Margit Sandemo

Megigézve
A boszorkánymester 1.
 © Margit Sandemo, 1991

A sorozat eredeti címe: Háxmástaren

A mű eredeti címe: Trolldom

A boszorkánymester 1.

Megigézve

ISBN 978-963-9940-00-0

Fordította: Somogyi Gyula

Borítófestmény: Tikos Péter

Főszerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde

Szöveggondozás: Kovács Nóra

Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Magyar nyelvű kiadás: © Tuan Kiadó, 2009

Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor
Készült a Borsodi Nyomda Kft.–ben
Felelős vezető: Ducsai György

Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle

optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és
közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos
beleegyezésével lehetséges.
 A SÖTÉTSÉG HATALMAINAK KÖNYVEI

Mindazok a különös és rémisztő események, amelyeket a XVII. századvégén és a XVIII. század

elején egy nyugat-norvégiai fiatal lánynak át kellett élnie, az Izland történetének legsötétebb
szakaszából jól ismert három átkos könyvre vezethetők vissza.
A könyvek híre abban az időben terjedt el, amikor a gonosz Gottskálk püspök 1498 és 1520
között uralta az észak-izlandi Hólar latin iskoláját. Gottskálk nemcsak az ősi, tiltott fekete mágiát
újította fel ezen a helyen, hanem a Sorbonne hírhedt Fekete Iskolájából is sokféle varázslatot
ismert.
A hólari tanoda annyira veszélyes volt akkoriban, hogy a gonoszság csápjai téren és időn
keresztül messzire nyúltak; az elvetemült lelkek oly mohón áhítoztak a három varázskönyvre,
hogy aki csak hallott róluk, nem vonhatta ki magát a hatásuk alól.
A belőlük áradó rémségekből és borzalmakból még a mi korunkra is jutott.
 1

Norvégia, a XVII. század végén

Élt ebben az időben Bergen városában egy Tiril Dahl nevű fiatal lány. Meglehetős
bizalmatlansággal viseltetett az emberekkel szemben, és erre alapos oka volt. Az emberek helyett
inkább az állatok felé fordult, és vonzalma kölcsönösnek bizonyult. Szokatlanul nyílt
természetével nem volt könnyű dolga egy olyan korban Tirilnek, ahol kemény kézzel bántak a
gyermekekkel, hogy fegyelmezett felnőtteket faragjanak belőlük, hogy aztán semmiben se
különbözzenek a többiektől. Tiril már apróságként idegenek lábába csimpaszkodott bele az utcán,
csak azért, mert rokonszenvesnek találta őket. Elérzékenyülten ölelte át az idegen kutyákat.
Ilyenkor tiszta szívből, csengő hangon felkacagott. A kóbor ebek különös módon sohasem
harapták meg, viszont anyjától vagy a nevelőnőtől mindig kapott egy nagy pofont, amiért
illetlenül viselkedett.
Mindenütt ott akart lenni, ezért szinte állandóan végigtipegett a ház összes szobáján. Nagyon
szerette a környezetét, elsősorban meseszép anyját, bár voltaképpen mindenkit belefoglalt
túláradó szeretetébe. Tiril bálványozta Carlát, a nővérét. Carla éppoly elragadóan szép volt, akár
az anyja, de testvérétől eltérően a leány arcát hosszú szőke, fürtös haj keretezte. Tiril
szőkésbarna, sima haját sehogy sem lehetett frizurába rendezni, ezért minden adandó alkalommal
virágcserepet tettek a fejére, és körbenyírták.
Apja roppant büszke volt arra, hogy véleménye szerint Tiril leánya IV. Keresztély királyra
hasonlított…
Christianiából származó szüleik nemrégiben költöztek Bergenbe, ahol is Dahl úr remek állást
kapott az egyik kereskedelmi cégnél. Carla nagyon a szívére vette, hogy a bergeni gyerekek
csúfolják a keleti országrészre jellemző tájszólása miatt, és a lehető leggyorsabban elsajátította a
bergeni nyelvjárást. Tiril efféle dolgokkal nem vesződött. Szerette a helybeli kicsinyeket, ha
gúnyolták is, és kitartott régi beszédmódja mellett, hadd mulassanak csak rajta.
Családjuk előkelőnek mondható körülmények között élt. Noha nem tartoztak a város
leggazdagabb emberei közé, az úgynevezett jobb körök némi jóindulattal fogadták őket, de azért
éreztették velük alárendelt helyzetüket.
A cselédlányok gyorsan váltogatták egymást az úri házban. Az volt a dolguk, hogy öltöztessék
és fésüljék a szépséges Carlát, de nála jobban szerették a jókedvű Tirilt, aki nem bánt lekezelően
a szolganéppel. A zsémbes háziasszony azonban néhány nap elteltével kiadta az útjukat. Tiril
nem értette, miért csak ilyen rövid ideig maradhatnak. A kislány elszomorodott, amikor az
elkergetett szolgálók távoztak tőlük, ám csakhamar visszanyerte a jókedvét.
Szüleik megengedték Carlának, hogy velük tarthasson, amikor társaságba mennek, ha pedig
hozzájuk jöttek látogatóba, büszkén mutogatták vendégeiknek gyönyörű leányukat. Tiril ezt
természetesnek vette, maga is segédkezett Carla öltöztetésében, és őszinte csodálattal bámulta,
amikor nővére legdíszesebb ruhájában a tükör előtt illegette-billegette magát. Utána az emeletre
vezető lépcső korlátjába kapaszkodva kukucskált le a vendégekre, és csaknem könnybe lábadt a
szeme, amikor apja kézen fogta Carlát, és így szólt az egybegyűltekhez: „Itt van az én gyönyörű
babácskám.”
Anyjuk csak némán mosolygott. Amint említettük, ragyogóan szép teremtés volt, és Tirilt
elfogta a boldogság, amikor annyi fiatalember vette körül a ház asszonyát. Dahlné ilyenkor volt a
legjobb kedvében. A kislány úgy vélte, anyjának kacagása gyöngyözve tölti be a szalont.
Minden vendégség után a falon át hallotta, amint szülei kemény hangon, csaknem kiabálva
beszélnek egymással. Tiril nem értette az okát, és enyhe fájdalmat érzett legbelül, amiért szülei
veszekszenek. Másnap azonban mintha mi se történt volna. Anyja nem ért rá társalogni vele, mert
a piactéren lévő előkelő cukrászdában találkozott a barátnőivel. Apjának sem volt ideje kisebbik
lányával foglalkozni, oly sok dolga akadt az irodájában. Dahl úr valamilyen okból kifolyólag
konzulnak nevezte magát, Tiril pedig roppant büszke volt a szüleire.
 Nehezen lehetett volna megmondani, mikor kezdett derengeni előtte, hogy még sincs minden
rendjében. Bizonyára fokozatosan ébredt rá a dolgokra.
Talán akkor kezdődött az egész, amikor a nővérek Dahl asszony és a két pesztra társaságában
egy alkalommal sétára indultak a városban. Az utcán összetalálkoztak egy férfival, akit anyjuk a
jelekből ítélve jól ismert. Az illető úriember kérdezett valamit Dahlnétól, aki a tőle megszokott
csengő kacagással válaszolt, úgyhogy a mögötte lépkedő testvérpár és a szolgálók is hallották:
„Nem, nem, ők természetesen nem az én leányaim! Mit gondol, Brosten úr, voltaképpen milyen
idős vagyok? És netán rám hasonlít a kisebbik?”
Carla elvörösödött, és az arcán fájdalmas kifejezés jelent meg, Tiril pedig mélységesen
elcsodálkozott. „Nem vágyunk a…?” – szólalt meg, mire az egyik pesztra rávágta: „De igen, csak
a naccságos asszony tréfál!”
Tirilnek talán nővérének különös viselkedése miatt támadt az a gondolata, hogy valami
nagyon nagy baj lehet a családjukban. Carla meglehetősen sokat sírt. Külön szobájuk volt, és
Tiril reggelente gyakran látta, hogy a nővérének könnyes a szeme. Többször is megkérdezte, mi a
baj, de Carla ilyenkor mindig elfordult, és újra zokogásban tört ki.
Viselkedése mélységes fájdalmat okozott az érző szívű Tirilnek.
Tiril alig érintkezett az apjával. Dahl úr kedélytelen, magas, ifjabb korában minden bizonnyal
jóképűnek számító férfi volt. Történetünk idején viszont bodorított paróka takarta kopasz fejét, s
a rengeteg sör és bor fogyasztásától jókora pocakja nőtt. Tiril emlékezett rá, azelőtt apja
miképpen bálványozta szépséges hitvesét, most pedig alig váltottak egy-két szót egymással. Még
a jóhiszemű lány is észrevette, milyen jeges szakadék húzódik a házastársak között.
Anyja sem volt már olyan szép, mint korábban. Egyre táskásabb lett a szeme alja, és folyton
borszag áradt belőle. Inkább rikácsolva, mint csengő hangon nevetett. Amúgy nagyon ritkán
tartózkodott otthon. Tiril az idegeire ment, ezért folyton kiabált vele: „Senki sem tudja befogni a
pofáját ennek a lármás kölyöknek?” Gyönyörű idősebbik lányát sem mutogatta már a
vendégeknek. Csak hogy a férjét bosszantsa, Dahl úr kis aranyoskájának nevezte Carlát, azzal
újból elment hazulról. Az apa ilyenkor így üvöltött fel: „Most éppen melyik szeretődhöz mégy?”
Az anya pedig gúnyosan ezt válaszolta: „Mit érdekel téged, hisz már semmire sem vagy jó az
ágyban.”
Tiril időközben nagyobb lett, és kezdett többet érteni a dolgokból. Fokozatosan érzékelte az
odahaza uralkodó rossz légkört, és a tőle telhető módon igyekezett elkerülni, hogy együtt kelljen
lennie a többiekkel. Erre szüksége is volt, hajó kedélyét meg akarta őrizni.
Az apjának volt két lova. Tiril igen sok időt töltött velük, amikor a kocsis vagy a lovászgyerek
nem tartózkodott az istállóban. A lovakhoz zavartalanul beszélhetett. A derék négylábúak
türelmesen hallgatták, és úgy tűnt, meg is értik. Tirilnek sohasem engedték meg, hogy állatot
tartson otthon. Ha kóbor macskát vagy kutyát hozott, ebből csak dühös veszekedés származott, és
a jobb sorsra érdemes állat pórul járt. „Azonnal kidobni azt a tetves dögöt!” Ám azt senki sem
tudta, hogy a két hintósló a kislány bizalmasa.
– Mitévő legyek Carlával? – suttogta a közelebb álló ló fülébe, miközben fejét az állat
sörényéhez szorította. – Nem akar beszélni velem arról, mi bántja, pedig nagyon sajnálom.
Tudod, valami rettenetesen nyomasztja, én meg nem tudok segíteni rajta.
Tiril ekkor már tizenhárom esztendős volt. Jó néhány gyermeki vonását sikerült megőriznie,
másokat azonban a felnőttek tönkretettek. Szülei csak szórványosan tartották felügyelet alatt,
hiszen életöröme és derűlátása miatt nehéz gyermeknek számított. Anyja savanyú képpel a
nyakára nehezedő nyűgnek nevezte, apja pedig teljesen semmibe vette, egy szót sem szólt hozzá.
A lány ebben az életkorában kezdte belátni, hogy a külsejét tekintve egyáltalán nem olyan,
mint akit büszkén lehetne mutogatni. Ha valaki nem vette észre a szeméből áradó örömöt és
melegséget, valamint személyiségének erős kisugárzását, akkor… sajnos, nem sok vonzót talált
benne. Anyja régen felhagyott vele, hogy úgy öltöztesse, mint valami hajas babát. Hiszen ez a
lány – minő borzalom! – izmos volt, olyan szögletes és erős, mintha fiú lenne, az arca túl széles,
nyaka, lába túl rövid és így tovább. Bizony reménytelenül csúnya volt.
 Szülei viszont semmit sem tudtak Tiril kettős életéről. A lány szíve sajgott mindazokért,
akiknek rosszul ment a soruk. Anélkül, hogy bárki is észrevette volna, minden nap félretett
néhány finom falatot, és kiosztotta a rászorulók között. A szüleinek fogalmuk sem volt róla, hogy
éjjelente kilopakodik a házból, majd ügyesen visszasettenkedik.
A félszemű öregember, akinek összeroncsolt arca oly ijesztő látványt nyújtott, hogy senki sem
akart tudni róla, minden áldott nap az utcasarkon leste, Tiril pedig sohasem hagyta cserben. Az
életben maradáshoz nem kellett neki túl sok, bár a lány néha mentegetőzött, amiért csak
kenyérvéget vagy kifőtt levescsontot sikerült szereznie. A vénség mégis áldotta jótevőjét, és
örömtől sugározva vette át az ételt.
A mellékutcában lakó apróságok, akiknek az apja minden pénzét elitta, sőt a feleségét és a
gyermekeit is verte, ugyancsak nagyon sokat köszönhettek Tirilnek. Néha mindössze valamilyen
tönkretett játékszert adhatott nekik, ami nem volt alkalmas arra, hogy az ételt pótolja, de a kicsik
arca mégis ragyogott a hálától. Az 1702-es tűzvész után kétségbeejtően nagy lett a szegénység
Bergenben.
Az üstfoltozó felesége kenőcsöt kapott tőle a lábán éktelenkedő rút sebekre, amikor pedig
Gronske anyó a végét járta, és a pap inkább a polgármester estélyére ment, Tiril volt az, aki a
haldokló ágya mellett ült, amíg az öregasszony ki nem lehelte a lelkét. Noha az úrvacsorát nem
tudta kiszolgáltatni, a magányos, elgyötört anyónak biztonságot nyújtott, hogy a lány meleg
kezecskéjét szorongathatja, amikor hatalmába kerítette a halálfélelem.
A kikötőben kószáló lerongyolódott utcalányok, akik már senkinek sem kellettek, néha kaptak
egy üvegecskével a konzul legjobb pálinkájából, vagy valamelyik kapualjban lelki vigaszra
találtak. Tiril nem sokat értett a szerencsétlen nők szavaiból, mert legtöbbször zokogva beszéltek
összevissza. Arról a férfiról, aki megverte vagy a francúz nyavalyával fertőzte meg őket, vagy
ami a legszörnyűbb csapás volt, kicsalta a pénzüket. Soha meg nem valósult álmokról, a
gazdagsághoz és boldogsághoz vezető tévutakról, a hófehér paripáján sohanapján megérkező
királyfiról, meg nem született gyerekekről…
Az utcákon sok kóbor kutya csatangolt. Tiril mindig barátságosan szólt hozzájuk, és a
zsebéből minden alkalommal előkerült valamilyen finom falat. Gondosan ügyelt rá, hogy
mindegyiküknek jusson belőle.
Egy napon rút jelenetre figyelt fel. A többi kutya egy kutyakölyköt kergetett. Kicsinek éppen
nem lehetett nevezni, de sántított az egyik lábán tátongó seb miatt. A kóbor ebek a maguk módján
szokták elintézni az ilyesmit, ám Tiril ezt nem tűrhette: gondolkodás nélkül odarohant. A
kutyakölyköt már sarokba szorították, és az egész jelenet kevés jóval kecsegtetett.
Tiril a kölyökkutya elé állt. Eszébe sem jutott, milyen vakmerően cselekszik. „Hiszen a kutyák
felismerik őt, a jótevőjüket!” – gondolta.
Így is történt. Egyik-másik bosszúsan felvakkantott, de Tiril szigorú szavaira eloldalogtak.
Hétköznapi embernek aligha sikerült volna ugyanezt megtennie, ám Tirilt különleges barátság
fűzte az állatokhoz, akik emiatt tiszteletet tanúsítottak iránta.
Természetesen magával vitte a kutyakölyköt. Most viszont tanult a korábbiakból, és nem vitte
be a házba. Kis ládát készített neki az istállóban, majd hozzálátott, hogy megmossa. Az állat
félénk, hálás szemmel nézett a lányra, aki nemcsak a sebet tisztította ki, hanem az egész testét is
lemosta. Ekkor lépett be a kocsis, aki egy ideig némán szemlélte a jelenetet, majd így szólt:
– Ne veszőggyék vele a kisasszonka. Micsoda rusnya fajzat! Csupa bolha meg tetű a szőre.
Haggya csak, mingyár' agyoncsapom.
– Soha, amíg élek! – csattant fel éktelen haragra gerjedve Tiril. – Ő a barátom. Nérónak fogom
hívni, ami annyit jelent, mint „fekete”. És nem bolhás! Már meg is mostam!
Ezek után az istállóban sem merte hagyni a kutyust. Ehelyett a kertben, a fészer mögött talált
neki rejtekhelyet, ahol a tőle telhető legjobb módon ápolta.
Nérót tévedés lett volna kis állatnak nevezni. A mancsából ítélve jókora szelindek válik majd
belőle. Fajkutyának látszott – helyesebben szólva két előkelő fajta ivadékának. Valamelyik
szülőjének bizonyára úriemberek voltak a gazdái, akik nem fogadták be a rangon aluli frigyből
származó szaporulatot. Korai lett volna megjósolni, milyen lesz kifejletten, de hosszú szőrűnek és
nagy fejűnek ígérkezett. Szép, sötét szemével odaadóan nézett Tirilre.
Huzamosabb ideig nehéz volt elrejteni Nérót, aki ijesztő gyorsasággal nőtt. Azután egy napon
Dahlné bosszús hangulatban rontott be a házba.
– Miféle rémes korcs dög heverészik a kertben? Lődd agyon, Carl!
Tiril villámgyorsan kiosont a szobából, és az utcára tuszkolta Nérót.
– Idehaza nem vagy biztonságban – mormogta. – Elmegyünk a társaidhoz.
A lány egész délután a kutyával maradt, amíg meg nem állapította, hogy négylábú védence
immár elég nagy és erős ahhoz, hogy tiszteletet keltsen a többi kutyában. Néró vissza akart térni
vele, így igen hosszú és mozgalmas búcsúra került sor kettejük között. Tiril könnyes szemmel,
vigasztalón suttogott a kutya fülébe, és megígérte, amilyen gyakran csak teheti, feléje néz.
Odalent a kikötő közelében – a tűzvész után megmaradt sikátorokban – kis kuckót rendezett be
neki, sőt a vízzel és étellel megtöltött tálkákat is odatette. Ezután nehéz szívvel hagyta magára a
hű ebet.
Carla egyre inkább önmaga árnyékává vált. Most már nemcsak Tirilt rejtették el a vendégek
szeme elől. „Mégsincs senki, aki elhinné, hogy ekkora gyerekeim vannak” – vihogott Dahlné. Az
apa sem törődött már oly nagyon idősebbik lányával – a fiatalabbikra pedig eddig sem figyelt
különösebben.
Tiril sikertelenül próbálta meg fellebbenteni a nővére titkát fedő fátylat. Jó barátok voltak, de
akármi is gyötörte Carlát, a húgát nem fogadta bizalmába.
Tiril, aki mindig verőfényesnek érezte az életet, semmit sem értett az egészből!

Egy éjszaka arra ébredt, hogy valaki van a szobájában. Az ablak előtt sötét alak rajzolódott ki
az éjszakai homályból. A lány rémülten ugrott fel.
– Csitt, kicsim… – suttogta az apja. Tartott valamit a kezében, ám Tiril nem tudta kivenni, mi
az. – Meg akartam nézni, jól alszol-e, mert bizonyára valami rosszat álmodtál.
– Köszönöm, apám – felelte Tiril, akit meghatott az atyai gondoskodás. – Semmi bajom.
A lány szeme kezdte megszokni a sötétséget, és úgy látta, mintha apja arca erős érzelmi
felindulásról tanúskodna. A konzul kis ideig behatóan nézett Tirilre. Utána határozottan ezt
suttogta: „Nem!”, majd gyorsan kiment a szobából. Az, amit a kezében tartott, utánalibegett.
Tiril csodálkozva rázta a fejét, és enyhén elmosolyodott, amiért apja ennyire a szívén viseli, jól
alszik-e a leánya. Nem emlékezett rá, hogy azelőtt bármikor is járt volna a szobájában. Még Tiril
kisgyermek korában sem jött be jó éjszakát kívánni.
A fiatal lány számára végül oly elviselhetetlenné vált az otthonukban uralkodó nyomasztó,
feszült hangulat, hogy belekapaszkodott a számára kínálkozó szalmaszálba. Szilárdan
csimpaszkodott abba a pár szóba, amelyet oly régen ejtett ki az anyja: „Ők nem az én leányaim.
És netán rám hasonlítana a kisebbik?”
Ami Tiril megjelenését illeti, bizony egyáltalán nem a karcsú Carlára vagy az anyjára ütött.
Apjára sem hasonlított. A fiatal lány úgy vélte, Dahl konzul egyre inkább halra emlékeztet.
Vékony bajsza és ritkás kecskeszakálla volt, és egyre nehezebben tudta begombolni
terebélyesedő hasán rövid kabátját. Minél inkább csökkent a tekintélye, annál nagyobb
fontosságot tulajdonított neki. Rosszkedve és zárkózottsága nőttön-nőtt.
Tiril egyik családtagjára sem hasonlított.
Ez a gondolat megvigasztalta. Bánatát Néróval osztotta meg.
– Kíváncsi vagyok, kik lehettek az igazi szüleim. A kutya komoly képpel hallgatta jótevőjét,
és olyan mélyen nézett a szemébe, hogy Tiril arcán halvány mosoly jelent meg.
– Bizonyára olyan aprók és tömzsik, akárcsak én – nevetett fel. – És állandóan jó lehet a
kedvük. Ugye, szerinted is vándorkomédiások lehettek?
A csepűrágók mindig olyan vidámak. És milyen ügyesek! Szaltó mortálét is tudnak ugrani.
Tiril ezzel cigánykereket vetett a fűben, ahol a kutyával együtt üldögélt. Néró mókás játéknak
találta ezt, és egy darabig játékosan hemperegtek.
 – Tudod, mégis szeretnék Carla húga lenni – ült fel a játszadozásnak véget vetve Tiril. –
Mitévő legyek, Néró? Hogyan vidíthatnám fel újra?
Néró nem tudott választ adni a kérdésére.

Jó családból való lányok természetesen nem csatangolhattak felügyelet nélkül a városban.

Tirilnek azonban megvoltak a maga hátsó udvarokon, mellékutcákon és sikátorokon keresztül
vezető titkos útvonalai. Amikor mindenki úgy vélte, hogy a szobájában tartózkodik, ő éppen
valahol odakint járt. A többiek egyébként állandóan saját magukkal voltak elfoglalva. Carla
természetesen tudta, mit művel a húga, és bár kezdetben döbbenettel fogadta Tiril kiruccanásait,
sohasem járt el a szája.
Egy napon idegen férfi jött látogatóba. Tiril a lépcsőfeljáróból meglátta, és kíváncsian
kukucskált le rá. Apja a ház előcsarnokában fogadta a köpcös emberkét.
– Mit keres itt? – kérdezte Dahl úr, akit a jövevény láttán kivert a veríték. – Uraságodnak nem
szabad idejönnie!
Tiril látta, milyen zsíros az idegen férfi gallérja és parókája. A hívatlan látogató hangjából
fenyegetés áradt.
– Ha kegyelmed nem jön el hozzám, Dahl úr, akkor magam vagyok kénytelen érvényesíteni az
érdekeimet.
– Hiszen megmondtam már, hogy hamarosan fizetni fogok.
– Ezt már régóta hallom.
– Viszont megvan a pénz, csak éppen lekötve.
– Csak nem a lány pénzére céloz? Ahhoz az összeghez nem férhet hozzá. Nem, ameddig…
– Pszt! – mondta ideges hangon Dahl úr, és körülnézett. Tiril a korlát mögé bújva lopakodott
vissza a szobájába.
Vajon Carláé az a pénz, amit apa fel akar venni? Hiszen ez igazságtalan volna!
Bárcsak segíthetne rajta! Neki persze semmi köze hozzá, mert hiszen maga döntötte el, hogy
egyáltalán nem áll velük rokonságban.
Mégis, milyen kedvesek voltak hozzá, hiszen ő, a vándorkomédiások leánya, velük lakhat. Így
természetesen segítenie kell!
Tiril már teljesen beleélte magát idegen származásának ötletébe.
Valójában Carlán akart segíteni, csak nem jött rá, mi bántja annyira.
Tiril tizennégy esztendős volt, Carla pedig tizenhat, amikor az utóbbi mégis elejtett néhány
szót. Anyjuknak ekkor hirtelen az az ötlete támadt, hogy gyönyörű leányát egy gazdag bergeni
fiatalemberhez adja férjhez. Újra felvirágzott a ház, ismét élénk nyüzsgés támadt, és a családfő
dühödt tiltakozása ellenére ugyanolyan összejöveteleket tartottak, mint a régi szép napokban.
Tiril korábban sohasem látta apját ennyire éktelenül haragosnak. Úgy tűnt, Dahl urat nem maguk
az estélyek bosszantják, hanem valami más. Tiril érezte, hogy valami undok dolog lehet, de nem
talált rá megfelelő szót.
Carla egy reggel az emeleti előtérben ülve sírt. Tiril éppen rányitotta az ajtót, és amint
meglátta, aggódva odaszaladt hozzá.
– Drága Carla! – szólította meg a könnyeivel küszködve, miközben nővére mellé telepedett. –
Kicsi korunkban olyan jó barátok voltunk. Nem mondhatod meg, miért vagy ilyen szomorú?
Carla válasz helyett még inkább a zsebkendőjébe temette az arcát, és tovább zokogott.
– Azért sírsz, mert anya férjhez akar adni? –kérdezte óvatosan Tiril. – Nem akarod?
– Dehogynem akarom, semmit sem akarok jobban, hiszen olyan csodálatos ifjú – szipogta
Carla, és hagyta, hogy húga átkarolja remegő vállát.
– Hát akkor miért?… – hebegte Tiril.
– Meg akarok halni! Egyetlen vágyam a halál, mert megszabadít… mindettől a… mindettől a
mocsoktól! Olyan szennyes vagyok, hogy meg akarok halni!
 – Még hogy szennyes! – mondta elkerekedő szemmel Tiril, és átölelte a nővérét. – Nincs még
egy ember, aki nálad többet mosakodnék. Ráadásul olyan szép vagy!
– Szép vagyok! – legyintett megvetően Carla. – Ugyan minek? Te vagy a szép, Tiril! Bár
valószínűleg csakis én látlak annak.
Tirilnek nevetnie kellett ennek hallatán.
– Szép, én …? Életemben nem hallottam ennél mulatságosabb dolgot!
Carla felemelte a fejét és könnyekben ázó arcával a húgára nézett.
– Bárcsak…
– Bárcsak elmondhatnád nekem? – kérdezte ösztönösen ráérezve nővére szándékára Tiril. –
Ugyan miért ne tehetned meg? Tulajdonképpen… Te is tudod, hogy csak egymásra számíthatunk.
Nővére buzgón bólogatott.
– Úgy van – mondta elcsukló hangon. – Olyan jó vagy, Tiril! Csak ezt senki nem látja! De
legalább senki sem tehet tönkre, szegény, elhanyagolt húgocskám!
Azzal kitépte magát húga karjából, és berohant a szobájába. Tiril értetlenül nézett utána.

Egy napon meghallotta, amint a szülei kiadós veszekedést folytatnak. Mivel az egyik belső
szobában volt, nem osonhatott ki, így szándéka ellenére arra kényszerült, hogy végighallgassa a
kemény szavakat.
– Visszataszító vagy – mondta megvető hangon az apa. – Nézz végre a tükörbe! Szokásod
szerint megint leittad magad. Bárki láthatja rajtad, milyen gyakran nézel a pohár fenekére.
– Bagoly mondja verébnek – csattant fel Dahlné. – Ami azt illeti, te sem iszol kevesebbet.
Vajon azért, mert többé semmire sem vagy jó az ágyban? Mikor jöttél be utoljára a
hálószobámba? Nos? Megmondanád, mikor történt?
A konzul jeges méltósággal viszonozta felesége kirohanását:
– Azt képzeled, kedvem van még hozzád?
– Valaha istenítettél.
– Így igaz, mert akkor még tiszta és ártatlan voltál. Szűzies fiatalságod miatt választottalak…
– Bizony, akkor még csak tizenöt éves voltam!
– Csak az enyém voltál – folytatta rendíthetetlenül Dahl. – Senki pityipalkóval sem akarok a
feleségemen osztozni. Tisztaságot akarok, amely egyedül az enyém, senki másé!
– Mint a cselédlányok és a pesztonkák, ugye?
– Ne légy közönséges! Undorodom tőled, te szuka!
– Tehetek róla, hogy rajonganak értem? – kérdezte sértetten az asszony.
– Ma már aligha hódolnak előtted.
– Mit tudhatsz te erről?
Tiril csattanásra és anyja félig elfojtott sikolyára figyelt fel. Apja ezután gyors léptekkel
távozott a szobából. Felesége többé-kevésbé trágár szitokszavakat kiabálva futott utána.
Végre Tiril is kimehetett. Az előtérben két cseléd pusmogott, akik nem vették észre a
házikisasszonyt.
– Mire gondolt a naccságos asszony, amikor a cselédlányokról meg a pesztonkákról beszélt? –
kérdezte a fiatalabbik, aki csak rövid ideje állt Dahlék szolgálatában.
– Azelőtt nehéz volt ide cselédet találni. Ha az úr nem kapta meg tőlük, amit akart, nyomban
kidobta őket. Ha pedig teljesítették a vágyát, akkor az asszonyság mondott fel nekik.
– És most jobb a helyzet?
– Igen, mert biztosan megkapja… Jesszus Mária!, tartsd a szád! – mormogta a szolgáló, és
gyorsan félrehúzódott, amikor megpillantotta Tirilt.

Odahaza egyre kibírhatatlanabb lett a légkör. Tiril sohasem látta ennyire mogorva hangulatban
az apját. Most észrevette, valójában milyen öreg is a konzul. Dahl úr bánatos arcot vágott, úgy
tűnt, mintha mindennel szemben közönyt tanúsítana, ráadásul teljesen elhanyagolta a
tisztálkodást, úgyhogy hiába szórta be magát erős parfümmel, orrfacsaró bűzt árasztott. Felesége
minden elképzelhető alkalommal veszekedett vele, a házastársak közötti gyűlölködés egyre
nyíltabbá vált. Carla remegve, falfehéren járt-kelt a házban. A jelekből ítélve teljesen elhagyta az
életkedve. Néha úgy tűnt, mintha meg akarná osztani a húgával a bánatát. Tiril ilyenkor azonnal
biztatni kezdte, ám Carlát mégis cserbenhagyta a bátorsága, és halálsápadtan rohant be a
szobájába. Tiril aggódva sóhajtott fel. Végtelenül tehetetlennek érezte magát.
Amikor csak lehetősége nyílt rá, kiment a városba. Az elkövetkező néhány hétben Néróra
vigyázott, naponta megetette-megitatta, és döbbenten nézte, mekkorát nőtt.
Néróval mindig a város mögötti erdőbe mentek egy-egy rövid sétára. A fiatal lány nagyon
szerette ezeket a túrákat, mert ilyenkor újra régi önmaga, a boldog és derűlátó Tiril lehetett.
Miközben hatalmas kutyáját ölelgette, ismét tudott nevetni és játszani. Úgy vélte, nincs
nagyszerűbb az életnél. Hazafelé mindenkire mosolygott, és akivel csak összetalálkozott, annak
földerült a szíve. Az emberek nem is sejtették, hogy szürke hétköznapjaik közben Tiril meleg
kisugárzása érintette meg őket.
Egyszer túlságosan messzire hatoltak az erdőbe. Tiril faágakat dobált az egyik tisztáson, a
kutya pedig visszahozta őket, ezután pedig versenyt futottak. Nem csoda, hogy elkésett hazulról.
Visszaérve már asztalnál találta a családot. Az ebédlőt komor hangulat ülte meg.
– Bocsássatok meg a késésért, apa és anya – hajolt meg, s gyorsan a helyére ült. Ám a jelekből
ítélve ügyet sem vetettek rá, teljesen lefoglalta őket a maguk dolga.
– Századszor mondom, hogy az a fickó nem méltó a mi Carlánkhoz – jelentette ki vészjósló
hangon az apa. Végre ismét ápoltnak tűnt, és visszanyerte konzulhoz méltó régi énjét. – Nem
házasodhatnak össze.
Carla holtra váltan ült Tirillel szemben. Még sosem nézett ki ennyire dermedtnek és
élettelennek. Szép arcáról semmiféle kifejezést nem lehetett leolvasni. Mintha szándékosan
leplezte volna, az érzelmeit.
– Ugyan miért nem? – tiltakozott bosszúsan az asszony. – Hiszen a fiú kitűnő családból
származik, az apja olyan gazdag, mint Krőzus, a fiatalemberre pedig fényes jövő vár.
– Nem megfelelő erkölcsű…
– Amiért két évvel ezelőtt az összes többi végzős diákkal együtt becsípett a záróvizsga napján?
Az ilyesmi teljesen természetes, és amúgy sem te vagy az, aki…
A családfő olyan hévvel pattant fel, hogy hátraborult a széke.
– Nem lesz esküvő. Carla túl fiatal még a férjhezmenetelhez.
– Ki hallott már ilyet? Uraságodat nem gyötörték efféle lelkiismereti aggályok, amikor egy
tizenöt esztendős lányt vett feleségül! Engem!
– Kettőtök között van némi különbség – mondta hangjában jeges éllel Dahl úr, azzal távozott
az ebédlőből. A három nő az előbbi jelenettől teljesen elkedvetlenedve maradt ott az asztal
mellett.

Még aznap délután a ház asszonya szoknyát próbált Tirillel, akit nem lehetett volna túlságosan
türelmes próbababának nevezni. Apja a kedvenc karosszékében ülve üzleti iratokat
tanulmányozott.
– Állj végre nyugodtan! – zsörtölődött Dahlné. – Ezt a ruhát már nem lehet átalakítani. Igazán
megbögyösödtél, te lány!
Az apa szemöldökét ráncolva tekintett fel okmányaiból.
– Ilyen dolgokról nem beszélünk a gyerekekkel – utasította rendre szigorúan élete párját.
– De hát magad is láthatod! Tiril, szaladj el Pedersen kisasszonyhoz, és kérd meg, hogy jöjjön
el holnap. Majd meglátjuk, tud-e kezdeni vele valamit. Kár az ilyen szép anyagért…
Tiril örült, hogy megúszhatja a végtelenül unalmas ruhapróbát. Az apja mellett elhaladva
érezte, hogy az végigméri a tekintetével. Megborzongott, és kellemetlen érzés kerítette
hatalmába.
 Szólt a varrónőnek, majd gyors léptekkel hazafelé indult. Sötétedni kezdett, Tiril pedig
egyáltalán nem kedvelte a sötétséget. Úgy vélekedett, hogy az ismeretlen szellemvilág megannyi
lénye rejtőzködik az éjszakában.
Ám a szellemek teljesen ártalmatlanok voltak azokhoz képest, akik valóban a bergeni utcákon
álltak lesben. Hirtelen érezte, amint erős kezek ragadják meg, és mindkét oldalán egy-egy
pimaszul vigyorgó férfi bukkant fel.
Néhány pillanatig eltartott, amíg Tiril felfogta, miben sántikálnak.
Nagyot rántott a karján, hogy kiszabaduljon a szorításukból, majd mivel ez nem segített,
mindkét gazfickót sípcsonton rúgta. Felordítottak fájdalmukban, de nem engedték el.
Tirilt lent a kikötőben, az egyik szűk utcában támadták meg, amelyet végig a raktárházak
ablaktalan falai kísértek. A közelben csupán egy részeg csavargó aludt.
– Eresszetek el, nyomorultak! – sziszegte Tiril.
A lány erejéből jó néhány rúgásra tellett, de ez sem bizonyult elegendő védekezésnek.
Támadóit minden jel szerint mulattatta a fiatal nő ellenállása, és még szorosabban markolták
áldozatukat.
Sohasem jöttek rá, honnan bukkant elő a nagy fekete kutya. A következő pillanatban azonban
pokoli ugatás és fenyegető morgás hangzott fel a sikátorban. A nagy fekete vezetésével legalább
tíz kutya érkezett Tiril segítségére. A gazemberek ordítva rohantak el, sarkukban az őrjöngő
falkával.
A sikátorban csupán Néró maradt hátra. Tiril megkönnyebbülten lélegzett fel, és megsimogatta
a hű állat nagy, bozontos fejét.
– Köszöntsd nevemben a barátaidat, és add át nekik hálás köszönetemet!
A kutya egészen a ház kapujáig kísérte, amit egyébként sohasem tett eddig. Tiril azonban
észrevette, mennyire izgatott és büszke, amiért ilyen rendkívüli hőstettet vitt végbe.
A lány keze még akkor is remegett, amikor belépett az előszobába. Nem úgy festett, mintha
bárki is ráérne vele foglalkozni. Anyja éppen ekkor lépett örömtől sugárzó arccal Carlához, aki a
lépcsőn az emeletre indult.
– Ó, Carla, Carla – mondta elragadtatva Dahl asszony. – Derék apád végre engedett. Mit is
mondott? Gondoskodni fog róla, hogy férjhez mehess a fiatalemberhez. Most már minden
rendben van. Apád áldását adta a házasságotokra!
Átölelte idősebbik leányát. Carla egy pillanatig a lehető legkétségbeesettebb arckifejezéssel
nézett Tirilre. Utána kitépte magát anyja szorításából, és felrohant a szobájába.
Az anya nem vette észre a lány különös arckifejezését.
– Láttad, Tiril, mennyire boldog? – kérdezte ragyogva.
Tiril aznap éjjel felriadt álmából. Mintha kiáltást és tompa puffanást hallott volna. Sokáig
fülelt, de minden csendes volt.
Másnap reggel a kocsis talált rá a kövezett udvaron fekvő Carlára. A lány a padlásablakból
ugrott a mélybe.
A fiatal, ártatlan Tirilre pedig egy mohó szempár szegeződött…

Nem sokkal a leírt események után az Izland múltjából származó gonosz hatalmak Tiril után
nyújtották ki csápjaikat.
A gonoszság három könyve ismét hallatott magáról.
Ám ahhoz, hogy megérthessük, milyen hatalma volt az emberek fölött a fekete mágiának,
vissza kell mennünk a XVII. század közepére, Jón tiszteletesnek a két boszorkánymesterrel
folytatott küzdelméhez.
 2

Az Úr 1656. esztendejéből való izlandi bírósági jegyzőkönyvek alapján

Jón Magnússon, a Skutilsfirdiben lévő Eyri lelkésze az 1640-es évek végén egy éjszaka arra
ébredt, hogy valamiféle nehéz dolog nyomja a lábát. Noha sötét volt a szobában, nagy fekete
árnyékot pillantott meg az ágya végén.
A lelkészt az első pillanatban kiverte a hideg veríték. Ám a sziklaszilárd hitű egyházi férfiút
kemény fából faragták.
– Nocsak! – mormogta magában. – Milyen ördöngösséget műveltek ma éjszaka?
Sejtette, ki küldte rá ezt a pokolbéli fajzatot. Élt a környéken egy Jón Jónsson nevű férfi, aki
állítólag olyan tudással rendelkezett, amely az egyház tanításával nem volt éppen összhangban.
Jón Jónsson fia megkérte a pap mostohaleányának kezét, de kosarat kapott. Jón tiszteletes nem
akarta a házába engedni az apát és fiát; mindketten veszélyes ember hírében álltak. A nép
boszorkánymesternek tartotta őket.
Most eljött a bosszú ideje.
Messze odakint, a hatalmas Ísafjardardjúp partján a tenger hullámai mennydörögve csapódtak
a szirtekhez, ám errefelé, a védett öbölben síri csend honolt.
Akár bosszú volt, akár nem, a pap nem akarta egykönnyen megadni magát. Sok
ellenvarázslatot ismert, a gonosz szellemek elűzésére szolgáló szent verssort. Megpróbált úrrá
lenni rémületén, imára kulcsolta remegő kezét, majd először némileg bizonytalanul, végül
fennhangon így szólt:
„Hozzád fordulok, Mindenható Isten.
A pokol kutyája vicsorog rám.
Mohón feni fogát.
Segíts ki nagy veszedelmemből!”
Enyhült a nyomás? Még nem. Továbbra is sötétség borult a szobára. Jón tiszteletes megkereste
az éjjeliszekrényen álló keresztet, majd felemelte, és a sötét árny felé tartotta. Parancsolón
kiáltotta:
„Kegyelmezz, Jézus,
hadd álljak szilárdan az ördöggel küzdve!
Tedd, hogy a ravasz, mohó Sátán megbűnhődjék,
a halál sötét vermébe zuhanva fosztassák meg örömétől.
Elvetemülten nem kerülhetsz a mennyek országába.”
A pap csak kínkeservesen kapott levegőt. Zihálva lélegzett, tébolyodottan vert a szíve,
kezének remegését nem tudta megállítani. Szerencsére Thorkatla, a felesége nem volt otthon, így
mennydörgőre emelhette a hangját:
„Kísérted az embereket, gúnyt űzöl Isten fiából.
Gonoszsággal telve csúszol a kereszten függő Krisztushoz.
Béke fénye árad a keresztfáról.
A kígyó tovasiklik.
Pokolbeli pribék, tudom, miben mesterkedsz…”
Ám semmi nem segített. A gonosz szellem a lábára nehezedett. A papnak végtelenül hosszúra
nyúlt, gyötrelmes éjszakát kellett eltöltenie a lény társaságában.
A lelkipásztor természetesen átkutatta a házat, nem talál-e elrejtve valahol bűvös erejű
rúnákat, ősi varázslattal teleírt fakérget. De vajon miképpen tudott volna Jón Jónsson és a fia a
paplakba settenkedni? Hogyan dugták el e szörnyűséges jeleket, amelyek abból a korból
származtak, amikor Izland északi részén Rettenetes Gottskálk püspökkel az élen gonosz hatalmak
uralkodtak? Az utóbbiak ereje immár megtört. Ám mire képes Jón Jónsson?
Az utóbbi kérdést Jón tiszteletes nem tudta és nem is merte megválaszolni.
 Egy napon istenfélő férfiú, a Kirkjubólba valósi Snabjörn Pálsson jött látogatóba régi
barátjához, a paphoz. Snabjörn látta, milyen rossz bőrben van Jón tiszteletes. A pap a temetői
ösvényen járkálva elmondta barátjának, mi gyötri.
A szakadó esőt hozó hideg őszi szelek végigsüvítettek a vidéken, és még kísértetiesebbé tették
az elbeszélést. Ilyen időben nem hatottak oly valószerűtlennek a fekete árnyalakok és a
rémlátomásos éjszakák, de még a pogány múltból származó varázsigék sem.
Amikor a pap befejezte a történetet, Snabjörn felnézett a templomtoronyra, mintha onnan
várna segítséget. Fülét vörösre csípte a szél, orrán végig-csurgott az esővíz, és azt kívánta,
bárcsak fedett helyen lehetne.
– Bizony, sok fonákság történik manapság – sóhajtott fel a jámbor férfiú. – Nagy a
boszorkánymesterek hatalma, mert Isten nevét belekeverik a varázsigéikbe, és a szent imákat is
kifordítják. Az a legrosszabb, hogy sok lelkész is foglalkozik már boszorkánysággal. Bocsásson
meg, amiért szóba hoztam!
– Tudom, tudom – legyintett a pap. – Egész nemzetünket megbénította a
boszorkánymesterektől való rettegés. Néha már-már arra gyanakszom…
A pap hirtelen elhallgatott. Snabjörn óvatosan kérdezte:
– Mire gondol, tiszteletes úr?
– Az ember szinte azt hiszi, hogy Jón Jónsson és a fia megszerezték… Nem, Jónssonék
túlságosan egyszerű emberek! Mégis úgy tűnik, mintha valaki, de nem tudom ki, megszerezte
volna a könyveket. Érted, mely könyvekre gondolok? – fogta csendesebbre hangját a lelkész.
Snabjörn megborzongott, s nem csupán a gallérja alatt a ruhája alá szivárgó esőcseppek miatt.
– Az ég irgalmazzon! – kiáltott fel. – Nem, az lehetetlen! A Vörös Pergament a gonosz
Gottskálk püspökkel együtt temették el…
– Ne említsd a nevét, amikor szentelt földön állsz! – intett kezével a pap. – Természetesen
igazad van. Az egyik Szürke Pergament szintén egy istentelen férfi sírjába temették. A másik
Szürke Pergament pedig gondosan lakat alatt tartják a hólari latin iskolában, ahol senki sem
férhet hozzá.
Mindketten gyors, némán elmondott imára kulcsolták kezüket. Veszedelmes dolgokról ejtettek
szót. Érthető, hogy szorongás vett erőt rajtuk.
A Vörös Pergamen és a két Szürke Pergamen magának a gonoszságnak a könyvei voltak.
Titkos rúnákat tartalmaztak, a legrosszabb fajta boszorkányságot. Azok a sötét hatalmak
szolgálatában álló férfiak és nők, akik mágiával foglalkoztak, pergamenre írott jeleket és rúnákat
használtak; a varázslatokat néha fába vagy élő ember bőrébe is belekarcolták. Több hasonló
könyv létezett – például a Sárga Pergamen, a Zöld Pergamen és az Ezüst Könyv. Ám a
leghatalmasabb és legveszélyesebb varázserő a Vörös Pergamenben és a két Szürke
Pergamenben rejtőzött.
A Hólarban elrejtett Szürke Pergament Thorkell, a Laufásiba való Gudbjárt fia írta az 1400-as
esztendő táján. Első része valójában meglehetősen ártalmatlan volt. Utolsó, hosszabbik része
keltett aggodalmat és félelmét a papság és a nép körében. A könyvet titkos rúnákkal írták,
amelyek megfejtését nagyon kevesen ismerték.
A másik Szürke Pergamen a régmúltban tűnt el egy agg remetével együtt, aki mint az ősi,
titkos bölcsességek tudója nem érintkezett a hétköznapi emberekkel. Volt a birtokában egy olyan
könyv, amelynek tartalmát az egyházközségben senki sem ismerte, ám rémült tisztelettel Szürke
Pergamen néven emlegették. Minden bizonnyal ez a varázskönyv keletkezett a legrégebben. A
remetét Skálholtban, a püspöki székhelyen temették el, ahol Izland másik latin iskolája működött.
A püspöknek meg kellett ígérnie, hogy a könyvet a remetével együtt temetik el, mert különben az
egyházközség minden tagját nagy baj éri.
Valamennyi könyv közül a Vörös Pergamen volt a legfontosabb. Életveszélyes tartalma miatt
rettegtek tőle, mégis sokan vágytak rá. A Gonosz vagy Rettenetes jelzővel illetett Gottskálk
Nikulásson írta, aki 1498-tól 1520-ig volt Hólar püspöke.
 Gottskálk bűneinek lajstroma hosszú volt, mint a böjti esztendő. Embertelenül magas egyházi
adókat vetett ki (ezeket ő vágta zsebre), a vallás nevében elkövetett mohósága és kegyetlensége
nem ismert határokat. Szörnyű büntetéseket szabott ki jelentéktelen perekben, az erkölcs
magaslatáról ítélkezett az ártatlanok felett – egy férfit például azért részesített kemény
büntetésben, mert negyedfokú unokatestvérét vette feleségül… Gaztetteinek sorát a végtelenségig
lehetne folytatni.
Kevesebben tudták róla, hogy ő volt korának leghatalmasabb boszorkánymestere. Folytatta a
pogány kor óta nem gyakorolt varázslást, ráolvasást és fekete mágiát. Ő, aki a nagyvilág híres
egyetemein szerzett tudást, a Fekete Iskola bódító, mérges gőzeit is magába szívta…
Életének titkos főműve, a díszes Vörös Pergamen arany tintával íródott. Mivel tartalma a
rovásírás korából származott, és minden varázslást rúnákkal, olyan bűvös jelekkel jegyeztek le,
amelyek jelentését eltorzították, kifordították, a könyv beavatatlanok számára csaknem
megfejthetetlennek bizonyult. A püspök senkivel sem akarta megosztani tudását, és a kötetet
senkire sem akarta örökül hagyni.
Ezért a Vörös Pergament Gottskálkkal együtt temették el.

A két barát megállt a temető kapujánál.

– Mindegyik könyvet eltemették vagy elrejtették – mondta Snabjörn. – így tehát nem kell
félnünk tőlük, tiszteletes úr.
A pap megnyugodva bólintott.
Pedig mennyire tévedtek!
Szélroham támadt, amely csaknem lefújta fejfedőjüket. A sírok világából érkező intő jel volt.
Mind a ketten hallgattak, amikor kinyitották a következő kaput, és a paplak védelmező melege
vette körül őket.
Jón tiszteletes azonban többé nem találta kellemesnek meghitt otthonát. Hiszen az ismeretlen
rém éppen odabent gyötörte.

A tisztátalan lélek elől csak hat hét elteltével talált békét. Ezen az éjszakán is állhatatosan
énekelte ördögűző verseit, ám fáradozását nem koronázta siker:
„Isten áldott fiának vére minden bűnt begyógyít.
Ha hiszünk Benne, jóra fordul sorsunk.
Az ördög láncra verve bőg a Pokol tüzében.
Ne tedd próbára erőmet,
mert Isten győzelmet ad kezünkbe a bajban.”
A rém mégis ott feküdt a pap ágyának végén. Nagy volt és sötét, és mintha mélyen fújtatott
volna, körvonalait kivenni vagy mibenlétét meghatározni lehetetlennek tűnt. Jón tiszteletes urat
halálosan kimerítette az álmatlanul töltött másfél hónap, és éjszakai küzdelme egy olyan lénnyel,
aki ügyet sem vetett mindig jó szándékú buzgó imáira vagy áhítatos ráolvasásaira.
A pap mégsem akarta megadni magát. Felült az ágyában, így jobban láthatta a lábán fekvő
félelmetes lényt, közben úgy vélte, mintha állati, torz arcot venne ki abban az elmosódó, alaktalan
fekete árnyékban, amely – noha nem volt kézzel fogható – súlyával mégis szinte szétnyomta az
ágyat. A pap éppen kezében a feszülettel akarta folytatni elgyötört hangján a ráolvasást, amikor a
padló felől jövő éktelen csattanástól ültében felugrott. Nem látta, mi okozta az előbbi lármát, mert
az árnyék továbbra is az ágyára telepedett. A lelkész ördögűző imájába olyan igézés vegyült,
amelyet az egyház talán nem hagyott volna jóvá; ám a teljesen kimerült Jón tiszteletest ekkorra
már a rémület kerítette hatalmába, és nem válogatta meg a szavait. Azért, hogy még erősebb
legyen az igézés, felállt az ágyban, és lenézett a feneketlen mélységekből jött szellemre. Noha
megrogyott a lába és remegett a hangja, hangos szóval kiáltotta:
– Takarodj a Pokol legsötétebb fenekére, te átkozott féreg! Az Úr nevében parancsolom neked,
vidd magaddal ugyanoda az elkárhozott Jónssonokat, hogy vége szakadjon a gyülekezetemet
sújtó pestisnek! Távozz tőlem, te pokolbeli fekete szellem!
 Szája elé kapta a kezét! Mit művelt?
Ekkor végre észrevette, hogyan emelkedik fel lassan a reá nehezedő szörnyű nyomás, és úgy
tűnt, mintha az ágy lábánál eloszlanék a sötét árny. Jón tiszteletes hosszasan, remegve
felsóhajtott, és nem igazán mert hinni a szerencséjének. Rossz lelkiismerettel gondolt arra,
milyen átokra vetemedett az előbb, hiszen egy békés, szelíd, jóságos paphoz nem illő szavakra
ragadtatta magát. De az átok segített!
Lelkiismerete viszont sötét volt, akár a fekete éjszaka. Ő, a pap odáig süllyedt, hogy
kiközösítse ellenségeit az egyházközösségből, méghozzá azelőtt soha meg nem nevezett helyre!

Jón tiszteletest némileg megvigasztalta, hogy Jón Jónsson és fia mégsem tűnt a Pokol
fenekére.
Jón Jónsson ekkor bevallotta, ő volt az, aki ilyen kegyetlen tréfát űzött a pappal. Büszkén
ismerte be, mit tett, mert az ügyes boszorkánymester bizony nagy becsben állott.
Míg Skandinávia más országaiban legtöbbször nőket fogtak perbe boszorkányság vádjával, és
a vádlottak legalább háromnegyede ártatlan volt, Izlandon pontosan fordított volt az arány.
Százhuszonegy perből tízben nőket, a többiben férfiakat, köztük nyolc papot vádoltak meg. Az
elítéltetéshez elegendőnek bizonyult, ha valaki mágikus erejű rúnák és varázsigék birtokában
volt, és a dolog akkor fordult a legkomolyabbra, ha a vádlott maga rótta a jeleket. A vádlottakat
harmincnégy esetben betegség vagy haláleset okozásával gyanúsították. Tizenhét ügyben
háziállatok megölése állt a vádiratban, tizennégy embert pedig azért ítéltek el, mert gúnyt űztek
Istenből, vagy varázslatba keverték bele az Úr nevét. Ketten paktumot kötöttek az ördöggel,
egyikük álmában, a másik pedig ébren, négy férfi állítólag halottakat támasztott fel fekete mágia
segítségével, egy pedig hullákat ásott ki, hogy boszorkányságaihoz felhasználja őket, egy pap
nőket csábított el bűbájossággal – és így tovább.
A varázslást és a boszorkányságot sokféle büntetéssel sújtották. A Thingvellir közelében lévő
vízesés alatti zúgónak Drekkingahylur, azaz Ivó-tócsa volt a neve. Ide hajították le a halálra ítélt
nőket, míg a férfiakat lefejezték, de egyetlen alkalommal fel is akasztottak. A büntetésnek
enyhébb fajtái is voltak: például az elítélt könyveit közvetlenül az orra előtt égették el, az
illetőnek pedig be kellett lélegeznie a füstöt. Minden varázskönyv, amelyet csak megtaláltak, a
tűzben végezte. A vétkes papokat száműzték az országból. Más, közönséges embereknek fülét,
netán kezét vágták le, avagy megkorbácsolták őket. Később pénzbírságokat kezdtek kiszabni.
Ám a legelterjedtebb büntetés a máglyán való megégettetés volt.
Ezzel szemben sohasem fordult elő, hogy a valóban tanult varázslókat halállal sújtották volna.
Sohasem merték volna megtenni, mert a boszorkánymestereknek hatalmas tekintélyük volt.
A kirkjubóli idősebb Jón Jónsson „határesetnek” számított. Aligha tartozott a tanult emberek
közé, mégis nagyon sokat tudott. Rémülettel vegyes tisztelet övezte az Izland északnyugati
csücskébe vágódó Isafjardardjúp Skutilsfirdi nevű öblének partján élő nép körében.
A boszorkánymester a fentebb említett alkalommal azt állította, hogy ő volt az, aki több hétig
rontást küldött a papra. A varázslatnak ugyancsak Jón Jónsson vetett véget, amikor
megszabadította éjszakai gyötrelmeitől Isten szolgáját.
Jón tiszteletest igencsak sértették a boszorkánymester szavai. A lelkész ugyanis úgy
vélekedett, hogy áhítatos imái mentették meg. Maga az Úr hallgatta meg szolgájának
könyörgését, és szabadította meg a lidércnyomástól. (A pap szándékosan elhallgatta, hogy nem
annyira az imák, hanem saját őrjöngő dühe és a Jónssonokra szórt átkai segítettek.)
Akármint is történt, Jón tiszteletes megkönnyebbülten lélegzett fel – sajnos túl korán. Ez csak
a kezdet volt.
3

Hét esztendővel később a papnak Kirkjubólba kellett mennie, ugyanis zűrzavar támadt Jón
Jónsson tanyáján. Az ifjabbik Jón megvert egy szolgálót, s arról suttogtak, hogy teherbe ejtett egy
nagyon fiatal lányt, a szerencsétlen, szinte még gyermekkorú teremtést pedig elkergették a szülői
házból.
A pap igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, amit az idősebbik Jón Jónsson igencsak rossz
néven vett. Senki se jöjjön rendet teremteni az ő tanyájára, legkevésbé a gyűlölt Jón tiszteletes!
Így hát ismét elkezdődött az idegőrlő harc…
1655. október 20-án, szombaton Snabjörn Pálsson a Skutilsfirdiben fekvő Eyribe érkezett, és
arra kérte barátját, Jón tiszteletest, tartson másnap istentiszteletet a kirkjubóli imaházban, mert az
ottaniak magukhoz szeretnék venni az úrvacsorát. Mindez közvetlenül azután történt, hogy a
lelkész Jön Jónsson majorjában járt. A pap mégis készségesen vállalkozott az újabb kirkjubóli
útra, bár előtte vértanúhoz illőn sóhajtott fel.
Hirtelen rosszra fordult az idő, a fjord vize megemelkedett. Snabjörn, aki igencsak elsápadt a
látványtól, úgy vélte, várniuk kellene a Kirkjubólba való átkeléssel. Ám a pap tántoríthatatlan
maradt.
A környékbeli nép széltében-hosszában suttogta, hogy látnoki képességekkel megáldott
emberek tanúi voltak, amint kutyához hasonló szörnyetegek jöttek Kirkjuból felől a pap
fürdőházához, mielőtt Isten szolgája útnak indult volna Eyriből. Bekukucskáltak az ablakréseken,
majd az öblön át visszatértek Kirkjuból irányába. Az idősebb Jón Jónsson ezt a varázslatot is
magára vállalta. Megvetően mosolyogva kijelentette, csupán a kémeit küldte ki, hogy lássa, mire
készül a pap.
Jón tiszteletes barátjánál, Snabjörnnél szállt meg az ünnepre. Az istentisztelet előtti éjszakán
visszatért, és a pap lábára feküdt a pokolbeli lélek, most azonban sokkal súlyosabban nyomta.
Amikor a lelkész felállt, a rém is eltűnt. Búcsúzáskor Snabjörn meglehetősen aggódó arcot
vágott…
A következő hétfőn, amikor a pap visszatért otthonába, mély álomba merült, és az egész napot
átaludta. Amikor végre este felébredt, valami borzalmasat vett észre a lábán, ami sokkal
félelmetesebb volt, mint az alaktalan árnyék, Jón tiszteletes mégsem tudta kivenni, mi az. Másnap
megbetegedett. Ugyanez a következő este megismétlődött, majd egész héten át folytatódott.
Vasárnap az ifjabb Jón Jónsson eljött a templomban tartott istentiszteletre. A pap mély
lélegzetet vett, hogy képes legyen elviselni a jelenlétét. Az ifjabbik Jón istentisztelet után kezet
fogva köszönetet mondott a tiszteletesnek. Ebben a pillanatban a pap égető fájdalmat érzett a
tenyerében. Jón később beismerte, hogy varázserejű jeleket rajzolt a keze fejére, és így vitte át a
gonosz erőket a lelkipásztorra. „Angurgapi”, mások gyötrésére szolgáló jel volt, amely bonyolult
mintákba rendezett körökből és „gerebenből” állt. A pap a templom tartógerendájához dörzsölte a
kézfejét, ettől enyhülést érzett. Néhány napig fájt ugyan a jobb karja, ám a fájdalom fokozatosan
megszűnt.
Néhány héttel később az idősebb Jón Jónsson jött el a templomba. A hívek felfigyeltek rá,
amint megállt az egyik ablaknál, és sokáig nézett fel rá. A boszorkánymester a szószék előtt is
ugyanígy tett.
Ahogy a pap ama bizonyos ablak alá ült, rosszullét fogta el. Az igazat megvallva kutyául volt.
Még rosszabbra fordult a helyzet, amikor a szószékhez indult. A beléje hasító borzalmas
fájdalomtól elterült a pulpituson, miközben pokoli lárma zúgott és harsogott a fülében. A pap
mindezt elmondta a gyülekezetnek, utána pedig mindnyájan úgy vélték, hogy láttak vagy
hallottak valamit. Néhányan azt állították, látták, amint a templomablaknál álló idősebbik Jón
Jónsson gonoszul mosolyogva mozgatta az ajkát, ám ezek a hívek élénk képzelőerejükről voltak
ismertek.
Az ördög végül az idősebb és az ifjabb Jón Jónsson képében bújt ki a tiszteletes füléből.
Legalábbis utólag így mondta a nép.
A gyülekezet egész télen látta, amint rőt legyek kísérik mindenhová a papot. E csöppnyi
ördögöket igazán sokszínűen írták le. Hol pillangókként csapongtak fel-alá, hol hosszú farkú
vagy szarvas-patás szárnyas lények alakjában röpdöstek…
A nép tücsköt-bogarat összehordott.
 Egyik este a pap lepihent, amikor észrevette, hogy valamilyen gonosz teremtmény rejtőzik a
padló deszkái alatt. Elsütött egy megtöltött puskát, így sikerült megrémítenie és elűznie a démont.
Ám a szellemjárás egyre folytatódott, amíg végül a lelkész a sötétség beállta után egyáltalán
nem lelt nyugalmat. Az egyházközség bizonyos hívei saját szemükkel látták a démonokat, mások
csupán különféle módon érzékelték jelenlétüket. Az embereket hőhullám fogta el, légzési
nehézségeik támadtak vagy elájultak. Megrázkódó ágyaikból ördögfiókák másztak rájuk, akár az
egerek. Mindenütt gyertyák égtek, ahol csak a hívek este vagy éjszaka meg merték húzni
magukat. Szörnyű, félelmetes zajjal recsegtek-ropogtak a házfalak, többé semmi sem volt
biztonságban. Jón tiszteletest mindez súlyosan nyomasztotta azonfelül, hogy az ördög leginkább
őt gyötörte.
A pap átkelt a fjordon, és felkereste a kerületi biztost, ám az nem akart efféle dolgokba
keveredni.
A démonok a következő éjszakán oly féktelen pusztítást végeztek a törvény szolgájának
házában, hogy a felettesét kellett segítségül hívnia, és végül a per elkerülhetetlenné vált.
Amikor a pap hazaérkezett, a templomba ment imádkozni. Ekkor olyan lihegést hallott a jobb
oldala mellől, mintha egy hatalmas kutya lett volna ott. Gonosz ördög lehet – gondolta a
tiszteletes, és képtelen volt végigmondani az imát.
Az első adventi vasárnapon tartott istentisztelet közben a szószéken állva erős
boszorkányságra figyelt fel. A fájdalomtól űzve igyekezett befejezni a prédikációt, ám az utolsó
imát nem bírta elmondani. Nyögve, széttárt karokkal terült el a földön. A gyülekezet a rémülettől
és a zavartól bénultan vette körül lelkészét.
Jón tiszteletesnek végül sikerült feltápászkodnia. Ekkor egy kislány zuhant ájultan a padlóra.
Hazavitték, de utána is folyton elveszítette az eszméletét.
A következő éjjel a papot újra lidércnyomás gyötörte. A fjord túlsó oldalán fekvő Arnardalba
valósi Björn Bjarnarson gazda, aki a történtek szemtanúja volt, megkönyörült a lelkészen, és
otthonába hívta.
Jón tiszteletest az iménti borzalmak meggyőzték, hogy a két Jónsson bosszút állt rajta, amiért
feljelentette őket a kerületi biztosnál.
Miután a boszorkánymester és fia megtudta, hol húzta meg magát a pap, Björn házában is
utolérte a rontás. A hét végére a bátor és erős Jón tiszteletesre alig lehetett ráismerni. Odahaza
sem mentek sokkal jobban a dolgok. Még az egyházi birtokhoz tartozó csónakon is kísértetek
jártak. Egy halász csak úgy magától a vízbe repült a ladikból. A szerencsétlen ember öt napig
lebegett élet és halál között.
Egy férfi állítása szerint az alábbi jelet látta az ifjabbik Jón bal kezén:

\ú vf w
óóó

Az illető tudta, hogy ezt a jelet ellenséggel szemben szokták használni.

Jón tiszteletes előre iszonyodott a pertől. Amikor Jón Jónssont és fiát törvény elé idézték, a
papot oly heves roham érte, hogy habzott a szája. Inkább holt volt, mint eleven, ezenkívül
keserűséget érzett a körzeti biztossal szemben, amiért az nem verette azonnal vasra a vádlottakat.
A két boszorkánymester szabadlábon védekezett, amíg az ügyet nem kezdte tárgyalni a
népgyűlés. Hiszen mindenki tudta, hogy az idősebbik Jón Jónsson harminc esztendeje használ
fekete mágiát, amióta a nyugati fjordok vidékén élt hírhedt Lein Thórdarssonhoz lépett be
varázslóinasnak. Sok bizonyíték volt arra nézve, milyen veszedelmes ember Jón Jónsson, ha
sértve érzi magát.
A népgyűlésnek Eyriben kellett ítélkeznie a vádlottak felett, ahova Bardastrandar körzetéből a
hóhér is megjött – hátha őrá is szükség lesz. Alig ért oda, rettenetes roham érte. Félholtan vitték
be a paplakba. Odabent ördögöket és démonokat látott a lelkész ágya fölött. Noha nem ismerte
Jónssonékat, pontos leírást adott róluk.
A bakó lázálmában megjelent egy férfi, és így szólt hozzá: „Tudom, azért jöttél ide, hogy bajt
hozzál apámra, de én megállítalak.” Ezután az álombeli jelenés kést szúrt a hóhér mellkasába.
Amikor felébredt, sajgó fájdalmat érzett ugyanazon a helyen. Az ifjabbik Jónnak ugyanolyan
kése volt, mint az álombeli jelenésnek. Amikor később elvették tőle, állhatatosan könyörgött,
hadd kaphassa vissza. A jelekből ítélve áldozatokhoz és varázserejű rúnák rovására használta.
A népgyűlést 1655. december 14-én tartották. Jón tiszteletes annyira elgyötört volt, hogy
hordágyon kellett odavinni.
Jónssonék a templom közelében igyekeztek az egyik férfi szemébe nézni. Minden bizonnyal
megpróbálták szemmel verni, nehogy ellenük tudjon tanúskodni. Amikor megakadályozták őket
ebbéli szándékukban, az ifjabbik Jón szidalmakat szórt mindazokra, akik apjával együtt bűnösnek
tartják őt varázslásban és más bűbájosságban.
Annak a törvénybiztosnak, aki átkutatta a vádlottak tanyáját és borjúbőrre rótt varázsjeleket
talált, heves fájdalom állt a lábába. Amikor Jón Jónsson meghallotta, mit találtak nála, hosszú
ideig egy szót sem bírt kinyögni.
Jón Jónsson és fia Isten színe előtt fogadkozott, hogy ártatlan, ám a népgyűlés mégis úgy
találta, hogy az ügyet a következő tavasszal összeülő tizenkét tagú bíróság elé kell vinni.
A pap távolról sem elégedett meg a népgyűlés ítéletével, de azért a tizenkét bírót
megválasztották. Jónssonék viszont megtagadták, hogy a Bibliára esküdjenek ártatlanságukról.
Látnoki képességekkel megáldott emberek ezen az éjszakán úgy vélték, rengeteg démon
követi hazáig a két Jónssont. Amerre elhaladtak, rengett a föld, és megemelkedett a tenger
szintje…
A következő éjjel ismét pokolbéli lények kísértették a lelkészt. Újabb házkutatást akart, ezért a
körzeti biztos társaságában a boszorkánymesterek birtokára ment, de ott semmit sem talált. A
törvény emberének ugyanolyan fájdalom állt a lábába, mint korábban, ám ahogy az ifjabbik Jón
ránézett, rögvest meggyógyult.
Jón tiszteletes távolléte alatt a papnét olyan dühvel támadták meg, hogy az asszony az
istállóban volt kénytelen menedéket keresni. A lelkész hazatértekor sem fordult jobbra a helyzet.
Jón tiszteletes elviselhetetlen, gyötrő kínokkal egészen karácsonyig nyomta az ágyat: teljesen
kiszáradtnak érezte a szívét, és attól félt, hogy az Úr eltaszította magától hű szolgáját. Miközben
fájdalmak marcangolták testét, Isten igéjét hirdette védekezésül. Néha úgy tűnt, mintha egész
testét tűk szurkálnák, máskor pedig azt érezte, kukacok eszik. A szerencsétlen egyházi férfiú
sohasem lelt nyugalomra.
A karácsonyi ünnepek elmúltával egy másik rendbiztost próbált rávenni, vegye kezébe az
ügyet, de az megtagadta a pap kérését. A paplak mellett egyik napon ellovagoló ifjabbik Jón
Jónsson újabb ráolvasásra használta ki az alkalmat. A tiszteletes csaknem eszét vesztette a fülét
betöltő zúgástól és lármától. Még a vánkosa alá helyezett Biblia sem segített rajta. Annyira
feldagadt a nyaka, hogy látni lehetett kidudorodó ereit, és kénytelen volt eltávolítani a Szentírást.
Háznépe perzselő hőséget érzett azon a helyen, ahol a pap lehajtotta a fejét.
Az Ördög megsanyargatta azokat, akik Jónssonék ellen szándékoztak tanúskodni, vagy a
papért imádkoztak. A pap körül éjjel-nappal furcsa legyek döngtek, amelyeket mindenki láthatott.
Ha feléjük csapott, úgy érezte, mintha valamilyen állat mászna be a gyomrába. Közel állt ahhoz,
hogy eszét veszítse. Arra kérte háznépét, ilyen esetben kötözzék hozzá egy kereszthez, és
amennyiben istenkáromlásra vetemednék, varrják be a száját. Ha elnyomta az álom, akkor
legtöbbször még az ébrenlétnél is rosszabbul érezte magát: mintha szüntelenül feneketlen
mélységbe hajigálnák.
Noha a pap csont és bőr volt, mégsem akart rosszat kívánni Jón Jónssonnak. Háznépét is arra
kérte, ne tegyenek ilyesmit. Thurídur, Jón Jónsson leánya nem értette, hogy nem veszítette életét
vagy ép elméjét a pap, hiszen olyan erős ráolvasásokat használtak vele szemben.
 Jón tiszteletes néha észrevette, hogy az Úr angyalai enyhítették kínjait. Egy látnoki
képességekkel megáldott ember látta, amint fehér ruhás alak áll a haldokló pap ágya mellett. A
tiszteletes csakhamar jobban lett. Ő maga is látta a fehér ruhás alakot, aki így szólt hozzá: „Isten
szent angyalai által segít rajtunk.” A pap ekkor érezte, hogy a Mindenható gondját viseli hű
szolgájának.

Amikor a törvényszolgák eljöttek értük, sem Jón, sem a fia nem állt ellen. Az idősebbik Jón
Jónsson nem félt a haláltól, a fia azonban igen.
A népgyűlést áprilisban tartották meg. Mindenki arra számított, hogy a vádlottak csak hosszas
kínvallatás után fogják beismerni bűneiket, ám kínzóeszközökre nem volt szükség. (Egyesek
talán csalódtak emiatt.) Apa és fia készségesen beismerte, miféle boszorkányságot és varázslatot
művelt. Mindkettőjüket máglyahalálra ítélték, a többoldalas ítéletet pedig ma is el lehet olvasni.
Így kezdődik:
„Anno 1656. április 9. napján a Skutilsfirdi melletti Eyriben Ő Felsége a Király nevében tartott
népgyűlésen a szabad férfiakból álló törvényszék az alábbi ítéletet hozá…”
Sokan tanúskodtak a vádlottak által elkövetett varázslatokról és rontásokról. Jó néhány hamis
tanú is akadt. Az idősebbik Jón beismerte: betegek gyógyítására használta a varázserejű rúnákat.
Végül azt is bevallotta, hogy az ördög segítségével idézte elő a pap betegségét.
Az ifjabbik Jón ugyancsak beismerő vallomást tett. Úgy gyógyított meg egy borjút, hogy
Salamon pecsétjét nyírta az állat szőrébe. Két alkalommal nők elcsábításához vett igénybe
bűbájosságot. Mi rossz van ebben? Ugyancsak többféle olyan jelet rótt, amelyekbe vért
csorgatott, közben pedig ráolvasott a betegekre. Eredményes gyógyulást ért el, és úgy vélte,
mindez a javára szól. Többek között az alábbiakat olvasta rá a betegekre:
„Perzseljen meg az ördög tüze,
gyorsan a gyűlölet dühe.
Ami rosszat kívánsz nekem,
hulljon vissza a fejedre.”
„Varázserővel vegyített sűrű sört töltök torkodba, Odin és gonosz Gyda bűvölte meg bájjal.”
Végezetül azt is bevallotta, hogy Jón Magnússonra is rontást hozott. Ezt akkor művelte,
amikor kezet fogott a pappal, és a tenyerébe rajzolt varázserejű jelekkel átvitte rá a nyavalyát.

1656. április 10-én apa és fia a máglyán végezte. Az ifjabbik Jón Jónsson az ördöghöz
fohászkodott, amikor észrevette az első lángnyelveket.
A kivégzést követően szétosztották a vagyonukat. Miután kifizették az adósságaikat és az
özvegy is megkapta a maga részét, a körzeti elöljáró úgy döntött, hogy a maradék kártérítésül a
papot illeti. Ám a lelkész gyötrelmei a kivégzés után sem hagytak alább. Az ifjabbik Jón többször
is megjelent előtte. Az ítélkezés résztvevői azt javasolták, alaposabban meg kell vizsgálni a
hamvakat, hátha a tűz nem emésztette el az ifjabbik Jónsson gonosz lelkét.
Átkutatták a parazsat, és megtalálták a boszorkánymesterek agyának csupán részben elégett
maradványait. A hamvakat másodszor és harmadszor is megégették. Ezután vége szakadt a
környéket gyötrő látomásoknak.
A pap azonban továbbra is beteg volt. Most Thurídurt, az idősebbik Jón Jónsson leányát
gyanúsította rontással. Úgy vélte, a nő, akihez hasonló elvetemült fehérszemélyt sohasem látott,
bátyjával együtt már gyermekkorában kitanulta a boszorkányságot.
Thurídurt bíróság elé állították, ám Jón tiszteletes legnagyobb bosszúságára valamennyi
vádpont alól felmentették.
Nehezen lehetett volna eldönteni, ki került ki győztesen és ki vesztesen a Jón tiszteletes és a
két boszorkánymester között lezajlott hosszú küzdelemből.
Ám az a fiatal lány, akit az ifjabb Jón Jónsson teherbe ejtett, csöppnyi leánygyermeknek adott
életet. Az anya belehalt a szülésbe, a kis árvát pedig egy távoli rokon vette magához Izland
eldugott északi részén, valahol Skagafirdi környékén.
 4

Bergen, Norvégia, a XVIII. század elején

Tiril gyakran üldögélt a várost övező egyik magaslaton, Néró biztonságot nyújtó sörényét
átkarolva. Nem nagyon társalogtak – hiszen a kutyáknak nem éppen szokása a beszéd, Tiril pedig
nem talált szavakat gyászára és magányára. Mégis mind a ketten nagyon örültek a másik
társaságának.
A temetés mindannyiuk számára rettenetes megpróbáltatásnak bizonyult. Tiril önmagát okolta
nővére haláláért, mert úgy vélte, jobban kellett volna törekednie arra a soha meg nem történt
bizalmas beszélgetésre, amely talán segíthetett volna megértenie nővére mélabújának okát.
Olyan mérhetetlenül hiányzott neki Carla, hogy csaknem belebetegedett. Szülei külön-külön a
maguk szobájába zárkóztak be mélységes gyászukban, nem is gondolva arra, hogy az elhunyt
húga is szenvedhet. Amikor férj és feleség nagy ritkán összeakadt, egymást okolták leányuk
haláláért. Önmagukat sohasem vádolták.
Végül az asszony nem bírta tovább, Christianiában lakó nővéréhez utazott, hogy ott üljön el a
gyásza.
Tiril a város határáig kísérte. Elbúcsúzott Dahlnétól, majd hazafelé indult.
Csakhamar szembetalálkozott Néróval. A fiatal lány és a kutya felkereste szokott sétahelyüket.
– Köszönöm, hogy vagy nekem, Néró – suttogta Tiril álmodozó szemét végigjártatva a város
fölött. – Hálás vagyok, amiért a barátom vagy!
Néró fejét Tirilnek támasztotta, így adta gazdája tudtára, hogy érti a szavait.
A lány gondolatai fogódzót igyekeztek találni, de mindhiába. Túlságosan gyötörte Carla halála
miatti tanácstalansága, fájdalma és kétségbeesése.
Miért nem értette meg? Miért nem segíthetett a nővérének? Miért nem hagyta Carla, hogy
segítsen?
Az előbbi három kérdést újra meg újra feltette magának. Gondolatai folyton körülöttük
forogtak. Ehhez járult magánya és az a mérhetetlen űr, amelyet a nővére hagyott maga után.
Tiril nem tudhatta, hogy vannak olyan titkok, amelyeket az ember egész egyszerűen nem
oszthat meg másokkal. Carlában megvolt ugyan a szándék, de nem találta meg a módját,
miképpen közölhetné Tirillel, mi nyomasztja a lelkét. Hogy is lehetett volna képes rá a szegény
gyermek?
Tiril lesoványodott. Nem ártott neki, hiszen betöltötte tizennegyedik esztendejét. Éppen abba a
korba került, amelyben megváltozik az ember testalkata, mielőtt elnyerné végső formáját.
Néró sok vigaszt nyújtott neki ebben a gyászos időszakban. Sajnos nem láthatta olyan
gyakran, mint korábban, mert Carla halála után jobban szembeötlött, otthon van-e Tiril.
Másnap rosszra fordultak a dolgok. Reggeli után összeszorított fogakkal így szólt hozzá az
apja:
– Hol jártál tegnap este?
– Tegnap? Elkísértem anyát a város határáig.
– Azt mondtam, tegnap este! Nem voltál a szobádban – mondta ellentmondást nem tűrőn az
apja.
Tiril elvörösödött. –Én? Én…
Vajon mi keresnivalója akadt az apjának a szobájában?
Végül nagy nehezen összeszedte magát.
– Vagy úgy, este! Felmentem a padlásra megkeresni a télikabátomat, de nem találtam.
Dahl úr rendületlenül bámult a lányra.
– Bizonyára sokáig keresgéltél – mondta lassú, nyikorgó hangon.
– Bizony, az egész padlást átkutattam. –Hm…
A konzul nem firtatta tovább – ám Tiril látta, mennyire kételkedik.
 Tehát óvatosabbnak kell lennie. A kora reggel alkalmas időnek bizonyult, mert az apja mindig
sokáig aludt. Néró gyorsan alkalmazkodott az új napirendhez. A kutyák hihetetlen mértékben a
szokás rabjai, és Néró bizony csodálkozott, amiért elmaradtak az esti séták. Bár igazából sokkal
izgalmasabb volt, ha reggelente felfedezőútra indulhatott.
A titokzatos zömök férfi ismét megjelent a Dahl-házban. Hangjából az előzőnél is erősebb
fenyegetés áradt.
Tiril kihallgatta, amint a rejtélyes idegen fojtott hangon vitatkozik az apjával.
– Ez a módszer nem vezet célra, Dahl úr. Nem a megfelelő lány volt, így nem származott
nyeresége belőle.
– Csak nem képzeli, hogy bármi közöm van a dologhoz?
– Semmit sem tudok róla – jelentette ki jeges hangon az idegen. – Viszont uraságod javára
szól, hogy nem a másik volt az. Hiszen ilyen esetben bizony könnyen mindenféle gyanúja
támadhat az embernek.
Tiril kihallotta apja hangjából, mennyire elfogja a pulykaméreg.
– Ennél arcátlanabb dolgot még életemben nem hallottam! Nincs magának bőr a képén,
ember?
– Egyáltalán nem érdekel, miket gondol rólam uraságod. Nos, akkor maradjunk három hétben.
De ez a legvégső határidő. Utána kalapács alá kerül a ház, az istálló – meg minden!
– Magától értetődően addig rendezem az ügyet – válaszolta gőgösen az apja, és olyasmit
mormogott a kis embernek, amit Tiril már nem hallhatott.
– Vagy úgy? – kaffogott vissza a másik. – Épp olyan jól ismerem a feltételeket, akár az úr.
Utolsó szavait nyilvánvalóan visszavágásul szánta. Távozott, Dahl pedig fújtatva fordult meg.
Arca sötét volt, akár a viharfelhő. Tiril még sohasem látta ennyire dühösnek, ennyire…
elszántnak!
Dahl konzul arckifejezése mindennél jobban megijesztette Tirilt. Csodálkozással vegyes, a
lassan oszladozó rémülettől félig kábultan lopakodott vissza a szobájába.
A házra elviselhetetlen légkör telepedett – más okból is.
Tirilre az apja leselkedett. A lány többször rajtakapta, amint furcsa pillantással, remegve néz
rá. Ha Tiril felnézett, Dahl konzul azon nyomban elkapta a tekintetét.
Sokszor idézte emlékezetébe azt a jelenetet, amikor az apja valamilyen hosszú fehér holmival
állott a szobája közepén. Nyakkendő volt vagy szíj? Apja arca határozott, szinte kétségbeesetten
elszánt kifejezésről árulkodott. Dahl halkan ezt suttogta: „nem”, majd sietve távozott Tiril
szobájából.
A lány nem tudta, miért tér vissza állandóan ez az emlék.
Apja ekkor Tiril hogyléte iránt is érdeklődni kezdett, ami újdonságszámba ment. Tiril úgy
vélte, meghatottságot kellene éreznie, mert ennyire szívén viseli a sorsát, és szépséges idősebbik
gyermekének halála miatti gyászában atyai szeretetét reménytelenül darabos fiatalabbik lányára
árasztja.
Tiril mégsem hatódott meg. Ehelyett úgy érezte, mintha valami síkos dolog mászna le a
nyakából kiindulva végig a hátán.
Ettől elszégyellte magát.
Váltig törte a fejét, miért éppen akkor vetett véget Carla az életének, amikor végre engedélyt
kapott, hogy egybekeljen szíve választottjával. Miért, vajon miért?
Jó, hogy vele volt Néró. Vastag, loncsos bundájába rejthette az arcát, és a hűséges állat
türelme is a javára vált.
– Nem tudom, mire véljem, Néró – suttogta Tiril a kutya fülébe. – Mintha valamilyen
hatalmas, sötét árny leselkednék fenyegetően rám. Éjszaka előfordul, hogy felriadok, amikor
éppen arról az árnyról álmodom. És nem értem, mit jelentsen ez az egész.
Felsóhajtott, a kutya bundáját simogatta.
– Bárcsak állandóan együtt lehetnénk! Olyan ostobaság, hogy külön kell laknunk. Én viszont
nem tarthatlak otthon.
 – Otthont egyébként nem is ajánlhatnék fel neked – tette hozzá kedvetlenül. – El sem
képzeled, mennyire nem az otthonom!
Hevesen megrázkódott, amiért oda kell mennie. Úgy vélte, jó sora van azoknak a szegény
ördögöknek, akiken a tőle telhető módon továbbra is igyekezett segíteni. Ilyenkor oly szívesen
cserélt volna velük, szabadsággal váltva fel Dahl konzul előkelő, úri házának fojtogató, majdnem
betegesen visszataszító légkörét.
 5

Izland, az Úr 1699. esztendejében

A Vatnajökull jégborította csúcsaira hidegen sütött a hold.
E hűvös hajnali órán öt férfi, egy nő és egy tizenhárom esztendős fiú közeledett észak felől
lóháton.
Sok napja voltak úton. Ezen a szakaszon az éjszaka egy részében is haladtak, hogy minél
gyorsabban maguk mögött hagyják a Sprengisandur gyilkos pusztaságát. Ló és ember egyaránt
szenvedett az éhségtől és az apró kavics takarta terepen át vezető fáradságos úttól.
Céljuk Thingvellir mezeje volt, ahol hármukra boszorkányság és varázslat vádjával indított per
várt. Oly súlyos bűnöket követtek el, hogy a teljes izlandi nép gyűlésének kellett ítélkeznie
felettük. Legalább egyikük, de lehet, hogy mindannyian a halál fiai lesznek.
A négy másik ember a foglyokat őrizte. Köztük volt a skálholti tiszttartó, aki személyesen
indult a vádlottakért Izland északi vidékére. Észak felé Kjöluron át haladtak. Utazásuk annyira
megerőltetőnek bizonyult, hogy visszafelé inkább Spren-gisandurt választották. Túl későn látták
be, hogy ehhez képest Kjölur vasárnapi kirándulással ért fel.
Hármuknak a népgyűlés színe elé kellett ugyan állnia, de igazi rémület a másik négyet
kerítette hatalmába. A lidércnyomáshoz hasonló utat követően, ahol a legkisebb veszélyt a
gyilkos terep jelentette, valamennyien reszkettek a félelemtől.
A hét ember apró, erős lovakon ülve vágott át a véget nem érő Sprengisanduron, amely joggal
viselte a leginkább Elnyelő dűneként fordítható nevet. Ember, ló és birka egyaránt gyakran
pusztult el nyomorultul a könyörtelen, kopár vidéken.
Szürke, halott köves talajon lovagoltak, amelyet a holdfény sem tett barátságosabbá. Errefelé
nem fordult elő megszilárdult láva, csupán apró szemű kavics. Ám nyugaton a Hofsjökull
csillogó gleccsernyelvét világította meg a hold. Messze keleten a hatalmas Vatnajökull hideg
kékjét vehette ki, akit erre vetett a sorsa. Ha az utasok megfordultak, még láthatták a hihetetlen
színekben pompázó, inkább festményre, mint valódi tájra hasonlító Tungna-fellsjökullt. Ekkor
már rézsútosan maguk mögött hagyták a határozott körvonalú Háganga csúcsát, amely mellett
hosszú órákig lovagoltak. Egyenesen a Hofsjökull alatti zöld mezők felé tartottak. Útjuk során ez
volt az egyetlen oázis. Itt legalább legelhettek és pihenhettek a lovak, de maguk az emberek is
erőt meríthettek, mielőtt folytatták volna dél felé vezető, halálos próbára tevő útjukat.
Így heten némán lovagoltak Sprengisandur végtelen pusztaságában. Ezen a kietlen tájon
nyoma sem volt emberi településnek, állatok odújának vagy madárfészeknek.
A párosával a letartóztatottak előtt, illetve mögött lovagló négy őr enyhén szólva rosszul
érezte magát. Már kezdettől fogva berzenkedtek attól, hogy az ország messzi északi tájaira
eredjenek a boszorkánysággal gyanúsítottakért, és még inkább lúdbőrzött a hátuk, amikor a
skálholti püspök megemlítette, hogy talán éjszaka is úton kell lenniük, ha idejében akarnak
visszaérni.
„Az éjszaka az ő napszakuk – hívta fel a tiszttartó a püspök figyelmét. – Könnyűszerrel
megigézhetnek.”
A magas rangú egyházi férfiú így válaszolt: „Emlékezzenek arra, hogy megtisztelő
megbízatásuk közben kegyelmetekkel lesz az Úr. Kiváló kollégám, a hólari püspök külön
megkért, foglalkozzam én ezzel az üggyel. Ami az elvetemült vádlottakat illeti, ő mossa kezeit;
minden tőle telhetőt megtett ugyan, de az istentelen boszorkánymesterek javulásnak vagy
bűnbánatnak a legcsekélyebb jelét sem mutatták. Ezért egész Izland nemzetgyűlése elé kell
állítani őket, hogy egyházi és világi hatalmak közösen ítélkezhessenek felettük. Jól jegyezze meg
kegyelmed, mit mondok: álmukban kell elkapni őket, különben sohasem hagyják megfogni
magukat. Tehát titokban, ha szükséges, akár éjszaka is kísérjék ide a gonosztevőket Skálholt
szentelt földjére, innen pedig Thingvellir mezejére. Legjobb, ha senki sem látja és tudja, mi
járatban vannak!”
 Így is történt. Ám a tiszttartó és emberei álmukban sem gondolták volna, milyen rettenetes
útjuk lesz!
Ártatlanul kezdődött minden. Kényelmesen, nyugodtan lovagoltak északnak, bőségesen ettek-
ittak az útjukba eső tanyákon. Nagyon fontosnak érezték magukat, ezért kissé eldicsekedtek
azzal, hogy miféle küldetést teljesítenek. A „titokról” megfeledkezve élvezték, amint az emberek
tágra nyílt szemmel csodálják őket. Micsoda veszélyes varázslók elfogására indultak! Nem
akármi, amire vállalkoznak! Milyen bátrak, hogy meg merik tenni!
Azután kijutottak a Sprengisandurral párhuzamos Kjölur pusztaságába. Itt meglehetősen
elapadt a jókedvük, majd amikor elérték Észak-Izland termékenyebb völgyeit és a cél előtt
utoljára tértek éjjeli szállásra, amely véletlenül éppen paplak volt, hetvenkedésük végképp
semmivé foszlott. A házigazdától ugyanis megtudták, kiket kell letartóztatniuk és a fél szigeten
keresztül a bíróság elé kísérniük.
A lelkész igencsak közlékeny lett, amikor értesült róla, mi járatban vannak.
– Kénytelenek vagyunk kételkedni abban, el lehet-e űzni az ördögöt – mondta elgondolkozva.
– Nézzék meg, hogy járt a Skutilsfirdibe valósi nagytiszteletű Jón Magnússon! Egy időre
meghátrálnak ugyan a pokolbéli lények és a kísértetek, de sajnos, maga az ördögűzés is
hozzájárul a Sátán hatalmának terjedéséhez.
A négy vendég sokatmondóan bólintott. Az elmondottak néha meghaladták
felfogóképességüket, máskor viszont követni tudták a tiszteletes szavait.
A pap már elemében volt:
– Így szól a Gonosz: „Amit csak akarsz, megkapod. Gazdag halzsákmányt kívánsz? Vedd fel
inged alá az én jelemet, és higgy az én szentségemben! Mindenki közül te fogod majd a legtöbb
halat. Egy bizonyos nőt akarsz feleségül venni? Csepegtesd véredet bűvös amulettemre, és az
illető a te asszonyod lesz. Ha bosszút akarsz állni ellenségeiden, vagy ha tisztátalan lélekkel
szemben kell megvédened magadat, akkor jómagam, Belzebub űzöm el őket…”
A lelkész szinte sajátjaként idézte az ördög kísértő szavait:
– Így szól a Sátán: „Ha folytatod a gonoszság művét, Istenhez hasonlóvá válsz, jónak és
rossznak egyformán tudójává. Én pedig néked adom a világ minden kincsét, bölcsességét és
olyan rejtett tulajdonságokkal ajándékozlak meg, amilyennel Isten sem ruházhat fel.”
Az egyik törvényszolga bűntudatosan összerezzent. Forrón kívánta mindazt, amit a pap az
előbb felsorolt, hiszen annyira csábítón hangzott.
– Most pedig igencsak rémületes ponthoz érkeztünk: „Ha azt akarod, hogy tudósnak
nevezzenek, rejts el ládádban egy levágott emberfejet!”
– Fúj! Ilyet nem művelek!
Gudmundur tiszteletes szigorú tekintettel nézett a poroszlóra.
– Ezek a szavak természetesen nem hozzád szóltak! „Mindent megválaszol, amit csak kérdezel
tőle.”
A törvényszolga, aki négyük közül a legfiatalabb és a legegyszerűbb lélek volt, halálsápadttá
vált a beszélő emberfej gondolatától.
– Tudjátok – folytatta a lelkész –, az ördög nagy hatalmat ad szolgáinak, de nem ingyen teszi.
Hatalmas fizetséget kér cserébe: a boszorkánymestert, testestől-lelkestől.
Ezen mindannyian eltöprengtek. A paplakra leszállt az éjszaka. Valamelyik törvényszolga
tapintatosan ásított, de egyszerre csak hegyezni kezdték a fülüket, mert arra terelődött a szó, kiket
kell foglyul ejteniük.
A hallottaktól még a tiszttartó is elsápadt.
– A férfi neve Gissur Bjarnasson – mondta Gudmundur nagytiszteletű úr. A fogdmegek ezt
előzőleg is tudták, most azonban élettel telt meg a név. – Többször vádolták meg
boszorkánysággal, de sohasem bizonyították rá. Most viszont bűnösnek fogják találni.
A törvény emberei előrehajoltak, hogy jobban hallják a pap szavait.
– Öten vádolták meg boszorkánysággal. Így viszont új dolgokra derült fény. Gissur Bjarnasson
ellopta egy holttest csontjait és fogait, hogy varázslásainál felhasználja őket. Az egyik panaszos
szerint leányának évek óta tartó betegségét Gissur okozta. A boszorkánymester tagadja ezt, bár
elismerte, hogy varázserejű jelek és rúnák vannak a birtokában. Ugyancsak bevallotta, hogy
kifordította a Miatyánkot: „Sátán urunk, ki vagy a pokolban…” Milyen rémes istenkáromlás!
A pap gyorsan imára kulcsolta a kezét – talán bocsánatért, talán védelemért esedezett, nehogy
hatni tudjanak a borzalmas szavak. Hiszen ezt a derék lelkipásztor természetesen nem akarhatta.
Hallgatósága buzgó áhítattal figyelt rá, ezért folytatta előadását:
– Gissur kigúnyolta Krisztus urunkat, sőt az úrvacsorát is becsmérelte. „A kenyérnél és bornál
jobban ízlett volna, ha tetveket és azok vérét szolgáltatják ki.” Ezenkívül fordítva mondta el az
egyik zsoltárt. Ugye tudjátok, hogy ő volt az a varázsló, akit annak idején segítségül kellett hívni
a myrkái kísértet elföldeléséhez?
– Micsoda? Ő volt az? – remegett meg az egyik poroszló.
A szobára jeges csend telepedett. A jelenlévők mindannyian hallottak a myrkái diakónus
hátborzongató kísértethistóriájáról.
– Ugyan már, mesebeszéd – nevetett fel kényszeredetten a tiszttartó.
– Korántsem – válaszolta a pap. – Nagyon is valóságos esemény, sőt, innét nem messzire
játszódott le. Magától Gudruntól tudom, aki találkozott a kísértettel, szerelmének hazajáró
lelkével. Igaz, a hajdani fiatal lány mostanra jócskán megöregedett. Nos, szó, ami szó, Gissur
roppant veszélyes. Elővigyázatosnak kell lennetek. Ne bosszantsátok, mert nem tudni, mire
vetemedhet. Paktumot kötött a Sátánnal arra az esetre, ha kivégzik. Kísérteni fog, és bosszút áll
azokon, akik elfogták vagy megölték.
A négy férfi egymásra nézett. Ezt az alakot kell elkísérniük?
– Hát… a nő miféle szerzet? – kérdezte a skálholti biztos.
– Róla kevesebbet tudunk. Helgának hívják, harminc és negyven év közé tehető az életkora.
Egy másik nő jelentette fel, amiért állítólag betegséggel sújtotta. Amikor az utóbbi asszony
vallomást akart tenni a bírák előtt, furcsa hangokat adott ki, és egész testében remegett. Helga
Jónsdottir természetesen mindent tagadott.
– Szemrevaló teremtés? – kérdezte a tiszttartó, aggódó pillantást vetve fiatalabb kísérőire.
– Sohasem hallottam, szép-e vagy rút – válaszolta Gudmundur tiszteletes. – Azzal
fenyegetőzött, hogy varázslat segítségével elpusztítja, aki az életére tör. Mégis attól félek, hogy
csupán megkorbácsoltatásra fogják ítélni.
– Fél a nagytiszteletű úr? – kérdezte rosszat sejtve az egyik törvényszolga.
– Igen, Helga Jónsdottir sokkal veszélyesebb, mint amilyennek látszik. Átkozott vér folyik az
ereiben –tompította le hangját a lelkész. – A Skutilsfirdiből valósi ifjabb Jón Jónsson leánya.
– Ő az a gyermek, akin megkönyörült egyik öreg rokona, és magához vette ide, Skagaíirdibe?
– kérdezte csodálkozva a tiszttartó. – Országszerte ismert, milyen küzdelmet folytatott Jón
Magnússon tiszteletes a boszorkánymesterekkel.
– De még mennyire – bólintott a pap. – És ilyen személyeket hoznak a mi békés vidékünkre.
A derék lelkipásztor az előbb túlzásra ragadtatta magát. A környéken a Skutilsfirdiből
befogadott, házasságon kívül született gyermek nélkül is virágzott a bűbájosság.
– Helga fiatal lányként csak ártatlan volt.
– Kötve hiszem – hümmögte kétkedőn a pap.
– Talán nem hallották, mi történt később szegény Jón Magnússon tiszteletes úrral?
– Ugyan mi?
– Thurídur, az ifjabbik Jón Jónsson leánytestvére tovább üldözte a papot. Bár a népgyűlés
felmentette a boszorkányság vádja alól, ezzel az ítélettel tökéletesen melléfogtak.
– Miért?
– Szilárd meggyőződésem, hogy bűnös volt. Apja, az idősebbik Jón Jónsson valamennyi titkos
iratát Thurídur Jónsdottir örökölte. Ő később fivére házasságon kívüli leányára, Helgára hagyta a
varázsigéket. Most minden Helga birtokában van.
A négy férfi lopva egymásra nézett. Tekintetük egyre ijedtebbé vált.
 – No, no – igyekezett sikertelenül megnyugtatni vendégeit Gudmundur tiszteletes. – Az
idősebbik Jón Jónsson sohasem volt tudós boszorkánymester. Amit csak tanult, Thorleifur
Thórdarssontól sajátította el, akit ragadványnevén Vajákos-Leifmek hívtak. Ő is teljesen
iskolázatlan ember hírében állt. Ám Jón Jónsson és a fia őstehetségnek bizonyultak, akik bűnre és
sátáni gaztettekre születtek.
A tiszttartó három bátor embere lejjebb csúszott a székén.
– De a fiú csak nem veszélyes – mondta elhaló hangon az egyik fogdmeg.
– Gyerek még – válaszolta Gudmundur nagytiszteletű úr. – Bár azt meg kell hagyni, nem esett
messze a fájától! Helga fia. Ez a fő oka, hogy most őt is el kell fogni.
– Helga fia? – kérdezte elbizonytalanodva a kerületi biztos. – Tehát az ifjabbik Jón Jónsson
unokája?
– Úgy van, ráadásul az idősebbik Jón Jónsson dédunokája. Thurídur, a boszorkány pedig anyja
nagynénje.
– Szép kis rokonság. De ha nem követett el semmit…
– Még hogy nem? – fortyant fel a lelkész. – Kicsapták a hólari latin iskolából…
– Kicsapták? Ugyan miért? Egyébként mi a neve? – kérdezte a válaszokat meg sem várva a
tiszttartó. – Én csak a ragadványnevet hallottam. Mórinak hívják, ami nem sokat mond.
– De még mennyire! Móri, azt jelenti tőzegbarna, és több boszorkánymester jelzője is volt.
Helyesebben szólva a hazajáró lelkeiké. Néhány ilyen boszorkánymester, aki kísérteni szokott,
állítólag halhatatlan. Izland sohasem szabadul meg a szellemeiktől. Móri azt is jelenti, olyan
barna, akár a temető földje. Tehát a mi ifjúnk „remek” családból származik. Sőt… azt is
suttogják, az egyik előbb említett bolygó holt az apja. Egyébként sohasem hallottam, hogy más
neve volna.
– De miért csapták ki a latin iskolából? – ismételte meg az egyik poroszló. Ez a tény mind a
négyüket jobban aggasztotta, mint az apaként számításba jövő hazajáró lélek.
– Mindenféle gyerekes csínyek miatt. Azt mondták róla, titokban a teljes Szürke Pergament
elolvasta, én azonban nem hiszem el. Hiszen gondosan elzárva tartják, továbbá varázserejű
rovásjelekkel írták le, amelyeket a fiú aligha tud megfejteni…
– Hacsak nem fért hozzá anyja örökségéhez, a Jónssonok titkos feljegyzéseihez – mondta a
tiszttartó.
– Ezt nem tudom elképzelni. Viszont az már nem kamaszos csíny, hogy rajtakapták, amint a
hólari temetőben ásott. Amikor kérdőre vonták, bevallotta, hogy a gonosz Gottskálk püspök sírját
próbálta felkutatni, hogy megszerezze a Vörös Pergament!
Az egyik embert köhögés fogta el, akkorát horkantott. A paplak zugaiban sötét árnyak
leselkedtek.
– Sikerült a terve? – suttogta egy másik fogdmeg.
– Ugyan! Senki sem tudja, hol nyugszik a gonosz püspök, valószínűleg a kriptában, a templom
padlója alatt. És mostanra a Vörös Pergamen is bizonyára elenyészett, akárcsak a rettenetes
Gottskálk. Nos, a fiú veszélytelen. Vállalkozó kedvű kamasz. Nektek azonban a felnőtteket kell
szemmel tartanotok.
A legfiatalabb férfi nagyot nyelt. Gissur Bjarnasson, a boszorkánymester azzal fenyegetőzött,
hogy kísérteni fog, ha kivégzik. A Helga nevű nőszemély pedig varázslattal akar végezni velük…
Gudmundur tiszteletes úr felállt. Így jelezte, hogy az audiencia véget ért.
– Arra kérlek benneteket, egyetlen dologtól tartózkodjatok. Visszafelé ne gyertek ide a három
fogollyal! Saurbában akad néhány tőzegkunyhó, ahol megszállhattok éjszakára.
A tiszttartó enyhén remegő hangon kérdezte:
– Ööö… Saurba? Nem Myrká közelében található? Társai először egymásra, majd a sarkokban
kirajzolódó sötét árnyakra vetettek gyors pillantást.
– De igen – válaszolta tökéletes lelki nyugalommal Gudmundur tiszteletes úr. – Ügyet se
vessetek rá, oly régi história.
 Mind a négyen tudták, hogy az eset nem olyan régen történt. Vajon nincs-e a szegény Gudrun
még mindig az élők sorában? Nem azt a boszorkánymestert kell elfogniuk és arra vinniük, akinek
végül a föld alá sikerült kényszerítenie a myrkái diakónus kísértetét? A halállal dacoló szerelem
rémes története többé-kevésbé egész Izlandon elterjedt. Ám négyük közül senki sem ismerte
tökéletesen, hiszen a kísértethistória szájhagyomány útján terjedt. Az egyik ember hozzátett
valamit, a másik pedig elvett belőle. Viszont általánosan igaz történetnek tartották. Most pedig
nagyon közel kerülnek a helyszínéhez és egyik szereplőjéhez. Talán mégsem ért véget? Mi lesz,
ha a diakónus továbbra is…?
De nem beszélhették meg a dolgot, mert a pap távozott a szobából, ők pedig nem tehettek
mást, mint hogy ágyba bújjanak.
Ezen az éjszakán nehezen jött álom a szemükre. Borzongtak a vádlottakkal való találkozástól,
és iszonyodtak, amiért a végtelenül hosszú hazaúton Myrká mellett kell majd elhaladniuk…
Ráadásul nem is sejtették, micsoda testi-lelki borzalmak és veszélyek leselkednek rájuk Spren-
gisandur vidékén.
6

A három ember elfogása meglepően könnyű feladatnak bizonyult. A Skagafirdiben lakó

Gissur Bjarnassont kemény, tekintélyt parancsoló szóval verték fel álmából, mire a vádlott arra
kérte őket, hogy csillapodjanak le, és készségesen követi őket.
A tiszttartó gondosan szemmel tartotta Gissurt, mialatt három embere átkutatta a gyanúsított
házát. Idősebb, de mégis kortalannak tűnő férfi volt, és alacsonyabb termetűnek látszott, mint
amire számítottak. Valaha világosbarna, most szürkésbe boruló sima haj, világoskék szempár,
hosszú orr és előreugró alsó állkapocs jellemezte. Nehézkesen csoszogva járt, és halk hangon
beszélt. A tiszttartó egyáltalán nem ilyennek képzelte.
Persze mire számított? Farkasemberre?
Helga Hjaltadalurban, Hólartól, a püspök és a latin iskola székhelyétől nem messze lakott,
együtt a fiával. A sötét hajú, szelíd, barátságos mosolyú asszony megjelenésében nem volt semmi
különösebben feltűnő. Nyugodtan fogadta a törvény embereinek megérkezését, de aggodalom
kerítette hatalmába, amikor megtudta, hogy fiának is vele kell mennie.
Amikor a poroszlók meglátták, azonnal megértették, miért kapta a fiú a Móri – a barna –
nevet. Sötét, kócos haja sűrű fürtökben lógott vállon túl, elöl pedig le a homlokába, így majdnem
eltakarta feketébe játszó szemét. A szabad természetben töltött élet megbarnította a bőrét. Barna
színű hosszú ujjast és övet viselt. Nadrágja és puha cipője természetesen ugyanilyen színű volt.
Valamelyik fogdmeg egy pillanatra elborzadt a fiú nevének másik jelentésétől: Móri, a
hazajáró lélek? Ugyan, micsoda ostobaság, hiszen csak tizenhárom esztendős kölyök! És ha egy
halhatatlan boszorkánymester fia? Ne lássunk rémeket!
Mind a négyen úgy vélték, egyszer majd nagyon jóvágású férfivá serdül, de jelenleg vad
tekintetű és gyors, szinte ideges mozgású. A törvényszolgák látták, mennyire felbőszítette az
érkezésük. Ők viszont ügyet sem vetettek rá, mert a két felnőttet, nem pedig a kamaszt vádolták
fekete mágiával.
– Mi ez? – kérdezte a tiszttartó, és egy fadarabot tartott Gissur orra elé. – A házadban találtuk.
Gissur közömbösen nézett a fára.
– Ugyan, csak a télen a tűzhelynél ülve farigcsáltam. A mintát gyakoroltam, hogy kőbe tudjam
vésni.
– Hazudsz! – mondta a tiszttartó. – Ez bizony varázsrúna. Azt képzeled, nem ismerem?
– Tényleg? – kérdezte mosolyogva Gissur.
A törvény embere adós maradt a válasszal. Természetesen nem tudta, mit jelentenek a fába
vésett rejtélyes rovások.
O
 Gissur nem kötötte a tiszttartó orrára, hogy csupán jó halászzsákmányt hozó fehér talizmánról
van szó. Szórakoztatta, milyen tudatlan a tisztviselő, és meghagyta abban a hitében, hogy a fekete
mágia halálosan veszélyes jelére bukkantak.
– És te, Helga – fordult a törvény embere az asszonyhoz. – Hová rejtetted azokat a könyveket,
amelyeket apád nővérétől, Thurídurtól örököltél?
– Uraságaitok semmit sem találtak? – kérdezte Helga Gissurhoz hasonló könnyedséggel. –
Tudniuk kellene, hogy 1656-ban apámmal és nagyapámmal együtt a könyveiket is máglyára
vetették.
– Alapos okunk van feltételezni, hogy a nagynénéd már akkor megkapta ezeket az írásokat.
– Nos, akkor az urak többet tudnak nálam.
– Mi ugyanis tudjuk, hogy a hagyatéka jó részét te örökölted.
– Szó, ami szó, nem gazdagodtam meg tőle.
– Nyilván attól függ, hogyan nézzük a dolgot. Te mindenesetre a gonosznak adtad el a
lelkedet. A házaitokat pedig felégetjük.
– Előbb el kell ítélniük bennünket. Ezenkívül kár volna, ha felgyújtanának egy olyan jó házat,
mint Gissuré. Az én tőzegkunyhómat pedig igencsak nehezen tudnátok lángra lobbantani.
A tiszttartó bosszúsan mormogott valamit, majd jelt adott az indulásra. A házak felégetéséről
nem ejtett több szót.
Amikor éjszakára tábort akartak verni a Horga folyó homokkal borított partján, erősen fújt a
szél, és az égen alacsonyan szálltak a piszkosszürke esőfelhők. A törvényszolgák dideregtek. Így
nem folytathatták tovább az utat, fedél alá kell érniük, hogy meghúzhassák magukat, de vajon
merjék-e éppen itt?
Az alkonyi látóhatáron Myrká temploma rajzolódott ki…

A borzalmas időben átkeltek a Hjaltadalshei-di fenyérén, és végre ismét lakott területre értek.
Először megkönnyebbülés fogta el őket a házak láttán, de amikor Gissur Bjarnasson száraz
hangon így szólt: „Myrká! Különös érzés újra itt lenni”, lelkesedésük nyomban szertefoszlott.
Ám a lovak nem bírták tovább, gyorsan sötétedett, így nem volt más választásuk.
Myrká tanyáját a templommal egyetemben elkerülték. A szomszédos Saurba major viszont
alkalomadtán szállóvendégeket is fogadott, a következő birtok, Thúfnavallanes pedig túlságosan
messzire esett, továbbá a régi kísértethistóriába is belekeveredett.
Gissurt és Helgát a poroszlóknak kellett lesegíteniük a nyeregből, mert előzőleg
mindkettőjükre nyak- és kézbilincset raktak. A fiút nem verték vasra, így egyedül is boldogult.
Mindannyian abban az alacsony tőzegkunyhóban tértek nyugovóra, amelyet a Saurba tanya
gazdája engedett át nekik éjszakára. Kénytelenek voltak beletörődni, hogy hetüknek egyazon
helyiségen kell osztozniuk.
A négy fogdmeg már majdnem elszunnyadt, amikor meghallották, hogy a foglyok beszélgetni
kezdenek. A tiszttartó először rájuk akart rivallni, hallgassanak el, de a beszélgetés igencsak
felkeltette az őrök figyelmét.
– Igaz tehát a myrkái diakónus története? – kérdezte csendesen Gissurtól Helga.
– De még mennyire – válaszolta az öreg boszorkánymester. – Akkoriban elég fiatal voltam, de
úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.
– Nem mesélnéd el? Csak töredékekben hallottam, valószínűleg pontatlanul – kíváncsiskodott
Helga.
– Nem éppen vidám história – sóhajtott fel Gissur. – De talán ez Izland legszebb
kísértettörténete, és a szerelemről szól… Tehát a szomszédos Myrká templomában működött egy
diakónus, vagyis papjelölt.
– Hogy hívták? – kérdezte Móri, aki a könyökére támaszkodva hason feküdt.
 – Nem emlékszem rá. A nevét bizony sohasem említették. Egy Gudrun nevű lányba volt
szerelmes, aki Bagisában lakott. Holnap reggel majd elhaladunk arra. A major az egymással
párhuzamos folyású Horga és Öxnadalselv vizein túl terül el. Gudrun az ottani pap szolgálója
volt.
A legfiatalabb fogolyőr azt kívánta, bárcsak volna ereje befogni a fülét. Úgy érezte, föld szagát
érzi a tőzegkunyhóban, ami igaz is volt, csak éppen neki a sírgödröt juttatta az eszébe.
– Volt a diakónusnak egy hosszú sörényű szürke lova – folytatta Gissur az elbeszélést. –
Mindenhová ezen a Faxi nevű paripáján ment. Egyszer advent idején betért Bagisába, és
meghívta Gudrunt Myrkába a karácsonyi ünnepekre. Azt mondta, szenteste majd eljön a leányért.
Karácsony előtt néhány nappal erősen havazott, befagytak a folyók, de utána hirtelen olvadás
következett be. Miközben a diakónus Gudrunnál járt Bagisában, megnehezült az átkelés a
folyókon a sodródó jég és a magas vízállás miatt. A papnövendék nem tudott erről. Átkelt az
Öxnadalselvet borító jégen, de a Horga jégmentessé vált, így egészen idáig, Saurbáig a folyó
partján haladt.
A sötétben megborzongott valaki, még a foga is vacogott.
Gissur hamiskásan mosolygott a szakállába.
– Itt befagyott a folyó, és a diakónus megpróbált átkelni rajta. Viszont félúton beszakadt alatta
a jég, őt pedig elnyelte a víz.
– Itt? – hallatszott a sötétben a legfiatalabb őr hangja. – Közvetlenül a tanya közelében?
– Pontosan ezen a helyen – bólintott Gissur. A két másik fogoly kihallotta a hangjából, milyen
jót derül. – Másnap reggel, amikor a thúfnavallanesi gazda felkelt, látta, amint Faxi nyereg és
zabla nélkül áll a mezsgye, szélén. A ló teljesen átázott, és szörnyű állapotban volt. A paraszt
ezután egészen Thúfnavallaodden földnyelvig haladt a folyó mentén. Ott, a parton talált rá a
diakónusra, akit holtan vetett partra az ár, és a fejét borzalmasan szétroncsolta a sodródó jég. A
halottat hazavitték Myrkába, és a karácsony előtti héten eltemették.
A tiszttartó lelki szemei előtt megjelent a Horga folyó szép, zöld völgye meg az ott álló kis
templommal együtt Myrká, a szomszédos birtok, amelynek neve Fekete-folyót jelent. Ő is azt
kívánta, bárcsak el tudná hallgattatni Gissurt, ám túl kíváncsi volt ahhoz, hogy tiltakozzék.
– A diakónus halálhíre az áradás miatt a szentestéig nem jutott el Myrkából Bagisába. Közben
jobbra fordult az idő, és Gudrun készülődött Myrkába a karácsonyt ünnepelni. Sötétedéskor
felöltötte legszebb ruháját. Már csaknem elkészült, amikor kopogtattak. A szolgáló nyitott ajtót,
de odakint nem volt senki. A hold néha előbújt, néha eltakarták a felhők.
A helyiséget betöltő izgatott légzésből Gissur kivehette, mennyire fülelnek őrei arra, amit
mond.
– A szolgáló visszatért a házba, és azt mondta, senkit nem látott a sötétben.
„Biztosan velem tréfálkozik valaki – mondta Gudrun. – Megnézem, ki bolondozik ilyenkor.”
Egyik kezét gyorsan hosszú kabátjának ujjába dugta, félvállra vetette a ruhadarabot, és kiment
a szabadba. A sötétben észrevette az ajtóban álló Faxit, a mellette lévő alakról pedig feltételezte,
hogy a diakónus az…
– De hiszen ő akkor már meghalt! – rikácsolta fejhangon a legfiatalabb őr.
– Csitt – szólt rá nyugodtan Gissur. – Nem derült ki, vajon egyikük is megszólalt-e. A hazajáró
lelkek szokása megismételni a szavakat, ezenkívül nem tudják kiejteni az „Istent” jelentő „Gud”
szót, még akkor sem, ha egy név része, mint a Gudrun esetében. Teljesen eltorzítva ejtette volna
ki, amire a lány biztosan felfigyel. Tehát minden bizonnyal egyetlen szót sem váltottak.
A földbe vájt ház belsejében meglehetősen hideg volt. Hallhatták, amint halkan a tőzegtetőre
hullik a szitáló eső. Mindannyian nagyon jól tudták, hol vannak: azon a környéken, ahol a
rémtörténet játszódott.
– A diakónus Faxi hátára segítette Gudrunt, és eléje ült a nyeregbe. Vagy egy óráig lovagoltak,
közben nem beszéltek egymással. Azután ide értek, a Horga partjára. Bizonyára láttátok, milyen
meredek a part. Amikor a ló leszáguldott a vízhez, a diakónus fejéről lecsúszott a széles karimájú
kalap. Ugyanebben a pillanatban a hold is előbukkant a felhők közül, Gudrun pedig meglátta,
hogy csak a csupasz koponyacsont van a fejfedő alatt. A papnövendék furcsán kongó hangon
szólalt meg:
„Tovasiklik a hold; lovagol a holt. Látod a nyakam fölött a fehér foltot, Gaaarun-Gaaarun.”
Gudrun rémületében egyetlen szót sem tudott kiejteni. Továbblovagoltak, amíg végül
Myrkába értek. A temető kapujánál leszálltak a lóról, a diakónus pedig ezt mondta:
„Várj egy kicsit, Gaaarun-Gaaarun; magammal viszem Faxi-Faxi lovamat a rétre.”
E szavakkal elvezette a lovat.
Gudrunnak ekkor a kapun át sikerült benéznie a temetőbe, ahol nyitott sírt vett észre. A
rémülettől félholt volt ugyan, mégis sikerült meghúznia a templom harangjának kötelét. Éppen
ekkor ragadta meg hátulról valaki. Legnagyobb szerencséjére sietségében csak az egyik karját
dugta a köpönyege ujjába, amikor kiment a házból. Az a valaki akkora erővel tépte le róla a
köpenyt, hogy a ruhaujj varrásánál kettéhasadt.
Látta, amint a diakónust, aki ekkor is görcsösen szorította magához a kettétépett köpönyeget,
elnyeli a nyitott sír, a felhányt föld pedig minden oldalról lezúdul rá és betemeti.
A tőzegkunyhó sötétjében hosszú, riadt sóhajtás hallatszott.
– Ami Gudrunt illeti, harangozni kezdett. Addig húzta, amíg a myrkái tanya népe odacsődült,
és bevitte a házba, a szegény lány ugyanis rémületében egyetlen lépést sem mert tenni, és a
harangozást sem merte abbahagyni. A helybeliektől megtudta, miképpen veszett oda a
papnövendék, ő pedig beszámolt a rémületes lovaglásról. Miután mindenki nyugovóra tért és az
összes gyertyát eloltották, a diakónus Gudrun keresésére indult. Aznap éjjel bizony nem sokáig
aludtak.
– Visszajött? – kérdezte az egyik őr. – Akkor talán…
– Fogd be a szád! – ripakodott rá türelmetlenül a tiszttartó.
Gissurt mulattatta a törvény szolgák érdeklődése, és leplezetlen kárörömmel így folytatta:
– Gudrun két hétig feküdt betegen a myrkái házban, nem lehetett egyedül hagyni. Valakinek
éjszakánként virrasztania kellett mellette. Azt mondják, maga a lelkész ült zsoltárokat olvasva az
ágya mellett. Végül a Skagafirdiben lakó boszorkánymesterért küldtek, és…
– Aki nem volt más, mint te – közölte Helga.
– Úgy van. Én pedig egy nagy követ ástam ki, amely a myrkái tanya fölötti hegyoldalon állt,
és a ház végéig görgettem. Régen oltárként használhatták, mert mélyedés volt belevájva az
áldozati állat vérének. Nem valószínű, hogy emberáldozathoz használták volna. Ugyanaznap
szürkületkor a diakónus megpróbált behatolni a házba, nekem viszont sikerült
visszakényszerítenem a melléképületek mögé, ahol erőteljes varázsigékkel lenyűgöztem. Nos,
uraim, most köszönettel tartoznak az akkori varázslataimért, mert nyugalomban tölthetik ezt az
éjszakát! A szertartás után fölébe gördítettem azt a bizonyos követ, ő pedig mind a mai napig
alatta nyugszik – legalábbis így remélem!
A négy őrnek vacogott a foga. Ha kinéztek az ablakrésen, talán kivehették az éjszakai
égbolttal a háttérben Myrká templomát. Tudták, hogy a tanya közvetlenül a templom mellett van.
A melléképületeken túl régi oltárkő állott. És vajon alatta…?
Bízhatnak-e abban, hogy többé nem jön fel a föld alól?
Helga más szemmel nézett a papnövendék tragédiájára. Csaknem elsírta magát, amikor így
szólt:
– Micsoda szerelem! Milyen csodálatos! Ennél szomorúbb szerelmi történetet sohasem
hallottam.
– Úgy van – felelte gondolataiba merülve Gissur. – Emlékszem, mit éreztem, amikor a földbe
kellett visszaparancsolnom. Őszintén sajnáltam.
A földbe vájt, kicsi, sötét, ódon kunyhóban nyomasztóra fordult a hangulat. Az egyszerű
ágyak két párhuzamos fal mentén álltak, közöttük keskeny folyosó húzódott. Össze kellett
kuporodniuk, mert errefelé az ágynemű ismeretlen fogalom volt. A foglyokat az ágy lábához
láncolták.
 Legtöbbjüknek a puszta kimerültségtől sikerült elszunnyadnia. Ha nem ennyire fáradtak,
gondolataik és a szörnyű hangulat ébren tartja őket.
A sötétben a réztárgyakról tompán visszaverődő gyertyafényhez hasonló szempár világított.
Valaki ébren maradt.
És gondolatokat vitt át mások agyába…
A tiszttartó az álom és az ébrenlét határán feküdt. Utólag meggyőződéssel állította, hogy nem
aludt el, de az álom és a valós események éppen ekkor váltak eggyé benne.
Az éjjeli szélben a Myrká melletti nagy kő mellett állt. Más ember volt, lelkében pedig
csillapíthatatlan vágy égett egy bizonyos nő – Gudrun – iránt. Valamilyen súly nehezedett rá,
hirtelen nem a kő mellett volt, hanem alatta, és rémületében levegő után kapkodott.
Egyik embere álmában szürke ló hátán lovagolt. A nyargaló állat egyenesen a megáradt
folyónak száguldott. A fogdmeg igyekezett visszatartani, ám elveszítette uralmát a megvadult
paripa felett. A parti lejtőn levetette a hátáról, így a szerencsétlen ember rémült sikollyal a jeges
vízbe zuhant. Kétségbeesetten rúgkapált, küzdött, hadonászott, azonban a zúgó ár magával
ragadta. A sodródó jégtábláknak ütötte a fejét. Meghalok, meghalok – gondolta egyre
magatehetetlenebbe és eltompultabban, miközben szívét egyre hatalmasabb pánik kerítette
hatalmába. Ha sikoltott, vizet nyelt, ha pedig védekezni próbált az egyik jégtömb ellen, akkor
másik találta telibe…
A tiszttartó második embere szintén lobogó sörényű szürke ló hátán ült, előtte a nyeregben
meg olyan lény foglalt helyet, aki céltudatosan egy temető felé irányította az állatot. A férfi
görcsösen kapaszkodott az ismeretlen teremtménybe, de annak szörnyű, élettelen, csontos, mégis
síkos tapintása volt, és hullaszag áradt belőle. „Kapaszkodj-kapaszkodj, Faxi-Faxin lovagolunk”
– üvöltötte.
A lovas hátrafordította fejét. A törvényszolgára olyan arc vigyorgott, amely egy darabig a föld
alatt nyugodott. A lovas fejéről lecsúszott a kalapja, ő pedig betegnek érezte magát, és ordítani
kezdett, amikor megpillantotta a rémalak borzalmasan szétroncsolt fejét. A fogdmeg le akart
ugrani a lóról, de úgy tűnt, mintha karja a szörnyű lovas köré fonódott volna, ő maga pedig szinte
a lóhoz ragadt.
A legfiatalabb őr lassú észjárásával nehezen fogta fel, miért került hirtelen egy temetőbe. Noha
a közelben harang kötele lengedezett, nem tudta elérni, bármennyire kapálózott is utána. Ehelyett
könyörtelenül magához vonta a temető kellős közepén tátongó nyitott sír, lába alatt
megereszkedett a felásott föld, hiába rugdalódzott, a sírgödör alján volt, a sebesen lezúduló rögök
betemették a lábát, már a derekáig, majd a nyakáig értek, ő meg üvöltött, erre csupa föld lett a
szája, és…
A poroszló rekedt, tompa ordítással tért magához. A kunyhó közepén, a döngölt földpadlón
ült, lovaglókabátja és csizmája az arcát és végtagjait borította, majd kiköpte a szájába került
gyapjúsapkáját.
Erősen zihált rémületében. A nyitott ajtón szürke nappali fény szűrődött be. A félhomályban
mintha két pont világított volna tompán. Mintha. .. egy szempár visszfénye volna?
A két pont eltűnt.
Ott volt, ahol a foglyok. A poroszló láthatta, hogy mind a hárman továbbra is az ágyukon
fekszenek, hiszen merre mehettek volna bilincsbe verve?
A távolból szívszaggató segélykiáltás hallatszott. Csak nem a zúgó Horga folyó felől jön?
Nagy keservesen megszabadult útban levő felsőruhájától, feltápászkodott és kirohant a
kunyhóból, ugyanis mindhárom társának nyoma veszett!
A kiáltást a tiszttartó is meghallotta. Ordítva ébredt fel, érezte az esőt és az éjszakai szelet.
Vacogott a foga, és nem értette, miért fekszik a temetőben, karjával átkulcsolva az egyik sírkövet,
mintha fel akarná emelni a földről?
A myrkái temetőben volt! Vajon miképpen került ide?
Valaki gurgulázva, el-elfúló hangon ordított. Csak nem a folyóba zuhant az illető?
 A tiszttartó gyorsan talpra állt, és a pirkadatban lélekszakadva futott a Myrká és Saurba között
húzódó vízfolyás irányába.
Saurbához közeledve harmadik társát vette észre. Az őr előzőleg az istállóból elkötötte egyik
lovukat, és őrült ordítással Myrká felé próbálta kényszeríteni az állatot…
A tiszttartó akkorát vágott a törvényszolga hátára, hogy az ijedt rikácsolással tért magához.
– Gyorsan! – kiáltotta a tiszttartó. – Valaki fuldoklik.
Csakhamar mind a hárman odaértek. Közös erővel sikerült kihúzniuk a vízből társukat, aki
igazából egyáltalán nem forgott nagyobb veszélyben, bár természetesen kékre fagyott. Hason
fekve kapálózott az egyik sekély mellékágban.
Odabent a tőzegkunyhóban Gissur komoly hangon így szólt:
– Ezt nem kellett volna tenned! Minden erőmet össze kellett szednem, hogy visszatérítsem
őket a valóságba.
– Tudom, de nagyon megharagudtam rájuk.
– Ezeket az érzéseidet kordában kell tartanod – mosolyodott el az öreg boszorkánymester. –
Bár szó, ami szó, hatalmas az erőd!
Az őrök némán lovagoltak az egyre keskenyebbé váló Eyjafjardal-völgyből Sprengisandur
felé. Az éjszaka történtekről egyikük sem akart szót váltani a többiekkel.
Pocsék napjuk volt, ami akkor sem fordult jobbra, amikor leszállt az este, és az égen
előbukkant a hold. Úgy tűnt, mintha sebesen vágtató lovak hátán szellemek követnék őket, mások
pedig – talán manók – a ruházatukat rángatnák. Viszont amikor lenéztek, semmi sem volt azon a
helyen.
A következő nappalok és éjszakák során még rosszabbra fordultak a dolgok, míg végül az
őrök idegei annyira felmondták a szolgálatot, hogy a leghalkabb nesztől is összerezzentek.
Szorosan mellettük holtak lovagoltak, néhányszor még ki is tudták venni a sötétség lényeit,
máskor boldogtalan lelkek közeli, mégis távolinak ható kiáltásai ütötték meg a fülüket. Hiszen
tudták, mennyien pusztultak el a kietlen Sprengi-sanduron történő átkelés közben, viszont
sohasem hallottak arról, hogy bárki is látta volna e holt lelkeket. Akkor miért éppen őnekik, a
törvény őreinek jelennek meg?
És vajon miért dúdolnak foglyaik halkan különös énekeket?
Mind a négyen kétségbeesetten vágyódtak haza.
Az út további szakaszain különféle testi nyavalyák gyötörték őket. Egyiküknek rettenetesen
fájt a foga, a másik olyan erős hasmenést kapott, hogy halaszthatatlan dolga miatt
negyedmérföldenként meg kellett állnia. Ezen a nyílt, kopár, homokos fennsíkon roppantul
kínosan érezte magát. A harmadik törvényszolga elviselhetetlen fejfájásában csillagokat látott,
míg a negyedik, aki az első éjszakán a folyóban kötött ki, alaposan meghűlt. Úgy folyt az orra,
mint a vízfolyás, égett a torka, és forgott vele a világ. Azt kívánta, bárcsak odahaza, meleg
takarók alatt fekhetne.
A lovaknak viszont jól ment a soruk, ők a jelekből ítélve nem szenvedtek az egyre nagyobb
táplálék-hiánytól. Különösen az ifjú Móri lova ügetett elégedetten, magasra tartott fővel, ereje
teljében.
Az őrök képtelenek voltak felfogni, mi lehet az oka. Egyikük hirtelen felkiáltott.
– Ott fekszik valaki!
A törvényszolgák leugrottak lovaikról, és a földön fekvő alakhoz siettek. Amikor
megpróbálták felemelni a szegény fickót, látták, hogy már meghalt, teste pedig szemük láttára
enyészett el.
A legfiatalabb őr rémült ordításban tört ki.
Nem ez lett az utolsó felfedezésük. Útjukat halottak és haldoklók szegélyezték, a törvény
emberei pedig több félresikerült mentőakciót indítottak, mire rájöttek, hogy az egész nem egyéb
szemfényvesztésnél. Ekkortól nem álltak meg többé, és a látomásaik is abbamaradtak.
De aztán, ahogy a hold hideg fényében a Hofsjökull gleccsermezőjéhez közeledtek, az őrök jó
hangulata és harci kedve semmivé vált.
 Körbejártatták tekintetüket a végtelen, szürkéslila síkságon, és mélyen felsóhajtottak.
Ördöngös foglyok! Átkozott megbízatás!
7

Tiril mindössze egyesztendős volt, amikor Izland szeles fenyérein az előbbi események
lejátszódtak. Még néhány esztendeig megőrizte boldog arckifejezését, noha szeme néha
álmélkodásról tanúskodott.
Csak később vált egyre kiábrándultabbá. Később…
Akkor, amikor egy lompos kutya volt az egyetlen élőlény, akiben megbízott.
A serdülő lány nagyon gyakran szólt így négylábú barátjához: „Ha te nem lennél nekem, Néró,
nem bírnék élni.”
Tiril túlzott, ugyanis ahhoz a megtörhetetlen emberfajtához tartozott, amely eredendően
elutasítja az öngyilkosságot. De valóban nagyon fontos volt a számára, hogy legalább egy élő
teremtménynek gondját viselhesse, adhasson neki valamit… Az a legnagyobb dolog az életben,
ha valami hasznod van.
Úristen, mennyien magányosak a világban! A magányos lelkek értetlen kétségbeesésükben
kérdezik: „Ugyan minek élek? Hát senki sincs, akinek szüksége volna rám?” És ők sokkal
magányosabbak, mint azok, akik ezt a kérdést teszik fel magukban: „Senki nincs, aki törődnék
velem?”
Ám akármilyen jó barátja volt is Néró, nagyon hiányzott valaki, akihez segítségért
fordulhatna, és aki tanácsot adhatna neki.
Néha eszébe jutott Carla vőlegénye, aki végül elnyerte Dahl konzul jóváhagyását az idősebbik
leányával kötendő házasságához. Talán mondhatna valamit Tirilnek a nővéréről.
Csakhogy ők ketten nem ismerték egymást. Tiril néhány alkalommal társaságban találkozott
vele, Carla azonban tökéletesen lekötötte a fiatalembert. Jó, ha összesen húsz szót váltott Tirillel.
Odakint a városban természetesen sok barátra tett szert, ám a fiatal lány óvakodott attól, hogy
az orrukra kösse, milyen fullasztó az otthoni légkör. Tirilt mindig is a hozzátartozói iránti hűség
jellemezte.
Azoknak az embereknek, akiket meglátogatott, és akiken a tőle telhető módon segíteni próbált,
bizony megvolt a maguk gondja-baja! Idetartozott egy fiú, aki úgy felsértette a térdét, hogy
csúnyán begyulladt a sebe. Az ő társadalmi osztályának sohasem jutott volna eszébe orvoshoz
fordulni, hiszen a napi betevő falatot is úgy kellett összekoldulnia. Tiril volt az, aki naponta eljött
hozzá, és megpróbálta kitisztítani a sebét.
Tiril, aki minden boldogtalant megvigasztalt.
A fiú anyjával ilyenkor talán beszélhetett volna önnön kétségbeeséséről. Ám már a valódi
életkoránál húsz esztendővel idősebbnek tűnő, elgyötört asszony látványa is eltántorította a
szándékától… A szerencsétlen teremtést részeges férje kékre-zöldre verte, és állandóan ordító
porontyok kapaszkodtak rongyos szoknyájába. Jótevője csak nem terhelhette meg nyomasztó
gondjával!
Mint ahogy azt a rokonszenves férfit sem, akinek télikabátra adott kölcsön egy pénzdarabot, és
aki azóta újabb összegeket próbált kicsalni a kisasszonykából.
Természetesen megkísérelt anyjával is beszélni Carláról, de mintha falba ütközött volna.
Amikor óvatosan megkérdezte, miért nem szólt egyetlen szót sem a nővére, Dahlné kisebb
hisztériás rohamban tört ki:
„Jaj, nem értem, miért művelt ilyet velem! Bizony, szégyentelen dolog volt tőle! Folyton
magyarázkodnom kell, hogy nem én tehetek róla, és ő szégyenített meg bennünket. Valamennyi
ismerősünk előtt hírbe hozott!”
Tiril kénytelen volt dolgavégezetlenül távozni. Emiatt olyan szomorúság fogta el, mint még
soha.
 Anyja állandóan otthon tartózkodott, az úri társaságban nem akart többé mutatkozni.
Mogorván viselkedő apja gyakran a szemébe mondta, hogy a fészkes fenébe kívánja őt. Szülei
veszekedése sohasem ért véget.
Tirilt figyelték. Apja éles szemmel kísérte minden lépését, ezért a fiatal lány egész nap ki se
mozdult otthonról. Csupán reggelenként surrant ki Néróhoz, amikor mindenki aludt. Az otthoni
légkör miatti undora és szabadság utáni vágya napról napra erősödött.
Bárcsak volna valakije!
 8

A Hekla vulkán hóborította krátere fölött felkelt a nap.

A lovasok ekkor már maguk mögött hagyták Sprengisandurt, és apró szemcsés, fekete
lávamezőre értek, amely igencsak megviselte a lovak patáit. Madártávlatból nézve sima,
koromfekete síkságon haladtak, amely egészen a távoli hegyekig nyúlt.
Thjórsár völgyén lovagoltak keresztül, ahol a talaj a Hekla megannyi kitöréséről tanúskodott.
Az ifjú Móri tekintetében nyugtalanság jelent meg. A két másik fogoly észrevette, hogy
valami nyomasztja a fiút, és kérdőn nézett rá.
– Házak felett lovaglunk – mormogta a kamasz.
– Pszt, fiam – intette Gissur. – Egyébként igazad van. Ezen a helyen sok pompás gazdaságot
temetett be a Hekla kitörése az Úr 1404. esztendejében.
– Mi mindent tudsz! – jegyezte meg lenyűgözve Helga.
– Úgy tűnik, Móri sok mindent felfog. Nagyszerű fiúnak adtál életet – mondta halkan Gissur.
Az öreg boszorkánymester lopva körülnézett, azonban egyik őrük sem hallhatta őket.
– Fiatal kora miatt elkerüli a büntetést – mormogta Gissur. – Csak azért vitték el veled, hogy
ne szakadjon el az anyjától. Inkább nem válaszolok rá, emberbaráti cselekedetnek tartom-e, vagy
éppen az ellenkezőjének.
– Te viszont nem úszod meg – mondta Helga. – Minden bizonnyal én sem.
A két felnőtt elhallgatott, miközben ugyanarra gondoltak mindketten: őket megbüntetik, de az
igazi bűnöst nem.
Gissur felidézte magában a Myrká mellett bemutatott hihetetlen erejű varázslatot.
– Örökölte anyai nagyapja képességeit – jegyezte meg halkan.
– És még inkább a dédapjáét – bólintott Helga.
– Úgy van. Mondd csak, mi igaz abból, hogy Hólarban titokban elolvasta a Szürke Pergament!
– Sok. Az elvakultsága megrémít. Tényleg olvasta a könyvet!
– Én is így gondolom. De ne aggódj, gyerek még! Viszont nem kellene ilyen veszedelmes
könyvet őrizni abban az iskolában, ahol a jövendőbeli papokat képzik. Hiszen a könyv azelőtt a
régi, felszámolt Fekete Iskolában volt. Hiába állítják, hogy „megbízhatóan zár alatt tartják”, az a
zár a jelekből ítélve mégsem megbízható. Mit gondolsz, megértette a rúnák értelmét?
– Úgy tűnik, igen.
Gissur felsóhajtott. Ki tudja, nem volt-e árnyalatnyi irigység abban a sóhajban?
– Mindenesetre nagyon jó, hogy a másik két könyv a föld alatt van, és régen elenyészett. Egy
ilyen beavatatlan ifjú kezében túlságosan veszélyesek lettek volna.
– A Vörös Pergamenre és a másik Szürke Pergamenre gondolsz? Hát igen, minden tőle
telhetőt elkövetett, hogy a hólari temetőben megkaparintsa a Vörös Pergament. Kész szerencse,
hogy kudarcot vallott a próbálkozása! Buta fiú – mosolyodott el szelíden Helga. – De tényleg
beszélt a másik Szürke Pergamenről, amelyet a vén remetével együtt temettek el.
– Hogyne, a skálholti temetőben. Nagyon jól tudom követni a fiad gondolatmenetét, mert
ifjúkoromban én is ezen törtem a fejem. Aki a három könyv rejtett bölcsességének birtokában
van, azé az élet titkának kulcsa. Jó, hogy a két utóbbi könyv mindörökre hozzáférhetetlen. Ugye,
elmondtad neki, kár tovább keresnie őket?
– Persze. Beletörődött az első, ostoba kísérlet kudarcába.
A két felnőtt nem látta, milyen hamisan mosolygó pillantást vet rájuk az ifjú Móri.
Gissur megállította a lovát, és bevárta a fiút.
– Meg kell próbálkoznod a szökéssel, Móri. Addig menekülj, amíg módod van rá!
– Majd később – mondta tömören a fiú.
– Később már túlságosan késő lehet. Nem akarom, hogy lásd, miként büntetik meg anyádat.
 – Én sem akarom. Addigra már messze járok. Ők pedig azt mondják, nem kap súlyos
büntetést.
– Merre szándékozol indulni?
– Kaldidalur irányába…
– A számkivetettek vidéke felé…
Gissur bólintott. Amúgy sohasem kételkedett benne, hogy Móri egérutat nyer. Amikor eljön az
idő, majd fedezi a fiú szökését.
Mórinak mégis igaza van. Itt, Thjórsárdalur nyitott völgyében nincs lehetőség a menekülésre.
Gissur nem tudta, hogy Móri előbb a skálholti temetőt akarja szemügyre venni.
A fiú sötét szeme felizzott, amikor a sírkertre gondolt.
Oda temették a második Szürke Pergament.
Skálholt azonban csalódást okozott az ifjú Mórinak. A kietlen síkságon magányosan álló
templomot csak a távolból látták. Még az épület közelébe sem juthattak. A tiszttartó és emberei
számára már nagyon sürgőssé vált a dolog, minél előbb meg akartak szabadulni oly terhes
foglyaiktól. A püspök mondhatott, amit akart, nem ő küzdött a boszorkánysággal odakint a
pusztaságban!
Móri különös szeméből fanatikus elszántság áradt, amikor a messzeségből felbukkanó
templom felé pillantott.
Az épületet házak apró csoportja vette körül, amúgy semmi sem látszott a vidéken.
Abban a temetőben nehéz lehet észrevétlenül ásni.
Móri a tizenhárom éves kamaszok elfogult fantáziájával megfeledkezett arról a tényről, hogy a
földben a könyv ugyanúgy elrothad, akárcsak tulajdonosának halandó porhüvelye. Biztosra vette,
mindössze csak ásnia kell, és napvilágra hozhatja az elrejtett pergameneket. Nem
semmisülhetnek meg, hiszen annyi varázslatot tartalmaznak!
Skálholt felett már lenyugodott a nap, amikor elhaladtak a település mellett, a fogdmegek
mégis tovább akartak menni. Ezekkel a szörnyű foglyokkal nem óhajtottak együtt tölteni még egy
teljes napot. Így tehát éjszaka is folytatták az utat, amiből már nem sok volt hátra. Csodálatos
lesz, ha rács és lakat mögött tudhatják őket!
Képtelenek voltak megérteni, mitől csillog olyan szépen lovaik szőre, miért nem állnak ki a
bordáik, és miért olyan vidámak! A törvényszolgák saját lovai a jelek szerint jobban
megszenvedték a nélkülözésekkel teli utat, bár amúgy ők is váratlanul jó formában voltak. A
fogdmegek kiszipolyozott emberroncsoknak érezték magukat. Az éhezéstől szürkéssé vált a
bőrük, szédültek, betegségek gyötörték őket, testüket sebek borították. A foglyokon is látszott,
mennyire beesett a szemük és milyen kimerültek.
No de a lovak…?
Móri Gissur mellé léptetett.
– Hamarosan eltűnök.
– Hogyan gondoltad?
– Kis idő múlva pihenőt kell tartanunk. Van egy álmot hozó amulettem…
– Honnan tettél szert rá? – sziszegte félig hangosan Gissur. – És miért nem használtad előbb?
– Látni akartam Skálholtot. De nem volt ott semmi különös. Most pedig mind a hárman
megszökünk.
– Nem megy. Hiszen Helgát és engem vasra vertek, te azonban szabad vagy.
– Utána minden tőlem telhetőt megteszek értetek – bólintott Móri.
– Erre nem lesz szükség. Helgát meg engem csupán néhány korbácsütésre fognak ítélni –
hazudta az öreg boszorkánymester.
A fiú nem értette meg, milyen reménytelen a két felnőtt helyzete, különösen a Myrká melletti
meggondolatlan varázslás után. Az idős férfi még aznap hallotta a tiszttartótól, hogy Helgának és
neki, Gissurnak valószínűleg máglyán kell befejeznie életét. A törvény embere szerint – aki nem
is sejtette, ki okozta Myrká közelében az őrök rémlátomásait – mind a ketten túlságosan
veszélyesek. Gissur pedig nem akarta elárulni az igazságot, mert a fiú megmenekülhet, és
továbbviheti a hagyományt, ha eléggé merész és okos ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon.
És a fiú még hatásosabb tulajdonsággal rendelkezett: a rejtett dolgok ismeretével. Micsoda
rendkívüli adottság, hogy látta és láthatóvá tette Sprengisandur egykori áldozatait!
– Mondd csak, Helga – mondta halkan Gissur. – Hogy is volt apád és nagyapád hagyatékával?
Velük együtt a könyveiket is megégették?
Helga lehalkította a hangját, mert most veszélyes dolgokról váltottak szót.
– Nem. Akkor már Thurídurnál, apám nővérénél voltak. Sok évvel ezelőtt eljött hozzánk
Skagafirdibe, és átadta őket nekem. Maga a nagynéném nem tudta vagy nem merte magánál
tartani a könyveket, de nem akarta, hogy elvesszenek.
Gissur vonakodott feltenni a következő kérdést, így Helga segített rajta:
– Igen, Móri mindegyik könyvet olvasta. Kívülről tudja őket, minden egyes szavukat,
valamennyi titkos jelüket ismeri. Felmenőim nem tartoztak ugyan a boszorkány mesterek
legjavához, mégsem lehetne kontárnak nevezni őket.
– Tudom. És… most hol vannak a könyveik?
– Amikor rájöttem, mit művelt a fiam, és fülembe jutott, hogy Hólarban kívülről megtanulta az
egyik Szürke Pergament, minden könyvet elégettem. Hiszen jó részüket magam is ismertem, és
egyáltalán nem tetszett, hogy serdületlen fiam oly buzgón tanulmányozza a titkos tudományokat.
– Értem. Helga… Gyakran töprengtem, vajon ki az apja?
– Ne kérdezd, úgysem mondom meg – válaszolta gyorsan az asszony.
– Ugyan, ugyan. De… ha nem tévedek, birtokában volt a rejtett tudásnak.
– Nem tévedsz. Ő is közénk tartozott. Talán több is volt nálunk – suttogta gondolataiba
merülve Helga.
Gissur bólintott, és kissé lelassította lovát, hogy zavartalanul törhesse a fejét.
Közben felidézte magában, mi mindent hallott Kaldidalurról.
A kietlen völgy minden időkben a törvényen kívül élők menedékéül szolgált. Története a
mondák messzi homályába veszett. Gissur sohasem járt arrafelé, ám tudta, hogy ezen a helyen
senki sem önként lakik, főleg télen nem. Más évszakokban is gyakran sötétség és köd honolt a
csapadékos, szeles vidéken. A lávával borított, kopár magaslatokon magányos ösvény kígyózott
végig. Aki erre vetődött, sehol sem rejtőzhetett el a metsző szelek elől. A völgy legészakibb
csücskében, az úttalan lávában a jókora Surtshellir-barlang nyílott, jó néhány bujdosó mentsvára.
A belsejében található csontmaradványok korábbi idők számkivetettjeiről regéltek, akik itt húzták
meg magukat. Ezek a kemény, veszélyes fickók egy falat kenyérért ölni voltak képesek. Gissur a
kopár út mentén húzódó, késpenge vékonyságú hegyekről is hallott, s a fekete lávában különös
színfoltokat alkotó sárgászöld moháról. Ugyancsak tudta, milyen kőhalmokat állítottak errefelé
azok, akiket erre vetett balsorsuk. Megmenekülésükért hálából emelték őket, vagy pedig a láva és
kő borította egyhangú fennsíkon át vezető szerencsés út érdekében végzett bűvös erejű
szertartásokhoz szolgáltak.
A hasadékokban ragadozó állatok bömbölése és az ott meggyilkolt vagy elpusztult
számkivetettek kísérteteinek jajveszékelése hallatszott.
Vajon Kaldidalurba lehet-e küldeni egy serdületlen fiút, aki félig gyerek még?
Szükség volt rá. Móri többé nem akarta eltitkolni, miféle képességek birtokában van. Akkor
viszont biztos, hogy halál fia.
Gissur és Helga egyaránt a varázslás művészetének fennmaradását kívánta. Minthogy annyi
boszorkánymester végezte könyveivel együtt a máglyán, egyetlen reményük a fiú volt.
A jelek szerint a tiszttartó még pihenésre sem akart időt szakítani. Ekkor már Thingvellir
mezeje felé közeledtek, és a törvény embere a távolban meglátta az Allmannagjá-hasadék magas,
csipkés szirtjeit.
Mórinak nyilvánvalóan ugyanez járt az eszében.
– Most már nem lesz sötétebb – mondta csendesen. – Hamarosan virradni kezd, keleten
világos csík ült ki az égbolt aljára.
 – Én is látom. Ha szökni akarsz, most kell megtenned. De hogy látsz hozzá?
– Előbb elbúcsúzom tőletek. Hamarosan viszontlátjuk egymást. Minden jót, anyám! Mihelyt
tudok, a segítségetekre sietek.
– Most nem szökhetsz meg! Négyen vannak, és…
– Elhomályosítom a tekintetüket.
– Varázslattal? – kérdezte Gissur.
– Igen.
Az öreg boszorkánymester megborzongott, majd felsóhajtott és így szólt:
– Segítek neked.
– Én is – mondta Helga. – Ég veled, fiam! Vigyázz magadra!
– Ti is! Hamarosan eltűnök.
Némán lovagoltak tovább. A két felnőtt varázsló csakhamar meghallotta, hogy Móri furcsa,
egyhangú dalt kezd dúdolni. „Ezt vajon honnan tanulta?” – kérdezte magában Gissur, de legjobb
tudása szerint csatlakozott a fiúhoz. Példáját Helga is követte. Különböző dallamot és nem
egészen azonos szöveget énekeltek ugyan, céljuk mégis közös volt.
A Thingvellirtől keletre elterülő magaslatokra boruló néma, rejtélyes éjszaka csendjébe Móri
és a két felnőtt mormogó énekbeszéde vegyült:
„Hunyj ki, hunyj ki, fekete éjszaka! Szállj mindenki szemére. Ne lássák, amit látnak. Lássák,
mi a semmi.”
A tiszttartó és emberei a szemüket dörzsölgették. Körülöttük minden oly sötétté, ködössé és
homályossá vált. Lóháton ülő foglyaik jókora, elmosódott árnyakként hol itt, hol ott bukkantak
fel. Előbb hárman voltak, csakhamar ketten, aztán négyen, vagy talán még többen? Mintha
mellettük lovagolt, majd eltávolodott volna valaki, és…
Nincsenek-e most ketten?
A tiszttartó magához hívta embereit, akik gyorsan hozzásiettek.
– Nem veszett el az egyik?
– Azt hittem, egy negyedik boszorkánymester csatlakozott hozzájuk, de azután nyoma veszett.
– Én többet is láttam belőlük!
– Ne beszéljetek össze mindenféle sületlenséget! Állítsátok meg őket!
A sűrű homályban patadobogás hallatszott.
– Tényleg ketten vannak – kiáltotta az a fogdmeg, aki beérte a foglyokat. – A fiúnak nyoma
veszett.
– Mintha… Nem lehet! Ebben a feneketlen sötétségben nem látom. Olyan fekete, akár a föld.
Tulajdonképpen hol a pokolban járunk? Azonnal kapjátok el!
Az állatok fel-alá loholtak, mert megzavarták őket az összevissza adott parancsszavak. Helga
és Gissur némán ült mozdulatlan lova hátán. Nem árulták el, milyen aggódás gyötri őket. A
tiszttartó kérdéseire csak a vállukat vonogatták. Semmit sem láttak, hiszen olyan sötét van…
– Mit énekeltetek az előbb? – kérdezte gyanakodva a törvény embere.
– Csak egy zsoltárt.
– Köszönöm szépen az ilyen zsoltárt! Megeszem a kalapomat, ha ez zsoltár volt. Nem
találjátok a kölyköt? – ordította magából kivetkőzve alárendeltjei felé.
– Mintha a föld nyelte volna el. –Átkozott boszorkány fattya! Valahol erre kell lennie.
– Pedig kerestük, tiszttartó úr. Nincs itt.
– És olyan lovon ül, amely a jelekből ítélve nem szenvedett nélkülözést a kősivatagban –
sziszegte a foga között a törvény és rend őre. – Akárcsak a többi ló. Csak minket sújtott az éhség.
Mi ez, ha nem varázslat?
– Nem volt varázslat – mondta Helga és büszkén felszegte a fejét. – A fiam a lovaknak adta
azt a hitvány útravalót, amit kapott, mert vérzett a szíve a szegény párákért.
– Hát ő maga mit evett? Nehogy már azt meséld be nekem, hogy puszta levegőn élt!
– Nem, de vizet ivott a folyókból.
 – Igen, sokat ivott… – a tiszttartó bosszúsan egyenesedett ki a nyeregben. – Fogd be a szád!
A rejtett lávahasadékokban süvített az éjszakai szél. A messzi távolból lódobogás hallatszott,
ám a széllökések gondoskodtak róla, hogy egyikük se tudja eldönteni, melyik irányból jön a zaj.
A fiú üldözésével fel kellett hagyniuk.
Helga behunyta a szemét, és megkönnyebbülten fellélegzett.
9

Bergen, Norvégia
A Tirilhez hasonló, jó családból származó leányok esetében elképzelhetetlen dolognak
számított, hogy hajnalban és késő este a város utcáin csatangoljanak. Ő azonban ilyenkor mindig
egyszerű, sötét köpönyeget húzott hosszú szoknyája fölé. Úgy tűnt, mintha a bergeni lakosság
számára az úri kisasszony az utcaképhez tartoznék. A barátságos tekintetű, élénk, ragyogó szemű
lány mindenkinek biccentett, akit csak megismert.
Az embereken nem látszott, tudják-e, kivel találkoztak össze. Nem éreztették vele, hogy
megismerik az uborkafára felkapaszkodott Dahl házaspár leányát. Ő nem volt olyan fennhéjázó,
mint a konzul és hitvese. Az egyszerű fiatal nőkhöz hasonlóan öltözött. Lehetett volna akár
valamelyik halkereskedő kifutólánya vagy munkából hazafelé tartó sütőasszony.
Köztudomású volt róla, hogy ő a kóbor kutyák gyámolítója. Az ilyen lányt nem bántották.
Gyorsan elterjedt a híre, hogyan kergetett meg szégyenletesen két férfit a vad ebek falkája.
Tudták, miképpen oson ki ilyen gyakran hazulról, amihez hasonlót a jobb családok
gyermekeinek egyáltalán nem illett művelnie. Egyik jó barátjának, aki történetesen piaci kofa
volt, elárulta, hogy az ablakból lemászik a hátsó udvarba, majd onnan egy keskeny sikátoron át
settenkedik ki.
Az utóbbi időben barátságos mosolyát beárnyékolta a szeme sarkába kiülő szomorúság. Az
alsóbb néposztályokba tartozó védencei tudták az okát. A jóságos kisasszonyka szépséges nővére
meghalt. Hivatalosan balesetről volt szó. Ám a jól értesültek mást hallottak…
A visszataszító ember harmadszor is eljött. Dahl konzul előzőleg néhány napra eltávozott a
városból (nyomban kellemesebb hangulat támadt a házban), amikor pedig visszatért, leginkább
nagy, kövér macskára emlékeztetett, aki éppen egy pompás egeret nyelt le.
A konzul most is az előszobában fogadta a hívatlan vendéget. Tiril úgy vélte, nagyon különös,
hogy a zsíros parókájú férfi mindig akkor jön, amikor nincs otthon az anyja.
A lány szokása szerint kihallgatta beszélgetésüket. Igazából nem volt kíváncsi természetű, ám
a kis ember láttán borsódzott a háta, és úgy érezte, ettől az alaktól óvakodnia kell.
A korábbiakkal ellentétben most nagyon kedélyes volt a hangulat. Apja vállon veregette az
ellenszenves látogatót, punccsal kínálta, Tiril pedig látta, miképpen cserél gazdát egy halom pénz.
„Milyen remek, hogy apa fizetni tudott! Legalább megszabadultunk ettől a visszataszító
alaktól!”
Anyja christianiai barátainál tartózkodott, de a lány úgy hallotta, hamarosan visszatér. Ennek
nagyon örült, mert valamilyen módon borzalmasnak érezte, hogy egy fedél alatt kénytelen
tartózkodni az apjával.

Dahl konzul a tükörbe pillantva látta, hogyan remegnek az ujjai.

Már régen érezte így magát.
Friss bárányhús. Tiszta. Ártatlan. Az övé!
Csodálatos lesz megrontani.
És minden joga megvan hozzá!
Bár ez nem olyan, mint a másik, az ő kis babácskája.
Elfintorodott az emléktől. Hogy ilyet műveljen! Milyen rút halál!
 De megértette az indítékát. Ő maga fordított hátat neki, mert új lehetőségeket fedezett fel.
Viszont így szólt hozzá: „Menj csak férjhez ahhoz a tudatlan tejfelesszájúhoz! Többé semmi
dolgom veled.”
Természetesen kétségbeesésében ugrott ki a padlásról, amiért ő, Dahl konzul, kiadta az útját.
Ugyan mit képzelt a kis liba? Talán mindkettőjüket megtarthatja? Hiszen tudnia kellett, hogy
neki sohasem kell olyan, akit más is mohón a magáévá tesz. Vajon nem súgta előzőleg a fülébe?
Többé nem keresi fel a felesége hálószobáját, mert tisztátalanná vált, már nemcsak az övé.
Netán féltékenységből dobta el magától az életet? Amikor észrevette, milyen érdeklődést
tanúsít a húga iránt?
Talán ez a helyes válasz.
Dahl tetszéssel pillantott a tükörbe. Valóban vonzó férfi. Szép, sötét a szeme. És milyen
előkelő vonalú az orra! Tisztára a királyé… Mindenki láthatja, mennyire gazdag, hiszen
megengedheti magának, hogy a legfinomabb és legzsírosabb ételeket fogyassza. Parókában
ellenállhatatlan. És nélküle…?
Kipróbálta, miként fest hajadonfőtt.
Így is elmegy.
Dahl elfordult a tükörtől. A fiatal, romlatlan Tirilnek már a gondolata is bizonyosfajta
érzéseket keltett benne, tehát meg kellett igazítania a ruháját.
Tiril dundi, fiús gyermekből fiatal nővé serdült. Idomai kiformálódtak.
A házban csak Tiril meg ő tartózkodott. Dahl a felesége legjobb parfümjével fecskendezte be
magát, majd óvatosan kinyitotta az ajtót.
A lány a nappali szobában ült és olvasott. Még hogy olvas? Vajon ki tanította rá? A lányoknak
nem volna szabad olvasniuk, nem nőhöz illő.
Ettől eltekintve szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Sima, egyenes szálú, lesimított,
csupán félhosszúra növesztett haját persze továbbra is szánalmasnak vélte, de talán parókát
vehetne fel! Mostanában a magasra tornyozott, finom vendéghaj jött divatba. Vehetne neki egyet,
így senki sem mondhatná, hogy Dahl konzul fukar a… családjával szemben.
Bizony, milyen formás lett! Sokkal formásabb, mint az idősebb valaha is volt. Az igazat
megvallva a két lány megjelenése igencsak különbözött. Persze miért is hasonlítottak volna
egymásra?
Dahl szája szögletében titokzatos mosoly jelent meg. Most már korlátlanul pénzhez juthatott.
Miért nem gondolt korábban erre a páratlan lehetőségre!
A konzul Tiril vállára tette a kezét. A fiatal lány felugrott ültéből.
– Csss, tyutyutyu – mondta csendesen, hízelegve a férfi. – Csak én vagyok az.
Az érintés hihetetlenül felizgatta. Talán azért, mert ez idáig nem tekintette nőnek. Azelőtt
mindig csúf, tenyeres-talpas gyerek volt. De most… óóó!
Dahl konzulnak mély lélegzetet kellett vennie. Alig bírta fékezni hangja remegését.
– Hogy vagy, kislányom? – kérdezte gyengéden. – Hiányzik Carla?
– Igen.
– Nekem is. Gyere ide, ülj a papa ölébe, úgy, mint régen! Utána a mi szeretett Carlánkról
beszélgethetünk.
– De hiszen… – nevetett fel elképedve Tiril. –Most csak nem ülhetek az öledbe! Már túl nagy
vagyok hozzá.
– Ugyan, ugyan, meglátod, milyen jó lesz. Carla még ebben az évben is az ölembe ült. (A
törékeny Carla néma könnyeiről inkább nem ejtett szót.) No, gyere már!
Tiril összevont szemöldökkel vonakodott eleget tenni a felszólításnak. Kellemetlenül
feszélyezve érezte magát. Vajon miért? Ostoba lány! Nem fogja fel, hogy ő nem bír tovább
várni? Nem érzi, mennyire forr a vére? A keze enyhíteni tudja ugyan…
E pillanatban becsapódott a ház kapuja.
– Halló! Van itthon valaki?
 Az ördög vigye el! Mit keres itthon a felesége? Hiszen még…
Dahlné belépett a szobába.
– Valamivel előbb indult a postakocsi. Nocsak, Tiril, itt ülsz és olvasol? Nem tesz jót, csupa
szarkaláb lesz tőle a szemed. Hát, te, Carl? Csak nem a kertben futkostál? Rákvörös vagy, és
csuromvizes az arcod. Vigyázz a szívedre, hallod-e!
„Inkább te vigyázz magadra, ostoba nőszemély!” – gondolta bosszúsan a ház ura. Így ez a
lehetőség füstbe ment. Majd csak jön másik!
10

Az Úr 1706. esztendejében volt a skáholti latin iskolában egy fiatalember, aki csaknem
befejezte lelkészi tanulmányait. Vogsósból származott, és nagy Eiríkur Magnússonnak hívták.
Ez az Eiríkur ismerte a helyi temetőben elhantolt agg remete történetét. Addig érdeklődött
utána, míg végül mindent megtudott róla. A Biskups-tungurból idejött, hihetetlenül magas kort
megélt vén különc mesterien ismerte a régi, helyesebben szólva ősi néphiedelmeket. Két
dologhoz mindennél inkább ragaszkodott: szerető gondoskodással felnevelt üszőjéhez és egy
bizonyos könyvhöz, amelynek tartalmát rajta kívül senki sem ismerte.
Természetesen a második Szürke Pergamenről van szó.
A hőn vágyott kéziratról. Móri például ez idő tájt ismerte az első Szürke Pergamen tartalmát.
A varázskönyvek kétharmada azonban még hátravolt: a második Szürke Pergamen és a mindent
felülmúló Vörös Pergamen.
Móri felől azonban évek óta senki sem hallott.
Eiríkur egyre a Szürke Pergamen felől tudakozódott.
A remetét a skálholti temetőben helyezték örök nyugalomra, miután azt kérte a püspöktől,
hogy az üszőt és a könyvet is tegyék mellé a sírba – különben mindnyájan pórul járnak.
Eiríkur Magnússon tudta, annak idején teljesítették az aggastyán végakaratát. Ez a tény nem
hagyta békén. Mint oly sok más embert, őt is hatalmába kerítette a Szürke Pergamen
birtoklásának vágya. Két társával, Magnússzal és Bogival, akikről semmi mást nem tudni,
rendkívüli dologra vállalkozott.
Nem maradt fenn pontos beszámoló arra nézve, miképpen sikerült megidézniük sírjából az
öregembert, és szert tenniük a könyv legrégibb részére. Eiríkur ugyanis következetesen
megtagadta, hogy szót ejtsen a dologról, két társa pedig más okból hallgatott.
A fennmaradt oldalakból összeállították a könyvet, amelyet megint csak Szürke Pergamennek
neveztek el. A kötet sokáig a skálholti iskolaépület asztalán feküdt.
A könyv híre titokban szájról szájra járt, talán a kocsmákban, talán titkos összejöveteleken.
Ekkoriban ugyanis új növendék kezdte meg tanulmányait a skálholti latin iskolában, aki nem
mutatott különösebb érdeklődést a papi hivatás iránt. Senki sem ismerte közelebbről, tanulótársai
pedig igencsak féltek tőle. Kócos, sötét haja alól elővilágló feketésbarna szemében fanatikus tűz
lángolt. Amúgy szegénysorú ifjú volt, csupa fagysérülés a keze, hosszú sebhelyei pedig ragadozó
állatokkal vívott küzdelmekről árulkodtak. Mórinak nevezték, de többet nem tudtak róla, bár nem
is akartak. Erős személyisége és rejtett lobogása távol tartotta őket.
Neve nagyon illett rá. Leginkább a földből előbukkant lényre, a sötét lápokból felemelkedett
halottra emlékeztetett. Veszélyes volt, vad, alattomos, kíméletlen szépségét alig lehetett elviselni.
Egyszerre csalogatott, taszított és keltett részvétet.
Némelyek azt állították, látták, amint Móri többször – nappal csakúgy, mint éjszaka –
belopakodik abba a tanterembe, amelyben a Szürke Pergament őrzik. Persze szóbeszéd is lehetett
az egész. Hiszen az ifjú frissen került az iskolába, és természetesen nem mert volna ilyesmit
művelni, a könyvet pedig az órák végeztével elzárták. Bizonyára Eiríkurt látták.
Sohasem jutott eszükbe, hogy Móri esetleg olyan varázslatok birtokában van, amelyek feltörik
a zárakat.
Rövid idő múlva híre ment, hogy Eiríkur a fekete mágiát műveli. A püspök magához hívatta.
Megmutatta neki a Szürke Pergament, és megkérdezte tőle, tudja-e, mi áll a könyvben.
 Eiríkur a kötetben lapozgatva ártatlan képet vágva így felelt: „Egyetlen betűjét nem ismerem.”
Meg is esküdött rá, majd hazautazott, ugyanis végzett pap volt, akinek nem kellett tovább
Skálholtban időznie.
Később valamelyik barátja előtt bevallotta, hogy a könyv betűit töviről hegyire ismeri.
Egyetlen betű kivételével mindegyiket ismerte – így nem esett a hamis eskü bűnébe! Barátja
lelkére kötötte, ne árulja el ezt, amíg ő, Eiríkur az élők sorában van.
Eiríkur tiszteletest titokban sok ifjú kereste fel azzal a kéréssel, vezesse be a fekete mágia
rejtelmeibe. A tudós férfiú azonban nagy igényeket támasztott. Különféle módokon tette próbára
a jelentkezőket, és csak azokat fogadta tanítványául, akiknek oktatásában kedvét lelte. A
szerencsés kiválasztottak bizony kevesen voltak.
A paplakba a latin iskola Mórinak nevezett új növendéke is beállított, és arra kérte a lelkészt,
hadd tanulhasson tőle fekete mágiát. Eiríkur tiszteletes elgondolkozva nézett a szép, sajátos
módon lenyűgöző arcba, és így szólt:
– Maradj itt vasárnapig, akkor gyere velem Krysuvikba. Utána megmondom, tanítványomul
fogadlak-e vagy sem.
Vasárnap együtt lovagoltak ki, de amikor a homokborította síksághoz értek, Eiríkur tiszteletes
így szólt:
– Otthon hagytam a kézikönyvemet. A vánkosom alá tettem. Menj vissza érte, de
semmiképpen se nyisd ki!
Móri visszalovagolt a könyvért, de amikor az előbbi helyre ért vele, felülkerekedett a
kíváncsisága. Kinyitotta a könyvet, mire rengeteg kisördög jelent meg, és azt kiabálták:
– Mit tegyünk, mit tegyünk?
– Fonjatok kötelet a homokból! – vágta rá Móri. Az ördögfiókák engedelmeskedtek neki, a
fiatalember pedig továbblovagolt, és beérte a papot, aki ekkor már a lávamezőn járt. Eiríkur
átvette tőle a könyvet, és így szólt:
– Kinyitottad.
Móri tagadta, hogy így lett volna, majd terv szerint haladtak tovább.
Eiríkur tiszteletes a visszaúton megpillantotta az ördögfiókákat, akik a homokban ülve kötelet
fontak.
– Tudtam, hogy kinyitottad, ifjú barátom, hiába is tagadtad. Viszont nagyon ravasz megoldást
választottál, ezért érdemes lehet megpróbálkozni a tanításoddal.
Így fogadta Eiríkur tiszteletes tanítványául az ifjút. Eiríkur vogsósi működéséről sok történet
kering, de mi itt csupán néhányat mondunk el.
Egyszer télen utasok állítottak be a vogsósi paplakba. Többen közülük bőségesen ellátták
szénával a lovukat, de utána fizetés nélkül távoztak.
Ám amikor másnap reggel a folyó torkolatához értek, a lovaik inni kezdtek. Bármennyire
ösztökélték őket a továbbhaladásra, nem mozdultak, csak mohón lefetyelték a vizet.
Amikor Eiríkur tiszteletes meghallotta az egyik embertől a faluban, hogy az utasok elakadtak a
folyónál, azonnal odament és így szólt:
– A vogsósi szénától nagyon megszomjaznak a lovak. Jobban teszitek, ha legközelebb nem
ezzel abrakoltatjátok őket.
Ezután az utasok belátták, hogy nem viselkedtek helyesen, és kárpótolták a tiszteletest.
Barátokként váltak el egymástól, Eiríkur pedig állandóan vele lévő tanítványával hazaindult.
Móri a hideg téli napon elismerő pillantást vetett a papra.
– Tulajdonképpen ki vagy te, Móri? – kérdezte Eiríkur tiszteletes. – Milyen idős vagy?
A fiatalember vállat vont.
– Nem tudom pontosan. Talán húszéves, talán több, talán kevesebb. Az igazi nevemet
elfelejtettem, mert mindig Mórinak hívtak. A másik nevem Helgasson, és jó család sarja vagyok.
Az utolsó szavakat némileg dacos hangon ejtette ki. A pap gyors pillantást vetett rá.
 – Biztos vagyok benne, hogy jó családból származol – mondta lassan Eiríkur tiszteletes, mert
mind a ketten ugyanazt a jelentést tulajdonították a szónak. – És a szüleid?
– Apámat sohasem ismertem, de úgy tudom, a rejtett nagyok közé tartozik. Anyámat a
legkegyetlenebb módon ölték meg, akárcsak anyai nagyapámat és dédapámat.
– Elárulnád a nevüket?
Móri megmondta, hogy hívták őket, mert megbízott a lelkészben.
A pap a nevek hallatán elmosolyodott.
– Tehát a Kirkjubólba valósi Jónssonok utóda vagy? Akkor valóban a megfelelő nemzetségből
származol.
– Úgy hallottam, nem részesültek az őket megillető elismerésben.
– Az idősebb és az ifjabb Jón Jónsson iskolázatlan ember volt. Mégsem férhet kétség hozzá,
hogy a kiemelkedő boszorkánymesterek közé számítanak.
– Azt is hallottam, hogy ártatlanul haltak meg.
– Jón tiszteletesnek bizonyára nem volt ki a négy kereke – jegyezte meg szárazon Eiríkur. –
Ártatlannak azért mégsem nevezhetjük őket! Értették a dolgukat. Hogyan kaptad a Móri
ragadványnevet? Helyesebben szólva mikor? Mindenki láthatja, hogy jogosan viseled, de vajon
mióta?
Móri félrefordította az arcát.
– Születésemkor anyám az ismeretlenhez fordult – válaszolta halk, elgyötört hangon. – Azt
hiszem, bizonyosfajta földdel siettették a szülést, sőt, egy olyan emberi lény is segédkezett, aki
átlépte az élet és a halál határát. Legalábbis így mondják – tette hozzá gyorsan. – Természetesen
üres fecsegés az egész!
– Persze – mondta kifejezéstelen arccal Eiríkur tiszteletes, és oldalról lopva a fiatalemberre
nézett.
Utána nagyon elkomorodott az arca.
– Hallottam anyádról, Helga Jónsdottirról. Rút gaztettet követtek el vele szemben, amikor
megégették, hiszen nem csinált mást, mint hogy betegeket gyógyított.
– Én tehetek róla – felelte Móri olyan gyorsan, hogy Eiríkur belátta, mennyire gyötri az emlék.
– Gyermeteg elbizakodottságomban meg akartam rémíteni a tiszttartót és a fogdmegjeit.
– Felejtsd el – terelte Eiríkur másra a szót. –Amúgy is máglyán végezte volna, hiszen régóta
nem akadt olyan boszorkány, akit megbüntettek. Nos, ifjú Móri, most legalább tudjuk, hányadán
állunk. Jól jegyezd meg mindazt, amit a házamban látsz!
– Úgy lesz – válaszolta nyugodtan Móri.
Egy éjszakán szerelmi bánatban szenvedő férfi kereste fel Vogsóst, mélységes kétségbeesést
érzett, mert szíve választottja elutasította. Megkérdezte a papot, tud-e segíteni rajta.
– Nem – válaszolta Eiríkur tiszteletes. – De ha már idejöttél, aludj a házamban, én még
fennmaradok egy kicsit.
Az ifjú Móri megkérdezte, mi baja a vendégnek, de a pap azt felelte, túl fiatal még ahhoz,
hogy megértse. Mórinak szintén azt tanácsolta, feküdjön le.
Azon az éjszakán kopogtattak, mire Eiríkur tiszteletes úr ajtót nyitott. A késői látogató egy
fiatal lány volt, aki csupán pendelyt viselt, és bőrig ázott a szakadó esőben. A hidegtől félholtan
vacogva kért éjszakára szállást a paptól. A lelkész beljebb tessékelte és megkérdezte, miképpen
jutott ide.
– Félig levetkőzve kimentem a házból a mosott ruháért, mert eleredt az eső. Ám eltévedtem a
sötétben, végül pedig itt kötöttem ki.
– Roppant kínos helyzet – állapította meg Eiríkur tiszteletes. – Tele van a ház, nincs üres
hálóhely. Hacsak nem vagy hajlandó a túlsó sarokban lévő ágyon osztozni – e szavakkal oda
mutatott, ahol a vendég feküdt.
A lány azt felelte, inkább odafekszik, mint hogy megfagyjon, és a férfi mellé bújt az ágyba.
Megismerték egymást, és a legjobb egyetértésben töltötték az éjszakát. Az ifjú Móri, akit még
nem perzselt meg a szerelem tüze, csodálkozva fülelt, és a hallottakból sok mindent tanult.
 A vendégek később összeházasodtak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Eírikur tiszteletes úrnak akadtak más éjszakai vendégei is…

Egy előkelő nemzetségből származó nő, ragadványnevén a Stokkseyri Nemtő, több ismert
történelmi személyiség rokona volt. Büszke, gőgös természetén kívül meglehetősen
tisztességtelenül viselkedett más emberekkel. Az a hír járta róla, hogy természetfeletti képességei
vannak.
Eiríkur tiszteletes egyszer váratlan ajándékot kapott tőle: világoskék alapon vörös mintás
gyapjúujjast. Készítője azt tanácsolta neki, akkor vegye majd fel, ha Krysuvikban tart
istentiszteletet.
Egyik vasárnap metsző hideg volt, ezért a pap magára öltötte az ujjast. Már Vidisand
környékén járt, amikor az ujjas annyira összeszűkült, hogy a tiszteletes arca elkékült, és
tehetetlenül zuhant le a nyeregből. Móri, aki vele tartott, látta, mi történt, és gyorsan levágta a
tudós férfiút fojtogató ruhadarabot.
Azonnal rájöttek, hogy a Stokkseyri Nemtő ily módon akarta kipróbálni varázserejét.
Eiríkur tiszteletes erre szürke gyapjút kártolt és font, majd a fonalból alsószoknyát szőtt. Az
alsószoknyát elküldte a hölgynek, aki elragadtatva fogadta a vastag, meleg ruhaneműt.
A pap egyik este meghagyta cselédeinek, nehogy ajtót nyissanak, még akkor sem, ha
kopogtatnának. Csak akkor szóljanak neki, ha már háromszor kopogtattak. Bár nem valószínű,
hogy az odakint tomboló hóviharban és farkasordító hidegben bárki is beállítana. Ilyen időben a
kutyát sem kergetik ki.
Éjszaka kopogtattak az ajtón, Móri pedig hallotta, amint a pap így szól:
– Ebben a késői órában valaki ide vetődött. Hadd kopogjon még egyszer!
Rögtön ezután még erősebben kopogtattak, de a lelkész azt mondta, nem sietős ajtót nyitni.
Ekkor harmadszor is kopogtattak, most azonban már gyengébben, mire Eiríkur tiszteletes
komótosan felkelt az ágyból, felöltözött, végül ajtót nyitott. A jeges hidegtől félholt barátnője állt
a küszöbön. Csak az alsóruhát viselte, egyik kezében pedig jókora éjjeliedényt tartott.
Eiríkur barátságosan üdvözölte.
– Ez bizony nem kisasszonyoknak való idő, kedvesem. Bizonyára sürgős ügyben jöttél. Kerülj
beljebb!
Móri a fal felé fordult, mert nem tudta elfojtani kitörni készülő kacagását.
A hölgy nem bizonyult túlságosan közlékenynek jövetele célját illetően, de így szólt:
– Tegnap este félig felöltözve kimentem a bilit kiüríteni, mire olyan vihar támadt, hogy azóta
körbe-körbekóválygok, és nem tudtam megszabadulni az éjjeliedénytől.
– Erről jut eszembe – mondta Eiríkur tiszteletes. – Meg kell köszönnöm az ajándékodat,
kedvesem. Nem érdemeltem meg, ezért kaptál tőlem viszontajándékot. Ugye sejted, hogy nem
válik javadra, ha ostoba tréfát űzöl a vogsósi Eiríkur tiszteletes úrral.
Ezután békét kötöttek egymással. A lelkész néhány nappal később búcsúzóul így szólt a
nőhöz:
– Boldog életed lesz, de halálod után pokolra jutsz.
– Valóban úgy hiszed, Eiríkur tiszteletes? –kérdezte a Nemtő, akit eredeti nevén Thordis
Markúsdottirnak hívtak.
– Kétség sem férhet hozzá, kedvesem – válaszolta a pap.
– Akkor táncra perdülök.

Móri ezen a tavaszon némileg óvatlanul kezdett viselkedni, régi ellensége, a tiszttartó pedig
megtudta, hogy életben van, és hogy hol tartózkodik. Ám utolsó találkozásuk óta, amikor Móri
elmenekült a törvénybiztos és fogdmegjei elől, alábbhagyott a boszorkánymesterek üldözése.
Helga és Gissur az utolsó izlandiak között voltak, akiket varázslás és boszorkányság vádjával
égettek meg. A nép felvilágosultabbá vált, a babona visszaszorult.
 A tiszttartónak azonban elszámolnivalója akadt Mórival a fiatalember korábbi pimaszságáért.
A kerületi biztos azt is tudta, hogy a Szürke Pergamen második kötetét Móri védelmezője, a
vogsósi Eiríkur tiszteletes varázsolta elő – ez vajon hogy a csudába sikerült neki? –, aki többek
között olyan dolgokkal foglalkozik, amiket nem éppen nappali fénynél szoktak űzni.
A tiszttartó nem kaphatta el a papot. Mórit azonban élve vagy halva kézre akarta keríteni.
Bosszúálló természetű emberként sohasem felejtette el, milyen sértésben volt része, amikor a
skálholti püspök alaposan leteremtette, mert futni hagyta a kamasz kölyköt. Az idő múlásával
megerősödött gyanújuk, miszerint az ifjú Móri volt az, aki megtévesztette érzékeiket, előidézte
rémálmaikat, irányította cselekedeteiket, úgyhogy csaknem betemette őket a föld, illetve egyikük
kis híján vízbe fúlt.
És épp ő, a főbűnös nyert egérutat!
Eiríkur tiszteletes komoly beszélgetést folytatott famulusával.
Mindent megtanultál, amire meg tudtalak tanítani. Most pedig veszélyben forogsz az
otthonomban, mert bármikor érted jöhetnek. El kell hagynod Vogsóst.
Móri bólintott. Ő is megértette, milyen komoly a helyzet.
– Feltételezem – mondta némiképp bosszús hangon a pap –, hogy elolvastad a Szürke
Pergament?
Móri nem tagadhatta a tudós férfiú feltételezését.
– És kívülről is megtanultad?
– Oda-vissza.
A pap a felnőtté serdült Mórira nézett. Elragadóan szép arcú, jóvágású ifjúval állt szemben.
Vonásai némi kíméletlenségről és rejtett dacról tanúskodtak. A lelkész remélte, mindez eltűnik,
mihelyt idősebb és bölcsebb lesz. A kamasz fiú türelmetlenségét olyan heves személyiségre utaló
elfojtott hevület váltotta fel, amely őszintén aggasztotta a papot. Eiríkur tiszteletes azon törte a
fejét, vajon hová vezethet mindez.
– Hová szándékozol menni?
– Kaldidalurba soha többé nem térek vissza – töprengett hangosan Móri. – Magány. Téli
viharok. Eső és köd. Éhség, marcangoló éhség. A túlélésért folytatott örökös harc. Kaldidalur –
„a szelek völgye”. Avagy Kaldidalur „a hideg szelek völgyei”. Tudja, tiszteletes úr, igazából nem
is völgy, hanem láva- és kavicsborította jéghideg fennsík. És Surtshellir… Az a barlang, ahol
néha hosszabb időre kellett meghúznom magamat. A mennyezetről alácsöpög a víz. Jeges a
padlója. Nagy barlang, sok elágazó járattal. Valamennyi ágában megtanultam eligazodni, de még
jobban meggyűlöltem a víz csepegését, a jeget és a sötétséget.
– Azt hiszem, el kell hagynod az országot – mondta komor hangon Eiríkur tiszteletes. –
Izlandon nem találsz biztonságos helyet. Telepedj le másik országban, és kezdj új életet! Fiatal
korod miatt elővigyázatlanul bántál természetes adományaiddal, bár készségesen elismerem,
hogy ennek a varázslónak sohasem volt nálad jobb tanítványa!
Móri megköszönte a vogsósi Eiríkur papnak, amiért ilyen elismerő szavakkal illette.
– De… – szólalt meg vonakodva. –Nos?
– Egy dolgot még el kellett volna végeznem. A pap hamiskásan elmosolyodott.
– Azt hiszed, nem tudom, mit forgatsz a fejedben? Ugye, a Vörös Pergament akarod
megszerezni?
Móri szégyenkezve ismerte el, hogy tanítója nem tévedett.
– Felejtsd el azt a könyvet – kérte határozottan Eiríkur Móri vállára helyezve a kezét. –
Háromból kettőt ismersz, ez nem rossz eredmény.
– Viszont a Vörös Pergamen a titkos könyvek koronája.
– Egyben a legveszélyesebb is. Tudod, ifjúkoromban ugyanaz járt a fejemben, mint neked.
Sikerült a Szürke Pergamennel együtt megidéznem a vénséget, és mindaz, ami a könyvben áll,
immár a te bölcsességed is. Ám soha senkinek nem árultam el, mi történt akkor.
– Gyakran töprengetem rajta, de sosem mertem megkérdezni.
 – Most se kérdezz! És ne is álmodj a Vörös Pergamenről! Nincs élő ember, akinek sikerülne
elővarázsolni a föld alól. Már a jóval egyszerűbb Szürke Pergamen és a remete megidézése is
olyan borzalmas volt, hogy azóta is rémálmok gyötörnek. Azért úsztam meg viszonylag
sértetlenül, mert bizonyos kapcsolataim voltak a… jó oldalon. Nálad ez nem áll fenn. Nincs papi
hivatásod, és nem úgy tűnik, hogy egykor majd a mennyek országába jutsz. Bizonyára tudod,
hogy egyik társam, aki velem volt, amikor a földből kiemelkedett a vénség, elveszítette az eszét,
a másik pedig oly részeges, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
– Erről még sohasem hallottam. Ugye, Boginak, illetve Magnúsnak hívják őket? Szegény
emberek! Kegyelmed bizonyára nagyon erős, tiszteletes úr.
A pap mélabúsan mosolygott a fiatalemberre.
– Sokszor megbántam már, és gyakran töprengtem rajta, megérte-e az árat, amit fizetnünk
kellett érte. Két férfi ép eszébe és az én éjszakai nyugalmamba került. Tudhatod, hogy testem-
lelkem is eladtam.
„A Sátánnak” – gondolta Móri. Ám az ifjú szemében még ez sem tűnt ijesztőnek. Ha
megtanulhatná a paptól a halottidézést, a Vörös Pergament is megszerezhetné.
Háromból kettő nem volt elég, legalábbis Mórinak nem.
Ám még ő is belátta, egy időre bizony el kell hagynia az országot. Szülőföldjén sehol sem volt
biztonságban.

Egy párás nyári reggelen tehát hajóra szállt, hogy távozzék az oly hőn szeretett Izlandról. Nem
akarta látni, miképpen tűnik el a távolban a part. Állhatatosan bámult előre, a nyílt tengerre.
Komor hangulatban volt, szemében fanatikus elszántság lángolt, gondolatait céltudatosan
irányította egyetlen tárgyra. Így suttogott maga elé:
– Az első Szürke Pergament Hólarban olvastam, és kívülről tudom. Minden titka az enyém. A
második Szürke Pergament Eiríkur tiszteletestől tanultam meg, és azt hiszem, nem maradok el
mögötte tudásban, ami a könyv varázslatait illeti.
A fiatalember hosszan, nyugodtan felsóhajtott.
– Már most mindenki másnál többet tudok, mert nagyapám, dédapám és nagyapám nővérének
tudását is elsajátítottam. Egyetlen dolog van hátra, és én leszek a legerősebb az egész világon.
Egyszerre szép és ijesztő arcára ördögi mosoly ült ki.
– A Vörös Pergamen. Ha megismerem a benne foglalt bölcsességeket, mindent tudok.
Visszatérek még, Izland! – suttogta befejezésül. – Visszajövök, ha itt lesz az ideje.
11

Bergen, az Úr 1715. esztendejében

Tiril körül lobogott a tűz, izzott a parázs, minden csengett-bongott, szikrát szórt, tompán
dübörgött. Vas, ütődött kőhöz, vas a vashoz.
Tiril a kovács műhelyében volt. Ezen a helyen jól érezte magát. Kiskorában gyakran eljött ide
a kocsissal vagy az istállófiúval, amikor meg kellett patkolni a lovakat, vagy a lószerszámot
javíttatták.
Voltaképpen senki sem tartotta számon, mit csinál Tiril. Sohasem törődtek vele, merre
csatangol. Egészen a legutóbbi időkig. Most úgy érezte, mintha apja szüntelenül rajta tartaná a
szemét. „Hová mégy? Hol voltál? Itthon maradsz, mert fiatal hölgynek nem illik egyedül
kimennie a házból.”
Még hogy fiatal hölgy! Még hogy nem illik! Tiril úgy vélte, azt teszi, ami jólesik neki, és
minden egyes alkalommal az ablakon kisurranva távozott.
Ezen a napon a kovácsnál járt, egyedül. Szöges nyakörvet akart csináltatni Nérónak, hogy
kedvence még jobban helyt tudjon állni az esetleg a területére vetődő idegen kutyafalkákkal
szemben.
 Tiril most is az ablakon át szökött ki, miközben a szülei azt hitték, hogy a szobájában ül és
hímez.
A fiatal lány tudta, hogy nem a hímzés az életcélja.
Még mindig fájdalmat érzett Carla elvesztése miatt, mélyebbet, mint valaha. Tirilre ólmos
súllyal nehezedett az a bűntudat, amelyet öngyilkosság után éreznek a hátramaradottak.
Megértette, hogy a szörnyű élmény örökre nyomasztani fogja. Ezt a terhet sokan vonszolják
magukkal azok közül, akiknek hozzátartozója önkezével vetett véget életének.
Ezen a napon a megszokottól eltérő hangulat telepedett a kovácsműhelyre, amelyet Tiril
amúgy igen jól ismert. A hegyoldal oltalmában meghúzódó, illetve a sziklába vájt helyiségbe
egyenetlen kőlépcső vezetett le. Közvetlenül a csupasz sziklafalhoz épült a jókora tűzhely,
mellette három üllő állt, az egyik fal mentén pedig mindenféle fémből készült holmi sorakozott.
Tiril az utóbbiakat ócskavasnak tekintette, bár a mester bizonyára más véleményen volt.
A műhely többi része sötétségbe burkolózott.
Tiril korábbi látogatásai alkalmával már megismerkedett a nagydarab, erős, szakállas
mesterrel, akinek meztelen felsőtestét és a tekintélyes sörfogyasztástól kidudorodó hasát
bőrkötény fedte. Ide nem nagyon vetődtek el fiatal lányok, ám Tirilt, aki nem kényeskedett és
rögtön a tárgyra tért, szívesen fogadta.
Azok az inasok, akik csak nemrég tanulták a mesterséget, csodálkoztak az ifjú hölgy láttán.
Amúgy feltűnően idegesnek látszottak – bár nem Tiril jövetele miatt.
A mester figyelmesen hallgatta, mi járatban van a lány, majd bólintott.
– Könnyű elkészíteni – mondta. – De szép kutyája van a kisasszonynak!
Néró nagy kegyesen hagyta, hogy megsimogassa. A kovácsot szemmel láthatóan
rokonszenvesnek találta.
Ma azonban még a nagydarab mester sem hasonlított régi énjére. Nemcsak Néró érzékelt
valamit; Tirilt is beleértve mindnyájan mintha résen lettek volna. A kutya gyakran hegyezte a
fülét és halkan morgott, amikor csak a műhely sötétbe burkolózó része felé nézett.
A kovács sűrűn pillantott nyugtalanul a sarokba, mozdulatai pedig ideges zaklatottságról
árulkodtak. ..
Hát a két inas? Úgy dolgoztak, mintha szöges korbáccsal állna mögöttük az ördög.
Vajon mivel foglalatoskodnak?
Semmi különössel. Lószerszámhoz való apróságokkal. És a mester…?
„Jóságos Isten, mi hever ott a tűzhelyen? – gondolta Tiril. – Olyan, mintha…”
Nem tudta igazán, mi az. Kés volt, de markolata és pengéje egyaránt… valami varázserejű
tárgyra emlékeztette.
A lány nem tudta szavakba önteni benyomásait.
Tirilt azonban nem csak a kovácsműhelyben érzékelhető külső jelek nyugtalanították. Magát a
légkört töltötte be valami. Valami veszélyes.
Hirtelen egész testében megborzongva vette észre, hogy a kovácsműhelyben még egy személy
tartózkodik. Amit előbb a titokzatos sötét zugba odavetett ruhacsomónak vélt, egészen más volt.
Sötét köpönyegébe burkolózva, felhúzott térddel, előrehajtott fejjel ült a kovács egyik ládáján.
Tehát innen ered a nyomasztó hangulat…
Tiril egész teste megdermedt, elállt a lélegzete. Hatalmas erőfeszítéssel újra levegőt vett.
– Jól van, Néró – szólt éber kutyájához. – Csak egy ember.
Valóban az? Sokkal inkább „a túlpartról” származó lénynek tűnt, helyesebben szólva olyan
embernek, aki túlságosan sokáig állt kapcsolatban a holtak világával.
„Micsoda szörnyű ötlet!” – gondolta Tiril megborzongva azon, mi jutott eszébe.
A mester figyelemmel kísérte az inasok munkáját, és néhány zaklatott utasítást adott nekik,
mintha minél előbb meg akarna szabadulni a műhely zugában lapuló titokzatos vendégtől, bár
amúgy elégedettnek tűnt a két legénnyel.
Ezután ismét Tiril felé fordult.
 – Holnap ilyenkorra elkészítem, Dahl kisasszony. Ígérem, ehhez a derék kutyához méltó jó
munkát végzek.
– Hát igen, nála jobb barát nincs a világon – felelte a fiatal lány.
– Azt meghiszem. Jó őrkutya?
– Csak engem őriz – mosolyodott el Tiril.
– Szó, ami szó, sokba kerülhet az etetése.
– Nem odahaza lakik – vágta rá a lány, amit természetesen nem lett volna szabad elárulnia. –
De én viselem a gondját. A lehető legjobban megy a sora. Néró falkavezér, és azért van szüksége
a nyakörvre, hogy megvédje őket más falkavezérektől.
– Értelmes ötlet – mondta a kovács. – A legjobb szíjat használom fel, ami csak akad, és a
torkánál különösen erősre csinálom a nyakörvet. Oda rakom legsűrűbben a szögeket. Tudja a
kisasszonyka, a kutyák mindig a másik torka után kapnak. Ha jól értem, nem tarthatja otthon?
– Nem, hiszen olyan nagy. Odahaza pedig nem szeretik a kutyákat.
– Hm – hümmögött a mester, majd átható tekintettel nézett a lányra. – Tudnak róla?
– … hm – válaszolta mosolyogva Tiril. – Nem.
– Mindjárt gondoltam. És még egy apró részlet: akkor vajon ki fizeti a számlát?
– Én – vágta rá a lány, előhúzva az erszényét. – Most rögtön ki is fizethetem.
– Nincs szükség rá. Majd holnap rendezzük, ha sikerül valami rendeset összeütnöm.
A mester egy pillantást vetett a tűzhelyre, ahol mély, meleg színárnyalatban izzott a furcsa kés.
Tiril megértette, hogy a kovácsnak sok dolga van, ezért távozni készült. A műhely zajában
lehetetlen lett volna bármiről is beszélni.
Ekkor egész testében megremegett. „Az” elhagyta a helyét, és a kőpadlón állt, bár továbbra is
a sötétben.
Tiril látta, hogy magas termetű férfi, és a szerzetesekéhez hasonló kámzsát visel. Amikor a
tűzhelyen egy pillanatra felcsapott a láng, Tiril fiatal arcot vett észre. Oly szigorú és oly szép arc
volt, hogy döbbenetében hátrahőkölt egy kicsit. A férfi szénfeketén izzó szeme láttán az
Álomének egyik sora villant a lány emlékezetébe: „Mikor feketén izzik a jég.”
A csuklya alól fekete hajfürtök bukkantak elő, de ekkor lelohadt a tűz, és a látvány
elenyészett.
– Gyere, Néró – mormogta Tiril, és felsietett a lépcsőn.
Az utolsó, ami távoztában megütötte a fülét, az a különös nyelvjárásban kiejtett néhány szó
volt, ami az idegen ajkát hagyta el. Ehhez hasonló tájszólást korábban sohasem hallott, és nem is
tudta hová tenni. Noha értette a szavakat, szinte másik nyelvnek tűnt:
– Holnap ugyanebben az időben visszajövök.
Vajon a holtak országában beszélnek így?
12

Ugyanazon az estén Dahl konzul ismét támadásba lendült.

Az előző kísérlet óta több hónap telt el, és újabb alkalom mindeddig nem adódott. Igaz,
amikor csak tudta, megtapogatta Tirilt, atyaian megpaskolta az arcát vagy testének más olyan
részét, ahol még megengedte az illem. Legnagyobb bánatára a felesége állhatatosan otthon
tartózkodott, hiába ejtett el a konzul folyton célzásokat, hogy esetleg meglátogathatná különféle
ismerőseit.
Tiril hamarosan betöltötte tizenhatodik évét, a konzult pedig elfogta az idegesség. Dahlné az
utóbbi időben egyre gyakrabban beszélt arról, hogy megfelelő kérőt kellene találni a számára.
Borzalmas gondolat! Tirilt nem engedheti, a lány az ő zsákmánya, fiatal és romlatlan!
Másfél év telt el, mióta felfedezte. Másfél év telt el Carla halála óta, és még mindig nem
adódott számára lehetőség.
Carlával, aki odafent a szép, nagy padlásszobában lakott, minden sokkal egyszerűbb volt. Dahl
zavartalanul felmehetett hozzá. Átkozottul kellemetlen helyzetbe került, mert ismét addig várhat,
amíg a felesége elutazik, ez pedig mostanában igencsak ritkán fordult elő. Már a hódolók sem
forgolódtak körülötte akkora számban és buzgalommal, mint azelőtt.
Dahl természetesen többször megpróbálta rávenni Tirilt, költözzék másik szobába. Lelkes
szavakkal ecsetelte, mennyivel nagyobb és elegánsabb az a helyiség, amelyben Carla lakott. Ám
Tirilnek eszében se volt, szinte szentségtörésnek tekintette, hogy elfoglalja nővére helyét.
Ostoba nőszemélyek! Gyakorlati érzék híján vannak, érzelgősek, nem tudják, mi válik a
javukra.
Most azonban ismét elutazott a felesége. Egyik nővére haldoklott, őhozzá sietett. Ma délután
indult útnak. Kész szerencse!
A konzul hevesen megborzongott. Halál! Csupa halott veszi körül. Most életet akar,
fiatalságot, frissességet.
Ennyit csak megérdemel a hosszas aszály után! Természetesen akadt egy-két kis cselédlány,
bár az elsőről kiderült, nem olyan ártatlan, mint gondolta, a másodikat gyorsan megunta, a
harmadik pedig piszkos volt, és ótvaros lett tőle.
Tiril egész idő alatt vonzotta. A konzul szilárdan meg volt győződve róla, hogy beléje van
habarodva. Egyetlen tizenhat éves lány sem lehet annyira tudatlan, amilyennek Tiril mutatja
magát. És nem üldögél-e néha a szalonban vagy a nappali szobában? Nyilván csakis azért, hogy
vele találkozhasson. Tehát nem ő, hanem a lány kezdeményez. Ugye, Tiril akarja inkább kettőjük
közül?
Így aznap este a konzul elbizakodva, kopogtatás nélkül settenkedett be a lány hálószobájába.
Ördög és pokol, még fent van! Ez csak körülményesebbé teszi a dolgot. Tiril elképedve nézte,
amint bejön. Enyhe bosszúsággal ráncolta a szemöldökét, de azután ellágyultak a vonásai. Tiril
mindig is derűs természetű, kedves teremtés volt, aki soha senkivel sem akart undokul viselkedni.
A konzul erre alapozta a tervét.
– Jó estét, kislányom, csak nem vagy még fenn és olvasol?
Mutatóujja óvatosan becézgetve végigfutott a lány selymes arcán. No mi az… csak nem hőköl
vissza? Miféle ostobaság ez, mit kelleti magát?
Fél óra múltán sem jutott egyetlen lépéssel sem közelebb a céljához. Bosszúsan kellett
belátnia, hogy Tiril egyáltalán nem hasonlít a félénken engedelmes és bűntudatos Carlára. Miért
is hasonlítana? Hiszen egyáltalán nem rokonok!
Tiril, mint mindig, most is barátságos és jókedvű volt. A konzult gyakran bosszantotta és
ingerelte hihetetlenül jó kedélye, de most örült, amiért a lány mindig mindenkinek jót akar, és
senkit sem kíván megsérteni.
Ám ezzel se megy sokra. Kezdeményeznie kell.
– Segítsen a papa az ő kislányának a vetkezésben?
– Ó, dehogy, magam is elboldogulok vele – mosolygott Tiril.
– Carla bezzeg szerette, ha segítek neki.
– Tényleg? Nem tudom elképzelni, hiszen olyan szemérmes természetű volt.
– Velem nem. Esténként mindig megengedte, hogy levetkőztessem. Ez a ceremónia nagyon
hiányzik. Add meg a papának ezt a kis örömöt!
Tiril felkelt a székből. Habozva nézett a konzulra.
Természete szerint mindenkinek örömére óhajtott tenni, kötelességérzete azt diktálta, hogy
engedelmeskedjék a szüleinek – mégis heves viszolygás fogta el.
Nagyot nyelt, és bátran így szólt:
– Azt hiszem, túl nagy vagyok már ahhoz, hogy a szüleim vetkőztessenek.
– De mi nem…
A vén kéjenc gyorsan elhallgatott. Most jobb lesz ügyelnie a nyelvére!
Dahl konzul közelebb lépett a lányhoz. Egyik karjával átkulcsolta a vállát, miközben remegve
érezte, hogyan súrolják ujjai a fiatal nő keblét – csodálatos volt! – másik karjával pedig megfogta
a kezét.
 – Gyere, kedvesem, üljünk az ágyadra, és beszélgessünk! Te meg én jóformán sohasem
váltottunk szót egymással.
Tiril kénytelen volt beismerni, hogy ez bizony igaz. De hogy apával együtt üljön az ágyon…
És mennyire izzad, milyen csúnyán remeg!
– Csak nem beteg, apám?
– Beteg? Nem. De igen – ragadta meg a hirtelen kínálkozó ötletet. – Elkelne némi masszázs.
De most, hogy anyád távol van… És Carla sincs többé. Olyan ügyesen szokott segíteni… Látod,
leveszem az ingemet, és lefekszem, így, te pedig gyúrd fájó tagjaimat…
Tiril csodálkozva állt. Igazából nem tudta, mit gondoljon minderről. Carla tehát megtette.
Akkor nyilván neki is…
Jaj, milyen visszataszító apa ing nélkül! Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy fehér, rengő, itt-
ott szőrös bőréhez nyúljon.
Carla ezek szerint megtette. Az ember engedelmeskedik a szüleinek.
Szegény Carla!
Az ágy szélén ülve roppant kedvetlenül masszírozni kezdte a fekve elnyúló konzul vállát.
Amikor ujjai először értek a kövér férfi bőréhez, erőnek erejével kellett elfojtania undorodását.
Dahl némi idő múlva arra kérte, most térjen át a mellkasára. Patakokban csorgott róla a veríték, a
lány keze megcsúszott, a konzul pedig furcsán nyámmogott és nyögdécselt.
– Fáj, apám? – kérdezte bizonytalanul Tiril, így próbálva abbahagyni a kínos műveletet.
A konzul kinyitotta a szemét, majd kezét végighúzta a lány karján és vállán.
– Nem, jó, nagyon jó, folytasd, folytasd!
A konzul remegő kézzel próbálta lehúzni magához a lányt, összecsücsörítette a száját, hogy
megcsókolja. Tiril azonban még a gondolatát sem bírta elviselni, így a sértést elkerülendő
köhögési rohamot színlelt és félrefordult.
Ám a konzul vasmarokkal szorította.
– Folytasd, pontosan erre volt szükségem, kicsikém! Várj csak! Nem férsz hozzá rendesen a
bal oldalamhoz. Ülj lovaglóülésben rám! Carla mindig így csinálta. Ő nagyon ügyes volt,
akárcsak anyád. Csak nem akarsz elmaradni mögöttük?
Tiril összeszorította a fogát. Ez a testhelyzet egyszerre nevetségesnek és ijesztőnek tűnt
számára, bár nem tudta, miért.
A konzul türelmetlenül megrázta.
– Kezdd el végre!
Tiril korábban sosem lázadt fel. Most viszont képtelen volt megtenni, amit kértek tőle. Már
vetkőzni kezdett, amikor a konzul belépett a szobájába, és az a tény, hogy az alsószoknyája alatt
semmi sincs, heves borzongásra késztette.
– Tényleg csak félig vagyok felöltözve, apám, talán…
– Annál jobb. Nem érted, hogy így lesz a legjobb?
„De én nem akarom, semmiképpen nem akarom, ez a legundorítóbb dolog, amit valaha
megéltem” – gondolta a lány.
Ám a konzul ragaszkodott hozzá. Azt mondta, Tiril engedetlen és buta. Carla sohasem
viselkedett volna így.
Mivel a szidalmak nem használtak, óvatosan hozzálátott, hogy meghittebben simogassa.
Kezével a lány nyakát súrolva az ingmelle alá nyúlt. Az izgalomtól már sötétvörösre vált az arca,
és zihálva szedte a levegőt.
– Mmmm, milyen selymes és puha a bőröd, Tiril! Olyan meleg és lüktető, akár a legfinomabb
selyem. Ugye, te is hallod, te is érzed, hogyan lüktet? Minden tagod ellágyul és elernyed,
vágyakozol, de én jól tudom, nem mered kimondani – mormogta elnyújtva a szavakat.
Tiril továbbra is kíméletesen húzódott el. Úgy vélte, a helyzet egyre kellemetlenebb, noha nem
tudta volna megmondani, miért. Kedves apától, hogy azt mondja, selymes a bőre, de mit jelentsen
az elernyedés és a vágyakozás?
 – Most pedig ülj rá, annyira fáj a bal vállam…
– Ha felülne apám…
– Az nem ugyanaz – nyöszörögte. – Carla, a kis angyal mindig tudta, hogyan akarom. Miért
kell ennyire nyűgösnek lenned? Nem bírsz olyan lenni, mint Carla?
A konzul keze tapogatózott, álla remegett. Tiril nem tudta, mitévő legyen. Nem tagadhatja
meg apjától a segítséget, amikor fájdalmak gyötrik!
Tiril nagyot nyelt. Egyáltalán nem akart rátelepedni. Ám nem értette, miért, mert saját apját
sohasem hozta kapcsolatba olyasmivel, mint… mint… Itt hirtelen cserbenhagyták a szavak.
Dahl, aki pattanásig feszült a kéjvágytól, elveszítette az önuralmát. Az övével kezdett matatni.
Itt nem lesz több magyarázkodás!
Tirilnek egyszeriben ösztönösen megvilágosodott az elméje. Úgy ugrott fel, mintha méh csípte
volna meg. Végre megértette, miről van szó. Dahl közben sietősen kikapcsolta a derékszíját.
Tiril eltakarta az arcát, sarkon fordult, és megpróbált kimenekülni a szobából, ám a konzul
máris felpattant és karon ragadta.
– Eresszen el – lihegte a lány.
– Hallgass rám, Tiril! – mondta erőltetetten hízelegve a konzul. – Nem veszélyes. Carla hosszú
évekig megtette. Csodálatos dolog, tudod? Én csak segítettem neki, mert annyira magányos volt,
és nagyon szerette volna. Olyan nagy örömet okozhatok neked! Gyere, ne aggódj, gyere gyorsan!
A vén kéjenc keményebben ragadta meg, hogy visszahúzza, de Tiril komolyan ráébredt,
milyen veszélyben forog.
– Ezt tette Carlával, apám? – próbálta kiáltani, ám csak rekedt suttogás tellett tőle. Arca
eltorzult az undortól és a kétségbeeséstől. – Mondja, hogy nem igaz, mert tudom, hogy Carla nem
akarta, csak én nem értettem meg soha. Mondja, hogy nem igaz, nem bírom tovább, nem tudom
tovább hallgatni…
– Nyugodj meg – mondta Dahl, miközben igyekezett az ágy felé terelni a berzenkedő lányt,
mert az ellenállás kiváltotta izgalmában végleg elveszítette a józan eszét. – Nekem szabad, semmi
tilosat sem művelek!
– Hogy mondhat ilyesmit, hiszen a leányai vagyunk!
– Nem vagytok azok, tehát jogom van hozzá.
Tiril abbahagyta a küzdelmet. Beszélni és mozdulni egyaránt képtelen volt.
– Mit mond? – nyögte ki végül.
– Mindkettőtöket örökbe fogadtunk, még testvérek sem vagytok. Tehát megtehetem…
Dahlnak sikerült visszarángatnia az ágyhoz a döbbenettől teljesen kába lányt, és felemelte a
szoknyáját. Kéjvágyában köd ereszkedett a szemére.
Tiril őrjöngve vágott rá a karjára.
– Tudta Carla, hogy nem az édesgyermeke? Aljas dolgot művelt egy kedves, engedelmes és
félénk lánykával, aki talán nem is tudta, hogy…?
– Nem, Carla… Annyira szeretett, én pedig úgy gondoltam, minek… Már gyermekkorában
engedte, hogy…
– Engedte? – szakította félbe Tiril suttogva a kövér liliomtiprót, mert felindultságában már
csak suttogni tudott. – Gyermekkorában?
– Bizony. Olyan nagyszerű volt vele kettesben. Térj végre észhez, Tiril! Hagyd te is!
– Maga ölte meg! – sikoltotta a lány. – Eresszen el!
Elfordult, mert patakokban kezdtek ömleni a könnyei.
– Még hogy én öltem meg? Hát tudod, ő maga ugrott le a háztetőről, nekem semmi közöm
hozzá…
Tiril olyan erővel vágott bele az öregedő szoknyavadász kivörösödött, lihegő arcába, hogy a
konzul felordított.
– Maga ölte meg – sziszegte összeszorított fogakkal. – Ugyanúgy meggyilkolta, mintha saját
kezűleg dobta volna le a tetőről.
 Dahl konzul fél kézzel igyekezett elállítani az orra vérzését, a másikkal a lányt húzta vissza.
– Nem én tettem.
– Tudom – kiáltotta Tiril. – De maga nyilván semmit sem ért.
Olyan erővel tépte ki magát a vén kéjenc szorításából, hogy elszakadt az alsószoknyája. Az
asztal mellől felkapta ruháit és cipőjét, a felét elejtette, ismét összeszedett mindent, és kirohant a
szobából, miközben Dahl még mindig az orra vérzését csillapította. Tiril az előszobában magára
dobta drága anyagból készült szép köpönyegét, amelyet akkor viselt, ha hivatalos alkalomból járt
házon kívül. Hallotta, amint a háta mögül így szól a konzul:
– Carla tehetett róla. Állandóan kérte! Ő csalogatott magához.
– Nem létezik! Maga vette rá!
Azzal kirohant, és bevágta a kaput. Odakint szitált az eső.
Egy kapualjban magára kapkodta maradék ruháit és a cipőjét. Elszakadt, beszennyezett
alsószoknyáját eldobta.
Mialatt megpróbálta felszárítani a könnyeit és elfojtani a sírását, a rakpartot övező szűk
sikátorokhoz ért. Egyenesen egy bizonyos jól ismert hely felé tartott.
– Gyere, Néró – mondta halkan.
A sötétségből kiváló árnyék habozás nélkül követte.
13

Sokáig keringtek a sötét, esős esti Bergenben. Embernek kutya sohasem szolgált még nagyobb
vigaszául és támaszául, mint most Néró Tirilnek. A hűséges állat a teljes összeomlástól mentette
meg jótevőjét.
A lány felváltva sírt, szipogott, szárogatta a könnyeit, és halkan beszélt a kutyához.
– Nincs hová mennünk, Néró. Igazából senkit sem ismerek, akihez váratlanul beállíthatnék…
De holnap megkapod a szép szöges nyakörvedet. Legnagyobb szerencsémre ebben a
köpönyegben hagytam az erszényemet. Anya pedig adott pénzt, hogy a távollétében új szoknyát
csináltassak a varrónőnél. Bár a szoknyával nem vesződöm! Te sokkal fontosabb vagy.
Elszorult a torka arra a gondolatra, hogy Dahlné a vér szerinti anyja. Tiril mindig kételkedett
benne, hiszen arról ábrándozott, hogy vándor csepűrágók a szülei.
Az előbb, amikor valamivel többet tudott meg a származásáról, mégis heves megrázkódtatás
érte.
Végtelenül megkönnyebbült, amiért nem áll rokonságban Dahl konzullal.
De vajon anyához… ?
Anya és leánya sohasem állt különösebben közel egymáshoz, és erről nem Tiril tehetett. Már
kisgyermek korától kezdve szerette gyönyörű anyját – aki viszont kizárólag az elragadó Carlát
bálványozta. Ám Tiril és a konzulné jelentősen különböztek egymástól. Nem mintha Dahlné
gonosz teremtés lett volna, legfeljebb roppantul buta volt. Erről nem tehetett, hiszen így született.
Tiril most megsajnálta anyját, amiért ilyen borzalmas ember a férje.
Vajon az anyja tudta, milyen szörnyű bűnt követett el a férje a szerencsétlen Carlával
szemben?
Tiril szemét ismét könnyek lepték el, és állhatatosan simogatni kezdte Néró nyakát, hogy
némiképpen visszanyerje lelki egyensúlyát.
Nem, egyáltalán nem! Az anyja nyilván semmit sem tudott, és nem is jöhetett rá.
Néró hátrafordította a fejét, és tompán morgott valami felé, ami mögöttük volt, és amit Tiril
nem láthatott. Vaktában való kóborlásuk során ez nem először fordult elő. Gyanakodó volt, bár
nem egyértelműen ellenséges azzal a valamivel szemben. Figyelmeztette, maradjon távol tőlük.
Tiril biztonságban érezte magát. Néró majd vigyáz rá, megvédelmezi.
– Köszönöm, Néró – suttogta.
A kutya a dicséret hallatán megcsóválta bozontos farkát.
 Tiril megrázta magát. A kezdetben alig észrevehető szitáló esőtől kezdett átázni a ruhája, haja
csapzottan hullott alá.
Ilyen késő esti órán nem sokan jártak kint az utcán. Tiril elkerülte mindazokat a helyeket,
ahonnét hangok hallatszottak. Most senkivel sem akart, de nem is mert volna találkozni. Még
akkor sem, ha védelmül ott volt neki Néró. Az undor és a rémület még mindig a hatalmában
tartotta.
– Sohasem fogok megbocsátani neki – mondta összeszorított fogakkal. – Tudod, az ilyesmi
megbocsáthatatlan bűn. Carla olyan kedves és gyámoltalan volt. Legalább szólt volna!
Vajon megértette volna Tiril, ha Carla a bizalmába fogadja? Bizonyára nem. Tiril mindeddig
saját álomvilágában élt, ezen az estén tapasztalta meg első ízben a könyörtelen valóságot.
– Bárcsak megmosakodhatnék. Olyan szennyesnek érzem magam, Néró.
Hirtelen megtorpant.
– Jaj! Carla pontosan ugyanezt mondta. Szennyesnek érezte magát. Most már értem, mire
célzott. Jaj, drága, drága Carla! Sohasem tudok megbocsátani neki. Soha! Örülök, hogy jól
odacsaptam a ronda orrára!
Erőt vett rajta a sírás. Leült egy lépcsőre, átkarolta a csodálkozó, mégis együtt érző Nérót.
Azután ránézett a hűséges ebre. A nagy fekete állat elmosódott ugyan előtte, mégis komoly,
szinte ünnepélyes hangon így szólt hozzá:
– Mostantól fogva te meg én összetartunk. Biztosan megérted, miért nem megyek vissza. Azt
hiszem, képes lennék agyonverni. Ilyesmit pedig nem szabad tenni, barátom.
A kutya felemelte fejét, és halkan a szomszédos sötét sikátor irányába morgott.
– Egek! – kiáltott fel másnap reggel a kovács. –Hogy néz ki a kisasszony? Hol járt az éjjel?
– Az egyik kapualjban egy másik csavargóval együtt – válaszolta az arcára erőltetett mosollyal
Tiril. – Tudja, mester uram, elköltöztem hazulról. De azért van pénzem kifizetni a munkáját.
A kovács lerakta a szerszámait.
– Nem helyénvaló, hogy ilyen finom úri kisasszonyka évek óta egy kóbor kutya társaságában
kószáljon. Bárcsak tudná, milyen sokan sajnálják, és meghatódna, mennyien vigyáztak
kiskegyedre! Folytassátok a munkát, fiúk, a megrendelőnk vár!
Tiril ekkor vette észre, hogy ezen a napon sincsenek egyedül a műhelyben. Bár különös
módon Néró nem morgott a sötétben meghúzódó alakra.
Sőt, éppen ellenkezőleg, a farkát csóválta. Úgy eresztette le a fülét, mintha baráttal állna
szemben. Tiril pedig igyekezett emlékezetébe idézni a hideg és hűvös éjszaka valamely részletét.
Csak nem álmodott valamit? Mintha álmában egy sötétségbe rejtőző arc és egy kutya feje hajlott
volna föléje…
Bizonyára csak képzelődés az egész.
Gondolataiból a kovács hangja verte fel:
– Most idehívjuk az anyjukomat, utána pedig komolyan elbeszélgetünk, mert a kisasszonyka
bizony nagy bajban van.
Az egyik inast elküldték a mester feleségéért, aki a műhely mellett lakott. A mester
elmagyarázta, hogy nem mehetnek oda, mert „a ház tele van mindenféle pulyákkal”. Tiril
elmosolyodott ennek hallatán, de izgatottsága miatt csak zavart fintor ült ki az arcára.
A kovácsmester feleségében Tiril elképedve ismerte fel Bertát, az egyik gyereklányt, aki
korábban rövid ideig a Dahl-házban szolgált. Az asszony elszörnyedt, amikor meglátta Tiril
viharvert külsejét. Utána megkérte, mondja el, mi történt.
Tiril először vonakodott, mert senkit sem akart kiadni, de végül a nővére miatt megeredt a
nyelve.
– Sok éven át borzalmasan viselkedett Carlával – kezdett bele az elbeszélésbe, ám nem tudta
befejezni a mondatot, mert elcsuklott a hangja, majd újra zokogásban tört ki. Aztán mély
lélegzetet vett. A derék iparos házaspár elszörnyedve hallgatta.
 – Semmit sem tudtam. Carla mindig annyira szomorú volt. Mintha… a saját árnyékától is félt
volna. Azt mondta, hogy rossz lány. Nem mert feleségül menni ahhoz, akit szeretett. Végül
kiugrott a toronyszobából.
– Tehát így történt – mondta komor hangon a kovács. – Azt híresztelték, baleset. Ha jól értem,
Tiril kisasszony, akkor a konzul… ööö… tolakodóan viselkedett szegény gyerekkel?
Tiril szipogva bólintott.
– Carla egy szót sem mert szólni. És vajon hogyan lehet ilyesmit elmondani? A saját apjáról?
Értik…?
A lány próbálta elmagyarázni, miféle undorból, önutálatból, szégyenérzetből és a szülők iránti
tiszteletből álló érzelmi zűrzavar tölthette be a nővére lelkét, de gondolatai annyira zavarosak
voltak, hogy végül csak ennyit mondott:
– Azután… azután tegnap este velem is megpróbálta. Ekkor mindent megértettem. Meg
tudnám ölni!
A házaspár egyetlen szót sem szólt. Csupán a háttérből hallatszott, amint a kalapács az üllőnek
verődik.
– Másról is beszélt. Azt mondta, semmilyen bűnt sem követett el, mert nem az ő gyermekei
vagyunk. Isten nevében remélem, hogy igazat beszélt.
– Még hogy nem követett el bűnt? – kiáltotta kivörösödött arccal a kovács. – Akár a saját
gyermekei, akár nem, gyalázatos dolgot művelt!
– Most hallgasson ide, Tiril kisasszony – húzta ki magát a mesterné. – Tudunk valamit erről a
rokonságról. Nem sokat ugyan, de ezt-azt pusmognak a városban.
Pillanatnyilag mintha valamennyien megfeledkeztek volna arról, hogy még egy ember
tartózkodik a közvetlen közelükben. Amiről beszéltek, teljesen lefoglalta őket, a tanoncok pedig
hallótávolságon kívül voltak.
– Mindig úgy képzeltem, vándorkomédiások leánya vagyok – mosolygott szipogva Tiril.
– Hogy vándorkomédiások gyermeke? Ugyan már! – mondta a kovács. – Inkább te mondd el,
Berta!
– Nos, a kisasszonyka tudja, hogy Christianiából költöztek ide – ragyogott a mesterné, amiért
ilyen fontos személynek tekintik. – Semmi biztosat nem tudhatunk. De a halkereskedő
feleségének van egy unokahúga, annak a férjének volt egy christianiai barátja. Ez a barátja
meghalt már, nyugodjék békében. Viszont a felesége…
Tiril először megpróbálta nyomon követni a rokonsági és ismeretségi fokokat, de csakhamar
felhagyott vele, és figyelte, mi sül ki ebből.
– A feleségénél éppen látogatóban járt a bábaasszony, amikor Dahlékhoz hívták.
– Mármint a bábaasszonyt?
– Pontosan! Nagyon feldúlt volt, amikor újra eljött a halkereskedőné unokahúga férje
barátjának feleségéhez, mert Dahl asszonyt súlyos csapás érte.
– Miféle csapás?
– Halott gyereket szült.
– Hogyhogy? Volt még egy nővérem vagy bátyám?
– Nem, nem. Nekik, vagyis Dahléknak, helyesebben szólva az asszonynak született már egy
leánya. Dahl asszony korábban már férjnél volt, de az urát hadgyakorlat közben eltalálta egy
eltévedt golyó. Micsoda halál, úgy esett el, hogy nem is járt háborúban…
– Az első leánya… csak nem Carla volt?
– De bizony. Szegényke tehát csak az asszony gyermeke, nem a konzulé.
Tiril keblét ismét sírás fojtogatta, alig győzte nyelni a könnyeit.
– Dahlné azonban nem merte megmondani a férjének, hogy közös gyerekük halva született,
ezért könyörgött a bábaasszonynak, segítsen valahogy rajta. Szerencséjére a bába éppen előzőleg
egy titokban szülő nőnek segédkezett, és az újszülött otthon volt nála. A szülésznő valahová
dajkaságba akarta adni, de ekkor inkább Dahlné kapta meg. Természetesen illő díjazás fejében.
 – Ez a pólyás voltam én.
– Így igaz.
Tiril lélegzetet is alig mert venni.
– Tudják, ki az anyám?
– Mi nem. Dahlné viszont megtudta, akárcsak jóval később a férje. Ugyanis ez a szerencsétlen
nő, vagyis a kegyed vér szerinti anyja, ragaszkodott hozzá, hogy fizet a kisasszony ellátása után.
A Tiril nevet szintén ő találta ki egy népdal nyomán.
– Tehát innen van! – mondta a lány, s szemében fény csillant. – Sosem értettem, miként
juthatott ennyire idegenszerű név a szüleim eszébe.
– A kisasszony édesanyja pedig tovább akarta fizetni a pénzt. Amikor Dahl úr értesült róla,
miféle módon csapta be a felesége, elfogta a pulykaméreg, ezt az a nő mondta, akiről már szót
ejtettem, és ekkor a Dahl-házban volt cseléd. Nem sokáig szolgált náluk, mert az uraság kajtatni
kezdett utána. Úgy hallottam, nem volt különösebben szép, ezért Dahl hallani sem akart róla,
miután megfosztotta az erényétől, a lánynak pedig távoznia kellett. Ez a cseléd hallotta, miképpen
veszekszenek az új gyerek miatt. De amikor Dahl meghallotta, mennyi pénz üti érte a markukat,
gyorsan beleegyezett. Így lett belőle konzul, és így került magasabb körökbe, mert ezt követelte
viszonzásképpen. Akkoriban egy nagy senki volt. Irodakukac Christianiában.
Tiril igyekezett befogadni a hallottakat. A mesterné lélegzetet sem véve folytatta:
– Dahl kijelentette, hogy Tiril kisasszony az ő leánya, és senki se mondjon mást. Carla
ugyancsak az övé, mert olyan szép, mint egy baba. Senkinek sem akarták elárulni az igazságot,
ezért ideköltöztek Bergenbe, ahol már mint konzul és konzulné kezdtek új életet. Ennyi pénzzel
aztán a jobb népek közé emelkedtek! De tudja, Tiril kisasszony, a szóbeszéd gyorsan terjed.
Berta most elhallgatott, mert a hosszú szóáradat után lélegzetet kellett vennie. Rövid szünet
után Tiril így szólt:
– Köszönöm, hogy mindezt megtudhattam! Most legalább jobban érzem magam, ami ugyan
nem sokat segít szerencsétlen, csodálatos mostohanővéremen. Most már talán mégis jobban
értem az indítékát. Olyan sokat tűnődtem azon, mi késztet valakit öngyilkosságra. Az egyik
legszörnyűbb dolog, ami az emberrel történhet, az, ha többé nem bírja elviselni önmagát. Miután
elfogy az önbecsülése és az emberi méltósága, már csak megvetést és undort érez saját maga
iránt. Nem így lehet?
Berta megpróbálta követni a lány gondolatmenetét.
– Hogyne. De még mennyire!
– Legszívesebben agyonverném – morogta a kovács.
– Nem szabad beavatkoznod ebbe a dologba! –mondta rémülten Berta. – Tudhatod, hogyan
bánnak el az olyan egyszerűbb népekkel, amilyenek mi vagyunk. Bárcsak bíróság elé
állíthatnánk! De senki sem hinne nekünk.
– Sajnos! Még hogy egy konzult elítéljenek? Egy tizenhat éves lány szava az övével szemben?
Hiszen nincs bizonyítékunk arra, milyen ocsmányságot követett el szegény Carla kisasszonnyal,
és a jóistennek hála, Tiril kisasszonynak a haja szála sem görbült!
Ekkor a sziklafal árnyékából egy alak lépett elő. Csuklyája alól fekete szempár villant elő.
– Bízzátok rám azt az embert – szólalt meg a maga különös nyelvjárásában.
A többiek döbbenten bámultak a jövevényre. Tiril világosan látta, milyen veszély fenyeget.
– Jaj, nem szabad megölnie – rebegte Tiril, akit tökéletesen hatalmába kerített az idegen
látványa. – A nevelőanyám miatt, aki jóllehet nagyon buta, mégis ártatlan a dologban.
Az égő szempár Tirilre szegeződött, mire a lány megborzongott.
– Senkit sem ölök meg – mondta a csendes, majdnem zümmögő hang. – Nincs is szükség rá.
Hatalmamban áll, hogy beteljesedjék az igazság.
Valamilyen okból ez a mondat nem hatott olyan biztatóan, mint kellett volna.
Amikor észrevette aggályukat, elmosolyodott. Enyhe mosolya inkább ijesztő volt, mintsem
megnyugtató.
– Bízzanak bennem! Hadd tudja meg, mit művelt.
 – Sohasem fogja beengedni uraságodat a házába – mondta némi remegés kíséretében Tiril.
– Erre nincs is szükség – mosolygott rá a rendkívül vonzó férfi.
– Uram Jézus! – suttogta a kovács, Tiril pedig készségesen együttfohászkodott vele.
A férfi a házaspár felé fordult.
– A lány biztonságban van. A kutya megvédelmezi. Viszont találjanak neki valamilyen
lakóhelyet, minél messzebb attól az embertől!
Noha folyékonyan beszélte a norvég nyelvet, nehezen lehetett érteni, mit mond.
Lehajolt, és mintha Néró fülébe súgott volna valamit. A megbabonázottnak tűnő kutya tágra
nyitott szemmel, fülét hegyezve figyelt.
– Sok mindent el kellene hoznom abból a házból – mondta habozva Tiril. – Bár nem tudom,
mi módon…
– Én majd gondoskodom róla – intett Berta. – Ismerem a mostani szolgálóikat. Ugye – fordult
a férjéhez –, éppen üresen áll apád nővérének a háza?
– Így igaz. A város túlsó végén van. Bár nem olyan úri ház, amilyenhez a kisasszony
hozzászokott, de…
– Nekem és Nérónak kiválóan megfelel – vágta rá a lány. – Legszívesebben az ország túlsó
sarkába menekülnék előle… De sajnos lehetetlen, nincs kihez utaznom. Köszönöm, hogy
kölcsönvehetem a házat! Olyan kedvesek voltak velem mindnyájan!
Az utolsó szót némileg bizonytalanul ejtette ki. Ami a titokzatos idegent illeti, vele
kapcsolatban senkinek sem a kedves jelző jutott eszébe.
– Nos, akkor mindent a lehető legjobban elrendeztünk – jelentette ki a rejtélyes férfi. –
Elkészült a rendelésem?
– Persze, mindjárt megnézzük… – pattant fel a kovács. – Fiúk!
A műhely élete visszazökkent a mindennapi kerékvágásba.
Tiril és Néró aznap délután a város túlsó végére ment. A kovácsmester felesége elkísérte őket
a Laksevag közelében, az erdő szélén álló házikóhoz.
– Ki volt ez? – kérdezte egyszer útközben Tiril. – Nem tudjuk – válaszolta megborzongva
Berta.
– És vajon milyen nyelven beszél?
– Az uram szerint a Faroer-szigetekre valósi vagy izlandi.
– Ó! Ez meglehet – mondta elgondolkozva Tiril.
– Remélem, soha többé nem látjuk – dünnyögte Berta.
– Igen – felelte igencsak vegyes érzésekkel a fiatal lány.
14

Dahl konzul aznap este őrjöngött dühében. Tirilnek több mint egy teljes napja nyoma veszett,
ő pedig hiába küldte ki a személyzetet a felkutatására. A lányt senki sem látta.
Ők legalábbis ezt állították. Néhány cselédnek azonban megrebbent a szeme…
A szégyentelen Tiril példás büntetést érdemel. Dahl fájós, feldagadt orrához nyúlt, ám
leginkább sértett érzelmei testének más táján fészkeltek. A konzul már jó néhány agyafúrt
büntetési módszert ötölt ki.
Vagy talán örökre el kellene némítani? Ez lenne a legbiztonságosabb megoldás. Ő maga nem
merte volna megtenni, de biztosan akad, aki elvállalja.
Ugyan ki sejtette, hogy nem lesz olyan engedelmes, mint Carla? Jó, persze számíthatott volna
rá.
Az igazat megvallva Dahl konzul vakon hitt saját ellenállhatatlan vonzerejében. Mérhetetlenül
meglepődött, amikor Tiril szembeszegült vele.
Most a lány valóban veszélyt jelentett rá.
 Mégis szüksége volt Tirilre, bevételi forrásukra, aki nélkül nem tudtak megélni. Dahl nemrég
jött rá, hogy sok-sok pénzt kereshet rajta. Legutóbbi zseniális húzását senki, még a felesége sem
ismerte!
Persze, a felesége. Megborzongott. Holnap hazajön, Tiril pedig nincs itthon!
Dahl üres úri szobájába ment, és puncsot hozatott a konyhából. Bosszúsan telepedett le
karosszékébe, amelyben rajta kívül senki más nem foglalhatott helyet. A punccsal teli poharat a
mellette álló asztalra tetette.
Mit mondjon Tiril eltűnéséről a feleségének?
Egyébként nagyon jó, hogy nincs itt, mert eljárhatna a szája. De vajon hogyan magyarázza a
távollétét?
Átkozott lány! Miért okoz újabb bonyodalmakat neki, amikor amúgy is elég baja van?
Különös! Dahl megrázta a fejét, hogy véget vessen a fülét betöltő csengésnek.
Tompa zümmögés. Dúdoló, kántáló énekszó. Furcsa szavak…
Szerencsére elnémult!
Ej de visszataszító volt! Dahl megragadta és a szájához emelte a poharat, majd jókorát
kortyolt.
A következő pillanatban a padlóra köpte a puncsot. Látta, hogy valami mozog a pohárban, sőt
a szájában is érezte.
Kukacok! A pohárban undorító fehér kukacok tekeregtek. Dahl ordítva rontott ki a konyhába,
hogy a moslékos hordóba ürítse a pohár tartalmát. Dühében már majdnem az inas után kiáltott,
amikor egy pillantást vetett a puncsra. Egyetlenegy kukacot sem látott. Akkor sem voltak benne,
amikor az inas behozta az italt. Legjobb lesz hallgatnia. Mégis kiönti ezt a löttyöt. Soha többé
nem iszik puncsot. Soha többé!
A hatalmas megrázkódtatást követően zihálva rogyott vissza székébe. Karja ernyedten lógott,
fejét hátradöntötte. Állkapcsa a mellkasát súrolta, és a nyelve is kilógott. Minden kilégzéskor
nyöszörgő hangot hallatott.
Képtelen volt felfogni a történteket, de nem is mert gondolkodni. Érezte, hogy életében még
sohasem állt ennyire közel a szélütéshez, mint az imént.
Nagyon veszélyes dolog! Ne gondolkozz! Pihenj!
Tiril és Berta úton Laksevag felé felkereste a temetőt. Először Carla sírját tették rendbe. Mint
mindig, most is friss virágok borították. Tiril nem tudta, vajon ki hozhatja a virágokat. Azután
megkérte a mesternét, hadd maradhasson egy pillanatra egyedül a sírhantnál.
– Most elhagyom Bergent, drága nővérem – suttogta, miután Berta félrehúzódott. – Igen, a
gondolataimban örökre a nővérem maradsz. Azért nem költözöm túl messzire. Titokban kell
tartanunk a tartózkodási helyemet, de bízzál bennem, olykor eljövök hozzád.
– Gyűlölettel teli a szívem – törölgette kézfejével az orrát. – Tudom, nem szép tőlem, mégsem
tehetek mást. Be kellett volna avatnod a titkodba, Carla.
Micsoda ördög! Carlára, a szegény gyermekre hárítja a felelősséget, ő pedig talán hitt is
megrontójának.
Tirilt undorában heves vágy fogta el, bárcsak megölhetné a kövér, kopasz kéjencet. Oly
szívesen ütötte vagy szurkálta volna, amíg élet van benne.
Ám a legjobban Carlát szerette volna visszakapni, hogy jóvátehesse a történteket, segíthessen
rajta. De most már túl késő.
Ezért érezte magát olyan kétségbeesettnek. Milyen szörnyű szavak: túl késő!
– Holnap visszajövök, Carla, megígérem – suttogta, azzal visszament Bertához és a farkát
csóváló Néróhoz.
Rögtön megszerette a hegyoldalba épült kis házat. Innen pompás kilátás nyílt a Pudde-fjord
túloldalán elterülő Bergenre. „Itt jól fogom érezni magam” – gondolta. A vityilló kissé
magányosan állt ugyan, de a legközelebbi szomszéd nem lakott túl messze. Védelmül pedig ott
volt Néró. Úgy gondolta, nála jobb őrkutya nem is akad.
 Miután Berta megbizonyosodott róla, hogy Tirilnek mindene megvan, amire csak szüksége
lehet, segített neki megágyazni, takarítani és mosni, azután magára hagyta. Tiril az utolsó
huszonnégy óra felkavaró eseményei után a sötétség beálltával azonnal ágyba bújt.
Akinek van dédelgetett, nagy termetű kutyája, tudja, miképpen töltötte Tiril az éjszakát új
otthonában.
Ragaszkodott ahhoz, hogy bajtársa megossza vele az ágyat, nehogy Nérónak a hideg padlón
kelljen aludnia. Tiril a párnánál kuporodott össze, az állat átlósan terpeszkedett végig.
Akármennyire is huzigálta a kutya szőrét, éppen csak a lábának jutott valamivel több hely.
A kis házban egyébként rögtön otthonosan érezte magát. Noha eddig egyáltalán nem ilyen
körülmények között lakott, éppen eleget forgolódott a város szegényei között ahhoz, hogy tudja,
ez a ház egyáltalán nem tartozik a legrosszabb hajlékok közé.
Egy év óta volt lakatlan, és már romlásnak indult, mint minden olyan épület, amelyik bizonyos
ideje üresen áll. Az emberek eltűnésével a ház életkedve is elenyészett, s ennek semmi köze sem
volt ahhoz, milyen karban van tartva.
Tiril azonban úgy gondolta, kicsinosítja, és új életet lehel a házba, hogy Néróval együtt jól
érezzék magukat benne.
A kutya a jelekből ítélve ugyanúgy örült új lakhelyének, akárcsak szeretett gazdasszonya.
Hiszen eddig sohasem volt olyan portája, amelyet sajátjaként védelmezhetett volna, Tiril pedig
látta, mennyire élvezi a helyzetet. Állandó vizes- és ételestálat jelölt ki a kutyának, utána bejárták
a házat. A ház mindössze két helyiségből, konyhából és hálószobából állott, amit rozoga padlás
és még rozogább pince egészített ki. A gerendák legalul kissé korhadtak voltak, az eresz pedig
kilyukadt, de úgy gondolta, ez kijavítható.
A ház kiadós gyaloglásra volt a várostól. Tiril rálátott ugyan Bergenre, de egyáltalán nem
vágyódott vissza.
Nehezebb kérdésnek tűnt, hogy vajon miből éljen meg. Talán egy hétre való táplálékuk volt,
de mi lesz, ha elfogy? A koldusok hatalmas seregében fogja végezni?
Nos, ha rákényszerül, nyilván ezt a sorsot is elfogadja. Most már tudta, hogy az embert
kegyetlenebb dolog is érheti annál, mint hogy az utcán kéregessen…
De azért… nem tartozik ágyás a kis kerthez? És vajon más ehető nem akad benne? Szemügyre
vették a konyhakertet, amelyet az eltelt év folyamán senki sem művelt meg ugyan, mégis találtak
ennivalót. Ott voltak még a bogyókat termő bokrok is. Ám Tiril a legjobban a gyümölcsfáknak
örült.
„Bizony, Néró – mondta magában Tiril –, el fogunk boldogulni. Bár te bizonyára nem szereted
az almát és a körtét.”
A kutya magatartása éppen eléggé ékes válasz volt. Elfordított fejjel, tágra meresztett szemmel
bámult rá, csóválta a farkát, és árnyékként követte a gazdáját mindenhová. Noha korábban
sohasem laktak együtt, mégis hihetetlenül gyorsan megtalálták a közös hangot.
Tiril sokszor idézte emlékezetébe a kovácsműhelyben látott, lenyűgözően szép idegen férfit.
Ugyanennyi alkalommal kényszerítette más tárgyra a gondolatait. Észrevette, hogy egyáltalán
nincs rá jó hatással, ha rá gondol. Az idegen valamilyen vonása mérhetetlenül rémítette.
Mintha nem erről a világról való volna… Szépséges halott, aki visszatért a földre, és éppen ő
akadt az útjába…
Ezután nekilátott rendet rakni odabent a házban. Néró úgy „segített” neki, hogy ágacskákat és
gallyakat hozott be, és a frissen kisöpört padlón darabokra rágta őket. Tiril kosárba rakta az ily
módon feldarabolt fát. Jó lesz gyújtósnak. Megköszönte a kutyának a segítséget, aki erre
kisvártatva a fészerből előrángatott szánkóval jelent meg. Tiril szelíd erőszakkal elvette tőle a
szánkót, és mintha ember lett volna, úgy magyarázta meg neki, hol a kis szán helye. Néró ezután
roppant fontosnak érezte magát.
Amikor ezután visszafelé tartottak a csűrből, Tiril hirtelen megtorpant. Példáját Néró is
követte. Mind a ketten ugyanazt érezhették, mert Néró igencsak hegyezte a fülét.
Csak nem figyelik őket?
 Körülnézett, de semmit sem vett észre. Alulról, a víz irányából, ahol jó kilátás nyílt, nem
látszott semmi. Az egyik oldalon magas domb emelkedett, a másikon, illetve a ház felett sűrű
erdő nőtt. Elég messze volt ahhoz a kerítéstől, hogy ne hasson ijesztőnek vagy zavarónak.
Tiril megnyugodott, és továbbindult a ház felé.
– Meglátod, milyen jó dolgunk lesz, Néró – ígérte meg a hűséges állatnak. A kutya, aki a
konyha padlójára feküdt szunyókálni, fél szemével ránézett. Kétség sem férhetett hozzá, hogy
biztonságban és kellemesen érzi magát.
Délutánra elfogyott a felaprított fa, Tiril legnagyobb bánatára. Fűrész, fejsze és bak egyaránt
akadt, sőt halomba rakott fatörzseket is talált, Tiril azonban sohasem tanulta, hogyan kell fát
vágni.
A törzseket sikerült ugyan megfelelő hosszúságra felvágnia, de ezzel vége szakadt a
tudományának. Hiszen az undok tuskók folyton félrecsúsztak a fejsze elől, ha pedig megfogja
őket, saját magát sebesítheti meg. Mitévő legyen? Némi szipogást követően újabb kísérletet tett.
Valaki hirtelen kivette kezéből a baltát. A lány rémületében nagyot ugorva fordult hátra:
– Hadd csináljam én – mondta egy mély, gyengéd hang abban a furcsa nyelvjárásban, amelyet
Tiril alig értett.
A kovácsműhelyből megismert idegent még sohasem látta ennyire közelről. Egy pillanatra a
lángoló, sötét szempárba tekintett, mielőtt a férfi a bak felé fordult, és többé tudomást sem vett a
lány jelenlétéről. Lova a deszkakerítésen kívül állt.
Tiril tekintetével Nérót kereste, akinek az előbb meg kellett volna ugatnia a birtokra tévedő
idegent.
Ám a kutya farkát csóválva, szemét odaadón rászegezve állt az idegen mellett.
Milyen csodálatos őrkutya!
– Köszönöm – mondta zavartan Tiril. – Ha uraságod valóban segíteni akar, akkor…
– Úgy tűnt, elkel a segítség – felelte röviden a férfi.
A lány megértette, hogy idekint semmi szükség nincs rá, ezért besietett a házba, és lázasan
nekilátott vacsorát főzni abból, amit a kovács feleségétől kapott. Két személynek való vacsorát
készítsen? Igen, hiszen nyilván illenék… És azután Néró is itt van. Tirilnek a torkában dobogott a
szíve, és rákvörösre gyúlt az arca.
A férfi jókora adag tűzifával lépett be, és némán a kosárba rakta, amit felvágott. Tiril ismét
zavart köszönetet mondott, az idegen pedig megint gyorsan távozott.
Mire a lány elkészült a főzéssel, a férfi az összes tuskót felaprította. Tiril valamilyen okból úgy
gondolta, kár, hogy nem maradt több felvágni való fa.
– Ha akar egy kis ételt, akkor elkészült – nyögte ki keservesen, mert képtelen volt megbirkózni
a helyzettel. – Nem vagyok valami ügyes szakácsnő, de… Vigye be a lovat a kertbe… Nem, talán
mégis jobb, ha kívül marad. Köszönöm szépen, fel ne falja a veteményeket! De az almafákat is
kímélje meg!
A férfi szótlanul követte, az ajtónyílásban le kellett hajolnia, Tiril pedig odabent hellyel
kínálta. Remélte, hogy a rozoga szék ki fog tartani.
Szerencsére nem tört össze a férfi súlya alatt. Tiril remegő kézzel némi zöldséglevest és egy
kevés húst mért ki a fatányérba, majd leült vele szemben. Néró szemtelenül falatokért koldult,
miközben Tiril még ránézni sem mert a vendégére.
Evés közben egyetlen szót sem szóltak. Ám a lány a férfi mozdulataiból észrevette, mennyire
éhes lehet, noha uralkodott magán, és nem két kézzel tömte magába az ételt. Az idegen
viselkedése valami módon meghatotta Tirilt. A titokzatos férfi az újbóli kínálást, is elfogadta,
odatartotta a tányérját, és csak annyit mondott, hogy az étel nagyon ízletes. Tirilnek jólesett a
dicséret, de ekkor rémülten vette észre, hogy a kenyérről megfeledkezett. A férfi a kenyérből is
evett, majd miután mind a hárman csillapították éhségüket, Tiril némileg bizonytalan hangon
megszólalt:
– Uraságod nagyon jót tett velem. Vetemedhetnék-e arra, hogy megtudakoljam becses nevét?
Azt is elárulná, hová valósi?
 – Móri a nevem – válaszolta a férfi –, és Izland a hazám.
Tiril ekkor azzal a gyors, megnyerő mosollyal bólintott, ami, bár maga sem tudta, de igen
vonzóvá tette.
– Az utóbbit majdnem eltaláltam. A sok forradásáról és sötét tekintetéről látom, sokat
szenvedhetett élete folyamán.
– Nagyon jó szemed van, Tiril. Igen, ismerem a nevedet, és szeretném, ha tegeznél.
Megszereznéd ezt az örömöt?
– Köszönöm, igen – felelte Tiril, és igyekezett ültében meghajolni. – Miért akarsz segíteni
nekem?
– Sorsod a magány, Tiril. Szükséged van a segítségemre. Ne félj, semmi rosszat nem művelek
veled, de amikor csak bajba jutsz, hívjál.
– Mint az előbb a fejszével? – mosolyodott el a lány.
A férfi visszamosolygott rá, ő pedig úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a szívét.
– Igen.
Nem merte megkérdezni, vajon miképpen hívhatja segítségül.
– Tudod, kicsi Tiril, az én sorsom is a magány.
– Még az enyémnél is jobban – bólintott a lány.
– Így van.
– Nem akar… akarsz beszélni róla?
– Talán majd máskor. Most viszont én szeretnék kérdezni tőled valamit: hogy nézett ki a
nővéred?
Furcsa kérdés! Tiril azonban szívesen megválaszolta.
– Szőke volt, nagyon szép. Kecses, akár egy porcelánbaba, és örökké könnyes a szeme. Jaj,
Carla… Bocsáss meg, nem bírok rá gondolni! De miért érdekel a külseje?
Móri nem felelt. Olyan volt a tekintete, mintha… mintha nem is volna jelen. Tirilnek ez
egyáltalán nem tetszett. A férfi hirtelen felállt.
– Túl sokáig foglaltam le az idődet.
Egyáltalán nem – akarta mondani, ez viszont talán tolakodónak és merésznek tűnhetett. Inkább
ő is felállt, és udvariasan így szólt:
– Megszereznéd azt az örömöt, hogy holnap is velünk eszel?
– Köszönöm, nagyon szívesen – vágta rá Móri. – Most viszont dolgom van. Akkor holnap
találkozunk!
Tiril szerette volna megkérdezni Móritól, merre lakik, de nem merte. Ehelyett elmondta neki,
megígérte a nővérének, hogy meglátogatja a temetőben. A férfi ezt az enyhén szólva különös
kijelentést úgy fogadta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Hosszú az út odáig – mondta. – Nem ülsz fel a lovamra? Gyorsabban odaérsz. Legalábbis
egy darabig, mert nem arra megyek.
Tiril némi habozás után elfogadta az ajánlatot. Móri mögött ülni a ló hátán igencsak földöntúli
érzés volt. Néró mellettük loholt, s Tiril hálát érzett iránta, mert így legalább valami kapcsolata
maradt a valóságos, kézzelfogható világgal. A lánynak úgy tűnt, mintha valamiféle határterület
felé haladnának, a férfi pedig egész lényére roppant nyugtalanítóan hatott.

Ha Tiril ismerte volna Gudrun és a myrkái diakónus történetét, alighanem megrémíti,

mennyire hasonló helyzetben vannak.
A férfi valamivel a temető előtt búcsúzott el tőle. Tiril meglepődött, amikor a lóról leszállva
újra megpillantotta a férfi arcát, mert elfelejtette, mennyire káprázatosan szép és egyben
félelmetes a maga vonzó rejtélyességében.
Nérónak kissé nehezére esett, hogy eldöntse, melyikükkel tartson. Minden jel szerint úgy
vélekedett, hármójuknak együtt kellene maradniuk, azután mégiscsak imádott gazdasszonyával
tartott.
 Tiril először boldogan törte a fejét, vajon mit tálaljon fel másnap vacsorára. Ám nem volt sok
választási lehetősége, be kellett érnie azzal, amit a kis házban talált, készletei pedig alaposan
megcsappantak az előző étkezés miatt.
Valami majd csak az eszébe jut.
A temetőhöz közeledve visszatértek a konzul házából származó sötét emlékek. Carla halála,
saját élményei. Arra gondolt, meg kellene üzennie anyjának – helyesebben nevelőanyjának –,
hogy jól megy a sora, de miként tehetné meg úgy, hogy a konzul ne értesüljön róla? Tiril nem
tudta, menynyire aggodalmaskodik a konzulné. Dahl asszony mindig is rejtélyszámba ment.
Felületes, fecsegős, kuncogó, hiú – legtöbbször pedig részeg. Bár, mi bújhat meg emögött?
Semmi?
A fiatal lány megtorpant a parcellák között vezető ösvényen. Carla sírjánál valaki állt. Fiatal
férfi volt.
Carla szerelmese és vőlegénye. Tiril alig ismerte, mert csupán néhány alkalommal találkoztak,
és a fiatalember akkor sem vette le a szemét Carláról.
A síron ismét friss virág feküdt. Tehát ő az, aki…
A férfi megfordult, és észrevette a tétován ácsorgó lányt. Azonnal kitárt karokkal indult feléje.
– De örülök, hogy viszontláthatlak, Tiril! Különös, hogy még sohasem futottunk össze ezen a
helyen!
– Eddig kora reggel jártam ide – válaszolta a lány. – Most viszont megváltozott a helyzet.
A férfi kérdőn nézett rá. Hogy is hívják? Hanza-kereskedők nemzetségéből származik…
Megvan! Eriing Müller.
Derék ember. Teljesen méltó a kis Carlához. Bárcsak…
Jaj ne, annyira fáj!
Most viszont nem kerülhették ki, beszélniük kellett róla. Az ifjú Eriing számára végtelen
megkönnyebbülésnek tűnt, hogy kiöntheti a szívét.
A vázába tette a virágokat, és felsóhajtott.
– Milyen szép, milyen kedves volt. Mégis ezt tette! Elhiheted, mennyit tépelődöm rajta
mélységes gyászomban.
Hát persze! Neki is nagyon nehéz lehet az ép ésszel felfoghatatlan tett után. Tiril nem nagyon
ért rá, hogy túl sokat gondoljon a fiatalember érzelmeire. Most szégyenkezett, amiért csakis
magára gondolt.
A férfi szája fájdalmasan megvonaglott.
– Vajon miért tette? Nem engem akart?
– Dehogynem! – mondta gyorsan Tiril. – Mindennél jobban akart téged. Éppen ezért nem bírta
tovább.
Eriing fürkészve tekintett rá, választ azonban nem kapott. Végül szinte szórakozottan így
szólt:
– Egyáltalán nem hasonlítotok egymásra.
– Köszönöm szépen – felelte szárazon Tiril.
– Jaj, nem úgy értettem, sőt éppen ellenkezőleg. Neked, Tiril, egészen különös, nagyon vonzó
a személyiséged.
Miért nevezik vonzó személyiségnek az embert, ha nem lehet szépnek mondani?
– Carla állandóan olyan meleg szavakkal beszélt rólad – folytatta Eriing.
– Valóban? – ujjongott fel Tiril.
– De még mennyire! Egyszer így szólt: „Ha nem lenne ilyen csodálatos húgom, nem bírnám
ki.” Vajon mire gondolt?
Tiril meg sem hallotta a férfi kérdését. Tényleg ilyen szép szavakkal szólt róla Carla? A
meghatottságtól és hálától könnyek lepték el a szemét. Akkor tudtán kívül egy kicsit mégiscsak
szerencsétlen nővére támasza lehetett!
Eriing Müller határozatlanul nézett rá.
 – Oly nagy szükségét érzem, hogy szót válthassak Carláról. Hadd próbáljam megérteni!
– Inkább hagyjuk ezt!
– Ilyesmire nem kérhetsz. Nem ülhetnénk le egy kicsit? Itt, a temető árnyékos csendjében!
Tiril elgondolkozva nézett rá. Eriingnek oly szép volt a szeme. Sötétkék, meleg pillantású,
szenvedő. Délceg termetéhez kellemes természet, értelem és jóság társult. Tiril nagyon jól
megértette, miért szeretett belé Carla a szokatlanul rokonszenves fiatalemberbe.
Dahl pedig nem tűrhette, hogy vetélytársa akadjon.
Tiril ezt végiggondolva eldöntötte, soha többé nem hajlandó apjának tekinteni a konzult. A
fiatalember megismételte kérését:
– Beszélhetnék veled Carláról?
A lány összeszedte magát.
– Szívesen – válaszolta. – Ha megígéred, hogy nem hozod szóba tragikus halálát. Engem is
nagyon feldúlt.
– Megpróbálok tartózkodni ettől a témától. Ráérsz most?
– Sajnos nem.
Ez ugyan nem volt igaz, de még nem érezte elég felkészültnek magát ahhoz, hogy Carláról
beszéljen. Nem tudta volna megválaszolni Eriing kérdését: vajon miért volt oly boldogtalan szép,
fiatal nővére.
Aztán ráeszmélt, milyen kurtán-furcsán utasította el a gyászoló vőlegény kérését, ezért
magyarázkodni kezdett:
– Haza kell indulnom Laksevagba és…
– Hová?
– Jaj, bocsánat! Elköltöztem hazulról. A férfi szeméből hitetlenség áradt.
Jó családból való úrilány a férjhezmenetele előtt nem költözik el a szülői házból. Eriingnek
ugyanez jutott eszébe.
– Csak nem mentél férjhez? – kérdezte.
– Én? Jaj, isten őrizz! De szívesen visszajövök ide, a nővérem sírjához. Mondjuk… pénteken?
– Kitűnő! Ugyanebben az időben? Itt leszek.
Néró felhagyott azzal, hogy a temető kapuja előtt várakozzék. Egy újabb látogató érkezését
kihasználva berontott a szentelt földterületre, és lábát felemelve az egyik jókora sírkőre vizelt.
Tiril megragadta a remek szöges nyakörvet, és gyorsan magával vonszolta a kutyát.
Hazaérkezve csodálkozva torpant meg az ajtó előtt.
Itt voltak-e korábban ezek a különös díszítések? Az ajtó feletti egyik gerendába annak teljes
szélességében néhány furcsa jelet véstek. Tiril régi mesterjelnek vélte, és bement a házba. Eszébe
sem jutott, hogy a régi vésés nem lehet világosabb a környező fa színénél.
 15

Dahl konzul verítékben fürödve ébredt az éjszaka kellős közepén. Zihálva ült fel az ágyban.
Még valaki volt a szobában. Álmodta, avagy…?
Felesége, az a riherongy épp az imént érkezett haza, de nem ő jött be a férjéhez. Bizonyára
már a szobájában alszik, és még nem fedezte fel Tiril eltűnését. Dahl azt hazudta neki, hogy a
lány már nyugovóra tért. Gyáva ember lévén csak másnap reggel akarta tudatni vele, hogy
Tirilnek nyoma veszett.
Valaki mégiscsak bejött ide.
Csak nem egy alak áll az ablaknál?
Nyilván valamilyen bútor vagy ruhadarab. De hiszen azon a helyen sohasem…
Remegő kézzel meggyújtotta az éjjeliszekrényen álló faggyúgyertyát.
Rögtön utána csaknem ordítva hördült fel. Sikerült felébresztenie a feleségét, mert hallotta,
amint az asszony nyögdécselve megfordul, de a jelek szerint ismét elnyomta az álom.
Dahl szíve őrjöngve kezdett verni, és azt is érezte, miként lüktet a halántéka. Egyértelmű
vészjelzések voltak, le kell csillapodnia. De hát hogyan?
A szoba végében, az ablaknál szőke hajú nő, inkább fiatal lány állt. Dahl elmosódottnak látta
ugyan az alakját, mégsem képzelődött. Éppoly fiatal, szőke, porcelánszerűen törékeny volt, akár
Carla… Ám a jelenés sötétségbe burkolózó arcát nem tudta kivenni.
Ez nem is volt olyan különös, hiszen Tiril nem adhatott pontosabb leírást nővére külsejéről.
Az alak az ágya felé indult. A konzul orrát korhadó föld penészes szaga csapta meg, és
hirtelen jeges hideget érzett. Csak nem vigasztalhatatlan zokogást hallott?
Dahl konzul felvisított. Elszörnyedésében hangosan, nőiesen rikácsolt, majd fejére húzta a
dunyhát, s összekuporodott az ágyban.
Ekkor felesége lépett be a szobába.
– Mi az, miért visongsz és miért pazarolod a gyertyát az éjszaka kellős közepén? – fakadt ki.
A konzul többszöri óvatos lélegzetvétel után kikandikált a dunyha alól. Szíve nyugtalanító
erővel és gyorsasággal dobogott a torkában, a feje pedig majd' szétpattant. Valóban halálfélelem
fogta el.
Ingerülten és türelmetlenül topogó feleségén kívül más nem tartózkodott a szobában.
– Miért sikoltoztál az előbb? – ismételte meg a konzulné bosszús hangon.
– Ugyan, semmiség. Rosszat álmodtam, és kész.
 – Persze megint túl zsírosat zabáltál! Oltsd már el a gyertyát, és hagyd aludni a tisztességes
embereket!
Ismét nyugalom ülte meg a házat. Dahl konzul nehéz, ziháló légzése sokáig hallatszott, és a
világ minden kincséért sem mert volna felnézni. Ha nem ügyel oly kínosan méltóságára, a
legszívesebben belopakodik a felesége szobájába, és az ágyába bújik.
Úgy érezte – vagy talán csak képzelődés volt? –, mintha a sírgödör bűze most is az orrát
facsarná. És vajon nem elfojtott zokogást hall…?
Amikor hajnaltájban végre elaludt, szörnyű rémálmok gyötörték. Fiatal nők tömege feküdt az
ágyában. E harmatos, érintetlen teremtések mindegyike az övé volt. Csodálatosan érezte magát
álmában. A nők királyként néztek fel rá, ő pedig azt tett velük, amihez csak kedve szottyant. Ám
amikor legnemesebb testrészével belehatolt az egyikbe, észrevette, miképpen kezdenek változni a
leánykák. Zöldesfehérré és büdössé váltak, majd szabályosan elrothadtak. Megpróbálta ugyan
kiráncigálni a hímtagját, de próbálkozása nem járt sikerrel. Mindnyájan feléje fordultak, ő pedig
érezte, miként kezdi szétmarni férfiúi díszét a lányka. Ordítani kezdett, mire önnön sikoltozása
verte fel álmából. Mielőtt igazából felfogta volna, hogy ébren van, felugrott az ágyból, és
nyöszörögve ugrált fel-alá. Mindkét kezével átkulcsolta férfiasságát, amely a rémülettől csaknem
láthatatlanná zsugorodott. „Felfal a romlottságuk! – gondolta pánikba esve. – Érzem, miként
tűnik el, mit tegyek, mit tegyek? Rettenetesen fáj, jaj szegény fejemnek, mennyire szenvedek!”
Végre rájött, milyen nevetséges helyzetbe került és megértette, hogy mindez csak álom volt.
Ennek ellenére rémisztően életszerű lidércnyomás!
Tulajdonképpen mi történik vele?
A felesége nem ébredt fel. A konzul azonban egész reggel lélegzetvisszafojtva ébren hevert.
Amikor végül felkelt, két dolgot is elhatározott.
Meg kell találnia Tirilt – ezenkívül egy papot is fel fog keresni.
Előbb levélíráshoz látott. Nagyszerű, hogy ilyen hétalvó a felesége (persze könnyen az lesz,
aki esténként a pohár fenekére néz!). Most legalább övé az egész ház. Nem először írt a
címzettnek, de ez alkalommal keményebb hangot ütött meg. Vége szakadt a csúszómászó
hízelgésnek, az alázatos koldulásnak, a rossz anyagi helyzetéről elejtett célzásoknak.
Köntörfalazás nélkül hozta szóba mondandóját:
Tisztelt Uram!
Közös érdeklődésünk tárgya eltűnt. Jómagam nem vagyok olyan helyzetben, hogy a
felkutatására induljak, ezenkívül bizonyára egyikünk sem kíván a hatóságokhoz fordulni.
Benyomásom szerint az érintett aligha szolgálhatja többé érdekeinket, viszont mindannyiunk
számára kínos teherré válik. Ön, aki oly sok hűséges segítőtárs közreműködését veheti igénybe,
talán képes…
Udvarias formákkal fejezte be az első szakaszt, majd így zárta levelét:
Amennyiben Uraságod nem intézkedik, kénytelen leszek az illető személyazonosságát a
hatóságokkal tudatni, hiszen a megélhetésemre is gondolnom kell. Hitelezőim egyébként
mindinkább a nyakamra járnak, ezért minél előbb várom becses küldeményét. Őszinte híve…
Dahl gondoskodott a levél feladásáról, majd nem túl bőséges reggelije után a paphoz indult.
– Tiszteletes úr, az ördög gaz ármányt űz velem – vallotta meg a konzul, miután helyet
foglaltak abban a szobában, amelyben a derék lelkipásztor gyülekezetének báránykáit fogadta. –
A Sátán varázslatával incselkedik!
– Nono – emelte fel szelíden szemöldökét a pap. –A tizennyolcadik századot írjuk, a sötétség
erői pedig régóta nem üzekednek országunkban.
– Mégis, esküszöm, a színigazat mondom! Istenfélő, tisztességes ember vagyok, aki
mindenkinek a javát akarja, erre ilyen szörnyűség esik meg velem!
– Talán elmondhatná, mi gyötri – mondta jámboran imára kulcsolt kézzel a lelkész.
A konzult szorongás fogta el, amiért kénytelen elárulni a kínos részleteket. A fülében zengő
énekszóval kezdte, utána rátért a pohárban talált fehér kukacokra (delírium – gondolta a pap),
majd a halott leány szellemével folytatta (hiszen ennek az embernek rossz a lelkiismerete, talán
nem viselte rendesen a leánya gondját?), végül – roppant kelletlenül – az álmában látott szép
nőkkel fejezte be, akik elrothadtak, és őt is az enyészet martalékává tették. Dahl azonban nem
árulta el, mely testrésze indult oszlásnak.
– Az utóbbi csak álom – mondta a lelkipásztor a tőle telhető legkenetesebb hangon. – Az
álmok pedig annyira irracionális jelenségek. Sohasem tudjuk, honnan erednek.
Dahl konzul nagyot sóhajtott.
– Nézze meg, mit találtam a hálószobámban! Az első a padlón feküdt, és ráléptem. A
másodikat a párnám alá dugták.
Két tárgyat vett elő. Az első kis darab tölgyfa volt, amelybe titokzatos jelet róttak.

– Ebbe botlottam bele – magyarázta a konzul. A pap nem válaszolt. Az ablakhoz lépett, hogy
alaposabban szemügyre vehesse a fadarabkát. Miután megvizsgálta, egy szót sem szólt, hanem
komor arckifejezéssel a második tárgy után nyújtotta a kezét.
– Ezt pedig a vánkosom alatt találtam – mondta elhaló hangon Dahl.
– Különös anyag! Vajon micsoda? – kérdezte a lelkipásztor.
– Nem tudom. Leginkább talán szénre hasonlít. De hogy lehet barna színű a szén?
– Van ilyen – mondta a pap.
Ezzel megfordította a széndarabot – és úgy ejtette el, mintha megégette volna a kezét.
– Rotas-kereszt! – kiáltott fel elszörnyedve. – Igaza van, konzul úr. Ördögi mágiával állunk
szemben.
– Mi… micsoda az a Rotas-kereszt? – kérdezte ijedten Dahl.
A lelkész tisztára törölte kezét az előbbi undokságtól, és visszaült a székére. Dahl óvatosan az
asztal peremére, a lehető legtávolabbra helyezte a fadarabot.
– Sokfajta Rotas-kereszt létezik – felelte iskolamesterre emlékeztető hangon a pap. – Noha
némelyüket védelmezőnek tekintik, egyáltalán nem azok, és természetesen semmi közük az
egyházhoz; annál inkább az ellenkezőjéhez.
A tiszteletes újból felállt, és a szekrényből gondosan elzárt könyvet vett elő. Zsebkendővel
fogta meg, mintha nem akarná beszennyezni vele a kezét.
– Ezt a varázskönyvet évekkel ezelőtt az egyik szomszédos egyházközségben koboztam el egy
nőszemélytől. Természetesen nem tanulmányoztam behatóan, de úgy tűnik, mintha uraságod jele
emlékeztetne a könyvben lévőkre.
– Ez egyáltalán nem az én jelem – tiltakozott felháborodva Dahl.
A pap a kötetben lapozgatva talált néhány olyan varázsjelet, amely hasonlíthatott a tölgyfára
róttra. Időközben rájött, hogy szó sem lehet védelmező erejű jelről. Úgy tűnt, ellenséggel
szemben alkalmazott rontásra használják.
– De hiszen nekem nincsenek ellenségeim – hazudta pimaszul a konzul.
– A Rotas-kereszt egyáltalán nem szerepel benne – mondta a pap, aki közben tovább forgatta a
könyvet. – Viszont az ön jelét rúnák veszik körül. Tanult emberként megfejthetem a jelentésüket,
amennyiben nem titkos rovásírással akad dolgunk… Ejha, vérrel karcolták be a szöveget!
Akadozva olvasni kezdett:
 – Iesu dreyra-dauda, og pin, sem dregur oss frá grandi, set eg á milli min og din, myrkra
styrkur andi.
Miféle bikkfanyelv ez?
– Tele van ősrégi formákkal! – mormogta.
– De mit jelent? – kérdezte a rémülettől tágra meredt szemmel Dahl.
A lelkész persze nem ismerhette be, hogy nem mindent ért a szövegből. Megpróbálta felidézni
az iskolában tanult nyelvemlékeket.
– Nos, nagyjából azt jelenti: „Jézus véres halálára és kínszenvedésére, amely… amely…” Itt
áll még valami. „Közénk teszem a sötétség hatalmas (vagy erős) szellemét.”
– Nem hangzik valami biztatóan.
– Nagyon vészjósló – ismerte be a pap. – Most pedig elégetem ezeket a bűnös tárgyakat, forró
imát mondok a konzul úrért, és a hatóságokkal is beszélek. Azonnal el kell fogni azt a személyt,
aki az ön házában helyezte el mindezeket az ocsmányságokat.
– Köszönöm! Köszönöm, drága tiszteletes úr! – hálálkodott Dahl, és sietősen távozott.
A pap ismét szemügyre vette az asztalon fekvő rémes tárgyakat. Nem tudta, hogy az izlandi
hegyek rétegei között előforduló barnaszénféleséggel áll szemben. A beléje karcolt Rotas-kereszt
rontást hoz arra, akihez becsempészik – így Dahlra, akinek a párnája alatt feküdt. A másik jelet
tölgyfába rótták, és az ellenség lába elé vetették, hogy az illető bajba jusson.
Hétköznapi ember kezében ártalmatlan hókuszpókusz, ám veszélyes varázslat, ha veleszületett
képességekkel bíró, beavatott tudós személy vési be.
A pap természetesen semmit sem égetett el. Hiszen a tárgyi bizonyítékokat az ügyben eljáró
állami és egyházi hatóságok előtt egyaránt be kell mutatnia.
Csak nem boszorkányper készül ebben az évszázadban?
A lelkész egyszerre örült az eljárásnak, és iszonyodott is tőle. Ajánlatos-e beleavatkoznia
olyan erők működésébe, amelyek látomásokat idéznek elő a jómódú és köztiszteletben álló Dahl
konzul esetében? És ha ő maga is megjárja? Ez a boszorkány a jelek szerint nagyon érti a dolgát!
Dahl hasonlókon töprengett, miközben feldúlva baktatott hazafelé. Kicsoda tehette a vánkosa
alá azt az izét? Csak nem valamelyik cselédlány? Á, mindnyájan imádják. A felesége? Ugyan, az
a liba sohasem ötölne ki ilyesmit.
Képtelen volt felfogni, ki lehet az.
Dahl ugyanis nem ismerte a zárakat felnyitó hátborzongató izlandi varázslatokat. Talán így
volt a legjobb. Maga a jel ártalmatlannak látszott. De a varázsige és a közben alkalmazandó
módszer annál borzalmasabbnak bizonyult. Az alábbi amulettet be kellett dugni a zárba, a többit
pedig tanácsos elfelejteni:
Jr
L
J
r
FT r
A dolgát értő boszorkánymester előtt ily módon minden ajtó nyitva állt.
Ám a hazafelé igyekvő konzul hangulata lényegesen megjavult. Most legalább elkapják azt a
boszorkányt, aki tönkretette az utóbbi pár napját!
Dahl ekkor kissé meggörnyedt. Diadalérzete alábbhagyott. Egyenesen hazafelé tart – otthon
pedig el kell mondania a feleségének, hogy Tirilnek nyoma veszett.
Hacsak időközben nem jött vissza…
Biztosan visszajött! A konzul rögtön derűlátóbban szedte a lábát.

Tirilnek azonban esze ágában sem volt visszatérnie Dahlék házába. Még sohasem érezte
ennyire jól magát! Együtt lehetett Néróval, szép környezetben lakhattak, szabadon és
zavartalanul, ő pedig barátokra tett szert, akik csak a javát akarják, a gondját viselik, sőt
érdeklődnek is a személye iránt.
Még jobban felderült, amikor az erdőben tett sétáról visszatért Néróval. A ház mellett egy
kisfiú állt, éppen egy köteg halat igyekezett a kilincsre erősíteni.
A gyermek rémülten fordult hátra léptei hallatán. Miután Tiril megnyugtatta, nagy nehezen
megoldódott a nyelve:
– Anyám küldött ide, mert a kisasszony olyan jóságos volt hozzánk.
A fiatal nő ekkor felismerte a hívatlan látogatót. Az egyik halaskofa fia volt, akinek régebben
segített.
– Honnan tudtad, hol vagyok? – kérdezte félénken.
– Nem sokan tudják – biztosította az ijedségtől még mindig tágra nyílt szemmel a kisfiú. –
Apám és a kovácsmester ivócimborák, mindent elmondanak egymásnak. Meg kellett esküdnöm,
hogy nem jár el a szám.
– Helyes – bólintott Tiril, akit csak félig nyugtatott meg a válasz. – Viszont megtennél nekem
valamit? Tudod, eddig mindig megetettem a kóbor kutyákat, most viszont nem mehetek be a
városba. Van nálam némi ételmaradék, amit megkaphatnának. Néró régi vackához közel hét tálka
van, te pedig elosztod közöttük, amit odaadok neked. Megtennéd?
– Nem harapnak meg? – kérdezte aggódó arckifejezéssel a fiúcska.
– Ugyan! Ha szépen szólsz hozzájuk, teljesen veszélytelenek. Pontosan leírom neked, hogyan
juthatsz oda. Nagyon aggódom miattuk. Itt van fél pár harisnya, a másik felét elveszítettem.
Tartsd feléjük, akkor tudják, hogy én küldtelek hozzájuk.
A fiú az ajkába harapott, de megígérte, hogy igyekezni fog. Tiril arra kérte, jöjjön vissza
másnap, és mondja el, mit végzett.
– És add át anyádnak hálás köszönetemet! Éppen erre volt szükségem.
Tekintetével követte a lejtőn az út felé szaladó csöppséget. Milyen kedvesek is az emberek!
– Látod, Néró, most legalább van mivel megkínálnunk a titokzatos Mórit, ha legközelebb
eljön. Holnap péntek van, mi pedig elmegyünk a temetőbe, és megint találkozunk Eriinggel. Ő
volt Carla szerelme.
Felsóhajtott, amikor eszébe jutottak azok az éjszakák, amelyeken ébren dideregve feküdt, és
szipogva vágyódott valaki után, aki vigasza, támasza és tanácsadója lenne.
Leguggolt és a kutya fekete bundájához szorította az arcát.
– Derék, jó Néró – suttogta. – Nálad különb kutya nem akad az egész világon!
A hűséges állat igyekezett megértő képet vágni.
16

– Tudom, hogy Tiril eltűnt – fordult éles hangon Dahl asszony jeges verítékben fürdő élete
párjához. – Eriing, Carla vőlegénye mesélte el tegnap.
– Eriing? – kérdezte a konzul, akit az előbbi név hallatán ismét elfogott a pulykaméreg. –
Ehhez meg mi köze?
– Találkozott Tirillel, aki jól van, és nem akar hazatérni – magyarázta előrehajolva, minden
szót gondosan kiejtve Dahlné.
– Csak nem szöktette meg a másik lányunkat az a tacskó? – kérdezte vérbe boruló szemmel a
konzul. – Sohasem hagyja békén a gyermekeinket…
– Nem szöktette meg. Sejtelme sincs róla, hol lakik Tiril, csak azt tudja, hogy jól van.
Természetesen értesítettem a rendőrfőnököt. Ő és az emberei majd megtalálják.
– Micsoda? Belekeverted a rendőrséget? Megőrültél? Hiszen ezt az ügyet diszkréten kell
elintézni!
– Ugyan miért? Mi semmi rosszat sem műveltünk! A lány viselkedett illetlenül, ezért elő kell
keríteni és hazahozni!
 Dahl konzul alig kapott levegőt, szíve hevesen vert. A rendőrfőnök keresteti Tirilt! Mi lesz
ebből?
De jó, hogy elküldte azt a levelet! Mostanra valószínűleg megkapták a sorait, és a rendőrök
előtt találják meg Tirilt. Így ennek a gondnak legalább vége szakad. És ha a lánynak örökre
nyoma vész, miután – hm… meglátogatják – ugyan mit számít? Továbbra is képes lesz arra, hogy
pénzt sajtoljon ki belőlük, hiszen aranyat ér, amit tud. Most lehet csak igazán gazdag!
Eljött a péntek.
Tiril a temető kapuján belépve már messziről megpillantotta Eriing Müllert. Noha utolsó
találkozásuk óta négy nap telt el, és csakis akkor váltottak szót egymással, erős közösséget érzett
vele. Osztoztak Carla miatti gyászukban.
A fiatalember térde alá érő hosszú köpenyt és csizmát viselt. Szőke haja a vállára omlott.
Milyen boldog lehetett volna Carla, akit a szerelmével ajándékozott meg!
Átkozott Dahl konzul! Tiril ismét féktelen vágyat érzett, hogy agyonverje.
De igyekezett elnyomni ezt az érzést.
Eriing kedves mosolya nagyon meghatotta a lányt.
– Látom, megint friss virágokat hoztál – mosolyodott el Tiril is. – Tőlem csak egy csokor
erikára tellett.
– Az meg tovább tart – mondta barátságosan a fiatalember.
Közösen elrendezték a sírt, miközben halk, tisztelettudó hangon sírkőállításról és a következő
tavaszi virágok ültetéséről beszéltek.
Reggel esett az eső, de utána kellemesre fordult az idő. Eriing a temető falára terítette a
köpenyét, arra ültek. Tiril úgy gondolta, roppant izgalmas és kellemes, hogy ennyire előzékeny
lovagja akadt. Ilyesmivel korábban nem kényeztette el az élet.
– Úgy örülök, hogy Carla megismerkedhetett veled – szólalt meg meleg hangon Tiril. – Olyan
jó érzés erre gondolni.
– Nem tudok szabadulni attól a rögeszmémtől, hogy én tehetek a haláláról.
– Éppen az ellenkezője igaz! Te voltál életében a fénysugár.
– Akárcsak te.
Egy pillanatig némán ültek. Mókus ugrott el a lábuk mellett, majd ijedten futott fel az egyik
vén, göcsörtös fára.
– Kérésednek megfelelően beszéltem anyáddal, akit valahogy sikerült megnyugtatnom – törte
meg a csendet Eriing. – Inkább bosszús volt, mintsem aggódó – tette hozzá még mindig feldúlva
Dahlné nemtörődöm magatartása miatt.
– Megmondtad neki, hol lakom?
– De hiszen nem is tudom! Te csak Laksevagot említetted, én pedig úgy értettem, titokban kell
tartanom. Anyád tudni akarta, kinek a házában laksz, ám ezt sem tudtam. Tényleg, kinél laksz?
– Nérónál.
Eriing összevonta a szemöldökét. –Vagyis… egyedül?
– Sok barátom van. Étellel, hallal meg ilyesmivel látnak el. Ma reggel pedig frissen sütött
kenyérrel jött egy kisfiú.
Az ifjú Müller úr hitetlenkedve meredt rá.
– Idehallgass, tulajdonképpen miféle életet élsz?
– Most éppen csodálatosan boldog életet – válaszolta Tiril, és nevetve nyújtotta karját az ég
felé.
– De hiszen jó családból származó lány vagy…
– Nem – vágta rá Tiril.
– Hogyne lennél az! És mégis egyedül laksz! Miért nem mész haza?
– Miért vetett Carla önkezével véget az életének? – csattant fel élesen a lány. – Bocsáss meg,
felejtsd el ezt a kérdést!
Az elhunyt nővér vőlegénye újból fürkésző tekintetet vetett rá, majd így szólt:
 – Itt üldögélve átgondoltam a helyzetedet. Beszélek a szüleimmel, nem lakhatnál-e nálunk.
– Köszönöm a jóságodat, de nem lakhatom a városban.
– Ugyan miért nem?
– Nem mondhatom meg.
Eriing nem ragaszkodott hozzá, hogy választ kapjon a kérdésére, inkább így szólt:
– Vagyis egy kisfiú meg egy kutya a barátod?
– Nem, nem, a kovács azt mondta, hogy sok barátom van, hiszen ajándékokat adnak és
védelmeznek...
– Mitől? – kérdezte gyorsan Eriing. Tiril úgy tett, mintha nem hallaná.
– Van egy másik jó barátom is, egy különös férfi, aki fel-felbukkan.
– Ez nem hangzik valami jól.
– De ő… Nos, valóban nem tudom, kiféle. Móri a neve, és Izlandra valósi. Sokat segített
nekem.
– Viszont óvakodnod kell a férfiaktól, hiszen egyedül vagy és…
A lány felnevetett.
– Móritól? Tőle féljek? Persze félek, de egyáltalán nem úgy, mint gondolod. Nem tudom
összekapcsolni a… Hűha, nem tudom, minek nevezzem.
– Testiséggel? A férfi és nő közötti szerelemmel?
Tirilt zavar fogta el. Nem tetszett neki, hogy Eriing így beszél. Mégis könnyedén vetette oda:
– Bizony. Ő nem olyan. Móri… maga a rejtély. Inkább egy másik, sötét, komor, ijesztő
világból származó idegen lény, mint ember.
– És ez a lény kedves hozzád?
– Igen. Meghívtam vacsorára.
– Tehát az ő komor világában enni is szoktak?
– Igen, és szívesen eljön máskor is. Tiril megborzongott.
– Mondd csak, Eriing, támadt-e valaha sejtelmed a halálról? Nem az emberi élet végéről,
hanem magáról a nagybetűs Halálról?
– A Halál Angyaláról?
– Úristen, most néven nevezted! – rezzent össze a lány. – Móri éppen őrá emlékeztet!
Valamiképp félek tőle, de részvétet is érzek iránta, mert olyan… magányos. És… – ízlelgette a
szót – boldogtalan? Talán helytelen kifejezés rá. Nem tudom. Azt hiszem, valamilyen számomra
ismeretlen módon veszélyes. Most viszont mennem kell, mert Néró ugat.
– Elkísérjelek hazáig?
– Köszönöm, nem.
– Viszontláthatjuk egymást? Mondjuk… hétfőn?
– Szívesen. Isten veled! És köszönöm, hogy annyira kedves voltál Carlával. Sohasem fogom
elfelejteni.
– Carlával? – kérdezte elképedve a férfi, szinte úgy, mintha máris elfelejtette volna halott
menyasszonyát. – Hogyne. Te pedig vigyázz magadra, Tiril! Ugye, tudod, hol lakom?
– Nagyjából igen.
– Ha bármi is… keress fel! Jobb egy földi barát, mint az idegen világokból származó fantom.
A lány ábrándozva mosolygott, azután elbúcsúztak. „Kellemes fiatalember” – gondolta
elégedetten Tiril, miközben Néróval szépen lassan hazafelé baktatott.
Ám még a temető falának végéhez sem ért, mire hétköznapjait újabb erőszakos cselekedetek
rázkódtatták meg.
Néró szokásához híven előtte futott. Már megkerülte a falat és kikerült gazdája látóteréből.
Tiril sohasem fogta fel, honnan jöhettek, de valaki hirtelen hátulról befogta a száját. Két férfi
vetette rá magát, és hátracsavarta a karját. Noha egy szót sem szóltak, viselkedésük éppen eléggé
brutális volt. Egyikük felemelte Tiril lábát, hogy az út túloldalán lévő fészerbe tudják vinni.
 Tiril azonban nem volt jámbor birka. Elfordította az arcát, így fel tudott kiáltani, ezzel
egyidejűleg pedig állon rúgta egyik támadóját, aki felordított fájdalmában.
– Azonnal döfd le – sziszegte a másik férfi. Az első már kést húzott elő, de ekkorra Néró
visszaért. Őrjöngve mélyesztette fogait a gazfickó karjába, így az kénytelen volt elejteni a kést.
Éktelen hangzavarral járó küzdelem bontakozott ki…
Eriing Müller meghallotta a kutya dühödt csaholását és Tiril elkeseredett kiáltását:
– Hagyjátok békén Nérót, átkozott gazemberek! Ezután előbb a kutya vonított fel fájdalmában,
majd rögtön utána Tiril sikoltott.
Ekkorra azonban már a két támadó is torkaszakadtából ordított.
Eriing egyenesen a hangok irányába rohant. Amikor elébe tárult a jelenet, azonnal felfogta,
hogy a küzdelemből a gazemberek kerülnek ki győztesen. Néró az úton hevert. Tiril szemmel
látható sérülése dacára élénk ellenállást fejtett ki.
Eriing egyetlen pillanatig sem késlekedett. Előkapta pisztolyát, és az egyik férfira lőtt,
miközben fülébe hangzott a másik hangja:
– Ez a nyomorult dög tett tönkre mindent. Nem hittem volna, hogy az övé! Eltaláltak, Georg?
Gyere! Fussunk!
A földre dobta Tirilt, sebesült bajtársát pedig magával húzta. Eriing nem indult üldözésükre,
mert sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a porban heverő sérültek gondját viselje.
– Néró! Néró! Néró! – sikoltozta megállás nélkül Tiril.
Eriingnek elszorult a szíve a lány hangjából áradó kétségbeesett aggodalom hallatán. Tiril
imádott kutyájához próbált mászni, ám Eriing visszatartotta.
– Hadd lássam a sebedet – kérte szép szóval.
– A fenébe, magam is elboldogulok! – förmedt rá a lány. – Nem látod Nérót? Ha megölték,
akkor…
– Azonnal megnézem, mi baja.
A kutya szerencsére nem vérzett. Egyelőre harcképtelenné vált, de lélegzett.
– Az egyik gazfickó alaposan fejbe rúgta – szipogta Tiril. – Ha meghal, akkor…
– Nem hal meg – szakította félbe Eriing. – Látod, lassan magához tér.
Tiril a kutyához kúszva vigasztaló szavakat suttogott Néró fülébe, és mélységes hálát érzett,
amiért hűséges állata életben van.
– Hadd vegyelek szemügyre – mondta Eriing. – Nehezedre esik a járás?
– Igen, megpróbálták eltömi a térdemet, mert úgy megrúgtam őket. A karomat hátraszorították
és…
– Hiszen vérzel! – kiáltott fel Eriing. – Pont a füled alatt.
– Tudom. Csak felszíni sérülés. Kést próbáltak belém döfni, de sikerült félrefordulnom, te
pedig éppen ekkor lőttél. Köszönöm a segítségedet! Mindig puskával jársz?
– Pisztollyal – helyesbített Eriing. – A mai világban szükség lehet rá. De sohasem hittem
volna. .. Vajon miért rontottak rád, Tiril?
– Nem tudom – felelte gyámoltalanul a lány.
– Most viszont hazakísérlek – jelentette ki az ifjú kereskedő.
– Hát Néró? Ugye, nem tud járni?
– Mindkettőtöket nem bírom el… – sóhajtott fel Eriing.
– Akkor a saját lábamon megyek – mondta türelmetlenül a fiatal lány.
– Hát… na jó!
Eriing fehér nyakravalójával bekötözte a lány sebét. Szerencsére Tiril sérülése valóban csak
horzsolás volt. A férfi ezután felemelte a nehéz kutyát, amely így magatehetetlenül valóságos
óriásnak tűnt.
Néró megpróbált ugyan lábra állni, ám mindkét ember úgy vélte, jobb lesz kímélni.
– Ha meglátod, hol lakom – mondta lassan Tiril, miközben keservesen vánszorogtak Laksevag
felé –, megígéred, hogy senkinek sem árulsz el?
 – Megígérem. Most már kezdem érteni, hogy rejtőzködnöd kell. Hiszen ez gyilkossági kísérlet
volt. Nem dughatjuk strucc módjára homokba a fejünket.
– Tudom. Az egyik nyomorult ezt mondta: „Azonnal szúrd le!” De most nagyon fáradt és
feldúlt vagyok. Ne várjunk a beszélgetéssel, amíg hazaérünk?
– De, persze. Láttam, merre futott a két gazember. Nem ebbe az irányba, így biztosnak
tekintheted a rejtekhelyedet.
– Merem remélni!
Jó időbe telt, mire a házikóhoz értek. Eriing ugyan elég hamar letehette Nérót, de sem a kutya,
sem Tiril nem bírt gyorsan haladni. Útközben többször is pihenőt kellett tartaniuk. Szerencsére
Eriing Müller türelmes ember volt.
– Olyan hálás vagyok, amiért időt szakítasz rá, hogy hazakísérj bennünket – mondta neki Tiril.
– Ez a legkevesebb – válaszolta kurtán a fiatalember.
Minél jobban eltávolodtak a várostól, Eriinget egyre inkább csodálkozás kerítette hatalmába.
Hiszen ez az egyszerű környék egyáltalán nem egy konzul leányához illő lakóhely!
Tulajdonképpen mi történik itt, mibe keveredett a két nővér?
– Néró meg én odafent lakunk – mutatott a kunyhó felé Tiril.
Hirtelen megtorpantak.
Valaki állt a kapuban. Szemlátomást őket várta. Nem eviláginak ható, sötét hajú, barna ruhás
alak. Magas volt és ijesztő, arca pedig olyan sápadtnak tűnt, akár a halál. Mellette a lova
toporgott.
– Móri! – kiáltott fel boldogan Tiril. Nem is sejtette, hogy az izlandi e pillanatban kísértetiesen
hasonlít a myrkái diakónusra, aki sok évvel ezelőtt karácsony estéjén eljött Gudrunért. „Móri
megérkezett! Én pedig nem készültem el a vacsorával!”
Eriing lassú léptekkel indult a rejtélyes idegen felé. Voltaképpen miféle különös lénnyel
barátkozik a fiatal, ártatlan Tiril?
A fiatalember is úgy érezte, Móri nem jelent veszélyt a lány erényére. Mégis roppant
veszélyesnek tűnt, csak éppen azt nem értette, miféle módon.
17

Néró megfeledkezett sajgó fejéről, és üstökösként száguldva Mórihoz rohant, hogy üdvözölje.
Ám amikor a titokzatos, barna ruhás férfi megpaskolta, felvonított fájdalmában. Móri a kutya
mellé guggolt, szelíden beszélt hozzá, és közben megvizsgálta szőrborította koponyáját.
Utána felállt, és a közeledő emberek felé nézett.
Tiril némi aggodalommal mutatta be egymásnak a két férfit. Az amúgy egyaránt jóképű
fiatalemberek annyira különböztek, akár az éjszaka és a nappal.
Egyikük valóban az éjszakára, másikuk a nappalra hasonlított.
– Mi történt? – kérdezte Móri. – Néró megsérült, Tiril biceg, és a kötés alatt vérzik a nyaka,
ráadásul frissnek tűnik a sérülése.
Eriing és a lány egymás szavába vágva fogott bele a magyarázatba, de azután elhallgattak.
Móri rezzenéstelen arccal nézett rájuk. Tiril Carla vőlegényeként mutatta be Eriinget. A
jelekből ítélve az izlandi elfogadta a fiatal kereskedőt.
Tiril ettől valahogy jólesően megkönnyebbült.
– Az lesz a legjobb, ha hármasban beszélünk – mondta Eriing. – Úgy vélem, Tirilnek sok
mindent meg kell magyaráznia. Mintha uraságod többet tudna nálam az egész ügyről.
– Talán így van – felelte Móri. – De itt nyilván más dolgokat is tisztázni kell.
A Hanza-kereskedők ifjú sarja megtorpant a kapunál.
– Te itt laksz, Tiril? – kérdezte éles hangon. –Néró társaságában – felelte jókedvűen a lány.
– Ugye, milyen remek innen a kilátás?
– A kilátással semmi baj.
– Hát akkor?
 Eriing felsóhajtott, de nem válaszolt. Egyáltalán nem értett semmit.
– Gyere be, nézd meg belülről! Olyan szépen rendbe hoztuk!
– Rendbe hoztátok?
– Persze, Néró meg én. Állandóan segít, fát hord be, távol tartja az egereket meg hasonlók.
Eriing Müller tekintete az ajtófélfára siklott.
– Miféle jel ez?
– Bizonyára a régi ácsmesterjele.
– Nem lehet régi, mert csak egy-két napja vésték be.
Móri közelebb lépett.
– „Áron pajzsa” – magyarázta. – Tiril biztonságban érezheti magát, ha ez van az ajtó felett.
Eriing igen beszédes pillantást vetett az izlandira. A fiatal kereskedő összeszorította az ajkát,
orrcimpája remegett, és a gyanakvástól szikrákat szórt a szeme.
Móri kifürkészhetetlen oldalpillantással illette a néhai Carla vőlegényét, majd Tiril után lépett
be az ajtón.
– Ülj le, hadd lássam a sebedet!
A lány készségesen engedelmeskedett neki. Móri óvatosan levette a kötésül szolgáló
nyakravalót, miközben Eriing velük szemben a székre telepedett, és némán szemlélte őket. A
fiatal üzletemberen jól látszott, mennyire feszélyezve érzi magát.
– Még mindig vérzik egy kicsit – állapította meg a barna kámzsás. – Fedőkötést kell rátenni.
– Nem késő? – kérdezte Eriing.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta Móri. Óvatosan lemosta, majd gondosan megnézte a
felületi, mégis csúnya sebet, amelyből egy kicsit még mindig szivárgott a vér.
Az izlandi ekkor egyik kezével összeszorította a seb széleit, másik kezének ujjhegyeivel pedig
óvatosan végigsimított rajta. Tiril és Eriing látta, hogy közben mozog az ajka.
Amikor hosszúnak tűnő idő elteltével elengedte a lány nyakát, a seb behegedt. Csupán vékony
forradás maradt utána.
– Ezt nevezem – mondta fenyegető hanghordozással Eriing. – Most már talán megtudhatnánk,
kicsoda az úr?
Móri a fiatal kereskedőre emelte sötét szemét.
– Nem elegendő, hogy minden lehetséges módon Tiril javát akarom?
Eriing válaszra nyitotta a száját, de azután inkább hallgatott.
– Velem biztonságban van – folytatta Móri. –Én meg tudom védeni. Ma láthattuk, mennyire
szükséges. Most pedig meghallgathatnám a történetet? Hogy sérültetek meg Néróval?
– Carla sírját kerestem fel a temetőben. Eriinggel megállapodtunk, hogy ott találkozunk, és
beszélgetünk Carláról. Osztozunk miatta érzett gyászunkban. Miután távoztam, két férfi rontott
rám.
– A temető tehát gyenge pont – szólt közbe Móri. – Egyelőre el kell kerülnöd.
– Elszomorít, de sajnos tudomásul kell vennem. Eriing szerencsére meghallotta a dulakodás
zaját, és a támadók után lőtt.
Móri elismerő, hálás pillantást vetett a fiatal kereskedőre.
– Vajon miért támadtak rád? Tudja, uraságod, nyilvánvalóan meg akarták ölni – mondta
Eriing.
– Hívjál nyugodtan Mórinak! Tehát a két fickó gyilkos szándékkal leselkedett Tirilre. Tudjuk-
e, ki áll mögöttük?
– Nem akarom tudni – nyöszörögte Tiril. – Én szeretem az embereket!
– Nem segít, ha homokba dugod a fejed! –csattant fel Eriing. – Tehát többet tudtok nálam. Ki
vele!
Tiril mélyet sóhajtott.
– Ahhoz el kellene mondanom, miért vetett Carla önkezével véget az életének. Erre pedig
képtelen vagyok.
 Egy pillanatra csend töltötte be a házikót. Eriing türelmetlenül ült a székén, Móri és Tiril a
falhoz erősített padon foglaltak helyet. Néró a padlón elterülve kíváncsian figyelte őket. Eddigi
emberismerősei oly komolyan viselkedtek, az újabb jövevény meg lobbanékony volt. A kutyát
nyugtalanította a férfi magatartása.
– Meg kell értened, mekkora fájdalmat okoz mindez Tirilnek – szólalt meg Móri. – Többet tud
nálam, most mégis én próbálok beszélni a nevében.
Eriing összeszorított fogakkal biccentett.
– Csak arra kérlek, ne tegezz!
– Úgy tűnik, a lányok apja…
– Mostohaapja – szólt közbe éles hangon Tiril. Eriing döbbenten bámult rá.
– Nevezzük Dahl konzulnak – döntött Móri. –A lányok végig azt hitték, ő az igazi apjuk.
Nyilvánvalóan jó néhány évvel ezelőtt… meggyalázta a kis Carlát, és mindvégig ocsmány
kapcsolatot tartott fenn vele.
– Nem igaz – nyöszörögte Eriing.
– De igen – mondta Tiril, miközben ismét könnyek gyűltek a szemébe.
– Mióta? – rebegte holtsápadt arccal a fiatalember, akinek az iszonyattól alig jött ki hang a
torkán.
– Azt hiszem, sok-sok éve. Már nem is emlékszem rá, mikor kezdett Carla állandóan
sírdogálni. Mindig annyira szomorú volt – suttogta elhaló hangon Tiril.
Eriing fuldoklóra emlékeztető hörgést hallatott, majd felpattant és kirohant a házikóból.
Tiril Mórira nézett. Könnyei fátyolán át elmosódottan látta a férfit. A lány habozva nyújtotta
ki a kezét. Móri éppoly habozva fogta meg. Sovány, erős tenyere hideg, enyhén száraz tapintású
volt.
– Honnan tudod, Tiril? – lépett be újra Eriing az ajtón. – Mikor jöttél rá?
– Csak nemrég értettem meg, amikor nekem rontott.
– Micsoda?
– Meg tudtam védeni magam, de utána elmenekültem hazulról.
– Vagy úgy! – kiáltott fel felcsillanó szemmel Eriing. – Akkor már értem!
– Azt is érti uraságod, miért akarom megvédeni Tirilt? – kérdezte Móri.
– Persze. Köszönöm – dünnyögte gépiesen Eriing. – De hiszen akkor tudjuk, ki rejtőzik a mai
támadás mögött.
– Feltehetőleg igen – válaszolta Móri. – Minden bizonnyal retteg, nehogy Tiril leleplezze.
– Azonnal odamegyünk – jelentette ki Eriing. – Módomban áll bíróság elé állíttatni, mert a
gaztetteiért felelnie kell. Előbb azonban négyszemközt szeretnék vele elbeszélgetni, méghozzá az
én szegény félénk kis Carlámról!
Tiril és Móri egymásra néztek. Eriing hangjából ítélve egyikük sem szeretett volna Dahl
konzul bőrében lenni.
– Nem kellene gondosabban felkészülnünk? –kérdezte Móri.
– Ugyan mire? Gyerünk, mielőtt értesül róla, hogy kudarcot vallott a Tiril elleni támadás!
Úgy lett, ahogyan Eriing mondta. Nérót is beleértve mindnyájan Bergen felé indultak.
Eriing útközben Tiril jelenlegi élete felől tudakozódott. Egyetértett Mórival és Tirillel abban,
hogy a lány jelenlegi lakóhelyén biztonságban van. De ez a környék nem a jó családból való
kisasszonyoknak való.
– Legalább rövid időre nem felejtenéd el ezt a „jó családból való kisasszonyt”? – kérlelte Tiril.
– Az én köreimben akadnak olyanok, akik akkor is megőrzik a méltóságukat, ha rájuk omlik a
ház. Nem érted, hogy remekül érzem magam Laksevagban?
– És a magány?
– Hát igen, a magány – sóhajtott fel a lány. –Nehéz dolog. Ezzel kapcsolatosan Néró sem
vigasztalhat meg. Mégis milyen jó, hogy legalább ő van nekem.
– Tiril közelében leszek – szólt közbe Móri.
 – Egy ideig nem vállalok el több megbízást, mindenesetre addig nem, míg fényt nem derítünk
a mai támadásra.
– Megbízást? – csodálkozott Eriing.
– Embereken segítek – válaszolta kurtán az izlandi, aki erre a tárgyra nyilvánvalóan nem akart
részletesebben kitérni.
Eriing végigmérte a boszorkánymestert, közben úgy beszélt, mintha nem tudná, hogy
hangosan ejti ki a szavakat:
– Így Tiril biztonságban van melletted. Nem fenyeget az a veszély, hogy végigtapogatod…
A többiek csodálkozva néztek rá. Eriing így folytatta mondandóját:
– Nem vagy boldog ember. Romboló erő rejtőzik benned, de nem Tiril, hanem saját magad
ellen irányul.
Móri, aki kantárszáron vezette a lovát, némán bólintott.
– Nem szerelemre születtél – mondta csodálkozva Eriing, mintha maga sem értené, mit beszél.
– Az úr jó emberismerő – jelentette ki rezzenéstelen arccal Móri.
Végre úgy tűnt, hogy az ifjú kereskedő magához tért.
– Még hogy jó emberismerő? Én, aki még arra sem jöttem rá, mi nyomja szegény kis Carla
lelkét?
– Ilyen rémségre még álmunkban sem gondoltunk volna – mondta Tiril. – Carlával egyébként
nem is vagyunk testvérek. Ő a nevelőanyám leánya. Nekem nincsenek szüleim. Mindezt néhány
napja a kovácsmester feleségétől tudtam meg.
– A kovácsmester feleségétől? – fortyant fel Eriing. – Voltaképpen miféle emberekkel
érintkezel, Tiril?
– A tisztességesekkel: a barátságos, jó szándékú és irgalmas szívű emberekkel. Mi bajod
velük?
Eriing adós maradt a válasszal.
Az ifjú kalmár addig faggatta Tirilt, amíg a legkisebb részletig menően nem derített fényt az
utolsó néhány nap megdöbbentő történetére.
– Továbbra is úgy vélem, nálunk kellene laknod – ragaszkodott ötletéhez immár tompa
hangon Eriing Müller. – A húgom megoszthatná veled a szobáját.
Eriing húga? Milyen is a külseje? Tiril lelki szemei előtt egy büszke, igen csinos, őnála néhány
esztendővel idősebb ifjú hölgy jelent meg. Az általa oly nagyon csodált Christine Müller jól
ismerte az illemtan szabályait, éppen ezért hanyag nemtörődömséggel szeghette meg őket.
– Talán tényleg az volna a legjobb, ha odaköltöznél – szólalt meg habozva Móri.
– Akkor viszont meg kellene szabadulnod a kutyádtól – jelentette ki Eriing –, vagy pedig
bízzad Móri gondjaira. Anyám ugyanis ki nem állhatja az ebeket.
– Lehetetlen – mondta határozott hangon Tiril, igencsak megkönnyebbülve, amiért kibúvót
találhat. – Én ugyanis megígértem Nérónak, hogy ezután jóban-rosszban összetartunk. Az ember
pedig nem hagyja cserben a leghűségesebb barátját!
– Csak egy időre – igyekezett Eriing jobb belátásra bírni a lányt. – Hiszen kedveli Mórit,
csaknem ugyanannyira, mint téged.
Tirilt a sírás fojtogatta. Mórinak, aki ekkorra már egészen jól ismerte őket, sikerült
megértetnie Eriinggel, hogy a lányt és a kutyát jelenleg lehetetlen elválasztani egymástól. A fiatal
kereskedőnek pedig nagy sóhajjal kellett tudomásul vennie, hogy Tiril továbbra is Laksevagban
marad. Talán akkor törődött bele, amikor Móri arra hívta fel Eriing figyelmét, hogy esetleg a
Müller család is veszélybe kerülhet, ha befogadják Tirilt.
– Majd hozzánk költözöl, ha sikerült elítéltetnem és börtönbe juttatnom Dahl konzult –
döntötte el a kérdést Eriing.
„Majd meglátjuk – gondolta Tiril. – Nérót sohasem fogom magára hagyni!”
Tiril régi otthonához, a Dahl-házhoz közeledve hármójuk közül már csak Eriing haladt
egyenletes léptekkel, a többiek le-lemaradoztak mögötte.
 – Nem hinném, hogy… – szólalt meg a lány.
– Nekem pedig tanácsos lesz egészen távol tartanom magamat ettől a helytől – mondta Móri. –
Itt megállok, Müller úr majd a gondodat viseli.
– Ne menj el, Móri! – kérlelte gyámoltalanul Tiril. – Nélküled nem boldogulok!
Az utóbbi szavakat önkéntelenül ejtette ki, és maga is megdöbbent azon, amit mondott.
Az izlandi kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.
– Ezt nem gondolhattad komolyan. Most pedig eredj a barátod után! Később találkozunk.
A következő pillanatban lova hátára pattant, és eltűnt a sikátorok útvesztőjében. Néró
zavarodottan tekintett ide-oda.
Tiril hirtelen sugallattól indíttatva így szólt a kutyához:
– Tarts Mórival, Néró!
Noha nem volt tisztában vele, ösztönösen tudta, hogy ily módon viszontláthatja Mórit.
Néró némileg vonakodva a szűk utcákban visszhangzó patadobogás irányába indult.
Tiril még ennél is jobban vonakodva tekintett Eriingre.
– Jól van – mondta a fiatalember. – Induljunk!
Tiril nem is sejtette, milyen gyámoltalannak és ijedtnek hat.
– Oda nem megyek be!
– De igen, bemégy! Anyád nagyon aggódik miattad, te pedig magyarázattal tartozol neki.
– Magyarázzam el, hogyan fajtalankodott a férje? Szívtelenség volna tőlem.
Eriing elgondolkozott.
– Úgy van – mondta. – Viszont eszembe jutott, hogy a konzulné éppen nálunk van anyámnál.
Együtt keresik fel a rendőrfőnököt.
– A rendőrfőnököt?
– Hogy megtaláljanak. Mint tudod, eddig nem bukkantak rád.
– Hát jó! – sóhajtott fel a lány. – De csak az ajtóig követlek.
– Azt majd meglátjuk – szűrte a szót Eriing a foga között.
Tiril, miközben lassú léptekkel haladt mögötte, arra gondolt, milyen kellemes és biztonságot
sugárzó ember is ez a fiatal kereskedő. Nagyon-nagyon vonzó. De még mindig Carla vőlegényét
látta benne.
Roppant furcsa érzés volt visszatérni erre a helyre. A homlokzat, a lépcsőfeljáró, a sötétzöld
bejárati ajtó, amelyet Tiril oly ritkán vett igénybe, mert inkább az ablakon át szokott távozni.
Végérvényesen eltökélte magában, hogy odakint marad, amikor Eriing határozott mozdulattal
karon ragadta, és felrángatta a lépcsőn.
– De hiszen…
– Semmi de!
Eriing lenyomta a kilincset, ám az ajtót lezárták, Tirilnek pedig nem volt kulcsa.
– Senki sincs otthon, legjobb, ha megyünk – próbált gyámoltalanul odébbállni a lány.
A szobalány éppen ekkor jelent meg az ajtóban. Tiril láttára boldogan kiáltott fel.
– Hát itt van, Tiril kisasszony! Merre járt, már halottnak hittük! Kerüljön beljebb, Eriing úr!
– De boldogok lesznek mindnyájan! – hajolt meg a szobalány, miközben beengedte őket. –A
nagyságos asszony a városban van és a kisasszonyt keresi, az úr pedig még nem kelt fel.
– Micsoda? – csattant fel Eriing. – Hiszen már a nap fele eltelt. Azonnal ébressze fel, mert szót
akarok váltani vele!
A fiatal kereskedő hangja igencsak vészjóslónak hatott.
Követték a szobalányt a ház belsejébe. Tiril új szemmel nézett körül azon a helyen, amely pár
nappal ezelőttig az otthona volt. Különös, idegen érzés fogta el. Csak ekkor látta be, milyen kevés
közösség fűzte a házhoz és a Dahl házaspárhoz. Carla halála után egyáltalán nem érezte magát
otthon.
Viszolygás, rossz közérzet nap mint nap. Alaposan próbára tette az életörömét és veleszületett
emberszeretetét.
 A szobalány mentegetőzve hagyta ott őket a folyosón. Hallották, amint kopogtat az egyik
hálószoba ajtaján, és halkan így szól:
– Konzul úr!
– Nem válaszol – fordult hátra. – Bizonyára kiment. Bár akkor látnunk kellett volna…
– Nyissa ki az ajtót, és nézzen be! – parancsolt rá Eriing.
A szobalány tétovázott, ám a fiatal férfi nagyon határozott képet vágott. A szolgáló tehát
lassan visszament – nyilván nem a legjobb élményei fűződhettek a konzul szobájához. Kinyitotta
az ajtót, egy pillanatig csend, utána rémült sikoly harsant fel.
A két váratlan látogató félúton ütközött a lányba. Mivel egyetlen értelmes szót sem tudtak
kiszedni belőle, Eriing berontott a hálószobába. Tiril szorosan a sarkában maradva követte.
Dahl konzul vértócsában, átvágott torokkal feküdt az ágyában.
18

Tiril végtelen zűrzavarként élte át a következő órát. A rendőrfőnök társaságában Dahlné és

Müller asszony, Eriing édesanyja is megérkezett. A konzulnét hisztériás roham fogta el, Tiril
hazaérkezéséről alig vett tudomást, a cselédek pedig zokogva esküdöztek ártatlanságukra. A
zűrzavarban Eriing jelentette az egyetlen biztos kapaszkodót.
Tiril folyton arra gondolt, vajon Móri miért nem akart velük jönni a konzulék házába?
Amikor végre egy pillanatra négyszemközt maradhattak, Eriing ugyanezt a kérdést tette fel.
Tiril mostohaanyja ekkorra már felfedezte leánya hazatérését, akit szitokkal árasztott el, majd
őrjöngő rikácsolásba fogott. A konzulnét végül orvosnak kellett kezelésbe vennie.
Eriing Müller és a meglehetősen kábult Tiril az előcsarnokban lévő ruhásládára telepedett,
mialatt odabent továbbra is teljes káosz uralkodott.
– Biztos, hogy nem Móri volt – válaszolt Tiril az ifjú kereskedő előbbi kérdésére.
– Magam sem hiszem – jelentette ki Eriing. –De másrészt nem azt mondta egyszer, hogy
„bízzuk csak rá” a mostohaapádat?
– Igen, de külön hangsúlyozta, hogy nem gyilkosságra gondol! Nem is volt szüksége rá.
Eriing, akinek arcát a lány most nagyon vonzónak találta, elgondolkozott a hallottakon.
– Anyámtól hallottam, hogy a mostohád panaszkodott, mert a konzul az utolsó pár napban oly
különösen viselkedett, mintha átok vagy boszorkányság sújtotta volna. Elképesztő ötletei
támadtak.
– Bűbájosság – mormogta Tiril.
– Pontosan – bólintott Eriing, és átható pillantást vetett a fiatal nőre. – Úgy vélem, mindketten
tudjuk, hogy Móri mindenre képes.
– Úgy van – ismerte el a lány. – Ez kétségtelen, de mégsem gyilkos! – fejezte be
kétségbeesésről árulkodó hangon, könnyes szemmel.
– Magam sem hiszem.
Tiril akadozva így szólt:
– És ha kizárjuk őt, továbbá a cselédeket is, mert szerintem tényleg ártatlanok…
– Szerintem is. Ebben az esetben ugye marad még egy lehetőség?
– De még mennyire – bólintott a lány. – Az a két férfi, aki engem akart megölni.
– Pontosan. Akkor viszont miért? Hiszen biztosak voltunk benne, hogy Dahl konzul felbérelt
emberei.
– Bizony. Így viszont egyáltalán nem áll össze a kép.
Kis ideig mindketten gondolataikba merültek.
– Vagy mégis? – törte meg a csendet Eriing, mintha álmából ébredne. – A rendőrfőnök azt
mondja, hogy a konzult ma hajnalban ölték meg…
– Valóban? – kérdezte Tiril, miután a férfi elhallgatott.
– Meg kell beszélnünk a dolgot Mórival – állt fel Eriing a ládáról.
Tirilt megörvendeztette az ötlet.
 – Elhagyhatjuk a házat?
– Szólok a rendőrfőnöknek. A mostohaanyád alszik, mert az orvos nyugtatót adott neki, így
holnapnál előbb aligha ébred fel. A többiekkel nem törődöm. Viszont hogyan akadunk Móri
nyomára?
– Ez legyen a legkisebb gondunk! Ő vagy Néró majd megtalál bennünket.
– Remek! Egyébként Dahlnét inkább nevelőanyádnak, mint mostohádnak neveznéd?
Kis idővel később már a kikötő felé tartottak. Tiril sejtése beigazolódott: a hátuk mögül előbb
vidám csaholás hangzott fel, majd Móri bukkant elő nesztelenül az egyik sikátorból. Az izlandi
szellemként lebegett ki a szűk utcák útvesztőjéből.
– Beszélnünk kell – mondta Eriing. – Azt mondtam a rendőrfőnöknek, hogy az irodámba
megyünk, ami nincs messze innét.
Móri útközben értesült a történtekről. Tiril lopva figyelte, nem árulja-e el magát valamilyen
módon. Ám a boszorkánymester ugyanúgy megdöbbent a hír hallatán, mint bárki más tette volna
az ő helyében. Csupán enyhén megszorította, majd rögtön el is engedte a lány vállát.
Keze nyoma kellemes meleget árasztott.
Tirilt ismét borzongással vegyes hálaérzet fogta el, amiért az izlandi a barátjuk, hiszen
félelmetes ellenfél lett volna.
Ezen a ponton megakadt, mert Móri a konzul ellenlábasa volt, most pedig…
„Jaj, inkább arra gondolok, milyen szürke az ég és hogy szemerkél az eső, Eriing pedig jóképű
és…”
Elfojtotta, ami eszébe jutott, mielőtt pánikba esett volna.
Eriingnek lenyűgöző irodája volt. Az apai cég örököseként a kikötőre néző, drága bútorokkal
berendezett, gazdagságot és hatalmat sugárzó helyiségeket mondhatott a magáénak.
Mindennek egy szép napon Carla is részese lehetett volna.
Tirilen, aki a fontos üzletfeleknek járó egyik karosszékben ült, hirtelen jeges iszonyat cikázott
végig. Eriingnek is megvolt rá az oka, hogy Dahl vérére szomjazzék. A konzul fajtalankodásáról
ugyancsak értesülhetett, csak éppen megjátszotta Tiril és Móri előtt, mintha mit se tudna.
– Nagyon homályos elméletet állítottam fel – szólalt meg a fiatal üzletember. – Többet kellene
tudnom Tiril származásáról. Voltaképpen ki vagy te?
A lány szabadkozva vállat vont.
– Hiszen a kovács feleségétől megtudtuk, hogy a vér szerinti anyja fizetett a konzulnak Tiril
ellátásáért – mondta Móri.
– Így van – bólintott a lány. – Nem tudom, a konzulnak-e vagy a mostohámnak, mármint a
nevelőanyámnak.
– Ha jól ismertem Dahlt, akkor ő zsebelte be a pénzt – állapította meg indulatos hangon
Eriing. – Ráadásul tőlem is igen magas összeget követelt Carláért.
– Csak nem? – kérdezte tágra nyílt szemmel Tiril. – Mindig azt hittem, hogy a menyasszony
apja ad hozományt a leányának.
– Így is van. A konzul viszont kifejtette nekem, mennyire értékes a leánya. Most már tudjuk,
miért.
Móri, aki az árnyak birodalmának lakójaként most is az árnyékban ült, Eriing felé fordulva
közbeszólt:
– Tehát azt hiszi, hogy Dahl túl sok pénzt akart Tiril fejében? Az igazi anyja pedig emiatt
akart véget vetni ennek a… nevezzük zsarolásnak?
– Pontosan ez a véleményem.
– Tehát két legyet akart ütni egy csapásra?
– Igen.
Tiril ennek hallatán meglehetősen szánalmasnak és nemkívánatosnak érezte magát.
 – Ez viszont nem helytálló – folytatta Móri. –Tiril nevelőanyja először is ugyanannyit tud,
mint a konzul. Másodszor pedig Tiril vér szerinti anyja rendesen fizetett annyi éven át. Akkor
miért éppen most akarna ilyen éles fordulatot?
– Igazad van – mondta lelkesen Tiril. – Nagyjából emlékszem rá, mit mondott az a
visszataszító kis ember, akinek a konzul tartozott: „Emlékezzék a feltételekre, konzul úr!” Erre
Dahl bosszúsan valahogy így felelt: „Nem feledkezem meg róluk.”
– Hiszen ez annyit jelent, hogy Tiril anyja feltételként szabta: „Amíg Tiril él, fizetek az
eltartásáért. Utána viszont – egy lyukas garast sem!” Erre gondolhattunk volna, amikor Dahlt
gyanúsítottuk a Tiril elleni merénylettel! Neki aztán nem állhatott érdekében, hogy levágja az
aranytojást tojó tyúkot.
– Jaj, ne nevezzél tyúknak – motyogta Tiril. –Megsérted a kotlósokat!
– Mórinak igaza van – jelentette ki Eriing. – Valaki nem fizet hosszú éveken keresztül a
tulajdon gyermeke után csak azért, hogy utána megölesse! Mondd csak, Tiril, nem lett az utolsó
hónapokban feltűnően sok pénze a konzulnak? A lány elgondolkozott a kérdésen.
– De még mennyire! – mondta aztán. – Hiszen hirtelen ki tudta fizetni az adósságát.
– Miféle adósságot halmozott fel?
– A költséges életvitele került oly sok pénzbe – felelte Tiril. – Egy pillanatig sem kételkedem
benne. A kövér emberke a kinézetéből ítélve uzsorásnak tűnt. A konzul pedig nyilván hatalmas
kamatra kölcsönzött tőle pénzt. Ilyen egyszerű az egész.
– Tegyük fel, hogy Dahl túl mohóvá vált, valaki pedig, mondjuk Tiril vér szerinti anyja, meg
akart szabadulni tőle – bólintott az izlandi. – Ez viszont még nem ok Tiril megöletésére!
– Nem bizony – mondta Eriing. – Teljesen igazad van.
A lány hálát érzett ennek hallatán.
– Éppen ezért kell kiderítenünk, kicsoda Tiril valódi anyja. Azt hiszem, itt rejtőzik a talány
kulcsa.
– Hacsak nem… – szólalt meg Tiril.
– Szóltál?
– Ugyan, semmiség.
– Ki vele!
– Olyan buta dolog jutott eszembe – fintorgott a lány. – Nos, arra gondoltam, lényegesen
egyszerűbb lehet a megoldás. A nevelőanyám értesült róla, mit művelt a férje, és feldühödött.
A két férfi egymásra nézett. Végül Móri, aki hármójuk közül a legidősebb és a
legtapasztaltabb volt, így szólt:
– A gondolat önmagában helytálló. Csakhogy ez nem hirtelen felindulásból elkövetett
gyilkosság volt. Egy dühöngő nő rátámadt volna a férjére, ököllel csapkodja, összekarmolja az
arcát vagy hozzávág valamit, esetleg a piszkavassal veri fejbe. Ha kés van nála, tébolyodottan
összeszurkálja, nem pedig egyetlen, tökéletes mozdulattal vágja át a torkát. Eriing elmondta,
milyen jéghideg számítással végeztek a konzullal. Dulakodásnak nem volt nyoma.
– Értem – motyogta Tiril, akinek nem ment ki a fejéből az ágyon fekvő konzul rémes látványa,
és még mindig egész testében remegett. Bármilyen mély undort érzett is Dahllal szemben, a
halott látványa szánalmat ébresztett benne.
Eriing újabb szavaira megborzongott.
– Mit mondtál az előbb?
– Azt mondtam, fel kell keresnünk a kovács feleségét. Egyetlen esélyünk, hogy fényt
derítsünk a származásodra. Fel kell göngyölítenünk azt a szálat. A nővére sógornője atyai
nagyanyja bácsikája barátjának barátnőjére gondolok.
E szavak hallatán még Móri is enyhén elmosolyodott.
Tirilen különös borzongás futott végig abban a pillanatban, amikor észrevette az árnyékba
húzódó arcon felcsillanó szelíd mosolyt. Úgy tűnt, mintha a férfi hirtelen másik, ijesztően
veszélyes, mindent elnyelő lénnyé változott volna. A lány levegő után kapkodva rémülten nézett
Eriingre.
 A fiatal kereskedő azonban semmit sem vett észre, mert saját gondolataiba merült.
Jó ideig eltartott, mire Tiril többszöri mély lélegzetvételt követően újra magához tért. Olyan
furcsa érzés kerítette hatalmába a testét – mintha Mórihoz akarna menni, és melléje ülni.
Zúgott a feje, gondolkozni sem tudott.
Aztán végre elmúlt a zsibongás és megpróbált bekapcsolódni a két férfi elmélyült
beszélgetésébe.
Ekkor állt elő teljesen átgondolatlan, mégis igen lényeges kérdésével:
– Hát a nevelőanyám? Ő csak tud valamit? Eriing és Móri hosszasan töprengve nézett Tirilre.
A lány büszkén gondolt arra, hogy nyilván értelmes dolgot mondott, és így folytatta:
– Ugyanis ő vett át engem a… hogyishívjáktól, így persze tudja, ki…
– Te jóságos isten… ez nem jutott eszünkbe? –ugrott fel Eriing.
– Micsoda?
– A nevelőanyád! Ő is éppúgy belekeveredett ebbe az egész históriába, akárcsak te és a
konzul.
Móri Tirilnél gyorsabban fogta fel a helyzetet:
– Úgy gondolod… ő is veszélyben forog?
– Persze! Ő nyilván tudja, honnan származik az a pénz, amelyből Tiril eltartását fedezik. Így a
konzulnét is el fogják némítani.
Későn érkeztek. Dahl asszony az ágyában feküdt, mintha aludna, de már nem volt benne élet.
19

– Ki járt idebent? – kérdezte a rendőrfőnök, miután úgy-ahogy megemésztette az újabb

haláleset hírét. Jó kiállású férfi volt, fekete ruhájához hófehér gallért és ugyanilyen színű kézelőt
viselt. A szobalányt rázta a zokogás.
– Amikor lefektettem, még…
– Őt nem szabad gyanúsítania – mondta gyorsan Tiril. – Valaki kívülről hatolhatott be.
– Nem hiszem – válaszolta éles hangon a törvény őre.
– Pedig hinnie kellene – jelentette ki Eriing Müller, akinek szavára a rendőrfőnök
nyilvánvalóan adott. – Hacsak nem az orvos adott neki túl erős altatót?
– Az orvos minden gyanú felett áll.
– Nos, akkor derítse ki, milyen kívülálló jött be a házba, és máris megvan a bűnös!
– De hogyan halt meg? – kérdezte könnyáztatta arccal Tiril. Ezt a napot mintha elátkozták
volna.
– Úgy gondoljuk, párnával fojtották meg – válaszolta a rendőrfőnök. – A nyomokból ítélve
hiába védekezett.
– Jaj, nem – suttogta Tiril. – Milyen lassan, gyötrelmesen és milyen rémületben kellett
meghalnia!
– Úgy van.
– Nem érdemelte meg – zokogta kétségbeesetten Tiril. – Nem volt túl okos, sem különösebben
megértő. Inkább olyan, mint a pillangó, aki újra meg újra megperzseli a szárnyát. Semmit sem
értett. Nem látott tovább az orránál. Felszínesen játszotta meg az anyaságot, és nem nyújtott
nekünk vigasztalást vagy támaszt. Mégsem volt gonosz természetű, a házassága pedig magával a
pokollal érhetett fel. Ha valakit hibáztatni lehet félresiklott életéért, akkor az csakis a férje.
– A kisasszony apja?
– Dahl konzul.
A rendőrfőnök szigorú tekintetet vetett a lányra.
– Miért, talán nem egy és ugyanaz a személy?
Tiril semmit sem szólt, Eriing válaszolt helyette:
– Nem ugyanaz. Mi pedig úgy hisszük, éppen itt van a kutya elásva.
 – A legnagyobb tisztelettel viseltetem kegyelmed és becses édesapja iránt, Müller úr – mondta
a rendőrfőnök.
„Mert gazdagok” – gondolta keserűen Tiril.
– Most viszont érthetetlen dolgot mondott… – folytatta a biztos.
Eriing éppen be akarta avatni a rendőrfőnököt abba, mire jutottak a konzul halálát és a Tiril
ellen intézett gyilkossági kísérletet illetően, amikor a pap lépett be.
– Jaj, milyen szörnyű tragédia! – sóhajtott fel a tiszteletes. – Dahl konzul a minap keresett fel,
és elmondta, milyen szörnyű boszorkányság áldozatául esett. Tehát mégis a sötétség erői
szabadultak el! Én pedig először nem hittem neki! Újra boszorkányok garázdálkodnak a mi békés
Bergenünkben!
– Miféle boszorkányság? – kérdezte a rendőrfőnök.
Eriing és Tiril egymásra nézett, majd az ifjú üzletember karon fogta a lányt, és kivezette a
helyiségből. Távozásukra senki sem figyelt fel.
– Vagyis elkezdődik a Móri elleni hajtóvadászat – mormogta Tiril. – Figyelmeztetnünk kell,
noha boszorkányokról, nem boszorkánymesterekről beszélnek.
Eriing tekintete elkomorodott.
– Ez a megfelelő szó, Tiril! Éppen azon tűnődtem, hogy hívják a férfi boszorkányt. Hát igen,
szilárd meggyőződésem, Móri valóban mester a maga területén.
– Én is – mondta komor hangon Tiril. – Meg kell találnunk.
– Néróval együtt az iroda közelében vár ránk. Megkeressük, és mindhárman visszamegyünk
az irodába.
– Mind a négyen!
Eriing futó mosolyra húzta a száját.
– Nérót is személynek tekinted.
– Inkább személyiségnek.
– Az is. Gyere, éppen most jön ki valaki a házatokból, bizonyára észrevették, hogy elillantunk.

Gyorsan eltűntek a sikátorok útvesztőjében, valamivel később pedig ismét Eriing irodájában
gyűltek össze mind a négyen. A napi munka régen véget ért, így zavartalanul beszélgethettek.
Nagyon hosszú napjuk volt. Móri komolyan hallgatta végig, miféle boszorkányságra
panaszkodott a pap.
– A hatóságok már régóta kutatnak utánam. Ezért menekültem Bergenbe, korábban innen
délre, a part mentén működtem.
– A megbízatásaidat teljesítetted? – kérdezte Eriing.
– Igen. Bajba jutott emberek számára végzek „boszorkányságot”. Viszont pontosan úgy van,
ahogy mondtátok: a hatóságok nőre gyanakszanak. Mégis itt az ideje, hogy újra továbbálljak.
– Jaj, ne! – kiáltott fel önkéntelenül Tiril.
– Tirilnek is rejtőzködnie kell – mondta Eriing. – Nem a hatóságok, hanem a két gazfickó elől,
aki megpróbálta megölni.
– Úgy van – bólintott Móri. – Hacsak uraságod nem védelmezi meg.
– Számomra nincs ennél kedvesebb kötelesség. Tiril nem figyelt rá, mit beszél a két férfi.
Megbabonázva tekintett Mórira.
– Tényleg tudsz varázsolni? Az izlandi elmosolyodott.
– Én nem „varázslásnak” nevezném – mondta lassan.
– Nem tudnád most bemutatni?
– Ugyan már, Tiril! – bosszankodott Eriing. Móri, akit szórakoztatott a lány kíváncsisága, le
nem vette róla a szemét.
– Kaphatsz tőlem egy fehér talizmánt, vagyis olyat, amelyik teljesíti a kívánságodat.
– Jaj, de jó! – kiáltott fel elragadtatottan a lány. – Mit jelent a fehér talizmán?
 – A talizmán bűvös erejű rúnákból áll, melyek olyan régmúlt időkből származnak, amikor még
nem betűkkel, hanem rúnákkal írtak. A fehér talizmánok készítése az első, amit a varázslóinas
megtanul a bűbájosság művészetéből. Legtöbbjük ártalmatlan. Nem mindről állítanám, de
nagyjából veszélytelenek. A fekete talizmánok csakis mesterek számára hozzáférhetőek. Nem
valami… kellemes feladat az elkészítésük.
– Te értesz hozzá?
– Erre nem akarok válaszolni.
– Feltételezem, hogy a fekete talizmánok a fehérekkel ellentétben arra szolgálnak, hogy
ártsanak az embereknek? – kérdezte száraz hangon Eriing.
Móri annyira lassan, fenyegetően fordult a fiatal üzletember felé, hogy a jelenetet figyelő Tiril
beleborzongott. Az izlandi hirtelen olyan magasnak, komornak és… valószerűtlennek hatott,
annyira élettelennek, hogy a lány érezte, amint kiszökik arcából a vér.
– Eléggé pontos a feltételezésed, Eriing – mondta Móri. – Bár mindkét csoporton belül
előfordulnak változatok. Vannak ártó fehér és segítő fekete talizmánok. Az embernek alaposan
ismernie kell a mestersége minden csínját-bínját, hogy tudja, mit művel.
– És te képes vagy erre?
Móri egy pillanatig habozott a válasszal.
– Nem egészen. Valami hiányzik még.
– De azért boszorkánymester vagy?
– Feltehetően én vagyok a legjobb élő boszorkánymester.
A többiek némi szorongással hallgatták. A feszült hangulatot végül Tiril oldotta fel.
– Úgy szeretnék kapni tőled egy olyan talizmánt, ami teljesíti a kívánságaimat!
– Talán én is – mosolyodott el Eriing. – Mindenesetre tudom, mit kívánnék!
Móri olyan furcsa oldalpillantást vetett a fiatal kereskedőre, amelyet Tiril képtelen volt
értelmezni.
– Semmi akadálya – jelentette ki jókedvűen az izlandi. – Kezdjük veled, Eriing.
Az íróasztalhoz lépett, és a tintatartóba mártotta az egyik lúdtollat.
– Nyújtsd ki tenyérrel felfelé a kezedet!
Tiril érdeklődve szemlélte, miképpen rajzolja Móri az alábbi jelet Eriing tenyerébe:

– Tulajdonképpen vérrel kellene csinálni – dünnyögte rajzolás közben Móri. – De így is

sikerülni fog. Bőrön át sem akarom karcolni. Készen is vagyunk! Kívántál valamit?
– Igen, de egyelőre titok.
Móri bólintott, és Tiril felé fordult. A lány lelkesen nyújtotta ki a kezét, a boszorkánymester
pedig ismét a tintatartóba mártotta a pennát, és újra rajzolni kezdett.
Már csaknem elkészült, amikor megkérdezte a lányt:
– Hát te mit kívánsz, Tiril?
 – Jaj, majdnem elfelejtettem! Nos, mit is kívánjak. .. Tudod, valójában egyetlen kívánságom
van, azt pedig lehetetlen teljesíteni.
Móri elkészült a munkával és felegyenesedett.
– Semmi sem lehetetlen. Mondd meg, mit kívánsz, így a talizmán és én közösen teljesítjük a
kívánságodat.
Tiril legnagyobb bosszúságára észrevette, hogy ismét kicsordulnak a könnyei.
– Egyetlen dolgot kívánok. Bárcsak ismét élhetne szerencsétlen Carla nővérem!
A két férfi döbbenten bámult rá.
– Ugyan, Tiril – sápítozott Eriing. A lány dacosan fordult Móri felé.
– Ez az egyetlen dolog, amit akarok. Azt mondtad…
Az izlandi összeszorította a száját, majd így szólt:
– Ilyesmit nem volna szabad kérned.
Tiril kihívóan nézett vissza a boszorkánymesterre.
– Tehát mégsem lehetséges – zokogta.
– De igen – mondta fáradtnak tűnő hangon Móri.
– Nos, rajta! Eriing is azt akarja, bárcsak újra élhetne Carla. Mindenkinél jobban szerette.
Eriing olyan hanghordozással fordult hozzá, mintha kisgyermekhez beszélne:
– Igaz, hogy szerettem Carlát. Ő azonban meghalt – te pedig élsz.
Tiril nem ügyelt a férfi szavaira, mert minden figyelmét Mórira összpontosította.
– Te meg tudod tenni. Azt mondtad, hogy képes vagy rá!
– Még nem – válaszolta fáradtan az izlandi. –Az előbb már említettem, valami hiányzik ahhoz,
hogy tökéletes boszorkánymester lehessek. Neked nem volna szabad új életre keltened Carlát,
mert nagyon megbánnád.
– Én viszont annyi mindent akarok elmondani neki, hiszen oly sokat kellene tennünk érte. Ő,
aki oly sokat szenvedett, hadd mehessen férjhez Eriinghez, szíve választottjához! Mondd el, mi
hiányzik a tökéletes tudásodhoz, Móri, segítek neked.
– Egy könyv – válaszolta az izlandi. – Vörös Pergamen a neve. Meg kell szereznem azt a
könyvet.
– Ej, hogy izzik a szemed – borzongott meg Eriing. – Nem tetszik nekem ez a dolog, nem
térhetnénk más tárgyra?
– Szerezd meg azt a könyvet, Móri! – könyörgött Tiril.
– Úgy lesz.
– Azonnal hallgass el, Tiril! – ripakodott rá Eriing. – Túlfeszítetted az idegeidet, és nem tudod,
mit beszélsz! Te is mondd meg neki, Móri!
Az izlandi a lány szemébe nézett.
– Meg fogom szerezni a Vörös Pergament. De nem azért, hogy visszaadjam neked Carlát,
hanem mert magamnak akarom a könyvet. Eriingnek igaza van, nem szabad a halottak
feltámasztására gondolnod, mert semmi jóra nem vezet.
A lány eddig oly szorosan kulcsolta át az izlandi karját, hogy minden bizonnyal kék folt
maradt utána. Lassan enyhült a szorítása.
– Hogyan tudod megszerezni a könyvet?
– Egy halott életre keltésével – mosolygott rá gúnyosan a boszorkánymester.
– Feladom – nyöszörögte Eriing. – Ne ültess bogarat a fülébe, Móri!
– Nem is ültetek. De mondjátok csak… biztonságban vagyunk ezen a helyen?
– Tulajdonképpen nem. Ha a rendőrfőnök kerestet, előbb-utóbb idejönnek. Induljunk
Laksevagba, mert oda nem jönnek utánunk. Én mehetek lóháton, viszont ti…?
– A közelben van a lovam – válaszolta Móri. –Tiril elfér valamelyikünk nyergében.
– Néró pedig majd mellettünk fut – mosolyodott el Tiril, mert a kutya egy pillanatra enyhített a
rémes valóság szorításán. Hiszen olyan remek barátai vannak!
 Elhatározták, hogy Móri Tirilnél marad éjszakára, és illedelmesen a másik helyiségben alszik.
A két férfi nem merte magára hagyni a lányt, Eriingnek viszont a cég egyik legjobb üzletfele által
rendezett vacsorára kellett mennie. Az ifjú kereskedő egy pillanatig sem félt, hogy a
boszorkánymester oltalmában kényszerül hagyni Tirilt. Korábban elmondta már: Móri nem
szerelemre született – ő sohasem nyúlna a lányhoz.
– De jegyezzétek meg: csak semmi boszorkányság! – intette őket távoztában Eriing.
Tréfás hangot ütött még, mégis komolyan gondolta.
Indulását késleltette, mert Néró az egyik bokor alá rejtette finom anyagból készült kalapját.
Eriing hidegvérrel fogadta a csínyt.
Késő estére járt. Tiril és Móri keresett némi ennivalót, mert hirtelen rájöttek, hogy egész nap
semmit sem ettek a nagy izgalom miatt.
Már asztalnál ültek, amikor a lány arra kérte a boszorkánymestert, meséljen az életéről. Végre
négyszemközt vannak, hát többet akar tudni róla.
Móri csodálatos, sötét szemével elgondolkozva nézett rá.
– Azt hiszem, már ismerjük egymást annyira, hogy beszéljek róla – válaszolta lassan az
izlandi. – Bár nem mindig egyformán szép.
– Talán az én életem szép volt?
– Nem – ismerte be a varázsló. – De hallod-e, ültödben elalszol, és az arcod is csupa pír! Ma
este pihenned kell. Majd holnap mesélek.
– Megígéred? – motyogta Tiril, mert belátta, mennyire igaza van a férfinak. Ekkor már csak az
ágyba vágyódott.
– Megígérem.
Móri felemelte, és az ágyhoz vitte a lányt. Csak a cipőjét vette le, majd ráterítette a pokrócot,
és távozott a szobából.
Tiril különöset álmodott. Gyötrő hőség vette körül, pokolian viszketett a melle meg az arca, és
hangosan nyöszörgött.
Volt mellette valaki. Az illető végigsimított a fiatal nő vállán, és a mellkasára helyezte a kezét.
Tiril érezte, amint egész testét sugarak járják át.
Csak nem Móri az? Milyen gyengéd, hűvös a keze! Tiril elmosolyodott álmában.
Hirtelen más kéz ért hozzá, s a föléje hajló arc sem Mórié volt, hanem a nevelőapjáé. Dahl a
lányt akarta, mire ő sikoltozásban tört ki, és vadul ütlegelni kezdte.
– Nem, nem! – kiáltotta. – Carlát megölte ugyan az ocsmány vágyaival, de én sohasem
hagyom megfélemlíteni magam.
Erős, inas kéz ragadta meg a csuklóját, és nyugalomra kényszerítette.
– Semmi baj, Tiril! Én vagyok az, Móri.
Azt a sajátos módot, ahogyan a boszorkánymester a norvégot törte, semmi mással nem lehetett
összetéveszteni. A lány lassan megnyugodott, bár még reszketett egy kicsit.
– Azt hittem…
– Tudom. Én tehetek róla.
A helyiséget néhány füstölgő lámpa világította meg. Móri mellett aggódva állt Néró, aki
részvevőén szagolgatta gazdáját.
– Te… hozzám nyúltál.
– Meg kellett néznem, mi bajod, mert olyan nyugtalanul viselkedtél. Hiszen verítékben úszol.
– Igen. Úgy érzem magam, mintha kemencébe dugtak volna.
– Csupa kiütés a nyakad. A kebledet is megnéztem. Rózsahimlőd van.
Tiril kétségbeesetten felnevetett.
– Még szerencse, hogy nem fekete himlő!
Móri ugyancsak elmosolyodott.
– Ápolni foglak, ezt a kórságot könnyűszerrel le lehet győzni.
– Ehhez is értesz?
 Az izlandi nem válaszolt, hanem kiment, és langyos vízbe mártott ronggyal tért vissza,
amellyel lemosta a lány arcát, nyakát és tarkóját.
– Még egyszer – mormogta Tiril.
– Mossam le az arcodat?
– Nem, nem. Annyira hűsített, amikor a mellemre tetted a kezed. Csodálatos érzés volt.
Móri habozott egy pillanatig, utána a ronggyal lemosta a nő mellkasát.
Tiril félig-meddig mosolyogva hőkölt hátra.
– Hé! Hiszen ez hideg!
Móri a lány arcára szegezett tekintettel a helyén maradt. Úgy látszott, mérlegeli a helyzetet.
Tiril egyszerre mintha sötét barlangokban tanyázó görnyedt alakok, kékesen sápadt,
jajveszékelő árnyak rejtett világába tekintett volna be. Felbukkant mindaz a betegesen torzba
hajló, ami mindig is rémisztette. Lelki szemei előtt múlt és jövendő örökkévalósága tárult fel. Ám
minden olyan csodálatos volt, akár az üvegszilánkban tükröződő fény, vagy talán a sötét víz, az
üres tér: félhomályos, kékes és kísérteties.
Tiril megborzongott, és remegve lélegzett, mintha hosszasan, vigasztalhatatlanul sírt volna.
Móri arcán fájdalmas mosoly jelent meg, mintha megértené, miből kapott az előbb ízelítőt a lány:
olyan ajtón kukucskált be, amelynek rejtve kellene maradnia előtte. Aztán óvatosan Tiril ingválla
alá csúsztatta a kezét, és végigsimított a bőrén.
A lány megnyugodott. A látomásszerű árnyak elenyésztek.
– Ez az – sóhajtott fel. – Pontosan erre gondoltam. Olyan csodálatosan enyhíti a fájdalmat.
– Hát igen, eléggé elleptek a kiütések – mondta elcsukló hangon Móri.
– Megfertőzöd magad – mormogta álmosan a lány.
– Nekem már volt rózsahimlőm.
Móri nagyon-nagyon óvatosan megsimította a keblét.
Tiril olyan erővel zihált, hogy az szinte már zokogásnak hangzott. Az izlandi rögtön elhúzta a
kezét. Felállt, félrefordult, majd nyugodt hangon így szólt:
– Kapsz valamit inni. Segít a láz ellen.
A fiatal nő testén mintha tüzes villámok cikáztak volna át, ott, ahol a boszorkánymester
hozzáért, éles, gyötrelmes, csodálatos nyilallásokat érzett…
– Nyugodj meg, testem! Úgy… jól van. Úgy…
Móri a tűzhelyen elkészített illatos főzetet hozott, és felemelte Tiril fejét, hogy inni tudjon. A
férfi karja tűzként égette a hátát, de az italnak egyáltalán nem volt rossz íze.
Utána visszahanyatlott.
– Teljesen éber vagyok, Móri. Nem mesélnél most az életedről?
A boszorkánymester elgondolkodott a válaszon. Egyetlen szóval sem említette, hogy ő is
fáradt lehet.
– De igen – döntött. – Mesélhetek, amíg elnyom az álom. Kényelmesen fekszel?
– Nem fekhetnék magasabban?
A férfi megigazította a párnát. Mialatt Néró az ajtó előtt aludt, és a gyertyák csonkig égtek,
Móri az életéről mesélt a lánynak.
20

– A legelső dolog, amire visszaemlékszem, az a szegénység – mondta halkan Móri a maga

idegen akcentusával, amelyből Tiril most már minden szót és árnyalatot értett. – Ha
szegénységről beszélek, ezen igazi nyomorúságot, a puszta ínséget értem. Voltak napok, amikor
gumós gyökereket rágcsáltunk vagy pedig vizet keresve a köveket nyalogattuk. De anyám
rendíthetetlen, teljesen önzetlen szeretetét is átéltem. Egyedül nevelt. Apám állítólag…
korának… egyik nagy boszorkánymestere volt…
Elakadt a szava. Ezekről a dogokról korábban sohasem beszélt.
– Mi volt a neve? – kérdezte halkan Tiril. Móri bosszúsan sóhajtott fel.
 – Azt mondták, Hraundrangi-Móri, és jogosan viselte ezt a nevet.
– Hogy érted?
– Ez nem neked való dolog, Tiril!
– Aminek hozzád köze van, az nekem is való. Mit jelent apád neve?
– Hraundrangi annyit jelent, mint „hegyes lávacsúcs”. A Móri jelentését pedig magad is
ismered.
– Nem, mert sohasem mondtad el.
– Valóban nem? Nos, Móri azt jelenti, hogy „földbarna színű”. Ezenkívül sok varázsló
szellemének a neve.
A lány megborzongott.
– Te is ilyen vagy?
– Ugyan már! Bár apámról ezt állították, meg azt, hogy segédkezett a születésemkor. A temető
földjével enyhítette anyám fájdalmait. Végtelen ostobaság az egész – mondta szárazon, és kezébe
temette az arcát.
„Azért nem olyan ostobaság – gondolta Tiril. Uralkodnia kellett magán, hogy ne simogassa
meg a férfi arcát. – Ha rád néz az ember, Móri, nagyon is hihető, hogy apád a holtak
birodalmából jött” – suttogta magában.
Amikor Móri továbbra sem moccant, a lány tapogatva kinyújtotta a kezét, és félénken
megérintette a férfi haját. A boszorkánymester azonnal kiegyenesedett, de igencsak megviseltnek
tűnt. Tiril gyorsan visszahúzta a kezét.
Mintha a férfi meg akarta volna fogni és átkulcsolni, de amikor nem tette meg, Tiril sem
próbálkozott.
Móri a jelekből ítélve úgy vélte, eleget mondott többé-kevésbé ismeretlen apjáról, és inkább
anyjáról kezdett mesélni:
– Ő maga születésekor teljes árvaságra jutott, egy idősebb rokona nevelte fel.
Tiril egyetlen szót sem szólt, rezzenéstelenül a férfi határozott vonású, oly rejtélyes arcába
tekintett. Amikor a boszorkánymester hirtelen elmosolyodott, a lány követte pillantását. Tiril
látta, hogy a férfi mosolya annak szól, hogy bal tenyerén még mindig ott van a kívánságot
teljesítő talizmán.
– Csak az egyik kezemet mostam meg. Nem volt szívem eltávolítani a varázserejű rúnát. De
mesélj tovább anyádról! Nagyon érdekes.
– Most kissé vissza kell mennem az időben – mondta lassan az izlandi, mintha attól félne,
hogy megijeszti a lányt. – Anyai nagyapám és az ő apja egyaránt boszorkánymesterek voltak.
1656-ban máglyán égették el őket.
– Jaj – suttogta Tiril.
A férfi ránézett, és futó, mélabús mosoly jelent meg az arcán.
– Azt hiszem, közelebbről el kell magyaráznom a varázslás mibenlétét. Persze csak akkor, ha
ráérsz meghallgatni.
– Csupa fül vagyok!
Az izlandi kényelmesebben helyezkedett el. Néró jólesőn kinyújtózott álmában, még a
mancsát is szétterpesztette. Az ajtó felől mély sóhajtás hallatszott.
– Nos, Tiril, a varázslás kísérlet a Teremtő és műve megismerésére. Az egyház sohasem
kedvelte, mert úgy tartotta, Istenből űz gúnyt, aki ilyesmivel foglalkozik. Tudok olyan
boszorkánymesterről, aki a máglyára kötve így kiáltott fel, miután kiszúrták a szemét: „A föld
csordultig van az Úr kincseivel!” Ezt rettenetes istenkáromlásnak tartották, így az illetőnek a
nyelvét is kivágták, mielőtt meggyújtották volna a tüzet. Mindazoknak, akik másban keresték a
bölcsességet, mint az egyház tanaiban, alaposan el kellett rejteniük a tudásukat. A
varázslómesterek mindenféle rúnák és jelek készítésére kényszerültek, hogy eltitkolják, valójában
mit is csinálnak. Ám a papság megfeledkezik róla, hogy mágia a kereszténységben is előfordul,
mivel véráldozaton és erőszakos halálon alapul. A feszület ősrégi, meglehetősen barbár
varázserejű jel.
 – Ezt most mentegetőzésképpen mondod? –kérdezte Tiril.
– Nem. Csupán magyarázatnak arra, miért akad annyi pap a varázslómesterek között. Tudod, a
két tan nem egymás ellentéte, hanem érintkezik.
– Legalábbis akkor, ha fehér mágiáról van szó.
– A fekete mágia néha nagyon szörnyű lehet, de ettől még a Biblia sem mentes. Az
Ótestamentum istene, aki ártatlan gyermekeikkel együtt pusztítja el Izrael valamennyi ellenségét,
legalább ennyire kegyetlen. A boszorkánymesterek első feladatukként megpróbálják megérteni a
természeti erőket, és igyekeznek együttműködni velük. A talizmán nem istentelenség, hanem
kísérlet arra, hogy a képzelet, a gondolat és a kéz összhangban alkosson. Most viszont inkább
anyai nagyapámra és dédapámra térnék rá. Egy pappal, a Skutilsfirdibe valósi Jón Magnússon
tiszteletessel „álltak háborúságban”.
Móri ezután nagy vonalakban összefoglalta Jón nagytiszteletű úr és a boszorkánymesterek
történetét. Tiril a betegségéről megfeledkezve tágra nyílt szemmel hallgatta az elbeszélést.
– Honnan tudod mindezt? Anyád csak nem állt kapcsolatban ezzel a két varázslóval?
Móri elmosolyodott.
– Egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam, nagyapám nővére látogatóba jött anyámhoz.
Thurídurt, anyám nagynénjét is perbe fogták azzal a váddal, hogy rontást küldött a már említett
Jón tiszteletesre. Zsenge korom dacára több olyan részletre emlékszem, amelyet furcsának
tartottam. Thurídur, aki nálunk tett látogatásakor nagyon öreg volt már, elmondta, hogy miután
apját és fivérét megégették és a holmijukat elosztották, arra kérte a tiszttartót, hadd kaphassa meg
apja prémszegélyű selyemsapkáját. Az özvegy pedig fiának, az ifjabb Jón Jónssonnak
selyemrojtos bársony fejfedőjét szerette volna. A pap borzasztónak tartotta, hogy olyan holmit
akarnak megtartani, amely az idősebb és az ifjabb Jón Jónsson tulajdonában volt. Kijelentette,
hozzájuk hasonló elvetemült lelkekkel sohasem találkozott. Ám Thurídur istentelenségén cseppet
sem lepődött meg. Azt állította, Jónnal, a nagyapámmal együtt már gyermekkorukban
elsajátították a mágiát. Szerinte a dédapám Kirkjubólban valóságos iskolát tartott fenn a
boszorkánymestereknek.
Thurídur 1656 telén visszatért Eyribe Jón tiszteleteshez. Megesküdött az ártatlanságára, és arra
kérte, szolgáltassa ki neki az úrvacsorát. A pap megtagadta tőle a szentséget. Ám Thurídurnak
nem sokáig kellett úrvacsora nélkül maradnia, mert 1657 májusában öt másik pap úgy döntött,
részt vehet az istentiszteleten. Ők sohasem kételkedtek benne, hogy derék, keresztény asszonnyal
akad dolguk anyám nagynénje személyében.
Ám amikor Thurídur visszautazott új otthonába, Snabjörn Pálsson, a pap régi barátja követte
őt. Állítólag előtte-utána mennydörgés hallatszott, és kísértetek jelentek meg. Hiszen a
varázslókról és boszorkányokról mindenki tudta, hogy mindenféle ördöngösség jár a nyomukban.
Az ördög később Snabjörn alakjában mutatkozott meg, Jón tiszteletes pedig tűzgolyót látott
istentisztelet közben Snabjörn feje fölött. A pap öreg barátja végül elköltözött Skutilsfirdiből,
mert nem bírta tovább.
Jón tiszteletes másodszor is feljelentette Thurídurt a körzeti biztosnál. Elhatározták, hogy az
ügyet népgyűlés elé viszik.
A paplakban úgy dúlt a rontás, mint azelőtt soha. Jón tiszteletes ismét megvádolta Thurídurt, a
tiszttartó viszont folyton halogatta a dolgot, ami elkeserítette a papot. Ekkor annyira rosszra
fordult a helyzet, hogy a házon kívül kellett aludnia, ott egerek futkároztak rajta, és rettenetes
kínokat állt ki. Thurídur eközben egy igen jámbor emberhez ment feleségül, amit a lelkész a
boszorkányság biztos jelének tartott. Hosszas teketóriázás után a tíztagú esküdtszék arra ítélte az
asszonyt, esküdjön meg ártatlanságáról a népgyűlés színe előtt. Ezt oly módon kerülte el, hogy
Mosfelliben, az otthona közelében két törvénytudó előtt tette le az esküt. Jón tiszteletes őrjöngő
haragjában a népgyűléshez fellebbezett, ám egy felelős ember bemutatta az asszony esküjének
szövegét, mire a lelkész panaszát elvetették. Így Thurídurt felmentették valamennyi vádpont alól.
 Jón tiszteletes azonban rátette a kezét Kirkjubólra, Thurídur és szülei családi birtokára. Ő, aki
előzőleg nem értette, hogyan kellhet valakinek a boszorkánymesterek holmija, mindenüket
megkaparintotta!
Odakint virradt. Néró nagyot nyújtózott és ki akart menni.
– Azt hiszem, itt abbahagyjuk – mondta Móri, és felállt, hogy kiengedje a kutyát. – Jó volna,
ha aludnál egy órácskát.
– Még hogy aludni a hallottak után? Hát tudod, ez a pap hisztérikusnak tűnik.
– Természetesen az is volt. Mogorva, zsémbes, szőrszálhasogató ember hírében állt. A
betegsége legrosszabb stádiumában olyan dolgokat kezdett visszakövetelni, amelyek ősrégi
időkben voltak az egyház tulajdonában. Más papok kicsinyesnek tartották a követelését.
– Ezenkívül meglehetősen bolondnak hat. Azt képzelte, üldözik.
– Szerintem is csak képzelődött. Egyébként a faluban történtek nagy részéért maguk a
helybeliek okolhatók. Izlandon igencsak elterjedt szokás, hogy az emberek légyölő galócát
fogyasztanak, amelytől látomásaik támadnak. Úgy érzik, apró legyek zsonganak körülöttük
mindenhol.
– Nem mondom! Mi lett azután a vén csonttal?
– 1692-ben még mindig élt. Roppant öreg volt már, fel sem tudott kelni az ágyból, de amúgy
jó egészségnek örvendett.
– Hát Thurídur?
– Sohasem láttam viszont.
– De ugye nem minden boszorkányság volt a képzelet szüleménye?
– Persze hogy nem! Őseim és Thurídur egyaránt nagyon jól értettek a varázsláshoz és a
bűbájossághoz. Viszont nem vagyok hajlandó elhinni, hogy olyan gonoszok lettek volna, mint
ahogy azt Jón tiszteletes állította.
– Én sem. Az a pap bolond volt. És édesanyád?
– Értette a dolgát. Amikor Thurídur nálunk járt, anyámnak, aki az ifjabb Jón Jónsson leánya
volt, adta át mindazokat a talizmánokat és feljegyzéseket, amelyeket korábban ő örökölt. Anyám
pedig olvasott és tanult. Amikor elég nagy lettem, mindent én örököltem. Anyám azt akarta,
járjak a hólari latin iskolába – abba a tanodába, ahol egykor a Vörös Pergament őrizték. Ugyanott
volt az egyik Szürke Pergamen is. Elzárták, nehogy bárki is megkaparinthassa. Nekem mégis
sikerült, hiszen tudtam, hogyan lehet megnyitni a zárakat…
Móri elmosolyodott az ifjúkori emléken, ám mosolya fájdalmas volt, a rákövetkező fintor
pedig arról árulkodott, milyen kellemetlen lehet a zárat feltörő varázslat.
Ezután a gonoszság három könyvéről beszélt a buzgón figyelő Tirilnek. Elmondta, miként
csapták ki a hólari latin iskolából – nemcsak azért, mert arra vetemedett, hogy kívülről
megtanulja a teljes Szürke Pergament, hanem mert megpróbálta kiásni a gonosz Gottskálk
püspököt, akit az általa írt Vörös Pergamennel együtt temettek el.
– Hát tudod, Tiril – mosolyodott el ismét a boszorkánymester –, azt senki sem tudatta velem,
hogy annak idején valamennyi püspököt a templom padlója alá temették. Valaki bemesélte
nekem, hogy Gottskálkot a temetőben földelték el, sőt még a helyét is megmutatta.
Tirilt hirtelen bizonyosság fogta el: Móri ezekről az eseményekről soha senkinek sem beszélt,
és hogy a férfi örömét leli abban, hogy éppen neki meséli most el mindezt!
Tiril hálájában és boldogságában legszívesebben átölelte volna a férfit, de türtőztette magát.
Viszont amit Móri elmondott, eléggé borzalmas és idegenszerű volt!
Mint például az, miképpen fogták el és vitték a Thingvellir mezején ülésező népgyűlés színe
elé a tiszttartó emberei az édesanyját, egy másik boszorkánymestert és magát Mórit. Beszámolt a
rémálomhoz hasonló útról, amely Myrká, a kísértethistória színhelye mellett vezetett el, a kopár,
riasztó Sprengisanduron keresztül folytatódott, majd a távolból érintette Skálholtot, Dél-Izland
püspöki székhelyét. Móri tudta, hogy a második Szürke Pergamen az ottani temetőben található
alkotójával, a bűbájosságban tudós vén remetével egyetemben.
 Beszámolt róla, miként sikerült Kaldidalurba, a törvényen kívüliek rejtekhelyére menekülnie,
mialatt anyját és a másik boszorkánymestert kivégezték. ..
– Jaj, Móri – sóhajtott fel Tiril, bánatról és együttérzésről árulkodó hangon.
– Amikor megtudtam, meghalt bennem valami. Kemény és hideg emberré váltam, és
eltökéltem: én leszek a világ legnagyobb boszorkánymestere. Ehhez viszont a Vörös Pergamenre,
és a második Szürke Pergamenre is szükségem volt.
Móri ezután elmesélte, miként iratkozott be a skálholti latin iskolába, ahol arról értesült, hogy
az egyik végzős növendék, a Vogsósba valósi Eiríkur már elővarázsolta a könyvet a földből. Móri
erre megtanulta a második Szürke Pergament, amelyet az iskolában őriztek, majd Eiríkur
tiszteletes szolgálatába lépett.
A vajákos pap házában eltöltött idő Móri életének legvidámabb szakasza volt, a Laksevag
melletti kunyhóban érezhetően javult a hangulat. Tiril szívből kacagott Eiríkur tiszteletesnek a
Stokkseyri Nemtővel vívott küzdelmén, illetve azon a csínyen, amit Móri az ördögfiókákkal
követett el.
– Ezután ismét menekülnöm kellett – mondta elkomorodó tekintettel az izlandi. – Meg
akartam szerezni a Vörös Pergament, mert azzal boszorkánymesteri tanulmányaim a
legmagasabb szintre emelkedtek volna. Ám vérdíját tűztek ki a fejemre, én pedig nem
indulhattam északra, Hólarba, hanem el kellett meneküljek az országból.
– És akkor ide jöttél – bólintott Tiril. – Én pedig kimondhatatlanul örülök ennek. Már több éve
vagy Norvégiában?
– Igen. Egyik helyről a másikra költözöm. Ha befejezhetném a boszorkányságot, itt maradnék,
és letelepednék. Csakhogy nem dobhatom sutba minden tudásomat az emberek babonája és
ostobasága miatt. Habár képes vagyok rá, mégsem teszek semmi rosszat, mert azok a rontó
varázslatok, amelyeket megtanultam, szörnyű erővel bírnak.
Tiril a takaró felett megfogta a férfi kezét.
– Tudom, senkinek sem ártasz – mondta barátságos hangon. – Annál jobb nem történhetett
velem, mint hogy összetalálkoztam veled.
Móri elgondolkozva nézett a lányra, aki úgy érezte, mintha a boszorkánymesternek a nyelvén
volna a kérdés: „Hát Eriing?”, de mintha mégsem akarná vagy merné kimondani.
– Köszönöm, Tiril! Most már próbálj meg elaludni!
– És te nem alszol?
– Igazad van – mosolyodott el fáradtan a férfi. – Elkelne egy kis alvás. Jó éjszakát!
– Jó éjszakát, Móri, te, legjobb barátom! Vagy mondjunk inkább jó reggelt?
– Mondjuk inkább az utóbbit. A férfi kiment.
Tiril elégedett mosollyal dőlt hátra. Végtelen biztonságérzet töltötte el.

Móri még akkor is aludt, amikor a késő délelőtti órákban megérkezett Eriing. A férfi és Tiril
nem akarták őt felébreszteni, ezért a házon kívül egy rozoga padra telepedtek. Eriing a lány
kiütéseit hozta szóba.
– Remélem, igaza van, és ez tényleg csak rózsahimlő. Móri tegnap este meggyógyította a
lázamat, ma pedig már teljesen egészségesnek érzem magam. Mindenesetre nem akarom többé az
ágyat nyomni. Nos, mi a helyzet?
– Móri szénája elég rosszul áll – felelte Eriing. –A lelkész és a rendőrfőnök minden erejüket
összeszedték, hogy kiderítsék, ki foglalkozik mágiával a városunkban. A Bergenben keringő
szóbeszéd szerint férfi varázslóval, azaz boszorkánymesterrel állnak szemben. Stavangerből jutott
ide a híre, ahol felkavarta a kedélyeket, mert meggyógyított egy halálos beteg embert.
– Holott ezért hálásnak kellene lenniük!
– De nem az orvosnak. Aki kijelentette valakiről, hogy az illetőnek vége, nem akarja
romokban látni a tekintélyét. A páciens inkább méltóztassék meghalni, és ne gyógyuljon fel más
segítségével.
 – Most aztán kíméletlenül megmondtad a véleményedet – mosolyodott el Tiril. – Tehát Móri
komoly veszélyben forog. Mégsem szeretném, ha elutazna, mert nem akarom elveszíteni.
– Hiszen itt vagyok én neked – mondta tréfálkozó hangon Eriing, bár jobban odafigyelve ki
lehetett venni, mekkora feszültség árad belőle.
Tiril nem volt ennyire éles hallású.
– Tudom – mosolygott rá. – Köszönöm, hogy eljöttél!
– Segítek megszervezni a nevelőszüleid temetését – tért más tárgyra a fiatal üzletember.
Tirilnek azon nyomban rossz lelkiismerete támadt, mert Dahlékra egyáltalán nem gondolt. –
Később, amikor már lecsillapodtak a kedélyek, nyilván az lesz a legjobb, ha újra hazaköltözöl.
Hiszen téged illet a ház. És akkor annyit lehetsz Néróval, amennyit csak akarsz.
– A gyakorlati következményekre nem nagyon gondoltam – ismerte be enyhén megborzongva
a lány. – De most nem nagyon fűlik hozzá a fogam.
– Megértem. Egyelőre nem is lenne tanácsos. Túl keveset tudunk a támadóidról.
– Azt mondtad, túl keveset. Egyáltalán tudunk róluk bármit is?
A fiatalember habozott a válasszal. Móri ebben a pillanatban lépett ki a házból. Miután
hétalvónak kijáró üdvözlésben részesítették, Eriing Tirilhez fordulva tovább mesélt:
– Tegnap a nevelőanyád halála előtt két férfit láttak bemenni a konzul házába. Egyesek
állítólag korábban is látták őket, amikor éppen távozóban voltak. A szemtanúk sajnos nem tudták
pontosan megmondani, vajon Dahl halála előtt vagy után.
– Hogyan jutottak be? – kérdezte Móri, miközben az örömében hatalmasakat ugráló Nérót
üdvözölte.
– Asztalosoknak adták ki magukat, és azt mondták, a konzul rendelte oda őket.
– Milyen volt a külsejük? – kérdezte Tiril.
– Egyikük minden jel szerint idősebb férfi, aki kecskeszakállat visel, a másikat nehezebben
lehet leírni. Fiatalabb, különösebb ismertetőjele nincs.
– Ők azok! – kiáltotta a rozoga padról felpattanva Tiril. – Ők támadtak rám a temető
közelében. El is felejtettem megemlíteni, hogy egyiküket Georgnak hívják.
– Tehát kapcsolat áll fenn Dahlék meggyilkolása és az ellened elkövetett merényletkísérlet
között – mondta Eriing. – Igaz, ezt mindvégig sejtettük. Most viszont fel kell keresnünk a kovács
feleségét, hogy többet tudjunk meg az igazi szüleidről.
A lány ekkor vette észre, milyen borult az ég.
– Azt mondod, a szüleimről? Hiszen eddig csak az anyámról ejtettünk szót!
– Így volt logikus. Nem azt mondták, „titokban szült”?
– De még mennyire!
– Viszont az apád fontosabb szerepet játszhat az ügyben, mint sejtettük volna.
Tiril elgondolkozott ezen, és összeborzongott önnön nyomorúsága miatt. Valódi szüleire
gondolt, akik nem merték vállalni, végül pedig megpróbálták eltenni láb alól nem kívánt
gyermeküket.
Egyre növekvő megvetést érzett önmaga iránt, mert lelkifurdalása támadt, amiért alig
gyászolta meg nevelőszüleit. Kegyetlen haláluk iszonyattal töltötte el, nevelőanyját sajnálta is,
ám hol maradt a gyász?
Észrevette, hogy a két férfi őt figyeli. Tiril maga sem tudta, mennyire kiülnek arcára az
érzelmei. Tekintetéből magányt, tehetetlenséget és csüggedtséget olvashattak ki. Mindkettejüket
heves vágy fogta el, bárcsak megvédelmezhetnék a kis teremtést a világ minden gonoszságával
szemben. Hiszen mindössze tizenhat esztendős volt, törhetetlen derűlátás, életkedv és
emberszeretet élt benne – a könyörtelen és felfoghatatlan gyilkos szándék pedig mindezt
tönkretette.
Elhatározták, hogy lóháton mennek át Bergenbe.
– Móri – szólalt meg Tiril, miközben Eriing a lováért indult.
A különös boszorkánymester azonnal odalépett hozzá.
 – Mondd csak… Ugye, nem csak a Vörös Pergamen vonz Izlandra? Magad is visszavágyódsz
szülőhazádba? A szemeden láttam, amikor meséltél róla.
– Igen – mosolyodott el mélabúsan Móri. – Teljesen igazad van. Azt hiszem, külhonban
minden izlandi örökké a kietlen láva- és kőborította tájak büszke, zord szépsége után vágyódik.
Újra akarja látni a hosszan elnyúló hegyhátakat, amelyek azért nem éppen egyhangúak, hisz sárga
és lila árnyalatok keverednek a legelők zöldjébe. Tudod, Izlandon, ahol még ma is tart a teremtés,
szorosan egymás mellett él a jég és a tűz. Egyszer látnod kellene a hazámat.
Tiril elragadtatva figyelte, milyen szeretet árad Móri szeméből, amikor a kopár szigetről
beszél, amely a lány számára a világ végén feküdt.
– Nem akarom, hogy elutazz – szólt halkan. –De ha mégis, engem is vigyél magaddal!
Móri szeme felcsillant, de aztán kihunyt benne a fény.
– Sajnos, lehetetlen – mondta gyengéden. – Engem ott is üldöznek. De Izlandon biztonságban
vagyok, amíg nem tudják, hogy visszatértem Norvégiából. Most úgyis csak a Vörös Pergament
hozom el.
– „Csak” – mosolyodott el a lány. – Pedig annyira mégsem könnyű feladat, ugye?
Móri tekintete ismét elkomorult.
– Bizony nem.
Gondolatai hirtelen messzire kalandoztak a laksevagi házikó udvarától.
– Mégis sikerülni fog – suttogta összeszorított fogakkal.
– Kukucs! – kiáltotta a lány. – Én vagyok az, Tiril! Más utakra tévedtek a gondolataid!
Az izlandi magához tért révületéből, észrevette, hol is van.
– Bocsáss meg!
– Szörnyű képet vágtál – korholta. – Nem tetszik nekem az a vörös varázskönyv!
– Nem is tetszhet – válaszolta jeges hangon a boszorkánymester.
Mialatt Tiril bement a házba és mindent elrendezett, a két férfi lóháton várt rá a kapu előtt.
– Derék kislány – mondta Eriing. – Szüksége van valakire, aki a támasza lehet. Sokat
gondoltam arra…
– Ugyan mire? – kérdezte nagyon óvatos, szinte visszafojtott hangon Móri. Eriing, akit
csaknem szétfeszített az elszántság és tetterő, nem figyelt fel erre.
– Egy menyasszonyt elveszítettem. Viszont az jár az eszemben, nem találhatnék-e helyette
másikat, aki legalább annyira remek teremtés.
– Kire gondolsz? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Móri.
– Sokat töprengtem… Tirillel mint feleséggel szemben semmi kifogásom sincs. Ugye,
szerinted is erős személyiség? No végre, kijött a házból. Máris indulhatunk.
Móri összehúzott szemmel gyors oldalpillantást vetett a fiatal kereskedőre. Eriing nem vette
észre, mit csinál a boszorkánymester. A lányra mosolygott, aki a kutyájával együtt futva
közeledett felé.

Valahol Bergenben két férfi meglehetősen ingerült hangon beszélgetett egymással.

– Hol van, hová a fenébe bújt? – kérdezte a kecskeszakállas. – Amikor úgy tűnik,
rábukkantunk, folyton kicsúszik a markunkból.
– Varázslat – mondta a fiatalabbik. – Boszorkányság.
A másik elismerően pillantott rá.
– Jól mondod. Egyébként valami kósza szóbeszédet hallottam a konzullal kapcsolatban.
– Meg kell találnunk a lányt, Georg! – sziszegte összeszorított fogakkal a szakállas.
– A többieket viszont eltettük láb alól.
– Semmi jelentősége. Azt parancsolták, hogy a lánnyal végezzünk. Ő a legfontosabb.
– Hamarosan a nyomára akadunk – vigasztalta társát a fiatalabbik.
Titokban mégis borsódzott a háta. A lányt varázslat és boszorkányság veszi körül. Ő pedig
retteg az ilyesmitől!
 21

A kovács titokzatos vörös fényben izzó, csengő-bongó barlangjába leérve a behemót mester
azonnal feléjük sietett. Szeme aggodalomról és izgalomról árulkodott.
– Mind a hármukat keresik – zúgott fel hatalmas mellkasa. A verítéktől fénylő karizmai a
legkisebb mozdulatra is kidagadtak.
A jövevények megtorpantak a lejárat aljában.
– Micsoda? – horkant fel Eriing. – Engem is?
– Kegyelmedet is, Müller úr, amiért tegnap Tiril kisasszonnyal együtt kereket oldott. Először a
rendőrfőnök járt nálam, és megkérdezte, láttam-e Müller urat és a kisasszonyt. Utána két gyanús
alak jelent meg, ők a kisasszony felől érdeklődtek.
– Egyikük idősebb, kecskeszakállas ember, a másik fiatalabb?
– Pontosan! Ezután a rendőrfőnök magának a püspöknek a társaságában jött vissza, és
uraságod felől tudakozódtak – fordult Mórihoz a kovács.
– Ismerte a nevemet? – kérdezte éles hangon az izlandi.
– Nem, de a személyleírás eléggé egyértelmű volt.
Tiril szívesen hallotta volna azt a bizonyos személyleírást. ..
– Kapcsolatba hozta a személyemet Tiril kisasszonnyal? – kérdezte Móri.
– Nem, nem, két teljesen különböző dologról van szó.
– Remek! – intett az izlandi.
– Uraságodnak viszont azon nyomban el kell hagynia a várost – mondta a kovács. – Ugyanis a
rendőrfőnök megparancsolta az embereinek, tüstént lőjék le, ha a szemük elé kerül, mert…
mert… boszorkánysággal gyanúsítja fenségedet – halkította le hangját a kovács.
„Úristen, minek képzeli Mórit? Azt hiszi, személyesen Őfenségével, a Gonosszal akad
dolga?” – gondolta Tiril félig jókedvűen, félig rémülten.
– Ha adhatnék uraságodnak egy tanácsot, ma hajó indul a kikötőből.
– Hová?
– Sok helyen megáll. Ott száll ki, ahol tetszik.
– Aligha választhatok ilyen járművet, hiszen tüzetesen átkutatják.
– Nos, akkor szálljon fel ma este valamelyik halászhajóra!
– Messzire szoktak menni?
– Mikor hogy. Egyesek a Shetland-szigetekig, a Faroer-szigetekig, Izlandig, sőt Grönlandig
elmerészkednek, mások délnek indulnak a Doggerbank felé, megint mások itt maradnak a part
közelében.
– Befutnak-e a legnagyobbak… külországi kikötőkbe?
– Előfordul.
– Kitűnő! – bólintott Móri az utóbbi hír hallatán.
– Hiszen neked nem szabad… – szólalt meg Tiril, de az izlandi lopva megszorította a kezét.
Így figyelmeztette a lányt, el ne járjon a szája.
Szót válthattak a mesternével, aki zavaros leírást adott arról, merre lakik Christianiában a
halaskofa unokahúga férjének pereputtya. „Ha az egyik rakpart közelében végigmennek az utcán,
találnak egy festetlen falú házat, ott laknak…”
Elhatározták, hogy előbb személyesen beszélnek a halaskofával. Eriing és Móri fölkeresi,
közben Tiril a Müller cégnél bújik meg, a fiatal kereskedő irodájából nyíló kis szobában.
– Mórinak nem szabad a városban járkálnia! – tiltakozott a lány. – És ha lelövik?
– Nem nagyon fog mutatkozni – nyugtatta meg Eriing a lányt.
– Viszont kalauzolni kell a sikátorokban, gondoskodnunk kell a lováról és…
– Ne ellenkezz, Tiril, mert csak nehezíted a helyzetünket! Mórival megállapodtunk, hogy ma
éjjel én alszom odakint nálad. Holnap viszont beszélek a rendőrfőnökkel arról a két fickóról, aki a
családodat üldözi.
 A lány roppant kelletlenül engedelmeskedett nekik. Oly sokat szeretett volna elmondani, szíve
fájt az aggodalomtól és a tehetetlenségtől, de úgy vélte, legjobb, ha hallgat, hiszen mindig is erre
tanították. „Az asszony hallgasson a gyülekezetben.” Egy férfi kemény, kíméletlen szavai. Mi
más telnék ki tőlük?
Tiril hallgatási és engedelmességi fogadalma nem tartott sokáig. Mihelyt kiértek az utcára,
kifakadt. Eriing, aki előrement, nem hallotta a lány tiltakozását.
– De hiszen nem szabad elhagynod az országot, Móri!
– Én magam akarom – felelte kurtán a boszorkánymester. – És mint említettem,
tanulmányaimat még nem fejeztem be.
– Tudom. Addig nem, amíg meg nem találod azt a vörös bőrbe kötött átkozott könyvet. Ugyan
mit akarsz kezdeni vele?
– Sok mindent – válaszolta titokzatosan Móri.
– Én viszont nem bírok nélküled élni – jajveszékelt a lány.
Az izlandi elbizonytalanodott. Sötét szeme lopva Tirilre pillantott.
– Ott van neked Eriing.
– Eriing? Hiszen ő Carla vőlegénye!
– Carla meghalt. Nem követelheted Eriingtől, hogy egész életére magányos maradjon.
Tiril egy pillanatig hallgatott, majd ezt suttogta:
– Jaj szegény Carlánk!
– Ezt hogy érted?
– Rossz lesz neki, ha Eriing más menyasszonyt választ.
Móri furcsállkodó pillantást vetett rá.
Miután Eriing becsempészte a Müller cég irodájába, Tiril készségesen engedte, hogy a
fiatalember az irodájából nyíló apró, régi menetlevelekkel zsúfolt helyiségbe zárja.
Nem tehetett mást, meg kellett várnia Eriing visszatérését. Mivel továbbra is félig-meddig
beteg volt, csakhamar elnyomta az álom.
Eriing és Móri nem bukkant a halaskofa nyomára. Valahol a városban járt, senki sem tudta
megmondani, merre.
A nap amúgy is a vége felé közeledett. A két férfi a rakpart egyik kapualjában meghúzódva
nézett végig a kikötőben horgonyzó hajókon.
– Hamarosan indul a hajód – mondta Eriing.
– Igen. Beszéltem a hajósgazdával. Elvisz a Faroer-szigetekig. Azt mondta, onnan könnyen
eljuthatok Izlandra. Gondját viselnéd a lovamnak? – Eriing már megengedte neki, hogy
visszategezze.
– Magától értetődik. A legjobb istállónkba kötöm be.
– Tudom és nagyon köszönöm. És…
– Természetesen Tirilre is vigyázok. Eltökéltem, hogy feleségül veszem. Szilárdabb az
elhatározásom, mint bármikor.
Mórinak mintha torkára forrt volna a szó.
– Rászolgál a támogatásodra. Megérdemlitek egymást.
– Köszönöm, amit most mondtál! Téged is nagyon kedvel.
Mórinak továbbra is gondot okozott, hogy megtalálja a megfelelő szót.
– Vigyázz rá, Eriing! Tessék… add oda neki ezt a védelmező talizmánt! Nagyon erős, minden
rossztól megóvja.
Csaknem hűvösen lapos, kerek tárgyat nyomott barátja kezébe.
– Mi ez? – kérdezte Eriing. – Mintha fába karcolták volna.
– Az Élet Jelének vagy Élettalizmánnak nevezik. Jegenyefenyőbe vésik, amit Izlandon nagyon
nehéz beszerezni.
 – Nem kaphatnék én is egyet? – érdeklődött a fiatal Hanza-kereskedő.
– Remekül elboldogulsz nélküle is. Hosszas erőfeszítésembe és nagy fájdalmakba került az
elkészítése. Ugyanis a verőerekből származó vérrel kell bekenni, és egészen rendkívüli
körülmények között belekarcolni a mintát. Ez a saját talizmánom volt, de azt akarom, hogy
inkább a kislányé legyen.
– Akkor nem adnál olyat, ami magához vonzza a kincseket?
– Nincs elég vagyonod?
– Az üzletember mindig nagy kockázatot vállal. Ha merészen nagy dologba vág, sokat
nyerhet, de mindenét el is veszítheti. Be kellene biztosítanom magam, hogy minden üzletem
sikerüljön.
– Eriing, kérlek, értsd meg. Az a varázslat, amelyet kérsz, a legszörnyűbbek közé tartozik.
Sohasem próbálkoztam vele, és nem is akarom kipróbálni.
– Akkor legalább mondd el, miből áll! Képes vagyok elviselni.
– Te talán igen, de én még a gondolatától is rosszul leszek.
Mivel Móri hallgatott, Eriing felszólítóan tekintett reá: – Nos?
Móri felsóhajtott.
– Nem szeretem. De csak azért mesélek róla, hogy megértsd, milyen lehetetlen véghezvinni
ezt a varázslatot… Legelőször is készíteni kell egy bizonyos jelet, amelyet az erszényünkbe
rejtünk. Utána meg kell állapodnod valakivel, hogy a halála után felhasználhatod a bőrét. Ha az
illető jobblétre szenderül, éjszaka kimégy a temetőbe, kiásod a tetemét és megnyúzod. Vigyázol,
nehogy kilyukadjon a bőre, vagyis ahogy nevezni szokták, a varázsgúnya. Magadra öltöd ezt a
„gúnyát”, amely hozzád nő. Mindaddig rajtad marad, amíg valaki mást rá nem bírsz, hogy viselje
ő ezután. Ám mielőtt hasznodra válnék a varázsgúnya, a három legnagyobb egyházi ünnep
egyikén pénzdarabot kell lopnod egy szegény özvegyasszonytól a templomban, szentlecke és
úrvacsoraosztás között. Ezt lehetőleg egy nappal azután tanácsos elvégezned, hogy magadra
öltötted a halott bőrét. A pénzdarabot a talizmánnal együtt a varázsgúnyába teszed. A halott bőre
magához vonzza az élő emberek pénzét, és sohasem marad üresen. Viszont óvakodnod kell attól,
nehogy kiadd a lopott érmét. A varázsgúnyától a hozzá tapadó átok miatt nem könnyű
megszabadulni.
Lelkierődtől függ, sikerül-e levetned még a halálod előtt. Ha úgy halsz meg, hogy rajtad van a
varázsgúnya, tetvek lepik el a testedet. A varázsgúnya levételéhez meg kell állapodnod egy másik
emberrel, aki hajlandó lesz utánad viselni. Ezt csakis oly módon lehet elvégezni, hogy lefejted a
jobb lábadról a varázsgúnyát, a másik ember pedig magára ölti, mielőtt a bal lábadról is
lefejtenéd. Miután az illető a jobb lábára felhúzta, nincs visszaút. Ha ekkor megbánja, észreveszi,
hogy a gúnya ép ésszel felfoghatatlan módon már a bal lábán is rajta van. A varázsgúnya egyik
emberről a másikra örökíti át hatalmát, és lehetetlen elnyűni.
Eriing arca zöldre változott ezek hallatán. Móri így folytatta az elbeszélést:
– A csodagúnya fehér mágiának számít. Biztosan megérted, milyenek akkor a fekete mágia
varázslatai. Higgy a szavamnak: én nem ilyesmivel foglalkozom!
– De azért sok mindent tudsz, ami nem tűri a napvilágot!
– Nem tagadom. Az ilyesmi a mesterség elsajátításával jár. Mindenki maga dönti el, mennyit
használ fel a tanultakból.
– Ha ilyen sokat tudsz… Akkor miért nem válsz láthatatlanná? – kérdezte izgatottan Eriing. –
Elrejtőzhetnél a rendőrfőnök meg a püspök fogdmegjei elől.
– Nem – válaszolta Móri egy cseppet fáradtan. – Állatok szenvedésébe és halálába kerülne, és
ezt nem akarom.
Eriing hamiskásan elmosolyodott.
– Nérónak fekete a színe. Nem gondoltál rá, hogy őt használd fel valamilyen véres rítushoz?
– Soha! – vágott Móri a fiatal üzletember szavába. – Néró szent.
Eriing jól értette, mire céloz az izlandi.
– Nagyon magányos vagy – állapította meg.
– És az is maradok – felelte Móri.
A Hanza-kereskedő inkább másra terelte a szót.
– Sokat töprengtem Tiril különös származásán. Meg az uzsorás elejtett szavain: „Emlékezzék
a feltételekre!” És ezen: „Ha a másik lány halt volna meg, csaknem az a gyanúja támad az
embernek…”
– Úgy van – bólintott Móri. – Én is sokat gondolkoztam rajta. Úgy tűnik, mintha Tirilnek
olyan vagyona volna, amelyet nem lehet felszabadítani.
– Nekem is pontosan ez jutott az eszembe! Mit gondolsz, vajon határidőre van lekötve a
pénze? Akkor fizetik ki az örökségét, amikor elér egy bizonyos életkort?
– Nagyon úgy tűnik. Viszont szöget ütött a fejembe az a régi história, amikor Dahl konzul
valamiféle nyakravalóval a kezében lépett be a szobájába… Mintha meg akarta volna fojtani! Ha
ehhez hozzávesszük az uzsorás szavait…
– Igencsak hasonlóan gondolkodunk – mosolyodott el Eriing. – Meglehet, hogy az igazi anyja
úgy rendelkezett, a nevelőszüleire száll a vagyon, ha Tiril meghalna? Hálából, amiért a gondját
viselték?
– Valószínűnek tűnik. Dahl viszont felhagyott a gyilkossági terveivel, mert más utat talált,
hogy pénzhez jusson.
– Megzsarolt valakit, és ezért az életével fizetett, akárcsak a felesége.
– Itt kezdődik a rejtély. Miért akarták meggyilkolni Tirilt?
– Éppen erről van szó! – kiáltott fel Eriing. – Netán az igazi anyja elégelte volna meg az egész
ügyet tizenhat év után! Ezt a sületlenséget nem veszem be.
– Én sem. Másvalakinek is benne van a keze a dologban.
– Akad viszont olyan szereplő, akit kifaggathatsz – mondta lassan az izlandi.
– Tudom, kire célzol. Az uzsorásra. Nyilvánvalóan jól tájékozott. Egész nap az járt a
fejemben, vajon ki lehet. Az én kapcsolataimmal aligha okozhat nehézséget, hogy megtaláljam.
Csak eddig nem értem rá felkutatni.
– És holnap…?
– Holnap ez lesz az első dolgom. Így végre Tiril anyjának is nyomára bukkanhatunk. Hidd el,
meg fogom találni Georgot meg a cinkosát, de főleg azt vagy azokat, akik a két gazfickó mögött
állnak.
– Helyes! Bárcsak segíthetnék, de el kell hagynom az országot.
Eriing széles, megnyerő mosolyra húzta a száját.
 – Most pedig szerezd meg az áhított vörös könyvedet, térj vissza tökéletes
boszorkánymesterként, és segíts nekem! Ezennel meghívlak jómagam és Tiril esküvőjére,
bármikor legyen is az.
Remélem, hamarosan. Ha van pénze, a családom is elfogadja.
Móri nem válaszolt. A sötétben mintha izzott volna a szeme.
Valahonnan a kikötőből parancsszó és lábak dobogása hallatszott.
Móri Eriing felé fordult.
– A viszontlátásra! Gondosan vigyázz rá! És köszönöm a barátságodat!
– Isten veled, különös barátom! Kísérjen a szerencse!
Móri kétértelműén elmosolyodott, alig észrevehetően biccentett, és gyorsan a rakpart felé
indult. Eriing látta, amint eltűnik a sötétségben.
22

Eriing késő este eljött Tirilért az irodából nyíló kuckóba. A lány a fiatalember mögött ülhetett
a ló hátán, amit éppolyan kellemesnek, mint amennyire izgalmasnak talált. Néró szokása szerint
előttük futott.
– Ma éjszaka te vagy az ügyeletes gyerekfelügyelő – mosolyodott el Tiril. – Nem lehet valami
mulattató.
Eriing gyengédséggel állapította meg, hogy a lány a magára erőltetett jókedv ellenére fáradt,
szomorú és gyámoltalan.
Móri elutazásának hírét ezért csak másnap reggel merte közölni a lánnyal. Úgy gondolta, jobb,
ha előbb alaposan kialussza magát.
Eriing nem éppen ahhoz szokott, hogy egy kis konyha döngölt földpadlóján fekve hallgassa az
éjszaka zenéjét, miközben egy kutya szagolgatja az arcát. Néró néha letelepedett mellé, ilyenkor
kellemesen, biztonságot adón melegítette a hátát.
Eriingnek a nyugtalanul eltöltött éjszaka közben sok mindenen volt ideje gondolkozni.
Csodálkozva vette észre, miképpen foszlott széjjel Carla emléke, akár ködfátyol a szélben. Carlát
mesebeli királykisasszonyként egész életében a tenyerén kellett volna hordoznia. Hihetetlenül
szép és légies volt, bár azzal az ijedt, illékony mosollyal az arcán mindig oly kitérőnek és
távolságtartónak mutatkozott, szeméből szégyen és fájdalom sugárzott.
Eriing nem értette, miért hullat annyi könnyet kis menyasszonya.
Most már tisztában volt vele.
„Carla, Carla, megégett szárnyú pillangó! Szerencsétlen virágocskám, leszakított
rózsabimbóm. Letörtek, mielőtt virágba borulhattál volna!”
Fájdalommal gondolt Carlára, aki most már oly távolinak tűnt. Tovaszállt a végtelen
messzeségbe…
Tiril teljesen más. Erőteljes és vidám, aki kimondja, mi nyomja a szívét. A legnagyobb
természetességgel érintkezett a város gazdag patríciusaival és a szegénynegyed népével. Eriing
úgy vélte, félig érett lénye izgalmasan, ígéretesen csalogató. Valami vonzotta a lányhoz, bár nem
tudta volna megmondani, mi. Az ifjú kereskedőt neveltetése inkább a Carlához hasonló ártatlan
virágszálak felé húzta. Gyötrelmes volt a gondolat, hogy ártatlanságát sárba tiporták. Eriing
addigi világában nem létezett Tirilhez hasonló lány. Kicsoda valójában Carla mostohahúga?
Eriing csak azt tudta, hogy Tiril vonzza, és ő örökre védelmezni akarja, megismerni, megérteni
és megszelídíteni.
Tiril… Olyan lány, akit lassan, örömtelien érdemes meghódítania. Utána mindent megadhat
neki, amit csak kíván az életben.
Tiril úgy vélte, igencsak furcsa érzés arra ébrednie, hogy konyhája padlóján egy, a legjobb
társadalmi körökből származó fiatalember fekszik. Eriing azonban maga volt a született gavallér,
aki semmiféle megjegyzést nem tett a feltálalt egyszerű reggelire. Tiril tudta, hogy a fiatal
üzletembert napi munkája várja, viszont mintha valami nyomta volna a lelkét.
 Amikor végül elmondta, Tiril úgy érezte, mintha elhagyta volna az életkedve. Kétségbeesett
zokogással akart kirohanni a házból.
Eriing visszatartotta.
– A hajó elment. Semmit sem tehetsz, Tiril.
– Még csak el sem búcsúzhattam tőle – szipogott a lány. – Hogy tehetett ilyet?
– Szándékosan tűnt el ilyen csendben.
– Hogy elkerülje az ellenvetéseimet? Milyen olcsó és gyáva megoldás!
– Csakis kíméletből tette.
– Jaj, ti férfiak! Semmit sem értetek!
– És ha talán neki sem volt lelkiereje a búcsúzkodáshoz?
Tiril megnyugodott egy csöppet.
– Ugye, visszajön?
Eriing Müller ekkor adta meg neki a kegyelemdöfést.
– Nem. Sohasem tér vissza Norvégiába. Tiril… Mit művelsz?
A férfi vállon ragadta a lányt és komoly tekintettel nézett a szemébe.
– Nem tudtam, hogy ennyire kötődsz Mórihoz. Szereted?
– Szeretem? Ne beszélj sületlenségeket! Szükségem van rá.
Eriing szemében aggódó kifejezés jelent meg.
– De hiszen itt vagyok neked én!
– Igen, nagyon derék ember vagy, akinél remekebb férjet Carla keresve sem találhatott volna
magának, de Móri oly sokat tud! Ő mindent képes megtenni!
– Ezt kétlem, mert ez esetben nem kellett volna elmenekülnie a hatóságok elől. Tiril, drága kis
barátom. Úgy szeretnélek… megóvni és védelmezni egész életedben. Hozzám jönnél feleségül?
Tiril először kisírt szemmel meredt rá, utána kifakadt:
– Elment a józan eszed? Hiszen te Carláé vagy! Én pedig alig töltöttem be a tizenhatot! Ezt
nem mondhatod komolyan!
A férfi egyszerre holtfáradtnak érezte magát.
– Megértem, hogy némi időre van szükséged, de olyan magányos vagy, és ismeretlenek törnek
az életedre. Legalább költözz a házunkba!
Tiril kezével átfogta a kutya nyakát.
– Ezt megbeszéltük már egyszer. Tudhatod, Nérót sohasem hagyom el, de azért köszönöm a
jóságodat.
– Bizony különböztök egymástól! – sóhajtott fel Eriing. – Mennyire elütsz az engedelmes
Carlától!
– Az engedelmessége vált a végzetévé.
– A kutyáról majd szót ejtek anyámmal, mármint a családommal.
„A »kutyát« Nérónak hívják!” – kiáltotta volna oda legszívesebben, de inkább hallgatott. Azon
kezdte törni a fejét, nem afféle anyuka kedvence-e Eriing? Nem ismerte ugyan különösebben jól
Mülleréket, de nagyon is el tudta képzelni, hogy a ház asszonya uralkodik a családi vagyon
örökösén.
– Most viszont indulnom kell az irodába – mondta aggodalmaskodva a férfi. – Néhány úr jön
hozzánk, ezért sajnos nem vihetlek magammal. De mihelyt végeztem a napi teendőimmel, érted
jövök. Maradj itt, amíg nem derítünk fényt a téged övező rejtélyre.
Tiril nem válaszolt. Továbbra is kábult volt Móri távozása miatt. Soha többé nem láthatja
viszont. .. Észrevette, hogy Eriing beszél hozzá.
– Maradj idebent – figyelmeztette a férfi. – Itt biztonságban vagy. Furcsa, mégis úgy hiszem,
hogy az a jel, amelyet Móri vésett az ajtó fölé, megoltalmaz. Meg vagyok győződve róla.
– Egyébként… – vett elő a zsebéből egy tárgyat a fiatalember – azt akarta, hogy ezt a
talizmánt is tartsd magadnál. Magának készítette, de szerinte neked nagyobb szükséged van rá.
Állandóan viseld magadon!
 Tiril áhítattal vette át a különös jellel díszített fadarabot. Móri saját amulettje volt, mégis neki
adta!
– Soha, soha nem vetem le – mondta olyan áhítattal, hogy Eriing kénytelen volt elmosolyodni
rajta.
Miután távozott, Tiril keblére szorította a talizmánt. Sokáig ült ebben a helyzetben, mintha
vigasztalást és erőt próbálna meríteni a fadarabból. Néró megszagolta a talizmánt, és aggódva
szűkölt, mintha neki is hiányozna barátja, Móri.

Tiril egész nap engedelmeskedett Eriing intelmének. A csalódott Néró kénytelen volt
lemondani az erdei sétáról, be kellett érnie azzal, hogy egyedül futkározzon a bokrok és a félig
hervadt bogáncsok között. Közben csodálkozó szemrehányással nézte gazdáját, amiért nem
mennek ki az erdőbe.
Tiril teljesen megbízott Mórinak az ajtó fölé karcolt „mesterjelében”. Idebent biztonságban
van, és még Néró is a védelmére kelhet.
Minden rendben volt.
Mégis olykor-olykor kikandikált az ablakon.
Hiszen csak idő kérdése, mikor bukkan rá rejtekhelyére a két gazfickó.
Természetesen csakis akkor, ha Eriingnek nem sikerül elfogatnia őket.
Bergent és vidékét sűrű őszi köd borította. Tiril nem látott tovább az erdő szélénél, ahol a fák
között eltűnt az ösvény.
A lány hirtelen megremegett. Csak nem közeledik valaki a ház felé?
Sejtelme sem volt, hány óra telt el, viszont a nappali fény tompábbnak tűnt. Vagy mégis a köd
incselkedik vele?
Nem, alkonyodott. Talán Eriing, lehet, hogy mára végzett a munkájával. Tiril leguggolt és az
ablak sarkán kikukucskált.
Ám nem Eriing közeledett, nem is a két gazfickó. Tiril leírhatatlan megkönnyebbüléssel látta,
hogy egy kisfiú lépked feléje némileg bizonytalanul a ködben. Az a gyermek volt, aki korábban
kenyeret és halat hozott neki, és akire a kóbor kutyák etetését bízta.
Tirilnek nem voltak látnoki képességei. Nem is sejtette, milyen bajt hoz rá a derék fiú.
Beengedte a gyereket, akit Néró nagy örömmel üdvözölt.
Ám a fiúcska nem ért rá a kutyával játszadozni.
– Anyám beteg. Szeretné, ha eljönne hozzá, Tiril kisasszony.
– Nem járt a doktor… ?
– Nincs pénzünk rá, akkor pedig nem jön el. Ez eléggé hihetőnek tűnt.
– Én viszont nem hagyhatom el a házat.
A fiúcska szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Legyen olyan jó, kisasszony! Anyának nagyon fáj a mellkasa, és csúnyán köhög.
Tiril mindeddig sohasem hagyta cserben szegény védenceit. Rendíthetetlenül hittek benne,
noha fogalma sem volt a betegápolásról. Ösztönösen cselekedett.
– Sűrű a városban a köd?
– De még mennyire! Az ember az orráig sem lát el.
Tiril meg akarta várni Eriinget. Legszívesebben Mórit is magával vitte volna a beteghez, ám
az izlandi boszorkánymester ebben a pillanatban valahol a tengeren hajózott. Tiril fájdalmában
gondolni sem bírt rá. Azt sem tudta, vajon mikorra ér ide a fiatal üzletember.
Felsóhajtott, üzenetet írt Eriingnek, és összecsomagolta a táskáját, amelyben mindenféle
hasznos dolog volt. Korábbi beteglátogatásai alkalmával megtapasztalta, mire lehet szükség.
– És itt van Móri „Élettalizmánja” – dünnyögte, miközben megtapogatta, ott van-e az ingmelle
alatt a fadarab.
Hirtelen jött sugallatában az ajtó fölé helyezett „Áron pajzsát” is magával vitte. Úgy gondolta,
hasznát veheti a szegény asszonynál.
 – Gyere, Néró! Megyünk sétálni. A kutya máris a kapunál termett.
A beteg felderült a kisasszony láttán. Valóban nyomorúságos állapotban volt, Tiril pedig
minden tőle telhetőt megtett.
Amikor a fiatal lány kutyája társaságában visszaindult, már sötétedett. Tiril arcába húzott
kalappal gyorsan haladt át a város szegénynegyedének szűk, mocskos utcáin.
Hirtelen egy hang ütötte meg a fülét:
– Ott a kutya!
– Az meg a mi lányunk. Tehát még sincs Laksevagban, hiába mondta valami nagyokos.
Laksevag? Tirilt jeges iszonyat kerítette hatalmába. Ők azok, a gazemberek! Hallotta, hogy
futni kezdenek.
– Gyere, Néró! Siess, ne törődj velük!
A két férfi csizmája keményen csattogott a macskaköveken. Tiril és Néró zajtalanul osont
előre. Fiatalabbak és gyorsabbak voltak, és a zegzugos utcákat is jobban ismerték.
Az 1702-es tűzvész után hátramaradt, elszenesedett romok között jártak. Tiril még mindig
nem találta meg a kivezető utat. Végre! Ott az a sarokház, amelynek bejáratát egy szatír szobra
díszítette. Most már tudta, merre jár.
– Gyere, Néró – suttogta. – Lemegyünk a rakpartra.
A sűrű, tejfehér köd eltakarta őket. A két férfi elveszítette a nyomot. Tiril hallotta, hogy
megállnak az egyik kereszteződésben.
A köd letompította a hangjukat.
– Hová tűntek?
– Erre mentek.
– Állj már meg és figyelj!
Tiril is megállt, kezével befogta Néró orrát. Érezte, hogyan remeg izgalmában a kutya.
– Semmit sem hallok.
– Biztos vagyok benne, hogy erre futottak. Súlyos lépteik újra a kövezeten csattogtak. Tiril és
Néró lábujjhegyen indult tovább.
A rakparthoz értek. Nem horgonyoz véletlenül Dahl konzul evezős csónakja a belső öbölben,
ahol nem férnek el a nagy hajók?
A lány fejében lázasan kavarogtak a gondolatok. A konzul az ágy felé taszigált, gyűlölöm,
gyűlölöm. Meghalt. Gyászolnom kellene, de nem tudom. Nem bírom.
Carla. Emberi ésszel felfoghatatlanul szenvedett. A konzul megmutatta legrejtettebb testrészét.
Nem akarom látni. Undorító!
A csónakkikötőhöz ért, ahol szorosan egymás mellett sorakoztak a gazdag emberek kecses
játékszerei.
Megtalálta Dahlék csónakját – ami immár az övé. Nem szabad erre gondolnia! Éppen apály
volt, Tiril pedig némi erőfeszítéssel megértette Néróval, ugorjon be a rakpartról a csónakba.
Tiril aggódva fülelt, de a két férfi még mindig odafent kóválygott a városban.
Megtalálta az evezőket, majd leverte a csónakot a kikötő cölöpjéhez rögzítő lakatot, és ellökte
a járművet a rakpart falától.
Végtelenül csendesen merítette a vízbe az evezőlapátokat. A két szökevényt szállító csónak
lassanként eltűnt a ködben.
Tirilt hatalmába kerítette a rémület, nem mert Laksevag felé fordulni. A gazfickók ott biztosan
a nyomára bukkannának.
Viszont magával hozta Móri mindkét védelmező talizmánját.
– Nem mehetünk vissza oda, Néró – suttogta elcsukló hangon. A magány kietlen űrként
töltötte be a lelkét. – Máshol kell elrejtőznünk. Talán odakint a szigeteken.
„Móri, Móri, miért hagytál el?”
És Eriing… A derék, segítőkész Eriing. „Most én vagyok az, aki cserbenhagylak, mert nem
találsz rám. Muszáj volt így tennem!”
 A csónak enyhén cikcakkos vonalban a tenger felé tartott. Ha ugyanilyen nyugodt marad a víz,
előbb-utóbb Askoy szigetén kell partot érniük.
Ott vajon nem keresik őket?
A négy jó barát szétszóródott. Tiril és Néró egyenesen a rejtélyes ködbe hajózott. Eriingnek
egyedül kellett felderítenie Tiril származását. Ami pedig Mórit illeti… A Vörös Pergamen
birtoklásának vágya iszonyatos titkok felé vonzotta. Olyan világba, amelyet földi ember
elképzelni sem bír.
A Vörös Pergamen. A gonoszság három könyvének utolsó, leghatalmasabb kötete. Nem
egyedül Móri szomjazott rá. Ám jaj annak, aki túl közel kerül hozzá!
A valóságban élt személyek:
Gonosz Gottskálk Nikulásson püspök, meghalt 1520-ban.
Jón Magnússon, a Skutilsfirdiben lévő Eyri (ma Áísafjördur) lelkésze, meghalt kb. 1695-ben.
A Kirkjubólba valósi idősebb Jón Jónsson, 1656-ban máglyán égették meg.
A Kirkjubólba valósi ifjabb Jón Jónsson, 1656-ban máglyán égették meg.
A Kirkjubólba valósi Thurídur Jónsdottir, a XVII. században élt.
A Vogsósba valósi Eiríkur Magnússon lelkész, 1716-ban halt meg.
A myrkái diakónus.
A Bagisába valósi Gudrun.
Tudós Samund, 1133-ban halt meg.
A Laufásiba való Thorkell Gudbjartsson, kb. 1400-ban halt meg.
Thordis Markúsdottir (a Stokkseyri Nemtő) és jeles rokonai.
A biskupstunguri remete, Vajákos-Lein Thórdars-son és más mellékszereplők.