösvényt, ami a házhoz vezet.
Minden védelmi varázslata rendben volt. A ház áthatolhatatlan
volt, míg ő a föld alatt alszik a titkos kamarájában. Nem, a
vámpír nem tud lecsapni a házánál. De akkor hol fog?
A kapálás hangját követve, megtalálta Stefant a hatalmas
kertben. Amikor feldúlt volt vagy kifáradt, Stefan a növények
gondozására fordította a figyelmét.
Amikor Aidan csatlakozott hozzá, a kapának dőlt és
kitartóan figyelte mesterét. – Tehát te is érzed. A múlt éjszaka
nem tudtam aludni. – Az anyanyelvükön beszélt, ami egy
másik biztos jele volt az elme állapotának.
– A vámpír üvöltött tegnap éjszaka. Ez egy határozott
kihívás volt, bosszút akar. Kereszteztem a terveiket, bármik is
voltak azok, és most az egyetlen megmaradt élőhalottnak

402
szándékában áll megsemmisíteni engem. Az, hogy hogyan
fogja megkísérelni azt, nem tudom.
– Rajtunk keresztül fogja megtenni – mondta szomorúan
Stefan. – Mi vagyunk az Achilles-sarkad, Aidan. Mint mindig.
Le tud győzni azáltal, hogy felhasználja Marie-t, a fiút, vagy
engem. Tudod, hogy ezt fogja tenni.
Aidan rosszallóan nézett. – Vagy Alexandriát. Félek attól,
hogyan reagál mindarra, ami jönni fog.
– Ő nagyon erős, Aidan, nagyon bátor. Jól lesz. Neked kell
megbíznod a kiválasztott életpárodban.
Aidan bólintott. – Tudom, hogy mi van a szívében és az
elméjében, de mindenekfelett a boldogságát akarom. – Egy
humortalan mosollyal ajándékozta meg. – Emlékszem, sok
évvel ezelőtt, Mikhail segítségére siettem. Megtalálta az
életpárját, egy emberi nőt. Nagyon erős akaratú, makacs volt,
és emlékszem, arra gondoltam, jobban kontroll alatt kellene
tartania őt, el kellene érnie, hogy megtegyen mindent, amit
parancsol azonnal és minden alkalommal, hogy biztonságban
maradjon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
elveszítsünk a nőink közül akár csak egyet is, ezt te is tudod.
Annyira különös volt nekem, annyira más volt, mint a mi
fajunk asszonyai. Nem mutatott félelmet, még felém sem,
pedig nem is ismert. Megfogadtam, ha megtalálom az
életpáromat, nem cselekszem majd úgy. mint Mikhail, és nem
fogok meghajolni a kívánságai előtt. De most képtelen vagyok
elnézni a bánatot Alexandria szemében. Betegnek érzem
magam, amikor fájdalmai vannak, vagy felbosszantja magát
miattam.

403
 Egy vigyor terjedt Stefan arcán. – Te szerelmes vagy, öreg
barátom, és a szerelem minden jó ember bukása.
– Még Gregori, a sötét, is szabadon engedte az életpárját,
mert az félt tőle. Hogyan lehet egyensúlyt tartani aközött, hogy
boldoggá tegyen valaki egy nőt és megvédje őt? – merengett
Aidan fennhangon.
Stefan vállat vont. – Most a modern világban vagy, Aidan.
A nők uralják a saját életüket. Saját döntéseket hoznak, és
általában az őrületbe kergetnek minket. Isten hozott a
huszonegyedik században.
Aidan megrázta a fejét. – Azt gondolja, hogy azzal az őrült
Thomas Ivannal fog dolgozni. De tudom, hogy mit akar az a
férfi tenni vele.
– Ha dolgozni akar, Aidan, van más választásod azon kívül,
hogy megengeded neki?
Az aranyszemek villantak. – Nekem egy választásom van,
Stefan. Mégis, talán egy kevés négyszemközti csevegés Mr.
Ivannal kevesebb ellenállással járna. Biztos vagyok benne,
hogy rá tudom bírni, hogy az én szempontomból lássa a
dolgokat.
Stefan nevetett. – Azt kívánom, hogy én is rendelkezzek
ezzel a különleges tehetséggel, Aidan. Ez jól jönne néhány
üzleti kapcsolatom esetében.
– Ne engedd meg Joshuának, hogy ma iskolába menjen. A
vámpír minden valószínűség szerint meg fog próbálni lecsapni
ránk rajta keresztül.
– Egyetértek – mondta Stefan. – A fiú a legsebezhetőbb.
– Hívd megint Vinnie-t és Rustyt! Tartsd a közelbe őket a

404
következő néhány napon – tanácsolta Aidan. Sötét szemüvegén
keresztül tekintett fel az égre. – A baj ma fog megtörténni.
Stefan egyetértően bólintott. – Ma zárva fogok tartani.
Ezúttal nem lesz tűz, hogy mindent megsemmisítsen, amit
felépítettünk. – Lesütötte a szemét a földre, még mindig
szégyenkezve egy régi katasztrófa miatt, bár az nem az ő hibája
volt.
Aidan a vállra tette a kezét. – Nélküled, Stefan, aznap senki
nem maradt volna életben, talán még én sem.
Ő biztonságosan eltemetve a föld alatt volt, de a veszteség, a
„családja” elvesztése elpusztította volna. A miatt az alkalom
miatt – sok évvel ezelőtt, egy vámpír arra használt egy embert,
hogy megpróbálja csapdába ejteni őket egy tüzes pokolban,
amikor ő védtelenül feküdt a föld alatt –, megduplázta a
kutatásait és a védvonalait, növelte a hatalmát és a képességeit.
Soha többé nem válhat tehetetlenné úgy, hogy nem tud segíteni
azokon, akikkel törődött.
Joshua nevetése elérte őt, és a puha, gondtalan hang
felkavarta a szívét. A gyerek megérintette őt olyan utakon,
amik másoknak nem léteztek. Ő annyira olyan volt, mint
Alexandria, tele életörömmel, és ugyanaz a gyönyörű kék
szempár.
– Senki nem fog ártani a fiúnak, nem, ha addig élek is –
mondta szilárdan Stefan.
Aidan elfordult. Nem akarta, hogy Stefan, aki olyan jól
ismerte őt, ráébredjen, hogy ezek a szavak milyen rettegéssel
töltötték el őt. Minden hatalmával együtt, Aidan sebezhető volt
a napfényben, és egy vámpír emberi bábukat tudott használni,

405
végrehajtókat, kihasználva a gyengeségét, amit a felkelő nap
hozott. Még azon képessége is, hogy elviseli a fényt a nappali
órákban, olyan mutatvány, ami csak fajtájának csak a
legkiválóbbjainak sikerül, Aidan még így is fizikai támogatás
nélkül hagyná Stefant, és Stefan már nem volt fiatalember.
Aidan nem akarta elveszteni még egy barátját, mint ahogy nem
akarta elveszíteni Joshuát sem.
Joshua nevetve rohant ki a konyhából, vidáman göndörödő
szőke fürtökkel. – Segíts nekem, Aidan, engem keres! –
kiáltotta, ahogy felé száguldott.
Stefan nyíltan a drágalátos tulipánjai elé lépett, míg Aidan
elsiklott a rózsák fala mellett. Egy kézzel elkapta Joshua repülő
alakját és felperdítette őt a vállára. – Ki keres téged, ifjú
Joshua? – kérdezte miközben úgy tett, mintha nem tudná.
– Nem véded, ugye, azt a kis semmirekellőt! – Alexandria
érkezett futva a testvére után, miközben lófarokba kötött haja a
hátán pattogott, zafírszemében pajkosság táncolt. – Nem fogod
elhinni, hogy ez a kis szörnyeteg mit rejtegetett az ágyában!
Joshua alábukott Aidan nyaka mögött. – Fuss, Aidan!
Csikizéssel fog megkínozni engem, tudom én jól. – Aidan
engedelmeskedett, a garázs menedékébe vitte a fiút, tudva,
hogy Alexandria követi őket.
– Ha! –mondta Alexandria, önkéntelenül is veszélynek téve
ki magát a kora reggeli napfényben. – Azt szeretnéd, hogy
csikizzelek téged. Annál rosszabbat is fogok tenni veled –
fenyegetőzött. – Dobd ide őt nekem, Aidan, és engedd meg
nekem, hogy megcsavarjam a a füleit.
Joshua megragadta Aidan vastag sörényét. – Nem! Azt

406
mondom neked, Aidan, hogy nekünk össze kell tartanunk.
– Nem is tudom. – Aidan tettetve, hogy átgondolja a dolgot,
rákacsintott Stefanra, ahogy elhajolt és elfordult, hogy így
védje meg Joshuát Alexandria ismétlődő kísérleteitől, hogy
elérje a fiút. – Elég dühösnek tűnik nekem. Nem akarom, hogy
így közelítsen hozzám. – Kissé elmozdult, mintha valóban
átadná a gyereket a nővérének.
Alexandria úgy tett mintha felé ugrana, miközben gonoszul
nevetett. Az utolsó másodpercben Aidan elfordult, a lány és
Joshua közé ékelve testét. Joshua még szorosabban ragadta
meg őt, miközben tettetett riadtsággal visított.
– El fogom mondani neki!– sikította Joshua. – Ha nem
mentesz meg engem, Aidan, te is le fogsz bukni! – A szemében
gonosz fény égett.
Alexandria megállt és dühösen nézett Aidanre. – Te társa
vagy ebben zendülésben?
A férfi megkísérelt ártatlannak látszani. – Nekem fogalmam
sincs, hogy a gyerek mivel próbál megvádolni engem,
csakhogy mentse a saját bőrét – Aranyszeme nevetett
meghazudtolva szavait. – Emlékezz, Alexandria, az ember kész
mondani bármit, hogy mentse a saját bőrét.
– Hah! – Joshua felhorkantott. – Stefan, mond el neki! Ez
mind Aidan ötlete volt, és te is segítettél, igaz?
Alexandria vádlón nézett az idős emberre. – Te is? Te is
ilyen otrombán semmibe vetted az utasításaimat? – Kezét
csípőre tette. – És az egy parancs volt.
A három férfi egymással összhangban hajtották le a fejüket,
miközben úgy tekintettek a világba, mint pajkos fiúcskák.

407
 – Sajnálom, cara. – Aidan nyíltan vette széles vállára a
felelősséget. – Nem tudok ellenállni az apró teremtményeknek.
– Apró? Aprónak nevezed ezt! Ez egy jávorszarvas!
Stefan a mellkasát nyomkodta.– Nem, Alexandria, ez nem
Aidan volt. Én mondtam, hogy apró teremtés, és az ifjú Joshua
arca csak úgy ragyogott, nekem pedig éppen erre volt
szükségem.
– Apró? Ugyanarról az állatról beszélgetünk itt? Ez a kutya
nem kicsi. Hatalmas. Ti, két pali madár, valamelyikőtök tett
valami hasznosat azáltal, hogy vetett egy pillantást annak a
dolognak a mancsaira? Azok a fejemnél is nagyobbak!
Joshuából kirobbant a nevetés. – Ugyan már, Alex. Igazán
helyes. Ugye meg fogod engedni nekem, hogy megtartsam? Te
igazságos vagy. Stefan azt mondja, hogy egy nap jó őrkutya
lesz. Azt mondja, hogy ha gondoskodni fogok róla, és ha jól
bánok vele, akkor a barátom lesz.
– És közben mindennap annyit fog enni, mint egy ló. –
Alexandria kezével a hajába túrt, miközben a mosolya
megfakult. – Nem tudom, Josh. Alig keresek elég pénzt, hogy
kettőnket eltartsam, nem beszélve a többi dolgokról.
Aidan egyik karjára emelte a fiút, a másik karjával
Alexandriát karolta át. – Elfelejtetted, cara? Azt ígérted, hogy
összeházasodsz velem. Én pedig úgy gondolom, hogy fedezni
tudom a kutyaeledel költségét.
– Úgy gondolod, Aidan? – Joshua tapsolva ugrándozott. –
Komolyan, Aidan? Igazán össze fogsz házasodni Alexszel? És
megtarthatom a kutyát?
– Eladnál engem egy kutyáért? – kérdezte Alexandria és

408
tettetett erőszakkal ragadta meg Joshua nyakát.
– Nem csak egy kutya, Alex, de ez egy rendes ház és Stefan
és Marie, szintén. Ráadásul nem kell majd dolgoznod annak a
fickónak.
– Fickó? – Alexandria lassan megfordult és ragyogó kék
szemével Aidanre meredt. – Nos, egy ártatlan fiúcska honnan
szedhet egy ilyen kifejezést?
Aidan olyan édes, ártatlan mosollyal tekintett rá, amitől a
lánynak nevethetnékje támadt, de helyette melegség hullámzott
át a testén. Állát felszegte. – Te halálos vagy – meredt vádlón a
férfira.
A férfi nagy kezével körbefogta az arcát és szándékosan
lassan hajtotta le a fejét. – Remélem is – mormolta közvetlenül
a lány szája előtt, magával sodorva a saját külön világukba.
De Alexandriát hamarosan emlékeztették, hogy nincsenek
egyedül. – Szent molylepke –mondta egy hangos suttogásban
Joshua. – El tudod hinni azt, Stefan?
– Soha nem láttam még egy ilyen bemutatót. Értett egyet
Stefan.

409
 Tizenhetedik fejezet

A nap szokatlanul nagy volt és furcsa vörös színben

ragyogott. Alig volt felhő, a szél is épp hogy csak
lengedezett, és az óceán felszíne olyan sima volt, mint üveg. A
föld alatt egy szív kezdett el verni. Aidan háza alatt, a titkos
kamarában a talaj megmozdult, hullámot vert, majd feltört,
mint egy gejzír.
Nyugodtan feküdt, hatalmas testéből elszivárgott az erő.
Alexandria olyan csöndesen és nyugodtan feküdt mellette,
mintha halott lenne. Aidan szeme hirtelen felpattant, düh égett
a tekintetében, mert valaki megzavarta az álmát. Valahol a
közelben, nagyon közel az otthonához, egy gonosz bujkál ezen
a békés délutánon a ragyogó napfény elől.
Vett egy mély lélegzetet és lehunyta a szemét, a karját
mellkasán keresztbefonva. Elküldte magát és a testén kívül
kutatott a levegőben. Erős koncentrációt igényelt, hogy
testetlen maradjon. Felfelé indult, a kamarán keresztül és
áthatolt a nehéz csapóajtón. A szilárd testeken való áthatolás

410
zavaró volt, külön el kellett rendeznie az atomokat és
molekulákat. Aidan mentálisan megrázta magát.
Már kísérletezett ezzel az eljárással és gyakran találta
nehéznek a test és elme teljes elválasztását. Azokban a másik
alakokban, amiket felvett, a teste ugyan különbözött, de ennek
ellenére legalább volt teste. Most, hogy csak az elméje és a
lelke volt vele, az érzékelése is megváltozott. Nem volt füle, a
hangokat furcsán torzítva hallotta, ténylegesen nem tudott
megérinteni semmit, miközben egyenesen átment a tárgyakon,
ami kissé émelyítő érzést keltett benne. És mivel ebben az
állapotban nem volt gyomra, az émelygés még furcsább érzést
keltett.
Mégis kényszerítette magát, hogy továbbra is teljesen a
feladatára fókuszáljon, fontos volt, hogy ne engedje magát
megzavarni felesleges érzésektől. Végigutazott a föld alatt
húzódó mély sziklaalagúton. Annyira keskenynek látszott, a
vállai majdnem az oldalakat súrolták, de a teste nélkül a tér
óriásinak tűnt, egy másik érzékcsalódás.
Átlépett az ajtón, ami az alagsorba vezetett. Annak a sötét,
nyomasztó gonoszságnak – ami a mély, földalatti álmából
felébresztette – a bűze megtöltötte a levegőt.
Aidan az alagsori ajtón keresztül belépett otthonának
konyhájába, rezgések és hangok burkolták be, amik úgy
tűnnek, hogy keresztülpattognak lényén mielőtt felismerhette
volna bennük Joshua nevetését, Marie csengő hangját, Stefan
mély baritonját. A tudat, hogy ők hárman biztonságban vannak,
adott számára némi nyugalmat. Bármi is volt a levegőben,

411
bármi cserkészte is be azokat, akiket szeretett, a védelmén nem
tudott áthatolni.
A nap besütött a hatalmas ablakokon keresztül, és Aidan
ösztönösen a sugaraktól távol irányt változtatott. Nem volt
szeme, sem bőre, ami megéghetett volna, mégis ugyanúgy
érezte az elsöprő agóniát. Minden túlélőösztöne azt üvöltötte,
hogy térjen vissza a biztonságos, hűvös földbe, távol az égető
naptól, de a gonoszság bűze előre kényszerítette.
Az évszázadok során többször is élt az emberek
közelségében, mint a fajtája legnagyobb része, mégis mindig
meglepte, hogy milyen kevés riasztó érzékük volt, vagy ha
volt, teljesen figyelmen kívül hagyták őket. A levegő sűrű volt
a bűztől, olyan nagy volt a zavar, hogy áthatolt a kamaráján, át
a gazdag földön, megzavarva a legmélyebb álmát. Mégis,
Marie énekelt a nappali szobában, ahogy leporolta a jáde
gyűjteményét, és Stefan dúdolt, ahogy egy motort piszkált a
hatalmas garázsban – a sok hobbija közül az egyik. Aidan
kiáltani akart nekik, hogy figyelmeztesse őket, de az energiáját
felemésztő, formanélküli állapotában nem merte megpróbálni.
Átment a garázson és a házon keresztül, míg meg nem találta
Joshuát a konyhában.
Nyilvánvaló, hogy a gyerek a célpontja annak az őrületnek,
aki ezzel Alexandriát és Aidant vette célba. Aidan felé rohant,
miközben a ragyogó napfény elszívta az energiáját. Az elméje
fellázadt ellene, távol akarta tartani Aidant a ragyogó
sugaraktól, de kényszerítette magát, hogy a fényen keresztül is
elérje el a fiút.

412
 Egy vidám kisfiú képe fogadta, amint Joshua a
kölyökkutyával játszott. Játék közben a szeme táncolt, göndör
szőke haja arca körül ugrált. Eszébe sem jutott, hogy halálos
veszélyben volt.
Ráadásul Aidan észrevette, hogy a kutya az ajtó felé
közeledik, halkan siránkozva, és Joshua körülnézett, Stefant
vagy Marie-t keresve, aki mondta neki, hogy ilyen bizonytalan
időszakban ne menjen ki. Zsémbesen elkapta a kölyökkutya
pórázát, kinyitotta az ajtót és elsiette a kertbe.
A nap melege élesen belevájt Aidan lelkébe. Úgy érezte,
mintha egy nyárson perzselődne, égne. A fájdalmat félretéve,
továbbra is követte a fiút.
– Gyere, Báró – hívta kitartóan Joshua. – Siess! – A fiúcska
újra körülnézett, hogy meggyőződjön róla, egyedül van. – Báró
egy béna név, de Stefan azt akarta, hogy így hívjanak téged.
Azt mondja, hogy ez nemessé fog tenni, bármi legyen is az.
Majd megkérdezem Alexandriát. Ő mindent tud. Én Alexnek
akartalak nevezni téged. Ez megnevettette volna őt.
– Joshua! – Vinnie Del Marco jelent meg, nagy teste
megfélemlítő volt, behajlított karokkal, komor arccal. – Neked
nem mondták meg, hogy ne gyere ki ilyenkor? Katonákat
állítanak haditörvényszék elé ennél kevesebbért!
A levegő most sűrű volt a bűztől. Aidan látta, hogy Vinnie
biztonságban érezte magát a kertben, ahogy a fiút cukkolta,
körülöttük a magas fallal, a biztonsági rendszer pedig teljes
kapacitáson működött. Nem észlelte a veszélyt, ami annyira
közel leselkedett. Vinnie lehajolt, hogy megvakarja a
kölyökkutya fülei mögött.

413
 A száguldó szél, zaj, és mozgás arrébb lökte Aidant,
miközben egy elmosódott test átugrotta a kerítést. Egy
hatalmas, prémes, izmos vadállat szemből neki csapódott
Vinnie mellkasának, a hatalmas tátongó állkapcsaival a torka
felé kapott.
– Fuss, kölyök! Be a házba! – ordította Vinnie, mielőtt az
állat feltépte a húst és az inat. Vér spriccelt a levegőbe,
Joshuára és a kölyökkutyára fröccsent, ahogy ott álltak
ledermedve.
A fiú egy szót mondott, lágyan suttogta, mint egy imát a
borzalom közepette. – Alexandria.
Egy második vadállat lendült át a fal fölött és száguldott
Vinnie-nek, a csepegő agyarai összezárultak a lába fölött. Egy
ördögi fordulattal a hatalmas fej, hallhatóan elroppantotta a
csontot, mire Vinnie üvöltése töltötte be a levegőt. Rusty
kerülte meg futva a sarkot, fegyverrel a kezében, de Joshua a
tűzvonalban volt. Egy harmadik vadállat bukkant elő a fal
tetején és a hátára ugrott, fogak zárultak szorosan a válla köré.
Aidan hallotta Stefant, ahogy futott, de tudta, hogy a vámpír
túl jól állította fel a csapdáját. A vadállatok áldozati gyalogok
voltak. Stefan lelőhetné őket, hogy megmentse a két férfit a
megőrült vadállatoktól, de addigra az emberi báb, amelyik a fal
tetején át ugrott be a kertbe, felkapta a rémült gyereket és maga
után húzva eltűnt a fal fölött. A levegő gyorstüzeléstől
visszhangzott, majd Stefan a feleségéért kiáltott.
– Hívj mentőt, Marie, és gyere ki máris! Segítségre van
szükségem! – Stefan Vinnie mellett térdelt és próbálta ellátni a

414
legcsúnyább sebet, amin keresztül az emberi élet a földre
szivárgott.
– Joshua! Hol van Joshua? – kiáltotta Marie, amikor
csatlakozott hozzá.
– Elvitték – jelentette ki kíméletlenül Stefan. – Elvitték. –
Marie zokogása elhalt Aidan mögött, ahogy követte az embert
és gyereket. Joshuát bedobták egy autó csomagterébe, és a báb
egy jellemzően vámpír által előidézett transzban sétált,
szaggatott mozdulatokkal ült be a vezetőülésre. Aidan
belebegett a nyitott ablakon keresztül, de az emberi báb nem
észlelte a jelenlétét. A vámpír a nappali órákban a föld alatt
feküdt, nem irányíthatta ezt a támadást, de elültethette a
megbízást a csatlósai fejében, mielőtt vissza kellett volna
vonulnia barlangjának biztonságára.
Az autó kifarolt a kanyargó úton, a sofőr nyáladzott, és üres,
megszállott tekintettel bámult előre.
Aidan arrébb lépett, eltávolodott ettől a förtelemtől, hátra az
autó rakterébe. Joshua kábultan feküdt, az arca bal oldala
felduzzadt, a szeme is befeketedett. Könnyek gördültek le az
állán, de a zokogása csöndes volt.
Aidan összpontosított, miközben mozgósította minden
képességét, hogy halkan kommunikálni tudjon a fiúval.
– Joshua, itt vagyok veled. Itt leszek, amíg te alszol. Aludni
fogsz, amíg érted jövök. Amikor azt mondom, „Alexandriának
szüksége van rá, hogy lássa a kék szemedet”, tudni fogod, hogy
biztonságos felébredned. Csak akkor fogsz így cselekedni. –
Egybeolvadt elméjük szétvált, túl kevés energiája volt a napnak
e lehetetlen órájában. Szüksége volt varázslat bevetésére is, a

415
legtöbbjük bonyolult és veszélyes volt, még Gregori tanította
neki őket. Ha a vámpír valahogy képes lenne felébredni,
azelőtt, hogy Aidan visszatérhetne a fiúhoz, időre lesz
szüksége, hogy eltávolítsa a varázslatokat, és az álom
biztonságban tartja Joshuát a bajtól és a további traumától.
Aidan a varázslatait szőtte, míg az autó északi irányba
indult, a hegyek felé. Gregori új otthona irányába – jött a
hívatlan gondolat.
Nem lehet Gregori. Aidan nem tudta ezt elhinni. Egyszerűen
a vámpírnak sejtelme sem volt arról, hogy Gregori valahol a
szomszédságban lehet. Ez nem Gregori volt. Gregori annyira
hatalmas, hogy neki nem lenne szüksége álnok trükkökre,
vadállatokra, agyatlan bábukra, vagy – ha már itt tartunk – egy
gyerekre. Gregorinak nem lenne szüksége segítségre. Ez nem
Gregori. Aidan ebbe a bizonyosságba kapaszkodott, amíg
elkészítette a varázslatokat. Ősi, megkerülhetetlen varázslatok,
melyek veszélyesek bárkire, aki megpróbál ártani a fiúnak.
Amikor kész volt, kimerülten megpihent. Mindent megtett,
amit tudott. Amint megtudja a gyerek pontos úti célját, haza
kell, hogy térjen. Rettegett a napfényes úttól – nem volt még
egy ehhez fogható fájdalom a fajtája számára, sem más, amitől
ennyire betegnek érezték magukat.
A báb leállította az autót egy öreg, megviselt, rothadó
fákkal, szőlőindákkal és bokrokkal benőtt vadászház ajtaja
előtt. Aidan tudta azonnal, hogy a vámpír közel volt,
legvalószínűbb, hogy a padló korhadó deszkái alatt. A
patkányok, az élőhalott őrei, láthatóan siettek. A sétáló
marionett-baba, az élőhalott kegyeltje, akinek már elszívták az

416
elméjét és szabad akaratának nagy részét, kinyitotta az autó
rakterét és kinyúlt, hogy kihúzza a gyereket az ingjénél fogva.
A védő varázslat azonnal reagált, a tűz szaladt végig a báb
karján, fel a vállára, és beburkolta a fejét. Ez a dolog, ami már
nem volt igazán élő, és csak arra volt programozva, hogy
egyetlen dolgot tegyen meg, még így is, lángoló húsként,
továbbra is megpróbálta megragadni a fiút.
Aidan hálás volt azért, hogy Joshua aludt. Az égő hús bűze
még így orr nélkül is elviselhetetlen volt. A megfeketedett
hulla a földre esett, de még távolabb is szénné égetett hús
darabok voltak. A báb egy alacsony, sirató hangot hallatott,
halála lassú és nehéz volt, s ez a hátborzongató karikatúra még
mindig újra és újra próbálta elvonszolni a fiút a vámpírhoz.
Aidan gyűlölte a kínt, amit a vámpír torz tervei eredményeztek.
De az élőhalott azt szerette, hogy a kegyeltjei a lehető
legtöbbet szenvedjenek.
Amikor az a dolog végül megnyugodott, az utolsó lehelet is
elhagyta tüdejét, Aidan megvizsgálta a maradványokat, hogy
biztosítsa, halott maradjon, és ne hagyjon parázsló izzó
darabokat, ami véletlenül meggyújthatja a növényzetet.
Elégedetten, hogy mindent megtett, amit tudott, Aidannek
távoznia kellett, haza kellett térnie az otthonába, a szörnyű
napfényen keresztül.
Ereje teljesen lemerült, az utazás elvette a délután
nagyobbik részét, és félt attól, amikor haza ért, hogy amint
lemegy a nap, nem lesz elég ereje, hogy felébredjen és
visszatérjen a vámpír odújába. Folyamatosan gyengült, és még
mindig a testén kívül volt, mindenfelé nyomokat keresett. Csak

417
Alexandria gondolata tartotta fenn őt. Sűrű, fehér ködtakaró
fogadta és segítette hazatérését.
A pihenőhelyéig vezető utat az utolsó csepp erejével tette
meg, és tért vissza Alexandria mellé. Az egyesülés a testével
fájdalmat indukált a csontjaiban, az izmai összehúzódtak és
görcsbe rándultak. Hatalma elszivárgott, sebezhető és erő
nélkül, akár egy halott feküdt ott, a hűs föld ölelésében. Egy
puha sziszegéssel elszökött, az utolsó lehelet a tüdőiből.
Az emeleten, Aidan és Alexandria fölött, Stefan csak
vigasztalni próbálta a feleségét, ahogy összebújtak miközben
várták, hogy lemenjen nap és Aidan feltűnjön. Úgy tűnt,
mintha nap örök időre fenn akarna maradni, de váratlanul
éppen hat óra előtt, egy lassú, vastag köd kezdett özönleni.
Stefan érezte, hogy a rettenetes feszültség egy kicsit felenged a
testében, bár a bűntudat megmaradt, ahogy várt.
Mélyen a föld alatt Aidan mohó éhséggel ébredt fel, fel
akarta tölteni éhező sejtjeit, izomzatát, amik a korábbi feladat
során kimerültek. Az első gondolata Gregori volt. Csak
egyetlen válasz lehetséges. Ő avatkozott közbe. Elég hatalmas
volt, elég erőteljes, hogy még a föld alól is érezze a legkisebb
zavarokat. Ő küldte a ködöt, hogy segítse Aidant, amikor tudta,
hogy Aidan túlzottan kimerült ahhoz, hogy azt maga építse fel.
És a köd ott maradt, előnyt adva neki, hogy megtegye, amit
kell, még naplemente előtt.
Aidan századokon keresztül tanult, hitelt adva Gregori
szavának, miszerint a tudás hatalom, de még így sem tudott
megtenni sok olyan dolgot, amikre viszont Gregori képes volt.
Nem észlelt volna egy lelketlen lényt, amíg a földben aludt, és

418
Aidan meg volt győződve róla, hogy Gregori nem csak hogy
észlelte, de még ködöt küldött, hogy így segítse őt. Aidan arra
eszmélt, hogy mosolyog. Nem Gregori volt a vámpír.
Alexandria arcára pillantott, gyöngéden végigsimított a lány
haján, mielőtt felfelé lebegtette volna őket a földalatti
kamarára. Alexandria mindig egy ágyban aludt el és egy
ágyban ébredt, de amíg egy vámpír garázdálkodott a
városukban, Aidan mindig lehozta őt a gyógyító talaj alá, ahol
lehetetlen lett volna őt észlelni.
– Ébredj, piccola! Ébredj és nézz az életpárodra. – Lágyan
suttogta a szavakat miközben rettegett a közelgő fájdalmától,
amitől egy gombóc nőtt a torkában.
Az első lélegzettel, egy halk sóhaj hagyta el az ajkát, ami
egyenesen a szívébe hatolt. A lány kék szeme kinyílt, s
tekintete összekapcsolódott az övével. Egyszeribe meleg vette
körül, beszivárogott a teste hideg pórusaiba. Mosolygott, egy
szerető, édes mosoly, akár egy nyílvessző, ami átszúrta a lelkét.
– Mi az? – kérdezte. Nagyon finoman gyöngéden emelte fel
egyik kezét és ujjheggyel végig rajzolta száját. – Mit tettél
magaddal? Te szürke vagy, Aidan. Enned kell! – A hangja egy
gyöngéd meghívás volt.
– Alexandria – mondta ki a nevét, és semmi mást.
A lány meglepte, ahogy mindig is tette, a szeme elsötétült,
mélykék lett, hangjának tiszta csengése körbefonta
mozdulatlan testét. – Életben van? – Nem volt elítélő
célozgatás a hangjában, nincs harag, hogy nem óvta meg a
gyereket.

419
 Aidan lehunyta a szemét, mert képtelen volt a szemébe
nézni. Csak egyszerűen bólintott.
Alexandria vett egy mély lélegzetet és a tenyerével
simogatta az állkapcsát.
– Nézz rám, Aidan!
– Nem tudok, Alexandria. Szembe fogok nézni veled,
amikor biztonságosan visszahoztam Joshuát az otthonunkba, a
karodba.
– Azt mondtam, nézz rám! – Az ujjbegyeit az állára tette,
miközben felemelte azt.
Nem tehetett mást, mint engedett a lány parancsának. A lány
elfogadásával, a megértése, a szelídsége felszabdalta a lelkét.
Aranyszeme a lányra ragyogott. Akkor érezte, hogy mindjárt
összekapcsolódik vele, annyira gyorsan és olyan teljességgel,
hogy nem maradt lehetősége, hogy bármennyit is elrejtsen
előle – az öccse testőrét megtámadó vadállatot, Stefan és Marie
szorongását, Joshua rettegését, a saját erőfeszítését és fájdalmát
a napon, a szénné égett az emberi bábot.
Minden ott feküdt előtte kopár, ocsmány részletességgel.
Amikor meghallotta, hogy a Joshua ajkán az ő neve hangzik
fel, mint egy lágy suttogás, a lány egyetlen hangot hallatott.
A fájdalma annyira mély volt, hogy Aidan érezte, ahogy a
démon felébred, a sürgetését, hogy át vegye az irányítást a teste
felett. Egy lassú, gyilkos sziszegés szabadul el mélyen, a
torkából. Aranyszeme halálos szándékkal izzott.
– Hogy merészelte ezt megpróbálni? – Hangja ugyanolyan
halálos volt, mint az arckifejezése. – Hogy merészelte arra
használni a fiút, hogy nyílt kihívást intézzen hozzám?

420
 – Sss, Aidan. – Ujját a férfi ajkára tette. – Nincs szükség
arra, hogy magadat hibáztasd. Gyere ide, hozzám. Vedd el,
amire szükséged van, hogy megtehesd, amit kell, hogy
visszahozd Joshuát. – Lassan félretolta a selyeminget, amit
hordott, a karcsú karját a nyaka köré fonta, a férfi fejét a
mellére vonta.
– Vadászni fogok. Szükséged van az erődre. –
Összeszorított fogakkal küzdött a felcsapó éhség ellen.
Mellét a férfi bőréhez dörzsölte, illatával beburkolta őt, egy
édes meghívás, olyan kísértés, aminek lehetetlen volt ellenállni.
– Te sápadt vagy, Aidan, és gyenge. Ez jogom és
felelősségem, hogy segítselek téged, igazam van? Én az
életpárod vagyok. – Az ujjhegyei a nyakát masszírozták, ajka a
haján, a halántékán mozgott. – Add ezt az ajándékot nekem,
Aidan. Engedd meg nekem, hogy segítsek neked.
Ékesszólóan káromkodott, de a démon benne vért követelt,
erőt, és a teste teljesen és fájdalmasan éber volt. Miközben
átkozta a saját gyengeségét, lehajtotta aranyfejét a lány bőrére.
Annyira puha, annyira tökéletes. A vére hívta őt a forróságával,
fűszeres rabságának ígéretével. Teste megfeszült, amint a
nyelvével végig simított a lány pulzusa fölött.
Forró volt, fényes és a mennyországot ígérete neki. Keze a
csípője fölött mozgott, apró derekán, keskeny mellkasán. A
melle lágysággal töltötték meg a tenyerét.
– Cara mia – suttogott selymes bőrébe –, szeretlek.
Nyelvével megérintette, simogatta, apró remegéseket keltve
a lányban. A karja összezárult körülötte. – Kérlek, Aidan, tedd
meg most – suttogta a lány az elméjében, ajkával a hajában.

421
 – Újra erőssé kell tennem téged. El kell vennem a
fájdalmadat. – És a lány megtette. Alexandria tudta rettenetes
napjának minden pillanatát, a szenvedését érte, Joshuáért. Soha
nem kell tennie semmit többet az életben, mint táplálja őt,
támogassa és megmutassa elsöprő szeretetét neki.
Felkiáltott, fejét hátradobta, teste ívbe feszült, ahogy a férfi
fogai átszúrták a mellét. Könny gyűlt a szemében, ahogy
ringatta őt, akár egy bölcsőben. A férfi elviselhetetlenül
gyengéd volt, ahogy szeretettel és gyöngédséggel birtokolta,
mintha ő lenne a világon a legértékesebb kincse. Érezte, hogy
míg a saját ereje megfogyatkozott, addig a férfié megnőtt.
Először az elméjében érezte, azután a szíve dobogásában, az
izmaiban és az ínakban levő hatalom fodrozódásában.
Hihetetlen érzés volt, hogy Aidannek ilyen erőt és célt adhat.
Az egész teste összerándult és tiltakozott, amikor a férfi nyelve
végignyalta a sebet egy nyers csókkal, lezárva a kettejük közti
kapcsolatot.
A férfi ölelő karjába vonta.
– Ez elég volt, cara. – Kezei a haját simogatták. – Most
mennem kell. Számítok rád, hogy megnyugtatod Stefant és
Marie-t. Stefan mindig magát hibáztatja, amikor nem tud
leállítani valamit, amit egy vámpír ellenünk küld.
– Veled megyek. – A lány megragadta a karját. – Én
vagyok, akit a vámpír akar. Hogyan találom meg őt? Mondd el
nekem, hogy mit kell tennem, Aidan. Bármit megteszek, hogy
visszakapjam Joshuát, bármit. – Könnyek fénylettek a
szemében, de állát bátran felemelte. A rémálom megint,

422
mindenütt utolérte őt. A kis Joshua egy hidegvérű vámpír
kezében.
– Vissza fogom hozni – Aidan csendben biztosította.
– Nem, nem fogok kockáztatni egyikőtökkel sem. Engem
akar. Magam fogok menni. Meglátod, el fogja cserélni Joshuát
értem – mondta reménytelenül. – Ez nem a te hibád nem
jobban, mint a Stefané. Ez nem a te felelősséged. El fogok
menni hozzá.
Aidan ekkor lenézett rá, az arca jéghideg volt.
– Nem fogom megengedni neked, hogy egy ilyen
kockázatot vállalj. Ez az én harcom – jelentette ki a férfi.
– Hogy mondhatod ezt? Joshua minden, amim csak van. Ő a
testvérem, az egyetlen családtagom. Minden jogom megvan
ahhoz, hogy megvédjem őt.
A férfi gyengéd kezekkel simította hátra a lány haját.
– Joshua az én testvérem is, a családom. Te az életpárom
vagy. Ez nem kérdés, cara mia, ki oldja meg ezt a problémát.
Itt fogsz maradni ebben a házban és teszed, amit mondtam.
Nem fogok vitatkozni veled erről.
A hangja, sötét bársony és gyengédség, ami meg tudta
lágyítani a szívét, de ebben a pillanatban nem lehetett őt
eltéríteni. Alexandria felszegte az állát.
– Nem, Aidan, veled megyek. Ha közülünk csak egyet tudsz
megmenteni, az Joshua legyen.
A szeme a lányt cirógatta, ahogy a fejét rázta.
– A szavadat fogod adni, hogy azt teszed majd, amit
mondok, vagy el foglak altatni téged, amíg visszatérek. És ha a
halhatatlanok álmát alszod, képtelen leszel, arra hogy engem

423
segíts, amikor szükségem lesz rá. Nekem most mennem kell.
Pazarlom az értékes időt, időt, amit meggyőződésem, hogy
Gregori nagy áron, a saját erejével adott nekem. – Az ajka
megérintette a lány száját. – Nos, mi legyen? Alszol, amíg
odaleszek? Vagy itt fogsz maradni ébren, hogy segíts engem,
ha szükségessé válna?
Alexandria távolabb húzódott tőle, de beleegyezően
bólintott.
– Nem mintha sok választást hagytál volna nekem, Aidan –
mondta lágyan. – Akkor menj. De ha bármi is történik veled,
meglátod, mire képes egy embernő, ha dühös.
– Korábban emberi nő – javította ki őt a férfi.
És eltűnt. Csak úgy. Egyik pillanatban szilárd és valódi volt,
az következőben egy szivárvány fényes nyoma, felfelé a szikla
keskeny alagútján keresztül száguldott, a ködfátyol borította ég
felé.
Alexandria sokáig ült, a kezét az ölébe fektetve. Aidan
rendben lesz. Annak kell lennie. És haza hozza neki Joshuát.
Elhitte, mert ezt kellett hinnie. Amikor megpróbált a lábra
állni, ingatagnak találta magát, a lábai gyengék voltak. Ezért
letett azon elhatározásáról, hogy megtalálja és felvegye a
farmerét. Nehéz volt elhinni, hogy az elmúlt éjszakán
szeretkezett vele Aidan, és most kint van egy szörnnyel
harcolni.
Lassan tette meg az utat az alagúton át a falba kapaszkodva,
a keze pedig reszketett, ahogy kinyitotta a bejáratot, ami a
konyhához vezet. Hallotta, hogy Marie csendesen sír, míg
Stefan hangja mélyen morajlott, amint vigasztalni próbálta őt.

424
 A pár a nappali kanapéján ült, Marie feje Stefan vállán,
miközben a férfi a karjával átölelte. Most mindketten valahogy
öregebbnek tűntek. Alexandria letérdelt előttük és kezét
övékére kulcsolta.
– Aidan vissza fogja hozni Joshuát. Tudja, hogy hol van és
sikerült köré szőnie valamiféle védő varázslatot. Mi mindketten
azt gondoljuk, hogy van egy másik vadász a kőrnyéken és
Aidan segítségére fog sietni, ha szüksége lenne rá. – A hangját
alacsonyan hajította és kényszerítő volt. – Hiszek Aidanben, és
neked szintén kell. Nem fogjuk őket elveszíteni ma éjszaka.
Érezte, hogy a hatalom, amivel rendelkezett, átszáguld rajta.
Annak ellenére, hogy gyenge és sápadt volt, és ennie kellett,
még mindig érezte a hatalmat. Az elméje erős volt, és olyan
előnyel rendelkezett, amiről azelőtt soha nem is álmodott. Jó
dolgokra is fel tudta használni, mint most, megszabadítva a
szenvedéstől a hűséges öreg párt. Stefan és Marie kezdték
megszeretni Joshuát, és mindkettő azt hitte, hogy valahogy
felelős az elrablásáért.
Stefan nagy teste megremegett.
– Sajnálom, Alexandria, hogy cserbenhagytunk téged. A
támadás annyira váratlan volt, de nekem Joshuával kellett
volna lennem, magam mellett kellett volna tartanom őt.
– Azt gondoltam, hogy biztonságban van a házban. – Marie
halkan felnyögött miközben felemelte a kötényét, hogy az arcát
eltakarja.
Alexandria félre tolta a kötényt és karcsú karjával körbe
ölelte mindkettőjüket. Hallotta a vért, ahogy a vénáikban

425
pumpált. A táplálék illata hívta, de tudta, hogy képes irányítani
magát, megbízhat magában.
– Senki nem okolható ezért, Marie. Sem te, sem Stefan. Egy
családként fogjuk átvészelni ezt az egészet. Ti ketten, Aidan,
Joshua és én. Senki nem hibás.
Stefan keze közeledett, hogy megérintse a haját.
– Azt gondolod, Alexandria? Ez az, amit igazán érzel, ott
bent?
A lány bólintott.
– Joshua mindegyikünkhöz tartozik. Helytelen volt tőlem,
hogy megpróbáltam csak magamnak megtartani őt. Most,
amikor veszélyben van, mi mindnyájan magunkat hibáztatjuk.
Aidan, mert azt gondolja, hogy cserbenhagyott engem. Én
magamat, mert valahogy megengedtem, hogy mindez
megtörténjen. Te, mert Joshua csak egy kisfiú és nem fogadta
meg az utasításaidat. Az igazság az, hogy ami történt, az
megtörtént. És Aidan haza fogja nekünk hozni a mi fiúnknak. –
Teljes meggyőződéssel mondta mindezt.
Stefan kitartóan nézett rá elhomályosult szemeivel.
– És ha… ha valami rosszul sikerül?
Érezte az ütést a gyomra mélyén, de láthatóan nem reagált.
Fogva tartotta zafírtekintetével a férfi pillantását.
– Akkor mi mindezzel együtt fogunk foglalkozni, nem?
Nem foglak cserbenhagyni téged, cara.
Aidan hangja az elméjében megnyugvást és egy kevés
vigaszt adott neki. Ne gondolj most rám, Aidan. Legyél óvatos.
Itt leszek, veled összekapcsolódva, ha szükséged van rá,
használnod az erőmet. És szándékában állt felügyelni az eget.

426
Kinyomozni bármilyen csapdát, amit a vámpír lefektetett.
Aidan nem lenne egyedül ebben. Ha valami elromlana, a férfi
nem viheti tovább a terhet a saját vállán, ahogy tette annyi sok
századon keresztül. Eltökélt szándéka volt, hogy megossza azt
vele.
– Nagyon gyenge vagy, Alexandria – mondta lágyan Stefan.
– Ha segítened kell Aidannek, szükséged van valami… – a
férfi elakadt.
Első alkalommal mosolyodott el Alexandria.
– Minden rendben van, Stefan. Nem leszek annyira ostoba,
hogy újra kirohanjak az ajtón.
– Én szívesen és önként jelentkeznék – ajánlotta fel a férfi.
Már rázta volna meg a fejét, amikor egy fekete düh
örvénylett az elméjében. Aidannek az ötlettel szembeni
ellenállása több volt, mint féltékenység, mint az esküje, hogy
soha nem használja azokat, akik őt szolgálták, jött rá.
Alexandria ezt a tudást elraktározta, hogy egy megfelelőbb
időpontban alaposabban megvizsgálja.
– Én soha nem tudnám megtenni, Stefan, de köszönöm.
– Aidannek van tartaléka vészhelyzetekre. Egyszer adott
neked valamennyit. Ez nem a legjobb, de segítene.
Megrázta a fejét. – Most még azt sem. Ha nagyon szükséges
lesz, majd akkor használom. Most mondd el, hogy mi van a
többiekkel, az őrökkel. Aidan meglehetősen aggódik a jólétük
miatt. – Látta az elméjében, hogy dühös a Vinnie-vel és
Rustyval történtek miatt.
– Vinnie csúnyán megsérült és sok vért veszített. Neki
egyedül jóval több, mint száz öltés van a nyakán. Rusty egy

427
kicsivel jobban járt, de mindkettő hosszú időn keresztül
szolgálaton kívül lesznek – válaszolta Stefan. – Gondoskodtam
arról, hogy megszerezzék a rendelkezésre álló legjobb
doktorokat, egy plasztikai sebészt is beleértve, Vinnie-nek.
Biztosítottam mindkettőjüket, hogy kifizetjük az orvosi
tiszteletdíjakat, és szépen kárpótolom őket az elveszett
idejükért.
Alexandria finoman megszorította Marie kezét.
– Köszönöm, mindkettőtöknek. Olyan dolgokat csináltok,
amik sokkal egyszerűbbek nekünk. – Lassan talpra állt és
megtette az utat a fotelig, ahol összekuporodott, térdét felhúzta,
hogy állát rajtuk nyugtassa. Szemeit becsukta és engedte, hogy
a szoba elhalványuljon körülötte, hogy teljesen összeolvadjon
Aidannel. Ott volt, ahol lenni akart. Ahová tartozott.
Aidan számára jó álca volt a köd, amit Gregori hozott létre.
A sötét gyógyító lenyűgöző képességgel uralkodott a természet
felett. A köd súlyos takarója elzárta tőle a nap sugarait, képessé
téve Aidant arra, hogy kényelmetlenség nélkül utazzon és
nyerjen egy kis előnyt a vámpírral szemben, aki kénytelen a
föld alatt maradni napnyugtáig. Legfőképpen, egy rettenetes
súlyt emeltek le a szívéből. Alexandria vele volt, az ő
elfogadása volt minden számára. Világosan látta a vadállatot,
ami szabadságért ordított, ahogy irányításért küzdött, és nem
hőkölt hátra tőle rémületében. Nem okolta őt a vámpír
kétségbeesett kihívásáért vagy Joshua elrablásáért. Aggódott
Joshuáért és érte, de nem esett szét. Ő megtette, amit kért tőle
és megpróbálta vigasztalni Stefant, megnyugtatni őt és Marie-t.
Alexandria a partnerévé vált, igazi partnerré.

428
 Ahogy keresztülszáguldott a ködön, rájött, hogy ő szintén
fenntartás nélkül szerette a lányt. Soha nem ismert ilyen mély,
szenvedélyes érzelmeket. Olyan mélyen beleesett, hogy
teljesen eltévedt. Reménytelenül, tökéletesen, szégyentelenül
szerelmes. A legvadabb fantáziáiban sem képzelte volna el,
hogy ezt ennyire jónak fogja érezni. Elmormolt egy gyors imát,
hogy úgy menjen minden, ahogy eltervezte, hogy a fiú köré
szőtt védelem kitartson, amíg megsemmisíti a vámpírt.
Aidan gyorsan mozgott, miközben megkísérelt versenyt
futni a lemenő nappal. A köd a harchoz adott neki egy
lehetőséget, egy előnyt, és eltökélte, hogy ezt teljes mértékben
kihasználja. Keresztülszáguldott az égen, átszelte a felhőket,
megzavarva egy csapat madarat és elküldte őket, hogy messze
kerüljék el a színjátszó fényt. A fák alatti szürke árnyak
mutatták, hogy napnyugtáig már csak percek voltak. Az öreg
vadászház végre láthatóvá vált, mélyen a magas fenyők
árnyékában.

429
 Tizennyolcadik fejezet

Aidan azonnal tudta, mikor a vámpír felkelt. Föld, szikla- és

penészes fadarabok törtek fel gejzírként a sűrű, krémszerűen
málló ködön keresztül. Visítozó patkányok igyekeztek elhagyni
a rothadt gerendákat. Csótányok özönlöttek elő a korhadó
fából, mozgó szőnyegként rajzottak a törött deszkákon. A
rozoga épület megremegett. A megtestesült gonosz elhagyta a
föld mélyén lévő vackát, sikoltása gyűlöletről és kihívó dacról
tanúskodott. Rémisztően nevetett, ahogy az autó és várakozó
zsákmánya felé száguldott.
Egy csillámló szivárvány szikrázott fel a fehér ködben,
amely lassan átformálódott, hogy kirajzolja Aidan magasságát,
erőteljes, szitáló ködből kilépő alakját.
A vámpír az autó csomagtartója fölé hajolt, készen arra,
hogy megragadja az alvó gyermeket. Majd hirtelen óvakodva
megdermedt, vékony ajkát vicsorogva visszahúzta, felfedve
hosszú, sárga agyarait. Feje oda-vissza rángott a sovány, ráncos
nyakon, akár egy hüllő. Hideg szemei gyanakvóan vizslatták a
csomagtartót, majd a megfeketedett talajt. Követte az
elszenesedett hús nyomát. Tüdejéből egy hosszú, lassú

430
sziszegéssel szökött ki a levegő, és vörössel szegélyezett
szemeit a közeledő Aidanre emelte.
A vámpír hátralépett a nyitott csomagtartótól és az alvó
gyermektől.
– Azt hiszed, hogy egy ilyen olcsó trükkel csapdába tudsz
csalni, vadász? – morogta vádlón. Valaha gyönyörű hangját
csattogó kaffogás kísérte, híven tükrözve pusztulásnak indult,
rothadt lelkét.
Aidan nem messze tőle megállt.
– Mindketten tudjuk, hogy nincsen szükségem trükkökre –
válaszolta lágyan, oly tiszta hanglejtéssel, ami bántotta a
vámpír fülét. – Az inkább a te stílusod, hogy kisgyermekeket
használsz biztosítékként. Mélyre süllyedtél, Diego. Valaha
nagyszerű ember voltál. – Hangja egy oktávval mélyebb lett, és
a vámpír – annak ellenére, hogy gyűlölte annak
romolhatatlanságát – feszülten figyelte a csobogó hangot.
– Ember! – mosolygott gúnyosan a vámpír. – Ne sértegess
engem ilyen puhány elnevezéssel. Mikhail átmosta az agyadat.
Évszázadokon keresztül hazudozott nekünk, és olyanok
lettünk, mint a birkák. Tönkre tett minket, megkísérelt
megfosztani bennünket a minket megillető erőtől és hatalomtól.
Nyisd ki a szemed, vadász! Nézd meg, mit teszel! A saját
fajtádat gyilkolod!
– Te nem tartozol az én fajtámhoz, Diego. Te úgy döntöttél,
hogy megalázod és meggyilkolod azokat, akik kevésbé erősek,
mint te. Asszonyokat. Gyerekeket. Ártatlan emberi lényeket.
Én nem vagyok olyan, mint te!

431
 A vámpír jól hallhatóan utálkozva szívta meg magát
levegővel. – Könnyű ezt mondanod, amikor az asszonyod
illatát ontja minden egyes pórusod.
– Két évszázaddal vagyok idősebb nálad. Mielőtt az
életpárom eljött volna és elhozta volna számomra a fényt, nem
fordultam afelé, amit te tettél, hogy könnyebbé tegyem az
életemet – választolt halkan Aidan. – Ne hárítsd el a
cselekedeteid felelősségét! Nem Mikhail vagy egy életpár
hiánya az, ami ilyen mélyre süllyesztett téged. A te választásod
tett ilyenné, mint ami vagy.
A vékony ajkak hátrahúzódtak felfedve a vörösre festett
fogínyt. Diego arcán a fehér bőr a csontokra feszült, mígnem
már-már egy csontvázra hasonlított. Felemelte csontos kezének
borotva éles körmökben végződő ujjait, és a nyitott
csomagtartó felé bökött. – Azt hiszed, hogy olyan hatalmas
vagy, hogy legyőzhetsz engem. Azonban én sem vagyok
erőtlen.
Aidan elzárta Joshua iránti aggodalmát valahova mélyre,
lelkének egy titkos részébe. Arca közömbös maradt, sőt,
higgadt. Elméjében érzékelte Alexandria elakadó lélegzetét,
amikor kígyók kezdtek el felkúszni az autóra. Aidan meg sem
mozdult, nem is szólt egy szót sem, még csak nem is
nyugtatgatta életpárját. Büszke volt a nyugalmára, a tényre,
hogy csendes és mozdulatlan maradt, jobban bízva benne, mint
valaha.
Ha a vámpír illúziót hozott létre, akkor az tökéletes volt.
Aidan tényleges életet érzékelt a tekergőző csúszómászókban.
Elég valóságosaknak tűntek, de hogy a vámpír hogyan volt

432
képes olyan sokat magához hívni ilyen gyorsan, Aidan nem
tudta. Megpróbálta megszólítani a kígyókat, hogy elvonja őket,
azonban ezek a vámpír teremtményei voltak, teljesen rabul
ejtette őket. Az első vipera elindult a csomagtartó felé.
Csaknem azonnal követte néhány másik. Csalóka törzsüket
azonnal forró sistergés követte, és a levegő megtelt a sült hús
szagával, ahogy egyik kígyó a másik után siklott a halálba.
Végül a vámpír felemelte a kezét, és a kígyók maradéka
visszacsúszott a talajra, és a bokája köré csavarodtak.
– Hogy mondtad? Mellőzzük a gyerekes játékokat? – szólt
Aidan. – Gyere velem, Diego, és emlékezz arra a férfira, aki
valaha voltál. – A hangja oly ellenállhatatlan, lenyűgöző és
hipnotikus volt, hogy a vámpír csaknem előrelépett.
Diego fogait kivillantva vicsorgott és morgott. A nyers és
fenyegető tónus tökéletes ellentéte volt Aidan hangjának.
– Meg foglak ölni téged és a fiút, és elveszem az
asszonyodat – vigyorgott groteszkül. – Sokat és hosszasan fog
szenvedni a bűneidért.
Aidan hanyagul megvonta a vállát. – Amennyiben
megteszed a lehetetlent, és legyőzöl engem, az életpárom
követni fog engem, és esélyed sem lesz a kezeid közé
kaparintanod őt. A gyermek biztonságban lesz, mivel van egy
másik vadász is a térségben – egy nálamnál messze
hatalmasabb és erőteljesebb vadász. De te nem tudsz legyőzni
engem. Senki sem tud – válaszolta előzékenyen, teljes
önbizalommal.
A vámpír ismét felsikított, és ez a hisztérikus őrjöngés nem
sok jót jósolt. Mintha mindkettejüket kész lenne felemészteni.

433
– Gregori! Hogy merészelt erre a földre jönni? Honnan vette
ehhez a jogot? Ez tökéletes példája Mikhail képmutatásának! –
Majd hangnemet váltott, és számító békülékenységgel folytatta.
– Gregori nem olyan, mint te, Aidan. Te egy becsületes férfi
vagy. A cselekedeteidet az erkölcsösség uralja. Félrevezetett a
vadászatod talán, mindazonáltal teszed, ahogy teszed, mert úgy
gondolod, ezt kell tenned – mondta, s körbelesett a környéken,
és lehalkította a hangját. – Gregori egy hidegvérű gyilkos.
Nincs lelkiismerete. Történeteket, szóbeszédet hallottam róla,
és megesküsznek rá, hogy ez az igazság. A gyógyító illegálisan
gyilkolt. Azt tetteti, hogy ő a népünk legjobbja, de ő a
legrosszabb, és Mikhail jóváhagyja ezt az irtózatot.
Egy gyakorlatlan fül számára ármánykodó tónusa csábító és
meggyőző lett volna. Aidan azonban látta, ahogy a szürkés bőr
megfeszül a koponyáján. Látta a megszáradt vért a hosszú,
elsárgult körmök alatt. A felcsúszott ínyt és a túlméretezett
agyarakat. De legfőképp a csomagtartóban lévő kicsi,
sebezhető fiúnak – mint a vámpír bosszújának eszközének –
volt a tudatában.
– Arra törekszel, hogy időhöz juss, halott. Miért? Mi a
terved, hogy a barátomnak akarod színlelni magadat? – Aidan
még beszélt, amikor a viperák visszataszítóan elkezdtek
sziszegni, ahogy a csúszkáló, vonagló testek özöne elárasztotta
őt.
Ahogy közeledtek a lábaihoz, a kígyók alakja megváltozott,
és mintha nők kúsztak volna felé. Szemérmetlen szexualitással,
hosszú, villás nyelvükkel felé csapva sziszegtek. A köd
takarását felhasználva Aidan gyorsan lendült: egyszer csak

434
megjelent a vámpír mögött. Ahogy Diego össze-vissza
forgolódott, Aidan megütötte. Egy fürge, gyilkos ökölcsapással
tervezte gyorsan lezárni a küzdelmet. A vámpír azonban az
utolsó pillanatban arrébb szökellt és az ő félig nő, félig kígyó
teremtményei zsémbeltek és mérget köpködtek Aidanre,
ahogyan a hason, kézen, térden másztak felfelé.
Ne figyelj az illúziójára! Egy pillanatra se vedd le a
szemeidet a vámpírról! Arra vár, hogy figyelmetlen légy.
Alexandria hangja lágyan és édesen szólt a fejében, eloszlatva
az illuzionista által szőtt kusza pókhálót elméjéről.
Ő valóban elég ügyes, cara – ismerte be.
Nem eléggé – felelte a lány teljes bizalommal.
A földön tekergő nők felhagytak a siránkozással, s egy
mély, átható, gyászos szűkölés kelt szárnyra a széllel. Aidan
egy lusta, magabiztos mosolyt vetett a vámpírra. –
Megpróbálod meghívni Gregorit a mi kis csatánkba? Sokkalta
őrültebb vagy, mint gondoltam. Én, akinek nincs semmi
félnivalója tőle, még én sem zavarnám meg Gregori magányát.
Ettől az éktelen zsivajtól biztos csatlakozik hozzánk.
Aranyszemei a vámpírba hasítottak, keresve tompa, halott
tekintetét. – Néhány évvel ezelőtt Gregorival együtt dolgoztam.
Tudtad ezt, Diego? Bármit tesz, azt megfontoltan és
hatékonyan teszi. Senki sincs olyan, mint ő. Talán életed utolsó
pillanatában össze akarod mérni csekélyke képességeidet az ő
nagyságával?
A vámpír golyó-feje ismét megremegett, a koponyája
ritmikusan oda-vissza lengett. Egy parancsot sziszegett, és az
obszcén teremtmények nyöszörögve eloldalogtak. A vámpír

435
kántálva feléjük intett, és jajveszékelő asszonyok lassan ismét
kígyóformát öltöttek. Hétköznapi, ártalmatlan kerti kígyókká
változtak.
A vámpír lassú, körültekintő és vészjósló táncba fogott.
Aidan körül keringve, cipője alatt ropogott a csótányok
kemény páncélja. Feje folyamatosan mozgott, lassan és oda-
vissza, csillogó agyarairól nyál csöpögött. Aidan sztoikus
nyugalommal állt a vámpírral szemben, megtagadva, hogy a
táncoló lábak alatt szétzúzódó bogarak zajára vagy a baljáról
közeledő kerti kígyókra figyelmezzen.
A kígyók nem ártalmatlanok, Aidan – figyelmeztette
Alexandria szenvtelenül. – Ez egyike az illúziójának. Ezek nem
kerti kígyók. Érzékelem a vámpír örömujjongását.
Aidan nyugodtan állt továbbra is, aranyló szemei nem
mozdultak a vámpír billegő alakjáról. Még annyira sem, hogy a
felé suhanó kígyóra pillantson, nehogy véletlenül elárulja, hogy
tisztában van a rá leselkedő veszéllyel. A vámpír hipnotikus
mozgása, a különös lépések sorozata és megtervezett gesztusok
mind arra szolgáltak, hogy eltompítsák az érzékeit és
hatalmába kerítsék az elméjét.
Ahogy a kígyó pár centi közelségbe került a vadászhoz, a
vámpír megállt, szemei Aidanébe fúródtak. Megkísérelte
hipnotizálni őt. Majd – hihetetlen sebességgel – a vámpír
előrevetette magát, és teljes erőbedobással megrohamozta őt. A
kígyó is elrugaszkodott, hogy agyarait Aidan lábába mélyessze.
Aidan azonban már nem volt ott. Még a vámpírnál is
gyorsabban mozogva felszökellt, és elkapta a másikat. Kezei
megragadták a golyóbisszerű fejet és elcsavarta. Egy

436
vérfagyasztó reccsenést követően a vámpír felvonyított, és
borotvaéles karmaival Aidan széles mellkasába vájt.
A karmok mélyre martak, négy vörös barázdát hagyva
maguk mögött. Aidan teste szertefoszlott, és eltűnt az
illuzionista mellől, hogy aztán az autó csomagtartója mellett
öltsön testet. Megkockáztatott egy gyors pillantást az alvó
gyermekre. Nyugtalanító volt a kisfiút borító elszenesedett,
kígyótetemek látványa. A lehető legtávolabbra akarta hajítani a
visszataszító, gonosz teremtményeket Joshuától.
Aidan, ne hagyd elvonni a figyelmedet a vámpírról –
figyelmeztette Alexandria. – Még mindig veszélyes. Épp
igyekszik összeszedni magát, hogy megöljön téged. Jól vagy?
Érzem a fájdalmadat.
Nem érzek semmi – válaszolt Aidan kapkodva, és figyelmét
ismét a vámpírra fordította.
Diego feje az egyik oldalára dőlve csálén állt, és a behízelgő
mosoly torz paródiájával az ajkán fintorgott a vadászra. Vörös
lángok lobbantak fel a szemeiben. Zihálva, kapkodva vette a
levegőt, de ez nem tévesztette meg Aidant. A vámpír
veszedelmesebb volt, mint valaha. A vadász felfedezte a
veszélyt, ahogy vöröses szemeire köd ereszkedett, és ahogy
körmei a saját tenyerébe vájtak, hogy vér csöpögött róla.
– Engedj békében meghalnom, Aidan. Végeztél velem –
szólt a vámpír tompán, rábeszélően. – Fogd a kölyköt, és menj.
Hagyd meg a méltóságomat. Nemsokára találkozni fogok a
hajnallal és úgy fogok meghalni, ahogy a mi fajtánkhoz illő.
Aidan mozdulatlanul állt, teste látszólag ellazult, vállait
már-már nemtörődöm módon leeresztette, karjai az oldala

437
mellett lógtak, térdei enyhén behajlítva. A nyugalom szobra.
Arany szemei is csak alig csillantak meg. Csak rezzenetlenül
követte a vámpír mozdulatait, akár egy ragadozó.
A vámpír egyszer csak káromkodásban tört ki, trágár
kifejezésekkel adva hangot reményvesztettségének.
– Akkor gyere, és kapj el engem! – provokálta a másikat.
Aidan csak mereven nézte őt, és nem mozdult. Nem engedte
meg magának, hogy sajnálat szivárogjon a szívébe vagy az
elméjébe eziránt a megtévesztett lény irányába. Az
katasztrófához vezetett volna. Az élőhalottak tetteik
következményeként nem éreznek bűntudatot. Diego szárazra
szívná Joshuát, kínozná őt, hogy eljuthasson Aidanhez és
Alexandriához, majd elhajítaná a gyermeket, mint a szemetet.
Egy vámpírral nincsen helye sem alkunak, sem pedig
érvelésnek. A vadász tehát csak állt tovább türelmesen.
Nem kellett sokáig várakoznia. Az élőhalottnak nem volt
valami sok türelme. Aidanre vetette magát, miközben –
ahogyan azt korábban is tette – alakot váltott. A vézna nyakán
groteszkül ferdén álló feje meghosszabbodott, s előtűnt egy
vastag, tömör pofa, hosszú, kiálló, borotvaéles szemfogakkal.
A kardfogú tigris a levegőben úszva ordított, ahogy
elrugaszkodott.
Aidan a lehető legutolsó pillanatig várt. A hosszú agyarakat
és a nehéz állat súlyát elég könnyű volt elkerülnie, azonban
lehetetlen volt közel kerülnie hozzá anélkül, hogy a gyilkos
mancsok szétszaggatnák vagy kizsigerelnék őt. Az elméjét
elzárta minden fájdalom elől, és elzárta magát Alexandrától,
hogy lehetőleg ne osztozzon a szenvedésében. Majd karjait az

438
élőlény nyaka köré fonta, és meglovagolta az állatot, s így a
halálos karmok nem érhették el őt. Még az ő hatalmas erejével
is bajos volt megfékezni a bömbölő, vonagló vadállatot, ami
azon volt, hogy szétszaggassa őt.
Lassan, nagy erőkifejtéssel, Aidan képes volt elég nyomást
kifejteni a tigris nyaka körül, hogy elzárja tőle a levegőt. Az
állat erre megőrült. Magát dobálva, ficánkolva próbálta ledobni
magáról. Vadul harapott, mart és üvöltött élesen, ijesztően
vonyítva. De Aidan rendületlenül csimpaszkodott rajta. Keze a
másik szívverése után kutatva lejjebb csúszott.
Aidan már majdnem elérte a célját, amikor a vámpír eléggé
kicsavarodott ahhoz, hogy egy méreg borította karma a
nyakába mélyedjen, épphogy csak eltévesztve a verőerét. Vér
spriccelt elő és érezte, ahogy a bőrén lefolyik. A vadállat túl
erős volt és fürge, és egy pillanatra Aidan elbizonytalanodott,
hogy le tudja-e gyűrni a teremtményt. Ekkor valami
megmozdult az elméjében. Egy csendes bizonyosság
önbizalommal és erővel töltötte fel őt.
Habár megkísérelte kizárni Alexandriát, hogy távol tartsa a
brutalitástól, Alexandria sosem hagyta el őt. Ő ott volt, hogy a
saját erejével táplálja a párját. Aidan tapogatózó keze végre
meglelte, amit keresett. Egész öklével benyúlt a megvadult
tigris testébe, izmokat átszaggatva jutott el a puha, sebezhető
szervig.
A vámpír tombolt és sikított. Utolsó erejével még Aidan felé
sújtott, eltökélte, hogy a vadászt is magával viszi. Ahogy Aidan
kirántotta testéből a még pulzáló szívet, a kardfogú tigris alakja

439
eltorzult, és alakot váltott, mígnem az elsorvadt, szürkés bőrű
vámpír nem feküdt előtte, hangtalanul és mozdulatlanul.
Aidan elhajította magától a bomlásnak indult testrészt és
sietősen jó távolságra húzódott a förtelemtől, ami valamikor
egy tisztességes Kárpátokbeli férfi volt. Egy mély, tisztító
lélegzettel nekidőlt egy fa törzsének. A szél susogott, felkapva
és kitartóan elhordva a vámpír bűzét. Az éj titokzatos volt,
sötét és gyönyörű.
Jöjjek? Szükséged van vérre, Aidan?
Életpárja szavaiban hallotta a sajátjával felérő fáradtságot.
Nehéz feladat volt megőrizni a mentális kapcsolatot, amikor
pedig a lány épp csak nemrég tanulta meg, hogyan tegye azt,
különösen egy heves küzdelem közepette. És Alexandria
gyenge volt a táplálék hiányától. Megengedte neki, hogy
mohón táplálja őt, és később habozás nélkül nyújtotta neki saját
fogyatkozó erejét. Még most is csak ővele törődött.
Maradj, piccola. Hamarosan otthon leszek, és viszem
magammal Joshuát is. Mondd meg Marie-nek és Stefannak,
hogy minden rendben van. Aidan igyekezett hangját
visszafogni, hogy nehogy aggódjon érte.
A lány finom kacaja megmelengette a szívét. Az elmédben
vagyok, szerelmem. Nem tudod elrejteni előlem a sebeidet.
Éppen hogy csak felkavarodott picit a levegő, s csak a puha
szárnycsapkodás figyelmeztetett a jövevényre. Egy hatalmas
ragadozó madár szállt le az Aidan feje fölötti lombba, majd
lassan összecsukta szárnyait. Aidannek érzékelnie kellett volna,
ha egy fajtájabeli a közelben van, de ezúttal nem így volt. A
madár – ahogyan könnyedén leszökellt az ágról – alakja

440
megváltozott, és végül Gregoriként landolt, könnyedén
megállva lábain.
Elsuhant Aidan mellett, hogy szemrevételezze a földön
heverő torz alakot.
– Ügyes volt, ugye? – kérdezte lágyan. A hangja
gyönyörűen csengett, és úgy tűnt, hogy megnyugtató hangzása
beszivárog Aidan fáradt testébe, és megújítja erejét. A belőle
áradó sötétség dacára Gregori tisztaságot és világosságot hozott
magával; hozzátapadt, akárcsak a hatalom aurája. – Diego a
vámpírok leggonoszabbikáival tanult. A szülőföldünkön
kezdtek el szövetkezni Mikhail ellen. Úgy vélték, hogy
sokaságukkal legyőzhetik őt. Amikor ez nem működött, emberi
mészárosok segítségét is bevonták. Most a többi földrész és a
trükkök vannak soron. Annyi féle módon próbálnak fölénk
kerekedni, Aidan. Helyesen cselekedtél ma.
– A te segítségeddel – egyenesedett ki Aidan. Egyik kezét
erősen a nyakán még vérző sebre szorította.
Gregori lábai nem érintették a vérontás helyszínét, ahogy
átsiklott a csótányok és a megfeketedett kígyótetemek fölött, és
megközelítette a kocsi nyitott csomagtartóját.
Aidan nem tudta visszafogni magát, hogy – biztos, ami
biztos – figyelmeztesse a gyógyítót. – Használtam a
védvonalaidat, hogy megóvjam a sérüléstől. – Nem hitte, hogy
a gyógyító valaha át fog változni, ennek ellenére óvatos volt.
Gregori bólintott. – És te hozzáadtad a saját módszeredet is.
Fejlődtél az évek alatt, Aidan. Gyere ide – nézett felé, s
különös, halvány szemei lenyűgöző ezüstszürkén csillogtak,
hangja halkan, de hipnotikusan csengett.

441
 Alexandria halk figyelmeztető kiáltása ellenére Aidan
előremozdult. A lány nem gondolta, hogy a másik Kárpátokból
származó férfi gonosz lenne, azonban a gyógyító úgy vélte, a
lelke már elveszett. És ettől ő kiszámíthatatlanná vált. Ne menj
közel hozzá! Annyira veszedelmes, Aidan, és… érzem az
erőtlenségedet. Ez a hangja! Nem veszed észre, hogy a hangja
szólít téged?
Ő egy nagyszerű ember, cara – nyugtatta az élettársát. Bízz
meg az ítéletemben.
Gregori épphogy csak nagyon finoman érintette meg Aidant,
a vadász azonban úgy érezte, hogy forróság kezd szétáradni a
testében. A gyógyító behunyta a szemeit, kutakodva küldte ki
saját magát Aidan testébe. Egyszer csak népének ősi nyelve
visszhangzott fel a levegőben, s járta át a testüket – a gyógyító
szertartás, mely egyidős az idők kezdetével. Aidan érezte,
ahogy népük legnagyobb gyógyítója kiűzi testéből a fájdalmat,
s az végleg eltávozik. Egy ideig még folytatódott az ének, de
Alexandria továbbra is megosztotta elméjét a férfival,
határozottan elutasítva, hogy lemondjon az őt megillető
helyről. Tudta, Gregori érzékeli a jelenlétét, és tisztában volt
azzal is, hogy bizalmatlansága így nyilvánvalóvá válik,
azonban sokkal jobban aggódott Aidan biztonságáért, mint
Gregori érzéseiért.
Gregori lassan visszatért saját testébe, az arcán a ráncok
árulkodtak arról, milyen megerőltető ez a gyógyító eljárás.
Ennek ellenére természetes mozdulattal harapott fogaival a
saját csuklójába, majd nyújtotta oda Aidannek.

442
 Aidan hezitált. Tudta, hogy Gregori ajánlata az egyszerű
tápláléknál messze többről szól. Ezzel Gregorihoz kapcsolódik,
és képes lesz akár nyomon is követni őt, ha akarja, s ha
szüksége volna őrá. A vastag csukló, melyből az rubinvörös
értékes cseppek szivárogtak, sürgetően a szájához közelített.
Aidan egy sóhajjal megadta magát az elkerülhetetlennek.
Szüksége van élelemre, és az otthon várakozó Alexandriának
is.
– A maga módján gyönyörű ez a vidék, nem? – Gregori nem
várt választ Aidantől, és annak sem adta bármiféle jelét, hogy a
vérveszteség bármiféle hatással lenne rá. – Nem vad és
szelídítetlen táj, mint a mi hegyeink, de ígéretes – mondta, és
meg sem rezdült, ahogy Aidan fogai mélyebbre vájtak a
bőrébe.
Aidan testébe olyan erő áradt, amit évek óta nem tapasztalt.
Gregori egy volt népük ősi tagja közül, vére sokkalta
erőteljesebb volt, mint fiatalabb társaié. Aidan azonnal erőre
kapott, a fájdalmakat és a kimerültséget mintha elfújták volna,
s oly életerőt érzett magában buzogni, mint korábban soha.
Óvatosan, gondosan és igen nagy tisztelettel lezárta a sebet.
– Az adósod vagyok, Gregori, a mai támogatásod és
segítséged okán – fogalmazott formálisan.
– Nem volt szükséged az én segítségemre. Én csupán
megkönnyítettem a dolgokat. A gyermek érdekében tett
védelmed még a köd nélkül is biztosította volna a számodra
szükséges időt. És elég erőd volt ahhoz, hogy a segítségem
nélkül túléld a nap sugarait testetlen állapotban. Nem tartozol
nekem semmivel, Aidan. Életem során abban a szerencsében

443
részesülök, hogy egy pár férfit a barátomnak nevezhetek. Te
egy vagy közülük – hangzott Gregori szájából, mintha már
messze távolban lenne.
– Jöjj az otthonomba, Gregori – erősködött Aidan. – Maradj
egy ideig. Talán könnyebbséget hoz a számodra.
– Nem tehetem – rázta Gregori a fejét. – Tudod, hogy nem
tehetem. Szükségem van a vad vidékekre, magasban húzódó
tág terekre, ahol szabadnak érezhetem magamat. Ez az én
utam. Találtam egy innen több mérföldre fekvő helyet.
Építkezni fogok, míg várok az életpáromra. Emlékezz a nekem
tett ígéretedre!
Aidan bólintott. Érezte, hogy Alexandria megmozdul az
elméjében, meghitt vigasztalást hozva.
– Gondoskodj a gyermekről, Aidan és az asszonyodról. Még
ebből a távolságból is érzékelem, hogy aggódik érted és a
fiúért. És táplálékra is szüksége van. Éhsége erőteljes, engem is
mellbe vág. Ne vesztegesd az idődet arra, hogy felőlem
nyugtalankodsz. Már évszázadok óta gondoskodom magamról
– mondta, s alakjának körvonalai máris remegni kezdtek, és
finom csillogás közepette beleolvadtak a köd éteri harmatjába.
– Elég szép teljesítményt vittél ma véghez, és mindezt
világos nappal. Csupán maroknyian tudják ezt megtenni. Sokat
tanultál – hallatszott hangja furcsa tompasággal, bár még
mindig csodálatosan.
Aidan figyelte, ahogy eltűnik, s vele együtt a köd is
szétmállott, ahogy visszahúzódott a környező erdőbe. Az, hogy
Gregori elismerte teljesítményét, büszkeséggel töltötte el. Úgy
érezte magát, akár egy gyerek, akit nagyra becsült szülei

444
megdicsérnek. És miután mindezt a mesteri Gregori tette, aki a
magányos életet választotta és csak keveseket támogatott,
különösen megtisztelve érezte magát.
Aidan nagyon óvatosan, végtelen türelemmel kibontotta
Joshuát a védvonalak közül, majd gyengéden kiemelte a fiút a
csomagtartóból. Elszenesedett kígyómaradványok hullottak alá
a földre szanaszét Aidan lábai köré. Még sok teendője volt, de
nem tudta volna tovább a fiút azon a borzasztó helyen hagyni a
vámpír kreatúráival.
Aidan egy füves dombon egy fenyőfa alá vitte Joshuát, és
lefektette a földre, majd gyengéden hátrasimított szőke fürtjeit.
A fiú jól van, Alexandria. Csupán mélyen alszik, mint ahogyan
utasítottam. Amikor hazaértünk, fel fogom ébreszteni őt. S majd
akkor foglalkozunk azzal, amit látott.
Csak siess! Annyira látni szeretném már őt, és a karjaimban
tartani. És Marie nemigen hitt nekem, amikor elmondtam neki,
hogy Joshua túl van a veszélyen. Hangjából sütött a vágy,
ugyanakkor nem lehetett nem felfedezni benne a kimerültséget
sem, jelezvén a lány erejének egyre fogyóbb mértékét.
Aidan aggodalommal telve hagyta ott a békésen alvó fiút, és
visszatért a gusztustalan csatatérhez. El kellett még végeznie
visszataszító feladatát, és végleg meg kellett semmisítenie a
vámpírt. El kell választania a szívet és az összes fertőzött vért a
testtől, és hamuvá égetni.
Az égbe tekintve elkezdte összegyűjteni az elektromosságot,
majd összeszőtte a frissiben képződő villám szerteágazó ereit.
Mindezt addig folytatta, mígnem már pattogott, és ívbe hajolt a
felgyülemlett feszültségtől. Ekkor a vámpír maradványaira

445
irányította a veszélyes áramlatot, ami pörgő-forgó tűgolyóként
csapódott be szikrát vetve szerteszét. A vámpír teste
förtelmesen vonaglott, és a felszálló bűz megtöltötte az éji
levegőt. Úgy tűnt, mintha a néhány méterrel odébb lévő szív
megmozdulna és ez az apró, kétségbeesett dobbanás megállásra
késztette Aidant.
Ez a szokatlan és rendkívüli dolog nyugtalansággal töltötte
el őt, így a tüzet a szívre irányította, hogy lássa, ahogy az nagy
gyorsasággal elhamvad, és néhány pillanat múlva nem is marad
más, mint egy maréknyi hamu. A test groteszk módon
kicsavarodott, csaknem felült, és a szél egy hosszú gyászos
üvöltést emelt a magasba. Irtózatosan csengett, és ahogy
elenyészett az éjszakában, úgy változott át egy fenyegető és
gúnyos nevetéssé.
Aidan tüstént megpördült, aranyló szemei nyugtalanul a
tájat, a fákat, az égboltot vizsgálta, hátha valamiféle rejtett
csapdára lel. Teste mozdulatlanul, s egyszersmind feszült
figyelemmel kutatott valamiféle árulkodó hang után. Az
elméjében érzékelte, ahogy Alexandriában bennreked a levegő.
És akkor meghallotta. Egy tompa, alattomos zörgés. Óvatos,
lopva suhanó hangok. Zizzenő tűlevelek fojtott surrogása.
Joshua! – tört fel Alexandriából a rémült felfedezés,
majdnem egy időben Aidan felismerésével.
Természetfeletti gyorsasággal mozdult; gyorsabban, mint
létezésének évszázadai alatt bármikor, és sebesen leküzdötte a
távolságot a füves dombig, ahol a gyermeket hagyta.
Megtalálta és kezével megragadta a kígyót, és elrántotta annak
céljától. Erre az sziszegve Aidan karja köré tekeredett, és

446
kétségbeesetten szorongatva izmait mártotta agyarait a férfi
hüvelykujjának húsába. Majd újból és újból lecsapott, hogy a
vadász testébe fecskendezze mérgét, ahogy ösztöne továbbra is
arra hajtotta, hogy teljesítse a parancsot, amely a vámpír
bosszúját szolgálta. Aidan letépte magáról a kígyót és a lángok
közé vetette, amelyet az élőhalott teste táplált. Mérgező füst
töltötte meg a levegőt, miközben zöld gázok vad csíkjai szelték
át a fekete füstöt, amely végül bekebelezte azokat.
Aidan lerogyott Joshua mellé és a karjaiba húzta a fiút.
Lassan, igen-igen gondosan megvizsgálta bőrének minden
egyes négyzetcentiméterét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy
a fiú sértetlen.
Várta a kígyó mérgének hatását. Perceken belül érezte,
ahogy a tüdeje küzd a levegőért, és émelygés borítja el, de
közel sem oly mértékben, mint arra számított, amikor
figyelembe vette, hogy a mérget a vámpír gyűlölete táplálta.
Ám hamar ráébredt, hogy Gregori vére közömbösítette a
kártékony anyag hatását. Érzékelte a testében folyó küzdelmet,
azonban Gregori vére sokkal hatalmasabb volt, mint amit
bármelyik vámpír fel tudna mutatni. Nem telt bele pár perc, és
Aidan már jól is volt, a szíve és a tüdeje visszanyerte korábbi
erejét, és a méreg elszivárgott a pórusain keresztül a testéből.
Karjaiban a fiúval felemelkedett és belevetette magát a
levegőbe. Szárnyak feszültek ki, ahogy megkezdte útját az
égbolton az otthona felé, ahol életpárja várja már őt. Alig szállt
le a harmadik emeleti balkonon, és Alexandria már is
igyekezett kiemelni a gyermeket karjaiból, miközben egyszerre
sírt és nevetett.

447
 – Megcsináltad, Aidan! Nem tudom elhinni, megcsináltad! –
zokogta a halálosan sápadt lány, miközben karjai remegtek a
gyengeségtől.
Aidan hallotta, ahogy a szíve kínlódik, a tüdeje zihál, ahogy
teste erőlködik, mivel a vérellátása igen alacsony volt.
Ösztönének ellenállva, amely arra biztatta, hogy magához
vonva gondoskodjon a lány szükségleteiről, a kedvese
várakozó karjaiba helyezte Joshuát.
– Nézd csak a szegény kis arcára – sírt fel Alexandria.
Könnyei Joshua zúzódásaira és duzzadt szemére hullottak. –
Oh, Aidan, nézz rá!
– Nekem úgy tűnik, remekül van – válaszolta lágyan a férfi,
ahogy karját a lány dereka köré fonta. Igyekezett a fiú súlyának
nagyját magára vállalni. – Vigyük az ágyba, és ébresszük fel
őt!
Aidan hallotta, ahogy Marie és Stefan épp a lépcsőket
másszák, hogy csatlakozhassanak hozzájuk. És egyszer csak
érzékelte, hogy Alexandria éhsége szinte mellbe vágja.
Aidanban felébredt a Kárpátok népére jellemző védelmező
ösztön, ami csak a lánnyal törődött. Joshua biztonságban volt.
Itt volt az ideje, hogy élettársa visszanyerje erejét.
– Oh, Marie, nézd a kis arcocskáját! – szipogta az idősebb
asszonynak. – Az a szörnyűséges teremtmény megütötte őt!
Marie nyíltan felzokogott, és átvette Alexandriától a
gyermeket. Stefan segített tartani a kisfiút.
– Jól van, csak alszik – biztosította őket Aidan. Ő inkább
Alexandriáért aggódott. – Ágyba dugjuk, és felébresztjük őt.
Elmagyarázzuk neki, hogy egy emberrablási kísérlet áldozata

448
lett. El fogja fogadni a szavainkat, és meg fogja érteni, hogy
miért válik szükségessé a testőrség körülötte.
Stefan a kis szobába vitte Joshuát. Marie ráhúzta a
pizsamáját és hideg borogatással borította be a feketébe hajló
szemét. Alexandria letelepedett az ágy szélére, kézébe szorítva
Joshua finom kis ujjait.
Aidan mellé térdelt, és támogatólag a derekára fonta egyik
karját. – Joshua, most felébredsz. Alexandria szeretné látni a
kék szemedet – habár halkan suttogta a szavakat,
ellenállhatatlan hangja a fiú elméjébe szivárogtak, és lágyan
csalogatták vissza őt az álomból a való világba.
Joshua hirtelen hevesen kitört, és keményen küzdött, hogy
kiszabadítsa magát. Aidan megfékezte őt, s közben saját
testével óvta Alexandriát, aki a történtek ellenére is csak a
fiúhoz akart közelebb kerülni. – Hallgass meg, Joshua! Itthon
vagy, velünk és biztonságban. Az emberrablók már nincsenek
itt. Nyugodj le, és ne bántsd Marie-t vagy a nővéredet. –
Hangja, mint mindig, higgadt és gyönyörű volt, annyira
meggyőző, hogy a fiú felhagyott a küszködéssel és gyanakodva
lesett fel. Könnyekben tört ki, amikor meglátta Alexandriát.
Aidan széles termetébe befészkelve magát Alexandria
magához húzta Joshuát, hogy végre karjainak menedékébe
vonja a kis testet. – Biztonságban vagy már, kis haver. Senki
sem fog bántani téged.
– Kutyák voltak ott, nagy kutyák. És vér, mindenfelé.
Vinnie-t… megették. Láttam.
– Vinnie nagyon bátor volt, és megpróbált megmenteni
téged az emberrablók kezéből – nyugtatgatta őt Alexandria, és

449
elsöpörte szőke göndör tincseit a fiú homlokából. – Kórházban
van, de él és majd jobban lesz. Akárcsak Rusty. Pár nap múlva
elviszünk téged hozzájuk. Beszélnünk kellett volna veled arról
a lehetőségről, hogy valaki esetleg megpróbál elvenni téged
tőlünk – szólt, és ujja hegyével gyengéden végigsimított az
öccse szeme körül. – Sajnálom, hogy nem bíztam benned. Elég
idős vagy már, hogy tudj ezekről a dolgokról.
– Ez az oka annak, hogy féltél itt élni?
– Részben. Aidan roppant vagyonos férfi. Mivel téged és
engem szeret, ezért mi mindig veszélyben leszünk. Olykor
testőrök kellenek, hogy vigyázzanak ránk. Érted, hogy mit
szeretnék mondani neked, Joshua? Ez az én hibám, hogy nem
magyaráztam el neked a veszélyt, amiben vagyunk.
– Ne sírj, Alex! – hangzott egyszerre Joshua hangja, akár
egy felnőtté. – Aidan eljött, és visszahozott engem, ugye?
– Igen, megtette – bólintott a bővére. – Többé soha, senki
nem fog elvenni tőlünk. Soha többé.
– Legközelebb, amikor Marie és Stefan azt mondja, hogy
maradjak a házban, nem számít, miért, én engedelmeskedni
fogok – határozta el Joshua. Majd nyugtalan szemeivel
Alexandriát vizslatta. – Van valami bajod? Olyan fehér vagy.
– Mindez nagyon ijesztő volt mindannyiunk számára,
Joshua – válaszolta Aidan. – Marie és Stefan vigyázni fognak
rád, miközben Alexandriát ágyba viszem. Pihenésre van
szüksége. És ne aggódj Báró felől. Stefan biztonságban tartotta
őt neked. A kutyus veled maradhat, amíg Alexandriát
nyugalomba helyezem.

450
 – Nem fogom itt hagyni őt, egy percre sem! – rázta a fejét
Alexandria. – Itt maradok, amíg el nem alszik.
– Nem, cara mia, nem – válaszolta Aidan határozottan.
Majd egy kecses, már-már folyékony mozdulattal felállt.
Kezeivel könnyedén felkapta a lányt, felemelte és mellkasához
szorította. – Szüksége van a pihenésre, Joshua. Később
visszahozom őt.
– Rendben van, Aidan – mondta a férfi a férfinak. – Jobban
szüksége van egy ágyra, mint nekem.
Aidan rávigyorgott, és nem törődve a lány vonaglásával,
küszködésével, kivitte őt a szobából. – Igaza van, tudod jól –
mormolta a nyakába. – Neked viszont valóban szükséged van
arra, hogy ágyba kerülj. Az én ágyamba. – Meleg lehelete
ingerlően csábítóan a lányt, aki majdhogynem lehetetlennek
találta ellenállni neki.
– Úgy gondolom, hogy telhetetlen vagy – vádolta őt,
azonban karjai felkúsztak a nyaka köré és teste ellazult.
– Ami téged illet, ez valóban így van – helyeselt Aidan.
Sebesen szelte át a házat, és az alagutat. Teste várakozva
megfeszült.
A lány keze a férfi inge alá csúszott és a mellkasát
simogatta. Szája elmozdult a nyakáról és új irányt vett: a
mellkasát vette célba, hogy nyelvével cirógassa, barangolja
végig azt, szerelmesen tisztelegve a férfi bátorsága előtt.
A kamrában Aidan az ágyra engedte édes terhét.
Tekintetével foglyul ejtve a lányét, elkezdte kigombolni a saját
ingét.
Alexandria kibújt a pulóveréből, és félredobta.

451
 Kinyúlt és kezeivel megragadta finom bordáinál. Majd
közelebb és még közelebb vonta magához, hogy a lány
hátrahajlott, és így élni tudjon a csábító meghívással, amit
annak teste ajánlott neki. Óh, igen, és szája kiélvezte párja
édes, friss zamatát, bőrének selyem simaságát. Teste
megkönnyebbülésért kiáltott, és ismerőseként üdvözölte ezt a
mindent elborító sürgetést. És akkor megérezte Alexandria
kezét a nadrágján először a gombnál, majd ahogy
végigcsúsztatja a cipzárt, és finoman letolja csípőjéről a
szövetet.
Aidan mélyen felnyögött, amikor kezével átfogta őt, és
simogatni kezdte. Erre már nem bírt ellenállni a szükségnek, és
durván letépte a lányról a ruháit, míg annak forró bőre nem
simult meztelenül az övére. – Megőrjítesz, piccola, teljesen –
suttogta, és karjaiba emelte. – Fond a lábaidat a derekam köré!
Alexandria fejét lehajtva, szájával a férfi mellkasán
kalandozva megállt. Nyelve párja pulzusa fölött körözött. –
Táplálj engem! – suhogta vissza. Hangja oly érzéki volt, hogy
a férfi lábai majd’ felmondták a szolgálatot.
Csípőjénél biztosan tartva a lányt, behatolt a bársonyos
hüvelybe. Felkiáltott, ahogy az izmok lassan beengedték őt,
majd megfeszültek körülötte forrón és feszesen. – Vedd el,
amire szükséged van, ami jog szerint a tiéd – mormolta,
miközben mélyebbre temetkezett a lányban összeforrasztva
egymást tűzzel és szenvedéllyel. – Tedd meg, Alexandria! Azt
akarom, hogy tedd meg!
Aidan egész testét lángba borította az a tiszta érzés, ahogy
azok a fogak áttörtek a bőrén. Mozgása keményebbé,

452
sürgetőbbé vált, ahogy a lányban siklott oda-vissza, ahogy
megfeszülve igyekezett magasabbra és magasabbra az
élvezetben. Alexandria haja beterítette őket, és mint ezernyi
selyemszál hullámzott körülöttük, ahogyan finoman ingerelte a
férfi túlérzékeny bőrét. Kezei felcsúsztak Aidan hátán
kitapintva minden egyes izmot. A vadász érezte a lány ajkait
magán, s ez csak még jobban felkorbácsolta az érzékeinek
gyönyörét.
Aidan lassított tempóján, de csípőjének lökései erősek
maradtak, kezeivel feszülten szorította magához a másikat. A
lány az övé volt. Az életpárja, akire hosszú és üres
évszázadokon keresztül várt. Alexandria volt a férfi világa. A
fény az életében. A színek, amikről azt hitte örökre elveszítette
őket. Ő volt a beteljesedés, amiről soha nem is gondolta, hogy
létezik. És ő most már örökre az övé, és örökre vele marad.

453