Az emberi elme árnyoldalai anatómiai vonatkozásokkal

Keelhauling

Az egyes kalózhajók saját kalózkódexekkel

rendelkeztek, amelyek szigorúan szabályozták a
legénység életét. A fennmaradt kalózkódexek
cikkelyeiből egy meglehetősen jól szabályozott,
hierarchikus rendszer tűnik elő. Mindenki feltétlen
engedelmességgel tartozott feljebbvalójának, a
parancsmegtagadásért pedig súlyos büntetés járt. Egyik
népszerű büntetés volt a keelhauling, vagyis a hajó alatt
áthúzás módszere. Ez lényegében abból állt, hogy az
elítéltet megkötözték, egy a hajó alatt áthurkolt hosszú
kötéllel, majd a vízbe dobták és végig húzták vagy
keresztbe, vagy hosszába a hajó alatt. Ez a fajta büntetés
a legtöbb esetben egyet jelentett a vízbefúlással, de akik
át is értek a túloldalra, azok is valószínűleg olyan
sérüléseket szereztek közben, amelyek aztán végig
kísérték őket egész életükben. Ezt a módszert
alapvetően két formában kivitelezték: a hajó alatt gyors húzás vagy súlyokat (ágyúgolyókat) kötve az
elítélt lábára, ami lassú áthúzást eredményezett.
Először a gyors áthúzás következményeit szeretném szemléltetni. Az elsődleges problémát a hajó
alján megtelepedő kagylók jelentették, amik számos felületi sérülést, laceratiokat okoztak az emberen.
A bőrt anatómiai szempontból három rétegre oszthatjuk: felhám (epidermis), irha (dermis) és a
bőr alatti kötőszövetes réteg (hypodermis, tela subcutanea). Az epidermis avascularis réteg, lényeges
részét keratinocyták alkotják, kiemelni innen a Merkel-sejteket szeretném, amik idegsejtekkel
kapcsolatban állva a bőr fontos mechanoreceptorai. A dermis ezzel szemben erekben, idegekben gazdag,
amik az irha papilláris rétegében helyezkednek el (az irha kapilláris hálózata a rete corii, de rendelkezik
vénás fonattal is, a plexus venosus subpapillarissal). Az előbb említett két rétegben találhatóak szabad
idegvégződések, amik a C és Aδ rostokon a fájdalom ingert közvetítik. A subcutisban nagy
mennyiséggel zsírszövet található, ami a mechanikai és hideg elleni védelemért felel.
A fentebb felsorolt anatómiai viszonyok ismeretében, mélység szerint a sebeket a következő
szerint osztályozzuk. A felületes sebek csak az epidermis és dermist érintik, a papillák mélységéig
(abrasio, horzsolás). Részlegesen teljes vastagságú a seb, ha a dermis alsó határáig terjed. Ha már a
subcutan térségbe ér, szövetveszteséggel jár, akkor teljes vastagságú sebnek nevezzük. A mély sebek
komplex sebek, laceratiok, amik az ér- és idegképletek sérülésével, akár izom-, ín-, csontsérüléssel
járnak. Így, ha a büntetéssel járó tortúrát túl is élte az illető, számos következménnyel kellett számolnia.
Ezek között szerepel a mélyebb rétegekig hatoló, esetleg artériát is érintő, kivérzés. A nem megfelelő
kezelés és higiéniai viszonyok miatt hamar felül fertőződhettek, így az esetleges túlélőknek hosszabb
szenvedést okoztak.
További gyakori következmény lehetett a törés vagy a végtagvesztés is. A csontszövet
merevségéért és szilárdságáért a szervetlen komponensek, a kalcium és foszfor vegyületek felelnek, míg
a kollagénrostok biztosítják a csont rugalmasságát. Megkülönböztetünk lemezes és szivacsos
csontállományt, erőhatásokkal szemben az előbbi, míg a deformációval szemben az utóbbi áll jobban
ellen. Végtagok vázát a csöves csontok alkotják, ebből geometriai előny is származik: a merevség az
átmérő negyedik hatvánnyal arányos, tehát egy adott tömegű csöves csont jóval nagyobb átmérőjű, így
sokkal merevebb lehet, mint egy tömör csont. A csontra hatóerők lehetnek nyomó, húzó vagy nyíróerők.
A különböző terhelésre, különböző mértékben viseli el, legkisebb a törési pontja a nyírófeszültség
esetén. A törés típusa nagymértékben függ a behatás típusától: a csöves csontokon csavaró erő hatására
spiráltörés, direkt behatásra haránttörés, hajlításra ékkitörés, nyíró erőre vésőtörés, szakításra
peremtörés következik be, míg a spongiosus csontok nyomóerő hatására zömülnek.
 Ficamok is felléphetnek, ezek között a leggyakoribb a vállízület ficama. Abducált kart érő hirtelen
erőhatások a caput humerinek a capsula articularis felé való ficamát okozhatják. Az erős flexorok és
adductorok a luxált humerus fejet előrefelé és felfelé húzzák. A ficam történhet hátrafelé, a humerus
fejét elölről érő közvetlen erőhatás következményeként. A cavitas glenoidalis alá elmozduló caput
humeri sértheti a nervus radialist vagy a hiatus axillaris lateralis képleteit, például a nervus axillarist. Az
articulatio cubiti ficama esetén a nervus ulnarist érheti sérülés. A nagyobb erőhatások akár végtag
elvesztéséhez is vezethetnek.
A hajógerinc alatti áthúzásnak további súlyos következményei a fej- és koponyasérülések is. A
halántéktájat érő ütések, amelyek rendszerint csak rövid ideig tartó eszméletvesztéssel járnak, úgy
roppanthatják meg az adott területen a koponyacsontot, hogy annak a lamina corticalis internája
megreped ugyan, ám a lamina cortcalis externa sértetlen, és így a koponyacsont törése észrevétlen
marad. Az ütés pillanatában megnyíló lamina corticalis interna éles peremei közé becsípődhet az arteria
meningea media egyik ága, és a sérült érfalon kiáramló vér epidurális vérzést okoz. Ez a vérzés az
intracranialis nyomás emelkedését eredményezi, ami a tonsillae cerebelli foramen occipitale magnumba
való beékelődését idézheti elő, ez pedig a nyúltvelő életfontosságú zsigeri működéseket szabályzó
részeinek összenyomás révén az életet veszélyeztetheti.
Ezeken kívül veszélyt jelentett maga a víz is. A keelhaulingot sokszor az északi tengerek jeges
vizében hajtották végre, így nagy valószínűséggel fagyási sérüléseket okozva. Ez elsősorban a lábakat,
kezeket, orrot, füleket veszélyezteti, komolyabb lehűlés esetén külső segítség nélkül nincs esély a
fagyhalál elkerülésére. A normál testhőmérséklet 36,4-37,2 °C közötti, a 35 °C alatti testhőmérséklet
esetén már hypotermiáról beszélünk. 1°C-os vízben az ájulás fél órán belül, a halál egy órán belül
bekövetkezhet. A hideg hatására beindul a szervezet védekező reflexe, amelynek következtében
érösszehúzódás, érszűkület jellemzi a hidegnek kitett területeket, elsősorban a bőrben jelentkezik. A
védekező mechanizmus a későbbiekben azonban káros következményekkel jár, hiszen a tartós
érszűkület miatt sérül az adott területek oxigén- és tápanyagellátása. Mindennek következtében a
legkisebb erekben vérrögök keletkezhetnek, amelyek az adott erek elzáródásához, a keringés
megszűnéséhez és végső soron szöveti elhaláshoz vezetnek.
A fagyási sérülésnek – ugyanúgy, mint az égésnek - több fokozatát különböztetjük meg. Elsőfokú
sérülés esetén bőr fehéres, sárgás elszíneződésével jár, zsibbadó, égő érzés kíséri, néhány óra múlva
vizenyő jelentkezhet. A másodfokú fagyást a bővérűség, a vizenyő, majd körülbelül 12 óra múlva a
hólyagképződés jellemzi. A hólyagokban víztiszta vagy fehéres folyadék van, a hólyagokat vérbő
szegély veszi körül. Jellemző, hogy a bőr érzőműködése megszűnik, fonákérzés, illetve fájdalom
jelentkezik. Harmadfokú fagyás esetén a bőr teljes vastagságában sérül, de érintett lehet a bőralja is. A
viaszos színű területről zavaros váladék szivárog, a sérült terület határán hólyagok alakulnak ki, az egész
fagyott testrész megdagad. Napok alatt kialakulhatnak a mélyebb szövetek elhalására utaló tünetek is.
Fekete, kemény, száraz pörk alakul ki, ami végül leválik, és a bőrön fekélyek képződnek. Negyedfokú
fagyás esetén a bőr, az izomszövet és a csont is elhal. Üszkösödés indul, a sérült szövet fekete, száraz,
mumifikált.
Ha a hajó hossztengelye alatt történt a kínzás a legvégső
fejlemény a fulladásos halál volt. A tüdő az egymást követő,
egyre kisebb átmérőjű légutakból, az érrendszerből, az ezek
között elhelyezkedő kötőszövetből és immunsejtekből épül
fel. A levegő útja a következő anatómiai képleteken keresztül
halad. Orron keresztüli belégzéskor a nasopharynxon,
oropharynxon át a laryngopharynxba jut, amiből előre nyílik
az auditus laryngis. A larynx után a tracheába jutunk, ami
elágazik két főbronchusra (ez a dichotomicus oszlás a
továbbiakban is jellemző lesz), a jobb oldalon további három,
míg bal oldalon kettő bronchusra oszlik. A következő képletek
már a bronchiolusok, majd ezek további bronchiolus
terminalisokba és respiratoricusba mennek át. Ezek a ductus
alveolarisokban folytatódnak, végül vakon végződnek az
alveolosukban. Az első 16 eloszlásnak csak vezető funckciója van, a gázcsere a bronchiolus
respiratoricustól kezdődően történik. A légutak hámját vékony folyadékréteg borítja, ami a belélegzett
levegővel érintkezik, így felületi feszültség lép fel, amely a vékonyfalú alveolusokban a lumen
kollapszusa irányába hat. Az alveolusokban az I. típusú pneumocyták mellett II. típusú sejteket találunk,
az utóbbiak felelősek a surfactant termeléséért. Ez az anyag foszfolipidek (dipalmitoil-lecitin) és
fehérjék komplexe, feladata a felületi feszültség csökkentése.
Ha a légutakba nagy mennyiségű víz kerül, kimossa a tüdő felületaktív anyagát és tüdővizenyőt,
oxigénhiányt és akut légzési elégtelenséget (ARDS) okozhat. A hypoxiában az agytörzsi
légzőközpontok érzékelik az oxigén hiányt, így további mély belégzést okoz, ez további víz bejutását
eredményezi a tüdőbe, így a kompenzáló mechanizmusok nem tudnak effektíven működésbe lépni. A
oxigén csökkent szintjére a neuronok reagálnak a legérzékenyebben, az agyi funkciók leállnak. Hypoxia
miatti súlyos és visszafordíthatatlan károk keletkeznek a szívben, szívizom kialakítva.
A fentieket összegezve láthatjuk, hogy a keelhauling egy rendkívül összetett kínzási módszer volt.
Célja nem a hirtelen halál volt, leginkább a hajón dolgozók megbüntetése. A súlyosabbnál súlyosabb
következményeit (sebeket, hegeket, az elvesztett végtagokat) az embernek örökké viselni kellett, így
megnyomorítva a hátralévő életében.

Referenciák:
Réthelyi M., Szentágothai J. – Funkcionális anatómia
Röhlich Pál – Szövettan
Fonyó A., Ligeti E. – Az orvosi élettan tankönyve
katasztrofavedelem.hu
mult-kor.hu