Gőzsy Zoltán

A magyar történetírás története 1686 és 1914 között

(vázlat)
Magyarország 18. századi történetírásának történetét és fejlődését több elemre érdemes
bontani. A 17-18. század fordulója, a 18. század első két évtizede átmenetet képezett a
korábbi, elbeszélésre épülő, narratív, hagyományos történetírás, illetve a rendszeres
forráskutatás alapján végzett, tudományos történetírás között.
1.) Országleírás
A hagyományos tendenciák leginkább az országleírások (descriptio) műfajában érhetők
tetten. Az országleírásokat a humanizmus gyökereztette meg a történetírásban. Célja egyes
területek, régiók, országok leírása történelmi, földrajzi, néprajzi adatok felhasználásával,
lehetőség szerint kuriózumokkal megtűzdelve. Ennyiben hasonlított az államismereti
iskolához, viszont tudományosságban, célokban, módszerekben különbözött, és elmaradt tőle.
A visszafoglaló háborúk jelentős ösztönzést adtak a hazai országleírásoknak. Az ország
függetlenségének visszaállítása sokakat sarkallt arra, hogy Magyarországról leírást vagy más
földrajzi jellegű munkát készítsenek.
Jelentősebb munkák:
Hevenesi Gábor "Parvus atlas Hungariae, sive geographica descriptio Hungariae in 40
tabulas divisae” Bécs, 1689.
Szerdahelyi Gábor: Celebrium Hungariae urbium et oppidorum topgraphia, 1702.
Parschitzius Kristóf Descriptio Hungariae, 1697.
Az országleírásokban a XVIII. század elején elsősorban jezsuita tudósok jeleskedtek. A
munkák fő forrásai a koraújkori magyar történetírók voltak (Istvánffy, Révay, Bonfini).
2.) A jezsuita történetírók forráskutatáson alapuló, tudományos történetírása
A jezsuita történetírók a Nyugat-Európában már kialakult, forráskutatáson alapuló,
tudományos történetírást honosították meg Magyarországon.
Inchofer Menyhért (1585-1648) a Vatikáni Levéltárban gyűjtötte a magyar
egyháztörténelem forrásait, munkájában a 11. századig jutott el. (Annales ecclesiastici regni
Hungariae. Tomus I. Róma, 1644.) Hevenesi Gábor (1656-1715) ezt kívánta folytatni,
amikor 1695-ben kiadta útmutatását a magyar egyháztörténelem forrásainak gyűjtésére.
Nagyon részletes programot adott arra, mit és hogyan kell gyűjteni. Hevenesi Kollonics Lipót
gyóntatója volt, aki felkarolta ezt a tervet, és megnyittatta az érseki levéltárat, továbbá a
magyar kamara pozsonyi levéltárát a kutatás számára, a jezsuita Cseles Mártont (1641-1709)
pedig Rómába küldette, ahol évekig másolta a Vatikáni Levéltár magyarvonatkozású anyagát.
Hevenesi kezdeményezésére jött létre az a tudományos mag, amely először az egyháztörténet-
írást, majd az ország történetének újrafogalmazását tűzte célul maga elé (Otrokocsi Fóris
Ferenc a magyar egyháztörténetet, Bzsenszky Rudolf az erdélyi egyháztörténetet, Szörényi
Sándor az esztergomi érsekek történetét írta meg). Hevenesi a számára átadott 49 kötetnyi
anyagot rendszeresen másolta és rendszerezte, és így 133 kötetet állított össze. Ezzel a
hatalmas forrásgyűjtéssel, a munka megszervezésével ő alapította meg a bollandista típusú,
anyaggyűjtő (egyház)történeti kutatást Magyarországon. A történeti források módszeres
felkutatása, összegyűjtése, és ezzel a tudományos történetírás alapjainak megteremtése
Hevenesi nevéhez fűződik.
A forráskutató, forráskiadó történetírás, illetve az egyháztörténet-írás további jeles képviselői
a 18. század első felében: Péterffy Károly (1700-1746), Timon Sámuel (1675-1736)
Schmidt Miklós.
3.) Bél Mátyás és az államismereti iskola
Német egyetemekről (elsősorban Halléból) indult útjára az államismereti iskola
(Staatenkunden). Megalapozói, kidolgozói: Hermann Conring (1606-1681), Jakob Paul
Gundling (1673-1731), Otto Ewerhardt voltak. A XVII. század végére kialakult
államismeret – nagy vonalakban – alkalmas volt arra, hogy más tudományágak – elsősorban a
politikai, gazdaságföldrajz és néprajz –, valamint a történeti segédtudományok legújabb
eredményeinek felhasználásával egyes országokról, államokról plasztikusabb, komplexebb
képet rajzoljon, mint a korábbi – főként narratív – történeti munkák, továbbá arra, hogy
organikusan vizsgálja tárgyait.
Az államismereti iskola megalapítója Magyarországon Bél Mátyás (1684-1749) volt.
Halléból hazatérve fogott hozzá, hogy Magyarország egyetemes történetét összeállítsa.
Munkássága elsősorban a magyar földrajz- és történettudomány kialakulásában alapvető.
Szoros kapcsolatot épített ki a történelem, a földrajz, a néprajz és a közjog között, az ország
egyetemes leírására törekedett. A régi és az új Magyarország fizikai és politikai földrajzi,
történeti, néprajzi, természetrajzi, gazdasági viszonyait akarta bemutatni, és amennyire
lehetséges, mindennek a történeti fejlődését ábrázolni.
Jelentősebb munkái:
A történetíráshoz elengedhetetlen a korábbi jelentősebb kútfők kiadása: Adparatus ad
Historiam Hungariae. Pozsony, 1735. Megkezdte Magyarország történetének megírását. A
Notitia rerum Hungaricarum című munkájában vármegyénként mutatja be többek között az
ország gazdaság- és geopolitikai fejlődését, néprajzát.

2
4.) Református történetírás
A XVII-XVIII. század fordulóján, Hevenesi kezdeményezésének hatására megindult
protestáns részről is az egyháztörténeti források gyűjtése. A reformátusok munkáit azonban az
államhatalom akadályozta, így azok csak külföldön jelenhettek meg, a korlátozásoknak
következtében a református történetírók tevékenysége elmaradt a jezsuitáké mögött.
Kiemelendő Debreceni Ember Pál (1660-1710) kötete, melyet Utrechtben adtak ki 1728-
ban. Címe: Historiae Ecclaesiae reformatae in Hungaria et Transsylvania. Ez a mű lett a
protestáns egyháztörténet egyik alapműve.

A jezsuita történetírás a 18. század derekán

Az 1750-1780-as években egyértelműen a jezsuita iskola határozta meg a történetírás
fejlődését. Kaprinai István (1714-1786) rendezte Hevenesi gyűjteményét, majd rendtársaival
lemásolták számos felső magyarországi város levéltárának okleveleit, és számos családi
levéltár iratait.
Ez a hatalmas mértékű forráskutatás és forrásgyűjtés törvényszerűen átalakította a
történetírást. A jezsuita és a protestáns anyaggyűjtés világossá tette, hogy az ország
történetének egészét újra kell építeni az alapoktól.
A nagyobb lehetőségekkel rendelkező jezsuita iskolából indult el az átértékelés. A jezsuita
kutatói kör népesebb volt, és nagyobb anyagi lehetőségekkel is rendelkezett. Elsőként Timon
Sámuel (1675-1736) fogott hozzá az eredeti forrásokon nyugvó magyar történet megírásához,
munkájának címe: Synopsis novae chronologicae regnorum Hungariae. Ebben megalapozta a
magyar történelem kronológiai vázát.
Az 1760-as évek első felében szinte egyszerre jelentkezett Kollár Ádám Ferenc (1718-1783)
és Pray György (1723-1801), akik nevéhez a tudományos magyar történetírás fűzhető.
A Habsburg udvarnak az 1760-as évekre szüksége lett az udvar lépéseit ideológiailag
alátámasztó, és ezáltal azokat segítő történetíróra. Erre a feladatra a bécsi könyvtárban
tevékenykedő Kollár Ádám Ferenc volt a leginkább alkalmas, akinek forráskiadási
tevékenysége igen széleskörű volt. Kiadta két kötetben Bécs és az uralkodóház történetére
vonatkozó forrásgyűjtését (1761-1762), Ursinus Velinus munkáját a Habsburg ház
örökösödésére vonatkozó oklevelekkel (1762) és Oláh Miklós műveit (1763). 1762-ben és
1764-ben írt munkáiban a magyar történelemből vett példákra hivatkozva kidolgozta azt az
elméletet, amely szerint a királyi hatalom jogosult az egyház ügyeinek szabályozására,
főkegyúri joga van az egész magyar egyház fölött. Kollár egyidejűleg kitért arra, hogy a
hadsereg anyagi fedezetét a nemességnek és az egyháznak kell biztosítania. Éles szavakkal

3
bírálta a minden terhet a jobbágyra hárító nemességet és Werbőczy hármaskönyvét. Munkái
óriási felháborodást váltottak ki, a rendek egységesen léptek fel ellene. (De originibus et usu
perpetuo potestatis legislatoria circa sacra apostolicorum regum Hungariae)
Pray első eredménye őstörténeti munkája volt (Annales veteres hunnorum avarorum et
hungarorum, Bécs, 1761). Ez nagy érdeklődést keltett, és Pray hamarosan a fiatalabb
történetírói generáció vezéralakjává vált. A jezsuita rend látván munkásságát, felmentette őt a
lelkipásztori teendői alól, és ettől kezdve kizárólag a kutatásnak szentelhette idejét. 1763-ban
megkezdte előző munkájának a folytatását, a magyarság történetének öt kötetes megírását az
államalapítástól 1564-ig (Annales regni Hungariae, Bécs, 1763-1770).
Maga Pray a történeti kutatók számára intézményeket is pótolt, sok társával levelezett, így
központja lett a kor történetíróinak. Miután 1777-ben Pestre került az Egyetemi Könyvtárba,
annak falai között kiformálódott egy tudós kör, amely már nem kötődött felekezetekhez, mint
korábban a jezsuitáké, hanem egyetemes magyar történelmi fórum lett. Egész tevékenysége,
történetírói működése, személyisége (melyet a többi történetíró vita nélkül fogadott el primus
inter paresként) indokolta a „Magyarország történetírója” címet, melyet a királynő
adományozott neki. Pray lelte rá levéltári kutatásai során a legkorábbi magyar nyelvű
szövegemlékre, a Halotti beszédre (Pray-kódex).
A Pray körül Pesten kialakult történetírói kör legkiemelkedőbb tagja Katona István volt
(1732-1811). Legnagyobb munkája a Historia Critica regni Hungariae, (42 kötetből álló
magyar történeti szintézis és forráskiadás a kezdetektől egészen a szerző koráig, 1810-es
évekig). Érdeme, hogy a jezsuita forrásgyűjtemény nagy részét kiadta, mégpedig megfelelő
kritikával, amelyek során tisztázta az egyes források megbízhatóságának, hitelességének
kérdéseit.
Ezt a hatalmas anyaggyűjtő tevékenységet összefoglaló művekben kellett szintetizálni.
Fessler Ignác Aurél (1756-1839) külföldön írta meg összefoglaló történetét, gyakorlatilag
Katona munkájára alapozva. 1815 és 1825 között Lipcsében jelent meg 10 kötetes nagy műve
Die Geschichte der Ungarn und Ihrer Landassen címen.
Az első igazán nagy hatású történelem tankönyvet Budai Ézsaiás (1766-1841) állította össze:
Magyar Ország historiája címmel (I-III. Debrecen, 1805-1812).

A felvilágosodás hatása
A magyar történetírásra a felvilágosodásnak mind a francia, mind a német teoretikusai hatást
gyakoroltak. Többek között megfogalmazódott az igény a magyar nyelvű történetírásra, a

4
társadalom- és a gazdaságtörténet előtérbe helyezésére, továbbá más társadalmi csoportok
bevonására a történeti diskurzusba (polgárság, parasztság).
Berzeviczy Gergely (1763–1822) a hazai gazdasági élet átfogó vizsgálata során jutott el oda,
hogy a lakosság túlnyomó részét alkotók viszonyaival mint kulcskérdéssel foglalkoznia kell.
Munkája: A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon. 1806. A történetíráson
belül a gazdaságtörténeti és statisztikai érdeklődést mutatja Schwartner Márton munkássága
(Statistik des Königreichs Ungarn. Pest, 1798.)

A magyar történetírás a 19. század első felében

• Romantika kora
• Nemzeti érzés kibontakozása
• fokozatos érdeklődés a magyarság őstörténete és a középkor iránt, amit dicső múltként
igyekeznek bemutatni (pl. Döbrentey Gábor Dugovics Titusz személyét vonja be a
történetírásunkba).
Az etimologizáló történetírás meghatározza a korszak történetírását, ez a munkamódszer
azonban minőségi visszalépést jelentett az előző század forráskutató módszeréhez képest.
Nyelvészeti hasonlóságok alapján igyekeztek kimutatni, hogy egyes magyar fogalmak,
személynevek részben ókori, középkori, részben bibliai eredetűek.
A korszak legismertebb képviselője: Horvát István (1784-1846) Az ő munkamódszere is az
összehasonlító nyelvészet, etimológia, amely nála is többször dilettáns fejtegetésekhez
vezetett. Munkája: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, 1825.
Forráskiadási tevékenység folytatása: Fejér György (1766-1851). Codex Diplomaticus
Hungariae … 1822-1844 – 40 kötet. E hatalmas sorozat mindmáig a legnagyobb magyar
oklevélgyűjtemény, amely számos hibával készült el.
A kor kiemelkedő történetírója és munkája: Jászay Pál (1809-1852): A magyar nemzet napjai
a mohácsi vész után. Munkája öt hónapot ölel fel, széles tablót ad a kor társadalmáról,
erkölcséről. Jászay magánlevelek, naplók és más források alapján rakta össze a XVI. század
emberének gondolkodását, mindennapi életét.
Intézményi keretek fejlődése: Megalapították a Magyar Tudományos Akadémiát (Magyar
Tudós Társaság), annak felállt a történeti osztálya.
Jelentős Hunfalvy Pál, a MTA könyvtárának vezetője – az értékes tudományos hagyatékok
megszerzése; a kéziratgyűjteményről való kiemelt gondoskodás. Az ő nevéhez fűződik az
Akadémia Könyvtárának modern igényeknek megfelelő nyilvános könyvtárrá alakítása.

5
A magyar történetírás 1849 után
A fejlődést akadályozó, illetve negatív tényezők:
• Cenzúra
• történetírók száműzetésben (kiszakadtak a magyar közéletből),
• a történetírók nagy része nem tudott, mit kezdeni az 1840-es évek eseményeivel,
fejleményeivel (a radikalizmussal, az uralkodóházzal történt szembekerüléssel, a
forradalom és a szabadságharc eseményeivel)
• Az intézményes keretek megbomlottak
A fejlődést segítő, pozitív tényezők:
• Megnőtt a történetírás iránti igény, előtérbe kerültek a történeti kérdések
• A száműzetésben lévő történetírók munkáját segítette a távolság (objektivitás,
lehetőségek).
Az 1850-es évek közepére magához tért a történeti kutatás Magyarországon, sőt, a korábbinál
modernebb intézményrendszer alapjain kezdte meg a működését. Mindezek a munkák
elsősorban az Akadémia történeti bizottsága szervezésében történtek.
1849 után tovább folytatódott a források feltárása, ez elsősorban Toldy Ferenchez, illetve az
emigrációban működő Horváth Mihály (1809-1878) és Szalay László (1813-1864) nevéhez
köthető. Horváth Mihály 1844-től a bécsi Theresianum tanára, 1848-ban csanádi püspök,
1849. május 12-től augusztus 11-ig a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere
volt. A szabadságharc bukása után külföldre menekülve emigránsként élt Nyugat-Európában,
és folytatta a reformkorban már megkezdett történetírói tevékenységét. Hazatérve 1867-ben a
megalakuló Magyar Történelmi Társulat első alelnöke, 1877-ben elnöke lett. Történetírása
úttörő jelentőségű volt, új témák fölvetésével, kimagasló szintetizáló készséggel képviselte a
polgári haladás és a reformellenzék ügyét a polgári átalakulás időszakában. Jelentősebb
művei: Az ipar és kereskedelem története Magyarországban a három utolsó század alatt
(Buda, 1840.); Magyarország történelme (I-VI., Pest, 1860-1863; I-VIII. Pest, 1871-1873.);
Huszonöt év Magyarország történetéből, 1823-1848 (I-III., Genf, 1865; Pest, 1868);
Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben (I-III. Genf, 1865; Pest,
1871).
Szalay László Horvát István tanítványa volt, Eötvös Józseffel együtt a reformellenzék
centralista csoportjának tagja volt. Elsősorban tudományos, államelméleti munkával
foglalkozott. 1836-39-ben külföldi tanulmányúton volt és ennek során tanulmányozta a

6
nyugat-európai polgári jogintézményeket. Közben az MTA levéltárnoka és 1837-ben
megalapította az első magyar időszakos jogi kiadványt (Themis). A szabadságharc bukása
után Svájcban maradt, itt határozta el, hogy új magyar történelmet ír. Célja: korrigálni a
magyar történelemről, a szabadságharcról tévesen megjelent írásokat. Főbb munkája:
Magyarország története (I - IV., Lipcse; 1852 - 1854). Ebben elsősorban a jogtörténetre
koncentrált. Előadásának középpontjában: magyarság világtörténelmi szerepe, a magyar állam
létrejötte, társadalmi rendjének kialakulása, a jogtörténet fejlődése (kimutatta pl. a középkori
magyar és az európai jogalkotás kapcsolatait), diplomáciatörténet.

A forráskiadásnak olyan intézményes rendszerét teremtették meg, amilyen a nyugat-európai

országokban már évtizedekkel korábban létrejött:
„Kisebb történeti emlékek s okiratok kiadására” 1855-ben Magyar Történelmi Tár létrehoztak
egy sorozatot az Akadémia Történelmi Bizottságának égisze alatt, történelmi emlékek és
okiratok kiadására (22 év – 25 kötet) [1877-től Történelmi Tár címen folyóirat, Szilágyi
Sándor szerkesztésében].
Nagyobb terjedelmű források, illetve kútfősorozatok kiadására egy központi forráskiadvány-
sorozat indult 1857-ben: Monumenta Hungariae Historica, amely német mintára készült az
Akadémia felügyelete alatt. Szerkesztésében a korszak legjobb történészei vettek részt: Szalay
László, Wenzel Gusztáv, Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Ráth Károly stb.
1856-ban indult egy másik sorozat is, melyet az emigrációból 1855-ben hazatért Szalay
László kezdeményezett Magyar Történelmi Emlékek címmel. A Szalay szerkesztette sorozat
1865-ig összesen öt kötetben jelentetett meg XVII-XVIII. századi erdélyi emlékírókat
(Kemény János, Bethlen Miklós, Károlyi Sándor).
1849 után részben nemesi családok levéltáraiban folyik a kutatás, ennek következtében
nagyobb számban jelentek meg genealógiai művek Magyarországon. 1883-ban alakult meg a
Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, amely ugyanettől az évtől kezdődően adta ki a
történelem segédtudományai tárgykörében alapvető, egyik fő témájaként genealógiát közlő
Turult (1950-ben megszüntették, majd 1990 után újraindult).
Napjainkig használatos alapvető családtörténeti kézikönyvsorozat szerzője volt Nagy Iván
(1824-1898) mintegy 12 000 nemesi családot érintő 108 ősnemzetségre összpontosító
könyvével (Magyarország családi czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal I-XIII,
1857-1868.). Nagy Iván munkája folytatásának tekinthető az ugyancsak napjainkig alapvető
kézikönyvként használt Kempelen Béla (1874-1952) Magyar nemes családok című
könyvsorozata (I-XI, 1911-1932).

7
A magyar történetírás a kiegyezés után
Alapvető fordulat állt be több szempontból is a történetírásunkban.
Megteremtődtek a modern tudományos infrastruktúra alapjai (folyóiratok, felsőoktatás)
Megnyíltak a kutatók számára a levéltárak (az Országos Levéltár, illetve a vármegyei
levéltárak).
Forráskiadvány-sorozatok indultak 1867-1914 között
A MTA történeti bizottsága már nem volt képes átfogni a történetkutatók egyre gyarapodó
táborát. Ennek következtében létrejött a Magyar Történelmi Társulat. A Társulatot elsősorban
Horváth Mihály, Toldy Ferenc, Mikó Imre, Ipolyi Arnold, Thaly Kálmán, Nagy Iván és Pesty
Frigyes történészek vezetésével alapították. Célja: rendszeres információ közvetítése az egyre
fejlődő történeti kutatások eredményeiről. Létrehozásával egy időben megalapították az
intézmény tudományos folyóiratát, a mai napig is működő Századokat.
Új forráskiadvány-sorozatokat is indítottak (pl. a Hazai okmánytár (Codex diplomaticus
patrius – I. kötet: 1879).
Az 1867 után tapasztalható fordulat okai:
a.) Levéltárak nyitása
Vármegyei levéltárak 1867-től, az Országos Levéltár 1875-től nyitotta meg a kapuit (Pauler
Gyula (1841–1903) vezetésével. Ez jelentős mértékben megváltoztatta a történészek
magatartását. Értelemszerűen rengeteg újdonság került elő, számtalan új adatra bukkantak
történészek, amelyek módosították a történelemről addig kialakult képet. A magyar
történetírás ennek köszönhetően, elsősorban forrásfeltáró, forráspublikáló jellegűvé vált (az
1990 előtti történetírás a pozitivizmus hatásának tartotta a források, illetve a forráskiadás
előtérbe kerülését, valójában azonban a levéltári kutatás túlsúlyba jutása okozta ezt a
változást).
b.) Egyetemi oktatás: a modern történelmi oktatás megszervezése
Az 1880-as évek óta az egyetemes történelem korszakait már külön tanszékeken tanították
(három egyetemes tanszék), századfordulóra a magyar történelmet is három tanszék oktatta.
Ez jelzi a tudomány fejlődésének irányát: a specializálódást. Ugyanebbe az irányba hatott a
szemináriumrendszer meghonosodása, ami lehetővé tette a képzésen belül az intenzívebb
képzést és a specializálódást. Nagy jelentősége van a modern, európai irányzatok oktatásbeli
meghonosításában Fejérpataky Lászlónak (1857-1923) és Marczali Henriknek
(1856-1940). Fejérpataky diplomatikai, oklevélkritikai órákat tartott. Marczali egyetemes és
magyar történeti előadásokat, majd szemináriumokat. A tanulmányait külföldön (Bécs, Párizs,

8
Berlin) folytató Marczali lett a szeminárium-rendszer kidolgozója. Kettejük megjelenése
okozta a fordulatot az egyetemi oktatásban (kritikai forráskutatás, modern európai történeti
irányzatok stb.). Fejérpataky főbb művei: A pannonhalmi apátság alapító oklevele (Bp.,
1878); A királyi kancellária az Árpádok korában (Bp., 1885); Magyarországi városok régi
számadáskönyvei (Bp., 1885).
Marczali jelentősebb művei: A magyar történet kútfői az Árpádok korában (Bp., 1880);
Magyarország története II. József korában (I - III., Bp., 1881 - 1888); Mária Terézia (Magyar
történeti életrajzok 18., Bp., 1891); Magyarország története III. Károlytól a Bécsi
congressusig 1711 - 1815. (Magyar nemzet története, szerk. Szilágyi Sándor VII., Bp., 1898);
A magyar történet kútfőinek kézikönyve (Bp., 1901); Az 1790 - 91. országgyűlés (I - II., Bp.,
1907).
c.) Magyar Történelmi Társulat 1885. évi kongresszusa
Nagy jelentőséggel bírt a kongresszus a történeti kutatás módszereinek, illetve az elért
eredmények közreadásának meghatározásában.
• Szabályozni kellett a forráskiadást, mivel az parttalanná és koncepciótlanná vált.
Innentől kezdve elvárás volt a bevezető tanulmány, jegyzetapparátus használata
stb.
• Segédtudományok oktatása és azok használata
• Szemináriumi, illetve intézeti rendszer meghonosítása; önálló történészképzés
megindítása, tehetségek kiválasztása.
A feltárt források és adatok eredményeként megalkották a 19. század végén a millenniumi
ünnepségek kapcsán a magyar történelem 10 kötetes szintézisét: A magyar nemzet története
Szilágyi Sándor (1827 – 1899) szerkesztésében. Egyértelművé vált, hogy egy szerző már
nem képes átfogni és megírni a teljes magyar történelmet. Ennek következtében az adott
korszak legjobb ismerői szerkesztették és írták az egyes köteteket, fejezeteket (pl. Marczali
Henrik: középkor és 18. század, Fraknói Vilmos: a Hunyadiak és a Jagellók kora, Acsády
Ignác: 16-17. század).
A megindult új módszertani alapvetéseknek, továbbá az egyetemek történelmi
szemináriumain kinevelt történészeknek köszönhetően megindult a fejlődés a 20. század
elején.
A kiegyezés utáni magyar történetírással kapcsolatban meghatározó a nemzeti romantikus
irányzat. Fő reprezentánsai közé tartozott az irodalmár Toldy Ferenc, Thaly Kálmán,
Timon Ákos, bizonyos mértékig Szilágyi Sándor, Beksics Gusztáv, Grünwald Béla. A
történelem formálásában különös szerepet tulajdonítottak a nagy egyéniségeknek (hősöknek),

9
a történelem rekonstruálásában pedig a politikai eseménytörténetnek. Az irányzat kedvenc
témái közé tartozott Erdély, a protestantizmus, a nemzeti és a vallásszabadságért folytatott
küzdelem, a 18. századi Habsburg-ellenreformáció, a 18. század hanyatlásként való
megfestése, Rákóczi, majd Kossuth szerepének idealizálása – az áruló Görgeyvel szemben –,
a kiegyezés elutasítása stb.

A dualizmuskori történetírásunk másik irányzata az ún. „(népies) realista” iskola, amelyhez

többek között Pesty Frigyes (1823–1889), Ráth Károly (1829–1868), Szabó Károly (1824–
1890), Ipolyi Arnold, Nagy Iván tartozott. Nagy szerepet szántak a nem írásos forrásoknak, a
néprajzzal, a nyelvészettel, az antropológiával való együttműködésnek, a nagy egyéniségek és
a politikai eseménytörténet helyett a kollektív jelenségek vizsgálatának, a művelődéstörténeti
kérdéseknek. Eredményeik közül érdemes kiemelni a Pesty Frigyes, Tagányi Károly, Fraknói
Vilmos és mások által tervezett, illetve részben meg is valósított vármegyei
monográfiasorozatot, amely egy-egy vármegye történetének feldolgozását tűzte ki célul, de a
politikai eseménytörténet helyett inkább a földrajzi és néprajzi viszonyok bemutatásának, a
népesedési, társadalmi és birtokviszonyoknak, a közigazgatási és egyházszervezet leírásának
stb. tulajdonított nagyobb jelentőséget. Az irányzat gyökerei így egészen Bél Mátyásig
nyúlnak vissza, legtekintélyesebb folytatójának viszont Mályusz Elemér (1898–1989)
tekinthető.

A korszak másik jelentős irányzata az ún. gazdaság és társadalomtörténeti iskola volt.

Folyóiratának, az Európában egyedülálló és elsőként induló Magyar Gazdaságtörténeti
Szemlének (1894–1906) fő munkatársai {V-288.} – egyben az irányzat vezető képviselői –
Tagányi Károly, Takáts Sándor, Acsády Ignác, Kováts Ferenc (1873–1956) voltak.
Jelentős szerepet játszott történetírásunk fejlődésében a Károlyi Árpád köré szerveződő bécsi
magyar történetírói kör is, amelynek tagja volt Thallóczy Lajos (1856–1916), Kállay
Benjámin (1839–1903), Angyal Dávid, majd a fiatal Szekfű Gyula és Eckhart Ferenc
(1855–1957).

A dualizmus időszakában fontosak voltak az egyháztörténeti stúdiumok is. A történetírók

között alapvető választóvonalat húzott a katolikus–protestáns ellentét. Kiemelendő Ipolyi
Arnold, Rómer Flóris, Karácsonyi János (1858–1929), továbbá Fraknói Vilmos, akinek
jelentős a Pázmány-életrajza (1–3., 1868–1872), illetve Martinovics-monográfiája
(Martinovics és társainak összeesküvése, 1880).

A „nem hivatalos” irányzatok közül jelentős hatása volt a Jászi Oszkár-féle polgári radikális
irányzatnak. Jásziék 1900-ban indították folyóiratukat, a Huszadik Századot. Az irányzathoz

10
elsősorban jogászok, közgazdászok, szociológusok, politikusok tartoztak (pl. Kunfi Zsigmond
(1879–1929), Szabó Ervin (1877–1918). Legfontosabb tudományos célkitűzésük a modern
magyar társadalomtudomány megteremtése volt.
Függelék
Helytörténetírás

A megyetörténetek első nagy hulláma az 1860–1870-es évektől indult, jelentősebb művek:

Haan Lajosé (Békés vm. hajdana. 1–2., 1870), Lehoczky Tivadaré (Bereg vm.
monographiája. 1–3., 1881–1882), Pesty Frigyesé (Krassó vm. története. II–IV., 1883–1885),
Galgóczy Károlyé (Pest-Pilis és Solt m. monographiája. 1–3., 1876–1879), Nagy Imréé
(Sopron vm. története. Oklevéltár. 1–2., 1889–1891), Bátorfi Lajosé (Adatok Zala-megye
történetéhez. 1–5., 1876–1878), továbbá Orbán Balázstól a Székelyföld leírása (1–6., 1868–
1873), Gyárfás Istvántól A jászkunok története (1–4., 1870–1885).

A millennium alkalmából kiadott legjelentősebb feldolgozások: Várady Ferenc: Baranya

múltja és jelene (1–2., 1896–1897); Wosinsky Mór: Tolna vm. története (1–2., 1896);
A Magyarország vármegyéi és városai sorozatban 1896–1914 között 21 vármegye leírása
jelent meg 24 kötetben (a legsikerültebb a Somogy, Nógrád, Temes).
A tájmonográfiák közül kiemelkedik Bőhm Lénárt Dél-Magyarország vagy az úgynevezett
Bánság külön története (I–II. 1867); Gönczi Ferenc Muraköz és népe (1895); Rómer Flóris A
Bakony (1860).
A városmonográfiákhoz szerzőik általában okmánytárat is csatoltak. A legjelentősebbek
közé tartozik Szűcs István Debrecen város története (I–III., 1871), a levéltárnok, illetve
főjegyző Hornyik János Kecskemét város története (I–IV., 1860–1865), a levéltárnok Jakab
Elek Kolozsvár története (I–VII., 1870–1888), a Ferenc-rendi kolostorfőnök Karcsu Antal
Arzén Vác város története (I–IX., 1880–1888) című munkája. Károly János Fejér vármegye
történetével párhuzamosan megírta Székesfehérvár szabad királyi város, a megye székhelye
történetét is (1898). Reizner János jogász (könyvtárigazgató) először megírta A régi Szegedet
(I–II., 1884–1887), majd ezt követte monumentális összegzése, a Szeged története (I–IV.,
1899–1900). Ortvay Tivadar: Pozsony város története (I–IV., 1892–1912). E monográfiák
jellemzője, hogy valamennyi egy-egy szerző alkotása, aki (több) évtizedes munkával a helyi,
a családi és levéltári anyag és könyvtárak alapos kutatása után írta meg művét.
A főváros múltját a kamarai levéltárnok Rupp Jakab Buda Pest és környékének helyrajzi
története (1868), a bencés szerzetes tanár Rómer Flóris A régi Pest (1873) és a nagyenyedi
kollégiumban tanult Salamon Ferenc Buda-Pest története (I–III. 1878–1885) c. munkája

11
foglalta össze. Fejérpataky László egyetemi tanár érdeme, hogy a középkori városi
számadáskönyvek közzétételét megkezdte: Magyarországi városok régi számadáskönyvei
(1885). A brassói szász forrásközlő sorozat Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in
Siebenbürgen (1886–1918) első három kötete is számadásokat tartalmaz. Nagyszebeni
számadások: Rechnungen aus dem Archiv der Stadt Hermannstadt und der sachsischen
Nation I. 1380–1516 (1880).

A családtörténetek közül az abaúji földbirtokos Csoma József (1848–1917) megyei

családtörténeti adattára: Abaúj-Torna vm. nemes családai (1897) a legjobb a maga nemében
(hasonmás kiadása 1993-ban jelent meg). Jelentősebb családi okmánytárközlések: Géresi
Kálmán (1841–1921) jogakadémiai tanár A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára (1–4.
1881–1887). A legmonumentálisabb Nagy Imre–Nagy Iván–Véghely Dezső– Kammerer
Ernő–Áldásy Antal A gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára (I–XI. 1872–1907, XII.
1931). Mindezek felbecsülhetetlen jelentőségűvé váltak a helytörténeti kutatás szempontjából.

12
 Ajánlott irodalom

Bittner = Bittner Lajos: A történetírás és a levéltártudomány. Levéltári Közlemények. 20-23. évfolyam. 1942-
1945. 4-28. p.
Fraknói Vilmos: A megyei monográfiák tervezete. In Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos: Egyház,
műveltség, történetírás. Válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezetőket írta: Rottler Ferenc. Történetírók tára.
Bp. 1981. 175-182. p.
Glatz Ferenc: A Magyar Történelmi Társulat megalakulásának története. In Századok 1967. 233-267. p.
Gunst Péter: A magyar történetírás története. Debrecen, 1995.
Hóman Bálint: Kishevesi Hevenesi Gábor. A magyar történeti forráskutatás első szervezője.
In Hóman Bálint: A történelem útja. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta Buza János. Bp. 2002. 289-297.
Hóman Bálint: A forráskutatás és a forráskritika története Magyarországon. In Hóman Bálint:
A történelem útja. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta Buza János. Bp. 2002.
Ipolyi Arnold: Történelem és a magyar történeti szellem. In = Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos
Egyház, műveltség, történetírás. Válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezetőket írta: Rottler Ferenc. Történetírók
tára. Bp. 1981. 149-169. p.
Kosáry Domokos: Magyarországi és európai értelmiség a XVIII. század első felében. In A magyarországi
értelmiség a XVII-XVIII. században. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1984.
Nagy Iván emlékezete. Nagy Iván könyvek. 6. Szerk.: Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 2000.
Pamlényi Ervin: Horváth Mihály. Bp. 1954. 42-51; 72-88.
Pesty Frigyes: Somogy vármegye helynévtára. Fontes Comitatus Simighiensis. 1. A szöveget gondozta és a
bevezetőt írta: Gőzsy Zoltán – Polgár Tamás. Kaposvár, 2001. 5-10.; 125-129; 160-161; 165-172; 343-353.
R. Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása. Tudománytörténeti Tanulmányok. I. Bp. 1961.
R. Várkonyi Ágnes: Értelmiség és államhatalom Magyarországon a 17-18. század fordulóján.
In A magyarországi értelmiség a XVII-XVIII. században. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1984. 54-81. p.
Szalay László: Válogatott történeti tanulmányok. Szerkesztette: Soós István. Bp. 2000.
Thimár, 2004. = Thimár Attila: "A történetiség boltozata képződik a tudományszak fölött" In Religió, retorika,
nemzettudat régi irodalmunkban. Csokonai Könyvtár (Bibliotheca Studiorum Litterarium) 31. Szerkesztette:
Bitskey István és Oláh Szabolcs. Debrecen, 2004. 563-577.
Tibenský, Jan: A királynő könyvtárosa. Adam František Kollar élete és művei. Pozsony, 1985.
Wellmann, 1984 = Wellmann Imre: A magyar nép életének tudományos kutatása a XVIII. század első
harmadáig. In A magyarországi értelmiség a XVII-XVIII. században. Szerk: Zombori István. Szeged, 1984.
127-136. p.
Wellmann Imre: Bél Mátyás munkássága. In Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján. Válogatta,
sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Wellmann Imre. Bp. 1984. 5-32. p.

13