Nemes Nagy József

Szigetek a társadalmi térben*

Mészáros Rezsővel régi keletű az egyetértésem a térbeli társadalmi folyamatok megítélésében, s

ebből következően egymást értő a vitánk (amikor ilyesmire egyáltalán idő és alkalom adódik) az
ezeket vizsgáló tudományterületek mibenlétét, viszonyát illetően. Míg Ő a - saját “gondolatvilága”
szerinti - társadalomföldrajzból kiindulva, tiszteletre méltóan fiatalos és meggyőző
konzervativizmusával, én a magam értelmezése szerinti regionális tudománnyal küszködve
képviselem a tudományközi együttműködés szemléletét.

A következőkben - ünnepi alkalmakkor talán megengedhetően, egy tudományos munkának aligha

nevezhető esszéfélében - egy valódi földrajzi fogalom, a sziget szerteágazó kapcsolódásokat
hordozó jelentéstartalmait boncolgatom. Ezek köré csoportosítva egy-két, számomra érdekesnek
látszó hipotézist és vizsgálati eredményt, próbálom érzékeltetni azt a gondolati és szemléleti
ösvényt, amely úgy vezetett el a regionális tudomány (vagy ha jobban tetszik: a társadalmi
tértudomány) “gondolatvilágához” és tart ma is ott, hogy biztos kapaszkodóként megtartottam a
geográfia szemléletét és fogalmait is. Azt is remélem, hogy az ilyesfajta a barangolás a földrajzosok
számára is megvillant felfedezésre csábító célokat, gondolati utakat.

Természeti és társadalmi szigetek

A természeti fogalmak szimbolikus és analóg használata a társadalmi jelenségek köznyelvi

interpretálásában és tudományos elemzésében régi s manapság is minduntalan felbukkanó eszköz.
Különösen a földrajzban, a területi kutatásokban nincs ebben semmi meglepő, a fogalmi átjárás a
természeti és társadalmi jelenségek között ugyanis egyenes következménye a térbeliség nagyon
általános, mély azonosságának mindenfajta szerveződésben.

*
Megjelent: A magyar társadalomföldrajzi kutatás gondolatvilága, SZE GTT, Szeged, 2002, pp.
27-36.)
A modern társadalomkutatásnak egyébként is hatékony szemléleti és módszertani segédeszközei
közé tartoznak a természetből, a természettudományokból (fizika, ökológia) vett analógiák,
modellek, leginkább kvantifikálhatóságuk, matematikai megfogalmazhatóságuk okán. Más kérdés
az, hogy az így születő társadalommagyarázó önbizalom néha elfeledkezik arról, hogy az ember, a
társadalom nem csak “tömeg”, amelynek kölcsönkapcsolatai például a klasszikus fizika gravitációs
modelljeivel érdekesen interpretálhatóak, vagy - hogy újabb, valóban nagy hatású tudományos
fogalomra utaljak - az emberi test szinte minden komponense bonyolult konfiguráció, ami jól
modellezhető fraktálként, az ember maga azonban mégsem csupán egy törtdimenziós, önhasonló
alakzat. Az analógiák és modellek nagyhatású példái a modern regionalizmus új szimbolikájában és
nyelvében is felbukkannak. Európa térképén “banánok és bumerángok” bukkantak fel mostanság
(micsoda globalista paradoxon: az öreg kontinens fejlődési térsémájában két kifejezetten újvilági
alakzat)! Más kérdés az, hogy ezek felfedezéséhez elsősorban nem elemző módszerek, hanem
sokkal inkább képzelőerő szükséges. Node előre a szigetekhez!

Mindannyian szigetlakók vagyunk. Nemcsak szimbolikus értelemben, hanem a szó leghétköznapibb

jelentését tekintve is, hisz a földfelszín egyharmadát kitevő szárazföldek a világtengerek szigetei. A
sziget fogalom azonban még szűkebb természetföldrajzi értelemben sem határozható meg pusztán a
tengerrel (vízzel) körülvett, lehatárolt földdarabként, hanem hozzákapcsolódik egyfajta, precizen
nem számszerűsíthető nagyság-paraméter. A legnagyobb szigeteket már nem szigeteknek, hanem
kontinensnek nevezzük. A határon Ausztrália mozog, ami szigetként és kontinesként egyaránt
elfogadott, Európa sem félsziget, hanem önálló kontinens, a legnagyobb sziget Grönland.

Már ez a mértékszempont azonnal összekapcsolja a fogalmat a társadalomszerveződés, a társadalmi

tér egyik kiemelten fontos kategóriájával, a kisebbség fogalmával. Értelmezésem szerint: a
társadalmi szigetek olyan társadalmi térbeli alakzatok, térrészek amelyek domináns környezetüktől
elkülönülő, sajátos kisebbséget képviselnek.

Mielőtt sorravennénk a sokfajta “társadalmi sziget” mibenlétét, kialakulása és eltűnése folyamatait,

a természeti és társadalmi szigetek viszonya kapcsán érdemes megemlíteni néhány analógiára
csábító, de egyben az analógiák korlátait is felmutató összefüggést.

A nagyon általános elméleti megállapítások közül egyet mindenképp érdemes kiemelni: a szigetek
emblematikus példái a tér diszkrét (megosztott) és folytonos jellege közötti dialaktikus viszonynak.
Ennek kapcsán talán az is megkockáztatható, hogy a természeti szigetek esetében jobban dominál a
tér megszakított jellege, mint a társadalmi szigetek esetében. Míg az előbbieknek nem igazából
kérdőjelesek, inkább vonalszerűek és stabilak a határai (bár egy mocsárvilágban is nehéz eldönteni,
hol ér véget a föld, s hol kezdődik a víz), a társadalmi szigetek esetében a zonális és mobil
átmenetek a gyakoriak. Nagyon ritka például a vonalszerű nyelvhatár (nagy örömére a vonalzókkal
határt huzogató tábornokok, s a béketárgyalások külügyéreinek, akik határozott határvonalait ez a
“mozgástér” legitimálja).

A természet és a társadalom szigeteinek közös vonása a történetiség: a természeti szigetek esetében

ez földtörténeti, a társadalmi szigetek esetében társadalomtörténeti meghatározottságot jelent, a
kialakulás, átalakulás, szétválás és összeolvadás folytonos láncolatát. A különbség az
időléptékekben lelhető fel. Földi méretekben a két folyamatban inkább eltérő, mind hasonló
alaptendencia fedezhető fel. A máig megismert földtörténetben a legalapvetőbb mechanizmus, a
lemeztektonika makrofolyamataiban ezidáig inkább a szárazföldek tagolódása (a Pangea
feldarabolódása), a “szigetképződés” a fő trend, míg a társadalomszerveződésben az összefonódás, a
társadalmi szigetek felszívódásának a tendenciája látszik markánsabbnak, aminek aktuális szakaszát
emlegetjük globalizálódásként (a régebbi korok hasonló folyamatai közé sorolhatnánk a
népvándorlást, a nagy földrajzi felfedezéseket, a gyarmatosítást).

A természeti és a társadalmi szigetek között az időlépték illetve a geológiai és a társadalmi

mozgásforma sebességének különbségéből fakadó, nyilvánvaló eltérés az is, hogy utóbbiak jóval
változékonyabbak, gyorsabban tűnnek el és gyorsabban formálódnak. (A fent említett globalizálódás
nemcsak sok tekintetben a legkülönbözőbb szigetek felszámolása irányába mutató folyamat, de
kiváló példákat szolgáltat arra is, hogy, ha meg is tartja, miként formálja át a valóságos szigeteket
is: például az óbudai Hajógyári-szigetet “Pepsi-szigetté”.)

Szerencsés vidékeken, ahol viszonylag ritkák és kis “hatékonyságúak” a háborúk és a természeti

katasztrófák, az építészetben tárgyiasult társadalmi szigetek változnak talán a leglassabban, ezek
aztán sajátos lenyomatként őriznek régmúlt történeti korokat, mégha a szigetlakók minden
jellegalkotó vonása meg is változik időközben. E formációkat azonban - főként a nagyvárosokban -
folyamatosan morzsolják fel a modern társadalmak: a dózeroló városépítészet, de a
tömbrehabilitáció és a sajátos történeti ízeket és szellemiséget koncentráló városi szigeteket is
elözönlő tömegturizmus “térpályái” is.
Csábító gondolat az is, hogy minden természeti szigetet egyszersmind sajátos társadalmi entitásként,
társadalmi szigetként értelmezzünk. Különösebb kockázat nélkül megtehetjük ezt is, ezáltal a
szigetlakókat azonnal sajátos embertípusnak tekinthetjük, aztán csak az marad hátra, hogy
karakterológiájukat felépítsük, lásd nemzetkaraterológia vagy földrajzi determinizmus, mint
források. (Én inkább úgy vélem: ha mégis karakterformáló hatást keresünk, azt célszerűbb a
tengerekben s nem a szigetekben keresni.) A tények azonban inkább arra utalnak, hogy ilyen
közvetlen összefüggés, leképeződés nincs. Ez egyszerűen azzal van kapcsolatban, hogy az
emberiség számára a tengerek, a víz távolról sem jelentette a mozgások akadályát, a kommunikáció,
az ember- és anyagáramlások számára nagyon is kedvező feltételeket teremtett. Társadalomtörténeti
és politikai földrajzi tény az, hogy az áramlásokat gátló, merev határokat, elválást létrehozó
természeti formációk szárazföldön belüliek: magashegységek, sivatagok. A tenger, a tó, a folyó
átkelésre, hajózásra, kereskedelemre, kapcsolatkeresésre csábított mindig.

A modern világban a szigetjelleg fejlettségi, fejlődési tartalmát tekintve nagyon differenciált,

másodlagos földrajzi adottság. Az, hogy ma a szigetországok a szárazföldi határokkal rendelkező
országoknál összességükben fejlettebbek (bizonyíthatóan magasabb a világátlagnál itt az egy
lakosra jutó GDP, köszönhetően elsősorban az európai szigetországok, Japán és Ausztrália
magasabb fejlettségének) sokkal inkább geográfiai “véletlen”, mintsem a szigetjellegből következő
társadalom- és gazdaságtörténeti okokra visszavezethető tény. Ráadásul ez a fejlettségi jellemző épp
itt, egyre nyilvánvalóbban és koncentráltabban társul a globális földi természeti válságjegyekkel. A
világtengerek szennyeződése vagy a halászati krízis - mely utóbbi a kontinentális országok rurális
vidékeit sújtó agrárválság édestestvére - a szigetek nagy hányadát “problematikus” térségekké
alakítja. (Az EU francia, spanyol és portugál fennhatóságú “tengeren túli területein” az egy lakosra
jutó GDP a közösségi átlagnak nem éri el a 60%-át sem.)

Míg a természeti szigetek esetében még csak jól kihasználható adottságként jelenik meg a
védhetőség, a társadalom szigetszerű szerveződéseiben ez már kiemelt szerepű funkció, gyakran e
szigetek létrejöttének célja. Ahhoz, hogy egy társadalmi sziget valóban “hatékonyan” elkülönített,
elszigetelt legyen, a modern korban már nem elégséges a vizesárok, falakra van szükség. Az
ilyenfajta szigetképzésben a XX. század is szép eredményeket mutatott fel. (A módszer
eredményességére utal a falak folytonos újratermelődése. Manapság épp az USA-Mexikó határ vagy
épp Csehország kecses kisvárosainak etnikai válaszfalai vannak soron.)
A természeti szigetek határainak józan értelmezése (a föld és a víz határvonala) sem marad azonban
ki a “társadalmasításból”: ha olajat rejt a self, a partvonal azonnal kitágul, “szárazfölddé”,
felségterületté minősül a tenger. A partok egyébként is mindenfajta sziget esetében dinamikus (és
neuralgikus) zónák, az ütközés, a csere s a mindezekkel járó mindenféle szennyeződés zsúfolt terei.
Ezt tükrözi például az, hogy az EU - a regionális politika keretein belül - ezekre is önálló stratégiát
fogalmazott meg 2000-ben, az ún. ICZM-et (Integrated Coastal Zone Management). Ez sok
tekintetben a vidékfejlesztéssel analóg közelítésű, a partmenti zónákra környezetkímélő és a
tengertől való egyoldalú függést oldó fejlődési-fejlesztési irányokat jelöl meg, anélkül
természetesen, hogy eltekintene a “partmentiségtől”, mint alapadottságtól. (Egy kvantifikáló
szívemet melengető kutatási ötlet: a társadalmi szerveződés jellegzetességeit magyarázó
matematikai modellekbe a földrajzi (vagy tér)-paraméterek közé az eddig használt
helyzetparaméterek (K, Ny, szomszédság, centrum-periféria) vagy a domborzati adottságok
(síkvidéki, hegyvidéki jelleg) mellé a szigetjelleg illetve a tengerparti fekvés is
operacionalizálhatóan beépíthető lehet, s ezáltan még tisztábban érzékelhetnénk a tisztán földrajzi
térbeliség és a társadalmi adottságok térformáló erejének viszonyát).

Szigetek a társadalomszerveződésben és a társadalomirányításban

A társadalom kettős értelemben is térjellemzőkkel - az egymásmellettiség egyenlőtlenségével és

rendezettségével - bír: a közismertebb értelmezés, amelyet “külső” térnek nevezhetünk, jelenik meg
a térképlapokon, ez a különböző társadalmi elemeknek a földi térben lokalizált elrendeződése. De
éppígy térjellemzőket fedezhetünk fel a társadalom minden szférájában a földi lokalizáltság nélkül
is, ez a “belső” tér. A politikai tér elemei (például a pártok) is elrendeződnek egymáshoz
viszonyítva, vannak egymáshoz közeliek és távoliak, konfigurációjuk lehet koncentrált vagy
polarizált, elszigetelődnek vagy egybeolvadnak, a távolság és az alakzat, ha nem is földrajzi, de
kétségkívül térbeli jellemző (térparaméter) itt is. A társadalmi tér kutatásának egyik kulcskérdése
épp a külső és a belső tér viszonya, a földrajzi és a társadalmi közelség, az elkülönülés vagy
elkeveredés folyamata, a kétfajta tér azonos vagy különböző rendje (lásd: társadalmi mobilitás és
térbeli migráció, asszimiláció és szegregáció, nemzet és politikai állam viszonya). E kettős
szerveződés együttesen adja ki a társadalmi teret, amelyben, mint sajátos formációk kereshetőek a
szigetek, azaz a fentiekben már leírt meghatározás szerint, a domináns környezetüktől elkülönülő
kisebb térbeli alakzatok.
Ilyenek pedig számosan vannak. Ahány társadalmi tevékenység, jegy különíthető el egymástól,
annyi fajta társadalmi sziget van, mondhatnánk. Osztályozásukhoz, amely jellemzésük fontos
kiindulópontja lehet, érdemes megkülönböztetni a társadalmi reálszerveződés illetve a
társadalomirányítás szigetszerű formációit.

A társadalomszerveződésben elkülönült térbeli konfigurációkat egyaránt felfedezhetünk az etnikai-

kulturális, a szociális, a gazdasági, az építészeti jegyek mentén. Ezekben a nyelv, a vallás, az
életmód, a jellegadó gazdasági tevékenység, a települési forma és arculat hordozza a szemmel
láthatóan, érzékelhetően elkülönítő jegyeket, egymásra rakódó, egymást részben vagy egészben
átfedő elrendeződésben. A különböző társadalmi jellemzők térbeli szerveződésének eltérő jellegét
jól reprezentálják a településszociológia klasszikus, a század harmincas-negyvenes éveiben már
felismert modelljei, amelyek között megtalálható a mozaikszerű (szigetekből álló) térszerveződés
éppúgy, mint a zonális, körkörös és a szektorális séma.

A gazdasági-jövedelmi, jóléti és státuszszempontok szerint elkülönülő társadalmi szigetek a térbeli

szegregáció kutatásának gyakori terepei. Ha a szegregációs mintákat itt most e szempontokra
szűkítjük, s kizárjuk vizsgálódásunkból a legszélsőségesebb elkülönítő mechanizmusokat (nyilt faji
megkülönböztetés) s csak a “spontán” módon kialakuló (nagyvárosi) szegregációs mintákat
tekintjük, akkor érdemes emlékeztetni arra, hogy legalább két alaptípus ismert. Az első az
“amerikai” a másik az “európai” szegregációs minta. Az amerikai szegregációt egy sajátos
szimmetria, míg az európait egy felismerhető aszimmetria jellemzi. Míg a tengeren túl a “felső” és
“alsó” osztályok térbeli elkülönülése lényegében hasonló mértékű (fekete gettók - fehér
kertvárosok), az európai mintákban - talán ez meglepő - jellemzően a gazdagság, a magas státusz
térbeli szegregációja az erőteljesebb, s noha az alsó társadalmi csoportok eloszlása a városi terekben
távolról sem egyenletes, de koncentráltságuk, elkülönülésük az előbbiénél kisebb. A hazai
településszociológia a nyolcvanas években Budapesten az európai modell létét igazolta, a 2001-es
népszámlálás érdekes kontroll-lehetőséget teremt majd arra, hogy a séma változását (erősödő
“európaizálódást”, netán “amerikanizálódást”) tesztelhessék a kutatók a hazai városfejlődésben.

A gazdag és szegény “szigetek” természetesen nemcsak nagyvároson belül, hanem kiterjedtebb

térségi méretekben is tesztelhetőek. Vizsgálataink arra utalnak, hogy a kilencvenes évek átmeneti
időszakában a hazai térszerveződésben sajátos hullámzás tapasztalható. Míg a rendszerváltozás, a
piacgazdasági átmenet első szakasza (a kilencvenes évek első fele) inkább a szegénység, a
leszakadás térbeli polarizációjával volt jellemezhető (a munkanélküliség például jellemzően
koncentrált lokális és regionális jelenségként indult útjára az északkeleti országrészből), az évtized
második felében fordul a trend, s mára a dinamika, a jólét, a gazdagság szigetszerű megjelenése,
erős regionalizáltsága (a főváros térségében és a nyugati országrészben) a jellemző inkább, a
szegénység, a leszakadás, a válság egyenletesebben terül szét az országban. (Ebben az értelemben a
hazai regionális tagoltság az “európai” mintát követi.) Figyelmet érdemel ugyanakkor az, hogy
regionális léptékben vizsgálódva épp az összességben legkedvezőtlenebb helyzetű térségek a
legtagoltabbak, a megyéket vizsgálva például a leginkább “szigetszerű”, a környezetétől elütő
pályán haladó megyeszékhely ma Nyíregyháza. Általánosabb történeti és fejlettségi relációkban
vizsgálódva az igazolható, hogy a mozaikos, szigetszerű, erősen tagolt tér a gyengén-közepesen
fejlett térségeknek a sajátja leginkább (ma világméretekben Latin-Amerika és Kelet-Ázsia az
elmaradottságból már kilépett országai a legpolarizáltabbak, mind társadalmi, mind térbeli-
regionális értelemben). A szélsőséges elmaradottság vagy a kiugró fejlettség ugyanakkor jellemzően
homogénebb térstruktúrával párosul, de míg az előbbiben ez a jegy egy kapcsolatszegény, utóbbiban
egy erősen integrált működési mechnizmussal párosul. Teljes homogenitás, kiegyenlítettség,
szigetnélküliség azonban természetesen itt sincs.

Szigeteket a legkülönbözőbb társadalmi szinteken felfedezhetünk: a családok és munkahelyek

mikrotereiben, a lokális terekben (szomszédsági egységek, települések), a regionális szinteken (a
település és az országos szint közötti térméretben) és a makroterekben (az országok feletti,
internacionális szinteken). Egy magyar család a szórványban, egy magyar falu a határon túl, s a
kárpát-medencei unikális magyar tömb Európa nyelvi terében reprezentálhatja a társadalmi szigetek
megjelenésének különböző szintjeit és méreteit.

A többszintűség mind szemléleti, mind módszertani szempontból nagyon megnehezíti a társadalmi

szigetek “abszolút” módon való kijelölését, hisz egyik szintről, aggregációról a másikra lépve
gyakorta eltűnik a szigetként értelmezhető sajátos térrész. A különböző szinteken hasonló
tartalommal megjelenő szigetekre jellemzően másképp figyelnek, azokat másként érzékelik a
különböző társadalomtudományok és a társadalomirányítás is. Ebben az a meghatározó, hogy mi az
adott diszciplína vagy társadalomirányítási szféra meghatározó térbeli szintje, térbeli kerete (a
térszemléletet alapjaiban meghatározó kettős szempont ez). Ha példaként a hazai térbeli-települési
tagozódást, a gazdasági-társadalmi fejlettség területi egyenlőtlenségeit tekintjük, európai (“EU”)
szemüvegen át Magyarország lényegében a főváros-vidék duálra esik szét, távolról (Brüsszel)
minden más különbség szinte lényegtelen (Budapest a hazai “fősziget”). A hazai regionalisták,
kormányzati területfejlesztők számára ez a séma kiegészül egy Nyugat-Kelet kettősséggel, lejtővel
(lám egy újabb természeti analógia)! A helyi szereplők számára már a kistérségi mozaikszerűség a
jellegadó térszerkezeti konfiguráció (ritkán emlegetett, nagyon is szigetszerű “belső perifériákkal” a
Dunántúlon is), ami települési szinten vizsgálódva tovább bomlik. E szemléletben bukkannak fel
olyan sajátos szigetek, mint például Tiszaújváros, amely gazdasági-jövedelmi pozícióját tekintve a
saját környezetétől leginkább elütő, “legnyugatibb” keleti városunk.

A társadalom többé-kevésbé spontán térbeli szerveződésével néhol összekapcsolódva, másutt ettől

elkülönülve ugyancsak konstruál szigetszerű alakzatokat a társadalomirányítás is. Sajátosan
szabályozott, s ebben az értelemben a “földrajzi térből kivett” formációk ezek. Határsávok,
diplomáciai felségterületek, politikai autonómiák, különleges gazdasági övezetek, ipari parkok,
vámszabadterületek. Sajátos paradoxonként épp ezen formációk azok, amelyek érintettjeit ugyan
nem elsődlegesen a földrajzi egymásmellettiség, hanem az egységes és sajátos szabályozás (például
egyedi jogosítvány, kedvezmény, preferencia) különít el a környezettől, de amelyekben a határok
kulcsszerepűek, hisz a világos földrajzi elkülönülés nélkül lehetetlen a sajátos szabályozás. Az
irányítási (leggyakrabban politikai, igazgatási) tartalmú szigetek sajátos, általában nem hosszú életű
példái az enklávék és exklávék, amelyek olyan államrészek, amelyet teljes egészében egy másik
állam vesz körül (Nyugat-Berlin de jure enklávé volt az NDK közepén, de facto azonban az NSZK
exklávéja ugyanott).

Szigetképződés

Már utaltam rá, hogy a társadalomtörténetben inkább a társadalmi szigetek visszaszorulása, az

összekapcsolódás a jellemző trend. Bár egy ilyen kijelentés inkább csak hipotézis, bizonyos kutatási
eredmények (mindenfajta módszertani nehézség ellenére) felhozhatók bizonyítékul. Szigorú
dokumentáltság nélkül, vegyünk sorra itt néhány összefüggést.

A társadalom térbeli-területi tagozódását kutatók (társadalomföldrajzosok, regionalisták) egyik

gyakorta elővett metódusa az, hogy különböző megfigyelési egységeket (leggyakrabban
településeket) igyekeznek karakteresen eltérő csoportokba, típusokba sorolni (e közelítés jellegzetes
módszere a faktor- és klaszteranalízis), hogy aztán ezek “kezelésére” - általában meg nem fogadott -
tanácsokat adjanak a politikusoknak. Ha e típusokat térképezik, ha nem is igazából meglepő, de
nem magától értetődő konfigurációkat kapnak: az egyes településtípusok nem véletlenszerű
szórtságban, hanem térben összpontosulva, egymástól elváló nagyobb szigeteket formálva jelennek
meg (ez aztán újabb erőt ad azoknak, akik úgy gondolják, hogy a társadalmat nem kizárólag
vertikálisan kell megszervezni és irányítani, hanem a valóságos horizontális szerveződés mentén,
autonómiák, önkormányzatok segítségével). Ez a jegy egy sajátos társadalomszerveződési
törvényszerűséget tükröz: a földrajzi egymásmellettiség társadalmi homogenizáló hatását. Kissé
tudományosabban: a társadalmi tér jellemzően pozitív területi autokorreláltságú, s leegyszerűsítően
hétköznapiasan: gazdagnak gazdag, szegénynek szegény a szomszédja, suba-subához, guba-
gubához.

A közelség hasonlóvá tesz, hacsak nincsenek falak, határok (ezek sok esetben persze épp azért
vannak, hogy meggátolják a hasonulást). A társadalomszerveződésben ez a szigetképződés és a
szigetek felszámolódásának is egyik alapvető mozgatója. A hasonló vagy azonos gazdasági
tevékenységekben például az egymásmellettiség, a specializáltság szinergikus és agglomeratív
előnyöket hordoz. A posztmodern építészet nagy újításában, a tematikus parkokban is ez a
racionalitás működik, s nem az emberközpontú urbanisztika művészi megújulása. Az már izlés
dolga, hogy a kriminalizálódó lakótelepeket felváltó lakóparkok belső biztonságával, tágabb és
távlatosabb szociálpszichológiai értelemben a “bentiek” számára értékarányosak-e a felépülő falak
és sorompók.

Mivel a társadalom térbeli rendjét vonzások és taszítások egyaránt alakítják, a szigetformáló

folyamatok távolról sem sémaszerűek. Azonos minőségű társadalmi elemek (pl. hasonló
tevékenységet folytató kereskedelmi egységek) esetében egyaránt felfedezhető a vonzásokra utaló
térbeli koncentráltság (ez nagyobb, “specializált” szigeteket eredményez) s a taszítást feltételező
szabályos, egyenletes (apró szigeteket szülő) térbeli konfiguráció. Előbbinél a már említett
szinergikus hatás, utóbbinál az optimális piacfelosztás lehet hatékonyságnövelő, s ilyen értelemben
a gazdasági racionalitás szempontjából nem tehető különbség a két konfiguráció között.

A szigetképződés jellegzetes mechanizmusára bukkanhatunk a társadalmi újdonságok (innovációk)

térbeli életútját követve is. Minden újdonság - legyen az kézzel fogható termék, szervezeti megoldás
vagy szellemi-kulturális újítás - jellemzően szigetszerűen, innovációs magokból indul, majd innen
terjed szét (leggyakrabban nem a földrajzi közelséget, a szomszédságot követve, mint a járványok,
hanem a fejlettség regionális lejtői mentén vagy a településhierarchiák lépcsőin át a nagyvárosoktól
az aprófalvakig). Ez azzal jár, hogy a legnagyobb hatású, nagy történeti és technológiai
korszakváltásokat hozó innovációk terjedésének kezdeti szakaszát a szigetszerű szerveződés uralja
(az újdonsággal még kevesen rendelkeznek s ők jellemzően térben koncentrálódnak), majd elindul a
terjedés, s eltűnnek a szigetek. Ez a mechanizmus végtelenül ismétlődik. A leggyorsabb társadalmi
fejlődés, átalakulási szakaszokban azonban a dinamizáló újdonságok olyan sokasága indul útjára,
hogy azok összetorlódnak, értő, “piacképes” vevőkre mindegyikük jellemzően ugyanott talál. Ez
vezet - számos kevésbé szalonképes hatalmi-politikai innovációval (gyarmatosítás, diktatúrák,
atomfegyverek stb.) megtámogatva - a modern (mintegy kétszáz éve tartó) világméretű fejlettségi
polarizálódáshoz.

A legmodernebb információs tér s az ehhez kapcsolt virtuális világ a szigetfogalom társadalmi

jellegét is új megvilágításba helyezi. Ennek kulcsa abban lehet, hogy ez a tér lényegét tekintve
hálózat, s bármely elem, amely ehhez tartozik, integrált, a különbségek az információs tér
pontjaiban legfeljebb az információáramlás intenzitásában és sűrűségében lelhetőek meg (vannak
“információs városok “ és “információs falvak”). Ebből következően e rendszereken belül valódi
szigetek nincsenek, akként csak az információs tengerből kimaradó térrészek értelmezhetőek. Más
kérdés az, hogy - a fent említett innovációs-terjedési törvényszerűségek miatt - világméretekben, ma
még a “szigetek” dominálnak, habár az információs tengerár feltartóztathatatlanul nyeli el őket.

Mind e folyamatok eredményeként a szigetek természetes, örök elemei a társadalmi térnek is.
Ahogy vannak turistacsábító melegtengeri gyöngyszemek, s rideg börtönszigetek, éppúgy a
társadalmi szigetek is lehetnek kívánatos vagy elutasított térelemek. A jövőre gondolva, szubjektív
kívánalomként, leginkább az kínálkozik e rövid - gondolatmorzsákból, néhol talán
“gondolatszigetekből” - összeszervezett írás végére: övezzék a társadalmi szigeteket kikötésre és
indulásra alkalmas öblök, s ne falak, legyenek így egyre hasonlóbbak a látogatásra, kapcsolatra
csábító természetes szigetekhez.