Heather Graham

Irány a Nyugat!

1
 Prológus

Christa nyugtalan álomból ébredezett, amikor észrevette a férfit.

Szívverése szinte elállt.

A magas, széles vállú férfi betöltötte a sátor bejáratát. Ahogy ott állt a bársonyos, viharos
éjszaka sötétjében, a sátor közepén égő alacsony tűz vérvörös fénye épphogy megvilágí¬totta.

Christát néhány másodpercig rémület fogta el. A vörös és aranyszínű fényben a férfi olyan
volt, mint ennek a vad, zord vidéknek az ősi, pogány istensége, valami legyőzhetetlen lény: izom,
inak és bosszúvágy ötvözete.

Édes istenem! Ki lehet az? Ahogy az alak ott állt a tűz fé¬nyében és az árnyékban, Christa
tudta, hogy érte jött.

Ez biztosan Vágtató Bivaly! - gondolta. Azért jött, hogy bosszút álljon.

Elszórakozik majd vele, ahogy tud, aztán pedig megskalpol¬ja. Tudta, hogy a komancsok
időnként megskalpolják a fog¬lyaikat, és kivágják a nyelvüket, ha sikoltozni kezdenek az éj-
szakában.

És amikor meghal, skalpját egy fekete lengedező haj tinccsel együtt egy póznára tűzik a
síkságból kiemelkedő domb tetején, hogy egy arra járó utazó felfedezze majd.

Nem sokkal ezelőtt ők is találtak egy szőke skalpot. A skalp valószínűleg egy fiatalasszonyé
volt, Robert Black Paw és Dr. Weland véleménye szerint. Édes istenem, ne!

Jézusom, édes Jézusom, add, hogy amikor ismét kinyitja a szemét, azt láthassa, hogy a
bejáratnál álló férfi eltűnt! Hogy csak képzelte a föléje tornyosuló férfi körvonalait a sötétben, a
vibráló fény miatt. Valaha nem érdekelte volna annyira. De most igen. Élni akart. Életben akart
maradni a gyermeke mi¬att.

Életben akart maradni azért az életért, amit együtt tölthet¬nek el.

Christa kinyitotta a szemét. Szíve megremegett. A férfi még mindig ott állt. A tűz fényében
bámult rá, s Christa tudta, hogy a férfi helyzete előnyösebb, mint az övé, hiszen míg a férfit az
éjszaka sötétje veszi körül, addig őt megvilágítja a tűz arany lángja. Nagyot nyelt.

Jeremy azt mondta egyszer, hogy ő sosem mutatja ki a fé¬lelmét, és talán ez az egyedüli dolog,
amit csodált benne a férfi. Egyik éjszaka, ahogy a sátrukban feküdtek a csillagos ég alatt, a férfi kis
keserűséggel a hangjában ismerte el, hogy Christa nem az a mesterkélt szépség, bármennyire
szereti is játszani az előkelő hölgyet. Ha ő ott lett volna a csatában, Grant soha nem vette volna
be Richmondot.

Ő tudja, hogyan kell harcolni! De most vajon tud-e küzde¬ni? A borzalom kellős közepébe
került. A vörös és aranyszínű tűz az indiánsátor közepén lobogott, néhány tárgyat borostyán sárga

2
fénnyel borított be, míg más tárgyaknak csak a karma¬zsinvörös árnyékát lehetett látni. És milyen
félelmetesek vol¬tak ezek az árnyékok!

És milyen félelmetes a férfi, aki ott áll a fény és sötétség baljós játékában!

Christa szíve összeszorult, szívverése mintha megállt volna, aztán sebesebben kezdett el
dobogni, mint a kintről hallatszó dobpergés.

A férfialak megmozdult. Tett egy lépést a sátor belseje felé.

Vihar volt odakint, de mostanra már elállt az eső. Csak a fagyos szél fújt továbbra is. A
félelmet keltő suhogás hasogató üvöltéssé változott, sikollyá, amely betöltötte a környéket. Christa
még akkor is hallotta a dobok monoton dübörgését, amikor látta, hogy a toronymagasságú alak
feléje közeledik.

Vad volt az éjszaka. És annak látszott a férfi is.

Christa eltakarta a fényt a szeme elől, hogy jobban lássa a férfit. A dobpergés tovább
folytatódott. Vajon mit jelent ez a dobpergés? - gondolta Christa kétségbeesetten. Feláldozzák

egy pogány istenségnek? Vajon minden egyes ütés a végzetét jelenti?

Jeremy biztosan tudná. A komancsokat ugyanúgy ismeri, mint az apacsokat, a cseyenneket, a

pawneekat, az utékat és az összes többi törzset, végig a hosszú nyugati úton. A legtöbb katona
számára az indiánok csak vadak.

De Jeremy ismeri őket. Időt fordított rá, hogy megismerje őket.

És elégszer figyelmeztette őt a komancsok miatt: vadak is tudnak lenni. De volt még más is,
amire annyiszor figyelmez¬tette. Arra, hogy a komancsok nagyon büszkék és függetle¬nek.

Christa érezte, hogy pillanatokon belül sikoltás tör föl a tor¬kából. Kezét önkéntelenül a
szájára tapasztotta, imádkozott, hogy el tudja fojtani a kiáltást.

Aztán azon csodálkozott, hogy miért foglalkozik ezzel egyáltalán.

Talán maradt még valami esélye. A komancsok el is szokták adni a foglyaikat. Megerőszakolják
őket, aztán eladják a mexi¬kói spanyoloknak, gondoskodva arról, hogy csak meggyalázott „árut"
adjanak tovább.

Christa homályosan felfogta, hogy a korábbi zuhogó eső és az üvöltő szél ellenére meleg van a
sátorban. A komancsok tudják, hogyan kell hordozható házukat az esőtől és a hidegtől
megvédeni. Tudják, hogyan kell élni ezen a kietlen vidéken. És azt is tudják, hogyan kell
megkínozni a foglyaikat.

Christa teste vadul összerázkódott. A férfi már csak néhány lépésre volt tőle. Pillanatokon
belül odaér a sátor közepére. Ha meglátja majd a szemét a tűz vörösarany fényében, tudni fogja,
miért jött.

- Te vagy az? - suttogta Christa.

3
 A férfi odaért a tűzhöz. Christa lehunyta a szemét, szája ki¬száradt. Alig tudott megmozdulni,
alig tudott hinni a szemé¬nek.

A tűz aranyszínű fénye megvilágította a férfi alakját. Meg¬világította fenséges magasságát,

vállai szélességét. Megvilágí¬totta szemeit, és Christa látta a szemek ezüstös csillogását. Látta az
érzelem lángjának lobogását, de hogy milyen érzelem volt ez, azt nem tudta eldönteni.

A férfi kinyújtotta felé a kezét, megragadta csuklóját. Chris¬ta nem tudta levenni tekintetét az
arcáról.

A férfi talpra állította, és szorosan magához ölelte.

- Holnap, hölgyem, lehet, hogy meghalok érted - mondta. Hangja telt volt és mély, szavai
kemények. Az érzelem, amely a szemeiben égett, az ujjaiba is átterjedt: szinte vasmarokkal
szorította Christa testét. Még közelebb húzta magához. Fel¬emelte a kezét, megragadta Christa
állát, maga felé fordította, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Ujjai beletúrtak Christa
hajzuhatagába. Szemei végigpásztázták egész testét, mintha felbecsülné. Ujjai a lány nyakszirtjére
tapadtak, erősen tartották a fejét, s ahogy lehajolt, ajkai szinte megérintették Christa ajkait.
Szorítása erőteljes volt. Egész teste mintha elektromosságtól reszketett volna: a szenvedélytől
vagy a ha¬ragtól.

Suttogott; leheletének melege megérintette Christa ajkát és arcát.

- Lehet, hogy holnap meghalok. Ma éjjel ... - hirtelen el¬hallgatott. Christa látta szemében a
tüzet, érezte a testét feszítő lobogást, amely olyan vörös és arany színekben játszott, mint a sátort
megvilágító lángok.

- Ma éjszaka - folytatta a férfi akadozva - ma éjszaka, sze¬relmem, megkapom mindazt, amiért

eddig fáradoztam. Ajkai Christa szájára tapadtak, keményen, követelőzőén. S Christa testét
elöntötte a forróság.

- Jézusom! - suttogta, amikor a férfi ajkainak szorítása en¬gedett. Tűz égett egész testében.
Mintha áramütés érte volna végtagjait, szívét és mehet. Tekintetük egymásba fonódott. Ó, egek,
hiszen már korábban is kívánta a férfit. Teljes szívéből, szenvedélyesen. De úgy még soha, mint
ma éjszaka, amikor odakint süvölt a szél, és a dobok véget nem érő pergése hallat-szik.

Eljött hát.

Christa átölelte, belé kapaszkodott. A férfi ujjai beletúrtak hajába, végigsimítottak teljes
hosszúságán. Majd hirtelen eltol¬ta magától, de a düh, a szenvedély még mindig benne élt.

- Élet vagy halál. Tedd őket értékessé számomra - mondta nyersen.

Christa a férfira bámult, aki a karjaiba vette, s gyengéden a földön lévő szőrmére fektette.

- Szeress! - parancsolta szigorúan.

A férfi csinos arca egy pillanatig egész közel volt Christa arcához. Christa ki akarta nyújtani
kezét, hogy megérintse, de a végtagjai mintha megmerevedtek volna. A férfi hirtelen fel¬állt,
levetette az ingét, a ruháit, aztán meztelenül Christa mellé feküdt a szőrmére. Egész testét

4
megvilágították a tűz arany és vörös lángjai. Kezével lesimította Christa testéről a finom őz-
bőrből készült tunikát, amelyet az asszonyoktól kapott.

Christa teljes hosszában a férfi tüzes, meztelen testéhez si¬mult.

A férfi ajkának szegletében az öngúny pici mosolya jelent meg.

- Add nekem magad, Christa! - kérte -, a testedet és a lel¬kedet is.

Ahogy a vibráló fényben Christa a férfi arcába meredt, érezte, hogy halálos fájdalom hasít
szívébe.

Ő már réges-rég odaadta magát neki. A férfi elérte, hogy teljesen megadja magát.

De lehet, hogy nem tudja, hogy szívét-lelkét is egyaránt neki adta.

Ha ezt most megmondaná neki, nem hinné el.

Azt hinné, hogy csak a végtelen hála mondatja vele, amiért itt van.

Túlságosan jól küzdött a csatáikban.

Nem engedelmeskedett neki. És valójában el is árulta a férfit. A vég nélküli makacssága miatt
kerültek ide, emiatt van minden szörnyűség.

És ennek ellenére eljött érte.

A férfi teste ráfonódott Christa testére, meztelen combjai olyanok voltak, mint egy vastag tölgy
ágai, karjainak kidom¬borodó izmai és mellkasa arany- és bronzszínű fénnyel csillo¬gott. Fejétől
a talpáig érezni lehetett benne a feszültséget, a szenvedélyt és az elszántságot. Christa teste
remegni kezdett, annyira kívánta.

És azt is tudta, hogy szereti.

Karjait a férfi felé nyújtotta, tágra nyitott szeme ragyogott.

Megnedvesítette az ajkát, hogy beszélni tudjon, s remegő han¬gon ejtette ki a szavakat.

- Mindenemet neked adom! - ígérte, és suttogva hozzátette.

- Mindent neked adok, amiért eddig fáradoztál.

A férfi felsóhajtott, ajkait éhesen újra Christa ajkaira tapasz¬totta, érdes kezével Christa mellét
simogatta és cirógatta. Christa testében magasra csapott a tűz.

A szavak majdnem kibuggyantak belőle: nagyon szeretlek.

De minek kimondani ezeket a szavakat, amikor nincs rá le¬hetőség, hogy bizonyítsam őket? -
gondolta gyötrődve.

Néhány vad, tüzes pillanatig már ez sem számított. A férfi követelőző csókjai elborították. A
vágy tüze fellobbant s buján szétterjedt benne. A férfi érintése beborította egész testét. Iz¬mai

5
keménysége szinte a robbanásig feszítette Christa érzékeit. Megesküdött, hogy teljesen odaadja
magát neki. Ajkait szét¬nyitotta, és érezte, hogy a férfi nyelve végigpásztázza szájának belsejét.
Kezének érintése mintha egész testét beborította vol¬na. Ujjak érintették a mellét, simogatták a
csípőjét, cirógatták a combjait. A férfi ajkai felemelkedtek Christa ajkáról, s egyik
megkeményedett mellbimbóját kezdték el becézgetni, édes tü¬zet gyújtva a lány testében. Keze
Christa combjának belső ol¬dalát simogatta, ujjai tapogatóztak, míg végül ráakadtak a ha-
sadékra^ elmerültek benne. Christa torkát gyenge kiáltás hagyta el. Teste megremegett és
hullámzott a férfi teste alatt. A férfi nem mozdult, csak ujjai mozogtak Christa combjai kö¬zött:
figyelte a lányt az arany-vörös fényben. Christa hallotta suttogását.

- A halál nem rémisztő már számomra, szerelmem, érde¬mes volt fáradoznom.

A férfi nem láthatta, hogy Christa arcát pír futja el, hiszen a tűz vörösen izzott. De lehet, hogy
érezte. Lehet, hogy ma éjjel semmi habozást és szerénységet nem fog eltűrni. Újra Christa teste
fölé hajolt, csókolta, simogatta. Christa küzdött az érintése ellen, de vágyott rá, hogy ugyanazt
adja, amit a férfi adott neki. Feltérdelt, megcsókolta a férfi vállait, ujjai belemélyed¬tek a testébe,
izmaiba. Megcsókolta ajkait, mellkasát, szinte elkábult attól, hogy újra vele lehet. A férfi
megragadta kezét, és duzzadt férfiasságához vezette. Christa megremegett, még mindig félelem
fogta el a férfi szenvedélyének ereje és mértéke láttán. Ahogy megsimogatta a megmerevedett
testrészt, a férfi önkéntelenül felkiáltott. Karjába vette Christát, aztán lefektette a szőrmére.
Bokáinál megragadta, és szétfeszítette lábait. Ráfeküdt, ajka újra Christa ajkára tapadt, szeme a
tekintetét kereste. Most fog magáévá tenni, gondolta Christa mert már mind a ketten
eszeveszetten kívánták egymást. De mégsem. Úgy látszott, hogy a férfi még mindig nem tudott
betelni testének érintésével, ízével, illatával. Ajkai újra megtalálták Christa ajkát. Csókolta a mellét,
nyelvével végigtapogatta a hasát, és amikor Christából a szenvedély kiáltása tört föl, a férfi ajka és
nyelve még akkor is hihetetlenül merész és bensőséges játékukat játszotta. A tűz felragyogott,
Christa teste az izgalom lázában égett. Azt hitte, mindjárt eszméletét veszti érzéseinek szinte
elviselhetetlen erejétől. A csúcsponthoz közeledett. Felnyögött, teste hánykolódott. Akkor a férfi
újra fölé tornyosult, tekintetük összekapcsolódott.

- Jézusom! - suttogta a férfi.

Magához szorította Christát, és keményen beléhatolt. Szenvedélyének ereje szinte

lélegzetelállító volt. Nem volt benne semmi kíméletesség, csak a kiéhezett vágy. Hadd teljéi be hát
végre! Christa karjai a férfi testére fonódtak. A zokogás határán állt, ahogy a férfi beléhatolt,
ahogy küzdött, hogy végre egyesüljenek, ahogy a lángok magasra csaptak és szárnyaltak
körülöttük. Szinte öntudatlan volt, csak a körülötte levő tárgyak és fizikai jelenségek jutottak el
hozzá. A bivalybőrből készült sátor falainak barnássárga színe, a tűz végtelen, aranyvörös lángjai,
a meztelen teste alatt lévő szőrme puhasága. És fölötte a férfi teste. Izzadságtól fénylő izmai,
ahogy a tűz arany és vörös színe csillog rajtuk. Hullámzás, feszültség szorítás, könnyűség.

A férfi kérdő szemei, ahogy keményen a tekintetébe fúródnak. Markáns és csinos arca: finom
vonalak, szépen és keményen rajzolt ívek. Testének érzete. A még mindig benne levő hímvessző
simasága, nedvessége, forrósága.

6
 Felkiáltott, vadul a férfiba kapaszkodott, lábai a férfi testére kulcsolódtak, ahogy a beteljesülés
hullámai végigsöpörtek rajta. Hallotta, hogy a férfi suttog valamit, de nem értette, mit.
Fájdalommal telve, remegve lebegett, édes kimerültséget érzett, de vére még mindig lüktetett.

Másodpercekkel később felfogta, hogy a férfi teste hirtelen acélkeményen összerándul.

Hosszú, éles nyögés szakadt fel a férfiból, megborzongott, ahogy újra és újra Christa testébe
ha¬tolt. Aztán még egyszer utoljára, most már lágyabban.

Szorosan tartotta Christát, és felsóhajtott. Felemelkedett, Christa mellé feküdt, és karjaiba zárta
a lányt. Szorosan tartot¬ta és megsimogatta a haját.

- Nagyon szeretlek.

Újra Christa ajkán voltak a szavak. De nem mondhatta ki őket. A mennyországba röpítette el
ez a férfi. De mindez csak káprázat. A sátor az valóságos. A tűz is valóságos. A halál
fe¬nyegetése is valóságos. Christa beszélni akart.

- Sss! - mondta a férfi lágyan. - Előttünk az egész éjszaka.

Az éjszaka. Övék volt az egész éjszaka.

Jövőjük talán nincs. Csak múltjuk.

Néha úgy tűnt számukra, mintha közös múltjuk egy örökké¬valósággal ezelőtt kezdődött
volna.

Néha pedig úgy tűnt, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna, hogy a férfi lovagolva
közeledett feléje.

Egy vonakodó lovaskatona. Aki nem a megfelelő színű egyenruhát viselte.

Akivel ördögi üzletet kötött.

Egy örökkévalósággal ezelőtt történt.

Nem. Csak néhány hónappal ezelőtt.

De mintha ezek alatt a hónapok alatt egy egész élet pergett volna le.

A nyár elején ért véget a háború.

És akkor kezdődött el kettőjük csatája.

7
 Első fejezet

1865. június

Cameron Hall

Tidewater, Virginia

A nap olyan perzselőn sütött, hogy szinte átforrósította a föl¬det.

A mezők és a táj arca mintha eltorzult volna.

A nedvesség olyan elviselhetetlen volt, mint a nap forrósága.

Christa Cameron hirtelen felegyenesedett. Halálosan fáradt volt a hőségtől. Elnyomta

rosszullétét, és elhajította a kis ásót, amivel a földet lazította a paradicsomágyásban.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta.

Ha a folyó felé nézett, olyan érzése volt, mintha az elmúlt évek nem is lettek volna
valóságosak. A folyó most is ugyan¬úgy hömpölygőit, mint máskor. A nap fénye fölötte
ragyogott, a víz pedig kék és fekete színekben játszott. Ebből a távolság¬ból úgy tűnt, mintha a
folyó szinte megállt volna. Apa mindig azt mondta, hogy a virginiai nyár olyan forró, mint a
pokol. Még Georgiánál, Floridánál, vagy a messzi Kaliforniánál is forróbb. Éjszaka a folyó kissé
lehűti a levegőt, de nappal egyáltalán nem. A forróság olyan dolog volt, amit Christa na¬gyon jól
ismert. Itt élt egész életében. Úgy építették a házat, hogy minden enyhet adó fuvallatot érezni
lehessen a nagy me¬legben.

Megfordult, és a házra nézett. Míg a folyón nem látszott semmi az elmúlt négy év viharaiból, a
házon annál inkább. Hámló vakolat, meglazult deszkák, s a hátsó veranda egyik lépcsője még
mindig hiányzott. Attól a naptól kezdve, hogy a háború elért ide, tele volt a fal golyó ütötte
lyukakkal. Christa szinte rosszul lett, ahogy a házra meredt. Egy pillanatig mintha szédült volna.
Aztán harag és keserűség öntötte el szívét, ujjai remegtek.

Hálásnak kellene lennie, hogy a ház egyáltalán áll. Olyan sok szép otthon égett porig. Sok
helyen csak magányos kémé¬nyeket lehetett látni, amelyek mint kísértetek emelkedtek ki a
felperzselt földből. De Christa otthona még mindig áll. Cameron Hall. Első köveit még az 1600-
as években rakták le. Az épület olyan volt, mint egy előkelő hercegnő. A közepén volt egy
hatalmas terem, széles, dupla szárnyú ajtókkal, elöl és a terem hátsó részén is. Minden ajtót ki
lehetett tárni a lágy szellők, az estélyi ruhás vendégek serege előtt, akik akár a holdfénnyel
megvilágított pázsitra is kitáncolhattak, ha ahhoz volt kedvük. A pázsit is elpusztult.

De a ház még mindig áll. Ez mindennél jobban számít. A veranda kecses oszlopaira ráfér már
a festés, de állnak. Nem pusztította el őket a tűz, nem találta el őket ágyúgolyó.

8
 Bár a vakolat mállik, és a birtok háromnegyede parlagon hever, Cameron Hall még mindig áll,
és lakni is lehet benne Christának köszönhetően.

A jenkik csak Jesse miatt kapták azt a parancsot, hogy ne nyúljanak az épülethez. Jesse volt a
legidősebb férfi örökös, így Cameron Hall jogilag az ő tulajdona volt. És Jesse az Unió
hadseregében harcolt. A lázadók pedig azért hagyták épségben a házat, mert Dániel a déliekkel
tartott. Egyszer a jenkik majdnem felgyújtották az épületet, de akkor néhány ragyogó pillanatig az
összes családtag, legyen az akár jenki, akár láza¬dó, összefogott, s együtt küzdött, hogy a ház
megmaradjon.

Mindannyian küzdöttek, de Christa mentette meg Cameron Hallt. Itt maradt, míg Jesse
északra, Dániel pedig délre lova¬golt. Megtanulta, hogyan művelje meg a kertet, amikor sok
szolgájuk - akiket a Cameron- fiúk felszabadítottak - azon ta¬nakodott, mit is kezdhetne az
életével északon. Christa látta őket elmenni, és néhányukat látta visszatérni is. Megtanult
kertészkedni, növényeket ültetni. Szántott, gyapotot szedett. Még a tetőt is megjavította, amikor
az Jesse dolgozószobája fölött kilyukadt. Kapott némi segítséget a sógornőitől is, de ők többnyire
a gyerekeikkel voltak elfoglalva. Jesse, a jenki, feleségül vette Kiernant, a lázadót. Daniel, a lázadó,
pedig a jenki Callievel házasodott össze, így mindannyian egymáséi lettek. Christának pedig ott
volt a ház.

A hűsítő szél lágy lehelete hirtelen megmozgatta a levegőt.

Christa levette széles karimájú szalmakalapját, és maga elé tartotta.

Másképpen is történhetett volna. Lehet, hogy nem szerette volna meg ennyire a házat - a
téglákat, a deszkákat, a festett falakat, a zsindelyt -, ha nem lett volna a háború.

Valamikor régen ő is szerelmes volt. Neki nem volt olyan nehéz dolga, mint a bátyjainak, akik
az ellenségükbe szerettek bele. Ő a Konföderáció katonáját, Liam McCloskeyt szerette. Micsoda
órákat töltöttek együtt álmodozva, tervezgetve egy jobb világot, amelyben majd együtt élhetnek,
ha vége lesz a háborúnak. Egy teljesen új és szabad konföderált Amerikában. Lehetett volna egy
fél tucat gyerekük, felnevelték volna őket, művelték volna gyapot- és dohányföldjeiket, amely az
életüket gazdaggá tette volna.

De most már semmit sem fognak ebből együtt megvalósíta¬ni. Az ő fiatal, szőke katonája
halott. Elesett a csatamezőn. Az egyenruhája volt a halotti leple, szülőföldjének, a
Konföderá¬ciónak csupasz, fekete földje pedig a koporsója. Christa, Kiernan és Callie éjt
nappallá téve dolgoztak, csodás gyöngyöket és csipkét varrtak készülő fehér taft menyasszonyi
ruhájára. A háború pusztított körülöttük, egyre kevesebb volt az ennivaló, és egy pár harisnya már
nagy luxusnak számított. De pompás menyasszonyi ruhát készítettek Christának!

És bár Christa fölöltözött csodálatos menyasszonyi ruhájá¬ba, Liam McCloskey soha nem
érkezett meg az esküvőjére. Amikor Liam még az éjszaka leszálltával sem jött meg, Chris¬ta a
szíve mélyén már tudta, hogy vőlegénye halott.

Így aztán fogták a gyönyörű ruhát, és befestették feketére. Gyászruhájába öltözve Christa
elment a vasútállomásra, hogy elhozza szerelme földi maradványait. Csak szavakat kapott: a férfi
testét számos más holttesttel együtt tömegsírba temették.

9
 Legalább Virginiában halt meg.

Christa nagyot nyelt, arcát a nap felé fordította, szemeit szorosan összezárta. Már nem sírt.
Olyan sokan meghaltak. Christa már érzéketlen volt a halállal szemben. Jesse és Daniel életben
maradtak, és Christa végtelenül hálás volt ezért, de mindketten a feleségükhöz jöttek haza tárt
karokkal. Látta a bátyjait hazatérni, az egyiket kék ruhában, a másikat szürké¬ben. Ö maga is
futni kezdett feléjük, de aztán észbe kapott. Volt nekik feleségük, aki elébük szaladjon. Ő nem
futhatott senki elé így, hiszen az ő szürke egyenruhás szerelme, aki elé futhatott volna, nem volt
más, csak emlék.

Nem jön már felé, nem mosolyog rá melegen, nem tárja ki felé a karjait.

Christa csak nézett maga elé. Olyan volt ő is, mint a ház.

Amikor a háború elkezdődött, mindketten szépek, ragyogóak, élettel téliek voltak.

A házra ráfér most a festés, a javítás. Christának pedig odalett az ifjúsága.

Olyan fiatal volt, amikor az egész elkezdődött! Cameron Hall háziasszonya volt, az apja
egyetlen lánya, bátyjainak büszkesége. Az ország minden tájáról férfiak versengtek azért, hogy a
partikon és bálokon magukra vonják a figyelmét. Úgy emlegették, mint Cameron rózsája, viccesen
azt mondták, hogy a két tövis, Jesse és Dániel között, ő a virág. Mindhár¬man apjuk kobaltkék
szemét és ébenfekete haját örökölték. Azokban a napokban Christa arcának színe olyan volt, mint
az elefántcsont, halványpiros árnyalattal orcáin. Mosolygós volt, könnyen nevetett. Most talán rá
is ráférne egy kis festés.

Nagy, lyukacsos kalapja nem védte meg arcát a napsütéstől: leégett és lehámlott. Kezei
megkérgesedtek, durvák lettek, bármilyen kenőcsöt is adott rájuk Janey.

Karjai megizmosod¬tak. És ez egyáltalán nem volt nőies dolog.

De Cameron Hall még mindig áll, neki köszönhetően. A háború, a rombolás ellenére. Sikerült
a nappalit épségben megőriznie, s gondoskodott arról is, hogy legyen mit enniük, amíg vártak és
imádkoztak.

Most már vége van a háborúnak, s ő még mindig kint dol¬gozik a paradicsomföldön.

Nem tart már sokáig. Újra egyedül volt a házban, mert Jes¬se és Kiernan üzleti ügyben
Washingtonba mentek, Daniel és Callie pedig Richmondba, hogy segítsenek abban, hogy a se-
besült lázadók az északi fogolytáborokból hazakerülhessenek délre, és az északi foglyok is
hazamehessenek végre. A gyere¬kek - Christa három unokaöccse és kis unokahúga - elmentek a
szüleikkel. A Miller-ikrek - Kiernan első házasságából szár¬mazó sógora és sógornője - szintén
Washingtonban voltak. Ja¬ney velük tartott, és Jigger is ragaszkodott hozzá, hogy Dáni¬ellel,
Callie-vel és a fiaikkal mehessen.

Újra egyedül voltak tehát. Christa és Cameron Hall. De mégsem maradt teljesen magára. Jesse
és Dániel annak idején megegyeztek, hogy felszabadítják a rabszolgáikat, s ezt jóval a rabszolga-
felszabadító proklamáció kiadása előtt tették. Sok szolgájuk elment, de jó néhány visszatért
közülük.

10
 Sokan akkor is Cameron Hallban maradtak, amikor Christa nem tudott nekik mással fizetni,
csak a Konföderáció értékte¬len bankjegyeivel.

Nagy Tyne, a hatalmas, jóképű fekete férfi, akit Kiernan hozott magával Harpers Ferry-ből,
Christával maradt, de a kunyhója lent volt az istállóknál.

Christa tehát egyedül volt a házban, ahol született.

Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon az-e a sorsa, hogy itt öregedjen és haljon meg.

O lenne Christa néni - egy vénlány rokon, aki kívülállóként él. Szinte hallotta, ahogy a gyerekek
azt mondják egy látoga¬tónak: - Ó, igen, ez a nagynénénk, szegény ördög. Vén és ráncos, de
valaha ő volt Dél egyik ünnepelt szépsége. Annyi volt körülötte a férfi, mint nyáron a margaréta.
A vőlegényét megölték a háborúban, de ő - nos, azóta velünk él, már gyer¬mekkorunk óta. Varr,
köt, és finom dolgokat süt nekünk.

Más emberek jóakaratától függök - gondolta Christa. Férjhez kellene mennem valamikor.

De nem maradt senki, akihez hozzámehetne. A háború sok¬kal nagyobb pusztítást végzett az
emberek között, mint az épü¬letekben, a földeken. Sok férfit ifjúsága virágában vágtak le, mint az
ő szeretett Liamjét, s vérük öntözte a földet, amelyért harcoltak, amelyért meghaltak.

Az se számítana, ha akár ezer férfi maradt volna, akikhez feleségül mehetne. Egyszer szerelmes
volt, de szívét eltemtette abba a tömegsírba, ahol halott szerelme testének maradványai
nyugszanak.

Mi maradt neki? Cameron Hall. Segített, hogy túlélje a há¬borút. Christa nekitámaszkodott az
egyik büszkén álló oszlop¬nak, mialatt sógornői futottak, hogy üdvözöljék a bátyjait. És ott álltak
előtte azok a hosszú, üres napok, amikor az unoka¬húgai és unokaöccsei azt mondják majd:

- Igen, ez itt Christa néni, s volt idő, amikor szép és fiatal volt.

Újra lehajolt, és laza földet szórt a paradicsomágyásra. Amikor a föld egy kissé megremegett,
Christa azonnal fölpil¬lantott. Maga előtt látta a házhoz vezető hosszú, elegáns feljá¬rót.

Összehúzta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy egy is¬meretlen lovas közeledik vágtatva a
ház felé. Hunyorított, hogy jobban lásson.

Ahogy a ló és lovasa közeledett, alakjuk mintha lebegett és hullámzott volna a feljáró fölött
csillogó nap forróságában. A lovon ülő férfi jenki egyenruhát viselt.

Christa szíve egy pillanatig hevesebben dobogott, mert azt hitte, hogy Jesse jött vissza valami
miatt Kiernan nélkül. De néhány másodperc múlva már tudta, hogy nem a bátyja az. Nem voltak
a férfi egyenruháján orvosi jelvények, s nem úgy viselte tollas kalapját, mint ahogy Jesse szokta.

És megközelítőleg sem lovagol olyan jól, mint a bátyáim, gondolta Christa tárgyilagosan.

Ez egy jenki, s a jenkik nem lovagolnak olyan jól, mint déli honfitársaik.

11
 A háborúnak vége. Csak nem fog félni egy jenkitől? Sáros kezét széles, zöld kötényébe törölte,
amelyet tarka pamutszok¬nyái előtt viselt, s megindult a ház felé, hogy megnézze, ki ez az idegen.
Egy izzadságcsepp gördült végig a nyakán, s a hi¬deg nedvesség hatására gerincén borzongás
futott végig. Mit akar ez a férfi?

Az ismeretlen lefékezte a lovát, s végigügetett a feljárón. Christa - szoknyáját felkapva -

nekiiramodott, és futni kez¬dett. Ahogy közelebb ért a ház bejáratához, látta, hogy a férfi leszáll a
nyeregből. Egy papírdarabot tartott a kezében. A ház¬ra bámult, aztán beletúrt a nyeregtáskába,
egy kalapácsot és egy szöget vett ki belőle. Úgy tűnt, mintha a fejét rázná, aztán megindult fölfelé
a lépcsőn a bejárathoz. Amint fölért, neki¬állt, hogy felszögelje a cédulát az ajtóra.

- Mit művel itt maga? - kérdezte Christa elfúlva, amint a lépcső aljához ért.

A jenki megfordult, s kíváncsian összehúzta a szemöldökét. Hatalmas, szőrös fickó volt, széles
vállakkal, nagy hassal, sza¬kállal és bajusszal. Szemöldöke ide-oda mozgott, ahogy tetőtől talpig
végigmérte Christát, és valahol szőrös arcának közepén, szája mosolyra húzódott.

- Adj' isten, nagysád. Aszonták nekem, hogy egy lázadó lakik itt, de azt nem mondták, hogy
egy fehérnép, aki olyan szép mint egy álom. Örülök, hogy találkoztunk, lyányka. Na¬gyon örülök.
Remekül meg fogjuk érteni egymást. Christa tudomást sem vett róla.

- Mit művel itt?!

- De fölényesek vagyunk! Jobban teszi, ha kedves lesz az öreg Bobby fiúhoz! Kilakoltatási
végzést szegezek ki a házra.

- Kilakoltatási végzést?! - kiáltott fel Christa. Érezte, hogy mindjárt kitör belőle a düh. A
fenébe is, mintha nem lenne így is éppen elég bajunk, gondolta. Szerette Jesse-t a háború alatt is,
annak ellenére, hogy a jenkik oldalán állt. Meg kellett ezt bocsátania neki, hiszen a testvére volt.

Amikor a háború véget ért, Christa megpróbálta megérteni, miért volt Jesse számára olyan
roppant fontos az Unió szentsé¬ge. Nem bánta, hogy ásnia kell a kertben, és azt sem bánta, hogy
meg kell tanulnia, hogyan javítsa meg a tetőt. De elkese¬redett attól, hogy a háború végeztével az
Unió milyen semmi¬rekellő szerencselovagokat, arcátlan alja népet küld rájuk.

- Úgy bizony, szépségem. Kilakoltatási végzést. Azok miatt a bűncselekmények miatt, amiket
Dániel Cameron ezredes az Amerikai Egyesült Államok ellen elkövetett.

' - Bűncselekmények? - ismételte Christa, mint aki nem jól hall.

- Katona volt, aki harcolt a háborúban. Ezért nem lakoltathatja ki!

A katona megindult felé, s határozott tekintettel nézett le rá. A házra pillantott, aztán
visszafordult Christához. - Maga Ca¬meron felesége?

- Hogy ki vagyok, az nem tartozik magára.

- Akkor valami szolgálóféle?

- Cameron kisasszony vagyok - vallotta be Christa elkese¬redetten.

12
 - Vagyis a testvére - mondta a Bobby fiú nagy bölcsen. -És ő hol van most?

- Richmondban. Beteg és sebesült embereknek segít, hogy végre hazakerülhessenek.

Lázadóknak és jenkiknek. Vége van a háborúnak, maga nem lakoltathat ki csak úgy egyszerűen
va¬lakit. És ha már itt tartunk, egyáltalán nem hiszem, hogy ami¬vel itt fenyegetőzik, az
törvényes dolog. A ház valójában nem is Danielé, hanem Jesse-é. Ki a maga fölöttese? - kérdezte
Christa dühösen.

Bobby elvigyorodott. - Lám, lám. Ez mán döfi! Egy kis vadmacska. Ezt szeretem! - kiáltott fel.
Lejött a lépcsőn egye¬nesen Christa elé. Christa nem volt egy alacsony teremtés. Karcsú volt -
hiszen a háború mindenkit azzá tett, kivéve talán ezt a szőrös katonát itt -, és majdnem öt láb hat
inch magas. És bár a fickó nem volt óriástermetű, azért eléggé megtermett alak volt. Annak
ellenére, hogy a kertészkedés során karjai megizmosodtak, Christa mégis úgy érezte, hogy
kellemetlen borzongás fut végig a testén.

- Olyan valakihez fogok fordulni, aki tényleg illetékes eb¬ben a kérdésben - mondta. - Most
pedig tegye a dolgát, aztán takarodjon a földemről - kiáltotta, s csípőre tett kézzel tett egy lépést
hátra.

- A földjéről?

- Igen, arról - sziszegte Christa. - Ez itt a Cameron birtok, s én egy Cameron vagyok.

A férfi ismét elvigyorodott. - Ejha! Az éhenkórász képe el¬lenére maga a déli nők gyöngye.
Ügy hallottam, hogy azok az illedelmes déli hölgyek nagyon tüzesek is tudnak lenni virágzó
magnólia ártatlanságuk álarca mögött. Kedves lehetne hozzám, igazán kedves. Aztán ha eléggé
kedves lenne, talán jól el tud¬nám rendezni a dolgokat.

Kinyújtotta a kezét, megérintette Christát, ujjait végighúzta az arcán.

Christa nem is gondolkodott, dühösen hátrahőkölt. Aztán villámgyorsan előrelendítette a

kezét, és olyan pofont adott a férfinak, hogy ujjai vörös nyomot hagytak az arcán.

- Na, te fölényeskedő déli szuka - mormolta a férfi orrhan¬gon. Vérben forgó szemei
Christára meredtek. - Súlyos hibát követtél el. Nagyon súlyos hibát.

Hibát? Christa egyáltalán nem így látta. A férfira meredt, szemei szikrát szórtak.

- Takarodj a földemről, te dagadt jen¬ki, vagy ...

- Vagy? - kérdezte a katona otromba hangon. Tett egy lé¬pést Christa felé, aztán még egyet.
Újra elvigyorodott.

- Teljesen egyedül vagy, nemde, szépségem? Itt van neked ez a szép régi ház, oszt azt hiszed,
hogy valami fenenagy déli hatalmasság vagy, he? Nos, téged meg a fajtádat legyőzték a
háborúban. Nincs már semmi hatalmad, és túlságosan maga¬san hordod az orrod ahhoz képest,
hogy a ruhád milyen ron¬gyos és lepusztult. Olyan, mint ez a ház itt.

- Ha még egy lépéssel közelebb jön, sikítok! A férfi megtorpant egy pillanatra, aztán szélesen
elvigyoro¬dott.

13
 - Kicsikém, ha őgyelegne is erre néhány fekete, most, hogy felszabadultak, a kisujjukat se
mozdítanák meg, hogy segítse¬nek egy fehér nőnek, aki szolgaságban tartotta őket.

Sőt, éde¬sem, még engem biztatnának.

- Ne legyen őrült, jenki. A munkásaink okos és becsületes emberek, akik első ránézésre
felismerik a senkiházi fehéreket.

- Tudod mit gondolok? Azt, hogy nincs itt a környéken egy se. És tudod, mire gondolok még?
Arra, hogy nagyol jól fog¬juk magunkat érezni, és meg fogod kapni, ami jár neked.

- Ha csak hozzám ér ...

- Azt fogom mondani, hogy maga akarta, Miss Cameron. Hajlandó volt rá, hogy bármit
megtegyen ezért az ósdi házért, még arra is, hogy elcsábítsa az Unió egyik katonáját.

A korábbi fenyegetések ellenére Christa mégis nagyon meg¬lepődött, amikor a férfi

kinyújtotta húsos kezét, hosszú virsli-új jaival megragadta mellényének fodrait, és hirtelen maga
felé rántotta. Christa érezte leheletén az áporodott whiskyszagot. Rájött, hogy olyan valaki áll
előtte, aki egész nap a városban őgyeleg, és ivászattal tölti el az idejét Délen. Újjáépítés! Ez az!
Ilyen alakokkal, mint ez a Bobby.

Azt mondják, minden másképp lenne, ha Lincoln élne. De ő halott.

És Észak vezetői továbbra is térdre kényszerítve akarják tar¬tani Délt.

Most pedig ez a Bobby fogdossa, akinek olyan kellemetlen whisky szaga van, hogy émelyeg
tőle, holott gondolkodnia és küzdenie kellene.

Hirtelen félelem öntötte el a szívét. Erős, gyomorszorító fé¬lelem. Tyne itt van valahol a
közelben, de Isten tudja, hol. Tyne megölné ezt a jenkit, de amilyen az emberek gondolko¬dása,
bizonyára fel is akasztanák egy fehér ember meggyilko¬lásáért. A vén Péter lent van a
füstölőházban, de már majd¬nem teljesen süket, és ha meg is próbálna neki segíteni, ez a kedves
öregember is olyan sorsra jutna, mint Tyne.

Christa a férfi kocsányon lógó szemeibe meredt, érezte for¬ró, büdös leheletét az arcán,
érezte, ahogy kövér ujjai testére fonódnak.

Vége a háborúnak. Azok a szörnyű évek már a háta mögött vannak.

Miért történik akkor mindez most vele?

- Engedj el, te undorító gorilla! - sziszegte Christa, és megpróbált elszabadulni.

De a férfi nem engedte. Fél kézzel felemelte, hanyatt fektet¬te a földön és rámászott.

Christa szíve olyan hevesen vert, mint a cséphadaró. Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhet
vele. Teljes erejéből küz¬dött, hánykolódott, rúgott, harapott. Ez nem történhet meg!

Összeszorította a fogát, visszafojtotta könnyeit. Valaha na¬gyon szerelmes volt. Liammel

tervezgették a jövőt, várták az első megfelelő pillanatot, hogy megtarthassák esküvőjüket.

14
 Nem felejtette el a szerelmüket, emlékezett a férfi csókjaira, érintésére, és arra is, hogy ennél
még többre vágyott. De mindkettőjüket szigorúan nevelték.

Fehér ruhás menyasszony lett volna, aki arra vár, hogy felébresszék Csipkerózsika-álmá¬ból.

Várták, hogy férj és feleség lehessenek. De á puskagolyók meghiúsították ezt az álmot.

Azért fojtotta vissza az édes vágyat, hogy ez történjen vele? Hogy a tisztességét és ártatlanságát
ez a nyers, durva, nyomo¬rult gazember vegye el, ráadásul itt a porban, a saját házának a
verandáján?

Egy pillanatra a férfi szőrös, himlőhelyes arca közvetlenül Christa arca fölé hajolt. Véres
karmolások torzították el. Nyál csordult ki a szájából. Christa újra elborzadt.

- Maradj nyugton, édes! Meglátod, tetszeni fog!

- Nem tudom elhinni! - kiáltotta Christa/ - Magát agyon fogják lőni! Hadbíróság elé fogják
állítani! A nemi erőszak bűncselekmény ...

- Egy jenkit egy Cameron, miatt? Ellenkezőleg, édesem, a parancsnokom még ki is fog
tüntetni!

A férfi felhajtotta Christa szoknyáját. Christa rájött, hogy reménytelen küzdelmet vív.

- Maga megőrült! - kiáltotta. - Maga meg a parancsnoka! Az idősebbik bátyám, Jesse a jogos
tulajdonosa ennek a ház¬nak. Ő pedig az északi hadsereg egyik ezredese. Elevenen megnyúzza
magát, ha bántani merészel engem!

- Maradj nyugton, te ravasz asszonyördög! - parancsolta a férfi, s Christát gyomron vágta.

Christa egy pillanatig levegő után kapkodott, és csillagokat látott maga előtt. Kábultan,
csöndben feküdt. De aztán harciassága vadul újra előtört belőle. Térdével erősen belerúgott a férfi
ágyékába, ujjaival belemart az arcába. A katona felüvöl-tött, Christa pedig gyorsan megfordult, és
sikerült kimásznia a férfi teste alól. Négykézláb eljutott a veranda lépcsőjének tete¬jére, aztán
lefutott rajta.

De a férfi máris ott volt mögötte. Megragadta a karját és le¬döntötte a földre. Christa ujjai a
fűbe és a porba kapaszkodtak, megpróbálta keresztülvonszolni magát a gyepen. Szíve sebesen
dobogott, szaporán szedte a levegőt.

A szemébe hulló portól alig látott, de minden erejét összeszedte.

Sikerült újra lábra állnia, de szoknyája összegabalyodott, s ő felbukott. Érezte, hogy a férfi keze
bokájára kulcsolódik.

- Ne! - Hátrapillantott. A férfi éppen azon volt, hogy teljes súlyával ránehezedjen. Christa
lehunyta szemét, hogy ne men¬jen bele a por, s újra felkiáltott. - Ne!

Hirtelen heves légáramlatot érzett. Már nem volt rajta a férfi.

15
 Bobby felemelkedett, mintha valami hatalmas kéz rántotta volna fel. Káromkodott egyet,
amikor jó néhány lábnyira Christától nagyot huppanva földet ért. Christa szabad volt.

Az isten szerelmére, mi ez...?

Levegő után kapkodott, megpróbálta kitalálni, mi történt. Bobby-fiú hirtelen kinyújtotta a

kezét. Megint őt próbálja el¬kapni, vagy újból fenyegetőzik? Christa felsikoltott, s páni fé-
lelemmel telve próbált menekülni előle. Beleütközött valami keménybe.

Egy testbe.

Egy férfiba.

Tehát nem voltak egyedül, valaki ott volt még velük. Vala¬ki, akinek hatalma és ereje volt
ahhoz, hogy ezt a Bobby-fiút lerántsa róla és keresztülröpítse az udvaron.

Christa megfordult, és látta, hogy egy pár fényes fekete csizmának ütközött. Lovassági csizmák
voltak.

- Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek - figyelmeztette egy halálosan komoly férfihang Bobbyt.

Christa nagy levegőt vett, és felemelte tekintetét. Megreme¬gett.

Ez a férfi is kék egyenruhát viselt. És nem Jesse volt az.

De Jesse-hez hasonlóan, ő is a jenki lovasság egyenruháját viselte. Kék nadrág feszült izmos
lábain. Kard és kardhüvely függött feszes derekán, karcsú, kemény csípőjén. Christa még
magasabbra emelte a szemét, de a nap tündöklő ragyogása egy pillanatra elvakította. Csak annyit
látott, hogy egy nagyon ma¬gas férfi áll előtte, aki tollas kalapot visel, és bőrkesztyűs ke-zeit
csípőre téve figyeli, mi történik itt. Aztán meglátta az arcát is.

Dús, sötét, vörösesbarna haj keretezte csinos arcát, amely bronzbarnára sült, hiába viselt a férfi
kalapot. Bronzbarna szemöldök ívelt acélszürke szeme fölött, amely olyan volt,

mint a higany, s villámgyorsan változott. Az egyik pillanatba olyan sötét volt, mint a vihar, a
másikban olyan világos, mir a köd. Olyan szürke, mint az acél, olyan fénylő, mint az ezüsl A
szeme megérintette Christát, aztán hirtelen elnézett mellette Ő volt az.

Keserűség öntötte el Christa szívét. Egy pillanatig fel sei fogta, hogy biztonságban van, hogy
megmenekült az erőszal tol. Csak arra tudott gondolni, hogy ő van itt. Ő.

Pont ez a jenki az összes közül. Jeremy McCauley.

Második fejezet

A pokolba is, micsoda összevisszaság van itt, gondolta Jeremy McCauley kimerültén, ahogy a
dagadt katonáról Christára nézett. Christa ragyogó kék szemei rá meredtek. Jeremy nem tudta

16
pontosan eldönteni, milyen érzelmek tükröződnek a szemeiben, de ismerte Christát, és erősen
kételkedett abban, hogy a körülmények ellenére a lány örül a viszontlátásnak.

Borzongás futott végig rajta, és Christa jelenléte ellenére irtózatos méregbe gurult. Jézusom!
Vége a háborúnak! De a pusztítás nem akar véget érni. Túl sok olyan esettel találkozott, amikor a
győztes északiak úgy viselkedtek, mint a hódítók. Igen, megnyertük a háborút, akarta kiáltani a
katonának, de ezzel nem kaptunk jogot arra, hogy erőszakoskodjunk, gyilkoljunk és raboljunk. És
különben is: hogy a pokolba meri ez itt bántani Christa Cameront?

Riadtan eszmélt rá, hogy talán képes lenne kitekerni a katona nyakát, amiért Christához nyúlt.
Lehet, hogy ők ketten lenségek, de Christa Callie sógornője, és így mégiscsak rokon, gondolta
Jeremy. Christa a földön térdelt, és őt nézte. Annak ellenére, hogy öltözéke zilált volt és sáros,
mégis csinos volt, büszke és ki¬hívó.

Lehet, hogy nem is lett volna szüksége Jeremy segítségére. Lehet, hogy egyedül is
megbirkózott volna ezzel a Bobby-fiúval. Lehet. Nem volt olyan erős, mint Jeremy, de olyan
akara¬tereje volt, hogy bármelyik katonának méltó ellenfele lehetett volna.

Christa még mindig őt nézte, és Jeremy-t hirtelen bosszúság fogta el. Hogy lehet ez a nő ilyen
szörnyű és ugyanakkor en¬nyire gyönyörű? Összekuszálódott haja kékesfekete hullámok- J bán
omlott le a vállára. Szemei oly ragyogóak voltak, mint a nyári ég.

Vonásai hihetetlenül nemesek és szépek.

Jeremy egy pillanatra az érzelem villanását is felfedezte sze¬meiben. Lehet, hogy még most is
gyűlöli. Őt okolja ezért az átkozott háborúért, és bár ezt nehéz volt Christánál eldönteni, de
mintha még mindig félelem lett volna a tekintetében. Egy¬szer az életben ő is megtapasztalta,
milyen a félelem, s most örül, hogy Jeremy a segítségére sietett.

Eszébe jutott az első alkalom, amikor Christát látta. Ott állt a verandán, néhány lépésre attól,
ahol most van. Callie jött ki elé, hogy üdvözölje, s húga vállai fölött megpillantotta Chris¬tát. A
lány magas volt, karcsú, fejedelmi alkat, tökéletes arc¬cal. Jeremy egy pillanatra úgy érezte, hogy ő
a legszebb nő, akit valaha is látott, még Jennynél is szebb.

Árulónak érezte magát, és dühös volt magára. Christa foj¬tott hangon valami olyasmit
mondott akkor, hogy mindenütt jenkik vannak, aztán Daniel Cameron szólította meg. Végül Jesse
jelent meg, és ő szörnyen érezte magát a verandán mind¬addig, míg Daniel be nem hívta a
dolgozószobába, hogy négy¬szemközt rendezzék el a dolgaikat.

Természetesen nemcsak egyszer látta Chritát azalatt a láto¬gatás alatt. A rendkívül elegáns
Cameron kisasszony velük kezdett el vacsorázni aznap este, de aztán inkább kivitte a gye-rekeket
a konyhába, nehogy egy jenkivel együtt kelljen ennie.

És Christa újra itt van, előtte a földön.

- Keljen fel, őrmester! - parancsolta a katonának Jeremy élesen. Szinte vágyott rá, hogy újra
megragadja a fickót, és keresztülhajítsa az udvaron.

17
 Várjon egy pillanatot, ezredes úr! - zihálta a katona. Még most is sajgott mindene attól, ahogy
Jeremy lerántotta Christáról, és a földre hajította.

- Ezredes, szerintem nem jól látja a helyzetet ...

- Két másodperce van, őrmester, aztán darabokra töröm -figyelmeztette Jeremy halk, de
halálosan komoly hangon. A férfi talpra ugrott, biztonságos távolságot tartva Jeremytől és
Christától is.

Jeremy Christa felé nyújtotta a kezét. A lány szemei még mindig őrá meredtek. Bizonyára
szóhoz sem jut a meglepetéstől, hogy újra látja. Nem írt, senkinek nem mondta, hogy az a
szándéka, hogy idejön. De a múlt héten Washingtonban döntött néhány fontos dologban, és el
akart jönni, hogy búcsút vegyen Callietől. Még nem volt egészen kész arra, hogy elinduljon új
állomáshelye felé, de nem volt benne biztos, hog máskor lesz ideje Délre jönni, és mindenképpen
el akart köszönni.

Christa elnézett Jeremy kinyújtott keze mellett, s a férfi biztos volt benne, hogy megpróbál úgy
tenni, mintha nem is vette volna észre a mozdulatát.

Nem akarja elfogadni egy jenki kezét. Bár Lee tábornok úgy döntött, hogy megadja magát,
Christa ezt soha nem tenné meg.

Christa, kedves Cameron kisasszony - gondolta a férfi szárazon -, maga egy boszorkány. Lehet,
hogy inkább a katonát kellett volna magától megmenteni.

Boszorkány vagy sem, egy ragyogó fiatal nő. És a rokona. Inkább a katonát zúzná millió
darabra, mintsem hogy azt lássa, hogy ennek a nőnek csak a haja szála is meggörbül.

Jeremy összehúzta a szemöldökét, ahogy Christa fölkelt, aztán a katonára pillantott. Fáradt
volt. Elege volt Északból Délből is. Nem akart már semmit itt, de ha valami gond van,
becsületbeli dolog, hogy minden tőle telhetőt megtegyen.

- Ki a fene maga, és mi folyik itt egyáltalán?

- Kilakoltatás! - mondta a katona gyorsan, sebesebben kapkodva a levegőt, mint Christa. -

Minden lakónak el kell hagynia a házat. Ma éjjel porig égetik.

- Felgyújtják? - kérdezte Christa rémülten. - Azért lakoltatnak ki bennünket, hogy felgyújtsák? -

dühösen tett egy lépést a férfi felé, hogy kikaparja a szemét.

Jeremy megragadta a vállát, és háttal maga felé rántotta. Mellkasa olyan kemény volt, mint a
kőszikla, ujjai vasmarok¬ként szorították. Christa összeszorította a fogát, képtelen volt harcolni a
férfival.

- Ez a ház Jesse Cameroné, az Egyesült Államok Egészség¬ügyi Hadtestének ezredeséé -

mondta Jeremy Christa válla fö¬lött.

- Az iratokban nem ez szerepel. Úgy látszik, hogy a házat Daniel Cameron nevére írták,
amikor meg akarták akadályozni, hogy a lázadók fölégessék. A pokolba is, nagyon nehéz
el¬dönteni, hogy ki az ellenség és ki nem, igaz-e uram? De lehet, hogy ezek az emberek mindig

18
azt tették, ami éppen kedvezőbb volt. Egy szó, mint száz, a ház Daniel Cameronnak, a
Konfö¬derációs hadsereg ezredesének a tulajdonaként van nyilvántart¬va.

- Kedvezőbb?! - mondta Christa fojtott hangon, és kirántot¬ta magát Jeremy szorításából.

Hogy merészel ez a bűzös Bobby-fiú ilyet mondani? A családját szétszakította a háború, ez nem
elég?!

- Jesse a legidősebb a családban, és soha nem hagyta el az Egyesült Államok hadseregét, soha!

- Daniel Cameron miatt fogják felgyújtani a házat - mondta Bobby-fiú, és elégedetten

elvigyorodott. De megpillantotta Je¬remy arckifejezését, s vigyora gyorsan lelohadt.

Jeremy halkan megszólalt.

- Jobban teszi, ha gyorsan megmagyarázza, miről is van szó, őrmester. A felelősségrevonás áll
maga előtt, mivel a há¬borúnak vége, de ha nem így lenne, a katonáknak akkor sincs joguk
megerőszakolni valakit ...

- Esküszöm, uram, hogy ő kérte.

- Még hogy én kértem! - tört ki Christa dühösen.

- Az sem undorítana jobban, ha hullákkal kellene szeretkeznem.

- Őrmester, biztosan állítom, hogy a hölgy ilyet nem kérhe¬tett - kezdte Jeremy szárazon, és
közömbös hangon folytatta. - Ismerem Cameron kisasszonyt. Lehet, hogy számos dologbann
bűnös, de sosem kérne ilyet egy olyan férfitól, aki kék egyenruhát visel.

- Milyen, udvariasan siet egy nő védelmére! – mormolta Christa ingerülten.

Úgy tűnt, Jeremy meg sem hallotta, amit mondott. A kato¬nát figyelte.

Bobby nyilvánvalóan rájött, hogy milyen nehéz helyzetbe került. Jeremy tekintete továbbra is
rászegeződött.

- Elintézhetem, hogy hadbíróság elé kerüljön - mondta Je¬remy.

- Az ő pártjára állna egy jenki katonával szemben?

- Pontosan - mondta Jeremy halkan. - Most pedig azonnal mondja el, hogy mi folyik itt. Bobby
hallgatott egy kicsit, csoszogott a lábával.

- Rendben van - mormogta. - Nos, nem úgy néz ki a do¬log, mintha ez a kilakoltatás jogos
lenne, de én nem tudom megmondani, hogy valójában miről is van szó - mondta savanyúan. -
Valami nagy kutya akarja leromboltatni a házat. Az utolsó adókat konföderációs papírpénzben
fizették ki, és a számlákon utoljára Daniel és Christa Cameron aláírása áll. Szóval, ha Jesse
Cameron az igazi tulajdonos, jobban teszi, ha fogja magát, meg a jenki dollárjait, és elmegy a
williamsburgi törvényszékre még az éjszaka beállta előtt, mert máskülönben a házat elveszik,
bezárják és felgyújtják.

19
 Van egy új tulajdo¬nos, aki csak arra vár, hogy leteljen a határidő, és megszerez¬hesse a
birtokot.

- Új tulajdonos?

- Nos, egy olyan ügyfél, aki alkonyatkor meg akarja venni a házat.

- Vagyis ma este - mondta Jeremy élesen.

- Ki ez az új tu¬lajdonos, és hogy lehet, hogy az értesítés csak most jutott el ide?

Bobby vállat vont.

- Talán valaki nem akarta, hogy hama¬rabb értesüljenek a dologról. Én csak egy katona
vagyok, aki

üzenetet közvetít.

- Ki az az ügyfél, aki meg akarja venni a házat? – kérdezte Jeremy élesen.

- Isten a tanúm, ezredes úr, hogy nem tudom. Tracy hadnagy adta azt a parancsot
Williamsburgban, hogy szegezzem ki a végzést még ma. Elhitette velem, hogy ez a ház rebellis
viperák lakhelye, olyan népeké, akik meggyilkolták Lincolnt.

Christa szorosan keresztbe fonta a karját, és Jeremyről a ka¬tonára nézett.

- Biztos, hogy ez nem törvényes! Micsoda játékot űznek itt maguk mocskos, jöttment,
semmirekellőjenkik?

- Látja, ezredes úr? „Mocskos" jenkik vagyunk. És még maga mondja, hogy nem ő kérte!
Jeremy tett egy lépést előre, mire a katona visszahúzódott.

- Lehet, hogy sokat kér - mondta Jeremy, szemei szikrát szórtak -, de biztos, hogy magától
semmit nem fog megkapni! És most pedig hordja el magát, de gyorsan! És ha valaha is
megtudom, hogy ennek a háznak a közelébe merészkedett, nem fog érdekelni, hogy jenki^tiszt
vagyok, megkeresem ma¬gát, és apró darabokra tépem. Érti, őrmester?

A katona halálsápadtan bólintott. Megfordult, és remegő léptekkel lova felé indult.

Nyeregbe szállt, és gyorsan elvágta¬tott.

Christa érezte, hogy furcsa, hűvös borzongás fut végig a testén. Egyedül volt Jeremy vei.
Annak ellenére, hogy sógor¬nőjét, Callie-t megszerette, Jeremyt, Callie bátyját, sosem tud¬ta
igazán befogadni a családba.

Sosem tudta, hogy mi állt közéjük. Talán a háború. Abban az időben, amikor találkoztak, talán
túl nehéz volt számára más jenkit is elfogadni, mint Jesse-t. De már attól a pillanattól kezdve,
hogy először megpillantotta az ajtóban, úgy érezte, hogy felforrósodik a levegő, valahányszor a
férfi a közelébe ért. Az első pillanattól kezdve keserű ellenségekként álltak egy¬mással szemben.

20
 Talán azt hitte, hogy a férfi soha nem értette meg őt. Talán valami édes és nőies szépségre
számított. Valaha talán csak¬ugyan az volt. De a háború rákényszerítette, hogy gondját vi¬selje a
háznak, az otthonának. És arra is rákényszerítette, hogy fegyvert fogjon az ellensé¬gével
szemben.

Egyáltalán nem fogadta szívesen, amikor Daniel és Jesse úgy döntöttek, hogy Jeremyt
befogadják a családba, mivel Callie testvére.

Az igaz, hogy egyszer Jeremy is segített megvédeni Cameron Hallt, amikor egy csapat nem
regulázott katona jött elle¬nük. Jeremy Jesse-szel és Daniellel együtt küzdött, hogy meg¬védjék a
házat. Christa gyűlölte, hogy hálásnak kell lennie. Gyűlölte a gondolatát is annak, hogy a
lekötelezettje legyen.

De nem volt más választása. Ha most segíteni tud neki a férfi, el kell fogadnia a segítségét.

Édes Jézus! Akár az ördög segítségét is elfogadná, hogy megmentse Cameron Hallt.

Nyilvánvaló, hogy már a férfi is belekeveredett ebbe az ügybe. Amint Bobby hallótávolságon
kívülre került, Jeremy Christához fordult.

- Hol van Jesse? - kérdezte.

- Washingtonban - mondta Christa gyorsan. - Biztos, hogy nem ér vissza az éjszaka beállta
előtt. Bár közlekednek a vona¬tok, először értesítenem kellene őt, csak akkor tudna jönni. -
Christa egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy szüksége van a férfi segítségére. Olyan
elkeseredett volt, hogy szinte kirob¬bantak belőle a szavak. - McCauley, mondd, hogy mindez
nem igaz! Még ti, nyomorult jenkik sem jöhettek úgy ide, mint valami hódító horda.

- Mi győztesek vagyunk - figyelmeztette a férfi halkan. Ezüstös tűz lobogott a szemében,

ahogy Christára nézett. Christa elcsodálkozott a férfi szavain, és haragja még tovább nőtt.

- Ó, igen! Üdvözöljük a hódító hősöket! Fattyúk! - szitko¬zódott.

A férfi arca megmerevedett. Christa úgy érezte, hogy van valami különös ezen az arcon. Aztán
rájött, hogy amikor utol¬jára látta, a férfi bajuszt és szakállt viselt.

Simára borotvált ar¬cával most még szögletesebbnek és határozottabbnak tűnt.

- Christa, most veszekedni akarsz velem, vagy meg akarod oldani a helyzetet?

Christa lehajtotta a fejét, s azt kívánta, bárcsak ne erezne olyan heves vágyat, hogy harcba
szálljon a férfival. Szüksége van a segítségére.

- Hogy történhet ez meg? - kiáltotta. - Hát nincsenek már törvények?

A férfi ezüstös tekintete rászegeződött. Christa nem tudta igazán fölmérni, hogy mit néz rajta.
De azt bizonyosan tudta, hogy a férfi kitalálta a gondolatait. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a férfi is
csaknem annyira aggódik a ház miatt, mint ő maga. Jeremy felsóhajtott.

- Ez nem is történhetne meg, hacsak ...

21
 - Hacsak?

Jeremy vállat vont. - Hacsak valamelyikőtök nem szerzett magának egy ellenséget. Egy olyan
ellenséget, akinek hatalma van. És így... nos így bármi megtörténhet.

- Mindez azért van, mert Észak térdre akarja kényszeríteni Délt.

- Christa! Vannak jó és rossz emberek. És néhány rossz ember is hatalomhoz juthat.

Christa újra lehajtotta a fejét. Nem akart a férfival csatázni. Most nem.

Jeremy hallgatott egy pillanatig, aztán megfordult, és elin¬dult a feljáró felé, ahol nagyszerű pej
lova állt. Ahogy nyereg¬be szállt, hátat fordított Christának.

- Gondolom, Callie sincs itt, mert Daniel biztosan nincs.

- Nincs. Callie Richmondban van Daniellel. Honnan tud¬tad, hogy Daniel nincs itthon?

- Onnan, hogy ha Daniel itthon lenne, az az őrmester már rég halott volna - mondta.

- Nos, megyek, és kiderítem, mi folyik itt.

- Veled megyek.

- Inkább ne.

- A fenébe is! Ez az én házam, az én otthonom.

- És nagyon valószínű, hogy még az éj beállta előtt felége¬tik, ha ilyen szívélyes szavakkal
illetsz bennünket, győztese¬ket. Christa kihúzta magát, legszívesebben pofon vágta volna a férfit.

De egyedül csak ő segíthet rajta. - Siess! Gyere vissza mi¬nél előbb!

Jeremy megemelte a kalapját. - Sietek, Cameron kisasszony. Lássuk csak, mit is kívánsz tőlem:
mentselek meg az erőszaktól, mentsem meg a házat a lerombolástól és lehetőleg gyorsan
csináljam. Megteszek mindent, ami csak egy mocskos jenkitől telik.

Christa érezte, hogy vér szökik az arcába.

- Indulj már! - sziszegte.

Jeremy bólintott. Christa figyelte, hogyan vágtat el a férfi, és keserűen összeszorította a fogát.
Nehezére esett elismerni, hogy Jeremy az egyetlen jenki, aki majdnem olyan jól lova¬gol, mint a
bátyjai.

Egy órával később Christa éppen a ház előtti lépcsőn lépke¬dett, amikor lódobogást hallott.

Szíve sebesen vert, ahogy odafutott az egyik oszlophoz. Erősen magához szorította, ahogy
lenézett a feljáróra.

Jeremy közeledett. Christa lerohant a lépcsőn, hogy üdvö¬zölhesse, amint leszáll a lováról.

22
 - Sikerült valamit elintézni? - kérdezte idegesen. De kiol¬vasta a férfi viharosszürke szeméből,
hogy semmit sem sike¬rült megoldania.

Könnyek szöktek a szemébe, de nem akart sírni. Ökölbe szorította a kezét, és a férfi kék ruhás
mellkasának esett.

- Az isten verjen meg! Miért nem engedted, hogy veled menjek? Ez nem a te otthonod. Nem
harcoltál igazán érte. Té¬ged nem is érdekel ...

- Fogd már be a szád, Christa! - parancsolta a férfi nyer¬sen. Megragadta a lány csuklóit, és
magához rántotta. Christa feje hátrahanyatlott, tintafekete haja zuhatagként omlott le, ahogy
tekintetük találkozott.

- Azt hiszed, nem tettem meg mindent? A pokolba is, hisz Jesse oldalán álltam! A nővérem
Daniel felesége lett. Ez az ő otthona is!

- Akkor ...

- Találkoztam egyik barátommal a törvényszéken, de még Tracy hadnagy se tudta, ki szeretné

megszerezni a házat. Egy bizonyos Grayson tábornok adta ki a parancsot, hogy foglalják te az
épületet. És a papírok szerint törvényesen járt el. De az értesítésnek már harminc nappal ezelőtt
meg kellett volna ér¬keznie.

- Kellett volna! - ismételte Christa keserűen, és megpróbált elhúzódni a férfitól. De Jeremy

nem engedte el. Arca és hang¬ja megkeményedett, ahogy folytatta.

- Nos, Graysonnak bizonyára piszkos ügyei vannak. Kenő¬pénzeket fogad el. Az egyetlen
dolog, amit tehetnék, hogy ki¬hívom, és a szemébe mondom, hogy csaló. Aztán le kellene
lőnöm, de elítélnének és felakasztanának.

Még mindig nem engedte el a lányt. Christa nagyot nyelt, attól félt, hogy sírva fakad a férfi
előtt.

- Ezzel megmentenénk a házat? - kérdezte. Jeremy megrázta a fejét, szemei résnyire szűkültek.

- Nem.

- Akkor ne izgasd magad miatta - suttogta Christa elkesere¬detten. Elhúzódott a férfitól, és

csüggedten megindult fölfelé a lépcsőn.

- Egyetlenegy mód van rá, hogy megakadályozzuk. Egy aláírásra van szükségük még sötétedés
előtt - szólt utána a férfi.

Christa megfordult. - Bármit aláírok! - suttogta, s még mindig a könnyeivel küszködött.

- Sajnos, a te aláírásod nem megfelelő. Egy jenki aláírására van szükség. Ó, bárcsak itt lenne
Jesse!

- Ha Jesse itt lenne, ez sohasem történt volna meg - mond¬ta Christa.

23
 - Teljesen igazad van - mondta a férfi egyetértőén. - De Jesse nincs itt. Én pedig belesétáltam
valaminek a közepébe, amit nem is értek pontosan. És bár tudom, hogy azt szeretnéd, lőjek le
minden jenkit a városban, de én azt sem tudom, kit kéne lelőnöm. Akármi is történik itt, ez nem
az én harcom.

- Valami mocskos, hazug keselyű...

- Igen, valami mocskos, hazug keselyű Északról - fejezte be Jeremy egyetértőén. - De nem
tudom, hogy ki. Nem fogok lelőni mindenkit a városban, még akkor sem, ha meg vagy róla
győződve, hogy ezt kellene tennem.

- Igenis, ezt kellene tennünk! - kiáltotta Christa. Könnyek égették a szemét. Volt már benn a
városban. Mindenütt csak kék egyenruhát látott. Teljesen bizonyos volt benne, hogy ezeknek a
férfiaknak a többsége sosem harcolt, csak ugrásra készen figyelték a sebesült, haldokló Délt, aztán
úgy csaptak le rá, mint a sakálok, amikor szagot fognak: kizsákmányolhatták a felszabadított
feketéket, kihasználhatták az éhező asszonyok, a szörnyű helyzetben lévő, szinte rabszolgaként
dolgozó mun¬kások és az elárvult gyermekek szorult helyzetét. Ráadásul a házakat is potom
pénzért megszerezhették.

De akárki vetett is szemet Cameron Halira, ez a valaki azt akarja, hogy felégessék.

Ö sosem fogja engedni, hogy ez megtörténjen.

- Lennie kell valamilyen megoldásnak! - mondta hevesen.

- Még Callie aláírását is elfogadnák - mondta Jeremy. - A pénzzel együtt, természetesen -

sóhajtotta. - De nem vagyok biztos benne, hogy ő valaha is felesküdött volna az Unióra.
Gondolkodj, Christa, talán van valaki. Valami rokonod. Egy Cameron vagy egy Cameronnak a
házastársa, aki felesküdött az Unióra.

- Micsoda?

- Ezen kívül kell még 150 dollár, de azt kölcsön tudom ne¬ked adni. De neked kell
gondoskodnod egy olyan jenkiről, aki komoly szálakkal kötődik a házhoz. - Christa rámeredt.
Túl¬ságosan lehangolt volt ahhoz, hogy ellenkezzen vele. Jeremy várta, hogy mondjon valamit.

- Én ezt nem tudom felfogni. Ezt nem lehet törvényes érte¬sítés nélkül ...

- Christa, hát nem érted? Azt mondták a törvényszéken, hogy számtalan értesítést küldtek, de
te egyszerűen eltépted őket.

- Édes Istenem! Ez hazugság! Mocskos jenki hazugság!

- Christa, az Isten áldjon meg, akár hazugság, akár nem, ők ezt mondják. - Jeremy egy
pillanatra elhallgatott és Chris-tára nézett. - És a pokolba is! Délt legyőzték. Most a te sza¬vad
nem ér semmit. Christa összeszorította a fogát. Le akart rohanni a lépcsőn, hogy ökleivel a férfi
mellkasának essen. Bántani akarta.

- Innom kell egy konyakot - mondta fakón. Hátat fordított a férfinak, és az ajtó felé indult.

24
 Nem.

Megállt egy pillanatra.

Nem veszítheti el a házat ennyi hosszú év után. Nem veszít¬heti el Cameron Hallt. Már
elveszítette Liamet. Csak ez a ház maradt neki, semmi más.

Jeremy utána ment. Christa a nappalin keresztül egyenesen Jesse asztalához ment, és elővett
egy üveg konyakot. Amikor tele akarta tölteni a poharát, Jeremy kirántotta kezéből az üve¬get.
Christa villámgyorsan megfordult, és gyűlölettel a szemé¬ben a férfira meredt.

- Mit merészelsz? Nem vagy te a bátyám, az apám vagy a férjem!

- Igazad van, Christa, csak egy mocskos jenki vagyok.

De ha nem vigyázol, te meg egy „elázott” déli leszel.

Christa rámeredt. Túl magas és túl fennsőbbséges volt mé¬lyen a szemébe húzott kokárdás
kalapjában, gúnyosan rávilla¬nó ezüstös szemével. Soha nem érezte még magát ilyen
elkeseredettnek. Talán ezért érzett olyan égető vágyat, hogy pofon vágja a férfit.

De óvatos volt Jeremy McCauley-val. Egy kicsit már kiis¬merte a sógornője bátyját. Volt
benne valami, ami miatt bárki más azt mondta volna róla, hogy úriember.

Nagyon jó felépítésű férfi volt, karjai olyan erősek, mint az acél, mellkasa izmos. Nem volt
hozzá türelmes, és nem is ment bele semmi lovagias játékba.

Nem mintha Christa valaha is bármilyen játékot űzött volna vele. Próbált távolságot tartani.

És a férfi elég régóta háborúzott már.

A kettejük totális háborújában ő nem győzhetne. Jeremy megszokta, hogy parancsokat

osztogasson, és hajlamos volt arra, hogy neki is parancsolgasson. De mostanra már bizonyá¬ra
megtanulta, hogy soha nem fog neki engedelmeskedni. Nem a testvére! És természetesen nem a...

...a férje.

Hirtelen kirázta a hideg, lábai elgyengültek. Leült a Jesse íróasztalánál levő székre. Jeremy szűk,
fürkésző szemmel figyelte, miközben konyakot töltött magának.

- Mi a baj? - kérdezte öblös hangon.

Christa megnedvesítette az ajkát. Nem tudja megtenni. Még Cameron Hallért sem. De!
Cameron Haliért bármit megtenne.

- Tehát azt mondod, hogy mindez törvényes? Legalábbis a ti jenki törvényeitek szerint.

- Christa ...

- Valaki gyűlöli Jesse-t vagy Danielt. Valószínűleg Danielt - ő a vesztes itt ugyebár. Valaki
annyira gyűlöli, hogy min¬dent elkövet, hogy lerombolják a házat.

25
 - Christa ...

- Erről van szó?

- Igen, a fenébe is! Szóval próbáljunk meg ...

Christa előrehajolt. - Várj! Tehát 150 dollárra van szüksé¬gem, és egy olyan valaki aláírására,
aki kötődik a házhoz, és felesküdött az Unióra. Akárki is teszi ezt velünk, tudnia kell, hogy Jesse
Washingtonban van. Ő meg tudná mindezt akadá¬lyozni, de nem tud időben ideérni. Valaki
tudja, hogy egyedül vagyok itthon, és azt is, hogy nincs jenki rokonom a környé¬ken.

- Körülbelül ez a lényeg - mondta Jeremy.

Felhajtotta a konyakját, és ezüstös tekintettel meredt a lány¬ra. Felsóhajtott. - Veled maradok,

Christa. Megpróbálom megakadályozni a rombolást, de valahol az egyik bátyád ellen¬séget
szerzett magának. Ádáz ellenséget. Nem tudom, kit. És nem igazán tudom, hogy mit tehetnék, de
mindent megpróbá¬lok.

- Te aláírhatod azt a papírt - mondta Christa gyorsan.

- Christa, Cameron Hall nem az én tulajdonom, és nem is tartozom ide igazán. Callie igen, de
én nem.

- De ide tartoznál, ha ...

-Ha?

Miért kell így bámulnia rá. Velejéig jenki azzal a kemény vonalú arcával, a villámló szemeivel.
És a hangjával, ami úgy szólt, mint egy ostor pattogása. Hogy a pokolba csinálja?

Hirtelen fölállt, megpróbálta leplezni az idegességét. Megp¬róbált fesztelenül viselkedni.

Mintha nem is lenne semmi kü¬lönös abban, amit kérni akar tőle.

Összekulcsolta a kezét maga előtt, és felsóhajtott. Remélte, hogy sikerül megfontoltnak és

tárgyilagosnak maradnia.

- Össze kell házasodnunk - mondta. - Méghozzá nagyon gyorsan.

Talán meg tudja érteni. Csak papíron lennének házasok. Le¬het, hogy bonyolult lesz
visszacsinálni, de ha megmentették a házat, azt is el fogják majd valahogy intézni.

Talán megértő lesz, és nem nehezíti meg a dolgát.

- Micsoda? - tört ki a férfi. Talpra ugrott, és Christa fölé magasodott.

Nem fogja megérteni. És holtbiztos, hogy nem fogja meg¬könnyíteni a dolgát.

Nem számít. Muszáj megtennie. És erről a férfit is meg kell győznie.

- Jeremy, muszáj!

26
 A férfi közelebb jött. Christának föl kellett emelnie az állat, és hátra kellett hajtania a fejét,
hogy a férfi szemébe nézhes¬sen. Kínos volt számára, hogy hátrányban van a férfival szem¬ben.

Ujjai poharára kulcsolódtak, és megpróbálta tekintetét egy szintben tartani a férfiéval.

- Ó, nem kell komolyan venned a dolgot. Biztos tudunk majd valamit tenni később. De most
gyorsan össze kell háza¬sodnunk. Jeremy újra leült, szemöldöke magasra szökött.

- Ó, tényleg így gondolja, Miss Cameron?

- Igen, így.

A férfi szemöldöke még magasabbra húzódott, ahogy hitet¬lenkedve Christára meredt.

- Csak így egyszerűen? - kérdezte halkan.

- Nem olyan nagy dolog ...

A férfi szemei résnyire szűkültek. Christa túl közel jött hoz¬zá. Jeremy kinyújtotta a kezét,
elvette tőle a konyakospoharat, és letette az asztalra. Aztán ujjai hirtelen Christa csuklójára
kulcsolódtak. Christa megijedt a férfi szorításának erejétől, és nem mert küzdeni ellene. Szinte
észre sem vette, s máris a férfi előtt térdelt.

- Nem olyan nagy dolog, Miss Cameron? Ó nem, talán ne¬ked nem az, Christa. Liam
McCloskey holtan fekszik a csata¬mezőn, így te fütyülsz az összes többi férfira, legyen az élő
vagy holt.

Christa megpróbált elszabadulni.

- Ez nem igaz! - kiáltotta. - Igenis nagyon sok ember fon¬tos nekem! Szeretem a bátyáimat...

- Meg egy rakás téglát szeretsz. Téglát, vakolatot, üveget és deszkát!

Christának sikerült kiszabadítania az egyik kezét. Lehajtotta a fejét.

- Te ezt nem értheted. Nekem ez a ház nem csak egy rakás téglát jelent, hanem a családomat
is. Ez a ház már történelem, hiszen évszázadok óta itt áll. Ez nekem nemcsak egy ház.

Jeremy hallgatott egy pillanatig, aztán a lányra parancsolt. -Nézz rám, Christa!

Christa engedelmeskedett, de dacosnak akart látszani. Le¬het, hogy nem jó taktikát alkalmaz a
férfival szemben. Bizo¬nyos szempontból Jeremy már jól ismeri. Tudja, milyen játé¬kot tud
játszani, de valószínűleg azt is tudja, hogy mi lakozik a szívében.

- Christa, ebbe nem megyek bele.

- Ó, te átkozott!

Fájdalmat akart okozni a férfinak. Meg akarta karmolni, bántani akarta. De a férfi volt a
győztes. És ő már eddig is sokszor veszített, és most is vesztésre állt.

Ne hadakozz vele! - figyelmeztette magát. Lassan és fino¬man csináld!

27
 - Kérlek! - suttogta, és esdeklő tekintettel nézett a férfira.

- Ne nézz így rám, Christa. Tisztában vagyok vele, hog] egyetlen porcikámat sem állód -
mondta Jeremy tompán. Christa ragyogó kék szemében harag lobbant.

- Akkor tedd meg a húgod kedvéért! Vagy az unokahúgo dért és az unokaöcsédért. Tedd meg,
mert ti istenverte mocs kos jenkik tartoztok nekünk valamivel a háború miatt!

- Ó, hogy is tudnék neked nemet mondani, amikor halhatal Ián szerelmed és ragaszkodásod
nyilvánul itt meg? - vágó vissza a férfi dühösen.

- Akkor megteszed?

- Mondtam már, hogy nem.

- Ó! - kiáltotta Christa. Kiszabadította a kezét és teljes ere-í jéből a férfi felé suhintott.

De Jeremy elkapta a csuklóját. - Christa! Hagyd abba a ha-j dakozást. Azzal törődj inkább ...

- Nem érdekel! Nem érdekel semmi! Nem marad hát sem-1 mi, ami fontos nekem.

- Christa!

A férfi hangja egy árnyalatnyit megváltozott. Christa a te¬kintetét kereste. A férfi ezüstös
szemei szinte izzottak arcában.

- Christa, te gyűlölsz engem. És be kell valljam, hogy te sem tartozol azok közé a déli nők
közé, akiket igazán kedve¬lek. Nem jöhetsz hozzám feleségül.

- Még ahhoz az undorító, tetves Bobbyhoz is hozzámennék, csak hogy megmentsem a házat.

- Ezt nem gondolod komolyan! - hitetlenkedett Jeremy.

- Nem tudom, hogy mit is gondolok. Csak azt tudom, hogy nem hagyhatom elveszni a házat.
Jeremy dühösen ellökte magától. - Ez csak egy rakás tégla! - üvöltötte.

Újra könnyek szöktek Christa szemébe. - Bármit megtennék érte.

Mielőtt feleszmélt volna, a férfi újra talpon volt. Megragad¬ta Christát, és erőteljesen magához
rántotta. Tekintete szinte perzselte a lányt.

- Bármit, Christa? - kérdezte. - Bármit? Amire kérsz, az nem más, mint csúfolódás. Te tényleg
komolyan gondolod, hogy bármit megtenriél^ezért a házért? Akár ahhoz a nyomo¬rulthoz is
hozzámennél. Akár még hozzám is?

Christa kerekre nyitotta a szemét, levegőért kapkodott.

-Úgy érted... azt akarod mondani, hogy beleegyezel? -Alig akarta elhinni. Jeremy dühösebb volt
rá, mint valaha. És dühös volt önmagára is.

- Tudja, Miss Cameron, maga aztán igazán megéri a pén¬zét. A házasság egy fabatkát sem ér a
maga szemében. Akár a lelkét is eladná az ördögnek, csak hogy megmentse Cameron

28
 Hallt. De rám nem gondolsz, Christa? Mi van akkor, ha sze¬relmes vagyok valakibe?

Christa összeszorította a fogát, és a férfira meredt. Bensője remegett. Sajnos ez nagyon

valószínű, gondolta. Jeremy na¬gyon jóképű férfi volt. Christa pedig nem volt sem vak, sem
bolond. Jeremy magas volt, erős, széles vállú, karcsú és iz¬mos. Arca egyszerre volt markánsan
férfias és klasszikus vo¬nalú. Magas arccsontjai voltak, félelmes szemei, és sötét vörö¬sesbarna
színű, magasra ívelő szemöldöke. A háború hőse. Bi¬zonyára vár rá egy asszony valahol északon.

- Szerelmes vagy valakibe? - kérdezte Christa.

- Számít ez neked egyáltalán valamit? Christa tartott a férfi válaszától.

- Nem! - kiáltotta. - Az számít, hogy a hozzád hasonlók lerombolással fenyegetik a házat,

mikor nem maradt semmi más nekem, csak ez, és mikor foggal-körömmel dolgoztam érte... -
hangja elcsuklott. - A fenébe is, Jeremy, megteszed vagy sem?

Jeremy hátat fordított neki, mintha még dühösebb lenne rá. Vissza fogja utasítani, gondolta
Christa. A férfi háta olyan ke¬mény volt, mint az acél.

- Mind a ketten eladjuk a lelkünket az ördögnek, Miss Ca¬meron. Ám rendben van,

megteszem. De jobban tesszük, ha sietünk. Már csak néhány óránk van napnyugtáig, és hosszú az
út Richmondig.

- Akár a pokolig is ellovagolnék - mondta Christa. A férfi gúnyosan bólintott. - Lehet, Miss
Cameron, hogy egyenesen oda tartunk.

- Ne fenyegess, Jeremy - mondta a férfinak, és felemelte az állat. De megrémült a bensőjét

elárasztó remegéstől.

- Ne aggódj, Christa, eszem ágában sincs, hogy fenyeges¬selek - válaszolta gyorsan. Ezüstös
szemei megvillantak, ujjai Christa karjaira kulcsolodtak olyan szorosan, hogy a lány már-már
felsikoltott.

- Ha azt mondom, hogy egyenesen a pokolba tartunk, sze¬relmem, az egyáltalán nem

fenyegetés.

- Hanem? Ígéret. És esküszöm, hogy megtartom a szavam.

Harmadik fejezet

Christa számára ez volt az elképzelhető legfurcsább esküvő. A pap beleegyezett, hogy

összeadja őket, miután őszintén el¬mondták neki, miről is van szó. Mindkettőjüknek meg kellett
esküdni arra, hogy megőrzik Isten előtt a házasság szentségét. Kimondták a megfelelő szavakat,
két kórista fiú volt a tanú¬juk.

Christa valaha úgy képzelte, ha majd egyszer férjhez megy, gyönyörű fehér menyasszonyi ruhát
fog viselni, nem pedig azt a hétköznapi pamutruhát, amit a kerti ásáshoz szokott fölven¬ni.
Kibodorítja majd a haját, és rokonok, barátok veszik majd körül.

Olyan férfihoz ment volna feleségül, aki szereti és akit ő is viszontszeret.

29
 De a fehér menyasszonyi ruhát feketére festették, és ez volt most a gyászruhája. A családja
távol van tőle, hiszen a kény¬szerházasságoknál nem szoktak megjelenni a rokonok. A bará¬tai
közül legtöbben holtan fekszenek a csatamezőn és a teme¬tőkben, szerte az országban.

A férfi, akit szeretett, a többi délivel együtt tömegsírban nyugszik.

Christa megremegett, de aztán erőt vett magán.

A mellette álló Jeremyre pillantott. A férfi elkötelezte magát Christa ügye mellett, és nagyon jól
végezte a dolgát. Elmagya¬rázta a papnak kérésük lényegét. Christa kíváncsi volt, vajon milyen
gondolatok járnak a fejében. Olyan erősnek tűnt mel¬lette a férfi. Milyfen emlékek törtek
főt'benne, hogy végül is belement ebbe az egyezségbe?

Christa biztos volt benne, hogy a férfi sem gondolja ezt a házasságot komolyan. Csak azért
teszik mindezt, hogy megmentsék Cameron Hallt. Ha ez sikerül, utána mindketten jár¬hatják a
saját útjukat.

Christa körülnézett. Egy üres templomban házasodtak össze Willianisburg külső kerületében.
A templom külső falán ágyú¬golyók nyomai látszottak. Néhány ablaknak az üvege még mindig
össze volt törve.

Christa alig hallotta a pap monoton szavait. Csak hangfosz¬lányok jutottak el hozzá az egész
szertartás alatt: szeretet, megbecsülés, engedelmesség. Ezekre kellett esküt tennie.

Bármire megesküdött volna.

A szertartás alatt egyszer fölpillantott, és meglátta az oltár fölött függő feszületet.

Bocsáss meg nekem, Istenem! - kiáltotta magában. El kel¬lett fordítania a fejét. Istennek meg
kell ezt értenie. Engednie kell, hogy mindez megtörténhessen. Hiszen engedte, hogy a jenkik
nyerjék meg a háborút.

Hallotta Jeremy fogadalmát. A férfi hangja meglepően erős és egyenletes volt. Ez talán nem is
olyan meglepő. Hangjából harag érződött. Beleegyezett, hogy segítsen neki. De dühös volt rá, és
magára is, hogy engedett.

Christa tudta, hogy fizetnie kell a férfi segítségéért. Daco¬san hátravetette a haját. Mit bánja ő!
Küzdeni fog a férfival akár az örökkévalóságig, amint biztonságban lesz az otthona.

A pap megköszörülte a torkát. A szertartás véget ért.

- Megcsókolhatja a menyasszonyt, McCauley ezredes.

Jeremy ajkai szinte alig érintették Christa homlokát. De ahol megérintették, valósággal
felperzselték a bőrét. És ahol keze hozzáért, Christa furcsa izgalmat és lüktetést érzett.

Megkapták a házassági bizonylatot. Christa ujjai annyira re¬megtek, hogy alig bírt írni.
McCauley. Pillanatnyilag McCau¬ley a neve. Feladta a Cameron nevet, hogy megmentse az
ott¬honát.

30
 A pap felesége mindkettőjüknek hozott egy pohárka sherryt, és elbeszélgetett velük. Hinni
akart benne, hogy ez szerelmi házasság.

Jeremy felhajtotta a sherryt, megemelte a kalapját, kifizette a papot, és kézen fogta Christát.
Nyeregbe szálltak, és szélse¬besen bevágtattak a városba, egyenesen a törvényszékre.

Ott Jeremy bemutatta a házasságlevelet, amin szinte még meg sem száradt a tinta. Kifizette a
150 dollárt, és aláírta a pa¬pírokat. Egy alázatos tisztviselő biztosította őket, hogy a ház¬hoz
most már nem lehet hozzányúlni. Jeremy mint lovaskapi¬tány szert tett némi hírnévre. Senki sem
tagadhatta, hogy bátor jenki.

Christa izgatottan állt mögötte, míg a férfi néhány iratot ki¬töltött. Aztán Jeremy
kiegyenesedett.

Vége volt a procedúrának. Christa megfordult és kisietett az j épületből az udvarra. Jeremy

utána ment. Kint álltak az udvaron, és a férfi Christára meredt. Ezüstös j tekintete szigorú volt,
ugyanakkor titokzatos.

- Most boldog vagy?

- Természetesen.

- Eskü alatt hazudtál. - Miért néznek rá ezek a szemek) olyan elítélően, gondolta magában
Christa. Hátravetette a haját. - Akár az ördöghöz is hozzámentem volna a ház érdekében -
mondta hűvösen. - Tudom, pokolra kerülök a halálom után. Már mondtad.

A férfi megrázta a fejét, ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. -Ó, nem, Christa. Egy szót sem
szóltam a halálról. Ezután úgy fogsz élni, mint a pokolban. Lássuk csak, hozzámentél volna az
ördöghöz, vagy akár ahhoz a szőrös képű Bobbyhoz is -emlékeztette. - De azt hiszem, még az a
szőrös képű is jobb lett volna neked, mint én. Benne van a szemeidben a félelem, hogy az
ördöghöz mentél hozzá, nemde?

- Egy jenki ördöghöz - mondta Christa. Ez eldöntött dolog. Miért kínozza akkor még mindig a
férfi?

- Egy jenki ördöghöz - ismételte halkan a férfi. Christa lesütötte a szemét. Emlékeztette magát,
hogy mostj hálásnak kell lennie.

- Én... sajnálom. - Sikerült kimondania. - Igazán nagyra becsülöm a segítségedet.

Újra lesütötte a szemét, de magán érezte a férfi ezüstös, égető tekintetét.

- A fenébe is! - mormolta Jeremy. - Azt sajnálod, hogy ördögnek neveztél, vagy azt, hogy egy
ördöghöz mentél hozzá?

Christa rápillantott. A férfi felnevetett.

- Nem érdekes, ne is válaszolj. Nos, nézzük csak: az eskü¬vőnek vége, minden elintéződött.
Cameron Hall biztonságban van. Senki sem gyújthatja fel. Nos, hol is tartottunk az előbb? A
vacsoránál, azt hiszem.

31
 - Nem vagyok igazán éhes - mormolta Christa. Haza akart menni. Haza Cameron Haliba és el
a férfitól.

- De én az vagyok. Sőt farkaséhes.

Christa a földet nézte. Rendben van. Itt vannak, Jeremy pe¬dig éhes. Vele kell vacsoráznia.

- Rendben. Keressünk egy helyet, ahol megvacsorázhatunk - mondta, és megpróbált

barátságos lenni.

De a türelmetlenség kihallatszott a hangjából. Jeremy csak mulatott rajta. Egyáltalán nem

érdekelte, hogy Christa türel¬metlen-e vagy sem.

Volt egy kis kocsma az utcában. A férfi elhatározta, hogy bosszantani fogja Christát:
megmondta a pincérnek, hogy új¬donsült házasok, pezsgőt rendelt és a konyhafőnök különleges
borjúsültjét.

Christa kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. Nem fogja engedni, hogy Jeremy
gúnyolódása felbosszantsa.

- Lássuk csak. Önre, Mrs. McCauley. - Eddig még egyszer sem szólította így. Keserűen
pörgette a szavakat a nyelvén. Felemelte a poharát.

Christa is felemelte az övét. - Cameron Halira - vágott vissza.

A férfi felhajtotta a pezsgőjét. - És mindarra, amit szent tiszteletből tettünk érte.

- Igyunk akkor erre - suttogta Christa hevesen az asztal fö¬lött. - Mit bánom én!

- Csak az érdekel, hogy épp jókor érkeztem, igaz? - kér¬dezte a férfi, és újra pezsgőt töltött,

Christa felhúzta a szemöldökét. A hosszú nap folyamán elő¬ször hirtelen kíváncsi lett rá, hogy
lehet az, hogy a férfi éppen a megfelelő időben érkezett.

- Miért jöttél Virginiába? - kérdezte. Megpróbált udvarias¬nak és érdeklődőnek látszani.

Jeremy letette a poharát, és Christára nézett.

- El akarok köszönni Callie-től.

- Elköszönni? Hová mégy?

A férfi intett a kezével. - Nyugatra - mondta egyszerűen.

Christa a homlokát ráncolta. - De hiszen a háborúnak vége!

- Igen, a háborúnak vége - mondta Jeremy hátradőlve. -De a szomszédaim mind nyomorékok
lettek, a földem tele van oszladozó, kék és szürke ruhás tetemekkel. A testvéreid más¬más
oldalon harcoltak. Neked ezt meg kell értened. Maryland megosztott volt a háború kérdésében.
Lehet, hogy egyesek haza tudnak menni, de én nem tudok. Legalábbis most még nem.

32
 Christa megijedt attól, hogy szinte együttérez a férfival. Honnan is ismerhetné őt? Hosszú volt
ez a háború. Jesse-hez és Dánielhez hasonlóan Jeremy is ott volt az első és a legutol¬só csatában
is. Elcsigázottnak látszott. Egy pillanatig meg tud¬ta érteni az érzéseit.

Felemelte pezsgőspoharát. Hirtelen elhatározta, hogy ha le¬het, legalább ezt az egy vacsorát
töltsék el veszekedés nélkül.

- A hadseregben maradsz? - kérdezte a férfit.

- Mindig hivatásos katona voltam, így megtartom a rango¬mat. Néhány előléptetés csak a
háború idejére szólt, de én ez¬redes maradok. Legalábbis egy ideig. Egy ezredet viszek az egyik
nyugati erődbe. Nagyon sok elfoglalandó terület van nyugaton.

- Indián területek? Jeremy bólintott.

- Akkor újra háborúba mégy - mondta Christa.

- Remélem, nem.

- De az indiánok mind vadak.

- Nem mindegyik. Néhányuk egészen civilizált. Különösen, ha összehasonlítom a ... Hangja

elakadt.

- A lázadókkal? - kérdezte Christa fagyosan. A férfi tekintete rászegeződött.

- Nem, Christa, nem ezt akartam mondani.

- Akkor mit akartál mondani?

- Azt, hogy egész civilizáltnak tűnnek, ha néhány fehér em-

berrel hasonlítom őket össze - és nem gondoltam sem az észa¬ki sem a déli fehérekre - csak
általában a fehér emberre.

'christa a tányérjára meredt. Alig tudott enni. Pedig éhes volt. És már nagyon régóta.

- Többet kellene enned - jegyezte meg a férfi, tekintetét Christára szegezve, miközben újra
pezsgőt töltött.

Valamilyen oknál fogva Christának rosszul esett a megjegy¬zése. Olyan sovány lenne? A férfi
arra utalt, hogy olyan, mint egy szikár vénkisasszony? Christa elmosolyodott. - Lehet, hogy igazad
van. De tudod, mi déliek hozzászoktunk az éhe¬zéshez. Csakúgy, mint ahogy ti, jenkik,
hozzászoktatok ah¬hoz, hogy az élelmünket elszedjétek - mondta udvariasan.

A férfi letette a pezsgősüveget. Szemei már-már kezdtek némi melegséget sugározni, de most
újra fagyosak lettek.

- Ó, Uram, meg vagyok én áldva! - mondta, aztán ígyfolytatta: - Akkor éhezz, Christa, ha
ehhez van kedved.

33
 Christa újra lesütötte a szemét. Nem akart ennyire a férfibe marni. De már túl régóta harcolt,
és túl sok év telt el a kél egyenruhásoktól való félelemmel.

-Én...

- Tessék? - kérdezte Jeremy.

- Sajnálom.

A férfi hallgatott néhány pillanatig. Christa érezte, hogy őt figyeli. Mintha villámlások
hasítottak volna a levegőbe közöttük. Nem szabad ilyen ellenségesnek lennem - gondolta Christa.
Lehet, hogy Jeremy nem is akart segíteni, aztán mégi megtette.

Megrémült, amikor a férfi ujjai a kezére kulcsolódtak.

- Szörnyen hosszú volt ez a háború, igaz? Gyöngédség volt a férfi hangjában. De Christa nem
akarta hallani. Elrántotta a kezét.

- Szeretnék hazamenni - mormolta kényelmetlenül. - Nagyon elfáradtam. - Hosszú az út

hazáig. Itt kellene maradnunk éjszakára.

- Nem! Vagyis, ha te akarsz, maradhatsz, Jeremy. De én nem maradhatok. Haza kell mennem.
Meg akarok róla biz nyosodni, hogy a ház még mindig áll.

Christa magán érezte a férfi tekintetét. De Jeremy nem tett megjegyzést. Kérte a számlát, és
fizetett. Christa csöndben figyelte, hogyan adja át a jenki bankjegyeket. Édes Istenem, milyen
gyorsan változik a világ! Nem is olyan rég még kigú¬nyolták a jenkiket. Most már a déliek is a
jenkik pénzét hasz¬nálják, a saját bankjegyeik csak gyújtóspapírnak jók.

Felemelkedett, amint Jeremy hátrahúzta a székét. Kiegyene¬sedett.

- Ha inkább Williamsburgban maradsz éjszakára, én megér¬tem.

- Nem.

- De egyedül is haza tudok menni...

- Nem!

- De igazán ...

- Christa, a pokolba is! Ha csak egy távoli ismerősöm vol¬nál, akkor is hazakísérnélek. De
nem csak az vagy. Nem engedhetem, hogy a feleségem egyedül lovagoljon az éjszaka kö¬zepén.

Christa arra gondolt, talán nagyobb biztonságban volna egyedül az úton, mint itt a férfival.
Nem tudta biztosan, hogy amit mondott, felbőszítette-e a férfit, de láthatóan elkedvtelenítette,

- Tégy, amit jónak látsz - mondta végül.

Jeremy mutatta az utat hazafelé. Hosszú és fárasztó volt az út. Szinte teljes csöndben
lovagoltak egész idő alatt.

34
 Félúton Jeremy hátrapillantott. Kicsit nyugtalan volt,, hátha Christa elaludt és esetleg leesik a
nyeregből.

De Christát nem fenyegette ilyen veszély. Ők is tenyésztet¬tek lovakat Cameron Hallban.

Valószínűleg előbb tanult meg lovagolni, mint járni. Kitűnő lovas volt. Könnyedén ült a nye-
regben, de szempillái leereszkedtek, mintha aludna.

Milyen szörnyen hosszú volt ez a nap! - gondolta Jeremy. De nemsokára véget ér. Egy vagy
két napja van még, mielőtt visszatér Washingtonba. Addig vár, amíg el nem köszönhet Callie-től,
aztán útra kel. Biztos volt benne, hogy Christa egyedül is el tudja intézni a válást vagy az
érvénytelenítést. Beletelik majd egy kis időbe, de végül is őt ez már nem érdek¬li. Ő nyugatra
megy, s bár Christa ezt nem tudhatja, szívét már rég a háború hamujába temette. Örült, hogy
Christa foglalkozik majd azzal, hogy házasságuk nevetséges látszatának véget vessenek.

Hirtelen eszébe jutott az esküvői szertartás. Emlékezett Christa fogadalmára, emlékezett a

sajátjára. Miért egyezett ebbe bele? Christa most már a felesége. Törvényesen. A válás bonyolult
dolog, akár évekig is eltarthat. Egész életében abban hitt, hogy a házasság szeretetet és
elkötelezettséget jelent egy életre.

Összeszorította a fogát. És ez a nő egy házért tette mindezt! És akár bevallja magának, akár
nem, a ház Jesse-é.

Csak a javára válna, ha megtartatnám vele az esküjét, gon¬dolta Jererny. Mindig olyan
szörnyen magabiztos, mindent a saját feje után akar csinálni.

Holdfényben érkeztek meg Cameron Haliba. Jeremy elgon¬dolkodva lépésre fogta a lovát.
Szép ez a ház. A vörös színű és a fehér oszlopok méltóságteljesen magasodtak a parázsló
éj¬szakában. Úgy állt a ház a domb tetején, a James folyó part¬ján, mint valami várkastély.

Talán az is volt a háború előtt, töprengett Jeremy. Christa úgy uralkodott itt, mint valami
istennő. Az emberek teljesítet¬ték minden kívánságát. A bátyjai imádták. Valószínűleg hoz-
zászokott, hogy minden óhajának engedelmeskednek. Minden bizonnyal tőle is ezt várja, ráadásul
ellenkezés nélkül. Házasság!

A szó megdermesztette egy pillanatra, aztán érezte, hogy egyre ingerültebb lesz. Ó, igen,
Christa minden követ meg¬mozgatott. Hogy az ő segítségét is igénybe vette? Hát rend¬ben.

Nem tudta, miért érzi hirtelen olyan nyomorultul magát. Haragja még az étteremben
feltámadt, hiszen Christa egész úton nem szólt egy szót sem.

- Áll! - mondta Christa megkönnyebbülten. Hirtelen lefé¬kezte a lovát, és ügetve ment végig a
feljárón. Eddig úgy lovagolt, mint a szél, szinte eggyé olvadt a lóval. Jeremy össze¬szorította a
fogát, és utána lovagolt.

Christa már le is szállt a lóról, mire Jeremy a házhoz érke¬zett. Igen, a ház még mindig állt.
Christa ott forgott előtte, oly könnyűn, mint a selyem, oly elégedetten, mint a macska, ha madarat
fogott.

- Istennek hála!

35
 - Valóban.

Christa mintha nem is vette volna észre a gunyoros hang¬súlyt. Elengedte a kantárszárat.

- Jeremy, viseld gondját a lovaknak. - Inkább parancsoló, mint kérő volt a hangja. Könnybe
lábadt szemekkel elindult a ház felé.

- Igenis, asszonyom - mormolta Jeremy. Hangja halk volt, de volt némi éle, amit Christa is
meghallott. Felkapta a szoknyáit, és hirtelen visszafordult a férfihoz.

- A vendégszobát mindig készenlétben tartjuk - mondta si¬etve.

- Tudod, hol van, igaz? Keresztül a nappalin, a harma¬dik szoba balra.

- Tudom, hol van. Aludtam már ott néhányszor - mondta a férfi, és leszállt a lováról. Akkorra
az egyik istállófiú is előke¬rült, és Jeremy gyorsan a gondjaira bízta a lovakat.

- Alaposan csutakold le őket! Hosszú utunk volt idáig -mondta a fiúnak. Christa éppen fölfelé
ment a lépcsőn. Jeremy rájött, hogy a lány egyszerűen ott akarja hagyni kint a hold¬fényben.

Cameron Hall áll. Úgy tűnik, mintha Christa máris elfelej¬tette volna, mi mindent tett ő ennek
érdekében. Összeszorította a fogát. Mit tegyen?

Elege volt abból, hogy jenkinek szólítják és kihasználják. Christa csinálhat, amit akar, de fizetni
fog a segítségéért. Még sosem kényszerített semmit egy nőre, és tudta, hogy Christa úgy fog ellene
küzdeni, mint egy vadmacska. Lehet, hogy már ma éjszaka csatázni fognak.

Nem akar semmit elvenni tőle. Egyszerűen a tudtára akarja adni, hogy nem mehet bele
üzletekbe - különösen vele, „pisz¬kos" jenkivel nem - anélkül, hogy annak bizonyos következ-
ményei ne lennének.

- Christa! - kiáltott utána. - Azt hiszem, jobban teszed, ha vársz egy pillanatot.

Jeremy egyáltalán nem volt fáradt. Dühös volt. Talán ha si¬került volna a lánynak egy kis hálát
mutatnia, nem lett volna ennyire ingerült. Szinte vágyott rá, hogy megrázza Christát, és minél
tovább nézett rá a lány úgy, mintha csak eszköznek te¬kintené, annál dühösebb lett.

- Jeremy, nagyon fáradt vagyok - mondta Christa. Olyan „én vagyok a ház úrnője" hangon
szólt a férfihoz. Megtette a kötelességét. Elmehet. Ne olyan hevesen, Miss Cameron, gondolta.

Jeremy keze ökölbe szorult. Hagyd csak! Ne nehezítsd meg a dolgokat. Kívánj jó éjszakát.

Nem akarta Christát bántani. De elengedni sem akarta. Jézus isten! Ez a nő belerángatta egy
házasságba! Christa fejedelmi tartással állt a holdfényben, és tudta, hogy a férfi csípőre tett kézzel
megint őt nézi.

Vissznézett rá. Csodálkozott, hogy a férfi arca megmereve¬dett.

- Ó! - mormolta. - Köszönöm, Jeremy. Igazán köszönöm. Jó éjszakát - mondta, és a ház felé

indult.

36
 De alig tett egy lépést, amikor Jeremy elkapta a karját, visszafordította, s Christa egyenesen a
karjaiba zuhant. Ujjai a férfi mellkasára tapadtak. Jeremy szorosan átölelte. Christa szemei
tiltakozva tágra nyíltak, de mielőtt még bármit mond¬hatott volna, a férfi gúnyos hangja szólalt
meg. - Nono! -figyelmeztette lágyan. - Hová ilyen sietve?

- Fáradt vagyok. Lefekszem.

- Egyszerűen csak ennyi? Christa rámeredt, és értetlenül rázta meg a fejét.

- Vége van, Jeremy.

- Vége? Hiszen ez csak a kezdet! Nem mégy sehová.

- Te nem tudod, mit beszélsz. Megyek lefeküdni. A férfi lassan elmosolyodott.

- Nem hinném. Christa elbiggyesztette az ajkát, érezte, hogy fellobban ben¬ne a harag.

- Mit gondolsz, ki vagy te? Sem a bátyám, sem az apám nem vagy.

- De a férjed vagyok! - csattant fel Jeremy. - A fenébe is! Nem emlékszel rá, hogy mit tettél?
Hozzám jöttél feleségül. Szóval ezt a játékot akarja eljátszani vele, gondolta Christa. Rávette erre a
házasságra, de Jeremy egyáltalán nem akar úri¬emberként viselkedni vele. Azt akarja, hogy
szenvedjen. Eljött az idő, fizetnie kell.

Christa feldühödött. Kész volt rá, hogy ismét harcba száll¬jon a férfival.

- Ha le akarok feküdni, uram, akkor úgy is teszek.

- Már megint a hercegnőt játszod?

- Azt teszem, ami nekem tetszik.

- Legyen, ahogy te akarod. - Ezüstös tekintete szinte Chris-tába hasított. - Le fogsz feküdni,
Christa. De nem egyedül.

- Tessék? - suttogta Christa döbbenten. - Tessék? - ismé¬telte. Csodálkozás és harag érződött

a hangjából.

- Hölgyem, Ön rám erőszakolta ezt a házasságot. Hajlandó volt mindent megtenni, még a
kettőnk lelkét is eladni Jesse há¬záért cserébe. Nos, a ház megmaradt. Jesse hazajön majd, és
igényt tart rá, jogosan. De Ön engem arra kényszerített, hogy a férje legyek. Most, Mrs.
McCauley, attól tartok, arra fogom kényszeríteni, hogy igazán a feleségem legyen.

Christa szemei kikerekedtek. Meg akarta ütni a férfit, hogy letörölje a gúnyos mosolyt az
arcáról, az ezüstös csillogást a szeméből. Még szenvedélyesebben feszült a férfi mellkasának.

- Ne légy nevetséges - sziszegte. - Csak nem gondolod ko¬molyan, hogy.,.?

- De, Christa! - vágott a szavába a férfi. Hangja mély volt, rekedtes, mégis olyan, mint az acél
pengése. - Pontosan erre gondoltam.

37
 Ujjai Christa hajába túrtak, hátrahúzták a fejét, és kénysze¬rítették, hogy a szemébe nézzen.
Christa látta a férfi arcának markáns vonásait, sziklaszilárd állkapcsát. Kirázta a hideg.

- Hozzám jöttél feleségül, Christa! Házasság! Ez nagyon komoly lépés volt. Én

figyelmeztettelek. Ahogy a szólás mondja: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Christa, ugye
érted, mire gondolok? Tudom, hogy érted. Christa vadul megrázta a fejét, és kiszabadította a haját
a férfi ujjainak szorításából. Igen, értette, hogy ez mit jelent. Csak egyszerűen nem tudta elhinni a
férfi szavait, így bízzon az ember egy jenkiben! Neki az nem elég öröm, hogy megmentették a
házat. Ó, nem. Igazi házasságot akar. De ez lehetetlen. Több okból is - hiszen alig tudják elviselni
egymás lenlétét!

Christa nagyot nyelt, és a fogát csikorgatta. - Így bízzon ember egy jenki gazfickóban, s az
rögtön megpróbálja a „férj” szót betű szerint venni - suttogta magán kívül.

- Ez a házasság csak névleges! Elfogadom Jesse-t, mi bátyám, de ki nem állhatom a jenkiket,

Jeremy McCaule ha te nem volnál jenki, akkor sem lennék benne biztos, téged elviselnélek! És
különben is, még most is a lovasságnál szolgálsz, és Nyugatra mégy.

- Akkor, Christa, édes feleségem, én igenis betű szerint veszem a „férj" szót - nyugaton fogsz
velem lefeküdni! - Arcaegészen közel volt Christáéhoz, ezüstszürke szeme gúnyosan megvillant. -
Nehezen bírok elviselni néhány lázadót, és kell mondjam neked, Christa, hogy te is közéjük
tartozol. De ez a házasság nemcsak névleges!

Christa a férfi szemébe meredt, és valami forró öntött testét. Valami, ami kívül-belül
megérintette. Valami, amitől elgyengültek a lábai, kiszáradt a szája. A férfi meg akarja érinteni.
Birtokolni akarja. Azt akarja vele tenni, amit egy férj tesz a feleségével. Ma éjjel. Christa biztos
volt benne, gyűlöli a férfit. De hirtelen elképzelte, ahogy a férfi bronzszínű kezei megérintik
csupasz testét. Elképzelte, ahogy a férfi kemény, csupaizom teste az ő testéhez simul. Ahogy azok
az ívelt, érzéki ajkak a nyakához érnek.

Nem kapott levegőt. Szíve fájdalmasan vert, és tűz borította be egész testét. Elkapta a férfi
tekintetét, és ráeszmélt, hogy a férfi is ugyanezt érzi. Ez a gyűlölet, a harag tüze, gondolta.

Mit számít, mi az! De az érzés heves és félelmet kelte

Christa újra megrázta a fejét, és kétségbeesetten ke szavakat.

- Nem! - A dac, a düh kiáltása kellett volna, hogy legyen. De Christának nem volt hozzá ereje.
Csak suttogni tudott, tiltakozni alig.

Azok az ezüstös szemek fogva tartották. A férfi újra megszólalt, lágy, borzongató hangon. -
Hadd figyelmeztesselek. Te akartad. Te könyörögtél, te esedeztél, te vettél rá a házas¬ságra.
Beleegyeztem. Azt mondtad, hajlandó vagy bármilyen árat fizetni. Nos, szerelmem, itt az ideje,
hogy megfizesd az árát. Christa végre visszanyerte az erejét. Meg a bátorságát.

- Te nem vagy észnél! - sziszegte. - Nem fogok lefeküdni egy jenki féreggel!

- Egy olyan féreggel sem, aki megmentette a te drágalátos házadat?

38
 - A háborúnak vége! - mondta kétségbeesetten Christa.

- Nem. - Jeremy megrázta a fejét. Kihívás volt a szemé¬ben. Kényszeredett mosoly húzódott
az ajkaira. - Nem, Chris¬ta. Te ragaszkodtál hozzá, hogy tüzet nyiss. Ez a háború még csak most
kezdődik.

Mielőtt Christa feleszmélt volna, a férfi a karjaiba vette. Felment vele a lépcsőn, és kinyitotta a
ház bejárati ajtaját. Ke¬resztülment a halion, és hamarabb odaért az emeleti hálószo¬bákhoz
vezető főlépcsőhöz, minthogy Christa ráeszmélt volna, hogy a férfi a szobájába akarja felvinni.

- Tegyél le! - Christa levegőért kapkodott, és megpróbált kiszabadulni a férfi karjaiból. - A

pokolba is! Nem tudom, mi a baj veletek, jenkikkel. Hát nem érted, hogy kész, vége?

Kész, vége? Jeremy maga sem tudta pontosan, hogy mit is akar. Talán csak elmenni a lány
hálószobájáig. De Christa elu¬tasítása nyomán az egész nap során felgyülemlett haragja a fel-
színre tört. Abban a pillanatban csak azt tudta, hogy Christa nem fog könnyedén elsétálni
amellett, amit tett, úgy, hogy őt teljesen figyelmen kívül hagyja.

Homályosan felfogta, hogy elhaladtak a lépcső tetején lévő képtár mellett. Cameronok sora
nézett le rájuk a falakról. Ha lett volna kéznél egy takaró, legszívesebben ezekre az arcokra
borította volna, hogy ne bámuljanak így rá.

Nem is kellett gondolkodnia, merre menjen. Most járt itt harmadszor: Jesse és Kiernan szobája
pontosan a lépcsővel szemben van. Dánielé és Callie-é egy kicsit távolabb, jobbra. A gyerekszoba
pedig a folyosó legvégén. Christa ajtaja balra volt.

A lány ujjai belemartak Jeremy karjába, amikor lábával berúgta az ajtót. Olyan vadul küzdött,
hogy a férfi úgy érezte, mintha egy rúgkapáló kismalacot cipelne.

Christa tovább szitkozódott, de minden egyes szava csak olaj volt a tűzre. Parasztnak,
szemétnek nevezte a férfit, és természetesen jenkinek, amit a legsértőbbnek szánt. Ki másban
bízna az ember? Bízzon egy jenkiben!

Nem kellett lámpát gyújtani a szobában. Beszűrődött némi fény a folyosóról, és telihold volt,
amely arany fénnyel világí¬totta meg a szobát. Ez volt az első alkalom, hogy Jeremy a lány
királynői szentélyébe lépett. És ez volt az első alkalom, hogy erre egyáltalán gondolni mert.

Gyönyörű volt a szoba. Az ágy fehér lepellel volt lefüggö¬nyözve. Hatalmas karosszékek
álltak a függönyök előtt, ame¬lyeket meglebegtetett az ablakon beáramló fuvallat. A pompá¬san
kifényesített cseresznyefa íróasztalon megcsillant a hold¬fény.

Jeremy keresztülvitte Christát a szobán, és csak most esz¬mélt rá, hogy a lány egész idő alatt
ütötte s karmolta a testét. Ledobta az ágyra, fölé hajolt, szinte az ágyhoz szögezte.

Christa csillogó kék szemei dühösen a férfi arcába mered¬tek.

Éppen a száját nyitotta, hogy újra valami sértőt mondjon a jenkikről.

- Tessék? - csattant föl a férfi, mielőtt Christa megszólalha¬tott volna. - Azt akarod mondani,
hogy a lázadók nem feksze¬nek le a feleségükkel?

39
 Christa szemei kikerekedtek. Nem szólt egy szót sem, mint¬ha elharapta volna a nyelvét.

De ez csak egy pillanatig tartott.

- Semmivel sem vagy jobb, mint az a szőrös képű, kékhasú gazember, aki délután idejött ...

- Az, akihez feleségül akartál menni? - kérdezte a férfi gyorsan.

Még a holdfényben is észre lehetett venni, hogy Christa el¬vörösödik.

- Ha nem engedsz el ...

- Ó, felkelhetsz - biztosította a férfi. Kezei a lány csuklójá¬ra kulcsolódtak, és Christa máris

talpon volt. Jeremy megfordította, kezeit Christa ruhájának apró kapcsaira tette. - Elad¬tam a
lelkem. Látni akarom, milyen remek és ritka szépséget kaptam a fáradozásaimért.

Nem volt egészen biztos benne, hogy mit akar, hogy meddig akar elmenni. Talán csak
emlékeztetni akarja, hogy mostantól az ő akaratától függ, és ha szerencséje van, akkor nagylelkű
lesz vele. Eddig még sosem volt alkalma, hogy nagylelkű legyen.

Christa vadul kitépte magát a férfi szorításából. És ez lett a veszte. Ruhájának viseltes anyaga
nagyot reccsenve elszakadt, s a ruha Jeremy kezében maradt. Christa egyetlen alsószok¬nyát sem
viselt aznap, sőt fűzőt sem. Az elszakadt ruha lecsú¬szott róla, s csak egy finom, még a régi
időkből való ing ma¬radt rajta. Az anyaga pamut volt, elegáns, tiszta pamut. A vállpántjai
vékonyak voltak és csipkések. Az ing kiadta Chris¬ta melleinek alakját, a lágy, leheletfinom és
érzéki ruhadarab súrolta a derekát, és leért egészen a földig. Alig takarta el pi-rosló mellbimbóit, s
combjai találkozásánál lévő ébenfekete háromszöget még rejtélyesebbé tette. Csak hangsúlyozta
Christa testének karcsú szépségét a holdfényben. Jeremy egy pillanatig megdermedve nézett rá.

Lehetetlen volt nem kívánni. Olyan volt, akár egy istennő, akit arra teremtettek, hogy
vágyakozzanak rá. Jeremy megmoccant és azonnal magához tért az ámulatból, ahogy Christa
tenyere nagyot csattant az arcán. A csattanás egyre csak visszhangzón az éjszakában.

Még Christa is meglepődött. Elhátrált a férfitól, de megbot¬lott a ruhájában, amely az előbb

esett a földre.

- Én... én... - suttogta, aztán felkiáltott. - Te utálatos jen¬ki! Még a házaspárok is használják a
spanyolfalat. A férfiak hátat fordítanak, hogy a feleségük levetkőzhessen. Megtartják az illemet...

- Az illemet! - szakította félbe Jeremy. A fájdalom ellené¬re, amely még mindig égette az arcát,
önkéntelen vidámság vegyült a haragjába. - Te azt hiszed, hogy a bátyád az illendő¬ség
fenntartásával szeretkezik a húgommal? Callie érdekében remélem, hogy nem. - Ezekkel a
szavakkal lépett oda a kétlépésnyire levő Christához. Maga sem tudta, hogy mi a szán¬déka.

Megfogta a lány vállait, és közelebb húzta magához. Fel emelte a kezét, és tenyerébe vette
Christa állat. Ajkai megérintették az ajkait. WA vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt."

A szavak gúnyosan visszhangzónak a fülében, aztán elhal¬kultak. Christa tiltakozott. Elfojtott

hang tört fel a torkából. Küzdött a férfi kőkemény ölelése ellen.

40
 A háború hosszú évei során Jeremy soha nem volt még kö¬nyörtelenebb. Christa a felesége.
Igazán megcsókolhatja! De nem ezért érintette meg a lányt. És nem ezért érinti meg újra és újra.

Christa ajkai teltek és szépek voltak, ízük mézédes. A testét elárasztó szenvedély ott remegett
ajkai között. Lehet, hogy a gyűlölet szenvedélye volt. Nem számít. Lehet, hogy a saját dühének a
szenvedélye, de ez sem számít. Csókolni akarta, érezni ajkainak édességét. Egyáltalán nem
érdekelte, hogy Christa ellenkezik. Ujjai a lány hajába túrtak, és Jeremy ke¬resztülvitte az akaratát.
Nyelve áthatolt Christa összeszorított ajkain, szétfeszítette a fogait, és felfedezte szájának
teljessé¬gét. Édes ízt érzett. Úgy tűnt, Christa ellenkezése alábbhagy.

Lehetséges, hogy nemcsak a lány ajkai ösztönözték Jeremyt. Már az első alkalommal, hogy
meglátta, elbűvölte Christa szépsége, talán még meg is igézte egy kicsit. Csak arra emlé¬kezett,
hogy bámul rá, és még azt is elfelejtette, hol van és miért jött.

Most újra azt érezte, hogy elbűvölték és megigézték.

A vállpántos és csipkés kombiné finom anyaga alatt Jeremy érezte a lány testének érzéki
vonalát és hajlatait. Telt keblek préselődtek a mellkasának. Érezte a lány vad szívverését. Lá¬bai
hosszúak és formásak voltak, szinte egymásba fonódtak az övéivel. Érezte hasának laposságát, és
még nőiességének dom¬borulatát is, annyira szorosan ölelte magához. Az íze, az illa¬ta, testének
érzése teljesen elvakították.

Annyira felébresztették benne a vágyat, hogy már gondol¬kodni sem tudott.

Christa haja selymes volt az érintése alatt. Teste tűzben égett. Elfelejtette a fájdalmat, amikor
megérintette. El tudta felejteni a háborút. A szerelmet, az álmokat, amelyek porrá lettek. Nem
számít, hogy ez a harap szenvedélye volt, de szin¬te felforrt tőle Christa teste. Érintetlen volt és
izgató. Nemcsak a szépsége tette kívánatossá. A belőle és körülötte sistergő elektromosság
elsöprő erejű vágyat ébresztett a férfi¬ban. Egyre csak itta és itta a csókjait, hogy érezze Christa
aj¬kainak édességét. Hogy tovább és tovább kutasson a szájában. Ahogy teltek a másodpercek,
úgy tűnt, Christa ellenkezése lassan megszűnik. Talán a teste engedelmeskedett a férfi testé¬nek.
Ajkai megadták magukat, s maguktól szétnyíltak. Engedd el! - figyelmeztette magát Jeremy.

A varázs megtört. Sosem lett volna szabad ilyen közel men¬nie hozzá, így megcsókolnia, így a
karjaiba vennie. Christa hirtelen kiszabadította magát az öleléséből. Kézfejét duzzadt ajkaira
tapasztotta. Kék szeme csillogott, ahogy a férfira meredt.

- Nincs hozzá jogod - szakadt ki belőle.

Jeremy megrázta a fejét. - Nem, Christa. Neked nem volt hozzá jogod, hogy pofon üss.
Nekem minden jogom megvap, hogy itt legyek. Hozzám jöttél feleségül, nem emlékszel? Te
ragaszkodtál hozzá.

Christa beharapta az alsó ajkát. A kék lángok eltűntek a sze¬méből. Jeremy keresztbe fonta a
karját. Akár mulathatott vol¬na, ha nem érezte volna úgy, hogy a pokol összes kínját állja ki.

- De nem gondolod, hogy ...

41
 - Nem tudom, mit gondolok. Egyszerűen csak látni akarom a takaros déli menyecskék eme
hihetetlen darabját, akífe szert tettem.

- Hogy merészelsz...?

- Vigyázz, Christa! Ismerd meg az ellenséged, akit szerez¬tél magadnak. Miért ne

merészelném? Gyerünk! Vegye le az ingét, Mrs. McCauley!

Ha lett volna Christánál egy puska, biztosan lelőtte volna a férfit.

- Ó, te... Jeremy megrázta a fejét, ajkai száraz mosolyra húzódtak.

- Figyeljen ide, Mrs. McCauley!

- Ugyan miért?

- Ha engedelmes feleségem leszel, talán úgy döntök, hogy elmegyek.

- És ha nem?

- Nos, a ruhád cafatokban van, és az inged is erre a sorsra jut. Christa szemei kikerekedtek.

- Ezt nem teszed meg.

- Ki akarsz próbálni? Végül is jenki vagyok. Ezt sose fe¬lejtsd el! Christa felemelte az állat.

- Most így beszélsz, de ha Jesse vagy Daniel itt lenne...

Semmi mással nem dühíthette volna fel jobban a férfit. Je¬remy keze villámgyorsan
előrelendült, és ujjai Christa csukló¬jára kulcsolódtak. Egy másodperc múlva a lány újra
közvetle¬nül előtte állt.

- Ne fenyegess engem a bátyáiddal, Christa. Soha! Csak akkor, ha még több verőntást akarsz!
Hozzám jöttél feleségül. Figyelmeztettelek, hogy ezzel mindkettőnk lelkét eladod az ör¬dögnek.
Jesse és Daniel a testvéreid. De a te neved most mái McCauley, és én vagyok a férjed. Te akartad,
Christa, ez mindig tartsd észben.

Nem akarta bántani. Nem akart durva lenni vele. Ujja megragadták Christa ingét a mellénél,
Christa rémülten pro bált elszabadulni, de inge szakadni kezdett, így dühösen meg torpant.
Lerántotta magáról a ruhadarabot, és a férfihoz vágta,

- Fattyú! - kiáltotta. - Fogd ezt az átkozott inget! - Jeremy egy pillanatig semmit sem látott a
ruha fehér anyagától.

Aztán vadul lerántotta magáról a ruhadarabot, és nagy léptekkel a lány mellett termett.
Megragadta a könyökét, megfoi dította, és magához rántotta. Aztán a lány meztelen, kihívó és
remegő testét az ágyra döntötte. Mielőtt Christának egyáltalá eszébe jutott volna, hogy talpra
ugorjon, a férfi teljes súlyával ránehezedett.

Csupa ellenkezés volt a szemében, ahogy a férfira meredt. Pír futotta el az arcát, de tekintete
vad, dühös és kihívó maradt.

42
 Csupa ellenkezés - és szépség. Haja úgy omlott el vállán, mint egy sötét felhő. Ajkai még
mindig vörösek, nedvesek voltak a férfi csókjaitól. Arca, csupasz melle és bőre sugárzó¬an szép
volt. A testéből forróság áradt, amely megérintette a férfit. Beáramlott a testébe, megfeszítette
izmait, felgyorsította az érverését. A forróság behatolt a csípőjébe, az ágyékába is. Szinte
megszédült attól, milyen vadul és ellenállhatatlanul kí¬vánja a lányt.

Keményen összekoccintotta a fogát. Itt kellene hagynia, el kellene mennie tőle!

Christa megpróbált küzdeni vele. - Hagyd abba! - figyel¬meztette Jeremy, és visszanyomta az

ágyra. Christa forron¬gott, de megpróbált nyugodtan feküdni. Alsó ajkát beharapta, melle
hullámzott az erőfeszítéstől, szemében tűz lobogott és bosszúvágy. A férfi tekintete végigsiklott a
testén. Szinte fel¬becsülte, amit látott.

- Nos? - kérdezte Christa dühösen. Jeremy hallotta, hogyan koccannak össze fogai a szó
kimondásakor.

Egészen közel hajolt hozzá. - Azt hiszem, Christa, nagyon is tudatában vagy a
tulajdonságaidnak. De megfelelő fizetség vagy-e egy eladott lélekért? - mormolta.

Érezte, hogy a lány teste még hevesebben kezd remegni. El¬lökte magától. Dühös volt rá, de
magára is. Felemelkedett. Látta, hogy Christa szemei a csodálkozástól kikerekednek. Gyorsan
felült és megragadta az ágyon lévő takarót. Jeremy meghajolt.

- Drágám!

- Elmégy? - kérdezte Christa gyorsan.

- Egyelőre.

- De mit...? - Christa elhallgatott és megnedvesítette az aj¬kát. Jeremy látta, hogy a büszkeség

és a teljes megkönnyebbü¬lés csatázik benne most, hogy elengedte.

- Meg fogod tenni, Christa. De a pokolba is, most innom kell valamit. - Megfordult, és az ajtó
felé indult. Meglepetésére a lány egy párnát hajított utána.

- Ó, te fattyú! - kiáltotta Christa, ahogy Jeremy visszafor¬dult. - Az egészet csak azért

csináltad, hogy kínozz és meg-szégyeníts, hogy megfossz az önbecsülésemtől.

Jeremy gyorsan visszament hozzá, és annak ellenére, hogy a lány sikított, magához szorította.

- Christa, nem foszthatlak meg olyasmitől, amivel már nem rendelkezel. Azt mondtad, hogy
hozzámennél akár ahhoz a kékhasúhoz is, aki meg akart erőszakolni. Szóval ne várd tő¬lem,
hogy elhiggyem, hogy olyan nebántsvirág vagy! Lehet, hogy tényleg kínozni akartalak - és
istenemre mondom, maga¬mat is megkínoztam vele, tette hozzá magában -, de itt több¬ről van
szó. Hozzám jöttél feleségül! Nem foglalkoztál azzal, hogy kiderítsd, mit is jelent ez. Nos, ez most
már eldöntött dolog. És rá fogsz jönni, hogy a házasság tényleg jelent vala¬mit. De egyelőre jó
éjszakát!

Elengedte. Christa visszaesett az ágyra. Szemei szikrát szór¬tak.

43
 De amikor a férfi egyedül hagyta, elcsöndesedett. Gyűlölte őt. Még akkor is érezte a tüzet a
szemében, amikor Jeremy ki¬ment a szobából.

Azon gondolkozott, ki győzött le vajon kit ma éjszaka.

Mert meglehet, hogy Christa egész éjjel ébren fog feküdni tele aggodalommal.

De ő is biztosan szenvedni fog ennek az átkozottnak a kín¬zásaitól.

Negyedik fejezet

Jeremy idegesen, hatalmas léptekkel jött le a lépcsőn. Meg¬próbált tudomást sem venni a
Cameronokról, akik mintha néma szemrehányással most is őrá bámultak volna képkereteik közül.
Nem akart látni egyetlen Cameront sem. A meztelen és dühös Christa emlékképe szinte
beleivódott az agyába, és ez az egy Cameron pont elég volt neki ebben a pillanatban. Szin¬te még
most is érezte a lány testének elektromos kisugárzását. Látta Christát teljes szépségében: gyönyörű
fekete haját, ahogy végighullámzik a hátán, tökéletes, fiatal testének min¬den ívét és hajlatát.

Maga előtt látta a szemeit. Azokat a kék színű tűz- és jég¬szemeket. Bosszú? Igen, megérezte
az ízét. És édes volt ez az íz.

Akkor miért ő az, aki tűzben ég, aki fájdalomtól szenved? Hogy lehet ilyen bolond? Hogy a
pokolba lehet ennyire kívánj ni ezt a nőt, amikor nincs más közöttük, csak a gyűlölet? Ezután a
házassági paródia után hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe?

Odaért a dolgozószobához, és dühösen benyitott. Meggyúj¬totta az asztal fölött lévő

gázlámpát, és egy székbe süppedt. Konyakot töltött magának egy kis asztalkán álló üvegből, aztán
kényelmesen hátradőlt. Egy hajtásra kiitta poharát, és összerázkódott a tűztől, amely

44
megperzselte a torkát. Nem merte lehunyni a szemét, de mem merte nyitva tartani sem.
Mindenhogy őt látta.

Christát meztelenül. Lehet, hogy az érzelmek nem jelente¬nek semmit egy ilyen hosszú
háború után. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy jelentettek valamit. Lehet, hogy a puszta
kívá¬nás is elég. Christa tökéletes volt. Magas, karcsú, talán túl so¬vány, de még a háború sem
tudott túl nagy kárt tenni testének természetes hajlataiban és domborulataiban. Gyönyörű
elefánt¬csont bőre, édes illata és varázsos vonzereje teljesen megbabo¬názták. Jeremy nagyot
sóhajtott.

Békén kellett volna hagynia a lányt.

Nem tudta, milyen erő vagy démon vezette ma éjszaka, csak azt tudta, hogy a lány hajszolta el
addig a pontig, hogy azt mondja neki, fizetnie kell. Meg kell fizetnie az árát annak, amit
rákényszerített.

Ha Christa Cameron azt hiszi, hogy úgy ugráltathat bárkit, ahogy neki tetszik, akkor ő nagyon
sajnálja, de a lány kényte¬len lesz belátni, hogy a cselekedeteinek komoly következmé¬nyei
lehetnek.

Házasság. Milyen könnyen jutott az eszébe. Milyen gyorsan jött a nyelvére. Csak egy lei s
kiruccanás a városba, egy délutá¬ni kaland. Egyszerű dolog, könnyen felejthető.

Igazából ő egyáltalán nem érdekelte Christát. Hidegen hagyta a helyzete, csak addig
foglalkozott vele, amíg el nem érte, amit akart: megóvta Cameron Hall szent falait.

Nem mintha ő nem tett volna meg mindent a ház megmen¬téséért. Christának egy dologban
igaza volt. A ház történelem. Szép, kecses épület, egy család több évszázados emlékműve. Egy
olyan családé, amely az Újvilágban talált gyökereket és vált naggyá. Cameron Hall átvészelte a
függetlenségi harco¬kat, a polgárháborút és minden megpróbáltatást ezek között. Megérdemli,
hogy még mindig álljon. Jeremy megértette Christa vágyát, hogy megmentse a házat. Még akkor
is, ha feldühítte az a mód, ahogyan a lány rákényszerítette, hogy se¬gítsen.

Habár végigharcolta a háborút, és sokszor előfordult, hogy látta az embereit meghalni, a

szívében minden, a lázadókkal kapcsolatos dolgot gyűlölt, most viszont elborzasztotta az,
ahogyan itt délen az ügyeket intézik. Nem a megfelelő kezek¬be került a hatalom. Lincoln békét
akart. De Lincoln halott, és a Johnson-kormányzat nem a béke híve, hanem a megtorlásé.
Választási csalások törtéötpk, így azoknak a felét, akik a hábo¬rú előtt politikával foglalkoztak -
és még mindig életben van¬nak - eltávolították a hivatalukból, csak azért, mert a Konfö¬derációt
szolgálták. Daniel Cameron még nem részesült am¬nesztiában az Egyesült Államok kormánya
részéről, mivel a déli hadsereg magas beosztású tisztje volt. És ahogy most áll¬nak a dolgok,
sokan kíváncsiak rá, vajon Jeff Davis is hóhér¬kézre kerül-e. De a hatalom zajos túlkapásain kívül
kisebb piszkos ügyek is történtek. Egyes hivatalnokok - sokan közü¬lük olyan megalkuvók, akik
úgy lepték el a Délt, mint a sás¬kák - mindenféle megvesztegetést elfogadtak, s annak a javára
döntöttek, aki többet ígért. Ez volt a helyzet Cameron Hallal is.

Jeremy kedvelte a sógorát, Daniel Cameront. Daniel Virgi¬niában született, itt nőtt fel, így
nem is lehetem csodálkozni azon, hogy a lázadókhoz állt. Csak a lelkiismeretét követte. A háború

45
nem sok lehetőséget adott kettőjüknek, hogy elmélyít¬sék az ismeretségüket, de abból, amit
egymásról megtudtak, kiderült, hogy hasonló módon ítélik meg a világot, a felelősség kérdését és
magát az életet. És Jeremy húga, Callie, sze¬rette Danielt. Ez nagyon is a férfi mellett szólt.

Jeremy örült, hogy olyat tehetett, amivel Daniel segítségére lehet.

Fölemelte a konyakos poharát.

- Egészségedre, Daniel. - Az első alkalommal, amikor Callie-t keresve itt járt, végül ebben a
szobában kötött ki, és Dáaniel Cameronnal konyakot ittak. Különös nap volt. Azért jött, hogy
megküzdjön a húgáért. Ellenségként jött, de barátként tá¬vozott, pedig egyikük sem állt át a
másik oldalra.

Aztán ott van Jesse Cameron. Volt rá néhányszor alkalma, hogy megismerje Jesse-t, hiszen
ugyanazon az oldalon harcoltak. Jesse volt a legnagyszerűbb orvos és sebész, akivel valaha is
talákozott. A háború nagyon nagy terhet rótt rá, hiszen ba¬rátokat, régi jó ismerősöket kellett
„összefoltoznia" a csatame¬ző mindkét oldalán. Jeremy elég gyakran ellovagolt a lovassági
kórházsátrak előtt, látta sógorát a sebesültek között, akinek az arcáról tisztán le tudta olvasni a
gyötrődést. Jesse Cameron mindig attól félt, hogy valaki egyszer a testvérét hozza elé.

De a háború véget ért. Jesse-nek és Danielnek is sikerült életben maradnia.

Jeremy mindkettőjüket kedvelte. Nem számít, hogy mélyikf oldalon harcoltak, jól kijött a
Cameronokkal. Csak a húgukat szerette volna megfojtani. Christa!

A pokolba vele! A férfiak tudják, hogyan kell harcolni, de azt is tudják, hogyan kell megadni
magukat. Christa számára a háború soha nem fog véget érni.

Azt sem fogja soha megérteni, gondolta Jeremy higgadtan, hogy nem ő az egyetlen, aki
elveszítette a szerelmét, elveszí¬tett mindent a vérontásban. Egy pillanatra visszatért a fájda¬lom,
bár azt hitte, sikerült reges rég elfojtania magában. Még¬is visszatért, élesen, kegyetlenül,
szívszaggatón.

Az egy dolog volt, hogy katonákat látott meghalni. Eléggé gyötrelmes dolog. De néha a
puskagolyó célt téveszt, néha az ágyúgolyók nemcsak falakat, ágyúkat és katonákat találnak el...

Néha a puskagolyó ártatlanokat öl meg.

Öregeket, gyerekeket.

Asszonyokat, akik a kicsiket próbálják oltalmazni.

Jeremy összeszorította a fogát. Jennifer Morgan a Mississip¬pi állambeli Vicksburg hosszú és

kegyetlen ágyúzása során halt meg. Ennek több mint két éve már. De még mindig em¬lékszik rá,
hogyan találta meg, amikor a rongyos, csontig lesoványodott kis csavargó elvezette őt hozzá,
miután a város jenki kézre került. Jenny a hegyek alatt lévő barlangok egyiké¬ben volt. Keresztbe
rakták a karját a mellkasán. Olyan volt, mintha csak aludt volna, ha nem lett volna a fején az a
vércso¬mó, amit akkor vett észre, amikor megpróbálta megfordítani.

46
 Jenny. Még egy éve sem volt, hogy ismerte. Akkor találko¬zott vele először, amikor a csapatai
az ő földjén táboroztak le, és ő elment, hogy megbeszélje vele, milyen jóvátételt nyújthat azért a
kárért, amit az emberei okoztak a sátrakkal, a lovaik¬kal. Egy szikár parasztasszonyra számított,
de mint kiderült, tévedett. Jenny szép volt. Szőke, zöld szemű, finom és ked¬ves. Nagyon
büszke, de olyan édes, és halk szavú. Három ap¬róság csimpaszkodott a szoknyájába.
Mindhárman kopottak és soványak voltak.

Jeremy nemcsak a termésben okozott kárért fizetett neki. Tekintélyes összegért megvette egyik
melltűjét is. Hazafelé tartott, és szeretett volna valamilyen ajándékot vinni a húgá¬nak, Callie-nek.

Csak örülni fog az ajándéknak. És Mrs. Jenny Morgan -akinek a férjét Siloh-nál ölték meg -
legalább élelmet és ruhát vehetett növekvő gyerekeinek a jenki dollárokon.

Jött a karácsony, aztán az is elmúlt.

Jeremy visszatért Mississippibe. Addig maradtak Jenny bir¬tokán, amíg Grant el nem
határozta, hogy be kell ásni magu¬kat Vicksburgnél, és el kell foglalniuk a várost, akármibe
ke¬rül. Grant egyike volt az Unió legügyesebb tábornokainak. Nem vonult mindannyiszor vissza,
amikor a déli erők a köze¬lébe jöttek. Tudta, hogy egy nagyon fontos dologból több van neki,
mint bármelyik déli tábornoknak: katonából. A déliek nem engedhették meg maguknak, hogy
sokan meghaljanak kö¬zülük. Az Unió viszont pótolni tudta az elesetteket.

De a háború közte és Jenny közt sosem számított igazán. Sosem csatáztak egymással.

Nem tudta, mikor szeretett bele. Talán az egyik éjszaka tör¬tént, amikor olyan sokáig bámulta
Jenny házának ablakait, hogy már nem bírta tovább. Nyeregbe szállt, a házhoz lova¬golt, és
rájött, hogy Jenny Morgan éjszakákon át várt rá. A sötétség órái varázslatosak voltak.

Jennyt nem érdekelte a politika. De Mississippiben szüle¬tett, és fontos volt számára, hogy mi
történik az emberekkel körülötte. Jeremy nem is sejtette, hogy az a szándéka, hogy az ő
figyelmeztető szavai ellenére Vicksburgbe menjen a gyere¬kekkel a város ostroma alatt, hátha
segíteni tud a katonáknak a kórházban.

Jeremy elmagyarázta, milyen értelmetlen a szándéka, és Jenny hallgatott rá. Míg a háború
tombolt körülöttük, ők egy kis családot alkottak. A gyerekek szerették Jeremyt, mindig kikutatták
a zsebeit, amikor megjött. Ő és Jenny különböző ol¬dalon álltak ebben a felfordulásban, de az
asszony - bár nem mondta ki nyíltan - nem hitt benne, hogy a Konföderáció megnyeri a háborút.

Aztán Jeremy azt a parancsot kapta, hogy végezzen felderí¬tést a csapatával Vicksburg
környékén. Az akció több napig tartott. Amikor visszatért, Jennyt már nem találta otthon. Az
asszony azt az üzenetet hagyta neki, hogy szereti és feleségül megy hozzá, amint véget ér
Vicksburg ostroma. Őszre várta a gyermeküket.

Jeremy csak akkor ébredt rá, mennyire szereti, amikor Jenny elment. Megpróbált üzenni a
városba, hogy megtudja, minden rendben van-e. Az Unió kémein keresztül nem is volt nehéz
értesülni az asszony hollétéről. A város polgáraival együtt Jenny is a hegyek alatt lévő
barlangokban lakott, mivel a házak többségét elpusztította az ágyútűz. A barlang volt az egyetlen
hely, ahol meg lehetett húzódni a tűz elől.

47
 Szörnyű megpróbáltatás volt ez a vicksburgieknek. A visszatérő kémek csak a fejüket csóválták
fáradtan a kérdései¬re. Nem maradt semmi élelem a városban. Akik életben ma¬radtak, azok a
szemét között futkározó patkányok húsát ették.

Jeremynek sajgott a szíve, és hosszú levelet írt Jennynek, amiben arra kérte, hogy térjen vissza.
Szerette őt. Szükség volt rá. Akarta a gyereküket, és apja akart lenni a többi gy reknek is. Azt
akarta, hogy az asszony fogja a gyerekeket, jc jön hozzá feleségül, hogy azután biztonságos helyen
éljen együtt. Ott, ahol semmiféle hadsereg nem fenyegeti őket.

Múltak a napok. Aztán az egyik kém levelet hozott Jennytől. Jeremy nagyon hálás volt érte.
Tudta, hogy a férfi az életét kockáztatta. A levél tele volt az asszony lelkes szavaiv együttérzésével
az emberek iránt, mindazokkal a csodála dolgokkal, amikért Jeremy annyira szerette. Különleges
volt ez az asszony. Jeremy nem volt még idős - a huszonnég töltötte be a háború kezdetekor -, de
mintha éveket öregedett volna a háborús évek alatt. Dolgos farmercsaládból származott. Nem
voltak gazdagok, de apja jó néhány barátra és nagy tiszteletre tett szert a munkája során, és
gondoskodott róla, hogy a fiai mind West Pointba mehessenek.

Miután befejezte tanulmányait, Jeremy egy ideig nyugaton szolgált, és a Sante Fé-i útvonalon
lovagolt sokat. Részt harcokban is, éppen elégszer ahhoz, hogy próbára tegye a bátorságát. Az
indiánokkal is vívott csatákat, és rengeteget megtudott a különböző törzsekről: a civilizáltakról és
meglepően műveltekről, a vadakról és a harciasakról is.

Nyugaton szerzett tapasztalatokat a nőkről is, akiknek sikerült a hadsereggel tartaniuk.

Komolyan kezdett érdeklődni az egyik őrnagy lánya iránt, de valahogy mégsem volt az igazi, így
visszakozott.

Ráeszmélt, mennyire fontos neki Jenny. Rájött, hogy mi hiányzott eddig neki. A szerelem. És
Jenny igazán különleges volt. Édes és méltóságteljes. És erős is. Látszólag mindenben hallgatott
rá, de aztán a maga útját járta.

Nem akart eljönni Vicksburgből. Megtanulta, hogyan találkozzon azokkal, akik átjártak az
ostromzáron, mert eltökélt szándéka volt, hogy a városlakók segítségére lesz. Élelmet és
gyógyszert hozott a gyerekeknek. Már régóta halott.

Jeremy épp aznap ért Vicksburgbe, amikor a város elesett.

Látta a síró asszonyokat az utcákon, amikor a kék egyenruhás csapatok bevonultak. Érezte a
déliek gyűlöletét. De nem vett róla tudomást, a barlangokhoz akart jutni.

Megtalálta az asszonyt. A város feladása előtt két nappal egy eltévedt golyó találta el.

Jenny huszonnégy órán belül meghalt.

Senki sem szólt egy szót sem Jeremy kék egyenruhája lát¬tán. Talán azért, mert a fájdalom
északinak és délinek is egy¬forma. Jenny gyönyörű szőke gyerekei nagyobb vigaszt nyúj¬tottak
neki, mint ő nekik. Karjába vette az asszonyt, magához ölelte élettelen testét. Tenyerét Jenny
hasára tapasztotta, ahol kettejük közös gyermeke elpusztult. Nem akart lemondani az asszonyról.
Egy nő állt a barlang bejáratánál, aki nagyon ha¬sonlított Jennyre. Jeremy felpillantott. Szemében

48
fájdalom csillogott. - Magamhoz veszem a gyerekeket. Örökbe foga¬dom őket, aztán találok egy
helyet...

- Uram, Vicksburg most már elég biztonságos - mondta a nő. - Megadtuk magunkat. A
gyerekek jó helyen lesznek ná¬lam. Jenny nővére vagyok. Elvesztettem a férjemet és az egyetlen
fiamat.

Jeremy bólintott. Botladozva lábra állt, de Jenny testét még mindig magához szorította.

- Szerette magát - mondta az asszony. - És tudta, hogy maga is szereti őt. Örült a születendő
gyereknek, és egyáltalán nem érdekelte, hogy egy jenkitől van a gyereke, olyan nagyon szerette
magát. Most már engedje el. El kell temetnünk.

Jennyt eltemették, Vicksburg pedig biztonságban volt.

Jeremyt keletre irányították, akár akart harcolni, akár nem. Grant eltökélt szándéka volt, hogy
csapdába csalja a ravasz Lee-t, bármibe kerüljön is. Néhány csatát és jó néhány embe¬rét elveszíti
majd, de újra kezdi a harcot, és még több katonát állít csatasorba. Egyetlen előnye volt annak,
hogy Jeremyt visszarendelték keletre: így legalább meglátogathatta Callie-t. Szörnyű haragra
gerjedt, amikor megtudta, hogy Callie egy lázadó gyermekét hordja, és még meg sincsenek
esküdve. De ő maga is nemzett egy déli gyermeket, s így meg tudta érteni húga helyzetét. Nagyon
szeretett volna már talákozni vele. Megtudta, hogy a lázadó magával vitte Callie-t délre, s így

Cameron Hallba kellett mennie. Megismerte Danielt és Christát. Ezt a gyönyörű, kékszemű
boszorkányt fönn az emeleten aki feleségül jött hozzá, de gyűlöli és megveti őt.

- Egészségedre, Christa - mormolta, és nagyot húzott a kő nyákjából. Biztos volt benne, hogy
Christa is épp elégszer üldögélt itt konyakot kortyolgatva vagy éppen vedelve. Nagyoi szép, régi
dolgozószobában ült, egy nagy íróasztalnál, körös körül könyvekkel. Az ültetvény főkönyveit és
az összes könyvet itt tartották. Jeremy meg volt róla győződve, hogy a férfiak a partik alatt
bejöttek ide egy konyakra vagy egy whiskyre hogy elszívjanak egy szivart és beszélgessenek.
Politikáról, állattenyésztésről. Olyan dolgokról, amelyek az asszonyokat úgysem érdekelnék.

Aztán a háború elszólította a férfiakat, és itt maradtak a nők.

Egy pillanatra szánalom suhant át a szívén. Christa egész jó boldogult. Érthető, miért szereti
ennyire ezt a házat. Úgy dolgozott, mint egy igazi mezei munkás, és sikerült épségbei megőriznie
az otthonát. Harcolt érte. Amikor Eric Dabney jenki lovasai jöttek és körbevették a házat, hogy
Danielt élve vagy holtan magukkal vigyék, Christa puskát fogott, készen arra, hogy
szembeszálljon velük. Meg is lőtt egy embert, hogy megvédje magát, Kiernant és Callie-t. Nem
ölte meg a férfit de nem habozott meghúzni a ravaszt, amikor a helyzet úgy ki vánta. Igazi küzdő
alkat. Szánta Christát, mert el fogja veszíteni a házat. Cameroi Hall Jesse tulajdona.

Jeremy hirtelen elmosolyodott. Meg kell győznie Christát hogy nyugatra jöjjön vele. Küzdő
alkat, csodálatos a bátorsága.

Ugyanakkor gyönyörű és kívánatos. Jeremy kijózanodv tette le a poharát. A nyugati pusztaság

nem igazán nőnek való Néhány katona magával viszi a feleségét, de azok az asszo nyok szeretik a
férjüket.

49
 A nyugat vad, ősi, veszélyes és civilizálatlan. Végül is Christa is ilyen, úgyhogy Isten
irgalmazzon azoknak az indiánoknak, akik a keze közé kerülnének.

Valahol a házban megkondult egy óra. Jeremy megszámolta az ütéseket. Éjfél volt. Ez a
nászéjszakája. Olyan másnak kép¬zelte. Vidámnak, szerelemmel telinek. Elképzelte, hogyan
szeretkeznek majd az éjszaka mélyén. Elképzelte, hogy arany¬színű hajfürtök csavarodnak
csupasz testére. Elképzelte Jenny mosolyát, ahogy megérinti gömbölyödő hasát, hogy érezze a
gyermeküket. Mindent elképzelt, csak azt nem, hogy itt ül majd a Cameron Hall-i
dolgozószobában és konyakot kortyol¬gat.

Emlékeztette magát, hogy valószínűleg Christa sem ilyen nászéjszakáról álmodott. Talán neki
még rosszabb, hiszen egy¬szer már menyasszony volt, és arra várt, hogy férjhez mehes¬sen.

Callie megírta Jeremynek, amikor értesültek róla, hogy Liam McCloskey halott. Elmondta neki,
hogy minden, az es¬küvőre készült ruhát átfestettek feketére. Christa ma egyetlen¬egyszer sem
említette vőlegényének nevét.

Hát Christa nem fog egyedül aludni ma éjszaka! Az ember nem azért vesz feleségül egy
ébenfekete hajú, igézően szép nőt, hogy azután a vendégszobában töltse az éjszakát. Még ak¬kor
sem, ha a menyasszony egy hárpia.

Jeremy húzott egyet a konyakból, hangosan felsóhajtott, és újra fölemelte a poharat. - Miránk,
szegény ördögökre! -mondta. A poharat a kandallóhoz vágta, aztán kiment a szobá¬ból, és
elindult fölfelé a lépcsőn.

Azok az átkozott Cameronok bámultak rá a falakról, ahogy fölfelé tartott. Jeremy megállt és
rájuk nézett.

- Egy szót se halljak! Christa a feleségem.

Átkozottul furcsán hatott ez a szó Christával kapcsolatban.

Jeremy határozott léptekkel elment a képek mellett, egyene¬sen Christa szobájáig. Az ajtó be
volt csukva. Kinyitotta és belépett a szobába.

A holdfény a mennyezetes ágyra vetődött. Jeremy odament és a lányra nézett.

Christa aludt. Más nő valószínűleg álomba sírta volna ma¬gát, de Jeremy kételkedett benne,
hogy Christával is ez tör¬tént. A lány hason feküdt, a takaró csak a derekáig ért. Testé¬nek szép
íve látható volt a holdfényben. Fekete haja elomlott a feje körül, ujjai közvetlenül álla alatt
pihentek. Jeremy kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány arcát. Kíváncsi volt, vajon érez-e rajta
nedvességet - a könnyek legcsekélyebb nyomát.

- De hát ezt akartad! - mondta neki lágyan a holdfényben.

Leült az ágy végére, és lehúzta a csizmáját. Christa bizo nyara nagyon kimerült lehetett, mert:
meg sem moccant. Jé remy egyre csak az arcát nézte, miközben levetette az egyen ruháját.
Gondosan összehajtogatott minden egyes darabot, azután az egészet az öltözőasztalra tette.
Lefeküdt Christa mellé de nem éjt hozzá. A plafont bámulta, és csöndesen káromkodott.

50
 Jól tudta, sosem tenne olyat, hogy a lányt álmában megerőszakolja. Akkor meg mi a fenét
gondolt, mit fog itt csináln? Tetőtől talpig elöntötte a vágy. Megpróbálta magára húzni takarót, de
az az átkozott lepel fölemelkedett, mintha egy szellem járna az ágy közepén. Lehetetlen volt úgy
ott feküdni mellette, hogy ne kívánja a lányt.

Jusson eszedbe Jenny, mondta magának. Emlékezz rá, milyen lehetett volna vele. Emlékezz
Christa szavaira. Arra, ahogy a „jenki" szót kiejtette, mintha ez lenne a legmocskosabb szó az
angol nyelvben.

Ez sem használt. Férfiassága olyan kemény lett, mint a kő, és a felemelkedő takaró miatt
Jeremy zászlórúdnak érezte magát.

Nem, mégsem fog fölkelni. Ha összeházasodtak - függetlenül attól, hogy volt-e köztük valami
sem -, ma éjjel úgy fognak aludni, mint egy házaspár.

Christa az ellensége, úgy, mint még senki más.

De ugyanakkor puha és hajlékony. Bőre olyan, mint a selyem. Jeremy szinte érezte a lány
leheletét a testén. Óvatosan megfordult. Christa rózsaillatú, bársonyos tapintású haja orrát
csiklandozta.

Hátat fordított neki. Ügyelt rá, hogy testük ne érjen össze. Öklével a párnába csapott.

Számolni kezdett magában, hogy hamar elaludjon.

De hála a konyaknak, a hosszú, vég nélküli napoknál teljes kimerültségének, hajnal felé végre
sikerült elaludnia.

***

Jeremy általában a legkisebb zajra is azonnal fölriadt. Mivel hosszú évekig szabad ég alatt,
sátorban, a legkisebb veszély esetén is ugrásra készen aludt, elszokott attól, hogy mély álomba
merüljön. De ezen az éjszakán úgy aludt, mint akit agyonvertek.

És furcsa módon szépeket álmodott. Egy réten állt, talán Marylandben. Mindig szerette az
otthonát, ahol a mezők mél¬tóságteljesen terpeszkedtek körülötte, kék és zöld hegyek
emelkedtek a távolban. A gazdagon termő, szép fák lugast al¬kotva hajoltak össze az utak fölött.
Hazafelé tartott. Futásnak eredt, mert meglátta Jennyt. A finom, nőies alakú asszony haja úgy
ragyogott, mint a napsütés. Kitárt karokkal szaladt felé az úton. Ö is futni kezdett felé. Érezte a
szívdobogását, érezte, ahogy az izmok megfeszülnek a lábában. Vége volt a háborúnak, ideje volt
hazamenni. Jenny kinyújtotta a kezét, hogy megérintse.

Aztán a látomás halványulni kezdett. Jeremy még álmában is tudta, hogy az asszony meghalt.

Bizonytalanul, mély álomból ébredezve valami zajt hallott. Rájött, hogy ez a zaj a valós
külvilágból jön.

- Christa! - szólt egy lágy női hang. Aztán kopogtak az aj¬tón. -Christa...?

51
 Jeremy kinyitotta a szemét, és az álom utolsó maradványai¬tól is elszakadva, felült az ágyban.
Oldalra pillantott. Christa éppen ébredezett. Maga is meglepődött, milyen gyorsan magá¬hoz
térítette a lány látványa. A takaró lecsúszott róla, szaba¬don hagyva gyönyörű, sima hátát. A haja
a hófehér lepedőn olyan színű volt, mint az ébenfa feketéje, és hullámokban om¬lott el a hátán.
Jeremy akaratlanul is összehasonlította Christát Jennyvel. Jenny olyan finom volt, olyan légies,
szőke, sápadt és törékeny. Christa is épp olyan karcsú volt, mint ő, ha nem karcsúbb. De
egyáltalán nem volt légies, hanem inkább szen¬vedélyes, tüzes és érzéki. Kívánta a lányt.

- Christa...?

Valaki ott állt az ajtó előtt. Jeremy kaján örömet érzett, amikor látta, hogy Christa mennyire
megrémül arra a lehetőségre, hogy együtt találják vele az ágyban. Rémület volt gyö¬nyörű kék
szemében, ahogy Jeremy re pillantott.

- Az ég szerelmére, mit keresel te itt? - sziszegte. - Föl kell kelned, és ki kell menned innen.

Jeremy nekitámaszkodott az ágy támlájának, Christára né¬zett, és lassan megrázta a fejét.

Karját konok pillantással ke¬resztbe fonta a mellkasán.

- Nem hinném, Christa.

- Ez Kiernan! Jesse és ő visszajöttek. Ha a bátyám itt talál, megöl.

- De Christa, házasok vagyunk. Nem emlékszel? Milyen kár! Jesse visszajött? Gondolkodj már
egy csöppet! Alig hu¬szonnégy órája belerángattál egy házasságba. Christa lesújtó pillantást vettet
rá.

- Szörnyű alak vagy, Jeremy McCauley. Pont olyan, mint amit várni lehet egy....

- ...jenkitől. Tudom.

Christa megvetően nézett rá. Fel akart kelni, hogy valami ruhát vegyen magára.

Jeremy kinyújtotta a kezét, átkarolta, és visszahúzta maga mellé.

- Jeremy, engedj el...

- Takarózz be, szerelmem, valaki éppen most akar bejönni az ajtón.

És igaza lett. Alig húzta magukra a lepedőt, amikor az ajtó kinyílt.

Döbbent kiáltás hallatszott. Kiernan állt az ajtóban, és Jesse is vele volt.

De nem voltak egyedül. Daniel és Callie is ott állt mellettük.

Mind a négyen tátott szájjal bámultak rájuk.

- Édes Istenem! - dadogta Kiernan.

52
 Ötödik fejezet

Kétségtelenül nem mindennapi közönségük volt. Jesse, mivel még mindig a hadseregnél
szolgált, kék egyenruháját és tollas kalapját viselte. Mellette állt Kiernan egy elegáns mustársárga
ruhában, amely hangsúlyozta szőke szépségét. Daniel már le¬vetette diószürke egyenruháját, s
most őzbarna nadrágot, feke¬te kabátot, fehér inget és piros nyakkendőt viselt, felesége pe¬dig
divatos kék ruhát. Callie szürke szeme a meglepetéstől tágra nyílt, s Jeremy bizonyára
elmosolyodott volna az arcki¬fejezése láttán, ha nem lett volna a szobában szinte robbanásig
feszült a hangulat.

Christa felsóhajtott. Jeremy átölelte a vállát, s azon csodál¬kozott, hogy a kínos helyzet
ellenére hogy tudja ennyire érezni a lány testét. A haját, ahogy vállára és mellkasára borul,
csu¬pasz testének bársonyosságát ujjai alatt. A lány remegett.

Jeremy biztos volt benne, hogy a jelenlévő Cameronok kö¬zül egyik sem akart ilyen
udvariatlan lenni, hogy bejönnek a hálószobába, és tátott szájjal bámulnak rájuk.

- Istenem, hogy lehet, hogy ti már itt vagytok? - kérdezte Christa döbbenten. - Én... - kezdte
újra, de félbeszakították.

- Te jó ég, ez McCauley! - kiáltotta Daniel, leplezetlen ha¬raggal a hangjában. Nos, ez várható

volt, gondolta Jeremy. Daniel forrófejűbb, mint Jesse, és mindig is különösen oltal¬mazta a
húgát.

Mit gondolsz, mit éreztem én a húgommal kapcsolatban? -mondta Jeremy magában.

Mindannyian hosszan hallgattak.

Aztán újra Daniel szólalt meg.

- McCauley, ha tettél valamit a húgommal...

Callie Jeremy védelmére kelt. - Daniel! Hiszen a bátyám!

- Christa pedig a húgom - csapott le Daniel.

- Nyugalom, nyugalom! - szólt közbe Jesse felemelve a ke¬zét.

- Próbáljuk meg tisztázni a helyzetet...

53
 - A pokolba is! - Daniel lerázta magáról Callie csitító kar¬jait. - A te húgod is, Jess!

- Igen, és biztos vagyok benne, hogy nem érzi magát vala¬mi fényesen, hogy mindannyian itt
állunk és így bámulunk rá. Jeremy, nyilvánvalóan meg tudod magyarázni a dolgot?

Christa szólni akart, de Jeremy még szorosabban ölelte át a vállát.

- Tudod, Daniel - mondta gyorsan -, csodálom, hogy még neked van képed engem felelősségre
vonni, amikor én voltam az, aki a háború közepén hazamentem, s ott találtam a húgo¬mat
terhesen. A következő alkalommal pedig egyszerűen el¬tűnt, mert valami lázadó elrabolta, és
délre vitte magával.

- Én feleségül vettem a húgodat - kezdte Daniel gyűlölköd¬ve.

- Elég legyen! - figyelmeztette őket Jesse, és közéjük állt. Nemcsak hogy közönségünk van, de
egyre közelebb jönnek, gondolta Jeremy.

- Daniel, Jeremy, tudtommal Callie ügyében már régen megbékéltetek egymással. És ne felejtsd
el, Daniel, hogy Je¬remy velünk együtt küzdött, hogy megmentsük a házunkat. Legyünk hát
észnél! - Jesse egy pillanatra elhallgatott, aztán keményen Jeremy re nézett. - Nos, McCauley, mi
az ördögöt keresel te a húgom ágyában? Remélem, hogy elfogadható ma¬gyarázatod van rá!

- Átkozott jó magyarázatom van - mondta Jeremy könnye¬dén, de szemét összehúzva

Dánielre pillantott. - Christa a fel¬eségem.

- A feleséged? - kérdezte Kiernan levegő után kapkodva.

- Ez igaz, Christa? - szegezte húgának a kérdést Daniel.

- Igen, én...

- Hozzámentél feleségül? - hitetlenkedett Daniel.

Callre megköszörülte a torkát. - Nincs abban semmi megle¬pő, ha valaki feleségül megy a
bátyámhoz. - Haragosan hang¬súlyozta az utolsó szót, aztán Jeremyre nézett, - Elvetted Christát?

- Callie! - csattant fel Daniel.

Jesse újra közbelépett. - Ne sértegessük egymást, nincs semmi értelme - mondta tompán. - Ha
meg vagyunk lepve, Callie, az azért van, mert sosem gondoltuk, hogy Christa és Jeremy szót
értenek egymással, és azt még kevésbé, hogy össze is házasodnak. De ez történt, igaz?

- Igen - mondta Jeremy -, és nagyon szívesen megmagya¬rázunk mindent, ha lesztek olyan

jók, hogy legalább addig egyedül hagytok bennünket, amíg felöltözünk.

- Ó, természetesen - mondta Kiernan, és az ajtó felé indult. De senki más nem mozdult.
Kiernan megköszörülte a torkát. -Itt vannak csupaszon az ágyban, mi pedig bámuljuk őket -
mondta elkeseredetten. - Jesse, gyere már! Daniel, Callie?

- Ó! - mondta Jesse gyorsan. Callie lehajtotta a fejét, és ki¬felé indult. Daniel maradt utoljára.

54
 -Találkozunk a dolgozószobában... - kezdte, de Jesse megfogta a karját.

- Gyere, Daniel! Mindjárt jönnek ők is. Végül Daniel is elhagyta a szobát.

- Édes istenem! - sóhajtotta Christa. Előredőlt, arcát tenye¬rébe temette. - Hogy a pokolba
értek haza ilyen gyorsan? Olyan nehéz lesz ebből kikeveredni. - Talpra ugrott, s
zavaro¬dottságában először észre sem vette, hogy teljesen meztelenül járkál a szobában, a ruháit
keresve. Hajának zuhataga vad volt és érzéki. A bőre fehérsége és hajának feketesége közötti
kont¬raszt különlegesen csábító volt. Jeremy észrevette, hogy két pici gödröcske van gerincének
tövében, fenekének mindkét ol¬dalán egy-egy. Christa kirántotta az egyik fiókot.

- Meg kell próbálnunk elmagyarázni nekik - mormolta anélkül, hogy a férfira pillantott volna.
Megtalálta a női alsó¬nadrágot, amit keresett.

- Tudom, hogy ki fogunk találni valamit.

Jeremy megragadta a vállát, és a szemébe nézett. - Szó sincs róla.

Christa a fejét rázta. - Mi az, hogy „szó sincs róla"? Én erőltettelek bele ebbe, nem emlékszel?

- Te erőltetted, én pedig megtettem. Nos, ez már így van, nem változtathatunk rajta.

Christa lélegzése felgyorsult. Jeremy a tekintetét kereste, de azt is észrevette, hogyan emelkedik
és süllyed Christa csupasz keble. Jézus! Testének egy bizonyos része máris emelkedni kezdett a
látványra.

Christa tekintete lesiklott róla. Ziháló hang szakadt föl belő¬le, és megpróbált elszabadulni a
férfi szorításából. Álla fel¬emelkedett, szeme résnyire szűkült.

- Itthon vannak a fivéreim. Ha csak hozzám érsz, sikítok. Szavai annyira feldühítették a férfit,
hogy hangosan megcsikordult a foga. Vadul magához rántotta a lányt.

- Ez nem délutáni mulatság, Christa! Nem tudod felfogni, milyen súlyos dolgot tettél? Hogy
sikoltani fogsz? - sziszegte - Akkor csak rajta, mert ezután akkor és úgy érintelek meg, ahogy
nekem tetszik. Ők a fivéreid, én a férjed vagyok! És ha¬csak nem akarsz vérontást, jobb lesz, ha
ezt eszedben tartod. Biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem bánnád, ha hirte¬len
megözvegyülnél, és a testemet kiterítve látnád. A fivéreid igazán jó katonák, de ne becsüld le az én
képességeimet sem. Nekem is sikerült négy év háborúzás során életben maradnom. Szóval, ha
valaha is olyan ostoba dolog jutna eszedbe, ami még több nézeteltérést okozna közöttünk, akkor
mindig emlé¬kezz arra, amit most mondtam.

Christa elsápadt. Már nem tiltakozott a férfi ölelése ellen Lesütötte hosszú szempilláit.

- Lennél szíves elengedni? Tényleg meg kell magyaráznunl nekik, mi történt.

Jeremy azonnal elengedte. Christa hátat fordított neki, é felvette az alsóját. Jeremy
keresztülment a szobán, és fölvett a saját, szépen összehajtogatott ruháit. Ahogy fölcsatolta
kardját, hallotta a mosdótálba csörgő víz csobogását. Háti fordítva várt Christára.

55
 - Nélkülem is lemehetsz - mondta a lány. A pokolba i: minden vágya, hogy már az ajtón kívül
tudjon, gondolta Jeremy. Még több időt akar nyerni, hogy valami elfogadható történettel álljon
elő? De minek kell ide a mese, amikor az igazság mindent megmagyaráz!?

- Le akarsz küldeni, hogy egyedül nézzek szembe az őrös lánokkal? - mondta vontatottan, s
visszafordult. Christa épppen a ruháját vette föl. Rengeteg ruhája volt. Most éppen egy kék és
szürke kockás, csipkés ruhát viselt. Nagyon elegáns, de szolid ruha volt.

Christa minden alkalomra nagyon gondosan öltözött fel.

Jeremyre meredt, és megpróbált begombolkozni. Jeremy a háta mögé lépett, és türelmetlenül

megragadta a derekánál. Átölelte, még mielőtt Christa kitérhetett volna a mozdulata elől.

- A fivéreim nem oroszlánok - mondta a lány -, és külön¬ben is, úgy tudom, hogy fütyülsz
rájuk.

- Nem félek tőlük - mondta Jeremy -, de azt sosem mond¬tam, hogy fütyülök rájuk. Nagy
különbség! - Végigsimított az arcán. Ráfért már a borotválkozás. De ez várhat, gondolta. A
Cameronok, beleértve Callie-t is, igazán megérdemelnek vala¬mi magyarázatot.

Engedni fogja, hogy Christa mondja el, mi történt.

- Mehetünk, Mrs. McCauley? - kérdezte,-s a karját nyúj¬totta. De Christa nem vett róla
tudomást, hanem megfordult, és az ajtó felé indult. Jeremy követte.

Christa végigment a folyosón, és elkeseredett attól, hogy a férfi szorosan a nyomában van.
Olyan egyszerű lenne minden, ha Jeremy úriemberként viselkedne, és távolságot tartana.

Hirtelen vér szökött az arcába. Eszébe jutott, milyen érzés volt a férfi mellett ébredni. Olyan
volt; mint egy álom. Jó volt összegömbölyödve mellette feküdni. Érezni testének melegét,
izmosságát. És érezni férfiasságának keménységét is, ahogy forrón és lüktetőn csupasz testéhez
ér. Egyáltalán nem volt szörnyű érzés, inkább elbűvölő és érzéki. Szinte vágyat érzett rá, hogy az
izmos férfitesthez simuljon. Azt kívánta, hogy átö¬leljék. Így lehetett volna ifjú feleségként
felébredni.

De hiszen ő tényleg az! Jeremy szerint igazi a házasságuk. Hirtelen megtorpant a képtárban.

Cameronok néztek le rájuk a falakról.

- Mit fogunk mondani? - kérdezte.

- Lássuk csak. Tudom már! - mondta a férfi. - Erre lovagoltam, levettelek a lábadról, és percig
sem tudtunk tovább várni, összeházasodtunk.

- Nagyon vicces - mormolta Christa.

- Inkább romantikus - válaszolta Jeremy lágyan. Egyenru¬hában volt, még a kalapját is

föltette. Pont olyan kalap volt, mint Jesse-é, csak Jeremy két tollat hordott rajta. Mivel mé¬lyen
homlokába húzta, szemei alig Játszódtak a folyosó homá¬lyában. Különösen udvariatlannak tűnt

56
ma reggel, még önma¬gához képest is, gondolta Christa. Mintha teljesen türelmetlen lenne vele,
mintha már igazán megbánta volna mindazt, amibe belekeverte magát.

És semmit nem hajlandó tenni azért, hogy kikerüljenek eb¬ből a helyzetből. A férfi magas
termetű volt, s Christa újra hátrányban érezte magát, hogy fölfelé kell néznie rá. A férfi haja kissé
ferdén állt a kalap pereme alatt, és kócosán hullt a homlokába. Christa szíve hevesen dobogott.
Jeremy jóképűnek számított, de abban a pillanatban nagyon rideg és megközelít-hetetlen volt.
Nekitámaszkodott a korlátnak, és közömbösen Christára pillantott.

- A te fivéreid - emlékeztette. - Mi a baj az igazsággal?

- Egyszerűen nem akarom, hogy... - kezdte a lány, de a hangja elakadt.

- Mit? - kérdezte a férfi élesen. Christa nem válaszolt, ta¬lán nem is akart. De Jeremy maga is
tudta a választ.

- Én is tudok magamnak válaszolni. Egyszerűen nem aka¬rod, hogy megtudják, hogy azt a
rettenetes dolgot művelted, hogy hozzá mentél egy olyan férfihoz, akit utálsz, csak azért, hogy
megmentsd ezt a házat. Eladtad a lelkedet egy halom tégláért.

Christa erős vágyat érzett, hogy pofon vágja a férfit, de Je¬remy bizonyára megsejtette, mi a
szándéka, mert elkapta a csuklóját, mielőtt megmoccant volna.

- Ne tedd, Christa! - figyelmeztette rekedten. Christa nem akart ilyen közel állni hozzá, nem
akarta hallani rekedt hang¬ját, nem akarta érezni testének forróságát. Zavartan ébredt rá, h°gy
bizonyos dolgok vonzzák a férfiban. A termete, az ereje, kezének bronzos színe, hosszú ujjai,
ahogy az ő elefántcsont bőrét megérintik. Testének egy része akaratlanul is reagált a férfi
érintésére. Acélszürke szemébe nézett.

- Akkor ne légy olyan utálatos - mondta neki.

- Rendben. - Jeremy olyan közelről suttogott neki, hogy szájuk szinte összeért. - Azt mondjuk
nekik, hogy tényleg szükségből házasodtunk össze. De aztán minél inkább bele¬gondoltunk,
annál csodásabbnak tűnt a gondolat. Egyáltalán nem vagyunk ellenségek, pláne most, hogy a
háború véget ért. Mivel már mind a ketten itthon vannak, nem kell tovább őriz¬ned a házat.
Élheted a saját életed, és nyugatra jöhetsz velem. Christa levegőért kapkodott. - Nem mehetek
nyugatra.

- Hogy jössz-e vagy sem, most igazán nem számít, de leg¬alább mondunk valamit.

Christa el akart húzódni tőle és meg akarta neki mondani, hogy soha, de soha nem megy el
vele nyugatra. De igaza van. Ez most nem számít. Valahogy túl kell jutniuk ezen a mai na¬pon.

- Készen vagy? - kérdezte a férfi türelmetlenül.

Nem, nem volt kész. De Jeremy megfogta a kezét, megin¬dult lefelé a lépcsőn, és őt is
magával húzta.

57
 A többiek a szalonban várták őket. Christa hallotta suttogó hangjukat. Beleharapott alsó
ajkába. Hallotta Callie hangját, s bár szavait nem értette, tudta, hogy az asszony Jeremyt védi.
Aztán meghallotta Danielt, és tudta, hogy fivére nagyon aggó¬dik miatta.

Aztán Jesse hangját hallotta. És igaz, hogy egyetlen szavát sem tudta kivenni, mégis érezte,
hogy a férfi önmagát hibáz¬tatja, amiért ő ilyen kétségbeesett dologra kényszerült.

- Nos? - Jeremy kérdőn nézett rá, ahogy a szalon ajtajához értek.

- Menj előre! - mondta Christa.

- Ó, nem, szerelmem. Csak utánad.

Christa gyilkos pillantást vetett rá, és kinyitotta az ajtót.

Négy szempár nézett rájuk azonnal, tele bűntudattal.

Jeremy megállt az ajtónál, becsukta maga mögött, és nekitá¬maszkodott. Christa nagyszerű

színész, állapította meg. A lány egy madonna mosolyával az arcán lépett a terembe.

- Ez olyan csodálatos! El sem hiszem, hogy mindannyian újra itthon vagytok. Hol vannak a
gyerekek? - Mindkét sógor¬nőjét arcon csókolta, aztán megölelte Jesse-t, és Danielhez fordult.

Daniel kimérten fogadta az ölelést. A szobában szinte fülsi¬ketítő volt a csend.

De Christa nem törődött vele. Úgy forgott körbe, mint egy tökéletes háziasszony.

- Hogy lehet az, hogy máris itthon vagytok? - kérdezte.

Jesse a kandallópárkányhoz támaszkodott. - A ház miatt, Christa - mondta zordan. - Egyik

washingtoni barátom meg¬tudta, hogy valami sötét ügy zajlik itt: valaki azt akarja, hogy a házat az
elmaradt adók miatt elvegyék tőlünk. Siettünk haza, Danielt és Callie-t is fölvettük Richmondban,
és most itt va¬gyunk. - Elhallgatott, s Christához lépett. - Azt hittem, hogy túl későn érkezünk.
Szörnyű félelem volt a szívemben, hogy mire ideérünk, Cameron Hallt már lerombolták. -
Megfogta Christa kezét. - Mi történt?

Talán itt az ideje, hogy bekapcsolódjak, gondolta Jeremy. Nem, még nem.

-Hm...

Rendben. Majd később, bosszankodhat Christa. Itt az ideje, hogy bekapcsolódjon, s kimentse
a lányt szorult helyzetéből.

- Valami történhetett, Jesse - mondta szemét a legidősebb Cameronra függesztve. - Azért

jöttem, hogy meglátogassam Callie-t, mielőtt áthelyeznek, és éppen egy mocskos alakba
botlottam, aki egy értesítést szegezett ki a házra. Csak egy pár óránk maradt, hogy tegyünk
valamit. - Keresztülment a szo¬bán, karját Christa dereka köré fonta, és magához húzta a lányt. -
A lehető legjobb megoldás jutott eszünkbe - mondta rekedtes hangon. - A házasság.

- De hát ki nem állhatjátok egymást! - mondta Callie. Jeremy elmosolyodott. Meglepődött,

hogy ő is legalább olyan jó színész, mint Christa.

58
 - Nos, lehet, hogy úgy tűnt. De esküszöm, hogy Christa akart hozzám jönni. Jobban akarta ezt,
mint bármi mást a vilá¬gon, igaz, Christa? - karja még szorosabban fonódott rá.

- Igen - mormolta Christa vontatottan.

De a Cameronokat még mindig nem győzték meg teljesen.

- A pokolba is! - káromkodott Jesse. - Az én hibám! Nem lett volna szabad Washingtonba
mennem.

- A fenébe, Jesse, nem a te hibád! - mondta Dániel keserű¬en. - Én vagyok a lázadó, miattam
történt mindez.

- Daniel, én vagyok az idősebb. Az én felelősségem...

- Hagyjátok abba! - kiáltotta Christa. Jeremyhez simult, és lágyan végigsimított a férfi karján. -
Nincs itt semmi hiba. Az ég szerelmére, Jeremy és én olyan boldogok vagyunk! Mi van veletek?
Innunk kellene egyet, és sok boldogságot kellene kí¬vánnotok nekem.

Újra csend volt a szalonbam. Jesse megköszörülte a torkát.

- Jeremy, beszélhetnék veled négyszemközt a dolgozószo¬bában?

Jeremy elengedte Christát, és beleegyezően bólintott. Kinyi¬totta az ajtót. Callie is talpra

ugrott.

- Négyszemközt! - mondta Jesse.

Callie visszaült. De Daniel velük tartott. - Az én húgom is! - mondta.

Jeremy a két másik előtt lépett a dolgozószobába, ahol előző éjszaka kissé becsípett. Megállt az
ajtóban, karját keresztbe fonta a mellén, és rájuk nézett.

Jesse egy whiskysüveget vett elő, holott még csak reggel volt.

- Jeremy, a pokolba is, az adósod vagyok - mondta, és egy teli töltött poharat adott neki.
Elhallgatott egy pillanatra, és Daniel is csöndben állt mögötte. - Adósod vagyok, mert jóval a
háború vége előtt velünk együtt harcoltál, amikor az a sze¬mét Eric Dabney fenyegette a házat.

- Dabney a húgomat is fenyegette - emlékeztette Jeremy. -Nem tartozol nekem semmivel. Sem
te, sem Daniel.

- Akkor mi történt tegnap? - kérdezte Daniel.

A sógorára nézett. A vádló tónus eltűnt a hangjából. Most gyötrődés volt benne. Daniel
imádta Christát. Jeremy ismerte az érzést. Tudta, milyen érzés volt hazamenni és rájönni, hogy
Callie eltűnt. Emlékeztethetné most Danielt erre. De nem tette.

- Úgy történt, ahogy elmondtam. - Letette a poharát és áthajolt az asztalon. - Esküszöm, hogy
törvényesen vettem feleségül Christát. Ott van a házassági okirat a nyeregtáskámban. Christa

59
szerette volna, ha mindannyian ott vagytok, de érte volna meg, hogy felégessék a házat csak azért,
mer igazi szertartásra várunk? Jesse és Daniel gyorsan egymásra pillantott.

- Adósaid vagyunk - mondta Daniel. Jeremy tudta, hogy bizonyára nagyon nehéz volt ezt
kimondania. A Konföderáció elveszítette a háborút, és Daniel belenyugodott. De néhány dolgot
még mindig nehezen tudott elfogadni. Például, hogy más jenkinek is adósa legyen, mint a
testvérének, még akkor is, ha ez a jenki most már a sógora. Jeremy nagyot sóhajtott. A
nézeteltéréseik ellenére, annak ellenére, hogy mindketten lovaskatonák voltak, és szembe
találkozhattak volna a csatamezőn, mégis egyfajta barátság alakult ki közöttük. De ami most
történt, mindannyiuk számára nagy megpróbáltatást lentett.

-A pokolba is, Jeremy. Arról van szó, hogy Christa az egyetlen húgunk - mondta Daniel. - Ha
az a szándékod, li elválj tőle...

- Nem akarok elválni tőle - mondta gyorsan Jeremy.

Ez volt az igazság. Mostanáig még ő sem látta világosan. Nem tudta, mit várjon a jövőtől. De
most már tudja. Le hogy nem szeretik egymást Christával, de nem fog elválni tőle. Ő már másnak
adta a szívét, és Christával is ez történt. Szinte egymásnak teremtették őket.

Egyszer már megtapasztalta, mennyire kívánja a lányt, hét, hogy a vágy is elég. És talán ez még
sokkal több is, mint ami másoknak jutott.

- Nem? - kérdezte Jesse.

Jeremy megrázta a fejét. - Bevallom, mindez nagyon hí len jött. Vissza kell mennem
Washingtonba, és parancsom rá, hogy utána Nyugatra menjek. Lehet, hogy Christa is ve jön, de
az is lehet, hogy itt marad. Nagyon sok dolgot el Még intéznem. De nem akarok elválni. - Egy
pillanatra ell gatott. Érezte, hogy mind a ketten őt nézik, egyre nagy megkönnyebbüléssel az
arcukon. Milyen meggyőző dolgot mondhatna még? Szája kényszeredett mosolyra húzódott. -
Christa a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Mi a csudá¬nak akarnék elválni tőle?

A Cameron fivérek újra egy gyors pillantást váltottak. Dani¬el lassan elmosolyodott.

- Nos, a pokolba is, Isten hozott a családba - mondta és a kezét nyújtotta.

- Szóra sem érdemes. Hiszen te már úgyis a McCauley csa¬ládhoz tartozol.

- Elfogadta a feléje nyújtott kezet. Jesse barátságosan hátba veregette.

- Ez a kettőtök dolga, részemről gratulálok.

- Ne aggódjatok - mondta Jeremy. - Esküszöm, hogy akár meg is halnék érte.

Nos, ez igaz volt. Nagyon sokszor kockáztatta már az életét a rábízott férfiakért, nőkért vagy
gyerekekért. Igen, akár meg is halna érte.

- A hölgyek már biztosan tövig rágták a körmüket a szalon¬ban - jegyezte meg Jesse.

- Nem gondoljátok, hogy vissza kellene mennünk hozzájuk?

60
 Amikor beléptek a szalonba, három női szempár meredt rá¬juk izgatottan.

- Nem is tudom, van még itthon pezsgő, Christa? - kérdez¬te Jesse.

A lány Kiernannel együtt egy padon ült, s a kérdésre idege¬sen talpra ugrott.

- A pincében, azt hiszem még van. Hozok....

- Nem, hagyd csak! Jigger is itt van. Ő majd leszalad.

Jesse behívta Jiggert, aki örömmel futott a pezsgőért. Min¬denki ivott egy pohárral.

Janey behozta a gyerekeket, és Christa vidáman játszott a három unokaöccsével és kis

unokahúgával. Jeremy kíváncsian nézett Callie gyerekeire.

Jared, a kisfiú, kiköpött apja volt. Fekete hajú, kék szemű. A kis Annié viszont McCauley
vonásokat örökölt. Aranybarna haja volt és hatalmas, ezüstös szeme. így néznének ki a mi
gyerekeink is, gondolta. Christáé és az enyém.

De nekik nem lehetnek gyerekeik, hiszen sosem szeretkeztek. De fognak. Az ő haszna ez lesz
az üzletből, Christáé pedij a ház. Cameron Hall. Hát álljon mindörökre!

Lehetne egy fiuk vagy egy lányuk. Egy olyan kislány, aki éppen olyan szép, mint Christa. A
világra rácsodálkozó, nagy szemekkel, mosolygó ajkakkal.

Kis unokaöccse odatotyogott hozzá és meghúzogatta a nadrágja szárát. Jeremy lehajolt,

felemelte a kisfiút, és magához ölelte.

Nem sokkal később Janey egy tálcán könnyű estebédet hozott. Megígérte, hogy nemsokára
rendes vacsorát is készít.

Gyorsan eltelt a délután. Jeremy örült, hogy Callie-vel lehet, Christa pedig boldog volt, hogy
mindenki otthon van. J remyt a társalgás során gyakran kérdezgették közelgő nyugati útjáról. Jesse
és Daniel is járt már Kansas államban, még a háború előtt. Ebéd és vacsora alatt a Santa Fé-i
útvonalról, az indián földekről és a különböző törzsekről beszélgettek.

Miután befejezték az ebédet, az egész család a szalonba i dúlt kávézni.

Christa egy pillanatra megállította Jeremyt, mielőtt a férfi belépett volna a szobába.

- Mi az? - kérdezte Jeremy türelmetlenül.

Christa nyelt egyet. - Szeretnék köszönetet mondani neke

A férfi megkönnyebbülten nézett rá. Elégtételt érzett, he Christát feszengni látta. - Nem
tudom, hogy mit mondtál Jesse-nek és Danielnek - folytatta Christa -, de köszönöm.

Jeremy bólintott. - Nincs mit.

- Egyébként mit mondtál nekik?

- Azt, hogy nem fogok elválni tőled. Christa szaporábban szedte a levegőt.

61
 - Nem szoktam hazudni, Christa. Tisztességes ember vagyok, még akkor is, ha ez csak egy
jenki tisztessége. Szóval szoktasd magad a gondolathoz, hogy ez egy igazi házasság. Tudod, mire
gondolok.

Christa olyan arcot vágott, mint aki el akarja vágni a férfi torkát. Jeremy elmosolyodott.

- Tudod, hogy mire gondolok, igaz?

- Pontosan tudom, hogy mire gondolsz! - vágta oda Christa dühösen.

- És?

A lány szeme résnyire szűkült. - A Cameronok mindig megfizetik az adósságukat! - suttogta

vadul, ugyanakkor két¬ségbeesetten.

Christa bement a szalonba. Jeremy egy pillanatra megállt, és nagy levegőt vett. Hát mégis igazi
lesz ez a házasság. Gyerekeket akart. És vágyott a lány testére.

Belépett a nappaliba. A gyerekeket már lefektették, a felnőt¬tek magukra maradtak. Jesse

előhúzott néhány térképet, amit még annak idején hozott magával nyugatról. A három férfi ezeket
kezdte tanulmányozni.

Kiernan mentette ki magát először, mert fáradt volt. Utána Christa köszönt el. Erőteljesen
megölelte a bátyjait, és egy kö¬telességtudó csókot adott Jeremynek. Egy kis idő múlva Jesse is
elment lefeküdni. Jeremy és Daniel még egy kicsit elbeszél¬gettek, aztán Daniel azt javasolta
Callie-nek, hogy ők is térje¬nek nyugovóra.

- Én is mindjárt megyek - mondta Callie a férjének. Ahogy Daniel elment, az asszony

Jeremyhez fordult. - Lehet, hogy őket mind bolonddá tetted, de én egy szót sem hiszek az
egészből.

Callie tágra nyílt ezüstös szemekkel a bátyjára meredt. Je¬remy felemelte a kezét. - Callie, mit
akarsz hallani tőlem? -kérdezte. Felállt, a hajába túrt, aztán ismét a kandallónak tá¬maszkodott. -
Fel akarták gyújtani a házat.

Callie fölállt, odament hozzá és gyorsan beszélni kezdett. --Csak azt akarom mondani, hogy te
nem ismered úgy Christát, mint én. Nagyon büszke nő. Nagyon makacs is tud lenni, és úgy tud
küzdeni, mint egy vadmacska. De te nem tudod, mi¬lyen volt itt élni a háború alatt, amikor nem
tudhattuk, melyik pillanatban veszik el tőlünk ezt a házat.

Elhallgatott, mert Jeremy mosolyogva nézett rá.

- Callie, te a húgom vagy. Nem akarok én Christának sem¬mi rosszat. Ő akart a feleségem
lenni. És én mindössze annyit akarok, hogy igazán a feleségem legyen.

Callie lábujjhegyre állt, és arcon csókolta fivérét.

- Imádkozni fogok értetek - mondta. - Nagyon szeretlek, és azt szeretném, ha boldog lennél.

_ Az leszek, meglátod - ígérte Jeremy lágyan.

62
 Callie halványan elmosolyodott és az ajtó felé indult. - Jó éjszakát! És ne maradj fönn túl
sokáig, Christa bizonyára vár rád. Jeremy bólintott. - Mindjárt megyek. Callie elhagyta a nappalit.

Igen, Christa várni fog rám, gondolta Jeremy. A Camero¬nok mindig megfizetik az
adósságukat. Itt az ideje, hogy Christa is fizessen.

Tölteni akart még egy konyakot, de meggondolta magát.

Kiment a szobából és megindult fölfelé a lépcsőn. A folyosó padlója megreccsent léptei alatt.

Christa már ágyban feküdt, amikor belépett a hálószoba aj¬taján. Nyakig begombolt hálóinget
viselt és hátat fordított a férfinak. Jeremy biztos volt benne, hogy csak tetteti az alvást. Nem
érdekelte különösebben. Határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, aztán megállt egy
pillanatra. Hadd vár¬jon a lány, hadd furdalja a kíváncsiság. Hadd lüktessen a vér az ereiben.
Nagyon jól tudta, hogy ébren van.

Keresztülment a szobán, egyenesen az ágyhoz. Gondosan levetkőzött. Felemelte a takarót, és

csupasz testtel Christa mellé feküdt. Nem akarta tovább váratni.

Átölelte és a hátára fordította. - Christa, tudom, hogy ébren vagy - mondta.

Christa kinyitotta a szemét. Jeremy ujjai végigsimítottak há¬lóinge csipkés nyakán. - Vedd ezt
le! - parancsolta a férfi.

- Gazember! - suttogta Christa utálkozva. Jeremy bólintott. - Igen, egy jenki gazember, akire
mindig emlékezni fogsz, ha már nem leszek itt.

- Elmégy? - kérdezte a lány gyorsan. Jeremy bólintott. Éppen ebben a percben határozta el, de
ta¬lán mindkettőjük számára ez a legjobb megoldás.

- Már kora reggel. Visszamegyek Washingtonba, amíg meg kapom az indulási parancsot
Nyugatra.

Szinte érezte a lány megkönnyebbülését. Nem volt valan hízelgő rá nézve.

De ez alól az éjszaka alól nem fogsz kibújni! - gondolta.

- Christa! Vedd már le ezt az istenverte hálóinget!

- De...

- Leveszed vagy letépem. Nekem mindegy.

A lány jenki fattyúnak, gazembernek nevezte, de felült esi szinte letépte magáról az inget.

Nem kiabált, csak halkan átkozta a férfit.

Dühösen a földre hajította hálóingét, aztán csupaszon visszabújt Jeremy mellé. Forrongva,
remegve, csüggedten. Ragyogó kék szemét fölemelte, hogy a férfi arcába nézhessen, és
hátravetette magát a párnán.

63
 - Rajta! Tedd azt, amit tenned kell.

Jeremy alig tudta hangos nevetését visszafojtani. Felkönyö¬költ, letolta magukról a takarót, és
végigsimított Christa tes¬tén. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? A hold fénye megvi¬lágította a
lány kebleit, s még titokzatosabbá tette csípőjének j hajlatát és a mellei közti hasadékot. Először
éppen csak meg¬érintette a testét, ujjait gyengéden végighúzva a bőrén. Ahogy a mellbimbójához
érkezett, hallotta a lány erőteljes sóhajtását. Christa keblei tökéletesek voltak: kemények és
gömbölyűek, a bimbók nagyok és sötétvörös színűek. Jeremy vágyakozva fö¬léjük hajolt.
Nyelvével végigsimította az egyik bimbó udvarát, aztán ajkai közé vette a kemény csúcsot. Christa
összerázkó-dott. Jeremy érezte a szívverését, testének mozgását. Ujjai közé vette a másik
mellbimbót, aztán fölemelkedett, hogy Christa szemébe nézhessen, mielőtt ajkuk összeért.

Christa nem akart engedelmeskedni. Küzdeni ugyan nem akart a férfival, de azt sem akarta,
hogy ajkai engedelmesen szétnyíljanak.

Jeremy nem vett róla tudomást. Ujjaival a lány hajába túrt, s növekvő szenvedéllyel vette
birtokba a száját. Nyelvével vé¬gigsimított a fogán, felderítette szája belsejét. Most is érezte a lány
szívverését, és érezte testének remegését.

Olyan sok szenvedély volt ebben a testben. Bárcsak elérhet né, megérinthetné!

Christa ajkainak édes íze az érzékeibe szivárgott, s tovább fokozta vágyát. A lány már nem
tiltakozott a csókja ellen, tfem bátorította, de nem is ellenkezett.

Jeremy felemelkedett. Christa szeme nyitva volt, őt nézte. Gyorsan és szaggatottan lélegzett.
Fél talán? Christa Cameron fél? - gondolta.

Abban biztos volt, hogy nem ő az első férfi, akivel a lány csókolózott, hiszen annyira
szerelmes volt Liam McCloskey-ba. De vajon meddig mentek el?

- Még sosem csináltad ezt azelőtt, igaz? - kérdezte.

- Ó, te fajankó! - kiáltotta Christa, és megpróbált elszaba¬dulni tőle.

Jeremy lágyan fölnevetett, és némi elégedettséget érzett, de maga sem tudta, miért. Megragadta
a lányt, és hosszan, ellent¬mondást nem tűrően újra megcsókolta. Forróság öntötte el az ágyékát.
Újra és újra megízlelte Christa ajkait.

- Megpróbálok nagyon gyengéd lenni - suttogta.

Christa nem válaszolt. Szeme lecsukódott. Szép arca sápad-tan tűnt elő tintafekete haj
koronájából. Jeremy nem vette le róla a tekintetét, miközben testéhez simult. Megsimogatta a
melleit, újra érezte vérének lüktetését, testének forróságát. Lejjebb húzódott, arcát a lány hasához
érintette. Aztán még lejjebb csúszott, ujjaival végigsimítva combjain, s a combok tövénél lévő
dombocskán. Egyre lejjebb és lejjebb haladt, szétfeszítve a lány lábait.

Felnézett, Christa tekintetét kereste. A lány szeme még mindig csukva volt. Olyan sok van
ebben a nőben, gondolta. Érezte pulzusának gyorsulását, érezte a buja remegést testé¬ben.

64
 De nem fogja magát átengedni neki. Történjék bármi, ő el¬határozta, hogy ellenáll az
érintésének.

Jeremy nem akart neki fájdalmat okozni. Nagyujját végig¬húzta bársonyos

szeméremszőrzetén, aztán nőiességének ned¬ves résébe csúsztatta. Újra érezte Christa testének
remegését. Lassan, kéjesen haladt előre. Ajkával megérintette a lány leg¬mélyebb vágyainak zugát,
s nyelvével cirógatni kezdte a bár¬sonyos szirmokat. Legalább meg akarta érinteni az érzékeit, ha
felkorbácsolni nem tudja. De biztos volt benne, hogy elemi érzéseket ébresztett a lányban. Hiszen
alig érintette meg, s Christa teste máris re¬megni és hullámzani kezdett. Ujjai a férfi hajába
markoltak. Suttogó tiltakozások szakadtak föl belőle, de Jeremy nem vett róluk tudomást. Tovább
csókolta, ízlelgette a testét. Christa mozogni kezdett. Jeremy éhsége gyötrővé, szinte fájdalmassá
vált, és forróság öntötte el a testét.

Végül Christa fölé emelkedett, s a lány tekintete végre az övébe kapcsolódott. Jeremy nem
szólt egy szót sem, csak újra birtokba vette az ajkait, s azután a testét is. Megpróbált óvatos lenni,
nagyon lassan haladni előre. Érthető volt a lány testének tiltakozása: sosem szeretkezett Liam
McCloskey-vel.

Christa fájdalmában hirtelen felkiáltott, de beharapta alsó ajkát, nehogy újabb sikoly törjön fel
belőle. Jeremy kényszerí¬tette magát, hogy teljesen megálljon. Összeszorított foggal várta, hogy a
lány teste magába fogadja. Aztán lassan mozog¬ni kezdett, és teljesen beléhatolt. Érezte a lány
testének szorí¬tását. Édes Istenem, olyan jó vele lenni, benne lenni! - gondolta.

Még akkor is, ha az ajkába harap, még akkor is, ha az örökkévalóságig átkozni fogja.

Ezt a nőt erre teremtették!

Teste akarata ellenére átadta magát neki, önkéntelenül az ő testére fonódott.

Először lassan, nagyon lassan haladt előre, két oldalán meg¬támasztva magát, Christa arcát
figyelve. A lány szeme csukva maradt, fejét oldalra fordította, alsó ajkát beharapta. De ahogy
Jeremy lassan mozogni kezcjjeU, Christa teste ösztönösen, ön¬kéntelenül reagált rá. Csípőjének
finom mozgása felkorbácsol¬ta Jeremy érzékeit. A férfi lehunyta a szemét, szorosra zárta az ajkát,
hogy megálljt tudjon parancsolni magának. Ameddig csak bírta, visszaszorította magában a
szenvedély vad hulláma¬it. De aztán szívverése felgyorsult, idegei szinte pattanásig fe¬szültek.
Kezét Christa feneke alá csúsztatta, magához szorítot¬ta testét és szabad utat engedett a benne
felgyülemlett feszült¬ségnek. Tüzes szenvedéllyel magáévá tette a lányt, újra és újra beléhatolt.
Verejték gyöngyözött a bőrén. Keményen és rné-lyen újra és újra szinte fölnyársalta Christa testét,
mígnem elérkezett a csúcspontig, s magját a lány méhébe szórta.

Teljes súlyával Christára nehezedett, és még mindig a lány testében volt. Christa ki akart
szabadulni a szorításából. Je¬remy hirtelen elszégyellte magát, felemelkedett róla, és
mellé¬feküdt. Christa azonnal hátat fordított neki, mintha mélyen megbántották volna. Jeremy
méregbe gurult. A pokolba is, a felesége! És ha csak öt évente fogja látni, akkor az ágyban akar
találkozni vele.

Átkarolta a lány védekezőén felé fordított vállát.

65
 - Christa, sajnálom, ha fájdalmat okoztam. Tudom, hogy természetes dolog egy asszonynál, ha
sír az első alkalommal.

- Nem sírok - suttogta Christa. De Jeremy azt hitte, hogy sír, és meg akarta vigasztalni.

Ujját végighúzta a lány karcsú, sima hátán.

- Christa... A lány háta megmerevedett az érintésre.

- Megkaptad, amit akartál. Most már hagyj békén!

Jeremy úgy rántotta vissza a kezét, mintha megperzselték volna. Karját a feje alá tette és a
plafonra bámult. Hazug! -akarta odakiáltani a lánynak. Átengedhette volna magát a
szenvedélynek, ha akarta volna! Hiszen érezte, hogy Christa teste reagál az érintésére. Gyönyörű
volt, szenvedélyes és ér¬zéki. Jeremy mindezt érezte benne. Érezte a testében, a lelké-ben.

Még a gyűlöletében is. Hát akkor gyűlölj! - gondolta. De át fogod nekem engedni magad!

Hagyta, hadd feküdjön mellette a lány, mozdulatlanul, dü¬hösen, elkeseredetten.

Aztán újra megérintette.

Belenézett a szemébe. A kék, tűz- és jégszemekbe, amelyek vadul, kihívóan néztek vissza rá.

- Vége! - kiáltotta Christa.

- Ellenkezőleg! Csak most kezdődik - javította ki a férfi, és magához ölelte. Az első pillanattól
kezdve, hogy ajkai a lány ajkait érintették, oly vad szenvedély töltötte el testét, amely nem tűrt
semmilyen ellenkezést. Addig csókolta Christát, míg annak ajkai nedvesek, duzzadtak nem lettek.
Aztán meg¬csókolta a nyakát, a fülcimpáját. Nyelvével megcirógatta a mellbimbóját, majd ujjaival
addig simogatta, míg Christa fel¬nyögött. A férfi kezei, ajkai egész testét elborították. Christa
tiltakozni próbált, de Jeremy észre sem vette. A hasára fordí¬totta, ujjával és nyelvével
végigsimított gerince vonalán. Gyengéden beleharapott a fenekébe, aztán újra megfordította, és
szétfeszítette a combjait. Amikor ismét magáévá tette, olyan heves vágyat érzett, hogy alig hitte el.
Ez a nő ki tudja elégíteni! De ő még többet akart. Már tetőtől talpig ismerte. Megérintette,
megízlelte feje tetejétől a lábujjáig. És a lány teste akaratlanul is az ő testével együtt mozgott.
Christa teste megborzongott, s ezzel még nagyobb vágyat gerjesztett a férfi¬ban. Szinte égető
vágyat. Testének mozgása fölgyorsult, már-már eszméletét vesztve a kéjtől, s maga is meglepődött
a be¬teljesülés erején. Christa megborzongott, ahogy bensőjét elön-tötte a férfi szenvedélyének
forró nedve. De egyetlen hang sem jött ki a torkán, még csak suttogás sem.

Jeremy a lány mellé feküdt. Christa ismét hátat fordított neki. A férfi elkeseredetten nézett rá a
holdfényben.

- Miért, Christa? Miért? - kérdezte.

- Nem tudom, miről beszélsz - felelte a lány. Jeremy újra megérintette, megsimogatta a hátát,
akár akarta Christa, akár nem.

Összeszorította száját. - A feleségem vagy. Miért nem adod át teljesen magad?

66
 - Nem tudom, miről beszélsz.

Jeremy felkönyökölt. - De igenis tudod, ízig-vérig nő vagy. De mindent megteszel, hogy a

tested elutasítson engem.

- Nem utasítok el semmit.

- De igen, és ezt te is tudod.

Christa hallgatott egy pillanatig, aztán szinte kitörtek belőle a szavak.

- Nem tartozom neked semmivel. Megkaptad, amit akartál. Nincs már semmi, amire igényt
tarthatnál. Nem vagy...

Hirtelen elhallgatott.

Jeremy átölelte a vállát, és maga felé fordította. A szemébe nézett. A lány kék szemeiben
könnyek csillogtak, de inkább meghalt volna, mintsem hogy egyet is elhullasson.

- Nem vagyok micsoda? - kérdezte Jeremy nyersen.

Christa megrázta a fejét.

_ Válaszolj már! Nem? Rendben, akkor majd én felelek a kérdésre. Nem vagyok Liam
McCloskey, igaz? Nos, kedves Cameron kisasszony, maga sem az én álmaim asszonya. De a
feleségem. Liam halott, és hagyjuk békében nyugodni. Vilá¬gos?

Christa rámeredt, és az ajkába harapott. Lesütötte a szemét.

- Üdvözöljük a hódító hősöket! - suttogta hevesen.

- Az ördög vigyen el! - mondta Jeremy. - Legyen, ahogy te akarod! Ez egy legyőzött nemzet, és
te is a legyőzőitekhez tartozol. Christa fölemelte a tekintetét.

- A Dél elveszítette a háborút, de engem sosem győztek le!

- Te is meg fogod adni magad, meglátod. Ezt megígérem neked.

Christa elhúzódott a férfitól, és hátat fordított neki. Jeremy hanyatt feküdt, és a plafont
bámulta.

Nyomorultul kellene éreznie magát. De furcsa módon, mosolygott.

Van ebben a lányban valami, gondolta. Valami a bensőjé¬ben. Valami kitapintható, amire
alapozni lehet, amire egy kö¬zös életet lehet építeni. Valami, amit szenvedélyből, elszánt¬ságból,
büszkeségből faragtak. Lehet, hogy egész életében gyűlölni fogja őt ez a lány, de legalább izgalmas
lesz az éle¬tük. Csak meg kell találnia a bensőjét nyitó kulcsot, hogy megtörje az akaratát. És ez
legalább valami, amin a hosszú éj¬szakákon át majd törheti a fejét.

Hatodik fejezet

67
 Christa a többiek előtt érkezett meg Sterling Hall-ba. A házat figyelte, ahogy megsimogatta
kancája nyakát. Arra gondolt, milyen szép ez a ház, és milyen kár, hogy olyan sokáig
elhanyagolták. Az épület téglából épült, de szinte teljesen bevakol¬ták, így falai fehér színűek
voltak, a verandán oszlopokkal. Nagyon hasonlított Cameron Hall-ra, s ugyanúgy melléképüle-tek
is tartoztak hozzá: füstölőház, mosókonyha, konyha és cselédházak. Nem voltak már rabszolgáik,
csak néhány házi¬cseléd, akik Danielt és Callie-t ide is elkísérték. Számos feke¬te, és néhány
fehér is, akiknek munka kellett, meg egy hely, ahol lakhatnak. A dolgok sosem lesznek már
olyanok, mint a háború előtt voltak, és a földek többségét is el kell majd adni¬uk. De a fivérei
gondját tudják majd viselni az otthonaiknak. Jesse hamarosan visszavonul a seregből, hazajön, és
itthon fog praktizálni. Daniel pedig született gazdálkodó és lótenyésztő. Mind a ketten
elboldogulnak majd.

És én hol fogok élni? - kérdezte magától. Akármilyen közel áll hozzá Jesse és Daniel,
mindketten igényt tartanak a saját otthonukra. Sterling Hall a függetlenségi háború ideje alatt
ke¬rült a család tulajdonába, az üknagyariyjuk révén. Nem sokat törődtek vele a háború éveiben,
de szerencsére egyik hadsereg sem foglalta el. Talán azért, mert elrejtették a magasra nőtt fák és
bokrok. A ház még mindig állt, és a túlburjánzó nö¬vényzet ellenére elég jó állapotban volt, bár
festeni, takarítani kell, és a tetőre is ráfér a javítás. Callie bizonyára kellemes otthont varázsol majd
belőle.

Christa könnyedén leugrott a lováról, és fölment a verandá¬ra. Csípőre tett kézzel vizsgálgatta
a házat, megpróbálta elkép¬zelni, milyen lehetett virágkorában.

Mindig is úgy tervezték, hogy Daniel majd idejön lakni. Ez a ház volt az öröksége. Cameron
Hall-t Jesse kapta meg, Sterling Hall-t pedig Daniel. Christa nem örökölt házat, mivel mészetes
volt, hogy úgyis egy jó családból származó déli fiatalemberhez fog feleségül menni, akinek a
házában ő lesz majd az úrnő. Ez volt a dolgok természetes rendje. A Camen mindig prosperáltak,
de nem mindig a dolgok természetes rendje szerint. A legelső Cameron arisztokrata volt, aki
inkább a kalandért, mintsem a pénzért jött az Újvilágba. Az üknagyapjuk lemondott nemesi
címéről, és a lázadók oldalán harcolt a függetlenségi háborúban. Az a lázadás kedvezett a
családnak.

De most a lázadók vereséget szenvedtek.

Christa egy csomó, a háztartáshoz szükséges holmit hozott magával a nyeregtáskájában. De

ahelyett, hogy bevitte volna őket a házba, végigsétált a verandán, és felült a korlátra, kidőlt az
egyik oszlopnak, és lehunyta a szemét.

Olyan keserves volt mindannyiuk számára azt látni, Jesse kék egyenruhában ellovagol.
Kiernannek, akivel szerették egymást, de meg nem voltak házasok. A bátyja, Daniel számára,
akihez egész életében olyan közel állt. És Ch nak, a kishúgnak, akit még nem nevelt föl teljesen, és
még a széltől is óvott. Christa nem értette, miért állt Jesse az Unió oldalára. De még a háború sem
tudta őket elválasztani egymástól. Nézte, ahogy elment, és a döntése ellenére szerette a testvérét.

Egyikük sem gondolta akkor, hogy egyszer még hálásak lesznek azért, hogy Jesse Észak
oldalán harcolt. Csak emiatt maradt meg nekik Cameron Hall. És így legalább volt nálható
pénzük is.

68
 Az igazat megvallva - emlékeztette magát Christa -, inkább önmagának köszönheti, hogy az
otthonuk épségben van. És Jeremy McCauley-nak.

Összeszorította a fogát, s hirtelen megérezte, hogy kettejük világát hihetetlenül mély szakadék
választja el. A déliek seredettsége határtalan volt. A vesztes Délt megszállták, az „újjáépítés”, s ez
mindenkit felbőszített. A Konföderáció elveszett ügye önkéntelenül is közel hozta egymáshoz a
vesztes délieket, és szent dologgá vált közöttük, elevenen élt a szívükben. Lehet, hogy legyőzték
őket a csatatéren, de lelkük mélyén sosem adták meg magukat.

Ugyanakkor a déli és északi újságok is tele voltak a Lincoln elleni merénylet elkövetőinek
kivégzéséről szóló jelentésekkel. Callie olvasott a gyilkosságról és a következményekről. John
Wilkes Booth-t, a színészt, aki a Ford színházban megölte az elnököt, már kivégezték. És július
hetedikén többek között Mary Surratt-öt is felakasztottak, mert részt vett az elnök elrablásában és
meggyilkolásában. Ez az asszony volt a szövetségi kormányzat első női halálraítéltje. Van, aki azt
mondja, hogy Mary Surratt csak abban volt bűnös, hogy együttműködött a gyilkosokkal, mások
pedig azt állítják, hogy ő maga is gyilkos, és megérdemelte, hogy meghalt. Mrs. Surratt fia is
belekeveredett az ügybe, de ő megmenekült. Az összeesküvők ügyét egy katonai törvényszék
tárgyalta, amelyről némelyek azt mondták, hogy botrányosan járt el. Nehéz igazságot tenni,
gondolta Christa. Lincolnt kegyetlenül meggyilkolták, és bár sok déli a háború évei alatt szörnyű
zsarnoknak tartotta, most úgy gondolták, hogy vele talán lehetőség lett volna egy tisztes¬séges
kiegyezésre. Booth hősnek képzelte magát, de úgy halt meg, hogy sokan megvetették a saját
honfitársai közül is.

Ugyanúgy, ahogy a gyilkosság, a kivégzések is lázba hozták és megosztották a közvéleményt.

Nagy volt a felháborodás, és összecsaptak az indulatok. S ahogy a régi sebek újra felsza¬kadtak,
egyre mélyebb lett a szakadék déliek és északiak kö¬zött.

Chrisía fölállt és kinyújtóztatta a karját. Mostanában gyak¬ran fájdalmat érzett gerincének

tövénél. Bizonyára a nyújtóz¬kodástól van, gondolta magában. Callie, Kiernan és ő jártak már
Sterling Hallban, s Janey segítségével mindent kisúroltak. Janey felszabadított rabszolga volt, aki
nagyon értette a dol¬gát.

Mihez fogok kezdeni, ha már mindent elvégeztünk? - gon¬dolta Christa.

Jeremy fenyegetései és ígéretei alapján Christa tudta, hogy még találkozni fognak.

A férfi rengeteget írt Callie-nek.

Fenntartotta a látszatot Christával kapcsolatban.

Még mindig Washingtonban volt - nem is olyan távol tőle. Nagy volt a felfordulás a
hadseregben. Voltak, akik szolgálat¬ban maradtak, másokat kimustráltak. Új csapatokat szervez-
tek, új alakulatokat állítottak föl. Jeremy még nem kapta meg az indulási parancsot. Mivel nem
igazán tudott mit írni Christának, így a Nyugatról szóló újságkivágásokat, cikkeket, uta¬zók által
írt könyveket meg hasonlókat küldött neki. Időnként írt egy-két szót is. Olyan csodálatosan
gyengéd és kedves sza¬vakat, mint például „gondoltam, hogy ez érdekelni fog", vagy ilyet, hogy
„add át Danielnek".

69
 Kezét a homlokához szorította, összeráncolta a szemöldö¬két, és megrázta a fejét, mert
pillanatnyi rosszullét fogta el. Bizonyára a naptól van - gondolta. Vagy attól, hogy nem aludt jól
éjszaka. Újra leült.

Jeremy miatt van mindez, gondolta. Már több mint öt hete, hogy elment, és Christa azt
kívánta, bárcsak sose gondolna rá. Először nagyon megkönnyebbült, amikor arra ébredt, hogy a
férfi elment. Azon a reggelen tetőtől talpig fáradt és kimerült volt, és semmi másra nem vágyott,
csak egy kis időre, hogy meggyőzze magát, hogy a férfi távozásával minden gondja megoldódott.

De teltek a napok, s amikor eszébe jutott Jeremy, meg az éjszaka, amit együtt töltöttek, az
egyik pillanatban teljes szé¬gyent érzett, a másikban pedig elragadtatást.

Ahogy most ezen gondolkodott, majdnem hangosan felnyö¬gött. Térdét felhúzta és átölelte a
karjával. Liam-nek is ott kel¬lene lennie az álmaiban. Legalább eszébe kellene jutnia, mi¬lyen
lehetett volna vele az élet.

De akár ébren volt, akár álmodott, mindig Jeremy járt az eszében. A férfinak kétségtelenül
háború edzette ereje és ter¬mete volt, férfiassága elbűvölte Christát. Lehunyta a szemét, és
megpróbálta ezeket a gondolatokat kiűzni a fejéből. De aka¬ratlanul is újra rneg újra visszatértek.
Látta maga előtt ezüst¬szürke szemeit, amelyek arra figyelmeztették, hogy az akarata törvény.
Látta összekuszálódott gesztenyebarna haját, mezte¬len testét, ahogy megérinti és birtokba veszi
az övét. Forróság öntötte el a testét, arca kipirult, de sikerült elterelnie a gondolatait. Hála
istennek, elment. Szerencsére nem kell házastársi kötelességeit teljesítenie. Nem kell megadnia
magát neki, nem kell éreznie a vágyat, hogy kinyújtsa a kezét, és va¬lami édes, varázslatos és
nehezen megfogható dolgot érintsen meg.

Hátradőlt, kinyitotta a szemét és az eget bámulta. Olyan szép kék, gondolta. A nyár halálos
forrósága múlóban volt, és lassan beköszöntött az ősz. Ez nagyon szép időszak Virginiá¬ban. A
levegő kellemesen hűvös, az ég színe gyönyörű. A le¬velek és a fák megváltoznak, s a táj zöld
arcába sárga és vörös is vegyül. Christa szenvedélyesen szerette az otthonát.

Felsóhajtott, és egy hálót szövő pókot figyelt. Jeremy végül Nyugatra utazik. De mi lesz
azután?

Beleharapott az ajkába. Észrevette, hogy Jesse tekintete gyakran megakad rajta mostanában.
Fájdalmat látott a szemé¬ben. Jesse sosem hitt benne igazán, hogy ő és Jeremy szabad
akaratukból házasodtak össze. Bizonyára egész életében kínoz¬za majd a lelkiismeret, hogy ő
okozta mindezt, mert nem ott volt, ahol lennie kellett volna.

Már szinte az összes kormányhivatalt bejárta, hogy megtud¬ja, mi is történt valójában. De

még ő sem tudta kideríteni az igazságot. Papíron minden rendben volt: elég ideje lett volna
Christának, hogy értesítse Jesse-t és hazahívja, hogy elrendez¬hessék a dolgokat. Az Újjáépítési
Hivatalban cserélődtek az emberek, mindenki azt tette, amit parancsoltak neki, és kitér¬tek az
igazság elől. Az a valaki, aki annyira odavolt, hogy megvehesse a házat, hogy aztán felégethesse,
nyomtalanul el¬tűnt.

70
 Cameron Hall így épségben maradt. És még mindig ez volt Christa otthona. Daniel és Callie
már elköltöztek a gyerekek¬kel. Nagyon várták már, hogy végre egy saját háztartást ren-
dezhessenek be. Bizonyára Jesse is Daniel is szívesen látna a házában, gondolta Christa.

Fölemelkedett, megfeledkezve a szédülés érzéséről, és visszament a ház elé, ahol a lova állt. Le
akarta venni a nye¬regtáskákat, amelyben az ezüst étkészletet és a szalvétagyűrű¬ket hozta. De
ahogy leemelte a táskákat, újra rosszullét fogta el. Halkan káromkodott - a háború alatt még
káromkodni is megtanult -, aztán gyorsan letette terhét a lépcsőre. Megrémí¬tette a gyomrában
érzett émelygés. Neki támaszkodott az egyik oszlopnak, és megállt egy pillanatra. Már néhány
nappal ezelőtt is rosszul érezte magát, de sikerült elfojtania. Remélte, hogy most is így lesz.

Várt, de a rossz érzés csak nem akart elmúlni. Meglepetésé¬re csak erősebb lett. Volt egy kút a
ház oldalánál, Daniel épp tegnap nézte meg, hogy iható-e a vize. A hideg víz bizonyára segít.
Gyorsan odament, húzott egy vödörrel, és nagyot kor¬tyolt a merítőkanálból.

Ez sem segített. Kezét a gyomrára szorította, és belekapasz¬kodott a kút oldalán futó növény
indáiba. Kiegyenesedett, és rémülten azon gondolkodott, hogy milyen különös betegségbe esett.
Vizet merített, megmosta az arcát, kiöblítette a száját, és megpróbált egy-két kortyot lenyelni. Az
émelygés abbama¬radt. Azt gondolta, most már jobban lesz.

Az alsószoknyája, amit viselt, nagyon régi darab volt. Már akkor leszakított belőle egy darabot,
amikor Eric Dabney hor¬dája próbálta meg felégetni Cameron Hallt, hogy kötést készít¬sen
belőle Jesse számára, aki bekötözte vele a sebesülteket. így nem volt nagy kár, hogy ismét letépett
egy csíkot. A vízbe mártotta és a homlokára tette.

Hirtelen az a különös érzése támadt, hogy valaki figyeli.

Levette az arcáról a borogatást, és keresztülbámult a sűrűn benőtt udvaron.

Egy lovas közeleledett feléje. Egy jenki lovas. Jeremy.

Mint mindig, most is nagyon jó kondícióban volt. Öltözéke kifogástalan volt, fényes fekete
csizmáitól, kék kabátjától tol¬las kalapjáig. Amikor leszállt a lováról és Christa felé közele¬dett, a
lány megállapította, hogy semmit sem vesztett kedélyé¬ből és izmos termetéből. Mélyen szemébe
húzta kalapját, amely eltakarta csinosan levágott, vörösesbarna haját. Arca frissen borotvált volt, s
vonásai tökéletesen harmonizáltak öl¬tözékének szabályosságával.

A pokolba vele! - gondolta Christa. Mindig pont akkor tud jönni, amikor nem a legjobb
állapotban és helyzetben találja! Legutóbb akkor érkezett, amikor ő a porban feküdt, és azzal a
Bobbyval hadakozott. Most pedig a legrosszabb ruhája van rajta, a haja nedves, arca ég, és
kimondottan rosszul érzi magát. Minél közelebb jött hozzá, Christa szive annál vadabbul vert.

- Segítsek? - kérdezte a férfi. - Éppen elesel vagy elájulsz?

Christa hirtelen megmerevedett. - Természetesen egyiket sem. Én...

- Te egy Cameron vagy, igaz? És a Cameronokkal sosem történhet ilyesmi. - Jeremy

elhallgatott, és csípőre tett kézzel mereven Christára nézett. Maga sem tudta, miért kellett ilyen
megjegyzést tennie, csak azért, mert a lány nem tartott igényt a segítségére.

71
 Christa rámeredt, és akarata ellenére pír futotta el az arcát. Visszajött, gondolta. És akár akarta,
akár nem, megrohanták az érzelmek. Gyorsan visszafordult a kúthoz, és megkapaszkodott benne.

- Mióta vagy itt? - suttogta.

- Épp elég ideje.

- Hogy találtál meg?

- Voltam Cameron Hallban.

Christa bólintott. Úgy érezte, muszáj valamit csinálnia, mert ilyen nevetségesen elpirult, így
újra belemártotta a ruha¬darabot a vízbe, és a.homlokára nyomta. - Sajnálom, attól tar¬tok,
elkaptam valamit. Jobb lesz, ha nem jössz közelebb.

Elcsodálkozott, hogy a férfi ajka hirtelen mosolyra húzódik.

- Azt hiszed, hogy beteg vagy? - kérdezte Jeremy, s mo¬soly bujkált ezüstös szemében.

Christa keze dühösen felemelkedett. - Nos, McCauley, bol¬dog vagyok, hogy a rosszullétem
ennyire szórakoztató.

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de nem a rosszullé¬ted szórakoztat. Egyszerűen csak

nem hiszem, hogy beteg vagy.

- Akkor...

- Christa, édes ártatlanságom! - mondta Jeremy elkesere¬detten. - Az sosem jutott még

eszedbe, hogy esetleg gyereket vársz?

Lehet, hogy Christa az előbb elpirult. De most úgy éré: hogy minden csepp vére az arcába
szökik. Nem! Ez sosem tott eszébe. Elfoglalt volt, összetört és nyomorult.

És émelygett. Minden egyes reggel. Ha egy kicsit is odafigyelt volna, ahogy múlt az idő,
bizonyára észrevette volna.

- Kimaradt a menstruációd? - kérdezte Jeremy nyíltan. A vér ismét Christa arcába szökött. -
Hogy mersz ilyet kérdezni tőlem? Egy úriember soha...

- Az ég szerelmére, kímélj meg ettől!

- Nem is lenne szabad ilyen dolgokról tudnod! - vágta hozzá Christa.

Jeremy újra elmosolyodott. Mulatott rajta. - Bocsásd meg ezt nekem. Mindketten farmon
nőttünk fel, nem tehetek róla, hogy míg én „alantas", addig te „előkelő" körülmények között.
Meglehetősen nehéz dolog egy férfi számára az én koromban teljes tudatlanságban lenni.

- Nem hiszem, hogy bármilyen tudásod is hiányzik mondta Christa elkeseredetten. Ismét
rosszullét fogta el. Istenem, ne! - gondolta. Csak most ne, hogy Jeremy itt áll fölöte, és ilyen intim
kérdéseket tesz föl neki. - Volnál szíves magamra hagyni?

72
 - Christa, tudni akarom...

- Kérlek, ne! - suttogta összetörtén. - Lehet, hogy tud ezekről a dolgokról, de akkor se beszélj
róluk! - Ismét homl kára tette a ruhadarabot, és azt kívánta, bárcsak egyedül maradhatna.

De Jeremy nem ment el. - Christa, fordulj meg, és nézz rám.

Christa a fejét rázta. A pokolba veled, gondolta. Sose hagysz békén? A férfi megfogta a
vállánál, és megfordította. Szeméből eltűnt a gunyorosság. Mielőtt Christa feleszme volna,
odalépett hozzá, és a karjába vette.

- Nem fogok elesni! - tiltakozott Christa haragosan. Ha szerencséje van, most nem fogja el a
rosszullét.

A férfi fölvitte a verandára, aztán leült a lépcsőre, hog nyakát neki támaszthassa az egyik
oszlopnak. Bal karjával átc telte Christát, jobb kezével pedig óvatosan a homlokához nyomta a
hűsítő ruhadarabot. Christa lehunyta a szemét. Nem volt hozzászokva az ilyen gyengédséghez.

Olyan megnyugtató volt. Talán csak azért, mert olyan kime¬rült. Jeremy nagyon
védelmezőnek tűnt abban a pillanatban, és nagyon jó volt, hogy nem kell vele harcolnia. A karja
erős, mellkasa védelmet nyújtó. Érintése lágy, ha nem gyengéd. Christa érezte a szappan, a
dohány, a bőr és a konyak kelle¬mes illatát. Mindazokat az illatokat, amiket egész életében
is¬mert és szeretett.

De ezek az illatok most Jeremy McCauley-hoz tartoznak, is¬merte fel hirtelen. És ha a

férfinak igaza van, akkor ő most gyermeket vár. Amiatt az egy nyomorult éjszaka miatt, ami¬kor
Jeremy elhatározta, hogy igazi lesz a házasságuk, és nem volt hajlandó udvariasan elmenni.

Talán nem is kellett ügy tennie. Hiszen megmentett valamit neki és a fivéreinek. Talán
tartozott neki valamivel. De nem ennyivel!

Christa szeme hirtelen kinyílt. Magán érezte a férfi.mélyre ható, szürke pillantását. - Ez
lehetetlen! Hiszen csak egy éj¬szaka volt! - suttogta.

Jeremy szeme elsötétült. - Christa, még egyetlen éjszaka is elég.

Volt valami a hangjában, ami megijesztette Christát. De ő még nincs felkészülve erre! Hiszen
olyan sok dolog van, ami miatt aggódnia kell. Nem, már nem. Már nem kell aggódnia.

A férfi még mindig őt nézte. - Tetszik a gondolat, igaz? -csattant fel Christa. - Bizonyára
büszke vagy a férfivitézséged¬re!

Jeremy felsóhajtott. - Semmi ilyesmit nem érzek. Jesse job¬ban meg tudná ezt magyarázni
neked, mint én. De ügy be¬szélsz, mintha még nem neveltél volna fel egyetlen lovat sem, hogy
eleget tudj a fogamzásról. Ha az az éjszaka volt a megfe¬lelő időpont, hogy megfoganj, akkor az
volt, és édeskevés köze van ehhez az én nagyszerű vitézségemnek.

Christa lesütötte a szemét. Már bánta, hogy ügy felcsattant. A férfi alkalmanként sokkal
okosabban viselkedett, mint ő. De nem ő vár gyereket!

73
 Újra kinyitotta a szemét, és tekintetük találkozott. Christa nem tudta eldönteni, hogy a férfi
elégedett, bosszankodik, vagy éppen mulat rajta. Nyelt egyet, és hirtelen megremegett a férfi
érintésétől. Úgy érezte, el kell menekülnie előle. - Saj¬nálom - suttogta gyorsan. - Már jobban
vagyok. Elhúzódott tőle. A férfi felsegítette, és ő is felállt vele.

- Komolyan, jól vagyok - mondta. - Lehet, hogy csak a melegtől van.

- Ma nincs is olyan nagy meleg - mondta Jeremy udvaria¬san.

Az nem lehet, hogy az ő gyerekével terhes! Hiszen ez a férfi egy idegen, még mindig az
ellensége, még ha alkalmasint egy oldalon harcoltak is.

Még akkor is, ha megérintette. Ha...

Felemelte az állat. - Úgy viselkedsz, mintha tudnád, mit je¬lent gyereket várni. Mintha...

Elhallgatott. Ijesztő benyomása támadt.

-Neked van gyereked! Úgy értem... már nemzettél egy gyereket.

Vádló volt a hangja. Nem számított rá, hogy a férfi arca el¬sötétül a haragtól. Végül is ő a
törvényes felesége. A férfinak kellene magyarázkodnia.

- Nincs élő gyerekem - mondta Jeremy hidegen.

-De...

- Nincs élő gyerekem. És hagyjuk ezt.

Christát mintha beborította volna a férfiból áradó hidegség. Fölemelte az állat. - Szóval, mit
csinálsz errefelé? Miért jöttél vissza? Mit akarsz tőlem?

- Hogy mit akarok? - ismételte a férfi, és újra elmosolyo¬dott, de kényszeredett volt a

mosolya. - Nos, a feleségemet akarom. Megérkezett az indulási parancsom. Ideje, hogy
Nyu¬gatra induljak.

Mintha megfordult volna a világ Christa körül. Térde el¬gyöngült, mintha nem bírna
egyenesen állni. De nem fog a férfiba kapaszkodni.

Meglátta a lovát. Megindult lefelé a lépcsőn, minél előbb oda akart érni hozzá. Jeremy látta,
ahogy a lova felé fut, de a kanca, mintha kísértet látna, eliramodott Cameron Hall felé.

Haza! - gondolta Christa. Szeme megtelt könnyel. Jeremy mögéje lépett és átölelte. - Gyere,
megyünk az én lovamon.

- Én nem mehetek Nyugatra - mondta Christa színtelenül.

- Meglátjuk.

Christa botladozott. Jeremy újra a karjába vette, és odavitte a házhoz, ahol izmos lova
várakozott. Chrisía karjait a férfi nyaka köré fonta, de még mindig tiltakozott. - Nem mehetek el.

74
Megtettem mindent azért a házért. Megmentettem a lerom¬bolástól. Én magam veteményezteni,
megjavítottam a tetőt. Egyszer még egy férfit is lelőttem. Én... én...

- Meghoztad a legnagyobb áldozatot - mondta Jeremy, és mereven nézett rá. - Fájdalom,

hozzám jöttél feleségül. - Fel¬ültette a nyeregbe. Christa lenézett rá, és megnedvesítette az ajkát.

- Te ezt nem érted.

- Te nem érted, Christa! A ház Jesse-é.

Christa fölpillantott. Meghallotta az érkező kocsi zaját. A ház sarkánál éppen Daniel és Callie
bukkant elő. Christa sógornője leugrott a nagy, szállításra használt kocsi elejéről. - Christa!

A lány válaszolni akart, de Jeremy intett neki, hogy marad¬jon csöndben. Christa nem tudta,
miért, de engedelmeskedett a kérésnek. Látta Callie-t a lépcsőn, ahogy odafordul Danielhez.

- Daniel, a nyeregtáskák itt vannak a verandán, de Christát nem látom sehol.

- Jeremy bizonyára megtalálta.

- Igen, bizonyára.

Hallgattak egy pillanatig. Callie szólalt meg lágyan, reked¬tes hangon. - Kiernan-nél és Jesse-
nél vannak a gyerekek. Egyedül vagyunk...

- És Mrs. Callie Cameron - fejezte be Daniel -, gondoljon csak bele, ez itt a mi küszöbünk.
Ami egyedül csak a miénk. De szép dolog is lenne, ha a karomba vennélek, átvinnélek rajta,
aztán...

- Nagyon tetszik nekem a mondatodnak a vége... - suttogta Callie.

Christa látta mindkettőjüket. A bátyját, magas termetével, sötét hajával, kellemes vonásaival, és
Callie-t, dús, vörös ha¬jával, karcsú alakjával, sugárzó arcával. Olyan régóta várták, hogy véget
érjen a háború. S kiálltak mindent, ami azóta tör¬tént.

Christa lehunyta a szemét. Hirtelen Callie sikoltását hallot¬ta. Szeme kikerekedett. Jeremy még
most is csak őt nézte.

- De hiszen bántja Callie-t! - buktak ki a szavak belőle.

- Az ég szerelmére, Christa! Callie a húgom. Ha Daniel bántaná, én villámgyorsan ott

teremnék. Ne légy már ilyen bolond! Callie szereti őt. Néhány asszony igenis élvezi, ha meghitt
viszonyban lehet a férjével.

Christa arcát elfutotta a pír. Ő is tudta, hogy Callie szereti Dánielt, és Daniel is szereti őt.
Milyen bután viselkedett! Hi¬szen tudja, hogy a bátyja sosem bántaná Callie-t.

Ez a tény néhány másodperc múlva nyilvánvalóvá vált. Is¬mét meghallották Callie hangját.
Lágyan, nagyon bizalmasan a férje nevét suttogta.

- Daniel...

75
 A kimondott szót sóhaj és nevetés gyengéd keveréke követ¬te, s egyértelmű volt, hogy Callie
nagyon jól érzi magát a fér¬jével. Jeremy még mindig Christát figyelte. - Nyilvánvaló -
mor¬molta szárazon -, hogy Callie-nek semmi baja.

- Hagyd abba! - suttogta Christa dühösen. Arca még most is égett, és szörnyen zavarban volt.
Semmi keresnivalójuk nincs itt - gondolta.

Jeremy felült Christa mögé a lóra, és átkarolta.

- Kíváncsi vagyok, te ki tudnád-e így mondani az én neve¬met.

- Muszáj neked mindenből gúnyt űznöd?

- Bocsáss meg, szerelmem, de egyáltalán nem vicceltem.

Oldalba bökte a lovát, hogy végre elhagyhassák a házat, és Callie meg Dániel egyedül
maradhassanak.

Már néhány perce lovagoltak, amikor Jeremy újra megszó¬lalt.

- Szóval, Christa, azt mondod, hogy nem jöhetsz Nyugatra.

Akkor melyik bátyádat fogod az otthonában kitüntetni a jelen¬léteddel?

- Hagyd abba! - suttogta Christa.

- Szegény Christa. Dolgoztál Cameron Haliért, harcoltál érte, a megmentése érdekében

hozzám jöttél feleségül. És most már nem is a tiéd.

- Ne gúnyolódj velem!

- Én nem gúnyolódom, hanem az igazat mondom.

- Nem is tudom, miért aggódsz annyira miattam. Hiszen nem is kedvelsz engem. Egyetlen
porcikámat sem állhatod. Nem akarhatod, hogy veled menjek!

- Ebben tévedsz, Christa. Csodálom a bátorságodat. És erődet is. Azt hiszem, kivételes
katonafeleség válik majd belőled.

Christának zúgott feje. Ó, hát ez aztán valami, gondolta. Jeremy azt gondolja, hogy végül is
csak használható lesz valamire. Akárcsak egy tapasztalt mezei munkás.

Néhány másodperc múlva megérkeztek Cameron Hall-ba.

Christa a férfi segítsége nélkül szállt le a lóról. De a szoknyája beakadt a nyeregbe, és

Jeremynek kellett kiszabadítania.

- Jobb lesz, ha beletörődsz. Velem jössz Nyugatra - mondta a férfi.

Christa elrántotta a szoknyáját, és kétségbeesetten nézett fel rá. - Miért? - kérdezte. - Mert
hasznos lehetek a számodra?! De hogy segíthetek neked, ha...

76
 Elhallgatott, lesütötte a szemét és az ajkába harapott.

- Ha a gyerekemet várod? - fejezte be a férfi lágyan. Leha¬jolt, és kiszabadította Christa

beakadt szoknyáját a kengyelből. - Nos, van egy jó okom rá. Minden férfi szeretné, ha lenne egy
fia.

- Igen, de kérges a tenyerem, és azt is tudom, hogy kell lőni, és...

- De a szíved mélyén mindig egy elkényeztetett kis szépség voltál és vagy.

Christa levegőért kapkodott, és dühösen odébb lépett. - Akkor?

- Az igazság az, bár ezt nehezemre esik elismerni, mert csak tovább hízelgek annak a dacos,
lázadó fejednek, hogy na¬gyon szépnek talállak. Különösen így. És...

- És? - suttogta Christa. Megijesztették a férfi szavai.

- És a feleségem vagy, és elhatároztam, hogy velem jössz.

- Én... én nem tehetem.

- Kénytelen leszel. Szóval készülj, Christa.

Mert akár aka¬rod, akár nem, velem jössz Nyugatra.

Hetedik fejezet

Jeremy Christa szobájában állt az egyik nagy ablaknál, amely a kertre nézett. Erről a helyről az
egész lejtőt láthatta, amely levitt egészen a folyóig és a kikötőig. Ez egy gyönyörű és gaz¬dag
vidék, gondolta. És azt is tudta, hogy a Cameronok az urai. Ez a vidék volt Christa öröksége. A
távolban lévő kikötőről pillantása felesége fejére vándo¬rolt. Christa a ház jobb sarkánál állt. Épp
az imént sétáltak ki Jesse-szel.

A lány nem kérte rá, hogy egyedül maradhasson, így in¬kább ő mondta azt, hogy valami dolga
akadt. Talán neki ma¬gának is időre volt szüksége. Nem arról van szó, hogy Christa és ő azonnal
indulnak, éppen ellenkezőleg, a lánynak volt még ideje. Tegnap hosszan elbeszélgettek Jesse-szel,
és elrendeztek mindent. Jeremynek vissza kell térnie Richmondba, aztán on¬nan Washingtonba
megy, vonatra száll és Illinois-ba utazik. Miután megérkezik, azonnal indul tovább Little Rockba.
Csa¬patának egy része már Washingtonban csatlakozik hozzá, a többiek pedig Little Rockban.
Azért megy előre, hogy elég korán érkezzen Little Rockba és még mielőtt a csapata és a nők
odaérnének, be tudja járni a környéket. Járt már korábban is Nyugaton, és tudta, hogy veszélyes is
lehet.

Christa majd Little Rockban csatlakozik hozzá. Jesse bizto¬sította Jeremyt, hogy elkíséri
Christát egészen Little Rockig.

Christának nem tetszett az ötlet, mert meg volt róla győződve, hogy Jesse-nek nem lenne
szabad a feleségét és a gyerekeit magára hagynia, de Kiernan és Jesse Jeremynek adtak igazat.
Mindketten tudták, hogy Christa nem utazhat egyedül a meg¬szállt Dél területén, és néhány
északi város is veszélyes lehet most. Vége van a háborúnak, és Kiernan nem bánta, ha még

77
egyszer utoljára látja elmenni Jesse-t. Christának pedig elég ideje marad, hogy összecsomagolja a
holmijait, a ruháit, mindent elrendezzen.

Úgy egyeztek meg, hogy két héttel azután, hogy Jeremy megérkezett, visszatér majd Little
Rockba Christáért. Aztán elindulhatnak nyugati útjukra, erődtől erődig, tábortól tábori haladva.

Még nem kellett elbúcsúznia Cameron Halitól, de Chris úgy érezte, mintha már ezt tenné.

Már nem volt visszaút a számára. Jeremy hallotta Jesse -é; Christa hangját a veranda hátsó
részéről. Aztán a két testvér, kart karba öltve lesétált a családi temetőhöz, amely félúton volt a ház
és a folyó között. Nem hallotta, mit beszélnek, de látta őket. Csinosak ezek a Cameronok,
gondolta. A magas termetű Jesse, ébenfekete hajával, amibe a halántékánál egy¬két ősz hajszál is
vegyült. Jeremy biztos volt benne, hogy a háború hozta el a korai ősz szálakat.

Jeremy számára nyilvánvaló volt az ország megosztottsága -néhány állam szintén két pártra
szakadt, mint Maryland. De amíg Callie nem találkozott Daniel Cameronnal, és nem ment hozzá
feleségül, sosem gondolt arra, hogy a saját honfitársai ellen harcol. Kész csoda, hogy Jesse nem
őszült meg teljesen, Jeremy kíváncsi volt rá, vajon hogy volt képes azzal a tudat elmenni Cameron
Hallból, hogy talán nem tér majd haza.

Lágy nevetés hallatszott lentről. Halk volt, mert Christa a távolban állt, de Jeremyben
emlékeket idézett föl. Hogy élhet¬tek itt vajon, mielőtt az egész elkezdődött? Bizonyára boldo-
gan. Jesse, Daniel, Kiernan - aki szerette Jesse-t, de még nem volt a felesége -, és Christa. Christa,
aki olyan fiatal volt még akkor, a fivérei elkényeztetett húgocskája, édesanyja halála óta a ház
egyedüli úrnője. Bizonyára nagyon elegáns és szép volt azokban a könnyed napokban, nevetése
betöltötte a termet, hogy megszépítse vendégeinek napjait és éjszakáit. Mostanában már olyan
ritkán nevet - gondolta Jeremy.

Lehunyta a szemét. Egy pillanatig szinte hallotta a lösze számok csengését, a hintók zörgését.
Virginia minden részéből érkeztek ide vendégek. Még Washingtonból is jöttek egy-egy
alkalommal. Selyem- és szaténruhás hölgyek, férfiak, akik díszes egyenruhájukat vagy elegáns
öltönyüket viselték. Zenekar játszott, Christa pedig egész éjszaka táncolt.

Miről beszélgethet ott kint az a két Cameron? Látta Christ arcát, ahogy a temető kapujánál
odafordult a bátyjához. Mosolygott. Fejét hátrahajtotta, haja fényes, kékesfekete hullámokban
omlott el a hátán, és megcsillant rajta a napfény Azon nevetett, amit Jesse mondott, aztán átölelte
bátyját, é erősen magához szorította. Valaki szólt nekik az udvarról. Daniel jött vissza, s
csatlakozott a húgához és a fivéréhez. Átölelte Christát, s néhány pillanatra a három testvér úgy
állt öt kart karba öltve, mint egy elválaszthatatlan háromszög. Min¬dannyian magasak, csinosak
és szépek voltak, érződött róluk c szeretet - és a néha kissé irritáló Cameron-méltóság.

Jeremy felsóhajtott, s elnyomta növekvő ingerültségét. Nem irigyelte Christától a bátyjait, sem
a köztük lévő szeretetet és megbecsülést. Ez különösen értékes volt a lány számára, s
mindannyian remélték, hogy örökre megmarad. Jeremy saját családjában is ez volt a helyzet. Már
ami a megmaradt család¬ját illeti. A háború korán elvette tőle apját. Legidősebb fivérét, Josiah-t
1864-ben eltűntnek nyilvánították. Később tudták meg, hogy egy kisebb csetepatéban halt meg
Tennessee-ben. A középső fivére, Joshua, visszatért, és most gazdálkodásba fogott. Feleségül
vette a gyerekkori szerelmét, aki a háború alatt hűségesen várt rá. Legalább kettőjük számára
78
boldogsá¬got hozott a háború befejezése. Josiah-t elveszítették, de ő és Joshua most is nagyon
szeretik Callie-t - gondolta Jeremy. De hogyha olyan közel álltak volna hozzá, mint Christához
Jesse és Daniel, sok fáradságba telt volna Callie számára mindezt el¬magyarázni Daniel
Cameronnak. Jeremyt a háború távol so¬dorta Callie-től, s csak akkor találkoztak újra, amikor
húgának gyereke született, délre jött, és Dániel feleségül vette. Jeremy is tudta igazából, hogy
mindez milyen sorrendben történt!

Szeme összeszűkült, ahogy Christára nézett. Ez a lány olyan élettel teli és eleven! - gondolta.
Az értelme pont olyan meg¬babonázó, mint a teste. És kivételes a szenvedélyének ereje.

De nem hozzám - gondolta Jeremy.

Milyen érzés lehet, ha rá is ugyanilyen szemekkel néznej mint most a fivéreire? Ha csillogó kék
szemét így vetné rá, és ha így mosolyogna... Arra ugyan ezer évig is várhat!

És Isten segítsen rajta - gondolta szárazon -, ha a lány mé¬gis így tenne. Fel kell vérteznie
magát Christa Cameronnal szemben. Mert a lány akarata olyan erős, mint az acél. És ha rájönne,
hogy hatalma van fölötte, akkor minden tőle telhetőt megtenne, hogy megtörje őt. Kiszabadulna
a keze közül, és mindent a saját akarata szerint tenne.

Jeremy a falnak támaszkodott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Lehet, hogy túl keményen
ítéli meg a lányt. Talán túl sokáig gyászolt egy törékeny, szőke asszonyt, aki soha nem mondott
neki ellent. Nem, hiszen Jennynek is megvolt a maga akaratereje. És nem volt szüksége arra, hogy
időtlen időkig foggal-körömmel harcoljon ellene.

De most Christa a felesége, és ha nem téved, akkor gyere¬kük születik.Boldogulni fognak

együtt.

Akárhányszor Christára nézett, a következő pillanatban mindig olyasmit tett, ami nem is állt
szándékában. Sosem akarta feleségül venni. Sosem akarta megparancsolni neki, hogy Nyugatra
jöjjön vele. Valójában csak azért jött vissza, hogy elköszönjön tőle, és megbeszéljék, hogy a lány
esetleg csatlakozhatna hozzá. De ahogy rápillantott, a parancs egysze¬rűen kicsúszott a száján. És
ahogy kimondta, rájött, hogy va¬lójában ezt is akarta.

Most már házas ember. Nem akar a felesége nélkül élni, nem akar éjszakánként egyedül
feküdni a hidegben. Lehet, hogy Christa nem lesz engedelmes társa, de gyönyörű szép nő. És a
hosszú éjszakákon át, amíg távol volt tőle, mindig róla álmodott, és vágyakozott utána.

Egy kívülről jövő hang felkeltette a figyelmét, és ismét ki¬nézett az ablakon. Jesse és Daniel
egyedül hagyták Christát a temetőnél. A lány mosolyogva nézett utánuk. De amikor fel¬jöttek a
dombon, és a ház felé indultak, Christa elfordult. Amikor úgy gondolta, hogy bátyjai már nem
láthatják a lom¬boktól, visszafordult a sírokhoz. Jeremy észrevette, hogy vál¬lai
összegörnyednek.

Tudta, hogy sír.

Christa nekidőlt a kerítésnek, és lassan térdre ereszkedett. Vállai rázkódtak. Nem sírt, hanem
erősen zokogott. Jeremy összeszorította a fogát, és az együttérzés hullámai lepték el.

79
 - Nem hiszem azt, hogy mindez miattad van - hallotta a háta mögül.

Hirtelen megfordult. Callie állt az ajtóban. Húga igazán szép volt. Volt benne valami
különleges. Egy boldog asszony, aki szeret és viszontszeretik.

- Köszönöm a „bizalmat'1. És pont a húgom mondja ezt -kezdte Jeremy enyhe

szemrehányással a hangjában. Lehet, hogy a többieket bolonddá tudta tenni. De Callie-t? Soha.

Keresztbe fonta karját a mellkasán, és a falnak dőlt. - Mit jelent ez a megjegyzés? Mit mondott
Christa rólam?

- Egy szót sem szólt. Még akkor sem, amikor nyíltan rá¬kérdeztem. Egyenesen a szemembe
nézett, és emlékeztetett rá, hogy a bátyám vagy, és nekem igazán meg kellene értenem, hogy mit
lát benned. Aztán nagyon ártatlanul és édesen figyel¬meztetett, hogy néha a víz és az olaj
összekeveredhet, és hogy a szenvedélyt, a szerelmet és a gyűlöletet csak nagyon kevés választja el
egymástól. Ha valakinek, hát nekem igazán tud¬nom kellene.

- Valóban? - mormolta Jeremy. Nem volt meglepve. Chris¬ta sosem fogja elárulni magát. Sem
Callie-nek, sem másnak.

- Elfelejted, hogy jól ismerem Christát. Bizonytalanságban jöttem ide, de ő és Kiernan nagyon
rendesek voltak velem. Christa a ruháját is ideadta magárók..

- Nem hiszem, hogy magáról adta oda - jegyezte meg Je¬remy szárazon. - Christának annyi
ruhája van, hogy akár egy üzletet is nyithatna.

Callie türelmetlenül legyintett. - Mindenét megosztotta ve¬lem.

- Jó, elismerem, hogy néhány dologban nagylelkű is tud lenni.

- Miben nem?

- Callie, vannak bizonyos dolgok, amik egyszerűen nem tartoznak rád.

Az asszony elmosolyodott, közelebb jött, átölelte a férfi de¬rekát, és ő is kinézett az ablakon. -

Tudom, hogy mire gon¬dol.

- Tényleg?

Callie bólintott. - Azokra gondol, akiket elveszített. Nem csak a szüleire. Anthony Millerre,
Kiernan első férjére, és Liam-re, természetesen. Meg a kis Joe Davisre, Jeb Stuartra, régi barátokra
és ismerősökre. Akik mind fiatalok, büszkék voltak. Szörnyű volt ez a háború, Jem.

- Az isten szerelmére, Callie! - mondta Jeremy rekedten. -Elveszítettük apát és a testvérünket.

- Tudom, de mi megnyertük a háborút. Ők pedig elveszítet¬ték. Erre mindig emlékezned kell!

- Igen, ez szörnyű - mondta a férfi -, és a Cameronok so¬sem adják meg magukat - tette hozzá
szárazon.

80
 - Nekem mondod!? - nevetett Callie. Christa fölemelkedett. Jeremy látta, ahogy kijön a
temetőből, és eltűnik a fák között.

- Hova a pokolba megy? - kérdezte, de aztán rájött, milyen csúnyán beszél, holott valamikor
nem is gondolt volna arra, hogy egy hölgy előtt ilyen durva legyen, főleg ha a húgáról volt szó.
Lehunyta a szemét. - Sajnálom, Callie...

- Nem történt semmi. Már hallottam ilyet - mondta a húga, aztán megkérdezte: - Miért vagy rá
ennyire dühös?

- Nem vagyok rá dühös - tiltakozott. Pedig Callie-nek iga¬za volt. Christában is benne van a
Cameronok büszkesége -gondolta. Nem fog a szeme láttára sírni.

De akkor a háta mögött fog zokogni, és Jeremy legszíveseb¬ben megrázta volna. Hiszen nem
egy mosogatólány sorsát kí¬nálja neki, hanem egy életet vele.

- Hová ment? - kérdezte újra.

Callie felsóhajtott. - A nyári lakba. Látszik a ház sarka a fák között. Látod a fehérre meszelt
falakat? Úgy tudom, a háború előtt nyaranta szépen be volt bútorozva. Pontosan a fo¬lyóra néz,
és ha kinyitjuk az összes ablakot, beáramlik a szel¬lő. Hajdanában a hölgyek frissítőt ittak itt,
amíg a férfiaknak valamivel erősebb italokat szolgáltak föl. Nem sok minden van most a házban.
Azt hiszem, múlt júniusban levitetett oda egy régi bricskát. Azt mondta nekem, hogy
gyerekkorukban, ha valami bánatuk volt, mindig oda mentek le. Úgy látszik, megmaradt ez a
szokásuk. Minden családtag tiszteletben tar¬totta, ha valamelyikőjük bement oda. Nemsokára
visszajön, ne félj.

- Az biztos - mormolta Jeremy. Megindult, és hosszú lép¬tekkel kiment a szobából. Már le is

ment a lépcsőn, mielőtt Callie egyáltalán utánaszólhatott volna. - Jeremy! - kiáltotta, de a férfi úgy
tett, mintha nem is hallaná. Mire leért a veran¬dáról, és elment a rózsabokrok mellett, akkor ért ki
Callie a folyosóra. De Daniel megállította.

- Hadd legyenek egyedül - mondta a feleségének.

- De Jeremy nagyon dühös.

- Meg fogják oldani. Callie, állandóan az eszembe juttatod, hogy a bátyád. Kihívhatom
párbajra, aztán egyikünk megöli a másikat, és amelyikünk győz, azt pedig letartóztatják, mert most
tilos párbaj ózni.

- Daniel, ne légy nevetséges!

- Akkor hagyd őket békén.

A hangok elhalkultak Jeremy mögött. Odaért a temető fe¬hérre festett kerítéséhez, ahol
Christa állt az előbb. Már korábbban is járt itt. Az igazság az, hogy elbűvölte a Cameron birtok.
Amikor először járt Cameron Hallban, lejött ide, mi¬előtt elbúcsúzott volna a húgától. Akkor
vissza kellett térnie a csapatához. Grant tábornokkal keletre tartott, és úgy ment el innen, hogy
nagyon valószínű volt, hogy ő és Daniel találkoz¬nak a csatamezőn. De sosem kellett egymással

81
szemben har¬colniuk. Ebben a kegyetlen háborúban legalább ennyi könyö-rületet kaptak
Istentől.

Jeremy a temetőre meredt. Ott, a túlsó sarokban feküdtek a legelső Cameronok. Jamie és az ő
Jassy-je. A sírkövek felirata az 1600-as évek végéről származik. A kövek már nagyon régi¬ek
voltak, de a család megőrizte őket, így a feliratokat még most is el lehetett olvasni. Furcsa volt ez
a hely, kísérteties, de szép. Némelyik sírkövön csodaszép kis angyalok voltak, másokon pedig
békés pillantású szüzek néztek le a Cameronokra. A temetkezési szokások nagyon előkelőek
voltak, ez is a történelmi hagyomány része volt. És Christa számára min¬dez annyi mindent
jelentett. A kapun belül feküdtek a szülei, a nagyszülei. Itt temettek el nagynéniket, nagybácsikat,
unoka¬testvéreket, és a dédszülőket, akik mind Virginia történelmé¬nek részei voltak.

Jeremy megkerülte a temetőt. A fák között meglátta a nyári lakot. Akárcsak Cameron Halira,
erre az épületre is ráfért már a festés.

Odament a bejárathoz. Az ajtó nem volt bezárva, így be¬ment rajta. Egy nagy szobában találta
magát, ahol kandalló is volt.

Mosolyogva arra gondolt, hogy valószínűleg télen is rend¬szeresen használták a kis házat.
Elképzelte, milyen érzés lehe¬tett itt lenni télen, amikor a kandallóból meleget adó lángok
csapnak elő, kint pedig hideg szelek fújnak, és a tájat belepi a hó.

Jeremy keresztülment a szobán, szántszándékkal hangos lép¬tekkel.

De Christa nem hallotta meg. Egy zöld brokáttal bevont fo¬telnek támaszkodott, ahonnan a
nagy ablakokon keresztül egyenesen a folyóra látott. A folyó ma sötét volt, de elbűvölő. Színe,
nyugtalansága arra figyelmeztetett, hogy itt az ősz, és hamarosan beköszönt a tél is.

Valami hang, de lehet hogy csak egy megérzés azt súgta Christának, hogy a férfi mögötte áll.
Kissé ijedten megfordult. Az asszonyok - gondolta Jeremy -, nem nyújtanak valami szép látványt
sírás után. Szemeik megdagadnak, arcuk kivörö¬södik.

De Christanál még ez is másképp van.

Orcái nedvesek és kipirultak voltak, szemei kristályosán csillogtak a könnyektől. De ahogy

Jeremyre nézett, kezével le¬törölte az arcát, és könnyeinek nedves csillogása szinte ragyo¬gássá
változott a szemében. A férfi sosem látott még ennél ele¬venebben ragyogó kék szemet. Sajnálta,
átérezte a fájdalmát.

De látta azt is, hogyan változik meg egy pillanat alatt, amikor őt megpillantja.

A lány büszkesége minden más érzésnél erősebb volt a szívében.

- Mit csinálsz te itt? - suttogta.

Jeremy felemelte a kezét. - Talán valami szent helyre léptem be?

Christa hátat fordított neki, és a folyót nézte. - Természetesen nem - mondta. - Ez csak egy
ház, semmi más.

82
 Jeremy csendesen állt a háta mögött. A jelenléte bizonya zavarta Christát, mert a lány gyorsan
megfordult, hogy szembenézzen vele, mintha félne attól, hogy a férfi mögötte áll. Tekintetük
találkozott, és Jeremyn bizonyára látszott a meglepődés, mert Christa elpirult, és a korlát felé
hátrált. Lába halkan mozdult a padlón. Viaszosvászon borította be a padlót,ami olyan fényes volt,
mint a márvány. Valaha bizonyára ez is jobb napokat látott. Közvetlenül a kandalló elé egy meleg
e hívogató szőrme volt leterítve. Jeremy látta, hogy Christa is szőrmére pillant. Tekintetük egy
pillanatra egymásba kapcsc lódott, de a lány hirtelen elkapta a fejét.

- Azt hiszem, tudom, miért csinálod mindezt - mondta Hirtelen nagyon mesterkéltnek tűíit,
ahogy kezét összekulcsol ta maga előtt, és a férfira nézett.

Jeremy „pihenj" helyzetben állt, kis terpeszben, kezét hát mögött összekulcsolva. - Ó - mondta
udvariasan. - És mit is csinálok én tulajdonképpen?

- Kényszerítesz, hogy veled menjek.

- És miért teszem ezt?

Christa türelmetlenül legyintett, és nem mert a férfira nézni - Tudom, hogy ennek Danielhez
és Callie-hez van köze Megpróbálsz törleszteni valamit Danielnek. - Jeremy haláloí csöndben
hallgatta, Christa pedig élénkebben folytatta. -Azért, mert elhozta Callie-t Marylandbői.
Mindazért, ami Marylandben történt közöttük. Talán még magad sem vagy tu¬datában ennek. De
ha belegondolsz...

- Ha túl sokáig gondolkodom - szakította félbe a lányt, nö¬vekvő haragjával küszködve -,

akkor képes leszek arra, hogy megfojtsalak. Aztán a fivéreid kénytelenek lennének kihívni

párbajra, és lelőnének. Aztán szerelmem, véget érne a mi bol¬dog házasságunk.

Christa hátrább lépett. Szemei résnyire szűkültek, és feje¬delmi tartással nézett a férfira. - Azt
hiszem, nem értettél meg. Én...

Elhallgatott, mert a férfi megindult feléje. Magragadta a kö¬nyökét, fölemelte, és

megfordította.

- Jobb lesz, ha tisztázzuk a dolgokat. Mindent elmondtam annak idején Danielnek, amit kellett,
de ha tudni akarsz róla valamit, szerelmem, akkor majd én elmondom neked. Amikor először
találkoztam a bátyáddal, sosem éreztem még nagyobb keserűséget és haragot életemben. Fájó
volt látni, hogy mennyire szereti Callie-t, és az is egyértelmű volt, hogy Callie is szereti őt. Ez
nagyon sok gyötrődést okozott nekem. És csak a rend kedvéért, én nem vagyok Cameron.
Tétováztam, nem tudtam, mit tegyek. De akár hiszed, akár nem, mi po¬gány jenkik, akik
Marylandben nőttünk fel, mi is kaptunk er¬kölcsi nevelést. A Daniel iránt érzett egykori
gyűlöletemet soha nem használnám fel ellened.

- De akkor...

- Nem, nem, nem, hallgass végig. Most rajtam a sor, hogy elmondjam, amit akarok. Ez
kettőnkre tartozik.

83
 - Értem - mondta Christa hidegen, s szeme azt'parancsolta a férfinak, hogy engedje el. - Tehát
most minden gyűlöleted rám irányul.

Jeremy hirtelen elengedte. Ha nem tette volna, talán eltörte volna a csontját.

- Ez itt nem megszentelt föld.

Christa lesütötte a szemét. El akart fordulni. De Jeremy megragadta és visszarántotta. - Ezért

fogsz velem jönni! -mondta, és azt tette, amire már azóta vágyott, hogy a lányt először
megpillantotta. Ujjaival végigsimított Christa hajzuha-tagán, és megcsókolta. Vágy és éhség
hullámzott végig rajta. Keményen, kegyetlenül, ellentmondást nem tűrően csókolt. Megízlelte a
lány ajkainak édességét, érezte azt a meghatároz¬hatatlan nőiességet, ami olyan csábító és
megbabonázó volt.

Bizonyára meglepte a lányt, mert Christa szinte tiltakozni is elfelejtett. Kis kiáltás szakadt föl
belőle, karjait a férfi mellkasára szorította, de a szorítása gyengült. Jeremy átölelte, ajkaival fogva
tartotta, és gyengéden lehúzta magával. A szőrmén feküdtek.

Jeremy sosem gondolt erre. Hosszú időre eltűnik, a visszatér, és vonakodó feleségével a nyári
lak padlóján köt ki.

De újra és újra azt tapasztalta, hogy Christával kapcsola csupa olyan dolgot csinál, ami addig
soha eszébe sem jutott.

Christa ajkai szétnyíltak. Talán nem is akarta, de még tiltakozott ellene. Nem próbált meg
elhúzódni tőle. Ahogy Jeremy újra és újra megcsókolta, gyorsabban lélegzett, szívverése
felgyorsult. Amikor a férfi lehúzta magával, karja a nyaka köré csavarodott. Természetesen azért,
mert nem akart elesni. És még most sem tiltakozott.

Ott feküdt a padlón, haja kékesfekete zuhatagként omló körülötte. Jeremy föléje hajolt, és a
szemébe nézett. Elnyújtózkodott mellette, és ruhája alatt megfogta a mellét. Christa lesütötte a
szemét, arcát pír futotta el. Jeremy újra megcsókolta, s kezével a szoknyáját és alsószoknyáját
próbálta felhúzni. Ezek a nők! - gondolta. - Annyi ruhát viselnek! - Meg kell birkóznia a csipkés
fehérneműjével is, de gyorsan megtalá masnikat, és kioldozta őket. Tenyere végigsimított Christa
meztelen hasán. Aztán továbbsiklott, és a lány combjai között kötött ki.

- Meghallotta, hogy a lány torkából mély, hörgő hang tör föl, de nem vett róla tudomást.
Megérintette nőiessége háromszögének selymes szőrét, s a lány szenvedélyének nedves szirmait.
Minden érintés csak tovább növelte benne a vágyat, ár a távol töltött idő alatt egyre hevesebb lett.
Annak idején megígérte a lánynak, hogy földi pokol lesz az élete. Pedig most saját maga került
ebbe a pokolba, mert az utána való vágyakozás tüze szinte elemésztette. Úgy érezte, hogy a tűz
egész testét beborítja, és már nem bírja tovább. Christa combjai közé feküdt, s ügyetlen kezekkel
kigombolta a nadrágját. Józan esze figyelmeztette, hogy Christa még mindig nagyon
tapasztalatlan, és nem igazán vágyakozik rá. Újra megérintette, felderítette erogén zónáit,
becézgette, izgatta azokat. Meglepetés egy ijedt kiáltás szakadt föl Christából. Erre még heveset
simogatta, még mélyebbre merültek az ujjai. A lány megpróbálta összezárni előle a combjait, de a
férfi teste nem engedte, és végül már teljesen ki volt szolgáltatva a férfi kénye-kedvé¬nek. Újabb
kiáltás tört föl belőle, amikor Jeremy erőteljesen beléhatolt. A férfi érezte, hogyan jut súrlódva

84
egyre előbbre, és érezte saját vágyának eszeveszett forróságát. Christa ujjai kékruhás vállaiba
mélyedtek, arcát a férfi nyakának hajlatába temette. Jeremy megemelte a csípőjét, és mélyen a
testébe ha¬tolt. Érezte, hogy Christa karjainak szorítása erősebb lett. Arra számított, hogy a
fájdalom vagy a tiltakozás kiáltását hallja. De Christa csöndben maradt. Lassan! - figyelmeztette
magát. Megpróbált lassan mozogni, de a vágyak és a valóság összekeveredtek, a lány testének
csábító illata felpezsdítette vérét. A hosszú idő óta felgyülemlett vágy beteljesülést kívánt. Ujjainak
tapintása alatt Christa combjainak bőre olyan volt, mint a selyem. Az érzés, hogy benne lehet, és
férfiasságát be¬borítja a lány testének forrósága, olyan mély vágyakat ébresz¬tett benne,
amelyekről nem is tudta, hogy léteznek. Lehet, hogy Christa vonakodó feleség, és mint ahogy
annyiszor mondta, Cameron is, de a szenvedélye vad és csábító. Akár akarta, akár nem,
engedelmeskedett a férfi testének. Lehet, hogy csak elragadta a pillanatnyi szenvedély. Ahogy
Jeremy az édes beteljesüléshez közeledett, még szorosabban ölelte ma¬gához Christát, és
rákényszerítené testének ritmusát. Kénysze-rítette, hogy csípője vele együtt mozogjon. Aztán
hirtelen megrázkódott, és végigsöpört rajta a kielégülés csodálatos és oly illékony hulláma. Maga is
elcsodálkozott, milyen fantasz¬tikus érzéseket keltett életre benne ez a nő, és hogy milyen
nagyszerű vele lenni, benne lenni. Soha nem érzett még ehhez foghatót!

Úristen, milyen lenne vele, ha ő maga is tényleg akarná! -gondolta.

Christa csöndben feküdt, szaporán lélegzett, szemét lehuny¬ta. Megpróbálta kinyújtani a

térdét, és lehúzni a szoknyáját, bár ez elég nehéz dolog volt, hiszen a férfi még most is rajta
feküdt.

Jeremy az ajkába harapott, és Christa mellé feküdt. Némi öngúnnyal állapította meg, hogy jó
munkát végzett. Először is behatolt ide, aztán szinte ruhástól magáévá tette a nőt, itt, ennek a
szent helynek a padlóján. És most, hogy Christa megp¬róbálja eltakarni karcsú, formás lábát,
dühösen vette tudomá¬sul, hogy csak a látványtól is újra feléled benne a vágyakozás. Jenny
végignézett volna magán, és felnevetett volna. Aztán azt suttogta volna a fülébe: „Ez jó mulatság
volt, Jeremy, de nem kellene most már levetnünk a ruhánkat?"

De most Christa fekszik itt mellette, égő kék szemeivel és éjfekete hajával. És az édes
szenvedély, amely belőle árad, szinte az őrületbe kergeti. Jobban kívánja, mint ahogy Jennyt
valaha is kívánta. Nem! De igen. És ez a nő még most is elutasítja.

Érezte, hogy Christa kellemetlenül érzi magát. Tudta, hogy egyszer szerelmes volt. De sosem
lett szerelmének a felesége, és soha nem volt rá lehetősége, hogy megtapasztalja, mit je¬lent
szeretkezni a szerelmével.

Jeremy fölemelkedett, és megigazította a nadrágját. Oda¬ment a hátsó ablakhoz, és kinézett a

folyóra. Aztán visszafor¬dult Christához.

- Sajnálom - mondta csöndesen. Nehéz volt kimondania. A nő nem válaszolt. Felült, haja az
arcába hullt, és eltakarta a szemét. Még most is a ruháját igazgatta.

- Ez igazán elvárható... - mondta.

Ez a hang! A déli szépség fennkölt hangja, ami Jeremyt végképp kihozta a sodrából.

85
 Másodperceken belül Christa hátánál termett. Nem nyúlt hozzá, de leguggolt közvetlenül
előtte. - Rendben van, Chris¬ta. Nem sajnálom. Esküszöm az égre, hogy a legkevésbé sem
sajnálom. A feleségem vagy. És házaspárok között ez termé¬szetes dolog.

~ Szerintem a legtöbb házaspár tiszteli egymást és udvarias egymással - mondta könnyedén, és

hátravetette a haját. -Nem csak párzanak, mint...

- Jézusom! Nem lehetsz ennyire vak! Mit gondolsz, Daniel és Callie miért volt olyan izgatott
ma reggel? Csak nem gon¬dolod, hogy egy csésze tea miatt? Ugyan már, szerelmem! És különben
is, mit gondolsz, honnan került ide ez a szőrme? -Fejével a kandalló felé intett.

Christa méltóságteljesen felemelkedett. - Akkor meg minek kértél bocsánatot?

Jeremy csípőre tett kézzel állt előtte. - Nem teszem többé, megígérem. - Hidegen
elmosolyodott, és eszébe jutott, ho¬gyan sírt Christa titokban amiatt, hogy vele kell mennie. Nem
tudta magába fojtani a gúnyolódást, amikor újra átölelte. -Soha! De olyan sok minden áll még
előttünk. Egy katona sát¬rának sáros a földje, csakúgy, mint a széles nyugati pusztasá¬goké.
Rengeteg patak van arra, meg hordozható indián sátrak, és egy csomó csodálatosan vad hely, ahol
úgy szeretkezhe¬tünk, akár a vadállatok. És alig várom, hogy az én engedel¬mes, fantáziadús
feleségemmel ezt tehessem.

Christa elrántotta a kezét. Magasra emelte az állat, szeme csillogott. - Ha fenyegetni próbálsz,
Jeremy, akkor menj a po¬kolba! Túléltem a háborút. Téged is túléllek valahogy. Én...

- Ó, igen, te nagy túlélő vagy! Senki sem harcol olyan po¬koli jól, mint te. Ha ott lettél volna
abban az átkozott csatá¬ban, Grantnek nem is lett volna esélye, hogy legyőzze a láza¬dókat.
Biztos vagyok benne, hogy az indiánok is remegnének, mint a nyárfalevél, ha tudnák, hogy te is
jössz.

Christa hátravetette a haját, szeme szikrát szórt, és csípőre tette a kezét. Egész testében
remegett a dühtől. Jeremy még sosem látta ennyire elevennek, szenvedélyesnek és vadnak.

Ennyire szépnek, érzékinek és vonzónak.

- Ó, te hitvány gazember! - csattant fel Christa. - Ha nem hagyod abba, én isten bizony...

- Nos, mi lesz akkor? - gúnyolódott Jeremy. - Hívod a bá¬tyádat? Vagy darabokra tépsz?

Christa haragjában felkiáltott, és keresztülszaladt a szobán. Bár Jeremy bosszantotta fel, mégis
meglepődött Christa feltö¬rő haragján. A lány majdnem hanyatt döntötte. Még éppen időben
nyerte vissza az egyensúlyát. Elkapta az ujjait, mielőtt belekarmoltak volna az arcába.

Jeremy rekedtes hangon felnevetett, de Christa minden mozdulatát figyelte. Számolnia kell a
lány erejével.

- Christa!

- Engedj el! - kiáltotta a lány, és keményen belerúgott a férfi sípcsontjába. Jeremy pokoli
fájdalmat érzett.

86
 - Christa! - Magához rántotta a lányt, így annak háta a férfi mellkasához szorult. Karjaival
szorosan lefogta a karjait. Christa megpróbált beleharapni. Jeremy még erősebben szorí¬totta, így
a lány hirtelen megmerevedett.

- Ne próbálj megütni! Vagy akár megrúgni és megharapni! - parancsolta Jeremy. A lány nem
mozdult, de teste remegett. Hátravetette a fejét.

- Különben? - suttogta dühösen.

Jeremy közel hajolt a füléhez. - Különben megbánod!

A férfi tudta, hogy Christa legszívesebben azt vágná hozzá, hogy fogalma sincs, mit akar tenni.

De Christa hallgatott. Aztán szinte kirobbantak belőle a sza¬vak.

- Le foglak győzni, te jenki!

- Ó, persze! - Jeremy odébb taszította. Amikor Christa vil¬lámgyorsan megfordult, hogy

szembenézzen vele, újra magá¬hoz rántotta. - Hiszen te egy Cameron vagy! Istennek sincs
hatalma fölötted!

- Hogy merészelsz...

- Hogy merészelem? Hát van más választásom? Benősültem a Szent Családba!

- Ez istenkáromlás! De hiszen te egy...

- Tudom, egy jenki fattyú vagyok. Nos, elnézést kérek, ha megzavartam a békédet. Jesse-szel
együtt fogtok elkísérni Richmondba, de elég, ha csak holnap indulunk. Meg akarok nézni néhány
könyvet a könyvtárban, úgyhogy ha véletlenül hiányoznék neked, akkor tudod, hol találsz. Még
van jó né¬hány órád, hogy kisírd magad a temetőben. Jó szórakozást.

Túlzott udvariassággal fejet hajtott, és magára hagyta Chris-tát.

De ahogy a ház felé közeledett, gyötrelem hullámzott végig rajta.

Édes isten! Elkeseredettséget érzett. Néha úgy tűnt, mintha mindig is háborúban élt volna.
Gyűlölte a hadakozást, gyűlöl¬te, hogy látnia kell a családtagjait, barátait, szomszédait meg-halni.
Szörnyű volt látni Vicksburg elestét.

Mivel marylandi volt, megértette Christát, megértette a fáj¬dalmát. De a megértés is lehet

bántó. Nem akart durva lenni vele, sem kegyetlen. Arra vágyott, hogy a karjaiban tarthassa, hogy
megvigasztalhassa.

De biztos volt benne, hogy előbb vigasztalná meg egy csör¬gőkígyó.

Egy pillanatra megállt, arca megrándult. Pokolba vele! -gondolta. Pokolba a büszkeségével, a
szépségével, a leikéből előcsapó lángokkal! Már az esküvőjük napján is megérintették ezek a
lángok. De akkor vissza tudta fojtani feltörő érzéseit.

87
 Még most is úgy érezte, hogy vissza kellene mennie hozzá. Karjaiba vennie, és megmondania
neki, hogy minden rendben lesz.

De mégsem, hiszen utána Christa megint a saját feje után menne.

Óvatosnak kell lennie. Nem szabad elárulnia, mennyire megérti a lány érzéseit. Nem szabad
elárulnia, hogy álmodo¬zik róla, és vágyik rá.

A pokolba! - gondolta. Kiegyenesedett és önmagát szidta. Bolond jenki!

Nem fog elgyengülni, és nem fog beleszeretni ebbe a nőbe.

Hacsak nincs már most is késő.

Nyolcadik fejezet

- Óriási területek vannak ott - hallotta Christa Jesse hangját, amikor visszatért a házba. Nem
tudta, hol vannak a sógornői, de férfihangokat hallott kiszűrődni a szalonból. Megindult az ajtó
felé, de megtorpant, amikor meghallotta, mit beszélnek. -Veszélyes lehet az a vidék - mondta
Jesse.

- Különösen a komancsok és az apacsok földjei - tette hoz¬zá Daniel.

Christa csöndesen benézett az ajtón. A három férfi a szoba közepén állt, és egy szétterített
térkép fölé hajolt.

- A Little Rock körül élő törzsek eléggé civilizáltak - mondta Jeremy.

- Némelyik civilizáltabb, mint egyes fehérek - tette hozzá Daniel, és elvigyorodott.

- Ha a jenkikre gondolsz, akkor ne felejtsd el, hogy mi Je-remyvel ketten vagyunk ellened -
húzta Jesse.

- Csak némelyik jenkire - válaszolta Daniel könnyedén. Christa nekidőlt a falnak, és az ajkába
harapott. Dániel kezd megbékélni a gondolattal, hogy elveszítették a háborút. De neki talán
könnyebb dolga van. Egyszer azt mondta neki, hogy mire az egész véget ér, már nem is érdekli az
egész. Csak azt akarta, hogy az öldöklés véget érjen.

Jeremy szólalt meg. Christa kivette a szavaiból, hogy bizo¬nyára a térképre mutat.

- Ha egyszer már elérted a prérit, akkor a vadászterületen jársz, és akárkivel találkozhatsz. Déli
cseyennekkel, vagy a szövetségeseikkel, a sosonokkal és a sznékekkel. Ez itt a kio-wák területe, ez
az apacsoké...

- És a komancsoké - tette hozzá Jesse.

- Christa biztonságban lesz? - kérdezte Daniel. - A pokol¬ba is, Jeremy, egyáltalán nem vagyok
benne biztos, hogy okos dolog magaddal vinned. - Christa elmosolyodott. Dániel olyan egyenes.
Jesse sokkal diplomatikusabban fogalmazna.

88
 - A katonafeleségek gyakran a férjükkel tartanak - mondta Jesse. - De azért ez elég veszélyes.
És ha Christa gyereket vár, talán még veszélyesebb.

- Nos, Jesse, te mondd meg, mint orvos. Úgy gondolod, hogy veszélyes lehet Christára?

Jesse habozott. - Nem - mondta végül. - Úgy tapasztaltam, hogy azok a nők, akik aktívak a
terhességük alatt, könnyebben szülnek.

- Utazik veletek orvos? - kérdezte Daniel. Gyufa sercegése hallatszott. Valamelyikőjük

rágyújtott egy szivarra. Christa visszafojtott lélegzettel figyelt.

- John Weland őrnagy - mondta Jeremy.

- John? - Jesse hangja elégedettséget tükrözött.

- Együtt szolgáltál vele?

- Igen, a háború utolsó évében. Kiváló orvos és sebész. Jesse nem fog aggódni az egészségem
miatt - gondolta Christa keserűen.

- De a terület akkor is veszélyes - ismételte Daniel. - Ezt te is tudod, Jeremy, hiszen éppen
most olvastál fel egy részle¬tet Cralton ezredes hozzád írt leveléből. - Christa papírzörgést
hallott, aztán Daniel mély hangja szólalt meg. „A tizenkét em¬bert minden bizonnyal több száz
sziú indián támadta meg. Mindegyikük testébe legalább ötven nyíl fúródott. Kivágták a nyelvüket
és a nemi szervüket, amit aztán a szájukba tömtek."

- A levél kiesett Daniel kezéből. - Úristen! - mondta.

Christa nagyot nyelt, és a falnak támaszkodott. Úgy érezte, mindjárt elájul. Nem, még sosem
ájult el. Még soha nem is színlelte azt, hogy elájul. De Daniel szavai olyan rémisztőek voltak. Szája
elé kapta a kezét, rémület fogta el.

- Azok a férfiak felderítők voltak - mondta Jeremy. Christa üvegcsengést hallott.

Nyilvánvalóan mind a hárman azokra a szerencsétlen katonákra gondoltak. - Egy őrült küldte el
őket, hogy megtaláljanak egy másik őrültet - jegyezte meg Jeremy.

- Én együtt fogom tartani a csapatomat.

- Úgy tudom, jó viszonyban vagy a komancsokkal - "je¬gyezte meg Jesse.

- Senki sem ismeri igazán a komancsokat - mondta Jeremy.

- Több tucat csoport van. De az igaz, hogy ismerem Vágtató Bivalyt, és neki van némi
befolyása.

- És ez elég ahhoz, hogy Christa megmeneküljön?

- Nincs szándékomban elveszíteni - sóhajtott fel Jeremy. -Figyeljetek! Tudom, hogy nem ez a
legtökéletesebb élet. De én leszek a Jacobson erőd parancsnoka. Texastól északra le¬szünk, és
kapok egy óriási méretű földet is. Igaz, hogy én akartam Nyugatra menni. Csakúgy, ahogy a
háború kezdete¬kor, úgy döntöttem, hogy Nyugatra megyek. Nem akartam a marylandi és

89
virginiai barátaim ellen harcolni. Most pedig -nos, mi vagyunk a győztesek. Ismerem Johnson
elnök nagy¬szabású újjáépítési tervét. Manipulált politikusokkal, szeren¬cselovagokkal, csalókkal
találkozom, és mindenütt csak a ká¬oszt látom. Christának is ezzel kell szembenéznie, ha itt
marad. Már korábban is a Nyugatot választottam és mos is így döntöttem A pokolba is, jobban
szeretem az indiánokat! Christa behunyta a szemét. Egy pillanatig csend volt a szobában Aztán
bátyja hangját hallotta. - Nos, azt hiszem, igazad van - mormolta Jesse. - De kíváncsi vagyok, mit
gondol erről Christa. Fél-e ő az indiánoktól? Igen! Rettenetesen! -gondolta Christa. Fel akart
kiáltani, de nem tette.

Talán Jeremy megérezte, hogy ott állaz ajtóban. Talán rájött, hogy örülne neki, ha egy kicsit
megdicsérnek. – Ahogy én ismerem Christát, jól fog boldogulni - mondta. - Inkább a komancsok
miatt kell aggódnunk, azt hiszem.

Mit… - kezdte Jesse, de akkor Christa hirtelen bevihar-zott a szobába, magasra emelt állal.
Mosolygott, de ügy tűnt mosolya mesékéit. Rájött, hogy Jeremy mar észrevette a szoknyáját az
ajtó mögött. Tudta, hogy az ajtó mögött állt. Nem számít - gondolta Christa.

Egyenesen odament az italszekrényhez, nem törődve azzal, hogy Jeremy esetleg rosszallóan
néz rá.

Ennyit a modorról meg a többiről. Töltött magának egy whiskyt, és Jeremyre nézett. A férfi
nem volt meglepve, in¬kább mulatott rajta.

Szóval ez lesz a sorsa. Hogy ez a férfi minden pillanatban mulasson rajta. Letette a poharát.
Émelygett a gyomra, és rá sem bírt nézni az italra.

- Nos Christa, mi a véleményed? - kérdezte tőle Daniel.

- Komolyan meg kell ezt gondolnod - mondta Jesse.

Végre kimondhatja, amit gondol. Remek alkalom, hogy megmondhassa Jeremynek, játsszon
indiánosdit, de egyedül. Ő itthon marad. A fivérei majd megvédik.

A fivérei végre normális életet élhetnek a felesegeikkel. És bizonyára itt maradhatna velük.
Hiszen szeretik őt. Bizonyara lenne egy hely... Egy hely a számára.

Jeremy, kezében a poharával, megkerülte az asztalt, és Christához lépett. Töltött magának még
egy whiskyt, és fürké¬sző szemmel Christára nézett.

- Tényleg érdekesek az indiánok. Mi, fehérek, különösen itt, a keleti parton, hajlamosak
vagyunk összemosni az egyes törzseket. A társadalmuk olyan különleges. Vegyük csak a soktákat
vagy a sirokíkat. Néhánnyal te is találkozni fogsz, Christa. Nagyszerű a jogrendszerük, az egyes
törzsek törvé¬nyei igazán érdekesek. Az arikaráknak olyan furcsa szokásaik is vannak, a Missouri
mentén élő szomszédaik el is költöztek mellőlük. Földkunyhókban laknak, és az összes szemetük
ott van körülöttük. Gyakori a vérfertőzés a törzsben, mert a telet azzal töltik, hogy egymás
feleségeit hajkurásszák. A csejennek híresek az erkölcseikről. Az asszonyok gyakran szövetségbe
tömörülnek, és nagyobb büszkeséggel hencegnek a háztartási képességeikről, mint a férfiak a
vadászsikereikről.

90
 - De ott vannak a sziúk, az apacsok és a komancsok is -emlékeztette Jesse.

Jeremynek az a szándéka, hogy ráijesszen, gondolta Chris¬ta. Talán megsejtette, hogy

hallgatózott? Nem fogja kimutatni a félelmét. Soha!

Elmosolyodott, és elhatározta, hogy nem fog összeroppanni.

- Mesélj nekem a komancsokról - mondta nyugodtan.

- Christa, talán nem kellene... - szólt közbe Daniel.

- Dehogynem! Égek a vágytól, hogy bármit meghallgassak, amit Jeremy mond el nekem.

- Általában kis termetűek és görbe lábúak - kezdte Jeremy. - Ők a puszták lovasai, senki sem
tud olyan jól lovagolni, mint a komancsok. Rendkívül büszkék arra, hogy bárkit észre¬vétlenül el
tudnak rabolni. - Megkerülte Christát, hangja re¬kedtesen szólt. - Mesélik, hogy egy Nagy Medve
nevű indián egy alvó texasi mellől rabolta el a feleségét, úgy, hogy az j asszony közvetlenül ott
feküdt a férje mellett. Szeretnek fog¬lyokat ejteni, és időnként szeretik megkínozni őket. És ha
túl hangosan kiáltoznak, akkor kivágják a nyelvüket.

- Az ég szerelmére, Jeremy... - tiltakozott Jesse.

- Hagyd csak, Jesse - vágott közbe gyorsan Christa. - Ez hozzá fog tartozni az életemhez,
tudnom kell ezekről a dol¬gokról is.

- Az új életed tele lesz szörnyűségékkel - figyelmeztette Daniel. - Talán mégis itthon kellene
maradnod. Legalább addig, amíg meg nem születik a gyermeked, és Jeremy otthont nem teremt
neked. Itt volt újra a nagy lehetőség Christa előtt.

- De hiszen Christa semmitől sem fél. Igaz, szerelmem? - kérdezte Jeremy.

A lány megfordult. Szeme izzott a kihívástól. De lehet, hogy a férfi megint csak arra ösztönzi,
hogy akarata szerint cselekedjen, így vagy úgy, mit számít. Végül úgyis Jeremy győz.

Visszafordult a fivéreihez, és szélesen elmosolyodott. - Per¬sze hogy igaz! Egy jenkihez

mentem feleségül. Hogy félhet¬nék egy alacsony komancstól?

- Általában alacsonyak - mondta Jeremy hirtelen. Christa megfordult. A férfi ujjai idegesen
kulcsolódtak poharára, sze¬me szinte Christa tekintetébe fúródott. - Némelyikük magas. És
jóképű. Olyan erőt képviselnek, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Szenvedélyesek és nagyon
vadak is tudnak lenni. Talán mégis itthon kellene maradnod.

Még Jeremy is ezt mondja neki. Csak az a dolga, hogy bólintson.

De nem tette, és a pillanat elmúlt. Jeremy felemelte a poha¬rát. - De Christa Cameron, a nagy
rebellis, ennek ellenére Nyugatra jön. Azt mondom, hogy jobban teszik a komancsok, az apacsok
meg a kiowák, ha óvakodnak tőle. Igaz, szerel¬mem?

- Természetesen - felelte a lány, és ő is felemelte a poha¬rát. - Végül is, a nagy McCauley

ezredes lesz mellettem. Sen¬ki sem merné elrabolni az ő feleségét, ebben biztos vagyok.

91
 - Reméljük, nem - mormolta Jesse. Szeme elsötétült az ag¬godalomtól. Christa érezte, hogy
Daniel a következő pillanat¬ban felugrik, és tudta, hogy egyedül Jeremy mentheti meg a családi
békét.

- Tudom, hogy minden rendben lesz - mondta lelkesen, és Jeremyre nézett. Te átkozott! -
gondolta. Most úgy tűnik, mintha azt akarná, hogy meghátráljon, és ezzel csak újabb gondot
okozzon. De hát mi a csuda van vele? Hiszen egyszei már segített neki, amikor a fivéreinek kellett
magyarázkodnia. Jeremy hirtelen felsóhajtott, és Christa felé nyújtotta a kezét. Christának eszébe
jutott a legutóbbi alkalom, amikor férfi megérintette. Égető forróság hullámzott végig a testén,
De most Jeremy csak egyszerűen átölelte a vállát, és odavezette a térképhez. - Hadd mutassam
meg az utat, hogyan jössz majd utánam. Richmondból vonattal elmégy Washingtonig, aztán
keresztülutazol Illinois államon, utána pedig egy gőzös¬sel ismét dél felé hajózol a Mississippin...

- Washingtonba is el kell mennem? - kérdezte Christa ré¬mülten.

- Ez a legjobb út - mondta Jesse.

- Észak felé kell utazzak, hogy elérjek délnyugatra?

- A déli vasutak fele még most is javításra szorul - mondta neki Daniel. Christa észrevette a
csöppnyi keserűséget a hang¬jában. - De ha nem így lenne, akkor is ez a legbiztonságo¬sabb.
Tényleg. Christa bólintott és a térkép fölé hajolt. Nagyon hosszú út áll előtte.

Fölpillantott, és rájött, hogy Jeremy megint őt nézi. Gyor¬san lesütötte a szemét. A térkép
egyike volt Jesse régi térképe¬inek, amit még Kansasből hozott magával a háború előtt. Ezen
még nem volt választóvonal Észak és Dél között.

És most sem létezik már külön Észak és Dél. Újra egyetlen nagy ország van csupán. Amerika.

A térkép a nagy nyugati területeket egyszerűen csak Senki¬földjeként jelöli.

Vad és megszelídítetten földek ezek. Oda talán nem ér el a Rekonstrukció keze.

- Nagyszerű utazás lesz - mondta. Zúgott a feje. Más sza¬vakat is látott a térképen. Szavakat,
amelyek a nagy területet kisebb egységekre osztották.

A szavak indián törzsek nevei voltak: sóson, csejenn, sokta, sziú, apacs, komancs és még
számos más. Mind félelmet keltettek benne. Érezte, hogy a férfiak szeme rá szegeződik. Jesse
aggódott, Daniel pedig egyre nagyobb dühbe gurult.

De mit gondol Jeremy? Elhatározta, hogy belerángatja ebbe a szörnyűségbe, és most

meggondolta volna magát? Lehet, hogy úgy gondolja, nem lesz vele élvezetes az együttlét?

Megdöbbenésére észrevette, hogy könnyek szöktek a szemébe A gyerek miatt van, gondolta. A
kimerültségtől, ám olyan gyakran érzett.

Sok mindent érzett a férje iránt. Nem tudott neki megbocs^ tani - nem is annyira az elveszített
háború miatt, hanem mert mindig olyan biztos volt abban, hogy neki van igaza. Néha
kimondottan gyűlölte. A legtöbb férfi bármit megtett volna, hogy elnyerje a tetszését, de Jeremy
még azt a szívességet sem tette meg, hogy elhiggye a legapróbb női hazugságokat. Igen, gyűlölte,

92
és le akarta győzni. Be akarta bizonyítani neki, hog a déli „szépségeket" igenis kemény fából
faragták. Be akart neki bizonyítani, hogy nem fél, és jobban meg tud tenni bámit, mint egy északi
lány.

És kíváncsi is volt. Kíváncsivá tették a férfi egyik pillanatban szürke, a másikban ezüstös
szemei. Elbűvölte a férfi csu paizom teste. Elhatározta, hogy nem adja meg magát neki, de sosem
hagyja, hogy a férfi vágya elmúljon iránta.

Hozzáment feleségül, és megszüli a gyermekét. Megremegtek az ujjai.

Tizenkét embert találtak, és mindegyiküket ötven nyílvesszi hasította át. A fülüket és a nemi
szervüket levágták, és a szá jukba tömték. A komancsok szeretik kivágni az áldozatai nyelvét.

- Szerelmem? - mormolta Jeremy, Christát figyelve. Nyugatra fog utazni.

Végigfuttatta az ujját a térképen. - Nem sokat utaztam méj életemben - mormolta. - Azon a
télen elmentem, hogy meglá togassalak benneteket West Pointban. Voltam Washingtonban is, és
délen egészen Savannah-ig jutottam. De most... - Föl pillantott, állat magasra emelte. - Ez most
teljesen más lesz. Mennyi idő múlva találkozom veled Little Rockban, Jeremy?

A férfi elmosolyodott. Gunyoros volt a mosolya, de ezüstö szemében mintha csodálat lett
volna. - Nem olyan sokára szerelmem. Feltéve, hogy két hét alatt fel tudsz készülni, ak kor az
utazás is körülbelül két hétig fog tartani. Kevesebb mint egy hónapig leszünk távol egymástól.
Azért nem lesze elkeseredve, igaz?

- Mindennap csak sorvadozom! - mormolta Christa. Hirtelen megfordult, mert úgy érezte,
hogy mindjárt megfullad. Nem akarta, hogy Jeremy megtudja, hogy ismét rosszul érzi magát. Még
azt hinné, hogy a gyávaságtól van.

- Uraim, csak nyugodtan iszogassanak és beszélgessenek.És ha most megbocsátanak, én...

Egy csöppet sem érdekelte,, hogy megbocsátanak-e vagy sem. Muszáj volt kimennie.

Ahogy kifelé ment, biztos volt benne, hogy Jeremy halk ne¬vetését hallja.

Ahogy másnap délután Richmond felé lovagoltak, Jeremy Christa arcát látva, nagyon
megbánta, hogy valaha is azt javasolta, hogy a lány Jesse-szel együtt kísérje el őt Richmondba.

Talán ő, Jesse és Daniel, mindhárman megkeményedtek, mert túl sok csatát láttak, és a háború
utáni helyzet nem volt olyan szörnyű a számukra. Pedig az volt.

Richmond utcái tele voltak béna és megtört emberekkel. Azl amputálások ezrek és ezrek életét
mentették meg, de szörnyűi volt ezeket a szerencsétleneket látni.

Akármelyik utcán haladtak el, mindegyik tele volt emberekkel. Némelyikük járkált, de volt, aki
csak ülni tudott. Legalább a felüknek hiányzott valamelyik testrésze. Sokan mé most is az
egyenruhájukat viselték, vagy inkább csak annak foszlányait. A rongyos szürke ingek sovány
mellkasokat tak. Sokan borotválatlanok, koszosak voltak.

93
 De a legrosszabb az volt, ha a szemükbe néztek. Tekinteti azt tükrözte, hogy mindent
elveszítettek.

És ez igaz is volt. Szembenézni a reménytelenséggé rosszabb volt, mint meghalni a

csatamezőn. Néha jobb a halál, mint a végtelen gyötrelem.

Nemcsak a nyomorékok, sebesültek lepték el az utcákat. Ahol valaha előkelő asszonyok

sétáltak, most szajhákkal volt tele az utca. Vörösre festett ajkú, piros ruhás nők, akik min¬den ép
testű férfinak odakiáltottak. Az Unió kék ruhás katonáit is lehetett látni itt-ott, némelyik sietett
valahova, mások csak járkáltak, mivel nem voltak szolgálatban. Némelyiküket elszomorította a
látvány, mások elégedettek voltak, hogy a lázadók megkapták, ami jár nekik.

Aztán ott voltak az uzsorások és az üzletelők. Feltűnő nép¬ség akik tiszta inget, csíkos
nadrágot viseltek, és időnként ki-pucoltatták a cipőjüket. Általában a csavargó egykori
rabszol¬gáknak busás fizetést ígértek, ha nekik dolgoznak. Pedig való¬jában csak alamizsnát
kaptak, ami nem volt elég arra, hogy el¬tartsák a családjukat.

Jeremy nem hazudott tegnap Dánielnek és Jesse-nek. Elege volt az újjáépítésből.

Christa, aki lovaglóruháját viselte, és nagyon nyugodtnak tűnt, hirtelen lefékezte a lovát.
Jeremy észrevette, hogy pont amellett az épület mellett haladnak el, ami valaha a Konföde¬ráció
központja volt.

A háború hosszú évei alatt Jefferson Davis családja lakott itt. Varina, a feleség, mindig szép és
elegáns volt, s mindig a férje mellett állt, akármilyen nehézségei voltak annak Észak¬kal, vagy
éppen a saját tábornokaival. Az északi táborokban rendszerint gúnyt űztek Jeff Davisből, de
Varina hírnevet szer¬zett magának, és sokan irigykedtek is rá. Azt mondják, sze¬gény Mary
Todd Lincoln szinte az eszét vesztette, és most, hogy Lincolnt meggyilkolták, igazán rossz
állapotban van. Az asszony sosem volt népszerű az északiak között.

Most kék egyenruhás katonák jártak ki s be a Konföderáció Fehér Házába. Christa tekintete
megmerevedett.

- Christa! - szólította Jesse lágyan. De mintha nem is hal¬lotta volna.

- Christa! - szólt Jeremy egy kissé élesebben. - Gyerünk tovább! Ne nehezítsd meg a dolgot!

Christa elindult. Megsarkantyúzta a lovát, és eléjük vágta¬tott. Jeremy Jesse-re pillantott.

Christának fogalma sem volt róla, hogy hová is megy.

Mind a ketten utánairamodtak, hogy utol tudják érni. Christa nagyon csinos volt. Kancája,
Tilly, rendkívül szép arab paripa. Így egyedül még valami bajba keveredik.

Befordultak egy sarkon, ahol kereskedők árulták a portékáikat csillagászati áron. Jenki pénzért.
Lehet, hogy a déliek büszkesége megmaradt, de senki sem fogadta el a déli pénzt.

Az egyik standon paradicsomot árultak, 25 centért darabját. A tej ára az eget verte, a hús pedig
szinte megfizethetetlen volt.

Ahogy elhaladtak a bódék mellett, egy magas, rikácsoló női l hangot hallottak.

94
 - Te jenkik szajhája!

Hirtelen feléjük repült valami. Jeremy észrevette, hogy Christát vette célba valaki, így azonnal
előbbre vágtatott. Kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a repülő tárgyat. Szétmállott a kezében, és
vörös lé csörgött belőle. Valaki paradicsomot dobott Christa felé.

Jeremy lehúzta a kesztyűjét és lerázta róla a paradicsomot. Christa megdöbbenve nézett rá.

- Édes istenem! - suttogta. - Annak ellenére, hogy ilyendrága, képes volt idehajítani.

- Hagyd abba! - kiáltott oda az asszonynak egy másik árus. - Te is odaadnád magad egy
jenkinek, te vén varjú, ha kellenél valamelyiknek!

- Menjünk tovább - mondta Jesse fáradtan.

De Jeremy le akart szállni, hogy megtalálja a hajigálót.

- Ne! - kiáltotta Christa. Jeremy rápillantott. - Kérlek! suttogta. - Induljunk! - Megrántotta lova
kantárszárát.

Jeremy újra nyeregbe szállt, és Jesse mellett lovagolva követte Christát. - Azt hiszem, jobb lesz,
ha most mindjárt elviszed egy hotelba - mondta sógorának. - Nem hiszem. Hogy szívesen
találkozna bárkivel is a kormány épületében.

- Igazad van - mondta Jesse, és Christa után indult. Jeremy lefékezte a lovát. Utánuk nézett, és
arra gondolt, bárcsak Cameron Hallban köszönt volna el Christától. Ez itt egy keserű világ. De
talán jobb, hogy végre Christa is megismerte.

Jelentkezett egy bizonyos Babock ezredesnél, és örömmel hallotta, hogy csapata indulásra
készen várja, és számos régi bajtársa is vele tart. Alig lépett ki az ezredes irodájából, amikor valaki
hátba veregette. Megfordult, és egy nagyon régi barátját pillantotta meg. A magas, karcsú, fekete
férfit Nathaniel Hayes-nek hívták, és sosem volt rabszolga. Szabad emberként született New
Yorkban, és már jóval a háború előtt megismerkedtek, amikor Jeremy először volt nyugaton. Már
ott is har¬colt, és nagyon elcsüggedt, amikor látta, hogy mennyi északi

fehér katona ellenzi, hogy ő is fegyvert fogjon a lázadók ellen. A fogságba esett feketék -
legyenek akár szabadok, akár nem, nem kaptak jó ellátást a déli táborokban. Különösen akkor
nem, ha fegyverrel is harcoltak. Nátháméi így Jeremy szolgá¬latába állt. Nem volt fegyvere, de
üzeneteket írt és mindenféle feladatot ellátott.

- Nathaniel! Azért utaztál ilyen sokat, hogy velem jöhess?

Nathaniel szélesen elvigyorodott. - Ezredes úr, boldog va¬gyok, hogy jöhettem. Sokan itt
vannak a régi ezredből, ami¬kor még Mississippiben voltunk, mielőtt Grant keletre küldött volna
bennünket.

- A városon kívül táboroztok?

- Igen, ezredes úr. Arra várunk, hogy önnel együtt elindul¬hassunk. Csatlakozik hozzánk ma
este? Jeremy megrázta a fejét. - Itt van a feleségem is.

95
 - Ő is velünk utazik, uram?

- Nem. Össze kell még pakolnia néhány, a háztartáshoz szükséges holmit, hiszen a
pusztaságba megyünk. Little Rock¬ban csatlakozik hozzánk. Tetszeni fog neked, Nathaniel -
hal¬lotta Jeremy a saját hangját.

A fekete férfi bólintott. - Biztosan, uram. Úgy hallottam, déli lány.

Jeremy bólintott. Igen, de még mennyire - gondolta. Egy déli lány, aki most bizonyára nagyon
el van keseredve, hogy valaki annyira gyűlöli, hogy képes volt egy paradicsomot fel¬éje dobni -
amikor a paradicsom olyan drága manapság.

- Elhozza ma este, uram? Lenne egy kis mulatság ma este. Van néhány újoncunk, akiknek
sikerült idecsábítania néhány hölgyet a környékről. Persze csak az ön engedélyével...

- Rendben van - mondta Jeremy. - És én is eljövök, hogy megnézzem a felszerelésemet, meg

hogy bemutassam a felesé¬gemet.

Ahogy később kiderült, Christának nem volt különösebben kedve hozzá, hogy
megismerkedjen Jeremy katonáival. Ami¬kor a férfi végre visszaért a hotelba, egyedül találta a
szobájá¬ban. Lecsatolta a kardját, és Christát figyelte, aki éppen kibá-mult az ablakon.

- Hol van Jesse?

- Fürdik - mormolta oda sem nézve. Még most is olyan le¬hangolt volt, hogy Jeremy szerette
volna megvigasztalni. De, úgysem tart igényt a vigasztaló szavaira. Miatta volt, hogy va4 laki
paradicsomot dobott feléje, és jenkik szajhájának nevezte. \.

- Lesz ma este egy kis összejövetel, tánc meg ilyesmi, a ka¬tonáim táborában. Mi is
elmegyünk.

Christa tagadólag rázta a fejét. - Menj egyedül. Nekem nincs kedvem hozzá.

- Együtt megyünk, mert a feleségem vagy.

- Nem érzem jól magam...

- Hazudsz.

- Hiszen gyereket várok! - csattant fel Christa.

- De jól érzed magad! Christa fölállt, keze ökölbe szorult. - Ha te úriember lennél.

- Úgy érted, ha egy déli úriember lennék, akkor megenged¬ném, hogy akkor hazudj, amikor
neked tetszik. Nos, nem va¬gyok az. Az embereim nagyon szeretnének megismerni. Min-
dannyian tudják, hogy egy déli előkelőséget vettem feleségül. Ma este meg fogjuk mutatni
magunkat. Valami szép ruhát ve¬gyél föl. Örülni fognak neki.

Kiment a szobából és bevágta maga mögött az ajtót. Miért csatázott megint vele, amikor
semmi mást nem akar, csak hogy átölelje?

96
 Egyszerű. Christa ragaszkodott hozzá, hogy elvegye felesé¬gül, ő pedig azt akarja, hogy igazi
legyen a házasságuk. Azt akarja, hogy vele tartson. Miért? Hát azért, mert kívánja. Nem vette
volna feleségül, sem Cameron Hall, sem Jesse, még Callie kedvéért sem, ha nem érzett volna
valamit iránta.

Nyelt egyet, összeszorította a fogát, és lement a söntésbe.j Ezt a hotelt Jesse még a háború
előttről ismerte. A tulajdonos most is egy déli férfi, aki hajlandó volt haladni a korral.

Jeremy egyedül volt a teremben. A kocsmáros adott nekil egy pohár whiskyt, aztán magára
hagyta. Lassan kortyolgatta| az italt, minél tovább maradhasson Christa egyedül.

Mit fog tenni, ha egyszerűen nem hajlandó vele menni? Ak kor is magával cipeli? És Jesse mit
fog szólni? Hiszen ő Callie védelmére kelt volna Dániellel szemben, ha nem lett volna éppen a
csatában, amikor azok találkoztak.

Mikor már elég régen üldögélt a whiskyje mellett, fölállt, é visszament a szobájába.
Meglepetésére Christa felöltözött, és ráadásul az egyik legszebb ruhájába. Valiig érő smaragdzöl
taft és bársony ruhát vett föl, amely kiadta vállainak szépségét, melle domborulatát. Fekete haja
csigákba göndörödött nyakszirtjén.

Még most is az ablaknál ült, és kifelé nézett, holott erősen sötétedett.

Jeremy megállt egy pillanatra, és őt nézte. Aztán bejött szobába és becsukta maga mögött az
ajtót. Meglepetéséi Christa végre odafordult hozzá. - Elég csábos?

Jeremy nyelt egyet, és úgy érezte magát, mint egy iskolásfiú.

- Jó lesz - mondta, aztán megköszörülte a torkát. - Gyönyörű vagy.

Christa lehajtotta a fejét. - Ahhoz képest, hogy egy jenki szajhája vagyok - suttogta.

- Egy jenki felesége! - mondta Jeremy élesen. Kopogtak az ajtón. Jeremy megfordult, és Jesse
látta a bejáratnnál. - Megyünk vacsorázni? Vagy ti ketten inkább...

- Nem, nem Jess. Elmegyünk egy mulatságba. Azt hiszei te is élvezni fogod. Látásból
bizonyára ismered már néha emberemet.

Jesse-nek tetszett az ötlet. Ha észrevette is húga sápadtság; bizonyára azt gondolta, hogy az
azért van, mert hosszú ide nem fog találkozni a férjével.

Istenem, hadd higgye csak ezt! - gondolta Jeremy. Fogali sem volt róla, hogy fog Christa
viselkedni, ha megérkeznél táborba.

Meglepetésére minden rendben ment. Christa először Nathaniellel ismerkedett meg, és úgy
tűnt, hogy azonnal megtetszettek egymásnak. Látta, ahogy a lány szemei kikerekednt amikor
meghallotta Nathanielt beszélni. Christa valószínű még sosem találkozott olyan feketével, aki ne
délies kiejtés beszélt volna. Jesse hamar szóba elegyedett Weland hadnaggyal, Christa pedig egész
idő alatt Jeremy karjába kapaszkodott.

97
 Christa abban a pillanatban megkönnyebbült. Jeremy pedig a karjában tartotta, és azon
csodálkozott, milyen fantasztikus ez a nő. Olyan erős, olyan határozott, büszke és vad. És
ugya¬nakkor olyan gyönyörű. Az ellensége, a szerelme. Aznap éjjel nem aludt.

Kora hajnalban reggeliztek, mert Jeremynek indulnia kellett az állomásra a csapatai élén.
Sietniük kellett, így nem maradt idő, hogy beszélgessenek, pedig Jeremy hirtelen úgy gondolta,
hogy rengeteg mondanivalója lenne.

Együtt lovagoltak el a táborig. Aztán könnyedén megcsó¬kolta Christát, Jesse-szel kezet rázott
és máris indulásra készen állt. A csapata élén állt, csak arra várt, hogy a kürtös megadja a jelt az
indulásra. Megfordult a nyergében, és Christára nézett.

Christa visszanézett rá. Habozott egy pillanatig szép, ele¬gáns fehér ruhájában. Aztán
megindult, és Jeremy felé szaladt.

Már éppen indulni akartak. De Jeremy visszafogta a lovát. Christa már majdnem odaért hozzá,
aztán megtorpant. Jeremy lehajolt és a karjaiba vette. Christa karjai a nyaka köré fonódtak. A férfi
lehajolt, és megcsókolta.

És ezúttal Christa is visszacsókolt.

Jeremy megízlelte nyelvének édességét, ajkának puhaságát. Érezte testének finom mozgását,
ujjainak simogatását a nyak¬szirtjén. Forróság öntötte el az ágyékát, a combját, a mellka¬sát, a
karjait. Akár örökké is így tudná tartani, csókolni, meg¬ízlelni, átkarolni.

Christa visszacsókolt. Talán azért, mert hiányozni fog neki?

Vagy éppen azért, mert elmegy, és így még egy hónapot kapott?-

Nem igazán számított. Hirtelen taps hangzott fel. A csapata nyilvánvalóan élvezte a jelenetet.
Akármit is tett vele most ez a nő, indulnia kell.

Vonakodva emelte fel ajkát Christa ajkáról. A tekintetét ke¬reste. De a lány szeme
kifürkészhetetlen volt. Gyengéden le¬tette a földre, és biccentett a kalapjával.

- Vigyázz magadra, szerelmem - mondta. Christa hátrább lépett, ujjai ajkára tapadtak.
Integetett, amikor a csapat elii

dúlt. Néhány perc múlva csak halvány folt látszott belőle és Jessse-ből, ahogy Jeremy
távolodott. Igen, erről van szó. Csak bemutató volt ez a bátyja számára - gondolta a férfi.

De hiszen visszacsókolta. A pokolba vele!

A forróság, amit benne gerjesztett, kísérteni fogja a hoss; napokon át, amíg csak újra nem
találkoznak.

Kilencedik fejezet

1865 ősze

98
 Tíz napja vagyok úton (bár egy hajó nem kifejezetten az út halad, és úgy tűnik, mintha már
ezer éve utaznék), és ahogy Celia Preston ajánlotta, naplót fogok vezetni. Minden valamirevaló
katonafeleség így tesz, azon asszonyok és férfiak számára, akik majd erre jönnek, és a vadonban
fognak élni. Celia azt mondta, hogy a naplóvezetés nagyon népszerű dolog, ez mód arra, hogy
megörökítsük az eseményeket, akárcsak ha levelet írunk haza. Szóval én is rászántam magam. A
tíz nappal ezelőtti dolgokkal kezdem, azon a napon, amikor elbúcsúztam a családomtól.

Sok segítséget kaptam az előkészületekben. Habár nem tudtam mindent magammal hozni,
amit az évek során összegyi töttem, Jesse figyelmeztetett, hogy szükségem lesz az ezüstre a fimon
abroszokra, mert sosem tudhatom, hogy ki látogat meg majd bennünket. Szóval amikor eljött az
utazásom napja, egy csomó utazóláda volt körülöttem,. De Daniel megnyugta tott, hogy Jeremy
nem fog megrémülni, mert van jó pár mentő kocsi, ami majd elviszi a holmimat. Igen,
mentőkocsi, mert a katonafeleségek ezen szoktak utazni. Ezek a járművek arra va¬lók, hogy
betegeket és sebesülteket szállítsanak, meg a tisztek feleségét. El kell ismernem, hogy a gondolat,
hogy láthatom a vidéket, kíváncsisággal tölt el. És azt is be kell valljam, de csak itt a naplómban,
hogy az indiánokkal való találkozás kis¬sé megrémiszt. De a kocka el van vetve - már nem
fordulhatok vissza.

Ahogy ott álltam Cameron Hall bejáratánál, belegondoltam, mi minden áll előttem. Habár az
idő már hűvösebbre fordult, mindkét ajtót kinyitottam a szellők előtt, ahogy csomagoltam.
Éreztem a virginiai levegő simogatását, és ott álltam, ahol az őseim is állhatták immár kétszáz év
óta. Fölnéztem a képtárra. Megnéztem Jassyt és J amiét, akik Cameron Hallt felépítették, aztán
anyát és apát, és azt a képet, amit Jesse-ről, Dánielről és rólam festettek közvetlenül a háború
előtt. Arra gondoltam, hogy még az sem tudott bennünket elválasztani egymástól, hogy Jesse az
északiakhoz állt. De most, hogy a háborúnak vége, éppen most fogunk végleg elszakadni
egymástól.

Gyorsan más irányba néztem. Teljes szívemből szeretem Ca¬meron Hallt, de most már Jesse-
é és Kiernané. Magukra kell hagynom őket.

Az az igazság, hogy nem a ház miatt fáj leginkább a szívem. Megcsókoltam a gyerekeket, és
elbúcsúztam tőlük. John Dáni¬el már elég nagy, így megértette, hogy mi zajlik körülötte.
Ha¬talmas könnyek voltak a szemében. Callie és Kiernan is sírt. Mindkettőjüket megcsókoltam
és megöleltem. Senki, sem Jesse, sem Dániel, sem Jeremy nem fogják soha megérteni, milyen
közel kerültünk egymáshoz. A férfiak együtt harcoltak a csaták¬ban. Mi pedig együtt éltük túl a
háborút.

És természetesen az fájdította meg leginkább a szívemet, hogy Danieltől búcsút kellett

vennem. Hiszen Jesse még min¬dig velem van. Nagyon féltem az elválástól. Megesküdtem, hogy
nem fogok sírni, de amikor megöleltem Danielt, és az ju¬tott eszembe, hogy vajon látjuk-e még
egymást ebben az élet¬ben, éreztem, hogy könnyek égetik a szememet. - Kicsi húgom - mondta
Daniel. - Évekig te tartottad életben a családi tűzhe¬lyet. Istenemre mondom, hogy ide mindig
visszatérhetsz. -Olyan vadul ölelt magához, hogy azt hittem, összetörik a csontom, de akár örökre
is belecsimpaszkodtam volna. De Jesse szétválasztott bennünket, mielőtt még sírva fakadtam
volna. Így indultunk el, hosszan integetve. Tudom, hogy ha a szívern szakadt meg azokban a
pillanatokban, akkor bármivel dacolok, amit a sors hoz rám. Bárcsak Jeremyvel is tudnék!

99
 Christa megrázkódott, és kihúzta az utolsó mondatot. Elég hamar találkozni fog a férfival. A
gyomra összeszorult egyre idegesebb lett emiatt.

Ha az indiánok valaha is elfognák, nem akarta, hogy Jeremy azt olvassa a naplójában, hogy félt
tőle. És egyébként sem fél tőle! Néha azt sem tudta bizonyosan, hogy mit is érez iránta. Furcsa
módon néha arra ébredt éjszaka, hogy kinyújtja a kezét, és ürességet érez, hogy nincs mellette a
férfi. De figyelmeztette magát, hogy hamarosan esőben, hóban is fog aludni. És amilyen Jeremy,
akkor nyúl érte, amikor csak a kedve tartja.

De ő küzdeni fog az érzések ellen, amiket benne gerjeszt. De hát miért?

Ajkába harapott, és elhatározta, hogy nem fog többet Jeremyre gondolni. De ismét eszébe
jutott. Voltak olyan pilanatok, amikor hiányzott neki a férfi, és maga sem tudta, miért. Bevallotta
magának, hogy tetszik neki a hangja, az, ahogy az egyenruháját viseli - még akkor is, ha az kék
színű egyenruha. Tetszett neki karjának roppant ereje, és az is, ahogy időnként ránézett, Jeremy
előtt nem tudta megjátszani magát. Csodálta a férfi határozottságát, és sosem tudta elkerülni
lantásának ezüstös acélkeménységét. Ha arra gondolt, hogy újra a karjába veszi, szinte elállt a
lélegzete. Gyűlölte, ám rákényszerítette, hogy utánamenjen, de ugyanakkor hálás volt ezért.
Feldühítette, de el is gyengítette. Mindig mély érzelmet, szenvedélyt váltott ki belőle.

Vajon mi van most Jeremyvel? Hetei voltak, hogy végig gondolja, mit is tettek. Vajon
megbánta a házasságot? Persze, hogy megbánta. De ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Bánja
már? Keserűen csalódott benne, vagy azt gondolja, hogy ő is jó lesz, ha nincs más, aki vele tartson
a hosszú úton. Nem fog ezen gondolkodni. Visszatért a naplójához.

Ismét szörnyű volt végigmenni Richmondon, látni a sebesül¬teket, a nyomorékokat, az

elveszett lelkeket az utcán. Senki nem kezdett el szidalmazni, bár Jesse is elkísért az
egyenruhá¬jában, mivel sürgönyöket kézbesít számos nyugati erődítmény¬be. A sürgönyöket -
éppúgy, mint engem - Jeremynek fogja átadni. Jesse felajánlotta a lemondását. Szívesen lenne
farmer és vidéki orvos, békés életet élve Kiernannal Cameron Hall¬ban. De jó időbe belefog
telni, míg elhagyhatja a hadsereget.

Akárhogy is, haladjunk tovább. Folyik az újjáépítés. Szomo¬rú látni a kiégett, feldúlt házakat.
Megszakad az ember szíve. Ennek ellenére már látható az újjászületés. A földeken gazdag termés
ígérkezik, nincs már hadsereg, amely eltaposhatná. Az egyik pillanatban meglátok egy házat,
aminek csak a váza ma¬radt meg, füstnyomokkal és ágyú ütötte repedésekkel. Aztán az út
mentén kissé arrább érezni lehet az épületfa friss illatát, hallom a kalapácsütéseket, és látom,
ahogy épülnek az új há¬zak. A Dél begyógyítja sebeit. Bárcsak élne Lincoln, mondo¬gatja
mindenki. Olyan sokáig gyűlöltük, amiért annyira ra¬gaszkodott az Unió egyben tartásához! De
mindenki tudta, hogy nemes tervei vannak a Dél visszatérésével kapcsolatban. És látták, hogy
Johnsom elnök korántsem annyira önzetlen. Talán begyógyulnak a nemzet sebei. És talán a
Nyugat az, ahol a két fél között tátongó szakadék végül eltűnhet. Én elég sokfajta emberrel
utazom együtt.

Találkoztam Cella Prestonnal Washingtonban, ahol az illinoisi vonatra szálltunk át. Nagy ön
fiatal, nagyon csinos nő, de nagyon meg van ijedve. Északi lány, és azért utazik nyugatra, hogy az
100
ő Jamesével lehessen. Nyilvánvaló módon James és Jererny együtt szolgáltak annak idején, és
Cella meg van róla győződve, hogy Jeremy csodálatos ember. Én tartózkodtam tőle, hogy
elmondjam neki, hogy én másképp látom. Nincs szándékomban valami különleges feleséggé
válni. Biztos va¬gyok benne, hogy Jeremy azt várja, hogy teljesen hétköznapi asszony legyek. Azt
akarom, hogy tudja: kevés olyan nő élt a történelem során, aki annyira harcos lenne, mint ahogy a
férfiak manapság szeretnék hinni. Egy ültetvényt működtetni kemény munkát jelentett.
Napkeltétől napnyugtáig. Mindig volt mit csinálni. Szappant, gyertyákat készíteni, a húst
megfiistölni, kimosni, kicserélni az ágyneműt. És ha voltak is a háztar¬tásban rabszolgák, a ház
úrnőjére maradt a feladat, hogy fel¬ügyelje a munkájukat, emberek százainak az etetéséről kellett
gondoskodnia, egyszóval úgy üzemeltetni az egész gépezetet, hogy ha a ház ura bármikor
megérkezik, nyugodtan elenged¬hesse magát, és kérhesse a brandyjét a párjától, anélkül, hogy
tudomására jutna, milyen nagy munkát végzett is el a felesége.

Azoknak a napoknak vége. Mostantól könnyebb lesz a sor¬som. Jeremy megígérte, hogy lesz
egy közös szakácsunk, és a katonák is gyakran eljönnek a szállásukról, hogy külön a tisz¬tek
feleségeinek főzzenek. Néhány mosónő is lesz velünk.

Nem lesz más dolgom, csak a többi feleséget kell megnyug¬tatnom, hogy nem fognak
bennünket felfalni az emberevő indi¬ánok.

Ami azt illeti, ez nem is igaz. Egyik törzs sem kannibál, amelyikről hallottam. Csak vadak,
gyilkosok és tolvajok.

Ismét megállt, és harapdálni kezdte a toll hegyét. Nem írhat csupa negatív dolgot az
indiánokról. Most is együtt utazott egy indiánnal. A neve Robert Black Paw, és Jameshez
hasonlóan ő is Jeremyvel szolgált annak idején. Magas, légiesen mozgó. A szeme sötét, nagyon
komoly tekintetű. Ruházata az Unió ten¬gerészetének nadrágjából, szarvasbőr zekéből és térdig
érő csizmából állt. Hangja halk, nagyszerűen beszélt angolul. Ha valamire szüksége volt, egy
pillantás alatt varázslatos módon eltűnt. Ha egyedül akart maradni, ugyanezt tette. Úgy tűnt, Jesse-
szel nagyon jól kijöttek egymással. Sok időt töltöttek együtt.

Róbert sirokí indián volt. A sirokí volt az öt civilizált törzs egyike. Jesse említette, hogy több
század harcolt tőlük az északiak oldalán - sokan pedig a déliekért. Tudta, hogy Jesse-nek az a
véleménye, hogy a sirokík legalább annyira civilizál¬tak, mint a fehér emberek. Jeremy
valószínűleg azt gondolta, hogy még civilizáltabbak is.

Visszatérve az utazáshoz. Azt hittem, nehéz lesz átmennem Washingtonon, de kiderült, hogy
sokkal könnyebb, mint Rich-mondot látni. Semmit nem ágyaztak szét, semmit nem égettek föl.
Volt egy kis időnk a vonat indulása előtt, és Jesse is átvet¬te már a sürgönyöket, így hát
elmentünk egy kicsit lovagolni. A kancámat, Tillyt, és Jesse lovát úgyis bezárják most egy
va¬gonba erre a hosszú útra, így jó gondolatnak tűnt elvinni őket egy kicsit mozogni. De ekkor
utunk legszomorúbb epizódját él¬tük meg, mivel Jesse ellovagolt az Arlington házhoz, Lee
tá¬bornok régi otthonához.

101
 Ő és Daniel Róbert E. Lee tábornok tanítványai voltak West Pointban. Mind a mai napig
tisztelik Lee-t, mint ahogy - úgy tűnik - nagyra tartja őt a vidék lakossága. (Kivéve Pickett iá-
homokot, aki Lee-t teszi felelőssé az egész gettysburgi kataszt¬rófáért. Még Dániel is bevallja,
hogy Stuart nem jó helyen tartotta a lovasságot, és ez okozta a vereséget. Stonewall is nem sokkal
azelőtt halt meg, így Lee nagyon egyedül maradt. Túlságosan is a védelmembe veszem ? Igen,
talán így van. Stu¬art, Jackson és még olyan sokan mások meghaltak; Lee a há¬ború alatt minden
évben tíz évet öregedett.

- Nem térhet haza - mondta Jesse. És láttam a szemében, hogy azok a boldogabb idők járnak
az eszében, amikor még régen itt járt. Abban a pillanatban, hogy Lee elvállalta, hogy a
Konföderáció szolgálatába áll, az Unió elkobozta a házát. Nem engedhették meg maguknak, hogy
Lee-nek megmaradjon az a kis domb, amely Washingtonra néz. A ház még mindig állt. Az a ház,
ahol Lee felesége, Martha Washington déduno¬kája f elnőtt és felnevelte saját gyermekeit. Olyan
drága lehetett a Lee családnak az a ház, mint a Cameron Hall nekünk.

Lee nem térhet haza, mert a kormány még mindig a birtoká¬ban tartja a helyet. A földeken
megszámlálhatatlanul sok észa¬ki katona holtteste hever—Valaki egyszer azt gondolta, nagyszerű
bosszú lenne Lee-vel szemben, ha a földjén jenki katona- f kát temetnének el. Jesse mondta, hogy
azt beszélik, elképzelhető, hogy a földjét nemzeti emlékhellyé alakítják át, mint Gettysburgnél, de
jelen pillanatban még nem eldöntött a kér¬dés. Lee családja talán megpróbálja visszaszerezni a
tulajdo¬nát, és kártérítést követeim. De megmarad a keserű érzés, bár Lee úgy nyilatkozott, hogy
a háborúnak vége, és ő a sebek begyógyításának híve, amilyen gyorsan csak lehet.

Visszalovagoltunk az Arlington háztól, és láttuk, hogy a lo¬vainkat felhajtják az egyik

vagonba. Mi is elhelyezkedtünk. Nekem saját, csodálatos hálófülkém van. A kárpit bársonyból
készült, a berendezés mahagóni. Jesse az egyik oldalamon, Celia a másikon utazik. A mögöttünk
lévő kocsiban található az étkezőkocsi, amögött pedig a dohányzó a férfiaknak. Jesse kerülte,
hogy sok időt töltsön el ott, mivel elhatározta, hogy maradék időnkben ha lehet, velem lesz.

Celia aranyos, Robert Black Paw elbűvölő ember. Még egy tisztfeleség van velünk. Mrs.
Brooksnak hívják, Brook hadnagy felesége. A keresztnevét nem tudom, mén nem említette.
Bot¬rányt csapott, hogy mindnyájan álljunk meg, és emlékezzünk meg a vasárnapról, ahogy kell.
Haragudott a sorkatonákra, akik néhány kocsival arrébb arra vetemedtek, hogy durván be¬széltek
a közelében. Biztos vagyok benne, hogy a szegény ördögöknek fogalmuk sem volt róla, hogy a
közelükben van. De Mrs. Brooks közölte velem, hogy ragaszkodik hozzá, hogy a férjem tegyen
valamit ez ellen, ha már én nem vagyok hajlan¬dó komolyan venni az ügyet. Hová lett a tisztelet,
és hol van a hitem az Úrban?

Annyire megdöbbentem, hogy attól tartok, eltartott néhány másodpercig, amíg válaszolni
tudtam. Biztosítottam a hölgyet, hogy az én Istenem minden bizonnyal még most is azzal van
el¬foglalva, hogy begyűjtse a lelkeket a csatamezőkről. Erre ela¬kadt a lélegzete, megfordult és
otthagyott. Azóta nem láttam, úgy hogy biztos, hogy bepanaszol Jeremynél. Nem érdekel. Jesse
mellém állt. Jól szórakozott az ügyön, és azt mondta, Je-remy sem igen fog másképp tenni. Jesse
természetesen nem tudja, mik Jeremy érzései velem kapcsolatban, de azért remé¬lem, hogy a
katonáit fogja támogatni ehelyett a hárpia helyett. Elmentem a vonat végére és a tájat néztem. A
hegyek között utaztunk. Gyönyörűek voltak, ahogy végtelen színeikben pom¬páztak. Arra
gondoltam, mi lett jó néhány meggyőződésünk¬ből. Fiatalkorunkban soha nem mulasztottuk el a
102
vasárnapi is-tenttiszteletet. De akkor jött a háború, és mind a két oldal ka¬tonái - jenkik és
lázadók - ugyanahhoz az istenhez imádkoztak. Nem hiszem, hogy teljesen elvesztettem volna a
hitemet benne. Talán újra megtalálom Nyugaton, kinn a pusztaság¬ban.

Elhagytuk a hegyeket, hogy áthaladjunk az Ohio állambeli Cincinnatin, de nem láttam sokat a
város életéből. Annyira érintetlen maradt a háború alatt is. A következő napon elér-, tünk az
Illinois állambeli Odinba. Meglepett, hogy Jesse rá-gaszkodi hozzá, hogy ne hagyjam el a vonatot.
- Ezt a város Illinois poklának nevezik - mondta, mint egy nagytestvér. Ki¬csikét természetesen
piszkálta a fantáziámat a dolog, és ahog csak tudtam, igyekeztem mindent megfigyelni az ablakon
át. Az étkezőkocsiban felszedtem néhány pletykát, és igazán sajn tam, hogy nem nézhetem meg
magamnak a helyet, mert úgy hírlett, igazi bűntanya. Láttam néhány nőt az utcákon, és
né¬melyikük nyilvánvalóan azt a bizonyos ősi mesterséget űzte, mivel ruházatuk fölöttéb harsány
és rikító volt, arcukat pedig, erősen festették. Az egyik fiatal hölgy fekete harisnyát viselt, ami
kivillant karmazsinvörös szoknyája alól. Azt hiszem, sokkal inkább szerencsétlen volt, mint
gonosz. Természetesen más látnivaló is akadt. Az utcán végigdülöngélő részegek, feketébe
öltözött szerencsejátékosok. Ó! Lövöldözés is volt! Nem mintha egy Cameron lány nem lenne
hozzászokva a lövöldözéshez, de ez teljesen eltért attól, mit amit valaha is tapasztalt. A két férfi
hosszú, lompos vasúti munkaruhát viselt, tántorogtak, ordítoz¬tak egymással. Szerencsére - vagy
sajnos - mind a kettő olyan részeg volt, hogy többször is elvétették a lövéseket.

Jesse behúzott az ablakból, és figyelmeztetett, hogy jobb lesz, ha vigyázok. Valami kóbor
lövedék akár el is találhatja az orromat, ha annyira kihajolok az ablakon. Rácsaptam a karjára, de
aztán elnevettem magam, majd ismét szinte sírni kezdtem a karjaiban, de gyorsan lehiggadtam.
Nem akartam újra sírni.

Odinból Cairo városába mentünk, ahol f elszálltunk egy gőz¬hajóra, ami levisz minket a
Mississippin. Nagyon örültem a gyönyörű kabinomnak, bár az kissé lehűtött, amikor a kapitány -
ez a kedves, öreg, pofaszakállas fickó - közölte, hogy „Jem ezredes" feleségének nem is adna
rosszabat. Megpróbáltam nem gondolni túl sokat a jövőmre, hiszen a gőzös igazi déli hajó, és
valahogy azt az érzést kelti bennem, hogy az otthonom felé közeledünk. A Konföderáció sok régi
katonája tartózkodott a fedélzeten. Úgy látszik, nem viszonyulnak ellenszenvvel a többiekkel
szemben. Jesse találkozott néhány régi barátjával, jenkivel, lázadóval egyaránt. Elhatározták, hogy
játszanak egy vökért. Mint Jesse barátját, természetesen nem volt ellene kifo¬gásuk, hogy a húga
is velük tartson, és Jesse is úgy gondolta, hogy nincs benne semmi rossz, hiszen az ő társaságában
le¬szek, és a tétek amúgy is alacsonyak lesznek. Mrs. Brooks ter¬mészetesen felháborodással
fogadta a dolgot, és biztos vagyok benne, hogy megfogja találni a módját annak, hogy elmondja
Jeremynek, milyen botrányosan viselkedett a felesége. Nos, te¬gye csak meg. Nagyon is jól érzem
magam, de attól félek, a hurok hamarosan szorulni fog a nyakam körül.

Reggelente rosszul éreztem magam. Jesse attól félt, hogy a gőzös csak ront az állapotomon, de
meglepő módon most jól vagyok.

Memphisben elhagytuk a gőzöst, és átszálltunk egy másikra, amely a White Riveren jár. Az út
csodálatos, a táj titokzatos voit. Mocsarak és megsüllyedt erdők húzódtak a folyó mellett. Hamar
leszállt a sötétség, de a napfelkelték és a naplementék csodálatosak voltak. Éjszaka állandóan
hallani lehetett a rova¬rok döngicsélését, és bár ez kissé lehangolónak tűnt, mégis szép volt.

103
 Négy nappal azután, hogy elhagytuk Cairót, megérkeztünk De Vall's Bluffba, ebbe a
forgatagos kikötőbe. Úgy látszott, még a háború sem volt képes semmilyen változtatást elérni
ezen a helyet. Haj ók jöttek és mentek, az áruk nagy halmokban álltak a dokkokban, az emberek
pedig folyton nyüzsögtek. Cso¬dálatos látvány volt.

Ennek ellenére kezdek ideges lenni. A déli vonattal elindu¬lunk innen, és ötre megérkezünk
Little Rockba. A szívem gyor¬sabban ver, a lélegzés is nehezemre esik. A nőknek, különösen QZ
én állapotomban, gyakran vannak ilyen nehézségeik, de nem hiszem, hogy ennek most sok köze
lenne az egészségem¬hez. Csak a férjemhez van köze, és ha elpusztulok sem értem, mién.
Ellenségek vagyunk. Itt nemcsak az egyenruha színéről van szó. Természetes ellenségei vagyunk
egymásnak, mióta először találkoztunk. Még a tűz is forróbban sütne, ha Jeremy belépne a
szobába, a napos, tiszta égen is viharfelhők gyüle-keznének. És most a dolgok még rosszabbul
állnak, mert azt hiszi, hogy ezzel a házassággal uram és parancsolom lett. Ta¬lán van is benne
valami, hiszen itt vagyok, régebbi életem, mint valami kidobott ruha elmarad mögöttem, az új
pedig vadul és rémisztőén előttem áll.

Közeledünk Little Rockhoz. Remeg a kezem, alig tudom tar¬tani a tollat. Döbbenten
olvasom, amit ínam. Ezt más nem láthatja! Bármelyik pillanatban megérkezhetünk, és én ismét
vele leszek! Annyira ideges vagyok! Itt abbahagyom.

Öt óra negyvenöt perc. Mégsem hagyom itt abba. Üzenetet kaptunk, hogy Jeremy egy kis
csapat élén kilovagolt az indián területre, hogy megkeressenek valakit. Meghagyta Jesse-nek, hogy
vigyen le engem az ezred táborhelyére, Forth Smith mel¬lé. Reggel ismét hajóval indulunk
tovább.

Átolvastam az utolsó bejegyzést. Bárcsak tovább élvezhettem volna Little Rock városát. Jesse
nagyon kedves volt. Elvitt egy steak vacsorára egy nagyon jó étterembe. Viccesen
figyelmez¬tetésképpen megjegyezte, hogy föl kell készülnöm új életemre, és jobb, ha feltáplálva
fogok hozzá. Érdekes este volt. Talál¬koztam egy ezredes öreg feleségével, aki épp most jött
vissza az indián területről. Csodálatos asszony. Figyelmeztetett, hogy igen, különleges alkalmakra
szükségem lesz abroncsos szók-nyara, alsó szoknyára, de ha azt akarom, hogy igazi lovassági
tisztfeleségként tiszteljenek, akkor úgy kell öltöznöm, ahogy a többiek. Egyszerű pamutruhát és a
hideg beálltával meleg al¬sóneműt, de semmi fodrosat. Lesznek alkalmak, amikor ki kell öltözni,
de a hétköznapokon minél egyszerűbb, annál jobb. Kalapot viselni kell, ha egy asszony azt akarja,
hogy maradjon valamennyi bőr az orrán. Apor borzasztó lesz, a hideg csontig hatoló, az eső csak
viharok kíséretében fordul elő. De biztosí¬tott afelől, hogy minden percét élvezte az itt-
tartózkodásnak. Remélem, én is olyan leszek, mint ő. Aranyos, élettel teli asszony. A virágok,
növények, a természet iránti érdeklődése ragadós. Mindenekfölött azért örülök annyira, mén hála
ennek a drága hölgynek, Jeremy semmilyen hibát nem találhat benern. Egy tökéletes lovassági
tisztfeleséggelfog találkozni. Le¬het, hogy más dolgokban kudarcot vallók nála, de ebben nem.

Másnap reggel korán elindultunk Little Rockból. A gőzhajó borzasztó lassúnak tűnt, és bár
lassan hidegre fog fordulni az idő, nagyon melegem volt az úton. Nem tudtam legyűrni az
idegességemet. Az egész Jeremy miatt van. Félek a vele való találkozástól, félek az indiánoktól, és
félek az ismeretlentől. Nem lenne szabad ezektől félnem, különösen nem Jeremytől. Feszült is
vagyok. A vér mintha nagyobb sebességgel folyna ereimben. Bár Jesse azt mondja, hogy a vér
mindig ugyan¬olyan tempóban áramlik, itt másról van szó. Tegnap éjszaka ébren feküdtem az
104
ágyban, szinte egész éjszaka, és arra gon¬doltam, hogy könnyen lehet, hogy most fekszem
egyedül utol¬jára. Azért is van bennem feszültség, mén Jeremy különös dol¬gokat művel velem,
olyanokat, amik ellen nem tudok küzdeni, habár kellene.

Az utóbbi időben nem gondoltam Liamre. Szerettem őt, de úgy látszik, Jeremy elnyomta a
veszteség érzetét bennem. Ha belegondolok, öröm lesz mellettem tudni őt, jó lesz érezni az
érintését, hiszen mégiscsak azt érzem vele, hogy tartozók vala¬hová. Elbűvöl és csodálatra
késztet legalább annyira, mint amennyire megrémít.

Elértük a tábort. Jeremy sátrában vagyok. Azt hiszem, szíve¬sen lovagolnék egyet a mezőn.
Összehajtottam a merevítőszok¬nyámat, egyszerű ruha van rajtam. (Sokat tanultam az egysze¬rű
öltözékről, amikor gyapotot vagy krumplit szedtem!) Próbá¬lok megnyugodni. Amikor
megérkeztünk, Jeremy még mindig nem volt itt, de a tisztiszolgája, Nathaniel, ez a különös néger
fickó, akivel Richmondban találkoztam, nagyon kedves és segí-tőkész volt. A csomagjaimat mind
elhelyezték Jeremy sátrában. Jó nagy. Még az összecsukható ágya is elég nagyméretű. Az idő jó,
Nathanieel szerint kevés bogár van, hoztak nekem egy üveg sherryt, és egy íróasztalt saját
használatra. Lerakták Jeremy nagyobb íróasztalával szemben. Azt hiszem, jól érzem magam.
Nathaniel biztosított afelől, hogy beszereztek egy ülő¬kádat külön az én részemre, és hogy
boldogan megtölti meleg¬vízzel, ha Jeremy nem tér vissza vacsoráig. Több napra ment el, de úgy
tudják, hamarosan visszatér.

A táborban nagy a nyüzsgés. Jeremy egy nyolc századból álló ezrednek a parancsnoka. A
századokban legkevesebb ti¬zennyolc, maximum huszonnégy katona van. Minden század élén
kapitány áll. Ezenkívül vannak őrmesterek, tizedesek, és általában négy hadnagy szolgál Jeremy
alatt. De a tisztek jön¬nek-mennek, és vannak olyanok is, aki egyik csoportba sem so¬rolhatók.
Weland doktor, vagy helyesebben mondva Weland őrnagy is itt szolgál, és már meg is látogatott,
hogy gondos¬kodjon a kényelmemről. Celia szintén elhelyezkedett már, s el¬helyezkedett már
Mrs. Brooks is, azt hiszem. Biztosan alig várja már, hogy Jeremynek ugorhasson, hogy elmesélje
bűnös cselekedeteimet. Csak csinálja nyugodtan. Ha Jeremy vissza¬tér, azt fogja látni, hogy
nyugodt vagyok. A sherry majd gon¬doskodik erről. Nagyon szemérmesnek fogok kinézni.
Feltűzöm a hajamat, és valami egyszerű ruhát veszek fel. Remélhetőleg nem lesz oka panaszra.

Nem így történt. Amikor megérkezett, az asszony haja nem volt feltűzve, és egyáltalán nem
volt rajta semmilyen ruha. Ennek ellenére Jeremy nem panaszkodott.

Mialatt Christa a táborhelyhez közeledett, Jeremynek fájdal¬mas élményben volt része.

Kilovagolt, hogy megtaláljon egy csapatot, amely a Union erőd felé tartott, de a mocsárba
süllyedt valahol. Ismerte a vidéket, és tudta, hol keresse őket.

A Nagy Síkság számos törzset vonzott, akik új vadászterüle¬tet, iható vizet és letelepedésre
alkalmas helyet kerestek. Szá¬mos törzs békében élt, jó néhány rezervátumban telepedett meg, de
sok még mindig harcban állt.

Ráakadt egy helyre, ahol árkokat talált. A katonák kőből alacsony falat emeltek, és beásták
magukat a másik oldalon. Ez jó manőver volt, hogy távol tartsák az indián lovasokat. Néhány

105
indiánnak volt ugyan puskája, de csak néhánynak. A többiek íjakkal és nyílvesszőkkel voltak
fölszerelve. De mennyire jól használták ezeket!

Szinte látta maga előtt a csatát, ahogy végigment a halottak között.

Az indiánok bekerítették a lovas katonákat. A katonák elő¬ször a lovaikat használták

védőpajzsul, és kört alkotva min¬denki egyszerre lőtt, amikor az indiánok közeledtek. Úgy tet-
tek, ahogy az minden könyvben meg van írva. És ilyen körül¬mények között talán ez volt az
egyedül lehetséges módszer. Aztán valószínűleg leszállt az éjszaka, a katonák az árkokba
húzódtak. Mikor az indiánok visszajöttek, látták, hogy a fehé¬rek olyan védett helyen vannak,
hogy túl sok harcosukat elve¬szítenék, ha összecsapnának velük.

így taktikát változtattak, és megfelelő távolságról kilőtték a nyilaikat. Fehér tollas nyilakkal
verték ki a területet, amely a lovaskatonák nyughelye is lett. Valaki bizonyára tűzparancsot adott
ki, de a nyílzáport nem tudták megakadályozni. Egyszer¬re legalább huszonöt nyíl röpült rájuk, és
a roham újra és újra megismétlődött, mindaddig, amíg minden katona holtan nem feküdt a
földön.

- Úristen, ezredes! Ez igazán szomorú látvány! - mondta Thrayer Artimas kapitány a G

seregből. - Szerencsétleneknek nem is volt esélyük.

Jeremy előbbre lépett, és kihúzott egy nyílvesszőt az egyik közlegény szívéből, aki nyitott
szemmel feküdt a földön. Le¬térdelt, és lezárta a katona szemét. Megvizsgálta a nyílvesszőt. -
Komancsok - mondta halkan. - Egészen messzire merész¬kedtek a falujuktól. Nem szoktak ilyen
messzire eljönni.

- Nagyon harciasak lehettek - mondta Artimas kapitány.

- Bizonyára sokszor megtámadták őket mostanában - mor¬molta Jeremy szárazon.

Artimas vállat vont. Rossz érzésekkel nézett körül. - Nem gondolja, uram, hogy el kellene
mennünk innen?

Jeremy bólintott. Közeledett az éjszaka. A komancsok rit¬kán támadnak éjjel, de szeretett

volna eltűnni a környékről. Csak huszonöt ember volt vele, és nem akart még egy mészár¬lást.

- Temessük el őket! - adta ki a parancsot. Ahogy kimondta a szavakat, furcsa érzése támadt.
Mintha remegett volna a föld a lába alatt.

- Leszállói a nyeregből, és körbeállni! - kiáltotta gyorsan. Nem ismétlődhet meg az öldöklés -

gondolta. Ahogy kiadta a parancsot, máris meghallotta az indiánok csatakiáltását. Egy kisebb
facsoport mögül közeledtek, amely egy dombon állt. Összehúzta a szemét a felszálló por elől, és
megpróbálta meg¬számolni, hányan lehetnek. Egy kisebb csapat volt, körülbelül húsz harcos.
Lovához lépett, hogy elővegye a puskáját, aztán odaszólt az embereinek. - Várjatok a tüzeléssel,
de aztán rög¬tön lőjetek, ha szólok. El kell kapnunk őket most azonnal, nem adhatjuk meg az
esélyt, hogy visszajöhessenek. Különben mi is úgy járunk, mint ezek a szerencsétlenek itt.

Senki sem felelt. Puskák emelkedtek a magasba. Az indiá¬nok gyorsan közeledtek feléjük.
Mindannyian bőrből készült nadrágot viseltek, de csak néhányukon volt ing, pedig az éj¬szaka

106
egyre hűvösebb lett. Az arcukon lévő festés, a tollak a hajukban mind azt mutatták, hogy harcolni
akarnak. És ölni.

Jeremy célba vette az egyik harcost, aki szemmel láthatólag a vezetőjük volt. Meghúzta a
ravaszt, és a következő pillanat¬ban a harcos lerepült a lováról. Jeremy újra célzott. Réges-rég
megtanulta, hogy nem számít, milyen nehéz mozdulatlanul cé¬lozni, amikor az indiánok
vágtatnak felé. Lőni kell, gyorsan és határozottan.

Újra elsütötte a fegyvert, és ismét eltalált egy harcost. Arti-mas kapitány is szünet nélkül tüzelt.
Darcy közlegény, egy mesterlövész, a karabélyáért nyúlt. Az indiánok egymás után estek le a
nyeregből.

Jeremy intett Willy Smithnek, az egyik újoncnak, aki moz¬dulatlanul és megrettenve állt, a
halálfélelemtől kikerekedett szemekkel.

Tökéletes célpont volt a komancsoknak.

- Feküdj! - kiáltotta neki Jeremy, és a fiú felé ugrott. Mindketten a földre estek, és Jeremy a
feléjük vágtató lovakat figyelte.

Egyfolytában tüzelt, kilőtte az egész tárat a pisztolyából. Elengedte Willyt, hogy újra megtöltse
fegyverét, miközben az indiánok körbe-körbe vágtattak körülöttük.

- Minden rendben, ezredes - dadogta Willy. - Jól vagyok.

Közel olyan jól lövök, mint Darcy, nem fogom elveszteni újra a fejem.

- Remélem is - mondta Jeremy. A felemelkedő por mindkettőjüket beborította.

Willy Smith célzott és lőtt. Egy ordító indián harcos szinte leröpült a lováról, és közvetlenül
Willy előtt ért földet a teste. A fiú egy pillanatra az indiánra nézett, aztán újra célzott.

Jól végezték a dolgukat. A támadók közül legalább tíz em¬bert lelőttek.

- Sebesült, halott? - kérdezte Jeremy. Artimas körülnézett. Egy embert sem veszítettek, de
ketten megsebesültek.

- Ezúttal mindegyiket le kell szednünk - kiáltotta Jeremy. -Különben könnyű préda leszünk.

- Úgy bizony, ezredes úr! - mondta Darcy, és elvigyorodott. - Én fogom lelőni az elsőt.

- Legyen.

Jeremy jól számított. A megmaradt indián harcosok újra kö¬rözni kezdtek körülöttük.
Szerencséjük volt. Ha a támadók azt hitték, hogy beszoríthatják őket az árokba, akkor
ügyesebbnek kellett volna lenniük. Jeremy semmiképpen sem maradt volna a csapdában, hanem
rárontott volna az indiánokra.

A harcosok körbevették őket, és szörnyű kiáltozásba fogtak.

107
 Darcy lőtt legelőször, ahogy ígérte. Jeremy is tüzelni kez¬dett. Célzás, lövés, célzás, lövés,
egymás után. Lelőtt egyet, aztán célt tévesztett, majd újra leszedett kettőt. Ügyesek voltak az
emberei. Az indiánok második rohama után csak öt harcos maradt a kis csapatból, akik
menekülni próbáltak.

- Nyeregbe! Meg kell őket állítanunk, nehogy erősítést hoz¬zanak.

Felpattant a lovára, megsarkantyúzta, és az indiánok után eredt. Darcy és Artimas rögtön

csatlakozott hozzá, a többiek galoppban igyekeztek utánuk. Darcy célzott, és lelőtte az egyik
indiánt. Utána Jeremynek sikerült kettőt leszednie. Arti¬mas találta el a negyediket, az utolsót
pedig az egyik katona a csapatból.

- Hagyjuk itt őket, ahol elestek - mondta Artimas keserűen, miután leszállt a nyeregből az
elsőként lelőtt indián mellett. A harcos félig meztelen volt, mellkasa és arca festett, lándzsája
pedig még mindig a kezében tartotta, amelyen néhány fehér és más törzsek indiánjainak skalpja
lengedezett.

- Nem. Mindannyiukat eltemetjük. Nehezebben találnak meg bennünket, és így nyerünk egy
kis időt. Darcy ásni kezdett a puskatussal. Jeremyre nézett.

- Ezre¬des úr, mi történik akkor, ha az ezreddel vonulunk el itt?

- Nem fognak megtámadni bennünket.

- Miért?

- Mert nincs hozzá elég emberük.

- De hiszen több százan vannak ezek a bunkó vadak!

- Első lecke, közlegény! Nem bunkók. Nézze, milyen okos terv szerint támadtak a Smith erőd
katonáira. Másodszor pe¬dig, ne okozzunk még nagyobb háborúságot azzal, hogy azt állítjuk,
hogy vadak. Nagyon barátságos viszonyban vagyunk számos törzzsel.

A mellette álló Rodriguez őrmester, aki Mexikóban született és egész életében nyugaton
szolgált, kiköpte a szájában lévő bagót. - Madre mió, nino! Néhányan közülük tisztábbak és ci-
vilizáltabbak, mint számos jöttment gringo, akivel nyugaton találkozhatunk, igaz, ezredes úr?

Jeremy elmosolyodott. - Igaz - mondta. De gyorsan leher¬vadt a mosolya. Sötétedett még

mérföldekre voltak a tábortól, és még el is kellett temetni a halottakat. - Lássunk munkához! -
adta ki a parancsot. Még új volt a csapata. Darcy röviddel a háború vége előtt szolgált alatta, és
tudta róla, hogy mesterlövész. Örült neki, hogy az emberei között tudhatja.

Kíváncsi volt, vajon Darcy nem a lázadók kiáltását hallja-e az indiánok ordításában. Mert neki
ilyen érzése volt.

Hirtelen kiverte a veríték. Szörnyű kimondani, de ez könnyebb volt a számára. Könnyebb volt
indiánokra lőni, mint a szürke egyenruhásokra, amikor sosem tudhatja, hogy nem a sógorát vette-
e célba.

108
 Befejezték a temetést, elhantolták az indiánokat is, és a ka¬tonákat is. Közben egyszer mintha
mormolást hallottak volna, és felfedezték, hogy az egyik katona még él. A túlélőnek nyíl¬vessző
fúródott a hátába, és sikerült kihúzni belőle anélkül, hogy nagyobb kárt tettek volna benne.
Hoztak neki egy kis vi¬zet, a sebet letisztogatták whiskyvel, és jól bekötözték. Jeremy biztos volt
benne, hogy a fiatal katona túl fogja élni. Ő is túlélte eddig, és életben fog maradni. Kemény
iramot diktált az embereinek, amíg fel nem jött a hold. Több mint hét órát lovagoltak, de alig
ötven mérföldet haladtak előre. Jeremy tudta, hogy nem fogják őket megtá¬madni, ha a síkságon
táboroznak le.

Ébren feküdt a csillagos ég alatt, az eget bámulta. Kimerült volt, de már alig várta a reggelt.

Christa már bizonyára megérkezett. Az eget nézte, de a fel¬esége arcát látta maga előtt. Szép,
finom vonalú volt ez az arc. Villámló, kék szeme szenvedélyt, engedetlenséget, viharos¬ságot és
elevenséget sugárzott. Megrándult. Milyen lesz itt együtt élni vele? Nos, néhány dolgot meg fog
tanulni itt - gondolta. Bizo¬nyára már az első napon megszabadul súlyos alsószoknyáitól.

Ne légy már ilyen gunyoros! - figyelmeztette magát. De Christának tényleg meg kell tanulnia
néhány dolgot. Mély lélegzetet vett.

Jézus, már alig várja, hogy láthassa. A nélküle eltöltött hosszú éjszakákon át kísértette a lány
emléke. Mi lehet most vele? Miért öntik el testét az érzelmek? Nagyon várta már, hogy
megérkezzen, aztán összeszidta magát, hogy kitalálta, hogy Christa idejöjjön. Ez a hely nem
Christának való.

De édes isten! Úgy kívánta! Nem érdekelte, milyen állapot¬ban talál majd rá, amikor visszaér.
A síkságon való harc kime¬rítette és elkeserítette, és semmi másra nem vágyott, csak egy kis
vigasztalásra. Christától vigasztalás? - gondolta öniróniával. Hiszen olyan, mint egy kis tigris, egy
sérült állat, olyan vad és büsz¬ke. Igen, talán mindketten olyanok, mint a sérült állatok. De az idő
remélhetőleg begyógyítja majd a sebeiket. Jeremy szorosan összezárta a szemét. Talán bele fog
szeret¬ni a feleségébe. Az igazság az, hogy mintha mindig is szerel¬mes lett volna belé egy kicsit.
Fel tudja izgatni, sőt még többről van szó. Végtelenül fel tudja bosszantani. Christát egyszerűen
nem lehet legyőzni. Jeremy nem tudta megállni, hogy ne csodálja ezért. De hogy pontosan mit is
érzett iránta, maga sem tudta.

Azt tudta, hogy látni akarja, nem számít, hogy milyen han¬gulatban találja. Mindegy, hogy jól
érzi-e magát, vagy pedig dühös, mert rájött, hogy milyen élete lesz ezután.

Jeremy elmosolyodott, és mélyen szemébe húzta kalapját. Holnap biztos, hogy ki tudja verni a
fejéből a halott katonák látványát. Christa karjaiban bizonyosan.

Nem tudta, hogyan fog vele találkozni - éppen Jesse társasá¬gában, vagy pedig egyedül a
sátorban egy elegáns ruhában.

De valójában sokkal kellemesebb helyzetben találta, mint ahogy azt elképzelte. A sátorban
volt, éppen a kádban ült für¬dőhabos vízben. Nem hallotta meg, amikor Jerenmy belépett. A
férfi megállt egy pillanatra, mert nem tudott ellenállni a kí¬sértésnek, hogy alaposan szemügyre
vegye. Hol szerezte Nathaniel a habfürdőt?

109
 Csodálatosak voltak a habbuborékok. Ellepték Christa tes¬tét, aztán elpukkantak, és már nem
takarták el csupaszságát. Christa hátradőlt, és körülvették a buborékok. Kezébe vett egy kis vizet,
és a vállára locsolta. Olyan érzékinek, karcsúnak és lustának tűnt, mint egy macska. Látszott rajta,
hogy nagyon élvezi a fürdőzést. Haját könnyű kontyba kötötte. Néhány tincs elszabadult, s
nedves csigákba csavarodott. Szeme félig csukva volt, kékesfekete szempillái arcát súrolták.
Christa hirtelen megérezte, hogy a férfi ott áll vele szem¬ben. Szeme kikerekedett, és a férfira
bámult. Micsoda kék szemek voltak ezek! Kékebbek, mint a nyári ég, szebb, mint bármelyik
tenger azúrja. Határozottan megrémült a férfi jelenlététől. Nyilvánvalóan nem így képzelte el a
találkozásukat.

Jeremy lassan elmosolyodott, és keresztbe fonta a karját.

- Szervusz, szívem - mormolta lágyan.

- Hát itt vagy? - suttogta Christa zavarodottan. Arcát pír futotta el.

- Ez az én sátram - mondta Jeremy. - Te jöttél, hogy csat¬lakozz hozzám, tudod.

- Igen, természetesen. Csak szerettem volna, ha megfelelő¬képpen fogadhatlak. Fel akartam

készülni a találkozásunkra -mormolta Christa, szemét ismét lesütve.

Úgy tűnt Jeremy számára, hogy a pokol minden kínja hirte¬len ellepi a testét. - Christa! -
mondta rekedten. - Hidd el ne¬kem, hogy ebben a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ennél
tökéletesebb körülmények között is találkozhatunk. És pont úgy nézel ki, mint egy tökéletes
feleség. Miközben ezt mondta, gyors léptekkel megindult a lány felé. Lehet, hogy Christa még
nem készült fel a fogadására.

De Jeremy már nem tudott tovább várni.

Tizedik fejezet

Ennyit arról, hogy tökéletesen felkészüljön a férfi fogadására -gondolta Christa. Ujjai a kád
szélére kulcsolódtak, ahogy Je¬remy nagy léptekkel feléje közeledett.

110
 Maga sem tudta eddig, mennyire várta, hogy újra láthassa. Alaposan szemügyre vette minden
porcikáját. Kissé borostás volt az arca, és ráfért már a hajvágás. Szeme olyan sötét volt, mint a
viharfelhő. Haja összekuszálódott, ahogy tollas kalapját levetette. Általában tökéletesen festett
rajta az egyenruhája, de most kissé bepiszkolódott. Arca egy kissé soványabbnak tűnt, de ez csak
még jobban kiemelte markáns vonalait. Christa szí¬ve majd kiugrott a helyéről. Csak most jött rá,
mennyire várta már ezt a pillanatot, mennyire vágyott rá, hogy a férfit újra megpillanthassa. De ez
a felismerés megrémisztette.

Mi lehet vajon Jeremy szándéka? Csak nem akar egyenru¬hástól-mindenestől a kádba ülni?
Gesztenyebarna hajának egy tincse a homlokába hullt és összekuszálódott. Ahogy közele¬dett,
Christa kétségbeesetten kereste a szavakat, de nem jött ki hang a torkán.

Alig hallhatóan felkiáltott, amikor rájött, hogy mi a férfi szándéka. Jeremy nem ült be mellé a
kádba, hanem őt emelte ki belőle. Christa egy pillanatra szinte elalélt az érintésétől. A férfi karjai
hihetetlenül erősek és forróak voltak. Erősen átö¬lelték, és gyorsan az ágyhoz vitték. Jeremy
végigfektette Christát az ágyon, és megállt egy pillanatra, hogy alaposan szemügyre vegye. Aztán
mellé feküdt, és szorosan magához ölelte. Ajka a lány nyakát csókolta, s nyelvével eltüntette az
apró vízcsöppeket róla. Christa remegni kezdett, és hirtelen az az ellenállhatatlan gondolata
támadt, hogy most azonnal áten¬gedi magát a férfinak. De szavak buktak ki belőle, mert a férfi
mindig villámgyorsan kész volt, hogy magáévá tegye, és olyan távolra került, ha tüze
lecsillapodott.

- Milyen volt az út, Christa? - kérdezte magától hangosan, és megpróbált tudomást sem venni
a testét elborító csókokról, - Köszönöm, remek. - És a gyerek? - Jól van, azt hiszem. -Voltál
rosszul az út során? - Csak kicsit. De érdekes módon annak is vége szakadt, amikor felszálltunk a
gőzhajóra. Onnan kezdve minden rendben volt. - Milyennek találod a tábort?

-Az emberek, ahhoz képest, hogy jenkik, nagyon rendesek. Hogy...?

Christa elhallgatott. Végre-valahára magára vonta a férfi figyelmét. Jeremy felkönyökölt és a

lányt bámulta. Ezüstösen csillogó szeme megtelt vidámsággal és csodálkozással, bár a
határozottság s az elszántság sem tűnt el belőle.

- Mindezt én is meg akartam kérdezni - mondta.

- De nem tetted - suttogta Christa. - Olyan sok idő telt el azóta, hogy találkoztunk, te meg
egyszerűen megragadsz és idehozol az...

- Sok idő! Pontosan erről van szó, Christa. Hosszú idő! Hidd el nekem, szerelmem, hogy ennyi
idő után minden sze¬rető férj ezzel kezdte volna.

Minden szerető férj, ismételte magában Christa.

Nem is szereti. De ha lehunyná a szemét egy pillanatra, még akár el is hihetne, hogy mégis.

Jeremy ajkai a füleimpáit csiklandozták. Forró, ismerősen csengő szavakat suttogott a fülébe. -
Oyan édes az illatod, az ízed. Minden porcikád. - A férfi olyan gyorsan mozgott, mint a higany.
Az egyik pillanatban ajkai a száját illették, a másik¬ban a nyelve a mellét simogatta. Tiltakozó
szavak törtek fel Christa torkából, de nem tudta kimondani őket. Ujjaival a férfi gesztenyebarna

111
hajába kapaszkododott, de Jeremy újra és újra megérintette, s egyre lázasabban csókolta. Christa
ujjai férje vállaiba mélyedtek, s rájött, hogy a testét sár borítja.

- Sáros vagy - suttogta.

- Ne haragudj - szabadkozott kurtán Jeremy. Felült, levette a kabátját és az ingét. Christa

lehunyta a szemét. Ijedten jött rá, mennyire jó érzés látni a férfi mellkasát, és milyen nagy¬szerű
lenne megérinteni. Amikor újra kinyitotta a szemét, a férfi már meztelen volt s feléje közeledett.
Christa úgy érezte, hogy érverése ördögi táncba kezd Jeremy meztelensége és ágaskodó
férfiassága láttán. Amikor ráfeküdt, észrevett a nya¬kán egy vörös csíkot, s ijedten felkiáltott.

- Megsebesültél!

- Dehogy!

- Hadd lássam el a sebet!

- Ugyan, csak egy karcolás, s különben is most azt szeret¬ném, ha mással foglalkoznánk -
kiáltotta Jeremy csalódottan. Teljesen más dolgok jártak a fejében.

És Christa sem bánta. Jeremy még a legforróbb pillanatok¬ban is tapintatos szerető volt. S
valahogy minden olyan rend¬jén valónak tűnt, amikor vele volt. Jeremy teste betakarta az övét.

Erezte, hogy beléhatol, s testük eggyé válik. S igaz, hogy elfordította a fejét, de testét
elborította a forróság, érezte a férfi mozgásának ritmusát, és tudta, hogy akár ellenáll annak, akár
nem, elégedettséggel tölti el, hogy a másik ennyire kíván¬ja. Érezte izmainak észveszejtő
remegését, s azt is érezte, ho¬gyan válik egyre hevesebbé.

Valami ilyesmit képzelt el. De Liammel soha nem érezte ezt, sosem gondolta, hogy az ő
karjában mindez megtörténhet vele. Elakadt a lélegzete Jeremy mozdulatának erejétől, s érezte,
hogy valami szétárad benne. Valami nagyszerű, valami csodá¬latos. Érezte, hogy a férfi teste újra
és újra összerázkódik.

Beleharapott az ajkába, mert valami azt súgta neki, hogy ezúttal rosszul tette, hogy ellenállt
neki. Mindkettőjüknek egy esélyt adott volna, ha ezúttal nem ellenkezik. De olyan sokáig voltak
távol egymástól. Nem ismerte férje érzéseit, és azt sem tudta, milyen a hangulata.

Jeremy lefeküdt mellé. Egy pillanatra mindketten elhallgat¬tak. Christa az oldalára fordult.
Nem nézett szembe a férfival, de nem is húzódott el tőle. Jeremy ujjaival lustán végigsimított a
hátán.

- Liam McCloskey halott - mondta. Halkan ejtette ki a sza¬vakat, de Christa észrevette, hogy
egy csöppnyi harag bújik meg a hangjában. A lány lesütötte a szemét. - Nagyon jól tudom -
válaszolta.

Leszállt az este. Egyre szürkébb lett az ég, majd egyre söté¬tebb. Megjelentek a csillagok,
felkelt a hold. Christa egyedül aludt az előző éjjel, de mégsem érezte ennyire a vad, végtelen
pusztaságjelenlétét maga körül, mint most.

112
 Egyedül sem érezte magát, hiszen Jeremyt várta. És most érzi, hogy a férfi elhúzódik tőle.
Hátat fordított neki. Christa őszinte kiábrándultságot hallott ki a hangjából, amely jobban
kivehető volt, mint szavainak iróniája.

- Liam meghalt, vége van a háborúnak, de te még most is harcban állsz. Lehet, hogy olyannak
akarod magad feltüntetni, mint egy nebántsvirág, de mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nem vagy
az a mesterkélt szépség. Igazán kár, szerelmem, hogy nem voltál ott a csatamezőkön. Nem
számított volna, há¬nyan halnak meg, de biztos nem engedted volna, hogy Lee ka¬pituláljon.

Christa e szavak hallatán megmerevedett, ugyanakkor döb¬benten érezte, hogy visszafojtott

könnyei forrón égetik a sze¬mét.

- Olyan sokáig voltunk távol egymástól - mondta vádlón -, s te ilyen kegyetlen vagy hozzám.

- Olyan sokáig! És te még mindig olyan vagy, mint jégcsap. Nos, szerelmem, akár hiszed, akár
nem, nem rom, hogy olyan szerencsétlennek erezd magad.

Christa összeráncolta a homlokát. Örült a sötétségnek.

- Én nem érzem magam szerencsétlennek - mondta halkan.

A sátorban már teljes volt a sötétség. Christa érezte, hogy a férfi feléje fordul. - Nem? -
kérdezte Jeremy. - Nem utálsz engem és... ezt sem? - Christa tétovázást érzett a hangjában.

A sötétség és minden intimitás ellenére elpirult. - Nem -mormolta. - Nem utálom ezt, és a
testedet sem tartom utála-tosnak. Úgy értem...

Jeremy felnevetett. Christa nem tudta biztosan, hogy rajta nevet-e, vagy az önirónia csapott ki
belőle. A férfi hirtelen szájon csókolta. - Isten hozott a táborban, szerelmem - mond¬ta halkan. -
Én édes katonafeleségem.

Felemelkedett az ágyról. - Gyorsan öltözz fel! - mondta. -Fürödni szeretnék, de nem ebben a
rózsaillatú habfürdőben. Az embereim még a végén nem vennének komolyan, ha úgy illatoznék,
mint egy virágszál.

Meggyújtotta az asztalon álló lámpát, s fény töltötte be a sátrat. Christa elkapta a tekintetét a
férfi meztelenségéről. Je¬remy gyorsan felhúzta a nadrágját, és odament a sátor kijáratá¬hoz,
hogy kiáltson Nathanielnek. Erre Christa bebújt a takaró alá, és figyelmeztetni akarta, hogy
szüksége van egy kis időre, amíg felöltözik, de elakadt a szava.

Valami volt az ágyban. Valami meleg, ide-oda mozgó. Christa felsikított és kiugrott az ágyból.
Jeremy döbbenten meredt rá.

- Valami szőrös van benne! Mozog!

- Hál' istennek, hogy nem én vagyok az! - mormolta Je¬remy és lerántotta a takarót. Christa
visszahőkölt, ahogy két kis állatka leugrott a földre, rohangászni kezdett, majd végül -megtalálva a
helyes irányt - elszaladt. Rémülten, döbbenettel figyelte a jelenetet, de Jeremy szinte kétrét
görnyedt a nevetés¬től. Christa összevonta a szemöldökét. - Micsoda...

113
 - Ez csak két kis görény volt, Christa! - próbálta megnyug¬tatni.

Görények. Nem bánthatták volna.

- Vannak olyan emberek, akik kedvenc háziállatként tart¬ják. Például sok indián is. Együtt
esznek velük, aztán meg elszórakoznak rajtuk. Egyébként azt mondják, a görény elég íz¬letes tud
lenni.

Még mindig nevetett. Derülten méregette a feleségét.

Ó, igen. Az ültetvényekről való ez a lány. Kis elkényezte¬tett teremtmény.

- Nagyon megijedtem - mondta Christa szárazon. - Nem fog többé előfordulni.

Jeremy valószínűleg rájött, hogy megbántotta a feleségét. Átkarolta az asszonyt, akinek erre
eszébe jutott, hogy meztele¬nül ugrott ki az ágyból.

- Nekem azért nagyon tetszett az a mód, ahogy reagáltál rá - mondta a férfi.

Christa eltolta magától. - Az embered bármely percben itt lehet. - Most, hogy megszabadult
férje érintésétől, sietősen megkereste azt az egyszerű ruhát és szoknyát, amelyet az utaj zás első
napjaira választott.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Jeremy.

- Jól - felelte kurtán.

- Már nincsenek rosszulléteid?

- Nincsenek.

- Még alig lehet észrevenni - mondta halkan a férfi. - Leg¬följebb csak abból, hogy a melled
kicsit nagyobb lett. Christa megpördült. - Felháborítóan viselkedsz! - vádolta.

Jeremy elvigyorodott. Fiús kinézete volt, de így, hogy; pusztán csak a nadrágja volt rajta, vonzó
is.

- Ezredes! Kívülről kiáltott valaki. Nathaniel jött vissza. Jeremy gyor¬san új fürdővizet kért.

- Ez szörnyű volt, ezredes, igaz? - kérdezte Nathaniel.

- Igen - mondta Jeremy egyszerűen. Nathaniel kalapjával Christa felé biccentettt, majd a
dolgához látott.

- Mi volt szörnyű? - kérdezte az asszony.

- Semmi. Nem akarok erről beszélni.

Christa dühösen összeszorította a fogát. - Én is itt élek. Jo¬gom van tudni.

- Rendben van, lehet, hogy tényleg tudnod kell róla. Soha, de soha ne mászkálj el egyedül! Az
egyik század a másik ez¬redből megtette, és a komancsok lemészárolták őket. Most félsz?

114
 Christa gyengének érezte magát.

- Nem - hazudta.

- Nos, jobban tennéd, ha megtanulnál félni. Soha, de soha ne kószálj el egyedül! -

figyelmeztette.

- És mi... mi a helyzet a te katonáiddal? - kérdezte.

- A jenkijeimmel? Néhányan közülük megsebesültek -mondta megenyhülten. - De senkit nem

öltek meg. Ezt akar¬tad kérdezni?

- Igen - válaszolta halkan. - Nagyon sajnálom azokat, akik meghaltak.

- Valóban?

- Igen. - Odafordult hozzá. - Nem hiszel nekem?

- De igen, hiszek - mondta fáradtan. Talán csak azért bánt olyan komiszul a feleségével, mert
még mindig a halottak jár¬tak a fejében, ott az árokban, akiket eltemettek.

Másfelé nézett. Nathaniel ismét beszólt, majd két másik ka¬tona kíséretében belépett, hogy
kiürítsék és a tűzhelyen felme¬legített vízzel újra megtöltsék a kádat. Ahogy kalapjukkal bic-
centve elmentek, Jeremy belépett a fürdőbe. Hirtelen fel¬szisszent és megtapogatta a nyakát. -
Valami felhorzsolta -mormolta. - Nem akarsz idejönni és megnézni?

- Nem - mondta Christa, de aztán mégis felállt és odament hozzá. Kezébe vett egy
vászondarabot, és odaszorította Jeremy nyakához. - Egy nyílvessző ment el melletted ilyen közel?

Jeremy megfogta a felesége kezét. - Azt hiszem, egy golyó. Olyan közel volt, hogy majdnem
megözvegyültél! Micsoda tragédia!

- Bolond vagy - mondta hűvösen.

- Légy olyan kedves, és gondoskodj a sebről!

Christa elmosolyodott. - Rendben. Szólok Jesse-nek, ő majd néhány öltéssel összevarja.

Jeremy a fejét rázta. - Sikáld meg a hátamat, és mesélj még valamit az utadról! - Kérlek szépen.

Pillantása találkozott felesége csillogó tekintetével. Kérlek szépen, sikáld meg a hátamat, és
mesélj még valamit az utad¬ról! Christa elmosolyodott, és férje felé dobta a vászondarabot. -
Nem.

- Így is jó, te kis déli boszorkány - figyelmeztette. - Megsikálod a hátamat, különben...

- Különben mi lesz?

- Kimászok a kádból, beledoblak a vízbe, és majd én meg¬sikálom a hátadat.

Christa beleharapott az ajkába, felvette a vásznat és dörzsöl¬ni kezdte a férfi bőrét. Jó volt
érezni a testét. Még a helyzet intim jellege is kedvére való volt. Úgy tűnt, ez a megfelelő pillanat,

115
hogy férjét egy-két dologra figyelmez¬tesse. Csak úgy mellékesen elkezdett beszélni
Washingtonról, a vonatról, aztán rátért a lényegre: - A parancsnokságod alatt áll egy Brooks nevű
őrnagy.

-És?

- Van egy felesége is.

- Ez gyakori dolog a katonák között.

- Nos, ez az asszony velünk együtt utazott.

- Mesélj róla!

- Azt hiszem, ő sokkal jobban szeretne rólam mesélni.

- Valóban? - Megfordult és a feleségére nézett. - És mit fog nekem mondani?

- Nos, meglehetősen álszent volt, legalábbis véleményem szerint. Azt hiszem, mondtam valami
olyasmit, hogy az én is¬tenem még mindig kinn van a csatamezőkön, és azzal van el¬foglalva,
hogy begyűjtse az elveszett lelkeket. Megneheztelt amiatt is, hogy szerinte nem tartottuk meg a
vasárnapot illő módon. Az sem tetszett neki, hogy pókereztem...

- Jesse-szel? - kérdezte éles hangon.

Christa felsóhajtott. - Persze, hogy Jesse-szel. Ugyan már, Jeremy. Ha a Szent Szüzet kéred
meg, ő sem lett volna jobb kísérőm. A férfi mintha elmosolyodott volna. Lehunyta sötét
szempil¬láit, és előredőlt. - Egy kicsit lejjebb csináld! Nyertél?

- Tessék?

- Nyertél a kártyán?

- Igen, ami azt illeti, nyertem. Elvégre is, én egy...

- Cameron vagy, igen - mormolta. - És a Cameronok nem szeretnek veszíteni.

- Nem csináltam semmi rosszat.

- Akkor nincs miért aggódnod, nemde bár? - mondta, majd hirtelen hátradőlt. Nagyon
kimerültnek látszott. - Menj, és ke¬resd meg a bátyádat! Felvettem egy Bertha Jacobs nevű nőt,
aki bármiben segítségünkre lesz majd, amire szükségünk van. Ö és Nathaniel fogják ma este a
vacsorát felszolgálni, amit hármasban fogunk elkölteni. - Egy pillanatig habozott. - Lát¬tam ma
este visszaérkezni a bátyádat. Holnap reggel végleg el¬megy. Ugyanakkor, amikor mi is elhagyjuk
a tábort.

Christa érezte, hogy a vér kifut az arcából. Az egyik pilla¬natról a másikra teljesen
megfeledkezett Mrs. Brooksról. Jesse itthagyja őt! Holnap! Felállt, és kisietett a sátorból.
Minden¬képpen meg akarta találni, hogy vele tölthessen el minden per¬cet, ami még megmaradt
nekik. Jesse-nek haza kell térnie, felesége van és gyermekei. Már igénybe vette, ameddig csak
lehetett. Úgy érezte, képtelen lesz rá, hogy végignézze, ahogy elmegy.

116
 Jó volt a vacsora, gondolta Jeremy. Ő és Jesse elég jó barátok lettek, és Christa a tőle telhető
legjobban viselkedik, ha vala¬melyik fivére a közelében van. Weland is beugrott egy kávéra, amit
vacsora után Christa főzött a tűzön. Ahogy arra gondolt, mekkorát sikoltott az asszony a
görények láttán, elmosolyo¬dott. Szeme közé húzta a kalapját, és elnézte a feleségét. A préri
körülményeinek megfelelően volt öltözve, semmi fodor, egyszerűen csak tartós anyagból készült,
kényelmes szövet. Arca kipirult, ahogy a tűz fölé hajolt. Jeremynek megdobbant a szíve. Christa
boldogulni fog. Még itt, a vadonban is, olyan egyszerű körülmények között is, ahogy a természet
megadta, gyönyörű asszony. Bárcsak a karjaiba zárhatná.

Észrevette, hogy Jesse is őt nézi. Weland viszont Jesse-t figyelte.

- Megígérem neked, Jess, - mondta Weland -, gondom tesz rá, hogy Christa szinte olyan
gyengéd bánásmódban ré¬szesüljön, mint amilyet te tudnál nyújtani neki.

Christa - felfigyelve rá, hogy a beszélgetés rá terelődött, -felnevetett. - Nem aggódom -

mondta. Vajon most igazat mondott? - kérdezte magában Jeremy. Ki az a nő, aki azt sze¬retné,
hogy a vadonban szülje meg a gyermekét?

De Christa fölállt, odament Jesse-hez, és a vállára tette a kezét. - Dr. Weland! Aktívan részt
vettem legfiatalabb unoka¬öcsém és unokahúgom világra hozatalában is. Akkor még Jes-se és
Daniel... - Nem folytatta tovább.

- Egymás ellen háborúztunk - fejezte be a mondatot helyet¬te Jesse. Megfogta a húga kezét, és
a szemébe nézett, aki gyengéden rámosolygott. Ha a szerelmére tudna így nézni, az a férfi
biztosan teljesen odalenne, gondolta Jeremy. Bárcsak rá is így nézne egyszer...

- Nem zavarja, hogy meg kell majd szenvednie - hallotta Jeremy a saját hangját. - Az viszont
annál inkább, hogy a fáj¬dalomtól sikoltoznia kell.

Christa gyilkos pillantást vetett rá. - A férjem nagyon aggó¬dik értem - mormolta.

- Igen, a férjed nagyon aggódik érted - mondta, és felállt. - Épp ezért ragaszkodom hozzá,
hogy aludj egy kicsit. Holnap tábort bontunk. Fárasztó lovaglás áll előttünk.

Christa szeme kikerekedett. - De...

- Reggel még lesz időnk - mondta Jesse, és ő is felállt. -Christa, tényleg aludnod kell
valamennyit.

- Jesse, Dr. Weland, mit szólnának, ha kinn a csillagos ég alatt elfogyasztanánk egy szivart és
némi brandy t? - javasolta Jeremy. Átkarolta az ellenkező Christát, közelebb húzta magá¬hoz és
homlokon csókolta. - Szerelmem, így legalább nem za¬varunk, és nyugodtan le tudsz feküdni.

Az asszony szeme megvillant, ahogy ránézett, de Jeremy búcsúcsókot nyomott a homlokára, és

Weland is megköszönte a finom kávét. A három férfi kiment, komoly beszélgetésbe merülve a
nyugati kérdést illetően. Jeremy sajnálta, hogy Jesse elmegy. Egyre jobban megkedvelte a sógorát,
akinek értelmes gondolatai voltak az indiánokkal és a nyugati terjeszkedéssel kapcsolatban.

117
 Amikor Jeremy visszatért a sátorba, Christa összegömbölyödve feküdt az ágyban. Nem tudta
biztosan, hogy valóban alszik-e, vagy csak tetteti, de elnyomta magában az alig leküzdhető vágyat,
hogy megérintse a feleségét. Hosszú volt ez a nap számára, és a holnap még hosszabb lesz.
Gyengéden homlokon csókolta, és hagyta, hogy tovább aludjon. Esővel kezdődött a nap.

Pirkadatkor felharsant a kürtszó, és a katonák gyorsan felkel¬tek, hogy felkészüljenek az

indulásra. Sátrat bontottak, és összepakolták a felszerelést. Jeremy és Christa személyes hol-miját
bepakolták egy betegszállításra használatos szekérre, amelyet úgy alakítottak át, hogy az asszony is
igénybe tudja venni, ha úgy kívánja. Felrakták az utazóládáikat, a vadász-fegyvereiket, lábasaikat, a
serpenyőket és a lámpásokat. A szekéren volt egy hosszú pad, ahová Christa leülhetett, illetve
sebesülteket is elhelyezhettek, ha a szükség úgy hozza. Az ez¬rednek volt még néhány
betegszállító szekere, azokon utaztak azok a katonák is, akik az indiánokkal való csetepatéban
meg¬sebesültek.

Jeremy maga sem tudta biztosan, bízik-e annyira már Chris-tában, hogy engedje, együtt
utazzon sebesült jenkikkel. Nagyon elfoglalt volt aznap reggel, de ha nem lett volna, akkor is
megtalálta volna valahogy a módját, hogy távol tartsa magát a feleségétől. Christa egyedül
reggelizett Jesse-szel. Sok órát el töltöttek egymással, de eljött az idő, amikor el kel¬lett
búcsúzniuk. Az ezred készen állt, hogy elinduljon nyugat¬ra.

Jesse pedig arra állt készen, hogy megkezdje a hosszú uta¬zást vissza keletre.

Jeremy egy tölgyfa tövében talált rájuk. Megállt, és végig¬nézte, ahogy a két testvér a sűrűn
szitáló esőben elbúcsúzott egymástól. Gyengéden megölelték egymást, de nem szóltak egy szót
sem. Talán mert már mindent elmondtak egymásnak. Christa lehunyta a szemét, és a bátyja
mellére hajtotta a fejét. Hosszú idő telt el így, de Jeremy végül elhúzódott tőlük. Christa nem sírt,
de az arcán tisztán látható volt, hogy könnyekkel küzd, és az a sóhaj, amivel e küzdelmet kísérte,
sokkal szívbe markolóbb volt, mint ha tengernyi könny folyt volna végig az arcán.

Jeremy pillantása találkozott Jesse tekintetével. - Mennünk kell, Christa - mondta csendesen. Ő
csak bólintott, de tovább¬ra sem engedte el Jesse-t. Végül Jeremy odalépett hozzájuk, és
megfogta a felesége karját. Magához húzta, de az asszony mintha fából lett volna.

Kezet nyújtott Jesse Cameronnak, és Jesse el is fogadta. -Vigyázz a húgomra! - mondta rekedt
hangon.

- Természetesen gondoskodni akarok a feleségemről - vála¬szolt Jeremy, és lassan

elmosolyodott. - Add át üdvözletemet a húgomnak, Kiernannek és Dánielnek is!

- Rendben. Tudod, hogy Virginiában mindig otthonra lelsz nálunk - mondta Jesse.

- Tudom, és hálás vagyok érte - mondta Jeremy. - Bizto¬san nemsokára visszatérünk,

legalábbis egy látogatás erejéig.

Jesse bólintott. Kinyújtotta a kezét, és felemelte Christa ál¬lat. - Isten veled, Christa. Vigyázz
magadra!

- Te is, Jesse!

118
 Bólintott, még egyszer utoljára megsimogatta húga arcát, megfordult, és elindult. Magas, izmos
testalkatú férfi volt, sö¬tét haja a halántékánál már kissé őszült, de testtartása egyenes és
magabiztos volt. Christa egy pillanatig nézte, ahogy el¬megy.

- Jesse! - kiáltotta. Kitépte magát Jeremy karjaiból és ro¬hanni kezdett utána. Jesse megfordult,
átölelte, és még egyszer utoljára karjaiba zárta húgát.

Aztán elengedte, valamit mondott neki, mire az asszony bó¬lintott, végül ismét elindult.
Christa integetett utána, onnan, ahol állt.

Még soha nem tűnt magányosabbnak. Egyenesen állt, a vál¬lát kihúzta. Magasra emelte a fejét,
a szeme nedvesen csillo¬gott. Az ujjait szorosan az oldalára fonta.

Jézusom! - gondolta Jeremy. Annyira szeretett volna oda¬menni hozzá, s karjával vigasztalón
átölelni. De neki most nem rá van szükége. Hiszen ő az az átkozott jenki, aki elhozta ide a
pusztaságba.

- Mennünk kell, Christa - mondta határozottan. – Tillyn akarsz lovagolni, vagy inkább a
betegszállító szekérrel kezde¬néd el az utat? Christa nem válaszolt semmit. Még mindig Jesse-t
nézte.

- Christa! Megpördült a tengelye körül. - Mit akarsz?

Jeremy megismételte a szavait. Borzasztóan szeretett volna gyengéd lenni, de valahogy mégis
pattogósra sikerült, amit mondott.

- Tilly hátán megyek - válaszolta. Elindult, és el akart menni a férje mellett, de ő megragadta a
karját. Az asszony dühödten meredt rá, de a férfi látta, hogy még mindig a könnyeivel küzd.

- Szállj fel Tillyre, de ne az első vonalban haladj! Értesz engem?

- Igen....

- Tedd azt, amit mondok.

Christa kitépte a kezét, és gúnyosan tisztelgett előtte. - Azt teszem, amit mondasz. Most már
békén hagynál végre? - szi¬szegte. Jeremy elengedte. Nem akarja, hogy megvigasztalja. Nagyot
sóhajtott, majd elvonult a lovak és a katonái előtt, míg odaért a saját lovához. Kiáltott a
kürtösnek, jelezzen a többieknek, hogy menjenek a lovukhoz. Egy szempillantás alatt felpattant a
nyeregbe, ma¬gasba emelte a kezét, majd amikor ismét leengedte, a hosszú hadoszlop elindult
útjára.

Visszalovagolt, hogy megkeresse Christát. Az asszony Tilly hátán ült, és Jesse-t nézte, aki
éppen nye¬regbe szállt, hogy elinduljon az ellenkező irányba.

- Christa!

Jeremy kiáltotta a nevét.

Ránézett a férjére, megsarkantyúzta a lovát és elügetett mel¬lette.

119
 A férfi követte őt egészen a sor elejéig, ahol Christa - miu¬tán ráparancsolt - beállt a sorba.

Nem nézett rá.

De többé hátra sem nézett.

Tizenegyedik fejezet

Christának nem sok ideje volt arra az elkövetkező három nap¬ban, hogy Jesse elutazásán
gondolkodjon. Az eső napok óta szakadatlanul zuhogott, s Christa máris megtapasztalta, milyen
élete van egy katonafeleségnek.

Szinte végkimerülésig lovagolt Tillyn, de a csapat nem állt meg, hogy letáborozzon éjszakára,
amíg el nem értek egy ma¬gasabban fekvő vidékre. Aztán egy ideig a betegszállító kocsin utazott,
figyelte, hogyan lengedeznek feje fölött az edények, a lámpa, a teáskanna, és Jeremy kardja hogyan
csapódik időn¬ként a mennyezethez. Néhány nyüszítő pointer kiskutya is volt mellette, meg az
anyjuk, Pepper, s Christa egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta lecsendesíteni a
vonító kicsiket.

De egy kis idő múlva már nagyon unatkozott, s a kocsi mo¬noton zörgése és rázkódása még
kimerítőbb volt, mint a lo¬vaglás, így visszaült Tilly hátára. Egy pillanatra meglátta Je-remyt, akit
alig lehetett felismerni esőköpenyében. Éppen azt ecsetelte James Prestonnak, hogy milyen
érdekes, amikor csak a csapatával lovagol, akár ötven mérföldet is meg tudnak tenni egy nap, de
amikor az egész ezred vele van, alig haladnak tíz mérföldet. Nem látszott sem türelmetlennek,
sem csalódott¬nak, s Christa rájött, hogy már nagyon megszokhatta ezt az életet.

Hát ő még nem szokta meg, de bizonyára majd arra is sor kerül.

Az első éjszakán alig látta a férfit. Már majdnem sötét volt, amikor először álltak meg, hogy
egyenek valamit. Magas fek¬vésű vidékre értek, de Jeremy kiadta a parancsot, hogy ne ál¬lítsák
fel a sátrakat, mert hajnalban indulnak tovább. Az em¬berek a nyeregben aludtak egy keveset.

Christa a betegszállító kocsin aludt, de egész idő alatt forgo¬lódott, mert a kiskutyák állandóan
vonítottak. Kíváncsi volt, vajon azért lovagolnak-e ilyen iramban, hogy Jeremynek ne kelljen
találkoznia vele. Amióta elbúcsúzott Jesse-től, mintha a férfi nem is akarna tudomást venni róla.
Ezen gondolkodott, s képtelen volt elaludni. Jeremy már bizonyára megbánta nem¬csak azt,
hogy elvette feleségül, de azt is, hogy magával hoz¬ta.

A másnap reggel volt a legszörnyűbb. Mivel alig aludt, úgy érezte, hogy minden tagja sajog.
Jeremyvel nem találkozott, Nathaniel mutatta meg neki, hol mosakodhat, aztán pedig ká¬vét és
reggelit hozott a konyhasátorból. Még alig világosodott, amikor újra elindultak. Christa Tilly hátán
ült, s Celia fiatal férjével, James Preston hadnaggyal együtt lovagolt. A férfi történeteket mesélt
neki arról a területről, amelyen éppen átha¬ladtak, aztán az indiánokról, de hirtelen Christára
pillantott, s heves bocsánatkérésbe fogott.

- Nem történt semmi - biztosította Christa. - Ha már itt va¬gyok, tudnom kell a dolgokról.

120
 A férfi megrázta a fejét. - Celiának nem mondok el semmit. Még a saját árnyékától is fél.
Nagyon hálás vagyok magának, hogy úgy a pártfogásába vette. Már most is eléggé szörnyen érzi
magát, egyedül a betegszállító kocsin.

- Megyek és megnézem - mondta Christa. Hátralovagolt, végig a hosszú szekérkígyó mellett,

amíg oda nem ért Celia kocsijához. Tillyt a kocsihoz kötötte, s felszállt Celia mellé. Együtt igazán
jól szórakoztak. Celia nagyon sok olyan északi tisztet ismert, akik csupán alig hallott nevek voltak
Christa számára. Celia megnevettette a George Armstrong Custerről, a fiatal tisztről szóló
történeteivel, aki olyan sok bosszúságot okozott Stuartnak Gettysburgnél.

- Sokkal, de sokkal jobban kötődik a kutyáihoz, mint sze¬gény feleségéhez, Libbyhez -

nevetett Celia. - Hallottam, hogy a kutyái nélkül nem is fekszik az ágyba. - Aztán hirtelen
kijózanodott. - Miket beszélek itt! - mondta ijedten.

- Ugyan már, Celia! Nincs itt más a közelben, én pedig senkinek sem mondom el. És különben
is, valahogy túl kell élnünk ezt az utat! - Összeszorította a fogát, mert a kocsi egy óriási kátyúba
szaladt, s akkorát rándult, hogy Christa attól félt, hogy azonnal elhányja magát. - Ó! - mondta, s
egy gri¬maszt vágott Celia felé. Celia halványan elmosolyodott. Aztán Christa arról mesélt neki,
hogyan ásták el az ezüstöt a paradi¬csomágy ásban, és így sikerült Celiát ismét megnevettetnie.
Amikor elállt az eső, mind a ketten lóra szálltak, s Nathaniel-lel együtt a kocsi mögött ügettek.

A második nap végére huszonkét mérföldet tettek meg. Az¬nap éjszaka felállították a sátrakat,
de Jeremy nem jött be Christához aludni. Az asszony éjfélkor még mindig ébren fe¬küdt, s furcsa
módon szörnyen érezte magát, amiért a férfi nem jött be. Lehunyta a szemét, és azt mondta
magának, hogy akármi is történt közöttük, az azért fáj az embernek, ha nem akarnak tudni róla.

Hajnalban indultak tovább Camp Creekből, és majdnem ti¬zenöt mérföldet tettek meg. Az
eső elállt. Legközelebb egy gyönyörű kis patak mellett táboroztak le, körös-körül vadvi¬rággal.
Christa sétálni indult a sátrak mellett. Éppen virágot szedett, amikor megérezte, hogy valaki áll
mögötte. Megfor¬dult, és majdnem felsikoltott.

Két indián bámult rá. A férfi nadrágot viselt, amely úgy né¬zett ki, mint egy régi egyenruha
darabja, de a nőn egy bő-sza¬bású hímzett szarvasbőr ruha volt. A férfi mondott valamit, mire a
nő megrázta a fejét, és a tábor felé nézett. Christának eszébe jutott, hogy figyelmeztették, hogy ne
kószáljon el, de mégis megtette. Most farkasszemet néz két indiánnal. A férfi újra megszólalt, s
feléje nyújtott valamit. Christa szíve zaka¬tolni kezdett.

- Ötven cent - ismételte a férfi.

- Azt akarja, hogy megvedd tőle a bogyókat - hallotta Christa maga mögött. Azonnal
megfordult. Jeremy közeledett feléjük. Kezét csípőre tette, kalapja eltakarta a szemét. - Öt¬ven
cent? - kérdezte az indiánt.

A férfi bólintott, és mondott valamit a saját nyelvén. Jeremy válaszolt neki, aztán elővette a
pénzt a zsebéből, s az indián asszony gyorsan odavitte neki a kosarat. Aztán a pár megfor¬dult és
elindultak.

- Megijesztettek? - kérdezte Jeremy.

121
 - Én... nem, én csak...

- Pedig rádfért volna - mondta kurtán. Belenézett a kosárba.

- Szeder. Mondtam neked, hogy ne kószálj el! Christa nagyot nyelt. - Komancsok voltak?

Jeremy a fejét rázta. - Soktók. Nagyon civilizált nép.

- Akkor nem kellett félnem tőlük.

- De ezt nem tudhattad. Nem tudod megkülönböztetni a fc mancsokat még a szeminoloktól

sem. Christa megmerevedett. - De igenis meg tudom – mondta.

- Megtanultam, hogy kell gyapotot ültetni, azt is meg tudom tanulni, hogyan különböztessem
meg egyik törzset a másiktól.

- Felemelte az állat, és a sátrak felé indult, a férfit maga mögött hagyva. Jeremy nem ment
utána.

Christa aznap éjjel találkozott Berthával, aki egy kövér, nagyon kedves ír asszony volt. Férjét
még a nagy otthoi éhínség alatt veszítette el, aztán pedig a két fiát a háborúban. Most Santa Fébe
tartott az unokájához, aki éppen most alapított családot. Nagyon vidám teremtés volt, aki hitt
Isten akaratában, s Christa hálás volt, hogy megismerhette.

Később Nathaniel egy frissen lőtt fürjet hozott neki. - Az ezredes ejtette el, Mrs. McCauley.
Azt mondja, hogy már nagyon fáradt, és olyan éhes, mint egy farkas. Egy órán belül végez a
munkával, és ha ön nem bánja, .akkor együtt vacsoráznak.

Christa biztos volt benne, hogy Jeremyt a legkevésbé sem érdekli, hogy van-e kedve vagy sem.
Ma este próbára akarj tenni. Édesen elmosolyodott. Vajon a férfi azt hiszi, hogy ő még soha
életében nem kopasztott meg egy csirkét? Újra elmosolyodott. - Nagyon köszönöm, Nathaniel.

- Ha bármiben tudok segíteni...

- Csak gyújts nekem egy jó kis tüzet, ha megkérhetlek. Aztán már egyedül is boldogulok.

És tényleg boldogult. Volt néhány tehén is velük az úton így friss tejszínt készíthetett a
szederhez. Aztán nyársra húzt a fürjet, és sóval, borssal ízesítette. Volt néhány láda krumpli is,
amit még a siroki táborból hoztak magukkal a szakácsok.

Christa meghámozott, feldarabolt és megfőzött néhányat, aztán sóval, borssal és vajjal

ízesítette. Mire Jeremy visszaérkezett, Christa befejezte a főzést, és az evést is, s a férfi vacsoráját
az asztalon hagyta, letakarva egy ezüsttállal. Arról is gon doskodott, hogy egy üveg bor álljon az
asztalon, ahová egy elegánsan összehajtogatott szalvétát is tett. Elhatározta, hogy nem vesz
tudomást az érkező férfiról, s a naplójába merült hogy leírja a körülöttük lévő pusztaságot, és az
indiánod akiktől a szedret vették.

Érezte, hogy a férfi rámered, amikor belép az ajtón. - Te nem eszel? - kérdezte a férfi.

- Már eleget ettem, köszönöm.

122
 - Ki főzött neked?

Christa felpillantott, és összevonta a szemöldökét. - Én gam főztem. Ha nem tetszik a föztöm,

nem sértesz meg vele, ha úgy döntesz, hogy máshol eszel.

- Most akár még a lóhúst is megenném - mondta Jeremy, aztán leült, és lehajította a kalapját.
Christa úgy tett, mint nagyon lefoglalná a naplója, de időnként a férfira pillantott. Jeremy éhes
volt és gyorsan evett. De egész idő alatt egy pírra írogatott. Amikor befejezte a vacsorát, félretolta
a nyérját, anélkül hogy Christára nézett volna.

Christa felemelkedett és leszedte az asztalt, aztán elmosog tott a Nathaniel által hozott friss
patakvízben. - Van még valami kívánságod? - kérdezte végül idegesen. Mondhatna valamit,
gondolta. Christa csak állt ott, mikor Jeremy végre fölnézett, összevonta a szemöldökét. -
Tessék?

- Semmi.

Jeremy halványan elmosolyodott. - Ne haragudj. Nem tudtam, hogy már eljutottunk odáig,
hogy a jenki társaságomra is igényt tartasz.

- Nem tartok - mondta Christa hidegen. Jeremy néhány pillanatig csendben figyelte. - Akkor
mén aludni. Nehéz napunk lesz holnap.

- Miattam diktálsz egyre nagyobb iramot, igaz? - kérdezt Christa. Jeremy szemöldöke
felszökött a meglepődéstől. - Az igazat megvallva, nem. Csak el szeretnék érni a Jacobson erőd
mielőtt igazán rosszra fordul az idő. És mielőtt néhány ostoba fickó komoly problémát okozna
nekünk az indiánokkal kapcsolatban. - Visszafordult a jegyzeteihez és újra írni kezdett. Christa
összeszorította a fogát, és elment mellette. Hátat fordított neki, felvett egy meleg hálóinget, és
ágyba bújt. Nehezére esett elismerni, hogy nagyon elfáradt.

Ugyanakkor zavart volt és megbántott is. A férfi nem szólt egy szót sem az erőfeszítéseire, és
nem akar közeledni hozzá. Nem mintha Christa ezt akarta volna.

Pedig titkon ebben bízott. Szerette volna, ha átöleli és me vigasztalja.

Egy ideig ébren feküdt, de aztán szeme lecsukódott és elaludt. Mikor már nagyon mélyen
aludt, arról álmodott, hogy nagyon gyengéden csókolják és ölelik. Lassú, érzéki simogatás éri a
hátát, aztán kéjes cirógatás a fenekét, csípőjét, a hasát a mellét. Édes suttogás csiklandozza a
fülcimpáját, a tarkóját és a nyakát. Aztán felébredt, és ijedten jött rá, hogy mindez nem álom volt,
mert a férfi hátulról beléhatolt. És ez már ne volt egyáltalán gyengéd, hanem vad, forró
szeretkezés. Christa ujjai a férfi ujjaiba kulcsolódtak, amíg a vihar el nem csitult. A férfi teste
megfeszült, aztán ismét elernyedt. Karja továbbra is átölelte Christa testét, és a lány érezte, hogy
ébre van. Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon miért akarja azt valamit megtagadni tőle. Talán
azért, mert ez minden, ami megmaradt neki.

A férfi kedve valamivel jobb volt másnap reggel. Egy darabig Christával együtt lovagolt, és
néhány elhagyott indián kunyhót mutatott, emlékeztetve rá, hogy a törzsek nagyon különbözőek
tudnak lenni. Ezek itt éltek a kunyhókban, földe műveltek, krumplit, babot, kukoricát és egyéb
zöldségeket tei mesztettek.

123
 - Hamarosan a pusztán leszünk. Látni fogod a nomádol sátrait is.

- Nomádok?

A férfi rápillantott. - Azokat az indiánokat, akik a bivaly csordát követik. Látni fogjuk őket
végig az úton. – Habozot egy pillanatig, aztán folytatta. - A komancsok általában csak eddig
szoktak jönni északon. A területük Texastól Mexikóig, nyugaton Arizonáig és Új-Mexikóig terjed.

- Úgy beszélsz, mintha csak a komancsok miatt aggódnál.

Jeremy elmosolyodott, s az égre pillantott, mintha a színét akarná szemügyre venni. - Ó, nem.
Más indiánok miatt is óvatosnak kell lennünk. Az apacsok félelmetesek tudnak lenni. A sziúk
pedig szörnyen vadak. De ha eljutunk a Jacobson erő¬dig, a komancsok lesznek a végzetünk.
Őket tartják a préri legvadabb harcosainak. - Lefékezte a lovát, és a távolba muta¬tott. - Ott
láthatsz néhány soktó sátrat. Éppen a termést taka¬rítják be, látod?

Christa bólintott, s a házakat és a földeken dolgozó indiáno¬kat figyelte.

- Soktók - mormolta. Érezte, hogy Jeremy őt nézi, de ami¬kor ismét feléje fordult, a férfi már
előrefigyelt.

- Én lovagolok elöl. Szeretnék jó néhány mérföldet megten¬ni ma.

Nagyon kemény tempóban lovagoltak aznap, s Christa fá¬radtan zuhant ágyba este. Sokkal
később Jeremy felébresztette, amikor végre bejött, de Christa nem bánta, mert így legalább a férfi
karjaiban aludhatott.

Szép, tiszta nap volt a következő, de egyre hidegebbre for¬dult az idő. Christa Jeremy mellett
lovagolt egy ideig, aztán James-szel, s Celia kocsijára is felszállt egy időre. Néhány másik
katonafeleséget is megismert közben. Ezekben az első napokban tudta meg, hogy az asszonyok
csak róla beszéltek, s azt is, hogyan viszonyulnak hozzá. Némelyiket elbűvölte, hogy McCauley
ezredes egy déli ültetvényről hozta el. Néme¬lyikük boldog volt, hogy véget ért a háború, és újra
béke van. Mások viszont keserűek voltak, s ahogy Celia elmondta, utál¬ják azért, hogy egy
lázadó. - Pont úgy, ahogy te utálod a jen¬kiket - mondta Celia.

- Nem gyűlölöm a jenkiket. Pontosabban nem mindegyiket gyűlölöm - javította ki magát

Christa. Felsóhajtott. - Az egyik bátyám a jenkik oldalán harcolt a háborúban.

- És aztán ott van az ezredes is - mondta Celia, egy árnya¬latnyi tisztelettel a hangjában. -
Akármit is mondanak, mind nagyon féltékenyek rád. Az ezredes nagyon csinos férfi, a vörös
hajával és a szúrós, ezüst színű szemével. Te pedig nagyon szép vagy, Christa, és mind a ketten
olyan csodálatosan bátrak és élettel teliek vagytok.

Christa elvörösödött. Kíváncsi volt, vajon mit szólna Célia ha tudná, milyen körülmények
között házasodtak össze. Beleharapott az ajkába, és kísértést érzett, hogy bevallja az igazat, aztán
úgy döntött, hogy mégsem. Nem akarta, hogy bárki megtudja az asszonyok közül, hogy ők
minden, csak nem egy eszményi pár.

124
 Aznap éjszaka Sans Boisnál táboroztak le. Christa lesétál folyóhoz, és körülnézett. A táj
csodálatos volt, minden csupa zöld. A látóhatár végtelen, mindenütt erdő, s Christa a vidék nevén
gondolkodott. Ahogy leszállt az est, Christán a nosztalgia hullámai söpörtek végig. A sírással
küszködött, s iszonyatos honvágyat érzett.

Jeremy lépett mellé, s kezét a vállára tette. - Körülbelül negyven mérföldre vagyunk az
Arbuckle erődtől - mondta. Hamarosan a bölénycsordák földjére érünk. Christa bólintott.

- Mire gondolsz? - kérdezte a férfi. Hangja lágy volt, egészen közelről hallatszott.

- Azon gondolkodtam, hogy ez a táj az otthonomra emlékeztet.

Jeremy hallgatott, s Christa egy pillanatig nem is vette észre, hogy szavai szemrehányásként
hangzottak. Jeremy levette kezét a válláról.

- Már nem sokáig. A préri száraz, alig nő fű, s amikor k resztülvágtat rajta a bivalycsorda, tudni
fogod, hogy nyugaton vagy, távol az otthonodtól.

A férfi magára hagyta. Christa utána nézett, s érezte, hogy hirtelen fájdalom hasít szívébe.
Akarata ellenére eszébe jutottak Celia szavai. Igen, Jeremy egy kivételes férfi, vörösesba hajával,
különleges, ezüstös szemével. Vonzó arcvonása kívül ott van a széles válla, karjának ereje és
ölelésének forrósága, hasának feszes izmai, izmos feneke és...

Christa hirtelen megremegett, s kihúzta magát. Nagyc óvatosnak kell lennie! De hirtelen
minden vágya az volt, hog beszéljen a férfival, és elmondja neki, hogy nem is bánja annyira, hogy
távol van az otthonától. Igaz, hiányzott neki Virginia, és nagyon hiányzott Daniel, Callie, Kiernan,
Jes és az unokaöccsei és unokahúga is. De a nyugat csodálat volt számára. Gyönyörűek voltak a
virágok. A soktók, a sirokík, és a patakok, folyók is elbűvölték. Alig várta már, hogy
megpillantson egy bölényt, vagy bölények vágtató tucatjait Mindennap egy-egy újabb dolgot
ismert meg, s elbűvölték ezek az új ismeretek, még akkor is, ha félelmetesek voltak.

Visszasietett a táborhoz, de amikor a sátrukhoz ért, cs Nathanielt találta ott, aki papírokat
rendezgetett az íróasztalon.

- Az ezredes a parancsnoki sátorhoz ment, Mrs. McCauley

- Ó! - Christa habozott egy pillanatig. - Akkor inkább nem zavarom.

Nathaniel megrázta a fejét. - Menjen csak, örülni fognál magának. Néhány katonai sürgönyt
hozott egy bizonyos Clark kapitány, akivel már a háború második éve óta nem találkozott az
ezredes, Biztos vagyok benne, hogy mindketten örülni fonak, ha bemegy hozzájuk.

Christa habozott. Vajon tényleg örülne Jeremy, ha éppen egy régi barátjával találkozik?

Elköszönt Nathanieltől, aztán lustán a parancsnoki sátor felé indult. Ahogy elhaladt a sátrak
mellett, hallotta, hogy néhán fiatal közlegény az antietami csatáról beszélget, és azon vitakoznak,
hogy ki nyerte meg. Néhány lépéssel arrébb hangos női nevetést hallott, ami aztán elhalkult.
Néhány mosónő más feladatokat is ellát, mint a ruhák tisztítása, gondolta magában, ahogy
gyorsan továbbsietett. Kíváncsi volt, vajon Mrs. Brool tud-e arról, mit csinálnak éjszakánként a

125
katonák. Ha tudn róla, bizonyára azt követelné Jeremytől, az egész ezredet térdepeltesse le, hogy
mindenki meggyónja a bűnét.

Néhány perccel később észrevette a parancsnoki sátrakat, kórházsátrat közvetlenül a fősátor

mellett. A kellemes időbe a fősátor ajtaját kinyitották, s gyenge szellő fújt keresztül rajta. Dr.
Weland volt benn, Jeremyvel és a vendéggel. Jeremy éppen a férfival beszélgetett, de Weland
észrevette, hogy Christa közeledik. Halkan mondott valamit, mire a három fér gyorsan felállt.

-Milyen kedves tőled, Christa, hogy velünk tartasz - mondta Jeremy. Christa nem hitte el,
hogy valóban így is gon¬dolja, de elmosolyodott, és kíváncsian az idegenhez fordult. A férfi
magas volt, homokszín hajú, bajuszos, szakállas. Amikor Christát üdvözölte, enyhe déli akcentus
érződött ki a beszédé¬ből.

- Örvendek, Clark kapitány - mormolta.

- Mrs. McCauley, nagyon örülök, hogy megismerhetem -mondta a férfi.

- Egy sherryt, Christa? - kínálta Weland.

- Köszönöm. - A férfi öntött neki egy pohárral egy hordoz¬ható tömlőből. Christa elvette az
italt, s leült a Clark kapitány által felajánlott székre.

- Milyennek találja az utat?

- Érdekesnek.

- A hölgy kitűnő lovas - mondta Weland. - Mrs. McCau¬ley, hm, nos, anyai örömök elé néz,
de minden megpróbálta¬tást szó nélkül elvisel.

- Még egy gyerek! Milyen nagyszerű - mondta Clark kapi¬tány.

Christa összeráncolta a szemöldökét. - Még egy...? - kezd¬te, de Clark kapitány kíváncsian

hátradőlve szakította félbe. -Nyugat-Virginiából származom, és meg mernék esküdni, Mrs.
McCauley, hogy a kiejtése virginiai. De határozottan emlék¬szem, hogy néhány évvel ezelőtt azt
mondta nekem a férje, hogy egy mississippi lányt fog feleségül venni.

Christa pillantása Jeremyre esett. Még sosem látta a férfit ennyire izgatottnak és sápadtnak.
Állkapcsa remegett a fájda¬lomtól.

- Virginiából származom, kapitány. A régi domínium kel¬lős közepéről. - Hátradőlt, és még

mindig Jeremyt figyelte.

-Drágám, Mississippiben is van egy feleséged? - kérdezte könnyedén.

Clark kapitány akkor - de sajnos túl későn - jött rá, hogy hibát követett el.

- Ó, rettenetesen sajnálom. Bocsássanak meg. Csak azt hittem...

- Semmi baj, Emory - mondta Jeremy keserűen. Megpró¬bálta eltitkolni idegességét, szerette
volna megnyugtatni a ven¬dégét. - Valóban úgy volt, hogy egy mississippi lányt veszek el

126
feleségül. De Vicksburg eleste megakadályozta ezt. Chris minden kétséget kizárva Virginia
királynője. Elképzelheti, hogy ti ketten ismeritek ugyanazokat a családokat.

Jeremy volt az, aki elkezdte az összehasonlítgatásokat, és emlékeztetni fogja később.

A férfi ebben a pillanatban azon volt, hogy megfékezze indulatait, míg ők ketten összehajoltak,
hogy beszélgessenek Valóban akadtak közös ismerősök. Clark ismerte Milleréke akik gyakori
vendégek voltak Cameron Hallban. Kiernan Anthony Miller felesége volt, mielőtt a férfi életét
vesztette volna Manassasnál, s volt férjének öccse és húga most is vele együtt élnek. Emory
beszélt a táncokról, a birtokról, Harpers Ferry siralmas állapotáról, most a háború után. Christa
emlékeztette rá, hogy az 1862-ben alapított új állam, Nyugat-Virginia legalább nem áll egy, a
Johnston-kormányzat által küldött jenki kormányzó irányítása alatt. Emory elnevette magát, és
mondta neki, hogy manapság egy kormányzó csakis jenki lehet. A férfi jenki viccei
megnevettették Christát.

Aztán komolyan kezdtek beszélgetni a rekonstrukcióról.

- Lincoln természetesen nagylelkűbb lett volna - jelenteti ki Emory. - A kongresszus számos

tagja dühösen figyelt, amikor olyan határozottan nyilvánította ki az akaratát a déli lamokkal
kapcsolatban. De kedves Christa, nem szabad elfelejtenie, hány északi anya veszítette el a fiát,
hány feleség nem látta viszont a férjét. Néhányan nagyon elkeseredettek, és valóban azt akarják,
hogy a Dél fizessen. Mi lett volna, ha a Dél nyeri meg a háborút?

Christa felsóhajtott. - Hát nem látja? A déliek szándéka volt, hogy szabadok legyenek. Olyan
ügy volt ez, mint a függetlenségi háború ügye. Ha a Dél győzött volna, semmi nehézséget nem
okozott volna az Északnak. Egyszerűen a saját utunkat akartuk járni.

- Ez nem történhetett meg - mondta a férfi. - És még sem tudom, miért. Talán azért, mert van
valami különleges, valami nagyszerű az Unióban.

- Pont úgy beszél, mint a bátyám, Jesse - mondta Christa. Weland hátradőlve figyelte a
beszélgetést.

- Christa bátyja az Unió oldalán harcolt - magyarázta J remy, s fogcsikorgatva elmosolyodott.

- Az egyikük igen, a másik nem.

- Mindketten hazatértek?

- Igen. - Maga nagyon szerencsés.

- Tudom! - mondta Christa vehemensen.

Jeremynek elege volt. Felállt. - Nos, nehéz út áll előttünk holnap, és Emorynak is hosszú lesz
az út vissza a Smith erődbe. Jobb lesz, ha mindannyian nyugovóra térünk.

Christa felemelkedett, s férjének hangszínén gondolkodott, hiszen Jeremynek van némi

megmagyaráznivalója. Emory Clark talpra ugrott, és Weland is hasonlóan cselekedett. Emory
megfogta Christa kezét, megcsókolta, és újra elmondta, mennyire örül a szerencsének. Aztán

127
Jeremyhez fordul tisztelgett neki, és elmondta, mennyire örül, hogy újra nyugaton van, és
örömmel áll ismét a szolgálatába, mint hírvivő.

Emory éjjeli szállása felé indult, Weland biccentett a kalapjavai, furcsán elmosolyodott, és a
kórházsátor felé indult. Jeremy megragadta Christa karját, és a sátruk felé irányította.

- Igazán bámulatos, mennyire kedves tudsz lenni azokhoz jenkikhez, akikhez akarsz -
mondta. Szinte betaszította feleségét a sátorba.

A lámpát már meggyújtották nekik. Nathaniel mindig azon volt, hogy jól érezzék magukat.

Hirtelen megfordult, és szembenézett a férjével. - Te beszélsz? Tudtommal nem szenveded a

lázadókat, de úgy tűnik, egyet nagyon kedveltél Mississippiben. Miért nem őt vette feleségül? Van
másik gyereked is? Fiú vagy lány? Küldesz egyáltalán annak az asszonynak valami...

Hirtelen elnémult, mert a férfi gyilkos tekintettel odalépett hozzá. Közvetlenül előtte állt meg,
szemét szorosan összezárta, fogai szinte csikorogtak a feszültségtől. - Ne merészelj többé a
múltamról kérdezni! - sziszegte, aztán elfordult és leoldotta kardját.

Christa megremegett. Megnedvesítette az ajkát, ahogy férfi ismét ránézett. Ő kezdte, gondolta
Christa. Csak az igzságot akarta, még akkor is, ha nem a megfelelő módot választotta ehhez.

- Akkor talán nem kellene állandóan megjegyzéseket tennie rám! - suttogta vadul.

A férfi megfordult és szembenézett vele. - Nem tettei megjegyzést a múltadra. A jelenről

beszéltem. Úgy viselkedt ma este, mint Cameron Hall gőgös kisasszonya, mint egy királynő, aki
azt hiszi, hogy tizenkét megye minden férfija ő kegyeit lesi.

-Hogy mersz így beszélni? - kezdte Christa, s hangja mély, rekedt és fenyegető volt.

- Te csináltál gyereket Délen!

Christa felkiáltott, mert Jeremy szinte satuba fogta a vállát - Nincs gyerekem, hölgyem! Egy
sem! Az a nő halott, és a gyermek is. És nem akarok még egyszer erről hallani, megértetted?

- Igen! - kiáltotta Christa. - Csak engedj már el!

Jeremy elengedte, s Christa kitépte magát a kezei közi Dühösen, sértetten, és félelemmel telve
dadogta a szavaka| Szavakat, amelyek bántottak.

- Megpróbáltam kedves lenni a barátodhoz - mondta. -ő úriemberként viselkedett velem. Igaz,

hogy jenki, de emlékeztetett engem...

- Jesse-re?

- Nem.

- Akkor kire, az istenit?

- Liamre!

128
 - Ó, igen. A csodálatos Liamre! - mondta Jeremy. Leült ágy szélére, és lerántotta a csizmáját. -
Egy dolgot megígérhe tek neked! Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy sose
emlékeztesselek Liamre.

Jeremy mindig gondosan ügyelt a ruházatára, de ma szinte minden gombot leszakított az

ingéről, amikor levetette. Christa ellépett mellőle, megrémítette a férfi haragjának erejétől.

Eszébe jutott a férfi hangja, amikor megmondta neki, hogy a mississippi nő halott. Még
mindig őt szereti, gondolta magában.

- Mi az úristent csinálsz? - csattant fel Jeremy hirtelen.

Lerántotta a nadrágját, aztán ott állt meztelenül a lámpafényben, csípőre tett kézzel.

Christának ebben a szörnyű pillanatban hirtelen Celia szavai jutottak eszébe. Nyelt egyet, és
megpróbálta elvonni tekintetét a férfi izmos testéről.

- Megtartom a két lépés távolságot - mormolta.

- Azonnal feküdj le!

- Nem fogok veled egy ágyba feküdni, amikor ilyen a han¬gulatod.

Jeremy két lépést tett, és Christa előtt termett, mielőtt ő megmoccanhatott volna. - Lefekszel
velem, akármilyen is a hangulatom! - mondta. Megfordította, és kigombolta a ruhá¬ját. Christa
megremegett, és megpróbált arrébb lépni.

- Darabokra szaggatom ezt! - figyelmeztette a férfi, s Christa mozdulatlan maradt.

- Ha azt hiszed...

- Aludni akarok végre - jelentette ki Jeremy.

Újra megfordította, letépte róla a ruhát, aztán felkapta, és az ágyra tette. Elfújta a lámpát és
melléfeküdt. Christa várt. Várta ujjainak érintését, vágyának forróságát.

De nem történt semmi.

Egy órával később, amikor Christa tudta, hogy a férfi már alszik, mialatt ő még mindig ébren
fekszik, azon gondolko¬dott, vajon a halott asszonyról álmodik-e.

És hogy vajon összehasonlítja-e őt azzal az édes mississippi nővel.

És vajon ő-e az, aki az összehasonlításból győztesen kerül ki?

Jeremy valamivel hamarabb ébren volt, mint Christa. Nathaniel kiáltott be neki, hogy
figyelmeztesse, már mindenki útra ké¬szen áll. A sátrat le kell bontani, és neki is fel kell készülnie
az utazásra. Christa felemelkedett, és rámeredt a takarójára.

Egy rémisztő élőlényt látott rajta. Egy pókot. De ez nem egy közönséges pók volt. Egy
hatalmas, szőrös pók. Lépésről lépésre közeledett felé a takarón.

129
 Christa érezte, hogy sikoly fojtogatja a torkát. Küzdött ellene. De a pók egyre közelebb ért
hozzá.

- Nat... Nathaniel! - kiáltotta. Hangja olyan volt, mint suttogás.

- Mrs. McCauley? Valami baj van? - Christa érezte a férfi zavarodottságát. Hiszen nem jöhet
csak úgy be hozzá, meghallotta, hogy a férfi odakiált valakinek, és elmondja, hogy valami nincs
rendben.

Christa még mindig a pókra meredt, amikor kinyílt a sátor ajtaja. Jeremy lépett be rajta.

- Maradj nyugton! - mondta. Lehúzta a kesztyűjét, és lesöpörte vele az állatot a takaróról.

Rátaposott. Christa egy furcsa pukkanást hallott, s hosszú idő után először ismét rosszul érezte
magát. Megnedvesítette az ajkát. - A csípése... halálos?

Jeremy megrázta a fejét. - Egy tarantella volt - mondta. A harapása rosszullétet okoz, de csak
ritkán halálos. Jól vagy? Nem! Egyáltalán nem volt jól. Utálta a pókokat, főleg a nagy, barna,
undorító pókokat. Utálta, ha borzok maszkák az ágyában, de legfőképpen azt, hogy egyedül kell le
úgy, mint tegnap éjszaka.

- Igen, jól vagyok - mondta végül.

Egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi odamegy hozzá, és áti leli. De nem tette. - Akkor gyere.
Kelj föl. Indulnunk kell! -mondta Jeremy halkan. Aztán kiment a sátorból.

Christa gyorsan felöltözött, s dühösen porolta ki a ruháját, amíg Nathaniel kávét hozott neki.
Megpróbálta megmagya neki, hogy a pók valószínűleg jobban megrémült tőle, mint ő a póktól. -
Ezek igazán különös állatok, Mrs. McCauley. Apró ajtót építenek a fészkükre, kinyitják, amikor
elmennek, bezárják, miután visszajöttek. Az általuk szőtt háló finom, mint a legcsodásabb selyem.

- Ez fantasztikus! - mondta Christa.

- ígérem, hogy ma este mindent nagyon alaposan megnézek, Mrs. McCauley.

Christa elmosolyodott, aztán megszorította Nathaniel karját.

- Maga egy istenáldása. Igazán köszönöm. A férfinak sikerült egy kissé felvidítania azzal, hogy
olyan figyelmes volt hozzá.

- Ma már elérjük a prérit, Mrs. McCauley. Ez egy csodála¬tos ország a nagy pusztáival és a
mély folyóival. Csodálatos a vidék, amerre csak ellát az ember. Lehet, hogy látunk egy-két bölényt
is a mai nap során.

- Gondolja?

- Igen. Hacsak nem haladtak már túl északra. Róbert Black Paw érkezett lovagolva. - A kocsin
fog utaz¬ni, Mrs. McCauley?

- Azt hiszem, inkább Tillyt fogom meglovagolni - mondta Christa, s szeme elé kapta a kezét,
hogy eltakarja a felkelő nap sugarait.

130
 A férfi bólintott. - Idehozom önnek.

Róbert állta a szavát. Christa éppen csak befejezte a csoma¬golást, máris meghozta Tillyt,
felnyergelte, s indulásra készen állt. Christa nem látta Jeremyt, amikor elindultak, de két óra múlva
a férfi végre odalovagolt hozzá, és megemelte a kalap¬ját.

-Túlélted?

- Igen, úgy tűnik.

- Ha ma nem akadunk rá egy bölényre, amit elejthetnénk, akkor este egy kis vadászatot
rendezünk. A tábor közelében maradunk, de friss húst kell szereznünk.

Christa beleegyezően bólintott.

- Ha még mindig félsz a póktól...

- Nem félek - mondta élesen -, és ne erőlködj, hogy egy pók miatt kedves legyél hozzám.

Ahogy elhagyták a száját, máris megbánta a szavakat. Bele¬harapott az ajkába, de már túl késő
volt. A férfi biccentett a kalapjával. - Akkor ha megbocsátasz...

Előrelovagolt a menet élére. Nem sokkal később Nathaniel léptetett oda Christához.

- Bölénynyomokat találtunk!

- Igazán?

Christa megindult előre, de hirtelen érezte, hogy a föld furcsán megremeg.

Ez újra és újra megismétlődött.

Látta, hogy Nathaniel sötét szeme kikerekedik. - Jóságos ég! - suttogta a férfi.

Aztán valaki más is felkiáltott. - Ez nem egy bölény! Hanem bölények százai!

- Jézus! - szakadt fel a kiáltás. - Meneküljünk!

Tizenkettedik fejezet

- Vigyázzattok! - kiáltotta valaki ismét figyelmeztetően. A föld nemhogy remegett, de

valósággal megrázkódott. Christa jól ismerte az ágyútüzet és a golyózáport. Azt is tudta,
milyen az, amikor katonák ezrei vonulnak a földön.

De ilyet még nem tapasztalt. Olyan volt, mintha eljött volna a világvége. A morajlás ereje
folyamatosan növekedett. Először olyan halk volt, hogy alig lehetett meghallani, de azt, egyre
hangosabb lett, míg végül hatalmas erejű, örvénylő kavalkáddá nem változott.

Christát annyira lekötötte ez a jelenség, hogy összerezzent, amikor Tilly hirtelen felágaskodott,
és riadtan felnyerített. Alig tudta megzabolázni a lovát, amikor pillantása találkoz a férje
tekintetével. - Hé, te! - kiáltotta a férfi . - Megmondtam, hogy ne az első sorokban lovagolj!

131
 - Én... - kezdett vitatkozni, de ekkor meglátta, hogy közelednek.

Borzasztóak, ugyanakkor nagyszerűek voltak. Özönlöttek feléjük, körülvette őket a gomolygó

porfelhő, melyet az vágtában felvertek maguk után. Olyan volt, mintha sáska hada özönlené el a
síkságot, pusztán annyi volt a különbs hogy robusztusak voltak. Micsoda különös lények! A fejük
nagy, a válluk széles, a lábuk pedig olyan vékony, hogy lehetetlenségnek tűnt, hogy elbírják a rájuk
nehezedő súlyos ter¬het. Tovább vágtattak. Fejüket a földre szögezve hihetetlen se¬bességgel
rohantak. Alattuk és köröttük remegett a föld. Nyo¬mukban hatalmas porfelhő emelkedett a
magasba.

Teljesen megváltoztatták a táj képét. Ennek előtte nem volt más, csak egy egyszerű sík vidék,
száraz és poros, itt-ott né¬hány fűcsomó, néhány növény, és fölöttük a kék ég. De a sík¬ságot
mostanra teljesen letarolták, kivéve néhány magasabban fekvő gerincet, mint amilyenen ők is
álltak. Ez a hullámos hely a nap és a kék égbolt alatt biztonságosnak és békésnek tűnt.

Ekkor azonban ismét elindultak a bölények.

Veszélyesebbnek tűntek, mint bármelyik vihar, és könyörte¬lennek is, ahogy eszeveszett

rohanásukba kezdtek. Szürke por¬felleg takara el az eget; már nem látták a napot. A zaj egyre
fülsiketítőbb lett.

Semmi nem állhatná útjukat, gondolta Christa. Semmi nem állíthatja meg őket. És bárkit, aki
az útjukba kerül, könyörte¬lenül eltaposna. Nem maradna más abból a férfiból vagy nő¬ből,
csak néhány véres húscafat.

Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és tagra nyitott szemekkel Jeremyre nézett.

Ő nem rémült meg az állatoktól, viszont nagyon dühös volt a feleségére. Gemini hátán ült,
annak a jól kiképzett lónak a hátán, amely az egész háború során hűséggel szolgálta. Jeremy a
megszokott könnyed eleganciájával lovagolt, alig véve tudo¬mást az alatta poroszkáló állatról.

A feléjük közelgő állatsereg aggodalommal töltötte el.

- Vissza! - parancsolt rá. A szeme ezüstösen csillogott a dühtől. - Menj vissza oda, ahol azt
mondtam, hogy lovagolj! - Elfordult tőle és kesztyűs kezét magasra emelve jelzett az egész
csapatnak.

- Néhány perc, és vége lesz az egésznek - kiáltotta. A kar¬jával a levegőben körözve intett,
hogy a csapat a bal szárnyon vonuljon visszább. - Brooks őrnagy! Maga ügyeljen az elejé¬re. Én
hátra megyek. Gondja legyen rá, hogy ne menjen előbbre sem egy ló, sem egy öszvér, egyszóval
semmi és senki.

Nógatni kezdte Geminit, mire a tapasztalt csataló elir Christa eddig a pillanatig nem tudott
onnan elmenni, de megtehette. Jeremy megfogta Tilly gyeplőjét, és magával húzta a feleségét,
ahogy parancsokat osztogatva végigvonult a katonák mellett. Christa úgy érezte magát, mint egy
megbüntett gyerek, akit most magával vonszol a férje.

De ugyanakkor félelmet is érzett. Körötte egyre hangosabbanlehetett hallani az állatok

eszeveszett rohanását. Böléni százai és ezrei közeledtek feléjük, föl az emelkedőkre, ismét le a

132
völgyekbe. A levegőt már átjárta a felvert por, föld úgy remegett, mintha a következő pillanatban
darabja hullna szét.

Ügetésben elhaladtak a katonák mellett. Jeremy megpróbálta együtt elindítani az egész

oszlopot, a katonákat, a lovakat és a szekereket. Ehelyett mindenkit sorba állított messze a
hegygerinc csúcsától. A sor végén elengedte Christa lovának gyeplőjét, leszállt a lováról, levette az
asszonyt a nyeregből, és Robert Black Paw felé lökte, aki Nathaniellel együtt épp azon volt, hogy
megnyugtasson néhány ideges öszvért.

Róbert ösztönösen elkapta Christát. - Vidd őt a gerinc mögé! - parancsolta Jeremy, majd ismét
felugrott Gemini hátára.

Christa kitépte magát az indián kezei közül. Félelem járta át az egész testét. - Jeremy...

De a férfi megfordította a lovát, és nagy iramban ismét végighaladt a katonák sora mellett.

- Mit akar csinálni? - kérdezte az asszony elborzadva.

- Előremegy, és gondoskodik róla, hogy ezek az állatok eltakarodjanak az utunkból -

válaszolta.

- Oda akar menni? Szembe velük? Megőrült! Meg fog halni. - Ismételten megpróbált
kiszabadulni a férfi kezei közül.

De Robert Black Paw szilárdan tartotta. - Nem! Jöjjön Mrs. McCauley, menjünk a gerinc
mögé.

Christának nem volt más választása. Az indián magával vonszolta oda, ahová mondta. Itt nem
érte őt a kavargó por,de úgy tűnt neki, a bölények okozta földzengés csak még hangosabb lett. A
lovak ijedtükben hangosan felnyerítettek, a gazdáik pedig kiáltozva próbálták féken tartani és
megnyugtatni

Jeremy egyre csak lovagolt a vágtázó bölénycsorda felé.

- Istenem, engedjen el! Mit csinál? Vissza kell fordulnia! -kiáltotta Christa, és újra szabadulni
próbált.

Az indián udvariasan, de határozottan visszatartotta. Robert Black Paw rendesen végrehajtja a

férjem parancsait - gondolta keserűen. Ha lelőnék, sem engedne el.

De azt is tudta, hogy jó ember. És bár a szorítása kemény volt, a szavai kedvesen és
megnyugtatóan hangzottak. - Tud¬ja, mit csinál. Már három ilyen úton vett részt.

- De ő sincs kősziklából! Egy bölény halálra fogja zúzni...

- Most figyeljen!

Robert a kezével valahová mutatott. Jól látható volt a roha¬nó bölények útja. Egyre csak
közeledtek feléjük. Ekkor meg¬látta Jeremyt, aki szerencsére nem volt egyedül. Vele volt két

133
tisztje is. Élénk színű takarókat terítettek magukra, és olyan nagy zajt csaptak, ami szinte
túlszárnyalta az állatok rohaná¬sát.

Christa úgy érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Az egyik hatalmas bölény Jeremy felé vette
az útját. Az asszony nagy megdöbbenésére a férfi vágtatni kezdett az állat felé, ké¬szen arra, hogy
összecsapjon vele. Christa felsikoltott.

De az utolsó pillanatban az állat megfordult, és más irányba folytatta őrült rohanását, a többiek
pedig követték.

Christa nekitámaszkodott Robertnek. Már rég nem érezte betegnek magát, de most attól félt,
hogy minden kijön belőle, amit az elmúlt két hétben elfogyasztott.

Hirtelen lövést hallott. Riadtan elugrott az indián mellől.

- Mi volt ez? Mi történt? - kiáltotta.

Robert Black Pow csípőre tette a kezét és elmosolyodott. -Ma este friss hús lesz vacsorára,
Mrs. McCauley. A férje elej¬tette az egyiket.

- Egy szökelléssel a gerinc tetején támadt, és Christa felé nyújtotta a kezét.

Ahogy az asszony is melléje ért, ismét úgy tűnt neki, hogy ez az óriási zaj szinte kettészeli a
világot. A bölények elvonultak. A föld még mindig remegett valamelyest, mintha valami hatalmas
erejű földindulás után lettek volna. Az állatsereg továbbrohant, de most már messze tőlük.
Nyomukban óriási porfelhő kerekedett, mint amikor szélvihar tombol.

Közvetlen közelében a zaj abból származott, hogy a bölény-csoda elvonulását követően

rendezni kellett soraikat. Az egyik szekér felborult, és a katonák egy csoportja megpróbálta
visszabillenteni. Néhány ló elszabadult, mire Jeremy utasított néhány katonát, hogy menjenek
utánuk. A csapat lassan újra felvette szabályos alakzatát. JaíFe őrmester, Jeremy kedvenc tábori
szakácsa, azzal volt elfoglalva, hogy néhány katonát a bölény tetem körüli munkában irányítson.

Mivel az asszonnyal kapcsolatos kötelességét már ellátta, Róbert Black Paw visszavezetett két
öszvért az útra. Jeremy tobábbra is lóháton volt, és parancsokat osztogatott. Christa látta, hogy
Tilly a közelében maradt, és éppen füvet legelé¬szett. Megfogta a kantárszárat, felszállt a lóra, és
a bölény te¬teméhez ügetett.

Sajnálta, hogy ezt a hatalmas állatot így kell látnia. Ahogy közelebb ért, a bölény óriási méretű
feje még nevetségesebb¬nek tűnt a testéhez képest. A szeme azonban nagyon apró volt. Részben
talán azért tűnt olyan nagyméretűnek a feje, mert bo¬zontos szőrzet borította be. Most valahogy
nem tűnt annyira fenyegetőnek. Együttérzés futott végig rajta. Ronda állat volt, de érdekes
módon ugyanakkor 'gyönyörű is, már csak hatalmas ereje és mérete okán is.

- Ugyan, ne sajnálja őt, Mrs. McCauley - mondta Jaífe őr¬mester. - Ahogy haladunk előre, a
fejadagok egyre csak csök¬kennek. És én úgy látom, nincs rosszabb annál, mint ha a tél során
éhezni kell. A Jóisten küldte ide ezeket az állatokat, hogy gondoskodjon számunkra élelemről.
Kérem, ne húzza el azt a csinos orrát a bölényhús láttán!

134
 Christa Tilly hátán ülve megrázta a fejét. Megmondhatta volna, hogy ő szemtanúja volt annak,
amikor egy egész nenrH zet éhezett, de inkább csöndben maradt.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom lesz a hús -mormolta. - Csak arról van szó, hogy ez
kicsit szomorú do¬log.

- Igen - mondta Jaffe, és feléje fordult. - Mindig szomorú látvány, ha egy ilyen óriási
teremtménnyel végeznek. Én U2yan pontosan nem látom az okát, de megértem az érzéseit. -
Elvigyorodott.

- De mégis, ha arról van szó, hogy vagy ő vagy én, hát én nagyon örülök, hogy inkább ő.

Christa hirtelen megremegett. Közelebb léptetett Tillyvel. -Jaffe őrmester, gyakran megesik az
ilyesmi? Biztosan már mé¬lyen benn járunk azon a területen, ahol a bölények tanyáznak, és...

- Ne aggódjon a csinos kis fejecskéje emiatt, Mrs. McCau¬ley. Nyitva tartjuk a szemünket. Bár
meglehetősen furcsa ez az egész. Ha az ember felmászik egy hegygerincre, látni lehet egy-két
legelésző bölényt, de olyan békések, amennyire csak lehet. Aztán ha meglátunk egyet, amit rohan,
nem tudhatjuk biztosan, hogy csak egy elkóborolt példányba ütköztünk-e, vagy egy pillanat múlva
több száz állat fog őrülten üldözőbe venni.

- Biztos vagyok benne, hogy a feleségem ezek után nagyon jól fog tudni pihenni.

Christa megpördült a tengelye körül. Jeremy mögöttük állt. A kalapját mélyen a szeme közé
húzta, így nem láthatta az ar¬cát, de tudta, hogy még mindig dühös rá.

Az előző este óta úgy érezte, mintha fal állna közöttük, ma¬gasabban, mint valaha. Néha
pedig úgy tűnt, ledönthetik eze¬ket a falakat, de most ez teljesen lehetetlennek tűnt.

Ráadásul nem engedelmeskedett férje parancsának, hogy menjen hátra az első vonalakból,
gondolta keserűen.

Másfelé nézett, és eltökélte, hogy nem vesz róla tudomást. Még úgyis lesz módja arra, hogy
megbüntesse ezért, ha egye¬dül maradnak.

Jaffe túláradóan szabadkozni kezdett. - Nem akartam ezzel semmi rosszat mondani, Mrs.
McCauley, csak azt, hogy nyit¬va tartjuk a szemünket. Jeremy Gemini hátán odalépett az elejtett
bölény mellé. - Hogyan fogjuk elkészíteni, őrmester?

- Nagyszerűen. Csinálunk belőle bölényragut, szárított húst, füstölt húst, Nagyszerű lövés volt,
ezredes úr!

- Köszönöm. Kérem, gondja legyen rá, hogy a feleségem kapjon néhány jobb falatot.
Hamarosan egy tábornok néhány tiszt kíséretében látogatást tesz nálunk, és azt hiszem, egy kis
ünnepséget rendezünk a sátramban. És ha nem haragszik, a feleségemre is ráfér, hogy egy kicsit
tanítsák. Néhány napig itt fogunk időzni, tábort verünk, így ma este lesz ideje, hogy a leölt állattal
foglalkozzon, és hasonlóképpen a feleségemnek is.

135
 Christa érezte, hogy pír futja el az arcát. A férje ügy be¬szél, mintha ő csak egy haszontalan,
csevegő úrinő lenne. Hogy tehet ilyet? Hiszen nagyon is jól tudja, hogy régebben volt dolga a hús
feldolgozásával és a főzéssel. A háború na¬gyon sok mindenre megtanította.

De mit is mondott? Hogy egy „tábornok” érkezik? Milyen tábornok? Biztosan Clark kapitány
hozta a hírt.

Ugyan miből gondolja Jeremy, hogy ő majd szórakoztatni fogja azt a jenki tábornokot? Eddig
még elég jól ki tudott jön-ni a jenkikkel. Udvarias volt Celiával és James-szel, Robert Black Paw-
val, Nathaniellel és Clark kapitánnyal még barátsá¬gos is.

Jeremynek egyelőre nem állt szándékában megmagyarázni a dolgot. Az ujjával felé bökött. - Te
Roberttel az oldaladon visszalovagolsz hátúira. Ha nem, akkor elveszem tőled Tillyt, beraklak az
egyik betegszállító kocsiba és kész. Érted?

Christa feszesen tisztelgett. - Igenis, uram - mondta gúnyo¬san.

Gemini felágaskodott. Jeremy megigazította félrecsúszott lovassági kalapját. - Érthetem ezt

úgy, hogy jól vagy?

- Jól vagyok.

- Akkor ha lennél olyan jó, és meglátogatnál néhány tisztfe¬leséget. Azt mondják, Celia úgy
reszket, mint a falevél, a fér¬je pedig szolgálatban van.

- Igenis, ezredes úr. - Jeremy ügyet sem vetett az asszony gúnyos hangvételére. Amíg
engedelmeskedik neki, addig nem érdekli, hogyan teszi ezt. De a válaszban rejlő gúny Jaífe őr-
mester figyelmét sem kerülte el. Ahogy Jeremy ellovagolt, szomorúan ránézett az asszonyra.
Biztos volt benne, hogy ezúttal engedelmeskedni fog a férjének.

- Ennek az állatnak a bundájából csinálok majd magának kabátot - mondta Jaffe. - Majd
meglátja. Melegebb lesz, mint bármelyik eddigi felöltője, Mrs. McCauley.

- Ez nagyon kedves magától, őrmester - mondta. Nem tud¬ta biztosan, hogy a katona
komolyan beszél-e, vagy csak vi¬gasztalni próbálja.

Elmosolyodott, intett neki és ellovagolt a bölény tetemétől. Jeremy megkérte, hogy látogassa
meg a többi feleséget. Elha¬ladt a katonák oszlopa mellett, mígnem odaért Celia kocsijá¬hoz. A
fiatal nő borzasztóan remegett, és a mellette álló férje tanácstalannak tűnt. Sehogy sem akarózott
magára hagyni a feleségét.

Christa leszállt a lováról, és a szekér végéhez ment. Biztató¬an rámosolygott Preston

hadnagyra.

- Cellia, nézd, ki van itt! Mrs. McCauley. Celia végre elengedte halálos szorításából a férfit.
Preston hadnagy leugrott a szekérről, és hálásan Christára nézett.

- Celia most már jól van - mondta. - Elmúlt az egész.

136
 - Borzalmas volt - mondta Celia, és felsóhajott. - A szekér is majdnem felborult. Láttam a
férjedet. Ó, hogy tudtad ezt el¬viselni?

- Most már minden rendben lesz, Celia, esküszöm - mond¬ta a férje.

Christát szíven ütötte a felismerés, hogy mennyire irigyli az asszonyt, amiért Preston olyan
kedves, aggódik a feleségéért.

Megpróbálta összeszedni magát. Keserűen emlékeztette ma¬gát, hogy Celia Preston

nyugodtan lehet csevegő, félénk nőszemély, hiszen ő jenki.

- Ugyan, Celia! - mondta türelmetlenül, ahogy a férfi elin¬dult a lova felé. - Már vége van.

- Ó, Christa! - mondta Celia szánalmasan.

- Én egy olyan szerencsétlen alak vagyok. A férjem biztosan meg fog gyűlöl¬ni.

Christa felsóhajtott. Biztosította Celiát, hogy nem is szeren¬csétlen alak, aztán elmesélte neki,
milyen csodálatos vacsorá¬juk lesz. - És néhány napra le is táborozunk. Jeremy mondta. Egy
darabig itt maradunk. Jól fogunk mulatni.

Miután Celia lassan lecsillapodott, Christa továbblovagolt, hogy megnézze a többi feleséget is,
de ekkorra már mindnyájan jól voltak, bár korábban sokakat megrázott az eset. Mrs. Brooks
közölte, hogy az Úr megtalálja a módját annak, ho¬gyan harcoljon azok ellen, akik nem tisztelik
őt eléggé. Chris-ta édesen elmosolyodott, és semmitmondó arccal azt válaszol¬ta, hogy az Úr
megvédte őket a bölényektől, mi több: ellátta őket hússal, tehát úgy tűnik, mindenki megfelelő
módon tisz¬teli őt.

Azon a napon nyolc mérföldet tettek meg. Christa a hátsó sorokban lovagolt Roberttel, ahogy
azt megparancsolták neki. Szerette volna tiszta szívvel gyűlölni az egész utat - hiszen annyira
dühös volt Jeremyre, aki nagyon megbántotta -, de ez sehogysem sikerült. A vidék annyira
különbözött minden más¬tól, amit addig ismert. Most, hogy a bölénycsorda elvonult, az égbolt
ismét hihetetlenül kék volt, és csak néhány bárányfelhő úszott az égen. A föld teljesen
terméketlennek látszott, de itt-ott előbújt néhány kis virág. A hőmérséklet kellemesen hűs maradt,
az utukat nem zavarta semmi, s a lovaglás sem esett nehezére egyáltalán.

Amikor elérték azt a helyet, amelyiket Jeremy a letáboro-zásra kiválasztott, egy fiatal közlegény
elvitte Tillyt Christától, de megígérte, hogy alaposan le fogja csutakolni. A katonák gyakorlott
mozdulatokkal azonnal hozzáláttak a sátrak felállí¬tásához. Christa átment oda, ahol Jaffe
őrmester készítette a vacsorát a százhuszonhárom embernek, aki a csapatban volt. A férfi arról
beszélt neki, hogy mennyire fontos a jó fűszere-zés, és adott neki egy kortyot a bölényből készülő
húslevesből. Édeskés íze van, gondolta Christa, de finom. Olyan, mint a borjúhús, de mégis más.
Érezni lehetett, hogy vadállatról van szó, de ez az édeskés íz mégis csábító. Talán a bölény kissé
rágósabb, mint a marhasült, de végül arra a következtetésre jutott, hogy tetszik neki az íze.

- Néhány perc múlva kész lesz a ragu is, Mrs. McCauley. Átviszek magának és az ezredes
úrnak egy nagy tányérral be¬lőle.

- Ez nagyon kedves magától.

137
 A katona a fejét csóválta. - Soha nem értettem, miért érzik a tisztfeleségek kötelességüknek,
hogy főzzenek a férjükre, amikor ott a sok étel, amit a katonáknak főzünk.

- Nos - magyarázrta Christa -, néha az emberek szeretik, ha saját tűznél készül az étel.
Mögöttük valaki megköszörülte a torkát. Nathaniel volt az.

- Mrs. McCauley, a sátrát felállítottuk. Mivel egy ideig itt maradunk, elrendeztem a személyes
holmiját is, amilyen jól csak tőlem tellett. Remélem, meg lesz vele elégedve. Azonkí¬vül vettem
magamnak a bátorságot, és bevittem a kádat is. Náhányan a fiúk közül már melegítik is a vizet, és
töltik is fel a fürdőt. Úgy gondoltuk, hogy egy olyan hölgy, mint Ön, a sok por és egyebek után
biztosan szeretne egy fürdőt venni.

- Ez nagyon kedves Öntől! - mondta Christa. Odament hozzá, megrázta a kezét és

rámosolygott. - Milyen figyelme¬sek és kedvesek hozzám mindnyájan. Meg kellene tanulnom
magamtól elvégezni ezeket a dolgokat.

- Mindig is büszkék voltunk a lovassági feleségekre, asszo¬nyom. Bátran szembenéznek a

bölénycsordákkal, porral, indi¬ánokkal. Igazán szívesen megtesszük, amit tudunk - mondta Jaffe
őrmester.

- Hát én attól félek, nem vagyok igazán jó lovassági feleség - vallotta be. - De őszinte szívvel
köszönöm mindkettőjüknek. Nathaniel! Fürödni szeretnék.

A férfi arcán helyes mosoly terült el. - Jöjjön, Mrs. McCa¬uley! Elkísérem a sátorhoz.

- Mrs. McCauley! - kiáltott utánuk Jaffe. Christa megfor¬dult.

- Tudja, nincs igaza. Maga nagyon is jó lovassági feleség!

Elmosolyodott. - Köszönöm.

Nathaniel odavezette a sátrához. Nem messze állították fel a kisebb sátraktól, de közel volt
Jeremy tisztjeiéhez is. Talán ez nem véletlen, gondolta, hiszen Jeremy egy tábor¬nokot fog
vendégül látni. Azon törte a fejét, ki lehet az. Aztán már nem érdekelte. Nathaniel felemelte előtte
a sátor¬lapot. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

A katona mindent nagyszerűen elrendezett. Jeremy és az ő íróasztalát egymással szemben

helyezték el az egyik sarokban. Az ágyat is szétnyitották, és rárakták a lepedőt és a takarókat, ügy
hogy nagyon hívogató látványt nyújtott. A bőröndöket az agy végébe rakták. Előszedték a
brandyt és a whiskyt, és még a porcelánkészletét és az ezüstöt is előszedték arra az esetre, ha
szüksége lenne rá.

De ami az egészben a legjobb volt: a sátor közelében ott állt egy kád, benne gőzölgő víz.

- Az Isten fizesse ezt meg neked, Nathaniel! - kiáltott fel Christa, és összecsapta a kezét.

Nathaniel szélesen elmosolyodott. - Valaki itt lesz a sátor közelében, Mrs. McCauley. Nem kell
attól félnie, hogy meg¬zavarják. - Az asszony hálásan rápillantott. Nathaniel elhagyta a sátrat.

138
 Christa nem tudott másra gondolni, mint arra a mennyei ér¬zésre, amit az ülőfürdő jelenteni
fog. Gyorsan kibújt a blúzá¬ból és a kombinéjából, levette a csizmáját és a lovaglószok¬nyáját.
Megremegett, de gyorsan belesüllyedt a vízbe. A for¬róság átjárta elcsigázott izmait. Nagyszerű
érzés volt.

Egy pillanattal később teljesen elmerült, benedvesítve a ha¬ját. Engedte, hogy a víz
összecsapjon a feje fölött. Ismét fel¬jött a felszínre, és csukott szemmel a kád mellett lévő
bőrönd felé nyúlt, amiben a szappant, a törülközőt és a levendula illa¬tú sampont tartotta.

De a keze beleütközött valami olyasmibe, amire nem számí¬tott. Egy emberi testbe.

Kikerekedett szemmel hátrahőkölt. Jeremy állt mellette. A kezét érintette meg az imént.
Haragosan nézett a férfira.

Olyan csodálatos volt a pillanat, ő pedig megzavarta.

- Ez igen! Igazán értesz hozzá, hogy megtaláld a kényelmedet, szerelmem. Még itt, a pusztában
is.

Christa nem vett tudomást a hangvételről. Biztosan kiabálni l fog vele, amiért nem
engedelmeskedett a parancsának. Nem s érdekelte. Nem akarta, hogy kárba vesszen a fürdővize.

- Ideadnád, kérlek, a sampont? - mondta jéghideg hangon. - Aztán ha lennél szíves...

A férfi kezében a samponnal letérdelt mellé. Egy keveset ki¬töltött a tenyerébe. Christa
összeszorított ajkakkal meredt rá. Egy pillanattal később Jeremy kezével már a haját dörzsölte. Az
asszony lehunyta a szemét. A férfi keze gyengéden, igéző-en dolgozott. Nem akarta élvezni, de
nem tehetett ellene, Újjaival szorosan szorította a kád peremét, de lassan enyhült a szorítás.

És pontosan akkor, amikor már kezdte elengedni magát, Je¬remy megszólalt: - Ha még
egyszer ilyet csinálsz, elveszem a lovadat, és az út hátralévő részét egy betegszállító kocsin fo¬god
megtenni. Megértetted?

Christa nagyra nyitotta a szemét. - Én nem vagyok az alá¬rendelted, Jeremy McCauley, és nem
saját akaratomból va¬gyok itt. És te nem azért viselkedsz így, mert túl közel me¬részkedtem a
csapat első vonalához, hanem mert még mindig dühös vagy rám a tegnap este miatt. Én...

- Rendben van, Christa. Igen, még mindig dühös vagyok a tegnap este miatt. De te tényleg
bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ennek valami köze is van ahhoz az elhatározásomhoz, hogy
vigyázok a biztonságodra. Azt fogod tenni, amit mon¬dok! Nem akarom, hogy azt kelljen írnom
a bátyáidnak, hogy agyonzúzott egy bölény, vagy hogy egy komancs végzett ve¬led, mivelhogy a
nyila pontosan szíven talált, amiért lőtávol-

ságban tartózkodtál.

Christa figyelemre sem méltatva ismét alámerült a vízben, hogy leöblítse a haját. Egy darabig
lenn maradt. Amikor ismét feljött a felszínre, észrevette, hogy Jeremy közben levette a csizmáját
és a lovassági kalapját, és éppen az ingét gombolja. Az asszony szeme kikerekedett a
meglepetéstől. - Csak nem akarsz te is bemászni?

139
 - De igen.

- Akkor...

- Régebben Nathaniel az én szükségleteimet látta el. De most ő és mások is csak azért törik
magukat, hogy az én töré¬keny kis feleségem szolgálatára legyenek. Kicsikét ki akarom élvezni
ezt a vizet, amíg meleg.

Christa megragadta a kád szélét. - Ezt nem fogod megten¬ni! - suttogta hevesen. - Azt hiszed,
te bármikor kiabálhasz, ordibálhatsz és parancsokat osztogathatsz, aztán bármit megte¬hetsz
velem, amit akarsz. Ez így nem fog menni! Ez...

Elhallgatott, mert észrevette, hogy a férfi egy cseppet sem ügyel rá. Már teljesen meztelenre
vetkőzött, és elindult a kád felé. Christa egy pillanatig döbbenten nézett a férjére, bár már
számtalanszor látta így.

Felkavaró látványt nyújtott. A bőre annyira bronzszínű, mozgása olyan ruganyos; fürge,
nesztelen, erőt sugárzó. Könnyű léptei meghazudtolták az egész testét beborító izmo¬kat, széles
mellkasát és vállát, kecses csípőjét, lapos hasát, erős karját és combjának, fenekének keménységét.
Christa úgy érezte, a víz újra felforrósodik, ahogy közelebb lépett.

- Jeremy, én kiszállok...

- Egy fenét fogsz kiszállni - mormolta.

Az asszony mögé mászott, vállát nekivetette a kád falának. Magához húzta Christát, mire némi
víz kilöttyent a földre. Érezte a férfi mellkasát és szőrös lábát, közte a férfiasságát, ami szinte csak
érintette a hátát és a fenekét.

- Semmit nem fogsz tőlem kapni... - kezdte.

- Én soha nem kapok tőled semmit, Christa - válaszolta halkan. - Annak semmi haszna, ha
mindig a hangulatod miatt aggódok. De most nyugodt lehetsz. Ebben a pillanatban csak a víz
melegét akarom élvezni. Te, szerelmem, olyan vagy, mint egy jégcsap, és azt hiszem, ma este
túlságosan fáradt vagyok egy ilyen ütközetre.

Christa megfeszült, de a férje nem törődött vele. Megkeres¬te a szappant és a fürdőszivacsot.

- Térjünk vissza oda, ahon¬nan elindultunk. Nem fogom eltűrni, hogy ne engedelmeskedj a
parancsaimnak.

- Én? - Viaskodott benne a férfi ölelése okozta kellemes ér¬zés és a gyötrődés.

Összeszorította a száját. - Minden bolond¬ság közül te követted el a legnagyobbat, amikor a
bölények után lovagoltál. Egyenesen közéjük! Ez...

Nem fejezte be a mondatot.

Érezte, hogy mögötte Jeremy teste hirtelen megfeszül. -Mit akartál mondani?

- Ez őrültség volt - vádolta. - Eltiporhattak volna!

140
 Egy pillanatig egyikük sem szólt, de aztán érezte a férfi me¬leg leheletét, ahogy az suttogva
beszélni kezdett a füle mellett. - Én vagyok a parancsnok. Kötelességem volt gondoskodni róla,
hogy azok az állatok megforduljanak. És én mindig tudom, mit csinálok. Már jártam erre. De ez
kedves. Úgy hang¬zik, mintha aggódtál volna értem.

- Hát persze hogy aggódtam.

- Miért? Ha agyontiportak volna, akkor szabaddá váltál volna. Visszatérhettél volna a szeretett
Délre, és az oly nagyra tartott Cameron Hallba.

- Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget? - mondta Christa re¬megve. - Hogy? - suttogta. - Azok
után az évek után, amikor nem láttam mást, csak halált és pusztítást, hogyan gúnyolód¬hatsz így
velem?

Megfordult, hogy szembenézzen vele, amennyire a kád és Jeremy lába csak engedte. Nem
látott semmi mást a tekinteté¬ben, csak töprengést. Felhúzta vörösesbarna szemöldökét, és
kíváncsian lebiggyesztette az ajkát. Egy másodpercre Christá-ban felidéződött, ahogy a férje
vakmerőén kilovagolt, félelmet nem ismerőén, tökéletes egyenruhájában. Határozott,
paran¬csoló volt a fellépése. Most nagyon közel voltak egymáshoz. Melegség áradt el az asszony
testében. Mindig is tudta, hogy jóképű, vonzó a férje. Volt bátorsága és önbecsülése. De ed¬dig a
pillanatig nem sejtette, mennyire csodálja őt. Sokfé¬leképpen lehetett volna jellemezni: merész,
határozott, néha vakmerő is, de mindig tudatában volt a másokkal szembeni

kötelességének. Nem, nem olyan, mint Liam. Sok dologban nagyon is kü¬lönböző.

Lassan megszerette őt. Mélyen. Már nem zavarta a jelenlé¬te, még az intimebb jelenetek sem.
Egyre izgalmasabbnak ta¬lálta az együttlétet vele. A katonái csodálták. Az asszonyok nagyokat
sóhajtoztak, amikor elment mellettük. És féltékenyek voltak rá.

Talán ha nem lett volna annyira kemény fejű jenki...?

- Ezt értsem úgy, hogy felkavart volna, ha valami történt volna velem?

- Kérlek, hagyd ezt abba - mormolta Christa, és ismét hátat fordított neki. Hirtelen
borzasztóan szeretett volna szabadulni tőle. Megpróbált felállni, de Jeremy átkarolta meztelen
hasát, és visszahúzta magához. Christa érezte ujjait a telt melle alatt, es megnadt attól, ahogy a
vágyakozás végigfut a testén.

Hevesen vert a szíve, ahogy Jeremy közelebb vonta magához.

- Szörnyű dolgot mondtam, Christa. Sajnálom - mondta. Nem válaszolt azonnal. Lustán
végigsimított az asszony re¬keszizmán, aki meglepődve tapasztalta, hogy az ujjak érintése
megremegteti a bensejét. Olyan volt, mintha izzó parázs árasz¬taná el a testét, egészen a combja
csúcsáig.

Megpróbált nem figyelni az egyre növekvő lázas érzésre. ~ Szörnyű volt - mormolta halkan. -
Lehet, hogy azt tapasztal¬nád, hogy akkor is megértem, amit akarsz, ha elmagyarázod a dolgot,
ahelyett hogy parancsokat osztogatnál. Bárcsak tudnál udvarias is lenni hozzám alkalomadtán....

141
 - Udvarias! - mondta halkan Jeremy, nagyon közel hajolva a füléhez. Úgy tűnt, megfontolja a
dolgot. - Nos, már számta¬lanszor gondoltam én is erre.

- És? - kérdezte az asszony.

Jeremy gyengéden Christa halántékához nyomta az arcát, akiben a tűz egyre hevesebben
lángolt. A mozdulattól egyszer¬re érezte magát nyugodtnak és felkavartnak.

- Emlékszel még arra, amikor először találkoztunk? - kér¬dezte gyengéden.

- Halványan - válaszolta Christa. - Kész voltál rá, hogy felakasztasd a bátyámat. Callie-t
kerested. De mi köze van en¬nek ahhoz, hogy udvarias lehetnél hozzám?

- Nem akartam felakasztatni a bátyádat. De meg kellett tud¬nom, hogy mi történt a

húgommal. Most....

- Egy jenki voltál, mélyen benn a Dél területén. - Christa egy percre elgondolkozott ezen. -
Kifejezetten hülyén visel¬kedtél - mondta meg nyíltan.

- Lehet, de Callie az egyedüli húgom. Mindig is közel áll¬tunk egymáshoz. De most nem erről
van szó. Amikor legelő¬ször találkoztunk, te le akartál lőni.

- De Daniel nem hagyta - mondta sajnálkozva. Érezte, hogy a férfi elmosolyodott.

- Lássuk csak! - folytatta Jeremy. - Azt hiszem, az is ak¬kor történt, hogy otthagytad a
vacsoraasztalt, pusztán azért, mert én is jelen voltam.

- Háború volt - emlékeztette. - És mindnyájunkat lelőhet¬tek volna hazaárulásért, amiért

vendégül láttunk.

- Ott volt Jesse is.

- Övé volt a ház.

- De a háború alatt még nem.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte, de nem volt nagyon kíváncsi a válaszra. Most az egyszer
végre jó volt vele lenni, ahogy olyan gyengéden simogatta. Biztonságban érezte magát a karjaiban,
szinte úgy, mint egy kismacska, akit cirógatnak. Lehunyta a szemét. Lehet, hogy eljött közöttük a
tűzszünet időszaka?

- Arra akartam kilyukadni - folytatta, és szavai nyomán a levegő tovább csiklandozta a

fülcimpáját, megremegtetve a ge¬rincoszlopát -, hogy mindig is volt köztünk valami.

Christa kissé arrébb mozdult. Hitetlenkedve elmosolyodott. Szeretett volna a férfi ezüstösen
csillogó, lágy szemébe nézni. - Az, hogy le akartalak lőni, azt jelentené, hogy volt valami
közöttünk?

Jeremy szája még szélesebb mosolyra húzódott, és bólintott. Christa értetlenül felhúzta a
szemöldökét, de a férfi átkarolta, mire újra elengedte magát, és neki támaszkodott a testének. -

142
Harag, ellenségeskedés, de volt valami vibráló benne. Akár¬hogy is, egyszer az jutott az eszembe,
milyen lett volna, ha a háború előtt megismerjük egymást.

Christa egy pillanatig habozott. - Talán ha nem ellenség¬ként találkozók veled, egész
elviselhetőnek találtalak volna.

Jeremy felnevetett. - És lehet, hogy pont ellenkezőleg: egyáltalán nem nyertem volna el a
tetszésedet. El tudom kép¬zelni, hogyan találkozhattunk volna. A bátyáiddal soha nem
találkoztam West Pointban, de mondjuk mégis megtörtént vol¬na ez. Jesse esetleg meghívhatott
volna az egyik nagy partitok¬ra. Mindenhol fiatalemberek nyüzsögtek volna, akik törték volna
magukat, hogy a közeledben lehessenek. Vidám, csillo¬gó szemű fickók. Könyörögtek volna,
hogy menj el velük tan¬ulni, nyakukat törték volna, hogy hozhassanak neked egy italt, és akár a
fejük tetejére is álltak volna, hogy megajándé¬kozd őket egyetlen egy mosolyoddal.

- Jeremy...

- És ott lettem volna én, valami szegény farmerfiú Marylandből.

- McCauley, mi soha nem a vagyonuk alapján ítéltük meg az embereket.

Jeremy ismét felnevetett. - Efelől teljesen biztos vagyok -biztosította.

Christa elégedetten beleharapott az ajkába, mert érezte, hogy a férfi komolyan beszélt.

- De nem látod azt a képet, amit lefestettem előtted. Ott van az a sok délceg, derék legény.
Mindannyian annyira ked¬vesek lettek volna hozzád, amennyire ez emberileg lehetséges. És te
mindegyiket az ujjad köré csavartad volna. De ügyet sem vetettél volna arra, mit mondanak
neked. Mindenkire fel¬húztad volna^a kis orrod, aki megpróbálta volna megszabni, mit csinálj.
És ők továbbra is nagyon kedvesek lettek volna, könyörögve, esedezve, szerelembe esve, mint egy
rakás bo¬lond. De soha nem tudtak volna téged rávenni semmire sem a nagy udvariasságukkal.

Christa újra megmozdult, és a férje szemébe nézett. - Nos, ön téved, McCauley. Én mindig
kedvesen reagáltam az ilyen közeledésre - mondta, és az orrát kissé magasabbra emelte.

- Olyan kedves lettél volna, amennyire csak lehet, de to¬vábbra is mindig azt tetted volna,
amit tetszik. Én nem enged¬hetem meg magamnak, hogy gyengéd legyek, Christa. És Is¬ten a
tanúm, hogy nem viselkedhetem úgy, mint azok a meg¬babonázott fiatalemberek.

- Nem talákoztunk a háború előtt... - kezdte Christa, de Je¬remy nevetése ismét

félbeszakította. - Ha találkoztunk volna, egy napot sem adtál volna nekem.

- Ha gyengéd lettél volna...

- Nagyon szívesen lettem volna gyengéd - suttogta. -Gyengéd, nagyon gyengéd...

Megcsókolta Christa nedves vállát. A fogával enyhén meg¬harapta, a nyelve pedig felfedező
körútra indult. Az érzékek apró csöppjei járták át Christa testét. Szilárdan megmarkolta a kád
szélét. Jeremy tenyere mostanra már teljes egészében a mellén pihent.

143
 Tizenharmadik fejezet

Jeremy nem tért vissza sötétedésig a sátrába. Jeff őrmester gondoskodott róla, hogy a
bölénypörköltből minden táborlakó jóllakjon, így Jeremy sem volt éhes. Már korábban
megvacsorázott Celia és Jimmy Preston társaságá¬ban, de hamar elbúcsúzott, mert Celia
egyfolytában a bölé¬nyekkel szembeni vitézségéről beszélt, Jimmy pedig egész idő alatt Celiát
dicsérte, milyen nagyszerűen viselkedik minden helyzetben.

Egy kis időre lesétált a folyóhoz, s a tájban gyönyörködött, amit táborhelyül választott. A
táborozáshoz két fontos dologra volt szüksége a hadseregnek: vízre és fűre. Itt mindkettő volt
bőséggel. A folyó bővizű volt és tiszta, s végtelen mező vette körül, ahol sűrű, zöld volt a fű.

Nagyon szép volt a táj. A levegő tiszta és hűvös, a látóhatár széles, s csak jó néhány mérföldre
lehetett hegyeket látni. Ta¬lán zordabb vidék ez, mint az otthona. Mert Maryland olyan zöld, s
ebbe a zöldbe kék és bíbor is belejátszik. Itt viszont arany, sárgásbarna, sötétnarancs és tűzvörös
színek vegyültek a táj arculatába.

Ez a komancsok földje - emlékeztette magát. Vágtató Bi¬valy földjén jár. Olyan vad és
civilizálatlan, mint maguk a ko¬mancsok, ugyanakkor különlegesen szép is.

Megállt egy pillanatra, a mellette lévő folyó robajlását hall¬gatta, aztán visszanézett a tábor
alacsony tüzeire. Az őrszem tisztelgett neki, s ő visszairitett. Tizennégy katona volt szolgá-latban,
akik a tábor területére vigyáztak. Négy óra múlva vált¬ják fel őket. Elég közel voltak egymáshoz,
s nagyon körülte¬kintően őrködtek.

Jeremyt figyelmeztették a felettesei Little Rockban, hogy Vágtató Bivaly harcra készül.

De ismerte Vágtató Bivalyt. Akkor találkozott vele, amikor még mindketten jóval fiatalabbak
voltak. Vágtató Bivaly akkor még nem volt olyan híres harcos, mint most. Egyike volt Szürke Sas
fiainak, egy jóképű indián, ügyes, karcsú, olyan ravasz, mint a róka, és olyan erős, mint egy medve.

Jeremy sosem felejtette el az első alkalmat, amikor a ko-mancsokkal találkozott. A lovasság és

az indiánok Texas észa¬ki részén, közvetlenül a határnál csaptak össze egyszer. A lo¬vas katonák
jól harcoltak, de hirtelen a vezérük rájött, hogy kifogyóban a muníciójuk.

Ki kellett törniük. Jeremy zárta a sort. Sokáig és gyors iramban lovagoltak, lehagyták a
komancsok többségét. Jeremy lova hirtelen megbotlott, s ő a földre esett. Mielőtt még leve¬gőt
vehett volna, megtámadta egy harcos, aki mintha a pokol katonája lett volna.

Sikerült kicsavarnia a kést az indián kezéből, mielőtt az el¬metszette volna a torkát, de a

kézitusa kettejük között végte¬lennek tűnt. Mintha órák hosszat tartott volna.

Majdnem megölték egymást, ám amikor lement a nap, még mindketten életben voltak. Jeremy
felpillantott, és látta, hogy az indián lehunyta a szemét. Felkapott egy éles követ, és fel¬térdelt,
hogy ledöfje vele ellenségét. Valami miatt azonban megtorpant, és nem volt képes egy ilyen
ellenséget így megöl¬ni. Ledobta a követ, és el akart menekülni.

144
 Szerencsés dolog volt, hogy a könyörület megállította. Az indián kinyitotta a szemét. A két
férfi hosszan nézett egymás szemébe. Jeremy nyakszirtjén hirtelen borzongás futott végig.
Megfordult.

Öt komancs harcos állt körülöttük, akik Vágtató Bivalyért jöttek. Jeremy biztos volt benne,
hogy csak másodpercek van¬nak hátra az életéből. Bizsergett a feje búbja.

De Vágtató Bivaly odakiáltott a többieknek, és lassan, sajgó tagokkal felállt. Újra megszólalt, s
az egyik harcos odaügetett egy bemázolt pónival. A lovat Jeremynek ajánlották fel. Je¬remy
vonakodva fogta meg a gyeplőt, s meglepetten még most is az indiánra bámult.

- Elmehetsz, fehér ember - mondta az indián jó angol kiejtéssel.

Jeremy felhúzta a szemöldökét, meglepődött a tökéletes k ejtésen, de még inkább

megdöbbentette, hogy megkegyelmeztek neki.

- Csak így egyszerűen elmehetek?

- Vágtató Bivaly vagyok. Emlékezz a nevemre.

- És ha felszállók a lóra és hátat fordítok neked, még mindig élni fogok, hogy emlékezzek a
nevedre?

- Halott ember lennél, ha úgy akartam volna. Talán megérted, miért. Megtámadtak bennünket,
de mi is támadtunk Átengedték nekünk a területeket, aztán elvették tőlünk, így arra törekszünk,
hogy visszavegyük. Bátran küzdöttél a csata bán. Nem öltél meg egy embert, aki nem láthatta a
halálát. Te soha nem fogsz meghalni az én kezemtől. - Hirtelen kinyújtotta szarvasbőr ruhás
karját, s felhajtotta az inge ujját. Jererm meglepetten figyelte, ahogy egy indián egy éles vadászkést
hozott. Vágtató Bivaly mélyen bevágta vele a karját, és Jeremy felé nyújtotta.

Jeremy hallott már erről a szokásról. Vértestvérek. Ez az jelenti, hogy egymással soha többet
nem fognak harcolni. El¬vette a kést, és feltűrte egyenruhája ujját. Vágtató Bivaly mély sebet
vágott. Ő is így tett, aztán az indiánra pillantott anélkül, hogy arca egyet is rándult volna a
fájdalomtól. Karját össze¬forrasztotta Vágtató Bivaly karjával.

- Menj vissza! Mondd meg nekik, hogy hagyjanak békén engem.

- Nem fogják elhinni, hogy egy komancs békét akar.

- De mondd meg nekik.

- Megpróbálom.

- Még találkozunk.

Jeremy nem volt ebben biztos. A háború egyre jobban kitel¬jesedett - tudta, hogy a kormány
hamarosan keletre küldi majd a csapatokat. Jeremy elhatározta, hogy mindent meg fog tenni, hogy
ne kelljen Marylandben vagy Virginiában harcol¬nia. De azt is tudta, hpgy hamarosan
visszaküldik az első vo¬nalba. Felszállt a pónilóra. Nem nézett vissza. Tudta, hogy nem fog

145
egyetlen nyílvessző sem a hátába fúrödni, egyetlen puska sem dördül el, egyetlen kés sem repül
felé.

Úgy történt, hogy újra találkozott Vágtató Bivallyal. Egy küldöttség tagja volt, amelynek meg
kellett látogatnia Vágtató Bivaly apját. Egy komancs faluban laktak, s Jeremy megdöb¬bent. Sok
indiánt megismert már, főleg a sirokíkat, az öt civilizált törzs egyikének tagjait. Ezek az indiánok
barátságosak voltak, s végtelen volt a tudásszomjuk.

A komancsok teljesen mások voltak. Ez egy harcias törzs, a főnök sátra harci dobokkal
ékesített, valamint kifeszített állat¬bőrökkel, amelyeken emberi skalpok lengedeztek. Sok közü-
lük indián skalp volt. A komancsok nemcsak a fehérek, hanem az apacsok és más indián törzsek
ellen is háborúztak.

Ma este meghívott vendégként voltak itt. Senki sem tett megjegyzést a skalpokra. A nyugati
fehérek gyakran szedtek ily módon áldozatokat, csakúgy, mint az indiánok. A fáma szerint a
skalpolás keletről terjedt el nyugatra. A fehér telepe¬sek alkalmazták először a pamunki
indiánoknál. Jeremynek nehezen vette ezt be a gyomra, de szíve mélyén tudta, hogy találkozott
már olyan fehér emberrel, aki képes volt megskal¬polni valakit, így nem tudott nem hinni ebben
a mendemondá¬ban.

Vágtató Bivaly fejbólintással köszöntötte. Egy teljes napot töltött el Vágtató Bivallyal, annak
apjával és testvéreivel a fül-ledt kunyhóban. A tűz körül ültek órákig, és hallgatták a sá¬mán
énekét. A varázsló fehér port szórt táskájából a tűzre, mire az fellángolt. Az indiánok által
készített főzetet itták, és Jeremy furcsa dolgokat látott a lángok között.

Érdekes találkozás volt ez Jeremy számára. Tudta, hogy sok fehér úgy vélekedik, csak a halott
indián a jó indián, de ő olyan sok nagyszerű dolgot tapasztalt a vad komancsok között. Híresek
voltak hűségükről, halálukig védték a tulajdonukat, és rettenthetetlenek voltak, ha harcolniuk
kellett.

Akaratlanul is megtanult még valamit azon az éjszakán. Amikor a hűvös éjszakai szél lehűtötte
testét, Vágtató Bivaly azt mondta neki, hogy a komancsok mindig mindenre odafi¬gyelnek.
Megfigyelték azokat a törzseket, amelyek a Missis¬sippitől nyugatra jöttek. Figyelték, ahogy
Andrew Jackson megpróbálta elvenni Floridát a szeminoloktól. Látták, hogyan próbálja a fehér
ember még nyugatabbra űzni az indiánokat.

- Egy fehér emberben sem lehet megbízni - mondta Vágta¬tó Bivaly. - Ha a fehér ember
meglát egy indián falut, akkor lerombolja, és minden gyereket meg akar ölni, mert azokból
lesznek a harcosok. És még nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy az asszonyokat megölje, hiszen ők
szülik az újabb gene¬rációkat.

- Nem mindegyik fehér ilyen! - tiltakozott Jeremy. El¬mondta, hogy az indiánokat ugyanilyen
kegyetlennek ismerik. Részben azért is jöttek most ide, hogy visszavigyenek egy te¬xasi lányt.

Vágtató Bivaly elmondta, hogy nem minden komancs olyan kegyetlen, hogy gyerekeket öljön.
A kis fehér fiúkból is lehet bátor harcos, a fiatal lányok pedig nagyszerű katonákat szül¬hetnek.

146
 Az ő anyja is fehér asszony volt. Egy fehér ember eljött érte, de ő nem hagyta el Vágató Bivaly
apját. - Ő döntött így. Ismerte mind a két világot, és választott.

- Csodálatosnak találom a törzsedet - mondta Jeremy.

Úgy váltak el akkor éjszaka, hogy nagyon kíváncsiak voltak a másikra. Aztán még egyszer
találkoztak a prérin, közvetle¬nül azelőtt, hogy Jeremy hazautazott volna. Vágtató Bivaly
megjegyezte: - Kigúnyolnak bennünket, hogy mind egyfor¬mák vagyunk, és hogy egymás ellen
háborúzunk. Most pedig te is hazamégy, és a testvéreid ellen fogsz harcolni. - Steven Terryre,
Jeremy egyik alabamai barátjára mutatott. - Egymás ellen fogtok harcolni. Lelövitek egymást.
Kardot fogtok és le¬szúrjátok egymást.

- Ezt egyáltalán nem szívesen tesszük - mondta Jeremy. Ügy érezte, meg kell magyaráznia. -
Eszmékért harcolunk. A nemzetünk egységéért.

- Ellenünk összefogtok. De vigyázz, fehér ember, mert egy napon az indiánok is összefognak.

Amikor Jeremy kelet felé indult, szinte egész úton Vágtató Bivaly szavain gondolkodott. Sok
mindent megértett abból, amit az indián mondott neki. Először is, a fehérek mindig túl-az
indiánok számát. Egy krónikás azt írta egyszer, hogy húszezer komancs él Vágtató Bivaly
területén. Pedig csak négyszázan voltak.

De Vágtató Bivaly figyelmeztette is. Az indiánok összefog¬hatnak. A komancsok szövetségre

léphetnek a kiowákkal, az apacsokkal és a többiekkel, és akkor valóban ütőképesek lesz¬nek. A
szövetség még talán északra és nyugatabbra is kiterjed¬het. A navahók és a hopik is
csatlakozhatnak hozzájuk, aztán a csejennek és a sziúk is.

Ha kikényszerítik a fehérek, még ez is megtörténhet.

Aztán Jeremy hazaérkezett. Végre újra együtt lehetett a csa¬ládjával. Mindannyian otthon
voltak: ő, Josh, Josiah és Callie. Csodálatos napokat töltöttek együtt, úgy, mint régen,amikor
földet műveltek a fivéreivel, apjuk felolvasását hallgatták, pik-nikeztek, és nevetve próbálták
egymást eltalálni a pudinggal, de az étel Callie orrán kötött ki. Húguk egy lepény darabbal
válaszolt, aztán mindannyian sajnálták, hogy odalett a desszert. Apjuk szórakozattan figyelte őket,
és pipázgatott.

Mindannyian ott voltak Callie és Michaelson esküvőjén. Olyan szép volt húguk a fehér
ruhában. Aztán még egyszer összegyűltek, hogy elköszönjenek. Magára hagyták Callie-t, és
mindannyian csapatukhoz utaztak különböző területekre.

Először az apjuk esett el. Aztán Michaelson és Josiah. Na¬gyon nagy veszteség volt ez
mindannyiuknak. De most mindez már a háta mögött van. Vége van a háborúnak. Callie megta-
lálta Danielt - vagy Daniel találta meg őt. A férfiak és nők azért küzdöttek, hogy megbirkózzanak
a háború veszteségei¬vel.

Néhányan még most is harcoltak. Most azért, hogy a Dél megfizessen mindazért, ami történt.
Úgy hírlett, hogy Sher-man katonái bosszúittasan masíroztak be Dél-Karolinába.

147
 Néhány jenki, mint a Christa által emlegetett szerencselova¬gok kihasználták a Dél vereségét.
A magas politikai körök bosszút álltak a foglyokon, mint például Jefferson Davisen. Némelyik
lázadó nem volt hajlandó megadni magát, mint pél¬dául azok, akik Dél-Amerikába mentek, hogy
ott egy új Kon¬föderációt alakítsanak. És mint például Christa.

Jeremy felsóhajtott. Christa ott van, ahol ő akarta, hogy le¬gyen. Sok dologban engedelmes
felesége volt, nem azért, mert végleg az akart lenni, hanem hogy megmutassa, egy Cameron írmit
képes megtenni. Nagyszerű katonafeleség volt. Még a okok miatt sem sikított, inkább kíváncsi
volt rájuk. És nem iiedt meg a bölényektől sem.

Szembeszállt a jenkikkel. És ez semmi máshoz nem fogható megpróbáltatás volt.

Vele aludt minden éjjel, mert a felesége volt. Sosem tiltako¬zott az érintése ellen. És Jeremy
minden éjjel azt érezte, hogy különleges szenvedély rejtőzik benne, amit bárcsak elő tudna
csalogatni belőle egyszer. De Christa nem volt hajlandó megadni magát neki.

A pokolba is, már olyan közel volt hozzá! Látta a sóvárgó tekintetet kristálykék szemében.
Olyan lágyan simult hozzá, oly édesen mozgott. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, an¬nak a
halvány ígérete, hogy ezúttal egy csöppnyit talán viszo¬noz a szenvedélyből, és ez Jeremyt őrjítő
vágyakozással töltöt¬te el. De őrült volt. Kimondta azt a gyűlölt nevet. Shermanét.

A pokolba is! Hiszen Grant nevét is sokszor emlegette. Az egész háború alatt szinte
közvetlenül Grant alatt szolgált. A szárnysegédje volt néhány hónapig, mielőtt kinevezték volna a
szállásmesteri munkakörbe. Beszélt Sheridanről is. A tá¬bortűznél alkalmasint beszélgettek a
csatákról is, de Christa sosem reagált ilyen vadul.

Talán mert az emberei úriemberek voltak, legalábbis a tisz¬tek. Sosem tettek egyetlen rossz
megjegyzést sem a lázadókra. Észak győzött. Az emberei az igazat akarták mondani. A láza¬dók
remek harcosok voltak, és kivételes volt a vezérkaruk is. A katonai krónikákba bizonyára
belekerül Jackson és Lee neve, csakúgy, mint Stuart, nagyszerű lovasságával együtt. Olyan sok
ember meghalt, szürke és kék egyenruhások is. Az látszott a legmegfelelőbb dolognak, ha
tisztelegnek nekik, és hagyják őket békében nyugodni. Jeremy úgy gondolta, hogy Christa is
bizonyára így látja ezt.

A fenébe. Hogy miért nem tudott még egy kicsit várni ezzel a Shermannal?

A tábortüzek lassan elhamvadtak. Csodás volt a levegő, de kissé hidegebb volt már.
Visszanézett a táborra. Minden rend¬ben volt. Egy ló nyerített fel valahol. Békés volt a táj.

Tudta, hogy valahol a környéken Vágtató Bivaly őt figyeli. Holnap pedig megérkezik Sherman,
tisztjeinek kíséretében Hosszú nap áll előtte.

Összeszorította a száját. Ő a rangidős katona, neki kell szó¬rakoztatnia Shermant. Christa

pedig nem tehet mást, csak nyel egy nagyot, és tudomásul veszi. De mi lesz akkor, ha nem teszi?
Legjobb lesz, ha felkészül a legrosszabbra. Jaffe fog főzni a tábornok érkezésére. Visszafelé indult
a folyóparton, elhaladt a megszámlálhatat¬lan számú sátor mellett, míg végre odaért a sajátjához.
Robert Black Paw tisztelgett neki csöndben, szinte eggyé válva a sátor árnyékával. Véget ért a
szolgálata.

148
 Amikor Jeremy belépett a sátorba, észrevette, hogy Christa eloltotta az asztalon lévő lámpát,
így sokkal nehezebb volt eli¬gazodnia a sötétben. De majd csak boldogul valahogy.

Lefeküdt a tábori ágyra, s átfutott az agyán, vajon Christa is ott fekszik-e. Persze hogy ott
feküdt. Bár ezt Christa nem tud¬hatta, de Robert mindig éberen figyelt a sátorra, s ha eszébe
jutott volna, hogy elkóboroljon, arról Jeremy már rég tudott volna.

Ott volt tehát. Ahogy a férfi szeme hozzászokott a sötétség¬hez, észrevette, hogy Christa
tetőtől talpig egy hálóingbe bur¬kolózott. Amennyire csak lehetett, az ágy szélére húzódott, és
hátat fordított Jeremynek. A férfi biztos volt benne, hogy éb¬ren van. Túl feszülten feküdt
ahhoz, hogy aludjon.

Jeremy közel hajolt hozzá. De mielőtt egy szót is szólhatott volna, Christa vadul odasuttogta
neki: - Ha hozzám érsz, ad¬dig fogok sikítani, amíg az egész tábor föl nem ébred.

- Szerelmem, sokkal fáradtabb vagyok annál, hogy ma este veled foglalkozzak. De tudnod kell,
hogy egy csöppet sem ér¬dekel, ha rekedtre ordítod magad. A helyzet az, hercegnőm, hogy
figyelmeztetni akarlak. Légy holnap udvarias. Légy ud¬varias, különben megnyúzlak. Ráadásul az
embereim előtt fo¬gom tenni, és egyáltalán nem fog érdekelni, hogy mit szólnak hozzá.
Megértetted?

- Nem fogsz...

- De igen. És ne aggódj a ma éjszaka miatt. A párnám sokkal több vigasztalást és melegséget

nyújt. De holnap vigyázz magadra!

A saját oldalára húzódott. Nem nyúlt hozzá. Az a néhány centi szakadékként tátongott
közöttük.

William Tecumseh Sherman tábornok néhány tiszttel és azok feleségeivel érkezett meg. A
tisztek közül néhányan Jeremy seregéhez csatlakoznak majd, a többiek továbbmennek a tábor-
nokkal.

Korán érkezett, és kürtszó köszöntötte. Azok a katonák, akik éppen nem voltak őrségben,
lóhátról üdvözölték az érke¬zőt.

Christa nem volt Jeremy vei. A férfi még hajnal előtt felkelt, felöltözött, s James Prestonnal
együtt az érkezők elé sietett lova hátán, miután a hírnök jelentette, hogy a tábornok már
közeledik.

Sherman érdekes ember volt. Könyörtelen a maga módján, gondolta Jeremy, de nem
kegyetlen. Mint annyi más katoná¬nak, neki is a háború nyomai látszottak az arcán. Ráncos arca
sosem volt igazán szép, de arckifejezése a szakáll és a bajusz alatt most igazán vadnak tűnt,
csakúgy, mint a szeme, amely fáradt bölcsességgel tekintett a világra. Jennings hadnagy és
felesége, Clara, Sinclair kapitány és Liana Sinclair, Claridge kapitány és Rose Claridge, két nőtlen
tiszt, valamint Martin Staples kapitány és Dexter Lawrence voltak a kíséretében.

149
 A fiatalabb asszonyok, Liana Sinclair és Rose Claridge, mindketten szépek és bájosak voltak,
bár nem megfelelően ké¬szültek fel az út viszontagságaira. Liana kissé harsánynak tűnt Jeremy
számára, Rose pedig minden pillanatban megrázkódott. De mind a ketten elégedettnek tűntek.

Clara Jennings viszont egy sárkány volt. Jeremy még tíz perce sem volt együtt vele, de már
elpanaszolta a hepehupás utat, a piszkos ivóvizet, és a szörnyű zötykölődést, míg végre komancs
területre értek. Jeremy Shermanra pillantott, és ész¬revette, hogy a tábornok szíves örömest
itthagyná ezt az aszonyt.

Sherman az egész fogadás alatt udvarias és jókedvű volt a hölgyek jelenléte miatt. Általában
szigorú volt, de nagyon ud¬varias és kellemes társaság is tudott lenni, ha akart.

A délután közepe felé a hölgyeket a sátraikba kísérték, és amikor ó és a többi tiszt leültek
kávézni, már sokkal nyersebb volt.

- McCauley ezredes, nagy megpróbáltatások várnak magá¬ra. Nyilvánvaló a komancs

fenyegetés.

- Hallottam, hogy Vágtató Bivaly harcra készül. Figyel¬meztettek erre Little Rockban. Történt
valami más is?

Sherman legyintett. - Nagyon sok minden történt, uram. Valami visszavonhatatlan. Valami
elkerülhetetlen. Miller kapi¬tány, a harmadik hadtest B seregének parancsnoka megtáma¬dott
egy komancs falut. Úgy tudom, a katonái pánikba estek, és nagy mészárlás lett a dologból. Azt
mondják, hogy Vágtató Bivaly bosszút esküdött. Azt hiszem, most már érti a vélemé¬nyemet az
indiánkérdésről.

- Igen, azt hiszem, értem, tábornok. - Sherman mindig is katona volt. Azok az indiánok nem
érdekelték, akik fejet haj¬tottak a fehérek parancsai előtt, és engedelmesen bevonultak a
rezervátumokba. De nagyon kegyetlen tudott lenni azokkal, akik a saját útjukat akarták járni.
Sherman tudta, hogy Jeremy jobban együttérez az indiánokkal és a helyzetükkel, mint ő maga, bár
nem értett egyet vele. Néhány dologból amit Sher¬man írt és elmondott, Jeremy tudta, hogy
legszívesebben vé¬gezne azokkal a törzsekkel, amelyek harcolni akartak a fehé¬rek ellen.
Sherman olyan ember volt, aki zokon vette mások véleményét, főleg akkor, ha az ellentétes volt
az ő véleményé¬vel.

Jennings hadnagy, aki egy olyan satrafával volt megáldva, mint Clara, megszólalt, és pipájával
Jeremy felé mutatott. -Ezredes, azt hiszem, az ő keze munkáját láttam innen egy óra járásra. Nem
térhettünk le nagyon az utunkról a hölgyek jelen¬léte miatt, de füstöt láttunk, és egy kicsit
előrelovagoltunk. Ha nem tévedek, akkor füstöt láttunk. Nem tudom pontosan, hogy hol, de
biztos vagyok benne, hogy valami csetepaté volt.

Jeremy tökéletesen biztos volt benne. Hallott már Miller ka¬pitányról. Az az ember utálta az
indiánokat, a testvére egy összetűzés során halt meg. Vágtató Bivaly biztos, hogy harcra j/szül, ha
az egyik faluját megtámadták, ha ártatlanokat, gyerekeket, asszonyokat és öregeket gyilkoltak le. -
Bárcsak hamarabb említette volna mindezt - jegyezte meg Jeremy. Már túl késő volt, hogy
kiküldje az embereit. Majd reggel kiküld egy csapatot Robert Black Paw vezetésével. Ha valaki
meg tudja találni a pusztító tűz parazsait, akkor az Ró¬bert.

150
 - Uraim, talán le kellene pihennünk egy órára. Jaffe őrmes¬ter vállalta a feladatot, hogy valami
különlegeset főz vacsorá¬ra, és úgy tudom, Celia Preston a szórakoztatásunkról is fog
gondoskodni. Elhatározta, hogy játszani fog a csembalóján. Van egy hegedűsünk is, és néhány
emberünk remek harmoni¬kajátékos. Ha mindenki felfrissült egy kicsit, újra találkozunk a
parancsnoki sátorban.

Jeremy felállt és a többiek is követték. Sherman figyelte. -Már nagyon várom ezt az estét. Úgy
hallottam, hogy a felesé¬ge egyike a Mason-Dixon vonal legszebb asszonyainak. Saj¬nálom,
hogy csak most találkozhatom vele.

Ne bánja - gondolta magában Jeremy. Mereven elmosolyo¬dott.

- Nagyon szép a feleségem. De... gyermeket vár. Még csak a korai szakaszban van, de tudhatja
uram, milyenek az asszo¬nyok meg a hangulatuk.

Sherman elnevette magát, és végigsimított a szakáiián. -Tudom, hogy egy Cameron, és ráadásul
lázadó. El tudom képzelni, hogy ez egy élénk este lesz.

- Uram...

- Ne várjon túl sokat a feleségétől, ezredes. Ez egy hosszú, keserű háború volt. Csak kevesen
tudják, hogy nem táplálok gyűlöletet a déli testvéreink ellen. A „felperzselt föld" taktika volt a
leggyorsabb módja annak, hogy megnyerjük a háborút. Nem okozott örömet nekem, hogy az
embereket bánthattam.

- Tudom, uram.

- Megpróbálom majd elmagyarázni a feleségének is -mondta könnyedén és kacsintott. - De azt

hiszem, ez akkor is egy élénk este lesz. - Ezzel elhagyta a sátrat.

Nem is tudja, milyen élénk, gondolta Jeremy, s felsóhajtott magában.

O maga nem kereste meg a feleségét egész nap, de megkérte Jamest, hogy időnként nézzen be
hozzá, s így tudta, hogy Christa az egész napot Celiával töltötte. A táborban volt egész nap.
Feltételezhető, hogy legalább a vacsoránál meg fog jelen¬ni. Jeremy úgy gondolta, hogy elég
hatásos volt ehhez a fe¬nyegetése.

Amikor visszament a sátrukba, hogy megborotválkozzon és átöltözzön a vacsorához, Christát

nem látta sehol. Pedig ko¬rábban itt lehetett, mert egy kád vizet hoztak be neki, s a víz még most
is langyos volt.

Akármit is akar Shermannal tenni, azt tisztán akarja csinál¬ni, gondolta a férfi szárazon.

Ő maga nem akart megfürödni, de ha már ott volt a víz, mégis megtette. Amikor felemelkedett
a vízből, megremegett - korántsem volt olyan meleg a fürdő, mint amilyenre számí¬tott, s már
kezdett hűvösödni. Felöltözött, gyorsan megborot¬válkozott, és Christa keresésére indult.

Jaffe őrmester állította meg, hogy elmondja a teljes esti me¬nüt. Bölényhúslevessel kezdenek.
Aztán egy vegyes zöldségtá¬lat szolgálnak fel, abból a friss zöldségből, amit egy héttel ezelőtt

151
békés soktóktól vettek. Aztán bölénysült következik. És mivel az egyik hírvivő epret is hozott
magával St. Louisból a múlt héten, így még desszertet is tudnak adni tejszínnel.

- Nagyszerű, őrmester.

- És az ön feleségének az étkészletéből fogunk enni, uram -mondta Jaffe boldogan. - Azt

hiszem, nem fogunk önre szé¬gyent hozni.

- Ebben biztos vagyok. A feleségem is segített a készlet előkészítésében?

- Ó, nem, uram. Ránk bízta a dobozokat. Egész nap nagy munkában voltak Mrs. Prestonnal.
Biztos vagyok benne, hogy remek szórakozásról fognak gondoskodni.

- Úgy is van.

Ahogy elvált Jaffe-tól, majdnem egy tucat kutyába botlott, akik csatlakoztak a csapathoz.
Halkan káromkodott egyet, és megfogadta, hogy le fogja győzni a feleségét.

Belépett a parancsnoki sátorba. Nathaniel ott volt a sarok¬ban és halkan hegedült. A tisztek a
csinosan felöltözött felesé¬geik mellett álltak.

De senki sem volt olyan ragyogó és szép, mint az ő felesé¬ge.

Christa éppen Jimmyvel és Celiával beszélgetett. Egy kar¬csú pezsgőspohár volt a kezében, és
Jeremy tudta, hogy a po¬hár Cameron Hallból való.

A lányon egy nagyon elegáns ruha volt rajta. Kék színű taft ruha, bársony és csipke díszítéssel.
Volt egy pici gallérja is, és a dekoltázsa mélyen kivágott volt. A szoknya elegáns redők-ben omlott
le a földig, a háta turnürben végződött. Christa haja még sosem tűnt ennyire feketének, a szeme
még sosem volt ennyire végtelenül kék.

Az alkalomhoz illően öltözött, gondolta Jeremy. Elővette az étkészletet és az ezüstöt - és

ragyogóan felöltözött. Milyen nagylelkű cselekedet. Ugyanakkor fenyegető is.

Keresztülment a sátron és üdvözölte a vendégeket. Nem volt nagy társaság. Holnap rendeznek
egy pikniket, ahová az összes tisztet és a feleségeiket is meghívják, hogy megismer¬kedjenek a
vendégekkel. De ma este csak kevesen vannak itt, csak a tábornok, a vendég tisztek, Preston
hadnagy és a felesé¬ge, és még néhányan.

Christa Jeremyre nézett. Egy pillanatig vizsgálgatta, a sze¬me kutatott rajta. Jeremy azon
gondolkodott, vajon mi lehet most a fejében. Szemével ismét figyelmeztette a korábban el-
mondottakra. Erre Christa hidegen másfelé nézett.

Jeremy mellé lépett, és karon fogta. - Jó estét, Jimmy, Celia.

- Ezredes! - Celiának mindig volt egy mosolya a számára, még akkor is, ha félt valamitől.

- Megérkezett már? - kérdezte Jimmy.

- Éppen most jön.

152
 Frissen, mosolyogva, Sherman lépett be a sátorba. Jennings nadnagy és Clara közvetlenül
utána jöttek. A tábornok szeme fonnál Christára esett. Természetesen, hiszen már nagyon
kíváncsi volt rá. Az asszony csodálatos volt. A sátorban lévő összes férfi most rátekintett.

- A titokzatos Mrs. McCauley, végre! - mondta Sherman. Odalépett hozzájuk anélkül, hogy a
tisztek köszöntésére odafi¬gyelt volna. - McCauley, szóval itt van hát a felesége. Nem csoda,
hogy eddig rejtegette. Hiszen egy kincs.

Megragadta Christa kezét és megcsókolta. Jeremy észrevet¬te, hogy Christa arcából kifut a
vér. Azonnal visszarántotta a kezét. - Sherman tábornok - mormolta.

- Hallottam a bátyjáról, asszonyom - mondta Sherman. -Azok a férfiak, akik neki

köszönhetően maradtak életben, a te¬hetségét istentől valónak tartják.

Christa szeme összeszűkült. - Jesse nagyon tehetséges, uram. De hallott a másik bátyámról is?

- Daniel Cameronról? Természetesen. - Jeremy várt. Min¬den szem a tábornokra és Christára

szegeződött. Egyre nőtt a feszültség. Sherman folytatta. - Nos, Mrs. McCauley, mind¬annyian
fejet hajtunk a hőstettei előtt. Ha ő és a hozzá hason¬lók a mi oldalunkon álltak volna, sokkal
hamarabb megnyer¬tük volna a háborút. Szívélyes bók volt ez. De Christa nem szólt semmit.

- Én magam is azt hiszem, tábornok, hogy ha Christa is a mi oldalunkon állt volna, sokkal
hamarabb megnyertük volna a háborút.

Nevetés harsant. Christa még most sem szólt egy szót sem, de a kellemetlen feszültségnek
vége szakadt. Jeremy megszorí¬totta a karját, és odasziszegte neki: - Mondd már, hogy üljünk le.

Christa kiszabadította magát a szorításából. A férfi feltűnés nélkül már nem húzhatta vissza.

- Szükségünk van egy kis zenére is a vacsorához - mondta, aztán odament Nathanielhez, és
valamit suttogott neki. Jeremy összepréselte a fogát.

- Nem ülünk le? - javasolta ő maga.

Úgy történt, hogy Christa a jobbján ült, és Sherman került az asszony másik oldalára. Biztos
volt benne, hogy nem Chris¬ta tervezte így, talán Sherman tette. Mert eredetileg neki Clara
Jennings mellett kellett volna ülnie. Bárhogy is legyen, Jeremy magában a közeledő viharra ké-
szült. És az néhány perc múlva meg is érkezett.

Sherman udvariasan megdicsérte a levest, de Christa bizto-itotta, hogy ez nem az ő érdeme.

Aztán a jó vacsora témája cerült'szóba, majd a viszontagságos út.

Felszolgálták a bort. A bordóit különleges alkalmakra hozzák magukkal. Jeremy meglepetésére

Christa egy hajtásra kiit¬ta a poharát.

Újra teletöltötték. A felszolgálás hibátlan volt.

- Mrs. McCauley - bókolt Sherman -, jól boldogul azzal, hogy a semmiből is teremtsen valamit
itt a vadonban. Christa kortyolt a borából, és édesen elmosolyodott.

153
 - Nos, évekig gyakoroltam. Én egy déli vagyok, uram. Hozzászoktam, hogy a lehető legtöbbet
kihozzam a semmiből. És ezt a semmit is elragadták tőlem.

- A csatamezőn lett volna a helye - mondta Jeremy kedve¬sen, és kezébe zárta Christa ujjait.
Tekintetük találkozott. Christa elvörösödött, és elrántotta a kezét.

Ismét csend vette körül az asztalt. Jaífe őrmester és a sze¬mélyzete felszolgálta a fő fogást.

Christa poharát újra teletöltötték. Ismét fenékig akarta kiürí¬teni. Hiszen ő egy Cameron.
Akármilyen déli szépség volt, ő igenis együtt ivott bort és whiskyt a fivéreivel!

De amióta terhes volt, az ital beteggé tette. Ma este viszont innia kellett. Nem tudta felhajtani,
csak kortyolgatta az italt.

- Whisky van bőven itt a vadonban is. De ha belegondo¬lunk, nem is olyan régen volt, hogy
nem volt egy szem sem, és a katonák ordítottak, amikor amputálták a lábukat - mond¬ta.

Megdöbbentő vacsorái beszélgetés volt ez.

- Nagyon hozzászokott, hogy orvos a bátyja - mondta Jeremy, és átkarolta a feleségét. Ujjai
belemarkoltak Christa ha¬jába. Fagyosan mosolygott, ahogy az arcát maga felé fordította. Azt
akarod, hogy elverjelek? - suttogta. - Kiverem belőled a lelkedet is! – ígérte.

Christa elmosolyodott, de fogát csikorgatta a férfi szorítása¬ik erejétől.

- Ez igaz - mondta Shermannak édesen. - Mi Virginiában jobban túléltük a háborút, mint azok,
akik még délebbre lak¬tak. A nélkülözés elviselhetőbbé teszi számunkra az utazást.

Jeremy elhatározta, hogy eltereli a szót, de Clara Jennings közbevágott.

- Nos, én sosem fogom megszokni ezt az utazást. A ká¬tyúk! Az eső! Az indiánok

fenyegetése.

- A jóisten csak azért küldi ránk a nehézségeket, hogy szembesüljünk a bűneinkkel - mondta
Mrs. Brooks.

- Ó, valóban. Úgy látszik, az úr nagyon szereti megpróbál¬tatásokkal elhalmozni a délieket -

mormolta Christa olyan mo¬sollyal, amely elvette megjegyzése élét. - Mindig is féltünk a jenki
inváziótól, különösen amikor megtudtuk, hogy a mi jó Sherman tábornokunk masírozik legelöl.
Nagyon sokáig éltem együtt ezzel a félelemmel, így nem aggódom az olyan egysze¬rű pogányok
miatt, mint a komancsok.

- De mint mondta, Mrs. McCauley, ön virginiai. Én csak Georgiá-ig és Karolináig jutottam.

- Mindig is együttéreztünk déli testvéreinkkel.

Christa szeme tágra nyílt, hangja ártatlanul csengett. Na¬gyon jól tudta, hogy kell vérig sérteni
valakit. Sherman bizo¬nyára most legszívesebben megfojtaná - gondolta Jeremy.

De a tábornok szemmel láthatóan elfogadta a kihívást. Kö¬zelebb hajolt hozzá, és halkan

súgta neki: - Esküszöm magá¬nak, Mrs. McCauley, a lehető legkönyörületesebb módon

154
har¬coltam végig a háborút. Nagylelkű voltam azokhoz, akik meg¬adták magukat. Olyan
nagylelkűek, mint Stanton, a védelmi miniszter megrágalmazott, és sokszor hitszegőnek nevezett.
Újra tárgyalásokba kezdtem Joe Johnstonnal, ahogy megparan¬csolták, de nagyon sajnálom, hogy
az eredeti elképzeléseim nem váltak valóra, mert azok igazán jók és őszinték voltak.

Christa egy kissé sápadínak tűnt. Shermannak talán sikerült megérintenie valamit a bensőjében.

- Katona vagyok, Mrs. McCauley, nem politikus. A politi¬kusok feladata, hogy újjászervezzék
az állami kormányzato¬kat. Minden jóravaló ember nagyon sajnálja, ha a kiválasztott vezetők
nem bizonyulnak megfelelőnek ezekre a posztokra.

- Az újjáépítés nagyon keserves dolog - mondta Christa.

Jeremy felállt, és közben azon gondolkodott, vajon ez a tár¬saság megállítaná-e, ha ujjait az

asszony nyaka köré fonná. Végül csak annyit tett, hogy kissé durván felállította feleségét.

- Zenekarunk is van. Talán táncolhatnánk addig, amíg fel¬szolgálják a desszertet.

Mindenkinek tetszett az ötlet. Jeremy magával húzta Christát, és Nathanielhez léptek. - Nat,
játszanál nekem vala¬mit a hegedűdön? Egy friss táncot.

Nathaniel bólintott. Egy közlegény, aki eddig az árnyékban állt, odalépett a csembalóhoz, és
elhelyezkedett mögötte.

Egy kicsit korábban lesz zene, mint tervezték, de nem szá¬mít - gondolta Jeremy. Nat és a
közlegény egy gyors dalba kezdtek, A pulyka a szalmában című dalt játszották.

Jeremy átölelte Christát, és a zene ütemére pörgette. A tánc közben ismét figyelmeztette.

- Még egy dobásod van, Christa. Egyetlenegy.

Az asszony szeme csillogott. A bor bátorságot öntött belé. Hátravetette a haját. - És akkor mi
lesz? - kérdezte kihívóan. Nem engedte, hogy a férfi válaszoljon, hanem gyorsan folytat¬ta. -
Nem volt hozzá jogod, hogy ezt tedd velem. Hogy el¬várd tőlem, hogy ezzel az emberrel
találkozzam, és...

- Rendkívül barátságos volt veled. Mindent megtett, hogy kellemes társaság legyen.

- És azt hiszed, ezzel jóvá teheti, amit a népemnek okozott? - kérdezte Christa hitetlenkedve.

- Vége van a háborúnak!

Jeremy érezte, hogy valaki kissé vállon üti.

Sherman volt az.

Nem volt mit tenni, át kellett engednie feleségét a tábornok¬nak.

Miután megtette, hátralépett, és a táncoló párt figyelte. Az egész tánc alatt beszélgettek. Vajon
miről? Hirtelen véget ért a dal. Sherman visszavezette hozzá Chris¬tát. Ahogy odaértek hozzá, a
lány háta megmerevedett.

155
 A zenészek egy új dalba kezdtek a vendég tiszteletére. Georgián át masírozunk - ez volt a
címe.

A társaság leült. Christa nem vette le tekintetét a férjéről.

Jeremy a székéhez vezette, nem ült le.

- Azt hiszem, tudok segíteni a szórakozásban - mondta ellépett a férfitól.

Odament a csembalónál ülő közlegényhez és valamit megbeszélt vele. Jeremy felemelkedett,

Christa pedig leült a csem¬baló elé.

Amíg felszolgálták az epret és a tejszínhabot, ő játszott és énekelt. „Amikor vége lesz ennek a
kegyetlen háborúnak” volt a dal címe. Olyan szívbemarkoló dallama és szövege volt, hogy számos
parancsnok betiltotta, mert amikor ezt játszották, megnőtt a dezertálások száma.

Aztán a „Csodálatos kegyelem" című dalba fogott. Gyönyö¬rű hangja volt, kristálytiszta, édes,
és olyan szépen játszott hozzá.

Persze hogy szépen játszott. Ezt is megtanulta gyermekko¬rában, meg azt is, hogy úgy
énekeljen, mint egy pacsirta, meg hogy úgy uralkodjon, mint egy királynő. Évekig tanulta a
ké¬nyes mesterségeket, mint például, hogyan kell férjhez menni egy olyan férfihoz, mint Liam
McCloskey, hogyan kell irányí¬tani a háztartását, hogyan kell fogadni a vendégeket.

Talán jobban felkészült arra is, hogy katonafeleség legyen, mint ahogy valaha is a szándékában
állt. Az egész közönséget elkápráztatta. Nagyon ritkán van része az embernek ilyen nagyszerű
fogadtatásban a vadonban. Jeremy tudta, hogy Christa mindezt szándékosan csinálja. Mindenkit
elbűvölt.

Eljátszott egy dalt, a „Déli lány "-t, ami egy unió-ellenes dal volt, aztán pedig a „Lázadó
vagyok" című énekkel folytatta. Hogy mindenki biztos legyen benne, ő melyik oldalon áll, vé¬gül
eljátszotta a Dixie-t is.

Csodás finálé. Jeremy nem szólhatott egy szót sem. Lincoln rendelte el, hogy ezt játsszák el a
Dél tiszteletére azon a bizo¬nyos végzetes éjszakán a Ford Színházban. Az ő csapata is ezt a dalt
játszotta az indulás előtti este. Christa felemelkedett a csembaló mellől.

Celia Preston kezdett el először tapsolni. Sherman tábornok csatlakozott hozzá másodiknak.

Christa gúnyosan meghajolt, aztán felemelkedett, és Jeremyre nézett. A férfi megesküdött

volna, hogy az asszony egy pillanatra megmerevedett, aztán enyhe remegés futott át

- Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem - mondta udvariasan és elmosolyodott. - Olyan

könnyen elfáradok. Hát persze hogy mindenki elnézte neki!

Jeremy a. sátor bejáratánál várt rá, keresztbe font karral. Christa elpirult, ahogy ránézett.
Szemét gyorsan lesütötte. -Bocsáss meg.

A férfi megragadta a karját. Ha ekkor bárki rájuk néz, azt hihette volna, hogy édes szavakat
suttog a lány fülébe.

156
 - Lehet, hogy ők megbocsátanak neked, szerelmem. De biztos lehetsz benne, hogy én nem. Ha
egyszer a kezeim közé kerülsz...

Christa elhúzódott tőle, szeme csillogott. Arca égett. A bor¬tól, a feszültségtől vagy talán a
melegtől?

- Jó éjszakát, ezredes. - Szavai határozottan csengtek. Ca-meron Hall asszonya határozott volt.

Jeremy elmosolyodott, szinte vágyott rá, hogy megragadja. Ha ez a nő azt akarja, hogy
szétrombolja a karrierjét, akkor ma este nagyon jó munkát végzett. Még szerencse, hogy Sher-
mannak van humora. Még most sem engedte el.

- Azt mondtam, hogy jó éjszakát! - mondta Christa tagol¬tan. - Véget ért az este.

Jeremy szélesen elmosolyodott. - Ó, nem, Christa - mondta határozottan. - Az éjszaka még

csak most kezdődik!

A lány kitépte magát a karjából és a sátor felé indult. Je¬remy hagyta, hadd menjen.

Ha eljön az ideje, majd megkeresi.

Hiszen Christa nem tud elmenekülni előle.

Tizennegyedik fejezet

Christa mégis talált egy helyet, ahová mehet. Jeremy a társasággal maradt, Nathaniel pedig egy
új dalba kezdett, az „Édes álmodozódba. A hölgyek a legyezőiket ráz¬ták, és megnyugtatták
Jeremyt, hogy megértik Christa kime¬rültségét.

A férfi többször elismételte, hogy felesége körülbelül három hétig nem érezte magát valami
kellemesen, de azóta egészsé¬gesebbnek látszott, mint a katonák. Aztán figyelmesen meg-
hallgatta Sherman intő szavait az indiánokról, majd táncolt a hölgyekkel, még Clara Jennings-szel
is, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg.

Mire véget ért az estély, a fél társaság arról beszélt, milyen szép és bátor felesége van, és hogy
szegény gyerek mindent megtesz, hogy boldoguljon valahogy.

De ez sem javított a hangulatán.

Amikor végre elbúcsúzott az utolsó vendégtől is, odalépett a saját sátrához, és haragosan
feltépte az ajtaját. Christa nem volt ott.

Jeremy szívét félelem szorította össze, de megpróbálta meg¬nyugtatni magát, hogy semmi sem
történhetett vele. Túl nagy volt a tábor, és túl jól őrizték ahhoz, hogy a komancsok meg-
támadhassák.

Megfordult, és majdnem beleütközött Robert Black Pawba. - A folyónál van, távol a sátraktól.
Ott hagytam O'Malley közlegényt, hogy vigyázzon rá. Nem tudtam, hogy visszahoz¬zam-e vagy
sem. Már kívül van az őrzött területen. Attól tar¬tok, túl messzire merészkedik.

- Én magam hozom vissza, Róbert. Köszönöm.

157
 A katona bólintott, és eltűnt a sötétségben. Jeremy a folyó felé indult. A parton ráakadt
O'Malley közlegényre, és visszaküldte a táborba. Ő maga keresztülment a fák között, és
elcsodálkozott, hogy Christa ilyen messzire merészkedett. Aztán észrevette a lányt. Egy fatörzsön
állt és a fekete vízbe bámult. Szoknyája elegánsan omlott el körülötte, hajának zuhataga olyan
volt, mint az éjszaka. Ha egy fiatal komancs ráakadt volna,hálát adott volna istennek a hihetetlen
szerencséért. A gondolat csak növelte a haragját. Keresztülvágott a fák között, összeszűkült
szemmel nézett a lányra. Christa hallotta, hogy jön, megfordult és kikerekedett szemmel figyelte.
A férfi arckifejezése valószínűleg olyan vad lehetett, mint amilyen a hangulata, mert Christa
megfordult, és el akart futni. Ám alig tett egy lépést, a férfi máris elkapta, és egy fatörzshöz
szorí¬totta.

- Vedd le rólam a kezed! - kiáltotta.

- Mi az úristent csinálsz te itt?

Christa azonnal félbeszakította. - Visszataszító a káromko¬dásod!

- Én tudom, hogy te vadabbul tudsz káromkodni, mint egy öszvérhajcsár. Tehát, mi az úristent
csinálsz itt?

- A folyót nézem. Szükségem volt egy kis friss levegőre.

- Szóval csak egyszerűen kisétáltál a táborból?

- Rendben. Nem akartam veled lenni, meg a jenki társasá¬goddal.

- És az eszedbe sem jutott, hogy amikor nem talállak, ha¬lálra aggódom magam, és arra
gondolok, hogy talán a koman¬csok vittek el?

- Én.., - Christa habozott egy pillanatig, aztán felemelte az állat. - Azt hittem, hogy el vagy
foglalva azzal, hogy szóra¬koztasd a tábornokot. Azt a férfit, aki úgy nyerte meg a hábo¬rút,
hogy kiéheztette az asszonyokat és a gyerekeket.

- Nem szörnyeteg! Hiszen megtett minden tőle telhetőt! Stanton megpróbálta eltávolítani a
serege éléről a washingtoni katonai felvonuláson a nézetei miatt. A saját karrierjét kockáz¬tatta,
és úgy hallottam, hogy olyan dühös volt, mint egy ket¬recbe zárt oroszlán, amikor Washington
arra kényszerítette, hogy újra tárgyaljon Joe Johnstonnal. A pokolba is, Christa, mindenáron
keresztre akarsz valakit feszíteni, akkor hadd hozzam ide Phil Sheridant. Ő a felperzselt föld
taktikájának nagy híve!

- Mit számít az, hogy kit hozol ide? - sziszegte. - Úgysem fogunk soha egyetérteni! Különben is
csak sétálni akartam.

- Sétálni! Az éjszaka kellős közepén? Indián területen?

- Egyedül akartam lenni!

- Abban reménykedtél, hogy nem talállak meg. Elmegyek lefeküdni, mielőtt még lábujjhegyen
visszajönnél a sátorba Hogy nem foglak megfojtani azért, amit tettél.

158
 - Nem félek tőled! - Christa magasra emelte az állat, szavai gúnyosan csengtek. Talán a bor
adott nagyobb bátorságot neki. - És soha nem is fogok!

A férfi szeme összeszűkült. - Pedig jobban tennéd, ha félnél tőlem ma éjjel!

Christa nehezen lélegzett. Dacos volt, ugyanakkor kellemet¬lenül is érezte magát. Jeremy azt
kívánta, bárcsak az iránta érzett vágy ne gyötörné ennyire. Nem tudta elengedni, bár¬mennyire is
akarta. Kinyújtotta a kezét, megragadta Christa csuklóját, és magához rántotta. Talán hibát
követett el. Érezte, hogy a lány megremeg. Szeme csillogott a haragtól. Haja elomlott a vállán, és
rendezetlenül szétterült a hátán. Illata édes volt a folyó, a szellő és a táj földszagával szemben.

- Engedj el, Jeremy! - Kitépte magát a férfi öleléséből, és ellépett tőle. De hirtelen megbotlott,
és alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. Egy gyökér miatt, vagy a bortól, amit meg¬ivott?

- Gyere vissza! - Jeremy visszarántotta. Christa szeme ki¬kerekedett, de nem volt megrémülve.

- Eressz már el! - kiáltotta újra.

Jeremy furcsán elmosolyodott. Elereszteni? Soha! Legalább¬is ma éjjel semmiképpen. Maga

sem tudta, mi készteti erre, de nem engedte el. Ma éjjel nem. Talán az ellenkezése, a
szenve¬délye, vagy éppen gyűlöletének ereje tartotta vissza. Hirtelen úgy érezte, mintha az ördög
lakozna benne, s az emésztő tűz lángjai szétszakítanák a bensőjét. Ma éjjel nem fogja elereszte¬ni
a keze közül.

- De hát nem is félsz tőlem, nem igaz?

- Jeremy...

224

A férfi felemelte, és sikoltása ellenére átvetette a vállán. Aztán azonnal visszaindult vele a
táborba.

Christa vadul a hátát verte. - Tegyél le! A barátaid még bi¬zonyára ébren vannak. Mit fognak
mondani, mit fognak gon¬dolni?

- Először is, egy csöppet sem erdekel. Másodszor pedig, akármelyik barátom szívesen
elpáholna a „Dixie"-előadásod után.

Christa újra a férfi hátát verte. Aztán beleharapott a vállába, mire Jeremy hangosan a fenekére
csapott. Ezzel természetesen a büszkeségét sértette meg elsősorban, nem pedig őt magát.
Odaértek a tábor széléhez.

- Te átkozott! Tegyél már le! - suttogta Christa vadul.

- Csak egy pillanat, szerelmem.

Az asszony elhallgatott, és a férfiba kapaszkodott, amikor beléptek a sátorba. Jeremy

pillanatokon belül az ágyra dobta. El akart lépni tőle, de hirtelen megfordult. Christa ott feküdt az

159
ágyon kék ruhájában, piros arccal, csillogó szemmel. Haja zuhatagként terült el körülötte, keblei
kidagadtak ruhájának bársony dekoltázsából. Felült, aztán felállt, kezét ökölbe szorí¬totta.

- Nem maradok itt, Jeremy. Nem tudok. Mondtam neked, hogy nem várhatod el tőlem, hogy
Shermant szórakoztassam.

- Valójában nem is tettél semmit. Nem bízhattam rád a fő¬zést sem, mert a végén még
megmérgezted volna a táborno¬kot. És azt sem kértem tőled soha, hogy szórakoztasd. Ezt te
magad vállaltad. Szinte letépte magáról a katonai köpenyét, aztán levette a kézelőgombokat is. -
„Lázadó vagyok". Atya¬úristen, te aztán bátor nő vagy. Csodállak érte.

Christa megpróbált elmenni mellette. - Én igazán megpró¬báltam jó feleség lenni.

Jeremy egy hangos felhorkanással szakította félbe.

A lány megtorpant, háta kiegyenesedett. Szemében kék tűz égett.

- Mivel elhatároztad, hogy ma éjszaka itt akarsz aludni, ke¬resek magamnak valami más helyet.

- Tényleg? És hová mennél?

- Bárhová!

- Értem. Talán a kedves Clark kapitány, aki annyira keztet a te szegény halott Liamedre,
befogad éjszakára.

- Még a komancsok is jók lennének nekem ma éjjel! - sziszegte Christa dühösen.

Jeremy megragadta a csuklóját, és visszarántotta az ágyra. -Ülj le! Nem mégy sehová!

Christa az ágyon feküdt, a férfit figyelte. Elakadt a lélegze¬te. Nem akart itt maradni.

Könnyedén felugrott, és ki akart menni a sátorból. Öt ne nézze bolondnak. Nem fogja

meghatározni, hogy mit tegyen. Ha máshogy nem megy, akkor a fensőbbségével fogja legyőz¬ni
a férfit. Mélyet lélegzett, és mintha nagy türelme lenne, megszólalt:

- Nem fogok ittmaradni és hallgatni a te...

- Ülj le! - ismételte a férfi, és kibújt az ingéből.

Christa nagyot nyelt, és összeszorította a fogát. De Jeremy tudta, hogy ilyen könnyen nem adja
meg magát. De ő sokkal erősebb volt nála.

A lány hátrarázta a haját és végigsimított rajta. Szavai meg¬fontoltnak hangzottak, de érződött

belőlük a visszafojtott indu¬lat. - Majd talán egy későbbi időpontban beszélünk erről. Ha..

- Most beszélünk róla. Figyelmeztettelek, hogy viselkedj udvariasan. Figyelmeztettelek!

Christa újra felállt, felemelte az állat, és keresztbe tette a karját. Jeremy gyűlölte ezt a pózt. Ezt
a Cameron kisasszony pózt, amely olyan fensőbbrendű volt.

- Túl sok whiskyt ittál a jenki barátaiddal...

160
 - Hát ez remek! - kiáltott fel a férfi. - Pont te mondod ezt, aki úgy ittad a bort, mint a vizet?
Nem, Christa. Ez nem fog menni. Sok whiskyt ittam, de még sokkal többre lenne szüksé¬gem,
hogy elfelejtsem a ma esti alakításodat. - Lerúgta a csiz¬máját, és kilépett a nadrágjából.

Christa elsápadt. Már hozzászokott a férfi meztelenségének látványához, de ma este valahogy

zavarta. Teátrálisan a halántékához szorította a kezét.

- Szörnyen fáj a fejem, és még te is csak fokozod. Elme¬gyek! - mondta szárazon. - Legalább
most az egyszer tégy úgy, mintha úriember lennél. Szörnyű este volt ez a mai.

- Christa! Vége van a háborúnak - dörmögte a férfi. - Hoz¬amámentél egy lovas katonához, és
most a jövömről van szó. Gondoltál te valaha is erre?

Talán nem. Mert egy másodpercre csendben maradt. - Nem aggódom különösebben a jövőd
miatt, Jeremy. Annyit tudok, hogy kitűnő katona vagy, és jobban ismered az indiánokat, mint a
saját anyjuk, ráadásul még a bölényekkel is barátságban vagy. Sokra fogod vinni - akár kedves
vagyok Shermanhoz, akár nem.

- Nagyszerű! Sosem tudtam, hogy ennyire bízol bennem. Talán még a szent bátyáid nyomába
is jöhetek?

- Hogy merészelsz erről...

- Az istenért, hagyd már abba!

-Rendben, abbahagyom - suttogta Christa. - Hadd legyen a nagy indián vadászé az utolsó szó.
És különben is véget ért a háború, nem igaz? Daniel még most sem kapott kegyelmet,
szerencselovagok nevezik magukat politikusoknak Richmondban, és az egész Délt jenki
megalkuvók vezetik. Ne mondd nekem, hogy vége a háborúnak!

- Christa!

Jeremy feléje lépett. Meg akarta vigasztalni, és még arról is elfeledkezett, milyen dühös rá az
este miatt. De Christa elhát¬rált tőle. Túl feldúlt volt ahhoz, hogy bármit is elfogadjon a férfitól. -
Ha hozzám érsz, sikítok!

Jeremy olyan erővel ragadta meg, hogy elszakította a ruhája ujját. Christa az elszakadt ruhára
meredt.

- Hogy merészelsz...?

A férfi sosem akarta bántani, vagy elszakítani a ruháját. De késő bánat.

Nem megy sehova, és nem fogja azzal fenyegetni, hogy sikítozik – döntötte el magában
Jeremy. Nem vette le szemét a nőről. Megragadta a ruháját, és tovább szakította. Christa lélegzete
elakadt, amikor az öltözék lecsúszott róla, ő pedig ott állt fűzőben és alsószoknyában.
Megpróbálta pofon csapni a férfit, de az elkapta a csuklóját. - Figyelmeztettelek, Jeremy. Sikítani
fogok.

161
 - Akkor sikíts! - mondta a férfi. De a nő lélegzete elakadt, és a férfi mellkasának esett, ahogy az
felemelte, az ágyra doh ta és szétvetett lábbal ráült.

- Undorító jenki! - sziszegte. - Meg akarsz erőszakolni?

- Semmi esetre sem!

- Akkor...?

- Ha teljesen meztelen vagy, talán úgy döntesz, hogy mégis itt maradsz.

Azzal a hasára hajolt, és megpróbálta kigombolni a fűzőjét Nem boldogult az alsószoknyával,

így türelmetlenül letépte. Christa szitkozódott. - Szétrombolod a holmimat, te...

- Christa, te szegény legyőzött lázadó, most is több ruhád van, mint egy madáron a toll. És
szerencsés vagy, hogy csak a ruhádat tépem szét, nem pedig az ellenállhatatlanul csodás tes-tedet.

A lány megmerevedett, s egy pillanatig halálos csendben maradt. A férfi ezt használta ki, hogy
kigombolja a fehérne¬műjét. Christa újra káromkodni kezdett, ki akarta magát sza¬badítani a
felette ülő férfi szorításából, de csak lehetőséget adott neki, hogy az utolsó ruhadarabjaitól is
megszabadítsa. Végül ott feküdt csupaszon, és még mindig küzdött. Háta sima volt, csípője,
feneke nagyon csábító.

- Undorító jenki fatty... - kezdte.

- Még egy szó, szerelmem, és...

- És? - kiáltotta kihívóan.

Jeremy nagyot nyelt. Nem akart csatázni vele. De mit tehet, ha valami a múltból mindig
közéjük áll? Ma este Sherman volt ez a valami.

A pokolba Shermannal! Nem utazhatott volna ebben az év¬ben egy kissé északabbra?

Christa remegett. Soha, de soha nem fogja megadni magát, sosem fog békét kötni. Jeremy
beleharapott az ajkába, és gyengéd csókot nyomott a hátára.

Mintha tüzes vassal érintették volna meg Christát. Őrjöngve felkiáltott, nekiesett a férfinak, és
megfordult alatta. A harag könnyei gyűltek a szemébe. Öklével a férfi mellkasát verte. De hirtelen
megmerevedett. Jeremy rájött, hogy duzzadt férfi¬assága az asszony combja között pihen.
Christa szeme résnyire szűkült. Megnedvesítette kiszáradt ajkát.

- Gyűlöllek, Jeremy. Gyűlöllek Sherman miatt, gyűlöl¬jek a háború miatt. Én...

- Figyeld a szavaidat, Christa! Sherman miatt gyűlölsz!

Könnyek gyűltek a lány szemébe. - Hát nem érted?

_ Nem tudom megváltoztatni a múltat. És nem sajnálom, hogy Észak nyerte meg a háborút,
hogy vége a szolgaságnak, és az Unió megmaradt. - Menj a...

162
 - Christa! Te nem gyűlölsz engem...

- Hidd el, gyűlöllek!

A férfi hevesen megrázta a fejét, szeme elsötétült, és izga¬tottan csillogott. - Ezt nem tudom
elhinni. Kívánlak, Christa. Meg akarom érinteni azt a varázst, ami benned lakozik, köz¬vetlenül a
felszín alatt. Szóval tégy úgy, mintha nem gyűlölnél ma éjjel. Feküdj nyugodtan mellettem. Azt
állítod, hogy kitű¬nő feleség vagy. Hát bizonyítsd be!

- Jézusom! - tért magához Christa. - Egész úton lovagolok, sátorban alszom. Találkoztam már
pókokkal és bölényekkel. Minden éjszaka melléd fekszem le...

- Igen, itt vagy mellettem! - folytatta a férfi. - De állandó¬an tiltakozol, ha a férji jogaimat
akarom gyakorolni. A pokol¬ba is, Christa! Érzem, hogy benned van a tűz. Csaknem meg is
tudom érinteni. De újra és újra elutasítasz engem.

- Nem tudom, miről beszélsz! - kiáltotta a lány.

Jeremy vállalnál fogva felemelte, és a tekintetét kereste. -De igenis tudod! Küzdesz ellenem és
magad ellen is. Megkós¬tolhatnád a beteljesülés édességét, de nem adod meg magad¬nak ezt a
lehetőséget. Tudom, hogy benned van ez a különle¬ges szenvedély. Miért küzdesz ellenem?

A lány szeme nedves volt. Az érzelemtől vagy a haragtól ta¬lán?

- Lehet, hogy nem is küzdők ellened - suttogta hevesen Christa.

~ Tudom, hogy valami különleges van elrejtve benned.

" Ldiet, jenki, hogy neked nincs kulcsod, hogy hozzáférj. Jeremy felemelkedett róla, de még
most is a karjaiban tartotta, s közben lassan a fejét rázta. - Nem, Christa, nem rólam van szó.

- Lehet, hogy nem vagyok a szerelmed. Csak a jenki férjed vagyok. De bárfiogy is legyen,
esküszöm neked hogy arra törekszem, hogy azt adjam neked, amit én is kapok tőled. Tudom,
hogy megérintettem az érzékeidet. Azért hú¬zódsz el tőlem, mert az ágyban akarod tovább
folytatni a há¬borút. De megmondhatom neked, hogy többé nem fogod ezt tenni. Ezután az
éjszaka után semmiképpen.

- Ne... - kezdte a lány.

- Jézusom, Christa! Adj nekem egy lehetőséget, adj mind¬kettőnknek egy lehetőséget.

- Jeremy... - szólalt meg Christa újra, de a férfi már nem akart vitatkozni.

Ajkai megérintették az ajkait. Egy pillanatig még érezte az ellenkezését, megérezte könnyeinek
sós ízét. Christa ökle a mellkasát verte, megpróbált kiszabadulni az öleléséből. Nem! Nem
engedheti el!

- Egy lehetőséget, Christa! - suttogta. Hangja mély volt és halk. Kérő és könyörgő.

A nő felsóhajtott.

163
 Jeremy újra megérintette az ajkait. Megízlelte őket, és érez¬te, hogyan lobog testében a vad
láng, ahogy birtokba veszi az édes ajkakat. Nagyon kívánta. A karjában tartotta, s végre az övé
lehet. Már megvívták a harcukat. Most nem maradt más, mint hogy magáévá tegye, hogy
enyhítsen éhségén. Felemelte ajkát az ajkairól. Őrültnek érezte magát. A nő ég-kék Cameron-
szeme rajta pihent, ajka nedves volt a csókjától, s nagyon csábító.

Bűnbánóan elmosolyodott. - Te dönts, Christa.

- Tessék? - suttogta ő meglepetten.

- Én nem erőltetem a dolgot.

A férfi melléje feküdt. Christa gyorsan hátat fordított neki. Jeremy érzékien végigsimított egyik
ujjával a hátán. Föl és le, újra és újra. Mi lesz, ha ez sem segít? - gondolta magában.

Muszáj!

A lehető leggyengédebben érintette meg a hátát, simogatta meg a gerince tövét. Aztán lágyan,
óvatosan a csípőjén simí¬tott végig. Majd telt fenekét cirógatta meg ujja hegyével.

Aztán ajkát hozzányomta a hátáthoz. Ajkával követte újjá" nak előbbi útvonalát, le egészen a
gerincéig, aztán újra fel.

Jézusom...

Kérlek, istenem...

Christa visszafordult hozzá.

- Azt mondtad... - kezdte vádlóan, szeme tágra nyílt.

- Azt mondtam, hogy te döntsd el.

- Én nem dönthetem el, amikor Sherman...

- Az ég szerelmére, Christa! Nem zárhatnánk ki Shermant ma éjjel a sátrunkból?

- Rúgjuk ki a táborból! - mondta a lány kihívóan.

- Ahhoz először az ágyunkból kell kirúgnunk.

- De...

A férfi ujjai a hajába túrtak. Ajka belefojtotta a szót.

Christa még megpróbált küzdeni, s a fejét rázta, amikor a férfi ajka az övé fölé hajolt. - Christa,
tudod te, hogy mit te¬szel velem? - mormolta Jeremy halkan. - Ha még most is tar¬tana a
háború, képes lennék átállni a másik oldalra ebben a pillanatban.

Christa akarata ellenére elmosolyodott. De határozottnak akart látszani.

- Azt mondtad... - kezdte ismét konokul.

164
 - Te döntsd el - fejezte be a férfi.

De nem hagyhatta annyiban. Még mindig szükség volt egy kis rábeszélésre.

Átölelte, és teljesen magához szorította. Egész testében megrázkódott. Ajkával a száját kereste.
Miután rátalált, meg¬ízlelte, fogva tartotta. Nyelvével szétválasztotta, s várta, hogy ellenkezni fog.

Meglepetésére Christa torkából halk moraj tört fel. Keze a férfi vállába kapaszkodott, s ujjai
lágyan belemélyedtek a bő¬rébe. Hozzásimult, nem lökte el magától.

Jeremy szorosan a karjaiba zárta. Megcsókolta az ajkát, gyengéden megsimogatta a hátát,

kitapintva az érzéki hajlato¬kat. Nyelvével is végigsimított rajtuk, aztán ismét az ajkát vet¬te
birtokba. Megcirógatta hátának selymes bőrét, a gerince tövét, csípőjének hajlatát, telt fenekét.

Minden más volt ma éjjel. A lány még nem viszonozta a beszélgetést, de ott volt benne a
forróság, s valami nagyszerűnek azígérete.

Jeremy elhatározta, hogy felkutatja titkait. Megcsókolta afülcimpáját, a nyakát. Felemelte haját,
és megcsókolta a nyaka szirtjét. Hirtelen összerázkódott, mélyet lélegzett, és arcát a nő fekete
hajzuhatagába temette. Élvezte illatát, selymes tapin. tását. Újra felemelte a hajkoronát, és
megcsókolta a hátat Megcirógatta a vállát, aztán ujjaival lefelé indult a lány testén mígnem
elérkezett gerincének tövéhez, csípője domborulatához. Megállt egy pillanatra. A vágy végigsöpört
rajta a nő tes¬tének illatától, érintésétől. Christa hirtelen felsóhajtott és összerázkódott.

A férfi szorosan magához ölelte. Christa tágra nyílt szeme őt figyelte.

Talán még nem fogadta el teljesen az érzést: hogy érezze a tüzet, az éhséget. Vadul megrázta a
fejét. - Ne! - dadogta.

- De igen! - válaszolta a férfi gyengéden, de határozottan. - Ma éjjel, szerelmem, már

megfordítottam a kulcsot a zár¬ban.

- A bor miatt van - suttogta a lány. - Kihasználod, hogy össze vagyok zavarodva.

- Pontosan - nevetett fel rekedten. - Amit csak tudok, ki¬használok. És nem hiszem, hogy a
bortól van, mert észrevet¬tem, hogy mióta gyereket vársz, alig iszol alkoholt.

- Idefigyelj...

Jeremy ajkával belefojtotta a szót, s nyelvük végre találko¬zott. Végigsöpört rajta a vágy.
Lázasan megsimogatta a mel¬lét, felfedezte a kemény bimbókat. Megcsókolta; megízlelte a
csúcsokat, nyelvével végigsimított teltségén. Christa teste megrázkódott alatta. Vad forróság
söpört végig a férfi ágyé¬kán, de keze nem hagyta abba a játékot. Érintése követelőbb volt, egyre
sürgetőbben érezte a vágyat testében.

Az asszony mindig fel tudta korbácsolni a vágyakozását. De ma éjjel valami varázslatosat

érzett. Lehet, hogy a gyűlölet na¬gyon közel áll a szeretethez, s a harag szenvedélye vággyá ala-
kul át. Lehet, hogy Christa ezt érezte.

165
 De ő is mozogni kezdett. Hajlékony volt a férfi érintése alatt. Jeremy megsimogatta a mellét, és
a fülébe suttogott. -Erezd az érintésemet, szerelmem. Itt... és itt... erezd a forróságot, a kavargást...
itt. - Megsimogatta a combját, kezét, nőiességének háromszögére tette. - Itt - suttogta, aztán egyik
ujját mélyen a testébe csúsztatta. - És itt is... Christa lélegzete elakadt. Megremegett a férfi
érintésétől, és rázkódott, mintha ellenállna neki. De ha még nem égett volna a testében a tűz, a
férfi teste bizonyára lángra lobbantotta volna De Jeremy nem sietett. Christát a hátára fektette. A
bőre nedves volt, s beburkolta a lámpa fénye. Haja zuhatagként omlott el körülötte. Lábai
hosszúak és szépek voltak, nelle emelkedett és süllyedt az izgalomtól. Szeme csodálkoz-a nézett,
mintha a férfi meglepte volna valami közben. Talán így is volt. Ma éjjel talán sikerült lerombolnia
ellenkezésének utolsó állásait is.

Hirtelen fájdalom hasított a szívébe. Nagyon kívánta. De ma éjjel többet akart, mint bármikor.
Azt akarta, hogy azok a kék szemek megteljenek szenvedéllyel. Érezni akarta karcsú testének
remegését, csípőjének tüzes ritmusát. De még nem volt itt az ideje, hogy elengedje az öleléséből.

Föléje emelkedett, és leheletnyi csókot nyomott az ajkára. Ujjával végigsimított mellei között,
aztán nyelvével is meg¬érintette a völgyecskét. Lassan megindult lefelé, s mindenütt megcsókolta.
Egyre lejjebb haladt, mígnem elért combjának tövéhez. Megérintette, megsimogatta, megcsókolta.

Gyenge, lázas kiáltás szakadt fel Christából. Ujjai a férfi hajába túrtak. Jeremy megfogta a
kezét, ujjaik szorosan össze-kulcsolódtak. Christa halkan felnyögött. Feje jobbra-balra
hánykolódott, teste megvonaglott.

Ha ez a bor miatt van, akkor isten áldja a szőlő csodás gyü¬mölcsét. Lehet, hogy a vadonban
feküdtek, de bűvös varázs vette őket körül. Sátruk vászna alatt az éjjeli szellő kavargóit, de csak
még jobban felhevítette testüket. A végtelen égen csil¬lagok ragyogtak. Jeremy úgy érezte, mintha
minden csillag rá¬juk hullana.

Jézus, de gyönyörű ez a nő! Tele van szenvedéllyel.

Csintalanul elmosolyodott. Ha a pokol minden kínja rásza¬kadna ebben a pillanatban, azt is

elviselné boldogan. Megtalálta az asszony szenvedélyének apró rügyét. Nyelvével könyörtelen
játékba kezdett rajta, megízlelte, megsimogatta. Christa remegni kezdett, s a testét beburkoló
aranyszínű lámpafény együtt kezdett el mozogni csípőjével. - Kérlek! - suttogta telén. - Már nem
tudok többet elviselni!

És tényleg nem tudott. Vajon mi történik ma éjjel? -kérdezte magától. Miért nem tud küzdeni
ez ellen a tűz ellen? Egyszerűen nem tudott. Nem hitte, hogy ilyen erős tud lenni ez az érzés.

Csodás volt, érzéki, s olyan magasságokba röpítette, lyek ellen nem tudott küzdeni. A férfi a
fülébe suttogott, s lelki szemei előtt csodálatos dolgokat látott. Egy sötétrózsaszín bimbót, amely
kinyílik a sugárzó forróságban, s kibontja szép¬ségének csodás szirmait. De még akkor is, amikor
ezt a rózsa¬bimbót látta, tudatában volt a körülötte lévő valóságnak. Látta a sátrat, az ágyat, saját
magát, a lárnpafényt. És Jeremyt. Fel¬fogta kezének erejét, összekulcsolódó ujjaikat. Testének
feszes izmait. Súlyát a lábai között. Az érintéseit. Mindazt, amit tett vele. Christa testében egyre
nőtt a feszültség. Forró, csodás, ugyanakkor fájdalmas érzés volt ez. De édes is. Az érzés olyan
intenzív lett, hogy Christa vadul a férfihoz simult. Han¬gok töltötték be az éjszakát, lágy,
kétségbeesett hangok. Han¬gok, amelyek az ő torkából törtek fel.
166
 Hirtelen mintha valami szétrobbant volna benne. Fájdalma¬san édes érzés töltötte el. Először
fény villant előtte, majd éj¬szaka ereszkedett rá. Csillagok fénylettek a bársonyos égen, Mintha
ezer puska dördült volna el. A legédesebb érzés volt ez, amit valaha is megtapasztalt, mintha édes
méz öntötte vol¬na el az érzékeit. Olyan, de olyan jó érzés volt. Christa együtt lebegett vele. Látta
a fényt, elmerült az éjszakában.

A férfi ránehezedett. Szeme ezüstösen csillant meg a fény¬ben, meztelen teste sima volt,
izmos és elbűvölő. Christa fel¬kiáltott, lehunyta szemét, és megpróbált elfordulni tőle. De a férfi
nem engedte. Férfiassága keményen a lány testébe hatolt. - Ó, ne! - suttogta Christa.

- Ó, de! -javította ki Jeremy.

A lány ujjai a vállába kapaszkodtak. Christa megrázkódott, és elcsodálkozott, milyen csodás

érzés az, hogy egymásba fo¬nódnak. Akár tagadta, akár nem, már korábban is lenyűgözte ez az
érzés. Ma éjjel valami ismét megmozdult benne. Érezte a forróságot, amely végigcikázott egész
testén. Nem, az előbbi csoda ismétlődhet meg újra. A felvillanó fény, a bársonyos feketeség a
ragyogó csillagmiriád nem boríthatja be ismét. De a vágy újra feltámadt benne. Mintha érzéseinek
intenzitása még tovább fokozódott volna. Érezte, ahogy a férfi lába és mellkasa hozzásimul,
érezte izmainak erejét, csípőjének kőkeménységét, és férfiasságát a testében. Átélte a pillanat
teljes¬ségét, a mozdulat erejét...

Levegőért kapkodott. Újra magasra csapott benne a tűz. Felemelkedett, hogy még
szorosabban a férfihoz simuljon. Ki merte nyitni a szemét. Tekintetük találkozott, mire Christa
be¬leharapott ajkába, s újra lesütötte szempilláit. A férfi nem vet¬te le róla a tekintetét, s egész
teste oly elevenen mozgott. Kar¬jára támaszkodott, és újra Christa testébe hatolt. Egyre
gyor¬sabban mozgott, arca eltorzult a szenvedélytől. A nő felkiál¬tott, s nem volt képes
ellenállni a vágy sürgetésének. Keze a férfi vállába kapaszkodott, ujjai bőrét markolászták.
Közelebb húzódott hozzá, felvette a férfi testének ritmusát. Ajka a válla¬it érintette, s tüzes
csókokkal borította be. Ujjai a hátán ját¬szottak, simogatták, masszírozták azt. A férfi
hihetetlenül ke¬ményen újra beléhatolt. Azt hitte, hogy azonnal szétszakad és darabokra törik a
vad és tüzes mozdulattól. Levegőért kapko¬dott, belekapaszkodott, s érezte, hogy a beteljesülés
hullámai áradnak szét benne. Leszállt rá a sötétség, aztán vakító fény gyűlt. Mintha hulló csillagok
borították volna be ismét. Annyira magával ragadta az eksztázis ereje, hogy észre sem vette, a férfi
még mindig hozzá simul, s testének forrósága át¬járja az ő testét is.

Jeremy végül mellé feküdt. Teste fénylett az izzadtságtól, szaggatottan szedte a levegőt.

Christa összerázkódott, és hirtelen oldalra fordult, mert for¬ró könnyek gyűltek a szemébe.
Édes Isten, sosem élt még át ilyen mennyei érzést.

Tudta, hogy Jeremy megismertetheti ezt vele, de vadul küz¬dött ellene. Miért? Talán azért,
mert pont Jeremy legyen az, akivel mindezt átéli, hiszen valaha ő mást szeretett. De a sze-e me,
Liam, a temetőben fekszik, s egykori világa romokban hever. Feleségül ment Jeremyhez.

A férfi egyáltalán nem utálatos a számára. Megmentette a? életét, ő rázta fel a vereség szörnyű
érzéséből. Mindig mellette állt. Christa az ajkába harapott.

167
 Kedveli a férfit - ismerte el magában. Sokkal jobban kedveli, mint ahogy kellene. Ellenségek
ők, akik folyton összecsap¬nak, de ellenségek azért is, mert mindketten erősek és makacsok.

Nagyra becsüli. Azt kérte tőle, hogy vegye el feleségül, és a férfi megtette. Belelátott a szívébe,
segített megmagyarázni mindent a fivéreinek. Magával hozta, és arra kényszerítette, hogy vele
éljen.

Szép, erős, karcsú és markáns. Tényleg megtalálta hozzá a kulcsot. Megérintette, s mindent
megtalált, amit keresett ben¬ne.

Jeremy gyengéden megsimogatta Christa vállát. - Visszavo¬nom, amit az előbb mondtam -

mormolta. - Kitűnő feleség vagy.

Gúnyolódik? - kérdezte Christa magában. Hiszen mindent odaadott neki, amit csak kívánt,
akár akarta, akár nem. És minden szava igaz volt. Ő éjszakáról éjszakára ingadozott, és nem
engedte, hogy ez a csoda megtörténjen vele.

De ma éjjel nem tiltakozott az érintése ellen. S az érzései és a vágya magával ragadták.

- Kitűnő...

Gúnyolódik. Ezek a jenkik. Ha győznek, akkor sem enyhül¬nek. Ezért volt olyan tragikus a
megadás.

- A bor miatt volt! - suttogta Christa.

- Tényleg? - mormolta a férfi.

Christa megmerevedett. Nem tudta eldönteni, hogy gúnyo¬lódik-e vagy sem. De abban a
pillanatban valami varázslatos történt. Christa valami furcsát érzett. Valami bűvöset, valami
izgalmasat..

Valami ismeretlent. Nagy levegőt vett.

A kisbaba. Valahol mélyen benne megmozdult a gyerme¬kük. Csak egy apró remegés volt az
egész. Olyan furcsa, olyan egyértelmű.

A mozdulat megismétlődött.

Christa lélegzete elakadt.

Mi a baj? - A férfi azonnal föléje hajolt.

Christa a fejét rázta. - A baba.

- Édes istenem! - Jeremy hangja érdes volt. - Minden rendben van? Nem...

- Nem, nem! Jól vagyok. Mozog! Érzem a kisbabát. Olyan furcsa! A férfi az asszony hasára
tette a tenyerét. - Én nem érzem - mondta.

168
 Christa ismét megrázta a fejét. A sötétség mindkettőjüket beburkolta. - Még nem is erezheted.
Csak belülről lehet érez¬ni. Azt hiszem, eltelik még egy kis idő, amíg kívülről is érez¬hető lesz.
De... ó, megint érzem! Életben van, mozog és rug¬dos, és...

- És mi? - kérdezte Jeremy. Tenyere még mindig Christa hasán pihent.

- Valóságos! - mondta. - Valódi, és meg fog születni, és élni fog. A férfi keze megmerevedett.
Magához ölelte Christát.

- Aludj el. Hosszú napunk lesz holnap.

Testével teljesen betakarta a testét. Olyan vigasztaló volt az ölelése.

De Christa kíváncsi volt, vajon nem arra a meg nem szüle¬tett gyerekre gondol-e most a férfi.
És annak a gyereknek az anyjára is egyben.

Tizenötödik fejezet

- Christa! Christa! Fel kell kelned. Most rögtön. Christa öntudatlan álomból ébredezett. Múlt
éjjel teljes szívé¬ből odaadta magát a férfinak. Nemcsak kötelességből. Nagyon kimerültnek
érezte magát, de mintha békességre is talált volna.

De most, hogy felébredt, mintha egy kis félelem is vegyült volna ebbe a békességbe. Túl sokat
adott a férfinak. Túlságosan teljes volt a megadás.

Megpróbálta a borra fogni. Most semmi mást nem akart jobban, mint hogy a takaró alá bújjon,
és elkerülje a férfi pillantását, mert még nem volt kész rá. Talán majd ha leszáll újra az est. De
lehet, hogy soha nem akar a szemébe nézni Maga sem tudta, mit érez valójában.

Megrázta a fejét, s megpróbált szorosan beburkolózni, - Hagyj békén! - ellenkezett.

- Christa! - A férfi hangja eddig gyengéden csengett. De most ismét parancsoló volt. A férfi
hevesen megrázta a vállát.

Felháborodva nyitotta ki a szemét, s a lehető leggonoszabb pillantással nézett a férfira. Hátat

fordított neki, és odamor¬molta:

- Kérlek, hagyj...

- Kelj fel! - ismételte a férfi, azzal megragadta a vállát, és maga felé fordította. Már régebben
kelhetett fel - gondolta magában Chirtsa. Teljesen felöltözött egyenruhájába. A lány elismerte
magában, hogy a férfi olyan fess kék egyenruhájá¬ban, hogy a legtöbb nő nagyon vonzónak
találná ebben a pilla¬natban.

Valóban vonzó volt. És olyan dolgokat tett vele, amikről még nem is álmodott. Most, hogy
megérintette, mindez eszé¬be jutott, s hirtelen forró lett a teste.

Szorosan magára húzta a lepedőt, és elhatározta, hogy a tegnap éjjel történtek ellenére
egyenesen a férfi szemébe néz.

- Jeremy...

169
 - Fel kell kelned!

- Hisz épp te mondtad, hogy a feleségnek az ágyban van a helye! - csattant fel Christa.

A férfi elmosolyodott, és közel hajolt hozzá. - Tetszel ne¬kem, így itt az ágyban. Nagyon is.
És szívem szerint én is csatlakoznék újra hozzád. Különösen a múlt éjszaka után. Csodálatos
voltál. Különleges. - Meg akarta simogatni az ar¬cát.

Christa arca elvörösödött. - A bor miatt volt - suttogta.

- A bor miatt! Azt hittem, hogy az ellenállhatatlan vonzerőm miatt. De biztos vagy benne,
hogy nem emiatt? Talán mégis inkább félre kellene dobnom a feladataimat, és visszabújni melléd,
hogy kitalálhassam.

_ Tudom, mit beszélek! - mormolta Christa. - A bor miatt

Nem akart rá emlékezni, milyen teljes volt a megadása, mi¬lyen eszeveszettül kívánta a férfit.
És itt van még ez a Sherman-ügy is!

- Ha lennél szíves magamra hagyni... - kezdte.

De hirtelen elhallgatott. Nagyot nyelt és visszahúzódott, ahogy a férfi egyik karjával átölelte, és
mélyen a szemébe né¬zett.

- Christa, én nem visszakozom. Minden benned volt, amire már régóta vágytam - mondta
lágyan. - Nem fogom hagyni, hogy újra elutasíts. Nem akartam annyira erőltetni a dolgot tegnap
éjjel, de ki tudja? Lehet, hogy ez az egyetlen módja an¬nak, hogy bármit is kapjak tőled. Ha
kierőszakolom.

A nő megremegett. Nem akarta, hogy ilyen érzések lepjék el a testét. Nem akarta, hogy ilyen;
ellenséges legyen a férfi¬val. Úgy tűnt, hogy a férfi meg akar békélni vele, le akarja rombolni a
kettejük közti falat.

De ma reggel még szüksége volt erre a falra. Hirtelen féle¬lem lepte meg. A saját szívétől félt.

- Ne beszélj így velem! - mondta hevesen. Látta Jeremy szemében az ezüstös csillogást, de nem
tudott megálljt paran¬csolni magának. - Nem vagyok a katonád, hogy parancsolgass nekem. És
ne képzeld magad valami nagy parancsnoknak. Csak azért vagy ezredes, mert a lázadók annyi
jenki tisztet megöltek, hogy mindenkit elő kellett kaparniuk a vezetőitek¬nek, hogy megtöltsék a
tiszti állományt.

A férfi felhúzta a szemöldökét. Ajka eltorzult. Christa kí¬váncsi volt, vajon szórakozik rajta,
vagy nagyon dühös rá.

em akarta kimondani ezeket a szavakat. Sajnálta, hogy annyi Jenki is elpusztult a csatákban.
Sajnálta, hogy ez az egész háború lezajlott egyáltalán.

S azt is szívéből sajnálta, hogy ő maga tartja fenn a harcot, Pedig már régen fel kellett volna
hagynia vele.

170
 - Azért vagyok ezredes, mert túl sok jenkit megöltek - mondta Jeremy halkan. - Te pedig azért
vagy a feleségem mert túl sok lázadó elesett. Nevetséges, de így van, szerek mem, és jobban
teszed, ha hozzászoksz. Rájöttem, hogy létezik olyan gyufa, amely felgyújthatja benned a tüzet. És
istenre esküszöm, hogy nem fogom hagyni kialudni a lángokat.

- Mondtam már, hogy a bor miatt volt...

- Akkor talán minden éjjel innod kell egy kicsit ezentúl. Christát rémület fogta el. Olyan
könnyen meg tudja bántani ez a férfi. Az a legjobb, ha ő támad először.

- Legyen akkor így! De egy kicsivel több bor, és már nem is vagy jenki. Egy lázadó tiszt leszel a
számomra, egy szel¬lem, aki visszatér az életbe...

Hirtelen elhallgatott, és kis kiáltás szakadt fel belőle, ahogy a férfi ujjai karjába martak, és
felemelték az ágyról. - Gon¬doskodni fogok róla legközelebb, hogy nagyon is tudatában légy,
hogy nem egy halottal szeretkezel!

A benne lévő feszültség megrémisztetté Christát. Fel akart kiáltani. A múlt éjszaka haraggal
kezdődött. De aztán olyan közel kerültek egymáshoz. A nappal mindig visszahozza a háborút.

- Engedj el! - kiáltotta. - Ha csak eszedbe jut, hogy hoz¬zám érj ma éjjel...

- Azt gondolok és azt teszek, amit akararok, Christa. De nyugodj meg, nem vagy olyan
eszeveszetten vonzó, mint ahogy hiszed. Talán elegem van abból, hogy olyan valakivel feküdjek
le, aki maga is időnként olyan, mint egy élő halott. Most pedig kelj fel. Vagy maradj itt.
Hamarosan itt lesz az egyik őrmesterem. Életének nagy eseményét jelented majd, hogy itt láthat
meztelenül. A piknik 11-kor kezdődik. Ott le¬szel és nagyon udvariasan fogsz viselkedni. És
egyetlen han¬got sem fogsz énekelni, világos?

Jeremy az ágyon térdelt, ujjai vasmarokként szorították a nő karját. Egyszerűen csak bele
kellene egyeznem - gondolta Christa magában.

De nem fog hazudni, és nem fogja megígérni, hogy más¬hogy fog viselkedni, ha Sherman
feltűnik. Szeme résnyire szűkült. - Ö is ott lesz?

Majdnem felsikoltott. A férfi szorítása még erőteljesebb lett

- Mit számít az?

- Mindent!

Jeremy olyan hirtelen engedte el, hogy Christa az ágyra

tt Haja szétterült vállán és mellén, a takaró lecsúszott róla. A férfi hátralépett, keze ökölbe
szorult, aztán újra ellazult. -Vége van a háborúnak! - kiáltotta. A lányra meredt. Christát
megrémítette a szemében tükröződő szenvedély ereje. Kíván¬csi volt rá, vajon a gyűlölet, a vágy
vagy éppen a kettő egyve¬lege lakozik-e benne. Fel akart kiáltani, meg akarta ütni. Meg akarta
neki mondani, hogy ő is azt akarja, hogy vége legyen. Csak egyszerűen nem akart George
Tecumseh Shermannal va¬csorázni.

171
 De nem kiáltott fel. A férfi elfordult tőle, éppen indulni akart. De mielőtt felemelte volna a
sátor ajtaját, megállt egy pillanatra. Visszament hozzá. - Sherman nem lesz ott. To¬vábbmegy,
hogy más csapatokat is meglátogasson. - Szembe¬fordult vele. - Nem azt kérem tőled, hogy
kedveld Shermant, vagy akárki mást. Csupán annyit kérek, hogy légy egy kicsit udvarias a
vendégeinkhez. Hajlandó vagy erre?

Christa megpróbálta összeszedni minden méltóságát, hátra¬rázta a haját, betakarta a mellét. -

Megpróbáltam már udvari¬as lenni múlt...

- Próbáld erősebben. Figyelmeztetlek.

- Ó! És ha nem teszem?

A férfi elmosolyodott, udvariasan biccentett a kalapjával. -Kérlek, szerelmem, légy szíves egy
kicsit udvariasabb lenni!

Elfordult tőle, és szó nélkül kiment a sátorból. Christa az ágyra vetette magát, könnyeivel
küszködött. A férfi nem értet¬te meg őt. Nem utálja ő a katonafeleségeket. Sőt, nagyon so¬kukat
sajnálja. Végül is őt is rákényszerítené az élet, hogy a saját élelméről gondoskodjon. Húst füstölt,
szappant főzött, kenyeret sütött. Lehet, hogy úrilánynak nevelték, de az élet nehezebb leckéket is
megtaníttatott vele.

A kis Celia Preston mintha egy apácazárdában nőtt volna fel- Maine-i otthonában azt sem
tudta, hogy egyáltalán háború van. Egy ír szolgáló leste minden kívánságát egész életében, nem
csoda, ha úgy jött ide, hogy teljesen felkészületlen volt a nehézségekkel szemben.

Csak Sherman volt a baj. Hogy várhatják el egy lázadótól, hogy elviselje ezt a férfit?

Megfordult, arcát a párnába temette. Ahogy ott feküdt, rá¬jött, hogy férjének illata még
mindig érződik az ágyneműn. Kellemes, férfias illat volt. Az elmúlt éjszakára emlékeztette. Sosem
élt át ilyen éjszakát még álmában sem. Még akkor sem, amikor fiatal volt, és Liamet szerette.
Talán néhány korábbi alkalommal bár belekóstolt, de túl naiv volt ahhoz, hogy el¬képzelje,
milyen fantasztikus érzésekben lehet része. Jeremy persze tudta. Már sokkal korábban tudta, mint
ő maga.

Nem számított neki, mennyire ellenkezik, elhatározta, hogy felszítja benne a tüzet. Adakozó
szerető volt, bár egy kissé erőszakos. De csak azért, mert azt akarta, hogy teljesen átadja magát
neki.

Tudni akarta, milyen csodálatos érzéseket érhetnek el együtt. Akármikor megérintette, mindig
az volt a szándéka, hogy kitapintsa benne a szépséget és az édes elragadtatást.

Christa összeszorította a fogát. Nem akarta dicsérni vagy csodálni ezt a férfit.

Felsóhajtott, és hirtelen összerázkódott. Olyan hideg volt az ágy nélküle. Fájt a feje. Fáradt
volt, és hirtelen erős vágyat érzett, hogy lehunyja a szemét, és újra elaludjon. El akart fel-edkezni a
világról.

172
 Szempillája lecsukódott. De aztán gyorsan ismét kinyílt. Je¬remy katonája minden pillanatban
itt lehet. Felkelt, magával rántva a takarót is. Jeremy már hozott be friss vizet. Beleharapott az
alsó ajkába. A férfi otthagyta neki a szivacsot, a tálat és a törülközőt is. Mindig nagyon gondos
volt az ilyen dolgokban. Christa sietve megmosakodott és felöltözött. Kint akart len¬ni a
sátorból, mire a katona megérkezik. Egy kicsit egyedül akart maradni, ha már meg kell jelennie a
tiszti pikniken, leg¬alább nyugodtnak és udvariasnak fog tűnni. Jeremynek nehezére esett
elismernie még magának is, hogy időnként azon gondolkodik, vajon Christa meg meri-e tenni,
hogy ellenszegül, és nem jelenik meg a pikniken. De amikor befejezte a reggeli teendőket William
Hallie őrmesterrel, és egy órát azzal töltött, hogy az elmúlt időszak legújabb indián eseményeiről
tájékozódott Jennings révén, majd bement a sátrak közé a piknik helyére, megkönnyebbül¬ten
vette tudomásul, hogy Christa már ott van, és buzgón tá¬nyérokat pakol Nathaniel és Bertha
segítségével. Éppen csak felpillantott a férfi érkezésekor, aztán visszafordult a munkájá¬hoz.
Most éppen azzal volt elfoglalva, hogy a finom szalvétá¬kat ezüstgyűrűbe hajtogatta.

A tábori asztalok, amiket a fű vön állítottak fel, ugyanilyen anyagú térítőkkel voltak beborítva.
A terítéshez Christa porce¬lán, és ezüstkészletét használták, s itt a vadonban mindez na¬gyon
elegánsnak hatott.

Vannak előnyei is, ha az ember egy déli szépséget vesz fel¬eségül - gondolta keserűen.

Tekintetük ismét találkozott. Christa szeme olyan volt, mint a nyári ég. Ezúttal nem kötötte fel
hajzuhatagát, hanem hagyta elomolni a vállán. Talán ő volt a legeslegvonzóbb nő, akit va¬laha is
látott, és a leggyönyörűbb is. Jeremy érezte, hogy for¬róság fut végig a testén, és nagyon jól tudta,
hogy a házassá¬gának maga Christa a nagy előnye. Nem számít, milyen sza¬vak mondattak ki
közöttük, nem számít, milyen szakadék vá¬lasztja el őket, akkor is nagyon várta a vele eltöltendő
éjszaká¬kat. Még akkor is, amikor az asszony csak mereven feküdt ott mellette. Néha úgy érezte,
hogy csak azért csinálta végig a na¬pot, hogy éjjel végre megérinthesse őt.

Lehajtotta a fejét, nem akarta, hogy a lány is meglássa a mosolyát. Szórakoztató, de ugyanakkor
fájdalmas is volt ennyire kívánnia a feleségét.

Volt benne valami különleges. A lázas, csodálatos, magával ragadó szenvedély. Megérezte, és
vágyott rá. És tegnap éjjel meg is érintette. Csak egy pillanatra és csak egy éjszakára. És ahogy
sejtette, semmi sem volt ahhoz hasonlítható, amikor úgy szeretkezett Christával, hogy a lány
viszonozta a szenve¬délyt.

Veszélyes volt a múlt éjszakára gondolnia, mert elfelejtetett Vele minden mást a világon.

Ete újra eljön majd az éjszaka.

243

Alig tudta megállni, hogy ismét el ne mosolyodjon. Úgy látszik, Sherman ismét hozzájárult egy
déli megadásá¬hoz.

Christa persze ezt egyáltalán nem tartaná mulatságosnak. Jeremy gyorsan kijózanodott, és
figyelmeztető pillantással nézett Christára, aki épp most fejezte be a terítést.

173
 Éppen ebben a pillanatban megérkeztek a tisztek és a felesé¬geik. James Preston jött be
elragadó feleségével a karján. Az¬tán Tennison őrnagy a feleségével, Lillyvel. Néhány más
kapi¬tány is jött, néhányan a feleségükkel, néhányan egyedül. Már majdnem mindenki
megérkezett, amikor végre Paul Jennings őrnagy tűnt fel a feleségével, Clarával.

Jennings nem rossz fickó, gondolta Jeremy. Sherman is szemmel láthatólag sokra tartja. De bár
kedvelte a férfit, ki nem állhatta a feleségét.

Bár a tisztek és a legénység azon volt, hogy a feleségekkel jól boldoguljanak az úton, Clara
Jennings egy sárkánynak bi¬zonyult. Jó társaság volt Mrs. Brooks számára. Megérkezése óta az
asszony nem panaszkodott annyit. Eredetileg ugyanis .azt képzelte, hogy normális házban fognak
lakni, nem sátrak¬ban.

Nincsenek igazi házak, magyarázta meg neki Jeremy. De Clara nem értette. Szerinte igazi
házakat kellene építeni. De hála istennek, hamarosan indulnak már, gondolta Je¬remy.

Clarát nem sokat érdekelte a dolog. Egész éjszaka paran¬csolgatott a legénységnek, kihozatta a
takaróját, téglákat mele-gíttetett az ágyába, teát készíttetett magának.

Most, hogy a többiek nevettek, beszélgettek és élvezték a pikniket, Jeremy észrevette, hogy
Clarának megint nem tetszik valami. Éppen Berthának panaszolt valamit.

Jeremy kimentette magát az egyik fiatal kapitánynál, akivel éppen beszélgetett, és szándékosan
egy tölgyfa oldalához ült. Végignézett az asztalokon, a székeken.

Christa befejezte a tálalás előkészítését, s a többit már Bért-hára hagyta, aki elégedetten lépett
az asztalok mögé. Jeremy észrevette, hogy Christa mosolyog. James-szel és Celiával állt, valamint
Emory Clarkkal, s Emory éppen valami olyasmit mondott, ami tetszett neki. Hirtelen hangosan
felnevetett.

Jeremy meglepődött, hogy harag tölti el erre. Miért moso¬lyog olyan előzékenyen Emoryra ez
a nő? A pokolba is, ő is épp olyan jenki, mint bárki más. Talán Celia miatt, próbálta elhitetni
magával. Christa kedvelte Celiát. És különben is, ki tudná nem kedvelni ezt a fiatal teremtést?
Alacsony volt, ked¬ves, bájos, olyan nagy ártatlan szemekkel, mint a nyugati pré-n. Christa nem
véletlenül ragaszkodott hozzá, még ő sem ta¬lált benne hibát.

De Christa azon nevetett és azon pirult el, amit Emory mondott! Emory. Aki Liam-re
emlékezteti. Jeremy összeszorította az ajkát. A figyelmét hirtelen elvonta feleségéről a terített
asztal melletti beszélgetés.

- Ó! Attól tartok, ez romlott. Egyszerűen nem tudom meg¬enni ezt a húst. Gyorsan
szükségem van valamire! Clara Jennings volt az. A zsebkendőjét lengette orra előtt.

Bertha ijedten sietett oda hozzá. - Mrs. Jennings, mit tehe¬tek önért?

- Adjon egy kis kenyeret, kérem! Az segíteni fog, azt hi¬szem.

- Nathaniel, Nathaniel, kérlek! Hozz Mrs. Jenningsnek egy kis kenyeret.

174
 Nathaniel az asztalok körül járkált és összeszedte a tányéro¬kat. Ahogy Bertha odakiáltott
neki, gyorsan hozzá sietett. Cla¬ra Jennings most látta először. Figyelte, hogyan vág neki
né¬hány szelet kenyeret.

- Ó, kedvesem, ugye nem gondolod, hogy ezt adod ide ne¬kem, amit összefogdostál? -
mondta Clara megrémülve. irtelen csend lett. Nathaniel halálos csendben állt.

Clara érezte a szótlanságot. A zsebkendőjével legyezte ma¬gát - Ez az ember néger! - mondta

támadóan. - És megérin¬tette a kenyeret.

Jeremy meglátta Nathaniel arcát. Az arcát, amelyet már olyan régóta ismert.

Látta rajta a megbántottságot és az elkeseredést.

Mondania kellett volna valamit. Amilyen udvariasan csak lehetséges, de ezt a nőt helyre kell
tennie. De nem volt rá esélye, hogy megszólaljon.

- Elnézést! - szólalt meg egy női hang acélkeménységgel.

Christa felállt, és Nathaniel mellé lépett. Belékarolt. - Nathaniel, lennél szíves visszamenni a
sátramba, és idehozni a sá¬lamat? - kérdezte gyorsan. Büszke, sötét szemekkel nézett rá.

- Igen, Mrs. McCauley. Máris.

Jeremy akkor beszélhetett volna, de azzal volt elfoglalva, vajon mit tesz a felesége ezután?
Neki támaszkodott a tölgyfá¬nak és Christát figyelte.

Nagyon egyenes volt a lány háta. Karját keresztbe tette maga előtt. Állat magasra emelte,
ahogy hidegen Clara Jenningsre nézett. - Mindig nagyon csodálkoztam azon, hogy sok északi
szenvedélyesen harcol a rabszolgaság eltörléséért, ho¬lott semmit sem tudnak azokról az
emberekről, akiket fel akar¬nak szabadítani. Mrs. Jennings, Nathaniel szabadnak született. Jobb
nevelést kapott, mint számos fehér ember, akit ismerek. Nem tudom, hogy ez számít-e önnek
valamit. Olyan családból származom, amelynek voltak rabszolgái. Feketék etettek és fürdettek
gyerekkoromban, és felnőttkoromban is mellettem álltak, amikor a világ szétesett körülöttünk.
Szerencsés va¬gyok. Tudom, hogy van szívük és lelkük, és azt is, hogy a fe¬kete szín nagyon
szép is lehet. Talán én voltam az egyike azoknak a gonosz délieknek, akik egyben tartották a
nemzetet. Legalább tudtuk, hogy egy nemzet vagyunk. Most pedig, bo¬csássa meg nekem, de
Nathaniel a barátom. Azt hiszem, gon¬doskodnom kell róla, hogy jól boldoguljon.

Jeremy hirtelen azt gondolta, hogy felesége sosem volt még nagyszerűbb hölgy, mint most.
Tekintetét nem tudta levenni róla. Egy pillanatra Christa is ránézett. Óvatosság tükröződött a
szemében. Azt hitte, ismét megbünteti, amiért udvariatlan volt a vendégekhez. De nem is bánta
igazán. Ajka ugyan egy kicsit megremegett, de aztán megkeményedett az arca. Lesü¬tötte a
szemét és elsétált a férfi mellett. Jeremy érezte, hogy mosoly húzódik az ajkára, de elfojtot¬ta.

- Nos, én sosem fogok! - jelentette ki Clara Jennings, amikor Christa elment. Megfordult a
székében és Jeremyre bámult - Ezredes, követelem, hogy beszéljen a feleségével! A férfi
meghajolt, megbiccenette a kalapját. - Mrs. Jen¬nings, beszélni fogok vele.

175
 - Hm - mondta Mrs. Jennings, lecsillapodva.

- Meg akarom neki mondani, hogy a beszéde nagyszerű volt. Tudja, Nathaniel az én barátom
is. Északon nőtt fel, és én meg akarom győzni róla, hogy a legtöbb északi nem osztja az ön
nézeteit. És azt is, hogy szívből örülünk, hogy megnyer¬tük a háborút, egy az Unióért és az
egyenjogúsításért folytatott háborút.

Újra meghajolt, és megfordult, hogy távozzon. Ahogy elin¬dult, meghallotta Clara Jennings
hangját.

- Soha, soha! Soha .. Paul, én...

- Fogd be a szádat, Clara! - figyelmeztette a férje.

Jeremy lement a folyóhoz vezető ösvényen. Biztos volt ben¬ne, hogy Nathaniel is lejön ahhoz
a farönkhöz, amit mindig felkeresett, amikor kavarogtak az érzések benne. Mielőtt még kiért
volna a tisztásra, egy pillanatra megállt.

Nathaniel tényleg ott volt, együtt Christával. Egymással szemben álltak. Christa beszélt.

- Remélem, nem fogsz megbántódni a szavain. Borzasztó ez a nő.

- Igen, asszonyom, az.

- A kis buta maga sem tudja, mit beszél....

- Ezzel nagyon sokan vannak így, Mrs. McCauley.

- A jó emberek nem.

- Köszönöm Önnek, amit tett, Mrs, McCauley - mondta és kihúzta magát. - Hallottam, mit
mondott, amikor elmentem, és igazán hálás vagyok. De igazán nincs miért összevesznie a többi
tisztfeleséggel, asszonyom. Fél életemben „koszos nig¬gernek" szólítottak. Emiatt ne izgassa
magát.

- De ez így nincs jól attól, hogy valaha így volt - mondta Christa.

Nathaniel szélesen elvigyorodott. - Talán mégsem olyan rossz emberek a déliek.

Jeremy látta, hogy Christa lehajtja a fejét, majd Nathanielre a tekintetét. Felsóhajtott. -
Nathaniel, én már nem tudom, mit gondoljak a világról. Azok közül a déli fiúk közül akik
harcoltak a háborúban, a felének soha nem volt rabszolgája. Néhányuk, akinek volt, nagyon
rendesen bántak velük. -. Elbizonytalanodott. - Persze voltak kegyetlen férfiak és asszo¬nyok is.
Volt, aki agyondolgoztatta, béklyóba kötötte, meg¬verte a rabszolgáit. Én nem tudok a
rabszolgaság védelmére kelni.

Nathaniel hozzá lépett. Megfogta a kezét. A lány keze na¬gyon sápadt és kicsi volt a férfi
fekete kezében. - Ön tudja, Mrs. McCauley, hogy a feketeséget nem lehet lemosni, mint a sarat.
Ez nagyon sokat jelent nekem.

176
 Christa rámosolygott. - Nathaniel, a szolgaságnak vége. Csak meg kell győznünk néhány
embert, hogy mi is emberiek vagyunk.

Nathaniel arca megvonaglott. - Ez egy szép gondolat, Mrs. McCauley. De száz év múlva még
mindig meg kell győznünk erről néhány embert. Ne aggódjon azok miatt az emberek mi¬att, akik
piszkos négereknek hívnak bennünket, Mrs. McCau¬ley. Mi is vissza tudunk nekik vágni.

- Ó!

- Feliét szemeteknek hívjuk őket. És azok is. Én... - Hang¬ja elakadt. Jeremy rájött, hogy
Nathaniel észrevette őt. Nathaniel összehúzta a szemöldökét, és éppen meg akarta mondani
Christának, hogy Jeremy is ott van. A férfi megrázta a fejét, így figyelmeztetve Nathanielt, nem
akarja, hogy Christa tudjon az ottlétéről. Nathaniel bólintott, Jeremy pedig megfordult és
továbbment.

Tizenhatodik fejezet

Jeremy nem volt képes visszamenni teázni a vendégek közé. Meg kell lenniük az ő és Christa
jelenléte nélkül.

Elhatározta, hogy megduplázza az őrséget - biztos volt ben¬ne, hogy Róbert Black Paw nem
jó hírekkel fog visszatérni az úton látott füst ügyében.

Ha Jennings őrnagynak igaza volt, akkor Vágtató Bivaly harcra készül, és bár Jeremy serege
nem volt bűnös az indiá¬nok elleni erőszakban, ez egyáltalán nem számított. Az indiá¬nok pont
úgy éreztek a fehérek iránt, mint azok őirántuk.

Jeremy nem tudta garantálni, hogy nem támadják-e meg őket. Most, hogy komancs területen
vannak. Biztos volt ab¬ban, hogy a csapata fel tudja venni a harcot az ellenséggel, de nem akart
meglepetéseket. Különösen most nem. Az asszo¬nyokjelenléte miatt,

Ha Clara Jennings érzékeny arra, hogy egy fekete vágja a kenyeret, mit szólna hozzá, ha egy
rézbőrűvel találná szembe magát?

Az igazat megvallva, megérdemelné - gondolta Jeremy vi¬gyorogva. El tudta képzelni a vörös

arcú, kövér Mrs. Jenningset, amint egy követelőző indián asszony szolgája. Humoros elképzelés.

De csak képzeletben, emlékeztette magát józanul. A koman-csok időnként meg is kínozzák a

foglyaikat. Tudta, hogy szá¬mos nyugati tiszt tartalékolt néhány golyót, hogy megölje vele a
felségét és a gyerekeit, megakadályozandó, hogy az indiá¬nok fogságába essenek.

Hirtelen kirázta a hideg. Vajon megtenné ő ezt Christával?

Nem. Sosem tudna fegyvert fogni rá. Christa fiatal volt, erős és szép. Ha az indiánok
elrabolnák, lehet, hogy szolgává tennék, és mindig ott lenne a szabadulás lehetősége. Küzdő alkat
volt. És Jeremy nem akart nélküle élni.

És mellesleg, Christa nézetei pont ellentétesek voltak Jenningséivel. Christa nézetei szerint,
mivel már lefeküdt jenkivel, ennél rosszabb nem is történhet vele.

177
 Jeremy megállt egy pillanatra a fák között, kinyűjtóztatta vállát, kiegyenesítette a hátát. Édes
Isten, mit tettél velünk?

Miért ragadtad el Christát Cameron Haliból, az ő szeretett Virginiájából? És hogy a pokolba

lehetett ő maga olyan bo¬lond, hogy beleszeretett?

- Ezredes!

Jeremy végigpillantott az utón, ahogy felemelkedett. Róbert Black Paw tartott éppen feléje
pónija hátán. Üdvözölte a visszatérőt. - Robert. Megnézted a füstöt, amit Jennings említett?

Róbert bólintott és leszállt a nyeregből.

- A komancsok megtámadtak egy kocsit. Farmerek voltak benne a Pembroke birtokról. Két
férfi feküdt a földön, mind¬ketten halottak. A kocsit felgyújtották - emiatt volt a tűz és a füst.

- Valami komancsokra utaló jelet találtál?

Robert megrázta a fejét. - Azt hiszem, ez egy rajtaütésszerű akció volt. Bosszúból, amiért
Miller kapitány a múlt héten fel¬gyújtotta azt a falut.

- Az az átkozott Miller!

- Igen, uram, igaza van. Ez akár háborút és jelenthet Vág¬tató Bivallyal. Ismeri őt, uram.

- Igen, ismerem.

- Az az érzésem, ezredes, hogy az a fél vér komancs kedveli magát. Azt hiszem, elhiszi
magának, hogy azt akarja, ő és a népe békében éljen. De ha az olyanok, mint Miller öregeket,
asszonyokat és gyerekeket ölnek meg, semmit sem tehetünk.

Jeremy ökölbe szorította a kezét. Róbertnek igaza volt. Mit várjon ő a komancsoktól, ha a
fehér ember naponta kegyetle¬nül bánik velük? Nem mintha nem lennének harciasak ők is -azok
voltak. De Vágtató Bivaly szemmel láthatólag többet tu¬dott arról, hogyan kell szerződést kötni
és megtartani, mint az Egyesült Államok kormánya.

Az az átkozott Miller! - ismételte Jeremy dühösen.

Robert csöndben maradt - már egyikőjük sem tudott mi dani. - Rendben - mondta Jeremy. -
Ezentúl jobban kell vigyáznunk. Nem rendezünk vadászatokat. Beszélek minden emberemmel.
Én magam fogok kilovagolni, hogy felmérjem a helyzetet. - Elindult, aztán megállt egy pillanatra.
- Tartsd rajta a szemed a feleségemen, amíg vissza nem jövök.

A sirokí indián bólintott, kezét mellkasára tette. - Jobban fogok rá vigyázni, mint az életemre.

Jeremy tudta, hogy Robert a feltétlen híve.

De láthatólag Christa varázsa is elbűvölte. Ne szeresd őt túlnagyon, akarta figyelmeztetni a

férfit. Ne engedd, hogy fogva tartsa a szíved, mert nagyon szúrós a páncélzata, és kést döf beléd,
még mielőtt észrevennéd.

178
 - Köszönöm - mondta Róbertnak. Elindult, és kiáltott Halle őrmesternek, hogy hozza a lovát.
Megkereste a B századot, és megparancsolta a katonáknak, hogy gyorsan készüljenek fel az útra.

Nathaniel a munkájával volt elfoglalva, így magára hagyta Christát a folyónál, aki fásultan
üldögélt egy elkorhadt farön¬kön. Hirtelen meghallott a kürt hangját.

Legkevesebb az egyik század elhagyja a tábort. Christa fel¬ugrott és elindult az ösvényen.

Nem szükségszerű, hogy Jeremy is velük megy, nyugtatgat¬ta magát.

Másrészről nagyon jól is jöhet, ha elmegy. Ha így van, ak¬kor egy ideig nem kell a szemébe
néznie, és ez megkönnyeb¬bülés lenne.

De igazából mégsem akarta, hogy magára hagyja. Ha vala¬mi baj történt, akkor Jeremy
ragaszkodna, hogy ő intézze el az ügyet, és biztosan vállalna minden kockázatot, mivel ő a ran-
gidős tiszt.

Hirtelen azt kívánta, bárcsak odafuthatna hozzá, és figyel¬meztethetné, hogy vigyázzon

magára. De ha odarohanna, ter¬mészetesen elképzelhető, hogy nem akarná őt látni a férje.

Biztosan nagyon dühös rá amiatt, amit Clara Jenningsriek mondott. Korábban már
figyelmeztette, hogy ne csináljon bajt.

Akárhogy is, elindult az ösvényen, s eltökélte, legalább azt megtudja, mi történik. De ahogy
fürge léptekkel a tábor felé igyekezett, hirtelen megállt, mert észrevette, hogy valaki rn^s is van az
ösvényen.

Robert Black Paw volt az, a sirokí indián. Ez a magas, álta¬lában hallgatag férfi érdekes ember
volt. Ma koromfekete ha¬ját kettős fonatba csavarta. Az előírásnak megfelelő lovassági csizmát
és őzbőrből készült mellényt viselt. Nem volt jóképűnek mondható, de olyan határozott vonalai
voltak, mint egy kősziklának, amitől nagyon határozott benyomást tett minden¬kire. Christa nem
tudta, hány éves lehet; olyan öregnek lát¬szott, mint a végtelen idő. Akárhová megy Jeremy,
Robert biztosan tudja.

- Róbert, a férjem....

- Még hajnal előtt visszatér - mondta. Az asszony ráme¬redt, aztán elindult, hogy elsiessen
mellette. - Mrs. McCauley - mondta, és megállította. Christa visszanézett.

- Már elment.

- Mi ez az egész? Mi folyik itt? - kérdezte feszülten.

- Nincs mitől félnie.

Egész úton ezt hallgatta. De igenis vannak dolgok, amitől félni kell, és ő tisztában volt vele. Itt
vannak például a komancsok.

- Azért lovagolt ki, hogy harcoljon?

179
 Róbert komoly ábrázattal csóválta a fejét. - Még hajnal előtt visszatér. Ön biztonságban van.
És ő is.

Christának eszébe jutott, hogy Jeremy megtalálta volna őt, ha akarta volna. Ő maga is
elmondhatta volna az üzenetet.

Nem akarta látni a feleségét. Talán nem bízott eléggé magá¬ban. Talán nem akarta, hogy a
tisztjei és azok feleségei lássák, hogy a legszívesebben megfojtaná az asszonyt.

így történt a legjobban. Ha visszatér, úgy tehet majd, mint¬ha aludnék, és egy kis szerencsével
elkerülheti, hogy beszélnie kelljen vele, amíg a férfi le nem higgad.

Nem félek tőle, és igazam volt, kiáltott fel magában.

De valami ürességet érzett a szívében. Félt, tartott tőle, hogy valami történhet vele. Hevesen
vert a szíve. Odaszorította a kezét. Nem tudná elviselni, ha el kellene veszítenie Jeremyt-Hogyan
zavarodhatott össze ennyire? Hiszen nem is szereti! Vagy mégis?

Robert kortalan bölcsességgel a szemében figyelte az asszonyt. - Köszönöm - mondta Christa,

és elindult. Körbe¬járta a tábort. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy visszatérjen a piknik
színhelyére. Bertha biztosan az ezüsttel és a porcelán étkészlettel foglalkozna, amit magával
hozott a ládájában.

Körbejárta azt a helyet, ahol végtelen számban emelkedtek a közlegények sátrai, majd elért a
saját szállásukhoz, ami sokkal nagyobb volt. Felemelte a sátorlapot, csukott szemmel belé¬pett,
majd felnézett. Otthon, ami mégis olyan messze volt az igazi otthonától. Reggel bevetette a tábori
ágyat, de csak ku¬tyafuttában. Valaki közben itt járt, és rendet tett utánuk. Je¬remy asztala az
egyik középen lévő sátortartó pózna mellett volt, az iratokat szépen elrendezték rajta. A kisebb
íróasztal a saját írószereivel és könyveivel a Jeremy ével szemben helyez¬kedett el.

Olyan volt az egész, mintha egy szerető párnak készítették volna elő. Olyanoknak, akik együtt
töltik el az estét; csönde¬sen, de meleg érzelmekkel, mindketten a saját feladatukat el¬látva.

Ahhoz képest, hogy a vadonban voltak, nagyon is barátsá¬gos volt az otthonuk. Az egyik
utazóláda nyitva volt, benne a pamutblúzai. Jeremy ágyán egy tiszta lovassági kabát. Az ágy
végében egy gyönyörű takaró, amit Callie készített. A mosdó¬állvány, a korsó, a lavór és a tükör a
sátor egyik végében so¬rakozott, míg egy összecsukható kis szekrényben brandy, bor és whisky
rejtőzött az asztal mellett. Christa beleharapott az ajkába.

Ügy érezte, megszakad a szíve.

Mik lesznek vajon az érzései, ha viszontlátja Jeremyt? A terje annyira dühödt volt a
Shermannal töltött este után. Ha visszatér, olyan dühös lesz, hogy szinte megölné, újra kitör a
vihar?

Vagy talán úgy lesz, ahogy mondta, amikor figyelmeztette, hogy ne érjen hozzá. Talán nem ér
olyan sokat Jeremynek Talán már odajutott, hogy már nem is érdekli a dolog.

180
 Christa le-föl járt a sátorban, és azt kívánta, bárcsak ne lo~ vagoltak volna el. Mindezeket már
meg kellett volna beszélni ük.

- Christa!

Valaki kívülről halkan a nevén szólította. Felemelte a sátor¬lapot. Az apró, törékeny Celia
Preston állt ott. Gyönyörűen mutatott ezüstszürke ruhájában.

Mögötte megpillantotta Robert Black Pawt, aki a sátort figyelte. Christa felemelte a kezét, és
intett neki. Az indián méltóságteljesen bólintott.

Celia belépett a sátorba, körülnézett, majd könnyedén lehuppant az ágyra. Elmosolyodott. -

Milyen békés is nálatok! Persze a mi sátrunk is nagyobb a legtöbbnél, mivel Jimmy hadnagy, de ez
tiszta elegancia itt a vadonban - mondta és ne¬vetésben tört ki, de aztán elhalványult arcán a
mosoly. - Ó, Christa! Annyira ideges vagyok. Jimmy ellovagolt MaCauley ezredessel és a B
századdal. Mi folyik itt? Mi történt?

Christa a fejét rázta. - Nem tudom. De minden a legna¬gyobb rendben van, Celia. A katonák
nagyon óvatosak, hiszen tudod.

Celia bólintott. - Remélem, megbocsátod, hogy így rád tör¬tem. Csak annyira ideges voltam....
- Nem fejezte be a mon¬datot, de újra elmosolyodott. - Ó, Christa! Ma délután jól megadtad
annak a sárkánynak! Csodálatos voltál. Még mindig annyira fel van háborodva, hogy szinte
felrobban. Mrs. Bro-oks-szal azóta is folyton csak rólad beszélnek. Kérhetek egy pohár bort?
Nem csatlakozol hozzám?

- Igen, persze. Ne haragudj, már meg kellett volna kínálja¬lak valamivel - mondta Christa.

- Te is iszol?

- Hát, inkább nem - mormolta. Celiának öntött egy pohár burgundit, átnyújtotta neki, és leült
melléje.

- Te hogy tudod elviselni ezt a szörnyű várakozást? - kér¬dezte Celia.

- Nem kellett olyan gyakran elviselnem. - Észrevette, hogy Celia ismét rámered.

Rájött, hogy az asszony szinte félelemmel vegyes csodálattal tekint rá

- Te olyan erős vagy, olyan hihetetlenül erős! - mondta Celia.

– És megbirkózol mindennel, bármi törénjék is. Jimmy is azt mondta, hogy milyen csodálatos
vagy.

- Talán mégiscsak iszom egy pohár bort – mondta halkan Christa. Bűntudata támadt. Úgy
érezte, nem érdemel semmiféle csodálatot. Eddig mindent pusztán azért tett, hogy a férfi soha ne
láthassa meginogni, hogy ne mutasson a legkevésbé sem gyengeséget.

- Bárcsak olyan lennék, mint te – mondta Celia.

- Jimmy imád téged.

181
 Christa nagyot kortyolt az italból, de a hatás emlékeztette, hogy nem szabad túl sokai innia.
Végül is tényleg jó feleség lett belőle.

- Celia, higgy nékem! Jimmy Wlad gondolja azt, hogy csodálatos feleség vagy. – Egy pillanatra
elhallgatott. – És hidd el nekem, a férjem nem mindig talál annyira tökéletesnek, mint ahogy te
állítod.

Celia felállt, ajka szelíd mosolyba fordult. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Könnyen. Biztosíthatlak róla, hogy nem nagyon volt megelégedve azzal, amit Sherman
tábornoknak mondtam. Valószínűleg a mai nap történteknek sem örül túlzottan.

Celia kuncogni kezdett. - Azt hiszem, a „Dixie” szó volt a végső döfés Sherman tábornoknak.
De Christa! Nagyon té¬vedsz. Kár, hogy nem maradtál akkor délután. Mar nem em¬lékszem
pontosan a szavaira, de biztosította Clara Jenmngst, hogy ellene sokkal több kifogása lehetne,
mint a feleségével szemben. Christa, az ezredes megdicsérte a szavaidat Végül is minden jelenlévő
férfi és nő megértéssel volt veled szem¬ben, kivéve azt a zsémbeskedő nőszemélyt.

Christa úgy érezte, kihagy a szívverése. Jererny a védelmé¬re kelt? Clara Jenningsszel
szemben? Ez igaz, vagy a barátnő¬je csak vigasztalni próbálja?

Celia hirtelen felpattant, és a borospoharat letette az asztalra. Átölelte Chrisát. - Ó, bárcsak én

elég bátor lennék ahhoz, hogy ügy beszéljek, mint te tetted! Csodálatos voltál. Megpróbálok
mindennap egyre inkább hozzád hasonlítani.

Christa a fejét csóválta. - Celia, ne mondj ilyeneket! A férjed ügy szeret, ahogy vagy. Ne akard
magad megkeményíteni Én csak azért vagyok ilyen, mert.... - Nem folytatta. Nem tudta, hogyan
magyarázhatná el a háborút, és azt, ami a hábo¬rú után történt.

- Mert a lázadókhoz tartoztál? - fejezte be helyette Celia. Barna szeme ragaszkodással és

csodálattal telt el. - Christa sajnálom mindazt, ami veled történt. Annyira távol voltam mindentől.
- A háború csak olyan valami volt a számomra, ami¬ről az újságban lehet olvasni. Persze csak
amíg hozzá nem mentem Jimmyhez. Őt Washingtonba helyezték. Aztán a há¬ború véget ért,
mielőtt még rájöttem, hogy abban a csapatban volt, amit az utolsók között küldtek harcolni. El
sem tudom képzelni, milyen lehetett Virginiában élni, ahol állandóan csa¬ták folytak, ahol az
ember családja is küzdött, ahol az ellenség mindenhol ott volt. Én semmiképpen nem éltem volna
túl.

Christa keserűen elmosolyodott. - Csak azért tudtuk túlélni, mert ez így természetes. És.... -
Most sem fejezte be. - De most már vége az egésznek, nem igaz?

Celia boldogan bólintott. - Annyira hálás vagyok, mert nél¬küled nem tudom, hogyan bínám
ki. - Felsóhajíott és gyors léptekkel odament a sátor kijáratához, de megállt és visszané¬zett. -
Köszönöm neked, Chrisía.

- Nem, nincs mit köszönnöd.

182
 Celia szinte sugárzott a boldogságtól. - A sátrunkban aka¬rok lenni, hogy várhassam, amikor
Jimmy megérkezik. Jó éj¬szakát.

- Jó éjszakát.

Christa utánanézett, ahogy elment. Egy ideig még elüldö¬gélt, és azon gondolkozott, vajon
igaz lehet-e, hogy Jeremy a védelmére kelt.

Egy kicsit később Robert Black Paw szólította. Hozott vala¬mennyi bölényragut abból, ami
megmaradt azon a balvégzetu pikniken.

Christa megköszönte az ételt, de nem volt éhes. Otthagyta az íróasztalán. Az indián az iránt
érdeklődött, nem kíván-e valami mást, mire az asszony némi habozás után megkérdezte,
véleménye szerint megtenné-e néhány katona, hogy melegít neki vizet és behozza a kádat. Róbert
biztosította afelől, hogy a fiuk boldogan állnak a rendelkezésére, és ez igaznak bizo-nyult: egy fél
órán belül megvolt a fürdője.

Óvatosan tett néhány cseppnyit a rózsaillatú fürdőolajából a vízbe, és addig sikálta magát, míg
csodálatosan tisztának érez¬te magát. Közben rájött, hogy az egészet a férje kedvéért csi¬nálja.
Ma este ügy érezte, tartozása van a férjével szemben.

A Cameronok mindig megfizetik az adósságukat. Egyszer ezt már mondta Jeremynek.

Az is lehet, hogy ügy fog visszatérni, hogy még mindig ha¬ragszik rá. Lehet, hogy csak azért
védte meg őt, hogy a presz¬tízsét megőrizze.

Akárhogy is, ma este meg fogja őt várni. Felvetjte az egyik flanel hálóingét, és leült egy székre
az asztala elé. Nagyon sokáig fésülködött, aztán maga alá hajtotta a lábát és várt. A fehér
sátorlapon át látta az élénk tüzet, amit Róbert Black Paw rakott. A saját vacsoráját melegítette, és
erős kávét főzött magának. Christa a lángnyelvek táncát nézte.

Az éj előrehaladt. Látta, hogy a tűz lassan egyre kisebb erő¬vel ég.

Elnehezült a szemhéja. Egyre lejjebb csúszott a székben, az asztalra engedte a fejét és becsukta
a szemét. Azt hitte, nem fog elaludni. Ahhoz túlságosan is ideges volt.

De a szemét lehunyta. És elaludt.

Amikor felébredt, a sátorban sötét volt. Érezte, hogy ké¬nyelmes testtartásban, kinyújtózva
fekszik. A hátánál valami melegség volt.

Bár a sötét miatt bizonytalan volt, de lassan rájött, hogy r nem a székben van. És már nincs
egyedül. Jeremy megérkezett. Christa teste megmerevedett. A férje felvette és ide hozta maga
mellé. De nem ért hozzá, visszahúzódott az ágy másik szélére.

- Mi a baj? - Christa hallotta a férfi mély hangját.

Nem aludt. Észrevette a legkisebb mozgást is.

De Christa nem válaszolt. A szíve nagyot dobbant, és félt. Alvást akart tettetni.

183
 De Jeremy ezt nem hagyta. - Mi baj? - ismételte.

-Én....

- Jézusom, mióta van az úgy, hogy félsz elmondani, ami a szívedet nyomja? - kérdezte
türelmetlenül. Még mindig nem érintette meg.

És reggel még róla mondta, hogy olyan hideg, mint egy fé¬lig halott.

Beleharapott az ajkába. Igazán nehéz volt valamiért is kö¬szönetet mondani neki.

- Nem akartalak megbántani ma délután. Csak hát amikor az az asszony Nathanielre támadt...

- Senkit sem bántottál meg.

- Nem akartalak feldühíteni.

- Ez új! - mormolta keserűen.

Még mindig háttal feküdt neki. Christa örült ennek. Örült a sötétségnek is. Mindenesetre úgy
tűnt, a férje nem akarja megkönnyíteni a dolgát.

Nagy levegőt vett és gyorsan beszélni kezdett. - Megértem, hogy te.... hogy te a pozíciómat
védted meg. Talán kötelessé¬gednek érezted. Csak azt akartam, hogy tudd, én igazán nem
akartam szembeszállni veled, de egyszerűen nem bírtam elvi¬selni, amit Nathanielről mondott.
Nem akartalak feldühíteni,..

- Nem voltam az, Christa.

- Én....

- Tudom, Christa. Mit gondolsz? Micsoda hitvány alak va¬gyok én? Nathaniel éveken át
mögöttem állt. Ö az egyik leg¬jobb barátom. Azt hitted, annyira alantas vagyok, hogy én magam
nem védtem volna meg?

- De itt nemcsak Nathanielről volt szó, hanem Tyne-ról és Janeyről is, és még olyan sok
emberről. Még soha nem hallot¬tam ilyen képtelen hozzáállást, mint az övé. Pedig ő északi..

A pokolba is, igen, Clara Jennings északi, gondolta Jeremy.

Crhista nem érti, hogy északon sok férfi és nő még soha az életben nem látott feketéket, mint
ahogy sokan az északiak között azt nem tudták megérteni, hogy a Konföderációért harcoló
katonák több mint felének soha nem volt rabszolgája.

- A háborút megnyertük - mondta csendesen, és a sötét sá¬torlapot bámulta. - De

valószínűleg igazi béke csak évtizedek múlva lesz.

- Jeremy...

Nem fejezte be a mondatot.

184
 Jeremy feltámaszkodott az egyik könyökére. Christa elné¬zést próbál tőle kérni és köszönetet
mondani. Ritka alkalom. És ha megérintené, tálán még válaszolna is az érintésre. Há¬lából.

De ma este nagyon elcsigázott volt. A komancsokhoz való kilovagolás elfárasztotta a lelkét.

Nagyon kimerült volt.

És a hálánál többet várt a feleségétől. Nem azt akarta, hogy valami elképzelt adósságot
törlesszen. A varázst szerette volna újra átélni. Azt, amit az előző éjszaka megtapasztalt. - Aludj,
Christa - mondta. Érezte, hogy az asszony teste ismét megfeszül. Hátat fordí tott neki, és
szorosan összezárta a szemét.

Christa illata olyan volt, mint a rózsáé: édes, finom. Ke romfekete haja olyan gyönyörűen
omlott el a vállán, hogy te' jesen felkavarta. Amikor megérkezett, annyira gyönyörű vol ahogy ott
összegömbölyödve aludt a székben. Annyira árta lannak, védtelennek tűnt. A karjaiba akarta
zárni, elringatni, szeretni. A rózsa illata még mindig az orrában volt.

Még szorosabbra zárta a szemét. Ma éjszaka nem. Ne vívnak csatát, nem kötnek békét. Nem
akarta, hogy az övé legyen. Hiszen figyelmeztette is, hogy nem ellenállhatatlan számára.

De akkor miért kavarja fel a lelkét annyira ez az illat? Mi vagyik mégis arra, hogy odaforduljon
hozzá? Miért szerete az arcát az asszony vállába és selymes hajába temetni, hogy elrejtese a
határvidéket és a halált, amely mindenhol ott leselkedett.

Keményen összeszorította a fogát.

Kit büntet ezzel? Őt? Önmagát? A válasz könnyű volt. Őmaga szenvedett. De akkor ez azt
jelenti, bolond módon beleszeretett az asszonyba!

És mégis, ott fekszik, kínokat kiállva, de hátat fordítva neki.

Büszkeség. Micsoda őrültség! A felesége itt fekszik mellet¬te, és az érintésére vár. És az elmúlt
éjjel úgy tűnt, szeretkezés közben megidézték az angyalokat.

Az ördög vigye a büszkeséget! Újra a karjaiban akarta tarta¬ni.

Végre megfordult, de úgy látszott, Christa már elaludt. Érezte, hogy a lélegzése lassú,
egyenletesebb. Nagyon sötét volt. Jeremy kisimított néhány hajszálat az arcából, és megsi-mogatta
az arcát. Valami nedveset érzett.

Christa sírt? Az nem lehet. A Cameronok nem sírnak. Sem a nők, sem a férfiak. Hiszen ő
maga mondta. Persze amikor elhagyták Cameron Hallt, akkor keservesen sírt, de akkor egyedül
volt. És azóta egy könnycsepp sem jelent meg a sze¬mében. Kemény volt és erős.

- Mit tettünk egymással? - suttogta Jeremy. Átkarolta a vállát és magához vonta, de Christa
aludt tovább. Jeremy ke¬zét a melle alatt pihentette. Az asszony háta a mellkasának, csípője az
ágyékának feszült. A vágyakozás fájdalma nem talált enyhülést.

De valami a szívében igen. Annyira könnyen simult hozzá Christa, annyira természetes volt,
ahogy egymásba fonódtak. Jó volt a karjában tartani.

185
 Az előző nap éjjel Christa érezte, hogy a gyermekük meg¬mozdult. Új élet fog létrejönni.
Megremegett. Eszébe jutott Jenny. Jenny meghalt. Minden erejével meg kell védenie Christát.
Idehozta az indián területre. Haza kellene küldenie. De erre képtelen lett volna. Csak annyit tehet,
hogy gondos¬kodik a biztonságáról. Megfogadta az életére, hogy meg is te¬szi.

Még szorosabban szorította magához, és végigsimította a haját.

Az éj tovább haladt a maga útján. Valahol egy farkas felvonított. Aztán lassan ő is elaludt.

Tizenhetedik fejezet

A hosszú órákig tartó esőzés és a nehéz utazás miatt Christa nem sokszor látta Jeremy t az
elkövetkező néhány napban. Az eső ellenére nagy iramban haladtak, és bár Jeremy nem osztot¬ta
meg Christával a döntéseit, James Preston volt olyan ked¬ves, és mindig informálta, éppen mi
történik. Clark kapitány elhagyta őket, hiszen ő a Nyugat egyik futárja volt, így már nem tudta
őket szórakoztatni. De a sereg többi katonája na¬gyon kedves volt Christával, annak ellenére,
hogy miket mon¬dott Shermanról. Jaífe őrmester mutatott neki néhány új kato¬nát a csapatban,
s a lány meglepetésére, ezek a férfiak a közel¬múltban még szürke egyenruhát viseltek. - Érdekes
csapat gyűlt itt össze, asszonyom. Egy szívós társaság. Az itt lévő fickók fele négy évet azzal
töltött, hogy fehér emberekre lö¬völdözött a háborúban. Szemük se rebben, ha a puskájukat egy
rézbőrűre kell emelniük.

Christa egyáltalán nem találta ezt biztató gondolatnak. Ke¬véssé ismerte a férjét, de azt tudta,
hogy Jeremy gyakran meg¬döbbent azon, hogy a serege hogyan viszonyul az indiánok¬hoz.
Christa tudta, hogy a férfi azért siet ennyire, hogy elérje, elfoglalja és megtartsa a Jacobson erődöt,
mielőtt még beáll a hideg idő.

Három éjszakán át akkor akadtak megfelelő éjjeli táborhely¬re, amikor már nagyon késő volt.
A sátrakat nem állították fel; Christa pedig Celiával töltötte az éjszakát, meg egy láda Pointer
kiskutyával, a kocsiban. A negyedik napon alábbhagyott az eső. Egy indián rezervátum mellett
haladtak el, és Jaffe azt mondta neki, hogy ezek kaddó indiánok voltak. A.Z őrmester szerint félig
civilizáltak. Christa erre leszállt a lová¬ról, és elhatározta, hogy megvesz bármit, amit árulnak. AZ

186
egyik asszony egy csinos, hosszú vászonruhát viselt. Az egyik férfi pedig egy szép színes
zsebkendőt tartott a feje fölé. Egy pici gyerek - Christa szerint alig múlt még egyéves - szaladt
hirtelen oda hozzá. A lány elnevette magát, s hirtelen megsaj-dult a szíve, mert a kisgyerek az
unokaöccseire és unokahúgá¬ra emlékeztette. Felemelte a kisfiút, körbeforgatta, mint ahogy John
Daniellel és a többiekkel tette. A kisgyerek elkacagta magát. A kaddó asszony is elmosolyodott.
Christa visszavitte hozzá a gyereket, és Jaffe segítségével megmutatta, mit akar vásárolni.
Hamarosan olyan területre érnek, ahol az indiánok többsége komancs és kiowa lesz, ezek pedig
nem gazdálkodó törzsek. Követik a bivalycsordát, háborúznak az ellenségeik-kel, bogyókkal és
gyökerekkel is táplálkoznak. Christa zöldsé¬get vásárolt a kaddóktól.

A katonák többsége is vásárolt néhány holmit. Jaffe-nek és a többi szakácsnak köszönhetően

Jeremy katonái jóltápláltak voltak, de az adagok eléggé kicsik voltak. Egy közlegény 13 dollárt kap
egy hónapban, világosította fel Jaffe Christát. Neki is kijelölték hetente a só, hús, szárazbab,
kávébab, barnacu¬kor, szappan és búzaliszt adagot. Hetente kétszer kellett friss húst kapniuk, de
amióta sikeresen vadásznak, jobban boldo¬gulnak. Ami a friss gyümölcsöt és zöldséget illati,
mindenki önellátó volt. Még azok a férfiak is, akik arról voltak híresek, hogy már akkor
eljátszották a zsoldjukat, mikor még meg sem kapták, még ők is ügyeltek arra, hogy friss kukoricát
és zöld¬ségeket vegyenek a kaddóktól.

Ismét útra keltek. Christa hallotta Celiától, hogy Mrs. Jennings és Mrs. Brooks visszatértek
Mrs. Brooks kocsijába, és az ő leikéért imádkoznak.

- Nagyon felháborította őket az, ahogy az indián gyerekkel játszottál - mondta Celia.

- Mit gondolsz, megtennék, hogy egy időre nem rám, ha¬nem a kígyókra és pókokra
panaszkodnak?

- Ó, azok miatt is morgolódnak - biztosította Celia, és fel-s nevetett. Christa örült barátnője
jókedvének. Az elmúlt napokban nagyon jól hozzászokott a nehézségekhez. Lassan nagyon

kis lovassági tisztfeleség lesz belőle.

Aznap több mint húsz mérföldet haladtak, és a Washita folyó mellett táboroztak le. Nathaniel
és Robert felállították az ő hordozható otthonát, és Christa éppen kávét főzött a sátoron

kívül, hirtelen megmerevedett. Már alkonyodott, de látta,

, gy'egy lovassági tiszt három indián kíséretében belép a tá-

Ezek az indiánok valahogy mások voltak. Christa lassan fel¬kelt a tábortűztől, és az újonnan
jötteket figyelte.

Az éjszaka elég hűvös volt, de nem viseltek inget. Magas szárú bőrcsizmát és térdnadrágot
hordtak. Vörös festékcsíkok¬kal díszítették lovaikat, s arcukon is színes festék volt. A ve-zérlovas
fejdíszt viselt, amelyen egy bölény szarva volt látha¬tó. Nagyon civilizálatlannak tűntek. Az a
mód, ahogyan lova¬goltak, kifejezte a szabadságukat, és azt, hogy határozottan ra-gaszkodnak
ehhez a szabadsághoz.

- Róbert... - Christa gyorsan férje indián felderítőjéhez for¬dult.

187
 - Komancsok - mondta a férfi halkan. Ő is a lovasokat figyelte.

Christa szíve hevesen dobogott. - Miért vannak itt? Fog¬lyok voltak? Ez lehetetlen, látszik
abból, ahogy lovagolnak. Hogy mernek belovagolni egy ilyen táborba?

Robert vállat vont. - Azért jöttek, hogy az ezredessel talál¬kozzanak. Most békésen jöttek.
Nem kell félnie.

Christa bólintott. Az indiánok leszálltak a lovaikról a pa¬rancsnoki sátor előtt és bementek.

Christa megpróbált bemenni a sátorba, de nem tehette. Nem sokat tehetett. Róbert fogott egy
nyulat vacsorára, és csende¬sen bejelentette, hogy ő fogja elkészíteni a vacsorát. Az ágyak meg
voltak vetve, a sátor kényelmes volt. Celia végre egyedül volt szeretett James-ével, és Christa nem
akarta most megláto¬gatni Mrs. Brooksot és Mrs, Jenningst Némelyik feleség na¬gyon kedves
volt, de egyedül Celiához érezte magát közel.

Nathaniel és Robert, akik mindig aggódtak az asszony ké¬nyelméért, gondoskodtak róla, hogy
a hosszú esős napok után is hozzanak neki egy jó fürdővizet. Christa nagyon élvezte a fürdőt.
Már olyan sárosnak érezte magát, mint a föld.

Szinte azt kívánta, hogy Jeremy jöjjön be a fürdőzés alatt, mert ha így találná, inkább azonnal
cselekedne, mint beszél¬getne vele.

Christa tudta, hogy arra van szüksége, hogy átöleljék. Ismét át akarta magát adni neki. Ismét el
akarta érni azt a ragyogó édenkertet, amelyet egyszer már megérintett.

Ideges volt az eljövendő éjszaka miatt, mert alig beszélt a férfival azóta, hogy visszatért a
felderítő útjáról. Akkor éjsza¬ka nem nyúlt hozzá, s azóta kicsit furán viselkedik vele. Csak arra
tudott emlékezni, hogy a férfi élő halottnak nevezte, pe¬dig ő mindent odaadott neki, amije csak
volt.

Kilépett a fürdőkádból, felöltözött, elrendezte a sátrat, és le¬ült az ágy Szélére. De Jeremy még
mindig nem jött. Christa hirtelen talpra ugrott. Nagyon vágyott rá, hogy lássa azokat az
indiánokat, akik még a legképzettebb katonákat is próbára tet¬ték.

Egy sálat tett a vállára, kilépett a sátorból és a parancsnoki sátor felé indult. Darcy közlegény
volt éppen szolgálatban.

- Asszonyom... - kezdte a férfi, mert meg akarta állítani.

Christa intett neki. - Minden rendben, Mr. Darcy. Biztos vagyok benne, hogy a férjem nem fog
haragudni.

De igenis fog, de Darcy közlegény nem tehetett semmit, hogy megállítsa a lányt, mivel az már
be is lépett a sátorba. A bejáratnál megállt egy pillanatra, szemügyre véve a belső lát¬ványt.

Clark kapitány volt az a fehér ember, aki az indiánok között lovagolt. Most közvetlenül Jeremy
jobbján állt. Két harcos az asztal szélénél állt. Az egyik indián éppen Jeremy vei beszélge¬tett
folyékony angolsággal.

188
 - Csak egy hónappal ezelőtt történt, hogy összegyűltünk mi, komancsok, valamint az apacsok,
a kiowák, a pawnik, és még mások is a Washita folyó partján, mert hallottuk, hogy a
Konföderáció Nagy Fehér Főnöke milyen dolgokat ajánl ne¬künk. - Christa szeme kikerekedett,
amikor rájött, hogy a férfi Jeff Davisről beszél.

Jeremy, aki a széles, szállítható íróasztal mögött ült, bólin¬tott az indián szavaira.

- A Konföderáció követe bizalommal beszélt veletek. De miközben veletek tárgyalt, a

Konföderáció kormánya meg¬szűnt. Vágtató Bivaly tudja...

- Vágtató Bivaly tudja, hogy milyen dolgok történnek -mint például a Sand Creek-i mészárlás.
Örült, amikor megtud¬ta, hogy te jössz, mert emlékezett rád, és úgy érzi, hogy talán te'vagy az
egyedüli becsületes fehér ember, akivel találkozott.

Jeremy előrehajolt. - Magasan Szálló Sas, örülök, hogy Vágtató Bivaly úgy gondolja, hogy
tárgyalhatunk. Nagyon el vagyok keseredve. Nemrég kilovagoltam egy pár emberem¬mel, és
felfedeztük^ hogy egy, a seregétől lemaradt csapatot megsemmisítettek. És néhány nappal ezelőtt
halott emberekre akadtam a prérin. Ezt jelenti Vágtató Bivaly bizalma?

- Mint ahogy te sem tudod irányítani az összes fehér em¬bert, Vágtató Bivaly sem tud minden
komancsot.

- De Vágtató Bivaly nyomást tud gyakorolni rájuk - mond¬ta Jeremy.

Az előtte álló indián - egy középtermetű, izmos testalkati férfi - elfordította a fejét. - Beszélni
akar veled. És a testve rei, Lenyugvó Nap és Hosszúléptű is bizalommal vannak irán tad.

- Rendben van - mondta Jeremy egyszerűen. Felállt. A ta lálkozónak vége volt.

Az indián hirtelen megfordult. Ki akart menni a sátorból, d megállt, és halálos csendben

maradt, ahogy meglátta Christa Jeremy, aki éppen Magasan Szálló Sassal beszélgetett, szinté
meglátta a feleségét. Szeme összeszűkült, arca megkemény< dett. Christa érezte, hogy
elvörösödik, ahogy a komancs tet< tol talpig végigmérte.

- Ez itt a feleségem, Magasan Szálló Sas - mondta Jerem Az indián bólintott.

- Jó feleség, - Csöndben újra végigmérte Christát, azt; visszafordult Jeremyhez, meghajolt, és

kiment a sátortx Majdnem Christába ütközött kifelé menet. A másik két harc csendben követte,
sötét szemeik ugyanúgy végigmérték.

Amikor kimentek, Jeremy kirobbant.

- Mi az istent csinálsz te itt? - kérdezte. Hangja halk volt de nagy erőfeszítésébe került, hogy az
is maradjon.

- Én csak...

- Ezredes úr - szólt közbe Emory Clark -, bizonyosan nem Mrs. McCauley hibája, hogy pont a
tárgyalás közepébe csöp¬pent...

189
 - Emory, megköszönném, ha a saját dolgoddal törődnél! -csattant fel Jeremy. Christa felé
indult. - Neked pedig meg kell végre tanulnod, hogy ne avatkozz olyan dolgokba, amik nem rád
tartoznak.

- De ez rám is tartozik! - vágott vissza a lány, de azt kí¬vánta, bárcsak sose jött volna ide. - A
komancsok...

- A komancsok nagyon szeretnek nőket foglyul ejteni. Emory megköszörülte a torkát. - Csak a
maga biztonsága miatt aggódik, Christa....

- Emory! Majd én beszélek a feleségemmel, köszönöm.

- Igen, uram. - Emory tisztelgett. Egyáltalán nem tűnt elé¬gedettnek. Kiment a sátorból.

- Nem kellett volna ilyen durvának lenned vele! - kiáltotta Christa.

- Neked meg nem kellett volna ilyen ostobán viselkedned! A lány megmerevedett, megfordult
és szinte vakon botor¬kált ki a sátorból. Majdnem beleütközött Darcyba.

- Christa!

Hallotta Jeremy hangját, de Darcyra nézett, és úgy tett, mintha nem hallaná. Dühösen
keresztülvágott a sátrak között, míg el nem érte a sajátját. A férfi közvetlenül ott volt mögötte,
megragadta a vállát, és megfordította. - Még egyszer ne merj így faképnél hagyni!

- Akkor te se kiabálj így velem legközelebb!

- Aggódom miattad...

- Akkor sem kellett volna így beszélned Clark kapitánnyal.

Jeremy elkapta a kezét. - Rendben. Nem akarok én erre a szegény fickóra ordítani, amikor
téged Liam McCloskey-re emlékeztet!

- Ó! - kiáltott fel Christa, és bosszúsan emelte fel a kezét. - Igazad van! Szegény Clark kapitány.
Örökké ezért kell fizet¬nie.

Dühösen felkapott egy párnát, és a férfi felé hajította. Je¬remy elkapta, visszadobta az ágyra,
és a lány mellé lépett. Christa gyorsan elhátrált, de rájött, hogy nincs hová mennie. A férfi már
majdnem teljesen mellette volt, amikor megszó¬lalt - Nem akartam nehézséget okozni! -
sziszegte. - Nem tudtam, hogy egész éjjel távol leszel, vagy bejössz majd. Csak látni akartam...

- Látni akartad a komancsokat! - mondta a férfi.

Christa gyorsan elfordult. Remegő ujjakkal konyakot öntött a férfinak, és gyorsan átnyújtotta
neki. Meglepetésére Jeremy elfogadta. Szeme még mindig szikrát szórt. Christa megpró¬bálta
kihasználni az előnyét.

- Már sok indiánt láttam - mondta.

- De a komancsokat még nem.

190
 - Igaz, de ők olyan fontosak neked. Olyan sok minden van, amit nem értek. Miről beszélt a
vezetőjük? Mi volt az a Sand Creek-i mészárlás?

- A Sand Creek-i mészárlás - ismételte a férfi. Megkerülte az asztalt, kihúzta a széket, leült, de
szemét nem vette le a feleségéről. - Sosem hallottál róla?

Christa a fejét rázta. - Volt... volt valami háborúság.

- Igen - mormolta és másfelé nézett. - Rendben van, ha tudni akarod. Kitört a polgárháború,
és a katonák fele úgy döntött, hogy hazamegy a Konföderációért harcolni. Többeket
visszavezényeltek keletre, a frontra. Volt egy elég rendes em¬ber, egy Wynkoop nevű Fort
Lyonban, innen északnyugatra. Néhány arapahó és csejen indián a védelme alá helyezte ma¬gát.
De Wynkoop túlságosan is rendes volt. Valaki elhatároz¬ta, hogy megszabadulnak tőle, és
Anthony őrnagyot küldték ide, hogy átvegye a helyét. Colorado kormányzója, Evans és a milíciát
vezető Chivington nevű ezredes háborút akartak. Ant¬hony nak sikerült rávennie az indiánokat,
hogy hagyják el az erőd nyújtotta védelmet, hogy aztán megtámadhassa őket. És ezt meg is tette.
Chivington kiadta az embereinek a parancsot, hogy támadjanak meg minden indiánt, öljék meg és
skalpolják meg a nagyokat és a kicsiket egyaránt, merthogy úgyis tetve¬sek, így hát a katonák
bevonultak, gyilkoltak, erőszakoskodtak az asszonyokkal, megcsonkították az embereket,
egyszóval mindent elpusztítottak. Egy Silas nevű kapitány, aki Anthony seregében szolgált,
megtagadta a parancs végrehajtását. Nem sokkal később meg is gyilkolták Denverben. Anthony
és Chivington megpróbálták beállítani úgy az egészet, mintha egy nemes küzdelem lett volna, de
az igazságot valahogy mégis megtudták a fehérek is, a rézbőrűek is. Vágtató Bivaly nem bolond.
Ismeri a múltat, így előre látja a jövőt is. Nem túl sok emberben bízik.

Christa nem is gondolt rá, hogy Vágtató Bivalyt hibáztathat¬ná, különösen nem Jeremy
történetét hallva. Bár nem mondott részleteket a mészárlásról, de volt valami a hangjában, amitől
el tudta képzelni, mi történt. Minden bizonnyal szörnyűséges volt.

- Úgy tűnik, hogy Vágtató Bivaly benned megbízik.

Jeremy megvonta a vállát. - Csak elvisel. Jobban, mint a legtöbb fehér embert. - Hirtelen
előrehajolt, és az ujjával megfenyegette a feleségét.

- Nem lett volna szabad, hogy az emberei meglássanak téged.

-De...

- Poligám társadalomban élnek. Vágtató Bivalynak jó néhány felesége van már, és biztos nem
bánná, ha lenne még egy.

-De...

- A komancsok úgy száguldanak, mint a szél. Gyakran le¬mennek Mexikóba, hogy a

spanyolokkal kereskedjenek. Náluk az asszonyok ugyanúgy árucikknek számítanak, mint a bölény
húsa vagy irhája. Általában először megerőszakolják a foglyai¬kat, hogy beszennyezve, megrontva
adják át a spanyoloknak az asszonyokat, így taszítják alárendelt helyzetbe az áldozatai¬kat.

Christa hátán végigfutott a hideg.

191
 - De Jeremy, én csak a parancsnoki sátorhoz jöttem át. Nem kószáltam el a nyílt tere¬pen.

- De már azt is megtetted - emlékeztette.

Úgy érezte, megdermed a teste. - Nem fogom újra megten¬ni - mondta nyugtalanul.

Jeremy hirtelen fölállt, hátul összekulcsolta a kezét. -Ügyelj rá, hogy mindig a táborban maradj
- parancsolta.

Megállt Christa előtt, hangja élesebb volt, mint valaha. - Az elkövetkező napokban, amíg vissza
nem térek, Róbert Black Pawval kell maradnod. Mindig, de mindig legyél a közelében.

- Amíg vissza nem térsz? - kérdezte Christa riadtan.

- Holnap Magasan Szálló Sassal elmegyek Vágtató Bivaly táborába.

Az asszony levegőért kapkodott. - Elmégy a komancs tá¬borba? De ezt nem teheted!

- Voltam már ott korábban is.

Christa a fejét rázta. - De hogy bízhatsz benne? Embereket öl, saját törvényei vannak, te
magad mondtad.

- Mennem kell, Christa. Jobban bízom benne, mint sok más emberben, színre való tekintet
nélkül.

- Ha annyira bízol benne, miért lettél olyan dühös rám?

- A pokolba! - menny dörögte a férfi. - Ezt próbálom veled megértetni!

- Ne káromkodj így! - vágott vissza az asszony, fogát csikorgatva. - Mrs. Brooks mindjárt itt
terem!

Meglepetésére a férfi elhallgatott. Leült az ágy végébe, hi tétlenkedve Christára meredt, aztán
lassan elmosolyodott.

- El kell mennem, Christa.

- De...

- Hiányozni fogok? Az asszony elpirult. - Jeremy, igazán...

- Gyerünk! Bizonyára hiányozni fogok egy kicsit. Különbé is, úgyis szembeszállók minden
fenyegetéssel.

- Bolond vagy, ha egy ellenséges indián táborba elmégy.

- Gyere ide! - mondta a férfi hirtelen.

- Én...

- Gyere ide. Ma éjjel még itthon vagyok veled. De aztán indulnom kell. Nem akarom az
éjszakát vitatkozással tölteni.
192
 - Te nem vitatkozol. Te csak kiabálsz, aztán pedig elváró h°gy a rendelkezésedre álljak.

- Rendben. - A férfi felállt, odament hozzá, felemelte, az ágyra tette.

- Nem vagyok bolond, Christa. Vágtató Bivaly két testvei küldte el túsznak, mindaddig, amíg
vissza nem térek. Ő és én vértestvérek vagyunk. A komancsok nagyon szabad embere

Sok közöttük a családi klán. Bármelyik komancs szabadon mozog a klánban, és egy harcosnak
joga van a saját feje után menni, de tiszteletben tartják egymást. Két perccel azután, hogy
visszatérek, lehet, hogy kitör az ellenségeskedés. De amíg Vágtató Bivaly védelmét élvezem,
teljesen biztonságban leszek.

- Rendben - ismételte Christa a férfi szavait.

- De miattad - mutatott felé a férfi - sosem fogom bizton¬ságban érezni magam.

-De...

- Hiányozni fogok?

Christa megnedvesítette az ajkait. - Talán. Jeremy hangosan felnevetett.

- Ez kínozni fog, amíg vissza nem térek.

- Hazudós! - vádolta az asszony.

- Esküszöm!

- Nálad nehéz eldönteni. Ha úgy akarod, tudod tartani a tá¬volságot.

- Aztán pedig dühös vagyok magamra. Ma éjjel nem lesz köztünk távolság. Ma éjjel itt leszek
melletted, akár örülsz en¬nek, akár nem, aztán holnap elmegyek.

Christa testét forróság öntötte el. Lesütötte a szemét, nem akart a férfira nézni.

- Nocsak. Semmi tiltakozás? Semmi harag? A lámpafény gyengén világított. Az asszony a

kezeit bá¬multa. Akármennyire küzdött ellene, pirosság szökött az arcá¬ba, szavai halkan
csengtek. - Gúnyolódsz velem. Igazán nem tudom, mit akarsz tőlem. Mindent neked adtam azon
az éjsza-kán, mindent. Akkor elégedettnek tűntél, de nem érdeklődsz utánam, mióta visszatértél.

- Mindig is érdeklődtem irántad - mondta a férfi. Féltérdre ereszkedett, Christa kezét a kezébe
fogta. - Mindig.

- Azt mondtad, hogy élő halott vagyok.

- Csak azért, mert rá akartalak döbbenteni a valóságra.

Az asszony mély lélegzetet vett, érezte, hogy a férfi ezüstös szeme tüzet gyújt benne. Nem
akarta, hogy tekintetük talál¬kozzon, megrázta a fejét. - Neked adtam magam - mormolta. -
Esküszöm, hogy akkor nem tiltakoztam ellened.

193
 - Azt mondtad, hogy a bor miatt volt - emlékeztette a férfi Christa lehajtotta a fejét, és azt
kívánta, bárcsak ne lennének ilyen közel egymáshoz. - Talán amiatt, talán nem. De

tényleg nem tudom, mit akarsz még tőlem.

- Többet, Christa. Mindig többet fogok akarni. De főlej azt akarom, hogy te gyere hozzám.
Nem csak azért, mer megvédelek. Nem csak azért, mert a Cameronok mindij megfizetik az
adósságukat. Hanem azért, mert te akarsz én gém. Ez olyan nehéz lenne neked?

Christa megrázta a fejét, nagyot nyelt. Tekintetük végre egymásba fonódott. Megpróbált
beszélni. Megnedvesítette a; ajkát, kereste a szavakat, de nem találta meg őket. A férfi ta Ián
megértette a gondját, talán tudta, hogy mikor kell erélye sebbnek lennie, mikor kell elengednie.
Hirtelen átölelte Chris tát. Felemelkedett, magával húzva őt is. Ajka az ajkára tapadt s éhesen
megcsókolta. Csodálatos csók volt. Izgató, lélegzete lállító. Forró és lázas, lángra lobbantó, s
olyan érzéseket keltő, amiket Christa nem is oly rég élt át először.

A tűz szétterjedt Christa testében. Az édes csók megértette Christával, hogy mit keres benne a
férfi, s az izgalom hatásán meg merte tenni azokat a dolgokat is, amikről eddig csak álmodott.
Karja a férfi nyaka köré fonódott. Ajka engedelmesei vált szét a férfi csókja alatt. Először tétován,
de egyre meré szebben viszonozta a csókot. Nyelve játszott a férfi nyelvével behatolt a szájába, és
felderítette. Ujjai Jeremy hajába túrtak megsimogatták az arcát, végigsimított vallanak és karjának
iz main. Érezte szívének buja dobogását, keményedő férfiassá¬gát. Jeremy felemelte a fejét,
ezüstös csillogás volt a szemé¬ben, ahogy Christára nézett. - Jézusom! - suttogta. AÍ asszony
elmosolyodott, nem tudta, milyen csodásán tükröző¬dik szemében a lámpafény. A férfi
megfordította, türelrnetler ujjai ruhájának kapcsait keresték. Amikor a ruha lecsúszott c válláról, a
férfi ismét megfordította. Ajka az asszony bőrére tapadt. Christának elállt a lélegzete, testében
felerősödött a lo-bogás. Jeremy lehúzta róla a ruhát, így az a padlóra esett. Uj¬jai kibontották
alsószoknyáját, s Christa kilépett belőle.

A lámpafény különlegesen világított aznap éjjel.

Jeremy leült, lehúzta csizmáját. Christa elétérdelt, és maga húzta le a másik csizmát. Megállt egy
pillanatra, látta, hogy a férfi gyorsan leveti ingét. Tekintetük újra találkozott, s a vágy Christa
szívéből a méhére is átterjedt. Lassan felállt, átölelte a férfit. Ajka csak súrolta a férfi ajkát, aztán
nyakára, vállára ta¬padt. Nyelve hegyével megcirógatta a férfi bőrét, sós ízt ér¬zett. Ujjai
végigsimítottak bronzos karján, megérintették izma¬it. Szemében elragadtatás csillogott, ahogy
kezével megsimo¬gatta Jeremy mellkasát, ujjai köré csavarva a vöröses szőrszá¬lakat. Közelebb
hajolt, megcsókolta a férfi mellkasát, forró nyelvének hegyével megízlelve azt. Egyre izgatóbbnak
találta ezt a játékot

- Christa! - suttogta Jeremy rekedtes hangon. Hirtelen fel¬állt és magával húzta az asszonyt is,
aki ujjaival végigsimított a férfi hátán, kitapogatva annak fodrozódó izmait. Lábujjhegy¬re állt.
Ajkuk egymásba fonódott, de aztán ismét szétvált. Újra végigsimította a hátát, de ezúttal lejjebb
merészkedett, egészen a fenekéig. Jeremy felnyögött. Egy pillanattal később Christa az ágyon
találta magát, szinte elkábultan a vágytól, amely annyira magával ragadta, és a várakozástól, hogy
mi¬lyen csodák állnak előtte. Amikor meglátta, hogy Jeremy ki¬bújt lovassági nadrágjából, nem

194
várt tovább. Hiszen azt mond¬ta neki a férje, hogy azt akarja, kívánja őt. És most kívánta, szinte
lángban állt a teste. Szinte fájt a vágyakozás, annyira szerette volna, ha megérinti. És belül....

A testét elborító tűz fokozatosan átizzította a bensejét. Bor¬zasztóan kívánta. Ahogy közelebb
lépett, megpróbált ismét fölkelni, és egy kis sikkantás kíséretében eléje menni, de Je¬remy
lenyomta az ágyra. Christa a lábával átkulcsolta a dere¬kát, miközben folyamatosan csókolta.
Szorosan tartotta. Az asszony lejjebb csúszott, ujjaival és nyelve hegyével érintve a mellkasát, a
fenekét simogatva. Tekintete találkozott a férfi kék szemével. - Ezt...? - suttogta.

Mély, torokból jövő sóhaj volt a válasz. - Ezt! - mondta. - Ezt, ezt...

Puha teste érezte, hogy a másik férfiassága erőre kap. Heve¬sen dobogott a szíve. Nem merte
megtenni, nem volt rá képes. Lehunyta a szemét és a fejét a férfi mellébe fúrta. Először csak

mintegy véletlenül kezdte el simogatni. Érezte, hogy Jeremynek elkad a lélegzete, és a

szívverése felgyorsul. Összezárta körülötte a kezét, mire kiáltás hagyta el szerelme ajkát. Erre
Christa is merészebb lett, és felfedezte a puszta vágytól meredező férfiasságot. Jeremy suttogott
valamit, azt alig lehetett ér¬teni, de nem is kellett a szavakat hallani, mert maga a hang elárulta,
mennyire eltelt vágyakozással a férfi. Jeremy hirtelen úira magára húzta. Christának elakadt a
lélegzete. Erőtlenül felkiáltott, mert érezte, hogy a férfi beléhatol, és ez az érzés csodálatos volt.

Lábai férje derekára fonódtak, szorosan hozzásimult, aki szinte felnyársalta, majd
visszahúzódott. Christa mindenütt magán érezte az ajkát: a száján, a vállán, a mellein. Az éhes
férfiajkak megcirógatták, megízlelték egyik majd másik keb¬lét. Szinte eszeveszett suttogással azt
követelte, hogy ne kínoz¬za tovább, hanem jöjjön végre. De a férfi nem tette. Egész testét
elborította csókokkal. Aztán végre maga fölé emelte, lassan magára húzta, és magáévá tette.
Mozogni kezdett, sze¬mét egy pillanatra sem véve le az asszony hajkoronájáról, dús kebléről.
Kezével szorosan belemarkolt a fenekébe. Christa vágya elemi erővel tört fel, éhesen egymásba
simultak, min¬daddig, amíg a beteljesülés mind a kettejüket olyan magasra nem röpítette, amit
Christa el sem tudott eddig képzelni. A vi¬lág mintha ragyogó napsütéssé változott volna, aztán
leeresz¬kedett az éjszaka, és a sötétségben csillagok milliárdjai ra¬gyogtak.

Christa melléje feküdt. Még mindig nem tért teljesen magá¬hoz. Jeremy átölelte és magához
szorította. Teste még most is forró és verítékes volt. Az asszony nyugodtan feküdt, hálás volt az
őket körülvevő melegségért. Meghallotta a másik sut¬togását. Gúnyos volt a hang, ugyanakkor
vágyakozó is.

- Hiányozni fogok neked? - kérdezte Jeremy...

- Hiányozni fogok neked?

Oh Istenem, hát persze, kiáltott volna fel legszívesebbei Christa. Hiányozni fogsz, mint a nap
és mint a levegő. Jobban fogsz hiányozni, mint bárki más az életemben, jobban, mint fivéreim a
háború alatt. Szerettem őket, de téged mégjobban szeretlek. Ó, Istenem, igen, nagyon szeretlek.

- Jézusom! Ha ilyen sokáig tart megszólalnod, akkor még mindig nem vagy biztos magadban.

Christának elakadt a lélegzete. A férfi vadul újra a karjaiba zárta.

195
 Szeretkezett vele. Lassan, forrón, megfontoltan. Minden gondolatot kitörölt az agyából, csak
az éhség és a vágy maradt meg. Amikor ismét egymás mellett feküdtek, a férfi újra meg¬kérdezte:
- Hiányozni fogok? Mert ha nem....

- Igen! - mondta zihálva. Jeremy nevetése melegséget sugárzott, csakúgy, mint ölelő karjai.

- Szerelmem, nekem is hiányozni fogsz - mondta gyöngé¬den. - Édes Istenem, hogy fogsz
hiányozni!

Tizennyolcadik fejezet

Jeremy James Preston és még egynéhány katona társaságában elment Vágtató Bivaly táborába.
Nagyon lassan telt az idő, amíg odavoltak. Bár Jennings és Brooks őrnagyoknak több harci
tapasztalatuk volt a nyugati hadszíntéren, Jeremy az ez¬red orvosára, Weland őrnagyra hagyta a
parancsnokságot. Christa tudta, hogy Jennings és Brooks is sértődötten vették tudomásul ezt a
döntést, és ez némi örömmel töltötte el. Azt is látta, milyen bölcsen választott Jeremy. Welandnak
is ugyanaz volt a rangja, és bár orvosként szolgált közöttük, nyitott gon¬dolkodású volt, nagyon
szerette az embereket és előbb az eszét használta, mielőtt a fegyveréhez kapott volna.

Megígérte Jeremynek, hogy hiányozni fog neki, és ez igaz is volt. Borzasztóan szerette volna
maga mellett tudni. Döb¬benten tapasztalta, hogy éjszakáról éjszakára álmatlanul hány¬kolódik
az ágyában. Vágyott rá a teste és a lelke egyaránt.

Arra gondolt, vajon eljön-e az az idő, amikor nyíltan megvallhatja az érzéseit előtte.
Nyugtalanul feküdt a sátorban, és a szívében őrzött titkokra, Jennyre és elveszített gyermekére

gondolt. Bár Jeremy és a katonái lassan haladtak előre, az útirányuk mindig nyugati volt.

A Jeremy elindulását követő harmadik napon Weland meg¬hívta őt a parancsnoki sátorba,

hogy vacsorázzon vele, s bor¬zasztóan megörült, amikor megtudta, hogy levelet kapott
ott¬honról. Egy hírnök rátalált a táborra, és már nagyon sok kül¬demény felgyűlt nála. A levél
neki és Jeremynek szólt, és mindenki vállalt valamilyen részt belőle; a legfiatalabb generá¬ció
legidősebb tagja, Jesse és Kiernan fia, John Daniel Came-ron is papírra vetett valami
macskakaparást. Callie, Kiernan és Jesse is írtak valamennyit, csupa jó hírt a mindennapi
életük¬ről. Daniel, aki mindig is a legjobb levelező volt a családban, írta a legtöbbet. Christa
beleharapott az ajkába, amikor azt ol¬vasta, hogy ő és Callie tettek egy kirándulást Fort Monrioe-
ba, ahol Jeff Davist tartják fogságban. Varina olyan jó volt hozzájuk, amikor más idők jártak még,
hogy elhatározták, mindent megtesznek érte, amit tudnak. Ez persze nem volt túl sok. Az Unió
nlég nem tudta biztosan, mit kezdjen Jeff Da¬visszel. Az a hír járta, hogy esetleg felakasztják, de
még Dáaniel is meg volt róla győződve, hogy ez nem történhet meg.

Azt hiszem, egy időre börtönbe csukják, aztán elengedik. Talán attól félnek, hogy a Dél újra
fellázad. De ez lehetetlen. Mi még szerencsések vagyunk sok honfitársunkhoz képest, hi¬szen a
földünk jó állapotban maradt, a házunk még mindig áll De mindjárt más a kép, ha egy kicsit
elhagyjuk a környékün¬ket. Mindennap építkezésekkel találkozni, de akárhová nézünk,
mindenhol a régen olyan nagyszerű birtokok maradványait lát¬juk A földek parlagon hevernek,

196
beborította őket a gaz; az egész olyan, mintha sáskajárás érte volna a vidéket. Még nem kaptam
amnesztiát, de arra biztatjuk Jesse-t, hogy vállaljon közhivatalt. Egy napon ez az egész őrület
véget ér. A déli álla¬mok kormányzatai visszatérhetnek majd az államokba. Úgy tűnik, hogy
néhányan a Konföderáció legbuzgóbb hívei közül teljesen annak a feladatnak szentelték magukat,
hogy gyítsák a nemzet testén éktelenkedő törést. Talán így elkezdőd¬het valami. De szomorú és
keserű dolog elképzelni, hogy évek¬be fog telni, amíg a földek visszaszerzik eredeti szépségüket,
amíg az otthonok újra felépülnek, megszabadulva az ágyúgo¬lyó ütötte nyomoktól. De ehhez az
kell, hogy mindnyájan hoz¬zálássunk ehhez a munkához.

Christa hagyta, hogy a levél az ölébe hulljon, és arra gon¬dolt, milyen lehet most az otthona.
Most tavasszal már lombo¬sak a fák. A táj karmazsin, narancs és sárga színekben pompá¬zik.

- Honvágya van? - kérdezte Weland.

- Egy kicsit.

- De már nem olyan vészes, mint kezdetben volt, igaz? Christa megrándította a vállát, és lassan
elmosolyodott. -Bevallom, ez az út nagyon érdekes.

- A vadnyugat - mormolta Weland. - Lesz még ennél érde¬kesebb is.

- De otthon most építik újjá Délt - mondta Christa halkan.

Weland fölállt, megkerülte, és apaian megszorította a vállát. - Nagy dolgok történnek! -

mondta. - Nagyon sok férfi és nő a Konföderáció bukásakor azt hitték, hogy mindennek vége.
Christa, most új kor küszöbén állunk. Végre kiharcoltuk ma¬gunkat. Most már a jövőbe
tekinthetünk. A Nyugat hatalmas fejlődés előtt áll. A Dél újjá fog épülni. Izgalmas korban élünk.
Nehéz választások előtt állunk.

- Milyen választások előtt?

Újra megkerülte az asztalt, és rámosolygott az asszonyra. -El kell döntenünk: felfedezzük-e az

új világot, vagy újjáépít¬jük a régit? Virginia lesz az otthona, vagy a Nyugat?

Christa a fejét rázta. - Nem hiszem, hogy én választhatok -mondta szomorkásán. - Jeremy
lovassági tiszt. Oda megyek, ahová ő... - Nem fejezte be a mondatot. Majdnem azt mond¬ta,
hogy ahová parancsolja. - Oda megyek, ahová ő is megy.

Weland elmosolyodott. - Ott van az embernek az otthona, ahol a szíve van. Erre önnek is rá
kell jönnie. És rá is fog. - Megrázta a fejét. - A szegény indiánokat sajnálom –

Christa szeme kikerekedett. Eleget hallott arról, mire képe-le az indiánok, csodálkozott, hogy
Welandnak ez a véleménye.

- Ők az igazi vesztesek - folytatta a férfi. Széttárta a kezét. - Mindennap újabb és újabb kocsik
érkeznek. A háború eddig megakadályozta ezt a terjeszkedést. De most már jönnek az amerikaiak
északról és délről egyaránt. Le fognak itt teleped¬ni és arra fogják kényszeríteni a kormányt, hogy
egyre több szerződést bontson föl az indiánokkal. - Előrehajolt. - Mit gondol, miért gyűlölik a
komancsok ennyire a texasiakat?

197
 - Nem tudtam, hogy...

- Igen, gyűlölik a texasiakat. Nem tekintik őket amerikai¬nak. Más telepesekkel nincs gondjuk.
De a texasiakról a ko¬mancsok úgy vélekednek, hogy azok elrabolták a földjüket.

- Valóban?

- Bizony így van. - Weland meggyújtotta a pipáját, és ráka¬csintott. - Ez a haladás.

Christa elmosolyodott. Kedvelte dr. Welandot. Mindig azt az érzést keltette benne, hogy
tartozik valahová. Hogy szere¬tik, és szükség van rá.

- Nos, kér még egy kis kávét? - kérdezte, de az asszony a fejét rázta és elköszönt. - Megyek, és
írok a családomnak -mondta. Jó éjszakát kívánt az őrnagynak, és visszatért a sátrá¬ba.

Ahogy hazafelé ment, meghallotta, hogy néhány katona lágy dallamot dúdolgat, hogy így
mulassák a tábori élet hosszú óráit. Nem hallott lépéseket a háta mögött, de érezte, hogy va¬laki
követi. Amikor elérte a sátrat, megállt. - Jó estét, Robert Black Paw. - köszönt halkan.

Semmi válasz. Aztán végül: - Jó éjszakát, Mrs. McCauley.

Különösen boldognak érezte magát. Besurrant a sátorba, hosszú levelet írt az otthoniaknak,
aztán lefeküdt. Csak kis ideig maradt ébren, a sátorpanyvát bámulva.

Jeremy meggyőződéssel mondta, hogy nem lesz veszélyben. Hogy vissza fog térni. A csapat,
míg várták parancsnokuk érkezését, továbbvonultak.

A táj, amelyen áthaladtak, egyre érdekesebb lett. Nathaniel azt mondta, hogy a Canadian folyó
mellett vannak, nem messze attól a választóvonaltól, amely az indián terület és Észak-Texas
között van.

A folyó gyönyörű volt: időnként bő folyású és széles, más¬kor viszont szinte teljesen eltűnt.
Nathaniel megmutatta neki, hogyan folyik a víz a föld alatt.

Délután elértek az „Antilop Ormokhoz”. Nagy hatással vol¬tak Christára. Magas sziklák
szemmel láthatóan teljesen lapos hegytetővel. A hegyek oldala veszélyesen meredek volt. A táj
annyira különös volt Christa számára, hogy órákat töltött a né¬zésükkel, miután letáboroztak
éjszakára.

így amikor a nap már nem ragyogott olyan fényesen a sze¬mébe, észrevette, hogy az egyik
orom tetején egy oszlop emelkedik.

Kíváncsian odalovagolt Tilly hátán a parancsnoki sátorhoz. Weland beszélgetésbe merült

Jenningsszel és Brooksszal. A következő nap útirányát igyekeztek feltérképezni, így elő¬ször nem
vették észre.

- Már így is elég lassan haladunk - mondta Brooks őrnagy mogorván. - McCauley ezredes
elsőként ösztönzött bennün¬ket, hogy siessünk. Ha holnap nem tér vissza, tovább kell mennünk.

198
 - Uraim, ez idáig pontosan követtem az ezredes parancsait, és nem látok rá semmi okot, hogy
megváltoztassam a dolgok menetét - érvelt Weland.

- Kivéve, hogy nem bízhatunk meg abban a komancs fél¬vérben, Vágtató Bivalyban -
makacskodott Jennings elcsigá¬zottan. - Weland őrnagy, ha az ezredes holnapra nem tér vissza,
azt mondom, valószínű, hogy ő és a többi katona már halottak.

Christa maga sem vette észre, hogy felsikoltott, csak abból, hogy a három férfi ránézett.
Weland rögtön talpra ugrott. -Őrnagy! - kiáltotta. - Hogy beszélhet így? - Odalépett Christa mellé.
- Pedig itt van az ezredes várandós felesége, a vadon¬ban. Szégyellhetne magát, uram! - Leültette
Christát. Az asszony látta, hogy az orvos rákacsint, és megvonta a vállát.

- Nagyon gyengének érzem magam - mormolta.

Jennings, az a szegény papucsférj is gyorsan felállt. - Saj¬nálom. Igazán sajnálom, Mrs.

McCauley. Csak arról van szó, hogy nekünk az egész ezrednek gondját kell viselnünk.

- Jeremy azt mondta, hogy visszajön. Igenis, visszajön - makacskodott Christa.

- Igen, Mrs. McCauley - mondta Jennings. Megköszörülte a torkát, és megpödörte a bajuszát. -

No, akkor én megyek. Dr. Brooks?

- Igen, igen, én is veled megyek.

A két őrnagy sietősen eltávozott. Christa nevetésben tört ki, ahogy elnézte őket, amint
elvonulnak. Rámosolygott Weland-ra. - Ön csodálatosan viselkedett.

- Nem, ön viselkedett csodálatosan. Milyen könnyen meg¬szabadított tőlük! - Lehervadt az

arcáról a mosoly. - Jól érzi magát? Jesse-nek egészséges unokaöccsöt vagy unokahúgot ígértem,
hiszen tudja. És természetesen ha hagynám, hogy va¬lamilyen betegség a hatalmába kerítse,
Jeremy egyszerűen fel¬akasztatna engem.

- Ó, szó sincs róla! - tiltakozott Christa.

A férfi ránézett, majd elmosolyodott. - De igen, megtenné. De most már ne törődjünk ezzel.
Azért jött hozzám, mert be¬teg, vagy csak beszélgetni akart, vagy esetleg mindkettő?

Christa a fejét rázta. - Van valami az egyik orom tetején.

Az őrnagy összeráncolta a homlokát. - Micsoda?

- Nem tudom, de megmutatom.

Weland kikísérte és kiáltott az egyik közlegénynek, hog; hozza elő a lovát. Christával
elhajtottak az utolsó sátorhoz ahonnan látni lehetett az oszlopot, amelyik az egyik örömbe
emelkedett ki.

- Megmondom Róbert Black Pawnak, hogy nézze meg mondta Weland. - Visszamegyek és
érte küldök.

199
 Christa elmosolyodott. - O, nincs erre semmi szükség. Felemelte a hangját, és Tillyvel
megfordult. - Robert! Robert hol van?

Weland felhúzta a szemöldökét, és az asszonyra meredt, ahogy Robert félénken előjött az

egyik sátor mögül. Rámutatott az oszlopra. - Mit gondolsz, meg tudod mászni azt az oszlopot? -
kérdezte.

Robert Black Paw bólintott, de ránézett Christára. – ígérem, meg tudom, de.... - Nem folytatta.

- Megígérem, hogy el sem mozdulok Weland őrnagy mellől, amíg vissza nem tér - mondta
Christa.

Ez megnyugtatta. Néhány katonával Robert elindult a hegj. irányába. Weland és Christa

közösen meglátogatták Celiát, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsék. Aztán visszatértek a
parancsnoki sátorhoz, és vártak. Sakkal mulatták az időt.

Az egyik lépésen Weland olyan sokáig gondolkozott, hogy Christa hátradőlt a székben, és az
őrnagyra pillantott.

- Robert tudta, hogy mi van azon az oszlopon - mondta a férfi.

Christa meglepetten húzta fel a szemöldökét. - És ön tudja?

- Attól tartok, lehet.

De már nem volt módja megkérdezni, mi az, amit tud. Az őrnagy a válla fölött valamit nézett.
Hátrafordult és meglátta, hogy Robert Black Paw jött vissza. Nem volt nála semmi, csak
Welandot nézte.

- Bármi is legyen az, kérem, mondják meg nekem! - köve¬telte.

- Christa, nem is tudom, hogy....

- Ó, kérem! Mindketten tudják, hogy nem fogok belehalni az ijedtségbe, de hisztériás rohamot
sem kapok.

- Egy skalp? - kérdezte Weland az indiántól.

- Igen, egy skalp. Egy fehér ember skalpja.

Christa nem halt bele az ijedtségbe, nem kezdett el sem hisztériázni, sem pedig sikoltozni.

De nagyon megijedt. Hideg, sötét félelem töltötte el a szí¬vét. Torkában érezte a borzalmat és
a rémületet. - Egy fehér ember skalpja. Ó, Istenem, Jeremy....

- Nem, nem! Christa! - mondta gyorsan Robert Black Paw, megfeledkezve arról a szokásáról,
hogy mindig a családi ne¬vén szólította az asszonyt. Letérdelt melléje. - Női skalp volt. Hosszú,
világos haja volt.

- Ó! - Az ölében szorosan összefonta az ujjait.

200
 - És milyen volt? - kérdezte Weland.

- Egy abroncsra kifeszítették, és inakkal erősítették oda a póznához.

- Szerinted figyelmeztetésről van szó?

- Talán.

- Szerinted Jeremy biztonságban van? - kérdezte Christa suttogva.

- Vágtató Bivaly a becsületszavát adta. Jeremynek nem lesz semmi baja - mondta Róbert
egyszerűen. Weland nem szólt semmit.

Christa felugrott. Nagyon ideges volt. Szeretett volna egye¬dül maradni. - Azt hiszem... azt
hiszem, lefekszem. Biztosan korán fogunk felkelni. Nagyon fáradt vagyok.

- Christa! - szólt utána Weland. Megállt és visszanézett.

- Jeremynek semmi baja nem lesz.

Christa bólintott. Lassan eluralkodott benne a félelem. Már nem tudott uralkodni rajta.

A sátrában fel-alá járkált.

Úgy érezte, megmozdult a baba. Beleharapott az ajkába és arra gondolt, vajon Jeremy is
érezné-e a gyerekük rúgását, ha itt lenne vele. Leült az ágyra, és eszébe jutott, hogyan húzó¬dott
vissza, amikor megmondta neki, hogy a baba megmoz¬dult.

Akkor nem mondta, de biztosan eszébe jutott a múlt. Eszé¬be jutott Jenny és gyermeke,
akinek meg kellett volna szület¬nie.

A kezébe temette az arcát. Egy olyan férfiba szerelmes, aki¬nek más jár az eszében.

Nem. Hiszen azt mondta róla, hogy ő a tökéletes lovassági tisztfeleség. Az arca bíborba borult,
amikor először viszonozta férje közeledését, de most már el sem tudta volna máshogy

képzelni.

Felállt, öntött egy korty konyakot, és felhajtotta. Az ital fel¬melegítette.

Meleg hálóinget vett föl, aztán a párnájára feküdt. A vász¬non keresztül is látta a tábortűz
lángjait. Aludnia kell. Leoltot¬ta a lámpát.

A tűz már halványabban ragyogott. Aludnia kell a gyerme¬ke miatt. A fiuk vagy lányuk
érdekében. A gyermek miatt, aki már az új világban fog felnőni. A felfedezések korában. Olyan
korban, amely megérti Dél szenvedéseit és Észak ideáljait.

Lehunyta a szemét és elszundított.

Valami megmozdult. Christa megpróbált felébredni. Ébren¬lét és álom között lebegve csak az
ormokat látta.

201
 Úgy hitte, dobpergést hall. Harci dobok pergését. Látta a harcosokat, a komancs harcosokat,
ahogy a dob ritmusára tán¬colnak.

Jeremy van ott, fogságba ejtve. Az egyik festett arcú ko¬mancs harcos borotvaéles késsel
támad rá, hogy megskalpolja.

Felriadt, levegőért kapkodott, és felugrott az ágyból. Volt valaki a sátorban. Sikoly fojtogatta.
Megérkeztek az indiánok! Valaki átölelte a sötétségben. - Christa!

Jeremy volt az. Az asszony hirtelen nem kapott levegőt, tes¬te remegett. Elfelejtette, hogy
valaha ellenségek voltak. - Je¬remy! O, Jeremy! Hát visszajöttél! Visszatértél!

A férfi megdöbbent a fogadtatás hevességén. Hátrasimította felesége haját, és eldöntötte, hogy

inkább örül ennek, mintsem hogy analizálja.

- Mondtam neked, hogy visszajövök.

- Igen, de találtak egy skalpot!

A férfi nem mondta meg neki, hogy nagyon sok skalpot le¬het találni nyugaton, és sok
közülük indiánoktól származik, akiket fehérek öltek meg.

- Hallottam róla. Már találkoztam Welanddal - mondta Je¬remy. Még mindig átölelve tartotta
feleségét, úgy lökte le fe¬jéről a kalapját. Az asszony nem akarta elengedni. A homály¬ban
Jeremy megpróbált Christa szemébe nézni, de nem volt elég fény. Ám a sötétség sem tud mindent
eltakarni. Minden alkalommal, amikor visszatért Christához, elámult szépségén. Bőre
hibátlanságán, arcának kecses, klasszikus vonalain. És egész testének puhaságán. A keble már
nagyon megduzzadt a terhessége miatt, hasa még csak most kezdett gömbölyödni. Olyan jó volt a
karjában tartania. Hallotta szívének dobogását, szapora lélegzését.

- Szóval hiányoztam? - kérdezte könnyedén.

- Én... - Christa elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy vál¬tak el egymástól. - Persze hogy
hiányoztál - mormolta. – Itt hagytál egyedül ezekkel a szörnyű Brooksékkel és Jenningsék-

kel. Jeremy felnevetett, ismerősen csengett az asszony fanyar hangja. Lehet, hogy korábban azt
állította, hogy teljesen átad-magát neki. De valójában sosem tette. Lehet, hogy egész

életében küzdenie kell vele. Mosolya elhalványult. Nem bánta mégsem. Nem bánta a csatákat.

De bárcsak meg tudnának szabadulni a régi szellemektől!

Bárcsak viszont tudná szeretni ez az asszony! De nem kínál¬ta neki tálcán a szívét.

A Cameronok, többek között, nagyon kegyetlenek tudnak lenni.

- Nos, visszajöttem - mondta halkan. Christa elmosolyodott. Lassan visszahúzta a karját férje
nyakáról. - Nos, hogy mennek a dolgok a komancsokkal és Vágtató Bivallyal?

- Nem akarok most a komancsokról és Vágtató Bivalyról beszélni.

202
 - Ó. Akkor... kérsz egy kis bort? Vagy konyakot? Vagy egy whiskyt.

- Nem, köszönöm. - Levette a kardját, és félredobta.

- Csinálok neked egy kávét.

- Egyetlen dolgot szeretnék csak - mondta a férfi szárazon. Még a sötétség ellenére is látta,
hogy Christa elvörösödik.

-Ó.

-Nos?

- Nos? - suttogta az asszony.

- Azt is felajánlod, amire igazán vágyom? Christa lesütötte a szemét. - Tudod, hogy mindent
megkap¬hatsz, amit csak akarsz.

- Én nem ezt kértem. Az asszony szemében harag tükröződött.

- Miért csinálod ezt velem?

- Nem vettem észre, hogy bármit is csinálnék veled. Most még - tette hozzá mosolyogva.
Megfogta az állat és felemelte. Tekintete feleségéét kereste. - Csak terád gondoltam, amíg tá¬vol
voltam. Azokra a szavakra kellett volna koncentrálnom, amiket Vágtató Bivallyal váltottunk, de az
eszem minduntalan elkalandozott. Arra gondoltam, hogy ha becsuknám a sze¬mem, magam előtt
látnálak meztelenül, látnám a hajad, a tes¬ted, ajkad halvány mosolyát. Mit tettél velem, Christa?
Meg¬babonáztál? Ilyen tehetségesek a Cameronok?

Az asszony a szemébe nézett tágra nyílt tekintettel. Nem vá¬laszolt. A férfi folytatta. -
Éhezem, Christa. Éhezem, hogy megérintselek, hogy erezzelek. Mondd csak, magadat is úgy
ajánlod fel, mint az előbb a bort vagy a whiskyt?

- Én nem tudok így játszani a szavakkal - suttogta az asszony.

A férfi megfogta a karját, és magához ölelte. - Semmi já¬ték. Nos, mondd meg nekem. Te
jössz hozzám ma éjjel?

- Igen - mondta. Igazán nem tudott mást mondani abban a pillanatban. Ma éjjel a sötétség és a
saját vágya mögé rejtőz¬hetett. Átkarolta Jeremy nyakát. Lábujjhegyre állt, és megcsó¬kolta. Az
aggodalom és a várakozás hosszú órái éhessé tették a csókját. A férfi pedig el volt bűvölve attól,
hogy a karjában tarthatja.

Felemelte és az ágyra tette. Nem szólt semmit, semmit sem követelt tőle.

Nem akarta megtörni a varázst. S az velük maradt egész éjszaka.

Jeremy megérezte, hogy az asszony felkel mellőle. Álmosan, félig lehunyt szemmel figyelte.
Alakja olyan csodás volt a de¬rengő hajnali fényben, karcsú, csupasz, elegáns. Élvezte, hogy
láthatja, amikor a másik azt hiszi, hogy még alszik. Christa megmosta arcát a vízben,
megremegett, aztán amilyen halkan csak tudott, felöltözött. Nem akarta felébreszteni a férfit.

203
 Jeremy megpróbált nem elmosolyodni. Biztos volt benne, hogy az asszony kimegy, kávét főz,
aztán visszatér hozzá. Eb¬ben a pillanatban nem érdekelte, mikor indul a sereg. Megér¬demelte
a pihenést.

Figyelte feleségét, amint kisurrant a sátorból, és élvezte, hogy végre kényelmes tábori ágyán
feküdhet azok után az éjszakák után, amikor a földön kellett aludnia nyergével a feje alatt.

Felesége hamarosan visszatér hozzá, és kávét hoz neki. Édes ez a reggel.

Megfordult, és örült, hogy szemét még egy kis ideig zárva tarthatja. A Vágtató Bivalynál
eltöltött napokon töprengett.

Nagyon sok komancs klán van. Mindig barátságosak a shos-honokkal. Ebből a törzsből váltak
ki valamikor, közös volt a nyelvük is. Szövetségre léptek a kiowákkal, hogy nagyobb lo-
vascsapatot hozzanak létre, de harcoltak az uték ellen, pedig azok is nyelvrokonaik voltak. Nem
ismertek el senkit egysze¬mélyi vezetőjüknek, de minden klán választott főnököt, akik befolyással
rendelkeztek más főnökökhöz hasonlóan. Vágtató Bivaly is ilyen főnök volt.

Intelligens ember, félvér származású. Sok ember azt hiszi, hogy a komancsok felelősek a
fehérek haláláért nyugaton, de Jeremy nem gondolta azt, hogy Vágtató Bivaly különösebben
élvezte volna a halál látványát.

Egyszerűen csak megfigyelte, mi történik a fehér emberrel, és tanult mások kárából. Amikor
Jeremy ott ült vele négyszög¬letű sátrában és őt hallgatta, elismerte, hogy olyan történetet hall,
amely sötét árnyékot vet saját fajtájára.

- Gondolkodj ezen, McCauley! - mondta Vágtató Bivaly, és karjával képet rajzolt a levegőbe. -
Csak 1846-ot írtunk, amikor Kearny tábornok elfoglalta Santa Fét, a spanyol és me¬xikói Új-
Mexico fővárosát. Navaho indiánok ellopták egy pár marháját, és megtámadták a telepeket. Igen,
fehér telepeseket öltek meg. Igen, ezernyi birkát, marhát, lovat loptak el. De Kearny tábornok
hadjáratot kezdett ellenük, ami azzal végző¬dött, hogy több mint nyolcezer indián került
börtönbe az egyik erődbe. 1864 óta még mindig ott vannak.

- Talán így akarta Kearny figyelmeztetni a többi törzset, hogy nem szabad lopni és támadni.

- Talán így akarják engedelmességre kényszeríteni a többi törzset. Én mondom neked,

McCauley, ismerem a fehérek módszereit. A te néped addig nem nyugszik, amíg meg nem
semmisíti az enyémet.

- A te anyád fehér nő - emlékeztette Jeremy.

Vágtató Bivaly elmosolyodott. Kiváló indián volt. Fehér származása ellenére szeme
obszidiánfekete volt, alakja erős, bőre színe bronzos.

- Sosem bántam, ha fehér asszony vagy gyermek él a numinuban - mondta, s egy komancs
kifejezést használt, ami azt jelenti törzs, nép

. - Megtanulják az életmódunkat, eggyé vál¬nak velünk.

204
 Jeremy hátradőlt, és még mindig azon csodálkozott, vajon miért hívta meg Vágtató Bivaly a
táborába. Barátként üdvözöl¬ték. Vágtató Bivaly három felesége - kettő közülük testvérpár, a
harmadik egy unokahúguk - gondoskodott róla, hogy a legfinomabb bölényhúst szolgálják fel
neki, tiszta vizet és egy üveg ír whiskyt is kapjon. Tiszteletbeli vendég volt, de tudta, hogy Vágtató
Bivaly akar valamit tőle.

Úgy is volt. - Nem azért kérettelek ide, hogy betarthatatlan ígéreteket tegyél, és én sem
ígérhetek semmit, hiszen a ko-mancsok szabad emberek.

- Akkor miért vagyok itt?

- Szürke egyenruhás fehérek elrabolták a legfiatalabb fele¬ségem húgát. Megígértem, hogy

saját gyermekemként fogok gondoskodni róla. Erős ember vagyok, több asszonyrólis
gon¬doskodni tudok,

Jeremy bólintott. Egy komancsnak annyi felesége lehet, ahányat csak akar - és ahányat el tud
tartani.

Jeremynek az volt a véleménye, hogy elég egy sárkánnyal is boldogulni.

- Hallottam, hogy szert tettél egy feleségre - mondta Vág¬tató Bivaly.

- Igen. - Jeremy maga sem tudta, miért érzi kényelmetlenül magát.

- Magasan Szálló Sas azt mondta nekem, hogy nagyon szép asszony.

Jeremy ismét bólintott. - Igen, az. - Habozott egy pillana¬tig. - Most várjuk az első
gyermekünket.

- Kívánom, hogy fiad szülessen.

Jeremy nem akarta elmondani Vágtató Bivalynak, hogy neki mindegy, fia születik-e vagy lánya,
csak az a fontos, hogy élve szülessen, és hogy Christa kibírja a szülést. - Köszönöm -mondta a
főnöknek. - De még mindig nem értem...

- Azt akarom, hogy a feleségem húga visszatérjen hozzám. Azt akarom, hogy utánamenj
azoknak a szürke egyenruhás ka¬tonáknak. Hiszem, hogy megteszed.

- A szürkeruhások bizonyára konföderációs katonák. Talán törvényen kívül helyeződtek -

mondta Jeremy. - Nem tudom, mit...

- Elrabolták Hajnalcsillagot - szakította félbe Vágtató Bi¬valy -, én megölném őket, de

pisztolyokkal vannak felfegyve¬rezve, amiket a texasiak előszeretettel használtak ellenünk.
Nagyon sok embert elveszítenék. A harcosaim nem félnek at¬tól, hogy nemes csatában haljanak
meg és kövessék őseinket.

Jeremy megértette. A komancsok hittek a túlvilágban. De a túlvilági élet megtagadtatott

azoktól, akik sötétben haltak meg, akiket megfojtottak, akik megfulladtak, vagy akiket
megskal¬poltak. A temetési szertartás fontos és szent dolog volt a ko¬mancsok között, s egy
harcos számára az volt a legértékesebb, ha csatában halhatott meg.

205
 - Akkor...

- Ezek az emberek a kereskedelmi postát is visszatartják ezen az indián területen. Megölték

Joseph Greenleyt, aki a ba¬rátunk volt, úgy tudom. Magasan Szálló Sas követte őket.
Megtámadták az Unió egyik pénzszállító kocsiját is, és megöl¬ték azokat az embereket is, akik
eldobálták a fegyvereiket.

- Szeretném megtalálni őket.

Vágtató Bivaly bólintott. - Még több is van. A katonák ko¬mancs nyilakat használtak, amikor
elrabolták Hajnalcsillagot. Azt akarták elhitetni, hogy komancsok tették. Ezekkel a nyi¬lakkal
ölték meg az áldozataikat, megskalpolták őket, és ki¬vágták a nyelvüket is.

Jeremy ismét bólintott. Vágtató Bivaly azért hívta meg a tá¬borába, hogy kifejezze barátságát.
Azzal tiszteli meg, hogy ő foghatja el ezeket a katonákat.

Jeremy belecsapott a párnájába és visszafeküdt rá. Már érezte a kávé illatát, amit Christa
készített neki. Néhány perc múlva behozza neki, és ő örömmel elfogadja. Talán együtt isszák
meg. Aztán meg kell róla győznie, hogy levegye újra a ruháit, holott még csak reggel volt.

Az asszony bejött. Egy csésze kávét hozott, pont úgy ahogy Jeremy elképzelte.

Odament az ágy széléhez. A férfi várta, hogy meghallhassa lágy hangját, megízlelhesse a kávét
és felesége édes testét.

- Te fattyú! - sziszegte az asszony.

Jeremy felugrott, és még éppen idejében, mert a forró kávé legérzékenyebb pontján találta
volna el. A csésze majdnem a fejére esett. Felesége csípőre tett kézzel állt, haja összekuszá-lódott,
szeme tűzben égett. Nem törődött vele, hogy majdnem sikerült megakadályoznia, hogy
születendő gyermeküknek va¬laha is testvére lehessen.

- Te fattyú! - mondta ismét, dühösen. A varázs megtört - gondolta a férfi. Christa meglátta a
szürke ruhás foglyokat.

- Asszonyom, megkérhetném, hogy hagyja abba? - figyel¬meztette feleségét élesen. -

Különben maga is az ő sorsukra jut!

- Örömmel! Zárj engem is közéjük, kötözz meg. Hogy merészelted? Elvesztették a háborút,
megverték őket, te pedig bezárod őket, mint az állatokat. Hogy merészelted?

Jeremy talpra ugrott. Kezét Christa szájára tapasztotta. -Fogd be! Próbára teszed a türelmemet.
Az egész tábor hallja, ahogy itt ordibálsz, de én sose fogom hagyni, hogy nevetsé¬gessé tegyél az
egész ezred előtt. Megvannak az indokaim, hogy mit miért tettem, és kárhozzak el, ha hagyom,
hogy így kitörj, még mielőtt tudnád, hogy miről is van szó. Tehát fogd be a szád! Lassan,
kimerülten levette kezét Christa szájáról.

- Jenki fattyú! - sziszegte az asszony. Jeremy hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát, nem
tu-dott harcolni ellene.

206
 - Úgy van, Christa. Jenki fattyú. Akkor, most és mindig is az leszek. Sajnálom.

Felesége szeme csillogott. Talán könnyek voltak benne? Át akarta ölelni, magához akarta
szorítani, meg akarta magyarázni

De az asszony sosem fogja ezután megengedni, hogy hozzáérjen.

Christa megpróbált elszabadulni az öleléséből. De a férfi szorosan tartotta, fogát összeszorítva.

Aztán elengedte.

Az asszony megfordult és elfutott tőle.

Tizenkilencedik fejezet

Christa maga sem tudta biztosan, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen nap, amely olyan szépen
kezdődött, ilyen hamar el¬sötétüljön.

Pedig annyira megkönnyebbült, amikor arra ébredt, hogy visszatért. Hogy újra ott fekszik
mellette. Bronzbarna keze annyira sötétnek látszott, ahogy hófehér csípőjén pihentette.

Olyan jó volt, annyira édes, biztonságot nyújtó pusztán csak az, hogy mellette fekszik.

De amikor felkelt, és felöltözött, hogy kávét csináljon, meglátta a konföderációs katonákat.

Valaki összeállított egy ütött-kopott börtönt, amibe bezárták a katonákat. Négyen voltak.
Elcsigázottak, soványak. Még mindig rajtuk volt az egyenruhájuk. Christát annyira megdöb-
bentette ez a látvány, hogy akaratlanul is futni kezdett feléjük. Egy Ethan Darcy nevű közlegény
őrizte a rabokat. Christa tudta róla, hogy kiválóan lő, akár nagy távolságról is le tudott szedni egy
vadállatot vagy egy embert. Hevesebben dobogott a szíve, és érezte, hogy egyre inkább elragadja
az indulat.

De hát miért tartják őket ilyen kegyetlenül? Az alkalmi bör¬tönnek alig volt valami teteje, ami
megvédhette volna őket az elemek kénye-kedvétől. Nem adtak nekik semmit, amin alud hattak
volna, és csak egy alig pislákoló tűz melegítette őket.

- Mrs. McCauley, most már magukra kell hagynia a foglyokat - figyelmeztette Darcy.

De Christa megrázta a fejét, és továbbra is a katonákra me¬redt. Ez egyikük kapitányi rangot

viselt, egy másik őrmester volt, a fennmaradó két katona pedig közlegénynek tűnt. Még soha nem
látott náluk szomorúbb látványt nyújtó férfiakat: ösztövérek, teljesen kiéheztettek. Ők voltak a
háború veszte¬sei, és ez látszott is rajtuk: aszottak voltak, rongyosak és szá¬nalmasak.

- Istenem! - suttogta. - Miért tailják nlágükiátsíl^^köni^ menyek között? Ki rendelte ezt el?

- Mrs. McCauley, jobban tenné, ha beszélne a férjével mondta néki Darcy.

- Egy déli fehér fiú szava helyett egy indiánnak hitt - mondta a férfi, akinek kapitányi rangjelzés
volt a válllapján. - Emiatt szenvedünk, asszonyom. A maga ezredese - úgy tűnik - nem tudja, hogy
a háború már végét ért.

207
 Christa közelebb lépett. A férfi szakálla rendezetlen volt, mogyoróbarna szeme könnyekben
úszott. Soha nem gondoltai volna, hogy ekkora szánalmat képes érezni egy emberi lény iránt.
Hirtelen felkavarodott a gyomra.

Riadtan vette észre, hogy a férfi egynruhájának ujján alvadt vérfölt éktelenkedik.

- Maga megsebesült! - kiáltott fel.

A kapitány megrándította a vállát. - Csak egy karcolás, asszonyom. De bevallom őszintén,

szívesen vennénk, ha vala¬milyen formában megszánna minket.

Az előző éjszaka Jeremy visszatért. Annyira örült, hogy vi¬szontlátja. A férje nem akart vele
beszélni. Vele együtt feküdt az ágy melegében, miközben ezt tette ezekkel az emberekkel.
Becsapottnak érezte magát.

- Hozok orvost - mondta. Ránézett Darcyra. - Jobb körül¬mények között kellett volna
elszállásolni őket! Nagyobb mele¬get adó tüzet kellett volna rakni. Miért bánnak így ezekkel az
emberekkel?

- Mrs. McCauley, mi csak vigyázunk rájuk. Nemsokára elérünk a Jacobson erődbe, ott majd
átveszik őket tőlünk. :

- Gondom lesz rá, hogy jobb elbánásban részesüljenek a foglyok - jelentette ki Christa
határozottan. Megfordult és elindult vissza a sátorhoz. Darcy utánaszólt:

Asszonyom, a férje volt az, aki idehozta ezeket, és eléggé eltökéltnek látszott. Nem hiszem,
hogy érti...

- Szerintem maga nem érti! Jeremynek jobban kell velük bánnia. A háborúnak már vége van!

- Nem erről van szó. Mrs. McCauley, nem hiszem, hogy a férje ebben engedni fog...

- Akkor én magam gondoskodok arról, hogy bizonyos dol¬gok megtörténjenek! - mondta

Christa határozottan.

Ezzel otthagyta Darcyt, aki csak a fejét csóválta. Keményen összeszűkítettte a szemét, ahogy a
borzadály végigfutott rajta. Megszerette a férjét. Melegséggel és szenvedélyesen fogadta őt,
miközben ezek a katonák itt álltak kint, sebesülten és éhe¬sen. Ezért mojidta, hogy nem akar vele
beszélni.

- Ó, Istenem!

Megállt a sátor előtt, megpillantotta a kávésedényt és a tü¬zet. Remegő kezekkel kávét töltött
Jeremy bádogpoharába, és belépett a sátorba.

Jeremy olyan átkozottul jól érezte magát. Kinyújtotta a lá¬bát, bronzszínű bőre egészségesen
fény lett, erős izmok dom¬borodtak a testén. Olyan volt, mint a megtestesült egészség.

- Te fattyú! - kiáltotta Christa, és hozzávágta a bádogpoha¬rat. Igazából nem akarta leforrázni,

nem is gondolt bele abba, amit csinált. De azután, hogy meglátta a foglyokat, az volt az érzése,

208
hogy a férje valahogy kihasználta és elárulta őt. Hiszen ő maga is azt mondta, hogy a háborúnak
vége van. De ez nem igaz.

Jeremy felpattant. Túlságosan is éber és mozgékony volt ah¬hoz, hogy tétlenül feküdjön az
ágyon, miközben a felesége ká¬véspoharakkal bombázza. Aztán persze rátámadt, mint a
leg¬főbb parancsnok: hidegen, keményen. Figyelmeztette, hogy jobb lesz, ha abbahagyja,
különben osztozni fog a rabok sorsá¬ban.

Christa maga sem tudta pontosan, mit mondott. Csak azt tudta, hogy nagyon dühös, és hogy
megbántották. Igen, osz¬tozni fog a sorsukban! Elvégre ő is lázadó, mint azok a kato¬nák. De ő
az éjszakát kényelmesen töltötte el, egy jenki ágyá¬ban.

Jeremy megrázta és vasmarokkal megszorította. Christa érezte, hogy a fogak a szájában

összekoccannak. Nem fogja hagyni, hogy elpárologjon a dühe. De a férfi erőt sugárzó meztelen
teste lassan a befolyása alá vonta. Christa most gyű¬lölte magát.

Miért érdekli még mindig a férje? Hogyan bukhatott el ennyire? Hogyan hagyhatta, hogy így
elbolondítsa? Egyáltalán hogyan volt képes szeretni?

Nem tudott szabadulni a szorításából, de Jeremy végül elen¬gedte, mire Christa elfutott. El,
messze el az érintésétől, el az erős szorításból. A belőle kisugárzó szenvedélytől. El a vágya-
kozástól, ami feltört benne.

Most, hogy már nem érezte magán a férfi érintését, újra ké¬pes volt rá, hogy gondolkozzon.

Felkapta a kávésedényt és egy bádogpoharat a tűztől, és visszament az ideiglenesen

összeeszkábált börtönhöz. - Darcy, engedjen be! - parancsolta.

- Asszonyom, én nem tudom....

- Darcy, most jövök a férjemtől. Engedjen be! Kávét hoz¬tam. Ezeknek a katonáknak fel kell
kicsit melegedniük. Vagy mostantól fogva az lesz a gyakorlatunk, hogy mi magunk ítél¬kezünk
azok felett, akik elvesztették a hazájukat? Engedjen be, hogy gondjukat viselhessem

Darcy kelletlenül bár, de megtette.

A kapitány remegő kezekkel vette el a kávéspoharat. Mi¬előtt kortyolgatni kezdte volna,

kiélvezte az illatát, majd to¬vábbadta a többieknek. - Köszönjük, asszonyom. Ezt úgy ve¬hetem,
hogy ön a déliekkel szimpatizált, vagy arról van szó, hogy ön a könyörületesség angyala egyenesen
a mennyország¬ból?

- Virginiai vagyok - mormolta Christa, és végigmérte a többieket. Az egyik közlegény szinte

még gyerek volt, nem le¬hetett több tizenhét vagy tizennyolc évesnél.

De hát a háború utolsó szakaszában nem is számított annyi¬ra fiatalnak, emlékeztette magát.
Nála sokkal fiatalabb kürtö¬sök és dobosok is elpusztultak. - Elnézést az udvariatlanságo¬mért,
asszonyom - mondta a kapitány. - Jeffrey Thayer va¬gyok. Az ott Tim Kidder őrmester és a
közlegényeim, Tom Ross és Harry Silvers. Christa mindegyikőjük felé biccentett.

- Miért.... miért vannak itt? - kérdezte.

209
 - Valami bolond indián azt mondta az ezredesnek, hogy mi vagyunk az elkövetői mindazoknak
a gazságoknak, amiket ő maga hajtott végre - mondta Thayer méltatlankodva.

- Hát nem képtelenség ez? - kérdezte Kidder őrmester. Ki¬itta a kávéját.

- Van még - mondta Christa gyorsan. - Szerzek maguknak némi élelmet is. És Darcy
felpiszkálhatja a tüzet. És mi lett a kezével, kapitány? Idehívom az orvost.

- Maga egy angyal - hízelgett Jeffrey Thayer. Christa a fejét csóválta. - Nem értem...

- Nagyon sokan a volt konföderációs harcosok közül elin¬dultak délre Texasból - mondta
Jeffry. - Mi is oda igyekez¬tünk.

- Délre? - kérdezte Christa zavartan.

- Le egészen Dél-Amerikáig. Új telepet fogunk ott alapíta¬ni. A lázadók országát. Maga is

velünk jöhet, ha akar. Olyan lesz az a hely, ahová a jenkik nem érnek el, hogy felégessenek
minden élelemforrást, amit csak találnak. Ahol újra úgy élhe¬tünk, mint régen. - Hirtelen
összeszorította a fogát, és a karjá¬hoz kapott. - Ez tényleg nagyon fáj.

- Még jó, hogy az ezredes nem tudott pontosan célozni - mondta a fiatal Töm.

- Ne áltasd magad, kölyök! - hallatszott Darcy hangja. -McCauley ezredes pontosan ott találta
el a kapitányt, ahol akarta. Ha más lett volna a szándéka, a kapitány már alulról szagolná az
ibolyát.

- De Darcy közlegény! - figyelmeztette Christa. Fölnézett az égre. Még alig pirkadt. John
Weland valószínűleg még aludt. De ez nem érdekelte. Elhatározta, hogy megy és felköl¬ti. -
Kapitány, megyek és kerítek valakit, aki segíthet a kar¬ján.

Megfordult, hogy elinduljon, de a férfi megragadta a kezét. A szeme könnytől csillogott, a

szeme nedves volt a könnyek¬től. Suttogva beszélt. - Asszonyom, mi már olyan sok csatát
túléltünk. Ha van bármi, amivel ki tudna bennünket juttatni innen, egész életemre lekötelezettje
lennék. Fel fognak bennünket akasztani azért, amit azok a pogány indiánok követtek el. Bitófára
juttatnak, mert még mindig gyűlölnek minket. Nem sikerült minket megölniük a háború alatt, hát
megteszik most. Hölgyem, kérem...

Christa reszketve kitépte magát a férfi szorításából. Erre képtelen lett volna. Nem volt meg
hozzá a hatalma, hogy se¬gítsen nekik kiszabadulni. És ha meglett volna sem merte volna.

Becsukta a szemét, és nagyot nyelt, ahogy eszébe jutott a skalp, amit az egyik orom tetején
találtak. A komancsok va¬dak és kegyetlenek. Nem lehet, hogy Jeremy elhitte nekik azt, amit
valaki másról mondtak. Jeremy azért ment, hogy talál¬kozzon Vágtató Bivallyal, aki bizonyára
kitalálta ezt a hazug¬ságot, hogy fedezze azt az erőszakos cselekményt, amit pedig ő maga
követett el. És Jeremy még hajlandó hinni neki?! Pusztán csak azért, mert ezek itt szürke
egyenruhát viselnek!

- Hozom az orvost - mondta. Megfordult, és elindult a sát¬rak között. Még csak kevesen
ébredeztek.

210
 Jeremynek nem kellett attól félnie, hogy a beosztottjai meg¬hallották azt a szóáradatot, amit a
felesége zúdított rá. Mindnyájan átaludtak az egészet, gondolta Christa keserű¬en. Az a néhány
ember, aki már ébren volt, udvariasan kö¬szöntötte őt, és elállt az útjából. Odaért Weland
sátrához, de egy pillanatra elbizonytalanodott. - John - szólította halkan.?

- Christa?

-Bejöhetek?

A doktor még tulajdonképpen nem öltözött fel teljesen, de már rajta volt a nadrág, így hát
felemelte a sátorlapot, és be¬engedte az asszonyt.

- Jeremy foglyokat ejtett... - kezdte.

- Igen, hallottam.

- Tessék? - kérdezte döbbenten. - Akkor hogy lehet, hogy nem látta el a sebesültet?

- Csak egy horzsolás volt, legalábbis azt hallottam. Jeremy azt mondta, hogy csak azért csípte
meg egy golyóval a fickót, hogy megállásra kényszerítse.

- Fájdalmai vannak. Weland őrnagy, kérem! A kedvemért eljönne, és megnézné a sebesült

karját?

Fény csillant meg a doktor szemében. Christa arra gondolt, hogy sok mindenben Jesse-hez
hasonlít. Amikor arról van szó, hogy egy beteget kell meggyógyítani, Weland is kész segítem.

- Hadd vegyem fel az ingemet.

Felöltözött, kezébe vette az orvosi táskáját, és követte Christát ki a sátorból. Végigmentek a

sátrak között, mígnem odaértek a tábor túlsó végében elhelyezkedő börtönhöz.

Még mindig Darcy közlegény őrködött. Christa a mögöttük elnyúló vidékre pillantott, és
megértette, miért voltak ennyire enyhék a szökés megakadályozásáért tett intézkedések.

Sehová nem mehettek a foglyok. Gyalog nem, és főleg nem a komancsok területén. Lovakkal
igen, úgy megszökhettek volna.

- Kérem, lásson hozzá, John — bátorította Christa. - Én me¬gyek, és szétnézek, mit

hozhatnék nekik enni.

- Jaffe őrmester majd hoz nekik valamit... - ajánlotta Darcy.

- Azt akarom, hogy most egyenek - mondta Christa határo¬zottan.

Megtalálta Jaffe-et, és megkönnyebbüléssel hallotta, hogy már készíti az ételt a foglyok

számára. Közösen visszatértek a többiekhez. Christa nekitámaszkodott az egyik
kerítésoszlop¬nak, arcát nekinyomva a hideg fának, miközben a katonák el¬kezdtek enni.

Nagyon ki voltak éhezve. Úgy ettek, mint az állatok. Még Weland doktor is félbehagyta a
kapitány karjának kezelését, hogy hagyja őt enni. Amikor Jeffrey Thayer befejezte, We¬land ismét

211
hozzáfogott, hogy bekösse a karját. Ahogy elké¬szült, a doktor Christával együtt felállt, de
Thayer megszólalt: - Én nem bánom, ha meg kell halnom. Én és a fiúk már olyan sok csatában
harcoltunk, hogy a halál olyan, mint egy rég lá¬tott rokon. De az mindennek a teteje, hogy az
ezredes azért fog minket felakasztatni, amit egy csapat vad komancs köve¬tett el.

Christa nyugtalanul Welandra pillantott. Az ő arca is sá¬padtnak tűnt kissé.

- Megpróbálta elmagyarázni az igazságot a fér... az ezre¬desnek? - kérdezte Christa.

Thayer fájdalmas arckifejezéssel bólintott.

- Isten a tanúm, asszonyom, hogy megpróbáltam. De úgy látszik, hogy ez a vadember, Vágtató
Bivaly őrült módon hatása alatt tartja a fér¬jét. És mi...

- Nos? - sürgette Christa.

A kapitány ismét a fejét rázta. - Ugyanaz a régi történet, angyalom. Mi lázadók vagyunk. Egy
jenki nem tud hinni egy lázadónak.

Christa elfordult, és néhány lépésnyit eltávolodott a börtön¬től. Egy pillanattal később

gyengéd érintést érzett a vállán. Megfordult. Weland volt az.

- Arra gondol, hogy segíteni kellene nekik a szökésben? - kérdezte.

Christa tagadóan rázta a fejét. - Én... én....

- Mert én igen - mondta ki nyíltan. Az asszonynak elakadt a lélegzete.

- Pszt! - figyelmeztette halkan. - Jöjjön! Menjünk az orvosi sátorba. Nem akarhatjuk, hogy
meghalljanak.

Christa hökkenten meredt rá, de csendesen bólintott. Olyan, mint Jesse, gondolta. Nem tudja
elviselni mások szenvedését. És Weland számára a háború véget ért.

Sietős léptekkel követte őt a sátorhoz, köszöntve azokat, akik mellett elhaladt. Levegőt venni is
alig mert. Amikor oda¬értek az orvosi sátorhoz, Christa szinte berontott. Weland für¬gén
belépett utána, és a tábori asztalon álló készletéből sherryt öntött az asszonynak.

- Túlságosan korán van még - suttogta.

- Szüksége van rá. És halkan beszéljen! - mondta a doktor, és elkezdett ide-oda járkálni.
Christa belátta, hogy igaza van, így hát felhajtotta a sherryt. Weland abbahagyta a járkálást, és
ránézett. Tudta, hogy mindkettőjüknek a póznára tűzött skalp jár az eszében. Hogy hihetett
Jeremy inkább a komancsoknak, mint azoknak az aszott foglyoknak?

- Mit csináljunk?

Weland leült egy székbe. - Engem már a puszta gondolatért is hadbíróság elé állíthatnak -
mondta egy mélyről jövő sóhaj kíséretében.

- Akkor ön nem tehet semmit. Nekem kell elintéznem.

212
 A férfi felpillantott, és szemügyre vette az asszonyt. - Ön az egyetlen, aki tehet valamit.

Christa keze remegni kezdett. A lába elgyengült, ezért leült az ágy végébe. - Hogyan? Mit?

Weland a hajába túrt. - Nos, ma tovább kellett volna lova¬golnunk a Jacobson erődbe, de azt
hiszem, Jeremy még ma¬radni akar, hogy elintézzen egy-két dolgot a katonáival, és hogy
megírjon néhány üzenetet. Valószínűleg egész nap el lesz foglalva a parancsnoki sátorban. Nem
mintha a szökés fé¬nyes nappal végrehajtható lenne....

- Akkor pirkadatkor? - kérdezte Christa.

Az őrnagy bólintott. - így pihenhetnének is egy napot. Jeff Thayer karja is gyógyulna
valamelyest. Lenne valami étel a hasukban. Micsoda szánalomra méltó sors! Hogy tehette Je-
remy.... - Elhallgatott és bűnbánóan Christára nézett. - Ter¬mészetesen biztos vagyok benne,
hogy megvolt rá az oka.

- Igen. Az, hogy lázadók.

- Azt el tudom intézni, hogy néhány lovat a börtön mellett pányvázzanak ki éjszakára -
folytatta Weland. - Ha hajnalban ki tudna surranni, még pirkadat előtt, csak Darcyval kellene
kezdeni valamit. Christa bólintott. - Elvonni a figyelmét?

Weland helyeslőén biccentett, és felállt. - Ezt a tervet nem lenne olyan nehéz végrehajtani,
mert tudja, segítség nélkül nem tudnának megszökni, úgyhogy senki sem fog túlságosan aggódni.
És amikor már sikerült elmenekülniük....

- Esküszöm, hogy soha nem fogom elárulni senkinek, hogy ön is benne volt a dologban -
ígérte Christa forrón. Az őrnagy a fejét csóváta. - Önnek is el kell játsznia az ár¬tatlant.

- Kétlem, hogy Jeremy el fogja nekem hinni, hogy ártatlan vagyok - mormolta.

A doktor az öklével a tenyerébe csapott. - De vajon helye¬sen cselekszünk-e? - kérdezte

hirtelen, majd egyből meg is válaszolta a kérdést.

- Biztosan. Még mindig magam előtt látom a kifeszített, száraz skalpot....

- Hagyja abba, kérem!

Megfordult. - Óvatosnak kell lennie. Jeremy észre fogja venni az izgatottságát.

- Már tudja, hogy izgatott vagyok - mondta Christa. -Majd napközben igyekszem elkerülni őt.
Nem hiszem, hogy nehéz lesz. Weland kinyújtotta felé a kezét.

- Ó, Istenem, Christa. El sem tudom hinni, hogy mi ketten összeesküszünk Jeremy el¬len.

- Én nem is akartam soha! - suttogta.

- Én sem. Nem szabad hagynia, hogy gyanút fogjon. És el kell érnie, hogy az éjszaka folyamán
a sátorban maradjon, hogy gondoskodni tudjak a lovakról.

213
 - Igen - mondta szárazon, és a doktorra nézett. Érje el, hogy Jeremy a sátorban maradjon?
Hiszen még csak beszélő¬viszonyban sincsenek!

- Azok az emberek meg fognak halni, ha nem segítünk. Fel fogják őket akasztani.

Christa bólintott, de ujjait belemélyesztette a tenyerébe.

Megfordult, és elhagyta Weland sátrát. Hálás volt a férfi emberiességéért.

***

Nem volt nehéz távol tartania magát Jeremytől ezen a napon, mert úgy tűnt, ő sem akarja látni
a feleségét. Christa tudta, hogy egész nap a parancsnoki sátorban lesz, és hogy el lesz foglalva a
levelezésével. Megpróbált Celiával elidőzi, hogy ne lássák a foglyok közelében, de még Celiával
sem tudott úgy együtt lenni, hogy ne árulja el az érzelmeit.

Jeremy nem jött át vacsorára a sátrukba. Róbert Black Paw elmondta neki, hogy a férje Brooks
őrnaggyal és Jennings őr¬naggyal fog enni, amiért bocsánatát kéri.

Ó, igen, aggódik! Egyre későbbre járt. Nem tudott enni, de nem mert elaludni

Érje el, hogy a sátorban maradjon.... Még azt sem tudja elérni, hogy idejöjjön, gondolta.

De amikor már nagyon késő lett, meghallotta, hogy végre közeledik. Megállt beszélgetni
Robert Black Pawval a sátoron kívül. Christát megrohanták az érzelmei. Levetkőzött, a lám¬pát
úgy állította be, hogy csak homályosan világítson. Mielőtt Jeremy belépett volna, bebújt a takaró
alá, és egész az álláig mapára húzta.

Erezte magán a férfi tekintetét. Hallgatta az olyannyira is¬merős mozdulatok keltette neszt.
Lecsatolta a kardját, és halla¬ni lehetett, ahogy az érc nekiütközik az íróasztal lapjának. Érezte a
súlyát, amikor leült az ágyra, és hallotta, ahogy le¬rakja a csizmát melléje. Aztán a hangok halk
neszekké szelí¬dültek az éjszakában, amint levette a maradék ruhát, és bebújt mellé az ágyba.
Christa résnyire kinyitotta a szemét. Biztos volt benne, hogy Jeremy ébren fekszik mellette,
kezével alátá¬masztva a f ej ét és a sátorvászonra meredve.

De Jeremy szeme rászegeződött. Tudta, hogy nem alszik.

- Christa, tartsd magad távol a foglyoktól! - figyelmeztette.

- Nem akarok beszélgetni - mondta hidegen^

-Christa.....

- Nem akarok beszélgetni!

- De én talán igen.

- Tegnap este te nem akartál beszélgetni, én viszont ma éj¬szaka.

Jeremy bosszúsan lerúgta magáról a takarót, és felült.

214
 De most, hogy már semmi sem fedte el testüket, megpillan¬totta az asszony meztelenségét, és
nagyot sóhajtott. A szemük egymásba fúródott. A férfi ezüstösen csillogó tekintete arról
árulkodott, hogy feltámadt benne a vágyakozás.

- Azt... azt mondtam, hogy nem akarok beszélgetni - sut¬togta Christa. Igazából nem tudta,
hogyan fogja eljátszani a szerepét.

Tényleg nem akart most társalogni vele. Dühös volt rá. Belesajdult a szíve, ha arra gondolt,
amit a férje tett. Nagyot dobbant a szíve, amikor rájött, hogy azért bizonyos dolgok nem
változtak. Még mindig kívánta a férfit. Talán attól is félt, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor
egymáséi lehetnek. Lehet, hogy ezután az éjszaka után soha nem tudnak megbocsátani
egymásnak. El kell érnie, hogy a sátorban maradjon.

Lehet, hogy nem is lesz annyira nehéz ez a feladat.

- Christa! - A hangja nyersnek tűnt. Az asszony gyorsan odament hozzá, föléje hajolt. Haja
beterítette a férfi vállát és mellkasát. Ajkát a férfi vállához préselte, egész testével hozzá¬simult.
Keble a férfi mellkasának sötét szőréhez és izmaihoz dörzsölődött. Csókjai egész testét érték,
nyelve csiklandozta a bőrét. Fölemelkedett, nyelvével megsimogatta a férfi mellbim¬bóit, izmos
mellkasát. Haja simogatva követte nyelvének útját. Arcát Jeremy hasába temette, s megcsókolta.
Még lejjebb in¬dult. Elérkezett a csípőjéhez, hajzuhataga végigsimított rajta. Érezte a férfitest
lüktetését. Remegő ujjait, amint azok hajába túrtak. Hallotta izgatott suttogását. Erezte kemény,
pulzáló férfiasságát maga alatt. Azt is m^gsimogáttal Kézbe vette, megcirógatta, aztán nyelvével
lassan, pazarul végighaladt raj¬ta.

Jeremy bői a szenvedély szavai szakadtak fel. Vágyakozásá¬nak ereje, izgatottsága az asszonyra
is átterjedt. Elakadt a lé¬legzete, amikor a férfi szinte erőszakosan átölelte, felemelte, magára
vonta és szinte karóba húzta.

Christa nem tudott a szemébe nézni, nem akarta látni benne az eszeveszett éhséget. Lehunyta
a szemét. Inkább érezni akar¬ta a férfit. Jeremy ujjai belemarkoltak fenekébe, s úgy vezet¬ték őt
a megfelelő helyre. Nem kapott levegőt, feje hátraesett, amikor a férfi még erőteljesebben
beléhatolt. Mintha felrepült volna az éjszakába, eszeveszett ritmusban. Ebben a pillanatban már
semmi mást nem érzett, csak a vágyakozást, a szétfeszítő vágyat, hogy elérje a csúcsot, megérintse
és érezze a ragyogó csillagmiriádot, érezze a beteljesülést és a kéjt, amit ez a férfi nyújtani tudott
neki.

Egyre följebb és följebb emelkedett. De amikor már felkiál¬tott volna, hirtelen a férfi alatt
találta magát. Teljesen le volt törve: a férfi visszahúzódott. De aztán szinte bennszakadt a
lé¬legzete, amikor megérezte, hogy férje megérinti, becézgetni kezdi testét. Szinte megkínozta,
ahogy csókjaival elborította, ujjaival megsimogatta. Christa már azt hitte, hogy belehal, ha az édes
kínzás tovább folytatódik. De éppen akkor, amikor Érkezett a férfi ismét benne volt, s közös
ritmusban mozogtak az éjszakában, a sötétségben. Hirtelen mintha minden szérobbant volna, a
csillagok, az egész világ. Ebben az édes, felkavaró beteljesülésben testük mintha eggyé vált volna.

Aztán a férfi Christa mellé feküdt, még most is szapora levegőt, teste forró volt és nedves, a
hűvös éjszaka ellenére. Az asszony szorosan összezárta a szemét. Árulására gondolt. – Christa…-
szólította meg a férfi. Hangja még most is . Christa nem akarta hallani. Megint a foglyok miatt
215
akarja felelősségre vonni. Emlékeztette magát, hogy gyűlölnie kell azért, mert a komancsok
oldalára állt, csak azért, mert a katonák szürke egyenruhát viseltek.

- Nem akarok beszélni! - mondta vadul.

- A pokolba is!

- Nem akarok beszélni!

Hallotta, hogy férje a fogát csikorgatja. - Rendben. Legyen, ahogy akarod. Ne beszélj.

Mást nem mondott, de percekkel később Chnsta újra megérezte testén a kezét. Úgy tűnt, hogy
csak órákkal később tudott elaludni végre.

Már pirkadt.

Christa beleharapott az ajkába, kibújt a takaró alól, és felkelt. A férfi megrázkódott, de az

asszony háta fordított nela és gyorsan felöltözött. Jeremy tudta, hogy felkelt.

De nem gyanított árulást, ebben Chnsta biztos volt. Azután megmosakodott, és kiment a
sátorból. Visszanézett.

Szíve ólomnehézségű volt. A férfi ott feküdt. Hajának sötét-vörös színe éles ellentétben állt a
fehér ágyneművel arca olyan markáns, szép vonalú. Christa kemény, izmos testet bá¬multa.
Megremegett belül. Hogy tudja most ezt tenni vele, amikor az előbb olyan szenvedélyesen
szeretkeztek

Azért, mert a férfi nem értette meg. Még dr. Weland is felismerte, hogy Jeremy nem érti meg
őt. Olyan hosszú ideig harcolt a szürke egyenruhások ellen, hogy nem tudja abbahagyni.
Becsapták a komancsok. Nem azért teszi ezt vele, hogy bántsa. Azért teszi, hogy megmentse a
honfitársait. Christa kisurrant a sátorból. Szinte az egész tábor aludt még. Köd lepte be a vidéket.
Christa a börtön felé sietett, ahol Ethan Darcy teljesített szol¬gálatot.

- Jó reggelt, Darcy közlegény! - szólt oda neki halkan. - Hát magát tartják itt éjjel-nappal?

- Nem, asszonyom - mondta a férfi óvatosan.

- Lennox és Fairfield voltak előttem szolgálatban. Váltjuk egymást.

Megfordult, követte az asszonyt. Christát majdnem elárulta kikerekedett szeme, amikor

meglátta, hogy Weland doktor halkan Darcy háta rfiögé lép. A férfi keményen Darcy fejére vágott
a puskatussal. Christa nem láthatta, ki ütötte le. Ájultán a földre rogyott.

Christa az összecsukló katonáról Welandra nézett. - Biztos, hogy nem lesz komolyabb baja?

- Természetesen - mondta Welandvtyalkan. - Most pedig si¬essünk. Itt vannak a lovak.

Szabadítsuk ki az embereket.

A ketrechez sietett, és kinyitotta a zárat. Jeffrey Thayer azonnal kilépett. A többiek azonban
nem követték.

216
 - Gyertek már! - parancsolta Thayer.

- Én nem megyek vissza a komancsok területére - mondta Töm Ross.

- Ez parancs! - kiáltotta Thayer. De Töm Ross hátralépett.

- Hagyja csak! - parancsolta Weland.

- Én... én sem megyek - mondta Tim Kidder őrmester.

- Harry! - fordult oda Thayer az utolsó katonájához. - Ve¬lünk jössz, vagy te is cserben
hagysz, fiú?

- Nem hagylak cserben, de nem megyek veled – mondta Harry.

- Nem értem... - kezdte Christa.

- Nem számít, hagyjuk őket - mondta Weland. Megfogta Christa karját, és Thayerrel együtt a
lovakhoz mentek.

- Szorosan mellette haladjon ha az őrszemek magát meglát¬ják, őt sem fogják megállítani -

parancsolta Weland. Christa megrázta a fejét. - John, ezt nem tehetem.

De hirtelen nem jutott szóhoz a meglepetéstől. A férfi rá¬fogta a fegyverét. Ugyanazt, amivel
leütötte Darcyt. - Szálljon fel a lóra, Christa - parancsolta neki. - John...

-Valaki hirtelen félbeszakította. Christa egy mély, fenyegető hangot hallott.

- Mit csinálnak itt?

Christa megfordult; Robert Black Paw volt az. Eszébe ju¬tott, hogy a férfi őt mindig szemmel
tartotta Jeremy kérésére.

De ez most nem volt éppen a legkedvezőbb számukra. Hir¬telen felkiáltott, mert dr. John
Weland őrnagy célzott, és lelőt¬te a sirokí Mderítőt.

Több: hangot nem tudott kiadni a torkán, mert Jeffrey Tha¬yer csontos, de erős kezét a
szájára tapasztotta. - Tűnjünk el innen gyorsan! - parancsolta Weland. - És gondoskodjon róla,
hogy a nő ne jöhessen ide vissza. Adja el az indiánoknak. Ölje meg! Nekem mindegy, csak gondja
legyen rá, hogy soha ne térhessen vissza. Ez a szabadságának az ára.

Christa beleharapott az őt fogva tartó kézbe. Thayer vadul káromkodottadé visszarántotta. -

Ha egyedül leszünk, angya¬lom, ezért megfizetsz - szitkozódott.

Christa sikítani akart. De nem hagyta el hang a torkát, mert Weland Darcyra fogta a fegyverét.
- Egy szó, Christa, és lelö¬vöm Darcy t is!

Az asszony vadul kitört. - Miért? Mit tettem én magának? Mit tett Jeremy magának?

Dr. John Weland, akit barátjának tekintett, elmosolyodott. Megpróbálta megsimogatni Christa
arcát, de az asszony elrán¬totta a fejét.

217
 - Nem magáról van szó, Christa. Én igazán ked¬velem magát.

.- Akkor Jeremy...

- És nem is az a büszke férje. Kár, hogy nem hallgatott rá. Maga pont a kezemre játszott. Nem
véletlen, hogy ide nevez¬tettem ki magam. Hónapokat... nem, éveket töltöttem azzal, hogy
kiterveljem a bosszút. Jobb kínzási módot találtam ki, de maga megakadályozta.

- Nem tudom, miről beszél - suttogta az asszony. Azt gon dolta, ha tovább tudja húzni az időt,
talán megérkezik a segít ség. Hiszen mindig szemmel tartották.

De hiszen Robert volt az, aki szemmel tartotta. Ő pedig itt fekszik a földön.

Édes istenem! Vajon mi okozta mindezt?

- Maga hozzáment McCauleyhoz - mondta Weland csende¬sen. - Pedig enyém lehetett volna
a ház. Nagyon sok pénzt kerestem azokon a szegény délieken, akik átjöttek az ostrom¬záron.
Nem valami nemes emberek. Olyan fickók, mint Thayer, akik tudják, hogyan kell a háborúból
pénzt csinálni. Christa levegőért kapkodott. - De... miért?

- Jesse Cameron miatt - mondta a férfi egyszerűen.

Christát az ájulás környékezte. Még mindig nem értette, mi¬ről van szó. Persze, a ház! Olyan
távolinak tűnik már mindez. Akkor azt hitte, hogy Dániel egyik ellensége miatt veszítették el
majdnem az otthonukat.

- Jesse miatt? - ismételte döbbenten.

- Jesse Cameron - ismételte Weland. - Az egyedüli, a nagy, a csodálatos, a varázslatos Jesse

Cameron. A nagy gyó¬gyító, Krisztus után a második ember! - hirtelen kiköpött a földre.

- Az az ember minden előléptetést megkapott, amit ne¬kem kellett volna.

- Képes lenne emiatt... ölni?

A férfi szeme a távolba nézett, majd ismét Christára. - Ő volt a nagy gyógyító. Mindaddig,
amíg az én kis testvéremet kellett volna megoperálnia. De akkor az az átkozott bátyja semmit
nem tudott vele csinálni. Gerald ordítva halt meg a műtőasztalon. Azt mondták rá, hogy gyáva.
Hogy elmenekült a csatából, amikor megsebesült. Ez hazugság. De a maga bátyja ölte meg.
Felnyitotta, aztán megölte.

- Téved - mondta Christa. - Jesse sosem hagyná, hogy bár¬ki is meghaljon, ha lehet rajta
segíteni, soha, semmilyen ok¬ból, - Nagyon gyorsan beszélt. - Azt hittem, hogy maga olyan, mint
ő. Olyan orvos, mint Jesse, akinek mindene a gyógyítás. Hiszen maga hitt abban, hogy minden
embernek joga van élni, akkor is ha fehér vagy rézbőrű. Maga...

- Azt gondoltam, hogy ha Cameron Hallt felégetik, ezzel életre szóló sebet ejthetek rajta. De
így még jobb - mondta Weland. - Sosem fogja megtudni, mi történt a kis húgocskájával. Hogy
vajon a komancsok kezére került-e, akik nap mint nap megerőszakolták, vagy valami déli áruló
rabolta-e el, és vitte valahová Dél-Amerikába, ahol kénye-kedvére szórakoz¬hat vele. Sosem

218
fogja megtudni, és ez egész életében kínozni fogja. Remélem, hogy hosszú élete lesz, mert annál
tovább szenved majd.

- Maga beteg...

- Engem pedig a többiekkel együtt fognak felakasztani, ha nem tűnünk el azonnal innen -
mondta Jeffrey Thayer.

- Ez egy beteg ember! - mondta neki Christa.

- Engem az se érdekel, ha egy dühöngő őrült. Kiszabadított. A maga segítségével pedig kijutok
innen. Gyerünk!

- Menjen vele. Különben fejbe lövöm Darcyt. Az lesz a legjobb, ha Darcyt is felrakom egy
lóra. Aztán Thayer lelőheti, ha maga valami gondot okozna neki.

Thayer fogva tartotta Christát, amíg Weland feltette az ájult Darcyt az egyik ló hátára.

- Szálljon fel! - parancsolta neki.

Christa rámeredt. - Maga gyilkos! A férjem hitt a komán-csóknak, mert ők az igazat mondták.

- Szálljon fel a lóra! Öltem már. De veled mást akarok ten ni, angyalom. Úgyhogy maradj
csendben...

- Ott leszek az akasztásán! - ígérte Christa. Thayer elmosolyodott. Christa túl későn jött rá,
milyen em¬ber valójában.

Függetlenül attól, milyen színű az egyenruhája.

- Azt akarja, hogy ez a közlegény maga miatt haljon meg? - kérdezte Thayer Darcyra mutatva.

Christa nagyot nyelt, aztán odament az egyik lóhoz, és nye¬regbe szállt. Welandra meredt. -
Magát is felakasztják! - ígér¬te. A férfi önelégülten felhúzta a szemöldökét. - Nem érdekel!

- Gyerünk, angyalom! - parancsolta Thayer.

Ekkor hirtelen zenét hallottak. Valaki egy himnuszt énekelt. „Keresztény katonák..."

Atya szentség! - mormolta Weland. - Ez az a szenthurka Brooksné.

Mrs. Brooks odament hozzájuk a Bibliával, készen arra, hogy egy imát mondjon a vétkes
lázadó foglyokért.

A kövér öreg sárkány tátott szájjal bámult most rájuk. Weland megfordult, és rászegezte a
puskáját. - Szálljon fel, Mrs. Brooks. Lovagolni megyünk.

- Lője már le! - kiáltott Thayer.

- Jézusom, ne! - szakadt fel Christából,.

- Az isten nevében, mit... - kezdte Mrs. Brooks.

219
 - Szálljon fel! Fel a lóra! - siettette Christa.

- Nem! - mondta Mrs. Brooks méltóságteljesen. - Nem ve¬szek részt ebben az árulásban!

- Le fogja magát lőni! - kiáltotta Christa. Leugrott a lová¬ról, és odavonszolta Mrs. Brooksot
az egyik lóhoz. - Le fogja lőni! - sziszegte, s próbálta megmagyarázni, milyen súlyos a helyzet. A
földön fekvő és vérző Robert BlaekPawra muta¬tott.

- Ó! Ó! Szentséges ég! Elfogok ájulni... - mondta Mrs. Brooks.

- Szálljon fel a lóra! - parancsolta neki Christa. Mrs. Brooks nehéz volt. Christa maga sem
tudta, honnan van annyi ereje, hogy feltegye a lóra.

Ha elindulnak, talán meg tudnak szabadulni Thayertől.

Amikor Mrs. Brooks végre a nyeregben ült, Christa is oda¬lépett a lovához.

- Viszlát, angyalom! - mondta Weland. Jeffrey Thayerre bámult.

- Ha a nő túléli és visszajön, maga meghal.

Thayer nevetni kezdett. - Haláláig velem marad! - ígérte. Sarkával belevágott a lóba.

És mind a négy ló - az övé, Christáé, Mrs. Brooksé, vala¬mint az eszméletlen Darcyé,

megindult a prérin. A hajnal első rózsaszín sávjai éppen csak megjelentek a ke¬leti horizonton.

Huszadik fejezet

Még mindig sötét volt, amikor Jeremy kinyitotta a szemét. Nem nyújtotta ki a kezét, mert
tudta, hogy Christa kisurrant mellőle korábban.

Milyen különös, hogy egy ilyen csodás és édes éjszaka után fájdalommal a szívében ébred fel.
Felesége nem hagyta, hog) beszéljen. Nem akarta hallani az igazat. Nem akar elhinn semmi
gonoszát a szürke egyenruhás katonákról.

Keserűen belecsapott a párnájába, és azt kívánta, bárcsak e tudna még aludni! De az asszony
nem hagyta nyugodni, s ner tudta lehunyni a szemét. Hirtelen felemelkedett. Hallott val< mit. De
nem Christa volt az. Nem érezte a kávé illatát. Nei hallott az asszonyról azóta, hogy az kisurrant
mellől.

- Jézus! - kiáltott fel, és leugrott az ágyról, mert egy véres kéz akarta megérinteni.

Robert Black Paw volt az, összegörnyedten, vérzőn.

Jeremy felkiáltott, és segítséget hívott. Felemelte az indiánt, aki már olyan régóta a barátja volt,
és megpróbálta megken ni a sebét. A golyó a mellkasát érte. Jeremy szétszakított lepedőt, és a
sebre tette, hogy elállítsa a vérzést.

- Jeremy... - próbált Robert megszólalni.

220
 - Mi történt? Istenem! Jöjjön már valaki! Nathaniel rohant be. Szeme kikerekedett, ahogy
megpill tóttá Robertet. - Hívom Weland doktort...

-Ne!

Robert feltápászkodott, megrázta afejét, aztán újra csuklott.

- Lásd el a sebet! - parancsolta Jeremy Nathanielnek, ruhájáért nyúlt. Belelépett a nadrágjába,

de ugyanakkor berthez is beszélt. - Robert, ne halj meg. Az ég áldjon meg, nem szabad
meghalnod! Megyek a doktorért...

- Ne! - A sirokí indiánból sebesülése ellenére kirobbant a szó. Odahívta Jeremyt maga mellé és
suttogva beszélni kezdett, mert érezte, hogy fogytán az ereje. - Weland .. benne van. Valami dolga
volt a feleséged fivérével. Thayer kiszaba¬dult. Christával.

Mindenütt vér volt a sátorban. Jeremy úgy érezte, mintha a saját teste vérezne.

- Christa? - suttogta.

Robert véres keze az övét kereste. - Azt gondolta, hogy... a fickó ártatlan. Nem tudta. Weland
bántotta. - Megpróbált újra beszélni. De nem tudott.

- Robert! Robert! Az ég szerelmére, ne halj meg! - kiáltot¬ta Jeremy.

Nathaniel ránézett. - Még mindig lélegzik. Ha nem tudom megállítani a vérzést... úgy tűnik, a
golyó szinte keresztül¬ment rajta.

- Nathaniel, ha tudod, mentsd meg az életét! - mondta Je¬remy gyorsan, aztán a kardjához
kapott és a pisztolyához. Szinte kitört a sátorból. Christa!

Hogy milyen bolond volt! Miért nem nézett utána? Igen, az asszony dühös volt rá. Nem
bocsátott meg neki semmit, nem is hiányzott neki. Csak azért csábította el, hogy aztán kime-
hessen és kiszabadíthassa a katonákat.

De Weland is benne van a dologban. Miért akarná ő bántani Christát vagy Robertet? Ennek
semmi értelme! Elment az egyik kürtös mellett, aki épp most jött ki a sátor¬ból.

- Szólítsd fegyverbe a katonákat! Hozzatok segítséget a zárkához!

Sietett, s nemsokára olyan látványban volt része, amiről ál¬modni sem mert. Az ajtó, amit a
foglyok érkezésekor annyira megerősítettek, szét volt szakadva. De három fogoly ott ma¬radt.

Mindhárom halott. Három katona feküdt a földön, körülöttük vértócsa.

John Weland ott állt a zárka bejáratánál és a fejét rázta. -Jeremy, hála istennek - mondta. - Ez a
legszörnyűbb dolog. Christa... nagyon sajnálom, Jeremy, igazán, de te ismered a feleségedet.
Elhatározta, hogy kiszabadítja ezeket a fickókat. Szerzett Thayernek egy puskát. Róbert Christa
után jött, erre Thayer megölte. Aztán végzett a saját embereivel is.

Jeremy Welandra bámult. Mindenki megőrült itt?

221
 És Christa nem volt sehol. Csak ez számított. Egy olyan gyilkossal lovagol együtt, aki már több
emberrel kegyetlenül végzett. Figyelmesen megvizsgálta a doktort. A férfit, akiről azt hit¬te,
ismeri. Odament az udvarra, ahol a szürke ruhás katonák feküdtek. Az első biztos, hogy meghalt.
Fejbe lőtték. Továbbment. A második is halott volt. Jeremy még sosem látott ennyi vért. Ezt a
katonát a golyó közvetlenül a szívén találta el. Jeremy továbbment. De hirtelen úgy látta, hogy az
egyikük megmoz¬dul. Letérdelt.

Kidder őrmester volt a férfi neve. Ajka még mozgott. Sze¬mét kinyitotta.

Jeremy látta Weland arcát a kerítésen át. A doktor nem volt nyugtalan. Azért, mert ártatlan?

Vagy talán azért, mert biztos volt benne, hogy a halottak nem mesélhetnek már semmit?

Közelebb hajolt az őrmesterhez. A férfi suttogott valamit. -A maga jenkije áruló, ezredes. Az a
fattyú megölt engem.

Jeremy hátán végigfutott a hideg. Ez szörnyűbb volt, mint a sokéves háborúskodás. Weland.
Hidegvérrel rálőtt Róbert Black Pawra és a többiekre. Miért?

Felállt és ránézett Welandra. - Sajnálom, Jeremy, nem tu¬dok velük mit tenni, sem pedig
Roberttel.

- Robert nem halt meg - mondta neki Jeremy.

John Weland szeme megvillant. - Nem halt meg? Ott van, ott fekszik a földön. Én találtam rá.
Én.... - Megfordult és látta, hogy az indián már nincs ott. Visszanézett Jeremyre.

Lebukott. És ezt mindketten tudták.

- Nos, nem számít semmit sem. Nem tehet semmit sem. Thayernek majd gondja lesz rá, hogy
megkeserítse a felesége életét és halálát.

- - De miért? - kiáltott fel Jeremy hitetlenkedve. Weland csak bámult rá. Jeremy elkáromkodta
magát, összeszorította az öklét és a fogát csikorgatta. De nem számít. Most nem ez számít. Csak
Christa érdekes. Meg kell találnia.

Letérdelt a földön fekvő lázadó mellé, aki még mindig lé¬legzett. - Segítek neked, fiam.

A fiú kinyitotta a szemét. Megpróbált újra megszólalni. -Soha nem akartam senkit sem
megölni, uram. Őszintén mon¬dom. Nem én raboltam el a lányt, és a pénzszállító kocsinál sem
lőttem a lovasságiakra. - Megnedvesítette az ajkát. -Thayer Texas felé indult, hogy eljusson Dél-
Amerikába. Én nem mehettem vele. A pokolba is! Inkább akasszanak föl, minthogy a komancsok
elkapjanak egy napon. - Köhögni kez¬dett. Egy vércsepp jelent meg a szája szélén.

- Segítek neked - mondta.

A fiú megragadta a kezét. - Legyen óvatos! A kezükben van az a fickó^ aki vigyázott ránk.
Valami Darcy. - Úgy tűnt, mintha halovány mosoly jelent volna meg véres ajkán. - És egy hölgy
is, aki állandóan zsoltárt énekelt.

222
 - Mrs.. Brooks? - kérdezte Jeremy hitetlenkedve.

- Így akarja sakkban tartani a feleségét. Ő... ő nem tudott erről semmit, uram. Azt gondolta,
hogy mi egyszerűen csak volt lázadók vagyunk, akikkel rosszul bánnak.

Jeremy bólintott. - Ne beszélj többet! A fiúk majd gondos¬kodnak rólad. - Fel akart állni.

- Vigyázzon, ezredes! - kiáltotta a fiatal őrmester.

Megpördült a tengelye körül. Weland állt mögötte, és rásze¬gezte a revolverét. Jeremy

ösztönösen a coltjáért nyúlt. Tüzel¬tek. John Weland elvétette a célt. Jeremy viszont nem.

Végigment a börtön udvarán. Weland a földön hevert. Ha^-lott volt, a szeme nyitva maradt.
Jeremy még mindig nem ér¬tette.

Fölnézett. Megjelelentek a katonái. Megpillantotta Preston hadnagyot. - D század, nyeregbe!

Öt percük van - adta ki a parancsot Jeremy. - James, hozd ide Hajnalcsillagot, ő is velünk jön. És
az ég szerelmére, valaki segítsen már ezen a szegény lázadón!

Elvonult mellettük, sietős léptekkel a lovához indulva.

Édes Istenem! Christa valahol velük van, a kezükben.

***

Óriási iramban haladtak, de Thayer rájött, hogy megöli a lo¬vakat, ha tovább mennek. Darcy
kezdett magához térni, és Mrs... Brooks is újra meglelte a hangját.

Jeffrey Thayer mindannyiukat megfenyegette. -Mind¬annyiótokra szükségem van. Majd ha a

lovasság a nyomunk¬ban lesz, egyenként lehagyunk benneteket, hogy egy kis időt nyerjek ezzel.
Kivéve téged, angyalom - mondta Christának mosolyogva. - Te velem jössz. Az egész útra.

- Magának elment az esze! - kiáltotta. A férfi egyenesen az asszony szívének szegezte a

pisztolyát.

- Mi az? Elveszítetted az érdeklődésedet az ügy iránt? Ko¬rábban nagyon eltökélt voltál,

angyalom.

- Azt akartam, hogy kiszabaduljon és megmeneküljön az akasztófától. Azt hittem, hogy maga
ártatlan - mondta Chris¬ta.

- Édesem, kicsit elszórakoztunk azzal a kis indián leányká¬val. És megöltem néhány jenkit is.
A pokolba is, tucatnyit öl¬tem meg a háborúban. Mit számít az a néhány hónap?

- Mindent! - mondta Christa. - Maga nem más, mint egy gyilkos fattyú.

A férfi elvigyorodott. - Tetszeni fogok neked. Mert te tet¬szel nekem. De én még sokkal
jobban fogok neked tetszeni.

223
 - Vigye magával! - kiáltott fel Mrs. Brooks. - Messze va¬gyunk már a tábortól. Engem hagyjon
itt, és én majd azt mon¬dom a férjének, hogy magával akart menni, mert ő mindig is lázadó volt.
Szóval vigye csak magával!

- Mrs. Brooks! - kiáltott fel Darcy. Christa nem vett tudo¬mást sem az asszonyról, sem Thay
erről, hanem Darcy hoz for¬dult. Megálltak egy forrásnál, hogy vizet vegyenek, és meg¬hassák a
lovakat. Christa letépett egy csíkot az alsószoknyájából, a vízbe mártotta, és Darcy arcára tette. -
Jézusom, Ethan, annyira sajnálom! - suttogta. A férfi megfogta a kezét. - Weland ütött le? Az
asszony bólintott.

- Miért?

- Ez egy hosszú történet.

- Mi tart ilyen sokáig? - kérdezte Thayer. - Azonnal indul¬nunk kell. Te pedig, szép Christa, ha
egyetlen rossz mozdula¬tot teszel, akkora lyukat lövök ebbe a szentfazékba vagy a jen¬ki fiúba,
mint Richmond. Érted? Te pedig... - figyelmeztette Darcy t -, csak semmi hősködés. Vagy a kis
lázadónak annyi...

Mindannyian nyeregbe szálltak. Darcy szomorúan nézett Christára. - Egyszer csak elalszik! -
suttogta reménykedőn. Az asszony bólintott. Vajon megérik még?

Elindultak. Hamarosan elértek egy sziklakiszögellésig. Christa megleptésére Jeff Thayer

nyugtalankodott. Hirtelen őrá is átterjedt az érzés. Úgy érezte, figyelik.

Megfordult. A szíve a torkában dobogott. Tényleg figyelték őket.

A mögöttük lévő hegygerinc tetején indiánok jelentek meg. Hatan. Vörösre voltak festve,
néhányuk mellkasa csupasz volt, és bőrüket is rajzok díszítették. Puskákkal, nyilakkal voltak
felszerelve, és kimondhatatlanul hosszú dárdákkal, amelyek¬nek a végén tollak és... skalpok
lengedeztek.

- A rohadt életbe! Vágtató Bivaly! Követte McCauleyt, mert meg akart bizonyosodni róla, hogy
a jenki elfogott-e en¬gem.

- Miről beszél? - kérdezte Christa rámeredve.

- Ha van még egy fegyvere - mondta Darcy -, és Isten is a segítségünkre lesz...

- Magatokra vagytok utalva! - kiáltotta Thayer. Vadul megsarkantyúzta a lovát. Az állat

felágaskodott, aztán vágtatni . kezdett. A többi ló is követte a példáját.

Christa rémülten lova nyakára hajolt, és imádkozni kezdett, ahogy a felszálló por beterítette.

De semmi haszna nem volt imájának. Már akkor megérezte maga mellett a vágtató lovasokat,
mielőtt még meghallotta volna csatakiáltásukat. Lovát leszorították, amely lassan lefé¬kezett,
ahogy a komancsok körülötte lovagoltak. Darcy t és Mrs. Brooksot ugyanígy tartóztatták fel.

Jeffrey Thayer nem volt közöttük. Christa rémülten nézett szét.

224
 Az egykori lázadót leszállították a lováról. A fickó le akarta lőni a rá támadó indiánt.

Thayer felordított. Az indián dárdája keresztülhasította a mellkasát, aztán nyílvesszők

záporoztak rá. Minden komancs a férfira lőtt. A nyilak szinte teljesen ki¬szögezték. A lábát, a
karját, a szemét. De még most is hangok jöttek ki a torkán.

Egy indián letérdelt mellé. Thayer még mindig életben volt. A harcos hozzákezdett, hogy
megskalpolja. Mrs. Brooks öklendezni kezdett. Még Darcy is felkiáltott szörnyülködésében.
Christa túl megrettent volt ahhoz, hogy egy hang is kijöjjön a torkán.

Végül az utolsó indián is felszállt a lovára. Christa ösztönö¬sen megrántotta lova kantárszárát.
A ló felágaskodott, és vág¬tatni kezdett. De alig telt el néhány másodperc, egy komancs máris
mellette lovagolt.

A harcos lehajolt, és már majdnem leesett a lováról. Ki nyújtotta a kezét Christa felé,
megragadta, és egyúttal a lova is lefékezte. Christa felkiáltott, és kapaszkodót keresett.

A komancsok szörnyű halált hozhatnak neki. Hiszen a saját szemével látta az előbb. De
ösztönösen érezte, hogy a lova nem fogják halálra taposni.

Nem volt mitől félnie. Komancs fogva tartója nem akar elengedni. Erős ember volt, és
könnyedén ülte meg a lovát. Paripa sebesen száguldott a végtelennek tűnő síkvidéken. Ne volt
egyedül: egy másik komancs elfogta Mrs. Brookst és Darcyt.

Christa arra gondolt, ahogy Jeffrey Thayer meghalt: Azt eszébe jutott Weland. Még most sem
értette, hogy miután ne tudta megszerezni Cameron Hallt, hogyan tudta elérni, hogy Jeremy
ezredébe osszák be.

Jeremy! Elárulta a férjét, Lehet, hogy ezzel a halálát hatja, a gyerekükét pedig biztosan.

Nagyon éhes és legyengült volt az álmatlanul, szerelmeske déssel eltöltött éjszaka után. A
zötykölődés és a végtelennek tűnő utazás hamarosan felemésztette maradék erejét is. A ke¬mény
lovaglás alatt valószínűleg az eszméletét is elvesztette egy időre. Ez a sors kegye volt, de sajnos
nagyon hamar véget ért.

Amikor magához tért, barna, erős kezek éppen levették a ló bátráról. Megpróbálta
kiszabadítani magát a harcosok gyűlölt érintéséből. Meg tán törődött, ahogy próbált elfordulni.
Elfoj¬tott sikoly hagyta el a torkát, amikor az indián visszarántotta, és megkötözte a kezét. Egy
másik indián jött oda fogva tartó¬jához, és mondott neki valamit a saját nyelvükön.

Christa a dühtől és a rémülettől rájuk támadt. - Csak várja¬tok! Csak várjatok, amíg
megérkezik a lovasság. Darabokra fognak tépni benneteket. Kilyuggatják a bőrötöket. Nem
ma¬rad belőletek még annyi sem, hogy a héják jól lakhassanak.

Meglepetésére az indián elmosolyodott. Tökéletes angolság¬gal megszólalt. - Úgy gondolja,

hogy a lovasság magáért jön? Miért hiszi, hogy kiszabadítják, amikor megszöktetett a kezük közül
egy gyilkost?

Christának elakadt a lélegzete. Az indián tudott róla, hogy kiszabadította Jeffrey Thayert.

225
 - A férjem... a férjem el fog jönni értem - válaszolt gyorj san. Talán nem volt ebben igaza, de
szembe akart szállni ezzel a komanccsal. - Egy másik tiszt feleségét is elrabolták....

Nem fejezte be a mondatot. A másik komancs megint mon¬dott valamit a saját nyélvükön.
Fogva tartója kacagásban tört ki.

- Mi az? - kiáltotta. Határozottnak akarta mutatni magát, de érezte, hogy a térde remeg.

- A barátom szerint elképzelhető, hogy annak a másflc asszonynak a férje még fizetni is
hajlandó azért, hogy ne efr" gedjük el a feleségét.

Mrs. Brooks továbbra is sírt és jajveszékelt. Christa nett tudta őt hibáztatni. Ö maga is nagyon
szeretett volna így tenni- De ha a foglyok túl nagy zajt csapnak, a komancsok hátha kivágják a
nyelvüket. Akkor engedjék el! - javasolta Christa váratlanul. – Hadd menjen vissza a táborba.
Talán akkor nem veszik üldözőbe a Sapatát. Talán...

-A férje magáért fog jönni: - mondta egyszerűen az indián. - Ismerem őt, el fog jönni. Majd
akkor meglátjuk.

- Ismeri a férjemet - mormolta Christa. Hát persze. Ez megmagyarázza, miért beszél olyan jól
angolul. - Maga Vág¬tató Bivaly.

- Igen.

Christának eszébe jutottak Jeffrey Thayer különös szavai, mielőtt meghalt.

- Azért lovagoltak ki, hogy megnézzék, megölték-e a fehé¬rek Thayert?

Vágtató Bivaly rámutatott az egyik harcosra. - Magasan Szálló Sas csapata volt az. Ö javasolta,
hogy ellenőrizzük, én meghallgattam, és igaza volt. A férje soha nem árult el en¬gem. De úgy
tűnik, hogy maga igen.

Megfordult, s a kötéllel magával rántotta Christát is. Az asszony majdnem megbotlott, de

elhatározta, hogy nem fog sikoltani. Az igazat megvallva másra számított. Ez a férfi megértette őt.
Úgy érezte, ő a legvadabb indián, akivel valaha is összetalálkozott, de az ő nyelvén beszélt. Volt rá
remény, hogy ésszerűen gondolkodik.

De mit kell itt még meggondolni? A férfi tudja az igazat, amely olyan szörnyű, és neki is
szembe kell néznie vele. Az indián rántott egyet a kötélen, és elkapta Christát, aki másodszor is
majdnem elesett. - Az ő gyerekével terhes?

- Igen! - mondta az asszony gyorsan. - Igen! - Talán egy kis könyörületre számíthat emiatt.

Az indián felmordult, és ismét megfordult. Odavezette egy friss vizű forráshoz, és elég
távolra engedte, hogy son. Az asszony szörnyen szomjas volt, de még ivás köz-is azon
gondolkodott, hogyan tudna elmenekülni.

ó Bivaly nem fogja elengedni. Újra megragadta a kö-magával vonszolta, és az egyik vízparti
fához kötötte, n otthagyta, hogy a többi harcossal tárgyaljon. Christa elkeseredetten ott várt,
háttal a fának, csuklója megkötözve. Szinte egész nap lovagoltak. Most már alig volt világosság,

226
mert csak egy tüzet gyújtottak. Úgy határoztak, hogy az éjsza¬kát itt töltik a csillagok alatt.
Christa azon gondolkodott, vajon mi lesz a sorsa.

Pedig nem akart most erre gondolni.

Valami ösztönös zsibbadtság volt az agyában. Furcsa mó¬don majdnem elszenderült, mikor
Vágtató Bivaly lépett oda hozzá, és egy szelet szárított húst hozott. Christa farkaséhes volt, így
elfogadta az ételt, és egy percig sem gondolt arra, hogy büszkén vissza kellene mindent utasítani,
amit az indiá¬noktól kap. A férfi figyelte, hogyan eszik. Hirtelen újra sikol¬tást hallott.

Mrs. Brooks volt az. Christának torkán akadt a falat. Vágtató Bivalyra nézett. -Kérem, ne ölje
meg! Az isten nevében, kérem, ne ölje meg!

- Azért, mert a maga barátja? - kérdezte a férfi udvariasan. Christa tudta, hogy gúnyolódik vele.

- Azért, mert az én hibám lesz, ha megöli - mondta őszin¬tén.

- Nem ölik meg - mondta az indián.

Nem mondta meg, hogy mit tesznek vele - ezt Christára bízta, gondoljon, amit akar.

Újra felemelkedett, és őt figyelte a holdfényben. Nagyon magas férfi volt, magasabb, mint a
többi komancs harcos. Szeme sötét színű volt, haja hosszú, sima, szinte tintafekete. Arca egy kissé
keskenyebbnek látszott, mint a többi indiáné, és Christának eszébe jutott, hogy Vágtató Bivaly
félvér. Nem a szívében, gondolta az asszony. Hiszen a szívében már komancs.

- Meg fog ölni engem? - kérdezte tőle.

- Ma éjjel nem - válaszolta a férfi, aztán megfordult, és el¬sétált. Mrs. Brooks sikoltása lassan
elhalványult. Az indiánok sokáig beszélgettek a tűz körül. Christa arra gondolt, vajon mit érez
most Jeremy. Fájdalmasan hajtotta hátra a fejét. Bi¬zonyára gyűlöli azért, amit tett. Annyira
aggódott a szegény sebesült szürke ruhás katonákért, hogy nem fogta fel, a láza* dók között is
lehetnek férgesek.

És nem adott esélyt Jeremynek, hogy bármit is megmagya¬rázzon a foglyokkal kapcsolatban.

Most már mindent tudott, de túl késő volt. Jeremy fogta el őket a komancsok helyett. Jeff Thayer
pedig kihasználta az ő együttérzését, és becsapta.

Nem tudta gyűlölni Thayert azért, amit tett. Hiszen olyan szörnyű volt a halála. Csak magát
okolhatja az ostobasága mi¬att. Jeff Thayer már megfizetett a tettéért.

Ó, istenem! Hiszen ott volt Robert Black Paw. Mindig az ő és Jeremy szolgálatára készen!
Tanította és óvta is őt mindentől. Még meg is halt érte.

De ő nem halhat meg. A gyermeke miatt. Bár nem érzett semmi mozdulatot magában, és az
elmúlt huszonnégy órára gondolt. Imádkozott, hogy a gyermeke még életben legyen.

Jeremy gyermeke. Bárcsak meg tudta volna neki mondani, hogy szereti! Bárcsak ne lett volna
olyan makacs, olyan büszke! Meg kellett volna hallgatnia. Látnia kellett volna az igazságot.
Lehajtotta a fejét és a szemébe gyűlő könnyek ellen küzdött. Beleszeretett a férjébe, de túl büszke

227
volt ahhoz, hogy elfelejtse a múltat, és túl büszke ahhoz is, hogy igazi esélyt adjon
mindkettőjüknek. Lehet, hogy már nem is látja soha többé. És a férfi elveszít egy újabb
gyermeket. Vágtató Bivaly azt mondta, hogy a férfi eljön érte. Vajon igazat szólt? Vajon ez a
vadember jobban ismeri a férfjét, mint ő maga? Talán Vágtató Bivaly nem tudja, hogy a férje
sohasem udvarolt neki. Ő kényszerítette, hogy elvegye, a ház miatt. Téglák, kövek, lécek miatt.
Ezek itt semmit sem jelentettek. És még csak nem is akart tudomást venni róla, mindaddig, amíg
valami meg nem mozdult a szívében. Amíg fel nem fedezte, hogy nem tud mást tenni, csak
csodálni a férfit, tisztelni és szeretni.

Talán eljön érte. Talán a tisztessége azt kívánja, hogy így tegyen. Talán eljön a meg nem
született gyermekük miatt. És talán érte magáért is. De ha eljön, nem fogja kockáztatni a saját
életét is? Mire gondol vajon ebben a pillanatban? Gyűlöli azért, amit vele tett? Azt gondolja, hogy
magának kereste, és megérdemli, ami történt vele? Vajon hiányzik neki?

- Édes istenem, Jeremy! Úgy sajnálom, ami történt! - sut¬togta Christa. - Szeretlek!

De már nem számított. Túl késő volt most már.

Huszonegyedik fejezet

Jeremy leszállt a lováról és a véres holttest fölé hajolt. Nem kellett hozzá néhány másodpercnél
több, hogy az összeroncso-lódott teste ellenére felismerje Jeffrey Thayert. A férfi szürke kabátja
vérfoltos volt, s fél tucat nyílvessző fúródott bele. Ar¬cát felmetszették, skalpját levágták.

Jeremy érezte, hogy izmai megfeszülnek, egész testét egyre növekvő félelem járja át.

Bár már nem kellett attól rettegnie, mit tehet ez a fickó Christával. Jeffrey Thayer már
senkiben sem tehet kárt ezután.

- Komancsok? Megfordult. Jimmy Preston nézett rá fájdalmas arccal.

Bólintott. - Vizsgáljátok ... - kezdte, de meg kellett állnia. Szívében el kellett hinnie, hogy az
indiánok nem bántották Christát. - Vizsgáljátok át a környéket, lehet, hogy több holt¬testet is
találunk - mondta. James rámeredt, nagyot nyelt, az¬tán megfordult, és kiadta a parancsot.

A D sereg leszállt a lováról. Jeremy tett pár lépést a száraz pusztán, és végignézett a tájon.
Vágtató Bivaly - gondolta ma¬gában. Eljött, hogy megnézze, a fehérek megteszik-e a gyilkos
lázadóval, amire kérte őket. Vágtató Bivaly maga végzett Thayerrel.

- Te bolond! - sziszegte oda a halott emberi testnek. Együtérzett azokkal, akiket ilyen
brutálisan meggyilkoltak, De Thayer maga is ártatlan és gyanútlan embereket ölt meg.
Rézbőrűeket és fehéreket egyaránt. Talán azt kapta, amit megérdemelt.

~ És kihasználtad a feleségemet, te átkozott! - szitkozódott keservesen. Szinte vágyat érzett,

hogy belerúgjon a tetembe. -Senki másnak nincs nyoma - jelentette James.

- Se Darcynak, se Mrs. Brooksnak?

- Se Christának - mondta James halkan. H Jeremy végignézett a pusztaságon. - Akkor Vágtató

Bivaly volt az - mondta.

228
 - Nagyon sok komancs csapat van - figyelmeztette James.

- De csak Vágtató Bivaly ölhette így meg Thayert, a többi¬eket pedig magával vitte. -
Elhallgatott egy pillanatra. -Egyedül kell elmennem hozzá.

- Te jó ég! Nem mehet egyedül! Összetalálkozhat másokkal is, és akkor meghal, mielőtt
odaérne.

-Követtek a D sereggel egészen a táboráig - mondta Je¬remy. - - De akkor is ...

- James, ha egy egész hadsereggel megyek ellene, akkor sima ügy lenne. Szörnyű vérontás
lehetne belőle. És a koman-Gsok lehet, hogy azonnal megölnék a foglyaikat is. De ha egyedül
megyek, akkor van esélyem. És különben sem leszek teljesen egyedül - tette hozzá. - Velem lesz
Hajnalcsillag.

- Ezredes úr! - kiáltott fel az egyik katona.

Jeremy visszanézett a D sereg huszonhárom katonájára.

Jenkins közlegény meredt rá kínos tekintettel. - Eltemessük, uram?

Jeremy torka összeszorult. Ez a fickó becsapta Christát, ő Pedig túl dühös és túl büszke volt
ahhoz, hogy megpróbálja megmagyarázni a dolgokat. Isten tudja, mit akart még Christával ez a
Thayer. Hadd egyék meg hát a héják!

Jeremy t kétségek gyötörték. Jól ismerte a komancsokat. De Christát is. Ne küzdj Vágtató
Bivallyal, Christa, ne küzdj vele! - gondolta magában.

És kérlek, istenem, ne engedd, hogy bántsa!

- Uram, eltemessük?

- A pokolba is, rajta! Siessetek, mert hamarosan indulnunk kell.

Nagyon sok forgott kockán. Sietniük kellett. Jeremy felelős volt Darcyért és Mrs. Brooksért.
Oda kellett érniük a komancsokhoz, mielőtt megölik a foglyaikat.

Meg is halhat a Christáért folytatott harcban. De ha nem tudja visszahozni, nem lesz értelme
az életének. Már korábban is volt szerelmes, de még sosem érezte azt a szenvedélyt, amit Christa
iránt érzett. Talán mind a ketten olyanok, mint a két részre szakadt országuk. Keservesen
szenvednek attól, amit egymással tettek. De ugyanakkor félemberek egymás nélkül. Kényszerből
vette feleségül, de semmi sem tudta volna erre a lépésre rávenni, ha szíve mélyén nem akarta
volna. Elhatároz¬ta, hogy magával hozza, hogy a házasságuk igazi házasság le¬gyen.
Rákényszerítette Christát, hogy ezt tegye. Egy bizonyos fajta életet akart neki adni, és ő is azt
kapott tőle. Közeledett az éjszaka.

Jeremy a sötétedő égre nézett. Héják köröztek a feje fölött. Thayer holttestére gyűltek össze.
Azért imádkozott, hogy ne lássa őket többet az égen körözni.

Felszállt a lovára, és odakiáltott Jamesnek. - Induljunk!

229
 Hamarosan úgyis meg kell majd állniuk. A komancsok is letáboroznak éjszakára.

Reggel Vágtató Bivaly eloldozta Christát, és a fák között egy kis patakhoz vezette. Egy
pillanatig az asszony átérezte csodá¬latos szabadságát, de aztán ráeszmélt, hogy a keze még most
is össze van kötözve. Csak azért engedte el az indián, hogy a reggeli szükséges tennivalókat
megtegye. De ahogy végigment az ösvényen, visszaszorította a lélegzetét. Odaért Darcy közle-
gény mellé.

A férfit egy fához kötözték. Christa azon gondolkodott, va¬jon miért nem ölték már meg.
Aztán hirtelen arra gondolt, ta¬lán már halott is. De akkor miért nem skalpolták meg? A férfi
hirtelen kinyitotta a szemét. Látta őt. Úgy tűnt, mintha fel akarna kiáltani, de Christa megrázta a
fejét, megfordult, és a tábor felé tekintett. Az indián harcosok a tűz körül gyülekeztek. Ügy
látszott, éppen történeteket mesélnek egymásnak a hőstetteikről.

Ebben a pillanatban Christát és Darcyt senki sem tartotta szemmel.

Az asszony gyorsan a fához sietett és letérdelt Darcy előtt. Vér csörgött a férfi nyakán. Christa
az ajkába harapott. -Megsebesült? Nem tud járni vagy lovagolni?

A férfi szeme tele volt fájdalommal és fáradtsággal. Meg¬rázta a fejét. - Bemetszették a

fülemet és megvágták a torko¬mat. Tudják, hogyan kell a foglyot hosszú ideig életben tarta¬ni,
és ugyanakkor kínozni is. Christa a férfi kötelékével bajlódott.

A komancsok azt is tudják, hogyan kell erős csomókat köt¬ni. Christa ujjai már nagyon
elfáradtak, de a csomót nem tudta eloldani. Darcy nagyon halkan megszólalt. - Húzza fel a nad-
rágom szárát. Van egy kis tok a bokámnál, és azt hiszem, még a késem is benne van.

Megkötözött kézzel nehezen ment, de Christa megtalálta a kést, és sikerült kihúznia. A hűvös
reggel ellenére veríték gyöngyözött a homlokán. Sikerült két kezében egyensúlyoznia a kést, és
néhány perc múlva kiszabadította Darcyt. A férfi lábra állt és gyorsan elvágta társa kötelékét. -
Már majdnem aláírtuk a halotti bizonyítványát - mondta.

- És a magáét is.

- Én már halott ember voltam. Gyerünk a lovakhoz.

- És Mrs. Brooks?

A férfi rábámult, mintha az asszony elvesztette volna az eszét. - Mrs. Brooks•- mondta.

Christa visszanézett az ösvényre. A lovak ott voltak a tűz közelében. Mrs. Brooks is ott volt
valahol a közelben.

- Maga menjen a lovakért - mondta Darcynak. - Én pedig megkeresem Mrs. Brookst.

- Ha egyszer is kinyitja a száját - figyelmeztette a férfi Christát -, hagyja azt a vén boszorkányt!

Christa bólintott. Óvatosan megindult az ösvényen. A ko¬mancsok szemmel láthatólag meg

voltak győződve róla, hogy a foglyaik nem szöknek meg. A hat harcos ott maradt a tu^ körül, és

230
bár Christa egyetlen szót sem értett abból, amit be¬széltek, nagyon hasonlónak találta őket fehér
ellenségeikhez, akik ugyanígy mesélni szoktak a tűz körül.

Mrs. Brooks nagyon csendes volt reggel, s Christa hirtelen nagyon megrémült. A komancsok
bizonyára kivágták a nyel¬vét. De amikor ráakadt az asszonyra, szeme csukva volt. Alsó-
szoknyájának egy darabjával kötötték be a száját. Christa - Darcy késével - az asszony kötelékeit
próbálta elvágni. Mrs. Brooks erre felébredt, szeme rémülettel telve kikerekedett Christa
mutatóujját az ajkához préselte, í Egyszer az életében, Mrs. Brooks hallgatott a józan eszére és
csendben maradnia.

Christa felsegítette. Néhány percig úgy tűnt, hogy Mrsi Brooks nem fog tudni egyenesen állni.
Teste ingott. - Kérem! - suttogta neki Christa. Mrs. Brooks akkor nyilvánvalóan megértette, hogy
itt most élet-halálról van szó. Nem ellenke¬zett. Olyan szemekkel nézett rá; mint egy gyerek. -
Jöjjön! Halkan és óvatosan. Elvezette az asszonyt a harcosok mellett. Minden lépésénél azt érezte,
hogy mindjárt meg fog halni. Odaértek Darcyhöz, aki három lovat elkötött. Felemelték Mrs.
Brooksot az egyik ló hátára, aztán ők is nyeregbe szálltak; Darcy eloldozta a többi lovat is. Aztán
Darcy felkiáltott. – Rajta! Mintha lángok csaptak volna ki a pokolból üldözésükre, mindannyian
úgy vágták bele a sarkukat a lovak oldalába. Darcy mutatta az utat, Mrs. Brooks és Christa pedig
követték. Az asszony nem is tudta, mióta lovagolnak már, amikor kiáltást hallott a háta mögött.

A komancsok végül észbe kaptak. Darcy a lovára hajolt, és Christára nézett. Arckifejezése azt
tükrözte, hogy mindnyájan meghalnak. Christa visszanézett,

Csak három indián követte őket. Csak hármuknak sikerült megfogni a lovát, miután Darcy
elengedte az állatokat.

- Váljunk szét! - kiáltotta az asszony.

- Christa, ne! - figyelmeztette a férfi.

De nem volt más választásuk. Mindannyian meghalhatnak. De Christa el tudja terelni a

komancsok figyelmét a másik kettőről. Talán őt fogják követni.

Különben Darcy t azonnal megölnék. De őt talán nem fog¬ják.

Kissé lefékezte a lovát. Darcy és Mrs. Brooks elvágtattak mellette. Ö északi irányba fordult, és
megsarkantyúzta a lovát. Kegyetlen vágtába kezdett. Szíve pont olyan ritmusban vert, mint ahogy
a lova vágtatott. Sár és por lepte be a testét. Lova patájának szörnyű dobogása ellenére is hallotta,
hogy üldözőbe veszik.

Óvatosan megfordult. Az indiánok az ő nyomába eredtek. Egyikük már majdnem beérte.

Christa nagyon jól tudott lova¬golni, de az őt üldöző férfi minden bizonnyal egyike volt a préri
legjobb lovasainak. Vágtató Bivaly volt az.

Az asszony felkiáltott, amikor az indián rávetette magát. Christa bizonyos volt benne, hogy
mindjárt meg fog halni, mert a férfi le fogja rántani a földre.

De nem tette. Leemelte a lováról, s lelassított. Néhány perc múlva már lépésben haladtak. Az
indián furcsa hangot adott ki, s a többi vágtató ló visszatért hozzá.

231
 Christa csüggedten és legyőzötten feküdt a férfi lován. Szája hozzáért az állat sáros, izzadt
szőréhez. Vágtató Bivaly lova ügetni kezdett. Néhány perccel később a többi indián is
csatlakozott hozzájuk. Vágtató Bivaly letaszí¬totta Christát a lováról. Az asszony a sárba esett.
Gyorsan talpra ugrott, és körbenézett. Indiánok vették körül. Darcynak és Mrs. Brooksnak semmi
nyoma. Mindketten megmenekültek. Mert Vágtató Bivalynak ő kellett. Kockáztatott, és igaza tett.
Hiszen ő volt az értékes hármuk közül.

Christa ijedten hátrált, ahogy az indián feléje lépett. A férfi erősen arcul ütötte, s az asszony a
földre esett. Az indián kinyújtotta érte a kezét. Christa megpróbált elhúzódni tőle, de az izmos
kéz erősen megragadta, és talpra állította. Aztán parancsot adott az embereinek, őt pedig a lovára
emelte. Sok lovuk volt pedig. Az indiánoknak hat, aztán ott volt még az ő és Thayer lova is. De
már nem bíztak meg benne, nem lovagol, hatott egyedül.

Lassan indultak el, hadd pihenjék ki magukat egy kicsit a lovak is.

Vágtató Bivaly csupa izom - állapította meg Christa magá¬ban a mögötte ülő férfiról.

- Most végez velem? - kérdezte.

- Még nem.

- Jézusom! Akkor engedjen el!

- Az nem olyan egyszerű. Legalábbis a komancsoknál nem. Nem mondták magának? De igen,
mondták!

- Miért nem ...

- Maga nem csak két lóba és két szökött fogolyba került ne¬kem, hanem majdnem halálra
hajszolta a saját lovát is, meg azokat is, akik maga után vágtattak.

- Akkor ...

- Még megölhetem magát - figyelmeztette az indián.

-Apró darabokra vághatom, hogy a héják martaléka legyen.

- Igen. Két foglyot elveszített miattam. Meg két lovat. És még majdnem négyet mellé. Szóval
tegyen, amit akar...

- A lovakat tényleg sajnálom - mondta a férfi durván.

- És ha azt akarja, hogy megmaradjon a nyelve, akkor tartsa a szá¬ját!

- A férjem eljön magához. O fogja magát apró darabokra vágni!

- Fogj a be a száját!

- A lovasság...

232
 - Én magam vágom ki a nyelvét, ha nem vigyáz! Christa tudta, hogy komolyan gondolja.
Remegés futott vé¬gig a testén. Jeremy! Már soha nem mondhatja meg neki, hogy szereti.

- Kérem! - kezdte újra.

- Még egy szó, és az lesz az utolsó! - mondta a férfi. Christa csöndben maradt.

Az egész D sereg nagy iramban lovagolt, amikor Jeremy meglátta a két közeledő lovast.

Először nagyon messze pillantotta meg okét, és hunyorognia kellett, hogy biztos legyen benne,
nemcsak képzelődik. Ösztö¬nén 'érezte, hogy a két lovas hozzájuk tartozik. Odakiáltott
Tamesnek. Aztán megsarkantyúzta lovát, és vágtába kezdett. Csak ketten voltak. Mrs. Brooks és
Darcy. Amikor közel ért hozzájuk - akik ügetésre váltottak a láttán - nehéz volt leküzdenie
csalódottságát. Keserűen nyelt egy na¬gyot. Nem maradt rá ideje, hogy megszólaljon, amikor
leszállt a lováról. Mrs. Brooks a karjába vetette magát és úgy sikolto¬zott és kiabált, mintha ő
maga is egy komancs lenne. Darcy sokkal nyugodtabb volt nála.

- Vágtató Bivaly volt az, uram, biztos vagyok benne...

- Christa? - kérdezte rekedten. - Hol van a feleségem?

- Tudom, hogy felelősnek érezte magát, uram. Nem hi¬szem, hogy az indián tudta, milyen
fontos foglyot bíztak rá. Megengedte, hogy a patakhoz menjen. Aztán Mrs. McCauley-nak sikerült
eloldoznia engem, és visszament Mrs. Brooksért. Aztán mindannyian vágtatni kezdtünk, de az
indiánok a sar¬kunkban voltak. Mrs. McCauley hirtelen felkiáltott, hogy vál¬junk szét, és én nem
tudtam őt megállítani. Tudta, hogy min¬ket el fognak engedni, és csak őt veszik üldözőbe. De
uram, nem tudja még a felét sem a történetnek. Doktor Weland meg¬bolondult. Ha még most is
a táborban van, nagyon veszélyes lehet. Ez az ember ...

- Meghalt - mondta Jeremy színtelen hangon.

Nehéz volt a szíve. Christa még mindig a komancsokkal van. Bajt okozott, és Vágtató Bivaly
ismét elkapta. Lehet, hogy megpróbál küzdeni ellene.

Ne, Christa, ne! Bántani fognak! Figyelmeztettelek! Nem tudom, hogy Vágtató Bivaly gondol-e
arra, hogy vértestvérek vagyunk, vagy csak annyit lát, hogy én voltam felelős Thayert, aki pedig
szabadon lovagolt a prérin. Christa, ne küzdj vele!

Indulj már, te bolond! - figyelmeztette magát. Még most is egynapi járásra volt az indiánok
táborától. Odafordult Jameshez, s a siránkozó Mrs. Brooksot odalökte hozzá. - Innen már
egyedül megyek. Úgy gyorsabban hala¬dok.

- Ez veszélyes vidék ...

- Vágtató Bivaly területe. Ha azt látja, hogy egy sereggel jövök, lehet, hogy úgy dönt, hogy
mindannyiunkat megöl, és az nem segítene Christán.

- Visszamehetünk erősítésért - mondta James.

233
 Jeremy megrázta a fejét. - Ha látják, hogy jövünk, megöl¬hetik Christát és a többi foglyot is.
Lehet, hogy sokukat sike¬rül megsemmisítenünk, de ők is nagy károkat okoznának ne¬künk.
Nincs jogom, hogy az egész ezred életét kockára te¬gyem, bár megtenném, ha azt hinném, hogy
ezzel megment¬hetjük az életét. De nem hiszem. Egyedül kell mennem. Üzle¬tet kell kötnöm
Vágtató Bivallyal.

- Ezredes úr, magával megyek... - kezdte Darcy.

- Darcy, garantálom, hogy halott ember lennél. Te és Mrs. Brooks menjetek vissza a táborba.

- Igen, uram, de nagyon szeretnék magával menni. Mrs. McCauley a legbátrabb asszony, akit
valaha láttam.

- Lázadó - mondta Jeremy halkan. - Megtanulta, hogy kell harcolni. - Újra nyeregbe szállt. -
James, te leszel a parancs¬nok. Mindenkit vigyél vissza. A tábort Jenningsre hagytam. Ő el tudja
vinni a sereget az erődbe. James nagyot nyelt. - Ha megtalálja, uram ...

- Meg fogom találni. És mindent megteszek, hogy meg¬győzzem, hogy vége a harcnak -
mondta. Kalapjával intett a seregnek.

Megfordult, és egyedül indult el. Csak a komancs lány, Hajnalcsillag követte.

Huszonkettedik fejezet

Aznap késő délután érkeztek meg Vágtató Bivaly táborába. A tábor különösen békés látványt
nyújtott. Körülbelül két tucat sátor volt fölállítva a patak mentén. Gyerekek játszottak a víz-ben,
kutyák rohangáltak körülöttük. A gyapjúingbe, szoknyá¬ba, és szarvasbőrbe öltözött asszonyok
nagyon elfoglaltak vol¬tak: némelyikük hatalmas tűvel bőrt varrt, mások mozsarakkal dolgoztak,
megint mások pedig a sátrak anyagát javítgatták.

Ahogy a kis csapat a tábor felé közeledett, egy széles, barna arcú idősebb indián jött feléjük.
Vállain egy gyapjútakaró volt átvetve, még most is fekete haja fonatokban csüngött le a há¬tán.

Vágtató Bivaly tisztelettel beszélt vele. Az öregember bólin¬tott, szemügyre vette Christát,
aztán ismét bólintott. Aztán fel¬emelte a kezét, és megszólalt. Az asszonyok, akik futva
köze¬ledtek, amikor meglátták a visszatérő harcosokat, összegyűltek körülöttük.

- Most a komancsokkal vagy - mondta Vágtató Bivaly Christának. Azzal felemelte, és a többi
asszony közé tette le.

Az asszonyok kiabálni kezdtek és lökdösték. Némelyiknél bot is volt. Christa megpróbált

elmenekülni, de teljesen körbe¬zárták. Erre megfordult, és megpróbált szembenézni kínzói¬val,
s visszakiabálni nekik.

Egy fehér lány is volt közöttük. Hosszú forradás látszott ar¬cának bal oldalán, és a fülcimpái
is hiányoztak. De bármilyen kínzásokat is kellett kiállnia a komancsok kezében, most ő is ott állt
az asszonyok között, és Christához kiabált. Aztán olyan erősen taszította meg, hogy az asszony
elesett. Gyorsan fölállt és megfordult. Egy nagyon magas komancs asszony is csatlakozott
kínzóihoz. Szeme sötét volt, szavait különlegesen dallamosán ejtette ki.

234
 Christa térde megremegett, és majdnem újra elesett, amikor megpillantotta ezt az asszonyt.

Öt is megcsonkították. Orra hegye hiányzott. Úgy látszik, nagyon gonosz asszony lett belőle.
Míg a többiek csak nevet¬tek Christán és lökdösték, addig ez a nő többször is megszúrta a
botjával. Christa felkiáltott, és mindent megpróbált, hogy szembeszálljon az asszonnyal.

Hirtelen éles parancsszó hallatszott. Az asszony visszahúzó¬dott. Christa Vágtató Bivallyal

találta szembe magát, ahogy a férfi az őt körülvevő kör közepébe lépett. Parancsára az asszo-nyok
morogva szétszéledtek. Vágtató Bivaly megragadta a karját, és a sátrához vezette. Christa hirtelen
megbotlott, aztán sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Megfordult, készen arra, hogy
szembenézzen a férfival. Remegett, és félelem volt a szívében. Minden, amit eddig a
komancsokról hallott, egy¬szerre valóságossá lett.

A sátor hátsó részébe menekült, s riadtan nézett Vágtató Bi¬valyra. Szörnyű volt a tudat, hogy
ennyire fél, a halál ilyen közel került hozzá, de tudta, hogy meg kell őriznie valamit a
méltóságából, mert különben nincs számára remény.

- Rendben van, itt vagyunk hát - mondta. Azt szerette'vol-na, ha szavai magabiztosságot
sugároznak. De csak suttogás¬nak hatottak. - Mit akar velem csinálni? - kérdezte.

A férfi elmosolyodott, és keresztbe tette a karját. - Maga azt hiszi, hogy mi különösen
kegyetlen és vad emberek va¬gyunk, igaz?

- Igen - ismerte el Christa szárazon. - Ott van az a ko-mancs asszony, akinek levágták az orrát.
Pedig ő maguk közé tartozik. Akkor mi mást gondolhatnék?

- Az az asszony tudta, hogy mi vár rá. A komancsok így büntetik az ilyet.

- De mit?

- Lefeküdt egy másik harcossal. Házasságtörés. Nagy büntetés jár érte - gondolta Christa.

- Maguk kegyetlenek a foglyaikhoz - suttogta.

- A fehérek is kegyetlenek mihozzánk - válaszolta az indi¬án. De talán nem mi vagyunk a

legkegyetlenebb törzs - tette hozzá, és megkerülte a sátor közepén égő alacsony tüzet. - A

pawniknak van egy érdekes szertartásuk, amit a fogoly férfia¬kon vagy lányokon hajtanak
végre. Ez egy vallási szertartás, áldozathozatal Tirawa isten számára. Ha a pawnik sok foglyot
ejtenek, befogadják őket a törzsükbe, egy kivételével. Ez az egy fogoly a legfinomabb ételeket
kapja. Ha férfi az illető, ak¬kor az asszonyoknak kell vele együtt étkezniük. A legnagyobb
tisztelettel és megbecsüléssel bánnak vele. De aztán meztelen¬re vetkőztetik, és felkötözik egy
keresztre. Az a pawni, aki el¬fogta, keresztüllő rajta egy nyilat, míg a többiek tüzet gyújta¬nak a
kereszt alatt. Ezután a törzs minden egyes férfi tagja be¬lelő egy nyilat a fogolyba, miközben a
tűz elemészti a testét. A törzs Tirawához imádkozik, különösen az a harcos, aki fog¬lyul ejtette
ezt az embert. Azért imádkoznak, hogy bő termés legyen, és a törzs sikeres legyen a harcokban. A
fogoly asszony is lehet. A pawnik nem szeretik saját testvéreiket fel¬áldozni. Talán eladom magát
nekik jó néhány lóért.

235
 - Maga nem fog engem a pawniknak adni - mondta Chris¬ta. - De ha meg akar ölni, mért nem
esünk már túl rajta? -Nem volt biztos benne, hogy sokáig talpon tud még maradni.

- A kínzások mesterei vagyunk - mondta a férfi.

Hirtelen halk hangot hallott a háta mögött. Megfordult, és egy fiatal indián asszonyt vett észre,
aki egy medvebőrrel lete¬rített ágyon feküdt a sátor szélén. Nem aludt, hanem egy inget varrt, s
most Christát figyelte.

Vágtató Bivaly először haragosan válaszolt neki, aztán lát¬hatólag megenyhült. Visszanézett
Christára. - A legfiatalabb feleségem, Kis Virág - mondta neki. - Öt fogja szolgálni, és mindent
megtesz, amit csak kér. Hajnalcsillag az ő húga volt, őt rabolta el az az katona.

- Tessék? - kérdezte Christa gyorsan.

- Az a fehér ember, akit megöltünk, elrabolta és megerő¬szakolta Hajnalcsillagot, Kis Virág

húgát, akit negyedik fele¬ségemnek szántam. Megölték azokat a lovassági katonákat is, akik a
pénzszállító kocsit őrizték. És ő ölte meg Greenly ke¬reskedőt is. Megérdemelte, hogy meghalt.
Megfordult, és kifelé indult.

- Várjon! - kiáltott fel Christa, és maga is megrémült kö-nyörgő hangjától. A férfi megállt és
lassan visszafordult.

- Én... én nem tudtam. Nem tudtam, milyen ember volt az a Thayer, csak akkor tudtam meg,
amikor már késő volt. Saj¬nálom, hogy bántotta Hajnalcsillagot. Vágtató Bivaly felmordult.

- Kérem... mi fog történni velem? - kérdezte az asszony.

- Meglátjuk.

- De én...

A férfi mintha egy árnyalatnyit megenyhült volna. - Maga az én foglyom - mondta. - Mivel
maga a vértestvérem asszo¬nya, már így is kegyesebben bántam magával. Az asszonyok nem
fogják bántani. Kis Virágot fogja szolgálni. És ha nem haragít meg, akkor élni fog - amíg nem
döntünk a sorsáról.

- És aztán...

- Az attól függ... - mondta az indián mérgesen.

- Mitől...?

A férfi megindult felé. Christa kényszerítette magát, hogy ne húzódjon el tőle. - McCauleytől
és magától. Ha McCauley meghal, lehet, hogy lesz még egy feleségem, ha Kis Virág és a többiek
elfogadhatónak tartják magát. Aztán lehet, hogy ela¬dom magát az apacsoknak vagy a
spanyoloknak - ha már vé¬geztünk magával. Ez még nincs eldöntve.

Megfordult, és elhagyta a sátrat.

236
 Christa levegőért kapkodott. Már nem volt képes tovább tal¬pon maradni. A földre
hanyatlott.

Meglepetésére lágy érintést érzett a haján. - Nem kell fél¬ned - mondta a lány. Christa
felnézett. A lány szeme nagy volt, sötét és nagyon kifejező. Angoltudása sokkal határozatla¬nabb
volt, mint Vágtató Bivalyé, de jól érthető. - Vágtató Bi¬valy nem szereti bántani a foglyait.
Vannak dolgok, amiket máshogy csinál, mint a többiek.

Christa a lányra nézett és nagyot nyelt. - Láttam kint asszo¬nyokat, akik ...

- A fehér lány nem az ő foglya volt. És a házasságtörő asszony sem volt a felesége.

El kell fogadnia a vigasztalást. Ez az egyedüli módja, hogy megőrizze a józanságát.

Kis Virág - gondolta, s az indián lányt figyelte. A név nagyon kifejező volt, mert a lány olyan
törékenynek látszott, mint a rózsabimbó.

Christa még csak most kezdett igazán rájönni, mi is történt valójában.

- Igazán sajnálom, hogy a húgodat bántották. Jól van most már?

- Nem tudom. A patak mellől rabolták el. Megtaláltuk azt a kosár ruhát, amit kimosott. Más
dolgokat is találtunk, amit róla szakítottak le. De Hajnalcsillag eltűnt. Talán McCauley megtalálta.
Nem tudjuk.

- Azt fogja gondolni, hogy megérdemlem, ha bántanak -mormolta Christa.

- Türelmes lesz veled. Nem fogja engedni, hogy mások bántsanak - mondta Kis Virág.

Christa átölelte a térdét, megremegett. - De lehet, hogy mégis! Az én hibám, hogy két másik
foglyot és két lovat elve¬szített. Kis Virág hallgatott egy kicsit.

- Talán úgy érzi, hogy ő maga is hibás a történtekért. De ez nem számít.

- Mi számít?

- A férjed.

Christa kezébe temette az arcát, s küzdött a feltoluló fájda¬lommal. Jeremy. Még akkor is
óvta, amikor nem is volt vele. Akiről olyan sokáig nem is akart tudomást venni, csak azért, mert
kék színű egyenrujiát viselt.

- Nem tudom, hogy eljön-e értem - mondta tompán. Heve¬sen megragadta az indián lány
karját. - Kis Virág, te olyan jól tudsz angolul ...

- Vágtató Bivaly tanított - mondta büszkén. - Ha le akarom győzni a fehéreket, akkor értenem
kell őket, míg ők nem érte¬nek engem. Christa bólintott. Vágtató Bivaly bizonyára nagyon
intelli¬gens ember. - Kis Virág, gyerekem lesz ...

- Igen, McCauley mondta Vágtató Bivalynak. Jeremy beszélt róla Vágtató Bivalynak? Mélyet
lélegzett, és hirtelen azért imádkozott, hogy leg¬alább a gyereknek ne legyen semmi baja.

237
 - Kis Virág, tudom, hogy a gyerek születéséig még van néhány hónap, de ha neked van valami
befolyásod nála, és ha történik velem valami, akkor megpróbálod elérni, hogy hadd szülessen meg
a gyerek - és hogy adják oda a férjemnek? -suttogta. Kis Virág felhúzta a szemöldökét. - Ezt
kívánod?

- Igen.

- Akkor meg fogom próbálni. És megpróbálok neked segí¬teni addig is, amíg velünk leszel.
Ha megtanulsz dolgozni, el fognak viselni.

- Tudok dolgozni - mondta Christa egyszerűen. És tényleg tudott. Megtanulta még az

ültetvényeken. A hosszú, fárasztó munka nem jelentett újdonságot neki.

A következő néhány napban Kis Virág segítségével Christa gyorsan beletanult a komancsok
életébe és szokásaiba.

Ha fel volt hajtva a sáror ajtaja, bárki közvetlenül beléphe¬tett. De ha be volt csukva, akkor a
vendég bejelentette érkezé¬sét, mielőtt belépett volna. A vacsorára meghívott vendégek
magukkal hozták a tálaikat és evőeszközeiket. Különösen ud¬variatlan dolog volt nem
megkóstolni mindent, amivel megkí¬nálták. A vendégek nem mehettek el a tűz és a tűz körül
ülők között. Csak úgy közlekedhettek, ha az ülők előrehajoltak és utat engedtek.

Az asszonyok nem ülhettek törökülésben, mint a férfiak, csak a sarkukon. Christa utált minden
egyes alkalommal meg¬hajolni Vágtató Bivaly előtt, de túl hálás volt azért, hogy él és egészséges,
mintsem hogy szembeszálljon a férfival. A törzsi társadalom bizonyos szabályok szerint élt.
Hosszú Toll volt a békefőnök, és minden egyes ügyben, ami nem a háborúval volt kapcsolatos,
nagy tiszteletnek örvendett. Ő hívta össze ta¬nácskozásra a harcosokat, és ő adott tanácsot
Vágtató Bivaly¬nak is. De minden harcos hozzászólhatott a dolgokhoz, és bár¬melyikük
javasolhatott támadást. A fiatalok csak akkor beszél¬hettek, ha az öregek engedélyt adtak rá. Bár
sok indián törzs¬ben a matriarchátus uralkodott, a komancsoknál inkább a férfi¬ak domináltak.

Christának a nőkkel együtt kellett dolgoznia, és amíg együtt volt Kis Virággal, örült a
mindennapi tennivalóknak. Gyorsan megtanulta, hogy a komancsok nem esznek sem halat, sem
kutya- vagy farkashúst. Az egyik istenük ugyanis egy kutyaisten volt. A bölényhúst nyílt tűzön
sütötték meg, nyárson. A hús¬ból ragut készítettek, az állat bőrét pedig főzőzacskónak hasz-
nálták. Sosem dobtak ki semmit. A hússzeleteket megszárítot¬tak, és kolbászt készítettek belőle
hagyma és zsálya hozzáadá¬sával. Vagy a szárított húst összezúzták, és összekeverték szá¬rított
bogyókkal és zsírral. Ezt a szárított keveréket eltették, és a téli hónapokban, amikor ritka volt a
vadászat, ezt fogyasz¬tották.

Az éjszaka újabb tortúra volt Christa számára, mert Vágtatc Bivaly sátrában kellett aludnia. Kis
Virág mellett a férfinak még két felesége volt, és jó néhány gyereke. A másik két fele¬sége
testvérpár volt, Táncoló Lány és Futó Őz. Futó Őz gye¬reke csak néhány hetes lehetett, Táncoló
Lányét pedig Christe hat hónaposra becsülte.

A csecsemők egész éjszaka sírtak, vagy a szoptatás zajaii lehetett hallani. Éjszakánként hallotta
Vágtató Bivaly és Kis Virág szeretkezését. Összeszorított foggal feküdt, arca elvörö¬södött.

238
Rettenetesen zavarban volt - és közben a saját férje ju¬tott az eszébe. Magas, meztelen, sima
teste, ahogy a karjaiba zárja. De az éjszakai kiáltások nem az övéi voltak.

Amikor Vágtató Bivaly kielégítette vágyait Kis Virággal aludni készült. Hirtelen elkapta Christa
tekintetét a homályo: fényben. Lassan elmosolyodott, majd hangosan felnevetett.

Christa tudta, hogy a férfi tisztában van a félelmével, hog> netán a férfinak kedve támad vele
is szeretkezni.

Az asszony nem tudta megérteni, hogy lehet az, hogy a fel eségek nem féltékenyek egymásra,
de Kis Virág nagyon alkal mazkodott a helyzethez. Reggel Christának is megpróbálta el
magyarázni. - Amikor összeházasodtunk, Vágtató Bivaly csal új feleségének szentelte figyelmét
egy ideig - mondta. - Mos Táncoló Lány és Futó Őz a kicsikkel vannak elfoglalva. H; nekem is
eljön az időm, akkor én fogok a gyerekemmel fog lalkozni, ők pedig Vágtató Bivallyal. És ha
téged is feleségé nek fogad, akkor egy ideig csak a tiéd lesz.

- Ó, istenem - suttogta Christa. Odamentek egy patakhoz hogy megfürödjenek. Christa rájött,
hogy Kis Virág nagyon szereti a vizet. Azt sem bánta, ha nagyon hideg. Christa nem akarta
levenni a ruháját, de az asszony biztosította, hogy a ko-mancsok tiszteletben tartják a másik
magánéletét.

Annyira vágyott már rá, hogy megfürödhessen. Sokáig lo¬vagolt a porban és a sárban. És bár
közvetlenül nem érintette az erőszak, mégis úgy érezte, mintha vér borítaná be. Róbert Black Paw
vére. Fájdalom szorította össze a szívét. Róbert ha¬lála az ő lelkén szárad.

Amikor Kis Virággal volt, megpróbálta elhitetni magával, hogy biztonságban van. Ruhát kellett
cserélnie, mert Kis Vi¬rág azt mondta neki, hogy ruhája sérti Táncoló Lányt. Mivel ő volt
Vágtató Bivaly első felesége, joga volt hozzá, hogy a szolga úgy öltözzön, ahogy neki tetszett.
Christa biztos volt benne, hogy Táncoló Lány magának akarta a ruhát.

De nem bánta. Addig nem, amíg egyben megvan az orra, füle és az egészsége. Békében akart
lenni Táncoló Lánnyal. Közben arra is rájött, hogy az az őzbőr ruha, amelyet adtak neki, nagyon
puha, és jó meleg lesz a hideg éjszakában.

Furcsa módon úgy érezte, hogy Vágtató Bivaly egyik fele¬sége sem akar neki semmi rosszat.
Ügyelt rá, hogy ugyan¬olyan keményen dolgozzon, mint a többi asszony, akár¬mennyire elfáradt
utána. A gyerekekre pedig nagyon könnyű volt vigyázni. Ők nem tudták, hogy ő maga nem
komancs, ha¬nem fehér ember, és Christa már réges-rég rájött, hogy a gye¬rek az gyerek, akár
rézbőrű, akár fehér, akár fekete. A gyere¬kek bárkihez szeretettel közelednek, akik gyengédséget
és sze¬retetet mutatnak irántuk. Mivel nagyon jó volt a gyerekekhez, Táncoló Lány és Futó Őz
sokkal kedvesebben viselkedtek vele. Christa tudta, hogy ha Vágtató Bivaly úgy dönt, hogy őt is
feleségül veszi, a jelenlegi feleségei nem fognak tiltakozni ellene. Nagyon sok munkája volt egy
komancs asszonynak -de kevesebb, ha megosztották egymás között. És mivel a ko¬mancs
harcosok elég gyakran elestek a csatákban, az indiánok úgy gondolták, hogy ostoba dolog lenne
egy szülőképes asszonynak egyedül élnie, így egyedül csak Christa érezte vol¬na szörnyűségesnek,
ha Vágtató Bivaly őt is feleségének fo¬gadná.

239
 Kis Virág összevonta a szemöldökét. - Vágtató Bivaly nagyszerű vezér és kiváló vadász -
mondta Christának. - Fé¬lig ő maga is fehér. Az egyik erődben élt néhány évig, amikor még kicsi
volt. Ott tanult meg ilyen jól angolul.

A víz mintha nagyon elhűlt volna. Christa fázósan húzta össze magát. - Nagyon jó harcos... -
Hirtelen elhallgatott, fájdalom szorította össze a szívét. - Csak az a helyzet, hogy szeretem a
férjemet.

Kis Virág bólintott. - Nagyon jóképű és nemes férfi, külö¬nösen egy fehérhez képest.

Christa elfordult tőle, kilépett a partra, és a ruháját kereste. Mielőtt felvette volna az őzbőr
ruháját, megállt egy pillanatra. Érezte, hogy hátán feláll a pihe szőr. Egész testén végigsöpört a
hideg,

Egy indián harcos állta el az útját. Ő volt a második legma¬gasabb férfi Vágtató Bivaly után.
Nadrágja állatbőrből készült, inge .pedig pamutból, amin egy kis mellényt viselt. Hosszú fe¬kete
haja be volt fonva, s egy zsebkendőt kötött a homlokára.

Magasan Szálló Sas, gondolta Christa. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor Jeremy olyan mérges
volt rá, mert megjelent a .sátorban Magasan Szálló Sas előtt.

Azért volt mérges, mert az indián megpillantotta őt. Maga¬san Szálló Sas volt az, aki
kezdeményezte, hogy a harcosok utána é;s Thayer után eredjenek.

Most pedig itt áll előtte, őt nézi, és elállja az útját. Christa nem mozdult, de egyre inkább
tudatában volt a meztelenségé¬nél

-Kis Virág ...-suttogta.

A komancs lány kijött a vízből, halk hangja tele volt szem-rqhányással, nyelve gyorsan pörgött.

De ez nem hasznait. Magasan Szálló Sas kurtán és mérgesen válaszplt neki. Kis Virág
visszafeleselt, és a harcos percről pecre haragosabb lett.

- Mit mond? - kérdezte Christa idegesen. Biztos volt ben¬ne, hogy ez a férfi nem bánthatja, -
Csak Vágtató Bivaly tehetné meg, ha úgy-akarná. Hacsak,meg nem ölik őt is. Aztán pedig vagy
eladják vagy elcserélik

- Kis Virág!

- Azt mondja, hogy ő látott meg először. És a jog szerint te az ő foglya vagy. Azt mondja,
hogy Vágtató Bivalynak nincs rád joga, és azt, hogy elkényeztet téged, és megszegi a komancs
törvényt. Azt mondja, hogy az ő szolgájának kellene lenned, és az a szándéka, hogy magával visz.

- Jézusom, ne! - kiáltott fel Christa. Magasan Szálló Sas tett egy lépést feléje. Christa nem bánta
azt sem, ha csak a pusztaság, a por és a halál veszi körül, ő akkor is elfut, és nem hagyja, hogy ez
az ember megtámadja. Megfordult, és rémülten felsikoltott. Keresztülfutott a vízen , aztán a
másik part dús növényzetén is. Tüskés bokrok szakították fel a bőrét, kövek horzsolták fel a lábát.

240
 A víz lelassította az őt üldöző férfi mozgását. Christa még most is sikoltozott, de kíváncsi volt,
vajon hallja-e egyáltalán valaki, és ha igen, segíteni fognak-e neki.

Magasan Szálló Sas csizmái, amelyek a vízben lelassították, nagy előnyhöz juttatták a
szárazföldön. Christa nem tudott úgy keresztülfutni a sziklás talajon, ahogy a férfi. Lábába
fájdalom hasított. Az asszony felsikoltott, ahogy egy éles kődarab a lá¬bába állt.

Ahogy ez a sikoly elhagyta a torkát, egy újabb tört fel belő¬le, mert az indián utolérte. Hirtelen
megpördült, és elterült a földön. A férfi halálosan komoly szemekkel nézte, és rá akart nehezedni.

Christa rúgott, harapott, mindazzal az elkeseredettséggel és dühvei, ami bensejét feszítette.

Alaposan eltalálhatta támadó¬ját, mert a harcos, aki sosem árulta el az érzelmeit, fájdalma¬san
felnyögött. Bronzszínű izmai megfeszültek, foga hangosan megcsikordult. Lehempergett Christa
testéről. A düh szavai törtek fel belőle. Christa talpra ugrott, és biztos volt benne, ha most a férfi
kezei közé kerül, brutálisan meg fogja erőszakol¬ni, és talán még meg is öli.

Újra futni kezdett. Felsikoltott, ahogy ujjak kapaszkodtak a hajába.

De még mielőtt újra leránthatták volna a földre, eldördült egy puska, s a golyó közvetlenül a
lába előtt eltalált egy kö¬vet. Felkiáltott, és megfordult, ugyanúgy, ahogy Magasan Szálló Sas.

Vágtató Bivaly volt az. Christa nem volt benne biztos, hoj Kis Virág szólt neki. A lövés,
amelyet az amerikai hadsere ben rendszeresített coltból adott le - valószínűleg egy port) zás során
szerezte -, figyelmeztetésül szolgált.

Vágtató Bivaly dühösen beszélni kezdett, és Magasan Szá Sas is hasonlóan válaszolt. Christa
nem várta meg a vita > gét. Vágtató Bivalyhoz szaladt, és elbújt mögötte. Kis Virág ott volt, s egy
takarót tartott a kezében. Christa testére csavarta.

A törzs néhány tagja is összegyűlt körülöttük, de mindvégig csöndben maradt, és a két

vitatkozót hallgatta. Hosszú Toll békefőnök, is megérkezett. Beszélni kezdett, s a másik

elhallgatott.

- Miről beszélnek? - kérdezte Christa Kis Virágtól.

De az asszonynak nem volt rá módja, hogy válaszoljon neki. Vágtató Bivaly megfordult, és
mérgesen megragadl karját. Maga után vonszolva visszavitte a táborba.

- Nem csináltam semmit! - kiáltott fel Christa. - Kér mondja meg, mi folyik itt!

De a férfi nem volt hajlandó semmit megmagyarázni n Az asszony szívébe félelem hasított,
ahogy az indián el szólta a sátra mellett. Egy olyan sátor mellett álltak meg, Vágtató Bivaly sátra
mellett állítottak fel. Egy Saskarom indiáné volt, akit az egyik rajtaütéskor öltek meg. A feles mivel
nem volt gyermeke, visszatért apja otthonába. Ezért semleges területen tartják fogva - jött rá
Christa.

A férfi szinte behajította a sátorba. - Maga – vádolta az asszonyt - csak bajt okoz!

- De ezúttal nem csináltam semmit! Ö támadt rám...

241
 - Ezúttal! De kiszabadította a többi foglyot, és két jó is elveszítettünk. Elfogatta magát, csak
hogy megszabad szürke egyenruhás katonát! - Kiköpött a földre. - Azt a s: ruhás gyilkost!
McCauley miatt megóvtam magát a bűn tol. Le kellett volna vágni az orrát! Akkor nem ébresztett
volna olyan nagy vágyat Magasan Szálló Sasban!

- De én...

- Itt marad! Hamarosan magáért jövök. Maga veszély

- és valaki nagy árat fog magáért fizetni. Ma éjszaka maga is fizetni fog!

Dühösen megfordult, és elhagyta a sátrat. Christa rémülten próbált utánamenni.

A házasságtörő asszony várt kint, kegyetlenül vigyorogva. Kést tartott a kezében, amit Christa
torkához szorított. Ez az asszony örömmel végezne vele - Christa nagyon jól tudta.

Visszament a sátorba, és leült. Néhány perc múlva suttogást hallott. Kis Virág hozta el neki a
ruháit. Bejött, tüzet gyújtott, és olyan gyorsan próbált beszélni, ahogy csak tudott.

- Nem maradhatok. Nagyon nagy baj van miattad.

- Mi fog történni? Lángok csaptak fel a tűzrakásban. - Legalább meleg helyen leszel.

-Kis Virág, kérlek...

- Nem tudom. Még sosem volt ilyen vita a törzsben. Nem tudom, hogyan fogják megoldani.
Magasan Szálló Sas azt mondja, hogy úgy fog veled bánni, ahogy egy fogollyal kell, ha Vágtató
Bivaly nem hajlandó erre, mivel te úgyis az ő fog¬lya vagy törvény szerint. Erre Vágtató Bivaly
azt válaszolta, hogy Hajnalcsillag úgyis a felesége lesz, így cserébe te az ő foglya vagy. Azt is
mondta, hogy ő volt az, atö lerántott téged a lovadról. Nagy baj van, valaminek történnie kell.
Minden¬nek a tetejébe még valami más is történt. Nem tudom ponto¬san, mi, de Hosszú Toll,
Vágtató Bivaly és Magasan Szállj Sas összegyűltek együtt ....

Kívülről éles hangú parancs hallattszott. A házasságtörő asszony hívta Kis Virágot, hogy
menjen ki.

- Nem merek tovább maradni! Annyira ingerültek mindnyá¬jan. Azt hiszem, valakinek meg
kell halnia... Kinn újabb, hangos parancs csattant föl. Kis Virág felpat¬tant, Christára nézett,
majd kiszaladt a sátorból.

Christa felöltözött, és belesüppedt a halomban álló szőrmék közé. Megpróbálta legyőzni

remegését. Jézus! Legjobb lenne meghalnia. Azzal véget érne ez az egész szörnyűség.

De alig hogy ez a gondolat megfogant az agyába, érezte, hogy megmozdul a baba.

Ismét mozog! Mindezek után is. A gyermek a szíve alatt életben van. Neki is tovább kell élnie.
Nem számít, mi történt vele, nem szabad feladnia. Ha másért nem, akkor azért, hogy világra
hozza. Ha Vágtató Bivalyban megvan a becsület leg¬halványabb nyoma is - és tudta, hogy ez így
van -, akkor gondja lesz rá, hogy Jeremy megkapja a gyermeket.

242
 Fejét a térdére támasztotta, és a szemébe toluló könnyek el¬len küzdött. Most mi lesz?
Magasan Szálló Sas kezei között megcsonkítás, kínzás vár rá?

De az is lehet, hogy Vágtató Bivaly visszatér. Ö azt mondta még korábban, hogy át kellene
lyukasztani az orrát. De lehet, hogy csak megerőszakolja.

Ekkor dobpergést hallott. Lassú, de határozott dobolást. Fo¬lyamatosan. Fenyegetően. Olyan

volt, mintha órákig csinálták volna. Olyan sokáig, hogy Christa szinte eszét vesztette. To¬vább
folytatták. Figyelmeztetőül, hogy szörnyű dolgok követ¬keznek.

De mi lehet az? Jeremy biztosan tudná.

Önkéntelenül könnyek szöktek a szemébe, majd végigfutot¬tak az arcán.

Ekkor felnézett, és rémület hasított a szívébe. Valaki állt előtte. Magas, ellentmondást nem
tűrő alak. Tel¬jesen kitöltötte a sátor bejáratát.

Christa ajkát csöndes, megrettent sikoly hagyta el, ahogy a férfi belépett a sátorba.

Huszonharmadik fejezet

Jeremy nem túl régóta vált el a D seregtől, amikor az az érzé¬se támadt, hogy figyelik.

Vágtató Bivaly területén volt.

Valahogy annyira idegesítő volt ez az érzés, hogy időnként kedve lett volna megfordítania a
lovát, és olyan gyorsan, ahogy csak tud, a másik irányba el vágtatni. De nem tehette meg. Még
akkor sem, ha az a kétségbeesett vágya, hogy meg¬találja Christát, hirtelen elhalványulna, még
akkor sem tudna megfordulni és elfutni.

Figyelték. Már közel volt a táborhoz, és komancs harcosok figyelték minden mozdulatát.

Nem volt egyedül. Hajnalcsillag is vele volt.

Szerencsére, amikor Jeremy és csapata rátámadt az egykori lázadók fosztogató csapatára,

annyira el voltak foglalva Joseph Greenly pénzével, hogy nem is volt rá idejük, hogy Hajnal-
csillagra figyeljenek. Még nagyon fiatal lány volt, fiatalabb, mint Kis Virág, de az indián törvények
szerint már elég idős ahhoz, hogy férjhez menjen. Egyáltalán nem lenne szokatlan Vágtató Bivaly
számára, hogy befogadja a háztartásába, ahol akkor már két testvérpár lenne a felesége. És ezek az
asszo¬nyok mind unokatestvérek is egyben. Hajnalcsillag csöndben volt, s szemében korához
képest nagyobb bölcsesség tükröző¬dött. Jeremy megpróbált beszélgetni vele, de a lány csak
na¬gyon keveset mondhatott volna neki. Hálás volt, hogy vele le¬het. Már ismerte Vágtató
Bivaly táborából, és őrá bízta magát, amikor a férfi megszabadította a gonosztevő karmai közül. -
McCauley hazaviszi Hajnalcsillagot - mondta neki. És termé¬szetesen igaza volt. Nem számít,
hogy mi történt, Jeremy gon¬doskodni fog róla, hogy a lány visszakerüljön Vágtató Bivaly¬hoz a
komancsok közé.

De nem úgy képzelte, hogy csak a lány társaságában fog be¬lovagolni a komancsok területére.
És azt sem képzelte soha, hogy ezért a lányért cserébe kéri vissza a feleségét.

243
 Néhány másodperccel később egy harcost pillantott meg, ahogy a hegygerincen közeledett.
Közelebb ment, aztán feltűnt a második, majd a harmadik harcos is. Pár perc múlva az indi¬ánok
lassan körülvették. Semmi fenyegetést nem mutattak. Bi¬zonyos távolságot tartottak tőle, mintha
kísérnék, s így tették meg az utat a táborig.

Még nem is ért Jeremy a sátorok közötti ösvényre, amikor egy idős indián lépett elé. Egy
pillanatra izmai megfeszültek, majd elernyedtek.

Hosszú Toll volt az, a békefőnök. Az indián felemelte ke¬zét, és üdvözölte Jeremyt.

- McCauley - mondta.

Jeremy leszállt a nyeregből, és megtette a köztük lévő né¬hány lépésnyi távolságot. -

Visszahoztam a lányt. Hajnalcsil¬lagot - mondta. - És eljöttem a feleségemért.

- Azt kívánod, hogy kicseréljük az asszonyokat? – kérdezte Hosszú Toll.

Jeremy a fejét rázta. - Mindenképpen elhoztam volna Haj¬nalcsillagot. Ha a testvérem,

Vágtató Bivaly megtalálta volna a feleségemet, hiszem, hogy ő is visszaadná nekem - minden
körülmények között. Hosszú Toll felemelte a karját, és a saját sátra felé mutatott.

- Van egy kis probléma a feleségeddel - jegyezte meg.

Jeremy szíve hevesen dobogott. Megpróbálta leküzdeni nö¬vekvő félelmét, és követte Hosszú
Tollat a sátorba. Mint ille¬delmes vendég, óvatosan lépett be, és törökülésbe ereszkedett

a bal oldalon.

Hosszú Toll egyik feleségével beszélt komancs nyelven. Je¬remy nem értett minden szót, de
tudta, hogy az asszonyt el¬küldték Vágtató Bivalyért - és Magasan Szálló Sasért.

Hosszú Toll elővette egyik pipáját. Különleges pipa volt. Kő segítségével készült, s
bölényzsírral volt kifényesítve. A szárát lószőr díszítette. Jeremy tudta, hogy ez volt az öreg in-
dián legjobb pipája, és ez nagyon jó jel volt. A komancsok tisztelték őt, és a barátai akartak
maradni. És különben is, semmi komolyabb üzletet nem lehetett pipázás nélkül nyélbe ütni.

Jeremy megpróbálta elrejteni félelmét és türelmetlenségét. Nagyot szívott a pipából, mielőtt

visszaadta volna Hosszú Tollnak.

- Mi a probléma a feleségemmel? - kérdezte, miközben szí¬ve hevesen vert. Mindenféle

félelmek cikáztak benne: meg¬büntették, mert kiszabadította a foglyokat, megvágták a lábát vagy
az arcát, lemetszették az orrát vagy a fülét. - Mivel Vág¬tató Bivaly a testvérem ...

- Vágtató Bivaly nem fogja visszautasítani tőled a felesége¬det. Arra várt, hogy megérkezzél.

- Akkor ...

- Vágtató Bivaly azt mondta, hogy a gonosztevők ügyét rád kell bíznunk. Azok a fehér
emberek bűnt követtek el, s a ko-mancsokra akarták terelni a gyanút. Vágtató Bivaly tudta, hogy
te hiszel nekünk. De Magasan Szálló Sas összegyűjtötte a harcosokat, hogy ellovagoljanak a

244
táborodba, hogy megnéz¬zék, elfogtad-e a gonosztevőket. Azt találták, hogy a fehér ember
kiszabadult, s így maguk ítélkeztek fölötte.

- Tudom - mondta Jeremy. - Megtaláltam a holttestét.

Hosszú Toll bölcsen bólintott. - Sok dolgot hallunk, így azt is tudjuk, hogy a feleséged a szürke
kabátos sereggel tartott. -Ujjával Jeremyre mutatott. - Egy férfinak irányítania kell a sa¬ját
családját.

Ebben a pillanatban Jeremy ujjai gondolatban Christa nya¬kára szorultak. - Meghajlok a

bölcsességed előtt, Hosszú Toll - mondta az indiánnak.

A sátor bejárata megmozdult. Vágtató Bivaly és Magasan Szálló Sas léptek be. Elfogadták a
pipát, így ők is bekapcso¬lódhattak a beszélgetésbe. Vágtató Bivaly egyenesen Jeremy szemébe
nézett. Magasan Szálló Sas mintha közvetlenül a feje fölé meredt volna. Jeremy rájött, hogy a
férfi, aki korábban Vágtató Bivaly követeként hozzá eljött, ugyanolyan pozíciót nyert magának,
mint vértestvére.

- A feleséged jól van - mondta Vágtató Bivaly, s Jeremy kíváncsi volt, vajon mennyi látszik
meg rajta a félelméből.

- Részemről, testvérem, lemondok róla, mivel visszahoztad ne¬kem Hajnalcsillagot.

- Akkor foghatom a feleségemet és elmehetek ... – kezdte Jeremy.

- Nem - szólalt meg Magasan Szálló Sas.

- Arról van szó, hogy kinek van joga a fogolyhoz - mondta Hosszú Toll. - Magasan Szálló Sas
vezette a rajtaütést. Mie¬lőtt megérkeztél, ők ketten nem értettek egyet abban, hogy ki¬nek a
foglya a feleséged. Magasan Szálló Sas kihívta Vágtató Bivalyt, és megegyeztek, hogy késsel
megküzdenek egymás¬sal, hogy eldöntsék, kinek van igaza.

- Nem mondok le róla - mondta Magasan Szálló Sas hatá¬rozottan. Tekintete végre
találkozott Jeremyével. - Nem az én asszonyomat hoztad vissza. Én nem tartozom neked
semmivel.

- Nem megyek el a feleségem nélkül - mondta Jeremy hal¬kan.

- Akkor, McCauley, neked kell Vágtató Bivaly helyett megküzdened Magasan Szálló Sassal.
Megéri ezt tenned a fel¬eségedért? - kérdezte Hosszú Toll.

O mindent megér - gondolta magában a férfi.

De vigyáznia kellett, hogy mit mond. - Ő az enyém. Csak vele együtt fogok elmenni.

- Vagy pedig meghalsz a küzdelemben - tette hozzá Maga¬san Szálló Sas fenyegetően.

Jeremy rájött, hogy itt nemcsak Christáról van szó. Hátaim harc dúl a törzsön belül.

- Vagy meghalok a küzdelemben - mondta végül.

245
 - Rendben van, ezt megbeszéltük - mondta Hosszú Toll. -Reggel késpárbajban összecsaptok.
A küzdelem két harcos kő zött folyik, a mi szokásaink szerint. A törzs lesz a szemtanú.

- Ha én győzök - mondta Jeremy -, szavadat adod, hog békében elmehetek a feleségemmel?

- Igen. Úgy mehetsz el, hogy hálásak vagyunk neked, ami ért visszahoztad Hajnalcsillagot.

Hosszú Toll kiverte pipájából az elégett dohányt - ezzel j( lezte, hogy a találkozónak vége.
Ideje volt, hogy mindannyia felálljanak és elhagyják a sátrat. Jeremy, bár tudta az illeme ülve
maradt.

- Holnap harcolni fogok. Ma éjjel vele akarok lenni... - mondta.

- Ebbe nem egyezem bele... - szólalt meg Magasan Szálló Sas.

De Vágtató Bivaly tiltakozott, még mielőtt Jeremy megte¬hette volna. - Az asszony McCauley
felesége. És a gyerekét hordja. Lehet, hogy McCauley holnap meghal. Vannak ügyek, amiket meg
kell beszéljenek egymással. Én azt mondom, hogy legyen övék az éjszaka. Ránézett Hosszú
Tollra. Az idős indián bólintott. - Csak így igazságos. Megakadá¬lyoztuk, hogy két jó harcos
harcoljon egymás ellen és megse¬besítse egymást, amikor minden emberünkre szükségünk van,
amikor csak nagyon kevés fehér emberben bízhatunk meg. Vágtató Bivaly és vértestvére nem fog
egymással harcolni. A küzdelem tisztességes lesz, az eredmény pedig igazságos. Vágtató Bivaly,
gondoskodj róla, hogy fehér testvéred felesé¬géhez mehessen. A te gondjaidra bízom a holnapi
csatáig. Ma¬gasan Szálló Sas, neked holnapig várnod kell.

Mindannyian felálltak. Jeremy szinte érezte Magasan Szálló Sas dühét. Tudta, hogy az indián itt
és most szívesen elvágná a torkát, de a törzs békefőnöke ellene szólt, így meg kell vár¬nia a
küzdelmet. És meg kell nyernie. Jeremy megkapta az éjszakát.

Keresztülmentek a táboron. Itt is, ott is üdvözölték azok az indiánok, akiket ismert. De
legtöbbjük csendben maradt, és némán figyelt. Mindannyian tudták, hogy Christa a táborban

van. Tudták, milyen problémát okozott, s azt is, hogy Jeremy érte jött.

Vágtató Bivaly megállt egy sátor előtt, nem messze a saját¬jától. - Hajnalban magára kell
hagynod - mondta. - Akkor bejössz az én sátramba. Gondoskodom róla, hogy megfelelő
öltözéket viselj. Táncoló Lány beken medvezsírral, hogy el¬lenfelednek ne legyen előnye veled
szemben.

- Köszönöm.

- Te egy ritka fehér ember vagy, McCauley. Mindig megtartottad a nekem adott szavad.
Remélem, hogy életben ma¬radsz.

Jeremy elmosolyodott. - Én is! - mondta. Vágtató Bivaly bólintott, és magára hagyta.

A Christa sátra előtt őrködő asszony is elment. Jeremy ki¬nyitotta a sátorajtót, aztán megállt
egy pillanatra. Megpróbált tisztán látni a sötétben. Szíve hirtelen hevesen dobogni kez¬dett,
ágyéka megfeszült. Christa. Vágtató Bivaly azt mondta, hogy ép és sértetlen.

246
 Alacsony tűz égett a sátor közepén. Egy alakot rajzoltak ki lángjai. A férfi idegesen, dühösen és
félelemmel telve lépett be, s érzései összekeveredtek azzal a vággyal, hogy egyszerű¬en magához
ölelje feleségét. Christa nem mozdult. Dermedt volt, akár a jégcsap. Jeremy meghallotta, hogy
hirtelen meg¬fordul, és mély lélegzetet vesz.

- Te vagy az?! - kiáltott fel az asszony. Jeremy hallotta ijedt kiáltását, s csak most jött rá, hogy
Christa eddig a pillanatig nem tudta, hogy ő az, aki bejött hoz¬zá.

Az asszony a sátor falához simult, olyan közel, ahogy csak tudott. A tűz megvilágította, s a
férfi látta, hogy bőrruhát vi¬sel, haját kiengedte, s az végighullámzik a hátán. Szemei
ha¬talmasnak tűntek a fényben, arca sápadt volt. Meg van rémül¬ve - gondolta Jeremy -, de
mindent megtesz, hogy ne mutas¬sa. Hirtelen ő maga is megijedt. Nem attól, hogy Magasan
Szálló Sassal kell harcolnia: túl sokszor harcolt már szemtől szembe fehér emberek ellen ahhoz,
hogy megijedjen az indi¬ántól.

Attól félt, hogy csak azért találta meg, hogy el is veszítse. Christa, az ég áldjon meg - gondolta
magában. Miért nem tudtál hinni bennem? Weland áruló volt, és te hagytad, hogy téged
használjon fel ellenem.

Érezte, hogy remeg a keze. Olyan boldog volt, hogy épen és sértetlenül viszontláthatja az
asszonyt. Hirtelen úgy érezte, hogy ha meg kell halnia, hát annak az emlékével haljon meg, ahogy
Christa édes csókja érinti az ajkát, nem pedig az árulás érzésével a szívében.

Kezét felesége felé nyújtotta, megragadta a csuklóját, ami¬kor az asszony még mindig
hitetlenkedve bámult rá. Talpra állította, s szorosan magához ölelte.

- Holnap, asszonyom, lehet, hogy meghalok magáért -mondta.

Nem akarta, hogy hangja ilyen szigorúnak tűnjön, de érzel¬meinek mélysége és az éhség
mondatta vele így a szavakat. Ujjai erősen szorítottak Christa testét. Meg akarta érinteni az
asszonyt, meg akarta érinteni mindenét. Puha arcát, ujjait, a lábujjait. Csak hogy lássa, teljesen
sértetlen. Megragadta az állat, arcát maga felé fordította és kényszerí¬tette, hogy a szemébe
nézzen. Ujjai hajzuhatagába túrtak. Sze¬me szinte felfalta az asszony testét. Szorosan tartotta a
fejét, ahogy ajkai Christa ajkaihoz közeledtek. Szorítása erőteljes volt. Mintha egész testében
villamos áram mozgott volna, le¬gyen az akár a szenvedélytől, akár a haragtól. Suttogása köz-
vetlen közelről hallatszott, leheletének melege megérintette Christa ajkát és arcát.

- Lehet, hogy holnap meghalok. Ma éjjel... - hirtelen el¬hallgatott, az asszony csillogó kék
szemét kereste. Igen, Christa karja ráfonódott. Édes istenem, örül neki, hogy vele van. Legutolsó
alkalommal az asszony elcsábította, hogy túl¬járjon az eszén. Néha azért lett az övé, mert igaz
szenvedély-lyel akarta, néha pedig azért, mert Jeremynek sikerült felélesz¬teni benne a tüzet.
Most már semmi sem számít. Ma éjjel azért fogja szeretni, mert a dobok szólnak, mert élni vagy
hal¬ni fog érintésének dicsőségéért.

Jeremy egész testét átjárta az izgalom. - Ma éjjel - mondta -, ma éjjel, szerelmem, megkapom
mindazt, amiért eddig fá¬radoztam. Ajka keményen, követelőzőén Christa ajkára tapadt.

Felélesztette az asszonyban pislákoló tüzet.

247
 - Jézusom! - suttogta Christa, amikor a férfi ajka felemel¬kedett az övéről. Tekintetük
egybefonódott. A férfi testében lobogó tűz őt is megérintette. A dobok pergése behatolt a vé-
rébe. Szorosan átölelte Jeremyt, szinte belécsimpaszkodott. A férfi ujjai végigsimítottak hajának
teljes hosszúságán. Aztán eltolta magától. A düh, a szenvedély még mindig testében volt.

- Élet... vagy halál. Tedd őket értékessé számomra - mondta élesen.

Christa rámeredt. A férfi újra a karjába zárta, és lassan le¬döntötte a földön lévő szőrmére.

- Szeress engem! - parancsolta vadul.

Christa csendben maradt, tekintetét nem vette le a férfiról, és várt. Aztán Jeremy melléfeküdt,
keze lehúzta róla őzbőr tu¬nikáját, amit a komancsoktól kapott.

Meztelen testük forrón egymásba fonódott. Jeremy érezte az asszony egész testét, aztán
remegni kezdett, mert végre meg¬nyugodhatott a szíve: Christa teljesen rendben volt. Az
indiá¬nok nem nyúltak hozzá, nem csonkították meg. Még éppen idejében érkezett.

Most már semmit sem fog megtagadni tőle ez az asszony. Nem fog küzdeni az érzései ellen,
semmit nem fog tenni, csak átadni magát. Vadul a fülébe suttogott. - Add nekem magad!
Mindent, Christa, mindent. Ráült az asszonyra. Christa gyönyörű volt, hófehér és arany színekben
csillogott a tűz fényénél. Telt, igéző mellei már megduzzadtak, a mellbimbó szinte karmazsin
vörös, megke¬ményedett volt. Jeremy érezte, ahogy gyermekük növekszik anyja hasában.
Imádkozni kezdett, hogy mindannyian életben maradjanak. Alatta Christa megremegett. Jeremy
nem tudta, hogy a félelemtől-e vagy a vágytól, vagy esetleg a dobok mo-noton pergése miatt
mindkettő feléledt-e benne. Christa kinyújtotta felé a kezét. Megnedvesítette az ajkát, hogy
beszéljen. A szavai halkak, remegők, mégis vágytól fű¬töttek voltak.

- Mindent neked adok! - fogadta. - Emlékezetessé fogom számodra tenni ezt az éjszakát! - tette
hozzá hevesen.

Ez az éjszaka más volt, mint a többi. Ezen az éjszakán a szavak, a vádaskodások, a kín, a
suttogások, minden bizonyta¬lanul lebegett a testében, és a leikébe zártan. Jeremy nem is tudta
volna megmondani, mióta szereti ennyire az asszonyt. Talán a kezdetektől fogva. Emellett
mindennek elhalványult a fontossága. Soha nem tapasztalt még ilyen szerelmet, soha nem ekkora
vágyat, ami ennyire megsemmisítette. Rálelt Christa ajkára, ami remegve szétnyílt.

Forróság lüktetett mindkettőjükben, amely egész testüket kéjesen belepte. A férfi keze fürgén
mozgott, körüljárta az asszony dús kebleit, végigsimított hasán, s mindenhol meg¬érintette.

Testük szinte egymásba olvadt. Christa megrázkódott, és megfordult, elfogadva a férfi

érintését. Halk kiáltások szakad¬tak fel belőle, amelyek csak még tovább fokozták Jeremy
vá¬gyát.

- A halál nem rémisztő már számomra, szerelmem. Tény¬leg érdemes volt fáradoznom! -
suttogta.

Érezte Christa simogatásának sürgetését abból is, ahogy hozzásimult. Az asszony feltérdelt,
megcsókolta a férfi izmos vállát, ujjai belemerültek bőrébe. Aztán megcsókolta a száját és a

248
mellkasát is. A férfiban a vágy olyan magasra hágott, hogy megragadta Christa kezét, és duzzadó
férfiasságához ve¬zette.

Rekedt kiáltás szakadt fel belőle. Szorosan a karjába zárta feleségét, és hanyatt fektette a
szőrmén. Megfogta a bokáját és szétfeszítette a lábát. Föléje hajolt, ajka szinte felfalta az
asszonyét, tekintete az övét kereste.Teste már azt követelte, hogy most rögtön tegye magáévá.

De valami azt súgta neki, hogy még nem teheti meg, mert még egyszer meg kell érintenie,
éreznie, látnia kell, és meg kell kóstolnia az asszony testét.

Ajka ismét foglyul ejtette Christa ajkát. Aztán megcsókolta mellét. Megsimogatta a hasát, és
amikor az asszony a kéjtől felkiáltott, nyelve még akkor is cirógatta,^ csiklandozta, simo¬gatta az
ajkát, a combjait, egész testét. Újabb kiáltás szakadt fel Christa torkából, aztán suttogások és
szófoszlányok. Sür¬gette a férfit, s szinte zokogva ölelte át karjaival.

- Jézusom! - kiáltott fel Jeremy.

Olyan élőnek, elevennek érezte. S ő maga olyan kétségbee¬setten vágyott már rá. Magához
szorította. Fantasztikus érzé¬sek borították el, ahogy beléhatolt. Az asszony combja szoro¬san
ráfonódott derekára, teste engedelmesen megnyílt a férfi ereje és vágya előtt. Jeremy mozogni
kezdett, s hagyta, hogy a dobpergés adja a ritmust, mert gondolkodni már nem tudott, ahogy a
csúcsponthoz közeledett. Küzdött a beteljesülés ellen, de csak azért, hogy érezze feleségének
csodás testét, bőre si¬maságát, érzéki mozgását. Érezte minden lélegzetvételét, szí¬vének
minden egyes dobbanását.

Ez az éjszaka mindkettőjük számára olyan vad és kegyetlen volt, mint a dobok pergése.
Magasra szökött Jeremy testében a vágy, és nem állta útját többé a beteljesülésnek. Érezte, hogy
Christa megrázkódik alatta, érezte, hogy ő is eljutott a csúcs¬pontig.

- Szerelmem ...

Kibuktak belőle a szavak. Nem tudta, hogy az asszony hall¬ja-e vagy sem. Nem számított.
Összeszorította a fogát, teste még egy utolsót rázkódott, aztán a beteljesülés utolsó kis hul¬láma
is elsimult. Egy ideig csendben feküdtek. Jeremy érezte, hogy az elége¬dettség egész testét
beborítja. Christát magához ölelte, meg¬szorította. Az asszony meg akart szólalni.

- Sss! Előttünk az egész éjszaka - suttogta Jeremy, mire az asszony odafordult hozzá,
megérintette az arcát, de nem nézett a férje szemébe. - Nem vagyok rá képes - mondta halkan. -
Nem hiszem, hogy el tudom felejteni a félelmet annyira, hogy szeretkezni tudjak.

Jeremy elmosolyodott. - Tegyünk próbát - mondta. Mind¬kettőjüknek eszébe jutott az az

éjszaka, amikor ugyanezt kérte.

Christa feltámaszkodott. Megpróbálta kivenni a másik kör¬vonalait a pislákoló tűz fényénél. -

Jeremy, én tudom, hogy elárultalak. Nincs rá jogom azt kérni tőled, hogy ezt meg¬értsd, de nem
tudhatod egészen, hogy történt az egész. Dr. Weland ...

- Halott - közölte vele Jeremy egyszerűen.

249
 Christának elállt a lélegzete. Könnycsepp csillant meg a sze¬mében. - Akkor tudod? O ölte
meg Robert Black Pawt.

Jeremy elbizonytalanodott. - Elképzelhető, hogy Róbert még mindig életben van. Nincs
kizárva.

- Ó, Istenem - suttogta Christa. - Ó, Istenem. Imádkozni fogok azért, hogy ez valóban így
legyen.

Lázasnak tűntek a szavai, és a férfi tudta, hogy őszinték is. Ö is azt kívánta, hogy az a férfi, aki
hűséges, jó barátja volt olyan sok dologban, életben legyen.

De Róbert most nagyon távolinak tűnt. Olyan volt, mintha a katonai tábor millió mérföldnyire
lenne tőlük. A valós világ itt volt köröttük, a sátorban, a dobpergésben, a pislákoló tűzben, amely
arányló színekben füröszti őket, és valóság volt a fenye¬gető erőszak is, amely a holnappal
köszönthet rájuk.

- Jeremy ....

Kinyújtotta a kezét, és beletúrt Christa hajába. Maga is meglepődött ezen, de ismét

kétségbeesetten kívánta a felesé¬gét.

Hiszen könnyen lehet, hogy ez minden, amiben még része lehet.

- Gyere ide! - suttogta, és megfogta Christa kezét. Ajkuk csak egy sóhajtásnyira volt egymástól.
- Már nincs sok időnk.

- Leszorította az asszonyt a prémek alkotta fekhelyre, de az tiltakozóan felnyögött, és elhúzta a

száját, mire Jeremy is elengedte. Christa ránézett hihetetlenül kék, nagyra nyitott szemekkel. A
haja kuszán omlott el a vállán.

- Jeremy, azt mondtad, hogy meghalhatsz. Nem értem...

- Holnap reggel megküzdök Magasan Szálló Sassal. Érted fogunk harcolni. Késsel.

Christának elakadt a szava. Remegés futott végig a testén. -Nem... nem küzdhetsz meg vele!
Könnyen megölhet...

- Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem. Az asszony vadul a fejét rázta. - Ó, Istenem, Jeremy,
csak azt akartam ezzel mondani, hogy ő egy indián, egy vadember.

- Vadember? Jézusom! Látnod kellett volna, hogyan vég¬zett a kedves barátod, Jeff Thayer
Joe Greenleyvel és a pénz¬szállító vonatot kísérő katonákkal.

Chista nagyot nyelt, és lehunyta a szemét. - Nem tudtam róla...

- Nem számít - mondta nyersen. - Ma éjszaka nem. Ismét megpróbálta megcsókolni, de az

asszony gyorsan be¬szélni kezdett. - Hát nem érted, hogy igenis számít? - suttog-

ta. - Az ördög vigyen el, Jeremy! Nem akarom, hogy meghalj értem. Nem akarom, hogy a
becsület miatt meghalj, és azt sem, hogy miattam. Hiszen én csak belekényszerítettelek ebbe

250
 a házasságba. Én ....

- Christa, az én gyermekemmel vagy várandós! - emlékez¬tette.

Erre elhallgatott, lehunyta a szemét, majd ismét felnézett rá. - Mielőtt még megjöttél,
megkértem Kis Virágot, hogy a gyereket juttassa el hozzád, ha velem bármi történne. Segített
volna nekem. Akkor is segít majd, ha most úgy döntesz, hogy inkább elmégy...

- Christa, ha akarnék sem tudnék már elmenni. A tisztessé¬gem és a szavahihetőségem forog

kockán. Nem mehetek el.

- De...

- Christa! Az éjszaka rövid, egyre csak fogynak az órák. Nemsokára itt a hajnal.

- A hajnal?-suttogta keserűen.

- Készülnöm keik

- Akkor aludnod kell! - kiáltott fel izgatottan.

- Fogok aludni - mondta. Beletúrt a hajába. – Nemsokára alszom majd.

- Én... .

- Psszt, Christa.

Islem volt rá lehetősége, hogy ellenkezzen, mert a férfi ajka az övére tapadt. A csókja hosszú
volt és követelőző. Elrabolta tőle a lélegzetet. Amikor Jeremy végre eiszundított^ Christa az arcát
figyelte. Ajkába harapott, s könnyek gyűltek a szemébe. Hátrább húzódott, nehogy könnyei a férfi
testéhez érjenek. Ha holnap törtértne vele valami, ő nem akar tovább élni -gondolta. Egyszer már
szerette Liamet, de sosem így. – Ne halj -meg! - suttogta, - Kértek, ne halj meg! Nem tu¬dok
nélküled élni! Végül félje mellé feküdt, de biztos volt benne, hogy nem fog tudni elaludni. Pedig
elaludt. Jeremy a nap első sugaraival ébredt. Lenézett összegömbölyödő feleségére Bőre olyan
fehér volt a szőrme barnájával szemben, haja csodálatosan fekete, arca ragyogóan szép. Hasa még
kerekebbnek látszott ma reggel. Minden zűrzavar köze¬pén gyermekük nyugodtan növekedett.
Jeremy lehajolt, és megérintette az asszony arcát. Nedves volt. Könnyek folytak végig rajta.
Könnyek, amiket Christa érte hullatott. Megcsókolta a homlokát, aztán még egyszer magához
szorí¬totta. Kezét a hasára tette, s hirtelen megrémült, hogy a gye¬rek mozgását érezte-e. Élet.
Ha meg kell halnia, csak azért imádkozik, hogy Christa és a gyerekük életben maradjon. Na¬gyon
óvatosan és gyengéden megcsókolta felesége hasát, aztán felkelt. Felöltözött, aztán kiment a
sátorból, hogy megkeresse Vágtató Bivalyt.

- Kérlek - suttogta. - Kérlek, ne engedd, hogy meghaljon! A két harcos egymás felé közeledett.
Amikor Christa felébredt, énekszót és kiáltozást hallott. Egy pillanatig maga elé meredt, aztán
eszébe jutott minden.

Felkelt, megkereste őzbőr ruháját, és belebújt. Félt, hogy a, házasságtörő asszony a sátor előtt
áll és megállítja őt, de túl kétségbeesett volt ahhoz, hogy ez érdekelje. Kiszaladt 3 sátor¬ból, de
senki nem volt ott. Úgy tűnt, hogy minden komancs elment, hogy megnézze a küzdelmet.

251
 Keresztülszaladt a sátrak között, míg elért a folyóparthoz, ahol egy kört rajzoltak a földbe. Már
mind a két férfi ott volt, s a törzs tagjai körülvették őket.

Először alig ismerte fel a férjét. Csak egy térdnadrág volt rajta, semmi más. Bőrét olyan
vastagon bekenték medvezsír¬ral, hogy színe majdnem olyan sötét volt, mint Magasan Szál¬ló
Sasé. Amikor Christa odaért hozzájuk, a törzs varázslója táncolt a két harcos között, s közben
énekelt s füveket szórt a földre. Egy medvemancs volt a kezében. Valamit mondott, mire
Magasan Szálló Sas előrelépett. A sámán végighúzta a karmos mancsot a férfi hátán, s a testrészen
kibuggyant a vér. Magasan Szálló Sas hátralépett. Egyetlen hangot sem szólt. Láthatóan elégedett
volt magával. Most Jeremy lépett előre, s hátat fordított a sámánnak.

Huszonnegyedik fejezet

A két férfi egyszerre támadott. Különös hang hallatszott, ami¬kor zsíros testük egymásnak
csapódott. Egy pillanatig mindketten a levegőben lebegtek, aztán a földre hemperedtek. Egyikük
karján vér csörgött le, s Christa hirtelen nem tudta kivenni, kié az a kar. Aztán felsikoltott. A vér
Jeremy karjáról csöpögött.

- Nem szabad így kiabálnod! - figyelmeztette egy hang. Kis Virág állt mellette. - Kérlek, hiszen
elvonod a figyelmét!

Az asszony beleharapott az ajkába. Vissza akart menni a sátrába, és nem akart a küzdőkre
nézni.

A két férfi eltávolodott egymástól. Mindketten talpra ugrot¬tak. Köröztek egymás körül.

Jeremy lovassági katona - gondolta Christa. Arra képezték ki, hogy lóhátról harcoljon.
Kiválóan bánt a puskával, a kard¬dal. A jenkik és a lázadók nem késsel vívták meg a csatáikat.

Jeremy és Magasan Szálló Sas nagyjából egyforma erősek voltak. Mindkettőjüknek különleges
izmaik voltak, azonnal felfigyeltek a másik legapróbb mozdulatára is. Jeremy egy árnyalattál
magasabb volt, mint az indián, de Magasan Szálló Sas zömökebb testű volt. Christa azért
imádkozott, hogy végül ne az indián nagyobb testsúlya döntse el a küzdelmet.

Magasan Szálló Sas ismét támadott. A két férfi a földre esett.

Az indiánok szűk kört alkottak a harcolók körül. Christa nem látott semmit. Megpróbált
keresztültörni a tömegen. -Édes isten, kérlek! Mindent megteszek, ápolom a betegeket, segítek a
szegényeken... Minden jenkihez kedves leszek. Ó, istenem, semmit sem kérek ezentúl tőled, csak
hagyd őt érni, kérlek, hagyd élni ... Sikerült közelebb jutnia a küzdőkhöz, de aztán ismét
megál¬lították. A földre esett a küzdőtér mellett.

Alig kapott levegőt. Könnyek gyűltek a szemébe. Jeremy a földön feküdt. Véres csík húzódott
a mellkasán és a vállán is. Szeme csukva volt. Az oldalán feküdt, közvetlenül Christa

előtt. - Istenem, ne! - kiááltott fel az asszony kétségbeesetten. - Jeremy ...

Valahonnan nagyon távolról, a férfi meghallotta a kiáltását. Küzdött a testét elborító fájdalom
ellen. Küzdött a kimerültség ellen. A vérveszteség nagyon elgyengítette. Neki is sikerült Magasan

252
Szálló Sast néhány helyen megsebesítenie: megvágta a csípőjén, és belehasított a lábába is.Nem
tudott küzdeni a szédülés ellen. De a halál gondolata nem volt már olyan szörnyű számára most,
hogy meghallotta felesége hangját. És látja is - gondolta Christa. Nem halt meg! A férfi ajka
szólásra nyílt. - Nem hagylak cserben, kis láza¬dóm! - suttogta.

Feltérdelt. Christát hirtelen lábra állította az egyik harcos. Nem engedték meg, hogy közelebb
menjen.

- Kérem! - kiáltotta. De az indián nem engedte el. Látta, hogy a két küzdő ismét mozgásba
lendül. Köröztek egymás körül, egyre közelebb mentek egymáshoz.

Harci kiáltás hasított a levegőbe. Valamelyikőjük ismét tá¬madott. Mindketten a földre estek.
Birkóztak, egyikük majd másikuk jutott előnyhöz.

A medvezsír szinte lehetetlenné tette a testközeli küzdel¬met. Minden alkalommal, amikor

Jeremy azt hitte, hogy jól megragadta ellenfelét, az minduntalan kicsúszott a kezei kö¬zül.

De ez az előny számára is megvolt. Magán érezte az indián sötét tekintetét, amikor mindketten
megálltak egy pillanatra.

Jeremy összeszorította a fogát. Mindketten sok vért vesztet¬tek. A homlokán lévő sebből vér
csöpögött a szemébe, s így elvakította. De győznie kellett. Nagyon sok mindent látott Ma¬gasan
Szálló Sas szemében. Az indián gyűlölte. Gyűlölte azért is, rnert annyiszor békésen jött hozzá.
Mert most már ő lehet¬ne a főnök. Olyan hatalmas és erős, mint Vágtató Bivaly. A harcon
nagyon sok múlott, de legfőképpen Christa élete. Az komancs férfi nagyon vágyott rá.

Magasan Szálló Sasválasztotta meg a fegyvernemet. Tudta, milyen nagysze¬rűen bánik a

késsel. Mint ahogy azt is, hogy a lovassági kato¬na inkább a kard és a pisztoly szakértője. Azt is
tudta, hogy súlyelőnye is van, és azt, hogy büszke, vad és jó harcos.

De azt nem ismerte fel, hogy nem számítanak a fegyverek, nem számít a félelem, csak Christa.
A szerelem mindennél erősebb fegyver lehet. De ő akkor sem fog meghalni!

- McCauley! - kiáltott fel. - Gyere, ismerkedj meg a ké¬semmel! Hadd mártsam a torkodba!

Jeremy a fejét rázta. - Nem, Magasan Szálló Sas. Neked kell megismerkedned az én
pengémmel.

A két férfi utoljára csapott össze. Tudták, hogy ez az össze¬csapás egyikük halálával végződik.

Éles csikorgás hallatszott, ahogy a vas húsba és csontba ha¬tolt. Az egyik harcos elesett.

A másik, súlyosan sebesülten, hátra tántorodott. Christa már egyiküket sem látta. Hallotta,
ahogy a komán-csök felhördülnek, kezek emelkednek a magasba, lándzsák re Pülnek, és vad
kiáltások hasítanak a levegőbe. AZ egyik küzdő a földön feküdt. Haldoklón, vagy már halott volt.
Christa nem látta, melyikük az.

- Kérem! - sikoltott fel, és megpróbálta elszakítani magát az őt tartó harcostól. Az nem

engedte el, de egy előtte álló in¬dián asszony megmozdult.

253
 Christa egy bronzszínű hátat látott. A férfi arccal a földre borulva feküdt. Egész testét vér és
zsír borította. Egy kés állt ki a bordái közül.

- Nem! - suttogta az asszony. Úgy érezte, mindjárt elájul. Jeremy volt az. Meghalt, s őt már
nem érdekelte, mi történik ezután vele. Térdei elgyengültek, és el is ájult volna, ha a ko-mancs
harcos nem kapja el.

- Hosszú Toll! Vágtató Bivaly! - Christa hallotta a szavakat és levegőért kapkodott. Nem
Jeremy volt az, aki elesett. Ő életben volt, és beszélt. A Christát tartó harcos végre előre¬ment
vele.

Jeremy élt, de csak alig. Testét vér borította. Nehezére esett állva maradni, de eldöntötte, hogy
így tesz. Köszöntötte Hosszú Tollat és Vágtató Bivalyt. A barátját és a testvérét.

- Sajnálom, hogy mindez bekövetkezett. Sajnálom egy nagyszerű ellenfél életét. Azt kérem,
hogy legyen vége. Mind¬annyiunkat azok árultak el, akiket barátainknak hittünk. De megtanultuk,
hogy az ellenségünkben is lehet becsület. Maga¬san Szálló Sassal igazságos csatában, szemtől
szembe találkoz¬tam. A szürkekabátos Jeffrey Thayer halott. Az az ember is halott, aki elárult
engem, aki megpróbálta szétrombolni a fel¬eségem családját. Szeretném magamhoz venni a
feleségemet, és szeretnék vele hazamenni. Nem állíthatjuk meg a népeink közötti
ellenségeskedést. De mindig emlékezni fogunk a másik becsületességére. Hadd induljak el tehát a
feleségemmel együtt.

Christa érezte, hogy az őt fogva tartó komancs szorítása erőteljesebb lesz, ahogy a főnök
szavára vár. Hosszú Toll és Vágtató Bivaly egymásra néztek. Hosszú Toll hosszan Jeremy-re
meredt, aztán bólintott. Felemelte a kezét. A harcos elengedte Christát. Szabad volt. Kis kiáltással
odaszaladt a férjéhez. Lendülete majdnem fel¬döntötte a férfit. A asszony hirtelen
kiegyenesedett. Fájdalma¬san jött rá, hogy Jeremy súlyosan megsebesült. Azt akarta, hogy
támaszkodjon rá, de a férfi nem tette.

- McCauley - mondta Vágtató Bivaly. - Igazad van. Az el¬lenségek is tisztelhetik egymást.

Fogd az asszonyodat, és menj haza.

Christa nagyot sóhajtott és Jeremyre nézett. A férfi elmoso¬lyodott és előrelépett.

De még nem mehettek haza. Jeremy összeesett. Christa felsikoltott és térdre esett mellette.

Kis Virág gyorsan mellette termett. - Hozzátok! - mondta az összegyűlő indiánoknak. -

Gyorsan hozzátok! Meg kell ál¬lítanunk a vérzést.

Amikor a férfi ismét kinyitotta a szemét, Christa térdelt mel¬lette. Vízcsobbanást hallott, s
rájött, hogy felesége a sebeit és homlokát hűsíti.

Pislogott néhányat, hogy tisztán láthassa az asszonyt. Arca sápadt volt és elgyötört.
Mosolyogni próbált, de meghaladta erejét. Fel akart ülni. Valamilyen por volt a mellkasán. Le
akarta söpörni magáról. Felesége megfogta a kezét.

- Hagyd csak! - mondta lágyan. Tekintete elkalandozott va¬lahová, aztán ismét rávetette
szemét. - Minden rendben van. A háború előtt sokat segítettem Jesse-nek. Azt mondta, hogy az

254
indiánok gyógyfüvei igazán hasznosak. Ez egy cickafarkkó¬róból készült kenőcs, ami nagyon jó a
sebekre és horzsolásokra.

A férfi bólintott. Beszélni akart hozzá. De nem tudott. Le¬hunyta a szemét.

Amikor ismét felébredt, már erősebbnek érezte magát. Va¬lami meleget érzett az oldalánál.
Félig felemelkedett. Christa aludt mellette.

De nem voltak egyedül. Halk suttogást hallott, és látta, hogy Kis Virág jön oda hozzá. Egy tál
zabkásalevest hozott. Mosolyogva nyújtotta oda neki. - Ez erőt ad neked - mondta. Jeremy
belekortyolt az ételbe. Biztos volt benne, hogy bölény¬hús is van benne. Mindet lenyelte, mert
vissza akarta nyerni az erejét. Az asszony elvette tőle a tálat. - Köszönöm, McCauley.

- Mit?

- Hajnalcsillagot. Jeremy bólintott.

- Csak úgy volt igazságos, hogy visszakapd a feleséged. Ezért mosolyogtak rád az istenek.

- Tényleg?

- Reggel el kell indulnotok. Nem szabad túl sokáig itt ma¬radnotok.

- Már nem szívesen látott vendég vagyok?

- Téged mindig szívesen fogadunk. De a világunk különbö¬ző, és még több vérontás jöhet.
Haza kell őt vinned, hogy egészséges gyereketek szülessen. - Igen, hazaviszem.

Kis Virág elmosolyodott. - Várt téged. Nagyon szeret. Azzal elment. Jeremy visszafeküdt és
azt kívánta, bárcsak eszméletlen lenne még. Túlélték. Lehunyta a szemét. Christa teste olyan
meleg volt mellette. Kinyújtotta a kezét és köze¬lebb húzta magához.

Újra elaludt. Amikor felébredt, reggel volt. Christa már éb¬ren volt, és vizesruhát tett a
homlokára. Felült. - Mennünk kell. Félelem tükröződött a felesége szemében.

- Még nemj szabad lóra ülnöd. Súlyosan megsebesültél.

Jeremy megérintette a homlokát, a karját és a mellkasát, Szakszerűen be volt kötözve Christa

egyik régi alsószoknyájának darabjaival.

- Mennünk kell - ismételte. Megpróbált lábra állni. Az asszony segített neki. Kiléptek a
sátorból. Kint Vágtató Bivaly és Hosszú Toll várt rájuk.

- Köszönöm a vendégszeretetedet, testvérem - szólalt meg Jeremy. - Indulásra készen állunk,

ha visszakapjuk a lovakat, amikkel jöttem.

Vágtató Bivaly bólintott. Táncoló Lány elővezette a két lo¬vat. Mondott valamit komancs
nyelven, mire Vágtató Bivaly ismét bólintott. - Találtok élelmet és egy kanna vizet is a nye-
regtáskában. Beletelik egy kis időbe, amíg hazaértek. Az em¬bereid már a Jacobson erődben
vannak, igaz? Jeremy bólintott. - Igen, ott fogjuk tölteni a telet.

255
 - Talán ez egy békés évszak lesz - mondta Vágtató Bivaly.

Kezét Jeremy felé nyújtotta, aki el is fogadta azt. Vágtató Bi¬valy felsegítette Christát arra a
lóra, amelyen Hajnalcsillag ér¬kezett vissza a táborba. Aztán Jeremynek is segített nyeregbe
szállni. Elmosolyodott, és búcsút intett neki. Jeremy is elbú¬csúzott. Férj és feleség lassan
kilovagoltak a táborból. Christa visszanézett. Kis Virág őt figyelte.

- Köszönök mindent - kiáltott vissza az indián asszonynak. Kis Virág elmosolyodott. Christa
odafordult Jeremyhez, és nem nézett vissza többet.

Néhány órát lovagoltak, de nem vágtatva, csak ügetve. Christa aggódó tekintettel léptetett férje
mellé.

- Pihenned kell.

- Megfelelő távolságra kell kerülnünk a tábortól.

- De hiszen szabadon eljöhettünk ....

- Akkor is - mondta a férfi makacsul.

Kis idővel később Christa újra beszélgetést kezdeményezett

- Köszönöm, Jeremy. A férfi nem válaszolt.

- Köszönöm, hogy eljöttél értem. Köszönöm, hogy kockára tetted az életed is.

- Christa, a pokolba is, a feleségem vagy. A gyerekemet hordod a szíved alatt.

- Hálás vagyok ....

- Nem akarom, hogy hálás légy.

Christa elhallgatott, és hagyta, hogy a férje megelőzze.

Nagyon makacs és határozott férfi, gondolta magában. Szürkületig lovagoltak. Jeremy leszállt a
lováról. Arca fájdal¬masan megrándult a mozdulattól. De mielőtt Christa maga is leszállhatott
volna a nyeregből, a férfi már ott is volt mellette, és karját nyújtotta felé.

Christa hagyta, hogy lesegítse a földre, de aztán kibontako¬zott az öleléséből. Könnyek

égették a szemét. Hogy juthattak el a két nappal ezelőtti szenvedélyes éjszaka után ide?

Egy csodálatos, habzó patak mellett álltak meg, amelyet fái; vettek körül. Christa leterített egy
pokrócot, és odaszólt Je¬remynek. - Ülj le, kérlek. Hozok vizet és egy kis ennivalót.

A férfi egy pillanatra megállt, de aztán engedelmeskedett Christa egy csésze vizet hozott a
kannából, majd visszafordult, hogy merítsen még. Ő maga is ivott. Elővette az élelmet, amit
Jeremy éhesen felfalt. Hátát nekitámasztotta egy fa törzsének. Christa felállt és elsétált tőle.

Jeremy figyelte. Rájött, hogy a sebei fele annyira sem fáj¬nak, mint a szíve. Olyan büszkén áll
ez a nő. Megpróbál be¬szélgetni vele. De vajon tudnak-e még egymásnak bármit is mondani?

256
 Felesége egy Cameron. A Cameronok pedig mindig megfi¬zetik az adósságukat. De Jeremy
nem akarta, hogy az asszony bármivel is tartozzon neki. Ö többet akart.

- Jeremy, nem tudom, hogy meg tudsz-e nekem bocsátani vagy nem, vagy hiszel-e még nekem,
de igazán sajnálom.

- Nem számít.

- De igenis számít! - kiáltott fel Christa hirtelen, szenvedé¬lyesen. Aztán csendben maradt. De
mégis elmondta, amit akart. - Rendben van. Ha nem számít, akkor hazamegyek. Haza Virginiába,
amilyen gyorsan csak tudok. És nem ha¬gyom, hogy megakadályozd.

Halálos fájdalom hasított Jeremy szívébe. Feje lüktetett, mindene fájt. Szíve szinte
megszakadt.

- Nem mégy haza.

- De hazamegyek. Amiatt, ami történt... - mondta Christa, de a férfi dühösen a szavába vágott.

- A pokolba is! Nem számít! - mondta vadul. A hátán lévő horzsolások elviselhetetlenül fájtak.
Aludni akart, hogy enyhít¬sen a fájdalmán. A legutolsó dolog, amit akart, ez a veszeke¬dés volt.
Remegett a keze. Mi a fene lehet Christával?

Azt hitte, tudja. A komancsok nagyon ráijesztettek. Nem akar indián területen élni, és talán
igaza is van. Talán haza kellene küldenie, amilyen gyorsan csak lehet.

- Rendben! - csattant fel. - Én megértem. A komancsok megijesztettek. És ha túl sok gyűlölet

van a szívedben ...

- Gyűlölet! - kiáltott fel Christa. A patak mellett állt, háttal Jeremynek. Nemes büszkeség volt a
tartásában, haja szabadon hullámzott végig hátán. Olyan volt, mintha maga is egy indián szépség
lenne.

Hirtelen és a férfira bámult. - Jeremy, szeretlek ...

- Tessék? - kiáltott fel a férfi. Nem törődve a fájdalommal, lábra állt. A szó olyan erővel
szakadt ki belőle, hogy Christa megrettent tőle.

- Kis Virág megmondta - kezdte a férfi. - Kis Virág meg¬mondta, hogy vártál rám, és hogy
szeretsz. De én nem mer¬tem hinni neki. Te mondd meg!

- Én... - szólalt meg Christa, majd elhallgatott. A férfi tett egy lépést feléje. Minden erejét
összeszedte. Uj-jai Christa karjára kulcsolódtak. - Te mondd meg! - kiáltotta.

- Nem kellett volna eljönnöd értem! Akkor most nem len¬nél sebesült, nem véreznél. Nem...

- Nem erre gondolok! - csapott le Jeremy, és erősen meg¬rázta az asszonyt. Szorosan a

karjába zárta. - A másikra!

Christa szeme kikerekedett. Idegesen megnedvesítette az aj¬kát nyelve hegyével.

257
 - Akár tönkre is tehettem volna a karrie¬redet Shermannál ...

- A pokolba Shermannál! Folytasd!

- Én...

- Mondd ki, Christa! Én képzelek be magamnak dolgokat, vagy tényleg azt mondtad, hogy
szeretsz?

- Én... - Az asszony elhallgatott. - Igen, azt mondtam - suttogta.

- És komolyan gondoltad?

Christa lesütötte a szemét, aztán lehajtotta a fejét. - Igen, komolyan gondoltam. - Újra
felemelte a tekintetét. - Nem akarok semmit elvenni tőled. Nem akarok az utadba állni, vagy még
nagyobb fájdalmat okozni. Tudom, hogy soha nem kívántad a halálomat, de sok éjszakán
feküdtem ébren, és azon gondolkodtam, vajon nem azt kívánod-e, hogy bárcsak Jenny lenne ott
melletted ...

- Ó, Christa, Christa! - A férfi szorosan összezárta a sze¬mét, és az asszonyt a karjába zárta. -

Christa, ő nagyon szép, kedves és édes teremtés volt, és igen, szerettem őt. Isten látja lelkemet,
hogy sajnáltam, hogy a háború megölte, csakúgyj mint ahogy másokat is megölt. De Christa, én
sosem kíván¬tam, hogy te ne magad legyél, és azért imádkoztam, hogy a gyermekünk
megszülessen. Ha nem tudtál olvasni a szívem¬ben, akkor nagyon ostoba vagy!

Az asszony elhúzódott tőle, szeme kétkedőén csillogott.

Jeremy elmosolyodott. - Te makacs, önfejű kis bolondom! - mondta, s örült, hogy szemében a
felvillanó haragot láthatja. Ez az a Christa volt, akit ismert, és akit szeretett. - Attól a pillanattól
kezdve, hogy törvényesen is az enyém lettél, olyan vagyok, mint egy megszállott. Annyira
kívántalak, hogy még az sem számított, hogy lehunytad a szemed, és úgy tettél, mintha Liam
lennék.

- Én soha...

- A világon azt akartam a legjobban, hogy válaszolj a köze¬ledésemre.

- Féltem! - suttogta Christa. - Mert tudtam, ha egyszer megteszem, akkor el kellene ismernem
magamnak, hogy sze¬retlek. Ó, Jeremy! Ez olyan szörnyű valahol! Soha, de soha nem akartam
jenkit szeretni. - Bánatosan elmosolyodott. - Az egy dolog, ha az embernek a bátyja jenki, de hogy
egy jenkibe szeressek bele... - Elakadt a hangja. Lenézett a földre. - Je¬remy, én annyira sajnálom.
Nem gondolkodtam, amikor elen¬gedtem azokat a lázadó foglyokat. Hogy tudsz nekem
megbocsátani?

A férfi felemelte az állat. - Christa, már réges-rég megbo-csátottam neked, mielőtt eljöttem
érted. Dühös voltam ma¬gamra, amiért nem értettem meg, hogyan érzel. Beszélnem kellett volna
veled. Ha beszéltem volna veled, akkor soha nem kételkedtél volna bennem. Soha nem akartam,
hogy tudd, mennyire félek, de aggódtam miattad, meg a gyerek miatt. Néha dühös voltam
magamra azért, amit tettem, hogy rákény-szerítettelek, hogy velem gyere. De tudtam, hogy nem

258
engedhetlek el. Mert már nem tudok nélküled élni. Christa, olyan ostobák voltunk! Úgy éreztem,
hogy egy kísértettel kell verse¬nyeznem. A múlttal. A jelennel. A háborúval és a békével is.

- Ó, Jeremy! - mormolta Christa hirtelen. - Soha nem tud¬tam megérteni, azok alatt az évek
alatt, látva Callie-t és Dani¬elt Kiernant és Jesset, hogy milyen tragikus ez számukra. Az
ellenségüket szeretni...

- Nem vagyok az ellenséged, Christa!

- De az voltál évekig! Szörnyen féltem a kék egyenruha lát¬ványától. Minden egyes

alkalommal, amikor egy kék ruhás katonát láttam, azért imádkoztam, hogy Jesse legyen az. Nekec
meg kell ezt értened. Az Unió katonái azért jöttek a félszigetre, hogy romboljanak.

- El kellett érniük Richmondba - mondta a férfi lágyan. A; ereje lassan kezdte cserben hagyni.
Annyira megérintették az asszony szavai, olyan fájdalom volt a szívében.

Ahogy hallgatta, mit beszél, a szemébe nézett, amelybe könnyeket látott, tudta, hogy az igazat
mondja. Szereti. Ner tudta, hogy a vérveszteség miatt, vagy a csodálatos szavak miatt, de nem
tudott tovább talpon maradni. Összeesett.

- Jeremy!

Christa óvatosan lesegítette a földre, és maga is hozzábúj A férfi egy fának támaszkodott,
szemét lehunyta. Aztán új: kinyitotta. Christa arcán könnyek futottak végig. Óvatosí megérintette
őket.

- A Cameronok nem sírnak.

- Ó, Jeremy! - suttogta Christa. - Kérlek, ne halj meg! Ne halj meg!

A férfi nagyon lassan elmosolyodott. - Most már a menn ország minden ígéretéért sem
tenném! - mondta. Christa megfogta a kezét és megcsókolta. - Pihenned kell

Jeremy bólintott, aztán szomorúan megrázta a fejét. – Édes Istenem, Christa, milyen csodás
minden. Épp most mondtad, hogy szeretsz. Itt vagyunk Isten legszebb országában, zöld füvek
között, és én még állni sem tudok.

Az asszony hangosan felsóhajtott, ujjai még szorosabl fogták férje kezét. - Élni fogsz, ígérem! -
suttogta. Leült melléje, fejét a fejéhez hajtotta. Mindketten csöndben maradtak egy percre.

- Christa, nagyon nehéz lesz. Olyan sok keserűség van az életben. A legtöbb déli gyűlöli az
északiakat. Ugyanilyen gyű¬lölet van a déliek iránt északon. Generációk óta. A különbség

az, hogy...

- A különbség az, hogy ti győztetek! - szakította félbe az asszony.

- Igen. Ez a különbség. - Megfordult, megragadta az állat. - Együtt tudsz élni ezzel? - kérdezte
nagyon halkan.

Christa elmosolyodott, lesütötte a szemét, fejét férje vállára hajtotta. - Igen.

259
 - Biztos vagy benne?

- Bármit elviselek, ha veled vagyok együtt.

- De engem sok jenki vesz majd körül.

- Nem számít.

- Már nem gyűlölöd a jenkiket?

Christa megfordult, szomorkásán elmosolyodott. - Nagyon sok jenkit még most is gyűlölök -
ismerte el. - De... de sok¬kal jobban szeretlek téged, mint ahogy őket gyűlölöm.

- Olyan szenvedélyesen gyűlölöd őket!

Christa szélesen elmosolyodott. - Igen. Akkor csak képzeld el, mennyire szeretlek téged!

Jeremy visszadőlt a fához. Ujjai felesége hajába túrtak. A patak vize fodrozódott mellettük. -
Christa! - mormolta.

- Igen?

- Te minden szempontból tökéletes feleség vagy. - Minden erejét összeszedte, és karjaiba zárta
az asszonyt. Nagyon gyen¬géden megcsókolta az ajkát. - Csodállak téged! - suttogta.

Ereje elfogyott, visszahanyátlőtt, és álomba merült.

Christa a patakban állt, kilépett a ruhájából, s ahogy az indiá¬noktól látta, homokkal lesúrolta a
testét. Hirtelen zaj riasztotta meg, s gyorsan körbenézett. Azt képzelte, hogy olyan mélyen bent
vannak az indián területen, hogy nem zavarhatja őket semmilyen utazó.

Nem utazó volt az. Jeremy kelt föl. Levette az egyenruháját. Még most is milyen szép -
gondolta Christa.

Nem, szebb, mint valaha. A hosszú horzsolásokat az óért vívott csatában szerezte. Testén
megmarad néhány forradás De talán így jó. Mindig emlékezni fog rá, hogy kockára tette

érte az életét.

- Nem lenne szabad felkelned! - suttogta neki.

A férfi közvetlenül előtte állt meg a vízben. A napfér megcsillant a vízen, amely mindkettőjük
testét visszatükrözd Olyanok voltak a napsütésben, mint Ádám és Éva.

Ha a komancsok itt lennének a közelben, most nem zavarnák meg őket.

Csak a vad pusztaság volt körülöttük. Az édenkert.

A férfi megindult feléje. Nem, mégsem voltak olyan töké tesek, mint Ádám és Éva. Jeremy
testét karcolások borították. Ő pedig napról napra teltebb lett.

260
 De talán éppen ezért tűntek olyan gyönyörűnek egymás számára. Jeremy a karjába zárta, s
lázasan, szenvedélyesen megcsókolta. - Sebesült vagy - emlékeztette Christa.

- Már sokkal, sokkal jobban érzem magam. És azt sem bánom, ha minden sebem felszakad,
akkor is szeretkezek veled ebben az új helyzetben.

- Új helyzetben? - kérdezte Christa rekedten.

- Most már azt suttoghatod a fülembe, amikor megcsóllak, hogy szeretsz.

- Ó - mondta Christa egyszerűen. A férfi csókolni a kezét. Az ajkát, a nyakát, a vállát.

- Jeremy. - Igen?

- Szeretlek...

A tél nagyon lassúnak és nyugalmasnak tűnt az őszhöz képest.

Október ötödikén más indiánokkal egyetemben a komán is aláírták a szerződést. Christa azt
hitte, hogy Jeremy elégedett lesz, de a férfi nem hitt egészen a sikerben.

- Nem hiszem, hogy a mi oldalunkról be fogják tartani -mondta őszintén. Ahogy beköszöntött
a tél és a hideg a Jacob¬son erődbe, hosszú hónapokig nem zavarta meg semmi a bé¬két.

Csodák viszont történtek.

Róbert Black Paw túlélte. Amikor Christa visszaérkezett Je-remyvel az erődbe, mindenki, még
Mrs. Brooks is, úgy kö¬szöntötte, mint valami hőst. Először a férjét ápolta, majd Ró¬bert Black
Pawt, Rerny Monforttal, az erőd orvosával együtt.

Dr. Monfort civil volt. A háború évei alatt indián területen élt, és mindig azt állította, hogy
egyik oldalra sem állt a har¬cok során. Christa nem tudta, hogy ez igaz-e, de a férfi egy furcsa
öreg fickó volt, s az asszony nagyon megkedvelte.

Amikor Jeremy és Róbert már szépen gyógyultak, Christa csak akkor mert a saját félelmeiről
beszélni a szüléssel kapcso¬latban.

- Az élet csodaszép - biztosította a férfi. - A parányi élőlé¬nyek pedig sokkal erősebbek, mint
gondolnánk. Majd meglá¬tod, minden rendben lesz.

És úgy is lett. Szent Patrick napján Christa erős hátfájással ébredt. Először nem szólt semmit,
mert Jeremy egy, a Kanada folyó mellőli erődből érkező küldöttséget várt, s így nem akar¬ta
zavarni. Átment Celia szobájába, ahol jó néhány asszony összegyűlt, hogy kis ruhákat kössön -
Celia kora nyárra várta a gyermekét. Egy órával később Christának olyan heves fáj¬dalmai voltak,
hogy hirtelen felugrott.

- Christa McCauley! Korábban is voltak már szülési fájdal¬mai, igaz? - kérdezte Mrs. Brooks.

- Ne... nem tudom, Mary - mondta Christa. Már mind¬annyian tudták, hogy Mrs. Brooks
keresztneve Mary. Jeremy gondoskodott róla, hogy egy kedves, fiatal tiszteletes is jöjjön az

261
erődbe, s Mrs. Brooks olyan boldog volt, hogy még moso¬lyogni is megtanult. Talán a
komancsok változtatták meg.

- Még sosem történt velem ilyen - mondta Christa. A fájá¬sok újra jöttek, gyors
egymásutánban.

Clara Jennings talpra ugrott.

Nem volt minden tökéletes, mert Clarát még most is nehe¬zen lehetett időnként elviselni. De
ő is sokat változott. Magára vállalta, hogy Nathanielt franciára tanítja.

Nathaniel nem igazán akart franciául tanulni, de a fajok közti jó kapcsolat fenntartása
érdekében beletörődött. - Nagy különbség van Nathaniel és a mezei szolgák között! - jelentet¬te
ki Clara.

- A különbség a tanultságban van - mondta Nathaniel.

Időnként nehéz volt Clarával boldogulni, de a férfi bölcs és békés ember volt, aki tudta, hogy a
változás akár egy életen át is tarthat.

- Megyek az ezredesért - mondta Clara.

- Ne, kérem, ne! Tudom, hogy ez nagyon sokáig eltarthat -mondta Christa.

- A bátyám orvos - emlékeztette őket. Egy pillanatra bele¬harapott az ajkába. - Talán ő a

legjobb orvos a Unió seregé¬ben! - Hirtelen elhallgatott, mert a fájások újra jöttek. - Ó,
kedvesem! - Celia talpra ugrott, de Mrs. Brooks már ki is ment, hogy szóljon dr Monfortnak. -
Szóval eljött az idő, Christa McCauley! Feküdjünk csak vissza a saját ágyunkba, hölgyem. Mikor
érezte először a fájásokat?

- Korán reggel. Hat előtt. De ...

- Ez a kicsi már bármelyik pillanatban megérkezhet! Maga olyan szorgalmasan dolgozott eddig,
mint egy méhecske, ez meggyorsíthatja a dolgokat.

- Mit tehetek? - kérdezte Celia gyorsan.

- Melegítsen vizet, természetesen! - mondta dr. Monfort hunyorgó szemekkel. - És jó lesz, ha

valaki elmegy az ezrede¬sért!

Dr. Monfort azt mondta, hogy a gyerek hihetetlenül gyorsan jön. Christa is így gondolta, bár
tudta, hogy egyes asszonyok¬nál milyen sokáig tarthat.

De amikor eljött a szülés ideje, egészen nyomorultul érezte magát.

Összeszorította a fogát a szörnyű fájdalomra, s mindent megtett, hogy ne sikoltson fel. De

amikor Monfort azt mond¬ta, hogy a gyerek már majdnem megvan, olyan szétfeszítő fáj¬dalmat
érzett, hogy nem tudott csendben maradni.

262
 Maga is meglepődött, hogy megnyugtató hangot hall. Ujjak kulcsolódtak a kezére. Kinyitotta a
szemét. Jeremy megérke¬zett. Azt mondták neki, hogy kint várjon az előszobában. De nem
tudott ott maradni.

- Jól van, Christa! Tarts ki, és nyomjad!

Christa nyomott, aztán kimerültén hanyatlott a párnájára. Újra nyomott. Biztos volt benne,
hogy összeroppantotta Je¬remy ujjait. Monfort szólalt meg nagyon elégedetten - A gye¬rek feje
már itt van, Christa, na még egyszer...

És a kisbaba megszületett. Az ő kisbabája. És Jeremyé. -Fiú! - kiáltott fel Jeremy. Christa

mellett állt, megcsókolta. Az asszony elmosolyodott, s a kis apróságért nyúlt.

Csodás kisfiú volt. Nem. Piros volt és ráncos, és dühösen ordított, kis kezével hadonászva.

Jeremy megcsókolta felesége homlokát, s alig tudott betelni kettejük látványával. - Azt hiszem,
olyan a sikoltása, mint egy lázadó csatakiáltása.

- Badarság - mondta dr. Monfort. - Egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy udvariasan közölje
velünk, hogy ez egy ijesztő világ a számára, és melegségre, gondoskodásra vágyik. -Összevonta a
szemöldökét Celia és Mrs. Brooks láttán, akik még mindig a szobában voltak. Mindhárman
csendesen ma¬gukra hagyták a szülőket. Christa egy kicsit zavartan oldotta meg hálóingét, hogy
megetesse a karjában lévő picit. Megijedt az első rántásra, de aztán elnevette magát. - Ó, Jeremy,
olyan sokat aggódtam érte. De most olyan erősnek látszik!

Jeremy végighúzta ujját a kicsi pihés nyakán.

- Természetesen, szerelmem. Kitűnő gyerek. Nézd meg a szüleit. És az pedig a lázadók kiáltása
volt! Istenem, nézd ezt a hajat. Tiszta fekete. A szeme pedig kék ...

- Azt hiszem, minden csecsemőnek kék a szeme - mondta

Christa.

- Nos, meglátjuk - mormolta a férfi. - Nevet kell neki ad¬nunk.

- Josiah legyen! - mondta az asszony gyorsan. Arcát a kisfiú arcához érintette. - Josiah, a
bátyád után.

- Christa, nem szükséges...

- A bátyád volt, Callie bátyja, és ti ketten nagyon szeretté¬tek egymást. Nekem mind a két
bátyám hazajött.

- De ő egy jenki volt.

- Tudom. - Megsimogatta a baba fejét. - De az apja is jen¬ki, és én nagyon szeretem. Josiah

legyen az első neve, és Ja¬mes a második a fél tucat Cameron után.

- Josiah James McCauley - mondta Jeremy halkan. Meg¬csókolta Christa homlokát. -

Köszönöm neked. Köszönöm ne¬ked a fiamat. Ö olyan nagyszerű. Akárcsak az anyja.

263
 Kopogás hallatszott. Dr, Monfort állt ott, s a torkát köszö¬rülte.

- Vigyük magunkkal a kicsit, ezredes. A feleségének pihe¬nésre van szüksége. Jeremy

bólintott.

- Nagyszerűen viselkedett a felesége, ezredes - tette hozzá az orvos büszkén.

Jeremy elmosolyodott. Végigsimított Christa haján, és hal¬kan megszólalt. - Tudtam, hogy

nagyszerűen fog menni. Vé¬gül is, szerelmem, te egy Cameron vagy.

Kezük összekapcsolódott. Jeremynek eszébe jutott, mit mondott Darcy. - Ő a legbátrabb

asszony, akit valaha láttam.

- A legbátrabb, a legszebb. És szépsége ellenére nagyon erős is. Oly sok mindent átélt, hogy
idáig elérkezzen.

Christa ujjai megszorították a kezét. Kimerült volt, de sze¬me ragyogóan kék és nagyon szép.
Mosolya lágy és ugyanak¬kor csábító.

- Cameronnak születtem - mondta a férfinak. - De most már McCauley vagyok.

Jeremy arcán varázslatos mosoly jelent meg. Lehajolt é megcsókolta felesége ajkát. - Mrs.
McCauley, én kedves lázadóm, annyira szeretlek! Bár régi jenki vagyok, szívesen behódolok
neked.

EPILÓGUS

1866. június

Cameron Hall

Tidewater, Virginia

Christa az ablak mellett ült, Jeremy hosszú ujjú fehér ingében. Térdét felhúzta, könyökével
rátámaszkodott, állat pedig kezé¬be temette. A nyári lakban voltak. Kinéztek a temetőre, a pá-
zsitra, a tornácra és a kertre.

Christa úgy nézett ki, mint egy árvagyerek a nagyméretű ingben, de Jeremy megállapította,
hogy ennek ellenére még ez is jól állt neki. Az asszony elegáns volt szép vonásaival, égkék
szemével és fekete hajával. Még ahogy előrehajolt, azt is ele¬gánsan tette. A férfit egy karcsú,
dörömbölő macskára emlé¬keztette.

Mögötte ült, felemelte sötét hajzuhatagát, s vállához présel¬te ajkát. Christa hozzásimult, s
karját a férfi ölelő karjára tet¬te.

- Boldog vagy, hogy itthon lehetsz, igaz? - kérdezte Je¬remy.

Érezte, hogy az asszony elmosolyodik, és azt is, hogy habo¬zik egy pillanatra, mielőtt
válaszolna. - Persze, hogy örülök. Már majdnem itt a nyár, s minden olyan csodaszép. A fű
ra¬gyogó zöld, a levegő kissé hűvös, a napfény sugárzó. Virginia gyönyörű nyáron.

264
 - És tavasszal is - tette hozzá Jeremy.

- És természetesen ősszel is - mormolta Christa. Megfor¬dult s szemében kék tűz csillogott,

ahogy beszélni kezdett. -Természetes, hogy boldog vagyok, hogy itthon lehetek, hiszen olyan jó
látni Callie-t és Kiernant, ahogy Josiaht kényeztetik.

Be kell valljam, hogy imádom a fiamat, de hálás vagyok, ha egy kis időt egymással is tudunk
tölteni. Jeremy nem tudta levenni szemét a kandalló előtti szőrmé¬ről. Ö maga is hálás volt az
együttlétért. Két félig töltött bo¬rospohár is rájuk várt. Nagyon jó volt Christával lenni. Reg¬geli
közben a tányérja alatt találta meg a nyári lakba invitáló meghívást, s megörült, amikor
megpillantotta feleségét, de az imádott kisfiú nélkül. Már ezekért a pillanatokért is megérte

hazautazni.

De természetesen sok más miatt is. Az az érzés, hogy ide tartoznak, csodálatos. Daniel, Callie
és gyerekeik egyfolytá¬ban itt voltak, amióta ők megérkeztek. Christa az ablakon ke¬resztül
néhány másodpercig figyelte bátyjait, sógornőit és a gyerekeket, köztük saját kisbabáját a
bölcsőben. Az összes Ca¬meron ott volt. De a hazajövetel még más meglepetéseket is
tartogatott. Joshua McCauleyt és fiatal feleségét, Janist is meg¬hívták vendégségbe. Mivel az
egész birtok tele volt már így is jenkikkel, Jesse javasolta, hogy Kiernan apja, John McCay is
töltsön velük egy kis időt. Joshua McCauleyék már hazamen¬tek, és John is visszatért otthonába.
De a ház egy ideig még zsúfoltnak tűnt, mivel szinte mindenütt gyerekek voltak.

Daniel és Callie meg a gyerekeik még most is Cameron Hallban voltak, s Christa most őket
figyelte az ablakból, Jesse-szel, Kiernannel és gyerekeikkel egyetemben. Olyan jó volt együtt látni
őket. A két asszony elbűvölő volt, hideg italt kor¬tyolgattak és a kisbabát ringatták, míg Jesse a
földön térdelt, Daniel pedig a gyerekeket tette a hátára, egyiket a másik után. Aztán Jesse felállt, és
ragaszkodott hozzá, hogy most Daniel lesz a ló. Callie fölállt - mindig ő tett igazságot -, de mielőtt
megszólalhatott volna, Daniel magával húzta elegáns délutáni ruhájában a gyepre. A gyerekek
nem hagyhatták, hogy Kier-j nan kimaradjon, így őt is a földre rántották.

Jeremy és Christa nem igazán hallották, mit beszélnek, csak a nevetés jutott el időnként
hozzájuk, amin mindketten elmo¬solyodtak.

- Gondolod, hogy tudják, hogy itt vagyunk? - kérdezte Je¬remy Christát.

Az asszony mosolyogva bólintott. - Nos, tudják, hogy én itt vagyok, tehát biztos vagyok
benne, azt is tudják, hogy te is itt vagy. De ez mindig egy diszkrét hely volt. Amikor gyerekek
voltunk, és valami bánat ért bennünket, mindig ide jöttünk, hogy meggyógyítsuk sérült lelkünket.
Aztán...

- Aztán?

Christa lesütötte a szemét, és elmosolyodott. - Aztán... nos, biztos vagyok benne, hogy
Kiernan a háború előtt itt ta¬lálkozott Jesse-szel mielőtt összeházasodtak volna. Időnként
üzeneteket vittem közöttük, s az egyik üzenet a szőrméről szólt... és hát, látod, milyen itt a
berendezés.

A férfi felnevetett. - Te kis kikapós! Kémkedtél a bátyád után! - szólt Jeremy fenyegetően.

265
 - Sosem tettem ilyet! - tiltakozott Christa, de mosolyogva bújt férjéhez. - Ó, Jeremy! Nézz ki!
Majdnem olyan, mint a háború előtt - mondta halkan.

- Mert a háborúnak tényleg vége van - mondta a férfi, s uj-jai Christa ujjaira kulcsolódtak.

Az asszony felsóhajtott, és hozzásimult. - De még mindig olyan sok minden orvoslásra vár! -
mondta. - A szerencselo¬vagok még most is uralják a kormányzatot. Dánielnek újra ke¬gyelmet
kellett kérnie - és ez egyáltalán nem volt könnyű szá¬mára, ezt elhiheted nekem. Még most is
megvannak az ellen¬tétek.

- Igen, megvannak még - értett egyet Jeremy. Végigsimí¬tott Christa haján. - Semmi sem volt
olyan romboló és fájdal¬mas, mint ez a lázadás ...

- Mint ez a polgárháború - javította ki Christa.

- Mi jenkik lázadásnak nevezzük - folytatta Jeremy türel¬mesen -, és nem hiheted, hogy vége
van, mert megszűnt a lö¬völdözés. Lehet, hogy évekbe, sőt, évtizedekbe is beletelhet. A mi
országunk még csak egy kölyökkutya, ha a többivel ha¬sonlítod össze. Jött a háború aztán a béke,
s nekünk sikerült egységet teremtenünk. Talán te még nem látod ennek a jelen¬tőségét. De itt az
ideje, hogy növekedni kezdjünk. Férfiak és nők nyugat felé tekintenek, új lehetőségeket keresnek.
Új élet¬módot, s azt, hogy a sebeinket meggyógyítsuk. Apránként. Úgy, ahogy az én sebeimet
meggyógyítottuk - mondta halkan. - Mi megtaláltuk a békénket. Mások is meglelik majd. És száz
év múlva az itt élő Cameronok tudni fogják, hogy a háborút meg kellett harcolni, és el kellett
veszíteni ahhoz, hogy az egész országunk erős legyen.

Christa mosolyogva felnézett rá, kék szeme ragyogott. Megsimogatta a férfi arcát. - Szeretlek,
Jeremy.

A férfi megfogta a kezét és megcsókolta. Megköszörülte a torkát. - Én is szeretlek, Christa.

Jobban, mint ahogy azt ki tudom fejezni. És mostanában sok álmatlan éjszakán gondol¬kodtam
ezen.

Christa felhúzta a szemöldökét. - Azt hittem, hogy a szere¬lem jó alvóvá tett. Legalábbis
amikor Josey nem költ fel ben¬nünket. Jeremy elmosolyodott. - Igen, de gondolkodtam.

- Ó, édesem! A jenkik olyan veszélyesek, amikor gondol¬kodnak! - húzta férjét.

Jeremy végighúzta ujját az orrán. - A megjegyzés ellenére megmondom magának, Mrs.

McCauley, hogy min gondolkod¬tam. - Elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta. - Jesse írt
nekem, amíg a Jacobson erődben voltunk...

- Jesse írt neked?!

- Igen, a bátyád nekem írt - incselkedett az asszonnyal, az¬tán elkomolyodott. - Azt akarta
tudatni velem, hogy apád út¬mutatást adott neki a földetek egy darabjáról. Ez a tied lesz, ha
akarod, ha már megházasodtál és családot alapítottál. Azt hiszem, Jesse attól félt, hogy vitát
okozhat közöttünk, ha te haza akartál volna jönni, én pedig nyugaton akartam volna maradni.

- Vita kettőnk között? - mondta Christa kikerekedett szem¬mel.

266
 Jeremy elvigyorodott. Attól a naptól fogva, hogy az asszonyt elhozta Vágtató Bivaly táborából,
egyikük sem tagad¬ta, milyen mély köztük a szerelem. De mindketten megtanul¬ták, hogy még a
szerelem sem szüntette meg forró vérmérsék¬letüket, de milyen csodás dolog az elkerülhetetlen
viták után újra kibékülni.

- Nos, szerelmem, Jesse együtt nőtt fel veled. Ő természe¬tesen tudja, milyen a természeted.
~ Az én természetem!

- Te kis tévelygő lázadó - évődött vele Jeremy. Az asszony elmosolyodott, de aztán

elhalványult a mosolya. - Ó, Jeremy! Olyan hálás vagyok azért, ahogy a tegnap esti dolgokat
elren¬dezted.

Christa még korábban megígértette Jeremy -vel, hogy sosem fogják megmondani Jesse-nek,
hogy Doktor Weland bosszút akart állni rajta. A veszély már elmúlt, de Jesse egész életében
hibáztatná magát.

A vacsoránál beszélgettek az utazásról, amikor Jesse meg¬köszörülte a torkát, és azt mondta,

hogy még most is fél attól, hogy sokáig távol legyen az otthonától, mivel annak idején va¬lakinek
majdnem sikerült felégettetnie Cameron Hallt.

Jeremy élénken szabadkozott, amiért már nem mondta meg előbb, de találkozott egy emberrel,
aki azt mondta, hogy tud¬ja, ki akarta megszerezni a házat. A fickó egy őrült őrnagy volt, aki
azóta már meghalt. Jesse már sosem fogja megtudni az igazat.

És mindannyian könnyebben lélegeznek most, hogy Came¬ron Hall biztonságban van.

- Csodálatos voltál! - mondta Christa Jeremynek. Megcsó¬kolta az ajkát és belesimult a

karjaiba. - Te mindig csodálatos voltál. Még akkor is, amikor én olyan szörnyen viselkedtem
veled, te akkor is figyelmes voltál a családdal. A férfi megcsókolta a szemöldökét.

- Nagyon jó voltál a húgomhoz, amikor idejött - emlékez¬tette.

- Azonnal megszerettem. Annak ellenére, hogy jenki, arany szíve van.

- Nos el kell ismernem, hogy kezdettől fogva kedveltem a bátyáidat.

- Még a lázadót is?

- Különösen őt.

Christa elmosolyodott, hozzásimult, s mindketten élvezték az egyedüllét ritka perceit.

- Nos... - mondta a férfi halkan. Az asszony kinyitotta a szemét. - Igen?

- Christa... - kezdte, de elhallgatott és nagyot nyelt. -Christa, amikor elvettelek, kiragadtalak

innen. Elvettem tőled mindent, amit szerettél: a családodat, az otthonodat. Kénysze¬rítettelek,
hogy Nyugatra jöjj velem, a nehézségek, a veszély közé. Nem volt hozzá jogom...

- Minden jogod megvolt hozzá! - javította ki a felesége. - Hiszen én kényszerítettelek arra,

hogy elvegyél feleségül, em¬lékszel?

267
 - Ha szívem mélyén nem akartam volna, akkor senki a vilá¬gon nem kényszeríthetett volna rá
- mondta halkan.

- Engem pedig senki nem kényszeríthetett volna arra, hogy Nyugatra menjek - válaszolta
Christa.

A férfi kibontakozott egy pillanatra az ölelésből, s a tűzhöz ment. Christa még szorosabban
ölelte át a térdét, s kellemes melegség öntötte el testét. Jeremy meztelen volt, s mindez olyan
természetesnek hatott.

Magas, izmos, karcsú testén megvillantak a tűz puha láng¬jai, amelyek megszüntették a
hűvösséget a szobában. Christa nyelt egyet, férje szemébe nézett.

Jeremy visszajött hozzá, leemelte az ablak melletti ülőkéről, és rámeredt. - Christa...

- Ott kint - szakította félbe az asszony - a temetőben, olyan sok Cameron-ős pihen.

- Tudom. A lényeg az...

- Az első Cameronok, akik idejöttek, Jassy és Jamie voltak. A férfi angol úr volt. Az asszony
pedig hozzáment...

- Már hallottam Jesse-től a történetet - figyelmeztette Je¬remy. - Jassy egy utcalány volt, aki a
háza és a birtokai miatt ment hozzá Jamie-hez. De ő idehozta ...

- Pontosan! - suttogta Christa halkan. - Egy utcalány volt. De erős akaratú és határozott, s
Jamie-vel együtt építette fel az otthonukat, és itt maradt vele. Azért, mert beleszeretett. És tu-dod,
mi történt még?

-Mi?

- Egyszer az indiánoktól is meg kellett mentenie. Azt hi¬szem, a pamunkiktól. Bebarangolták

az egész vidéket. De mostanra már nincsenek sehol. - Christa szomorúan elmoso¬lyodott. -
Hacsak, egyszer nem találkozol egy kékszemű, sző¬ke férfival vagy nővel, aki lehetne akár egy
pokahonta indián vagy John Smith leszármazottja is. Gondolod, hogy ez fog tör¬ténni
Nyugaton? - kérdezte.

A férfi megrázta a fejét. - Nem tudom. De szemmel látható¬an nagyon falánkak vagyunk, mi,
fehérek. A vasutak nemso¬kára újabb területekre jutnak el. Továbbra is vadaknak fogjuk hívni
őket, miközben megsemmisítjük az élelmiszertartaléku¬kat, ellopjuk a területüket. Egy napon
talán béke lesz. De attól tartok, csak óriási veszteségek árán. Nagyon sok minden van, amit csak
az idő tud megválaszolni. Christa elmosolyodott, őt nézte, s melegség öntötte el a szí¬vét. Olyan
nagyon szerette, s napról napra egyre jobban.

Megérintette sötétvörös haját, megcsodálta színét, dússágát. - A történet lényege - mondta -,

hogy Jassy azt adta fel, ami¬ről azt hitte, a legnagyobb szüksége van ...

- Úgy tudom, Jamie azt mondta neki, hogy vagy jön, vagy erőszakkal viszi magával.

268
 Christa a levegőbe csapott. - A lényeg az, hogy rájött, hogy teljes szívéből szereti a férfit. Aztán
midketten megszerették ezt a földet, és felépítették az otthonukat.

Jeremy mind a két kezét megfogta. - Szóval mi is itt építjük fel az otthonunkat - mondta.

Az asszony a fejét rázta. - Nem figyelsz rám. Nem számít semmit, hogy hol...

- De a Nyugat még most is nagyon veszélyes vidék -mondta a férfi. - Az indián kérdés még
évekig nem lesz meg¬oldott!

- Veszélyes is, de ugyanakkor hihetetlenül izgalmas és szép is!

- Az itteni vidék is szép.

- De Nyugaton olyan sok dolgot lehet felfedezni és felépíte¬ni - ellenkezett a felesége.

- Itt Virginiában pedig olyan sok mindent kell újra felépíte¬ni. Én... én elvittelek az
otthonodból. De aztán rájöttem, mennyire szeretlek. Te és Josiah vagytok az életem. És a
sze¬relem sokkal erősebb, mint bármilyen dicsőség Nyugaton. A szívem a te kezedben van.
Vigyázz rá, szerelmem. Vidd oda, ahová szeretnéd. Te dönts a jövőnkről.

Christa szeme kikerekedett, amikor észrevette, mennyire komolyan beszél a férfi.

- De a karriered...

- Christa, nagyon sok dolgot tehetek itt is. Az asszony remegni kezdett. Ujjaival a férfi hajába
túrt. -Istenem, Jeremy! - suttogta. - Annyira szeretlek! Férje megfogta a kezét, és gyengéden
megcsókolta. - Christa...

- Ó. Jeremy! Milyen furcsa, milyen szomorú, milyen .külö¬nös dolog jutott az eszembe.
Doktor Weland mondta egyszer

- Weland!

Christa bólintott. - Azt mondta, hogy ott van az otthon, ahol az ember szíve van. És ez
annyira igaz. Nem látod, hogy semmi sem számít? Nem számít, hogy hol vagyunk. A karja¬idban
tartasz, és én otthon vagyok.

A férfi felemelkedett és karjába vette. Christa belenézett csillogó ezüstös szemébe.

- Szóval? - suttogta.

- Szóval... - válaszolta a férfi. Mindketten letelepedtek a tűz mellé a szőrmére. A férfi térdére
támaszkodott, és szoro¬san magához ölelte az asszonyt.

- Szóval?

A férfi elhallgatott és megcsókolta. Hosszan és kényelme¬sen. Megízlelte ajkát, kezével lágyan

végigsimított egész tes¬tén.

269
 - Szóval? - ismételte utoljára Christa. Jeremy elmosolyodott, ajka közvetlenül Christa ajka előtt
volt.

- Szóval, majd megbeszéljük később. Amilyen csodás néni¬kéi vannak a fiunknak, hamarosan
követelni fogja a vacsorá¬ját. De most - bár semmitől sem fosztanám meg a fiamat - at¬tól
tartok, most az anyját el kell rabolnom tőle egy kis időre.

- És a jövőnk?

- Holnap holnap lesz. Mint mindig.

Christa elmosolyodott. Mosolyát fogva tartotta a férfi követ¬kező csókja.

A tűz magasra csapott mellettük. A nyári lak befogadta őket, ez volt az ő mennyországuk.

Valahol a közelben a folyó rendületlenül rohant tovább. A szellő időtlenül fújdogált a James-
folyó felett. Az élet ment tovább.

A háborúnak vége, töprengett Christa. Akárhol is van, a há¬ború véget ért.

Ha akarnak, másodszor is elmehetnek Nyugatra. Olyan sok teendő akad ott az elkövetkező
években, a terjeszkedés óriási lesz. A határvidék kinyílt az emberek előtt. Nagyon sokan ké¬szen
állnak arra, hogy háborúzzanak az indiánokkal, hogy megtizedeljék őket. Az olyan emberekre van
szükség, mint Je¬remy. A béke és az erő embereire.

Ha akarnak, itt is otthont építhetnek. Délen is nagyon sok a tennivaló. A föld már lassan
kiheveri a háború okozta sebeket. De nagyon sok dolgot kell még tenni. És mindez évekbe fog
telni. Talán évtizedekbe. De ahogy a főnixmadár felszáll a ha¬muból, a Dél is talpra fog állni. Az
eljövendő kor a haladás, a tanulás és a növekedés kora lesz. Délnek remek asszonyokra és
férfiakra van szüksége. Vajon melyik lesz az ő sorsuk?

Nem tudta. Időre van szükségük. Hogy gondolkodjanak, ál¬modozzanak és beszélgessenek.

És különben is, gondolta Christa belenézve férje ezüstös szemébe s belesimulva ölelő karjaiba,
nem számít. Ahogy ő Jeremy szívét a kezében tartja, a férfi is birtokolja az övét.

Jeremy megmozdult, még közelebb húzta magához és meg¬csókolta a homlokát.

Christa elmosolyodott. Nagyon hosszú idő telt el. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára állt a
családi temető kerítésénél. Akkor azt érezte, hogy elszakítják a gyökereitől, attól a világ¬tól, amit
szeret. Mindattól, amit Jassy és Jamie épített.

De most már tudta, hogy Jassy és Jamie biztos, hogy meg¬értenék őt.

Igazán nem számít, hogy hol van.

Mert végre hazaérkezett.

270