BorsiKalmanBela Aha

Borsi-Kálmán Béla
VÁLTOZATOK
AZ „AHA-ÉLMÉNYRE”
BORSI-KÁLMÁN BÉLA
VÁLTOZATOK
AZ „AHA-ÉLMÉNYRE”
Írások a magyar–zsidó együttélés
(és a magyar–magyar kapcsolatok) tárgyköréből
Filep Tamás Gusztávnak, 60. születésnapjára
Budapest
A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
© Borsi-Kálmán Béla, 2022

© Könyvpont Kiadó, 2022
© L’Harmattan Kiadó, 2022
ISBN 978-963-414-881-4
ISBN 978-615-5436-37-6
A kiadásért felel a Könyvpont és a L’Harmattan Kiadó igazgatója
A kiadó kötetei megrendelhetők,

illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16.
Tel.: +36-1-267-5979
harmattan@harmattan.hu
webshop.harmattan.hu
Borító: Kára László

Nyomdai előkészítés: Kállai Zsanett
Nyomdai munkák: Prime Rate Kft.,
felelős vezető: Tomcsányi Péter
TARTALOM
Az Olvasóhoz (Előszó) 7
Emlékek a szinérváraljai zsidó közösségről 12
Emlékeim Kádár József kegyesrendi szerzetesről 53
Szabad György problémaérzékelése egy témaválasztás tükrében

(Emlékfoszlányok egy iskolateremtő történészprofesszor alakjáról) 66
Emlékek és reflexiók Esterházy Péter „Mesterről” 92
FÖRGETEGBEN. Gondolatok Bődy József:

Magyar Odisszea a XX. században című emlékiratáról 151
Az első igazi temesvári magyar szociáldemokrata,

avagy az utolsó bánsági (magyar) úriemberek egyike?
Róth Ottó és a Bánsági (Bánáti) Köztársaság 189
TÖREDÉK. Töprengés a honi antiszemitizmus természetéről,

avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony rendezésére 251
Tézisek. Borsi-Kálmán Béla: Zsidók Temesvárott …

és széles e világban. Esszék a magyar–zsidó (zsidó–magyar)
szimbiózis történetéből. Budapest, 2014, Lucidus Kiadó
(Kisebbségkutatás Könyvek) című könyve 2016. június 3-án
délután rendezett (tudományos) vitájához 270
AZ OLVASÓHOZ
„La vida no es la que uno vivió, sino la que uno

recuerda, y cómo la recuerda para contarla.”
Gabriel García Márquez
(1927–2016)
Az öregedő Gabriel (Gabo) Márquez, az elmúlt idők talán legkatartikusabb

nagyregénye, a Száz év magány szerzője ezt a mondatot választotta 2002-
ben megjelent memoárja mottójául: „Az élet nem az, amit az ember átélt,
hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el
akarja mesélni.” (Székács Vera fordítása) Egy spanyol anyanyelvű barátom,
Juan Alberto Cabello, aki nyolcéves kora óta él Magyarországon, ugyanezt
a gondolatot így ültette át magyarra: „Az ember élete nem az, amit megélt,
hanem az, amire emlékszik, és ahogyan emlékszik, amikor elmeséli.”1 Ez,
egy kicsit még tovább gondolva s enyhén csavarintva rajta úgy is megfo-
galmazható, hogy az, amit „Életnek” gondolunk, az nem (teljesen) az, ami
a valóságban megtörtént velünk, hanem az, amit megértünk, és ahogyan
elmondunk belőle. Merthogy mindenre nem emlékszünk, nem fogunk fel
minden árnyalatot, s ha mégis eszünkbe jutnának, s időközben megérte-
nénk, különféle okokból nem merjük elmondani, visszariadunk tőle.
Ez az enyhén önkritikus megállapítás Klió szolgáira, a történészekre is
érvényesnek látszik, különösen, ha a minden szerzőben ott motoszkáló örök
Gabriel García Márquez: Vivir Para Contarla 2002. (Azért élek, hogy elmeséljem az

1
életemet. [Ford. Székács Vera] Budapest, 2003, Magvető) /A mű eredeti spanyol címe
és megírásának 2002. éve szerepel a magyar fordításban, de nincs feltüntetve a spa-
nyol nyelvű megjelenés helye, és a kiadó neve is hiányzik. Márquez megnyilatkozá-
sávál rokonítható (s belőle egy kis csúsztatás árán akár le is vezethető) a XX. század
egy másik, nem csupán kiemelkedő írói képességei, hanem antiszemitizmusa miatt
is elhíresült jelentős alkotója, Louis-Ferdinad Célin egy rezignált kijelentése: „Úgy
látszik, az érdekes dolgok mindig a háttérben zajlanak. Az emberiség valódi történe-
téről úgyszólván semmit sem tudunk.” (Idézi Végh Alpár Sándor: Három bajtárs.
Országút, 2020/4., 42.) A szerző itt köszöni meg Juan Alberto Cabellonak, hogy
Márquez mondására figyelmét felhívta, azt maga is lefordította, s az idézet filológiai
adatait visszakereste. Ugyancsak itt fejezi ki köszönetét Deák Andrásnak is, aki
előszavának megírására ösztönözte! (B-KB.)
8 | VÁLTOZ ATOK AZ „ AHA-ÉLMÉNYRE”
kételyt is hozzá másoljuk: „és nem mellesleg, kinek is mondja”… Vagyis

nem árt, ha a minden rendű és rangú tollforgatók, legyenek bár regényírók,
avagy történész kutatók, opuszuk közrebocsátása előtt eltöprengenek: tény-
leg, „kinek is”, kiknek, milyen típusú, habitusú olvasóknak szánják monda-
nivalójukat?
Esszé-vagy tanulmánykötetet összeállítani sohasem könnyű, igaz, már
az sem mindig magától értetődő, hogy miért adja írásra a fejét az emberfia.
Ezt legtöbbször, legalábbis igen gyakran, magamagának sem tudja meg-
magyarázni. De ha már megtette, kicsi beleérzéssel elgondolhatja, milyen
megoldhatatlan dilemmák elé állítja reménybeli Olvasóját, aki kíváncsiság-
ból könyvét kezébe, és annak tartalomjegyzékét szemügyre veszi …
Mi ez? Mit akar ez az ember? Esetleg, ha belelapozván, „leesik” neki,
hogy az írások zöme a „kérdés”, a magyar polgári átalakulás és nemzetté
válás egyik mindezideig áthághatatlan alap-problémája körül forog, még
jobban elbizonytalanodhat. Még az is megtörténhet, hogy gyanakodni kezd:
„hogy kerül a csizma az asztalra”?
Nos, a kötetbe foglalt nyolc írás szerzője nem tartozik a „zsidókérdés”
felkent hazai művelői közé, és ezután sem szeretné, ha annak tekintenék.
Fő témája a magyar–román (francia) viszony, azon belül is az a rendkívül
komplex problémahalmaz, amit ő sokszor illet a kicsit eufemisztikus „román
jelenség” átfogó néven. S persze partiumi vegyeslakosságú (román–ma-
gyar–zsidó) környezetben felcseperedvén őt is, közel kétmillió hajdani és
jelenlegi erdélyi vagy onnan elszármazott honfitársához hasonlóan főként
az izgatja, hogy a románság nemzetté válása, a mienkhez képest is megké-
sett államépítési- és megtartási aspirációi milyen hatással voltak/vannak s
lehetnek a hasonló indíttatású, ugyancsak francia vétetésű, de jóval kevésbé
sikeres magyar nemzeti törekvésekre s kivált a magyarság (s ezen belül az
erdélyi magyarok) sorsára.
Ugyanakkor csaknem félévszázados történészi pályája során a „magyar
fejlődés” alapkérdéseit is értelemszerűen át kellett gondolnia, hiszen ezt
elmulasztva – tükör nélkül – ugyan hogyan is foglalhatott volna állást a
szomszéd nép történetének különféle, többnyire a magyarokat is érintő
fejleményeiben? S ennek során lépten nyomon beleütközött egy másik „örök-
zöld” témába, a magyar zsidóságnak a történelmi ország korszerűsítésében,
társadalmának demokratikus átalakításában és művelődésében betöltött
A Z OLVA S ÓHOZ |9
megkerülhetetlen szerepébe. S itt jött kapóra, hogy öntudatra ébredése – a

„ki vagyok én”? – legdöntőbb szakaszát (1948–1960) egy középkori eredetű
patinás Nagybánya környéki kisváros, Szinérváralja hajdanvolt (ma már
nemlétező) zsidónegyedében, vagyis többszörös kisebbségi léthelyzetben
töltötte. Annak a közegnek élményvilágát, korai beidegződéseit hurcolja
magával mindhalálig. A szerzőnek itt illik azt is bevallania, hogy míg a román
szomszédok, a korán szerzett román nyelvtudás, s a román óvoda a nagy
egész – Románia – szerepét töltötte be formálódó magyar (kisebbségi) tu-
datában, más szóval maga volt a nem kívánt, mégis „természetesnek” érzé-
kelt evidencia, az ortodox zsidó játszótársak a váraljai grundokon, a vész-
korszakot szerencsésen túlélt közelebbi és távolabbi idős szomszédok,
nagyanyja, édesapja felnőtt zsidó barátai s a velük kapcsolatos emlékek,
élmények, történetek bármennyire fontosak és szívderítőek voltak is, a ro-
mánokkal s a velük kapcsolatos benyomásokkal összevetve nem tűntek
azonos nagyságrendűnek… Ez valószínűleg így is maradt volna, ha 1962
nyarán a család nem költözik át az „anyaországba”, s e sorok szerzője nem
kezd optimális életkorban, a gyermek- és felnőttkor határán, tizennégy
évesen – úgymond – „új életet” Sárospatakon, majd három évvel később
immár Budapesten. S ekkor, másodlagos (magyarországi) szocializációja
idején, tucatszámra érték olyan élmények, amelyekre csak nagyon nehezen,
vagy – legalábbis kezdetben – egyáltalán nem talált magyarázatot. Aztán
lassan, fokozatosan, úgy húsz éves kora táján oszladozni kezdett a homály,
mígnem nagyjából harminc-harmincöt évesen fogalmilag is megértette,
hogy „miről van szó”… Mert persze, amúgy is hajlamos lévén az önreflexi-
óra, nem érte be az őt ért történések elemezgetésével, hanem – főként Bibó
István vele épp egyidős, 1948-ban publikált klasszikus tanulmánya (Zsidó-
kérdés Magyarországon 1944 után) nyomvonalán – „bele is olvasta magát”
a témakörbe, hiszen ha már történész lett a hivatása, azt sem ártott tisztáz-
nia, hogy miért, „milyen alapon” gondolja, sokszor csak érzi/sejti azt, amit
lát, hall, tapasztal, megérteni vél, legalábbis szeretne…
A kötetbe felvett írások ennek a hosszan elhúzódó, kisebb-nagyobb „meg-
világosodások” révén kiteljesedő vontatott folyamatnak egyes állomásait
rögzítik, többnyire időrendben. A felnőtté válás és történésszé érés stádiumai
is tehát egyúttal mondhatni tipikus up to hill történet. Egyszersmind önélet-
rajzi ihletésű emlékezés-láncolat. (Maga a tőszó, az emlék is, árulkodóan, öt
írás címében vagy alcímében szerepel!) A kötet főcíme pedig arra utal, hogy
a szerző nem „konyhakészen” kapta felismeréseit, nem egyetemi előadáso-
kon, vagy a pszichoterapeuta díványán vésték fejébe, hanem megdolgozott,
olykor megszenvedett2 értük – „aha-élmények” sorozatán át jutott el a re-
velációig, amely egyik történészi hitvallása is lett egyben. (Mármint, hogy
„zsidó sors” talán létezik, de – Magyarországon legalábbis – nincs külön
magyar és külön zsidó történet: csak „magyarkérdés” van!)
A kötetbe sorolt esszék az elmúlt hét-nyolc évben keletkeztek, közülük
az első három (Emlékek a szinérváraljai zsidó közösségről; Emlékeim Kádár
Józsefről; Szabad György problémaérzékelése egy témaválasztás tükrében)
felkérésre született, három eredetileg konferenciaszöveg volt. Az immár
másodszor közölt Esterházy-emlékezést a „Mester” váratlan halála miatti
megrendülés váltotta ki, míg a Bődy-emlékirat elemzése egy magántermé-
szetű tipológiai felfedezés eredménye, amelynek azonban szintén akad zsidó
vonatkozása, amint – bár nem explicit módon – a Szabad-portrénak is.
Az írásoknak tehát, egy (a Kádár József-reminiszcencia) kivételével, bár
többnyire akaratlanul, a „zsidó-problematika” a kovásza. Keletkezéstörté-
netileg (vagyis nem témáját tekintve) újabb három írás „lóg ki” némileg a
többi közül: Róth Ottó portréja a Bánsággal és Temesvárral kapcsolatos
kutatásaim anyagából állt össze 2021 első hónapjaiban, s egyike a föntebb
említett három konferenciaszövegnek, természetesen jelentősen bővítve és
új felismerésekkel kiegészítve. A TÖREDÉK. Töprengés a honi antiszemi-
tizmus természetéről, avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony
rendezésére című írás ellenben azért kicsit kakukktojás e sorban, mert – mint
címe is utal rá – egy először 2014-ben megjelent nagyobb lélegzetű tanul-
mány rövidített változata, amely viszont az egyik első Szabad-tanítvány, az
élete utolsó évtizedeit a Párizs környéki Antony-ban töltő Kecskeméti Ká-
A fáma szerint a székelyföldi „Zsögödi Nagy Imre [1893–1976] neves festő egy pá-
2
lyatársa sikeres kiállítását látva azt dünnyögte, hogy »jó, jó, de hiányzik belőle a
megszenvedettség« […] a legtárgyszerűbb, legszabatosabb történetmesélésben is
éreznie kell az olvasónak a személyes érintettséget (megszenvedettséget)”! Ld. Pécsi
Györgyi: Nem csak férfiolvasóknak [Ismertetés Kötter Tamás: Férfiak fegyverben –
Frontnovellák a második világháborúból. Pesti Kalligram, Bp. 2020. c. könyvéről].
Országút, 2020. április 24., 39.) Ezen esszéfüzér szerzője, bár nem ez az alkalom, hogy
állítását evidens módon is bizonyítsa, nagyon reméli, hogy a recenzens szentenciája
az ő kötetére is érvényes.
A Z OLVA S ÓHOZ | 11
roly 80. születésnapjára készült tisztelgő kötetben 2013-ban látott először

nyomdafestéket. A kötetet lezáró, Tézisek című kis dolgozat viszont rög-
tönzés eredménye. A szóbanforgó hosszabb értekezés első és egyetlen ma-
gyarországi bemutatójára – a szervezők felszólítására – 2016. június elején
készült, összefoglalónak szánt fogalmazvány.
Az egyes írások a szerző reményei szerint többségükben önmagukban is
„megállnak”, az írói szándék pedig kettős: a könyvet egyfelől újabb adaléknak
szánom másik történészi rögeszmém, az általam (Szemere Bertalan, Kemény
Zsigmond, Takács Péter és Tóth Zoltán nyomán) „nemesi polgárisodásnak”
nevezett jelenségcsoport a magyar–zsidó (zsidó–magyar) együttélésre gya-
korolt hatásának érzékeltetésére. Annál is inkább, mert úgy vélem, fontos
érzelmi és szociológiai fogódzókat adhat, és egyfajta illusztráció gyanánt
szolgálhat a magyarországi zsidóság XIX. század végi/XX. század eleji sikeres
társadalmi betagozódásához és csaknem maradéktalan megmagyarosodá-
sához. Mert titkon abban is reménykedem, egyszer talán e „megközelítés”
módszeres érvényesítése valóban elvezethet a magyar nemzettest különféle
szegmenseinek egymással való „megbékéléséhez”, továbbá a jelenlegi elke-
serítő „szekértáborosdi” lezárásához és gondolati meghaladásához.
A másik, praktikusabb message pedig az volna, hogy akit – főként a
szerzőnél jóval fiatalabb embereket – hasonló jellegű beilleszkedési prob-
lémák foglalkoztatnak, önértékelési és önbesorolási dilemmák nyugtalaní-
tanak, talán találnak benne némi kapaszkodót identitásuk tisztázásához
– avagy megszilárdításához. Amennyiben mindez akár pártucat Olvasó
esetében megtörténik, ez az esszéfüzér már nem csupán elérte célját, hanem
túl is teljesíti azt…
S végül, de nem utolsó sorban a kötetet legközelebbi munkatársam és
barátom, számos könyvem s főként Temesvár-monográfiáim tudós szer-
kesztőjének, Filep Tamás Gusztávnak ajánlom 60. születésnapjára.* Így talán
törleszteni tudok valamicskét abból a rengeteg önzetlen segítségből, fárad-
ságos eszmetörténeti és szöveggondozói törődésből, amelyek nélkül mun-
káim értéke jóval csekélyebb volna.
Nemesvita, 2021. május 19-én
* A kötet megjelenése a 2021 szeptemberi könyvhétre volt kitűzve, de első nekifutásra

nem sikerült rá támogatást szerezni, emiatt „csúszott” pár hónapot (B-KB.)
EMLÉKEK A SZINÉRVÁRALJAI
ZSIDÓKÖZÖSSÉGRŐL3
„álmomban gyakran látom a jégvirágokat a holdfényben megcsillanni a

váraljai ablakon”4
Előszó
Előadásomat egy sajnos már irodalomtörténeti jellegű epizóddal kell

kezdenem: hosszúra nyúlt amatőr futballpályafutásom során kisebb meg-
szakításokkal 1976 és 1986 között nyolc évet játszottam együtt – kispá-
lyán – Esterházy Péterrel (1950–2016). A vele kapcsolatos szerteindázó
emlékeimet nemrég vetettem papírra.5 Ezek egy része arról szól, hogy
tudtomon kívül tanúja voltam a „Mester” emblematikus, nimbuszát jog-
gal megalapozó műve, a Termelési regény (kisssregény) (Magvető, 1979)
születésének, amely – tudvalevő – erősen foci-centrikus. S persze magán
viseli a jellegzetes, utóbb „áruvédjegy”-nek számító stílusjegyeket: az ál-
landó villódzást, ellenpontozást, a kocsmai anekdoták, focista kiszólások
és a filozófiai mélységű elvonatkoztatások laza kevercsét. Mondhatnám
az arisztokrata származás és a kültelki prolifutballistaság senki máshoz
3
A Többes kötésben Magyar–zsidó múltak és égtájak c. budapesti konferencián 2018.
február 5-én „Emlékek a szinérváraljai zsidókról” címmel elhangzott előadás szer-
kesztett és jelentősen bővített változata. A szerző itt köszöni meg unokabátyjának,
id. Kálmán Bélának (Szinérváralja, 1943. június 10.–Nagybánya, 2020. január 20.),
testvéreinek: Kálmán Pálnak (sz. Szinérváralja, 1949. november 5.) és Kálmán Sán-
dornak (sz. Szinérváralja, 1954. szeptember 26.) Nagy Józsefnek (sz. Sepsiszent-
györgy, 1943. január 2.) és Szmuck Mártonnak (sz. Szinérváralja, 1950. szeptember
29.) az esszé elkészítéséhez nyújtott segítségét.
4
Izsák Majsi Izraelben élő egyik leányának szíves közlése 2008 júniusában, Tel-Aviv-
ban.
5
Az írás Emlékek és reflexiók Esterházy Péter „Mesterről” címmel jelen kötetben is
olvasható. (a továbbiakban B-KB 2018/2.)
E M L É K E K A SZ I N É RVÁ R A LJA I Z SI D ÓKÖZ Ö S SÉ GRŐL | 13
nem hasonlító egyvelegét, ami – finoman szólva – nem könnyíti meg az

olvasói recepciót. A fordítókat pedig egyenesen kétségbe ejti, hiszen mű-
fordító-tolmács legyen a talpán, aki ezeket a tipikusan „esterházys” szös�-
szeneteket, különösen a futballbetéteteket „egy az egyben” vissza tudja
adni németül, angolul vagy mondjuk franciául, kivált, ha sohase rúgott
labdába életében. Ezt onnan tudom, hogy 1984 nyarán, épp a Francia
országban rendezett foci-EB idején (1984. június 12.–június 27.), egy
kiérdemesült dunántúli belügyesből szolid „vállalkozóvá” átvedlett
(egyébként kerti bútorokkal kereskedő), csak magyarul beszélő úr ma-
gántolmácsaként körülbelül egy évvel 1982/1983-as kutatói ösztöndíjam
lejárta után ismét Párizsban töltöttem tíz napot, s kevés szabad időmben
felkerestem francia barátaimat. Egyikük, a breton eredetű Michel Prigent
(1948–2017), aki 2015 márciusáig magyar történelmet oktatott a párizsi
Keleti Nyelvek Főiskoláján (Sorbonne, INALCO), egy vacsora közben a
homlokára csapott: „Jé, te focizol is! Akkor biztosan tudod franciául, hogy
mi a les, a megkerülős, az esernyő s főként a „kötény” (alagútcsel) s tár-
saik…” Szó szót követett, s kiderült: az idő tájt együtt élt az apai ágon
magyar eredetű Sophie Képès írónővel, aki Járfás Ágnes (EP későbbi ál-
landó francia megszólaltatója) társaságában épp a Termelési regény fran-
cia fordításával birkózott. Így esett, mondhatni sorsszerűen, hogy e ter-
minus technicusok épp az én „átadásom”6 révén kerültek a poétikus című
francia változat7 szövegtestébe…
Aztán a beszélgetés váratlan fordulatot vett: Sophie, megtudván, hogy
Észak-Erdélyből, közelebbről a Partiumból származom, s egyik legfontosabb
szakterületem éppen a mindenkori magyar–román viszony (különös te-
kintettel a XVIII–XX. századra) elmondta, hogy van egy idős, Párizsban
élő nagynénje, Eva Kepes (Budapest, 1913–Párizs, 1994. június 9.), aki egy
Berlinben lehúzott év után 1938-ban került Párizsba, s kisebb megszakítá-
sokkal ott is töltötte hátralévő életét. Először táncosnőként, aztán színész-
nőként, utóbb háromgyerekes családanyaként. Majd ötvenéves korában
6
Úgy rémlik különben (ellenőrizni sajnos nem tudom), hogy az „átadás” szó szerepel
abban az ajánlásban is, amelyet az Együtt vagy külön utakon (Budapest, 1984, Mag-
vető Kiadó) c. első könyvembe írtam neki…
7
Trois Anges me surveillent [Három Angyal vigyáz rám], roman de Péter Esterhazy
(Gallimard, 1989, en collaboration avec Agnès Jarfas)
úgy döntött: új életet kezd, elvált magyar férjétől, ecseteket, festékes tubu-
sokat vásárolt, és berendezett magának egy kis műtermet a Sorbonne-tól
pár lépésnyire fekvő rue Cujas egyik bérházának ötödik emeletén, s attól
kezdve egyre-másra alkotta szebbnél szebb vásznait.8
Sophie, aki akkor már jól tudott magyarul, s szerette volna kitapogatni
családja magyar felének Erdélybe és a Partiumba nyúló gyökereit, bakfis
korában sűrűn kérdezősködött apjától és annak rokonságától, de mintha
falba ütközött volna. Választ egyetlen kérdésére se kapott, be kellett érnie
elszórt anekdotákkal, amelyek eredetét nem magyarázták meg, sokszor úgy
tettek, mintha meg se hallották volna, miről is érdeklődik… Egyedül az
excentrikus Kepes Éva volt némileg bőbeszédűbb: tőle tudta meg, hogy a
família egyik ága nemesi okle-
véllel bír, amelyen ez a felirat áll:
Szinyérváraljai Vári Kepes… Ezt
hitte is, nem is, mindenesetre az
előnevet felnőtt fejjel amolyan
légből kapott kitalációnak gon-
dolta, annyit már tudott a ma-
gyar történelemről, hogy sok
megtollasodott hungáriai pol-
gárcsalád, köztük németek, szer-
bek, görögök, macedo-romá-
Egy Kepes Éva-festmény nok,9 de sok zsidó is a XVIII.
századtól legalább a millenniumi
évekig nagy előszeretettel vásárolt magának különféle nemesi címeket és
rangokat, természetesen a hozzáillő cicomás előnévvel. Joggal vélhette tehát,
hogy a „szinyérváraljai” is ezek közé tartozik.
A „kutyabőrt” a saját szemével ő maga sohasem látta, nem tudja, hogy
nagynénje birtokában volt-e, vagy ő is csak kislánykorában hallott róla
mesélni, s persze az is kérdéses, nem kallódott-e el időközben… Csupán
8
Forrás: Sophie Képès: Les vie d’Eva [Éva életei] La Revue des Ressources, 2011. január

9; (www.larevuedesressources.org)
9
Ld. erről pl. Borsi-Kálmán Béla: Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy
állameszme etnogenezise. Budapest, 2018, Magyar Szemle Könyvek (különösen:
59–136.; 189–227.) (a továbbiakban B-KB 2018/1.)
érdekességként jelezzük: Radnóti Miklós – Naplójában – említi felesége,

Gyarmati Fanni egyik rokona (Gyarmati Sándor bankigazgató) nevét. Fi-
gyelemre méltónak nem azt tartjuk, hogy a nagybácsi a GUTMANN nevet
cserélte föl a Gyarmatira, hanem azt, hogy ő is „szinyérváraljai” jelzővel
(előnévvel?) szerepel forrásunkban!10
Szórványos adatok Szinérváralja

múltjából
Utólag nem tudom már rekonstruálni, kinek okozott nagyobb meglepetést

a párbeszéd, Sophie Képèsnek-e vagy jelen sorok szerzőjének. Mert hogy,
hogy nem, Szinyérváralja – igaz, hogy 1907 óta Szinérváralja néven – nem
csupán létező valóság, hanem teljes gyermekkoromat éppen ott, ebben a
középkori eredetű, valóban festői mezővároskában töltöttem, amelynek
remek földrajzi fekvése miatt nyilván nem véletlenül adták hajdan a „hét-
hegyű város”11 nevet, s amely egyebek közt Erdősi Sylvester János (1504
körül–1552), a tudós grammatikus és bibliafordító szülőhelye is. Mint az
ma már csaknem köztudott: őt tekintik az első magyar nyelvtan szerkesz-
tőjének, a magyar nyelvtudomány és esszéírás atyjának.12
Az 1920 előtti Szinérváraljáról s környékéről, valamint annak archai
kus vonásokat őrző, mégis polgáriasult társadalmáról a szó szoros értel-
mében festői képet rajzol az 1909-ben szintén ott született, utóbb Désen
megtelepedett festőművész, Incze János: Önarckép azaz lelátás hat évti-
10
Ld. [Dr.] Czeizel Endre: Költők, gének, titkok – A magyar költőgéniuszok családfa-
elemzése (melléklettel) Budapest, 2001, Galenus Kiadó, 174.
11
Ld. erről újabban Dr. Anderco József–Bak László–Balogh Béla–Bogya Árpád–Dávid
Lajos–Deák Orsolya–Dippong Károly–Huszár László Zsolt–Incze Sándor–Kató
Csaba–Kató Margit–Kató-Tamási Melinda Andrea–Lázin Imre–ifj. Menyhárt Lajos–
Merli Ferenc–Niever Ferenc–Rácz Gabriel István–Sike Lajos–Sike Mária Márta–
Vitéz Szilágyi Adalbert-Béla–Szilágyi Éva–Szilágyi Annamária–Staharóczky Kinga–
Székely Miklós–Tamási Attila–Zinner Oláh Ágnes: Szinérváralja. A héthegyű város.
Rendhagyó monográfia. Nagybánya, 2015, Genius Kiadó, 219 old. (a továbbiakban
Szinérváralja 2015). Ld. még erről: https://hu.wikipedia.org › wiki › Szinérváralja
12
Szinérváralja 2015, 134–144.
zed tetejéről című lenyűgöző önéletírásában.13 A vidék Isten háta mögötti

jellegének közvetett (s persze szubjektív) bizonyítéka, hogy az a közeg,
amelyet a neves piktor fényképszerű memóriája rögzített az 1910-es esz-
tendőkről, szinte semmiben nem különbözik attól, ami a leendő történész
emlékezetében az 1950-es évek állapotaira s kulturális-mentális szintjére
vonatkozóan megmaradt. Úgy repült el fél évszázad tehát, hogy alig vál-
tozott valami, természetesen a főhatalom cserélődéseitől s az Incze által
érdekes módon kevéssé érintett romános jelleg erősödésétől most elte-
kintve.14 Minderről Incze János így ír:
„Szinérváralja az én gyermekkoromban [1909–1920] nagyközség, Szatmár

megye tíz járása közül az egyiknek a központja volt. A középkorban épült
várának romjai még jól láthatók ma is a Várhegy oldalában, köveinek java
részét elhordták. Kicsi koromban jártunk oda kirándulni, egy-egy nagy
terem csupasz kövei még épen állottak, de mindent belepett a vadvenyige,
a sűrű mogyoró és egyéb bokor, tölgy-meg vadcseresznyefa.
Titokzatos mesevilág vette körül a romokat, egy pajtásom elmondta,
hogy az ő apja hason csúszva bebújt a falak alján lévő oduk egyikébe,
homályos alagútfélébe ért, ott egy nagy üstöt pillantott meg, csak úgy
ragyogott benne a sok arany, de az üstön egy lidérc ült, attól úgy meg-
ijedt, hogy többé sosem mert arrafelé menni”15…. „A Szinér, színes ér
névre – folytatja Incze János – […] Fábián [István16 tanító] bácsitól hal-
13
Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó (ld. különösen 8., 9–47) (a továbbiakban
Incze.)
14
Erre persze a cenzúra s az öncenzúra jelensége is némi magyarázatot adhat, hiszen
önéletírását Incze 1982-ben, a ceauşescui „aranykor” legsötétebb időszakában pub-
likálta! Szinérváralja román jellegét annál erőteljesebben domborítja ki a következő
kiadvány: Claudiu Porumbăcean–Viorel Câmpean–Kereskényi Sándor: Oameni din
Seini [Szinérváraljai emberek]. Arad–Satu Mare, 2013, Editura „Vasile Goldiş” Uni-
versity Press Arad–Editura Muzeului Sătmărean (a továbbiakban Oameni din Seini)
15
Incze 37. (Ilyesféle legendás elbeszéléseket magam is hallottam kisfiúként: Nagy
anyám és Kandó Erzsébet nagynénémék tudni vélték, hogy a szinyéri várromot titkos
rejtekút köti össze a szomszédos aranyosmeggyesi erődítménnyel, amelynek egy
szakasza Kiss bácsiék – cipszer eredetű kerekes- és bognármester – disznóólja alatt
húzódott volna … Úgy rémlik különben, hogy Kiss bácsi felesége és Merli Feri bácsi
hitvese testvérek voltak, vagyis mindketten zsidó nőkkel házasodtak.)
16
Fábián István református tanító Fábián György kálvinista egyházi író (1912–1980)
édesapja, aki hosszú ideig a Szinyér c. hetilapot szerkesztette (Oameni din Seini, 147.)
lottam magyarázatot: tiszta színarany ereket találtak itt, mert ez az egész

vidék: Tótfalu, Nagy-, Felső meg Kapnikbánya aranyvidék. Asszonypa-
takának is nevezték, mert a jövedelem mindig a király feleségének a tar-
solyába folyt […]
A reformációnak itt nagy múltja volt, nem messze ide Borpatak, Miszt,
Mogyorós, Tótfalu: Misztótfalusi Kis Miklós hazája. Szinérváralján – még
az ezerötszázas évek első negyedében – született Erdősi Sylvester János.
A reform hívei jó ideig nem építhettek templomot, a mostanit is csak a
szigorított engedély alapján: a falu végén, ablak, ajtó az utcára nem nézhe-
tett, nehogy az igazhitűek nyugalmát vagy jó erkölcseiket megrontsa. Syl-
vester János emlékére szép kőoszlopot emeltek a piacon, kerítésére a vá-
szonárusok rakodtak, párkányán túrós, téfeles [tejfölt áruló] asszonyok
üldögéltek”.17
Azt már én teszem hozzá, hogy Sylvester János emlékműve már az én

gyerekkoromban is a református templom temetőkertjében magasodott.
Nagy, fekete gránitoszlop volt, melyről megtudtam, hogy korábban való-
ban a városka főterén, a piacon állt, és a román megszállás után – az „im-
périumváltozás” évadján – került mai helyére.18
*
De Sophie közléséről akkor csak az jutott eszembe, hogy gyerekként
magam is hallottam egy anekdotát, azt hiszem, épp nagyapámtól, akinek
borbélyüzlete a Főtéren volt, s amelynek a főszereplője történetesen a Ke-
pes-család egyik férfitagja.
Az adoma úgy szólt, hogy a szóban forgó Kepes, akinek jól menő ruha-
üzlete volt a szinérváraljai „City”-ben, az „impériumváltozás” után, talán
a húszas évek legelején nagy értékű biztosítást kötött üzlethelyiségeire ter-
Incze 37–38.
17
Amúgy az Incze-família sem számított tősgyökeresnek, csak 2001-ben tudtam meg,

18
hogy „az Incze család a Székelyföld valamelyik református vidékéről került ide.
Keresztlevelekből látom, hogy szépapám: Sámuel, nagybányai lakos volt, a fia: János
– dédapám – a 48-as háborúkból hazakerült Bányára, itt nősült meg, s 1857-ben itt
született János fia, az én nagyapám. Kádármesterséget tanult, a szokásos tanulóévek
után Nagybányán házasodott össze Smájkovszky Róza felsőbányai hajadonnal. Mint-
hogy a kádárság Bányán nem volt cikk, borvidékre költözött: Szinérváraljára.”
(Incze, 8.)
mészeti csapások esetére. Aztán nem sokkal később valóban tűz ütött ki a
boltban, minden porig égett, a tulajdonos pedig, akinek keresztnevét sajnos
nem rögzítette a memóriám, miután fölvette a tetemes kárpótlást, örökre
eltűnt Szinérváraljáról… A történetnek semmiféle antiszemita kicsengése
nem volt, inkább a magyaros-dzsentris virtus jellegzetes megnyilvánulása-
ként őrizte meg az emlékezet, hogy íme, volt valaki, egy helyi magyar, aki
zseniálisan kibabrált a román államhatalommal…
A gyerekkori adoma s utóbb a Sophie Képèstől szerzett értesülés nem
hagyott nyugodni, ennélfogva az ezredforduló körül, úgy rémlik, 2001-ben
vagy 2002-ben, kilátogattam a szinérváraljai zsidó temetőbe, amelynek
gondnoka akkortájt történetesen épp egy volt általános iskolai osztálytárs
nőm, egy Bereczki-lány volt.19
Alig hittem a szememnek: a temetőnek, amely fölött gyerekkoromban
a városka legfelkapottabb szánkózó helye és sípályája volt, legimpozánsabb,
fekete gránitból faragott sírköve épp azé a Kepes Lajosé, aki a sírfelirat
tanúsága szerint valamikor az 1820-as években címeres magyar nemesi
oklevelet kapott a korai hungáriai kapitalizmus előmozdítása 20 – az én
szóhasználatomban: a „nemesi polgárisodás”– terén szerzett érdemeiért.
Egyik leszármazottja Kepess Ferencz [sic!] (1818. nov. 1.–1897. aug. 9.) „mal-
mos és földbirtokos” (neje, Kepes Helén százkét éves korában 1912. október
12-én hunyt el).
Kepes Éva tehát nem beszélt a levegőbe!
A szinérváraljai zsidósággal kapcsolatos gyerekkori emlékeimet szintén
nagyjából ugyanekkor, 2001 áprilisában – első párizsi kiküldetésem idején
– gondoltam alaposabban újra végig, amikor egy Bíró Bélának 1993 kará-
19
Egyébként mindmáig Bereczki Julianna a váraljai zsidótemető gondnoka, akivel 1955
szeptembere és 1960 júniusa között egy osztályba jártunk a helyi magyar tannyelvű
általános iskolában. Szinérváraljára vonatkozóan sajnos szintén igen kevés adatot
tartalmaz Dr. Kiss Erika Márta: Erdély zsidó közösségei a kezdetektől napjainkig a
temetők tükrében. (PhD disszertáció) Budapest 2014, Országos Rabbiképző-Zsidó
Egyetem, Zsidó Vallástudományi Doktori Iskola című, különben kitűnően doku-
mentált, alapos munkája (a továbbiakban Kiss Erika 2014).
20
Vö. Németh Ferenc: Zsidó kereskedők szerepe a magyar polgárosodásban. Beszélgetés
Bácskai Vera gazdaságtörténésszel. ARCHÍVUM, (WWW.SZOMBAT.ORG › AR-
CHÍVUM [(1991-03-01 rovat])
csonyán adott,21 s 2002-ben megjelent kötetembe22 is felvett életinterjú

korrektúrájának elkészítése közben egyre több részlet jutott eszembe.
A kutatói szerencse is mellém szegődött, mert néhány éve a világhálón
szemembe ötlött egy ritkaságszámba menő szakkönyv, amelyben ezt a – a
kisváros erőteljes „polgárisodását” igazoló – passzust találtam:
„Szinyérváralja jelenleg is ugy társadalmi, mint kulturalis tekintetben a
legelőhaladottabb magyar mezővárosok szinvonalán áll. Székhelye szolga-
biróságnak, járásbiróságnak, telekkönyvi és adóhivatalnak; van állami elemi,
továbbá r. kath., g. kath., reform. és zsidó népiskolája, valamint állami le-
ányiskolája és kisdedóvója. Társadalmi viszonyainak fejlettségéről tanus-
kodnak nagyszámu egyletei, köztük két casinoja; közgazdasági életének
elevenségéről pedig két virágzó pénzintézet beszél. Ipari tekintetben külö-
nösen emlitésre és megtekintésre méltó érdekessége Kepes Sándor andesit
és syenit siremlék-gyára, mely 1891 óta áll fenn23 […] Állandóan 50-60
munkást foglalkoztat oly vidéken, hol a phylloxera pusztitásai következté-
21
Borsi-Kálmán Béla: Az ideális „asszimiláns”. Korunk 1995/2. sz.; Borsi-Kálmán Béla:
A feladat. Jelenkor 1995/3. sz., valamint kötetben (a pécsi publikáció címével):
Borsi-Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség – Adalékok a román–magyar viszony tör-
ténetéhez. Sepsiszentgyörgy, 1996, Kaláka Könyvek, 96–111.; továbbá (a két közle-
mény összevont címével) Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy (meg)neme-
sedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből. Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó,
223–292. (a továbbiakban B-KB 2002). Román változatát – a szatmárhegyi születésű
Livia Bacâru fordításában – ld. Geo Şerban [szerk,]: Budapesta literară şi artistică,
Interferenţe, identitate modernă, tentaţia Occidentului, in: Caiete Europene – 1998.
Bucureşti, 1998, Editura Univers, 178–191. Szövegesített (kistanulmány formájú)
francia nyelvű variánsát – Histoire d’une vie. Quelques idées sur les conditions de
formation des intellectuels hongrois originaires de Roumanie à l’époque de Kádár
(1962–1989) címmel – ld. Catherine Durandin [szerk.]: L’engagement des intellectuels
à l’Est. Mémoires et analyses de Roumanie et Hongrie. Bucarest, 1994, Institut
Français de Bucarest, Éditions l’Harmattan, 71–80., illetve, kötetben: Béla Borsi-Kál-
mán: Liaisons risquées. Hongrois et Roumains aux XIXe et XXe siècles [szerk. Michel
A. Prigent]. Pécs, 1999, Éditions Jelenkor, Petite Europe, 280–290.
22
Borsi-Kálmán Béla: Az ideális „asszimiláns” avagy a „feladat” (Bíró Béla beszélgetése
a szerzővel). In B-KB 2002, 223–292.
23
Kepes Sándor „emlék- és sírkőgyártó” neve a Szinérváralja c. kismonográfiában is
felbukkan, mint az 1903. szeptember 20-án ünnepélyes keretek között átadott tisza-
becsi Rákóczi-emlékmű kivitelezőjéé. A korabeli képeslapokon is megörökített em-
lékmű lábazatán ez áll: „Szatmár vármegye/Ugocsa vármegye/Szatmár-Németi szab.
kir. város/1903. szept. 20.” Az alapra ezt a mondatot vésték: „Kepes Sz. Váralja.”
Szinérváralja 2015, 173–174.
ben az addig szőlőműveléssel foglalkozott nép keresetképtelenné lett […]

Ez ipartelep készitményei ugy minőségre, mint árra nézve kiállják a versenyt
a külföldiekkel […]”24
Szinérváralján, ugyancsak a városka dinamikus civilizálódásáról tanús-
kodva, 1897 és 1944 között még kiadóvállalat is működött: Wieder Jakab
Könyvnyomdája. Ez adta ki 1928-ban egyebek között Dr. Singer Jakab:
Temesvári rabbik a XVIII. És XIX. században című nevezetes munkáját.
Jacob Wieder és fia Juda műintézménye „1905 és 1944 között 145 héber és
jiddis nyelvű kiadványt jelentett meg” – olvashatjuk a Szinérváraljáról szóló
kismonográfiában. Ezzel a teljesítménnyel a „zsidó-nyomda – a márama-
rosszigeti és a szatmárnémeti héber betűs nyomdák után – a harmadik
legnagyobb nyomda volt”25 a Partiummal és a Bánsággal kiegészült Erdély-
ben. S mint egyik jegyzetünkben már szóba került: 1904-től – Fábián István
gondos szerkesztésében – saját hetilapjukat is böngészhették a művelődni
s „polgárisodni” vágyók, amelynek még tárcarovata is volt…
24
Ld. Nagybánya és környéke. A Magyar Országos és Kohászati Egyesület első vándor-
gyűlése alkalmára. Többek közreműködésével szerkesztette: Palmer Kálmán. Számos
műmelléklettel és szövegképpel. A szerkesztőbizottság tulajdona. Nyomatott Molnár
Mihálynál, Nagybányán, 1894. [350 oldal, ára 2 korona], 315–316. (kiemelés az ere-
detiben!) Idézi Borsi-Kálmán Béla: Zsidók Temesvárott… és széles e világban. Esszék
a magyar–zsidó (zsidó–magyar) szimbiózis történetéből. Budapest, 2014, Lucidus
Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), 303. (a 28. számú jegyzetben) (a továbbiakban
B-KB 2014.)
25
Szinérváralja 2015, 46.
A Szinérváralja c. hetilap egyik számának címlapja

– Kun Ferencz (1941. aug. 24.–2021. okt. 15.) ajándéka
Szilánkok egy „primér szocializáció”

eseménytörténetéből
Az előadó (egyszersmind az alant következő sorok szerzője) a föntebb

rögzített értesülések ellenére is tudatában van annak, hogy úgyszólván
lehetetlen küldetésre (mission impossible) vállalkozik, hiszen az a zsidó
közösség, amellyel kapcsolatos halványuló emlékeit írásba szeretné foglalni
rég nem létezik, tagjainak elsöprő többsége az 1950-es/60-as évek fordu-
lóján kivándorolt „Palesztinába”. Számuk már a vészkorszak idején jelen-
tősen megcsappant, mert Szinérváralja és környéke többségében már el-
magyarosodófélben lévő zsidóságát is
„1944 tavaszán Szatmárnémeti gettójába szállították, ahonnan őket is

Auschwitzba hurcolták.”26 Komoróczy Géza kutatásaiból ismeretes, hogy
1944-ben az ortodox hitközség rabbija Schwarz Ábrahám korábbi borke-
reskedő volt: létszám: 615 (ez nyilván a családfőkre vonatkozott), „vagyona
volt: zsinagóga, majorsági vágóhíd, rabbi-lakás, metszők lakása, rituális
fürdő; a tagok állami vagyonadó-alapja 1.5 m pengő; hitközségi adóbevétel:
23 e pengő, ebből gabella: 5000 pengő, mikve bevétel: 2200 pengő.”27
A két világháború között a kisvárosban igen tekintélyes számban élő, 1930-

ban a helyi lakosság 12,92 százalékát kitevő, csaknem hétszáz főre rúgó
zsidóknak28 alig egy töredéke vészelte át a megpróbáltatásokat: mindössze
26
27
Schwartz Ábrahám–Schwartz Cájjim [Chaim] miskolci rabbi fia – a korábbi szinérvá-
raljai rabbi: Jissachar Dow Löwy leányát vette feleségül, s apósa 1934-ben bekövetke-
zett halála után lépett annak örökébe. Ő is a Holokauszt áldozatává vált. Ld. Schlomo
J. Spitzer: Die Rabbiner Ungarns (die Orthodoxen Gemeinden) 1944. Szerk. Komoróczy
Géza. Közreműködött Rabbi Moshe A. Z. Künstlicher. Budapest, 1999, MTA Judaisz-
tikai Kutatócsoport, 150. A szerző itt mond köszönetet Komoróczy Gézának e-mailben
érkezett értékes kiegészítéséért. (B-KB.)
28
Uo. Szilágyi Béla 2001-es pontosabb adatai szerint 1910 körül Szinérváralja 5360
főnyi összlakosságából nem kevesebb mint 634 lélek tartozott az izraelita felekezet-
hez (11, 8%). Ez a szám (arány) az 1930-as román népszámlálás kimutatása szerint
663-ra, vagyis 12, 92 %-ra emelkedett, miközben az összlakosság létszáma valame-
lyest csökkent. Szilágyi, 12. (Filológiai adatait ld. a 36. sz. jegyzetben!)
körülbelül másfél százan tértek vissza. Az életben maradottak közül néhá-

nyan – „súlyos lelki sérüléssel” – már közvetlenül a Soá után elmentek.29
Az életösztön fellángolása, továbbá az újrakezdés s az újabb identitás-
váltással együtt járó révbeérés reménye, mármint a felködlő új haza – az
akkor még állami entitásként nem is létező Izrael – ellenálhatatlan vonzá-
sában azt eredményezte, hogy a túlélő családok úgyszólván mindegyikében
1945 és 1948 között ismét gyermekek születtek – nemzedéktársaim! De
szüleik, nagyon is érthetően, nem a szocializmust építő „népi demokratikus”
Romániában képzelték el jövőjüket: 1953 és 1965 között elsöprő többségük
kivándorolt, alijázott. Az a néhány család, amely különféle okokból egy
darabig még maradni kényszerült, pár évvel utóbb, legkésőbb a hetvenes
évek közepén/végén szintén elhagyta szülőföldjét. Mindössze egy most
hetven év körüli férfi, Szmuck Márton („Öcsi”) – „Szmuck bácsi”, a mo-
zigépész 1950-ben született fia30 –, továbbá egy szintén vegyes házasságból
származó, immár szintén idősebb hölgy31 maradt hírmondónak Váralján,
no meg az impozáns, lepusztult állapotában is fenséges zsinagóga meg a
29
Részlet David Beth Mordchay – eredeti nevén Izsák Dávid (Dudi) – Apámhoz inté-
zett 1994. november 14-i keltezésű leveléből. A feladó pontos neve és címe: BETH
MORDHAY ZIVA & DAVID; TRUMPELDOR 20, KFAR SAVA 44 454, ISRAEL (a
továbbiakban Mordchay-levél).
30
A máramarosszigeti eredetű Szmuck Adolf (1998–1965) családja, akárcsak a Friedmann
Szenderé elpusztult Auschwitzban, ezért ő is újranősült, második házastársa ugyancsak
keresztény nő volt. Az öreg Szmuck megtagadta, hogy bármit is mondjon Márton fiának
az átélt szörnyűségekről, aki azt is csak apja halála után tudta meg, hogy Sz. Adolfnak
volt egy „balkézről” való másik keresztény családja is három gyerekkel, akikkel semmiféle
kapcsolata nincs, azt se tudja, hogy kivándoroltak-e vagy Romániában maradtak.
Szmuck Márton kivándorlási kérelmét a hatvanas évek közepén – valószínűleg azért,
mert édesanyja nem volt zsidó – a nagybányai izraelita hitközség nem támogatta. Akár-
hogy történt is, meghasonlott felekezetével, s ezért maradt szülőföldjén. Ő ugyancsak
környékbeli településről, Vámfaluból származó keresztény magyar nőt vett feleségül.
Három fiúgyereke közül az egyik a román hadsereg jelenleg Bukarestbe vezényelt de-
szantos tisztje, aki egy ideig az USA-ban is szolgált az ottani NATO-központban, a má-
sodik Chicagóban nyitott autóalkatrészekkel kereskedő céget, míg a harmadiknak, a
legfiatalabbnak Nagybányán van jól menő, hűtőgépekkel kereskedő kisvállalata. A szerző
itt is kifejezi köszönetét Szmuck Mártonnak korábbi értesülései pontosításáért.
31
A családját a holokausztban elvesztő, ezért újranősülő Friedmann Szender bácsi, a
tímár 1952-ben született leánya, Rózsika, aki a már a XIX. század végére teljesen
megmagyarosodott szinérváraljai katolikus sváb közösségből származó Czeiszperger
(Zeisperger) Józsefhez – szintén egykori osztálytársam – ment feleségül.
gyönyörű fekvésű zsidótemető a szinyéri várrom alatt húzódó, ma is több-

ségében református magyarok által benépesített Közpatak szájánál.
Az önként vállalt feladatot tovább bonyolítja, hogy az emlékezőnek nincs
zsidó tudata, felmenői egy római katolikusnak keresztelt dédanyát32 leszá-
mítva kivétel nélkül kálvinista hitben élték le életüket. Olyannyira, hogy a
Kálmán-család első diplomása, Apám,33 1933 és 1940 között a híres nagye-
nyedi Bethlen Kollégium növendéke volt,34 s kántortanítói oklevelét csak
azért nem vehette át 1941. június 16-án az enyedi Alma Mater dísztermében,
mert a Történelem az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés képében „közbeszólt”,
s a végzős osztályt a kolozsvári római katolikus tanítóképző fogadta be. Az
anyaintézmény s a végzősök egy életen át melengetett tengernyi emléke35
viszont sok tízezernyi ott rekedt magyarral együtt Dél-Erdélyben maradt…
Apám, id. Kálmán Béla (Szinérváralja, 1920. február 18.–Verőce, 2000. december 5.)
kolozsvári tablóképe 1941-ből
Anyám, Erdész Mária (Szob, 1925. október 28.–Vác, 2011. június 1.) három gyermekével
(A kép baloldalán a „szerző” 7 évesen, középen az akkor egyéves Sanyi, balra a hatesztendős
Pali) Szinérváralja, 1955
32
Nábrádi Móricz Ottilia (1858–1910 körül) dédapám, Kálmán Ferencz hitvese és atyai
nagyapám, id. Kálmán Béla (Fehérgyarmat, 1887–Szinérváralja, 1963) édesanyja.
33
Kálmán Béla György (Szinérváralja, 1920. február 18.–Verőcemaros, 2000. december
5.)
34
Akárcsak pár évvel korábban Incze János is (Szinérváralja 2015, 113.)
35
Apám óriási mennyiségű fényképet őrzött az aranykorként megélt enyedi diákévek-
ből, amelyeket gyakran mutogatott két kiskamasz fiának az ötvenes évek vége felé.
Jószerével nem is igen tudott másról beszélni. Ez az alapja az én szintén csupán má-
sodlagos Erdély-tudatomnak, hiszen 1970 nyaráig – egy 1958 januárjában megtörtént
háromhetes szovátai pionírtábort leszámítva – nem jártam Belső-Erdélyben.
További nehézséget jelent az emlékező számára, hogy Incze János szinér-

váraljai születésű híres festőművész már említett, de csupán kevesek által
forgatott emlékiratain, egy az új ezredforduló körül publikált füzeten,36
valamint a már többször is idézett, adatgazdag kismonográfián kívül tudo-
mása szerint nem született olyan irodalmi vagy történelmi értékű munka,
amely kizárólag a szinérváraljai zsidóság történetét tekintette volna tárgyá-
nak. Ez a megállapítás még inkább vonatkozik a 14. jegyzetben feltüntetett
román nyelvű életrajzi összefoglalóra, amely a kisvároshoz kötődő neves
zsidó vagy részben zsidó eredetű személyiségek közül mindössze Szende
Pál életútját tünteti fel.37
Így saját, nem túlságosan szerteágazó kutatásain38 kívül jobbára ismét
csupán gyermekkori emlékeiből meríthet.
Szilánkok egy „primér szocializáció”

eseménytörténetéből
Első zsidókkal kapcsolatos élményeimet nemigen tudnám konkrétan fel-

idézni, hiszen egy felcseperedőfélben lévő gyermek mindent természetes-
nek talál, meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nem egészen az. Egy
ilyesfajta bizonytalan emlékfoszlány a nagybányai kórházhoz fűződik,
ahol ötéves koromban, valamikor 1953 tavaszán egy román sebészorvos
kivette a mandulámat, s kb. tíz napot felnőtt nők között egy kórteremben
töltöttem. Anyám persze mindennap meglátogatott, s ilyenkor kivitt a
folyosóra, ahol egy alkalommal egy mélyedésben egy másik kis páciens
36
Szilágyi Adalbert-Béla (szerk.): Szinérváralja. Az RMDSZ Szinérváraljai Szervezete,
Sárvár–Szinérváralja, 3–54. (a statisztikai adatok a füzet 12. lapján olvashatók).
37
Oameni din Seini, 67–69. A váraljai zsidóságról és templomáról mindössze a követ-
kező mondat emlékezik meg: „Abban az időben [értsd: az 1950-es években] Szinér-
váralján több zsidó család lakott a központban és a Vasút utcában. Az utóbbiban állt
az impozáns zsinagóga, amely szombatonként tele volt mózeshitű imádkozó embe-
rekkel.” (Uo. VI. old.) Szmuck Márton az én emlékeimmel is megegyezően úgy tájé-
koztatott, hogy a zsidó templom az ötvenes években mindig megtelt sábesz, s főként
a nagyobb ünnepek idején. (Emiatt sokáig azt gondoltam, tévesen, hogy a váraljai
zsidóközösséget viszonylag kevés veszteség érhette a Soá idején. Ennek sajnos az el-
lenkezője volt igaz!)
38
Ld. a 21–22.sz. jegyzetekben!
tartózkodott, szintén a mamájával. Mi ketten nagyon közel ültünk le

hozzájuk, így akaratlanul kihallgattuk beszélgetésüket. Természetesen
semmire sem emlékszem, mi hangzott el közöttük, de a nagyjából velem
egyidős kisfiú beszédstílusa, szófordulatai, hanghordozása szokatlannak,
egyszersmind nagyon okosnak és vonzónak tűntek nekem. Az észjárása
és éneklő hangsúlya volt számomra megkapó. Ez annyira belém vésődött
(ha nem így volna, most sem jut írás közben eszembe), hogy átfutott raj-
tam: de jó volna, ha egyszer én is ilyen „intelligens” lehetnék! Utólag azt
gondolom, noha semmilyen „bizonyíték” nem áll róla rendelkezésemre,
hogy anya és fia a kivándorlásra (alijázásra) készülő nagybányai magyar
zsidó közösséghez tartoztak. Aztán nagyjából ugyanebből az idősíkból
felrémlik nagyapám, idős Kálmán Béla (nyugalomba vonult borbélymes-
ter) alakja, aki a hagyományos viseletben lévő fekete kalapos sakterral
beszélget séta közben az utcán 1952–1953 körül, nyilván a nagypolitika
idáig, Máramaros tartomány eldugott zugáig leszüremlő „aktuális” ese-
ményeiről. Vagy egy másik emlékszilánk: valamelyik nagyobb zsidó
ünnepkor a sakter39 egyik, valószínűleg szatmári elöljárója meglátogatta a
szinérváraljai hitközséget, és a két tekintélyes férfiú kora délelőtt a zsina-
gógába készülődvén a hat-hétéves kisfiú ámuló szemei előtt ruhakefével
éppen a kemény karimájú kalapot dörgöli, ám oly módon, hogy közben
tar koponyáját egy-egy nagyobb, négy sarkán összecsomózott zsebkendő-
ből rögtönzött fejfedővel takarja, hogy e röpke pillanat alatt se sértse meg
a rituális előírásokat. Ennek rögzítése nyilván azért volt lehetséges, mert
mi mindössze két háznyira laktunk a sakteréktől40…
39
Héberül a metsző: ‫טחוש‬ sochét „vágó” tehát nem egyszerűen a zsidó hentes/mészáros,
régiesen: kaszab. Most jutott tudomásomra, hogy van egy enyhe pejoratív értelme, a
„metsző” elfogadottabb. Általában, mint a Soá miatt „lefokozott” váraljai hitközség
esetében (hiszen 1944 után már nem küldtek ide rabbit!) egyéb hitközségi funkciót
is betölt, például vallási felügyelő; olyan istenfélő, hívő ember, aki ismeri, betartja – és
betartatja – a törvényeket, szabályokat. Ezenkívül ismeri az állatok felépítését, szi-
gorú vizsgát tesz le, megfelelő rabbinátusi bizonyítvánnyal rendelkezik... Tehát ko-
moly, bizalmi feladatot lát el. Mindez teljes mértékben illett az idős Laufelre!
(A szerző itt fejezi ki köszönetét Nagy Józsefnek az értékes kiegészítéséért– B-KB.)
40
A közvetlen szomszédok mindkét oldalon románok voltak: jobbra Săsăranék, balra
a Mădăian család. Az öreg Săsăran bácsi azért is nevezetes személyiség volt, mert ő
ült rendszeresen Szent Mihály lova – a díszes gyászkocsi – bakján, amelyet az udvar
végében tárolt. Egyébként a Săsăran-familia minden tagja, kivált az Apámmal nagy-
Ehhez tartozik az a reminiszcencia is, hogy a sakter az udvar végén álló

terebélyes fa egyik vastag ágára felhúzott drótra akasztva vérezteti ki a
borotvaélesre fent késsel elmetszett nyakú baromfit, legtöbbször libát, ne-
hogy „tréfli”, hanem szertartásosan „kóser” legyen…
Ezeket a kifejezéseket nagyanyámtól, Kandó Ilonától tanultam el, aki
1895-ben születvén, a XX. század elején a nemzedékéhez tartozó számos
zsidólánnyal együtt járt a természetesen magyar tannyelvű váraljai elemi
iskolába, s többségükkel életre szóló barátságba került. Legközelebbi ba-
rátnője a szinérváraljai római katolikus vallású órás, Merli Feri bácsi felesége
lett, vagyis a természetes keveredés a huszadik század első évtizedében már
megindult a két felekezet és etnikum között, s a baljós harmincas-negyve-
nes években is folytatódott: ismerőseink közül a veretes dzsentri családból
származó, katolikus vallású Balogh Istvánnak is zsidó származású felesége
volt, egyik osztálytársam, a velem épp egy napon született, igen csinos
Balogh Zsuzsi elegáns édesanyja, „Mira néni”… és a sor nagyobb „minta”
– alaposabb kutakodás – alapján nyilván itt nem érne véget!
S ugyancsak nagyanyám „világosított fel” arról is, hogy miért olyan
szomorú a szeme több általam ismert zsidó gyereknek (különösen Fried-
mann Andornak): Kandó Ilona, aki viszonylag gazdag könyvtárat41 örökölt
jából egyidős három gyerek, két leány és egy fiú tökéletesen tudott magyarul (a ké-
sőbb Zsombolyára költözött Cornel bácsi volt Apám egyik legközelebbi román ba-
rátja), Mădăianék viszont csupán törték a korábbi főhatalom nyelvét, akárcsak a
távolabbi két szomszéd család, Marinescuék és Danék. Mindkettőben volt egy-egy
nálam kb. két évvel idősebb fiúcska: ha jobban belegondolok, épp Dan „Bebi” lehetett
első román „tanítóm”, hiszen egy árva szót se tudott magyarul, akárcsak a Săsăranék
hátsó udvarán, egy eléggé rossz állapotban lévő házikóban lakó Lenghel [Lengyel?]
család „Dumi” (Dumitru) nevű szőke hajú, kékszemű kisfia. Ők is magyarul nem
beszélő zsidók voltak, sajnos nem emlékszem, honnan vetődtek Szinérváraljára. Úgy
tudom, 1954 körül Nagybányára költöztek, aztán ki tudja hová – soha többé nem
találkoztunk…
41
Ebben Petőfi, Ady és József Attila összes költeményein, Jókai, Mikszáth számos
művén kívül megvolt Herczeg Ferenc Pogányok című regénye is, továbbá egy díszes,
hártyapapíros Rákóczi album, Kogutowicz Manó és Kogutowicz Károly földrajzi és
történelmi atlaszai, valamint a Tolnai Világtörténelme első, tízkötetes (1908–1912)
kiadása (Magyar Kir. Közlöny, Pallas Nyomda), a Barátosi Balogh Benedek által
jegyzett, megkapó fényképekkel és rajzokkal illusztrált Séta a világ körül című
etnográfiai összefoglalóval együtt. (Mivel ezt is ugyanazon kiadóvállalat gondozta,
és borítója sem igen különbözött a többi kötetétől, a legutóbbi időkig tévesen azt
hittem, hogy ez csak amolyan „ráadás”, a XI. kötet, s nem önálló munka! Ez azért
apjától, Kandó János hajdan Boszniát is megjárt borbélymestertől, és „vá-

raljai úrinőként” elég sokat olvasott, szó nélkül a kezembe nyomott egy
„Halálgyár” című közepes vastagságú, fekete borítós könyvet, amelynek
szerzőjére nem emlékszem,42 tartalma viszont örökre „bevésődött”. Annál
is inkább, mert esténként, elalvás előtt ebből olvasott fel rendszeresen nagy-
apánknak, aki egy rosszul sikerült szürkehályog műtét miatt már csak a
nagybetűket tudta kisilabizálni. Így Pali öcsémmel elszörnyedve hallgattuk
– a mi közös „sezlongunk” is ugyanabban a hálószobában lévén – a bor-
zalmak szakszerű taglalását.
Kandó Ilona (Szinérváralja, 1895. február 23.– Kaplony, 1971. május 5.)
két unokájával (a kép baloldalán Kálmán Pál,
a jobboldalán pedig a „szerző” 16 évesen) Szinérváralja, 1964 nyara
történhetett így, mert 1962. július 10-i (keddi) áttelepülésünk zaklatott pillanataiban
két Kiss bácsi által sebtében összerótt faládába gyömöszöltük be szerény ingósága-
inkat, s abba a Kandó Sándor és Kandó Ilona által gyűjtött könyvek szinte egyetlen
darabja se fért be… helyben maradt rokonaink hordták szét.) Halkan megjegyzem:
e gyűjtemény könyveinek 1956 és 1962 közötti mániákus olvasgatása nélkül aligha
lehetett volna történész belőlem…
42
Esszém olvasószerkesztője, Filep Tamás Gusztáv vetette föl, hogy a megrázó tartalmú
könyv esetleg az Ota Kraus–Erich Kulka szerzőpár által jegyzett Halálgyár [ford.
Balassa László; szerk. Fedor János]. Budapest, 1958, Kossuth Kiadó (Franklin
Nyomda), [3. kiadás] c. korabeli bestseller lehetett, amelynek a címleírás alapján két
korábbi verziója is vélelmezhető, hacsak nem utánnyomásról van szó… (Itt köszö-
nöm meg FTG-nek a szöveggondozáshoz nyújtott segítsége mellett ezt a nagyon
valószínű feltevést is.) Ld. erről újabban Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás. Egy
túlélő naplója a haláltáborból . Budapest, 2020, Athenaeum Kiadó
(Most, írásomat átolvasva jut eszembe, hogy nagyanyánk egyszer beszélt

egy nagyon okos zsidó entellektüelről, aki – valószínűleg a húszas évek
elején, de lehet, hogy pár évvel később – a „kommunizmus”-ról meg a
„cionizmusról” tartott szűk körben előadást. Sajnos nem tudom felidézni,
hogy maga is ott volt-e, vagy valamelyik barátnőjétől vette hírét… S persze
azt sem tudom már, hogy nevet említett-e egyáltalán.)
Akadnak persze más emlékfoszlányok is: az ötvenes évek elején-közepén
előfordult néha, hogy egy-egy főként zsidók által lakott bérházban összegyűlt
néhány család, vagy baráti kör, s ilyenkor késő éjszakáig áthallatszott a ze-
neszó, meg a „Geschäft” módozatairól való vitatkozás, talán táncoltak is,
mindenesetre eléggé hangosak voltak. Nagyapám kommentárja: Már megint
dajdajoznak! Ezt a kifejezést korábban nem hallottam, s azóta sem, talán
ezért is rögzült memóriámban, a hajdani lengyel kisvárosok gettóinak han-
gulatát idézi föl tudatomban, meglehet tévesen,43 ahonnan a váraljai zsidók
elődei is érkeztek mintegy kétszáz esztendővel korábban, lehet, hogy némely
családok még hamarabb44… Egyébként előítéletes tartalmú megjegyzést
nemigen tettek előttünk, gyerekek előtt: a „seftelés”-nek volt ugyan némi
negatív konnotációja, de legalább annyi elismerés is volt benne a „zsidók”
életrevalóságáról, akárcsak Apám vissza-visszatérő jelzőjében egy-egy gye-
rekkori zsidó cimborájáról, miszerint az illető – úgymond – „nagy Macher”…
Csupán egyetlen pikírtebb kiszólásra emlékszem: nagyanyám, ha valami
csúnyát akart mondani valamelyik zsidó barátnéjáról, időnként kicsúszott
a száján a „rüfke” szó… de arról nem tudok, hogy bármelyikükkel is harag-
ban lett volna. A váraljai magyarok körében közszájon forgó másik népi
bölcsesség különben úgy hangzott, hogy „a zsidók” általában értelmesek,
gyors észjárásúak, de ha – igen ritkán – buták, akkor nagyon…
43
Most tudtam meg: a pészáhi széder este egyik legszebb és legnépszerűbb dala a „Dá-
jénu”, ami körülbelül annyit tesz: „már ez is elég lenne nekünk…” Ezt a dalt együtt
éneklik a gyermekek és az öregek. A dalnak a refrénje: „dájénu”, amit többször egymás
után ismételve énekelnek…kb. így: “dáj-dáj-énú, dáj-dáj-énú, dáj-dáj-énú, dájénú,
dájénú”. Mivel maga a szédervacsora már szigorúan napnyugta után zajlik, ezért ezt a
dalt késő este/kora éjszaka énekelte a család együtt. Az éjjeli csöndben a szöveg termé-
szetesen kihallatszott a vidéki zsidó házakból. Ld. https://www.youtube.com/watch?-
v=VtLKOcFwct4 első dalát! (Az album teljes anyaga itt érhető el: http://www.youtube.
com/playlist?list=...) Itt is köszönet jár Nagy Józsefnek a pontosításokért!
44
Azt hiszem, ugyanebben a jelentéstartományban értékelendő a föntebb

felidézett váraljai Kepes-anekdota is, amelyet családi és baráti körben több
variációban is hallottam, annál is inkább, mert Kálmán nagyapám borbély-
műhelye valószínűleg nem lehetett túl messze a lángok martalékává lett
legendás ruhaüzlettől. Ellenben egy ugyancsak Apámtól származó emlék-
foszlány némileg disszonánsabb tartalmú: egyik gyerekkori zsidó pajtása,
akivel bizalmas viszonyban maradt felnőtt korukban is, s akinek a nevét
sajnos nem jegyeztem meg, egyedül élte túl az auschwitzi halálgyárat, min-
den családtagja s szinte teljes rokonsága „gázban illant el” (Tóth Imre ki-
fejezése!).45 Apám, egy kicsit ügyetlenül, de őszintén rákérdezett: – Miért
jöttél vissza? A válasz: – Örökre elmegyek innen Izraelbe, de előtte bosszút
állok a fasisztákon! (Alighanem ő volt az, aki egy másik adoma szerint a
városházán egy szovjet katonatiszt mellett ülve – immár a Román Kom-
munista Párt instruktoraként – az igazoltatáskor úgy jelezte a „problémás”
eseteket, hogy az asztal alatt rálépett az orosz tiszt lábára…) Az egyetlen
igazán neheztelő megállapítás, amelyet kicsi koromban hallottam, arra
vonatkozott, hogy 1920 után szinte minden zsidó család román iskolába
járatta gyerekét. A helyi magyarok ezt – igen sokszor tévesen – leválási,
távolodási szándék gyanánt értelmezték.46 De ez kevésbé volt elítélő, mint
ama magyar famíliák esetében, akik – mint ez több osztálytársammal 1959-
ben megtörtént – az ötödik osztálytól kezdve szintén román tagozatra
íratták csemetéiket…
45
A gyermekkorát Szatmáron, egyetemista éveit Kolozsvárott töltő, oktatói pályáját
Bukarestben kezdő és Regensburgban befejező, magát szerényen „matematikatörté-
nész”-nek nevező Tóth Imre (Szatmárnémeti, 1921–Párizs, 2010) édesapja, még Róth
néven, a k. und k. hadsereg egyik legkiválóbb lovastisztje volt, s szolgálatai „jutalma”
azonos volt a többi hatszázvalahányezer magyar zsidóéval: „[…] apám hatott rám a
legmélyebben, a legmaradandóbban. Apám kaballista volt. Gázban illant el. Itt van
eltemetve bennem. Örökké égő nyílt seb. És nem is akarom, hogy begyógyuljon.” Ld.
Interjú Tóth Imrével [Készítette Staar Gyula], in Tóth Imre: Isten és geometria. Bu-
dapest, 2000, Osiris Kiadó, Horror metaphysicae [A Gond Alapítvány Kiadó és az
Osiris Kiadó közös sorozata], 452. (az én kiemelésem! – B-KB.)
46
Ez sajnos tényleg bekövetkezett, de csak a Soá után. Vagyis az 1920 után megbicsak-
lott és elbizonytalanodott magyar (nemzet)tudat ez alkalommal (is) összekeverte az
okot az okozattal… Vö. Erdélyi zsidó társadalom-és nemzetépítési kísérletek (1918-
1940) /kivonat Gidó Attila egyik munkájából/ (kézirat, a szerző birtokában) Ld. még
ehhez Vajda Mihály a 84. sz. jegyzetben idézett véleményét.
Számomra különösen szívet melengető módon a húszas évek elején

Inczéék is a zsidónegyedbe költöztek, az állomásra vezető „Vasút utcában”,
leánykori nevén Árpád úton laktak, a
zsinagóga közelében, de azzal átellen-
ben, közelebb a főtérhez.47
Incze János (ritkának minősítve őket)
a következő szinérváraljai zsidó család-
nevekről emlékezik meg: Ickovits, Katz,
Lebovits, Rapaport, Zemmel; említi a
nevezetes szinérváraljai szeszgyár tulaj-
donosa – „Klein Lébus bácsi” – nevét,
Az 1904-ben épült zsinagóga
valamint a heider (héder)48 tudós zsidó mai állapotában
tanítója – „Groszmann bácsi” – rokon-
szenves portréját is megfesti. Gyermekkori zsidó játszótársai közül az aláb-
biakat veszi lajstromba: Ickovits Hersu, Grósz Samu, Izsák Majsi, Lővi Icig.49
Mi a zsidó templom közelében laktunk, alig pár háznyira balra tőle,
ugyanebben az irányban pedig a harmadik szomszédunk a Bukovinából a
második világháború után odakeveredett, s ennélfogva magyarul nem is
beszélő Laufel(d) család volt: a nagyszakállú, keménykalapos sakter, paró-
kát viselő, s körmét péntekenként rituálisan tövig levágató felesége, valamint
két, nagyjából velünk egyidős, folyton mosolygó gyermeke: Ruhi nevű
47
Az én emlékeimben azonban nem ez volt az Incze-porta. Az Incze János édesapjának
második házasságából született három gyerek egyike, az apámmal körülbelül egyidős
Incze Sándor kertészete a Szinyér-patak partján, valószínűleg a család valamelyik
ágának egy régebbi ingatlanján üzemelt. Apámék jóban voltak a másik két testvérrel
(Ferivel és Mancival) is, nyilván hallottak az időközben híres mesterré érett – a
román művészettörténetben Ioan Incze-Dej néven jegyzett –Jánosról, én azonban
csupán bukaresti kultúrtanácsos koromban (1990. október 25.–1995. június 15.)
szereztem tudomást létezéséről. Föntebb szóba hozott önéletírása pedig csak 2000
decemberében elhunyt apám könyvtárának rendezése közben került a kezembe, így
becses adatait először a már idézett, Bíró Béla által 1993 karácsonyán készített interjú
jegyzeteiben hasznosíthattam.
48
chéder (eredeti jelentése: szoba): elemi iskola, „ahol a kisgyermekek a zsidóság alap-
ismereteit sajátítják el (héber olvasás, írás, a Szentírás és a zsidó vallás legelemibb
tudnivalói).” Ld. Kiss Erika 2014, 79. (és a 261. sz. jegyzetben.)
49
Incze uo.
leánya és Bertalan („Berci”)50 nevű fia, Pali öcsém legjobb barátja, akivel
egy magyar–román keveréknyelven érintkeztek, következésképpen egyikük
sem tanulta el tökéletesen a másik anyanyelvét. Én viszont kizárólag romá-
nul beszéltem velük. Utólag azt hiszem, büszke lehetek arra, hogy az asszír
uralkodókra emlékeztető, mindig szertartásos öltözetet viselő, rendkívül
jólelkű öreg Laufel gyakran behívott dolgozószobájába, és a Talmud titkaiba
igyekezett bevezetni, tudván, hogy fiával ellentétben amolyan könyvmoly
vagyok. Idővel pedig valódi „sábesz gojok” lettünk náluk: én cipeltem fel
öcsémmel a padlásra – „dagadt ruha” gyanánt – nagyobb ünnepek előtt a
háztartási edényeket, s hébe-korba ugyancsak az én tisztem volt a kopaszra
nyírt háziasszony vöröses színű parókájának elvitele a Főtéren üzemelő
fodrászatba. Azt utólag nem tudom hitelt érdemlően megállapítani, hogy
rajtuk kívül kik voltak vallásosak a váraljai
hitsorsosok közül (a szülők és nagyszülők nem-
zedéke biztosan, a mi korosztályunkból talán
már kevesebben), de az bizonyos, hogy – pa-
píron legalábbis – mindenki az ortodox feleke-
zethez tartozott. Erre utal az a jelenet is, amelyet
szintén Pali öcsém osztott meg velem: hat-hét
évesnél nem lehetett több, amikor egyedül ha-
zafelé tartva, a zsinagóga előtt megállította két
szakállas, pajeszos zsidóember, kedvesen fel-
szólították, hogy menjen be velük a templomba,
ott a hónaljánál fogva megemelték, és megkér-
ték, hogy pattintsa vissza a biztosítékot a zsi-
nagóga villanyáramellátását szabályozó szek-
Kálmán Pali rénykében... (Jut eszembe, ez a sakteréknél is
hat-hét évesen rendszeresen megtörtént: mi kapcsoltuk fel post
festa a villanyt, Sanyi öcsém pedig épp mosta-
nában mesélte el: 1962 telén, szintén sábesz idején őt is megkérte két idősebb
férfi, hogy rakja meg a zsidótemplomban lévő nagyméretű vaskályha tűz-
terét. Mivel alig múlt hét éves, ez nem volt éppen egyszerű feladat: a nehéz
50
Ma is a fülemben cseng mélyen zengő basszushangja, ahogy gyermekeit szólongatja:
„Ruhele”! Boabi vagy Berciku!
fahasábokat nem tudta egy lendülettel az öblös kályha mélyére dobni. Ezen
a két izraelita úgy segített, hogy a Sanyi által megmarkolt fadarabokat ők
dobták be – kisebbik öcsém kezével – a lángok közé!)
Ugyancsak a mi utcánkban, a „magyar időben” Árpád utcában, a később
Strada Cuza Vodára átkeresztelt „Vasút-utcában” további zsidó-magyar
(magyar-zsidó) családok éltek: három, egymással rokonságban lévő Fried-
mann família, Ervin, „Baburi”, illetve Andor nevű gyermekeikkel, meg
Friedmann Szender bácsi, a tímár.
Kicsit odébb az állomás fele Farkasék laktak, átellenben Judovicsék két,
körülbelül velünk egykorú fiúgyerekkel. Az idősebb, elálló fülű, tömzsi,
kedves arcú, szemüveges, „Cuni” becenevű fiú Kolozsváron végezte el az
orvosi egyetemet, míg öccse, akinek nevét elmosta az idő, Jeruzsálem
rendőrfőnökeként még ötvenéves kora előtt, a fáma szerint tábornoki
rangban, szívrohamban fejezte be hányatott életét. Többet sajnos nem
tudok róluk, de velük kapcsolatos egy elmosódó emlékem, amely valamit
azért elárul arról, hogy a román–magyar együttélés bonyodalmai a mi
gyermekkorunkba is „begyűrűztek”, bármennyire is szeretnénk azt idilli-
kusnak – a megszépítő messzeség jótékony hatására is – elgondolni. Ez
abban nyilvánult meg, hogy egy ízben – úgy rémlik, 1958-ban, vagy egy
évvel később – a Vasút és a Balta utcában51 lakó gyerekek a nemzeti/nem-
zetiségi törésvonal mentén összecsaptak egymással. Persze a perpatvar
távolról sem volt véresen komoly, de egy-két pofon azért elcsattant, s némi
valagba rugdosások is megestek, a kölcsönös verbális sértegetések pedig
nehezen tűrik a nyomdafestéket.52 Utólag is szimbolikusnak tartom, hogy
a magyarok és a magyar-zsidók egy „táborba” kerültek, jóllehet a zsidó-
gyerekeknek jócskán lehettek volna jogos fenntartásaik velünk, az előző,
„levitézlett” magyar államhatalom ez esetben ártatlan örököseivel szemben.
Jelenleg Str. Crişan (Szinérváralja 2015, 155.).

51
Ungur-pungur ţapă-n cur – Ie paharul de la cur – Şi apoi zi: ce tare bun! [Magyar–
52
bagyar karó a valagadba; vedd el onnan a teli poharat s mondd: be jó ízű!]; Zsidó
vagyok, nem tagadom, amit sz…k, neked adom! Etc. (Más hasonló, gyakran vereke-
désbe torkolló összecsapásokra Pali öcsém és Szmuck Márton is emlékszik, és sajnos
én is fel tudok idézni egy esetet 1960 tavaszáról a váraljai iskolaudvaron, amikor egy
román gyereket úgy kellett kiszedni egyik osztálytársam, Nagy Sanyi kezéből, ne-
hogy kárt tegyen benne…Sohasem fogom tudni elfelejteni, mennyire kidagadtak az
erek a nyakán a zsigeri indulattól…)
A „főhadiszállás” Judovicséknál volt. Akkor jártam először és utoljára

náluk. Az „összejárás” különben nem nagyon volt szokásban, rajtuk – s
persze a sakteréken – kívül csak az egyik Friedmann család házában for-
dultam meg Pali öcsémmel együtt, de ott többször is. Olyannyira, hogy a
konyhájukban a főzéshez előszeretettel használt fokhagyma erős illata
örökre az orromba ivódott.53 Ezzel kapcsolatos a következő történet is,
amelyet ugyancsak Kálmán Pál osztott meg velem: ő nem csupán Laufel
Bercivel, hanem Friedmann Baburival is nagyon jó barátságban volt, ami
azért is figyelemre méltó, mert a gumilabdával54 vívott megszokott délutáni
fejelő meccseken és focizáson kívül más kapocs nemigen volt közöttük,
hiszen Pali nem járt korábban a román óvodába, a zsidó gyerekek pedig,
mint már utaltam rá, mindnyájan román iskolában végezték tanulmá
nyaikat. A természetes rokonszenv mégis nagyon erős volt közöttük, mert
kiskamaszként sülve-főve együtt töltötték szabad idejüket, s ilyenkor nem-
csak a korukbéli román gyerekekkel tűztek elég gyakran össze, hanem
néha egymással is hajbakaptak. Az egyik ilyen alkonyati csetepaté során
Pali lekevert egy pofont a pajeszos, mindig fejfedőt viselő Baburinak, s
egyúttal a sapkáját is leverte. Nyilván érezhette, hogy nagy hibát követett
53
Ennek azért van némi jelentősége, mert 1968 szeptemberében vagy októberében ez
volt az egyik döntő láncszeme annak a hosszan elhúzódó folyamatnak, amelynek
során – egyfajta „aha-élmény” gyanánt – végül is „azonosítani” tudtam más idősík-
ban lévő újdonsült pesti barátaim eredetét, amelyről jó néhány esetben nekik sem
volt biztos tudásuk, beszélni, kérdezősködni viszont nem illett róla… (1968 őszén
gyakori vendég voltam Hontéknál, fiuk, az 1948. szeptember 29-én született Iván
csoporttársam volt – előfordult, hogy náluk is aludtam Iván „gyerekszobájában” egy
matracon. Iván nagymamája, a Körmenden született Görög Ilona (1914–1985) – akit
Radnóti Miklós is megörökített egy híres versében – édesanyja, egy kilencven körüli
néni szintén velük lakott, és egy péntek délután sóletet készített magának. Pont olyan
fokhagymás illat keringett a Krisztina krt. 71. sz. alatti VI. emeleti nagypolgári la-
kásban, mint Fridmannéknál a szinérváraljai zsidónegyedben, ahol Pali öcsémmel
rendszeresen megfordultunk... akkor „esett le a tantusz”...) Schiffer András: Tisztában
kell legyek azzal, hogy honnan jöttem (2020. december 29.-i interjú; https://neokohn.
hu/2020/12/29/schiffer-andras-tisztaban-kell-legyek-azzal-hogy-honnan-jottem/)
54
Ára, ma is emlékszem: 3 lej 75 bani volt, amelyet apránként kuporgattunk öcsémmel
össze. (Elég hamar kipukkadt nagyanyánk egyik olajfájának tüskés ágaitól, ám még
örültünk is neki, mert azonnal elvihettük Muzsai bácsi a Központban lévő autó- és
bicikliszerelő műhelyébe, aki nem csupán szakszerűen megragasztotta, hanem egy
méretes pumpával keményebbre fújta, mint amilyen eredetileg volt … vagyis még
jobban pattant, mint újkorában…)
el, s nem csekély lelkiismeret-furdalása is lehetett, mert lopva utánaosont,

s a leszálló est leple alatt kihallgatta, mit mondott a vérig sértett Baburi a
mamájának. Öcsémet megdöbbentette a szintén előírásos parókát viselő
édesanya kommentárja: „a tűz égesse meg azt, aki ilyet tesz!” A dolognak
szerencsére nem lett következménye, nem rontotta meg kapcsolatukat, de
Pali egy életre megjegyezte: sem a zsidó szokásokat, sem az évezredes
érzékenységet nem tanácsos megsérteni… Különösen, ha az „ítélkező” (és
férje) karján ott díszeleg a kékes-lilás színű „auschwitzi számsor”, ami –
bizonyára valamiféle „hárítás” gyanánt – az én fejemben nem maradt meg,
csak a testvéremében, pedig alig hihető, hogy ne láttam volna…
Jól emlékszem a Vasút és a Balta utca kereszteződésében lakó Steinber-
gerékre is, a nálam körülbelül egy-másfél évvel idősebb, szőke, kékszemű
„Jóska” nevű fiuk nemzetközi hírű ekológus professzor lett Tel-Aviv kör-
nyékén a Bar Ilan Egyetemen.55 Úgy emlékszem, neki volt egy fekete színű
kockás bőrdarabokból összevarrt „rendes” focilabdája, így „bérelt” helye
volt az utcácska, a sikátorszerű Balta utca kiszáradt patakmedrében lévő
másik „grundon” folyó mindennapi focicsaták bármelyik alkalmi csapatában.
Az ellenkező irányban, a főtér felé egy másik Friedmann család élt,
Andor nevű, nagyjából velem egykorú fiuk mélyen ülő nagy barna szeme,
s főleg a belőle áradó kimondhatatlan szomorúság, mint föntebb már em-
lítettem, mélyen megragadt emlékezetemben.
A következő házban ugyanazon az oldalon Izsák „Majsi”, a pék lakott,
feleségével és két kislányával. A családfő nagyon kedvelhette Apámat, mert
amikor 1958 szeptember-októberében „soviniszta-nacionalista tendenciák”
ürügyén elcsapták a magyar iskola igazgatói posztjáról egyszersmind két-
kezi munkára (muncă de jos) rendelték, s a szó szoros értelmében „kenyér-
gondjaink” támadtak, kérés nélkül, két-három naponta, egy-egy „tarka
veknivel” lepett meg bennünket. (Diszkréten megdézsmálta a rábízott kelt
tésztát, s valamelyik leánnyal átküldte, amikor beesteledett! Amikor 2008
nyarán Tel-Avivban közel fél évszázad múltán újra találkoztunk, az egyik
Vö. Prof Yosef Steinberger www.biu.ac.il/LS/Services/TerresEco/yossi.html; Steinberger

55
Yosef Life sciences.biu.ac.il/en/node/610;life-sciences.biu.ac.il/en/node/610; www.biu.

ac.il/LS/Services/TerresEco/yossi.html (Vele nem sikerült kapcsolatba lépnem, sajnos
nem zárható ki, hogy ő is azok közé tartozik, akik gyökeresen szakítani akartak gyerek-
kori emlékeikkel… és az „előzmények” miatt nyomasztóvá vált „magyar múltjukkal”…)
lány, immár korosodó hölgy, akkor mesélte azt a vissza-visszatérő álmát,

amelyet írásom mottójául választottam…)
A bajba jutott Kálmán-család 1958 őszén
Egy ugyancsak ebből a nehéz időszakból származó másik szép gesztust

szintén Pali öcsém memóriája őrzött meg: 1958 októbere és 1959 márciusa
között Apám nem tudott elhelyezkedni, sehova nem vették fel, néhanapján
vasúti talpfákat krampácsolt az állomáson, hogy némi pénzhez jusson. Így
a héttagú család egyedüli eltartója Anyám lett, akit nem tettek ki a román
tanügyből. Szerény tanítónői fizetéséből egy alkalommal egy girhes csirkét
vásárolt a piacon, hogy nagyanyám legalább valamilyen sovány levest koty
vasszon belőle: diadalmason vitte hazafelé a cekkerében. Útközben talál-
kozott Apám egyik gyerekkori zsidó barátjának a feleségével, aki a sakter-
től baktatott bánatos arccal a Főtér irányába. Szóba elegyedtek, s kiderült,
hogy a kövér kappan, amit levágni vitt a metszőhöz, „tréfli” lett. Tudod mit,
mondta a nagylelkű asszony: cseréljünk! Így is tettek, mi pedig legalább
egyszer igazán jóllakhattunk, Kandó Ilona pompás ebédet (vagy vacsorát)
rögtönzött a nagyvonalú ajándékból...
Egyébként Izsák Majsitól tudta meg apám, hogy a nagy dérrel-dúrral
beharangozott palesztinai kivándorlás sem volt maga az üdvözülés: Majsi
bácsi heréit addig verték56 a nagybányai Szekuritátén, míg el nem árulta,
56
Pali öcsémnek úgy rémlik: súlyt akasztottak rá, de ez a lényegen nem változtat: meg-
kínozták! Fiatalabbik testvérem, Sanyi, aki négy-ötéves lehetett ez idő tájt, s ennél-
fogva még a szüleim hálószobájában volt a „kiságya”, akaratlanul hallotta, mit sut-
hova ásta el a kert végében egy vaskazettában a vészkorszakot is átvészelt

megtakarított vagyonkáját. Ily módon egyetlen vas nélkül kezdett 1960
körül az „ígéret földjén” új életet – több mint ötvenévesen.
Voltak szerencsére szép számmal olyan esetek is, amikor a hagyományos
zsidó találékonyság és furfang győzedelmeskedett a román szekusszisztémán:
szintén Apámnak mesélte nevetve egyik zsidó barátja, hogy sok alijázó úgy
tudta kimenekíteni a családi aranyat/ezüstöt, hogy kisméretű tömbökbe
olvasztva az exportra szánt bikák tökébe operálták be a beavatott (lefizetett)
állatorvosok Temesvár vagy Arad környékén, s úgy hajtották ki őket Nyugatra,
vagy hajón egyenesen Izraelbe, ahol a „hálózat” izraeli tagjai már várták s
kiválogatták a valamilyen egyezményes billoggal megjelölt állatokat…57
A Főtéren állt a hajdani ruhakereskedő Neumannék bérháza, tágas ud-
varral: az volt Váralja fő „grundja”, itt zajlottak nyaranta kora délutántól
késő estig a „vérre menő” focimérkőzések: magyarok, megmagyarosodott
„szatmári” svábok, zsidók, románok vegyesen. Itt csak egyetlen dolog szá-
mított: ki hogyan bánik a labdával!58
Ide a két pajeszos Neumann-fiú is lejárogatott. „Jaszi”, az idősebbik, aki
engem később Esterházy Péterre emlékeztetett,59 kifejezetten ügyes volt,
róla azt hallottam, hogy utóbb New Yorkban lett bankár vagy nagykeres-
kedő, de lehet, hogy ez csupán szóbeszéd, és ő is Izraelben él. Nem tudom
milyen rokoni kötelék fűzte őket a nálam öt-hat évvel idősebb Neumann
„Öcsi”-hez, aki az egyik legjobb képességű focista volt Váralján,60 s úgy
togott erről Apám Édesanyánk fülébe. Írásom elolvasása után (2019. július 7-én
délután) e-mailben ezt írta: „A megkínzott zsidó ember tökére az írógépet kötötték
és kényszerítették, hogy úgy járkáljon. Apa súgta Mamának. Én így emlékszem.”
(Részlet Kálmán Sándor elektronikus leveléből!)
57
Ld.: Id. Kálmán Béla elbeszélése
58
Erről a Neumann-grundról verbuválódott első egyesületem az UNIREA SEINI (Szi-
nérváraljai Egyesülés) 1959-es kölyökcsapatának vegyes nemzetiségű csatársora:
Liviu Gherasim–Petre Rusu–Kató Béla–Kálmán Béla–Mircea Partenie. A balfedezet
posztján öcsém, Kálmán Pali játszott, míg a stopper a másik Kató-iker, Sándor volt.
(A két román szélső, Liviu Gherasim és Mircea Partenie mellett ő volt az, akiben
benne volt egy akár első osztályú futballkarrier lehetősége!) Ld. erről a 2018. novem-
ber 7-én fölvett és november 16-án este sugárzott Paor Lilla által vezetett beszélgetést
(https://www.youtube.com/watch?v=bgcRKzzHuFk)

59
Ld. bővebben kötetünk Emlékek és reflexiók EP „Mesterről” c. esszéjében.

60
Ő volt Apám kedvence, akit játékos-edző korában, 1955–1958 körül jó néhány alka-
lommal még serdülőként „berakott” az UNIREA SEINI (Szinérváraljai Egyesülés) a
hallottam: a kivándorlást követően az izraeli válogatottban is játszott né-

hányszor, ez persze legenda is lehet. S ha ehhez még azt is hozzáfűzöm,
hogy az 1954–1955-ös tanévre szüleim beírattak a román óvodába, ahová
további, a Holokausztot szerencsésen átvészelt magyar-zsidó (zsidó-magyar)
család is járatta velem nagyjából egyidős gyermekeit, akkor minden túlzás
nélkül rögzíthetem: zsidókkal találkozni, együtt lenni, együtt játszani
teljesen megszokott, „természetes” dolog, mindennapi életünk szerves
részeleme volt. Steinberger Józsin, Neumann Jaszin kívül Izsák Ervin,
akivel csaknem negyven év múlva bukaresti diplomata koromban talál-
koztam újra: a Jewish Agency ottani kirendeltségét vezette, továbbá a Szende
Pállal61 rokon Schwartzék „Szuri” nevű gyermeke (vállig érő hollófekete
hajával ő volt az egyik legszebb zsidó lány, akit valaha láttam), egy sajnos
gyermekparalízisben félig lebénult apró termetű, bájos Holländer-lány etc.
voltak társaim, akiket ugyanazzal a céllal adtak be a műintézménybe, mint
Anyámék engem (mármint hogy az államnyelvet illik minél jobban elsa-
játítani!). De a futballpályán kívül ugyanitt további zsidó családok cseme-
téivel s persze szüleikkel is nap mint nap találkoztam az eddig felsoroltakon
kívül : Steinmetz, a másik zsidó pék a Főtéren, Hersku, Markovitsék tar-
toztak ide, meg Kellerék. A Pestről elszármazott Kellerné Bogáti Judit
számtant tanított apám iskolájában a magyar és román elemi osztályok
1959-es „összevonásáig”.
román harmadosztályban szereplő kezdő csapatába!

61
Szende Pál, szül. Schwarz (Nyírbátor, 1879. február 7. – Szinérváralja, Románia, 1934.
július 15.) közgazdasági író, polgári radikális politikus, 1918–1919-ben a Károlyi
Mihály-kormányban, majd az azt követő Berinkey-kormányban is pénzügyminisz-
ter. (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szende_Pál; mek.oszk.hu/00300/00355/
html/ABC14240/14844.htm) Ugyancsak a szinérváraljai izraelita felekezet házassági
anyakönyvébe jegyezték be 1850-ben Scwarz: /Beni/ Benjamin akkor 25 esztendős
(1825-ben „Cégénydányád községben született”) vőlegény személyi adatait, amelye-
ket – másolatban – A FEHÉRGYARMATI AUT: ORTH. HITKÖZSÉG ANYA-
KÖNYVI HIVATALA őriz (208/1941. ktsz., ill. 250/1942. mh. Szám – jelzetekkel) és
Holló Iván genealógus talált meg csaknem két évtizedet felölelő családfa kutatásai
során (Vö. Holló Iván: Ne sírj, Apa [A Holló-família fiági leszármazása 1787-től
napjainkig]. Budapest, 2013, Bíró Family Nyomda és Könyvkiadó, [magánkiadás,
315] Az eddig előkerült adatokból nem derül ki, hogy a nyírbátori, cégénydányádi,
illetve szinérváraljai Schwartz-család rokonságban áll(t)-e egymással, s ha igen,
milyen fokon. (A szerző itt köszöni meg Holló Iván kollegiális és baráti segítségét
ismeretei kiegészítése, illetve pontosítása tárgyában! B-KB.)
A szinérváraljai magyar általános iskola egyik végzős osztálya 1955 körül

(a tanári kar, balról jobbra : Wendlinger Mária, Ravasz Eta, Kálmán Béla /igazgató/,
Schönpflug Zoltánné (’Mica’ néni), Kellerné Bogáti Judit, Princzinger Ferenc
Az ő nálunknál öt-hat évvel fiatalabb Ferenc62 nevű fiuk szintén Kolozsvárt

végezte később orvosi tanulmányait, jó nevű urológus lett, akinek szülő-
hazájában is van andrológus praxisa. További nevek: Wiener (a villanytelep
gépésze az élesztőgyárral szemben, az ő udvarukon láttam egy, a váraljai
gyerekek vágyai netovábbját jelentő Amerikából kapott nagyméretű játé-
kautót, amelybe be lehetett ülni), Berger63 (a fogász), Bíró doktor64 (a bel-
gyógyász), rá megszólalásig hasonlító Zsuzsi nevű leánya szintén a román
óvodába járt. Később jutott tudomásomra, hogy a szatmári Zelkovits Zol-
tán – akit Zelk Zoltán (1906–1981) néven ismer a magyar irodalomtörté-
net – serdülőkorában gyakran időzött szinérváraljai rokonainál,65 több
olyan verse is akad, amelyben Váralját emlegeti! S ugyaninnen származott
el Nagy-Talavera Miklós (jeles San Franciscó-i történész)66 korábban
62
Egy mostanában megtalált Apámhoz intézett levélből az derül ki, hogy nagyanyja
szintén a Kepes-családból származott. Ld. David Beth Mordchay–id. Kálmán Béla,
Israel, 1994. augusztus 12. (a szerző magánarchívuma)
63
Berger Móric (Nagysomkút, 1914. április 9.–Ashdod [Izrael], 1972. február 18.
(Szinérváralja, 2015, 47.)
64
dr. Bíró Mátyás, Bethlen (Beclean), 1904. július 17.– Askelon [Izrael], 1979. április 11.
Uo. 48.
65
Édesanyja neve Herskovits Mária volt, márpedig több Herskovits család is élt Szinér-
váralján!
66
Budapest, 1929. február 1.– Chico [Kalifornia], 2000. január 23.
ugyancsak nemesi címet szerzett édesapja, Bekény István főlevéltáros és

műfordító, továbbá Bereznay András Londonban élő magyar történész és
térképész egyik nagyapja.67
Nagy-Talavera Miklóssal több alkalommal is találkoztam Bukarestben
és Párizsban egyaránt. Arra külön is büszke volt, hogy az ő családja nem
askenáz, hanem szefárd eredetű. Egészen kü-
lönleges az életútja, mert nem csupán
Auschwitzot élte túl kamaszfiúként, hanem
még az is „megadatott neki”, hogy 1949 és
1955 között a transzszibériai vasutat is épít-
hesse a Bajkálon túl, ukrán csempészek és
orosz politikai foglyok társaságában. Így ma-
gyar anyanyelvén, a nagyváradi elemi iskolá-
ban elsajátított román-, továbbá bécsi egye-
temi hallgatóként szerzett némettudásán kívül
ukránul és oroszul is kiválóan beszélt. Nicolae
Nagy-Talavera Miklós a szerző Iorgáról, a Vasgárdáról szóló, valamint a ma-
és gyermekei társaságában gyar és román fasizmusokat összehasonlító
(a kép jobb oldalán Kálmán
angol nyelvű munkái68 alapműveknek számí-
Anna és Tamás) Párizs, 1992
nyara tanak a nemzetközi szakirodalomban, akár-
csak Bereznay András történeti atlaszai.69
S végül, de nem utolsósorban még egy felemelő emlék: Apám egyik
legjobb barátja Rosenberg Ernő bácsi volt, aki a harmincas évek elején
Pesten tanulta ki a szabászmesterséget, majd hazatért Szinérváraljára. Egy
személyben volt jól menő úriszabó és futballmecénás. Egy kis üzleti érzékért
sem ment éppen a szomszédba, mert nem csupán a hajdani „úriemberek-
67
Bereznay András anyai nagyapjának neve Szemere Imre Ignác volt, akinek „Ullmann
és Szemere” néven Pesten volt szabó cége. Felesége – BA nagyanyja – neve Ullmann
Lujza. (A pontosításért Bereznay Andrásnak jár a köszönet! B-KB.)
68
Nagy-Talavera, Nicholas: The Green Shirts and the Others –A History of Fascism in
Hungary and Romania (Rev. Sub ed.). Center for Romanian Studies (2001); Nagy-
Talavera, Nicholas: Nicolae Iorga A Biography. Center for Romanian Studies (2008).;
69
András Bereznay: The Times Atlas of European History. London, 1994, Times Books;
uő: Kings and Queens of the British Isles. London, 2002, Times Books. (Mindkét
esetben ő készítette a térképeket.)Továbbá: Bereznay András: Erdély történetének
atlasza. Budapest, 2011, Méry Ratio Kiadó; Bereznay András: A cigányság történeté-
nek atlasza – Térképezett roma történelem. Budapest, 2018, Méry Ratio Kiadó.
nek” dolgozott, hanem a környékbeli avasi román – a mi szóhasználatunk-

ban: „vasány” – napszámosoknak is, akik csütörtökönként csapatostul
jöttek a hagyományos hetivásárra. Ernő bácsi szűrt és subát is tudott varrni,
ellátta őket mindenféle hasznos zsebbel, amelyekbe ravaszul egy-egy tízle-
jes bankót rejtett… A kliens persze a próbafülkében megtalálta… Nem
alkudozott semmit, azonnal megvette a portékát… Nem csoda, hogy szinte
tódultak a vevők a Rosenberg-üzletbe… A jól megtermett, kövérkés Ernő
bácsi különben inkább hasonlított magyar dzsentrire, mint zsidó polgárra,
szeretett jól élni s cigányzene mellett nagyokat mulatni a kisváros „legendás”
vendéglőjében, a Koronában. S persze minden futballmeccsen kint volt,
vidékre is elkísérte a csapatot. Nyilván a barátságot az is tovább erősítette,
hogy mint már utaltam rá, Apám volt a környék egyik legjobb futballistája,
aki 1943-ban még Erdély katonaválogatottjába is bekerült, s nem más hívta
az Újpestbe, mint alkalmi ellenlábasa, a budapesti honvéd-válogatottat
erősítő Balogh II. Sándor, a magyar nemzeti tizenegy későbbi – a Pus-
kás-korszak előtti – csapatkapitánya.
Csapatkép az N. S. K.– A S U 10:3 (2:2) mérkőzés után (1938. április 3.)

A mezbe öltözött játékosok között az álló sorban jobbról a harmadik: id. Kálmán Béla
Ernő bácsi számos nemzedéktársával ellentétben hál’Istennek ép bőrrel

megúszta a munkaszolgálatot, az ötvenes évek végén kiköltözött Beer
Sheva környékére, Bné-Barakba, ahonnan gyakran hazalátogatott. Meg-
tudván, hogy barátja legidősebb fia Bukarestben lett magyar diplomata, az
1990-es évek elején felkeresett a román fővárosban.
Nyár volt, meghívott vacsorázni egy előkelő vendéglőkert helyiségébe

valahol a Piaţa Aviatorilor környékén, Bukarest egyik villanegyedében,
s nekem szegezte a kérdést: – Tudod-e, hogy ki az apád? – Kérdően néz-
tem rá, mire így felelt: – Tudd meg, hogy apád egy ideig Reviczky Imre
ezredes beosztottja volt Nagybányán, és rengeteg
zsidónak segített a túlélésben és a vagyonmen-
tésben!70
Elhűlve s persze büszkén hallgattam: Apám
ugyanis soha, egyetlen szót sem szólt a háború
alatti viselt dolgairól, s utóbb áttelepülésünk kö-
rülményeiről,71 pedig ha hihetünk Rosenberg
Ernő tanúságának, nem volt miért szégyenkeznie.
Csak annyit tudtam nagyanyámtól, hogy
angol fogságba kerüléséig először Kolozsvárt,
majd két évig valóban Nagybányán szolgált kar-
Horthy Miklós katonája paszományos zászlósként, s egy másik váraljai
(zászlósa) (id. Kálmán Béla
barátja rebesgette, hogy talán éppen a katonai
1943 körül – tiszti egyen
ruhában) elhárításnál…
70
Lehet, hogy főnöke nevét nem említette, s az igazság az, hogy – talán szemérmesség-
ből – magam se néztem utána, mi a konkrét valóságtartalma Rosenberg Ernő közlé-
sének. Egyszer talán fellapozom Deák István: Tisztesség és becsület a II. világhábo-
rúban. História 2010/8. 12–18., továbbá Reviczky Ádám: Vesztes háborúk – megnyert
csaták – Emlékezés Reviczky Imre ezredesre. Budapest, 1985, Magvető Kiadó (Tények
és Tanúk) című munkáit, de valószínű, hogy ennek nincs írásos nyoma, hiszen ma-
gánakció is lehetett, amiről tényleg jobb hallgatni… Tény viszont, hogy miután ha-
zatért az angol hadifogságból, neki – gyaníthatóan zsidó barátai közbenjárására –
nem kellett az igazoló bizottság előtt megjelennie…
71
Erről utólagos faggatózás után is mindössze annyit tudok, hogy kétszeri elutasítás
után harmadszorra – 1962 júniusában (vagy még május végén) – kaptuk meg az
engedélyt, s annak kieszközlésében a szálak egészen Cseterki Lajosig (1921–1983), az
Elnöki Tanács titkáráig nyúltak. Cs. L. ugyanis Apám osztálytársa volt a Bethlen
Kollégiumban, akárcsak az Adys külsejű Ercse István, a sashegyi Arany János 12
Évfolyamos Iskola főként állami gondozottakat befogadó bentlakásos intézetének
igazgatója és Méhes József (1920–2009), a Vakok Intézete hajdani befolyásos főigaz-
gatója. (Ercse közbenjárása és jótállása kellett ahhoz, hogy 1965 szeptemberében
Sárospatakról a sashegyi műintézménybe kerülhessek, míg Méhes József az FTC
Baráti Körének tagjaként Mátrai Sándorral ápolt baráti kapcsolatai nélkül 1966 végén
nem edzhettem volna kb. két hétig Albertékkal a Fradi öltözőjében…)
De itt aztán snitt, Anyám se mondott erről semmit, talán ő sem tudha-
tott sokat, hiszen csak 1946 végén ismerkedtek meg a szatmári református
bibliakörben. Más szóval az omerta nemcsak a túlélő zsidó családokra,72
hanem mindenki másra érvényes volt, aki abban a felfordult, veszélyes
világban élt.
Utóirat
Előadásomat azzal indítottam, hogy túlságosan nagy fába vágtam a fejszé-

met, esélyeim minimálisak. Ennek ellenére megpróbáltam néhány dolog-
nak a végére járni, mert a vállalkozásom két dolog mégis megkönnyítette,
legalábbis hézagosan bár, de lehetővé tette:
a) életem legfogékonyabb tizenkét évét 1948 és 1960 között valóban
egyhuzamban a váraljai zsidónegyedben töltöttem
b) történész (múltkutató) lett a fő foglalkozásom, vagyis mondhatni
szakmai ártalomból is rendeznem illett, sőt kellett emlékanyagomat.
Ráadásul „menet közben”, apránként rá kellett ébrednem, hogy ez az
első pillantásra egymástól független két tény az én esetemben szétválaszt-
hatatlanul összefonódott: eszmélkedésemre nem csupán a szinérváraljai
román többség, hanem a magyar-zsidó (zsidó-magyar) kisebbség is kitöröl-
hetetlenül rányomta bélyegét: „beépült” személyiségembe. Ezt az alaphely-
zetet tovább árnyalta, hogy a zömükben „tősgyökeres” szinérváraljai kál-
72
Erről nemzedéktársam, Gárdos Péter (sz. Bp. 1948. június 8.) így vall egy interjúban:
„Anyám és apám 50 éven át nem beszélt semmiről, ami 1945 előtt történt, sőt én
sokáig azt sem tudtam, hogy zsidó vagyok. Felnőtt korban szembesültem ezzel
igazán. Máig nehezen magyarázható, hogy apám [Gárdos Miklós], aki talentumos,
jó tollú újságíró volt, miért nem írta meg az élményeit, amikor még tehette. Így vi-
szont ránk, a második generációra maradt az elszámolás, amit nehéz puttonyként
cipelünk magunkkal évek, évtizedek óta.” Ld. Kövesdi Péter: Titkok mérgezik a lel-
keket [Interjú Gárdos Péterrel]. Vasárnapi Hírek, 2018. november 3., 19. Ld. még erről
Schiffer Anna: Magyarországi zsidó (www.galamus.hu › id=376587: magyarorszagi-
zsido-3765.), 2014. április 25. (péntek), továbbá (ismételten) Schiffer András: Tisztá-
ban kell legyek azzal, hogy honnan jöttem (2020. december 29.-i interjú; https://neo-
kohn.hu/2020/12/29/schiffer-andras-tisztaban-kell-legyek-azzal-hogy-honnan-jot-
tem/). (Vö. a 82. és a 84. sz. jegyzettel is.)
vinisták megmagyarosodott örmény73 cipszer, sváb,74 lengyel,75 szlovén

vagy horvát76 és cseh77 származású katolikusokkal szemben is csak viszony-
lagos többségben voltak, különösen a zsidónegyedben, ahol természetesen
változatlanul az izraelita hitsorsosok éltek aránylag a legnagyobb számban,
amely már csak a zsidótemplom és a Gyár utcai rituális fürdő miatt is
megőrizte „zsidós” jellegét. Ez tehát többszörös kisebbségi (lét)helyzet, amely
az ebben a miliőben szocializálódott individuumot élete végéig elkíséri,
akárhova sodorja is később végzete.78
Velem is ez történt, mert bár sokáig nem tulajdonítottam különösebb
fontosságot a váraljai zsidókkal, s egyáltalán a zsidósággal kapcsolatos korai
élményeimnek 1962-es áttelepülésünket követően, először pataki diákként
(1962–1965), majd a pesti Bölcsészkar és az Eötvös Collegium hallgatója-
ként (1968–1973) rengeteg olyan élményben volt részem, amelyek „értel-
mezése” csak és kizárólag a szinérváraljai gyerekkorban bekövetkezett
„imprinting” (bevésődés) révén volt lehetséges. Ezzel persze nem azt állítom,
hogy a bölcsek kövét a tarsolyomban hordtam volna, de azt igen, hogy
hosszú tépelődés után fokozatosan rádöbbentem: tudtomon kívül rendkí-
73
Csergezán, Kamenszki, Patován. (Volt egy Ciprisz nevű család is, akik föltehetően
újgörög, esetleg macedo-román [aromán] eredetűek lehettek, akárcsak, nevéből ítélve
a Țințaş nevű familia.)
74
Jakner, Kretzinger Simf, Tefenhardt, Stauder, Zeispergel. (Vö. Incze 38.) Nekem
(1955–1960 között) volt Groszhardt (Józsi és Matyi), Hölzli (Erzsi és Jani), Ulmann
(István), Schönpflug (Zoli), Schmutzer, Printzinger (Ferenc), Ébersz (Pál), Wendlin-
ger (Mária) nevű osztálytársam, illetve tanárom is, az egyik szomszédot pedig Strem-
pel Jóska bácsinak hívták, aki állandó vendég volt nagyanyám konyhájában. De jól
emlékszem Nágelékre és Starmüllerékre is.
75
Brezovszky, Kmiatek, Netoleczky, Radvánszky etc.
76
Habarics, Morecz (?)
77
Formanek, Konyicska, Smillár, Tomanek, Vavrek
78
„Az erdélyi [partiumi] magyarnak van egy viszonylata a román többség iránt Romá-
niában, és van egy viszonylata Magyarország irányában, ahol a magyarok vannak
[elsöprő] többségben. S nemcsak a többségi románsághoz képest akar másnak, azaz
magyarnak megmaradni, hanem azt is mondja, hogy az erdélyi[partiumi] magyar
különbözik amagyarországitól, tehát a saját nemzetével mint többséggel is kisebb-
ségben akar maradni. Úgyhogy nem tudsz olyat mondani, ami nem kisebbség-többség
relációban fogalmazódik meg […] Minden hasonlítás a kisebbség felé vezet, mert
mindig csak részecskék hasonlítanak.” (Páskándi Géza). Ld. Páskándi Géza: A kivá-
lasztott és az alkalmas. In: Havas Judit–Lengyel Gabriella: Párbeszélgetés. Írók, költők
a Károlyi-palotában. Budapest, 2000, Petőfi Irodalmi Múzeum–Kortárs–Dinasztia,
73. (az én kiemelésem! – B-KB.)
vül értékes élményanyag birtokába kerültem kisfiú koromban, amelynek

módszeres mérlegelése számos olyan összefüggés megértéséhez segíthet,
amelyek létezéséről – önhibájukon kívül (tabusítva lévén) – magyarországi
nemzedéktársaim döntő többségének (a zsidó származásúak nagy részét is
beleértve) nem lehet tudomásuk. Fogódzók híján még a legértelmesebbek
is csak nagyon körülményesen, szakkönyvekből, testes monográfiákból,
poros levéltári fondokból szerezhetik meg (már ha rászánják magukat) azt
az ismeretanyagot s a hozzá tartozó fogalomkészletet, amelyeket nekem
mondhatni „tálcán kínált” a Sors, s amelyek nélkül igen-igen nehéz, csak-
nem lehetetlen eltájékozódni a magyar társadalomfejlődés és szociálpszi-
chológia érzelmileg és politikailag egyaránt változatlanul nagyon érzékeny
különféle régióiban és bugyraiban. S még ha ez sikerül is (miért ne sike-
rülhetne), kérdéses marad, hogy van-e a terminus technicusok mögött valós
létélmény? Saját megélt, olykor megszenvedett79 tapasztalat.
Utólag nagyon valószerűnek tűnik, hogy ezen gyerek- és kamaszkori
emlékeim alapján „gyúrtam össze” 1962 és 1970 között mélytudatomban
a magam „ideáltipikus zsidó” alakjait, s bár ezek a képzeletbeli, elmosódott
figurák távolról sem voltak tökéletesek, sokat segítettek a tájékozódásban
és tipológiai érzékem formálódásában: viszonylag biztos kiindulópontot
jelentettek. Annak ellenére, hogy a magyar társadalomfejlődés, polgároso-
dás, nemzetté válás lépcsőfokairól, rejtett hierarchiájáról s a hozzájuk tar-
tozó „idősíkokról” meg belterjes, mindenhova lehatoló előítéletrendszeré-
ről80 mit sem tudtam még.
S itt kell visszacsatolnom egyik magyarországi alapélményemhez: sem
1962 és 1965 között Sárospatakon, sem 1968/1970 körül a pesti Bölcsész-
karon sokáig nem fért a fejembe, hogy miért keresi az én társaságomat több,
Vö. a kötet 2. sz. jegyzetével!

79
„A […] (magyarországi) társadalmi osztályozás nemhogy értéksemlegességre töre-

80
kedne, hanem ellenkezőleg, rendi, majd később rendies polgári osztálykategóriáinak

érvényességét is, a személyek állásának jogosultságát is egy másik síkról kell elnyerje,
minősítés formájában.”; […] „A [magyar társadalomfejlődésben és közgondolkozás-
ban] a mindenhová lehatoló rendi választóvonalak mindkét oldalán s mindenfajta
társadalmi különbséghez, a társadalmi felemelkedés minden formájához minőségi
képzetek kötődtek, amelyek kifejeződtek a csoportok egymással szembeni bánás-
módjában s a kapcsolati formákban.” Ld. Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresz-
tyén polgárisodás” Társadalomtörténeti esszé. In: Polgárosodás Magyarországon.
Századvég, 1991/2–3., 69. és 91. (a továbbiakban Tóth Zoltán.)
a budapesti szocialista nómenklatúrából az ottani szigorú, mondhatni vas-

kalapos szellemiségű, a harmincas évek kálvinista értékvilágát őrző Kossuth
Lajos Fiúkollégiumba beadott kamaszgyerek, illetve később húsz év körüli
fővárosi évfolyamtársam?
Holott kedvükre válogathattak volna a nálam sokkal jobban eleresztett
vidéki értelmiségi, vagy egyenesen lecsúszott (netán „útitárssá” vált) „úri-
családok” csemetéi közül…
Mert én őket pesti magyar úrigyerekeknek, úrifiúknak és úrilányoknak
néztem, hiszen egy-két kivétellel mindnyájan magyar nevet viseltek, és
némileg jobb állapotú ruhájukon kívül szinte semmiben nem különböztek
tőlünk, talán csak abban, hogy egy kicsit magabiztosabbaknak látszottak
(nem mindegyikük), és kevésbé tartottak keménykezű nevelőtanárainktól,
mint mi.81 Nagyon halványan azért már Patakon derengeni kezdett bennem,
hogy „mintha” jobban ismerném őket társaimnál, de ennek az ösztönös
„tudásnak” a mibenlétét sokáig még magamban sem tisztáztam, s fel sem
merült bennem, hogy a vonzódás netán „kölcsönös” is lehet (mármint hogy
„ők” érzik a magukéval rokonnak a korábbi kisebbségi léthelyzetből hozott,
az átlagosnál kicsit érzékenyebb karakteremet). Arról most nem is beszélve,
hogy sokan közülük, úgyszólván véletlenszerűen, ám annál nagyobb sok-
kot átélve épp akkortájt szereztek tudomást a tényállásról,82 amelynek ko-
moly szakirodalma van ma már.
81
Vö. B-KB 2002, 229, 232–233, 261. (a 33. sz. jegyzetben)
82
Az ezzel kapcsolatos erkölcsi, önazonossági – utóbb természetesen az életvitelre,
csoportképződésre, párválasztásra (etc.) is kiható – kérdéseket így fogalmazta meg
harmincéves korában – pontosan a „rendszerváltás/változ(tat)ás” egyik csúcspont-
ján, 1989-ben megjelent, fontos, ám alig hivatkozott esszéjében – egy, a „nagy gene-
ráció” tagjainál valamivel fiatalabb szerző (rövidítve): „tekinthető-e zsidónak az, el
lehet-e várni, hogy zsidónak tekintse magát, attól, akinek legfogékonyabb évei alatt
meg sem fordult a fejében, hogy ő zsidó, majd egyik pillanatról a másikra »felvilágo-
sítják« származásáról, vagy »rájön« származására, vagyis váratlanul rázuhan egy
olyan teher, amelyhez egész addigi neveltetése szerint semmi köze – elképzelhető-e,
hogy egy ilyen embernek (akár felnőtt, akár – mint rendszerint – még gyerek) egyik
pillanatról a másikra zsidó tudata lesz, hogy zsidó tudata utólag maradéktalanul
(ugyanakkor különösebb kompenzálás nélkül) kialakul, és szerves része lesz tudata
egészének?!” Márton László: Kiválasztottak és elvegyülők. Budapest, 1989, Magvető
Kiadó, 24–25. (kiemelés az eredetiben!) ML diplomatikus „reakciójával” e sorok írója
is maradéktalanul azonosul: „A választ ezúttal az Olvasóra bízom.” (uo., 25.) Vö. a
72. jegyzettel!
Ugyancsak nagyon furcsa volt, hogy a nagyvilágban történt csavargásaim

során akárhol (Londonban, Amszterdamban, Bukarestben, Vancouverben,
New Yorkban, Párizsban) ültem be egyedül egy kávéházba vagy kocsmába,
szinte menetrendszerűen megszólítottak, s a különféle nyelveken lezajlott
társalgás vissza-visszatérő kérdése az volt, hogy nem vagyok-e „véletlenül”
zsidó?83 Merthogy az alkalmi beszélgetőpartnerek kivétel nélkül Közép- és
Kelet-Európából kivándorolt zsidók leszármazottai voltak…
Száz szónak is egy a vége: a szinérváraljai zsidónegyedben egy másik
(kb. fél évszázaddal korábbi) történelmi idősíkban lezajlott részleges zsidó(s)
szocializációmat zsidó gyökereiktől már elszakadt, illetve azoktól tudatosan
távol tartott magyarországi (főként budapesti) nemzedéktársaim ösztönö-
sen „zsidósnak” érzékelték, noha fogalmilag, akárcsak jómagam, maguk
sem lehettek igazán tisztában annak mibenlétével és kifutási lehetőségeivel.
Más szóval kétféle eredetű és más-más indíttatású „másodlagos zsidó tu-
dat”84 szerencsés találkozásáról volt szó.
Valószínűleg mindmáig.
A soha el nem érhető teljes (történelmi) Igazság jegyében persze nem
hallgathatom el, hogy ez a „tudás” ugyan elméletileg megkönnyíthette
volna, ám végső soron – a magyar társaskapcsolatok átpolitizált, változat-
lanul rendies (gyanakvó) jellege és teljes/tökéletes azonosulást – mindkét
„oldalon” – hallgatólagosan megkövetelő attitűdje következtében – mégsem
83
1968 kora őszén ezt egyszer az Eötvös Collegiumban – saját természetesnek remélt
közegemben – is megtapasztaltam! Ld. bővebben B-KB 2002, 263. (a 34. jegyzetben).
Vö. a kötetünkben is olvasható Esterházy-emlékezéssel, valamint könyvünk Tézisek
c. írásával is!
84
Magam valamiféle összegzésként ezt a rendkívül bonyolult identitáskereső/tisztázó
folyamatot hajlamos vagyok egyfajta „másodlagos zsidó-tudatként” azonosítani.
Ezirányú ismereteimet TÖREDÉK. Töprengés a honi antiszemitizmus természetéről,
avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony rendezésére címmel jelen kötet egy
másik írásában próbáltam meg összegezni. Ugyanezt a jelenséget történeti
kontextusába illesztett kérdés formájában így fogalmazza napjaink egyik jelentős
magyar gondolkodója: „[a hazai zsidóság tagjai] miért maradtak meg zsidónak? […]
Miért nem váltak Mózes-hitű magyarokká [csehekké, lengyelekké, románokká,
ahogy Németföld nyugati vidékein igenis Mózes-hitű németekké váltak]? Érzésem
szerint a legjobb úton voltak ehhez. De aztán jött a holokauszt. S ennek emlékét ki
nem törli belőlünk senki és semmi. Nemcsak a túlélőkből, leszármazottaikból sem.
Talán ezeket az emléknyomokat ismerem fel a másikon?” Ld. Vajda Mihály: Menta-
litások. ÉS, 2018. február 2., 5. (az én kiemelésem! – B-KB.)
tette lehetővé maradéktalan (szerves) beilleszkedésemet egyik mértékadó

csoportba/szegmensbe se. Vagyis amit a vámon nyertem, a réven elvesz-
tettem…85
Epilógus 1
A szinérváraljai magyar-zsidóság hajdani pezsgő közösségi (és polgárosító)

életének s egykori relatív (de egyúttal nagyon is valóságos) súlyának elégi-
kus mementójaként is értelmezhető az a tény, hogy a jeruzsálemi Yad Vasem
Holokauszt (Soá) Emlékmúzeum azon katakombaszerű részlegében, amely
a teljesség igényével őrzi a Közép-Európában elnéptelenedett (elpusztított)
zsidó közösségek emléktábláit, a leginkább szemet szúró sztélé éppen a
váraljai zsidóké!
Nem is egyszerűen szokatlan, csaknem félajtónyi (!) mérete teszi azzá a
SZINYÉRVÁRALJAI IZRAELITA HITKÖZSÉG feliratú, fehérmárványból
vésett táblát, hanem a temérdek lengyel, ukrán, román stb. szöveg renge-
tegéből azáltal is kirí, hogy magyar nyelvű, sőt még a régi magyar címert is
rávésették megrendelői…86
Epilógus 2
Kötetem szerkesztése és jegyzeteim pontosítása közben, 2020 májusának

utolsó napjaiban, csaknem húsz évvel Apám és kilenc évvel Anyám halála
után nyitottam ki az egyik, Szüleim irat- és fényképhagyatékát őrző kis
bőröndöt, amelyben két Izraelből érkezett levélköteget is találtam. Az
egyikről tudtam már: Rosenberg Ernő a feladója a nagybetűs, kicsit szét-
szórt ákombákomoknak. A másik csomó viszont valódi meglepetést szer-
85
Vö. Tóth Zoltánnak a 80. jegyzetben idézett megállapításával! Ld. még B-KB 2002,
232–234, 264–266. (a 38. sz. jegyzetben); B-KB 2018/2, 179–190.; továbbá Nagy N.
Péter: A világ pörög, az elitlista stabil. A kulturális kiválóságokról szóló felmérésről
Kristóf Luca kutatásvezetővel Nagy N. Péter beszélget. ÉS, 2019. május 17., 7.
86
Az értesülésért hajdani bukaresti diplomatakollégámnak, Nagy Józsefnek jár ismé-
telten köszönet, aki utóbb Kisinyovban és Bogotában volt nagykövet. 2008 nyarán,
első izraeli utamon erről a tényről a saját szememmel is meggyőződhettem!
zett: Beth Mordchay David, KFAR Sava-i illetőségű szentföldi polgár pon-
tosan féltucat, kék-fehér vagy bézs színű elegáns levélpapírra rótt
gyögybetűs sorait tartalmazza. A levelek tüzetesebb átolvasása során de-
rült ki – közvetve – számomra, hogy a gondosan fogalmazott küldemé-
nyek szerzőjének eredeti neve Izsák Dávid, az emlékezésemben többször
is felbukkanó Izsák Majsi testvéröccse, aki együtt töltötte gyermekkorát
Apámmal, a szemközti házban lakó római katolikus vallású Fekete Tibor-
ral, továbbá a szintén tőszomszéd, korán elhalt Cornel Săsărannal (Szinér-
váralja, 1921–Zsombolya, 1968). „Dudi” (így szerepel F. Tibor leveleiben!)
több mint fél évszázad után, 1994/1995-ben szerette volna szülőföldjét
halála előtt még egyszer meglátogatni. Az ő egyik, Apámhoz intézett le-
velének részletével zárom emlékezésemet. Kommentár nélkül!
„Ugy remélem, hogy a jövő év tavaszán arra leszek. Még mielőtt nyaralni
mentek. Ugy hogy időnk lesz elbeszélgetni, feleleveníteni a multat. Vissza-
esni a régi-régi gyermekkorba. Szinérpatak, Zugó, Komzsa, Nagygödör,
Szamos s. t. b. Habár olyan távol van mind az. Én aki már az öregedés – 71
éves – korba[n] vagyok és 50 éve hordok egy traumát nagyon-nagyon sulyos
lelki sérüléssel. Mégis ma már az életem alkonyat táján, életem lemenő nap
bíborvörös visszfénye bearanyoz egy egy néha szép élményt az életembe[n].
Ekkor fellobban egy vágy ahhoz a földhöz, amely kiokád[ot]t engem csalá-
dostól. Tehát ha minden rendbe[n] lesz elmegyek Pestre, csak azért, hogy
téged meg Tibit, régi szomszédokkal meg családotokkal találkozzak és
onnan egy napra Váraljára”87
Az idézett levélrészlet pont nélkül zárul, az utána következő másfél sor ki van
87
„meszelve”, amiért I. Dávid elnézését is kér a levél végén. (Mordchaj-levél, filológiai

adatait ld. írásunk 29. sz. jegyzetében.) A tervezett „nagy találkozó” minden jel sze-
rint nem valósult meg, mert D. Mordchaj felesége 1995 tavaszán súlyosan megbete-
gedett, s utóbb sincs semmi nyoma a látogatásnak… (Emez emlékezés történész-szer-
zője megosztja Olvasóival ama heurisztikus sejtését, hogy D. Mordchay alias Izsák
Dávid a főszövegben névtelenül szereplő [a szerettei elvesztéséért elégtételt szerezni
kívánó] személlyel is azonos…)
Függelék
Újabb szomorú adalékként betűrendben idemásolom azon személyek ada-

tait, a róluk fennmaradt utolsó feljegyzés dátumát is beleértve, köztük
Apámmal egyazon évben – 1920-ban – született gyermekkori játszótársa-
iét, akiket Szinérváralján anyakönyveztek:
Benedikt Miklós, 1913. április 17. (anyja neve: Stern Judit) – eltűnt: Du-
benko, 1943. január 23.
Berger Jenő, 1907. június 19. (Dávid Mária) – eltűnt: Alekszejevka, 1943.
január 17.
Berkovics László, 1915. (Markovits Gizella) – eltűnt: 1942. december 21.
Berkovics Sándor, 1920. február 7. (Moskovics Gizella) – eltűnt: Ilovszkoje,
1943. január
Bíró Géza, 1909. november 28. (Neumann Ilona) – meghalt: Szatmárnémeti,
1944. november 11.
Dolf Hermann, 1917. augusztus 30. (Goldberger Veron) – eltűnt: 1943.
január
Felberbaum Lajos, 1918. (Markovits Eszter) – eltűnt: Novij Mir, 1943. január 25.
Grosz Géza, 1902. március 1. (Schoberl Vilma) – eltűnt: Atamanszkoje,
1943. január 23.
Grosz Mór, 1920. július 22. (Perl Berta) – eltűnt: Hoskoje, 1943. január
Helprin Márton, 1920. november 14. (Katz Regina) – eltűnt: Ozirjany, 1944.
február 1.
Herskovits Ignác, 1903. december 28. (Herskovits Matild) – meghalt: Du-
benko, 1943. január 22.
Herskovits István, 1921. október 3. (Rosner Matild) – sebesülve: Hajdúszo-
boszló, 1944. augusztus 21.
Herskovits László, 1919. (Rosner Matild) – eltűnt: 1943. január 17.
Herskovits Márton, 1913. július 13. (Herskovits Matild) – eltűnt: Dubenko,
1943. január 23.
Hossko József, 1920. június 3. (Lőwy Rozália) – eltűnt: Ilovszkoje, 1943.
január
Izsák Ábrahám, 1910. december 24. (Friedmann Hani) – eltűnt: Atamansz-
koje, 1943. január 23.
Izsák Adolf, 1919. december 10. (Najovics Helén) – meghalt: Nyikolajevka,

1943. január 17.
Izsák Jenő, 1914. augusztus 26. (Friedmann Hani) – eltűnt: Atamanszkoje,
1943. január 23.88
Markovits Sándor, 1908. március 6. (Glück Regina) – eltűnt: Atamanszkoje,
1943. január 23.
Moskovits Sámuel, 1909. szeptember 19. (Salamon Eszter) – eltűnt: Bugye-
nij, 1943. január 16.
Neumann Sándor, 1911. (Weil Szerén) – meghalt (adatok nem maradtak fenn)
Simon Jenő, 1919. (Steinberger Helén) – eltűnt: Simonkovce, 1943. március 23.
Weisz Zoltán, 1911 (Izsák Malvina) – eltűnt: Keleti Magyar Hadm., 1943.
január89
Budapest, 2019. május/június (Javítások, kiegészítések: Nemesvita, 2020

május; 2021. december)
88
Ld. Dr. Gavriel bar Shaked (ed.): Nevek. Munkaszázadok veszteségei a keleti magyar
hadműveleti területeken – Names of Jewish Victimes of Hungarian Labour Battalions,
II. köt. A–J. New York, Szól a Kakas Már–Beate and Serge Klarsfeld Foundation–Yad
Vashem, 1992, 50., 56., 68., 69., 82., 171., 225., 386., 392., 461., 474., 475., 504., 516. (a
továbbiakban Nevek/Names.)
89
Nevek/Names, III. köt., K–ZS, 232., 266., 293., 513., 704.
David Beth Mordchay alias Izsák Dávid levele

(a szerző magánarchívumából)
Megjelent: Homályzónák/Zones d’ombre. Felvilágosodás és liberalizmus/Lumières et libe-

ralisme. Tanulmányok Kecskeméti Károly 80. születésnapjára/Mélanges offerts à Charles
Kecskemeti pour son 80e anniversaire. 2. bőv. és jav. kiadás. Szerk. Borsi-Kálmán Béla–
Dénes Iván Zoltán–Ferge Zsuzsa–Filep Tamás Gusztáv–Miskolczy Ambrus és Henry de
Montety. Budapest, 2019, Kortárs Kiadó, 388–418.; továbbá In: Többes kötésben. Magyar–
Zsidó múltak és égtájak. Szerk. és a bevezetőt írta Novák Attila. Budapest, 2022, Ludo-
vika Kiadó, 205–228. (Megjegyzés a kötet kétnyelvű, a szöveg – Peter Sherwood fordítá-
sában – angol nyelven is olvasható benne, uo. 229–251.)
EMLÉKEIM KÁDÁR JÓZSEFRŐL
(1966 nyara)
Zelei Miklósnak (odatúlra)*
A két világháború között készült képeslap jobb oldalán

a szinérváraljai katolikus templom látható, ennek jobb oldalán található
a plébánia, ahol Kádár József 1964 és 1978 között szolgált; a baloldali templom
1948-ig a román unitus (görögkatolikus) egyházé volt, majd az ortodoxok
birtokába került. A két templom közötti épület a magyar tannyelvű általános
iskola, amelynek a hátsó felében az 1950-es években az oktatás folyt.
A katolikus templom előtt a szinérváraljai főtér látható, ahol korábban
Sylvester János emlékműve állt. (A háttérben a szinyéri várhegy.)
Kádár Józseffel egyszer találkoztam életemben a szinérváraljai plébánián.

1966-ot írtunk, elmosódó emlékeim szerint június végét, vagy július leg-
elejét mutatott a naptár. Az időpont, egyebek között, azért is rögzült me-
* Ezt az írást 2016. első napjaiban Zelei Miklós (Kiskunhalas, 1948. november 8.–Bu-
dapest, 2021. október 28.) „rendelte”. Tudván, hogy Szinérváralján töltöttem gyer-
mekéveimet, feltételezte, hogy személyesen is ismerhettem Kádár Józsefet. Az ő ba-
ráti noszogatása nélkül sohasem írom meg ezt a visszatekintést, amely sajnos az ő
irodalomszervezői, s a környező országokban élő magyar szórványok iránti törődé-
sének is memento-ja lett. Ezért az ő emlékének is ajánlom. Ld. még ehhez az írás 18.
sz. jegyzetét is! (B-KB)
móriámban, mert pár héttel korábban érettségiztem a budai Arany János

Gimnáziumban, s nem sokkal később, június első napjaiban felvételiztem
a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem „ipar” szakára, amely
merő tévedésnek bizonyult. A „kétfordulós” felvételi vizsga ugyanis két
tárgyból: matematikából és történelemből állt, amely értelemszerűen az
írásbeli dolgozatok elkészítése utáni szóbeli „meghallgatással” végződött.
Erre, azt hiszem, június első vagy második hetének elején, kedden, de in-
kább szerdán került sor. Ennek azért van némi jelentősége, mert a szóbeli
vizsga délutánjára volt kitűzve „próbajátékom” a CSEPEL SC (1937–1944
között: Weisz-Manfréd FC Csepel) NB I-es ifjúsági első csapatának edző-
mérkőzésén.1 Az ilyen eseménydús, zsúfolt napokra szokták az emléki-
rat-írók a „sorsfordító” jelzőt használni…
Az is volt, mert pironkodva illik bevallanom, hogy a matematikai fel-
advánnyal képtelen voltam megbirkózni, viszont a gyarmatbirodalmak
kialakulásáról írt másik dolgozatom elnyerhette a bíráló tanárok tetszését,
mert annak ellenére beidéztek a szóbelire, hogy a szabályok szerint ezt nem
tehették volna meg, hiszen már a valamelyik tárgyból elért „elégséges”
(kettes) írásbeli „eredmény” is automatikus „kiszóródással” volt egyenér-
tékű. Én pedig, sajna, „nullást” írtam matézisből, egyetlen példát sem tud-
tam tisztességesen megoldani… Már akkor is az volt a benyomásom, s
utólag még inkább azt gyanítom, hogy mindenképpen fel akartak venni,
mert különben nem ültettek volna be a bizottságba egy végzős bukaresti
ösztöndíjas hallgatót román nyelvtudásom szintjének felmérésére, s az egyik
tanár – igazi „mentőöv” gyanánt – nem egy pofonegyszerű logaritmusszá-
mítás elvégzésére ösztökélt… Ám én – ma sem tudnám szabatosan meg-
fogalmazni, hogy milyen „intuíciónak” engedelmeskedve – megtagadtam
a választ. Eldöntöttem magamban: inkább a futball!
Így is történt: a délutáni próbajátékon már nem buktam meg, az egye-
sület trénere (Gáti György, a Csepel negyvenes évekbeli háromszoros baj-
nokcsapatának csatára) azonnal leigazoltatott,2 s nyomatékosan a lelkemre
1
A múlt század hatvanas/hetvenes éveiben többnyire szerdánként rendezték a felké-
szülési meccseket, ezért is gondolom, hogy az ominózus szóbeli egy szerdai nap dé-
lelőtti óráira esett! (B-KB)
2
A „Csepel Sport Club Tagsági Könyv” 137. LABDARÚGÁS (könyv)számú igazolvá-
nyának kelte: 1966. szeptember 16.
E M L É K E I M K Á DÁ R JÓZ SE F RŐL | 55
kötötte, hogy július első hetének keddjén jelenjek meg az első alapozó edzé-
sen, minthogy – futballista szlengben – „számít rám”, magyarán helyet akar
nekem szorítani a kezdő tizenegyben…3
Vagyis a hajdani szinérváraljai plébánossal való találkozóm e két időpont
közzé tehető.
*
A randevúnak természetesen egyéb „előzményei” is vannak. Mindene-
kelőtt az, hogy noha nem Szinérváralján, hanem a Szatmártól pár kilomé-
terre lévő Csengerbagoson születtem, négyhónapos koromtól ez az ódon
hangulatú, középkori eredetű kisváros, Erdősi Sylvester János szülőhelye
volt eszmélkedésem színtere.4 Ekkor, 1948 őszén nevezték ki Apámat, Kál-
mán Béla (1920–2000) Kolozsvárt végzett református kántortanítót a szi-
nérváraljai hét osztályos magyar általános iskola igazgatójává. Munkahelye
épp amaz épület volt a plébánia és a katolikus templom tőszomszédságá-
ban, amely „magyar időkben” a mezőváros (s egykori járási székhely)
római katolikus (enyhe kisebbségi) felekezetének tanodája is volt egyben,
amelyhez magyar tannyelvű óvoda is tartozott, s ahová 1951 és 1960 között
– másfél éves megszakítással5 – magam is jártam.
3
A magyar futballban eltöltött illúziónak bizonyult közel négyéves kísérleteimről, s
annak tanulságairól ld. bővebben: Borsi-Kálmán Béla: Egy nappali tagozatos bölcsész
a Fradiban. In uő: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpá-
lyák világából. Budapest, 2008, Kortárs Kiadó, 135–155. (a továbbiakban B-K B
2008.). Ld. még ugyanerről Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és ami utána követ-
kezik. Adalékok a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer történetéhez a futball tükrében.
2019, Kortárs Kiadó, 177–198. (a továbbiakban B-KB 2019.) További, a labdarúgással
is összefüggő írásaim itt jelentek meg: Borsi-Kálmán Béla: Pszeudo-fociesszék. Szél-
jegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről. Budapest, 2018, L’Har-
mattan Kiadó (a továbbiakban B-KB 2018/2.)
4
Ld. erről bővebben az előző esszét.
5
Az 1954–1955-ös esztendőre szüleim beadtak a román óvodába, hogy az államnyel-
vet minél tökéletesebben elsajátíthassam, míg az 1958–1959-es tanév felét egy apám
igazgatói presztízsét érintő kisebb fegyelmi vétség miatt a református templom mel-
letti, azóta lebontott alsó tagozatos iskolában töltöttem, amely a kálvinista felekezeté
volt egykoron, s amelyet apám, továbbá testvérei (Ferenc bátyja: keresztapám és Irén
nevű húga, a nagynéném, Pali öcsém keresztanyja) is látogattak a húszas években és
a harmincas évek elején. Ha emlékezetem nem csal meg, ebben egy tanítói lakás is
volt, amelyben az előző esszében emlegetett Fábián-család lakott.
További idetartozó értesülés, hogy iskolatársaim zöme, akárcsak Szi-

nérváralja már akkortájt is szórványnak számító magyar lakosságának
nagyjából a fele, katolikus vallású volt, noha a városka sokáig amolyan
kálvinista fészeknek számított. Olyannyira, hogy a Fő téren emelkedő nagy-
templom is jó ideig a „miénk”, vagyis a helvét vallású „őslakosoké” volt,
míg ki nem szorult onnan a még napjainkban is magyar (kálvinista) több-
ségű Szinyéri Vár alatti fertályban felépített református istenházába …6
*
De kerüljünk közelebb témánkhoz! Mivel, mint föntebb utaltam rá, legtöbb
osztálytársam a római katolikus anyaszentegyház kötelékébe tartozott,
természetesen katolikus hittanra járt, amelyet Kőrösi Károly kanonok-plé-
bános – 1937 és 1964 között Kádár József elődje és viszontagságos váraljai
szolgálatának egyik „forrása”7 – tartott hetente legalább egyszer, de talán
két alkalommal is, már nem emlékszem pontosan. Minket, „vastagnyakú
kálvinistákat” Ábrám Sámuel tiszteletes Úr próbált bevezetni a Biblia, to-
vábbá a lutheri és kálvini hitelvek rejtelmeibe a parókián, ám csupán he-
tente egy ízben; ráadásul a városka túlsó felén, amely eléggé messze volt a
„centrumban” fekvő katolikus paplaktól. Ennél fogva igen gyakran mege-
sett, hogy lustaságból, de inkább kíváncsiságból inkább a „pápisták” lelki
gyakorlatait látogattam. Ehhez további ösztönzést jelentett, hogy két leg-
közelebbi gyerekkori barátom, a Kató-ikrek (Sándor és Béla) szintén oda-
járt, több igen szemrevaló osztálytársnőnkkel (Balogh Zsuzsa, Báthory
Anikó, Szöllősy Cecilia) együtt… Mi több, Kőrösi kanonok úr gyakran
bibliai tárgyú „ki mit tud” szellemi vetélkedőkkel színesítette foglalkozá-
sait, s a győztesek jutalma egy-egy (színes) szentkép volt … Mi tagadás
minden együtt volt, hogy „odaszokjak”, legalábbis sem a plébánia sem a
katolikus templom nem volt eleve terra incognita számomra.
6
Ld. erről bővebben egy 1993 Karácsonyán Bíró Bélának adott „Az ideális „asszimi-
láns”, avagy a „feladat” c. interjút, amely – 58 pszeudo-lábjegyzettel ellátott jelentősen
bővített formában – kötetben itt érhető el: Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes
avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből. Pécs,
2002, Jelenkor Kiadó, 223–292. (a továbbiakban B-KB 2002.)
7
Vö. Koltai András–Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a máramarosi végekről Kádár
József piarista beszámolói és emlékezései (1945–1992). Budapest–Máramarossziget,
2014, Kiadja a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület, 74–75., 85–86., 91.
Ám a találkozónak volt más, mélyebben fekvő magyarázata, illetve oka is:

családunk, nem egészen jószántából, mindössze négy évvel korábban,
1962. július 10-én (kedden) költözött át az „anyaországba”.
A búcsú pillanatai a szinérváraljai állomáson,

1962. július 10. délelőtt. (A kép jobb szélén a „szerző” tizennégy évesen,
mellette unokahúga, Kálmán Ilonka és nagynénje: Kálmán Irén)
Erről egy alkalommal bővebben is megemlékeztem már,8 most viszont,

eme könyv szerkesztgetése közben 2020 májusának utolsó napjaiban erőt
vettem magamon, és módszeresen átvizsgáltam a Szüleim hagyatékát őrző
mindkét közepes méretű műanyag koffer tartalmát. Hagyományos kutatói
szerencse-csillagom most sem hagyott cserben, mert nem csupán jobbnál
jobb fotókat, hanem értékes régi iratokat is garmadával találtam bennük.
Köztük végre egy, Apám 1958-as meghurcoltatásának hiteles történetét
rögzítő mindössze kétoldalas tömör összefoglalót, amelyet 1989. április
23-án a Kisebbségvédelmi Egyesület akkori elnöke kérésére vetett papírra.9
8
B-KB 2002, uo.
9
Id. Kálmán Béla–Dr. Szabó András [a Kisebbségvédelmi Egyesület elnöke], Verőce-
maros, 1989. április 23. (eredeti gépirat, a szerző magánarchívumából, a továbbiak-
ban id. Kálmán Béla kálváriája.) Az általunk átélt megpróbáltatások légkörét kísér-
teties pontossággal idézi meg egy az erdélyi Beszterce magyar iskolájában ugyancsak
1960 körül lezajlott történetet felelevenítő dokumentumfilm, amelynek egy Schuller
Jenő nevű magyar pedagógus a főszereplője. (A filmet az MTV 5 csatornája 2021.
október 16-án este sugározta.)
A tényállást régen ismertük, e kötet első esszéjében is szó volt róla már,
következményeivel együtt, s az évek során, bármennyire szűkszavú ember
volt is Apám, számos részlet napvilágra került. Ám az még most, ennyi év
elteltével is rémisztő, hogy azok után, hogy 1958 júniusában a „tanítók
napján” jó munkájáért „tartományi kitüntetésben részesítették” Nagybá-
nyán, 1958. szeptemberében minden indoklás nélkül leváltották igazgatói
tisztségéből.
Az igazi „tetemrehívásra” október 15-én került sor „az esti órákban”:
nagygyűlést hívtak össze a Szinérváralján működő összes pedagógus jelen-
létében. Ezen „a helyi Tanács […] és a Nagysomkút-rajon” több tanácsi és
kulturális vonalon működő magas rangú pártfunkcionáriusa is résztvett.
Senki sem sejtette, hogy miért ez a nagy felhajtás.
Rövidesen kiderült.
A természetesen román nyelven zajló gyűlésnek két napirendi pontja
volt: először egy Mihail Balaj nevű román tanítót zártak ki „azonnali ha-
tállyal” a román tanügyből. Indok: „nacionalizmus” és Ion Antonescu ko-
rábbi román nemzetvezető hadseregében „viselt dolgai”.
Ez után került sorra Apám: az ő munkaviszonyát is ott helyben meg-
szüntették – ugyancsak „azonnali hatállyal”.10
Az indoklást Apám összefoglalójából szó szerint idézem:
„1) Mint volt magyar zászlós 1956-ban a magyar forradalom alkalmával

csapatokat szerveztem és listákat készítettem, hogy kiket fogunk kivégezni.
2) Részeges vagyok.
3) Templomjáró vagyok.”
10
Az „elbocsátó szép üzenet” eredeti szövege a következő: „SFATUL POPULAR RAIO-
NUL ŞOMCUTA MARE, SECŢIA CADRE, Nr. 368-1958, CĂTRE TOV. KALMAN
ADALBERT, SEINI – Vă facem cunoscut că cu data de 16 Octombrie 1958, vi s-a
desfăcut contractul de muncă, în baza art. 20 ultimul aliniat din Codul Muncii pentru
o mai bună folosire a cadrelor, conform H. C. M. – Şomcuta Mare, 15 Octombrie 1958;
Preşedinte/olv. aláírás–Pecsét–Şeful Secției Cadre/Hulea” [Nagysomkút Rajon Nép-
tanácsa, Személyzeti Osztály, Ikt. szám:368-1958, Kalman Adalbert elvt. részére–Ér-
tesítjük, hogy 1958. október 16-tól a Munka Törvénykönyv 20. cikkelye utolsó be-
kezdése alapján a munkaerő jobb kihasználása végett munkaviszonya megszünt, a
H. C. M határozata értelmében, Nagysomkút, 1958. október 15. Elnök/olv. aláírás–
Pecsét–A Személyzeti Osztály vezetője/Hulea]. Apám többszöri fellebbezéseire érke-
zett egyenválasz: „Nu se revine asupra hotărîrii” (a határozat megmásíthatatlan). Id.
Kálmán Béla kálváriája, uo.
Nem kevésbé megdöbbentőek, egyszersmind jellemzőek az irat további

passzusai sem, ezért azokat is – kommentár nélkül – ugyancsak betűhíven
bemásolom:
„Az utolsó szó jogán mindkettőnknek szót adtak. A román kartársam el-
ismerte, hogy ő valóban minden rendszert 100%-osan kiszolgált, de a mos-
tani kommunista rendszert is teljes erőbedobással szolgálja. Én csupán
annyit kérdeztem, hogy ezelőtt két évvel, amikor én ezeket a cselekedeteket
végrehajtottam, a »Securitate« [talán] aludt és engedte, hogy ilyen dolgokat
műveljek? Semmi válasz!” […]
Az iratból, immár tömörítve, az a többlet-értesülés hámozható ki, hogy bár

többször megpróbált fellebbezni, mindannyiszor kategorikusan elutasítot-
ták kérelmét, a nagyhatalmú, „emberarcú kommunista” hírében álló, ké-
sőbb egy ideig Ceauşescu meghitt emberévé váló, különben fernezelyi
magyar bányászcsaládból származó tartományi
pártfőtitkárhoz, Uglár Józsefhez (Iosif Uglar,
1920–2006)11 pedig be sem jutott. Így 1958. októ-
ber 16. és 1959. márciusa között csak úgy tehetett
szert némi keresetre, ha hébe-hóba az állomáson
végzett alkalmi munkát, továbbá az édesanyjától,
az első esszében már szereplő Kandó Ilonától gyer-
mekkorában eltanult „rokkával való fonást” kama-
toztatta: angóra-nyúl fonalat font – napi 3–5 lej
Kálmán (Erdész) Mária
fizetség ellenében! A román „kartárs” viszont, nem
tanítónő mint család- éppen makulátlan múltja ellenére tíz napon belül
fenntartó (1958/1959) a szinérváraljai Élesztőgyár helyettes könyvelője
lett, tehát két hetet sem töltött munka nélkül…
E nehéz hónapok alatt, miként az előző esszében már érintettem, Anyám
volt a héttagú família egyedüli kenyérkeresője…
Ld. erről Nicu Ghişan: Iosif Uglar, prim secretarul de partid cu “faţă umană”. De
11
numele lui se leagă realizări importante în judeţul Satu Mare, Adevărul, 29 ianuarie
2015 (https://adevarul.ro › locale › satu-mare); Nicu Ghişan: Remember Iosif Uglar,
prim-secretarul de partid care a schimbat mult în bine faţa Sătmarului (https://www.
gazetanord-vest.ro › reme...)
Aztán egy Béres János nevű szatmári üzemi igazgató jóindulatából si-
került „anyagmozgató” segédmunkásként elhelyezkednie a Szatmárnémeti
XI-es Beszerzési Vállalat 1. számú raktárában, ahonnan – gyaníthatóan
néhány, az iratban nem említett román barátja közbenjárására – „kiemelték”,
s pár héttel később már könyvelőként és anyagbeszerzőként alkalmazták.
Olyannyira bevált, hogy két hónappal később fényképét kirakták az „él-
munkások tablójára”, előléptették, és fizetését is megemelték.12
Ez a gyors előmenetel, ha némi balzsamot jelenthetett is, természetesen
nem gyógyította be az önérzetén ejtett mély sebet, sem nem csökkentette
a fiai jövőjéért érzett aggodalmát! Rövidre zárva: eldöntötték Anyámmal,
hogy benyújtják a bukaresti magyar nagykövetségen az áttelepülési kérelmet,
amelyet kétszeri elutasítás után 1962 július elején meg is kaptak. De – s ezt
is most tudtam meg az imént idézett iratokból – a nagybányai Securitate
hat hétig visszatartotta a magyar nagykövetség (azaz a Magyar Népköztár-
saság) befogadó nyilatkozatát, és óriási nyomás alá helyezték Apámat. Kö-
vették, provokálták, névtelen levelekkel bombázták, kihallgatták, fenyeget-
ték. Ennek csúcspontja az a filmszerű jelenet volt, amikor egy éjszaka
bezörgetett hozzánk egy véresre vert arcú gyerekkori barátja – ügyvédi
oklevelet szerzett „maniuista” érzelmű régi vágású, magyarul anyanyelvi
szinten tudó román értelmiségi – azzal az „üzenettel”, hogy „Te is így jársz,
ha nem vonod vissza a repatriálási kérelmedet!”13 Stb.
Ilyen előzmények után s ezzel a nehezen feldolgozható érzelmi „batyúval”
kezdtünk 1962 nyarán mindnyájan „új életet” Kádár János Magyarországán.
De kanyarodjunk vissza a másik Kádárhoz, azaz történetünk főszerep-
lőjéhez, Kádár Józsefhez!
12
Id. Kálmán Béla kálváriája, uo. Az iratból az is kiderül, hogy kezdetben Ioan Anițaş,
nevéből ítélve szinérváraljai román kollégájával dolgozott párban, akinek a fiával
együtt jártam a román óvodába. Ld. még a SZOLGÁLATI BIZONYÍTVÁNY c. ma-
gyar nyelvű dokumentumot, amelyet – nyilván a folyamatos munkaviszony és a
nyugdíjjogosultság zavartalansága igazolása végett – egy kicsit „kozmetikázott” a
valóban nagyvonalú szatmári munkahely vezetősége (Az irat bal felső sarkában ez
áll: A MEZŐGAZDASÁG LEGFELSŐBB TANÁCSA A SZATMÁRNÉMETI XI-es
BESZERZÉSI VÁLLALAT; SZÁM 9310/1962 junius 27.; lilás színű eredeti román
pecsét.) (A szerző magánarchívuma.)
13
Ld. Id. Kálmán Béla–Dr. Szabó András [a Kisebbségvédelmi Egyesület elnöke], Ve-
rőcemaros, 1989. május 3. (a szerző magánarchívumából.). Vö. kötetünk 71. sz. jegy-
zetével!
Mielőtt folytatnám, a lényeget ezúttal is rögzítenem kell: nem lehet csak

úgy „se szó, se beszéd” elmenni, környezetet, mi több: „hazát” változtatni,
a családi, rokoni és baráti kötelékeket egyetlen huszárvágással – akárha egy
képzeletbeli gordiuszi csomót – egyszer s mindenkorra elmetszeni.
Nem, ez jobbára csak lassan, fokozatosan lehetséges, valamiféle „rugal-
mas elszakadás” formájában, noha hallottam drasztikus „szakításokról” is,
s 1988-ban Washingtonban egy olyan, akkor húsz esztendős székelyföldi
fiatalemberrel laktam pár napig együtt, aki alig fél évnyi amerikai tartóz-
kodás után már kereste a magyar szavakat és folyton „by the way”-t meg
hasonlókat mondott, és éneklő hangon ejtett bizonyos szavakat, mondato-
kat… Ám azt mégsem tudhatom, hogy „ott belül” mi megy végbe, miként
dolgozza fel egy Vancouverbe, vagy Valparaisoba, netán Aucklandbe „sza-
kadt” erdélyi vagy anyaországi önkéntes száműzött az idegenséget. Mert
az, s ezt saját tapasztalataimból is leszűrhettem: tetemes. Még olyan, tájegy-
ségileg és mentálisan egymástól nem is annyira távoli városok esetében,
mint mondjuk Szatmár és Sárospatak; Szinérváralja és Budapest között
pedig már-már szinte áthidalhatatlan…
*
Nincs tehát semmi rendkívüli abban, hogy 1962-es áttelepülésünket köve-
tően 1969-ig, tehát pontosan hét éven át, ha csak tehettem, minden nyáron
elzarándokoltam gyermekségem színterére, s tíz napot, két hetet, olykor
egy teljes hónapot is a népes Kálmán és Kandó rokonsággal, meg termé-
szetesen a régi társakkal és barátokkal töltöttem. Egy alkalommal, 1964
nyarán, még kamaszodó szatmári iskolatársaimmal,14 köztük Zirkuli Pé-
terrel is összeakadtam a Szamos parti strandon, ám a föntebb szóba hozott
„szakaszos távolodás” jegyében az aznap estére a „Mioriţa” vendéglőbe
megbeszélt randevúra már nem mentem el. Vonatra ültem, és „hazamen-
tem” Szinérváraljára…
Hát éppen ez az: az olyasféle hirtelen környezetváltozások, mint amilyen
a mienk is volt – 48 órát kaptunk a két, egy kisebb s egy közepes méretű faláda,
meg a három bőrönd megtöltésére – gyakran létbizonytalanságot és kisebb-na-
14
1960. szeptember 15. és 1962. június 30. között az általános iskola 6. és 7. osztályát a
Kölcsey Gimnázium gyakorló iskolájában, a 3. számú általános iskolában (leánykori
nevén: a „Zárdában”) végeztem, B-KB 2002, uo.
gyobb identitásválságot eredményeznek. Az olyan alapvetően fontos fogódzók,

mint „otthon”, meg a „haza” elbizonytalanodnak, viszonylagossá válnak. Nem
tudom mennyire törvényszerű ez, de az én esetemben biztosan így történt.
Csak úgy ötvenéves korom táján ébredtem rá magam is, hogy számomra
ezek a fogalmak jóval kevesebbet jelentenek, mint azoknak, akik nem kény-
szerültek gyakori helyváltoztatásra, s kivált nem kellett zsenge életkorban
egy másik országba is áthurcolkodniuk… Az erdélyi, bánsági, partiumi,
felföldi és vajdasági magyaroknak pedig külön lelki teher annak megemész-
tése, hogy az új és a régi „haza”, noha történelmileg nem is nagyon távoli
időben még egy és ugyanaz volt, az áttelepülés pillanatában nem egyszerűen
egy másik állam felségterülete, hanem egyszersmind egy másik időbeliséget,
a korábbitól különböző idősíkot is jelent, amely persze azzal a következmén�-
nyel is jár, hogy az elvileg közös anyanyelven elhangzó fogalmak, szavak,
kifejezések nem egészen ugyanazt jelentik, mint ott, abban a régióban, ahol
a szóban forgó egyén először hallotta, és tudatában rögzítette őket…
*
Mindezek előrebocsátása után zárjuk a történetet rövidre! Adva van egy, az
önkeresés legérzékenyebb szakaszában, a serdülő- és felnőttkor határmezs-
gyéjén bóklászó tizennyolc éves református gyerekember, e sorok írója, s egy
férfikora teljében lévő, élete valószínűleg legjobb formáját futó ötvenöt esz-
tendős tapasztalt piarista szerzetes, Kádár József (1911–1993), aki két évvel
korábban, 1964-ben került a nagy múltú városkába s
becsülettel ott is szolgált csaknem másfél évtizeden át
1978-ban bekövetkezett, maradandó egészségkároso-
dással járó agyvérzéséig.
Azt is itt illik rögzítenem, hogy én erről Koltai
András és Orosz Krisztofer Levente Üzenetek a má-
ramarosi végekről című könyve elolvasásáig mit sem
tudtam, még a nevét is elfelejtettem!
A találkozó ennek ellenére mély nyomokat hagyott
A szerző, az Arany bennem, jóllehet másfél óránál tovább semmiképpen
János Gimnázium IV. C.
osztálya tanulójának
nem tarthatott.
érettségi tablóképe A randevú közvetlen előzménye, inkább ürügye
1966 június pedig az volt, hogy a föntebb körvonalazott önkeresés
– nyersebben fogalmazva: kezdődő identitásválság – jegyében nekem ak-

kortájt a külső megjelenésemmel is gondjaim voltak, közelebbről abban a
tévhitben szenvedtem, hogy záros határidőn belül ki fog hullani a hajam…
Ez így utólag persze gyerekesnek tetszik és nevetségesen hangzik (s nem is
következett be),15 ám én évekig szorongtam tőle. Erről a Kató-fiúk is tudtak,
s egyikük, azt hiszem Sándor (velük, elég közeli szomszédok is lévén, óvodás
korunktól sülve-főve együtt voltunk, úgy hasonlítottak egymásra, mint két
tojás vagy két vízcsepp, olyannyira, hogy édesanyjukon, Turzuly Manci nénin
kívül egyedül én s talán Marika húguk tudta megkülönböztetni őket)16 szólt,
hogy látogassam meg az új plébánost, aki mindenhez ért, s amellett, hogy
komoly tudós, afféle vajákos ember is, mindenre van orvossága…
S hogy milyennek láttam Kádár Józsefet?
Mindenekelőtt a tekintete ragadott meg. Átható, kékesszürke, fürkésző
szeme volt, amolyan „vesébe látó” pillantása, abból a típusból, amely a má-
sodperc tört része alatt „felméri”, valósággal „letapogatja”, kivel áll szemben.
Azóta több ilyen figurával is összehozott a sors, mindig az volt az érzésem,
hogy meztelen vagyok, átlátnak rajtam, ha nem mondják is.17 Kádár József
is ilyen volt, még csak azt sem mondhatom, hogy különösebben rokon-
szenvesnek találtam volna. De azt határozottan éreztem, hogy rendkívüli
ember, az a fajta, akit a románok „egy tömbből faragottnak”18 neveznek, s
15
Ez, a „teljes igazság” jegyében, csak mostanában, mármint úgy hetvenéves korom
körül indult meg, s most sem rohamos gyorsasággal… (Vö. a kötet 4. sz. írásának
78. sz. jegyzetével!)
16
Már akkor is somolyogva figyeltem kedvenc „mutatványukat”: rendszeresen helyet
cseréltek az iskolapadban, mert így csak fele annyit kellett biflázniuk, mint „normá-
lis” osztálytársaiknak… Idővel, már a felső tagozatban a tanárok ezt megelégelték, s
gimnazista korukban egyiküket meg is buktatták… Persze bevárták egymást, s már
ismét együtt felvételiztek a temesvári Műszaki Egyetemre (itt 1970 nyarán meg is
látogattam őket), ahol sikeresen újrakezdték „üzelmeiket”.
17
Ld. erről bővebben az Esterházy-esszé szófiai betétében megörökített élményemet!
18
Om dintr-o bucatǎ (román). Alakja Zelei Miklóst (1948–2021) is megihlette, aki
Túszok. Tizenkét óra két órában c., a közelmúltban befejezett (s a jelek szerint Mára-
marosszigeten játszódó) darabjában „Kádár József piarista, az egykori római katoli-
kus főgimnázium volt igazgatója” néven szerepelteti. Az igen izgalmasnak ígérkező
darab Ajánló-jából megtudható, hogy az írói vállalkozást – térségünk vegyeslakos-
ságú régióinak rendszerváltás utáni interetnikus problémáinak a maguk nyers való-
ságában való kendőzetlen bemutatását – az Alapítvány a Kelet- és Közép-Európai
Kutatásért és Képzésért támogatta.
azt akarják ezzel mondani, hogy kemény, mint a kőszikla, nem lehet csak
úgy elsodorni, álláspontjának megváltoztatására bírni. Ellenkezőleg, ha
egyszer elhatároz vagy kimond valamit, azt tűzön-vízen át megvalósítja, s
adott szavát sohase szegi meg, bármikor lehet rá számítani.
Érdekes, hogy a Koltai–Orosz Krisztofer szerzőpáros által publikált
fényképektől eltérően kefefrizurát viselt, s enyhén őszülő halántékánál két
oldalt haja vonala félkörös ívben kicsit már megemelkedett, följebb tolódott.
Ezt a szokványos „férfias kopaszodás” néven illeti a bőrgyógyász szakiro-
dalom, de amely távolról sem azonos az idő előtti hajhullásra hajlamos
férfiak ama csoportjával, amelynek tagjai már húszas-harmincas éveik
között elveszítik ékességüket…
Miután töviről hegyire kifaggatott, ki fia-borja vagyok, s mik a terveim
jövőmet illetően (mivel a futball és a történelem között ingadozva magam
sem tudtam még, mitévő leszek, így azt sem
tudom, mit válaszoltam), a „tárgyra” tért, és rög-
tönzött kiselőadás formájában kifejtette: a kopa-
szodás ellen valódi gyógyír nincs, csupán némi-
képp lassítani lehet, de megszüntetni nem, mivel,
rendszerint férfiágon, a hajlam genetikailag örök-
lődik. Nem segít a gyakori hajmosás sem, külö-
nösen szappannal, amely árt a hajhagymáknak,
eldugulnak tőle.
Már nem emlékszem, mondott-e valami biz-
tatót sanszaimat illetően, de azért lediktált egy
receptet, amelynek lényege az volt, hogy pár deka
Kádár József fényképe az
1960-as évek közepéről méregerős őrölt csípős paprikát kellett (volna) fél
liter türkizkék színű „denaturált” szeszben elke-
verni, majd az így nyert oldattal vattával kellett
(volna) a hajas fejbőrt rendszeresen kenegetni, illetve a folyadékot bemas�-
szírozni. Nyilván avégett, hogy a csodaszer a hajhagymákat fokozottabb
tevékenységre serkentse…
Epilógus: az oldatot nem kotyvasztottam össze, és magam is fatalista
lévén, sohasem kenegettem a hajamat semmivel.
Ha tudom, kihez ajánlanak be a Kató-fiúk, talán értelmesebb kérdéseket
teszek fel neki.
Ezúton köszönöm a Koltai–Orosz Krisztofer szerzőpárnak, hogy közel

ötven év után megtudhattam: egy ismeretlen „kis nagy ember” útjába ke-
rültem, aki(k)nek áldozatos munkája nélkül a máramarosi és a szinérváraljai
magyar szórvány sorsa még a mainál is sokkal siralmasabb volna.
Kelt: Zugló, 2016. január 5–6-án.

(Javítások, kiegészítések: 2016. január 7.; Nemesvita, 2021. május 21.; 2021.
december 27.)
Megjelent: Máramarosi Hírmondó, 2017. április 13.

(http://ehirmondo.ro/emlekeim-kadar-jozsefrol-1966-nyara.html)
KULTÚRA (a 2020 májusában kiegészített változat most lát először
nyomdafestéket.)
SZABAD GYÖRGY
PROBLÉMAÉRZÉKELÉSE EGY
TÉMAVÁLASZTÁS TÜKRÉBEN
(Emlékfoszlányok egy iskolateremtő

történészprofesszor alakjáról)
Szabad György nevét, úgy emlékszem, 1969 kora őszén hallottam először,
de ebben egészen biztos nem lehetek. Megtörténhet, hogy már 1968 őszén
szóba került, amikor az egyik későbbi neves Szabad-tanítványt, Dénes
Iván Zoltánt kísértem rendszeresen haza az Eötvös Collegiumból a Keleti
pu. környéki Rákóczi úti otthonáig.1 DIZ 22 éves volt, ötödéves filozófia–
történelem szakos hallgató, e sorok írója pedig
„gólya”: alig múlt 20 esztendős akkor… Mi
tagadás, Ivánnal (aki egy időben alighanem a
legközelebb állt valamennyiünk közül közös
mentorunkhoz) folytatott „beszélgetéseink”
meglehetősen egyoldalúak voltak: ő kifejtette
nézeteit valamilyen társadalomtörténeti, politi-
A „szerző” húszévesen,
kai vagy filozófiai témáról, én pedig erősen fi-
közvetlenül a hódmező gyelve körmondataira, szájtátva hallgattam…
vásárhelyi katonáskodás Ennek az volt a fő oka, hogy noha csak két évvel
után, s a ferencvárosi
futball-kaland meg az
volt idősebb nálam tudása, olvasottsága s főként
Eötvös-kollégiumi évek filozófiai alapozottságú történeti műveltségének
első heteiben, rendszerezettsége nagyságrendekkel haladta
1968 kora ősze
meg az én akkori, igen szerény ismereteimet …
Eötvös Collegiumi éveimről (1968–1973) és Szabad Györggyel való kapcsolatomról

1
már korábban is megemlékeztem egy 1993 Karácsonyán Bíró Bélának adott s e kötet
21. és 95. sz. jegyzeteiben hivatkozott interjúban. (B-KB 2002., 223–292.) Itt jelzem
azt is, hogy e szöveg némely részeit innen emeltem át és gondoltam/formáltam tovább.
SZ A BA D G YÖRG Y PROBL É M A É R Z É K E L É SE E G Y T É M AVÁ L A SZ TÁ S T Ü K R É BE N | 67
Mentségemül utólag is csupán annyit hozhatok fel, hogy – eléggé rend-

hagyó módon –, én az idő tájt (egészen pontosan 1968. augusztus eleje és
1970. március vége között) első- és másodéves nappali tagozatos egyete-
mistaként nap mint nap a Ferencvárosi Torna Club, a leghíresebb, akkor
még világ- és Európa-klasszisokkal teli magyar focicsapat tréningjeit láto-
gattam. Következésképp sem időm, sem energiám nem maradt arra, hogy
a bölcsészlét elemi követelményeinek teljesítésén túl bármiben is elmélyed-
jek. Azt hittem, jobban mondva titokban reméltem, hogy megfeszített
edzésmunkával és kis szerencsével pár hónapon belül be tudom majd ve-
rekedni magam a generációváltás előtt álló „nagycsapat” bővebb keretébe,
s akkor kitárul előttem a világ… Magyarán, jóllehet tisztában voltam vál-
lalkozásom kockázataival és eredendő nehézségével, rá akartam szánni
néhány évet az amúgy is eleve tiszavirág életű futballkarrierre…2 Az eset-
leges „értelmiségi pálya” (feltéve ha alkalmasnak bizonyulok rá) – gondol-
tam nem kevés naivitással, de azért bizakodva – később is ráér… Ars longa,
vita brevis…
*
De az eleve két éves késéssel megkezdett egyetemi tanulmányaim okozta
lemaradáson túl volt még egy „alibim”, amelyet dióhéjban szintén érinte-
nem kell, hogy Szabad György döntő (elhatározó) szerepét szakmai éle-
tutam alakulására kellőképpen kidomboríthassam: családunk mindössze
hat-hét évvel korábban, 1962 nyár derekán települt át Észak-Erdélyből
Magyarországra, vagyis nekem igen csekély idő jutott a szerves honi beil-
leszkedésre.3 (Természetesen nem tudhattam, hogy Szabad György maga is
kisfiúként, nyolcévesen kezdett új életet a trianoni Magyarországon, mert egy
nemzedéknyi idővel, épp három évtizeddel előbb az ő családja is elhagyni
kényszerült Arad környéki majd kolozsvári szűkebb pátriáját, s azt sem, hogy
atyjának éppen úgy meggyűlt a baja a nagyromán sovinizmussal, akárcsak
az enyémnek!)4 Ennélfogva hazai „szocializációm” erőltetett menetben
2
Vö. a kötet 2. sz. yrása 3. sz. jegyzetével. Ld. még erről B-KB 2018/2., továbbá B-KB
2019, (különösen 177–200.; 268–269.)
3
Ld. erről bővebben kötetünk első két írását!
4
Igaz, az én apám fizikai bántalmazást és maradandó testi károsodást hál’Istennek
nem szenvedett, mint Szabad György atyja, de a hírhedt Siguranța lelki terrorja a
több színhelyen zajlott, de csak Sárospatakon tölthettem huzamosabb idő-

mennyiséget, ám 1962–1965 között az sem volt több három kurta eszten-
dőnél… Akkor még az sem jutott el tudatomig, hogy épp a „klasszikus”
Kádár-éra hajnalán kerültem át az „anyaországba”, s az „Óhaza” (a „fejlett
szocializmust” építő „népi demokratikus” Románia) feneketlen bugyrai-
ban a „Groza Péter” és „Gyorgyu Dézs” nevével fémjelzett zord, de viszony-
lag mégis elviselhető „hosszú évtized” (1947–1964) után már javában ké-
szülődött az erdélyi, bánsági és partiumi magyarság számára még
vészjóslóbb ceauşescui „aranykor”5…
S ha ehhez a sűrűn ismétlődő kényszerű környezetváltozáshoz6 a fut-
ballista ábrándokkal együtt járó fizikai és lelki megpróbáltatásokat is hozzá
vesszük, könnyen belátható, mekkora zűrzavar uralkodott az én zsenge
tudatomban. A szó szoros értelmében alig lehetett „fogalmam”, hogy ’68
őszén majd 1969 tavaszán/nyarán (s elvétve később is) a hosszúra nyúlt esti
séták során miről is értekezik Dénes Iván Zoltán leendő eszme-történész,
aki – ezt épp most tudtam meg – már akkoriban is Szabad György beszél-
getőtársa, lényegében máris tanítványa volt, akárcsak Nagy József Zsig-
mond7 és még jó néhányan immár korosodó nemzedékünkből… (Itt a
tárgyilagosság kedvéért rögtön le kell szögeznem, hogy – valószínűleg
vontatott „indulásom” s később háromszori diplomáciai kiküldetésem
„nacionalizmussal” gyanúsított romániai magyarok ellen nem volt sokkal enyhébb

az ötvenes-hatvanas évek fordulóján sem, mint anno, amikor a Vasgárda pribékjei
verték a magyarokat és főként a zsidó-magyarokat (magyar zsidókat), s ha rosszat/
rosszul szóltak (vagyis kiderült: törve beszélik az új főhatalom nyelvét), akár a robogó
vonatból is kihajították őket! (Apám szóbeli közlése!) Vö. Dénes Iván Zoltán: Főhaj-
tás egy nagyformátumú tudós tanár, első mesterem emléke előtt, (kézirat, öt lap, kelte:
Budapest, 2015. július 22; november 16., a továbbiakban DIZ). Ld. még erről uő.:
Szabad György történetírói munkássága. In Kitörés a kánonból. Szerk. Dénes Iván
Zoltán. Budapest, 2018, Ráció Kiadó, 7–13.
5
A csúfos véget ért diktátor magyar kapcsolatairól ld. Aranykorszak? A Ceau-
şescu-rendszer magyarságpolitikája I. 1965–1974. A kötetet összeállította és a bevezető
tanulmányt írta Novák Csaba Zoltán [a Román Akadémia Gheorghe Şincai Kutató-
intézetének munkatársa]. Csíkszereda, 2011, Pro Print Kiadó, ill. Holtvágányon. A
Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája II. Összeállította és a bevezető tanulmányt
írta: Novák Csaba Zoltán [az RMDSZ parlamenti képviselője], Csíkszereda, 2017,
Pro-Print Kiadó
6
Szinérváralja, Szatmár, Sárospatak, Budapest, Hódmezővásárhely, majd ismét Buda-
pest.
7
DIZ, im.
következtében is8 – sohasem kerültem vele olyan bensőséges viszonyba,

mint DIZ, Gergely András [1946–2021], Miskolczy Ambrus és Frank Tibor.)
*
Utólag belegondolva: amolyan „köztes állapotban” lehettem: eredeti par-
tiumi (szinérváraljai és szatmári) közegemtől, a kisebbségi léthelyzettől már
elszakadtam, de a legnagyobb jóindulattal sem állíthatom, hogy az „anya-
ország” biztos fogódzókat és szilárd támpontokat ígérő (többségi) értelmi-
ségi társadalma nyugalmasnak remélt kikötőjébe megérkeztem volna.
Arról pedig végképp halvány sejtelmem sem lehetett, hogy mindaz, amely-
nek összességét „magyar szellemi életnek” nevezzük, korántsem volt va-
lami idilli, „paradicsomi” állapot. Épp ellenkezőleg: XIX. és XX. századi
történelem- és társadalomfejlődésünk – Szabad György egyik kedvelt ki-
fejezésével: polgári átalakulásunk9– visszásságai miatt (s következtében)
állandó viták szabdalták, s szereplőit, résztvevőit (divatos szóval: „akto-
rait”) már akkortájt is mély ideológiai és érzelmi árkok választották el egy-
mástól, illetve egymást bizalmatlanul méregető szekértáborokba osztották,
szorították, címkézték őket, akárcsak napjainkban. Persze az is igaz, hogy
ezt a fortyogó vulkánt lefedte, eltakarta, mondhatni elöntötte a vulgármar-
xizmus kötelező szakzsargonja, s ez egyszersmind még nehezebbé tette a
kívülről és alulról jövők számára az eligazodást, a sorok közötti és mögötti
olvasást. Annak, aki emez örvénylő (kismagyar) „valóságban” valamelyest
is tájékozódni próbált révkalauzokra, sőt világítótoronyra volt szüksége. S
még így is nagyon könnyen eltévedhetett, vagy rosszul választhatott…10
8
Vö. jelen „számadás” 41. számú jegyzetének végén lévő zárójeles tényközléssel!
9
Biztosan nem véletlen egybeesés, hogy a Szabad György alakjának szentelt mostani
emlék-konferencia és az annak ötletét adó, tanítványai egy csoportja által írt és szer-
kesztett 1984-es tisztelgő kötet címében is szerepel ez a szókapcsolat! (Vö. Polgári
átalakulásunk kérdései. Tanulmányok Szabad György 60. születésnapjára. Szerk.
Dénes Iván Zoltán–Gergely András–Pajkossy Gábor. Budapest, 1984, Kiadja: az
ELTE Bölcsészettudományi Kara)
10
Vö. B-KB 2002 (különösen 224–225; 227, 232–236 [és a hozzá tartozó jegyzetek]);
238–239.
De lépjünk közelebb témánkhoz: mivel románul óvodás koromtól beszél-

tem, boldogult Apám javaslatára 1967-ben történelem–román szakra je-
lentkeztem,11 s eléggé kalandos körülmények között (tizenegy hónapos
hódmezővásárhelyi „előfelvételis” katonáskodás után) ’68 őszén bejutot-
tam az ELTE Román Filológia Tanszéke elvileg a gyulai Nicolae Bǎlcescu
román tannyelvű gimnázium végzős növendékei számára fenntartott egyik
privilegizált helyére. S ami szellemi pallérozódásom szemszögéből legalább
annyira fontos, egyszersmind az Eötvös József Collegiumba benyújott lak-
hatási kérelmemet is kedvezően bírálta el Tóth Gábor igazgató úr, így 1968
szeptemberétől a legfranciásabb magyar felsőoktatási intézmény Ménesi
út 11-13. szám alatti patinás épületének lakója lehettem. Persze még csak
nem is sejthettem: ez sem volt a puszta „véletlen” műve: az Eötvös Col-
legium Diákbizottságának ’68 tavaszán/nyarán már évek óta igen aktív és
befolyásos tagja volt Nagy József Zsigmond IV. éves történelem–filozófia
szakos historikus palánta, akinek szeme megakadt a partiumi eredetű jelölt
folyamodványán.12 Ő volt az, aki javasolta felvételemet. S persze arról is
csak jóval később értesültem, hogy Nagy Jóska igen jó barátságban volt az
ugyancsak történelem–filozófia szakos Gergely Andrással, továbbá DIZ-zel
s ez utóbbi, teljesen egyívásúak lévén,13 meglehet, a Collegium (egyszers-
11
„Kisfiam. Te biztosan nem felejtettél el annyira románul, hogy a felvételi vizsgakö-
vetelményeket ne teljesíthetnéd, írd be nyugodtan a jelentkezési anyagodba, hogy
»eredetiben szeretnéd tanulmányozni a román forrásokat« s így talán még történész
is lehetsz” – mondta Apám ’67 márciusában a Pesti Barnabás utcai bölcsészkari lift-
ben egy (akkor) középkorú tanárember gunyoros mosolya kíséretében, aki akaratla-
nul szem- és fültanúja volt az atyai jó tanácsnak (B-KB 2002, 235). A mázli-sorozat
része az is, hogy történelemből az a szintén partiumi eredetű Diószegi István (1930–
2020) vizsgáztatott a szóbeli felvételin, aki aztán még kétszer (összesen tehát három-
szor) – s ő is mindig „gondviselésszerűen”, akárcsak Szabad György – nyúlt bele
életem alakulásába (ld. ehhez a 148. sz. jegyzetet is!). Vö.: Nemzeti nagylét és/vagy
kisállami nyomorúság (Gondolattöredékek egy örökzöld témáról). in: Nemzeteken
innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára. Szerk. Erdődy Gábor
és Pók Attila. Budapest, 2000, Korona Kiadó, 99. (2. sz. jegyzet!)
12
Ez akkoriban még ritkaságszámba ment: az újabb nagy „transzilván exodus” 1974
augusztusában indult Páskándi Géza (1933–1995) áttelepülésével. (Vö. B-KB 2002,
262–263. [a 35. sz. jegyzetben])
13
Mindhárman 1946-ban születtek, de nem voltak csoporttársak: NJZS 1965–1970,
GA: 1964–1969, míg DIZ 1966–1971 között voltak az ELTE hallgatói. Itt köszönöm
meg DIZ-nek, hogy a kéziratba került tárgyi tévedésekre és egyéb pontatlanságokra
felhívta a figyelmemet és korrigálta azokat (B-KB).
mind az MTA Irodalomtudományi Intézete) könyvtára legendás szabad-

polcos rendszere14 mellett épp őmiattuk járt föl oly gyakran a Ménesi útra.
Talán mondanom/írnom sem kell, hogy mindhárman Szabad-tanítványok
voltak, s az élete egyik legjobb formáját futó, nagydoktori disszertációját
épp akkoriban viharos körülmények között megvédő, már akkortájt kariz-
matikus kisugárzású (akkor még) fiatal egyetemi oktató (s leendő politi-
kus) elkötelezett hívei s későbbi hűséges barátai.
Innentől kezdve mondhatni már-már „sorsszerű” volt, csak éppen én
nem tudtam róla, hogy Szabad György vonzáskörébe kerüljek, mert a fön-
tebb említett „triumvirátus” (mármint Nagy József Zsigmond, Dénes Iván
Zoltán és Gergely András, talán mások is) kieszközölte, hogy az akadémiai
doktori címét frissen megszerzett, professzori kinevezésére váró egyetemi
docenst meghívják az Eötvös Collegium rangos tanári karába. Tóth Gábor
és a Diákbizottság tagjai (s kivált annak elnöke, a pesti Eötvös Gimnázium
leendő agilis igazgatója: Doba László) szívós aprómunkával s erős ideológiai
ellenszélben épp akkoriban állították talpra a Collegium híres, speciális
képzést s valódi többlet-tudást nyújtó szakkollégiumi rendszerét,15 amelyet
– felsőbb utasításra – 1950 körül vertek volt szét a rákosista hatalom „helyi”
megbízottai.16 Eötvös collegistának lenni és „speckolra” járni egyet jelentett:
másodéves korától mindenkinek illett, sőt kellett is szakkollégiumi tárgyat
választania s egy intenzív felsőfokú nyelvtanfolyamot elvégeznie.
De ehhez a Ménesi úti műintézményben kellett maradni, s ez, mint jóval
később megtudtam, ha hajszálon múlt is, végül is sikerült!
*
14
DIZ im.
15
Ld. ehhez Pál Zoltán: Az Eötvös Kollégium. Elitképzés a népi demokráciában. 1956–
1984. Budapest, 2013, Kairosz Kiadó
16
Ld. erről Deák Éva: Az Eötvös Kollégium viták és támadások kereszttüzében. In
Szabadon szolgál a szellem. Tanulmányok és a dokumentumok a száz esztendeje ala-
pított Eötvös József Collegium történetéből, 1895–1995. Szerkesztette és a dokumen-
tumokat válogatta Kósa László és Ress Imre. Budapest, 1995, Kiadta az Eötvös Col-
legium megbízásából a GIFT Kft. [nyomtatta és kötötte a Dabas–Jegyzet Kft.],
139–144. (a továbbiakban Szabadon szolgál a szellem.) Vö. Ahol a maximum volt a
minimum. Emlékezések a régi Eötvös Collegiumra. Sajtó alá rendezte Kelevéz Ágnes.
Budapest, 2007, ELTE Eötvös József Collegium–Petőfi Irodalmi Múzeum (például
25–26., 227–231.)
Mert, mint hosszú évekkel később kiderült: az én esetemben ez nem volt

éppen sima ügy, mert addigra többeknek szemet szúrt, hogy a rendkívüli
fizikai igénybevételt jelentő mindennapi edzések miatt én jobbára csupán
aludni járok haza, s ha néhanapján mégis elmegyek valamilyen kollégiumi
rendezvényre, alighogy az előadó belekezd mondandójába, máris lekoppan
a szemem a kimerültségtől. Hozzászólásról, bárminemű „közösségi tevé-
kenységről”, „aktivitásról” (netán „mozgalmi munkáról”) persze ilyen kö-
rülmények között szó sem lehetett – kollégista társaim zömével a „kapcso-
lattartás” a köszönés szintjén rekedt, s ez nyilván nem volt mindenkinek
rokonszenves. Helyzetemet tovább nehezítette, hogy 1969 végére elkészült
Budaörsön az ormótlan munkásszállóból átalakított vadonatúj egyetemi
internátus, így az Eötvös József Collegium vezetése számára kézenfekvőnek
látszott, miként lehet és kell megszabadulni a tanulmányaikat ímmel-ám-
mal (tessék-lássék) módon végző „felesleges emberektől” – köztük tőlem.
Mint ilyenkor lenni szokott, listák készültek, ki-ki megtette javaslatait,
majd összeült a DB, hogy kimondja a végső szentenciát: maradhattam!
Pedig egy (tudtomon kívüli) „ellenlábasom” (maga is DB, továbbá MSZMP
tag!) külön is szót kért, és nevesítve proponálta eltanácsolásomat, azt han-
goztatva – s ez lényegében igaz is volt –, hogy „nem csinál semmit”; továbbá:
„csak beleél a világba”… Utólag is elképesztő szerencsének, kisebb csodá-
nak tartom, hogy nem „szórtak ki” engem is arra a szörnyű „éjjeli mene-
dékhelyre”, ahol sok mindent lehetett csinálni, de tanulni biztosan nem,
jóllehet nagyon is „rászolgáltam” volna. Ez szintén a szakmai pályafutá-
somat végigkísérő jótékony „véletlenek” egyike: a Diákbizottság elnöke,
Doba László megvétózta a „javaslatot”: veszett Fradi-drukker volt, gyakran
még az edzésekre is kijött néhány felsős kollégista társával, s bár csak lá-
tásból ismertük egymást, bizonyára imponált neki, hogy Albert, Novák,
Rákosi, Páncsics, Szűcs, Juhász, Szőke és a többiek társaságában lát a gya-
korlásokon… 17
A mintegy másfél évtizeddel később szerzett értesülésért az ominózus DB-ülésen

17
jelen lévő Ress Imrének (sz. 1947. jan. 25.) tartozom köszönettel, aki bár szakdolgo-
zatát Diószegi Istvánhoz írta, s így „papíron” nem Szabad-tanítvány, mégis igen közel
áll a „Szabad-iskola” szellemiségéhez, hiszen különben nem írt volna a Szabad
György 60. születésnapjára szerkesztett tisztelgő kötetbe! (Ld. emez számadás 9. sz.
jegyzetét.)
Ideiglenes „helyzetfelmérés”
Ha most, közel fél évszázad után megpróbálom tárgyilagosan felidézni, mi

volt a „baj” velem, akár egyetlen mondatba belesűríthetem: hét év magyar-
országi sodródás/hányódás után éppen azokban a hónapokban kerültem
totális identitásválságba, iránytűmet elveszítettem, nem tudtam mitévő
legyek, merre keressem a kiutat. Addigra, 1969 augusztusára nyilvánvalóvá
vált számomra, hogy a futball, legalábbis az a futball – s különösen az a
légkör –, amely 1966-tól a magyar focipályák s főként az öltözők világában
eluralkodott18 nem nekem való, a „közeg” (persze saját különcségeim miatt
is) nemigen fogad be, sőt némi „türelmi idő” után ki is vet magából … Ez
sokkoló „élmény” volt, kivált ha hozzátesszük, hogy a megmásíthatatlan (s
megfellebbezhetetlen) verdiktet, brutális nyíltsággal (s önérzetembe mé-
lyen belegázolva) maga a magyar labdarúgás történetének egyik legneve-
sebb figurája, egyetlen aranylabdása, Albert Flórián (1941–2011) mondta
ki: „soha nem lesz belőled futballista”19…
18
Pechemre, ugyanakkor borzasztó nagy szerencsémre épp a magyar labdarúgás mai
siralmas állapotát előkészítő, mintegy „megalapozó” baljós négy esztendőben (ami-
kor már látszottak a későbbi rohamos romlás figyelmeztető tünetei): 1966 és 1970
között „próbálkoztam” és futballista sorsom épp abban az évben – 1969-ben – dőlt
végleg el, amely a későbbi látványos zuhanást elindító „marseilles-i katasztrófával”
zárult (ti. 1969. december 3-án 4:1-re kikaptunk a „csehszlovákoktól”, s nemzeti ti-
zenegyünk – első ízben a magyar futball történetében – nem jutott ki az 1970-es
mexikói világbajnokságra).
19
A szentencia súlyosságát alig csökkentette elparentáló mondatának második fele: ti.
„bármilyen ügyes vagy is”, s utólag is csupán nagyon enyhe gyógyír számomra, hogy
a „történetet” megismerve az Alberttal jó viszonyban lévő Dőlle Zsolt (a Fradi Mú-
zeum korábbi igazgatója) nem sokkal a „Császár” 2011. október 31-én bekövetkezett
halála előtt „rákérdezett”: Flóri neki is megerősítette, hogy tényleg azt gondolta: in-
tellektuális téren nagyobbak a kifutási lehetőségeim, mint a futballpályákon… Arra
viszont neki sem adott magyarázatot, hogy miért szégyenített meg a nyílt színen? A
sok játékostársam emlékezetében megragadt – számomra valóban sorsdöntő – film-
szerű jelenet leírását ld. bővebben B-KB 2008, 142–143. (Vö. B-KB 2002, 267–268. [a
42. sz. jegyzetben.], ill. B-KB 2019, 186–188.) Ld. még Paor Lilla és Takács Tibor
beszélgetését a 6-os CSATORNA 2018. november 7-én fölvett és november 16-án
sugárzott tv-műsorában (https://www.youtube.com/watch?v=bgcRKzzHuFk); ld.
még erről újabban Kántás Balázs interjúját is (https://ujkor.hu/content/az-alanyi-
tortenesz-interju-borsi-kalman-belaval).
De vajon, tamáskodtam, négy elpocsékolt év s tömérdek energiavesztés

után vajon történész lehetek-e még? Ez volt a kérdés, amelyre kétségbeeset-
ten kerestem a választ, nagyon is jól tudván mekkora hátrányba kerültem
nálamnál jóval céltudatosabb és szorgalmasabb pá-
lyatársaimmal szemben (és szemében).
És ekkor, 1969 szeptemberében, számomra a le-
hető legjobbkor érkezett (akárcsak a mesében) a
„mentőöv” Szabad György személyében.
Deus ex machina
A „megvilágosodás” Mint föntebb körvonalaztam már: másodéves Eöt-

kezdete (a „kiugrott vös collegistaként ’69 őszén nekem is speciális kol-
futballista” fényképe légiumi szaktárgyat kellett felvennem, s némi habo-
1970. június elejéről)
zás után, Nagy József Zsigmond noszogatására,
Szabad György kollégiumát választottam, aki épp az
év októberében védte meg nagydoktori disszertációját a Kossuth-emigrá-
cióval kapcsolatos monumentális alapmunkájával, amelynek főcíme A sza-
badságharc és a kiegyezés válaszútján, 1860-61 (Akadémiai Kiadó, Buda-
pest, 1967., 644. old) volt. (Hely hiányában csupán jelzem: ezt tartom
mindmáig a Kossuth-emigráció terjedelmes szakirodalma kimagaslóan
legjobb művének. Senki sem mozgatott és rostált meg azóta sem ekkora,
eredeti forráskutatáson alapuló levéltári anyagot! Igaz, nem írt ennyi –
sokak számára fárasztó és idegesítő –, összesen 2435 lábjegyzetet sem.)
Teljesen zöldfülű és még „körön kívüli” lévén, erről nem értesültem: nem
voltam jelen például Szabad György rendhagyó akadémiai védésén, ennél-
fogva akkor még nem tudhattam, milyen heves, szakmainak álcázott tá-
madások érték „ellenlábasai”, főként az őt engesztelhetetlenül, mondhatni
„zsigerből” gyűlölő néhai Lukács Lajos (1922–1998) részéről, s milyen
imponáló eleganciával riposztozott a méltatlan, nem egyszer övön aluli
gyanúsítgatásokra és „címkézésekre”. Mármint hogy „nem marxista”, to-
vábbá, már később és alattomosabban: „nem látja a fától az erdőt” (vagyis,
pártosabban fogalmazva: összezagyválja a „jelenséget” a „lényeggel”), ergo
– sugallták – (nagymagyar) „nacionalista” volna…20 Egyelőre, bár egyre

fogyó lelkesedéssel (s jóvátehetetlenül megsebzett „focista önképpel”) még
mindig az FTC II. tréningjein múlattam/fecséreltem a drága időt!
Szabad György „speckoljának” címe „Kollégiumi történelmi szakóra”
volt, és heti két gyakorlati foglalkozásból állt, amelyet, ha jól emlékszem,
1969 és 1971 között négy szemeszteren át a Könyvtár egyik félreeső olva-
sójában tartott, már nem tudom, hogy hetente vagy csak kéthetente. Társaim
közül Fröhlich Idára, Zsurka Ágnesre és Vissi Zsuzsára emlékszem, meg-
lehet többen voltunk. (Úgy rémlik voltak „bejárók” is: Bak Borbála, Sudár
Kornélia, Soós László leendő levéltáros, esetleg mások is.)
Mindig saját kutatási anyagát tartalmazó nagy világosbarna színű bőr-
táskával érkezett, s onnan halászta ki a sárguló eredeti dokumentumokat,
amelyeket közösen igyekeztünk kisilabizálni és értelmezni… (Horváth
Boldizsárról, Eötvös Károlyról, Lónyay Menyhértről, Podmaniczky Fri-
gyesről, Falk Miksáról, Kecskeméthy Aurélról s a kor megannyi jeles figu-
rájáról akkor hallottam először.) Így próbálta velünk a kutató pályát meg-
szerettetni, egyszersmind az alapvető készségeket és fogalomkészletet belénk
plántálni…Tőle hallottam akkor, s egy életre meg is fogadtam: ha írás,
szerkesztés avagy lábjegyzetelés közben elbizonytalanodik a „szerző”, azon-
nal az eredeti forrást kell újra elővenni, s újfent tüzetesen ellenőrizni a nevet,
állítást vagy adatot. Csakis így lehet minimálisra csökkenteni a hibalehe-
tőséget, hiszen az ember feje „nem káptalan”, bárki tévedhet. Viszont a hibás
adat, félreérthető, pongyola fogalmazás, kivált annak áthagyományozása
már a mindenkori írástudó felelőssége. Arra is nyomatékosan felhívta a
figyelmünket, mindig hagyjunk magunknak néhány napot kéziratleadás
előtt, mert „bármikor közbe jöhet egy nátha”, vagy bármi más, a kapkodás
pedig óhatatlanul újabb tévedések és pontatlan mondatfűzések forrása
(lehet). Emlékezetem szerint pályatársairól nem nyilatkozott, elődei közül
is csupán Jancsó Benedekről (1854–1930) eresztett meg egy rosszmájú,
gunyoros megjegyzést, melynek értelme az volt, hogy bizony a nagy „ro-
mánszakértő” nézetei kicsit avíttak már… (Nem fejtette ki viszont, hogy
mire gondolt.)
20
„nacionalista elfogultságú, s a fától nem látja az erdőt”. Kosáry Domokos véleményét
idézi (forráshellyel együtt) DIZ, im.
De milyennek is láttam, pontosabban

„érzékeltem” Szabad Györgyöt?
E kérdés megválaszolásához tudni kell, hogy mindig kifogástalan öltözék-

ben: öltönyben és nyakkendőben járt, úgy rémlik, hogy a barna és a szürke
színt részesítette előnyben, ünnepélyesebb alkalmak esetén pedig sötétkék
ruhát és hozzá illő kravátlit viselt. S zöldesszürke bő esőkabátot és kalapot,
ha esett az eső vagy fújt a szél… Pulóvert egyszer sem láttam rajta, még
akkor sem, amikor – mindössze egyetlen alkalommal – valamikor a
nyolcvanas évek végén Budakeszi úti lakásán, már nem emlékszem milyen
ügyben, meglátogathattam. Talán az obligát öltöny teszi, a magam részéről
kezdetben kicsit merevnek, mesterkéltnek éreztem, noha mindig minden-
kivel barátságos volt, ha olykor távolságtartó is. Utólag is úgy vélem, hogy
az öltöny máz és egyfajta páncél volt számára: a benne nagyon mélyen
lakozó s a legjobb értelemben vett „magyar úriemberség” kifejeződése,21
amely a kor szándékosan „proletarizált”, egyenlősdit hirdető „micisapkás”
(elvtársi) világában tartást s valamiféle tiltakozást egyaránt jelentett. Azt
hiszem megvolt benne amaz ösztönös emberismeret is, amely eredendő
jóhiszeműsége ellenére megóvta a komolyabb melléfogásoktól, ámbár
Mivel az emlék-konferencia szervezői felkérésükben kifejezetten bátorítottak ben-

21
nünket az „önhistoriográfiai” megközelítésre, közös mesterünk reánk gyakorolt

szellemi hatása minél alaposabb kifejtésére, nem tudom megállni, hogy ne rögzítsem:
e „számadás/számvetés” szerkesztgetése közben rémlett fel bennem: nagyon is lehet-
séges (csupán nem jutott el eddig a tudatomig), hogy boldogult Vajay Szabolcs (1921–
2010) mellett Szabad György (1924–2015) volt a másik őstípusa s ösztönös mintája
2002-es kötetem címének, mármint a Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett
polgár c. könyvemnek. Az egyik pólus, Vajay volna az „elpolgárosodott nemes”, míg
Szabad György testesítené meg a másik „oldalt”, ti. a „megnemesedett polgárt”. Mert-
hogy „oldalak” nincsenek: csak a kétféle eredetű, de egylényegű értékrendszer (a
„régi” nemesi és a „modern” polgári harmonikus összedolgozása, ötvözete), továbbá
munka és minőség van a XIX. századi vétetésű magyar progresszió eltökélt folytatása,
az egyszer talán valóban megvalósítható nyugati (citoyen típusú), valóban polgári
jellegű magyar középosztály megteremtése érdekében. De ez nyilván odébb van
még… Ám azon, e „felvetés” jegyében is eltöprenghetünk, miért van viszonylag olyan
kevés akadémikus a Szabad tanítványok és egyáltalán a „Szabad iskola” képviselői
között… (Ld. ehhez Borsi-Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében. Elfo-
gult gondolatfüzérek egy „ismeretlen szerző” [Szabolcs de Vajay] „Önéletrajzáról” In
B-KB 2002, 145–181.)
gyermeteg naivitását még idősebb korában sem vesztette el. Összefoglalva

úgy is mondhatnám: nyitott, kíváncsi, empatikus, szerfelett rokonszenves
személyiség volt; fürkésző szemmel vizslatta: kiben mi lakozik, s rendkí-
vül okos emberként ehhez szabta mindenkori viselkedését. Egyszóval,
akárha egy kiváló labdarúgó-edző, mindenkinek megadta az esélyt, hogy
a benne lakozó legjobb tulajdonságokat, képes-
ségeket kihozza magából. Mármint a „csapat” (a
köz) érdekében…
Számomra az is nagyon szimpatikus volt,
hogy óriási tudásbeli fölénye ellenére a leendő
„kollégát” látta bennünk, s úgy is kezelt minket.
Tőle hallottam ebben az összefüggésben azt a
mondást, hogy „mindenki tarsolyában hordja a
marsallbotot”, s azt is megfogalmazta, hogy nem
Szabad György a professzori lehet tudni „miből lesz a cserebogár”, továbbá,
karrier végén, s a politikusi
pálya kezdetén 1990 körül
hogy a „kor nem érdem, hanem állapot”: a tanít-
ványok és pályatársak elismerését egyenletes jó
teljesítménnyel, feddhetetlen erkölcsi tartással és
megbízhatósággal kell kiérdemelni. Nekünk is elmondta, amit aztán a
A történész felelősségéről című kisesszéjében22 tételesen is kifejtett: mindent
újra és újra át kell módszeresen vizsgálni, s ha az idő elérkezik, nem szabad
félni a „perújrafelvételtől”, a merésznek ható, tabukat döntő friss következ-
tetések levonásától. Ellenkezőleg, ez a történész valódi hivatása, s mi több:
maga a (nagybetűs) történelmi Igazság hiteles és elfogulatlan feltárására
és felmutatására hivatott történetírás igazi feladata.
Az már csupán utólagos „okoskodás” részemről, noha bárki megfigyel-
heti: egyáltalán nem mindegy, hogy egy professzor, különösen ha „iskola-
teremtő” ambíciói vannak (vagy – miként Szabad György esetében – a Sors
erre a szerepre predesztinálja), milyen állandó s nem változtatható imázst
épít/alakít önmagáról. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom: Szabad
György a mi nemzedékünk számára valósággal megtestesítette a törté-
nészprofesszor alakját, habitusát. Nem csoda, hogy sokan tekintettük pél-
Szabad György: A történész felelősségéről. In: Fiatal történészek írásai, Tiszatáj,

22
XXVIII. évf. 6. szám, 1974/június, 3–7.

daképünknek, némelyikünk még jellegzetes tartását, „döngő lépteit” is

ösztönösen utánozta…23
*
A hajdani kollégiumi szakszemináriumra visszatérve: Szabadnak az volt a
szokása, amit később én is átvettem mint tanítvány, majd egyetemi oktató,
hogy kirakott egy A 4-es lapot az asztalra, amely körbejárt és mindenkinek
föl kellett írnia rá saját kezűleg a nevét, szakpárosítását, évfolyamát, tanu-
lócsoportját, továbbá azt: milyen idegen nyelveken olvas, mivel foglalkozik.
Már akkor is gyanítottam, s nemrégiben ezt valaki határozottan megerő-
sítette: azért kellett a kézírás, hogy a levéltárosként grafológiai jártasságot
is szerzett tudós alaposabban fel tudja térképezni diákjai képességeit és
habitusát…
Én az utolsó kérdésre az igazságnak megfelelően csak azt válaszolhattam:
semmivel! Ez a spontán, talán kicsit nyeglének, akár kihívónak is ható, ám
őszinte „közlés” valószínűleg meglephette, talán el is gondolkoztatta, nem
tudhatom… Tény viszont, hogy „jól vette a lapot”, mert a következő óra
után (ez utólagos becslésem szerint ’69 októberének első napjaiban lehetett)
félrehívott, és – emlékezetből idézem – a következőket mondta:
„Nézze, fiatalember, kutatásaim során találkoztam két román politikus

nevével, akik, úgy rémlik nekem, nem egészen olyanok, mint a többiek.
Valahogy másképpen gondolkoztak és másképp is viselkedtek a magyarok-
kal kapcsolatban, mint nemzedéktársaik. Mivel maga tud románul, volna-e
kedve utánanézni, hogy mi lehet ennek az oka? Ha igen, akkor megkérem,
írja hozzám a szakdolgozatát…”
Alexandru Ioan Cuzaról (1820–1872) és Mihail Kogǎlniceanuról (1817–

1891) volt szó. Mindketten moldvaiak, (közelebbről a rendies jellegű mold-
vai köznemességből, a polgári érdekű középbojárságból származtak), és
valóban a XIX. századi (és az egyetemes) román történelem legnagyobb
alakjai közé tartoznak.
Mit mondjak/írjak: „köpni-nyelni nem tudtam”, olyan váratlanul ért az
egész, s utólag is szinte hihetetlen: kora egyik legnagyobb élő magyar tör-
23
DIZ, im.
ténésze (ezt persze csak utólag tudatosítom) engem, az önértékelési zava-

rokkal – s az időpocsékolás miatt súlyos lelkiismeret-furdalással – küzdő
21 esztendős „nyeretlen kétévest” – egy kallódó, frusztrált futballista „ön-
jelöltet” – kér fel egy fontos, akár „nemzetpolitikailag” is értékelhető tudo-
mányos probléma szakszerű megoldására …
Mert a teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Kogǎlniceanuról addig
nem is hallottam, s Cuza nevét is csak azért ismertem, mert addigra ő a
román nemzeti mitológia egyik kulcsfigurájaként, az 1918-as nagyromán
„nemzeti (újra)kiteljesedés”24 első stációját jelentő 1859. január 24-i „kis
egyesülés” – Moldva és Havaselve adminisztratív egységesítése – révén már
bekerült a román köztudatba és panteonba a leendő Románia egyik „atyja”
lévén: idealizált képmása számos helyen ki volt függesztve, egyebek között
keleti szomszédaink fizetőeszközének 50 lejes címletén is látható volt…
Mi több, s ez azért megint kicsit „sorsszerűnek” hat: az eszmélkedésem
színterét jelentő, Kandó János dédapám által a szinérváraljai zsidó negyed-
ben a milleniumi esztendők előtt építtetett rozoga családi ház az állomást
a főtérrel összekötő hajdani „Vasút utca” (leánykori nevén: „Árpád út”) 41.
száma alatt volt, amelyet 1944 után (lehet, hogy már a két világháború
között is) Strada Cuza Vodǎ névre kereszteltek!25
Nomen est omen …
*
Utólag rekonstruálni próbálva Szabad György számomra váratlan és na-
gyon megtisztelő felkérését, ennek azért volt/lehetett racionális magva: ő
ismerte a Kossuth-emigráció históriáját ától cettig, s akkoriban, mint
mondani szokás, nagyon „benne volt még az anyagban”. Főként az 1859-
61-es esztendőkről volt szerteágazó tudása, de természetesen a későbbi
24
A román szakirodalomban az 1918/1920-as nagyarányú hongyarapodás neve újab-
ban reîntregirea naţionalǎ. Ld pl. Rǎzboiul pentru reîntregirea naţionalǎ. România
în relaţiile internaţionale (1878-1914) c. kiadványt (http://genderi.org › razboiul-pent-
ru-rei...) Megjegyzendő, hogy a vonatkozó román szakirodalom talán legjobb darab-
jának a címe még visszafogottabb volt: Constantin Kiriţescu: Istoria războiului
pentru întregirea României, 1916–1919. Vol. I–III. Bucureşti, 1925, Editura Casa
Şcoalelor (2. kiad. uo., 1989, Ed. Ştiinţifică şi Enciclopedică) (B-KB)
25
Ld. erről bővebben B-KB 2002, 225–226. (és a hozzá tartozó jegyzetek), továbbá
kötetünk első írását!
éveket meg az előzményeket is forrás szinten ismerte. Románul viszont,

mivel túlságosan fiatalon hagyta el szülőföldjét, nem tanulhatott meg,
olaszul, angolul, németül, latinul természetesen tudott, legalábbis olvasott.
Elmélyült levéltári kutatásai során néhány olyan dokumentum került a
kezébe, melyekből kiviláglott, hogy bizony Cuzáék, a Kossuth-emigráció,
az akkori román–magyar egyezkedések, ez egy szerfölött érdekes kérdés,
hogy itt sok olyan dolog rejtőzhet még, melyekről igen keveset tudunk, de
amelyek később a román–magyar viszonyt olyannyira összekuszálták.
Volt egy olyan – igaznak bizonyult – sejtése is, hogy talán itt lehetne meg-
ragadni azokat a szálakat, melyek aztán elvezethetnek a későbbi negatív
fejlemények jobb megértéséhez. Kapóra jött neki az én témátlanságom.
Ezt tudnám javasolni, mit szól hozzá? – kérdezte, kutakodó tekintetét
rám emelve. Azonnal, gondolkozás nélkül igent mondtam, határozottan
éreztem: életem talán legnagyobb esélyét kaptam meg, amely, ha jól sáfár-
kodom vele, minden korábbi csalódásomért (főként a meghiúsult futball-
karrierért) kárpótolhat.
De hogyan kezdjek hozzá? A szerencse itt is mellém szegődött, már a
témaválasztás után elkezdtem tudatosabban válogatni a lehetőségek között,
s ezek sorában a legkomolyabb ösztökélést Kósa László leendő akadémikus
csaknem konspiratív körülmények között tartott, közép-kelet-európai
témájú, Eötvös-kollégiumi szemináriuma jelentette. 1970 elején itt talál-
koztam a nálam mindössze félévvel idősebb Miskolczy Ambrussal, aki
David Prodan nagynevű erdélyi román történész egyik fő művéről, a Supp-
lex Libellus Valachorum című, több kiadást is megért alapművéről tartott
érdekes kiselőadást. Benne igazi sorstársra leltem, mert gyermek- és ka-
maszkorát ő is Romániában töltötte, akárcsak én. Persze az is igaz, hogy
ő Belső-Erdélyben, közelebbről Marosvásárhelyen, ahol bajai születésű
atyja, Miskolczy Dezső akadémikus (1894–1978), kora egyik legnevesebb
agykutatója, a híres Orvosi Egyetem rektora volt.
Márpedig Vásárhely az ötvenes/hatvanas években (akárcsak a partiumi
nagyvárosok: Szatmár, Nagyvárad és Arad s némileg még Kolozsvár is)
még „magyar városok” voltak26 – ellentétben Szinérváraljával, amely alig
26
Erről, lényegében a francia típusú román nemzetté válás román változatának egyfajta
diadalaként napjaink Nyugaton (kivált francia nyelvterületen) legismertebb, ám
hazájában sokak által vitatott, ugyanakkor igen jó tollú s nagy hatású román törté-
húsz-huszonöt százaléknyi magyar nyelvű és tudatú lakosságával már akkor

is szórványnak számított. Mégis több volt a hasonlóság, mint a különbség
pályakezdésünkben, jóllehet ő nálam sokkal tudatosabban készült a histo-
rikusi hivatásra és – családi mintákat is követve – jó 5-6 évvel korábban
kezdte a mélyfúrást a román történelem múltjában. Tőle szereztem meg az
alapmunkák címét, amelyeket önzetlenül megosztott velem, s azokon mód-
szeresen át is rágtam magam.
Mindazonáltal a biztató kezdet ellenére meglehetősen kishitűen vágtam
bele a feladatba, hiszen, mint említettem, szinte semmiféle alapismeretem
nem, lemaradásom viszont tetemes volt. De akkorra már (a családi örök-
ségnek számító konokságon kívül) más sanszom nemigen maradt, s Szabad
professzor nagyon szigorú ember hírében állt. Ez az oka annak, hogy hos�-
szú hónapokig kerültem őt (szégyelltem tudatlanságomat), noha betartotta
szavát s nagyvonalúan elvállalta szakdolgozatom témavezető tisztét, ami
elméletileg azzal járt (volna), hogy havonta, kéthavonta legalább egyszer
„konzultálni” illett (volna) vele, töviről hegyire beszámolni „kutatásaim”
állásáról… Ehelyett továbbra is csak piszmogtam a dologgal jó másfél évig,
s a szakdolgozati órákat messze elkerültem …
Csak és kizárólag Szabad György nagyfokú toleranciája és vele született
empátiája magyarázhatja, hogy miért nem szakította meg velem a meddőnek
tetsző „együttműködést”…
Aztán ’72 nyarán egyszerre érdekelni kezdett az ügy. Novemberben
– életemben másodszor – Bukarestbe utaztam. A velem pontosan egyívású
szalárdi eredetű Szilágyi N. Sándorral, a leendő híres kolozsvári nyel-
vészprofesszorral és a még szatmári kisiskolásként megismert Zirkuli
Péterrel laktam egy lakásban a város szélén. Beástam magam a Román
Tudományos Akadémia könyvtárába. S bár akkor még nem jutottam be
nésze – az idén hetvennyolcadik életévét betöltött Lucian Boia – így összegzi a ma-
gyar és román nemzetépítés több mint másfél évszázados rivalizálásának végered-
ményét: „A magyarok elveszítették az Erdélyért folyó csatát. Mindaz, amire jelenleg
vállalkoznak nem Erdély meghódítására irányuló offenzíva, hanem utóvéd-harc, hogy
mentsék a még menthetőt a magyar kisebbségből és annak identitásából. A számok
magyar szempontból könyörtelenek.” Ld. Lucian Boia: Cum s-a românizat România
[Miként románosodott el Románia]. Bucureşti, 2015, Humanitas, 22.
a Könyvtár gazdag XIX. századi anyagot őrző kézirattárába,27 s az egyik

legfontosabb korabeli, a magyar–román együttélés távlatai szemszögéből
(elméletileg) perdöntő Kogǎlniceanutól származó politikai röpiratot28 –
állagromlás ürügyén – nem kaptam kézhez, találtam némi forrásanyagot
is. És aztán jött egy újabb, még az addiginál is nagyobb szerencse: Szabad
Tanár Úr 1973. január elején hivatott s közölte: az Országos Levéltár nem-
régiben vette meg a kalandos sorsú, Franciaországból hazakerült Klapka-
hagyatékot, amelyet célszerű volna átnéznem. Rögtön adott is egy aján-
27
Szinte hihetetlen, de igaz: 1972 és 1995 között egész egyszerűen nem tettem be a
lábam egyetlen román levéltárba sem, pedig 1978-as négyhavi állami kutatói ösz-
töndíjam során (ezt személyes rokonszenvből a Román Tanszék egyik, valószínűleg
moldvai csángó eredetű hajdani lektornője – Rodica Bogza-Irimie – „intézte” férje,
a Román Rádió valamilyen vezető állású tisztviselője közbenjárására!) az egyik
leghíresebb román irodalomtörténész, Alexandru Piru akadémikus (1917–1993) volt
a hivatalból kirendelt témavezetőm. De hiába írta rendszeresen alá folyamodványa-
imat, a katalógus folyosónál tovább nem jutottam. (Az viszont már jobban „érthető”,
hogy bukaresti kulturális tanácsos koromban 1990 és 1995 között miért nem sike-
rült találkoznom a Levéltár két vezetőjével, Lungu és Scurtu „kollégákkal”… hiszen
egyik hivatali kötelmem épp a levéltári kutatást megkönnyíteni és egyszerűsíteni
hivatott új kétoldalú egyezmény tető alá hozása lett volna…) E tekintetben Miskol-
czy Ambrus jóval szerencsésebb volt nálam, nem is beszélve a fiatalabb korosztá-
lyokhoz tartozó olasz nevű Stefano Bottoniról… Ld. még erről Borsi-Kálmán Béla:
Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per”
– története, 1919–1922. Budapest, 2020/2021, Kortárs Kiadó, 289–302. (a továbbiak-
ban B-KB 2020/2021.); továbbá uő: A nullától a zéróig avagy egy monográfia sors-
vázlata. Életünk (Szombathely) 2021/2., 26–53.
28
Mihail Kogǎlniceanu: Interpelaţiunea privitoare la expulsarea Românilor de peste
Carpaţi adresatǎ guvernului [Interpelláció a kormányhoz a Kárpátokon túli romá-
nok kitoloncolása ügyében], Bucureşti, 1886. A brosúrát többször is kikértem, sőt a
Központi Állami Könyvtárba is elmentem, de nem jártam sikerrel: az Akadémiai
nagyolvasójába „megrongálódott” (deteriorat) pecséttel jött vissza a kérőlap, míg a
másik könyvtárban „kötészeten van” (la legat) címen utasítottak el… (Amikor pár
hónappal később Zirkuli Péter jóvoltából a teljes szöveghez hozzájutottam – kézzel
kimásolta ui. egy fondorlatos módon megszerzett példányból! – kiderült, hogy az
egyik legnevesebb román történész, Dan Berindei (1923–2021) által összeállított
Kogălniceanu szöveggyűjteményben közölt változat – bár a szerkesztők jelölték a
szövegcsonkítást –: a „félreértésekre” [értsd: a magyar–román együttélés egy más-
fajta interpretálására] alkalmas részek kimaradtak…) Vö. Mihail Kogǎlniceanu:
Texte social-politice alese. Volum alcătuit de Dan Berindei (coordonator), Leonid
Boicu, Nicolae Ciachir, Matei Ionescu, Dan Simonescu. Bucureşti, 1967, Editura
Politicǎ, 356–368. (Sohasem számoltam meg, de becslésem szerint a szöveg egyhar-
mada hiányzott…Itt fejezem ki ismételten köszönetemet Zirkuli Péternek fél évszá-
zaddal ezelőtti baráti segítségéért! B-KB.)
lólevelet, ha jól emlékszem Iványi Emmához (1915–1995), hogy az anyag

tanulmányozásába bevezessen. Azt persze csupán utóbb tudtam meg,
hogy Szabad György és még néhányan (Lukács Lajos bizonyosan) már
korábban átfésülték a dossziékat, de a román vonatkozású dokumentu-
mokkal – legalábbis társadalomtörténeti vonatkozásban – nemigen tud-
tak mit kezdeni. Nekem viszont távolodó gyermekkorom mélyen rögzült
máramarosi román reminiszcenciái és a Román Tanszéken időközben
mégiscsak összeszedett alapismeretek okán már volt/lett némi fogalmam,
a – nevezzük így – román jelenségről… Nem voltam már teljesen outsider…
Így eshetett, hogy Szabad György önzetlenségéből egy abszolút szűz te-
rület egyszerűen az ölembe hullt. Kiderült, hogy a hagyatékban rendkívül
érdekes – főként francia nyelvű – levelek, feljegyzések, raportok, elemzé-
sek, kimutatások vannak garmadával Havasalföldről, Moldvából, Kons-
tantinápolyból, Bukarestből, Genfből, Génuából, Londonból, Párizsból…
Mert, hála Doba László hatékony közbelépésének, az idő közben meg-
hozta a francia nyelvtudást is: 1971 szeptemberében beiratkoztam az Eöt-
vös Collegiumban egy kísérleti jellegű „audio-vizuális” intenzív francia
kurzusra a román kultúra francia összefüggései meg miegymás miatt. Fő-
ként néhai Nemes Tibor (1938–2011) erőfeszítéseinek köszönhetően egy
évvel később tudtam már olvasni franciául, no meg a román, az olasz és a
latin után ez nem is volt különösebben nehéz.29 A nem ritkán gót betűs
német nyelvű kézírásos leveleket és egyéb dokumentumokat meg Ress Imre
és Miskolczy Ambrus segített megfejteni. Ugye nem kell mondanom: ők is
Szabad-tanítványok voltak, és azok is maradtak.
S ugyanitt illik megemlítenem, hogy első, 1981 decemberében megje-
lent rangosabb publikációmat a magyar reformkor nagyjaival történel-
mileg teljesen egyenrangú román ún. „negyvennyolcas generáció” szo-
ciológiai hátteréről s politikai beidegződéseinek „bizantinus” gyökereiről
– a „klasszikus” Mozgó Világ történeti rovata vezetőjeként – ugyancsak
egy neves Szabad-tanítvány, Gergely András „rendelte”, s biztos kézzel
meg is szerkesztette. Olyannyira, hogy a szakdolgozatomra épülő „kis-
doktori” disszertációmból kinövő első kötetemnek is ő a „keresztapja”: az
Vö. B-KB 2002, 235–238.

29
általa megjelentetett esszé30 – mármint nemzedékünk ikonikus „rend-

szerváltó” folyóiratában, a Kulin Ferenc által (fő)szerkesztett „Mozgó”-ban
– lett a könyv első fejezetének törzsanyaga, sőt még a kézirat kissé poéti-
kus (de nagyon kifejező) Együtt vagy külön utakon főcímét31 is ő adta!
Ugyancsak szervesen ide tartozik, s megint
csak nagyon jellemző Szabad György emberi
nagyságára, hogy tanítványai szakmai előrejutá-
sát állandó figyelemmel kísérte, külhoni kapcso-
latépítésüket nagyvonalúan támogatta. Amikor
például megtudta, hogy 1982/1983 folyamán
hosszabb párizsi kutatói ösztöndíjat szereztem,
azonnal üzent, és kérés nélkül egy ajánlólevelet
nyújtott át nekem, amely Charles Kecskemétinek,
Gergely András (Sopron, a Nemzetközi Levéltáros Szövetség Titkársága
1946. máj. 23–Budapest,
2021. máj. 3.) vezetőjének volt címezve.32
30
Borsi-Kálmán Béla: A román reformnemzedék bölcsőjénél [tanulmány]. Mozgó
Világ, 1981/december, 74–81.
31
Együtt vagy külön utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kap-
csolatának történetéhez. Budapest, 1984, Magvető Kiadó (Nemzet és Emlékezet)
32
A Conseil International des Archives (ICA) irodája az Archives Nationales főépületé-
ben (50, rue des Franc-Bourgeois, 75003 Paris) volt, a Marais negyedben. Károly itt
és a környékbeli bisztrókban vezetett be a francia levéltárak rejtelmeibe (s a „klas�-
szikus” francia konyha finomságaiba.) Persze nem csak engem: Szabad György több
más tanítványát, például Miskolczy Ambrust is elküldte „párizsi emberünkhöz”;
Dénes Iván Zoltánt viszont ő kereste meg egy budapesti konferencia alkalmából;
idővel persze a szakmai kontaktusból mély barátságok szövődtek. Ezek kézzelfogható
„eredménye” az a (többnyelvű) tisztelgő kötet, amelyet három Szabad-tanítvány ál-
lított össze az „első Szabad-tanítvány” 80. születésnapja tiszteletére, és a szerkesztő-
kön kívül a „Szabad-iskola” több más kiváló tagja (Frank Tibor, Pajkossy Gábor,
Pálmány Béla és Ress Imre) is szerepel benne. Vö. Homályzónák/Zones d’ombre.
Felvilágosodás és liberalizmus/Lumières et liberalisme Tanulmányok Kecskeméti Ká-
roly 80. születésnapjára/Mélanges offerts à Charles Kecskemeti pour son 80e anniver-
saire. Szerk. Borsi-Kálmán Béla–Dénes Iván Zoltán–Ferge Zsuzsa–Miskolczy Amb-
rus. (Az e-book formájú 324 oldalas első változat az Országos Széchényi Könyvtár
(http://www.oszk.hu) és a Bibó István Szellemi Műhely (http://www.bibomuhely.hu)
honlapján érhető el.) A tisztelgő kötet második, javított, négy új szerzővel és öt írás-
sal kiegészített immár klasszikus formában megjelentetett változata 2019. december
13-án került ki a nyomdából a Kortárs Kiadó gondozásában.
Utóbb derült ki, hogy korántsem véletlenül, hiszen Kecskeméti Károly

ma is büszkén vallja Szabad-tanítványnak magát, alighanem épp ő volt
az első, aki 1954–1956 között a hajdani fiatal
adjunktus irányításával írta és 1956 nyarán
védte meg szakdolgozatát. 33 Ugyanezt csele-
kedte Szabad 1987/1988-as észak-amerikai
előadókörutam alkalmából is, amelynek egyik
állomása a kanadai Vancouver volt: akkor az
éppen ott tanító Bak János (1929–2020) profes�-
szorhoz irányított, akit vélhetően még 1956
előttről ismert. Egy ottani előadás és egy há-
romnapos, számomra nagyon kellemes kirán-
Kecskeméti Károly
(Budapest, 1933. aug. 19.– dulás lett az eredménye a világ egyik legszebb
Antony, 2021, ápr. 2.) fekvésű városában … És így tovább…
*
Itt most megállok, két okból is: a) mert remélem, hogy az eddigi számve-
tésből is nyilvánvaló, ki indított el a historikusi pályán és kik befolyásolták
meghatározó módon, illetve önzetlenül segítették, egyengették mindmáig
annak alakulását, formálódását: Szabad György és tanítványai!34 S noha
Szabad György politikai szerepvállalása már emlék-konferenciánk máso-
dik felének témája, nem rejthetem azt sem véka alá, hogy 1988 szeptem-
33
Kecskeméti Károly: Tök község parasztsága az Urbáriumtól az úrbéri perek végéig,
1770–1879, Töki Helytörténeti Füzetek 1. Tök, 2009, Petőfi Emlékkönyvtár és Műve-
lődési Ház, 110. lap (és iratmásolatok)
34
Akár slusszpoénnak is beillik, hogy amikor 2007-ben – nagydoktorrá avatásom után
nagyjából egy évvel – Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári Levente-
pör, 1919-1920. Budapest, 2006, Noran Kiadó című monográfiámat habilitációra
benyújtottam az ELTE-n, az ahhoz elengedhetetlenül szükséges Habitusvizsgálat
Borsi-Kálmán Béla habilitációs eljárása kapcsán című 3 és fél oldalas ajánlás szerzője
Gergely András, míg a „Vélemény Borsi-Kálmán Béla habilitációs pályázatáról Öt
nemzedék, és ami előtte következik… című disszertációjáról” c. több mint négy lapos
okiraté Miskolczy Ambrus, aki az eredetileg A bánsági nemzeti identitás problémái
az 1918-as rendszerváltás után főcímű akadémiai „doktori értekezés” egyik oppo-
nense is volt Szász Zoltán, néhai Gergely Jenő (1944–2009) és Arday Lajos társaságá-
ban. (A Bizottság elnöke különben a kései Kádár-korszak és a „rendszerváltós évek”
egyik legtekintélyesebb történésze, Ormos Mária [1930–2019] akadémikus volt.)
Vagyis megint két Szabad tanítvány és két barát – döntő szerepben!
berében (ti. a „második lakihegyi találkozón”) – egyébként minő „vélet-

len”: megint csak főként egy kiváló Szabad-tanítvány: Kovács István
ösztökélésére35 – aligha lépek be az akkor még magát „mozgalomként”
meghatározó Magyar Demokrata Fórumba, ha nem tudom/látom, hogy
annak vezetőségében Szabad György is ott tevékenykedik. Mi több, törté-
nelmileg Ő az egész mozgalom eszmeiségének – néhai Antall József (1932–
1993) mellett – a másik megalapozója! Ha ő merte vállalni a „feladatot” –
gondoltam –, mi, a tanítványai se adhatjuk alább. Következésképpen az
említett Kovács István, Gergely András, Erdődy Gábor és Jeszenszky Géza
társaságában nem kerülök be a Fórum Külügyi Bizottságába, s nem pró-
bálhatom ki magam – persze már az MDF 1990. április 8-i választási győ-
zelme és az Antall-kormány hivatalba lépése után – a külügyi pályán sem!36
Vagyis életem további, igen szerencsésnek mondható alakulásában ismét
Szabad György volt számomra az „iránytű”, amelyről Erdődy Gábor emlé-
kezett meg nálamnál is részletesebben37…
*
35
Úgy emlékszem, hogy Kósa László föntebb már szóba hozott „bújtatott” szeminári-
umán ismerkedtem össze a szintén erőteljes „vidéki hajszálgyökerekkel” bíró, de már
(egyidejűleg) „pest-budai srácként” egyaránt „szocializálódott” Kiss Gy. Csabával és
a „lengyeles” Kovács Istvánnal is. (Vö.: Kovács István: A gyermekkor tündöklete.
Korai önéletrajz. Budapest, 1998, Kortárs Könyvkiadó [7–152.] című Déry – díjas s
az „Év Könyve” minősítést is kiérdemelt csodaszép regényével!) Csaknem két évti-
zeddel később, 1987–1988 fordulóján ugyancsak ők ketten „verbuváltak” az akkori-
ban alakulgató – számomra a XIX. századi nemesi szabadelvűség (a „nemesi polgá-
risulás” eszmeisége) szerves folytatásának tetsző – MDF amúgy nem túl népes (s
egyáltalán nem „népies”) „nemzeti liberális” csoportjába. (B-KB 2002, 287–288. [a
45. sz. jegyzetben]
36
Hely hiányában ismét csupán jelezni tudom: bukaresti (1990. október 25–1995. jú-
nius 15.) és első párizsi misszióm (1999. március 5.–2003. augusztus 15.) kivitelezé-
sében és jótékony befolyásolásában ugyanannak a Nagy József Zsigmondnak jutott
kulcsszerep – immár a KÜM Személyzeti Főosztálya vezetőjeként –, aki 1968 kora
nyarán Eötvös Collegiumi felvételemet támogatta, most pedig a kihelyezési okmá-
nyokat aláírta. Harmadik, egyszersmind utolsó párizsi kiküldetésem (2011. szep
tember 15–2015. augusztus 7.) tető alá hozásában pedig egy „tiszteletbeli Szabad-ta-
nítvány”: barátunk és kollégista társunk, Bába Iván – a külügyminisztérium
közigazgatási államtitkáraként – „bábáskodott”…
37
Ld. Erdődy Gábor: Iránytűt jelentett. In A polgári átalakulásért. Emlékkötet SZABAD
GYÖRGY tiszteletére. Szerkesztő: Gerő András. Budapest, 2016, Közép- és Kelet-eu-
rópai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány, 181–188.
Summa summarum: ha most, ebben az ünnepélyes pillanatban, Rá emlé-

kezve, történészi és diplomata pályámra visszatekintek,38 se szeri, se száma
azon kollégáknak és pályatársaknak, akiket ő fedezett fel s indított el útju-
kon. Hál’Istennek nagyon sokan itt vannak/lehetnek még közöttünk: nagy-
részt barátaim. Az én szakmai karrierem kacskaringós ösvényein (s olykor
zavaros hullámain) többnyire ők töltötték be a (rév)kalauz szerepét a ve-
szélyes vizeken. Egyikükben sem csalódtam soha.
De a szilárd tájékozódási pont, a valódi világítótorony mindnyájunk
számára Szabad György volt.
Epilógus 1.
’72-73 fordulóján aztán minden erőmet összeszedve bármiféle előzetes

tanulmány, stílusgyakorlat nélkül összeütöttem egy diplomamunkát. Címe
Kogălniceanu és Magyarország volt,39 amelyről utólag kiderült, hogy az
38
Első két külhoni misszióm tanulságait, továbbá a magyar–román (román–magyar)
viszonyról s annak távlatairól történészként és gyakorló diplomataként kialakított
véleményemet (egy alapos „önhistoriográfiai” összefoglalóval együtt) egy eredetileg
román nyelven 2005 májusában Bukarestben adott interjúban próbáltam összegezni:
„Valamiféle új Klapkának gondolom magam, írástudó-diplomatának” Gabriela
Adameşteanu interjúja címmel. Kötetben itt érhető el: Borsi-Kálmán Béla: Nemzet-
stratégiák. Politológiai és társadalomlélektani esszék, tanulmányok a román–ma-
gyar(francia) a szlovák(cseh)–magyar, a francia–amerikai és a német–francia viszony
történetéből. Budapest, 2013, Méry Ratio–Kisebbségekért Pro Minoritate Alapítvány,
303–321. (a továbbiakban B-KB 2013.)
39
Ld. Kálmán Béla [V/2. (tanulócsoport)]: Kogălniceanu és Magyarország. Szakdolgo-
zat. Budapest, 1973. Bíráló tanár: Dr. Szabad György egyetemi tanár. A „Bevezetés”
két oldalas volt, a főszöveg terjedelme kereken nyolcvan, míg a jegyzetanyag 47 lapot
ölelt fel, amely valamivel több, mint egyharmada a teljes dolgozatnak. (Vagyis ki
tudja, hogy nem Szabad György ösztönzésére-e [?], már akkor is igen sok jegyzetet
írtam, amely későbbi munkáimra, különösen Öt nemzedék és ami előtte következik
… A temesvári Levente-pör…1919-1920. Budapest, 2006, Noran Kiadó Kft, címmel
megjelent, 2006. június 30-án megvédett akadémiai doktori értekezésemre is jel-
lemző, igaz alig több, mint a fele Szabad klasszikus műve lábjegyzet-tömegének…
(Most már „bevallhatom”, hogy a monográfia „formabontó szerkezetére” az időköz-
ben elhunyt Fejtő Ferenctől [1909–2008] kaptam a döntő ösztönzést, akihez első
párizsi kiküldetésem – 1999–2003 – idején igen közel kerültem. Ezzel magyarázható,
hogy a párizsi magyarság nagytekintélyű doyenje három könyvem elé írt előszót úgy,
hogy a harmadik „lehetőséget” (vö. Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportér-
évfolyam sikerültebb szakdolgozatai közé tartozik; ennek rövid ismertetése

lett egyben első szerény „tudományos” publikációm is.40 Meglepődtem, és
Szabad György – aki, mint már utaltam rá, addigra hanyagságom miatt
szinte biztosan „leírt” engem – talán még jobban.
Ha jól emlékszem, 1973. március végén
üzent, hogy keressem fel egyetemi dolgo-
zószobájában. Torkomban dobogó szívvel
kopogtam be hozzá, ám szokásos joviális
mosolyával fogadott: „Fiatalember, ha
maga rendszeres edzésmunkába fog – utalt
általa is jól ismert elvetélt futballista-kísér-
leteimre – talán még (hivatásos) történész
is lehet”, mindenesetre máris „megmutatta
oroszlánkörmeit”, mondta biztatóan. Aztán,
amikor nagyjából két hónappal később,
1973. május 17-én az egyetemi indexbe
beírta a „jeles”-t, kezet nyújtott s felaján-
lotta a tegeződést. (Kecskeméti Károly egy
Az egyetemi doktori diploma
átvétele az ELTE Jogi Kara leveléből tudom: ugyanezt tette vele is ’56
aulájában (1981 január) júniusában…)
Így történt. Nem az én tisztem eldön-
teni, igazat beszélt-e. Műveink, történészi tevékenységünk, „munkásságunk”
objektív megítélése – mindnyájunké! – az Utókor feladata. De az bizonyos,
hogy az magyari történész czéh küszöbét ott és akkor léptem át.
dek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüggéseiről. Budapest,

2004, Akadémiai Kiadó) ő maga kérte! Tény az is, hogy ez az 532 oldalas munkám
– amelyet egy fiatalabb kollégám és barátom – persze csupán „négyszemközt” – a
magyar historiográfia „első posztmodern monográfiájának” minősített – három
részből álló főszövege 309 lapot, míg jegyzetanyaga 227 paginát számlál, s „mindös�-
sze” 1244 lábjegyzetet tartalmaz. Vö.: B-KB 2013, 318–319 (a 14. számú jegyzetben!).
40
Ld. ACTA IUVENUM történelem’73. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsé-
szettudományi Kara KISZ-Szervezetének Tudományos Kiadványa. Történelem [Fele-
lős szerk. Donáth Péter, előszó: H. Balázs Éva]. Budapest, 1973. 1. szám, 159–160.
Gyanúm szerint Donáth Péter, hajdani csoporttársam ajánlhatta a Szerkesztőbizott-
ság figyelmébe az „önrecenziót”, s talán bele is „nyúlt” a szövegembe. Az viszont tény,
hogy a kiadvány egyik lektora – H. Balázs Éva, Balázs Györgyné, G. Bolla Ilona,
Mócsy András mellett – „Szabad György egyetemi tanár” volt …
Epilógus 2
Erre a dolgozatra, továbbá a MOL Kossuth-emigrációs iratanyagának,

különösen a Klapka-levelezésnek 1976–1980 közötti módszeres átrostálá-
sából született egyetemi doktori disszertációra41 alapozott, föntebb már
említett Együtt vagy külön utakon című kötetemre épült – az 1982 és 1986
között elvégzett párizsi, nizzai és krakkói levéltári kutatási eredményeimet
is hasznosítva – Nemzetfogalom és nemzetstratégiák című kandidátusi dis�-
szertációm,42 amely azonos címmel 1993-ban magyarul,43 rövidített válto-
zata pedig egy évvel korábban angolul44 is megjelent.
Utóirat
S hogy mire is jutottam a Szabad György által inspirált kutatásaim summá-

jaként? Nem igaz az, amit sokan gondoltunk, hogy a magyar történeti fej-
lődéshez, a magyar mentalitáshoz az erdélyi románság áll a legközelebb.
41
Kálmán Béla: A magyar emigráció és a Dunai (Egyesült) Fejedelemségek (1859–1870)
Egy elvetélt magyar–román megegyezési kísérlet történetéhez: 1864 Bölcsészdoktori
disszertáció, (Bevezetés 1–5; főszöveg: 6–180.; jegyzetek: 1–110.) Bíráló tanárok: Dr.
Diószegi István egyetemi tanár; Dr. Perényi József egyetemi tanár; Dr. Kun Miklós
egyetemi docens. (Itt illik megjegyeznem, hogy „logikusan” Szabad Györgyhöz sze-
rettem volna írni egyetemi doktorimat is, de első mentorom, már nem tudom milyen
indokkal, udvariasan elhárította kérésemet.)
42
Ennek munkahelyi vitája emlékezetem szerint 1990. május végén volt az ELTE Ke-
let-Európa Története Tanszékén, pár nappal annak előtte, hogy 1990. június 8-án –
„kölcsönbe” – átkerültem a KÜM állományába. Az 1990. december 15-én a Bölcsész-
kar Tanácstermében rendezett védésre már a bukaresti magyar nagykövetség I. o.
tanácsosi rangú „beosztott diplomatája” érkezett. (Csupán érdekességként említem,
hogy ismereteim szerint a „Magyar Királyi Külügyminisztérium” történetében va-
lószínűleg én vagyok az egyetlen olyan tisztviselő, aki rögtön a belső hierarchia –
mármint a nagykövet után következő – legmagasabb garádicsán kezdett… s három
missziót is teljesítve úgy is fejezte be diplomáciai karrierjét...)
43
Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth–emigráció és a román nemzeti törek-
vések kapcsolatának történetéhez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó (a továbbiakban
B-KB 1993).
44
Hungarian Exiles and the Romanian National Movement, 1848–1867. [Translated by
Éva Pálmai], Highland Lakes, New Yersey, 1991[1992], Columbia University Press
(Atlantic Studies on Society in Change, East European Monographs)
Ez a moldvaira sokkal inkább igaz. A magyar társadalomfejlődésnek, az

erdélyi integrációs-asszimilációs folyamatoknak, bármennyire meglepőnek
tűnjék is ez, lényegében a moldvai a valódi tükörképe. Ez hasonlít leginkább
az általános magyar nemzetfejlődés stratégiájához és különösen annak
modelljéhez, mintázatához. A nemesi típusú közép-európaias modell ez,
kis keleti (oroszos) beütéssel, de erős lengyeles-magyaros (rendies) voná-
sokkal. Emiatt volt-lehetett szerintem annyira nagyfokú a rokonszenv a
Kossuth-emigráció kis- és középnemesei, arisztokratái és a moldvaiak:
Cuzáék, s főként Kogălniceanu között. Az egy banalitás, hogy igaz párbe-
széd csak szociológiailag azonos vagy hasonló szintű, illetve mentálisan
egymáshoz közelálló nézeteket képviselő társadalmi kategóriák képviselői
között lehetséges. Ez akkor – a múlt század derekán – még megvolt, és
ezért nagy kár, nem csupán a román–magyar viszony, hanem az egyetemes
román fejlődés szempontjából is, hogy ez a szerintem „legeurópaiasabb”
román társadalomtörténeti fejlemény, a moldvai perifériára került, s ma
már a szociológiai alapképletét, mentális írmagját sem volna könnyű meg-
találni. A magyar és a közép-európai társadalom-alakulástól épp az az
irányzat a legidegenebb, mely végül is a román történelemben dominánssá
vált, a havaselvi-olténiai (balkáni, kisázsiai-bizánci hagyományokat öt-
vöző) álpolgári fejlődés, mely dinamikusságában, ügyességében és az otto-
mán nagypolitika fogásait briliánsan alkalmazva szert tett az erdélyi ma-
gyar társadalomfejlődés visszájaként értelmezhető, az ottani görög
katolikus (unitus) román értelmiség által kifejlesztett sérelmi doktrínára
– a kontinuitás tanára –, ezt különösebb nehézség nélkül integrálta saját
értékrendszerébe, fogalomkészletébe s kivált retorikájába, s ezáltal olyan
heveny és szervesen kapcsolódó ideológiai-történelmi–szociológiai-men-
tális képződmény jött létre, mely mindmáig meghatározza a román törté-
nelmi fejlődést, politikai gondolkodást, illetve annak reflexeit és dina
mikáját. 45 Ráadásul, ismétlem – s ez a magyar–román megbékélés
perspektívájából még szomorúbb –, teljesen elsorvasztotta a román törté-
neti fejlődés és a román–magyar szótértés szempontjából meghatározó (és
Ld. erről ismételten Lucian Boia professzor jelen „számadás” 26. sz. jegyzetében
45
feltüntetett művét és annak végkövetkeztetését, továbbá, legújabban, saját kísérlete-

met a „román jelenség” értelmezéséhez: B-KB 2018/1.
ígéretes) moldvai kezdeményeket,46 amelyeknek épp Mihail Kogălniceanu

volt az egyik legeredetibb megtestesítője s minden bizonnyal a legpregnán-
sabb képviselője. Ő volt az, aki – Cuzaval együtt – a magyar köznemesi
attitűdhöz alkatilag/tipológiailag legközelebb álló moldvai polgári érdekű
középbojárságból származván, a legtöbb megértést tanúsította a magyar
emigráció törekvései iránt, s adott esetben (magyar szemszögből szeren-
csésebb külpolitikai konstellációban) valószínűsíthetően – s minden jel
szerint47 – akár jóval tovább is elment volna a magyar politikai vezetéssel
Erdély és a „Kárpátokon túli román testvérek” jövőbeni sorsáról folytatott
egyezkedésekben, mint bármelyik másik vezető román politikus.48
Szabad György hajdani „problémaérzékenysége” (úgy is mondhatnók:
történészi intuíciója) ezzel, hitünk szerint, bizonyítást nyert.
Zugló, 2015. novemberében (Javítások, kiegészítések: Nemesvita, 2021

december)
Megjelent Korunk (Kolozsvár), III. évf. 2016/március, 101–110. Kötetben: A polgári át-
alakulásért. Emlékkötet SZABAD GYÖRGY tiszteletére. Szerkesztő: Gerő András. Buda-
pest, 2016, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány,
85–120.
46
Vö. Kandidátusi értekezés tézisei: Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstraté-
giák. A Kossuth – emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez
c. kandidátusi értekezéséhez. Budapest, 1990, Felelős kiadó: Dr. Hunyadi György [Ké-
szült az ELTE Sokszorosító üzemében] [Kandidátusi értekezés tézisei], 1–3.
47
A 28. számú jegyzetünkben már hivatkozott 1886-os interpellációja (jóllehet annak
politikai szándéka – az akkori Ion Brǎtianu-kormány megbuktatása – tényleg vitat-
hatatlan) érvrendszerében számos olyan mozzanat van, amely erre utal(hat). Nem
csoda, hogy a román történetírás – politikai pamfletnek minősítve – mindmáig
hajlamos jelentőségét bagatellizálni. (B-KB)
48
Ld. erről bővebben B-KB 1993, 195–199. (különösen 198!)
EMLÉKEK ÉS REFLEXIÓK
ESTERHÁZY PÉTER „MESTERRŐL”
(Részletek)
„olyan sokat nincs mit megbeszélni, de emberek mellé kerülünk, akikkel

éveket töltöttünk együtt futballpályán, és most egyszerre, így gondoljuk,
megismerjük és ő is minket.” 1
Esterházy Péterrel „éveket töltöttünk együtt futballpályán”. Először 1976–

1984 között (tizenegy hónapos megszakítással) a GALAMBOM FC, majd
1985–1986-ban az Élet és Irodalom kispályás csa-
patában; 1982 tavasza és 1989/90 között, ha rend-
szeresen nem is, de szintén gyakran futballoztunk
együtt egy írókból, történészekből, irodalomtör-
ténészekből, publicistákból, TV-sekből s kép-
zőművészekből összeverődött „vegyes csapatban”
is. Egyike vagyok tehát ama több száz kortárs(á)
nak, akik elsősorban labdarúgóként, szó szerint
2016. június 9. (csütörtök) „testközelből” kerültek vele közvetlen kapcso-
– Vörösmarty tér
A „Mester” utolsó
latba. Utoljára 2016. június 9-én (csütörtökön) a
közszereplése Vörösmarty téren találkoztunk – pár perccel négy
óra, azaz utolsó közszereplése előtt. (A napokban
tudtam meg egy közeli barátjától, hogy előtte három napig kómában volt:
„odatúlról” hozták vissza átmenetileg az orvosok.) Sajnos „olyan sokat nem
volt mit megbeszélni”: 2015. októberi bejelentése óta én is tudtam, hogy
halálos beteg, csupán hónapjai vannak hátra. Ezért is halogattam a talál-
1
Esterházy Péter: A kitömött hattyú – írások. Budapest, 1988, Magvető Kiadó, 236. (a
továbbiakban E. P. 1988).
E M L É K E K É S R E F L E X IÓK E S T E R H Á Z Y PÉ T E R „ M E S T E R RŐL” | 93
kozót; nagyon nehéz ilyenkor bármit is mondani. Ám azon a csütörtöki

napon én is végigálltam a hosszan kígyózó sort a Vörösmarty téren, hogy
még egyszer odaléphessek hozzá.
„Jó napot kívánok!” – kezdte a Mester. Fáradt, elgyötört hangjából némi
akasztófahumorral elegyes cinizmust véltem kihallani: „Miért csak most
jössz? És miért jöttél egyáltalán?” Nem biztos, hogy valóban így volt, lehet,
hogy csak a bennem örvénylő zavaros érzések (szánalom, szeretet, önsaj-
nálat, lelkiismeret-furdalás, szomorúság) miatt gondoltam ezt. Egy olyan
kortárs feszélyezettsége, megilletődöttsége munkált bennem, aki, vele el-
lentétben, kapott még némi haladékot (ha igaz) a Fennvalótól evilági dol-
gai (el)rendezésére. Pár pillanatig tartott az egész, kezet ráztunk, s én eköz-
ben csupán annyit tudtam kinyögni, bár erre nem volt „felhatalmazásom”,
hogy az egykori „játékostársak” nevében érkeztem. Azt nem mondtam,
hogy „búcsúzni”, de mindketten tudtuk, legközelebb már csak egy „égi
futballpályán” (ha létezik ilyen) üdvözölhetjük egymást.
Az alábbiakban közös „játékosmúltunk”2 néhány epizódját szeretném
feleleveníteni (és értelmezni) – több részletben.
1969(1970)
Esterházy Pétert egy egyetemi bajnoki meccsen láttam először focizni,

talán ‘70 tavaszán (meglehet, fél évvel korábban); azt hiszem, az Eötvös
Collegium vörös salakos futballpályáján, a Ménesi úton, esetleg az akkor
még létező BEAC vagy a MAFC stadionban. Küzdelmes, hajtós mérkőzés
volt, igazi presztízsmeccs, amilyent csak 20-22 éves kamaszkoruktól bú-
csúzó leendő „értelmiségiek” képesek vívni egymással. A TTK csapatában
Erre többen is jóval több jogcímmel bírnak nálam, különösen a Termelési regény
2
(kisssregény) két állandó főszereplője „Csucsu úr” (Légrádi Gábor) és „Icsi úr” (Mi-
chaletzky György), s egyszer nyilván majd sort is kerítenek rá. „Icsi úr” azonban
mindezidáig csupán „egyetlen rövid történetet” osztott meg a nagyérdeművel „közös
futballmúltunkból”. Ld. Michaletzky György: „A hiány felmérése” (tétova emléke-
zés), In A hiány felmérése. Emlékülés az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudomá-
nyi Intézet, az ELTE Művészetelmélet és Médiakutatási Intézet és a Magvető Kiadó
szervezésében, Budapest, 2016. július 29. Budapest, 2016, Magvető, (Esterházy-füzetek
1.), 48. (a továbbiakban Michaletzky.)
feltűnt nekem egy nagyorrú, viszonylag hosszú hajú, jókötésű srác, aki
boszorkányos ügyességgel s elképesztően gyorsan (ez persze már legenda,
harminc-harmincöt évvel később már ő maga sem hitte volna el, pedig
igaz volt!) kergette a labdát, s közben be nem állt a szája: állandóan cikiz-
te-froclizta társait, ellenlábasait egyaránt, s némi csibészes vagányságért
sem ment a szomszédba. Átvillant agyamon: de jól játszik ez a „zsidó fiú”!3
Pár pillanattal (vagy perccel, egyre megy) később megütötte a fülemet,
hogy a mellettem álldogáló idősebb „bennfentes” szurkoló (akkoriban még
az ún. „uli-buli” meccsekre is rendszeresen jártak ráérő, s a futballhoz
nagyon értő magányos, ötvenen túli férfiak, főként persze nyugdíjasok!)
odasúgja szomszédjának: „Az ott né, az egy gróf ”! Megdöbbentem, s ret-
tenetesen elszégyelltem magam: ekkora barom volnék? Vagy valami más-
ról volna szó?
Hogy némiképp érthetőbbé tegyem akkori elképedésemet, röviden vá-
zolnom kell, hogy 1968–70 között a hajnalig tartó bel-budai házibulikon,
melyeken első és másodéves nappali szakos egyetemistaként (s az FTC
tartalékcsapatának játékosaként)4 rendszerint Hont Ivánnal [1948–2014]
(bölcsészkari csoporttársammal s egyik testi-lelki jó barátommal, Hont
Ferenc hajdani neves Kossuth-díjas színházi rendező5 fiával) vettem részt,
gyakran nekem szegezték a „klasszikus” kérdést: honnan jössz, „ki fia-borja
3

Gyerekkori emlékeimet rendezgetve hosszas töprengés után egyszer csak „beugrott”,
hogy E. P. az egyik, különben igen ügyesen futballozó, velem körülbelül egyidős
pajeszos zsidó fiúra, Neumann Jaszira emlékeztetett, akivel, akárcsak a többi nem-
zedékembeli holokauszt-túlélővel, 1954–1955 között együtt jártunk Szinérváralján a
román óvodába (az államnyelvet minél alaposabban elsajátítandó), majd 1956/57-től
1962-es áttelepülésünkig nyaranta hosszú órákon át kergettük a labdát az éppen a
Neumann-porta tágas udvarán lévő egyik váraljai „grundon”, román, magyar, ma-
gyar tudatú, németül már alig-alig tudó megmagyarosodott sváb és kivándorlásra
készülődő, otthon változatlanul magyarul beszélő zsidó magyar (magyar zsidó)
kiskamaszok, vegyesen… Ld. erről bővebben kötetünk első írását, és különösen 58.
sz. jegyzetét !
4
Ld. erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Egy nappali tagozatos bölcsész a Fradiban. In
uő.: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából.
Budapest, 2008, Kortárs Kiadó, 128–134., 135–155.; továbbá B-KB 2019, 177–198. Vö.
B-KB 2002, 271–274. (a 38., a 40., és a 41. sz. pszeudo-lábjegyzetben.)
5
Hont Ferenc (1907–1979) Kossuth-díjas rendező, több értékes színháztörténeti
munka, különösen Az eltűnt magyar színjáték: hivatásos színjátszásunk a honfogla-
lástól a mohácsi vészig. Budapest, 1940, Officina c. kismonográfia szerzője.
vagy”? A válasz többnyire szintén refrénszerűen hangzott: a szinérváraljai

zsidónegyedben nőttem föl. Ám azt rendszerint csak további puhatolózásra
– „rákérdezésre” – tettem hozzá: reformátusként! Ez persze csúsztatás, s a
dolog tabujellegén túl korabeli ösztönös beolvadási vágyam bizonyítéka.
A valahova tartozás, vagyis a szilárd identitás-meghatározás nehézségeire
világíthat rá az alábbi – az érem másik oldalaként értelmezhető – szintúgy
csaknem egyidejű esetem: ’68 őszén az Eötvös Collegiumban még csak
hetente egyszer vagy kétszer – leginkább péntekenként – lehetett az alagsori
fürdőt használni (s a kazán amúgy is sűrűn meghibásodott), így aki tisz-
tálkodni akart az a folyosói mosdók melegvízcsapjára és befőttes üvegeire
fanyalodott.6 A művelethez persze meztelenre kellett vetkőzni. Megrökö-
nyödve hallottam a hátam mögött (kedves, szekrényméretű bumfordi Já-
noshalma-környéki „birodalmi német” származású fiú volt az illető, az
E-Collegium kispályás csapatának egyik törzsszurkolója s amolyan „min-
denese”): „Ki ez a zsidó gyerek”?… Mármint én… Azóta is töprengek, mit
láthatott rajtam, miféle, előttem is rejtve maradt vonásaimat összegezhette
halk, inkább meglepett, mint ellenséges kiszólásában zsidósnak. Vajon a
szinérváraljai, gyerekkori ortodox játszótársaimhoz való öntudatlan s ösz-
tönös hasonulást érzékelte valamiképp? Nem tudom, sose kérdeztem meg
tőle… Mentségére legyen mondva, akkoriban az én fejemben is igen nagy
káosz uralkodott e témában, s hogy mennyire, azt épp az imént vázolt
epizód bizonyítja, hiszen, igaz, hogy csak magamban és röstellkedve, de
lényegében „lezsidóztam” az egyik legpatinásabb magyar arisztokrata csa-
lád szépreményű sarját, a későbbi Kossuth-díjas nagy magyar írót…
Mint tudjuk, a jó Isten nem ver bottal, mert íme, kölcsönkenyér visszajár,
pár hónappal korábban megkaptam én is a magamét: egyik természetesnek
remélt közegemben, a legfranciásabb magyar elitképzőben, a két világháború
közötti „népie(ese)k” egyik fellegvárában néztek engem is zsidónak.
Ezt a két közel azonos időben megtörtént jelenetet azért merevítem most
ki, mert mindkettő, ahogy mondani szokás beégett emlékezetembe, s nem
csak Esterházy Péterhez, hanem az egész magyarországi (főként pest-budai)
értelmiségi elithez való későbbi viszonyomat nagymértékben meghatározta.
6
Vö. Spiró György: Malaccal teljes éveink. Budapest, 2020, Magvető, 8. (Spiró futbal-
lal és jelen sorok szerzőjével kapcsolatos emlékeihez ld. még uo. 13–14.)
S nyilván énképem, önazonosságom alakulásának/formálódásának is egyik

(sors)döntő mozzanata volt/lett. Rövidre zárva a „Ki vagyok én?” és a „Mi
keresnivalóm van itt?”-szerű alapkérdések talán legfontosabb elemévé vált,
amelyekre mindannyian kétségbeesetten kutatjuk a választ életünk vége-
zetéig. Legtöbbször hiába.
Azóta is gyakran kísért a gondolat, miért tévedhettem ekkorát, s beval-
lom, akkor eszembe se jutott azon morfondírozni, miért vélhette ugyanazt
rólam hajdani kollégista társam? Annyira abszurdnak éreztem, hogy azon-
nal elvetettem, ösztönösen „hárítottam”, lenyomtam mélytudatomba. S
persze 20-22 évesen halványlila gőzöm sem lehetett még arról, hogy a két
előítéletes vélekedés valójában ugyanannak a „dolognak” a másik vetülete,
mondhatni „Janus-arcú” problematika, amely minden magyarnak született
ember számára megkerülhetetlen. Akár férfi, akár nő, akár akarja, akár
nem. Túlságosan messzire vezetne, ha ebben az emlékezésben próbálnám
meg emez számomra 1968 ősze óta szakadatlanul tartó kényszeres kuta-
kodás valamennyi stációját s azok részleges eredményeit ismét összegezni.
Ez képtelen vállalkozás, lehetetlen feladat volna. Azt viszont azonnal ösz-
tönösen megéreztem, ha megfogalmazni nem tudtam is, hogy lesz közöm
Esterházy Péterhez. Csak azt nem tudhattam, hogy mi is lesz az, miként
alakul, s hogy rövid időre össze is fonódik (futballista) életünk.7
Ez, tudtommal egyetlenegyszer, írott formában, „irodalmi szinten” is megtörtént:

7
együtt szerepelünk a kolozsvári Korunk szerkesztősége „Sportnemzet, sportvallás”

megjelölésű 2012. júniusi számában. Vö. B-KB: Egy korszak végén? Futball és poli-
tika, Korunk, III. évf. 2012/6., 3–12., ill. Esterházy Péter: A Kántor-napló, uo. 28–31.
Csak most [2017. ápr. 21-én este] olvastam el, hogy mit írt – csak sokkal tömörebben
és lényegre törőbben nálam – a Barcelonáról, ami öt év késéssel épp mostanában
[2018 tavaszán] látszik beteljesedni: „Mintha gyomron vágtak volna, olyan, mintha
még régen volna, mintha még valóságosan érdekelne a foci: kiesett a Barcelona, sem-
minek sincs értelme, a nap holnap nem fog fölkelni […] És az edzőjük, Guardiola is
fölmondott. Korszakváltás. Eggyel kevesebb jó [szép] lesz a világban. Jók jönnek,
mennek. Valami véget ért.” Uo. 31. (kiemelés az eredetiben).
„Problémafelvetés”
De E. Péterre visszatérve: napnál világosabbá vált, a föntebb vázolt jelene-

tig az égvilágon semmit sem értettem az egészből. Vajon elképzelhető-e –
kezdtem az akkoriban, 1970 áprilisában a kezembe került 1948-as alapvető
Bibó-tanulmányok nyomvonalán8 kisvártatva tépelődni –, hogy nem Es-
terházy Péter hasonlít valamiképp korombéli szinérváraljai zsidó magyar
(magyar zsidó) játszótársaimhoz,9 hanem fordítva: a Duna–Tisza-közi és
partiumi hazai zsidóságnak vannak-lehetnek a magyar arisztokráciából is
„alászállott” vonásai, vagyis (mondanám most botcsinálta antropológus-
ként, vagy pályája utolsó szakaszába érkezett történészként – egyre megy):
a magyar értelmiségi elit és valamennyi „feltörekvő” társadalmi réteg ösz-
tönös mintakövetéséről, netán az egész magyar társadalomfejlődés bizalma-
san „kódolt” rejtett dimenzióiról lenne szó?!?
Teljesen megzavarodtam, a megrökönyödés élménye pedig örökre rög-
ződött bennem: vagy kötözni való bolond vagyok, vagy itt valami titok
lappang, s egyszer nem ártana a végére járni…10 Ugyancsak itt ildomos
8

A „tettes” Bakos István művelődéskutató (sz. 1943-ban), a bölcsészkar akkori, később
kultuszminisztériumi és MVSZ-főtisztviselőként is nevet szerzett KISZ-titkára, aki
1970 márciusában az MTA Irodalomtudományi Intézete szakkönyvtárával azonos
kollégiumi könyvtárban kezembe nyomta a Válasz 1948-as évfolyamának egyik
ronggyá olvasott bekötött példányát, benne a legfontosabb három Bibó-tanulmán�-
nyal! Mit mondjak, a velem épp „egyidős” szövegek a legjobbkor „jöttek”: derengeni
kezdett bennem, hogy magyar (társadalom)történet címén baromságokkal tömik a
fejünket jobb sorsra érdemes tanáraink, másrészt pedig tömény hazugság-tengerben
lubickolunk mindahányan… Akkori dilemmáink alaposabb kifejtését ld. Borsi-Kál-
mán Béla: A tagadás tagadása, avagy a „marginalitás” dicsérete (Feljegyzések az
epigon-lét bugyraiból), in: Az asztal a Vörös Postakocsiban 1971–1996 [szerk. Csomós
Gyula–Guba Ferenc–Kun Ferencz]. Budapest, 1996, Szerzői kiadás, 20–22. (A törté-
nelmi előzményekhez ld. Szabadon szolgál a szellem.)
9
2016. augusztus 25-én került a kezembe egy újabb nekrológ, amelynek szerzője il-
lusztrációként betette a CSILLAGHEGYI MUNKÁS TORNA EGYLET 1964-ben
labdarúgó bajnokságot nyert serdülő csapata tablóképét, rajta az akkor 14 éves E. P.
korabeli fotójával. Szó mi szó, egy kicsit tényleg hasonlít a 12-13 éves N. Jaszira (vagy
fordítva)… Ld.: [Gazdag József:] Gólszerző: Esterházy! Egy író, akinek a szellemi
horizontja Beckhamtől Balzacig terjedt. FourFourTwo, 2016. szeptember 5., 32. Vö.
kötetünk első esszéje 58., és jelen írás 3. jegyzetével.)
10
Ld. B-KB 2002.; továbbá uő.: Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári
Levente-pör… 1919-1920. Budapest, 2006, Noran Kiadó; Uő.: Kérdések és álkérdések.
Gondolatok a csoportérdek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák ös�-
megemlítenem, hogy a Harmonia Caelestis francia változatának (Éditions

Gallimard) 2001. decemberi párizsi bemutatójáig (amelyen az ottani magyar
követség ún. „beosztott diplomatájaként” vettem részt s utána a francia
szervezőkkel együtt beültünk egy közeli kávéházba egy kicsit beszélgetni)11
úgy rémlett, hogy EP-t focistaként két-három évvel korábban szemrevéte-
leztem. Emléktorlódásom fő oka nyilván újfent típustani: az Arany János
12 Évfolyamos Iskola „háromnegyedes” sashegyi vörössalakos pályáján egy
edzőmeccsen (vagy valamilyen XII. kerületi középiskolai tornán) 1966
áprilisa táján is játszott az ellenfél teamjében egy észvesztően technikás,
ráadásul szerfelett loboncos „tollú” srác, aki hamisítatlan kültelki stílusban
rendületlenül osztogatta a „kötényeket” meg az „ernyőket” – s hozzá a
„poénokat”: („Deszkázd be kishaver”; „Vigyázz, leviszi a séródat”!) és – ha
kellett – a „tüskéket” is. Annak abszolút érvényű felderítése, miként keve-
redhetett össze eszmélkedő tudatomban a hajdani két alak, közelebbről,
hogy mi köze az egykori budai vagánynak a leendő Kossuth-díjas íróhoz,
nyilván egy majdani alapos irodalomszociológiai szakmonográfia tárgya
lehetne; célom jóval szerényebb: visszaemlékező esszém további részeiben
megpróbálom összegereblyézni, és – ha nem is a „teljesség” egyébként soha
el nem érhető igényével – itt-ott „értelmezni”, mi több, helyenként tovább
is gondolni E. P.-vel kapcsolatos szerteágazó emlékeimet. Elöljáróban annyi
máris megkockáztatható, hogy sem a Mester írásművészete, sem egészen
sajátos kívül(felül)állása, vagyis a (kis)magyar függés viszonylagos hiánya,
illetve egyéniségének másságaként is fölfogható humanizált és elegánsan
ellenpontozott fölénye – ti. a magyar értelmiségi elit zöméhez (derékhadá-
hoz) képest – levezethetetlen s értelmezhetetlen lenne az arisztokrata szár-
mazás (a mindnyájunkban rendületlenül továbbélő magyar régmúlt)12 és
szefüggéseiről. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó; Uő.: Zsidók Temesvárott… és széles

e világban. Esszék a magyar–zsidó (zsidó–magyar) szimbiózis történetéből. Budapest,
2014, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek) (a továbbiakban B-KB 2014). Ld.
még újabban B-KB 2020/2021.
11
Ennek pontos dátumát – egyfajta síron túli ajándékként (amelyet 2017. február 25-én
délben találtam meg) – a Harmonia Caelestis eredeti magyar kiadásának ajánlása
őrzi: „Kálmán Bélusnak barátsággal: péter [sic!]; Párizs, 2001 Mikulás”.
12
„Minden kultúrfejlődésnek […] olyan az osztálytársadalma, amilyen volt a rendisége.
Az üzem nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen szabadnak érzi
szellemét és elhatározásait, s mégis a történelmi múlt dolgozik benne.” Idézi – Hajnal
István: Az osztálytársadalom (In Magyar Művelődéstörténet. V. kötet. Az új Magyar-
a proli-fociológia (a „szocialista társadalom-átalakítási/gyorsítási kísérlet”)

semmihez és senkihez nem hasonlítható s nem is mérhető harmonikus
szociokulturális és individuális elegye – a fent és alant fura s persze hierar-
chikus dialektikája – híján; mármint azon a közhelyen kívül, hogy a labda
mindenki számára egyformán gömbölyű. Halkan azért megjegyzem: E. P.
labdatechnikája, kombinatív hajlama s ösztönös játékintelligenciája önma-
gában véve 19-20 évesen ígéretesebb volt a nálánál hat évvel fiatalabb, fizi-
kailag viszont jóval strapabíróbb E. M. nevű, sokszoros magyar válogatott
testvéröccsénél!13 Olyannyira, hogy egy ízben, a későbbi menetrendszerű
óbudai kispályás mérkőzések utáni elmaradhatatlan sörözések egyikén
elmesélte volt, hogy az MTK egyik játékosszerzője, meglehet, hogy éppen
a legendás „Blumi” – Bakos-Blumenthal Antal, az MTK berlini születésű
„örökös intézője” (1915–1995) –, csillaghegyi spíler korában ki is szúrta
magának, s talán, egy próbajáték erejéig, meg is környékezték…
Épp most (2016 augusztusában), könyvei felületes átlapozása során és
dedikációi újraolvasásakor bukkantam rá arra az önvallomással felérő be-
tétre, miként látta Ő valós futballista esélyeit, és a maga diszkrét módján
hogyan vélekedett ugyanarról – mármint hogy a technikája és játékintel-
ligenciája mégiscsak meglett volna hozzá –, amit pár sorral feljebb hajdani
ország. Budapest, 1942, Magyar Történelmi Társulat, 165–200.) c. tanulmányából

– Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás” Társadalomtörténeti
esszé c. fontos elemzésének mottójában. In: Polgárosodás Magyarországon. Század-
vég, 1991/2–3., 75. (a továbbiakban Tóth Zoltán.)
13
Erről a legilletékesebb, az öcs, a nála csaknem napra pontosan hat esztendővel ifjabb
Esterházy Márton, aki huszonkilenc mérkőzésen 11 gólt szerzett a magyar labda
rúgó-válogatottban, újságírói kérdésre válaszolva (mármint hogy milyen adottságú
futballista volt E. P.) így vall: „Szenzációs. Tényleg. Az az igazi penge: technikás, fi-
neszes. Csak nem volt jól terhelhető, ez volt a hátránya. De nem feltétlenül a legtech-
nikásabb játékosból lesz a jó focista. Voltak csapattársaim, akik az edzéseken olyan
mutatványokat csináltak a labdával, hogy az edző hátradőlt, rágyújtott egy szivarra
és azt mondta: uraim, csak így tovább, nekem itt semmi dolgom. Aztán ugyanannak
a játékosnak a meccsen már momentuma sem volt, mert »összecsinálta magát«. Pé-
terhez visszatérve: az a szezon, amikor mi voltunk a Csillaghegy két csatára, felejt-
hetetlen volt. Ismertük a másik gondolatát is. Ha engem bántottak, akkor ő azonnal
intézkedett, hátraszólt a védőknek, hogy gyerekek, figyeljetek már, nehogy itt agyon-
rúgják az öcsit. És akkor a védőink is bekeményítettek.” Esterházy Márton a bunda
meccsekről, Mexikóról és a magyar fociról (www.focitipp.hu/cikk/2634; az én kieme-
lésem – B-KB.).
játékostársaként – ha úgy tetszik „szemtanúként” – magam is megpróbál-

tam összegezni:
„[…] fizikailag nem voltam elég jó, rossz se, de semmi segítséget nem kap-
tam a testemtől, semmi bónusz, ha gyorsaság kellett, ezernyi sprintgyakorlat
kellett hozzá, ha állóképesség kellett, robotoltam a hosszú, sötét csillaghegyi
utakon; hogy utáltam! Nehezemre esett belátni, hogy a futballista tehetséghez
hozzátartozik a test tehetségessége is. Nekem úgy kellett mindent kirimán-
kodni a testemből.” (Harmónia caelestis, 620. – az én kiemelésem – B-KB.)
Az (ön)ironikusabb változat – ugyanerről – így fest:
„[…] az író báty – itt a csatár [E. P.] rendre elmondja azt, ami soha nem
hogy igaz nem volt, de még csak nem is gondolta senki komolyan, azt,
hogy ez a báty milyen kitűnő futballista volt vagy hát lehetett volna, min-
den esetre a mai napig ONTJA a gólokat a csillaghegyi BLASZ II.-es csa-
patban.” (E. P. 1988, 231. – kiemelés az eredetiben)
1976–1982 (1983/1984)
1976 tavaszán, vállamon az égőpiros műbőrből készült, egy felvidéki túrán

ajándékba kapott sporttáskával a Március 15. téren bandukoltam a 2-es
villamos megállójától akkori (és jelenlegi) munkahelyem, az ELTE Bölcsé-
szettudományi Kara (abban az időben: Pesti Barnabás utca 1.) irányába.
Talán április elején járhattunk, amikor az egyetemi oktatás javában zajlott,
s az akkoriban még számos „klasszikus” helyen (Nagyvárad tér, a zuglói
Pillangó utca és a Postás-pálya, az angyalföldi Újpalotai úti Sporttelep, stb.)
rendezett pest-budai kispályás labdarúgó bajnokságok tavaszi fordulója is
elkezdődött már. A Mátyás Pince felőli járdán ismerős „arc” közeledett;
habozás nélkül hozzám lépett és azonnal a „tárgyra” tért:
„Ráérsz-e ma kora este, mert bajnoki mérkőzést játszunk az Árpád-híd

melletti óbudai bajnokságban és »nincs ki a csapat«.”
Michaletzky György volt, az FC GALAMBOM kapusa, csapatkapitánya és

intézője egy személyben, nem mellesleg gróf galántai és fraknói Esterházy
Péter (1950. április 14.–2016. július 14.) hajdani piarista gimnáziumbeli

iskolatársa, majd „kollégája” a TTK matematika szakán. Mint az ma már
szinte köztudott E. P. is alkalmazott matematikusként kezdte szakmai pá-
lyáját, s csupán első két kötete – Fancsikó és Pinta (1976); Pápai vizeken ne
kalózkodj (1977)! – visszhangos sikere után döntött végleg 1978-ban az
íróság mellett. M. GY. ellenben nem lett „pályaelhagyó”: akárcsak e sorok
írója szorgalmasan végigjárta az egyetemi oktatói szamárlétrát a gyakor-
noktól a tanszékvezető kutatóprofesszorig, s csaknem egy évtizeden át a
TTK dékáni tisztét is közmegelégedésre betöltötte. (Főként angol nyelvű
magvas matematikai szakcikkeinek száma száz körül jár azóta.)14
De az idő tájt még mindketten ifjú tanársegédek voltunk csupán, és mint
az imént felidézett jelenet is bizonyítja, egy csütörtök délutáni kispályás
focimeccs megszervezése s annak remélhető megnyerése legalább olyan
fontos volt számunkra, mint egyetemi karrierünk esetleges kedvező alaku-
lása, amelynek „íve” természetesen nem volt még akkor tudható.
Akárcsak E. P. életművének majdani dimenziói sem.
*
Szóval így kerültem én az FC GALAMBOM csapatába és – Tömpe János
egykori hódmezővásárhelyi csatártársam, majd az NSZK-ba „disszidált”
Poór Zsolt elárvult helyét megörökölve – E. P. és „Csucsu úr” (alias Légrádi
Gábor szintúgy matematikus végzettségű leendő farmakológiai csúcsme-
nedzser) mögé a „középpályára”. Mert persze hogy, hogy nem, az enyhén
berepedezett állagú csehszlovák gyártmányú sportszatyor mélyén nem
csupán George Călinescu rövidített román irodalomtörténeti kézikönyve
(Compendiu), saját kézírásos előadásvázlataim meg egy elolvasandó vaskos
román regény lapult, hanem egy salakpályára is alkalmas gumistoplis fut-
ballcipő, fekete klottgatya, melegítőalsó, zokni, továbbá egy agyonmosott
törölköző is – minden eshetőségre…15
14
Ld.: Michaletzky György közleményei: https://vm.mtmt.hu/search/slist.php?nwi
=1&inited=1&ty_on=1&url_on=1&cite_type=2&orderby=3D1a&location=mtmt&st-
n=1&AuthorID=10007663&Scientific=1.
15
„Szerző” itt tartozik rögzíteni, hogy akkortájt az ELTE BTK Román Filológiai Tan-
széke tanársegéde és Moldova György SZOCREÁL–Sajtó SK néven elhíresült nagy-
pályás egyesületének igazolt labdarúgója, továbbá az Európa Könyvkiadó lektorként
rendszeresen foglalkoztatott szerződéses „külsős” munkatársa volt.
Már nem emlékszem, hogy mi lett az eredmény, de azt hiszem, győztünk,

ami igen gyakran előfordult, mert a csapat kifejezetten jó képességű „spí-
lerekből” állt: E. P.-én és Légrádi „Csucsun” kívül Szenteleki Károly amo-
lyan „felfutó” jobbhátvédként nemzedéke egyik legjobbja volt (kispályán),
és a balbekk is – E. P. hajdani gimnáziumi osztálytársa, Michaletzky Gyuri
Gábor nevű Kossuth-szakállas testvérbátyja16 – ha „masnit” nem kötött is
a labdára, megbízhatóan tette a dolgát… Ami pedig a CSK-t (csapatkapi-
tányt) M. GY.-t illeti, nálánál jobb „tigrisreflexű kapuvédő” (Termelési re-
gény, 199. és 145. – a továbbiakban TR) nem sok védett a Nagy-budapesti
kispályákon…
Adalékok egy „másodlagos

szocializáció” stációihoz
Szó, mi szó, az egyszeri vendégjátékból tartós szerep-

lés lett: 1976 tavasza és 1982 október eleje között hat
éven át – aztán már ritkábban: 1983/1984-ben – csü-
törtök esténként (olykor már villanyfénynél) együtt
rúgtam a labdát a fent nevezett urakkal, következés-
képpen a mérkőzések után én is rendszeresen beül-
hettem velük a közeli tipikus óbudai „vendéglátóipari
egységbe”. (TR, 134.). Ezeknek a közös kocsmázá-
soknak is külön koreográfiájuk volt: a zömök testal-
Icsi Úr labdabűvölés
közben (Michaletzky katú középkorú pincér pontosan ismerte a „játéko-
György fotóalbumából) sok” szokásait, szó nélkül hozta a korsó söröket a
„zömnek” – köztük E. P.-nek. No meg azt is számon-
tartotta, hogy Michaletzky Gyurinak, akit barátja, E. P. Mester „Icsi Úr”
gyanánt örökített meg a „hálás” utókor számára nemzedékünk emblema-
tikus alkotásában az épp akkoriban „íródó” Termelési regényben – egy
korsó szódavíz meg egy behűtött zacskós tej dukál: igazi különcként csak
így volt képes szomját oltani…
16
„Péter a bátyám osztálytársa volt a Piarista Gimnáziumban.” Michaletzky, 47.
A „Mester” étkezési szokásairól alig őrzött meg valamit a memóriám,

gyaníthatóan azért, mert amolyan „mindenevő” volt. Arra azért emlékszem,
hogy pár évvel később egy másik kisvendéglőben engedélyt kért tőlem,
hogy a vörösboros marhapörköltemből „tunkoljon” egy kicsit. (Ez a fajta
ínyencség hamar meglátszott rajta: kifejezetten kövér ugyan sohasem lett,
de végtagjai harmincéves korára egyenletesen megvastagodtak, vagyis,
focista szlengben, „ráhízott”, s kedves arcán hamar meg-
jelent a jellegzetesen „esterházys” toka…17 Vagyis az
1969/70-es szilfid alkat és mozgékonyság egyaránt hamar
odalett… Mindez sajnos előrevetítette a későbbi testi
bajokat; térde nemigen bírta a túlsúlyt, egy kicsit el is
nehezedett, s 1980 után elég gyakran jelentett sérültet.
Aztán már negyven körül csupán a vasárnap délelőtti
passzolgatások maradtak a kertben a fiatalabb, „második
Esterházy, alma generációs” gyerekekkel… később már az sem, úgy öt-
majszolás közben,
pályája kezdetén
venéves kora körül „jött” a csípőprotézis, s így minden
(Forrás: http:// mozgásnak egyszer és mindenkorra befellegzett… Gya-
soderlulu.blogspot. núm szerint a kényszerű mozgáshiányos életmód vala-
hu/2016/07/
esterhazy-peter
miképpen hozzájárulhatott ahhoz, hogy az alattomos
-es-en.html) kór idő előtt megtámadja szervezetét…) Saját gourmand-
ságáról18 különben így vall:
„Vacsora az jó. Én mindenképpen szeretem, mert sokat tudok megenni pacal-

ból – bizonyíthatóan 3-4 tányérral –, és ez időlegesen visszaállítja az évad
[értsd: futballszezon] közben tárgyszerűen és szakmailag (általam) megtépá-
17
Vö. Bazsányi Sándor: Esterházyt szeretni – és olvasni, Élet és Irodalom, 1016. augusz-
tus 26., 13.
18
Erről egy barátja így emlékezik meg: „Beszélgettünk arról is, hogy egy bizonyos kor
után az enyhén domborodó pocak hozzátartozik a férfiemberhez. Vacsora végeztével
resztelt máj, elfelejtett ifjúságunk étele és édesség volt. Péter ezt nagyon kedvelte.
Búcsúzás közben még itt tartottam őt – persze nem volt ebben semmi különös. Ő
leült, én pedig egy még meleg, párját ritkító oldalast tálaltam neki, melyben a csont,
a hús és a szalonna úgy kínálta magát, hogy az őt is izgalomba hozta. Matematika
iránti vonzalmát felelevenítve próbálta kiszámítani, hogy hány ezer kalóriát fogyasz-
tottunk el.” Makk Károly: Elmaradt vacsora. In: A megrendülés segédigéi EP 1950–
2016. Összeállította és szerkesztette Kőrössi P. József. Budapest, 2016, Noran Libro,
106–107. (a továbbiakban Makk, illetve Körössi P. József 2016.)
zott becsületemet. »Mégiscsak rendes pali«, mondják a fiúk tisztelettel, mert

még erős paprikát is eszem hozzá (a pacalhoz).” (A kitömött hattyú, 237.)
*
A kocsmai beszélgetésekből szinte semmi nem maradt meg bennem.
Annál is kevésbé, mert nagyon összeszokott társaságot alkottak. E. P. és M.
GY., mint már volt róla szó, még a Piarista Gimnáziumból jól ismerték
egymást,19 s a csapat legtöbb tagja is legalább fél évtizede együtt játszott a
TTK kispályás válogatottjában, amelyben korábban Tömpe Jánosnak is
„bérelt helye” volt, amíg 1973-ban ki nem „öregedett”. Én is innen ismer-
tem őket, mivel az E-Collegium társulata azonos volt a bölcsészválogatot-
tal, így 1969 és 1973 között gyakran láttuk, pontosabban néztük egymást
az ELTE futballtornáin. Úgy rémlik, hogy össze soha nem kerültünk, de
érzésem szerint 1970/72-ig jobbára mi győztünk volna, majd fordult a
kocka s az ő javukra billent volna át a mérleg: 1973 őszén például Pécsett,
amikor az országos egyetemi bajnokságot is nagy fölénnyel nyerték, min-
den bizonnyal simán kikaptunk volna tőlük. Mindez – talán azért is, mert
nem kellett sohasem „összecsapnunk” – kölcsönös rokonszenvet szült,
amelynek alapja azt hiszem leginkább a hasonló „technikás” („magya-
rosch”) játékstílus lehetett, ami ugyebár hasonló világszemléletet sejtetett.
Ebből következett, hogy 1973 májusában, amikor csapatunkból többen:
Juan Alberto Cabello (ő már kicsit korábban), Pócza János és jómagam
„szögre akasztottuk” a tornacipőt, egy a BEAC Sporttelepen rendezett
„gálameccsen” épp ők búcsúztattak bennünket, köztük engem. (Az ese-
ményt több jól sikerült közös fénykép is őrzi!)
Valószínűleg e búcsúmérkőzés baráti hangulata tette lehetővé hosszúra
nyúlt vendégszereplésemet a GALAMBOM FC egyesületében, amely, mint
a föntebbi sorokból is kiderült, nem egyéb, mint – a két világháború közötti
E-Collegisták szavajárásával – a hajdani „dögészválogatott” időbeli meg-
hosszabbítása.
Vö. Esterházy Péter: A gyász átalakul olvasássá. „Elképesztően nyitott pali volt”: konfe-
19
rencián emlékeztek Esterházy Péterre, fib, 2016. július 30., szombat 10:30 (forrás: mno.
hu/tag/michaletzky-gyorgy-113089 – a továbbiakban Esterházy emlékkonferencia).
Az E-Collegium „aranycsapata”
(az 1971/1972-es budapesti egyetemi kollégiumi bajnokság győztese)
b-j: állnak: Galántai Ambrus (kapus), Juan Alberto Cabello (balbekk),
Pócza János (söprögető) és Kiss Máté (’intéző’).
Guggolnak: Csizmadia Miklós (csk), Gidai Árpád, Kálmán Béla
Bemelegítés közben.
A fényképen látható „játékosok”: hátul:
Tömpe János, Esterházy Péter (mackó
nadrágban), Szenteleki Károly;
elöl: Csizmadia Miklós és Pócza János.
Budapest, 1973. május 25., csütörtök
(BEAC Sporttelep)
A „Mester” konstatálja: gólt kapott a csapata: Esterházy Péter (melegítőalsóban)

és hárman az E-Collegium csapatából (b-j: Mindák Pál, Kálmán Béla
és Pócza János)Budapest, 1973. május 25. csütörtök (BEAC Sporttelep)
De az óbudai kiskocsmák hangulatához visszakanyarodva már csupán

azért sem kapcsolódhattam be intenzívebben a tereferékbe, mert az előz-
ményekből s az összeszokottságból fakadóan a társalgás többnyire „kó-
dolva” volt: röpködtek a célzások, az olykor enyhén pikírt, évődő megjegy-
zések s különösen a „poénok” olyan témákról, megtörtént vagy csupán
kitalált eseményekről, amelyekről egy „új fiúnak” a dolgok természeténél
fogva „lövése” sem lehetett. Különösen az M. GY. – E. P. – L. G. trió volt
elemében: zsákszámra gyártották a szóvicceket és a szellemesebbnél szel-
lemesebb „bemondásokat” olyanformán, hogy egy kívülálló csak a fejét
kapkodta; örülhetett, ha harminc-negyven százalékát fölfogta a villódzó
közléseknek,20 a futballöltözőkben amúgy is megszokott ugratásoknak.
Ráadásul mindennek számomra még egy különleges „stich”-je is volt, ami
persze csak jóval később tudatosodott bennem: ez a társaság nagyságren-
dekkel „urbánusabb” volt, mint azok a futballközegek, amelyekben én ad-
digi életemben megfordultam. Mármint Szatmáron, Sárospatakon, vagy
akár a sashegyi Arany János Gimnáziumban – a Csepel SC-ben, a BEAC-
ban, a hódmezővásárhelyi katonacsapatban s végül az FTC-ben megismert
szerényebb miliőből származó egykori játékostársaim elsöprő többségéről
nem is beszélve. De még az Eötvös Collegiumban 1968 őszén összekerült,
s mindmáig összetartó színvonalas baráti köröm legtöbb tagjától is külön-
böztek újdonsült játszótársaim: egy kicsit jobban voltak „eleresztve”, némi-
leg másképp, választékosabban öltözködtek, más volt az ízlésük, különböz-
tek szófordulataik, másképp járt az eszük is. A humoruk, világlátásuk,
egyszóval a mentalitásuk volt eltérő a mienktől, amin persze az értendő,
hogy főként az enyémtől, aki ugyebár „egy szomszédos baráti ország” alig
polgárosodott távoli zugából érkezett.
Utólag számomra igen megnyugtató, hogy a szocializációs szemszögből hozzájuk

20
sokkal közelebb álló Dés Lászlónak sem volt könnyű az Esterházy házaspár kódolt
szóhasználatát megérteni: „Péternek és Gittának »külön nyelvük és humoruk volt«,
amiből eleinte sok mindent nem is értett, meg kellett tanulnia Péterül és Gittául.
Bátyámmal mi együtt nőttünk ezzel. Péterrel közösek voltak a félszavaink. Közös volt
(bár nem azonos mértékű) a matematika iránt érzett lelkesedésünk, a focirajongá-
sunk […] és a hitünk.” Michaletzky 48. (az én kiemelésem – B-KB.). Vö. Dés László:
„Szaxofonozz, majd:”, In: Körössi P. József 2016, 36–42. (különösen: 38–39.).
Egy kis társadalomtörténeti kitekintés
S itt célszerű egy újabb rövid kitérőt tennem, hogy teljesen világos legyen,
amit mondani szeretnék: az „urbánus”-on én sohasem a zsidó származást,
hanem a mindenkori polgáriasultság/civilizáltság/kifinomultság21 – Sze-
mere Bertalan és Kemény Zsigmond korabeli kifejezésével „polgárisodás”
– fokát értem, amelynek mindenütt a világon történelmi, szociológiai és
mentális okokból nagyon erősen hierarchizált: állomásai, lépcsőfokai, fej-
lettségi szintjei, garádicsai vannak, amelyeket el kell érni, meg kell mászni,
meg kell teremteni, ki kell vajúdni, és minél szélesebb társadalmi környe-
zetben szervesen meg kell(ene) gyökereztetni. Ez persze mondhatni köz-
tudott, mint ahogy az is evidencia, hogy emez modernizációnak, „polgári
átalakulásnak” hívott folyamatnak objektív törvényszerűségei vannak,
amelyek hatásmechanizmusa alól senki sem tudja kivonni magát, minden-
kire érvényes, ha akarja, ha nem. Az sem titok, hogy mindehhez óhatatla-
nul kimondatlan értékképzetek, sőt alig változtatható szívós előítéletek
társulnak – kivált Magyarországon. Magyarán nagyon nem mindegy, hogy
kit hová visz a gólya, milyen családba, mikrokörnyezetbe születik, miben
nevelkedik, másképpen szólva: miként „szocializálódik”.
És nem utolsósorban: hol!?! Mondjuk Parassapusztán vagy Nemesvitán-e
vagy, példának okáért a Zugligetben, a Svábhegyen, a Feneketlen-tó kör-
nyékén, a Római-parton, Zuglóban, a „nyóckerben”, netán a Rózsadombon
vagy a Lipótvárosban. Minden mérsékelten iskolázott magyar férfi és nő
fejében, eszében, reflexeiben (mélytudatában) gomolyog valamiféle elkép-
zelés a „jobb kerületekről”, a „jobb iskolákról”, a „jobb körökről” – akárcsak
a „jó” és kevésbé „jó” családokról. Meg arról is, hogy van-e különbség Bu-
dapest, a főváros, a centrum – és a vidék között. Nyilvánvaló, hogy válto-
zatlanul van, a „vidéki” szavunk értelme, érzelmi töltése továbbra sincs
nagyon távol a „műveletlen”, „bárdolatlan”, „bumfordi”, „elmaradott”, „ügye-
fogyott”, „esélytelen”, „körön kívüli” stb. szemantikai tartománytól, ahonnan
21
Ld. ehhez Halmos Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társada-
lomtörténet alapvető kategóriáiról a XIX–XX. századi lexikon- és szótárirodalom
tükrében. Századvég, 1991/2–3., 131–168.; kötetben: uő: Költség és költészet. Eszmék
gazdaság- és társadalomtörténete. Budapest, 2021, L’Harmattan–MTA BTK Iroda-
lomtudományi Intézet, 15–52. (a továbbiakban Halmos.)
már csak egy apró lépés a még negatívabb régió, amelynek alján a „paraszt”
(prosztó), a „proli”, bunkó, surmó, suttyó, sutyerák és egyéb szinonimái
szerepelnek… (E. P. különben egy helyütt parlagit mond, sőt egy meg nem
nevezett forrásra hivatkozva még össze is vonja a két fogalmat: „vidékiesen
durva, műveletlen »személy, megnyilatkozás«”, továbbá „nyers [modorú]”
[ember] gyanánt rögzítve, vö. Ki szavatol a lady biztonságáért? 87.)… Ha
valaki venné a fáradságot magának, és szorgos kutatómunkával pontos
adatokat gyűjtene a mai magyar lakosság képzeteiről az „elit”, az „előkelő-
ség” s a „kiválóság” fogalmáról, mibenlétéről, bizonyára meglepődne, hogy
a viselkedési mintákban, az ízlésben, sőt a nyelvhasználatban is milyen
előkelő helyen maradt – persze az eredeti, 1910 körül rögzült mintához
képest jócskán kifacsarodva – az „úriember” és, bár ritkábban, az „úrinő”…
Erről, nem sokkal megbetegedése előtt, 2014 végén E. P. így ír:
„[…] nem vagyok arisztokrata, ma Magyarországon, ha valaki nem tudná,

nincsen arisztokrácia, nincsenek arisztokraták (legföljebb látogatóban).
Olyanok vannak néhányan, kiknek az apjuk, nagyapjuk (és így tovább egy
ideig) arisztokrata volt. Én is ilyen vagyok. Amúgy magyar író, republikánus.
Menjünk tovább a nagy, közös nincsünkben: Urak sincsenek, úrinők
sincsenek. A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni. Általános
formátlanság hona hazánk. Soha nem álltunk nagyon jól, a formák mindig
nagyon közel voltak a formalitáshoz, közel a saját ürességükhöz.”22
E gondolatmenetbe illeszthető az is, hogy fura, de valójában nem meglepő

módon a közvélekedés kevésbé minősíti „vidékinek” a dunántúli Pécset,
Veszprémet és Győrt, mint a Duna-Tisza-közi Kecskemétet, az ország ke-
leti felében található Békéscsabát vagy a „kálvinista Rómát”, azaz Debre-
cent – talán Szeged kivételével. S akkor mit szóljanak azok, akik valóban
eldugott Isten háta mögötti kisközségekben vagy egyenesen tanyákon töl-
tötték gyermekkorukat, és innen „indulva” kell(ene) behozniuk szerencsé-
sebb nemzedék- és honfitársaik mérhetetlen helyzeti, „születési” előnyét.
Ebből most erősen leegyszerűsítve az következik, hogy a „verseny” eleve
egyenlőtlen, s bár nem beszélünk róla, csaknem minden „hátrányosabb
22
Esterházy Péter: A vereség, hbg.hu, 2014. december 26. (http://hvg.hu/itthon/201451_
esterhazy_peter_urizalasrol_hagyomanyokrol_; a továbbiakban E. P: A vereség).
helyzetű” magyarban feszültségeket, frusztrációkat, irigységet, kompenzá-

lási vágyat, amolyan „csak azért is megmutatom” attitűdöt vált ki. Azokban
is – ösztönös védekezés, hárítás, „összezárás” formájában –, akik „felül”
vannak, s még inkább azokban, akik – állandó „bizonyításkényszernek”
engedelmeskedve, s valljuk be: sokszor nemigen válogatva az eszközökben
– „alulról” a helyükre igyekeznek. Az „eredmény” pedig nem is lehet más,
mint kijegecesedni nem tudó társadalmi osztályok, felibe-harmadába ma-
radt szociológiai rétegek, erkölcsi értékek, viselkedésnormák s ízléskategó-
riák egymásra torlódása, irányvesztés, zűrzavar, törtetés, úrhatnámság,
„urizálás”. „Katyvasz.”
Megint Esterházyval szólva:
„Van új harács és uriz. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, az ellenkező-

je volna az. Hogy első generációsok úgy viselkedjenek, mintha már rég-
óta… régóta gazdagok volnának, a hatalomban volnának, és nagy könyv-
táruk volna eleve, egyáltalán, mintha örököltek volna valamit.
De semmit, úgy értve, semmi használhatót. Elindultak, és nem volt
semmijük, csak a tehetségük, az erejük, a kitartásuk, és persze ezek árnyé-
kos változatai, a bírvágy, a kíméletlenség, az önzőség, a törtetés, rámenős-
ség és gátlástalanság. Ez nem volt a 16. században sem másképp.
Urizálni nem úri dolog. De mi az, hogy úri? (Vajon értelmes kérdés ez
ma egyáltalán?) Valami homályos formaérzék-szerűség. Például az erkölcs-
höz is csupán így van köze, úriember ilyet nem tesz. (Igaz, ha arra gondo-
lunk, hogy ún. úriemberek mi mindent elkövettek, akkor azt kell mondjuk,
hogy az úriember nem a következetességéről ismerszik meg.) Viszont hon-
nan a véreres bánatból volna itt valakinek is formaérzéke, eltekintve azok-
tól, akiknek van? Mert személyes kivételek mindig vannak, nincsenek urak,
de néhányat azért ismerünk, úrinőt is (a hölgy szó használata jól mutatja
a zavart katyvaszt), polgárság sincsen, de polgárok, elenyésző számban,
vannak.”23
Megfigyeltem különben, hogy az általam „belülről” is megismert zsidó-

magyar (magyar-zsidó) családok egy részében mindmáig kitapintható egy
ellentétes előjelű (többnyire nem is tudatos) „versenyszellem” maradéka:
csak azért is megmutatjuk „ezeknek”, vagyunk olyan „jó magyarok”, mint
23
E. P: A vereség, (az én kiemelésem – B-KB.).
ők, netán különbek is! Ez a XIX/XX. századi megkésett „polgárisodás”

magyar változatából eredeztethető dacreakció nem egyszer még olyanok-
ban is fel-felhorgad, akik, történelmileg sajnos érthetően, nem tudták/
tudják megemészteni, „feldolgozni” a Soát (ép ésszel nem is igen lehet!),
és már régóta meghasonlottak a „klasszikus” magyar nemzeteszmével s
főként annak „járulékos elemeivel”. Ez az attitűd az én szememben a nagy-
és dédszülők „örök időkre” szólónak érzett, feltétel nélküli betagozódási,
sőt beolvadási vágyának alig kétségbe vonható bizonyítéka, amit „legbe-
szédesebben” épp a magyar nyelv anyanyelvvé válása igazol. (Hajlamosak
vagyunk ugyanis megfeledkezni róla, hogy a spanyol/ladino és a német/
jiddis után ez az erős érzelmi azonosulást feltételező jelenség mindössze
harmadszor fordult elő az európai zsidóság hányatott történetében.)24 S az
pedig már végképp nagyon kevés emberben tudatosodik, hogy a „maradék
ország” különféle régiói, meglehet Pest-Buda némely patinás kerületeit is
ideértve, az imént vázolt „lépcsőzetes fejlődés” értelmében más-más tör-
ténelmi időbeliségben, idősíkban is vannak egymással (egymással szem-
ben), ergo, tudtunkon kívül mi, mai (kortárs) magyarok akár tíz-húsz, oly-
kor harminc-negyven évnyi differenciát, felhalmozott/örökölt előnyt s
(inkább) hátrányt viselünk génjeinkben és személyiségvonásainkban, men-
talitásunkban. Hát még a „leszakadt nemzetrészek” 1920 óta más-más
történelmi és „nemzetépítési” erőtérbe került tagjai? Hát ezért oly nehéz a
változatlanul közös anyanyelv ellenére szót érteni egymással… Ezt ugyan
el lehet ütni azzal a közhellyel, hogy minden ember (sors) más, egyszeri és
megismételhetetlen (Ady: „Észak-fok, titok idegenség, Lidérces, messze
fény”), de mégis… Mindez a ki nem mondott – kibeszéletlen –, szerfelett
bonyolult, történelmileg öröklött társadalomlélektani „helyzet” persze ál-
landó súrlódások, akár politikailag (hatalomtechnikailag) is kiaknázható
kisebb-nagyobb konfliktusok melegágya, s nem kell szakképzett szocioló-
gusnak vagy lélekgyógyásznak lenni annak belátásához, hogy bizony, ha
egy kicsit megkaparjuk, ez a forrása egymás – magyarnak született honfi-
társaink (vagyis mi magunk) – iránt táplált rokon- és ellenérzéseink bo-
nyolult szövevényének is. Amelyek között az elmúlt évszázad „zsákutcás”
24
Ld. erről bővebben Charles Kecskeméti [Károly]: La Hongrie un nouveaux Séfarade?
[Magyarország az új Zsidó–Ibéria?] In: uő.: Pour comprendre l’histoire d l’autre
Europe. Recueil d’essais. Paris, 2011, Honoré Champion, 263–288.
társadalomfejlődése (felemásra sikeredett „polgárisodása”) és sajnos

immár tényleg kudarcnak minősíthető nemzetépítési (megtartási) törek-
vései végeredményeként inkább a zsigeri ellenszenvek dominálnak, sem-
mint a „keresztényi szeretet” vagy a „felebaráti szolidaritás”. Már magunkat
sem szeretjük – a másikban, a másik magyarban! Hiszen többnyire az ő
szemében is gyanakvást, bizalmatlanságot, előítéletet látunk, érzünk, leg-
alábbis feltételezünk, ha ritkán merjük is megfogalmazni, bevallani ma-
gunknak, újfent E. P. modorában: „Magunkat gyűlöltük egymásban.” (Kis
magyar pornográfia, 117–118.)25
Megint túlságosan megterhelné ezt az emlékezést, ha– akárcsak vázla-
tosan is – megkísérelném kijelölni/meghatározni emez újabb történelmi
úttévesztés megannyi állomását.
Ehelyett csupán egy tömör összegzést ajánlanék megfontolásul az Olvasó
figyelmébe, amely súlyos bilincsként, mondhatni valódi rabláncként gátolja
mozgásterünket, bénítja társas reflexeinket, s megmételyezi politikai ösz-
töneinket. S főként acélkalodába zárja a minderről kialakított fogalomkész-
letünket, nézeteinket és gondolkodásunkat!
Így fest, két részletben:
ad 1: az 1918–1921-es, az 1944–1945-ös, az 1948–1951-es, az 1956–1957-
es, az 1988–1992-es, valamint 2010-es – történelmi kataklizmákkal (Tria-
non, II. világháború, Holokauszt, szovjet megszállás- és „érdekszféra”, 1956)
elegyes – rendszerváltások/változások/változtatások26 és módosulások össz
hatása következtében nem csupán a polgári átalakulás valódi tartalmának
nálunk egybefolyó (külön kategóriaként csupán mesterségesen szétválaszt-
25
Ennek mélyebb okairól én többször is írtam már (ld. a 10. sz. jegyzetben felsorolt
könyveket), továbbá: A francia–német példa szolgálhat-e modell gyanánt a közép- és
kelet-európai népek nemzeti megbékéléséhez? Magyarország helye Közép-Európában.
In: Borsi-Kálmán Béla: Nemzetstratégiák. Politológiai és társadalom-lélektani esszék,
tanulmányok a román–magyar(francia) a szlovák(cseh)–magyar, a francia–amerikai
és a német–francia viszony történetéből. Budapest, 2013, Méry Ratio–Kisebbségekért
Pro Minoritate Alapítvány, 273–302.; valamint uő.: Nemzetépítés és nemzettudat a
futball tükrében: a magyar, a francia és a román példák (B-KB 2018/2., 113–164.).
26
Egyik nemzedéktársam „nem kevesebb, mint nyolc rendszerváltást” tart számon –
„bő hét évtized leforgása alatt”. Ld. Földes György: Kihívás és válasz. Néhány gon-
dolat a magyar politikáról és politikatörténetről. In: Kiemelés tőlem. Emlékkönyv
Kántor Lajos hetvenedik születésnapjára. Kolozsvár, 2007, Komp-Press Kiadó–Ko-
runk, 283–289. (az idézett rész a 283. lapon).
ható) nemesedés/polgárisodás folyamata nem mehetett végbe, hanem annak

eredeti szociológiai/mentális értelme is megzavarodott, elhalványultak a
korábbi erővonalak, elhomályosultak a viselkedési minták és a típusok (férfi
és női karakterek) amelyek köré, kedvezőbb körülmények között, szerve-
sülhetett és maradandó módon megszilárdulhatott volna.
ad 2: másképp fogalmazva: jól ismert „történelmi viszontagságaink”
végösszegeként mindnyájan, a magyar társadalom mindegyik rétege, a
magyar zsidók (zsidó magyarok) is lehorgonyoztunk az 1910-es/1914-es,
többnyire csak felében-harmadában valódi polgár, ám annál „magya-
roschabb”„úriember/úrinő” szinten, amely a Horthy-korszaktól mindmáig
– valódi kijegecesedés helyett – csak tovább torzult.
Nagyon sajnálatos módon ugyanis ennek pont az ellenkezője történt:
mivel a folyamat nem volt végig futtatható, maga a magyar társadalom(fej-
lődés) / ”polgárisodás” maradt befejezetlen, töredékes: szociológiailag és
tudatilag egymásra torlódott társadalmi rétegek laza és alig szervesült kong-
lomerátuma. Kulimász. Vagy – megint Esterházyval szólva –: „katyvasz”.
Torzóban, felemás, cseppfolyós állagban, (nemzet)tudatilag meghasonlott
állapotban nagyjából az 1910-es/14-es szinten érte meg az 1948/49-es „for-
dulat évét”, amikor ráadásul, szovjet mintára, kíméletlen ideológiai „osz-
tályharc” indult mindazon szociológiai, társadalomtörténeti és mentális
részeredmények (vö. „burzsujok”, kulákok s egyéb „osztályidegenek”, a
„néphatalom ellenségei”) felszámolására, amelyeket, noha töredékesen, a
magyar társadalom időközben mégiscsak kivajúdott magából. (Különösen
károsnak bizonyult a magyar „paraszti polgárosodás” kezdeményeinek mód-
szeres irtása.)27 Ezért van az, hogy szinte nem is létezik olyan magyarországi
társadalmi réteg, sőt talán egyetlen magyar család sem, amelyet az elmúlt
évszázad során ne ért volna valamilyen súlyos megrázkódtatás,28 maradék-
talanul elégedett lenne helyzetével, jól érezné magát a bőrében, s tagjai meg-
békültek volna közelmúltjukkal és sorsukkal. Különösen nem a magyar
zsidók (zsidó magyarok) akiket még mindezen felül a Történelem immár
27
Ld. ehhez például Zelei Miklós: A halasi norma. Nagy Szeder István regényes élete.
Népkönyv. Pest-Buda, MMIII, GM & TÁRSAI Kiadó
28
Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Kepes András is egy nemrégiben Pethő Tibor-
nak adott interjújában. Ld. Kepes András: Nem tanultunk a hibákból. Magyar Hang,
III. évf. 16. szám, 2020. április 16–23., 4–5.
elismerten legborzalmasabb államilag szervezett kiiktatási kísérlete, a jóvá-

tehetetlen Holokauszt traumája is sújtott, annak minden, máig ható, követ-
kezményével.29 Végső soron innen eredeztethető az általános bizonytalanság,
gyanakvás, szorongás, elemi szolidaritáshiány, elégedetlenség, állandó kom-
penzációs igény, mások teljesítményének, esetleges sikerének gyanakvó mé-
ricskélése, vagyis mindaz, amit mi mai magyarok olyan jól ismerünk, s
amellyel nemhogy szembenézni/szembesülni alig tudunk, de legtöbbször
szavakba foglalni, fogalmakba önteni – értelmesen beszélni róla – sem!
Gyakran kísért a gondolat, hogy kevés kivétellel minden magyar úgy
érzi, „tartoznak” neki, valamilyen kárpótlás „jár(na)” a családját s esetleg
személyét ért mindenféle sérelemért, „betartásért”, s ha nagyon őszinték
akarunk lenni, a leghelyesebb talán épp az volna, hogy a megismerkedés
pillanatában, a beszélgetést kölcsönös bocsánatkéréssel kellene kezdeni az
egymásnak – egymás családjának, felmenőinek, társadalmi rétegének –
véletlenül s gyakran egyenesen szántszándékkal („nemzethűségi szempont-
ból” utóbb „osztályharcos alapon”) okozott történelmi traumákért… (Ez
még úgy is nehezen vitatható, hogy a vidék, a kis falvak parasztsága ebből
jórészt kivonható.)
További „fejlemények”
Az elmúlt három évtizedben külhoni ösztöndíjasként és diplomáciai szol-

gálataim alatt többször is megtapasztaltam, mennyire nem értik a külföl-
diek, mi bajunk egymással! Miért fordul elő oly gyakran, hogy évtizedes
barátságok mennek tönkre egyetlen félreértett mondat, kijelentés miatt,
gyümölcsöző szakmai kapcsolatok szűnnek meg máról holnapra, mert ki-
derül (legalábbis felmerül a gyanúja), hogy valamelyik partner úgymond
„lecsatlakozott” a másik „oldalhoz”. Nincs (már) velünk, tehát ellenünk –
lehet! Ilyen körülmények között fel sem merül(het), hogy oldalak márpedig
nincsenek: változatlanul csak a kétféle eredetű, de egylényegű értékrendszer
29
Ezirányú ismereteimet az ebbe a kötetbe is beválogatott TÖREDÉK. Töprengés a honi
antiszemitizmus természetéről, avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony
rendezésére című esszémben próbáltam összegezni, továbbá bővebben B-KB 2014,
223–261.
(a „régi” nemesi és a „modern” polgári harmonikus összedolgozása) van,

továbbá napi feladat gyanánt: munka és minőség, a XIX. századi magyar
progresszió eltökélt folytatása, az egyszer talán valóban megvalósítható nyu-
gati (citoyen típusú), valóban polgári jellegű magyar középosztály megte-
remtése érdekében – „oldalazás” nélkül. De ez nyilván odébb van még…30
Ám mégis innen kellene minél előbb, közös erővel ismét elrugaszkod-
nunk! Ha csak nem akarunk egyszer és mindenkorra beletörődni Jászi
Oszkár baljós próféciájába, amely így hangzik:
„öntudatos polgári osztály (angol vagy francia értelemben) sohasem volt

és minden valószínűség szerint éppoly kevéssé lesz Magyarországon, mint
ahogy nem volt Oroszországban sem”.31
Egy esetleges még újabb „rendszermódosulás” feltételeiről különben ezt

írja egy, a közelmúltban publikált fontos esszéjében Gyurgyák János:
„Úgy tűnik ugyanis, hogy korszakhatárhoz érkeztünk, az egypólusú ame-

rikai dominanciára épült világ a vége felé közeledik, s a neoliberális, glo-
bális, deregulációra alapozott gazdasági rendszer egyenlőtlenségei és er-
kölcsi fogyatékosságai megteremtették az ellenerőt: a politikai-gazdasági
elit ellen mindenkor és minden eszközt megragadni és lázadni kész töme-
geket. Ez viszont könnyen véget vethet a balközép és a jobbközép erő-
egyensúlyán és váltógazdaságán, valamint a középosztály erején alapuló
demokráciáknak. Másrészt Magyarország az örökös megszakítottságból,
az újrakezdések bűvös köréből csak úgy léphet ki, ha a magyar politikai,
gazdasági és értelmiségi elitünk legalább minimális konszenzusra jut a
jövőt, a „hogyan tovább”-ot illetően. Mert Ernest Renannak alapvetően
igaza volt, amikor azt állította, hogy a nemzet közös emlék a múltból, és
közös terv a jövőre. A 20. századi történelmünk legsúlyosabb kártétele, egy
valóságos morbus hungaricus éppen az volt, hogy ebben, azaz a közös
célban soha nem tudtunk megegyezni, soha nem tudtunk egy tapodtat sem
előrelépni. A 19. század végétől ugyanis függetlenségiek álltak szemben
Vö. kötetünk 3. sz. írása 21. sz. jegyzetében!

30
Jászi Oszkár: Leszámolás – beszámolás nélkül (Századunk, 1938/2–3.) In A népi–ur-

31
bánus vita dokumentumai 1932–1947. Válogatta és szerkesztette Nagy Sz. Péter. Bu-
dapest, 1990, Rakéta Könyvkiadó, 421. Jászi vitacikke válasz Hatvany Lajos: Beszá-
molás és leszámolás (Újság, 1937. karácsony) című írására. (a továbbiakban Jászi.)
kiegyezéspártiakkal, urak parasztokkal, majd radikális progresszívek állag-

őrzőkkel, népiek urbánusokkal, nemzeti kommunisták internacionalisták-
kal, „nemzetiek” „liberálisokkal”, súlyos Orbán-fóbiában szenvedők vak-
hitű orbánistákkal, kölcsönösen tagadva mindazt, amit a másik képvisel, s
kölcsönösen kitagadva a nemzetből egymást, hazaárulónak, hitszegőnek
vagy éppenséggel reakciósnak, fasisztának, nacionalistának bélyegezve a
másikat. Mindenütt csak megvetés, ellenszenv, rosszindulat, gyűlölet és
meg nem értés. Ezt a súlyos, mély és kontinuus törésvonalat és megosztott-
ságot nem sikerült meghaladni a múlt század során. Mint ahogy a többi
kardinális nagy kérdésben (nyugati felzárkózás, nemzetegyesítés, verseny-
képes polgári osztály kialakulása, szerves építkezés, társadalmi szolidaritás,
az oktatás-és kultúrpolitika jelentőségének felismerése) sem sikerült áttö-
rést elérni. A múlt hagyatéka itt él velünk ma is, s a 21. század elején a
megoldástól ugyanolyan távol vagyunk, mint a 20. században voltunk.32
*
Gyurgyák gondolatmenetét folytatva, a mindenkori magyar(országi)
elitstruktúra- és mentalitás további súlyos ballasztja, hogy az imént vázla-
tosan érintett hányatott és zaklatott, rendkívül ellentmondásos – s valljuk
be: távolról sem rokonszenves – „magyar fejlődés” következményeként épp
az ment lassanként feledésbe, ami a lényege: az, hogy egyik időlegesen
hatalmi pozícióba került réteg (s értelmiségi holdudvar) – Rákosiéktól
mindmáig – sem vesz tudomást arról, hogy maga is csupán egy természe-
ténél fogva objektív modernizációs és nemzetépítési folyamat valamelyik
soron következő, eleve tökéletlen, félbemaradt, befejezetlen stádiumának
értékvilágát és ebből eredeztethető mesterséges hierarchiáját teszi meg
abszolútumnak. Magától értetődő magabiztossággal (?) hirdetve, hogy csak
az lehet üdvözítő, amit ő gondol annak, s csak azok lehetnek rátermett
vezetők, ideológusok, egyetemi professzorok, akadémikusok, akik „saját”
szociológiai/ideológiai rétegükből származnak, durvábban: „a mi kutyánk
Gyurgyák János: Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? A 20. századi magyar történe-
32
lemről – Pillantás a 21. századból (valasz.hu/publi/uralja-e-jovot-aki-a-multat-

uralja-124021 (nem teljes anyag). Kötetben: Hegymenet. Társadalmi és politikai kihí-
vások Magyarországon. Szerk. Jakab András és Urbán László. Budapest, 2017, Osiris
Kiadó, 71–72. (az én kiemelésem! - B-KB.)
kölykei”.33 S persze további következményként ezek a tiszavirág életű elitek

innen (onnan) próbálták/próbálják átrendezni, olykor radikálisan átalakí-
tani, inkább kevesebb, mint több sikerrel a régmúltból öröklött, szívósan
tovább élő társadalmi struktúrákat, rejtett mentális és kulturális erővona-
lakat, előítéletes kliséket, beidegződéseket. Ahelyett, hogy belátnák, netán
tudomásul is vennék, hogy senki sem tudja saját árnyékát átugrani, „nagy
ugrások” ha vannak is nagyritkán a Történelemben, inkább visszafelé szok-
tak „elsülni”, igen gyakran azt is lerombolva, ami esetleg értékálló, mi több,
előre vivő, további felfelé vezető lépcsőfoknak tekinthető…34
Kell-e mondani, hogy ez a lényegében 1948 óta tartó, állandósulni látszó
mesterséges „értelmiségi osztályharc” nem csökkenti, inkább még tovább,
már-már az elviselhetetlenségig növeli a Bibó István szerint már legalább
az 1867-es kiegyezéstől létező kis/nagy/magyar kontraszelekciót?!? És nem
csupán a magyar futballban…35
33
A Kádár-rendszer abszolút szellemi/politikai ellen-elitjének (crème de la crème) mi-
nősülő, ifj. Rajk László (1949–2019) körül szerveződő ún. „demokratikus ellenzék”
(copyright: Haraszti Miklós) szociológiailag és mentalitástörténetileg egyaránt szig-
nifikáns (meglehetősen zárt) csoportja életérzéséről (kiválasztottság-tudatáról) ld.
Rajk László: A tér tágassága (életútinterjú). Budapest, 2019, Magvető (Tények és
tanúk). A „disszidensek” (e pest-budai elitcsoport másik közismert elnevezése) ön-
képéről s értékválasztásairól belülről megélt hiteles képet rajzol. Tamás Gáspár Mik-
lós: Irónia, kétértelműség, színlelés: a demokratikus ellenzék hagyatéka. In: Uő.:
Törzsi fogalmak. II. köt, Budapest, 1999, Atlantisz Könyvkiadó, 215–315. (Rajk inter-
júkötetéről ld. még Schmidt Mária: A mi kutyánk kölyke: ifj. Rajk László [https://
schmidtmaria.hu/a-mi-kutyank-kolyke-ifj-rajk-laszlo_]; vö. Rajk Judit: Az emlékbé-
lyegtől a megbélyegzésig. ÉS, 2020. április 30., 2. [https://www.es.hu/cikk/2020-04-
30/rajk-judit/az-emlekbelyegtol-a..])
34
A „rendszerváltás-változás-változtatás” rendkívül tömör összefoglalóját adja (2007-
ig bezárólag) egy Esterházyval pontosan egyidős kortárs (vö. jelen írás 83. sz. jegy-
zetével), ilyenformán: „Magyarországon 2000 óta először a nacionalista-populista,
majd szociálpopulista gazdaságpolitikák győzedelmeskedtek. A magyar politika
visszafordult a nemzeti/szociális gondoskodó állam felé, főszereplővé a polgárait a
piactól védő, ugyanakkor fejlesztő államot és a központi kormányt tette. Magyaror-
szág 1997 óta egyetlen reformot sem hajtott végre. A reformellenes kormányzatok
valamiféle állami polgárosítást igyekeztek végrehajtani, a jobboldali kormány 1998–
2002 között nemzeti középosztályos alapon, a baloldali 2002–2006 között állam által
befolyásolt, kádárista fogyasztói minta szerint.” Ld. Lengyel László: Az emberarcú
kapitalizmus trónfosztása? Kántor Lajosnak ajánlom. In Kántor-emlékkönyv, 291–
295. (az idézett részlet a 294. lapon, kiemelés az eredetiben).
35
Ld. erről Borsi-Kálmán Béla: Memento – avagy ki is volt Varga Zoltán? valamint uő.:
Varga Zoltán sorsa a történész szemével, továbbá Busquets és Forlan avagy hevenyé-
Minthogy pedig – mindettől függetlenül is – a méricskélés, szortírozás

„ki fia-borja”-szellem időtlen idők óta létezett, és – a föntebb vázolt rendies
magyar társadalom(szerkezet) és mentalitás makacs csökevényeként – még
nagyon sokáig így is lesz Magyarországon, minden marad a régiben: az
emberfia (bárhonnan származzék is) valahonnan egy kicsit mindig kívül
reked. A szomorú „helyzet” ugyanis valóban az, hogy minden magyar
írástudó (filozófus, esztéta, író és historikus olykor még egy történész-fut-
ballista is), pontosabban a „szerző” személye és műve (ha van neki) – a
„társadalmon belüli kényszer” láthatatlan erőinek (s évszázados reflexeinek)
engedelmeskedve – a különféle (sokszor csak vélt) értelmiségi csoportér-
dekek prizmáján tovább torzulva) nem olyannak látszik, amilyen valójában.
Jobb, több vagy rosszabb s kevesebb lesz abszolút értékénél aszerint, hogy
ki (vagy melyik csoport-csapat) minősíti. Ezt a mondatot saját korábbi
tapasztalataimat összegezve 2002 áprilisában írtam le,36 de nem hinném,
hogy pontosan két évtized után egy szemernyit is változtatnom kellene
rajta. Annál is kevésbé, mert időközben megtaláltam egy sajnos szintén
korán elhalt történész-szociológus barátom, Tóth Zoltán (1943–2015) az
enyémnél jóval tömörebb véleményét. Így hangzik:
A […] (magyarországi) társadalmi osztályozás nemhogy értéksemlegesség-

re törekedne, hanem ellenkezőleg rendi, majd később rendies polgári osz-
tálykategóriáinak érvényességét is, a személyek állásának jogosultságát is
egy másik síkról kell elnyerje, minősítés formájában” „A [magyar társada-
lomfejlődésben és közgondolkozásban] a mindenhová lehatoló rendi válasz-
tóvonalak mindkét oldalán s mindenfajta társadalmi különbséghez, a tár-
sadalmi felemelkedés minden formájához minőségi képzetek kötődtek,
amelyek kifejeződtek a csoportok egymással szembeni bánásmódjában s a
kapcsolati formákban.”37
szett benyomások a 2010-es dél-afrikai világbajnokságról című írások gondolatmene-

tét! (In Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések II. Budapest, 2012, Lucidus Kiadó, 145–
152., 179–185., 251–256.; továbbá B-KB 2018/2., 59–90.
36
Párizsban, a 2002 júniusában megjelent tanulmánykötetem korrektúráját javítgatva.
Vö. B-KB 2002, 264. (a 38. számú jegyzetben, ld. még uo. a 44. jegyzetben, 286–287.).
37
Tóth Zoltán, 69. és 91. (ld. kötetünk első esszéje 80. sz.!) Más szóval az előítéletes
gondolkodás, ama „jellegzetes rendies korlátoltság, az oldalra és lefelé látásra való
képtelenség” nem csupán a magyar történész céh privilégiuma, inkább általánosnak,
immár magyar „unikumnak” mondható!
Ennélfogva Magyarországon bárkivel megtörténhet (mint ahogy a múltban

oly sokszor megesett), hogy vagy eleve „leírják”, vagy ha – menet közben
– netán „rossz fát tett a tűzre”, esetleg felmerült a „helyezkedés” vagy „le-
csatlakozás” gyanúja, egyszerűen nem vesznek (többé) tudomást róla. Ez
persze nem jelenti egyszersmind (automatikusan) azt is, hogy azért ne
tudnák: ténylegesen mennyit nyom a latban, focista nyelven: „milyen játé-
kos”… Ám műveire alig vagy egyáltalán nem hivatkoznak többé, konferen-
ciákra nemigen hívják meg, s többnyire rossz hírét keltik – mindkét „ol-
dalon”. Ennél is rosszabb, hogy a tanítványi (szakdolgozói) kör megörökli
az „iskolateremtő” professzor ellenérzéseit, minden kritika nélkül automa-
tikusan átveszi, és „ignorálás” formájában maga is érvényesíti, sőt tovább
hagyományozza azokat. (Mivel Magyarországon régen is kevesen, keveset
és felületesen olvastak, a mai globalizált s rendületlenül még tovább globa-
lizálódó világban pedig ez még inkább így van, s várhatóan így is marad,
elég néhány befolyásos „megmondó ember” akár egyetlen rosszindulatú
recenziója vagy szóbeli, amolyan folyosói „véleménye”, s kíméletlenül rá-
kerül a „billog” akárkire, aki „rosszkor van rossz helyen” – vagy ezt terjesz-
tik róla.)38
Újabb „megfontolások”
Ebben a vonatkozásban rémlett fel bennem 1988/1990 körül, a rendszer-

váltós „értelmiségi osztályharc” újbóli kiéleződése közepette, hogy nem-
csak csapatot keresni nehéz, csapatot váltani is – az „árulás” bélyege nélkül
– csaknem elképzelhetetlen! Ergo: „csapaton belül” ismét szigorodik a
„belső ellenőrzés”, keskenyedik a palló és szűkül az egérút. Más szóval:
mostohábbakká válnak a (belső–külső) egyenrangúság kivívásának felté-
telei. Magyarán: egymás (s egymás „teljesítményének”) tárgyilagos megí-
télése már csak azért is szinte lehetetlen, mert az azonos szűrőn (szociali-
38
Ld. erről újabban Borsi-Kálmán Béla: A nullától a zéróig avagy egy monográfia sors
vázlata. Életünk, 2021/2., 26–53. (különösen 50.[a 42. sz. jegyzetben]. Kötetben uő.:
– története, 1919–1922. Budapest, 2020/2021, Kortárs Kiadó, 289–302. (különösen
582. [az 1656. sz. jegyzetben.]
záción, kortársi- és olvasmányélményeken) való átpasszírozódás-idomulás

elengedhetetlen követelmény. Aki ezt nem képes lazán, spontán módon
produkálni, eleve csupán „kiegészítő játékos” (csere) lehet, hiszen a „meg-
határozó” (irányító, mérv- és hangadó) posztok organikusan „foglaltak”.
Marad tehát a tartalékszerep. Ez ugyan hosszabb távon belbecs- (önbecsü-
lés- és önbizalom-) romboló, mégis egy árnyalattal jobb, mintha „szerelést
sem kapna” az ember… Egyenrangúak (egyenértékű citoyenek) dialógu-
sáról, egymás értékeit igazán méltányoló „csapattársak” harmonikus
együttműködéséről azonban egyelőre aligha lehet szó – se „kívül”, se
„belül”!39 S ma, 2016/2017 fordulóján még kevésbé, mint másfél évtizede!
Ezt a régebben megfogant gondolatmenetet szándékosan szerkesztettem
ide, mert ezt a dilemmát, mármint a „hovatartozás”, „csapatkeresés” és
„csapatváltás” sajnos a legújabb magyarországi „rendszerváltás/
változ(tat)ás” politikailag is értelmezhető alapkérdését, következésképpen
személye és életműve besorolását, csoportérdekek szerinti és érzelmi/po-
litikai alapon történő minősítését még Esterházy Péter sem úszhatta meg
– 1990-től napjainkig.40 Pedig ha valakinek erre elméletileg volt egyáltalán
valamicske esélye Magyarországon, az éppen ő lehetett volna… Úgy vélem
azonban, hogy e „kérdés” – EP szuverén döntése41 – taglalása nem tartozik
e visszaemlékezés tárgykörébe.
Egyszerűn nincs meg még hozzá a kellő (történelmi) távlat!42
*
39
Hatalom és értelmiség könyvtárnyi „irodalmából” ld. Szelényi Iván és Konrád
György immár „klasszikusnak” számító Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.
Párizs [Bern], 1978, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, (2. kiad. Budapest,
1987, Gondolat) c. művét. (A könyv csupán kis részben megvalósult „téziseinek”
rövid összefoglalóját ld. I. Szelényi: La position de l’intelligentsia dans la structure
de classe des sociétés socialistes d’État, Actes de la Recherche en sciences sociales, Juin
1978, nº 22, 61–74.) Ld. még ehhez Tömpe István: Az elitek lázadása. Budapest, 2017,
Noran Libri Kft.
40
Ld. ehhez Osztovits Ágnes: A szív elakadó segédigéi. In: Körössi P. József 2016, 136.
41
Vö. E. P. „búcsúlevelét” a Hitel c. folyóirat olvasóközönségéhez; Esterházy Péter:
Kedves Hitel-Olvasó. In: Uő.: Az elefántcsonttoronyból. Budapest, 1991, Magvető
Kiadó, 184–186.
42
Egyetértek Kulcsár Szabó Ernővel, akinek 1973/1974 körül komoly szerepe volt E. P.
indulásában (gyanúm szerint ő hozta össze Bata Imre irodalomtörténésszel, aki
aztán az első Esterházy-zsengéket az Alföld. c. debreceni folyóiratban megjelentette!),
aki arról beszélt a 2016. július 29-i Esterházy-emlékkonferencián, hogy egyelőre „az
Az 1976. január elsejével induló történészi és egyetemi oktatói pályám

számtalan, szinte gondviselésszerű mozzanata közül utólag éppen „Icsi úr”
áprilisi „meghívója” tűnik különösen ígéretesnek! Hiszen ez épp egybeesett
saját önképzési és „önépítési” erőfeszítéseim újrakezdésével, amelyre a fut-
ballista-álmok okozta mintegy félévtizedes idő-
veszteség miatt erőltetett menetben került sor.
Ismét napi tíz-tizenkét órát olvashattam, akár-
csak távolodó szinérváraljai gyermekkoromban,
vagy az Országos Levéltár kutatótermeiben bön-
gészhettem Kossuth, Szemere, Klapka, Pulszky,
Karacsay, Berzenczey és a többiek többnyire
gyöngybetűs emigrációs iratait. Ezt a teljes oda-
adást és összpontosítást igénylő folyamatot csak
A „szerző”
a GALAMBOM FC és kizárólag az amatőr kispályás focimeccsek
játékosaként (1979) szakíthatták meg. Ezért volt mindig „szerelés” is
a táskámban, noha az agyamban mérkőzés és
sörözés közben is tovább kavarogtak az adatok Klapkáék viselt dolgairól a
Dunai Egyesült Fejedelemségekben… vagy Veress Sándor (1828–1883) re-
velatív feljegyzéseiről az akkori román társadalom állapotáról…
Ahogy sportzsargonban mondják: „fejben nem voltam teljesen ott”. Ez
persze fokozta eredendő különcségemet, nyilván sokak számára amolyan
„elvarázsolt léleknek” tetszhettem, hát még ha tudták volna, hogy épp azon
morfondírozom, miként lehetne közös nevezőre hozni a román (ál)polgá-
rosodás és mentalitás görögös/balkáni s a magyar fejlődés „svábos/zsidós”
vonásait… Más szóval, amíg új játszótársaim a korcsmában poénkodtak,
és frappánsan „zrikálták” egymást, én gondolataimba merülve ücsörögtem
közöttük a poharamat ürítgetve, s többnyire csak akkor szólaltam meg, ha
kérdeztek tőlem valamit. Aztán mindenki ment a dolgára. Persze azért a
fülemet is hegyeztem, hiszen elemi késztetést éreztem, hogy à jourba ke-
rüljek velük, magyarán, hogy „ne lógjak ki” közülük. Ma sem tudom, hogy
ez mennyire sikerült, hiszen ilyesmire utólag sem illik „rákérdezni”. („Csu-
csu úr” – más összefüggésben – néhány éve spontán módon közölte: a
emlékezésnek van helye, így még nincs tér a »tudóskodásnak«. A tudományos felmé-
rés az elkövetkező évek munkája lesz.” Vö. Esterházy emlékkonferencia.
külvilág számára „orbitális nagy balfácánnak” látszottam, de ebben azért

ők /újdonsült csapattársaim/ teljesen biztosak nem lehettek – kivált első
kötetem publikálása után! Ide tartozó epizód: pár héttel Együtt vagy külön
utakon című könyvem 1984. október 7-i megjelenését követően, amely a
Magvető Nemzet és Emlékezet című, a szerzők fényképét is közszemlére
bocsátó sorozatában látott nyomdafestéket, s amelynek dedikált példányait
E. P. példáját követve magam is annak rendje és módja szerint kiosztottam
az óbudai öltözőben, kaptam egy képeslapot Rómából.
Rajta a következő szöveg: „GRATULA! és jó a
fénykép… E. P.” Ugyancsak ehhez a témához kap-
csolódik: amikor ezt a könyvemet jelentősen kibő-
vítve s rendesen megjegyzetelve kandidátusi dis�-
szertációvá átszerkesztettem, s egyik szereplőmről
– herceg Emmanuele Ruspoli (1837–1899) hajdani
római polgármesterről – kiderült, hogy rokonságba
keveredett az Esterházyak grófi ágával. E. P. kész-
ségesen ellenőrizte az adatot a „családfán”, amit
természetesen a szokásos formában megköszön-
tem.43 (Vö. HC, 553.)
Az viszont biztos s utólag is szívet-lelket melen-
gető, hogy a csapatszolidaritás rám is kiterjedt!
Amikor például az egyik legerősebb riválisunkkal,
egy „echte” külvárosi vagányokból álló – ráadásul
remekül futballozó – egylettel először csaptunk
össze, s engem az egyik kopaszra nyírt vezérürü
A szerző 1981-ben készült hátulról becsúszva (!) úgy rúgott fel, hogy azonnal
fényképe Együtt vagy külön
utakon Budapest, A Kos-
cipónyira dagadó bal bokámban részleges szalag-
suth-emigráció és a román szakadást állapított meg másnap délelőtt a sport-
nemzeti mozgalom kapcso- orvos, „Icsi úr”, kapujából kirontva, üvöltözve kapta
latának történetéhez. 1984,
Magvető Kiadó c. kötete
le a tíz körméről a delikvenst! A lökdösődéssel
hátlapján elegyes ordibálás közben némi „zsidózás” is meg-
Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a

43
román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Budapest, 1993, Akadémiai

Kiadó, 145–146. és 320. (a 143. sz. jegyzetben.) („Az adatot Esterházy Péter volt szíves
ellenőrizni, segítségét ezúton is köszönöm!”)
esett, amelyre – történelmileg tökéletesen adekvát módon – E. P. szokásos

eleganciájával higgadtan emígy reagált:
„Vegyétek tudomásul, hogy itt nincsenek »zsidók«, csak »magyarok«

vannak”!
Persze azt már nem tette hozzá, merthogy nem akadémiai székfoglalót
tartott, hogy bizony ezek a „magyarok” etnikailag nagyon is sokféle erede-
tűek, a „zsákutcás” s erősen sikerhiányos magyar társadalomfejlődés/nem-
zettéválás különféle szociológiai és tudati lépcsőfokain helyezkednek el,
továbbá, miként az imént felidézett 1976-os vagy 1977-es epizód is plasz-
tikusan alátámasztja: jócskán akadnak tahók, „taplók”, „durungok”, „gyö-
kerek” és „ostyák(ok)” (E. P. kifejezése, TR, 148.) közöttük. Különösen egy
salakos futballpályán… Erősen ide – s emlékező esszénk egész gondolat-
menetébe – „vág” E. P. 2016. augusztus 14-én megtalált „önjellemzése”, ti.
a népi–urbánus (ál)dilemma tárgyában:
„[…] »istenem vajon én népi vagyok-e vagy urbánus?« Szerette volna

tudni, tudniillik, hányadán áll. Aztán oda lyukadt ki ő, hogy családja ősi
voltára való tekintettel, nyilván népi ő, másfelől viszont silány bajusza
(nemhogy magyaros, de semmilyen!), valamint az a tény, hogy úgy minden
harmadik-negyedik futballmérkőzésen lezsidózzák, urbánus jellegére utal.
»Ezt nem kell árnyaltabban látni.«” (TR, 229. p.– az én kiemelésem: B-KB.)
Valóban.44
Egy korszakos író „műhelyében”
De még mindig az 1976–1983 közötti óbudai „interaktív kommunikáció-

ról”! Utólag is furcsállom, hogy szinte semmire sem emlékszem a szelle-
mesebbnél szellemesebb diskurzusokból, s a záporozó „aranyköpésekből”!
Az teljesen rendjén való, hogy egy futballöltöző meg a kricsmi nem mér-
Az idézet folytatása: „– Jelzem [Esterházy] György úr orra is, történelmi tréfák mar-
44
taléka lett. A kocsma előtt veszteglő Trabant piszkosságába bele volt írva: AZ ABC-BE
FRISS MACESZ ÉRKEZETT”. TR 229.
hető egy úri kaszinóhoz vagy egy egyetemi előadóteremhez, s a lényeg

semmi esetre sem a lét titkainak szókratészi vagy heideggeri/wittgensteini
mélységű felvillantása; ellenkezőleg: a játék- és beszédhelyzetekből fakadó
hétköznapi komikum megragadása és felnagyítása; mégis: alig dereng va-
lami! Holott épp emez „helyzetek” kimerevítése s mesteri kiaknázása, majd
művészi megszövegezése adja – természetesen az 1950–70-es évek „szoci-
alizmust építő” Magyarországa mindennapjainak „hordalékával” megte-
tézve – a korai Esterházy-opusok s kivált a Termelési regény (kisssregény)
elementáris hatását, utánozhatatlan báját s jó néhány szófordulatának a
magyar közbeszédbe és szókincsbe való átkerülését
– legalábbis nemzedékünk, a „nagy generáció” szá-
mára… („Nem találunk szavakat”; „bizonyos szint
fölött nem süllyednék bizonyos szint alá”; „Az idő tájt
igen jó formát árultam el”!45)
Szintúgy csak utólag ötlik eszembe egy ide kap-
csolódó újabb epizód: fordító legyen a talpán, aki
ezeket a tipikusan „esterházys” szösszeneteket, külö-
nösen a futballbetéteteket „egy az egyben” vissza tudja
A „Mester” a Termelési adni németül, angolul vagy mondjuk franciául, kivált,
regény (kisssregény)
ír(ód)ása idején ha sohase rúgott labdába életében. Ezt onnan tudom,
hogy 1984 nyarán, épp a Franciaországban rendezett
foci-EB idején (1984. június 12. – június 27.), egy ki-
érdemesült dunántúli belügyesből szolid „vállalko-
zóvá” átvedlett (egyébként kerti bútorokkal keres-
kedő), csak magyarul beszélő úr magántolmácsaként
ismét Párizsban töltöttem tíz napot, s kevés szabad
időmben felkerestem francia barátaimat. Egyikük, a
breton eredetű Michel Prigent (1948–2017), aki 2015
„Csucsu úr” alias Lég- márciusáig magyar történelmet oktatott a párizsi Ke-
rádi Gábor végzős
matematikus 1975-ös
leti Nyelvek Főiskoláján, egy vacsora közben a hom-
fényképe (Légrádi lokára csapott: „Jé, te focizol is!” Akkor biztosan tudod
Gábor fotóalbumából) franciául, hogy mi a les, a megkerülős, az esernyő s
TR 7., 55, 135, 196.; megjegyzés: a harmadik ’szállóige’ eredetileg „Csucsu úr” agy-
45
szüleménye!)
főként a „kötény” (alagútcsel) s társaik… Szó szót követett, s kiderült: az

idő tájt együtt élt Sophie Kepes írónővel, aki Járfás Ágnes (EP későbbi ál-
landó francia megszólaltatója) társaságában épp a Termelési regény francia
fordításával birkózott. Így esett, mondhatni sorsszerűen, hogy e terminus
technicusok épp az én „átadásom” révén kerültek a poétikus című francia
változat szövegtestébe46…
Mert – s ez csak most, emlékeim papírra vetése közben47 kezd körvona-
lazódni bennem – 1976 tavaszán valójában egy „írói alkotóműhely” kellős
közepébe csöppentem, amelynek az óbudai vörös salakos futballpálya épp
olyan szerves tartozéka volt, mint teszem azt az Esterházy família legalább
hatszázéves múltja48 s neves és névtelen tagjainak közéleti szereplése. Ment-
ségemül szolgáljon, hogy erről mit sem sejtettem, mint ahogy azt is – egy-
fajta újabb „aha-élményként” – hitetlenkedve konstatáltam utóbb, hogy az
arénában, az öltözőben és a korcsmában elhangzott kiszólások, beszédfosz-
lányok, szóviccek tekintélyes hányada, kicsit persze „megemelve”, átkerült
a Termelési regény szövegébe; mi több: nem egy ismerős jelenet, beszéd-
helyzet, szófordulat, poén talán már a Pápai vizeken ne kalózkodj! korpuszá-
ból is kihüvelyezhető volna… Hát ezért nem értettem kristálytisztán az
élceket és a sziporkázó elménckedéseket. Ezért volt olyan szinte hermeti-
kusan „zárt világ” számomra – fizikai közelségem ellenére – az M. GY. – E.
P. – L. G. triumvirátus kommunikációja, új keletű kifejezéssel: „centrális
erőtere”, amelynek intenzitása és bensőségessége semmi kétséget nem ha-
gyott afelől, hogy ezt a három fiút különleges szellemi és érzelmi kapcso-
latháló fűzi egymáshoz, amely jóval több volt a szokványos „férfibarátsá-
goknál”. Óvatosan még azt is megkockáztatom, hogy az 1971–1977/78
közötti időszakot valamiféle „spirituális szimbiózisban” töltötték, s bár a
műveket E. P. jegyezte, M. GY. („Icsi Úr”) és L. G. („Csucsu úr”) legalábbis
része – alighanem igen fontos összetevője – volt az „alkotói folyamatnak”.49
(Erről persze konkrétan vajmi keveset tudok, igazából nem is tartozik rám,
46
Megjegyzés: kötetünk első írásának első bekezdése – a „fordító legyen a talpán” be-
téttől a „francia változat szövegtestébe”-részig bezárólag – e gondolatmenet jórészt
szövegszerű átemelése, ideértve a hozzá tartozó 6. és 7. sz. jegyzeteket is! (B-KB.)
47
2016. augusztusában!
48
Vö. Romsics Ignác: Esterházyak. In: Körössi P. József 2016, 163–167. (a továbbiakban
Romsics).
49
Vö. ezen írás 2. sz. jegyzetével!
majd az eljövendő szorgos filológusok és okos irodalomtudósok kibogoz-

zák, ha akarják, e szövevényes kapcsolatrendszer és annak „interperszon-
ális [kreatív] hatásmechanizmusa” közötti lehetséges összefüggéseket. Tény
viszont, hogy az öltözőben a saját fülemmel hallottam: Michaletzky György
nagyon hosszú ideig, meglehet, az utolsó pillanatig E. P. írásainak amolyan
„első olvasója”, legalábbis „hallgatója” volt. Neki mutatta meg először kéz-
iratait, s nyilván észrevételeit is többé-kevésbé megszívlelte.)50
Én viszont csupán most, 2016. augusztusában értettem meg: lényegében
„körön kívül” rekedtem, a „kömény magba” nem juthattam be; nem voltam,
mert nem is lehettem „beavatott”; hat-nyolc éves késéssel érkeztem, s mint
tudjuk: a „későn jövőnek csak a csont jut” (tarde venientibus ossa) – akárcsak
térségünk történelemfilozófiailag is értelmezhető s népei állandó frusztrált-
ságának és egymás elleni fenekedése forrásaként szolgáló „megkésettsége”
vonatkozásában; örülhettem, hogy a „maradékot”, a morzsákat felcsipeget-
hettem. Valószínűleg ebből az „alaphelyzetből” fakad, hogy fura módon
futballjelenetekre, emlékezetes alakításokra, „nagy gólokra” se nagyon em-
lékszem, pedig hét-nyolc év elég tetemes idő. Az rémlik ugyan, hogy stílusom
és játékfelfogásom nagyon is „passzolt” hozzájuk (különben „nem tartóztat-
tak volna”), mégis inkább az rögzült bennem, hogy „E. P. és „Csucsu úr” – az
előzményekből teljesen érthetően – inkább egymást keresték a labdával,
focista nyelven: „egymásnak játszottak”!51 Gesztusaikban és mimikájukban
is! Ebben sem volt semmi kirekesztő szándék, hiszen az előző hat év alatt
annyira összeszoktak, hogy talán még álmukban is hajszálpontosan odarúg-
ták volna a másiknak a bőrgolyót, olyannyira „érezték egymást”. Ezt a rituá-
lét, legalábbis annak egyik elemét E. P. meg is örökítette, ilyenformán:
50
„Ez az egymásrautaltság kísérte végig életünket. Ezért olvasta fel a még kéziratos
Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat szövegét, kérdezte véleménye-
met, és ezért hagyott félbe minden munkát egyetlen mondatomra, hogy találkozzék
velem, ha nekem volt szükségem rá.” Michaletzky 49. (kiemelés az eredetiben).
51
Ez elég gyakran előfordul olyan futballisták között, akiknek stílusa, technikai tudása
és „játékfilozófiája” – ahogy mondani szokás – „passzol” egymáshoz. Ilyen volt az
Albert–Varga páros 1963–1968 között a Ferencvárosban (bár éppen nem voltak ba-
rátok!), s még inkább a Messi–Neymar duó elképesztő produkciói 2013 és 2017 között
a Barcelonában… (Nagy kérdés, hogy ez megismételhető-e Párizsban, a Paris
Saint-Germain kötelékében?...) (https://www.youtube.com/watch?v=wXt74aPFxb4&-
feature=emb_err_watch_on_yt) Vö. Matt and Tom Oldfield: Neymar. (Focihősök 3.)
Ford. Bartók Imre. Budapest, 2018, Helikon Kiadó, 131–177.
„Csucsu úr […] pipaszár lábaival, mint egy hatalmas, nagyeszű keresztes-

pók bűvölte a labdát, gomolygatta, már-már elengedte, hogy aztán meg-
forgassa, pörgesse és kavarintsa, »nudlizzza«” (TR, 148.) – aztán, ezt már
én teszem hozzá, vagy odaadta a Mesternek, vagy – rendszerint jobbról:
laposan, élesen az ellenkező ún. „hosszú” sarokba – belőtte maga, hiszen
amúgy is „Csucsu úr lett a gólkirály” (TR, 149.).
Persze ha a játékhelyzet megkívánta, nekem is passzoltak, de nem ez volt

a jellemző! És utólag visszatekintve egyiküket sem nevezhetném önzetlen-
nek…52 Hangsúlyozom: összjátékuknak kialakult ritmusa és sajátos „szer-
kezete” volt, és az „új fiúnak” kutya kötelessége volt ehhez alkalmazkodni,
hacsak nem akart – megint labdarúgó szakzsargonban – „a támadások
kerékkötője” lenni. Vagyis felnéztem, és odaadtam valamelyiküknek a
labdát, igyekeztem minél „hasznosabban” megjátszani őket. S főként nem
„villogni”! Persze előfordult, hogy vissza is kaptam, s akkor rendre be is
rúgtam, de jóval ritkábban, mint előző csapataimban (főként az „Arany-
ban”, majd az E-Collegium válogatottjában). A rítus inkább az volt, hogy
vagy E. P., vagy „Csucsu úr” érkezett egymás átadásaira vagy az én labdá-
imra, és keményen „bedisznózta”… (Emlékezetem szerint E. P., különösen
jobb lábbal – technikailag szólván: „teljes rüszttel” –, nagy százalékban
„értékesítette helyzeteit”; ugyancsak focista nyelven: „nem cicizett” a kapu
torkában: „bevarrta”!) Talán ugyanezzel az önként vállalt „másodhege-
dűs” szereppel függ össze, hogy focista reakcióikból is alig őriz valamit a
memóriám, a szokásos – és érzelmileg semleges – „Szép volt, Kicsi!” (ez
volt az egyik focista ragadványnevem már az FTC-ben is!) biztató mon-
daton kívül. Két E. P.-mondásra azért mégis emlékszem. Az egyik ’83
augusztusának végén (vagy szeptember elején) történt, amikor a Mester,
épp „maródi” lévén, a partvonal mellől nézte a meccset („Csucsu úr” pedig
Ezt a fajta elégedetlenséget tükrözi „Csucsu úrnak” írt dedikációm is 1984 októbe-
52
rében, amelynek hatására – valamiféle spétreakció gyanánt – egyfelől körülbelül egy

negyedszázad múltán felkeresett, másrészt pedig, s ez sokkal fontosabb: ő az egyetlen
barátom, aki vette a magának a fáradságot, s eljött velem – pontosabban a saját szol-
gálati autóján több alkalommal is elvitt – Szinérváraljára. De mindennek aprólékos
elbeszélése már tényleg szétfeszítené emez emlékezés kereteit. (Az ajánlás szövege
különben ez volt: „Csucsu Úrnak, egy többszörösen »forintos« labda, abban a remény-
ben, hogy néha vissza is adja; Kálmán Béla; Bp. 1984 októberében”.)
már a „szabad világ” újszerű kihívásaihoz próbált adaptálódni, Nyugaton).

Állandó kollégista csapat- (évfolyam- és szoba)társam, Csizmadia Miklós
helyettesítette őket, akivel mi ketten (később Mindák Palival kiegészülve)
épp olyan összeszokott párost alkottunk, mint amilyen az övék volt. Ami-
kor „saját stílusunkban” a pálya baloldalán három „kényszerítővel” végig-
vittük a labdát, s én Miki „menetrendszerű” lapos beadását bal belsővel
„finoman, a zoknit súrolva” elgurítottam a portás „támaszkodó” lába mel-
lett, E. P. elismerően felüvöltött: „ÍGY IS LEHET?”
Az Eötvös Collegium válogatottja 1973 májusában

Állnak (b-j): Mindák Pál, Vélin István, Pócza János és Janzsó János;
guggolnak: Csizmadia Miklós (csapatkapitány),
Németh István (a kapus) és Kálmán Béla
Budapest, 1973. május 25. csütörtök (BEAC Sporttelep)
(Ez annak önkéntelen fel- és elismerése volt, hogy más felfogásban is lehet-
séges látványosan és eredményesen játszani, mint amit ők ketten „Csucsu
úrral” és korábban Tömpe Janóval begyakoroltak.) A másik megnyilvánu-
lás egy szimpla megállapítás volt – a később felelevenítendő 1986-os szófiai
közös vendégszereplés után: „Nem hittem volna, hogy nagypályán jobban
játszol, mint a kicsin!” (Gondolom, ezt bóknak szánta… akkor látott elő-
ször és utoljára „klasszikus” futballpályán.)
Mindent összevetve csak most tudatosul bennem: végül is igazából nem

tudom (!), bár a saját szememmel legalább nyolcvanszor láttam (!) és hal-
lottam (!), milyen volt futballistaként a „pályán”.53 Azonkívül, hogy nagyon
szeretett nyerni, s teljesen azonosult a „játékkal”, űzött, hajtott bennünket,
s ilyenkor nem ügyelt a nyelvére. Minden volt, csak kifinomult arisztokrata
nem!54 Az biztos viszont, hogy engem sohase bántott meg. De az alant
következő idézetből (amely „papíron” nem is róla, hanem – ha igaz [?] – az
apjáról „szól”) mégis ráismerni vélek, különösen azért, mert Szigligeten,
amikor a ’90-es évek elején két alkalommal is sokadmagunkkal55 családos-
tól együtt nyaraltunk az Alkotóházban, s délutánonként a helyi füves pályán
egymás ellen fociztunk, felcseperedőfélben lévő gyermekeinket is mozgó-
sítva, mintha tényleg ilyen lett volna – bár nem esküszöm meg rá, hogy az
(ön)jellemzés száz százalékig illene rá:
„[…] „Édesapám az volt, amit régebben havernak mondtak. Természetesen

futballozott. Játék közben gátlástalanul csalt, a csalásait nem röstellte hos�-
szasan bizonygatni. Ő állította össze a csapatokat, mindig úgy, hogy az övé
sokkal erősebb legyen. A vesztest aztán kímélet nélkül alázta, méltóságá-
ban megtiporta, kiröhögte, megszégyenítette. Nem tűrt ellentmondást. Ha
vesztésre állt, azonnal a saját emberei ellen fordult, üvöltözve veszekedett,
tárgyi igazságokat keverve a mindent elborító részrehajlással. Negyven év
futballozása alatt egyszer sem mondta, bocsánat, egyszer sem bizonyult
hibásnak, letagadta a csillagot is az égről. A maga módján egy dolgot tisz-
telt mindenekfölött: a játékot. Finoman értett hozzá […]” (HC, 241–242.)
53
Ld. még ehhez Lakat T. Károly megható búcsúját a „futballista Esterházytól”: LTK:
Requiem egy csillaghegyi jobbösszekötőért. In Körössi P. József 2016, 86–94.
54
Egy EP életművének szentelt 2017. április 27-én Szegeden tartott kerekasztal beszél-
getés összefoglalója így kezdődik: „Máshogy focizott, mint ahogy írt.” Az egyik részt-
vevő, Garaczi László, aki szintén sokszor látta futballozni, és jó néhányszor játszott is
vele és ellene főként kispályás amatőr-mérkőzéseken (pl. Szigligeten) a beszámoló
szerint „– egy novellát felolvasva – felhívta a figyelmet arra is, mennyire másképpen
viselkedett Esterházy íróként és a pályán.” Ld. erről Nagy Zénó: Mennyit ér ma Ester-
házy? [beszámoló a „Hagyomány és fordulópont” című szegedi konferenciához kap-
csolódó kerekasztal beszélgetésről a Grand Caféban 2017. április 27-én. Résztvevők:
Szabó Gábor (a Szegedi Magyar Irodalom Tanszék oktatója) továbbá Garaczi László
és Radnóti Sándor.] forrás: http://www.irodalmijelen.hu/2017-apr-28-1456/men�-
nyit-er-ma-esterhazy (a továbbiakban Szegedi Esterházy-konferencia.)
55
Radnótiék, Garacziék, Földényiék, Komoróczyék, Kántor Péterék, Dés Lászlóék etc.
Az imént az emlékcserepek összeszedegetéséről írtam; ha jobban belegon-

dolok, most is ezt teszem… De azt remélem, hogy e kései, kényszerű szám-
vetés legalább alkalmat nyújt arra, hogy megpróbáljak egyfajta „logikus”
rendet vágni a bennem kavargó emléktengerben. Pontosan felmérve, hogy
csupán szilánkok, morzsák, foszlányok, dirib-darabok felidézésére futja
erőmből a „nagy egész” helyett, amely a mi közelgő halálunkkal úgyis min-
denestől elsüllyed majd a feledés hullámaiban.
E vállaltan szubjektív visszaemlékezés „legitimitása” tárgyában váratlan
megerősítést tartalmaz egy nálam 11 évvel fiatalabb szerző alábbi gondo-
latmenete:
„Annyi sok év után az első részt, a termelési regény paródiáját már inkább
kordokumentumnak érzem. Annál inkább lüktet a most is átélhető élettől
a második rész. A szerző (azaz a »mester«) alakja köré szerveződő arcok,
sorsok, észjárások bámulatra méltó sűrűsége és gazdagsága. Húszéves ko-
romban eszembe se jutott, hogy a szereplők létező személyek lehetnek. Ma
már tudom, és azt is tudom, hogy kellene írni egy részletes kalauzt a Ter-
melési regényhez, méghozzá addig, amíg élnek azok a résztvevők és tanúk,
akik rendelkeznek az ehhez szükséges tárgyi tudással. Az irodalmi fikció
kiválóságát nem gyengíti, hanem erősíti, ha tetten érhető a szövegszerű
szövegben a negyven évvel ezelőtti élet hullámverése”.56
E „rendcsinálás” igen fontos hozadéka máris annak empatikus elfogadása,

hogy miért szinte kizárólag „csak” futballról beszéltünk egymással a szóban
forgó időszakban. Meg nyilván annak is, hogy miért nem kaptam sohasem
meghívást a „Mester” legendás római parti Emőd utcai otthonába (1031 Bp.
Emőd u. 20.; tel.: 887–476). Némileg rám, az én „helyzetemre” is hajaz,
amit, más összefüggésben, így fogalmaz meg: „mindenki más egy kicsit
vendég, ezt a többiek tudomásul vették” (HC, 242. – az én kiemelésem, B.-
K.B.); továbbá: „enyhén gyökértelen odavalósi” (Ki szavatol…, 74., E. P. ki-
emelése). Merőben más idősíkban lévén épp azokhoz a kérdésekhez nem
tudtam volna semmi „pluszt” hozzátenni, amelyek őt akkortájt a leginkább
foglalkoztatták. Ha cinikusabban akarnék fogalmazni: különösebben nem
Ld. Márton László: A szerző halála. In Körössi P. József 2016, 113–114. (kiemelés az
56
eredetiben).
vehette hasznomat! Ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy pusztán utilitá-
rius szempontok vezérelték volna kapcsolatépítési stratégiáit. Az vesse rá az
első követ, akiből az ilyesféle elgondolás teljesen hiányzik! A futballszerete-
ten kívül magam is pont ezért jelentkeztem 1975 júliusában a SAJTÓ SK-ba,
s jártam le az Elektromos-pályára s később, 1985. június közepétől 2016.
augusztus végéig, majd 2017 nyarától 2020. szeptember 11-ig az Újságíró
Válogatottba… Úgy is mondhatnám: így alakult – és kész!
Esterházy Péter és Szilágyi István

korai „virtuális” találkozása
Noha, jut eszembe, egy kivétel azért akadt: 1978 vagy 1979 tavaszán (meg-
lehet, hogy még 1977-ben, sajnos már pontosan nem emlékszem!) E. P. egy
mérkőzés előtti bemelegítés során odalépett hozzám és passzolgatás köz-
ben megkért: ha Erdélyben járok, óvatosan puhatoljam ki, mi a vélemé-
nyük az ottani íróknak addigi „munkásságáról”! Nota bene: alighanem épp
akkor jelent meg (s ha tévednék az időpontban, akkor is az idő tájt kapott
végleges formát) a hírnevét megalapozó és alkotói fontosságát véglegesen
kanonizáló Termelési regény (kisssregény), amely joggal lett a korabeli ma-
gyar irodalmi és közélet szenzációja, s természetesen azonnal eljutott
Nagyváradra, Brassóba, Marosvásárhelyre és Kolozsvárra.57 Mivel az erdé-
lyi írók közül csak egyetleneggyel, kétségkívül éppen a legmarkánsabbal,
a zilahi születésű, Szatmáron érettségizett Szilágyi Istvánnal voltam igazán
baráti viszonyban, őt vontam kérdőre. A Kő hull apadó kútba (1975), az
Agancsbozót (1990) és a Hollóidő (2001) szerzőjének „üzenete” körülbelül
így hangzott:
57
Szőcs Géza (1953–2020) édesapja azonnal „riadóztatta” fiát, mondván, új magyar író
született, ha nem ő lesz az első Nobel-díjasunk, akkor senki… (Ebben tévedett.) Vö.
Esterházy Péterről– Farkas Wellmann Endre interjúja Szőcs Gézával (https://www.
irodalmijelen.hu/2016-jul-31-1707/esterhazy-peterrol-farkas-wellmann-endre-inter-
juja-szocs-gezaval ). Ld. még Zsuppán András: „Képesek vagyunk az önkorrekcióra
is” [Rendhagyó Szőcs Géza-interjú]. Heti Válasz, XVI. évf., 34. szám, 2016. augusztus
25., 19–23. (különösen az „Esterházy Péter halálára” c. rész, 20–21.).
„Hihetetlen sok van a kezében, Kosztolányi Dezső óta senki sem tudott
ilyen virtuóz módon bánni a magyar nyelvvel, de ajánlatos volna valami-
lyen »fajsúlyosabb« témát választania!”
SZ. I. mondatait pár hét múltán szó szerint „postáztam”.58 (Először azt
írtam: „szöveghűen »tolmácsoltam«”. De rögvest meggondoltam magam,
hiszen a XX. század utolsó harmadának Kertész Imre és Nádas Péter mel-
lett talán két legnevesebb magyar írója között „tolmácsra” igazán nincs
szükség. Ezt tehát, némi öngúnnyal, először így módosítottam: „jelentet-
tem”. Ám amikor ezt kisvártatva újraolvastam, megborzongtam: ezt a for-
mulát végképp nem használhatom, hiszen óhatatlanul E. P. legnagyobb
evilági traumájába trafálnék bele, mert ellentmondásosan szeretett59 édes-
apja valóban sűrűn „jelentett”, még ha sokak szerint teljesen ártalmatlan,
gyóntatóatyjával „megkomponált” használhatatlan dolgokat is – ráadásul
számos jel szerint fiai jövője érdekében…60 Amikor ezt a „történetet” be-
58
Utólag úgy értesültem, hogy viszonyuk udvarias, távolságtartó volt, úgy is mondhat-
nánk, kölcsönösen tisztelték, respektálták egymást. De nemigen keresték egymás
társaságát. Ez sokat javult akkor, amikor EP egyik kolozsvári útja alkalmával Szilágyi
István tudomására hozta, miszerint nem tartja helyénvalónak, hogy a DIA (Digitális
Irodalmi Akadémia) négy éven át leszavazta az erdélyi író felvételét, akit szintén ja-
vasoltak a tagságra. Valóban közbe is lépett, és ötödszörre Szilágyi is bejutott. Ez
sokat javított kapcsolatukon, Szilágyi „nagyon méltányolta Esterházy jóindulatát”.
(Ács Margit szíves közlése 2017. június 17-i elektronikus levelében.)
59
„Én nem néztem föl az apámra, nem volt ő példaképem, de néztem őt, tanultam tőle,
és mindenestül szerettem (ahogy persze most is – jaj, evvel most mi lesz?; megint
siratom magam). Azt is gondoltam – írtam is –, hogy valamelyest helyette is beszé-
lek. Büszke voltam rá. Hogy nem bírták begyűrni (!), nem lett frusztrált, sértett
vesztes, hanem szabad vesztes, ez nekem nagyon sokat jelentett. Rajta keresztül
tudtam büszke lenni a családomra – és én ettől (is) voltam erős. Vagy inkább: laza.
Lazán, vagyis fontoskodás nélkül magabiztos”. (Javított kiadás, 15. – kiemelés az
eredetiben).
60
Ld. ehhez, leginkább a Javított kiadás megjelenéséhez, E. M. gyóntatójának Esterházy
Péterhez intézett s a világhálón keringő elmarasztaló levelét (deske.hu/iras/c-fajlok-2/
c07018-1.htm; ide kapcsolódó megjegyzésem: körülbelül tíz évvel a Termelési regény
megjelenése után, 1988-ban vagy 1989-ben Genfben találkoztam egy akkor hetvenes
éveiben járó alacsony termetű, szép arcú hölggyel – úgy emlékszem egy Rómában
élő Kállay-származék szintén „kékvérű” magyar hitvese volt –, aki, megtudván, hogy
E. P.-t személyesen ismerem, lakonikusan ennyit mondott – emlékezetből idézem –
„A mi köreinkben nem szokás az apák viselt dolgait kiteregetni, még ha gazember
volt is az illető”. No comment! Vö. eletmod.transindex.ro/?cikk=830.)
hatóbban megismertem, nem hittem a szememnek: Esterházy Mátyás

[1919–1998], akit súlyos testi és lelki kényszert alkalmazva szerveztek be
az ötvenes évek közepén, egy számomra baljós „fedőnéven” írogatta ra-
portjait! E. P. ugyanis „Csanádi” munkadossziéját találta meg az ezredfor-
duló táján az ÁVH megmaradt iratait őrző archívumban [vö. Javított kia-
dás, 37.]. Az „igazi” Csanádi [Ferenc: 1925–1985] a neves futballteoretikus
Csanádi Árpád [1923–1983]61 testvéröccse – azonos azzal a trénerrel, aki
az én „futballista önképemet” 1969. január közepe-vége és 1970. március
22. között ízzé-porrá zúzta,62 s így, nyilván akaratlanul, Albert Flórián mel-
lett ő is jelentős mértékben hozzájárult historikusi pályám késleltetett el-
indulásához.)63
Kis futball-lélektani traktátus
Bár ez az írás elsősorban EP-ről szól, az eddigi „közös játékosmúlt” értel-

mezéséhez mégis feltétlenül ide kívánkozik, hogy egy komolyabb fut
ballkarrierhez nem csupán a született labda- és „játékintelligenciának”
nevezett kombinatív érzék, továbbá – s ezt épp tőle tudjuk – a „test tehet-
ségessége” szükséges, hanem elengedhetetlen a lelki teherbíróképesség is,
mert különben kikészül, felmorzsolódik az elkerülhetetlen mindennapi
súrlódásokban a „versenyző”: feladja. Van, aki ezt úgy reagálja le, hogy
sohase rúg többé labdába, s van, aki – mint jelen sorok szerzője – oly
módon, hogy hallani sem akar többé versengésről, a „kezdő csapatba”
61
Fő műve a Labdarúgás [Budapest, 1955, Tankönyvkiadó] c. többször kiadott és idegen
nyelveken is megjelentett kézikönyv, amelyet Apám 1961-ben vagy 1962-ben, köz-
vetlenül áttelepülésünk előtt nekem is megszerzett Magyarországról. (Emlékezetem
szerint azt a kiadást, amelyikben Puskás bemutató fotóit még nem cserélték ki az új
bálványéra, Albertéra [2. kiad. Budapest, 1961, Sport Kiadó]! Később sajnos valame-
lyik költözés során elkallódott…)
62
Ld. erről Borsi-Kálmán Béla: The Substutute (Le remplaçant), továbbá uő: Egy nappali
tagozatos bölcsész a Fradiban. In B-KB 2008, 128–134., 135–155.; továbbá B-KB 2019,
169–200. Vö. B-KB 2002, 271–274. (a 43. pszeudo-lábjegyzetben).
63
Ld. még erről kötetünk Szabad György „problémaérzékenysége” egy témaválasztás
tükrében. Emlékfoszlányok egy iskolateremtő professzor alakjáról. c. emlékezését,
továbbá – ismételten – a kötetünk első írásának 58., 3. sz. emlékezésének 19., továbbá
jelen írás 65. sz. jegyzetében!
való kerüléshez szükséges alapvető rivalizálásról! Nem szól vissza, nem

„harcol a helyéért”, különösebb ellenvetés nélkül akár a tartalékszerepet
is elfogadja. (Arra pedig végképp nem gondol, hogy ezt előbb-utóbb a
társak is „természetesnek” veszik, megszokják, holott nem biztos, hogy
az!)64 Ő már csak rendszeresen „mozogni” és játszani, kis túlzással „szó-
rakozni” szeretne. És főként, ebből következően, már senkinek nem
akarja „megmutatni”,65 mit is tud(na) valójában, megpróbál kiszállni a
férfitársadalomban azért igen fontos zsigeri „ki a jobb (szebb, erősebb,
okosabb, hatalmasabb, potensebb)” versenyből, és leginkább: nem akar
minden áron győzni! Márpedig ez Magyarországon főbenjáró véteknek
számít, különösen a mi – nagyjából 1944/45 és 1956 között született –
„nagy generációnkban”. Nem tudom, ki gondolta ezt alaposan át, de a
már sokszor szóba hozott igencsak kudarcos magyar társadalomfejlődés
s a szakadatlan „rendszerváltások/változtatások” kiváltotta burkolt vagy
kevésbé burkolt „kenyér”- és „osztályharc” miatt, nálunk az átlagosnál
sokkal több a lelkileg sérült, frusztrált férfiember, aki jobb híján az egy-
más közötti bármilyen szintű focimeccseken „éli ki” elfojtott agresszivi-
tását, vagyis futballra lefordítva: győztes csapatban szeretne játszani, kom-
penzatív alapon minden eszközzel le akarja gyűrni játszótársait, még ha
azok esetleg közeli barátai is. Más szóval a hajdani magyar profik (Orthék,
Sárosiék, Zsengellérék) között dívó régi mondás, ti. hogy a „pályán nincs
haver” (Pócza János kifejezése!), a Kádár-kori álságos, lagymatag, a ko-
rábbi kontraszelekciót tovább erősítő futballviszonyok együttes eredmé-
nyeként megfordult: a fejéről a talpára került, „tótágast állt”: fönn, az
álprofizmus ormain színtiszta „amatőrizmust” gerjesztett, lenn, a „vasár-
64
Ld. szintén a 62. sz. jegyzetet, továbbá a következő jegyzetben hivatkozott tv-felvételt!
65
Tömpe János barátom, akivel 1967/1968-ban a hódmezővásárhelyi katonacsapatban
tizenegy hónapig egymás mellett játszottunk, s aki jó darabig együttérzéssel követte
végül is meghiúsult focista-erőfeszítéseimet (ő okosabb volt nálam: nem erőltette,
pedig a technikai képzettsége s játékintelligenciája neki is meglett volna hozzá), 1978
körül kíváncsiságból kijött a SAJTÓ SK egyik mérkőzésére, amelyen a „kezdőben”
szerepeltem. A meccs után keményen lehordott, hogy miért nem vettem a kezembe
a „karmesteri pálcát” (hiszen „mindegyiknél képzettebb vagy!”), miért nem szólok
vissza, ha lebarmolnak, miért játszom ilyen enerváltan, mindenbe beletörődően
(etc.). Szó nélkül hallgattam… Ld. még ismételten erről a Paor Lilla és Takács Tibor
részvételével történt videóbeszélgetést (a kötet első esszéje 58. és 3. sz. írása 19. sz.
jegyzetben hivatkozott videó-beszélgetést!).
napi focisták” szintjén pedig kíméletlen álprofi versenyszellemet szült,

lett légyen ez kívülről és felülről nézvést bármennyire groteszk is.66 Sokat
elárul naivságomról, hogy én ezt az elképesztően torz – minden bizon�-
nyal csak a „magyar viszonyokra” jellemző – alaphelyzetet milyen nehe-
zen értettem meg. Az ugyan 1982/1983-as franciaországi ösztöndíjas
évemben nekem is feltűnt, mennyire felszabadultabban, következéskép-
pen sokkal jobban játszom, mint idehaza, de ezt először a „szabad világ”
görcsoldó, mámorító érzésének tulajdonítottam, s francia, berber, mexi-
kói, brazil (etc.) játékostársaim bókjait a vendégnek kijáró figyelmesség-
nek, előzékenységnek hittem a Cité Universitaire nemzetközi egyletében,
hiszen Csanádi Ferenc és Albert Flórián 1969-es brutális verdiktjét vég-
legesnek és megmásíthatatlannak gondoltam.67
A Cité Universitaire csapata, Párizs, 1983 tavasza.

Alsó sor, balról a negyedik: Kálmán Béla
Én is leírtam magam! Ehhez képest volt furcsa, már-már hihetetlen a fran-

cia közeg ismétlődő visszajelzése… Nocsak, kezdtem el morfondírozni:
66
Ld. ehhez Balog Iván értő recenzióját (Mészöly Kálmán–Sinkovics Gábor: Mészöly
Kálmán – A Szőke Szikla életregénye. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 c.
könyvről:http://szakirodalom.atlatszo.hu/2015/02/19/az-amator/).
67
Ld. bővebben a köttünk 3. sz. írásának 19., valamint jelen emlékezés 4. sz. jegyzetében!
lehetséges-e vajon, hogy a megítélés észvesztő különbségének mélyebb – a

magyar mentalitás bugyraiban rejtőző – okai lehetnek?
A most következő pár mondatot nem könnyű az „önfényezés” ódiuma
nélkül papírra vetni, de e nélkül sem az eddig elmondottak,68 sem pedig a
most következő „aha-élmény” nem értelmezhető: az Apámtól kisfiú ko-
romban ellesett mozdulatok, a napi, sokszor két-három órás gumilabdával
történt „falra rugdosás”– ráadásul Mădăianék terméskőből felhúzott, kö-
vetkezésképpen egyenetlen házfalára, ahonnan kiszámíthatatlanul pattant
vissza a játékszer – eredményeként én az átlagosnál jóval labdabiztosabb,
ún. „technikás” játékosok közé számítottam (akárcsak kispályás játszótár-
saim közül pl. EP, Tömpe János, Csizmadia Miklós, Mindák Pál és „Csu-
csu úr”), s ez annál inkább szemet szúrt, minél lejjebb ereszkedtem az
amatőr futballvilág garádicsain. S azt már csak nagyon későn, úgy negy-
venéves korom körül fogtam fel, hogy ez a számomra magától értetődő
örökölt és szerzett képesség (Hegyi Iván ironikusan használt kifejezése!)
mások – a többség – szemében, „akik behatárolt szinten fociznak”69 ellen-
szenves, visszatetsző.70
68
Mármint hogy Császár-Nagy Laci (első igazi edzőm, aki a „Fradi-legendával” beoltott,
s 1966 februárjában elküldött próbajátékra a Ferencváros egyik játékos toborzójára)
pár hónapos intenzív felkészítése után a „kölyök” és „ifi” korosztályos szinteket ki-
hagyva első bajnokimat egy NB I-es egyesület ifjúsági első csapatában játszhattam 1966
augusztusának első napjaiban a Dorog ellen (igaz, hogy „csak” a Csepelben), etc. (Ld.
bővebben B-KB 2002, 261–286. (a 34–44-es pszeudo-lábjegyzetekben).
69
Várkonyi Sándor (1937–2021), az egyik legjobb képességű újságíró-futballista kifeje-
zése! Ld. Oszvald György: Futballkirály korona nélkül(www.10kerkult.hu/.../26.../
361-futballkiraly-korona-nelkul.html). Bővebben: Várkonyi Sándor: Mivé lettél, fut-
ballkirály? Budapest, 2011, Pro-Sport 2000 Bt. (A szerző ajánlása: „Kálmán Bélának,
a technikás történésznek – régi barátsággal – Várkonyi Sándor, 2016. 03. 11.”)
70
Anekdotának tetszik, pedig ez is igaz: amikor körülbelül másféléves állandó szereplés
után, 1977/1978 körül „kiszorultam” a SAJTÓ SK kezdő tizenegyéből, csapatunk
három „meghatározó játékosa” (Szále László, Módos István és a „gólfelelős” Skultéty
Tamás) udvariasan kérdőre vonta a SAJTÓ SK teljhatalmú főnökét, a jobb-bekket játszó
Moldova Györgyöt, aki ugyan futballozni meglehetősen „korlátozott nívón” tudott
csupán, viszont írói pályája csúcsán volt, hogy miért ültetett le a kispadra? Gyuri, aki-
vel különben igen jóban voltam, kb. ezt mondta a „küldöttség” tagjainak – két részlet-
ben –: a) „ha meccskezdéskor egy-egy tyúktojást a gatyája zsebébe tennénk, egyik sem
törne össze a mérkőzés végéig, annyit „ütközik” (ez igaz volt!); b) „ha én [M. Gy.] fele
ilyen technikás lettem volna, mint ő [B-KB] – magyar válogatottságig viszem”. (Ld. még
a többször hivatkozott 2018-as november 7-i videóban is!) Ilyen hízelgő s utólag persze
ellenőrizhetetlen dolgokat 1978 előtt és után is több alkalommal mondtak nekem és
A fő „felelős”, mármint a futballélményekért: Császár-Nagy László,

az Arany János Gimnázium válogatottjának trénere bemutatót tart a fejelés
tudományából a Balaton partján 1967 nyarán (jobb volt a labdaérzéke mint későbbi
válogatott játékostársaimnak a Ferencvárosban!). Akik nézik: Kálmán Pál,
Kálmán Béla és Szilárdi István (1949–1978), a fiatalon elhunyt tehetséges színész,
az Arany János Gimnázium futballválogatottjának centere.
Különösen, ha nem párosul a föntebb érintett, szerintem aránytalan, sehol

másutt nem tapasztalható fogvicsorító győzni akarással! Akkor is nyílt
kihívás, sőt: sértés, ha egyetlen szóval sem „emlékeztetem” rá a labdával
rosszabb viszonyban lévő játékostársat.
Megint túlságosan elkanyarodnék mostani témámtól, ha bővebben ki-
fejteném: az ilyesféle elnéző magatartás több mint bűn, jóvátehetetlen hiba
rólam, de ugyanúgy voltam vele, mint E. P.: hittem is, nem is, s bár „szerzői” hiúsá-
gomnak tagadhatatlanul jólesett, inkább megzavart… Ebben a (negatív) összefüggés-
ben mégis fontosnak tűnik, hogy Gyuri – a maga módján igazságosan – „büntetett”,
saját elnyomott futballista vágyai lehetetlenségét „verte le rajtam”. (Utólag azt gyanítom
– persze ellenőrizni ezt sem áll módomban –, hogy a magyar futball egyik egyetemes
zsenije, a fizikailag hozzá igen hasonlatos Kubala László lehetett a példaképe, aki 1949
januárjában épp Moldova kedvenc csapatából, a Vasasból lépett le Marik György tár-
saságában Nyugatra, s lett – Messi mellett – minden idők leghíresebb Barcelona-ikon-
jává…). Ld. bővebben: B-KB 2002, 271–274. (a 43. pszeudo-lábjegyzetben). Vö. Bodnár
Zalán: A „Grande” Ganz gyermeke (NS-sorozat 1. rész: Kubala László) Nemzeti Sport,
2017. április 29., I.; uő.: Pro Patria (et libertate) (NS-sorozat 2. rész: Kubala László),
Nemzeti Sport, 2017. május 6., I. ; uő.: Katalánok királya (NS-sorozat 3. rész: Kubala
László), Nemzeti Sport, 2017. május 13., I.
a pályán és az öltözőben, hiszen mégiscsak ez – a labdával való bánni tudás

– volna a futballban az igazi mérce, amit különben csaknem mindenki, kivált
a „vezérszerepre” törekvők könyörtelenül ki is használnak a hierarchia
(erőrangsor) kialakításában, illetve fenntartásában. Az egyik klasszikus
Puskás-mondás épp ezt tükrözi (alighanem Buzánszkyhoz intézte a pályán):
„Nem látod, hogy pirosban vagyunk?!?” Vagy egy másik, amelyiknek a fáma
szerint a próbajátékon lévő és emiatt igen lámpalázasan játszó ifjú Tichy
Lajos (1935–1999) – egyébként szintén világklasszis! – volt a kárvallottja. A
fénykorában lévő „Öcsi” a harmadik „eladott labda” után, persze jó hango-
san, hogy mindenki meghallja, csak ennyit kérdezett: „Kicsi, te velünk vagy?”71
A labdabűvölésre visszatérve, maga a tény s a vele járó könnyedség az
elviselhetetlen, s mint később, épp Varga Zoltán hazai vesszőfutását, vég-
eredményben torzóban maradt pályafutását elemezve rájöttem: fönt is ha-
sonló a helyzet! Ha a „Göröcs és Puskás–Maradona–Messi-szerű” briliáns
labdavezetés, a kiszámíthatatlan („czibori”) cselezőkészség és a kifogástalan
„vargazolis” rugótechnika nem ötvöződik fejlett kommunikatív készséggel,
csibészes öltözői dumával (amelynek E. P. egyébként szintén „mestere”
volt!), könnyen szálkává válhat az ember a többiek, különösen a mindenkori
patron s az őt körülvevő két-három hangadó („köménymag”) szemében. S
akkor az edzőpályán már sok minden megtörténhet, például saját játékos-
társai „lépnek úgy oda”, hogy akár súlyos sérülés is lehet belőle… Ezzel
„üzennek” a különcnek, a kívülállónak… Megint csak felfogóképességem
korlátaira világít rá, miért figyelmeztetett Vépi Péter 1970 januárjában a
Fradi II. öltözőjében, hogy „Béluskám, én úgy szeretnék egy nagyot beléd
rúgni!” (pedig épp ővele voltam a legjobb viszonyban!), miért vallja be
évtizedekkel később enyhén cinikus mosoly kíséretében egy neves törté-
nésszé váló hajdani E-Collegista kollégám: évekig készült rá, hogy egyszer
úgy istenigazából „elkapjon”, s miért mondhatja a szemembe, tiszteletre
méltó nyíltsággal egyik legintelligensebb Újságíró Válogatott-beli társam,
miszerint „már az, ahogyan a labdához érsz, a legtöbb emberben ellenállha-
tatlan vágyat ébreszt, hogy jól »odavágjon«”.
71
Ld. erről Borsi-Kálmán Béla: Az empátia hiányának szerepe a magyar futball mély-
repülésében. In Az empátia alkonya. Szerk. Bokányi Péter. Hévíz, 2019, Csokonai
Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság, 148–171.
Ugyancsak ő volt az, aki – helyettem – a tanulságot is levonta egész

„amatőr” futballpályafutásomról: „Te nem vetted észre, hogy már azzal
megzavarod a hierarchiát, ha beteszed a lábad az öltözőbe, hát még ha
labdához is nyúlsz”… Csak nagyon halkan, pironkodva jegyzem meg, hogy
ez a dialógus 2015. augusztus 12-én, szerdán tizenegy óra körül történt a
népligeti Fradi-edzőközpontban, amikor harmadik (s egyben utolsó) kül-
szolgálatom lejártával harmadszor is megpróbáltam visszailleszkedni a
közben radikálisan megfiatalodott, valódi nemzedékváltáson átesett „ke-
retbe”… 67 éves is elmúltam már, mire megértettem: ezzel az „alkattal”
– Magyarországon – valóban csupán „vendég” (HC, 242.), „enyhén gyö-
kértelen odavalósi” (Ki szavatol… 74., E. P. kiemelése), és mindent össze-
vetve: legfeljebb „tartalék”72 lehetek!
A Magyar Újságíró Válogatott „utazó kerete” 1989 körül egy németországi túrán.
Állnak: Boross Dezső (1938–2009), Kopeczky Lajos, Regőci Attila,
Várkonyi Sándor (1937–2021), Szalóczy Pál, Kiss László, Seres Attila, Pindák László,
Vicsotka Mihály, Hartl Lőrincz, Németh Péter (cs. kapitány), Bogdán Zoltán, Kálmán Béla,
Hegyi Iván, Sinkovics Gábor, Vajda György.
A nagyon későn bekövetkezett „megvilágosodás” előzménye, hogy hosszabb,

akár több hónapos külhoni ösztöndíjak és évekig tartó diplomáciai missziók
után derűsen, jókedvűen, felszabadultan tértem haza, s egy darabig igen
72
Vö. esszénk 39. sz. jegyzetével!
„jó formát árultam el” (copyright: „Csucsu úr”). Aztán fokozatosan „el-
szürkültem”… Most is így történt: rúgtam négy vagy öt gólt (műfüves kis-
pályán, jégkorong-kapura), mígnem a meccs vége felé egy felfutó játékos-
társ – egyébként az újabb zsurnaliszta generáció egyik „ásza” – elé jobb
oldalról visszaadandó labda „beragadt”, az átadás rövidre sikeredett, s az
ellenfél s egyben az új társulat legjobb spílere (P. Fülöp Gábor) elcsípte,
majd gólt rúgott belőle… (Emlékezetem szerint ez volt az egyetlen sikerte-
len „megmozdulásom”!) Következmény: a szóban forgó játékostárs ugyan-
úgy küldött el melegebb éghajlatra, mint 1969. május 28-án néhai Albert
Flórián (1941–2011) az FTC zöldre pingált társasgépkocsijában. A követ-
keztetések levonását ezúttal (is) az olvasókra bízom… 73 (Vö. „Az ember
tudatlanul születik, és – ha bölcs – szkeptikusként végzi”! HC, 101.)
*
De vissza Esterházyhoz! Nem tudnám felidézni E. P. arcjátékát Szilágyi
István „üzenete” hallatán, s végképp nem „tisztem” megítélni, mit fogadott
meg s mit nem nála tizenkét esztendővel idősebb erdélyi írótársa „intel-
meiből” 1978-1979 körül. Nem tudhatom azt sem, találkoztak-e valaha, s
ha igen, a „zilaji” kálvinista tímármesterek ivadéka milyen viszonyba ke-
rült a talán csak a Széchenyiekhez, a Batthyányakhoz, a Károlyiakhoz
(stb.) mérhető patinás „anyaországi” római katolikus arisztokrata família
egyik legtehetségesebb sarjával. Ám az mindenesetre már ránézésre is
megállapítható, hogy E. P. minden bizonnyal legfontosabb műve, a Har-
monia caelestis (2000) egy konyhai mérlegen is sokat nyomna (a latban):
„kilóra” is (faj)súlyos munka, olyan, amely alatt „beszakad az asztal”
(Spiró György kifejezése)…
Vö. ismételten a kötet 2. sz. írása 3., továbbá 4. sz. emlékezése 4., valamint 62. sz.
73
jegyzetével!
1986: Szófia
1986 novemberében történt: a Bolgár Újságírók Szövetsége meghívta a

magyar íróválogatottat egy szófiai vendégszereplésre. Mivel akkor még a
Magyar Írószövetségnek nem volt „hivatalos” csapata, ellenben Moldova
György legendás SZOCREÁL nevű egyesülete hosszú évek óta váltakozó
sikerrel játszott Budapest legalacsonyabb osztályában, ahonnan nem lehe-
tett kiesni, így a Sajtó SK kerete utazott a bolgár fővárosba. A választás
„logikus” volt, mert a nagy múltú gárdában jobbára valóban írástudók
futballoztak: újságírók, lap- és technikai szerkesztők, nyomdászok, vegye-
sen (Odenwald Nándor, Hegyes Imre, Jovánovics György, Sükösd György,
Plankó István, Módos István, Szále László, Veszprémi Miklós [1934–2004],
Szíkes Péter, Bognár György, Németh Péter, Horváth [Katona] János, Skul-
téty Tamás, Csóka László stb.).
Valódi írók viszont a fénykorát élő Moldova Györgyöt leszámítva arány-
lag kevesebben voltak a társaságban, bár Füzesi István (az „új” centerhalf)
és Kenessei András (az egyik balbekk) több novelláskötetet jegyzett, míg
Módos István rendszeresen közölt „krokikat” a magyar színjátszás kiemel-
kedő személyiségeiről. A viszonylagos „írótlanság” oka abban keresendő,
hogy a csapaton belül körülbelül tizenöt évvel korábban „szakadás” történt.
A két „ász”, a kőbányai munkás környezetből származó Moldova Gyuri és
a szabolcsi (jánkmajtisi) szegényparaszti világból érkezett Végh „Tóni”
(1933–2000) függelmi, morális és főként presztízsokokból összekülönbözött
egymással. A gyaníthatóan régóta érlelődő konfliktusból „krízis”, majd
1969/70 körül teljes meghasonlás lett: M. GY. szabályosan „kitette V. A.
szűrét”. Az esetről csupán hallomásból értesültem, de a „Miért beteg a ma-
gyar futball” (1974) című lényegretörő pamflet szerzője némi ordítozás
kíséretében nem csupán a közös öltöző ajtaját csapta be véglegesen maga
mögött, hanem a „vidékiek” – úgy is mondhatnám, hogy a „népiek” újabb
nemzedéke – egy részét (Döbrentei Kornél, Mózsi Ferenc és testvére, egy
Szalai nevű irodalomtörténész etc.) is magával vitte.
A SZOCREÁL egyik csapatképe – Szále László tulajdona

Az álló sorban balról a negyedik: Moldova György (játékos-edző)
Egyébként állnak (b-j): Veszprémi Miklós, Skultéty Tamás, Odenwald Nándor,
Megyesi Imre, Módos István, Sükösd György, Kenessei András
guggolnak: egy vendégjátékos, Füzesi István, Kálmán Béla, Szikes Péter,
Bognár György, Katona Horváth János
A „pestiek”, az urbánusok jórészt maradtak. Persze ez a kategorizálás kimó-
dolt, hiszen Csurka István (1934–2012), a MIÉP leendő frontembere szin-
tén a folytatás mellett döntött (ő volt az egyik kapusunk), s a további „ma-
radékból” sem mindenki a pesti aszfalton szocializálódott (Módos István,
Skultéty Tamás és Szále László például); valamint a „disszidensek” között is
jó néhány akadt, aki Pest-Budán töltötte gyerekkorát (Mózsi Feri biztosan).
Mi több, a lúdtalpa, sokdioptriás szemüvege s finoman szólva sem „sportos”
alkata miatt futballra teljesen alkalmatlan, s ezért frusztrált, tipikusan „ur-
bánus” Mezei András (1933–2008) is úgy érezte: több játéklehetőséghez jut
a Szürreál névre keresztelt, egyébként hamarosan felbomló „ellencsapat-
ban”… Mégis úgy vélem: ez a válás mintegy megelőlegezte az 1989–1992
között lezajlott nagy schismát, amikor szinte a teljes Kádár-kori magyar
értelmiségi elit bomlott két, egymást engesztelhetetlenül (meg)gyűlölő – és
sajnos pártpolitikailag is leképezhető – szekértáborra; még az 1930-as évek-
beli alapkonfliktusnál is anakronisztikusabb módon újraélesztve a rossz
emlékezetű és sehová sem vezető „népi(es)–urbánus” szembenállást.74
Ld. erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Összegzés és kitekintés – Töprengés a honi anti-
74
szemitizmus természetéről, avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony rendezé-

sére. (rövidített változatát ld. ebben a kötetben is!); Uő.: Nacionalizmus és magyar értel-
miség 1989–1997 között, avagy a „népi(es)-urbánus vita” – mai olvasatban. In: B-KB
Ami engem illet, én pár évvel a „krach” után, ’75 augusztusában érkeztem,
a focistaálmokkal régóta leszámolva, inkább a kialakítandó „kapcsolati tőke”
reményében. (1974. december 31. és 1975. december 1. között „szabadúszó”
voltam: tolmácskodásból, műfordításból s a föntebb érintett lektorálásból
tartottam el akkor háromtagú családomat.) Így esett, hogy majdnem öt éven
át, esőben, hóban, fagyban játszottam – elég gyakran csereként75 – az együt-
tesben, amíg meg nem untam a „kispadot”, meg főként az állandó, időrabló
és rendkívül fárasztó utazgatást Halásztelek és a budapesti kültelki pályák
(Kelenföld, Kőbánya, Cinkota, Óbuda, Pesterzsébet, Pestlőrinc, Rákosszent-
mihály etc.) között. De a jó viszony megmaradt, ezért fél évtized múltán
engem is meghívtak a bolgár túrára – Esterházy Péterrel együtt, aki addigra
már „befutott” írónak számított. Azt már nem tudom, hogy a bolgár elvtár-
sak kérése volt-e ez, vagy a „csapatvezetés” – konkrétabban a szófiai magyar
külképviselettel is jó kapcsolatban lévő Veszprémi Miki76 (a hiánypótló
színvonalas külpolitikai hetilap, a Magyarország olvasószerkesztője) – ön-
tevékeny PR-kezdeményezése (mármint, hogy „a” Moldova mellett legyen
egy másik „húzónév” is a küldöttségben), mindenesetre E. P. is megjelent a
Ferihegyi repülőtéren. Akkoriban még mindig a Csillaghegy Munkás Torna
Egylet aktív futballistája volt, bár úgy hiszem, inkább már csak „levezetett”.
Ám egy barátságos nagypályás mérkőzésre még bármikor összekapta magát.
Különben is 1985–1986 folyamán, két esztendővel a GALAMBOM SC –
Légrádi „Csucsu” külhoni hivatalos munkavállalásával és az én tizenegy
hónapos franciaországi kutatói ösztöndíjammal (1982/1983) összefüggésbe
hozható – kényszerű feloszlása után ismét egymás mellett játszottunk az
Újságíró Szövetség által a Postás-sporttelepen rendezett kispályás bajnok-
ságban. Immár az Élet és Irodalom alkalmi, de annál „érdekesebb” nevekből
álló csapatában: E. P. a mértékadó „irodalmi és politikai hetilap” gyakori
szerzőjeként – én vendégként. (1983 és 1989 között másodállásban a Nagy-
világ rovatvezetője voltam, és a két szerkesztőség, a Kortárs gárdájával ki-
2002, 182–222. (Újra közölve: B-KB 2014, 262–288. Továbbá uő.: Fejtő Ferenc, a par ex-
cellence magyar polgár. In Megközelítések. II. Tanulmányok, esszék, beszélgetések. Budapest,
2012, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), 103–116.; továbbá (újra közölve) B-KB
2014, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), 289–304. In B-KB 2014, 223–304.
75
Vö. újfent a 70. sz. jegyzettel!
76
Vö. Veszprémi Miklós: Hogyan halt meg Petőfi? Budapest, 1989, Népszava Kiadó
Vállalat.
egészítve, ugyanabban az épületben, a Széchenyi utca 1. szám alatt működött.)

Némi habozás és tamáskodás után – korfestés gyanánt – idemásolom „kez-
dőcsapatunk” névsorát: Kovács (Zoltán) – Gellért Kiss (Gábor) [1946–2013],
Döbrentei (Kornél), Zalán (Tibor) – Szále (László) – Esterházy (Péter),
Borsi-Kálmán (Béla), a „kispadosok”: Mezei (András) és Megyesi (Gusztáv
[1950–2016]. Pszichológus: Váncsa István; fotóriporter: Polgár Judit [1955–
2001]; gyúró: Szekrényesi Júlia; béközép: Széky János. (Ld. még erről: https://
tilos.hu › episode › sznobok › 2021/10/18.)
Azt hiszem, itt illik rögzítenem, hiszen ez is összefügg E. P.-vel: ’82 ta-
vaszától nagyjából 1990-ig, mint korábban már futólag említtettem, hé-
be-hóba lejártam egy másik „értelmiségi vegyescsapat” (néhány név: Római
Róbert, a történész Szakály Ferenc [1942–1999], Gellért Kiss Gábor, a
Horn-kormány idején parlamenti államtitkár, Szávai János későbbi MDF-es
párizsi nagykövet, Kő Pál (1941–2020) Kossuth-díjas szobrászművész,
Németh Gábor stb.) hétfői vagy csütörtöki „métáira” is, többnyire az Elekt-
romos-pályára, utóbb egy angyalföldi általános iskola földes udvarára.
A dolognak részemről jobbára újfent „pofafürdő” jellege volt, bár ügyes
fiúk itt is akadtak: Esterházyn kívül Jankovics Jóskát, Kukorelly Bandit,
Czakó Gábort és az akkoriban még hamvasan ifjú Garaczi Lacit és Zeke
Gyuszit sem „zavarta a labda”, de a lényeg inkább itt is az együttlét: a meccs
utáni „áztatás” a melegvizes kismedencében s persze az obligát sörözés volt.
Mindez réges-régen volt, talán igaz sem volt; mindenesetre néhány eszten-
dővel a föntebb szóba hozott „nagy (értelmiségi) skizma” előtt történt;
később, már bukaresti diplomatakoromban döbbenten hallottam, hogy a
társaság – közben két „csapatra” oszlott – tagjai alig köszönnek egymásnak…
De, ami jelen emlékezés szempontjából döntő mozzanat: az ÉS kétszemé-
lyes csatársora mögött 1985–1986-ban valóban Szále Laci „rakkolt” és „osz-
togatott” a középpályán,77 s leginkább mégis ez a fejlemény lehetett a szófiai
közös vendégjáték végső oka. Annál is inkább, mert akkoriban még „ki-
robbanthatatlan” volt a SZOCREÁL kezdő tizenegyéből, ezért lehetett némi
beleszólása a csapat belső ügyeibe… (Köszönet érte utólag is! Háláját egyéb-
ként a maga módján E. P. is lerótta, mert „Szőke Laci” néven egyik köny-
Szále László: „Minarik uszályában”, Élet és Irodalom, 1986. december 19., 27.; vö.
77
B-KB 2002, 262. (a 34. számú jegyzetben).

vében félreismerhetetlenül őt is megörökítette – ráckevei szűkebb pátriá-

jával együtt: Hahn-Hahn grófnő pillantása, 189–200.)
A mérkőzésre a Levszki-stadionban került sor ún. „előmeccs” (HC, 486.)
formájában, egy bolgár elsőosztályú bajnoki nyitányaként. A hangszóróba
bemondták a csapatok összeállítását. Amikor az Esterházy név elhangzott,
óriási üdvrivalgás tört ki, a bolgár szurkolók biztosan azt hitték, hogy nyol-
cas számú mezben az akkor az AEK Athénban profiskodó E. Márton – és
nem bátyja, E. P. – fut ki a pályára… Egyébként 4:2 arányú vereséget szen-
vedtünk. Góljainkat a két „ráckevei”: Skultéty Tamás és Szále László lőtték.
Ez a második találat E. P. baloldali beadásából – „gólpasszából” – született
(Sz. L. szíves közlése).
Esterházy Péter a Sajtó SK mezében, 1986 novemberében.

Képaláírás: „A híres Esterházy-fivérnek 180 meccs után joga van
moziba hívni a partjelzőt” (Szondi György fordítása). (A fényképen látható
további három játékos: Sükösd György [félig takarva], Szíkes Péter,
továbbá – a csinos taccsbíró mögött – Katona Horváth János)
Rövidre zárva: E. P. Szálén és rajtam kívül közelebbről senkit sem ismert a

SZOCREÁL-ból, ezért a szófiai hotelben engem választott szobatársául.
S itt következtek a meglepetések! Azon még nem akadtam fenn, hogy
férfi létére hosszú, bokáig érő hálóinget viselt, amilyent addig csak Kandó
Ilona (1895–1971) nagyanyámon láttam kisfiú koromban; arra gondoltam,
ez a kényelmes éjszakai holmi arisztokrata körökben az emancipált urakat
is megilleti. De attól már leesett az állam, amikor a hajnalig elnyúló dis-
kurzust azzal kezdte, hogy megdicsért: milyen előrelátó módon választot-

tam frizurát, mondván, hogy emígy – a homlokomba fésülve akkor még
valóban sűrű hajzatomat – nem fog annyira látszani a később elkerülhetet-
len hajritkulás/kopaszodás.78 Mindenesetre, tette még bölcsen hozzá: „Nem
sokat fog változni az arcod jellege”! Nocsak, villant át az agyamon, ezt vajon
honnan tudja? (Vagy, az ő modorában: „Rejtély, ezt honnét veszi?” Ki sza-
vatol a lady biztonságáért? 67.) Mert valóban korai kamaszéveimtől kezdve
bujkált bennem a szorongás, hogy idő előtt elveszítem az övéhez huszo-
névesen sem mérhető „sörényemet” (Ki szavatol…, 134.).
De az igazi elképedés csak e „felütés” után vett erőt rajtam: az még
hagyján, hogy tudta, szerény egyetemi oktatói keresetemet román és cirill
betűs „moldován” regények rendszeres lektorálásával egészítem ki, pedig
ezt aligha említettem az öltözőben. Magától értetődik, hogy tudományos
terveimről –a magyar–román (román–magyar) viszony újszerűnek remélt
újra-gondolásáról – végképp hallgattam, hiszen éppen csak elkezdtem ez
irányú töprengéseimet. Mégis minden kérdéséből, megjegyzéséből teljesen
egyértelmű volt, hajszálpontosan „belőtte” lehetőségeimet. A leginkább
döbbenetes mozzanat pedig nem is annyira emez intuitív látlelet, hanem
az a kicsit feszélyező felismerés volt, hogy szavak nélkül is tökéletesen ki-
ismert: átlát rajtam! Ahogy múltak az órák, hiszen ősrégi magyar szokás
szerint néhány magyarországi és erdélyi pályatársról is diszkréten véleményt
cseréltünk (Isten bizony nem emlékszem már, kiket pécéztünk ki!), egyre
inkább az volt az érzésem, hogy meztelenül állok egy tükör előtt, vagy, s ez
még furcsább volt, magammal folytatok párbeszédet, akárha, paradox
módon, megkettőződtem volna. Ezt addigi életem során csak egyszer, ti-
zennyolc évesen tapasztaltam Szinérváralján, amikor ’66 nyarán, „haza”
látogatva, körülbelül másfél-két óra hosszat társalogtam az ottani plébá-
nossal, néhai Kádár József (1911–1993) sokat próbált kegyesrendi szerze-
tessel. Neki volt ilyen átható, fürkésző, kékesszürke szempárja s ilyen „vesébe
látó” pillantása, az olyan embereké, akik az arcok és a történetek (sorsok)
mögé látnak79…
78
Vö. kötetünk második írásának 15. sz. jegyzetével!
79
Ld. erről Koltai András–Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a máramarosi végekről–
Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945–1992). Budapest–Márama-
Tétova összegzés-féle
Utólag egyre inkább azt hiszem: mindenkivel így volt! Mint az igazán intelli-
gens férfiak egy csekély hányadának, neki is veleszületett adottsága volt arra,
hogy egy szemvillanás alatt „ráérezzen” mindenkori partnerei személyiségé-
nek rejtett mozzanataira, „rugóira” – kortól, nemtől s társadalmi státustól
úgyszólván teljesen függetlenül. Senkinek nem lehetett titka előtte, s ha
(nagy)úri kedve úgy tartotta „lefényképezte” („levette”) s később valamelyik
művében meg is örökítette azokat, nyilván nem „egy az egyben”, hanem oly
módon, ahogy az általa kigondolt cselekményhez vagy a mondanivalóhoz
passzolt. (Ismét egy ideillő epizód: A ki szavatol a lady biztonságáért „Ágnes”
című második része ezzel a mondattal indít: „Élt egyszer egy lektorijelentésíró”
[47.], és utána is még legalább harmincszor. Nem ismertem rá magamra, de
ettől még én is lehettem [volna] a főszereplő egyik modellje, különösen, ha
a munkába veendő „kelet-francia könyvre”, az Európában akkortájt nemigen
utazgató „kelet-franciákra”, a „jó kelet-franc kenyérre, búzára” és a „ke-
let-franc abárolt szalonnára” gondolok, mely utóbbi „ZŐD HAGYMÁVAL”
a legízletesebb [Ki szavatol…, 59–61.]. Mindez bennem, meglehet tévesen,
keleti szomszédaink, a románok képzetét kelti…)80
S itt merül föl bennem ismét az a kérdés, amely 1986 novembere (első
és egyben utolsó face to face beszélgetésünk) óta motoszkál bennem: honnan
is szemlélte ő, „a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember”
(Függő, 5.) környezetét, a magyar valóságot: alulról vagy felülről, illetve: kí-
vülről avagy belülről?81 Mert középről biztosan nem, ha csak „közép” alatt
nem kiegyensúlyozottságot, ellenpontozást, távolságtartást értünk. (Újabb
kontrapunkt gyanánt: minthogy életem legfogékonyabb tizennégy eszten-
dejét egy másik ország társadalomtörténetileg és mentálisan más idősíkban
rossziget, 2014, Simonchicz Incze Kulturális Egyesület. Ld. még kötetünk Emlékeim
Kádár Józsefről (1966 nyara) c. írását is.
80
E. P. könyvei átlapozásakor mindössze három dedikált példányt találtam, az egyik
éppen a Ki szavatol a lady biztonságáért? belső címlapján olvasható: „Bélának – borsi
szeretettel, péter. (82. május, Galambom)”; a másik öt évvel későbbi, a [Csokonai Lili:]
Tizenhét hattyúk c. kötete elé – stílszerűen: „Béluskának szeretettel, Lili”. (A harma-
dikat ld. a 11. sz. jegyzetben!)
81
Vö. Radnóti Sándor: Túl a tragédián. In Körössi P. József 2016, 150–153. (különösen:
151–152.).
lévő régiójában töltöttem – ergo: bizonyos fokig „vidéki” maradtam –, so-

hasem lehetek képes, még ha megszakadnék is, belülről s még kevésbé felül-
ről nézni, értelmezni, mérlegelni a magyarországi fejleményeket. E. P.-vel és
sok más nálam szerencsésebb kortársammal ellentétben: kizárólag alulról
és leginkább: kívülről! A „közepet” – a kiegyensúlyozott véleményalkotást
– talán, s épp a viszonylagos és nem kívánt kívülállás következtében – én is
megcélozhatom. Esetleg a „távolságtartást” és a „tárgyilagosságot” is.)
Megvallom, nagyon sokáig azt gondoltam, E. P., családja „ősi” eredete
(TR, 229.) okán nyilván leginkább felülről, míg kültelki „negyedosztályú”
focistaként magától értetődően alulról – is. És persze BELÜLRŐL, „az magyari
dolgok” kellős közepéből. Merthogy oda született, ott volt és ott is maradt,
élete utolsó pillanatáig: a magyar értelmiségi elit és szellemi élet centrumában.
S mi jóval több: a tetején! Ezért lehetett, akarata ellenére (mert ilyesmire nem
törekedett), minden mai magyarral szemben abszolút fölényben. Ezt hihetet-
len természetességgel palástolta, nagyúri eleganciával „viselte”, legtöbbször
senkivel sem éreztette: kevés kivételtől eltekintve mindenkivel kedves, köz-
vetlen, nyitott, „laza”,82 s főként udvarias83 volt. Ezzel nem azt akarom sugallni,
hogy ne lett volna benne gőg, egy-egy szemvillanásából, bármennyire ural-
kodott is magán, ez olykor érezhető volt, ha valami vagy valaki nagyon nem
volt ínyére, s biztosan akadnak olyan barátai vagy ellenségei, akik – velem
ellentétben – ennek konkrét jegyeit meg is tapasztalták…84 De végül is nem
tetszhetünk mindenkinek, s még csak nem is törekedhetünk erre.
82
Elképesztő módon nyitott pasi volt, nem szerepelt a szótárában az előítélet” (Szüts Mik-
lós festőművész). Ld. Esterházy emlékkonferencia. Vö. írásunk 57. sz. jegyzetében is.
83
Vö.: „Egyik utolsó beszélgetésünkön azt mondta, hogy fáj nekem, hogy sokan gőgös-
nek tartanak, de távolságot kellett tartanom. Talán azért éreztem magamhoz közel,
mert valamennyi emberi gesztusát értettem és éreztem […] Egykorúak voltunk, bár
ő előbb járt ingyen buszon, mint én […]”. Lengyel László: EPÉ. In Körössi P. József
2016, 98–100. (az idézet részlet a 99. lapon, kiemelés az eredetiben).
84
„Eddig az átpolitizált aljasság nehezen tudott fogást találni rajtam (piarista diák, négy
gyerek apja, jó, tiszta, régi magyar vérem – mehetnek a fenébe korpára hatfelé malacnak).
[Ezt a helyzetemet, olyik primitív vitát leegyszerűsítendő, egyszer-másszor kihasználtam.
Ez nyilván hiba: annak, amit mondok, képviselek, akkor is igaznak kell lennie, ha KISZ-
tag volnék, buzi, magtalan és zsidó. Vagy, brrr, tréfa, protestáns!]” (Javított kiadás, 14.)
Ez a 2016. augusztus 25-én délelőtt megtalált passzus utolsó, viccesnek szánt félmondata
sajnos megerősíti a bennem eleve, ismeretségünk kezdetétől bujkáló kételyt, miszerint
öröklött beidegződéseink, gondosan leplezett és kompenzált presztízshierarchiáink is-
meretében elgondolható-e egyáltalán, hogy egy mélyen katolikus galántai és fraknói
Nem tudom mennyire volt ezzel tisztában (gyaníthatóan: nagyon!),85

mikor, hány éves korában értette meg: ő kiválasztott! Családja múltja,
történelmi súlya, plusz külvárosi „harmad/negyedosztályú futballistasága”,
e két egymásnak szögesen ellentmondó „adott-
ság” (időbeliség, történetiség) magától értetődő,
elegáns vegyítése/kiaknázása s persze minde-
nekfölött született érzékenysége, intelligenciája
– a tehetsége – szerves és harmonikus egésszé
ötvözte személyiségében az ellentmondásos
XIX–XX. századi magyar társadalomfejlődés
A “Mester” 2011. november legértékesebb vonásait. Ő volt, gr. galántai és
11-én, egy irodalmi esemé- fraknói Esterházy Péter, a polgárosodott arisz-
nyen (forrás: http://soderlulu. tokrata (nemes) prototípusa, a torzóban maradt
blogspot.hu/2016/07/ester-
hazy-peter-es-en.html) reformkori vétetésű magyar polgári átalakulás
(„polgárisodás”) etalonja és ikonja – az „embe-
rarcú szocializmus” korszakában. Vajon lehetséges-e, hogy épp ez a furcsa,
ellentmondásos, mégis kegyelmi (ihletett) állapot (état de grâce) tükröző-
dik vissza legfontosabb műve – a Harmonia caelestis – címében86 is? Nem
Esterházy-sarj egyenrangú lehetne egy inokai és dorozsmai előnevű, iparűző rimaszom-

bati kisnemes Kálmán-ivadékkal, aki, ráadásul, még minden ágon kálvinista is?!? Vö. Dr.
Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemes családai. Kolozsvár, 1909,
Gámán J. örököse könyvsajtóján, II. köt., 8–9.) Mármint kölcsönösen frusztráló „leeresz-
kedés”, illetve „odadörgölőzés” (kóved) nélkül…
85
Ld. még erről egy 2002 körül tartott előadása videóját is, amelyet nemrégiben, 70.
születésnapja környékén vetítettek újra. Igazi „médiasztárként” viselkedett a zsúfolt
egyetemi előadóteremben! Az ő „laza”, elegáns, világfias stílusán túl hallgatósága szo-
ciológiai rétegződésének és lelki beállítottságának (elmaradt) vizsgálata is „megérne
egy misét” (https://www.youtube.com/watch?v=RsnaIFCkJQ4; https://mindentudas.
hu/előadások/tudományterületek/bölcsészettudomány/139-irodalomtudomá-
nyok/6017-a-szavak-csodalatos-eletebol.html). Ezt a produkcióját 2004. október 17-én
– s nyilván más alkalommal is – a Radnóti Miklós Színházban, ugyancsak „telt ház”
előtt megismételte, amikor két részletet „adott elő” a negyedszázaddal korábban meg-
jelent ikonikus regényből. Ld. Termelési-regény, Esterházy Péter felolvas - … (https://
www.youtube.com/watch?v=DuJ_WqOLFIY). Vö. Mátraházi Zsuzsa: Iránytű. Április
14-én lenne hetvenéves Esterházy Péter. A születésnapjáig a Magvető Kiadó naponta
videókat tesz közzé, melyeken a kulturális és művészeti élet szereplői olvasnak fel
számukra fontos Esterházy-szövegrészleteket. HVG, 2020. április 9., 40–41.
86
Megjegyzés: E. P: egyik felmenője, Esterházy Pál herceg (1635–1713) „szívesen fogott
kezébe hangszert, könyvet és tollat. Verseket írt, és zenét is szerzett. Katolikus szel-
az ő vétke, hogy a benne – családtörténetében és személyiségében/talen-

tumában – rejlő lehetőségekre az aczéli kultúrpolitika is ráérzett: nem
akadályozta meg pályára kerülését, mi több, taktikusan kiaknázta az ebben
rejlő PR-lehetőségeket. („Egy gróf a posztmodern magyar regényírás meg-
teremtője.”) Hangsúlyozni kívánom: ezt az esélyt csupán ellenségei róhat-
ják fel neki. Barátai, szimpatizánsai, „szurkolói”87– s nem utolsósorban az
egyetemes magyar irodalom – örvendezhet/nek, hogy vérbeli góllövő
csatárként kihasználta a „helyzetet”. Nem remegett meg a lába – és a keze.
„Beverte”…
De annak eldöntése, hogy az egyetemes magyar kultúra „befoghatatlan
üstököse” (Várszegi Asztrik)88 avagy örök időkig egyenletesen sugárzó
állócsillaga lesz-e, a jövő kifürkészhetetlen titkai közé tartozván, már meg-
haladja a múltkutatóvá vált egykori játékostárs szakmai illetékességét.89
lemű barokk kantátáinak gyűjteménye 1711-ben jelent meg Harmonia caelestis

címmel.” Romsics, 164.
87
Ellenpont gyanánt: Sajgó Szabolcs jezsuita atya az Új Ember 2016. július 24-i számá-
ban így búcsúzott EP-től: „Szurkolj onnan, ahol vagy, hogy olvasóid – akik tovább
bukdácsolnak ideát – soraid segítségével is minél előbb adják meg magukat földi
életükben a Titoknak, akit annyit közelítgettél véges lehetőségeink közt, s akihez már
hazatértél. Köszönet és hála a Fennvalónak érted, 66 évedért.” Idézi Michaletzky, 52.
88
Ld. Befoghatatlan üstökös. Várszegi Asztrik [püspök, pannonhalmi főapát] búcsúbe-
széde Esterházy Péter temetésén, 168 Óra, 2016. augusztus 11., 50–51. (Elhangzott az
Esterházy család grófi ágának gannai sírboltjában, 2016. augusztus 2-án délelőtt 11
órakor.) Egy kulcsmondat: „Péter nemcsak a vér, hanem a lélek és szellem arisztokra-
tája is volt.”, Uo. 51. Kötetben: Várszegi Asztrik: Mise Esterházy Péterért. In Körössi P.
József 2016, 215–219 (az idézet mondat a 217. lapon). Ld. még erről: Nagy Zénó:
Mennyit ér ma Esterházy? Szegedi Esterházy-konferencia (forrás: http://www.
irodalmijelen.hu/2017-apr-28-1456/mennyit-er-ma-esterhazy
89
Megjegyzés: esszém első megjelenése (2018. június eleje) óta változó, de inkább nö-
vekvő intenzitással folytatódik a vita EP „írói munkássága” s még inkább 1989/1990
előtti s főként utáni közéleti szerepvállalása megítéléséről, amely – legalábbis a „dolgok”
jelenlegi állása szerint – hovatovább „igazodási ponttá”, mondhatni „világnézeti kóddá”
(copyright: Kovács András) torzul a honunkban immár megszokott kisszerű értelmi-
ségi torzsalkodások s ritkán jóindulatú „cimkézések” szövevényében. Így sokak sze-
mében/fülében az Esterházy név immár „hívószó”. Olyan lakmuszpapír, amely mind-
azok „be- vagy átsorolására” alkamaztatik, akik írnak róla. (Vö. Bozóki András
kötetünk 7. sz. esszéjének 20. sz. jegyzetében hivatkozott véleményével!) Ez a nemkí-
vánt fejlemény igencsak megnehezíti az objektív véleményformálást, s még inkább
annak recepcióját, hiszen ilyenformán az árnyalatok elsikkadnak… Helyszűkében
lévén itt csupán EP 70. születésnapja környékén megjelent írásokból szemelgettünk
– a „teljesség igénye” nélkül: L. Varga Péter: Nyelvművészet és olvasáskultúra – avagy
Béke poraira!
Zugló–Nemesvita, 2016 augusztusában; rövidítés/szerkesztés: 2017. ápri-

lis/május; 2018. február; 2020. április/május; 2021. december)
P. S. Esterházy Péter, remélem, megbocsátja nekem odatúl ezt a short storyt

(kivált az „indítását”), amely egyik meghatározó mozzanata volt tipológiai
érzékem formálódásának, és – valódi „aha-élmény” gyanánt – alapvetően
járult hozzá a „magyar fejlődés” (és közvélekedés) rejtélyeivel, továbbá a
sajátosan magyar(osch) „presztízshierarchiák” mélyszerkezetével kapcso-
latos gondolkodásom finomodásához. E nélkül – nélküle – aligha értettem
volna meg, hogy „miről van szó”, és főként, hogy „mire megy a játék”.
A „kulcsért” – focistastílben: a „gólpasszért” – mindörökre hálás maradok
neki! (Minthogy földi életünkben erről sem beszéltünk, a másvilágon majd
rövidesen tisztázzuk „a dolgot” – egy dupla adag pacal és a hozzá illő korsó
sör/ök vagy néhány pohár veresbor mellett…)
*
Emez írás távoli előzményeit ld. Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes
avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből.
Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó, 263–264. (a 35. számú jegyzetben).
Megjelent (rövidítve, Kántor Lajos és Rigán Lóránt szerkesztésében), két

részletben: I. Korunk, [Kolozsvár], III. folyam, 2017. október, 89–95. és II.
rész, Korunk, [Kolozsvár], III. folyam, 2017. november, 105–111., illetve
(kötetben) Borsi-Kálmán Béla: Pszeudo-fociesszék. Széljegyzetek a futball,
a politika és az irodalom forrásvidékéről. Budapest, 2018, L’Harmattan,
165–226.
olvasható-e Esterházy 2020-ban, ÉS, 2020. április 9., 13. [Vö. György Péter: Rövid
kommentár, ÉS, április 24.,2.; továbbá L. Varga Péter: Viszonválasz György Péternek,
ÉS, 2020. április 30., 2.]; Margócsy István: Jó író volt-e Esterházy Péter? Az irodalmi
kánonok természetéről és csapdáiról. EP emlékének. Szép Szó. A Népszava kulturális
és társadalomkritikai melléklete, 2020. április 18., 3. Ld. még Kácsor Zsolt: Esterházy
Péter (1950–2016). Szép Szó, 2021. március 27., 7. (Az irigykedő utókor XXIX.)
FÖRGETEGBEN1
Gondolatok Bődy József: Magyar Odisszea

a XX. században2 című emlékiratáról
A lovat az Út, az embert az IDŐ méri (laoszi mondás)

„Ami igazán nehéz, az mindig a múltban van”3 (Szvoren Edina)
„A múlt csupán annyiban hasznosítható, amennyiben segítségével helyes
elhatározásokra jutunk a jövőben” (Esteban Echeverria)
Előhang
Ezt a három idézetet találomra, úgyszólván véletlenszerűen választottam

ki (olyannyira, hogy a harmadik mondás szerzőjére hirtelenében nem is
emlékeztem, ennélfogva nem is hajszálpontosan rögzült a fejemben);4 vá-
1
Először úgy véltem, hogy legtalálóbban a Sodrásban cím adná vissza leginkább Bődy
József sorsát és „üzenetét”. De ez a cím – Gál István „Sodrásban” című 2019-ben felújított
művészfilmje okán – 1963 óta már foglalt. Ugyancsak elcsépelt a „Forgószélben” vagy a
„Viharban” címváltozat, amelyek – vagy jelzővel ellátott származékszavaik – mondhatni
„bérletet váltottak” az első, majd a második nagy világégés valóban tornádószerű ese-
ménylavinájának szimbolikus megjelenítésére, felidézésre. (Ilyen például Niamessnyné
Manaszy Margit mostanában újra fölfedezett Kislányok a nagy viharban. Budapest, 1937,
A Szent István Társulat Kiadása c. hajdani bestsellere, továbbá saját, harmadik nekifu-
tásra elkészített monográfiám a temesvári „Levente-pörröl”, amelynek főcíme nem egyéb,
mint Manaszy Margit megkapó ifjúsági regénycímének parafrázisa: Kisfiúk a nagy vihar-
ban. Budapest, 2020, Kortárs Kiadó). Ld. még erről Kő András: Sodrásban Véletlenek
sorozata „…komoly és jelentős emberekkel készítettem interjút. Például Valéry Giscard
d’Estaing volt köztársasági elnökkel…” [Életinterjú Havasi Jánossal (sz. Dombóvár, 1952.
július 12.) a Párizsi Magyar Intézet leköszönő igazgatójával] Magyar Hírlap, 2019. no-
vember 9. (Hétvégi melléklet) (https://www.magyarhirlap.hu › 20191109-tucsokzene)
2
Sajtó alá rendezte Dr. Bődy Pál; szerk. dr. Károssy Csaba Ákos. Szombathely, 2014,
Oskar Kiadó (a továbbiakban Bődy).
3
„Egy szín, egy szag, egy káromkodás” Szvoren Edinával Szekeres Niki beszélget. Élet
és Irodalom, 2019. május 25., 7.
4
Az írás első megjelenésekor a mottó még így szerepelt: „A múlt vizsgálata arra való, hogy
törvényszerűségei megértésével helyes elhatározásokra jussunk a jövőben” (Életünk, 2020/1., 12.)
laszthattam volna persze még legalább két tucatot, vagy akár több ezret is
a kínálkozó temérdek szentenciából, amelyek közös jellemzője, hogy az
emberi cselekvés számára megadatott időkeretet veszi górcső alá.
Azt, amelyet mind közönségesen ÉLET-nek hívunk. Így: csupa nagy-
betűvel! Ami, tudjuk, néhány szokványos, mondhatni banális történés köré
szerveződő, mindannyiunk számára közös eseményhalmaz (születés, esz-
mélkedés, pálya-és párválasztás, karrier és gyermeknevelés, majd az elke-
rülhetetlen betegség és halál) ellenére mindenki, minden emberi lény szá-
mára egyszeri és megismételhetetlen, Adyval szólva: „Észak-fok, titok,
idegenség, Lidérces messze fény”!5 Az övé, senki máséhoz nem mérhető,
össze nem téveszthető, át nem ruházható: egyedi. Olyan, mint a géntérkép
vagy az ujjlenyomat. Következésképpen elvileg maga, és senki más, tarto-
zik elszámolni vele,6 ha évei sokasodtával, nem ritkán a halálos ágyán erre
késztetést érez. (Nagyon sokan vannak ezzel így, de nem mindenki ragad
tollat, vagy ül le számítógépe elé. Rosszabb esetben nem marad rá érkezése.)
Ide tartozó, gyakran elhangzó másik közhely embertársainkról: élete
kész regény, illetve, kicsit tudálékosabban: egy regényt mindenki tud írni,
vagy írhatna. A saját élet-történetét, élete regényét. A legtöbben azonban,
mármint azok közül, akik nem tudnak ellenállni a mérlegkészítés kísérté-
sének, s nem ragadja el őket időnap előtt a Kaszás, legfeljebb az emlékiratig
jutnak el, ami az imént szóba hozott elemi késztetésen, a számvetés kény-
szerítő erejű elvégzésén túl számtalan buktatóval jár. Tovább megyek: koc-
kázatánál csak az a felelősség nagyobb, amit írója önkéntelenül (meggon-
dolatlanul) vagy nagyon is tudatosan magára vállal, amikor szabad folyást
engedve élete során feltorlódott emlékeinek és érzelmeinek leül a fehér
papírlap (komputer-billentyűzet) elé, hogy megrostálja soktízezer napja
hordalékát. Merthogy, szögezzük le mindjárt, nem írhat meg mindent! Akár
azért, mert rengeteg emlékfoszlányát egyszerűen elmossa a könyörtelenül
5

Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse... [Szeretném, ha szeretnének] In: Ady Endre
összes költeményei. (forrás: mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0401.htm) Az Ady-
oeuvre jelentőségéről és a költő-óriás közéletiszerepéről mostanában ismét felpa-
rázsló vitákhoz ld. N. Pál József: Ady Endre tanúságtétele. Országút. Művészet, tu-
domány, közélet, I. évf. 7. szám, 2020. április 24., 18–20.
6
Ez alól természetesen kivételt képeznek a nagy történelmi figurák: uralkodók, ki-
emelkedő hadvezérek, államférfiak, korszakalkotó gondolkodók, írók, költők zene-
szerzők (stb.), de ez az írás jobbára nem róluk szól.
FÖRG E T E GBE N | 153
múló Idő (vagy annyira rettenetesek, esetleg elviselhetetlenül megalázók,

hogy inkább lenyomja mélytudatába őket), akár azért – s nyilván ez a gya-
koribb – mert a homokóra-szerűen lepergett évtizedek ellenére olyan fáj-
dalmasok (még mindig), hogy nem tud úrrá lenni rajtuk, képtelen formába
önteni őket. Sokan ezért nem vesződnek vele, vagy írás közben visszaret-
tennek – feladják! Elviszik magukkal a sírba.
S akkor még nem is említettük minden emlékezés legnagyobb hátul-
ütőjét, a szinte általánosnak minősíthető önigazoláskényszert, amelynél
nincs hatalmasabb veszély mindazok számára, akik írószerszámot vesznek
a kezükbe. Különösen, ha politikusok – vagy történészek…
Az első kategóriába tartozók, az ún. „nagy emberek” az utókornak szánt
irományai esetében nemegyszer már az első pár bekezdés elolvasásakor
kilóg a lóláb: félreérthetetlenül kiderül, mi végre készültek. Erről – törté-
netesen a XX. század egyik sajnos megkerülhetetlen figurája kapcsán – ezt
írja kortársam, Gyarmati György:
A visszamenőleges önigazolás […] Rákosi [Mátyás] esetében is a memoár

elsődleges funkciója.”7
Ám ha egy kicsit belegondolunk, s megpróbálunk elvonatkoztatni az immár

mögöttünk hagyott, magyar szemszögből kínos vesszőfutásnak bizonyult
évszázad talán leggyűlöletesebb alakja – egy teljes (baljós) történelmi kor-
szak (1945–1956) névadója8 – „élet-magyarázatai” történészi eszközökkel
könnyűszerrel kimutatható torzításaitól s szándékos manipulációitól, akkor
fel kell tennünk egy nehezen megválaszolható kérdést: Lehet-e vajon egy
(akármilyen) visszaemlékezésnek más – az önigazoláson túli – „funkciója”
egyáltalán? Vagy kényszeredetten bele kell törődnünk, hogy ha a „dolgok”
végére akarunk járni, mögéjük kívánunk nézni, s viszonylagos rendet szeret-
7
Gyarmati György: Rendszertitkok szolgákkal és szolgálatokkal. Pécs–Budapest, 2019,
Kronosz Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 58. (az én kieme-
lésem! B-KB).
8
Ld. erről Pünkösti Árpád: Rákosi, Sztálin legjobb tanítványa. Budapest, 2004, Európa
Könyvkiadó; Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede
Magyarországon, 1945–1956. Budapest, 2013, ÁBTL–Rubicon; továbbá Ungváry
Krisztián–Meruk József: Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai – egy sztálinista diktátor
börtönben, jólétben és száműzetésben. Budapest, 2018, Jaffa Kiadó.
nénk vágni az élet-tények (tetteink, törekvéseink, vágyaink, mulasztásaink,

bűneink) dzsungeljében, továbbá nem akarunk menthetetlenül eltévedni az
érzelem-szilánkok kősivatagában, nincs és nem is lehet más iránytűnk?
Kicsit nyersebben fogalmazva és mondandónkat szándékosan lecsupa-
szítva: vajon egész életünk nem merő önigazolás(kényszer)-e maga is? Hiszen
joggal gondolhatjuk, legalábbis remélhetjük, hogy mégiscsak volt/lehetett
valamicske célja, értelme, rendeltetése sokévtizedes ilyen-olyan erőfeszíté-
seinknek… (Különösen, ha azt is tudatosítjuk magunkban, hogy mindazt
amire az „Életben” törekszünk szüleink, Anyánk vagy Apánk csepegteti
akaratlanul mélytudatunkba – rosszabb esetben belénk „veri”! – s ezeket a
sokszor meg sem fogalmazott vágyképeket követjük mindhalálig, akárha
valamilyen kósza délibábot…)
Itt most megszakítom ezt a rögtönzött (ál)filozófiai (profán lételméleti)
fejtegetést, ami gyaníthatóan minden épeszű férfi és nő eszét megjárja,
amikor a műtőasztalra készülve hajnalonta a plafont bámulja kórházi ágyán,
s azon töpreng, mit rontott el, mit tehetett volna másképp (vagy mit nem
kellett volna megtennie), hogy más irányt vegyen saját és szerettei élete…
Adatok Bődy József „életrajzából”
De lépjünk közelebb ismertetésünk tárgyához, Bődy József: Magyar Odis�-

szea a XX. században című emlékiratához. Az Olvasóban talán máris de-
reng: a föntebbi gondolatmenet-füzér azért fogalmazódott meg e sorok
szerzőjében, mert az 1984-ben az Egyesült Államokbeli Wintersville kis-
községben (Ohio) kilencvenévesen elhunyt Bődy írásműve alig hasonlít-
ható az általa ismert számtalan memoárhoz, melyeket csaknem fél évszá-
zados történészi pályája során többnyire szakmai penzumként forgatott és
hasznosítani igyekezett!
Nem, Bődy József annyira szerény, hogy maximum az „életrajz” minő-
sítést igényli munkájának, ám rögtön hozzáteszi: „nem annyira irodalmi,
hanem jóval inkább kortörténelmi tekintetben.”9
9
Bődy, 11.
Más szóval nem pályázik szépírói babérokra! Még azt sem dönti el, hogy
a szélesebb nyilvánosság elé kíván-e lépni vele, avagy – saját szavaival – beéri
„mindössze a családi használat igényeivel”. Azaz leszármazottjai, gyermekei,
unokái okulására.
Szerencsére legidősebb fia (a három közül), az 1934-ben Keszthelyen
született és hosszú nyugat-európai, majd amerikai (és rövid miskolci) kitérő
után oda visszatérő Bődy Pál neves amerikai
majd magyar történész lett, aki úgymond,
„hivatalból” is föl tudta mérni Édesapja kor-
rajzának valós értékét. Ennélfogva, meg-
tartva annak egyedi jellegzetességeit, sajtó
alá rendezte és rövid bevezetéssel ellátva a
szombathelyi OSKAR Kiadó jóvoltából tet-
szetős, keményfedelű küllemmel 2014-ben
megjelentette azt.
Ezt annál is inkább megtehette, mert atyja,
Bődy József (Vasvár, 1894–Wintersville
[Ohio], 1984), rokonszenves visszafogottsága
ellenére azért maga is tisztában volt „élet-
A Bődy-emlékirat fedele rajza” valódi súlyával, amikor annak beveze-
tőjében így vélekedik róla:
„elsőrendű szemléltető képet mutat be a milleniumtól számított félszázad

magyar »beállásáról« a tetőpontjáig jutott dualizmus paraboláján.”
Majd az 1896–1976 közötti nyolc évtizedes történelmi periódust madár-

távlatból áttekintve – tömören és szemléletesen (s tegyük tüstént hozzá:
máig ható érvénnyel) – így fejezi be (ön)értékelését:
„A parabola emelkedő szárának hanyag lassúság, a lejtőre jutottnak a zuha-

nás adott jelentős jelleget.”10
Bődy uo. (az én kiemelésem! B-KB.)

10
Egy formálódó ’amatőr’ történelemszemlélet

sarokpontjai
S itt néhány gondolat erejéig máris lehorgonyozhatunk! Vajon miféle pa-

raboláról is esik itt szó? Mert az Idegen szavak szótára szerint a parabola
„a kúpszelet egyik fajtája: összefüggő, végtelenbe nyúló síkgörbe; azon

pontok mértani helye, melyek egy ponttól (a gyújtóponttól) és egy egye-
nestől (a vezérfonaltól) egyenlő távolságra vannak”.11
Jóllehet szinte bizonyos, hogy Bődy a parabola másik, elvontabb jelenté-

sére12 is gondolt, egyáltalán nem zárható ki, miszerint tudatában lehetett:
már e kifejezés konkrét definíciójából kiemelhető néhány – emlékiratai
értelmezését utólag megkönnyítő – elem! Egy kis agytornával nem túl
nehéz a „végtelenbe nyúló síkgörbét” a magyar történelem- és társadalom-
fejlődéssel, a „gyújtópontot” a magyar nemzet-és államépítő törekvések
1920-tól illuzórikusnak minősülő csúcspontjával, a milleniummal, míg a
„vezérfonalat” a magyar nemzeteszmével13 (nemzeti gondolattal) – s az
attól elválaszthatatlan „magyar polgári átalakulással” – az unos-untalan
használt „modernizációval” – azonosítani.14
Ez utóbbit sajnos nem mindenki kapcsolja össze ma sem, pedig kéz a
kézben járnak, ugyanannak az éremnek a két oldalát képezik, következés-
képpen XX. századi megbicsaklásuk/kisiklatásuk, egyszóval: kudarcos
jellegük is közös! Akárcsak az a szintén kényszeres mozzanat, hogy való-
színűleg nincs is olyan felelősen gondolkodó magyar politikus és értelmi-
ségi (származzék a sokfelé szabdalt, szekértáborokba sodródott, a Rákosi
és Kádár-korban darabjaira hullott magyar társadalom bármelyik szeg-
11
Idegen szavak és kifejezések szótára. Szerkesztette Bakos Ferenc; főmunkatárs Fábián
Pál. Budapest, 1974, Akadémiai Kiadó–Kossuth Kiadó, 624.
12
„példatár, példabeszéd, erkölcsi célzatú jelképes tanító elbeszélés”. Uo.
13
Ld. pl. erről Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Budapest, én., Franklin-Társulat
[reprint: Szeged, 1990, Universum Kiadó.] Vö. Filep Tamás Gusztáv: Joó Tibor A szel-
lemtörténet ésa magyar nemzeteszme. Budapest, 2019, Századvég Kiadó
14
Az idézet zárómondatában szereplő „emelkedő”, illetve „zuhanó” parabolaszárak
alig hagynak kétséget aziránt, hogy Bődy József fejében valóban ilyesféle elvont
gondolatok gomolyogtak… Uo.
menséből is), aki ne próbálta volna legalább egyszer életében végiggondolni,

hogy „miért vesztettünk” (1848–1849-ben, 1918–1920-ban, 1956-ban),
vagy miért nem tudtuk viszonylagos, de nem is jelentéktelen társadalom-
fejlődési/tipológiai fölényünket – még sikeresebb integráció/magyarosodás
képében – 1825 és 1920 között a magunk javára fordítani, s miért nem
voltunk igen gyakran képesek – immár a szimbolikus térben (ha úgy tetszik:
a „vigaszágon”) – a győzelmet kicsikarni olyan, a magyar nemzeti önbe-
csülés szemszögéből fontos esetekben (helyzetekben), amikor – főként az
1938-as és 1954-es futballvilágbajnokság döntőjében – egyértelműen „ne-
künk állt a zászló” (csapatunk legalább olyan jó játékosokból állt, mint az
olaszoké, 1954-ben pedig toronymagasan kiemelkedett a nemzetközi me-
zőnyből, diadalmaskodni mégsem tudott, etc.).
Végletesen leegyszerűsítve megint: „mi fán terem a magyar fátum”?
Mi több, váratlan ajándékként, a kölcsönvett föntebbi meghatározás még
egy újabb, elemzésünkhöz felhasználható fogalmat foglal magában: az
„egyenlő távolság” (equidistance) elvét, amelyből, megint kicsit csavarintva
a szóba jöhető etimológiákon, különösebb erőfeszítés nélkül nyerhető ki
Bődy előadásának (történelemszemléletének) néhány további komponense:
kiegyensúlyozottság, arányérzék, a tények, eszmék és az érvek aprólékos
mérlegelése s azok tisztelete, és így tovább…
*
Mert, mielőtt valóban belemélyednénk Bődy memoárjába, nem árt rögzí-
teni, hogy a szerző szokatlan tömörítő és szintetizáló képességgel rendel-
kezik, amely rendszerint a matematikusok (és a költők) sajátja. Még az a
feltételezés is megkockáztatható, hogy ennek nincs is tudatában! E sorok
írója is csupán azért merészeli fölvetni, mert legkisebbik fia, az Egyesült
Államokban élő Bődy Bertalan,15 aki egy időben hivatásos sakkozóként
15
Született 1940-ben Keszthelyen. Szakmai pályáját főként Észak-Kaliforniában futotta
meg, jelenleg is San Francisco környékén él, de a hazatelepülés gondolata is foglal-
koztatja. A középső fiú, Tamás Gábor, az USA-ban elektronikai mérnök diplomát
szerzett, utána viszont belépett az amerikai jezsuita rendbe. Jelenleg is a rend tagja,
Milwaukee városban, Wisconsin államban, az ottani jezsuita rendtartomány
nyugdíjas otthonában lakik. Az édesapjuktól örökölt „honszeretet” benne is oly erős,
hogy a rendszerváltást követően, amikor létrejött a miskolci jezsuita középiskola, egy
évet tanított a gimnáziumban, de utána visszatért az USA-ba. Az idő tájt bátyja, Bődy
bajnokságot is nyert Nebraska állam Omaha16 nevű városában, kicsit rös-

tellkedve vallja be, hogy apja nemcsak kisfiúként oktatta ki rendszeresen
a sakktáblánál, hanem éltesebb korában is bármikor megverte, pedig so-
hasem játszott versenyszerűen, és semmiféle alapképzettséggel nem ren-
delkezett…
Ugyancsak a rejtett matematikai képességek mellett szól Bődy egy másik
nagy erénye: a nyelvtehetség. Ennek kibontakoztatásához a magyar társa-
dalomfejlődés és mentalitás rejtett törvényszerűségei mellett elképesztő
szerencsesorozat is kellett, amelyre az alábbiakban majd még részletesebben
is kitérünk. Bocsássuk máris előre, hogy Bődy hosszú és rendkívül sikeres
életútját tanulmányozva a kései olvasónak az volt az érzése, hogy a memo-
ár-írót őrangyalok serege kíséri, s nincs olyan bonyolult s kockázatos élet-
helyzet, amelyből ne tudna ép bőrrel kikecmeregni…
A lovat az ÚT, az embert az IDŐ méri
De próbáljuk először dióhéjban összefoglalni, mi minden fért bele Bődy

József (1894–1984) tíz év híján száz esztendőt felölelő evilági életébe. Az
összefoglalóhoz történész fia, Bődy Pál apjához méltóan szikár előszavából,
s persze magából a Bődy-életrajzból vesszük az adatokat:
Bődy József 1894. április 7-én született Vasváron. Kocsi- és nyeregkészítő,
hintógyártó-kárpitozó édesapja nevét nem találtam meg a Bődy-breviári-
umban, föltehetőn ő is a József névre hallgatott (kisnemesi, kisiparos-csa-
ládokban gyakran adták az elsőszülött fiúgyermeknek édesapja nevét).17
Édesanyját viszont az életrajzból kihámozhatóan Koller Máriaként anya-
Pál is a Miskolci Egyetemen oktatott, tehát – olvashatjuk BP 2021. december 29-i

keltezésű elektronikus levelében – „közösen tapasztaltuk azokat az emlékezetes
éveket.” (A pontosításért Bődy Pálnak jár a köszönet!
16
Omaha közel félmilliós lakosságszámával ugyan csak a 40. helyen áll az USA nagy-
városainak listáján, ám Budapest után a legnépesebb város lenne honunkban…Vö.
https://en.wikipedia.org › wiki › Omaha, Nebraska;https://hu.wikipedia.org › wiki ›
Omaha_(Nebraska)
17
Feltevésem helyesnek bizonyult: a Bődy-életrajz szerzőjének atyja is a József nevet
kapta a keresztségben, 1856–1935 között élt Vasváron. (A szerző itt fejezi ki köszö-
netét Bődy Pálnak a pontosításért.)
könyvezték. A Koller-családnévből dunántúli megmagyarosodott osztrák,

esetleg morva eredetű famíliát sejtek, amelynek tagjai már a korai közép-
kortól jobbára a történelmi Magyarországon éltek, s a lehető legtermésze-
tesebb módon keveredtek (egyébként mindmáig) törzsökös magyar csalá-
dok leszármazottaival. Ugyanez vonatkozik a dunántúli horvátokra és még
inkább a vendekre (szlovénekre). Voltaképpen sohasem tekintettek „ide-
genként” rájuk e tájon, mint ahogy a spontán módon kialakult, gyakorla-
tilag minden a „szentistváni Magyarhonban” élő etnikum tagjaira – kivált
formálódó értelmiségükre – érvényes, majd fokozatosan „lesüllyedt kul-
túrjó” (gesunkenes Kulturgut) gyanánt szétterjedt hungarus-tudatból18
következően maguk is őshonosnak, „bennszülöttnek” tartották magukat.
És méltán…
Ebből a mikrokörnyezetből, mint amilyenhez a Bődy-nemzetség is
tartozott, nagyon nehéz volt kiemelkedni a régi Magyarországon. Nem
sokat nyomott a latban a kisnemesi származás sem, hiszen a másfél évszá-
zados török hódoltság viszonyai – a Dar-al-áhd (sem nem béke sem nem
háború: portyázás, sarcolás, visszacsapás, túszejtés, rabláncra fűzés etc.),
ami a Balassi Bálint által oly szépen megénekelt19 végvári harcok néven
rögzült a magyar nemzeti emlékezetben20 – nem csupán kényszerű élet-
formát teremtettek, hanem egy egész társadalmi réteget formáltak: a vég-
vári vitézekét, a várvédő katonaságét. A harcok elültével, Magyarország
1686-os visszahódításával azonban létalapjuk hirtelen megszűnt, s bár
sokan, mondhatni tömegesen kaptak közülük armálist, ezzel nem sokra
mentek, még ha szórványosan kisebb nemesi birtok is járt vele.21 Az eleve
18
Ld. erről bővebben Miskolczy Ambrus: A „Hungarus-tudat” a polgári-nemzeti át-
alakulás sodrában. In uő.: A múlt megszelidítése. Eszmetörténet és historiográfia
határán. Budapest, 2014, Gondolat, 9–36. (a továbbiakban Miskolczy 2014.).
19
Balassi Bálint: Egy katonaének: in laudem confiniorum; A végek dicsérete. In BB:
Hatvanegyedik (forrás: magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ba-
lassi/61.htm)
20
Vö. Alexa Károly: Gyöngyélet NEMZETI KÓD. Magyar Nemzet, Lugas, 2019. augusz-
tus 24., 7.
21
Hatvanegyedik (forrás: magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ba-
lassi/61.htm)
„armális nemes, armalista: a nemesség alsó rétegének tagja, aki nemességét puszta
címeres nemeslevéllel szerezte, mindenféle birtok, jószágadományozás nélkül, vagy
kénytelen volt birtokát elhagyni, s így puszta nemességét fönntartva vagyontalanná
szűkmarkúan mért földtulajdon már a második, harmadik nemzedék

kezén olyannyira szétaprózódott, hogy képtelenség volt megélni belőle.
Arról most nem is beszélve, hogy minden valószínűség szerint a családfők,
majd fiaik kezében jobban állt a kard az ekeszarvánál, s valójában nem volt
sok hajlamuk s főként kedvük a földtúráshoz. Mályusz Elemér (1898–1989)
egyik alapvető tanulmányából22 tudható, hogy ez az úgymond „fölöslegessé
vált” leszerelt magyar katonaréteg áramlik aztán fokozatosan be a magyar
reconquista23 után, a XVII-XVIII. század fordulójától a felföldi (felvidéki)
kis és közepes méretű városokba, megváltoztatva azok etnikai arányait és
idővel mentalitását is: elnemesítve magisztrátusukat s egyúttal megma-
gyarosítva – magyar érzésűvé téve – lakosaikat. Ugyanakkor, hiszen va-
lamilyen kenyérkereseti forrást is kellett találnia, szükségből foglalkozást
vált, jobb híján iparűzésre adja a fejét: böllér, mészáros, hentes, pallér, ács,
csizmadia, patkolókovács és nyergesmester, esetleg borbély lesz belőle s
gondosan őrzi a sublótban vagy a tisztaszoba falán a szinte csak szimbo-
likus értékű nemesi diplomát – a hozzá tartozó nemesi öntudattal (gőggel,
nem ritkán kivagyisággal) együtt. Mályusz írásából nem derül ki, hogy az
armalisták serege Nyugat-Magyarország a töröktől többé-kevésbé megkí-
mélt városait, Szombathelyt, Sárvárt, Kőszeget, Németújvárt és Vasvárt is
vált. – Különösen a török elleni harcok idején terjedt el a birtok nélküli nemességado-
mányozás; a végvárakban katonáskodók, a nagybirtokos várurak zsoldosai kerültek ki
körükből. A 18-19 sz: ez a réteg képezte a gazdatiszti, tanári, ügyvédi, papi, orvosi
pályák egyik utánpótló csatornáját.” In Magyar Katolikus Lexikon (lexikon.katolikus.
hu › A). Ld. erről bővebben Szijártó M. István: Armalisták és egyéb kisnemesek. In uő.:
Nemesi társadalom és politika. Tanulmányok a 18. századi magyar rendiségről. Buda-
pest, 2006, Universitas, 155–161. (a továbbiakban Szijártó M. István).
22
Mályusz Elemér: A magyarországi polgárság a francia forradalom korában. In
A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Első évfolyam – Jahrbuch des Wiener
Ungarischen Historischen Instituts. Erster Jahrgang. Károlyi Árpád közreműködésé-
vel szerkeszti Angyal Dávid igazgató. Budapest, 1931, 225–282. Részlegesen
újraközölve: Magyarország társadalomtörténete 1-2/1. A reformkortól az első világ-
háborúig (szöveggyűjtemény). Szerk. Szilágyi Ágnes, Kövér György, Palojtay Mária,
Kovács I. Gábor. Budapest, 1992, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.
23
Ld. erről újabban a Rubicon folyóirat tematikus számát: Buda visszavívása. A törökök
kiűzése Magyarországról 1686. Rubicon, 2019/11. szám (különösen: Fodor Pál: Mi
változott? Az Oszmán Birodalom Európában, [uo. 12–17.]; Ágoston Gábor: Az osz-
mán haderő a visszafoglaló háborúk idején [uo. 19–27.]
„megszállta” volna, de gyaníthatóan ide is jutott szép számmal belőlük.24

Az viszont éppen Bődy József „életrajzából” hámozható ki, hogy a kisvárosi
iparosság és a paraszti világ között éles határvonal – válaszfal – húzódott,
amelyet se lefelé s még kevésbé fölfelé nemigen lehetett átlépni.
Ebből a Bődy-klánra is érvényes rendies szemléletről Bődy Jóska, atyja
egyik egész életre szóló szentenciáját idézve így emlékezik meg:
„Fiam te az iparos család gyermeke vagy, nem tartozol a bugris parasztok

közé. Ezek között sokaknak van saját háza, de a napszámos fajta zsuppos
házban is »árendában« lakik. Alája már csak a cigány tartozik, de a muzsi-
kus cigány már nem áll szóba a sátoros cigánnyal. Anyátok gondoskodott
arról, hogy ne tévesszenek össze benneteket a mezítláb járó, kék gatyát viselő
paraszt gyerekekkel.”25
Hát mi tagadás, innen, ha nem jön közbe valamilyen gondviselésszerű

véletlen, aligha lehet kitörni. De akár még egy társadalmi réteggel „lej-
jebb” is, ha teszem azt a falusi kántortanító, vagy a kanonok úr szeme
megakad az okos tekintetű gacsos lábú pórfiún, aki kitűnően számol, fej-
ben is, ha kell, a ministráláshoz elengedhetetlen latin szavakat pedig ka-
pásból megjegyzi, „kiemelik”, és elküldik papi szemináriumra. Vagy, mi-
ként már a XX. század elején egy Sárbogárd környéki tanyán történt, az
uraságnak jelentik, hogy egyik jó szemű és biztos kezű fiatal zsellérje ma-
gától rájött (vagy elleste a lódoktortól), hogyan kell éles bicskával úgy meg-
miskárolni a kandisznókat, hogy alig serkenjen a vérük, s azt is rövid úton
24
Például Heves megyébe is. Vö. „Armális nemesek. A congregatio generalison az
adómegszavazással, a nemesi felkelésekkel foglalkoztak. Ugyanitt történt az
„armalis” czímeres nemesi levelek kihirdetése. Vitézi tetteknek, hadi érdemeknek
volt az armalis jutalma vagy pedig a jobbágyok megváltották szabad egyezkedéssel
magokat földesuraiktól s az ő beleegyezésükkel szereztek czímeres levelet.
E kihirdetés ellen ha senki sem protestált, akkor az armalis nemest a vármegyei
nemesség sorába iktatták. A vármegyei jegyzőkönyvek tanúsága szerint Heves és
Külső-Szolnok vármegyékben 1655–1683-ig 174 armalislevelet publikáltak.[…]”
(https://www.arcanum.hu › heves-varmegye-AFC1 › armalis-nemesek-BE7E) Ld.
még Szijártó M. István uo. Továbbá – összehasonlításképpen – ld. Révay József felvi-
déki látleletét egy „klasszikus” kisnemesi faluról: Kisnemesek Tajnán. Adatok egy
felvidéki falu és egy társadalmi réteg történeti monográfiájához. In Gróf Révay Jó-
zsef: Mások megértéséről–Kisnemesek Tajnán. [Vál. Filep Tamás Gusztáv, a bev.-őt
írta Perecz László]. Budapest, 1999, Ister Kiadó, 153–289.
25
Bődy 14.
el tudja kötözni – magyarán nem kell az ártánynak kiszemelt példányokat

a sokba kerülő állatorvoshoz messzire a „városba” szállítani – vagyis óriási
hasznot hajt. Nos, akkor ebből méltányosságból neki is csurrantanak an�-
nyit, hogy a filléreket összekuporgatva sutyiban házat vásárolhat magának
Bogárdon, s felemelkedhet a módos gazdák közzé, gyermekeit pedig már
taníttathatja26…
Szóval Bődy Jóska is minden bizonnyal apja mesterségét folytatta volna
Vasváron, s mint elsőszülött fiú idővel nyilván a kocsigyártó műhelyt is
átvette volna, ha a Párkák nem avatkoznak be az ő életébe is, mégpedig egy
Cziráky grófnő (Margit) személyében, aki mellett édesanyja a rokonszenves
Koller „Marcsa” bakfisként „pesztonka-szolgálatra volt beosztva a Fejér
megyei Lovasberényben,”27 vagyis amolyan komorna, szolgálólány és tár-
salkodónő lett egyszemélyben. Ennek folytán életre szóló barátság szövődik
a két hölgy között. Újabb „véletlen”, hogy a komtessz épp Magyarország
legnagyobb földbirtokosa, herceg Esterházy Miklós asszonya lesz, s nem
rest urától kieszközölni, hogy iskoláztassa legjobb barátnője elsőszülött
értelmes fiacskáját. A nagyvonalú stipendium nem csupán az Esterházyak
által fenntartott kismartoni (ma: Eisenstadt) Margit Intézet növendéki stá-
tusára, hanem – újabb négy esztendőre – a győri Katolikus Tanítóképzőben
– a preparandián – folytatott tanulmányokra is feljogosít.28
*
A többi már „csak” a tizenegyévesen hazulról elkerült, mondhatni „mély
vízbe dobott” Bődy Jóska iparkodásán s még inkább tehetségén múlik.
Mert ha hosszú életútját egy többlépcsős ballisztikus rakéta röppályájához
hasonlítjuk, akkor a kismartoni esztendők jelentik az első, míg a győri évek
a második fokozatot. S majd erre jön rá a harmadik, a végleges: a világhá-
ború forgataga és a négyéves szibériai hadifogság!
26
A szerző itt köszöni meg Csizmadia Miklósnak ezt a gondolatmenetét alátámasztó
értesülést! (B-KB.)
27
Bődy 17,
28
Esterházy Miklós nagylelkűségének újabb bizonyítéka, hogy felesége korai (gyerme-
kágyi láz következtében bekövetkezett) halála ellenére sem szünteti meg az ösztöndíj
folyósítását. (Vö. Bődy 37.)
Kismartonban ugyanis azonnal kiderül: istenáldotta érzéke van idegen

nyelvek elsajátításához: másfél év leforgása alatt csaknem anyanyelvi szin-
ten megtanul németül, s a Margit Intézet kápolnájában cerebrált misékhez
elengedhetetlenül szükséges latin rigmusok is hibátlanul rögzülnek memó-
riájában. Egyfajta mintadiák lesz belőle, oskolamesterek és papok kedven-
ce,29 akire mindig lehet számítani mintatanításkor vagy az egyházi szer-
tartásokon. Ennek ellenére hiányzik belőle a törtető stréberség, nem akar
minden áron, nemtelen eszközökkel „nyomulni”, mások fölé kerekedni.
Szimpatikus, visszahúzódó, segítőkész. Szívesen vesz részt iskola- és kor-
társai mindennapi életében, a csínytevéseket és a „második nem” (a szép-
nem) tagjaival folytatott flörtöléseket is beleértve.30 Ám arra gondosan
ügyel, hogy – akárcsak egy kerékpáros körversenyen – lehetőleg ott legyen
az „élbolyban”.
Ennek köszönhető, hogy oklevelének megszerzése után azonnal kán-
tortanítói állást kap a zömében német lakosságú Lajtapordányban. De
megmelegedni is alig van ideje, mert 1914 augusztusában kitör a „nagy
háború”, ő sem tudja kivonni magát a „Megállj,
megállj kutya Szerbia, nem lesz a tiéd Bosz-
nia”-szerű diadalittas korhangulat hatása alól, s
bár a katonaélethez sem kedve, sem tehetsége,
honfiúi kötelességét teljesítendő 1914 őszén –
„mire a falevelek lehullanak” – bevonul a 18.
Honvéd Gyalogezred soproni laktanyájába.
Innentől kezdve, ahogy mondani szokás, fel-
gyorsulnak az események: a győri tanítóképző
diplomája elvileg tartalékos tiszti rangra jogosít,
igaz, ehhez el kell végezni a hadapródiskolát is.
Ambíciói hiányát félreérthetetlenül elárulja,
Bődy József, a rekruta hogy a 75 újonc tisztjelölt záróvizsgáján a 73.
Bődy 17.
29
Erre inkább a vasvári nyári vakációk évadján nyílik inkább módja, s mint diszkréten
30
rögzíti, egy föltehetően másodfokú unokahúg „jóvoltából” a zökkenőmentes pszi-

cho-szexuális fejlődéshez szükséges „beavatáson” is „hasznos időben” átesik. Mint
írja: becsülettel „megtettük a hasonlóképpen »érintetlen« párocskával a magunkét
egyetlen esetben”. Bődy 21.
helyet szerzi meg, még annak a gyanúja is felmerül, hogy azt szeretné,
szereljék le, nem akar ágyútöltelék lenni. De nem, mégse kívánja a közme-
gvetés tárgyát képező „lógósok” táborát gyarapítani, s nem is kerüli el a
frontszolgálatot: 1915 májusától szakaszparancsnokként gyakran lát el
járőrszolgálatot a galíciai hadszíntéren. Szerencséje van, a rábízott tíz-ti-
zenkét főnyi legénységet többnyire veszteség nélkül vezeti haza a kémlelő
körutakról, ő maga is megússza egy kisebb térdalatti lőtt sebbel, amely
maradandó károsodást hál’Istennek nem okoz, viszont vitézségi „kisezüst”
kitüntetéssel, zászlósi rendfokozattal és – egyhetes kórházi ápolás után – tíz
napos jutalomszabadsággal jár. No meg azzal a babonás hiedelemmel, hogy
érdemes az ő vezénylete alatt portyázni! Ez a korántsem veszélytelen kato-
násdi 2016 nyaráig baj nélkül folytatódik is, de aztán beindul a „Bru-
szilov-gőzhenger”, melynek egyik járulékos következménye, hogy Bődy
József tartalékos zászlós hadnagy egysége hősünkkel együtt orosz hadifog-
ságba kerül: „A nap 1916. június 5-dike volt, a legközelebbi volhiniai helység
pedig Olyka.”31– jegyzi föl szűkszavúan memoárjában.
Epizódok a szibériai hétköznapokból
Itt célszerű lenne ismét megszakítani Bődy József „élet-folyamatát”, mert

ha volt sorsfordító esemény soktízezer magyar honvéd életében, akkor az
orosz világgal való kényszerű megismerkedés minden kétségkívül annak
számított. Bődy ugyanis most sem tagadja meg önmagát, megint csak a
legszükségesebb adatok, események szófukar rögzítésére szorítkozik: kijevi
gyűjtőtábor, bevagonírozás a transz-szibériai vasút egyik hosszú szerelvé-
nyének másodosztályú kocsijába (itt jön ismét kapóra a botcsinálta tiszti
rang!), aztán irány Kelet-Szibéria, közelebbről Habarovszk, a Krasznaja
Recskai hadifogoly-élet, annak minden viszontagságával: hollywoodi fil-
mekbe illő rekvizitumaival, vad nyerseségével s időnként elképesztő, dosz-
tojevszkiji mélységű emberi kifinomultságával. Bődy kaleidoszkópszerű
feljegyzései olvastán paradox módon egyedül itt alakult ki némi hiányérzet
a kései recenzensben. No nem azért, mert a szerző megfigyeléseinek s
Bődy 60.
31
elemzéseinek már megszokott színvonala csökkent volna. Épp ellenkező-

leg: azért, mert többet, sokkal többet szeretett volna megtudni a sikeres
szibériai túlélési-gyakorlat hétköznapjairól.32 Példának okáért a nála pon-
tosan tíz évvel idősebb Markovits Rodion (1884–1948) környezetében el-
töltött hetekről, hónapokról! Bődy ugyanis csak annyit jegyez föl a leendő
híres íróról, hogy „egy évtizeddel fölöttünk
állt. Kettőnk kapcsolata azzal kezdődött,
hogy közgazdasági tárgyú német irodalom-
nak fordítója és részben tanítványa voltam.”33
Aztán szinte semmi, talán mégis a Szibériai
garnizon szerzőjéről és korszakos művéről34
kialakított nem túl kedvező ítéletét35 tükrözi
burkoltan az alábbi mondat, amely a táboré-
let kínálta önművelési, továbbtanulási és az
orosz-szovjet világba való esetleges betagozó-
dási lehetőségeket taglaló összegzéséből ve-
szünk át:
„Műkedvelő zenészek, festők, írók nőttek ki a

A szibériai hadifogoly (Haba- tábor padozatából, nem egy esetben hazai mé
rovszk, 2016. novemberében)
retű elismerést érdemlően.”36
32
Utólagos megítélésünk szerint Bődy élményanyagából akár egy magyar Dr. Zsivágó
megírására is futotta volna… (B-KB)
33
Bődy 69.
34
Ld. erről pl. Hammerstein Judit: Egy elfelejtett magyar világirodalmi bestseller:
Markovits Rodion: Szibériai garnizon. In Hammerstein Judit: A márki és az orosz
bárka. Esszék, kritikák. Budapest, 2011, Kortárs Kiadó, 27–44.
35
Bődy életrajza tüzetesebb tanulmányozásakor kiderült, hogy fenntartásait korábban
emígy fogalmazta meg: „Minthogy a táborok szinte hermetikusan el voltak zárva az
orosz polgári világtól, Markovits könyvcímét inkább csak vezéreszméjében látom
találónak. Szibériai Mimikrisziget tágabb általánosított szemléletben jelzi a könyv
honi civilizációjának utánzására törő jellegét.” Uo. 69.
36
Bődy 98. Markovits emberi tartásáról különben nem volt rossz véleménye, mert azt
írja róla, hogy „besorozása előtt a Népszava irodalmi rovatának vezetője volt. A tá-
borban szerkesztett lapja szellemében szintén szocialista, de ismételt felszólításra sem
volt hajlandó belépni a Bolshevik pártba.” Uo. 73.
Némileg bőbeszédűbb, amikor angol stúdiumaiban való előrehaladását tag-

lalja. Megtudhatjuk, hogy a talányos sorsú, nyelvzseninek számító „Nagy
iványi Zoltán37 angol Berlitz osztályához” pártolt, és ennek s persze – hiszen
egy rokonnyelvről volt szó! – kiváló német nyelvismeretének következtében
hamarosan „aktív tudásnak is birtokába” került, amelyet az a tény is elősegí-
tett, hogy győri „prepás” korában elég tekintélyes passzív francia szókincsre
is szert tett, ami nem jön éppen rosszul az angol kifejezések elsajátításakor.
A művelődésre pedig ott volt a mostoha viszonyokhoz képest meglepően
gazdag tábori könyvtár, főként természetesen orosz és francia kiadványokkal,
de német és angol olvasmányokkal, mi több, néha még a The Times egy-egy
ronggyá olvasott példánya is eljutott az Amur partjára.
Szabadulás
Hátra van még a végkifejlet, amely hasonlóképpen nem nélkülözi a kaland-

regénybe illő mozzanatokat: egy hadifogoly sorsa, különösen, ha egy szi-
bériai garnizon lakója sokszor csak hajszálon múlik, kivált, ha bekerül a
világtörténelem egyik legkegyetlenebb polgárháborúja forgatagába. Kol-
csak, Gyenyikin, fehérek és vörösök (bolsevikok), amerikai segédhadtest,
cseh légiók, japán katonai körzet a Távol-Keleten, Amur parti (kozák) par-
tizánok. Még egyszerű felsorolásukba is beleszédül az ember. Hát még ha
túlélésért küzdő, pária-létre kényszerült magyar katonáról van szó, akinek
minden gondolata a hazatérés körül forog. S közben éberen figyel, meg-
próbálja „értelmezni” a napról-napra, óráról-órára változó politikai és
hadihelyzetet. Nem csoda tehát, ha gyakran hoz téves döntéseket, mint
önhibáján kívül Bődy alhadnagy is, aki 1918 nyarán bajtársaival együtt
visszavonatozik az Ural-környéki Szuzráig, a Volga-torkolatig. Persze
abban a hiú reményben, hogy valamilyen államközi – de milyen állam-
közi? – egyezmény folytán hamarabb haza tud kecmeregni… De aztán
valahol megszületik a megmásíthatatlan döntés: Nyet! S a szerelvények
Nagyiványi Zoltán: Idegenlégiótól a Szovjetunióig. Budapest,1935, Révai Irodalmi

37
Intézet. Erről a témáról ld. bővebben Hammerstein Judit: Oroszország magyar szem-
mel. Magyar írók Oroszország/Szovjetunió-tapasztalata az 1920-30-as években. Bu-
dapest, 2022, Örökség Kultúrpolitikai Intézet.
mozdonyait rögvest visszafordítják Kelet felé – meg se állnak Krasznojarsz-

kig! Újabb döntéskényszer! Ki hová álljon, némi erőgyűjtés után próbáljon
meg saját szakállára, szerencsecsillagában bízva mégis az európai Oroszor-
szágon át hazakerülni, vagy épp ellenkezőleg, a Távol-Kelet egyelőre még
igencsak képlékeny viszonyaiban bízva – vonaton, bérkocsin, lóháton s
végül gyalogszerrel – valahogy Vlagyivosztokig elvergődni, s ott majd ha-
jóra szállni. Bődy tartalékos zászlóshadnagyot szimata és immár hagyo-
mányos szerencséje a Keletre tartó csoportba vezérli. Újabb mesébe kíván-
kozó epizódok után (amelyek során nagy hasznát veszi időközben
tökéletesített38 középfokú orosztudásának) ez meg is történik, s némi rá-
menős ügyeskedés árán 1920. október 26-án (katonai szolgálata kezdeté-
nek pontosan hatodik évfordulóján) sikerül – ráadásul érvényes jegy nél-
kül, gyakorlatilag potyautasként! – a MAIRAM nevű francia teherhajóra
felosonnia, amely a kínai határvidékről gabonát szállít Saigonba, míg
onnan rizst – Marseille-ig. Meg, nyilván busás fejpénz ellenében, 2000
soknemzetiségű (zömében persze az időközben ebek harmincadjára jutott
Kettős Monarchia hadseregének kötelékébe tartozó, s főként magyar) hadi
foglyot a fedélzetére venni.
Útirány: Saigon, Colombo, Dzsibuti s végül – Trieszt.39
1920. december 20-át írtuk. Bődy József pár nappal később, Karácsony-
kor, hat év távollét után megérkezik gyermeksége színterére, Vasvárra.
Újra itthon
Ezzel megkezdődik Bődy József magyarországi „civil” élete. Ennek stációi

– immár valóban slágvortokban:
1921: a feltöltődés éve; pihenés, vendégségek, kirándulások, kártya, römi,
udvarlás – a vasvári „aranyifjak” élete.
1922: tanítói kinevezés Tiszapüspökibe.
1923–1926: az almásfüzitői elemi iskola tanítója.
38
Bődy 83.
39
Az életrajzból nem derül ki egyértelműen, hogy a szuezi csatornán keltek-e át, miként
feltételezzük, de ha ez igaz, akkor a marseille-i végállomás előtt a Monarchia legna-
gyobb kikötőjében is „menetrendszerűen” lehorgonyozhattak.
1926–1942: a keszthelyi Községi Elemi Iskola tanítója. Ez itthoni karrier-

jének legtermékenyebb időszaka, mondhatni „aranykora”.
Eredmények:
1926-tól a Zala vármegyei Általános Tanító Egyesület tagja, és összejövete-
leinek rendszeres előadója.
1930 és 1935 között ugyancsak több alkalommal tart előadást a Zala
vármegyei Tanítói Szemináriumon.
Ez idő alatt közíróként is kipróbálja képességeit: A Vallás és Közoktatási
Minisztérium 1935. évi pályázatán második díjat nyer „Gondolatok iskolám
munkatervéhez” című dolgozatával.
Közben nem lett hűtlen első szerelméhez, a nyelvtanuláshoz és nyelv-
oktatáshoz sem: 1926-tól 1940-es (első) nyugdíjazásáig az alapfokú német
nyelvtanfolyam megszervezője és mindvégig irányítója Keszthelyen. Mi
több, szinte kiapadhatatlan energiájából és kapcsolatteremtő képességéből
1931-ben még egy intenzív nyelvtanfolyam elvégzésére is futja a Londoni
Egyetemen angoltudása tökéletesítése végett.
Erre pár év elteltével igencsak nagy szüksége lesz neki és immár négytagú
családjának: 1933-ban ugyanis megnősül, felesége neve Meizler Ilona.40
Sorban születnek fiúgyermekei: Pál Endre (1934), Tamás Gábor (1936) és
Bertalan Csaba (1940) – valamennyien Keszthelyen.
1940-ben (egy másik adat szerint 1942-ben) váratlanul elbocsátják ta-
nítói állásából, amelynek részleteibe nem avat be sem a szerző, sem kisé-
letrajzának összeállítója: Bődy Pál. Mindössze annyit tud meg a kései olvasó,
hogy a família „részben politikai okok miatt” Budapestre költözik, Bődy
József negyvenhat (vagy negyvennyolc) évesen pályát módosít: egy lapkiadó
vállalatnál helyezkedik el – gyaníthatóan német és angol nyelvtudását hasz-
nosítva.
40
Feleségének családja osztrák-német eredetű, de már felsőőri illetékességű, szocioló-
giailag pedig azonos szintű – szintén iparos – família (feltehetően „kutyabőr” nélkül).
Vö. Bődy 116. Itt kell megjegyeznünk, hogy kéziratunk lezárása előtt pár nappal
kaptuk meg Bődy Páltól az atyja hagyatékából előkerült Bődy József feljegyzései a
Bődy Család-Nemzetség hovatartozásáról c. 13 soros iratot (köszönet érte!), amely
egyfelől megerősíti korábban felvázolt sejtésünket a családnév-adó ős várvédő-ka-
tona eredetéről, másrészt azt is rögzíti, hogy a Bődy-klán férfitagjai előszeretettel
választottak maguknak német feleséget.
A Bődy-gyerekek Zuglóban lévő Czobor utcai 62/B. szám alatti lakásuk előtt
a szomszéd kislány (Heinzmann Olga) társaságában (Bődy Pál fényképalbumából)
A második háború forgatagában
1944-ben a Történelem ismét „közbeszól”: az immár ötven esztendős egy-

kori szibériai hadifogoly megint katonai behívót kap – kényszerű újabb be-
rukkolásának körülményeiről és beosztásáról nincs híradás az életrajzokban,
mindössze annyit tudunk meg, hogy az 1944-es légitámadásokat jobbára a
gyenesdiási nyaralóban vészelik át, Budapestre már nem tudnak visszaköl-
tözni az ostrom miatt, majd pedig 1945 elején a nyugati határhoz közeli
Peresztegen (Ilona húga hajlékában) megszületik élete egyik legsúlyosabb
döntése: a bizonytalan hazai politikai helyzet miatt s nyilván a három fiú
jövője érdekében a család nyugati irányban elhagyja Magyarországot.
A mentőöv, mint mindig, megint a tökéletes német és az időközben
magas szintűvé emelt angol nyelvtudás. A nyugati szövetségesek egyik tagja
a British Army, amely részt kér és kap a Harmadik Birodalom megszállá-
sából. Ennél fogva a brit Katonai Parancsnokságnak a helyi viszonyokat
tökéletesen ismerő, nyelveket beszélő munkatársakra van szükségük a Dis
placed Persons (DP) – mai nevükön „migránsok” – tömegei ellátásához és
ügyes-bajos dolgaik intézéséhez. Újfent kiváló német és angol nyelvisme-
retének hála pár havi Insbruck környékén eltöltött viszontagságos vagonélet
után alkalmazzák! A szovjet Távol-Keleten szerzett tapasztalatok birtokában
aligha találhattak volna erre alkalmasabb embert az immár 51 éves Bődy

Józsefnél, aki a Military Government műszaki alakulatának41 nélkülözhe-
tetlen „mindenese” lesz:
„Feladatom a helybeli és menekült műhely munkásoknak a vezetőséggel

és egymás közötti nyelvi érintkezés előmozdításával karöltve a fizetési laj-
stromok és élelmezések irodai kezelése volt.”42 – rögzíti szokásos szikár
stílusában.
A nem túl magas „munkadíj” mellé ugyanakkor egy szükséglakás is járt

tizenkét kilométerre Gráctól egy Karlsdorf nevű faluban, amely nem „lak-
hely”, csupán „hálótanya” volt. A három fiú beiskolázása és apjukhoz kö-
zelítő német nyelvtudásának megalapozása a karlsdorfi elemi iskola és a
gráci reálgimnázium révén biztosítva volt.
Így telt el újabb négy viszontagságos esztendő. S mire elévül a DP-státusz,
megszületik a végleges elhatározás is a családfő fejében: mind magát és
élete párját s főként felcseperedőfélben lévő fiait meg kívánja kímélni a
marxi-lenini tanok s kivált a szocializmus pannón változatának szovjet
típusú „építésétől”.
Az ideiglenesnek remélt ausztriai tartózkodás véglegesnek szánt amerikai
kivándorlássá változik.
Amerika, az „ígéret földje”
Bődy József legendás szervező készsége (és ismétlődő szerencséje) – némi

„céltudatos levelezés” és yankee „pártfogó”-szerzés képében – megint gyü-
mölcsözőnek bizonyult: 1949-ben, ötvenöt esztendős korában a MID-
WEST egyik hajdan indián törzsek által benépesített államának legna-
gyobb városa – Omaha (Nebraska) középiskolás korú fiúnevelő helyi
intézménye alkalmazza második s immár végleges 1962-es nyugdíjazásáig.
41
Mivel helyi osztrákok és menekültek egyaránt dolgoztak az angol műszaki alakulat-
nál, ezeknek adminisztratív ellátása volt a feladata, ugyanakkor szoros kapcsolatot
tartott az osztrák helyi hatóságokkal is. (Bődy Pál e-mailben érkezett kiegészítése.)
42
Vö. Bődy 116.
A BOYS TOWN (Fiúk Városa) ruházati részlegének könyvelői és leltá-

rozó posztja ugyan nem veszi igénybe intellektuális felkészültsége és krea
tivitása minden szegmensét, ám amerikai állampolgárságot és szolid meg-
élhetést biztosít a négytagú családnak.
Mert Bődy Józsefet, amikor 1949-ben az újvilági újrakezdés mellett dönt,
mintaszerű apaként csupán egyetlen cél vezérli: fiai színvonalas iskolázta-
tása, jövőjük biztosítása. A három fiú pedig nem hozott szégyent atyjára:
mindhárman felsőfokú diplomát szereztek, a legidősebb fiú, Bődy Pál, bár
megtagadta tőle a Sors, hogy hosszabb ideig egy országban s ugyanazon a
munkahelyen tevékenykedjen, neves amerikai, kanadai és magyarországi
egyetemek megbecsült oktatója és jelentős történeti munkák szerzője43 lett.
*
„Ami igazán nehéz, az mindig a múltban van” (rögtönzött kapaszkodók egy
társadalmi réteg mentalitásának értelmezéséhez)
Szvoren Edina egy interjúból kiragadott mottóul választott mondata
első pillantásra banálisnak tetszhet, de ha egy kicsit eltöprengünk rajta,
hamar rájöhetünk, ez a látszat csupán. Nagyon is mély értelmű – az emberi
létezés teljes időtartamát átfogja, értelmezi, egyszersmind keretbe foglalja.
Mert gondoljunk csak bele, mit is cselekszünk hátulgombolós korunk óta?
Amikor hozzánk (s persze családunkhoz) közel álló emberek, idősebb
rokonok, közeli barátok évődő kérdésére próbálunk hét-nyolc évesen, leg-
többször félszegen válaszolni: „Mi leszel, ha nagy leszel?” (s közben barackot
nyomnak a fejünkre)?
Az ismeretlen, titokzatos „Jövőről” ábrándozunk, hiszen nem tudhatjuk:
„tűzoltó, vadakat terelő juhász vagy katona”,44 esetleg pilóta, netán Afrika-
kutató válhat-e belőlünk. S azt még kevésbé, hogy ez mit jelent, milyen
43
Bődy Pál tudományos előmeneteléről az alábbi linkeken lehet tájékozódni: http://
www.magyarszemle.hu ;http://worldcat.org › lccn-n88155421. Vö. kötetünk 260. sz.
jegyzetével.
44
„Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.”
Részlet József Attila: Altató (1935. február 2.) (magyar-irodalom.elte.hu › sulinet ›
igyjo › setup › portrek › jozsefa › altato
képességek birtokában, mekkora erőfeszítések árán lehetséges. Vagyis va-

lójában fogalmunk sincs róla, milyen is lesz az a bizonyos jövő – kiszínez-
zük, álmodozunk róla csupán. S aztán az esetek döntő többségében, nem
olyan lesz, amilyennek reméltük… S akkor visszaállítjuk a homokórát, s
körülbelül negyvenes éveink elejétől, ha mindenki nem is, de sokan, immár
azon kezdünk elmélkedni, vajon miért alakult éppen így és nem másképp?
Vagyis máris benne vagyunk a múltban. Annak pedig csak nagyon ritkán
ébredünk tudatára, hogy maga ez az elképzelt (imaginárius) „jövő”, amire
gyerekként és serdülőként vágyunk, amely felé oly eltökélten törekszünk
(vagyis egész életutunk) is eleve meghatározott. Az is a múltban, vagyis a
történelemben gyökerezik! Nem csupán velünk született (genetikus) adott-
ságaink, képességeink, tehetségünk mértéke (végessége) szab tehát korlá-
tokat érvényesülésünknek, hanem – bármilyen elcsépeltnek hat is ez egy
szerény könyvismertetésben – családunk, felmenőink, közeli és távolabbi
őseink származása, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye, anyagi és
műveltségbéli lehetőségei (más szóval: a múltja), az általuk átadott/közve-
tített élmény- és ismeretanyag, életfilozófia és előítélet-rendszer az, amely
alapvetően determinálja esélyeinket.
Különösen egy feudális béklyóit programszerűen – a varázsszónak,
panáceának tekintett modernizáció s a hozzá tartozó „ideológiák” révén
– épp levetni igyekvő, ám e magasztos célkitűzésnek homlokegyenest el-
lentmondva, hűbéri jellegű mentális struktúráit makacsul őrző társadalmi
környezetben, mint amilyen Bődy József eszmélkedésének színtere, a mil-
leniumi Magyarország volt.
Ezt a megítélésünk szerint sok vonatkozásban napjainkban is érvényes
alaphelyzetet 1942-ben így fogalmazta meg Bődy József kortársa, a múlt
század egy másik nagy magyar történésze, a Szekfű Gyula árnyékában
szintén (akárcsak Mályusz!) háttérbe szorult Hajnal István (1892–1956):
„Minden kultúrfejlődésnek […] olyan az osztálytársadalma, amilyen volt a

rendisége. Az üzem nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen
szabadnak érzi szellemét és elhatározásait, s mégis a történelmi múlt dolgo-
zik benne.”45
Az idézet filológiai adatait ld. kötetünk 4. sz. esszéjének 12. sz. jegyzetében! (az én
45
kiemelésem! – B-KB.)
A kérdés csak az, hogy ki, s mennyire van ennek tudatában? Megfigyeltem,
hogy az embereket (férfiakat és nőket egyaránt) nagy általánosságban ér-
dekli családjuk, felmenőik sorsa, vagyis a Történelem – szinte mindenkinek
vannak valamilyen emlékfoszlányai, olykor családi legendák formájában
elraktározott történetei nagyszüleik, olykor még dédapáik és dédanyáik
viselt dolgairól is. De a részleteket nem képes megőrizni memóriájuk, már
csak azért sem, mert például a XX. században túl sok minden történt velük/
velünk. Sokan korán elhaltak, lelőtték őket Doberdónál, eltűntek Oroszor-
szágban, elhurcolták, gázkamrában vagy a Don-kanyarban megölték őket,
netán – miként a Bődy-família is – mindettől távolról sem függetlenül
vándorbotot vettek a kezükbe, és szétszóródtak a nagyvilágban.46 Ugyan-
akkor, szintén saját megfigyelésem, hogy a családi eseménytörténet értel-
mezése, divatos szóval: „kontextusba helyezése” még azok számára is ne-
hézséget okoz, fárasztónak találják, akiknek ehhez megvolnának az
intellektuális képességeik. Nem örülnek neki, olykor unalmasnak, esetleg
kínosnak érzik, ha valaki ilyesmivel bíbelődik, túlságosan elmélyül a rész-
letekben. Ez a magyaros társas-érintkezés egyik nagy ellentmondása, mert
a társasági élet nagyjában egészében másból sem áll Petőfi és Madách nyel-
vén beszélő közegekben (Soprontól Sepsiszentgyörgyig, Munkácstól Van-
couverig és Kassától Sidneyig) mint kor- és sorstársaink cselekedeteinek
programszerű „értékelése” (csepülése)… Merthogy ez rendszerint nagyon
felületesen, s ismerjük be, ritkán zajlik megértő módban, inkább malició-
zusan, és csaknem mindig a régi magyar világból örökölt előítéletességgel
történik, aminek legtöbbször nem is vagyunk tudatában…
A magyarázat kézenfekvő: magyar nyelvterületen alig akad olyan család,
amely ne őrizne a magyar társadalom egy másik rétegéből származó másik
família részéről elszenvedett sérelmeket,47 amelyeket – kölcsönösen – vál-
tozatlanul „nem oldott békévé az emlékezés”!48 Sokszor épp ellenkezőleg.
46
Ugyancsak tengerentúli és európai előadókörútjaim során tett saját megfigyelésem,
hogy a nagy idegenség nem hozza közelebb egymáshoz a magyarul beszélő és gon-
dolkodó embereket: a hazulról hozott válaszfalak talán még mélyülnek is, az egyes
szegmensek tagjai nem vegyülnek egymással, s ha néha találkoznak, legjobb esetben
beérik egy kényszeredett biccentéssel. S még ez sem biztos…
47
Vö. kötetünk 4. sz. írása 26. sz. jegyzetével!
48
„a multat be kell vallani […] A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlé-
kezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Részlet
Ilyen körülmények között a „gyökerészés”, különösen az etnikai eredet

firtatása már-már olyan tapintatlanságnak minősül, akárha beszélgető part-
nerünk nemi irányultságáról érdeklődnénk… Ilyen körülmények között
tényleg ritkaságszámba megy, ha valaki arra is képes, hogy az események-
től elvonatkoztatva, azokon felülemelkedve – önmagát és cselekedeteit
kívülről és felülről nézve – nagyobb összefüggésekbe is bele tudja ágyazni
saját élettörténetét, amely persze soha se lehet teljesen „objektív”…
Mindezt azért hozom szóba ismét, mert Bődy József mini „életrajzát”
az teszi különlegessé, hogy szerzője legalább három, nem túl gyakori alap-
képesség birtokában van:
a) Rendkívül éles a memóriája, amelybe életre szólóan vésődnek be a
megélt történetek, események, helyzetek.
b) Már-már skizoid módon kívülről (is) látja magát, sőt még azzal a
valóban rendkívüli adottsággal is rendelkezik, hogy érzékelje, „bemérje”,
hogy egyes megnyilvánulásai, kijelentései milyen hatást tesznek, milyen
reakciókat váltanak/válthatnak ki mindenkori partnereiben, koruktól, ne-
müktől, sőt nyelvüktől, kultúrájuktól függetlenül (itt megint csak meg kell
említeni, hogy Bődy legalább három nyelvi közegben mozog magától ér-
tetődő természetességgel, sőt oroszul és franciául is kommunikációképes!).
Ebből következően az átlagosnál nagyobb esélye van arra, hogy előre nem
látható esemény-sorokat, lehetséges következményeket megérezzen, rend-
kívül erős a ’szimata’, intuíciója! Bődy egész egyszerűen intelligens a szó
eredeti, latin értelmében: képes a dolgok, események, történések rejtett
láncolatait, titkos rugóit, homályban maradó összefüggéseit meglátni, „ös�-
sze-kapcsolni” (intel-ligo) és habozás nélkül hasznosítani, saját (és családja)
javára fordítani. (Ez máris magyarázatul kívánkozik ismétlődő szerencsé-
jére, jó választásaira, reálisnak bizonyuló döntéseire – akár kifejezetten
veszélyes élethelyzetekben is!)
c) Mindezt betetőzi a valószínűleg rejtett matematikai hajlamaiból ere-
deztethető absztrakciós készség, közelebbről az a tulajdonsága, hogy képes
saját vágyait, törekvéseit a mindenkori társadalmi és hatalmi szerkezetbe,
alá- és fölérendeltségi viszonyrendszerbe illeszteni, ösztönösen érzi, mi
József Attila: A Dunánál c. költeményéből (https://www.mek.oszk.hu › html ›

kotet00001 › ciklus00486 › cim00490)
lehetséges és mi nem egy adott szituációban, beszédhelyzetben, illetve

döntéskényszerben. Meddig lehet elmenni, mik az objektív korlátjai egy-
egy célkitűzésnek. Magyarán rendkívül erős a valóságérzékelése, amit
minden túlzás nélkül történeti érzéknek is nevezhetünk. Különösen ha azt
is idevesszük, hogy az elvonatkoztatási képességből még arra is futja, hogy
időbeliségében, társadalomtörténeti múltjában és összefüggésében észlelje
és elemezze osztályhelyzetét, az oly igen vágyott feljebblépést, előrejutást a
társadalmi ranglétrán és ha tetszik, ha nem: a mindenható presztízs-
hierarchiában.
Természetesen nincs itt terünk, hogy még mélyebbre ássunk Bődy József
nézetrendszerében, ezért ismét csupán vázlatosan próbáljuk áttekinteni
annak vezérmotívumait:
A visszaemlékezés egyik ismétlődő toposza a „tanítóság”, amelyet hősünk,
miként volt már róla szó, atyjától, idősb Bődy József vasvári kisnemesi
eredetű nyeregkészítő mestertől vett át és egész életében érvényesített:
„Papa […] konokul a kántortanító státust tekintette felülmúlhatatlan elér-

hetőségnek”49 […]
„Okleveles minőségükben a tanító felkerülése [módot nyújtott] az alsó

középosztály legalsó lépcsőfokára jutni.”50
Ez már saját minősítése, amikor a „partiképesség” módozatairól elmélke-

dik (szép, kedves, házias, és jómódú feleség reményében).
Utóbb már axiómaszerűen rögzíti, hogy „tanítói oklevéllel rendelkező
magasabb beosztású városi alkalmazottak […] pályáztak földdel javadal-
mazott kántortanítói állásokra.”51 Itt már el is sikkad, pontosabban szer-
vesen beleértendő, hogy id. Bődy József is azért vélte elsőrendű célkitűzés-
nek a tanítói diplomát, mert – idézzük – „ebben az állással együtt járó
földbirtokos járandóság nem csekély szerepet játszott.”
49
Bődy 15.
50
Bődy 36.
51
Bődy 104.
A föld iránti vágy oly erős, hogy amikor a család anyagi helyzete némi-
képp javult id. Bődy József azonnal maga is kisebb szőlőbirtokot vásárol,
még ha csak szimbolikusan is.52
S itt kell visszacsatolni a kisnemesi származáshoz: a Bődy klán és való-
színűleg ez az egész iparűzésre kényszerült hajdani „vitéz” katonaréteg –
kivált az intenzív iparosodás korának kezdetétől, a XIX. század második
felétől, amikor a nemesi éthosz is átalakul53 – azért nem becsülte túl sokra
a többnyire díszes és előkelőnek látszó „kutyabőrt”, mert földtulajdon hiá-
nyában a „fenn az ernyő, nincsen kas” (nesze semmi fogd meg jól) szino-
nimájának tekintette, nevetségessé válni meg nem akart.
Erről ezt olvashatjuk – rövidítve – a Bődy-életrajzban:
„[I.] Lipót [1657–1705 között német-római császár, s 1755-től magyar király]

a Bődy nemzetséget is nemesi sorba vette […] A família [szét]szóródott nem-
csak Vas, hanem a szomszédos megyék területén is, de a nyilvánvaló török-
verő érdemeket jelző vitéz képe az erdőből kitörő szarvaséval szemben a csa-
ládi címert magas rang szintjéig vagyon híján nem emelte.”54
Ugyanakkor ebből az idézetből nem csupán Mályusz Elemér örökbecsű

tanulmánya megállapításai köszönnek vissza, hanem a társadalmi ranglét-
rán való feljebbjutás nemzedékről-nemzedékre átörökített igénye is, amit
minden túlzás nélkül nevezhetünk máris – a nemesi származással csupán
látszólag összeegyeztethetetlenül – „polgári erénynek”!
52
Bődy 15.
53
Ld. erről Kósa László: Kisnemesek és utódaik viselkedése és gondolkodásmódja a
XIX. században. In uő.: Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok. Deb-
recen, 1996, Kossuth Lajos Tudományegyetem (Folklór és etnográfia, 94), 126–132.
(a továbbiakban Kósa 1996). Vö. Tevelÿ Arató György: Turos Miklós (1591–1656)
Különleges karrier a dunántúli végekről. Egy kiskomáromi főtiszt és családja társa-
dalmi mobilitása. Századok. 150. évf. 2016/4., 967–1009. A szerző itt fejezi ki köszö-
netét kisesszéje egyik „előolvasója” – T. Arató György – értékes kiegészítéseiért és
pontosításaiért.
54
Bődy, uo. (az én kiemelésem! – B-K. B.) Ld. erről Acsády Ignácz: A magyar nemesség
és birtokviszonyai a mohácsi vész után–Régi magyar birtokviszonyok. Budapest, 2010,
Históriantik Könyvesház [az eredeti 1890-es kiadás reprintje] (Megjegyzés: a
névszerinti felsorolásban egyetlen dunántúli megyében sem szerepel a Bődy-família,
csupán egy Body Gáspár nevű földbirtokost találtam Sopron vármegyében, hat és fél
„porta” tulajdonosaként, uo. 44.)
Íme egy erre vonatkozó másik idézet, amelyet ifjabb Bődy József 1913-
as „önarcképéből” veszünk át:
„szó sem lehetett volna, hogy visszahúzódjak az általánosságban űzött spor-

tolástól, öltözködéstől, szokásoktól és társaságoktól, még kevésbé attól a szü-
lői megköveteléstől, hogy legalább egy lépcsőfokkal meghaladjam az apáét.
Ez a szülői elvárás, mint ahogy kitűnt, szabályszerűen érvényt szerzett ma-
gának a valóságban.”55
Vagyis az ebből a rétegből származó családfő nemhogy féltékeny, vagy

gáncsoskodó volna fiaival (legtöbbször az elsőszülöttel, vagy a legtehetsé-
gesebbnek ítélettel) szemben, hanem még el is várja, hogy a ranglétrán
fölébe kerüljön – úgymond „többre vigye” nála. Ez minden kétségkívül a
mobilitás, a fölfelé igyekvés előfeltétele s ugyancsak a „polgárisulás” meg-
nyilvánulása: a kisnemesi gyökereknek ismételten ellentmondva hiva-
tás-szociológiailag is értelmezhető burzsoá törekvés.
Ebből a megközelítésből a Bődy-nemzetségben uralkodó attitűd akár
példaszerűnek is mondható: mint vázlatosan láttuk már, nemcsak idősb és
ifj. Bődy Józsefre, hanem ez utóbbi mindhárom fiára is érvényes – átha-
gyományozódott!
Ezt az alapmagatartást tovább árnyalja egy másik, szintén a távoli múlt-
ból örökölt, talán a viszontagságos törökkori hadi élet korábbi függelmi
viszonyaiból fakadó viselkedési mód: a fennálló hierarchia feltétlen tiszte-
lete. A vasvári helyi társadalomban uralkodó mentalitásról, melyet Bődy
Jóska tizenegyéves koráig megtapasztalt,56 ez olvasható az életrajzban:
„Az iparos kasztot az úri osztály ignorálta és a leírt magatartást minden

érdekelt fél természetesnek tartotta.”57
De – mint már az eddig citált szemelvényekből remélhetőleg az Olvasó

számára is egyértelműen kiderült – ez nem jelentette a fennálló viszo-
55
Bődy 43. (az én kiemelésem! – B-KB.) Vö. . írásunk 15. és 43. sz. jegyzetével!
56
Az emlékezés szövegén lépten-nyomon átüt, hogy végsősoron nem kedvelte ezt a
csököttnek érzékelt kisvilágot: semmiképpen nem akart szülővárosában maradni!
57
Bődy 17. (az én kiemelésem! – B-KB.)
nyokba való passzív beletörődést. Épp ellenkezőleg! De a mindenkori „já-

tékszabályok” betartásával. Arról viszont – valószínűleg mégis a nemesi
címer önbizalmat adó létezésével összefüggésben – szó sem lehetett, hogy
ezekből a jobbára kisnemesi klánokból származó férfiak és nők megaláz-
kodjanak, bárkihez hozzádörgölőzzenek: a „tartást” s a „becsületet” többre
taksálták az esetleges nemtelen feljebb kerülésnél (vagy a lányok esetében
a nélkülözésmentes életvitelt ígérő, de rangon aluli mezalliansznál).Vagyis
az arányérzék, a minden hivalkodást, nagyzolást, „rongyrázást” kerülő
józan mértéktartás (az asszonynépnél az „illem”, az „úrinői magatartás”)
úgyszólván be volt „kódolva” abba a gyaníthatón jelentős részben szintén
kisnemesi gyökerekkel (is) rendelkező társaságba (Lőke, Biczó, Répássy,
Szita, Tretter-családok,58 stb.), amelynek Bődy József itthoni pályafutása
csúcsán a keszthelyi aranykorszakban megbecsült tagja volt. Nyilván nem
magyar sajátosság, hanem általános érvényű szociológiai törvényszerűség,
hogy az ilyesféle társaságokban kimondatlan alapszabály az azonos réteg-
hez tartozás, s ezen belül is a megközelítőleg azonos „rang” (vagyon, státus,
„állás”, közel egyenértékű diploma birtoklása, hasonló nagyságrendű köz-
életi vagy tudományos tevékenység felmutatása), amelyekben az árnyala-
tok, az alig észrevehető különbségek, imponderábiliák is sokat nyomhat-
nak a latban. Ifjabb Bődy József például sohasem vette fel a személyes
kapcsolatot a család egy másik – módosabb és híresebb – ágához tartozó,
jogot végzett Bődy Zoltánnal, apja harmadfokú unokatestvérével, aki a két
világháború (1922–1938) között Zala vármegye alispánja volt. Pedig ez a
nem is olyan távoli rokon valószínűleg a háttérből egyengette, hogy 1926-
ban elnyerje a viszonylag magas presztízsű keszthelyi tanítói állást. Még-
sem kereste föl, mert a látogatást minden bizonnyal odasimulásnak tartotta
volna, hálálkodni pedig végképp nem szeretett.
Erről, közvetve, így vall emlékirataiban:
„a tanári pályánál magasabbra nem törekedtem […] Az értékelés felsőbb

fokát […] a főiskolai diplomához kötve láttam. Egy cseppet sem bántott
ennek ellenére a »kócos falusi tanító« minősítés azokkal szemben, akik jólfé-
sült »előkelőségei« lettek a [tanári] karnak.”59
Bődy 7.
58
Bődy 44.
59
Bődy József és a zsidóság
Ez a „tartásos” távolságtartó, önérzetes magatartás figyelhető meg, amikor

a magyar zsidóság helyzetéről, a magyarországi társadalomszerkezetben
elfoglalt helyéről, egyáltalán a zsidóság státusáról, a zsidók betagozódásá-
nak lehetőségeiről értekezik. Bődy természetesen nem hivatásos történész,
s nem szociológus, „csak” egy éles szemű, okos ember, aki megpróbál ész-
szerű válaszokat adni a zsidó–magyar (magyar–zsidó) együttélés akkori
kérdéseire.
Vasvári gyerekkorának emlékanyagát összegezve ezt írja például:
„A létező középosztály a kereskedők felett tanítókból, [a] jegyzőből, két bíró-

ból, [a] gyógyszerészből és néhány ügyvédből és zsidókból állott.”60
Vagyis – „saját hatáskörben” – máris úgyszólván „megelőlegezi” azt a szo-

ciológiailag (de nem érzelmileg) már akkor is kétségbevonhatatlan „stá-
tust”, amelyet a történelmi Magyarországra költöző zsidóság a XIX. század
első évtizedei óta jogosan igényelt magának és rengeteget (a Közép- és
Dél-kelet-európai térségben valószínűsíthetően a legtöbbet) tett érte az
ország gazdasági, művelődési viszonyainak javításában, „civilizálódásában”
játszott elsőrendű szerepével párhuzamosan bekövetkező rohamos magya-
rosodás képében.
Ennek ellenére a rendkívül intelligens gyerek érzékeli, hogy ez azért
nem annyira magától értetődő dolog, mert kilenc-tízévesen apjának szegezi
a kérdést:
„a kereskedők még szebben öltözködnek [ti. a parasztoknál és az iparosok-

nál], mégis azt halljuk egyre: azok zsidók, értik az üzleti pénzszerzés mód-
ját. Mégsem szeretne a legtöbb ember zsidó lenni. Miért?”
Atyja felelete jól tükrözi az egész milleniumi Magyarország felemás maga-

tartását az ún. „zsidókérdés” tárgyában, amely persze már akkor is, napja-
60
inkban pedig még inkább „magyarkérdés” volt. Id. Bődy József ugyanis ezt
mondja fiacskájának:
„Ha látunk az utcán játszó gyerekeket, megcirógatjuk a fejét és mosolygunk

a szemükbe. De ilyesmi eszünkbe sem, jut sem pedig az övékébe, ha találko-
zunk a Breinerék és az Ecksteinék gyermekeivel.”
A kisfiú nem hagyja annyiban a dolgot és feltesz még egy mindmáig meg-
válaszolatlan alapkérdést:
„Hát akkor úr-e a zsidó vagy se?”
Apja, id. Bődy József megint kitérő választ ad: egyrészt ismét kifejezi (kis-
nemesi eredetű) rétege öntudatos, tiszteletteljes alapmagatartását a magyar
társadalom minden rendű és rangú tagja iránt (hiszen ők is Isten teremt-
ményei, akármelyik felekezethez tartozzanak is), ugyanakkor rendies – mai
szemmel/füllel sértő, és kirekesztő jellegű – előítéleteinek is hangot ad:
„Mi nem tegezzük, hanem urazzuk őket. A Kohn Farkas jóval gazdagabb,
mint a kéményseprő mester úr, de azért mégis csak egy zsidó.”61
Vagyis, ha értelmezni akarjuk id. Bődy József tétova magyarázatait, ez bi-

zony annyit tesz, hogy hiába a társadalomszerkezeti/szociológiai egyen-
rangúság és egymásrautaltság a közös cél: a „hon” felemelése, civilizálása
és korszerűsítése tekintetében, továbbá a zsidóknak a közös haza felvirá-
goztatásában, valamint az önkéntes magyarosodásban szerzett múlhatatlan
érdemei, ez a két objektíve közel azonos (legalábbis összeegyeztethető)
érdekű polgári irányultságú réteg – a kisnemesi eredetű törzsökös iparosság
és a bevándorolt, helyét kereső zsidóság – tagjai a kölcsönös előítéletek
(lánykori nevükön: az örökölt „feudális korlátok” és rendies reflexek) kö-
vetkeztében távolságot tartanak egymással/egymástól, vegyülésről, össze-
járásról, összeházasodásról (amely minden összeolvadás, betagozódás és
természetes asszimiláció végső stádiuma) pedig valószínűleg csak elvétve
Bődy 14–15. (az én kiemelésem! – B-KB.)

61
lehet szó (a katolikus és evangélikus felekezet irányában ilyen akadály

nincs, de ortodox keresztények, „schismatikusok” esetében elvárás az át-
térés.)
Ebben az összefüggésben is igen izgalmas, amit Bődy a továbbiakban
egyetértőleg ír a dualizmus kor szabadelvű, a zsidók betagozódását nagy-
mértékben elősegítő közhangulatáról, amely a zsidóellenes fellépést egyrészt
hál’Istennek lehetetlenné tette, másfelől elősegítette a zsidóságon belüli
további rétegződést:
„A [Molnár apát és Zichy gróf által szervezett] Néppárt politikai elődje

éppen a vasvári kerület Istóczy Győző nevű képviselőjének antiszemita
pártja volt, de a liberális gondolkodás és nemzetgazdasági törtetés ezt [a
politikai antiszemitizmust] életképtelenné tette – és joggal. 1910-ben már
felszaporodott számban dúskáltak a Monarchia területén zsidó mágnások,
akiknek szemében a rongyszedő zsidó, rongyszedő zsidó volt.”62
Más szóval Bődy szemét nem kerüli el a zsidóságon belül a századfordulóig

lezajlott erőteljes osztálytagozódás sem!
Pár mondattal arrébb Bődy mély levegőt vesz, és a „nép nevében” is
véleményt nyilvánít a „kérdésről”– ilyen formán:
„A magyar paraszt nem várt, sem nem félt a zsidótól. Öszvér félének te-
kintette a zsidót: okkal”63 –
62
Bődy 39. Ld. ehhez Kubinyi Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875–
1890). Budapest, 1976, Kossuth Kiadó (különösen: 131–229.); továbbá Paksy Zoltán:
Istóczy Győző és a magyar antiszemita mozgalom (1875–1892). Budapest, 2018, L’Har-
mattan Kiadó (különösen 27–55.)
63
Bődy 40. Gondolatilag ide „passzol” a százéves korában 2021. december végén el-
hunyt – eredetileg történésznek készülő – neves szegedi belgyógyász-professzor,
Varró Vincze (1921. okt. 13–2021. dec. 21.) saját, apai ágon nagykikindai eredetű
neológ zsidó családja sikeres (bár nem zökkenőmentes) betagozódási törekvéseiből
levont sommás értékelése: „Sajnos, a történelmet nem annyira a ráció, sokkal in-
kább érzelmi motívumok és az erő befolyásolják. Az antiszemitizmusnak a níceai
zsinattól kezdve megvoltak a mélyen gyökerező előzményei a katolikus egyházban,
de az adott időszakban [értsd: a dualizmus korában] Magyarországon egyértel-
műen gazdasági okok erősödtek fel. Azzal sokan tisztában vannak, hogy a kiegye-
zés után a főurak, dzsentrik és a hozzájuk kötődő köztisztviselői réteg, illetve a
nagy létszámú parasztság között volt egy óriási hiátus: az iparé és a kereskedelemé.
Ebbe a modernizációs űrbe a sváb és a zsidó népcsoport képviselői nyomultak be
– a svábok inkább az iparba, a zsidók inkább a kereskedelembe és a pénzügyekbe.
Már ha csupán az elméletileg oly kívánatos, sajnálatosan félbemaradt –

utóbb a Rákosi-korszakban, majd a Kádár-rendszerben visszájára fordult
„polgári átalakulás”, a nyugati típusú citoyen-polgár, az erőteljes, gazdasá-
gilag független, érdekérvényesítésében autonóm magyar burzsoázia kiva-
júdásának mindezidáig illúziónak bizonyuló szempontjából vizsgálódunk,
és jobb híján elfogadjuk, hogy Magyarországon, a magyar társadalomfej-
lődésben a régmúltból örökölt nemesedés és a „modernnek”, korszerűnek
számító polgárosodás között sem szociológiailag, sem mentálisan nincs
áthághatatlan különbség, mindkettő a társadalmi felemelkedés, a vagyo-
nosodás, a mindenható presztízshierarchiában való feljebbjutás, felfelétö-
rekvés egy-egy stádiuma csupán,64 lényegében ugyanannak az egymásban
feloldódó folyamatnak a részelemei.
Arról, hogy milyen bonyolult áttételeken – és főként kényszeres társada-
lomtörténeti hiány-mechanizmusok érvényesülésével – vált ez lehetségessé,
érdemes meghallgatni egyik jeles néprajzkutatónk, Filep Antal álláspontját:
„Gondolkodtál-e azon, hogy a Dunától nyugatra a paraszt szót, fogalmat

társadalmi kategóriaként nem fogadják el? Mindenki polgárnak, pógárnak
nevezi magát. Vizsgálandó volna, hogy pontosan mióta van ez így! Véle-
ményem szerint ebben a késő középkor, a kora újkor falusi, mezővárosi
öntudata él tovább. Az a magyar történelem nagy tragédiája, hogy a hó-
doltság felszámolása során minden közép-európai – az agrár árutermelés-
A svábokat sem nagyon szerették a magyarok – de azok mögött ott állt Ausztria,
Németország – hatalmas erő és kultúra. A zsidók mögött pedig nem volt senki.”
Ld. Tanács István: Derűs zárójelentés (interjú: Varró Vince orvosprofesszor szemé-
lyes története a szörnyű huszadik századról). Népszabadság, 2014. december 29., 11.
Bővebben ld. Varró Vince: Az én huszadik századom zárójelentése. Szeged, 2013,
Corfiata Kft. Ld. még ehhez Péter László: Varró Vince: Az én huszadik századom
zárójelentése. Kortárs, 2015. április (https://epa.oszk.hu › EPA00381_kortars_2015_
04_275). Vö. kötetünk 6. sz. írása 142., továbbá 7. sz. esszéje 142., s végül utolsó írása
12., valamint 14. sz. jegyzeteivel is!
64
Az általunk (Kemény Zsigmond, Szemere Bertalan, Mályusz Elemér és Tóth Zoltán
nyomán) „nemesi polgárisodásnak” nevezett, a nemesi és polgári értékek egymásba
fonódó/áttetsző, rendkívül bonyolult, szervesnek remélt (ám sajnos torzóban maradt)
sokáig, lényegében 1920-ig mégis ígéretes folyamataként értelmezett jelenségről így
ír a kérdés egyik legfelkészültebb magyar szakértője: „(…) a nagymértékben követett
politikai szerepideálok Magyarországon a nemesség ideáljához álltak közel, vagyis a
Verbürgerlichtung értelmében vett magyar polgárosodás tulajdonképpen »nemesedés«
(Veradeligung) volt.” Ld. Halmos, 134. (az én kiemelésem – B.-K. B.).
re alapozott – társadalmi törekvést tönkre tettek, majd az iparosodást is

gúzsba kötötték. A tőzsérkedés tönkretételével egy időben a nemesi, főúri
kalmárkodást is kiölték. A városi közösségeink társadalmi, gazdasági be-
zártsága is alaposabb tanulmányozást érdemelt volna. Gondold el, Győr
1743-ig püspöki jobbágyállapotú mezőváros lehetett csak, noha az olasz,
délnémet, cseh-morva, sziléziai marhakereskedelem egyik csúcsközpontja
volt! Nem véletlen, hogy olykor leleményesen az olasz kereskedőket válasz-
tották polgármesternek, főbírónak, mert személyükben kevésbé voltak a
püspöki földesuraság lekötelezettjei. Jellegzetes, hogy a Győrött állomáso-
zó seregtestet kiszolgáló polgároknak autonómiát biztosított a császári
hatalom. Felettük civil állapotuk ellenére a vár parancsnoka gyakorolt ha-
talmat. Az egykori források magyarul »a győri királyképe« néven nevezte
e funkcióban a parancsnokot. Valahol tudomásul kellett volna már régen
venni, hogy minden bizonnyal a 17. században siklott ki a hazai fejlődés,
hiszen a 16. század nagy sérülései ellenére a középkori örökség töretlenül élt.
Még Verbőczy sem érvényesült eleinte, amint Varga János nagy könyvéből
[A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (1967), Akadémiai
Kiadó] kitetszik. Aztán a 18. század újjáépítése Kelet-Európa felé lökött ben-
nünket. Megerősödött a rendiség, amin a reformkor, ’48 alapvetően nem
segíthetett. Ezért is tragikus, hogy 1918 nálunk nem hozott olyan fordula-
tot, mint a cseheknél, Zágrábban, Belgrádban. Bukarest ugyan nyertes lett,
de a román társadalom vajon kinőtte-e a[z 1907-es] parasztfelkeléssel
szembeni genocid jellegű megtorlást? Nálunk még tetézte a bajt ’19 és’20.”65
Ezt az ellentmondásos s magyar szemszögből nem sok jóval kecsegtető

folyamatot két mindnyájunknál autentikusabb „szakértő”, Jászi Oszkár és
Hatvany Lajos (különösen az utóbbi, hiszen Hatvany saját családja felka-
paszkodásának megélt tapasztalatát rögzítette) egy alkalommal így fogal-
mazták meg:
„öntudatos polgári osztály (angol vagy francia értelemben) sohasem volt és

minden valószínűség szerint éppoly kevéssé lesz Magyarországon, mint ahogy
nem volt Oroszországban sem.”; és b) [lényegében Hatvanyt Lajost66 para
65
Idézet Filep Antal 2013 nyarán keletkezett magánleveléből. (az én kiemeléseim! –
B-KB.) Ld. erről: Kósa László: A parasztság polgárosulása Magyarországon. In Kósa
1997, 147–163. továbbá ismételten: B-KB 2002.
66
„Ha [Hatvany] a szellemtörténeti históriaírásról azt mondja, hogy »új bor a régi feu-
dális tömlőben«, akkor az én [Jászi Oszkár] érzésem szerint is közel jár az igazság-
frazálva] „a magyar kapitalizmus egyszerű függvénye és kiszolgálója a feu-

dalizmusnak.”67
Itt sincs terünk, hogy Bődy a magyar zsidókkal kapcsolatos minden állás-
foglalását68 tüzetesen elemezzük, de annyit feltétlenül meg kell említe-
nünk, hogy már a húszas évek közepén észleli a zsidóságra a túlkompen-
záló jellegű s persze önfelmentő bűnbakkeresés formájában leselkedő és
valóban katasztrófával végződő veszélyeket: egy almásfüzitői előrelátó
zsidócsalád gyerekeit ő oktatja angolra, megérti és osztja a családfő aggo-
dalmait, a „Hitler-megoldást”69 pedig a világ- és a magyar történelem
egyik legnagyobb tragédiájának tartja, amely csupán a tatárdúláshoz és
Magyarországnak a Vörös Hadsereg által „hallatlan brutalitással végbe-
ment megszállásához” mérhető. Egyedül ebben az összefüggésben mutat-
ható ki némi (bár Bődy szibériai tapasztalatai ismeretében nagyon is ért-
hető) elfogultság (ellenszenv) Rákosi Mátyás történelmi szerepvállalásával
szemben, akit idegen helytartó minőségében felelősnek tekint a „brutalitás
fenntartásáért”70 – más szóval a GPU/KGB magyar megfelelője: az ÁVO/
ÁVH hazai garázdálkodásáért, s tegyük rögtön hozzá, mindazon ígéretes
hoz.” (az én kiemelésem! – B-KB.) A rendkívül művelt, mélyen gondolkozó Hatvany-

nál igen kevesen tudták jobban honunkban, hogy „miről volt szó” a magyarországi
tőkés/kapitalista (modernizáló) fejlődésben, vagyis, hogy milyen (rejtett) rugóra járt
a magyar polgári átalakulás, mármint mit is jelentett ténylegesen (a gyakorlatban) a
sokáig (lényegében az 1918/1920-as összeomlásig) viszonylag harmonikusan „mű-
ködő” – sokak által szimbiózisnak minősített – magyar–zsidó (zsidó–magyar) érdek-
és érzelmi szövetség. Ld. erről Hatvany Lajos: A Draheim-nemzetség. In uő.: Embe-
rek és korok. Regényes korrajzok, naplók, cikkek. I. kötet. Vál. és sajtó alá rendezte
Belia György. Budapest, 1964, Szépirodalmi Könyvkiadó, (különösen: 31–35.) (a to-
vábbiakban Hatvany 1964).
67
Jászi 421.
68
Íme egy tárgyilagosnak szánt, de azért enyhén előítéletes összegzés a magyar
hadifoglyok szociológiai és etnikai összetételéről: „Burzsuj üldözés […] folyt a
nemzetiségeken belül, és ebből százalékszerűen tagadhatatlanul magasabb létszámú
volt az értelmiségi hányad, mint a legénységi, az értelmiségen belül pedig a zsidó
százalék múlta felül a nem zsidót. A történelmi könyvekbe is bekerült példányok:
Kun Béla, Rákosi Mátyás, Szalka Máté.” Bődy 79.
69
Bődy 109–110. Az életrajz egy másik helyén a szerző a korabeli politikát, saját lajta-
pordányi egyéves időszakára visszatekintve nemes egyszerűséggel „dühöngő nacio-
nalizmus” gyanánt minősíti (Bődy 37.)
70
Bődy 119.
gazdasági/társadalomtörténeti előrehaladás, korszerűsödés, polgárosodás

visszanyeséséért és megsemmisítéséért, amely pedig az 1830-s évek óta
Magyarországon 1944/1945-ig ellentmondásosan és elégtelenül bár, ám az
egész magyar(országi) népesség közös erőfeszítései árán mégis végbement.
Nem kis részben épp Bődy társadalmi rétege – a kisnemesi eredetű iparos-
ság – és a magyar zsidóság jó néhány szegmense odaadó tevékenysége és
kiemelkedő képviselői jóvoltából…
Ugyanakkor Bődy gondolatmenete további részéből egyfelől kiderül,
hogy a „zsidóügy” ekkor – vagyis az első világháború, majd az 1918–1920-
as összeomlás előtt – csupán másodrendű, vagy harmadlagos probléma a
„kisebbségi örvény” veszélyével összehasonlítva.
Erről ez a (rövidített) passzus tanúskodik:
„nem volt a [zsidó] kérdés uralkodó méretű a nemzetiségi kérdéssel ös�-

szevethetően. Ámde ebben az áramban […] együtt úszott az általános ve-
zetett többség és a kisebbség […] A Rákosi Jenő-féle (30 millió magyar)
elgondolás és a Tisza István-féle ország a többségé is volt. A valóságban
fenyegető két bűntett – a parasztság és a nemzetiségi kisebbségek sorsának
lekicsinylése – a nemzetpolitikában csak egy évtized múltán tudatosodott
meg a »milleniumi« glória elvakító csillogásában.”71
Ez persze már előrevetítette mindazt, amit Bődy előadásából korábban már

idéztünk, közelebbről: „a parabola [...] lejtőre jutott [szárá]nak a zuha-
nás[á]t.” Vagyis, kicsit érdesebben fogalmazva: a világháborús vereség, a
hadsereg szélnek eresztése, az ország megszállása, Trianon… és mindaz,
ami – Szekfű megkerülhetetlen könyvcíméből idézve – „utána követke-
zik”.72 Mindmáig.
71
Bődy 40.
72
Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. Budapest, 1934, A királyi
Magyar Egyetemi Nyomda kiadása
Egy termékeny felismerés
Vázlatos, bár így is hosszúra sikeredett ismertetésünk végére érve feltétle-

nül ide kívánkozik egy olyan mozzanat, amelyet sem magyar történésztől,
sem emlékírótól nem olvastam, ismereteim szerint a korszak nagy magyar
írói sem figyeltek föl rá (ebben persze tévedhetek!). Nevezetesen: Bődy
másokhoz hasonlóan észleli, hogy az általa ugyan túlhajtottnak tekintett,
kétségtelenül „nacionalista” magyarosító törekvéseknek létezik egy spon-
tán, önkéntes vonulata is. És nem csupán a magyar zsidóság körében! Leg-
alább annyira a Nyugat-dunántúli különféle német ajkú törzsökös lakos-
ság, vagy mondjuk, a bácskai bunyevácok soraiban úgyszintén. Ez idáig
nem igazi meglepetés, mások is felfigyeltek rá, meg is írták, már-már köz-
helyszámba megy a szakirodalomban!
De az már valódi újdonság, amit a tizennégy-tizenötéves kamaszfiú a
kismartoni német eredetű városlakók magyarosodási hajlamáról figyelt
meg, s az alábbi szövegrész tartalmazza:
„A lakosság alsó rétege anyanyelvén, a középső és felső magyar nyelven volt

magyar hazafias érzelmű honpolgár.73 Ebben az érzületben nem csekély cso-
dálkozásomra túl tett Vasváron vagy mondjuk Kecskeméten.”74
Másképp fogalmazva Bődy ösztönösen egy nagyon lényeges társadalom-

történeti mozzanatot ragad meg: az önkéntes magyarosodáshoz nem fel-
tétlenül szükséges, hogy a szóban forgó város vagy egyéb népesebb telepü-
lés – és annak vonzáskörzete – színmagyar, vagy legalább többségében
magyar legyen! Épp ellenkezőleg, mert ennek hiányát a még erősebb (ezzel
a hiánnyal valószínűleg egyenesen arányos) kompenzatív vágy helyettesíti
az érvényben lévő ösztönösen követett nemesi minták átvételével. Erre a
komplex jelenségre Mályusz klasszikus tanulmánya kapcsán már utaltunk,
73
A szintén kortárs Márai Sándor (1900–1989) is megírja kassai gyermekéveiről, hogy
apja, és annak magisztrátusbeli barátai az egész napi magyar nyelven történő hon-
szolgálat után otthon, családi és baráti körben előszeretettel váltottak vissza németre,
mert az mégiscsak kényelmesebb volt... Ld. erről bővebben Márai Sándor: Egy polgár
vallomásai I– II. Budapest, 1990 [eredeti kiadás: 1934.], Akadémiai Kiadó– Helikon
Kiadó, I. köt. 19–20.
74
s amelynek csupán örvendetes fejleménye a „magyar érzés” („honszeretet”)

elmélyülése, s még további következménye a magyar nyelv készségszintű,
s utóbb fokozatosan anyanyelvvé váló elsajátítása, „bensővé tétele”.
Ezt a bonyolult társadalmi, társaslélektani/betagozódási/asszimilációs
s végső soron magyarosodási folyamatot jelen sorok írója – Norbert Elias
(Breslau, 1897 – Amsterdam, 1990) szintén megkerülhetetlen műve75 alap-
tételének átvételével és továbbgondolásával – Temesvár kapcsán próbálta
három monográfiában76 is megfogalmazni, a trend kétségtelen létezését
pedig egyik tanítványa még egy olyan felvidéki kisváros – Rózsahegy/
Ružomberok – esetében is kimutatta,77 amelyben magyarok elenyésző
kisebbségben, a környéken pedig elhanyagolható szórványban éltek!
Epilógus
A múlt csupán annyiban hasznosítható, amennyiben segítségével helyes el-

határozásokra jutunk a jövőben.
Végezetül s valamiféle összegzés gyanánt engedtessék meg, hogy fejtegeté-

seink lezárásaként először egy „posztmodern” amerikai író (Paul Auster)
a múlt és jövő összefüggéséről szóló gondolatait, majd Bődy József legki-
sebb fia – Bődy Bertalan – apja életútjáról kialakított véleményét idézzük:
1) „Minden, ami emberi, valóság, és néha már az előtt tudunk valamit,
hogy megtörténik, még ha nem vagyunk is tudatában. A jelenben élünk, de
75
Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgáló-
dások [ford. Berényi Gábor], Gondolat Kiadó, Budapest, 1987 (2. kiad. 2004. uo.)
76
Vö. Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék, és ami előtte következik … A temesvári Levente-
pör …1919-1920. Budapest, 2006, Noran Kiadó Kft.; Ifj. Niamessny Mihály és a temes-
vári Levente-per (1919–1920. Budapest, 2010, Helikon Kiadó (A csengerújfalusi
O’sváth és vele rokon családok története, dokumentumai, és írásai) továbbá uő:
– története, 1919–1922. Szerk. Filep Tamás Gusztáv. Budapest, 2020, Kortárs Kiadó.
(a továbbiakban B-KB 2020.)
77
Barkó Gábor Ágoston: Civilizálódás, polgárosodás, magyarosodás egy észak-magyar-
országi kisvárosban. Rózsahegy az 1900-as években. Budapest, 2010, 57 oldal, gépirat
(Történelem alapképzési szakdolgozat; témavezető: Dr. Borsi-Kálmán Béla egy.
tanár)
a jövő minden pillanatban bennünk van. Talán erről szól az írás. Nem leje-
gyezzük a múltat, hanem előkészítjük a jövőt.”78
2) „Diákéveinek törekvései lehetővé tették felemelkedését a művelt közé-
posztályba [...]Az, hogy mint hadifogoly, megtanult angolul és később Ang-
liában járt egyetemre, nagy mértékben meghatározta saját és családja háború
utáni életét Ausztriában és az USA-ban. Az 1944-ben hozott döntése, hogy
családjával elhagyja Magyarországot, életre szóló kérdést jelentett. Mindezek
a döntések végül helyesnek és életszerűnek bizonyultak. Ezek mutatják, hogy
kitűnően mérte fel a történelmi helyzeteket és valódi előrelátása volt.
Szibériából való visszatérése több sorsdöntő lépésből álló odisszé volt.”79
Nemesvita/Zugló, 2019. július/augusztus
(Javítások: 2019. november 6–7., 2020. január 10. körül; 2021. december
27–28.)
Megjelent: Életünk. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, LVIII. évf.,
2020/1., 12–38.
78
Paul Auster: Az orákulum éjszakája [ford. Pék Zoltán]. Budapest, 2004, Európa
Kiadó, 245–246. Idézi Henri de Montety: A történet és a történelem összhangjának
felbomlása. A zsidó sors és a modern lét Paul Auster és Kertész Imre irodalmi mű-
veiben. (Kortárs, 2019/7–8. szám) című figyelemre méltó esszéjében (az én kiemelé-
sem! – B-KB.),
79
Bődy, 140. (az én kiemeléseim! – B-KB.)
AZ ELSŐ IGAZI TEMESVÁRI MAGYAR
SZOCIÁLDEMOKRATA, AVAGY
AZ UTOLSÓ BÁNSÁGI (MAGYAR)
„ÚRIEMBEREK” EGYIKE?
Róth Ottó és a Bánsági (Bánáti) Köztársaság*
Kecskeméti Károly (1933–2021) emlékére
Róth (Roth) Ottóról (Nagymutnok, 1884.

december 6.–Temesvár, 1956. április 20.) a
magyar értelmiségi közvélekedés magát tá-
jékozottnak vélelmező jeles képviselőinek
– a történészek krémjét is beleértve – két
dolog juthat automatikusan eszébe:
a) ő volt az 1918. október 31-én a kérész-
életű Bánsági (Bánáti) Köztársaság kikiáltója,
Egy Róth-portré majd 1919. február 21-ig polgári kormány-
(Sursafoto: Arhivele Naţionale
Timiş - Otto Roth) biztosa (mindenesetre valamiféle főembere,
amaz zavaros események egyik főszereplője)
b) (ez már csak a bennfenteseknek „ugrik be”): ugyancsak ő volt az, aki
1919. március 21-én a magyar szociáldemokraták és kommunisták veze-
tőségének ügydöntő budapesti tanácskozásán egyedül szavazott a pártfúzió
– tkp. a „bolsevizmus” – ellen!1
* A 2020. február 25-i, Kérészállamok a történelmi Magyarország területén (1918–1921)

címmel az NKE Ludovika Campusán (Bp. 1083 Ludovika tér 2.) rendezett
történészkonferencián (tti.btk.mta.hu ›Lendület Trianon 100) elhangzott előadás
szerkesztett és jelentősen bővített változata. A szerző itt köszöni meg Getta Neumann
(Györgyi) és Szekernyés János segítségét kutatási anyaguk önzetlen átengedéséért és
a kéziratba került hibás adatok, tények folyamatos korrigálásáért (B-KB.)
1
[Róth Ottó] „1919. március 21-én a szociáldemokrata párt országos pártválasztmá-
nyában (Bpesten) a kommün ellen foglalt állást és nyíltan ellene szavazott.” Osvát
E két mozzanat máris méltán keltheti fel érdeklődésünket, ennek ellenére

egészen a legutóbbi időkig a „fősodratú” magyar történetírás meglehetősen
mostohán bánt mind személyével, mint pedig a nevétől elválaszthatatlan
„Bánsági (Bánáti) Köztársaság” históriájával.2
Az utóbbi másfél évtizedben azonban egyre több adat, lexikoncikk,
feldolgozás, dokumentum került napvilágra román, német és angol nyelven
is, ennél fogva szerepe és kockázatos vállalkozásának jelentősége is mind-
jobban az őt megillető helyre került.3
Kálmán: Erdélyi lexikon. Oradea–Nagyvárad, 1928, Szabad Sajtó Könyv- és Lapkiadó

RT., 252. (a továbbiakban Osvát.) Ld. bővebben Böhm Vilmos: Két forradalom tüzé-
ben. Októberi forradalom. Proletárdiktatúra. Ellenforradalom. München, 1923, Verlag
für Kulturpolitik, 249–250.; továbbá: „A délután 3 órai szociáldemokrata pártválaszt-
mányi ülés ezt az egyezséget [ti. a pártfúzió kényszerszülte tényét] elfogadta, dr. Róth
Ottó délvidéki pártvezető egyetlen szavazata ellenében.” Juhász Nagy Sándor: A ma-
gyar októberi forradalom története (1918 okt. 31–1919 már. 21). Budapest, 1945, Cse-
répfalvi, 493. A mindent eldöntő március 20-i esti és a másnap kora délutáni üléseken
eluralkodó tanácstalanságról és kaotikus állapotokról ld. Buchinger Manó: Tanuval-
lomás. Az októberi forradalom tragédiája. Budapest, 1936, Népszava-könyvkereskedés
kiadása, 134–135. (A XI. – A március 21-i összeomlás című – fejezetből.) Hajdu Tibor
szerint is Róth ellenezte a szocialista párt egyesülését a kommunistákkal. Hajdu 1969,
37. Vö. Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–1920. Budapest, 1983, Kossuth
Könyvkiadó, 416. (88. jegyzet). Egy másik munkájában Hajdu Róthot „jobboldali
szociáldemokrata” vezetőnek nevezi, aki, akárcsak az erdélyi Vincze Sándor, „a ma-
gyar nemzeti törekvések szolgálatába próbálták állítani a munkásságot”. Ld. Hajdu
Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom. Budapest, 1968,
Kossuth Kiadó, 164. és 190. Vö. írásunk 109., 110., 111., és 113. sz. jegyzetével is!
2
Az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély történetében neve csupán egyszer van
megemlítve. Erdély története. Szerk. Szász Zoltán. III. köt. Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1986., 1721.
3
Itt Marschut Réka fontos kistanulmányát és Romsics Ignác 2018-as összefoglalóját
említhetjük első sorban, amelyek az időközben szintén megszaporodott román
forrásokat is kimerítően hasznosítják. Vö. Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947.
Budapest, 1918. Helikon Kiadó, 95–97., 114., 183–189., 225., 231., 250. (a továbbiakban
Romsics 2018.) Marchut Réka: A Bánáti Köztársaság (www.rubicon.hu › termek_
megrendeles › kereszallamok, a továbbiakban Marschut.) ; Továbbá Dr. Kókai Sándor:
Illúziók és csalódások: A Bánsági Köztársaság. In: Közép-Európai Közlemények.
Történészek, geográfusok és regionalisták folyóirata, II. évfolyam 2. szám, 2009/2.,
4–5., 63–74. (acta.bibl.u-szeged.hu › kek_004_005_063-074; vikek.eu › wp-content ›
uploads › 2014/02 › KEK-04-05-h); Botlik Jözsef: A Bánáttól a Muráig A magyarság
nemzeti önvédelmi kísérletei 1918–1919 fordulóján. In: ARACS. A délvidéki magyar-
ság közéleti folyóirata. IX. évf., 1. sz. (2009. március 15.), 8–24. (A Bánáti Köztársaság
[1918. október 31.–november 16.] uo. 16–18.); ld. még Tarján M. Tamás: 1918. novem-
A Z E L S Ő IG A Z I T E M E S VÁ R I M AG YA R SZ O C I Á L DE MOK R ATA | 191
Ellenben néhány sebtében odavetett jelzőn4 kívül alig utalt valami Róth
személyiségére, egyedi, csupán rá jellemző karaktervonásaira. Azon a so-
katmondó tényen kívül, hogy néhány politikailag elfogult véleményen5
kívül szinte senki sem mondott, illetve írt rosszat róla… Paradox módon
nem csökkentve, inkább növelve a körülötte kialakult „homályzónát”.6
*
Az alábbiakban az eddig napvilágra került forrásanyag alapján Róth Ottó
habitusának és személyiségjegyeinek megrajzolására teszünk kísérletet –
korántsem a teljesség igényével.
Megpróbáljuk viszont vázlatosan azt a közeget, társadalmi/szociológiai/
ideológiai környezetet is felvázolni, amelyből vétetett, s amelynek ideálti-
pikus összegződése, ha úgy tetszik kvintesszenciája ő maga volt, amelynek
nem volt, mert nem is lehetett folytatása. Sem egyik (a „nemesi polgárosi-
dás” kiteljesedése, végigfuttatása, szabatosabban: egy citoyen típusú „euro-
péer” magyar polgárság kialakulása), sem a másik, az „igazi” magyar szo-
ciáldemokrácia irányába. (Amely szerencsés esetben szerves része, egyik
válfaja lehetett volna az úgy 1910 körül félbe- – talán inkább negyedbe –
maradt, mert kiteljesedni nem tudó, sőt az 1948–1989 közötti „szocialista
társadalomátalakító/gyorsító kísérlet” következményeként tovább torzuló
magyar [szocialista] „polgárosodásnak”.)
ber 1. | A Bánáti Köztársaság kikiáltása (www.rubicon.hu › 1918_november_1_a_ba-

nati_koztarsasag_kikialtasa)
4
Ilyen például a Korda István Róth Ottóval készített 1938-as interjúja egyik szóössze-
tétele: „szokott fanyar humorával”. Korda István: A HÚSZÉVES „BÁNÁTI KÖZ-
TÁRSASÁG”, AMELY VOLTAKÉPPEN CSAK LEGENDA VOLT ÉS AMELYNEK
EGYETLEN TÁRGYI BIZONYÍTÉKA EGY FRANCHET D’ESPERAY TÁBOR-
NOKHOZ INTÉZETT DIPLOMÁCIAI IRATBAN TALÁLHATÓ FEL. Beszélgetés
dr. Róth Ottóval a volt „Bánáti Köztársaság” kormánybiztosával. Temesvár, decem-
ber 23. (Brassói Lapok, 1938. dec. 23.) (a továbbiakban Korda-interjú.)
5
Vö. írásunk 107. és 109. sz. jegyzeteivel (Id. Niamessny Mihály és Radu Păiuşan
román történész véleménye)
6
Vö. Homályzónák. Felvilágosodás és liberalizmus/Zones d’ombre. Lumières et Libera-
lisme. Tanulmányok Kecskeméti Károly 80. születésnapjára/Mélanges offerts à
Charles Kecskemeti pour son 80e anniversaire. Szerk. Borsi-Kálmán Béla–Dénes Iván
Zoltán–Ferge Zsuzsa–Filep Tamás Gusztáv–Miskolczy Ambrus–Henri de Montety.
Budapest, 2019, Kortárs Kiadó.)
Egy kis historiográfiai kitérő I.
A „nemesi polgárisodás” fogalmat Tóth Zoltán: A rendi norma és a „ke-

resztyén polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé7 és Takács Péter: Adalé-
kok a nemesi polgárosodás útvesztőihez. Egy szolgabíró portréja a dualiz-
mus korában 8 című munkáiból vontuk el, és ebben az értelemben
használtuk 2002-es esszékötetünk alcímében9 és gondolatiságában, vala-
mint 2006-os és 2010-es monográfiánk10 koncepciójában. Ugyanezt a
felfogást próbáltuk érvényesíteni és tovább árnyalni a két korábbi változat
szervesnek remélt összeillesztéséből és kiegészítéséből 2020 őszén született
könyvünkben11 is, két irányban tágítva, illetve mélyítve azt. A régiesen írt
fogalom – a „polgárisodás” – egyik általunk ismert első formáját, „keresz-
tény polgárisodás” alakban Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméi-
nek befolyása az államra. II. kötet. 5. lapján találtuk meg.12 Második, tudo-
másunkra jutott előfordulása hét évvel korábbi, Kemény Zsigmondtól
származik, és így fest:
7
Századvég, 1991/2–3., 75–130.
8
Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára –
Verbürgerlichung in Mitteleuropa. Festschrift für Péter Hanák zum 70. Geburtstag.
Szerk. Somogyi Éva és Burucs Kornélia. Budapest, 1991, MTA Történettudományi
Intézet, 57–71. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 8.)
9
Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a
„nemesi polgárisodás” témaköréből. Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó. (a továbbiakban
B-KB 2002.)
10
Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör… 1919–1920. Szerk.
Filep Tamás Gusztáv. Budapest, 2006, Noran Kiadó; Ifj. Niamessny Mihály és a te-
mesvári Levente-per (1919–1920. Szerk. Filep Tamás Gusztáv. Budapest, 2010, Heli-
kon Kiadó (A csengerújfalusi O’sváth és vele rokon családok története, dokumentu-
mai, és írásai.)
11
– története, 1919–1922. Szerk. Filep Tamás Gusztáv. Budapest, 2020, Kortárs Kiadó
(Második, javított kiadás 2021.) (a továbbiakban B-KB 2020/2021.)
12
Az előszót írta Sőtér István. A szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta
Oltványi Ambrus. Budapest, 1981, Helikon. Oltványi szerint nem 1854-ben, hanem
1855 februárjában keletkezett. (Itt kell azt is megjegyezni, hogy a német nyelvű fo-
galmazvány fordítója – Szalay László – még a „keresztyény polgárisodás” alakot
használta, s ekként vette át – Eötvös nagy művének 1902-es negyedik kiadása II.
kötetének első oldaláról – Tóth Zoltán is! Oltványi szerint azonban Szalay csupán az
első kötetet – s azt sem egyedül! – magyarította, míg a második kötetet teljes terje-
delmében Csengery Antal ültette át anyanyelvünkre.
„[…] meg kell győzni Európát, »hogy fajunk legalkalmasabb azon 5.000
négyszeg mérföldön, hová a nyugoti polgárisodás és keleti barbariész közé
inklaváltaték, rendezni a szabadságot, fejleszteni a jóllétet, táplálni a köz-
míveltséget.«”13
A korabeli fogalomhasználat megértéséhez megkerülhetetlen Halmos Ká-

roly általunk igen sokszor idézett frappáns összefoglalója.14
Mindezek után vágjunk a közepébe:
Róth Ottó dr., foglalkozására nézve ügyvéd, korábbi temesvári tevékeny-
ségéről kevés adatot találtunk, mindössze három régi, meglehetősen szófukar
lexikoncikk,15 egy román nyelvű temesvári kisenciklopédia,16 továbbá két
13
Kemény Zsigmond: Pest, júl. 10-én. (Pesti Hírlap, 1848. július 11.) c. cikkéből idézi
Filep Tamás Gusztáv: A kultúra tehénhimlője. Kemény Zsigmond a nemzetiségi
kérdésről 1837 és 1860 között. Pro Minoritate, 2005/Tél, 117–152. (kötetben: Filep
Tamás Gusztáv: Koszorú, hiányzó emléktáblákra. Tanulmányok. Budapest, 2021,
Gondolat Kiadó–Társadalomtudományi Kutatóközpont, 7–48.; az idézett passzust
ld. a 44. lapon!) c. fontos tanulmányában. (az én kiemelésem! – B.-K. B.)
14
Halmos Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet
alapvető [fontos] kategóriáiról a XIX–XX. századi lexikon- és szótárirodalom tükré-
ben. Századvég, 1991/2–3., 131–169. (Kötetben uő: Költség és költészet. Eszmék gaz-
daság- és társadalomtörténete. Budapest, 2021, L’Harmattan–MTA BTK Irodalom-
tudományi Intézet, 15–52.) Ugyancsak haszonnal forgatható Tőkéczki László:
Vitairat a magyar polgárosodásról – Álom és valóság (Uo. 49–59.) és Benda Gyula:
A polgárosodás fogalmának történelmi értelmezhetősége (Uo. 169–177.) Vö. (további,
főként magyar nyelvű szakirodalmi tájékoztatóval) Kövér György: Kulturális réteg-
ződés és társadalmi értékrend a magyar középosztály történetében [Kósa László
hatvanadik születésnapjára]. In Társadalom és kultúra Magyarországon a 19.–20.
században. Tanulmányok. Szerkesztette Vonyó József, Pécs, 2003, Szerzők–Pro
Pannonia Kiadói Alapítvány–Magyar Történelmi Társulat, 35–44. Ld. még ehhez
kötetünk 5. sz. írása 64. sz. jegyzetével is!
15
Ki kicsoda? A bánsági közélet lexikonja. Szerkesztette Damó Jenő. Timişoara, é. n.
[1930], A „Lexika” kiadóvállalat kiadása, 277. (a továbbiakban Damó 1930); Osvát
Kálmán: Erdélyi lexikon. Oradea–Nagyvárad, 1928, 252. (a továbbiakban Osvát); va-
lamint Dr. Anton Peter Petri: Biographisches Lexikon des Banater Deutschtums.
Marquarstein,1992, Th. Breit Druck+Verlag GmbH, 1608–1609. (a továbbiakban Petri
1992.) Osvát lexikona csaknem ugyanolyan szűkszavú, mint a Damóé, bár ő (szintén
helymegjelölés nélkül) közli Róth pontos születési dátumát, s egy újabb többletértesü-
léssel toldja meg Damó Jenő adatait: megadja Róth bolsevikellenes fellépésének egyik
filológiai forrását. Összességében Petri adatai látszanak a legszabatosabbaknak, ő Róth
elhalálozásának pontos dátumát is közli: 1956. április 20-án hunyt el Temesvárott.
16
MINIPEDIA IUDAICĂ TIMIȘOREANĂ Culegere de informații despre personalități
și întreprinderi evreiești Lucrare începută în noiembrie 2014 de redactorii, Getta
Neumann şi Irina Ştern, şi cititorii paginii web www.bjt2006.org (http://www.
angolul megjelent újabb keletű világhálós-összefoglaló17 áll rendelkezésünkre.

Ezekből tudható, hogy nem őshonos a Bánság székhelyén: a Krassó-Szörény
vármegyei Nagymutnokon született 1884. december 6-án. Szülőhelyéről ez
olvasható Fényes Elek 1851-ben kiadott klasszikus művében:18
„Mutnik(Nagy-), oláh falu, Krassó vármegyében, utolsó posta Bozsurhoz 2

1/4 órányira: 6 katholikus, 936 óhitű lakossal, anyatemplommal, hegyes ha-
tárral.”
Ezek szerint a falu tipikus kelet-bánsági dimbes-dombos román település,

amelyről egy másik forrás azt közli, hogy közvetlenül a trianoni békeszer-
ződés előtt Krassó-Szörény vármegye Temesi járásához tartozott. A Bán-
ságban a dualizmus korában megindult nagy arányú modernizációs, beta-
gozódási s egyben magyarosodási/magyarosítási folyamat minden jel
szerint nem ért el a Kranovácsky család földesúri birtokát képező kis faluig:
„1910-ben 959 lakosából 854 román, 83 magyar, 9 német volt. Ebből 864 görög
keleti ortodox, 63 római katolikus, 22 református volt.”19
bjt2006.org/Minipedia_Iudaica_Timisoreana.pdf) (a továbbiakban MINIPEDIA

IUDAICĂ.) Ld. még ehhez Getta Neumann: Pe urmele Timişoarei evreieşti. Mai mult
decât un ghid. Timişoara, 2019, Editura Brumar.
17
en.wikipedia.org › wiki › Otto_Roth; Otto Roth | Military Wiki | Fandom (military.
wikia.org › wiki › Otto_Roth)
18
Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és
puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pesten, 1851, Nyomatott Kozma Vazul-
nál. Szekernyés János újabb kutatásaiból tudható, hogy a középkorban a Mutnok
család birtoka volt. Az oklevelek 1352-ben, 1371-ben, 1376-ban MUTNOKPATAKA
néven említették. (Részlet Szekernyés János szaklektori jelentésnek beillő 2021.
március 20-i keltezésű elektronikus leveléből. a továbbiakban Szekernyés-helyesbítés.)
19
hu.wikipedia.org › wiki › Nagymutnok; ld. még erről: Nagymutnok vagy Nagy-Mut-
nik, román nevén Mîtnicu Mare vegyes (román és magyar) lakosságú község, 1913-
ban 953 lélek lakta. Magyar helységnév–azonosító szótár. Szerk. Lelkes György. Bu-
dapest, 1992, Balassi Kiadó, 280. Pikáns adalék, hogy a település napjainkban a dáciai
román őshonosság tanának egyik leghatékonyabb propagátora, Constantin Daico-
viciu (1898–1973) akadémikus nevét viseli, amelynek magyar neve Kavarán volt. (Vö.
hu.wikipedia.org › wiki › Kavarán.) Közigazgatásilag ide csatolták Zaguzsény (Zăgu-
jeni) falvát is, ahol a XIX. sz. elejétől a Jakabffy-famíliának voltak birtokai. Ily módon
tehát Róth Ottó, Jakabffy Elemér és a magyarul szintén anyanyelvi szinten tudó C.
Daicoviciu (Szilárd) „földiek” voltak. (Az adatért szintén Szekernyés Jánosnak jár
köszönet! B-KB.) Jakabffy életrajzához ld. Bodó Barna szócikkét. In: Bánsági Magyar
E két adatból egyrészt kiderülhet, hogy Róth bölcsőhelye csak később

(1913-ban) kapta jelenlegi magyar nevét, a másik tény viszont egyértelmű:
lakosainak elsöprő többsége román anyanyelvű. Ebből egy újabb dolog is
kihámozható: aki egy ilyen közösségben cseperedik fel, az még akkor is
megtanulja a többség nyelvét, ha netán ezt nem is ambicionálja. Hát még
ha édesapja a helyi szeszfőzde tulajdonosa, aki minden bizonnyal áruba is
bocsátja italválasztékát. (Azért fogalmazunk ilyen óvatosan, mert leghitele-
sebbnek tetsző román forrásunkban Róth Ottó szülője nem „falusi kocsmá-
rosként”, hanem lippai „szeszgyáros” gyanánt van feltüntetve,20 ami persze
nem zárja ki, hogy korábban italmérési jogot szerzett Nagymutnokon.)
A Róth Ottóval kapcsolatos talányok egyike éppen az, hogy az általunk
ismert kútfőkben sehol sem olvasható fehéren-feketén, hogy a német (s a
jelek szerint a francia) mellett minden bizonnyal kitűnően tud románul is,
ami vagy azt jelenti, hogy ezt a róla megemlékezők magától értetődőnek,
mintegy „természetes dolognak” tartják, vagy pedig – esetleg – azt, hogy
abban a szakmai/értelmiségi/politikai közegben (szociológiai metszetben/
szegmensben) amelyben Róth Ottó szocializálódott – egyszersmind élete
legfontosabb, reflektorfénybe kerülő rövid szakaszát vezéremberként 1918–
1919-ben töltötte – ez a mozzanat ugyan fontosnak, de csupán másodla-
gosnak tekinthető. Mert bármilyen mellbevágónak tűnjék is ez száz (száz-
egy) évvel Trianon után a bánsági s főként a temesvári közélet domináns
nyelvévé a XX. század első évtizedében a Temesvidék (kivált Krassó-Szörény
vármegye) jelentős, ámbár az egész régiót tekintve mégis csupán viszony-
lagos román többsége és a székváros változatlanul németes jellege ellenére
immár a magyar vált – „nemzetiségi különbség nélkül.”21 Akárcsak a szin-
tén nagyszámú, s a térség korszerűsítésében nagyon jelentős szerepet játszó
zsidóság esetében.
S itt meg kell állnunk egy pillanatra! Róth Ottó neve – a Bánsági Köz-
társaság másik kormánybiztosával, az 1881-ben Kolozsvárt született Jakobi
Panteon/Panteonul maghiar din Banat/Hungarian Pantheon from Banat. Temesvár/
Timişoara, 2009., Szórvány Alapítvány, Marineasa Könyvkiadó, 141. (a továbbiak-
ban Bánsági Magyar Panteon.)
20
Nicolae Brînzeu: Memoriile unui preot bătrân. Timişoara, 2008, Editura Marineasa,
51. (a továbbiakban Brînzeu 2008.)
21
fără deosebire de naţionalitate – Nicolae Ceauşescu (1918–1989) Romániában szálló-
igévé váló szóleleménye!
Kálmánéval22 ellentétben – nem szerepel a Zsidó Lexikonban, napjaink

legtájékozottabb „temesvárológusa” Szekernyés János kutatási anyagából
az derül ki, hogy a temesvári református felekezet tartotta nyilván, helvét
vallására utalhat a szászvárosi református gimnáziumi érettségi is.23 Csu-
pán kapcsolatrendszeréből, és – mint később még látni fogjuk – a cioniz-
musról kialakított álláspontjából gyanítottuk a bánsági társadalomfejlő-
déssel összefüggő kutatásaink kezdetén, hogy olyasféle szabadgondolkodó
környezetből származhatott, amely a nagykárolyi Jászi családot is jellemezte:
a felekezeti hovatartozásnak és a zsidó származásnak alig tulajdonítottak
jelentőséget.24 Erre utal amaz új adat is, miszerint az 1920-as budapesti
fogolytörzskönyvben felekezetnélküliként vették lajstromba.25 A problémát
a kései krónikás számára az okozza, hogy a Róth família nagymutnoki és
lippai életére egyelőre semmiféle adattal nem rendelkezünk. Nem ismerjük
anyja nevét, s nem tudjuk hány gyerek volt a családban. Erről csupán annyi
támpontunk van, hogy a szászvárosi Kuún Kocsárd gimnázium történetét
feldolgozó kismonográfiában az „érettségi vizsgálatot” sikerrel letevő nö-
vendékek között az 1882-es évfolyamban Róth Jakab (később Bécsben
praktizáló orvos), az 1894-ben érettnek nyilvánítottak között pedig Róth
Ármin neve bukkan fel, akiről viszont kútfőnk azt is közli, hogy – 1897-
ben – „joghallgató Budapesten”.26 Benne esetleg, analógiás alapon, hiszen
22
Zsidó Lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest, 1929., A Zsidó Lexikon kiadása, 405. (a
továbbiakban ZSL.) Jakobi életrajzához ld. Szekernyés János szócikkét. In Bánsági
Magyar Panteon, 113. Vö. írásunk 28. és 93. sz. jegyzetével!
23
„Már serdülőkorában kikeresztelkedett és áttért a református vallásra.” Szekernyés
János: Két merészet álmodó politikus [Róth Ottó és Bartha Albert] pályaképe. In
MindenkiKalendáriuma [Temesvár] 2011, 321. (A továbbiakban Szekernyés: Min-
denki Kalendáriuma 2011.)
24
Liván György: Jászi Oszkár. Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 18–19. (A továbbiakban
Litván 2003.) Vö. Pelle János: Jászi Oszkár. Életrajzi, eszme- és kortörténeti esszé.
Budapest, 2001, XX. Század Intézet, 201, 253. (a továbbiakban Pelle.)
25
Ld. HU BFL - VII.102.a - fogoly - 1920 – 1234 (Írásunk a Kérészállamok a történelmi
Magyarország területén (1918-1921) c. kötetben olvasható rövidített változata 1. sz.
lektorának kutatási anyagából!) Vö. írásunk 83. és 84. sz. jegyzetével
26
Dáné István: A szászvárosi ev. ref. Kun-kollegium története. Szászváros, 1897, Schuller
testvérek és társa könyvnyomdája, 206., ill. 209. (delerdely.eloerdely.ro › media › book
› dosa-denes-a-s.) (a továbbiakban Dáné.) Ld. még ehhez Ablonczy Balázs: A szászvá-
rosi kollégium és az impériumváltás - Trianon100 [közölve: 2021. április 28.; letöltve:
2021. június 23.] (https://trianon100.hu › blog-cikk › a-szaszvarosi-kolleg...)
Ottó is az ügyvédi pályát választotta, s maga is a pesti egyetemen folytatta

később tanulmányait, Róth testvér- vagy unokabátyját gyaníthatjuk. Az
utolsó romániai (temesvári) magyar neológ főrabbi Neumann Ernő (1917–
2004) Genfben élő leánya Getta Neumann (Györgyi) újabb kutatásaiból
immár biztosan tudható, hogy Ottó 1926-ban Pogány Rozáliával (1895–
1966) kötött házasságot, akinek egy lánytestvére az esküvő után hozzájuk
költözött és segített a három R-betűs fiúgyerek (Roland, Rudolf és René)27
felnevelésében.
A Róth-család egy Schönbrunni vakáción,

valamikor a harmincas években (Getta Neumann genfi magánlevéltárából)
Nem tudjuk, hogy Róth Ottó miért nem volt teljesen elégedett saját refor-
mátus felekezetével, mert fiait a római katolikus anyaszentegyház hitkö-
zösségébe íratta be, de egyikük sem kapott vallásos nevelést. Tény viszont,
hogy mindhárman a kegyesrendiek temesvári főgimnáziumában, a Piarista
Líceumban végezték középiskolai tanulmányaikat, amelynek tanítási nyel-
vét ugyan az új főhatalom 1920 után románra változtatta, de „kegyesen”
megengedte, hogy a szerzetes tanárok magyar nyelvet és irodalmat is ok-
tathassanak.
A családi nyelv mindvégig a magyar volt.
Az R-betűvel kezdődó nevek iránti vonzódása talán azzal függ össze, hogy nem
27
csupán családneve, hanem felesége keresztneve is így kezdődött.

Róth Ottó hitvesét vállalkozó kedvű, talpra esett, erős akaratú, elegáns
asszonyként jellemzik forrásaink (ezt a róla fennmaradt fényképek is tanú-
sítják), aki 1925. szeptember 10-én a Pittoni Lenke tulajdonában lévő 1916.
május 17-én a Ferenc József úti Széchenyi-palotában „gründolt” Pittoni-
fotóműhelyt átvette, és – eredeti nevét végig megtartva – Temesvár legnép-
szerűbb fényképész műhelyévé fejlesztette.28 A fotószalon kezdetben az
erzsébetvárosi Marschall bérpalotában, majd 1936-tól a Belvárosban lévő
Carlton Hotel (Strada Veneţia, Nr. 4.) földszintjén működött. Neumann
Györgyi nem tudta kideríteni, hogy Róthné mikor lett az üzlet egyedüli
tulajdonosa, ám azt igen, hogy a két hölgy nagyon közeli viszonyban volt.
Ezt nyilván tovább erősítette, hogy Lenke első férje halála után Róth Ottó
kormánybiztos kollégájának és barátjának, Jakobi Kálmánnak mondta ki
a boldogító igent,29s 1941-ben kivándoroltak Palesztinába. Akárcsak Róth
Ottó halála után nem sokkal Rozália is legkisebb fiával, Renével – immár
Izraelbe. A másik két fiú viszont, akik közül Roland gyermekorvosként
dolgozott Bukarestben, míg Rudolf mérnöki diplomát szerzett, Kanadát
választotta, míg egy izraeli hölggyel frigyre lépett orvosbiológus René még
anyja életében, tehát 1966 előtt követte őket. Pogány Rozália sírja Jeruzsá-
lemben van, az utolsó Róth fiú 2015-ben hunyt el.30
28
Szekernyés János úgy tudja, hogy a műhely a Pollyfoto nevet is használta. Ld. Szeker-
nyés: Mindenki Kalendáriuma, 2011, 322. Neumann Györgyi szíves felvilágosítása
szerint ellenben a fotószalon Izraelben is Pittoni néven működött tovább.
29
A Neumann Györgyi genfi magánlevéltárában őrzött, a szegedi Anyakönyvi Hiva-
talból származó (eredeti) anyakönyvi kivonatban a következő hiteles adatok szere-
pelnek: Jakobi Kálmán és (özv.) Breuer Lenke házasságkötésének időpontja: Szeged,
1919. okt. 2. A vőlegény adatai: szül. 1881. márcz. 17.; foglalkozása: munkásbiztosító
pénztárigazgató; felekezete: izr.; lakik: Szeged, Deák Ferencz u. 18.; atyja neve: néhai
Jakobi Áron; anyja neve: Taub Fáni. A menyasszony adatai: Breuer Lenke (özv.): szül.
1893. márcz. 25.; felekezete: r. kath.; atyja neve: néhai Breuer Ignácz; anyja neve:
Bechuer (?) Laura; lakik: Tisza Szálló. Tanúk: Szekerke Lajos, Szeged, Tisza Lajos
Körút 45.; Dr. Eisner Manó, Szeged, Dugovics tér 11. (A szerző itt is köszönetet mond
Neumann Györgyinek a dokumentum átengedéséért! B-KB.) Ide tartozó, szintén
Neumann Györgyitől származó értesülés, hogy Jakobi Kálmánné Breuer Lenke ham-
vai a genfi zsidó temetőben nyugszanak. Ebből esetleg arra lehet következtetni, hogy
áttért a zsidó hitre, de erről a tényről egyelőre nem kerültek elő iratok.
30
Az adatok Neumann Györgyi 2021. február 28-i keltezésű elektronikus magánleve-
léből származnak.
Mivel a két mutnoki összeírásunk egyikében sem szerepelnek izraeliták,

logikailag ebből az a következtetés adódik, hogy esetleg már Róth Ottó
atyja kikeresztelkedhetett. Ezt a feltételezést viszont a Kuun Kocsárd gim-
názium 1903-as értesítője egyértelműen cáfolja: hősünk itt mózeshitűként
van feltüntetve.31 Ugyanakkor konkrét adatok híján ez a feltevés nem bi-
zonyítható! Ottó zsidó származását egy, az eddigieknél is hitelesebb forrá-
sunk, Nicolae Brînzeu (1883–1963) emlékiratai sem említik, minden bi-
zonnyal azért, mert, mai szóval, egyszerűen „nem volt téma”: a szászvárosi
református kollégium messze földön híres volt toleráns, liberális, teljesít-
ményorientált szellemiségéről. Erről a neves egyházi és közírói pályát befutó,
görögkatolikus (unitus) hitű hajdani osztálytárs ezt írja:
„Megjegyzendőnek vélem, hogy ebben az intézményben a fiatalok egyfelül

szabadelvű szellemiséget sajátíthattak el, másfelől viszont kritikai érzékre
tehettek szert, mindkettő, ha helyesen alkalmazzák őket, az életben határo-
zott gondolkozású és cselekvő embereket nevel. Eme szellemiség jótéteményeit
magam is sokszor éreztem, és habozás nélkül bevallom.”
Brînzeu tisztelendő úr, aki pályája csúcsán a lugosi görögkatolikus plébá-

nián teljesített szolgálatot, s a magyar kisebbségtörténet egyik legfontosabb
alakjával a sokáig szintén Lugoson tevékenykedő örmény eredetű Jakabffy
Elemérrel32 (1881–1963) is jó kapcsolatokat ápolt, Alma Matere iránti
méltányosságból – s tiszteletre méltó tárgyilagossággal – még ezt fűzi
hozzá iménti helyzetleírásához:
31
A Kuún Kocsárd gimnázium 1903-as értesítője. (Írásunk rövidített verziója 1. sz.
lektorának a kiegészítése!)
32
Itt jegyzendő meg, hogy a Bánsági (Bánáti) Köztársaság históriájának és Róth Ottó
ebben játszott szerepének mindmáig egyik leghitelesebb forrása Jakabffynak Páll
Györggyel együtt jegyzett alapmunkája A bánsági magyarság húsz éve Romániában
1918–1938. Budapest, 1939. A „Studium” kiadása, valamint a Róth Ottóval készített,
ebben közzétett interjú. (Jakabffy–Páll 12–13., ill. a 13. lapon található, a következő
oldalra átnyúló 3. sz. hosszú jegyzetben.) A másik fontos kútfő Róth Ottónak a Te-
mesvarer Zeitung 1927. szeptember 25-i számában megjelent interjúja. Vasile Dudaş:
România, Serbia şi Ungaria în timpul primului război mondial. Unirea Banatului cu
România. In: Victor Neumann (coordonator): Istoria Banatului. Studii privind par-
ticularităţile unei regiuni transfrontaliere. 2. kiad. Bucureşti, 2016, Editura Academiei
Române, 569. (a 36. sz. jegyzetben) (a továbbiakban Neumann 2016.)
„Egy dolgot el lehet mondani, a románokat nem üldözték azért, mert romá-
nok voltak. Nem zárták ki őket sem a jó jegyek eléréséből, sem a kitünteté-
sekből. S néhanapján az is megesett, hogy csökkentették a kollégiumi taksá-
jukat is.”33
Groza Péter, Róth Ottó, Nicolae Brînzeu és Nagybaczoni-Nagy Vilmos gimnáziuma

a Kuun Kocsárd Kollégium a századelőn (Magyar Földrajzi Múzeum/FORTEPAN)
A híres kollégiumnak a magyar nemzetépítésben (pontosabban: megtar-

tásban) játszott szerepét intelligens román növendékei persze nyilvánva-
lóan érzékelték, de a tanári kar34toleráns, empatikus magatartása és az
együtt töltött hét-nyolc esztendőn át szerzett közös élmények révén egy
életre összefort különféle etnikumú és felekezetű növendékek baráti közössége
számukra is elfogadhatóvá tették. Utólag sem lehet ellenben pontosan tudni,
hogy a többnemzetiségű tanulóifjúság tisztában volt-e azzal, hogy ez a szá-
mukra rendkívül rokonszenves, egyéniségükbe egy életre kitörölhetetlenül
beivódó szellemiség a magyar reformkor számos nem magyar eredetű, az
öröklött rendies jellegű presztízs-hierarchiában felkapaszkodni vágyó or-
száglakos számára is vonzó nemesi liberalizmusa, valódi tétje pedig a fran-
Brînzeu 2008, 93.

33
Tanárairól – sikerült kisportrék formájában – Brînzeu külön is beszámol (Brînzeu

34
2008, 52–58.) Ld. még erről Szekernyés: Mindenki Kalendáriuma2011, 321.

cia típusú magyar nemzetállamiság (État/nation) a „történelmi ország” egész

területére való kiterjesztése volt (lett volna)?
Erről meglehetősen kendőzetlen megfogalmazásban ezt találjuk a fön-
tebb hivatkozott 1897-ben kiadott kollégium-történetben:
„És hogy e [dél-erdélyi, különösen hátszegvidéki] nemesség fennmaradott,

hogy nyelvét és vallását szétszórt volta dacára megőrizte, s igy a magyar
nemzet javára megmentetett, azt nagyrészben a szászvárosi ev. ref. kolle
giumnak lehet köszönni. Ez intézet nélkül nagy valószinüséggel a közne-
messég is eloláhosodott volna, mint a hogy számos magyar paraszt község
eloláhosodott.”35
Máris benne vagyunk tehát a magyar–román (román–magyar) kapcso-

latok fősodrában, amelynek erőteréből ugyan a középfokú tanulmánya-
ikat a millennium környékén kezdő, s az új évszázad első éveiben befe-
Dáné, 17. Vö. Brînzeu 2008, 42. Vö. Szekernyés: Mindenki kalendáriuma 2011, 321.
35
Az erőteljes „magyarosodási folyamat” egy román forrásunk szerint Temesváron is

elsősorban a magyar nyelvű oktatás eltökélt szorgalmazásának az eredménye. Ld.
Nicolae Ivan: Timişoara. Mică istorie a oraşului. Timişoara, 1937, Editura Fruncla,
42–46. A korabeli elméleti, ma úgy mondanánk, hogy nemzetpolitikai megfontolá-
sokhoz ld. Kovács Alajos: A bányászat és a nagyipar hatása a magyarosodásra. Köz-
gazdasági [Nemzetgazdasági] Szemle, 1909, 16–29. (Részlet: „Magyar tanítási nyelvű
iskolák, ha azok távol esnek a magyar nyelvterülettől, rendszerint alig tudnak valami
eredményt elérni, ellenben a magyar iskola ott, a hol az élet is segíti munkájában,
csodálatos eredményeket érhet el a magyarosítás terén. A kulturpolitikának tehát
nem szabad a gazdasági élet viszonyait figyelmen kívül hagyni s esetleg olyan he-
lyekre fecsérelni el erejét, a hol az eredmény a nemzetiségi életnek a gazdasági élettől
való elzárkózottsága miatt már eleve kizártnak tekinthető […] bármennyire kerül-
gessük is a kimondását […] a mi viszonyaink között helyes kulturpolitika csak az
lehet, mely egyrészt a magyar faj műveltségét igyekszik emelni, másrészt a nyelvha-
tárokon, ipari pontokon és forgalmi vonalakon erősíti és terjeszti a magyarságot.
Tiszta nemzeti[ségi] vidékeken az állam pénzén állítani iskolákat egyenlő azzal,
mintha az ellenség részére nevelnénk katonaságot.” Uo. 17.) E témához ld. még N.
Kósa Judit: Hídfőállás az Érchegységben. Népszava, Szép Szó, 2020. április 25., 3.
(A cikk az 1893-ban épült abrudbányai állami elemi iskola „masszív” falai között
1907-től fokozódó mértékben érvényesített magyarosító szándék jegyében működ-
tetett M. Kir. Polgári Fiú-Iskola, s annak egyik 1907–1918 között oda „vezényelt”
oktatója – Némethy Samu orosházi tanító – sorsán keresztül érzékelteti eme tiszavi-
rág-életű „nemzetépítő” tevékenységet… A fakszimilében feltüntetett dokumentu-
mon ez áll: Az abrudbányai latin, slöjd és kertészeti tanfolyammal egybekapcsolt M.
Kir: Áll: Polgári Fiúiskola értesítője, VII. évfolyam, 1913/1914. tanév. Nyomtatott az
„Árpád” Nyomda Részvénytársaság gyorssajtóján az 1914!-ik esztendőben:
jező ifjú emberek nyilván, ha nem tudják is magukat tökéletesen

kivonni, de az bizonyos, hogy az erdélyi magyarság egyik legveszélyez-
tetett végvárában lévő műintézmény által terjesztett francia mintájú
magyar állameszme nem teszi lehetetlenné az életre szóló barátságok
spontán kialakulását. Épp ellenkezőleg! 36
Négy elválaszthatatlan szászvárosi osztálytárs, balról jobbra:

Róth Ottó, Tőkés Ernő, bukaresti ev. ref. püspökhelyettes (A magyar kisgazdapárt elnöke),
Róth Rozália fényképész, Róth Ottó felesége, dr. Nicolae Brînzeu,
dr. Petru Groza. 1936. augusztus 31. (Arhiva dnei Pia Brînzeu)
Nicolae Brînzeu emlékirataiból immár pontosan tudható, hogy Róth Ottó

1895 szeptember elején kezdi középfokú tanulmányait a szászvárosi refor-
mátus gimnáziumban.
Ld. erről Getta Neumann: O prietenie legendară - un politician ortodox, un avocat

36
evreu şi un preot greco-catolic (Petru Groza, Otto Roth şi Nicolae Brînzeu) című ki-
tűnő kistanulmányát (www.bjt2006.org › GN_Roth_Groza_Branzeu_4917) (A to-
vábbiakban G. Neumann: Egy legendás barátság).A belső erdélyi szórványvidékek
(így Szászváros) lakosságának valós magyar nyelvtudásáról, de a magyar nyelvű
közigazgatás ellenére az itteni közösségekben spontán módon kialakult „transzetni-
kus”, viszonylag toleráns, „élhető” atmoszférájáról ld. bővebben Berecz Ágoston:
Nyelvi jogok a dualista Magyarország igazságszolgáltatásában. Múltunk, 2020/3.
szám ((http://www.multunk.hu › 2020-3-szam); továbbá uő.: A Trianon-rámpa és a
magyar Nagy-Magyarország aranykormítosza (https://merce.hu › 2020/08/21 › a-tri-
anon-rampa-es-a-...)
A későbbi lugosi kanonok ezt jegyzi fel a szomszéd szobában lakó osz-
tálytársáról:
„ápolt arcú kisfiú, élénk tekintete elárulja, hogy nagy hírnévre fog egyszer
majd szert tenni az országban: egy lippai szeszgyáros fia, Róth Ottó.”37
Ennyi és semmi több: a leghalványabb célzás sem történik a Róth-família

eredetére. Aminthogy a következő passzusban sem, amely az akkor tizen-
három-tizennégy éves Róth Ottó személyiségének két jellemző vonását
egyidejűleg rögzíti:
„harmadikos korunkban elhatároztuk, hogy kiadunk egy folyóiratot. Róth

Ottó volt a legmerészebb közülünk, rögvest kinevezte magát főszerkesztő-
nek, a két szerkesztő [Natan] Hirsch és én voltunk”…38
Vagyis a leendő kormánybiztos nincs híján sem a bátorságnak, sem a kez-

deményező készségnek, mi több: a vezető szerep betöltéséhez elengedhe-
tetlen önbizalom sem hiányzik belőle, amelynek döntő fontossága van a
mindenkori – és minden emberi közösségben létező – spontán erőrangso-
rok kialakulásában s életre szóló rögzülésében. Ráadásul akinek ilyen „ve-
zérkedési” ambíciói vannak, nem árt, ha könnyedén ki tudja fejezni a gon-
dolatait, mai szóval: fejlett a kommunikációs képessége. Márpedig a
37
Brînzeu 2008, 51. E passzusból logikailag az következtethető ki, hogy a Róth-család
Ottó születése után, de még 1895 előtt beköltözött Lippára! Róth lippai éveiről nin-
csenek ismereteink, nem hozza szóba gyermekkorát az általunk ismert interjúiban
sem. Naplója egyik bejegyzésében Brînzeu „Dundi Roth” gyanánt emlegeti barátját,
ami esetleg arra utal(hat), hogy kiskamasz korában egy kicsit „pufók” lehetett. Ld.
Nicolae Brînzeu: Jurnalul unui preot bătrân. Ediţie, prefaţă şi note de Pia Brînzeu şi
Luminiţa Wallner-Bărbulescu. Cuvânt înainte de Claudiu T. Arieşan. Timişoara,
2011, Editura Eurostampa, 555. (A továbbiakban Brînzeu 2011.)
38
Brînzeu 2008, 77. Az emlékiratból kiderül, hogy a költőként nevet szerző Serestély
Béla (1883–1968) is Róth és Groza osztálytársa volt, Örök rejtély. Déva, 1922. című
kötetét Serestély épp Petru Grozanak ajánlotta. Vö. Brînzeu 2008, 49. (és a hozzá
tartozó jegyzet.); továbbá Szekernyés: Mindenki Kalendáriuma 2011., 321. Nagy-
baczoni Nagy Vilmos (1884–1976) egy évvel fölöttük járt, s az éltanulók közé tarto-
zott, valószínűleg komoly presztízse lehetett a diákok között, különben Groza nem
hívja meg őt is az 1953 nyarán tartott szászvárosi 50 éves érettségi találkozóra, pedig
nem voltak osztálytársak! (Brînzeu 2008, 51.)
XIX–XX. század fordulóján, akárcsak Kossuth Lajos Pesti Hírlapja idejé-

ben, semmi sem alkalmasabb eszköz erre az újságírásnál. Másképpen
szólva Nicolae Brînzeu, akárha egy kitűnő fotográfus pillanatfelvétel for-
májában ragadja meg serdülőkorú barátja jellemző karaktervonásait – nem
elhanyagolható hírlapírói munkásságát is mintegy megelőlegezve!
Róth Ottó 1903 júniusában érettségizett a „Kuún-Tanodában”. Egy másik
osztálytársát, egyszersmind Brînzeu mellett legközelebbi barátját Groza
Péternek hívták, aki csupán egyetlen nappal volt fiatalabb nála, s hozzá
hasonlóan – Brînzeu szavaival – „bekerült a Történelembe”39: azonos a
„népi demokratikus” Románia „Gyorgyu Dézs” melletti másik emblema-
tikus figurájával, dr. Petru Grozával (1884. december 7.–1958. január 7.),
aki – mint később szintén olvashatjuk majd – több alkalommal is hatéko-
nyan lépett közbe, ha gyerekkori barátai bajba kerültek.40 Akik a maguk
szerényebb eszközeivel szintén minden tőlük telhetőt megtettek, ha Groza
szorult némi erkölcsi-politikai támogatásra.41
Ezután két évig jogot hallgatott Budapesten, ahol Konkoly-Thege Káz-
mérral 1903-ban együtt szerkesztették az Előre című hetilapot, 1904-ben
pedig a Fővárosi Tudósító című lap segédszerkesztője volt. Róth 1904-ben
jött először Temesvárra, ahol azonnal bekapcsolódott a szociáldemokrata
39
Brînzeu 2008, 98.
40
1947 és 1957 között lediktált emlékirataiban az erdélyi román államférfi a közkézen
forgó „hivatalos” nézeteknél bevallottan sokkal szebb képet fest – ne feledjük: az
általa is reprezentált és az előző, „osztrák–magyar” periódus zsigeri s egyben mód-
szeres tagadására épülő történelmi (al)korszak kellős közepén – a kettős Monarchi-
ában töltött gyermekkoráról és ifjúságáról. Ld. Petru Groza: Adio lumii vechi! Me-
morii. Szerk. Ion Iovan és Adina Kenereş; bevezető: Liviu Groza. Bucureşti, 2003,
Editura Compania (különösen: 12., 14–86.). Vö. Dorin-Liviu Bîtfoi: Petru Groza,
ultimul burghez. O biografie. Bucureşti, 2004, Editura Compania.
41
Egy ilyen eset 1943 végén történt, amikor a nagyhatalmú bukaresti német nagykövet,
Manfred von Killinger Grozat túszként Németországba kívánta vitetni. Róth azonnal
felkereste a temesvári Ügyvédi Kar volt dékánját, Adrian C. Brudariut, akit nem
sokkal korábban épp Ion Antonescu távolított el tisztségéből. Róth Ottó azonban „jól
informált szabadkőmüvesként” tudta, hogy Brudariu baráti kapcsolatban van Tullio
Goruneanu bukaresti főügyésszel, aki korábban a temesvári Feljebbviteli Bíróság
főügyésze volt. Brudariu rávette Goruneanut, hogy győzze meg a Kondukátort: lép-
jen közbe Groza védelmében. A Róth Ottó által kezdeményezett akció sikerült. Dan
Brudariu: Ce a fost, nu mai este. Secretele istoriei noastre desvăluite de un martor
ocular. Restituiri. Bucureşti, 2018, Vasile Poenaru (Editor), Coresi Publishing House,
6–7., 30–32. Vö. Brînzeu 2008, 501–502.
mozgalomba, s annak egyik vezetője lett, 1905 és 1912 között a Temesvárt

kiadott Volkswille állandó munkatársa. Bár egy pár nappal ezelőtt érkezett
elektronikus levelet leszámítva42 konkrét értesülésünk nem volt róla, igen
valószínűnek tűnt, hogy itt kötött ismeretséget Kunfi Zsigmonddal (1879–
1929), aki 1903 és 1906 között szintén Temesvárott „reáliskolai tanár és a
munkástanfolyamok előadója”.43 Más szóval bizonyos, hamar találkoztak
az „eszmei barikádokon”, sőt Róth minden valószínűség szerint éppen Kunfi
révén került közelebbi kapcsolatba a budapesti szociáldemokrata elittel.
Nagyon is életszerűnek tetszik, hogy a magát hamar igen befolyásos, ideo-
lógiai szaktekintéllyé – „a magyar szociáldemokrácia vezető intellektusává”
– kinövő Kunfi ajánlotta a nála fél évtizeddel fiatalabb, becsvágyó temesvári
ismerősét Jászi Oszkár s talán maga Károlyi Mihály44 figyelmébe, ily módon
hatékonyan hozzájárulva Róth Ottó fényes bánsági politikai karrierjéhez.
Nem tudjuk, konkrétan kikkel állt még név szerint kapcsolatban budapesti
joghallgatóként, de tény, hogy ekkor és ott lépett be a Szociáldemokrata
Pártba, amelynek – a Bánságba hazatérve – „Róth Ottó a szociáldemokra-
ták élharcosának, szószólójának és exponensének számított Temesváron.”45
Róthot, akárcsak egyik mentorát, Kunfit ifjúkorától erősen foglalkoztatták
a munkásság, a kétkezi dolgozók problémái. Előadásokat tartott a mun-
kásegyesületekben és szakszervezetekben, s mint föntebb már említettük
cikkeket írt a Bánság székhelyén szerkesztett Volkswille című mozgalmi
lapba, amelynek nem csupán főmunkatársa volt, hanem annak alaphangját,
politikai irányvételét is ő határozta meg – olvashatjuk Szekernyés János egy
42
„[Róth Ottó] Az első világháború előtt és alatt nagyon aktív volt. Szoros kapcsolatban
állt a tanári pályáját a Temesvári Állami Főgimnáziumban kezdő Kunfi Zsigmond-
dal, akinek politikai tevékenysége, szerepvállalása miatt el is kellett hagynia katedrá-
ját”. Szekernyés János–Borsi-Kálmán Bélának (2021. március 4.)
43
Erényi Tibor: Egy szociáldemokrata vezető a századelőn. Kunfi Zsigmond életrajzá-
hoz. História 1979. 2. sz. (regi.tankonyvtar.hu › tartalom › historia)
44
Kunfi intellektuális adottságai és előadókészsége nagy hatást gyakorolt Károlyi Mi-
hályra, aki 1914-ben amerikai politikai kampánykörútjára is magával vitte. Csun-
derlik Péter: Majrés forradalmár és önmarcangoló széplélek (90 éve végzett magával Kunfi
Zsigmond). Népszava, 2019. december 22. (nepszava.hu › 3061192_majres-forradal-
mar-es-onmarc...); vö. Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyaror-
szági Tanácsköztársaság története. Budapest, 2021, Jaffa Kiadó, 30. (a továbbiakban
Hatos 2021.)
45
Szekernyés János–Borsi-Kálmán Bélának (2021. március 4.)
másik fontos közleményében.46 Ezért – és a háború alatti pacifista propa-

ganda vádjával – több alkalommal bíróság elé állították. Egy ízben egy éves
börtönbüntetésre és 300 korona pénzbírságra is ítélték.47 Ügyvédi minősé-
gében maga is védett bajba jutott elvtársakat.
Az 1905/1906-os tanévben Berlinben, Zürichben és Párizsban48 folytatta
jogi tanulmányait, s 1908-ban Pesten avatták jogi doktorrá. Szekernyés
János és Lazăr Gruneanțu kutatásaiból viszont kiderül, hogy Róth „ügyvédi
vizsgát” ugyan valóban Budapesten a Feljebbviteli Bíróság által összehívott
Bizottság előtt tett, ám „a politikai és jogi tudományok doktorává Kolozs-
várt avatták”, ahol egy ideig szintén diákoskodott. A temesvári ügyvédi
munkaközösségbe 1907-ben kérte, „pályakezdő prókátorként”, a felvételét.
Bár már 1908-ban „tanulmányai végeztével telepedett le Temesvárott” ön-
álló ügyvédi irodát csupán 1912-ben nyitott a Belvárosban, az ügyvédi tábla
véglegesített tagjává pedig 1913-ban vált – közlik forrásaink. 49 Ugyaneb-
ben az évben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt programjával a város
szenátorává választották.501915–1930 között megszakítás nélkül a Városi
Tanács tagja és hosszú időn át a Munkaügyi Bizottság Békéltető Testületé-
nek elnöke volt.51Az első világháború éveiben szolidaritásával és ember-
46
Szekernyés: Mindenki Kalendáriuma 2011, 321.
47
„Roth was found guilty of agitation against Hungary’s constitutional statutes. He was
sentenced to one year in prison and a fine of 300 Kronen.” (en.wikipedia.org › wiki ›
Otto_Roth). Már korábban meggyűlt a baja a hatóságokkal: az 1910-es választásokon
megdobálta Apponyit. Emiatt 1911-ben bűnvádi eljárást indítottak ellene (Budapesti
Hírlap, 1911. április 22. 14.) De, akkor még felmentették. Ld. Délmagyarország, 1911.
április 23.) (Írásunk rövidített változata 1. sz. lektora kiegészítése!)
48
Szinte kiapadhatatlan energiájából arra is tellett, hogy – Lippai Ottó néven – a pári-
zsi magyar egyesületben versmondóként is fellépjen egy műsoros esten. Ld. Pesti
Hírlap, 1906. április 12, 14. (Írásunk rövidített változata 1. sz. lektora kutatási anya-
gából!)
49
Petri 1992, uo.: Szekernyés János – TEMESVÁR KÖVEI 563. Heti Új Szó (Temesvár),
2016. október 20. (hetiujszo.ro › szekernyes-janos-temesvar-kovei-563) (a továbbiak-
ban Szekernyés-szócikk.) Lazăr Gruneanțu: Avocații Baroului Timiş 1875–2015. Ti-
mişoara, 2015., ARTPress, 361–362.
50
Szekernyés-szócikk. uo. Ld. még erről Petri 1992, 1609.; bővebben: Josef Gabriel:
Fünfzigjährige Geschichte der Banater Arbeiterbewegung. Timişoara–Temesvár, 1928,
Buchdruckerei der Schwäbischen Verlag–Aktiengesellschaft82–91.
51
Ştefan Both: Povestea Republicii Bănăţene/…/ közzé téve: 2017. november 25. (adeva-
rul.ro › locale › timisoara); en.wikipedia.org › wiki › Otto_Roth). A temesvári Városi
Közlönyből szép számmal további adatok bányászhatók ki Róth városi politikusi
barát hajlamaival hívta fel magára a figyelmet: pénzt gyűjtött a fronton

elesett ügyvédkollégái családjainak megsegítésére, amelynek következtében
a temesvári közélet ismert és népszerű alakjává lépett elő.52
Róth Ottó 1914-es temesvári lakcíme: „Belváros, Liget út 2.”53 Csupán
érdekességként jegyezzük meg, hogy ugyanebben a címjegyzékben a ház-
tulajdonos neve: „Cosma Aurél dr.” (1867–1931) a temesvári románság
legtekintélyesebb vezetője, utóbb Temesvár prefektusa, majd – 1922. január
24. és 1923. október 30. között – az egyik Brătianu kormány közmunkaügyi
minisztere,54 akinek ügyvédi irodája is ugyanebben az épületben volt.55
Ugyanaz a román politikus, aki 1918. október 31-én – szintén magyarul
– közli a magát a temesvári Tiszti Kaszinó színpadán épp a Bánsági Köz-
társaság vezetőjévé nyilvánító Róth Ottóval, hogy a helyi románság önállóan
kívánja megszervezni magát, jóllehet a legfontosabb kérdésekben, például
a rendfenntartásban és a közellátásban messzemenően együtt kíván mű-
ködni a „Bánáti Néptanáccsal”…56
működésére, 1917-ben a városi kongresszuson is részt vett, s az sem érdektelen, mi-
lyen ügyeket képviselt: pl. felekezetnélküli tanulók katolikus iskolai adójával kapcso-
latban. (Írásunk rövidített változata 1. sz. lektora kiegészítése!)
52
„At the height of World War I, Roth was a noted philanthropist, collecting funds to
assist the families of lawyers who had been killed in combat. As noted by Jewish
community historian Geta Neumann, the endeavor made Roth into a »very popular«
figure.” (en.wikipedia.org › wiki › Otto_Roth). Vö. Damó 1930, 277. uo.
53
Temesvári Cimtár. Temesvárer Adressbuch. Temesvár, é. n. [1914], 112. (lelőhelye:
OSZK, Hung. h. 1066 tc/2.) Szekernyés János szerint azonban ténylegesen „valahol
az Erzsébetvárosban lakhatott” mert itt vett részt egy dokumentálható képviselő-ál-
lítási gyűlésen. Ld. ehhez a következő újságcikket: Szocialista jelölés az Erzsébetvá-
rosban (Temesvár [1910.] december 3.) Temesvári Hirlap, 1910. december 4. (Szeker-
nyés János gyűjtéséből.)
54
A. Cosmát 1927-ben a Nemzeti Liberális Párt színeiben Temes-Torontál megye or-
szággyűlési képviselőjévé, 1931-ben pedig szenátorrá választották. Pályájához ld. még
#Centenarul Marii Uniri Pe urmele lui Aurel Cosma, primul prefect al administraţiei
româneşti din Timiş-Torontal (www.agerpres.ro › cultura › 2019/08/02)
55
Szekernyés János szerint A. Cosma lakása a Gyárvárosban, a Jókai utca 5. szám alatt
volt, ám a helyi románság körében élvezett presztízse és ügyvédi hivatása okán az
épület tulajdonosaként is szerepelhetett a korabeli kimutatásokban, de ez nem felel
meg a valóságnak. A gyárvárosi temetőben hantolták is el. Vö. az előző jegyzettel!
(Szekernyés-helyesbítés.)
56
Ld. erről bővebben Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első
román „irredenta per” – története, 1919–1922. Budapest, 2020/2021, Kortárs Kiadó,
34. Egyik román kútfőnk szerint Cosma – immár anyanyelvén – ezeket mondta: „Mi
románok nem fogadhatjuk el Roth Ottó úr javaslatait. Népünk törekvései arra buz-
Feltételezésünket, hogy Róth ügyvédi irodája szintén ugyancsak ebben

a háztömbben volt, Szekernyés János kutatási eredményei megerősítik:
hiteles adatok bizonyítják, hogy a Róth-iroda 1922-ben valóban a két vi-
lágháború között a Bulevardul Regina Maria (korábban Liget út) 2. szám
alatt működött,57 amelyet az 1989. december 16-án kitört, a Ceauşescu-rend-
szer elsöprésével végződő Tőkés László református tiszteletes nevéhez
fűződő temesvári forradalom emlékére Bd. Revoluției de la 1989 névre
kereszteltek át.58 (Csak nagyon halkan jegyezzük meg: erre a korszakos
eseménysorra aligha kerülhetett volna sor Craiovaban, Jászvásáron [Iaşi-
ban], vagy Bukarestben, de talán még Kolozsváron sem: azzal a sajátos
„temesváriság”-gal függ össze, amelynek velejét ebben az írásban épp Róth
Ottó és Méliusz József alakjának megrajzolásával próbáljuk megragadni!)
dítanak (ösztönöznek) bennünket, hogy más utat válasszunk. Mi majd alkalmaz-

kodni fogunk a császári sürgönyben kifejtettekhez és egy román nemzeti szervezetet
fogunk létrehozni. Felszólítok minden román tisztet, hogy kövessen, aki pedig nem
tart velünk, a nép színe előtt fog felelni magatartásáért. Éljen Nagy Románia!” Idézi
Radu Păiuşan: Mişcarea naţională din Banat şi Marea Unire (1895–1919). Timişoara,
1993, Editura de Vest, 105. (a továbbiakban Păiuşan.) Ld. erről újabban Mircea Rus-
nac: A Bánsági Köztársaság (1918. október 31.–1919. február 21.) Fogalomtisztázás.
In Impériumváltás Erdélyben. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár, 2020, KOMP-
PRESS Kiadó–Iskola Alapítvány Kiadó 145–158.
57
Ugyancsak Szekernyés János kutatásaiból tudható, hogy a korábban Balázs [vitéz]
tér 1. cím alatt nyilvántartott Liget út 2. alatti bérpalotát az 1885-ben alapított,
kifejezetten román érdekeltségű Timișana Takarék- és Hitelintézet – később Ti-
mișana Bank – építtette 1911-ben, Rainer Rajnai Károly budapesti építész tervei
alapján [...] a tér Balázs vitéz nevét viselte az Erdélyi /Lugosi/ kapu lebontásáig.
A kapu lebontása, eltüntetése után egy széles sugárút nyomvonalát jelölték ki [...] a
Gyárváros irányában [...] Kezdetben a Coronini-Cronberg tábornok létesítette parkot
határoló út nevét – Liget út – viselte teljes hosszában: a Timișana Bank épületétől a
Kossuth /ma: Traian/ térig. Később a Faúsztató csatorna és a Kossuth tér közötti
szakaszt Andrássy Gyuláról nevezték el. A trianoni békediktátumot követően az
útnak az egységes mederbe terelt Béga-csatornáig, Közép-Európa első feszített ge-
rendás vasbetonhídjáig vezető részének Mária román királyné nevét adományozták.
[...] Ld. Szekernyés-helyesbítés.
58
Ld. MINIPEDIA IUDAICĂ
A TIMIŞANA Bank épülete Temesváron. Itt működött Róth Ottó ügyvédi irodája is,
amíg 1936-ban át nem költözött a Str. Veneţia Nr. 2. szám alá
(A képeslap Szekernyés János gyűjteményében található.)
Összegezve: az 1910-es évek elejétől gyakorlatilag nem lehetett olyan társa-

dalmi, politikai vagy kulturális esemény Temesváron, amelyben ne Róth
Ottó lett volna az egyik főszereplő, legalábbis megkerülhetetlen tényező.
Ilyen esemény, egyszersmind „működési tér” volt Róth számára például a
Manojlovics Tódor (1883–1968) és Franyó Zoltán (1887–1978) által a
nagyváradi Holnap mintájára 1908 őszén alapított Dél elnevezésű Irodalmi
Társaság, amely Ady Endre nevét tűzte zászlajára. Ez Szabolcska Mihály
(református tiszteletes, egyébként maga is szabadkőműves) városában fel-
ért egy provokációval – hamisítatlan forradalmi cselekedetnek számított.
„Dr. Róth Ottó a szociáldemokrata párt temesvári szervezetének titkára”, az
„országosan ismert szociológus” a néhai »Koronaherceg« kávéháznak a
színház felőli részén fekvő törzsasztala körül kora este kezdődő késő haj-
nalig húzódó parázs esztétikai és közéleti viták, továbbá „a havonként ren-
dezett irodalmi matinék” állandó résztvevője – olvashatjuk ifj. Kubán
Endre (1909–1991) neves bánsági újságíró 1968-ban publikált cikkében.59
Néhány további veretes név: Vermes Ernő poéta (a cionista mozgalom egyik fontos
59
szervezője, a két világháború között az Erdélyi Zsidó Nemzeti Mozgalom elnöke, a neves
brit vallástörténész Vermes Géza [1924–2013] apja) , aki akkoriban tűnt fel Járok a tarlón
című verseskötetével, Grálos Rezső tanár, aki Szentjóbi Szabó Lászlóról írt alapos, átfogó
életrajzot, Pogány Mihály, a Temesvári Hírlap és Lovas Antal, a Neue Temeswarer Zeitung
főszerkesztője, Novák Rezső, a tehetséges festőművész, dr. Bürger Ernő, a későbbi kom-
munista-perekből ismert ügyvéd, aki Goór Pál név alatt közölt verseket és fordításokat,
Róth írói körökben való ismételt felbukkanására van még egy (újkeletű)
magyarázat: újabb adataink szerint parttalan érvényesülési vágya odáig
terjedt, hogy nem érte be a versmondással, maga is megpróbálkozott a
szépirodalommal. Lippai R. Ottó néven rendszeresen publikált vidéki la-
pokban (Czegléd, Nyitravölgyi Lap), s a többnyire általa szerkesztett egyéb
orgánumok irodalmi és kritikai rovatát is maga gondozta. Van egy olyan
értesülésünk is, hogy az Előre redaktoraként Juhász Gyulával is kapcsolatba
került, s szinte bizonyos, hogy az Új Század című radikális kolozsvári fo-
lyóirat „Lippai Ottó” nevű munkatársa mögött ugyancsakő rejtőzik…60
További historiográfiai útbaigazító

a „nemesi polgárisodás” mibenlétéről
és temesvári elágazásáról (II.)
A magyar társadalomfejlődés tipológiájáról, közelebbről a sajátos bánsági

betagozódási, asszimilációs/magyarosodási fejleményekkel összefüggő
elképzeléseink másik iránya, egyszesmind annak mélyítése és árnyalása
szintén Filep Tamás Gusztáv intuíciójának kibontása, aki a 2002-es esszé-
kötetünk egyik „előolvasójaként” az abban már szereplő – 2020-as
monográfiánk második fejezete61 korai előzményének számító – Bánság-
dr. Lengyel László (a tudós temesvári főrabbi, Lőwy Mór fia), Manojlovics Tódor, aki
szerb költeményeket fordított magyarra, németre, sőt számos eredeti verse jelent meg
német nyelven, etc. Kubán Endre: A „DÉL» IRODALMI TÁRSASÁG EMLÉKE Franyó
Zoltán és Manojlovcs Tódor. Híd [Újvidék], 1968. június 3., 638–642. (Róth O. nevét ld.
a 38. lapon!) (Az értesülésért Szekernyés Jánosnak jár a köszönet!)
60
Róth szépírói kvalitásairól, ahogy mondani szokás „megoszlanak a vélemények” (ld.
például a Czegléd 1904. szeptember 18-i számában közölt írását [https://adt.arcanum.
com › view › Cegled_1904]!), ellenben tény, hogy Juhász Gyulával is együttműködött
az Előrében, s kapcsolatukat egy közös fénykép is megörökítette. (Igaz Szó, 1957/2.
szám, 295. [az adatok írásunk röv. verziója 1. sz. lektora kutatási anyagából származ-
nak!] (Vö. írásunk 48. sz. jegyzetével is!)
61
B-KB 2020/2021, 135–260.
tanulmányról,62 keltezetlen (emlékezetünk szerint 2000 májusában faxon

érkezett) „megjegyzései” sorában a következőket írta:
„a szöveg érdekes és izgalmas, és tényleg úgy tűnik fel, hogy az egész kérdéskör
Temesvárnál ragadható meg”.
Továbbá:
„Főleg Méliusz nyomán (amit futólag lapoztam föl) úgy látom, hogy a XX.
századelőn Temesvárt már nem a nemesi, hanem bizonyos kispolgári minta
szerint lehet meghatározni. [Lehet, hogy ez a benyomás persze csalóka, de
gondold át.]”63
A szerző azóta is ezen „gondolkodik”, és ennek a „közös gondolkodásnak”

az eredménye nemcsak az O’sváth György intenciói szerint átszerkesztett
2010-es második verzió,64 hanem a véglegesnek szánt „összevont” harma-
dik monográfia is, egyszersmind ez a magyarázata annak, hogy miért
éppen Filep Tamás Gusztáv lett mindháromnak a szerkesztője. Vagyis Bán-
ság-kutatásaim sok vonatkozásban valóban közös szellemi munkának te-
kintendők.65 De azt sohasem gondoltam volna, hogy a hihetetlenül össze-
62
adoc.pub › borsi-kalman-bela-a-bansag-es-temesvar-a-s..; docplayer.hu › 4954834-
Borsi-kalman-bela-a-bansag-e...; nda.sztaki.hu › kereso › t=A+Bánság+és+Temes-
vár+a+szá...; www.odrportal.hu › kereso › q=”A+Bánság+és+Temesv...
63
Részletek Filep Tamás Gusztáv a párizsi magyar nagykövetség faxkészülékére érkezett,
hártyapapírra nyomott – az idők során alig olvashatóvá mosódott – leveléből! Jelen
szöveg szerzője 1999. március 5. és 2003. augusztus 15. között a franciaországi magyar
külképviselet ún. „beosztott diplomatája” volt I. o. tanácsosi rangban. (B-KB.)
64
Ld. jelen írás 10. sz. jegyzetében! Vö. a 2020-s monográfia A nullától a zéróig. Utószó
helyett c. zárórészével (B-KB 2020/2021, 289–302., különösen 297–298., és a hozzá
tartozó jegyzetek.) Ld. újabban Borsi-Kálmán Béla: A nullától a zéróig, avagy egy
monográfia sorsvázlata. Életünk (Szombathely). 2021/2. szám, 26–53.
65
A kérdéskör tanulmányozásához ld. még – Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti
idők szemantikája. Budapest, 2003, Atlantisz, 140–141. Vö. D. Lőrincz József: Az átmenet
közéleti értékei a mindennapi életben. Csíkszereda, 2004, Pro-Print Kiadó, 77–79. To-
vábbá: Kövér György: Középrend vagy középosztályok? Társadalomtörténeti fogalomal-
kotás Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Századok, 2003/5., 1118–
1168., különösen 1165. nyomán – Gyáni Gábor fejtegetéseit is 2005-ös tanulmányának
elején (Gyáni Gábor: Vagyon és polgár, avagy a vagyonos polgár a diskurzusban. In
Emlékkönyv Orosz István 70. születésnapjára. Szerk. Angi János és ifj. Barta János. Deb-
tett temesvári szociológiai és társaslélektani „gubanc” szétszálazásának

egyik leghasználhatóbb eszköze – pontosabban megvilágító erejű „lám-
pása” – Méliusz József kulcs-regénye mellett épp Róth Ottó alakja lesz…
De kanyarodjunk vissza a múlt századelő Temesvárjához!
Aki sokat jár levéltárba avagy könyvtárba, tudja, hogy a fáradságos ku-
tatómunkának akadnak ihletett pillanatai, amikor olyasmire bukkan az
ember, amit álmában sem remélt volna, olykor nem hisz a szemének. Így
járt jelen sorok írója is, amikor Filep Tamás tanácsát megfogadva nem
csupán felütötte, hanem jó néhányszor alaposan végig is olvasta Méliusz
József talán legfontosabb, 1938 és 1940 között írt, de először csupán 1969-
ben (!) megjelentetett regényét.66
Méliusz, aki öt és félesztendős kisfiúként szülei kíséretében szem- és
fültanúja volt az 1914. június 28-i szarajevói merénylet hírére spontán
módon kitört nagy temesvári rokonszenv- s egyben szerbellenes67 tömeg-
tüntetésnek, s komoly szociológiai, társaslélektani, egyszersmind művészi
teljesítményt nyújtva hitelesen idézi meg mind a döbbent sokaság revans-
vággyá sűrűsödő, azonnali hadüzenetet követelő68 indulatkitöréseit, mind
a dinamikusan „polgárisodó” városlakók akkor még – „nemzetiségi kü-
lönbség nélkül”69 – szinte osztatlan honfiúi érzéseit, egyebek között ezt írja:
recen, 2005, Multiplex Kiadó–Debrecen University Press Kft.–Debreceni Egyetem Tör-

téneti Intézet, 277–291.; különösen 277–279.), valamint Kövér György: A magyar közé-
posztály-teremtés programjai és kudarcai. Fogalomtörténeti áttekintés a reformkor
végétől a nagy válság kezdetéig. In uő: Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Ma-
gyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmá-
nyok. Budapest, 2006, Századvég Kiadó, 77–160. (Vö. 2020-as monográfiánk 943. sz.
lábjegyzetében közölt listával is.) A Bánság, mint egészen kivételes etnikai/településtör-
téneti/felekezeti/kulturális/integrációs/asszimilációs/nemzetépítési kísérleti laborató-
rium specifikumának megértéséhez igen használható fogódzókat nyújt Bodó Barna–
Szász Alpár Zoltán: A dekonstruált régió: Bánság c. tömör összegzése. In: ROMÁNIAI
MAGYAR ÉVKÖNYV 2009–2010, Temesvár–Kolozsvár, Fundaţia DIASPORA–Uni-
versitatea Sapientia Timişoara, Tipografia Gordian, 93–122. (Vö. a 14. sz. jegyzettel is!)
66
Méliusz József: Város a ködben. Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó (A továb-
biakban Méliusz.)
67
„»Le a rácokkal! Kötelet a szerbeknek«! […] »Vigyázzatok, kitapossuk a beleteket!
Összetörjük csontjaitokat! Felgyújtjuk házaitokat! Széjjeltépjük gyermekeiteket!
Kipusztítunk [benneteket] e világról!«” Méliusz 43.
68
„»Igen! Háborút!«! Méliusz 46.
69
„A különös az, hogy városunk szerb családjai közül nem egy ama piaci tüntetés
napjáig alig gondolt rá, hogy ő szerb. Az sem volt ritka eset, hogy az előző nemzedék
„S e polgárok egészen biztosan nem tudtak maguknak számot adni arról,

mi is az értelme, a jelentése mindennek, ami velük most történik. Nem
tudták, hogy tulajdonképpen miért lelkesednek oly tajtékozva, miért lett
máról holnapra mindegyikükből mámoros jó hazafi, s még azokból is, akik
tegnap világpolgári gúnnyal nyelvet öltöttek [a] konzervatívokra, mint apám
barátja, az újdonsült vidéki szociáldemokrata ügyvéd is, aki mára már úgy
vélte, hogy ez a háború »jogos«, sőt »szükséges«. »Akasztani! Agyonlőni!«
A jelszavaknak és frázisoknak ebben az esztelen dáridójában találkoz-
tunk Barna doktorral, aki egyébként apámnak valamilyen jelentéktelen
perből kifolyólag lett barátja;” […]70
Heuréka!
Őszintén bevallom, az első két olvasáskor nem figyeltem föl „Barna dok-
torra”, noha azonnal gyanút foghattam volna a Róth Ottó nevéhez is tapadó
állandó jelző láttán, mármint, hogy „szociáldemokrata”, ráadásul: „ügyvéd”.
De akkor még, elmélyült kutatás hiányában, nem tudtam, hogy nem „tős-
gyökeres” temesvári, vagyis – a mindenkori magyar közfelfogásban ez
mindmáig nem elhanyagolható! – az őshonosak szemében bizony csak
„vidéki”, mi több, csupán nemrég lett tagja a rátarti nagyváros ügyvédi
karának: „újdonsült”… mindent összevetve már-már „gyüttment”. Csupán
a Méliusz-opusz harmadik átrágása során ütött szöget a fejembe, hogy
netán nem „Barna”, hanem Róth doktorral találkozott a Nelovánkovich-há-
zaspár, kézen fogva vezetve akkor pontosan öt éves és hathónapos fiacská-
saját múltjából már csak kallódó anyanyelvét hagyta az utódokra. Némelyikük né-
hány nap előtt még ugyanúgy megsiratta a trónörököst, mint a svábok vagy a ma-
gyarok vagy a zsidók, hiszen egy mese, egy mítosz királyfia, a Monarchia legendájá-
nak egy főszereplője veszett el benne, egy igazi herceg. Apám román származású
igazgatója se volt kivétel, ő is gyászolta Ferenc Ferdinándot, hiszen ő is a főispán
vezérkarához tartozott, és nevét, ha nem is egészen, de részben magyarosította, Dra-
goneszkunak írta, és nem Dragonescunak.” Méliusz 43.
70
Az idézet – helyszűke miatt rövidített – folytatása: „egyik szomszédunk kertünkből
követelt néhány négyszögölet, de hiába, a járásbíróság előtt Barna doktor fellebbez-
hetetlen bizonyítékokkal, telekkönyvi kivonatokkal, városrészünk tekintélyes polgá-
rainak vallomásaival halomra döntötte az igaztalan vádat. Barna doktor apám példás
hivatali és társadalmi tekintélyére hivatkozott, úriemberségére, »vorübergehend«, […]
akinek védelmét ellátni különös megtiszteltetésnek érzi Barna doktor […]” Méliusz
46–47. (Az én kiemelésem! B-KB.)
ját a felajzott emberáradatban. A fikciónak álcázott, de nagyon is valósze-

rűnek tűnő elbeszélés ugyanis így folytatódik:
„– Nos, kedves barátom, mit szól hozzá, itt a háború – állította meg Barna
doktor apámat az utcán –, itt a háború, alea iacta est, tudnunk kell, mi a
hazafias kötelességünk. Az előkelőségektől a munkásokig, akiket a városi
tanácstestületben képviselek, minden magyar ember helyesli Tisza István
bölcs döntését. Ebben a történelmi perben feladatomnak látom, hogy a szent
korona védelmét ellássam. Egy négyszögölet sem engedünk elvitatni a szent
korona területéből.”71
Itt most megállunk, kéretik viszont észben tartani a Róthnak tulajdonított

emlékfoszlányt,72 amikor a bánsági civil kormánybiztos 1919. márciusi
merész diplomáciai manőverei kerülnek majd terítékre!
Annyit máris leszögezhetünk, hogy Róth Ottó 1914 nyarán tanúsított
magatartása és helyzetérzékelése/értékelése – legalábbis a regényíró hite
lesnek tetsző fikciójában – szinte semmiben sem különbözik attól a sajátos,
etnikailag nagyon kevert „polgárisodó” temesvári emberanyag lelkiállapo-
tától, amelynek specifikumát éppen Méliusz, ráadásul ugyanebben a köny-
vében (mi több a tömegtüntetéssel – s a Róthal való találkozóval – kapcso-
latos levezetésében) rögzítette. Ez a leírás ugyanis az én szememben a
szerfelett bonyolult helyi presztízshierarciák, betagozódási/identitásválasz-
tási/hasonulási késztetések és lelki kényszerek mechanizmusának, ha úgy
tetszik: a „magyarráválás” kódja.
Megítélésem szerint máig ható érvénnyel!
De ennek felidézése előtt egy újabb rövid kitérőt kell tennem.
Méliusz 1909. január 12-én Temesváron született, s Nelovánkovich József
néven anyakönyvezték (Bukarestben hunyt el 1995. december 2-án). Mé-
liusz édesapjának neve és temesvári lakcíme is ismert már: Nelovankovits
71
Méliusz 47. (Az idézetet tüzetesen tanulmányozva felmerült bennem, hogy az író eredeti
szövegében esetleg a „perc” szó szerepel, jóllehet, ha a román–magyar (magyar–szerb)
történelmi – nemzetépítési – vitára gondolunk a „per” is teljesen helyénvaló! B-KB.)
72
E sorok írója bukaresti magyar kulturális tanácsos korában (1990–1995) jó viszonyba
került Méliusz Józseffel, de bánsági kutatómunkája elején járva még semmit se tudott
Róth Ottóról s még kevésbé a Méliusz–Róth találkozóról… Ennél fogva elmulasz-
totta az egyik leghitelesebb tanú kifaggatását, mármint Róth habitusát illetően…
(Vö. B-KB 2020/2021, 293–295., és a hozzá tartozó jegyzetek.)
Miklós háztulajdonos, Gyárváros, Kertész utca 8.73 A lajstromban Nelo-

vacskovits Miklós pénzügyi irodatiszt – Gyárváros, Uri utca 18. – is szere-
pel,74 ugyanazon a lapon, egy sorral följebb, akit – ezúttal „Nevolankovics
Miklós” [sic!] formában – valóban megtaláltunk a „Temesvári Magy. Kir.
Pénzügyi Igazgatóság” munkatársainak „Pénzügyi irodatisztek” rovatában.75
A horvát apától és magyar anyától született író felmenőiről először így vall:
„[…] dédapám, aki gyermekkorában került valamelyik Zágráb körüli fa-

luból a [katolikus] püspökség itteni birtokára cselédnek, úgy-ahogy a többi
cselédtől, szolgától, bérestől tanult magyarul és feleségétől, akit Szabó, Ko-
vács vagy Szűcs Máriának hívtak-e, apám sem tudta pontosan, de még
nagyanya sem. Ilyenfajta sértődés apám eszét meg se járta; sose törte a fejét
azon, hogy Zrínyi, Vitkovics, Petrovics példájához mi köze lehetne, hogy
most, itt a téren nem Jellasicsot, hanem Zrínyit, Vitkovicsot és Petrovics
Sándort küldik kötélre, és ami igaz igaz, nem apámat, a megyei beamtert, a
Monarchia adminisztrációjának e kitűnő támaszát, nem, mert ő közéjük,
hozzájuk tartozik; szerbfaló ősmagyarokhoz és svábokból lett úri magyarok-
hoz, akikben éjjelen át, a hadüzenet varázsütésére támadt fel »Hunnia
oroszlánja«, ahogy a másnapi vezércikkben a helyi lap ezt a szerb templom
előtt üvöltöző, vérszomjas tömeget nevezte. ”76
73
Temesvári Cimtár 1914 – Temesvárer Adressbuch 1914., 93.
74
A lakcímekkel kapcsolatos zavar (ellentmondás) – ugyancsak Szekernyés János adatai
alapján – úgy oldható fel, ha tudjuk: a „pénzügyes Nelovankovits Miklós” valóban
értette szakmáját, „eléggé megszedte magát az I. világháború alatti és utáni konjuk-
túra éveiben”. Minden jel szerint több jól jövedelmező bérházra tett szert. A szülői
ház – Szekernyés szerint – a Gyárvárosban a Fürdő utca 7. szám alatt volt. Innen
hurcolkodtak át 1916 novemberének végén, pár nappal „Ferenc Jóska” halála után a
Tigris-utcai újonnan épült bérházba, amelyben az „úrfinak”, aki hátulgombolós
korában „színmagyar” nagyanyjával lakott egy helyiségben, már külön gyerekszo-
bája volt… Ám az omladozó szülői ház s kivált annak „titkos kertje” élete végéig az
„elveszett paradicsomot” jelentette számára! Ld. erről a kulcs-regény Búcsú a régi
háztól, ill. Az új ház c. fejezeteit (Méliusz, 288–354.)
75
Temesvári Első Magyar Naptár 1917. Közönséges év. Temesvár, 1917, Kiadó: Csendes
Jakab könyvnyomdája, 44. Nem mellesleg a Méliusz-papa izmosodó „polgár-magyar”
tudatát tovább szilárdította, hogy „oszlopos tagja volt a Temesvári Magyar Dalárdának
is”. Ennek akkor lett jelentősége, amikor fia, az ifjú Méliusz „a székelyekről írt, sértőnek
ítélt verse miatt a támadások kereszttüzébe került, s nevéből kiindulva – tévesen – le
is zsidózták, a Temesvári Magyar Dalárda vezetősége és tagsága a sajtó nyilvánossága
előtt is kiállt Nelovankovits Miklós magyarsága mellett.” (Szekernyés-helyesbítés.)
76
Méliusz 40–41. (az én kiemelésem! B-KB.) Ld. ehhez Slobodan Bjelica: Istoriografia
sârbă despre divizarea regiunii. In Neumann 2016, 595–616.
A leendő romániai magyar baloldali „vezető értelmiségi” tehát apai ágon

horvát eredetű uradalmi szolgák leszármazottja, ám atyja a századforduló
közvélekedésében nagyot lép előre a társadalmi- és presztízsranglétrán:
már pénzügyi tisztviselő: finánc. Magától értetődik: az ezeréves magyar
állam szolgálatában! S tegyük hozzá: a „boldog békeidők” legígéretesebb
esztendeiben… Amiből, vagyis az amúgy „papíron” eléggé szerény (kispol-
gári) társadalmi státusszal járó, ám atyja sikeres pénzügyi manővereiből
származó viszonylagos vagyonbiztonságból eredően – a társaslélektan, s az
emberi létezés legalapvetőbb törvényszerűségeinek megfelelően – nem
csupán értelmi, hanem valamiféle érzelmi viszonyulás is következik, ame-
lyet (még a szó devalválódása előtt) a kortársak a „honszeretet” szóval je-
löltek. Erről kissé gunyoros tónusban77 ezt találjuk Méliusznál:
„A haza sörgyárat adott, ahol a nyárfák terebélyes lombozata, mulató fiatal

férfiak, a beamterek fölött meleg nyári estéken susogva, mint valami óriá-
si legyező hajladozott ide-oda, miközben ők a jégveremből előgörgetett kis
söröshordók tartalmát ürítgették. A haza Ferenc Józsefet adta, egyszemély-
ben egy igazi császárt és igazi, kétszeres, magyar és horvát királyt, akiért
méltán lehetett lelkesedni. A haza adta Tisza Istvánt, akit tisztelni, sőt cso-
dálni lehetett, illett és kellett. »Egy magyar gróf! A magyar államalkotás
lángelméje! Új Deák Ferenc!« Nemzetiszínű zászlókat és szalagokat és si-
került nemzeti ünnepek színjátékát ajándékozta a haza a kaliforniai arányú
gyarapodási lehetőségek mellé. Micsoda esztendők is voltak azok, a mille-
náris ünnepségek után! A katonatisztek és a beamterek Eldorádója!”78
77
Életrajzához ld. Bodó Barna szócikkét. In Bánsági Magyar Panteon, 193. Méliusz
szellemi arculatához, erősen arisztolakratikus, hamisítatlan „úrifiús” – „szalonkom-
munista” –, ugyanakkor mégis demokrata habitusához ld. Tóth Imre (szül. 1921-ben
Szatmáron) visszaemlékezéseit, in Várdy Péter: Az életben van, amit az ember nem
tesz… és tesz, Budapest, 2004, Pont Kiadó, 129–131. Pályájához ld. még Borcsa János:
Méliusz József. Bukarest–Kolozsvár, 2001, Kriterion.
78
Méliusz 1982, 12–13. (az én kiemelésem! B-KB.) Méliusz persze nincs tudatában
annak, hogy a XVII–XVIII. századnak a reformkor végéig érvényben lévő hungarus
tudatát fogalmazta újra, melynek leírása Pukánszky Béla: Német polgárság magyar
földön. Budapest, 2000, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), c. munkája
eredeti kiadásában így szerepel: „[…] a haza nem más, mint az állam, amely polgá-
rainak elsősorban anyagi javakat, búzát, bort, aranyat, sót és sok más egyéb jót nyújt.
Ebben a jóléti államban nincs különbség vagy elsőbbség a népek között: a »nemzet«
fogalmát a népek összessége adja. Valamennyi nép egyforma jogokat élvez, de egy-
formán köteles is az uralkodó védelmében síkra szállni.” Koszó János: Német
Magáról a betagozódási folyamatról pedig, saját – s általa a szerényebb ön-

kifejezési lehetőségekkel (íráskészséggel) rendelkező magyarosodni igyekvő
különféle rendű és rangú, de egyaránt beilleszkedni vágyó és felfelé törekvő
temesvári „bürgerek” minden bizonnyal elsöprő többsége – azonosságtu-
datának rejtett bugyraiba engedve némi betekintést Méliusz ekképpen ír:
„[…] engem szüleim bölcsőm óta magyarnak neveltek, ők végeredményben,

mint a város tisztviselő polgárságának legnagyobb része, még saját maguk
vergődtek át a városi, másfajta és tudatos tartalmú nemzeti hasonulás belső
harcain, váltak ötféle nemzetiség keveredettjeiből nem magyarokká, hanem
polgár-magyarokká, beamter-magyarokká, anélkül, hogy apám egyik
magyar nagyanyja, az a bizonyos Szabó, Kovács vagy Szűcs Mária különös
hivalkodásra okot adott volna, hiszen ő is csak cseléd volt. A vér, a fajma-
gyarok badarsága akkor fel se merült, még a polgári körökben sem. Apám
gyermekkorában a pusztán mást sem hallott a zsellérek között, mint ma-
gyar szót, a németet csak nagyanya őrizte, és az se számított, hiszen vala-
melyik másodunokaöccse […] egy Hekler nevű művészettörténész volt
[…] Kanonok Hódmezővásárhelyen, professzor Budapesten, ez már
szinte-szinte olyan, mintha családunk joggal tarthatna igényt arra, hogy
előkelőnek tekintsék, hogy ne nyavalyás szegényparasztok közül felkapasz-
kodottaknak »tűnjünk«, hanem »amik vagyunk« – »úriembereknek«, »ma-
gyar úri családnak«.”79
Ez tehát a melting pot (olvasztótégely) temes(vár)i változata, egyszersmind

társadalmi/társaslélektani szűrő is, amelyen mindazoknak át kell csusszan-
niuk (rosszabb esetben kényszeredetten át kell préselődniük), akik hivatal-
nokká, tisztviselővé és magyar (identitású) városi polgárrá80 kívánnak (át)
polgárság magyar földön – Pukánszky Béla könyve. Sorsunk, 1941/1–2., 155–158. (az
idézett passzus: 156–157.).
79
Méliusz 44. (az én kiemelésem! B-KB. Vö. „Barna doktor” a tanulmányunk 70. sz.
jegyzetben idézett érvelésével!)
80
Ld. erről az egyik legképzettebb temesvári helytörténész, Berkeszi István a század-
fordulón rögzített véleményét is: „A munkásokról nem lehet ugyan elmondani, hogy
nagyobb részben magyarok, de igenis a tisztviselőkről, díjnokokról, és szolgákról, a kik
családtagjaikkal együtt több ezer számmal növelik a temesvári magyarság számát.”
Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiája. Temesvár, 1900,
Nyomatott Uhrmann Henrik Könyvnyomdájában 88–89. (Az én kiemelésem! –
B-KB.). Az első nagy világégést temesvári kisfiúként átélő Méliusz József emígy
rögzíti az ínséges években is viszonylagos jólétben s anyagi biztonságban élő
lényegülni. Csaknem függetlenül attól, hogy – s ez a tény azért igen lénye-

ges! – melyik magyarhoni nemzetiség fiai! Erről a többszörös kötődésről/
hovatartozásról (voltaképpen ösztönösen megszüntetni igyekezett identi-
tászavarról) Méliusznál ezt olvashatjuk:
„Fannynak a bolgárral való örökké felhős hangulatú házassága is való-

színűleg azon borult fel […], hogy többre vágyott, jobbra, szebbre, mint
amit a férje […] előteremthetett […] A jámbor ember persze csak neve
szerint volt bolgár. Olyanfajta szegény ember volt ő, aki a mi vidékünkön
két, három, sőt több nyelven is beszél, ám egyet sem ismer tökéletesen, s
ha megkérdik tőle, milyen nép, milyen nemzet fia – neve és fejformája után
hiába is próbálnánk eligazodni –, csak a vállát rándítja, és csodálkozva
mered a kérdezőre, mert a kérdést pontosan meg sem érti.”81
Egy kései Méliusz-portré (forrás: Wikipédia)
szülővárosa hangulatát: „[apám és tisztviselő barátai] […] itt, a városban vészelték át

a háborút, jótékonykodva, hazafiaskodva és mulatva, aminek csupán a[z 1918-as
őszirózsás] forradalom dermesztő híre vetett véget, amikor a felbolydult, éhező
román hegyi falvak népe fejszével s a holdfényben kísértetiesen villogó kaszákkal
elindult […] a legendás hírű, gazdag város felé, melynek úri osztálya, a beamterek és
a zsíros polgárság sohasem tudta meg, hogy mi is valójában a háború és a szükség.”
Méliusz, 22. (az én kiemelésem! – B-KB.)
81
Méliusz 280. (A bánsági bolgárok szintén igen bonyolult azonosságválasztási feltéte-
leiről ld. bővebben Zatykó Vivien: Magyar bolgárok? Etnikus identitás és akkultu-
ráció a bánáti bolgárok körében. Regio Kisebbségi Szemle, 1994/3., 129–139.)
Kiváltképp hitelesnek tetszik a méliuszi látlelet egy olyan forrongó, sodró

erejű társadalmi közegben, mint az 1910 körüli Temesvár, ahol (bármennyire
meglepőnek tűnjék is ez napjainkban) egy viszonylag rövid, mindössze két
évszázados intervallumban a bánsági és főként a temesvári „polgárok” szá-
mára nem kevesebb, mint négy – szerb, német, magyar, román – alternatíva
is kínálkozott nemzeti hovatartozásuk meghatározására, s a századfordulón
még úgy tetszett: a legkisebb esélyük épp a románoknak van…
Az eddig elmondottakból is az a következtetés adódik tehát, hogy Róth
Ottó maga is a bánsági (különösen temesvári) zsidó eredetű polgárság
köznemesi mintákat is ösztönösen követő, erősen megmagyarosodott felső
– „úriember” – rétegéhez tartozott, s ezt a formálódóban lévő identitást,
hasonulási vágyat csak tovább erősíthette „vidékisége”: az a tény, hogy kí-
vülről jött, „bizonyításkényszerbe” került. Mindezt tovább árnyalja – de
semmiképpen nem csökkenti! – a helyi polgári körökben (s a „városi kö-
zönség” soraiban) közismert szociáldemokrata beállítottsága.
Idetartozó adat, hogy az épp Róth által 1918 decemberében (valószínű-
leg a szerb főhatalom egyetértésével) elrendelt félhivatalos népszámlálás
2,9% zsidó nemzetiségű lakost vett lajstromba Temesvárott. Ám a város-
vezetői tisztét a zűrzavaros politikai helyzetben is megőrző, eredeti foglal-
kozására nézve statisztikus Geml József polgármester ehhez tüstént hoz-
záteszi, hogy a 75 332 fő összeírt népesség 10, 3%-át kitevő 7646 izraelita
közül „csak 2175 vallotta magát zsidó nemzetiségünek”.82 Minden bizon�-
nyal soraikban kell keresni a hamarosan megerősödő bánsági cionizmus
híveit. Az 1920-as román népszámlálás ugyanis már 8296 zsidó nemzetiségű
polgárt írt össze.83 E folyamat egyik fontos állomása 1918. november 10-én
volt, amikoris „mintegy 500 zsidó értelmiségi, üzletember, iparos és kato-
natiszt Vermes Ernő elnökletével megfogalmazta azt a követelést, hogy
ismerjék el a zsidókat is nemzetiségként a többi mellett. Megalapították a
Zsidó Nemzeti Tanácsot, amely nemsokára átalakult Erdély és Bánát Zsidó
82
Geml József: Emlékiratok polgármesteri müködésem idejéből. (1914 VI. 15.–1919 IX. 4.)
Timisoara, 1924, Helicon Könyvnyomdai Müintézet, 109. (a továbbiakban Geml 1924.)
83
Jakabffy–Páll 54. Vö. Olosz Levente: A cionizmus kezdetei Erdélyben (1900-1918)
(www.academia.edu › A_cionizmus_kezdetei_Erdélybe...)
Nemzeti Szövetségévé. A korábbi magyar területek zsidói ezzel valamiféle

közös frontot hoztak létre.”84
És itt kúszik ismét be a képbe Róth Ottó, aki, hogy, hogy nem maga is
ott volt a sorsfordító eseményen!
Itt átadjuk a szót A temesvári zsidóság, történelmi távlatkép című könyv
(Múlt és Jövő, 2020) 2019 januárjában elhunyt szerzőjének, az ugyancsak
Temesváron született Schatteles Tibornak (1928–2019):
„Nem örült mindenki ennek az új megközelítésnek. Dr. Róth Ottó is részt

vett a gyűlésen, de különleges céllal: meg szerette volna győzni a zsidókat,
hogy adják fel a tervüket, és úgy szállt be a vitába, hogy héberül idézte a
bibliai parancsot: »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!« Mivel azon-
ban senki sem értette, hogy ugyan miért mondana ellent ez a bibliai pa-
rancsolat annak, hogy a zsidók önmaguk védelmére létrehozzák a szerve-
zetüket, az egyébként sokak számára szimpatikus politikus csalódottan
otthagyta a gyűlést.”85
A Baumhorn Lipót tervezte gyárvárosi zsinagóga

– Singer Jakab (1867– 1939) Temesvár-gyárvárosi hitközség
tudós főrabbijának „munkahelye” – egy korabeli képeslapon
84
Schatteles Tibor: A temesvári zsidóság, történelmi távlatkép. Ford. Nikowitz Oszkár.
Budapest, 2020, Múlt és Jövő Kiadó (Tom Lantos Intézet), 217.
85
Schatteles 217–218. (az én kiemelésem! B-KB.)
E balul sikerült fellépéséből nem lehet másra következtetni, mint hogy a

marxista utópia jegyében elhatárolódott a bánsági zsidóság 1918 őszén
egyelőre még kisebb szegmensét képező helyi cionista mozgalomtól, és egy
másik forrásunkból az is tudható, hogy Róth – hosszabb távon – a „zsidó
nacionalizmus” helyett valóban „az internacionalizmusban látta az egyet-
len kivezető utat”. Ugyanakkor azt is tudjuk, bár maga ateista nézeteket
vallott, nem volt semmilyen vallási meggyőződés ellensége.86 Csak éppen
képzett szociológusként másképp gondolkozott a bánsági s főként temes-
vári integrációs/asszimilációs trendekről, és más volt a jövőképe is, mint
kortársai többségének. Egyik vitapartnere, Dohány Gyula viszont „cionista
alapon kívánta megoldani a zsidókérdést”, míg Gábor Dezső városi mozi-
igazgató szerint „a szocializmus nem zárja ki
a cionizmust”. 87
Eddigi előadásunkból máris kiderülhet,
hogy a csavaroseszű ügyvédnek nem száll
inába a bátorsága, ha– akár egy tömeggyűlé-
sen is– meg kell védenie álláspontját, bátran
vállalja (nemzet)politikai elképzeléseit, s nem
csupán a „fősodor” véleményével mer vitába
bocsátkozni, hanem a „központ” elvárásaival
is kész szembeszegülni, ha azt tartja helyesnek.
Geml József temesvári polgármester em-
lékiratai szerint Róth Ottó a Tiszti Kaszinó
előtti kertben tartott munkásgyűlésen már
1918. október 30-án este felvetette hallgató-
54. sz. fotó: Károlyi Mihály sága előtt, hogy fontolóra kell venni, „mehet-
politikusi pályája csúcsán nek-e még Károlyival. Kijelentette, hogy Dél-
86
Az unitus vallású gyerekkori barát ezt jegyzi fel híressé vált osztálytársai beállított-
ságáról: „megállapítottam, hogy Groza, jóllehet az (antikapitalista) baloldallal tart,
nemzeti érzésű és keresztény […] Ottó meggyőződéses kommunista, felekezeten kí-
vüli, de nem vallásellenes.” Brînzeu 2011, 229. (Az én kiemelésem! B-KB.)
87
Jakabffy–Páll 57. Vö. Dr. Gábor Dezső: A magyarországi zsidókérdés uj megvilágítás-
ban. Zsidó nemzetiségi kérdés. Temesvár, 1919 február, Nyomatott a Hunya-
di-Nyomda Müintézetében.
magyarország népének nem marad más hátra, mint hogy maga vegye kezébe
a béketárgyalásokat.”88
Ennek első markáns megnyilvánulása az volt, „hogy amikor 1918. no-
vember 3-án a Gyárudvarban a szocialisták gyűlésén a budapesti Nemzeti
Tanács megbízottja – Kellermann Gusztáv népbiztos – bejelentette, hogy
a »Constituante« nemsokára dönteni fog az államformáról, Roth Ottó ki-
jelentette, hogy ez a Bánságot már nem érdekli, hiszen Temesvárott a katona
tisztek, katonák és munkások már október 31-én kikiáltották a Bánáti Köz-
társaságot.”89
Ismereteink jelenlegi szintjén mindenesetre annyi máris megkockáztat-
ható, hogy Róth korántsem tűnik a budapesti népköztársasági, majd a ta-
nácskormány valamiféle meghosszabbított karjának, engedelmes helyi
eszközének!
A koronatanúnak tekinthető Geml József bürgermeister ugyanerről a
november 3-i szocialista gyűlésről beszámolva még egyértelműbben fo-
galmaz:
„a temesvári szocialisták vezetői nem sokat törődtek a budapesti nemzeti

tanáccsal, hanem kezdettől fogva önálló kül- és belpolitikát csináltak”.90
A főhatalom tiszavirág-életű birtoklásának hónapjaiban (s közvetlenül

szerbek általi 1919. február 20-án bekövetkezett menesztése után) pedig
néhány olyan politikai-diplomáciai akció fűződik a nevéhez, amelyek több
kérdőjelet is fölvetnek valódi elképzeléseit illetően.
88
Geml 1924, 92.
89
Jakabffy–Páll 14. (az én kiemelésem! B-KB.) Vö. Geml 1924, 93–94.
90
Vö. Geml 1924, 93. (az én kiemelésem! B-KB.) Szekernyés egymondatos összegzése
ebben a vonatkozásban is helytállónak látszik: „Kísérletet tett a Bánsági Köztársaság
nemzetközi elismertetésére.” (Szekernyés-szócikk.)
Róth Ottó belgrádi diplomáciai küldetése
Ezek vázlatos áttekintésekor mindenekelőtt azt kell rögzítenünk, hogy a

bánsági különállam létrehozásának megkísérlése mögött több jól ismert, s
gyakorlatilag minden feldolgozásban hangsúlyosan szereplő tény húzódik
meg, miszerint a három bánsági megye – Torontál, Temes és Krassó-Szö-
rény – elméletileg életképes gazdasági egységet alkotott (volna), ráadásul
nagyjában-egészében arányos nemzetiségi összetétellel, megközelítőleg
hasonló nagyságrendű szerb, sváb, román és magyar lakossággal.91 Itt kell
máris megjegyeznünk, hogy ez a bonyolult – etnikai/demográfia/kulturá-
lis – helyzet teoretikusan még több esélyt kínálhatott a Jászi-féle „keleti
Svájc” megteremtéséhez a Bánságban, mint a történelmi Erdélyben, a Par-
tiumban vagy Máramarosban! Arday Lajos, főként angol levéltári adatokra
támaszkodó kutatásaiból pedig immár az is ismeretes, hogy e helyzetet
felismerve – s talán a francia ihletésű és vezényletű közép- és délkelet-eu-
rópai „nemzeti átrendeződés” távlati stratégiai törékenységét megsejtve92
– Léon Gaston Jean-Baptiste Farret (1861–1928) francia generális több
bánsági szocialista és nemzetiségi vezetővel (köztük Róth Ottóval) már
1918 késő őszétől tárgyalásokba bocsátkozott egy párizsi protektorátus alatt
létrehozandó ütközőállam – a „Bánáti Köztársaság” – megteremtésének
eshetőségéről. S Arday szerint ez csupán „az első lépés lett volna egy francia
érdekszférához tartozó dunai konfederációhoz vezető úton”. Figyelemre
méltó fejlemény, mindenesetre „érdekes egybeesés – folytatja Arday –,
hogy az 1918 novemberétől 1919 júliusáig lebegtetett elképzelést a szerb
91
A szakemberek számára csaknem közhely, hogy az első világháború előtt a „Tisza–
Maros szög” összefoglaló néven is ismert Temes, Torontál, Krassó-Szörény, Csanád és
Arad, valamint Bács-Bodrog vármegyék népe nemzetiségi szempontból igen arányo-
san lakta a történelmi Dél-Magyarország említett területeit. Miként a statisztikusként
is elsőrangú Geml sokszor idézett munkájában rögzíti: „[…] épen itt kell kulturális
téren mindent elkövetni a nemzetiségek meghóditására, mert itt egymásközt a négy
főelem majdnem egyenlő számban oszlik meg és pedig van 766.000 magyar, 652.000
német, 1.000.000 román, és 600.000 horvát-szerb nemzetiségű.” (Geml 1924, 23.)
92
Ld. erről Jacques Bainville: Les conséquences politiques de la paix. Paris, 1920, Art-
hème Fayard, Éditeur. Ld. ehhez újabban Matthieu Boisdron (Université de Nantes):
Jacques Bainville et la Roumanie d’entre-deux-guerres: regards croisés, in Olivier
Dard et Michel Grunewald (dir.), Jacques Bainville. Profils et réceptions, Peter Lang,
collection Convergences, n°57, 2010, pp. 189-208.
kormány és Kun Béla (1886–1939) is támogatta, brit dokumentumok és

jugoszláv feldolgozások szerint. A terv – rövidre zárva – a Párizsban tár-
gyaló román, angol és olasz küldöttek ellenállásán bukott meg”.93 Vagyis
Róth Ottó kérészéletű bánsági vezérszerepe évadján nem (csak) a saját
szakállára, hanem átmenetinek bizonyuló francia stratégiai elgondolások
szellemében, továbbá bizonyos mértékben a budapesti tanácskormány
egyetértésével is cselekedett. S nézetei kikristályosodásában intellektuális
felkészültségén kívül valószínűleg annak a ténynek is szerepe volt, hogy
minden bizonnyal nemcsak a Károlyi-kormány nemzetiségügyi miniszte-
rének a „szentistváni Magyarország” integritásának megőrzésére vonat-
kozó politikai elképzeléseit, hanem – miként már utaltunk rá – magát Jászi
Oszkárt (1875–1957) is jól ismerte. Tudjuk például, hogy megfigyelőként
maga is jelen volt Jászi és Maniuék 1918. november 13–14-i kudarcba fulladt
aradi tárgyalásain,94 s adataink szerint, amikor Jászi 1923 májusában ismét
93
Ld. Arday Lajos [az MTA doktora]: Vélemény Borsi-Kálmán Béla: „A bánsági nemzeti
identitás problémái az 1918-as rendszerváltás után” c. doktori értekezéséről. [Budapest,
2006. június 29.; 1 fol. a szerző birtokában.] Vö. Arday Lajos: Térkép csata után. Magyar-
ország a brit külpolitikában 1918–1919. Budapest, 1990, Magvető Kiadó, 173.; 325. Az
európai kontinens s benne térségünk „nemzetállamokká” rendeződő etnikai mozaikda-
rabkáiról kevesen írtak olyan mélyenszántó geostratégiai–geopolitikai megalapozottságú
összegző elemzést, mint a szerző. Ld. Kik vagyunk mi? Gondolatok és tények a nemzeti
identitásról és mentalitásról. In: Arday Lajos: Nemzetállamok és kisebbségek. Történelem
és identitás Közép-Európában. Budapest, 2016, L’Harmattan, 23–112. Még újabban uő:
Trianonról. Valóság, 2020/8., 37–45. Vö. Anne Appelbaum: Kelet és Nyugat között. Eu-
rópa határvidékén. Budapest, 2016, Örökség Kultúrpolitikai Intézet; továbbá Juhász Jó-
zsef: Két korszak határán. Tanulmányok Kelet-Európa jelenkortörténetéből. Budapest,
2007, L’Harmattan–ELTE Történelemtudományok Doktori Iskola. Újabban: Hatos Pál:
Az elátkozott Köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története.
Budapest, 2018, Jaffa Kiadó, 281–285. (Vö. Csunderlik Péter: Az őszirózsás forradalom
szédülete. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom
története. Jaffa Kiadó, 2018. Szép Szó, 2019. november 30., 2–3.; Ligeti, Dávid: Hatos Pál:
Az elátkozottköztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa
Kiadó, 2018. 486. In: Közép-Európai Közlemények, 12 (4). No. 47., 255–264. Ld. még erről
Filep Tamás Gusztáv: Clió mosolya. Széljegyzetek Hatos Pál könyvéhez. Hatos Pál: Az
elátkozott Köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története. Jaffa
Kiadó, [Budapest], [2018] (Modern magyar történelem). Pro Minoritate, 2019/Ősz,
123–134. (A továbbiakban FTG 2019.)
94
Păiuşan 135. Vö. Siklós András: Magyarország 1918/1919. Események/képek/doku-
mentumok. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó–Magyar Helikon, 174–181.
Romániába látogatott – 1920 novemberében járt ott először –, szerét ej-

tette, hogy Róth Ottót is fölkeresse Temesvárott.95
Ennyi előzmény után most nézzük meg egy kicsit alaposabban, mit is
cselekedett konkrétan a Bánáti Néptanács első számú vezetője:
Jóllehet „hivatalosan” Kun Béla megbízásából érkezett Belgrádba 1919. már-

cius 26-án, ottani ténykedése arra utal, hogy nem csupán szülőföldje valami-
féle autonóm státusát tartotta ő is – jobb híján – üdvösnek, hanem ennek
elérésére, hatáskörét jócskán túllépve, akár radikális megoldásoktól sem riadt
volna vissza. Belgrádi misszióját érintő kútfőinkből erről az derül ki, hogy
Róth feladata egyfelől a valódi francia politikai szándékok kipuhatolása, más-
részt a magyar kormány tárgyalási akaratának bejelentése volt – akár jelentős
területi engedmények árán is. Róth emellett a budapesti tanácskormány ne-
vében felvetette: alakítsák a Bánságot önálló állammá, méghozzá francia (ka-
tonai)védelem alatt! Ragaszkodott viszont a népszavazás megtartásához.96
Gyanúnkat, miszerint Róth nem csupán ismerte, de korlátozott mozgástere

mértékében szívesen alkalmazta is volna a Bánságban Jászi elgondolásait,
egy közvetett adat szintén megerősíteni látszik. Geml József temesvári pol-
gármester, aki Róthék regnálása idején is betöltötte hivatalát, így értékeli a
két kormánybiztos – Róth és Jakobi – ténykedését:
„A megalakult néptanácstól és az annak élére került népbiztosoktól is nem

tagadható el a jó szándék; el kell ismerni, hogy a féktelen népszenvedélyt,
a fosztogatást, a rablást és gyilkolást városunkban gyors katonai és népren-
dőri erővel megakadályozta; tudjuk, hogy az egész Bánát jó sorsa a szivén
feküdt; hogy az ittlakó nemzetiségek egyenjoguságát kantonszerü közigaz-
95
„Május 31. Kolozsvár. Pár kimerítő nap. Aradon Zimánál. Okos ember. Tisztán látja
az agrárreform várható hatásait: egy gazdag, erős parasztországot. Autón átküldött
Temesvárra. Ott Roth Ottó vendége voltam. Hollós, Jacobi Kálmán, Vas Béla. A
nyomás itt kisebb. A bugris német város kevésbé érzi a változást. Nagy üzleti
konjunktúra. De a szolgaság általános levegője az embereket vegetálásra kényszeríti.”
Ld. Litván György: Jászi Oszkár romániai naplójegyzeteiből. Különlenyomat a Szá-
zadok 1985. évi 5–6. számából, 1259. (az én kiemelésem! B-KB.); kötetben: Jászi
Oszkár naplója. Sajtó alá rendezte Litván György. Budapest, 2001, MTA Történettu-
dományi Intézete, 374. (a továbbiakban Litván 2001.)
96
Hornyák Árpád: Magyar–jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918–1927. Újvidék,
2004, Forum Könyvkiadó, 43–44. Vö. Ormos 212–213., 229.
gatással szándékozott biztositani, végül meg vagyunk győződve arról, hogy

mindenütt és mindenben igazi demokratikus szellemet akart behozni.”97
Feltevésünk szerint Jászihoz fűződő kapcsolata is hozzájárulhatott ahhoz,

hogy Róth, belgrádi küldetését teljesítve, immár magánemberként – amint
két másik forrásunkban olvashatjuk –
„olyan ajánlattal fordult a francia tábornokokhoz, amit nem feltétlenül

helyeselt volna Kun Béla.98 Kifejtette nézetét arról, hogy 45.000 főnyi had-
sereg megjelenése esetén a nép fellázadna a bolsevikok ellen, de erre csak
akkor lehetne számítani, ha a békekonferencia akárcsak félhivatalos for-
mában is, de fogadná a magyar szakértőket”.99
Ha pedig a maga fogalmazta – Paul de Lobit (1860–1938) tábornoknak, a

magyarországi francia haderő parancsnokának 1919. március 28-án déle-
lőtt Belgrádban átnyújtott, de nem hozzá, hanem Louis Félix Franchet
d’Esperey tábornokhoz (1856–1942), a Keleti Szövetséges Hadseregek fő-
vezéréhez intézett – francia nyelvű memorandum eredeti szövegét is ala-
97
Geml 1924, 105. (az én kiemelésem! – B.-K. B.) Jakobiról jóval kevesebb empátiával
– mondhatni irigységgel vegyes rosszhiszeműséggel – nyilatkozik egy másik korabeli
forrás: Jakobi Kálmán egykor és most. Temesvár. Délmagyarországi Hetiszemle. 1919.
február 1., 21–22. (A kezdő passzus: „Mi ismerjük Jakobi Kálmán főispánt, amidőn
szerény kis szociológusa volt a városnak és még szerényebb benfentes munkatársa a
Temesvárnak. Fájdalmait, bánatos pillantásait mindig a Temesvár hasábjain zokogta
le.” 21.) Nevét a magyar szabadkőművesség tagságát összegző 1920-as lajstromban is
megtaláljuk: „Jakobi Kálmán dr. munkásbizt. igazgató [közgazdász és publicista]
Temesvár, szül. [Kolozsvárt] 1881. Fv. 1908, UNIO p. III. Ld. A Magyarországi sym-
bolikus nagypáholy főhatósága alatt dolgozó szabadkőmüves páholyok tagjainak név-
sora. Hivatalos kiadás. Kiadja a Magyar Királyi Belügyminister [!]. Budapest, 1920,
Magyar Királyi Állami Nyomda, 209., vö. (ismételten) Zs L, 405.
98
Ormos szerint Kun Béla utólag „igazolta” egyetértését Róth missziójának hivatalos
részét illetően, nem tudhatta viszont, hogy a temesvári „jobboldali szociáldemokrata”
ügyvéd privátim miféle többletérvekkel próbálta a francia döntéshozókat befolyá-
solni. Vö. Ormos 213–214.
99
Hornyák 2004, 44. Ormosnál: „a tanácshatalom megdöntéséhez mintegy 45.000 főnyi
hadsereg bevonultatására lenne szükség. Az ország lakosságának nagy része […] e
hadsereg megjelenésének hírére felkelne a bolsevik rezsim ellen. Erre viszont csak
akkor lehetne számítani, […] ha az antant helyt adna néhány magyar kívánságnak és
félhivatalos formában kész lenne Párizsban magyar szakértőket fogadni”. Ormos 214.
posabban szemügyre vesszük, nem csupán Róth a korábbi szakirodalom-

ból már ismert, nem is nagyon titkolt bolsevikellenessége100 tapintható
újfent ki, hanem az alábbi, a Bánság önálló politikai entitása mellett felso-
rakoztatott, meggyőzőnek remélt érvrendszer is formát ölt.
Most ezt fogjuk teljes terjedelmében idézni:
„A de Lobit tábornok megbízásából Vix ezredes által Károlyi grófnak átnyújtott

ultimátum révén a magyar kormány a Köztársaság elnökével együtt lemonda-
ni kényszerült, és a hatalom a proletariátus kezébe került, amely a szociálde-
mokrata és a[Lenin-féle bolsevik] kommunista pártot a magyar szocialista
pártban egyesítette. Ma Magyarországon csak ez az egyetlen párt létezik.
Március 21-én az egész el nem foglalt magyar területen kikiáltották a
proletariátus diktatúráját. De olyan értesülésekkel rendelkezem, hogy a
Bánság kivételével a bolsevizmus az elfoglalt területek bizonyos régióiban
is felütötte a fejét.
Ám ha nem foganatosítanak azonnali intézkedéseket, a bolsevizmus a
Bánságban is ki fog törni. Ezt a mozgalmat tovább fogja erősíteni a szerbek
és a románok közötti ellenségeskedés. Ugyanúgy, mint ahogyan Magyar-
országon és különösképpen Budapesten a bolsevik mozgalmat a nemzeti
érzés hevíti, hasonlóképpen a nacionalizmus a Bánságban [Torontálban,
Temesben és Krassó-Szörényben] is szítani (táplálni) fogja a bolsevik fel-
lendülést (térnyerést). Ahhoz, hogy a bolsevizmus elé gátat emeljünk, a
legbiztosabb és általam garantált eljárás a jelenlegi körülmények között egy
független Bánság (Bánát) megalkotása lenne a francia csapatok védelme
alatt, kizárva minden más nemzet hadseregét, sőt esetleg a Bánság Fran-
ciaország általi gyarmatosítása. Megvizsgáltam ezt a kérdést a Károlyi-kor-
mánnyal és a jelenlegi bolsevik kormányzattal. Mindkettő teljes szabadsá-
got adott, hogy ez irányban cselekedjek, annál is inkább, mert 1918. október
31-én kikiáltottam a Bánáti Köztársaságot, és ettől a korszaktól kezdve 1919.
február 20-ig én gyakoroltam a kormányzói hatásköröket (funkciókat),
ezen időponttól a fegyverszüneti megállapodásokat megszegve a szerbek
a saját kezükbe vették a közigazgatást. A francia tiltakozásnak (ellenvetés-
nek) ez az egyetlen formája (szó szerint: megoldása), amely 1) – képes el-
lenállni a bolsevizmus terjesztésének a környező országokban; 2) – mely
lehetővé teszi a bánsági nemzetiségi kérdés közmegelégedésre történő ren-
dezését; és végül 3) mely módot ad számunkra, hogy egy antibolsevista
Ld. ismételten írásunk 1., 114., 115., 116., és 117. sz. jegyzeteiben (az én kiemelésem!-
100
B-KB.)
fényforrást teremtsünk a Bánságban. Ez a megoldás annál is inkább aján-

latos (kézenfekvő), mert a szerbek és a románok szívesebben látnának egy
független Bánságot, mintsem, hogy azt az egyik vagy másik[vitázó] félhez
csatolják. A szerbek és románok felhatalmazásával bíró képviselők tettek
előttem ebben a szellemben fogant formális kijelentéseket.
A Bánság gazdaságilag [fel]oszthatatlan. A magyarok és a svábok, vala-
mint a minden nemzetiségből származó szocialisták véleménye egyhangú
ebben a tárgyban. Végül pedig a javasolt megoldás az egyetlen, amely ös�-
szhangban áll a wilsoni elvekkel és amelyet a népakarat érvényre juttatna,
amennyiben a kérdést népszavazás elé bocsátanák. De szükséges, hogy ez
a megoldás igen gyors legyen, és hogy az előkészítését szolgáló döntéseket
meghozzák, még ha azok ideiglenesek is. Bármiféle késlekedés helyrehoz-
hatatlan katasztrófához vezethet a Bánság lakóira, a szomszédos országok-
ra és az antant megszálló csapataira egyaránt. Valójában a bolsevizmus
máris megnyilvánul vagy lappangó állapotban van Szabadkán, Szegeden,
Aradon, Petrozsényban és Szlovéniában. A Bánság bolsevizmustól való
megóvása magát Szerbiát is megmentené ettől a szerencsétlenségtől, s en-
nélfogva az egész Nyugatot.”101
Részben máris igazolódott tehát az a korábbi, részben okadatolt gyanúnk,

miszerint Róth és közege nézetei nem különböz(het)tek alapvetően a ro-
hamosan magyarosodó többi bánsági (leginkább persze lugosi és te
Mémorandum à Monsieur le Général Franchet d’Esperey, Commandant en chef les

101
Armées Alliées (Constantinoples)

A memorandum de Lobit tábornok, a Magyarországon állomásozó (francia) hadsereg
parancsnoka által a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokának, Franchet d’Es-
perey tábornoknak Belgrádból 1919. március 28-án küldött jelentése II. részében
található. Aláírása: „Doktor Roth Otto, a Bánság Kormányzója”. In Documents dip-
lomatiques français sur l’histoire du Bassin des Carpates. 1918–1932. Főszerkesztő:
Ádám Magda. I–IV. köt. Budapest, 1993–2000, Akadémiai Kiadó, Institut des Scien-
ces Historiques de l’Académie Hongroise des Sciences. A kérdéses iratot ld. I. kötet,
1918 augusztus–1919 augusztus. Budapest, 1993, 507–508. Erősen lerövidített kivo-
natos magyar fordítását ld. a Korda-interjúban. Ebben az 1938. dec. 23-án készült
beszélgetésben Róth azt állítja, hogy 1918. okt. 31-én ő a „köztársaságot” kiáltotta ki,
amelyhez mentora, Farret francia tábornok illesztette a „Bánáti” kifejezést, s ily
módon rögzült az utókor emlékezetében, ellenben megfelel a valóságnak, hogy
Bartha Albert vezérkari alezredessel ugyanekkor megalakították a „Bánáti Néptaná-
csot”. Ugyanebben az interjúban jelentette ki azt is, hogy a Gouverneur” (kormányzó)
címet szintén Léon Farret „adományozta” neki, ennél fogva a memorandumot így
írta alá: „Dr. Roth Otto, a Bánát kormányzója.” Korda-interjú. Vö. Marchut.
mesvári) polgári és beamterréteg opciójától, legalábbis a Temes-vidék ál-

lamjogi hovatartozását illetően. Azt pedig, hogy (elő)feltevésünk a
hétköznapok szintjén, a mindennapi életben sem tűnik megalapozatlannak
épp maga látszik tanúsítani, amikor Jakabffy Elemér kérésére írásban idézi
fel az 1918. október 31-i, valóban forradalmi eseményeket, amelyeknek
egyik főszereplője éppen ő volt.102 (Az előzményekhez tartozik, hogy Róth
pesti szociáldemokrata kapcsolatai révén a Népszava szerkesztőségéből
már 30-án éjjel telefonüzenetet kapott, s miután megértette, hogy a magyar
csapatoknak valószínűleg rövidesen ki kell üríteniük a Tisza-Maros közét,
s az antant haderő temesvári bevonulása csupán rövid idő kérdése, politi-
kai barátaival, köztük Bartha Albert [1877–1960] alezredessel, a Káro-
lyi-kormány leendő hadügyminiszterével úgy határozott, hogy egy „ön-
maguk megalkotta szervezettel próbálják a Bánságot megmenteni”.103)
Helyszűkében lévén csupán egy-egy mondatot emelünk ki 1918. októ-
ber 31-i, a temesvári Tiszti Kaszinó színpadán elhangzott rögtönzött be-
szédéből, illetve a polgármesteri hivatal erkélyén elhangzott másik, egy
nappal későbbi ünnepélyes kijelentéséből:
„Uraim, a köztársaság publikálva [recte: proklamálva] van. Kötelességünk,

hogy lehetőleg a legbékésebben, a legrendesebben csináljunk mindent, hogy
megmentsük, ami még menthető. Közelednek az antant-csapatok. Vigyáz-
zunk, hogy ezt a kis földet, amelyet reánk bíztak, megtartsuk.”104
102
Ld. erről bővebben B-KB 2020/2021, 34–37.
103
Jakabffy–Páll 12. Fontos adaléknak tetszik, hogy egy kortárs úgy tudja: „Temesvárott
Lukachichnak [Budapest karhatalmi parancsnokának] az a parancsa adta meg a
forradalomra az impulzust, amely elrendelte Bartha ezredes letartóztatását.” Ld.
Magyar Lajos: A magyar forradalom. Élmények a forradalom főhadiszállásán. Buda-
pest, 1919, Az Athenaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása, 62. Vö. Farkas
Márton: Katonai összeomlás és forradalom 1918–ban. A hadsereg szerepe az Osztrák–
Magyar Monarchia felbomlásában. Budapest, 1969, Akadémiai Kiadó, 340–341. (Far-
kas szerint már „október 30-án kikiáltották az ún. bánáti köztársaságot.” Uo. 341.)
104
B-KB 2020/2021, 33. Az egyik szem- és fültanú, Folba János m. kir. tábori főesperes,
akkortájt a temesvári hadapródiskola lelkész-tanára, akit Jakabffyék – az audiatur et
altera pars elvét érvényesítve – szintén megszólaltattak, „vezércikkszerű forradalmi
beszéd” gyanánt jellemezte Róth szónoklatát. Jakabffy–Páll 14. (a 3. sz. jegyzet
végén). Folbának a „parancsnok” (Horth tábornok) távolmaradása is feltűnt.
E mozzanat kivételével elbeszélése tartalmilag egyezik Róth visszaemlékezésével. Uo.
A „vitát” az ugyancsak jelenlévő polgármester dönti el, Geml, aki Róth Ottóval meg-
„A forradalom eljött, de mostantól fogva be is fejeződött. Megmutattuk a

világnak, megmutattuk utódainknak, hogy a Bánság és Temesvár népe vér-
ontás nélkül ki tudta vívni a köztársaságot és egy jobb jövőt.”105
A temesvári Városháza a Jenő Herczeg téren
Ha a föntebbi értesüléseket s Róth Ottó különféle megnyilatkozásait érté-

kelni próbáljuk, egy dolog mindenképpen feltűnő: a románokról – leszá-
mítva persze a Bánság területi hovatartozandósága miatt kirobbanó heves
szerb–román vitát (amely persze saját politikai stratégiájának egyik fontos
eleme volt) – szinte nem is esik szó. Mintha ő sem számolt volna komolyan
azzal – akárcsak Temesvár megannyi politikai tényezője és a „városi kö-
zönség” elsöprő többsége –, hogy az elméletileg szóba jöhető opciók és
forgatókönyvek közül épp ez fog megvalósulni…
Arra, hogy Róth legkevésbé a román térnyerésre számított, s ha már két
rossz közül választania kellett, akkor a szerb hatalmat előnyben részesítette
a nagyromán változattal szemben, ugyancsak van egy közvetett értesülésünk.
A vele és nézeteivel nem különösebben rokonszenvező id. Niamessny Mi-
hály (1875–1960) – a lippai választókerület a helyi románság által is meg-
egyezően örökítette meg a Tiszti Kaszinóban történteket, a leendő népbiztos szavait

azonban ő is mint „erős, gyujtó beszédet” értékelte. Geml 1924, 93.
105
Idézi – Wiliam Marin: Unirea din 1918 şi poziţia şvabilor bănăţeni. Timişoara, 1978,
Editura Facla, 63. oldaláról – Dudaş 2016, 571.
választott Munkapárti képviselője106–, akinek az I. világháború előtt szintén

volt ügyvédi magánpraxisa Temesváron 1918. december 16-án – a szerb
megszállás egyik kényszerű következményeként minden magyar hivatalnok
feje felett Damoklész kardjaként lebegő „hüségeskü” eshetősége kapcsán
– ezt jegyzi fel Róthék ténykedéséről:
„Kényszer hatása alatt pedig a magyar kormány álláspontja szerint a tiszt-

viselők még »hüségesküt« is tehetnek a szerbeknek. A rezerv tiszt birák is
mind aláirták a nyilatkozatot. Ott a tiszti kaszinó nagytermében] hallot-
tam, hogy az aláirók sorozatát különben is Tőkés és Jakobi kormánybiztos
főispánok nyitották meg. Erre felmentem, aláirtam a nyilatkozatot. A tisz-
tek elkeseredésükben azt beszélték, hogy ez az idea nem a szerbektől,
hanem Róth Ottó szociáldemokrata kormánybiztostól ered. Az autonom
Bánát szerb fennhatóság alatt: erről álmodik Róth Ottó. Igy maradhat meg
hatalmon. Tegnap itt volt a szerb vojvoda, aki éppen ugy, mint Szavatics
ezredes ur, kijelentette, hogy ez szerbföld. A vojvodát ugyan Róth állitólag
megfenyegette volna, hogy sztrájkot rendez a szervezett munkásokkal az
annexió ellen. Ezt azonban nem tudom komolyan venni […]107
106
Ld. erről Schäffer Ernő dr.: Niamessny Mihály. A lippai kerület orsz. képviselőjéről.
Délmagyarországi Közlöny, 1912. szeptember 22., 1. Vö. Valótlan hír Niamessny
Mihály lemondásáról. Délmagyarországi Közlöny, 1913. március 28., és Vacsora Ni-
amessny képviselőnél. Délmagyarországi Közlöny, 1913. október 7. (Mindhárom
adatért itt fejezem ki köszönetemet Szekernyés Jánosnak.) Lippai képviselőként id.
Niamessny Mihálynak valószínűleg a Róth családról is lehettek értesülései, de ezek-
nek nem bukkantam a nyomára. Vö. írásunk 19. sz. jegyzetével is. (B-KB.) Különben
elég sokat találkozhattak, hiszen nem csupán kollégák, az ügyvédi tábla megbecsült
képviselői voltak, hanem egy időben szűkebb szakmai területük is érintkezett: Nia-
messny Mihály az első világháború idején maga is a „munkásügyi bizottság tagja”
(B-KB 2020, 226.), míg Róth, mint már volt róla szó, 1915-től 1930-ig a Munkaügyi
Bizottság Békéltető Testületének elnöke volt. (Vö. a 51. sz. jegyzettel.)
107
Ld. id. Niamessny Mihály 1918. augusztus 25-én, negyvenharmadik születésnapján
kezdődő kiadatlan naplófüzete 1918. december 16-i bejegyzését. Niamessny-naplófüzet,
91–93. fol. Zlinszky-archívum. (az én kiemelésem! B-KB.) Közel húsz év távlatából id.
Niamessny Mihály – nevek említése nélkül – így vélekedett az 1918/19-es eseményekről:
„a gyászos öszirózsás forradalomkor Temesváron néhány tulfütött fantáziáju felforgató a
»külön bánáti néptanácsot« megalkotta, ez a néptanács a maga rövid életét alig folytat-
hatta Temesvár és perifériáján tulterjedő hatáskörben.” Niamessny 1937, 13. Nyomtatás-
ban ld. Komáromi László [O’sváth György és Zlinszky János közreműködésével szerkesz-
tette]: Az almánfalvi Niamessny család története és Dr. Niamessny Mihály a XX. század
közéletében. Budapest, 2011, Helikon Kiadó (A csengerújfalusi O’sváth és vele rokon
családok története, dokumentumai és írásai),182. (Az én kiemelésem! B-KB.)
Pedig a helyéről 1919. február 20-án erőnek erejével elmozdított civil kor-
mánybiztos, akit Farret generális utasítására Dupuy őrnagy védett meg a
szerb atrocitásoktól108 nem viccelt: Róth Ottó beváltotta a már 1918 de-
cemberében kilátásba helyezett – „lebegtetett” – figyelmeztetését: 1919.
március 21–23. között általános sztrájkot hirdetett a Bánság egész terüle-
tére! Erről így számol be egyik román kútfőnk:
„1919. február 20-án, miután erőszakkal bevezették a szerb polgári közigazga-

tást, vagyis megszüntették a kettős adminisztrációt, a katonai hatalom addig
a szerbek, a civil viszont a magyarok kezében lévén, Temesvár, Lugos, Resica-
bánya és a Bánság más ipari központjainak nagy többségükben magyar–német
származású munkásai, tisztviselői és kereskedői általános sztrájkot robbantot-
tak ki. Ez a sztrájk nem csupán a polgári közigazgatás szerbek általi átvétele
ellen irányult – hangsúlyozza a szerző –, hanem főként ama tény váltotta ki,
hogy fölszámolták a bánsági magyar adminisztrációt, valamint a nép- és mun-
kástanács hatalmát. Ez és a Bánság volt kormánybiztosának – akit a magyarok
helyeztek az úgynevezett bánáti köztársaság elnöki székébe – elűzése a Bánság
területéről volt a némely bánsági város idegen származású munkásai, tisztvi-
selői és kereskedői által kirobbantott sztrájk reális alapja [valódi háttere].
Mindezek a magyar akciók az úgynevezett demokratikus, majd szocialista
forradalom keretében zajlottak, amelynek révén »Nagy-Magyarországot« pró-
bálták megmenteni”109 – vonja le végkövetkeztetését román forrásunk.
Bárhogy lett légyen is, a szerbekkel való szakítás ténye visszavonhatatlanná

vált, és Róthék tényleg rá voltak utalva a francia katonai hatóságok támo-
gatására. S ebben nem is volt hiány, imént idézett román kútfőnk tudni
véli, hogy Róth, „jóllehet elvileg a francia hadsereg fogságában volt, s kény-
szerlakhelyet jelöltek ki számára, francia törzstisztek segítségével háborí-
tatlanul mozoghatott a Bánság területén”. Sőt 1919 márciusában a francia
megszálló csapatok vezére, Farret tábornok maga kísérte Róthot Aradról
Belgrádba, hogy Kunéktól kapott diplomáciai feladatának (s maga szabta
célkitűzéseinek) eleget tehessen.110
108
Dupuy őrnagy katonai fedezettel kísértette át őket Aradra, „ahol hosszabb ideig –
május közepéig – barátságos internáltságban maradtak”. Jakabffy–Páll 25. (a 11. sz.
jegyzetben).
109
Păiuşan 164. (az én kiemelésem! – B.-K. B.)
110
Păiuşan 164.
Ennek jegyében Sándor uralkodó főherceggel (régenssel) is találko-

zott, és megkísérelte elfogadtatni vele föntebb már ismertetett elgondo-
lásait. Mi több, állítólag nyomatékosan figyelmeztette: ha nem támogatja
a bánsági autonóm szocialista köztársaság – mint Románia, Szerbia és
Magyarország közötti ütközőállam – létrehozását, elveszítheti trónját.
Farret generális megkülönböztetett jóindulata nemcsak a szerbek
általi esetleges letartóztatástól óvta meg a volt civil kormánybiztost,111
hanem azt is lehetővé tette számára, hogy a szerb fővárosból visszajövet
1919. április 12-én Lugoson a helyi munkásotthonban szervezett nagy-
gyűlésen – egyszersmind a Farret generális iránti rokonszenvtüntetésen112
– Róth beszámoljon belgrádi missziójáról, s kifejtse föntebb már ismer-
tetett nézeteit a „bánsági köztársaság” tárgyában, arra kérve a vegyes
nemzetiségű dolgozókat, hogy a jövőben ne románoknak, szerbeknek
vagy magyaroknak, hanem bánságiaknak tekintsék magukat.”113
111
Egy adat szerint közeli munkatársát és barátját, Jakobi Kálmánt a szerb hatóságok
„bolseviki üzelmek” címén 1919. május 6-án Temesvárott őrizetbe vették, és augusztus
elsejéig Szemendriában fogva tartották. Jakabffy–Páll 25. (a 11. sz. jegyzetben). Román
kútfőnk azt is tudni véli, hogy Jakobi irányította volna a bánsági bolsevik propagandát,
amelyre a budapesti kormány diverziós céllal ötmillió koronát és „több vagon papírt”
küldött röpcédulák és falragaszok nyomtatása céljából. Vö. Păiuşan 167–168.
112
Az idős francia katonatiszt magyar szimpátiái annyira szembetűnőek voltak – ezt
alighanem tovább erősítette, hogy Kovács Brúnó személyében magyar titkára volt, aki
a tolmácsi teendőket ellátta! –, hogy román diplomáciai demarsot váltottak ki, s a
parancsnokot nem sokkal később csapataival együtt a szerbiai Mokrinba vezényelték,
majd „rövid idő múlva hazarendelték”. Geml 1924, 120. Păiuşan úgy tudja, hogy maga
Ionel Brătianu román miniszterelnök járt közben a francia kormánynál és hadsereg-
vezetésnél (vezérkarnál) elmozdítását kieszközlendő. Păiuşan 166.; Ld. még ehhez
Szekernyés János: Piaristák Temesváron. A kegyestanítórendi főgimnázium, rendház
és templom. Temesvár, 2009, Solness Könyvkiadó, 57. Ld. még Păiuşan. 149–150. Vö.
Koszta István: Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról.
Csíkszereda-Budapest, 2010, Kárpátia Stúdió Kft., 103., 233., 264–265. Farret tábor-
nokon kívül egy másik magas rangú francia katonatisztről – Henri de Gondrecourt-
ról (1867–1956) – is az a hír járta, hogy rokonszenvezik a magyarokkal. Ld. erről To-
nelli Sándor: Franciák Szegeden 1918. december–1920. március. Szeged, 1939, M. Kir.
Ferenc József Tudományegyetem, 13. Ld. még Domonkos László: Hajótöröttek. Szpá-
hik Szegeden – Furcsa megszállás kilencven éve [Kozma Miklós: Összeomlás 1918–19.
c. művének alapján]. Magyar Nemzet. Magazin, 2009. június 6., 37.
113
Păiuşan 164. és a köv. old. Vö. Marchut.
Epilógus
Róth Ottó szolgálatait – viszonzásképpen – a franciák később is igénybe

vették: 1919 augusztusában politikai megbízatással Aradról [recte: Szeged-
ről] Budapestre küldték. Feladata a román megszálló csapatok és a buda-
pesti szociáldemokrata pártvezetés közötti kapcsolat megteremtése volt.
Itt viszont Petri lexikona szerint csupán a román hadsereg novemberi ki-
vonulása után nyerte vissza teljes mozgásszabadságát. Nem sokáig, mert a
magyar hatóságok lefogták – „noha 1919. március 21-én ő volt az egyetlen,
aki a szocialisták országos nagygyűlésén a kommün ellen szavazott”114 – és
1920 májusáig be is börtönözték, a Markó utcában tartották fogva.115
A kérdéskör mindmáig egyik legavatottabb kutatója, Hajdu Tibor, főként
egy másik résztvevő, Weltner Jakab (1873–1936) visszaemlékezéseit is
idézve, ezt írja Róth Ottó fellépéséről egy 1969-ben nagyon kis példány-
számban megjelent könyvében az 1919 márc. 21-ről szóló részben, ahol az
szerepel, hogy a szociáldemokrata pártvezetés már elfogadta a kommunis-
tákkal való egyesülést, azt délután a választmány tagjai elé terjesztették; ott
pedig – Hajdu megfogalmazásában –
„csak Rónai Zoltán népjóléti államtitkár és Róth Ottó, a temesvári pártszer-

vezet vezetője szólal fel az egyesülés ellen. Rónai [azt] javasolja: »Alakuljon
meg egy tiszta szociáldemokrata kormány a kommunistákkal való minden
megjegyzés mellőzésével. Szavai azonban elvesztek az általános türelmetlen-
ségben és alig is akarták meghallgatni. Hasonló értelemben szólalt még fel
114
Róth Ottó dr. 50 éves. Temesvári Hirlap, 1934. december 7., 6. (az én kiemelésem!
B-KB.) Ezt az állítást Róth öt évvel később is megismétli, ilyenformán: „Budapesten
voltam, amikor a szocialisták átadták az uralmat a kommunistáknak. Jelen voltam
a döntő pártválasztmányi ülésen és egyedül én szavaztam a javaslat ellen. Megjósol-
tam, hogy az uralom száz napig nem fog tartani, de nem adtak hitelt a szavaimnak.”
Korda-interjú. (az én kiemelésem! B-KB.)
115
Păiuşan 167–168. Vö. Petri 1992, 1609. és Szekernyés-szócikk, uo. Erről így vall Korda
Istvánnak adott interjújában: „Azután sok időt töltöttem börtönben. Rámfogták,
hogy kommunista vagyok, sokat csalódtam és sokat szenvedtem. Talán ennek tulaj-
donítható, hogy oly rettenetesen messze érzem már magam ezektől az eseményektől.
Holott mindössze húsz év telt el...” (Korda-interjú.)
Dr. Róth Ottó, a dél-magyarországi pártmozgalom egyik régi vezetője, ter-

mészetesen még zajosabb atmoszférában és még kevesebb sikerrel«”.116
Hajdu Tibor értékelése: „A választmány rövid vita után Róth Ottó szava-
zata ellenében elfogadja a vezetőség előterjesztését”.117 Ebből pedig egyér-
telműen kitűnik, hogy hogy az SzDP választmányi ülésén végeredményben
egyedül Róth maradt ellenszavazóként.
De az egykori kormánybiztos megpróbáltatásai ezzel még nem értek
véget: Róth Ottót a Bánságban és Temesváron berendezkedő román ható-
ságok ugyanúgy meghurcolták, mint pár hónappal korábban a Leven-
te-pör118 résztvevőit: „a temesvári román királyi hadbíróság, majd a királyi
ügyészség […] midőn 1920 június közepén Budapestről hazatért, letartóz-
tatták. A vizsgálat során megállapították, hogy Roth [!] kifogásolt tényke-
dései 1918 novemberében történtek, amikor itt még nem volt román im-
périum, tehát nem irányulhattak a román állam érdekei ellen […] 1920
szeptember közepén ellene az eljárást megszüntették és őt szabadon bo-
csájtották. Argetoianu belügyminiszternek azonban írásbeli kötelezvényt
– »reverzálist« – adott, amely szerint többé politikával nem foglalkozik,
amit be is tartott.”119 Ezt megerősíti a korábban hivatkozott lexikoncikk is:
„1920 vége óta minden közéleti tevékenységtől visszavonult és pusztán

hivatásának, az ügyvédi gyakorlatnak szenteli minden munkásságát. Fele-
116
Weltner Jakab: Forradalom, bolsevizmus, emigráció. Budapest, 1929, Világosság Rt.
nyomása,152. (Idézi Hajdu 1969., uo.)
117
Hajdu Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. Budapest, 1969, Kossuth Könyv-
kiadó, 37. (Értekezések a történettudomány köréből.) (az én kiemelésem! B-KB.)
A szerző itt köszöni meg Szász Zoltánnak, hogy e fontos adatot filológiai pontosság-
gal megkereste számára! (B-KB.) Ld. erről még újabban Hatos 2021, 69.
118
Az összeesküvés eseménytörténetének rövid összefoglalását ld. Borsi-Kálmán Béla:
Adalékok az első román koncepciós per történetéhez. A temesvári diák-összeesküvés
(a „Leventeper” 1919–1920) históriája. In: A történetírás új tendenciái a rendszerváltás
után Kelet-Európában. Szerk. Csaplár-Degovics Krisztián és Krausz Tamás. Budapest,
2007, L’Harmattan–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Kelet-európai tanul-
mányok I. – Studia Europae Orientalis I.), 181–232. Legteljesebben: B-KB 2020/2021.
119
Jakabffy–Páll 111–112. Vö. Szekernyés-szócikk.
sége az előkelő temesvári Pittoni–fotószalon tulajdonosa.” Ő pedig 1930

körül „a Gyapjúipar rt. ügyésze”.120
Nincs több terünk rá, hogy kifejtsük, inkább rövidre zárjuk: Róth Ottónak
a román nemzetstratégia szemszögéből pozitívnak semmiképpen nem
tekinthető 1918–1919-es politikai tevékenységének viszonylag jóindulatú
elbírálása mögött gyerekkori barátját, Petru Grozát sejthetjük, aki 1920–
1921 között először tárcanélküli, utóbb az erdélyi ügyekért felelős minisz-
ter lett Alexandru Averescu tábornok (1859–1938) kormányában, s szinte
bizonyos, hogy elejtett egy-két jó szót egykori osztálytársa védelmében…121
Nem teljesen egyértelmű, hogy írásos ígérete csupán tíz év politikai
önmegtartóztatásra kötelezte-e Róthot, amit szigorúan betartott, vagy életre
szóló kötelezvényt jelentett, de az biztos, hogy nem tört többé vezető sze-
repre, amiként másik hűséges román barátja, Nicolae Brînzeu jegyzi föl
1944. április 8-án naplójában:
„Rothnál aludtam, sokat beszélgettünk. Ez alkalommal, jobban, mint bár-

mikor meggyőződtem róla, hogy milyen tisztességes lelkű idealista jellem
Ottó. Semmilyen személyes előmenetelre nem törekszik, tökéletes realizmus-
sal szemléli a dolgokat; azt gondolja, hogy mindnyájunkat be fognak tagol-
ni a Szovjetunióba, de undorodik attól, ami történik. Véleménye szerint az
összes szemét a felszínre került. [Groza] Péter úgy táncol, ahogy Ana Pau-
ker fütyül, elege van az ázsiai kultúrájú honmentőkből”…122
120
Damó 1930, 277. Vö. Osvát 252., és Szekernyés-szócikk, uo. (A lexikonok adatai el-
lentmondásosak, hiszen, ha 1930-ig városi tanácsos, akkor mégsem fejezte be végle-
gesen közéleti szereplését!) Egy új adat szerint Az Első Temesvári Textilipari Rt.
felügyelőbizottságába 1928-ban választják be, ugyanekkor a Cosmos Rt. FB tagja és
a Record Majestic Rt. igazgatósági tagja. (Keleti Újság, 1928. április 16.,15. – írásunk
rövidített verziója 1. sz. lektora kiegészítése!)
121
Bár erről egyelőre írásos dokumentum nem került elő, az a gyanúnk, hogy – hami-
sítatlan temesvári „úriemberként” – prefektusi minőségében Aurel Cosma is közben-
járt ügyvédkollégája, Róth Ottó szabadlábra helyezése érdekében. Ezt azért is felté-
telezzük, mert más korábbi temesvári nem-román ismerősével szemben is nagyon
emberségesen viselkedett, pl. nem mozdította el Geml József polgármestert sem
posztjáról, sőt, főleg pénzügyekben szabad kezet adott neki. B-KB 2020/2021, 42. Vö.
Getta Neuman: Egy legendás barátság.
122
Brînzeu 2011., 563–564. Egy másik Brînzeu feljegyzés arról tudósít, hogy Róth úgy
értesült: „Petru már 1936 óta rajta volt a jövőbeni kommunista nomenklatúra listá-
ján.” Brînzeu 2008, 33. Ld. még erről COMISIA PREZIDENŢIALĂ PENTRU ANA-
Ezt megelőzően azonban, amikor a romániai, s ezen belül a temesvári zsi-

dóság is veszélybe került, mert az a hír járta, hogy az Antonescu-rezsim
deportálni akarja őket Transznisztriába, felülkerekedett benne a bajba ju-
tottak iránti szolidaritás érzése, amely már az első világháború éveiben
jellemezték. 1938-1939-ben „Szocializmus és Demokrácia” címmel tartott
közép- és nyugat-európai előadókörútja – Budapest, Trieszt, Pozsony,
Zürich, Berlin, Brüsszel, Párizs – során mozgósította nemzetközi kapcso-
latait, s megkísérelte megszervezni a romániai zsidók Madagaszkárra123
történő kivándorlását. Nem tudjuk, hogy miért éppen Madagaszkárra és
miért nem Palesztinába, de utólag úgy tűnik, hogy Róth Ottó azok közé a
zsidó (vagy zsidó származású, netán nemzsidó) felelős értelmiségiek s po-
litikai gondolkodók közé tartozott, aki felmérte – intuítiv módon megé-
rezte? – a szentföldi őshazában – az „arab óceán” kellős közepén – az új
modern zsidó nemzetállam-teremtés távlati geostratégiai kockázatait!124
LIZA DICTATURII COMUNISTE DIN ROMÂNIA. RAPORT FINAL. Bucureşti,

2006, Editura Elion, 652. (A továbbiakban Raport final.)
123
„Mult mai târziu, 1938-1939, a făcut tot ce i-a fost în putere, desigur în van, să
găsească o soluţie de scăpare pentru evreii din Timişoara.” (Részlet Getta Neumann
2021. február 8-i keltezésű leveléből.) Ld. még Brînzeu 2011, 310., és 326.; továbbá
Ştefan Both: Povestea Republicii Bănăţene/…/ közzé téve: 2017. november 25. (adeva-
rul.ro › locale › timisoara); még bővebben G. Neumann: Egy legendás barátság. (Vö.
https://en.wikipedia.org/wiki/Madagascar_Plan)
124
Egy 1938-ban keletkezett magyar belügyi iratban ez olvasható a szabadkőműves
fórumokon is érlelődó zsidómentő tervezgetésről: „A világszerte fejlődő jobboldali
és antiszemita hullám arra indította a nemzetközi szabadkőművességet, hogy szer-
vezeteit és befolyását elsősorban a zsidóság érdekében mozgósítsa. Az angliai páho-
lyokból indult ki a szabadkőműves mozgalomnak az a jelszava, hogy amíg a béke
ügyének és minden ideális ügynek vannak harcosai a politikai és társadalmi életben,
addig a zsidóság teljesen magára hagyva kiszolgáltatott páriája minden politikai
törtetőnek, és így a szabadkőművességnek kétszeres kötelessége, hogy a zsidóság
mellé álljon. Ilyen átiratot kapott az A. M. I.-től a magyar nagypáholy is azzal a fel-
hívással, hogy az „üldözött”87 magyar zsidóság kivándorlását Palesztinába és Mada-
gaszkárra minden erővel segítsék elő.” A szabadkőműves dosszié. A Magyar Királyi
Belügyminisztérium szabadkőművesek megfigyeléséről szóló jelentése, 1938. Forrás-
kiad. Szerk. Kántás Balázs, Szabó Piroska, Budapest, 2019, Nagy Lajos Kiadó, 42–43.
(87. sz. jegyzet: „A forrásban olvasható idézőjel ellenére valóban zsidóüldözés folyt
Magyarországon, miként azt jól tudjuk.” [A szerkesztők megjegyzése!] Egy saját
megjegyzés: ez a dokumentum – közvetve – az írásunk 41. sz. jegyzetében olvasható
értesülést mellett szól, miszerint, bár e tényről dokumentumok egyelőre szintén nem
ismeretesek, Róth Ottó esetleg mégis tagja lehetett valamelyik román szabadkőmű-
ves páholynak. (B-KB.)
Magyarán Róth Ottó ebben a tekintetben is világosan látott, számolt a vi-

lágpolitikai (globális) realitásokkal. Jóllehet egyáltalán nem vonta kétségbe,
hogy a sokat szenvedett, kivált kelet- és közép-európai zsidóság államala-
kítási törekvései éppoly legitimek, mint bármelyik más népé, nemzeté!
Ugyanakkor – életútja egyik jó ismerője, Getta Neumann szerint – jóllehet
ezek az erőfeszítései nem jártak sikerrel, elkötelezettsége, segítő szándéka
tipikusnak tekinthető magatartására nézve.
Nemcsak a saját menekülésére gondolt, hanem az összes zsidóéra.”125
S ezzel még mindig nem zárult le Róth Ottó rossz sorozata: 1940–1944
között a romániai zsidótörvények rendelkezései értelmében eltiltották hi-
vatásától: ügyvédi gyakorlatát fel kellett függesztenie, kizárták az ügyvédi
kamarából, és a családot is kilakoltatták. Ez alkalomból került sor „Groza
Péter” egyik legmeghatóbb gesztusára: 1942. október 25-én Nyilatkozatot
szerkesztett barátja védelmében, amelynek eredeti kéziratát Getta Neumann
vásárolta meg egy árverésen, és publikálta is többször hivatkozott színvo-
nalas kistanulmánya függelékében. Hely hiányában ismét csupán a beve-
zetését idézzük:
„Alulírott Dr. Petru Groza, volt miniszter, dévai lakos Hunyad megyében,
a romániai zsidókérdéssel kapcsolatos törvénykezést és kormányzati intéz-
kedéseket látva erkölcsi kötelességemnek és lelkiismeretem parancsának
eleget téve a következőket jelentem ki...”
E sorok írója teljesen egyetért Getta Neumann árnyalt értékelésével:
„Nem tudjuk, hogy milyen hatóság elé terjesztette, avagy sem a Nyilatko-
zat-ot, s azt sem: publikálta-e egyáltalán. Ne áltassuk magunkat. Nem elvi
nyilatkozat volt a romániai faji törvények ellenében, sem a román állam-
polgárságú zsidók védelmében. Egy megindító baráti gesztussal van dol-
gunk, amely az akkori idők kontextusában bátor cselekedetnek minősül, s
amely azt bizonyítja, hogy még egy diktatúra körülményei között is a jóra-
„Totuşi, noi ştim că, în anul 1938, Roth a cutreierat Europa în căutarea unei soluții
125
de emigrare a evreilor în Madagascar şi că regreta că nu le-a dat fiilor lui sentimentul

apartenenței la comunitatea evreilor” – Getta Neumann állásfoglalása.) Ştefan Both:
Povestea Republicii Bănăţene/…/ közzé téve: 2017. november 25. (adevarul.ro › locale
› timisoara); Vö. Brînzeu 2011, 326.
való emberek nem vágják sutba a tisztességet, a becsületet, a hűséget és a

felebaráti szeretetet.”126
Petru Groza mindennek mintapéldája: a következő években – 1945 és 1952

között immár „utitárs” kormányfőként – sem feledkezett meg hűséges
szászvárosi kenyeres pajtásairól: 1946–1948 között például kineveztette
Róth Ottót a temesvári ROMTEX (Textilgyár) államosításának ellenőrzé-
sével megbízott főfelügyelőnek, s később is adott neki kisebb megbízatáso-
kat. 1945-ben még az is szóba került, hogy szerepet kap az egyik Gro-
za-kormány Gheorghe Vlădescu-Răcoasa szociológus (1895–1989) által
irányított Nemzetiségi Minisztériumában.127 Nem tudjuk, miért hiúsult
meg a terv, de arra vannak adataink, hogy apróbb ügyekben Groza még az
ötvenes évek elején is tett kisebb-nagyobb szívességeket Róthnak, noha
például 1948 nyarán egy eléggé fatalista és érzéketlen hangvételű levelében
igyekezett csillapítani Róth családjának az államosítással összefüggő létbi-
zonytalansága felett érzett aggodalmait, mondván, hogy – idézzük –
„Benne vagyunk az új idők ritmusában, meg kell békélnünk vele!”… s kissé
farizeus módon arra kéri, ne hozakodjon többé családi ügyekkel elő, mert
nem is akar többé tudni róla, hogy korábban neki magának is gyárai, mal-
mai és részvényei voltak…128
Nem sokkal később, valószínűleg érezve, hogy előkelő pozíciói ellenére
ő is inkább a megtűrtek kategóriájába tartozik a Gheorghe-Gheorghiu-Dej
fémjelezte akkori kommunista „kemény mag” szemében,129 ugyancsak 1948
júliusában elhárította Róth ama kezdeményezését, hogy szervezzenek ket-
ten Szászvárosban egy „román–magyar” eseményt, és közös barátjuk,
126
G. Neumann: Egy legendás barátság.
127
en.wikipedia.org › wiki › Otto_Roth. Ugyanebből az alkalomból Groza másik gyerek-
kori barátját is „helyzetbe akarta hozni”, Vlădescu-Răcoasa révén felkínálta neki a
Nemzeti Néppárt elnöki tisztségét. Brînzeu azonban Róth kapacitálása ellenére in-
kább fiára, a neves temesvári sebészorvossá vált Piusra hallgatott, aki arra hivatkozott,
hogy ha vállalja, rossz fényben fog feltűnni az utókor előtt … Brînzeu 2011, 605.
128
„Petru răspunde cu un fel de indiferenţă, ca unul care de când a preluat conducerea
treburilor publice, anume a cerut, să nu i se pomenească de chestiile familiare; nici
nu vrea să mai ştie, că a avut fabrici, mori, acţiuni etc. Spune: „Suntem în ritmul nou,
avem să ne împăcăm cu el”. Brînzeu 2011, 670. (Az én kiemelésem! B-KB.)
129
Raport final, 652.
Brînzeu emlékiratait a Román–Magyar Társaság adja ki130… Egy másik

adat szerint Groza Nicolae Brînzeunak is felajánlotta segítségét, amikor a
magasrangú lugosi görögkatolikus papot a román unitus egyház 1948 őszén
bekövetkezett betiltása után sokszáz sorstársával együtt internálták, majd
hosszú börtönbüntetésre ítélték. Udvariasan megüzente a magas polcra
jutott szászvárosi osztálytársnak, hogy köszöni szépen, ő inkább osztozni
akar meghurcolt felebarátai megpróbáltatásaiban…131
Egészen másképp viselkedett Nagybaczoni Nagy Vilmos (1884–1976),
akit, bár egy évvel Groza és Róth előtt, 1902-ben végzett a „Kuún-Tanodá-
ban”, az 1953 nyarára kitűzött ötvenéves érettségi találkozóra az időközben
„fölfelé buktatott” – államfővé kinevezett – Petru Groza ugyancsak meg
akart hívni az – úgymond – „osztályfőnöki órára”. Igen ám, csak hogy a
nemes gesztus megvalósulásának több bökkenője is akadt. Példának okáért
az, hogy a pesti lakásától, klotildligeti nyaralójától, tábornoki csillagjaitól
s szolgálati nyugdíjától egyaránt megfosztott hajdani vezérezredes valahol
a Pilisben szegkovácsként tengette napjait… Ám a szovjet vezetés előtt
különleges kegyben álló Groza nem ismert lehetetlent: Sztálin Generalis�-
szimusz temetésén szerét ejtette, hogy – természetesen magyarul – pár szót
váltson Rákosi elvtárssal, tegye lehetővé a meghívás teljesülését… És lőn…
Sőt a fáma azt is tudni vélte, hogy ugyancsak Groza közbenjárására az
egykori szászvárosi iskolatárs nem csupán nyugdíját, hanem – egy évvel
jótevője halála után – magatervezte pilisi házát is visszakapta…132
130
„Otto se vede că i-a propus lui Petru să facem o manifestaţie româno-maghiară la
Orăştie şi că Asociaţia româno-maghiară să-mi tipărească »Memoriile«. Petru i-a
răspuns lui Otto că nu se poate pronunţa până ce nu vede lucrarea. Şi Petru scrie că
aşteaptă manuscrisul.” Brînzeu 2011, 669–670. (1948. július 15-i bejegyzés!)
131
G. Neumann, uo.
132
Ld. erről: https://hu.wikipedia.org › wiki › Nagy_Vilmos (katona.; Életrajz | Nagy
Vilmos emlékezete - Kátai Gábor (http://www.katai.hu › nagy-vilmos-emlekezete);
Héjjas Pál: Megkésett riport nagybaczoni Nagy Vilmos (1884–1976) ny. vezérezredes
volt honvédelmi miniszterrel. Piliscsaba-Klotildliget 1974. augusztus 12. In Tanul-
mányok Pest megye múltjából. Szerk. Halász Csilla, Tóth Judit. Budapest, 2007, Pest
Megyei Levéltár (Pest megye Múltjából sorozat, 13.), 75–138.; Károlyfalvi József:
A református tábornok – Nagybaczoni-Nagy Vilmos katonai-politikai pályája. Kecs-
kemét, 1995, Emmaus Kiadó, 5. és 113.;Sütő András: Tamási Áron esete Petru Gro-
zával, Magyar Szemle, Új folyam, X. évf., 1-2. szám (2001. február;http://www.ma-
gyarszemle.hu › cikk › 20060815_tamas); Egy nem várt segítség Romániából – Napi
történelmi forrás http://napitortenelmiforras.blog.hu › 2016/01/04 › egy.; Szakály
Nicolae Brînzeu „másirányú elfoglaltsága” miatt valószínűleg nem, Róth

Ottó viszont feltehetően maga is részt vett a találkozón, és a bensőséges
ünnepség végén mindnyájan átvehették a külön e célra tervezett „Groza
1903-53” feliratú aranyórát. Ám Petru Groza azt már nem tudta megaka-
dályozni, hogy másik két, szülőföldjén maradt „egészségtelen származású”
– „osztályellenség”-nek minősülő – védence ne kerüljön a Securitate cél-
keresztjébe. Mindkettejükre – mint megbízhatatlan „elemekre” – rossz idők
jártak: immár tudható, hogy 1954-től a „kompetens szerv” Róth Ottó min-
den lépését figyeltette, s ellenőrizte levelezését.133 Talán ezzel – s a családnak
az államosítás miatt megromlott anyagi helyzetével – függ össze, hogy Róth
egészsége már 1948 előtt megrendült,134 az ötvenes évek elején sokat bete-
geskedett, s 1956. április 20-án hetvenegy és féléves korában el is hunyt.
Róth Ottó a temesvári zsidótemetőben nyugszik. Utolsó útjára nagyon
sokan elkísérték, a legmagasabb rangú részvétnyilvánító a Nagy Nemzet-
gyűlés (a Román Államtanács) elnöke, dr. Petru Groza volt.135
Barátságuk, ideológiai ellentéteik s vitáik ellenére a szó szoros értelmében
valóban sírig tartónak bizonyult. Miként a többiekkel is.
Van valami az abszurdhoz közelítő „megemelt” jelentésessége annak,
hogy ezt a négy férfit semmi sem tudta eltántorítani egymás becsülésétől
és egymás iránt érzett valóban megbonthatatlan barátságától: sem az etni-
kai/felekezeti különbség, sem a nemzetstratégia kegyetlen elválasztó/meg-
osztó törvényei, semmi, csak az elmúlás! Külön pikantériája van annak is,
hogy az 1940 őszén az 1. számú magyar hadsereg vezénylő tábornokaként
Marosvásárhelyre bevonuló Nagy Vilmos attól a román államfőtől/állam-
Sándor: Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők 1938–1945 (Gondolat Kiadó,

Budapest, 1986. 346 o.) (http://www.epa.hu › pdf › EPA00018_hadtortenel.); N. Kósa
Judit: Tervezte: Nagybaczoni Nagy Vilmos. nol.hu, 2002. március 30. (http://nol.hu ›
archivum › archiv-55542-39952); Sylvester Lajos: Nagybaczoni Nagy Vilmos emlék-
táblája alá [dr. Szőts Dánielnek, az Erdővidék c. hetilap 2002/ 8. számában megjelent
visszaemlékezése felhasználásával] (gondola.hu 2004. május 28.)
133
en.wikipedia.org › wiki › Otto Roth
134
Brînzeu 2011, 669–670.
135
Az értesülés a Temesvári Hírlap főszerkesztője, Pogány László fiától, Pogány András-
tól származik. G. Neumann, uo. (a 20. jegyzetben.) Ld. ehhez »Egyetlen lehetőségünk
a túlélésre, ha aktívak maradunk« (Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetése Luciana Fried-
mannal, a temesvári zsidó közösség vezetőjével) Erdélyi Riport, 2012/14. szám (Sze-
kernyés János gyűjteményéből; e-mail, érkezett 2012. május elsején).
férfitől fogad el a szászvárosi közös – a magyar nemezetállamiság jegyében

történt – eszmélkedésre emlékeztető monogramos aranyórát, akinek törté-
nelmi léptékű „feladata” – mármint a román nemzetpolitika szemszögéből
– Észak-Erdély visszaszerzésének biztosítása volt! Közelebbről Sztálin
„meggyőzése”, hogy a szovjetorosz stratégiai érdekek számára kézenfekvőbb,
ha visszaállítják a „trianoni” határokat…
Ugyanakkor Getta Neumann kistanulmányából félreérthetetlenül az is
kiderül: Róth Ottónak a harmincas évek végén folytatott zsidómentő tevé-
kenysége, a vészkorszak során családjával együtt átélt megpróbáltatásai,
majd a román kommunizmus térfoglalásával kapcsolatos jogosnak bizonyult
félelmei összhatásaként lelkiismeret-furdalása támadt amiatt, hogy miért
kereszteltette meg három fiát, hiszen azok semmiféle védelemben nem
részesültek a faji törvények ellenében, s maradéktalan betagozódás helyett
később is, immár az új „szocialista” rendszerben inkább gyökértelenné tette
őket. A szerző nem mondja ki, inkább csak érzékelteti: Róth Ottó minden
bizonnyal megtapasztalhatta, milyen erős köteléket és lelki, erkölcsi támaszt
jelent a zsidó hit.136 E tekintetben is Jászi Oszkárra emlékeztet, aki „idős
korában írt visszaemlékezéseiben szemrehányást tett szüleinek, amiért –
úgymond – »a származását eltitkolták előtte«.”137
*
Talányos életútja tömör összefoglalójaként ma is, több mint száz esztendő-
vel kérészéletű, mégis példaértékű bánsági történelmi szerepvállalása után
nagyon ideillőnek érezzük Korda István (1911–1984) – Kőrösi Csoma
Sándor pályájának talán legmegkapóbb megidézője138 – zárószavait a Róth
Ottóval 1938. decemberében készített temesvári interjúja végén:
„Húsz év. Talán semmi nem bizonyítja annyira az idő értekének a viszony-
lagosságát, mint éppen a húsz év előtti események. Nemcsak országok om-
lottak őssze, hanem emberi lelkek is. Ilyen megrázkódtatásnak kitett volt
dr. Roth Otto is. A Bánság kormány-biztosa volt, valójában azonban az
136
G. Neumann: Egy legendás barátság. Vö. Brînzeu 2011, 345. (1938. november elsejei
bejegyzés.)
137
Pelle 253.
138
Korda István: A nagy út. Kőrösi Csoma Sándor életregénye. Bukarest, 1956, Ifjúsági
Könyvkiadó.
események sodra és ritka képességei rövid időre az országrész teljhatalmú

kormányzójává avatták. Ember ritka energiával, képességekkel, tervekkel,
elgondolásokkal. Olyan időben, amikor a történelem kozmikus erői között
elvész képesség, energia és semmivé válik minden terv és elgondolás.”139
Utóirat
Róth Ottó mozgalmas életútjának vázlatos áttekintése után bevallom, nem

lettem „okosabb”: az alakjával, habitusával kapcsolatos kérdőjelek nem-
hogy eltűntek volna, inkább tovább szaporodtak. Hiszen hogyan is lehetne
elhelyezni valakit az akkori geostratégiai/politikai/ideológiai „kontextus-
ban”, aki (talmi) francia nagyhatalmi támogatás reményében internacio-
nalista/föderalista államszervezési elképzeléseket kíván megvalósítani egy
éppen összeroskadó közép-európai birodalom határvidékén, egy olyan
történelmi pillanatban, amikor a szintén francia vétetésű „nemzeti elv” (le
principe des nationalités) diadalútjának tetőpontjára hág, s meg sem áll –
ismét főként párizsi hátszéllel – a kettős Monarchiát és a történelmi Ma-
gyarországot egyszerre feláldozó „nemzeti átrendeződés” gyakorlati meg-
valósításáig – nyersebben fogalmazva: a szintén soknemzetiségű
Nagy-Románia megteremtéséig?
Miként lehet minősíteni egy olyan politikust, aki zsidó származását
zárójelbe téve szociáldemokrata temesvári magyar polgárként kommunisz-
tikus ideálokról és szociáldemokrata oktatási/nevelési elvekről álmodozik,
s hatalmi pozícióban gyakorlati lépéseket is tesz ebben az irányban,140 mi-
közben – legtöbb „elvtársától” eltérőn, mondhatnánk üdítő kivételként –
világosan látja, hogy a történelemben nincsenek „nagy ugrások”: a polgári
átalakulás stációit végig kell járni, végig kell szenvedni.
139
Korda-interjú. Uo. (az én kiemelésem! B-KB.)
140
Csupán néhány példa: ingyen utaltatott ki a szegények számára élelmiszert és tűzifát,
1919 januárjában a munkanélküliek számára ingyenkonyhát állított föl. A városi
üzemeknél bevezették a nyolc órás munkaidőt és a munkások hármas turnusban való
foglalkoztatását. Ipari munkásházakat építettek, és a köztisztviselők házbérfizetését
felfüggesztették. Róth Ottó utolsó intézkedése hivatala átadása előtt az volt, hogy
előre kiutaltatta valamennyi bánsági köztisztviselő hat hónapi fizetését. Korda-in-
terjú. Vö. Romsics 2018, 187.
Emiatt, ismét „ritka madárként”, határozottan szembeszegül a „bolseviz-

mus” mind magyar, mind román változatával?
Egy dolog azonban e sorok írójában most kezd körvonalazódni: jóllehet
Róth soha nem hivalkodott magyarságával (akárcsak többi zsidó eredetű
„nemzsidó” szociáldemokrata és polgári radikális harcostársa), minden
cselekedete, stratégiai elképzelése, intézkedése – beleértve a francia pro-
tektorátus alatt akár csak ideiglenesen létrehozandó autonóm Bánságot is
– a meglévő állami keretek, konkrétabban: a „történelmi Magyarország”
megőrzésére irányult, akárcsak – talán egyedül Kunfi kivételével – a többi
1918–1919-ben vezető szerephez jutó baloldali politikusé, leginkább a
számára is igazodási pontot jelentő Jászi Oszkáré.141
Ezt úgyis mondhatnánk, hogy többnyire ösztönös nemzetpolitikai elkép-
zeléseik a „szentistváni Magyarország” területére, s nem az 1920-ban a tria-
noni győzők által meghagyott „maradék Magyarország”-ra voltak „kalibrálva”!
A temesvári „olvasztótégely”: életkép a dinamikusan polgárosodó

(és magyarosodó) Temesvárról közvetlenül Trianon előtt: a Gyárváros
(Getta Neumann gyűjtéséből)
141
Ld. ehhez Csunderlik Péter: „Cselekedjél úgy, mintha sorsdöntő tényező volnál” Jászi
Oszkár és a polgári radikalizmus. Népszava (Új Szó), 2020. március 28., 4–5. Vö.
Hatos 2021, 31., 35.
A dinamitként használt, az utódállamok történetírásában mindmáig

végső érvnek tekintett „nemzetiségi kérdés” valódi veszélyeit pedig éppen
azért nem érezte/érezték meg, mert paradox módon társadalmi közegük,
a magyar polgári átalakulás egyik motorját képező új hazát kereső erősen
tagolt, sokfelé szabdalt, ám hangsúlyozottan s rendíthetetlenül polgári
érdekű zsidó rétegek a Méliusz által leírt „ezeréves magyar állameszme”
bűvöletében – s annak önkéntes, „lelkes” és hatékony szolgálatában – min-
den ellenkező vélekedés ellenében a dualizmus korában, a „boldog béke-
idők” reményteljes esztendeiben szinte akadálytalanul tagozódhattak be
(s magyarosodtak el érzelmileg is) a rohamosan – s jelentős mértékben épp
általuk – korszerűsödő, ám rendies – „ki fia-borja” – mentalitását maka-
csul őrző századfordulós magyar társadalomba, legfeljebb nem olyan se-
bességgel, amit ők kívánatosnak tartottak.142 S az végképp nem jutott el a
tudatukig, hogy ez a számukra csaknem „természetesnek” érzékelt folya-
mat és eredménye – az olyannyira áhított úriemberi státusz – távolról sem
evidencia a többnyire paraszti vagy kisbirtokos sorból kitörni, „polgári-
sodni” igyekvő tehetséges „tót”, „rác” és oláh”143 nemzedéktársaiknak.
142
Erről így vélekedik a korszak egyik neves szakértője: „A dualizmuskori magyar
társadalomban egyes feltörekvő egyének és csoportok azért érezték elégtelennek a
»liberalizmust«, mert társadalmi integrációjuk, illetve vagyoni-műveltségi helyzetük-
nek megfelelő presztízsük sokszor alacsonyabb volt, mint immáron szegényebb, de
»tősgyökeres« honfitársaiké. E tekintélyi hiányt – összekapcsolva más társadalmi
csoportok (pl. a parasztság) helyzetének és műveltségéből adódó illeszkedési problé-
máknak realitásaival – kezdték aztán a »feudalizmusnak« tulajdonítani, noha itt
sajátos, ám nem valami egyedi jellegzetességről volt szó. Arról volt szó csupán, hogy
a magyar társadalomban a hagyományos, nem piaci értékrend továbbra is uralkodó
maradt, bár viszonylag gyorsan nőtt az urbanitás és a »modernség« „pénzes világa”
is.” Tőkéczki László: Mi volt a baj a dualizmusban? A „feudalizmus” vagy a
„liberalizmus”? In: uő: Történelem, eszmék, politika. [Szentendre], 1999, Kairosz,
129–146. Az id. passzus: 138–139. (kiemelés az eredetiben!) Vö. Hatos, 2021, 95–117.
143
Kevesen tudják, hogy a modern román regény Ioan Slavici (1848–1925) mellett
másik, szintén erdélyi származású megteremtője, Liviu Rebreanu (1885–1944) Ludo-
vikát végzett katonatisztként maga is a magyar „úriember” státusz elérését tűzte ki
életcéljául, ami sokáig olyannyira sikerülni látszott, hogy első irodalmi zsengéit –
Rébrán Olivér néven – magyarul írta: Budapesten. Aztán egy – ugyancsak leányké-
réssel összefüggő – sikkasztási ügybe keveredve meggondolta magát, átkelt a Kár-
pátokon, s Bukarestben alkotott maradandót. Ld. Bíró Béla: Identitás és asszimiláció.
Korunk, 2012/10.,99–106. (epa.oszk.hu › pdf ›EPA00458_korunk_2012_10_099-109).
Az sem köztudott, hogy „Groza Péter” Pesten végzett fiatal jogászként 1912-ben (egy
másik értesülés szerint egy évvel később) megkérte Kabdebó Duci (1898–1974) kezét,
Épp ellenkezőleg: egyszerre növeli olykor nem is annyira burkolt hungaro-

fóbiával elegyes antiszemitizmusukat, mint pl. Octavian Goga (1881–1938)
esetében.144
Erről ezt a sokkal többre hivatott nemzedéket fiatalemberként szemé-
lyesen megismerő, történelmi teljesítményüket máig sok vonatkozásban
érvényesen megörökítő145 Horváth Zoltán (1900–1967) ezt írja:
„Azt is világosan látom ma már, hogy minél jobban közeledett a teljes ös�-
szeomlás, annál erősebben kerültek napfényre majdnem mindenkiben azok
a kötelékek, amelyek a régi rendben eltöltött élet során létesültek. Ezt első-
sorban úgy tudnám megfogalmazni, hogy bármennyire el is ítélték a dua-
lizmus korabeli Magyarországot, bármennyi harag élt bennük az uralkodó
osztályok és államférfiaik iránt, bármilyen gyűlölettel gondoltak is Tisza
Istvánra, s mindazokra, akiket a háború kirobbantásának felelőseiként
tartottak nyilván – végeredményben valamennyien jobban szerették
volna, ha ez a hatalom megnyeri a háborút, minthogy elvesztette. Abban
a hitben éltek, hogy a háború következtében amúgy is megváltoznak a
belső viszonyok, s nem gondoltak arra a tanulságra, amit a választójog
körüli parlamenti vita nyújtott. Az uralkodó osztály hitte azt, amit Tisza,
majd Wekerle is hirdetett: a háború mit sem változtat a belső viszonyokon
és a belső helyzeten. Nem érezték továbbá [a] legkisebb mértékben sem a
de a leendő kolozsvári primadonna ridegen viselkedő rátarti apja – más forrás szerint
anyja – kikosarazta az „oláh” ügyvédet … Az ugyancsak sírig tartó kapcsolatból –
házasságon kívül – egy leánygyermek született, aki Bisztrai Mária (1923–2000) néven
maga is neves színésznő lett Kolozsváron…Ld. Nagy Csaba: Egy vagyonos baloldali
vezér. Erdélyi Napló, 2014. december 6. (/https://erdelyinaplo.ro/szabadido/egy-va-
gyonos-baloldali-vezer#)
144
A valóság persze ez esetben is rendkívül árnyalt, természetesen nem lett mindenki
zsidóellenes közülük, vagy ha akadtak is ilyen-olyan fenntartásaik ezen nem egyszer
nagyvonalúan felül tudtak emelkedni. Erre az egyik legjobb példa maga Goga Ok-
távián, egy időben Ady barátja (Az ember tragédiája konzseniális román fordítója).
A paradigma-/impériumváltás következtében hihetetlenül bonyolulttá váló politikai
és emberi viszonyok illusztrációja gyanánt érdekes mozzanat, hogy az időközben
„hontalanná” vált Jászi Oszkár Bukarestben – a magyar nemzeteszmével halálosan
meghasonlott O. Goga révén – szerzett magának tervezett amerikai útjához román
útlevelet – „azon az alapon, hogy a Romániához csatolt Nagykárolyban született”.
A történelem újabb fintora, hogy „egy évtizedig, az amerikai állampolgárság
megszerzéséig e román útlevél volt az egyetlen okmány, amely igazolhatta identitását
a világban”. Litván 2003, 200., vö. Litván 2001, 159.
145
Horváth Zoltán: A magyar századforduló. A második reformnemzedék története
(1896–1914). Budapest, 1961, Gondolat Kiadó.
magyar nép egészének fonák helyzetét a nemzetiségi kérdés kapcsán, s nem

fogták fel, hogy a következmények elháríthatatlanul elsősorban éppen a ma-
gyar nép egészét fogják sújtani.”146
Még pontosabban: nem csupán a „magyar nép egészét”, hanem a Kos-

suthék által megálmodott, az eredeti francia mintánál liberálisabbnak,
toleránsabbnak, egyszóval élhetőbbnek elgondolt és őszintén remélt „vir-
tuális Magyarország” ideáját, a magyar állameszme megvalósíthatóságát!
A szűklátókörűsége miatt sokak által joggal elmarasztalt, az „ezeréves szen-
tistváni Magyarország” integritásának bűvkörében élő arisztokratikus/
rendies Károlyi-féle magyar politikai elit mellé – ebben az összefüggésben
– egyenrangú félként „zárkózik fel” tehát a Jászi és Kunfi nevével fémjelez-
hető „polgári-demokratikus”„farkasvakság”: a politikai felelősség egy és
oszthatatlan!
„Impériumváltás” Temesváron egy cégérátfestés képében:

Kohn Adolf és Fia helyett Adolf Kohn şi Fiul (Getta Neumann gyűjtéséből)
146
Horváth Zoltán: Október és a Tanácsköztársaság* (Mihályi Gábor: Horváth Zoltán
emlékezete. Horváth Zoltán: Október és a Tanácsköztársaság) In: Európai kulturális
füzetek - Cköz3 (www.c3.hu › ~eufuzetek › index_26)
Horváth Zoltán tételét továbbgondolva: doktrinér beállítottságukból kö-

vetkezően egyikük sem fogta fel teljes mélységében a „nemzetiségi kérdés”
örvén feltoluló/felmerülő stratégiai/taktikai lehetőségeket/esélyeket, ame-
lyeket a rivális „nemzetépítőknek”, elsősorban a fanarióta örökséget147 to-
vábbéltető Ionel Brătianu-féle bukaresti román oligarchiának akaratlanul
felkínáltak! Ily módon – közös mulasztásukból – végeredményben a szlo-
vákokénál, szerbekénél és a románokénál elvileg semmivel kevésbé legitim
magyar nemzetépítés stratégiája (s persze nimbusza) szenvedett kivédhe-
tetlen csapást – beteljesítve Kossuth Lajos baljós vízióját a kiegyezés követ-
keztében előálló osztrák–magyar sorsközösségről s ennek további fatális
következményéről, ti. arról, hogy – kedvezőtlen külpolitikai konstelláció
esetén – a történelmi Magyarország lesz az „a máglya, melyen az osztrák
sas megégettetik, – égve magunk is”.148
Merthogy, ismét Kossuth szavaival:
„Magyarország függetlensége a nemzetiségi kérdést megoldotta volna; az

osztrák cabinet-politika, melynek Magyarország magát horgára akasztá,
elmérgesitette. E politikának szükségszerü következménye, hogy végelem-
zésben a nemzetiségi kérdés a nemzetközi válságok terére jutott; e téren a
történelem nagy vágásokban mozog s a paragraphusok kuruzslását, ép ugy,
mint a diplomaták udvarias szóváltásait, kineveti.”149
A Horváth Zoltántól idézett passzus jó néhány elemében Róth Ottóra is

érvényesnek látszik, nagy kérdés számomra, hogy ő – nemzedéke egyik
legintelligensebb képviselőjeként – tudta-e vajon magáról, hogy – talán
szándékai ellenére – maga is a „polgárisodott” bánsági magyar úriember
egyik prototípusa, ami a sajátos magyar(országi) viszonyok között éppen
147
Ld. erről, ismételten B-KB 2018/1.
148
Kossuth Lajos: Magyarország sírásói. Negyvenkilencz, 1867/4–5., 32. Ld. még e gon-
dolatkörhöz Spira György: Szent István Magyarországának utótörténetéből. Külön-
lenyomat a Magyar Tudomány 1989/4. számából, 301–312. (különösen: 311.).
149
Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. III. köt. A remény és csapások kora. 1860–
1862. Budapest, 1882, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 690–691. (az én kiemelé-
sem! B-KB.) Ld. még ehhez: Bakos András: Kossuth Lajos azt üzente 1869-ben
[Borsi-Kálmán Béla: Nemzetstratégiák. Politológiai és társadalom-lélektani esszék,
tanulmányok a román–magyar(francia) a szlovák(cseh)–magyar, a francia–amerikai
és a német–francia viszony történetéből. Budapest, 2013, Méry Ratio–Kisebbségekért
Pro Minoritate Alapítvány, 329 p. című kötetéről] (forrás: librarius.hu › 2013/10/24)
nem mond ellent a „polgári éthosznak” és életérzésnek. Merthogy a kettő

nem üti, jóval inkább feltételezi egymást. Mégpedig azért, mert az „úriem-
beri státusz”, ugyancsak francia mintára,150 nálunk is a nemesi és polgári
értékvilág összeötvöződéséből és sokáig – 1910-ig biztosan! – lendületesen
megvalósuló összeolvadásából, szervesnek remélt ígéretes összefonódásá-
ból, összeszövődéséből keletkezett polgárivá vált nemesi érték, ízlés- és
magatartásforma.151 Stílus. Amelynek kijegecesedésére, férfi- és nőtípusa-
inak végleges rögzülésére és szilárd, biztonságos áthagyományozására nem
adott időt a (magyar) Történelem.
Nincs tehát ellentmondás: Róth Ottó egyszerre, egyszemélyben lehetett
az első „igazi” temesvári szociáldemokrata, egyszersmind hamisítatlan bán-
sági magyar úriember.
Ki tudja, a „Történelem kozmikus erői” egyszer mégis olyan irányt vesz-
nek, hogy típusa, a citoyen jellegű magyar polgár (amely/aki egyszersmind
„úriember” is) mégis előbukkan majd a feledés homályából, és átveszi a
magyar társadalomfejlődésben számára kijelölt – egyelőre változatlanul
betöltetlen – helyet.152
Nemesvita, 2021 február/március. (Javítások, kiegészítések, 2021. decem-

ber 27.–2021. december 31.)
Rövidített formában – Az első igazi temesvári magyar szociáldemokrata,

avagy az utolsó bánsági magyar „úriemberek” egyike? Róth Ottó és a Bán-
150
Ld. erről – főként Norbert Elias: A „civilisation”-fogalom szociogenezise Franciaor-
szágban. In uő: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgáló-
dások. Budapest, 1987, Gondolat Kiadó, 141–161. és Mályusz Elemér: A magyaror-
szági polgárság a francia forradalom korában. In A Bécsi Magyar Történeti Intézet
Évkönyve. Első évfolyam – Jahrbuch des Wiener Ungarischen Historischen Instituts.
Erster Jahrgang. Károlyi Árpád közreműködésével szerkeszti Angyal Dávid igazgató.
Budapest, 1931. nyomán – B-KB 2020/2021, 190–196.; továbbá B-KB 2002.
151
Ld. ehhez ismételten Halmos Károly kötetünk 5. írása 64. sz. jegyzetében hivatkozott
frappáns összegzését!
152
Ld. ehhez újabban Szalai Júlia: A nem polgárosuló középosztály. Az „államfüggőség”
társadalmi konfliktusai a jelenkori Magyarországon. Budapest, 2021, Balassi Kiadó.
(Vö. Gulyás Erika: Leszámolás egy illúzióval [Beszélgetés Szalai Júliával „A nem
polgárosuló középosztály” c. új könyvéről]. Népszava, 2021. április 6., 5.)
sági (Bánáti) Köztársaság – társadalomtörténeti háttérvázlat címmel – ld.

in: Szeghy-Gayer Veronika és Zahorán Csaba (szerk.): Kérészállamok a
történelmi Magyarország területén (1918-1921). (Megjelenés alatt)
TÖREDÉK
(Töprengés a honi antiszemitizmus

természetéről avagy óvatos javallatok a
magyar–magyar viszony rendezéséhez)1
„Zsidókérdésnek akceptálom a tételt, noha azt vallom:

csak magyarkérdés van” (Kóbor Tamás író, 1867–1942)
Ha valaki, különösen Magyarországon, elköveti azt a könnyelműséget, meg-

gondolatlanságot vagy botorságot, hogy – akár csupán érintőlegesen – az
antiszemitizmust választja témájául, rengeteget kockáztat. Szinte bizonyos
lehet benne, hogy még az elfogulatlan, sőt jóindulatú olvasók tekintélyes
része is félreértheti, a hivatásos kurkászok, a „megmondó emberek” pedig
– ha a kezükbe kerül egyáltalán – egészen biztosan félremagyarázzák, ki-
forgatják, saját szájuk íze szerint „interpretálják” fejtegetéseit.
Ilyesfajta elemzések olvastán ugyanis legalább két további kérdés óha-
talanul fölmerül(het): a) mi a céljuk; és b) kinek (kiknek) használ (vagy
árt) velük szerzőjük?
Az elsőre még azt mondhatnók, hogy a célkitűzés természetesen az
„igazság” keresése, olyan rejtett összefüggések feltárása-felvillantása, amely
mások figyelmét – fáradtságból, lustaságból, információ-szegénységből,
szellemi restségből vagy csupán időhiányból – elkerülte, ezáltal hozzáse-
gít(het) a „dolgok” alaposabb mérlegeléséhez s így – közvetve – árnyaltabb
megközelítések, „jobb” elgondolások-döntések kialakíthatóságához, ki-
munkálásához.
Részlet egy hosszabb tanulmányból. Teljes szövegét – azonos alcímmel – ld.

1
Borsi-Kálmán Béla: Összegzés és kitekintés – Töprengés a honi antiszemitizmus

természetéről, avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony rendezésére. In
B-KB 2014, 223–261. (Vö. kötetünk 4. sz. esszéjének 29. és 74. sz. jegyzetével!)
Ez persze naivság, hiszen tudjuk: nincs viszonylagosabb kategória az

„igazságnál”, minden emberi lény „igazsága” végső soron saját élete, élet-
vitele, sorsa, s mint ilyen eleve különböző, alig összemérhető és – leglénye-
génél fogva – tökéletesen testre szabott, egyéni – akárha az ujjlenyomat vagy
a gén-térkép! Vagyis a nagybetűs Igazság-egész közel nyolcmilliárd parányi
igazság-részecskéből tevődik össze, ennélfogva elbírálása is csak (és kizá-
rólag) szubjektív lehet. Más szóval: mindaz, amit e tárgyban a továbbiakban
papírra vetünk, csupán a szerző magánvéleménye, senkit semmire nem
kötelez, legföljebb megfontolandó, mérlegelendő…2
A föntebb említett rizikók egyike mindjárt az, hogy Magyarországon
többnyire elég, ha híre megy: X. Y. vagy Z. a „zsidókérdéssel” bíbelődik…
A zsigeri beidegződés (pavlovi reflex) – előzménytelen, ám megfellebbez-
hetetlen szentencia formájában – ugyanis magyar (budapesti) értelmiségi
berkekben többnyire az, hogy az illető vagy „megőrült”, vagy – s ez, ha lehet,
még ijesztőbb – valami rosszban sántikál, eladta magát, „megbízásra dol-
gozik” stb. Ismereteink szerint a „kérdés”3 felvetésének tényét 1945 után
igazából csupán Bibó Istvánnak bocsátották meg honunkban – ám neki is
jobbára csak haló poraiban…
2
Erről ezt írja kortársunk, az 1956-ban született Balog Iván: „Nyugaton […] megdöb-
benve vettem észre, hogy ott megnő a tekintélye annak, aki önként vállalja valamiért
a felelősséget, és felvállalja önmagát, míg idehaza az előbbi balekságnak, mazochiz-
musnak vagy magamutogatásnak minősül.” Ld. Balog Iván: Politikai hisztériák
Közép- és Kelet-Európában – Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemi-
tizmusról. Budapest, 2004, Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely, Ar-
gumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely, 8. (a továbbiakban: Balog.)
3
Vö. Nagy N. Péter: A „kérdés”, Népszabadság, 2000. február 4., 8. Vö. Vermes Gábor
[New York]: Kérdés vagy előítélet? Magyar Hírlap, 1999. szeptember 27., 7.) E rend-
kívül bonyolult, egyszerre fájdalmas és (politikailag) robbanékony társadalomlélek-
tani létállapotot így rögzíti annak egyik legjobb magyar ismerője: „Nem nehéz be-
látni, hogy ha II. világháborúban történelmi mélypontjára került hagyományos
magyar társadalom, a teljes fizikai megsemmisülés közelébe fogyott magyar zsidóság
és a megsemmisülés folytán támadt űr […] teremtette meg a kommunista (szocia-
lista) rendszer […] alapjait, akkor a rendszer bukása után az úgynevezett »zsidókér-
dés« előbb-utóbb A »kérdéssé« fog válni. Avagy – mint ez oly tragikusan vagy szín-
vonaltalanul be is következett – kártyává. A zsidó kártyát mindegyik fél kijátssza a
másik kompromittálására, a hatalomért folytatott harcban, amely a rendszerváltás
utáni gazdasági-kulturális folyamatok dominálásáért folyik.” Ld. Kőbányai János:
A halott arcán növekvő szakáll. A magyar zsidó történet vége? Budapest, 2001, Múlt
és Jövő, 22–23. (kiemelés az eredetiben! A továbbiakban Balog.)
T ÖR E DÉ K | 253
Föltehetően a félreértésektől, félremagyarázásoktól való félelem, legalábbis

óvatosság az oka annak is, hogy korának kimagaslóan legnagyobb formátumú
írója, Mészöly Miklós4 sem rukkolt elő életében a „kérdéssel” kapcsolatos
gondolataival, jóllehet A zsidókérdés útvesztői. Magyar reflexiók című kézirata5
már legkésőbb 1983 elején nyomdakész állapotban heverhetett asztalfiók-
jában. Ennek ellenére, miként a tanulmány közzétevője és gondozója írja
bevezetőjében, „többek tanácsára elállt a teljes szöveg közlésétől […] Elkép-
zelhető, hogy Mészöly annyira »forrónak« érezte akkoriban a téma ilyetén
tárgyalását, hogy még a rendszerváltás idején sem hozakodott elő vele nyil-
vánosan?” – veti föl Wilheim András (1949–2022), amire nincs válasz.6
A másik ritkán kimondott gyanú azt tartja, hogy az, aki „túl sokat” –
ráadásul nem zsidóként (illetve nem zsidó származásúként) – „foglalkozik”
ezzel az üggyel, nyilván – legjobb esetben is – labilis személyiség, valamit
kompenzál, maga is identitásproblémákkal küszködik. Túlérzékeny értel-
miségiekről (vagyis szokványos szakmai ártalomról) lévén szó, ez igen
gyakran tényleg igaz, ám ebből még nem következik, hogy eleve rosszindu-
lattal, előítéletesen kezelné és – valós súlyának, megkerülhetetlen voltának
megfelelően – nem minden oldalú, olykor mélylélektani szintig lemenő
elfogulatlan, mi több, beleérző megértésére törekedne…
Mégis a reakció – a megnyilatkozó vérmérséklete s a „delikvensről”
kialakított korábbi vélelme, illetve saját (be nem vallott) ressentiment-foka
függvényében – könnyen az lehet, hogy: a) Ő is? Pedig milyen rendes
srácnak (pasasnak) látszott! Kár érte…; b) Aha! Szóval ő is! Mindig tud-
tuk, hogy nem stimmel vele valami!; c) Na végre! Most aztán bejött a mi
utcánkba… stb.
4
Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.
5
Ld. Mészöly Miklós: A zsidókérdés útvesztői (I) Magyar reflexiók. [Közzéteszi Wilheim
András], Holmi, 2004. január; tovább: Ld. Mészöly Miklós: A zsidókérdés útvesztői (II)
Magyar reflexiók. [Közzéteszi Wilheim András], Holmi, 2004. február, (A folyóirat
2004. második száma – s benne Mészöly nagyesszéjének második (befejező) része –
2004. február 24.-én került a könyvesboltokba.) (a továbbiakban Mészöly I.-II.)
6
Az viszont tény, hogy e sorok írója 2004. február 13-án (pénteken) délután a Magisz-
ter Könyvesboltban találkozott Mészöly „egyik legfontosabb gondolkodói teljesítmé-
nyével” (W. A.), és – *-gal jelölve – annak első részét február 15-én (vasárnap) építette
be saját „gondolatkísérletébe”! (Vö. Borsi-Kálmán Béla: Kérdések és álkérdések. Gon-
dolatok a csoportérdek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüg-
géseiről. [Politológia és társadalom-lélektan]. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó, 160.)
A másik „oldal” természetesen diszkréten háttérben maradó mértékadó

prominensei pedig – épp ellenkezőleg – csupán karrierépítő „helyezkedést”,
valamiféle – úgymond – „(hozzájuk)dörgölőzést” lát, és láttat benne7…
(Ha ezt az eleve előítéletes „skatulyázást” netán mégis megúszná, két dolgot
mindenképpen előbb-utóbb megtapasztal: igazából nem nézik el neki, hogy
– függetlenül személyes motivációitól – a vízválasztónak számító 1988–1991
közötti időszakban nem a „jó oldalt” választotta,8 másrészt, ha – évei
sokasodván – szakmai pályájára visszatekint, az a bizonytalan érzése tá-
madhat, hogy mintha nem mindenki engedhetné meg magának, hogy e
tárgyban „megszólaljon”. Az viszont szinte sosem derül ki, hogy – a felté-
telezhető hierarchikus meghatározottságokon túl – kik, és hol osztják a
korlátozott számú passzusokat… Az pedig, hogy esetleg csupán arról volna
szó, hogy különféle szubjektív és objektív okok (önérzet, gátlások, dac,
magánéleti gondok, külhoni munkavégzés stb.) következtében a rendszer-
váltás hatalompolitikailag „legérzékenyebb” éveiben nem akart (s talán nem
is tudott volna) „csapatot” változtatni, hely(zet)ét újradefiniálni, az senki-
nek nem jut eszébe, s talán tényleg indifferens. Marad tehát a látszat – nincs
velünk, tehát ellenünk lehet – és sportnyelven szólva a „tartalék”-szerep…9
Még rosszabbul járhatnak azok, akik – eddigi munkásságuk minőségében
s tudományos-politikai hitelükben bízva – fölteszik magukban, hogy ők
bizony a végére járnak mondjuk (hogy ne rögvest magyar példával éljünk)
7
Ezzel kapcsolatos negatív tapasztalataimat – mindkét „oldalról”! – egyelőre nem
kívánom közzétenni … talán majd, ha eljutok odáig… az „emlékirataimban”… Nem
sok jóval biztat máris az a tény, amit pár hete hallottam, persze csupán pletykaszin-
ten: egy nálamnál kb. másfél nemzedékkel fiatalabb, meglehetősen jónevű „jobbol-
dali” eszmetörténész, aki valószínűleg olvasta (legalábbis átlapozta) Pszeudofocies�-
szék című könyvemet, s az abban is szereplő Esterházy-emlékezést, úgy találta, hogy
– úgymond – „túlságosan is megértő álláspontot” képviselek a „Mester” megítélésé-
ben, mindenesetre „nem támadom”… Ergo, vonta le a hevenyészett következtetést,
„liberális” vagyok… S innen már nincs túlságosan messze a szokásos „gyökerészés”
és „skatulyázás”, netán életre szóló meghasonlás… (Vö. kötetünk 4. sz. írása 84. sz.
jegyzetével) Ld. erről például ifj. Tompó László: A „választott nép” és a magyarság
(www.nemzetihang.hu/modules.php?name...file...). Vö. Miskolczy Ambrus: „igen,
de…” Antiszemitizmus és történetírás Hunniában. In Miskolczy, 2014, 122–150.
8
Ld. ehhez ismételten kötetünk 4. sz. esszéje 38. sz. jegyzetében feltüntetett Utószót,
ill. esszét!
9
Ld. erről Borsi-Kálmán Béla: A cserejátékos lélektana. In B-KB 2008, 128–134., va-
lamint B-KB 2019, 169–176.
T ÖR E DÉ K | 255
a Saron-kormányt és az izraeli jobboldalt feltétel nélkül támogató francia-

országi nyomásgyakorló csoportok az ezredfordulón tapasztalható üzelme-
inek s a francia sajtóban kifejtett tevékenységük rejtett mechanizmusainak.
Az objektív tisztázó szándékból születhet ugyan izgalmas könyv, s szer-
zőjét övezheti az intellektuális bátorságnak kijáró többnyire persze csupán
négyszemközt kinyilvánított szakmai rokonszenv, ám Pascal Boniface-ot,
aki korábban a Francia Szocialista Párt egyik legbefolyásosabb külpolitikai
tanácsadója volt, az FSZP vezetőinek címzett, a 2002 tavaszi franciaországi
választások kimenetelét a szentföldi események prizmáján át bemutató
eredetileg belső használatra készült följegyzése,10 egy a palesztin–izraeli
konfliktust tárgyaló 2001-es cikke11– s főként Lehet-e bírálni Izraelt? című
238 oldalas pamfletje12 – nyomán kirobbant politikai indulatok együttes
eredményeként 2003 nyarán kizárták pártjából …13
„Izrael” ugyanis hívószó, egyfajta képzeletbeli lakmuszpapír! Erről így
vélekedik Kovács András, a magyarországi zsidóság történetének egyik
legjelentősebb hazai szociológus-kutatója:
„Ha valaki állást foglal Izraellel vagy az izraeli–palesztin viszállyal kapcso-

latban, számos más kérdésben is következtetni lehet álláspontjára, annak
ellenére, hogy baloldalról és szélsőjobboldalról egyaránt felhangzanak az
Izrael-ellenesség jelszavai. A zsidók és Izrael önkéntelenül világnézeti kóddá,
tradíció és modernitás egyidejű, bonyolultan összefüggő paradigmáivá vál-
nak mások számára. Paradox jelentőséget nyernek, mert miközben a modern
10
Ld. Pascal Boniface: Le Proche-Orient, les socialistes, l’équité internationale, l’effica-
cité électorale. [Note envoyée en avril 2001 à François Holland et Henri Nallet], in
Boniface 2003, 233–238. (filológiai adatait ld. a köv. jegyzetben!); továbbá: www.
communautarisme.net [archive]
11
Vö. Pascal Boniface: Est-il interdit de critiquer Israël? Le Monde, 2001. augusztus 30.;
továbbá: www.bintjbeil.com/E/occupation/010830_boniface.html
12
Pascal Boniface: Est-il permis de critiquer Israël? Paris, 2003, Robert Laffont (a továb-
biakban Boniface 2003).
13
Ld. még erről Jean Dominique Merchet: Pascal Boniface quitte le PS qu’il accuse de
„communautarisme”. Libération, 2003. július 18.; továbbá: Alfred Grosser recenzióját
az Expresse, 2003. május 22-i számában (a könyvismertetés következményeként Grösser
távozott a neves hetilap felügyelőbizottságából) Ld. még erről Yves Azeroual: A-t-on le
droit de défendre Israël? Ce qu’il faut savoir avant de juger. Paris, 2003, Éditions Hachette.
A vita folytatódását ld. Pascal Boniface: La France malade du conflit israélo-palestinien.
Paris, 2014, Éditions Salvator. (A 2003-as könyv átdolgozásának megjelentetési nehéz-
ségeiről ld. P. Boniface Avertissements de l’auteur c. rövid bevezetőjét, uo. 9–11.)
világ rendkívüli bonyolultságát leegyszerűsíteni kívánó előítéletes gondolko-

dás épp a zsidók túlzott szerepvállalását, a rájuk irányuló kulturális figyelem
aránytalanságát hánytorgatja fel, maga vizionálja minden globális jelenség
mögé a felejteni vágyó mumust.”14
Vagyis, konkrétabban, Pascal Boniface, és mindazok, akik óvatlanul ebbe

a darázsfészekbe nyúlnak, ugyanazt a „hibát” követik el: amennyiben azt
hiszik, hogy a higgadt, őszinte és szókimondó érvelésnek helye és súlya
lehet bármilyen Izrael Állam biztonságát érintő vagy – immár hazai vi-
zekre evezve – a (magyar) zsidóság történelmi szerepét firtató vitában.
Nyilván – s ezt eszünk ágába sem jut felróni nekik – nem ismerik Horváth
János rezignált szentenciáját:
„Beszélhetsz német, francia; falusi, városi; katholikus, kálvinista; dunántúli és

tiszántúli; székely és alföldi; debreceni és nagyváradi stb. ellentétekről, speci-
alitásokról; csak zsidó nincs a világon az indulatnélküli megállapítás számára.
Zsidóval szemben csak filo-, vagy anti álláspontra szabad helyezkedni; s ha
ezek egyikében nem vagy: a zsidók és keresztény megbízottjaik addig üldöz-
nek, vágnak míg egyik vagy másik kategóriába bele nem kényszerítenek.
Tanulság: legnagyobb, s nekik legfélelmetesebb erő: az indulatnélküli, a
higgadt, a tudományos szenvtelenséggel megállapító zsidószemlélet (= zsidó-
kat szemlélés). A zs.val szemben az egyetlen fölény: a becsületes kriticismus.
Ezt az egyetlen pozíciót nem szabad feladni. Nem szabad nekik sem a s…
göket nyalni […] sem pofozni őket. Ezt a kettőt szeretik, illetve eltűrik, mert
tisztában vannak az emberökkel; de aki a két művelet egyikét sem alkalmaz-
za rajtok, attól félnek, mint valami titkos fegyvert rejtegetőtől. Mert hogy, aki
őket pozitíve nem szereti, ne gyűlölje őket s ne forraljon ellenök valamit: azt
elképzelni is képtelenek. Ez az egy pont, amelyben minden zs. megegyezik.”15
14
Idézi és interpretálja Szántó T. Gábor: Új antiszemitizmus. Szombat, XV. évfolyam,
2003. június, 16. (az én kiemelésem! – B.-K. B.;) Ld. még Kovács András: La question
juive dans la Hongrie contemporaine, Actes de la recherche en sciences sociales, vol.
56, no 56, 1985, 45–57. (magyarul: Zsidókérdés a mai magyar társadalomban, in
Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984, Párizsi Magyar Füzetek, 15–
76.; uő.: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig.
Múlt és Jövő, 2003/ 3. szám, 5–39.)
15
Horváth János Szekfű Gyulának, 1921. március 31.-én, idézi és interpretálja Mis
kolczy Ambrus: Szellem és nemzet. Babits Mihály, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor és
Zolnai Béla világáról. Budapest, 2001, Napvilág Kiadó, 81. Nincs itt terünk e pikírt
T ÖR E DÉ K | 257
Azzal pedig végképp nem számolnak, hogy az indulatokat nem egyszerűen

a téma mindenkori politikai tétje, még csak nem is a holokauszt jóvátehe-
tetlen rémsége, hanem – mindezekből következően is – egy csomó Izraelbe
ki nem vándorolt, vagy onnan különféle okokból eljött kettős kötődésű
(nemegyszer kettős állampolgárságú) férfi és nő gyakorta identitás-zavarig
fokozódó mély megrendültsége, illetve állandó tenniakarásban kifejeződő
kompenzációs kényszere, a zsidó állam érdekeinek feltétlen védelme (il-
letve a magyar zsidók és zsidó származású magyarok egy tekintélyes há-
nyadának nagyon is érthető túlérzékenysége és meghasonlottsága) vagyis
az ügy érzelmi alapú túlbuzgó szolgálata szítja ilyen józan ésszel szinte
fölfoghatatlanul magas hőfokra.
Ezt az attitűdöt emígy fejezte ki az 1967-es hatnapos háború idején egy
elfogultsággal igazán nem vádolható híres francia gondolkodó, Raymond Aron:
„Sohasem voltam cionista, először és mindenekelőtt azért, mert nem

érzem magam zsidónak… De ma világosabban érzem, mint tegnap, hogy
Izrael megsemmisítésének még a gondolata is lelkem mélyéig megsebez.
Ebben az értelemben megvallom [szó szerint: bevallottam], hogy egy zsidó
sohasem lehet teljesen objektív [szó szerint: sohasem juthat el a tökéletes
tárgyilagosságig], ha Izraelről van szó.”16
S innen már csupán egy kurta lépés Timothy Garton Ash neves brit társa-
dalomtudós fanyar beismerése, amelynek érvénye vitán felül áll:
passzus kimerítő elemzésére, így csupán egy megjegyzésre – és egy kérdésre – szo-
rítkozunk: 1. azokon a szöveghelyeken, ahol Horváth János (Margitta, 1878. június
24. – Budapest, 1961. március 9.) a zs.-jelölést használja, írjuk be a hottentotta vagy
egyszerűen az ember szót, és olvassuk úgy újra; 2. vajon az egyik legkiválóbb múlt
századi irodalomtudósunk, H. J. 1944 után mit írt volna ugyanerről? A téma legújabb
monografikus feldolgozására Gyurgyák János vállalkozott A zsidókérdés Magyaror-
szágon. Politikai eszmetörténet című nagyon alapos (ámbár sokak által vitatott) köny-
vében (Budapest, 2001, Osiris Kiadó, vö. Kecskeméti Károly: Gyurgyák János,
A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. – Budapest, Osiris, 2001, 788
p. Valóság, 2002/12., 94–102.)
16
A L’Expresse 2002. február elsejei száma alapján (közelebbi megjelölés nélkül) idézi
Boniface 2003,10.
„Nehéz egy nem zsidó európainak erről írni anélkül, hogy ne növelné a
bajt, amelyet elemezni próbál.”17
Más szóval, aki erre az aláaknázott terepre merészkedik, egyfelől nem tud-
hatja, hogy szándékaival szöges ellentétben vállalkozása nem eredendően
a kívánt hatással ellentétes-e, kontraproduktív (vagy annak minősül), más-
részt 2013 nyarán – Auschwitz után csaknem hét évtizeddel – bármennyire
szeretné is, nincs többé abban a helyzetben, mint Horváth János volt Tri-
anon után alig egy esztendővel, 1921-ben! Azaz nem „szemlélheti” többé
tárgyát – a „zsidó sorsot” – holmi „tudományos szenvtelenséggel” – noha
a tárgyilagosságra (objektivitásra) változatlanul törekednie kell!
Ez viszont nemigen megy, mert elegendő, ha az írásában előforduló bár-
melyik szereplő szocializációs-ideológiai környezetét vázolva akár egyetlen
szót is ejt az illető származásáról, máris megkaphatja, hogy a „zsidózás leg-
többször annak a sötét előjele, hogy valakinek a tollát az előítélet vezeti”.18
S ez még akkor is megeshet, ha a bírált politológus-szerző kenyérkereseti
forrását tekintve akkortájt történetesen az ottawai Jewish Community Coun-
cil tanácsadója,19 ergo igen kevéssé valószínű, hogy ádáz antiszemita volna…
S ez a címkézés egyebek között azért oly rémisztően veszélyes, mert
valóban nem lehet elintézni azzal, amit egy közel két évtizeddel ezelőtt
publikált tárcájában Bozóki András az Amerika-ellenességről kifejtett,
tudniillik, hogy „úgy hülyeség, ahogy van. Arra szolgál, hogy akiknek már
végképp semmi érv nem jut eszükbe, megbélyegezhessék vitapartnereiket.
Erre jó.”20
Az antiszemitizmus billoga épp azért oly félelmetes, mert a világtörté-
nelem abszolút mélypontja: a Soá (holokauszt) támasztja alá,21 s emez
17
Ld. Timothy Garton Ash: Európa-ellenesség Amerikában. 2000, 2003/3. szám, 24.
(http://ketezer.hu/2003/03/europa-ellenesseg-amerikában)
18
Ld. Antal Dániel: Felszabadítani Irakot, ÉS, 2003. október 17., 12.
19
Vö. Molnár Bálint: A konzervatív idealizmus kudarca, ÉS, 2003. szeptember 17., 9.
20
Ld. Bozóki András: Amerika-ellenesség? Magyar Hírlap, 2003. október 18–19., 15.
21
Ld. erről Hamp Gábor–Horányi Özséb–Rábai László [szerk.]: Magyar megfontolások
a Soáról. Budapest–Pannonhalma, 1999, Balassi Kiadó–Pax Romana Fórum–Pan-
nonhalmi Főapátság; Kőbányai János – a magyarországi pártpolitikai küzdelmek
összefüggésében – ezt írja erről: „a »szocialista polgárság pártjai« – a szocialisták és
a szabaddemokraták” […] Csak egyetlen szempont miatt engedik ébren tartani a
zsidó történelmet, hogy az ellentáborra – okkal, vagy ok nélkül – az antiszemitizmus
T ÖR E DÉ K | 259
(végső)érv és a belőle következő megkérdőjelezhetetlen erkölcsi fölény22

ellen – mármint, hogy „megtörtént/megtörténhetett”– egyszerűen nem
lehet semmiféle történeti, szociológiai, morális etc. pajzs mögé bújni: ki-
védhetetlen! És – valljuk (ismét) be –megbocsáthatatlan!23
Anyám, Erdész Mária (balról a második)

három osztálytársnőjével a szatmári Főtéren 1944-ben
Leghelyesebb tehát megítélésünk szerint az (volna), hogy mindazok, akik

nem zsidó létükre e „nehéz fába” vágják fejszéjüket először családjuk le-
gendáriumában tesznek rendet, először saját portájuk előtt söpörnek…
Hiszen óhatatlanul és megkerülhetetlenül olyasféle – az oral history kate-
góriájában tartozó – reminiszcenciákba ütköznek, miként e sorok írója is:
Édesanyám, Erdész Mária (1925–2011; aki 1940–1944 között a szatmári
billogát rásüthessék. Kétes eredménnyel, mert a virtuális antiszemitának csak rek-

lámot csinálnak […] a nem antiszemitákban pedig elkeseredést, sőt talán egyfajta
dafke antiszemitizmust vált ki ez a stratégia.” (Kőbányai 28–29.)
22
Vö. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Bibó István: Válogatott
tanulmányok. Második kötet. 1945–1949 [Vál. és az utószót írta Huszár Tibor; szerk.
Vida István; a jegyzeteket készítette Vida István és Nagy Endre]. Budapest, 1986,
Magvető Könyvkiadó, 623–797., ill. 903–913. (különösen 709.!)
23
Márai lényegre törő fogalmazásában: [1944-ben] „egy társadalom megmutatta igazi
arcát, a gyűlölet, kapzsiság, kegyetlenség mindenfajta őrjöngését. Soha nem lehet
elfelejteni, sem megbocsátani.” Ld. Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt, Toronto,
1999, Vörösváry Publishing Co. Ltd., 134.
Kereskedelmi Középiskolában végezte tanulmányait) úgy emlékszik, hogy

egyik osztálytársnője, az Auschwitzban minden családtagját elveszített Lébi
Katalin (sz. 1926. június 4-én) 1945 tavaszán így fakadt ki szülei bedesz-
kázott ajtajú háza előtt:
„Nincs Isten, de ha [mégis] van, én gyűlölöm!”;
Másik barátnője, a szintén árván maradt Diamantstein Ágnes emígy pró-

bálta feldolgozni a feldolgozhatatlant:
„Mi mindannyian halálra voltunk ítélve, s hálát kell adnunk az Istennek,

hogy túlélhettük!”
Harmadik osztálytársnőjéről nem őrzött meg hasonló kijelentéseket me-

móriája, de azt sajnos igen, hogy Sándor Gladys, tíz évvel a deportálás után
az önkéntes halált „választotta”.
A szatmári Kereskedelmi Középiskola végzős osztálya 1944-ben (a középső sor baloldalán

az első Anyám, mellette Harkácsy Sára, a többieket sajnos nem ismertem)
Apám, id. Kálmán Béla (1920–2000) egyik szinérváraljai gyerekkori ba-

rátja viszont, akinek nemcsak szülei, hanem csaknem teljes rokonsága a
krematóriumok martaléka lett, bevallotta, hogy csupán azért jött vissza
T ÖR E DÉ K | 261
(vagyis azért nem távozott azonnal „Palesztinába”), mert – pártaktivista-

ként, a Román Kommunista Párt „instruktoraként” – előbb bosszút akart
állni a „fasisztákon” szerettei elpusztításáért.24 (A teljes igazsághoz persze
számos esetben az is hozzátartozik, hogy a deportálást levezénylő „csapat”
a visszamaradt „zsidó javak” morzsáit szétosztja a csóró szomszédok kö-
zött, ily módon érdekeltté, cinkossá téve őket. Mármint abban, hogy túlélő
zsidó honfitársaik ne jöjjenek vissza! Így válnak egyszeriben potenciális
zsidógyűlölővé. Ha pedig ezt a deportáltak mégis megteszik, a bűntudat
heveny antiszemitizmust gerjeszt azokban is, akik korábban legföljebb
közömbösek vagy „csak” önzők voltak.)25
Más szóval csupán egyetlen partiumi magyar család emlékezete mind
a négy (?) alaphelyzetet rögzítette. Gondoljuk meg, mit jelent ez százezres
nagyságrendben? S most kérdezzük meg azt is magunktól, hogy ha minket,
nem zsidókat ér ugyanilyen felfoghatatlan trauma, mi hogyan cselekedtünk
24
Az adatok a hajdani szatmári középiskolások „Ki tudja merre visz a végzet” – feliratú
tablóképéről valók: Lébi Kati születési dátumára azért emlékezett ilyen pontosan
Anyám, mert ő volt az egyetlen, aki az 1925-ös évjáratú osztálynál egy esztendővel
később, mellesleg a trianoni „végzés” hatodik évfordulóján született... Ami azt illeti,
a sors megpróbáltatásaiból alaposan kijutott a többieknek is: a vállaji születésű Mel-
lau Etelka – németként – több mint két éven át Orosz Anyácska vendégszeretetét
élvezte „málenkij robot” (rabóta) formájában, míg az Amerikába szakadt, szintén
régóta megmagyarosodott szatmári sváb családból származó Prämer Etelka egyik
fia – önkéntesként – a vietnami pokolban halt hősi (?) halált… (id. Kálmán Béláné,
szül. Erdész Mária 2004. januári szóbeli közlése! B.-K. B.) Vö. kötetünk első esszéje
45. és 87. sz. jegyzeteivel!
25
Ezt a részt 2004-ben megjelent könyvem egyik szaklektora, az 1919-ben Berettyóúj-
faluban született és Temesvárott nevelkedett Tóth Sándor kolozsvári filozófia-pro-
fesszor (meghalt 2011. március 10-én Budapesten) kérésére illesztettük be. Az aljas
ösztönökre apelláló, közismert és Bibón kívül is sokak által leírt lélektani folyamat
árnyalt értelmezéséhez érdemes ismét mérlegelni egy másik kortárs, Tóth Imre filo-
zófus-matematikatörténész (Szatmárnémeti,1921. december 26.–Párizs, 2010. május
12.), fölkavaró visszaemlékezéseit is! Ld. Várdy Péter: „Az életben van, amit az ember
nem tesz. És tesz…” Beszélgetések Tóth Imrével, Budapest-Sepsiszentgyörgy, 2004,
Pont Kiadó-Pontfix Kiadó, 5–180. (különösen 109–131.!) Tóth Imréről ld. még, ismé-
telten, a kötet első írása 45. sz. jegyzetét is! Ld. erről újabban Csunderlik Péter: „Vajon
megváltozott-e a magyar nép”? [Interjú Deák Istvánnak, a Columbia Egyetem pro-
fessor emeritusával az 1945 körül tapasztalható magyar állapotokról és mentalitás-
ról]. Szép Szó, 2020. február 29., 4–5. Ld. még erről Majláth Roland (összeállította):
Milyen ember ma a magyar? Túlélő, széthúzó, tehetséges, önsajnáló? (Bojár Gábor,
Konok Péter, Fokasz Nikosz, Boldogkői Zsolt, Lakatos Júlia véleménye) Magyar
Hang, 2021. december 17–30., 20–21.
volna, vagy mit tennénk hasonló esetben? Illetve, ha a túlélők leszárma-

zottjai volnánk, hogyan viszonyulnánk Izraelhez, vagy bármely olyan tény-
hez, megnyilvánuláshoz, eseményhez, ami a „zsidókérdéssel” összefügg,
vagy „okos” politikai stratégák valamilyen ötletes „árukapcsolással” ahhoz
kötik-tálalják nekünk… Többnyire persze a négyévenként esedékes parla-
menti választások évadján …
Vagyis további szószaporításnak helye nincs, még ha tudjuk is, hogy
sokan és gyakran használják ugyanarra a célra s ugyanúgy, miként egy
magyar politológus az antiamerikanizmusról állította; az emberfia tehetet-
lenül széttárja kezét, ha már eltűrte, hogy szülei, nagyszülei, (társadalmi)
rétege, osztálya, népe, nemzete, illetve azok intézményei, szervezetei, ideo-
lógusai, egyházai és politikai vezetői – tisztelet a kisszámú nagy kivételek-
nek – ezen ősbűnt megszületni hagyták, ápolták, terjesztették, s később
bármilyen formában működtették, legalábbis cinkosan, avagy csupán pas�-
szívan elviselték …
Ezt a lelkiállapotot egy magyar közíró(hölgy) emígy rögzíti:
„Ki-ki mondhatná érveit, hogy soha, még gondolatban sem kívánt senki-
nek rosszat. Hogy hányszor, de hányszor elítélte azokat, akik a magyaror-
szági zsidóság elpusztításában részt vettek. Hogy minden egyes elvesztett
élet fáj. Hogy beleborzong az üresen álló vagy funkciót váltott vidéki zsi-
nagógák látványába. Elmondhatná bárki, hogy mi mindent köszönhet a
magyar kultúra a zsidóságnak. Idézhetné Szerb Antalt, aki a mindenkori
tankönyvek ellenében a magyar és a világirodalom szeretetére tanította
meg. Vagy Radnótit, akinek, mint neki, nem volt térkép e táj. Meg a többi-
eket. A zseniális Füst Milánt, a fájdalmasan hiányzó Vas Istvánt. De nem
teszi senki, nem tesszük, mert tudjuk, az érvek nem segítenek. Többnyire
visszafelé sülnek el. Tudniillik ebben a játszmában nincsenek játékszabá-
lyok. Ha azt mondjuk, zsidó, azt felelik: megkülönböztetsz: Ha azt mon-
dod, magyar, nacionalista vagy: Ha egyenlő elbírálásért esedezel, elfeled-
kezel a holokausztról. Ha holokauszt-megemlékezést sürgetsz, hogy soha
többé ne ismétlődhessen meg a múlt, a sebek feltépésével vádolnak. Ha
részt veszel a gyászünnepeken, kifütyülnek. Ha nem, közönyösséggel vá-
dolnak. Ha azt mondod, büszke vagy, hogy Kertész Imre magyarul írta
meg Nobel-díjas regényét, a Sorstalanságot, azt mondják, nincs közöd
hozzá. Jobb, ha hallgatsz. Hát hallgatunk. Ám hallgatásunkból is az derül
ki, hogy a szívünk mélyén antiszemiták vagyunk. Sőt nem csak a szívünk
T ÖR E DÉ K | 263
mélyén. Puszta létünk maga az antiszemitizmus. Hogy vannak közöttünk

zsidó származásúak is? Annál rosszabb. A kivétel erősíti a szabályt.”26
Kommentár helyett egyelőre halkan annyit mondhatnánk, hogy ezt hívják

a Történelem „bosszújának”, még halkabban viszont azt is megkérdezhet-
nénk: nem lehetne-e mégis, kölcsönös beleérzéssel, a kölcsönös érzékeny-
ségek és a változatlanul közös érdekek empatikus figyelembevételével ad
acta tenni, legalábbis csak nagyon-nagyon indokolt esetben – végső érv-
ként – megvillantani? Már csak azért is, hogy ha mi – az 1945–1956 között
született ún. „nagy generáció” nem is úszhatta meg, legalább a gyerekeink,
illetve az unokáink mentesüljenek alóla…Az oly kívánatos, sokak által
szorgalmazott tisztázódás, a felettébb szükséges (kölcsönös) „kibeszélés”
további (praktikus) akadálya, hogy történelmi rendszerváltások (és módo-
sulások) évadján kevéske idő jut az elmélyült olvasásra: a túléléshez múl-
hatatlanul szükséges „igazodáskényszer” szinte minden energiát felemészt
s ez a „helyzet” rengeteg jobb sorsra érdemes entellektüelt kényszerít –
mindkét „szekértáborban” – elvtelen „helyezkedésre”…
E szövegrész formálgatása közben révedt fel bennünk boldogult Bertha
Bulcsú27 egy odavetett mondata egy rég elfeledett tárcájában vagy három
évtizede,28 amelynek akkor nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.
Most viszont, sokkal érettebb fejjel, „üzenetét” már érteni véljük, jóllehet
nincs meg, elkallódott, ennél fogva filológiailag egyelőre nem tudjuk hite-
lesen reprodukálni. Ám értelme az volt, hogy a túlélők hazajövetele, itt-
honmaradása magasztos tett, az erkölcsi megtisztulás-üdvözülés lehetősége,
26
Ld. Osztovits Ágnes: Mit szeretnénk? Heti Válasz, 2002. november 15., 3. Vö. Gra-
nasztói György: Zsidókérdés? A lelkiismeret fájdalma vagy a harc eszköze? In: uő.: Mi
történik itt? Budapest, 2003, Magyar Szemle Könyvek, 217–259.
27
Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19.
28
Halványuló emlékezetemben az ún. Kesudió-vita egyik darabja lehetett (?) az ÉS
hasábjain, amelynek akkortájt szerkesztője volt. Magát a „vitát” is BB Kesudió című
cikke váltotta ki, illetve indította (ÉS, 1976. február 28., újraközölve: Beszélő (http://
beszelo.c3.hu/cikkek.kesudio-o). A vitaindítóban nem szerepel ez a gondolatmenet,
ellenben egy filozofikus mondattal zárul, amely – sajnos – mai viszonyainkra, és (ál)
vitáinkra változatlanul érvényesnek tűnik: „Kesudió hegyek között járunk, és szidjuk
egymást, mert rosszul dolgozunk, mert bent rekedtünk egy hibás körben.” (az én ki-
emelésem! – B-KB.). Vö. Mink András: A KESUDIÓ ÜGY (beszelo.c3.hu/98/
0708/14mink.htm).
esélye, nem egyszer bizonyítéka, legalábbis az arra – a kiválásra, kiemelke-

désre, valamiféle újnemességre – formálható jogos igény záloga…
Ha ezen a „megközelítésen” egy kicsit mélyebben elgondolkozunk (s
egybevetjük az elmúlt fél évszázad során a „trianoni” Magyarországon
végbement társadalomtörténeti és értelmiségszociológiai fejleményekkel,
és – részben – saját személyes tapasztalatainkkal), akkor számos újabb
„kérdés” merülhet föl bennünk, amelyekre kanonikus válaszunk nincs (s
épeszű értelmiségi ilyet nem is vindikálhat magának), ám – az elméleti
tisztázódás s a mások, fiatalabbak általi továbbgondolás elősegítésének
reményében – mégis megfogalmazhatjuk őket!
Valahogy ilyenformán: amennyiben úgy – és joggal – véltük-véljük,
hogy a két világháború közötti negyedszázad baljós intézkedései, s kivált
a „zsidótörvények” miatt – valamint mindazért, „ami utána következik”
– „a ’48–67-ig pozitív [szerepet játszó] középnemesség a századfordulóra
dzsentrivé átvedlett rétege, a 20-as, 30-as évek úri-keresztény középosztá-
lya”29 viseli elsősorban a történelmi felelősséget, és ennél fogva – most
szándékosan sarkítunk! – legjobb volna „kiiktatni” a magyar históriából és
társadalomtörténetből (legalábbis radikálisan átformálni, „humánusan”
átnevelni) vadonatúj, tőle markánsan különböző „szocialista” középréte-
geket30 teremtve a helyén és helyébe (ez lett volna az új népi demokratikus
Néhai Tóth Sándor véleménye (cédula, T. S. írásával, a szerző birtokában!)

29
Erről ezt írja Kőbányai János már idézett gondolatébresztő esszéjében: „Amit ezer
30
éve nem sikerült egy rendszernek sem a kipusztított zsidóság és a kitelepített német
nemzetiség helyébe (amely a középkor elejétől betöltötte a polgári, parasztpolgári
funkciót) föl- és létrehozott egy magyar etnikumú szocialista polgárságot vagy kö-
zéposztályt – javarészt szegény sorsú, a történelemből kiszorult rétegekből. Szocia-
lista polgárságot, amelyet a történelemtudomány és a szociológia – ha kellő távolság-
ban lesz tőle – pontosabban leír majd”, ld. Kőbányai 21–22. (kiemelés az eredetiben!).
Hasonló gondolatokat fogalmaz meg egy friss interjújában Nádas Péter is (azzal a
nem elhanyagolható különbséggel, hogy ő a „szocialista polgárságot” a kádárkori
kispolgársággal azonosítja): […] „Így jött létre [ti. a XX. században] az egymást követő
rezsimek közös erejével az örök illegalitásban virágzó kispolgári Magyarország.
A polgárságot ugyebár már szétverték a negyvenes években, a zsidó polgárságot ki-
fosztották, megölték, elűzték, abból semmi sem maradt. Néhány szőnyeg, meg né-
hány festmény. Az ötvenes években szétverték a mindig is gyöngécske keresztény
középosztályt. A kádárista kispolgár a régi kispolgárnak valamilyen tömegtársa-
dalmi változata lett […] A magyar társadalom teljes szerkezete [ti. 1989/1990-re]
tökéletesen szét volt verve, és nem volt új helyette.” Ld. „Én vagyok a magamhoz
T ÖR E DÉ K | 265
társadalom „felépítésének” egyik deklarált következménye: ti. a „szocialista

embertípus”!), akkor – hat-hét évtized távlatából – immár arra is joggal
kérdezhetünk rá, hogy:
a) szovjet birodalom perifériáján, ám – nyugati (főként amerikai) jóvá-
hagyással – annak érdekszféráján és hadászati akciórádiuszán belül vajon,
az ideológiai muníción kívül, adottak voltak-e az objektív gazdasági-szo-
ciológiai-társadalomtörténeti feltételek a magyar társadalom és „alkat”
ilyetén nagyszabású (gyökeres) „átgyúrásához”?
b) amennyiben – s ezt már ténynek tekinthetjük – ez nem bizonyult
lehetségesnek, hiszen a folyamatot saját belső ellentmondásai, elméleti
tisztázatlanságai, szereplőinek és irányítóinak „megvilágosodása” s ideo-
lógiai cikkcakkjai meg vargabetűi eleve fékezték, másrészt a Szovjetunió
szétesésével külső támasza is máról-holnapra megszűnt (vagyis saját ön-
törvényű dinamikája sem érvényesülhetett zavartalanul) mi alakult ki he-
lyette?
c) vajon az, amit József Attila, Kecskeméti György,31 Fejtő Ferenc,32 Bá-
lint György, Révai József, Horváth Márton, később Pándi Pál, Király István,
Köpeczi Béla és megannyi jobb sorsra érdemes „ideológus” a magyar tár-
sadalom korszerűsítése címén és révén – s kóros mételyei kimetszése árán
– látni akart (szeretett volna) azonos-e, vagy legalább megközelítőleg ha-
legközelebb eső példatár” Nádas Péterrel az Évkönyvről beszélgetett Károlyi

Csaba. Élet és Irodalom, 2021. december 22., 6–7. (Az idézett passzust ld. a 7. oldalon.)
31
Kecskeméti György (Makó, 1901. október 31.–Auschwitz, 1944 nyara) írásai, akár-
csak később Bibó István klasszikus tanulmányai, sem első megjelenésük időpontjá-
ban, sem később nem kerültek be az értelmiségi viták fő áramába, s így sajnos nem
épülhetek be sem kortársaik, s még kevésbé az utókor gondolkozásába. Pedig, ezt
talán mondanunk sem kell, Kecskeméti György elemzései (is) revelációnak hatnak,
s jó néhány esszéjét akár ma is írhatta volna. Ld. Philippos és Demosthenes. Kecske-
méti György válogatott írásai. Tanulmányok. Külpolitikai jegyzetek. Kortörténeti
jegyzetek. Könyvismertetések–kritikák. Drámák [Vál., szerk. Kozmáné Kecskeméti
Márta, Ferge [Kecskeméti] Zsuzsa, Kecskeméti Károly]. Budapest, 2001, Ulpius-ház
Könyvkiadó, 5–450.
32
Vö. Borsi-Kálmán Béla: Fejtő Ferenc, a par excellence magyar polgár. In: Hommage
à Fejtő Ferenc. Actes des colloques organisés par la Fondation Károlyi à Fehérvár-
csurgó et par le Centre Interuniversitaires d’Études Hongroises à Paris, Cahiers
d’Études Hongroises et Finlandaises, 2010/16, Paris, 2010, L’Harmattan, 35–45.; kö-
tetben, uő.: Megközelítések. II. Tanulmányok, esszék, beszélgetések. Budapest, 2012,
Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), 103–116.; továbbá B-KB 2014, Lucidus
Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), 289–304.
sonlatos-é a „nyugati” és „keleti” elemeket s mintákat szervetlenül és elég-

telenül ötvöző, zömében újgazdag „nómenklatúra-burzsoáziával”, és a főként
budapesti – szociológiailag jobb híján szintén az érzelmileg jórészt megta-
gadott hajdani kis-, közép- és nagypolgárság33 „cserepeiből” építkező,34
ugyanakkor a vészkorszak szorongásait, a „szocialista” közösségiség rokon-
szenves ábrándját, valamint a disszidens lét (utólag) vonzó romantikáját
nem minden komponensében harmonikusan elegyítő – (főként budapesti)
értelmiségi elittel?35
Vajon elképzelhető-é, hogy ez a két társadalomtörténeti képződmény
(faktum) – önmagában – elégséges mintát, modellt és dinamikát (erőt)
képvisel a továbblépésre, más szóval a kettejük kombinációjával esetleg
előállítható (s korlátozott mértékben máris működő) képzeletbeli „szűrő”
alkatrészei (alkotó elemei) elég stabilak, egyszersmind szemei (rései) elég
tág(as)ak-e ahhoz, hogy a magyar társadalom valamennyi szegmenséből
származó feltörekvő társadalmi szereplőket (aspiránsokat) áteresszék, vagyis
az egészséges, normális s a demokrácia játékszabályainak zavartalan mű-
ködéséhez elengedhetetlenül szükséges „átjárást” és felhajtó erőt biztosítsák?
Végül egy utolsó halk, ámbár enyhén provokatív kérdés: normális ésszel
vajha elgondolható-e, hogy a magyar társadalom és értelmiségi elit a rend-
szerváltás-rendszerváltozás zűrzavaros éveiben egymással a kommuniká-
cióképtelenségig meghasonlott két mértékadó (mainstream) csoportjának
soraiban – újra csak szándékos túlzással! – az egyik „oldalon” csupa sötét
33
A mi (nagy) generációnk még élénken emlékezik a „kispolgári csökevény”, „rohadt
burzsuj”, „fridzsider-szocializmus”, „osztályönzés”, „osztálykorlátok” és más hasonló,
egyaránt rosszalló, el- és visszautasító jelentéstartományba tartozó szavak és kifeje-
zések tucatjaira, amelyek – intenzitásukban – alig vagy egyáltalán nem különböztek
a „hárommillió koldus országát” irányító hajdani „levitézlett”, „rosszemlékezetű”
úri-keresztény középosztály regnálása idején dívó – ellenkező előjelű – dehonesztáló
vagy egyenesen baljós csengésű kiszólások tömkelegétől! Vö. Kunstár Csaba: Horthyz
mus és kádárizmus frigye. Nádas Péter szerint az állampolgárok többsége se ’48-hoz,
se ’56-hoz nem ragaszkodik. Népszabadság [Hétvége], 2003. november 29., 2.
34
Lengyel László egy korábbi könyvében, az 1960-as, ’70-es évekbeli burkolt „pszeudo-
polgárosodásról” értekezvén így ír: „A szétesett keresztény és nemzeti középosztály
helyébe egy új középosztály lép, amelynek lefojtott vagy teljesen hiányzik a nemzeti
azonossága, politikai arculata, viszont cserepekből újra összerakja a polgári életmó-
dot.” Ld. Lengyel László: Végkifejlet, Budapest, 1989, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 119.
35
Vö. Bozóki András: Az elitváltás elméleti értelmezései. Kelet-közép-európai megkö-
zelítések. Politikatudományi Szemle, XII. évfolyam/2003. 3. szám, 5–40.
T ÖR E DÉ K | 267
mucsai, fasiszta, náci és (potenciálisan) antiszemita agyalágyult, a másikon

pedig holmi álnok honáruló, kozmopolita, „idegenszívű” Amerika-bérenc
stb. leledzik, akik engedelmes „pártkatonák” módjára csak az alkalmas
pillanatra várnak, hogy vezényszóra egymás torkának essenek?
Vajon, némi távolságtartással szemlélve e vigasztalan „tájképet”, mind-
ezen tények és tendenciák ismeretében nem lehetséges-é, hogy mindnyájan
„egy, persze súlyos történelmi félreértés alanyai, szereplői, formálói és ál-
dozatai vagyunk”?36
Innen ugyanis az út csak egyetlen irányba: tömbösödéshez, „pilléresedés-
hez” szociológiailag kevéssé, (pszeudo)ideológiailag viszont annál inkább
aládúcolt érdekellentétek, (kölcsönös) frusztrációk, lelkiismeret-furdalással
elegyes meghasonlások és egymás ellen acsarkodó szekértáborok felé vezet.
Más szóval nagyon is lehetséges, hogy Bertha Bulcsú, aki nem volt sem
történész, sem szociológus, sem politológus, „csupán” maga is „mélyről jött”
író-szociográfus, igencsak fején találta a szöget, amikor az „újnemességről”
beszélt, s ki tudja, hogy hanyagul elejtett megjegyzése – a föntebb idézett
fejlemények fényében – nem valamiféle önbeteljesítő jóslat volt-e, mégis
amelynek – amennyiben beigazolódik – mindnyájan, ismételjük, a magyar
politikai és kultúrnemzet minden tagja egyformán kárvallottja (lehet)…
Mert ha Bertha Bulcsú látomása valósnak, s a Kőbányai János, valamint
a Kende Péter37 (és ezúttal nem idézett társaik) szövegeiből kihámozható
jelenségek pedig időtállónak bizonyulnak, netán véglegesen rögzülnek, az
nem kevesebbet jelent(het), mint azt, hogy szocialista építés ide, rendszer-
változás oda, a magyar történelem bugyraiban rejtőző feudális-rendies szár-
36
Ld. bővebben Borsi-Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében. Elfogult
gondolatfüzérek egy „ismeretlen szerző” „Önéletrajzáról” (történelmi esszé), Az
irodalom visszavág, 1999-2000/tél, 106–124. (kötetben: Polgárosodott nemes avagy
(meg)nemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből. Pécs, 2002, Je-
lenkor Kiadó, 145–150.!)
37
Ismereteink szerint szintúgy elég kevés visszhangot keltett Kende Péter Párizsból
való hazatérése után írt egyik legfontosabb – Zsidó Magyarország (In Kende Péter:
Még egyszer a párizsi toronyból. Kortörténeti és politikaelméleti esszék 1973–2003.
Budapest, 2003, Új Mandátum Könyvkiadó, 305–317.; a továbbiakban Kende 2003.)
– című esszéje, amely az asszimiláció tényleges (ám érzelmileg ellentmondásos)
befejezettsége mellett érvelve, újszerű s igen meggyőző módon szólít fel a „kérdés”
újragondolására!
mazásközpontú (ki fia-borja) rendezőelv38változatlanul érvényes és műkö-

dőképes, mindössze, akárha egy különösen ellenálló influenzavírus, alakot
(és kódot) változtatott: a „kutyabőr” helyébe – durva leegyszerűsítéssel, ám
nem egészen alaptalan feltételezéssel – a Soához (holokauszthoz) és közvetve
a zsidó származáshoz való megkerülhetetlen egyéni viszonyulás lépett39…
Nem kell azonban sem társadalomtudósnak, sem szociálpszichológusnak
lenni ahhoz, hogy belássuk: ez nem „zsidókérdés”, ellenkezőleg: a legkemé-
nyebb „magyarkérdés”…
S most tegyük ismét a szívünkre a kezünket: s gondoljuk meg (az általunk
jelzésszerűen számba vett, ám mások, az Olvasók hasonló emlékanyagával
föltehetően tengernyi tapasztalat összegzését megkísértve): vajon történel-
mileg, társadalomtörténetileg s kivált társadalomlélektanilag nem teljesen
„logikus”, mi több: legitim jelenséggel/jelenségekkel van-e újfent dolgunk?
Vagyis másképpen és távlatosabban fogalmazva: nem az Ész, hanem a (ma-
gyar) Történelem „cselével”, amely így, ebben a kacifántos formában adja
tudtunkra, hogy a korábbi törvényszerűségek alig veszítettek hatékonysá-
gukból, a régi, a História lomtárába utalt tendenciák napjainkban is sok
mindenben érvényesek, s a magyar fejlődés „logikája”, eredendő sajátossága,
„eredeti jellegzetességei” (a March Bloch-féle caractères originaux) – habár
némiképp eltorzult-kifacsarodott formában – most is, akárcsak 1910 körül
(a korábbi formáció társadalomdinamikailag reményteljes, történelmileg
kockázatos, geostratégiailag pedig vészjósló csúcspontján) – a teljes és
végleges betagozódás 1945 után egyfajta megváltás (evilági üdvözülés)
gyanánt is értelmezhető ellenértékeként – változatlanul a tökéletes (mara-
déktalan) összeolvadás/asszimiláció: a mégis megvalósítandó polgári (és
nem rendi!) magyar középosztály megteremtése mellett tette le voksát?
Ezt hagyta számunkra örökül – és feladatul a (magyar) Történelem!
Zsidóknak és nem-zsidóknak egyaránt.
Megjelent: Homályzónák/Zones d’ombre Felvilágosodás és liberalizmus/

Lumières et liberalisme Tanulmányok Kecskeméti Károly 80. születésnap-
Ez Bibó egyik alapvető tanulmányában „születésrendi elv” néven szerepel. (Vö. Balog 108.)
38
Mészöly Miklós posztumusz esszéje I. részének egyik alfejezetcíme így hangzik:

39
A megkerülhetetlen kérdés! Mészöly I. 52. Vö. Kőbányai 22–23.

T ÖR E DÉ K | 269
jára/Mélanges offerts à Charles Kecskemeti pour son 80e anniversaire. [Szerk.

Borsi-Kálmán Béla–Dénes Iván Zoltán–Ferge Zsuzsa–Miskolczy Amb-
rus.], 279–292.; továbbá in 2. jav. és bővített kiadás [Szerk. Borsi-Kálmán
Béla–Dénes Iván Zoltán–Ferge Zsuzsa–Filep Tamás Gusztáv–Miskolczy
Ambrus és Henry de Montety]. Budapest, 2019, Kortárs Kiadó, 419–436.;
bővebben B-KB 2014, 223–261.
TÉZISEK
Borsi-Kálmán Béla: Zsidók Temesvárott… és széles e világban. Esszék a ma-

gyar–zsidó (zsidó–magyar) szimbiózis történetéből. Budapest, 2014, Lucidus
Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek) című könyve1 2016. június 3-án dél-
után tartott (tudományos) vitájához.
Elöljáróban le szeretném szögezni, hogy nem tartom magam a „zsidó te-

matika” szakértőjének. Csupán „kirándulok” a témakörben, igaz, ezt nem
első alkalommal teszem. Különféle felkéréseknek (pl. egy 1997-es spanyol-
országi nemzetközi politológiai konferencia,2 továbbá egy 2009-es fehér-
várcsurgói Fejtő-emlékülés)3 engedve, valamint munkahelyi/külpolitikai
tanácsosi penzum gyanánt az iraki háború kapcsán 2002/2003 fordulóján
kirobbant amerikai–francia meghasonlás egyik mögöttes terének számító
izraeli–palesztin szembenállásról leírt, s e kötetbe [ti. e kis összefoglaló
címében szereplő könyvbe] is beválogatott „gondolatkísérletemet”4 leszá-
mítva csupán a temesvári zsidók magyarosodásának kérdésével foglalkoz-
tam némileg behatóbban, lévén az 2006-ban megvédett – a bánsági s fő-
ként temesvári integrációs, asszimilációs trendeket értelmezni és elemezni
igyekvő – akadémiai doktori disszertációm5 egyik alfejezete. Ebből nőtt ki
jelen kötet legterjedelmesebb s egyben félig-meddig címadó „Zsidók Te-
1
A továbbiakban B-KB 2014.
2
Az eredetileg egy valenciai konferencián franciául elhangzott előadás – Nacionaliz-
mus és magyar értelmiség 1989-1997 között avagy a „népi(es)-urbánus vita”– mai ol-
vasatban címmel – több helyen is olvasható magyarul. Pl. in: B-KB 2002, 182–222.
3
Fejtő Ferenc a par excellence magyar polgár. In B-KB 2014., 289–304. (az írás egyéb
filológiai adatait ld. jelen kötet 4. sz. eszéjének 74., továbbá 7. sz. írása 32. sz. jegyze-
tében!
4
Az izraeli–palesztin viszony az Egyesült Államok jelenlegi (az ezredforduló körüli)
geostratégiai törekvései fényében (gondolatkísérlet)... In: B-KB 2014.,120–222.
5
Öt nemzedék, és ami előtte következik … A temesvári Levente-pör …1919-1920. Bu-
dapest, 2006, Noran Kiadó Kft.
T É Z I SE K | 271
mesvárott 1716–1920” című esszéje,6 amelyet a számomra második párizsi

külszolgálatom idején (2011–2015) hozzáférhető újabb szakirodalom
könyvészeti adataival jelentősen kibővítettem. Ám levéltári szintig (mély-
ségig) terjedő alapkutatást sajnos ebben a tárgyban sem végezhettem, s
nem vagyok naprakész az izraeli bel- és külpolitika legfrissebb fejleménye-
iben sem. Annál is kevésbé, mert csaknem tíz hónapja hazatértem7 utolsó
párizsi kiküldetésemből, és a legjobb úton haladok a tökéletes honi „vis�-
sza-provincializálódás” irányába(n) …
Mindazonáltal azt sem állíthatom, hogy „nincs közöm” a témához és
szenvtelen távolságtartással tudnám vizsgálni a „tárgyat”, hiszen bármen�-
nyire ez volna is a (végső) cél, ez – mindannyian tudjuk –: lehetetlen. Ta-
pasztalataim szerint maga a „zsidó” szó kimondása is eleve többoldalú
gyanúba keverheti az embert Magyarországon! Hát még ha esszéket is közöl
róla8 … Ugyanakkor meggyőződésem, hogy minden magára valamit is
adó magyar értelmiséginek – bármelyik „oldalról” („szekértáborból”) szár-
mazzék is – nem árt(ana) leltárt készíteni arról, hogy miként viszonyul a
„kérdéshez” s persze módszeresen utánagondolnia, „kontextusba helyeznie”,
hogy – az elengedhetetlen szakirodalmi tájékozódáson túl – az, amit gon-
dol, vagy csupán vél (s megeshet: csak „érez”) milyen személyes élményekre,
családi legendáriumokra s persze igen sokszor valós (s többnyire kölcsönös)
sérelmekre vezethető vissza …
Tudományosan is helytállónak remélt „téziseim” felvázolása előtt az alábbi
személyes mozzanatokat is rögzíteni szeretném:
a) korai szocializációm egy partiumi kisváros ma már nem létező „zsidó
negyedében” történt (1948–1960) – többszörös kisebbségi léthelyzetben,
de nem-zsidó tudattal9
b) 1962 nyarán Magyarországra történő áttelepülésünket követően sá-
rospataki és budai diákként (1962–1966), a hódmezővásárhelyi katonás-
kodás (1967–1968) során, majd a pesti bölcsészkaron (1968–1973) jó né-
6
In: B-KB 2014, 7–119.
7
A szerző csaknem négyéves távollét után 2015. augusztus 11-én (kedden) tért vissza
2011. szeptember 19-én (hétfőn) kezdett második párizsi diplomáciai kihelyezéséről.
8
Ld. erről bővebben kötetünk TÖREDÉK. Töprengés a honi antiszemitizmus termé-
szetéről, avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony rendezésére c. írását.
9
Ld. erről jelen kötet első írását!
hány, többnyire még a „rendszerváltást” is átvészelt barátságot kötöttem,

amelyekben a „másik fél” a nómenklatúra-burzsoáziából, kisebb részben
a hajdani pesti nagypolgárság maradékaiból állt, de elvétve akadtak közöt-
tük a pesti és a túlélő vidéki zsidó kispolgárságból érkezők is. Alkalmam
nyílt tehát a különféle (történelmi) idősíkok s az ebből fakadó mentalitás
árnyalatok mérlegelésére …10
c) 1991 márciusa óta egy olyan nő a házastársam, aki anyai ágon kato-
lizált mannheimi német-zsidó családból származik, apja viszont Marra-
kech-i szefárd rabbik ivadéka. Ennélfogva kiterjedt szefárd rokonságunk
van Izraelben, az Egyesült Államokban és Kanadában.
d) S végül, de nem utolsó sorban: 1985 körül egy térségünket kiválóan
ismerő (anyai ágon orosz, apai ágon lengyel zsidó eredetű) francia szociál-
antropológus (Claude Karnoouh)11 az Astoria Szálló bárjában közölte velem,
hogy ő egyetlen „valódi” zsidóval találkozott Budapesten, s az én volnék…
Döbbent arckifejezésemet látva még ezt a paradoxnak ható félmondatot
fűzte hozzá: „azért, mert te a pesti zsidókhoz sem tartozol” …
Téziseim, előfeltevéseim:
1) a ma élő (különösen nemzedékemhez tartozó) magyar zsidókat helyesebb
volna zsidó eredetű magyaroknak nevezni, hiszen már nagy-és dédszüleik
is magyarnak tudták (és érezték) magukat. A nyelvi- és érzelmi hasonulás/
betagozódás legkésőbb az 1918-as/1920-as összeomlásig gyakorlatilag – Bu-
10
Ld. erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Az ideális „asszimiláns”, avagy a feladat. Bíró
Béla beszélgetése a szerzővel. In: B-KB 2002, 223–292., valamint ugyancsak kötetünk
első emlékezését!
11
Claude Karnoouh (Párizs, 1940. március 25.–Bukarest, 2021. szeptember 12.) azon
igen kis számú nyugati szakértő közé tartozik, aki nem csupán könyvekből és/vagy
levéltári fondokból ismeri térségünket, hanem hosszú éveket töltött „terepen”.
Román stúdiumait például úgy kezdte, hogy három éven át ki sem mozdult egy Bréb
(Breb) nevű máramarosi román hegyifaluból, amíg a román nyelv magas szintű el-
sajátítása mellett nem értette meg, milyen rugóra jár az archaikus román paraszttár-
sadalom. Számos kiváló könyve közül alighanem az Invention du peuple: chronique
de Roumanie. (Paris 1990, Éditions Arcantère) a legfontosabb. Ld. erről Tordai Zádor:
L’invention du peuple (Chroniques de Roumanie) [A nép feltalálása. (Romániai kró-
nikák, recenzió] Paris, 1990. Arcantère, Holmi, 1991/április (www.holmi.org ›
1991/04 › tardai-zador-claude-kamoouh-a-nep-feltal.). Nekrológja itt olvasható:
Sorin Antohi: Claude Karnoouh: going native, pour ainsi dire…(https://www.obser-
vatorcultural.ro/articol/de-la-etnologia-la-ontologia-etno-natiunii-romane/)
T É Z I SE K | 273
dapesten szinte bizonyosan! – végbement, lényegében nincs hová többé „as�-

szimilálódniuk”. (Az más kérdés: hogy 1944 után ez a „magyar” tudat és
„bizonyosság” megbicsaklott és jóvátehetetlen újabb sérüléseket szenvedett!)
2) mivel minden, a Holokausztot átvészelt maradék zsidó eredetű (vagy
-tudatú, esetleg zsidó identitását fokozatosan visszaszerző) magyar hon-
polgár is szociológiailag szerfelett rétegzett, tudatállapotuk felmérését,
önazonosságuk, „zsidóságuk” mértékét helyesebb volna rájuk bízni. Meg-
ítélésem szerint „zsidóságról” en bloc beszélni félrevezető, hiszen minden
zsidó származású magyar nő és férfi az integráció és betagozódás, továbbá
az érzelmi azonosulás – sajnos gyakran „leválás”– más-más fokán/szintjén
van. Továbbá ez, ennek méricskélése, megfogalmazása, „vállalása” legbensőbb
személyes ügye. Más szóval – V. I. Lenint parafrazálva – „konkrét személy
konkrét motivációinak konkrét elemzése” szükségeltetik. S ezek összege
adná az objektívnak remélt összképet.12
3) a magyarországi zsidóság integrálódási törekvése és hasonulási min-
tái, némi megszorítással leginkább Norbert Elias „civilizáció”-fogalmából,
közelebbről a „nemesi” és „polgári” értékek többé-kevésbé szerves össze-
szövődéséből 1789-re létrejött (gyakorlatilag elnemesedett) francia burzso-
ázia fejlődéstörténete alapján volna a legkönnyebben megérthető. Azonnal
hozzátéve, hogy amíg a franciáknak e sokrétű folyamathoz legalább 250 év
Ld. erről két neves magyar szakember (Gyáni Gábor történész és Turán Tamás hebra-
12
ista) alábbi összegzését: „Azt, hogy zsidónak lenni sokszor és sok helyen megbélyeg-
zettséggel járt és jár, tudjuk. Azt is, hogy a megbélyegzettség kényszerpályákat és kény-
szerszerepeket teremt, így a pária, a parvenü, az áldozat, az elkövetővel azonosuló és a
megmentő szerepeit. Mi van ezeken kívül? Azok a zsidók, akik istenfélők, zárt rítuskö-
zösségben élnek, a halacha előírásait követik, és az isteni gondviselésben bíznak? Vagy
inkább azok, akiket a Soá traumája határoz meg, és a túlélők sokadik emlékmé-
cses-nemzedékeként gyászolják elveszett vagy/és traumatizált felmenőiket, maguk is
belső sebeket hordoznak, és így mindenekelőtt emlékezeti és gyászközösséget alkotnak?
Vagy sokkal inkább azok, akik szolidárisak Izraellel és zsidó jövőképük van? Netán
azok, akik kulturális kötődésében erőteljes a zsidó témák iránti érdeklődés? Netán
mindezek együtt? Vagy ki-ki maga dönti el, hogy az önmeghatározások mintáiból mit
vagy miket választ? Amennyiben szekularizált világunkban el akarjuk kerülni a tértől
és időtől független kérdéseket és válaszokat, érdemes megismernünk azoknak a tudó-
soknak és íróknak a hovatartozás-tudatát, önazonosságát, akik magyarok és zsidók,
magyar-zsidók voltak. Erre kínál alkalmat a Magyar-zsidó identitásminták című könyv
bemutatója, majd a könyv elolvasása.” Vö. Magyar-zsidó identitásminták könyvbemu-
tató • OR-ZSE (https://or-zse.hu › Events) (az én kiemelésem! B-KB.) Ld. bővebben
Magyar-zsidó identitásminták. Szerk. Dénes Iván Zoltán. Budapest, 2019, Ráció Kiadó
állt rendelkezésükre, nekünk magyaroknak nem „adatott meg” az ehhez

szükséges „hasznos idő”. Mindnyájan, a magyar zsidók (zsidó-magyarok)
is elakadtunk valahol az 1910-es/1914-es, többnyire csak felében-harma-
dában valódi polgár, ám annál „magyarosabb” „úriember/úrinő” fejlettségi
fokon, amely a Horthy-korszaktól mindmáig – valódi kijegecesedés helyett
– csak tovább torzult.
4) megfigyelésem szerint a „modernizálva magyarosodó” (polgárosodva
„nemesedő”, egyszersmind eltökélten polgárosító) magyarországi zsidóság
betagozódási hajlama és szándéka, érzelmi hasonulásának szintje, továbbá
az ország korszerűsítésében nyújtott történelmi léptékben is kimagasló „tel-
jesítménye” – csak úgy, mint az egész XIX. századi „liberális magyar nemze-
tépítési és állam(terület)-megőrző kísérlet” – az egész történelmi – „szentist-
váni” – Magyarország kiterjedésére volt kalibrálva, s nem a „trianoni”
maradék-országra. Mindannyiunk, a térség összes népének és nemzetének
történelmi balszerencséje, hogy ez – strukturális és mentális okokból, továbbá
geostratégiai kockázatossága következtében – eleve nem sikerülhetett.
*
S zárszóként egy rész a Fejtő-esszé végéről
„Vagyis ugyanoda lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk, mondhatnánk, újra

ott vagyunk, ahol a part szakad – hetvenegy [nyolcvankét] év után! Kérdé-
seim: lett-e, kijegecesedett-e azóta honunkban „osztálytudatos”, a holland-
hoz, a skóthoz, a svédhez, a katalánhoz, de legalább a némethez vagy az
osztrákhoz hasonlatos, ahhoz mérhető polgár(ság) – a voltaire-i citoyen13
értelemben? Tisztázódott-e a hazai értelmiségi közvélekedésben – jobban
mondva kiderítette-e legalább a magyar historiográfia és szociológia –,
mennyiben avítt, nemesi jellegű, s mily mértékben modern polgári karakterű
mindaz, amit a magyar társadalomfejlődés és gondolkozás többszöri neki-
veselkedés után (és ellenére) az elmúlt másfélszáz évben végül is produkált?
Közelebbről, hogy ez a kétfajta (kétféle vétetésű), de elvileg összetartó (sze-
13
Jászi 423., ld. még Kende 2003, 60., továbbá Vajda Mihály véleményét is kötetünk első
esszéjének 84. sz. jegyzetében!
T É Z I SE K | 275
rencsés esetben egyirányú) „fejlődés”, érték- és ízlésvilág milyen arányban és

mértékben (mélységben) keveredett (elegyedett) a magyar middle class kü-
lönféle rétegeiben, beleértve a „szocialista (nomenklatúrás) polgárosodás”
kedvezményezettjeit is? Volt-e, megadatott-e nekünk az ehhez a „természe-
tes” kohézióhoz elengedhetetlenül szükséges hasznos idő, vagy legalább pár
évtizednyi történelmi/politikai szélcsend? S amennyiben válaszunk tagadó,
nem lehetséges-e, hogy minden látszat ellenére mi, mai magyarok mindnyá-
jan megrekedtünk az 1909-es társadalomfejlődési szinten, vagyis nagyjá-
ban-egészében ott tartunk – jobban mondva már ott sem!14 –, ahová orszá-
gunk, hazánk, közéletünk Fejtő Ferenc, Radnóti Miklós és Méliusz József
születési évében15 egyszer már nagy üggyel-bajjal, rengeteg ellentmondás és
öncsalás árán, de mégis felkapaszkodott? Amikor a baljós (geopolitikai és
14
Milyen jó is volna, ha legalább az 1909-1910 körüli állapotokat visszaperelhetnénk!
E „tézisek” szerzője nem ismer erről frappánsabb és árnyaltabb összefoglalót Schlett
István sorainál: „[A magyar történelem- és társadalomfejlődésben] Viszonylagos
sikert hozott […] a zsidók emancipációját célzó dualizmuskori törvénykezés is. A
viszonylagosságot a holokauszt látószögéből drámai módon érzékelhetjük – hisz a
zsidókérdést nem oldotta meg. De megoldhatta volna bármilyen más cselekvéssor,
bármilyen más politikai akció? Ám nem tette-e mégis elviselhetőbbé a Magyarorszá-
gon élő zsidóság helyzetét, s nem mentette-e meg a magyar társadalmat legalábbis
egy időre attól, hogy terméketlen, káros, szégyenletes és ráadásul megoldhatatlan
politikai konfliktusokban fecsérelje erejét? Igaz, volt Tiszaeszlár, volt Antiszemita
Párt, de csak a félig-meddig liberális rendszer összeomlásáig baljóslatú és sokak
számára fájdalmas epizódok maradtak. A magyarországi liberalizmus a maga arisz-
tokratikusan disztingvált, táblabírósan kedélyes, dzsentrisen léha, zsidósan felszínes
módján is margóra tudta szorítani az antiszemitákat, s nem engedte államüggyé
tenni a zsidókkal szemben kétségtelenül széles körben meglévő és különböző forrá-
sokból származó előítéleteket, fenntartásokat, gyanakvásokat. Persze, ez nem euró-
pai stílus – ha európain csak a felvilágosult, előítéletektől mentes, racionálisan gon-
dolkodó, toleráns embert, az ízig-vérig gentleman-magatartást értjük. De Európa
más vidékeit csupa gentleman lakta? Témánknál és a korszakban maradva: Franci-
országban sem viselkedik mindenki Zola, és Csehországban sem mindenki Masaryk
módján. Kérem jól érteni! Nem mentséget, csupán magyarázatot keresek.” Schlett
István: Az opportunizmus dicsérete. Politikai elmélkedés a zsidókérdésről. 2000.
Irodalmi és társadalmi havi lap, Mcmxc Február, 16. (az én kiemelésem! –B-KB).
Schlett István „politikai elmélkedés”-einek egyik végpontját nemrégiben tette közzé:
Ld. uő.: A politikai gondolkodás története Magyarországon. I–III. kötet és Appendix.
Budapest, 2018, Századvég Kiadó. (Vö: Illés Gábor: Hogy hamis modell ne csábítson.
Országút, I. évf., 7. szám, 2020. április 24., 30–33.)
15
Radnóti Miklós (Budapest, 1909. május 5.–Abda, 1944. november 6/10. között); Mé-
liusz József (Temesvár, 1909. január 12.–Bukarest, 1995. december 2.); Fejtő Ferenc
(Nagykanizsa, 1909. augusztus 31.– Párizs, 2008. június 2.)
társadalomtörténeti) előjelek ellenére elméletileg még mindig volt némi re-

mény a föntebb taglalt nehezen egyeztethető értékek harmonikus elegyedé-
sére és – különösen szerencsés körülmények között (mondjuk a történelmi
Magyarország egyben maradása esetén) – szerves egybeolvadására, a nemesi
típusú magyar polgárosodás végigfuttatására, legalábbis állandó (konstans)
típusjegyeinek rögzülésére…
S ha e kellemetlen kérdezősködést folytatva feltesszük, hogy nemzeti
nagyjaink eleve téves koordináták mentén jelölték ki az úticélt, hibásan
mérték föl történelmi esélyeinket, s adottságainknak, reális (kivihető) le-
hetőségeinknek nem megfelelő modellt (mintát) – a francia (jakobinus tí-
pusú) központosított egynyelvű nemzetállamiságot (annak jogegyenlősítő,
rokonszenves republikánus eszmeisége nélkül)16 – választottak, nem le-
hetséges-e, hogy mindnyájan, kivétel nélkül egy nagy (történelmi) érzékcsa-
lódás (illúzió) hordozói, működtetői – és áldozatai vagyunk?
Magyarán a magyar nemzetté válás/polgári átalakulás (társadalomtör-
ténetileg és szociológiailag) egyfelől deficites lett, a nemzetépítés pedig
(politikailag) egész egyszerűen kudarcot vallott. És továbbmenve, mindezt
alaposabban végiggondolva, nem kockáztatható-e meg vajon az a sejtés is,
miszerint emez illúzió és nemzetépítési/társadalomátalakítási kettős siker-
hiány jegyében (és nemkívánt érzelmi közösségében) vagyunk/maradtunk
mi, valahányan MAGYAROK?
S legnagyobb bajunk épp az, hogy ezt a tényállást sem igazán elfogadni,
sem pedig (egymásnak) megbocsátani nem tudjuk, ennélfogva nem szűntünk
meg egymást – a magyar társadalom- és értelmiségi elit különféle, szervesülni/
összeolvadni nem képes rétegét s azok „képviselőit” (lényegében saját ma-
gunkat) – okolni végeredményben közös (nemzeti) mulasztásainkért?
Vagyis ennek hiányában lettünk/vagyunk „magyarok”: kisstílű állandó
(ismétlődő) acsarkodásainkkal, egymásra mutogatásainkkal, felelősség
áthárításainkkal, megrögzött bűnbakkereső hajlamainkkal, szélmalomhar-
„A kelet-közép-európai térség államai a francia modellt mindmáig félreértették.

16
Csak az államnemzeti dominanciát vették észre benne, s ezt vették át több-kevesebb

sikerrel, kifelejtve belőle a másik, az előbbinél nem kevésbé alapvető és mérvadó
elvet: az állampolgári egyenlőséget.” Ld. Kende Péter: Kettészakadt politikai közös-
ség. In: Kende 2003, 93–94.
cainkkal, ádáz szekértáborainkkal és – legalábbis egyelőre – reménytelen
délibábkergetéseinkkel.
Holott, ismétlem: a magyar politikai és értelmiségi elit felelőssége a több-
szörös kudarc miatt közös (még ha más-más arányban esik is latba), és
büntetlenül, további káros következmények nélkül valójában – történelmi
távlatban – nem is porciózható.
A kárfelmérés és a közös romeltakarítás s majd ezután az újrakezdés
viszont minden jel szerint – huszonhat [recte: harminckét] évvel a rend-
szerváltás/rendszerváltozás után – ismét elkerülhetetlen.
E sorok írója ezért tekinti Fejtő Ferencet a par excellence – mert nem
létező – de egyszer talán, együttes erővel mégis megvalósítandó magyar
polgárság egyszemélyes prototípusának.”17
Zugló, 2016. június 3., délelőtt.
(Javítások, kiegészítések: 2016. június 4; június 6.; 2021. május 19–24.; 2021. decem-
ber 30.)
Megjegyzés: Ez a szöveg nyomtatásban most jelenik meg először.
Borsi-Kálmán Béla
(Zugló, 2019 novemberében)
B-KB 2014, 298–300.

17
BORSI-KÁLMÁN BÉLA
2011 ÓTA MEGJELENT MUNKÁI
Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről

és identitásról. Budapest, 2011, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek)
Megközelítések. II. Tanulmányok, esszék, beszélgetések. Budapest, 2012, Lucidus Kiadó
(Kisebbségkutatás Könyvek)
Nemzetstratégiák. Politológiai és társadalom-lélektani esszék, tanulmányok a román–
magyar(francia) a szlovák(cseh)–magyar, a francia–amerikai és a német–francia
viszony történetéből. Budapest, 2013, Méry Ratio–Kisebbségekért Pro Minoritate
Alapítvány
Zsidók Temesvárott … és széles e világban. Esszék a magyar–zsidó (zsidó–magyar) szim-
biózis történetéből. Budapest, 2014, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek)
AU BERCEAU DE LA NATION ROUMAINE MODERNE – DANS LE MIROIR
HONGROIS. Essais pour servir à l’histoire des rapports hungaro-roumains aux XIXe
et XXe siècles. Paris, 2018, Éditions des archives contemporaines
Pszeudo-fociesszék. Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről.
Budapest, 2018, L’Harmattan Kiadó
Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise. Budapest,
2018, Magyar Szemle Könyvek
Az Aranycsapat és ami utána következik. Adalékok a Rákosi-korszak és a Kádár-rend-
szer történetéhez a futball tükrében. Budapest, 2019, Kortárs Kiadó
Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” –
története, 1919–1922. Budapest, 2020, Kortárs Kiadó (Második, javított kiadás
Budapest, 2021, Kortárs Kiadó)
Főszerkesztés: Homályzónák/Zones d’ombre. Felvilágosodás és liberalizmus. Tanulmányok
Kecskeméti Károly 80. születésnapjára/Lumières et liberalisme. Melanges offerts à
Charles Kecskemeti pour son 80e anniversaire. Budapest, 2019, Kortárs Kiadó. Főszer-
kesztő: Borsi-Kálmán Béla (A szerkesztői munkában részt vettek: Dénes Iván Zoltán,
Ferge Zsuzsa, Filep Tamás Gusztáv, Miskolczy Ambrus és Henri de Montety)

BorsiKalmanBela Aha

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

BorsiKalmanBela Aha

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Borsi-Kálmán Béla

Filep Tamás Gusztávnak, 60. születésnapjára

© Borsi-Kálmán Béla, 2022

A kiadásért felel a Könyvpont és a L’Harmattan Kiadó igazgatója

A kiadó kötetei megrendelhetők,

Borító: Kára László

Emlékek a szinérváraljai zsidó közösségről 12

Emlékeim Kádár József kegyesrendi szerzetesről 53

Szabad György problémaérzékelése egy témaválasztás tükrében

Emlékek és reflexiók Esterházy Péter „Mesterről” 92

FÖRGETEGBEN. Gondolatok Bődy József:

Az első igazi temesvári magyar szociáldemokrata,

TÖREDÉK. Töprengés a honi antiszemitizmus természetéről,

Tézisek. Borsi-Kálmán Béla: Zsidók Temesvárott …

„La vida no es la que uno vivió, sino la que uno

Az öregedő Gabriel (Gabo) Márquez, az elmúlt idők talán legkatartikusabb

Gabriel García Márquez: Vivir Para Contarla 2002. (Azért élek, hogy elmeséljem az

kételyt is hozzá másoljuk: „és nem mellesleg, kinek is mondja”… Vagyis

megkerülhetetlen szerepébe. S itt jött kapóra, hogy öntudatra ébredése – a

roly 80. születésnapjára készült tisztelgő kötetben 2013-ban látott először

* A kötet megjelenése a 2021 szeptemberi könyvhétre volt kitűzve, de első nekifutásra

„álmomban gyakran látom a jégvirágokat a holdfényben megcsillanni a

Előadásomat egy sajnos már irodalomtörténeti jellegű epizóddal kell

nem hasonlító egyvelegét, ami – finoman szólva – nem könnyíti meg az

érdekességként jelezzük: Radnóti Miklós – Naplójában – említi felesége,

Szórványos adatok Szinérváralja

Utólag nem tudom már rekonstruálni, kinek okozott nagyobb meglepetést

zed tetejéről című lenyűgöző önéletírásában.13 A vidék Isten háta mögötti

„Szinérváralja az én gyermekkoromban [1909–1920] nagyközség, Szatmár

lottam magyarázatot: tiszta színarany ereket találtak itt, mert ez az egész

Azt már én teszem hozzá, hogy Sylvester János emlékműve már az én

Amúgy az Incze-família sem számított tősgyökeresnek, csak 2001-ben tudtam meg,

csonyán adott,21 s 2002-ben megjelent kötetembe22 is felvett életinterjú

ben az addig szőlőműveléssel foglalkozott nép keresetképtelenné lett […]

A Szinérváralja c. hetilap egyik számának címlapja

Szilánkok egy „primér szocializáció”

Az előadó (egyszersmind az alant következő sorok szerzője) a föntebb

„1944 tavaszán Szatmárnémeti gettójába szállították, ahonnan őket is

A két világháború között a kisvárosban igen tekintélyes számban élő, 1930-

körülbelül másfél százan tértek vissza. Az életben maradottak közül néhá-

gyönyörű fekvésű zsidótemető a szinyéri várrom alatt húzódó, ma is több-

További nehézséget jelent az emlékező számára, hogy Incze János szinér-

Szilánkok egy „primér szocializáció”

Első zsidókkal kapcsolatos élményeimet nemigen tudnám konkrétan fel-

tartózkodott, szintén a mamájával. Mi ketten nagyon közel ültünk le

Ehhez tartozik az a reminiszcencia is, hogy a sakter az udvar végén álló

apjától, Kandó János hajdan Boszniát is megjárt borbélymestertől, és „vá-

(Most, írásomat átolvasva jut eszembe, hogy nagyanyánk egyszer beszélt

Azt hiszem, ugyanebben a jelentéstartományban értékelendő a föntebb

Számomra különösen szívet melengető módon a húszas évek elején

Jelenleg Str. Crişan (Szinérváralja 2015, 155.).

A „főhadiszállás” Judovicséknál volt. Akkor jártam először és utoljára

el, s nem csekély lelkiismeret-furdalása is lehetett, mert lopva utánaosont,

Vö. Prof Yosef Steinberger www.biu.ac.il/LS/Services/TerresEco/yossi.html; Steinberger

Yosef Life sciences.biu.ac.il/en/node/610;life-sciences.biu.ac.il/en/node/610; www.biu.

lány, immár korosodó hölgy, akkor mesélte azt a vissza-visszatérő álmát,

A bajba jutott Kálmán-család 1958 őszén

Egy ugyancsak ebből a nehéz időszakból származó másik szép gesztust

hova ásta el a kert végében egy vaskazettában a vészkorszakot is átvészelt

hallottam: a kivándorlást követően az izraeli válogatottban is játszott né-

román harmadosztályban szereplő kezdő csapatába!

A szinérváraljai magyar általános iskola egyik végzős osztálya 1955 körül

Az ő nálunknál öt-hat évvel fiatalabb Ferenc62 nevű fiuk szintén Kolozsvárt

ugyancsak nemesi címet szerzett édesapja, Bekény István főlevéltáros és

gyermeteg naivitását még idősebb korában sem vesztette el. Összefoglalva