Farkas Viktória

FOUCAULT SZUBJEKTUM FOGALMA

Michel Foucault filozófiai műve annak a hagyománynak a folytatója, amely - Hegel

óta - egy meghatározott módon a történelem jelenségére alapozza a megismerő
szubjektum kritikáját. Foucault nem hisz az emberi természet szubsztanciális
mivoltában vagy a megismerés transzcendentális szerkezetében. Alapvető felismerés,
hogy a szubjektum nem úszhatja meg a történelemmel való találkozást. Nem úszhatja
meg, hogy a történelmet megnyilvánító alapjelenségek és elvek felvételt ne nyerjenek a
megismerés immanens feltételei közé, és nem úszhatja meg, hogy azután a történelem e
belsővé tétele radikálisan át ne alakítsa azokat a szubjektív feltételeket, amelyek
befogadták. Így már az első lépésben sem arról van szó, hogy a megismerés a
történetiség bevonásával csupán egy újabb komponenssel – például az időbeli
dinamizmus egy formájával – gazdagodna, hiszen a történelem nem pusztán mozgással,
de konkrét anyaggal is feltölti a megismerés üres kategóriáit.

Ez a külsővé válás a második lépésben viszont már magának a szubjektumnak a

státuszát veszélyezteti. Mihelyt helyére kerül, a történelem azonnal túlnő a
szubjektivitáson, s visszájára fordítja ezt a műveletet: időben és térben lokalizálja,
illetve az interszubjektivitás közegébe utalja azt. Mindezzel a reflexivitás egy új
módjára kényszeríti a megismerés adott képességeit, melynek révén immár a
szubjektum lesz az, aki a történelemben elhelyezi, s ott végletesen szituáltként ismeri fel
önmagát. Ez a saját történetisége által „boldogtalanná” tett szubjektum nem találhat
menedéket, sem magyarázatot a történelemnek egyfajta személytelen erőként vagy
éppen tiszta strukturális meghatározottságként való felfogásában. Hegel szemében a
sors - mint önműködő szükségszerűség - a „tudattalan éjszaka” gondolata marad, mely
csak a vallásos hit primitív formáját eredményezheti. 1 A történetiség azonban
elgondolhatatlan a saját történeti létezését felismerő és azt alakító szubjektum nélkül.
Az alany történeti kritikája nem adja át helyét a személytelen történeti struktúrák
apológiájának. A tudás archeológiájában, addigi munkáira visszatekintve így fogalmaz

1
Georg Wilhelm Friedrich HEGEL: A szellem fenomenológiája, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, p. 345-346.

1
 Foucault: „Nem azért függesztettem fel mindennemű utalást a beszélő alanyra, hogy
felfedezzem azokat a szerkesztési törvényeket vagy formákat, amelyeket mindegyik
beszélő alany ugyanúgy alkalmaz, nem azért, hogy megalkossam a nagy egyetemes
beszédet, amely egy kor összes embere számára közös”.2 Foucault számára a történelem
struktúrái értelmezhetetlenek azon szubjektivációs folyamatok nélkül, amelyek ezeket a
struktúrákat reflexív helyzetek és reflektálható események dinamikus sokféleségében
konkretizálják.

Hegel számára a történelem anyagára vonatkoztatott megismerő öntudat csak egy

állomás az abszolút szubjektivitás restaurációjában, amely önmagát a történelem
értelmeként, saját származását a történelem immanens teleológiájaként ismeri fel.
Foucault számára a szubjektivitás történeti folyamatoknak való alárendelődése
visszafordíthatatlan, tehát maga is történeti, s nem a hegeli értelemben vett logikai
mozzanat, amely értelmének kibontásához nem a megismerés abszolút restaurációját,
hanem a filozófiai aktivitás egy új meghatározását követeli. Foucault szerint arról van
szó, hogy ezt a történelmet olyan folytonossághiányban kell elemezni, amelyet
semmilyen teleológia nem redukál előre, olyan szétszórtságban kell feltárni, amelyet
semmilyen előzetes horizont nem tudna magába foglalni, hagyni egy olyan
névtelenségben kibontakozni, amelyre semmilyen transzcendentális konstitúció nem
kényszeríti rá a szubjektum formáját. Mindez azonban nem mentesít a szubjektivitás
problémájának pontos felvetésétől, amennyiben Foucault ellenáll a strukturalizmus
kísértésének. Vagyis a tét itt már az, hogy sikerül-e szert tenni a szubjektivitás olyan
elgondolására, amely anélkül képes legalább ideje és helye maradni a történeti
folyamatoknak, hogy magát a történelmet az absztrakt struktúrák vagy az abszolút
szubjektivitás oltárán áldozná fel.

A szubjektivitás kérdésköre szinte mindenütt jelen van Foucault kutatásaiban, és nem

csupán a késői munkásságának terméke. Nem szabad, hogy félrevezessen bennünket
például a Mi a szerző?-ben gyakorolt radikális humanizmus kritikája. Az ember és a
humanizmus bírálata nem azonos a szubjektivitás minden formájának kiiktatásával a
történeti folyamatokból. A szubjektum e domináns formáinak kritikája már kezdettől
inkább arra szolgál, hogy láthatóvá váljanak azok a feltételek, „amelyek lehetővé teszik,

2
Michel FOUCAULT: A tudás archeológiája, Atlantisz Kiadó, Bp., 2001, p. 254-255.

2
 hogy egy egyén betöltse a szubjektum funkcióját”.3 Mindezzel együtt talán az is
kijelenthető, hogy Foucault számára a viszonyokként felfogott történeti mező nem
nélkülözheti a konkrét feltételek között működő szubjektivitást. Általánosítva: a
szubjektivitás azt a funkciót jelöli meg, amely történetileg meghatározott módon
aktualizálja a történeti viszonyokat, ám egyben megakadályozza, hogy a külsőség
viszonyai (a diszkurzív és a hatalmi viszonyok), azaz maguk a történeti struktúrák
abszolúttá váljanak. Ezt a funkciót ugyanakkor már teljesen más feltételek működtetik,
mint a transzcendentálisan szintetikus kanti, a transzcendentálisan konstitutív husserli
vagy a transzcendentálisan extatikus heideggeri szubjektivitást. „Abszolút szubjektum
nem létezik” – állítja Foucault, de amennyiben komolyan vesszük a történelmet, nem
létezhet abszolút struktúra sem. A szubjektum a nyitottságnak ezt a funkcióját hozza
játékba testként, tettként, vágyként, gondolatként stb.
A jelen Foucaultnál a kollektív történeti időnek azt a fázisát jelöli meg, amelyben itt és
most, felismert evidenciáink és kényszerítő problémáink konkrét viszonyai közegében
mi magunk valamiképpen történünk. Ha tehát Foucault nem arra kíváncsi, hogy mi
történt a múltban, de nem is arra, hogy mi történik most, akkor elkerülhetetlen, hogy
történeti terepmunkába ágyazott filozófiai erőfeszítései saját szubjektivitásunkra
irányuló kérdésfeltevésekhez vezessenek: miként történhetett, hogy olyanná váltunk,
amilyenek most vagyunk? Ez magyarázza, hogy a jelen történetének filozófiai
programját Foucault minden további nélkül az „önmagunk történeti ontológiája” névvel
illeti. S így teljesen jogos, ha valamennyi, a tudás, a hatalom, a szubjektivitás
jelenségeire irányuló történeti kutatását a szubjektivitás filozófiai problémája felől
határozza meg. Hogyan alakultunk ki, mint saját tudásunk szubjektumai? Hogyan
jöttünk létre, mint szubjektumok, akik hatalmat gyakorolnak, illetve hatalmi
viszonyoknak vannak alávetve? A szubjektum jelenhez kötött filozófiai problémáját
Foucault tehát nem a történelemről való reflexióval próbálja megoldani. A
szubjektivitás konkrét történeti modelljeit tárja elénk: miként válunk normálissá,
gyógyíthatóvá, értelmessé, büntethetővé, szexuálissá, erkölcsössé stb.? Ezekben a
modellekben saját aktuális létezésünk származására derül fény. Mindezzel Foucault egy
csapásra megfelel azoknak a kötöttségeknek is, amelyeket a történelem komolyan vétele
kényszerít a megismerés munkájára: a konkrét anyagiság és a szituált önvonatkozás
feltételeit. E feltételek történetileg meghatározott működését nevezi Foucault

3
Michel FOUCAULT: Mi a szerző?, In: Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez, szerk. Sutyák Tibor, Latin
Betűk, Debrecen, 1999, p. 143.

3
 szubjektumnak, illetve szubjektivizációnak.4 Az ambíció, amely létezésünk konkrét
történeti modelljeinek megalkotására irányul, a szubjektivitás olyan elgondolását
igényli, amely legitim elemekként teszi láthatóvá a külsőség viszonyait és az
önvonatkozás módozatait. Foucault ezt az utat követi: „A szubjektum szónak két
jelentése van: az egyikben az egyén irányításon és függőségen keresztül másnak van
alávetve {subjected to}, a másikban pedig egyfajta lelkiismeret vagy önismeret saját
identitásához köti. Mindkét jelentés egy hatalmi formára enged következtetni, amely az
egyént valaminek alárendeli, aláveti {subjugates and makes subject to}.”5 Mindkét
komponens megköveteli, hogy konkrét történeti kutatások formájában férjünk hozzájuk,
mert a szubjektum egy adott tapasztalatából való kiindulás lehetetlenné tenné, hogy az
elemzendő viszonyokat a maguk változó és történetileg pregnáns minőségében
értékeljük. Foucault nem ezt teszi, így elsődlegesen azokat a történeti formációkat
elemzi, amelyekben a saját létezése által életre hívott anyagi viszonyok függvényében a
szubjektum „megképződik”. Elemezheti tehát a saját tudásviszonyainak
(normalitásának, egészségének, erkölcsének stb.) alárendelt, vagy a saját hatalmi
(intézményi, büntető- és államhatalmi, morális stb.) viszonyainak alávetett
szubjektumot. Olyan szubjektumról beszél, „mely nem adott egyszer és mindenkorra,
mely immár nem látja el azt a feladatot, hogy a történelem általa nyerje el igazságát,
hanem maga is a történelem belsejében jön létre, s minden pillanatban a történelem
építi fel és építi újra”.6

Ez azonban még csak az egyik oldal, hiszen a szubjektum nem csupán saját külső, de
saját belső viszonyainak is alávetett, s ez alkalmat ad Foucault-nak arra, hogy ne
pusztán a szubjektumot mint történeti képződményt, de a szubjektivizációt mint
történési módot is elemezhesse. A szubjektivizáció módjainak történeti analízise az
„egyén önmagához való viszonyának azon formáit és módozatait” célozza, „amelyekkel
létrehozza magát, és amelyekben magára mint alanyra ismer”.7 Filozófiai értelemben itt
az a lényeges, hogy Foucault szemében a szubjektivitás formáinak történeti képződése
nem lehet meg a szubjektivizációs folyamatok nélkül. Vagyis csak a szubjektivizáció
révén képes a szubjektum történetileg mindig más és más lenni. A szubjektivizáció a

4
A francia „subjectivation” kifejezést A szexualitás története magyar fordítói a „szubjektivizáció” terminussal
adták vissza . Ennek ellenére többször a „szubjektiváció” elnevezést használják Foucault kapcsán.
5
Michel FOUCAULT: A szubjektum és a hatalom, In: Testes Könyv II., Ictus és JATE Irodalomelméleti
Csoport, Szeged, 1997. p. 272-273.
6
Michel FOUCAULT: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, Latin Betűk, Debrecen, 1998, p. 8.
7
Michel FOUCAULT: A szexualitás története II. – A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz Kiadó, Bp., 1999, p. 10.

4
 differencia működése a struktúrában. A saját külső viszonyainak alávetett szubjektum
nézőpontjából ez a belső alávetettség mindig egy túldetermináltság, azaz a szituált
meghatározatlanság terepe. Paradox módon tehát azt kell mondani, hogy a
szubjektivizáció az a folyamat, amelyben az egyén önmeghatározási törekvésében saját
történetileg képződött szubjektivitását teszi indeterminálttá, és ez akkor is így van, ha a
szubjektivizációs folyamat célja az igazság meghatározása; ahogyan azt Foucault
elemzi, a szubjektum nem tudja előre, hogy önmaga átalakításával (erósz vagy aszkézis)
milyen árat fizet majd az igazságba való bepillantásért.

Mi történik velünk, ha feltárjuk és magunkévá tesszük a szubjektivitás formáinak

történetileg konkrét sokaságát? Mivé válunk ebben az önvonatkozásban? Mit tehetünk
még, ha alávetjük magunkat ezen tudásnak? Ha saját aktualitásunk minden ízében
történeti, akkor az igazolás műveletét sem lehet történetietlen eljárásként kezelni. A
kutatás, igazolás, elsajátítás tudásformái maguk is a történeti szubjektivizáció
módozataiként kell, hogy megmutatkozhassanak. Valójában saját aktuális
szubjektivizációnk a filozófiai tétje azoknak a történeti kutatásoknak, amelyekben
Foucault a jelen evidenciáinak származását vizsgálja. A szubjektivitás különböző
tematikák mentén történetileg feltárt modelljei valódi egzisztenciális modellekként
kezdenek viselkedni, amennyiben kritikailag saját létezésünkre vonatkoztatjuk, és saját
jelenünk kontrasztjában értékeljük őket. (Mindez a létezés lehetőségeinek megnyitását
is eredményezheti.)

„Az én gépezetem nem pusztán arra jó, hogy feldolgozza és modellezze a múltat, hanem
képes egy olyan modell kialakítására, amely segítségünkre lehet, ha meg akarjuk
szabadítani magunkat mindattól, ami a múltban történt”. 8
- ez Foucault
archeológiájának és genealógiájának végső filozófiai hozadéka. Önmagunk történeti
ontológiája nem merül ki abban, hogy a létezésünk evidenciáit hordozó történeti
esetlegességek legitim idegenségével szembesítsen minket. Szándéka pozitív, legalábbis
abban az értelemben, hogy „abból a formából, amik vagyunk, nem arra fog
következtetni, hogy számunkra mit lehetetlen megtenni vagy megismerni, hanem el fogja
különíteni abból az esetlegességből, ami azzá tett minket, akik vagyunk, annak a
lehetőségét, hogy többé ne legyünk azok, amik vagyunk, ne tegyük vagy ne gondoljuk

8
Michel FOUCAULT: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, p. 133.

5
 azt, amit teszünk vagy gondolunk”.9 Foucault kritikai munkája tehát inkább a
szubjektivizáció, mintsem a szubjektum nevében történik. Nem a tudás és hatalom
redisztribúciójának kialakítására irányul. Célja nem az, hogy felfedezzük, mik vagyunk,
hanem inkább az, hogy elutasítsuk azt, amik vagyunk. Ez a kritika elbizonytalanító, és
nem éppen felforgató vagy építő jellegű. Az önmagunkon végzett munkát, történetileg
adott szubjektivitásunk indeterminálását, vagyis a szubjektivizáció egy meghatározott
módját implikálja. Ahogy Foucault fogalmaz: „úgy fogom jellemezni tehát az önmagunk
kritikai ontológiájához illő filozófiai étoszt, mint azoknak a határoknak a történelmi-
gyakorlati tesztelését, amiken túl kell lépnünk, vagyis mint egy önmagunkon mint szabad
lényeken önmagunk által végzett munkát”10.

A szóban forgó szubjektivizáció azonban nem önmeghatározás, hanem bizonytalanná

válás. Történeti modellek segítségével saját létezésünk bizonytalanság-evidenciáinak
megalkotását jelenti: normalitásunkét, megismerésünkét, igazságainkét, testünkét,
társadalmi-közösségi gyakorlatainkét. Egy ilyen munka semmivel sem követel kisebb
felelősséget, mint az, amely a bizonyosság nevében filozofál. Ugyanakkor
természetéből adódóan csakis részleges, sokrétű és befejezhetetlen lehet. A
bizonytalanná válás nem szkepticizmus, hiszen tudásunk legbizonytalanabb állapotában
is hatalmunkban áll, hogy önmagunkat történetileg, annak konkrét anyagiságában
szituáltan újra elgondoljuk, vagyis hogy elhatározottan tegyünk valamit.

9
Michel FOUCAULT: Mi a felvilágosodás?, In: Szakolczay Árpád (szerk.), A modern politika-filozófia
dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl - Michel Foucault írásaiból, Bp., Magyar Tudományos Akadémia
Szociológiai Kutató Intézete, 1991, p. 108.
10
Michel FOUCAULT: Mi a felvilágosodás?, p. 109.

6
 BIBLIOGRÁFIA

- HEGEL, Georg Wilhelm Friedrich: A szellem fenomenológiája, Akadémiai Kiadó, Bp.,

1979.
- FOUCAULT, Michel: A tudás archeológiája, Atlantisz Kiadó, Bp., 2001.
- FOUCAULT, Michel: Nyelv a végtelenhez, szerk. Sutyák Tibor, Latin Betűk, Debrecen,
1999.
- FOUCAULT, Michel: A szubjektum és a hatalom, In: Testes Könyv II., Ictus és JATE
Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1997.
- FOUCAULT, Michel: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, Latin Betűk,
Debrecen, 1998.
- FOUCAULT, Michel: A szexualitás története II. – A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz
Kiadó, Bp., 1999.
- FOUCAULT, Michel: Mi a felvilágosodás?, In: Szakolczay Árpád (szerk.), A modern
politika-filozófia dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl - Michel Foucault írásaiból,
Bp., Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézete, 1991.
- TAKÁCS Ádám: Szubjektivitás és szubjektiváció: Foucault egzisztenciális modelljei, Pro
Philosophia Füzetek, No. 36., 2003.