Filep Tamás Gusztáv

Ligeti Ernő
A kötet a Magyar Művészeti Akadémia
Művészetelméleti Tagozatának
megbízásából készült.

Szaklektor: Bárdi Nándor

© Filep Tamás Gusztáv, 2019

© Magyar Művészeti Akadémia, 2019
© MMA Kiadó Nonprofit Kft.
Filep Tamás Gusztáv

Ligeti Ernő
Egy urbánus transzszilvanista

MMA Kiadó
2019
Kiadta a Magyar Művészeti Akadémia megbízásából az
MMA Kiadó Nonprofit Kft. 2019-ben

www.mmakiado.hu

Felelős kiadó: Pécsi Györgyi, dr. Szabó László

Felelős szerkesztő: Szathmáry István

Sorozatterv: Árendás József

Nyomdai előkészítés: Bácsi István
Nyomta és kötötte: Pauker Nyomda
Felelős vezető: Vértes Gábor ügyvezető igazgató

ISBN 978-615-5869-13-6
 [5]

TARTALOM

Bevezető  7

Megírt és megíratlan könyvek, címváltozatok  13

Értékelése a diktatúra évtizedeiben és azután  17
Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában  22
  I.  22
II.  27
Irodalomszervezés a főhatalomváltás után  47
A modernség emléke. Az első kisregények  67
A kisebbségi progresszió  74
Közéleti szerepvállalások  91
Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről  108
„A világ kicsiben”.
Erdélyiség és vidékábrázolás Ligeti regényeiben  121
Kisembersors és kiútkeresés. Ligeti és a polgári
regény  123
Az újságíró és a lapszerkesztő  147
Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról  165

Függelék  201
Életrajzi adatok  207
 [7]

BEVEZETŐ

Ligeti Ernő neve, írói és újságírói munkássága a  két világháború között

igen ismert volt a magyar nyelvterületen, az erdélyi – romániai – magyar
irodalom szervezői és fontos alkotói között tartották számon, a harmincas
évek elejétől megszilárduló kánonba mégsem került bele. 1945 után már
főleg az irodalomtörténeti névsorolvasásokban szerepelt, a  kommunista
diktatúra megdőltéig egyetlen kötete jelent meg, azt is inkább a  hagyo-
mányfeltárás leltározó szemlélete szerint értékelték; volt olyan irodalom­
kritikus, aki értően és érzékenyen írt róla, s a könyv ürügyén újraértékelését,
más munkáinak újrakiadását szorgalmazta – természetesen hatástalanul
–, de olvasótábora a könyv megjelenése után sem alakult ki. A 21. század
első évtizedében, ha nem is látványosan, de történt bizonyos fokú válto-
zás. Ligetinek megjelent két könyve, a főművének tekintett Súly alatt a pál­
ma­, amely körül 1945  után egyrészt kisebb legenda keletkezett, másrészt
– a  kettő között persze korrelatív viszony volt – de facto tiltólistán volt,
és ennek előzménye, az Elsüllyedt világ; továbbá született az íróról féltu-
catnyi tanulmány, esszé. Viszont éppen ez az időszak volt az, amikor – az
1989  utáni újrafelfedezési láz lecsillapultával – a  két világháború közötti
szellemi örökség jelentős része a lomtárba került. A tudományos érdeklő-
désnek a kutatás szabaddá válásával összefüggő növekedésével és módsze-
reinek finomulásával fordított arányban az olvasói kíváncsiság tünékenynek
bizonyult; minél több értéket fedezett föl újra a szakma az első kisebbségi
korszakból, annál inkább korlátozódott az olvasók érdeklődése néhány
életműre. Nem feltétlenül a legfontosabbakra.
Ligeti Ernő munkásságának áttekintése előtt fontos számításba vennünk
két dolgot. Az egyik az, hogy életművének és tevékenységének megítélése –
bár kapott bírálatot eleget – életében általában sokkal kedvezőbb volt, mint
amilyenre az utólagos összegzésekből következtethetnénk. Ennek nagyon
egyszerű a magyarázata. Utaltam rá, hogy az erdélyi (magyar) irodalomról
alkotott kánon a kisebbségi korszak második évtizedében véglegesült. Igaz,
nem valamely irodalomtörténeti monográfiában, hanem az egyes írók saj-
tórecepciójában, a lapokban szereplő névsorokban, illetve a fogyasztás, az
egyes könyvek eladott példányszámai révén, s jószerivel az 1920-as évek
végén és a  következő évtizedben írott művek recepciója által, magyarán
döntő megkülönböztető jegyeit az irodalomtörténet-írás is későbbi sike-
res produktumaiból vonta el, nem beszélve az „olvasótáborról”, amelynek
[8] Ligeti Ernő

egyébként ítélőképessége is, emlékezete is fogyatékos. A korabeli „szakmai”

olvasat többsíkú, tagolt, de ezt előbb a magyarországi „civil” közvélekedés
mosta el – az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei többszörös szűrőn át (itt
fontos szempont volt az eladhatóság) Magyarországon kerültek tömeg-
fogyasztásra, Erdélyben nem voltak annyira ismertek, mint az „anya”-or-
szágban , s ez valószínűleg visszahatott e szerzők otthoni megítélésére is,
másrészt 1945 után ideológiai szempontok alakították ki a „haladó hagyo-
mány”-t. Ennek következtében azt is, hogy mit lehetett olvasni a két há-
ború közötti irodalomból itt is, ott is (elsősorban azt, amit a kommunizmus
évtizedeiben kiadtak). Végül, az 1989 utáni olvasói generációk is hézagos,
részben olvasmányélményeken, részben családi hagyományokon átöröklő-
dött emlékeken, félinformációkon nyugvó képet alakítottak ki a  korszak
erdélyi irodalmáról.
Ligeti első fél tucat művének kiadása idején már létezett az általa
egyébként rokonszenvvel fogadott és figyelemmel kísért, tematikájában
s részben nyelvében „székely”-nek tekintett irodalom, sőt 1923-tól kezdő-
dően – Balázs Ferenc és Jancsó Béla írásaiban – már okadatolható elméleti
előkészítése és pár évvel később recepciója is van, de az évtized végéig
csak egy-két reprezentatív mű – Nyirő József Jézusfaragó ember című 1924-
es novelláskötete, részben önéletrajzi regénye, az Isten igájában, Tamási
Áron novellái és Szűzmáriás királyfi című, 1928-as regénye – fémjelezte
az irányzatot, az igazán népszerűvé vált munkák majd csak a következő
évtized elejétől következnek egymás után. Az olvasói rokonszenvet főleg
a regionális, népi vagy archaikus elemeket közvetítő értékek keltették föl,
a  főhatalom-váltás avantgárd kezdeményezései éppúgy kiestek a  rostán,
mint a korszak erdélyi városi társadalmának életéről szóló jobb vagy ros�-
szabb könyvek. Nagyon fontos, hogy a székely írók, egyébként Ligeti ba-
rátai, kollégái – Nyirő, Tamási, Tompa László vagy a szépíróként népsze-
rűvé sosem vált Kacsó Sándor – efféle kizárólagosságot nem igényeltek,
mindannyian a Helikon tagjai és az irányzatosságon felülemelkedő iroda-
lomeszmény hívei voltak. Ligeti pedig már egyik 1931-es tanulmányában
szól a székely irodalom értékeiről is,1 és recenzensként sok e körbe tartozó
könyvvel foglalkozott.
Azt a  közhelyet látjuk érvényesülni itt is, hogy a  visszafelé megíródó
retrospektív kép soha nincs tekintettel a részletekre. Közvetlenül az impé-
riumváltozás után – tekintettel az „erdélyi” irodalom partiumi kezdeteire
is – nem merülhetett még föl, hogy a székely rekvizitumok, nyelvi elemek,

1 Ligeti Ernő, „Eszménykeresések az erdélyi magyar irodalomban”, Erdélyi Helikon, 9.  sz.
(1931): 686–692.
 Bevezető [9]

a havasi világ közege – vagy akár a hegyi tájak stílromantikája – az erdé-

lyi irodalom nélkülözhetetlenül jellegadó jegye lesz. A  közvélekedés szerint
az erdélyi irodalom nem mutat föl túl sok urbánus vonást, népi, (ős)ter-
mészeti és archaizáló kellékekről viszont aligha mondhat le – itt részben
az történik, hogy a végleges képből, az olvasóközönség által uralkodónak
tekintett áramlatból következtetünk vissza a kezdetekre. Vannak azonban
kivételek. Karácsony Benő prózájának például van egy kicsiny, ám annál át-
szellemültebb tábora, a szokás mégis a kényszerhelyzetet szentesíti – mint-
hogy a  korszakban sem a  romániai magyar kisebbség átfogó társadalmi
képe, sem a városi lakosság élete nem foglaltatott átütő erejű, maradandó
nagyepikai műbe, azaz az ilyen kísérletek csak részleges eredményekkel jár-
tak (vagy olvasatlanok) – az utókor ezt a hiányosságot mintha érdemnek
tekintené, és az erdélyi próza a priori sajátosságaként könyvelné el. Ebben
a könyvben megpróbálunk érveket fölhozni, bizonyítékokat csoportosítani
amellett, hogy éppen Ligeti Ernő azok egyike, akik a legelszántabb kísérle-
teket tették az erdélyi városi regény megteremtésére.
A másik itt említendő jelenség összefügg az előzővel, részben utaltam
is már rá. A korszak erdélyi világa a magyarországi olvasók többsége sze-
mében zárt, érintetlen, archaikus világ. Abból a tényből viszont, hogy Uz
Bence vagy az először a Hargitán berendezkedő Ábel nem olvasott világla-
pokat (fontos megjegyeznünk itt, hogy a korszak romániai magyar irodalmi
életében nincs népi-urbánus csoportellentét, maga Ligeti – ahogy utaltam
rá – elismerte a székely írók érdemeit, szerette, gyakran méltatta könyveiket,
tehát nem irányzatok harcáról van szó, hanem olvasói szokásokról, sztereo-
típiákról, esetleg utólag konstruált csoportok érdekeiről), tévesen következ-
tetnénk arra, hogy az európai civilizáció nem jutott el napi rendszeresség-
gel az erdélyi magyar társadalom szervezőihez, a politikai életben szerepet
vállaló képviselőihez. Kapóra jön, amit Sipos Lajos ír, illetve Taxner-Tóth
Ernőtől idéz arról, hogy 1933 után Tamási Áron Kolozsváron „Naponta
megjelent a literátus emberek törzsasztalánál a New York kávéházban. Itt
találkozott »a több nyelven olvasó Ligeti Ernővel és Lakatos Imrével,2 akik
a  világ minden fontosabb eseményéről tudtak. […]«”3 Hovatovább ural-
kodóvá vált az a  tévképzet, hogy a  romániai magyarság életében a  szép-
irodalom vállalta át a kisebbségi önszerveződéshez szükséges információk
közvetítésének döntő többségét, szabta meg a  teendőket, tárta fel a  tár-
sadalmi cselekvés tervezéséhez megvilágításra váró összefüggéseket. Van

2 Lakatos Imre, Kuncz Aladár franciaországi internált társa, rövid ideig az Erdélyi Helikon szer-
kesztője, a korszak Erdélyének egyik legszélesebb látókörű tanulmányírója Ligeti sógora volt.
3 Sipos Lajos, Tamási Áron: Élet- és pályarajz (Budapest: Elektra Kiadóház, 2006), 79. A belső
idézet jelölése ugyanitt: Taxner-Tóth Ernő, Tamási Áron (Budapest: Gondolat, 1973), 69.
[ 10 ] Ligeti Ernő

olyan feltételezés, hogy az első korszakban az új, kisebbségi helyzet tuda-

tosítását a leggyorsabban és maradandó érvénnyel éppen a szépirodalom
végezte el. Aki azonban végigböngészte az első kisebbségi korszak egy-két
fontos napilapját, az azt tarthatja valószínűbbnek, hogy inkább hatott e vo-
natkozásban is a napisajtó, a politikai publicisztika és részben az elméleti
szakirodalom a szépirodalomra, mintsem a szépirodalom a közéletre. Nem
beszélve arról, hogy az 1918-tól viszonylag gyors szerkezetváltáson átesett
napilapok némelyike az olvasóközönséget professzionálisan szerkesz-
tett, jól kiépített hírcsatornák révén informáló orgánum volt. A romániai
magyar újságolvasók viszonylag gyorsan és – annak ellenére, hogy a napi
eseményekről érkező hírek pontatlanoknak, dezinformálóknak bizonyul-
hattak, és seregestül röppentek föl hírlapi kacsák is – pontosan tájékozód-
hattak a magyar(országi) és az általános európai társadalmi, politikai, kul-
turális, művészeti állapotokról, de még a  világirodalom új fejleményeiről
is. Ligeti, aki a legfontosabb sajtómunkások egyike a korabeli Erdélyben,
nemhiába szövi bele ezt a passzust Súly alatt a pálma című könyvének első,
a kisebbségi korszak kezdeteiről szóló fejezetébe:

„Normális körülmények között egy nép életében nem játszhat akkora

szerepet a sajtó, mint amilyet én tulajdonítok neki most, amikor a ki-
sebbségi lapok belső viszonyait is aprólékosan az olvasó elé viszem. De
azokban az átmeneti időkben és később is, csaknem egy évtizeden keresztül, az
erdélyi sajtó jelentett úgyszólván mindent, a sajtó volt az erdélyi magyarság egyetlen
megnyilatkozása, az egyetlen kopoltyú, amelyen keresztül a magyarság lé-
legzett. Politikai szervezkedésről még szó sem lehetett. A szervezkedés-
nek első formáit is a sajtó, különösen a Keleti Újság kényszerítette ki.
A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, ezekből,
bizalmas belső konferenciáiból csírázott ki nem egy egészséges gondo-
lat. A sajtó volt az, amely a románság elé tárta a magyarság sérelmeit, és
elvétve hangot adott azoknak a tűrhetetlen igazságtalanságoknak, ame-
lyeket a hatalmuktól megszédült hatósági emberek elkövettek. Maguk
a hatóságok is nemegyszer a sajtón keresztül érintkeztek a magyarság-
gal. Közvetlen kapcsolatot magyar urak a  románság vezetőivel nem
tartottak fenn, az akkori magyar politikusok közül egyedül Bernády
György volt az, aki úgy találta, hogy tenni kell valamit, mégpedig itt,
Szebenben kell tárgyalni a  Consiliul Dirigent vezetőivel, nem pedig
Budapesten. Magánszorgalomból meg is fordult Szebenben. Tárgyalt,
érdeklődött, mindvégig korrektül hangoztatta, hogy megbízatás nél-
küli ügyvivő. Mert »hivatalosan« tárgyalni a  románsággal a  békeszer-
ződés megkötése előtt, nem fért össze a magyarság felelősségérzésével.
 Bevezető [ 11 ]

Megkeresni a modus vivendit, felelősség és kötelem nélkül a sajtónak

szánt hallgatólagos közvetítő szerep volt.”4

Nyilván van ebben valamennyi szakmai részrehajlás is, de a sajtó szerepe

valóban lényegesen nagyobb volt annál, mit ahogy a köztudatban él, s ezt,
legkarakteresebb képviselői szerint, még majdnem másfél évtizeddel ké-
sőbb is betöltötte. Spectator (Krenner Miklós), aki egyébként részt vett
nem egy, magyar lapok között és magyar lapokban lezajlott hírlapi csatá-
ban, 1932-ben, Szász Endre, a Keleti Újság felelős szerkesztője negyedszáza-
dos újságírói jubileumának megünneplésére fölszólító cikkében írja a saj-
tóról: „fölébresztette a kisebbségi sorsban elájult magyarságot, védte vagy
szervezte intézményeit, harcolt mindenkivel: ma is állja nagy kötelességeit
és tartja mindannyiunkban a széttörni készülő lelket. Igen, történelmi ér-
demei5 vannak”.6

Ligeti Ernő munkásságából nemcsak a művek a fontosak, hanem társada-

lomszervezői, publicisztikai, szerkesztői teljesítménye is. Egyébként újság-
írói, történetírói munkái is rendszerint az esszé, a tudomány és a szépiroda-
lom határmezsgyéjén állnak. Életműve egy fejezet a kisebbségtörténetből.
Faktumként kezelem az alábbiakat:
A kényszerből megszülető romániai magyar irodalom kezdeti korszaká-
ban fontos szerepe volt az avantgárd irányzatok honosításában és a világ­
irodalom recepciójában.
Szerkesztőként és szerzőként fontos szerepet vállalt a kezdeti évek leg-
jelentékenyebb irodalmi-kulturális-művészeti folyóiratának, a  Napkeletnek
a munkájában. Az erdélyi magyar irodalom két világháború közötti korsza-
kának számos fontos folyamata innen indult ki.
Az egyik alapítója volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek, a korszak és a ré-
gió legkomolyabb könyvkiadójának, aktív részt vállalt a Helikon írói közös-
ség munkájában.
Részben – külpolitikai szerkesztőként és közíróként – ő garantálta a ki-
sebbséget orientáló napilap, a Keleti Újság színvonalát.

4 Ligeti Ernő, Súly alatt a pálma: Egy nemzedék szellemi élete: 22 esztendő kisebbségi sorsban (Kolozsvár:
szerzői kiadása, 1941), 28–29. [Kiemelés az eredetiben, F. T. G.]. Könyvemben az idézeteket
a mai helyesírási szabályoknak megfelelő átírásban közlöm, a stíluselemek tiszteletben tartá-
sával.
5 Az eredetiben, nyilván nyomdahiba folytán: „érdekei”.
6 Krenner Miklós, „Nyílt levél”, Keleti Újság, 1932. június 6., 3.
[ 12 ] Ligeti Ernő

1934  decemberétől 1940  közepéig működtette, főszerkesztőként je-

gyezte és kiadta a meghatározó antitotalitárius kétheti szemlét, a Független
Újságot.
Fontos kísérleteket tett a városi regény megteremtésére, az erdélyi ur-
banitás társadalma, különösen a  középosztály, hivatalnokréteg, polgárság
helyzetváltozásának – és helyzettudatának (hogy az erdélyi magyar iro-
dalom- és művelődéstörténet-írás egyik kulcsfogalmát is ideidézzem) –
nagyepikai művekben való földolgozására. Ez a tematika nála jelenik meg
először. Sokszor bírálták e műveinek riportszerűségét, illetve publicisztikus
voltát. Nemegyszer joggal. Tény viszont, hogy – részben nyugat-európai
minták nyomán – tudatosan (is) törekedett olyan prózapoétika megalkotá-
sára, amely az újságírói műfajok, illetve „az élet valóságai”7 felől újítja meg
a regényt.
Az első kisebbségtörténeti korszak szellemi életéről ő írta meg az első –
máig értékelhető és élvezhető, klasszikus – összefoglalást.
A két évtizedes tapasztalatok birtokában a második világháború alatt írt
Bethlen Miklós-könyve révén az utótranszszilvanizmus egyik utolsó kép-
viselője volt.

7 Ligeti Ernő, Törvény az ember felett (Kolozsvár: Erdélyi Helikon, 1931), 510.  Ez a  Kuncz
Aladár-nekrológbeli tézis egy mára klasszikussá váló mű kapcsán tárgyalja röviden empíria
és művészet összefüggéseit, természetesen azzal a konklúzióval, hogy az előbbi csak nyers-
anyag. Az írás szerint maga Kuncz minősítette regénynek a  Fekete kolostort. Ligeti közvet-
lenebbül riportszerű művek prózapoétika-alakító vonásait is elismerte, bár nem feltétlenül
a sikerkönyvek esetében.
 [ 13 ]

MEGÍRT ÉS MEGÍRATLAN KÖNYVEK, CÍMVÁLTOZATOK

Ligeti Ernő azok közé a  magyar írók közé tartozik, akiknek több köny-
véről tud az irodalomtörténet-írás, mint amennyi valójában van. Így te-
hát nem árt lajstromba venni azokat a létező műveket, amelyek kapcsán
szólni fogok róla. A vele foglalkozó tanulmányok, róla írt lexikonszócikkek
legtöbbje két verseskötetét – Magányosan ezer tavasz közt, Én jót akartam –,
három novelláskönyvét – Asszony, Modern (Vagy Mr.) Robinson,8 Vonósnégyes
–, tizenkét regényét – Belvedere, Az ifjító szűz, Eget vívó György diák, Föl a bak­
ra!,9 A kék barlang, A két Böszörményi, Az idegen csillag, A kuruzsló, Jákob az
angyallal, Az ő kis katonája, Rózsaszüret, Noé galambja – s három nemfikciós
munkáját – Erdély vallatása, A páneurópai mozgalom, Súly alatt a pálma – említik
meg. A műfaji finomítás talán már önmagában is módosítja kissé a képet:
a Belvedere és a Jákob az angyallal, de még Az ifjító szűz is valójában hosszabb el-
beszélések, kisregények, az Eget vívó György diák pedig valahol a gyermek- és
az ifjúsági regény határán van. A Noé galambja nem regény, hanem életrajzi
esszé Bethlen Miklósról, Erdély kancellárjáról.
E húsz munkából három – bibliográfiákban, lexikonokban, Ligetiről
készült portrévázlatokban – általában „hn. én.” jelöléssel szerepel, azaz
a  könyvek megjelenési helye és ideje azonosítatlan. Nem véletlen, hogy
a kutatók mind ez idáig nem tudták az ide kapcsolódó adatokat pontosí-
tani. E három mű, A Modern Robinson, Az Eget vívó György diák és A Kuruzsló
ugyanis nem jelent meg önálló kiadványként a  fönt jelölt címeken.
Legalábbis semmilyen bibliográfiai adatot nem találni róluk, közgyűjtemé-
nyekben nem találhatók.
Az általánosan elfogadott húsz cím mellett más források a  megjelent
Ligeti-művek között említik A szunamita, a Mustármag és Az elesettek című
könyveket is. Biobibliográfiáink közül a Gulyás Pál elkezdte, Viczián János
által befejezett Magyar írók élete és munkái is tartalmazza ezeket a címeket.
Minthogy a Ligeti-életműről szóló átfogó tanulmányok e könyveket nem
8 Az Én jót akartam című Ligeti-verseskötet 111. oldalán találkozunk a „Mrs. Robinson” címvál-
tozattal is, sőt azzal az állítással, hogy ez az elbeszéléskötet 1923-ban megjelent Temesváron,
„Pán kiadás”-ban.
9 A könyv címében eredetileg nem szerepelt felkiáltójel, azt a  bibliográfus Monoki István
értelmezte először felszólító mondatnak: Magyar könyvtermelés Romániában (1919–1940).
Összeá1lította Monoki István. I. kötet. Könyvek és egyéb nyomtatványok. A  könyvet Monoki
Istvánnak az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratából sajtó alá rendezte Dávid
Gyula és Jancsik Pál. (Kolozsvár–Budapest: Erdélyi Múzeum-Egyesület – Országos
Széchényi Könyvtár, 1997), 156., 291.
[ 14 ] Ligeti Ernő

tárgyalták-részletezték, csak fölsorolták, s azok könyvtárak katalógusrend-

szerében sem szerepelnek, nyilvánvaló, hogy ezúttal is hibás bibliográfiai
hivatkozások átöröklődésével van dolgunk. A fönt jelölt munkák vagy nem
jutottak el a könyv formában való megjelenésig, vagy esetükben utóbb ki-
adott könyvek korábbi címváltozatáról van szó. A szálak akár az íróhoz is
visszavezethetnének, Gulyás Pál lexikonszócikke többek között egy 1925-
ös Ligeti-„önéletrajz”-ra támaszkodik, de az alapján csak egy ismeretlen
művet említ: a  forrásában sajtó alatt lévőként föltüntetett Hajótörötteket.
Abban nem is szerepel más, új cím.10 Szintén Gulyás a kellő gyanakvással
utal arra, hogy a Ványi Ferenc szerkesztette Magyar irodalmi lexikon említ
négy, „vsz. csak lapokban megjelent” Ligeti-művet: A szunamita, Mustármag,
Az elesettek, Modern Robinson.11 Az író műveinek egy-egy könyve utolsó ol-
dalainak valamelyikén vagy a fülén szereplő címsora adhatott támpontokat
e föltételezésekhez. Említettük, hogy az 1924-es Én jót akartam már a meg-
jelent művek között említi a Mr. – illetve ott: Mrs. – Robinsont – de ez a kö-
tetcím a Rózsaszüretnek és a Súly alatt a pálmának az író megjelent könyveit
fölsoroló fülén már nem szerepelt. Az 1924-es verseskötetben, úgylehet,
egy akkor megjelenés előtt álló, nyomdafestéket valamely ok (például tőke-
hiány) miatt mégsem látott könyv adatait szerepeltette Ligeti (s a verseskö-
tet szövegét még 1923-ban lezárhatta, illetve a levonatokat is ekkor korri-
gálhatta). Erre abból (is) következtetek, hogy a Mr. Robinson című novella az
1928-ban kiadott Vonósnégyes című kötetben olvasható – rögtön a második,
a címadó írást követő darabként. Ugyanarról az egy-egy novellával utóbb
esetleg kiegészülő, már 1923-ban kiadásra előkészített, de öt évet késett
válogatásról lehet szó tehát a Mr. Robinson és a Vonósnégyes esetében. (Bár
az utóbbi kötet Ligeti korábbi, Asszony című novelláskötetéből is tartalmaz
egy néhol nyelvileg csiszoltabb szöveget, tehát nem zárható ki, hogy ezút-
tal is újraközölt [volna] egy-egy írást.) A Vonósnégyes több darabját azokban
az években publikálta az író, amikor a fiktív könyv törzsanyagának kellett
volna összeállnia. Az történhetett, hogy az 1923-as terv kútba esett, s az ak-
kor előkészített könyv darabjai beépültek a Vonósnégyesbe. Az Én jót akartam
műcímjegyzéke utal még három, megjelenés előtt álló Ligeti-munkára, a ki-
adók megjelölésével. Ezek közül A szunamita című regény nyilvánvalóan
nem egyéb, mint az egy évvel később valóban megjelent, s  a  szunamita
Bálti gróf köré szőtt Az ifjító szűz. (Nem fogom a  végtelenségig sorolni
10 OSZK Kt Fond 36/2446 Ligeti Ernő hírlapíró életrajza. (1925.) György Lajos (?) adatszol-
gáltató Gulyás Pál részére.
11 Magyar írók élete és munkái. Megindította: Id. Szinnyei József. Új sorozat. Gulyás Pál adatgyűj-
téséből sajtó alá rendezte: Viczián János. Pótlás a XVI. kötethez (Kämpfner Árpád – Kerpely
Kálmán) – XVII. kötet. Kovács A. Ödön – Lyka Károly (Budapest: Argumentum Kiadó – Magyar
Tudományos Akadémia Könyvtára, 1995), 1051–1052. hasáb, idézet: 1052. hasáb.
 Megírt és megíratlan könyvek, címváltozatok [ 15 ]

a  címváltozatokat; még csak annyit, hogy az 1922-ben megjelent Erdély

vallatásában előkészületben lévőnek jelölt Mária lázadása is – mint majd látni
fogjuk – ez utóbbi kisregénnyel azonos.) A következő – Mustármag (Regény
Erdély XVII. századából) – pedig a címben szereplő motívum s a regény
időkerete miatt az Eget vívó György diákkal azonosítható, amelyet a szerző
Benedek Elek a  gyerekeknek és az ifjúságnak szerkesztett folyóirata,
a  Cimbora 1924-es évfolyamában közölt. Ligeti egyik, Benedek Eleknek
írt levelében utal rá, hogy a  regényt átdolgozva (ehhez kéri az ősz mes-
ter javaslatait) Budapesten szeretné megjelentetni, egy korábbiban pedig
említi, hogy különlenyomatot szeretne készíttetni a szedésből, ami nyilván
nem történt meg, ugyanis egy 1942  decemberében Benedek Marcellnak
írt s a könyvem utolsó fejezetében idézendő levelezőlapon ismét megpen-
díti, hogy e művét is kiadná könyvben, ehhez viszont a Benedek Cimbora-
példányaira volna szüksége, hogy kimásoltathassa a szövegét. (Az eredeti-
leg tervezett cím a Cimbora folyóiratot kiadó részvénytársaság igazgatójának
javaslatára változott meg, s Ligeti eljátszott a gondolattal, hogy a Mustármag
címet átmenti egy másik regénybe – pontosabban a  cím kedvéért ír egy
másik regényt. Erről továbbit nem tudunk.) Az említett kötet, az Én jót
akartam műcímlistáján van még utalás Az elesettek című regényre is, amely
a terv szerint a Szépmíves Céh kiadásában látna napvilágot. Ez pedig bi-
zonyosan nem más, mint a nemsokára a Céhnél valóban meg is jelent Föl
a bakra!, ugyanis azt a Keleti Újságban a kiadó első sorozatának könyvei
között e címmel hirdették. Nem kizárt, hogy azonos a Gulyás által használt,
1925-ös Ligeti-életrajzában említett Hajótöröttekkel is.
A legmegbízhatóbbaknak a  nyilvánvalóan Ligetitől származó utolsó
adatokat tekinthetjük. Két 1941-ben kiadott könyve, a Rózsaszüret és a Súly
alatt a pálma fülén szerepelnek a  kiadás évéig könyvalakban megjelent
Ligeti-munkák – ott pedig nincs föltüntetve sem a  Modern Robinson, sem
az Eget vívó György diák –, az életéből még fönnmaradt néhány év vonatko-
zásában pedig a  Magyar Könyvészetnek az 1920–1944  közötti szépirodalmi
könyvtermést regisztráló kötetére támaszkodunk, hiszen az 1940  utáni
évekre vonatkozóan ennek tartalmaznia kellett az Észak-Erdélyben meg-
jelent munkákat is. A fönti két könyv ott sem szerepel. Következésképpen
egy cím (illetve az általa jelölt mű) sorsa maradt még bizonytalan, A  ku­
ruzsló című regényé, amelyet sem könyvtárban, sem alapbibliográfiákban
nem találtunk meg, amely viszont a Rózsaszüret borítóhajtókáján a megje-
lent munkák között említtetik. E munka címéből viszont a témája megálla-
pítható, s így azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez annak a kisregény-
nek egyik változata, amelynek alapja a Vonósnégyesben közreadott Sumacher
című novella, s  amely végül a  Nyíl regényújságban A  csodadoktor címmel
[ 16 ] Ligeti Ernő

egy egész számot tett ki, és Kolozsváron is kapható volt. Állításaim kont-
rollját Monoki István monumentális bibliográfiáját – Magyar könyvtermelés
Romániában (1919–1940)12 – böngészve végezhetjük el. A vitatott címek ab-
ban sem szerepelnek. Monoki az 1930-as években megkezdett munkájához
forrásként használta Ligetinek az előszóíró Dávid Gyula szerint a háború
végén – a deportálásuk idején – szétszóródott könyvtárát is, s valószínűtlen,
hogy az írónak nem lettek volna meg hiánytalanul a saját könyvei.13
Így a szerző könyvalakban megjelent munkáinak száma tizenhét, ez egé-
szül ki a Cimbora hasábjain közölt Eget vívó György diákkal. Könyvterjedelmű
egységes munka még a  Pásztortűz 1934–1935-ös évfolyamában közölt
Elsüllyedt világ című emlékezés. Ennek folytatása, a Független Újság 1935-ös
évfolyamában megjelent A kisebbségi élet bölcsője nem tekinthető önálló mű-
nek, mert ez voltaképpen a Súly alatt a pálma első fejezeteinek korai válto-
zata, viszont a korszak kutatóinak érdemes böngészniük, mert sok olyan
utalás van benne, amely az 1941-es könyvbe egyáltalán nem – vagy más-
hogy – került bele. Ezekről szólok az alábbiakban; módszertanilag külön
kezelve az önéletrajzi cikksorozatokat, hiszen ezek források is, az elemzés
tárgyai is egyben. Ligeti cikkei, tanulmányai szűkmarkú válogatás esetén
is vaskos kötetet képezhetnének – ebben a dolgozatban magam is sokra
fogok hivatkozni közülük. Az író kézirathagyatékáról nem tudunk, az való-
színűleg megsemmisült. Így nem sikerült szert tennem egyetlen adatra sem
nyilvánvalóan legfontosabb tervezett munkájáról, amely A kék barlang első
kiadásában lévő műcímlistán szerepel: Az ismeretlen polgár című háromköte-
tesre tervezett társadalompolitikai tanulmányáról. Legföljebb sejtem, hogy
cikkei, esszéi és értekezései ennek előtanulmányai vagy elkészült részletei
lehettek.

12 Magyar könyvtermelés Romániában (1919–1940). I. m.

13 Dávid Gyula, „Monoki István (1887–1963) és romániai magyar bibliográfiái”, in Magyar
könyvtermelés Romániában (1919–1940) i. m., 3.; illetve Monoki bevezetője, uo. 7.
 [ 17 ]

ÉRTÉKELÉSE A DIKTATÚRA ÉVTIZEDEIBEN ÉS AZUTÁN

Ligeti 1948  utáni recepciója nagy késéssel kezdődött; az 1960-as évekig

életműve nem tartozott az úgynevezett „haladó hagyományba”, személye
annyiban igen, hogy a „fasizmus” áldozatai közé tartozott, ez azonban csak
ahhoz volt elég, hogy a hivatalos irodalomtörténetben a veszteséglistákon,
a  meggyilkolt írók névsorában szerepeljen. Polgár volt, nehezen lehetett
volna bebizonyítani róla, hogy a munkásosztály győzelméért és a proletár-
diktatúra megvalósításáért harcolt. A hivatalos ítészek elszörnyedhettek, ha
látták, mit írt például a lapjaiban a bolsevik diktatúráról. A nem hivatalos
közvélemény pedig azt tartotta számon róla, hogy ő írta a Súly alatt a pálma
című művet – e  könyv körül szolid mítosz keletkezett, de nem lehetett
hozzáférni, alig voltak néhányan, akik olvasták. A  romániai magyar iro-
dalom retrospektív versantológiáiból egy kivételével kimaradt,14 a  kispró-
za-válogatásokban egyetlen novellája sem jelent meg a  korszak végéig.
1969-ben aztán a  bukaresti Irodalmi Könyvkiadó – a  Romániai magyar
írók című sorozatában – Sőni Pál előszavával egy kötetben kiadta két regé-
nyét,15 s ugyanezt a kettőt hét évvel később, George Sbârcea fordításában és
előszavával, románul is.16 Amikor én a könyvet Ligeti születésének cente-
náriumán úgy jellemeztem, hogy két, kevésbé problémás művét jelentették
meg,17 természetesen arra gondoltam, hogy a  kisebbségi magyar önértel-
mezés szempontjából termékenyebb lett volna regényei közül a Föl a bakra!
kiadása, illetve hogy esszéírói, publicisztikai munkásságából is fontos lett
volna összeállítani egy könyvet (úgy értem, elvileg: gyakorlatilag ezekből is
csak egy hiányos, csonkított, torz válogatás láthatott volna nyomdafestéket
a kommunista korszakban), hiszen hivatottabban jeleníthették volna meg
kora közvetlen problémáit. Ez olybá is vehető, hogy a közírói hagyatékot
jelentékenyebbnek tartom, mint a  prózaíróit. Az igazság ezzel szemben
az, hogy a teljes életműben gondolkodom. És persze nem kétséges, hogy

14 Az egyetlen tehát, amelyről tudok: Ligeti Ernő, „Dal arról, aki bennem az életet tartja és ez
a jóság”, in „Magasra száll az ember dallama”. Válogatás a két világháború közötti és a felszabadulás
utáni romániai magyar költők verseiből. Összeállította, előszóval és függelékkel ellátta Sőni Pál.
(Bukarest: Ifjúsági Könyvkiadó [Tanulók könyvtára], 1968), 88–90.
15 Ligeti Ernő, A kékbarlang [Sic!]: Regény. – Az idegen csillag: Ira Aldridge regényes élete. A bevezetőt
írta Sőni Pál (Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1969 [Romániai magyar írók]).
16 Grota de azur – Steaua străină. Două romane. Traducere şi prefaţă de George Sbârcea. Editura
Kriterion, Bucureşti, 1976 (Biblioteca Kriterion).
17 Filep Tamás Gusztáv, „Száz éve született Ligeti Ernő: A  Magyar Nemzet főmunkatársa
volt”, in Magyar Nemzet, 1991. február 19., 7.
[ 18 ] Ligeti Ernő

„legproblematikusabb” könyve az akkori ideológia szempontjából a  Súly

alatt a pálma – ennek megjelentetése nyilván esélytelen volt, akkor is, ha a di-
rekt politikai elköteleződést tükröző előszót kiiktatták volna belőle. Egy-
egy regényéről lehetett még korabeli, az egyes művek megjelenésével egyi-
dejű kritikákat olvasni az 1960-as, 1970-es években, így például Szentimrei
Jenő publicisztikai gyűjteményében, Dienes László válogatott írásainak kö-
tetében vagy Molter Károly Szellemi belháborújában. (Mindhárom írásra uta-
lok majd.) A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Ligeti-szócikke a korszakból
még megnevez néhány kisebb cikket: Lőrinczi László az Utunkban,18 Kicsi
Antal a Brassói Lapokban,19 Jancsó Elemér a Hétben,20 Kántor Lajos pedig
tizenöt évvel később szintén az Utunkban írt róla, cikkében a Független Újság
értékeire irányítva a figyelmet.21 Sőni Pál a két regény kiadásához írt elősza-
vát megjelentette íróportrékat tartalmazó kötetében is.22 Magyarországon
halála negyvenedik évfordulóján Csiszér Alajos írt róla a Magyar Nemzetbe,23
illetve a magyar mártír írók antológiája némi csonkítással újraközölte Térey
Sándornak a háború utáni azonos tárgyú könyvben olvasható kisesszéjét.24
Megjegyzendő, hogy ez az 1945 után, de még a 20. században kiadott
egyetlen, föntebb utalt könyve sem járt be diadalutat. A Ligeti-kisportrék ál-
talában pozitívak, de az Utunkban a két világháború közötti erdélyi magyar
irodalom polgári értékeire egyébként igencsak fogékony Lőrinczi László
kritikája egyáltalán nem lelkendező. Ligetit közepes szépírónak – bár jó
embernek és etikus újságírónak – tartja, A kék barlang története szerinte
banális; maga a  regény bőbeszédű, szerkezete terjengős. (Ez egybecseng
a regény első, 1927-es – később tárgyalandó – recepciója néhány megálla-
pításával.) Ira Aldridge történetének földolgozása sokkal jobb, írja Lőrinczi,
bár az sem írói, hanem míves újságírói munka; ha jól értem, amit ír, szerinte
ott is inkább a sztori hat, mintsem a szöveg erényei. Érdekes szempontja,
hogy a háttér- és hatásviszonyok, a romániai magyar és a nyugat-európai
irodalom összefüggéseinek ismeretéhez jó lenne tudni, honnan szedte ös�-
sze az író a  forrásanyagát. A  Sőni-féle kiadásban ugyanis nem szerepelt
Ligetinek az eredeti könyv második, Néger hősszerelmes című kiadásához
18 Lőrinczi László, „Ligeti Ernő két regénye”, Utunk, 3. sz. (1970): 2.
19 Kicsi Antal, „Ligeti Ernő (1891–1945) I–III.”, Brassói Lapok, 46. sz. (1972): 9.; 47. szám, 9.;
48. szám, 9.
20 Jancsó Elemér, „Ligeti Ernő emlékezete”, A Hét, 9 sz. (1971): 6. (A lexikonban, tévesen, az
1970-es évszám szerepel). Megjelent az író Kortársaim című kötetében is.
21 Kántor Lajos, „Kolozsvár hű fia: Ligeti Ernőről, első közelítésben”, Utunk, 27. sz. (1985): 2.
22 Sőni Pál, „Ligeti Ernő”, in Írói arcélek. Tanulmányok, kritikák, arcképvázlatok. (Bukarest:
Kriterion Könyvkiadó, 1981), 32–[49.].
23 Csiszér Alajos, „Ligeti Ernő emlékezete”, Magyar Nemzet, 1985. február 6., 6.
24 Térey Sándor, „Ligeti Ernő (1891–1944)”, in „S két szó között a hallgatás…”: Magyar mártír írók
antológiája. Válogatta és szerkesztette: Keresztury Dezső és Sík Csaba. (Budapest: Magvető
Kiadó, 1970, II. köt.), 15–17.
 Értékelése a diktatúra évtizedeiben és azután [ 19 ]

készült, a  forrásairól beszámoló összefoglalója – amelyre a  maga helyén

utalni fogok –, azt Sőni nem is említette utószavában, bár a  regény bu-
dapesti megjelenéséről tudott. Azonban a  romániai magyar irodalmi fo-
lyóiratban, az Igaz Szóban egy, a Lőrincziével szinte ellentétes álláspont is
megjelenik, a  műveltség, olvasottság vonatkozásában Lőrinczihez hason-
lóan a korszak erdélyi szellemi életének első vonalába tartozó tanulmányíró,
Veress Dániel tollából. „Keresem a Ligeti Ernőről szóló fejezetet Sőni Pál
irodalomtörténeti kézikönyvként kiadott egyetemi kurzusában. Keresem,
de nem találom. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítójának, a lapszer-
kesztőnek és irodalomszervezőnek, a kitűnő Súly alatt a pálma,25 s mintegy
tíz-tizenkét regény írójának, a tehetséges lírikusnak neve ugyan többször
előfordul a  jegyzetben, de csak utalásokba szorulva. Méltánytalanságnak
tartom a faji őrjöngés áldozataként elpusztult művésszel szemben. Miért
titkolnám azt is, hogy Bethlen Miklós regényesített életrajza, a Noé galambja,
maradandó ifjúkori olvasmányélményem. Persze, nem Sőni Pált hibázta-
tom – ő épp e kötet elé írt bevezetőben »törlesztett« –, hanem egy teljes-
ségcsonkító koncepciót, mely akarva-akaratlanul szegényíti az ötvenéves
romániai magyar irodalmat. Higgyem azt, hogy ez a két regény immár elő-
leg a további Ligeti-művekhez? Mindkettő jó könyv.”26
Sőni mellett egy fiatalon meghalt irodalomtörténész, Kicsi Antal írt
ekkoriban átfogó tanulmányt Ligetiről. A Brassói Lapokban közölt Kis iro­
dalomtörténet című sorozatában 1972-ben három részben – egy-egy kolum-
nán – foglalta össze az író életét és munkásságát.27 Bizonyos vonásokban
részletesebben, elemzőbben, mint Sőni, bőven használva, citálva a Súly alatt
a pálma szövegét, forrást is idézve – a Húszak céhe alakítására fölhívó leve-
let, melyet e monográfiába az ő forrásközlése alapján iktatok be –, de át-
véve még néhány filológiai hibát. Részletesebben szól a költő és a novellista
Ligetiről, a regényíró kapcsán mondanivalója részben Sőnit ismétli.
A kéziratban maradt, róla szóló munkák közül különösen fontos Török
Vilmának a kolozsvári tanszéken készült államvizsga-dolgozata,28 amelynek
szemléletében óhatatlanul tükröződik a  kor, amelyben született, viszont
rengeteg apró filológiai adatot tartalmaz, s  magam is többször hivatko-
zom rá. Az 1980-as években Molnár Gusztáv egy kötetnyit kiválogatott
a Független Újság anyagából (nem tudom, hány Ligeti-szöveget sorolt bele),

25 E könyvben a könyvcímeket egységesen, így a citátumokban is kurzívval jelölöm.

26 (V. D.) [Veress Dániel]: [Új könyvek], Igaz Szó, 10. sz. (1969): 758.
27 Kicsi Antal: Ligeti Ernő (1891–1945) I–III. I. m.
28 Török Vilma, Ligeti Ernő (Kolozsvár: BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet Könyvtára,
államvizsga-dolgozat, kézirat, 1971). Szintén kéziratban maradt: Virágh Ibolya, Ligeti Ernő
publicisztikája a  Független Újságban ((Kolozsvár: BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet
Könyvtára, 1966)
[ 20 ] Ligeti Ernő

amelynek előszava viszont nem a lapról szól, az voltaképpen Molnár egy,

a német ideológiáról írott tanulmánya.29 Eddig ez a válogatás is kéziratban
maradt.
1989  után sokáig nem jelent meg Ligeti-kötet, szépirodalmi művei új
kiadásban, nyomtatott formában azóta sem vehetők kézbe. A  romániai
magyar irodalomról készült retrospektív antológiákból is változatlanul ki-
marad, amit az magyaráz, hogy nincs egyetlen olyan verse vagy novellája,
amelyet a szakmai közvélemény reprezentatívnak tekintene – ami viszont
megint csak azzal függ össze, hogy új kiadások hiányában nincs egyetlen
olyan írása sem (e műnemekben-műfajokban), amely ott élne a köztudat-
ban. Drámát egy (alább, a maga helyén említendő) verses egyfelvonásoson
és egy jeleneten kívül egyáltalán nem írt. Átfogó, illetve a  polgári irány-
zatokra is kiterjedő tanulmány- és esszéválogatás egyáltalán nem készült.
Szépen mutatja ezt, hogy nem szerepel a kolozsvári Kalota Könyvkiadó
az ezredforduló után megjelent Erdélyi magyar olvasókönyv című sorozatának
sem a kisepikát, sem a költészetet, sem a drámairodalmat bemutató kötetei­
ben. A 2002–2003-ban megjelent öt kötetet 2007-ben követte a hatodik –
Az emberfejű madár. Erdélyi magyar esszéírók 1918–2001 –, Balázs Imre József
összeállításában. Ligeti ebből is kimaradt, aminek viszont az lehet a  ma-
gyarázata, hogy az összeállító az esszéműfajt igyekezett elhatárolni a tanul-
mánytól, és a publicisztikát eleve kizárhatta a könyvből. Ami igaz az igaz,
Ligeti értekező prózájának számba jöhető darabjai inkább tanulmányok,
mint esszék. 2004-ben Mózes Huba kiadta a Napkelet 1920–1922. Antológia
című összeállítását, amelyben szintén nincs Ligeti-írás, bár sokat publikált
az általa is szerkesztett orgánumban; e hiányt, gondolom, a szigorú terje-
delmi keretek magyarázzák, a válogatás, nyilván kényszerűségből, elég vé-
konyka a folyóiratban rejlő értékekhez képest.
Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt merült föl a Súly alatt a pálma új-
rakiadásának ötlete a budapesti Teleki László Alapítvány és a csíkszeredai
Pro Print Könyvkiadó közös, Múltunk című sorozatán belül. A sorozatszer-
kesztő Bárdi Nándor tőlem kért javaslatot a kötet gondozójának, előszóíró-
jának személyére. Marosi Ildikót ajánlottam, mert az Erdélyi Szépmíves
Céh és az Erdélyi Helikon általa gondozott dokumentációjának30 jegyzetei-
ből egyértelmű volt, mennyire megragadta Ligeti személyisége, illetve a ki-
adásra kijelölt könyv. Marosi anyagot gyűjtött, elkészült a tanulmánnyal, de
az, bár relatíve sok kevéssé ismert adatot tartalmazott, második részében
szinte kizárólag az Elsüllyedt világ kivonatolásából állt, tehát eredeti céját
29 Molnár Gusztáv szóbeli közlése.
30 A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzéteszi Marosi Ildikó
(Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1980 [Romániai magyar írók], I–II. kötet.)
 Értékelése a diktatúra évtizedeiben és azután [ 21 ]

nem töltötte be.31 Marosi ezt a tanulmányt átdolgozta, sajtó alá rendezte
az Elsüllyedt világot, és az alább többször hivatkozott kötetében a két szö-
veget együtt ki is adta. Ezek után Bárdi engem kért meg egy átfogó Ligeti-
tanulmány írására, György Bélával és Varannai Zoltánnal pedig (a Török
Vilma által gyűjtött adatokat felhasználva) elkészíttette az író munkáinak
bibliográfiáját – ez ma a világhálón elérhető32 –, s ezután kellett volna közös
erővel végigjegyzetelni a Súly alatt a pálma szövegét, azaz lábjegyzetben javí-
tani az eredetiben tévesen vagy „elkenve” közölt bibliográfiai adatokat, té-
vedéseket, elírásokat – Ligeti e könyvében túl sokszor hagyatkozott az em-
lékezetére, sok forrását nem tudta újra föllapozni. Azonban közben Marosi
Ildikó – lényegében a korábbival megegyező – előszavával Csíkszeredában,
a  Pallas Akadémiánál napvilágot látott a  Súly alatt a pálma jegyzeteletlen
szövege, ami legalább egy-másfél évtizedre lehetetlenné tette a szöveg új
kiadásban való megjelentetését. Az interneten több Ligeti-könyv szkennelt
változata elérhető, ezeket monográfiám végén fölsorolom.
A recepcióban történt előrelépés. 2005-ben György Béla egyik cikké-
ben többek között azt is összefoglalta, ami 1989 után írása megjelenéséig
történt.33 Azóta többen, így Gaal György, Kántor Lajos és Vallasek Júlia írt
Ligetiről fontos tanulmányokat, s Vallasek Elváltozott világ. Az erdélyi magyar
irodalom 1940–44 között című monográfiájában földolgozta a második bécsi
döntés utáni Ligeti-könyveket – a  Rózsaszüret kivételével. Eredményeiket
igyekeztem hasznosítani.
2014.  február 19-én a  Balassi Intézet, az Erdélyi Magyar Írók Ligája,
az Erdélyi Múzeum Egyesület, a  Magyar Írószövetség és a  Székely
Szeretetszolgálat Alapítvány szervezésében konferenciát tartottak
Kolozsváron Súly alatt a pálma – Ligeti Ernő- és Karácsony Benő-emlékkonferencia
a holokauszt 70. évfordulóján címmel. Ennek anyaga önálló kiadványként nem
jelent meg.
Magam az említett 1991-es cikken kívül három tanulmánnyal járul-
tam hozzá Ligeti újrahonosításához – az utóbbiak anyagát beépítettem
e könyvbe. Többen gondoljuk úgy, hogy a hagyatékkal monográfiaterjede-
lemben is számot kell vetni.

31 Ezt Marosi Ildikó is belátta: „Lehet, hogy elvesztem a részletekben, vagy a könyv helyett
inkább Ligeti alakja kötött le – hamarosan el is álltam a feladattól.” Marosi Ildikó, Kis\Ligeti\
Könyv: A fedélzetközi utas elsüllyedt világa (Csíkszereda: Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2002), 6.
32 György Béla, Török Vilma és Varannai Zoltán, Ligeti Ernő munkáinak bibliográfiája, http://
ligetierno.adatbank.transindex.ro/
33 György Béla, „Sub pondere crescit palma: Ligeti Ernő felfedezéséhez”, Helikon, 6.  sz.
(2005): 16–18.
[ 22 ]

PÁLYAKEZDET KOLOZSVÁRON ÉS A HOLNAP VÁROSÁBAN

I.

Ligeti Ernő születési adatait számos, kézikönyvekben leleplezhető téves

közlés után Gaal György pontosította a Kolozsvári neológ izr. hitközség 1866–
1895. évi születési, házassági és halotti anyakönyvének másodpéldánya alapján.34 Az
anyakönyv szerint 1891.  március 19-én született, nem pedig február 19-
én, ahogyan az a  korábbi életrajzokban, lexikonszócikkekben olvasható
volt. Nyolc nappal később valószínűleg orvos metélte körül – Gaal erre
abból következtet, hogy a körülmetélő neve nem szerepel a dokumentum-
ban, csak az aktus időpontja. Édesapja Lichtenstein József bírósági vég-
rehajtó, Borsod megyei, mónosbéli születésű, édesanyja a pesti – szintén
izraelita családból származó – Diamant Júlia, a  „koma” Diamant Miksa
budapesti gyárvezető. Egy testvére volt: az 1895.  augusztus 13-án szüle-
tett Lichtenstein Oszkár. A századforduló idején nevét Ligetire magyaro-
sító család Kolozsváron, a Szentegyház utcában egy „ötablakos emeletes,
erkélyes házat (39.  sz.)” birtokolt, amelynek több lakrészét bérlakásként
kiadták.35 Az író szerint a „kispolgári osztály”-ba tartoztak, a Farkas utcai
színházban a felső erkély első sorában ültek.36
Ligeti Ernő 1901-től a kolozsvári Unitárius Kollégium diákja; itt a né-
met–latin–filozófia szakos Gál Kelemen az igazgató. Felsőbb osztályos évei­
ben részt vesz a Pálffi Márton tanár irányította Kriza János Önképzőkör
munkájában, kéziratai megjelennek az önképzőkör Remény című kézírásos
orgánumában, így az 1907–1908-as kötetben egy hat részben közölt, Kiss
Józsefről írott tanulmány, amelyben tételesen tematizálódik a magyarrá vált
zsidó értelmiségi problematikája.37 Az önképzőkörben fölolvasott vagy
pályaműként oda beadott dolgozatai a  magyar irodalom klasszikusairól,
Jókairól, Petőfiről, Arany Jánosról szólnak, de mint Gaal állítja, VII. osztá-
lyosként részt vesz – sikerrel – egy, A Holnapról szóló vitában („Helyes-e
a  »Holnap« költői társaság iránya vagy sem”). Az utolsó évfolyamon

34 Gaal György, „Az Unitárius Kollégium szerepe Ligeti Ernő pályakezdésében”, Keresztény
Magvető, 1. sz. (2012): [58]–70., a születési és a szülőkre vonatkozó adatok: 62–63. Lásd még
uő: „»Én jót akartam…«: Ligeti Ernő pályaképe születése 120. évfordulóján”, Korunk, 11. sz.
(2011): 91–104.
35 Gaal: Én jót akartam…, 92.
36 Ligeti Ernő, „A csákány veszi át a szót…”, Keleti Újság, 1929. július 8., [13.]
37 Gaal: Én jót akartam…, 92.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 23 ]

rendszeresen ad írást a Reménynek, „három értekezést, két elbeszélést, há-

rom verset és néhány fordítást közöl” benne. Heine-portréjába a költőtől
vett versidézeteket saját fordításában iktatja be, egyik esszéjében (Henri)
Bernsteint hozza ki győztesnek, mikor stílusát olyan szerzőkével méri ös�-
sze, mint Shakespeare és Ibsen. Sőt zenetörténeti tanulmánya is megjele-
nik a  kollégiumi önképzőköri lapban. Az érettségi után szándéka szerint
latin–görög tanári szakra iratkozna be, de a szülők késztetésére úgy dönt,
hogy előbb a jogot végzi el. Ezt azonban három és fél év után föladja, így
a neve előtt több helyütt szereplő dr. használata nem jogszerű: az utolsó
szigorlatot sohasem tette le, és ezekben az években kezdődik el sajtómun-
kási pályája: az Elsüllyedt világban írja, hogy ez időben három helyi lapnak is
a munkatársa volt.
Bár a  diákok által tisztelt Gál Kelemen az unitárius nagyok mellett
Jókairól és Aranyról tartatott velük előadásokat – Ligeti írásos visszaemléke-
zése szerint amikor Jókairól beszélt, az már „modern téma számba ment”,38
valószínűleg azért, mert Jókai még a 20. század első éveiben is aktív volt.
A kollégium végzős diákjai ekkor már a Nyugatot olvasták – a kollégiumba
az Új Idők, a Budapesti Szemle és a Budapesti Hírlap járt, de mindenhez hozzá
tudtak jutni –, sőt a Társadalomtudományi Társaság folyóiratát, a Huszadik
Századot is forgatták, Adyról vitatkoztak, akinek költészete megosztotta
őket, noha jelentőségével sem hívei, sem az ellentáborba tartozók nem vol-
tak tisztában. Az Elsüllyedt világ első oldalán Ligeti fölelevenít egy esetet,
amikor az Ady-ellenesek képviselője egy – mint kiderült, fiktív – Ady-vers
értelmezésére szólította föl őt. „Ez a vers új volt nekem. Új és teljességgel
érthetetlen. De a zászló becsülete megkövetelte, hogy megpróbáljam ho-
mályos jelképességét a felszínre hozni. Szétszedtem a verset és tíz percen
keresztül fecsegtem róla. A meggyőző érveket hozzá taglejtéseim és lelke-
sedésem szolgáltatták. Boros akkor felállott és diadalmasan vágta ki, hogy
ezt a verset ő szedte össze Ady sajátos szavaiból, ő írta a humor kedvéért.”39
A lírában tehát az ifjú generációból többen, így Ligeti is, a Nyugat eszmé-
nyeit fogadják el, Ady mellett Babits – húsz év múlva majd interjút készít
vele40 s  őt tartja az élő irodalom legreprezentatívabb egyéniségének – és
Kosztolányi – vele több utalásából következtethetően korán személyes
kapcsolatba kerül – a  minta, bár első publikációi között büszke azokra,
amelyek A Hétben, Kiss József folyóiratában jelentek meg. Jóval később

38 Ligeti Ernő, „Elsüllyedt világ I.”, Pásztortűz, 6. sz. (1934): 116., Marosi Ildikó, Kis\Ligeti\
Könyv…, 38.
39 Ligeti: Elsüllyedt…, 115. p., Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…, 35.
40 Ligeti Ernő, „Beszélgetés Babits Mihállyal készülő új regényéről, könyvekről és az erdélyi
irodalomról”, Keleti Újság, 1930. október 11., 5.
[ 24 ] Ligeti Ernő

egy arra vonatkozó körkérdésre, hogy világszemlélete kialakulására mely

szépirodalmi művek hatottak, azt válaszolta, hogy „elsősorban az élet va-
lósága hatott reám nemcsak mint íróra, de emberre is”, viszont író rész-
ben olvasmányélmények hatására lett: „a  legmaradandóbb hatást feltétle-
nül Ady Endrének köszönhetem. Még a középiskolában ismerkedtem meg
verseivel, és akkor éreztem meg, hogy tudatosítja bennem mindazt, ami
eddig nem kapott formát, és elém állítja azt az eszményt, amelyet követ-
nem kell. Ady és a Nyugat gárdája, Ignotus tanulmányai, Móricz Zsigmond
Sáraranya és Hét krajcárja, Molnár Ferenc és Szomory Dezső novellái nyi-
tották fel a  szememet, de azt hiszem, ott az igazság, hogy azért döntöt-
ték el esztétikai ízlésemet e  könyvek, mert a  legfogékonyabb korban, ti-
zenhét-huszonnégy életév között találtak”.41 A  külföldi könyvek közül
a Klasszikus Könyvtár darabjait olvasta, a „legmonumentálisabb” műnek
Tolsztoj Háború és béke című regényét tartja. Az 1930-as években Duhamelt,
Mauriacot, Chestertont, Mansfieldet, Julien Greent, Thomas Mannt ol-
vasta szívesen.42
A fiatal írástudó az érettségi után két világ mezsgyéjén áll – tiszteli az
alma mater kissé még konzervatívnak tetsző világát; felejthetetlen taná-
rai közül Barabás Ábel német- és Kelemen Lajos történelemtanárt, a je-
lentős történészt említi meg, az egyetemi világban pedig a jogtörténész
Óvári Kelemen és Farkas Lajos vívja ki tiszteletét – az utóbbi római jogot
oktat. A  joghallgatók közül többen Somló Bódogtól hallgatnak jogböl-
cseletet, aki már a modern világ hírnöke. Ez a kettősség Ligetit végigkö-
veti pályáján. Később, az első világháború előtt kormánypárti, 1918-ban,
leszerelése után Tisza-párti lapnál dolgozik, viszont a  radikális alkotók
iránt is rokonszenvet érez; a kisebbségi korszakban pedig a Magyar Párt
reformcsoportjában volna a  helye, de jogosultnak tartja a  pártvezetés
centrista politikáját.
Az Elsüllyedt világ első fejezeteiben érzékletesen idézi meg az első vi-
lágháború előtti Kolozsvárt, a  város társadalmának, főként az elitnek
a különböző csoportjait; ezek a részletek teszik érthetővé, miért terjedt el
róla utóbb, hogy mindenkit ismer és mindenki ismeri őt szülővárosában.
Fejezetről fejezetre tárul föl a kávéházak és a könyvkereskedések miliője
– mindkettő a  tudomány és a  kultúra felé vezet –; a  kávéházakban fel-
váltva tűnik föl a  matematikus Fehér Lipót és Bánffy Miklós, Hunyady
Sándor és Óváry Elemér, illetve azok a  hírlapírók, akiknek életformája

41 „Ligeti Ernő erdélyi publicista és regényíró, a Független Újság szerkesztője (1891)”, in Az

új könyvek könyve: 173 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól. Összegyűjtötte és bevezetéssel
ellátta: Kőhalmi Béla (Budapest: Gergely R. kiadása, 1937), 212.
42 Uo. 213.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 25 ]

már ekkor vonzza a  diákot. Természetes, hogy ő  maga is hamar lapvál-

lalkozásba fog: Gábor Jenővel 1911-ben Kulissza címmel színházi és mű-
vészeti hetilapot alapítanak. Már előtte, 1909-ben megjelenik a kolozsvári
(és a  Kolozsváron tanuló) fiatal írók Közös úton című antológiája, amely-
ről később ejtünk szót. De haladva a  környezet leírásában, megjeleníti
a művészeket, polgárokat, városi és vármegyei urakat, az egyetemi világot,
az egymás mellett élő, egyazon miliőt alakító-teremtő joviális kasztokat.
E  világ minden ága-bogát könnyen és hamar megismerte, ugyanis már
nem sokkal érettségi után elszegődik egy laphoz; ahogy önmagát minő-
síti, „teddide-teddoda ember”-e lesz a  Kolozsvári Hírlapnak, ahol leszere-
lése után, 1918-ban újrakezdi majd újságírói pályáját. A  románok közül
Emil Isac tartozik ifjúkori kolozsvári társaságához, a később világhírnévre
szert tett alkotók közül pedig a karánsebesi német (szintén poliglott) René
Fülöp-Müller – nála: Fülöp René –, akit jóval később, vele készített in-
terjújában is mint magyart említ a Keleti Újságban43 (s aki a Ligeti által is
szerkesztett Napkelet folyóiratban44 publikált). Budapesti „kiruccanásain”
megkeresi a  Nyugat törzsasztalát a  New York kávéházban; megismerke-
dik Osvát Ernővel, Tóth Árpáddal, Gellért Oszkárral, Somlyó Zoltánnal,
Karinthyval. Fölmegy a Nyugat szerkesztőségébe, látja Ignotust és Lengyel
Menyhértet. Szívesen dolgozna valamelyik fővárosi lapnál – ez vágyálom-
nak bizonyul.
1912-ben Nagyváradra kerül, s újságíró lesz. Ez talán a Kolozsváron
1909-ben megalakított Bolyai Kör tevékenységében való részvételének
közvetett folyománya.45 A kör szervezője, dr. Lukács Hugo, az egyetem
ideg- és elmekórtani klinikájának tanársegéde, később Ady Endre – egyik
– orvosa, tavasszal alakuló értekezletet szervezett a  New York szállóba,

43 „Ligeti Ernő: Egy erdélyi származású magyar író, akinek egyetlen munkája háromszázezer
példányban fogyott el Amerikában. René Miller Fülöp beszámol amerikai felolvasókörút-
járól, készülő új könyvéről, Hollywood pikantériáiról és végül az erdélyi irodalomról is be-
szél”, Keleti Újság, 1930. október 24., 2. Hogy Fülöp-Miller mennyire otthonosan mozgott
a kolozsvári újságíróvilágban, Ligeti az ő megbízásából Füst Milánnak írott levele tanúsítja:
Füst el szeretett volna szegődni valamelyik kolozsvári laphoz újságírónak (esetleg budapesti
tudósítónak?), de mint a dokumentumból kiderül, éppen egyik újságnál sem volt üres státusz.
Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, Füst Milán-hagyaték, V. 4140/395. Ligeti Ernő – Füst
Milánnak, Kolozsvár [19]10. XI. 5. Autográf levél, Ligeti fejléces lapján.
44 A folyóirat, melyről később is lesz szó, 1920–1922 között jelent meg Kolozsvárt; nem tévesz-
tendő össze a budapesti, Tormay Cécile főszerkesztésében megjelent Napkelettel.
45 A Bolyai Körre vonatkozó adatokat az alábbi tanulmányból vettem: Engel Károly, „A ko-
lozsvári Bolyai Kör tevékenysége”, Korunk, 12. sz. (1967): 1718–1722. A képkiállítás leírása:
Murádin Jenő, „Vadak a végeken. A MIÉNK kolozsvári kiállítása 1909-ben”, Korunk, 4. sz.
(2006): [95]–100. Az alkotócsoportról lásd még az alábbi kiadványban szereplő tanulmányo-
kat: Passuth Krisztina és Szücs György, szerk., Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–
1914 (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2006). A kolozsvári kiállítást említi: Perneczky
Géza, „Revízió a magyar avantgárd kezdeteinek kérdésében”, Holmi, 3. sz. (2007): 296–309.
[ 26 ] Ligeti Ernő

amelyen szabadgondolkodók gyűltek össze – de ott volt Ravasz László,

a későbbi püspök és az idősebb generációhoz tartozó író, Sebesi Samu
is –, ezt május 2-án a nagygyűlés követte. A konzervatívnak tekintett vá-
rosban a „fekete nemzetköziség” ellen szerveződő kezdeményezés, úgy
látszik, nem szigetelődött el; bár érték sajtótámadások, a két hét múlva
a városháza közgyűlési termében rendezett felolvasó ülés ugyanis kimon-
dottan sikeres volt. A  nem sokkal később kormánypárti képviselőnek
megválasztott, különben a  demokratizálódás iránt elkötelezett Várady
Zsigmond és a későbbi, 1919-es népbiztos, Ágoston Péter tartott előadást
– Várady a nyilván provokatív Hazafiság, vallás, szabadgondolat címmel –, és
a Bolyai Körnek mintát adó A Holnap tagjai közül is jelen voltak ketten,
Emőd Tamás és Dénes Sándor. Esetleg innen datálódhat Ligeti Emőddel
való barátsága. A második akció a MIÉNK46 művésztársaság kiállításának
a kör védnökségével való megszervezése volt, elvileg május 27-től június
7-ig (valójában csak 30-án nyílt meg) a  törvényhatósági gyűlés által díj-
talanul átengedett sétatéri korcsolyapavilonban, többek között Kernstok
Károly, Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos és Ziffer Sándor részvételével.
A kiállítás egy tárlatsorozat része volt, a modern alkotók Kolozsvár után
Nagyváradon és Aradon mutatkoztak be; a legmerészebbnek a kolozsvári
műtárlat ötlete tűnt föl, a résztvevők és a szervezők – a vállalkozásnak
Bölöni György volt a „gazdája” – itt számítottak, nem teljesen oktalanul,
a legnagyobb ellenállásra. A kiállítás zárónapján tartott irodalmi matinén
a  fiatal kolozsvári költők is bemutatkoztak: Hettyei Aranka mondta el
Berde Mária, Harsányi Zsolt és Ligeti verseit. Egyben ez volt a Bolyai Kör
utolsó demonstrációja, jóllehet semmi sem támasztja alá, hogy a  szer-
veződést a  provincia közönye fojtotta volna meg, mint ahogy azt sem,
hogy a városvezetés nem tűrte volna meg az új kezdeményezést, amely
értelmezés beleférhetett egy korábbi, illetve a  kommunista korszakból
átöröklődött kontextusba. Ezekben a városokban sokkal tagoltabb volt
a  társadalmi élet, „konzervativizmus” és „progresszió” problematikája
pedig ugyanolyan összetett ekkor is, mint ahogy majd a kisebbségi kor-
szakban látjuk – amire annak a napilapnak a története is példát szolgáltat,
amelyiknek írónk Nagyváradon a munkatársa lesz.

46 Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre

 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 27 ]

II.

Ligeti Ernő az első világháborút megelőző években Nagyváradon ért köz­

íróvá. Várad a  századfordulón sajátos szerephez jut, az ország második
legjelentősebb városa lesz – a polgárosulás üteme Budapest és Temesvár
után itt a legintenzívebb, a felületet nézve itt ütközik meg (egy másik né-
zőpontból itt él békésen egymás mellett, egy harmadikból szemlélve pedig
itt fonódik össsze) az ó- és az újvilág (több forrás, például Nagy Endre
visszaemlékezései47 szerint mindkét tábor igen színvonalas gárdával kép-
viselteti magát). A polgárosodással korrelatív iparosodás s a mindkettőből
következően rohamosan fejlődő sajtó visszahat a  szellemi mozgalmakra,
illetve e hatások kölcsönössé válnak: a napilapoknál dolgozó későbbi hol-
naposok és eszmetársaik működése nyomán, majd A Holnap mozgalma ré-
vén a század első évtizedében a város egyszersmind az irodalmi modernség
központja is lesz. Ligeti pályájának szempontjából sem lényegtelen, hogy
A Holnap létrehozásában szerepe volt a kultúra budapesti központosítása
ellen kibontakozó tudatos decentralizációs kísérletnek is – az pedig köztu-
dott, hogy Trianon után a határon túlra került magyar nemzetrészek kultu-
rális önszerveződésének éppen e korábbi központosítás volt a fő akadálya
–, amely az intézmények Budapesten való megtelepítésének s a tehetségek
odavonzásának ellenében szerveződött meg.
Babits Mihály utal arra egy helyütt,48 hogy a világháború előtt csak az nem
vándorolt föl a fővárosba, akinek nem jutott ott hely. A decentralizációt így

47 Nagy Endre, Egy város regénye (Palatinus-Könyvek Kft [Budapest], 1999 (Várad, villanyváros).
(Először megjelent az Újság 1936-os és 1937-es évfolyamaiban.) A téma legismertebb doku-
mentuma: Dutka Ákos, „A Holnap” városa. Regényes korrajz a nagyváradi „A Holnap” születésének
idejéről (Budapest: Magvető, 1955)
48 Lásd Babits Mihály, Transsylvanizmus. Tabéry Géza: Emlékkönyv. – Kiadja az Erdélyi Szépmíves
Céh (Budapest: Nyugat, 1931.  II.), [480]–482.  Lásd továbbá Babits Mihály, „Erdély”, In
uő: Írók két háború közt (Budapest: Nyugat, [1941]), 155–163., és a hozzá tartozó jegyzetek:
261–266. (ez utóbbiakban idézi föntebb utalt kritikáját is). Az egész kérdéskörhöz tanulságos
Benedek Marcell Az erdélyi magyar irodalom című cikke, amely a  Századunk 1926.  1.  számá-
ban olvasható ([51]–54.); ennek elejét idézem: „Franciaországot kivéve talán Magyarország
centralizálta kulturális, irodalmi és művészeti életét legerősebben a  fővárosába. Irodalmi
szempontból egy négyszázezer lakosú francia város éppen úgy »vidék«-számba megy, mint
akarmelyik falu. Nem mintha újságjai, írói, sőt némelykor akadémiái is nem volnának: de az
igazi tekintélyt, az igazi nyilvánosságot csak Párizs adja meg.
Nálunk – megfelelően beállítva az arányokat – ugyanez volt a helyzet, súlyosbítva még egy
plusszal, amelyet talán lélektaninak nevezhetnénk. […]
A mi közvéleményünk a valóságnál sötétebb színben látta, igazi értékénél jóval kevesebbre
becsülte a  kisvárost, a  vidéket. Azoknak az íróknak szemüvegén át nézte, akik a  szűknek
talált Macedóniából kiszabadulva, csak a korcsmázó intelligenciát, a pletykát, a füzértáncos
kultúrestélyeket, a sarat, a port, a sötétséget tartották följegyzésre méltónak. Ezek a leírások,
fájdalom, igazak kisvárosaink jelentékeny részére vonatkozóan. De most, amikor Kassát,
Váradot, Kolozsvárt, Brassót siratjuk, nem feltűnő-e, hogy ezek a várostípusok úgyszólván
soha, egyetlen modern írónk regényeiben és novelláiban sem szerepeltek – hogy a többnyire
[ 28 ] Ligeti Ernő

azok indították el, akik jobb híján maradtak a vidéki városokban – egyéb-
ként a  magyar eszmetörténet nagy szerencséjére. Ligeti később büsz-
kén emlegeti, hogy a kolozsváriak sem maradtak le a Partiumiak mögött
– A Holnapot már rögtön egy évvel követő, tehát 1909-ben kiadott Közös
úton című versantológiának ő  maga is a  szerzője volt. Ekkor már megje-
lentek versei kolozsvári, sőt országos lapokban – így, ahogy utaltam már
rá, a  Hétben is –; említettem, hogy Kolozsváron színházi folyóirat szer-
kesztésével kísérletezett, programszerű pályakezdete azonban ehhez az
antológiához köthető, amelyet valószínűsíthetően A Holnap inspirálhatott,
hiszen a  kolozsváriak már ismerték az antológia mindkét kötetét, példa-
ként lebeghetett a szemük előtt a sikeres „vidéki” áttörési kísérlet. Ligeti az
Elsüllyedt világban leírja, hogyan alakult ki a könyv ötlete. Orbók Attila és
Németh Andor voltak az ötletgyártók, de a beszélgetéseken Ligeti is részt
vett. Orbók javaslata volt, hogy pesti költők is szerepeljenek a könyvben,
amit Németh Andor azzal toldott meg, hogy A Holnap szerzői között is ott
volt Ady, aki akkor már régen nem Váradon élt, s Balázs Béla is, aki „soha-
sem járt arrafelé”.49 Végül arra jutottak, hogy mégiscsak olyan szerzőknek
kell megjelenniük a könyvben, akiknek van valamilyen közük a városhoz.
Így keresték meg a két budapesti, de a kolozsvári egyetemen tanuló s náluk
néhány évvel idősebb költőt, Andor Gyulát és Nógrádi Papp Dezsőt, azaz
semmilyen közös program nem kötötte össze az antológia költőit – a kö-
zös bemutatkozás alkalmán kívül. „A »pestiekkel« azután sem találkoztam
többet, sőt még neveiket is csak a legritkábban fedeztem fel az újságban”
– írja róluk Ligeti.50 Nyilvánvaló, hogy szó sem lehetett közös versnyelv-
ről, hasonló poétikai eszközökről, pláne olyan határozott modern irányról,
amely a nagyváradi antológiát jellemezte. Nem tudunk róla, hogy komoly
értelmező és értékelő kritika megjelent volna a  könyvről, az Elsüllyedt vi­
lágban azt olvassuk, hogy egyedül az Erdélyi Lapok foglalkozott vele, ahol

költött nevű kisvárosok kivétel nélkül valahol Mezőtúr vagy Balmazújváros színvonalán vagy
azon alul mozogtak. Hogy a »Porvár« vagy »Jászkunbütyköd«-típus és Budapest között nagy-
ságra és kulturális értékre nézve van még valami, azt az átlagos újság- és könyvolvasó vagy
a Váradot, Kolozsvárt futtában érintő utas sohasem tudta meg. A legérdekesebb – de lélek-
tanilag igen érthető –, hogy nem tudta meg Várad vagy Kolozsvár lakója sem. Újságját, köny-
veit Budapestről kapta, budapesti vendégművészekért tódult a  színházba – igen gyakran
olyanokért, akiket tőle csábított el Budapest első sikereik után. A novellákból oly jól ismert
mulatságos lokálpatriotizmus, a  »városunk« nevezetességeivel való dicsekvés a  valóságban
nem más, mint »városunk« kétségbeesett szégyenlése, kapaszkodás az idegentől kicsikart
elismerés-alamizsna után.”
49 Ligeti Ernő, „Elsüllyedt világ III.”, Pásztortűz, 8. sz. (1934): 171.; Marosi Ildikó: Kis\Ligeti\
Könyv…, 52.
50 Ligeti: Elsüllyedt világ…, 171.; Marosi Ildikó: Kis\Ligeti\Könyv…, 53.  Nógrádi Papp
Dezsőnek az OSZK katalógusa szerint 1939-ben jelent meg egy verseskönyve, Könny és mosoly
címmel.  
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 29 ]

is a  szerkesztő, Kovács Dezső – jóval később Ligetivel együtt tagja lesz

a Helikon írói közösségnek – kivégezte a vállalkozást, s hogy a város leg-
komolyabb könyvkereskedője még arra sem érdemesítette, hogy kitegye
boltja kirakatába. Ettől függetlenül Ligeti utólag úgy értékelte a kiadványt,
mint amely a  magyar irodalom decentralizációjáért folytatott első csele-
kedet volt Erdélyben. Viszont amikor a Súly alatt a pálmában utalt rá, már
a megjelenési évét is elfelejtette, és nem is ellenőrizte, így hibásan adja meg
a dátumot: 1911-et ír 1909 helyett.
Irodalmi érték aligha van a  kötetben – esetleg Ligeti gyerekkori ba-
rátja, Németh Andor verseiben, aki többek között a modern irodalomra és
A Holnapra irányította az Ady költészetéért tehát már gimnazista korában
rajongó leendő pályatársa figyelmét –, a benne fölsorakozó költőket nem is
nagyon lehetne jellemezni pusztán annak az átlagosan négy-öt versnek az
ismeretében, amellyel az antológiában szerepelnek. Új irányzatok mellett
sem teszik le a voksukat; amint az összeállító Orbók Attila írja, e költők
valahol a régi és az új köztes területén állnak. Üdvözlendő akkoriban is in-
kább maga a megjelenés ténye lehetett. Igaz viszont, hogy a hétből öten is
népszerű írók lettek később (más-más műfajokban, sőt műnemekben, egyi-
kük sem elsősorban a versei révén): Berde Mária, Harsányi Zsolt, Németh
Andor, Indig Ottó és Ligeti, a hetek Benjáminja. Mindenesetre, amint az az
összeállító bevezetőjében is olvasható, az antológia résztvevői nem képez-
tek társaságot, csak a korrektúrát végezték közösen.51
Ligeti Kolozsvárral kapcsolatban kettős élményt őrzött ifjúkorából. Az
unitárius líceumról, a  Brassairól csak szép emlékei voltak, alma materét
a  tolerancia és a  tájékozódás ideális terepeként idézte meg, és sok szál-
lal kapcsolódott az iskola szellemiségéhez, meg kedves tanáraihoz, Gál
Kelemenhez és Kelemen Lajoshoz. Maga a város azonban afféle provincia­
ként tűnik föl emlékezéseiben: „a maradi gondolkodás fellegvára”-ként.52
Ezt az sem zárja ki, hogy – amint azt az Elsüllyedt világban olvashatjuk –
a városnak két országos rangú elitje volt: az egyik az egyetemen, a másik
a kávéházakban. A Közös úton Ligeti-verseiben nyoma sincs a forradalmár-
nak; nyilván nem e versek fogadtatása késztette távozásra szülővárosából.
Ő  annyit állít, hogy 1911-ben, amikor A  Holnap tagjai fölolvasást tartot-
tak Kolozsváron, megemlítette Emőd Tamásnak, hogy szívesen dolgozna
Váradon, a „haladó kultúrváros”-ban, ahol nem sokkal korábban irodalmi
eszményei megvalósultak s megvalósítói éltek, s ahol a bihari nép és a nagy

51 [Orbók Attila]: „Néhány szó a füzetről”, in „»Közös úton«”: Versek (Kolozsvár: Fabritius Erik
és Társa könyvkereskedésének bizománya, 1909. A füzetet Orbók Attila állította össze), 3–4.
52 Ligeti Ernő, „Emőd Tamás”, in Ararát: Magyar zsidó évkönyv az 1944. évre. Szerkeszti Komlós
Aladár. (Budapest: Országos Izr[aelita] Leányárvaház, 1944 – 5704 – 5), 55.
[ 30 ] Ligeti Ernő

százalékban zsidó polgárság szimbiózisából sajátos magyar kultúra szüle-

tett.53 Több mint harminc évvel e  korszaka után írta le, 1944-ben, nem
sokkal a tragikus végkifejlet előtt (ezért aztán elnézhető, ha esetleg kissé
eltúlozza ezt a kérdést): „Amíg Váradon újságíróskodtam – egészen a vi-
lágháború kitöréséig – egyetlenegyszer sem jutott az eszembe, hogy zsidó-
ságom legcsekélyebb akadálya lehet magyarságom érvényesülésének (ellen-
tétben Kolozsvárral, ahol már gyermekkoromban is nemegyszer az orrom
alá dörzsölték, és első éves jogász koromban párbajt is kellett vívnom a zsi-
dóságom miatt).”54 Erdély ekkor még nem az a zárt miliő, amelynek majd
a  transzszilvanizmus korszakában sokan látni fogják. Ligeti maga ugyan-
olyan otthonosan mozog Budapesten, ahol nagyszülei is élnek, mint szü-
lővárosában, ahová édesapja köztisztviselőként került. Nagyvárad viszont
a „tökéletes összhang” városa a szemében, s egyben igazi pályakezdetének
színhelye. De egy vonatkozásban Budapestre is némi távolságtartással gon-
dol. Később több helyütt nyomatékkal emlegeti a  decentralizációra való
törekvés tudatosságát, amikor saját 1909-es kezdeményezésükre emlékezik,
de már a Nagyváradi Naplóban azonosítható cikkei egyikének is főváros és
vidék viszonya, az agyelszívás a tárgya. Balázs Béla és Dutka Ákos egy-egy
könyvének megjelenése adja az apropót, hogy a  vidéki elszigeteltségben
önmagukat fölépítő, majd teljes fegyverzetben színre lépő vidéki alkotók-
ról értekezzék: „Kijegecesedett művészettel, a belső élet teljes virágzásában
jelennek meg előttünk, és mi tudjuk, hogy a vidék, a provinc minden kis
zuga talentumokkal van tele, természetes ez is, aminthogy az is természetes,
hogy az új magyar irodalom felfedezte a vidéket, természetes, hogy a bu-
dapesti kimerült kultúrát a vidék árasztja el friss, meleg, lüktető verssel, és
az is természetes, hogy a mai irodalmat mind Budapestre felkerült vidéki
írók csinálják. Ady Endre, Babits Mihály, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső,
Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Gárdonyi Géza, a jelen
legérettebb művészei minden kis írásukban a vidék, a kisváros csodálato-
san szép és új atmoszféráját csillogtatják meg.”55 Bizonyára meglepő állítás
ez azok számára, akik ismerik Ligetinek például a szülővárosához való ko-
rai kettős viszonyát. Nemegyszer beszél Kolozsvár kapcsán provinciáról
(nem csak elutasítóan – a  háború után a  megszállt és a  román betelepí-
tés célterületévé vált város kulturális, társadalmi, gazdasági fejlesztéséhez
keresve-ajánlva szempontokat), az említett cikkben viszont arról van szó,
hogy a főváros válna provinciává a vidéki tartalékok nélkül. A világháború

53 I. m. 55–56.
54 I. m. 59.
55 Ligeti Ernő: „Balázs Béla és Dutka Ákos új könyvei”, Nagyváradi Napló, 1912. december
21., 2–3., idézet: 2.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 31 ]

utáni kisebbségi helyzetben pedig érződik majd rajta valamiféle idegenség­­

érzet Budapesttel szemben. Szívesen utazik a  magyar fővárosba, de ott,
legalábbis az irodalom közegében, erdélyinek – és egyedül – érzi magát.56
Annak a sajtóhagyománynak, amely az irodalmi köztudat szerint Ady
Endre, Juhász Gyula, Bíró Lajos, Dutka Ákos publicisztikájából veszi
eredetét, Ligeti az egyik következetes és sikeres folytatója lett, közbenső
láncszeme,57 s 1914-ban már ő az ország legfiatalabb felelős szerkesztője
a Nagyváradi Naplónál,58 ott, ahol Fehér Dezső főszerkesztő állítólag min-
den újonc újdondászt azzal lepett meg, hogy az az íróasztal lesz az övé,
amelynél pár éve még Ady dolgozott. A Nagyváradi Napló munkapárti, azaz
kormánypárti lap. Szembekerül ugyanis az 1906-tól kormányzó nemzeti
koalícióval, 1910-től, a  Nemzeti Munkapárt hatalomra kerülésével pedig
a  párt félhivatalos lapja lesz, szubvenciót és hirdetéseket kap, miközben
megőrzi antiklerikalizmusát és részben radikalizmusát is.59 Maga Ligeti,
mint utóbb írja, felelős szerkesztőként „három-négy hetenként” járt
Gesztre, Tisza Istvánhoz, „aki több volt, mint Magyarország miniszterel-
nöke: a bihari gárda kapitánya volt és orgánumunk kisistene”.60
Ebben a  kulturális közegben nem csoda, hogy gyarapodnak Ligeti
versei (részben ennek reményében ment oda). Ezekben az években már
több fórumban publikál, a fővárosban is; a Nyugat előtti legtekintélyesebb
irodalmi folyóirat, a Kiss József szerkesztette A Hét 1910–1912-ben egy
formailag igényes versfordítása61 mellett három versét közli,62 melyek közül
kettő (a jegyzetben említettek a középső kivételével) első kötetének legkiér-
leltebb darabjai közé tartozik. Nem sokkal később, 1910-ben a Révész Béla
és Zigány Árpád szerkesztette, s a Társadalomtudományi Társasághoz is
kapcsolódó Renaissance című folyóiratban verseket ad közre, s ami megle-
pőbb, egy recenziót Lukács György az évben megjelent, utóbb híressé vált

56 Ligeti Ernő, „Erdélyi író Magyarországon”, Brassói Lapok, 1933. december 24., 13.
57 Indig Ottó, Váradi parnasszus. Irodalmi és sajtóélet a  századfordulón. (Nagyvárad: Literator
Könyvkiadó, 1994), Ligetiről bővebben: 157.
58 Van, aki ezt korábbra teszi, de a lapban ez év első napján jelenik meg erről híradás: „[…]
a mai naptól kezdve a Nagyváradi Naplót felelős szerkesztőként jegyzi.” In Nagyváradi Napló,
1914. január 1., 13–14.
59 Hegedűs Nándor, Ady Endre nagyváradi napjai (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia
Irodalomtörténeti Intézete. Akadémiai Kiadó, 1957), 16.
60 Ligeti Ernő, „Többségiből kisebbségi újságíró”, in Kuncz Aladár, szerk., Újságíró Almanach
1927. (Kolozsvár: Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságírók Központi Szervezete, 1927),
127.
61 J. Schlaf, „A csókom: ostya”, A Hét, 33. sz. (1910): 529.
62 „Fiúcska a parkban”, A Hét, 32. sz. (1911): 515.; „Szép nőkre vágyakozásom”, A Hét, 36. sz.
(1912): 570.; „Az ablakoknál sír a gyermek”, A Hét, 43. sz. (1912): 686.
[ 32 ] Ligeti Ernő

könyvéről.63 Ez utóbbinak Lukács levelezésében is van nyoma.64 A folyó-

irat szerzőgárdájában ott van Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula – vala-
mint Kunfi Zsigmond és Szende Pál. (A Nyugatban viszont Ligeti sohasem
publikál; talán kísérletezik, de nem jut be oda. Könyvei közül az elsőről
írnak ott – aztán majd csak húsz év múlva recenzálják egyik regényét.)
1913-ban a nagynevű Sonnenfeld nyomda kiadásában megjelenik ez az első
versgyűjteménye, a Magányosan ezer tavasz közt,65 borítóján a már ekkor ne-
ves – különben szintén Kolozsvárról átszármazott – Balogh István grafi-
kájával, s benne a címadó vers, alcíme szerint Juhász Gyulának elpanaszolva.

Bánatomat küldöm Juhásznak ez estén,

aki élte életemet egyszer,
s aki tudta: hiába verekszel,
küszködsz, mint a lármával a gyermek,
Váradon is, akárhol is, mindegy,
Költő vagy és magányosság ver meg.

Efféle váradi és Juhász Gyulás hangulatok bőven akadnak a  kötetben;

könnyednek álcázott, ám sokszor műgonddal megalkotott urbánus líra
ez. A  felnőtté válás (s  a  gyerekkor-nosztalgiák) meg a  kiépülő partiumi
nagyváros élményéből fakadó, a kabarék, orfeumok, garniszállók s a cse-
lédéletmód hangulatait, a  külvárosi életformát ciklusokba tagoltan idéző
költészet. Hűen jeleníti meg egy húszéves nagyvárosi hírlapíró élményvi-
lágát, s  pontosan tükrözi a  líra pár évvel korábbi forradalmának hatását.
Tehertétele viszont az olykor olcsó, szimpla, kamaszos halálromantika,
a nemegyszer kopottnak látszó képek sora; együtt, egymás után idéződik itt
föl a kamaszszerelem – ábrázolásának közhelyes volta, sajnos, áttör a rím-
játékokon – s a bárónő érett ölelése, amelyből kijut a kocsisnak, a gimnazis-
tának, a hősszerelmesnek, a „mellbeteg ulánus”-nak – egyedül a poétát eszi
érte hiába a fene. Azaz mindenképpen A Holnap utáni líra ez már, benne
a nagy kortárs elődök hatásával, Ady-hangulattal, sanzonköltészet-elemek-
kel – ámbár van olyan vers is, amely a későbbi Áprilyt juttatja eszünkbe,
továbbá olyan, amelyben a  falu jelenik meg (az anyjára gondoló román
63 Ligeti Ernő, „Lukács György: A lélek és a formák”, Renaissance, 1. sz. (1910): 84–87.
64 „Különben jött rólad egy szép, nem nagyon jelentékeny, de igaz és jó kritika. A vége, »az
értékelés« persze gyáva kicsit.” Balázs Béla Lukács Györgyhöz. Budapest, 1910. május 12. In
Lukács György levelezése (1902–1917). (Budapest: Magvető Kiadó, 1981 [Lukács György összes
művei]), 204.
65 Nem alaptalan gyanúnkat, hogy Ligeti utóbb pontatlanul emlékezett korábbi műveire, s ada-
taikat nem ellenőrizte mindig, amikor hivatkozott rájuk, az is igazolja, hogy a Belvedere és az
Erdély vallatása című könyveiben szereplő címlistákban első verseskötete megjelenését 1914-
re teszi, és az szerinte „Dick-kiadás”-ban, Budapesten látott napvilágot.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 33 ]

cselédlány emlékeiben), s  átszínezi mindezt egy-egy távoli emlékként be-

szűrődő, a  zsidó családi prehistorikumra utaló motívum is, néhány vers-
ben pedig többek (például Tóth Árpád) szerint groteszk vonás tűnik föl.
Kovács László később úgy jellemezte Ligeti korai költészetét, mint amely
a  Babitséhoz és Kosztolányiéhoz hasonló eszköztárat mozgósít66 – én
a következetes tematikai építkezés és a könnyedén kezelt zárt formák ­miatt­­
úgy vélem, hogy67 lírája a  holnaposok közül főként barátjáéhoz, Emőd
Tamáséhoz állt közel. Nem véletlen az sem, hogy Emőd alakját Ligeti még
jóval később, a háború alatt is fölidézte egyik (már idézett) esszéjében.
Az említett versgyűjteményt (eddigi tudásunk szerint) leghamarabb
éppen A Holnap első kötetének szerkesztője, Antal Sándor köszöntötte,68
aztán recenzeálta Tóth Árpád, majd Ady említette – több más akkor friss
verseskönyv mellett – egyik jegyzetében. Antal – talán az idézetből is lát-
ható – nem törekedett Ligeti lírájának jellemzésére, inkább a költővel való
személyes kapcsolatairól, illetve a  versekhez való saját érzelmi viszonyá-
ról beszél – „Örvendtem és néha bosszankodtam miattuk, veszekedtem
a  szerzővel és gratuláltam neki sokszor. Most, hogy itt van előttem ez
a gyönyörűen kiállított kis könyv, be kell látnom, hogy mindig, mindenben
Ligeti Ernőnek volt igaza”69 –, illetve érezhetően a  váradi eredményeket
lajst­romozza, nyilván ő  is éppen arra büszke, hogy városa és az ő  köre
ismét hozzájárul a modern irodalom fejlődéséhez. A nyugatosok cikkeiből
sem derül ki sok minden, s a dicsérettel egyikük sem bánt adakozóan: Ady
éppen csak kiemelte Ligeti és négy-öt társa nevét a  dilettánsok tömegé-
ből, bár tehetségét nem tagadta. Sőni Pál is idézte már idevágó mondatát:
„Ligeti erős legény, ma még sokat kell elképzelnie és affektálnia az át nem
éltek helyett.”70 Tóth Árpád viszont fölfigyelt a „cselédlány-líra” újdonsá-
gára s a benne rejlő lehetőségekre. A cselédlány-ciklus talán legjobb darab-
ját teljes egészében idézem.

66 „Ligeti Ernő is írónak indult már 1918 előtt. Versekkel, amelyek belesimultak a modern ma-
gyar lírának abba az árnyalatába, amelynek fő színadója az ifjú Kosztolányi és a Babits köl-
tészete volt.” Kovács László, „Erdélyi Helikon”, in [Az] Erdélyi Helikon Antológiája 1927 (Cluj-
Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1927, I. k.), 35.
67 Tóth Árpád, „Két verskötetről”, Nyugat I., (1914): 725.
68 „Artisztikus, művészi és átélt ez a könyv kívül-belül, a szenvedély lángja elperzselé néha azt
a határt, ami a szabadot elválasztja a nemszabadtól, olyan csókok, ölélesek vannak benne,
amik fájnak nekünk, amiket nem szeretünk, mert nem mi vagyunk a szereplők. Olyan han-
gulatok vannak benne, amiket irigyelünk, ha érzünk is. […] De mégse az erotika dominálja
a  Ligeti Ernő könyvét, hanem valami kontemplatív, lírikus szemlélete a  világ egy-egy kis
darabjának, szögletének. Nem a leszűrődött életfilozófia tiszta bora omlik serlegünkbe, ha-
nem valami kissé ködös, elzsongító, kábító, de jóleső, aminek nincsen keserű utóíze.” Antal
Sándor, „Vasárnapi levél egy verseskönyvről”, Nagyváradi Napló, 1913. december 7., 10.
69 Uo.
70 Ady Endre, „Hajh, mennyi költő”, Nyugat, I., (1914): 796.
[ 34 ] Ligeti Ernő

Szegény cselédek vasárnapja

Vidáman, citerával, hetykén

Köszönts be már, dalos vasárnap,
vánkosa légy a léha vágynak,
jó légy hozzájuk, mint a repkény,
illatosítsd meg álmukat.

Mióta várnak már reád,

ha van szíved, eredj el értük,
te vagy nekik a vőlegényük,
s a tavaszt, mint a langy teát
csurgasd be sóvár szájukon.

Tied a legjobbik ruhájuk,

te vagy a legszebb katona,
nélkülük ne menj sehova,
kacsints, mosolyogj reájuk.
Fogd meg szépen a kezüket.

A sétatérre vidd ki és
a hintára ültesd fel őket,
édesítsd meg a kimenőket,
hadd érjen meg az enyhe séta,
s elfáradt, vértelen szívük.

Volt már szó róla, hogy különösen a pályakezdet, illetve a főhatalom-válto-

zás éveiben több műfajban – cikkben, novellában – is megjelenik Ligetinél
a szülőváros mint provincia motívuma. Később kolozsvári lokálpatriótának
mutatkozik inkább, az otthonról való menekülés idejében viszont városa
szűk, fojtogató szellemi légköre révén válik azonosíthatóvá szövegeiben.
Igaz, ekkor is érezhető amiatti fájdalma, hogy Kolozsvár mozdíthatatlan.
Az első kötet öt darabját látta el ajánlással, a Juhász Gyulának címzetten
kívül Antal Sándornak, Emőd Tamásnak, Dutka Ákosnak dedikált verset –
mindannyian A Holnap Társaság tagjai voltak. Az ötödik vers címzettje dr.
Lukács Hugó, akivel találkoztunk már, mint A Holnappal rokonszenvező
kolozsvári Bolyai Kör alapítójával és Ady orvosával. A vers a szülővárosról
szól,71 és címként annak nevét viseli:

71 Természetesen Ligetiéről; Lukács születési helyét nem ismerjük.

 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 35 ]

„Sors, család és sok szegénység

álmainkat mind oda mosták,
gyűlölt sáncod alá: Hostát,
Nincsen hinni: hit, reménység,
Hogy innen elszakadhatunk.”

Versein kívül 1914  elején részlet jelenik meg tőle egy tervezett verses re-
gényből.72
Az biztos, hogy Ligeti „újságemberként ” a  legjobb iskolába járt,
a Nagyváradi Napló a feltörekvő, országos színvonalú „vidéki” sajtó min-
tadarabja. Azokban az években (is), amikor Ligeti a  munkatársa, szer-
kesztője, az egyes lapszámokban láthatóan minden a  helyén van, infor-
mációi frissek, hírforrásai áradóak – bár ez utóbbiak legfeljebb fővárosiak
voltak: „Külföldi lap sohasem került a szerkesztőségi asztalra”, írta Ligeti
tízegynéhány évvel később73 –, kulturális cikkei színvonalasak. Politikai
irányultságát tekintve az orgánum polgári liberális, szemléletében radi-
kális (bár Jászi Oszkár polgári radikálisaihoz semmi köze), jogegyenlő-
ségpárti, a  közvélekedéssel s  a  róla alkotott utólagos képpel szemben
viszont (ahogy föntebb röviden utaltam rá) maradéktalanul a kormányt,
illetve a  Nemzeti Munkapártot támogatja, hódoló cikkekkel üdvözli
Tisza Istvánt, amikor másodszor is miniszterelnök lesz, ócsárolja a  ko-
rábban hatalmon volt ellenzéki koalíciót, síkra száll a klerikalizmus, „ba-
bonák” és „maradiság” ellen, és gunyoros hangon szól a  nagyromán
eszmék hazai megnyilatkozásairól. Tisza románokkal való megegyezési
kísérletét persze dicséri. Híve a demokratizálódásnak, de az a fontosabb
cikkekből kitetszően a szerkesztőség álláspontja szerint fokozatosan kell,
hogy teret nyerjen, a magyar nemzetállamiság jegyében, úgyhogy az or-
szág sorsa a  kormánytöbbség kezében a  legjobb helyen van, az ellen-
zék viszont demagógok gyülevészhada. A zsidók szerepét természetesen
a nemzeten belül képzeli el, tevőleges részvételüket a modernizálódásban
létfontosságúnak tartja, tehát az antiszemita megnyilatkozásokat határo-
zottan visszautasítja. Nem pusztán azért, mert olvasói többsége zsidó,
hanem azért is, mert ebben is elfogadja a  hivatalos liberalizmus, azaz
a kormány álláspontját, a város és a megye vezetése által is követett irá-
nyát. Ez esetben is tarthatatlannak bizonyul az a  naiv elképzelés, hogy

72 Ligeti Ernő, „Erdélyi kaland: Bevezető sorok egy verses regényhez”, Nagyváradi Napló,
1914. február 19., [1]–2.
73 Ligeti Ernő, „Többségiből kisebbségi újságíró”, in Kuncz Aladár, szerk., Újságíró Almanach
1927. (Kolozsvár: Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságírók Központi Szervezete, 1927),
128.
[ 36 ] Ligeti Ernő

minden haladó hagyomány, minden modernizációs érték az egyik poli-

tikai oldalon helyezkedik el, s  minden, ami ellentétes azzal, a  másikon.
Ugyanakkor nagy respektusa van a lapban a pártjával, a kormánypárttal
a választójog ügyében meghasonló Várady Zsigmondnak; öngyilkosságát
követően az aktuális lapszámot egészében a  róla szóló írások töltik ki,
drámájára még hónapokon át visszatérnek. S ami a leginkább ellentmond
a közkeletű képnek: a Tisza-kultusszal egy időben a lap az Ady-kultusz
megvalósítója. A költészet forradalma és a kormányprogram között nem
látnak ellentmondást, azt pedig nem taglalják, hogy Tisza és Ady ho-
gyan minősítették egymást. Azaz a  miniszterelnök „bihari gárdá”-ja és
a „progresszív” zsidó és nem zsidó elit nem áll eleve egymással szemben,
a frontok legalábbis keresztben metszik egymást. A kisebbségi korszak
két jeles, az Országos Magyar Párthoz tartozó közéleti személyisége,
Hegedűs Nándor és Kecskeméti Lipót rabbi, akiről később még lesz szó,
a kormánypárt jelöltjeiként kerülnek be a városi törvényhatósági bizott-
ságba. Maga Hegedűs ez időben egy reprezentatív kiadványban azt állítja,
hogy a  lap mindig is demokrata és liberális volt, az ellenzéki koalíció
„67 megfertőzésé”-t és a „liberalizmus gyászá”-t jelentette, az újjáépítés
és a kibontakozás pedig a Munkapárthoz fűződik.74
A helyi élet sem olyan fennkölt persze, mint a  vezércikkekben. Nagy
Endre ugyan az egy évtizeddel korábbi újságíró életformát írta le Várad-
könyvében, az azonban tíz év múlva sem tért el az alábbi képtől: „Félve
merném csak azt mondani, hogy a  város légkörében lengett a  szélhám
enyhe mételye, de a  vidéki újságírás mindenesetre olyan veszedelmes
dzsungel volt, amely – mint a  föltáratlan aranymezők – vállalkozó szel-
lemű, rugalmas kalandor lelket kívánt emberéül. A vidéki újságírónak az
eseményt cserkészve folyton a  kisváros családi érzékenységeibe kellett
ütődnie; bennfentesen üldögélt a város nagyfejűinek törzsasztalainál, ös�-
szejöveteleken is részt vett, mint a lázas mamák örökös réme, de azonfelül
be kellett kóborolnia az éjjeli mulatóhelyeket is a legsötétebb lebujokig, sőt
a legkétségtelenebb lupanárokig. A vidéki újságírás fiatalembereknek való
mesterség volt, mint a sportbajnokság.”75
Ez volt tehát Ligeti életének kerete a váradi években. A korabeli szer-
kesztési gyakorlatnak megfelelően viszont a  közlemények alatt kevés ki-
vétellel nincs föltüntetve a  szerző neve, szignója, így az itt kiformálódó
profi újságíró Ligetiről lehetetlen akár csak vázlatos képet is rajzolni.
Teljes nevével legtöbbször a  címoldalon, a  tárcavonal alatt közölt (vagy
74 Hegedűs Nándor, „1906–1912”, in A Nagyváradi Napló Jubiláris Albuma 1898–1913. Bihar
megye és Nagyvárad írásban és képben (Nagyvárad [1912]), 17., 19.
75 Nagy Endre: Egy város regénye…, 46.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 37 ]

ott kezdődő hosszabb) versei jelennek meg itt – elég sűrűn –, szignóval
jelölve pedig főképp rendszeres színikritikái; ezek már professzionista,
gyakran szellemes írások, azt sugallják, hogy megfogalmazójuk nemcsak
a  színdarab-irodalom, színművészet és színpadtechnika legfrissebb fejle-
ményeivel van tisztában, de azzal is, hogy milyen is volna a fővárosi szín-
vonal, amit persze sok váradi bemutatóról írva hiányolni kénytelen (bár az
előadások emlékezéseiben kicsit megszépülnek). Versei egy része, érdekes
módon, a hírek rovatban szerepel, szignóval és makáma-szerűen tördelve;
nem egyedül ő  jár így, ugyanis Dutka Ákosnak is jelennek meg hasonló
formában és szignóval költeményei, sőt még Juhász Gyula-versek is kerül-
nek a Hírek rovatba. Ligeti azonosítható további cikkei irodalmi jellegűek,
hangütésűek: tárcák, portrék, karcolatok. Jellemzőjük a szolidaritás, az ér-
zékenység, de gyakori nyelvi elemük a szarkazmus. Az ábrázoltakkal való
azonosulás szép példája a  Balkán-háború kirobbanása idején Budapestre
érkező s a delegáció előtt trónbeszédet tartó öreg királyról írt kisportréja:
„A dinasztikus gondolatok között magányos[nak] és szomorúnak látom az
ősz uralkodót. Újságcikkeket olvasok, a  király életével bíbelődöm, és azt
hiszem, néha az én egyszerű, plebejus sorsomról gondolkodok és álmo-
dozom.”76 (A Vonósnégyesben szereplő Ferenc József-novellája már rafinál-
tabb szemlélet gyümölcse, groteszk darab: Schratt Katalin, a régi szerető
proponálja, hogy a  vén császár vegye feleségül, az pedig csak úgy tudja
elkerülni a mésalliance-ot, hogy meghal.) Amikor Ady Endre több év után
Váradra látogat, Ligeti egy három részre tagolt tárcája utolsó egységében
arról ír, milyen magányos maradt a költő korábbi meghitt barátai közegé-
ben.77 A legérdekesebb azonban a városról írt tárcája,78 ez ugyanis már nem
a  szédítő iramban fejlődő, hanem az 1912-es pénzügyi válság fojtogatta
Nagyváradot írja le mint „pusztuló parkot” – legalábbis mint ami Bécsből
és Budapestről ilyennek látszik –, amelyről persze mindenki tudja, hogy
a  modern irodalmi törekvésekben minden más várost megelőzött, a  fő-
várost is, s  amelyről a  bizonyára átmenetinek remélt visszaesés idején is
azt tartja a budapesti sajtó, hogy pár éve országos szenzációt keltett. „Hol
vannak ilyen romok még az országban? Hol vannak még összeomlásuk-
ban is oly fenséges megroppanások, mint Nagyváradon?”79 Ugyanebben
az írásban – annak ellenére, hogy később ő maga azt állítja, 1918 előtt fo-
galma sem volt a kisebbségi kérdésről – határozottan utal a bihari román
jelenlétre is.

76 Ligeti Ernő, „A király”, Nagyváradi Napló, 1912. november 8., 2–3.

77 Ligeti Ernő, „Vasárnapi levél”, Nagyváradi Napló, 1913. augusztus 3., 2–4.; Adyról: 3–4.
78 Ligeti Ernő, „Várad”, Nagyváradi Napló, 1913. május 22., [1]–2.
79 I. m., [1.] p.
[ 38 ] Ligeti Ernő

Az Elsüllyedt világban hivatkozik egy tíz-tizenkét kolumnás – tehát könyv-

nyi terjedelmű, a Bihar megyei földbirtokosokról szóló tanulmányára, mely
szintén a Nagyváradi Naplóban jelent volna meg. Nem lehet szó másról, mint
a napilap 1912. december 25-i számában név nélkül közölt Bihar megye arisz­
tokráciája című írásról. Ez azonban nem tíz-tizenkét kolumna, hanem mind-
össze kilenc hasáb terjedelmű, s nem is tanulmány (maga a szerző a közle-
ményben riportnak nevezi); színes, bár adatokban nem pazarló fölsorolása
a megyében egykor és a cikk írása idején lakó arisztokratáknak, Gerliczyeknek,
Hallereknek, Podmaniczkyaknak, Tiszáknak, Batthyányaknak, Bethleneknek,
Rhé­deyek­nek, Stahrembergeknek, Degenfeldeknek, a  katonabáróknak és
a többieknek – tehát azoknak, akiknek emléke ekkor már kihunyt Váradon,
illetve a még élő s a városban forgó leszármazottaiknak.
A Nagyváradi Napló 1912 szilveszterére megjelent évfordulós albumában
Líra a múltról című írásával szerepel;80 e valóban lírai futamban azokon az
érzelmeken zongorázik, amiket az egykor ott dolgozó nagyoknak a  szer-
kesztőségbe befutó, emlékező jubileumi kéziratai váltanak ki belőle.
Különben névaláírás és szignó hiányában is valószínűsíthető, hogy ko-
moly, szigorú cikkeket írhatott a város életéről, sőt akár országos ügyekről,
például abból a tényből, hogy a lap munkatársai által szervezett farsangi
bálra tervezett revün, melyen a  hírlapírók közül többen saját szerepüket
játszották – s melynek összeállítói között például Antal Sándor és Hegedűs
Nándor mellett ott volt ő is –, a nevéhez társított programpont így szólt:
„8. Társadalmi cikk Ligeti Ernőtől. Enyhíti Sarkadi Klári előadása.”81 S ha
így volt, ezt a helyi polgárok is tudhatták, mert azt újságíró a város minden
közéleti eseményén megjelent.

Ligeti váradi virágzásának vagy a világháború vet véget, vagy egy reményte-
len szerelem, ezt nem lehet egyértelműen megállapítani. Nem adják hozzá
váradi választottját, mert nem tudná eltartani, ezért visszamegy Kolozsvára,
hogy befejezze egyetemi tanulmányait és doktoráljon. Valószínű, hogy
nem csak fizetés nélküli szabadságra távozik, bár azt írja, hogy amikor tá-
vollétében Fehér Dezső „valamit gondolt”, s újra magát tüntette föl a la-
pon szerkesztőként, neki pedig főmunkatársi posztot ígért, ő megsértődött

80 A Nagyváradi Napló Jubiláris Albuma 1898–1913.  Bihar megye és Nagyvárad írásban és képben.
Nagyvárad [1912], 53–54.
81 „Az újságírók váradi revüje. Fényes bál a Vigadóban”, Nagyváradi Napló, 1914. február 4., 3.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 39 ]

és perelni akart.82 Akármint is emlékszik erre Ligeti, magánlevelében

1914 júniusában, a háború kitörése előtt egy hónappal ezt írja: „Váradról
szívügyek miatt egy ostoba konflison elmenekültem.”83 Mindenesetre az
utolsó szigorlata nem sikerül, s ráadásul még a világháború is kitör. Ligeti
egy közös ezred tagjaként (ha jól következtetek: Volhíniában) légnyomást
kap – előtte viszont hosszú ideig Prágában egy pótszázadnál szolgál, utána
pedig ugyanott egy tábori kórház lakója. E háborús évekről alig van for-
rásunk, ami van, az is tőle származik. A  továbbiak kapcsán az Elsüllyedt
világ apró utalásain kívül két, ezekről az évekről szóló regényére vagyunk
utalva, elsősorban ezekből következtetjük ki, miért volt olyan sokáig két
ízben is Prágában. Mindkét regény referenciajellege egyértelmű, nemcsak
egybecsengésük miatt, nemcsak azért, mert írójuk egyéb helyeken talál-
ható elszórt megjegyzései megerősítik az azokban mondottakat, hanem
azért is, mert a korábbiban, a Belvedere-ben saját keresztnevén szerepel, „vi-
viszekciója” közben ezen szólítja meg magát, ez a  könyv valóban önval-
lomás. S  amit ezekből mint tényeket vettünk át, az Elsüllyedt világ utolsó
egységének néhány mondata is megerősíti. Eszerint, minthogy önkéntesi
évét korábban nem szolgálta le, Székelyudvarhelyre vonult be tényleges
katonai kiképzésre, sorstársaival a  katolikus kollégiumban voltak elszállá-
solva. (Emlékezésének a bevonulásáról szóló fejezetet megelőző részében
azt írja, hogy korábban szándékosan kérette magát egy közös – azaz nem
a  Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozó – ezredhez, a  82-eshez,
hogy Bécsben gyakorolhassa a német nyelvet). A cs. és kir. 82. (1918. áp-
rilis 12-től, rendkívüli harctéri teljesítménye elismeréseképpen, IV. Károly
hadparancsának értelmében névkiegészítéssel: székely) gyalogezred szék-
helye az 1882–1883-as szervezés óta Udvarhely, a háború előtt csak a pót-
kerete működött a városban, szolgálati helye 1910 és 1914 között valóban
Bécs, a legénység Csík és Udvarhely vármegyeiekből áll, főként székelyek-
ből, de voltak köztük románok is, a  Gyergyótölgyesi járásból. Az ezred
négy zászlóalja augusztus 6-án indult (Bécsből) vonaton Stainslauba,84
a  pótkerethez bevonultatottak néhány nappal később. Ligeti a  részleges
mozgósítás napján kapta meg a behívóját, de betegsége miatt csak augusz-
tus 1-jén kellett jelentkeznie Udvarhelyen,85 és az önkéntesiskola elvégzése
82 Ligeti Ernő: Elsüllyedt világ, Pásztortűz, 10–11. sz. (1935): 241.; Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…,
117.
83 OSZK KT, Levelestár Ligeti Ernő Nil [Dapsy Gizella] írónőhöz, Kolozsvár, [19]14. jún[ius]
29.
84 A cs. és kir. 82.  székely gyalogezred története 1883–1919.  A  M. Kir. Hadilevéltár okmányainak
felhasználásával. 19 vázlat és 54 fénykép. Vitéz József kir. herceg tábornagy előszavával. Az
ezred tisztikara, Budapest 1931, 14.
85 Ligeti Ernő: Elsüllyedt világ, Pásztortűz, 13.  sz. (1935): 292., Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…,
120–121.
[ 40 ] Ligeti Ernő

után, legalább hat héttel később indult az ezred után – Marosi Ildikó említi
Adynak Udvarhelyről írt tábori postai levelezőlapját, amelyet szeptember
26-án bélyegeztek le Csucsán.86 Érettségizettként kiképzés után jogosult
lett volna tiszti rendfokozat megszerzésére, de a hadtáphoz tartozott mint
pótszolgálatos, azaz fegyver nélküli szolgálatra osztották be; 1940-ben
megjelent regényének végén a  főhős szakaszvezető. Az utalásokból arra
következtethetünk, hogy négyéves szolgálata alatt nem volt az arcvonalban
(tehát az, amit itt-ott olvashatunk arról, hogy végigharcolta volna a világhá-
borút, nem szó szerint értendő), de hadtáposként, miután a cseh városból
a frontra küldték, többször szolgált annak közelében. Futóárokban akkor
járt, ha oda kellett szállítaniuk valamit. A front mögött, az első vonalból
vissza, a hadtápkörletbe tartva gránátrobbanástól légnyomást kapott, ami-
kor trénszekérrel éppen élelmet szállítottak.87 A  szépirodalmi műveiben
szereplő utalások szerint Prágán kívül volt Varsóban, Breszt-Litovszkban,
Baranoviciben, Galíciában. A  háború végén Marosvásárhelyen állomáso-
zik, ott szerel le, onnan indul vissza szülővárosába. 1918 nyarán a Janovics
Jenő vállalkozásában működő Transsylvania Filmgyár A  vadorzó című
film­drámájának forgatókönyvét ő készíti el Friedrich Gerstäcker szövege
alapján.88 (Nem tudom, mikorra datálható Janoviccsal való kapcsolata; az
biztos, hogy 1913 végén a Szigligeti Színház azt tervezte, hogy öt váradi
író egy-egy készülő egyfelvonásosát színre viszi, s  a  váradi bemutatóval
párhuzamosan a Janovics vezette kolozsvári és még egy vidéki színház is
bemutatja mindet. Az öt szerző egyike Ligeti lett volna. Tervezett egyfelvo-
násosa lehetett a Gyertyák a délutánban előképe, mely művéről idézem majd

86 Sőt idézi is az OSZK Ady-hagyatékában található levelet. Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…, 107.

87 Az ezredre vonatkozó adatok pontosításáért, javításáért itt mondok köszönetet Nagy József
hadtörténésznek.
Továbbá kérdéseimre 2018. július 22-én írt válaszlevelében valószínűsíti Ligeti megsebesülé-
sének helyét és idejét: „1916. június 4–7.: a cs. és kir. 82. gyalogezred több mint 4000 főt ve-
szített három nap alatt a Bruszilov-offenzíva idején. Székelyföldi kiegészítésű alakulat egyet-
len ütközetben a történelemben ennyi embert nem veszített. Itt már az ellátó rendszerbe
beosztottakat is be kellett vetni végső tartalékként, és itt sebesülhetett meg. Luck városa
előtt.”
88 Jordáky Lajos, Az erdélyi némafilmgyártás története (1903–1930) (Bukarest: Kriterion, 1980),
108., 153.  A  film adatai közül az alábbiak találhatók meg a  világhálón: Alkotók: Rendező:
Janovics Jenő; író: Friedrich Gerstäcker (regény: Der Wilderer, 1864); forgatókönyvíró: Ligeti Ernő.
Szereplők: Müller erdőmester – Dezséri Gyula; Margit, a leánya – Baranits Anna; Keller, az erdőmes­
ter segédje – Berky József; Schneider erdőkerülő – Gálosi Zoltán; Venczel erdőmester – Koller János;
Schöffel erdőkerülő – Réthely Ödön; Márta, Schöffel felesége – Fáy Flóra; Kerdelmann, fogadós – Szakács
Andor; Ferenc, szolga a fogadóban – Kuthy Sándor; a csendőrőrmester – Némedy Mátyás. Technikai stáb:
Fekete László operatőr. Produkciós stáb: Janovics Jenő producer. Gyártó cég: Transsylvania Filmgyár;
Forgalmazó cég: Adria; Bemutató: 1918.  november 14.  (Egyetem-mozgó, Kolozsvár).
Repríz: 1921. szeptember 5. (Tivoli). Cenzúrahatározat: 99/1921. Külső forgatási helyszínek:
Magura, Bánffy havasok. https://m.imdb.com/title/tt0242997/?ref_=m_nm_knf_act_t6.. (letöl-
tés: 2018. május 21.)
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 41 ]

Kuncz Aladár véleményét. Várad mégis fontos szerephez jut még életében
– de már csak utolsó pályaszakaszában.)
A Súly alatt a pálmában írja, hogy a  háborúból hazatérve a  Kolozsvári
Hírlap szerződéses munkatársa lett.89 Az ő feladata volt a lap összeállítása
– ez segédszerkesztői munkakört jelenthetett, azaz a szerkesztőség hierar-
chiájában a második vagy harmadik ember volt. Amikor a román hadsereg
– 1918 karácsonyán – megszállta a várost, a tulajdonos és kiadó (Sebestyén
Dávid, Kolozsvári Hírlap R-T.) fölajánlotta neki, hogy baráti áron vegye
meg a lapot, illetve a nyomdát, neki azonban nem volt kedve belevágni egy
anyagi vállalkozásba, ráadásul attól tartott, hogy a lapot bármikor betilthat-
ják. Még a felelős szerkesztői szerepre sem szánta el magát; e minőségben
dr. Sebestyén József, a tulajdonos fia szerepét kellett volna átvennie. Így
papíron a korábbi vezércikkíró, a nyugalmazott egyetemi tanár, utóbb ki-
sebbségjogi szakember, Balogh Artúr lett a felelős szerkesztő, a gyakorlati
szerkesztést viszont továbbra is Ligeti végezte. A viszonylag nagy múltú,
de nem nagy tekintélyű orgánum az akkoriban összetákolt Közgazdasági
Párt tulajdonába került, de botrányok közepette hamarosan megbukott.
A  Kolozsvári Hírlap a  háború előtt nem tartozott a  fontos kolozsvári új-
ságok közé, „jelentéktelenebb volt, mint temperamentumos szerkesz-
tője, Nadányi Emil dr. – írta róla Szász Endre, a  város két háború kö-
zötti legjobb sajtósainak egyike –, aki addig harcolt és veszekedett Apáthy
Istvánnal, zsidó származása ellenére addig antiszemitáskodott, amíg egyet
nem gondolt és fel nem ment Pestre lapot alapítani”.90 Ott ellenforradal-
mon, fehérterroron és konszolidációs politikán keresztül végig félhivatalos
kormánylapot tudott szerkeszteni.
A hetente hatszor, vasárnap nyolc, egyébként hat oldalon megjelenő
napilap 1918 nyarán az egy évvel korábban a miniszterelnöki székből tá-
vozó, de továbbra is a parlamenti többség élén álló Tisza István elveit tartja
követendőnek a napirenden lévő közjogi vitákban – Ligeti utóbb kimon-
dottan a Munkapárt orgánumaként identifikálja a Kolozsvári Hírlapot, amint
a Nagyváradi Naplót is. Nemcsak az Országos Polgári Radikális Párt politi-
káját tartja hazardírozásnak, hanem a Wekerle-kormány jogbővítő válasz-
tójogi törvényjavaslatát és közigazgatási programját is. A  miniszterelnök
1918. nyári terve szerint ugyanis a megyei tisztviselőket élethossziglan vá-
lasztották volna. A lap a kinevezési rendszer híve volt, az utóbbi tervezetről
következetesen azt állította, hogy ha érvénybe lép, a nemzetiségi többségű

89 Erről s a lapról lásd: Ligeti: Súly alatt…, 26–27.

90 Szász Endre, „Nagyság és hanyatlás: A háború előtti kolozsvári sajtó húszéves múltja”, in
Kuncz Aladár, szerk., Újságíró Almanach 1927. (Kolozsvár: Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi
Újságírók Központi Szervezete, 1927), 148.
[ 42 ] Ligeti Ernő

megyékben, főleg Erdélyben a  közigazgatás a  nemzetiségek kezébe fog

átkerülni.91 Elvben persze a  lap vezércikkei nem nemzetiségellenesek, vi-
szont például a  románokkal szemben bizalmatlanok; gyanakvásaik igazo-
lására számos román nemzetiségű magyar állampolgár az 1916-os román
betörés idején tanúsított, hazaárulónak tekintett magatartását hozzák föl.
A megyei autonómia tervezett új rendszere, általában a jogkiterjesztés ál-
láspontjuk szerint növelni fogja a nemzetiségi öntudatot, illetve az elszaka-
dásra aspiráló nemzetiségi politikusok hatását. A lap „azokkal egyetemben,
akik nem hívei semmiféle jelszópolitikának és nem hunynak szemet a fej-
lődés objektív megítélése előtt”, azt vallja, „hogy a szélsőséges demokratiz-
musban éppen nem valósul meg az a szabadság, amit tőle várnak, és a nép,
amikor őt rabságba ejtő jelszavaknak adja meg magát, teljesen lemond
minden tulajdonképpeni önrendelkezéséről”.92 Ugyanez volt a liberális re-
formnemzedék problémája a szabadságharc előtt: a választójog megadása
esetén a jogosultak kétségtelen befolyásolhatósága. A lap elutasítja Károlyi
Mihály és pártja függetlenségi radikalizmusát – a párt kolozsvári vezetőjét,
Apáthy Istvánt szónokként patetikusnak, lényegében demagógnak tartja, és
nevéhez kapcsolja a helyi párt „romlás”-át –, viszont érezhető a vezércik-
kekből egy nem is mindig szolid Ausztria-ellenesség. A  Kolozsvári Hírlap
pártolja Tiszát, amikor „leleplezi” a közélelmezési rendszer hibáit, s akkor
is, nem sokkal a bukást megelőzően, elsőnek tesz kísérletet az összes párt
koncentrációjára. Az összeomlás előestéjén az újság gárdáját újjászervezik,
a hétköznapi számok terjedelmét is fölemelik hatról nyolc oldalra oldalra,
az egyes példányok árát viszont 16 fillérről 20-ra, hiszen a lapot csak az
olvasók tarthatják el, tőkecsoport nem áll mögötte. A  korábbi anyagok-
ból is kiderül, hogy a szerkesztőség a háború befejezését kívánja, viszont
az 1916-os béketapogatózások meghiúsításának tapasztalatai alapján is
elkönyvelik, hogy ezt a  fegyveres győzelemre törekvő antant meg akarja
akadályozni. Október 1-től mégis a békére készülnek már: „Első olda­laink
még a háborúé; de írásaink nagy részét a jövő munkájának lelkesedése me-
legíti keresztül. Ma még csukaszürkébe borul előttünk a világ, de már a ka-
tonazubbony mögött látjuk a nyüzsgő, százarcú társadalmat.”93
Ligeti újságírói teljesítményeinek megítéléséhez ebben a  lapban sem
találunk elegendő alapot, ahogy korábban a  Nagyváradi Naplóban sem,
ugyanis a  közlemények itt is szinte mind a  szerző megjelölése nélkül je-
lennek meg, leszámítva a  hadijelentéseket – a  leggyakrabban szereplő

91 Balogh Arthur, „Erdély és Wekerle közigazgatási programja I.”, Kolozsvári Hírlap, 1918. jú-
nius 6., [1.]
92 „Tanulságok”, Kolozsvári Hírlap, 1918. június 15., [1.]
93 „Nyolc oldalon…”, Kolozsvári Hírlap, 1918. október 1., 5.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 43 ]

„szerzői” név a lapban Ludendorff tábornoké, akinek hivatalos jelentései

minden számban ott állnak. A  vezércikkek közül néhánynak a  címe alá
Balogh Artúr neve van nyomtatva, találunk néhány szignóval ellátott szö-
veget, egy hadbírósági, illetve kivégzésről szóló cikk pedig [Kőmíves] Nagy
Lajostól származik. Betűjegy alapján júniustól az őszirózsás forradalomig
egy cikkről állíthatjuk, hogy bizonyosan Ligeti műve.94 Az angol minisz-
terelnökről írt szellemes-ironikus kisportré arra az ellentmondásra épít,
hogy a  plebejus származású és korábban szociális törvényeket kiharcoló
brit politikust a háború akarása imperialistává tette – hogy aztán a tömegek
lerázzák őt a nyakukról. (Ligeti a cikk írásának napján érkezett táviratokból
következtetett az angol miniszterelnök közeli bukására, de az csak évekkel
később következett be.)
A napilap az őszirózsás forradalom kitörése előtt végül az általános vá-
lasztójogot is elfogadó Tisza szorgalmazta koncentrációs kabinet mellett
teszi le a  voksát, a  birodalom föderalizálását követő napokban pedig üd-
vözli a független nemzeti állam létrejövetelét. A pesti forradalom másnap-
ján szerzői monogrammal ellátott vezércikkel kezdődik a Kolozsvári Hírlap,
és azt éppen Ligeti írta.95 Eszerint „Gyönyörű, szép és egyedüli program-
mal jött el Károlyi Mihály”; tegnap a népakarat győzött, a nép pedig bé-
két kíván – ebből arra következtethetünk, hogy a cikkíró nem állt át egyik
napról a másikra a függetlenségi párt és koalíciós társai programja mellé,
viszont a háború azonnali lezárását mint e program részét melléktekintetek
nélkül örömmel és bizakodva fogadta, továbbá úgy érzékelte, hogy az új
kormány nem a felfordulás, hanem a rend híve lesz. Bízott a románokkal
való megegyezésben (vagy legalább ennek esélyéről iparkodott meggyőzni
olvasóit, esetleg saját magát is): „Kihúzzuk a tövist szívedből, de ne akard
a kést visszamártani a miénkbe. Légy te is ember” – fordult hozzájuk.96
Ligeti 1935-ös emlékezéseiben írja, hogy lapjának szerkesztősége „ter-
mészetesen nem vett részt az októbrista forradalomban”, ő azonban más
újságírókkal együtt – Szász Endrét, Kass Endrét és Zágoni Istvánt nevezi
meg közülük – naponta ment a Nemzeti Tanács üléstermébe, remélve, hogy
„jó dolgok fognak majd kikerülni”. A Nemzeti Tanács kelet-magyarországi
kormánybiztossággá való átszervezése előtt azzal kecsegtették, hogy őt
fogják kinevezni sajtófőnöknek. Végül erre a  posztra a  Budapestről oda-
küldött Szentmiklósi József kerül, s ő lesz a már fél éve szervezett Keleti
Újság főszerkesztője is.97

94 (le), „Lloyd George”, Kolozsvári Hírlap, 1918. október 11., 3–4.

95 (le), „Mit akarunk?”, Kolozsvári Hírlap, 1918. november 1., [1.]
96 Uo.
97 Ligeti Ernő, „A kisebbségi élet bölcsője I.”, Független Újság, 22. sz. (1935): június 16–23., 5.
[ 44 ] Ligeti Ernő

A Kolozsvári Hírlap november 12-i számából egyértelműen kiderül, hogy

a  szerveződő vagy átalakuló októbrista pártok közül melyikkel tud azo-
nosulni Ligeti. Az Országos Polgári Radikális Pártnak a nagygyűlését egy
héttel megelőző alakuló gyűlésén ő is ott van, s a városi újságírók „feltétlen
bevonását” szorgalmazza.98 Egyébként az e  gyűlésről szóló cikk szintén
anonim írója a párt előzményének tekinti a nyolc-tíz évvel korábban meg-
teremtett, de a „haladni nem akaró város”-ban gyors halálra ítélt – általam
már említett – Bolyai Kört, amelynek a szöveg szerint Ligeti, Lukács Hugó,
Fischer József és Halász Pál voltak a szervezői. Így tehát mérget vehetünk
rá, hogy Ligeti a Jászi-párt helyi szervezetéhez tartozónak gondolta magát,
talán csatlakozott is hozzá. Nem csoda: a forradalom előtti parlamenti pár-
tok nagy része megszűnt, Tisza Istváné éppúgy, mint a Wekerle-kormány
pártjai, s a politizáló rétegek hamar megkezdték kitölteni az új kereteket,
minthogy nem is tehettek mást. Sokaknál tehát szó sem volt karriervágyból
vagy alkalmazkodásból elkövetett ideológiaváltásról, amit az is tanúsít, hogy
a két háború közötti magyarországi rendszer számos prominense csatlako-
zott a Károlyi-kormányhoz – bár nem feltétlenül tartott ki mellette, ami
szintén logikus, hiszen maga a Károlyi-párt gyakorlatilag már az év végére
szétesett. Az ország megszállása az eddigivel összemérhetetlen helyzetet te-
remtett, most a terület megmentése lett a cél, és erre Erdélyben éppen az új
Nemzeti Tanácsok vezetői tettek – ha tettek – kísérletet. Azt, ami 1918. ok-
tóber–novemberben történt, Ligeti – imént idézett visszaemlékezéseiben –
nem forradalomnak, hanem a békét és valamilyen demokratikus átalakulást,
a Bécs hatása alóli felszabadulást és nyugatiasabb orientációt ígérő reform-
korszaknak minősíti, amely szerinte akkoriban csak azoknak nem tetszett,
akik kimaradtak belőle. Hamar kiderült, hogy semmire sem marad idő – ezt
Ligeti valószínűleg akkor érti meg, amikor látja, milyen célratörően, engesz-
telhetetlen öntudattal, kérlelhetetlenül lépnek föl a Román Nemzeti Tanács
képviselői, különösen Frâncu Amos a  magyar tanáccsal tartott egyetlen
közös megbeszélésen. Valószínűnek tarthatnánk, hogy Ligeti kapcsolatai
révén jelenik meg a Kolozsvári Hírlapban autentikus beszámoló az erdélyi
románságnak a Romániával való egyesülést kimondó gyulafehérvári nagy-
gyűléséről; Emil Isac, az író ifjúkori barátja, ekkor éppen a Román Nemzeti
Tanács sajtófőnöke ad szuggesztív nyilatkozatot az ott történtekről; be-
fejező mondata szerint: „Egy nép felszabadult.”99 Ligeti emlékezésének
egyik fejezetéből viszont kiderül, hogy magyar újságírók a gyulafehérvári
nagygyűlésen nem vettek részt, mert a kolozsvári sajtósok közül akkor még
98 „Előkészítik a kolozsvári radikális párt nagygyűlését: Nézeteltérések a tisztikar megalakítása
körül”, Kolozsvári Hírlap, 1918. november 12., 4.
99 „A gyulafehérvári nemzetgyűlés: Elmondta: Isac Emil”, Kolozsvári Hírlap, 1918. december 3., 3.
 Pályakezdet Kolozsváron és A Holnap városában [ 45 ]

senki nem tudott – nyilván úgy értendő, hogy a  megfelelő szinten – ro-
mánul; Isaccal Kőmíves Nagy Lajos találkozott annak Kolozsvárra való
visszatérése után, s ő jegyezte le a New York kávéházban a nyilatkozatot.100
Nem pártolta a napilap az Erdélyi Zsidó Nemzeti Tanács megalakulását, il-
letve nem látta okát a zsidók külön nemzeti szerveződésének. Erről közölt
cikke szerint abban a „hazafias magyar zsidóság”, azaz a többség nem is
vesz részt.101 A december 11-i számban találjuk a következő azonosítható
Ligeti-írást,102 ez azt tárgyalja, hogy az összeomlás előtt nem volt olyan
magyar tájékoztatáspolitika, olyan sajtó, amely a  magyar szempontokat
ismertette volna külföldön, s amilyet a románok, a csehek és a horvátok
már fél évszázada működtettek – illetve ami volt, az is rosszul dolgozott.
Ligetit erre egy általa később többször, máskor is emlegetett cseh tudós
figyelmeztette: „a nekem mindig kedves Brabek professzor, a cseh egyetem
rektora magyar dolgokról beszélgetvén meg is jegyezte, hogy itt veszítettük
el lábunk alatt a  talajt, mert a  Monarchia államai mindig értettek ahhoz,
hogy magukat progresszívebbnek, európaiabbnak, kulturáltabbnak, nagy
közművelődési közösségekbe inkább beolvandóbbnak tüntessék fel, mint
a magyarok”. A Magyar Nemzeti Tanácsnak kellett volna román nyelvű he-
tilapot szerveznie. Kár, regisztrálja a cikk, hogy a (közben létrejött) erdélyi
főkormánybiztosság sajtóirodáján a  kolozsvári sajtó nem kapott irányító
szerepet – mindenesetre ennek az irodának nincs fontosabb dolga egy ma-
gyar politikát szolgáló román nyelvű lap rendszeresítésénél.
A román bevonulás után írt cikkében Ligeti elítéli a passzvitást, kifakad
a  lógósok ellen, mert „soha oly keveset nem dolgoztak, mint a  »munka
forradalmá«-ban […]. „Ha ez a forradalom szakított a múlt bűneivel, miért
nem tud szakítani a munkakerüléssel?!”103
A Kolozsvári Hírlap bukása után Ligeti Ernő a Keleti Újság munkatársa lesz,
ott pedig a  következő évek folyamán Erdély egyik tekintélyes, másrészt
sokat támadott közírója. Ennek személyes vonatkozásairól: az bizonyos,
hogy a román hadsereg bevonulása után összes választható tevékenységi
formái közül az újságírás volt az, amelynek szerepe láttán küldetéstudat
ébredt benne. „Mintha megbénult volna minden erdélyi magyar élet; ful-
dokló némaság feküdte meg a lelkeket. De e nagy csendességben mi vol-
tunk: a  Hang. […] … egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy
a történeti idők a mi »csak«-kisebbségi vállainkra odahelyezték a közvetlen

100 Ligeti Ernő, „A kisebbségi élet bölcsője II.”, Független Újság, 23. sz. (1935): 5.
101 „Megalakult a zsidó Nemzeti Tanács: Viharos népgyűlés azt Urániában”, Kolozsvári Hírlap,
1918. november 21., 4.
102 (l.), „A román sajtópropaganda”, Kolozsvári Hírlap, 1918. december 11., 3.
103 (l.), „Mindig azon keseregtünk…”, Kolozsvári Hírlap, 1918. december 29., 3.
[ 46 ] Ligeti Ernő

felelősség bogáncsos terhét. Újságírónak lenni egyszerre nem mesterség lett,

hanem hivatás.”104 Az idézet alapján akár valamiféle szerepzavarra is követ-
keztethetnénk, de Ligeti ebből a talán romantikusnak tetsző beállítódásból
keményebb publicisztikát kovácsolt ki. Az idézet folytatásából már kiderül-
het, hogy milyen mechanizmusok birtokában tudta kikerülni a lehetséges
csapdát: „Ezt a megváltozott új helyzetet könnyen lehetne patetikusan is
kihasználni. »A kisebbségi élet őrszeme.« »Rendíthetetlenül állunk a vártán«
stb. De ha a cenzúra által elnyomott hasábok fehér síkjai önkéntelenül is
Verescsagin hatalmas vásznát idézik: A Sipka-szorosban minden csendes, a me-
taforák és a  pátosz lendületét át kell engednünk politikusainknak, mert
minden pálya jobban megbírja a  pátoszt, mint éppen a  kisebbségi újság-
írás.”105
A Keleti Újságnak, annak a  napilapnak, amit nagy alaptőkével már
1918 nyarán elkezdtek szervezni, végül karácsony szombatján, a város ro-
mán megszállásának napján jelenik meg az első száma. E furcsa egybeesés
miatt – szándékosságot látva benne – a  politikai szlengben nemegyszer
Görögkeleti Újságnak nevezték. Az emlékíró szerint a  laphoz és holdud-
varához tartozók aktivizálták az általános letargia állapotában leledző ki-
sebbséget; e lap mellett szerveződött a Napkelet című félhavi folyóirat, az
ő körükben született meg utóbb az Erdélyi Szépmíves Céh, de a politikai
aktivitás kiindulópontja is az ő  nevükhöz kötődik: Kós Károly, Zágoni
István és Paál Árpád röpiratához, amelyet a  Kós által fogalmazott nyitó-
szövege szerint Kiáltó szó címmel szoktak emlegetni máig.
Ez az a keret, amelyben azok integrálódtak, akik az erdélyi progresszió
élcsapataként tekintettek magukra, akik az egész kisebbségivé váló társa-
dalomra, annak minden rétegére, csoportjára akarták építeni a  megszer-
veződő kisebbségi politizálást, s akik a szerintük passzivitásba süllyedt ko-
rábbi politikai elit szemléletével ellentétben ki akarták alakítani „a politikai
aktivitás rendszeré”-t.106

104 Ligeti Ernő, „Többségiből kisebbségi újságíró”, in Kuncz Aladár, szerk., Újságíró almanach…,
128–129.
105 Uo. 129.
106 Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád, Kiáltó szó: A magyarság útja: A politikai aktivitás
rendszere (Cluj-Kolozsvár: Lapkiadó Rt., [1921]), 48.
 [ 47 ]

IRODALOMSZERVEZÉS A FŐHATALOMVÁLTÁS UTÁN

Az interregnum idején – amikor Szolnokon még dörögtek az ágyúk –, aho-

gyan Tabéry Géza leírja, a kulturális sajtó első hírnökei gyanánt már meg-
jelent Váradon a  Magyar Szó című folyóirat Tabéry, majd a  Tavasz Zsolt
Béla szerkesztésében.107 Ezeket a  folyóiratokat és a  korszak több más,
a Partiumban kiadott kulturális orgánumát – Periszkóp, Genius, Új Genius (az
utóbbi kettőben Ligeti is publikált, a Geniusban jelent például a verses egy-
felvonásosa) – az 1970-es években az avantgárd hagyomány dokumentu-
maiként is próbáltak vizsgálni.108 Az avantgárdhoz a két lap nem viszonyult
sem azonos módon, sem egyértelműen; bizonyos azonban, hogy tudato-
san kötődtek az irodalmi modernség kezdeteihez, Adyhoz és A Holnaphoz
(1919-ben már működik a városban az Ady Endre Társaság – Tabérynak
is fontos szerepe van benne). A  Magyar Szót szervező Tabéry tudatosan
törekedett a front mögötti írói elit összegyűjtésére (kezdetben – minthogy
nem volt világos, hogy új határ lesz, az meg pláne nem, hogy hol, tiszán-
túli és erdélyi folyóiratként képzelte el a Magyar Szót), s az elsők között
kért kéziratot Ligetitől, aki szerinte azon kevesek (Berde Mária, Szabolcska
Mihály etc.) közé tartozott e front mögötti területen, akiknek városuk ha-
tárán túl is voltak híveik.109 Tabéry, miután egyértelművé válik számára,
hogy már nem egy vidéki, a decentralizáció szellemében szerkesztett, de
a fővárosnak is szóló folyóirat élén áll, maga is tudatosan kezdi keresni az
előzményeket, az összeomlás előtti évtized nemcsak megjelenési helyét, de
szemléletét tekintve is erdélyi lapjait. Az Emlékkönyvben visszautal Ligetiék
tíz évvel korábbi antológiájára, azokra a  folyóiratokra, amelyeknek Bárd
Oszkár is a szerkesztője volt (Erdélyi Figyelő, Haladás), Sütő Nagy László110
Erdélyi Szemle című lapjára,111 s  említhetné még Szentimrei Jenő 1918-as
Új Erdély című orgánumát is (az utóbbi háromnak Ligeti is a szerzői közé
107 Lásd e periódushoz Tabéry Géza, Emlékkönyv. (Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1930),
7–17.
108 A legrészletesebben Kovács János, „A hőskorszak kezdetén”, in Magyar Szó – Tavasz 1919–
1920.  Antológia. Összeállította, jegyzetekkel ellátta és a  bevezető tanulmányt írta Kovács
János (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1971), 5–[91.]. A  hozzá tartozó jegyzetek: 402–
[418.].
109 Tabéry: Emlékkönyv…, 11.
110 Sütő Nagy László (1894–1978), szerkesztő, író, a  főhatalomváltás utáni erdélyi irodalom
egyik első szervezője.
111 A szerkesztőváltások, megjelenési szünetek miatt kicsit kaotikus kép tisztázásához, a  há-
ború előtti és alatti, esetleg a megszálláson átívelő folyóiratokhoz lásd például Murvai lászló,
Bárd Oszkár: Monográfia (Bukarest–Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó, 1998) vonatkozó
[ 48 ] Ligeti Ernő

tartozik, az Erdélyi Szemle a  megszállás után indult folyamának többek

között Whitman-fordításával112); s  ismerteti azokat az anyagi körülmé-
nyeket, amelyek miatt maga is örült annak, hogy előbb Osváth Kálmán
Marosvásárhelyen kiadott folyóirata, a  Zord idő, majd a  Keleti Újsághoz
tartozó kolozsvári radikálisok Napkelet című kéthetente megjelenő folyó-
irata vette át az erdélyi szellemi élet irányítását, legalábbis az októbristák
részéről. A másik tábor valamivel lassabban szervezte meg önmagát. Az
Erdélyi Szemle lapjain még együtt lépnek színre konzervatívok, liberálisok
és radikálisok, az itteni szerzők egy részéből (általában őket tekintették
konzervatívoknak) szerveződött meg az 1921-ben megalakult Pásztortűz
szerzőgárdája.
Kovács János tanulmányából s  a  hivatkozott kötethez készült, az an-
tológia szerzőiről és írásairól szóló jegyzetekből kiderül, hogy a két váradi
lapban több mint kéttucatnyi Ligeti-publikáció jelent meg, többek között
egy Whitmanról és egy (a prágai tartózkodása idején megismert) Otokar
Březináról szóló tanulmány (amelyeket az említett antológia egyébként –
néhány Ligeti-vers és egy karcolat mellett – újraközöl), továbbá több mint
másfél tucatnyi vers.113 Whitmanben, akiről tudomása szerint sohasem jelent
meg egyetlen cikk sem magyarul, Ligeti a demokrácia költőjét, az új kollek-
tivizmus megalapozóját látja, aki természetesen népszerűtlen a szerinte ek-
kor már antidemokratikus Amerikában, költészete viszont modernebb, mint
a parnasszistáké. Tanulmányába terjedelmes fordításrészletet is beiktatott.
Az intenzív, kozmikus, „tiszta fogalmi líra felé” törő Březinában a modern
költészet másik nagy alakját, a whitmani út folytatóját látja. Érdekes, hogy
költészetében az e  mestereket jellemző formai jegyeket nem alkalmazta.
A szerveződő orgánumok közül tehát többnek is ad kéziratot, igazi szel-
lemi otthona azonban az említett előzményeket fölülmúló Napkelet lesz,
amelynek kereteit ő maga is döntően alakítja majd.114 Az 1920–1922 között
megjelenő folyóiratnak nemcsak szerkesztője, hanem sűrűn publikáló szer-
zője is, megjelenik itt néhány verse, egy-két két epikus munkája, novellája
(az utóbbiak közül a legfontosabb Az erősebb,115 második novelláskötetének
egyik legsikerültebb darabja). 1922-ben itt adja közre erdélyi magyar politi-
kusokról írt portrésorozatát, amely még ugyanabban az évben önállóan is
részeit, az előzményekhez: 10–19. és a hozzá tartozó jegyzetek: 214–218.; Palotai Mária,
„A Pásztortűz elődje, az Erdélyi Szemle”, Kisebbségkutatás, 1. sz. (2003): 182–185.
112 Walt Whitman: Vers. Ligeti Ernő fordítása. Erdélyi Szemle, 19. sz. (1920): 279.
113 Magyar Szó – Tavasz…, 426.
114 A folyóiratról lásd: Mózes Huba, „Irodalom és művelődés a Napkelet spektrumában”, in
Napkelet 1920–1922. Antológia. Válogatta, az előszót írta és a függeléket összeállította: Mózes
Huba (Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó, 2004) 5–14. A kiadvány közli a folyóirat repertóri-
umát is.
115 Ligeti Ernő, „Az erősebb (Vidéki vázlat)”, Napkelet, 2. sz. (1920): 71–80.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 49 ]

megjelenik az Erdély vallatása című kötetben a folyóiratot és a Keleti Újságot

tulajdonló Lapkiadó Rt. kiadásában – amely első, Belvedere című kisregényét
is gondozza egy évvel korábban. Esszéket, tanulmányokat, jegyzeteket kö-
zöl különböző témakörökben, azzal foglalkozik, amivel éppen kell (s amire
talán nincs ember) ahhoz, hogy a kolozsvári szellemi élet minden megmoz-
dulásáról s lehetőség szerint a magyar és az európai kultúra új fejleményei­
ről is tájékoztatást kapjanak az olvasók. Amellett, hogy foglalkozik városa
fejlesztésének ügyeivel,116 és kolozsvári tapasztalatok alapján általában az
erdélyi város szociológiai változásaival is (jegyzetet ír a városban megjelenő
székely cselédekről, a korhangulat folytán szinte balos mentalitásukról117),
nemegyszer nyugati-európai kulturális jelenségeket kommentál, és hozzá-
szól magyar irányzatokhoz, kulturális és/vagy politikai tendenciákhoz, így
Szabó Dezső könyvét, illetve a Szabó Dezső-jelenséget is elemzi, nagyobb
empátiával, mint ahogy azt egy zsidó polgári radikálistól – ahogyan politikai
ellenfelei elkönyvelhették őt – várhatnánk.118 Erdélyi és nyugati lap- és kul-
túrszemléket készít, képkiállításokról számol be, recenziókat ír erdélyi friss
irodalmi eredményekről, például Áprily Lajos kötetéről,119 kisportrét rajzol
Baudelaire-ről,120 és szól a közép-európai népek közötti kapcsolatteremtés
esélyéről irodalmi művek megismerése révén – a  Napkeletben megjelenő
első cikke nyílt levél a  cseh–magyar kultúrkapcsolatok elkötelezett hívé-
hez, František Brábek irodalomtörténészhez, a  kölcsönös megértés szán-
dékáról.121 Ebből a cikkből derül ki, hogy Ligeti Prágában a Brábek körül
létrejött magyar körhöz tartozott, s hogy Březina költészetével való meg-
ismerkedésére ezen az úton kerülhetett sor. Nem tudjuk, hogy Ligetinek
a kortársak által ismert és méltányolt nyelvtudása kiterjedt-e a szláv nyel-
vekre – nem valószínű, bár a  háborús években szláv közegben élt –, va-
lószínűbbnek tartom, hogy a cseh professzortól kapott nyersfordításokat.
Megjelenik itt közölt írásaiban is a zsidó tematika,122 és természetesen az
erdélyi magyar politikai irányzatokon belüli viszályok (nem csak közvetet-
ten, a politikusportrékban, hanem önálló cikke is van erről).123
A folyóirat szellemi köréről két fejezettel később lesz szó. Itt most csak
abból idézek egy fontos részletet, amit Ligeti két évtizeddel később írt
a  vállalkozásról: „A  Napkelet a  Keleti Újságot is kiadó érdekcsoportnak
116 Ligeti Ernő, „Nyílt levél a kolozsvári polgármesterhez”, Napkelet, 22. sz. (1921): 1328–1329.
117 Ligeti Ernő, „Az elsodort falu”, Napkelet, 2. sz. (1920): 116–118.
118 Ligeti Ernő, „Szabó Dezső útja”, Napkelet, 5. sz. (1920): 257–262.
119 Ligeti Ernő, „Áprily Lajos: Falusi elégia” (1921. Minerva kiadása.), Napkelet, 3. sz. (1921): 192.
120 Ligeti Ernő, „A százesztendős Baudelaire”, Napkelet, 8. sz. (1921): 476–480.
121 Ligeti Ernő, „Levél egy prágai professzorhoz”, Napkelet, 1. sz. (1920): 54–56.
122 Ligeti Ernő, „Zsidó memoárok (Megjegyzések Bíró Lajos: A zsidók útja. – Koral Álmos:
Zsidók a válaszúton című könyvéhez)”, Napkelet, 23.sz. (1921): 1375–1378.
123 Ligeti Ernő, „Levél az erdélyi visszavonásról”, Napkelet, 24. sz. (1921): 1528–1529.
[ 50 ] Ligeti Ernő

volt a  vállalkozása. A  folyóirat elgondolásához tartozott, hogy olyan po-

litikai elmefuttatásoknak is teret engedett, amelyek terjedelmüknél fogva
a Keleti Újságban nem voltak közölhetők. A lap főszerkesztője Paál Árpád
lett, szerkesztői e sorok írója és Kádár Imre, segédszerkesztője: Szentimrei
Jenő. A folyóirat politikai téren szintézist keresett, kifelé és befelé lelki és
társadalmi kiengesztelődést egyaránt, szépirodalmi téren pedig minden
művészi értékű írásnak helyet adott, éppen a szabadelvűség szempontjaira
való hivatkozással. Ritka élvezet „anya”-országi olvasó számára még ma is
végiglapozni e gazdag folyóirat három évfolyamát. Ma már nem vevődik
úgy észre, amit mi beavatottak abban az időben annyira láttunk: a lapnak
szervi hibája, hogy négy szerkesztője akaratlanul is négyfelé húzta. Mi, szerkesztők,
az írói szabadság erkölcsi követelményeiben tökéletesen egyetértettünk, de a  folyóirat
hangszerelése külön-külön nem elégített ki bennünket, mert végül is voltak közöttünk
eszmei különbözőségek, amelyek később fájdalmasan ki is ütköztek.”124
Ugyanitt említi, hogy a Napkelet a „haladó szellemű magyarság” lapja kívánt
lenni,125 s ha a csoportellentéteket megszüntetni nem tudta is, legalább eltérő
világnézetű személyeket próbált összehozni „szellemi síkon”. Ehhez talált for-
mát a pódiumműsorok bevezetésével. A nagyváradi, aradi, marosvásárhelyi, te-
mesvári Napkelet-estek – korabeli terminussal: „estélyek” –, melyekre kolozsvári
színészeket is vittek magukkal, például a legnépszerűbb előadót, Szentgyörgyi
Istvánt, „a  népi élni akarás óriási méretű demonstrációjává váltak”.126
Megjelenésének éveiben a Napkelet persze bonyolult érdekviszony-, ér-
dekellentét-hálózatba került; az irodalomszervezés, az irodalmi élet köz-
pontosításának célja az ekkoriban megjelent más folyóiratok szerkesztői-
nek, szerzőgárdájának szemében nyilván nem feltétlenül látszott érdemnek.
Távolról sem pusztán azért, mert az egyik folyóirat, mondjuk a Pásztortűz
a  „reakciót”, a  másik pedig – éppen a  Keleti Újság, a  „progressziót” kép-
viselte volna, hiszen egyrészt a  két szélsőség között végtelenül finom
változatok vannak, voltak, főként a  szellemi élet képviselőinél, másrészt
szinte természetes volt (mint ahogy hasonló történelmi helyzetekben min-
dig) a  másik szerveződés stigmatizálása. Ez volt a  „hőskor”. Világnézeti,
poétikai különbségek, személyi alkat, habitus, modor, ellentétes kiadói
érdekeltség, más-más szerkesztői módszer mind elválaszthattak, szem-
befordíthattak egymással személyeket, csoportokat, orgánumokat, noha
létezett keresztbe publikálás is, s  mindenki elengedhetetlennek tartotta,
hogy komoly, tőkeerős, nagy szellemi holdudvart teremtő folyóirat jöjjön
létre, és az megbízható emberek kezében legyen. A Vasárnap, és folytatása,
124 Ligeti: Súly alatt…, 42. [Ligeti Ernő kiemelése; F. T. G.]
125 Uo.
126 I. m., 43.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 51 ]

a  Vasárnapi Újság eredetileg kimondottan pártorientáció alapján alakult

meg, a Magyar Néppárt égisze alatt, s bár Szentimrei Jenő, a szerkesztője,
és Ligeti a Napkelet-beli tapasztalatok alapján ekkor és még sokáig nemigen
árultak egy gyékényen, Ligeti ebben is publikált. Sőt a Vasárnapot megje-
lentető Kaláka Irodalmi és Lapkiadó Vállalat fölhívását 1922 novemberé-
ben (a Napkelet ekkor már nem jelent meg) ő is aláírta.127 Eklatáns példája
az eltérő fölfogásoknak: amikor Áprily Lajos megírja Reményik Sándornak,
hogy a kötetéről a Napkeletben közölt, föntebb hivatkozott cikk kissé fe-
lületes és pontatlan, Reményik lapidárisan ezt válaszolja: „Ligeti »kritikája«
a kötetedről hihetetlenül felületes, nagyképű és üres volt, mint minden dol-
ga.”128 Egyébként mindkét költő adott kéziratot a Napkeletnek.
A Napkelet bukása nem függ össze a konzervatív és a progresszív ma-
gyar politikai, társadalomszervezői irányzatok közötti harccal. Ahogy arra
Ligeti a  Független Újság 1935-ös évfolyamában közölt emlékezéssorozatá-
ban utal, a folyóiratot gazdasági megfontolásokból szüntették be. A lapki-
adó a Keleti Újság szerkesztőjének Ignotust nyerte meg, aki nekilátott a lap
újjászervezéséhez, de – állítólag – hallgatott a napilap azon munkatársaira,
akik nem kapták meg a folyóiratban az általuk igényelt szerepet. Sikerült el-
hitetniük az új főszerkesztővel, hogy a lap tőkéjét szétforgácsolja a Napkelet
és az 5 Órai Újság címmel 1921–1922-ben megjelentetett politikai és köz-
gazdasági napilap megjelenése, minden erőt koncentrálni kell. Így aztán
a  Lapkiadó a  folyóiratot is, a  könyvkiadói programot is megszüntette.129

Ligetinek ez az utolsó olyan pályaszakasza, amelyben még verset ír, itt

tárgyalom hát második és utolsó e műnemben született kísérleteit tartal-
mazó kötetét. Kovács János a  Magyar Szó és a  Tavasz antológiájához írt
s  már említett tanulmányában természetesen jelzi a  tanulmányíró-költő
szemléleti nyitottságát, s utal lírikusi fejlődésének lehetséges – Brezina- és
Withman-tanulmányai alapján kikövetkeztetett – irányára is. Részben az
127 „A Kaláka felhívása az írókhoz és a közönséghez”, in A kolozsvári Vasárnap és Vasárnapi Újság
(1921–1925). Antológia. Válogatta, bevetővel, jegyzetekkel és mutatókkal ellátta Szabó Zsolt
(Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó, 2006), 289–292.
128 „Reményik Sándor Áprily Lajosnak, Kolozsvár, 1921. III. 3.”, in Rokon álmok álmodója. Áprily
Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Liktor
Katalin (Kolozsvár–Budapest: Polis Könyvkiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014), 63.
129 Az első évek, évtized folyóirat-szervezéseihez, az ellentétekhez, belső-külső viszályok-
hoz lásd például Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma vonatkozó fejezetein kívül Szabó Zsolt,
Intézményteremtő törekvések Erdélyben a 20. század első felében: Szentimrei Jenő irodalomszervező tevé­
kenysége (Kolozsvár–Sztána: Művelődés – Szentimrei Alapítvány, 2006 [Sztánai Füzetek 4.]).
Továbbá: Szabó Zsolt, „Gyökerek után kutatva”, in A kolozsvári Vasárnap és Vasárnapi Újság
(1921–1925). I. m., 5–42.
[ 52 ] Ligeti Ernő

első kisebbségtörténeti korszak tárgyalt folyóirataiban közreadott versek-

ből épül föl 1924-ben megjelent, Én jót akartam című verseskötete, amely
tehát több mint tíz év után követi az elsőt – és nem oda ér el, ahova az
említett két tanulmány mutat. Ez már a férfikor lírája, érettebb, átszűrtebb
a szerelmi élmény (az egyik ciklust teljes egészében feleségének ajánlotta
a szerző); s lepárolódik benne azoknak a benyomásoknak és traumáknak
a sora, amelyeket ő is, nemzedéke is átélt: a front, megszállás, világképek
és világrészek megrendülése, s a hagyománynak a gondolkodásban bekö-
vetkezett szerepváltása. Ligeti lírájának ebből a  szakaszából éppen ezen
hangulati és tematikus szálat indokolt kiemelni. Az új világkép problema-
tikáját bogozó, azaz a műszaki-tudományos változások meg a tradicionális
viszonyok közé ékelődött személyiség problémait, a  borús – háborús –
színeket. (Egyébként ezek jelzésszerűen, elvonatkoztatva épülnek be a kö-
tetbe.) A  szolidaritás kiteljesedik az 1920.  június 7-én a  Krassó-Szörény
megyei Stájerlakaninán bekövetkezett bányakatasztrófáról (Románia, sőt
a  térség legsúlyosabb bányaszerencsétlensége – ahol mindegyik nagy er-
délyi etnikai csoportból kerülnek ki áldozatok) írt versében, s már címsze-
rűen is megjelenik a nép – szabadságának kivívása ad(hat) értelmet a költő
tevékenységének. Érdemes el- vagy újraolvasnunk a bányászáldozatokról
írt versét – akár a szolidaritás hiteles dokumentumaként, akár a társadalmi
kasztrendszerek tagadásaként, akár annak bizonyítékaként, hogy a transz-
szilvanizmus alapeszméi, alapérzelmei már ekkor – amikor az még nem
vált irodalomszervezői programmá – ott éltek a költőben is.

Anina (1920)

Kétszáz kemény láb aknamélyre szállt

a szénpokolnak szédült kosarán,
a kőbe elzárt égő napsugárt
megkeresni indult valahány.
És lenn a mélyben csákány tört elő
s a vén falakban feljajdult a kő,
a kétszáz ököl szűkölt, harapott,
románok, svábok, magyarok.

Messze zengett már a gyárszirén

s lenn a tárnán hempergett a váll,
hasoncsúszva, veríték vizén
viharzott, ázott kétszáz proletár.
Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 53 ]

S amerre szem lát, vak, süket terek,

de fönn, de fönn a hitves és gyerek…
tépett, zúzott, prüszkölt a marok –
románok, svábok, magyarok.

Fönn az élet villanya derült

s a zöld mezőkön táncolt a világ.
A szén, a szén, a szén előkerült
és elindultak teli talyigák,
velük indult a kétszáz izenet:
vigyed te szén, vigyed a szívemet,
az éccakának adjál új napot –
románok, svábok, magyarok.

És fönn a kastély. Szárnyas szép szobán

az aknamélybe visszaszállt a szó:
Ragadd a csákányt, zúzzad szaporán,
mert kell a szén és indul a hajó
és fűl a gép, és estély láza int…
A kétszáz bányász hozzáfog megint
s nem látja: lenn a halál acsarog,
románok, svábok, magyarok.

Egy pillanat és szétdurran a lég,

a földnek gyomra forrón felhőköl,
összeomlik cementbolt, fenék
s kétszáz kézből hull ki a pöröly,
s elvonaglik kétszáz ember izma,
ó szörnyűséges földi kataklizma.
Uram, mitől jó a haragod?! –
románok, svábok, magyarok.

Kétszáz halott test újból felüzen

s e néma hírhez nem kell drótkötél.
Kétszáz halott test, gyilkos nagyüzem,
hasznot hajtó, busás és kövér.
Kétszáz embert evett meg a szén,
de holnap kétszáz újra földbe mén,
s vérből veri nekik az adót –
románok, svábok, magyarok.
[ 54 ] Ligeti Ernő

Kétszáz halott… de itten él a vád

és ég a könny, és karcol, mint a kés
és karcol, mint a tőr és taplót gyújt alád
és mint a farkas, két szemedbe néz.
Aninának gyásza itt kereng le,
kétszáz üres szem harsog itt tetemre
s csákányt döngetnek a földlakók –
románok, svábok, magyarok.

Döng a csákány hátatok mögött,

a tömegsírból kibúvik a kar,
a néma gége újból felhörög
s összevissza zúg, mint a zivatar:
Vigyázzatok, ti élő emberek!
Csak az menekszik meg, aki szeret,
annak bocsát meg kétszáz zord halott –
románok, svábok, magyarok.

Amit mondtunk e líra lelki összetevőiről, egy-egy vonástól eltekintve nem

deklaratíve fogalmazódik meg; Ligeti lírája bölcsebb, lehangoltan meditatív
tónust kap (mint ahogy nemegyszer a  prózája is); még elszánásaiban is
valamely fáradt, emelkedett kedélytelenség tűnik föl. A  közösségi szerep
vállalásának programversében – amelyet Tessitori Nórának ajánlott – már
maga a cím tükrözi ezt az új attitűdöt (meg az új történelmi-politikai hely-
zet előidézte szerepváltást): Ernyedt vers. Egyik versszaka:

Álmot gyerekkor halk rokkája foszt,

de férfi-almon szétpereg a mák
s aki hozzám sosem volt barát,
Erdélyt vigyázom, mint az árva poszt.
Hulló követ és hallgatag avart
e lomha várost és a Kis-Szamost,
– a félig elmúlt élet ez – ha most
elmehetnék. Minden visszatart.130

130 Ligetinek ezt a versét vette föl Szentimrei Jenő a bécsi döntés után megjelent reprezentatív
antológiájába: Versekben tündöklő Erdély. Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a gyulafehérvári
soroktól mind a mái napig. Egybeszedte Szentimrei Jenő (Kolozsvár: Lepage Lajos könyvkeres-
kedés, 1941), 282–283.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 55 ]

A kötetben szerepel az eredetileg Franyó Zoltán és Nagy Dániel Genius

című folyóiratában megjelent Gyertyák a  délutánban,131 egy kamaszfiúnak
a szerelem s általában az élet brutalitására való, egyetlen eseménysorba ös�-
szpontosított ráébredéséről. Ez az Együgyű bábjáték zárja a kötetet, nyilván
főként műfaji okokból, de alighanem azért is, mert ez a szerző meghatározó
élménye, addigi élete egyik nagy tanulsága. A bölcs, ironikus-tragikomikus
hangoltság is színezi az egyébként a forma fegyelmét tanúsító kötetet, pél-
dául a Scherzo című versben; a folyamatos klasszicizálódás és a közéletiség
mellett ez volt a harmadik út, melyen Ligeti költőként logikusan indulha-
tott volna tovább. A  vers abból az időből származik – legalábbis azt az
időt idézi –, amikor az első világháború, illetve talán 1912-es Nagyváradra
költözése előtt a fővárosi sajtónál próbált – sikertelenül – elhelyezkedni:

Síromon mi lesz? Légyott.

Diszkréten fekszem én ott.
– Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Nevet az Úr s a Delnő,
Ebben nekik van igazuk.

Mit mondjak? Rettenetes lesz.

Nem jutok be az Esthez,
Riportersorban, árván,
Vidéki elmúlás vár rám
S csontjaim itt kell letennem.

Egy-egy darabot leszámítva ez a költészet inkább él hangulataiban és ze-

néjében, mint emlékezetes darabjaiban; viszont a korabeli erdélyi líra sajá-
tos színét adhatta, ha nem volt is olyan összetett és gazdag, mint később
a  Dsidáé, az Áprily Lajosé, és nem mutatott is föl annyi „regionális ér-
téket”, mint a  Tompáé. Annak, hogy az Én jót akartam mégis az utolsó
verseskötete lett Ligetinek, hogy az író végleg az epika és a publicisztika
felé fordult (sőt, egy-egy itteni, epikus keretet kívánó motívumát is prózá-
jában dolgozta föl később – a Jákob az angyallal tárgya jelenik meg például
a  Mindhalálig viaskodásom című versben), meg lehet találni a  magyarázatát
abban is – amire Tabéry utal –, hogy az új viszonyok Ligetit elé „robban-
tották« a közéleti föladatokat, problémákat.132 Azonban ha logikus is, túl
automatikus a végpontból visszakövetkeztető magyarázat; az biztos, hogy
131 A folyóiratban lásd: Ligeti Ernő, „Gyertyák a  délutánban (Együgyű bábjáték)”, Genius,
1924. április–május, 39–44.
132 Tabéry Géza, „Ligeti Ernő, a novellista”, Erdélyi Helikon, 7. sz. (1928): 549.
[ 56 ] Ligeti Ernő

Ligeti, egyik megjegyzése szerint, regényt írt legszívesebben,133 másrészt

műveltsége, alkata, s  talán a  közvetlen hatás igénye is a  közírás felé von-
zotta. S az is tény, hogy újságírásból tartotta el családját (minthogy utolsó
jogi szigorlatát és doktori vizsgáját, ahogy már volt róla szó, nem tette le,
bár ő  mást állít az Elsüllyedt világban,134 sőt láttam olyan levelét, melynek
aláírásában ott díszeleg a titutulus.).
E második verseskötetére mai ismereteink szerint alig reflektált a kul-
turális és a napisajtó. A magyar irodalomtörténet bibliográfiája135 egyedül
Rass Károly az Erdélyi Irodalmi Szemlében megjelent recenziójának adatait
adja meg. Rass meglehetősen konzervatív szemléletű, szarkasztikus, mégis
elfogulatlanságra törekvőnek látszó, a modernség bizonyos produktumait,
sőt irányait talán összeszorított szájjal, de méltányolni tudó kritikus; állás-
pontját elég idézni egy reprezentatívabb összefoglalóból: „Ligeti Ernővel
és Bárd Oszkárral zárom a sort. Nem helyezem őket a dekadensek közé,
legfennebb bizarr képkapcsolataik emlékeztetnek a túlzókra. A rímeléssel
gyenge lábon álló Ligeti Ernő egyik-másik verse nem mindennapi tehet-
séget árul el. Mikor nem akarja mindenképpen produkálni magát, olyan-
kor sokkal inkább költő, mint mikor légtornászatot végez (Én jót akartam,
1924).”136 Ezt egy korszakértékelő áttekintésből idéztem, ahol költőnk egy
hosszabb névsorban szerepel; talán feltételezhető, hogy efféle véleménye
lehetett az irodalmi modernség megítélésében és befogadásában még he-
zitáló, hagyományosabb szemléletű „civil” olvasóknak is. Perdöntőnek íté-
lem viszont Kuncz Aladár az Ellenzék című napilapban e kötetről megjelent,
eddig nem hivatkozott cikkét.137 Kuncz ekkor már hazatért Erdélybe, s az

133 Erre vonatkozóan Sőni Pál idézi Ligeti Beszélgetés Szántó Györggyel című állítólagos írását
a  Független Újság 1937.  november 20–27-i számából: Sőni Pál, „Ligeti Ernő 1891–1945”,
in Ligeti: A  kékbarlang…, 7.  A  hivatkozott interjú pontos adatai: Ligeti Endre: „Ha rein-
karnációm során meg akar jutalmazni a legfelsőbb rendező, kérem tőle azt a kegyet, hogy
parasztnak szülessek.” „Szántó György vallomása az erdélyi író hivatásáról, olvasmányairól,
készülő műveiről, az írófeleségről és az alkotás egynémely műhelytitkáról”, Független Újság,
47. sz. (1937): 5–6.
134 Az Elsüllyedt világ című emlékezése első részében említi Ligeti, hogy az egyetemet elvégezte
és doktorrá avatták (Pásztortűz, 6. sz. (1934): 116.; Marosi: Kis\Ligeti\könyv…, 39–40.), az
utolsó előtti fejezetben azonban egyértelműen azt írja, hogy a háború előtt nem tudta meg-
szerezni a  diplomát (Pásztortűz, 10–11.  sz. (1935): 241.; Marosi: Kis\Ligeti\könyv…, 117.)
A két világháború közötti romániai magyar sajtóban mindazonáltal nemegyszer találkozha-
tunk a dr. Ligeti Ernő névvel.
135 Botka Ferenc és Vargha Kálmán, A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1945: Személyi
rész II. L–Zs. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989 [A magyar irodalomtörténet bibliográfiája
7.], 51.
136 „Az erdélyi magyar szépirodalom hat esztendeje (1919–1924): Rass Károly: 1.  Lírai költé-
szet”, in Pásztortűz almanach 1925.  Szerkeszti Dr. György Lajos (Cluj-Kolozsvár: Minerva
Irodalmi és Nyomdai Műintézet R. T., 1925), 201.
137 K. [Kuncz Aladár], „Én jót akartam: Ligeti Ernő verskötete”, Ellenzék, 1924. augusztus 25.,
10.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 57 ]

Ellenzék irodalmi rovatának szerkesztője volt; mind az irodalomszervezés,

mind az irodalmi értékek kijelölése terén kulcsszerepbe került. A későbbi
erdélyi költőtriász – Reményik, Áprily, Tompa – jelentőségét egy-két évvel
korábban, az alakuló erdélyi irodalomról Budapesten, az ottani Napkelet
című folyóiratba írt cikkeiben fölismerte, de már 1923-ban szintén elisme-
rően ír Ligetiről, versvilágát Tompa Lászlóéhoz viszonyítva: „Tompánál ez
a fájdalom előttünk vonaglik. Egypár megkapó versében ugyan látszólag
megtalálja már a szirtfokot, amelyről nézve az érzések tőle idegen művészi
hullámverések csupán, de lírájának, amely ihletet csak a fájdalomtól nyer,
nincs természetében a bölcsészetté való elvonatkozás adománya. A méla-
búnak szelídebb hangjait szólaltatja meg egy másik nagyon tehetséges erdé-
lyi lírikus: Ligeti Ernő. Költészetét azonban csak a háború előttről ismerjük.
Újabban inkább újságírással foglalkozik, s művészeti törekvéseinek a szép-
prózában keres teret.”138 Meglepő lehet, de Kuncz tehát nagyra értékelte
Ligeti líráját, sőt 1924-es cikkében pályakezdetére is „élénken” emlékezett
(Ligeti egyébként szintén említi őt emlékezéseiben, az Elsüllyedt világban):
„Volt idő, amikor egyetlen modern melodikus hang volt Kolozsváron. Sok
dalt énekelt, ami még most is visszacseng fülembe.” Mint az Ellenzék-beli
recenziójában írja, azóta ez a  költészet „néma hárfa volt” számára, nem
hallott róla éppen abban a  tíz évben, amikor az megérlelődött, magától
Ligetitől sem, pedig találkoztak az utóbbi időben (nyilván Kuncz 1923-as
hazaköltözése után). Itt újra olyan állítás következik, amelynek a kolozsvári
városi pletykák az ellenkezőjét (is) sugalmazhatták Kuncznak is, az utókor-
nak is. Ligeti sem beszélt neki a verseiről, ugyanis: „Szerény, zárkózott és
hallgatag ember.” Az ítélet meritumát bőven idézem, azért is, mert lénye-
gében az utolsó szó erről a költészetről (s azért is, mert azóta sem jelent
meg, sőt, ha nem tévedek, nem is hivatkozott rá senki): „Ligeti Ernő ha-
tározottan és feltétlenül költői egyéniség. Ez az első önkéntelenül támadó
benyomás, amit kötetének olvasásából nyerünk. Talán nem annyira sokak
számára hozzáférhető egyéniség, mint más; talán maga is szándékosan tú-
lozza sokszor Gongorára emlékeztető precizitását, hogy a közna­­piaktól el-
határolja magát; mindez azonban csak aláhúzza egyéni szemléletét, amely
benyomásainak és formakészletének legkisebb árnyalatában is érvénye-
sülni tud. Egyéni és szokatlan költő. Egész lényén végigvonul egy különös
metafizikai vonás, amely, még ha verseit magunkhoz is hasonítottuk, őt
magát titokzatos gyűrűvel vonja körül. Olyan, mint előkelő tengeri madár,
amely sekély vizekben éli le bús életét. Más lélekösszetétel, mint amilyen-
hez szokva vagyunk, más fájdalom és más öröm az övé, bár a mienkével

138 Kuncz Aladár, „Erdélyi irodalom”, Napkelet, I. kötet, 1. sz. (1923): 92–94., idézet: 93.
[ 58 ] Ligeti Ernő

közös. Ez a vonása adja meg költészetének különleges ízét, szavainak, rí-

meinek, egész versmuzsikájának sajátos választékosságát.
Szemben állt ő is életünk utóbbi éveinek nagy tanulságaival. Belelátott
a dolgok mélyébe, s álmainak, illúzióinak hátizsákját kiürítette. Mindezért
azonban nem panaszkodik, nem jajveszékel, csupán a  mozaikfestők nyu-
godtságával színes, csillogó kövek helyett most érzelmeinek kirakására a fe-
kete zománcokból válogat. Van kötetének egy ciklusa: Az összetörtség gyönyö­
rűsége, amelyben lelki válságának szomorú eredményeit szokatlanul mély és
tiszta művészettel zengő versekben még igenelni is meri (különösen szép
a ciklus címét adó vers, az Ernyedt vers és a Hegyek között című), mert elve-
zette őt mégis az élet két nagy értékéhez: a jósághoz és az alázathoz.”139
Ligeti lírája egyébként nagy költőktől is kapott elismerő szavakat, nem
feltétlenül udvariasságból, még akkor sem, ha esetleg csak névsorolvasá-
sokban szerepel a neve. Kosztolányi Dezső említette még a korszak elején,
de talán nem az első Ligeti-kötet, hanem később publikált versei kapcsán.
1922-ben a Pásztortűz munkatársa többek között arról faggatta, hogy kiket
értékel az erdélyi irodalomból. Kosztolányi válasza: „Az új erdélyi iroda-
lomból különösen Reményik Sándort ismerem, kit nemes léleknek, igaz em-
bertestvérnek, költőnek tartok. Ligeti Ernő finom verseit, Endre Károlyt,
kinek első írásait én tettem közzé, szintén ismerem. Végül ismerősként
említhetem Bartalis Jánost, fiatal dési barátomat, a furcsa, egyéni álmodót,
ki húszéves korában minden valamirevaló magyar író figyelmét felkeltet-
te.”140 S van egy hasonló, szintén méltató megjegyzés egy Kosztolányiéhoz
mérhető súlyú és tekintélyű román költőtől – Ligeti neve itt is csak a név-
listában található persze. Seidner Imre, a Keleti Újság tudósítója 1930-ban
Bernben riportot készített Románia párizsi konzuljával és Lucian Blaga
költő-filozófussal, aki ez időben diplomáciai szolgálatban állt. Blaga nyi-
latkozata az erdélyi magyar írókról: „Nagyra becsülöm őket, a tehetségük
miatt. Jóban vagyok Bárd Oszkárral, ő  fordította át magyarra a  Zamolxe
című misztériumomat, amit legelőször magyarul is adtak elő a kolozsvári
Nemzeti Színházban. Őszintén mondhatom, hogy Reményiket, Szántó
Györgyöt, Áprily Lajost, Ligeti Ernőt, Nyirő Józsefet olyan elapadhatat-
lan költői vénával megáldott íróknak tartom, akikre büszke lehet a magyar
nemzet. Szabó Dezső pedig akkor lesz román író, amikor a  patak gon-
dol egyet és vissszafelé folyik…”141 (Itt persze nincs garanciánk arra, hogy
139 Kuncz: Én jót…
140 Ilyés János Jenő, „Kosztolányi Dezsőről (Látogatás a költőnél)”, Pásztortűz, 47. sz. (1922):
622–624., idézet: 623.
141 Seidner Imre, „A párizsi román konzulnál, aki francia és aki azt szeretné, hogy Erdély ter-
mészeti szépségeit Európa is megismerje. Berni beszélgetés Lucian Blagával az erdélyi ma-
gyar irodalomról”, Keleti Újság, 1930. június 9., 13. A Szabó Dezső-utalás arra vonatkozik,
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 59 ]

Blaga Ligetit a versei alapján ítélte meg, Szántó és Nyirő úgymond költői
vénája prózájuk egy része lírainak is tekinthető szemléletére utalhat.)
Török Vilma a diplomadolgozatában idézi a Keleti Újság 1924. október
29-én megjelent cikkét, amely szerint a verseskötetről négy román lap is
elismerő és komoly kritikát közölt rögtön a megjelenése után, illetve citálja
Emil Isacnak az Adevărul literar şi artisticban megjelent írását. Isac szerint,
mint írja, Ligeti „a legeurópaibb magyar írói tehetség Romániában, akit ro-
mánra kellene fordítani”.142 Az persze lehet, hogy a román recepció a ma-
gyar költő román kapcsolatainak tulajdonítható – viszont a román–magyar
kultúrközeledést valóban fontosnak tartotta.
Ezek után tényleg meggondolkoztató, hogy miért zárult le Ligeti köl-
tészete éppen ebben a periódusban és ezzel a kötettel. Tény, és ismét fon-
tos a hangsúlyozása: azok a jelentékeny prózai és költői művek, amik az
utókor számára az erdélyi magyar lírát jelentik, ekkor még nem születtek
meg. Nem nagyon érthető tehát, hogy Ligeti miért éppen akkor hagyott föl
a költészettel, amikor az erdélyi irodalom legfontosabb(á váló) akkori kano-
nizátora ilyen rokonszenvvel és érzékenységgel szólt róla. Külön kiemelve
ráadásul a Gyertyák a délutánban professzionizmusát: „Mély jelentőségű, ki-
váltságos színvonalú költői munka ez, s művészetének eszközeire éppúgy
jellemző, mint életfelfogására. Nyilván látja az életrendet mozgató félelme-
tes erőket és velük szemben bábsorsunkat, de nem kísérti meg a kettő közé
álomhidat építeni. Vállalja gyengeségünket, s kiérzi és kiérezteti gyengesé-
günk misztikus erejét. A  bábjátékforma ennek az életfelfogásnak kitűnő
keretül kínálkozik, s Ligeti bölcseleti elgondolása egyik művében sem válik
annyira tiszta művészi stílussá, mint ebben a lírai marionettjátékban.”143
Saját olvasatom is, ahogy Kuncz e szándékosan bőven idézett írása is
arra figyelmeztet, hogy felülvizsgálatra szorul az az álláspont, amit a Ligeti
életművének köztudatba való visszaidézéséért (például a Föl a bakra! érté-
keinek tudatosításáért) nem egy cikket publikáló Kántor Lajos írt le egyik
tanulmányában: „Ligeti Ernő versírással kezdte irodalmi pályáját, még az
első világháború kitörése előtt; noha olyan kritikusaival dicsekedhetett,
mint Tóth Árpád és Ady Endre, költőként ő bizonyára a feledhetők közé
sorolható. Az Ady kijelölte hely alighanem véglegesnek, irodalomtörténe-
tileg kodifikáltnak mondható.”144 Az újraolvasást, mint sok más esetben, itt
sem érdemes megspórolni.
hogy a magyar író ekkoriban terjesztette lépten-nyomon, hogy édesanyja román származású,
ő pedig felhagy a magyar írósággal, és román lesz. Erről az erdélyi magyar sajtó sűrűn cikke-
zett, román alkotók is megszólaltak a kérdés kapcsán.
142 Török: Ligeti…, 98. és 148., 149. jegyzet.
143 Kuncz: Én jót…
144 Kántor Lajos, „Ligeti Ernő – és amit átélt (1925–1941–1945)”, Kortárs, 2–3. sz. (2002): 144.
[ 60 ] Ligeti Ernő

A kötetnek viszont volt egy, az adott kontextusban nyilvánvalóan na-

gyon fontos ideológiai-irodalompolitikai olvasata is, s az ezt tükröző cikk-
ben egyértelmű allúziót találunk a költő Magányos sas énekel című versére:

„Keringek, mint a sas Erdély felett az űrben,

krúgatva húznak el a darvak hosszú fürtben,
magamban zengek én; e daltalan dalok:
szárnyam verése csak. Pacsirta nem vagyok.

Vadlúd-csapat vonul, víg fecskenyáj derűt

csipogtat kék azúrba: én nem megyek velük.
Nyugatra, délkeletre zsibong a nyári kas,
borong Erdély felett a zord kőszáli sas.”145

A vers, melynek lírai énje a madaraknak a magasból Erdélyt vigyázó kirá-

lya, a transzszilvanista költészet mintadarabja. Kőmíves Nagy Lajos azzal
kezdi a könyv melletti hírverését a Keleti Újságban,146 hogy Erdélyben csak
egyféle politika lehetséges – kultúrpolitika, „vagyis a  szellemi és gazda-
sági erőgyűjtés”, s  egy jó könyv fontosabb ezer népgyűlésnél. Ligeti öt
éve dolgozik a lapnál, cikkei nyomán viharok támadtak, mert bírálni me-
részelte a  „közéleti bálványok”-at; kritikáját viszont aggodalom és szere-
tet fűtötte. Vádolták őt kozmopolitizmussal, s azzal is, hogy forradalmár
– noha ízig-vérig erdélyi és klasszikus formák szerint írja a verseit. A „ma-
gyarkodók”-kal és „ködevők”-kel szemben pacifista, de balra is kell vágnia,
nem csak jobbra – Erdély jövőjéért küzdve két tűz közé került. Könyve
e küzdelmének dokumentuma: „Versei is a félelmetes és féltő szeretet mély
fészkeiből szárnyaltak keringő sasként az erdélyi égre, s  a művész fatális
magányossága illesztette fejére a  szomorúság147 dús koszorúit; mert van
egy magasság, ahonnan már minden földi dolgok, jók s  rosszak, szépek
és rútak összeérnek. Ez a  szomorúság átvonul egész költészetén, mely
Erdélyből nőtt s erdélyi maradt minden rostjában.”

Többször utaltam már arra, hogy 1918 előtt – sőt, a világháború előtt – is

volt Erdélyben és a Partiumban törekvés az ország kulturális életének de-
centralizációjára, másrészt viszont az ennek nyomán született művekben
145 Ligeti Ernő, „Magányos sas énekel”, Keleti Újság, 1924. március 31., 2.
146 (K.) [Kőmíves Nagy Lajos], „Én jót akartam”, Keleti Újság, 1924. augusztus 23., [1.]
147 Az eredetiben, nyilván nyomdahiba következtében: „nyomorúság”.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 61 ]

nem nyilatkozik meg valamiféle ideologikus vagy akár tematikus-stiláris er-

délyiség – még annyira sem, mint Petelei Istvánnál, azaz nem regionalizmus
ez semmilyen vonatkozásban.
Az évtizedfordulón és a húszas évek elején Ligeti prózájából is hiányoz-
nak ezek az elemek, ám a decentralizáció igénye mintegy programszerűen
szerepel egy-egy korai cikkében, s verseiben a modernebb formák felé való
tájékozódásban, bizonyos avantgárd vonások átvételében manifesztálódik.
Nincs köze tehát ahhoz a kolozsvári – a közvélekedés szerint – konzervatív
kultúreszményhez, amely a Petelei szervezte – ám a tízes évekre a modernek
szerint már áporodott légkörű – Erdélyi Irodalmi Társaságban és esetleg az
Erdélyi Szemle háború előtti folyamaiban összpontosul. A Budapesthez kötő
szálakat még éppen csak elmetszette a  főhatalomváltás. Nem csoda hát,
hogy az első számottevő prózai munka Ligeti keze alól kerül ki.
Ez a szemlélet epikája helyszíneinek kiválasztásában is érvényesül: első
regénye Prágában játszódik, a világháború alatt, a második pedig felföldi
szlovák közegben, s  első novelláskötetében sincs fölismerhetően erdélyi
tematika. Az majd évekkel Trianon után kerül elő, akkor sem valamiféle
irodalmi regionalizmus eszközeinek alkalmazásában. Mielőtt a  jelen er-
délyi polgári világát kezdené regénybe szervezni, meglepő módon egy, az
ifjúságnak szóló történelmi regénybe fog. A  cselekmény időpontja pedig
éppen a történelmi Erdély drámai metamorfózisa – a fejedelemség elbuká-
sának, a császári birodalomba való, a Diploma Leopoldinum utáni betago-
zódásának-betörésének ideje, az a korszak, melynek emlékirat-irodalmában
kirajzolódnak a transzszilvanizmus ideológiai alapjai. Ez természetesen az
Eget vívó György diáknak csak a kerete lesz, de a korválasztás aligha véletlen,
mint az majd alább egyértelművé is válik.
Még az avantgárdhoz kapcsolódó kisregényeket megelőzően, 1920-ban
kiadja első, Asszony című novelláskötetét. A cím a fiatal Ligeti központi té-
máját jelöli meg, s az ide besorolt történetek valóban a férfi-nő viszony vál-
tozatos formáit lennének hivatottak bemutatni, különböző poétikai-nyel-
vi-szerkezeti formákban. Ámde nem valamely tudatosan megkonstruált
szimultán szövegegységről van itt szó, inkább csak arról, hogy a szerzőnek
összegyűlt egy kötetnyi kisprózai írása. A tizenhárom történetet tartalmazó
könyvecskében – ma olvasva – alig találunk kiérlelt darabot. A realista no-
vellák/tárcák/karcolatok között van krimiséma szerint szőtt, giccsbe hajló
és egy kimondottan kulisszahasogató szöveg is, de még a koncepciózusab-
ban megszerkesztett történetek is rendszerint vázlatszerűek, kidolgozat-
lanok, a  novellatémák ötletszinten maradnak, és már itt megfigyelhetjük
Ligeti néhány későbbi regényének egyik zavaró sajátosságát – azt, hogy
nagyívűnek szánt dialógusokat hirtelen lezár, s összerántja a mondandóját
[ 62 ] Ligeti Ernő

az egyébként összecsapott narrációban. (Talán Ligeti éppen e  korszakát

jellemzi a  Föl a  bakra! egyik főszereplőjéről, Kelemen Istvánról szólva –
akit egyébként is önmaga lehetséges negatív alteregójáról mintázhatott:
„Szép, melegérzésű verseket írt. Jóval felül az átlagon. Novellái is figye-
lemre méltóak voltak, bár kissé elnagyoltak és csak a  felületet érintették.
Képzelőtehetsége hatalmas mértékben fejlődött ki, és egy fővárosi írónak
is dicséretére vált volna).”148
A pályakezdet több éves periódusából összegyűjtött kísérletek magukon
hordják az egykori hírlapirodalom szépirodalommal érintkező műfajainak
hatását, sok közülük eleve tárcaként jelenhetett meg. Napilapok hasábjain
nem találtam meg őket, és nem tartalmazza ezeket a címeket a hivatkozott
Ligeti Ernő-bibliográfia sem, amelynek versek és novellák adatait tartal-
mazó része viszont csak 1921-gyel kezdődik. Az egyik recenzióból mégis
arra következtetek, s  Török Vilma diplomadolgozatában is azt olvasom,
hogy majd mindegyik ide besorolt szöveg napvilágot látott már napi- vagy
hetilapokban. Némelyikük azonban nem lényegtelen a  motívumkutatás
szempontjából – például a Magyar Szó – Tavasz korszakból közölt Varsói
kaland (korábban Varsói emlék). A  fiatalember a  történetben, amelyben
a Belvedere és Az ő kis katonája című regényei ősélménye foglaltatik, nyolc
éve szerelmes egy kirakati bábuba, mert az csak az övé, és mert örökké
változatlan marad, rendületlenül a kirakat előtt posztolva bámulja szerelme
szó szerinti tárgyát, míg az újságok rendkívüli kiadása szerint „voltak, akik
előnyomultak, és voltak, akik visszahúzódtak eredeti állásaikba”.149 A Téli
rege nyilvánvalóan a Belvedere még kicsit giccsbe hajló és nyelvileg tradicio-
nálisabb előképe; mindenesetre ebben tűnik föl először a tudatosan betel-
jesítetlen szerelem kultusza, de részben kijelentésekben manifesztálódva,
lélektani elemzés nélkül, s  érdekes módon a  főhős – legalábbis szóban
– megbánja, hogy visszautasította meghódított és fölajánlkozó szerelmét:
„Mert buta minden ember, aki az eszire hallgat és nem az ösztönére” –
mondja barátjának, aki a történetet elmeséli; ám a kommentáló szerint a ze-
neszerző főszereplő „hazudik”. A  szürreális színezetű Szókratész s  a  mé-
lyebb lélekrajzzal kísérletező, naturalisztikus hatású, kisvárosi értelmiségi és
művészpályák tragikumba futó fülledt reménytelenségéről írott Összeomlás,
és Az oratórium – az utóbbi az egyetlen olyan itt szereplő írás, amelyet majd
148 Ligeti Ernő, Föl a bakra! Regény (Cluj-Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1925), 59. Az is
benne foglaltatik ebben, hogy urbánus történetekről van szó, több írás tételesen vagy sejt-
hetően olyan nagyvárosban játszódik, amelyhez csak Budapest adhatta a mintát. Mellesleg
egyetlen szövegnek sincs kisebbségi vonatkozása, egyik sem játszódik közülük a  főhata-
lom-változás utáni Erdélyben, vagy legalábbis semmi sem utal erre.
149 Ligeti Ernő, „Varsói kaland”, in uő: Asszony. Novellák (Târgu Mureş – Maros-vásárhely:
Kosmos Grafikai Műintézet Részvénytársaság, 1920 [Új-könyvtár]), 100.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 63 ]

következő novelláskötetébe is átvesz – tűnik föl egységesebb, megkompo-

náltabb szövegként. Az Oratóriumot egyébként Gaál Gábor a  Vonósnégyes
című második Ligeti-novelláskötet két legjobb darabja egyikének nevezte
utóbb, a novellacímet, illetve a fő motívumot recenziója címébe is belefog-
lalta.150 Egyébként föltűnő a könyvben, hogy amikor Ligeti művésztárgyú
szöveget ír151 – lásd például a címadó írást – (legalább szerintem) ötlette-
lenebb, tradicionálisabb, viszont harsányabb, mint amikor művészhajlamú
vagy képességű kispolgárokat választ írása hőseiül, vagy amikor a (kis)pol-
gári életforma szellemi kielégületlenségéről, kielégíthetetlenségéről szól,
adott esetben személyi tragédiákkal sújtva szereplőit. Végül a sikerültebb
írások közé tartozik a társadalmibb témák előképe, a Kati, a cselédlányról,
akinek jellemét a korábbiaknál jóval finomabb megfigyelések révén bontja
ki az író. Egyébként ebben a szövegben sem a cseléd viselkedése, jelleme,
alkata a fontos, hanem gazdái percepciói, ahogy a lány viselkedéséből ki-
következtetik: elvesztették előtte a  tekintélyüket. Ligeti szépprózájában
később is az lesz a  legfontosabb, amit az urbánus élettérben élők, főleg
a polgárok, tisztviselők, középosztálybeliek életéről tud és mond.
Érdekesebb és többet elárul a korról a recepciója, mint maga a könyv.
Azt, hogy az azonos közeg, munkatársi kapcsolat, fegyverbarátság men�-
nyire meghatározza az olvasatot – esetleg mennyire elnézővé teszi az em-
bert –, s  hogy a  tágabb perspektíva mennyire fontos lehet, szépen tük-
rözi két, a novelláskötetről közzétett recenzió szembesítése. Bárd Oszkárt
közismert érzékenysége, filantrópiája és az irodalomszervezés kezdeteinek
láza mellett nyilván a munkakapcsolat, az elvbarátság, a közös programban
való részvétel (főmunkatársa volt a Ligeti szerkesztette Napkeletnek, cikke
is ott jelent meg) is befolyásolhatta, amikor a legelemibb elemzés nélkül,
szinte kijelentésszerűen komolyabb munkának kijáró vonzódással méltatta
a  kis kötetet,152 ráadásul azzal kezdve írását, hogy a  folyóirat nem közöl
„beldicséreteket”. Esztétikai szempontokat Bárd nem is használ, inkább
irodalomszociológiailag közelít tárgyához, örül, hogy új könyvet, új „kultu-
rális akarást” üdvözölhet, s éppen Ligeti lapokból már ismert szövegeinek

150 (G. G.), „Schumacher és az oratórium”, Korunk 1929. 1. szám, 75–76. A recenzió így kezdő-

dik: „Ez a két szó két novella címe, s azért írtam ki őket, mert a sokszor kény- és szakmány-
szerű erdélyi irodalmi termésből ki akarom emelni ezt a  két spontán sikerült és felettébb
művészi kvalitású novellát.” Ez persze azt is jelenti, hogy Gaál friss olvasmányélménye volt
ez az írás, tehát nem ismerte az Asszony című kötetet.
151 Több novellájának hőse zenész; ezekben az írásokban a  környezetrajz autentikus. Gaál
György alapvető tanulmányából tudjuk: „Ligeti nem csak rajongója volt a zenének, később
a  konzervatóriumba is beiratkozott, művészi szinten zongorázott.” Gaal György, „Az
Unitárius Kollégium szerepe Ligeti Ernő pályakezdésében”, Keresztény Magvető, 2012. 1. szám,
68. S persze szó van róla az Elsüllyedt világban is.
152 Bárd Oszkár, „Ligeti Ernő: Asszony”, Napkelet, 1. sz. (1920): 63.
[ 64 ] Ligeti Ernő

gyűjteményét. Amit értékesnek tart, az a szövegek, illetve a bennük ábrá-

zolt sors drámaisága – holott ha jól értem, a szerzőt költőnek tartja, és lírai-
ságát érzi meg az új formában is – és az író életigenlése. Hogy az emlegetett
diadalmas életet Bárd mely passzusokban találta meg, rejtély, de a recenzió
egyik kulcsmondata ez: „A Ligeti Ernő írásművészete, kissé elburkolt, de
mélyről patakzó világszeretete nagyon kell nekünk e  kopár, embertelen
időkben.”153 Az egyetlen, tartalmi közelítést ígérő mondat is a levegőben
lebeg, folytatása nincs: „És beszélnünk kellene külön-külön a  kötet min-
den írásáról, melyek együttesen talán valami felületes, szétfolyó hangulatot
adnak, de nem ezzel fotografált-e le mindannyiunkat legtalálóbban a mű-
vész?”154 Ezekkel az idézetekkel egy kicsit bepillantást nyerünk abba is,
milyen kezdetleges eszközökkel dolgozott még ilyen komoly orgánumok-
ban is a gyermekcipőben járó erdélyi irodalomkritika; ez az első kisebbségi
korszak állandó problémája marad. Ehhez képest a szerveződő erdélyi iro-
dalom garabonca, Osvát Kálmán gépágyúval lő verébre155: „Ligeti Ernőnek
nincsen mondanivalója.” Azt gondolhatnánk, hogy az irányzatok küzdelme
folyik itt, netán konkurencia- és pozícióharc tanúi lettünk; valóban, élhe-
tett irigység a kolozsvári és a marosvásárhelyi folyóirat, illetve szerkesztői
között. A  cikk azonban mégis inkább Osvát megvesztegethetetlenségé-
nek dokumentuma; itt most nem a konzervatívok és a modernek harcáról
van szó, hiszen a Napkelet is, a Zord Idő is az új irodalmi elveket képviseli.
Osvát már az idézettet megelőző mondatában, a nyitómondatban utal rá,
hogy Ligeti új motívumokat próbál meghonosítani Erdélyben, csak az író
képességeit kevesli ehhez: „Csupa érdekesség, csupa még »itt nem volt«
vagy legalábbis előkelő helyekre emlékeztető novellamotívum, férfiaknak
és asszonyoknak előttem ismeretlen új mentalitása… és mégis: sarkantyúra
szorul a lankadó figyelem, míg végez evvel a százlapos kötettel.”156 Aztán
az övön aluli ütések jönnek: a fiatal íróknak az a mázlijuk, hogy Budapest
messze van, kritikai szempontjai Erdélyben nem érvényesülhetnek; azok-
hoz az irrealitásokhoz, amiket például Ambrus Zoltán, Szini Gyula „egy
költő vizionár[i]us erejével” jelenít meg, Ligeti – csak – művelt emberként
közelít; ez a műveltség valóban (ezt Ligetitől idézi) „szárnyszegetté” teszi.
Írása zárlatában Osvát utal a pajtáskodó kritikára, mely el fogja pusztítani
a zsendülő irodalmat. Előtte viszont még egy jobbhorog Ligetinek, könyve
vezérmotívuma miatt:

153 Uo.
154 Uo.
155 Osvát Kálmán, „Asszony (Ligeti Ernő novelláskönyve)”, Zord Idő, 18. sz. (1920): 862.
156 Uo.
 Irodalomszervezés a főhatalomváltás után [ 65 ]

„Férfi sorsa a nő… hiszen ez igaz.

Férfi balsorsa a  nő… Strindberg iránt[i] udvariasságból még ezt is
elhiszem.
De hogy egész férfinemünk a Ligeti-alakította nőstényjelentéktelen-
ségek talpa alatt tipródnék – tisztelettel tagadom.”157

A novelláskötetről szóló következő recenzió158 is meggondolkodtató, arra

figyelmeztet, hogy egy adott szövegcsoport megítélésében szerepet játsz-
hat a recenzensnek az íróról a könyvtől függetlenül alkotott képe, illetve
az olvasat nem függetleníthető a  szerző egyéb írásainak ismeretétől. S.
Nagy László szerint a kötetbe sorolt írások együtt más, jobb hatást kelte-
nek, „sokkal többet mutatnak”, mint külön-külön, bár önmagukban is jók.
Másrészt az első kötetét követő sokféle munkája után ez a könyv a szer-
zőről határozott képet ad. S. Nagy ítélete egyébként elég semmitmondó:
„Kötete határozott és becsületes munkateljesítménye kvadrál a  művészi
kívánságokkal, s így Ligetiben egy fajsúlyos, célra törekvő elbeszélőt vár-
hatunk. Ezek a  novellái régibb keletűek, azóta, úgy hiszem, hogy Ligeti
sokat tisztult, higgadt, önállóbb, egyénibb zománcot kapnak írásai, s  le-
veti ebben a kötetben még többé-kevésbé feltünedező, de már elmaradó
apró szertelenségét. Írásainak gondossága által pedig azok művészi becsét
is sokban emeli.”159 A recenzens „érdemes stáció”-nak látja a könyvet, át-
menetnek „a mesterkéletlen, de cizelláltabb s az eddigieknél egészségesebb
erotikájú írásművészethez”; a témákból nagyobb koncepcióra következtet,
kisregényhez elegendő témát lát egy-egy novellában, a cselekvések sűrítését
és az író „életmeglátásai”-nak objektívebbé tételét reméli a továbbiaktól.
Néha az irodalmi művekben is találhatunk egy-egy, a kor irodalmi éle-
tének viszonyaira vonatkozó üde utalást, konkrét esethez kapcsolódó allú-
ziót. Ligeti egy, a következő novelláskötetébe fölvett, de első változatában
éppen a Napkeletben megjelent regényvázlatszerű novellájában visszaüzen
Osvátnak; az e szövegben provinciaként ábrázolt Kolozsvár egyik hírlap­
írója panaszolja a városba külföldi sikerei után visszatérő, majd észrevétle-
nül a posványba süllyedő építész barátjának: „Én nem vagyok író. Amiért
néhány rosszul megírt tárcát nyomdába adtam?! Hát mondd, honnan is-
merjem én a világot? Egyik alakom olyan, mint a másik. Én fúrtam életet
az árnyékokba, a  magamét. Téged se látlak. Úgy élsz bennem, mint egy
elfutó szegény figura. Vak vagyok, végigtapogatlak a  kezemmel. Mit tu-
dom én, hogy mit írok. Hogy hol végződöl te és hol kezdődök én. Nem
157 Uo.
158 S. Nagy László, „Három könyv”, Erdélyi Szemle, 39. sz. (1920): 525.
159 Uo.
[ 66 ] Ligeti Ernő

azért írok, hogy Marosvásárhelyen egy cvikkeres úriember beletaposson

a lelkembe, és fölényesen elkiáltsa magát: »megtaláltam ennek az embernek
a rejtélyét. A rejtély a következő: nincs mondanivalója.« Persze hogy nincs.
Persze hogy tehetetlenül állok a világgal szemben, és dadogok és szűkölök,
és keresek egy megváltó igét, de nincs szavam, mert nem tudom kifejezni
magamat. Ők igen, ők nagyszerűen, formában, kritikai elmeéllel szedik szét
a világ kis eseményeit. De én csak dadogom, mint a szélütött: a város, a vá-
ros… Bocsáss meg.”160 A novella az első világháború előtt játszódik, de az
idézetben a korszak esztétikai vajúdása mellett természetesen ott van Ligeti
viszonya a közeghez, melyben életműve létrejön.

160 Ligeti Ernő, „Az erősebb”, in uő: Vonósnégyes. Elbeszélések (Cluj-Kolozsvár: Lapkiadó Rt.,
1928), 124–125.
 [ 67 ]

A MODERNSÉG EMLÉKE. AZ ELSŐ KISREGÉNYEK

Saját, bár átmeneti hangról inkább Ligeti első (kis)regénye, a Belvedere (1921)
tanúskodik. Életrajzi élményeiből fogant, a korérzékeléshez, egyben a kor-
szak erdélyi vitáihoz pacifizmusával kapcsolódik, az ekkori stílustörekvé-
sekhez pedig óvatos expresszionizmusával. A  Belvedere-nek eseménytörté-
nete jóformán nincs is, csak lelki fejlődésrajza, a szöveg egyetlen, tizenhét
részre tagolt belső monológ, beleépített (részben fiktív, részben fölidézett)
dialógusokkal. Tárgya a  frontszolgálatról egy prágai kórházba került ma-
gyar katona – önkéntes káplár – és egy prágai német kisasszony a parki sé-
tányon egyetlen szó nélkül születő, majd a katona által a beteljesedés előtt
szétrobbantott, szecessziós keretbe helyezett, hosszú, sodró, kiszámítottan
kanyargó mondatokban elbeszélt szerelme. „Gondolatok, akik biztosan
búttok elő a  fantázia stellungjaiból s  mint köd-katonaság apró hólepel-
ben csúsztok el a  drótakadályokig, emlékeztessétek Helént az ellenségre,
Oroszországra, Baranovicsire, kötözőhelyre, tábornokokra, vöröskeresztes
démonokra, magazinokra, éhes gebékre, vastag őrmesterekre, füttyre, kom-
mandóra, nyerítésre, sóhajra, szuszogásra, horkolásra, sírásra, tüsszentésre,
ordításra, vajon mindezt ismeri-e Helén?”161 Ez a nyelvezet nyilván nem
tűnik föl konvencionálisnak a szerveződő romániai magyar irodalomban,
de talán nem idegen annyira az idő tájt, mint ahogy a későbbi kánon isme-
retében vélhetnénk – közvetlenül kapcsolódik még azokhoz a stílustörek-
vésekhez, amelyek nemcsak Budapesten, hanem az attól elvágott par­tiu­mi
városokban is részei az irodalmi közbeszédnek. Nem véletlenül kezdte így
a könyvről írt kritikáját Molter Károly 1921-ben: „Könyvérett már az er-
délyi irodalom.”162
A főhős, akit persze Ernőnek hívnak – a sztoriban nincs szerepe a fik-
ciónak (Molter is „lelket mardosó önéletrajz”-nak nevezi a  munkát163) –
a történet fölmondása közben ébred rá, hogy a kibontakozó szerelemben
voltaképpen a  saját egykor volt érzéseit keresi, követi, azokat akarja re-
konstruálni. Következésképpen a  prágai kisasszony arca és alakja a  leg­
óvatlanabb pillanatokban Erzsiét, a katona egykori váradi szerelméét ölti
161 Ligeti Ernő, Belvedere (Cluj-Kolozsvár: Lapkiadó R.-T., 1921), 52–53.
162 Molter Károly, „Ligeti Ernő: Belvedere”, in uő: Szellemi belháború. Tanulmányok, cikkek, kro­
kik (1918–1944) (Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1968), 41. Az írás eredetileg a Székelyföld
című lapban jelent meg. A mű másik méltatása: Szentimrei Jenő, „Ligeti Ernő: Belvedere
(Lapkiadó rt. kiadása. Kolozsvár, 1921.)”, Napkelet, 15. sz. (1921): 877–879.
163 Molter: Ligeti…, 42.
[ 68 ] Ligeti Ernő

föl, a  váradi ház változik a  „százszínű Prága” emeletes (bér?)palotájává,

amelynek balkonjáról már Helén integet. A katona tehát magát figyeli, saját
érzéseit analizálja, bontja szét. Kifejezőeszközeit, magát a verbalizmus esé-
lyeit teszi kritika tárgyává, míg hölgyét kíséri az első csók előtt, Prága fölé
emelkedve a  Belvedere sétányain. A  megelevenedő Erzsi – „Egyenesen
visszatetsző, hogy legbensőbb élményeimet úgy szórja össze-vissza, mint
féltékeny feleség ura íróasztalfiókját”164 – és Helén arca azért vált mind-
egyre egymásba, mert mindkettő a szerző profilja; s minthogy húsból-vér-
ből vannak, el is veszítik arcukat – az elképzelt, illetve el sem képzelt nővel
szemben vívott csatában. A  beteljesülő szerelmet utasítja el az önkéntes,
mint ahogy minden egyéb lezártságot is, hiszen a befejezettség ellentétes
a személyiséggel – „A befejezett ember: izolált jelenség, megáll a maga lá-
bán. A be nem fejezett ember: minduntalan az összefüggéseket érzi, és így
elveszíti a talajt a lába alól”.165 Ez a fölfogás konfrontálódik a katonaorvos
Schwartz álláspontjával („Ha a nő tetszik nekem, én neki és amikor meg-
csókolhatnám, akkor azt mondjam, hohó, nem, babám, ezt tiltja a modern
műélvezés elmélete, hehehe…”166). Azaz ma használatos műszóval a törté-
net rögvest dekonstruálódik. E belső táj értelmezését a főhős torzóelmélete
adja meg – a Milói vénusz azért csonka, mert alkotója megérzi: „befejezet-
lenül maga a tökéletesség. Mert a művészet vesse el a régi iskolai felfogást,
»kerekded, arányos, befejezett«, de nyisson meg perspektívákat szántszán-
dékos be nem fejezettségével”.167 (Fél évtizeddel később A kék barlangban
Zobeltitz hozakodik elő hasonló elmélettel; az írót sokáig foglalkoztatta
ez a probléma.) Ligeti elméleti kísérletei alátámasztásául a főhős egy adott
pillanatban körülhatárolt, megszerkesztett voltuk miatt szidja a regényeket,
hiszen „az élet nem dolgozik csattanóra”.168 Nyílt utalás lehet ez arra, hogy
az irodalomnak van társadalmi funkciója. Példa a regényből az expresszio-
nista szövegalakításra:

„Mindig fogok magára gondolni és emlékezni, mert én nem felejtek el

semmit. Ha száz emlékem lesz, vagy százezer, mind belém kapaszkodik,
ki torkomon, ki szívemen. Az idő új fordulatában hanyatt fekszem majd
az ágyamra, gyömöszölöm magam alatt a derékaljat, oltom és gyújtom
magam alatt a villanyt, elázott cigarettavégek áporodott illata a hamu-
tálcán, mind élő kínok a kín miatt. Maga. És télvízben kifordul a hóra

164 Belvedere, i. m. 86.

165 Belvedere, i. m. 111.
166 Belvedere, i. m., 104.
167 Belvedere, i. m. 104.
168 Uo.
 A modernség emléke. Az első kisregények [ 69 ]

lakkos félcipő: maga. És eltévelyeg a zongorán egy gyönge, szakadozott

skála: maga. És táncteremben hófehér kar szeli ketté a levegőt: maga.
És gyümölcsök között, szupék után valaki zsebkendőjét a  keblébe
gyűri: maga. És bordó-vörös páholyból, aki vörösebb, mint a kardinális
gombja[:] maga. És drámákban meghalnak valakiért és égbomlás között
tengerre szállanak északi sarkot keresni: maga, és regények és kalandok
szépségétől ájultan a kanapéra zuhanni: maga, maga…”169 A recenzens
ítélete: az író „Éles szerszámmal rendelkezik: nyelve köszörült kézifegy-
ver, szeme az okos ácspalléré, aki kiválogatja, hogy melyik problematá-
nak érdemes nekivágni”.170

1925-ben jelenik meg könyv alakban Ligeti második regénye, Az ifjító

szűz, nem sokkal első erdélyi tárgyú társadalmi regényének kiadása előtt.
Valószínűleg 1924-ben írta, ugyanis a Keleti Újság az 1925. január–feb­r uári
számaiban közölte folytatásokban. Az megint csak utólag egyértelmű,
hogy ez a mű nem tartozik prózájának fő sodrába; egyébként ekkor már
publicistaként, esszé-, tanulmányíróként más eszmekörben mozog, s más
típusú tapasztalatokat gyűjt. Török Vilma utal rá, hogy a  regény indítá-
sában „döntő szerepet játszott” egy korabeli, a budapesti Estben megje-
lent riport171 – amelynek címét, adatait azonban nem adta meg. A szöveg
viszont tematikusan egy háború előtti ellenzéki társadalomképből s  az
októbrista eszmekörből is táplálkozik. A főhőse, Bálti gróf, egy felföldi
territórium ura, mely „mint egy seb, a testnek szövedékében”,172 elzárva
magát az iparosodó ország többi részétől, megközelíthetetlenül éli saját,
pontosabban ura által rákényszerített életét. Bálti gróf szunamita – a bib-
liai Dávid király (félreértelmezett) története nyomán hisz abban, hogy
a  falvakból fölparancsolt szűzlányok frissítik a  vérét, s  ha nem fogy ki
belőlük, azok garantálják is számára az örök földi létet. Ebből élete két
tanúja, két belső embere, Baziliusz, a kirurgus és Anasztáziusz, a pap, akik
némán – illetve csak egymással vitázva – asszisztálnak mindehhez, annyit
igazolva is lát, hogy vagy a módszerbe vetett hit, vagy valamely anatómiai
titok következtében a gróf valóban ifjú marad. Ők egymással vívják hit
és tudomány, fizika és metafizika harcát, míg föl nem érkezik a kastélyba
az első olyan (a  korabeli általános szóhasználat szerint) tót – bár meg-
lepő módon Horváthnak, Horváth Máriának hívják – parasztlány, aki
megtagadja a  szerelmi szolgálattételt. A  gróf Máriát a  kazamatába veti,

169 I. m., 41.

170 Molter: Ligeti…, 41.
171 Török: Ligeti…,112.
172 Ligeti Ernő, Az ifjító szűz (Cluj: Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság, 1925), 8.
[ 70 ] Ligeti Ernő

ahonnan időről időre fölhozatja, a lány azonban újra és újra a tömlöcöt

választja helyette. Domokosnak, a környékre tévedő vándorszínésztrupp
tagjának támad – merő heccből – az az ötlete, hogy Máriát cseréljék ki
a társulat hölgytagjával, Dorinkával – így a parasztlány kiszabadul a bör-
tönből, Bálti pedig életben marad, s  új erőre kap az adakozó Dorinka
karjaiban, aki a  művész kíváncsiságával szemléli a  történetet, amelynek
kulcsszereplője lett. Egy évig dőzsölve járják a világot a megfiatalodott
gróffal. Ám amikor Domokos (megelégedve kísérlete sikerével s  mert
föltámadnak Dorinka iránti érzései) fölkutatja őket, a színésznő bevallja,
hogy elege volt ebből az életből – mert Báltinak, akármilyen életerő tom-
bol is benne, valójában hullaszaga van. Amikor a színész, miután elküldi
Dorinkát, leleplezi a csalást, elkezdődik Bálti haláltusája: a csalásra épült
csoda – melynek láttán Anasztáziusz hite kezdett összeomolni – vis�-
szafelé is működik. Mária, aki szabadulása után ébred rá, hogy lázadását
a faluért követte el, tavasszal, amikor kibomlik az élet, esküvőjére készül.
Ekkor Bálti – aki utoljára őt kívánja látni – érte küld; a kisregény zárlatá-
ban aztán a gróf, aki az életet akarta, a másé lett Máriában találja meg azt.
Ekkor kapcsolódik egymásba mögöttük a doktor és a pap keze.
Leginkább ez az a  két történet Ligeti munkái közül, amelyek újraol-
vasása a posztmodern és az intertextualitás szempontjából is tanulságos
lehet. A második regényben nyilván több régi motívumvariáns újraaktua-
lizálását is fölfedezhetjük (a világtól elzárkózó várúr[hölgy] históriája nem
sokkal később az egyik legígéretesebb csehszlovákiai magyar prózaíró,
Szenes Piroska első, Az utolsó úr [1927] című regényének is a  gerincét
adta). Ligeti bizonyára tudatosan építi bele a bibliai motívumot Mikszáth
Beszterce ostroma című regényének keretébe. Minthogy azonban szépiro-
dalmi művek magját nem föltétlenül célszerű csak olvasmányélményekben
föllelni, megemlíthető a személyes tapasztalat is az élmény kiváltójaként.
Ligeti írja utóbb a Noé galambjában, hogy a főhatalom-változás után volt
olyan magyar földbirtokos Erdélyben, aki nem ismerte el az új államot,
birtokán saját közigazgatást vezetett be, s  korlátlan hatalmat gyakorolt.
A  história tehát nem is olyan lovagregényszerű (ugyanez az eset Ligeti
egy másik regényében, A két Böszörményiben is megemlítődik). Több elem
alakíthatta tehát a  regény szüzséjét. Valószínű azonban, hogy a  konkrét
kiindulópont a  valóban szunamita és a  regény Bálti grófjáéhoz hasonló
életet élő Forgách Károly története volt – vagy a  meglévő ötlethez ez
kínálta a történetet.
Ha a  kész opusz szempontjából érdektelen is a  regény referenciali-
tása, kimondottan tanulságos a regényhős összevetése a mintáját adó sze-
mélyiséggel. Gróf Forgách Károly viselt dolgait Pásztor Árpád tárta föl
 A modernség emléke. Az első kisregények [ 71 ]

közvetlenül annak halála után, 1911-ben, s riportját fölvette pár évvel ké-
sőbb, az első világháború alatt kiadott kötetébe.173 Az 1825-ben született,
hórihorgas, mellét verő fehér szakállat viselő Forgách Károly gróf negy-
venéves korától élte a  maga szunamita életformáját; egyik betegségéből
kívánt úgy meggyógyulni, hogy egy fiatal parasztlányt hozatott magához.
Az ötlet nyilván bevált, mert innentől haláláig körülbelül hatvan tizenhat
és tizenkilenc év közötti leánykát költöztetett egy-egy időre a kastélyába,
akik nem végezhettek testi munkát – nyilván azon kívül, amire a  gróf
szerint rendeltettek. Végül mindet bő hozománnyal adta férjhez. Maguk
a „grófkák” – nem úgy, mint a regényben – aligha voltak „tótok”, vagyis
szlovákok. Lédec, Bars, Ghymes és Kolon színmagyar falvaiból gyűjtöt-
ték őket, s természetesen nem erőszakkal. A szülők boldogok voltak, ha
lányukra esett a választás, akit maguk biztattak, hogy menjen föl a várba,
nem egy közülük maga szállította oda csemetéjét. Azt, hogy miért ment
simán, botrányok nélkül a kiházasítás, az egyik „grófka” azzal indokolta
meg Pásztornak, hogy „a  parasztnak föld s  ház kell a  feleségével, nem
pedig szűzlány. A gróf pedig házat, földet adott mindnyájuknak”.174 Más
kérdés, hogy egy másik tanú vallomása szerint akik fent jártak a várban,
annyira hozzászoktak az úri életmódhoz, hogy utóbb gyorsan elpocsékol-
ták a hozományt. Hogy a szcenárió középkori, az vitathatatlan. Forgách
gróf azonban nem kényúr és harámbasa volt, hanem tőrőlmetszett libe-
rális, senki fölött nem zsarnokoskodott, szlovák parasztok fölött pláne
nem. A főrendiházban akkor jelent meg utoljára, amikor győzelemre kel-
lett vinni az egyházpolitikai törvényeket, tehát 1895-ben; „akkor volt rajta
utoljára életében cipő és pantalló, azóta mindig csizmában, kopott ruhá-
ban járt”.175 Falvait anyagilag pártolta, a betegekhez saját orvosát küldte,
fizette a patikát, egészen addig, amíg a népe (katolikus) néppárti képviselő-
jelöltet választott liberális helyett. Ekkor a lent lakók – akik között számos
gyermeke volt, hasonlítottak is rá – elveszítették a bizalmát.
A regény társadalompolitikai kerete tehát meglehetős szimplifiká-
ción alapszik, mint ahogy a  korabeli uralkodó vezérszólamok általában.
Megírásának központi motívuma az a fölismerés lehetett, amit Bibó István
hangsúlyoz kései tanulmányában, Az európai társadalomfejlődés értelmében: az

173 Pásztor Árpád, „A  ghimesi legenda”, in uő, Regényalakok (Budapest: Dick Manó kiadása,
1916), [23]–35. Pásztor szerint különben Nyitra egyébként is sajátos világ, túltengenek ott
a spiritiszták. A spiritizmus – gúny tárgyaként – fontos elem Ligeti egyik legjobb novellá-
jában, a  Sumacherben is. Forgáchról lásd még: Mártonvögyi László, „Tűzeső Ghymes fe-
lett”, in uő, Nyitra menti mondák, regék: Emlékek földjén. (Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó,
[Felföldi kincsestár], 1999), 120–121. A szöveg kötetben először 1941-ben jelent meg.
174 Pásztor: A ghimesi…, 33.
175 I. m., 30.
[ 72 ] Ligeti Ernő

erőszak alapja a halálfélelem, s az az illúzió, hogy ha valaki dönthet mások

élete fölött, rajta nem vesz erőt a halál. Mindez az „élet misztériumá”-nak
abban a kettős szemléletében, kétféle nézetében ölt formát, amelynek so-
rán a kirurgus és a pap világnézetet váltanak: „Ön elveszítette hitét a tu-
dományban, én elveszítettem hitemet az Istenben. Ön mind több istenit
lát az emberben, én mind több emberit az Istenben.”176 A regény zárlata
ilyenformán az illúzió föloldása (is) a polgári radikalizmus eszmerendsze-
rében. A végkicsengés mégsem forradalmi, amennyiben a gróf végóráiban
azt látja be, hogy az élet mégiscsak az, amit Mária férjével és gyermekei-
vel él. Azaz az erőszakmentes, alávetettség nélküli, a természet rendje által
megszabott élet élhető egyedül. S értelme is csak ennek van; talán ezt érti
meg a pap és a kirurgus is a zárójelentben.
A könyvnek alig volt recepciója. Az egyetlen róla írt kritika, amit
a  magyar irodalomtörténet már hivatkozott bibliográfiája számontart,177
a  Pásztortűz 1925-ös évfolyamában jelent meg: ismét színre lépett Ligeti
mumusa, a  gyulafehérvári katolikus teológiai tanár és kritikus, Rass
Károly.178 Meglehetősen elutasító: „Ligeti munkáját így definiálhatnám: Szt.-
íráspersziflázs demokrata alaptónussal, amelyben található minden, mint
a jó boltban: magánfilozofálás, sajtóhiba, színészötlet, szuggesztió, székely-
gulyás és zsenialitás.” Ez az olvasat azért sem maradéktalanul jogosulat-
lan, mert a történetben nemigen érik össze, rendezetlenül feszeng egymás
mellett a társadalombírálati és a metafizikus vonulat. Lehet persze, hogy ez
az író szándéka szerint van így; a bibliai közegben játszódó, előhangszerű
első rész után mintha tudatosan is szét akarta volna választani a kastélybeli
tudományos-misztikus meg a  külső, részben ironikus-anekdotikus szálat,
hogy aztán ütköztesse őket. Rass a bibliai forráshelyre utalva inadekvátnak
tekinti a Dávid király és Bálti közti párhuzamot (valószínűleg azért, mert
a  Királyok könyvében szereplő, Sunem városából származó Abiságot nem
azért rendelik ki Dávid király mellé, hogy megfiatalítsa, hanem hogy eny-
hítse a  vénséggel járó szenvedéseket – ezzel szemben Bálti a  regényben
„bűn után bőgő”, az időt és halált legyőző istenné válik), és elég szimplának
látja az általa is elismerten a közgondolkodásban teret kapó kérdés taglalá-
sához. A technika fejlődése fölvetette az élettartam lehetséges kitolásának

176 Ligeti: Az ifjító…, 97.

177 A bibliográfiában nem szerepel Hunyady Sándor az Ellenzékben közölt, szintén nem ma-
radéktalanul elismerő recenziója, mely inkább baráti rutinmunka (Az ifjító szűz szerinte
„akármi, csak nem középszerű könyv”), de ő is utal a regény különnemű elemeinek rendezet-
len voltára, megoldatlanságára. H. [Hunyady Sándor], „Ligeti Ernő: Az ifjító szűz”, Ellenzék,
1925., május 18., 14.
178 Rass Károly, „Az ifjító szűz: Ligeti Ernő regénye, Kolozsvár, 1925”, Pásztortűz, 11. sz. (1925):
252.
 A modernség emléke. Az első kisregények [ 73 ]

kérdését, élet, szellem, teljesítőképesség meghosszabbítását, s a világiroda-

lomban is ismert művek születtek e témában; Rass szerint Ligeti munkája
összemérhetetlen ezekkel: „könyve azt mutatja meg, hogyan gondolja el
egy praktikus demokrata a  megifjodás lehetőségét harmincéves korában.
Farrère titokzatos gépekkel operál, Bicsérdy almával, Ligeti háremhölgyek-
kel. Megnyugtathatom Ligetit: ez a probléma legegyügyűbb és legbrutáli-
sabb elképzelése”. S végül a megsemmisítő ítélet: „A könyvben kétségkívül
a papiros a legkifogástalanabb, ez még a régi jó időkre emlékeztet, a sajtó-
hibák tekintélyes száma azonban a szomorú jelenre utal.”
[ 74 ]

A KISEBBSÉGI PROGRESSZIÓ

A román megszállás után a  magyar elit atomizálódik, majd két stratégia

körül összpontosul – egyik része passzivitást hirdet, a másik rezisztenciát.
A konfigurációk nem követik föltétlenül a magyarországi mintát, talán nem
is tudnak arról pontos részleteket. Erdélyben nincs Tanácsköztársaság, vö-
rös- és fehérterror, Kolozsvárra nem vonul be a szegedi kormány, és nem
zajlik le az elitek egymással való leszámolása, a romániai magyarság szerve-
zésében a Károlyi-pártiak, a függetlenségi politikusok is részt vesznek, sőt
ők adják ki az aktivitásnak, a magyarság önszerveződésének jelszavát. Amíg
Budapesten a szegediek együtt akarják eltörölni az októbrizmus és a vörö-
sök emlékét, Kolozsváron esetleg a ’48-asok és a ’67-esek között húzódik
frontvonal, liberálisokból radikálisok lesznek, a  társadalmi emancipációt
célzó programok nemzetiekké válnak. A passzivitás hangoztatói részben
arisztokraták, részben a  Monarchia volt hivatalnokai – de az értékőrzés
konzervatívabbá teszi azokat is, akik kidolgozzák az aktivista programot.
Vezéralakjuk, Paál Árpád régi közéleti ember, Udvarhely megye alispánja
volt a  Károlyi-kormány idején – csak éppen van politikai érzéke. Ő  és
a köré szerveződők nyitott szellemet képviselnek, nemcsak politikájukban,
de a kultúrában is.
Ligeti, ahogy már volt róla szó, híve a polgári radikális gondolkodóknak
– Adyt is ide értve –, de a háború előtt egy kormánypárti, az összeomlás
idején egy Tisza-párti napilap szerkesztője volt. Már volt szó arról, hogy
a radikális gondolkodók iránti rokonszenve ellenére csak 1918 végén kap-
csolódik a polgári radikális párthoz, csatlakozik a „forradalom”-hoz; arról
is, hogy a Kelet-Magyarországi Kormánybiztosság sajtófőnökének jelölik
– bár ezt a feladatkört végül nem ő kapja meg. Példája azt is mutatja, hogy
a  belső frontok még ekkor sem átjárhatatlanok – a  kormányváltás nem
mindig jelent elitváltást is –, s  megtörténhet, hogy a  külső – a  román –
front közeledése egyesíti a kolozsvári politizáló rétegeket. 1919-ben Ligeti
az aktivista csoport napilapjának, a Keleti Újságnak lesz a munkatársa, kül-
politikai rovatvezetője, s Paál Árpád és Kádár Imre mellett egyik szerkesz-
tője a két évig fönnált Napkeletnek. Ott jelent meg első közlésben a magyar
kisebbség politikai vezetőiről írt portrésorozata, amelyet 1922-ben önálló
kötetben Erdély vallatása címmel adott ki. Jellemző, hogy az aktivista cso-
porthoz csatlakozó, bevallottan az októbrista eszméket követő radikális
újságíró, aki a napisajtóban durvább vitákban is részt vesz, itt nem vitázik,
 A kisebbségi progresszió [ 75 ]

hanem értelmez és elemez. Nem követi a  kipécézett közéleti személyisé-

gek életútját, szellemi alkatuk jellegzetes vonását mutatja föl, a fejlődésraj-
zot – ahol fejlődést lát – ezekből vezeti le. Sokszor egy-egy jól kiválasztott
eset, esemény, anekdota a  kiindulópontja. A  Magyar Szövetségbe tömö-
rült politikusok közül azok állnak közel hozzá, akik korábban a Néppártot
szervezték, vagy akik realista politikát kívánnak folytatni; Bernády György,
Gyárfás Elemér, Sándor József, Kecskeméthy István, Paál Árpád van az
egyik oldalon, Grandpierre Emil, báró Jósika Sámuel, Nagy Károly a má-
sikon, középen pedig Dózsa Endre. A  határvonal azok között húzódik,
akik meg akarják szólítani a Romániához csatolt magyarság egészét, s akik
következetesen be akarnak kapcsolódni az ország politikai életébe, illetve
akik – a  portréíró szerint – passzivitást hirdetnek egy szűk, konzervatív
pártelit képviseletében. Az ő  értelmezésében a  gyakorlati demokrácia, il-
letve a kasztrendszer hívei között. Ligeti Bernádyban a hivatott városi veze-
tőt, Kecskeméthyben a népi protestantizmus egyházi képviselőjét, Sándor
Józsefben – dacára annak, hogy a „méltóságos” cím birtokosa – a csavaros
eszű székely potenciális népvezért (aki egyelőre nem tud tömegeket so-
rakoztatni maga köré), Gyárfásban a koncepciózus gazdasági szakembert,
Paál Árpádban a már politikusi gyakorlattal rendelkező, a politikai cselek-
vés szükségességét megfogalmazó ideológust rajzolja meg. Méltányolja
ugyanakkor a  régi, igazi konzervatívok ideológiai nyitását, fejlődését is;
Jósika Sámuelről elmondja, hogy a főrendiházat képviseli ugyan, de a kon-
zervatívok között ő  a  legdemokratikusabb elme. A  portrésorozat az egy-
ség- és teljességeszme jegyében íródott, amely a kisebbségi érdekérvénye-
sítés egyetlen eszköze. Ez a szerző tárgyszerűségét követeli meg – ez lehet
az oka annak, hogy a portrésorozatot Nagy György két évtizeddel ezelőtt
„ma is figyelemre méltó”-nak, és hogy Sipos Domokos Molter Károlyhoz
írt levelében minősíthetetlennek tartotta:

„A politikusokban nincs elvi lendület, csak elhelyezkedési lehetőségek

keresése, az újságírók tömjéneznek az elvtelenségüknek. (Lásd: Napkelet
3. sz. Ligeti Bernády- és Gyárfás-portréi.)”179 Ligeti viszont a könyv ele-
jén azt jósolja meg, hogy „tekintélyledöntés”-sel fogják megvádolni,
s utólag is úgy emlékezett, hogy a könyvet sokan vitatták. Az Országos
Magyar Párt 1922. decemberi létrejötte után – melyben mindkét csoport
szerepet vállal – az erőviszonyok is, a csoportkonfigurációk is változtak;

179 „Sipos Domokos Molter Károlyhoz. Dicsőszentmárton, 1922. febr[uár] 27”, in Molter Károly
levelezése I. k. 1914–1926. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Marosi Ildikó (Budapest–
Kolozsvár: Argumentum–Polis, 1995), 75.
[ 76 ] Ligeti Ernő

a portrék tehát csak (jó) gyorsfényképek a szerveződések, a magyar ki-

sebbségi társadalom első megmozdulásának idejéből.

Ligeti a magyar kisebbség politikai egységében és teljességében program-

szerűen a  városos magyarság, a  polgárság képviseletében keresi helyét,
annak tudatosításával, hogy a  vármegyei politizálás kora lejárt – ugyan-
akkor a merev osztályszempontokat elutasítja. Ezért van kitüntetett helye
a  könyvben és a  koncepcióban a  Néppártot szervező Kecskeméthynek,
s Dózsának, aki a korai transzszilvanizmus képviselője volt – és itt a transz-
szilvanizmus elsősorban a nép felé fordulás hajlandóságát jelenti. Fontos
eszmetörténeti kutatások kiindulópontja lehetne ez: Erdélyben, – nyilván
annak következtében is, amit az októbrizmus bukása kapcsán mondtunk –
a polgári ideológiák képviselői koncepciózusan nyitnak a nép felé. Az idilli-
kus képtől persze óvakodnunk kell; Ligeti a könyvecske előszavában utal rá,
hogy lehet olyan olvasó, aki úgy érezheti, könyvéből „felbűzlik a destruk-
ció mocsara”. Ugyanitt szól arról, hogy ő a valódi egység érdekében szólal
meg, s hogy becsüli azokat is, akiket bírál: „közel állanak érzésben hozzám,
sorstársaim a szó legszűkebb értelmében és a kisebbséget ért összes jog-
elvonásokban atyámfiai. Mind jó magyar embernek tartom őket, ha nem
azoknak tartanám, nem is foglalkoznék velük. De várom tőled is, olvasóm,
hogy legalább a jóakaratodat előlegezd számomra. Mert: erdélyi ember va-
gyok, nyíltan vállaltam a magyar sorsközösséget, nem bújtam más népiség
szárnya alá, hogy kibújhassak a  kötelességek alól, osztozkodom minden
bajotokban és szenvedéseitekben.”180 Nem csupán arra utalhat ez, hogy
Ligeti nem zárkózott be az író „elefántcsonttornyába” – noha a pályakez-
detében ennek lehetősége is benne foglaltatott –, hanem arra is, hogy a ma-
gyar nemzetből nem lépett vissza a zsidó népiség keretébe. Az utódállamok
a népszámlálásokban alkalmazták a zsidó nemzetiség kategóriáját, az izra-
elita vallást a zsidó nemzeti identitásra utaló megkülönböztető jegynek mi-
nősítették, főként azért, hogy a zsidókat leválaszthassák a magyarságról,181

180 Ligeti Ernő, „Előszó”, in Erdély vallatása. Hosszú Márton és Pap Domokos rajzaival (Cluj-
Kolozsvár: Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Rt., 1922), III–IV.
181 Ez a közismert tény szerepel az Erdély vallatása utolsó, A zsidókérdés Erdélyben?! című fejeze-
tében is (79.). Hegedűs Nándor 1941-ben Nagyváradon a Grafika Nyomdai Műintézetnél
megjelent Erdélyi levelek című cikkgyűjteményében újraközölte (36–40.) a  Pesti Naplóban
1936.  augusztus 18-án megjelent Vissza című írását, amelyben tételesen fölsorolja, hogy
Románia mely néptöredékeket igyekezett leválasztani a  magyar nemzetről disszimilációra
való kényszerítésükkel, a magyarság megtörése céljából. Az első lépés a visszazsidósítás volt,
a második a szatmári svábokat érintő visszanémetesítés (amelynek a „túlzó” svábok között vol-
tak hívei is), aztán a székelyeket célzó, hamis történelmi tézisekre és névelemzésre alapozott
visszarománosítás, a visszaörményesítés és a visszacsehesítés következett (ez utóbbi célpontjai
a már szintén magyar nyelvű szatmári, szilágyi, bihari egykori szlovák és cseh telepek voltak).
 A kisebbségi progresszió [ 77 ]

amely ezen utódállamok Trianon utáni többségi nemzetei szemében nem

egy területen a fő ellenséget jelentette.
Tudni kell ehhez, hogy a magyarországi zsidókat a magyarországi nem-
zetiségek Trianon előtt sokszor, s nem alaptalanul, a magyarrá asszimilálás
elemének tekintették, másrészt pedig azt, hogy Románia a  háború előtt
is hírhedt volt a törvényekben is tükröződő antiszemitizmusáról, 1920-tól
pedig már a megnagyobbodott ország magyarlakta részén is voltak pogro-
mok. Az Erdély vallatása egyetlen, a portréktól eltérő műfajú és tematikájú
írást tartalmaz, ez pedig éppen a zsidók erdélyi állapotával kapcsolatos.182
Eszerint az ekkor kibontakozó „zsidó reneszánsz”-ban183 több más mellett
szerepe volt annak is, hogy a megszállók a magyar elemet tekintették fő
ellenségüknek, míg a magyarországi kurzus az „országvesztést” – a végte-
lenül bonyolult folyamatot végletesen leegyszerűsítve – a zsidók nyakába
varrta, igyekezvén kizárni őket a  nemzetből. Ligeti azok közé tartozott,
akikben a  zsidóság a  családi előtörténetet jelenti, romantikus-nosztalgi-
kus emlékeket az izraelita hitéletről, mint a  gyermekkor szociális kereté-
ről. Nem „asszimiláns” – az asszimiláció folyamata családjában már jóval
(néhány családtörténeti utalásából sejthetően több nemzedékkel) az ő szü-
letése előtt lezajlott. Kultúrája közvetlenül a  magyar (tágabban pedig az
összeurópai) kultúra, ezért is idézi Kecskeméti Lipótot, az egyébként va-
lóban a régi protestáns prédikátorokét idéző nyelven író tudós nagyváradi
rabbit, akit a bihari néppel összeolvadó magyar zsidó ideáltípusának tekint.
Kecskeméti, amikor nemzetváltásra biztatták, állítólag ezt válaszolta: „Nem
köphetek be abba a kútba, melynek vizéből egy életen keresztül ittam.”184
(Az erdélyi zsidóság problémája a következő években Ligeti társadalmi re-
gényeiben is többször tematizálódik, általában a  problematikus vonatko-
zásai révén. Így a Föl a bakra! Kompacher bankára vagy A két Böszörményi
sznob szalonintellektueljei képviselik a Kecskemétiével ellentétes attitűdöt.
Van azonban egy közvetett bizonyítékunk arra, hogy a magyar polgárság
részét képező zsidóságban Ligeti nem fedezett föl valamiféle talmudizmus-
ban hermetizálódó magatartásformát. A kék barlang örmény eredetű hős-
nőjében él származásának homályos tudata, de ennek az életében nincs
semmilyen jelentősége.) Egyébként Ligeti megérti és közvetíteni is képes

Az elrománosodott csángók visszamagyarosítása viszont – amint Hegedűs utal rá – termé-

szetesen nem kapott állami segédletet. Sőt.
182 Ligeti Ernő, „A  zsidókérdés Erdélyben?!”, in uő, Erdély vallatása…, 75–[87.], lásd még:
Úton: Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940). A  bevezető tanulmányt
írta és a  dokumentumokat közreadja: Gidó Attila (Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó,
2009 [Források a romániai magyarság történetéhez]), 301–307.
183 Az első világháború utáni erdélyi zsidó identitásváltozatokhoz lásd: Úton…
184 Ligeti: A zsidókérdés…, 83.
[ 78 ] Ligeti Ernő

ennek a „zsidó reneszánsz”-nak a logikáját. Később, az üldöztetés éveiben

is visszatér rá,185 hogy azok a  zsidók, akiknek gyermekeit a  román ható-
ságok törvényekre hivatkozva verték el a  magyar iskolákból, s  akik nem
éreztek szellemi közösséget regáti hitsorsosaikkal – minthogy kultúrájuk-
ban alig is volt közös vonás –, a  legőszintébb utat választották, amikor
a  cionizmus mellett döntöttek. Ha magyarok a  törvény szerint nem le-
hettek, így védték ki, hogy románná kelljen válniuk. Egyébként pedig az
újonnan létrehozott zsidó gimnáziumokban a magyart használták oktatási
nyelvként, mindaddig, amíg a hatóságok ezt föl nem fedezték. Végül pe-
dig – mondja – a zsidóság mint romániai kisebbség az ellenzéki magyarság
partnere volt. De mindettől függetlenül közülük mindazok, akik a magyar
kultúrát és a  magyar identitást megőrizték, ugyanolyan jogon kérnek fel-
adatokat a magyar közéletben, mint a keresztény, de szintén idegen eredetű
Grandpierre-ek, Groiszok vagy Hinléderek.186
Egyébként Ligeti ekkor úgy érzékelte, hogy a  magyar zsidóság nagy
része ilyen-olyan okból nemzeti öntudatra ébredt, évekkel később viszont
azt állította, hogy a  zsidó nemzethez csak kicsi töredékük csatlakozott;
a  Korunkban közölt Kolozsvár-esszéjében arra is kitér, hogy az erdélyi
zsidó társadalom a magyar nyelvű kultúrát működteti.187
Visszatérve az Erdély vallatásában kifejtett politikai, társadalomszerve-
zési koncepcióhoz, Ligeti a „magyar egység” „statikai formájá”-ról a „di-
namikai formá”-ra kívánná helyezni a  hangsúlyt, s  ebben szán szerepet
a „magyar város” közéletének is; a szöveg írásának idején ugyanis „A vá-
rosi embert, a modern felfogást” – az „internacionalizmus”, a „hajlékony-
ság”, a „tradíciónélküliség” vádjával – „kirekesztették a magyar kisebbség

185 Ligeti Ernő, „Erdély zsidósága”, in Ararát: Magyar zsidó évkönyv az 1941.  évre. Szerkeszti
Komlós Aladár. (Budapest: Országos Izr[aelita] Leányárvaház, 1941  – 5701  – 2), 81–
88. Újraközölve: A zsidóság útja. Esszék (1848–1948). Összeállította, az utószót és a jegyze-
teket írta Kőbányai János. ([Budapest]: Múlt és Jövő Kiadó, 2000), 253–260. E hézagpótló
munkának a szerzők születési és halálozási adatait tartalmazó részében Ligeti Ernő az egyet-
len, akiről semmi sem szerepel. Sőt, onnan még a neve is hiányzik. Az írást lásd még: Úton…,
464–468.
186 Ligeti: A zsidókérdés…, 81–82.
187 Részlet egy Kolozsvárra érkezett idegennel folytatott fiktív párbeszédből:
„– És most beszéljen a kolozsvári zsidókról. Hallom, itt a zsidóság külön nemzeti alapra he-
lyezkedett. – Elmondom neki, hogy miként állunk mi a zsidóproblémával. Az idegen: – Hány
zsidó középiskola van Kolozsváron? – Mit mondjak erre? – Szeretne látni egy zsidó nyelvű
napilapot. – Honnan vegyek elő? – Szeretne egy zsidó színházi előadásra menni. Én is kí-
váncsi vagyok reá. Az idegen fejét csóválja. Hát a kolozsvári zsidóság nem él kultúréletet? —
Dehogyisnem. Tessék elmenni a Magyar Színházba, és végignézni a bérlők névsorát. Tessék
elmenni a magyar lapok szerkesztőségébe, és végignézni az előfizetők névsorát. Tessék be-
menni a magyar könyvkereskedésekbe, és végignézni, hogy ki vesz könyvet.
– Hát akkor beszéljen a magyar kultúráról…” Ligeti Ernő, „A paradox Kolozsvár”, Korunk,
1929. november, 783.
 A kisebbségi progresszió [ 79 ]

programjából”.188 A tradíciónak most megnő a szerepe; a kisebbségbe ke-

rült magyarok ugyanis nem találtak vezért. És ezért „a hagyományokat ültették
be az elnöki székbe”.189 Hagyomány és újítás viszonya számos területen már
a század első évtizedében sem problémamentes, s az új irodalom legtöbb
képviselője valamilyen módon kapcsolódik a  modernséghez és a  moder-
nitáshoz. Ligeti azok közé tartozik, akik a  múlt értékeinek a  kisebbségi
értékrendszerben betöltött helyét elfogadják majd, de azt már nem, hogy
az Országos Magyar Párt konzervatív szárnya csak egyfajta hagyományt
éltet tovább.
Ő másfajta tradícióról is tud – a polgárság négyszáz éves hagyományá-
ról. Igaz, ezt nem elsősorban a magyar múltban találja föl, hanem az egysé-
ges európai történelemben. A városi magyarságról beszél Ligeti, s ez több
is, kevesebb is, más is, mint az a középréteg, amelyet Csécsy Imre szerint
tévesen emlegetnek középosztályként: beletartoznak a  tőkések, a  hivatal-
nokok, az értelmiség, a munkások, de Kolozsváron például a hóstáti föl-
dészek is (s Ligeti a kimondottan polgári tárgyú regényei közül kettőben
is szerepelteti ez utóbbi rétegek-csoportok képviselőit). Elvileg persze az
európai polgári eszmény örökségét vállalni képesek egésze (tehát egy szo-
ciológiailag körülhatárolhatatlan kvantum) érdekében emel szót.
Ragaszkodik persze az Erdélyben fölmutatható polgári-értelmiségi örök-
ség történelmi hordozóihoz: az Eget vívó György diákban a főhős történelmi
mintájaként szolgáló Felvinczy György, az Erdélyi Szépmíves Céhhez tar-
tozó írók közös vállalkozásában, az Erdélyi csillagok első kötetében
Misztótfalusi Kis Miklós, a Noé galambjában Bethlen Miklós idézésével tesz
hitet e tradíció mellett. (Bethlen persze régi főúri család sarja, már apja is
Erdély kancellárja volt, de édesanyja, Váradi Borbála kolozsvári polgárlány;
ellenfelei azzal pocskondiázták, hogy „kiforr a kalmárvér belőle”.) De mind-
egyikük esetében magányos hősökről, elszigetelt személyiségekről, bukott
kezdeményezésekről van szó. Nyugat-Európában azonban hosszú ideje
a harmadik rend szabja meg az élet kereteit. S Ligeti kétségtelenül azon ke-
vés erdélyi gondolkodó közé tartozik, akik a régió sorsát folyamatosan az
európai-amerikai kultúrkörbe, trendekbe, folyamatokba helyezve szemlélik.
Szakirodalmat és forrásokat eredetiben olvas. Emlékezéseiben csak arról írt
ugyan, hogy az élő nyelvek közül németül tanult, de a kortársak többször
hivatkoztak nagy nyelvtudására. A gimnáziumban jó latinos és görögös volt,
és angolul is tanult.190 Cikkei közvetlen utalásaiból az derül ki, hogy francia

188 Ligeti: Előszó…, VI.

189 Ligeti Ernő, „Báró Jósika Sámuel”, in Erdély vallatása…, 46.  [Kiemelés az eredetiben;
F. T. G.]
190 Gaal: Az Unitárius…, 65.
[ 80 ] Ligeti Ernő

és angol műveket eredetiben olvasott, de valószínűsíthetően tudott olaszul is,

és románul is megtanult. (Kevés műfordítását ismerem: a két korai Whitman-
fordításán kívül egy Schnitzler egyfelvonásos-191 és egy-egy Peter
Altenberg-,192 egy Grazia Deledda-,193 egy Erwin Wittstock-194 és egy Georges
Courteline novellaátültetését.195 A  megszállt Rajna-vidék volt francia kor-
mánybiztosának könyvéből olyan részletet ültetett át, amely a francia–német
megbékélés esélyére hoz föl szép példát.196 Korábban Wedekind egyik,
Orbók Attila által fordított drámájához – Ilyen az élet! címmel jelent meg
a Kultúra 1912-es évfolyamában – magyarul később Nicolo király címmel vált
ismertté – ő készítette a versbetétek fordítását.197) Publicisztikájában mind-
végig érzékelteti a földrész életében bekövetkező politikai-gazdasági változá-
sokat. S azt is kénytelen belátni, hogy az európai polgári hagyomány a század
első évtizedeiben megrendült, sőt talán gyógyíthatatlan sebet kapott.
A Korunkban közölt A demokrácia válsága és a diktatúrák198 című tanulmányá-
ban azt a helyzetet mérlegeli, hogy a háború utáni visszatérés a bérgazdálko-
dásra, a pénzügy gondjai, „a rossz békeszerződések győztes és legyőzött ál-
lamokat egyaránt érintő következményei, az itt és ott fellobbanó külpolitikai
bonyodalmak”199 – aláásták a demokrácia és a parlamentarizmus tekintélyét,
s a közvéleményt szembefordították az állammal. A korabeli szellem kórké-
péből a szélsőséges ideológiák és mozgalmak diadalmenetének okait igyek-
szik értelmezni, s ezzel összefüggésben a demokráciák, a parlamentarizmus
válságát is vizsgálja. A világháború után – mondja itt – az államok nem vol-
tak alkalmasak az össztársadalmi érdekek képviseletére, s ebből fakadt a bol-
sevizmus, amely elutasítja „az osztályérdekek harmonizálásának elvét”,
s a nyílt osztályuralmat hirdeti meg, ennek reakciójaként pedig a fasizmus.
„Mind a két végletirányzat megegyezik abban, hogy a demokrácia a már sze-
rintük megbukott liberális polgári társadalom lomtárba szánt rekvizituma,
a  parlament pedig egy ártalmas fikció, amellyel haladéktalanul le kell

191 Arthur Schnitzler, „Bábjátékos. Stúdium 1. felvonásban”, ford., Ligeti Ernő, Erdélyi Szemle,
34. sz. (1919): [479.].; 35. sz., [491]–492.; 36. sz., 506–507.; 37. sz., 522–523.; 37. sz., 533–534.
192 Altenerg, „Zene a parkban: Elbeszélés”, ford., Ligeti Ernő, Erdélyi Szemle 1. sz. (1920): 7–8.
193 Grazia Deledda, „Ami történt, megtörtént”, ford., Ligeti Ernő, Pásztortűz 2.  sz. (1930):
31–33.
194 Erwin Wittstock, „A  kővémeredők rendje”, ford., Ligeti Ernő, Erdélyi Helikon, 5.  sz.
(1931): 348–353.
195 Georges Courteline, „A lépcső”, ford., Ligeti Ernő, Pásztortűz, 15. sz. (1929): 350–351.
196 Pierres Descaves, „A két apa” ford., Ligeti Ernő, Pásztortűz, 8. sz. (1930): 185.
197 Ehhez a folyóirathoz közgyűjteményben nem fértem hozzá, egy részletét lásd: http://misc.
bibl.u-szeged.hu/1357/1/kultura_003_002_093-096.pdf
198 Ligeti Ernő, „A demokrácia válsága és a diktatúrák”, Korunk, 1926. március, 102–113. A ta-
nulmány néhány részére kiterjedő szoros interpretáció miatt nem jelölöm egyenként az egy-
két szóra kiterjedő töredékidézeteket.
199 I. m. 102.
 A kisebbségi progresszió [ 81 ]

számolni.”200 Mindkét mozgalom kizárja módszerei közül elvei diszkusszív

kifejtését s a hagyományos pártszerveződést. Ezekkel szemben a hatalom
fegyveres megszerzésére törekszenek. E két elem Európa minden országá-
ban megtalálható, még a nyolcszáz éves angol alkotmányt is védelmezni kell
velük szemben. A diktatúra több országban uralomra jutott, más államok-
ban – például Jugoszláviában,201 Lengyelországban, Magyarországon
s Romániában is – egész táborok sürgetik a megvalósulását, Németországban
pedig „hajszálon múlik a jobb- vagy baloldali diktatúra”. Mindezek előidézé-
sében szerepe volt a demokráciák hibáinak, gyöngeségének, szakértelemhiá-
nyának, a korrupciónak, de tény az is, hogy magának a demokrácia elvont és
egységesen értelmezett fogalmának „sehol a  világon” nincs realitása, s  ez
a helyzet a diktatúrával is; ezek egymásba szövődnek, „hajszálcsövesen érint-
keznek egymással”. A fogalomváltozatok néhány történelmi példájának fu-
tólagos ismertetése után Ligeti a  demokrácia hibáinak taglalására tér rá.
Elsőként: „A  demokrácia […] pszichológiailag nem elégítheti ki” az elitet.
Ennek bizonysága a  korszak francia irodalmának konzervativizmusa.
Thomas Mann és Unamuno nyomán Ligeti a pátosz és az irónia szempont-
jának alkalmazásával él; a  régi demokraták „impulzív pátosz” nélkül nem
juthattak volna el a forradalomig, hogy eszméiket győzelemre vigyék – ma
ez a  diktátorok eszköze, akik „mandragórás jelszavakkal átitatott tömegeikbe”
„A pátosz új nemét oltják be”.202 A rendszer belső kritikáját nyújtó „demokrata-
ellenes demokraták” módszere pedig a szkepszis. E kritikára szükség van:
a demokrácia hibái csak részben következnek alkalmazási formáiból – van-
nak tehát rendszertipikus hibái is. Ezek közé tartozik sok helyütt a választói
jog kiterjesztése, amely a tömegeknek a szélsőségeket támogató szavazatai
révén a  demokratikus vívmányok fölszámolásához vezethet.203 Ligeti itt
a friss németországi példára hivatkozik, s utal rá, hogy „a német lakosság
Európa egyik legértelmesebb lakossága” – nem kétséges, mi lenne abból, ha
a balkáni társadalmakban következne be efféle jogkiterjesztés. (Ligeti – szé-
pen példázza ezt a  jóval később, a  második világháború idején megjelent

2 00 I. m. 104.
2 01 1929-ig, a  királydiktatúra bevezetéséig az állam hivatalos neve Szerb–Horvát–Szlovén
Királyság, de a köznyelvben, sőt a diplomáciai nyelvben ekkor is használták a Jugoszlávia
nevet.
2 02 Ligeti Ernő kiemelései; F. T. G.
2 03 Példa Ligeti publicisztikájából az éretlenek választói jogosultságának és a fiatalok ebből kö-
vetkező átpolitizáltságának drámai személyes következményeire: Ligeti Ernő, „A tizenhat
éves gimnazista”, Keleti Újság, 1929. április 6., 4. Az ausztriai Oskar Summerer be akart lépni
a Heimwehrbe, de szülei ezt nem engedték meg neki. A családtagok viszonya megromlott,
a diák „kezet emelt az anyjára”. Ez annyira megviselte, hogy öngyilkos lett. Az „igazságért”
harcolni kell, meghalni szép, így a cikkíró, de élni érte „kötelességszerűbb”; s jobb, ha az
igazság fölismerése megélésből és megismerésből származik, mint ha az utcai csődület jel-
szavaiból.
[ 82 ] Ligeti Ernő

Rózsaszüret című regénye – a Balkánra nem előítéletekkel tekint, a társadalmi

fejlődés adott szintjétől viszont nem vonatkoztathat el.) A hibák másik cso-
portját – más országokban – a választói jog indokolatlan korlátozása jelent-
heti. Egy következőt a pártok és párttöredékek elszaporodása (például Ang­
liá­ban), tovább a kormánykoalíciók tagoltsága, amely a kormányok munkáját
folyamatos kompromisszumok kötésére korlátozza (Cseh­szlo­vákiában,
Lengyelországban, Ausztriában, Francia­országban), s végül az, hogy „a pár-
tokat nem lehet felelőssé tenni”. A változások meggondolkodtató jele, hogy
Franciaországban mind a fasiszták, mind demokrata ellenfeleik az alkotmány
megváltoztatására törekszenek, s mindkét csoport a tekintélyt akarja uralomra
juttatni. Összefügg ez egy fontos kortünettel, a  „kompetencia hiányá”-val.204
A parlamentnek (szakismeretek hiányában is) egyre inkább szakkérdésekben
kell döntenie, a kompetencia viszont valamely arisztokrácia jelenlétét feltéte-
lezi – ez pedig a „vezér képzetét”-t veti föl, amely persze főképpen a szélső-
séges irányzatoknál hódít. A demokrácia viszont, „ha mindjárt a népfelség
irányzata is, unalmasan szürke tud lenni, dogmatikus és elmerevülő”. A de-
mokrácia vállalása világnézet dolga ugyan, de a tömeglélektan szerepét nem
szabad elhanyagolni, s  a  tekintélyelvre a  tömegeknek minden jel szerint
szükségük van, ezt ismerte föl egykor a katolikus egyház, majd a királyság
intézménye, de így indultak harcba a forradalmak is, mint legutóbb az olasz
fasizmus; az arisztokratikus vonást mindazonáltal sem a francia, sem az an-
gol demokrácia nem nélkülözheti. Úgy tűnik föl tehát, hogy a társadalom
működésébe olyan arisztokratikus elemet kell beépíteni, amelyet az értelmi-
ség is elfogad. „A  demokrácia, amely az ész, a  ratio szülötte, ha mindjárt
teát­rálisan is indult – hiszen forradalom hozta életre – lassanként kikapcsolt
minden színházi rekvizitumot. Helyesen úgy vélekedtek, hogy a külsőségek
mákonya helyett a józan ész egyszerű igazságaival szemléljék a népek a vilá-
got. E nevelési munkát azonban a demokrácia elmulasztotta. Ma a tömegek a de-
mokrácia tüze mellett fagyoskodnak. A demokrácia megöregedett, a népek
gyermekdedek maradtak. A tömegnek ma is a panem et circenses a jelszava.
Mi sem mutatja [ezt] jobban, mint ama szuggesztivitás, amelyet a két külön-
böző világnézeti forradalom patetikusai a tömegekre gyakorolnak.”205 Ligeti
meggyőződése az, hogy a polgárság öntudatosításához eszközöket kell adni
– evégett mindegyik irányzat, beleértve a radikálisakat is, őseit, hagyományait
keresi a történelemben. A polgárság, a demokrácia és a liberalizmus négy-
száz éves – fölhasználatlan – hagyománya rendelkezik ilyen arisztokratiz-
mussal. Ennek mozgósítása a  demokratikus intézmények fölfrissítését

2 04 Ligeti Ernő kiemelése; F. T. G.

2 05 Ligeti: A demokrácia válsága…, 111. Ligeti Ernő kiemelései.
 A kisebbségi progresszió [ 83 ]

szolgálná – és ennek kormányzati szerepvállalását kellene elősegíteni. E sze-

rep betöltésére így a szellemi arisztokrácia lenne alkalmas.
Ligeti gondolatmenete tehát meritokratikus meggyőződést tükröz –
nyilván ezzel cseng egybe az is, hogy szerinte a demokráciának tudomásul
kell vennie, hogy olyan fontos elemek vannak a diktatúrában (tekintélyelv,
gyors cselekvés, „hadüzenet a pártrendszernek” stb.) –, amelyet neki is al-
kalmaznia kellene. Talán ez magyarázza, hogy a harmincas években a mus-
soliniánus Olaszországgal rokonszenvező – vagy talán azt csak tárgyilago-
san szemlélő – cikkeket is írt a Keleti Újságba, sőt a Pásztortűzbe is.206
Annak, hogy elidőztem ennél az értekezésnél, kettős oka van: lényeges
szempontokat ad világképe rekonstruálásához – és úgy gondolom, hogy
politikai publicisztikájának is ez a magja. Másrészt szépprózája fő vonulatá-
nak tematikája is innen ered – ezért tartja majd olyan fontosnak az erdélyi
magyar városi polgár kultúrájának, magatartásának, öntudatának mikrosz-
kopikus vizsgálatát.
Számára, mint utaltam rá, fontos a  magyar egység megteremtése, de
ennek szerinte demokratikus úton, a társadalom minden elemének bevoná-
sával kell végbemennie – s ehhez a meggyőzés módszerét látja alkalmasnak.
Az egységet megteremtő Magyar Párt keretén belül a húszas évek közepé-
től a konzervatív(abb) tábor kerül pozícióba, s a párt reformszárnya sosem
viszi kenyértörésre a dolgot a többséggel – részben azért, mert ehhez nincs
igazi ereje és tömegbázisa (nagyobb létszámú csoportot csak Kalotaszegen
tud mozgósítani) –, részben azért, mert attól tart, hogy a román politikai
pártok kihasználnák az egység esetleges meggyöngülését, részben pedig
azért, mert maga ez a belső ellenzék még tagoltabb, mint a többség. Amikor
a Magyar Párt úgy jut a régóta hiányolt napilaphoz, hogy megveszi tulaj-
donosától a reformszárny két orgánumát, előbb az Újságot, majd a Keleti
Újságot – később sokan úgy értékelték, hogy a pártvezetőség döntő célja
a belső ellenzék elnémítása volt (ami kissé osztályharcos stílusú magyará-
zatnak tűnik, mert maga ez az ellenzék is ott van a pártvezetésben) –, Ligeti
ott marad a lapjánál. Oka lehetett ennek az is, hogy a kenyerét féltette, de
legalább ekkora súllyal eshetett a latba, hogy egyetlen közeget ismert, az
egységes magyar kisebbségét (éppen úgy, mint Paál Árpád, a csoport első
vezetője, aki mellesleg a Magyar Párt egyik alelnöke is volt); márpedig, ha
a demokraták kivonulnak, akkor végképp nem lesz mód a demokratizálásra.
A Magyar Pártot nem alaptalanul vélte még így, konzervatív voltában is de-
mokratikusabbnak a többségi pártok mindegyikénél (amit az is igazolhatott
2 06 Lásd például: Ligeti Ernő: „Gualino száműzetésben”, Keleti Újság, 1931.  január 29., 4.;
Ligeti Ernő, „Barangolások Felső-Olaszországban, a  világhírű tavak tájékán”, Pásztortűz,
24. sz. (1930): 555–557.
[ 84 ] Ligeti Ernő

a szemében, hogy végig önmagát képviselhette Keleti Újság-beli cikkeiben).

Ennek egyik magyarázata már a portrékönyvben is megfogalmazást nyer:

„Egyszer talán kifejthetem bővebben, hogy mennyire nincs igazunk ne-

künk sem, amikor azt hisszük, hogy reakciós a Magyar Szövetség inté-
zősége. A régi reakció más volt, mint ez, ott a reakciót hatalom támasz-
totta alá, és ahol nincs hatalom, ott előbb-utóbb kihúzzák a  reak­ció
méregfogát. [A] kisebbségi reakció abszurd fogalom, és habár azok csinálják,
akik ugyanezt mint többség csinálták, akkor is másképpen kell csinálniok,
valahogy felemás módon, hol reakciósan, hol demokratikusan, hol fölé-
nyeskedve, hol megaláz[kod]ón, mindaddig, amíg rá nem jönnek a he-
lyes hangnemre.”207

Ez az egyik nézőpont. A másik oldal néhány képviselője viszont ugyanaz-

zal érvel, amivel Ligeti lapja, a Kolozsvári Hírlap az őszirózsás forradalom
előtt: hogy a tömeg befolyásolható. Az 1922-ben – a Néppárt és a szerve-
ződő Magyar Nemzeti Párt vezetőinek vitája idején – a Magyar Nemzeti
Párt mellett állást foglaló – jóval később a központtól eltérő elveket valló
egyik szárnyhoz csatlakozó, ugyanis Bánffy Miklós érdekkörébe kerülő
– Ellenzék című napilapba vezércikket író gróf Wass Béla például éppen
az arisztokrácia elleni osztályizgatást lát a  másik oldalon, a  Néppártén,
a  demagógia győzelmét. Amellett, hogy magatartása nem arisztokrati-
kus, nemcsak azzal érvel, hogy ő például mindig is a demokrácia győzel­
méért küzdött, hanem azzal is, hogy eleve a köztársaságot tartja a legjobb
államformának. Az erre reflektáló, aláírás nélküli, azaz a  szerkesztőség
állásfoglalását tükröző cikk a demokrácia divatos értelmezését tartja szak-
szerűtlennek. Demokrácián sajnos a tömegek uralmát értik, noha „a de-
mokrácia nem az, aminek a  szó etimológiai értelme után állítják. Nem
nép­uralom, nem a  népnek mint tömegnek minden más társadalmi osz-
tályt kizáró uralma, vagyis nem a  tömeg ochlokráciája, nyers indulatai-
nak és zabolátlan erejének a nyilvánulása, hanem a nemzet minden dol-
gozó osztályából a  legkiválóbbak érvényesülése, minden kizárás nélkül,
az összesség: az egész nemzet javára”.208 Ez ugyanaz a  meritokratikus
elgondolás, amit Ligetinél is láttunk. Számításba kell vennünk még azt
is, hogy a  kibékíthetetlennek tűnő ideológiai ellentéteknek nemegyszer
személyi oka van-volt, vagy keveredett a világnézetivel: a pró és kontra
emberrágások korszakában Ligeti azt írta a Napkeletben, hogy az ő tábora
2 07 Ligeti Ernő, „Báró Jósika Sámuel”, in Erdély vallatása…, 46. [Ligeti Ernő kiemelése; F. T. G.]
2 08 „Megint a demokrácia”, Ellenzék, 1922. február 26., [1]–2. Wass Béla utalt cikke: „A demok-
ráciáról”, Ellenzék, 1922. február 22., [1.]
 A kisebbségi progresszió [ 85 ]

által „passzivistáknak”, „hivatalos magyar körök”-nek vagy „konzerva-

tívok”-nak tekintett „túlpartiak”, és orgánumaik, a Pásztortűz, az Ellenzék
és a  Magyar Nép és több vidéki lap ideológiája mögött „egy reakciós
maffia rejtőzik”. A „progresszívok” rendszerint nem vágnak vissza a sze-
mélyes támadásokra, mert azt remélik, hogy előbb-utóbb mind találkoz-
nak „az erdélyi magyarság megszervezésének teljességében” – ő azonban
nem hisz ebben. Az ő csoportja kétfelé küzd, a – szerinte egymásra ta-
láló – magyar és román reakció ellen egyaránt harcol. Figyelemre méltó,
hogy a magyar „feudálkonzervativizmus”-t szerinte nem Budapestről irá-
nyítják (már), az hamisítatlan hazai termék, ugyanis Bethlen István odaát
már realista politikát képvisel.209 A személyeskedések legszemléletesebb
példája Reményik Sándor és Ligeti csörtéje. Reményik 1922  decembe-
rében az Ellenzék karácsonyi számában a  konzervatív Petőfit ünnepelte,
azaz megtámadta az októbristák, radikálisok, emigránsok, a „destrukció”
Petőfi-értelmezését. Ligeti válaszként a Keleti Újságban Reményiket hulla-
rablónak, kútmérgezőnek és stupidnak nevezte, aki viszont gyakorlatilag
lezsidózta őt.210 Ligeti a  viszontválaszában (megismételve korábbi vád-
jait is) Reményiket „kis történelmi okmányhamisító”-nak aposztrofálja;
egyik ködös utalása pedig, ha nem értem félre, a költő szlovák szárma-
zására utal, ami meg „tótozás”.211 A  korszakot áthatják a  hasonló, bár
nem feltétlenül ennyire obskurus viták, s  bár az utólagos ítélet szerint
ezek is hozzájárultak a nézetek tisztázásához, persze nem vetnek jó fényt
a  résztvevőkre.212 Ligeti és Reményik utóbb nemcsak megbékültek egy-
mással, hanem együtt is dolgoztak, például a Helikon keretében; Ligeti
2 09 Ligeti Ernő, „Levél az erdélyi visszavonásról”, Napkelet, 24. sz. (1921): 1529.
2 10 Összefoglalóként lásd a költő válaszcikkét: Reményik Sándor, „Jegyzet egy cikkhez”, Ellenzék,
1922. február 2., 3. Ebben írja Reményik, hogy Ligeti „a tőle és fajtájabeliektől megszokott
lelkiismeretességgel” olvasta az ő cikkét. Reményik egyébként, nyilván nem alaptalanul, úgy
érzékelte, hogy balról hajtóvadászatot indítottak ellene, van, aki kurzusemberként ír róla,
a Gyilkos (nomen est omen) című lap pedig egyenesen a fehérterror művelőivel keveri szel-
lemi rokonságba pusztán azért, mert Petőfit konzervatívnak tartja. „Reményik Sándor Áprily
Lajosnak. Kolozsvár, 1922. febr[uár] 13”, in Rokon álmok…, 103–104.
2 11 Ligeti Ernő, „Válasz Reményikéknek”, Keleti Újság, 1922. február 2., 3.
2 12 Ligeti írja utóbb a  később tárgyalandó Húszak Céhe szervezésének idejéről: „Én akkor
Reményikhez személyesen nem fordulhattam, mert két hónappal azelőtt éles polémiába
keveredtem vele, és ennek kesernyés mellékíze évekig érződött közöttünk. Reményik az
Erdélyben megindult Petőfi-kultusz kapcsán az Ellenzékben cikket írt, amelyben Petőfit
a »legkonzervatívabb« magyar költőnek tette meg. Erre én Reményiket a jogtalan kisajátítás
vádjával illettem, és megvallom őszintén, durván és epésen támadtam rá a Keleti Újságban.
Reményik hasonlóképpen kíméletlen modorban vágott vissza. Vitánk körül széles gyűrűzés
támadt, más lapok is beleszólottak, újabb tápot adva annak az áldatlan irodalmi harcnak,
mely szülési jelensége volt irodalmi életünk csírázásának. Lényegében maga a harc, az eszme-
háborúság, a világszemléleti kavargás, lapok és csoportok versengése nem ártott az irodalmi
élet kibontakozásának, sőt ellenkezőleg, használt, mert felfigyeltette a közönséget, és össze­
gubancolódva az erdélyi politikával, az egész közéleti síkot átömlesztette. De tartani lehetett
attól, hogy nem az irodalom fogja átszellemesíteni a politikát, hanem megfordítva: az irodalom politikásodik
[ 86 ] Ligeti Ernő

kéziratokat adott a Reményik szerkesztette Pásztortűznek, a Súly alatt pál­

mában hódoló tisztelettel ábrázolja Reményik szerepét, korábban, a má-
sodik bécsi döntés előtt pedig politikai lapja egyik vezércikkében köszön-
tötte őt születésnapján.213
Nos, részben a kisebbségi reakció képtelen voltáról föntebb szereplő
idézet, illetve a benne tükröződő fölismerés lehet az alapja annak, hogy
Ligeti az Országos Magyar Párt megszilárdulása után a  magyar egység
mellett foglal állást.214 Egyik cikkében egyértelművé teszi, hogy az ő ál-
láspontja is kontextusfüggő. 1924  elején megjelentette Gyárfás Elemér
könyvéről írt s egy fél évig hevertetett cikkét.215 Gyárfást képességei alap-
ján „státusférfiúságra termett” politikusnak tartotta, s olyan személynek,
aki valamilyen rejtély folytán azt is kimondhatja, amiért másokat „kieb-
rudalná”-nak a „hivatalos magyarságból”. Idézetek kipécézésével (bár ezt
a módszert maga sem tartja helyesnek) nyolc pontban szembeállítja a hi-
vatalosnak tekintett magyar álláspontot (illetve azt, amit ő a többségnek
imputál) a  Gyárfáséval. Az első pont szerint például a  magyarok több-
sége esküszik rá, hogy Magyarország bukását az októbrizmus okozta –
Gyárfás szerint viszont a bűnös magyar nemzetiségpolitika.216 Ő Gyárfás
véleményével azonosul, a könyvvel mégsincs megelégedve, mert tézisei­
ből a politikus nem alakít ki egy lendületesen megvalósítandó koherens
programot. A szövegbeli fordulat ott van, amikor a recenzens kimondja,
hogy szemléjének időszerűsége megmaradt, de sok mindent máshogy lát,
mint fél éve; a cikk megírásától a nyomdába adásáig eltelt időben minden
megváltozott „a magam nézetei is átalakultak, kevésbé vagyok türelmet-
len a magyar jobboldallal szemben és kevésbé bizakodó ama hitemben,
hogy csak rajtunk múlna, hogy magunknak külön kisebbségi helyzetet
teremtsünk”.217

el, s az írók a kisebbségi politikának nem uraivá, hanem kifutófiúivá válnak.” Ligeti Ernő,
Súly alatt…, 87. [Ligeti Ernő kiemelése; F. T. G.]
2 13 Ligeti Ernő, „Az ötvenéves költő”, Független Újság, 14. sz. (1940): július 5–19., [1.]
2 14 A párttörténet első szakaszát részletesen tárgyalja: Bárdi Nándor, Otthon és haza. Tanulmányok
a  romániai magyar kisebbség történetéről (Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó [Magyar kisebb-
ség könyvtára], 2013), 87–[167.]. Könyvem írása közben látott napvilágot a  párt történe-
tének monografikus földolgozása, pályatársam posztumusz munkája: György Béla, A  ro­
mániai Országos Magyar Párt története (1922–1938) (Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó,
2017 [Múltunk könyvek])
2 15 Ligeti Ernő, Gyárfás Elemér: Erdélyi problémák. (E. I. Társaság kiadása 1923.; Genius, 1924. ja-
nuár), 45–47.
2 16 Én egy harmadik tényezőre szavazok: a nyers nagyhatalmi érdekre, ami sem azt nem jelenti,
hogy a korábbi magyar nemzetiségpolitikát jónak tartom, sem azt, hogy az októbristák fele-
lősségét túlértékelném – vagy a másik nézőpontból elhallgatnám; F. T. G.
2 17 Ligeti: Gyárfás…, 47.
 A kisebbségi progresszió [ 87 ]

1928-ban a  Keleti Újság munkatársaként egy Benedek Eleknek írott

levelében már arra utal, hogy szerinte a  Magyar Párt vezetőségének
a reformistáknál és „a kalotaszegi Piemontnál” – azaz Krenner Miklósnál
(Spectatornál), valamint Paál Árpádnál és Kós Károlynál – több esélye
van a  magyarság érdekeinek képviseletére.218 Már a  Krenner által elin-
dított reformcsoport 1926–1927-es munkájában sem vett részt, nem
kapott meghívót annak döntő fontosságú, 1926. szeptember 26-án ren-
dezett megbeszélésére sem;219 talán már az ezt megelőző levelezések so-
rán a szervezők tudtára adta, hogy nem számíthatnak rá, de az is lehet,
hogy meg sem szólították. Talán ráébredt, hogy a látszólagos passzivitás
örve alatt a  konzervatívok sokkal nagyobb tömegeket tudnak mozgósí-
tani, illetve lényegesen nagyobb eredményeket értek el a társadalomnak
a pártba való beszervezésében. Átláthatta, hogy a mozgalom eleve szét-
tartó nézeteket próbál egybefogni, és sejthette, hogy ez kudarcra ítélt
vállalkozás – a  Kós-szárny végül ki is vált, és újraalapította az egykori
Néppártot. Végül az a  radikális baloldali, sőt szocialista program, amit
Kós hirdetett ekkor, már elfogadhatatlan volt a számára. Ezzel Spectator
is így lehetett: nem vállalkozott az egységbontásra.220 Ők ketten majd
hét év múlva kerülnek – legalábbis nyíltan, a  közvélemény előtt – egy
platformra, a  Független Újságban. Hogy Ligeti a  következő évtizedben
nem ideológiai szerveződésnek, hanem a  nemzeti kisebbség csúcsszer-
vezetének tekintette az Országos Magyar Pártot, Bethlen György pártel-
nökkel készült 1937-es interjúja teszi (például) kétségtelenné.221 A nem-
zetvédelmi munka elismerését előkészítő okok egyike az a  fölismerés
lehetett, hogy részekre tagoltan még kevesebb eredményt lehet elérni
a  többségi pártokkal szemben. Utaltam már rá, hogy polgári demokra-
tikus programjának képviseletében Ligetinek az 1927-ben pártlappá vált
Keleti Újságnál sem kellett engedményeket tennie. Publicisztikájában ké-
sőbb sem találkozunk elvfeladással; szigorú következetességéből önként
engedett, és témáit több szempontból, több igazság respektálásával kö-
zelítette meg. Egy 1934-es lexikonszócikk szerint progresszív szemlélete

2 18 „Ligeti Ernő Benedek Eleknek. [Cluj-Kolozsvár, 192]8. nov[ember] 6.”, in Benedek Elek iro­
dalmi levelezése 1921–1929. III. k. 1928–1929. Közzéteszi Szabó Zsolt (Bukarest: Kriterion
Könyvkiadó, 1991), 143. [Ligeti Ernő kiemelése, F. T. G.].
2 19 „A kolozsvári értekezlet meghívottjai”, Krenner Miklós hagyatékából közli: György Béla.
Magyar Kisebbség, 1. sz. (2003): [126]–127.
2 20 A reformcsoportról lásd újabban: György: A romániai…, 137–149.
2 21 Ligeti Ernő, „Beszélgetés Bethlen György gróffal a román–magyar barátságról, Tatarescu
váradi beszédéről és a más pártokkal való együttműködésről”, Független Újság, 43. sz. (1937):
3.
[ 88 ] Ligeti Ernő

nagy társadalmi hatással érvényesült éppen a  Keleti Újságnál folytatott

munkásságában.222
De ekkor még a legfontosabb kérdések egyike az lesz, hogy vajon de-
mokratizálható-e maga az ország, ahol a többségi nemzetnek oly kevés –
vagy olyan mélyen lappang – a demokratikus politikai hagyománya.
A Korunk 1926-os évfolyamában, majd önálló füzetként is megjelent
A  páneurópai mozgalom című Ligeti-tanulmány223 kiindulópontja az, hogy
a  világháború távolról sem szüntette meg az államok közötti feszültsé-
geket: a  hadseregek még mindig fegyverben állnak, a  nemzeti kizáróla-
gosságeszmék pedig új világháborúval fenyegetnek. Másrészt viszont
a  gazdasági paktumok és a  pacifista szervezetek létrejötte a  békevágy
létét tükrözik, s  e  folyamatban újra fölmerült az egységes Európa, az
európai egyesült államok elsőként Kant által megfogalmazott esz-
méje. Napóleon álma a  földrész egységéről, majd Friedrich Naumann
Mitteleurópa-terve224 nagyhatalmi elképzelések voltak, ezért mondtak
csődöt – a friss plánumok [tervek, elképzelések; a szerk.] igazi előzmé-
nyeinek nem ezek a  koncepciók tekinthetők, hanem azok, amelyek az
európai egyensúly, a  balance of power szükséges voltának fölismeré-
séből indulnak ki, s  államcsoportokat tételeznek. A  Népszövetségnek
éppen a  nemzetek együttműködésének koordinálása volna a  föladata,
csakhogy tevékenységében nem fedi egymást teória és praxis; eredendő
hibája: „a  világot akarta megszervezni, holott nekünk egyelőre arra van
szükségünk, hogy az egyedüli lecsúszott kontinens, Európa szerveztessék
meg”.225 Amíg az egyes földrészek belső együttműködése nem teremtő-
dik meg, csak a feszültségforrásokat s a hibás döntések számát növeli, ha
távoli tájak tájékozatlan küldöttei döntenek vitás ügyeinkben: „Brazília
kikérné magának, ha például Románia beavatkozna belső ügyeibe. De
nekünk tudomásul kellett vennünk, hogy egy Mello-Franco elvi jelen-
tőségű döntéseket provokáljon ki az európai negyvenmilliós kisebbség

2 22 „hadiszolgálata végeztével a  Keleti Újság szerkesztőségébe lépett, e  lap irodalmi és külpo-

litikai rovatának vezetője. Az ujerdélyi [sic!] irodalmi mozgalmak irányításában – lapja nagy
publicitása révén – tekintélyes része volt. Közéleti szerepét a  progresszív társadalmi meg-
mozdulások istápolásában találta meg. Irodalmi cikkeiben az erdélyiség, politikai írásaiban
a polgári demokrácia mellett tesz hitet”. Erdélyi monografia. Szerkesztették Várady Aladár és
Berey Géza (Satu-Mare: Gloria Könyvnyomda és lapkiadó vállalat, [1934]), 288. hasáb
2 23 Ligeti Ernő, A  páneurópai mozgalom (Cluj-Kolozsvár: Korunk kiadása, 1926.  [Korunk
Könyvtára V.])
2 24 Naumann 1915-ben megjelent Mitteleurópa (Közép-Európa) című, nagy visszhangot kivál-
tott munkájában a központi hatalmak államai vámszövetségének és szoros gazdasági együtt-
működésének gondolatát szorgalmazta arra hivatkozva, hogy a háború lezárulása után gaz-
dasági fronton folytatódik majd a különböző nagyhatalmi tömbök között a küzdelem.
2 25 I. m. 4.
 A kisebbségi progresszió [ 89 ]

létkérdésében.”226 Egyéb jelek mellett a pánamerikai és a pánázsiai kong-

resszusok is arra vallanak, hogy tudatosul a kontinensek egységgé szer-
veződésének jelentősége, s  végre 1923-ban Coudenhove-Kalergi gróf
Páneurópa című könyvének megjelenése megteremtette ehhez az elméleti
alapokat is. A  gróf – megkerülve a  geopolitikai szempontokat – a  po-
litikai és gazdasági egységet elősegítő „technikai körülmény”-eket ne-
vezi meg a  szerveződés legfontosabb föltételeiként, elsőként azt, hogy
a  távolságok megrövidültek. Ligeti kis füzete röviden ismerteti a  terve-
zett államszövetség kiterjedését, lehetséges határait, mint olyan keretet,
amelyet az államok önkéntes beléptükkel tölthetnek ki, majd fölvázolja
a fenyegető tendenciákat, melyek e társulást ésszerűvé tennék, továbbá
a  fenyegetések elhárítására alkalmas módszereket. A  háborús helyzetet
– melyet a  győztes és legyőzött államok közötti, továbbá győztesek és
győztesek közötti feszültségek egyaránt előidézhetnek – a  páneurópai
döntőbírósági szerződéssel véli megelőzhetni Coudenhove-Kalergi gróf.
A nacionalista diktatúrák – melyek közül a világforradalom koncepcióját
kidolgozó orosz imperializmus a legveszedelmesebb – által való fenyege-
tettséget a védelmi szerződéssel. A gazdasági válságot pedig a vámunió­
val. A vámunió esélyeinek taglalása után az európai kisebbségek ügyeit
tekinti át Ligeti. Nyilvánvaló ugyan, hogy e „negyvenmillió” ember sor-
sát érintő kérdések megoldása alapfeltétele és egyik célja is Páneurópa
létrejöttének, de a  győztes államok semmilyen méltányosságra nem ve-
hetők rá, a kisebbségi panaszok a Népszövetségben orvosolatlanok ma-
radnak, a nemzetközi szervezetek pedig késlekednek a döntéshozatallal.
Coudenhove-Kalergi szerint azonban mindez a  nemzeti öntudat torz
voltának következménye, s Páneurópa ezt a kérdést önműködően képes
lesz megoldani azzal, hogy tagjai lemondanak a vérközösség fikciójáról,
s hajlandók lesznek annak látni magukat, amik valójában – szellemi kö-
zösségeknek. Páneurópa a nemzetek kultúrközösségekként való harmó-
niáját hivatott megteremteni. Ligeti számára nyilván ez a döntő mozza-
nat: „Ha Európa számára megérik az összhang új idénye, ha az eddig
ég és föld között lebegő kisebbségiek éppoly zavartalanul fejthetik ki
kulturális tevékenységüket, mint a többségiek, ha a gazdasági vámok nem
húznak mesterséges határokat, úgy a reváns gondolata a kisebbségiekben
visszafejlődik, mert már nem lesz érdemes számukra a történeti határok
visszaállítását még csak érzéseikben sem fenntartaniok. Az eddigi elveszí-
tett történeti egység helyett az európai egységben oldódnak fel, az eddigi
nemzeti öntudatuk mellé kialakul az európai öntudat érzelemvilága, amely

2 26 Uo.
[ 90 ] Ligeti Ernő

meg fogja teremteni a  maga nemzeti hőseit, a  maga ékesszóló dalno-

kait, a maga közvetlenül ható hagyományait, mint [ahogy] a középkorban
a keresztény hit, megteremtve az egységes Európát, megteremtette a kü-
lönböző nyelveket beszélő érzelmi közösséget és egyházi irodalmat.”227
Később egyre kevésbé volt meggyőződve róla, hogy az unió rövid idő
alatt történő létrehozásának van esélye, de elvben kitartott mellette, mi-
közben óvatosan szemlélte a hasonló célú, de nagyhatalmi érdekek alapján
kidolgozott koncepciókat, például Aristide Briand szerinte kimondottan
francia szempontokat érvényesíteni kívánó, 1930-as föderációs tervezetét,
amelytől nem remélhette a  kisebbségi kérdés megoldását. De így is fon-
tosnak tartotta, hogy a kérdés naprendre került. Az 1920-as, 1930-as évek
fordulóján azért is, mert „Európának kapuján mind erőteljesebben dönget
a bolsevizmus. Ez a kapu tulajdonképpen nyitva van”.228

2 27 I. m., 11–12. [Kiemelés tőlem; F. T. G.]

2 28 Ligeti Ernő, „Föderatív eszme Európában”, Keleti Újság, 1930. június 26., [1.]
 [ 91 ]

KÖZÉLETI SZEREPVÁLLALÁSOK

A romániai magyar irodalom „alapító atyái”-nak célképzete kezdetektől

fogva az írók összefogása, (a  politikától független) magyar írószervezet
működtetése volt; Ligeti szerint 1922 elején történt az első határozott kí-
sérlet efféle szervezett írói csoport – a Húszak Céhe – megalapítására.229
Ezt is az újságírók találták ki, a terv a Keleti Újság, illetve a Napkelet mun-
katársainak körében született; a  társaság megalapítására fölszólító, Ligeti
által aláírt körlevél szövegét – valószínűleg némileg csonkítva – Kicsi Antal
közölte a Tompa László hagyatékában talált eredeti alapján:

„Kedves Barátom! – Nyirő, Paál Árpád, jómagam és úgy vélem, Kádár

is egy véleményen van abban, hogy meg kell alakítani az új Románia
területén a valóban professzionista írók blokkját. Egyik cél, hogy írói,
erkölcsi és anyagi védelmünkre szabad szervezetet létesítsünk, a másik
az, hogy egy igazi megingathatatlan írói közvéleményt teremtsünk meg,
amely minden dilettáns és acsarkodó ellenvéleménnyel szemben kihang-
súlyozná az igazi erdélyi irodalmi közfelfogást. A terv kezdetleges stá­
diumban van: én a Húszak Céhére gondolok, amely előbb vagy utóbb
tőkét is szerez maga köré. A húsz név itt következne: Áprily Lajos, Endre
Károly, Berde Mária, Benedek Elek, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Sipos
Domokos, Szombati-Szabó István, Bartalis János, Tabéry Géza, Molter
Károly, Ligeti Ernő, Kós Károly, Paál Árpád, Szentimrei Jenő, Nagy
Dániel, Tompa László, Kádár Imre, Nyirő József, Zágoni István. A he-
lyek betöltése még nem végleges. Szeretném még Reményiket is meg-
nyerni. Minden évben egy, legfennebb két tagot választanánk be, és na-
gyon ügyelnénk, hogy csak tehetséges ember kerüljön be. A kolozsváriak
ebben a névsorban állapodtak meg. Ha van ellenvéleményed… közöld
velem. Hangsúlyozom, ez nem a Napkeletért van. Nem a Napkelet köré
csoportosított valami. Egy külön mozgó, sok reményre hivatott szerve-
zete lenne az erdélyi közéletnek. Közreműködésedre feltétlen számítok…
Nagyon kérlek, bő tanácsaidat és észrevételeidet egy héten belül
hozd tudomásomra. Szeretettel üdvözöl: Ligeti Ernő.”230

2 29 Említi még Walter Gyula kezdeményezését, aki az újságíró-szervezet főtitkáraként alosz-

tályba szerette volna tömöríteni az írókat (ez nem sikerült), de saját ismeretei szerint az
ő kísérlete meg is előzte Walterét. Ligeti: Súly alatt…, 84.
2 30 Kicsi Antal, „Ligeti Ernő (1891–1945), (I.)”, Brassói Lapok, 46. sz. (1972): 9.
[ 92 ] Ligeti Ernő

A kezdeményezés, melyre egyetértő, támogató levelek érkeztek,231 nem va-

lósult meg, noha a Keleti Újság márciusban már írószövetség megalakításáról
ír. Valószínű, hogy ez az eredeti ötlet formálódott tovább a következő két
évben: 1924-ben ugyanez a kör, pontosabban hat tagja – már talán szeré-
nyebb igényekkel, könyvkiadásra és érdekvédelemre szövetkezve – meg­
alakítja az Erdélyi Szépmíves Céhet,232 amely aztán a két év múlva létrejövő
Helikon irodalmi társaság könyvkiadója – jóval később pedig a  társaság
egyes tagjai és a szerveződés meg a kiadó közötti feszültségek forrása lesz.
Erről e monográfia egy későbbi fejezetében lesz szó.
Közben vagy utána az új erdélyi írónemzedék képviselői előtt is meg-
nyílnak a  tradicionális irodalmi társaságok kapui. 1926-ban Kádár Imre,
Sipos Domokos, György Lajos, Szentimrei Jenő, Gulácsy Irén, Olosz
Lajos, Bitay Árpád, Bárd Oszkár és Spectator társaságában Ligeti Ernőt is
tagjává választja a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság.233 Az új-
jászervezett Társaságnak a marosvásárhelyi református kollégiumban meg-
tartott díszközgyűlésén – az új elnök Kemény János volt – 1928 pünkösd
másodnapján tartotta meg székfoglalóját, gróf Wass Györggyel és Poór
Lilivel együtt. Miben különbözik Erdély című előadásában „annak a nagy szel-
lemi egységnek keretén belül, amelynek az országhatárok fölött a magyar
irodalom és szellemiség világában fent kell állania, az erdélyi irodalom kü-
lön színét fejtegette, és azokat a történelmi s etnográfiai okokat, amelyek234
e sajátságos koloritot eredményezték”. Ezt a kéziratot eddig nem tudtam
ugyan azonosítani, s így a Keleti Újság – egyébként kifejező – híranyagára
vagyok utalva, de világos, hogy az ott általa az erdélyiségről mondottak
összhangban vannak azzal, amit a  kérdésről egyéb tanulmányaiban és

2 31 Tabéry Géza, Szombati-Szabó István, Áprily Lajos és Tompa László részben eltérő szem-
pontokat tükröző leveleit Ligeti közölte előbb a  Független Újság 1935-ös évfolyamában
– „Június második felében jubiláris ünnepségre gyűlnek össze az erdélyi magyar írók báró
Kemény János birtokán. Öt érdekes levél az új erdélyi magyar irodalom csecsemőkorából”,
Független Újság, 14. sz. (1935): 14. (az ötödik levél Kemény meghívólevele 1926-ból) –, majd
a Súly alatt a pálmában. I. m., 84–87.
2 32 Körlevél az Erdélyi Szépmíves Céh megalakulásáról. In A  Helikon és az Erdélyi Szépmíves
Céh levelesládája (1924–1944). Közzéteszi Marosi Ildikó. (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó,
[Romániai Magyar Írók], I. kötet, 1980), 41–42.  Némileg eltérő szöveggel közli még: Az
Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból 1924–1928. Összeállította, elő-
szóval és függelékkel ellátta Mózes Huba. (Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, [Az Erdélyi
Szépmíves Céh Füzetei 1], 1992), 8. Eredetileg a Keleti Újság 1924. március 29-i (az antedatált
vidéki példányokban a 30-i) számokban jelent meg.
2 33 Dávid Gyula, „A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság hetven esztendeje”, in A ma­
rosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája: Levelek, iratok, adatok (1876–1948). Sajtó
alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Marosi Ildikó. A bevezető tanulmányt Dávid Gyula írta.
(Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1973), 34.; részlet az 1926-os tagválasztó választmányi ülés
jegyzőkönyvéből, uo., 334.
2 34 Az eredetiben, nyilván nyomdahiba következtében: „amelyeket”.
 Közéleti szerepvállalások [ 93 ]

cikkeiben elszórva megtalálhatunk.235 A hír szerint: „Végigvonulva az erdé-

lyi múlton, az előadó kimutatta, hogy Erdély nemcsak lényegesen hozzájá-
rult Magyarország szellemi és vagyoni birtokállományának gazdagításához,
de nagy erkölcsi értékekkel is termékenyítőleg hatott a  tőle nyugatra eső
magyar részekre. Erdély, megértve a történeti korok vezető eszméit, a val-
lásszabadságot és a politikai szabadságot karolta fel akkor, amikor ezeket az
eszméket a nyugat nagy népei az egyetlen Anglia kivételével, még meg sem
tudták érteni. Erdély nagy tradíciója: egyszerre nemzetinek kell [l]ennie, de
ugyanakkor különös hajlékonyságot kell mutatnia a világdemokrácia és a li-
beralizmus eszméi iránt, mert csak ezeknek kifejlődése biztosíthatja a ked-
vező légkört a kisebbségi helyzet feljavulására.”236
Az erdélyiség eszmekörét a magyar főváros szellemi elitjének körében
is népszerűsítette,237 kitérve az úgynevezett schizma-vádra – ahogy a cikk
fogalmaz: „Ravasz László ismert aggodalmára” –, azaz a magyar irodalom
az erdélyiek részéről történő tudatos kettészakításának Magyarországon
pertraktált vádjára, amellyel az Erdélyi Helikon is foglalkozott. A bírálatok-
kal szemben hangsúlyozta, hogy a magyarsághoz való tartozás „gondolata”
Erdélyben öntudatosabb, mint a magyar állam határain belül, hiszen „az
erdélyi magyar a nap minden órájában külön küzd a maga magyarsá­gáért”.
A kisebbségi sorsközösség kötőereje erősebb az irodalmi tradícióénál, ame-
lyet helyettesít – „minden erdélyi írás egy nép erőfeszítése” –, ráadásul az
erdélyi magyarság klimatikus helyzetében és történelmi „klímá”-jában” is
eltér a magyarországitól. Erdély progresszívebb – nemcsak a múltban volt,
hanem a jelenben is készebb a koreszme (az előadó itt a pozitívnak tekintett,
jogkiterjesztő, humanista koreszmékre gondolt, nem a kezdődő radikaliz-
musra) befogadására. Az itt fölhozható történeti példák predesztinálták az
Erdélyi Helikon, az Erdélyi Szépmíves Céh és az irodalmi transzszilvanizmus
létrejöttét. Az előadó azonban nemcsak a  saját érdekkörébe tartozó kez-
deményezéseket ismertette, hanem a tőlük balra és jobbra állók, a Korunk,
a Pásztortűz, illetve a bánságiak munkáját is. A helikonistákon belül külön
kitért a székelyekre, s végül kérte a közönséget, hogy ne felületes hírekből
induljon ki, hanem foglalkozzon mélyebben az erdélyi irodalommal, ezzel
segítheti elő a magyar nyelvterületek országhatárokon fölötti egységét és
teljességét.

2 35 Ezek közül a magyarországi sajtóban jelent meg például: „Transzszilvánia új útjai”, Literatúra,
22. sz. (1938): 421–427.
2 36 „A Kemény Zsigmond Társaság ünnepe”, Keleti Újság, 1928. május 30., 5. [Kiemelés az ere-
detiben; F. T. G.]
2 37 „Ligeti Ernő előadást tartott a Magyarországi Cobden Szövetségben”, Keleti Újság, 1929. má-
jus 5., 8. Az előadás címe: Az erdélyi magyar szellemiség mai állása.
[ 94 ] Ligeti Ernő

Az Erdélyi Irodalmi Társaságban az 1930. február 28-i tagavató ülésen

tartotta meg székfoglalóját,238 Talma című novellájának fölolvasásával.239
Erről ezt írja saját lapja: „A novella nemcsak a történelmi miliő pompás
hangulatát elevenítette meg, hanem a forradalom leghíresebb színészének,
Napóleon barátjának alakját formálta élővé és ritka művészettel érzékel-
tette a század forrongó eszméit. A formában is artisztikus elbeszélés fasz-
cinálta a hallgatóságot.”
Nemegyszer előfordul a korszakban, hogy az irodalmi, kulturális szer-
veződések, orgánumok egymásnál tartott vendégszereplésein a vendégeket
olyanok is képviselik, akik a vendéglátó közösségnek is a tagjai. 1929. de-
cember 2-án a Kemény Zsigmond Társaság félszázados jubileumi ünnepé-
lyén, ahová például a Magyar Tudományos Akadémia részéről is érkezett
küldöttség, az Erdélyi Irodalmi Társaság nevében ő  köszönti a  KZST-
t,240 1931  őszén például a  Pásztortűz felolvasóestjére készül a  KZST-be,
Vásárhelyre;241 „Tamásit azért nem kértem, mert csak nemrégen járt
Vásárhelyen. Ligeti viszont szívesen jön és a vásárhelyieket nagy tisztelet-
tel emlegeti” – írta Császár Károly, a Pásztortűz felelős szerkesztője Sényi
Lászlónak, a KZST főtitkárának. 1932. november 20-án a Pásztortűz íróinak
felolvasó ülésén (a dátum azt sejteti, hogy az 1931 őszén szervezett vendég-
járás elmaradt vagy eltolódott) novellát olvasott fel.242 Nemcsak ő kedvelte
Vásárhelyt, a hivatkozott kötet idézi Sényinek a világháború utáni közgyű-
lésén megtartott jelentését, amiből érzékelhető a  Társaság ragaszkodása
(többnyire a világháborúban) meghalt tagjaihoz.243

2 38 „Rendkívüli érdeklődés és siker mellett tartotta meg az Erdélyi Irodalmi Társaság tagavató
ülését”, Keleti Újság, 1930. március 2., 8. A Társaság munkájában már korábban is részt vett;
1929  nyarán beválasztották a  következő évi programot előkészítő munkabizottságba: Az
Erdélyi Irodalmi Társaság megtartotta tisztújító közgyűlését. A  társaság főtitkárává Nyirő
Józsefet választotta meg. Keleti Újság, 1929. június 12., 8.
2 39 Nyilván A bábjátékos címmel közreadott novelláról van szó. Lásd: Pásztortűz, 5. sz. (1930):
98–101.
2 40 In A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. I. m., 379–380.
2 41 „Császár Károly Sényi Lászlóhoz. Cluj-Kolozsvár, 1931. nov[ember] 8.”, in A marosvásárhelyi
Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. I. m., 203–204.
2 42 I. m., 384–385.
2 43 „Múlt évi szeptember 23-án hunyt el hosszas, fájdalmas szenvedés után Székely József, külső
forma szerint ugyan csak alig pár hete beválasztott új tagtársunk, de szorosabb lelki kapcsok
révén egyik legrégibb szellemrokon hozzátartozója közösségünknek. Utolsó kis földi öröme
volt lázas készülődése – székfoglalójára, mely már csak utólag történik meg majd egy együt-
tes nagy gyászülésen, amikor mindnyáját idézzük azoknak a Felejthetetleneknek a Szellemei
közül, akiket a  háború hidrája fojtott a  megsemmisülésbe: legjobbjainkat: Lakatos Imrét,
Ligeti Ernőt, Lőwi Ferencet, Lőwi Margitot, Karácsony Benőt… A háború halottja Gulácsy
Irén is, és múlt évi október 4-én meghalt Bukarestben Gyárfás Elemér. A Hozzájuk méltó
megemlékezést akkorra hagyjuk, amikor a  bizonyosság lassú beérkezésén kiteljesedik az
a tragikus névsor. Fel-felzokogó sirámunk kitart még azontúlig is…” [Sényi László főtitkári
jelentése az 1946. június 30-i közgyűlésen.] I. m., 487–488.
 Közéleti szerepvállalások [ 95 ]

Ugyanez a Marosi Ildikó által gondozott forráskiadvány hívja föl a fi-

gyelmünket arra, hogy ugyanabban az évben, amikor a Kemény Zsigmond
Társaság tagjává választották, Ligeti több pályatársával kilépett az Aradon
szervezett Ady Endre Társaságból. A  Marosi által jegyzetben közölt
1926.  július 24-i Ellenzék-hírből arra következtetünk, hogy a  Társaságba
a romániai magyar írók nagy részét igyekeztek bevonni. Hogy ez nem si-
került, talán összefügg azzal, hogy az elnök Franyó Zoltán lett, aki ugyan
a Helikon első ülésére is meghívást kapott, de nem ment el a találkozóra;
viszont távollétében már ott is felrótták neki, hogy a magyarországi köny-
vek kizárólagos terjesztésének jogát az Ady Társaság számára megsze-
rezve irodalomellenes tevékenységet folytat: ponyvával akarja elárasztani
az erdélyi piacot. A  másik feltevés az volt, hogy ő  kapott szabad kezet
a  behozatalra fölkínált könyvek cenzúrázására. Talán emiatt, talán más
okokból: a társaság körüli szándékait sem tartották tisztának. Az Ellenzék
a  hivatkozott napon az alábbi dokumentumot közli: „Tekintetes Franyó
Zoltán úrnak Arad. Miután megbeszélésünk ellenére az Ady Társaság mai
napig sem tartotta meg azt a szélesebb körű alakuló közgyűlést, melyhez
annak idején a  társasági tagságunkat kötöttük, sem alapszabályait velünk
precízen nem ismertette, másrészt pedig elfoglaltságaink sem engedik az
Ady Társaságban intenzívebb munka kifejtését, kérünk, légy szíves tudo-
másul venni az Ady Társaságból való kilépésünket. Kolozsvár, 1926. július
24. Kuncz Aladár, Tabéry Géza, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Tompa László,
Áprily Lajos, Nyirő József, Molter Károly, Endre Károly, Bartalis János,
Olosz Lajos, Szentimrei Jenő”.244 A névsort látva felmerül a kérdés: kivel
dolgozhatott volna Franyó a továbbiakban, honnan gyűjtött volna maga
köré élvonalbeli alkotókat, miután a nyilatkozat aláírói faképnél hagyták?
A kilépők természetesen mind Ady költészetének elkötelezett hívei voltak.
Pár évvel később aláírták az Ady-szoborra való gyűjtésre fölhívó dokumen-
tumot. Franyó egyébként Kuncz Aladárnak írt levelében iparkodott tisz-
tázni magát. Eszerint valóban megszerezte a koncessziót, de nem az Ady
Társaság, hanem a saját nevére; ha el tudott volna menni Marosvécsre, ezt
átruházta volna a Helikonra, és a könyvek felügyelete annyit jelent, hogy
azt szerette volna elérni: írók döntsenek abban, mit érdemes behozni, ne
csak gazdasági szempontokat követő könyvkereskedők. A jövedelem „te-
kintélyes százalék”-át pedig az Ady-szoboralap javára fordította volna.245
2 44 I. m., 538.
2 45 Idézi Mózes Huba, Az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból 1924–
1928.  Összeállította, előszóval és függelékkel ellátta Mózes Huba (Kolozsvár: Erdélyi
Szépmíves Céh, [Az Erdélyi Szépmíves Céh Füzetei 1], 1992), 49.  Ugyanott néhány betű
eltéréssel ő is közli az írók Franyónak címzett levelét is. Franyó Kuncznak írt levele keltezése
is 1926. július 24.
[ 96 ] Ligeti Ernő

Mózes Huba citálja Fáskerti Tibornak, az Ady Társaság titkárának az

Aradi Újság 1926. július 30-i számában megjelent nyilatkozatát is, mely sze-
rint a Franyónak küldött levél aláíróinak többsége nem is volt a Társaság
„forma szerinti” tagja, így kilépésük „rosszul inszcenált demonstráció”.246
Ligeti felolvasásaira és egyéb hasonló közszerepléseire spontán mó-
don, szervezeti keret híján vagy az újságírócsoport szervezésében is sor
került nemegyszer; a beszámolók némelyikéből logikusan következtethe-
tünk arra, hogy színes előadó lehetett, s témái is aktuálisak voltak. Részt
vett az Erdélyi Irodalmi Társaság évente megrendezett előadássoroza­
tain,247 1929 tavaszán például Kiss Józsefről és A Hétről tartott előadást
Kolozsváron és Nagyváradon a Társaság szervezésében,248 az évente meg-
rendezett Petőfi emléknapon 1931-ben az EIT megbízásából ő  mondta
a természetesen „nagy hatású” és „költői szárnyalású” ünnepi beszédet,249
pár héttel később a Kazinczy-centenáriumon rendezett nagy demonstrá-
ción a Társaság nevében szintén ő tartott „kegyeletteljes” szónoklatot.250
Ez a beszéd nyilván azonos az azokban a napokban „a nemzet és az uni-
verzum eszméjé”-t összegyeztető íróról közreadott szép és eszmegaz-
dag esszéjével.251 Ugyanez év tavaszán például Mussoliniről és az olasz
fasizmusról beszélt a  kolozsvári Székely Társaságban, a  pozitívumokat
(a nép kulturális nevelését) is kiemelve, ismertetve a korporációs és a kol-
lektivista rendszert,252 decemberben a nyersanyagforrásokról a Székelyek
Kolozsvári Társasága Főiskolás Tagozatának közgazdaságtani és társada-
lomtudományi szemináriumán.253 November-december fordulóján Tamási
Áronnal Szegeden tartózkodnak és irodalmi előadást tartanak; a  háború

2 46 Uo.
2 47 Lásd például: „Az Erdélyi Irodalmi Társaság irodalmtörténeti előadássorozata”, Keleti
Újság, 1931.  február 6., 6.; „Jancsó Elemér és Janovics Jenő előadása az Erdélyi Irodalmi
Társaságban”, Keleti Újság, 1931. március 9., 9. (Az utóbbi szerint az az évi sorozatban két
előadást tart, március 13-án és 16-án, Molnár Ferencről és Herczeg Ferencről, valamelyiket
a kettő közül azért, mert be kellett ugrania a beteg Csüry Bálint helyett.
2 48 „Ligeti Ernő Kiss Józsefről”, Keleti Újság, 1929. április 18., 8. „Előadó szerint A Hét a régi
Magyarország szellemtörténetéhez éppen úgy hozzátartozott, mint a Tisza Kálmán és Tisza
István szabadelvűsége, a millennium, Baross Gábor miniszter vasúti zónarendszere.”
2 49 „Petőfi szellemének hódolt az erdélyi magyarság a  fehéregyházi síkon”, Keleti Újság,
1931. augusz­tus 5., 3.
2 50 „Lezajlottak az érsemlyéni Kazinczy-ünnepségek: Az erdélyi magyarság országos ünnep-
sége a  centenárium alkalmából: A  Magyar Tudományos Akadémiát dr. Kéky Lajos képvi-
selte”, Keleti Újság, 1931. augusztus 26., 7. Lásd még: Ligeti Ernő, „Az érsemlyéni Kazinczy-
ünnepségek”, Pásztortűz, 18. sz. (1931): 435–436.
2 51 Ligeti Ernő, „A százesztendős Kazinczy Ferenc”, Keleti Újság, 1931. augusztus 24., [1.]
2 52 „Ligeti Ernő dr. előadása a Székely Társaságban”, Keleti Újság, 1931. január 25., 11.
2 53 „Dr. Ligeti Ernő előadása”, Keleti Újság, 1931. december 10., 8. A híranyagban az előadás
címe így szerepel: „A világ nyersanyagforrásai, küzdelem értük; Dr. Ligeti Ernő előadása”,
Keleti Újság, 1931. december 13. 6. Az utóbbi hír az előadás után jelent meg, és több sorban
ismerteti annak témaköreit.
 Közéleti szerepvállalások [ 97 ]

után Budapesten kívül ekkor fordul meg először magyarországi városban.

Erről írt cikkében Buday Györgyék, azaz a Szegedi Fiatalok falu­kutató, il-
letve tanyaprogramját és realitásérzékét dicséri.254 (1933 végén írótársaival,
Bánffy Miklóssal, Kemény Jánossal, Tamási Áronnal és Kós Károllyal – aki
út közben csatlakozik hozzájuk –, Miskolcon, Nyíregyházán, Szolnokon,
Debrecenben, Kecskeméten, Szegeden járnak felolvasó körúton. Erről
Tamási emlékezett meg egy színes riportban.255) Nyilván nem mindegyik
év programja volt egyenletesen sűrű, az viszont valószínűsíthető, hogy
keresett, több szerveződésben is népszerű előadó lehetett, s  a  reprezen-
tációra is alkalmasnak tarthatták barátai. Az Írók Gazdasági Egyesülete
által 1932-ben szervezett „balatoni íróhét”-en például Tamási szerint
ő volt az erdélyiek „szószóló”-ja.256 Ennek az egyesületnek a további éves
rendezvényein is részt vett, 1936-ban már az ötödiken, amit Miskolcon
tartottak. Az IGE elnöke és lelke, Pakots József néhány évvel korábban
meghalt, s nem volt, aki átvegye a szerepét, ezért aztán „Nem egyszer az
volt az érzése az embernek, hogy ez nem írói találkozó, hanem nyaralta-
tási vállalkozás csupán”.257 A szervezet jelentőségét többek között az adta
meg, hogy utódállamok-beli magyar írók megismerkedhettek, napokig
együtt lehettek magyarországiakkal – ez alkalommal, bár sokan hiányoz-
tak, a nyílt színen szereplők, előadók között ott volt Mécs László, Várnai
Zseni, Veres Péter, Sárközi György, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos –,
meg az is, s ezt Ligeti ki is emeli cikkében, hogy egy asztal mellett ültek
úgynevezett jobb- és baloldaliak, a legcsekélyebb perpatvar nélkül, mert az
írói szabadság védelme közös elvük volt.
A legfontosabb – bár fölöttébb laza – szervezeti keret vitán felül
a Helikon írói társaság volt számára (amíg részt vett a működésében), az
pedig szorosan kötődött az Erdélyi Szépmíves Céhhez. A Céh alapítására
Ligeti úgy emlékszik vissza, hogy a  létrehozói újságírók voltak, akik írói

2 54 Ligeti Ernő, „Szeged, 1931”, Keleti Újság, 1931. december 6., 8.

2 55 Tamási Áron, „Érdemes percek egy irodalmi körúton”, in uő: Gondolat és árvaság. Esszék,
cikkek, útirajzok, riportok 1923–1935. Összegyűjtötte, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta: Nagy
Pál ([Budapest]: Palatinus, 2000), 318–328. Ennek az útnak a kapcsán Ligeti cikket írt a meg-
látogatott településekről: Ligeti Ernő, „Hat magyar város”, Keleti Újság, 1933. december 24.,
9–10.
2 56 Tamási így indokolja meg, hogy miért ő intézte a díszebédnél az erdélyiek nevében a később
híressé vált beszédét Albrecht főherceghez: „Már úgy látszott, hogy a szószólásoknak vége
van. Akkor azonban az erdélyiek azt izenték nekem, hogy Erdély nevében is kéne valamit
szólni, mert különben furcsán veheti ki magát a dolog. Én sem beszédes ember nem vagyok,
sem szónokló fajta. S különben is a mi szószólónk általában Ligeti Ernő volt, aki azonban,
úgy látszik, ennél az ünnepélyes alkalomnál nem akart követi minőségében újabb népszerű-
séget szerezni magának. Ilyenformán nem volt más hátra, mint az, hogy felálljak, és próbáljak
valamit mondani.” Tamási Áron, „Királyi herceg”, in uő: Gondolat és…, 205.
2 57 Ligeti Ernő, „A magyar írók parlamentje”, Pásztortűz, 15–16. sz. (1936): 323.
[ 98 ] Ligeti Ernő

babérokra is vágytak, s a Napkelet megszűnése után hiába kerestek fórumot

maguknak, hiszen a Pásztortűz a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet
Rt. érdekkörébe tartozott, az meg nem kedvelte a moderneket, illetve a ra-
dikálisokat. Maradt tehát a Keleti Újság és az Ellenzék tárcarovata. Létezett
természetesen könyvkiadás, de inkább alkalmi jelleggel (és veszteségekkel),
ráadásul az írókban élt az emancipálódás vágya is. „Mi akkoriban, néhá-
nyan a Keleti Újság szerkesztőségéből, Paál Árpád, Nyirő József, Zágoni
István, Kádár Imre, jómagam és Kós Károly, rendszeresen összejöttünk Sz.
M.258 gyáriparos vendégszerető házánál, annál a kedves úriembernél, akit
rávettünk, hogy tízezer lejt helyezzen kilátásba egy regénypályázat meg-
jutalmazásánál. Ezeken az összejöveteleken formálódott ki lassanként az
Erdélyi Szépmíves Céh megalapításának a terve. Kós Károly adta a címet.
Én azt javallottam – ismerve az egyes emberek hiúságát –, hogy az amatőr
példányok mindegyikében nyomtassuk ki az amatőr példányok előfizetői-
nek nevét is. Minden résztvevő hozzájárult egy ötlettel, amelyen rágódtunk,
amelyet elejtettünk és újra fölvettünk. Valamennyien hadüzenő szándékkal
voltunk eltelve. Hadat üzenni a  pesti aszfaltirodalomnak, az erdélyi vas-
kalaposoknak, az irodalom vámszedőinek, akik közé beleszámítottuk az
erdélyi könyvkereskedőket, mert közömbösek velünk szemben, nem tesz-
nek erőfeszítést a  népszerűsítésünkre, az eladott példányok áraival nem
számolnak el, viszont ötven százalékot kérnek terjesztési költség fejében.
Unisono, egyetértettünk, hogy a közvetítő tevékenységet kikapcsoljuk, és
társadalmi úton, rendszeresen mi magunk gondoskodunk kiadványaink
elhelyezéséről. Csütörtökről csütörtökre csiszolódott a  céhgondolat ak-
kortájt, nem is sejtve, hogy az a munka, amelyet elkezdettünk, nem cseké-
lyebb az Aranka György, Döbrentei Gábor és más hajdani nagy erdélyiek
reform­munkájánál.”259
Eszem ágában sincs sem a Helikon, sem az Erdélyi Szépmíves Céh tör-
ténetét adni, a közösségnek és a kiadónak tengernyi irodalma van, s köz-
megegyezés szerint ezek együtt, továbbá folyóiratuk, az Erdélyi Helikon
képviselik a korszak erdélyi magyar irodalmának csúcsát. A kiadóról annyit,
hogy írónknak négy regénye jelent meg itt, közülük kettő két kötetben,
s hogy ezek közül az egyik, az első, a Föl a bakra! a kiadó megalakulását
követő évben, a Céh első sorozatának 4. darabjaként s a főhatalomváltás
után deklasszálódott erdélyi városi magyar középosztály pozícióvesztett
állapotának eddigi tudásunk szerint az első irodalmi értékű nagyepikai föl-
dolgozásaként.

2 58 Szántó Miklós, az Egeresi Szénbánya Rt. és a kolozsvári Villamosművek tulajdonosa.

2 59 Ligeti: Súly alatt…, 68–69., idézet: 69.
 Közéleti szerepvállalások [ 99 ]

Az írói közösség marosvécsi találkozóin Ligeti általában aktív volt. Ezek

közül az egyik legfontosabb az első, az 1926-os, ahol az alapköveket lerakták.
Az első nap délelőttjén tartott ülésen elhangzott első felszólalásáról a jegy-
zőkönyv ezt rögzítette: „Ligeti Ernő megállapítja, hogy az erdélyi irodalom
stagnálása csak látszólagos. Amit eddig produkált az erdélyi irodalom, az or-
szágos viszonylatban is megállja a helyét. Közönség is van, csak jó könyvet
kell nyújtani neki. Az írói szakszervezet kérdését nem találja helyénvalónak.
Ehelyett az erdélyi írók legfontosabb feladata kitermelni a kollektív egyéni-
séget, amelynek tekintélyt és döntő súlyt kell szerezni. A Helikon tagjai az
öntudatos írók erkölcsi erejével tartsanak össze, és a kollektív egyéniség sú-
lyát minél gyakrabban éreztessék kifelé.”260 Délután a kritika kétféle, külső,
közvetítő, és belső, etikus – lényegében az írót segítő – tevékenységéről
értekezik; ez utóbbit hiányolja.261 Másnap az első ülésen először a dráma-
irodalom helyzetéhez szól hozzá: az erdélyi dráma fejlődését a  romániai
magyar színházak nem segítik, mert azok nem hoznak bevételt. Jó lenne,
ha az itt elkészült műveket budapesti színházaknál sikerülne elhelyezni,
mert ha ott egy darab sikeres lesz, akkor Erdélybe is eljut. Indítványozza,
hogy a  határozati javaslatban az erdélyi színházak győzködése másodla-
gos feladatként szerepeljen. Következő felszólalásában a  külfölddel való
kapcsolatfelvétel eddigi sikertelenségéről szól. Az utódállamokkal való
kapcsolatteremtési lehetőségeket ki kellene használni; a  Helikon küldjön
ki bizottságot a teendő lépések pontosítására s a Budapestre tervezett, el-
maradt estek őszre való előkészítésére.262 A  délutáni ülésen a  Szépmíves
Céh beltagtoborzásához ad ötletet – „e szempontnál különösen figyelembe
kívánja ajánlani a városok beszervezését” –, és amellett kardoskodik, hogy
törekedni kell a „tisztességes” honoráriumok előteremtésére. A Szépmíves
Céhnek, miután azt a Helikon elvben átvette, s annak könyv- és lapkiadó
vállalata lett, a felügyelő bizottságában kapott helyet Gyallay Domokos és
Szentimrei Jenő mellett.263 Az 1927-es találkozón ő  a  külföldi kapcsolat­
építés tanulmányozására kiküldött bizottság előadója, ilyen minőségben ja-
vasolja könyvkiállítással egybekötött irodalmi est megtartását Budapesten,
az erdélyi magyar PEN Club megszervezését, hetenként megjelenő iro-
dalmi kőnyomatos kiadását, budapesti iroda fölállítását, s hogy a Stúdium

2 60 Az első helikoni találkozó jegyzőkönyve. In Az Erdélyi Szépmíves Céh és a  Helikon indulásá­

nak dokumentumaiból 1924–1928. Összeállította, előszóval és függelékkel ellátta Mózes Huba.
(Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, [Az Erdélyi Szépmíves Céh Füzetei 1], 1992), 17.
2 61 Uo. 20.
2 62 Uo. 23–24.
2 63 „Kós Károly Bánffy Miklóshoz. Cluj-Kolozsvár, 1926. november 12.”, in A Helikon és az
Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzéteszi Marosi Ildikó (Bukarest: Kriterion
Könyvkiadó, [Romániai Magyar Írók], I. kötet, 1980), 68.
[ 100 ] Ligeti Ernő

helyett a Genius legyen a Helikon budapesti főbizományosa. Bekerül a le-

hetőségek nyilvántartására, ha lehet, megvalósítására kijelölt bizottságba.264
(Közbevetőleg: feltételezhetően közvetett szerepe volt a kisebbségi PEN
Clubok létrejövetelében. Egyik cikke szerint a magyar PEN Club megala-
kulása után ő kereste meg „magánszorgalomból” annak főtitkárát – más
forrás szerint ügyvezető alelnökét –, Radó Antalt, próbáljanak lehetőséget
találni arra, hogy a kisebbségi írók bekapcsolódhassanak a szervezet mun-
kájába. Radó ezt képviselte is a PEN oslói kongresszusán, ahol határozat
született arról, hogy egyazon országon belül a  más-más nyelvet beszélő
írók önálló klubokat hozhatnak létre.265 Az 1926-os Helikon találkozóra
Ligeti egy ilyen értelmű tervezettel érkezett,266 azt el is fogadták, de ennek
nem lett következménye. 1928-ban Nicifor Crainic invitálta román részről
a magyar írókat a Clubba, de csak személyi tagságot ajánlott föl nekik, amit
a magyarok visszautasítottak. Kuncz Aladár és Kacsó Sándor mellett Ligeti
is ezt az álláspontot képviselte a sajtóban.267 Évekbe telt, amíg elfogadták
a magyarok feltételeit; a magyar klub 1932-ben alakult meg, őt beválasztot-
ták az igazgatósági tagok közé.)
Ugyanezen évben, 1927-ben a Helikon a „téli szezon” idejére irodalmi
szabadlíceum-ciklust kíván szervezni, s itt az elsősorban számításba jövő
nyolc írótag neve között az övé is szerepel.268 Az 1929-es találkozón a kép-
zőművészek ügyében elmondandó indítványától eláll, mert a Helikonnak
nem érdemes foglalkoznia ezzel – „Nehéz dolog megszervezni őket.
Hangyabolyba nyúlnánk. Azonban amiben segítségünket kérik, majd abban
segítenünk kell őket” –, ehhez Kós Károly tesz ellenjavallatot.269 Ugyanitt
a Kemény János és felesége 30 000 lejes díjának odaítélésére megválasztott
bizottság póttagjává választják.270 1930-ban a bizottság a magyar irodalom

2 64 „A második helikoni találkozó jegyzőkönyve. Az 1927.  év augusztus hó 5–6- és 7-én

Marosvécsen megtartott II. helikoni gyűlés jegyzőkönyvének kivonata”, in A Helikon és az
Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). I. m., I. köt., 84.
2 65 Ligeti Ernő, „Pen-klub Erdélyben”, Keleti Újság, 1928.  szeptember 24., 4.  Ligetinek ezt
a szerepét nem vonja kétségbe a vonatkozó lexikon-szócikk: (Á. I.) [Ábrahám Iza]: PEN
Club. In Romániai magyar irodalmi lexikon. Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés.
IV. köt. N–R. Főszerkesztő: Dávid Gyula (Bukarest–Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület–
Kriterion Könyvkiadó, 2002), 457–462.
2 66 Ő az előbbi jegyzetben hivatkozott 1928-as cikkében azt írja, hogy már az írók két évvel
azelőtti „vándorgyűlés”-ére előkészítette a tervet, ott el is fogadták, és bizottságot küldtek ki
az ezzel kapcsolatos munkák elvégzésére; ezt igazoló forrásunk egyelőre nincs.
2 67 Ligeti: Pen-klub…; lásd még: Csapody Miklós, „Az erdélyi magyar Pen Club hőskora (1926–
1932)”, Korunk, 3. sz. (2016): 111–[118.] Csapodynál nincs utalás arra, hogy Ligetinek lett
volna ilyen közvetett szerepe az oslói határozat megszületésében.
2 68 „Körlevél. Kolozsvár, 1927. október 18”, in A Helikon…, 97.
2 69 „A negyedik helikoni találkozó jegyzőkönyve. [Marosvécs, 1929. augusztus 2–4.]”, i. m., I.
köt., 190.
2 70 I. m., 193.
 Közéleti szerepvállalások [ 101 ]

történetének megírását célzó pályázat kiírására tesz indítványt271 – ezt nyeri

majd el Szerb Antal Magyar irodalomtörténete –, s az erre vonatkozó felhívás
szövegezésére kiküldött bizottságba is bekerül.272 Ugyanitt beszámol az er-
délyi magyar színjátszás ügyében általa (a Keleti Újságban) kezdeményezett
ankét állásáról,273 illetve eredményeiről. 1930-ban az egyik legfontosabb
kérdés a magyar színikoncessziók ügye. A Keleti Újság Ligeti cikke nyomán
ankétot rendez erről, ennek lezárultával a magyar társadalmi egyesületek
memorandumban közölnék a  bukaresti népnevelési intézet igazgatójával,
az író Liviu Rebreanuval (akitől a koncessziók kiadása függött) álláspont-
jukat a magyar színházak sorsát illetően. Rebreanu külön memorandumok
benyújtására szólította fel az irodalmi társaságokat és a  kisebbségi újság-
író-szervezeteket; azok közös platformot, közös memorandumot akarnak,
e célból az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Helikon – egy Bukarestben szer-
vezett színházi ankét után – meghívókat küld ki az irodalmi szervezeteknek
és az újságírószervezet helyi csoportjának. A kérdés tanulmányozására az
EIT háromtagú, Dózsa Endréből, P. Jánossy Bélából és Ligetiből álló bi-
zottságot küld ki, ez képviseli a Társaságot az új ankéton.274 Ligeti persze
tagja a  Helikonnak is, így az az évi marosvécsi találkozón, ahol az egyik
nap „legfontosabb tárgya” a színházügy, ő ismerteti az azzal kapcsolatos
problémákat, amelyekhez Bánffy Miklós, Kádár Imre és Szentimrei Jenő
szól hozzá, illetve Heinrich Zillich ismerteti a  német színpártoló egyesü-
let szervezetét.275 A  továbbiakban a  napilap bízik abban, hogy Rebreanu
közmegelégedésre fogja rendezni ezt a kérdést,276 végül azonban minden
fordítva történik, ősz végén a  magyar színházak már fizetésképtelenek.
A  következő évben a  bizottság, amelynek ő  is a  tagja, a  Kemény házas-
pár nagydíját Kuncz Fekete kolostorának ítéli; minthogy az író két héttel
a  találkozó előtt elhunyt, az összeget – Kuncz „egyik legkedvesebb ter-
vé”-ről lévén szó –, az irodalomtörténeti monográfia pályadíjához toldják.
A Bánffy Miklós felajánlotta 10 000 lejes jutalmat Berde Mária Földindulás
című regényének ítélik oda. 1932-re Ligetit – minden évben újra szavaztak

2 71 „Az ötödik helikoni találkozó jegyzőkönyve. [Marosvécs, 1930. június 11–13.]”, i. m., 253–
255.
2 72 I. m., 259.
2 73 Lásd ehhez például: Ligeti Ernő, „Ankét a  színházi válság leküzdésére”, Pásztortűz, 14–
15. sz. (1930): 347–348.
2 74 „Június 1-jén tartják meg a  magyar írók és újságírók színházi ankétjüket”, Keleti Újság,
1930. május 29., 9.
2 75 „Az erdélyi magyar színészet kérdéseit is megtárgyalták a marosvécsi helikoni talkálkozón”,
Keleti Újság, 1930. június 14., 9.
2 76 „Rebreanu vezérfelügyelő kijelentette, hogy az írók és újságírók memorandumának megfele-
lően hat színházi koncessziót fog kiadni még e hó végén”, Keleti Újság, 1930. június 27., 9.
[ 102 ] Ligeti Ernő

a tagokról – a póttagok közé választották.277 Szóba kerül ebben az évben

egy esetleges Helikon-klub létesítésének ötlete; addig is, amíg nem tudnak
ilyet létrehozni, Bánffyt, Makkait és Ligetit kérik föl, tárgyaljanak a Magyar
Kaszinóval arról, hogy üres különtermét bizonyos alkalmakra a közösség
kivenné; azok közé is bekerül, akik a  helikonisták idegen nyelvekre való
fordítását próbálják intézni, sőt előzőleg ők döntenének arról is, hogy mely
művek azok, amelyek reprezentálják az erdélyi irodalmat (s amelyek átülte-
tését szorgalmaznák).278 1932-ben megalakul a PEN Club magyar alosztá-
lya; ennek alapító tagja és igazgatósági tagja lesz.279 Az 1934-es találkozón,
amelyre a Pásztortűz szerkesztői, „íróvezetői” is meghívást kaptak Kemény
Jánostól, a  két folyóirat együttműködéséről szóló megbeszéléshez oly ér-
telemben szólt hozzá, hogy a kört tágítani kellene, egy még kiterjedtebb
„szellemi front” megteremtése volna a cél, illetve az irodalmi társaságokkal
való „erősebb” kapcsolat felvételét szorgalmazza (ami a találkozókon már
többször szóba került)280, ez a téma egy év múlva is napirendre kerül. 1936-
ban távollétében az Erdélyi Irodalmi Társaság „reorganizációja” kapcsán
a  Helikon részéről kiküldött tárgyalóbizottság tagjává választják Tavaszy
Sándor és Kádár Imre mellett.281 1938-ban a  záróestén ő  mond „magas
szárnyalású” emlékbeszédet Kuncz Aladárról.282
Magyarán tarthatatlan az az álláspont, amellyel a  Romániai Magyar
Irodalmi Lexikonban is találkozunk, hogy „1934-ben kivált a  helikoni
közösségből”,283 ugyanis 1938-ig majdnem mindegyik találkozón ott volt,
amikor nem, akkor levélben mentette ki magát. A  későbbi feszültségek
következtében sem szakított deklaratíve az írói közösséggel, mint ahogy
korábban sem tartott azokkal a tagokkal, akik megalakították a Romániai
Magyar Írói Rendet. Tény, hogy az 1939-es találkozóra direkt nem ment
el, de ekkor sem az írói közösséggel volt vitája, hanem annak kiadójával
és fizetett alkalmazottaival. Az, hogy a kiadás reformálását célzó kísérlete
meghiúsult, kétségtelen. Lehet, hogy ez a  vereség nyílt szakításhoz veze-
tett volna a továbbiakban, de ezt nem tudjuk tételesen bizonyítani, mert

2 77 „A hatodik helikoni találkozó jegyzőkönyve. [Marosvécs, 1931. július 3–6.].”, in A Helikon…

I. kötet, 314–315.
2 78 Uo. 319–320.
2 79 Berde Mária, „Beszámoló a Pen Club alosztály megalakításáról”, I. m., 341.
2 80 „A kilencedik helikoni találkozó jegyzőkönyve. [Marosvécs, 1934.  június 22–24.]”, in
A Helikon… II. köt., 6., 11.
2 81 „A tizenegyedik helikoni találkozó jegyzőkönyve. [Marosvécs, 1936.  július 2–4.]”, in
A Helikon… II. kötet, 93.
2 82 „A tizenharmadik helikoni találkozó jegyzőkönyve. [Marosvécs, 1938. július 1–3.]”, i. m., 205.
2 83 B. E [Balogh Edgár], „Ligeti Ernő”, in Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás,
tudományos irodalom, művelődés. III. köt. Kh–M. Főszerkesztő: Dávid Gyula (Bukarest: Kriterion
Könyvkiadó, 1994), 381–384., idézet: 381.
 Közéleti szerepvállalások [ 103 ]

a  második világháború alatt a  marosvécsi írótalálkozók megszűntek, az

1942-es kivételével Kolozsváron tartottak kisebb összejöveteleket.
A társaság folyóiratában, az Erdélyi Helikonban háromtucatnyi írása jelent
meg, széppróza, esszé, tanulmány, kritika, recenzió. A Pásztortűzben több
mint ötven publikációját találjuk meg. Az indulása idején még a Keleti Újság
akkori szellemiségével rokon, sőt a lap érdekkörébe tartozó Korunkban284
1930-ig publikált. A  szerkesztést Dienes Lászlótól gyakorlatilag 1928-tól
átvevő Gaál Gábor a  folyóiratot fokozatosan marxista, sőt szektás or-
gánummá alakította át – miközben (a  korszak újabb ellentmondásaként)
ő maga a már az Országos Magyar Párt hivatalos lapjaként megjelenő Keleti
Újság munkatársa volt. Nem kizárt, hogy Ligeti a Korunk radikális fordulata
miatt nem adott kéziratot Gaálnak, sőt lehet, hogy az nem is kért tőle.
A Szépmíves Céh-vel kapcsolatos, Rózsaszüret című regényével össze-
függő vitáról később lesz szó.
Itt említendő szabadkőműves páholytagsága, amiről alig tudunk részle-
teket. Gidó Attila járt utána, hogy más „magyar érzelműnek tekintett zsidó
származású személy”-ekkel együtt – Gidó Weiss Sándort, a Keleti Újság igaz-
gatótanácsának elnökét, az Országos Magyar Párt parlamenti képviselőjét
említi még – tagja volt az elsőként létrejött, 1925-ös alapítású, a londoni
B’nai B’rith zsidó nagypáholy védnöksége alá tartozó Salom páholynak.285
Páholytagként lett némi szerepe a csehszlovákiai és romániai magyar szel-
lemi élet képviselői közötti kapcsolatfelvételben. A két ország magyar írói,
illetve irodalmi szervezetei már a harmincas évek elején tervezték az erdélyi
alkotók fölolvasókörútját, de az a csehszlovákiai hatóságoktól várt beuta-
zási engedélyek hiányában elmaradt.286 1937-ben aztán öt, a Helikon köré-
hez tartozó író eljutott Csehszlovákiába, és számos kárpátaljai és felvidéki
– ruszinszkói és szlovenszkói – városban szerepelt. A körutat a kárpátaljai
születésű Janovics Jenő szervezte meg szabadkőműves kapcsolatain keresz-
tül,287 ám az egyes településeken a vendéglátó csoportok, egyesületek köre
sokkal tágabb volt, és az érdeklődők minden csehszlovákiai magyar ideo-
lógiai irányzatból toborzódtak. Az erdélyi írókat, akik közül főleg Tamási

2 84 A Korunk indulása idején a Keleti Újságot fönntartó érdekcsoport adott hitelt a nyomdakölt-
ségekre, a lap propagandát folytatott Dienes vállalkozása mellett, könyvosztálya felvette az
előfizetéseket. Mózes Huba, Sajtó, kritika, irodalom. (Kísérlet.) A bibliográfiát összeállította és
mutatókkal ellátta: Mózes Mária (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1983), 41–43., 128–129.
2 85 Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940). A  bevezető tanulmányt
írta és a  dokumentumokat közreadja: Gidó Attila (Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó,
[Források a romániai magyarság történetéhez] 2009), 70.
2 86 Az 1932-re tervezett látogatásról lásd „Az erdélyi magyar írók látogatása elé”, Magyar Írás,
1. sz. (1932): [55]–59., s ebben Tamási Áron, Szentimrei Jenő és Ligeti Ernő nyilatkozatát
a szerkesztőség által feltett kérdésekre.
2 87 Megjegyzendő, hogy éppen ez évben a páholyok működését Romániában már betiltották.
[ 104 ] Ligeti Ernő

Áront és Kacsó Sándort szólaltatták meg az ottani magyar lapok, mindenütt

tömegünneplés fogadta. A csehszlovákiai magyar egységtörekvések hívei
az 1937-es vásárhelyi találkozót tekintették olyan mintának, amely szerint
kisebbségük megszervezhető, ennek pedig a  két említett székely író volt
a  főszereplője. Rajtuk, Ligetin, Molter Károlyon és Szentimrei Jenőn kí-
vül a „turnén” részt vett Szentimreiné Ferenczy Zsizsi előadóművésznő.288
Fontos, ám gazdátlan kutatási terület az erdélyi magyar szabadkőmű-
vesség története; az bizonyos, hogy a  brassói, kolozsvári, marosvásárhe-
lyi páholyok elkötelezettek voltak kisebbségi ügyekben. Ennek ellenére
volt, illetve speciális kérdésekben lett, lehetett feszültség a páholytagok és
a többiek között. A Rózsaszüret körül kipattant említett vitában Kós Károly
például a Céh ellen indított zsidó-szabadkőműves „kampányocská”-ról írt
Tavaszy Sándor püspökhelyettesnek, akit Ligetiék a kiadói adminisztráció
elleni szervezkedés vezetésére kívántak megnyerni; Kós le akarta beszélni
a teológus-filozófust arról, hogy Ligeti, Tamási és társaik mellé álljon.289
Ligeti egyik legfontosabb szerepköre a romániai magyar újságíró-szer-
vezet ügyvezető elnöksége. A  napilapok jelentőségének fölismerése hoz-
zájárulhatott ahhoz, hogy a  főhatalomváltás után hamar megkezdődött
a  sajtószakemberek érdekvédelmi szövetségbe tömörítése. Ligeti az előz-
ményekről, a békeévekről ezt írta: „A vidéki újságíró legfeljebb ugródesz-
kának használhatta fel az újságírást, budapesti redakció vagy más pálya felé,
hogy később gyöngéd elnézéssel gondoljon vissza fiatalságának e  kön�-
nyelmű, de mozzanatokban mégis kellemes szakaszára. A vidéki újságírót
fel se vették a Magyar Újságírók Egyesületébe, bedugták a VHOSz-be,290
a fényképészek és drogistasegédek közé, akik mindegyikének megvolt az
arcképes »igazolványa«. Most már nem tartoztunk ide se.”291 A szerveződés,
mondja, még a munkásmozgalmi hagyományból indult (1918–1919-ben),
s amikor Weiss Sándor lett a Keleti Újság igazgatója, a Lapkiadó Rt. támo-
gatta az országos kollektív szerződés ötletét, így az legalább Kolozsváron
életbe is lépett.
Sokat tudunk a  kolozsvári magyar újságíróknak az Országos Magyar
Párton belüli megosztottságáról, illetve arról, hogy aszerint tagolódtak:
1923 előtt a Néppárt vagy a Nemzeti Párt ideológiáját hirdették. Kevésbé
2 88 Az útról, hivatalos magyarországi megítéléséről, az erdélyiek fogadtatásáról, a csehszlovákiai
magyar ideológiai irányzatokról lásd: Filep Tamás Gusztáv és Seres Attila, „Erdélyi ma-
gyar írók előadó körútja a Felvidéken 1937-ben egy magyar diplomáciai jelentés tükrében”,
Magyar Napló, 2011. május, 35–43.
2 89 „[Kós Károly] Tavaszy Sándornak. K[olozs]vár [1]939. jan[uár] 20.”, in Kós Károly levelezése.
Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta: Sas
Péter (Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2003), 354.
2 90 A Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségébe.
2 91 Ligeti: Súly alatt…, 64.
 Közéleti szerepvállalások [ 105 ]

ismert, hogy a  lapokat működtető gazdasági-politikai érdekcsoportokkal

szemben az újságírók közös radikális lépésre is elszánták magukat. Ligeti
1924 nyarán, a kolozsvári újságírók és lapkiadók közötti bérharcban, a kol-
lektív szerződések kapcsán kitört vitában ahhoz a  csoporthoz csatlako-
zott, mely a  Keleti Újság, az Újság és az Ellenzék korábbi tagjaiból, illetve
az onnan „kizárt” újságírókból jött létre, s amely Erdélyi Újság címmel új
napilapot szervezett, Paál Árpád lett volna a fő- és Walter Gyula a felelős
szerkesztője.292 Berey Géza közölte utóbb sajtótörténeti röpdolgozatában
a sztrájkoló újságírók fölhívását, mely lényeges adalék a korszak kisebbségi
magyar sajtóviszonyaihoz:

„A magyar olvasóközönséghez!

Kolozsvár magyar újságíróira olyan harcot erőszakoltak, amelyet ők

nem kerestek és minden eszközzel elkerülni igyekeztek. A kiadók kiuta-
sították munkahelyeikről az újságírókat, elárulva magukat azzal, hogy
nem munkatársakat, hanem szellemi rabszolgákat akarnak lapjaiknál.
Most álhírlapírókkal íratják tele az újságokat, és élethalálharcot folytat-
nak azok ellen, akiket az egész ország a közérdek munkásainak ismer.
A szellem kiegyenlítő hivatása helyett főleg magánérdekek uralják ma
azokat a lapokat, melyek munkatársaikat kizárták.
Hogy az újságírók független hivatásukat tovább folytathassák,
s a maguk és gyermekeik egzisztenciáját fenntarthassák, a jövő héten
megindítják a  magyar újságírók napilapját, mely minden délben meg-
jelenik Kolozsvár utcáin, és idejében ott lesz az ország minden váro-
sában és községében. ERDÉLYI ÚJSÁG lesz a címe a legkitűnőbb új-
ságírógárda szabad orgánumának, mely önmegtagadással fog harcolni
a magyar népkisebbség kulturális és gazdasági fejlődéséért, a nemzetek
békés harmóniájáért, a szociális igazságért és a szellemi és erkölcsi erők
uralmáért az anyagi érdekek vak harcai felett.
A lap főszerkesztője: dr. Paál Árpád,
felelős szerkesztő: Walter Gyula,
főmunkatársak: dr. Szász Endre, dr. Zágoni István, dr. Balogh
Arthur, dr. Kádár Imre, Murányi Győző, Nyirő József, dr. Sulyok István,
Kuncz Aladár, Darvas Simon, Indig Ottó, Ormos Ede, Győri Ernő,
Kőműves Lajos, dr. Ligeti Ernő, Szegő Imre, Payelle Ernő, Olajos
Domokos, Karádi Nagy Lajos, Gyomai Imre, Fóris Lajos, Hunyady

2 92 Berey Géza, A  magyar újságírás Erdélyben 1919–1939  (Szeged: Ablaka György könyvnyom-
dája, 1940), 28–29.
[ 106 ] Ligeti Ernő

Sándor és mások adják munkájukat az egyetlen kolozsvári magyar lap

legmagasabb nívójának biztosítására.
Fájdalommal veszünk búcsút a lapoktól, amelye[ke]t a mi munkánk
tett fővárosi jellegű, irányító orgánumokká. A  magunk gazdái próbá-
lunk lenni ezután, és a magunk gondolatait állítjuk népünk fejlődésének
és az egyetemes haladásnak szolgálatába. Eleve is tudjuk, hogy minden
jószándékú ember rokonszenve és támogatása fog kísérni bennünket új
utunkon, melyre a régi töretlen hittel lépünk.

A „Keleti Újság”, „Ellenzék” és „Újság”

kizárt munkatársai

A fölhívás megjelenése után a kiadók visszaléptek, aláírták a kollektív szer-

ződést, az Erdélyi Újság nem jött létre, viszont a reformszárnyhoz tartozó
újságírók a háttérbe szorultak. Paál Árpád, aki akkor a radikális csoport ve-
zetője volt – s majd csak egy évtizeddel később került a (szélső)jobboldalra
–, nem mehetett vissza a Keleti Újsághoz, amely fokozatosan a Magyar Párt
központi lapja lett – de tény, hogy évekig a vezércikkírója maradt. Ligeti
ott maradt a  lapnál. Mindvégig a  Magyar Párt egységpolitikájának híve
volt, akkor is, amikor – 1934 decemberétől 1940 nyaráig – saját lapjában,
a Független Újságban próbált politikai centrumot teremteni.
Közben mindvégig részt vett a  változó nevű romániai magyar újság-
író-szervezet munkájában. Egyébként már korábban is tagja volt hasonló
szerveződésnek. 1913-ban érdek- és presztízsvédelem, kultúrprogramok
szervezése céljából létrehozták a  Nagyváradi és Bihar megyei Újságírók
Egyesületét, az akkori érvelés szerint így „erőteljesebb purifikáló munkát
végezhetnek, mint a  legjobban megkomponált sajtótörvény”. Az egye-
sületnek választmányi tagja lett.293 Az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi
Újságírók Szervezete 1922-es aradi kongresszusán a  választmány tagjává
választották,294 az 1930.  július 6-i újjászervező nagygyűlésen, amelyen
Ewald Ammende, a  kisebbségek nemzetközi kongresszusának főtitkára
is részt vett, s  fölszólította a  jelenlévőket, hogy lépjenek be az újságírók
világszövetségébe, az elnöki tanács tagja lett,295 1932-től pedig a szervezet

2 93 „Megalakult a  Nagyváradi és Bihar megyei Újságírók Egyesülete”, Nagyváradi Napló,

1913. október 28., 3.
2 94 Berey: A magyar újságírás…, 18. (Berey nem adja meg közvetlenül az évet, de szövege logiká-
jából ez következik.)
2 95 I. m., 44–45.  Lásd még: Ewald Ammende is részt vesz a  nagyváradi újságírókongresszu-
son. Keleti Újság, 1930.  július 7., 4.  Erről a  kongresszusról, melyet több szempontból for-
dulópontnak tekintett – előrelépés történt például a  nyugdíjogosultság elismertetésének
ügyében –, Ligeti utóbb cikket írt a kulturális folyóiratok egyikébe, mert arról az olvasók
 Közéleti szerepvállalások [ 107 ]

ügyvezetője, s  az maradt 1934-től is, amikor Romániai Népkisebbségi

Újságírószervezet lesz a hivatalos név. Ekkor már a szász és a sváb újság-
írók is a tagjai, hivatalos nyelve viszont a magyar marad, mert a többséget
a magyarok adják; Paál Árpád, majd Krenner Miklós után, a német Gabriel
Sárkány az elnök.296 A szervezet célja az érdekvédelem, legfontosabb ered-
ménye a  tusnádi újságíró-üdülő fölépítése és működtetése. Ligeti a  Súly
alatt a pálmában többek között azt emeli ki a  szakma, illetve a  szervezet
történetéből, hogy a passzivitás idején elsősorban az újságírók érintkeztek
a kisebbségivé vált társadalommal, de a román politikusokkal is; a románok
velük „üzentek” a magyar vezetőknek. A románokkal való szakmai kapcso-
latoknak is volt hozadéka. A magyar sajtószervezet különböző városokban
rendezett kongresszusaira a kormány is elküldte képviselőit, de a legjelen-
tősebb román közírók – „sajtóhatalmasságok” – is odautaztak. A magyar
szervezet féltucatnyi városban újságíróklubokat hozott létre (a korszak vé-
gén már szanatóriumot is működtetett), tanulmányi bizottságot állított föl
a külfölddel való kapcsolattartásra, a színvonalas utánpótlás biztosítására
pedig vizsgabizottságot. „Feljegyzésre méltó az is, hogy a kisebbségi újságíró-szer­
vezet már 1924-ben országos sajtókamara első elgondolásával jelentkezett, és a buka-
resti újságíró-testületek megbízásából tervezetet is készített. (Aminthogy
pár év múlva a kisebbségi újságíró-szervezet memorandumát használják fel
az országos nyugdíjintézet létesítésénél is.)”297

a  nyomdászsztrájk miatt nem kaphattak pontos és részletes információkat. Ligeti Endre,

„A kisebbségi újságírók kongresszusa”, Pásztortűz, 14–15. sz. (1930): 348–349.
2 96 Berey: A magyar újságírás…, 56. (Berey az 1932-es kongresszust nem említi; Sárkány kereszt­
nevét magyar formában használja.)
2 97 Ligeti: Súly alatt…, 67. [Ligeti Ernő kiemelése; F. T. G.].
[ 108 ]

DEKLASSZÁLÓDÁS, UNALOM, IRÓNIA.

TÁRSADALMI REGÉNYEIRŐL

Az 1921 és 1926 között a magyar kisebbségi politikusokról írott portréitól,

külpolitikai tanulmányaitól egyenes út vezet Ligeti írásművészete változásá-
hoz s tematikájának bővüléséhez. Korábbi, részben avantgárd ihletettségű
eszköztárát egyre inkább lecseréli. Az első olyan befejezett önálló Ligeti-
munka, amelyet a kisebbségi helyzet hív létre, egy ifjúsági történelmi regény,
amelyet Benedek Elek Cimbora című folyóiratában közölt, illetve valószínű-
síthetően éppen az ottani közlés szándékával írt, s amelyet kötetben is meg
akart jelentetni – az Eget vívó György diák. Meggondolandó, hogy Ligeti, aki
a  történelmi regény műfajának nem sokkal későbbi felfutása idején nem
alkotott (legalábbis nem fejezett be298) efféle munkát, prózaíróként (egy-
egy novelláját nem számítva) kétszer nyúlt a magyar történelemhez: az első
kisebbségi évtized első felében, s majd húsz évvel később, a visszacsatolás
után. Az Erdélyben körülbelül 1925-től kibontakozó műfaj egyik előzmé-
nye, az Eget vívó György diák persze nem mérhető a Bethlen Miklósról írt
s 1943-ban megjelent esszéregényéhez,299 a Noé galambjához, nem is nagyon
hasonlítható ahhoz; egyetlen közös pontjuk van: a megidézett történelmi
kor. A 17. század végén, amikor a Habsburg-hatalom berendezkedett már
Erdélyben – s  ezt az ifjúsági regény pozitív hősei megszállásként fogják
föl –, Farnos Györgyöt valamely szerelmi ügy következtében kicsapják
a  kolozsvári kollégiumból, karcerba [fogdába; a  szerk.] zárják, ahonnan
a  kisdiákok segítségével megszökik. Évekig külföldet jár peregrinusként
[vándordiákként; a  szerk.], kovácsmesterséget űz, majd a  bányavidéken
próbál szerencsét, ott városi pandúrhadnagyként ő győzi le a legendás be-
tyárt, az utóbb a  Rákóczi-szabadságharc idején a  felkelők oldalán elesett
Pintye Gligort, aztán bányakitermelésbe fog, majd Bécsben ékesszólása
révén Lipót császártól jogot szerez arra, hogy Kolozsvárt színielőadásokat
tartson deákul és a nép nyelvén is. Be is rendezi játszószínét egy kolozsvári
hóstáti ház padlásán, s a segítségére siető diákokkal a paraszti népnek mu-
tatja be a maga írta színjátékokat. Végül azonban megtörik akarata a városi
tanács közönyén, amely egy garassal sem támogatja a kultúraépítés kísér-
letét. A  történet magja valós esemény. A  főhőst Ligeti arról a  Felvinczy

2 98 A Keleti Újság ugyanis 1928-ban hírt ad arról, hogy történelmi regényt ír Misztótfalusi Kis
Miklósról és Pápai Páriz Ferencről. A regény első fele Kolozsváron, a másik fele Hollandiában
játszódik. „Erdélyi műhely”, Keleti Újság, 1928. április 14., 8.
2 99 E műve műfaji besorolásának kérdését lásd az utolsó fejezetben.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 109 ]

Györgyről mintázta, aki 1696-ban valóban engedélyt kapott Lipót császár-

tól színjátékok előadására, latinul és magyarul is írt, s a kolozsvári hagyo-
mány szerint egy hiúablakban adta elő a darabokat. Janovics Jenő A Farkas
utcai színház című könyvében azt írja róla, hogy „igazi garabonciás lehetett”,
„igricek ivadéka”.300
Nyilvánvaló, hogy a  regényke megírását az erdélyi magyarság friss ta-
pasztalatai sürgették. Az új hatalom, ez köztudott, meg akarta fosztani tör-
ténelmétől a  kisebbséget. A  témaválasztás is szerencsés, amennyiben az
író a  „Capta Transsylvania” Trianon utánival analóg állapotába helyezte
történetét, közösségi tudatra és a kulturális önszerveződés szükségességére
apellált, hibás beidegződéseken alapuló magyar–magyar ellentétek kárté-
konyságát leplezte le, s mindezt azok számára írta meg, akiket a leginkább
fenyegetett annak veszélye, hogy nemzeti történelmüket nem ismerhetik
majd meg – a  gyerekeknek. (A  regény megírásának ideje – 1923  – meg-
egyezik a magánoktatási törvény körüli társadalmi vitákéval.) A Lipót király
– Farnos a regényben császárnak nevezi – előtti meghallgatáson hangzik el
a következő párbeszéd:

„– Furcsa szerzet vagy, barátom! Foglalkozásod nincs, vallásod nincs,

talán még fajtád sincs.
– Magyar vagyok!
– Hm. – Foglalkozásod nincs, vallásod nincs, latinul jól beszélsz, mi
az akkor, ami magyar benned?!
– A  nyelvem. A  vágyódásom. Póri származásom. Családi közössé-
gem. Barátaim, együttélésem. Mit mondjak, felséges úr? A gondolkodá-
som. Ha valami nagyon mélyen jön fel bennem, az nem jön latinul, sem
németül. Mindig magyarul, az apáim nyelvén szakad301 fel belőlem. És
mit gondol, felséges uram? Ha egyszer sor kerül, hogy szidjam a fajtá-
mat, hát azt is csak magyarul tudnám.”302

Tudjuk azt is, hogy Ligeti – bár ő  maga nem volt színpadi szerző, csak
a  Gyertyák a  délutánbant játszották el egyszer Kolozsváron, az őszirózsás
forradalom idején – szívügyének tekintette a  színházat, színjátszást, né-
hány év múlva ő szervez színházi ankétot a Keleti Újságban, hogy nyomást
gyakoroljon a  kultúrpolitikára a  színikoncessziók szakszerűbb kiosztása

300 Janovics Jenő, A Farkas utcai színház. Negyvenöt képpel. (Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi
Intézet Rt., [A magyar irodalom jelesei], 1941), 13.
301 Az eredetiben – gondolom, nyomdahiba következtében –: „szalad”.
302 Ligeti Ernő, „Eget vívó György diák: Regény a  tizenhetedik századból”, Cimbora, 40.  sz.
(1924): 636.
[ 110 ] Ligeti Ernő

érdekében. A regénykében tételesen és tudatosan a nemzeti megmaradás fő

eszközeként állítja be a színházat, amely – nyilván – oda is eljut(hat), ahová
a könyv nem, s egyben az új stratégia hordozója is: „Bolondok, mit érte-
tek ti ehhez? Azt hiszitek, hogy én vagyok bolond? Hát tudjátok-e, hogy
mit akarok én? Fenn akarom tartani a magyarságot! Elvehetitek az iskolát,
a templomot, de én a színjátszással megmentem a magyarságot. Faluról fa-
lura járok, és tartom az emberekben a szívet. Kivezetem őket babonáikból.
Életkedvhez, tapasztalatokhoz segítem őket. Megtanulják szeretni a népet,
hinni abban, ami ismeretlen nekik, a művészetben. S ki fog képződni egy
új magyarság a régi romjain.”303
A regény végszavában304 az író tisztázta egyrészt a történet tárgyi alapját,
másrészt műve célját. Itt számol be róla, hogy Farnost Felvinczy Györgyről
mintázta, akiről csak hiányos adatok maradtak fönn; az bizonyos, hogy
„szívbéli ügyek miatt” kizárták a kolozsvári kollégiumból, aztán kalandos
életet élt, majd 1696-ban I. Lipóttól valóban engedélyt kapott egy szín-
játszó társulat működtetésére, mely szénapadlásokon magyar nyelvű elő­
adásokat tartott a népnek. Aztán eltűnt. „De egy bizonyos. Ez az ember
száz esztendővel előzte meg korát, és csak a XIX. században hallunk ismét
színészetről.” Az írót „izgatta” e „torzó”, a hiányos adatokat ő töltötte ki
anyaggal; „néhány téglalapot, követ, állásfát talált csak, de a maltert kön�-
nyen megkapta hozzá”, elhelyezte az alakot a korban, „és e vészterhes idők-
ben szimbólumot keresett. Úgy érezte, hogy ez a vagabund diák s kóbor
csepürágó egyetlen, aki a kor ígéretét hordozta. Tartozott a történeti ada-
toknak azzal, hogy lehetőleg meg ne hamisítsa, és Felvinczy jellemét túl ne
idealizálja. Más minden mellékes alak, nem igaz, képzeleti játék, aláfestés”.
A képzelet sántíthat, de a főszereplő életének szimbóluma igaz történelem.
Elképzelhető, hogy a műfaj iránti akkori elvárásoknak, a gyermekolva-
sók igényeinek meg is felelhetett e munka, s biztos, hogy jól illeszkedett
a Cimbora főszerkesztőjének a múlt megismertetését is célzó programjába
– a  naiv-patetikus-romantikus nyelvezet, a  gyakran erőltetettnek látszó
történetbonyolítás, a  jellemábrázolás elnagyoltsága, a  szöveget behálózó
szerelmi szál (szintén az olvasókhoz szabott) gyermetegsége, a történelmi
levegő hiánya305 azonban ma nehezen értékelhetővé teszi. Mindenesetre
szerzője már a Cimborában való közlés (1924) előtt tervezte a regény ön-
álló kötetben való megjelentetését, az Én jót akartam végén pedig föltüntette
azt (ahogyan korábban tisztáztuk) – Mustármag címmel – megjelenés előtt

303 I. m., Cimbora, 41. sz. (1924): 650.

304 I. m., Cimbora, 46. sz. (1924): 729.
305 Bár kétségtelen, hogy a korabeli iskolákról szóló betét például informatív lehetett, a magyar
diákok nyugati főiskolákon való avatásának leírása pedig iskolatörténeti stúdiumot igényelt.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 111 ]

álló munkái között. (Benedek Eleknek küldött egyik leveléből – és Szabó

Zsolt ahhoz fűzött jegyzetéből – arra következtethetünk, hogy a  címvál-
toztatást Halász Sándor, a Cimborát kiadó szatmári Szabadsajtó Nyomdai és
Lapkiadó Rt. igazgatója szorgalmazta, s Ligeti utóbb azon morfondírozott,
hogy Mustármag címmel egy másik regényt ír majd.306 Ezt nem tette meg.)
E munkában a nem sokkal korábban kipécézett plebejus–arisztokrata
szembenállás kísért; ahogy a Benedek Eleknek írott egyik levélben maga
Ligeti írja: „Törekvése [ti. a regénynek; F. T. G.]: a zárkózott, latin és ön-
magáról megfeledkezett főnemesi társadalomba becseppenteni a nép fiát,
aki először gyújtja meg a demokrácia és a magyar érzések mécsesét.”307 És
nyilván egybecseng ez Ligeti első, a kisebbségi társadalomról írott regénye,
a Föl a bakra! egyik részletével is; Elekes, a regény főhőse és Stern, az újság-
író a magyar párt elnökét látják kilépni a kolozsvári színházból egy külföldi
hipnotizőr előadása után. Stern megjegyzi, hogy amikor a magyar színház
bajban volt, az elnöknek eszébe nem jutott színházba járni.308
Ligeti, függetlenül attól, hogy a magyarság egészének politikai-gazda-
sági érdekérvényesítését csak az egységtől várhatta – a Trianon utáni első
fél évtized bebizonyította, hogy román pártokkal érdemleges, eredményes,
működő koalíciót nem lehet kötni, bár a Magyar Párt megpróbálkozott ez-
zel309 –, tisztában volt a kulturális önszerveződés szerepének súlyával. Az
ifjúsági regény kapcsolódik a  Trianon utáni romániai magyar töredéktár-
sadalom fejlődési problémáihoz éppúgy, mint ahogy a következő három
társadalmi regény is. Ligeti szerint az irodalomnak van társadalmi funkció-
ja;310 ezt egyébként nem politikai tucatírók, hanem például Thomas Mann
munkáival tudta bizonyítani. Csatakürtöket az írónak nem kell fújnia, de
a korszellemnek a társadalomban való megjelenését föl kell tárnia. Illetve
– amint azt Franz Brentanótól idézi –, „Egy társadalom felismert és átvizs-
gált helyzete megköveteli tőle [az írótól] e  társadalom ábrázolását”311 is.
306 „Ligeti Ernő Benedek Eleknek, Kolozsvár, 1925.  április 1.”, in Benedek Elek irodalmi levele­
zése 1921–1929. II. k., 1925–1928. Közzéteszi Szabó Zsolt (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó,
1984), 17–18. (Ebben kéri Benedeket, hogy segítsen a regény javításában, illetve budapesti
kiadót találni); „Ligeti Ernő Benedek Eleknek [Kolozsvár, 1924.  június eleje]”, i. m. I. k.,
1921–1925. Közzéteszi Szabó Zsolt (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1979), 246–247.
307 „Ligeti Ernő Benedek Eleknek, Kolozsvár, 1923. nov[ember] 22.”, in Benedek Elek irodalmi
levelezése 1921–1929. I. k., 1921–1925. I. m. 189.
308 A pártelnök ilyetén beállítása a későbbi időszakból visszatekintve válik figyelemre méltóvá.
Évekkel később Ligeti a későbbi pártelnök, a centralista gróf Bethlen György híve lesz.
309 Lásd A Magyar Párt és a politikai paktumok 1922–1928 című fejezetet Mikó Imre, Huszonkét
év: Az erdélyi magyarság politikai története 1918.  december 1-től 1940.  augusztus 30-ig (Budapest:
Stúdium, 1941) című monográfiájában, 39–84.; a párttörténet első szakaszát, a romániai ma-
gyarság kisebbségpolitikai stratégiáit részletesen tárgyalja: Bárdi: „Otthon és…”.; György:
A romániai Országos Magyar Párt…
310 Ligeti Ernő, „Az irodalom társadalmi funkciója”, Erdélyi Helikon, 3. sz. (1932): 166–172.
311 Uo. 167.
[ 112 ] Ligeti Ernő

Brentano általunk csonkán idézett mondatának folytatásában erre Goethe

Wertherje a  példa. Ligeti egyebek között H.  G. Wellst, G.  B. Shaw-t,
Galsworthyt, Louis Sinclaire-t, Dreisert s  névsorolvasás nélkül az egész
élvonalbeli francia irodalmat idézi meg; Franciaországban ugyanis az iro-
dalom „közintézmény”. (Németországban, „a  német polgári társadalom
példa nélküli ziláltságában”312 más a  helyzet, csak Thomas Mannt tudja
Ligeti a francia írók mellé állítani.) A  társadalmi problematikát látszólag
megvető James Joyce, Virginia Woolf, Aldous Huxley is közvetlen kapcso-
latban vannak szerinte a  társadalmisággal, hiszen „egy külön erkölcskó-
dexet állítanak fel a szokványos angol társadalmi erkölcs helyébe”.313 Úgy
tűnik föl, az egész gondolatmenetet a  közelebbről meg nem határozott
baloldal irodalomeszményével szembeszegezendő veti papírra Ligeti, aki
nem tagadja, hogy az irodalom újabban egyre inkább kénytelen elszen-
vedni a tömegízlés terrorját. Mégis furcsa a baloldal állítása, hogy a polgári
író „csak azt írhatja meg büntetlenül”, ami az illető társadalom önigazo-
lását szolgálja. Ugyanis „Ha valaki a  polgári társadalomban vallja magát
marxistának, legfeljebb nem adja ki a  könyvét a  Putnam, Flammarion,
Brockhaus vagy a Singer és Wolfner. Könyvei ettől függetlenül megjelen-
hetnek és számíthatnak olvasói táborra. […] De a szovjet sokkal türelmet-
lenebb, ott egyszerűen becsukják, aki például polgár akar lenni a proletár
társadalomban”.314
Alkalmas-e az erdélyi magyar polgárság arra, hogy betöltse a rá (is) váró
szerepet, vagy nem? Ez az egyik dilemma, amelyik a  polgárság vizsgála-
tára indíthatta Ligetit. Publicisztikája ezzel is összefügg. Valószínű azon-
ban, hogy ugyanakkor szándékosan igyekezett betölteni az erdélyi ma-
gyar prózában tátongó űrt. Tudjuk, hogy Trianon után az első értékelhető
teljesítmények a lírában jöttek létre, majd a történelmi regényben, utóbb
a  regionális értékeket föltüntetni kívánó prózában – különösen a  szé-
kely írók (főként Nyirő és Tamási) kisepikája révén. A  korszak jelentős
társadalmi regényei elsősorban a  Trianon előtti korszak tablóját festik
meg – így a  Bánffy-trilógia – vagy Erdélyen kívüli tematikához nyúlnak:
jelentős munkák születtek a háborús évekről – Kuncz Fekete kolostora vagy
Markovits Rodion Szibériai garnizonja –, de ezek a könyvek még csak erdé-
lyi színhelyekhez sem kötődnek. Olyan nagyobb (és értékelhető) epikus
munka, mely a kisebbségi magyar városi lét Trianon utáni alakulásából me-
ríti tárgyát, alig van. Azok is főként a  harmincas években jelentek meg
– azaz a Berde Mária és Kacsó Sándor által kirobbantott (de Kuncz által
312 Uo. 171.
313 Uo. 170.
314 Uo. 166.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 113 ]

inszcenált) Vallani és vállalni vita után.315 Berde Mária az Erdélyi Helikon

1929. 8. számában jelenteti meg a Vallani és vállalni című cikkét, melynek
lényege az, hogy az első évtizedben azért nőtt meg oly látványosan a törté-
nelmi regények sora Erdélyben, mert az írók nem mertek hozzáfogni az új,
kisebbségi élet epikus földolgozásához. Ehhez először Kacsó Sándor szólt
hozzá a Brassói Lapokban, megerősítve, sőt fokozva a gyávaság vádját, az-
tán a vita helyzettisztázó polémiává szélesedett. Kacsó nem tagadta, hogy
születtek társadalmi regények – csak éppen nincs köszönet bennük. Van
a cikkében egy oldalvágás az egyik Ligeti-regény felé is, amiben Kacsó nem
vette észre a tablószerű társadalomábrázolást, s azt sem, hogy A kék barlang
valamiképpen összefügg írójának egy-egy korábbi művével.316
A már idézett A  demokrácia válsága és a  diktatúrák317 című Ligeti-
tanulmányban kifejtett gondolat, mely szerint az európai polgárságnak
négyszáz éves, mozgósítható hagyománya van – s az erdélyi magyar polgár-
ság tespedtsége –, indíthatja az írót a vizsgálódás terepére. (A Korunkban
közölt s már hivatkozott A paradox Kolozsvár című tanulmányában például
tételesen leírja, hogy a  város koncepció hiányában teng-leng, a  benne
élőkben nincs elég akarat, hogy Erdély igazi magyar központjává tegyék.
– Máshol, más nézőpontból a  nyugodtságot, a  kisvárosi jelleget emeli ki.
Hunyady Sándorról írja, hogy akár újságolvasás közben is átmehetett volna
az úttesten.318) Mi állítható vissza ebből a  hagyományból a  romániai ma-
gyar kisebbség körében, kik hordozzák az erdélyi magyarságban – s  mi-
lyen ágazatát-irányát – a  tradíciónak – ezek a  kérdések beleágyazódnak
a „romániaiság” kérdéskörébe, s ezen keresztül a Balkán-problematikába.
A  Balkán pedig Európa (egyik) lőporos hordója. A  magyar demokrácia
esélye ugyanis nemcsak a  magyarok ügye – Ligeti szerintem számol az-
zal, hogy a magyar kisebbség elvileg az ország sorsát bizonyos határok kö-
zött befolyásolni is képes romániai társadalmi erő lehet; egyebekben pedig
a  demokrácia kevés letéteményesének egyike. Hogy milyen az állaga, mi-
lyen tartalékai vannak a  magyar polgárságnak, azért sem mellékes, mert
ahogy Ligeti – igaz, több mint egy évtizeddel az első ilyen vonatkozású
regénye közreadása után – a  prágai Új Szellemben írta: „…kezdve a  kor-
porációs rendszerektől a  totalitás elméletéig, mindenfajta racionális vagy

315 Lásd ehhez Kántor Lajos, Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929–1930)
(Bukarest: Kriterion, 1984)
316 „Mi elszaladtunk Svájcba vagy Monte-Carlóba. – Megjártuk Európa összes világvárosait és
az olasz partok kék barlangjában töprengtünk a legégetőbb kérdés felett: magunkévá tegyük
a nőt, vagy várjunk még egy kicsit.” Kacsó Sándor, „Gyávák voltak az erdélyi magyar írók”,
Brassói Lapok, 1929. október 16., [1.]
317 Korunk, 1926. március, 102–113.
318 Ligeti Ernő, „Hunyadi [sic!] Sándor kolozsvári évei”, Jelenkor, 9. sz. (1943): 11.
[ 114 ] Ligeti Ernő

irracionális kormányzati rendszert beleértve, a  romániai közszellem kész

a befogadásukra.”319 Ezért olyan fontos az a demokratikus értékkoncent-
ráció, amelynek elméleti tisztázásához éppen Ligeti nyújt teret 1934  de-
cemberétől megjelenő Független Újság című kéthetente megjelenő lapjá-
ban. (E tisztázódási folyamat csúcspontja lett az 1937-ben megrendezett
Vásárhelyi Találkozó.) A három regényben is lefolytatott vizsgálódás azon-
ban balul üt ki a magyar polgárságra, illetve középrétegre nézve, cáfolva
mellesleg – bár nem minden vonatkozásban – a  Ligetit balról bíráló kri-
tikusokat, akik szerint ő heroizálni próbál egy anakronisztikus világképet.
E regények egyik-másikában figyelhető meg az az ellentmondás, hogy
noha az író ambíciója az erdélyi magyar társadalom változásainak főként
nagyepikai ábrázolása, a társadalmi közeg megjelenítésében gyakran csődöt
mond, a  közélettől elvonatkoztatva viszont finom megfigyelésekre, apró-
lékos történetmondásra, kimunkált jellemábrázolásra képes – főleg azon
hősei esetében, akiknek életét unalom lengi be. Nem arról van szó, hogy
ezekben a társadalmi kérdésekben járatlan volna; ellenkezőleg – amit tud
erről, mind bele akarja sűríteni a regénybe. S az, amit a kisebbségi életből
hősei látnak, deklaratíve és publicisztikus nyelven épül be a műbe, sokszor
végletesen leegyszerűsített dialógusokban. Ez a  Két Böszörményire s  a  Föl
a bakra! politikusabb részeire jellemző. Kevésbé volna ez föltűnő, hogyha
Ligeti publicisztikája is ilyen volna. Valójában azonban közírói teljesít-
ménye hatalmas információs anyagra, tág körű európai műveltségre épül,
s nemritkán esszényelven ölt formát. Sokszor – a történelmi távlat hiánya
s a szerkesztőségi munka prése miatt – éppen abban szenvedhetett hiányt,
amit az epika legfontosabb feltételeként emleget az Irodalom és baloldaliság
című tanulmányában: „az áttekintő szemlélődés”-ben, „a  mély lélegzet-
vétel”-ben.320 Ezért aztán gyakran sajátos, sietős terjengősség jellemzi ezt
a prózát. Logikus, hogy energiájából – minthogy napilapnál kereste kenye-
rét – sokszor csak novellára futja; második (s szerintünk utolsó321) novellás-
kötete – a Vonósnégyes – csak 1928-ban jelenik meg, de évek óta gyűlő ter-
mésből, s az első, elnagyolt, publicisztikus kötet (Asszony, 1920) hibái csak
egy-két szövegében ismétlődnek meg. Van itt is néhány didaktikus, (aktuál)
politikai hangoltságú, részben metafizikus ködben lebegő történet – ilyen

319 Ligeti Ernő, „A román nacionalizmus céljai”, Új Szellem, 10–11. sz. (1937): 12. (A román–
magyar kulturális kapcsolatok építésének mindig is híve volt egyébként, támpontokat, ötle-
teket is adott hozzá; szerinte a magyarok készek erre (de vannak feltételeik, amelyek a hiva-
talosság, az állam részéről teljesíthetők volnának), a késlekedés a román fél felelőssége. Lásd
például: Ligeti Ernő, „Hol kezdődik a román–magyar kulturális közeledés?” Erdélyi Helikon,
8. sz. (1931): 662–664.
320 Ligeti Ernő, „Irodalom és baloldaliság”, Erdélyi Helikon, 6. sz. (1931): 458.
321 Lásd erről, amit az első fejezetben írtam.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 115 ]

a Kőrösi Csoma Sándor utolsó napjáról szóló, a maga korában, amennyire

meg tudom ítélni, egyébként népszerű és méltatott Dardzsiling, amelynek
csúcspontja a zsidók és a magyarok szellemi rokonságára (egyaránt ázsiai
eredetére) vonatkozó eszmefuttatás. (Egyébként az önként választott nép-
hez való hűség a tárgya a novellákhoz csatolt, a Biblia Ruth-történetét föl-
dolgozó, enyhén archaizáló nyelvű egyfelvonásosnak is.) A Kőrösi Csoma-
novella az utazó utolsó napjaiban játszódik; megbetegedése és ebből
gyorsan következő halála előtt az angol kormány főmegbízottja és kísérete
látogatják meg Csomát, s életcéljának értelméről, hivatásáról, annak erede-
téről faggatják. Ezt ő a székely sorsban látja; szülőföldje népének sorsa az
örök kínlódás („Háromszéken a követ törjük, s körmeinkkel kaparjuk ki
az életet”322), útjuk Csaba útja, társtalanság és vándorlás. Az egyik vendég
e küldetést „nagyfokú elfogultság”-gal magyarázza: „Úgy tünteti fel a dol-
got, mintha az Ön népe, hogy is mondjam csak, Isten kiválasztott népe
volna”. Csoma válaszában konkretizálódik a székely–zsidó, magyar–zsidó
párhuzam, annak révén is, hogy az  „Iscender láma” szinte látomásként
megidézi utóda, Vámbéry Ármin másfél évtizeddel későbbi kutatóútját:

„– Bizonnyal az, miképp Izrael népe. Ki tudja, nem-e annak kóbor vé-
réből eredtünk?! Sokszor hiszem is, mert csak amannál látok ennyi ra-
jongást. Ennyi fájdalmat, ennyi magányosságot, ennyi áldozatra kész
hajlandóságot. Zsidónak kell lennie annak, hogy valaki idejöjjön és nem
önmagának, idegeneknek szedje[n] össze negyvenezer szót. És néha le-
hunyom a szememet, és az jut az eszembe: ha hazámból újra elindul
valaki, hogy megkeresse az őshazát, az megint székely lesz. Vagy zsidó.
Mit tudom én? El fog indulni utánam Magyarhonból egy toprongyos,
sánta zsidó és valahol Bokharában vagy Mongolországban ugyanazt
fogja csinálni, amit én csináltam. Mert mi keletiek vagyunk. Társ nélkül
állunk Európában. A vérünk ide visszakerget…”323 Ráadásul a magyar
utazó Hindusztánban is idegen marad, „faringi”, azaz frenki, európai,
idegen, „szomorú fehér ember”, hiszen nem hisz a nirvánában. Amint
halálos ágyánál mondja neki őt ápoló hindu barátja: „Teneked még vá-
gyaid vannak, s a mi bölcs tanaink éppen a vágyakat akarják kiirtani. Ez
a tökéletesedés útja. […] Ha van hazád, találd meg önmagadban.”324

A  Ruth („drámai kép egy felvonásban”) a  bibliai könyv parafrázisa. Az

eredeti szerint egy betlehemi család az éhínség idején (az egyébként távoli
322 Ligeti Ernő, „Dardzsiling”, in uő: Vonósnégyes, 37.
323 I. m., 38–39.
324 I. m., 39.
[ 116 ] Ligeti Ernő

rokon, sémita) moabiták földjére megy, a két fiú moabita asszonyt vesz
feleségül. Végül Naomi, a  családanya, miután férje és fiai meghalnak,
Júdeában viszont megszűnik a  nyomor, hazatér szülőföldjére. Az egyik
menye a határig kíséri, a másik, Ruth vele megy Izrael földjére.325 Ott Ruth
később Boáz felesége, s Dávid király „ősanyja” lesz. Ligeti a szűkszavú
eredeti történetbe egy szerelmi szálat is fűz, Naomi – az írónál Noémi –
két menye ugyanabba a moabita pásztorba szerelmes, Kefasba, aki elkíséri
őket a két nép szállásterületének határáig; ő teszi fel az eredeti szövegre
utaló kérdést Noéminek: „Veled mennek-e, asszonyom? Ők moabiták…
Te meg zsidó vagy. A te néped nem az ő népük, a te istened nem az ő is-
tenük. Hogyan mennének hát veled?”326 Ruth döntésében ott a lemondás
is, hiszen Kefás őt szereti, s a két meny sorsában Ligeti nyilván a magyar
zsidóság kettéválásának útjára is utal. Noémi és Ruth döntő párbeszéde:

„NOÉMI (megsimogatja Ruth haját): Nekünk nincs közünk többet egy-

máshoz. Egy sír és egy örökkévalóság választ el bennünket egymástól.
Most, most érzem először, hogy én zsidó vagyok és te nem vagy az.
RUTH: Csalatkozol, Noémi. Miért nem jutott ez eszedbe akkor,
amikor fiad sátraiba vezettél minket? Csalatkozol, Noémi. Én nem va-
gyok moabita és nem vagyok zsidó nő. Vagy: mindkettő. Az én szívem-
ben megfér az egész emberiség. Én szeretek, anyám. Meg tudod ezt az
érzést érteni?!
NOÉMI: De… de nem úgy van. Tíz évig éltem a  földeteken.
Most, mint amikor villámcsapás éri a  fát, egyszerre megtántorodom.
Gondolkodni kezdek és rájövök, hogy nekem valahol gyökeret kell ta-
lálnom. Kell. Zsidó, zsidó… zsidó vagyok! Mit akarsz Betlehemben?
Hogy majd évek múlva te is felkiálts: Moabita vagyok, adjátok vissza az
én isteneimet.
RUTH: Az én isteneimet nem lehet elvenni. Az én istenem az örök-
kévaló. Itt van: belül. A szívem tornácában könyököl. A szemem abla-
kából hajlik ki. A fájdalom istene, és könnyeket sír bennem, és a könny
íze olyan, mint a sóstóé. És e tó csupán azért van, hogy beléje mossam
könnyeimet.”327

325 A híres passzus, amelyben Ruth kategorikusan kijelenti, hogy haláláig követi anyósát: „Ne
unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a  hova te mégy, oda megyek,
és a  hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem.
A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akár-
mit, hogy csak a halál választ el engem tőled.” Ruth könyve, 1, 16–17. Károli Gáspár fordítása.
326 Ligeti Ernő: „Ruth”, in uő: Vonósnégyes, 149.
327 Ligeti: Ruth…, 154.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 117 ]

Volt, aki a  Ruth-novellát cionizmust propagáló írásnak tekintette. Jobb

azonban megfordított optikával nézni a  dolgot. A  magyar–zsidó együvé
tartozásnak a Kőrösi Csoma-novellában érzékeltetett tézise mellett a drá-
mai jelenet nem annyira a  „választott” néphez, mint inkább, ahogy fön-
tebb írtam, az önként választott néphez való ragaszkodást dokumentálja.
Mindez egybecseng azzal, amit a  Föl bakra! egyik fejezetében találunk,
amelyben a Krompacher bankárnál rendezett fogadáson a Magyar Pártot
képviselő Várday történelmi példákkal próbálja alátámasztani, hogy a zsi-
dók a  honfoglalás idején érkeztek a  Kárpát-medencébe a  magyarokkal
együtt, a magyar keresztnevek, erkölcsök, szokások a zsidókéhoz hasonlí-
tanak, sőt, „a székely és zsidó tulajdonképpen egy vér”.328
Történelmi vonatkozású még az Augsburgban megcsonkított magya-
rokról szóló Bogár hazatalál; az első világháborús vereségre utal, s a kalan-
dozások korában elszenvedett megsemmisítő vereség tanulságaiból sző
sietős, és kissé hamis pátoszú példázatot: a hét megcsonkítva hazaküldött
magyar a  folytonos háborúzás helyett a  békés építő munka himnuszát
zengi. A világháború utáni magyar pacifisták sorsa ihlethette ezt az írást:
hőseit, miután hazatérnek, a vezér szavára a társadalom kiveti magából, vé-
gül az idő múlása – nemzedékváltás –, a vezér halála, az újabb, bizánciaktól
elszenvedett vereség és mindezek folyományaként a  közösségben végbe-
ment „lelki változás” vezeti őket vissza egykori környezetükbe, a magyarok
közé. Ligeti fogalmazásbeli lazaságának tünete, amikor megcsonkíttatásuk
után Bogár „két kézzel” rázza meg egyik sorstársa mellét, hogy észhez
térítse, az élet folytatásának szükségességére ébressze, noha néhány bekez-
déssel feljebb a szász választófejedelem többek között karjuk levágására is
parancsot adott.
A novellák nagyobbik része polgári vagy művészkörnyezetben játszódó,
a  műfaj klasszikus szabályai szerint lekerekített-lezárt, néha csattanóban
végződő, olykor groteszk hangulatú darab. Tabéry Géza európai rangú
miniatüristának tartja a  novellista Ligetit – ez, tekintve, hogy a  könnyed-
ség nemegyszer valójában ismét elsietettséget takar, erős túlzásnak tűnik
föl –, s  az erdélyi magyar novellisták legsúlyosabbikának.329 Berde Mária
jó barátja, eszmetársa volt Ligetinek, találó megállapításokat is tett e  no-
vellák értékeiről, de prózaírói szemléletének egyik hiányosságára is ezek
kapcsán mutatott rá: „Csodálkoznunk kell, hogy Ligeti, aki gyakran ál-
lítja meg az embert találó megfigyelésekkel, aki pár vonással embereket
tud megfogni, akinek hasonlatai annyiszor fakadnak eredeti szemléletből

328 Ligeti: Föl…, 44.

329 Tabéry Géza, „Ligeti Ernő, a novellista”, Erdélyi Helikon, 7. sz. (1928): 549–550.
[ 118 ] Ligeti Ernő

– bizonyos dolgok iránt a befelé élők szórakozottságát, pillanatnyi színvak-

ságát árulja el. Mintha nagyítóval nézné tárgyát, a gyújtópontban szokatlan
világosan lát, és a  széleken elmosódva.” Így alkalmat ad a  piszkálódásra
„magánál kisebb képességű vizsga szemeknek”, noha hibái „csak az utá-
najárás, sőt néha csak az utánagondolás elmulasztásából származnak”.330
Szántó György véleménye még elismerőbb, mint Tabéryé, ő  egyenesen
a leértékelt, napi- és hetilapok gettójába vagy „haviszemlék petitszedéses
térkitöltő részeibe” szorított nagy távlatú műfaj megújulásaként fogadja
a könyvet: „Megdöbbentő az a közöny, meg nem értés és taktikázó hall-
gatás, amely irodalmi berkekben Ligeti Ernőnek ezt a novellagyűjteményét
fogadta, és én sietek megállapítani, hogy ez a hangszer, amelyet Ligeti Ernő
a  leghivatottabban kezel minden műfajok között.”331 Ezt viszont az ma-
gyarázhatja, hogy a  helybeli próza fölívelő szakaszának ekkor még csak
a  kezdeténél tartunk. A  groteszk hatások némiképpen Molter Károly és
Karácsony Benő kisepikájával rokonítják a Vonósnégyes jobb darabjait, bár
világuk a Karácsonyénál sokkal felhősebb – iróniájuk néhány írásban vis�-
szafogottabb, másutt szarkazmusra cserélődik, a  bennük megnyilatkozó
drámaiság viszont jóval nyersebb –, Molter Károlyénál (aki tulajdonkép-
pen mezővárosi, félpolgári-félparaszti környezetet fest novelláiban) viszont
urbánusabb. Tárgyuk gyakran a kisegzisztenciák apró életdrámája, illetve
lélektani kisülése. A címadó novella hőse ráébred, hogy felesége megcsalja
a  vonósnégyes egy másik tagjával, s  kiterveli bosszúját: a  következő föl-
lépést botrányba fogja fullasztani. Minthogy azonban az összjáték éppen
ez alkalommal a legtökéletesebb közös szereplésük kezdete óta, erre nem
viszi rá a  lélek. A  novella zárlatának finom feszültségét az adja, hogy ez
a lépése egyaránt fakadhat abból, hogy nem meri vállalni a döntést, illetve
a művészet hatalmában való kielégülésből. A kék barlang és Az idegen csil­
lag című Ligeti-regények 1969-es közös kiadásának előszóírója, Sőni Pál is,
ahogy az íróról 1971-ben diplomadolgozatot író Török Vilma úgyszintén
interpretálta a Sumacher című novellát, Tabéry is kiemelte említett kritikájá-
ban, és valóban okkal, mert mind közül ez a legkerekebb és szarkazmusá-
ban a legkíméletlenebb írás: a kisvárosban rendelőt nyitó orvos kénytelen
kuruzslónak kiadni magát, hogy megszervezhesse klientúráját. A kisvárosi
intelligencia pitiáner gengje rögtön hajszát indít ellene. Amikor a  nyilvá-
nosság előtt „leleplezik”, ő a zsebébe nyúl, és meglobogtatja a diplomáját,
s a forradalmi lendület összeomlásával egyértelművé válik ennek az elitnek
a kisszerűsége. Egyébként ez az írás Ligeti azon kevés kisepikai műve közé
330 R. Berde Mária, „Ligeti Ernő: Vonósnégyes. Elbeszélések. A Lapkiadó rt. kiadása”, Pásztortűz,
1. sz. (1929): 21–22 .
331 Szántó György: „Ligeti Ernő: Vonósnégyes”, Literatura, 5. sz. (1929): 158.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 119 ]

tartozik, amely azonosíthatóan, bár nem jellegadóan egy erdélyi, sőt szé-
kelyföldi kisvárosban játszódik. Udvarhely nemcsak egy lehetséges magyar
település neve, Székelyudvarhelyről van szó; a narrátornak ugyanis a cse-
lekmény egyik lényeges pontján el kell utaznia – Zetelakára.
Korábban már hivatkozott írásában Gaál Gábor is a  Sumachert és az
Oratóriumot emelte ki a könyvből, hangsúlyozván, hogy „a fegyvertársi túl-
zás s a provincializmus mérgezései közt ismét csak a hív kritikai hang lehet
a mérvadó”. Értékelése: „A két novella két végleges sikerülés Ligeti Ernő
sokféle útjain, s  valamiképp a  novellákban is szegény Erdélyben két jel.
Magvuk, világuk közös. Polgári drámák a polgári intellektualizmus momen-
tán hangulataiból kiformálva, némileg a pátosz és némileg az irónia felé, az
ábrázolásnak ama finomabb eszközeivel kidolgozva, melyeket a revűlitera-
túra tett s tesz még ma is – bár összetettebb lélektani látással – aktuálissá.
A kötetet ez a két novella vezérli s a kötet több darabját ez a kettő állítja
előnytelenebb világításba.”332
A könyv egy másik novellatípusának főhősei fellázadnak a világ rendje
– általában nem az adott politikai-társadalmi, hanem a természeti rend és
következményei – ellen, szembefordulnak a társadalommal, vagy csak kivo-
nulnak belőle – esetleg egy drámai fordulat után megalkudnak vele. A tör-
vényszéki elnök életében először döntés nélkül lezárja a pert, mert ráébred,
hogy nincs joga vagy képessége az ítéletmondásra. Hazaküldi a jelenlévő-
ket azzal, hogy mindig mindenkit föl kell menteni, beáll a betlehemezők
közé, végül saját maga sorsa fölött dönt perrendszerűen, belső tárgyalás
útján, s elindul, hogy átjusson a már töredező jegű folyón (Péter bíró karácso­
nya). A hírlapi tudósító a szürke és nyomorúságos élet, az elveszett idő és az
emberiség szolgálatától elszakadt tudomány elleni bosszúból éjszaka a kro-
nométerek világkongresszusának színhelyén szét akarja zúzni az időmérő
szerkezeteket – ám az obszervatórium ajtajából visszafordul, hogy elutasí-
tott riportja helyett az elveszett időről írjon a lapnak (Jikeliusz forradalma).
Az angol fregatthadnagyot tengeri csata közben robbanás veti a lakatlannak
látszó szigetre, ahol aztán ráakad a maga Péntekje, akit ő az elvesztett ci-
vilizációt működtető emberekről tartott beszédekkel traktál. Amikor csó-
nakon új hajótöröttek érkeznek, s magukkal akarják vinni, Péntek a földre
veti magát, hogy őt is vigyék, azok között akar élni, akiket Robinson me-
séiből megismert. Az újonnan érkezettek rozoga csónakjára már csak egy
ember fér föl – a fregatthadnagy az erőszakra épülő társadalomba belesze-
relmesedett bennszülöttet engedi maga helyett a csónakba (Mr. Robinson).
A  parvenü lump és a  kiszogáltatottságában is megalázója fölé emelkedő

332 (G. G.) [Gaál Gábor], „Sumacher és az Oratórium”, Korunk, 1. sz. (1929): 75.
[ 120 ] Ligeti Ernő

nyomorék művész története A szegényember dala, ez a valóban finom lélek-

tani megfigyelésre épülő tárcanovella (többen úgy emlegették, hogy Ady
kedvenc prímásáról szól, bár a szöveg Gyula cigánya nem vak, mint amaz).
A provincia problémáját feszegető Az erősebbről föntebb röviden volt már
szó, utaltam regényvázlat jellegére.
Ligeti – hely hiányában vagy következő kötetéhez tartalékolva, esetleg
a Vonósnégyes korábbi lezárása miatt – nem vette föl e könyvbe az Erdélyi
Helikon első, kétkötetes antológiájában egy évvel a Vonósnégyes előtt meg-
jelent Egy menyasszonyi kép története című novelláját.333 Ez valóban igazi an-
tológiadarab. Az egykor szebb napokat látott Komárominé, aki a történet
idején éppen az egyik helyi lap rikkancsa, a gyorsfényképész kirakatában
– vesztére – megpillantja saját menyasszonyi képét. Innentől kezdve kettős
világban él, egykori élete megelevenedik, kikerekedik, s ölre megy az újjal.
Közvetlenül is ez okozza Komárominé vesztét. Birtokolni akarja a képet,
de az nem eladó, viszont a nehézsúlyú fotográfus arra kényszeríti az as�-
szonyt, hogy készíttessen magáról gyorsfényképet, ha már idejött. Amikor
aztán Komárominé boldogsága, miután ellopja a menyasszonyi képet, be-
teljesedik, a friss gyorsfénykép alapján azonosítják őt, és őrizetbe veszik.
Ez a történet – az egykori elit deklasszálódása – csöng vissza az 1925-ös
Föl a bakra! című regényben. (Komárominé „nem volt teljesen primitív lény,
csak véletlenen múlott, hogy neki kellett kiosztani[a] azt a lapot, amelyet
ő is ágyában elnyújtózkodva olvashatott volna”.334)
Később is publikált novellákat, talán nem annyit, hogy kötetbe gyűjt-
hette volna őket, ezek együtt színvonalasabbak második kisprózakötete
átlagánál. A Talmáról szóló, az Erdélyi Irodalmi Társaságban székfoglaló-
ként fölolvasott s már említett írás az egyik legjobb közülük, a forradalmi
időben részben személyi integritását, részben cinizmusát óvó – „Ha elke-
rült a guillotin eddig, úgy az unalom fog megölni biztosan”335 – független
művészről, aki mindazonáltal vásárra viszi a bőrét. Egyszerre rejteget (már
Robespierre-ék bukása után) egy jakobinust és egy royalistát, akik nem tud-
nak egymásról, s amikor aztán találkoznak, előbb azt hiszik, hogy ugyana-
zon elvekért üldözik őket. Éppen azt megelőzően ereszti össze őket, hogy
Napóleon – akinek tarsolyából épp csak kikandikál még a marsallbot – láto-
gatóba érkezik hozzá. A fülbevalóban A kék barlang szituációját viszi a végső
következményekig, szatírája gyilkos, a történet fordulatos és kegyetlen.336

333 [Az] Erdélyi Helikon antológiája 1927. (Cluj-Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1927, II. k.),
71–92.
334 I. m. 73.
335 Ligeti Ernő, „A bábjátékos”, Pásztortűz, 5. sz. (1930): 98.
336 Ligeti Ernő, „A fülbevaló”, Pásztortűz, 12. sz. (1939): 577–581.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 121 ]

Egy másik szépprózai írásában a kisebbségi társadalom belső, generá-

cióváltásból következő változásait villantja föl. Egy éjszakai vendéglőben
lezajló mulatás a  kerete a  Dormándy című tárcának, melynek címszerep-
lője azon elmélkedik, hogy korosztálya kiöregedett, tagjai vagy átmentek
Magyarországra, vagy elszegényedtek, elkallódtak, „besavanyodtak”; az élet
ütemét már az új, kisebbségiként szocializálódott korosztály fiai diktálják.
Még él a cigányzene is, de a muzsikusok az éjszaka nagy részét tétlenül töl-
tik, mert főképp a dzsessz harsog a vendéglőben.337

„A világ kicsiben”.
Erdélyiség és vidékábrázolás Ligeti regényeiben

Ligeti három társadalmi regényéből – nyilván az írói szándékból követ-

kezően – hiányoznak az erdélyi próza szokványosnak állított rekvizitumai
– tájnyelv, néplélektan, történelmi levegő. Pedig az író maga is csatlakozik
a transzszilvanistákhoz (amely nem azt jelenti persze, hogy kizárólagosként
fogadná el a miliőelméletet és származékait). Talán az eddigiekből is kikö-
vetkeztethető, hogy esze ágában sincs elvágni az Erdélyt Magyarországhoz
kötő szálakat, a kultúra, az irodalom vonatkozásában sem – a sajátosságo-
kat viszont mindig kiemeli. Azonban ő is ráébred, hogy az új szituációkat,
a megváltoztatott létföltételeket s bennük az elit új szerepét nem fogja ér-
telmezni az erdélyi helyett a magyarországi szellemi élet. Az „anya”-ország
és az utódállamok irodalmának lehetséges eltérő fejlődéséről kirobbant
első vitában, az úgynevezett schizma-pörben tekintélyes magyarországi
történész, Szekfű Gyula mondja ki: „Ha pedig a dunai magyarság, erdélyi
vonatkozásban, sem produkálni nem tud, sem fogyasztani [tudniillik az er-
délyi könyveknek Magyarországon még nincs piacuk, az majd a következő
évtizedben jön létre; F. T. G.], úgy valóban nem képzelhetem el, minő jog­
alapon akar diktálni ennek a tőle teljességgel független alakulatnak.”338
Ez a  passzus, s  az erdélyi írók a  schizma-pörben tett nyilatkozatának
első dózisa az Erdélyi Helikon első számában jelent meg, s a lapot mintegy
programszerűen ezen elgondolás szerint szerkesztették. Ez persze az iro-
dalompolitikára, az irodalomszociológiára vonatkozik elsősorban, nem az
esztétikum valamely gyökeresen más fölfogására. De már a  húszas évek
elején is ezt állították a  középpontba a  Paál Árpád körül csoportosuló
progresszív értelmiségiek. Maga Paál mondta ki, hogy az erdélyiség „a világ

337 Ligeti Ernő, „Dormándy”, Keleti Újság, 1928. szeptember 16., 2.

338 Szekfű Gyula, „Az erdélyi magyar irodalom kérdése”, Erdélyi Helikon, 1. sz. (1928): 14.
[ 122 ] Ligeti Ernő

kicsiben”,339 nem pedig valamely önálló szubsztancia. Áprily Budapestre

költözése után Kuncz Aladár képviseli – már nyílt politikai szándékok nél-
kül, s  az irodalomtörténeti gondolkodás éppen hozzá társítja ezt a  gon-
dolatkört. Mindenesetre Ligeti e  vonatkozásban érzékelhető eszköztelen-
ségével mintha kimondatlanul is arra akarna figyelmeztetni, hogy az az
„osztály”, amelyet ábrázolni akar, s  amely a  kisebbségi közösség gerincét
kellene, hogy képezze, nem tud mit kezdeni az archaizmusokkal.
Mindhárom regény fő színhelye Kolozsvár – hol eredeti nevén, hol
költött néven (Aranyosvár) –, de a városból nem gótikát és történelmi pa-
lotákat látunk, hanem bérházat, külvárost, gyárakat, bárokat. És nyomor-
negyedet is. A  Kék barlang az egyetlen a  három regény közül, amelyben
a szociológiai értelemben vett polgárok, a tőkések, gyáriparosok, a felső ré-
tegek jelennek meg – igaz, innen is vezetnek rejtekutak prostitúciós tanyák
felé, de ez a főhős pillanatnyi megingása következtében kerül be a képbe –,
a Föl a bakra! viszont a folyamatos, az éhezésig jutó deklasszálódás regénye,
ehhez illő – változó – környezettel.
A két Böszörményi teljes és részletes társadalmi tablóval kísérletezik, bár
ez a kép meglehetősen tünékenynek bizonyul. És meglepő ugyan, de tény,
hogy Ligetinek van érzéke a nyomor megfestéséhez, illetve a cselédek lé-
lekrajzának ábrázolásához is. Ő  viszont ott nincs otthon, ahol a  székely
írók. Tájat és falut ritkán kell ábrázolnia, akkor sem nagyon sikerül neki.
A két Böszörményi természetábrázolása üresnek és kissé fantomszerűnek tű-
nik föl – szemben például a tengerpart, a Riviéra rajzával más műveiben.
Aprólékos és kifejező például A kék barlangban Capri és környéke leírása,
és ezt a hangulatot jól adja vissza Ligetinek a Helikonban, majd Az Erdélyi
Helikon íróinak antológiája 1924–1934 című kötetben közölt Történet a Jókedv
panzióból című kisregénye is; ez utóbbi, „X. csöndes riviérai fürdőhely”-en
játszódó történet az írónak „a vágy titokzatos tárgyá”-ról szerzett ismere-
teit foglalja képletbe, csak itt – szemben Buñuel filmjével – nem egy, de két
nő teszi lóvá a világ dolgaiban látszólag eligazodni képes, választékos, mo-
dern úriembert, egy német és egy spanyol, akiket ő mindvégig anyának és
lányának vélt. (Tabéry Géza idézett kritikájában Ligeti prózai életművének
1928-ig megjelent részéből A kék barlang Capriban játszódó ötven oldalát
rokonítja Thomas Mann és Flaubert prózájával.)

339 Paál Árpád ekkori szemléletéhez lásd például Nagy György, „Erdélyi magyar szellemi
élet 1918–1921 között”, in Filozófia és kultúra. Írások a modern magyar művelődéstörténet köréből.
Szerkesztette: Lackó Miklós (Budapest: MTA Történettudományi Intézete, [Társadalom- és
művelődéstörténeti tanulmányok 28.] 2001), 172–173., 175–176., 179–184., 186–188., 191.,
193–194.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 123 ]

Kisembersors és kiútkeresés. Ligeti és a polgári regény

A Föl a bakra! (1925) a főhatalomváltást követő évek regénye, ezen belül

egy az új államra teendő esküt megtagadó, utóbb esküre jelentkezett tiszt-
viselőé, akinek történetén keresztül a kolozsvári, s tágabban az erdélyi ma-
gyar társadalom (városlakó hányadának) összeomlását és vegetálását, az
utóbb a Súly alatt a pálma első fejezeteiben ábrázolt totális zűrzavarát és ki-
szolgáltatottságát igyekszik tablóra festeni Ligeti. Elekes alügyész sorsa itt
az a prizma, amelyen át a Magyar Párt szervezése, a sajtó működése s az
egységtörekvések láthatóvá válnak. Ezért szándékos Elekes alkata-jelleme
passzív voltának kidomborítása. Ez a jellem összefügg annak a minden-
kori magyar közhivatalnoki rétegnek a közjogi – s az új politikai helyzetben
inadekvátnak tetsző – gondolkodásával, amelyet a főhatalomváltást átélni
kényszerülő nemzedék képviselt, amelynek tagjai oly tehetetlen áldozatai
lettek a  fordulatnak. A  regénybeli Elekes előbb a  piacra küldi a  családi
használati és vagyontárgyakat, aztán a cseléd elbocsátása után maga pró-
bál szerencsét a zsibvásáron, utóbb Kompacher bankigazgatóhoz kopog
be állásért, emlékezetébe idézve, hogy a háború előtt alügyészként szemet
hunyt annak valamely stiklije fölött. Amikor a bank csődbe megy, Elekes
alkalmi munkát végez, szektások, bicsérdysták körében próbálja vis�-
szaszerezni lelki biztonságát, majd ki akar vándorolni Brazíliába (a lépre
csalt, Brazíliába édesgetett erdélyiekről, akik kint semmit sem kaptak meg
abból, amit ígértek nekik, a  magyar lapok sokat cikkeztek, az ügyet az
Országos Magyar Párt vezetői is tárgyalták). Ismerőse, a nemesi családi
múltú polgári radikális magyar politikus – a  nyilván Paál Árpádról min-
tázott Várday – révén felesége állást kap a vezető magyar napilapnál, ott
– részben a szegénység, a gazdasági lezüllés elől, de talán „szervi hibá”-ból
is – a lírai költő karjaiba menekül, az továbbpasszolja, végül Mariska még
vidékibb revüszínházak kóristánéjaként próbál karriert építeni. A volt al-
ügyész az első olyan éjszakának a hajnalán, amit a felesége nem otthon
tölt, kórházba kerül (míg kislánya a vidéki rokonsághoz, fia pedig az egyik
kolozsvári kollégiumba). A regény zárlata része lett a kisebbségi eszmetör-
ténet kezdeti hagyományainak: Elekes föladja az ideálokat, fölemelkedik
a  fizikai összeomlásból, és bérfuvaros lesz; a  bakon – másfél méterrel
a  valóság fölött – rendezi be s  éli tovább életét. Csakhogy az író által
vállalt két föladat teljesítése – a lejátszódott társadalmi folyamatok távlat-
ból történő, higgadt elemzése és a realitások tudatosítása a közösségben
a  cselekvések érdekében – egymás ellenében hat. Ennek lehet a  követ-
kezménye a  regényben a  nyelvi letisztultság, a  keményebb szerkesztés
hiánya. A  Súly alatt a pálmából tudjuk egyrészt azt, hogy az alapötletet
[ 124 ] Ligeti Ernő

Ligeti édesapja hányattatásaiból merítette,340 másrészt, hogy a kiadó – az

Erdélyi Szépmíves Céh – gazdasági megfontolásokból a  kézirat felét ki-
dobatta vele, harmadrészt, hogy ő  maga sem tekintette időtálló munká-
nak a regényt. Részletes stilisztikai elemzése azonban fontos tanulságokat
tárhatna föl; elképesztő, hogy Tamási Áron341 csöndes beletörődést olva-
sott ki belőle, Fábry Zoltán342 az aktivitás első gesztusának látta, Kovács
László343 pedig valóságos – bár nem kellőképpen előkészített – tolsztoji
fordulatnak minősíti Elekes megváltozását. Szerintem a család szétesését
követő fizikai válság épp elég indok a fordulathoz. Szemben a konzervatív
irodalomeszményről és -kritikáról a kommunista korszakból átörök­lődött
sztereotípiákkal, érdemes odafigyelni arra, hogy mit mondott Ligeti mű-
veiről – és éppen erről a regényről – a korabeli konzervatív erdélyi kritika.
Az Erdélyi Irodalmi Szemle gárdájából a már többször idézett Rass Károly
kritikus, szépíró, paptanár volt az, aki több Ligeti-műről is írt, szigorúan,
de nem feltétlenül igazságtalanul. E  regényről megjelent írása kapcsán
meg kell fontolnunk, hogy nem feltétlenül az utókor ítélete a letisztultabb;
elképzelhető, hogy esztétikai vonatkozásban éppen a jövő lesz engedéke-
nyebb, s talán meg is lesz az oka erre. Ma a Föl a bakra! részben azért az
irodalomtörténeti érdeméért keltheti föl a  figyelmünket, hogy elsőként
dolgozta föl a lesüllyedő városi hivatalnokréteg, tágabban a városi közép­
osztály sorsalakulását, s  mert e  tekintetben kevés követője akadt. A  re-
gény megjelenése idején, egy új irodalomtörténeti korszak elején, amikor
még nem lehetett tudni, hány érdemes irodalmi mű születik majd erről,
ez nem feltétlenül vagy nem mindenki számára tűnt föl érdemnek: ek-
kor a kortársak szeme előtt lezajló folyamatról volt még szó. Rass Károly
a  regényről írva nem jogosulatlanul kérte számon a  nívót: „Ligeti mun-
kája tulajdonképpen nem regény, hanem amatőrfelvétel az utódállamok
életéből, csakúgy, mint Gulácsy Hamuesője. Amiket ők leírnak, jól ismert
tünetei az utolsó évek felületi elhelyezkedésének. Mert a világháború zá-
rójeleneteivel kaleidoszkópszerű átcserélődések történnek mindenfelé
abnormis süllyedésekkel és transzformációkkal […]. Bizonyos, hogy ez
a  terület nagyon termékeny az írók számára, meg aztán hálás és érde-
mes dolog is ezeket a tükördarabokat összerakni az utókor számára, hogy

340 Ligeti szülei nem maradtak Erdélyben, repatriáltak Magyarországa. Édesapja néhány év
múlva, 1924-ben hosszú betegség után – lábát amputálni kellett – Budapesten halt meg.
„Ligeti József halála”, Ellenzék, 1924, április 20., 4.
341 Tamási Áron, „Regényírás Erdélyben”, in uő, Gondolat és…, 271.
342 Fábry Zoltán, „Erdélyi regény. Ligeti Ernő: Föl a  bakra” (Az Erdélyi Szépmíves Céh ki-
adása), in Fábry Zoltán összegyűjtött írásai: Második kötet (1926–1929): Újságcikkek, tanulmányok.
Válogatta és összeállította Fónod Zoltán (Bratislava: Madách, 1981), 42–44.
343 Kovács László, „Erdélyi Helikon”, in [Az] Erdélyi Helikon antológiája 1927, i. m. I. k. 35–36.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 125 ]

meglássa bennük egy modern özönvíz apályának első fázisait. […] Ligeti
modellje csak az impériumváltozást jellemzi, ő csak egy emberöltő típusát
öntötte meg, ez a típus ezzel múzeumba is kerül. Ha Taine klasszifikáció­
ját alkalmaznám Ligeti munkájára, akkor meg is jövendölhetném, hogy
könyvének addig terjed élete, ameddig ez a típus vagy legalább az emléke
horizonton marad.”344 Csakhogy Ligeti, tudjuk, folyamatot akart ábrá-
zolni, hősei sorsát továbbgörgette volna, épp azt szándékozott megírni,
hogy hogyan alakul ki és hogyan működik az új, már kisebbségben szocia­
lizálódott generáció „helyzettudata”. Másfelől ma erről a kérdésről, erről
a típusról éppen e könyvből tudunk meg a legtöbbet. Való igaz, A kék
barlangban már egy másik típus képviselője, a beilleszkedő, magas polcra
kerülő korlátolt karierrlovag lesz a hős. S ez a regény alig két év múltán
követi az előzőt. Másrészt Rass sugallatával szemben: nem mindegy, hogy
a szétfutó anyag, a rengeteg adat integrálódik-e egyetlen szerkezetbe, és
nem igaz az sem, hogy a könyvnek nincs, nem lehet utóélete. A regény,
miután az eredeti kontextus eltűnt, az első kisebbségi korszak számot-
tevő dokumentuma lett. A kisembersorson kívül látlelete az 1920-as évek
átalakuló magyar városi társadalmának, relatíve sok életforma-változatot
megjelenítve a ­piac­ra járókétól, a repatriálókétól a partra vetettekén, a ki-
sebbségi közélet szervezőién át az újgazdagokéig, a bankarisztokráciáéig.
Nem mellékes, hogy ezek a típusok enyhén szólva nincsenek idealizálva,
s a kisebbség önszerveződését sürgető Ligeti azt bizonyítja be, hogy nem
lehet mindent a megszállásra fogni.
A romániai magyar közélet megszervezéséről, az irodalom kiépülésé-
ről, majd diadalútjáról sokáig ideáloptimisztikus kép élt a közgondolkodá-
sunkban, amelyet csak az utóbbi évtizedekben tört át az ideológiakritika.
Ligeti a szellemi élet ellentmondásos képét a Magyar Párt lapját irányító
zsidó szerkesztővel, az utóbb öngyilkosságba menekülő Sternnel vázol-
tatja föl: „Tele vannak városaink rendkívüli képességű emberekkel, akik-
ből mind lehetett volna valami, majdnem zsenik, de az erdélyi »majdnem-
ség«-ben megállanak egy isteni torzó félszeg mozdulatánál”.345 A  regény
344 Rass Károly, „Ligeti Ernő: Föl a bakra. Regény. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása. Kolozsvár
1925.”, Erdélyi Irodalmi Szemle, 1. sz. (1926): 91.
345 Ligeti: Föl…, 112. E monológ korábbi részét hosszan idézi Sőni is. Sőni: Ligeti…, 11. A re-
gény végén a komoly, tépelődő, a dolgok valódi súlyát reálisan néző Stern, levonva a kon-
zekvenciákat, a temetőben, édesanyja sírjánál akasztja föl magát, temetése az utolsó előtti
esemény, amely Elekest az élet folytatása irányába taszítja, ezután lesz bérkocsis. Az öngyil-
kosságnak ezt a  formáját a  jogfilozófus és szociológus, munkásságával és személyes vará­
zsával Olosz Lajostól Reményik Sándorig erdélyi írók egész sorára ható Somló Bódog vá-
lasztotta, aki ugyan nem vett részt a kisebbségi életben, de Budapestről Kolozsvárra utazott
(vissza) meghalni. A század első évtizedében valószínűleg Ligetit is tanította az egyetemen,
legalábbis, amint arról már volt szó, az Elsüllyedt világban említi az író, hogy a joghallgatók
közül sokan jártak az előadásaira.
[ 126 ] Ligeti Ernő

így a romantikus és heroisztikusnak elképzelt helytálláskultusz naturalisz-

tikus „leföldelése”-ként is olvasható. Ennek egyik, de nem lényegtelen
momentuma az, amikor Várday a  bankvezér fogadásán a  magyar–zsidó
egymásra találásról beszél, s  példaként éppen Kecskeméti Lipótot, a  ma-
gyarságát pátosz nélkül vállaló nagyváradi rabbit hozza föl, akit hitsorsosai
magára hagytak. „Elekes meglepve nézett Várdayra: mi történik itt? Egy
pillanatra őt is magával ragadja Várday szuggesztív, szívét az asztalra kitevő
beszédmodora, és csak akkor józanodik ki, mikor szemben vele egy zsidó
bankifjú szemével a szomszédjához kacsintott és azt kérdezte tőle: Ki ez
a  Kecskeméti tulajdonképpen?”346 (Ugyanezt a  problémát Ligeti 1941-es,
az erdélyi zsidóságról írott, fojtottságában is lendületes tanulmányában
a  másik oldaláról világítja meg. Ott arról beszél, hogy a  zsidó cégek az
összeomlás után tömegével vették fel az állás nélkül maradt magyar hivatal-
nokokat, elősegítve ezzel a passzivitás korszakának átvészelését.347
A Súly alatt a pálmából tudjuk, hogy e regény nem jelenhetett meg ere-
deti terjedelmében – gazdasági okokból; Ligetinek a szöveg felét ki kellett
dobnia.348 Molter Károlynak írott egyik leveléből pedig az derül ki, hogy
évekkel később meg akarta írni a mű második kötetét, föltehetően más vég-
kicsengéssel. 1928-ban ugyanis A kék barlang kedvezőtlen fogadtatása ide-
jén megköszöni Molternek, hogy értőn-érzékenyen recenzeálta új regényét:
„Abban te is egyetértesz velem, hogy e mű felépítése nem vihetett máshová,
mint ahová elvezetett, és én érzem is, hogy »próféciára is szükség volna
nálunk«. De mit csináljak, kedves barátom, ha nemcsak a korjelenségekkel
és a mostanság annyira javallott orvosságokkal szemben is szkeptikus va-
gyok, de ha látom az individuális polgári lét hibáit, éppolyan csalódásokat
táplálok a  kollektív világnézet vallóival szemben is. Mégis: megpróbálok
valami kiutat. Egyiket a polgárság apológiájának szánt háromkötetes elvi ta-
nulmányomban, a másikat a Fel [sic!] a bakra második kötetében, amelynek
főhőse Elek[es] immár tizenkilenc éves fia és környezete: tíz évvel később,
mint mikor Elekes barátunk a bakra kerül.”349 Tíz év múlva, tehát az idézett
levél jelen idejében, 1928-ban.
Mielőtt rátérnék az időrendben következő Ligeti-regényre, A  kék bar­
langra, tisztáznom kell, mennyi realitása van annak a föltételezésnek, amely
346 Uo. 40.
347 Ligeti Ernő, „Erdély zsidósága”, in Ararát. Magyar zsidó évkönyv az 1941. évre. i. m. 86.
348 Nem tudom, ezzel függ -e össze, de ebben a regényében találtam a legtöbb nyelvi pontatlan-
ságot, sutaságot, magyartalanságot: „Hallottál már visszhangot? E reménytelen kőtömb fe-
leletében mennyi ráparancsoló bűvölet” (14. p.); „A férfiak erős kézszorítást cseréltek” (19.);
„Lőttek, kedves a háromszobás lakásnak… De tedd magad komótosan…” (20.) stb.
349 „Ligeti Ernő Molter Károlyhoz, Kolozsvár, [15.  jan. 928.]”, in Molter Károly levelezése. 2.  k.
1927–1932.  Sajtó alá rendezte és a  jegyzeteket írta Marosi Ildikó. (Budapest–Kolozsvár:
Argumentum–Polis, 2001), 48–49.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 127 ]

szerint Ligeti színvonalas polgári regényeket írt, melyben a közönség igé-

nyeit is igyekezett kielégíteni. Ez a tétel konkrétan is megfogalmazódik a ki-
tűnő műelemző, Nicolae Balotă tiszteletre méltó vállalkozásának, a Scriitori
Maghiari din România 1920–1980 című tanulmánykötetnek egyébként tájéko-
zott Ligeti-portréjában350 is. Ha azonban érvényes az, amit föntebb írtunk
erről a prózáról, akkor e tételnek körülbelül az ellentéte igaz. Mert Ligeti,
ha szeretettel – és sokszor tárgyilagosan, máskor iróniával – nézte is hőseit,
elítél mindent, ami közönséges bennük. A közösség – erkölcsi állagát és
szellemi kapacitását tekintve – szigorú kritika tárgyának bizonyul. Annak,
amit Ligeti írt, egy-két kivételtől eltekintve, semmi köze a  szórakoztató-
iparhoz. De szándéka szerint jóval több puszta krónikánál. Amint azt a bal-
oldalnak a polgári irodalmat illető kritikájával kapcsolatban írja: „Minden
nagy írásmű végelemzésben formai probléma. Minden írói küldetés a maga
egyéni (amely természetesen lehet kollektív is) életének formai kiélése. Ezt
tanította Lukács György is, aki pedig tudtommal megbízható kommunista.
Mialatt az író befúrja magát abba a titokzatos mélységbe, ahová annyiszor
kell leszállania, hogy egy gyöngyszemet hozhasson fel, mindenre gondol,
350 Nicolae Balotă, „Ligeti Ernő (1891–1944)”, in uő, Scriitori maghiari din România 1920–
1980.  (Bukarest: Editura Kriterion, [Biblioteca Kriterion], 1981), 124–[131.] A  friss román
recepcióból: Gavril Scridon, „Ligeti Ernő (1891–1944)”, in uő, Istoria literaturii maghiare din
România 1918–1989. (Cluj-Napoca: Editura „Sfinx”, 1996), 125–127. Ezúton mondok köszöne-
tet Cséffán Szilviának, aki 2002 körül lefordította számomra a két román Ligeti-portrét. Balotă
könyve azóta megjelent magyarul: Romániai magyar írók 1920–1980. Írói arcképcsarnok. Fordította:
Vallasek Júlia (Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2007). Ligeti munkáinak és a két háború közötti
erdélyi polgári prózairodalom eredményeinek korabeli román fogadtatásáról lásd Berde Mária
„Ion Chinezu: Képek az erdélyi magyar irodalomból. Aspecte din literatura maghiară ardeleană”
című recenzióját. Erdélyi Helikon, 5. sz. (1931): 396–400. Ebben olvasható az alábbi passzus:
„Különös gondot szentel Chinezu a »városi regények« között Ligeti Ernő Fel [sic!] a bakra! című
munkájának. Az új uralom nyomában támadt magyar tisztviselőtragédia okát nem a végzetben,
hanem a »hős« oktalan viselkedésében látja, anélkül, hogy megrendülne felette. Így is lehet, lám,
felfogni ezt a témát, nem csak a magunk sajgásain és pátoszán keresztül! – Karácsony Benő
Pjotruskája a legkellemesebb erdélyi olvasmány címét kapja meg, kevesebb megértést találnak
Chinezunál Kádár Imre és Székely Jenő.” (Uo. 398.) Annál meglepőbb, hogy néhány évvel később
Chinezu az erdélyi magyar irodalomról a Revista Fundaţiilor Regaléban közölt összefoglaló tanul-
mányából egyszerűen kifelejtette a magyar polgári írókat – legalábbis Szenczei László a cikkről
írt glosszája szerint. (Illetve, Szenczei egyik megjegyzéséből kikövetkeztethetően: a zsidó írókat.)
Szenczei állítja, hogy Chinezu eleve nem jóhiszemű: „Úgy tetszik, mintha esztétánk alapjában
véve nem sokra becsülné az erdélyi magyar irodalmat, s lelke mélyén csak előkészítő-félét látna
benne a többségi irodalomba való beolvadásba. Méltatásai annyira általános jellemzések, hogy
legalább tíz különféle nemzet írójáról el lehetne mondani. Sehol sem érezzük, hogy igazán meg-
csapta volna az erdélyi magyar lélek különös levegője, és őszinte szót parancsolt volna a tollára.
De bezzeg milyen friss és mohó, ha az erdélyi könyvek többségi vonatkozásait érinti! Ez nem
igazi számadás az erdélyi magyar szellemről, ez inkább valami éhes és öntudatlan prófécia
a beolvadásról, ami azért is keserű, mert képmutató bókokkal van leplezve.
Van ennek a krónikának egy másik szempontja is, ami hallgatásában sokatmondó. Szántó
György, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Bárd Oszkár nem szerepelnek az erdélyi magyar
irodalom képviselői között. Ez a  szempont nem egyezik a  mi szellemünkkel és lelkiisme-
retünkkel, s  így udvariasan, de határozottan elutasítjuk.” Szenczei László, „Antikrónika”,
Pásztortűz, 8. sz. (1935): 183.
[ 128 ] Ligeti Ernő

csak a »társadalomtudósításra« nem. Még kevésbé, hogy ő most azt csinálja,

amit az adóellenőrök Taskentben vagy a bizalmiak a kaukázusi hengermű-
veknél, csak más színben.”351
Pedig egyébként az alkatában van olyan vonás is, amelyet egy bestseller­
író jól kamatoztathat. Kőmíves Nagy Lajos rövid, de kifejező, 1926-ban írt
Ligeti-portréjában találtam rá a kissé meghökkentő passzusra: „A remény-
telenség, a teljesületlenség poétája Ligeti Ernő. A cinizmus és irónia pajzsá-
val vértezi magát ez a »halk lépésű« nagy gyermek, de titokban elmenekül
önharcai elől a szentimentalizmus zsongító karjaiba, és ellágyuló megfelejt-
kezéssel engedi át magát a moziromantika narkózisának. A meghatottság
gyermeki könnyeit láttam leperegni arcáról Monte Christo szenvedései fe-
lett és felujjongani az »erény« diadalán.”352 Nos, az a munkája, amely való-
ban nem akar többet, mint igényesen szórakoztatni, nem a könnyzacskókat
célozza meg. Ez a Sumacher című, föntebb említett novellából írt „igen ér-
dekes és vidám fordulatú” (amint azt megjelenési helyén353 beharangozták)
kisregény, A csodadoktor. A novellában Sumacher gyöngébbnek bizonyul, és
végül is elmegy a városból, a kisregényben viszont Boldizsár István győz;
a  hepiend itt az azért fizetett ár, hogy a  kisvárosi polgári miliőnek a  ku-
darc utáni állapotát – a visszasimulást az unalomba – is jellemezhesse az
író. A kisregény könnyedebb-vidámabb, kritikája tompítottabb, társadalmi
„tabló”-ja viszont szélesebb körű a novelláénál, s belefűzetett egy szerelmi
szál is. Ilyesmit valóban pénzért, kényelemből, pihenésképpen, szórakozás-
ból, de ugyanakkor a középosztályi tömegkultúra emelése érdekében írtak
akkoriban jó nevű írók is – azaz a Nyíl szerkesztői koncepciójának A cso­
dadoktor nyilván tökéletesen megfelelt. A  regény érdekessége, hogy vis�-
szafogottan megjelenik benne a városi – valószínűleg fővárosi – (eredetű)
szleng, amely az erdélyi prózában ekkor ritkaságszámba megy. Ennek ko-
rabeli létére éppen egy székelyudvarhelyi író, Tomcsa Sándor írásait olvasva
figyeltem föl valaha (s A csodadoktor városának is Udvarhely a neve), de nála
osztályközi és „link” elemek, bohémek használják ezt a nyelvet, Ligetinél
pedig a kisvárosi középosztály. És persze ott van e nyelvezet egyik válto-
zata Karácsony Benő prózájában is. (A  Nyílnak ebben az évfolyamában
többek között Schöpflin Aladár, Rejtő Jenő, Bibó Lajos, Tersánszky Józsi
Jenő, Komáromi János, Szántó György kisregénye olvasható, és persze
gyöngébb szerzőké is.) A csodadoktort Erdélyben is lehetett olvasni; a Keleti

351 Ligeti: Irodalom és…, 457.

352 Kőmíves [Nagy] Lajos, „Vázlatok erdélyi írókról”, in Kuncz Aladár, szerk. Újságíró Almanach
1927. I., 261.
353 A Nyíl című budapesti regényújság 1932. 11. számaként jelent meg (42. regény, 1932. márc.
17., [1]–19., Nemes Attila illusztrációival).
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 129 ]

Újság híranyagában legalábbis ez szerepel: „Kapható mindenütt.”354 A rek-

lámszöveg fölhívja a figyelmet arra, hogy az író ezúttal egy erdélyi kisváros
„figurái”-val foglalkozik. Ennek információértéke lehetett: sokan tudták,
hogy eddig Erdély magyar fővárosának társadalmával foglalkozott szép-
prózájában és publicisztikájában.
Ligeti Jákob az angyallal című kisregényét azért itt említem, mert en-
nek is az egyéni és a közízlés konfrontálódása a kiindulópontja. Egyébként
jó példa a  történetalakítás arányosságára és a  szöveg kidolgozottságára –
noha ebből is kanyaríthatott volna bestsellert, ha akar. Először az Erdélyi
Helikonban jelent meg 1929-ben, könyv alakban pedig majd több mint tíz
év múlva, valószínűleg 1942-ben, közös kiadásban Tersánszky Józsi Jenő
Forradalom a jég között című kisregényével. Három helyszínen játszódik ez
a művészet esendő voltáról szóló példázat, egy bányavidéki városban, ahol
impresszionista festőiskola működik – nyilván Nagybányán –, valamint
a Kárpátokban és Firenzében. A történetmondó a városi aranyozó fia, aki
megkéri az eddig ott ismeretlen – talán expresszionista – módszerekkel
alkotó rejtélyes, lobbanékony, kiszámíthatatlan, a professzionisták által vál-
tig lesajnált mestert – aki náluk akarja berámáztatni képeit (amiket aztán
másnap visszakér, mert meggondolta magát) –, hogy vegye maga mellé
tanítványának. A  mester előbb magával viszi a  fiatalembert a  hegyekbe,
majd el akarván kerülni, hogy az tanúja legyen az ő alkotói passzivitásának,
hazaküldi. Az otthon festőiskolába szegődő, majd korlátozott sikereket is
fölmutatni képes fiatalember jóval később kap újra információt róla. Az
első hír nyomán Firenzébe utazik, kapcsolatuk elmélyül, de a mester ekkor
már nem hisz a művészet erejében – a festészet csak a szépet ábrázolja, az
igazat, melynek az előbbi csak „alkatrésze”, nem is ismeri; folyton a rene-
szánsz klasszikus képek másolói között lebzsel, s  mint arra famulusa ké-
sőbb ráébred, képhamisító gyárat épített fel, hogy másolatokkal népesítse
be a világot, s így álljon bosszút a klasszikusokon, amiért képeik pontosan
lemásolhatók: „Hát lehet igazság az, amelyet te, gyarló ember még egyszer
meg tudsz ismételni? Ha az epigon ugyanazt ugyanúgy csinálja, amit ők,
a művészetek szentjei és egyházatyái, ha az alkotásnak nincs sorsszerűsége,
ha egy kép nem egy: utánozhatatlan élet is egyben, ha a hamisítvány előtt
is úgy borul le a hívő, mint az igazi előtt, ha leakasztod a Mona Lisát és
odacsúsztatod a magadét és senki sem veszi észre.
Isten egy tüsszentése tökéletesebb, mint Rembrandt agyveleje. Mert
nem találsz két falevelet, amely hasonlítana egymáshoz.”355
354 Ligeti Ernő, „A csodadoktor”, Keleti Újság, 1932. április 18., 10.
355 Ligeti Ernő: Jákob az angyallal. – Tersánszky Józsi Jenő: Forradalom a  jég között. Grafika
Nyomdai Műintézet, Nagyvárad (Örök betűk. Új magyar szépirodalom tíz kötetben.
[ 130 ] Ligeti Ernő

Azok a szférák, amelyekben a Jákob az angyallal és még néhány írása mo-

zog, idegenek Ligeti társadalmi regényeinek terepétől. Ez utóbbiak közül
a legkiérleltebbnek a középső tűnik föl, s talán éppen azért, mert itt végleg
elhagyja a csak a közre vonatkozó részleteket, s a belső világokat firtatja.
Évekkel A kék barlang megírása után saját polgárábrázolásának kísérletéről
is vall Zsolt Béla Gerson és neje című regényét recenezálva: „A magyar iro-
dalomban – eltekintve a kimondottan osztályharc jellegű írásoktól – senki
még a  polgárt úgy nem vetkőztette pőrére, mint éppen Zsolt Béla. (De
azért nem tudna nélküle élni.)”356 Itt mondja ki expressis verbis, hogy eh-
hez az összetett viszonyhoz a gúny s az irónia illik leginkább; egy másik
megjegyzésben, szintén Zsolt könyvéről szólva, mintha azoknak akarna
válaszolni, akik félreértették A  kék barlangot: „Édes istenem, nem túlsá-
gosan igényes téma, de néha a legapróbb részletek mutatják a legnagyobb
távlatokat.”357
Mindez három évvel A  kék barlang megjelenése után kerül papírra.
A regényből szépen kirajzolódik Kolozsvár húszas évekbeli világa, illetve
annak a mindennapi, békésebbik oldala. Nem esik szó ostromállapotról,
iskolaállamosításról: a mikroszkóp alá Egyedi Pál gyárigazgató és felesége
egyhangú élete kerül. Mintha helyrerázódtak volna a  dolgok, legalábbis
azok számára, akik szerepet vihetnek az állam pénzpolitikája, a közgazda-
ság szempontjából; az itt színre lépőknek nincsenek kisebbségi sérelmeik,
sőt a vállalkozás üzemeltetésén és a cégen belüli hatalmi harcokon kívül
eső társadalmi problémák egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Egyedi
a  beosztottjai közül azzal szolidáris, akit előmenetelében sakkfiguraként
használhat, a  társadalomalakító ideológiák roppant unalmasak számára.
Az 1919-es magyar proletárdiktatúra emléke fölrémlik a közelmúltból, azt
természetesen elítéli, de az olasz tengerparti nyaraláson a környezetükben
levő olasz kiszolgáló személyzetre, illetve a turistákból élő olaszokra tett
megjegyzése, hogy azok mind fasiszták, kikövetkeztethetően arra utal csu-
pán, hogy a fasizmus szerinte túl szociális rendszer. (Egyébként a regény
érdekes adalék ahhoz is, hogy Mussolini rezsimje alig idézett elő változást
az olasz mentalitásban.) A férfi munkájának, karrierépítésének, az asszony
unalmának kalitkájában tengődik, így lesz e mű a polgári közöny, unalom,
kifulladtság regénye – illetve az ezekből való kitörési kísérletek kudarcáé.
(Ligeti körülbelül a  regény egyharmadánál értekezni is kezd az ábrázolt
Összeállította Relle Pál. II., é. n.) 81. Lásd még a regényről Vallasek finom elemzését: Vallasek
Júlia: Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940–44  között. Kossuth Egyetemi Kiadó,
Debrecen 2004 (Csokonai Könyvtár. [Bibliotheca Studiorum Litterarium] 30.), 232–233.
356 Ligeti Ernő, „Zsolt Béla: Gerson és neje. (Regény, Génius kiadás)”, Erdélyi Helikon, 10. sz.
(1930): 867.
357 Uo.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 131 ]

életforma közegéről – az unalomról.) Zobeltitzcel, a  választékos, világ-

utazó német intellektuellel való megismerkedése ébreszti rá Gabyt, az as�-
szonyt egy másik – talán elérhető – világ létére, de e kapcsolatot a férfi
még a döntő pillanat előtt lezárja (hasonló logika szerint, mint a Belvedere
hőse a prágai lánnyal szövődő románcát). A házasságbeli viszony megújí-
tására, fölfrissítésére hivatott élmény, az adriai nyaralás képezi a lőporos
hordóba dobott gyutacs szerepét, amennyiben a  hölgy egy olasz fiatal-
emberrel, az úr pedig valamivel később, már otthon, Aranyosváron, de
olaszországi fölismerései nyomán – több klasszissal lejjebb kísérletezve
– egy hivatásos örömlánynál próbál vigasztalást találni. Mindketten ide-
jében visszafordulnak azonban, s  az utolsó képben – a  feleség megren-
dezte szimbolikus nagytakarítás után – a repülni induló, ám inkább csak
zuhanó madárpárban ismerhetnek magukra, illetve látja meg őket az író.
A  főszereplők – és nagyrészt környezetük is – inadekvát módon fogják
föl szerepüket. „Egy percre se felejtsd el, barátom, […] hogy Gaby gö-
rög–latin szakos tanárnak készült. Ha idejekorán nem lépek közbe, elve-
szett volna az életnek, és ásóval sem tudtuk volna kiásni a  múlt ostoba
kövei közül”358 – így figyelmezteti egy közösen eltöltött tengerparti estén
egyik ismerősüket a férj. Aki egyébként (minthogy a házasságuk egyébről
sem szól, mint az ő szakszerű és sikeres igazgatói tevékenységéről, a tulaj-
donos nagybácsival való összekülönbözéséről, majd az új gyáralapításról)
végleg eltemette Gabriellát az unalomba. A regény erről az életformáról
szőtt apró megfigyelések sorozata; a  végkifejlet (túlzott?) késleltetése ta-
lán éppen annak a következménye, hogy e részletekben, mint cseppekben
akarja fölmutatni az író a közöny tengerét. A kék barlang roppant finom
szerkezetű munka; benne van egy kapitális giccsregény esélye. Olyannyira,
hogy akár egy effajta polgári giccsregény paródiájaként is olvasható. Ezt
igazolja a regényen végigvonuló visszafogott irónia, amelynek keretében
néhány regényalak – főleg a  négyszögletes szellemű Egyedi – az egész
közhelyszótárt fölmondja. Ez az irónia persze rejtett; olyannyira, hogy sok
olvasója bizonyára föl sem fedezi. Ezzel áll hadilábon Egyedi, aki görcsö-
sen fél a nevetségességtől – Ligeti egy helyütt egyébként éppen arról ér-
tekezett, hogy az irónia teljességgel hiányzik a középréteg önreflexiójából.
Egyszóval A kék barlang a korszak egyik legaprólékosabban megmunkált
erdélyi regénye. Az 1945 utáni Ligeti-recepció éppen erre nem figyelt föl.
Aminthogy a  korabeli sem (nagyon). Volt, aki Bovaryné-epigonnak látta
a regényt, holott ebben is volt tudatosság. Ezt Dienes László vette észre:
„Furcsa egy regény ez. Lehetetlen, hogy olvasván az ember ne gondoljon

358 Ligeti Ernő, A kék barlang: Regény (Cluj-Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh, 1927, I. k.), 208.
[ 132 ] Ligeti Ernő

Bovarynéra. S az ember csodálkozik, hogy az írónak volt bátorsága olyan

könyvet írni, amely erre a  tökéletes elődre utal. Pedig mást akar, mint
Flaubert. A  legnagyobb különbség lényegbevágó: itt a  férj is Bovaryné
lesz – legalábbis egy kicsit. Bár nem kezdettől fogva, s éppen itt van a re-
génynek egyik gyöngéje: a férj alakja nem következetes.”359
Nem érdektelen talán, hogy (máshonnan) sejthetjük, mit is gondolha-
tott Ligeti a  házasságról és akkoriban (már) sokat emlegetett válságáról.
A Korunk, bevezetve az égető társadalmi kérdések Nyugat-Európában meg-
szokottá vált nyílt megvitatását, vitaestet rendezett Benjamin Β. Lindsey,
a „denveri gyermektörvényszék” bírája a „pajtásházasság”-ról szóló köny-
véről, illetve arról, hogy a szerző az így nevezett gyakorlatot – a farizeusság
megszüntetése, tragédiák megelőzése s egy tisztább eszmény megvalósítása
érdekében – törvényesíteni kívánta. A  pajtásházasság a  javasolt törvény
– a  Keleti Újság cikkírójának (talán Gaál Gábor tárgyszerű ismertetőjére
támaszkodó) interpretációja szerint – „a  házasság törvényesen elismert
formája megfelelő születési ellenőrzéssel, amely fölbontható a házasfelek
kölcsönös kérelmére anélkül, hogy a feleség a férjjel szemben válásuk után
bárminemű tartásdíjat követelhetne”.360 Ennek legfőbb új eleme a fogam-
zás elhárítása. A Korunk vitáján tehát Gaál Gábor ismertette a könyvet, a to-
vábbi előadók Varga Béla unitárius teológiai professzor, filozófus, Ligeti
Ernő és Déry Gyula voltak. Varga Lindsay-t jóhiszeműnek, a javaslatot vi-
szont kivihetetlennek tartotta, a reformkísérletből egyedül a házasulandó
felek kötelező orvosi vizsgálatát vélte „megszívlelendőnek”; Déry szerint az
egész kérdés kispolgári probléma, mert a proletárcsaládokban nincs válság,
Lindsay könyve pedig „a  polgári gondolkodás szülötte”, tehát elvetendő.
A negyedikként hozzászóló Aradi Viktor szerint is egy új társadalmi rend
(Aradi világnézetének ismeretében nyilván a  kommunizmus) meg fogja
oldani ezt az ügyet is. Ligeti szerint a pajtásházasság az amerikai „utilita-
risztikus házasság” speciális „technikai intézmény”-e, Lindsey e könyvénél
pedig fontosabb a  gyermekbíróságnál folytatott több évtizedes munkája.
A Keleti Újság összefoglalója szerint előadásában ide konkludált (nem vilá-
gos ugyan, hogy ez egészében a könyv Ligeti-féle olvasata-e csupán, vagy
részben attól függetlenülő véleménye, de ez a kérdés lényegét nem érinti):
„A Lindsay-féle célkitűzéseknek e pillanatban egyetlen reális értéke, hogy
valaki bátran fölveszi a  harcot a  hazugságok és a  farizeuskodások ellen.
Hangoztatja a  haladó polgár felfogását, amely abban áll, hogy egyforma

359 Dienes László, „A kék barlang”, in uő, Sejtelme egy földindulásnak. Kritikai írások (1921–1931).
Válogatta, sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Sugár Erzsébet. A bevezető tanulmányt
írta: Kovács János (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1977), 262.
360 „Pajtásházasság”, Keleti Újság, 1929. április 17., 4.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 133 ]

szabadsággal vizsgálgatja a  kérdést, és jelen esetben, ha el is ismeri az

idők változása következtében beálló reformoknak a  szükségességét, egy-
ben korlátokat is szab elébük, mert csak a szerves fejődés lehet garanciája
minden reformkísérletnek, és minden olyan házasságot reformálni akaró
törekvés, amely a házasság mögött álló erkölcsi ideáltól eltekint, csak igen
rossz következményekkel járna.”361 Ez az eset nemcsak írónk életvezetési
felfogásához ad (regénye értelmezése szempontjából is hasznos) adalékot,
hanem ahhoz is, hogy a kolozsvári társadalmi életet milyen modern kérdé-
sek foglalkoztatták, és hogy hányféle álláspont ütközhetett azok kapcsán.
Ugyanerről a témáról Ligeti korábban önálló önálló előadást is tartott.362
Említettem, Molter Károlynak írt egyik leveléből363 tudjuk, hogy Ligeti
meg akarta írni a Föl a bakra! második kötetét, amelynek időkerete az egy
évtizeddel az összeomlás után elkövetkező korszak lett volna, hőse pedig
Elekes fia, aki az 1925-ös regény végén kollégiumba került. Máshol is
nyoma maradt annak, hogy az írót foglalkoztatta az új, felnőtté már a ki-
sebbségi helyzetben váló generáció világképe, illetve a hőskor nemzedéké-
hez fűződő viszonya. Ez a  tárgya az 1931-ben megjelent A  két
Böszörményinek, amely Molter Károly szerint (akinek e  meghatározására
többen is hivatkoztak a  regénnyel kapcsolatban) „Az erdélyi toryk és
­whigek” harcának regénye.364 Ebben (is) az erdélyi magyar város társadal-
mának teljes keresztmetszetét akarta nyújtani az író, középpontjában a kö-
zépréteg dzsentrinek látszó – tulajdonképpen vidéki-félparaszti eredetű,
de úriemberi életformát folytató – ágának két nemzedékével; a magyar elit
konzervatív és reformszárnya mellett apolitikus hivatalnokokat, a  „füg-
getlen értelmiség”-et, a cionistává váló, illetve a magyarnak megmaradó
zsidó polgárságot, a részben belőlük kinevelődő illegális kommunistákat,
szocdemeket, Pata utcai proletárokat szerepeltet benne. (A  város itt is,
mint a  korábbi Ligeti-regényekben – a  korabeli szociológiai tényeknek
megfelelően – magyar dominanciájú.) Különösen erős színekkel rajzolja
meg az új nemzedék kérlelhetetlen osztályharc-romantikáját, amely külön-
ben nem a konzervatívok elleni reakció, vagy nem elsősorban az, hanem
szokás, divat, európai áramlat, és elsősorban brosúrákból merít, nem az
empíriából. A két Böszörményinek, sajnos, van cselekménye. Sajnos, mert –
ahogyan ezt Török Vilma kibogozta – Ligeti egy korabeli újsághírre épí-
tette az első fejezetet: egy németországi orvos szándékoltan sikertelen

361 Uo.
362 „Ligeti Ernő előadása a marosvásárhelyi újságíróklubban”, Keleti Újság, 1929. január 23., 7.
363 „Ligeti Ernő Molter Károlyhoz, Kolozsvár, [15. jan. 928.]”, i. m. 1928. január 15-én, 48–49.
364 Molter Károly, „A két Böszörményi”, in uő, Szellemi belháború. Tanulmányok, cikkek, krokik
(1918–1944) (Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1968), 238.
[ 134 ] Ligeti Ernő

abortuszt hajtott végre egy szállodai szobában, cserbenhagyott áldozata

pedig belehalt az akcióba.365 A  regényben ezt a  műtétet éppen az öreg
Böszörményi, a Magyar Párt intranzigens híve abszolválja egy manikűrös-
lányon, fiának szeretőjén. Bár nem szándékosan végzi rosszul a műtétet,
csak éppen hagyja elvérezni a lányt; nem fordul senkihez segítségért, mert
nem akar lelepleződni. (Ez a  fiatal Böszörményi tudtán kívül történik.)
Eltekintve attól, hogy világképük és erkölcsük vonatkozásában konzerva-
tív és puritán orvosok – mellesleg magyar urak – ritkán végeznek tiltott
műtéteket, pláne ritkán hagyják ott vérző, de még élő áldozatukat, az öreg
Böszörményi később kibontakozó jellemével végképp nincs összhangban
ez az eset. Igaz, később az orvos ezért lesz öngyilkos – búcsúlevelében
a hagyományos erkölcsi értékrend őrzésére intve fiát. Márpedig ez a levél
tudatosan van éppen ott elhelyezve a regényben, ahol van – csak éppen
nem biztos, hogy jó ötlet volt egy ekkora bűn titkát a halálba cipelő em-
berrel mondatni el a tanmesét, minthogy az ezt hitelesítő erkölcsi tisztulás
folyamata túlontúl késleltetett és kidolgozatlan. S  kétségkívül szokatlan,
hogy (nem szándékos) gyilkossága és öngyilkossága között az orvos még
összeméri erejét modern eszmék (például a  kommunizmus) iránt lelke-
sedő fiával, mindenütt fölvázolva a  konzervatív eszmerendszer erkölcsi
fölényét. Nem az öreg Böszörményié egyébként az egyetlen kidolgozatlan
jellem a  regényben – itt van mindjárt a  fia, aki a  második kötet végére
ösztönös anarchistából Magyar Párt-i szavazóvá és a nemzeti szolidaritás
hirdetőjévé válik. Természetesen van ilyen fejlődési pálya. S  éppen a  re-
gény megírása és cselekménye (az 1920-as, 1930-as évtizedek fordulója)
idején lehetett: a páneurópai kongresszusok, népkisebbségi ligák és lesze-
relési konferenciák ekkorra már nyilvánvalóvá váló csődje után, a nemzet­
állami koncepciók megszilárdulása idején megindul a nemzeti kisebbségek
belső egységesülésének folyamata is (s nem sokkal később Ligetinek mint
a Független Újság főszerkesztőjének is fontos szerepe lesz abban, hogy ez
romániai magyar vonatkozásban a polgári demokratikus elvek tiszteletben
tartásával menjen végbe). Csakhogy A két Böszörményi zanzásított, ennek
ellenére kissé terjengős (vissza)fejlődésregény, publicisztikus betétekkel;
az epizódszereplők rendre megjelennek, és fölmondják világnézetük
szimplifikált változatát. Ez a panoptikumszerűség módot adhatna a gro-
teszk ábrázolásmódra is, de a  regényben inkább az érvényesül, amit
Kőmíves Nagy Lajostól az író szentimentalizmusra való hajlamáról idéz-
tünk, meg a többször emlegetett publicisztikusság. (Nem tarthatjuk kizárt-
nak, hogy az elsietettség oka az volt, hogy a nem sokkal korábban lezajlott

365 Török: Ligeti…, 122. fól. és 184. jegyzet.

 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 135 ]

„gyávaság” [vallani és vállalni] vita hatására Ligeti közre akart adni egy
a  társadalmi kérdéseket kritikusi módon vizsgáló regényt. Ez nem sike-
rült.) Mindazonáltal külföldön talán ez a  munkája lett a  leghíresebb,
amennyiben a  spanyol sajtóban remekműként méltatták.366 Kerecsényi
Dezső, a Pro­testáns Szemle cikkírója pontosan ismerte föl e hiányosságokat:
„A regény legnagyobb hibája […] az adekvát és rögtön prezenciába lépő
szavak hiánya. Szó és mondanivaló között kínos szakadékok tátonganak.
Szakszerű próza és értékvesztett sablonok szélső pontjai között imbolyog
a stílus, s szinte állandóan menekül a múltba hajlás, a reflektáló emlékezés
attitűdje felé, mely legkevésbé kíván jelen értékű szavakat.”367 „Azt kapjuk,
amit a kritikus mondana, ha ennek a lelki kiömlésnek a lendületét, drámai
feszültségét akarná fogalmi ruhába öltöztetni.”368 Kerecsényi egyébként
azzal, amit Ligeti a történeti folyamatról és annak az ifjabbakra gyakorolt
hatásáról mondani szándékozott, egyetértett. Az ideológiai ellentábor
képviselője, Gaál Gábor – akiről Ligeti egyébként később méltányosan és
tárgyszerűen emlékezett meg369 – az író szemléleti hibáiból eredezteti a re-
gény csődjét. Kritikája szerint ez a szemlélet romantikus, valóságellenes –
már maga az „örök emberi” feltételezése is romantikus vonás –, „a konflik-
tus kibonyolítása” pedig – nem eszközeiben, hanem eredménytelenségében
– abszurd, főképpen azért, mert a szerző heroizálja hőseinek – az idő ros-
táján kihullott (erdélyi) középosztálynak – a sorsát, azaz a bukását. „A rea­
lista kor- és világnézeti regény, mely társadalmi mozgalmakat, politikai
harcokat és magánéleteket kellene hogy ábrázoljon az idők forrása tükré-
ben, neurotikusok magánügyeinek regénye lesz.”370 (A Gaál kritikáját dik-
táló voluntarisztikus világszemléletet viszont Ligeti minősíthette utópistá-
nak, éppúgy, mint másoknál a  konzervativizmus megcsontosodott
változatát, amely olyan értékek szerint akarja átszabni a világot, amelyek

366 Lásd: „Az A.  B.  C., Spanyolország legnagyobb napilapja, hosszú cikket írt Ligeti Ernő új
regényéről. A cikk írója a Los dos Böszörményit Turgenyev legjobb alkotásaival hasonlítja
össze”, Keleti Újság, 1931. augusztus 28., 9. E figyelemnek csak a személyes kapcsolatokban
rejlő okát tudom föltételezni. Ligeti pályakezdete idején jó viszonyban volt Orbók Attilával,
és ez a kapcsolat a későbbiekben is megmaradt. Orbók Attila testvére, Orbók Loránd pedig
Lorenzo Azértis néven sikeres spanyol színpadi szerzővé lett. Ebből háramolhatott át vala-
miféle kapcsolatháló öccsére, aki segíthetett Ligeti külföldi recepciójában. Ezt a hipotézist
támasztja alá az alábbi cikk: „A kolozsvári Orbók Attila az Azori szigeteken egy egzotikus
fejedelem társaságában darabot írt és befejezi tragikusan elhunyt bátyjának két félbemaradt
színdarabját”, Keleti Újság, 1931. augusztus 29., 10. Kiderül belőle, hogy Orbók nem sokkal
korábban Párizsban találkozott bátyja özvegyével, s  hogy az egyik színdarab hőse Goya,
a festő – akiről egyébként Ligeti regényt akart írni.
367 Kerecsényi Dezső, „Ligeti Ernő: A két Böszörményi”, Protestáns Szemle, 1931, 719.
368 Kerecsényi, i. m. 720.
369 Ligeti: Súly alatt…, 125–126.
370 Gaál Gábor, „A realizmus felé”, in uő, Válogatott írások. I. k., 1921–1940. Tanulmányok és
cikkek. Szerkesztette: Sugár Erzsébet (Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1964), 426.
[ 136 ] Ligeti Ernő

a  valóságban nem léteznek, illetve nem hatnak senkire.) Azonban a  ki-

sebbségi magyar társadalomszervezés iránt elkötelezett és „konzervatív”
Pásztortűz kritikusa sem látta sikerültebbnek a  művet – s  nem enyhített
bírálata nyelvezetén azért, mert a  szerző e  folyóirat megbecsült munka-
társa volt –, írástechnikailag azért, mert az riportszerű, bőbeszédű, s fő-
ként „félig regény, félig bölcselkedés” – az író léket vágott a szereplők fe-
jén, „hogy állandóan láthassuk összes gondolataikat”371 – tartalmilag,
illetve üzenetét tekintve pedig azért, mert nem ad hiteles képet az erdélyi
középosztályról, következésképpen a kisebbségi helyzetről sem. Azt elhi-
szi a  recenzens, hogy Kolozsváron léteznek olyan, általa bizonyára ext-
rémnek tekintett magatartásformák, amilyeneket az ábrázolt csoportok
tanúsítanak – például amelyek (szerinte) az akkor még szokatlan, új
szexuál­pszichológiai beállítottságból erednek –, csakhogy a vizsgálat kizá-
rólag ugyanannak a már idejétmúlt magatartásformának két változatára irá-
nyul, a regényben szereplő két generáció tagjai, apák és fiak egyaránt lema-
radtak az időben, a  fiatal Böszörményi sem képviseli az új Erdélyt,
amelynek előretörő új csapata teljes egészében kimaradt a  regényből.
Borbély István itt nyilván az Erdélyi Fiatalok folyóirat körül szerveződő és
más párhuzamos nemzedéki csoportokra utal, amelyek tudományos vér-
tezettséggel készülnek a kisebbségi társadalom átszervezésére. Végül idéz-
zünk itt egy, a bibliográfiákban nem szereplő, apró, de elég fontos helyen
megjelent recenziót a regényről. A budapesti Literatura névtelen szerzője
a regény fotográfia- (azaz nyilván: dokumentum-) jellegét, a cselekmény
mozgalmasságát emeli ki (nem a  szöveg megformáltságát), azt jósolja,
hogy sok vitát fog kiváltani; végső ítélete azonban egyértelműen pozitív:
„Sok erdélyi regény találta már meg hozzánk az utóbbi évek folyamán az
utat, de egyet sem találtunk közöttük, amely a mai Királyhágón túli lelket
ilyen megdöbbentő valóságban állítsa elénk.”372
Egy évvel A  két Böszörményi megjelenése után Ligetinek újabb regé-
nye jelenik meg, szintén az Erdélyi Szépmíves Céhnél. Ez Az idegen csil­
lag, illetve a második, budapesti kiadás címe szerint A néger hősszerelmes.373
A 19. század magyar irodalmában többek (Egressy Gábor, Jókai Mór) által
tanulmányban, emlékezésben megjelenített néger Shakespeare-színésznek,
Ira Aldridge-nak az életrajzi regénye ez, akinek nagyapja még törzsfőnök
volt Afrikában; apját és nagyapját hittérítő prédikátor menekítette szabad-
ságlevél birtokában Amerikába a rabszolga-kereskedők elől. A törzsfőnök

371 Borbély István, „Új regények. II.”, Pásztortűz, 3. sz. (1931): 534.
372 Ligeti Ernő, „A két Böszörményi”, Literatura, 6. sz. (1931): 217.
373 A két kiadás főszövegének szedéstükre azonos, tehát nem eltérő szövegváltozatokról van szó.
A magyarországi kiadást viszont az író utószóval látta el.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 137 ]

nagyapa egy idő után visszatér, s örökre eltűnik a dzsungelben, az apa vi-
szont az Újvilágban a  feketék prédikátora lesz. Ira Aldridge fölserdülve
Edmund Kean, az Amerikában vendégszereplő Shakespeare-színész szol-
gájává szegődik, s  búcsú nélkül elhagyva szüleit Angliába költözik, majd
miután a mogorva Kean kidobja, maga is autodidakta színész lesz, utóbb
Európa-szerte ismert aktor, német lovag, császárok kitüntetettje – de végül
a cári udvarból hazafelé tartva magányosan hal meg a łodzi gettó zsidói
között.374 Aldridge a  regényben ösztönös, robusztus, képzetlen tehetség,
természetes őszinteséggel fogadja be a civilizációt és ütközik annak reali-
tásaihoz; minél otthonosabban mozog benne, minél több elismerésben ré-
szesül, annál inkább érezni kénytelen az idegenségét, azt, hogy a tehetségét
értékelik ugyan, de főként az egzotikumot látják benne, s bár ugyanannak
az angol kultúrának a neveltje, mint az ország többi polgára, igazából soha-
sem fogadják be. Élete végén ismeri föl visszavonhatatlanul, hogy alkata és
környezete visszazárja őt a régen és önként elhagyott Harlembe, az etnikai
hovatartozás karámjába, amelynek közegét a łodzi zsidók körében éli újra át.
Kós Károly, aki a  „regényes életrajzok” kurzusát mélységesen megve-
tette, s a regényről írt cikkében is elparentálta a reménytelen tömegeknek
írott efféle „életvágy-regényeket”, amelyek irodalomnak selejtesek, élet-
rajznak hazugak – a  legnagyobb elismeréssel illette Az idegen csillagot és
a fölhalmozott anyag mögé visszavonuló, csak hőse sorsán keresztül meg-
nyilatkozó szerzőjét: ,,Az idegen csillag minden Ligeti-írás között feltétlenül
a  legsikerültebb. Meséje az első szótól az utolsóig lebilincselően érdekes,
anélkül, hogy egyetlenegyszer is a  mai írók által gyakran használt olyan
eszközökhöz nyúlna, melyeket pedig sokrészben egzotikus tárgya kínál-
va-kínál, de amelyektől jóízlése visszatartotta.” S végül a többek által idé-
zett mondat: „Úgy érezzük, hogy ez az idegen tárgyú könyv sok kifejezet-
ten magyar tárgyú könyvnél magyarabb és sok erdélyi magyar kisebbségi
regénynél erdélyibb és kisebbségibb regény.”375 Valószínű, hogy a regény
már genezisében összekapcsolódott az európai nemzeti kisebbségek, ezen
belül az erdélyi magyarság ügyével. Írója, épp azokban az években, amikor
ezzel a témával foglalkozott, külpolitikai tárgyú publicisztikájában többek
között az afrikai néger rabszolgaság ügyéről is írt.376 Libériát annak idején
a fehérek filantrópiája és bűntudata teremtette meg, ők telepítettek „haza”
fölszabadított rabszolgákat. A cikk írása idején az egykori gyarmatosítók
374 A gettóélmény föltehetően Ligeti személyes tapasztalatára épül, Belvedere című regényének
elején a gyógykezelésre Prágába szállított katona főhősben egy pillanatra a lezárt múlt része-
ként feltűnik a varsói zsidónegyed emléke is. Ligeti: Belvedere…, 5.
375 Kós Károly, „Az idegen csillag: Ligeti Ernő regénye. (Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár,
1932.)”, Erdélyi Helikon, 2. sz. (1933): 134.
376 (l. e.): „Mi újság Libériában?”, Keleti Újság, 1931. január 17., 5.
[ 138 ] Ligeti Ernő

államaiban, Európában és Amerikában természetesen van emberi kiszol-

gáltatottság – de rabszolgaság éppen csak Libériában van. Viszont a rab-
szolgatartás állami legalizálására precedenst teremtő afrikai ország népszö-
vetségi delegátusa folyton beleüti az orrát az európai kisebbségek ügyébe.
Nyilván úgy, hogy kioktatja őket: tanúsítsanak önfegyelmet.
Az író vallomásából kiderül, hogy a  kisebbségi élet tanulságai inspi-
rálták elsősorban, nem az amerikai és nyugat-európai fekete reneszánsz:
„könyvem nem elhajlás eddigi témaérdeklődésemtől, ez a  mű végzetesen
kisebbségi, és talán nem is juthatott volna [eszébe] megírni annak, aki nem
él maga is kisebbségi sorsban, és nem látja azt a tragikus és csakis finom
lelki műszerekkel kitapintható helyzetet, amelybe egy kisebbségi ember
vagy nép a többségi néppel szemben kerül. Azoknál az íróknál is, akik mö-
gött már egy hosszú élet termékeny oeuvre-je áll, kielemezhető bizonyos
állandó lírai mag, amelyből a  látszólag a  legkülönbözőbb természetű és
kereszteződésű vegetációk sarjadzanak. Nálam a  kisebbségi érzés jelenti
a  csírázásra kész lírai magot, és önmagamhoz maradtam hű, amikor ezt
a könyvet megírtam.”377
Másrészt viszont valóban fontosnak tartotta a civilizációt az afrikai gyö-
kerű kultúra felől érő hatásokat, s ösztönözte őt a színész alakja is, akiben
a  feketék egyenjogúságért folytatott küzdelmének „legjellegzetesebb elő­
őrsét” látta meg. Nemkülönben izgatta a múlt egy „gyönyörű” színházi kor-
szakának megidézése s a jelennel való szembesítése.378 Meggondolkodtató,
hogy a korszak legjobb irodalomértőinek egyike, Cs. Szabó László – a má-
sodik, a magyarországi, A néger hősszerelmes című kiadásról írva – elismerni
látszik az őszinte, mégis sikertelen asszimiláció problematikájának aktua-
litását, s azt is, hogy „Ligeti regényes életrajza végig elkerüli az erőltetett
szimbolikát”, a központi motívum teherbíró volta iránt azonban kételyeket
támaszt. Szerinte a téma kiürülése szerkezeti gondokat okoz; ennek fölis-
merése késztethette az írót – „anyag és probléma kettős hiányában” – a re-
gény gyors befejezésére.379 Valóban tehertétele a műfajnak – a mi szempon-
tunkból –, hogy nem alkalmazhatja a drámaiság néhány pontba sűrítésének
módszerét – Ligetinek megint túl sokat kellett a narrációra bíznia. Ám az
is igaz, hogy az epikus folyamban vannak jól kiaknázott sűrűsödési pontok,
s fontos, hogy Ligeti a címszereplőt nem egyszerűen egy kiélezett helyzet-
ben megnyilvánuló drasztikus előítélet-rendszerrel ütköztette össze. A fő-
hősben otthontalansága nem akkor tudatosul, amikor példának okáért meg

377 Ligeti Ernő, „Utószó”, in uő, A néger hősszerelmes (Pantheon, [Budapest 1933]), [213.]
378 Uo., [213–214.]
379 Cs. Szabó László, „A néger hősszerelmes. Ligeti Ernő regénye. – Pantheon”, Nyugat, 1934. I.,
113.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 139 ]

akarják lincselni – otthon, Amerikában, amikor hazalátogat, s a feketékre

vonatkozó tilalmat áthágva lisztes képpel a színpadra lép. A fajgyűlölők elől
csak menekül. A  megsemmisítő csapások intelligens és jó szándékú em-
berek részéről érik; az első gyógyíthatatlan sebet egyetlen igazi szerelme
apjától kapja, egy kifogástalan modorú földbirtokostól, aki nyomatékkal
fölkéri, hogy mondjon le a lányával kötendő házasságról. Nem is a külső,
az Ira Aldridge köré vont blokád ennek a  regénynek az igazi tárgya, ha-
nem a színész belső fejlődésrajza. Ő akar menekülni a közösségéből, mert
nem is tudatosítja annak gettóba szorítottságát, s a négerek iránti szolida-
ritásra nem érez belső késztetést, csak jóval az után, hogy visszatessékelni
igyekeznek őt eredeti közegébe. Ligeti számára éppen ezért a  Cs. Szabó
recenziójának utolsó két mondata lehetett a lehangoló – „A könyv így is
biztos kezű író munkája és kellemes olvasmány. Remélhetőleg az író se
szánta másnak”380 –, mert nyilvánvaló, hogy egyik legfontosabb, s vérére
menő témáját dolgozta föl itt. A kisebbségi léthelyzetet, melyet már kettős
vonatkozásban is érezhetett – nemcsak magyarként a román társadalmon
belül, hanem zsidóként is a romániai magyar töredéktársadalomban. A re-
gény első kiadása még Hitler hatalomra jutása előtt jelent meg, de már nem
lehetett kétséges, hogy Európa közepén megkezdődik majd a zsidóságnak
nem pusztán a jogfosztása, hanem a disszimilációra való kényszerítése is.
Kázmér Ernő Cs. Szabónál sokkal érzékenyebben reagált a regényre, talán
éppen azért, mert annak központi problémája őt is foglalkoztatta. S  jó-
val kedvezőbb volt az ítélete is. A mű szerinte az életrajzi regények új és
értékes vonulatához tartozik, a  például André Maurois és Stefan Zweig
fémjelezte típushoz, és ha a nyugati kiadók fölfigyelnének rá, világnyelve-
ken sikert arathatna.381 A továbbiakról annyit tudunk, amennyi a Keleti Újság
egyik adatsorában olvasható: eszerint a regény németül a [Die] Tag című
bécsi lapban jelenik meg, angolra pedig Lengyel Emil, a New York Times
munkatársa fogja lefordítani.382
Könyvem elején említettem, hogy Lőrinczi László érdekesnek találta,
szerette volna megtudni, hogyan jutott el az író regénye forrásaiig. Ez
az 1933-as pesti kiadás utószavából kiderül. Azt írja Ligeti, hogy hősé-
nek nagy magyar szakirodalma van, Európában itt foglalkoztak vele a leg-
többet. Segítséget és forrásokat kapott a  Magyar Nemzeti Múzeumban
és a Nemzeti Színház könyvtárában; alapmű volt számára Rakodczay Pál
Egressy Gáborról szóló könyve, amelyben Egressy Aldridge-tanulmánya is

380 Cs. Szabó: A néger…

381 Kázmér Ernő, „Az idegen csillag. Ligeti Ernő regénye. Erdélyi Szépmíves Céh”, Pásztortűz,
2–3. sz. (1933): 48.
382 „Erdélyi műhely”, Keleti Újság, 1933. május 14., 14.
[ 140 ] Ligeti Ernő

megjelent, Jókai, Gyulai, Kertbeny Károly írásai, az akkori sajtóanyag és az

emlékalbum, amit a színésznek pesti vendészereplése idején átnyújtottak.
A  legtöbb segítséget, ismeretlen adatot viszont Amerikából, az ottani fe-
kete íróktól s a feketék egyetemétől, a Fisk Universitytől szerezte; Reményi
József Amerikában élő magyar író, egyetemi tanár levelezett a nevében ez
ügyben.383
Ligeti már 1932-ben nagyon jó szemmel vette észre a  német nemze-
tiszocializmus sok lényeges vonását, a nácizmus térnyerésével kapcsolatos
magyarázatában pedig nem elégedett meg a szokványos szimplifikációkkal.
Mindenekelőtt nem mulasztotta el a nyugati demokráciák a radikalizmusok
megerősödésében való felelősségének firtatását. Németországot az első vi-
lágháborúban nemcsak legyőzték, hanem meg is alázták, kizsigerelték, és
mindezek fejében még csak hiteles eszményeket sem adtak neki. „A győ-
zelem a győztes államokban nem a demokráciát szilárdította meg, hanem
a  nacionalizmust.”384 Nem csoda, hogy a  németeknél is a  nacionalizmus
erősödött meg (minél inkább próbálták kiiktatni a németek nemzeti tuda-
tát legyőzőik), de immár a  korszellemnek megfelelően materialista válto-
zatában, amely a  német eszmetörténet egyik legmasszívabb örökségével,
az irracionalizmussal párosult (egyébként „egy kicsit az egész új európai
világnézet az irracionalizmus felé halad”385). A konzervativizmus és a libe-
ralizmus egyébként sem elég erős hagyománya ebben a helyzetben háttérbe
szorult, a  sokáig erősnek tűnő marxista tábor viszont elmulasztotta a  le-
hetőséget, hogy nemzeti jelleget öltsön – pedig „a világtörténelem tanulságai
szerint csak nemzeti forradalmak érhettek el eredményeket”386 –, s ezzel (valamint
azzal, hogy késznek mutatkoztak a hatalom átvételére) „elősegítették, ami
talán nem következett volna be: a német nép teljes elfordulását a nyugati
demokráciák eszmeköreitől, a szabadságjogok feladását, egy új világkép ki-
alakulását, és a megtorlásnak olyan kegyetlenségét, amely nemcsak baloldali
forradalmi gondolkodásokat [sic!] semmisített meg, de egy liberális polgár-
ság evolucio­nális fejlődését is legalább egy fél évszázadra visszavetette”.387
Mindennek következménye a  nácizmus számos alkateleme, a  demagógia,
a  mindenkivel szemben érvényesnek tekintett német felsőbbrendűség-ér-
zés, az antiszemitizmus. De Ligetit az is érdekli, hogy milyen a nácizmus
kapcsolata az „univerzális német szellem”-mel. „Mert ott válik el élesen
bírálatunk a kampóskeresztes mozgalom ellenzőinek véleményétől, hogy

383 Ligeti: Utószó, in uő: A néger…, [214–215.]

384 Ligeti Ernő, „Mítosz a harmadik birodalomban”, Erdélyi Helikon, 6. sz. (1933): 404.
385 I. m. 407.
386 I. m. 405. [Kiemelés az eredetiben; F. T. G.]
387 Uo.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 141 ]

megkülönböztetünk egy ideológiai részt és egy nyers brutalitáson nyugvó

tünetkomplexumot. Akárhogy is sajnáljuk a  felelőtlen kilengéseket, a  ro-
hamcsapatok mögött német népi hagyományok, Fichte és Hegel szelleme
marsol.”388 Hogy ez kire nézve üt ki balul, a német filozófiára-e, vagy a har-
mincas évek nemzedékeire, Ligeti nem részletezi, s  mindez nyilván meg-
ítélés dolga; egy kérdésben azonban az írónak nincsenek kételyei: „… alibi
van mindenre, és ne féljünk, Hitler is fog találni elég alibit.”389 Zárójelben
jegyzem meg, hogy a nagyhatalmak politikájának árnyékában a magyar ér-
telmiség kísérletet tett ekkoriban a  szomszéd nemzetekkel való kapcsola-
tok elmélyítésére is. Ligeti ugyan maga írja le a  Súly alatt a pálma lapjain,
hogy ő  a  revízió híve volt, – ez azonban csak látszólagos ellentmondás-
ban van azzal, hogy a Páneurópáról írt tanulmányában390 fölvillantotta egy
afféle jövőnek a képét is, amelyben esetleg már nem lesz értelme a határok
megváltoztatásának. A  revízió az ő  számára akkor tűnik majd föl egyet-
len esélyként, amikor nyilvánvaló lesz, hogy Páneurópa és a Népszövetség
képtelen arra, hogy békés eszközökkel megoldja a  kisebbségek gondjait.
Ligeti egyébként, ahogy utaltam is rá, a  transzszilvanizmus fő vonulatá-
nak megfelelően híve – de sohasem pihegően lelkes híve – a magyar–ro-
mán, s  persze a  magyar–német kapcsolatok építésének is. De – enyhén
szólva – nem tartja helyesnek, ha e  kapcsolatok kialakításában az egyik
(s  persze a  többségi pozícióban lévő) fél szabja meg a  feltételeket, s  azt
sem, hogy a románok a gyakorlatban nem tesznek semmit a közeledésért.
Erről a  Helikonban Székely Mózes Zátony című regényének francia és ro-
mán recepciója kapcsán fejti ki a véleményét.391 Később részt vesz a Familia
című nagyváradi folyóiratnak azon az ankétján, amely a Váradi hídverést,
román, romániai és magyarországi magyar írók találkozóját volt hivatva
előkészíteni.392 (Ez az 1935-ben tervezett találkozó végül elmaradt, részben
a  fölháborodás miatt, amelyet az keltett a  magyarországi írókban, hogy
Babits Mihálynak, aki felolvasókörútra készült Erdélybe a találkozó előtt,
a román hatóságok nem adtak beutazási engedélyt.) Az ankétra írt Ligeti-
hozzászólás zárópasszusa magyar fordításban393 így hangzik: „Nem tudom,

388 I. m. 406.
389 Uo.
390 Ligeti: A páneurópai…
391 Ligeti: Hol kezdődik…
392 A hozzászólásokat magyarul lásd: A váradi hídverés. A „Familia” ankétja a román–magyar szel­
lemi együttműködésről. [A bevezető tanulmányt írta Gáldi László.] Szomszédaink – Barátaink
1.  Szerkeszti Kemény G. Gábor (Anonymus, a  magyar–román társaság és a  Dunai
Munkaközösség szerkesztésében, 1946)
393 Az eredeti magyar szövegek román fordításban jelentek meg a  Familiában, abból lettek
utóbb visszafordítva.
[ 142 ] Ligeti Ernő

vezet-e eredményre a váradi találkozó. De egyet tudok: csak az a sorsjegy

nyerhet, amelyet az ember előre megvásárolt.”394
A Súly alatt a pálma olvasója láthatja, hogy az emlékező Ligeti a visszaté-
rés után nemigen tud fölidézni pozitívumokat az együttélés idejéből. A leg-
szemléletesebb példája ennek, hogy Emil Isacot, akit a  második világhá-
ború után románok és magyarok is a magyar–román együttélés gáncstalan
bajnokának tekintettek, 1941-es könyvében gátlástalan sovinisztának állítja
be. Tény viszont, hogy ez az ábrázolás nem utólagos szempontoknak ren-
delődik alá: Ligeti az 1934–1935-os Elsüllyedt világban is hasonló színekkel
festi meg Isac portréját.395
A román szélsőjobboldal előnyomulása illuzórikussá tette a közeledéssel
kapcsolatos elgondolásokat. A magyar–német kapcsolatokat pedig – amint
az a Heinrich Zillich és Tavaszy Sándor közötti vita396 révén nyilvánvalóvá
lett – a szászság jelentékeny részének hitlerizálása aknázta alá.
1934  és 1940  között Ligetinek majd minden energiáját saját lapja,
a Független Újság köti le. Legfontosabb műfajának a regényt tartotta; ez a mű-
faj nagyfokú szellemi koncentrációt igényel, amire alig maradt ideje, kapaci-
tása. Egyetlen terjedelmesebb munkáját írja meg ekkor, a Rózsaszüretet, mely
a  címlapon nem, csak a  könyvborítón szereplő alcíme szerint A  Balkán
regénye. Tudunk arról, hogy 1933-ban egy történelmi regényen dolgozott;
Gólyapiktor volt a  címe. 1932-ben A  cirkusz címmel közölt egy kétrészes

394 A váradi…, 65. De lássuk a teljes szöveget (64–65.):

„1. Többről van szó, mint lehetőségről: a közeledés szükségéről. Hogyan ítélhetnék meg egy
népet, amellyel sorsközösségbe kerültem, ha nem legnemesebb erőfeszítésén, az irodalmon
keresztül? Az irodalom világosan feltárja számomra a román nép lelkét, mert nem nekem
akar tetszeni, nem idegenek számára íródott, tehát nem akar senkit sem megtéveszteni: ösz-
tönösen kínálja saját magát. Nem hihetek a komoly politikai közeledésben sem a román lélek
ismerete nélkül.
2. Fordítások kellenek, szépirodalmi, publicisztikai művek. Magyar tudósok írásai is, amelyek
a  románságot minden oldalról szemügyre vennék. Liebnig és Curtius, Siegfried és André
Maurois többet tettek a népek kölcsönös megismeréséért, mint számos nemzetközi konfe-
rencia.
3. A magyar és a román kultúrának közös gyökerei vannak. Be kell bizonyítanunk, hogy mű-
velődésünk közös vonásai sorsközösségre köteleznek itt, a Duna völgyében.
4. Ami kísérlet eddig történt, az csupán az irodalomnak politikai kihasználása. Most többet
kell tennünk: be kell vinnünk a politikába az író szellemét, el kell irodalmiasítanunk a politi-
kát, a szónak nemesebb értelmében.
5. Nem tudom, vezet-e eredményre a váradi találkozó. De egyet tudok: csak az a sorsjegy
nyerhet, amelyet az ember előre megvásárolt.”
395 Lásd Súly alatt…, 77–78., vö. „Elsüllyedt világ”, Pásztortűz, 12. sz. (1934): 248–249.
396 A nácizmus egyik szász ideológusa, a korábban a szász–magyar irodalmi kapcsolatok mellett
hitet tevő Heinrich Zillich a Klingsor című folyóiratban (1934. 2. sz., 76–78.) közölt Ungarn
und Deutsche című cikkében bírálta Molter Károly „A német szellem belháborúja” (Erdélyi
Helikon, 7. sz. (1933): 459–470.) című tanulmányát. Zillich cikkére a Pásztortűzben Tavaszy
Sándor válaszolt (az Üzenem rovatban, 4. sz. (1934): 73.). Zillich válaszának és Tavaszy vi-
szontválaszának (Disputa egy üzenet körül, Pásztortűz, 9. sz. (1934): 194–196.) megjelenése
után a magyar–szász kulturális kapcsolatok lényegében megszűntek.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 143 ]

mutatványt „egy készülő Goya-regényből”,397 valószínű, hogy a két hivat-

kozott (s bizonyára befejezetlenül maradt) mű azonos. Mindenesetre sokáig
dolgozhatott rajta, mert a Keleti Újság egyik, 1935 elején megjelent, a készülő
erdélyi irodalmi művekről szóló cikkéből az derül ki, hogy ekkor még nem
ért a végére: „Ligeti Ernő is rövidesen elkészül nagyszabású spanyol tárgyú
történelmi regényével”.398 A megjelent részlet, ahogy címe is mutatja, egy
cirkuszban játszódik, központi motívuma a szerepjátszás, a nagy művész­
egyéniség elmejátéka, a fölülemelkedés önnön személyiségén, a gondolati
kísérlet, hogy kitörjön annak az „álarcnak” a „hüvelyéből”, amelybe bele-
született – s az öregedő festő féltékenysége. De a cirkusz gyaníthatóan mást
is jelent itt. Néhány hónappal korábban Ligeti cikket írt az általa anakro-
nisztikus spanyol tradíciónak tekintett „véres cirkusz”-ról, a bikaviadalról,
ami ellen a spanyol kormány propagandát folytat, de erőszakkal föllépni
nem mer ellene; a jelenségben, amellett hogy népi hagyomány, éppen az
a forradalmi terror szublimálódik, amely magát a forradalmi kormányt is
hatalomra emelte. E cikkben arra vonatkozó utalás is van, hogy ifjúkorában
maga Goya is pikador volt.399 Így a cirkusz talán azt a környezetet és a mű-
vész hozzá való viszonyát szimbolizálhatja, amely a torz- és rémképek for-
rása lett, tehát az alkotó és a brutális világ viszonya a tárgy.400 Az, hogy Az
idegen csillag után vagy azzal párhuzamosan új életrajzi regénybe fogott, nem
elképzelhetetlen, az is inkább logikus, mint meglepő, hogy majdnem egy
időben választotta prózai mű színhelyéül Európa keleti és nyugati félszige-
tét, két, a centrum sorsát olykor befolyásolni képes perifériát. A harmincas
évek kezdetétől a  világválság, a  fegyverkezés, a  világhatalmak többszöri
egymásnak feszülése, Romániában a  Vasgárda akciói, majd a  királydikta-
túra bevezetése már nyilvánvaló előjeleit mutatták az új háborúnak. Ligeti
a Független Újságban az egyébként széttartó romániai magyar csoportok és
szerveződések demokratikus koncentrációjára tesz kísérletet, illetve az ezt

397 Ligeti Ernő, „A cirkusz (Részlet egy készülő Goya-regényből.) I.”, Keleti Újság, 1932. március
30., 4., „A cirkusz (Részlet egy készülő Goya-regényből.) II”, április 1., 7. (A Keleti Újságnak
a  budapesti Országgyűlési Könyvtárban található gyűjteményét használtam; a  dátumozás
egy nappal eltér Török Vilma diplomadolgozatának és az Interneten elérhető, hivatkozozott
Ligeti-bliográfiának [György Béla – Török Vilma – Varannai Zoltán: Ligeti Ernő munkáinak
bibliográfiája. http://ligetierno.adatbank.transindex.ro/] vonatkozó tételeiben jelöltektől.
Az eltérés oka az lehet, hogy a Kolozsváron és a vidéken terjesztett példányokat eltérően
dátumozták.)
398 „Erdélyi műhely”, Keleti Újság, 1935. február 4., 4.
399 (l.): „A bikaviadalok alkonya”, Keleti Újság, 1932. január 24., 4.
400 A regény kézzel javított, szakadozott, gépiratmásolatban fönnmaradt töredéke: Petőfi
Irodalmi Múzeum, Kézirattár, 1972. évi kézirattári szórvány, V. 3540/1. 52 fól. [Ligeti Ernő]:
[A kietlen mező /?/] – [Regénytöredék Goyáról. – k. n.] – Egy korábbi publikált részlet,
a készülő regényre vonatkozó hírverés nélkül: Ligeti Ernő, „A vásár”, Keleti Újság, 1931. de-
cember 25., 23–24.
[ 144 ] Ligeti Ernő

célzó diszkussziónak ad teret. A  közeljövő Európájának értelmezéséhez

igyekszik hozzájárulni a Rózsaszüretben. Valószínű – erre utal a regénnyel
kapcsolatos levelezése is401 – hogy egyik legfontosabb munkájának éppen
ezt tartotta. Eredetileg – természetesen – az Erdélyi Szépmíves Céhnél
akarta megjelentetni.
Erre az időre tehető azonban Ligeti és a  Céh viszonyának megrom-
lása, s ennek éppen a Rózsaszüret kézirata volt a katalizátora.402 A Helikon
tagságának egy része már korábban feszült viszonyba kerüt a  cég admi-
nisztratív vezetőivel, Kós Károllyal és Kovács Lászlóval. Főként a kiadás-
politikát bírálták, s anélkül hogy kiléptek volna a Céhből, megalakították
az Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMIR). Berde Mária, Tabéry Géza, Olosz
Lajos, Szombati-Szabó István alkották az EMIR magját, de megpróbálták
bevonni az új szerveződésbe a Helikon több tagját, így Ligetit is, aki azon-
ban ekkor nem vitte kenyértörésre a dolgot a Céh vezetésével. Erre csak
a Rózsaszüret fogadtatása kapcsán került sor.
A bírálók elsősorban azt kárhoztatták, hogy a Szépmíves Céh az első
magyarországi sikerek után már csak a  budapesti piacra termel, a  kiadói
tervet az ottani igények szerint alakítja, s főképpen azt, hogy a plebejusabb
szemléletű könyveket visszautasítja, illetve a döntést és a kéziratra adott hi-
vatalos választ elszabotálja. Kettős, illetve hármas rétegeződésű problémá-
ról van tehát ez esetben szó, s a kutatás az 1989 előtti időszakban ezeknek
csak egyikét emelte ki. A döntő tehát az, hogy ha egy vállalkozás talpon
akar maradni, kénytelen tudomásul venni, hogy a piac szabja meg lehetősé-
geit és programjának irányát. Az is tisztázandó, hogy a Révai kiadó, a Céh
magyarországi partnere, amin a  tömegterjesztés múlott, milyen feltétele-
ket szabott Kóséknak, s főleg hogy milyen természetű számítások szerint.
A másik tényező az, hogy Kós és Kovács ízlése meglehetősen határozott
volt, abba beleszólást nem engedtek. A harmadik pedig az elutasított mun-
kák valódi értéke. Ligetinek a Szépmíves Céhhel való levélváltását Marosi
Ildikó annak idején besorolta Az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon

401 Lásd a következő jegyzetet, illetve Ligeti 1942. január 7-én Molter Károlynak küldött, Marosi
Ildikó által közreadott levelét: „Eltekintve sok mindentől, mégis örülök, hogy ez a két könyv
[a másik a  Súly alatt a  pálma; F.T.G.] kijött, egyrészt mert a  Rózsaszüretet tartom egyik
legjobb könyvemnek – ezt a művet rúgta el a Céh magától, és most megállapíthatod, hogy
joggal-e – a másik pedig, szólván 22 esztendős erőfeszítéseinkről akaratlanul is felfedi, hogy
koszorúzatlan, a  falhoz állítottan és erdélyi sorstársaim közönyében is acélosodva voltam
valaki, akinek személyét a holnap vagy meg nem tagadja tőlem, vagy együtt temet el a ma dia­
dalmas mandarinjaival.” Marosi: Kis\Ligeti\könyv…, 18–19.; Marosi Ildikó, „A fedélzetközi
utas palackpostája: Súly alatt a pálma”, in Ligeti Ernő, Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi
élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban (Csíkszerda: Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004 [Bibliotheca
Transsylvanica 33]), 316.
402 Ennek dokumentumait lásd: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). I.
m., II. k. 208–215.
 Deklasszálódás, unalom, irónia. Társadalmi regényeiről [ 145 ]

levelesládája című dokumentumgyűjteménybe; a  leveleket olvasva kiderül,

Ligeti valóban nehezményezte, hogy Pestről diktálnak. („Drasztikusan ki-
fejezve: irodalmunk nem más, mint az, hogy négy-öt pedigrés versenylo-
vunk Lantos Kálmán403 színeiben fut, és Kovács László úr pedig ott van
a mázsálóban.”404) Más kérdés, s ez is kutatóra vár, hogy mennyiben volt
ideológiai színezete e  gazdasági tranzakciónak. Ligeti egy ki nem fejtett
utalásából arra következtethetünk, hogy a feltételezett kurzusízlés hatásá-
nak érvényesülését látta az ESzC újabb sorozatainak összeállításában. Tény
viszont, hogy csak ideológiai célzatú, pláne szélsőjobboldalinak minősít-
hető könyv a sorozatban nem is jelent meg, s a pesti „befutók” egyébként
is nemrég még Ligeti eszmetársai voltak, barátai, demokraták, szociálisan
érzékenyek (Tamási Áron például a  Magyar Párt baloldalán állt – ráadá-
sul a  Rózsaszüret körüli perpatvarban a  regényt pártolta –, s  Ligeti Nyirő
Józseffel is jó kapcsolatokat ápolt még a Szépmíves Céh alapítása és a Keleti
Újság idejéből). Ligeti a vitában elsősorban a módszert kifogásolta, amellyel
az elhevertetett kéziratra adandó választ késleltették. Ebben tökéletesen
igaza volt. Másrészt viszont a választ a regény állítólagos értékei miatt sür-
gette – ebben viszont nem volt igaza. A Rózsaszüret ugyanis, amelyet tehát
föltehetően egyik főművének szánt, alapjában elhibázott munka. A tárgy­
választás, a téma fontossága kelthette benne azt a tévhitet, hogy maga a re-
gény jelentős; ebben a könyvben (amint Az idegen csillag után várható is volt)
túllépve az erdélyi problematikán, Európa a főszereplő, a kontinens jövője
a tét.
Van azonban meg két könyvnyi terjedelmű munka a  harmincas évek-
ből, amelyekről meg kell emlékeznünk. Az első A föld alatti hármak című
kollektív regény, amely Győri Illés István ötletéből készült, és az ő lapjá-
ban, a Gyilkosban – amely „Erdély legnépszerűbb magyar nyelvű folyóira-
ta”-ként reklámoztatta magát – jelent meg, majd 1933-ban könyv alakban
is kiadták, méghozzá Tamási Áron előszavával (őt Győri szintén fölkérte
néhány fejezet megírására, Tamási akkor nemet mondott, de utóbb – ez
előszavából derül ki – már bánta ezt). A föld alatti hármak alcíme szerint
hét erdélyi író kollektív regénye, mely azért meglepő, mert – amint az már
Győri előszavából meg a  tartalomjegyzékből is kiderül – kilencen írták:
Győrin kívül Szántó György, Mikes Imre, Ligeti Ernő, Károly Sándor,
Fekete Tivadar, Benamy Sandor, Szabó Imre és Nagy Karola. A történet
kezdetén, az első világháború idején a magyar hadsereg három tisztje – egy
román, egy zsidó és egy magyar – gránátrobbanás következtében a föld alá
403 A Genius könyvkiadóval fuzionáló Lantos Könyvkiadó és Könyvkereskedő Rt. vezetője,
majd a Révai kiadó nagy hatáskörű üzletkötője, végül igazgatója.
404 I. m. II. k. 212.
[ 146 ] Ligeti Ernő

kerül, s mire három év múltán kikerülnek onnan, egy új világgal – s benne

egy új országgal – találkoznak. Miután a fogolytáborból, ahová, amint elő-
bukkannak, internálják őket, kiszabadulnak, külön-külön próbálnak sze-
rencsét, de útjuk mindig keresztezi egymásét, hol az egyik kerül bajba, hol
mindannyian, hol a volt magyar tisztből lesz fegyveres útonálló, hol a ro-
mánból rendőrprefektus; a  környezet végül mindegyiküket morális vagy
gazdasági züllésbe dönti. A történet kerete a húszas évek Erdélye, Párizsa
és Besszarábiája. A folytatásos regényt hétről hétre a gárda más-más tagja
írta, s szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy minél képtelenebb, ám reá­
lis helyzetekbe keverjék hőseiket, s így a következő fejezet íróját is. Külön
szín ez a regény a korszak erdélyi magyar prózájában, játék és önparódia,
amely magának a folytatásos regénynek a műfajára s a publicisztika nyelve-
zetére is rájátszik; hősei az újonnan megismert világból végül önszántukból
térnek vissza a föld alá – ezúttal Doftána börtönébe.
Nem ez volt az egyetlen kollektív regény, amelynek megírásában Ligeti
részt vett. A kolozsvári Vasárnapi Újság 1923. 1–15. száma közölte a Fegyverben
álló lelkeket, melynek egyes fejezeteit Pap József, Imre Sándor, Kaczér Illés,
Sipos Domokos, Tabéry Géza, Pálffyné Gulácsy Irén, Karácsony Benő,
Ligeti Ernő, Molter Károly, Berde Mária, Nagy Dániel, Darvas Simon,
Zágoni István és Szentimrei Jenő írták. A zárófejezetre a lap pályázatot írt
ki, melyet felei Fazekas Bertalan nyert meg; írását a 20. számban közölték.
E  szerelmi regénynek, illetve politikai kriminek induló történet, tekintet-
tel a szerzőgárda összetételére, számos stílbravúr ígéretével kecsegtethette
az olvasót; ma inkább igénytelennek tetszik. Fordulat azonban van benne:
a Gulácsy Irén írta fejezetben például kiderül, hogy a nemzetközi szerep-
lőgárda tagjai mind magyarok, és egy elmegyógyintézet lakói.
 [ 147 ]

AZ ÚJSÁGÍRÓ ÉS A LAPSZERKESZTŐ

Másfél évtizedig volt Ligeti a Keleti Újság egyik szerkesztője. A magyar két-
pártrendszer idején az újság a Magyar Néppárt híveinek, a reformistáknak,
az akkor balosnak tekintett polgári radikálisoknak a szócsöve volt, 1927-től
pedig az Országos Magyar Párt hivatalos lapja. A kommunista korszakban
hangoztatott tézisek szerint tehát e  második szakaszában a  magyar reak-
ciót képviselte; valójában, ahogy utaltam rá, centrista vonalat vitt, s ha re-
formista platform nem is nyilvánult meg benne, különböző álláspontokat,
reformpárti véleményeket, a  középvonaltól eltérő személyiségek nézeteit
– még akár azok programját is – többek között a  vezércikkek által meg
lehetett ismerni belőle. A  belpolitikai, a  kormányzattal, a  román pártok-
kal, a többséggel kapcsolatos kérdésekben – erről is volt már szó – a ma-
gyar igények, sérelmek vonatkozásában nem is nagyon lehettek belső viták
a  különböző szárnyak között; ami diszkusszió tárgyává válhatott (a  párt
szervezésének, a  tömegek bekapcsolásának fontos kérdésén kívül), hogy
milyen választási szövetségeket kössön, például hogy a  többségi pártok
közül melyikkel próbáljon együttműködni a párt, indítványozzon-e a szá-
szokkal és svábokkal közös frontot, az meg a  vezetőség, a  választmány,
esetleg a tagozatok belső ügye volt.405 Ligeti azt írja a Súly alatt a pálma című
munkájában, hogy ő a külpolitikai rovat vezetésére szegődött a laphoz, de
nagyon sokszor a kulturális oldalakon tűnik föl a neve; az újságban min-
denesetre a szerkesztői beosztások nincsenek föltüntetve. Török Vilma azt
állítja, hogy „hosszú ideig a  Keleti Újság Irodalom és művészet rovatá-
nak vezetője” volt;406 lehet, hogy ezt a lap valamelyik közleményéből, lehet,
hogy az író kortársainak szóbeli közléséből merítette, de esetleg csak az ott
túltengő Ligeti-szövegekből következtett erre. Tekintettel arra, hogy írónk
több száz cikkét tudjuk azonosítani, munkám terjedelmi és szerkezeti kere-
tei akkor sem bírnák meg a Keleti Újságban közölt teljes Ligeti-anyag kivona-
tolását, ha teljes képem lenne róla, ami többek között a szerző jelölése nél-
kül vagy eddig azonosítatlan betűjeggyel közölt írások miatt is képtelenség,
legfeljebb témaköreit és műfajait próbálhatom meg ismertetni, s megadom
néhány példaként fölhozott cikk adatát. Bizonyos témakörökhöz kapcso-
lódva korábban már hivatkoztam több, e lapban közölt szövegére.
405 A pártpolitika alakulásához lásd ismét Bárdi: Otthon és…, 87–167., 405–470., illetve György:
A romániai…
406 Török: Ligeti…, 75.
[ 148 ] Ligeti Ernő

Nem elsődleges fontosságú talán, de már itt említhető – korábban lát-

hattuk is –, hogy szépirodalmi munkáiból nem egy itt jelent meg: versek,
tárcák, regényrészletek, sőt, egy teljes regény is, mint ahogy az akkori vezető
erdélyi napilapokban általában nagy szerepe volt, részben folyóirat hiányá-
ban, de a korabeli és még sokáig érvényben volt szerkesztői gyakorlatnak
megfelelően is a szépirodalmi közleményeknek. Mózes Huba egyik említett
könyvében részletesen tárgyalja a Keleti Újság első évtizedének szépirodalmi,
irodalomkritikai, irodalompublicisztikai anyagát.407 A Keleti Újságot lapozva
gyakran érik meglepetések az embert, például akkor, amikor Kafka A fűtő­
jének fordításával találkozik a már a Magyar Párt tulajdonában lévő, tehát
állítólag konzervatív-reakciós lapban.408
Ligeti már a kezdetektől sokat foglalkozott irodalompolitikával s az iro-
dalmi élet fejlődésének feltételeivel. A korszak elején ő mondja ki – erre
Török Vilma hívta föl a figyelmet diplomadolgozatában –, hogy olvasókö-
zönség nincs, másrészt az irodalomnak lételeme a politika: „A mi tételünk
ez: az erdélyi olvasóközönségnek is kilencven százalékára [sic!] teljesen közömbös, hogy
mi lesz az erdélyi irodalommal. Egy pillanatig se ringassuk magunkat a hitben,
hogy vannak olvasók, akik éjjel nyugtalanul hánykolódnak ágyukban, mert
izgatja őket, amit Kádár Imre mondott, hogy nem bírjuk tovább! Irodalmi
párbajaink csak annyiban érdeklik őket, amennyiben bennünket kávéház-
ból vagy protestáns kötőkékből409 személyesen ismernek. […] Hogy mi
lesz az erdélyi irodalommal, sajnos, azt nem lehet cinikusan ideírni, itt si-
koltani kéne, de még sajnosabb, hogy ez nem az erdélyi magyar közönség ügye, ez
tisztán a mi ügyünk, íróké. Csak mi húzzuk félre a harangot, csak nekünk fáj
ez, és még az a kivezető utunk sincs meg, mint a többi erdélyi termelők-
nek, hogy védővámok után kiabáljunk. Ha van valaki, aki pró vagy kontra
állást foglal irodalmi kérdésekben, csak azért csinálja, mert beugratták –
a politikába. Magunk között szinte megvallhatnók, hogy az irodalom elpo-
litikásítása a  mi külön csalétkünk. Nem igaz az, hogy irodalmunk halála
a politika. Irodalmunk élete épp a politikától függ. Ha nem volna az a kicsi
néppárti, nemzeti párti kutya-macska barátság, ha nem volnának konstruk-
tív-destruktív óraszerkezetre beállított bűzbombáink, ha nem végeznénk
harakirit a napilapokban és cirkuszi akrobatamutatványokat vidéki matiné-
kon, hanem kötnénk egybe jézsaui410 megnyilatkozásokat népünnepéllyel
és jótékonysági bazárral, akkor felkopna az állunk az erdélyi közönség

407 Mózes: Sajtó…, 92–131. (A Keleti Újság 1918–1927 között című fejezet).

408 A fűtőt a  Keleti Újság folytatásokban közölte, a  fordító föltüntetése nélkül, az első rész
1928. április 13-án jelent meg. A lap úgy tudja, hogy ez az első magyar Kafka-fordítás.
409 Műsoros nőszövetségi összejövetelek.
410 Az eredetiben, nyilván nyomdahiba folytán: „Jezsuai”.
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 149 ]

közönye miatt.”411 Azt már láthattuk egy korábbi fejezetben, hogy az iro-
dalmi élet, a  közönséggel való kapcsolatok szervezése terén mi mindent
próbált tenni, például a  Húszak Céhe tervével, majd a  helikoni keretek
között. Napilapcikkeinek is sokszor az a kikövetkeztethető célja, hogy az
irodalmat a politika fölé emelje, segítsen kialakítani egy masszívabb olvasói
közvéleményt, és hírt adjon az erdélyi irodalom friss termékeiről, eredmé-
nyeiről. Sok kisebb-nagyobb színházi kritikát, kiállítási beszámolót is írt,
s ezekből és más képzőművészeti vonatkozású írásaiból is az derül ki, hogy
ismerte az irányzatokat, izmusokat, terminológiát. Ő kezdeményezte a lap
színházi ankétját is, de amikor Somlay Artúr Kolozsváron rendez, termé-
szetesen vele is interjút készít.412
Valóban nagyon gyakran szerepel a kritikákat közlő oldalakon. Vannak
periódusok, amikor szinte kampányszerűen, rendszeresen beszámol a fris-
sen megjelent könyvekről, részben a helikonisták, de az irodalmi társaságon
kívüli alkotók műveiről is; van, amikor csak kissé földuzzasztott híranyagot
ad közre, sokszor azonban többhasábos kritikát, reflexiót, kritikai esszét.
Ez utóbbiak közül sokról elmondható, hogy irodalmi folyóiratban sem
vallott volna szégyent velük. Külön figyelmet érdemel, hogy sem poétikai,
sem a tematikával kapcsolatos előítéletei nincsenek; feltűnő érdeklődéssel
ír például a  székely írókról, székely tárgyú könyvekről. E  területen való
aktivitása mögött annak tudása is ott állhatott – ami persze inkább az ál-
tala ismertetett külföldi könyvek sorsa, nem pedig az erdélyi magyar iroda-
lom recepciója szempontjából volt fontos –, hogy a könyvek sikere nem
automatikus, eleve elrendelt valami, hanem adminisztráció és pszichózis
függvénye.413 Különösen tisztelte Balázs Ferenc munkásságát, Bartalisról
riportot közölt,414 Tamási egyik művéről is beszámolt, de ezek a nevek más
írásaiban is visszatérnek. Nyirőről már 1929-ben, talán meglepő módon
a Korunkban írt méltatást, s ebben a székely irodalom meghatározására is
kísérletet tett.415 Fontos megjegyeznem, hogy a korábban általa részletesen

411 Ligeti Ernő, „Jegyzetek az erdélyi irodalom kialakulásához. Előhang.”, Keleti Újság, 1922. jú-
nius 28., [1]–3., idézet: 3.
412 „Somlay Arthur a magyar drámairodalom megújhodását is Erdélyből várja. A magyar mű-
vész visszaemlékezik Kolozsváron eltöltött éveire, és összahasonlítja a  múltat a  jelennel.”,
Keleti Újság, 1931. jún. 18., 4.
413 „Csak az első százezer példány [értékesítése] nehéz. Azután jön minden, mint a  lavina.”
Ligeti Ernő: „A háborús irodalom mérlege”, Pásztortűz, 25–26. sz. (1929): 621.
414 Ligeti Ernő, „Az alsókosályi költő”, Keleti Újság, 1930. július 7., 17.
415 Például így: „Ha nem csalódom, a székely irodalmi zászlóbontásnak ez a valóságos értelme:
metafizikai tartalmat adni; a nép naiv balladanyelvét, amely sokszor úgy hat, mint a barlang-
lakók együgyű imádsága, korszerű hitté emelni; a látens erőket kiemelni káoszából; össze-
hordani a  széthányt köveket templommá, de olyan templommá, amelynek rekesztékeiben
ott a külön lélek, a külön géniusz. Ha a székely író képtelen erre, úgy székelykedése nem több
[ 150 ] Ligeti Ernő

tagolt416 erdélyi irodalom egyik ágát sem tartja eleve magasabb rendűnek,
a transzszilvanisták, a székelyek, az egyetemes eszméket vallók mellett mél-
tatja az úgynevezett konzervatívokat is. Korábban eleve azt állította, hogy
e csoportokban nincs kizárólagosság, ellenségesség egymás iránt, csak „fél-
hangok” választják el őket. Egyszerre tudja befogadni Szántó György és
pédául Gulácsy Irén prózapoétikáját. (Több írásából úgy érzékelem, hogy
Gulácsyhoz eleve tisztelő barátság kapcsolta, s  szerette volna, hogyha
az írónő Magyraországra költözése után is részt vesz az erdélyi irodalmi
életben.) Hamar tudatosítja az irodalmi generációváltás tényét vagy szük-
ségességét, például az Új arcvonal című antológiában színre lépő fiatalok
kapcsán,417 s később is pártolja az újonnan jelentkezőket. Valószínű, hogy
egyetért a fiatalokkal, akik az irodalomtól több időszerűséget várnak – hi-
szen neki is ez az egyik gondja. Amellett, hogy transzszilvanistának vall-
hatta magát, nem volt híve az eszmekör mitikus változatának – van írása,
amelyben nem is az erdélyi népek együttélésére, hanem a magyar–magyar
viszonyra, az erdélyi magyarok és a  törzsországiak közötti eszmetörté-
neti differenciákra vonatkozó elemet emeli ki belőle, így közel kerülhetett
Szemlér Ferenchez és Szenczei Lászlóhoz, akik 1937-től már (más-más han-
gon) vitatták a traszszilvanizmus értékét, noha maguk is helikonisták lettek
–, nagyon fontosnak tartotta, hogy az irodalomban meglegyen a kontinuitás,
ami Erdélyben, illetve a magyaroknál hiányzik, de él az angoloknál, a fran­
ciáknál. A napilapban is, az irodalmi folyóiratokban is többször írt egy-egy
elfelejtett, vagy zászlóként lobogtatott, de csak nevében élő 19. századi író-
ról, gondolkodóról. Az úgynevezett nemzedéki kérdés nagyobb, európai
távlatban is foglalkoztatta, s az „őrségváltás” tüneteit, körülményeit bírálni
is kénytelen volt. Elméletileg egy évszázad három nemzedék életidejéből
áll, de ha a nemzedék új felfogást is jelent, akkor a 20. században hat-nyolc
generáció van jelen, „avagy még több, lévén a kor kosztümváltozása felette
gyors, és a vezető eszmék, irányszavak biológiai menete a technikai fejlődés
sebességének szédületes tempóihoz alkalmazkodó”.418 A  fiatalok előretö-
rése következtében éppen azok az évjáratok nullázódnak le, amelyek tudják,
mi a háború, mert megjárták a lövészárkokat. A nemzedékeket összekötő
lánc szétpattant (s  a  jövőt talán a  drámai tapasztalatokkal nem bíró radi-
kálisok fogják alakítani). A Pásztortűzbe írt egyik cikkében olvassuk, hogy

merő népieskedésnél. Nyirő József: templomépítő.” Ligeti Ernő, „Nyirő József ”, Korunk,
1929. május, 399–400. [Ligeti Ernő kiemelése; F. T. G.].
416 Ligeti Ernő: Eszménykeresések…
417 (l.): „Tizenkilenc fiatal erdélyi író kiássa a csatabárdot… Megszólal a legfiatalabb írói nemze-
dék is, hogy a maga érvényesüléséhez való jogát hangoztassa”, Keleti Újság, 1931. december
9., 5.
418 Ligeti Ernő, „A frontnemzedék”, Keleti Újság, 1929. január 5., [1.]
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 151 ]

német diákokat „megszavaztattak” Remarque könyvéről; sokuknak nagyon

tetszett, irigyelték a hőst kalandjaiért, és alig várták, hogy ők is háborúba
mehessenek. A legpacifistább könyv, „a tömeggyilkolásnak e legtüzetesebb
szatírája” bizonyos olvasatban a háború melletti propagandakönyvvé vált.419
A Keleti Újság is nagy hasznát láthatta annak, hogy Ligeti több nyel-
ven olvasott. Nagyon sok külföldi, nyugati, világirodalmi műről beszámolt,
nem csak a klasszikus szépirodalmi műnemekben születettekről – erősen
vonzották az Európa korabeli állapota szempontjából fontos esszék (szól
Ortegáról, Julien Bendáról) –, illetve az epikát az újságírói műfajok felől
megújító munkák is. A kultúra jeles képviselővel készült interjúi közül né-
hányra (a Babitscsal, René Fülöp-Millerrel készültre) utaltam már, a külföl-
diek közül érdemes megemlíteni az Egon Friedellel Münchenben készült
interjút.420 Megjelennek interjúi, pontosabban riportjai erdélyi társadalmi
szereplőkkel is, például a párt körüli nőmozgalmak vezetőivel.421
Nyelvtudása a  világeseményekre való gyors reagálás előfeltétele volt.
Sok egyetemes vagy legalább tágabb körben érvényes jelenséghez nyu-
gat-európai lapok cikkeiből tájékozódva, azokat kommentálva szólt hozzá,
gyakran ismertetve-kivonatolva állításaikat, de rendszerint hozzáfűzve sa-
ját reflexióit. Ismeretei széles körűek, az ismertetett koncepciókhoz fűzött
megjegyzései termékenyek.
Minden újságírói műfajban megszólalt. Vezércikkeket általában külpo-
litikai kérdésekről irt, sok Európában és más földrészeken is mutatkozó,
tipikusnak látszó vagy válságtünet jellegű jelenségről pedig publicisztikát.
Számos színes cikke a  két háború közötti európai társadalmi jelenségek-
ről, életmódbeli különlegességekről, szokásokról, a  társadalmi együttélés
eseteiről szól. Érzékelhetően az egész korszakot úgy vette, mint amelyben
bármikor bekövetkezhet az egész kontinenst pusztulásba döntő fordulat.
Az emberiség szolgálatában álló tudomány például megvesztegethetetlen
objektivitással már az 1920-as évekre előállította a  Föld egész lakossá-
gának kiirtására alkalmas vegyi eszközöket.422 Amikor arról beszél, hogy

419 Ligeti Ernő, „A háborús irodalom mérlege”, Pásztortűz, 25–26. sz. (1929): 621–622., idézet,
621.
420 L. E.: „Beszélgetés Egon Friedellel, aki háromkötetes nagy műben megírta Európa új kultúr-
históriáját. Friedell Reinhardtnál játszik komikus szerepeket, és ugyanakkor hatalmas sikerű
tudományos munkában fejti ki, hogy miért került válságba a modern lélek”, Keleti Újság, 1928,
szeptember 17., 8.
421 Lásd például: Ligeti Ernő, „Kolozsvár vezető asszonyainál. Félórás csendes beszélgetés
gróf Bethlen Györgynénél”, Keleti Újság, 1929. Karácsony [dátumozás nélküli lapszám], 23.
422 „ezek a flakonba besűrített méregkivonatok alaposabbak, körültekintőbbek, mint maga a termé­
szet, mondom, ezeket a  tudósokat látom magam előtt, akik egykedvűen gyártják gázbom­
báikat, elméjük legértékesebb csillámait az emberirtás szolgálatába állítják, versenyeznek egy-
mással, hogy ki lehet még felkészültebb cinkosa a jövő rettenetes háborújának, s bár tudják,
hogy az az üvegcse, amelyet a kezükben tartanak, ítélet egy város fölött, és mégis: meg se
[ 152 ] Ligeti Ernő

a  hentesbárd ott leng az emberiség feje fölött, természetesen nemcsak

azokra az országoka utal, amelyekben a szélsőjobb jutott hatalomra, hiszen,
mint említettem már, tisztában volt vele, hogy sok demokratikusnak neve-
zett-tekintett országban is fenyeget a szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali
fordulat veszélye. Többször fölhívta a  figyelmet arra, hogy ez a  veszély
azáltal is nő, ha a béke fölött őrködő szervezetek sóhivatalként működnek;
a legnagyobb rizikófaktor az, ha a meglévő sérelmeket – köztük a nemzeti
kisebbségeket sújtókat – nem szüntetik meg. Több riportsorozata jelent
meg a Keleti Újságban Olaszországról, Svájcról,423 Bulgáriáról – de például
a  Zsil-völgyi bányszsztrájkokról is.424 Ez utóbbi cikkeiben a  fasisztákkal
szemben a  szakszervezetek mellett foglal állást, de mint ahogy kiderül-
hetett az eddigiekből, a szélsőbaloldali agressziót szintúgy elítéli. Pártolja
a hagyományos szociáldemokrata programot, amely nem akarja fölforgatni
a társadalmat és nem akar anarchiát előidézni. Úgy ítéli meg, hogy a múlt
társadalmi mozgalmaihoz, például a polgárságéhoz képest a munkásmoz-
galom sokkal gyorsabban és sokkal több eredményt ért el fönnállása alatt
– legalábbis Nyugat-Európában –, s ez fönntartható és folytatható. A ripor-
tokban gyakran megjelennek személyes benyomásai is, de politikai esemé-
nyekről a legteljesebb tárgyszerűséggel, közlendőjét a puszta hírsorozatra
csupaszítva ír.
Amikor a  lapnak van kulturális melléklete, nemegyszer tőle szárma-
zik annak vezető anyaga. A  Keleti Újságba írt irodalomtörténeti cikkei425
rezzen kezükben a  gyilkoló szerszám, nyugodtan, derűsen, alkotásaik fölényes tudatában
vetik le a laboratóriumi köpenyeget, és elborzasztóan meg vannak elégedve önmagukkal”.
(l.): „Az emberiség kiirtása”, Keleti Újság, 1929. március 3., [1.]
423 A Nemzetek Szövetsége és a  Kisebbségi Kongresszus működéséről szóló beszámolóiból
lásd: Ligeti Ernő, „A genfi kisebbségi konferencia határozataival a Népszövetség is foglal-
kozni fog. Soha ilyen érdeklődés nem volt a kisebbségi parlament tárgyalásai iránt – A sza-
kadár kisebbségek ellenparlamentje mégsem ült össze – Ammende főtitkár érdekes nyilat-
kozata”, Keleti Újság, 1928. szeptember 5., 3.; Ligeti Ernő: „Az optánspör az a narancshéj,
amelyen könnyen elcsúszhatik a  Népszövetség. Elképzelhetetlen, hogy még egyszer el le-
hessen halasztani az optáns-ügyet – Egy délelőtt a népszövetségi tanács ülésén”, Keleti Újság,
1928. szeptember 7., 5.
424 A romániai – nemcsak magyarokat érintő – társadalmi problémák iránti érzékenységének
bizonyítására álljon itt két cikkének adata, az informatív alcímekkel: Ligeti Ernő, „Teljes
visszafejlődés fenyegeti a virágzó zsilvölgyi bányaüzemeket. A romániai vasutak felmondták
a  zsilvölgyi szenet és sziléziai szénnel fűtenek – A  lupényi fasiszták lehetetlen memoran-
duma után a szakszervezetek is megfogalmazzák kívánságaikat – Száz és ezerszámra bocsáj-
tották el a munkásokat és a kormány csak kétmillió lej munkanélküli segéllyel tud segíteni
rajtuk”, Keleti Újság, 1928. május 23., 5.; L. E.: „A zsilvölgyi fasiszták mozgalma után elhárító
konferenciára gyűltek össze a  szakszervezetek vezetői. A  vulkáni konferencián megbélye-
gezték a konkolyhintőket – Tovább folyik a »sárgák« szervezkedése 10 lejes tagsági alapon
– Kedden kezdődnek meg a bérmozgalmi tárgyalások a kormány képviselőjével”, Keleti Újság,
1928. május 24., 5.
425 Említettem Kazinczyról írt szép esszéjét (Ligeti Ernő, „A százesztendős Kazinczy Ferenc”,
Keleti Újság, 1931. augusztus 24. [1.]); a kortársak közül például nekrológban ad teljes képet
Ambrus Zoltánról (l. e.: „Ambrus Zoltán meghalt”, Keleti Újság, 1932. márc. 2., 3.) – a példák
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 153 ]

ugyanolyan színvonalasak, mint az irodalmi folyóiratokban közreadot-

tak – van, amikor ugyanazt a témát megírja ide is, oda is. A Szász Károly-
évfordulóra a  Keleti Újságba írt cikke426 például tartalmasabb, mint az
ugyanez alkalomból az Erdélyi Helikonban közölt írása.427 Elképzelései
a modern esztétikákkal is egybevágnak, például amikor szót emel a kánon
nyitva tartása és az újraolvasás mellett.428
A magyar irodalmi modernizáció és az erdélyi magyar irodalom ön-
álló színezetének jogosultsága melletti hitvallástétel a  budapesti Magyar
Hírlapban 1928 tavaszán megjelent cikke.429 A „schizma-vád”-dal kapcso-
latban az erdélyi magyar irodalomnak, általában az erdélyi szellemiségnek
az összmagyartól, illetve a magyarországitól való „különfejlődés”-ét ekkor
tekintélyes magyarországi személyiségek az Ady-hatásra vezették vis�-
sza. Ligeti cikkében ennek a  megalapozottságát, konkrétan Rákosi Jenő
és Berzeviczy Albert álláspontját vitatta. A  közvélekedéssel ellentétben
a „hivatalos” Magyarország képviselői ekkor már tettek lépéseket Ady- és
az Ady-nemzedék megértésére, befogadására, az eltérő irodalmi-esztétikai
fölfogást képviselők integrálására, s persze az erdélyi magyar irodalom nem
volt külön entitás, hanem önálló elemeket tükröző ága az összmagyarnak.
Ligeti szerint a  kérdés az adott formában egyszerűen abból eredt, hogy
a hivatalban lévő erdélyi református püspök, Makkai Sándor írta meg a ne-
vezetes, Magyar fa sorsa című könyvet Ady mellett, illetve hogy az Erdélyi
Helikon legnagyobb tekintélye, Bánffy Miklós is rendszeresen nyilatkozott
az életmű értékeiről. Valójában Ligeti generációja „Ady költészetének
technikai sajátságait már mint vitán felül álló örökséget vette át, épp olyan
megváltozhatatlan irodalmi adottságként, mint például Arany János vagy
Berzsenyi Dániel költészetét”, hatása nem közvetlen volt az erdélyi köl-
tőkre, nem teremtett ott iskolát. Ha Berzeviczy és Rákosi mondandója úgy
értendő, hogy Ady politikai eszméi hatottak Erdélyben, ebben van igaz-
ság, „az erdélyi írói generációtól Ady politikai eszméi sem esnek távol”.

szaporíthatók. A Pásztortűzbe írt alkalmi, de értő irodalomtörténeti cikkeihez lásd például:

Ligeti Ernő, „Berzsenyi halálának századik évfordulóján”, Pásztortűz, 4. sz. (1936): 67–68.
426 Ligeti Ernő, „Szász Károly centenáriuma”, Keleti Újság, 1929. június 3., [13]–14.
427 Ligeti Ernő, „Szász Károly centenáriuma”, Erdélyi Helikon, 6. sz. (1929): 472–474.
428 Gyulai „lebecsülte Jókait és pálcát tört egy csomó név felett, akiket a rákövetkező kritikusok
meg sem kísértettek [sic!] kiásni, annyira tekintélyként állott előttük Gyulai Pál. Én csak azt
akarom mondani ezzel, hogy belepillantva említett pró és kontra vitába, egyszerre beiga-
zult, hogy mennyire igazságtalanok vagyunk, ha [a] kész értékmegállapításokat szimplista
megnyugvással átvesszük, ahelyett hogy a magunk szemével nézzük a múltat és a mi korunk
szellemének megfelelőleg értékeljük át.” Ligeti Ernő, „Szász Károly centenáriuma”, Keleti
Újság, 1929. június 3., [13.]
429 Ligeti Ernő, „Van-e Ady-járvány Erdélyben?”, Magyar Hírlap, 1928. április 29., 19–20. Az
ebből vett idézetek oldalszámát nem adom meg külön. A  kiemelések Ligeti Ernőtől szár-
maznak.
[ 154 ] Ligeti Ernő

Azonban ez sem magyarázat: „De édes istenem, az idő halad, tele vagyunk
új problémákkal, amelyekről Adynak legfeljebb sejtelme volt, de számunkra:
kész, véres valóság. A megoldást sürgető erdélyi magyar problémák kulcsát
­hiá­ba keressük Adyban, nem találjuk meg. Ady költészeténél megrázóbb élmé­
nyek kopogtattak a  küszöbünkön, és ha van valami, ami befolyásolja életün-
ket és irodalmunkat, úgy bizonyára ezek befolyásolják és alakítják ki. Le
kell ezt végre szegeznünk, nehogy abba a tévhitbe essék bárki is, hogy[ha]
véletlenül Ady verseskönyvei hiányoztak volna könyvtárainkból, akkor az
erdélyi írók mentalitása is ugyanaz maradt volna, ami volt a háború előtt,
és így nem lenne semmi különbség a  magyarországi és az erdélyi iroda-
lom között.” Az eltérést az „immanens történeti változások” idézték elő:
„Nekünk adósérelmeink, iskolasérelmeink, földsérelmeink, adminisztrációs
sérelmeink, hitbeli sérelmeink vannak”, s az irodalomnak kötelessége ezek
megjelenítése; „Lesz skizma, sőt van skizma. De ez nem történik az egyetemes
magyar irodalom rovására, még kevésbé – amitől Budapesten nemes lelkű ma-
gyar hazafiak annyira tartanak – a magyar érzések rovására”. A kisebbségi
magyaroknak más gondjai vannak, mint a magyarországiaknak, akik ezeket
részleteikben nem is értik. Az erdélyi irodalom nem lehet „merkantil, mu-
lattató cikk”, a nemzethez való ragaszkodása erősebb, mert napi szükséglet;
szóhoz jut benne a tradíció, másrészt Erdély mindig fogékonyabb volt az
újra, „az erdélyi nép lelke ellenzékibb, protestálóbb”, nem véletlen, hogy
magyar földön itt honosodott meg először a reformáció.
Függetlenül attól, hogy van olyan írása, amelyben Adynak az erdélyiekre
gyakorolt hatását jelentősebbnek láttatja, a lényeg itt valóban az impérium-
váltás következményeinek jogos hangsúlyozása. Alig egy évvel később már
egy másik irányból érkező Ady-ellenes attakkal áll szemben. Kosztolányi
Adyt kivégző nevezetes cikkét (még) nem tudta megszerezni Romániában,
de kezébe került gróf Hadik Mihály Kosztolányi tételeit cáfolni próbáló
írása. Az idézetekből látja, hogy Kosztolányi igazságtalan, mondja itt, de
Hofmannsthal nyomán el kell gondolkodni azon, hogy a költő hatása saját
korával együtt hanyatlik, aztán föllendülhet. Az életmű valódi értékét egy
másik generáció tudja majd fölmérni – írja, majd ezt követően mégis an-
kétot szervez a Keleti Újságban az Ady-kérdésről, újraközölve a budapesti
vitacikkeket is.430

430 Ligeti Ernő, „A költő és kora”, Keleti Újság, 1929. júl. 22., [13.]
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 155 ]

Létezik egy hallgatólagos, időnként előadások keretében is elhangzó vé-

lekedés, mely szerint Ligeti azért volt kénytelen megalapítani a  Független
Újságot, mert az Országos Magyar Párt hivatalos sajtójában már nem volt
helye. Az ebből továbbmanipulált feltételezés, hogy a fasizmus erősödése
késztette önálló lapja megteremtésére, az előzővel kéz a kézben arra enged
következtetni, hogy a Magyar Párt a harmincas évek középső harmadában
ideológiájában közelített volna a „fasizmus”-hoz, míg Ligeti ezután a bal-
oldalról küzdött e  tendencia ellen. Az első nyomát ennek az elméletnek
az 1969-ben megjelent Ligeti-könyv előszavában találtam: „A napisajtóból
kiszorulva Független Újság címmel hetilapot indít, amely főként külpolitikai
elemzései révén és kritikai állásfoglalásával vívta ki az olvasók megbecsü-
lését.”431 Eltekintve attól, hogy például a Brassói Lapokban a következő fél
évtizedben bármikor elhelyezhette volna a  cikkeit, Ligeti nem szorult ki
sehonnan, amint saját lapjából kiderül, pártbeli társadalmi tisztségét meg-
tartotta, híve maradt a  centrumpolitikának, de szerkesztőként és közíró-
ként a reformirányzatot akarta erősíteni. Tény, hogy a pártnak volt jobbra
tolódó irányzata, amit fontos volt ellensúlyozni, de maga a pártvezetőség
eleve nem szándékozott letérni a  középútról. Ezzel a  reformszárny tisz-
tában volt. Lehet, hogy van, aki a föntebb emlegetett és Sőni Pál írására
visszavezetett véleményt összekapcsolja Ligeti származásával, s  arra kö-
vetkeztet, hogy a Magyar Párt vagy a magyar kisebbségi értelmiség zsidó
tagjai körül fogyott el a levegő a Keleti Újságnál. Ez sem igaz: az lehet ugyan,
hogy a lapon belül kisebbségbe került, lehettek ott viták, kemény csaták,
ám épp a Ligeti távozását követő időkben rendszeres vezércikkírója a Keleti
Újságnak a párt többszörös parlamenti képviselője, központi bizottságának
tagja, Hegedűs Nándor, az újságban pedig rendszeresen megjelennek Bárd
Oszkár versei.

A Keleti Újság így jelenti be Ligeti távozását a laptól:

„A SZERKESZTŐSÉGBŐL. A Keleti Újság olvasói jól ismerik Ligeti

Ernő nevét, amely röviddel a lap megindítása után tűnt föl ezeken a ha-
sábokon, és azóta a szépirodalom és publicisztika sok érdekes és egyéni
megnyilatkozásával gazdagította a Keleti Újság tartalmát. A mai nappal
Ligeti Ernő kilépett a Keleti Újság belső szerkesztőségi gárdájának tagjai
közül, és rövid időn belül saját portáján, saját lapjában fog szólani az er-
délyi olvasóközönséghez. Ligeti Ernő nagy felkészültsége, írói kvalitásai
bizonyára meg fogják találni a megfelelő tért maguknak, annál is inkább,

431 Sőni: Ligeti…, 18.

[ 156 ] Ligeti Ernő

mert Ligeti tudomásunk szerint egyszerre két regényen is dolgozik, és

mind a kettő befejezés előtt áll. A sokszínű erdélyi irodalom és újságírás
tehát nem fogja elveszíteni Ligetit, aki továbbra is Erdélyben marad,
hűen azokhoz a  célkitűzésekhez, amelyek tollát eddig is vezették, és
amelyek annyi értékes művet adtak Erdély szellemi életének.”432

Ezzel szemben találunk arra vonatkozó utalást, hogy a Független Újság közvet-
lenül kapcsolódott az Országos Magyar Párt Spectator vezette reformszár-
nyához, nem véletlen, hogy Krenner Miklós oly sokat publikál benne, sőt
az első szám vezércikkét is ő írja. Az 1920-as évek közepének párton belüli
reformmozgalma, mint már volt róla szó, hamar kifulladt, illetve Krennerék
a demokratizálási igényük dacára nem vállalták a párt szétrobbantását (ami
valószínűleg nem is sikerült volna). Az újjászerveződő reform­szárny moz-
galma 1930-ban „holtpontra jutott”,433 s szinte ott állt még a Független Újság
indulása idején is, de Spectator egy másik, Sényi Lászlónak írt levele kétség-
telenné teszi, hogy újjászervezésében (ekkor már) Ligeti is szerepet vállalt
volna: „Mikor utoljára voltam drága és vendégszerető körötökben – írja
Krenner Sényinek 1934. december végén, nyolc-kilenc nappal a  Független
Újság első számának megjelenése előtt –, kikötöttem, hogy a K. Zs. első ülé-
sére megyek le, s utána valami úton-módon az ún. »Mozgalom« dolgában is
szólok a vásárhelyi kitűnőségeknek. Az egész megindítási terv ezen a fölté-
telezésen alapult, s Erdély több városában történt »kémszemlénk« során ezt
el is híreszteltük. Ligeti lapügye is részben hozzátapadt volna. Vártam-vártam, sőt
vártunk-vártunk. A vásárhelyi megállapodás feledésbe merült, a mozgalom
pedig megfeneklett, ki tudja, kiemelhetem-e a kátyúból, hogyan és mikor?
Egyelőre szomorkodok és szégyenkezek. Egy csomó ember várt a maros-
vásárhelyi jelre. Mit mondjak nekik, és hogy nézzek épp a vásárhelyiek sze-
mébe? Akik tudtak erről, és akik előtt különösen semmi kedvem »irodal-
maskodni« most.”434 Sem az akció, sem a lap szervezése nem az Országos
Magyar Párt ellen indított külső támadás, s  épp a  párt egyik laza szerve-
ződésű platformjához kapcsolódik. Ligeti, aki tagja volt a párt kolozsvári
szervezete intézőbizottságának, Bethlen Györgyöt tekintette a párt vezeté-
sére alkalmas politikusnak és interjúsorozatot készített a közéleti szerepet
vállaló magyar arisztokrata hölgyekkel, a  megújulást belülről képzelte el.
Nem zárható ki, hogy a lap gründolásában szerepet játszhatott az is, hogy

432 Keleti Újság, 1934. november 5., 9.

433 „Krenner Miklós Sényi Lászlóhoz. Arad, 1930. jan[uár] 10.”, in A marosvásárhelyi…, 189., és
a rá vonatkozó jegyzet: 543.
434 Krenner Miklós Sényi Lászlóhoz. Cluj-Kolozsvár, 1934. dec[ember] 22., 228–229. [Kiemelés
tőlem; F. T. G.]
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 157 ]

a párton belül, a nagyváradi Erdélyi Lapok vonzáskörébe tartozóknál nyíl-

tan megfogalmazódott, hogy a zsidók nem tartoznak a magyar nemzethez.
Valószínű, hogy ebben a személyes ellentéteknek is szerepe lehetett éppen
Váradon, ugyanis statisztikai valószínűséggel az Országos Magyar Pártnak
éppen itt lehetett a legtöbb zsidó tagja. Ez is magyarázhatja, hogy az erdélyi
B’nai B’rith Páholyok Munkaközössége anyagilag támogatta Ligeti lapját.435
Nincs arra vonatkozó forrásom, hogy Ligeti honnan szerzett pénzt a lap
megjelentetéséhez, a  széles körű szerzői bázisból viszont arra következ-
tetek, hogy több szellemi csoport is fontosnak tarthatta egy ilyen fórum
megteremtését. A  lapban egyébként az olvasható, hogy a  Független Újság
mögött nem áll semmiféle politikai vagy gazdasági érdekcsoport, azt csak
olvasói tartják, tarthatják el.
Egyszóval ez volt az a sajtóorgánum, amely az összes, a magyar nem-
zeti összetartozást vállaló, demokratikus megújulást sürgető politikai erő
hangadóit és egyben a hagyományos világ képviselőit is integrálta, a nem-
zeti önvédelmen túl az összmagyarságra kiterjedő szociális és társadalmi
kérdésekre vonatkozó minden nézet számára vitafórumot teremtett, lépést
tartva a  világhelyzettel, illetve az európai változásokkal. Mindezt annak
a minőségeszmének a jegyében, amely Tavaszy Sándornak, a református
püspökhelyettesnek, filozófusnak az egzisztencializmus és a  kisebbségi
etika ötvözéséből kialakított kisebbségi etikájában tükröződik.436
Az induló Független Újság fejléce szerint „Politikai, Társadalmi, gazda-
ság-kritikai hetilap”. Valójában kéthetente jelent meg. Az 1934-es évfo-
lyamot egyetlen, szilveszter napján megjelent szám képviseli, az 1940-es
évfolyam pedig a  második bécsi döntés idején, a  7.  évfolyam 18.  számá-
val, 1940. szeptember 30-án megszakad. Közben folyamatosan megjelenik.
Mindvégig a klasszikus magyar szabadelvűség eszméit képviseli, a demok-
ratikus szellemi erők széles körét iparkodik összefogni, ezen elvek jegyében
próbál egységet teremteni a centrista, illetve a parlamentarizmus játéksza-
bályait elfogadó polgári demokrata, konzervatív, liberális, népi és szocialista
erőkből, és a Magyar Pártra is igyekszik hatni a mozgékonyabb, ismét csak
a kisebbségi közösség teljességét megszólaltató és képviselő politizálás ér-
dekében. Így aztán baloldaliságáról – ezt a  szakirodalomban többen em-
legetik vele kapcsolatban – csak annak tudomásulvételével beszélhetünk,
hogy jobb- és baloldaliság viszonyfogalmak; a jobboldali szélsőségesektől

435 Gidó Attila, „Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940)”, in

Úton…, 71.
436 (l. e.): „»Döntés elé vagyunk állítva, hogy vagy különbek leszünk minőségi szempontból,
mint amilyenek voltunk, vagy pedig elpusztulunk«. Beszélgetés dr. Tavaszy Sándor püspök-
helyettessel az erdélyi magyar élet nagy problémáiról”, Független Újság, 52. sz. (1937): 3–4.
[ 158 ] Ligeti Ernő

a Független Újság balra állt, a baloldali szélsőségesektől jobbra. Az indulás

idején a szerkesztő orgánuma három fő célját nevezi meg: az erdélyi gon-
dolkozás visszahelyezését az európai közegébe, a Duna-völgyi együvé tarto-
zás tudatosítását és a fiatal generáció felkészítésének elősegítését. Tartalmát
tekintve számonként tizenöt-húsz kül- és belpolitikai, közgazdasági, a szel-
lemi életről, az európai kultúrmozgalmakról szóló cikket ígért, s a friss ese-
ményekre való reagálást.437 Ezt az ígéretét be is váltotta. Fönnállása alatt
többek között olyan külpolitikai eseményekre volt kénytelen reagálni, mint
az olasz–abesszin háború, az első bécsi döntés, a II. világháború kitörése.
Első számának vezércikkét, említettem, Spectator írta, a  másodikét
(az 1935-ös 1.  számba) az erdélyi magyar szellemi és közélet hozzá ha-
sonlóan nagy tekintélyű – és kikezdhetetlen – alakja, Tavaszy Sándor.438
A  magyar politikai vezetők közül rendszeres munkatársa még a  lapnak
Hegedűs Nándor. A kiindulópont a magyar közösség egésze mozgósításá-
nak és céljaira épített politikai program megvalósításának igénye. Spectator
szövege három feladatot kijelölő programcikk: az egyik cél a többséggel
szemben a kisebbségi társadalom posszibilitásának elismertetése, ehhez el
kell fogadtatni a románokkal, hogy a magyarok hű állampolgárok; a máso-
dik a kisebbség minden személyre kiterjedő összefogása – „a magyarság
szellemi s  anyagi lehetőségében csak azt részesíteni, aki nemcsak névleg,
hanem cselekvőleg is magyar” (ami csak az egyén döntésétől függ, te-
hát nem mások végzik el kívülről a szelekciót) – ; a harmadik „a magyar
nemzeti kenyeret biztosítaná mindenki részére”. Az új évfolyam első szá-
mában ankét kezdődik a fiatalok szerepéről,439 Ligeti kulcsfontosságúnak
tartotta az új nemzedék bekapcsolását a  kisebbségi közélet munkájába;
utóbb, a Magyar Közösség létrejötte után aztán kénytelen volt írni az „őr-
ségváltás” visszásságairól, ezt a  cikkét lennebb idézni fogom. A  6.  szám
vezércikkének szerzője Richard Coudenhouve-Kalergi; a  szöveg kimon-
dottan a  lap számára készült.440 Ligeti sok erős, higgadt, megbecsült em-
bert mozgósított lapja mellett. Az első számokban keretben felsorolta,
kik lesznek a lap munkatársai; a névsor: Krenner Miklós, Tavaszy Sándor,
Zima Tibor, Hegedűs Nándor, Kós Károly, Tamási Áron, Császár Károly,
Szántó György, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Molter Károly, Szent-
Iványi Sándor, Járosi Andor, Lakatos Imre, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc
– ők „állandó dolgozó társaink”. Egyházi személyek, írók, a Magyar Párt
437 „Mit akar a Független Újság”, Független Újság, 1. sz. (1934): 8.
438 Tavaszy Sándor, „Önösszeszedés”, Független Újság, 1. sz. (1935): [1.]
439 „Miért nem jutnak szóhoz a  fiatalok a  magyar kisebbségi politikában? [Péterfy jenő és
Demeter Béla hozzászólása]”, Független Újság, 1. sz. (1935): 4.
440 „Európai patriotizmus. A Független Újság részére írta: Coudenhove-Kalergi”, Független Újság,
6. sz. (1935): [1.] p.
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 159 ]

politikusai; konzervatívok, liberálisok, polgári demokraták; többnyire mind

transzszilvanisták. Más kérdés, hogy nem jelenik meg mindegyikük a lap-
ban, vagy esetleg csak máshonnan átvett szövegükkel lesznek jelen annak
hasábjain. Rajtuk kívül minden erdélyi magyar közíró és író helyet kaphat,
aki hozzászólna a tárgyalt kérdésekhez. A szerzői gárda később a tényleges
baloldal felé tágul, szociáldemokraták, sőt kommunisták is írnak a  lapba,
de csak azok, akik elfogadják a demokrácia szabályait. Akik a magyarorszá-
giak közül a lap szerzőgárdájába kerülnek, mindannyian ebbe a tág körbe
tartoznak; szélsőséges véleményeket a  lap nem közvetít, legalábbis nem
a sajátjaként: vagy határozottan állást foglal velük szemben, vagy tárgysze-
rűen igyekszik figyelni, ismertetni, értelmezni őket. A  lap álláspontja az,
hogy Európa a háború felé halad (ezt Ligeti már 1928-ban ténynek vette),
a  döntő kérdés az, hogy hogyan lehetne megállítani. Maga a  főszerkesz-
tő-kiadó minden számban összefoglalja a hét bel- és külpolitikai történéseit,
Közép-Európa mellett a  világ mindegyik aláaknázott területének problé-
máit bemutatja. Ezekbe a számok első oldalain közölt kommentált hírcsok-
rokba, heti kommentárokba három-négy hír fért bele, azaz a legfontosabb
eseményeket választotta ki a szerkesztő. Most is, mint a Keleti Újságnál is
gyakran, a nyugatról befutott lapokat szemlézi, a külföldi helyzetekről így
írt cikkei viszont megint nem egyszerű kivonatok, azokban mindig benne
van a saját koncepciója is, amit aztán más szerzők írásaival is megtámogat.
A romániain kívül nagy teret kap tehát a világhelyzet, döntően az euró-
pai állapotok elemzése. A totalitarizmus, a diktatúra nemcsak nyugatról fe-
nyeget, hanem keletről is, de Ázsia, Afrika ügyei is befolyásolják a magyar
kisebbségi társadalom életét, esélyeit. Afrika például azért is aktuálissá
válik, mert Mussolini szemet vet rá, hadszíntérré is válik. Ligeti, mint ko-
rábban is, itt és ekkor is megnyilatkozik a bolsevik diktatúra ellen. Amikor
a  Szovjetunió demokratizálódásáról szerez információkat a  nyugati saj-
tóból, ezt is ismerteti, de kolumnás vezércikket ír például a Zinovjev és
Kamenyev perével létrejött helyzetről,441 a  fordulatról, amelyet a  nagy
koncepciós perek jeleznek. Az ezt követő számban fogalmazza meg
Szenczei László tételesen, és minden politika képződményre érvényesen:
„Bírálatlanul maradt eszméből lesz a bírálatot nem tűrő eszme, s a bírálatot
nem tűrő eszméből az emberáldozatot követelő Moloch vagy azték had­
isten”;442 s azzal folytatja, hogy a cél nem szentesíti azt eszközt, viszont
annak alantas volta leleplezi az elgondolás hazugságát. A  bírálat belülre
is érvényes. A  párthoz való alkalmazkodást, de azon belül a  reformista

441 Ligeti Ernő, „Az orosz dráma”, Független Újság, 35. sz. (1936): [1.]
442 Szenczei László, „Folytonos perújítás”, Független Újság, 36. sz. (1936): 2.
[ 160 ] Ligeti Ernő

elképzelések képviseletét garantálja Krenner és Hegedűs rendszeres je-

lenléte a hasábokon, de a főszerkesztő a pártelnököt, Bethlen György gró-
fot is megszólaltatja. Sőt belső pártviták is teret kapnak, például Hegedűs
egyik cikke kapcsán Gyárfás Elemér fejti ki ellentétes álláspontját. 1937-
ben Ligeti vezércikkben üdvözli, hogy a humanista Molter Károlyt a párt
marosvásárhelyi tagozata új közművelődési osztályának élére választották,
s ennek kapcsán annak fontosságát fejtegeti, hogy az írók a korábbi ellen-
tétek vagy kölcsönös tartózkodás után alakító szerepet vállalnak a kisebb-
ségi közösség egészét „kifelé” képviselő párthoz kapcsolódó társadalmi
munkában. „Mi a magunk részéről régóta hangoztatjuk, hogy el kell következnie
annak a  pillanatnak, amikor a  jóhiszemű kisebbségi irodalom és a  jóhiszemű ki­
sebbségi politika egymásra találnak és egymást segítik.”443 Nem aggálytalan re-
ményeit persze az osztály valóban impozáns tervei táplálták – például az,
hogy kisebbségkutató intézet felállítását fogják szorgalmazni. E kérdésben
a főszerkesztő helyzetében pozícióváltás következik be a Romániai Magyar
Népközösség444 létrejötte után, cikkben bírálja, hogy a kolozsvári szervezet
a demokratikus formák kiküszöbölésével alakult meg. „Mi hűséges kato-
nái vagyunk a népközösségi gondolatnak, de szerető polgárai e városnak
is, amelyben születtünk, szívünkhöz nőtt, s amelynek közösségi életéből
soha nem szakadtunk ki, és innen senki ki sem szakíthat”445 – ezért za-
varta a szervezetalakulás iránti közöny, a szervezők részéről pedig az, hogy
az alkalomra nem kaptak meghívást olyanok, aki korábban részt vettek
a  kisebbségi munkában. A  párt szerinte „nemcsak politikai alakulat, de
kulturális, társadalmi és gazdasági csúcsintézmény” is.446 Tehát a  pártélet
is közügy. 1936-ban cikket ír arról, hogy az állammal, a kormánnyal való
érintkezésben a képviselők próbálják meg továbbra is elérni a nyomás eny-
hítését, de a legfontosabb teendő, a társadalomszervezés a közmagyarok,
mindenki ügye. Föl kell ébreszteni a szolidaritást, adományokat kell gyűj-
teni, például a több száz elbocsátott postás részére, de ott vannak a kenye-
rüket vesztett újságírók és más munkanélküliek is; aki pénzt ad, sőt, akit
ez ügyben megszólítanak, az máris szervezhető. A cikk apropója az, hogy
a párt nagygyűlésre készül.447

443 Ligeti Ernő, „Író a Magyar Pártban”, Független Újság, 16. sz. (1937): [1.] [Kiemelés az erede-
tiben; F. T. G.]
444 1938 végén Romániában bevezették a királyi diktatúrát, feloszlatták az összes politikai pártot,
és létrehozták a Nemzeti Újjászületési Frontját. Ennek alosztályaként működhetett a meg-
szűnt Országos Magyar Párt helyébe lépő, 1939. február 11-én megalakult, Bánffy Miklós
gróf vezette Romániai Magyar Népközösség.
445 „Egy alakulás margójára”, Független Újság, 2. sz. (1940): 1.
446 Uo. 2.
447 „A nagygyűlés elé”, Független Újság, 26. sz. (1936): [1.]
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 161 ]

A társadalomszervezés igénye Spectatorék révén folyamatosan megszó-

lal a  lapban, amely az 1937-es évfolyamban ankétot indít, s  így Tamási
Áron kezdeményezése után legfontosabb előkészítőjévé válik a Vásárhelyi
Találkozónak – az első részben Jancsó Elemér, Venczel József, Asztalos
Sándor, Nagy István, Vita Sándor, Szenczei László, Bányai László, Kéki
Béla, Jordáky Lajos, Dsida Jenő, Balogh Edgár fejti ki álláspontját (László
Dezső és Jancsó Béla csak annyit írnak, hogy kollektívájuk, az Erdélyi
Fiatalok köre és a  lap főmunkatársai meg fogják tárgyalni ezt a  kérdést,
hogy közös álláspontot közvetíthessenek), 448 – később közli az előkészítő
bizottság jelentését, majd továbbra is napirenden tartja az ügyet.449 Az ankét
nyitócikkét közreadó, az évi 13-ast követő számban foglal a főszerkesztő
a leghatározottabban állást a parasztság mellett.450 A levélformában írt cikk
egy másik liberális gondolkodót szólít meg, számon kérve mindkettőjüktől,
hogy elzárkóztak a  néptől. A  liberálisok a  parasztokat konzervatívoknak
tartják, és sokan azt feltételezik, hogy a jobboldali radikalizmus fog szövet-
ségest találni bennük. Ő, viszont, aki városi polgár, „a szónak citoyen értel-
mében”, mást gondol: „a népi erők tudatos és becsületes felvonultatásában
védőgátat látok a minden irányú szélsőséges megmozdulásokkal szemben,
a reakciónak pontosan az ellenkezőjét: a szabadelvűség, a mi szabadelvű-
ségünknek, az emberi jogokról és kötelezettségekről vallott nézeteink új
formáját”. A régi konzervativizmus – ez a gondolat talán itt jelenik meg
nála először – „ma” haladás a  középkort idéző szélsőjobboldali ideoló­
giákkal szemben. A román–magyar közeledés esélyeiről is szó van a lapban,
például a most idézettet követő számban,451 mint ahogy az interjúk között
is van olyan, amelyben román politikust kérdeznek ugyanerről.
Ami Ligetinek a  lap munkájában való részesedését illeti, az fölmérhe-
tetlen voltában is impozáns. Kántor Lajos már hivatkozott cikkében452 (be-
leszámítva a  betűjeggyel jelölteket is) az első szám négy anyagát tulajdo-
nítja neki, és ez az arány a későbbiekben sem csökken. Gyakran az egyes
számok vezércikkeit is Ligeti írta, a  következő anyagot, a  heti összefog-
lalót talán mindig. Van úgy, hogy ugyane számokban önálló cikkben szól
hozzá valamely fontos témához, esetleg interjút készít az erdélyi szellemi
élet valamelyik fontos alakjával, könyvet méltat és így tovább. Valószínűnek
tartom, hogy a  szerzőre vonatkozó mindenfajta jelölés nélküli szövegek,

448 „Fiatal magyarok tavaszi találkozója elé. Ankét a transzszilván[i]ai magyar szellemi irányza-
tok parlamentáris együttműködéséről”, Független Újság, 13. sz. (1937): 3–4.
449 Legtöbbször idézett, a találkozóval és programjával kapcsolatos cikke: Ligeti Ernő, „Levél
Tamási Áronhoz”, Független Újság, 16. sz. (1936): [1.]
450 Ligeti Ernő, „Paraszt szabadelvűség”, Független Újság, 14. sz. (1937) [1.]
451 „Spectator: A román–magyar megegyezés felé”, Független Újság 15. sz. (1937): [1]–2.
452 Kántor: Kolozsvár…
[ 162 ] Ligeti Ernő

kommentárok, hírek, színesek is mind vagy majdnem mind tőle származ-

nak a  lap fennállása alatt; a  szervezésen, szerkesztésen, a  számok össze-
állításán, a költségek előteremtésén, a nyomdai, terjesztési ügyeken kívül
nyilván ezek a  feladatok is rá hárultak, legalábbis nem találtam nyomát,
hogy a  szerkesztőség több emberből állt volna. Rajta kívül a  lapon más
szerkesztő vagy állandó munkatárs nincs föltüntetve, esetleg szerzőként
való állandó jelenlétéből valószínűsíthető, hogy a nagyváradi Raffy Ádám
író és orvos formailag is a Független Újsághoz tartozott, illetve Szenczei
Lászlóról sejthető, hogy (gyakran) részt vett a napi munkában. A lap Gidó
Attila által készített repertóriuma elkészült, tanulmányozható,453 és 6446 té-
telből áll.
A lap repertóriumában ott van a szerzők listája. Kicsit önkényesen eme-
lem ki az alábbi neveket a  magyarországi, más utódállamokbeli és nyu-
gat-európai szerzők közül, hogy érzékelhetővé váljék, milyen széles volt
ez a  kör. Azt persze nem tudjuk minden esetben eldönteni, hogy mely
szövegek voltak puszta átvételek más lapokból, könyvből, azt viszont nem
feltételezhetjük, hogy bárkinek a cikkét a szerző tudta nélkül közölte volna
a szerkesztő.
Magyarországiak és más utódállamokbeli magyarok: Babits Mihály,
Bajcsy-Zsilinszky Endre, Benedek Marcell, Braun Róbert, Hevesi András,
Hunyady Sándor, Herczeg Ferenc, Ignotus, Ignotus Pál, Jócsik Lajos, Juhász
Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Krammer Jenő,
Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Radnóti Miklós, Somlay
Artúr, Supka Géza, Szabó Lőrinc, Szekfű Gyula, Szerb Antal, Szomory
Dezső, Szüllő Géza, báró Wesselényi Miklós.
Nem magyarok nyugatról: Julien Benda, Guglielmo Ferrero, Jose Ortega
y Gasset, Aldous Huxley, Egon Erwin Kisch, Salvador de Madariaga,
Thomas Mann, Francois Mauriac, Marcel Pagnol, Luigi Pirandello, Charles
Ferdinand Ramuz, Rainer Maria Rilke, Ernst Toller, Miguel de Unamuno,
Paul Valéry, Jacob Wassermann, H. G. Wells, Franz Werfel.

1939-ben ebben a lapban zajlik le a vita az Erdélyi Szépmíves Céh könyv-

kiadási politikájáról, itt írja meg Ligeti a  marosvécsi házigazdának, hogy
most először nem fog élni a vendégszeretetével anélkül, hogy bármilyen
külső akadály gátolná az odautazásban, és Kemény erre adott válasza és

453 Gidó Attila, Független Újság repertórium 1934–1940.  http://fuggetlenujsag.adatbank.transin-

dex.ro/
 Az újságíró és a lapszerkesztő [ 163 ]

viszontválasza is itt jelenik meg, ahogy végül Ligeti búcsúcikke is.454 Mint
láttuk, Ligeti már az 1930-as évek elejétől nélkülözhetetlennek tartotta az
irodalmi, később a politikai utánpótlást. Cikkeket írt a fiatalokról, és igyeke-
zett helyet teremteni nekik a közösség életében. Az új nemzedék transzszil-
vanizmussal való szembefordulását valószínűleg nem tartotta drámainak
vagy véglegesnek, vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a Helikon, vagyis
inkább a  Szépmíves Céh hivatalos irodalompolitikáját ő  is érettnek tar-
totta már a megújításra. Kínos, hogy ez egybeesett a személyi érdekeivel
is. Amikor Szenczei Lászlónak a Céh által visszautasított Korom és korona
című regénye megjelent és sikert aratott, Kós az Erdélyi Helikonban rögtön
szigorúan megbírálta, Ligeti szerint azért, hogy elterelje a figyelmet a saját
kiadáspolitikai baklövéseiről, és igazolja saját programját. Szenczei vála-
szának a Független Újság adott teret,455 s főszerkesztője három bekezdésben
összefoglalta a magára Kósra nézve ekkor nem éppen hízelgő véleményét.
Eszemben sincs igazságot tenni ebben az ügyben, csak regisztrálom, hogy
Ligeti azt kívánta Keménytől, hogy a Helikon szolgáltasson igazságot a Céh
irodalompolitikája miatt elhidegült íróknak, illetve befolyásolja a kiadót. Ez
a levélváltás igen rosszízű, utolsó darabjában Ligeti rezignáltan közli, hogy
félreáll, a továbbiakban nem akarja reformálni a Helikont. Viszont az, hogy
a fiatalok új munkaközösséget akarnak alakítani, s hogy Nagyváradon új ki-
adó alakul neves erdélyi írók műveinek kiadására – volt és aktív helikonista
is van köztük –, szerinte arra figyelmeztető jel, hogy a Szépmíves Céh nem
tölti be hivatását.456
Azonban úgy látszik, hogy Ligeti pozíciója a  Romániai Magyar
Népközösség megalakulásával s az új korosztály térnyerésével nem erősö-
dik, hanem gyöngül. Ennek magyarázata a konzervativizmus és a liberaliz-
mus egy időben történő visszaszorulása lehet, de belejátszik a Népközösség
társadalomszervezői lehetőségeinek bővülése is, ami meglehetősen relati-
vizálta az első korszak társadalomszervezési formáit, amiket, mint kide-
rülhetett, Ligeti is mereveknek tartott. Így merült föl Ligetiben a  múlt-
tisztelet egy pertraktálatlan aspektusa. A múltat vállalni kell, teljességében,
454 Ligeti Ernő, „Zendülés, vagy szabadságharc? Levél Kemény Jánoshoz”, Független Újság,
13. sz. (1939): 3–4.; Kemény János, „Nyílt válasz egy nyílt levélre. Ligeti Ernőnek küldöm”,
Független Újság, 14. sz. (1939): 4.; Ligeti Ernő, „Viszontválaszunk”, uo., 4–5.; Ligeti Ernő,
„Utolsó szó a Helikon-ügyben”, Független Újság, 15. sz. (1939): 9. Az ezzel részben összefüggő,
ezt megelőző transzszilvanizmus-vita dokumentumait 1938-ig tartalmazza: Jelszó és mítosz.
Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Pomogáts Béla (Marosvásárhely: Mentor, 2003)
455 Szenczei László, „Mostohaatyánk, Kós Károly: Széljegyzetek egy tárgyszerető kritikához”,
Független Újság, 3. sz. (1940): 5–6.
456 Ligeti további helikoni tagságának kérdéséhez: Kemény hivatkozott válaszlevelében azt írta,
hogy az évente meghívott írók közül csak azt nem tekinti tagnak, aki kilépését levélben
egyértelműen közli. Tudomásunk szerint ezt Ligeti nem tette meg. Hogy a következőkben
kapott-e meghívólevelet, nem tudjuk.
[ 164 ] Ligeti Ernő

egészében, „misztikus felszárnyalásaival és botlásaival”. Viszont: „… már

meg kell mondani egyszer, hogy [az] »őrségváltás« divatos jelszavának ör-
vén valamilyen csodálatos mohósággal teszi át magát az egyik korosztály
a  másiknak a  munkáján. Minden korosztály vízválasztó vonalat szimatol
a  levegőben, amely végérvényesen lezár egy korszakot, és az új korszak
beindítójának őt állítja oda. Ezek a »korosztályok« és »nemzedékek« mind
azzal biztatnak bennünket, hogy ők is hagyományok tisztelői, sőt foko-
zottabb mértékben, mint mi voltunk, és az őrtüzek parazsait is lángolób-
baknak fogják felszítani. De ha ilyen érzékenységgel érkeznek idegeikben
tudatosítani, felhasználni, beépíteni mindazt, ami a múlthoz tartozik, miért
nem akarják észrevenni, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt más magyarok is
tudtak politikát, irodalmat, művészetet csinálni, ami majd a história ítélő-
széke előtt nem fog bizonyulni kevésbé hitványabbaknak [sic!], mint ami-
lyennel ők jeleskednek.”457

457 Ligeti Ernő, „A félmúlt tisztelete”, Független Újság, 24. sz. (1939): [1]–2.
 [ 165 ]

NOÉ MEGLÉKELT BÁRKÁJA. UTOLSÓ PÁLYASZAKASZÁRÓL

Az irodalomtörténet-írás nem szentelt különösebb figyelmet Ligeti mun-

kássága zárószakaszának sem. Igaz, az új évezredben (több évtizedes
szünet után) két könyve is megjelent: másodikként a  szakirodalom által
sokszor idézett és méltatott, először 1941-ben kiadott Súly alatt a pálma, ko-
rábban pedig az eredetileg a Pásztortűz 1934–1935-ös évfolyamában közölt
Elsüllyedt világ című önéletrajzi írása; mindkettőhöz Marosi Ildikó írt több
tisztázatlan kérdést – például Ligeti halálának körülményeit – tárgyaló kísé-
rőtanulmányt.458 Marosi a 2002-es könyv előszavaként közölt írását a Súly
alatt a pálma új kiadása számára több részletében kiegészítette és átszerkesz-
tette.459 E tanulmány két változata Ligetinek a második bécsi döntést – tehát
a Romániából Magyarországra való visszatérést – követő éveiről is vázlatos
képet adott, és az író halálára vonatkozó közleményeket is megvizsgálta,
idézve legfontosabb – eltérő állításokat is tartalmazó – passzusaikat. Marosi
Ildikó utalásaiból is arra következtethetünk, hogy Ligeti ezekben az évek-
ben a perifériára szorult, korábbi barátai cserbenhagyták, publikálási lehe-
tőségei könyvei magánkiadásban való megjelentetésére szűkültek, művei
viszont nemigen fogytak, és többnyire visszhangtalanok maradtak. Marosi
szerint igaz ez Ligeti főművére is: „A Súly alatt a pálma megjelenése túl nagy
sajtóhullámokat nem vert”.460 Mindkét helyütt idézi az elutasító kritikák kö-
zül Juhász Istvánnak az Erdélyi Múzeumban, az elismerőek közül Benedek
Marcellnak a  Magyar Csillagban közölt írását, a  2002-es könyvben Szász
Zsombornak a  Magyar Szemle hasábjain megjelent sorait is, másra konk-
rétan nem utal a recepcióból. Ezzel szemben György Béla a két újonnan
kiadott Ligeti-kötet ismeretében írott cikkében461 rámutatott arra, hogy
a könyvről A magyar irodalom történetének bibliográfiája vonatkozó kötete462 tíz

458 Az utóbb említett kiadvány: Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…, 5–32.  A  kiadvány recepciójából

lásd: Márkus Béla, „Kedvcsináló és útbaigazító kiskönyvek. Marosi Ildikó: A fedélzetközi
utas elsüllyedt világa; Úz Bence esetei”, Bárka, 3. sz. (2005): 82–84.; Lászlóffy Csaba, „Az
elsüllyedni-kész lényeg”, Helikon, 19. sz. (2002): 4.
459 Marosi Ildikó, „A fedélzetközi utas palackpostája: Súly alatt a pálma”, in Súly alatt a pálma,
2004, 294–327.
460 Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…, 25. A tanulmány másik változatában, kissé megváltoztatott szó-
renddel: Súly alatt a pálma, 2004, 326.
461 György Béla, „Sub pondere crescit palma. Ligeti Ernő felfedezéséhez”, Helikon, 6.  sz.
(2005): 16–18.
462 Botka Ferenc és Vargha Kálmán, A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1945: Személyi
rész II. L–Zs. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989 [A magyar irodalomtörténet bibliográfiája
7.]), 51.
[ 166 ] Ligeti Ernő

recenzió, kritika adatait adja meg. A bibliográfiában nem szereplők közül

György Béla megemlítette még Spectator (Krenner Miklós) írását a Magyar
Nemzet 1942. február 5-ei számából. Ezeken kívül én is találtam egyet, ez
a reformkatolikus irányzat Jelenkor című folyóiratának 1942. 5. számában
jelent meg, a szerző megjelölése nélkül, Két erdélyi könyv címmel. (A másik
recenzált mű Mikó Imre Huszonkét év című politikatörténeti munkája.463)
A Jelenkorban Ligetinek – Kolozsvárról Budapestre való költözésének évé-
ben – írása is megjelent,464 s a folyóirat ekkor kiadott, Noé galambja című
könyvét is recenzeálta.465 A visszatérés éveiből magam is alig néhány Ligeti-
publikációval találkoztam mindmáig. A kevesek között – például a Pásztortűz
című kolozsvári folyóirat szerkesztői mellett – Komlós Aladár ad helyet
írásainak egy budapesti zsidó árvaház támogatására kiadott évkönyvsoro-
zatban. Itt Ligeti egyetértően idézi Spectatort, aki föltehetően már Észak-
Erdély visszatérése után javasolta a  mentesség kiterjesztését mindazon
izraelita vallású magyarokra, akik a  kisebbségi helyzetben nem váltottak
nyelvet – azaz kultúrát, tehát nemzetet.466 Egy későbbi évkönyvben, mint
utaltam rá, egykori nagyváradi barátjáról, a századelőn A Holnap köréhez
tartozó Emőd Tamásról közölt szép esszét, illetve emlékezést.467 Ekkor
már Budapesten lakott – költözésének idejét Marosi Ildikó (egy Molter
Károlynak írott Ligeti-levél alapján) 1943  közepére teszi468 –; előtte még
részt vett az erdélyi elitnek abban a népfrontkísérletében, amely az 1848-as
forradalmat és szabadságharcot tekintette a különböző ideológiai irányza-
tok integrációs pontjának. Az összefogás eredményeként, a Spectator szer-
kesztette 48-as Erdély című, a függetlenségi törekvések és az erdélyi nemze-
tek szolidaritása mellett tüntető „zsebkönyv”-ben Sándor Józseftől, Berde
Máriától, Reményik Sándortól Zolnai Bélán, Szenczei Lászlón és Jordáky
Lajoson át Kovács Katona Jenőig, Balogh Edgárig és Nagy Istvánig sze-
repeltek az erdélyi (vagy ekkor Erdélyben élő) alkotók; konzervatívok,
liberálisok, polgári radikálisok, szocialisták, sőt kommunisták is, csak az új
népi irányzat Termés című folyóiratának néhány vezetője maradt ki belőle.
A könyvben Ligeti Teleki Sándor emlékét elevenítette föl.469
Budapestre költözve Ligeti még egyszer közvetlenül megnyilatko-
zott az erdélyi magyar irodalom szerepéről. 1943  őszén interjút adott
463 Teljes címe: Huszonkét év: Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusz­
tus 30-ig (Budapest: Studium, 1941)
464 Ligeti Ernő, „Hunyadi [sic!] Sándor kolozsvári évei”, Jelenkor, 9. sz. (1943): 11–12.
465 Nagy Tibor, „Ligeti Ernő: Noé galambja (Singer és Wolfner)”, Jelenkor, 21. sz. (1943): 12.
466 Ligeti Ernő, „Erdély zsidósága”, in Ararát…, 86.
467 Ligeti: Emőd…
468 Kis\Ligeti\Könyv…, 26–27.; Súly alatt a pálma, 2004, 297.
469 Ligeti Ernő, „Teleki Sándor”, in 48-as Erdély: Zsebkönyv. Spectator előszavával. (Kolozsvár:
1943), 97–100.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 167 ]

a  Népszavának;470 ebből csendül ki reménye, hogy ennek az irodalomnak

a sajátos vonásai a háború utáni korszakban bizonyára újra fölismerhetőek
lesznek: „… akkor majd az erdélyi író, aki hű maradt a magyarság és az
emberség vezérlő gondolatához, ismét meg fogja találni a maga hangját”.
Beszél a halottakról, Kunczról, Hunyadyról, Reményikről, Dsidáról, s utal
arra, hogy a fiatalok szerint az ő nemzedéke már a félmúlthoz tartozik – de
ők ezt nem így érzik. Arra a kérdésre, hogy kiket tart az új erdélyi nemzedék
kiemelkedő tagjainak, a  sorban elsőként Asztalos Istvánt, továbbá Nagy
Istvánt, Szenczei Lászlót,471 Kiss Jenőt, Szabédi Lászlót és Jékely Zoltánt
említette. Ez azért is sajátságos, mert – amint azt Balogh Edgár emlékira-
tából tudjuk – Asztalos és Szabédi, a  Termés című folyóirat két szerkesz-
tője éppen arra hivatkozva tagadták meg a részvételt a 48-as Erdély című
kiadványban, hogy abban Ligeti és Janovics Jenő is szerepelni fog.472 Az
említett neokatolikus Jelenkor a zsebkönyvről az egyébként abban írásával is
szereplő Szentimrei Jenő tollából közölt méltatást.473
Ligetinek a második világháború évei alatt öt könyve jelent meg; látszó-
lag ez az egyik legtermékenyebb korszaka tehát. E munkái közül azonban
csak kettő készült ekkoriban: főművén, a Súly alatt a pálmán kívül az 1943-
ban napvilágot látott Noé bárkája.
1939  nyarára születhetett meg a  nagyváradi Sonnenfeld Nyomda
Részvénytársaság Új Erdélyi Könyvek című sorozatának terve, amelyet
a Berde Mária – ifjúkoruk óta Ligeti barátja – mellett fölkért lektor, Tabéry
Géza az EMIR (Erdélyi Magyar Írói Rend) – a  Helikonból kivált írók
csoportosulása – folytatásának tekintett, s  amely a  „szellemi élettér”-ért
szállt síkra a  politikai élettérelmélet évadján. A  szerkesztők felhívása sze-
rint: „Megpróbálunk még egyszer humanisták lenni.”474 A sorozatban, amelynek
aztán hamar véget vetett a háborús helyzet, Tabéry Géza, Szántó György
és Kovács György egy-egy kötete mellett Ligeti Ernő Az ő  kis katonája
470 Magyar László, „Beszélgetés Ligeti Ernővel a régi és az új erdélyi irodalomról”, Népszava,
1943. október 13., 6.
471 Neve a cikkben hibásan, Szendeiként szerepel.
472 Balogh Edgár, Szolgálatban. Emlékirat 1935–1944 (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1978),
267–268. Balogh azt írja, hogy Asztalosék azért tiltakoztak Ligeti és Janovics szerepeltetése
ellen, mert azok kapitalisták. Minthogy nem nehéz elképzelnünk egy, a vagyonát a kolozs-
vári színházra költő, most éppen egy mozi működtetéséből tengődő volt színigazgató és
egy lapjától megfosztott főszerkesztő extraprofitját, kézenfekvő a feltételezés, hogy valamely
jó szándékú eufemizmust alkalmazott itt Balogh Edgár, s  Asztaloséknak inkább Ligeti és
Janovics származása ellen lehetett kifogása. A kommunisták jelenléte ellen viszont ezek sze-
rint nem tiltakoztak – a háború utáni korszakban pedig, mint az köztudott, ők is átvonultak
arra az akkor már egyetlen oldalra. Szabédi utóbb, 1959-ben a kolozsvári magyar egyetem
megszüntetése, illetve ezzel kapcsolatos megaláztatása miatt öngyilkos lett.
473 Szentimrei Jenő, „48-as Erdély”, Jelenkor, 7. sz. (1943): 6.
474 Idézi Robotos Imre: Eszmék ütközésében: Tabéry Géza pályaíve. Kismonográfiák (Kolozsvár-
Napoca: Dacia Könyvkiadó, 1979), 150. [Kiemelés az eredetiben; F. T. G.]
[ 168 ] Ligeti Ernő

című regényét is kiadták. Ez a könyv 1940 első felében jelent meg.475 Írója

ugyanahhoz az élményhez tér vissza, amelyet húsz évvel korábban, az
izmusok áradása idején Belvedere című kisregényében földolgozott már:
Prágában, a hátországban átélt első világháborús katonaemlékeihez, illetve
katonakori szerelmeihez. Nem szokványos jelenség, hogy valaki évtize-
dekkel a pályakezdete után ismét első regénye témájához nyúl; ugyanakkor
a különbségek is fontosak: a Belvedere a benső lélekrajz regénye, Az ő kis
katonája viszont a részletező környezetrajzé. Vaskos realizmusával együtt is
nyílt nosztalgia ez a regény a „megnyugtatóan időszerűtlen témák”,476 azaz
a Monarchia, pontosabban az első világháború előtti békeévek után – csak
éppen némi groteszk tónussal előrejelezve a  birodalom közeledő végze-
tét is. Ez a  tempós szerelmi történet szintén önéletrajzi jellegű, a  könyv
háromnegyed része a  Belvedere-ben megidézett életszakaszt megelőző hó-
napokban játszódik. Amikor mellette telitalálatot kap a konyha, és egész
személyzetével a légbe röpül, akkor morfondírozik el Rácz Gábor a front
közelébe vezénylésének erkölcsi értékén: „Egyszer mégiscsak ki kellett
jönni – gondolta. Nem kell lesütött szemmel járnia, mert alávaló módon
odabújt egy asszony szoknyája mellé. Hogy is juthatott eszébe, megúszni
a háborút anélkül, hogy puskaport szagolt volna? Igazuk van azoknak, akik
gyávának és szökevénynek tartották, mert hiszen tulajdonképpen nem
a háború elől bujkált eddig, hanem az elől, ami még ennek is fölötte áll: –
az európai ifjúság közös végzete elől. Más szóval: – ki akart bújni a törvény
alól, amely kötelező mindenkire, s amelynek érvényessége nem a háború
tartamára szól, hanem majd csak azután lép életbe. Erkölcsi kötelmek ezek.
Mert lehet a  háború önmagában véve erkölcstelen, de a  közösségi tudat
íratlan szabálya: cselekvőleg részt venni benne neki is, ha már egész nem-
zedéke ott rothad a lövészárokban. Nem bújhat ki ő sem, mert elveszíti
a jogcímet, hogy majd együtt legyen azokkal, akik a romok fölött új építke-
zésre szövetkeznek. Már fölemelt fővel felelhet, ha majd megkérdezik tőle,
hol voltál a  világháborúban? – Ott voltam együtt veletek! Én is átestem
a tűzkeresztségen, testi áldozatot hoztam, a verejtékemet és egészségemet
adtam oda, és kockáztattam életemet is – ámbátor sok hasznomat nem
láttátok, és inkább csak fölösleges kiadást okoztam a kincstárnak.”477 Az
erkölcsi aggály még egy vonatkozásban megnyilatkozik. A  könyv nem-
zedékregény is egyben, a  már középgenerációs, sőt öregedő Rácz két

475 A sorozatot az év első napjaiban indították útjára; Ligeti regényéről a Független Újság az évi
14. számában jelent meg Raffy Ádám cikke: „»Az ő kis katonája«. Ligeti Ernő új regénye” (2;
[14.]).
476 Ligeti Ernő, Az ő kis katonája: Regény ([Nagyvárad]: „Új Erdélyi Könyvek” kiadása, 1940), 5.
477 Ligeti: Az ő kis…, 158.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 169 ]

évtizeddel későbbi prágai útján idézi föl emlékeit, amikor elmegy a temető
mellett, amelyben a grófnő, akinek a harcok idején védence és kitartottja
volt, nyugszik. Sokáig ez a  nő védte meg kapcsolatai révén attól, hogy
a frontra vigyék, azért, hogy megtarthassa magának; „az ő kis katonája” pe-
dig föl­eleveníti magában, hogy egy idő után csak azért vállalta a kapcsolatot
a már nem fiatal asszonnyal, hogy dekkolhasson. Hogy az új meg új élet-
korba lépő ember koronként más-más számlát akar benyújtani az életnek,
s hogy a grófnő igénye arra, hogy szeressék, ugyanolyan jogosult volt, mint
a katonáé arra, hogy életben maradjon, akkor jut el Rácz tudatáig, amikor
Prágában találkozik azzal hölggyel, aki első regényében leírt szerelmének
alanya volt. S a nő mellett ott a lánya – az új nemzedék. A regényhős két
évtized elmúltával így nyilatkozik a Belvedere-ről, amely a regényben Bellevue
címmel említtetik: „Tulajdonképpen ez volt első prózai kötetem. Addig
csak verset írtam. Nemrégiben azonban újra kezembe került, beleolvastam.
Megvallom őszintén, nem vagyok megelégedve vele. Formailag nem elég
kerek, nincs benne az a feszültség, amely alkalmas volna, hogy megragadja
az olvasót. A jellemfestés, a lélektani motiválás is hiányos. Túlcsapongó és
szertelen. Akkor még nagyon közel voltam a témához.”478 Ez, hogy húsz év
különbséggel más-más prózanyelvet tartott alkalmasnak arra, hogy magát
kifejezze általa, megint csak nemzedéki – életkori – tapasztalat, a számvetés
része.
Szintén Nagyváradon, valószínűleg két évvel később (kiadó és kiadási
év megjelölése nélkül, az Örök betűk. Új magyar szépirodalom tíz kötet-
ben fő- és alcímű, Relle Pál által összeállított sorozatban) Ligetinek meg-
jelent még a  Jákob az angyallal című kisregénye (ahogy korábban utaltam
rá, Tersánszky Józsi Jenő Forradalom a jég között című kisregényével közös
kötetben), ez azonban több mint egy évtizeddel korábbi írása, s már volt
szó róla; 1929-ben lehetett olvasni először az Erdélyi Helikonban. A Grafika
Nyomdai Műintézetnél nyomták és kötötték, amelynek ekkoriban, mint
látni fogjuk, kiadói programja is volt.
Az 1941-ben megjelentetett két Ligeti-kötet egyikének, a Súly alatt a pá­
lmának legendája és kielégítő szakirodalma is van, lásd a frissebb dolgoza-
tokból Marosi Ildikó idézett tanulmányát a könyv új kiadásában, továbbá
a Vallasek Júlia irodalomtörténetében található elemzést és számos hivat-
kozást.479
478 Ligeti: Az ő kis…, 188.
479 Vallasek Júlia, Elváltozott világ: Az erdélyi magyar irodalom 1940–44  között. Bibliotheca
Studiorum Litterarium 30. (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004). Lásd még: Vallasek
Júlia, „Bedekker vagy útinapló? Gondolatok Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című könyvének
újrakiadásáról”, in uő: Lassú utazások könyve. Esszék, krtitikák. Ariadné könyvek (Kolozsvár:
Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, 2005), 7–[19.] A könyv újrakiadásáról lásd továbbá:
[ 170 ] Ligeti Ernő

A Súly alatt a pálma előzménye a  Pásztortűz 1934–1935-ös évfolyamai­

ban közreadott és már többször idézett Elsüllyedt világ című emlékezése.
Nemcsak azért, mert ott fejeződik be, ahol az 1941-es könyv kezdődik, s így
a kettő együtt teljes önéletrajzot ad és az életút folyamatos elbeszélését teszi
ki, hanem mert rögtön ennek lezárása után már saját lapjában, a Független
Újságban tizennégy részben A kisebbségi élet bölcsője címmel elkezdte közölni
a folytatást, egyértelműen utalva az előzményre. Az első sorozat persze lé-
nyegesen el is tér a könyvben véglegesült szövegtől, elsősorban szándékolt
szubjektivitásával. A Súly alatt a pálma esetében nyilvánvaló a számadásjelleg,
az valóban emlékirat (is), egyrészt tárgyszerűségre törekvő szellemtörténeti
rekonstrukciója annak, ami az íróval és közösségével megtörtént az első két
kisebbségi évtizedben, másrészt viszont szerzője tisztában volt azzal – ez
derül ki pár évvel későbbi, Bethlen Miklósról szóló könyvéből is –, hogy
a kortárstól, az események átélőjétől sohasem várható el tökéletes objekti-
vitás. Az Elsüllyedt világ az (ön)életrajz köré szerveződik. Ebből a látószög-
ből rajzolja meg a századforduló Kolozsvárjának kulturális-társadalmi ké-
pét, s benne hírlapírók, színészek, könyvkereskedők, irodalmi társaságok
tagjainak arcképsorozatát. Többen is utalnak rá: Ligeti a  kolozsvári olva-
sók szemében valamiként része volt a régi városnak, tanúja, résztvevője és
rögzítője Kolozsvár háború előtti kulturális, főként irodalmi életének. Az
Elsüllyedt világ plasztikus portréi, emlékképeket fölvillantó, sodró, ám mégis
egységes szemlélete, stílusa is ezt igazolják, sőt az is lehet, hogy éppen
ez a sorozat alapozta meg ezt a közvélekedést olvasóiban. Ugyanakkor az
emlékezés utolsó, a háború előtti Nagyváradot, főként annak hírlapirodal-
mát, legendás hírlapíróit megidéző fejezetei egyrészt kiegészítik A Holnap
városáról már eddig is rendelkezésünkre álló mozaikkockákat – azaz Dutka
Ákos és Nagy Endre munkái mellé kívánkoznak (egyébként mind közül
Ligetié készült el először) –, másrészt hitelesen érzékeltetik azt, hogy még
hónapokkal az első világháború kirobbanása előtt sem látta senki előre
a biztos összeomlásig vezető utat – a kisebbségi problémát annak ellenére
nem érzékelte a magyar társadalom, hogy együtt élt a románokkal, s hogy
a két nemzet értelmisége sok területen érintkezett egymással (bár csak ma-
gyarul kommunikáltak) –, harmadrészt mintegy bevezetőt adnak a kisebb-
ségi korszak rajzához. Éppen ez a lezáratlanság teszi hitelessé A kisebbségi
élet bölcsője darabjait, különösen a főhatalom-változás részletező leírását. Azt,
hogy a Súly alatt a pálmába nem illesztette be ez utóbbi sorozat teljes szö-
vegét, részben az arányőrzés szándéka magyarázhatja; az egész könyvön

Balázs Imre József, „Ki a súly alól: Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma című kötetéről”, Bárka,
3. sz. (2005): 93–96.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 171 ]

belül túl nagy terjedelmet vett volna igénybe e  két év a  további két évti-
zed rovására. De belejátszhatott az ideológiai megfontolás is: A kisebbségi
élet bölcsője 1935-ben még bőven okadatolhatta az erdélyi önösszeszedés
részben októbrista gyökereit, amit a  második bécsi döntés utáni, forra-
dalomellenes alapokra épült Magyarországon ilyen határozottan nemigen
volt értelme pertraktálni. (Erre lentebb röviden visszatérek.) A könyv te-
hát szándékoltan szubjektív elemeket is tartalmazó önéletírás, irodalom- és
eszmetörténet, s az utóbbi időszakban róla született szövegek szerint kom-
pozíciójában regényszerű alkotás is egyben. Öt fő-, ezeken belül váltakozó
számú alfejezetben ábrázolja a  kisebbségtörténet szakaszait, előjátékként
az 1918–1919-es eseményeket, hőskorként az aktivitás és passzivitás idejét,
s az ezzel kapcsolatos viták lezárultával az önösszeszedés 1920–1925 kö-
zötti periódusát prezentálva. A  következő fél évtized a  „virágzás kora”,
ekkorra esik az irodalmi csoportok szerveződése, e  résznél a  politikatör-
téneti vonalvezetés kultúrtörténetivé válik, a befejező két rész, A helytállás
kora (1931–1937) és A  hanyatlás kora (1938–1940) már kimondottan esz-
metörténeti. A  könyvben váltják egymást a  remekbe szabott portrék, fo-
lyamatrajzok és esszébetétek; megformáltságában a szöveg Ligeti legfőbb
közírói-publicisztikai és szépírói erényeit tükrözi. Sok helyütt korábbi, már
kiérlelt, esetleg publikált gondolatmenetek is beépültek a  könyvbe. Írója
sok feledésbe merült arcot, eseményt idéz az elmúlt korszakból, csak ál-
tala őrzött forrásszövegeket épít be a folyamatrajzba, az egykori vitákban
elfoglalt álláspontját plasztikusan írja le, de az egész munkán a megértés,
az ítélkezésben való tárgyszerűségre törekvés süt át. Tény, hogy sok adatát
emlékezetéből bányászta elő, ezek nem mindig megbízhatóak. Ő maga is
első számvetéskísérletnek szánta munkáját, amelyet reménye szerint mások
majd tudományos kutatások révén pontosítanak. Kiindulópontja itt is az
egységes magyarság.
Megjelenése után tucatnyi, vagyis nem kevés híradás született a könyv-
ről. Nem egy közülük persze inkább felduzzasztott hír, valóban csak az ol-
vasót tájékoztató recenzió, részletesebb elemzés alig van köztük. A meg-
jelenési helyek alapján azt látjuk, hogy a  meglehetősen tagolt magyar
olvasóközönség számos rétege-csoportja értesülhetett, illetve kaphatott
pozitív képet saját lapja révén a munkáról. Beszámolt róla a konzervatív,
már lassacskán ellenzéki Magyar Szemle, a Nyugat folytatásaként megjelent
Magyar Csillag, a kimondottan a kisebbségi kérdésre szakosodott Láthatár,
a  regionális, de tekintélyes, frissen induló pécsi Sorsunk és a  délvidéki
magyarok Kalangya című lapja, a könyvbarátok folyóirata, a Diárium, a ki-
mondottan a  fővárosi kultúrafogyasztókat célzó Film, Színház, Irodalom,
a függetlenségpárti vezető napilap, a Magyar Nemzet, a szintén polgári és
[ 172 ] Ligeti Ernő

ugyanúgy ellenzékivé váló Újság és a szociáldemokrata Népszava. Ezekben

mind pozitív-értékelő cikkek jelentek meg róla (pontosabban a Népszava
lapjain egy másféle is, amiről lejjebb szólok). Így tehát a  konzervatív li-
berális vonulattól a demokrata polgárokén és a részben népi elkötelezett-
ségűekén át a szociáldemokratákéig sok szellemi-ideológiai körhöz eljutott
az információ. A  legmeglepőbb az, hogy a  könyvnek éppen Erdélyben
nem volt recepciója, egyetlen folyóirat, az Erdélyi Múzeum közölt róla,
alapjában – éppen a tudományosság nevében – elutasító, sőt kimondottan
sértő értékelést. Juhász István az első kisebbségi korszakról, a  huszon-
két évről a visszatérés után megjelent könyveket és folyóiratcikkeket vette
számba terjedelmes szemléjében. A  későbbi teológiai professzor írásá-
ban480 nemcsak maga tartja felületesnek és pongyolának a könyvet, hanem
szerinte maga az író is, aki Juhász interpretációja szerint nyilván ezért vé-
dekezett azzal, hogy nem is akart rendszeres történeti munkát írni, s ezért
hangsúlyozta, hogy a régi erdélyi emlékirat-irodalomra is igaz, hogy nem
a pártatlanság az értéke, hanem a történelmi „íz és levegő”. Amellett, hogy
a könyv valóban nem pártatlan, Juhász azt hozza föl, hogy a korszak er-
délyi szellemi életének rajza elmarad, írója „minduntalan olyan írókról és
újságírókról való megemlékezést kever bele, akiket a magyarnyelvűségen
kívül semmilyen más szál nem kapcsolt a  magyarsághoz”, alig, sokszor
csak lábjegyzetben ejt szót számos jelentős íróról és műről, a  tudomá-
nyossággal és az egyházi irodalommal röviden végez, a szellemi élet pedig
Ligeti szerint az újságírók és az írók munkásságával azonos: eleve csak
a  nyomtatott szövegekre koncentrál. Az irodalmi élet pletykái azonban,
így Juhász, nem pótolhatják a döntő kérdések, folyamatok megvilágítását;
a Súly alatt a pálmából ezekről semmi sem derül ki. Ráadásul „útszéli han-
gon” beszél a románokról, noha komolyabb ellenfelei voltak annál a ma-
gyarságnak, hogy cinikus megjegyzésekkel el lehessen intézni ezt a kérdést.
Vannak azért Ligetinek találó megjegyzései is, írja, például amikor azt mu-
tatja be, hogy az intézmények ahhoz mérten tudták betölteni hivatásukat,
hogy ki állt az élükön – tehát amikor a személyes szerep súlyát emeli ki.
Haszna akkor lenne a könyvnek, végződik a minősítés, ha az emlékirat-iro-
dalom további produktumainak alkotói helyes következtetéseket vonná-
nak le belőle. A műfajnak valóban jellemzője az irányzatosság, az ön- és
pártigazolási szándék, de épp azért, mert nem a jelennek szól, alkalmat ad-
hat az őszinteségre és a lelkiismeret-vizsgálatra, önbírálatra. Ha a további
készülő emlékiratok írói ezt a tanulságot merítenék a könyvből, akkor az

480 Juhász István, „A huszonkét év újabb irodalma”, Erdélyi Múzeum, 1943. 2. füzet, 289–298.,
Ligetiről: 296–297.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 173 ]

„teljesítené hivatását”. Az 1915-ös születésű Juhász, egy már radikálisabb,

a föntebb említett „őrségváltó” nemzedék tagja, mely érzéketlennek mu-
tatkozik az első kisebbségi generáció küzdelmei iránt, valószínűleg nem
is tartja már adekvátnak annak szellemi világát és értékrendjét, tehát szö-
vegében keveredik a fiatalok elfogultsága és a szaktudományos álláspont.
Amit a magyar nyelvű, de a magyar közösséghez nem tartozó írókról és
újságírókról idéztünk tőle föntebb, elég egyértelmű antiszemita utalás.
Véleménye azon a szálon érintkezik a szélsőbaloldali ítélettel, hogy sem ő,
sem Kovács Katona Jenő nem tekinti Ligeti érdemének, hogy megrajzolta
a lezárult kisebbségi korszakról az első művelődéshistóriai képet. Sőt, ezt
a képet részben hamisnak tartják.
A pozitív minősítések a téma iránt érdeklődő, iránta érzékeny, főként
Erdélyből elszármazott magyarországi recenzensektől származnak, il-
letve azoktól, akik részt vettek a  kisebbségi korszak küzdelmeiben, de
már korábban áttelepültek, viszont az erdélyi magyarság sorsa továbbra
is érdekelte őket. Azok közül, akik mindvégig résztvevői voltak a kisebb-
ségi létnek, még ketten minősítették a könyvet. Spectator, ez a  kettejük
közötti kapcsolat ismeretében nem meglepő, teljes mellszélességgel ki-
állt mellette, másikuk viszont igen kritikusan írt róla. A  kommunizmus
egyedi változatát képviselő Kovács Katona Jenő írását481 nehéz szabato-
san értékelni, mert olvasatomban a könyv egy meg nem nevezett bíráló-
jával is polemizál a maga szarkasztikus nyelvén, nemcsak az íróval. Azt,
hogy munkáját otthon méltatlan támadások érik, Ligeti megírta Benedek
Marcellnak, s  ez a  szöveg értelmezéséhez igen lényeges, az utólagos ér-
tékelésből hiányzó szempontot ad: „Az erdélyi sajtóban nyilasok támad-
nak nagy hevességgel, de nem annyira engem, mint egy többé-kevésbé
»bűnös« korszak megszólaltatóját.”482 Elvibb szinten: „[…] könyveimet az
a nagy veszedelem is fenyegeti, hogy vagy elhallgatják, vagy pedig, a Súly
alatt a pálma esetében […]483majd élesen nekem rontanak anélkül, hogy
azt az én oldalomon állók kivédenék. Ez utóbbi könyv megírásánál erköl-
csi kötelességemnek tartottam felszínre hozni mindazokat, akiket a mai
tohuvabohu eltakart, és megfelelő helyre szorítani azokat, akik ma kétes
értékű fényekben csillognak és wimmerlijeiket [pattanásaikat; F.  T.  G.]
mint tátongó sebeket mutogatják.”484 Bizonyos tehát, hogy a  kiadványt

481 Kovács Katona Jenő, „Könyv és bírálat”, Népszava, 1942. február 22., 15.
482 Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, Benedek Marcell-hagyaték, V. 3187/432. Ligeti Ernő –
Benedek Marcellnak [1942. február]. Levelezőlap, gépirat.
483 Az eredeti gépiratban egy szónyi kibetűzhetetlen, kézírásos toldás.
484 Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, Benedek Marcell-hagyaték, V. 3187/431. Ligeti Ernő –
Benedek Marcellnak, 1942. január 7. Levél, gépirat, az Erdélyi Egyetemes Könyvtár fejléces
lapján.
[ 174 ] Ligeti Ernő

szélsőjobbról támadták. Ehhez képest nézzük az egyik lehetséges balol-

dali narratívát. Kovács Katona szerint a korszakot idéző irodalmat három
csoportba lehet sorolni, mindháromnak más-más a módszere. Az egyik
a  kívülről nézőké – ide tartoznak „a  területileg és szellemi beállítottság
tekintetében egyaránt kívülálló485 írók Erdélyről szóló és nagyobbára a bé-
csi döntés előtt megjelent művei” –, akik nem is nagyon értik a kérdést,
a  másik a  pozitivista történetírásé, amely „kérdések, adatok és tények
időrendi és értékelés nélküli felsorolására szorítkozik” – ezt tartja érvé-
nyesnek Mikó Imre könyvére, amelynek más érdemet, úgy látszik, nem
is tulajdonít, így tárgyszerűségre törekvését sem veszi észre. A harmadik
irány jellemzője a személyesség és elfogultság – ennek példája Ligeti mun-
kája. Mentségükre szóljon, hogy a távlat is hiányzik, az idő sem alkalmas
a  probléma összefoglaló feldolgozására. A  szociáldemokrata sajtóban
publikáló kommunista Kovács Katona – írásainak Ligeti korábban szí-
vesen adott helyet a Független Újságban – cikkéből nem derül ki egyértel-
műen, hogy mely állításai érvényesek Ligetire, melyek meg nem nevezett
bírálójára; az alábbi fontos passzus, amelynek első mondata a könyv egyik
pontatlanságát pécézi ki szellemesen, gondolom, mindkettőjükre: „Ha
Ligeti Ernő könyvének nem lennének hiányosságai, hibái, elfogultságai és
tárgyi tévedései, akkor ez a cikk meg sem íródhatott volna, minthogy írója
a könyv 151. lapján mint nagy ígéret, fiatalon sírba hanyatlik, ami azonban
nem akadálya annak, hogy később olyasmi ellen tiltakozzék, ami válto-
zatlanul meggyőződése ma is.486 De ezenkívül is vannak elnagyolásai, elírá-
sai, kirívó magyartalanságai és számos más, az élmény frissességéből vagy
személyes elfogultságból származó tökéletlenségei. Bírálójával szemben
azonban, aki a fenti hibák egyik-másikában még fokozottabb mértékben
elmarasztalható, Ligeti Ernőnek két előnye van: ismeri anyagát és nem törek­
szik teljességre. Megpróbál belül maradni a kortárs ítélőképességének hatá-
rain, s a történeti képet a tények és események összefüggéseivel igyekszik
kialakítani. A könyv így egyetlen futam a huszonkét éves kisebbségi közélet
sok változatú hangszerén, amely jóllehet nem szólaltatja meg az akkord
minden szükséges hangját, sőt néhol hamis is, mégis zenei.” Végső ítélete
szerint a könyv „sem rendszerezésben, sem megállapításaiban, sem anya-
gának teljessége tekintetében nem kristálya vagy korszakos műve, hanem

485 Kovács Katona Jenő kiemelése.

486 A hivatkozott passzus: „Kovács Katona Jenő, Kovács József határozottan nagy ígéretek
voltak, kár, hogy kibontakozásuk kezdetén kellett sírba hanyatlaniok.” Ligeti: Súly alatt…,
151–152. – Itt egyszerű tollhibáról lehet szó, Ligeti véletlenül Kovács Katona nevét írhatta le
Koós-Kovács Istváné helyett. Ami a másik utalást illeti: állítólag (azaz Ligeti szerint) Kovács
Katona is tiltakozott volna az ellen, hogy Tamási Áron a Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksoro-
zatában baloldalinak nevezte őt.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 175 ]

az eddig e tárgyról megjelent s ezután megjelenő hasonlóan egyoldalú és

hasonlóan tanulságos könyvekkel együtt egyszerűen anyaga a  kisebbségi élet
történeti feldolgozásának”.487
Lássuk a pozitív ítéleteket, előbb a rövidebbeket vagy súlytalanabbakat,
nagyjából „balról” „jobbra” haladva – bármily viszonylagosak is ezek a be-
sorolások. A Népszava másik, Kovács Katonáét időben megelőző cikkéből,
egy rövid híradásból488 azt tudhatja meg az olvasó, hogy Ligeti könyve az
„önkény és elnyomatás” koráról tanúskodó fontos, irodalomközpontú ada-
lék. A  kisebbségi magyar irodalmak közül a  recenzens szerint éppen az
erdélyi a legjelentősebb; ugyanaz a humanizmus tükröződik benne, mint
az egész erdélyi szellemiségben. A  könyv „alapos és részletes följegyző”489
munka eredménye, szerzője nem hagyott ki senkit, semmit, ami fontos.
Műfaja nehezen meghatározható, mert „tanulmányjellegű fejezetek kró-
nikaszerű, majd újságcikkszerű fejezetekkel váltakoznak” benne; a  telje-
sítményekről való ítélkezés hiánya az élmény frissességének folyománya.
Előadásmódját „szinte személytelen szerénység”490 jellemzi, épp ettől élvezetes
és olvasmányos.
Perédi György, az Újság recenzense, aki jó embere lehetett Ligetinek,
hiszen 1912-ben szintén a Nagyváradi Naplónál dolgozott (s a kolozsvári
unitárius kollégium diákja volt, csak korábban, mint ő), munkatársak vol-
tak a kisebbségi újságíró-szervezetnél is, az író összes érdemét igyekszik
fölsorolni cikkében,491 például így: „A stílus készsége, írói rátermettsége,
a kitűnő újságíró széles látóköre, ember- táj- és politikai ismerete, becsü-
letes magyar szíve és elfogulatlansága, minden rosszhiszeműségtől való
mentessége adnak jogot arra Ligetinek, hogy ezt a korszakot megírja, jel-
lemezve eseményeket és embereket, akiknek nagy része barátja vagy isme-
rőse volt. Egyenesen csodálatos, hogy mi mindenre és mennyi emberre
terjed ki a figyelme, emlékezőtehetsége, és az a szorgalom, ahogyan apró-
lékosságig menően összeszedni tudta a huszonkét év magyar jelentőségű
történéseit és embereit.” Pótolhatatlan, a  későbbi történetírás számára
is nélkülözhetetlen, „Súlyos és nagy regény ez a  könyv”; kitüntetett ér-
téke a mindegyik politikai és társadalmi színtéren is kulcsszerepet betöltő
közírók teljesítményének földolgozása – ennek adatai örökre elkallódtak
volna, ha Ligeti nem dolgozza föl őket. A  Láthatár recenzense,492 Taba

487 Kovács Katona: Könyv és… [Kovács Katona Jenő kiemelései; F. T. G.]
488 (ie): „Súly alatt a pálma”, Népszava, 1942. január 27., 5.
489 (ie) [Kovács Katona Jenő kiemelései; F. T. G.]
490 (ie) [Kovács Katona Jenő kiemelései; F. T. G.]
491 Perédi György, „Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma”, Újság, 1942. február 22., 19.
492 Taba István, „Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. Huszonkét esz-
tendő kisebbségi sorsban. Kolozsvár 1941”, Láthatár, 6. sz. (1942): 140.
[ 176 ] Ligeti Ernő

István a  „második nemzedék” gondolkodását tartja ugyan a  sajátjáéhoz

közelinek, de nagy tisztelettel szól az elődökről; az erdélyi kisebbségi múl-
tat jellemzi a könyv alapján és megállapításai fölhasználásával, Ligeti iránti
elismerése így közvetett, de kétségtelen: „Világos képet kapunk 22  esz-
tendő irodalmi mozgalmairól időben és térben egyaránt.” Csuka János
–  „A  szimbolikus könyvcím lélegzetállítóan izgalmas fejezeteket közöl
az erdélyi magyarság szellemi életéből a különélés huszonkét esztendeje
alatt”493 – Erdélynek a  helytállás kultuszával (a  szívós ellenállással, szel-
lemi gazdagsággal, fiatalossággal, termékenységgel) más elcsatolt nemzet-
részekre, így az övére, a délvidékire gyakorolt pozitív hatását regisztrálja,
éppen Ligeti személyes példájának kiemelésével is: „már a kezdetkor is ott
volt, amikor még csak néhány szomorú magyar az asztalok fölé borulva
összeült, hogy megbeszélje a tennivalókat”. Méltatásában kiemeli az írók,
újságírók teljesítményének értékelését. Csorba Győző494 a  Diáriumban
a  könyv anyagával azonosulva szintén a  magyar lélek és szellem megőr-
zéséért vívott „káprázatosan szép erőfeszítés”-ről ír; a könyv az ő olvasa-
tában „Voltaképpen nem is egyéni, hanem közösségi emlékirat. […] Így
érthető, hogy [írója] véleményét még ott sem érezzük egyéni vélemény-
nek, ahol nézetek szembenállásáról van szó: inkább a jobbak kollektív ál-
lásfoglalásának”. A  könyv a  magasabb rendű kollektív élet példaértékű
dokumentuma, az olvasó fejében szinte meg sem fordul, hogy mint al-
kotást mérlegelje, „bár így is kiállja a  kritikát: éles szemű, világos agyú,
meleg szívű ember írása”. A  Film, Színház, Irodalom recenzense számos
más könyv között két mondatban hívta fel a figyelmet „a téma iránti mo-
hóság izgalmával” olvasott, „ismeretlen s nemegyszer meglepő” adatokat
tartalmazó munkára; más célja nem is volt. Viszont értékesnek tartotta,
s szintén méltatta a Rózsaszüretet is.495
Vörös Márton méltatása496 mind közül a  leginkább – s  nyíltan vállal-
tan – „szenvedéstörténeti”. Tudja, hogy egy regényíró munkáját olvasta,
de „e  könyvében a  21  [sic!] esztendő nagy felvonásait a  drámaíró írja”,
másrészt a könyv „egy modern lelki inkvizíció rémségeinek” ismertetése.
„Amit itt írok a  két könyvről: nagyon kevés. Ezek kibővítésére egyetlen
lehetőség és kötelesség: elolvasni!”
493 Csuka János, „Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. (Egy nemzedék szellemi élete. – Huszonkét
esztendő kisebbségi sorsban.)”, Kalangya, 4. sz. (1942): 188–189.
494 (Csorba Győző), „Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma”, Diárium, 9. sz. (1942): 207.
495 Deák Zoltán, „A héten olvastuk…”, Film, Színház, Irodalom, 4. sz. (1942): [2.]
496 Vörös Márton, „Két erdélyi könyv”, Sorsunk, 4. sz. (1942): 324–326. A másik tárgyalt munka
a recenzens által Bisztray Gyula és vitéz Nagy Iván nevéhez kapcsolt Erdély magyar egyeteme
(Kolozsvár: Erdélyi Tudományos Intézet, 1942), amit közgyűjteményekben nem találtam
meg. Ám az is lehet, hogy Vörös utalása téves, és az 1941-ben Bisztray Gyula, Szabó T.
Attila és Tamás Lajos által szerkesztett azonos című monumentális munkáról van szó.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 177 ]

A Jelenkor anonim szerzője497 szerint kettő érdemel „megkülönbözte-

tett figyelmet” az új kisebbségpolitikai és szellemtörténeti munkák közül,
Mikóé és Ligetié, amelyek kiegészítik egymást, s módot adnak a kisebb-
ség-történetírás (máig megválaszolatlan) elvi kérdésein való morfondíro-
zásra is: vajon hová sorolható a kisebbségiek „résztörténete” az összma-
gyarság új históriájában? A  török hódoltság analógiája használhatatlan,
hiszen akkor Erdélyben volt magyar államiság, míg most „államalkotó
lehetőség nélkül” élt a kisebbségi magyarság. A kisebbségiek saját törté-
nete, bármilyen fontos is átélői számára, az össztörténet szempontjából
annyiban fontos, amennyiben hatott az „anya”-ország bel- és külpoliti-
kájára. A szellemtörténeti rész osztályozása egyszerűbb, mert a szellemi
érték független születési helyétől, ahogy azt már Mikes Kelemen vagy
Jósika Miklós példájából is tudhatjuk. Ez Ligeti könyve megítéléséhez
azért lehet fontos, mert az irodalmi érték ez utóbbi körbe tartozik, a sajtó
és a színház működése viszont a kisebbségtörténetébe; egyébként mind-
kettő „az erdélyi magyarság önvédelmi harcának első vonalában állt”.
A recenzens szerint Mikó műve is nagyon értékes, ám a mértéken felüli
tárgyilagosságra törekvést, a  leírt jelenségek, eszmék, folyamatok, ten-
denciák a  szerző által való minősítésének elmaradását egyszerre tartja
érdemnek és a  helyzetből adódó fogyatékosságnak, Ligetinél viszont
részben hibaként könyveli el a gyakori állásfoglalást. Érzékeli a műfaji ke-
veredés tudatosságát, értékeli a személyes emlékeket, az ezek révén nyert
adalékokat, de „a gyakori hangváltás műfaji zavarokat okoz s néha – ami-
kor szaggatóan éles kritikai megjegyzéseit olvassuk – sajnáljuk, hogy mű-
vén nem tudott kívül maradni, vagy – ez a másik megoldás – nem tudta
azt egészen belülről szemlélni”. Dicséri „az anyag páratlan gazdagságát”,
kiemeli az író portréfestői képességét, s részben az ítéleteit is: „Bátran ki-
áll emberek mellé, kiknek érdemeit ma lovagiatlanul kicsinyíteni s a kor-
szellem nevében mellőzni akarják, s itt eljárása a legnagyobb mértékben
méltányos.” Ez a könyv egyik céljának – lásd Ligeti Benedek Marcellnak
írt, föntebb idézett leveleit – egyértelmű föl- és elismerését jelenti, s ez is
arra figyelmeztet, hogy azt nem sorolhatjuk szimplán a „hazatérő iroda-
lom” fő vonulatába.
Külön csoportot képez a  három terjedelmesebb, szakmailag – más-
más módon – igényes, érzékelhetően kanonizáló szándékú írás, Szász
Zsomboré a Magyar Szemle lapjain, Benedek Marcellé a Magyar Csillagban és
Krenner Miklósé a Magyar Nemzetben. A könyvre cikkben reflektálók közül
a legnagyobb tekintélyük is nekik volt.

497 „Két erdélyi könyv”, Jelenkor, 5. sz. (1942): 10.

[ 178 ] Ligeti Ernő

Szász498 expressis verbis kimondja, hogy a  visszatérés előtt megjelent,

az erdélyi magyarsággal és a magyar–román viszonnyal foglalkozó könyvek
– az utóbbiak Jancsó Benedek munkái kivételével – rosszak voltak; a ma-
gyar kisebbségtörténettel foglalkozó magyarországiakat az ismerethiány,
a propagandajelleg és a szenvedélyesség, sőt akár a szenzációhajhászás jel-
lemezte, az erdélyiek pedig nem írhatták le, ami történt velük. A bécsi dön-
téssel bekövetkezett a fordulat: „Most közöttünk vannak azok, akik átélték
azt a huszonkét esztendőt, akik látták és hallották, részesei voltak az ese-
ményeknek, s most hátuk megett a múlttal, propagandára nem gondolva
írhatják meg a történeteket a történetíró tárgyilagosságával. Még tudják, és
kötelességük, hogy megírják. Úgy látszik: megteszik.”499 Mikó Huszonkét
éve és Ligeti könyve az új irányzat egy-egy – amennyiben az egyik a politi-
kai, a másik a szellemi élet története (bár az utóbbi hátterében állandóan ott
van a politika is), egymást kiegészítő – mintadarabja. A háború előtti ma-
gyar–román viszony egyik fontos szegmensének feldolgozása Bíró Sándor
A Tribuna és a magyarországi román közvéleménye, cikkében Szász ezt is elemzi.
Ismeri Ligeti korábbi tevékenységét, megemlíti, hogy ő „szerkesztette min-
denekfelett Erdély egyik legélénkebb, legtartalmasabb liberális lapját”,500
méltányolja az írónak az erdélyi emlékirat-irodalom „szabályainak” megfe-
lelő, bevallott elfogultságát: „Ligeti sem pártatlan, tele van rokonszenvvel
vagy ellenszenvvel, vonzalommal vagy kifogással: egyszóval, a megtestesült
szubjektivitás, »viaskodás élményeivel«. De ez teszi a könyvet érdekfeszítő
olvasmánnyá: ahogy elköltözött vagy ma is élő személyeket lefest, flamand
festő ecsetére emlékeztet.”501 Szász megállapítja, hogy Ligeti is öt részre
tagolja a  kisebbségi korszakot, mint Mikó, de az időhatárokat máshogy
szabja meg, s hogy különösen fontos – és igaz –, amit a sajtó dicséretére
mond. Ő is hangsúlyozza a személyi portrék – Apáthy Istváné, Reményik
Sándoré – értékét.
Krenner mellett Benedek Marcell az, aki ismertetőjében relatíve a leg-
részletesebben kivonatolja – a  főfejezetek szerint haladva – a  könyvet,
s talán ő emeli ki leginkább a kisebbségi magatartás árnyoldalait és a ma-
gyarországi tájékozatlanságot.502 Egyben az író nyomán megjelöl kulcs-
momentumokat, a Kiáltó szót, a vallani és vállalni szemléletét, a vásárhelyi
találkozót. Nyitómondatai: „Nélkülözhetetlen forrásmunka ez a  könyv

498 Szász Zsombor, „Erdélyi könyvek”, Magyar Szemle, XLII. kötet (1942): 243–250., Ligetiről:
246–248.
499 I. m., 243.
5 00 I. m., 246.
5 01 I. m., 247.
5 02 Benedek Marcell, „Súly alatt a pálma. Ligeti Ernő könyve. – A szerző kiadása, Kolozsvár”,
Magyar Csillag, 3. sz. (1942): 183–185.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 179 ]

mindenki számára, aki a  huszonkét esztendős megszállás alatt szenvedő

erdélyi magyarság lelkivilágát, első kábulatából való felocsúdását, szellemi
életének küzdelmes kialakulását ismerni akarja. Sok mindent elmond, amit
annak idején nem lehetett kinyomtatni; és sok olyat is, amit tudhatott volna
az „anya”-ország közönsége, ha érdeklődése reálisabb természetű, és nem
elégszik meg könnyű és sokszor káros hatású frázisokkal.”
Spectator, a  fegyvertárs, még lelkesebben, szinte lélegzetvétel nélkül
galoppozik végig a kisebbségtörténet folyamatain, fejezetein, eseményein
Ligeti tételmondatai, vezérszavai nyomán, áradó esszében503 miniatűr ki-
sebbségtörténetet ír a  könyv alapján, de az áttételes azonosulás mellett
tudatosan iparkodik hírverést is csapni kolumnás cikke elején Ligetinek,
aki négy könyvvel szeretné ünnepelni harmincéves írói jubileumát, ezek-
ből kettő, a  Rózsaszüret és a  Súly alatt a pálma megjelent már. Az utóbbi
„a  kisebbségi Erdély szellemi cselekvényének” „dús emlékeket” idéző,
„Nagyszerű drámaisággal és festőiséggel” megírt „érdekfeszítő vizsgálat”-a.
Nem tekinti szigorúan tudományos műnek, ő is látja műfaji besorolhatat-
lanságát, hogy a szellemtörténeti irányultságú, de fojtott költőiségű könyv
emlékirat, riport, jellemzések, stb. keveréke. Nem tagadja, hogy vannak
benne elírások, hiányosságok, s hogy kerete is szűk. De a könyvben meg-
rajzolt históriai képpel azonosul, szavatolja Ligeti múltjának makulátlansá-
gát, s ez egyúttal szerző és mű egy korábbi vezető kisebbségi politikus által
történő hitelesítését is jelenti. Azaz a korszak kánonalakító könyve a há-
borús években az Országos Magyar Párt reformistáinak nézeteit összegzi,
azzal a kiegészítéssel, hogy szemléletében a (volt) radikálisok, liberálisok
és konzervatívok az új radikalizmus ellenében már azonos szellemi kört
képeznek.
Ha tehát e korszakban számított még valamit a tekintély, akkor e három
utóbb említett írás már a kanonizáció kezdetét jelenthette.
Az ezután bekövetkező több évtizedes csöndet szemléletesen írja le
Vallasek Júlia a könyv újrakiadása után megjelent esszéjében:

„Ligeti Ernő Súly alatt a pálmája tehát hosszú ideig nélkülözhetetlen,

ugyanakkor mondhatni hozzáférhetetlen tétele volt a szakirodalomnak.
Könyvtárakban egyáltalán, antikváriumokban alig volt fellelhető (még
1990  után sem), hosszú ideig maga a  téma (két világháború közti er-
délyi irodalom, transzszilvanizmus stb.) sem számított szalonképesnek,
ráadásul a második bécsi döntést és Kolozsvár »magyar várossá« való
visszaváltozását őszinte örömmel üdvözlő előszava miatt ez a  könyv

5 03 Spectator, „Súly alatt a pálma”, Magyar Nemzet, 1942. február 5., 9.

[ 180 ] Ligeti Ernő

a kiadókat sújtó cenzúra enyhülésével sem számíthatott újrakiadásra.504

Ha hivatalosan nem is, jelöletlenül, egyes gondolatait átvéve, parafra­
zálva annál többet idézték, a címbeli pálmafa pedig a teremtő fájdalom
éthoszát jelképező gyöngykagylóval, a  helytállás magányos fenyőjével
együtt nem csupán a transzszilvanizmus, hanem a kisebbségi léthelyzet
bármikor (de különösen vészhelyzetben) újra feléleszthető, új értelmet
nyerő jelképe lett.”505

Ligeti szintén 1941-ben megjelent Rózsaszüret című regénye még az előző

történelmi korszakban íródott506; ennek kiadásától az Erdélyi Szépmíves
Céh elzárkózott, ami aztán a kiadó és Ligeti közötti feszültség fő forrása
lett – ezt Marosi Ildikó viszonylag részletesen tárgyalja tanulmánya két
változatában, sőt, amint arra utaltam már, a vita dokumentumait már Az
Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon levelesládájában is szerepeltette.507
Ligeti a Rózsaszüretet az egyik legfontosabb írásának tartotta, s nem vélet-
lenül adta ki ugyanakkor, amikor a Súly alatt a pálmát. Eladásukból próbálta
megalapozni családja megélhetését a  bécsi döntés után, amikor nem ka-
pott engedélyt lapja, a  Független Újság további megjelentetésére. Benedek
Marcellnak 1940 végén írt leveléből tudjuk, hogy a lapért vívott harcot nem
adta fel; fölvették a sajtókamarába, s ezután azt remélte, hogy a Független
Újság, amelynek szerkesztője és kiadója ezután Szentimrei Jenő lett volna,
meg fogja kapni az engedélyt.508 Ez a terv számomra ismeretlen okból elbu-
kott. A Marosi Ildikó által közölt, Molter Károlynak írt nem egy Ligeti-levél
épp e  magánkiadású könyvek kapcsán ad betekintést az író reménytelen
helyzetébe, ezekből érzékelhető magárahagyatottsága: úgy érezte, cserben-
hagyták korábbi eszmetársai.509 Mindezt föntebb érintettem. 1942. január
5 04 Az 1980-as években, még a fordulat előtt Magyarországon a Magvető kiadóban folyt terv-
szerű munka az erdélyi irodalom értékeinek kiadására. Tanúsíthatom, hogy Csiki László, aki
akkor ott dolgozott szerkesztőként, szorgalmazta a Súly alatt a pálma kiadását, de tartott tőle,
hogy a terv éppen a könyv előszava miatt megfeneklik, mert abba a „Horthy-rendszer” di-
csőítése is belemagyarázható. A könyv végül valóban nem jelent meg Magyarországon.
5 05 Vallasek: Bedekker vagy…, 9.
5 06 1936-ban készült el első változatával, akkor még Két világ volt a tervezett címe. Lásd: „Írói
műhely”, Független Újság, 26. sz. (1936): 7.
5 07 A dokumentumokat lásd ismételten: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–
1944). I. m., II. k. 208–215.
5 08 Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár, V 3187/429. Benedek Marcell-hagyaték, Ligeti Ernő –
Benedek Marcellnak, Kolozsvár, [19]40. XII. 22. Autográf levelezőlap. (Ebben említi, hogy
az Eget vívó György diák kiadását is tervezi.)
5 09 Kis\Ligeti\Könyv…, 14–19.; Súly alatt a pálma, 2002., 313–317. Minderről egy régebbi, s mos-
tanában nemigen hivatkozott kiadványból, Kicsi Antalnak a  székelyudvarhelyi poétáról,
Tompa Lászlóról szóló monográfiájából is értesülhetünk. A visszatérés utáni években Tompa
„zsidó barátaival csak azért is tüntetően fenntartja a kapcsolatot. Segít a hozzá forduló Ligeti
Ernőnek – aki zsidó származása miatt lassan mindenhonnan kiszorul – a Rózsaszüret című,
1941-ben megjelent regénye eladogatásában, sőt levélben biztatja kitartásra”. Kicsi Antal
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 181 ]

29-én Illyés Gyulának írt levelet, amelyben jelzi, hogy említett két könyvét
postára adta; szerette volna, ha a  Magyar Csillag mindkettőt recenzeálná,
nem egyszerűen a hírnév miatt, hanem anyagi megfontolásokból; nyilván
azt feltételezte, hogy a recepció nyomán több példány fog fogyni a könyv-
ből. Ugyane levélben szerepel, hogy Benedek Marcell szívesen írna a Súly
alatt a pálmáról – meg is tette utóbb, mint láttuk –, de ő azt szerette volna,
hogyha Illyés erdélyi szerzőt is felkérne a  munka értékelésére, mint írta,
Molter Károly vagy Tamási Áron szívesen fogadna egy ilyen fölkérést. (Ha
ledorongolnák a könyvet, az sem ártana, anyagilag talán még kifizetődőbb
volna, mondja itt.) A Magyar Csillagban Benedek Marcellén kívül nem jelent
meg Ligeti-könyvről szóló írás. Ugyanebben a levélben említi Ligeti, hogy
a Rózsaszüret közelebb áll a szívéhez, mint a Súly alatt a pálma. Nyilván az
Erdélyen túlmutató téma miatt – de azért ez újabb közvetett bizonyíték
arra, hogy regénye esztétikai minőségét túlértékelte.510
Egyetlen olyan, a  második világháború után született tanulmányról,
cikkről sem tudok, amelyik legalább egy-két mondatot tartalmazott volna
a Rózsaszüretről. Marosi Ildikó legalább finoman utalt rá, hogy – dacára an-
nak a szerepnek, hogy kiadása váltotta ki Ligeti vitáját az Erdélyi Helikonnal,
illetve az Erdélyi Szépmíves Céhvel – esztétikai értékeit tekintve nem mara-
dandó munka. Egy korábbi tanulmányomban írtam, hogy a regény föltehe-
tően Ligeti 1930-as bulgáriai utazásának élményeiből eredt, szerzője ott és
akkor ébredhetett rá arra, amit Szilády Zoltán Bulgáriáról szóló könyvéről
írt recenziójában aztán meg is fogalmazott: „Ha vannak sötét fogal­maink­
a Balkánról, Bulgária meghazudtolja azokat. Becsületes és igénytelen; kultu-
rált és mégis romlatlan; szegény, koldus, amilyen csak egy legyőzött nemzet
lehet, pokoli harcokat kell vívnia minden betevő falatért – mégis megőrizte
népi lelkének tisztaságát, derűjét.”511 Az idézett recenzióban föltűnik a ró-
zsaszüret-motívum is. A Keleti Újság évfolyamait átnézve bebizonyosodott,
hogy valóban a bulgáriai utazás inspirálta az írót, 1930-as riportjaiban a re-
gény több fontos motívuma, egyik szereplője név szerint is megjelenik.

Ligeti 1942. június 13-ai, Tompának írt leveléből idézi: „Kedves Laci. Nagyon köszönöm
kedves leveledet… Számomra az is pozitívum, ha hangsúlyozzátok, hogy kitartotok mellet-
tem és értékelitek szerény munkámat… Leveled bizalmas hangja feljogosít, hogy elmond-
jam: gyalázatosan viselkedtek úgy körülöttem, mint hasonlószőrű kollégák körül, régebbi
»barátaim«… Én azonban méltóságosan viselem a sorsomat, és csak nagy ritkán élek a pa-
naszkodás céltalan keserűségével. Most se érts félre: nem panaszkodni akarok neked, minek
is? Egyszerűen a tényeket állapítom meg… ugyanakkor azt a helyzetet, amelyben nemcsak
az leledzik, akivel elbánnak, hanem az is, aki elbán…” Kicsi Antal, Tompa László: Monográfia
(Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1978), 194.
5 10 Horváth István: Szerkesztő a vészkorszakban 2. Levelek Illyés Gyulához 1935–1945. Múlt és Jövő
könyvek (Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2016), 102–103.
5 11 Ligeti Ernő, „Könyv Bulgáriáról. Szilády Zoltán: Bulgária. 1932. Szerző kiadása”, Erdélyi
Helikon, 6. sz. (1932): 436.
[ 182 ] Ligeti Ernő

Sulyok Istvánnal és Szász Ferenccel járt tanulmányúton a balkáni ország-

ban, élményeikről cikkeket írtak a  Keleti Újságba. Az egyik Ligeti-írás ép-
pen a rózsaszüret napjáról szól, ami a valóságban is úgy zajlott le, ahogy
a regényben. Abban az évben Botju Mitov – aki később saját nevén válik
regényalakká – szerezte meg egy árlenyomó kartellel szemben – amelynek
korábban a  tagja volt – a  rózsabegyűjtés monopóliumát; hetvenhat falu
szállította családi vállalkozása számára a  termést. A  magyar riporter sze-
rint a  Mitov dinasztia kísérletében ott vannak egy szövetkezet távlatai is.
A három „világjáró” erdélyi újságíró részt vesz azon a vacsorán, amelynek
párja a  Rózsaszüretben is szerepel; a  valóságban a  Mitov dinasztia tagjai
sürögnek-forognak, munkájuk után néznek, a vacsoraasztalnál csak a ven-
dégek maradnak folyamatosan, akiknek szórakoztatására házigazdáik buta
pesti operetteket játszanak gramofonon.512 E sorozatból eredhet az írónak
a  macedón probléma iránti érdeklődése. Bulgáriát fejlődő parasztkirály-
ságnak tekintette, ahol a  kisebbségi kérdés megoldódott, bár a  hatmillió
lakosból nyolcszázezren kisebbségiek. Igaz, többségük macedón emigráns,
akiknek a szerbekkel és a görögökkel, nem pedig a bolgárokkal szemben
vannak követeléseik. A Rózsaszüret egyik főszeplője, Isabel a regény egyik
kulcsjeleneténél a  hegyekben tanyázó komitácsi vezértől tudja meg, mit
követelnek a  macedónok. Ligeti nem keresett partizánokat a  hegyekben,
ő a parlamenti macedón párt vezérének, Sztojcsevnek a főhadiszállásán –
ami valójában tudományos intézmény – szerezte meg az információkat.
Sztojcsev nem azonosult a komitácsikkal, de az ő szempontjaikat is ismer-
tette: állítsák vissza Bulgária régi határait, azon belül a visszaszerzett terü-
leteken egyesülve önálló népként akarnak élni. A komitácsik ezt a tervet
akár fegyverrel, partizánakciók révén is meg akarják valósítani; a magyar
újságíró szerint ez a probléma sürgős megoldásra vár, mert egy új világhá-
ború veszélyét rejti magában.513
Ami a genfi couleur locale-t, a Népszövetségben uralkodó hangulatot
illeti, arról Ligetinek szintén személyes tapasztalatai voltak, s ezekről es�-
szében is beszámolt;514 Genf-képe árnyalt, iróniája finom, de azért meg-
mutatja azt a lehetséges látószöget is, amelyből szemlélve a Népszövetség
tényleg sóhivatal: „Beszélgetésre penderíted a hivatalnokokat és az exper-
teket, mindenünnen a szterotip válasz: »ah, a béke! A béke, kérdezi? Lassan,

5 12 Ligeti Ernő, „A világhíres »Rózsa-völgyben«, a rózsák Napóleonjánál. Negyven kilogramm

rózsából egy kilogramm olaj – Ameddig a rózsa eljut odáig – A világ rózsatermelése egyetlen
dinasztia kezében folyik össze”, Keleti Újság, 1930. május 28., 7.
5 13 (l.): „Egy délután a Sobranjéban. Parlamenti élet Bulgáriában – A kisebbségi kérdés és egyéb
problémák – Beszélgetés a macedón párt elnökével, dr. Sztojcsevvel – A megoldatlan ma-
cedónprobléma új világháború magvát rejti magában”, Keleti Újság, 1930. június 6., 7.
5 14 Ligeti Ernő, „A békeváros szelleme”, Pásztortűz, 20. sz. (1929): 468–469.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 183 ]

lépésről lépésre, uram, mit akar, még csak az elején tartunk, majd harminc
év múlva« – persze hogy harminc év múlva, és mindjárt melléje gondoljuk,
hogy ezek az optimisták is legalább harminc évig akarják még aranyva-
lutában húzni a javadalmazást.” Volt már szó róla, hogy a két világháború
közötti publicisztikájában Ligeti Európa egészére figyelt, a  labilisabb tár-
sadalmakra, a kontinens fejlődése szempontjából bizonytalan térségekre is,
s a káosz mélyén igyekezett meglátni az eredőket és az értékeket: „A népek
sehol sem olyan rosszak, mint amilyen a hírük. És talán sehol sem olyan
jók, hogy súlyos hibák ne essenek a serpenyőjébe [sic!].”515 A helyi nehe-
zékek azonban csak kontrasztok révén válnak láthatóvá – a Rózsaszüretben
a két végletet Svájc, illetve a Balkán adja. A regény nyitányának helyszíne
a Népszövetség, az Interparlamentáris Unió és a leszerelési konferenciák
meg a kisebbségi kongresszus Genfje, a cselekmény fő száláé Európa lő-
poros hordója, a Balkán, közvetlenül Bulgária. Genfben botlik egymásba
az illatszergyáros Montfleury-dinasztiából származó, passzióból, önállóso-
dása igazolásaként nyugat-európai lapokat tudósító milliomoslány, Isabel,
és Ivan Basdarov, a bulgáriai macedón rajztanár. A konferenciák uborka-
szezonjában Isabel Montfleury betéved a kisebbségi konferciák gyűlésére:
„E csodálatos kongresszuson […] az emberek nem egymással vitatkoztak,
de félelmetesen egyetértettek. Nem egymás között volt elintézni valójuk,
hanem egy láthatatlan harmadikkal, aki nincs itt, »odaát« tartózkodik. Egy
másik, mindenesetre több komforttal berendezett bolygón.”516 A  regény
fő cselekményszála a macedón kérdés körül szövődik, azaz több államot
érint – macedónok éppúgy élnek tehát az első világháborúban győztes
Jugoszláviában, mint a  vesztes Bulgáriában. Három országban alkotnak
kisebbséget, nemzetállamuk viszont nincsen. Helyzetüket nem lehet te-
hát egy államon belül érvényesített kisebbségi jogokkal megoldani. A  re-
génynek a  kisebbségi kongresszuson játszódó jelenetében – amelyben
megjelenik a kongresszus létrehívója, Ewald Ammende, amint egy másik
fejezetben Coudenhove-Kalergi is – a romániai bolgár küldött saját kisebb-
ségének szabadságot követel, míg Bulgária macedónjait türelemre inti, azaz
pontosan jelzi az etnikai kérdés abszurditását – azt, hogy mindenki csak az
övéi problémáira érzékeny. Három országba szétszórt macedónok, állam­
alkotó nemzetek, amelyek nemzettagjai másutt kisebbségek, terrorszer-
vezetek, amelyek behálózzák az egyébként politikai kérdésekben passzív
Basdarovot – ebbe a  bonyolult összefüggésrendszerbe kerül bele Isabel
Montfleury. Amikor apja a macedón menekültből a Montfleury-birodalom

5 15 Ligeti: Könyv Bulgáriáról…, 437.

5 16 Ligeti Ernő: Rózsaszüret (Kolozsvár: a szerző kiadása, 1941), 44.
[ 184 ] Ligeti Ernő

kulcsemberévé lett (s  már francia) Darier javaslatára az illatszergyár kö-

vetkező sorozatához megvásárolja Bulgária egész évi rózsatermését, illetve
az abból nyert esszenciát, Isabel is velük utazik, egy darabig ott marad
Basdarov mellett, feleségül is megy hozzá, s ezzel mintegy jelképesen szakít
a  genfi képmutató világgal. „Igenis, harcba kell bocsátkozni Európa kö-
zömbösségével – és Genf a törvényesített közömbösség. Az erőszak láttára
gyáván behunyják a szemüket, holott erőszakkal szemben csak erőszakkal
lehet felelni. Ezért áll ő az erőszaknak a pártjára. Ha nem lehet másként,
vegyen az Igazság is bunkót a  kezébe.”517 A  rózsaesszencia-tranzakció
a Balkán több országában való tárgyalássorozatot követel, mely alkalmat
adhatna Ligeti számára ezeknek az országoknak és népeiknek-nemzeteik-
nek a jellemzésére, egymáshoz viszonyított különbségeik kidomborítására,
az egész összetett jelenség epikus árnyalására, illetve a  nyugathoz viszo-
nyítva közös specifikumaik fölmutatására. Ehhez azonban az írónak nincs
elég eszköze, ereje – vagy talán türelme. (Ebben a regényében érvényesül
csak igazán az a sietős terjengősség, amelyre korábban többször utaltam
már.) Talán azért, mert – minden rokonszenve ellenére – nem is ismeri
igazán mélyen ezeket a kultúrákat (egyébként az általa ismert Bulgáriát sem
egyéniesíti), talán azért, mert nem ezeket az országokat, hanem a Kelet és
a Nyugat, a Balkán és Franciaország közötti áthidalhatatlan különbségeket
célozza meg. És elsősorban arra figyel, hogy a nyugati civilizáció, a cizellált
viselkedésminta és gondolkodásmód mennyire engedi befolyásoltatni ma-
gát a déli hatásoktól, illetve milyen elhárító mechanizmusokat működtet el-
lenükben. Azt, hogy milyen drámák érik majd Európát a félsziget sorsának
rendezetlen volta miatt (is), Ligeti valóban előre látta, de publicisztikai lá-
tószögből – cselekménybonyolítás és jellemábrázolás terén a fölszínen ma-
radt. Tehertétellé válik a cselekményt előrelendíteni hivatott szerelmi szál is,
ahogy a másik, a „bűnügyi” is – ugyanis a Basdarovot behálózó komitácsik
egyik áldozata éppen Darier lesz, s halálában szerep jut a rajztanárnak is –,
az előbbi szál körülményes, a férfi jellemzése kidolgozatlan, a benne rejlő
ellentmondásokat (nemcsak eltitkolja felesége előtt, szinte belül sem ref­
lektál rá, hogy korábban az összeesküvők beszervezték, s ő gyilkolta volna
meg Dariert, ha az nem követett volna el előtte öngyilkosságot) az író nem
értelmezi, de nem is simítja el, az utóbbi pedig a komitácsik romantikus
ábrázolása miatt válik hiteltelenné; Ligetinek itt az egész regényen át nem
sikerült megragadnia azt, amit Malraux-nak Az ember sorsa első négy oldalán
sikerült. Több Ligeti-mű kapcsán elhangzott már a túlzott publicisztikus-
ság kritikája; e  regénnyel szemben ez a  bírálat jogos. Nyilván tudatosan

5 17 I. m., 230.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 185 ]

választotta ezt a formát, érdekfeszítő regényt akart írni. Ez nem sikerült.

Azt a logikát azonban, ami a terrorcsoportokat fölépítő nemzetek tetteit
irányítja és érvrendszerét diktálja, Ligeti megértette. Már a  könyv elején
utal erre, amikor a rajztanár találkozik Genfben egyik gyerekkori barátjával.
Vitájuk ezzel zárul le: „Kommunista vagy – hajolt közelebb Ivan, és halkí-
tott a hangján. – Nem vagyok az. – Akkor fasiszta. Jobboldali szélsőséges.
Egyremegy. – Nem vagyok az. – Hát akkor mi vagy? – Macedón vagyok.”518
Végül Isabel – ez persze bonyolult folyamat eredménye, itt most legyen
elég annyi, hogy nem tudott eggyé válni választott népével – otthagyja
a férjét, és apja nem sokkal későbbi megbetegedése után átveszi a gyár ve-
zetését. Annyit azonban megtanult, hogy a hegyekben szerzett élményt ott-
hon nem válthatja aprópénzre. Amikor a cég reklámfőnöke „hangzatosabb”
nevet keres az új illatszermárkának – „Valami füllesztő, nehéz, mámorosító
illatszerre gondol, amely megérezteti a vérnek és a szenvedélynek jelenlétét
is” –, s végső ötletként valamelyik bulgáriai partizánvezér neve után kutat,
akit a nők imádtak, Isabel, aki találkozott a bulgáriai macedónok vezérével,
befagyasztja a tervet.519
Egy, a  Pásztortűzben korábban megjelent részletet összevetve a  re-
génybeli változattal, kiderül, hogy az író változtatott a  harmincas évek-
beli eredeti szövegen. A két Böszörményi és a Rózsaszüret esetében az eredeti,
hagyományos rendhez való visszatérésnek az író szemszögéből való meg-
ítélése, értelmezése más-más; ott a fiatal Böszörményi „klasszicizálódása”
pozitívum, itt viszont legalábbis többértékű. Amennyiben ezen a ponton
az 1941-es regény szövege erőteljesebb beavatkozást szenvedett volna el –
amit kézirat hiányában nem tudunk megállapítani –, akkor ez összefügghet
az 1938 után, majd a második bécsi döntés után átrendeződő belső kisebb-
ségi viszonyokkal.
A Rózsaszüretnek erről a változatáról – utaltam rá – az Erdélyi Szépmíves
Céh lektora aligha adhatott volna elismerő véleményt. Más kérdés, hogy
Ligeti – amint az a  Föl a  bakra! esetében történt (ezt is a  Súly alatt a pál­
mából tudjuk) esetleg hajlandó lett volna elfogadni a  kiadó szempontjait,
s változtathatott volna munkája szerkezetén és terjedelmén. A Rózsaszüret
végül tehát 1941-ben jelent meg, szerzője utolsó epikus műveként. Ám
a korabeli olvasat kevésbé szigorú – ha mást esetleg nem is, a témaválasz-
tás, a háttérábrázolás és a környezetrajz fontosságát és időszerűségét iga-
zolja. Marék Antal a Láthatár 1942-es évfolyamában ismertette a regényt,
arra is utalva, hogy annak szerzője mintegy megjósolta az európai politika

5 18 I. m., 23.
5 19 I. m., 296.
[ 186 ] Ligeti Ernő

fordulatát, majd recenzióját így zárta: „Kár, hogy a regény menete és len-
dülete túlságosan riportszerű, s így maradandó élményt nem nyújt az olva-
sónak. Több elmélyülés, gondosabb kidolgozás nagy hasznára vált volna
a regénynek. Így is ismeretlen világot tár fel előttünk, s ezzel szinte hézag-
pótló a magyar könyvtermésben.”520 A Népszava recenzense (Antal Gábor)
a  könyvet „élvezetes, derék munká”-nak, „remek, érdekfeszítő riportok”
füzérének tartotta, Ligetit pedig a  magyar írók közül a  Balkán egyik leg-
jobb ismerőjének. Pontosabban kétszer is hangsúlyozza híradásában, hogy
Ligeti újságíró – mintha meglepődne azon, hogy egyéb munkákat is írt,
ugyanis ennek kapcsán „a fedőlap tanulságá”-ra [sic!] hivatkozik –, ami itt
részben pozitívum, mert így könnyen emészthetően teszi befogadhatóvá
a Balkán-problematikát. Viszont a regény nyelvezetét „elég lompos”-nak,
„pesties”-nek minősíti, kipécézi a hanyag szavakat; szerinte annak, aki ver-
set írt valaha, „szebben kellene magyarul beszélnie”.521
Ligeti Ernő életében megjelent utolsó könyve viszont már az új poli-
tikai helyzetben íródott, sőt, megjelenési évében frissen és eredeti módon
kapcsolódott a  legérvényesebb kérdések egyikéhez. Kiadása valószínűleg
sokáig elhúzódott, ugyanis Benedek Marcellnak 1942  elején írt levelében
finoman sürgeti Bethlen Miklósról írt könyvének megjelentetését (a Singer
és Wolfner adta ki); ha ez nem csúszna, akkor fölajánlaná a kiadónak készülő
Goya-regényét is (tehát azt az előző évtizedben az erről megjelent hír dacára
nem fejezte be, viszont nem mondott le róla).522 Az 1943-as Noé galambjában
a történelmi analógiát kereső, majd aprólékosan föltáró utótranszszilvanista
nyilatkozik meg. Ez a  mű talán az egyik első nyilvánvaló dokumentuma
annak, aminek majd másfél év múlva politikai faktumai is lesznek: az er-
délyi politikusok és gondolkodók java más politikai alternatívát is tud vá-
lasztani annál, mint amit a német megszállás után működő magyarországi
„Quisling-kormány” választott. 1944. augusztus 23-a után a kolozsvári po-
litikusok és közéleti emberek, egyházi vezetők, a  Magyar Párt képviselői,
írók, köztük szocialisták és kommunisták (azért nem nevezem pusztán
a két utolsó csoportba tartozókat baloldaliaknak, mert ekkor már mindenki
baloldalinak minősül, aki Imrédytől és Szálasitól balra áll,523 beleértve gróf

5 20 Marék Antal, „Ligeti Ernő: Rózsaszüret. A  Balkán regénye – Kolozsvár, 1941”, Láthatár,
5. sz. (1942): 112.
5 21 A. G. [Antal Gábor], „Rózsaszüret – A Balkán regénye”, Népszava, 1942. január 20., 6.
5 22 Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, Benedek Marcell-hagyaték, V. 3187/431. Ligeti Ernő –
Benedek Marcellnak 1942. január 7. Levél, gépirat.
5 23 Emlékeztetnék itt arra, amit Bibó István mondott A magyar demokrácia válsága című tanulmá-
nyának 1946-ban tartott hivatalos vitáján, Lukács György bírálatára válaszolva, érzékeltetve
jobb- és baloldal viszonylagosságát: „A cikknek egyik főtétele, hogy a magyarországi poli-
tikai helyzet központi kérdésévé a kommunista párthoz való viszony vált. E tétel igazsága
megmutatkozott a  cikknek magának a  sorsában is: a  kommunista párt, noha nem a  cikk
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 187 ]

Bethlen Istvánt és természetesen a Mauthausenbe deportált gróf Apponyi

Györgyöt is példának okáért) az Erdélyi Magyar Tanács megalakításával
próbálnak különútra lépni s elszakadni a Sztójay-kormánytól, sőt, ha ez nem
fogadja el érveiket, a Lakatos-kormánytól is; utóbb Horthynak is bejelentik
szándékukat. Ennek az erdélyi különállásnak az egyik ideológusa, előkészí-
tője volt Spectator, ebben az időben Ligeti legfőbb patrónusa. Igaz, hogy
Ligeti – amint ez György Béla hivatkozott cikkéből kiderül – az ekkor aktív
erdélyi politikusok helyett egy már „talonba tett” konzervatív közszereplőt
tekintett saját vezérének – gróf Bethlen Györgyöt. És az is bizonyos, hogy
az Erdélyi Magyar Tanács munkájának inkább negatív következménye lett.
Azt sikerült elérnie, hogy a  magyar (majd a  német) csapatok harc nélkül
vonuljanak ki Kolozsvárról – ám azok közül a kolozsvári magyarok közül,
akiknek éppen e határozott föllépés következtében nem kellett teljesíteniük
a kiürítési és elnéptelenítési rendeleteket, a szovjetek (becslés szerint) ötezer
főt, köztük számos vezető értelmiségit deportáltak Szibériába; csak egy tö-
redékük jutott később haza. Mindenesetre Ligeti említett könyvének és az
értelmiségi tömörülésnek ugyanaz a „tárgya”: ha kell, van-e sajátos erdélyi
út, történeti és geopolitikai hagyomány.524
A Noé galambja műfaji meghatározása szerint regény, a műfaj szabályai-
nak azonban egyetlen ponton sem felel meg (az esszéregény későbbi ere-
detű és bizonytalan kategóriája viszont talán alkalmazható rá). Társtalan,
de nem teljesen előzménytelen mű ez az író pályáján – a  benne megidé-
zett korszakkal, az erdélyi fejedelemség és a függetlenség fölszámolásának
idejével már komolyabban foglalkozott a második főhatalomváltás idején
is.525 A Rózsaszüretnek a budapesti Országgyűlési Könyvtár birtokában lévő
példánya lapjai között lappang egy kis prospektus, tájékoztató, a  nagy-
váradi Grafika Nyomdai Műintézet és könyvkiadó-vállalaté,526 amely az
Erdélyi Egyetemes Könyvtár című sorozatában – Ligeti Illyés Gyulának
egyetlen mondanivalója, csupán azt vette ki belőle, és azt sérelmezi, ami a kommunista pártól
mondódott, viszont a kommunista párt ellenfelei csupán annak örvendenek, tekintet nélkül
arra, hogy őróluk mit mondtam a  cikkben, hogy a  kommunista pártnak végre valaki ezt
vagy azt megmondta. Ugyanennek a jele az a beállítás is, hogy a cikk a demokrácia válságát
jobbról szemléli. Így megint a  kommunista párt kérdése helyettesítődik be a  demokrácia
kérdése helyébe. A demokráciát egészben ez a cikk semmiképpen sem a jobboldal felől tag-
lalja, a kommunista pártot azonban, minthogy nem állhat tőle balabbra, kívülről nyilván csak
jobboldalról lehet taglalni.” Bibó István, „A magyar demokrácia válsága cikk vitája”, in uő:
Válogatott tanulmányok. Második kötet. 1945–1949. Válogatta és az utószót írta: Huszár Tibor
(Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1986), 104–105.
5 24 Ligeti már évekkel korábban tudatosította a  kérdés fontosságát, lásd például „Az erdélyi
szellem” című írását a Szabadság című hetilap 1940. évi 47. számának első oldalán.
5 25 Sőt, korábban e korba helyezte egyetlen ifjúsági regényének, a feljebb már ismertetett, 1924-
ben a Cimbora című folyóiratban közölt Eget vívó György diáknak a cselekményét is.
5 26 Molter Károly hagyatékában is megvolt; Marosi Ildikó is szól róla: Kis\Ligeti\Könyv…,
17–18.; Súly alatt a pálma, 2004, 315–316.
[ 188 ] Ligeti Ernő

írt hivatkozott levelében azt mondja, hogy ennek munkájában „szellemi

tanácsadóként” vesz részt527 – Raffy Ádám A  bölcsek köve, Tabéry Géza
A csucsai kastély és Supka Géza Az átkozott asszony főcímű könyvei (az első
Paracelsusról, a következő Adyról, Boncza Bertáról és Octavian Gogáról,
az utolsó Báthory Erzsébetről szólt) mellett – az előkészületben lévő ki-
adványok között – hirdeti Gogolák Lajos Az új Európa kovácsai című tanul-
mánykötete és egy, a párizsi hóhérdinasztiáról szóló könyv előtt Ligeti Az
erdélyi Sasfiók. II. Apaffy [sic!] Mihály regényes élete című munkáját is,528 amely-
nek a Súly alatt a pálmával és a Rózsaszüretet egy időben kellett volna elhagy-
nia a  nyomdát. Azaz a  könyv legalábbis előrehaladott állapotban kellett,
hogy legyen – igaz, a három megjelent mű mindegyike hetvenegy-hetven-
két oldalas karcsú kötetke. Ez a  meghiúsult terv lehetett az alapja a  hu-
szonöt íves Noé galambjának,529 amelyben szerepel is egy fejezet a  fejede-
lemmé választatása helyett Bécsbe citált, s onnan többé haza nem engedett
ifjabb Apafiról. Talán az Apafi-életrajzhoz – s  a  korábban már említett,
Misztótfalusi Kis Miklósról és Pápai Páriz Ferencről tervezett regényhez
(amiről csak a jóval korábban utalt Keleti Újság-beli hírből tudunk) – gyűjtött
anyag egy részét csoportosíthatta át Ligeti, amikor ráébredt, hogy Bethlen
Miklós élete a fő szál e történeti korszak megértéséhez. A Magyar Nemzet
– amely élete utolsó szakaszában kenyeret ad Ligetinek – 1943. április 17-
én pár sorban hívja föl a figyelmet a Noé galambja megjelenésére, s itt több
okból is elnézhető propagandafogásként André Maurois történelmi mun-
káival keveri rokonságba. Spectator a lap május 16-ai számában a regény
megjelölést idézőjelben használja, s „könnyed, de hű életrajz”-nak minősíti
a  munkát, értékét és aktualitását azonban tisztán látja: Erdélyi kancellárok
címmel bőven taglalja a könyvbe foglalt tanulságokat, esszét ír az esszére-
gény témájáról – mint Kemény Zsigmond egykor Szalay László történelmi
szintéziséről  –, következtetéseit Ligeti szövegéből vonva le.530 A  magyar
irodalomtörténeti bibliográfia Spectator cikkére nem utal, a  három, ott
föltüntetett cikk viszont mind szintén pozitívan értékeli a könyvet. Nagy
Tiboréra, amely a Jelenkorban jelent meg, utaltam már. A Protestáns Szemle
cikkírója friss regények soráról számolt be, utoljára hagyva a Noé galambját.531
Ő sem helyesli, hogy a könyvben föltüntetett műfajmegjelölés dezinformál,
5 27 Horváth István: Szerkesztő…, 102.
5 28 A sorozat későbbi, tervezett kiadványai magyar szerzői közül szerepel a  tájékoztatóban
Krenner Miklós (Spectator), Szentimrei Jenő, Jancsó Elemér, Karácsony Benő, Arató
András, Supka Géza, Rónay Mária neve, a  külföldiek közül pedig Huizingáé, Ortegáé és
Henry Roberté (és a bűnpörökről szóló Pitaval-sorozat témái).
5 29 Méghozzá az alapötlet korán változhatott, mert a Rózsaszüret fülén már a Noé galambját is mint
sajtó alatt lévő könyvet jelölik a szerző művei között.
5 30 Spectator, „Erdélyi kancellárok”, Magyar Nemzet, 1943. május 16., 5–6.
5 31 Tóth Béla, „Új regények”, Protestáns Szemle, 9. sz. (1943): 282–287., Ligeti könyvéről: 287.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 189 ]

regényként „való feltüntetése visszaélés a műfaj lehetőségeivel s az olvasók

jóhiszeműségével”. Viszont a  munkát Bethlen hiteles, „gondos és széles
tanulmányok”-ra alapozott életrajzának tartja. Fontos számára a  könyv
aktualitása, az „erdélyi humanitás megjelenítése”. Az alapanyagot szerinte
Bethlen munkái (persze elsősorban önéletrajza), a többi emlékírók s a tör-
ténetírás eredményei szolgáltatták az írónak. Bethlen mellett a  könyvnek
van egy másik hőse, Erdély. „Az író könnyedén és élvezetesen használja
forrásait, s elég alapos, főleg sokoldalú és mozgalmas képét adja a kornak,
mely elbuktatója lett Bethlen Miklósnak és Erdélynek. Igaz, hogy könnyed-
sége olykor pontatlanságra vezet a forrásidézetekben, és stílusára is sokszor
az elsietettség bélyegét nyomja. A sok kitérés és részletezés itt is a minden-
áron nagy könyvet írni akarás gyanúját kelti fel bennünk. – A könyv végén
a szerző valóságos kis esszékben foglalkozik Bethlen egyéniségével, művei-
vel, főképp emlékiratával, tartalmat és stílust egyaránt szem előtt tartva, még
hőse szellemtörténeti helyét is igyekszik meghatározni.”532 Krenner viszont
esküszik rá, hogy a Noé galambja „valóban regény”, Ligeti a pályaképet „mű-
vészi meséjével”, az „avatott csoportosítással”, „a remek figurák rajzával”,
„a  kor szépírói és közírói festésével” barokk „regénnyé magasítja föl”.533
Bethlen Miklós személye régen foglalkoztatta Ligetit, a  Helikon írói-
nak Babits Mihály által is méltatott534 kollektív vállalkozásában, az Erdélyi
csillagok. Arcok Erdély szellemi múltjából című, 1935-ös kötetében közölt
Misztótfalusi-portréjába is betoldott egy róla szóló betétet (most viszont
a Misztótfalusi-esszét tömöríti bele a Bethlen-életrajzba). A kancellárnak,
kora legműveltebb magyar politikusának életműve a háború második felé-
ben különösen aktuálissá vált. Ligeti szépen, komótosan, stiláris bravúrok
nélkül, de nagy tárgyi tudással, részletező háttérrajz révén idézi meg az er-
délyi fejedelemség utolsó fél évszázadát, valamint a Habsburg Birodalomba
való keserves betagozódás másfél évtizedét, benne a  kancellár történeté-
vel, eszmetörténeti helyének és emlékirata rangjának megállapításával. Fő
forrása persze Bethlen emlékirata, de – ez, minthogy jegyzetek nincsenek
a könyvben, a főszöveg utalásaiból derül ki – fölhasználta a korszak többi
memoárírója – Apor Péter, Cserei Mihály – munkáit, Teleki Mihály és
Bethlen levelezését (s nyilván a korra vonatkozó földolgozásokat is). Ezeket
évekkel korábban megismerte; a Pásztortűz egyik 1940-es számában cikket
írt róluk, cím szerint többet is megemlít közülük, s részletesebben tárgyalja
Kemény János, Cserei Mihály, Apor Péter, Haller János, Misztótfalusi Kis

5 32 Uo.
5 33 Spectator: Erdélyi…, 6.
5 34 Babits Mihály, „Erdély”, in uő: Írók két háború közt ([Budapest]: Nyugat, [1941]), 161–163.
[ 190 ] Ligeti Ernő

Miklós munkáit, Mikes Kelemen leveleit, s Bethlen Miklós önéletírását is.535

Zárójelben: ez is bizonyítani látszik, hogy a Súly alatt pálmát emlékiratnak
szánta; megszerette ezt a  műfajt, és fontosnak tartotta, hogy a  saját élet­
élményére fűzze föl a köztörténetet. Nem véletlen, hogy 1941-es könyve
bevezetőjében is utal az emlékírás fontosságára. A Bethlen-biográfiát úgy
is értékelhetjük, mint tudatos 20.  századi visszatérést az általa szinte par
excellence erdélyinek tekintett műformához. Megeleveníti a korszak mik-
rotörténelmét, a nemesi és főnemesi kisvilágot, s különös figyelmet fordít
az elitképzésről összegyűjthető faktumokra, a  korabeli művelődés ös�-
szetevőire, az oktatás szerkezetére, a  racionalizmus és a  babonaság ütkö-
zőpontján álló korabeli tudományosságra. Alfejezetet kap többek között
a gyulafehérvári kollégium és Apáczai Csere János – Bethlen professzora
–, s részletezi a szerző a reformáció erdélyi szerepét, amely összefüggésben
van a  kor „szabadelvűségével”, a  gondolatszabadsággal. A  polgárosodás
nagy vonalakban a nyugat-európait követő magyar mintáit tárja elő, bőven
merítve Bethlen művéből, és részletesen tárgyalva hőse nyugat-európai ta-
nulmányútját. Bethlen egy „kis Hollandiát” akart teremteni Erdélyből, át-
lépve a sokak számára leküzdhetetlen „osztály”-korlátokat; része lehetett
ebben apai nagyapja polgári származásának is, másrészt viszont hősének
apja, Bethlen János kapcsán leírja Ligeti, hogy a kancellár-történetíró mi-
lyen nagy jelentőséget tulajdonított az iskolavégzett elitnek. A szövegben
nemritkán aktuális-ironikus megjegyzések tűnnek elénk; talán az ekkor már
megbélyegzett író mosolyfintoraként. „Hiányzott az erdélyi magyarság
közgondolkodásából a bizalom, hogy saját maga is képes önálló szellemi
tevékenységre”,536 írja a 17. század első feléről, de nyilván a nemzetiszoci-
alista konstrukciók hazai átvételére is utalva; „Mai szemmel nézve el sem
képzelhető, hogy a törvényesen elismert és beiktatott magyar egyházfele-
kezetek között jogok tekintetében különbség tétessék”,537 mondja máshol,
s ez a szarkazmus itt nyilván a visszamenőleges hatályú törvények divatjára
utalhat; „a törökök csak százados hódoltatás után fejezték be azzal, ami-
vel a német azonnal kezdte: egy országot tökéletesen meghódítani és térdre
kényszeríteni”538–, ez majd egy év múlva következik be. S más formában is
utal a sejthetően hamarosan eljövő végre. A Bethlen Miklós-féle politika
realista voltának hangsúlyozásából és az Erdély megszállását leíró rész
egyértelműen németellenes passzusaiból is arra következtethetünk, hogy

5 35 Ligeti Ernő, „Erdélyi emlékiratok”, Pásztortűz, 10–11. sz. (1940): 441–446.

5 36 Ligeti Ernő, Noé galambja: Regény. Erdélyi írások. A  magyar irodalom jelesei. (Budapest:
Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., 1943), 16.
5 37 I. m. 252.
5 38 I. m., 231.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 191 ]

Ligeti bízott Kállay Miklós és Bethlen István politikájában, az ő elképze-

léseiket igyekezett támogatni. Közvetlen utalásunk viszont csak arról van,
hogy Bethlen Györgyöt tekintette az egykori kancellár erkölcsi értelem-
ben vett utódjának – ezt bizonyító levelét György Béla közölte hivatko-
zott cikkében.539 Szemlélete az ekkori szellemi tényezőké közül a Magyar
Nemzet köréhez, illetve széles frontot képező szerzőgárdájáéhoz áll közel
– nem sokkal később oda is tartozik –, amelyben Bajcsy-Zsilinszky Endre,540
Szekfű Gyula, Kovács Imre, Barankovics István (szerkesztő és kiadó) és
Joó Tibor egyaránt ott van. Ő is azok közé tartozott tehát, akik szerint nem
lehetett kétséges, hogy Németország elveszíti a világháborút. Ezt közülük
sokan már nem érték meg. Annak, hogy Ligeti mit gondolt ez időben az
esetleges szovjet megszállásról, a kommunista diktatúra bevezetéséről, egy
alább említendő cikkén kívül eddig nem került elő írásos dokumentuma.
Elkötelezett demokrata volta mellett azonban van közvetlen bizonyíté-
kunk: korábbi lapja, a Független Újság kemény antitotalitárius szelleme.
Bethlen életének kerete a  még virágzó, majd egyetlen esemény követ-
keztében összeomló fejedelemség, II. Rákóczi György lengyelországi had-
járata után a tatár és török inváziókkal, a főurak egymás kiirtására szerve-
zett ligáival, belezuhanva a török kiűzésére meghirdetett háborúba, amelyet
majd a totális megszállás fejez be. Bethlen az egyetlen, aki előre látja, meg
is nevezi a végzetet, sorsa az, hogy soha ne hallgattassék meg, és minden
jóslatát beteljesülni lássa.
„Pestis, fekete himlő, vérhas, földrengés pusztító tömegjelenéseit írják
le a krónikások, véreső hull és más égi jelek intik az emberiséget az apo-
kaliptikus idők bekövetkezésére. Nincs senki biztonságban, legkevésbé

5 39 György: Sub…, 17. Ligeti 1943. III. 27-én keltezett, Bethlen Györgynek írott leveléről van
szó.
5 40 Ligeti már a harmincas évek közepén méltányolta és népszerűsítette Bajcsy-Zsilinszky po-
litikai magatartását: „Volt egy időpont politikai pályáján, amikor a szélsőjobb előfutárjának
tekintették. Ez a korszak nála, azt hiszem, végérvényesen elmúlt. A világháború gyehenn-
ájából hazakerült vitéz Bajcsy-Zsilinszky nagy és sokszor fájdalmas belső átalakulásokon
esett keresztül. Most megtalálta önmagát. Megtalálta azt a  szintézist, amely lehetővé teszi,
hogy a magyar egyszerre magyarrá és európaivá váljék: a gyakorlat emberévé és mégis az
esemény [sic! nyilván eszmény] hitvallójává; radikálisan demokratává, anélkül hogy egy jot-
tányit is kénytelen volna feláldozni a hazafiságból; békebaráttá, ugyanakkor éberen eszessé
a külpolitika dolgában; tanulékonnyá, hogy érdeklődést mutasson a szomszéd népek közszel-
lemének megismerésére, tehát a legőszintébb oldalról közeledjék, ugyanakkor lankadatlanul
érezze a  maga európai rendeltetésének sorsszerű tudatát.” Ugyanebben az írásban Ligeti
Bajcsy-Zsilinszky fontos jellemvonásaként többek között a  makacsságot, elszántságot, az
elvhűséget és a  következetességet nevezi meg. Ligeti Ernő, „Egy magyar politikus port-
réja”, in Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Nemzet és emlékezet. Szerkesztette: Vigh Károly,
II., bővített kiadás (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1984), [316]–318.  Az írás lelőhelye-
ként az összeállító a Brassói Lapok 1936. szeptember 21-ei számát jelöli meg. Az Országos
Széchényi Könyvtár vonatkozó mikrofilmtekercsén viszont a hivatkozott lapszám oldalain
ezt a cikket nem találtam meg.
[ 192 ] Ligeti Ernő

a  fejedelem. Ember embernek farkasa.”541 A  sokáig félretolt, némaságra

kárhoztatott Bethlen Thököly utolsó hadjárata után áll ki a politika színpa-
dára, neki sikerül kiharcolnia Bécsben a Diploma Leopoldinumot, amely
mögé átépíthetők az erdélyi alkotmány maradék sáncai, egyedül védi a tör-
vényeket Rabutin tábornokkal szemben, majd egyedül írja meg – amikor
a császáriak kardélre hányják a nagyenyedieket, s fölgyújtják a kollégiumot,
amelynek ő a főgondnoka volt – a Noé galambját, az önérdekű transzszilván
politika egyik alapdokumentumát, a semlegesség apológiáját (amelynek élé-
ről Ligeti a könyve címét választotta), amelyért majd haláláig tartó börtön-
nel és internálással fizet.542
Spectator tudatosítja a  legnyomósabban a  recenzensek közül Ligeti
transzszilvanizmus-idézésének jelentőségét: „[…] megmondja, mit jelent
ez a transzszilvanizmus: Erdély öncélúságának hangulatát, partikularizmus-
sal incselkedést, két nemzettest közti küldetés tudatát, más szellemalka-
tot a  három nép, a  szabadelvűség, a  magyar nyelvi erő, Európa-követés,
racionalizmus következtében. Bizonyára érdemes ilyen munkát olvasni.
A Singer és Wolfner-féle Erdélyi Írásokban ím ismét szép és lelkiösmeret­
ébresztő ajándékot kaptunk.”543 Ligeti már az Észak-Erdély visszatérését
követő hónapokban megjelent, a XVII. századi erdélyi emlékirat-irodalom-
ról szóló s már említett cikkében ír a történelmi transzszilvanizmus eltérő
változatairól. Érthető, hogy a visszatérés után ennek az eszmekörnek nem
volt nagy konjunktúrája, illetve úgy tűnt, hogy „nincs szükség rá”. Ehhez
képest Ligeti a  Cserei – egyébként nagy élvezettel olvasott – memoárjá-
ban megjelenő erdélyi öncélúságot „logikaellenes”-nek tartja, s az szerinte
„az élet valóságos tényeibe ütközik”. Cserei Erdély bukásáért (indokolatla-
nul) a fejedelemség azon politikusait tette felelőssé, akik fölkarolták a ma-
gyarországi bujdosók ügyét, azaz beleszóltak a  magyarországi politikába
– noha a  török kiűzése eleve nyilvánvalóvá tette, hogy az önálló Erdélyt
5 41 Ligeti: Noé…, 144.
5 42 Említettem, hogy a katolikus ellenállás folyóirata, Katona Jenő Jelenkora Ligeti mellé áll két
könyvének méltatásával. Nagy Tibor írja a Bethlen-életrajz kapcsán: „A Noé galambja szerzője
egyik legrokonszenvesebb férfia volt a kisebbségi sorsra, a 22 éves nemzetiségi helytállásra
kényszerített erdélyi magyarság szellemi életének.
Nagy örömmel vettük most kézbe vaskos könyvét, mely megnyugtatóan igazolta, hogy az
ő visszavonulása nem jelent terméketlen elkedvetlenedést, csak egy belsőbb körbe való meg-
húzódást.
[…] A szerző magabiztosan formálta alakjait, azok nyelvét, és úgy vonja bele epikumának sod-
rába az olvasót, hogy egy pillanatig sem válik kétségessé a történelmi realitás. A történelmi
hitelt természetes kellemességgel fedezi a  szerző műveltsége, a  korszakot átélő művészi
képessége. A  Noé galambja még historikusok számára is hozott egy-két érdekességet. Ha
elfogadjuk »történelmi regény« megjelöléssel ezt a művet, úgy az utóbbi évek legkiválóbb
történelmi regényét kell köszöntenünk Ligeti könyvében.” Nagy Tibor, „Ligeti Ernő: Noé
galambja (Singer és Wolfner)”, Jelenkor, 21. sz. (1943): 12.
5 43 Spectator: Erdélyi…, 6.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 193 ]

fönntartani nem lehet. Bethlen Miklós transzszilván politikája más, mint

amiről Cserei álmodik: ő nem engedte, hogy az érzelmei befolyásolják, tisz-
tában volt a korlátokkal, fölismerte a „sorsformáló történelmi időket”.
Az, hogy ez a könyv a Singer és Wolfner kiadásában jelent meg, nem
magánkiadásban, arra mutat, hogy Ligetinek a Molter Károlyhoz és Tompa
Lászlóhoz írt leveleiben emlegetett bezártsága-kirekesztettsége a  Kállay-
kormány időszakában oldódhatott; talán már Budapestre költözésének is
ez lehetett a magyarázata. Ezt bizonyíthatja a Magyar Nemzetnél történt al-
kalmazása is. A Függelékben közlök egy Ligeti Károllyal 1945-ben készült
interjút, ennek szerzője, Izsáky Margit azt állítja, hogy Ligetinek, amikor
a Magyar Nemzet munkatársa volt, a „neve sehol sem szerepelhetett” –
de ez így legalábbis pontatlan. A Magyar Nemzet 1938–1944 közötti első
folyamának megjelent a  repertóriuma, így magát a  lapot nem is kell vé-
gigbogarásznunk ahhoz, hogy megtaláljuk a névvel vagy szignóval ellátott
Ligeti-cikkeket.544 Valószínű, hogy az ott végzett munkája nem merül ki
a repertóriumban föltárt néhány írásban, s hogy az első hónapokban va-
lóban „titokban” volt a Magyar Nemzet munkatársa, ahogyan azt Izsákynál
olvashatjuk. (Különböző betűjegyeket már Kolozsvárt is használt. Név
nélkül is közölhetett cikkeket e korszakban különböző napilapokban; ezt
sohasem fogjuk megtudni.) Voltak viszont teljes névvel aláírt és szignó-
val jelölt cikkei; ezek éppen az utolsó hónapokban láttak napvilágot. Az
első cikk 1943  novemberében–decemberében közli a  lap Babits egyik,
Ligeti birtokába került korai, negyedik éves tanárjelöltként írt hivatalos
életrajzát –, az utolsó napokkal a német megszállás után. Tény, hogy alig,
részben áttételesen érintenek lényeges és aktuális kül- és belpolitikai kér-
déseket. 1944 februárjában a könyvkiadás-politikáról, az írók helyzetéről
közöl cikket,545 egy másikban (ez volt az utolsó, amely alatt teljes neve
szerepelt)546 a „ködlovagok”, a magyar szépprózát a századfordulón meg-
újító írók emlékét ébreszti. Ebben többek között arról ír, hogy a magyar
olvasóközönség – szemben például a franciával – sajnos főképp a jelenkor
íróit forgatja, s olvasmányai kiválasztásában fontos szerepet szab annak,
hogy mennyi aktualitást böngészhet ki a  műből. Még 1944  januárjában
megjelent azonban egy terjedelmesebb, Ramuz kapcsán írott cikke a svájci

5 44 Lásd a repertórium utolsó, negyedik kötetét: Magyar Nemzet 1938. augusztus 25. – 1944. már­
cius 22. Repertórium. (1943. január–1944. március). Összeállította Dékány Endre. Petőfi Irodalmi
Múzeum, Budapest 1991. (A Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiai füzetei. Napilapok reper-
tóriumai). (A névmutató alapján nem azonosítható mindegyik Ligeti-cikk!)
5 45 Ligeti Ernő, „A  magyar író és az a  bizonyos könyvkiadói konjunktúra”, Magyar Nemzet,
1944. február 2., 9.
5 46 Ligeti Ernő, „Letűnt és feltámasztott írók vagy a félmúlt elfelejtett irodalma”, Magyar Nemzet,
1944. február 25., 9.
[ 194 ] Ligeti Ernő

tanulmány- és esszéirodalomnak arról az ágáról, amely a függetlenségüket

óvó és az egyetemes kultúrának maradandó értékeket, szellemi-erkölcsi
mintát nyújtani képes kisállamok a háború alatti és a háború utáni felada-
tait taglalja. Ezek a feladatok természetesen a régi svájci örökségből, a de-
mokráciából, a föderalizmusból és a kisállami tudatból erednek, sőt, van
olyan irány is, amely polgári szocializmus [!] programjával kísérletezik.547
A  Magyarország megszállását megelőző hónapban pedig Észak- és Dél-
Amerika viszonyával, a  szövetségesek közötti kapcsolatokkal, az ázsiai
politikai tényezőkkel, az imperializmusokkal foglalkozik Ligeti, s  Jaltára
utalva azt latolgatja, hogy mi várható az esetleges szovjetizálástól. Utolsó,
szignóval jelölt cikke két nappal a megszállás után, eggyel a lap megszű-
nése előtt jelent meg.548 Ennek záró hasábján a palesztinai zsidó állam lét-
rehozásának esélyeiről értekezett. Az utolsó teljes névvel ellátott, február
25-ei cikkében pedig saját írói sorsa, utóélete is benne foglaltatik: „Mi tart
egy írót, ha nem is mindig a  népszerűségnek, de legalábbis az érdeklő-
désnek a peremén? Nyilván az, hogy él. A személyes létének az ereje. Itt
van közöttünk, könyvei jelennek meg és újságcikkek róla vagy tőle. Hallat
magáról. De ha egyszer kihullt, a kiadó összecsomagolja műveinek meg-
maradt példányait és lehordatja a pincébe.”549
Fontos, Marosi Ildikó tanulmányaiban érintett kérdés Ligetinek a zsidó-
törvények, illetve rendeletek alól való mentesítésének ügye. Marosi a német
megszállás, azon belül a Sztójay-kormány idején történt mentesítéssel kap-
csolatban az Erdélyi Párt egyik vezetője, Mikó Imre, a mentesítések jelen-
tős részét kiharcoló Mester Miklós államtitkár, továbbá a Mester által Ligeti
feleségének lediktált kérelmet aláíró Albrecht Dezső és Gaál Alajos erdélyi
képviselők szerepét említi meg, illetve idézi Mikó önéletrajzi feljegyzései-
ből és egy Mester által adott interjú szövegéből.550 Az utóbbi három sze-
mélynek a közreadottak szerint közvetlen szerepe volt abban, hogy Ligetit
hazaengedték a Csepel-szigeti internálásból (ugyanis a német megszállást
követően számos újságíróval együtt odahurcolták), illetve hogy a  nyi-
las hatalomátvételig mentességet kapott. Azóta megjelent memoárjában
tételesen szerepel, hogy Mester még nem államtitkárként, hanem gyalo-
gos képviselőként április 2-án írt levelet Baky Lászlónak, s kért „azonnali

5 47 Ligeti Ernő, „Egy kis nemzet nagy álmai”, Magyar Nemzet, 1944. január 26., 5.
5 48 L. E.: „A pánarab mozgalom jelenlegi állása”, Magyar Nemzet, 1944. március 21., 5.
5 49 Ligeti: Letűnt…
5 50 Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…, 27–28.; Súly alatt a pálma, 2004, 298–301.  Ez utóbbi helyen
Mester tevékenységéről és többek között Ligeti mentesítéséről Marosi az Új Látóhatár 1985-
ös évfolyamában megjelent „Zsidókérdés Magyarországon” című tanulmányból is idéz.
Ennek adatai: Mester Miklós, „A zsidókérdés Magyarországon, 1944”, Új Látóhatár, 3. sz.
(1985): 367–389.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 195 ]

intézkedést” az előző napon Horthy-ligetre internált Ligeti és Arató András

érdekében – hivatkozva a „húszéves erdélyi megszállás” alatti érdemeikre –,
s ehhez szerezte meg Gaál és Albrecht aláírását.551 Hazaengedésüket több-
ször is sürgette – nyilván már államtitkárként, ugyanis csak május végére
sikerült kiszabadítani őket. Közben Krenner is Mesterhez folyamodott
Ligeti ügyében. Szabadulása után az író Spectatorral együtt kereste fel az
államtitkárt, megköszönték, hogy segített; Ligeti ekkor kérte „fia, Károly
gimnáziumi felvételének elintézését”, akit Mestert föl is vétetett a Markó
utcai gimnáziumba az 1944–45-ös tanévre.552
Kevésbé ismert: három alkalommal is szükség volt arra, hogy az író
kivételezettségének érdekében keresztény politikusok, közéleti emberek
személyes felelősséget vállaljanak. Először a  „zsidótörvény”-ek hatálya
alól kellett – vagy kellett volna – mentesíteni őt. György Béla már utalt
írásában szerepel,553 hogy erdélyi képviselők Teleki Pálhoz fordultak a két
világháború közötti kisebbségi élet zsidó tagjainak a törvények hatálya alól
való kivételezettségének érdekében. Hogy a kivételezettség mekkora körre
és milyen feltételek mellett, illetve milyen indokok alapján terjedt volna ki,
György Béla nem közölt konkrétumokat. A szövegből azt tudjuk kikövet-
keztetni, hogy a harmadik zsidótörvény törvénybe iktatásának évében, de
még azt megelőzően erdélyi személyiségekből létrejött egy véleményező
bizottság, amelynek jogában állott kivételezettséget adni, illetve javasolni.
Noha ennek élén egy ideig (lemondásáig) gróf Bethlen György állt (akinek
hívei közé a föntebb mondottak értelmében Ligeti is tartozott), nincs adat
arról, hogy Ligetin tudtak volna segíteni. Ezt támasztják alá utalt levelei, és
az a tény, hogy lapját, amelynek engedélyét 1940-ben nem újították meg,
később sem indíthatta újra. Egyedül Térey Sándor állítja, hogy Bethlen
György és Teleki „a teljes mentességet megadták neki”, de akkor már el-
ment a kedve – a szövegösszefüggés szerint – a szerkesztéstől.554 Térey első
ízben a háború után megjelent nekrológjából azonban több téves következ-
tetést vonhatunk le, nem beszélve arról, hogy nem utal forrásokra. György
Béla közli cikkében Ligeti 1944. augusztus 17-én Bethlen Györgyhöz írott
levelét, amelyből szintén az derül ki, hogy a  német megszállás előtt az

5 51 Mester Miklós: Arcképek két tragikus kor árnyékában. Visszapillantás a  katasztrofális magyaror­
szági 1944.  esztendőre, részint annak előzményeire és közvetlen következményeire is, 27  év távlatából.
Szerkesztő: Kollega Tarsoly István. A  Megjegyzések Mester Miklós emlékiratához c. feje-
zetet és a végjegyzeteket írta Kovács Tamás (Budapest: Tarsoly Kiadó, 2012), 158., a levél
kópiája 691.
5 52 I. m., 159.
5 53 György: Sub…, 17.
5 54 Térey Sándor, „Ligeti Ernő (1891–1944)”, in „»S két szó között a hallgatás…«: Magyar mártír
írók antológiája. II. kötet. Válogatta és szerkesztette: Keresztury Dezső és Sík Csaba (Budapest:
Magvető Kiadó, 1970), 15–17., idézet: 16.
[ 196 ] Ligeti Ernő

írónak nem volt kivételezettsége.555 1944 márciusában következett el Ligeti

internálása Csepelre, innen szabadult ki Mester Miklós, Albrecht Dezső és
Gaál Alajos segítségével – ez az, amiről Marosi Ildikó két tanulmányválto-
zatában olvashatunk.556 Valószínű, hogy Mesternek nyáron ismét sikerült
elhárítania valamilyen veszélyt, mert Ligeti július 7-én levélben mondott
neki köszönetet.557 Annak, hogy az író a nyár végén ismét Bethlenhez for-
dult, levele szerint az volt az oka, hogy kapott ugyan mentesítést, de csak
ideiglenest, és „már ezt is torpedózzák”. Bethlen augusztus 29-én leve-
let írt Ligeti érdekében Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkárnak,558
s ez – meg a Lakatos Géza vezérezredes vezette kormány aznap történt
hivatalba lépése – lehetett az oka annak, hogy a  nyilas hatalomátvételig
az író viszonylagos nyugalomban élhetett. A helyzethez képest valószínű-
leg biztonságban is érezte magát, ugyanis amikor 1944  szeptemberének
közepén a  vele Spectator lakásán találkozó Jancsó Elemér visszahívta őt
Kolozsvárra – tudván, hogy ott hamarosan véget érnek a harcok –, nem
szánta rá magát, hogy keresztülutazzon a bombázott területen. Spectator
attól tartott, hogy a németek minden erőt Budapest védelmére fognak ös�-
szpontosítani, Ligeti viszont azt remélte, hogy a front egy-két héten belül
átvonul a fővároson. Azután hazamegy Kolozsvárra, biztatta Jancsót.559
Mester közöl még egy érdekességet. Ligeti feltehetően szeptemberben,
a kiugrási kísérlet előkészítése idején javasolta neki, hogy fegyverezzék fel
a fővárosban lévő „kb. 26 ezer” munkaszolgálatost. Mester szólt ezt ügy-
ben a kabinetiroda főnökének, Ambrózy Gyulának, aki megnyugtatta, hogy
Lázár Károly (az utóbb, a Szálasi-rezsim idején deportált) testőrtábornok)
már tervezi ezt.560
Tudomásom szerint eddig nem jelent meg viszont semmilyen forrás
arról – leszámítva Izsáky Margit Ligeti fiával, Ligeti Károllyal 1945-ben
készített, akkor megjelent, 2008-ban általam közreadott (addig sosem
hivatkozott), s  most újraközölt interjúját –, hogy az írót és fiát rögtön

5 55 „[44 tavaszán] azért internáltak, mert nem voltam kivételezett”. György: Sub…, 17.
5 56 Ligeti 1944. augusztus 17-ei, György Béla által közölt leveléből kiderül, hogy a megszállás
után Bethlen György levelet írt neki (talán tanácsokat adott, hol kaphat segítséget), de ez
nem érkezett meg. Járosi Andor, a végül szovjet deportációban meghalt náciellenes kolozs-
vári evangélikus esperes „történetesen Pesten van, és mondotta volt, hogy annak idején gróf
úr írt levelemre, de jóakaratú sorai éppen úgy nem érkeztek el hozzám, mint minden más
Erdélyből címzett levél”. György: Sub…, 17.
5 57 Kópiáját lásd: Mester: Arcképek…, 690.
5 58 Közli György: Sub…, 18.
5 59 Jancsó Elemér, „Ligeti Ernő”, in uő: Kortársaim. Tanulmányok, cikkek, portrék, bírálatok
1928–1971.  Romániai magyar írók. Sajtó alá rendezte: Mózes Huba (Bukarest: Kriterion
Könyvkiadó, 1976), [246.] [A szöveg azonos a 16. jegyzetben hivatkozott, A Hétben közölt
cikkel; F. T. G.]
5 60 Mester: Arcképek…, 542.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 197 ]

a nyilas hatalomátvétel napján újra letartóztatták és kényszermunkára vit-

ték. Ligetinének azonban ismét sikerült menlevelet szereznie, az interjú
egyik közvetett utalása szerint megint az Erdélyi Párt tagjainak a közbenjá-
rásával (hiszen Mester Miklós államtitkári posztja és szerepköre ekkor már
megszűnt, ő is bujkálni kényszerült). Ezután a Ligeti család január elsejéig
ismét viszonylagos nyugalmat élvezett. Újabb – szülei számára végleges –
elhurcolásuk a Ligeti Károllyal készült interjú szerint január 9-én történt.
Sokáig egymásnak ellentmondó adatok voltak forgalomban Ligeti ha-
lálának körülményeiről. Közismert volt, hogy Budapest 1944–1945-ös ost-
roma idején nyilasok gyilkolták meg a feleségével együtt, és az is, hogy fia
túlélte a sortüzet. Ebből következhetett az a feltételezés, hogy azok az ada-
tok, amelyek a nyilaskereszteseknek erről az akciójáról megjelentek, Ligeti
Károlyhoz vezethetők vissza, azaz első kézből származnak. Ez az elkép-
zelés azonban valószínűleg téves. Marosi Ildikó két hivatkozott tanulmá-
nyában Ligetinek a második bécsi döntést követő éveiről is vázlatos képet
adott, és az író halálára vonatkozó közleményeket is megvizsgálta, idézve
legfontosabb – eltérő állításokat is tartalmazó – passzusaikat.561 Végül, mint
az esemény legpontosabb leírását, közölte Ligeti Károly egyik, az egykor
átéltekről több mint öt évtizeddel később – Réz Pálnak – írott levele a csa-
ládja letartóztatásáról, megkínzásáról, szülei meggyilkolásáról szóló részét.
Alább ez a  szöveg következik, betűhíven, Marosi Ildikó közlése alapján;
a szögletes zárójellel és kipontozással jelölt részek is ebből valók:

„[…] Én 1946-ban hagytam el Magyarországot. Megakartam szabadulni

a  rosz emlékektől, az üldözéstől, antiszemitizmustól, az emberektől
akikben nem biztam és a  kommunista rendszertől ami már 17  éves
koromban nem tetszet nekem. Négy évig éltem Németországba, az-
tán kivándoroltam Amerikába és három és fél évig éltem New Yorkba.
1952-ban leköltöztem akori feleségemmel Los Angelesbe és 1957  be
saját ékszer gyártási üzletet alapitottam amibe a mai napig activ vagyok.

5 61 Térey Sándor kis Ligeti-portréja szerint (Marosi ennek forrásaként a Magyar mártír írók an­
tológiáját adja meg), továbbá a kiadó nevét és a kiadás évét; tehát a „S két szó között a hallga­
tás…” Magyar mártír írók antológiája” című, Keresztury Dezső és Sík Csaba válogatásában
és szerkesztésében 1970-ben, a Magvető Kiadónál megjelent kétkötetes kiadványban találta
meg az írást, amelyre föntebb magam is utaltam, s amely egyébként szerepelt a Bóka László
szerkesztette s Cserépfalvinál 1947-ben megjelent Magyar mártír írók antológiájában is, mely az
1970-es kiadvány alapját képezte) a gyilkosság 1944 telén történt a Jókai téren, az 1946-os
Sajtóévkönyv szerint az időpont 1944 decembere, a helyszín pedig a Duna-part. (A két nek-
rológot idézi Marosi: Kis\Ligeti\Könyv…, 29–30., illetve Súly alatt a pálma, 2004, 303–304.)
A későbbi hivatkozások esetleges pontatlanságai – így azok is, amelyeket Ligeti halálának kö-
rülményeiről Marosi Ildikó Kőműves Imre A magyar sajtó mártírjai című, 1981-ben megjelent
munkájából idéz (Súly alatt a pálma, 2004, 304.) – e két szövegből eredhetnek.
[ 198 ] Ligeti Ernő

Kértél hogy beszámoljak a velem, és a szüleim történtekről bár nem

nagyon szivesen beszélek rola közremüködök hogy valodi képet nyujt-
sak. Jan 10 én, 1945, este 10 orakor fegyveres nyilasok kopogtak svájczi
követségi vedet lakásunk ajtaján – Pozsonyi ut 49  czimén. Mikor be-
engegtük öket, mindjárt kezdtek zsidózni és minket lökdösni és szidni.
Nagyanyám özvegy Szánto Sománé ugyszintén a lakásba volt kérdez-
tek, hogy ki ő? Anyám azt felelte a takaritonö. Erre kikergették. Minket
bevittek az Andrási ut 60 épületébe. Engem elálasztotak a szüleimtöl és
kezdtek valatni. Hol van az arany és hol van a pénz, nekünk nem voltak
értékeink azt hangoztattam. Nagyon csunyán megkinoztak. Rugdálták és
ütötek és ami a legfájdalmasab volt hogy gummi bottal ütöttek a talpa-
mat. Körülbelül 12 orakor este ösze hoztak a szüleimmel. Hármunk ke-
zeit összekötöztek és azt mondták hogy visznek minket a nagy gettoba.
Statárium volt, teljes sötétség, mi pedig félig voltunk felöltözve.
Később megtudtam hogy a Liszt Ferencz térre vittek, vagy hat nyilas
puskával és egy pap vezete öket egy fákja a kezébe. Mikor a tére értünk
a pap parancsot adot: Löjetek Chrisztus nevébe. És egy sortüzet halot-
tam aztán teljes csend. Egy katona odajöt ahol mi feküdtünk hogy senki
sem lélegzik. Én viszatartotam a lelegzetemet. Miután elmentek én fel-
áltam és elkezdtem járni a  sötétségbe. Egy magyar katonai patrol bu-
kant reám – nagyon rendesek voltak. Bevittek egy ovo helyre adtak egy
inyekciot hogy le csilapuljak és bevitek egy kórházba a geto területén.
Ott tudtam meg hogy négy golyo ment át rajtam, két czombon és két
karomon keresztül. Nem ért csontot szerenyére. Nyolcz nappal később
pest eleset és én vissza sétáltam, az ahogyan, a Pozsonyi uti lakásba ahol
a  nagyanyám várt ránk és ő  ápolt hat hétig amíg felgyogyultam. […]

Meleg üdvözlettel
Károly.”562

Korábbi tanulmányaimban563 magam is Ligeti Károly Marosi Ildikó ta-

nulmányának első változatából megismert szövegét tekintettem az egyet-
len, Ligeti Ernő halálának körülményeit hitelesen rögzítő forrásnak. Más
5 62 A levélrészlet szövegét a  Kis\Ligeti\Könyv alapján (30–31.) közlöm; ez a teljesebb változat.
A Súly alatt a pálma 2004-es kiadásában (305–306.) a föntiekből néhány szó külön megjegyzés
vagy utalás nélkül hiányzik, egy-egy szó írásmódja pedig eltér a korábbi szövegváltozattól,
tehát az általam citáltaktól. (A tanulmányomban szereplő többi idézetet nem betűhíven, ha-
nem szükség szerint a mai helyesírási irányelveknek megfelelő átírásban közlöm; ez érvényes
a műcímekre és a személynevekre is.)
5 63 Filep Tamás Gusztáv, „A kisebbségi progresszió. Ligeti Ernő publicisztikájáról”, Bárka, 3. sz.
(2005): 85–92.; uő: „Deklasszálódás, unalom, irónia: Ligeti Ernő társadalmi regényei”, Forrás
3. sz. (2006): 92–106.
 Noé meglékelt bárkája. Utolsó pályaszakaszáról [ 199 ]

tárgy­körben folytatott kutatásaim közben került a kezembe 2007-ben egy

másik dokumentum, amely már 1945-ben megjelent ugyan, a Ligetivel fog-
lalkozók figyelmét azonban (így az enyémet is) korábban elkerülte. Izsáky
Margit említett, Ligeti Károllyal készített interjúja a szerző Ország a kereszt­
fán című könyvében látott napvilágot. Ligeti Károly e szövegben a fönti le-
vélnél részletesebben, pontosabban, szuggesztívebben, megrendítőbben és
a közvetlen előzményekre is kitérve elevenítette föl szülei halálát. A pontos
dátum is ebből állapítható meg. Marosi Ildikó említette, hogy a Romániai
Magyar Irodalmi Lexikon már 1945. január 11-ét adja meg Ligeti halálának
dátumaként – de ő a kutatás akkori fázisában ezt sem tartotta feltétlenül
bizonyosnak, hiszen az ottani szócikkben is talált pontatlanságot: a lexikon
tévesen állítja azt, hogy Ligeti megszerezte volna a  jogtudományi dokto-
rátust.564 A hitelesebb adat, azt gyanítom, Csiszér Alajos Marosi által föl
nem használt cikkéből565 nyeri eredetét – Csiszér pedig, mint írja, Ligeti
Károlytól kapta ezt az adatot. A  fönti levélben a  házkutatás kezdetének
időpontjaként január 10-e este 10 óra szerepel, az Andrássy útról éjfél kö-
rül szállították el a Ligeti családot, a sortűz tehát éjfél után, azaz 11-én dör-
dült el. Január 10-ét adja meg az Új magyar irodalmi lexikon is,566 talán Csiszér
alapján, bár nem hivatkozik rá. Az, hogy 10-ét vagy 11-ét tüntették-e föl az
egyes újabb dokumentumokban, nyilván azon múlt, hogy volt, aki tudatosí-
totta, a kivégzés az elhurcolást követő nap hajnalán történt, s volt, aki nem.
Az 1945-ös Izsáky-interjúban – amelyet tehát a  legkorábbi és a  legmeg-
bízhatóbb forrásnak tekintek – a 9-éről 10-ére virradó éjszakáról van szó.

A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom számos szellemi értéke

a diktatúra évtizedeiben lomtárba került, és 1989 után is ismeretlenek ma-
radt. Ligeti Ernőnek (1891–1945) többnyire egyetlen könyvét, a két világ-
háború közötti erdélyi szellemi életről szóló, 1941-ben megjelent Súly alatt
a pálma című művét tartjuk számon, emellett sokan tudják még róla, hogy
a korszak egyik legműveltebb közírója volt. Pedig több ok miatt is fontos
számon tartanunk életútját és életművét. Egyik alapítója volt az Erdélyi
Szépmíves Céhnek, tagja a Helikon írói közösségnek, az Erdélyi és Bánsági
Népkisebbségi Újságírók Szervezetének pedig az ügyvezetője. 1918 előtt
az irodalmi decentralizáció híve, az 1920-as évek elején az avantgárd

5 64 Súly alatt a pálma, 2004., 297.

5 65 Csiszér Alajos, „Ligeti Ernő emlékezete”, Magyar Nemzet, 1985. február 6., 6.
5 66 Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Főszerkesztő: Péter László. Második, javított, bővített kiadás
(Budapest: Akadémiai Kiadó, 2000, [2. köt.]), 1327. (A szócikket Kovács J. Béla írta.)
[ 200 ] Ligeti Ernő

irányzatok honosítóinak egyike Erdélyben, az évtized közepétől fontos kí-

sérleteket tett az erdélyi társadalmi regény megteremtésére, a magyar városi
polgárság sorsfordulatának és következményeinek ábrázolására. Figyelte az
európai szellemi élet változásait, és rendszeresen beszámolt róluk a magyar
közösségnek. Egyik szerkesztője volt a  háború utáni évek meghatározó
szerepbe került Napkelet című kolozsvári folyóiratának, másfél évtizeden át
az Országos Magyar Párt lapjának, a Keleti Újságnak a rovatvezetője, 1934-
től 1940-ig szerkesztette a két világháború közötti korszak talán legfonto-
sabb politikai, társadalmi, kulturális lapját, a Független Újságot, melyben a ro-
mániai magyar csoportok és szerveződések demokratikus koncentrációjára
tett kísérletet. Az első bécsi döntés után, többek között Bethlen Miklós
kancellárról írott könyvével, az utótranszszilvanizmus következetes kép-
viselője. Könyvem megírásával arra a feladatra vállalkoztam, hogy a teljes
életmű ismeretében helyezzem el Ligeti munkásságát az erdélyi irodalom
értékrendjében.
 [ 201 ]

FÜGGELÉK

Izsáky Margit
Liszt Ferenc tér

Ligeti Ernő volt a legjobb erdélyi újságíró.

Specialistája a  Balkánnal összefüggő politikai kérdéseknek. Hetilapja,
a Független Újság a tiszta demokráciát hirdette – egészen az erdélyi bevo-
nulásig, amikor a frissen nemzeti színűre mázolt hatóságok gyorsan bele-
fojtották a szót.
Ligeti Ernő az Erdélyi Szépmíves Céh öt567 alapító tagja közé tartozott,
és egyik szerkesztője lett a kolozsvári Napkeletnek, amelynek hóvirágélete
volt, korán jött és hamar eltűnt, de tagadhatatlanul az első irodalmi meg-
mozdulás volt az 1914–1917-es [sic!] világháború után Erdélyben. A  fia-
tal erdélyi irodalom kialakításában és az úgynevezett transzszilván szellem
megformálásában – amikor még lehetett beszélni ilyenről – nagy része volt
Ligetinek.
A magyar bevonulás után természetesen nem engedték újságot írni.
1943-ban felköltözött a családjával Budapestre, és attól kezdve titokban
a Magyar Nemzet munkatársa volt. A neve sehol sem szerepelhetett.568

A nagy karosszékben szemben ül velem a fia.

Tizenhét éves. Már nem gyerek és még nem férfi. Az arca mozdulatlan
fiatal arc, kifejezéstelen. Udvariasan, közömbösen várja, mit akarnak tőle,
de semmi sem érdekli túlságosan.
Miközben nézem, arra gondolok, hogy az anyjával együtt jártam isko-
lába. – Istenem, milyen szőke volt és életvidám, csak úgy fröcskölt belőle
az élet – az apja pedig nagyon jó barátom volt.
Hogyan kérdezzem meg tőle? Hogyan beszéljek egy gyerekkel arról,
hogy kivégezték a szüleivel együtt?
Mi történt addig?
És hogyan lehet, hogy itt ül velem szemben?

5 67 Az adat téves, mint föntebb szerepel, az alapítók hatan voltak.

5 68 Ez a föntebb írottak ismeretében nagy fokú leegyszerűsítés.
[ 202 ] Ligeti Ernő

– Nézd, kérlek, nem lehet hallgatni minden felett. Apád kitűnő ember volt,
és abból már éppen elég, hogy a legjobbak szó nélkül lebuknak és eltűnnek
valami nagy süllyesztőn. Az ilyen sorsot fel kell mutatni. Tudom, szörnyű,
ami történt. Te inkább hallgatsz. Kegyetlenség, hogy én most hozzád nyú-
lok, megrázlak, és azt mondom, beszélj róla. De Károly, azzal, ha hallgat az
ember – még nincs elintézve semmi. Erről pedig beszélni kell. Próbáld meg.
Rám néz, az arca bizonytalanná válik.
– Olyan nehéz nekem… Az emberek azt hiszik, ha egy fiú nem beszél
a szüleiről, mert nem akar beszélni, akkor nem is gondol rájuk. Azt hiszik,
az ember érzéketlen. Én olyan egyedül vagyok… nincs nekem kivel beszélni.
Anyával olyan jól megértettük egymást, ki sem kellett mondani. Ő már tudta,
mit gondolok, most az emberek csodálkoznak azon, hogy…
Elharapja a szót. A szája idegesen megrándul.
– Károly, én nem akarlak bántani, de ha mégis beszélnél, sokkal jobb
lenne. Neked is jobb.
Gondolkozik. Aztán nagyon tárgyilagosan, határozottan beszélni kezd.
– Hát igen. Elmondom. Így történt.

Amikor bejöttek a németek, apámat rögtön internálták. Csepelre.

Anya sokat szaladgált, végre sikerült neki az erdélyi barátaink segítsé-
gével a  kivételezést megszerezni. Gondoltuk, azért mégiscsak jobb lesz
átmenni egy másik kerületbe lakni, más emberek közé. Az Evező utcába
kerültünk, egy ismerősünkhöz, akinek a családja a légók elől vidékre költö-
zött. Jó lett volna, csak Ötvös úr, a tömbparancsnok folyton piszkált, hogy
mi zsidók vagyunk. A végén feljelentett.
Akkor vasárnap, amikor Szálasiék jöttek, anya már délelőtt elment ha-
zulról, hamis iratokat próbált szerezni. Délben egyszerre csak beállított két
nyilas. Azt mondták, titkos parancsot kaptak, hogy a  kivételezetteket, az
árja-párokat beszállítsák az első zsidó házba. Anya közben hazatelefonált –
én vettem fel a kagylót.
Legalább anyát nem fogták el.
Minket a  Lajos utcába cipeltek egy csillagos házba, másnap pedig
a  Tattersaalba. Beosztottak bennünket egy munkásszázadba, és kivittek
Feri­hegyre.
Ott felraktak bennünket egy padlásra, ahova begyömöszöltek talán két-
ezer embert, csak összekuporodva lehetett leülni, mert az ember lába nem
fért el. Valaki meghalt, nekem kellett levinnem, mert erős vagyok és fiatal.
Akkor láttam először halottat.
 Függelék [ 203 ]

Aztán Gyálpuszta következett. Szabad ég alatt aludtunk, az egyetlen paj-

tát vagy mit oda kellett adni a cigány munkásszázadnak, mert azokat illeti
az elsőbbség.
Reggelire feketét kaptunk, ebédre babot, húsz deka kenyeret, néha mar-
meládot. Itt éltünk november 2-ig. Akkor volt a nagy orosz támadás! Azt
beszélték, két kilométernyire vannak Gyálpusztától az oroszok. Nyilas ke-
reteket kaptunk, és áthajtottak minket a Dunántúlra.
Mindig sietni kellett. Aki lemaradt, azzal nem sokat törődtek. A száza-
dunkból harminckét embert kilőttek, Pesten, a Szent István kórház előtt
már alig tudtunk vánszorogni. Fáradtak voltunk. Az ember legszívesebben
lefeküdt volna a földre. Ott nyolcvan rendőr vett át minket, azok szállítot-
tak Budafokra. A rendőrök nagyon rendesek voltak. Nyilasok jöttek, nagy
teherautókon, leugráltak, amikor megláttak minket, és elkezdték, hogy
hej, büdös zsidók, szedjétek a lábatokat… meg ahogyan ilyenkor szokták.
A rendőrök közbeszóltak, hogy eddig is rendesen mentünk, nincs szüksé-
günk segítségre. Nem hagytak minket.
Budafokon egy iskolaépületben laktunk. Három napig nem kaptunk
enni. Egy falatot sem! Akinek sok pénze volt és szerencséje, vehetett a svá-
boktól háromszáz pengőért egy kiló kenyeret.
A legrosszabb volt, amikor átvittek Rákoskeresztúrra, este kilenctől
reggel kilencig mentünk, hideg volt, majd megfagytunk. Sáncokat ástunk.
Akkor sírtam. A hidegtől piros volt a kezem és dagadt. Sírás közben arra
hullott a  könnyem. Itt kaptuk kézhez a  Schutzpasst [védlevelet; F.  T.  G.].
Anyám közben kijárta és kilopta nekünk. De azért sok minden történt, amíg
hazaértünk… templomban aludtunk, meg minden… apám megszökött, en-
gem leszereltek. Így kerültünk haza.
És akkor megfürödtem. Meleg vízben!
Nagyon jó volt nekem. Január 9-ig.
Aznap este megjelentek a nyilasok.
Ahogyan bejöttek, rögtön láttuk, hogy ezek pribékek.
Páncélsisak. Géppisztoly. Kézigránát az övben.
Nagymama sikítva szaladt át a szobán.
Rákiabáltak, hová futsz, öregasszony?
Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy azt mondta, nem tartozik ide.
Hát akkor mars ki a lakásból, és kilökték a lakásból, hogy legurult a lépcsőn.
Apámnak azt mondták, öltözz, kutya, elő a fegyverekkel, a pénzzel, te
büdös zsidó kommunista!
Anyám gondolta, hátha valami egyéni akció, le lehet őket szerelni, oda-
adta minden pénzünket, kétezer pengőt. Ököllel szájon vágták, és a pénzt
[ 204 ] Ligeti Ernő

eltették, kifosztottak mindent, a szekrényeket feltörték, a fiókokat kiforgat-

ták! Mindent kiraboltak. A lépcsőn egyenkint kísértek le minket.
Féltem. Nem akarok meghalni, talán az egyikben van annyi emberség,
és elenged, a  sötét lépcsőházban odafordultam a  legrendesebbhez, a  leg-
szelídebb formájúhoz, és kértem, engedjen megszökni. Teljes erővel a fe-
jemre ütött a puskatussal.
Felraktak a teherautóra.
Azt hittük, hogy most rögtön visznek a Dunához bennünket, és megölnek,
azt akkor úgy szokták. Egyszer csak hallom, hogy azt mondja az egyik, na, itt
vagyunk a Nyugatinál. Úgy örültem! Mégsem visznek egyenesen a vágóhídra.
A nyilasházba vittek.
Amikor beléptünk, egy nyilas suhanc öklével az arcomnak esett, volt ott
valami parancsnok, az leintette, hogy hagyjon, majd a kihallgatás után, ak-
kor lehet. Bezártak anyával együtt egy szobába, amit fogdának használtak.
Apámat pedig vitték. Kihallgatásra.
Féltem. Meg is vertek, hát sírtam. Anya biztatott. Nem lesz nagyobb
baj, csak tartsam magam, az erdélyiek megvédenek minket, vannak még
az Erdélyi Pártban jó embereink. Már kétszer sikerült, harmadszorra is
sikerülni fog.
Aztán egyszerre rettenetes ordítást hallottam.
Egészen idegen hang volt.
Az apámat verték.
Kinyílt egy ajtó, és egy kéz berántotta az anyámat abba a szobába.
Nem tudom… itt mosódik… Látom az anyám arcát, összetörve, gu-
mibottal verik a fülét, jajgat, én sírok, leveszik a cipőmet, gumibottal ütik
a talpamat, szöges bakanccsal rugdossák a hasamat.
Egyre azt kérdezik tőlünk, kitől kaptunk pénzt, kikkel érintkeztünk, ke-
resztényekkel?
Azt tudom, hogy nagyon fájt. Próbáltam összeszorítani a fogamat, és
nem jajgattam. De nem mindig ment. Összevissza beszéltem.
Apám teljesen apatikusan feküdt a sarokban.
Aztán abbahagyták a  verést, kezdték lehúzni a  nadrágomat. Nagyon
megijedtem, mit akarnak? Láttam, apám nadrágját már lehúzták, anyámat
is vetkőztetik. Kértem, hagyják rajtam, az enyém úgyis egy régi, rossz nad-
rág. Az, aki vetkőztetett, egy pillanatra megállt, de a másik rászólt, vedd le,
úgyis összevérzik.
Talpra állítottak minket, a kezünket hátrakötözték, és a karjainkat egy-
máshoz szíjazták.
Valaki odament az apámhoz, és egy papírgombócot tömött a szájába,
azonnal edd meg, mondta. Apám lassan megrágta és lenyelte. Nem szólt.
 Függelék [ 205 ]

Akkor sem szólt.

Amikor ütötték, kiabált – én tudom, hogy ha nagyon fáj, kiabálni kell az
embernek –, de az egész idő alatt nem szólt egy árva szót sem. Az autóban
én odafordultam hozzá, Istenem, valamit vártam, apám, hát mi lesz, vala-
mit csak mond és átsegít, de ő csak hallgatott.
Aztán az anyám azt mondta, most megölnek minket, és elhallgatott ő is.
Akkor kezdtem el egyedül lenni.
Rettenetes, hát ilyen egyedül van az ember?
Sötétség. Fehér foltok világítottak az utcán, ni, hiszen ez holdfény, gon-
doltam. Zökkenés, a kocsi megállt a Liszt Ferenc téren, valahogyan kikerül-
tünk belőle, és aztán ott álltunk, hárman a sötét házak között, egymáshoz
kötözve.
Hat nyilas velünk. Ötnek a  kezében géppisztoly, a  hatodiknál lámpa.
A kivégzőosztag.
– Forduljanak meg, és menjenek előre – mondták.
Megindultunk. Lassan, lélektelenül. Előre.
Öt sortüzet kaptunk a hátunkba.
Nem fájt.
Két golyót kaptam a csípőmbe, egyet a karomba. Tele lehettem vérrel.
Félrehajtottam a fejemet, és igyekeztem úgy feküdni, mint aki…
Valaki villanylámpával világított az arcomba.
– Készen vannak – ennyit hallottam.
Felugráltak az autóba, és megindították a motort. Elmentek.
Én csak feküdtem, és görcsösen vártam, hogy csend legyen. Akkor el-
kezdtem rázni az apámat, az anyámat, hátha van bennük még élet, maga-
mat a földhöz vertem, vergődtem, meg akartam szabadulni!
Fogalmam sincs, hogyan sikerült eloldani a  csomót, ami karomat az
anyáméhoz fűzte.
Csak annyit tudok, hogy elkezdtem félmeztelenül bolyongani végig az
utcákon. Az éles holdfényben feketén ugrottak elém a  házak. Statárium
volt. Ha most találkozom valami patrullal és rám lő?
Ha ennyi mindenen megy keresztül az ember, nem akar meghalni.
Mentem. Akkor még tudtam járni.
Egyszerre csak találkoztam egy tiszttel. Egyedül volt.
Megijedt ő is. Azt mondta, hogy ne mozduljak, tartsam fel a kezemet.
Elkezdtem neki könyörögni. Azt mondtam, hogy a nyilasok megsebesí-
tettek, keresztény vagyok, tizenhét éves, nem akarok meghalni, ne engedjen
elpusztulni, ha Istent ismer! És könyörögtem és sírtam. A könnyeim végig-
folytak a véres arcomon.
[ 206 ] Ligeti Ernő

Leeresztette a revolverét, és azt mondta, hogy fiam, ne félj, majd elhe-

lyezlek valahova, nem adlak a nyilasok kezébe!
Aztán… elvitt egy helyre, ahol katonák voltak, azok bekötöztek, teta-
nuszoltást kaptam meg morfiumot, és hordágyon a Wesselényi utcai szük-
ségkórházba vittek.
Jók voltak hozzám a katonák. Nem voltak nyilasok.
Körülbelül tizenkét óra volt, amikor megöltek minket, és kettő lehetett,
mikorára a kórházba kerültem.
Másnap át akartak kísérni a gettóba, de addig rimánkodtam az orvosok-
nak, amíg végre aztán beraktak valahová, egy eldugott, emeleti kórterembe.
Ott feküdtem 9 napig a földön egy vassodronyra terített kabáton.
Akkor jöttek az oroszok, és én hazamentem.
Mezítláb, kabát nélkül, csikorgó fagyban.
Haza: Hát Istenem. Úgy is mondhatom. A nagyanyámhoz.
Aztán még nagyon beteg voltam – orbáncot kaptam, és más kompliká-
ció is volt –, de most már teljesen egészséges vagyok.
Iskolába járok. Szeretnék érettségizni.
Csak az egész olyan értelmetlen. Minek?
Mit kezdjen egy ilyen gyerek az életével?

Nem tudok neki mit mondani.

Mint ahogyan az apja sem tudott, amikor a halál elől hozzá menekült.
A legnagyobb kérdésekre nem tudunk feleletet adni.
Embernek lenni súlyos és felelősségteljes. Ma még inkább, mint azelőtt,
generációk hárították át az egyik vállról a másikra a felelősséget. Mi csak
a problémákat megkerülni tanultuk.
Ezért juthattak a fiaink a Liszt Ferenc térre.569

5 69 Izsáky Margit, Ország a  keresztfán (Budapest: Müller Károly Könyvkiadóvállalat, [1945]),

30–36.
 [ 207 ]

ÉLETRAJZI ADATOK

1891. március 19. – Kolozsváron, Lichtenstein József bírósági végrehajtó

és Diamant Júlia gyermekeként megszületik Lichtenstein – Ligeti –
Ernő. Testvére, Lichtenstein Oszkár 1895. augusztus 13-án született.
1901–1909 – A Kolozsvári Unitárius Kollégium diákja.
1909–1913 – Joghallgató a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen.
Utolsó szigorlatát nem teszi le, doktorrá nem avatják.
1909 – Megjelenik a kolozsvári (kötődésű) fiatal költők – köztük Ligeti –
Közös úton című antológiája, melyet ő is és másik is az irodalmi decentra-
lizáció aktusának minősítenek.
1912–1914  – Nagyváradon él, a  Nagyváradi Napló munkatársa, közvetlen
résztvevőjeként az irodalmi modernizáció folyamatának.
1913  – Kiadja első, Magányosan ezer tavasz közt című verseskötetét Nagy­
váradon, a  neves Sonnenfeld nyomda gondozásában, Balogh István
címlaprajzával. A Könyvről Tóth Árpád ír a Nyugatban, és Ady Endre
is megemlíti egyik cikkében. A Nagyváradi Naplóban az A Holnap első
kötetének összeállítója, Antal Sándor méltatja a könyvet.
1914–1918 – A háborúban mindvégig katonaként szolgál. A galíciai front-
ról idegsokkal Prágába kerül kórházba; később két regényének is ez az
életszakasza lesz a tárgya. Marosvásárhelyen szerel le a háború végén.
1918 nyara – Janovics Jenő Transsylvania Filmgyára számára forgatóköny-
vet ír Friedrich Gerstäcker Vadorzójából.
1918.  október – sajtómunkásként tanúja az őszirózsás forradalom utáni
társadalmi mozgásoknak és a Nemzeti Tanács munkájának.
1918–1919 – A Kolozsvári Hírlap munkatársa, szerkesztője.
1919–1934 – A kolozsvári Keleti Újság munkatársa, az irodalmi és a külpo-
litikai rovat vezetője.
1920–1922 – A Napkelet című félhavonként megjelenő folyóirat szerkesztője.
1920 – első, Asszony című novelláskötete megjelenési éve (Maros­vásárhely).
1921 – első regénye: Belvedere (Kolozsvár).
1922  – kiadja erdélyi magyar politikusok portréit és az erdélyi zsidókér-
désről írott cikkét tartalmazó Erdély vallatása című könyvét (Kolozsvár).
Megpróbálja megszervezni a  Húszak Céhét – valószínűleg ez az első
kísérlet romániai magyar írói szervezet létrehozására.
1924  – Benedek Elek Cimbora című gyermek- és ifjúsági folyóiratában
megjelenik Eget vívó György diák című kisregénye; a  főhőst Felvinczi
[ 208 ] Ligeti Ernő

Györgyről mintázta, aki először próbált színtársulatot működtetni

Kolozsváron, a XVII. század végén.
1924 – Öt társával megalakítja az Erdélyi Szépmíves Céhet. Kiadja máso-
dik és utolsó verseskötetét: Én jót akartam, benne egy verses egyfelvo-
násosával (Szatmárnémeti).
1925  – Második és harmadik regénye: Az ifjító szűz, Föl a  bakra!
(Kolozsvár). Az előbbi tematikájában és részben nyelvezetében is az
avantgárd mozgalmak utórezgéseihez kötődik, az utóbbi az első olyan
erdélyi társadalmi regény, amely a magyar középosztály, városi polgár-
ság impériumváltozás utáni helyzetét dolgozza föl.
1926  – Alapító tagként részt vesz a  Helikon írói közösség Marosvé­
csen  tartott  első találkozóján. A  Korunk folyóiratban, illetve ön-
álló füzetben is megjelenik A  páneurópai mozgalom című tanulmánya
(Kolozsvár).
1927  – Megjelenik A  kék barlang című két kötetes társadalmi regénye
(Kolozsvár).
1928 – Megjelenik a Helikon írói közösség Erdélyi Helikon című folyóirata.
Ligeti az első években tanulmányokkal, recenziókkal, novellákkal je-
lentkezik a  folyóiratban. Kiadja második kisepikai munkákat tartal-
mazó könyvét: Vonósnégyes (Kolozsvár).
1930  – tavasszal tanulmány- (és riport)úton jár Bulgáriában Sulyok
Istvánnal és Szász Ferenccel. Innen származik későbbi regénye,
a Rózsaszüret alapélménye. Nyáron, ősszel Olaszországban jár, amely-
ről szintén riportsorozatban tudósít.
1931 – Kiadja kétkötetes, a kisebbségi korszak városi vonatkozásait fel-
dolgozni szándékozó, A  két Böszörményi című társadalmi regényét
(Kolozsvár).
1932  – A  csodadoktor című kisregénye képezi a  Nyíl című budapesti re-
gényújság az évi, márciusban megjelent 11. számát; a műhöz Nemes
Attila készített illusztrációkat.
1932–1933 – Ira Aldridge 19. századi néger Shaekespeare-színész életéről
szóló, Az idegen csillag című regénye jelenik meg a kolozsvári Erdélyi
Szépmíves Céhnél. Második kiadása A  néger hősszerelmes főcímmel
Budapesten lát napvilágot 1933-ban, a Pantheon kiadásában.
1934–1935  – A  Pásztortűzben folytatásokban közli Elsüllyedt világ című
emlékezését.
1934 decembere – megjelenik saját hetilapjának, a Független Újságnak első
száma. A  lap 1940  augusztusának végéig működik, a  második bécsi
döntés után nem kap lapengedélyt, noha szerkesztője a továbbiakban
Szentimrei Jenő lenne, akire nem vonatkoznak a zsidótörvények.
 Függelék – Életrajzi adatok [ 209 ]

1937.  november–december – szabadkőműves íróbarátaival – Tamási

Áronnal, Szentimrei Jenővel, Kacsó Sándorral, Molter Károllyal felol-
vasókörúton vesz részt csehszlovákiai magyar városokban.
1940 – még a második bécsi döntés előtt a nagyváradi Grafika Nyomdai
Műintézet Új Erdélyi Könyvek című sorozatában megjelenik katona-
kori prágai emlékeit fölidéző Az ő kis katonája című regénye. A bécsi
döntés után saját kiadású könyvei terjesztéséből próbálja meg eltartani
családját.
1941  – Megjelenik Súly alatt a pálma című könyve az erdélyi magyar iro-
dalom, szellemi élet két világháború közötti történetéről és a  Balkán-
problematikát tematizáló Rózsaszüret című regénye. Mindkettő magán-
kiadásban, Kolozsváron.
1942  [?] – Nagyváradon, a  Grafika nyomdai Műintézet által gondozott
Örök betűk című sorozatban Tersánszky Józsi Jenő Forradalom a  jég
között című kisregényével közös kiadásban megjelenik az 1928-ban az
Erdélyi Helikonban már publikált Jákob az angyallal című kisregénye.
1943  – Családjával Budapestre költözik, a  Magyar Nemzet című napilap
munkatársa lesz. A  Singer és Wolfner kiadásában megjelenik a  cím-
lapon regényként jelzett életrajzi esszéje Bethlen Miklósról, amit az
„utótranszszilvanizmus” egyik utolsó, színvonalas megnyilatkozásának
tekinthetünk.
1944 – a német megszállás után, mentesítése ellenére, többször internálják.
1945. január 10. – Ligetit, feleségét és fiát Pozsonyi úti házukból a nyilasok
az Andrássy út 60-ba, a  nyilas központba hurcolják, ott a  felnőtteket
megkínozzák, majd a Jókai téren sortűzzel végezni akarnak velük. A fel-
nőttek meghalnak, Ligeti Károly életben marad.
1969  – A  bukaresti Irodalmi Kiadó a  Romániai magyar írók sorozatban
Sőni Pál előszavával közös kötetben megjelenteti A kék barlang és Az
idegen csillag című regényeit.
1976 – Grota de azur – Steaua străină címmel, George Sbârcea fordításában
és előszavával Bukarestben, a  Kriterion gondozásában megjelenik ro-
mánul A kék barlang és Az idegen csillag.
2002 – megjelenik Marosi Ildikó: Kis\Ligeti\Könyv. A fedélzetközi utas elsül�­
lyedt világa című könyve, benne Ligeti Elsüllyedt világ című emlékezésso-
rozata.
2004 – megjelenik a Súly alatt a pálma első második világháború utáni ki-
adása, Marosi Ildikó előszavával.
2018 – Ligeti Ernő interneten elérhető művei:
Belvedere – http://mek.oszk.hu/16700/16795/16795.pdf
[ 210 ] Ligeti Ernő

Eget vívó György diák (A Cimbora 1924-es évfolyamában, 27–46. szám) –

http://documente.bcucluj.ro/web/bibdigit/periodice/cimbora/1924.
html
A páneurópai mozgalom – http://mek.oszk.hu/05800/05897/05897.pdf
Föl a bakra! – http://mek.oszk.hu/16800/16802/16802.pdf
A kék barlang – http://mek.oszk.hu/16700/16794/16794.pdf
Vonósnégyes – http://mek.oszk.hu/16800/16806/16806.pdf
A néger hősszerelmes – http://mek.oszk.hu/16700/16712/pdf/16712.
pdf
http://mek.oszk.hu/16700/16712/pdf/16712ocr.pdf
Az ő kis katonája – http://mek.oszk.hu/16800/16803/16803.pdf
Súly alatt a pálma – http://adatbank.transindex.ro/cedula.php?kod=866
Noé galambja – http://mek.oszk.hu/16800/16810/16810.pdf
 [ 211 ]

Névmutató

Adolf Hitler  139, 141 Balogh István  32, 207

Ady Endre  23, 24, 25, 28, 29, 30, 31, 32, Balotă, Nicolae  127
33, 34, 36, 37, 40, 47, 59, 95, 96, Bánffy Miklós  24, 84, 97, 99, 101, 102,
120, 153, 154, 207 112, 153
Albrecht  97, 194, 195, 196 Bányai László  161
Aldridge, Ira  17, 18, 136, 137, 139, 208 Barabás Ábel  24
Altenberg, Peter  80 Barankovics István  191
Ambrózy Gyula  196 Bárd Oszkár  47, 56, 58, 63, 91, 92, 127,
Ambrus Zoltán  64, 152 155
Ammende, Ewald  106, 183 Bartalis János  58, 91, 95, 149
Amos, Frâncu  44 Baudelaire, Charles  49
Andor Gyula  28 Benamy Sandor  145
André Maurois  139, 142, 188 Benda, Julien  162
Antal Gábor  186 Benedek Elek  15, 87, 91, 108, 111, 207
Antal Sándor  33, 34, 38, 207 Benedek Marcell  15, 27, 162, 165, 173,
Apáczai Csere János  190 177, 178, 180, 181, 186
Apáthy István  41, 42, 178 Berde Mária  26, 29, 47, 91, 101, 102,
Apor Péter  189 112, 113, 117, 118, 127, 144, 146,
Apponyi György  187 166, 167
Aradi Viktor  132 Bernády György  10, 75
Arany  22, 23, 153 Berzeviczy Albert  153
Arató András  188, 195 Bethlen György  87, 111, 156, 160, 187,
Asztalos István  167 191, 195, 196
Asztalos Sándor  161 Bethlen István  85, 186, 191
Ágoston Péter  26 Bethlen Miklós  12, 13, 19, 79, 108, 170,
Áprily Lajos  32, 49, 51, 55, 57, 58, 85, 186, 188, 189, 190, 193, 200, 209
91, 92, 95, 122 Bibó István  71, 186, 187
Bibó Lajos  128
Babits  23, 27, 30, 32, 33, 141, 151, 162, Bíró Lajos  31, 49
189, 193 Bíró Sándor  178
Bajcsy-Zsilinszky Endre  162, 191 Bitay Árpád  92
Baky László  194 Blaga, Lucian  58, 59
Balázs Béla  28, 30, 32 Boncza Berta  188
Balázs Ferenc  8, 149 Botka Ferenc  56, 165
Balázs Imre József   20, 170 Bölöni György  26
Balogh Arthur  42, 105 Brábek, František  49
Balogh Artúr  41, 43 Braun Róbert  162
Balogh Edgár  102, 161, 166, 167 Brentano, Franz  112
[ 212 ] Ligeti Ernő

01 Briand, Aristide  90 Flaubert, Gustave  122, 132

Buday György  97 Forgách Károly  70, 71
02
Buñuel Portoles, Luis  122 Fóris Lajos  105
03 Franyó Zoltán  55, 95
04 Coudenhove-Kalergi, Richard  89, 158, Friedel, Egon  151
05 183 Fülöp-Müller, René  25, 151
06 Courteline, Georges  80
07 Crainic, Nicifor  100 Gaal György  21, 22, 63, 79
08 Gábor Jenő  25
09 Császár Károly  94, 158 Gál Kelemen  22, 23, 29
10 Csécsy Imre  79 Gárdonyi Géza  30
11 Cserei Mihály  189, 192, 193 Gasset, José Ortega y  162
Csiszér Alajos  18, 199 Gellért Oszkár  25
12
Csorba Győző  176 Gerstäcker, Friedrich  40, 207
13
Cs. Szabó László  138, 139 Gidó Attila  77, 103, 157, 162
14 Csuka János  176 Goethe, Johann Wolfgang von  112
15 Goga, Octavian  188
16 Darvas Simon  105, 146 Gogolák Lajos  188
17 Dávid Gyula  13, 16, 92, 100, 102 Goya y Lucientes, Francisco José de  135,
18 Deledda, Grazia  80 143, 186
19 Dénes Sándor  26 Grandpierre Emil  75, 78
20 Déry Gyula  132 Gulácsy Irén  91, 92, 94, 124, 146, 150
21 Descaves  80 Gulácsy Lajos  26
22 Descaves, Pierres  80 Gulyás Pál  13, 14, 15
Diamant Júlia  22, 207
23
Dienes László  18, 103, 131, 132 Gyallay Domokos  99
24 Dózsa Endre  75, 101 Gyárfás Elemér  75, 86, 94, 160
25 Dsida Jenő  161 Gyomai Imre  105
26 Dutka Ákos  27, 30, 31, 34, 37, 170 György Béla  21, 86, 87, 143, 165, 166,
27 187, 191, 195, 196
28 Egressy Gábor  136, 139 György Lajos  14, 56, 92
29 Emőd Tamás  26, 29, 33, 34, 166 Győri Ernő  105
30 Endre Károly  58, 91, 95 Gyulai Pál  140, 153
31
32 Fábry Zoltán  124 Hadik Mihály  154
Farkas Lajos  24 Halász Pál  44
33
Fáskerti Tibor  96 Halász Sándor  111
34
Fazekas Bertalan  146 Haller János  189
35 Fehér Dezső  31, 38 Harsányi Zsolt  26, 29
36 Fehér Lipót  24 Hegedűs Nándor
37 Fekete Tivadar  145   31, 36, 38, 76, 77, 155, 158, 160
38 Felvinczy György  79, 108, 110 Hegel, Georg Wilhelm Friedrich  141
39 Ferrero, Guglielmo  162 Heine, Heinrich  23
40 Fichte, Johann Gottlieb  141 Herczeg Ferenc  96, 162
 Függelék – Névmutató [ 213 ]

Hettyei Aranka  26 Károly Sándor  145 01

Hevesi András  162 Kassák Lajos  162
02
Hofmannsthal, Hugo von  154 Kass Endre  43
Kazinczy Ferenc  96, 152
03
Horváth István  181, 188
Hunyady Sándor  24, 72, 105, 113, 162, Kázmér Ernő  139 04
167 Kecskeméthy István  75, 76 05
Huxley, Aldous  112, 162 Kecskeméti Lipót  36, 77, 126 06
Kéki Béla  161 07
Ignotus  24, 25, 51, 162 Kelemen István  62 08
Ignotus Pál  162 Kelemen Lajos  24, 29 09
Imrédy Béla  186 Kemény G. Gábor  141 10
Imre Sándor  146 Kemény János  92, 97, 100, 101, 102, 11
Indig Ottó  29, 31, 105 162, 163, 189
12
Isac, Emil  25, 44, 59, 142 Kerecsényi Dezső  135
13
Izsáky Margit  193, 196, 199, 201, 206 Keresztury Dezső  18, 195, 197
Kernstok Károly  26 14
Jancsik Pál  13 Kertbeny Károly  140 15
Jancsó Béla  8, 161 Kicsi Antal  18, 19, 91, 180, 181 16
Jancsó Benedek  178 Kisch, Egon Erwin  162 17
Jancsó Elemér  18, 96, 161, 188, 196 Kiss Jenő  167 18
Janovics Jenő  40, 96, 103, 109, 167, 207 Kiss József   22, 23, 31, 96 19
Járosi Andor  158, 196 Kosztolányi Dezső  23, 30, 32, 33, 58, 20
Jászi Oszkár  35, 44 154, 162 21
Jócsik Lajos  162 Kovács A. Ödön  14 22
Jókai Mór  22, 23, 136, 140, 153 Kovács Dezső  29
23
Joó Tibor  191 Kovács György  167
Jordáky Lajos  40, 161, 166 Kovács Imre  191
24
Jósika Miklós  177 Kovács János  47, 48, 51, 132 25
Jósika Sámuel  75, 79, 84 Kovács J. Béla  199 26
Joyce, James  112 Kovács József   174 27
Juhász Gyula  31, 32, 34, 37, 162 Kovács Katona Jenő  166, 173, 174, 28
Juhász István  165, 172, 173 175 29
Kovács László  33, 124, 144, 145 30
Kaczér Illés  146 Kovács Tamás  195 31
Kacsó Sándor  8, 100, 104, 112, 113, 158, 209 Kőhalmi Béla  24 32
Kaffka Margit  30 Kőmíves Nagy Lajos  43, 45, 60, 128,
33
Kafka, Franz  148 134
Kőrösi Csoma Sándor  115
34
Kállay Miklós  191
Kant, Immanuel  88 Krammer Jenő  162 35
Kántor Lajos  18, 21, 59, 113, 161 Krúdy Gyula  30 36
Karácsony Benő  9, 21, 94, 118, 127, 128, Kuncz Aladár  9, 12, 31, 35, 41, 46, 56, 37
146, 158, 188 57, 58, 59, 95, 100, 101, 102, 105, 38
Karinthy Frigyes  25, 162 112, 122, 128 39
Károlyi Mihály  42, 43 Kunfi Zsigmond  32 40
[ 214 ] Ligeti Ernő

01 Lakatos Géza  187, 196 Nadányi Emil  41

Lakatos Imre  9, 94, 158 Nagy Dániel  55, 91, 146
02
Lázár Károly  196 Nagy Endre  27, 36, 162, 170
03 Nagy György  75, 122
Lengyel Emil  139
04 Lengyel Menyhért  25 Nagy István  161, 166, 167
05 Lichtenstein József   22, 207 Nagy Iván  176
06 Lichtenstein Oszkár  22, 207 Nagy József   40
07 Ligeti Károly  197, 198, 199, 209 Nagy Karola  145
08 Lindsey, Benjamin Β.  132 Nagy Károly  75
09 I. Lipót  108, 109, 110 Nagy Lajos  43, 45, 97
10 Lőrinczi László  18, 19, 139 Nagy Pál  97
11 Ludendorff, Erich  43 Nagy Tibor  166, 188, 192
Lukács György  31, 32, 127, 186 Napóleon, Bonaparte  88, 94, 120
12
Lukács Hugo  25 Naumann, Friedrich  88
13
Lukács Hugó  34, 44 Németh Andor  28, 29
14 Lyka Károly  14 Nógrádi Papp Dezső  28
15
16 Madariaga, Salvador de  162 Nyirő József   8, 58, 59, 91, 94, 95, 98,
17 Makkai Sándor  102, 153 105, 112, 145, 150
18 Malraux, Georges André  184
19 Mann, Thomas  24, 81, 111, 112, 122, 162 Olosz Lajos  92, 95, 125, 144
20 Márai Sándor  162 Orbók Attila  28, 29, 80, 135
21 Marék Antal  185, 186 Ormos Ede  105
22 Markovits Rodion  112 Osvát Ernő  25
Mauriac, François  162 Osváth Kálmán  48
23
Mécs László  97 Osvát Kálmán  64, 65
24 Mester Miklós  194, 195, 196, 197
25 Mikó Imre  111, 166, 174, 177, 178, 194 Óvári Kelemen  24
26 Mikszáth Kálmán  70 Óváry Elemér  24
27 Misztótfalusi Kis Miklós  79, 108, 188,
28 189 Paál Árpád  46, 50, 74, 75, 83, 87, 91, 98,
29 Mitov, Botju  182 105, 106, 107, 121, 122, 123
30 Molnár Ferenc  24, 96 Pagnol, Marcel  162
31 Molnár Gusztáv  19, 20 Pakots József   97
32 Molter Károly  18, 67, 69, 75, 91, 95, 104, Pálffi Márton  22
118, 126, 133, 142, 144, 146, 158, Pálffyné Gulácsy Irén  146
33
160, 166, 180, 181, 187, 193, 209 Palotai Mária  48
34 Monoki István  13, 16 Pápai Páriz Ferenc  108, 188
35 Móricz Zsigmond  24, 30, 162 Pap Domokos  76
36 Mózes Huba  20, 48, 92, 95, 96, 99, 103, Pap József   146
37 141, 148, 196 Pásztor Árpád  70, 71
38 Murányi Győző  105 Pataky Tibor  196
39 Murvai László  47 Payelle Ernő  105
40 Mussolini, Benito  96, 130, 159 Perédi György  175
 Függelék – Névmutató [ 215 ]

Petelei István  61 Somlay Arthur  149 01

Petőfi Sándor  85, 96 Somlay Artúr  149, 162
02
Pirandello, Luigi  162 Somló Bódog  24, 125
Somlyó Zoltán  25
03
P. Jánossy Béla  101
Poór Lili  92 Sőni Pál  17, 18, 19, 33, 56, 118, 155, 209 04
Spectator (Krenner Miklós)  11, 87, 92, 05
Radó Antal  100 156, 158, 161, 166, 173, 179, 187, 06
Raffy Ádám  162, 168, 188 188, 189, 192, 196 07
Rakodczay Pál  139 Strindberg, Johann August  65 08
Rákosi Jenő  153 Sulyok István  105, 182, 208 09
II. Rákóczi György  191 Supka Géza  162, 188 10
Ramuz,Charles Ferdinand  162, 193 Sütő Nagy László  47 11
Rass Károly  56, 72, 73, 124, 125 12
Ravasz László  26, 93 Szabó Dezső  49, 58
13
Rebreanu, Liviu  101 Szabó Imre  145
Rejtő Jenő  128 Szabolcska Mihály  47
14
Relle Pál  130, 169 Szabó Lőrinc  162 15
Remarque, Erich Maria  151 Szabó Zsolt  51, 87, 111 16
Reményi József   140 Szálasi Ferenc  186, 196, 202 17
Reményik Sándor  51, 57, 58, 85, 86, 91, Szalay László  188 18
125, 166, 167, 178 Szántó György  56, 58, 59, 118, 127, 128, 19
Révész Béla  31 145, 150, 158, 167 20
Réz Pál  197 Szántó Miklós  98 21
Rilke, Rainer Maria  162 Szász Endre  11, 41, 43, 105 22
Rippl-Rónai József   26 Szász Ferenc  182, 208
23
Szász Károly  153
Sándor József   75, 166 Szász Zsombor  165, 177, 178
24
Sarkadi Klári  38 Székely Jenő  127 25
Sárközi György  97 Székely József   94 26
Sbârcea, George  17, 209 Székely Mózes  141 27
Schlaf, Johannes  31 Szekfű Gyula  121, 162, 191 28
Schnitzler Arthur  80 Szemlér Ferenc  150, 158 29
Schöpflin Aladár  128 Szenczei László  127, 150, 159, 161, 162, 30
Schratt Katalin  37 163, 166, 167 31
Sebesi Samu  26 Szende Pál  32 32
Sebestyén Dávid  41 Szenes Piroska  70
33
Seidner Imre  58 Szentgyörgyi István  50
Szentimrei Jenő  18, 47, 50, 51, 54, 67,
34
Sényi László  94, 156
Shaw, G. B.  112 91, 92, 95, 99, 101, 103, 104, 146, 35
Sík Csaba  18, 195, 197 167, 180, 188, 208, 209 36
Sinclaire, Louis  112 Szentimreiné Ferenczy Zsizsi  104 37
Sipos Domokos  75, 91, 92, 146 Szent-Iványi Sándor  158 38
Sipos Lajos  9 Szentmiklósi József   43 39
S. Nagy László  65 Szép Ernő  30 40
[ 216 ] Ligeti Ernő

01 Szerb Antal  101, 162 Vámbéry Ármin  115

Szilády Zoltán  181 Ványi Ferenc  14
02
Szini Gyula  64 Váradi Borbála  79
03 Várady Aladár  88
Szombati-Szabó István  91, 92, 144
04 Szomory Dezső  24, 162 Várady Zsigmond  26, 36
05 Sztójay Döme  187, 194 Varannai Zoltán  21, 143
06 Szüllő Géza  162 Varga Béla  132
07 Vargha Kálmán  56, 165
08 Taba István  175 Várnai Zseni  97
09 Tabéry Géza  27, 47, 55, 91, 92, 95, 117, Venczel József   161
10 118, 122, 144, 146, 158, 167, 188 Veres Péter  97
11 Tamási Áron  8, 9, 96, 97, 103, 104, 112, 124, Veress Dániel  19
145, 149, 158, 161, 174, 181, 209 Viczián János  13, 14
12
Tavaszy Sándor  102, 104, 142, 157, 158 Virágh Ibolya  19
13
Tavasz Zsolt  47 Vita Sándor  161
14 Taxner-Tóth Ernő  9 Vörös Márton  176
15 Teleki Mihály  189
16 Teleki Pál  195 Walter Gyula  91, 105
17 Teleki Sándor  166 Wass Béla  84
18 Térey Sándor  18, 195, 197 Wassermann, Jacob  162
19 Tersánszky Józsi Jenő  97, 128, 129, 169, Wass György  92
20 209 Wells, H. G.  162
21 Tessitori Nóra  54 Werfel, Franz  162
22 Tisza István  24, 31, 35, 36, 41, 43, 44, Wesselényi Miklós  162
74, 96 Whitman, Walt  48, 80
23
Tisza Kálmán  96 Wittstock, Erwin  80
24 Toller, Ernst  162 Woolf, Virginia  112
25 Tompa László  8, 57, 91, 92, 95, 180, 181, 193
26 Tóth Árpád  25, 33, 59, 207 Zágoni István  43, 46, 91, 98, 105, 146
27 Török Vilma  19, 21, 59, 62, 69, 118, 133, Ziffer Sándor  26
28 134, 143, 147, 148 Zigány Árpád  31
29 Zillich, Heinrich  101, 142
30 Unamuno, Miguel de  81, 162 Zolnai Béla  166
31 Zweig, Stefan  139
32 Valéry, Paul  162
Vallasek Júlia  21, 127, 130, 169, 179, 180 Zsolt Béla  47, 130
33
34
35
36
37
38
39
40