ÖTÖDIK FEJEZET KÉT FORRADALMÁR:

III. NAPÓLEON ÉS BISMARCK

A metternichi rendszernek a krími háborút követő összeomlása közel két
évtizedes konfliktust eredményezett: Piemont és Franciaország Ausztria elleni
háborúját 1859-ben, a Schleswig-Holsteinért vívott háborút 1864-ben, az 1866-os
osztrák-porosz háborút, valamint az 1870-es francia-porosz háborút. Ebből a
zűrzavarból új erőegyensúly született Európában. Franciaország, amely három
háborúban is részt vett, a többiek kirobbanását pedig elősegítette, elvesztette vezető
szerepét Németországgal szemben. Ami még ennél is lényegesebb, a metternichi
rendszer erkölcsi gátjai átszakadtak. A német Realpolitik kifejezés felváltotta a
francia raison d’état-t anélkül azonban, hogy a kifejezés jelentése megváltozott volna.
Az új európai rend két olyan, egyáltalán össze nem illő ember - III. Napóleon és
Otto von Bismarck - munkája révén született meg, akik végül egymás fő ellenségeivé
váltak. Ez a két ember semmibe vette Metternich elavult szentenciáit, hogy a
stabilitás érdekében Európa államai törvényesen megkoronázott uralkodóit meg kell
őrizni, hogy a nemzeti és a liberális mozgalmakat el kell fojtani, és hogy,
mindenekfelett, az egyes országok közötti kapcsolatokat a hasonló felfogású
uralkodók közötti egyetértésre kell alapozni. III. Napóleon és Bismarck a Realpolitikra
építették a politikájukat - arra az elvre, mely szerint az államok közötti kapcsolatokat
a nyers erő dönti el, és az erősebb győzedelmeskedik.
Az Európát feldúló nagy Napóleon unokaöccse, III. Napóleon fiatalkorában az
itáliai osztrák uralom ellen harcoló titkos olasz társaságok tagja volt. Az 1848-ban
államelnökké választott Napóleon egy államcsíny eredményeként, 1852-ben kiáltotta
ki magát császárnak. Otto von Bismarck előkelő porosz családból származott, s ő
maga szenvedélyesen ellenezte az 1848-as porosz liberális forradalmat. Bismarck
csak azért lett Ministerprasident (miniszterelnök) 1862-ben, mert a makacs király nem
látott más kiutat a katonai költségvetés miatt a széthúzó parlament és maga között
kialakult ellentét feloldására.
III. Napóleonnak és Bismarcknak sikerült megsemmisíteni a bécsi rendezést, s
ami a legfontosabb - a konzervatív értékek közös elfogadásából eredő
önmegtartóztatást. Nem lehetett volna elképzelni két, egymástól jobban különböző
embert, mint Bismarckot és III. Napóleont. A Vaskancellárt és a Tuileriák Szfinxét a
bécsi rendszer iránti ellenszenv kötötte össze. III. Napóleon azért gyűlölte a bécsi
rendszert, mert azt kimondottan Franciaország megfékezésére hozták létre..
Bismarck azért nem rajongott Metternich alkotásáért, mert az Poroszországot
Ausztria alávetettjeként bezárta a Német Szövetségbe, s szilárdan hitt abban, hogy a
Szövetség olyan nagyszámú apró német fejedelemséget őrzött meg, hogy a
Szövetség már gúzsba köti Poroszországot. Ha Poroszország meg akar felelni
küldetésének és egyesíteni akarja Németországot, akkor a bécsi rendszert le kell
rombolni.
Napóleon az európai nacionalizmus ösztönzőjének szerepében tetszelgett, az
európai diplomáciát olyan zűrzavarba taszította, amelyből hosszú távon
Franciaország semmit sem nyert, más államok viszont hasznot húztak. Napóleon
lehetővé tette Olaszország egyesítését és - akaratlanul - elősegítette Németország
egyesítését is. Ez a két esemény Franciaországot geopolitikailag meggyengítette, és
lerombolta a közép-európai francia befolyás történelmi alapjait.
A külföldi beavatkozástól való hasonló félelem arra késztette a köztársasági
Franciaországot, hogy tartózkodjék forradalma exportálásától. Ebben a
patthelyzetben a konzervatív hatalmak nagynehezen rászánták magukat a
köztársasági Franciaország elismerésére.
 A külpolitika volt Napóleon szenvedélye. Napóleon végső célja a bécsi rendezés
területi rendelkezéseinek eltörlése és az alapját képező államrendszer
megváltoztatása volt. Soha nem értette meg, hogy céljának megvalósulása magával
hozza az egyesült Németországot is.
Napóleon, aki nem bízott uralkodó „testvéreiben”, a közvéleményhez menekült, és
a politikája aszerint változott, hogy mire volt szükség népszerűségének
fenntartásához.
Támogatta az olasz nacionalizmust, amíg az Észak-Olaszországra korlátozódott, s
kiállt a lengyel függetlenség mellett, amíg az nem vonta maga után a háború
kockázatát. Ami Németországot illeti, egyszerűen nem tudta, melyik oldal mellé
álljon.
Ami leginkább megfelelt Napóleon stílusának, az egy európai kongresszus lett
volna, ahol újrarajzolják Európa térképét, mert ott minimális kockázattal
tündökölhetett volna. Az egyetlen olyan kongresszus, amelyen Napóleon elnökölt - a
krími háborút lezáró párizsi kongresszus - nem rajzolta újjá Európa térképét;
mindössze a háborús eredményeket ratifikálta. Oroszországnak megtiltották, hogy
hadiflottát tartson a Fekete-tengeren, s ezzel megfosztották attól a képességétől,
hogy védekezzen egy újabb brit támadás ellen. Oroszországot ezenkívül kötelezték,
hogy szolgáltassa vissza Törökországnak Besszarábiát és a Fekete-tenger keleti
partján lévő Karsz területét. Továbbá, a cárnak le kellett mondani a török
keresztények védelmezőjének szerepéről; ez szolgáltatta ugyanis a háború közvetlen
okát. A párizsi kongresszus a Szent Szövetség darabokra szakadását jelképezte, de
egyetlen részvevő sem volt hajlandó Európa térképének megváltoztatására.
A metternichi rendszer összeomlását követő zűrzavarban Franciaország két
stratégiai lehetőség között választhatott volna. Folytathatta volna Richelieu politikáját
és megpróbálkozhatott volna Közép-Európa megosztottságának megtartásával. Ez a
megoldás megkövetelte volna Napóleon forradalmi meggyőződésének elvetését,
legalábbis Németországon belül, a létező legitim uralkodók javára, akik készek voltak
Közép-Európa megosztottságát fenntartani. Vagy Napóleon a köztársasági
mozgalom élére állhatott volna, ahogyan azt nagybátyja tette, abban a reményben,
hogy Franciaország így elnyeri a nacionalisták háláját és talán Európa politikai
vezetését is.
Franciaország balszerencséjére Napóleon egyszerre követte mindkét stratégiát.
Mint a nemzeti önrendelkezés bajnoka elfeledkezett arról, hogy ez az álláspont
milyen geopolitikai kockázatot rejt Franciaország számára Közép-Európában.
Támogatta a lengyel forradalmat.
A Német Szövetséget ugyanis úgy alkották meg, hogy az kizárólag rendkívül erős
külső fenyegetés esetén működjön egységes egészként. Az azt alkotó államoknak
kifejezetten megtiltották, hogy támadó célzattal szövetségre lépjenek egymással.
A Német Szövetség alternatívája nem Richelieu szétdarabolt Közép-Európája volt,
hanem egy olyan egyesült Németország, amelynek a lakossága lélekszámban
felülmúlta Franciaországét, és amelynek ipari kapacitása hamarosan háttérbe
szorította a franciát. Napóleon a bécsi rendszer aláaknázásával elérte, hogy egy, a
francia biztonságra nézve védelmi akadályt potenciális támadó veszély váltsa fel.
Franciaország érdekei azt diktálták volna, hogy maradjon közel Ausztriához és
Nagy-Britanniához, ahhoz a két országhoz, amelyek a leginkább érdekeltek voltak a
közép-európai területi rendezés fenntartásában.
A császár politikája azonban rendkívül kiszámíthatatlan volt, amelyet nyughatatlan
természete diktált. Mint Bonaparte sohasem működött szívesen együtt Ausztriával,
bármit is kívánt volna a raison d’état. 1858-ban Napóleon ezt mondta egy piemonti
diplomatának: „Ausztria olyan kormányzat, amellyel szemben mindig is, és most is, a
legnagyobb utálatot táplálom.” A forradalmi tervek iránti vonzalma háborúba sodorta
Ausztriával Olaszország miatt 1859-ben. Napóleon Szavoja és Nizza háború utáni
annektálásával, s azzal az ismételt javaslatával, hogy európai konferenciát hívjanak
össze, amely átrajzolja Európa határait, elidegenítette Nagy-Britanniát.
Elszigeteltségének betetőzésére Napóleon feláldozta azt a lehetőséget, hogy
szövetségre léphessen Oroszországgal, amikor 1863-ban támogatta a lengyel
forradalmat. Miután az európai diplomáciát Napóleon a nemzeti önrendelkezés
zászlajának lobogtatásával mozgásba hozta, hirtelen egyedül találta magát, amikor a
nagyrészt maga előidézte zűrzavarból egy német nemzet emelkedett ki, hogy véget
vessen Franciaország európai primátusának.
A császár első lépését Itáliában tette 1859-ben, a krími háború lezáródása,
valamint három évvel a párizsi kongresszus után. Senki sem hitte volna, hogy
Napóleon visszatér fiatalkori foglalatosságához, amikor megpróbálta Észak-
Olaszországot felszabadítani az osztrák uralom alól. Franciaország nem sokat
nyerhetett egy ilyen kalandtól. Ha sikerül, úgy olyan állam jön létre, mely sokkal
erősebb pozícióban van a hagyományos francia támadási útvonal lezárására, mint
elődje; ha nem, a megaláztatást a homályos célkitűzés is súlyosbítani fogja. És akár
sikerül az akció, akár nem, az Olaszországban megjelenő francia seregek
mindenképpen nyugtalanságot fognak okozni Európában.
1858 júliusában Napóleon titkos egyezséget kötött a legerősebb itáliai állam,
Piemont (Szárdínia) miniszterelnökével, Camillo Benso di Cavourral, amely szerint
együttműködnek egy Ausztria elleni háborúban. Tisztán machiavellista lépés volt,
amelynek értelmében Cavour egyesíti Észak-Olaszországot, míg Napóleon
viszonzásként megkapja Nizzát és Szavoját Piemonttól. 1859 májusára már
megfelelő ürügyet találtak. A mindig kissé idegesen döntő Ausztria engedte, hogy a
piemonti zaklatások hadüzetenet provokáljanak ki belőle. Napóleon nyilvánosságra
hozta, hogy ez a lépés egy Franciaország elleni hadüzenettel ér fel, és megindította
csapatait Olaszország felé.
Különös módon, III. Napóleon idején, amikor a franciák a nemzetállamok
megszilárdulásáról mint a jövő útjáról beszéltek, elsősorban Olaszországra
gondoltak, nem pedig a sokkal erősebb Németországra.
Poroszországnak a krími háborúban tanúsított óvatossága megerősítette
Napóleon nézetét, hogy Poroszország a leggyengébb a nagyhatalmak közül, és hogy
orosz segítség nélkül képtelen minden nagyobb lépésre. Így, Napóleon véleménye
szerint, egy Ausztriát meggyengítő olasz háború csökkenteni fogja Franciaország
legveszélyesebb német ellenfelének erejét is, és növelni fogja Franciaország
jelentőségét Olaszországban - ez hatalmas tévedés volt mindkét esetben.
A francia seregek győztek ugyan Magentánál és Solferinónál, de olyan erős
franciaellenes érzelmeket váltottak ki Németországban, hogy - egy ideig - úgy tűnt,
mintha a kisebb német államok egy új napóleoni csapástól tartva, ráveszik
Poroszországot a beavatkozásra Ausztria oldalán. A német nacionalizmus jelei láttán
visszahőkölt és a solferinói csatatéren tett látogatástól megrendült Napóleon 1859.
július 11-én Villafrancában békét kötött Ausztriával anélkül, hogy erről piemonti
szövetségeseit értesítette volna.
Ezután az olasz nacionalisták valósították meg az elveit olyan mértékben,
amilyenről ő még álmodni sem mert. Napóleonnak az az elképzelése, hogy egy
közepes nagyságú csatlósállamot hoz létre egy körülbelül öt államból álló
Olaszországban, bántotta Piemontot, amely nem kívánta feladni nemzeti hivatását.
Ausztria legalább olyan elszántan ragaszkodott Velencéhez,
mint amilyen határozottan Napóleon vissza akarta azt adni Olaszországnak, olyan
újabb konfliktust teremtve, amelyben semmilyen francia érdek nem forgott kockán.
Nagy-Britannia Szavoja és Nizza bekebelezését egy újabb napóleoni terjeszkedés
kezdeteként értékelte, és elutasított minden francia javaslatot Napóleon makacs
kívánságát - egy európai kongresszust illetően.
A Lengyelországgal való barátság bonapartista hagyományát felelevenítve Napóleon
először Oroszországot próbálta rávenni arra, hogy tegyen engedményeket lázadó
alattvalóinak. A cár azonban hallani sem akart ilyen javaslatról. Ezután Napóleon
közös akciót próbált indítani Nagy- Britanniával, de Palmerston túlságosan is
óvakodott a szeszélyes francia császártól. Végül, Napóleon Ausztriához fordult azzal
a javaslattal, hogy adja fel a saját lengyel tartományait a még meg sem született
lengyel állam javára, és engedje át Velencét Olaszországnak, cserében Sziléziában
és a Balkánon kaphatna kárpótlást. Az ötlet hidegen hagyta Ausztriát, mivel
lényegében azt kérték tőle, hogy háborút kockáztasson Poroszországgal és
Oroszországgal azért a kiváltságért, hogy határainál egy francia csatlós állam jelenj
ék meg.
A könnyelműségért nagy árat kell fizetni az államférfiaknak, s ez alól nem lehet
Míg Richelieu megértette, hogy egy gyenge Közép-Európa a francia biztonság
záloga, addig a közvélemény kegyeit kereső napóleoni politika Európa perifériáira
koncentrált, az egyetlen olyan területre, ahol minimális kockázattal lehetett
eredményeket elérni. Miközben az európai politika középpontja Németország felé
gravitált, Franciaország egyedül találta magát.
1864-ben baljós esemény történt. Ausztria és Poroszország a bécsi kongresszus
óta első ízben együttesen megbolygatta Közép-Európa békéjét, és egy német ügyért
háborút kezdett egy nem német hatalommal. A szóban forgó kérdés Schleswig és
Holstein elbai hercegségek sorsa volt, amelyeket ugyan dinasztikus szálak a dán
koronához fűztek, de amelyek egyben a Német Szövetség tagjai is voltak. A dán
uralkodó halála olyan bonyolult politikai, dinasztikus és nemzeti helyzetet teremtett,
hogy Palmerston szellemes mondása szerint mindössze három ember értette valaha
is a helyzetet: közülük az egyik már halott, a másik elmegyógyintézetben van, s ő
maga a harmadik, de már elfelejtette, miről van szó.
A vita tárgya sokkal kevésbé volt fontos, mint az a tény, hogy a két legfontosabb
német állam koalícióban hadat visel az apró Dánia ellen, hogy az lemondjon két, a
dán koronához tartozó ősi német területről. Az eset bebizonyította, hogy
Németország igenis képes támadó akciókra, és amennyiben a Szövetség struktúrája
túlságosan nehézkesnek bizonyul, a két német szuperhatalom egyszerűen figyelmen
kívül hagyja.
A bécsi rendszer hagyományai szerint a nagyhatalmaknak ekkor egy
kongresszust kellett volna tartaniuk a status quo ante megközelítően pontos
helyreállítására. Európa azonban, jórészt a francia császár akciói nyomán, a teljes
zűrzavar állapotában volt. Oroszországnak semmi kedve sem volt az ellen a két
ország ellen fellépni, amelyek tétlenül szemlélték, amint elfojtja a lengyel lázadást.
Nagy-Britannia nem vette jó néven a Dánia elleni támadást, de szüksége lett volna
egy kontinentális szövetségre a beavatkozáshoz, és Franciaország, az egyetlen
szóba jöhető partner, nem tűnt nagyon bizalomgerjesztőnek számára.
A történelem, az ideológia és a raison d’état elég figyelmeztetés lehetett volna
Napóleon számára, hogy az események lassan kicsúsznak a kezéből. Ennek
ellenére tovább habozott a hagyományos francia külpolitika elveinek fenntartása,
azaz egy megosztott Németország konzerválása, és a nacionalizmus elvének
támogatása között, amely fiatalkorának vezéreszméje volt.
Napóleon úgy vélte, hogy a legbölcsebb semmit sem tenni, és lehetőséget adni
Poroszországnak és Ausztriának, hogy maguk oldják meg az elbai hercegségek
sorsát. Ezek pedig leválasztották Schleswig-Holsteint Dániáról, és közösen
megszállták a területet, miközben Európa tétlenül szemlélte - ami elképzelhetetlen
lett volna a metternichi rendszer alatt.
A Dánia felett aratott közös győzelem nemhogy kiszabadította volna Ausztriát a
porosz nyomás alól, hanem még új, és Ausztria számára rendkívül hátrányos fórumot
is teremtetett a porosz zaklatásokhoz. Ausztriának most egy olyan porosz
szövetségessel kellett kormányoznia az elbai hercegségeket, amelynek
miniszterelnöke, Bismarck készen állt arra, hogy megkezdje a régen várt leszámolást
az osztrák határtól több száz mérföldnyire fekvő területen, amely Poroszország
legfontosabb területeinek szomszédságában volt.
Rettegett a német egyesítéstől, de rokonszenvezett a német nacionalizmussal, és
fogalma sem volt, hogyan oldja meg a feloldhatatlan dilemmát.
Végeredményben Napóleon Poroszország iránt kinyilvánított csodálata csak
újabb érvet szolgáltatott számára a tétlenségre. A határozatlanságot okos
manőverezésnek feltüntető Napóleon lényegében elősegítette az osztrák-porosz
háború kirobbanását, részben azért is, mert azt hitte: Poroszország lesz a vesztes.
Négy hónappal az osztrák-porosz háború kezdete előtt Napóleon már teljesen
nyíltan beszélt. A háború megindítását sürgetve 1866 februárjában kijelentette a
párizsi porosz nagykövetnek, von der Goltz grófnak:
„Arra kérem, közölje [Poroszország] királyával, hogy mindig számíthat a
barátságomra. Egy Poroszország és Ausztria közötti konfliktus esetén a legteljesebb
semlegességet fogom tanúsítani. A Hercegségek [Schleswig-Holstein] és
Poroszország egységesítését kívánom. Amennyiben a háború olyan fordulatot venne,
amelyet senki sem láthat előre, biztos vagyok benne, hogy mindig megtalálom a
közös hangot Poroszországgal, amelynek érdekei sok kérdésben megegyeznek
Franciaországéival, miközben semmi esélyt sem látok arra nézve, hogy
megegyezzem Ausztriával.”
Bismarck átlátott ezen a játékon. Ha Napóleon semleges marad, akkor
felajánlotta, hogy jóindulattal fogja szemlélni Belgium francia bekebelezését, amely
azzal a további előnnyel járt számára, hogy így szembeállítja Franciaországot és
Nagy-Britanniát. Napóleon valószínűleg nem vette ezt az ajánlatot túlságosan
komolyan, mivel Poroszország vereségét várta; a lépései inkább arra irányultak, hogy
Poroszországot háborúba vezető úton tartsa.
„Egyedül amiatt aggódtunk a külügyminisztériumban, hogy Poroszországot
túlságosan nagy mértékben fogják legyőzni és megalázni, s fel voltunk készülve,
hogy ezt kellő időben végrehajtott intervencióval megakadályozzuk. A császár azt
akarta, hogy Poroszországot legyőzzék, hogy azután beavatkozhassék és a saját
elképzelései szerint alakítsa Németországot.”
Napóleon Richelieu mesterkedéseinek felmelegített változatát forgatta a fejében.
Elképzelései szerint Poroszország kárpótlást nyújt Franciaországnak nyugaton azért,
hogy megmentették a vereségtől, Velencét Olaszország kapja meg, és egy új német
rendezés keretében egy porosz vezetésű Észak-német Szövetség, valamint egy
Franciaország és Ausztria által támogatott délnémet csoportosulás jönne létre. Az
egyetlen baj ezzel a tervvel az volt, hogy míg a bíboros fel tudta mérni az
erőviszonyokat és hajlandó is volt harcba szállni az elképzeléseiért, addig Napóleon
egyikre sem volt felkészülve.
Thiers azt fejtegette, hogy Napóleon hiú ábrándjai helyett Franciaországnak
egyértelműen poroszellenes politikát kellene folytatnia, és ennek érdekében a német
államok függetlenségére kellene hivatkozni - azaz a régi Richelieu-féle formulára.
Franciaországnak - jelentette ki - joga van a német egyesítés ellen fellépni „először is
a német államok függetlenségének nevében . másodszor a saját függetlensége
nevében és, végül, az európai erőegyensúly nevében, amely mindenki, az egész
világ érdeke.
Alig egy hónappal Thiers beszéde után Poroszország és Ausztria harcban állt
egymással. Napóleon minden várakozása ellenére Poroszország gyors és döntő
győzelmet aratott. Richelieu politikájának szellemében Napóleonnak a vesztest
kellett volna segítenie, és megakadályoznia a teljes porosz győzelmet. Ennek
ellenére, bár egy hadosztályt a Rajnához vezényelt „megfigyelés” céljából, tovább
habozott. Bismarck odavetett egy kis koncot Napóleonnak, amennyiben engedte,
hogy közvetítsen a béke ügyében, jóllehet ez az üres gesztus nem tudta feledtetni az,
hogy Franciaország egyre jelentéktelenebbé válik Németországgal szemben. Az
1866. augusztusi prágai béke értelmében Ausztriának ki kellett vonulnia
Németországból. Két, a háborúban Ausztria mellé állt német államot, Hannovert és
Hessen- Kasselt Schleswig-Holsteinnel és Frankfürt szabad várossal együtt
Poroszország annektált. Uralkodóik trónfosztásával Bismarck egyértelművé tette,
hogy Poroszország, mely egykor a Szent Szövetség tartópillére volt, feladta a
legitimitást mint a nemzetközi rend vezérlő elvét.
A függetlenségüket megtartó észak-német államokat a Bismarck által létesített
Észak-német Szövetségbe vonták, amelyben a kereskedelempolitikától kezdve a
külpolitikáig porosz vezetés érvényesült. Bajorország, Baden és Wurttemberg
délnémet államok megtarthatták a függetlenségüket Poroszországgal kötött
szerződések árán, amelyek hadseregeiket külső hatalom ellen vívandó háborúban
porosz katonai vezetés alá rendelték. Németország egyesítéséhez mindössze
egyetlen válságra volt még szükség.
Napóleon olyan zsákutcába vezette az országát, amelyből nem volt kiút. Elkésve,
most szerződést szeretett volna kötni Ausztriával, amelyet korábban katonai akcióval
kiűzött Olaszországból, és semlegességével Németországból is. Ausztriát azonban
már nem érdekelte, hogy visszaszerezze elveszett pozícióit, s inkább arra
koncentrált, hogy - elsősorban - Bécs és Budapest központtal felépítsen egy kettős
monarchiát és - másodsorban - megszilárdítsa birtokait a Balkánon. Nagy-Britanniát
elriasztották a Luxemburggal és Belgiummal kapcsolatos francia tervek; Oroszország
pedig soha nem bocsátotta meg Napóleonnak a lengyel események idején tanúsított
magatartását.
Franciaországnak így egyedül kellett végignéznie történelmi európai vezető
szerepének elvesztését. Minél reménytelenebb volt a helyzet, Napóleon annál
nagyobb erőfeszítéseket tett az ország régi pozícióinak visszaszerzésére, akár egy
szerencsejátékos, aki minden vesztesége után megduplázza tétjeit. Bismarck azzal
vette rá Napóleont a semlegességre az osztrák-porosz háborúban, hogy területi
gyarapodások lehetőségét csillantotta fel előtte - először Belgiumban, majd
Luxemburgban. Ezek a lehetőségek mindig kicsúsztak Napóleon kezei közül, amikor
meg akarta azokat ragadni, mert Napóleon arra várt, hogy megkapja „kárpótlását”,
viszont Bismarck semmi szükségét sem látta, hogy kockáztasson.
Megaláztatva tehetetlenségének e megnyilvánulásaitól azzal próbálta jóvátenni
az osztrák-porosz háborúban elkövetett baklövését, hogy az üressé vált spanyol trón
utódlásából csinált ügyet. Biztosítékot követelt a porosz királytól, hogy egyetlen
Hohenzollern (azaz a porosz dinasztiából származó) herceg sem tart igényt a trónra.
A méltóságteljes öreg Vilmos király azonban ahelyett, hogy elvesztette volna a
fejét, türelmesen és korrekt módon elutasította a francia nagykövet kérését, akit az
ígéret megszerzésére küldtek hozzá. A király ezután Bismarckhoz küldte a
történtekről készített feljegyzését, aki megváltoztatta a távirat szövegét - kihagyva
belőle mindazokat a részeket, amelyek a királynak a francia követtel szemben
tanúsított valóban türelmes és a kellő tiszteletet megadó viselkedésére vonatkoztak.
Bismarck, jóval megelőzve korát, ezután ahhoz a technikához folyamodott, amit a
későbbi államférfiak tökélyre fejlesztettek: kiszivárogtatta az ún. Emsi táviratot a
sajtónak. A király táviratának módosított változata egy Franciaország elleni királyi
sértéssel ért fel. A felháborodott francia közvélemény háborút követelt, és Napóleon
engedett a nyomásnak.
Poroszország könnyen és meggyőző fölénnyel győzött a többi német állam
segítségével. Az út most megnyílt Németország egyesítése előtt, amelyet a porosz
vezetés, meglehetősen tapintatlanul, a versailles- i palota Tükörtermében kiáltott ki
1871. január 18-án.
Napóleon a metternichi rendszert Franciaország számára megalázónak és a saját
ambícióira nézve gátlónak találta. Sikeresen robbantotta szét a Szent Szövetséget
azzal, hogy éket vert Ausztria és Oroszország közé a krími háborúban. Azonban nem
tudott mit kezdeni sikerével. 1853 és 1871 között viszonylagos káosz uralkodott,
miközben egy új európai rend kezdett testet ölteni. E korszak lezárultával
Németország vált a kontinens legerősebb hatalmává. A legitimitás - a konzervatív
uralkodók egységének elve, mely sokat enyhített a hatalmi egyensúly politikájának
durvaságán a metternichi időkben - üres jelszóvá vált. Maga Napóleon nagyban
hozzájárult ezekhez a fejleményekhez. Franciaország erejét túlbecsülve minden
radikális megmozdulást bátorított abban a hitben, hogy azokat Franciaország javára
tudj a majd kiaknázni.
Végül, a nemzetközi politikában a nyers erő kezdett döntő szerepet játszani.
A bécsi rendszer lerombolását, melyet még III. Napóleon kezdett el, Bismarck
fejezte be. Bismarck az 1848-as liberális forradalom ókonzervatív ellenfeleként vált
politikailag ismertté. Egyben ő volt az első olyan vezető is, aki Európában bevezette
az általános férfi választójogot, s aki egy olyan átfogó jóléti programot hozott létre,
aminek hatvan évig nem volt párja a világon. A nemzetközi politikai élet visszatért a
XVIII. századi korlátlan versengés állapotához, csakhogy most jóval veszélyesebbé
vált az ipari technológia fejlődése és a hatalmas nemzeti erőforrások mozgósítása
révén.
Bismarck meg volt győződve, hogy Poroszország vált időközben a legerősebb
német állammá, és immár nincs szüksége a Szent Szövetségre, amely
Oroszországhoz kapcsolja.
Bismarcknak a liberalizmus elleni támadása látszólag a metternichi filozófia
alkalmazása volt. Hangsúly tekintetében azonban a kettő között döntő volt a
különbség. A metternichi rendszer arra a feltevésre épült, hogy Poroszországnak és
Ausztriának közös érdekei fűződnek a konzervatív intézmények fenntartásához, és
hogy a két országnak szüksége van egymásra a liberális demokrata tendenciák
elfojtására. Bismarck arra célzott, hogy Poroszország egymaga is képes
érvényesíteni az érdekeit; hogy Poroszország konzervatív lehet otthon anélkül, hogy
Ausztriához vagy bármely más konzervatív államhoz kötné a külpolitikáját; és hogy
nincs szüksége semmilyen szövetségre ahhoz, hogy megküzdjön belső bajaival.
Bismarckban a Habsburgok ugyanazzal a kihívással álltak szemben, mint annak
idején Richelieu személyében - egy olyan politikával, amely az állam dicsőségén
kívül nem ismer el semmilyen értékrendet.
Hogyan képzelte azonban Poroszország a Realpolitik fenntartását egymaga?
Bismarck válasza ennek pontosan az ellenkezője volt - szövetségeket és
kapcsolatokat kell létesíteni mindenfelé, hogy Poroszország mindig közelebb legyen
minden, egymással versengő félhez, mint azok egymáshoz. Ily módon egy
látszólagos elszigeteltség képessé teszi Poroszországot a többi hatalom
kötelezettségeinek a manipulálására és arra, hogy a támogatását a legtöbbet
ígérőnek adja.
Miután Poroszország politikája oly mértékben koncentrálódott Németországra,
lényegében semmilyen jelentősebb érdekellentéte sem volt a többi hatalommal,
kivéve Ausztriát. Az el nem kötelezettség, hogy ezt a modern kifejezést használjuk,
volt lényegében Bismarck politikájának funkcionális megfelelője, amikor megpróbálta
Poroszország együttműködését eladni egy általa kínálati piacnak tartott helyzetben:
„A jelen helyzetben nem szabad előre elkötelezni magunkat egyik hatalom mellett
sem. Az Ausztriához, Nagy-Britanniához és Oroszországhoz való viszonyunk nem
akadálya annak, hogy jó viszonyt alakítsunk ki ezen hatalmak bármelyikével.
Azt is jelentette, hogy az ideológia nem fog többé szerepet játszani - annak
érdekében, hogy Poroszország szabadon köthessen szövetséget (függetlenül annak
belpolitikai intézményeitől) bármely országgal, ha az előmozdítja az érdekeit.
Bismarck politikája visszatérést jelentett Richelieu elveihez, aki, jóllehet a katolikus
egyház bíborosa volt, szembeszállt a katolikus német-római császárral, amikor
Franciaország érdekei azt kívánták. Hasonlóképpen, a meggyőződéses konzervatív
Bismarck szakított konzervatív tanítómestereivel, amikor úgy tűnt fel, hogy azok
legitimista elvei korlátozzák Poroszországot a szabad cselekvésben.
Bismarck kialakuló filozófiáját ugyanolyan felháborodott hitetlenség fogadta
egykori támogatói körében, mint amellyel Richelieu találkozott két évszázaddal
korábban, amikor azt az akkoriban forradalminak számító tézist hirdette, hogy a
raison d’état előbbrevaló a vallásnál.
Bismarck véleménye szerint a hatalom helyes felfogása az önkorlátozás
doktrínáját is magába foglalja; a konzervatívok azt hangoztatták, hogy végső soron
kizárólag erkölcsi elvek korlátozhatják a hataloméhséget. A konfliktus csípős
levélváltáshoz vezetett az 1850-es évek végén Bismarck és öreg tanítómestere, a
porosz király hadsegéde, Leopold von Gerlach között, akinek Bismarck lényegében
mindent köszönhetett - első diplomáciai kinevezését, az udvarhoz való bejárást, az
egész karrierjét.
A két férfi közötti levélváltás akkor kezdődött, amikor Bismarck javaslatot küldött
egy levél kíséretében Gerlachnak arról, hogy Poroszország hagyjon nyitva egy
diplomáciai kaput Franciaország felé is. A kísérő levélben Bismarck a hasznosságot
az ideológia fölé helyezte:
„Mindenképpen arra a matematikai logikai következtetésre kell hogy jussak, hogy a
mai Ausztria nem lehet a barátunk.
Gerlach azonban nem tudta elfogadtatni azt a javaslatot, hogy a stratégiai előny
igazolhatja az elvek feladását, különösen akkor nem, ha Bonapartéról van szó. A
metternichi orvosságot ajánlotta ehelyett - azaz, hogy Poroszország hozza Ausztriát
és Oroszország egymáshoz közelebb, és állítsa helyre a Szent Szövetséget
Franciaország elszigeteltségének megerősítésére.
Amit Gerlach még érthetetlenebbnek talált, az Bismarcknak az a javaslata volt,
hogy Napóleont hívják meg egy porosz hadtest hadgyakorlatára, mivel „a
Franciaországgal való jó kapcsolataink ezen bizonyítéka ... növelni fogja
befolyásunkat minden diplomáciai kapcsolatunkban is”.
A javaslat, hogy egy Bonaparte vegyen részt porosz hadgyakorlaton, valósággal
sokkolta Gerlachot: „Hogyan lehetséges, hogy egy ekkora tehetségű ember mint Ön,
feláldozza elveit egy olyan alakért, mint Napóleon? Napóleon természetes
ellenségünk.” Ha Gerlach látta volna Bismarck cinikus megjegyzését a levél
margóján - „No és?” - biztosan nem írta volna meg következő levelét, amelyben
megismételte egész életében vallott forradalomellenes eszméit, amelyek a Szent
Szövetség támogatására.
Bismarck számára a Realpolitik a rugalmasságon és azon a képességen múlott,
hogy ideológiai korlátozások nélkül ki kell használni minden adódó lehetőséget. Az
egyetlen kötelességem az én királyomat és az én hazámat szolgálni.
 A Gerlach és Bismarck közötti szakítás az Olaszország miatt vívott francia-osztrák
háborúban tanúsítandó porosz álláspont miatt vált véglegessé 1860-ban. Gerlach
számára a háború minden kétséget eloszlatott afelől, hogy Napóleon valódi célja az
első Bonaparte stílusú agresszió alapjainak megvetése. Gerlach ezért arra
ösztönözte Poroszországot, hogy támogassa Ausztriát. Bismarck ehelyett egy
lehetőséget látott az esetben, ha Ausztriát kiszorítják Olaszországból, akkor az az
osztrákok Németországból való kiűzésének az előfutára lehet.
Bismarck más kor gyermeke volt, mint egykori tanítómestere. Bismarck a
Realpolitik korához tartozott; Gerlachot Metternich kora alakította. A metternichi
rendszer a világmindenségnek azt a XVIII. századi felfogását tükrözte, mely szerint a
világmindenség egy pontosan összeillő részekből álló hatalmas óraműre hasonlít,
melyben egy darab meghibásodása a többiek működését is megzavarja.
Pályája kezdetén Bismarck elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy a Realpolitik
alkalmazásával lerombolja azt a világot, amit még mindig jórészt Metternich elvei
uraltak. Ez azt jelentette, hogy le kell szoktatni Poroszországot arról az elképzelésről,
hogy Ausztria németországi vezető szerepe létfontosságú Poroszország biztonsága,
valamint a konzervatív értékek megőrzése szempontjából. Bármennyire igaz lehetett
is ez a bécsi kongresszus idején, a XIX. század közepén Poroszországnak már nem
volt szüksége Ausztria szövetségére belső stabilitása vagy az európai béke
biztosítására.
Ahogy Bismarck látta, Poroszország történelme tele volt olyan bizonyítékkal,
amelyek mind az ország Németországon belüli primátusát, valamint azt támasztották
alá, hogy Poroszország egyedül is meg tud állni a saját lábán. Poroszország ugyanis
nemcsak a sok német állam egyike volt. Bármit mondtak is konzervatív
belpolitikájáról, nem homályosíthatták el azt a nemzeti dicsfényét, amit a Napóleon
elleni felszabadító háborúk alatt hozott óriási áldozatai révén szerzett.
Poroszországnak a németországi vezető szerepre tartott igényét az erőre, nem
pedig az univerzális értékekre alapozta.

Bismarck elutasította azt a metternichi álláspontot, hogy a belső sebezhetőségük

közös érzete szoros együttműködést kíván meg a három Keleti Udvartól. Ennek
pontosan az ellenkezője az igaz - vélte.
„A mi politikánk egyetlen valódi terepe Németország, és pontosan ez az a hely,
amit Ausztria is nagyon szeretne megszerezni magának.
Mivel Ausztria sohasem fogadta volna el a porosz hegemóniát Németországban,
Bismarck stratégiája arra irányult, hogy minden lehetséges alkalommal gyengítse
Ausztriát. 1854-ben, a krími háború alatt Bismarck amellett kardoskodott, hogy
Poroszország aknázza ki Ausztria és Oroszország szakítását, és támadja meg a még
mindig Poroszország szent szövetségbeli partnerének számító országot, minden
különösebb magyarázat nélkül.
1859-ben, Ausztria Franciaország és Piemont ellen viselt háborúja során
Bismarck ugyanerre a témára tért vissza:
„A jelenlegi helyzet ismét felkínálja számunkra a nagy díjat; ha hagyjuk, hogy az
Ausztria és Franciaország közötti háború elmérgesedjen, majd a hadseregünkkel
megindulunk délnek, elfoglaljuk a határállomásokat.
Metternich eretnekségnek tekintett volna ilyen tervet, de Nagy Frigyes
elégedetten nyugtázta volna azt, hogy tanítványa milyen ügyesen használja az ő
saját okfejtését Szilézia elfoglalásakor.
Richelieu-höz hasonlóan Bismarck sem korlátozta magát a partnerek
megválogatásában, mivel hajlandó lett volna szövetséget kötni Oroszországgal,
Ausztriával vagy Franciaországgal is; teljesen attól függött a választás, hogy melyik
szolgálhatja a legjobban Poroszország nemzeti érdekeit.
Amikor Ausztria elölről húz egy lovat, nekünk hátulról kell ugyanazt tenni.
Az 1850-es években Bismarck annyira fontosnak ítélte a franciákkal való
megegyezés lehetőségét, hogy a kedvéért feláldozta Gerlachhal való barátságát.
Elzász-Lotharingia bekebelezése után a francia ellenségeskedés „a természetünk
szerves bajává” vált, amitől Bismarck oly kitartóan óvott.
Az a két forradalmár, aki a mai európai államrendszer születésénél bábáskodott,
a modern kor számos dilemmáját testesítette meg. III. Napóleon, a vonakodó
forradalmár, a közvéleményre hangolt politikát jelképezte. Bismarck, a konzervatív
forradalmár, azt a tendenciát tükrözte, amely a politikát az erő elemzésével
azonosítja.
III. Napóleon egy furcsa modern jelenség előfutárának bizonyult - annak a
politikusnak, aki mindent megtesz a közvélemény kívánságának kifürkészésére, de
akit végül elutasít, sőt meg is vet a közvélemény.