Christian Cameron

Türannosz
2. könyv
Nyilak vihara

Az athéni Kineász nehéz és véres utat tett meg, mióta görög lovasságával
Alexandrosz mellett küzdött a perzsa hordák ellen. Fájdalomtól gyötörve, álmaiban
kísértő halott bajtársaival most esélyt kap, hogy hátat fordítson a háborúnak.
Szrajanka úrnő - egy harcos szkíta hercegnő - az ő gyermekét hordja a szíve alatt,
és felcsillan az új élet lehetősége. Kelet felől azonban vihar közeleg: Alexandrosz
készülődik, hogy egyszer és mindenkorra szétzúzza a szkíta törzseket. Szrajanka
úrnőt eskü kötelezi, hogy harcoljon a "szörnyeteg" ellen - és Kineásznak követnie
kell. Kineász így szembekerül azzal a hadvezérrel, akit egykor istenített. A
férfival, aki meghódította az ismert világot, porrá zúzva összes ellenfelét. A
férfival, aki istennek képzeli magát...

Gold Book

A fordítás az Orion Books Ltd,

Orion House, 5 Upper St Martin’s Lane
London WC2H 9EA kiadása alapján készült

Eredeti cím: Tyrant – Storm of Arrows

Copyright © Christian Cameron, 2009

Fordította: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve,

és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a
véletlen műve

ISBN 978 963 426 199 5

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. vezetője

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint

négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Sarah-nak
 ἒλθε μοι καί υῦυ, χαλεπάν δὲ λῦσον
έκ μερίμναν όσσα δέ μοι τέλεσσαι
θῦμοσ ίμμέρρει, τέλεσον, σύ δ’ αὕτα
σύμμαχοσ ἒσσο.

Szapphó, Aphrodité-himnusz

SZÓJEGYZÉK

Arjanam (aveszta) Nemes, hősies.

Aszpisz (görög) Nagy, kerek, mély pajzs, a görög (de nem a makedón) hoplitészek
felszerelésének része.
Baksza (szibériai) Sámán, varázsló, álmodó.
Daimón (görög) Szellem.
Epilektoi (görög) A város vagy a phalanx válogatott harcosai; elit katonák.
Eudaimónia (görög) Jólét. Szó szerint „jó szellemű”. l. daimón, fentebb.
Gamélia (görög) Görög ünnep.
Gorütosz (görög és talán szkíta) A szkíták felül nyitott, gyakran gazdagon
díszített tegeze.
Hipparkhosz (görög) A lovasság parancsnoka.
Hippeisz (görög) Katonai értelemben a görög sereg lovassága. Általános
értelemben a lovagi osztály, amit általában a város leggazdagabb emberei alkottak.
Hoplitész (görög) Görög nehézgyalogos katona, aki aszpiszt (a nagy kerek
pajzsot) visel és a phalanxban harcol. A legtöbb városban a középosztálybeli
szabadok közül kerültek ki, és bár néha megjelenésükben a középkori lovagokra
emlékeztetnek, a kisvárosi milíciához is hasonlíthatók, mivel kézművesek és
kisbirtokosok is voltak közöttük. A klasszikus görög kor elején akár a három
hektárt művelő földművesektől is el lehetett várni, hogy legyen aszpiszuk és
hoplitészként szolgáljanak.
Hüperétész (görög) A hipparkhosz kürtöse.
Kopisz (görög) Hajlított pengéjű tőr vagy kard, hasonló a modern gurka késhez.
Gyakran megjelenik a görög műalkotásokon, és néha még a kis evőkéseket is hasonló
alakúra készítették.
Makhaira (görög) A rövid gyalogsági kardnál hosszabb és erősebb görög nehéz
lovassági kard. Lóhátról való harcra tervezték, a phalanxban nem vették hasznát.
Ugyanakkor a szót használhatták bármilyen késre is.
Paraszang (görög) 30 stadion.
Phalanx (görög) A görög hoplitészek gyalogsági alakzata. Általában nyolc-tíz sor
mély volt, és olyan széles, amennyire a körülmények engedték. A görög hadvezérek
mélyebb és vékonyabb alakzatokkal is kísérleteztek, de a phalanx nagyon szilárd és
nehezen áttörhető volt, szilárd lándzsahegy- és pajzsfalat alkotott az ellenség
előtt, akár a makedón pikákkal, akár a görög lándzsákkal szerelték fel. A phalanx
jelentheti a hadra fogható férfiak egy csoportját is. A makedón phalanx mélyebb
volt, hosszabb lándzsát, szarisszát használt, ami leginkább a későbbi korok
pikáihoz hasonlítható. A phalanx tagjait, különösen a makedónét, néha
phalangitáknak nevezik.
Pousz (görög) Körülbelül egy láb (~30 cm) hosszúság.
Phülarkhosz (görög) Egy hoplita sor, körülbelül tizenhat ember parancsnoka.
Psziloszok (görög) Könnyűgyalogos portyázók, általában íjakkal, parittyákkal,
esetleg hajítódárdákkal felfegyverzett férfiak. A görög városállamok hadviselésében
a psziloszok a legszegényebb szabadok közül kerültek ki, akik nem engedhették meg
maguknak a hoplita páncélzatot és a mindennapos gyakorlást a gümnaszionban.
Szasztar (aveszta) Zsarnoki, zsarnok.
 Stadion (görög) Körülbelül 1/8 mérföld. A „sztadionban” lefutott táv 178 méter.
30 sztadion egy paraszang.
Taxeisz (görög) A makedón phalanx egységei. Bármekkora csoportra vonatkozhat, de
gyakran használatos „század” vagy „zászlóalj” értelemben. Az én taxeiszeim ötszáz
és kétezer fő közöttiek, a veszteségektől és a megosztástól függően. Tekinthető a
phalanx szinonimájának, bár egy phalanx akár tucatnyi taxeiszből is állhatott a
nagy csatákban.
Xiphosz (görög) Egyenes pengéjű gyalogsági kard, a hoplitészek és psziloszok
leggyakoribb fegyvere. Az ókori görög művészet, különösen a vörös alakos vázák sok
hoplitész ábrázolásán látható, magából a kardból azonban csak néhány darab maradt
fenn, és sok vita zajlik az alakja és használata körül. Úgy tűnik, nagyon hasonló
volt a római gladiushoz.

Térképek

I. e. 329

Ázsia meghódítója becsörtetett a sátrába, és hozzávágta aranysisakját a tábori

ágy mellett álló páncéltartó állványhoz. A sisak nagyot kondult a faoszlopon. A
szolgák megdermedtek.
– Hol a faszban vannak az újoncaim? – üvöltötte. – Antipatrosz nyolcezer új
gyalogost ígért! Erre küld háromezer thrákot meg néhány lázongó görögöt! A
makedónjaimat akarom!
A vezérkara tagjai követték a sátorba, az élükön Héphaisztónnal. Héphaisztón nem
félt királyi urától, legalábbis a dühkitöréseitől. Felszegte bronzszínű hajjal
koronázott fejét, és elmosolyodott.
Mögötte Eumenész és Kalliszthenész óvatosabbak voltak.
Alexandrosz két kézzel megvakarta a fejét, próbálta kiszedni a hajából az
izzadságot és a koszt.
– Ne álljatok már az ajtóban, mint a birkák! Gyertek be, vagy tűnjetek a
picsába!
Héphaisztón odanyújtott neki egy kupa bort, majd magának is töltött.
– Igyál, barátom! – mondta.
Alexandrosz ivott.
– Ez nem járja! Ha az embereim pontosan azt csinálnák, amit mondok nekik…
Héphaisztón felvonta a szemöldökét, és mindketten elnevették magukat. Ennyi
volt.
Alexandrosz meglögybölte a bort a kupájában, és ránézett Eumenészre.
– Megmondta, miért?
A jóval alacsonyabb, semmilyen szempontból nem az istenekre emlékeztető Eumenész
elfogadta a kupát, amit Héphaisztón felé nyújtott – Héphaisztón ritkán szolgált ki
mást a királyon kívül –, és ura szemébe nézett. Alexandrosz egyik szeme kék volt, a
másik barna, a kék íriszét fekete kör vette körül, és kissé túl tágra nyílt.
Eumenész néha úgy gondolta, hogy ura egy isten, máskor pedig úgy, hogy őrült.
Akárhogy is, minden bátorsága és a mögötte tudott tucatnyi kemény csata ellenére
sem szeretett Alexandrosz szemébe nézni.
A kardiai Eumenész görög volt, nem makedón, s így még nehezebb volt rossz
híreket közölnie. Az emberek versengtek, ha jó hírekkel kellett Alexandrosz elé
állni. Ám amikor rossz hírek érkeztek, mindenki igyekezett elkerülni, hogy ő legyen
a bűnbak. Így szinte mindig az alacsony és idegen Eumenész lett az.
– Uram – kezdte óvatosan –, szeretnéd elolvasni a levelet, vagy mondjam meg, én
mit gondolok? – Amikor nem dühöngött, Alexandrosz szerette az egyenes beszédet.
Eumenészből hiányzott Héphaisztón tehetsége uruk lecsillapításához, most azonban
vészhelyzet volt, és Alexandrosznak királyként kellett volna viselkednie.
– Mondd csak! – vetette oda Alexandrosz.
Eumenész rápillantott Héphaisztónra, de semmit nem tudott leolvasni az arcáról.
– A sorok közt olvasva azt mondanám, hogy Antipatrosz elküldött egy sereget a
fekete-tengeri városok, és talán a szaka törzsek meghódítására.
– Szaka? – kérdezte Alexandrosz.
– A nyugati szkíták – magyarázta Kalliszthenész.
– Amazonok? – csillant fel Alexandrosz szeme.
Kalliszthenész megvetően felmordult. Alexandrosz feléje pördült.
– Te miért vagy itt, uram? – követelte.
– Mert te azt sem tudod, mi a különbség egy szkíta és egy amazon között – vonta
fel a szemöldökét Kalliszthenész.
Alexandrosz elégedettnek tűnt a válasszal. Levetette magát az egyik ágyra.
Héphaisztón odament, és leheveredett mellé. A szolgák ételt és még több bort
hoztak.
– Antipatrosz tehát hadjáratot vezetett a szkíták ellen – mondta Alexandrosz.
– Nem személyesen. Zoprüónt küldte.
– Azt a húgyagyút? – biggyesztette le a száját Alexandrosz. – Gondolom,
elbaszta.
Eumenész bólintott.
– Úgy vélem, ott tűntek el a hiányzó újoncok.
– Az amazonokat kergetik, mi? – horkant fel Alexandrosz.
– Nem, uram – rázta meg a fejét Eumenész. – Ha nem tévedek, márpedig a forrásaim
biztosak ebben a kérdésben, akkor az újoncok halottak.
Alexandrosz legördült az ágyról és felállt.
– Zeusz Ámon, atyám! Zoprüón elveszített egy egész taxeiszt?
– Zoprüón egy egész sereget veszített el, uram. – Eumenész már várta a kitörést.
– És ő maga is meghalt.
Alexandrosz mereven állt az ágy mellett. Héphaisztón felemelte a kezét és
rátette a csípőjére, de a király ellökte magától. Héphaisztón a homlokát ráncolta.
– Majdnem legyőzték az apámat. Mármint Philipposzt. Meg is sebesült… méghozzá
súlyosan – mondta Alexandrosz nagyon halkan.
Eumenész emlékezett erre.
– Igen, uram – bólintott.
– És Dareioszt… ezek a szakák legyőzték Dareioszt. – Alexandrosz arca
kifejezéstelen volt. Úgy állt ott, mint egy iskolás, aki felmondja a leckéjét a
tanítójának.
– Nem annyira legyőzték, mint inkább folyton kikerülték – vont vállat
Kalliszthenész. – Ha hihetünk Hérodotosznak. De azért bolondot csináltak belőle.
Alexandrosz rámeredt.
– Dareioszt természetesen Athén győzte le – vonta fel bozontos szemöldökét
Kalliszthenész.
Alexandrosz arcát elöntötte a vér.
– Athén megállította Dareioszt. Spárta megállította Xerxészt. Én hódítottam meg
Ázsiát. Makedónia. Nem Athén és nem Spárta.
A filozófus rámeredt Alexandroszra, aki állta a tekintetét. Hosszú pillanatok
teltek el csendben. Aztán a filozófus megint vállat vont.
– Ahogy mondod – bólintott.
Ismét feszült csend ereszkedett a sátorra. Odakintről behallatszott, ahogy az
újoncokat a szélesen elterülő tábor nekik kijelölt részére terelik – a tábor olyan
jól kiépített és olyan nagy volt, hogy sokan már most városnak nevezték.
 Alexandrosz visszaült az ágyra.
– És ott volt Kürosz is – tért vissza az eredeti témához.
A többiek csak néztek, míg végül Kalliszthenész megértette, mire gondol.
– Igen – bólintott. – Igen, ahogy mondod, uram. Kürosz az életét vesztette a
masszagéták ellen. Innen messze keletre.
– Masszagéták? – derült fel Alexandrosz. – Amazonok?
– A masszagéták a keleti szkíták – magyarázta Kalliszthenész. – Az asszonyaik
valóban együtt harcolnak a férfiakkal, és néha harcos királynő uralkodik felettük.
Adót fizetnek a Királyok Királyának. Besszosz és Szpitamenész alatt is szolgálnak
masszagéták. A masszagéták királynője Zarina.
– Nahát, csak tudsz néhány hasznos dolgot is – emelte a kupáját Kalliszthenészre
Alexandrosz, aztán a sátornyíláson kinézve ivott.
A csend megint túl hosszúra nyúlt, és Eumenész mocorogni kezdett. Kalliszthenész
nem moccant. Alexandroszt figyelte.
Alexandrosz beletúrt Héphaisztón hajába. Aztán nézte, ahogy egy perzsa fiú
felemeli a sisakját, letörli egy ronggyal, és felteszi a páncélállványra. A király
rámosolygott a gyerekre.
Kalliszthenész továbbra is szótlanul nézte.
– Antipatrosz nem csak néhány ezer újoncot vesztett el – szólalt meg néhány
perccel később Alexandrosz. Hátradőlt, aranyszínű fürtjei elvegyültek Héphaisztón
hosszabb hajával. – A legyőzhetetlenségünk legendája megér két taxeiszt és ötszáz
lovas barátot.
– Legyőzhetetlen vagy – mondta Héphaisztón. Más szájából hízelgésnek hangzott
volna, de az övéből csak egyszerű ténymegállapításnak tűnt.
– Nem lehetek ott mindenhol – mosolyodott el halványan Alexandrosz. Ismét
legördült az ágyról, és intett az ágy végében szótlanul várakozó rabszolgának. –
Vedd le a páncélom!
A szótlan férfi lecsatolta a mellvértjét és feltette a páncélállványra.
Alexandrosz lerázta magától a khitónját, és ott állt meztelenül, vállán és nagyon
is emberi testén a páncél nyomaival.
Alexandrosz meztelenül, nem túl magasan és nem különösebben szépen fogta
kupáját, látta, hogy üres, és oldalra nyújtotta, hogy töltsék meg. A rabszolgák
kezüket-lábukat törve ugrottak hozzá, hogy jóvátegyék a mulasztásukat.
Kalliszthenész felnevetett az igyekezetük és a félelmük láttán. Alexandrosz
elvigyorodott.
– A perzsák olyan jó rabszolgák – mondta, aztán felhajtotta a kupa tartalmát,
ismét kinyújtotta, és a pantomim újra lejátszódott. Még a kardiai sem állta meg
nevetés nélkül. A rabszolgák tudták, hogy játszadoznak velük, és ettől még jobban
félni kezdtek. A bor kiloccsant, és újabb rabszolgák jelentek meg, hogy
feltakarítsák.
– Nem lehetek ott mindenhol – ismételte meg Alexandrosz. – És Makedónia nem
engedheti, hogy gyengének tűnjön. Meg kell büntetni ezeket a szkítákat. A Zoprüón
feletti győzelmüknek puszta balszerencsének kell látszania, ahogyan az is volt.
Besszosz legyőzése után egy nyarat a masszagéták szétzúzására szánunk.
Kalliszthenész érezte a többiek elégedetlenségét.
– Alexandrosz – kezdte óvatosan –, a masszagéták messze északon és keleten
élnek, Kuson túl. És a fűtenger a hazájuk, amiről Hérodotosz azt írta, hogy
ötvenezer sztadion a kiterjedése. Egy nyár alatt nem tudjuk szétzúzni őket.
Alexandrosz felnézett és elmosolyodott. Örömteli mosoly volt, és letörölte a
feszültségben, háborúban, ivással töltött éveket az arcáról.
– Csak egy nyarat tudok rájuk szánni – felelte. – De hát csak barbárok. Különben
is, akarok egy amazont.
Héphaisztón játékosan rácsapott a királyra, és egy pillanat múlva már nevetve
birkóztak a sátor padlóján.

1. RÉSZ
HALOTTI JÁTÉKOK

1.

A nap fényesen sütött a Borüszthenész folyóra, mely az esőtől megduzzadva úgy

hömpölygött, mint egy ménes, és csillogott, mint az esőtől nedves fű. A szaka tábor
tiszta és illatos lett a többnapi esőzéstől, a lótrágya nagy része eltűnt az utakat
elborító sárban, a nemezjurták és a szekerek úgy csillogtak, mint új korukban.
Kineász jelnek tekintette a napsütést, és felkelt az ágyból, hiába hasított újra
fájdalom a sebeibe, hiába töltötte halálfélelemben az elmúlt napokat.
– Keresned kell a követ – mondta a kislány. Tizenegy-tizenkét éves lehetett,
rénszarvasbőr ruhát és a szélben lobogó vörös köpenyt viselt.
Kineász látta már a táborban: karcsú, vörösesbarna hajú alak, ezüstszürke lovon a
királyi ménesből.
Kineász leguggolt, és felszisszent a csípőjéből a lábába és az ágyékába sugárzó
fájdalomtól. Mindene fájt, és alig akadt olyan mozdulat, amitől ne szédült volna
meg.
– Miféle követ? – kérdezte.
A kislánynak nagy, mélykék szeme volt, de a fekete karikáktól úgy tűnt, mintha
megszállott vagy őrült lenne.
– A baksza dolga a követ megkeresni, nem? – Vállat vont, hátratette a két kezét,
és előre-hátra ingatta a csípőjét, hogy a haja az arca előtt kavargott. Koszos volt
és lószagú.
Kineász nem beszélte olyan jól a szaka nyelvet, hogy kedveskedni tudjon egy
gyereknek.
– Bocsáss meg – mondta. – Nem értem.
A kislány megajándékozta azzal a pillantással, amit a gyerekek kizárólag a lassú
felfogású felnőtteknek tartogatnak.
– A követ – mondta lassan. – A király sírhalmára. – Látva a görög értetlenségét,
rámutatott egy régi sírhalomra, valamelyik ősi lovasúr kurgánjára, ami a folyó nagy
kanyarulatában emelkedett. – A baksza minden halom tetejére feltesz egy követ.
Menj, és keresd meg. Apám mondja.
Kineász elvigyorodott, legalább annyira fájdalmában, mint a megértés feletti
örömében.
– És ki az apád, gyermek? – kérdezte, bár még el sem hagyták a száját a szavak,
már tudta, hol látta ezt a hosszú orrú arcélt és ezt a finom csontozatú kezet.
– Kam Baksza az apám – felelte a kislány, és nevetve elszaladt.
Ekkor jutott eszébe, hogy álmában látta a követ – látta, és nem vett róla
tudomást. Már félt az álmaitól, és tagadta őket, amikor csak tudta.
De azért összegyűjtött fél tucat szindit és néhány görögöt: Diodóroszt és
Nikeászt, mert a barátai voltak, és Anarxészt, egy olbiai nemest, mivel Eumenész
sebesülten feküdt, és Anarxész látta el a feladatait. Együtt lovagoltak le a folyó
mentén néhány sztadionnyit.
– Mit keresünk? – kérdezte Diodórosz.
Ő is lábadozott, vörös haja csillogva bukkant elő az egész fejét beborító kötés
és az arra rátett, rókaprémből és vörös gyapjúból varrt szaka süveg alól. Temerix,
a szindi kovács odaléptetett melléjük.
– Egy követ keresünk – felelte Kineász.
– Kurgánhoz – tette hozzá Temerix, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb
dolga. – Kineász nagyúr látja álomban. Mi megkeressük.
Az ifjú Anarxész szeme úgy elkerekedett, hogy akár a holtak érméit is rá lehetett
volna tenni. Megdöbbentette, hogy valaki ilyen nyíltan beszél a hipparkhosza isteni
képességeiről.
Diodórosz felvonta a szemöldökét és lassan bólintott. Benyúlt a köpenye alá,
elővett egy cserépflaskát, nagyot kortyolt belőle, aztán körbekínálta.
– Gondolkoztál már azon, hogy mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor még csak
zsoldosok voltunk? – kérdezte.
 Kineász és Nikeász összenézett.
– Nézzétek csak! – mutatta Diodórosz a flaskát tartó kezével. – Kineászon thrák
köpeny van. Anarxész, ez a remek birkózó… Apollónra mondom, az olümpiai játékokon
lenne a helye… szaka nadrágot hord, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga. És mindenkinek ott van a fején a süveg. – Diodórosz megérintette a kötését
és a rábiggyesztett szaka süveget. – Görögök vagyunk mi még egyáltalán? – kérdezte.
Ismét belekortyolt a flaskába, aztán átnyújtotta Kineásznak.
– Persze, hogy görögök vagyunk – vont vállat Kineász. – Talán perzsa lettél
attól, hogy jártál Perzsiában?
Diodórosz nem hagyta tréfával elütni a dolgot.
– Attól az úttól sokkal perzsább lettem, mint amilyen előtte voltam. Emlékszel
Ekbatanára? Örökre megváltoztatta a véleményem Görögországról.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Kineász.
– Azt beszélik, hogy te meg Szrajanka el akartok vinni minket messze keletre,
hogy Alexandrosz ellen harcoljunk – mondta Diodórosz. – Tőled is hallottam valami
ilyesmit. Komolyan mondtad, igaz?
Kineász megrázta a fejét.
– Lót mindenképpen elmegy, és Szrajanka támogatni szeretné. A masszagéták
királynője futárokat küldött az asszagétákhoz. Tegnap is érkezett egy – kortyolt
bele a borba.
– Hé! – mordult fel Diodórosz. – Hé, az az én borom! – szerezte vissza a flaskát.
– El kellene rendeznünk még néhány dolgot, mielőtt ellovagolnánk, hogy a fiú király
ellen harcoljunk. Például a türannosz ügyét. – Elnézett a látóhatárra. A jobb
oldalukon a Borüszthenész hömpölygött a Fekete-tenger felé. A baljukon a fűtenger
hullámzott a szélben, ameddig csak el lehetett látni, és még azon túl is, jó
negyvenezer sztadionon át, ha hinni lehetett Hérodotosznak. – Nem akarok
Alexandrosz ellen harcolni. Nem akarok még több csodálatos barbárt látni. Vissza
akarok menni Olbiába, és élvezni akarom a gazdagságot.
Kineász csípője a lova minden egyes lépésénél megsajdult. Hiába töltött el
heteket Szrajanka szekerének ágyában, minden izma fájt – vagy talán épp amiatt.
– Változnak a dolgok – mondta.
– Milyen igaz – bólintott Diodórosz. – Miközben megnyertük ezt a háborút,
Athénban a békepárt vette át a hatalmat.
Kineász felnevetett. Ez is fájt.
– Athén nagyon messze van.
Diodórosz bólintott, és odaadta a flaskát a szótlan Temerixnek.
– Pontosan erről beszélek. Amikor eljöttem veled Athénból, azt hittem, megszakad
a szívem. Miközben megdöntöttük Dareiosz birodalmát, a Parthenonról álmodtam. Aztán
jött ez a hadjárat. Athén most már túl messze van ahhoz, hogy emlékezzek rá, én
pedig olbiai nemes lettem. Most arról álmodom, hogy keresek egy feleséget és veszek
egy birtokot a Fekete-tenger partján. – Elhallgatott egy pillanatra. – Attól félek,
a végén valami jurtában kötök ki, a fűtengeren.
Kineász megállította a lovát. Egyenesen arra a kőre nézett, amit álmában látott.
Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő.
– Héra, segíts! – suttogta Kineász, aztán fennhangon elmondott egy imát, az
istenek oltalmát kérve.
Diodórosz értetlenül nézte.
– Épp, ahogy megálmodtam – mondta Kineász fojtott hangon. – A kő teteje a
szélesebb. Amikor kiássuk, az alja olyan alakú lesz, mint egy ló feje. Meg fogjuk
fordítani, és a lófej fogja jelölni Szatrax sírjának a helyét.
Diodórosz a fejét csóválta, de amikor a szindik mélyen körbeásták a követ,
gondterhelt lett, amikor pedig feltárult a lófej alak, idegesen megvakarta a
szakállát.
– Emlékszel, milyen volt, amikor még csak egyszerű zsoldosok voltunk? – kérdezte
ismét.

A régi szokások szerint temették el a királyt. Ez volt az utolsó közös cselekedete

a seregnek, amely győzelmet aratott a folyamisten gázlójánál vívott csatában, és
miközben az emberek gyeptéglákat vágtak az esőben, Kineász érezte, hogy a harci
szellemük úgy folyik el, ahogy a csapadékot a tengerhez vivő folyó a hátuk mögött.
A görögök is kivették a részüket a munkából. Diodórosz, Nikeász, Philoklész és
Kineász együtt vágták a gyeptéglákat. A köpenyük elázott, és a fű alatti zsíros
föld ragacsos sárként tapadt a kezükre és a lábukra. Körülöttük több sztadionon át
együtt dolgoztak a szakák és a görögök, minden harcos annyi gyeptéglát szedve fel,
amennyivel be lehetett borítani egy embert és a lovát. Ezután elvitték a
gyeptéglákat az építőkhöz, akik szinte mind a folyó felső szakaszán élő szindi
földművesek voltak – a föld népe, ahogy a szakák nevezték őket. Ők ásták ki a
sírhalom kamráit, és erősítették meg azokat az északi erdőkben kivágott és a folyón
leúsztatott súlyos gerendákkal.
Szatrax egyszer megállt ennél a gázlónál, és azt kérdezte Kineásztól, szeretne-e
északra menni és megnézni az erdőket.
És a király most halott volt. Kineász a fejét csóválta az istenek szeszélyes
döntésén, Moirán és Tüchén, a végzeten és a szerencsén. Felegyenesedett és
megdörzsölte a csípőjét, amely tűzként égett minden egyes alkalommal, amikor
odavitt egy gyeptéglát a halmához. Egyszerre csak egyet bírt el – a jobb válla
javult ugyan, de a bal karját és a bal lábát ért hosszú vágások még megnehezítették
a dolgát.
A mellette hajlongó Diodórosznak, Nikeásznak és Philoklésznek is voltak sebei.
Kineász elhatározta, hogy panaszkodás nélkül elvégzi a rá eső részt, de a következő
cipekedésnél annyira megfájdult a bal karja, hogy le kellett tennie a gyeptéglát és
leülnie az esőben.
– Akarok egy páncélkesztyűt a bal kezemre – jelentette ki. – Parmeniónnak is
volt.
Philoklész bólintott.
– Szerintem Temerix tud csinálni – vélte. A hangjából egyértelműen hallatszott,
hogy szerinte a túl sok páncél puhányságra vall.
– Nézzétek! – mutatott Nikeász az új kurgán felé.
A halomnál ott veszekedett felemelt ököllel, fél sztadionra elhallatszó
harsánysággal Marthax, a néhai király hadura, és Szrajanka, a néhai király
unokanővére.
Ők ketten osztoztak a sírhalom megtervezésének és felépítésének a terhén, de
gyakorlatilag semmiben sem tudtak egyetértésre jutni. Összevesztek a kurgán méretén
és alakján, a belső kamrák elhelyezésén, az ajtó tájolásán, a saját szerepükön a
végső rítusban. Kineász akármikor találkozott Szrajankával, akár csak futólag, vagy
a gondosan megszervezett, véletlennek feltüntetett alkalmakkor, a nő földszagot
árasztott és csak Marthax hitványságáról beszélt. Megpróbálta leplezni haragját, de
a síkvidék harcosai már így is épp eleget tudtak a vezéreik közötti ellentétről.
Komoran vágták a gyeptéglákat, gyászolták az elesett királyt, és aggodalmasan
gondoltak a jövőre.
Minden harcostól elvárták, hogy a gyeptéglákon kívül vigyen valami ajándékot a
király sírjába. A halom körül a szindik ástak egy nagy árkot, ami előtt
kipányvázott lovak – a többségük ragyogó szőrű csatamén – várták, hogy
lemészárolják őket a temetésen.
A szövetségesek több ezer embert veszítettek a csatában, de a hadjárat
összekovácsolta a szakákat, a szarmatákat és a fekete-tengeri görögöket. Most mind
együtt dolgoztak, szinte irányítani sem kellett őket, hogy fenséges síremléket
állítsanak a szakák királyának. A gyeptéglák előbb fallá, a falak lapos tömbbé,
végül pedig szögletes piramissá álltak össze, ahogy a tízezer férfi és nő lerakta
földből és aranyból való felajánlását. Miközben a délután estébe fordult,
felszakadoztak a felhők, és a több hete tartó esőzés langyos alkonyatnak adta át a
helyét. Felvitték az utolsó gyeptéglákat is a ledöngölt tetőre, fáklyákat
gyújtottak, majd Kineász és a többi törzs kisebb bakszái a vállukra emelték,
felcipelték a kurgán tetejére, és gondosan elhelyezték a követ. Egyik baksza sem
kérdőjelezte meg a választását vagy a jogát, hogy ott legyen. Némán, áhítattal
végezték a munkájukat.
Mire a helyére állították a követ és elénekeltek fölötte egy dalt, sötétség
ereszkedett a tájra, és még több fáklyát gyújtottak. Miközben Kineász átment az
árok fölé fektetett két fatörzsön, a lovak az árokban nyugtalankodni kezdtek.
Féltek. Joggal féltek.
Marthax és Szrajanka felváltva végeztek a csataménekkel. Előbb megragadták a
kantárjukat, majd egy rövid karddal átvágták az állatok torkát ott, ahol az izmok
puhák és a verőér közel van a bőrhöz. Rokonokként és papokként osztoztak a
feladaton, de Kineász látta, milyen merev Szrajanka háta és válla, és a Marthaxszal
eltöltött nyár után a hatalmas termetű szaka hadúron is meg tudta figyelni a
feszültség jeleit.
Mind a ketten méltónak akartak mutatkozni… a királyságra. Megkezdődött a
vetélkedésük. Kineász azt kívánta, bár gyorsan döntésre jutnának.
A görögöknek más dolguk is lett volna, de szilárd trónt szerettek volna maguk
mögött tudni a pusztában.
Kineász szeretett volna biztos lenni benne, hogy Szrajanka az a királynő, akire a
szakáknak szükségük van. Vagy legalább abban, hogy Marthax alkalmas királynak. Azt
kívánta, bár élne a fiú – minden gyengesége és a Szrajanka iránti vágya ellenére.
Sok mindenki mást is szeretett volna még élve látni – Nikomédészt és Aiaszt,
Agiszt, Kleitoszt és fiát, Leukónt, Varót, a Fűmacskák főnökét, és még sok mindenki
mást, sok barátot és bajtársat. Laertészt, akit gyerekkora óta ismert, s aki
elkísérte a világ végére, és vissza. Ám mind közül Szatrax király volt az, akinek a
halála mindenki életét meghatározta. Szatrax személye fogta össze a sereget, és a
halála az egység végét jelentette.
A fáklyák sziszegve lobogtak a nedves levegőben. Nyugaton csillagok bukkantak fel
az égen. A föld vérszagtól bűzlött, és a lángok fénye aranyra, vasra és gyapjúra
vetült.
Marthax vörösbe öltözött, amihez a halott király testőrségének parancsnokaként
joga volt. A karjára fektetve tartotta a király kardját, s felmászott vele a föld-
és fűpiramis tetejére, s ott megállt.
Szrajanka tetőtől talpig kék szőrrel hímzett és aranykúpocskákkal díszítette
fehér bőrbe öltözve követte, kezében a király sisakjával. A sisakot mély áhítattal
elhelyezte a piramis csúcspontjában, majd elvette a kardot Marthaxtól, és magasra
emelte.
A távolból mennydörgés hallatszott, és a harcosok tömege olyan hangot adott ki,
mint amikor a szél sóhajt egyet a fűtenger fölött.
– Két csatában győzedelmes, a géták pörölye, tízezer ló ura! – kiáltotta
Szrajanka.
Kineász elég jól megértette a lassan kimondott szaka szavakat. És tíz éjszakán át
hallgatta, ahogy a nő gyakorolta a szöveget.
A harcosok felől ismét az a sóhajszerű hang hallatszott.
– Fiatal, mint egy isten, a csatában gyors, az ellenségeivel rettenetes. Életek
elvevője, tízezer ló ura! – kiáltotta Szrajanka, és újra felhangzott a sóhaj.
Marthax keresztbe tett karral állt mögötte.
– Bölcs, mint egy isten, aranyat adó, kegyes a békében és a tanácsban, tízezer ló
ura! – folytatta Szrajanka, s a magasra tartott kard meg sem rezdült a kezében.
Kineász már tudta, hogy a karizmai olyanok, mint a vas.
Szatrax egységbe fogta a törzseket, de a bölcs király egyben nyughatatlan ifjú is
volt, aki magának akarta Szrajankát. Kineász nem tudta teljes szívből sajnálni,
hogy meghalt.
– A szakák királya volt! – kiáltotta Szrajanka hirtelen mély és öblös hangon. Az
utolsó szóra megfordította és mélyen a fűbe döfte a kardot.
A harcosok felüvöltöttek, gyásszal, haraggal, győzelemmel és veszteséggel teli
hangon, majd elindultak a tüzek felé, ahol lakoma várta őket. Lakoma az új sírhalom
fölött, egy utolsó lakoma a néhai királlyal. Ettek, ittak és zokogtak, és az
énekeseik megénekelték a csatákat. Fivérek és nővérek voltak mind, görögök, szakák
és szarmaták. Most utoljára.

Ataelosz, Kineász felderítőinek masszagéta vezetője, egy széles karmozdulattal

mutatta be a keletről érkezett futárt.
– Ötvennapi lovaglás keletre, jó lovon, öt váltás lóval… túl a Hürkán-tengeren,
túl a Fűtenger taván, túl a szarmatákon… ötvennapi vágta, pihenés nélkül… ott van a
masszagéták királynője. – Ataelosz körülnézett a zsúfolásig megtelt, felhajtott
lapú sátorban, amit még kint is szakák vettek körül. – Ez az ember a rokonom.
Kárész a királynő nevében beszél – lépett hátra Ataelosz.
A masszagéták futárja alacsonyabb volt, mint Ataelosz, de hasonlított rá –
göndör, fekete haj, mint a spártaiaknak, szélcserzett arc és horgas szatírorr.
Ezüstözött bronz pikkelypáncélja ragyogott a napsütésben, és vörös selyemköpenyt
viselt felette. A kezében rövid, zöld kőből faragott markolatú szaka kardot
tartott. A karddal köszöntötte a főnökök és a görög tisztek tanácsát, akik Szatrax
üres szekere előtt ültek, a tűzgödör körül.
A szaka törvények megengedték, hogy bárki részt vegyen a tanácskozásokon, így
több száz férfi és nő és tucatnyi gyerek gyűlt össze a dombon, sokan fegyveresen.
Teljesen egy pillanatra sem némultak el, így a mormogásuk és az erős szél miatt a
beszélőknek kiabálniuk kellett, ha azt akarták, hogy hallják őket. A masszagéták
futárjának mély hangja azért messzire elhallatszott.
– Nyugati kapu őrzői! – kiáltotta, és a sebeitől még merev Eumenész fáradtan
fordította a szavait. – Zarina királynő, a keleti törzsek úrnője az összes szakák
gyűlésére hív benneteket! Iszkander, akit a görögök Alexandrosznak neveznek, a
makedónok királya, háborút akar indítani a fűtenger ellen! Zarina az asszagéták
segítségét kéri! – Intett egyet a karddal. – Elküldte velem Kürosz kardját, annak
jeleként, milyen nagy a szükség! Hallja hát Iszkander patáitok dobogását és érezze
bronz nyílhegyeitek ízét!
Szrajanka előrelépett és átvette a kardot. A nézelődők közül néhányan
felujjongtak, mások azonban helytelenítően sziszegtek.
– Harcolja csak meg Zarina a saját harcát! – kiáltotta az Álló Ló törzs egyik
fiatal hadifőnöke, idegesen húzgálva befont varkocsát. – És kik vagytok ti,
Kegyetlen Kezek, hogy átvegyétek Kürosz kardját? He? He? Add oda Marthaxnak!
Parstaevalt, Szrajanka egyik alvezére meglökte az Álló Ló vállát.
– Csendet! – üvöltött rá. – Szrajanka a király örököse!
Kineász feszengve izgett-mozgott a zsámolyán, miközben az egymásnak feszülő
véleményeket hallgatta.
Mellette Philoklész egy ágat farigcsált a késével.
– Most fejeztek be egy háborút – mondta a spártai halkan. – Nem akarnak másikat.
Szrajanka felemelte a kardot, és megvárta, hogy elcsendesedjenek.
– Az asszagéták nevében elfogadom Kürosz kardját! – kiáltotta. – De nem küldünk
tízezer lovast keletre. Mondd meg Zarinának, hogy nyugaton már megküzdöttünk
Iszkanderrel. – Odafordult a tömeghez. – De hagyjuk, hogy rokonaink egyedül
szálljanak szembe a szörnyeteggel? A kelet talán nem küldte el hozzánk Lótot?
Lót előretört a bámészkodók között. A szarmata herceg magas volt, szőke, halovány
szemű, és már túl az ifjúságán, de még a virágkorában. A jobb szemétől a szája bal
sarkáig friss sebhely vöröslött az arcán. Amikor odalépett Szrajankához,
kinyújtotta a kezét, és a nő átadta neki a kardot. Lót a feje fölé emelte, mire a
tömeg elcsendesedett valamelyest. Amikor a szarmata herceg megszólalt, alig
lehetett érteni a szavait az izgatottságtól és az erős keleti akcentusától.
– Ahogy nektek szükségetek volt a lovainkra – kiáltotta –, úgy kéri most Zarina
királynő a segítségeteket a szükségben! Még az erőitek tizede is segítség lenne.
Amikor nyugatra lovagoltam, megígértem Zarinának, hogy visszaviszem magammal az
asszagétákat. Hazugságban hagytok? – Odafordult Kineászhoz. – És fekete-tengeri
szövetségeseink is elhagynak? Olbia, Pantikapaion és az összes fekete-tengeri város
javára vált a szövetségünk. Vajon kiállnak viszonzásul a törzsek mellett?
Eumenésznek igencsak szaporán kellett beszélnie, hogy lépést tartson Lóttal, és a
bonyolult nyelvjárás tolmácsolása kimerítette az ifjút. Kineász megfogta a vállát,
és érezte a láz hevét a bőrén. Odafordult Philoklészhez.
– Vidd az ágyába ezt a legényt! – mondta. – Csitt! – szólt rá Eumenészre. –
Elboldogulok magam is.
Ennek ellenére Kineász Ataeloszt keresve körülnézett. Ataelosz görögje nem volt
elsőrendű, de azért elég jól fordított. Ataelosz a feleségével, Szamahéval
átnyomakodott a tömegen.
– Uram? – kérdezte.
 – Segíts beszélni – mondta Kineász.
Ataelosz megállt Kineász jobb válla mellett. Az athéni felállt.
– Nem vagyok a földközi-tengeri görögök ura! – kiáltotta, és megvárta Ataelosz
fordítását. Kineász lassan, fél füllel Ataelosz szavait figyelve folytatta. – Nem
beszélhetek Olbia vagy Pantikapaion nevében. Amint az olbiai phalanx elrendezte
saját városunk ügyeit, szívesen meghallgatjuk a szövetségünkkel és a keleti
háborúkkal kapcsolatos terveket. Hű szövetségeseitek vagyunk, de még nem állunk
készen rá, hogy bármi véglegeset mondjunk.
Lót herceg megrázta a fejét, és ez alkalommal sokkal nyugodtabban szólalt meg.
Szavai ütemesen követték egymás, mintha egy elbeszélő költeményt szavalt volna.
Ataelosznak azonban még így is nagyon igyekeznie kellett, hogy követni tudja.
– Lenni nemes szövetségesek. Harcolni bátran. Nem elfutni. De most nincs király
szakáknak. Nincs sereg szakáknak. Nincs szövetséges menni keletre, harcolni
szörnyeteg. Azt mondja, sírni fog.
Marthax felállt, odament a kör közepére, de nem kérte el Kürosz kardját. Hatalmas
termetű, erős férfi volt vörösesszőke szakállal és nagy hassal. A szakák
legismertebb hadura, a király unokatestvére, a kardot tartó keze volt. És a királyi
cím egyik lehetséges várományosa.
– Hát persze hogy hazamennek – mondta, és Ataelosz tolmácsolta a szavait.
Kineász elég jól értette Marthaxot, és csak fél füllel figyelt Ataelosz
fordítására, hogy ellenőrizze a sajátját.
– Az embereim hazamennek, hogy begyűjtsék a termést és lehajózzák a folyón –
folytatta Marthax. – Szatrax arról álmodozott, hogy sereget visz keletre, a
masszagéták megsegítésére. Nagy király volt, de a szívében még gyermek. Valami nagy
kalandra vágyott. És már nincs köztünk. – Marthax összefonta a karjait a mellkasán,
és ránézett Lót hercegre. – A dolgok változnak, ahogy az évszakok is. Zoprüón előtt
talán küldtünk volna harcosokat keletre, hogy segítsünk rokonainknak a keleti
kapunál. De nem így történt. Más napok keltek és szálltak le, és most meg kell
töltenünk a szekereinket gabonával, és fel kell készülnünk a télre. Tavasszal talán
el tudjuk küldeni fiatal harcosaink tizedét keletre, Zarina királynőhöz és a keleti
kapu őrzőihez.
Az Álló Lovak egyik fiatal vezére emelkedett szólásra – az, aki rákiáltott
Szrajankára. Marthax meghajolt felé és leült a helyére, a fiatal harcos pedig a kör
közepére lépett. Az egyik karja fel volt kötve.
– Graethe vagyok, az Álló Ló törzsből – kezdte. Törzse jellegzetes nyelvjárásában
beszélt, amiről Kineász már megtudta, hogy ez az északi szaka nyelvjárás. Azonban
lassan beszélt, ahogy az a tanácsban szokás, így az athéni is elég jól megértette.
– Az uram kivitt minket, harcosokat a fűtengerre, hogy a szabadban töltsük a nyarat
és vigyázzunk a szindikre. Ha itt lenne, azt mondaná, Zoprüón nem az egyetlen
farkas volt, aki a nyájainkat fenyegette, hanem csak a legerősebb. Az Álló Lovak
nem fognak átkelni a fűtengeren a keleti kapuhoz. Gondoskodjanak magukról a
masszagéták.
Kineász tekintete rátévedt egy fiatal lányra, vagy talán gyerekre, aki Marthax
mögött ülve egy íjjal játszott. A gyerekek mindenfelé ott voltak a szakák között –
semmiben sem korlátozták a szabad mozgásukat. Ez a kislány azonban az volt, aki Kam
Baksza gyermekének nevezte magát.
A lány nem ellövöldözte játék nyílvesszőit, hanem körbetekerte az egyiken az
íjhúrt, és az íjat ide-oda húzogatva egyre gyorsabban pörgette a vesszőt. Kineász
Athénban látott egy ékszerészt íjfúróval dolgozni, és kíváncsi lett volna, vajon
magától találta-e ki az eszközt a gyermek. A kislány Marthax nagy, falapokból és
bőrből készített pajzsába fúrt lyukakat. A bronz nyílhegy átvágta a bronzpántokat
és a bőrszíjakat, míg végül az alkotmány majd' hogy szét nem esett.
Kineász kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa, és a tekintetük találkozott. A
kislány mélyen ülő, kék szeme túl öreg volt fiatal arcához, és az athéni karja úgy
dermedt meg a mozdulat közepén, mintha megcsípte volna egy rovar.
A kislány elmosolyodott. Gyerek volt még, de már majdnem nő is, és a mosolyában
egyszerre bujkált pajkosság és rosszindulat.
Az Álló Ló tovább beszélt, de már nem sok újat mondott. Marthax félig lehunyt
szemmel hallgatta, Szrajanka viszont úgy bámulta, mint aki bármelyik pillanatban
rávetheti magát. Amikor a harcos vett egy nagy levegőt, hogy folytassa a beszédét,
Szrajanka felállt, és kinyújtotta a kardot tartó kezét, hogy elhallgattassa.
– Az Álló Lovak bölcsessége igen nagy – mondta. – Megértettük, hogy kivették
részüket a harcból, és nem fognak keletre menni, hogy segítsenek a keleti kapu
őrzőinek. Van még valami, amit mondani akarsz?
A fiatal harcos lehajtotta a fejét, de nem szólt semmit, csak nézett.
– Köszönjük szavaidat, Graethe! – nyomta le határozottan az ifjút Szrajanka a
helyére. Az egyik fiatal alvezére, Bain felnevetett, majd farkasvonítást hallatott,
és Graethe elvörösödött.
– Csendet! – meredt rá Bainra Szrajanka.
Bain arca kamaszos rosszindulattal lángolt, ám amikor Urvara emelkedett szólásra,
lesütötte a szemét. Varónak, a Fűmacskák elesett vezérének a lánya maga is sok
sebhellyel büszkélkedhetett – íjászhölgy volt, és Kineász jól emlékezett, hogyan
hívta össze megmaradt embereit, hogy támogassa őt az utolsó rohamban. Csak
tizenhat-tizenhét éves lehetett, sűrű szemöldöke volt, telt ajka, az izmai pedig
mint egy ostromgép kötélcsomói. Bain szerelmes volt belé.
– A Fűmacskák a felkelő nap felé néznek – mutatott lovaglóostorával kelet felé. A
hangja mélyen és nyugodtan zengett a korához képest, és Kineásznak el kellett
ismernie, hogy Szrajankát nem a véletlen teremtette – a szakák között sok
figyelemre méltó nő akadt. Amazonok, gondolta.
– Keletre megyünk, a felkelő naphoz, és segítünk a keleti kapu őrzőinek –
folytatta Urvara egyszerűen.
– A törzsed földjei keletre vannak – felelte Marthax, fel sem állva, elutasító
hangon. – Útba esnek.
– Ide is eljöttünk – mondta Urvara. – Apám az asszagéták királyáért halt meg.
Tudom, mi jár a fejedben, Marthax. De nem érdekel.
Szrajanka tekintete Kineászra siklott, és az athéni felállt. A Marthax körül lévő
férfiak felmordultak.
Mielőtt Kineász bármit mondhatott volna, Marthax is felállt. Közel egy lábbal
magasabb volt, mint a görög.
– Neked itt nincs szavad – jelentette ki Marthax.
Kineász a szemébe nézett.
– Az én „törzsem” a legnagyobb – felelte, és körbenézett.
Néhányan, például Graethe, leplezetlen gyűlölettel néztek vissza rá. Mások
barátságosan. Parstaevalt a Kegyetlen Kezek közül bólintott, mintha arra biztatná,
hogy beszéljen csak.
Kineász odalépett Marthax elé.
– Meghaltunk értetek – mondta. – Ott álltunk a gázlónál, és feltartottuk Zoprüónt
az érkezésetekig. Az én embereim haltak meg ott. Az én barátaim. – Felemelte a
karját, amit elborítottak a csatában szerzett sebek, és ismét körbenézett. – A
városomban még mindig a türannosz és a makedón helyőrség az úr. Tennem kell
valamit, különben a „törzsem” örökre köztetek marad. – Vállat vont és hátat
fordított Marthaxnak. A két lapockája között azonnal bizseregni kezdett a bőre.
Mióta nem bízom a hadúrban? – Vissza kell mennünk és vissza kell vennünk a
városunkat, mielőtt a polgárok valami őrültségre ragadtatnák magukat
kétségbeesésükben. – Sarkon fordult és Marthax szemébe nézett. – Te pedig nem
parancsolsz nekem, és nem némíthatsz el a tanácsban. Szatrax hadura voltál. Most ki
vagy?
Marthax nem számított rá, hogy Kineász ellene fordul. Szrajanka sem, és most
aggódva nézte, mint egy feleség, aki kételkedik férje bölcsességében. Marthax
hátralépett, mintha megcsípték volna, és az arca olyan vörös lett, mint a köpenye.
– Hogy ki vagyok? – horkant fel. – A szakák királya vagyok! – üvöltötte.
Erre kitört a zűrzavar. A törzsfők felpattantak, egyesek tiltakozva, mások
ujjongva, megint mások szót követelve. Marthax megragadta az alkalmat.
– Szatrax unokafivére vagyok, és a hadura voltam. A csatában én parancsoltam az
összes törzsnek, és minden összecsapásból győztesen kerültem ki. Én vezettem a
géták elleni hadjáratot, amikor lemészároltuk őket a csatában. – Hátranyúlt, és
felvette a pajzsát. – Én vagyok a szakák erős pajzsa! – mennydörögte.
A pajzs darabokra hullott, és a gyűlésre néma csend ereszkedett – a rémület és a
baljós jelek csendje.
Marthax mögött felcsendült egy magas hang, mintha egy férfi szólalt volna meg
fejhangon, vagy mintha egy gyerek beszélt volna.
– Addig lehetsz király, míg a szörnyeteg meg nem hal, és ki nem repülnek a
sasfiókák! – mondta a hang.
Marthax a földre dobta a pajzsa maradványait és a kislány után kapott, de az
arrébb gördült, felpattant és pillanatok alatt eltűnt a tömegben.

2.

Gyönyörű vagy – mondta Szrajanka.

A férfi mellett feküdt, elnyújtózva, összegyűrt prémek fészkében. Az eső úgy
morajlott a szekere tetején, mint a tengerpart, és a nő lustán simogatta kérges
kezével Kineász testét.
Az athéni a nyelvi akadályok miatt nem tudott illően válaszolni. El tudta volna
mondani neki, hogy gyönyörű, hogy gyönyörű a melle, hogy gyönyörű a lába, az összes
testrészét fel tudta volna sorolni, de egyikkel sem azt fejezte volna ki, amit
akart. Görögül azt mondta volna, hogy ámulattal tölti el a szépsége, ahányszor csak
látja, hogy soha nem unná meg nézni a bonyolult íveket ott, ahol izmos hasa
találkozott csípője hajlatával, hogy a buja, bársonyos bőre és a kérges tenyere
közötti ellentét olyan izgalommal töltötte el, amilyennel egyetlen más nő sem tudta
még – de Szrajanka görögtudása még mindig ötven igére és néhány száz főnévre
korlátozódott, és azok a finom árnyalatok, amik pontossá és személyessé tették a
bókokat, ugyanolyan távol voltak tőle, mint Arisztophanész vígjátékai – nagyon
messze.
Rendszertelenül szeretkeztek, gyakran sietve, és mindig titkolózva. Az egész
tábor gyanította – és nehezményezte –, hogy mit csinálnak. Különösen azon az
éjjelen.
A szakák elvonultak. A tanácskozás megosztottságba és haragba torkollott, mielőtt
még Szrajanka hivatalosan is szót kapott és bejelentette volna trónigényét, de az
oldalak már így is tisztán kirajzolódtak.
Együtt – a szakák és az olbiaiak – megvívtak egy nagy csatát, a legnagyobbat,
amire bármelyikük emlékezett. Tíz sztadionra északra a szekérjurtától, amelyben
Kineász és Szrajanka összefonódva hevert, a folyamisten gázlójának csatamezője még
most, három héttel Zoprüón seregének pusztulása után is nyughatatlan sír volt. Több
mint húszezer makedón esett el, a szövetségeseket és a segédcsapatokat is
beleszámítva – és majdnem harmadannyi szaka és ezer fekete-tengeri görög. A holtak
többen voltak, mint az élők, és a bűnbánó istenek könnyeiként záporozó esőben olyan
gyorsan oszlásnak indultak a holttestek, hogy az emberek féltek megérinteni vagy
felemelni őket. A csatamezőn dögevők lakmároztak a védtelen, páncéljuktól
megfosztott makedón halottakon.
Az emberek azt beszélték, átkozott lett az a mező.
Kineász nyílt sebnek érezte a saját testén, mert a temetetlen holtak kísértették
álmában, a végtisztességet követelve. Nem látott még ilyet, hogy egy sereg szinte
teljesen elpusztuljon, és ne tudja eltemetni a halottait. Megrémítette a dolog.
Akárcsak a holtak hangja.
– Mire gondolsz, arjanam? – kérdezte Szrajanka felkönyökölve.
Meztelen volt a párás hőségben, de nem azért, mintha szégyentelen lett volna,
hanem egyszerűen meg sem fordult a fejében, hogy bárki is ruhát venne egy ilyen
forró éjszakán.
Kineász kényszerítette a gondolatait, hogy a csatamezőről visszatérjenek a
szekérbe, a nő csodálatos, istenektől kapott testére, a vágyaira és a szeszélyeire.
De azért nem hazudott.
– A temetetlen holtakon gondolkodom – mondta.
– Hollók lakomája – vont vállat a nő, de közben jelet vetett, hogy elhárítsa az
alvilág teremtményeinek nemkívánatos figyelmét. – Vigyázz, mit mondasz, Kineax –
tette az ujját a férfi szájára. – Ne beszélj ilyen könnyedén a holtakról.
Ellenségek voltak. Most már odaát vannak. Az a mező elátkozott, és a szindik
nemzedékeken át kerülni fogják. Aztán a fű zöldebb lesz a vértől, aztán meg kinő
rajta a gabona. Ennek ez a rendje. Aztán az Anya a mellére vonja majd a
nyughatatlan szellemeket, és idővel minden begyógyul.
Kineász nézte, ahogy Aphrodité szobraként ült, és az ujján számolva sorolta a
holtakról a tudnivalókat, mintha egy tudós lett volna az agórán.
– Neked kell királynőnek lenned – szólalt meg az athéni. – Megvan hozzá az eszed.
– Megdörzsölte vágatlan szakállát, majd megvakarta a fejét. – Nem kellett volna
beszélnem ma. Haragból és félelemből szóltam…
– Csitt! – intette le a nő, a fejét rázva. Kibontott haja ide-oda csapkodott. –
Marthax erősebb nálam, Kineász. – Egy pillanatig csak nézte a férfit az egyetlen
olajlámpa fényénél. – Nem fogom harcba vezetni a népem a népem ellen. Marthax nem
lesz rossz király… te is ismered. Azt teszi, amit szerinte tennie kell. –
Felsóhajtott. – Keményen dolgoztam, hogy felkészítsem az embereimet, hogy
elfogadjanak téged férjemnek. – Vállat vont, telt mellei felugrottak és
visszaereszkedtek, izmai csípőtől nyakig hullámzottak egyet, és Kineász megint
megkívánta. Azonban fegyelmezett volt, uralkodott a kezén.
– De csak félnek tőled – nézett rá a nő.
– Azért, mert idegen vagyok? – kérdezte, végighúzva az ujját a combja oldalán.
– És mert baksza vagy, és mert engem szeretsz. Olyan vagy, mint a hősi énekek
teremtményei, és változást hozol. – Megcsókolta. – Mert vaskézzel uralkodhatnál
felettük, és félnek ettől.
– Nem akarok uralkodni – rázta meg a fejét Kineász.
– De uralkodnál, ha úgy gondolnád, hogy ezt kívánja a közjó. – Szrajanka a férfi
hanghordozását utánozva mondta a „közjó” szót. Kineász vállat vont.
– Figyelj, szerelmem. Együtt rákényszeríthetjük a seregre az akaratunkat. A te
sereged lehet. – Tessék, kimondta. A tisztjei haza akartak menni, de ezt fel
kellett ajánlania, hogy támogassa a trónigényét.
Szrajanka a két keze közé fogta a fejét, és megcsókolta.
– Nem, arjanam. Köszönöm, de nem. Ez Szatrax serege volt… ő pedig halott. –
Intett egyet, talán az istenek kiismerhetetlen szándékaira utalva. – Ha élt volna
még egy évet, én lettem volna az örököse… mi lettünk volna. – Megint vállat vont. –
Nem fogok görög katonákat vezetni a törzsek ellen.
– Hanem mit fogsz tenni? – ült fel Kineász. – Mit fogunk tenni?
Szrajanka sokáig hallgatott, és hallották a füvet tépő több ezer ló hangját – a
szaka tábor állandó háttérzaját. Valahol férfiak kiabáltak egy tűz mellett.
– Elmegyek keletre – felelte a nő. – Sok fiatal harcos még mindig hajlandó
harcolni a szörnyeteg ellen keleten… sőt alig várja. Megmondom Marthaxnak, hogy
vezetem őket, és ő bele fog egyezni, mert így elkerüljük a háborút.
Kineász érezte, hogy közeledik a döntés. Kezdettől fogva tudta, hogy Szrajanka
szeretne sereget küldeni keletre, a masszagéták megsegítésére. Az azonban meg sem
fordult a fejében, hogy ő maga is menni akar.
– De hát… – kezdte, aztán elhallgatott. De hát mi lesz velünk? Ez túl önző lett
volna tőle, tőlük. Szrajanka döntése egyértelmű volt és hőshöz méltó. Hogyan
tehetne ő kevesebbet? – Vissza kell foglalnom Olbiát a türannosztól – mondta végül.
– Azután csatlakozhatok hozzád. – Ennyi… és a jövő megformálódott. Csatlakozhatok
hozzád, visszhangzott a fejében, az álmok világában, mint egy jóslat, és hirtelen
fázni kezdett.
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Ez… hogy mondják görögül? Ostobaság? Őrültség?
Nektek, görögöknek, olyan sok szavatok van a buta gondolkodásra. Olbiában türannosz
lehetsz… király. Úgy néznek fel rád, mint egy istenre. Te tetted várossá a
városukat, és erőssé a seregüket. A gabonakereskedelem gazdagságot hoz majd, a
hoplitészeid biztonságot adnak, a szakákkal kötött szövetség pedig hatalmassá tesz.
– Nem akarok gazdag lenni – térdelt fel Kineász, megfogva a nő kezét. Miközben
kimondta a szavakat, tudta, hogy akármilyen közhelyszerűek, mégis igazak. A keletre
vezető hosszú út és az Alexandrosz elleni háború képe álomként derengett fel
előtte, s ehhez képest a napi politika és hatalmi harcok rémálomnak tűntek. – Nem
akarok türannosz lenni, sem király. Téged akarlak. – Elvigyorodott, mint egy
kisfiú. – Volt egy álmom, amiben legyőztem Alexandroszt.
Szrajanka elmosolyodott, és Kineász megijedt tőle egy kicsit, mert ez nem
szerelmes mosoly volt, hanem diadalittas.
– Akkor a tied leszek, arjanam. És messzire fogunk menni – nyomta a száját a
szájához. – Egészen a keleti hegyekig és Alexandroszig.

Miután újra szeretkeztek, Szrajanka a párás meleg és a testüket borító verejték

ellenére hozzásimult és kezével-lábával átölelte, és együtt aludtak el. És alig
döbbent rá Kineász, milyen kellemes így aludni, lábai közt a nő sima lábával,
hirtelen… a fán ült, lovagló ülésben egy ágon. Távolabb az ágon két sasfióka
követelt élelmet egy fészekben, Szrajanka combjai köpött. Sipító hangjuk elnyomta a
nő szavait. Amikor felé nyújtotta a kezét, a nagyobbik fióka belecsípett és ő
lezuhant…
Körülnézett, és csak ismeretlen szaka harcosokat látott maga körül, csodálatos
páncélban, és a sisakja résén keresztül látta, hogy ő maga is vert arany karvédőt
visel. Száraz volt, egy sötét fémszínű, magas lovon ült, és a csatát megnyerték, az
ellenség megtört, és a folyó túlpartján a túlélők megpróbáltak az uszadékfa és a
nagy, kiszáradt fa körül gyülekezni, ami az egyetlen fedezéket jelentette a szakák
nyilaival szemben, és ő felemelte Szrajanka ostorát, háromszor meglengette, és mind
elindultak a másik part felé. Készen állt a nyílvesszőre, amikor megérkezett,
szinte üdvözölte, olyan jól ismerte már, aztán lent is volt a vízben… kezek kaptak
utána…
Halott volt, a csatatéren állt, de egy másik csatatéren, Isszosznál, és a holtak
mind felkeltek körülötte, mintha csak álmukból ébrednének korán. És elindultak, a
sebeiket dörzsölgetve, néhányan a beleiket gyömöszölve vissza a testükbe.
Megpróbáltak beszélni, de nem tudtak, és sokan vállat vontak, aztán görögök és
perzsák együtt indultak el, el a csatatérről… és csatlakoztak hozzájuk a gaugamélai
halottak, még több perzsa és néhány görög meg makedón, és a megcsonkított holtak
oszlopba állva csoszogtak tova.
Az oszlopból előlépett egy alak. Két mély seb tátongott a nyakán és egy a hóna
alatt, a mellvértje eltűnt, az arca kifejezéstelen volt, oszlásnak induló és
fekete, de Kineász felismerte Kleiszthenészt, gyerekkori barátját, aki egy sehol
meg nem örökített ütközetben esett el valahol az Eufrátesz mentén. Kineász érezte,
hogy Kleiszthenész szomorú, sőt úgy árad belőle a szomorúság, mint egy tűzhelyből a
meleg. Állkapcsa, amin már alig maradt hús három évvel a halála után, mozgott, de
nem hagyta el hang a száját. Kinyújtotta a karját és rátette ujjcsontjait Kineász
alkarjára, amin egy mély seb tátongott.
– Mi van? – követelte Kineász – Beszélj!
Kleiszthenész állkapcsa ismét mozogni kezdett, de inkább úgy, mintha húst rágna,
nem úgy, mintha beszélni próbálna. Amikor kinyitotta a száját, homok pergett ki
belőle. Az oszlásnak indult alak a keze maradékával felfogta a kihányt homokot, és
Kineász felé nyújtotta, mintha fizetséget vagy felajánlást kínálna.
Kineászon még álmában is rémület lett úrrá. Hátratántorodott.
– Most ébredj, vagy halj meg álmodban! – hallotta Kam Baksza hangját…
Zajok a sötétben, és túl sok mozgás, mintha valaki felmászna a szekérre. Kineász
legördült a prémekről, és már a kardját fogta, amikor feltépték a sátorlapot és egy
nyílvessző szántott végig a hátán, fájdalmas vonalat húzva maga után. A sötétben
fáklyák lobogtak, fényük fegyvereken csillant.
Szrajanka fel akart térdelni, de az athéni lenyomta, és közben egy újabb
nyílvessző fúródott mélyen az ágy keretébe.
– A holtak! – üvöltötte Kineász görögül.
Egy fekete alak hajolt az ágy fölé, két kezében egy-egy karddal. Kineász félig
még aludt, tudata egy másik világban járt.
A lény arca fekete volt. Tétovázott – túl emberi módon –, majd egyszerre sújtott
le a két fegyverrel. Az álom köde oszlott valamelyest Kineász szemén, és rájött,
hogy a támadója egy faszénporral bekent arcú ember. A felismerés közben megérezte,
hogy az ügyetlen támadást csak figyelemelterelésnek szánta, és miközben lebukva
hárított, elfordította a fejét és az olajlámpás fényében megpillantott egy másik
férfit a szekér másik végében. Egy íjat emelt lövésre, szintén tétovázva, mintha
nem tudta volna, kire célozzon.
 Kineász hátraugrott és lesújtott az íjászra, és a csapása a markolatnál átvágta
az íjat. A kettévágott fegyver egyik vége visszacsapódott és végigszántotta a
kézfejét. A fájdalomtól elejtette a kardot, de az íj másik vége a támadó arcába
csapott. Kineász teljes erőből gyomron rúgta, és az íjász kizuhant a szekérből. A
sötétből elősüvített egy újabb nyílvessző, át Kineász lábai között.
– Riadó! Támadás! – kiáltotta Kineász szakául.
Mozgás zaját hallotta a közeli tüzek felől, a távolban kiáltások harsantak, de a
támadói némák voltak és másvilágiak, és Kineász tarkóján felmeredtek a szőrszálak.
Még a sötétben is látta a kardja markolatát csillogni a szekér padlójára terített
szőnyegen. Lehajolt és felkapta a fegyvert. A markolat csúszott a sebéből fakadó
vértől, ezért ismét lehajolt, hogy a szőnyegbe törölje a tenyerét. A szeme előtt
felbukkant Szrajanka meztelen háta. A nő egy íjat tartva felállt, lőtt, majd ismét
lebukott az ágy mögé.
Odakint a sötétségben egy ember rohamot vezényelt. Kineász hallotta, hogy azt
parancsolja, „együtt menjenek”. Aztán szóváltás következett, szaka nyelven.
Emberek. Kineász vett egy nagy levegőt, összeszedte magát, és elhessegette az álom
utolsó ködfoszlányait is.
Újra működött az agya. Emberek támadták meg őket – egyszerű emberek, nem
bosszúszomjas szellemek, akiknek nincs szükségük fegyverekre és parancsokra. És nem
őt akarták – azért jöttek, hogy Szrajankát öljék meg. Csak ez magyarázta az első
támadó tétovázását.
Úgy tűnt, Marthax talált megoldást a trónöröklés problémájára.
A terv megszületése és végrehajtása két lélegzetvételnyi idő alatt követte
egymást. Kineász leugrott az ágyról és rárontott a sötétségből hallott hangra. Az
egyiptomi kard levágott valakit, aki épp szembefordult vele. Elviharzott az
összerogyó test mellett, egyenesen neki egy teljes páncélzatban lévő embernek. A
harcos felé vágott, és a pengék csengve összecsaptak, ahogy Kineász hárított.
Kineász hátralépett, hogy a páncélos alak és a tűz közé essen, és láthassa. Az,
akit a roham közben vágott le, folyamatosan sikoltott (tehát nem a sötét világ
szörnye volt), elnyomva minden más hangot. A páncélos ismét felé vágott, és Kineász
hátrálva tért ki a súlyos csapások elől, ám visszatámadásai rendre a vastag
pikkelypáncélon csattantak. Nem látott elég jól a pontos célzáshoz, és érezte, hogy
szorítja az idő – bármelyik pillanatban pengét vagy nyilat kaphatott a hátába, és
meztelen teste jobb célpontot nyújtott, mint feketére mázolt támadói.
A következő vágást a kardjával hárította, magasra lökte a másik pengét, és a
páncélos közvetlen közelébe lépett. Aztán elkapta a derekát, és ledöntötte a
földre, ahol a páncél összes pikkelye végighorzsolta meztelen mellkasát. A
görögöket erre a harcra képezték ki, és Kineász tudta, hogy egyetlen szaka sem
győzheti le benne. Le a földre – ujjak az orrba, hüvelykujj a szembe, térd a
lágyékba – fröccsenő vér, ürülékszag és a támadója halott volt. Kineász fülelt,
miközben letörölte az ujjairól a férfi szemének maradékát a páncél alól kilógó
szövetben, és közben felfordult a gyomra, mert egy dolog gyakorolni ezt a fajta
ölést, és egy másik dolog valóban megtenni.
A korábban megsebzett alak még mindig sikított, és balra, a szekér mellett
küzdelem zajlott. Értékes pillanatokat vesztett a kardja megkeresésével, de aztán
futásnak eredt, rettegve, hogy túl sokáig késlekedett és Szrajanka már meghalt.
Nem halt meg. A szekérről lődözte nyilait, alatta pedig Philoklész, a spártai
forgatta súlyos, fekete lándzsáját. Egy nyílvessző állt ki a vállából, egy másik
pedig a lábszárából, és két halott hevert előtte. A támadói félkörben álltak túl a
fekete lándzsa hatókörén. A szekér másik oldalán, amerre Szrajanka lőtt, még többen
voltak.
Kineász némán mögéjük került és lecsapott. Az egyiptomi penge simán átvágta egy
harcos nyakát, majd a következő mozdulattal egy másik férfi lábának az inait.
– Athéné! – üvöltött fel Kineász, és Philoklész gyorsan döfött kettőt a
lándzsával. Valaki nekicsapódott Kineász oldalának, és hirtelen a harc közepén,
pengékkel körülvéve találta magát.
– Apollón! – harsant a szekér másik oldaláról Diodórosz hangja.
Kineász elesett, mind a két lába kicsúszott alóla – vér a nedves füvön –, és egy
penge süvített el a feje fölött, belekapva a hajszálaiba. Philoklész felé gurult,
felállt, és lecsapott új ellenfelére, aki hárított, és közel lépve megragadta a
csuklóját. Kineász visszafogott a kardot tartó kezére, és megdermedt – Parstaevalt
volt az.
– Kineász! – kiáltott fel hátralépve a szaka.
Aztán a hátukat egymásnak vetve egy örökkévalóságig harcoltak – talán egy perc
lehetett –, s össze-összeérő hátuk melege az életet és a biztonságot jelentette
mindkettejüknek.
– Apollón! – hangzott fel újra, aztán megint és megint a kiáltás a sötétben, és
enyhült a Kineászra nehezedő nyomás. Alacsonyan vágott, ez mindig veszélyes a
sötétben, és az ellenfele egy nyögéssel elzuhant. Kineász hátraszökkent, míg meg
nem érezte maga mögött Parstaevalt hátát, majd vett egy mély levegőt. – Athéné! –
kiáltotta.
– Apollón! – érkeztek a kiáltások… aztán egyszer csak barátok vették körül.
Átnyomakodott a görögök és szakák csapatán. Urvara ugyanolyan meztelenül állt,
íjjal a kezében, mint Szrajanka, körülötte a Fűmacskák gyűrűje. Mögötte Bain, a
Kegyetlen Kezek ifjú hadifőnöke, szintén íjjal. Hátravetette a fejét és
felvonított, mint egy farkas.
Kineásznak nem volt ideje rájuk – a szekér felé rohant.
Szrajanka még mindig fent állt, gyönyörűen és rettentően az olajlámpás fényében.
A nyakán egy karcolásból vér csorgott a jobb oldalára, és úgy nézett ki, mint egy
fekete-fehér szobor.
– Ez Marthax műve – mondta.
– Élsz – felelte Kineász.
– Ez Marthax műve – ismételte meg a nő. – Háborút akar. A bolond! A bolond… miért
nem beszélt velem?
– Túlságosan fél tőlünk – mondta Kineász. Csak most jutott eszébe, hogy
mindketten meztelenek, illetve mindenki meztelen, a halott és sebesült támadókat
kivéve.
Szrajanka bólintott.
– Hozd ide a főnököket, akik mellettem állnak – mondta az odaérkező
Parstaevaltnak.
Kineász megfordult és Nikeászt pillantotta meg maga mellett. A hüperétész a fejét
csóválta.
– Mire készülsz? – kérdezte Kineász a nőt, akit szeretett.
– Fogom az embereket, akik velem tartanak, és menekülök – felelte Szrajanka. –
Különben háború lesz, mire felkel a nap, és a szakák soha többé nem egyesülnek.
– Elárult minket és a vendégbarátságot – jegyezte meg Urvara.
Szrajanka megrázta a fejét.
– Talán. – Szaporán beszélni kezdett, szaka nyelven, olyan gyorsan, hogy Kineász
nem tudta követni. A fiatalabb lány bólintott.
Aztán Kineászhoz fordult:
– Vagy az egyik embere indította ezt a támadást, és holnap kénytelen lesz
tudomásul venni… vagy ő maga tervezte, és akkor ezer lovas várja, hogy hajnalban
lerohanjon minket. Elviszem az embereimet és a Fűmacskákat, meg aki velem tart.
– Most?
– Most. Északkeletre megyek, a Falak Városától északra. Ha beengednek, pénzt és
gabonát veszek magamhoz. Onnan pedig irány a fűtenger.
Kineász csak állt a sötétben, elméjén még az álom ködével, ereiben a harc
émelyítően édes véráradatával, és próbált gondolkodni.
– Soha többé nem foglak látni! – bökte ki.
Szrajanka rámosolygott, leugrott a szekérről és megölelte.
– Ez az istenek akarata – mondta. – De nem két eltévedt harcos vagyunk. Te baksza
vagy, én pedig papnő. Látjuk még egymást. Menj, vedd vissza a városodat! Aztán, ha
még mindig úgy akarod, indulj el utánam. Tengeren elmehetsz a Lazac-öbölig…
bármelyik fekete-tengeri görög meg tudja mutatni az utat. Lassan fogunk haladni…
sok lovunk lesz, meg szekerek és gyerekek. Ha nem találsz meg a fűtengeren, keress
Marakandában, a kereskedőúton. Az a legnagyobb város a síkságon.
– Marakandában? – kérdezte Kineász. A legendák városa. Megrázta a fejét. – Ha én
utolérhetlek, akkor Marthax is! – mondta. Fájtak a sebei, az újak is, de a régiek
még jobban. Mindazonáltal volt valami abban, amit Szrajanka mondott. És a síkság
korántsem olyan kihalt, mint egykor hitte. Ösvények és utak szelik át.
– Marthax nem fog üldözni – felelte Szrajanka. Megfogta a férfi fejét, lehúzta
magához, és addig csókolta, míg Kineász a sebei és a nőt borító vér ellenére ismét
rá nem döbbent, hogy meztelenek.
– Szrajanka úrnő vagyok, a Kegyetlen Kezek főnöke! – mondta Szrajanka, ellökve
magától az athénit. – Most menj!
– Hallgass meg! – tiltakozott Kineász. – Hallgass meg, szerelmem! Egy óra alatt
csatasorba állítom az embereimet. Marthax nem tud legyőzni minket… a Fűmacskák, a
Kegyetlen Kezek és a phalanxom legyőzi hajnalban. Királynő leszel.
Szrajanka elmosolyodott – és a mosolyán látszott, hogy átgondolta már mindezt,
így nem volt szüksége az athéni politikai útmutatására, akármennyire is szerette.
– A semmi királynője lennék – felelte. – Így viszont a gyermekem király lesz.
Most menj!
– A gyermeked? – motyogta döbbenten Kineász, miközben Szrajanka félretolta, és
Hirenéért, a kürtöséért kiáltott.

Aztán már ő sem szerelmes férfi vagy harcos volt, hanem vezér, és tennie kellett a
dolgát. Hajnalban elindult kelet felé Szrajanka menetoszlopa a ménesekkel, a
kecske- és juhnyájakkal, és száz nehéz szekérrel. Kineász görög lovassága vigyázta
az indulásukat, Ataelosz felderítői pedig figyelték Marthaxot.
Marthax lóháton ült, a felkelő nap megcsillant aranysisakján és vörös köpenyén,
és a harcosai a kezükben tartották az íjaikat, de nem mozdultak.
A nap már magasan járt az égen, mire Kineász hoplitészei elindultak dél felé, de
hazafelé tartottak, és örültek. A Paeant énekelve meneteltek el Marthax emberei
mellett. Együtt harcoltak a makedónok ellen, és szemmel láthatólag egyik fél sem
kívánta az összecsapást.
Kineász lerázta Diodórosz kezét a kantárjáról, elengedte a füle mellett a
figyelmeztetéseit, és kiállt a menetoszlopból. Felügetett az alacsony dombra, ahol
Marthax ült vörösbe öltözve, szilárdan a csataménjén – a hatalmas állat jó két
tenyérrel magasabb volt, mint bármelyik ló a seregben. Marthaxot körülvette a
kísérete és az alvezérei. Kineász mindet ismerte. Addig a napig bajtársak voltak.
– Ellenségek vagyunk? – kérdezte az athéni mindenféle bevezető nélkül.
Marthax szomorúnak tűnt. Vállat vont.
– Feleségül veszed? – kérdezett vissza.
– Szrajanka úrnőt? Igen. Feleségül akarom venni. – Kineász egy vászonzsákot
tartott a kezében, és elkezdte kibontani a száját összekötő zsinórt.
– Akkor ellenségek vagyunk – mondta Marthax lassan. – Nem engedhetem, hogy… Olbia
királya… feleségül vegye a leghatalmasabb törzsfőnökömet.
Kineász a szemébe nézett, és az elmúlt évre gondolt – a hadjárat megtervezésére
és a végrehajtására, az oldalán ezzel az emberrel, a humorára, hatalmas szívére,
óriási termetére és tiszta fejére.
– Hibát követsz el – mondta halkan. – Nem vagyok Olbia királya. Nem akarom a
trónodat… és te sem.
Marthax – aki soha nem hátrált meg, aki nem ismerte a félelmet – elfordította a
tekintetét, és elnézett a látóhatár felé.
– Én leszek a király – mondta. – És én nem Szatrax vagyok, hogy eltűrjem a
szeszélyeit. Vagy az én feleségem lesz, vagy senkié.
– Bolond vagy – csóválta a fejét Kineász. – Ki adta neked ezt a tanácsot? Nem
lesz a feleséged… és te sem vágysz rá! És megalapozottabb az igénye a trónra. Amint
elköveted az első hibát, a törzsek el fognak hagyni.
Marthax lassan visszafordult felé és vállat vont.
– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki. – Ha visszatér keletről, az
alattvalóm lesz, a feleségem, vagy hulla.
Kineász kibontotta a zsákot, a földre borította a tartalmát.
– Tegnap éjjel majdnem hulla lett – mondta.
Marthax kíséretének tagjai fészkelődni kezdtek, és haragosan felmordultak, mintha
szél söpört volna végig a fűtenger fölött. Marthax lenézett a földön heverő fejre.
 – Megölted az egyik harcosomat – mondta, de inkább értetlennek tűnt, mint
dühösnek.
– Ez tegnap éjjel megtámadta Szrajankát a jurtájában – mutatott Kineász Graethe
fejére. – Ötven emberrel. Mind halottak. – Kineász körülnézett. – Szörnyű hibát
követsz el, Marthax, és valaki befolyásol. – Kineász felemelte a hangját. – Nem
kertelek. Te, és csak te osztottad meg a törzseket. Ez megfizetett azért, hogy
megpróbálta megölni az úrnőt. Szrajanka keletre megy, hogy harcoljon a szörnyeteg
ellen. El fogod engedni. El fogod engedni! – Vett egy nagy levegőt. – Én vagyok a
vonuló lándzsák és a repülő lovak ura. És baksza vagyok. Ha ártasz neki, miközben
keletre vonul, felégetem a Falak Városát, és egyetlen kereskedő sem jön többé a
fűtengerre.
– Baszd meg magad, görög! – húzta ki magát teljes magasságában Marthax.
– Nem lesz arany. Nem lesz kinek eladni a gabonát. Véget ér az eddigi életetek.
Meddig leszel király, Marthax? Vajon kitartasz a nyár végéig? – Kineász
odaléptetett a lovával Marthax elé. Marthax föléje tornyosult, de Kineász túl dühös
volt ahhoz, hogy féljen.
– Menj, mielőtt bajod esnék! – mondta Marthax összeszorított foggal.
Ekkor felbukkant a kislány, észrevétlenül előrenyomakodva a lovak között. Megállt
Kineász mellett.
– Királynak tetteti magát, míg a sasok ki nem repülnek – mondta. – A sasok fognak
lakmározni a csontjain.
– És vidd magaddal ezt a kis keselyűt is! – tette hozzá Marthax.
Kineász felkapta a kislányt, megfordította a lovát és visszaügetett a
menetoszlophoz. A kislány tekergett egy darabig, aztán lecsusszant az öléből a
földre.
– El kell hoznom a lovaimat – jelentette ki.
Kineász hagyta, hadd menjen. Egy szkíta – még ha gyerek is – semmi sem volt a
lovai nélkül, és az athéni megértette a helyzet kényszerét. Miközben a kislányt
nézte, ahogy a füvön a királyi ménes felé szaladt, megpillantotta az épp lóra
szálló Lót herceget és szarmatáit. Kevesebb váltás lovuk volt, mint a szakáknak,
szekerük pedig egy sem, és súlyos nemezből emelt sátrakban laktak. Kétszázan
lehettek, és további ötven sebesültet vittek magukkal hordágyakon, a váltás lovak
mögé kötve.
Lót herceg meglátta az athénit és elindult felé. A görögje borzalmas volt, a
szaka nyelvet erős akcentussal beszélte. Kineász egy perc után megértette, hogy a
szarmaták a görögökkel együtt akarnak vonulni. Kineász előrelovagolt és Eumenészért
kiáltott. Az ifjúnak – már majdnem férfinak – három sebe volt, és még mindig egy
szekérben feküdt, de már fel tudott ülni, hogy tolmácsoljon.
– Azt mondja: „Veled akarok vonulni. Beszélte az úrnővel… túl gyorsan halad a
sebesültjeimnek.” Aztán: „Szrajanka azt mondta, utána fogsz menni a Lazac-öbölbe.
Én meg tudom mutatni az utat, és a sebesültjeimnek több idejük lesz pihenni.” –
Eumenész figyelmesen hallgatta Lót utolsó szavait, és fáradtan elmosolyodott. A
Szrajanka és csapata mögött lassan leülepedő porfelhő felé mutatott. – Azt mondja:
„Neki kellene a királynőnek lenni.”
Kineász elmosolyodott a nap első jó hírére.
– Örömmel veszem, ha csatlakozik hozzánk – válaszolta, majd addig ismételgette
szaka nyelven, míg Lót herceg szélesen el nem mosolyodott.
Kineásznak volt egy maroknyi szaka prodromosza is. Ataelosz toborozta őket –
közel húszat –, nagyvonalúan ígérve nekik a később zsákmányolható lovakat, és saját
kis törzset szervezett belőlük, köztük újdonsült feleségével is. Egyikük sem
szökött meg, még a két Álló Ló sem, és messze a kis sereg előtt járva Kineász
szemeiként szolgáltak, amerre csak vonultak. A jó öreg Xenophón is ezt tanácsolta,
bár valószínűleg nem örült volna, hogy Kineász „barbárokat” alkalmaz a feladatra.
Kineász magához intette a szakák főseregét figyelő Ataeloszt, és közölte, hogy a
szarmatákkal is számolnia kell az út során. Ataelosz felmordult. Odalovagolt a
hordágyakhoz, ahol fiatal lányok ültek a kisebb váltás lovakon, kezükben íjjal.
– Nekik felderíteni – mondta Ataelosz Lótnak, aki bólintott.
Kineász megfordult, elindult az oszlop eleje felé, de Ataelosz felesége hirtelen
csatakiáltást hallatott, és a többi felderítő is kiabálni kezdett. Épp időben
fordította meg a lovát, hogy lássa, amint Herón, a pantikapaioni hippeisz
hipparkhosza felzárkózik a hátvéddel. A fiatal parancsnok a tőle megszokott módon
homlokráncolva figyelte az embereit.
Marthax táborában mozgolódás támadt. Kint, a fűtengeren tucatnyi ló vágtatott.
Mögöttük egy csapat vértes szaka közeledett. Lassabbak voltak, mint a lovak,
amelyeket üldöztek, és kezdtek lemaradni. Még távolabb Marthax fővonala lassan
elindult előre.
– A szarba! – morogta Kineász. Feltérdelt ronda csataménje hátára, és megpróbált
átnézni a Marthax arcvonala előtt már felszálló porfelhőn. Háromezer lovasa volt,
nem több, és nem is remélhette, hogy csatát nyer Kineász hoplitészei és görög
lovassága ellen. Azonban komoly kárt okozhatott a menetoszlop zaklatásával, akár
többhetes késedelmet is. Ez pedig Olbia elvesztését is jelenthette, továbbá azt,
hogy a sereg a síkságon reked, kitéve a tél viszontagságainak.
Mindez néhány pillanat alatt futott át Kineász agyán, miközben a kislányt
figyelte, aki egy fehér lovon vágtatott felé, nyomában tucatnyi másik fehér lóval.
Az üldözői megálltak, amikor Herón hátvédje elállta az útjukat, és íjaikat rázva
káromkodtak. Maga Herón továbbra is a homlokát ráncolva parancsokat kiáltott a
hüperétészének.
Lót négyszögbe állította a szarmatákat, és Herón csapata mellé fordult velük. A
hoplitészek már elindultak a jobbszárnyra. Philoklész, a spártai kivette a
fiataljait az arcvonalból, és futásnak eredt Herón felé. Keresztirányú skarlátvörös
sisaktaréja hevesen lobogott. A görögök egész nyáron hadakoztak. Bármelyik irányba
arcvonalba tudtak fordulni az oszlopból, gyorsan, felesleges parancsok nélkül.
Marthax arcvonala megállt tisztes távolságban, jó két sztadionra a görögöktől és
a szarmatáktól.
Ataelosz egy nyílvesszőt tartott az íja húrján, és Kineászt nézte. Kineász
megrázta a fejét, és odalovagolt a kislányhoz.
– Mi a fészkes fenét művelsz? – kiáltott rá, nyersebben, mint akart.
– Elvettem, ami az enyém és a tiéd – felelte a kislány.
Körülötte két tucat ló kavargott, mind fehér és fényes szürke.
– Elloptad a királyi csataméneket? – kérdezte Kineász.
– Apám azt mondta, hogy Szatrax után te leszel a király – válaszolta a lány a
gyermekek egyszerűségével. – Szatrax halott. Ezek a tieid… kivéve a fehér csikókat.
Azok az enyémek.
Kineász hajlott rá, hogy elfenekelje.
– Árész és Aphrodité! Herón… adj mellém négy embert követi zászlóval, hadd vigyem
vissza ezeket a lovakat.
Herón kiválasztott négy katonát, akik ijedtnek tűntek. Megdörzsölte a homlokát és
a csuklójára akasztotta bronz boeotiai sisakját.
– Jobb szeretem, ha Eumelésznek szólítanak – morogta. – Legalábbis az embereim
előtt.
Kineász elfojtotta feltörő haragját. Herón nagyon komolyan vette magát, de amikor
nem úgy viselkedett, mint egy ephebé, egy éppen csak felserdült fiú az első
szeretőjével, akkor jó tiszt volt.
– Rendben van, Eumelész – biccentett Kineász.
A szaka sereg némán várakozott a távolban.
Lót herceg megfogta Kineász karját. Gyorsan, határozottan mondott valamit, és
közben Marthax felé intett.
Ataelosz előrébb léptetett és lefordította a szavait.
– Mondani, Marthax nem király. Adni lovak, Marthax lenni király. Te csinálni őt
királynak. – Ataelosz bólintott.
A lány felnevetett.
– Ugye nem akarsz te lenni az, aki Marthaxot a szakák királyává teszi?
Kineász elkáromkodta magát, de nem akarta megsérteni Szrajankát. Bár ott lett
volna, hogy tanácsot adjon!
A két erő jó egy órán keresztül farkasszemet nézett, aztán a szakák elkezdtek
elszivárogni. Tudtak fegyelmezettek lenni, amikor kellett, de Marthax serege nem
volt olyan egységes és céltudatos, mint attól Kineász tartott. A férfiak és a nők a
szeme láttára lovagoltak el, bontottak tábort és indultak útnak – előbb a kisebb
urak, aztán a nagyobbak. Három óra múlva Marthaxnak már csak kétezer lovasa volt.
Kineász ekkor megparancsolta az embereinek, hogy rendeződjenek menetoszlopba.
Eligazította a tisztjeit – Memnónt és Philoklészt a gyalogság, Diodóroszt, Herónt
és Lótot a lovasság tekintetében. Óvatosan és lassan mozdultak – nem volt
gyerekjáték egy belül üres négyzetet formálni az arcvonalból. A négyzet oldalait a
lándzsások alkották, középen pedig a lovasság haladt a sebesültekkel.
Késő délutánra járt az idő, amikor Kineász végre el merte hinni, hogy elszakadtak
Marthax seregétől. Tudta, milyen gyorsan rajtuk üthetnek, ha akarnak. Ismét eleredt
az eső, viharfelhők gomolyogtak a síkság fölött, eláztatták az egész menetoszlopot.
A folyó kilépett a medréből, a fák között barna víz hömpölygött, elmosva még több
holttestet a csatatérről. A visszataszító, felpuffadt hullák a menetoszlop mellett
úsztak lefelé a folyón.
– A csata dicsősége – szólalt meg Kineász mellett Philoklész. Két holttestet
nézett, amelyek a hullámok közt bukdácsoltak.
Kineász megállította a lovát egy halmon, húsz sztadionra délre a nagy
kanyarulattól. Philoklész kilépett a phalanxból, és megállt mellette. A távolban
fél tucat szarmata lány alkotott laza vonalat a folyó mellett, a hátukat figyelve.
Philoklész levette a sisakját és a szabad kezével beletúrt a hajába. Kineász nem
vett tudomást a spártai rosszkedvéről.
– Ha Xenophónnak lett volna fél tucat szarmata lánya, nem aggódott volna annyit a
felderítés miatt.
– És nem írta volna meg az Anabasziszt – tette hozzá Philoklész kifejezéstelen
hangon.
Kineász felnevetett – az első igazi nevetése volt aznap.
– Egész nap Xenophón járt a fejemben – mondta.
– Mert élve kell eljutnunk Olbiába? – kérdezte Philoklész. – Marthax nem fog
követni minket. A serege hazamegy.
– Láttam – bólintott Kineász.
– Láttad, barátom, de vajon gondolkodtál-e? Marthax azoknak a képviseletében
szólalt fel a tanácsban, akik a háború végét követelték. Most megfizeti az árát…
még ha harcolni is akarna ellenünk, vagy Szrajanka ellen, nem teheti.
Kineász így még nem gondolta végig a dolgot.
– Tudtam, hogy nem véletlenül tartalak magam mellett, spártai.
– Most már olbiai polgár vagyok – felelte Philoklész. – Ezt ne feledd el!
Együtt nézték, ahogy a sereg elvonult, végre-valahára hazafelé. Az eső kitartóan
esett.

3.

A késő nyári esőzés kisimította a fűtengert és annyira megtöltötte a folyókat,

hogy még a legjobb gázlókon is csak lóháton ülve lehetett átkelni. Elmosta a vért
és levitte a hullákat a folyamisten szentélyétől a tengerhez, ahol Olbia lakói
dermedten nézték a felpüffedt, bűzlő, lebegő tetemeket. Kereskedők lévén sokan
számba vették, mit látnak, és komoran elmosolyodtak.
Az eső napokig esett, így minden tűzhely átázott, és a görög házakban nem maradt
igazán száraz hely, hiszen még a gyapjútakarók és a gyapjúkhitónok is megszívták
magukat nedvességgel. A város fölé emelkedő füst vizes fából rakott tüzekről
árulkodott, és a füstszag versenyre kelt a nedves gyapjú bűzével meg a nedves
trágya mindent átható szagával.
Azok, akik megszámolták a folyóban látott holttesteket, a kapuk és az azokon túl
kezdődő utak felé néztek, és azon töprengtek, mi történhetett a fűtengeren. Híreket
vártak testvéreiktől, apáiktól, fiaiktól, férjeiktől, szeretőiktől – gyakorlatilag
a teljes szabad férfi lakosságtól. Néhányan a folyón érkeztek. A nők zokogtak. A
férfiak felnéztek a feléjük tornyosuló citadellára, benne a makedón helyőrséggel,
és átkaik az égig emelkedtek.
Ahogy teltek a napok, és tovább esett az eső, az átkok is felduzzadtak, mint a
folyó. A szidalmak folyamatosan záporoztak, éjjel és nappal. Két makedón katonát –
igazából két fiatal parasztlegényt, akármilyen nagyképűek voltak is – elkapott és
megvert az agórán néhány rabszolga. A helyőrség parancsnoka, Dión vadállati módon
válaszolt: hajnalban a helyőrség kétharmadával kivonult a piacra, és tucatnyi
embert megölt, köztük egy polgárt.
Ezután csend lett a városban, és Dión közölte a türannosszal, hogy
megszelídítette a lakókat.
A türannosz azt mondta rá, hogy ostoba, és még több vizezetlen bort ivott.
Másnap este elvágták egy másik makedón parasztlegény torkát. A bolondok, akik
tették, odavetették a holttestét a citadella kapuja elé. Dión kiadta a parancsot –
reggelre meg fogja bánni a város a gyilkosságot.

A városfal csúszós lett az esőtől. A nedves sötétségben felfelé mászó férfiak

hálásak voltak a súlyos kenderkötélért, melyre minden fogásnál csomót kötöttek, s
még hálásabbak barátaik és a rabszolgák erős karjaiért a fal tetejére érve. Néhány
rémülettel telt pillanat alatt felértek, megölelték egymást, és eltűntek a
sötétben.

Túl messze vagyunk a kaputól – mondta egy idősebb férfi. Friss sebei fájtak, és
ádáz kedvében volt. – Ha vannak íjászaik a falon, akkor végünk.
A körülötte lévők előrehajoltak, ugrásra készen, mint a vadászok, és a város
zajait figyelték. Két sztadionra lehettek a legközelebbi faltól. Mindenki a lova
fejénél állt, két kezét felemelve, készen arra, hogy elnémítsa az esetleges
horkantásokat vagy nyihogásokat.
– Hallgassatok! – szólt rájuk a hüperétész. – Figyeljétek a fáklyákat!
– Már itt kellene lenniük.
– Talán fennakadtak a falon – vélte valaki.
– Pofa be!– A hüperétész suttogásába belesűrűsödött az összes haragja.

Lábak dobogtak az alsóvárosban – túl nagy zajt csaptak, de nem tehettek ellene
semmit. Fa csattant kövön, ahogy egy asszony kihajolt az ablakán, hogy megnézze, mi
ez a felfordulás az utcán, aztán látva a bronz csillanását, gyorsan becsukta az
ablaktáblát.
Ziháló lélegzettel, sajgó lábbal gázoltak az utcákat borító ázott mocsokban. A
pajzsok tompán koppantak a hátakon, a szíjak belevágtak az emberek torkába és
felhorzsolták a vállukat. A szemek feszülten követték a legelöl haladó férfit,
egyik sarok a másikat követte, s a hosszú sor féregként tekergett át a rabszolgák
negyedén, ahová a szabadok legfeljebb egy gyors baszásért tévedtek be, valamelyik
ház falának támaszkodva. De nem most.
A citadella – újabb nedves sziklafal, magasra törve az éjszakában. És most nem
voltak kötelek, és nem voltak barátok odabent.
Ez persze nem volt teljesen igaz.
A hátsó kapu nyitva állt.

Dión érezte az alatta elterülő város nyugtalanságát. Számított az ellenállásra.

Örült neki. Ideje rendet tenni.
– Utánam, fiúk! – mondta az embereinek, negyedtaxeisznyi tapasztalatlan makedón
újoncnak; épp csak annyi veteránja volt, amennyi a sorok végére kellett. Valamiféle
szóbeszéd, ronda szóbeszéd terjengett arról, milyen sok makedónt hozott magával a
megáradt folyó, de nem foglalkozott vele. Megvoltak a maga parancsai.
Miközben a szolgálatban lévő őrök kinyitották a citadella főkapuját, a mögötte
vonulók felé fordult.
– Öljetek meg mindenkit, akit az utcán találtok! – mondta.
A hangja messzire elhallatszott az esőben, úgyhogy még azok is tisztán hallották,
akik a kaputornyokhoz préselődtek. Az arcukról tanulmányt lehetett volna készíteni
a Fúriák szobraihoz.
Egy intésére nagyot csattantak a súlyos saruk a citadella kövezett útján, és a
helyőrség kivonult az alsóvárosba.
Valahol keleten, a félhomályban, elkezdett felkelni a nap. A katonák futás közben
látták az előttük haladók pajzsát. Lépteik fenyegetően dobogtak az utcákon.
Az agóra szélén belebotlottak egy koldusba. A belei az ölébe fordultak, ahogy
Dión kardja felmetszette a hasát.

A két fáklya úgy emelkedett fel a delfines kapu fölött, mint két Hajnalcsillag
napkeltekor.
A lovasok pillanatok alatt lóra szálltak, az egész nyarat kitöltő kemény lovaglás
alatt szerzett gyakorlattal pattanva az állatok hátára, már nem aggódva a zaj
miatt, amit a lovak kelthetnek. Egy hónap eltelte után véget ért a várakozás.
– Most! – parancsolta Kineász.
Leügettek a hosszú domboldalon a belső kikötőbe, majd egyenesen át a tárva-nyitva
álló kapun. Testek hevertek a földön, de a lovak nem hőköltek meg. Láttak már
hullákat. Patájuk dübörgött, hangosabban, mint Dión embereinek a csörtetése, és
halálosabban is, és ahol elhaladtak, ott csak várakozásteljes csend maradt utánuk.

A citadellában a helyőrség azonnal átengedte a kaput, amint a vizes sziklafalakhoz

préselődő férfiak leugrottak az udvarra és lemészárolták az őrséget. Egykor
ugyanolyan tapasztalatlanok voltak, mint áldozataik, de ennek már több hónapja
volt, és a makedón parasztlegények úgy haltak meg, mint az áldozati bárányok.
Néhányan kiáltani próbáltak, és az egyik veterán a kapu felé indult. Egy súlyos
fekete lándzsa végzett vele, átdöfve cserzett bőr hátvértjét.

Dión megtörölte a kardját a koldus rongyos köpenyében, és kivezette embereit az

agóra nyílt térségére. Elég okos volt ahhoz, hogy szemet szúrjon neki az agóra
néptelensége – egyetlen kereskedő sem rakta ki áruját –, de arra gondolt, a gyávák
biztos hírét vették a jöttének. Szoros phalanxba állította az embereit. A mozgásuk
elnyomott minden más hangot, valami mégis aggasztotta, és amikor az utolsó katona
is beállt a helyére, Dión csendre intette a csapatot.
Patadobogás.
Dión épp megfordult, hogy elüvöltsön egy parancsot, amikor egy lándzsa fúródott a
hónaljába. A hegye a nyakán bukkant ki, és csak néhány pillanatig élt még – épp
elég sokáig ahhoz, hogy lássa, amint a farkasok rávetik magukat a phalanxára.
Olyanok voltak, mint a farkasok…
– Öljétek meg mind! – üvöltötte Memnón, miközben kirántotta lándzsáját a
holttestből.

Kineász felvezette az embereit a citadellát övező úthoz. Még mindig nyílzáporra

vagy vörösre hevített homokra számított, de a boltíves kapu fölötti nagy toronyban
valaki egy fáklyát lengetett lelkesen, aztán már bent is járt a visszhangzó
folyosón. Lova patái kongva koppantak a köveken. Beért a citadellába – az udvaron
friss vér, tucatnyi páncélos, halott makedón, és Philoklész meg húsz válogatott
embere szemtől szemben a türannosz ötvenfős kelta testőrségével, az udvar másik
végében.
A hideg, vasszürke hajnalon Kineász meglátta leghátul a türannoszt és perzsa
talpnyalóját, ahogy újabb keltákat lökdöstek ki az alvóhelyükről.
Kineász odafordult Antigonoszhoz, Eumenész hüperétészéhez, az eredetileg vele
érkező csapat kevés életben maradt tagjának egyikéhez. Antigonosz maga is gall
kelta volt.
– Mondd meg nekik, hogy álljanak félre, és a szolgálatunkba fogadjuk őket. Vagy
maradjanak, és haljanak meg.
Antigonosz szinte teljes csendtől körülvéve lovagolt be a palota udvarára. Minden
arcon beletörődés látszott – még a türannoszén is.
A citadella elesett. Antigonosz szavaihoz a sikeres ostrom hangjai szolgáltak
háttérül. Az agórához vezető út tele volt hoplitészekkel, akik a helyőrség
maradékára vadásztak. A parasztlegények sikolyai egészen a folyóig elhallatszottak,
Dión fejét pedig már lándzsára is tűzték a főkapu fölött.
Antigonosz atyái kelta nyelvén beszélt, többször a háta mögött állók felé intve
lándzsájával, és egyszer a türannosz felé is.
A kelták vezére, ez a magas, vékony férfi, nyakában vastag aranypánttal, alkarján
vastag arany karvédővel előrelépett, kényelmesen tartva két kezében súlyos thrák
kardját. A lábain felfutó kék tetoválások eltűntek a khitónja alatt, majd ismét
előbukkantak a nyakán, és szinte teljesen ellepték az arcát. Könnyedén
odabiccentett Antigonosznak és Kineásznak.
Amikor megszólalt, szomorúnak tűnt a hangja. Jól beszélt görögül, bár erős
akcentussal.
– Az ő ételét esszük. Az ő pénzét költjük. Esküt tettünk. – A magas kelta vállat
vont. – Itt halunk meg – mutatott kardjával a citadella kővel borított udvarára.
A türannosz felnevetett. Keserű volt a nevetése. Kihúzta magát és előrébb lépett
– kicsit részeg volt, ahogy lenni szokott.
– Nos, néhány dolog megéri az árát – szólt a kelták leghátsó sorainak
biztonságából. – Végül csak eljöttél a városomért – nézett Kineászra.
Kineász érezte, hogy reá száll az istenek haragja. Ha nincs ez az ember, meg az
ármánykodása, még mindig élne Agisz és Laertész, Nikomédész és Aiasz és Kleitosz.
És a király.
– Érted jöttem, áruló! – mondta, alig bírva uralkodni indulatain.
A türannosz vállat vont.
– Különös, hogy egybeesik a közérdek és az önérdek. Gondolom, hiába is kínálnék
aranyat, hogy megkíméld az életem?
– Küzdj meg velem, mint férfi a férfival! – mondta Kineász. – Ha te győzöl, az
embereim szabadon elengednek.
Elindult a lovával bal felé, hogy jobban lássa a türannoszt. Egy másik lovas
mellette léptetve szorosan követte.
Ostoba kihívás volt, és ostobán is érezte magát miatta. Állni is alig bírt a
folyamisten gázlójánál és a később, az éjszakai támadás során szerzett sebektől. A
párviadal a fiataloknak való, akik Akhilleuszok szeretnének lenni, nem a középkorú,
szerelmes férfiaknak.
A türannosz körülnézett, majd komoran felnevetett.
– Nem. Inkább nem. Még ha győznék is, ezek a jóemberek lemészárolnának, mint egy
tinót.
Kineász megrázta a fejét.
– Csak a becstelen tart mások becstelenségétől – idézte.
– Kímélj meg a filozófiádtól! – köpött ki a türannosz. – És ti, többiek… őt
fogjátok követni? Olyan hűek lesztek hozzá is, mint hozzám? He, Kineász? Készen
állsz rá, hogy meglovagold az oroszlánt?
Kineász kihúzta magát ültében.
– Nem akarok a város ura lenni – mondta mereven.
A türannosz elmosolyodott.
– Hazudsz. – Aztán vállat vont. – De mit érdekel engem? A tudatlanságod miatt
mindenki meg fog halni, aki itt van… de én is. Az én szerepem a történetben itt ér
véget, igaz?
A hippeisz a türannosz halálát követelte. Kántálni kezdtek. A kelták felemelték a
pajzsaikat.
– A tudatlanságom miatt? – kérdezte Kineász. – A tudatlanságom miatt? Én csak azt
nem tudom, miféle ember az, aki elárulja a városát és átengedi idegen helyőrségnek!
És nem azért jöttem, hogy efféle árulóval vívjak szócsatát!
A türannosz kihúzta magát, mint egy katona a szemlén, és kilépett a keltái mögül.
– Jól figyelj akkor, te arisztokrata fattyú! – vetette oda. – Ez a világ
nemsokára szarrá megy. Amikor Alexandrosz és Parmenión hadba vonul… Figyelj! A
szörnyeteg elvesztette az eszét. Szükségünk van Antipatroszra! Minden szét fog
hullani… minden, amit a fiú király tett, szét fog esni, mint egy olcsó piaci pult a
szélben… és a farkasai egymásnak esnek majd a konc felett. Készen állsz erre?
Kineász mögött Antigonosz tolmácsolta a szóváltást a keltáknak. A kelták főnöke
türelmesen hallgatta, kardját a vállára vetve. Úgy tűnt, akár órákig is képes lenne
így állni.
A kelták mögött, a palotához vezető lépcsősoron a türannosz perzsa intézője
elővett egy íjat – egy elegáns perzsa íjat, amely ragyogott a viasztól. Kineászra
emelte, de mielőtt teljesen felajzhatta volna, egy nyílvessző fúródott a
mellkasába, egy másik pedig az ágyékába. Sikoltva rogyott össze. A sikolya
belehasított a reggelbe, és az emberek – még a kemény férfiak is – összerezzentek.
A türannosz hátrapillantott a válla fölött. Elvigyorodott – őrült
halálfejvigyorral. Aztán kirántott egy tőrt a legközelebbi kelta övéből, és magasra
emelte, mint egy atléta.
– Most te következel, Kineász! – kiáltotta. – Az összes istenekre, Hama,
felmentelek téged és az embereidet az eskütök alól! – Azzal beledöfte a tőrt a
torkába.
Kineász mellett Ataelosz, aki csak az alkalmat leste, megszorította a térdével a
csataménjét, mire az felágaskodott és kapálni kezdett a patáival, mint egy
ökölvívó. Amikor az ágaskodás csúcspontjára ért, Ataelosz előrehajolt a nyaka
mellett, és átlőtt még két nyílvesszőt a kelták fölött.
A perzsával ellentétben a türannosz hang nélkül rogyott össze.
Antigonosz ismét megszólalt a csupa torokhangból álló kelta nyelven. A főnök,
Hama, tiszteletteljesen a türannosz vonagló testére pillantott, majd bólintott.
– Úgy vélem, életben maradunk – mondta, és óvatosan letámasztotta kardja hegyét.
– Vele halt az eskünk is. – Körülötte a kelták a hüvelyükbe dugták, vagy óvatosan a
nedves kockakövekre fektették fegyvereiket.
Philoklész úgy ment oda a türannosz holttestéhez, mint a zsákmányát követelő
Árész.
– Jó halált halt – mondta a spártai.
– Bár nekem is ilyen jutna! – helyeselt Kineász.
Kineásznak sikerült őrséget állítania a kelták köré, hogy megvédje őket a
városiaktól, aztán a katonái pajzsra emelték és levitték az agórára. Ám miközben a
város a dicsőségét zengte, ő Szrajankára gondolt, aki már messze járhatott kelet
felé, a fűtengeren.
A város elfoglalása a könnyebb feladat volt. Szatrax király ugyanis meghalt, a
szakákkal kötött szövetség felbomlott, Alexandrosz, a Királyok Királya a fűtenger
felé vonult, a Káosz régi istenei pedig nevettek.

4.

Kleitosz temetése az egész várost érintő esemény lett. Szinte minden háztartásban
gyászoltak valakit a gázlónál vívott csata, a város visszafoglalása vagy a
türannosz túlkapásai miatt. A nagy csata halottait rég eltemették, a síremléküket
is felállították a temetetlen ellenségekkel teli harcmező szélén – elátkozott hely
minden görögnek, és kényelmetlen gondolat –, de az elesettek még élénken éltek a
város emlékezetében, és nyilvánosan kimondott szavak kellettek a meggyászolásukhoz.
Kleitoszt, a város egykori hipparkhoszát, aki haláláig az arisztokrata párt
vezetője maradt, még nem temették el, mert a türannosz megtagadta a családjától a
jogot. Félt, hogy felkelés törne ki a városban.
A türannosz elefántcsont széke a Kineászé lett. Nem viselt diadémot és nem
költözött be a palotába – szokás szerint a hippodromosz melletti kaszárnyában
ébredt, és az ágyával szemközti falnál állt emlékeztetőül, vagy vádlón a türannosz
elefántcsont széke. Kineász valahová félútra került a türannosz abszolút hatalma és
régi szerepe, a hipparkhosz és sztratégosz posztja között. Elrendelte, hogy
Kleitosz temetése nyilvános esemény legyen, és az emberek engedelmeskedtek neki.
A sereg öt napja volt a városban. A kikötőben athéni hajók várakoztak gabonát
követelve, és a megáradt folyón már közeledtek az első, gabonával teli csónakok. A
várostól északra elterülő síkságon megnyílt az őszi piac, bár még heteket kellett
várni, hogy összegyűljön az athéni kereskedők rakománya, hiszen nekik voltak a
legnagyobb hajóik a világon. A harmadik éjszakán kiment az istállóba, felnyergelte
a géta kancát, és kilovagolt a sötét kapun, el a tanyák mellett, egészen a fűtenger
széléig. Ott ült Szrajanka világának határán, amikor felkelt a nap, és kinyúlt a
tudatával, mint egy baksza…
A felkelő nap alatt elterülő síkság másik vége felé, túl a táboron, ahol Marthax
rágódott tervei romjai fölött, majd északkeletre, a Lazac-öbölhöz, és ott meg is
látta Szrajankát, amint éppen felkelt, derékig meztelenül, egy gallyal tisztogatva
a fogait, és összerezzent, amikor a közelébe ért és elmosolyodott…
Fázva és fáradtan tért magához, mint egy részeg éjszaka után, de megint boldog
volt.
A következő éjjelen arról álmodott, hogy Szrajanka törzsei és a lovaik a
fűtengeren vágtatnak, aztán a halottakról, és a fáról. Megpróbálta elűzni az
álmait. Azt kívánta, bár hajnalban útnak indulhatna.
A piactól északra lévő magaslaton táborozott a szarmaták kis serege. A városi
rabszolgák kunyhókat építettek nekik, menedékül a késő nyári eső ellen, de a
mellette álló Lót herceg arra emlékeztette Kineászt, ha szükség volt egyáltalán
emlékeztetőre, hogy lassan véget ér a hajózási évszak, és hamarosan indulnia kell,
ha menni akar. Az Olbiában eltöltött öt nap során azonban számtalan ok akadályozta
az indulásban. Kétszer is összegyűlt a népgyűlés, és mindkétszer felállt, hogy
bejelentse a távozását, de végül mindkét alkalommal csak arról beszélt, hogy a
türannosz hány törvényét kell visszavonni, és milyen fontos a törvényes uralom
helyreállítása.
A negyedik napon a népgyűlés megválasztotta arkhónnak.
Visszament a kaszárnyába, és hosszú órákig beszélgetett Philoklésszel és
Diodórosszal, aztán az agórán leült az elefántcsont székbe, és bejelentette
Kleitosz temetését.
A temetés napja naposnak és melegnek ígérkezett. A menet még a hajnali csillagok
alatt indult el – napok óta most először látták a csillagokat és a tiszta eget.
Diodórosz már a hajnal első pírja előtt felsorakoztatta a hippeiszt a
hippodromoszban. Jó tisztjei voltak, veterán hüperétésze, és minden embere harcolt
csatában – néhány háromban is.
– Hát nem úgy festenek, mint tavaly ilyenkor – morogta Nikeász.
Kineász megdörzsölte az állát. Nem a nevetés napja volt, de azért elmosolyodott.
– Nem – ismerte el. Ahogy kezdett hozzászokni a hatalomhoz, megtanult kevesebbet
beszélni és többet gondolkodni. – Valóban nem.
– Javul az idő – morgott tovább Nikeász. – Tiszta az ég.
Mögötte a hippeisz rendezte sorait. A nagy csata reggelén ötszázan sorakoztak
fel, most négyszáznál is kevesebben.
Kleitosz negyedik csapatának – amely jelenleg Petrokolosz parancsnoksága alatt
állt – túlélői voltak a legerősebbek. Késve érkeztek a csatába, csak az utolsó
rohamban vettek részt, és annak ellenére, hogy a legidősebbek alkották, a
tapasztaltságuknak és remek lovaiknak köszönhetően nagyrészt életben maradtak.
Nikomédész azonban meghalt – és a hüperétésze, a tomiszi Aiasz szorosra
körbevarrt vászon szemfedőben várta, hogy hajóval Tomiszba vigyék, és atyja
eltemesse. Csapatuk, a harmadik csapat egyedül harcolt egy makedón lovasszázaddal,
és szinte mindenki elesett. A túlélők egyetlen néma sort alkottak a második
csapatban.
Leukón abban a zűrzavaros éjszakai támadásban vesztette életét, de Eumenész három
sebe és apja árulása ellenére ott állt az első csapat élén Kliomenédésszel.
Eumenész apjának, Kleomenésznek kulcsszerepe volt abban, hogy a város a makedónok
kezére került – vagy önérdekből, vagy mert őszintén hitte, hogy a makedónok
gazdagabb jövőt ígérnek a városnak. A fűtengeren halt meg, hatalmas vagyont és még
hatalmasabb népszerűtlenséget hagyva fiára.
Klió, Petrokolosz kamaszkorból alig kinőtt fia volt a legfiatalabb tiszt. Ő
vezette a csapatot a nagy csata emberpróbáló utolsó órájában, de népszerűsége és
nyilvánvaló bátorsága ellenére csak nehezen tudta fenntartani a tekintélyét. A két
ifjú alatt szolgáltak a legfiatalabb lovasok, és ez a csapat harcolt a legtöbb, ha
nem is a legkeményebb összecsapásban. Fent a dombon, Apollón szobra körül a
gazdagok házai még mindig tele voltak a csapat sebesültjeivel, és a temetés
hajnalán csak húsz katona sorakozott fel Eumenész mögött.
Csupán a Diodórosz vezette második csapat festett úgy, mint amely készen állna
egy csatára. Ebbe a csapatba került az összes zsoldos. Diodórosz remek parancsnok
lett a hadakozással töltött nyár folyamán, a gall Antigonosz pedig kiváló
hüperétész – higgadt, tekintélyes és hatékony. A kinevezése megkönnyítette a
türannosz korábbi testőrségének beolvasztását a csapatba, ugyanis beszélte a
nyelvüket, és mint kiderült, a származása még Hamát, a kelták főnökét is
lenyűgözte. A közel száz kelta született lovas volt. Az keveset számított nekik,
hogy nemrég még ellenfelekként álltak szemben – sokkal fontosabb volt a rengeteg
tabujuk és rituáléjuk. Egy görög tiszttel hamar összerúgták volna a port,
Antigonosszal ez nem fordulhatott elő. Aznap azonban, politikai megfontolásból,
mindössze Hama és tucatnyi kelta sorakozott fel a második csapatban, a többiek a
szállásukon maradtak. Ez a győztesek diadalmenete volt.
Aztán ott volt Herón. A magas fiatalember lóháton is ugyanolyan esetlennek tűnt,
mint a fűben, és még a legnagyobb zsákmányolt csatamén sem volt elég nagy neki. A
csapata – a szomszédos Pantikapaion lovassága, amely igazából nem is tartozott
Kineász parancsnoksága alá – szintén részt vett a sereg balszárnyának kétségbeesett
védelmében, ahol Nikomédész elesett. Ők szerencsésebbek voltak – és hamarabb
megtörtek –, így ötvenen maradtak. A győzelmük azonban keserédes volt. Száműzöttek
lettek. A nagy csatában aratott győzelem a demokrata pártot juttatta hatalomra a
városukban, és a gazdagok csapata – az arisztokrata katonák – nemkívánatossá váltak
szülővárosukban.
Kineász és Diodórosz is találták már magukat ilyen helyzetben. Ismerték a
száműzetés keserűségét – a megaláztatást és a számtalan kis sértést, amit a
polgároktól kellett elszenvedniük a hazátlanoknak. Herón azonban a legjobb
pillanataiban is fenn hordta az orrát, most teljesen elmerült az önsajnálatban, meg
sem próbált népszerűbbé válni, és az emberei követték a példáját. Leginkább azért
maradtak Kineásszal, mert nem volt hová menniük.
Végül a hippeisz balszárnyán ott állt Ataelosz húsz szakája, a felük nő. Görög és
szaka vértezet furcsa egyvelegét viselték, drága lovakon ültek, és tetőtől talpig
arany borította őket. Egzotikusak és veszélyesek voltak, és egyes városbeli hangok
tiltakozása ellenére részt vehettek a diadalmenetben, akárcsak a szarmaták.
Az életben maradottak mind gazdagabban kerültek ki a csatából – az övéik lettek a
legjobb makedón vértek és a nagy makedón csatamének. A csata napján a makedón lovak
fáradtak és éhesek voltak – de a fűtengeren eltöltött egy hónap az eső ellenére is
helyreállította a szellemüket, és azután, hogy öt napig a város magtáraiból etették
őket, minden ember királyhoz méltó hátason ült.
Diodórosz előreügetett és öklét a mellkasa elé emelve tisztelgett. Kineász
viszonozta a tisztelgést.
– Elállt az eső – mondta Diodórosz. Elvigyorodott, éles metszésű vonásai és
szeplős arca ragyogott az örömtől. Élvezte a parancsnokságot, és kevesebbet
aggódott a jövő miatt, mint Kineász. – Talán mégis van remény – tette hozzá. – Meg
kell mondanom, remekül nézel ki.
– Te mi a fenétől vagy ilyen vidám? – kérdezte Kineász.
– Untam már az esőt. És Koénosz is jobban lett ma reggelre. Lement a láza. Evett.
– Diodórosz feltolta a feje tetejére a sisakját, és a homlokánál előbukkantak vörös
fürtjei. – Meg kell látogatnod. Az istenek ajándéka a gyógyulása.
Kineász rögtön jobb kedvre derült. Koénoszról – egyik legrégebbi barátjáról, az
egyik legjobb emberéről, a tudósról, társáról a száműzetésben – már mindenki
lemondott.
Úgyhogy Kineász más szemmel nézett körül, amikor elfoglalta a helyét a hippeisz
élén, és kivezette őket az utcákra, majd át a kapun, el a vásártér mellett oda,
ahol Apollón papjai várták a phalanxszal – a város összes szabad férfijával.
Akárcsak a hippeiszben, a phalanxban is voltak lyukak, de Kineász jelenlegi
hangulatában örömmel látta, hogy olyanok is állnak a hátsó sorokban, akik a
sebesültek szekerein érkeztek vissza a városba.
Két-három sebesült minden reggel felpróbálta a páncélját, és vagy
visszavánszorgott a betegágyba, vagy átküzdötte magát a szédülésen és a
gyengeségen, és felsorakozott a szemlére. Egyre többen gyógyultak fel. Kineász
naponta kétszer meglátogatta a sebesülteket, és nem sok reményt táplált azokkal
kapcsolatban, akik továbbra is fogytak, vagy seblázban hevertek.
 Közöttük volt Szitalkész, a géta fiú is. És Koénosz szintén, akinek kisebb sebei
hirtelen elfertőződtek. Akkor esett le a lábáról, amikor elszakadtak Marthax
seregétől. Ha ő felépül, akkor a többiek számára is lehet még remény.
A szarmata táborban támadt mozgolódás zökkentette ki merengéséből. Lót herceg
felült egy zsákmányolt makedón kancára. Odaintett Kineásznak, és Kineász
visszaintett. A válla fölött hátrapillantva látta, hogy Memnón néhány perc múlva
rendezi a phalanx sorait. Megszorította térdével saját zsákmányolt makedón
csataménje oldalát, és átügetett a rövidre legelt füvön. A névtelen ló minden egyes
patadobbanásánál belehasított a csípőjébe a fájdalom.
Lót felemelte az öklét üdvözlésül.
– Eláll eső! – mondta görögül. Felmutatott az égre Kineász válla fölött, ahol
keleten sötétkéken ragyogott a látóhatár, mint egy drága kupán a zománc.
– Elállt – helyeselt Kineász. A szarmaták minden egyes összecsapásban harcoltak,
amit ő vezetett. Erős páncéljuk és a fegyverforgatásban tanúsított jártasságuk
révén sokan életben maradtak, és a nyergeik többségében ülni fog majd valaki,
amikor felsorakoznak. A ménesüket, amely majdnem ezer állatra duzzadt a makedón és
a géta zsákmányból rájuk eső résszel, jól felfegyverzett fiatal nők őrizték. A
lovaik kezdték kienni Olbia földműveseit a gabonájukból – újabb probléma, amivel
Kineásznak szembe kellett néznie.
– Eláll eső, föld kemény megint – folytatta Lót. – Kemény föld könnyű út
keletnek. – A szarmata herceg közelebb hajolt. – Menni kell… otthon kell lenni.
Kineász átváltott szaka nyelvre, amit ő kissé törve, de Lót folyékonyan beszélt.
– Legalább egy hónap, míg elindulhatunk, rokon. – Kineász hozzászokott, hogy a
magasabb rangú törzsi vezetőket rokonnak szólítsa, akár idősebbek voltak nála, akár
fiatalabbak.
Lót végighúzta ujjait csodálatos, bár barbár szőke bajusza két szárán, és
megpödörte a végüket. A háta mögött néha többen is utánozták ezt a szokását.
– Mennünk kell – felelte szaka nyelven. – Aggaszt az unokaöcsém.
Kineász vállat vont.
– Az unokaöcséd? – kérdezte, azon töprengve, vajon a sok szarmata vagy akár szaka
közül ki számíthat az unokaöccsének.
– A feleségem nővérének a fia. Az utódom. Aggaszt. – Lót elnézett a látóhatár
felé, mintha láthatná a messzeségben lovagló alakot. – Nem hittem volna, hogy ilyen
sokáig leszünk távol. – Bosszúsnak tűnt. – Nem tudtam, hogy a fűtenger ilyen
hatalmas.
Kineász felemelte a kezét, hogy elejét vegye a továbbiaknak. Lót kivette a részét
– sőt még annál is többet – a folyamisten gázlójánál aratott győzelemből. Azóta is
állhatatosan, nap mint nap győzködte a szakákat és a görögöket, hogy tartsanak vele
keletre, ahol a törzsét és a masszagéta törzsszövetséget – a keleti szakákat –
erősen szorongatta Alexandrosz. Az Olbiában töltött öt nap a szokásosnál is
türelmetlenebbé tette.
– Türelem – mondta Kineász. – Ma a halottainkat gyászoljuk.
Lót fejet hajtott, majd intett nemeseinek, akik elkezdtek beállni a
menetoszlopba. Nikeász fenntartotta a helyüket – idegenek voltak, de a
szövetségeseik, és Ataelosz prodromoszaival együtt a fűtengeren elterülő teljes
szaka birodalmat képviselték.
A birodalmat, amely most már talán Olbia ellensége. Kineász megrázta a fejét,
hogy elhessegesse a gondolatot, mert ez a gyász napja volt, és a politikának várnia
kellett.
Odalépett hozzá Helladiosz, Apollón főpapja. Helladiosz öreg és nagyon maradi pap
volt, de megállta a helyét a phalanxban. Memnón korábban megjegyezte, hogy az öreg
az első sorban harcolt a csata végén, és állta a sarat.
– Te vezeted a menetet? – kérdezte Helladiosz.
– Nem – rázta meg a fejét Kineász. – Visszatérünk a türannosz előtti szokásokhoz.
Apollón papjai mennek elöl, őket követik a hippeuszok, a szövetségesek és a
phalanx, aztán jön Kleitosz teste és a díszőrség. Én is velük leszek.
– Az isten rád mosolyog ezért, arkhón – bólintott Helladiosz. – Egész nyáron
vizsgáltam neked az előjeleket, és mondhatom, minden isten szeret téged, de Apollón
és Athéné különösen.
 Kineászból majdnem kibukott egy cinikus válasz, de a hübrisz sohasem tett jót, és
Helladiosz nem volt ájtatoskodó bolond. Legalábbis nem teljesen.
– Köszönöm – mondta óvatosan.
A gyászmenet idejében elindult, ami nem meglepő, hiszen a sereg mögött egy teljes
évi gyakorlatozás és egy hadjárat állt. A papok énekelni kezdtek, és a phalanx
átvette a dallamot, megbotránkoztatva a fiatalabb papokat, akik nem szolgáltak a
seregben. Aztán amikor a menet beért a kapun, Helladiosz belekezdett a Paeanba, és
az összes katona követte. Több ezer torok harsogta Apollón imáját. Ugyanez a dal
töltötte el őket nyugalommal a makedónok rohama előtti utolsó pillanatokban. A kapu
két oldalán egy-egy aranydelfin állt, és az istenek hosszú útjának végén feltűnt
Apollón temploma, és a Paean az ég felé szállt áhítatos és győzedelmes dallamával.
Kineász azon kapta magát, hogy nem tud énekelni a torkát szorongató sírástól, és
amikor hátrafordult, látta hogy sokan nyíltan sírnak éneklés közben, a Paean ereje
mégis egyre nőtt, mintha a hiányzó hangok is benne lettek volna, és egy pillanatra
elmosódott a határ a világ és… a világ elmosódott és Kineász Aiasz hangját hallotta
maga mellett, az ifjú büszkeséggel teli, tiszta hangját, majd Nikomédész rekedt
krákogását, és Agiszt, aki annyira tisztelte az istent, aztán még sokakat.
Amikor a Paean véget ért, olyan sokan zokogtak, hogy úgy hangzott, mintha az
isten gyászolná az elesetteket. Panaszos hangjuk visszhangzott a templomban és az
agórán, és az ének felerősödött, ahogy azok is bekapcsolódtak, akik a sebesülésük
miatt nem tudtak részt venni a menetben, de rendezett sorokban megálltak a
templomlépcső lábánál, továbbá a nők, az anyák és nővérek és szeretők és feleségek.
A Kleitosz hamvait vivő katonák felmentek a lépcsőn és letették az urnát oda,
ahol Kineász és Petrokolosz elhelyezett egy bronz Niké-szobrot, amit Nikomédész
házából hoztak el. A papok áldozatot mutattak be a templomban, megáldották az
embereket és a várost, majd Helladiosz felemelte a kezét és odafordult Kineászhoz.
Kineász leszállt makedón csataménjéről és felment a lépcsőn. A csípője minden
egyes lépésnél égett, így lassan, fájdalmasan haladt felfelé. Megállt a Niké-szobor
szárnyai alatt, és szembefordult a tömeggel.
– Az egész városhoz szólok, a polgárokhoz, a feleségekhez és az anyákhoz, a
földművesekhez és a kovácsokhoz, a görögökhöz és a szindikhez, de még a
rabszolgákhoz is – kezdte. Az elmúlt egy évben sokszor volt alkalma sokak előtt
megszólalni, és most teljes csend fogadta a szavait. – Semmit nem tudok mondani,
ami nagyszerűbbé tenné a holtakat az istenek szemében – folytatta. – Kleitosz, aki
az életét adta, hogy megmentsen titeket a türannosztól, azért bukott el, mert
egyedül volt. Ám akik meghaltak, együtt megfutamították a makedónokat a csatatéren,
és lemészárolták őket. Együtt megölték a türannoszt és felszabadították a várost.
Mind ugyanazt az áldozatot hozták meg a városért.
Elnézett az agóra felé, és az az érzése támadt, hogy sokakat lát a holtak közül,
és talán néhány olyat is, aki még meg sem született.
– Amikor szembeszálltunk Zoprüónnal a csatatéren, senki sem hátrált meg. A szakák
is kitartottak és a görögök is. A hippeuszok is és a hoplitészek is. A polgárok és
a zsoldosok vállt vállnak vetve harcoltak. Még a rabszolgák is kivették a részüket
a küzdelemből, és ma a városnak kétszáz új szabad lakosa van, mert rabszolgákként
nem futamodtak meg.
– Az erény… a szabadság és a szabad élet… minden ember közös ügye, nem csupán
néhány politikusé és néhány katonáé – folytatta. – Megrólak, Olbia, az összes
istenek színe előtt! Hagytátok, hogy néhányan hozzák a törvényeitek, és ezek a
néhányak az uralkodóitok lettek. Politikusok és zsoldosok! – bődült el, és szavai
visszhangoztak a falak között.
– Kleitosz azért halt meg, hogy letaszítsa a türannoszt… kudarcot vallott, mert
egyedül volt, és hallatni merte a hangját. Vérben gázolva állítottuk meg a
makedónokat… és igen, elveszítettük a város legjobbjainak színe-virágát. De
visszatérve egy óra alatt megdöntöttük a türannosz uralmát, mert ezernyi segítő kéz
juttatott be minket a városba és a citadellába. Nők dobták le a köteleket a
katonáknak. Rabszolgák vezettek oda a citadella hátsó kapujához. Emlékezzetek erre,
Olbia polgárai! Olbiai nők! Olbiai rabszolgák! A ti kezetekben vannak a város
kulcsai, és a kulcsok a láncaitokhoz!
A láncaitokhoz, a láncaitokhoz, a láncaitokhoz! – visszhangozták a falak.
 – Ha Kleitosz még élne, most ő lenne az arkhón – folytatta Kineász. – Becsületes
ember volt, remek szónok és képzett törvényhozó. Kleitosz azonban halott. – Kineász
elhallgatott, és rámutatott egy másik Niké-szoborra, amely ott állt mellette a
lépcsőn, s amelyet szintén Nikomédész házából hoztak el. – Ha élne, Nikomédész
lenne az arkhón. Teljes szívéből erre vágyott, és megvolt a tehetsége is, hogy
naggyá tegye a várost. Ő azonban elesett a csatában.
Kineász végignézett a tömegen, ahol többen úgy kiabálták, hogy „Vezess akkor te
minket!”, mintha fizettek volna érte nekik. Megrázta a fejét.
– Néhány napja arkhónként tevékenykedem… hogy gondoskodjak a holtak
eltemetéséről, és hogy gondoskodjak róla, jó törvényeket hozzanak. De én nem leszek
türannosz. Pedig ha maradok, vagy én teszem magam az uratokká, vagy ti magatok
ruháztok fel a hatalommal. Keletre kell mennem… hogy ismét harcoljak a makedónok
ellen, és megvédjem a szabadságot, amit nemrég nyertünk el. Síkföldi
szövetségeseinknek még mindig kell a segítségünk, és én elmegyek hozzájuk. És
amikor visszatérek, erős város lesztek, amelynek szabad a népgyűlése, és szavazni
fogok, amikor kell, és morogni, amikor a javaslataimat nem fogadjátok el. Bort
fogok inni a borozókban, és káromkodni fogok, mert nem szavaztak elegen rám.
Ezután elmesélte a hadjárat történetét attól kezdve, hogy szárnyra kaptak az első
híresztelések Zoprüónról azon keresztül, hogy a népgyűlés megszavazta a háborút, a
géták elleni hadjáratig és az utolsó nagy csatáig – hosszú történet volt, berekedt,
mire a végére ért. Mindenkit nevén említett a halottak közül, akit csak tudott – az
ifjú Kürosztól, a remek atlétától, aki elsőként esett el, a félszemű Szatüroszig,
aki a türannosz palotájának udvarán lelte halálát. Felidézte nevüket és tetteiket,
míg a tömeg ismét zokogni nem kezdett. És miközben beszélt, a nap az égbolt
tetejére hágott.
Amikor elhallgatott, Helladiosz tisztelgett a napkorongnak, mire a tömeg
felujjongott és énekelni kezdett:

Démétérről szól az ének,

A ragyogó hajú istennőről,
És Perszephonéról, szőke leányáról,
A karcsú lábúról. Hádész elragadta,
Zeusz a fivérének adta,
Ó, mennydörgés messzire látó ura!

Elénekelték a himnuszt, majd az Apollónét, a nap egyre melegebben sütötte az

arcukat. Aztán Kineász felemelt kézzel csendet kért, és másnapra összehívta a
népgyűlést. Meghajolt a Kleitoszt és Nikomédészt jelképező két Niké-szobor felé,
mintha ők maguk álltak volna mellette, majd lebicegett a templom lépcsőjén, lóra
ült és elment.

Aznap éjjel megint a holtak menetoszlopáról álmodott, és egy halott barátja megint
homokot hányt – ez alkalommal rég halott gyerekkori barátja, Grakkosz. Az álom
hangulata azonban más volt, ezért nem félt annyira. Aztán egy nőt látott.
– Azért jöttem, hogy választást kínáljak – mondta a nő. Fehér volt a bőre, mint
az istennőknek, és úgy nézett ki, mint az anyja, vagy mint valaki más, akit
legalább olyan jól ismert, mint az anyját.
A nő rámosolygott álmában, mert ez egy nagyon görög álom volt, jóleső
megkönnyebbülés a fa, az állati totemek és az álmait átható idegenség után, amik
azóta kísértették, mióta csak megérkezett a síkságra. A nő különös öltözéket
viselt: harang alakú szoknyát és szűk, a mellét szabadon hagyó zekét. Kineász
néhány papnőn látott egyszer ilyen ruhát, és egy régi szobron.
– Mondd hát, mi a választásom, istennő? – kérdette.
A nő felnevetett, amikor istennőnek szólította.
– Ha itt maradsz, király leszel. Jó és bölcs uralkodó, és a városod a
leggazdagabb lesz a partvidéken.
Kineász bólintott.
– Ha keletre mégy, rövid élet vár rád… – folytatta a nő.
 Kineász félbeszakította, pedig nem akarta.
– Ez Akhilleusz választása? – kérdezte. – Ha keletre megyek, rövid, de dicsőséges
életem lesz? És a világ megismeri majd a nevem?
A nő megint elmosolyodott, de most olyan mosollyal, ami megrémítette a
halandókat.
– Ne szakíts félbe! – mondta. – A hübrisz számtalan formát ölt.
Kineász némán állt.
– Ha keletre mégy, rövid élet vár rád, és csak a barátaid meg az ellenségeid
fognak emlékezni a nevedre.
– Könnyű választásnak tűnik – bólintott Kineász.
Az istennő elmosolyodott. Megcsókolta a homlokát…
Felébredt, és az első álom jelentésén kezdett töprengeni – valódi álom volt, ezt
biztosan érezte. Szüksége lett volna Kam Bakszára, hogy megértse, aztán eszébe
jutott, hogy Helladiosz sem az az ostoba vénember, amilyennek néha tettette magát.
A második álmot nem kellett megfejteni.

Amikor felkelt, még ott bizsergett a homlokán az istennő csókja. Jól érezte
magát, teljesen másképp, mint amikor lefeküdt. A hippodromosz homokja csillogott a
napsütésben. Lent, a nagyteremben Szitalkész felült az ágyában, Koénosz pedig egy
könyvet kért, és a kaszárnya hangulata megváltozott, mintha a falai között kelt
volna fel a nap. Kineász eltöprengett, vajon az ember egyszerűbb teremtmény-e, mint
gondolta – elég egy szép délelőtt, hogy ennyire megváltozzon a hangulata, vagy hogy
a sebesültek ne a fal felé fordulva, reményvesztetten várják a halált. A sebesültek
állapota javult a kaszárnyában és javult a házakban, mintha a bőrüket érő napfény
az Ezüst íj Urának gyógyító erejét hordozta volna.
Kineásznak ideiglenes arkhónként délelőtt találkoznia kellett az athéni
hajóskapitányokkal, de még jóval azelőtt felöltötte második legjobb khitónját és
egy könnyű khlamüszt, és kisurrant a kaszárnyából. Az agórán egy árustól vett egy
kupa gyümölcslevet, egy ékszerész előtt megállva megevett egy magvas lepényt, majd
választott egy szép aranygyűrűt Szrajankának. Aztán épp akkor, amikor véget ért a
naphoz intézett reggeli ima, felhágott Apollón templomának lépcsőjén.
Megvárta, míg az utolsó énekes is kijött, majd odament a templom bejáratánál álló
paphoz. Meglepve látta, hogy a fiatal olbiai nők között vonul a szaka kislány is.
A pap levette szertartási köntösét, megvizsgálta a finom gyapjúszövetet, hogy
nincs-e rajta szennyeződés, majd összehajtogatta és eltette.
– Helladiosz – szólította meg Kineász. – Az Ezüst íj Ura úgy látta jónak, hogy
visszaadja nekünk a napot.
– Az uram visszafogja a haragját – bólintott Helladiosz.
– A haragját? – vonta fel a szemöldökét Kineász.
– Ki ismerheti az istenek gondolatait? – vont vállat a pap. – De úgy vélem, uram
nem örült a temetetlen holtaknak a folyamisten gázlójánál, ezért takarta el a
napot, a Lovak Ura pedig elküldte vizeit, hogy eltakarja a tetemeket a gázlójánál.
Kineász lassan bólintott. Az anyja és a nagybátyjai is ilyen hívők voltak –
mindenben az istenek kezét látták.
– Lehet, hogy igazad van – ismerte el.
– Vagy nincs – felelte Helladiosz. – Lehet, hogy a hübrisz beszél belőlem. Mi
hozott ide, hogy megtiszteld reggeli imáimat?
– Ki ez a szaka kislány? – kérdezte Kineász.
– Az apja pap volt… nagy látó, barbár létére. Mindig is szívesen láttuk itt a
lányát – nézett mosolyogva a távolodó lány után Helladiosz.
– Ismerted Kam Bakszát? – lepődött meg Kineász.
– Hát persze! – bólintott Helladiosz. – Sokat utazott. Több telet is itt töltött
a városban. – Megfogta Kineász karját, és bevezette a templomba.
– Mindig nőként gondolok Kam Bakszára – vallotta be Kineász.
– Már azelőtt ismertük, hogy meghozta az áldozatát – felelte Helladiosz, és
megcsóválta a fejét. – De nem hiszem, hogy azért jöttél, hogy egy barbár sámánról
beszélgessünk, akármilyen nagy volt is.
– Volt egy álmom – mondta Kineász.
 – Erős álmaid vannak, arkhón. Láttam, a szakák úgy bánnak veled, akár egy pappal.
– Helladiosz a templomkert felé vette az irányt. – Gyere, sétáljunk egyet!
Kineász felzárkózott mellé.
– Igen. Az istenek úgy látták jónak, hogy erős álmokkal ajándékozzanak meg.
– Nagy adomány ez – bólintott Helladiosz –, és úgy érzem, az isteneknek komoly
szándékaik vannak veled. És nem kell papnak lenni ahhoz, hogy tudja valaki, az
istenek érdeklődése nem mindig áldás. – Féloldalasan elvigyorodott. – Ebben a
kérdésben egyetérteni látszanak a költők és a drámaírók is.
Kineász megállt, és úgy nézett a papra, mintha akkor látta volna először.
Helladioszt nem lehetett volna szerény embernek nevezni, és száraz humorát eddig
soha nem csillantotta meg mások előtt.
– Vagy nem csak álmokról van szó, arkhón? – vonta fel a szemöldökét a pap. –
Éberen is látod az istenek akaratát? Vagy hallod a holtak hangját?
Kineász megdörzsölte az állát.
– Elszédítenek a kérdéseid, te pap! – Körülnézett a néma templomban. – Nem… hogy
is mondjam… nem tudok róla, hogy másképp is üzennének nekem az istenek. De lehet,
hogy nem figyelek eléggé. Mire gondoltál a kérdéseddel?
– Figyelj rám, arkhón – vakarta meg a fejét Helladiosz. – Papi képességeid
vannak. Láttam már ilyet máskor is… a médek között elég gyakori. De nem mindenkiből
lesz pap, akinek papi képességei vannak. Ismered a jóslás összes fajtáját?
Kineász megrázta a fejét. Úgy érezte magát, mint egy iskolás fiú. A tanítója
mondott valamit annak idején a jóslásról.
– Ha jól emlékszem, három fajtája van.
– Platón követője volt a tanítód? Remélem, nem püthagoreánus. Annyiféle jóslás
létezik, ahány madár az égen, de mondok néhány szót a három fő fajtáról, hogy ne
légy teljesen tanácstalan. – A hangja ismét hivatalos színezetűvé vált. – Apám úgy
tanította, háromféle jóslás létezik. Van a természeti… például az, ahogyan az
istenek akarata a madarak röptében megnyilvánul. Én minden nap végrehajtom ezt a
rítust. Ide tartozik az áldozati állatok belső szerveinek a vizsgálata is, ahogyan
a csatamezőn tettem neked. Érted? Aztán ott vannak az orákulumok jóslatai, amikor
az istenek akarata közvetlenül egy orákulumon keresztül nyilvánul meg. Ezeket néha
nehéz értelmezni… versek, ősi szavak, gyakran ostobaságnak tűnő kijelentések,
talányok, amik csak még jobban összezavarják azt, aki a jóslatot kérte. Végül pedig
ott vannak a jósálmok… amikor az istenek akarata a szarukapun keresztül kerül alvó
elménkbe. – Helladiosz vállat vont. – A holtak is szólhatnak hozzánk bármely módon,
pontosabban megidézhető a beszédük. Példának okáért van a kledón, amikor egy isten
vagy egy halott egy arra járón keresztül szól hozzánk, vagy akár egy tömegen
keresztül is, és egy pap nem a sokaság értelmetlen moraját hallja, hanem az isten
szavait. – Elmosolyodott. – Attól tartok, ez nagyon iskolás lett. Mondd el, mit
álmodtál!
Kineász elmesélte az álmát a halott barátairól.
Helladiosz megrázta a fejét.
– Nekem ritkán vannak ilyen erős álmaim – mondta kissé bosszúsan. – Értem már,
miért tartanak a barbárok papnak. És már kétszer is álmodtad?
– Lehet, hogy többször is – bólintott Kineász.
– Többször? – ráncolta a homlokát Helladiosz.
Kineász elfordította a tekintetét, mintha hirtelen nagyon érdekelték volna a
templomkert falának belsejét borító, az isten tetteit ábrázoló mozaikok. Nem akarta
elmondani, hogy amióta megtámadták Szrajankát, minden éjjel ezt álmodja. Mint ahogy
azt sem, hogy hallott már hangokat mások szájából – megtapasztalta a kledónt.
Helladiosz összedörzsölte a két kezét.
– Lehetséges – mondta elgondolkodva –, a nagy csata halottai azt kívánják, hogy
temessék el őket. És a régi barátodon keresztül szólnak hozzád.
– Ez nekem is eszembe jutott – bólintott Kineász. – De nem tudok eltemetni
tízezer halottat… a város összes rabszolgája sem lenne elég hozzá. Ma pedig úgy
tűnt, mintha Kleiszthenész valami ajándékot nyújtana felém, csak nem volt merszem
elvenni.
– Az első értelmezés magától értetődő – helyeselt Helladiosz. – Sajnos nem
mondhatom, hogy vessük el csak azért, mert kivitelezhetetlen… az istenek sokat
szoktak kérni. Másfelől érdekes ez az ajándék. Imádkoznom kell, gyere vissza
később.
– Köszönöm a segítséged, Helladiosz – hajolt meg Kineász.
A pap kikísérte a lépcsőig.
– Az előző arkhón soha nem jött a templomba ötven katona és kosárnyi, új adókat
és parancsokat tartalmazó tekercs nélkül – jegyezte meg. – Bár itt maradnál!
Kineász megrázta a fejét.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Helladiosz. Jól kezdődne. De egy év alatt
vagy én tenném magam királlyá, vagy ti követelnétek, hogy legyek az.
Helladiosz megállt a lépcsősor tetejénél, halványkék köpenyébe belekapott az
augusztusi szél.
– Adhatok egy tanácsot, uram? – kérdezte, majd látva Kineász bólintását,
folytatta: – Az ilyen embereknél, mint te… egyre többször elő fog fordulni. Egyre
gyakrabban szólnak a hangok, egyre többször kísértenek a holtak. – Vállat vont,
mintha szégyellne ennyit is elárulni.
– Mit tehetek? – kérdezte Kineász.
Helladiosz megrázta a fejét.
– Engedelmeskedj az istenek akaratának – felelte.
– Azt teszem, amennyire tőlem telik – bólintott Kineász.
– Ezért lettél volna nagy királyunk – mondta Helladiosz. Megvárta, míg Kineász
leért a lépcsősor közepéig, egy vonalba Nikomédész sztéléjével. – Az istenek
szeretnek téged! – kiáltott utána, és a piacon meg a templomlépcsőkön mindenki
hallotta.
Kineász halványan elmosolyodott. Nem kiáltott vissza semmit, de halkan, csak
Nikomédész sztéléjének azt mondta:
– Az istenek Oidiposzt is szerették. – A fejét csóválva felnézett Helladioszra. –
És mégis, mi lett a vége – motyogta maga elé.

5.

Aznap délelőtt az athéni kapitányokkal volt az első hivatalos találkozója. Kivitte

az elefántcsont széket a hippodromosz lelátója elé, hogy figyelemmel kísérhesse a
délelőtti gyakorlatozást, miközben meghallgatja a kapitányokat. Nikeász és
Philoklész az egyik oldalára állt, Démosztratosz, a szövetséges flotta parancsnoka
pedig a másikra. A pantikapaioni hajós kalózból lett gazdag kereskedő és a
makedónokat legyőző szövetség egyik oszlopa. Kineászhoz hasonlóan ő is tudta, hogy
a háború még korántsem ért véget.
Az athéni kapitányok óvatosan és nagyon tiszteletteljesen viselkedtek, amitől
Kineásznak mosolyognia kellett.
– Arkhón – kezdte a szószólójuk, Kleandrosz –, az összes istenek áldják meg a
városod és a házad! – Kleandrosz régről ismerte Kineászt, gyerekkorukban ugyanaz
volt a tanítójuk. Ám most akár tiszteletből, akár félelemből úgy tett, mintha nem
ismernék egymást.
Kineász fejet hajtott, s úgy érezte magát, mint egy szélhámos vagy egy színész.
– Legyetek üdvözölve Olbiában, urak – mondta. – Apollón, Athéné és az összes
istenek áldása legyen itteni ügyeiteken és a hazavezető utatokon!
Még néhány percig a hagyományos üdvözlések közhelyeit sorolták, aztán Kleandrosz
rátért az üzletre.
– Tudjuk, milyen súlyos terheket rótt a háború a városotokra – kezdte óvatosan.
– Igen – támasztotta a mutatóujját az állának Kineász.
Kleandrosz rápillantott a társaira. Nagy hatalmú férfiak voltak, Athén
gabonaszállító hajóinak a kapitányai, akik maguk is sok pénzt fektettek
rakományukba, bár a hajók nem az övéik voltak.
– Tiszteletteljesen szeretnénk megkérdezni, hogy összegyűlik-e a hajóink
rakománya még a hajózási évad vége előtt. – Kleandrosz tekintete a Kineász mögött,
a távolban tornyosuló citadellára rebbent. Van elég gabonád Athén etetéséhez? Ez
volt az igazi kérdés.
Kineász bólintott.
 – A háború miatt lelassult a gabona áramlása a fűtengerről – felelte. – Sok
földművesnek el kellett menekülnie a makedónok elől. És a szövetségeseknek is
szüksége volt gabonára a seregük és a lovaik etetéséhez. – A burkolt célzás, amivel
éppen csak utalt rá, hogy a fekete-tengeri városok és a szakák szövetségre léptek,
kisebb felbolydulást okozott az athéni kapitányok között. – Mindezek ellenére
biztos vagyok benne, hogy lesz annyi gabona, amennyivel megtölthetitek a
hajóitokat. Az igazi aratás még csak egy hónap múlva kezdődik. Bizonyára látjátok,
hogy a háború nem ért el idáig… a földjeinken bőségesen áll a termés, akárcsak a
folyó két partján, egynapi hajóútig. A most piacra kerülő gabona tavaly őszi,
amelynek az eladását félbeszakították a korai viharok és a közelgő háború hírei.
Egyelőre csak csordogálni fog az árutok, de a Démétér-ünnepre a csordogálás
áradattá változik majd.
Démosztratosz megköszörülte a torkát, majd amikor mindenki rá figyelt,
elmosolyodott.
– A Borüszthenész vidékéről az összes gabona ide érkezik, Olbiába – mondta. – Az
én városomban, Pantikapaionban pedig az a gabona gyűlik össze, amit a Tanaiszon
hajóznak le a Lazac-öbölbe. Már most elkezdtük feltölteni az eladásra szánt
készleteket.
Kleandrosz elmosolyodott, és a többi kapitány is.
– Ezek valóban jó hírek. A hajóink azonban nem horgonyozhatnak egy hónapig
tétlenül a kikötőben. Meg tudjátok oldani, hogy hamarabb érkezzen a gabona? Az
elmúlt években már Démétér ünnepe előtt megtöltöttük a hajóinkat. – A hangjából
kihallatszott, hogy szerinte az athéni gabonaflotta minden mással szemben
elsőbbséget élvez.
– Nem – nézett egyenesen a szemébe Kineász. – Egyelőre nincs elég gabona.
– Arkhón, mi sem vagyunk bolondok – tárta szét a két karját Kleandrosz. – A
piacotokon most is árulnak gabonát az északra táborozó barbároknak… a
szövetségeseiteknek. És ti magatok is vesztek. Küldd haza őket, és add el nekünk a
gabonát. Athénnak szüksége van az élelemre… mégpedig azonnal.
Most Kineász mosolyodott el.
– Nem – ismételte meg. – Sajnálom, Kleandrosz, de attól tartok, jobban tudom,
mire van szüksége Athénnak, mint te. Athénnak szilárd, erős szövetséges kell a
Fekete-tengernél, és az, hogy valaki kordában tartsa Alexandroszt… hogy ne
fenyegesse a fűtengert és a keleti kereskedelmet. A seregemnek pedig ennie kell.
– De hát a hajóink tétlenül állnak! – háborgott Kleandrosz. – Esetleg –
mosolyodott el ravaszul –, esetleg jobb szeretnéd a saját raktáraidban lévő gabonát
eladni nekünk? Hetek óta csak vásárolsz.
Kineász úgy tett, mint aki fontolóra veszi az ajánlatot.
– Az a város gabonája, nem az enyém. Illetve a hadseregé, amit a hadsereg
zsákmányrészéből vett.
– És amit most tisztes haszonnal adhatnak el nekünk – vetette fel Kleandrosz.
– Ha nem lenne szükség rá a hadsereg etetéséhez – vágott vissza Kineász.
– A hadsereg itthon van – ingatta a fejét Kleandrosz. – Már nincs szüksége
gabonára.
Kineász a homlokát ráncolta. Szándékosan tette, rájuk akart ijeszteni, és
sikerült is. Az athéni kapitányok hátráltak egy lépést. Kleandrosz köhögni kezdett.
– Kleandrosz – állt fel mosolyogva Kineász –, ne légy ostoba. Athénban születtem
és nőttem fel, és soha nem ártanék sem neki, sem a gabonaflottájának.
Kleandrosz félénken viszonozta a mosolyt.
– Már azelőtt tudtam, ki vagy, mielőtt elindultam Athénból – felelte vállat
vonva. – De az athéni származásod miatt talán csak még rosszabb türannosz lettél.
Gondolj csak Alkibiadészre. – Benyúlt a köpenye alá, és elővett egy tekercset. –
Levelet hoztam.
– Lükorgosztól? – ráncolta a homlokát Kineász. Lükorgosz és Démoszthenész pártja
száműzte és szervezte meg az olbiai szolgálatát.
Kleandrosz megrázta a fejét.
– Phocióntól – felelte.
Phoción volt Athén legnagyobb élő katonája. Vezérként legyőzte a makedón
Philipposzt, Thébát, Spártát… a világ egyik legjobb katonája lehetett. És
Alexandrosz barátja volt. Kineász Phocióntól tanulta a kardforgatást.
Szinte áhítattal vette át a levelet. Kleandrosz felnevetett.
– Apád és Phoción vezették az Alexandroszt támogató pártot – mondta. – Gondolj
csak bele! Te pedig megsemmisítettél egy makedón sereget!
Kineász vállat vont.
– Phoción is harcolt Philipposz ellen, mégis vendégbarátságot kötöttek – felelte.
– Mit mondana erre Polüeuktosz? – mosolyodott el szárazon Kleandrosz.
Kineász elvigyorodott. Tanítójuk, Polüeuktosz, Platón egyik tanítványa, soha nem
mulasztotta el részletezni, milyen kárhozatos lenne a makedón világuralom – és
milyen kárhozatos volt Alkibiadész árulása. Noha megvesztegethető volt és gyáva, jó
tanító is és tehetséges politikus.
– Sokat gondolok rá – mondta Kineász.
– Azt hallottuk, meghaltál – mondta Kleandrosz.
– Hah! Annyira azért nem – vigyorodott el Kineász, és megölelték egymást. – Most,
hogy kevésbé tűnök idegen türannosznak, talán kölcsön meritek adni a hajóitokat egy
hónapra – folytatta. – Rengeteg makedón aranyam van.
Ismertette a javaslatát, és az athéni kapitányok azonnal alkudozni kezdtek – jó
pénzt kínált az idejükért, és természetesen külön a rakományért is, a kapitányok
azonban megszimatolták, hogy talán még nagyobb haszonra tehetnek szert, és a
hajóikra is valódi veszély leselkedett, ha elvállalják a megbízatást.
Kleandrosz felvetette, hogy csökkentsék a gabonára kirótt kikötői adót, de abból
Kineász nem engedett. A gabonaadó jelentette a város fő bevételi forrását, de az a
lehetőség, hogy a Lazac-öbölben annyit rakodhatnak be a legtisztább fekete-tengeri
halszószból, amennyit csak akarnak, és a pantikapaioni navarkhosz oltalmának
ígérete végül megpecsételte az alkut. Kleandrosz kezet nyújtott, és Kineász
belecsapott.
– Utálok lovakat szállítani – morogta Kleandrosz, és a többi kapitány lelkesen
helyeselt.
– Aggaszt a Maeotisz-tó torkolatának a mélysége – mondta az egyik.
– Uraim – nézett végig rajtuk Kineász –, ezek a mesterségetekkel járó problémák,
és úgy vélem, meg fogjátok oldani őket. Megegyeztünk?
– Keményen alkuszol – vont vállat Kleandrosz –, mint egy athéni.
Kineász felnevetett, majd az athéniak távoztak.
Kineász rávigyorgott Diodóroszra, aki visszavigyorgott rá.
– Elnyerted a jóindulatú zsarnok díját – jegyezte meg Diodórosz. – Tökéletesen
játszottad a szereped. Szerzek neked egy maszkot, és az összes türannosszerepet
eljátszhatod a színházban.
– Beérném egy kupa borral is – felelte Kineász.

A második hivatalos találkozója Leónnal, Nikomédész egykori rabszolgájával volt.

León a kaszárnya oszlopsora alatt várta, nekitámaszkodva a faragott faoszlopok
egyikének, figyelve, ahogy az athéni kapitányok alkudoztak. Közben bement,
megkóstolta a tűzhelyen fortyogó levest, tett bele még néhány fűszert, aztán
kiporolta Kineász köpenyét és szépen visszaakasztotta a páncélállványra. Kineász
többször is bocsánatkérően feléje pillantott, de León minden alkalommal csak
fanyarul elmosolyodott, és keresett valami más apró házimunkát.
Amikor Diodórosz odavitt Kineásznak egy kupa bort, majd elment, hogy utánanézzen
néhány ló kiképzésének, León végre előreléphetett.
– Üdvözöllek, arkhón! – köszönt fejet hajtva.
Kineász felállt az elefántcsont székről, és kezet fogott vele.
– León, a szabad ember! – mondta. – Sőt polgár, ha jól értettem a tegnapi
népgyűlésben! – A népgyűlés úgy határozott, hogy felszabadítja és polgárrá emeli a
hadseregben szolgáló kétszáz egykori rabszolgát, nem annyira hazafias
nagylelkűségből, hanem mintegy annak beismeréseként, hogy a phalanxban és a város
gazdasági életében támadt lyukakat azonnal be kellett tömni.
León elmosolyodott. Elegáns khitónt viselt, a jó minőségű gyapjúszövet alsó
szélén vékony zöld csík futott körbe. Értékes ruhadarab volt, ugyanakkor már
rabszolga korában a magáénak mondhatta.
 – Nikomédész rám hagyta a vagyona felét – közölte mindenféle bevezető nélkül.
Kineász a nagy termetű afrikai vállára tette a kezét.
– Légy üdvözölve a hippeiszben! – mondta. – Tudsz lovagolni?
– A másik felét rád hagyta – nézett a szemébe León. – Ha Aiasz élne, az övé
lenne.
– Ó! – kerekedett el Kineász szeme. – Ó!
León átnyújtott neki egy tekercset.
– El kell osztanunk magunk közt a vagyonát. – Félrenézett egy pillanatra, aztán
vissza. – Megfelelek a hippeuszokkal szemben támasztott követelményeknek. Ami…
nagyon jó. És igen, tudok lovagolni. – A komoly hírek ellenére elmosolyodott. – Ami
azt illeti, minden núbiai tud lovagolni. – A mosolya elhalványult és összeráncolta
a homlokát. – Az üzleti ügyeit azonban nem tudom intézni. A baráti kapcsolatain
keresztül üzletelt… olyanok közvetítésével, akik szívességekkel tartoztak neki,
vagy akik el akarták nyerni a támogatását. A pénzét örököltem, de a befolyását nem.
Kineász még nem tért magához a hirtelen ölébe hullott gazdagság okozta
döbbenetből.
– Biztos nagyon gazdag vagy.
León feléje villantotta a tekintetét, aztán odalépett egy padhoz, felvette az ott
hagyott sisakot, és elkezdte letörölgetni.
– Mindketten nagyon gazdagok vagyunk.
– Biztos nagyon szeretett téged – hümmögte Kineász.
León megmozgatta a vállát, mintha egy kényelmetlen köpenyt akarna lerázni
magáról.
– Ezt én is mondhatnám neked.
– Szerette Aiaszt – folytatta Kineász.
Odakint Diodórosz és Nikeász kiabálva vitatkozott a lovakon. Philoklész
átnyomakodott közöttük. Egyszerű vászonkhitónt viselt, köpenyt és széles
szalmakalapot. A vállára vetett tarisznyából tekercsek vége állt ki. Összességében
úgy nézett ki, mint egy filozófus, csak széles válla és a karján táncoló izmok
utaltak rá, milyen szörnyeteggé tudott változni a harcban.
– Ő tett rabszolgává – remegett meg most először León hangja –, és most ő tett
gazdaggá.
Philoklész odament a nagy korsóhoz, amely mindig tele volt olcsó borral, és
töltött magának egy kupányit. Aztán még eggyel, és odavitte Leónnak.
– Úgy látom, erre szükséged van – mondta. – Hallottam az agórán a szerencsédről.
Mindkettőtök szerencséjéről. Van egy kis… rossz érzés az emberekben a dolog miatt.
– Vállat vont. – De nem mindenkiben.
– El akarok menni Olbiából – bökte ki León. – Bocsáss meg a zavarásért, arkhón. –
Ivott a borból, rápillantott Philoklészre, majd Kineászra. – Úgy éreztem, szólnom
kell, uram.
Philoklész közelebb húzott egy zsámolyt, és lenyomta rá Leónt.
– Idd meg a borod. Az arkhón tud rád szánni egy kis időt. Végtére is az egyik
embere vagy.
Kineász még mindig a váratlanul megörökölt gazdagságon töprengett. León
szenvedését szinte könnyebb volt elviselni.
– Azt mondja, tud lovagolni – jegyezte meg, aztán rájött, mennyire jelentéktelen
ez az előző bejelentés fényében.
– El akarok menni – mondta León. – Képtelen vagyok itt maradni, az ő házában, az
ő rokonaival, az ő talpnyalóival. – Vállat vont. – Nem ilyen életre vágyom.
– Mit szeretnél? – kérdezte Philoklész. Odahúzott egy zsámolyt, és leült.
Kineász az egyik faliszőttesre meredve próbálta megbecsülni Nikomédész vagyonát,
és azon töprengett, mihez kezd a felével. León reakciója érthető volt – senki sem
akar rabszolga lenni, és León nyilvánvalóan nem annak született –, Kineász mégis
furcsállta egy kicsit az érzelmei teljes hiányát. Nem úgy tűnt, mint aki gyászol,
vagy mint akit lesújt egykori gazdája halála, pedig Nikomédész nagyon népszerű
ember volt.
– Keletre akarok menni veletek… a sereggel – felelte León. – Cserébe segítek
fedezni a költségeket. – Kineászra nézett. – Mielőtt rabszolga lettem, harcos
voltam. – Tétován elmosolyodott. – És keleten talán új kereskedelmi kapcsolatokra
is szert tehetek. – Elkomorult az arca, mintha valami rossz emlék jutott volna az
eszébe. – Vagy találhatok… egy életet.
Kineász töltött egy kupa bort és felhajtotta.
– León, segítettél megmenteni a seregemet. Mindig is a lekötelezetted leszek.
Miért kérdezel? Természetesen csatlakozhatsz hozzánk… hiszen egyébként is a
hippeisz tagja lettél. Valószínűleg több csataméned van, mint egy szakának. –
Vállat vont.
León szája megremegett. A szeme könnybe lábadt, és Kineász elfordult, hogy ne
kelljen szégyenkeznie előtte.
– Mondd, mi bánt, León! – ölelte meg a hajdani rabszolga vállát Philoklész.
– Nem – húzta ki magát León. – Nem vagyok puhány!
Philoklész felhajtotta a borát.
– Hány éves? – kérdezte.
– Talán húsz – ingatta a fejét León.
– Nem szégyen védelmet kérni. Kineász, figyelj már ide! Leónnak szüksége van a
segítségedre, de túl büszke, hogy kérje.
– Mint bizonyos spártaiak, akiket ismerek – morogta Kineász.
– Azt hiszem, ez járványos a görögök között – helyeselt Philoklész. – Kár, hogy
átterjedt Afrikába is. – Előretolta a fiatal núbiait. – Mondd hát, fiú!
León vett egy nagy levegőt.
– Nikomédész ügyvédje azt akarja, hogy osszam meg a birtokot. Szerintem be akar
csapni. Egykori rabszolgaként nincsenek barátaim… sem rabszolgák, sem szabadok. Te
becsületes ember vagy. – Rápillantott Philoklészre. – És a barátaid is azok. –
Elhallgatott. – Alaposan átgondoltam a dolgot. Keletre akarok menni, de azt akarom,
hogy a vagyonom itt maradjon, és ne tűnjön el. Polgár akarok lenni, amikor
visszatérek. Ha együtt, közösen vesszük át az örökséget… a te nevedben és az
enyémben… senki sem fog meglopni téged. És kétszer is meggondolják, hogy megöljenek
engem.
Kineász soha nem rajongott a rabszolgaság semmilyen formájáért, és León
felvetése, miszerint ha egyedül marad, elveszíti a vagyonát és feltehetőleg az
életét is, ékesen példázta, milyen hatékonyan fosztotta meg a rabszolgaság az
embert a méltóságától és a jogaitól.
– Hogy megöljenek? – kérdezte meglepetten. – Hiszen nap mint nap szabadulnak fel
és lesznek gazdagok a rabszolgák!
– Nem, naiv athéni barátom! – horkant fel Philoklész, mint egy csatamén. – Csak
beszélik az emberek, hogy nap mint nap szabadulnak fel és lesznek gazdagok a
rabszolgák. Az ilyen rabszolgákat okolják a rossz politikáért és rajtuk élcelődnek
a komédiások… de láttál már egyet is valaha?
– Tháisz rabszolga volt, mielőtt hetéra lett – felelte Kineász, aztán megrázta a
fejét. – Értem, mit akarsz mondani. – Ránézett Leónra. – Mindig is gyűlöltem a
rabszolgaságot. Rendben… tényleg meg akarnak ölni?
– Nikomédész unokaöccse, Démoszthenész nemrég az agórán beszélt róla – mondta
Philoklész. Komoly tekintettel nézett Kineászra, és az athéni megértette, mit akar.
– Rendben – ismételte meg Kineász. Megfoghatatlan düh tört rá, az a fajta, amit
akkor érzett, amikor becsapták az agórán, hazudtak a bor minőségéről vagy arról,
mennyire friss egy hal. Felállt és megfogta León kezét.
– Philoklész egykor ügyvéd volt. Majd ő írásba foglalja a szövetségünket. Jól
emlékszem, értesz valamelyest a matematikához?
– Igen – hajtott fejet León. – Nehezen megszerzett tudás ez.
– Segíts összeállítani ennek a kis seregnek a logisztikonját – folytatta Kineász.
– Aztán segíthetsz elkölteni a pénzünk egy részét. – A fiú vállára tette a kezét. –
Üdvözöllek a csapatomban!

A harmadik találkozó volt a legnehezebb, minden szempontból – annál is inkább,

mert nem számított rá. León egy számokkal teleírt tekercs fölé görnyedt, Philoklész
elkezdte kirakni egy polcra a piacon szerzett könyvtekercseket, amikor a még mindig
bicegő Szitalkész nekitámaszkodott Kineász szobája ajtófélfájának, ahol az arkhón
ült a saját tekercseivel.
 – Van itt egy úr, aki veled akar találkozni – mondta. Látszott rajta, hogy fél,
vagy nagyon meg van hatódva.
Szitalkész válla fölött Kineász meglátta Arnit, aki egykor szintén rabszolga
volt. Felállt, de teljesen váratlanul érte a férfi, aki belépett.
– Iszoklész! – kiáltott fel.
Iszoklész Aiasz apja volt. Aiaszé, aki meghalt, és most bebalzsamozva, vászonba
tekerve várta, hogy hazájába vigyék. Aiaszé, aki Kineász szolgálatában, Olbiáért
harcolva, hősként halt meg.
A férfi arca vörös volt a gyásztól, a szemét sötét karikák vették körül.
– Kineász! – állt meg az ajtóban. – A fiam halott. – A szavai elhaltak,
előrelépett, Kineász nyakába borult és zokogni kezdett.
Nikeász, aki szintén szerette Aiaszt, elvezette a gyászoló apát, így Kineász
nyugodtan el tudta olvasni a gyerekkora hősétől kapott levelet.

Az athéni Phoción üdvözletét küldi Kineásznak, Eumenész fiának. A sors, ami előbb
a makedónok katonájává, majd száműzötté tett, most magasra emelt. Hallottuk a
híreket, hogy Olbia hadvezére lettél, és legyőzted a sereget, amit Antipatrosz
küldött a fekete-tengeri városok meghódítására.
Az itteni bolondok azt követelik, indítsunk háborút a makedónok ellen. Nehezen
hal meg a gondolat, hogy Athén világhatalom, és az öregek és fiatalok egyaránt
becsapják magukat városuk erejét illetően, hiába emlékeztetem őket újra meg újra
Théba példájára.
Nem kérelmezőként és nem a makedónok barátjaként írok most neked, bár mindkét
szerep illene hozzám. Az az ember írja e sorokat, aki kardforgatásra tanított. A
makedónellenes párt úgy beszél rólad, mintha a tulajdonuk, a rabszolgájuk lennél,
és úgy beszél a tetteidről is, mint a sajátjairól. Meg fognak kérni, hogy gyűjtsd
össze a sereged, és vonulj Thrákiába, Antipatrosz ellen.
Amikor száműztek, majd Olbiába küldtek, eszköz voltál – egy kard. De most, hogy
hadvezér lettél, te vagy az, aki a kardot tartja. Vigyázz, mit vágsz meg!
Kérlek, add át üdvözletem az ifjú Grakkosznak, és Laertésznek, Thallosz fiának,
és Diodórosznak, Glaukosz fiának, és a megarai Koénosznak.

Kineász örömmel olvasta Phoción levelét, mert szinte hallotta az öreg

mordulásait, ahogy hangosan kimondta a szavakat, és látta a tekercsen a kikapart és
gondosan átírt szavak helyét. Phoción volt nemzedéke, vagy talán minden idők
legnagyobb athéni katonája, továbbá az apja egyik legjobb barátja és politikai
szövetségese.
A másik tekercs Lükorgosztól érkezett, illetve valószínűleg valamelyik írnokától.
Nem volt benne üdvözlés és tisztelgés.

A száműzetésed ezennel véget ért. A következő feladatod Amphipolisz

visszafoglalása, és Athén újra nagy lesz.

Amphipolisz egy athéni gyarmat volt Thrákiában, amelyet már rég elfoglaltak a
makedónok. Amphipolisz visszafoglalása – az athéni népgyűlés régi vágya – egyet
jelentett volna a makedón világuralom megdöntésével. Kineász elfintorodott.
A gyakorlótérről becsörtetett Diodórosz, egy zúzódást simogatva a karján.
– Árész a tanúm, nem gyógyultam még meg teljesen! A kis Klió épp most terített le
a földre!
– Megerősödött a fiú a nyáron, te pedig csak öregebb lettél – felelte Kineász.
Diodórosz felnyögött.
– De itt van valami, ami majd csillapítja a fájdalmat – nyújtotta felé Kineász
Phoicon levelét.
Diodórosz töltött egy kupa bort, s miközben megitta, elolvasta a levelet. Aztán
leült, és ivott még egyet.
 – Még nem tudhat a csatáról – jegyezte meg.
Kineász odaadta neki a másik üzenetet is.
– A csatamezőtől nincs messze Olbia a folyón. Olbia pedig nincs messze Athéntól,
tengeren, egy gyors hajóval.
Diodórosz a fejét csóválva elkezdte olvasni Lükorgosz sorait.
– Van itt valami, amit egyszerűen nem értek – dörzsölte meg az állát Kineász. –
Amphipolisz? Megőrültek?
– Igen – tette le a második tekercset Diodórosz. – Attól tartok, Démoszthenész és
Lükorgosz annyira kétségbeesetten próbálják magához téríteni a pártjukat, hogy
bármire képesek. És mi semmibe sem kerülünk nekik. Eldobhatnak minket, mint egy
kockát, és nem kell megfizetniük a politikai árát. – Rápillantott a tekercsre. –
Mindannyiunk száműzetése véget ért, vagy csak a tied?
– Mindannyiunké – felelte Kineász. – Szegény Laertész!
– Bármit megtett volna, hogy az öreg Phoción megdicsérje – mondta Diodórosz,
aztán elvigyorodott. – És én is.
Kineász bólintott.
– Gondoltam, hogy ettől jobban érzed majd magad.
– Ugye, nem viszel minket Thrákiába harcolni? – kérdezte Diodórosz.
– Keletre megyek – rázta meg a fejét Kineász. – És ha lesz elég pénz meg ember,
akkor sereget is viszek.
– Alexandrosz ellen? – vette fel Diodórosz Phoción levelét.
Kineász hunyorgott, mintha a szemébe sütött volna a nap.
– Alexandrosz ellen – mondta. Aztán, mivel Diodórosszal közelebb álltak
egymáshoz, mint a legtöbb testvér, elvigyorodott és hozzátette: – A Hádészba
Alexandrosszal! Szrajankát akarom, és ha kell, a legyőzhetetlen makedónokat is
legyőzöm érte. Esküszöm, akár az Olümposzt is megrohamoznám!
Diodórosz is elvigyorodott, és rátette egyik kezét barátja térdére.
– Ezt mindenki tudja – közölte, aztán gyorsan elhajolt Kineász ökle elől.

Iszoklész gyásza nem múlt el egy nap alatt. Kineász elküldte a prodromoszokat,
hogy keressék meg a legjobb partra szálló helyeket a Lazac-öbölben, és Iszoklész
még mindig gyászolt. Kineász belefogott az emberek és lovak behajózásának összetett
feladatába, pénzt és gabonát küldött a kiválasztott kikötőhelyekhez, és Iszoklész
még mindig gyászolt. Kedvetlenül járt-kelt a kaszárnyában, míg León be nem
költöztette Nikomédész házába – illetve most már a Kineászéba. Iszoklész azonban
minden nap elment a kaszárnyába, leült a veteránok közé, és a fiairól szóló
történeteket hallgatta – mindenkinek mondani kellett róla valamit. Aiasz és vakmerő
hősiessége a sereg hagyományainak részévé vált. A fiú a Költő könnyen fejbe szálló
borán nőtt fel, és Akhilleusz hőstettei lángra gyújtották a vérét. Párviadalok és
kiváló harcok egész sorát vitte véghez azon a véres nyáron, és apja mindet
meghallgatta. A múló idő addig szépítette az emlékeket, míg végül Aiasz akár az
Iliász hősei között is elfoglalhatta volna a helyét – s a hippeisz minden katonája
méltónak is találta volna rá.
Ám miután három napig hallgatta fia dicsőítését és ivott, Iszoklész becsörtetett
Kineász szobájába, ahol épp a kis sereg behajózandó felszerelésének listáját
állította össze a tisztekkel, és kirobbant, mint egy földre dobott darázsfészek.
– Nem kellett volna hősnek lennie! – kiáltotta Iszoklész mindenféle bevezető
nélkül.
Diodórosz talpra ugrott – Iszoklész úgy festett, mint egy őrült, a szeme vérben
forgott, és kard volt nála.
Kineász megfogta barátja jobbját, ami már szintén kardot markolt.
– A gyász beszél belőle – mondta.
Iszoklész a kardról szinte megfeledkezve üvöltött, és tovább nyomult Kineász
felé.
– Szép volt és fiatal! Szerettük, és okos volt az üzletben! Egyetlen nyárra
küldtem el veled, hogy kiverd a fejéből azt az ostobaságot! És most halott! Halott,
és soha nem támad már fel. Meghalt egy háborúban, amihez semmi köze nem volt! –
Nikeász hátulról lefogta, az oldalához szorítva a karjait, de Iszoklész majdnem
kitört a szorításából, ami pedig nem lehetett könnyű. Philoklész átkarolta a
derekát, mire Iszoklész a spártai arcába könyökölt, és eltörte az orrát, ami
azonnal vérezni kezdett.
– Te ölted meg! Ti öltétek meg, mind, a dicsőségről meg a becsületről
hangoztatott szólamaitokkal! – Iszoklész úgy köpte ki a dicsőség és becsület
szavakat, mintha mérgek lettek volna.
Kineász próbálta megőrizni a hidegvérét. Egy évvel azelőtt, Tomiszban, azon a
kellemes szümposzionon figyelmeztette Iszoklészt, hogy a fia akár meg is halhat. De
Iszoklész nem hallgatott rá. És bár Kineász egész életében sorra végignézte, hogy
meghalnak, akiket szeret, a ragyogó Aiasz halála őt is mélyen érintette,
olyannyira, hogy ritkán tudott elmenni úgy a szoba előtt, ahol a bebalzsamozott
holttest hevert, hogy ne érintse meg vagy ne csorduljon ki egy könnycsepp a
szeméből.
– Mind szerettük őt – mondta halkan.
– Ha szerettétek volna, akkor nem lenne halott! – állt meg Iszoklész a szoba
közepén, törzsén Nikeász és Philoklész karjaival. A spártai arcát vér borította, de
elszántan ölelte Iszoklész derekát. – Úgy használtad a hősiességéért, ahogy mások a
szajhákat az élvezetért! – Keserűen zokogni kezdett.
Ez a vád mélyre fúródott. Aiasz vakmerő hősiessége alapozta meg a hippeisz
daimónját.
Kineász hallgatott. Nem tudott megválaszolni Iszoklész gyászára, és érezte a
férfi vádjainak igazát. Nem akarta magával vinni Aiaszt, mégis szüksége volt az
ifjú fiatalságára és lelkesedésére a csapata és a saját harci szelleme
fenntartásához.
Iszoklész felhagyott a vergődéssel. Zokogva állt a szoba közepén.
– Mind történeteket meséltek a hősiességéről. Bármelyikben meghalhatott volna. Ti
meg örömötök leltétek bennük… megálltatok és csak néztétek, ahogy a halál elé veti
magát!
Nikeász szája Iszoklész füle mellett volt, hiszen hátulról fogta a tomiszit.
– A fiad nagy ember volt – mondta. – Te viszont egy ostoba fasz vagy. – Vett egy
nagy levegőt, és Iszoklész elernyedt a szorításában. – Minden nap elmondtuk a
fiadnak, hogy fogja vissza magát, és ne hívja ki az istenek haragját. – Nikeász
hangja megbicsaklott, és ő is sírni kezdett. – Hányszor? – kiáltott fel, megrázva
az apát. – Hányszor mondtam neki, hogy ügyeljen a hátára, és tartsa a helyét a
sorban?
– A nagy csata előtti éjjelen – szólt közbe Philoklész orrhangon – Kineász azt
mondta neki, nőjön fel, és ne viselkedjen úgy, mint egy bolond.
León, aki másképp ismerte az ifjút, a felszabadított rabszolgák tétovázásával
szólalt meg.
– A gazdám… Nikomédész… sokszor kérte, hogy legyen óvatosabb.
– Ha Nikomédész élne, én ölném meg! – csattant fel Iszoklész. – Az ő felelőssége
a legnagyobb!
Philoklész, aki maga is viselte már a sereg hősének kijáró babérkoszorút,
felállt.
– Nagyon fényesen égett – mondta. – Fényesen égett az erényben és a becsületben,
és fiatalon halt meg, de örökké élni fog az istenekkel.
Iszoklész a spártai felé fordította józan, gyásztól megtört tekintetét. A
szemgolyói fehér sztélékként csillogtak vörös arcában.
– Tartsd meg magadnak a filozófiádat, spártai! Aiasz halott. Élhetett volna,
ugyanolyan fényesen ragyogva, gabonát termelve és gyermekeket nevelve a
napsütésben!
Philoklész bólintott.
– Vagy megnyomoríthatta volna egy betegség, vagy egy baleset. Vagy
elsüllyedhetett volna egy hajóval. Ő választotta ezt az utat, Iszoklész, és bár
nagy a fájdalmad, tudom, igazságtalan vagy velünk, a barátaival. Ő választotta ezt
az életet és ezt a halált… sokkal inkább, mint a legtöbb ember, szinte már úgy,
mint egy isten. Tisztelem ezért. – Philoklész vállat vont. – Szerette a háborút.
Rettenetes és ostoba dolog szeretni a háborút, és meg is mutatta a valódi arcát,
amikor elpusztította.
 Iszoklész és Philoklész szemtől szemben álltak, az egyik könnyezve zokogott, a
másiknak még mindig szivárgott a vér az orrából, mintha vérkönnyeket sírt volna.
Aztán Iszoklész előredőlt, egyenesen Philoklész karjai közé.
És mind együtt sírtak.

6.

A gyász után azt volt a legnehezebb eldönteni, hogy ki menjen és ki maradjon. Sok
polgárt – a hippeisz nagy részét – nem érdekelte még egy hadjárat. A gazdagok már
így is több harcot láttak, mint amennyire valaha számítottak. A legtöbb veteránhoz
hasonlóan nekik sem fűlött a foguk újabbakhoz. A tisztek mind vagy fontos emberek
voltak, vagy fiatalok, akik a katonai szolgálatuknak köszönhetően előrébb juthattak
hivatásukban. Az Alexandrosz elleni hadjárat semmit sem tett volna hozzá polgári
babérjaikhoz, és az apáik sem lelkesedtek azért, hogy végignézzék, ahogy ismét
hadba vonulnak. Igazából a népgyűlés is csak a Kineász eddigi szolgálatai előtti
tiszteletadásként szavazta meg, hogy egyáltalán engedélyezi a hadjáratot – és nem
kevesen szólaltak fel ellene Alkaeosz vezetésével, aki azóta az első rendreutasítás
óta neheztelt Kineászra. Kineászt hónapok óta először ismét kalandornak és
zsoldosnak nevezték – mire ő felállt és nyilvánosan lemondott az arkhóni címről. A
város azt követelte, hogy küldjék el a sereget, „hogy új kereskedelmi útvonalakat
nyisson keleten”. Azonban azok, akik útra keltek, nevén nevezték a dolgot.
– Megyünk Alexandrosz ellen – mondogatták az agórán.
A hadjárat végül megkapta a város vonakodó jóváhagyását, és később
Pantikapaionét, Olbia keletre fekvő testvérvárosáét is.
Az ifjak között elég sokan akadtak, aki bárhová követték volna Kineászt, és a
hivatásos zsoldosok is szívesen mentek – a katonáskodáshoz értettek, és Olbia
környékén nem számíthattak újabb háborúra a közeljövőben. A gabonával együtt hírek
is érkeztek a síkságról a folyón, melyek szerint Marthax serege feloszlott, minden
főnök hazavonult, hogy gondoskodjon a földműveseiről és a gabonáról – ahogyan azt
Philoklész megjósolta. Azt is beszélték, hogy a makedónok büntető hadjáratot
indítottak Spárta ellen, és senkit sem kíméltek, hogy bosszút álljanak Zoprüónért.
A népgyűlés szemében mégis az lehetett a legvonzóbb, hogy Kineász felajánlotta,
magával viszi a keltákat is. Az, hogy még éltek, fájó tüske volt a város demokrata
érzületű lakói számára, hiszen öt évig voltak a türannosz elnyomásának eszközei.
Sokan úgy érezték, le kellett volna mészárolni őket a makedón helyőrséggel együtt.
Az, hogy a kaszárnyában szállásolták el őket, újabb táptalajt adott Alkaeosz és
társai zúgolódásának. A kelták hatalmasak voltak, gallok, sőt germánok is akadtak
közöttük, és rettegéssel töltötték el a görögöket meg a szindiket.
Memnón eredeti háromszáza, az első zsoldosok, akiket a türannosz felbérelt, mind
polgár lett – ám foglalkozás nélküli polgár. Memnón a phalanx parancsnoka maradt,
és négyszemközt azt mondta Kineásznak, hogy ő maga maradni akar, de semmi kifogása
az ellen, hogy az alvezére, Lükorgosz és bármelyik embere jelentkezzen a keleti
hadjáratra. A zsoldosokat a lakosság elnyomására bérelték fel, később pedig a város
bűnözőit tartották kordában. Mostanra azonban mindenki veterán lett, a zsoldosoknak
nem sok dolga akadt, és nem volt kit elnyomni sem.
És természetesen néhány szegényebb, vagy a szegénység határán álló polgár esélyt
látott a hadjáratban a rendszeres fizetségre és annak az életmódnak a folytatására,
amihez hozzászoktak a nyáron.
Kineász mindezt látta már, az egész élete ezzel telt. A háború háborút szült, és
aki egyszer belekóstolt a győzelem és a zsákmányszerzés ízébe, az a könnyen
szerzett aranyra éhesen vállalta a katonaéletet, hanyagul megfeledkezve az esőben
töltött éjszakákról, a sebesülések fájdalmáról és az állandó félelemről.
Végül háromszáz „görög” lovast állított ki Diodórosz parancsnoksága alatt, jól
felszerelve, jó tisztekkel – jobb zsoldoscsapat nem akadt az ég alatt, soraik közt
a keltákkal és Herón száműzött csapatával. Volt másik háromszáz gyalogosa – mind
hoplitész – Lükorgosz vezetése alatt, mivel Philoklész nem fogadott el semmilyen
rangot, csak valamilyen homályos vezető szerepet. A makedónoktól szerzett zsákmány
révén Kineász mindegyikük alá öszvért vehetett, Nikomédész vagyonának köszönhetően
pedig arról ábrándozhatott, hogy etetni is tudja majd őket.
Volt még ötven szindije, a Temerix által alakított és vezetett csapat túlélői.
Psziloszokként szolgáltak, szaka íjakkal és súlyos fejszékkel fegyverkeztek föl. A
tetovált férfiak nem féltek semmitől, sőt keresték a halált, és a phalanx
előcsapataként tevékenykedtek.
Aztán ott volt Lót herceg a szarmatákkal, kétszáz lovag a síkság legnehezebb
páncéljában.
Mindösszesen, a seregek mögött vonuló elkerülhetetlen kísérőhaddal együtt közel
ezer szájat kellett etetnie és több mint kétezer állatot szállítania. Csak egy
athéni gabonaflotta lehetett képes ennyi embert és állatot, illetve az egyhetes
ellátásukhoz szükséges ennivalót egyszerre elszállítani. Szerencsére épp volt egy
kéznél. A menetelés idején szükséges élelem és takarmány miatt még mindig aggódott
egy kicsit, és a birtokában lévő néhány láda arany és jóval több ezüst ellenére
tudta, hogy végül kénytelen lesz élelmet zsákmányolni, hogy tovább mehessen – és ez
a kilátás elborzasztotta.
Ataeloszt a felderítőivel és tucatnyi szarmatával már útnak indította egy gályán,
hogy keressenek táborhelyeket a Lazac-öböl partján, és válasszák ki a szárazföld
belsejébe vezető utat. A népgyűlés összeülése előtt elküldte Eumenészt Arnival és
egy tucat keltával Pantikapaionba, a Fekete-tenger keleti partján fekvő
Gorgippiába, sőt a déli parti Dioszkuriászba is azzal az utasítással, hogy
vásároljanak marhákat és tereljék a Lazac-öbölbe. Eumenész egyébként is jobban
tette, ha nem maradt a városban – a politikai pártok a vérét akarták az apja
árulása miatt, legalábbis ezt hangoztatták. Nap mint nap súlyosabb sértésekkel
illették, és Kineász ellen is megpróbálták felhasználni a jelenlétét a politikai
küzdelmekben. Valaki ugyanis elkezdett az athéni ellen szervezkedni.
Már most.
Néha eltöprengett, miért megy keletre, és miért vezet másik ezer embert ugyanabba
a végzetbe. Gazdag volt és hatalmas – úgy, ahogy a görögök mérték a hatalmat. Akár
türannosz is lehetett volna. Vagy király.
És keleten a halál várta.
De Szrajanka is. És már kezdte unni a piszmogást a népgyűlésben.

Még csak két hónap telt el a folyamisten gázlójánál vívott csata óta, de a
népgyűlés már vissza is tért a régi torzsalkodáshoz. A makedón fenyegetés
elmúltával együtt múlt el a tavaszi egység is. Mivel Kineász már lemondott az
arkhóni címről, illetve arról, hogy valaha is türannosz legyen, kisebb halak
kezdtek körözni hatalomra éhesen. Kineász meg is jegyezte ezt Philoklésznek.
– Halak? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan a spártai. Egymás mellett ültek a
népgyűlésben, ami a hippodromoszban gyűlt össze a lelátó ülőhelyei miatt, és mert a
város hatalmi központja távolabb került a citadellától. – Inkább keselyűk.
Démoszthenész, Nikomédész unokaöccse, aki a katonai szolgálat elkerülésére
használta fel hatalmát, egy politikai akrobatamutatvánnyal egyetlen éjszaka
leforgása alatt változott át gőgös arisztokratából lelkes demokratává, s minden
hatalmat a népgyűlésnek akart juttatni. A polgárok közül sokan ferde szemmel néztek
rá amiatt, hogy kihúzta magát a lovassági szolgálat alól és nem vett részt a nyári
hadjáratban, de a politikai emlékezet rövidnek bizonyult, és Démoszthenész több
olyan területen is cselekvést ígért, amiről tudta, hogy tetszésre lelhet a
szavazóknál – a phalanx harcosainál. És amikor Alkaeosz számon kérte Kineászt a
kelták és „Kleomenész áruló fia” antidemokratikus oltalmazásáért, Démoszthenész
volt az, aki a többiek hangos sziszegése közepette kiállt mellette.
Az egyik első javaslata az volt, hogy ne engedjék útnak indulni Kineászt keletre,
míg el nem számol a várossal. Először ezt a javaslatát is sziszegés fogadta, de a
harmadik népgyűlésig elég sok bor folyt le elég sok torkon ahhoz, hogy úgy tűnjön,
van értelme a felvetésnek.
Kineász a nap hátralévő részében csak ült és duzzogott, mint egy szomorú
kisgyerek. A népgyűlés végül nem szavazta meg az elszámoltatását – igaz, csak
néhány szavazaton múlott, és nem a döntő többség huhogta le már magát az ötletet
is.
 – Árész és Aphrodité! – mondta Kineász, miközben ledobta a köpenyét az ágyára. –
Elszámoltatás? Miféle elszámoltatás?
Philoklész a szakállát vakargatva elmosolyodott.
– Úgy vélem, a nagy tiszteletű Démoszthenész pontosan tudja, nem vezettük a
könyvelést a hadjárat alatt.
Diodórosz érkezett, karjában hetérájával, aki Szapphónak nevezte magát. Elegáns,
jó csontozatú, kissé nagy orrú harmincéves nő volt. Uralkodói légkör lengte körül,
leplezve jó humorát és műveltségét. Diodórosz a csatában szerzett zsákmányából
fogadta a szolgálatába, és elégedettnek tűnt a cserével.
– Rossz napod volt a népgyűlésben? – kérdezte, és szeplői szétszaladtak az arcán,
ahogy elvigyorodott.
– Miért nem a citadellán kérik számon a könyvelést? – kérdezte Kineász, szinte
már nyüszítve. Az ismerősei soha nem hallották még így beszélni.
– Démoszthenészt nem érdekli a könyvelés – vont vállat Diodórosz. – Pórázon akar
tartani téged meg a hadjáratodat, amíg nem adsz neki valamit.
Kineász töltött magának egy kupa bort, és a többiekre meredt.
– Talán a nagybátyja örökségét? – vetette fel Szapphó a szemöldökét felvonva. –
Nekem töltene valaki egy kis bort?
– Ah, milyen ostoba vagyok! – pattant fel Kineász. – Hát persze, hogy erről van
szó.
Philoklész úgy nézett rá, mintha két feje lett volna. Diodórosz félrehajtotta a
fejét, mint amikor egy kutya méreget egy különösen ízletesnek tűnő csontot.
– Nem, mégsem értem – rázta meg a fejét Kineász.
– Néha úgy érzem, mindenkinek jobb így, hogy nem akarsz türannosz lenni –
csóválta a fejét Diodórosz.
Kineászt elöntötte a bosszúság, amiért képtelen észrevenni egy nyilvánvalóan
egyszerű stratégiát.
– Sok minden járt a fejemben az elmúlt két hétben. – Ez elég gyenge kifogásnak
tűnt, még magának is. – Maga mellé tudja állítani a népgyűlést?
Diodórosz felhorkant, és Philoklész is, mintha a másik visszhangja lett volna.
– Ha továbbra is sértetten, némán, a fejedet a felhők közé dugva jársz-kelsz,
akkor igen, azt hiszem, végül maga mellé fogja állítani a népgyűlést. Ha azonban
rászánunk néhány ezüstbaglyot, hogy bort vegyünk a szavazóknak, és elkezdjük
emlékeztetni őket, hogy Démoszthenész milyen gyáva és beképzelt seggfej, akkor
valószínűleg el fog olvadni a támogatottsága. A pokolba is, mind együtt szolgáltak
Alkaeosszal! Nógatás nélkül is emlékezni fognak, mekkora ökör a fickó.
Philoklész a fejét rázta.
– Démoszthenész nem fog csak úgy eltűnni. Már most belemélyesztette a karmait az
áruló Kleomenész politikai támogatóiba… és Nikomédész híveinek nagy részét is
megörökölte, ha a pénzét nem is. – Elhallgatott egy pillanatra. – Nem mintha
ellenemre lenne, amit a mi rókánk javasol. Amikor Odüsszeusz azt mondja,
készítsenek tűzben edzett karókat, az egyszerű halandók nem késlekednek tüzet
rakni.
Szapphó némán, a borát kortyolgatva figyelte őket. Kineász alig ismerte –
Diodórosz bemutatta, néha ott ült egy széken a szümposziumaikon, kitharán játszott,
vagy énekelt, de az athéni csak sejtette, hogy nagyon okos lehet. Thébai volt, akit
Alexandrosz vetett rabszolgasorba. Hallgatag volt, s jó hangulatú társalgásait is
félbeszakították néha a mély boldogtalanság váratlan pillanatai. Ám valami abban,
ahogy a kupája pereme fölött nézte őket, a bölcsességére utalt.
– Lenne valami tanácsod, deszpoina? – kérdezte Kineász.
A nő megrázta a fejét.
– Nem itt van a helyem – mondta óvatosan.
Diodórosz előrelépett és megfogta a könyökét.
– Szapphónál bölcsebb nőt még nem ismertem… mielőtt rabszolga lett, a thébai
boeotarkha lánya és egy másik nővére volt.
Philoklész elmosolyodott.
– Én Spártából jöttem, ahol a nők elmondhatják, amit gondolnak, és a férfiak
meghallgatják őket – közölte.
Szapphó felemelte a fejét és halvány mosollyal mondott köszönetet Philoklésznek.
 – Nos, akkor… Démoszthenésznek van segítsége. És pénze. Mélyebb zsebekbe nyúlhat,
uram, mint a tied, még Nikomédész örökségével és a hadizsákmánnyal együtt is. És
azért akarja megakadályozni a keleti hadjáratot, mert az, aki mögötte áll, így
szeretné. – Kineász arcát fürkészte, és a férfinak a szkíta nők jutottak eszébe a
pillantása súlyától. Nem emlékezett rá, hogy görög nő valaha így állta volna a
tekintetét. – Megvan rá az okom, hogy gyűlöljem Alexandroszt, és minden tőlem
telhetőt meg fogok tenni, hogy lássam, amint vérben fuldokolva, az isteneket
átkozva elesik. Ha segítségedre lehetek egy olyan féreggel szemben, mint
Démoszthenész, akkor könyörgöm, rendelkezz velem.
– Tehát ha több pénzt tud költeni a szavazatok megvásárlására, mint mi… –
simogatta az állát Kineász.
Szapphó vállat vont.
– Nagyobb játékos, mint amilyennek hiszed… vagy az ura az. Szerintem
meggondolatlan cselekedetre akar késztetni téged. Nem számít rá, hogy győz ebben a
menetben, bár szeretne. Valószínűleg azt akarja, hogy elmenj keletre… hiszen amíg
itt vagy, semmilyen hatalma nem lehet. De ha teszel valamit, az elég lesz ahhoz,
hogy elkezdjen bemocskolni, és Petrokolosz meg a fia, Klió ellen is
felhasználhatja, amikor te már nem leszel itt. – Felvonta a szemöldökét. – Jól
gondolom, hogy Petrokoloszra és a fiára akarod átruházni a hatalmat a
távollétedben?
Diodórosz bólintott. Kineász megfigyelte, hogy bár úgy tűnt, Szapphónak lenne még
mondanivalója, Diodórosz gondolkodás nélkül félbeszakította. Az athéni látta a
Szapphó arcán átsuhanó árnyékot, miközben Diodórosz beszélni kezdett.
– Igen! – mondta. – Akármit is gondol Szapphó… és biztosra veszem, hogy sokat
tud… Démoszthenész az a fajta, akit Periklész „ostobának” nevezett. Csak önmaga
érdekli. Azért próbál meg bemocskolni téged, hogy a távollétedben elkezdhesse
visszakövetelni az örökséget… és az üggyel talán Petrokolosz sarujába is be akar
csempészni egy kavicsot. – Szapphóhoz fordult. – Ki lehet az ura? Biztos nem
Alkaeosz?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Szapphó. – De Alkaeosz felesége, Pénelopé… hogy
is mondjam… jobban kedveli a nők társaságát. Tőle tudom, amit elmondtam. Ha
megtudok mást is, azonnal szólok.
Diodórosz őszinte csodálattal nézett rá.
– Mindig is szerettem a politizáló nőket! – lelkendezett. – A „nők társaságát”,
nahát!
Kineász megdörzsölte az állát és Philoklészre pillantott. Philoklész vállat vont.
– A spártai megoldás? – vetette fel.
Kineász kérdőn nézett rá.
– Öld meg – mondta Philoklész.
A szobában lévők felszisszentek, csak Philoklész kuncogott, miközben bort töltött
magának.
– Néhány napja még teljhatalmad volt a városban. Ami azt illeti, még ma is az
van. Ne játssz ilyen athéni játékokat azzal a nyomorulttal. Rendeld be katonai
szolgálatra, és ha nem áll kötélnek, szavaztasd meg a népgyűléssel a büntetését.
Mindenki egyszerre szólalt meg. Diodórosz megborzongott Philoklész durva
javaslata hallatán.
– Antidemokratikus! – kiáltotta.
Nikeász épp akkor tért vissza a várostól északra lévő gyakorlótérről. Egy darabig
hallgatta őket, ivott egy kis bort, majd elvigyorodott, egy démon vagy egy farkas
vigyorával.
– Elég, ha megfenyegeted – szólt közbe, amikor lélegzetvételnyi csend támadt.
– A politikában soha ne fenyegetőzz – vetette oda Diodórosz elutasítóan. – Csak
cselekedj!
Nikeász vállat vont, és addig nézett farkasszemet Diodórosszal, míg a másikról le
nem olvadt a fensőbbséges máz. Régi barátok és vívótársak voltak, és Nikeász arra
figyelmeztette némán az athénit, hogy arisztokratikus viselkedése ellenére fogalma
sincs arról, hogyan zajlik a népgyűlésben a politizálás. Mindezt egy
homlokráncolással és egy félmosollyal.
– Démoszthenész egy gyáva pöcs, aki a nyáron kibújt a katonai szolgálat alól. Még
a saját árnyékától is megijed. Nem holmi üres fenyegetésre gondoltam, hanem
csipetnyi valódi rettenetre, még több ígéretével megfűszerezve. – Egyenesen
Diodóroszra nézett. – Hadd intézzem el én.
Kineász beletúrt a szakállába – pedig le akart szokni erről –, és megfogadta,
hogy másnap levágatja. Felhajtotta a borát és rávigyorgott barátaira.
– Szerintem mindenkinek igaza van. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak, és a
barátaimnak ilyen tanácsai.
– Jobb, mint duzzogni és némán szenvedni, nem? – csipkelődött Philoklész.
Kineász elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Philoklész, kérj egy kis pénzt Leóntól, és vidd ki az utcára! Nikeász, értesd
meg Démoszthenésszel, hogy elszomorítanak a tettei. De el ne kapjanak!
– Ma éjjel? – kérdezte Nikeász.
– Meg tudod szervezni? – kérdezte Kineász.
– Adj még egy napot – kérte Nikeász. – És Temerixet.
Kineász bólintott.
– Diodórosz, te pedig meghívhatnád hozzánk a fickót… mondjuk holnaputánra.
– Nem tetszik ez nekem – turkált vörös szakállában Diodórosz. – Ha rajtakapják
Nikeászt, épp azt adjuk meg neki, amit akar. – Vállat vont, rápillantott Nikeászra
és elmosolyodott. – Mintha Kineász türannosz lenne.
Philoklész ismét felhorkant.
– Ha türannosz lenne, minden nap ezt csinálnánk: halálra rémisztenénk mindenkit a
városban.
Szapphó felnevetett.
– Biztos ezért nevezik demokráciának! – mondta.

7.

Másnap este Kineász szümposziont tartott. Főleg a barátai és a tisztjei vettek

részt rajta, bár a hadjárat után mindkét csoport sokkal nagyobb lett, mint annak
előtte. Diodórosz Szapphóval hevert egy klinén, most először nyilvánosan.
Részesültek néhány rosszalló pillantásban – Olbia régimódi város volt, és egy nő
megjelenése a szümposzionon még Athénban is feltűnő lett volna –, de Diodórosz
vitathatatlanul a város hőse volt, és a pillantásokat végül minden esetben mosoly
követte.
Rájuk mosolygott Petroklosz is, aki a fiával, Kliomenédésszel feküdt egy klinén.
Kliomenédész nem tehetett úgy, mintha tudomást sem venne a nőről, hiszen át kellett
hajolnia fölötte, ha beszélni akart Diodórosszal, akit bálványozott. Úgyhogy inkább
az életéről, a frizurájáról, a hetéraságról kérdezgette Szapphót, aki világos,
egyenes és okos válaszokat adott kérdéseire.
Philoklész Kineásszal hevert egy klinén. Aznap este különösen szépen öltözött
fel: csodálatos gyapjúkhitónt öltött, és finom bőrből készült, sötétbarna sarut, és
úgy illatozott, mint egy talentum arany. Kineász kíváncsi lett volna, kit akar
lenyűgözni a spártai, és még tréfálkozni is próbált a dolgon, de nem kapott érdemi
választ.
Nikeász mellett Szitalkész feküdt. Ez volt a géta fiú első szümposzionja.
Szitalkész még lábadozott, és erősen hígította a borát, nehogy lerészegedjen.
Mellettük Memnón és Kraterosz, egy helybéli hoplitész foglalt helyet, aki remekül
harcolt a hadjáratban, és most jó eséllyel vehette át Lükorgosz helyét Memnón
alvezéreként. Lükorgosz maga a szomszédos klinén feküdt a pantikapaioni Herónnal –
a két komor férfi valószínűleg egész este szótlan marad majd. Ám mindketten tisztek
voltak, és mindketten vállalkoztak a keleti hadjáratra. Petrokolosz után Lükorgosz
volt a legidősebb a megjelentek között, szinte teljesen szürke szakállal, sápadt
bőrrel, világos szemmel. A szakállában fehér sávok fénylettek azokon a helyeken,
ahol a szőrszálak az arcán lévő forradásokból nőttek ki. A lábszára és a lábfeje
foltos volt a húsz hadjárat során beleivódott portól. Ezzel szemben Herón fiatal
volt, sötét hajú, sima arcú, pirospozsgás bőrű, mint a szindik, a lába pedig szinte
tökéletes.
Koénosz az ifjú Diónnal hevert egy kereveten, annak a politikai családnak az
örökösével, amelyet korábban Kleitosz és Leukón vezetett. Dión ha nem is
kiemelkedően, de becsülettel szolgált a nyár folyamán, és apja halála a csatában
három vagyon örökösévé tette. Nagyjából olyan korú és vérmérsékletű volt, mint
Kliomenédész, és Kineász Koénoszra bízta, hogy egyengesse az útját a pártjában, míg
el nem nyeri az őt megillető hivatalt. A művelt, kifogástalan modorú,
arisztokratikus viselkedésű Koénosz könnyedén megbirkózott az ifjú
érzelemkitöréseivel.
Lükelész, Kineász régi harcostársa egyedül feküdt, mert még mindig túlságosan
fájtak a sebei ahhoz, hogy kellemes társaság lehessen a vacsoránál. Ő nem készült
keletre, valószínűleg véget ért a katonai pályafutása – és a nyakán meg a vállán
vöröslő hegek arra utaltak, hogy még a hétköznapi mozdulatok is éveken át
fájdalommal fognak járni. De amikor a fájdalmai engedték, gyakran mosolygott,
örült, hogy él. Úgy döntöttek, segíteni fog Kliomenédésznek a hippeisz vezetésében,
és intézi a zsoldoscsapat ügyeit a városban. Arnit megtették intézőjének, hogy
hatékonyan kezelhesse társai vagyonát, művelje a birtokaikat, képviselje őket a
peres ügyekben, és távol tartsa a farkasokat az ajtóiktól. Elég tapasztalatot
szerzett a városi politizálásban a feladat ellátásához, és Kineász remélte, hogy
nyáron elég hírnévre tett szert ahhoz, hogy a Démoszthenészhez hasonlók ne váljanak
túl merésszé.
A két gall, immár gazdag emberként, megosztozott egy klinén. A nagyobbik
termetűnek, Andronikosznak szőke haja és kék szeme volt, míg Antigonosznak fekete
haja és zöld szeme, és a nyakán tetoválások villantak ki a khitón alól. Mindketten
egy évig gyakoroltak Philoklész és Diodórosz felügyelete alatt, hogy részt
vehessenek a szümposzionon, és mindketten megtanulták, hogyan tartsák a boroskupát
és hogyan társalogjanak, bár Antigonosz, aki viszonylag gyengén beszélt görögül,
inkább csak barátságosan mosolygott.
León közvetlenül mellettük feküdt, és a kerevetek körét bezárva egyben Kineász és
Philoklész közelében is. Crax hevert mellette. A basztarna szintén rabszolgaként
kezdte a Kineász melletti életét, ám most szabad volt, és gazdagabb jó néhány lóval
meg makedón aranykupákkal tele polccal. Crax sok ütést kapott a nagy csatában, de
egyik sem hasította fel a bőrét, és ő volt a legépebb mindannyiuk között. A
jelenlévő többi veterán mind lábadozott még sebesüléseiből, és már-már az álmosság
határán, kényelmesen feküdtek klinéiken. Egyedül Lót ült széken, feszengve a görög
lakomán, de elégedetten a könyökénél lévő kupával és a vendégekkel, akiket mind
kedvelt. Ő mondta az első köszöntőt, italáldozatot loccsantva a saját isteneinek és
köszönetet mondva vendéglátójuknak.
– Ki lehetne közelebb hozzám, mint csatatestvéreim? – kérdezte. – Ki lehetne
közelebb, mint azok, akik velem tartanak keletre, hogy Iszkander ellen harcoljanak?
Lót merész kijelentése elnémította a többieket egy rövid időre, és amikor
folytatódott a társalgás, csak könnyed témákat érintett, és azokat is sűrűn
váltogatta. Csupán a körben egymással szemben helyet foglaló Szapphó és Koénosz
erőfeszítései akadályozták meg, hogy teljes csend ereszkedjen a lakomára – a maguk
módján mindketten mesterei voltak a társasági érintkezésnek.
Maga az étel fenséges volt, Kineász konyhájának és León szakácsainak a műve –
vagy fordítva. Nem osztották fel a vagyonukat, és eddig közösen birtokolták
Nikomédész javait. Egyikük sem sietett az osztozkodással, mert azzal csak az
esetleges perek indítását könnyítették volna meg.
A fogások között több volt az opszon, mint ahogy Kineász szerette – hal hal után,
osztriga mártásban, rák másféle mártásban, kenyérdarabkák, inkább csak díszítésnek,
mintsem főfogásnak – ám nem voltak ott athéni moralisták, hogy elítéljék ezt a
dekadenciát, és tekintettel arra, ahogy nyáron ettek, igazából senki nem is
vádolhatta őket indokolatlan fényűzéssel. Mindenki eltelésig ette magát. Lót a
selyemköpenyére löttyintette a rák mártását, de csak nevetett, a kissé már részeg
Philoklész megbotlott egy kancsó borral, így a fél szobát beterítette a kiömlő
ital. Mire az utolsó ürücomb is körbejárt és az utolsó lepény is elfogyott, amivel
a halszószt felitatták, mindenki csupa zsír lett.
Evés közben a város ügyeiről beszélgettek, a perekről és a politikáról, és
udvariasan meghallgatták a kitharán játszó és énekelő Szapphót. A főfogások után
közelebb húzták a klinéket és inni kezdtek. A sebesültek hamarabb kipirultak,
azonban hamarosan mindenki vörös arccal, hangosan beszélt, mire Szapphó
elmosolyodott és visszavonult.
Diodórosz a kezét fogva próbálta tartóztatni.
– Maradj! – kérte. – Nem görög matróna vagy, hogy megdöbbenj, amiket a részeg
férfiak mondanak.
Szapphó megrázta a fejét, és Diodórosz láthatta a mosolyán, hogy megbántotta.
– Hetéra vagyok – mondta a nő komor udvariassággal –, nem fuvoláslány.
Amikor elment, Diodórosz bánatosan nézett Kineászra.
– Ki tudja? – kérdezte.
Kineász tudta, de csak megvakarta az állát, és megjegyezte magában, hogy egyszer
majd el kell magyaráznia Diodórosznak a magától értetődőt – azt, hogy Szapphó még
mindig thébai matrónának tartotta magát. A rossz sors, a rabszolgaság és minden,
ami azzal jár, nem törte meg a helyes viselkedésről alkotott felfogását. És Kineász
tisztelte ezért.
Amikor Szapphó elment, a férfiak még hangosabban kezdtek beszélni, a tréfák
valamivel durvábbak lettek, de mintha mindenki várt volna valamire, és a
társaságnak nem volt középpontja, míg Kineász fel nem állt. Megvárta, hogy
elcsendesedjenek, felemelte a kupáját, és mindenki követte a példáját, mintha csak
egész este erre a pillanatra vártak volna.
– A keleti hadjáratról akarok beszélni – kezdte Kineász, és elvigyorodott. –
Alexandrosz ellen!
Mindenki felsóhajtott, mintha megkönnyebbültek volna. Lót élesen felvijjogott a
szarmaták csatakiáltásával.
– Szabad ezt hangosan kimondanunk? – kérdezte Philoklész.
Kineász józan volt és komoly.
– Azért megyek keletre, mert el kell mennem ebből a városból, és mert ott vár rám
a végzetem. Moira keleten vár rám. Ennél egyszerűbben nem mondhatom el.
Azok, akik ismerték az álmai erejét, komoran bólintottak, a többiek értetlenül
néztek. Memnón felnevetett. Kineász nem vett tudomást róla.
– Mennem kell. De nektek nem muszáj. Sokaknak, most mindenkinek, vagyona van itt,
és oka a maradásra. Mindenki letelepedhet a birtokán és családot alapíthat.
Túlságosan szeretlek benneteket ahhoz, hogy bárkit is kényszerítsek, hogy velem
tartson. Ami azt illeti… – Elcsuklott a hangja, gyorsan ivott egy kis bort, hogy
leplezze a zavarát, majd folytatta: – Ami azt illeti, nem hiszem, hogy visszatérek.
És nem kívánom, hogy ez legyen a ti sorsotok is.
Kérdően néztek rá, szemükben aggodalom csillogott, és Kineász meglátta a
tétovázást, amit keresett. Napok óta ezen töprengett, és úgy döntött, minden tőle
telhetőt meg fog tenni azért, hogy Olbiában maradjanak azok, akiket a legjobban
szeret.
Philoklész azonban gúnyosan csettintett a nyelvével, és felnevetett.
– Az életed vagy a halálod az istenek kezében van! – jelentette ki. – És ugyanúgy
a miénk is.
Kineász szúrós tekintettel nézett rá, de Philoklész nem törődött vele – mint oly
gyakran.
– Rettenthetetlen vezérünk azt hiszi, a halál vár rá keleten – folytatta
Philoklész gúnyosan. – Persze ugyanolyan biztos volt abban is, hogy a Borüszthenész
gázlójánál vívott csatában fog elesni. Úgy látszik, az álmok, amiket az istenek
küldenek neki, tévedtek.
Mindenki felnevetett, mert mit sem szerettek jobban, mint azokat a ritka
alkalmakat, amikor Philoklész Kineászon köszörülte éles nyelvét. Pontosan azért
élvezték, amikor Kineász vált nevetség tárgyává, mert ő volt a vezérük, sok
szempontból a legkiválóbb közöttük, és mindenki tisztában volt az erényeivel.
– Szent dolgokon gúnyolódsz! – mutatott Kineász a spártaira.
– Nem, fiam – vigyorodott el Philoklész –, én rajtad gúnyolódom. Hacsak nem
nevezted ki magad istennek, mint az a fárasztó fiú király.
Kineász összehúzta a szemét, és ahogy elöntötte a harag, hirtelen minden vörös
árnyalatot kapott. Előrelépett a spártai felé.
– Nem akarom a halálba vinni a barátaimat! – üvöltötte.
Philoklész felállt, teljes magasságában kihúzta magát, mintha csak figyelmeztetni
akarta volna Kineászt, hogy a haraggal semmit sem ér el – és megint felnevetett.
– A barátaid a világ végére is követnének – mondta –, ha másért nem, hát azért,
hogy megnézzék, onnan merre fordulsz.
A társaság megéljenezte a választ, és Kineász lecsillapodott. Örült, hogy ilyen
sokan akarnak vele tartani. Meghatotta és szórakoztatta is Philoklész hangneme.
– És én még a barátomnak neveztelek – mondta.
– Túl sokan imádnak és túl kevesen beszélnek veled nyíltan – felelte Philoklész
halkan, hogy szavait elrejtse a nevetés. – Szükséged van ránk. És átkozott legyek,
ha hagyom, hogy elmenj és megtaláld a módját, hogy meghalj. – Azzal odafordult a
többiekhez.
– Hallgassatok meg, olbiai férfiak! Az athéni Kineász keletre vonul, de nem
azért, hogy új kereskedelmi utakat nyisson meg, hanem azért, hogy harcba szálljon
Alexandrosszal, a makedónok királyával. Nem a saját hasznára indítja ezt a háborút,
hanem minden görög nevében. Ha szabadon garázdálkodna egy oroszlán a szomszéd
városban, talán nem fognátok lándzsát, hogy megöljétek? Na, ugye! Szóval fogjátok a
lándzsátokat, és gyertek velünk, mert a szörnyeteg elszabadult a fűtengeren.
Mindenki felállt a kerevetekről, és Kineász megölelte őket, miközben rá
záporozott a szeretetük, és eltöltötte a hála.

Másnap hajnalban, miközben a szümposzion vendégei részeg álmukat aludták,

Démoszthenész hangos zajra riadt fel. Addig kiabált, míg fel nem keltette a
rabszolgáit, és a szokásosnál is elviselhetetlenebbé tette az életüket, ahogy
magyarázatot követelt a vizeskupájában talált döglött békára. Annyira megrémítette
őket, hogy több óra is eltelt, mire összeszedték a bátorságukat, és szóltak neki,
hogy egy hosszú, vörös vonal van a torkán, mint egy óriási vigyorgó száj.
Démoszthenész ekkor elájult.
A kaszárnyában nem jelent meg a vacsorán, amire meghívták, és a kifogásai elég
gyengék voltak.

Kineász később a szümposzion túlélőivel beszélgetett a kaszárnyában. Mindenki

sokkal csendesebb volt az előző éjjeli tivornyázás után.
– Ez lesz a legnagyobb ilyen hadjárat, mióta Dareiosz átvágott a síkságon –
mondta, megkopogtatva Hérodotosz művét, amelyet még Iszoklésztől kapott kölcsön. –
Azzal a különbséggel, hogy mi számíthatunk a törzsek többségének együttműködésére,
vagy legalábbis nem lesznek nyíltan ellenségesek velünk. A fő problémát azonban nem
az esetleges összecsapások jelentik. Hanem az élelem.
Odaintett a Nikeász mellett ülő Leónnak.
– Ezer emberre és kétezer állatra számoltuk ki a logisztikont – folytatta. –
Tavaly nyáron mind elég sokáig voltatok a szakákkal ahhoz, hogy tudjátok, hogy
lehet életben maradni a síkságon. A felderítőink és a szarmaták segítségével soha
nem fogunk hiányt szenvedni fűből és húsból.
A hivatásos katonák mind bólintottak.
– Azonban nem lesz gabona a csataméneknek és kenyér a katonáknak. A görög katonák
kenyeret esznek. Az opszon nagyon finom, de gabonára van szükségünk. És könnyebb
útközben megvenni, mint magunkkal vinni.
Philoklész felemelte a kezét.
– Itt nagyon olcsó a gabona – mondta, mire a többiek egyetértően bólogattak.
Olbia volt a gabonakereskedelem fővárosa. A gabona úgy hömpölygött körülöttük, mint
a Borüszthenész, még egy ilyen háborúval és áradással terhes nyár után is.
– Én is azt hittem – bólintott Kineász –, aztán megtanultam egy új leckét a
háborúról. Figyeljetek! – Felvette León tekercsét. – Tegyük fel, hogy minden katona
napi egy mérő búzát eszik, és minden ló két mérőt – olvasta. Az öreg katonák
rábólintottak a számokra. – Ez azt jelenti, hogy a mi kis seregünk ötezer mérő
gabonát fogyaszt majd egy nap. – Felnézett a tekercsről. – Minden ember tíz mérő
gabonát bír szállítani a felszerelésén kívül. Minden ló húsz mérő gabonát képes
szállítani a felszerelésén kívül. A hadsereg tehát tíznapi élelmet képes magával
vinni. – Körbenézett társain. – Legalább tízezer sztadiont kell megtennünk a világ
tetejéig, ahol a masszagéták várnak ránk. A legjobb esetben, ha sehol nem lassulunk
le, hatvan nap alatt kelhetünk át a fűtengeren. A szakák ötven napot adnak a
leggyorsabb embereiknek, és kilencven napot a törzseknek.
Elvett egy faszéndarabot a tűzhelyről, és vonalakat kezdett húzni a falra.
– Lót herceg és persze Ataelosz kivételével egyikünk sem kelt még át a
fűtengeren. Csak az ő beszámolóikra támaszkodhatok, illetve a kalandvágyó
kereskedőkére innen és Pantikapaionból. Ha északi irányban indulunk el Szrajanka
után, azt kockáztatjuk, hogy belebotlunk Marthaxba… még ha a nagy sereg fel is
oszlott. Kelet felé nagy mocsarakon kell átkelnünk. Szrajanka a szakák nagy útján
megy… a füves fennsíkon, ami kelet felé Szogdiáig, Baktriáig és a masszagéták
földjéig terjed.
– Meg kell várnunk a tavaszt – állapította meg Koénosz egy örömteli
vállrándítással.
Nikeász rávigyorgott.
– Vagy van más választásunk? – kérdezte Kineászt a szemöldökét felvonva.
Kineász bólintott.
– Elküldtem Eumenészt, hogy szervezze meg… remélem, sikerrel jár. A kereskedők a
nagy folyókat követve kelnek át a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger… amit egyesek
Hürkán-tengernek is neveznek… közötti fennsíkon, majd hajóval a Hürkán-tengernek.
Ha tudom, elvezetem a sereget a Tanaisz folyó mentén, át a fennsíkon ahhoz a
folyóhoz, amit a szakák Rhának neveznek. Amennyiben jól haladunk, még a hó előtt
odaérhetünk a Rha torkolatához. – Közben folyamatosan rajzolt a falra a faszénnel,
felvázolva a Maeotisz-tavat és a Lazac-öblöt, a Tanaisz folyását, a Rha folyását,
majd a távoli sós tengert.
– Hiszen elhagyjuk az ismert világot! – füttyentett Diodórosz.
Kineász körülnézett, és látta, hogy mindenki ugyanezt gondolja. Bólintott.
– Amikor néhányan úgy döntöttetek, hogy eljöttök velem Olbiába, akkor is
elhagytuk a világunkat – mondta. Megdörzsölte az állát és belekortyolt a borába. –
Amikor tavasszal kivonultunk a fűtengerre, akkor is elhagytuk a világunkat. Ez
sokkal, sokkal messzebb van… de a világ ott sem ér véget. Petrokolosz, León és a
többi gabonakereskedő elég jól ismeri a Tanaiszt és a Rhát, és az intézőik szerint
van egy hajóút a Hürkán-tengeren keresztül… egy út, amit már sokan megtettek. –
Kineász odafordult a falra rajzolt vázlathoz, majd vissza. – Lót herceg is megtette
ezt az utat, nem is egyszer, és Ataelosz is.
– És hogy kelünk át a Hürkán-tengeren? – emelte fel a kezét Nikeász. – Egy
csónakkal, egyesével szállítva a lovakat?
Kineász vetett maga elé egy jelet, ami azt jelentette, hogy ez az istenektől
függ.
– Húsz csónakkal egyszerre. Karavánokat is szoktak szállítani, Nikeász. Minket is
át tudnak vinni.
Nikeász a fejét rázta.
– A karavánok száz lovasból és kétszáz lóból állnak – mondta. – És melyik kis
királyság fogadja majd úgy a seregünket, hogy nem érzi kényszerítve magát a
lemészárlásunkra?
Kineász megvakarta a szakállát.
– Igen – mondta, aztán vállat vont. – Nikomédész kereskedett egy Kaszpi-tengeri
királysággal.
Philoklész felnevetett.
– Igen, gondoskodtál a dologról, vagy igen, jó a felvetés?
Kineász felvonta a szemöldökét, megérezve a lehetőséget, hogy törlesszen az előző
estéért.
– Szerintem – kezdte egy jó rhétor minden tudását latba vetve – a társaságunkban
van egy remek férfiú, akit megáldottak az istenek azzal a képességgel, hogy remek
beszédeket mondjon, akinek méztől csöpög a nyelve, és aki kivételesen tehetséges a
filozófia területén. Nos, ez a férfi fog elmenni a nyári karavánokkal a Kaszpi-
tenger túlsó partjára, hogy megszervezze méltó fogadtatásunkat, és téli táborhelyet
keressen nekünk Hürkánia barbár királyságában.
Philoklész rámeredt, a többiek pedig felnevettek.
– Ha Philoklészt küldjük – vigyorgott Nikeász –, akkor biztos, hogy le fognak
mészárolni minket.
– Hacsak nem végez velük, mire odaérünk – tette hozzá Diodórosz.
Kineász körülnézett.
– A tréfát félretéve, ez a szándékom – mondta. – Még a tél beállta előtt átkelni
a fennsíkon és a tengeren, majd áttelelni az Ezer Királyságban… így nevezik azt a
vidéket.
– Bámulatos – morogta Philoklész. – Fogadni mernék, azért nevezik Ezer
Királyságnak, mert ezer bandita torzsalkodik állandóan egymás közt.
– Igen – bólintott León mosolyogva. – Namasztae a legádázabb mind közül. Oda
megyünk.
Ránéztek, mire vállat vont.
– Van ott egy ügynökünk – magyarázta. – Miután elvesztettünk fél tucat
kereskedőt, a gazdám… azaz Nikomédész… odaküldött egy zsoldost.
– És? – kérdezte Philoklész.
– Most ezeregy királyság van – felelte León. – És Namasztae kereskedik velünk.
Hürkániának gazdag vidék.
Philoklész előredőlt ültében. Akarata ellenére felkeltette az érdeklődését a fiú.
– És a Hürkánia mit jelent? – kérdezte.
– A farkasok földje – vigyorodott el León.
Nikeász nyújtózott és megvakarta az orrát.
– Élelem? – kérdezte.
Kineász ránézett Leónra, aki felállt. Eleinte reszketett a hangja – nem volt
hozzászokva, hogy szabad férfiak előtt szólaljon fel –, és szaporán beszélt, szinte
már visítva.
– Egy marhacsordával és tíz napra elég gabonával fogunk vonulni – kezdte. – A
Tanaisz mentén a maeoták és a szindik egészen az északi nagy tavakig művelik a
földet, de mi nem is megyünk fel addig a folyón.
Kineász félbeszakította, mert érzékelte a többiek értetlenségét, és mert León sem
tett ki igazán magáért.
– Annak a gabonának a nagy része, amit itt és Pantikapaionban eladnak, a
Tanaiszon érkezik – magyarázta.
A katonák bólintottak. León felbátorodva rápillantott Kineászra, és folytatta.
– A kikötőnél hátat fordítunk a Tanaisznak és átkelünk a fennsíkon a Rhához. A
kereskedők minden évben megteszik ezt az utat nyáron és ősszel. – A hangja kezdett
megnyugodni, és lassabban beszélt, ahogy megjött az önbizalma.
Lükorgosz, Memnón korábbi alvezére, most a gyalogságuk parancsnoka, felemelte a
kezét.
– Fiam – kezdte fensőbbségesen, és nyilvánvaló volt, hogy akár León apja is
lehetne –, azt próbálod elmondani nekünk, hogy útközben tudunk gabonát venni?
León félénken elvigyorodott, lenézett a tekercseire és összeráncolta a homlokát.
– Igen, uram.
– Akkor azt mondd, fiam – intett egy rabszolgának Lükorgosz, hogy hozzon vizet.
León tátogott néhány pillanatig, aztán megint belevágott.
– Aratás lesz, amikor elindulunk a Lazac-öbölből. Mire elfogy az élelmünk,
betakarítják a termést, és ott lesz előttünk a világ legolcsóbb gabonája.
Kineász ismét felállt.
– A gabonát én fizetem… legalábbis ezen a télen.
– Ez meg fogja győzni a kétkedőket – morogta Lükorgosz. – Tavaszig mindenképpen.
– De akkor már túl késő lesz, hogy meggondolják magukat – mosolyodott el Kineász.
Memnón felnevetett.
– Xenophónnak bevált – mondta. – Szinte kedvem támadt veletek tartani!
– És mi hasznunk az egészből? – kérdezte Lükorgosz. – Én veled tartok, akármit is
válaszolsz… egész nyáron követtelek, mert tetszik a terved. De a fiúknak mi hasznuk
lesz az egészből?
– A zsákmány – felelte Kineász. – Elégedetlen volt bárki is azzal, amit a makedón
táborból zsákmányoltunk?
Diodórosz felhorkant, de Koénosz megelőzte.
– Komolyan azt akarod mondani, hogy ki fogjuk fosztani Alexandrosz táborát? –
kérdezte. – Nem vagyok biztos benne, de fogadni mernék, hogy ez hübrisznek számít.
 Kineász megadóan széttárta a karjait.
– Nem tudom megmondani, mert tízezer sztadionnyi… legalább tízezer sztadionnyi
menetelésről beszélünk. Négyszáz paraszang, talán még több. Azt fogom mondani, hogy
fizetségre számítok a masszagétáktól. – A fejét oldalra hajtva lopva rápillantott
Philoklészre, majd folytatta: – Ha olvastátok Hérodotoszt… egyenesen a keleti
szakák földjére vonulunk… a griffek és az arany földjére.
– Ezt el tudom adni – bólintott Lükorgosz. – Különösen úgy, ha itt hagyhatják az
előző hadjáratban szerzett zsákmányt biztonságban, és abban a tudatban indulhatnak
útnak, hogy te eteted őket.
– Amíg el nem fogy a pénzünk – tette hozzá Nikeász.
– Akkor majd elvesszük, amire szükségünk van – mondta Diodórosz. A fiatalabbak
közül néhányan ránéztek. Állta a tekintetüket és vállat vont. – Persze ronda dolog.
De így csinálják a hadseregek.
– Kint a fűtengeren nincs kit kifosztani – felelte León. – A fű után pedig a
sivatag következik. – Körülnézett. – Azonban jó esély van rá, hogy akármilyen
sereggel is induljunk útnak, az lesz a legerősebb Hürkániában. Sok ajánlatot kapunk
majd, ha esetleg azzal akarjuk tölteni a tavaszt, hogy a szánalmas kis türannoszok
királyságaiért harcoljunk. Ha erre vágytok, kerítek is egy megbízót, mire odaértek.
– Azon a sivatagon majd akkor keljünk át, amikor odaérünk – vont vállat
Lükorgosz, mire a többiek felnevettek.
Kineász és León meghallgatása, a félkész tervek megvitatása után mind elfáradtak.
A viták kezdtek személyessé válni, és az előző esti bor párája méreggé vált. Ekkor
lépett be a szobába Szapphó és Arni tucatnyi rabszolgával, akik boroskancsókat,
vizeskorsókat és kenyereket hoztak.
– A legjobb a nők között! – kiáltott fel Diodórosz, és a társai elmosolyodtak.
Kineász beleharapott a kenyérbe – ropogós volt és kiváló –, majd belemártott egy
darabot egy kis olajba.
– Szapphó, te felülmúlhatatlan vagy.
– Egy szívességet szeretnék kérni, Kineász – sütötte le a szemét mosolyogva
Szapphó.
Kineász leitatta az olajat a szakálláról egy kis kenyérbéllel.
– Bármit – mondta, valami tréfás kérésre számítva.
– Hadd tartsak a sereggel – kérte a nő.
Kineász tekintete Diodórosz felé villant, de a barátja is olyan meglepettnek
tűnt, mintha Zeusz villáma hullott volna közéjük. Szapphó kihasználta a
tétovázásukat.
– Minden hadseregnek vannak követői – mondta. – Majd én vigyázok rájuk. Tudok
lovagolni. És kemény vagyok, mint a kő.
Kineász, akinek a kezei még emlékeztek Szrajanka lábának izmaira, kételkedett
benne, hogy Szapphó olyan kemény, amilyennek hiszi magát, de nem tudta figyelmen
kívül hagyni azt, hogy a nőnek igaza van. Minden seregnek voltak követői. Nemritkán
az ő sorsuk határozta meg a sereg morálját. A tábornokok és sztratégoszok gyakran
parancsba adták, hogy hagyják hátra őket, mintha a katonáknak nem lettek volna
érzéseik azok iránt a testek iránt, akik megmelegítették az ágyukat, vagy azok
iránt a hangok iránt, amiket a tábortüzek mellett hallgattak. Tévedtek.
Kineász ránézett Diodóroszra – a nő sok szempontból az ő tulajdona volt, ha csak
átmenetileg is. Diodórosz kajánul vigyorgott, és Kineász kíváncsi lett volna, vajon
nem tudott-e végig róla, mit akar kérni Szapphó. Nem szerette, amikor mások
terelgették, de eléggé megkedvelte Szapphót, és tetszett neki az ötlet, hogy legyen
egy „tisztje”, aki rendet tart a követők között.
– Beleegyezel, hogy teljesíted a parancsaimat? – kérdezte. – És ha
hazaparancsollak, azonnal indulsz, szelíden, mint egy bárány?
– Én mindig olyan szelíd vagyok, mint egy bárány, sztratégosz – nézett fel rá a
nő.
Soha senki nem nevezte még sztratégosznak. Kineász érezte, hogy elvörösödik.
Mindazonáltal megacélozta a hangját.
– Ez nem válasz – mondta.
– Igen – bólintott a nő. – Beleegyezek, hogy engedelmeskedek neked… minden
kérdésben.
 Az utolsó szavaknál kicsit felemelte a szempilláját, és Kineász megpillantotta a
szeme színét. Megérintette a pillantás. Elfordította a fejét, és próbálta figyelmen
kívül hagyni a lüktetést, ami a fejéből az ágyékába nyilallt. A tekintete
találkozott a Diodóroszéval – és a barátja felvonta a szemöldökét. Kineász zavarba
jött, félrenézett, szabadkozott, hogy ki kell mennie, könnyíteni magán, kiment, és
elszámolt magában százig, szaka nyelven. Aztán ismét csatlakozott a társasághoz,
tréfálkozott és velük nevetett, és visszaállt a férfibajtársiasság áramlatába.
Miután megosztoztak a boron és a kenyéren, Kineász felállt, és kezében a
kupájával a szoba közepére lépett.
– Egy évvel ezelőtt, ugyanebben a szobában arra kértem a tisztjeimet, hogy
tegyenek esküt. Ha csatlakoztok hozzám Alexandrosz ellen, arra kérlek, esküdjetek
ismét! – Felemelte a kupáját.
Nikeász felállt és rávigyorgott.
– Ki hitte volna egy évvel ezelőtt, amikor meg kellett szelídítenünk egy
türannoszt és először hallottunk a makedón fenyegetésről, hogy ma azt fogjuk
tervezgetni, hogyan vonuljunk keletre egy sereggel?
A józan Diodórosz is felemelte a kupáját.
– Ki hitte volna, hogy tisztek leszünk, csapatokkal? Vagy gazdagok? Vagy
polgárok?
Koénosz is felállt.
– Ki tudta volna megmondani, melyikünk fog elesni és melyikünk éli meg, hogy újra
harcba szálljon?
Andronikosz következett.
– Halljuk az esküt, sztratégosz! Én már alig várom, hogy induljunk.
Kineász ekkor a magasba emelte a kupát.
– Hallgass meg minket, isten, ki megrázod a hegyeket és akinek a villámai
félelmet ültetnek az ember szívébe! Hallgass meg minket istennő, olíva aegiszt
viselő úrnője! Hallgass meg minket isten, akinek lovai a hullámokon vágtatnak, s
aki egyetlen intésével vihart támaszt vagy csendesít el! Hallgassanak meg minket az
összes istenek! Esküszünk, hogy hűek maradunk egymáshoz és a csapathoz, míg csak
közös döntéssel fel nem oszlatjuk! – Kineász elmondta az esküt, a többiek pedig
lelkesen elismételték, egyetlen hang sem maradt ki, éppúgy, mint egy évvel azelőtt,
és már annak előtte is, és az új hangok sem voltak halkabbak, mint a régiek.

Annak ellenére, hogy a gyűlés késő délután ért véget, Kineász a vállára vetett egy
köpenyt, és elment a palaisztrára. Éreznie kellett a testmozgás daimónját. Elég
őszinte volt magához ahhoz, hogy megkérdőjelezze saját indítékát a thébai nő
ügyében. Gyanította, hogy meg fogja még bánni, hiába ábrándozik róla a teste.
A palaisztra homokján elűzte magától azt a zöld szempárt. Mire kilazította az
izmokat két gyógyulófélben lévő sebhelye körül, és megszabadította combjait a
tíznapi feszültségtől, a nap már majdnem eltűnt a látóhatár mögött. Mindazonáltal
feltett szándéka volt, hogy még fut is egyet.
Többen is csatlakoztak hozzá a gyakorlótéren, és amikor bejelentette, hogy futni
fog, helyeslő kórus fogadta a döntését. Megjelent az oldalán Philoklész, aztán
Diodórosz és Koénosz is.
Jót futottak, nem sokat beszéltek, csak néhány durva tréfa hangzott el Kineász
lábairól – aztán megint, amikor Gádé tanyájánál lelassított, de azután már csak a
futáshoz maradt levegőjük. Memnón vezette a falkát, sötét bőrén nem látszott
erőlködés, s úgy futott, a fejét felvágva, mintha egész nap és egész éjjel bírná –
és valószínűleg úgy is volt. Philoklész mindvégig szorosan követte, Kineász már
csak egy sötét meg egy világos foltot látott maga előtt, úgy eltávolodtak tőle.
Ő maga a csoport legvégére maradt, egy-két sztadionnal lemaradva az elsőktől. Az
akaratereje és a bosszúsága hajtotta, kiégetve belőle a bor maradékát, a rossz
érzéseket és a kísértést. Egyre jobban zihált, már alig kapott levegőt, amikor
hirtelen új erő töltötte el, ahogyan az lenni szokott, amikor elég sokáig fut.
Amint meglátta a delfines kaput, ismét felemelte a fejét, és jó tempóban futott át
az agórán, behozva valamennyit a hátrányából. Memnón már egy sztrigillel kapargatta
Philoklész bőrét a palaisztra márvány oszlopsora alatt, és a fürdők felől hívogató
gőz gomolygott, de Kineász még elfutott Apollón temploma előtt, és csak utána adta
át magát a fürdő élvezetének, annak az embernek az odaadásával, aki talán
hatvanezer sztadion megtételéig nem fog újra gümnasziont látni – vagy talán soha
többé.
A gőzben feküdt, egy rabszolga óvatosan dolgozott a felkarján lévő seb körül,
amikor Helladiosz leült a szomszédos kőtömbre.
– Jó lehet ilyen fiatalnak lenni – jegyezte meg a pap. – Örültem, hogy tartani
bírom veled a lépést, de aztán amikor feltűnt a kapu, valamelyik isten új erőt
öntött beléd, mire úgy elfutottál tőlem, mintha álltam volna.
Kineász felnevetett és rámutatott Philoklészre, aki épp búcsút intett – tisztán,
megmasszírozva, már köpenyt öltve.
– Tényleg öregnek kell lenned, ha lemaradtál mögöttem – mondta.
– Memnón olyan, mintha Árész szobra lenne – folytatta Helladiosz. – A spártai
barátod pedig Zeusz lehetne.
– Csupa bók vagy ma, te pap – fordult meg Kineász, hogy az öreg szemébe
nézhessen.
– A holtak nem követelnek tőled semmit – mondta váratlanul a pap.
Kineász gyomra görcsbe rándult, mintha egy holttestet pillantott volna meg.
– Inkább adni próbálnak valamit – folytatta Helladiosz. Telt, dallamos hangja
valahogy nem illett az üzenethez, amit átadott. Mintha valaki más beszélt volna a
hangján.
– Mit próbálnak adni nekem? – kérdezte Kineász.
– Ezt neked kell megtudnod – mondta a rabszolga erős perzsa akcentussal.
Kineász hirtelen felült és feléje fordult.
– Mit mondtál? – követelte.
A rabszolga ijedten nézet rá.
– Uram? – kérdezte, és hátrált egy lépést, félve, hogy Kineász megüti.
– Te is hallottad? – nézett a papra az athéni.
A pap értetlenül nézett vissza rá.
– Beszéled ezt a barbár nyelvet? Szerintem nem tud görögül.
Kineász lassan visszaereszkedett a márványlapra.
– Te nem mondtál valamit az álmaimról? – kérdezte hosszú hallgatás után.
Helladiosz odahívott egy másik rabszolgát, s az elkezdte masszírozni az öreg
lábait.
– Megkérdeztem az isteneket, jóslattal kerestem válaszokat, de nem kaptam egyet
sem. Nehéz kérdés ez.
Kineász testét a gőz és a futás utáni kellemes fáradtság ellenére hideg verejték
lepte el.
Ez a félelem mindig vele lesz, és el fog űzni minden Szapphóval kapcsolatos
gondolatot.

8.

A sereg a saját lendületénél fogva gyülekezett, így mire az első gabonaszállító

hajó felvonta a vitorláját, Kineászhoz a Fekete-tenger teljes északi partvidékéről
érkeztek önkéntesek, akiknek nem sok hasznát vette. Ujjongó tömeg gyűlt össze, hogy
elbúcsúzzon tőlük. Petrokolosszal állt a kikötőben, együtt nézték, ahogy behajózták
az utolsó lovakat és az utolsó katonákat.
– Hiányozni fogsz, Kineász – mondta Petrokolosz. – Az egész városnak hiányozni
fogsz.
Kineász megölelte az öreget, majd a fiát, Kliomenédészt is, aki ettől a perctől
kezdve a város hipparkhosza lesz. A két férfi, apa és fia lett a város két
legerősebb politikai tényezője, de már létrejöttek más pártok is. Nikomédész
unokaöccse, Démoszthenész gyakorlatilag átvette az idősebb Kleomenésznek, Eumenész
apjának, az árulónak a rhétorikáját – bár erről már sok polgár kezdett
megfeledkezni. Démoszthenész egy hétig az orrát sem dugta ki a házából – de az ő
rettegése sem fog örökké tartani. Pénze is volt és támogatói is voltak a
népgyűlésben. Nem fog sokáig hallgatni.
 Másfelől Kineász – illetve Diodórosz, Szapphó és Philoklész – elintézte, hogy a
népgyűlés Petrokoloszt válassza meg arkhónnak. A város egyik leggazdagabb embere
volt, több száz lekötelezett baráttal, kemény munkával és éles eszével tett szert
vagyonára, a fia pedig hősiesen harcolt a háborúban. Együtt kordában tudták tartani
Démoszthenészt.
Kineász megkönnyebbülten és némi büszkeséggel adta át Petrokolosznak az
elefántcsont széket.
– Ne ülj rá túl gyakran – figyelmeztette. – Hozzá lehet szokni.
Petrokolosz átvette a széket és komoran bólintott.
– Megőrzöm neked – mondta, de Kineász megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy visszatérek – felelte. Rámutatott Démoszthenészre, aki
felfegyverzett rabszolgák és néhány híve gyűrűjében állt, komoran – az emberei
többsége régen Nikomédészt követte.
Kineász keserűen gondolt polgártársaira és általában a görögökre. Látta, hogyan
játssza az apja a demokrácia játékát, és most ő maga is azt játszotta. Az olyanok,
mint Kleomenész és Démoszthenész, nem törődtek a szabályokkal vagy az etikával, a
pénzükkel szereztek támogatókat, és nem gondoltak bele az egész város
eudaimóniájába – legalábbis Kineász így látta őket. Utálta, hogy egy olyan jó
ember, mint Anarxész, egy gazdag földműves ifjú, aki a második csapatban lovagolt,
egész nyáron hűen szolgált, és Eumenész helyébe állt, amikor az megsebesült, most
azt követelte a népgyűlésben, hogy Kineász mutassa be és számlákkal igazolja, mire
költötte el a város pénzét. Új politikai ura biztatására tette ezt, és Kineász
őszintén sajnálta – de fájt is neki. Ezért is akart mihamarabb útnak indulni, még
mielőtt az elszámoltatás megbénította volna. Vagy mielőtt elvesztette volna a nép
különleges bánásmódját, amiben addig részesült.
Integetett a tömegnek, és még egyszer megölelte Petrokoloszt, aztán begázolt a
tengerbe és felmászott Démosztratosz gályájának az oldalán. A navarkhosz
felsegítette a fedélzetre.
– Itt uralkodhattál volna – mondta üdvözlés helyett.
Kineász kedvelte a ronda kis emberkét. Démosztratosz jó parancsnok volt, és
kalózmúltja ellenére hű szövetséges.
– Te éltél volna a lehetőséggel, ha megkapod? – kérdezte.
Démosztratosz felnevetett, s mintha Poszeidón harsogott volna.
– Soha! – jelentette ki. – Könnyebb a tengeren hullámokat lecsillapítani a
viharban, mint a közhangulat hullámait meglovagolni. – Féloldalasan elvigyorodott,
amitől úgy nézett ki, mint egy szatürosz… vagy még inkább úgy nézett ki. – Már az
is elég rossz, hogy felhagytam a kalózkodással.
Kineász elmosolyodott, de nem mondott semmit, hanem hátrament a tatba, ahol
Philoklész, Diodórosz és Nikeász várta. Keleten felkelt a nap vörös korongja,
megfestve a hullámok tajtékját, amitől úgy tűnt, mintha lángoló úton vitorláznának
kelet felé.

II. RÉSZ

A FENNSÍK

9.

Ugyanaz a nap égett tűzvonalként a Lazac-öböl lapos partján túli füves, késő nyári
pusztában. Tucatnyi hajó állt a parton, tattal a homokban. Páncélozott döfőorrukat
kis hullámok ringatták, a sirályok rikoltozva köröztek egy csapatnyi szindi halász
ezüstszínű halakkal teli hálója fölött. A helybéli halászok a hirtelen termett
piacra szánták zsákmányukat, ahol csengő pénzérméket kaptak érte.
 A hadihajókon túl, a kavargó homoktól és iszaptól távol horgonyzott az athéni
gabonaflotta. A nagy hajókat nem úgy építették, hogy úgy kössenek ki, mint a
hadihajók – méretüknél fogva szükségük volt a víz alátámasztására, különben törzsük
széthasadt volna, hiába a súlyos támaszgerendák. Ezért a mélyebb vízben vetettek
horgonyt, és helyi csónakok meg sebtében épített bárkák hordták ki rakterük
tartalmát a partra – éppen fordítva, mint ahogy a Fekete-tengeren általában
történni szokott az athéni hajókkal.
A szarmaták egyenesen átugratták tartalék lovaikat a hajókorlátokon, bele a
tengerbe. A lányok ezután meztelenül utánuk ugrottak, belekapaszkodtak a nedves
sörényekbe, és a csataménekkel együtt úsztak ki a partra.
Philoklész, aki szintén meztelenül állt a késő nyári napsütésben, felnevetett.
– Bizonyára kedvel téged Poszeidón, a lovak és a tenger ura, athéni! – mondta.
– Minden isten kedveli azt, aki gondosan tervez – felelte félmosollyal Kineász.
– Aphrodité nem – rázta meg a fejét Philoklész. – A habokból született istennő
gyűlöli azokat, akik túl sokat tervezgetnek. – Összeráncolta a homlokát. – Soha nem
említed a habokból születettet, amikor áldozatot mutatsz be.
Kineász szeme megakadt Szapphón, aki a meleg ellenére nagy, egész testét elfedő
köpenyt és szalmakalapot viselt, ahogy egy matrónához illik. Távolabb ült a parton,
egy zsámolyon, Diodórosz tekintélyes mennyiségű tábori bútora mellett.
– Ne beszélj nekem Aphroditéről – válaszolta. – Csak annyit kérek, hogy tartsa
magát távol tőlem, amíg viszont nem látom Szrajankát.
– Testvér, pontosan az ilyen kérésekkel szokták magukra vonni a habokban
született haragját – ingatta a fejét Philoklész. A tekintetét továbbra sem vette le
a szarmata lányokról, akik épp kihajtották a lovaikat a vízből. – Gondolkoztál már
azon, hogy miért a tenger és a lovak ura Poszeidón?
Kineász, akinek a gondolatait teljesen lekötötték a partraszállás apró részletei
és a számok, megrázta a fejét.
– Be kell vallanom, még nem.
Philoklész nem vett tudomást a célzásról.
– Régebben azt gondoltam, hogy talán az őseinknek… a dóroknak, akik Spártába
érkeztek és Menelaosz meg a szép Heléné kora után elfoglalták… szóval hogy talán
nekik volt egy harci kocsis istenük, a helyieknek meg egy tengeristene, és ahogy a
két nép elkeveredett, egybegyúrták a két istent is.
Kineász érdeklődését a gondjai ellenére felkeltette barátja eszmefuttatása.
– Soha nem tudom eldönteni, hogy az agórán kellene tanítanod filozófusként, vagy
le kellene löknünk egy magas szikláról istenkáromlásért – mondta tettetett
aggodalommal. De azért feszülten figyelt a spártai szavaira.
– Most azonban, elnézve ezeket a lányokat, az jutott eszembe, vajon nem a
Költőnél van-e elrejtve a válasz, mint oly sok más esetben – folytatta zavartalanul
Philoklész. – Ugyanis akárhová mentek a hosszú hajú akhájok, mindig magukkal vitték
a harci kocsijaikat… benne van az Iliászban.
– Igaz – bólintott Kineász. Elcsodálkozott, hogy ő maga soha nem gondolkodott el
a kérdésen, pedig mint a legtöbb athéni fiúnak, neki is az Iliász hőstettei
töltötték ki képzeletét, amióta csak először hallotta apja kertjében.
– És a Költő biztos látta azt is, mielőtt elveszítette a szeme világát, amit mi
is látunk most – tette hozzá a spártai, a kezével beárnyékolva a szemét. – Lehet,
hogy túlbonyolítottam a dolgot. Lehet, hogy a lovak ura és a tenger ura mindig is
egy alak volt.
– Vagy lehet, hogy most vetted észre, hogy a szarmata lányok meztelenek, és
rendkívül szépek – jegyezte meg Kineász.
Philoklész sóhajtott egy nagyot.
– Aphrodité közel van hozzád, testvér – mondta. Elvigyorodott, és hirtelen tíz
évvel fiatalabbnak tűnt. – Valóban izgatónak kell lennie annak a nőnek, akitől
megbizsereg az ágyékom.
Kineásznak azonban nem volt ideje bármiféle meztelen nőkön töprengenie, ugyanis
amint serege zöme partra szállt, azonnal ki kellett építtetnie a védelmi állásokat,
mozgásba kellett hoznia a hadigépezetet, utasításokat kellett adnia a tisztjeinek a
különböző eshetőségekre. Úgy tervezte, nem egy csapatban vág neki a hosszú útnak,
hanem kisebb egységeket indít el egymás után a háromezer sztadionra keletre lévő
Kaszpi-tenger felé.
Eumenész elvégezte a rá bízott feladatot. A parton marhacsordák várakoztak nagy
karámokba zárva, szindi pásztorok és szindi juhnyájak társaságában. A szárazföld
belseje felé haladva Ataelosz prodromoszai a szakák által használatos jelekkel
kijelölték az utat – botokkal, szövetdarabokkal, állati koponyákkal, kőhalmokkal.
Kineász ismerte ezeket a jelzéseket, de a szarmata lányok még jobban. Ataelosz
messze járt – emberi számítás szerint már nagyon messze –, de Eumenész ott várta
őket, amikor az első hadihajó kifutott a partra. Amint elkészül az első csapat,
útnak indul Philoklésszel és Leónnal kelet felé. Lükorgosz gyalogságára esett a
választás, mert ők hajóznak ki a leggyorsabban és ők a legjobbak a táborok
védelmében.
A sereg maradékát Kineász két csoportra osztotta. Ataelosz elment az elsővel – az
elit prodromoszokkal, akik hozzászoktak már, hogy a pusztában kell megélniük,
utánpótlás nélkül. Azonnal elindultak, amint a lovaik kiléptek a partra, hogy
felderítsék a hadsereg útját a fennsíkon keresztül. Kineász napi jelentéseket várt
tőlük – Ataelosznak elég lovasa volt, hogy minden reggel visszaküldjön egy futárt.
A másik csoportot a görög gyalogság zöme és a szindi psziloszok alkották, őket
Diodórosz vezette. A lehető leggyorsabban, két olbiai lovascsapat fedezete alatt
fognak átvonulni a beltengerhez, ahol már várnia kell őket a hajóknak.
A maradékot Lót herceg fogja vezetni: a szarmatákat, Herón lovascsapatát és
Eumenész csapatát. Az Ataelosz által kijelölt úton kell majd végigmenniük, egyhetes
lemaradással indulva, fedezve a többi csapat mozgását. Ők voltak a legalkalmasabbak
arra, hogy megéljenek a pusztában.
A partraszállás utáni második napon rendezett sorokban kivonult a táborból a
görög gyalogság, holmijukat öszvérhátra rakva. Mindegyik katona részt vett a nyári
hadjáratban. Túl sok mindent vittek magukkal, de ez igaz volt a világ összes
katonájára. A testük megedződött az elmúlt év során, és énekelve indultak útnak.
A hoplitészek óránként egy paraszangot, azaz harminc sztadiont terveztek megtenni
– ezt a tempót szükség esetén az emberek és az öszvérek is képesek voltak egész nap
tartani. Ha nem jön közbe semmi, harminc nap alatt megteszik a Meaotisz-tó és a
Kaszpi-tenger közötti távolságot a fennsíkon, mocsarakon, gerinceken és mindeneken
át, és még mindig marad idejük gabonát venni, amíg León csónakjaira várnak a
parton.
Az egész sereg menetelt és evett, ahogy a görög katonák nemzedékek óta tették. Az
emberek csoportokba rendeződve ettek – nyolc-tíz férfi, az asszonyaik és a
rabszolgáik egy sorparancsnok alatt. Együtt meneteltek, együtt, egy sorként
harcoltak, és együtt ettek, a napi piacon megvéve ételüket, és felváltva elkészítve
azt a csoport tüzénél, amikor tábort vertek. Gyakran a tűz köré szerveződött az
életük – egyszerre jelentette az otthont és a tűzhelyet. Nem voltak sátraik és
takaróik, csak a vállukra vetett köpenyük, de lett légyen eső, hó vagy tűző
napsütés, életben maradtak és meneteltek.
A rendszer annyira régi és annyira bevett volt, hogy még a görög nemesek – a
lovasság és a tisztek – is átvették, egyedül a sztratégosztól nem várták el, hogy
főzzön – ahhoz túl sok más dolga volt. Azonban tudott főzni, és néha főzött is. A
demokrácia görög felfogása nem korlátozódott a politikára, és minden hellén katona,
legyen bár spártai, athéni, olbiai vagy hérakleiai, tudta, hogy saját magának kell
gondoskodni az ételéről.
Kineász sokat gondolkodott az élelmen ezekben a napokban. Éjszakánként, amikor
nem a fáról szóló álmokkal küzdött, az utánpótlásról álmodott, s amikor felébredt,
azon töprengett, hogyan küldhetne gabonát a sereg elé. Végiggondolta, mi lenne, ha
még több öszvért venne, végiggondolta a rossz termés és a háború lehetséges
következményeit, és saját óriási szükségleteit.
– Tégy úgy, ahogy a legjobbnak látod – mondta Philoklésznek, mielőtt az a
szpartiaták vörös köpenyébe burkolózva útnak indult Leónnal, akinek csodálatos kék
köpenyén látszott, hogy nem csinálta végig a nyári hadjáratot. – Ne kösse meg a
kezed a tervem. A helyzetnek megfelelően hozz döntéseket. Ha északról meg tudjuk
kerülni ezt a Hürkán-tengert… vagy a Kaszpi-tengert, ha úgy tetszik… vagy ha
jobbnak látod, vagy ha nem tudsz csónakokat bérelni, vagy ha túlságosan belemegyünk
a télbe…
 – Egyszer már felsoroltad az összes aggodalmad – tette a vállára a kezét
Philoklész.
Kineász savanyúan elmosolyodott.
– Addig fogok aggódni, amíg újra nem találkozunk – mondta, és León feszengeni
kezdett. Láthatólag zavarba hozta, hogy a két legendás veterán ilyen nyíltan
kimutatja az érzelmeit.
Kineász rámosolygott.
– Ne bánkódj, ha esetleg el kell vetni az eredeti tervünket – biztatta. – Lehet,
hogy soha nem jutunk el Hürkániába.
– Nem fogok csalódást okozni – ígérte León.
– Egész úton a hibáidról fogok beszélni neki, és mire visszakapod, kigyógyul a
hősimádatból – ígérte Philoklész. Megsimogatta nehéz csataménje nyakát. A
csodálatos állatot azzal az egyszerű húzással kímélte meg a nyári csatáktól, hogy
gyalogosan harcolt. – Cseppet sem hiányoztál, te fenevad – mondta. – A combom úgy
fog égni, mint a pokol, mire leszáll az este.
Megölelte Kineászt, és hosszasan lapogatták egymás hátát. Aztán szétváltak, és
Kineász Leónt is megölelte.
– Sok sikert! – mondta, és elfordult, hogy elrejtse könnyeit. Philoklésznek már
alig tudott búcsút inteni.
Egy óra múlva megállt egy alacsony domb tetején – szinte biztosan valami ősi
kurgán volt, olyan, amilyenben Szatrax is nyugodott –, és büszkén végignézett a
gyalogságán. Egyedül mászott fel a kurgán tetejére, hogy legyen egy kis ideje
gondolkodni – a parancsnokok luxusa, még ha csak ezer ember parancsnokáé is.
Integetett Philoklésznek, aki még mindig úgy ült a csataménje hátán, mint egy zsák
búza, és Leónnak, aki úgy vágtatott, mint egy kentaur, és azon kevesek közé
tartozott, akiket Kineász pajzzsal látott lóra ülni. Egyikük sem vette észre, amíg
a csapatukkal egy sztadionra nem jártak a síkságon, és éneklésükből csak
foszlányokat vitt vissza a szél. León ekkor véletlenül visszanézett a halomra,
odaügetett Philoklészhez, és a spártai is hátrafordult, beárnyékolva a szemét, majd
integetett.
Kineász lelkesen visszaintegetett, és észrevette, hogy megint sír. Addig
integetett, míg végül erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa őket, aztán leült a
dombtetőn lévő mélyedésbe, nekitámasztotta a hátát a kőnek, és lehunyta a szemét.
– Adják az istenek, hogy lássalak még titeket! – könyörgött fennhangon.
– Úgy lesz! – mondta a háta mögött egy mély hang, de amikor megfordult, senki sem
volt ott, csak a szaka kislány.
– Honnan tudod? – kérdezte Kineász.
A kislány azzal az értetlen tekintettel nézett rá, amivel a gyerekek szoktak a
furcsán viselkedő felnőttekre.
– Mit honnan tudok, uram?
Kineász elharapta a válaszát. A hang a kislányé volt, és mégsem.
– Biztos van más is, aki után leskelődhetsz, gyermek – mondta.
– Nincs – felelte az egyszerűen, odament hozzá, és leült a kurgán tetején álló
megszentelt kőre. A kard, aminek a kőben vagy mellette a földben kellett volna
lennie, eltűnt, vagy rég elrozsdállt már, vagy az ereje miatt elvitte egy jatavu,
egy varázsló. A halandók általában nem ültek a kurgánok köveire, mert féltek a
holtak szellemétől. A kislány láthatólag nem félt.
– Mi a neved, te lány? – kérdezte Kineász.
– Mikor jössz el a lovaidért, sztratégosz? – kérdezte a gyermek. – Sóvárognak
utánad… te pedig rossz lovon ülsz. Király vagy. Én mondom. Apám mondja. Fáj neki,
hogy holmi géta gebén lát, amikor királyi lovon kellene.
Kineász felült a kurgán tetejének megsüllyedése miatt keletkezett gödör füves
partjára, és sóhajtott egy nagyot.
– Remek lovak – ismerte el.
– És apám dühös, amiért nem másztad meg a fát – folytatta a lány. – Azt mondja –
és ekkor elfintorította az arcát és kihúzta magát, hirtelen kísértetiesen
emlékeztetve Kam Bakszára –, azt mondja, hagyod, hogy a félelmeid vezéreljenek
ahelyett, hogy a baksza lényed vezérelne.
Kineász megint felsóhajtott.
 – Kam Baksza halott – bökte ki.
– Sokan halottak – vont vállat a kislány. – Ettől talán némának kellene lenniük?
– Mi nem hiszünk benne, hogy a holtak beszélnek. – Kineász túl gyorsan beszélt,
mert nem akart vitatkozni, és mert idegesítette a lány.
– Ez nem igaz – mérte végig a gyermek egyenes, fekete szemöldöke alól.
Kineász rájött, hogy hol hibázott, és elnevette magát, hogy még egy ilyen
kislányt sem tud legyőzni a vitában.
– A holtak nagy alkalmakkor valóban beszélhetnek – ismerte el.
– A holtak akkor beszélhetnek, amikor az istenek jónak látják megengedni, hogy
beszéljenek – felelte a lány kioktató hangon. – Úgyhogy ne hazudj! A holtak
beszélnek Odüsszeuszhoz az Odüsszeiában. Ha a Költő mond valamit, az biztosan igaz,
nem gondolod? – Ránézett a férfira.
Kineász érezte, hogy a tarkóján felmerednek a hajszálak.
– Olvastad a Költőt? – kérdezte.
– Természetesen – felelte a lány. Fiatal hangja mélységesen elutasító volt. – És
a színdarabok… a holtak a színdarabokban is beszélnek. Láttam egyet Olbiában.
– Ki vagy te? – csóválta a fejét Kineász.
A kislány felállt és elnevette magát, ahogy bármelyik boldog tizenkét éves lány a
világon.
– Nihmu, a Fehér Ló, a királyi szakák közül – mondta büszkén. – Kam Baksza lánya
és Félszemű Attalosz unokája. Anyám Egyedül Járó Arraja, apám anyja pedig
Szrajanka, az íjász volt. – Dallamos hangon sorolta felmenőit, láthatólag sokat
gyakorolt módon.
Kineász lesegítette a kőről, ahogy bármelyik lánnyal tette volna – és eszébe
jutottak a húgai a család olajligetében, és az, ahogy azonnal nőnek nevezték
magukat, amint járni kezdtek. Ez a gyerek egyszerre tűnt kortalannak és minden
korúnak.
– Hol a táborhelyed? – kérdezte.
– A prodromoszokkal – felelte a lány.
– A felderítők mind elmentek a Kaszpi-tengerhez – ingatta a fejét Kineász. Megint
nyugtalan lett. A távolból mennydörgés hallatszott, késő nyári mennydörgés, ami nem
hozott esőt.
A kislány homlokráncolva, szaporán rázni kezdte a fejét.
– Jobb lesz, ha sietsz – mondta. Megfogta Kineász kezét, és húzni kezdte, mint
amikor valamelyik húga mézes süteményt szeretett volna az agórán. – Siess!
– Miért? – kérdezte a férfi. Úgy tűnt, a lány gondolatai messze járnak.
– Mert meg fogsz halni! – felelte az a mély hang. A lány azonban ugyanolyan
rémültnek tűnt, mint ő maga. Leszaladt a halomról, és eltűnt a sűrűsödő
szürkületben.

Kineász arra ébredt, hogy Nikeász rázza a vállát.

– Tudtam, hogy elosontál aludni egy kicsit – mondta a hüperétésze.
Kineász körülnézett, és lassan rájött, hogy a kurgán kövéhez simulva fekszik. A
teste jéghideg volt, és félt.
– Mi történik velem? – kérdezte az égre nézve.
– Mi a baj? – foszlott szerte Nikeász jókedve, aggodalomnak adva át a helyét.
Kineász a tenyerébe temette az arcát.
– Szétszakadnak a fátylak az álmok világa és az éber világ között – mondta. –
Vagy kezdek megőrülni.

Másnap éjjel a saját haláláról álmodott, és a fáról, és a csontvázszerű alakokról,

akik a szájukból kiömlő homokkal kínálták – az egyik egy perzsa íjász volt, akit
Türosz kifosztása után meghívott egy kupa borra. Néha nem ismerte fel őket – a
legrosszabb egy fej nélküli holttest volt, aki a nyaka csonkjából öklendezte fel a
homokot. Az ilyen álmok elvették a pihenését, és lassan félt lehajtani a fejét a
köpenyére. És nem tudott szembenézni a fáról szóló álmokkal. Az, hogy felmásszon a
fára, merényletnek tűnt hellén mivolta ellen, és most, hogy maga mögött hagyta a
várost, egyre rosszabbak lettek az álmok.
Reggel körbelovagolt a táboron. Nézte, ahogy a szindi földművesek és a maeota
halászok a lazacot szárítják. Nézte, ahogy az athéni kapitányok több százasával
veszik a halszósz korsóit a piacon, nézte, ahogy berakodnak, majd felhúzzák a
horgonyt és lassan eleveznek a sekély öböl szürkéskék hullámain a zátonyok felé,
amik szinte – de nem teljesen – meggátolták a navigálást a Maeotisz-tavon. Amikor a
vitorláik eltűntek a látóhatáron, teljes súlyával rátört, mennyire elkötelezte
magát a hadjárat mellett – a saját vagyonával és az örökölt vagyon jelentős
részével is. Ettől és a kialvatlanságtól ingerült lett.
Kineász tudta, hogy Nikeász egyre aggodalmasabban, sőt talán dühösen figyeli.
Nikeász mindent megtett, hogy lekösse a figyelmét: szemléket tartott, lovagolni
vitte a tengerpartra, szümposziont rendezett a parton, hogy jó utat kívánjanak a
pantikapaioni hajósoknak. Azonban egyik sem kötötte le teljesen Kineász figyelmét,
és egyre ingerültebb lett. Akárcsak Nikeász.
Néhány napi tétlenség és újabb rettenetes álmok után elvonult Diodórosz
seregrésze, magával szállítva az Eumenész által feltöltött magtárakban maradt
gabona nagy részét. A marhacsordáknak már a harmada elfogyott.
– Miért nem megyünk Diodórosszal? – kérdezte Nikeász. – A herceg egyedül is át
tud kelni a fennsíkon… Árészra, egészen Matakandáig el tud menni nélkülünk is.
– Menj Diodórosszal, ha akarsz – felelte Kineász mogorván.
– Ne légy seggfej, sztratégosz! – pördült felé Nikeász. – Egy hete szálka vagy a
seggemben, és elegem van! Próbálok segíteni, de nem hagyod!
– Napok óta képtelen vagyok egy jót aludni – morogta Kineász.
Nikeász odanyújtott neki egy korsó bort, ami még a szümposzionról maradt meg.
– Philoklész megmutatta, mi erre a gyógyír – mondta. – Igyál! Majd én szólok,
mikor hagyd abba.
– Én vagyok ennek a hadjáratnak a parancsnoka – tiltakozott Kineász. – Nem
részegedhetek le!
– A görög bor görög álmokat hoz, ezt mondta Philoklész – tartotta elé a korsót
Nikeász.
– Sajnálom, barátom – rázta meg a fejét Kineász –, de ennyire még nem vagyok
rosszul.
– Az istenek óvjanak meg minket attól a naptól, amikor rosszabbul leszel – vonta
fel a szemöldökét Nikeász.
– Igazad van – préselt ki magából egy mosolyt Kineász. – Ki kell mennem ebből a
táborból.
– Épp ideje – dörzsölte meg az orrát Nikeász.
– Menjünk vadászni! – csillant fel Kineász szeme. – Közben utolérjük Diodóroszt.
Szólok Lótnak.

10.

Kineász fejében azonnal csökkent a nyomás, amint eltávolodott a Maeotisz-tótól,

úgyhogy mire a lova végigért a Tanaisz első nagy kanyarulata mentén, semmi mást nem
érzett, csak kínzó kimerültséget. Hagyta, hogy néhány paraszangon keresztül Nikeász
vezesse, aztán letáboroztak egy sziklaszirten, ami természetes erődítményként
emelkedett a nagy folyó fölé.
– Csak aludni szeretnék – szólalt meg Kineász.
– Előbb idd meg ezt! – nyomott a kezébe Nikeász egy szarukupányi vizezett bort.
– Hérodotosz szerint már Ázsiában vagyunk – nézett át a folyó fölött az északi
parton lévő földekre.
– Jártam már Ázsiában – vont vállat Nikeász. – Holnap, ha tovább akarunk menni,
muszáj lesz vadásznunk.
Kineász bólintott. A megnyugvás helyett csak a katonáitól távol lévő parancsnok
aggodalmát érezte.
– Nem lett volna szabad ott hagyni a sereget – morogta, és felhajtotta a bort.
Aztán ivott még egy kupával, és végül elaludt.
A fa a termékeny bőség burjánzásaként magasodott fölé, tele érett gyümölcsökkel –
almával, citrommal és ritka fajtákkal. Színpompásan, élettel telve lengedeztek.
Madarak repkedtek ide-oda, lecsippentve táplálékukat az ágakról. A gyümölccsel teli
ágak körül, egyre fentebb, a látóhatárt eltakaró ág- és felhőréteg alatt kemény- és
puhafa ágak nőttek, mind erős és tökéletes, betegségektől mentes, s így a fa
egyesített magában minden fafajtát, és beborította az egész világot.
A lába bokáig merült a sárba és a halottak vérébe a fa tövénél, és amikor
megmozdult, érezte, hogy csontok roppannak a talpa alatt, akármilyen óvatosan lép
is. Fel kellett másznia – az egyik ágon, egy fészekben meg is látott két sasfiókát,
amelyek őt hívták, és neki oda kellett jutnia hozzájuk. Az ő életük fontosabb volt,
mint az övé. Ám ahogy elkezdett átnyomakodni a véres iszapon, egy halott emelkedett
fel a sárból és állt elé. Kecsesen kelt fel, a holtak szokásos merevsége nélkül, és
az arca tiszta volt és ép, bár a testét sebek borították.
Aiasz volt az.
Aiasz elmosolyodott. Mosolya szomorúsággal és egyéb dolgokkal volt tele –
bajtársiassággal, szeretettel, veszteséggel és sóvárgással –, de azért mosoly volt.
Kineász felé nyújtotta a kezét, és Kineász megfogta.
Körülöttük újabb, ismerős holtak álltak fel – a többi álmának a szereplői, a
halál és a bomló hús néma lármájával. Kineász elhőkölt tőlük, de azok feléje
nyomakodtak, mindegyik egy marék homokkal.
A halott bajtársak és barátok szívszorító látványán túl – sok esetben az ő vállát
nyomta a haláluk terhe, hiszen a parancsára, vagy az oldalán harcolva estek el – a
holtak rettenetes síkja terült el, perzsáké és gétáké és másoké, egészen a
látóhatárig.
Aiasz húzni kezdte, majd a fa felé tolta, Kineász és a többi halott közé állva.
Kineász megtámaszkodott a törzsön, teljes álombeli erejével megkapaszkodott a
legalsó ágban, átvetette rajta az egyik lábát, és aztán ott lógott, rémülten
verejtékezve, Aiasz pedig eltűnt a holtak forgatagában, és Kineász úgy érezte,
cserbenhagyta a fiút, hagyta meghalni, és sírva fakadt. Kínok közt zokogott, nyers
fájdalom csorgott a szeméből, mintha maguk a szemgolyói akarnának kiugrani az
üregükből, aztán homokszemek hullottak a szeméből a kezébe, véres homokszemek, és
csak sikoltott és sikoltott…
Nikeász megölelte és addig suttogott a fülébe, míg meg nem nyugodott. Félelemtől
és kimerültségtől tompa fejjel tudta, hogy Nikeász úgy csitítja, mint egy riadt
lovat, és ez megvigasztalta, és a félelmei ellenére visszacsusszant az álomba.
Elámult, mert ugyanoda tért vissza, egyik lábával a fa legalsó ágának durva
tölgykérgén. Nem látta a földet, mert valamiféle köd gomolygott alacsonyan az őszi
fűtenger fölött, és a holtak eltűntek. A fán volt. Ott, az álom hatalmában
beismerte, hogy a csata napja óta ellenállt a fa hívásának, de most megörült neki.
Felmászott az ágig, ahol a sasfiókákat látta, de nem találta őket – aztán
meglátta, hogy most már magasabban vannak. Egy ágon ültek, szürkésbarna fiókatolluk
valahogy komikusnak tűnt. Kíváncsian nézték, és élesen vijjogtak felé, ahogy
felkapaszkodott egy másik ágra. Ebben a magasságban minden ág akkora volt, mint egy
nemes fa Perzsia királyi erdőiben, vagy Árkádia szent ligeteiben. Magát a törzset
át sem érte, csak kapaszkodókat és támaszokat keresett a kezével és lábával a durva
kérgen, mintha sziklafalon mászott volna. Fogást keresett, mászott, és a feje
megtelt ifjúkori emlékekkel – ahogy az athéni agóra porában ülve tanítóit és
filozófusokat hallgatott, bölcsebbeket és kevésbé bölcseket, ragyogó szónokokat és
olyanokat, akik néhány szó után megakadtak és üres tekintettel meredtek maguk elé,
nemegyszer huhogásra késztetve társait – és őt magát.
Miért? Miért volt olyan megvető? A fickó Platón tanítványa volt, kiváló elme, aki
sok mindent tanulmányozott az ég alatt, akadozó beszédével mégis csak nevetségessé
tette magát. És a tanítóik nem állították le őket, míg szerencsétlen el nem
menekült az agóráról. Kineász még álmában is felnyögött az emléktől, hogy ő
kiáltotta oda az első sértő szót, és merésznek, férfiasnak, felnőttnek érezte magát
a tettétől.
Miért nem fékezték meg őket a tanítóik?
Talán mert ők, a gazdagok fiainak egyszerű tanítói is élvezték annak a kínjait,
aki tehetségesebb volt, mint ők?
Nagyon fájdalmas emlék volt, egy alantas tetté, amivel másokat is helytelen
viselkedésre vehetett. Mégis azok közé a pillanatok közé tartozott, amik
meghatározták a vezető szerepét a többi ifjú között – merészsége emelte vezérükké.
Ezen gonosztett eredményeképpen lett sikeres vezér. És természetesen az
arisztokrata ifjak vezéreként őt küldték el Alexandroszhoz, és később őt száműzték.
Aztán Moira őt tette száműzetésében Olbia arkhónjává, és végül ide vezette.
Eltöprengett ezen, és feljebb mászott.
A rettenet más alakokat is öltött, nem csak az oszló hullákét…
Reggel Nikeász mennydörgő horkolására ébredt, pihentebben, mint hetek óta
bármikor. A szirt alatt fenségesen hömpölygött a Tanaisz, még mindig megáradva az
egy hónapig tartó esőzéstől, szélesen, mint egy tó. A nap felkelt és felhágott a
rózsaszínnel csíkozott égboltra, ahogy Apollón szárnyas harci kocsija megkezdte
útját a mennyekben. Kineász a mögöttük elterülő erdő hangjait figyelte, végignézte,
ahogy egy szarvascsorda odavonul a folyóhoz a szirt alatt. Könnyűszerrel
leteríthetett volna egyet hajítódárdával, mégsem tette, mert Zeusz békéjét érezte
az egész Tanaiszon, és nem akarta ő megtörni. Madarak csiripeltek a fák között.
Összezavarták az álmai. Évek óta eszébe sem jutott annak a filozófusnak a
kigúnyolása az agórán, de tudta, hogy ez az álom igazi volt – és emlékezett a
történtekre meg a szégyenére is. A szégyen újra rá is tört. Bólintott a gondolatra,
mert megtanult valamit. Fáradt volt, furcsamód mégis újra élettel teli.
– Nem lett volna szabad kerülnöm a fát – mondta halkan.
– Nem – mondta a szél, Nikeász horkolása és a madarak az égen. Ijesztő volt, mert
ez a „nem” egyáltalán nem volt halk.
Kineász talpra ugrott, de senkit sem látott a közelben, csak Nikeász horkolt
prózaian, és a szarvasok ugrottak meg a folyóparton, mintha farkasok üldöznék őket.
Aztán lelassítottak, megálltak, és végtelen óvatossággal ismét inni kezdtek.
Kineász felsóhajtott és elkezdett tüzet rakni. A keze remegett, ahogy csata után
szokott. Türelmesen és alaposan dolgozott, sok mindenre visszagondolva – az első
vadászatára az apjával, az első napjára a csatatéren Nikeásszal. Az evőkésével kis
gallyakat vágott, a nagyobb ágakat pedig egyforma hosszúra törte. A csomagjából
elővett egy üreges nádszálat, amit gondosan őrzött az elmúlt tíz év hadjáratai
során, és lassan, óvatosan izzó szénné fújta a parazsat, majd rájuk tette a
vékonyabb gallyakat, addig táplálva egyesével a lángokat, míg végül lobogó tüzet
nem kapott. Egy kis bronzedényt megtöltött vízzel, a tűz felé tette, és egyelőre
megelégedve ennyivel, leült.
A folyóból a levegőbe szökkent egy lazac, majd még egy. Jobbról lecsapott egy
halászsas, elkapott egyet óriási karmaival, és a súly miatt erőlködve, néhány
daktüloszig közvetlenül a víz fölött suhanva elrepült vele.
– Köszönöm, Egek Ura, Villámok Őrzője! – mondta fennhangon Kineász.
A sas a legjobb előjelek közé tartozott, s ami még jobb, a folyó békéjét maga az
Egek Ura törte meg. Kineász fogott egy dárdát, óvatosan leereszkedett a szirtről,
majd fától fáig osonva elindult a folyóparton. A távolban megpillantott néhány
tanyát a folyó következő kanyarulatában. A kéményekből füst szállt fel a reggeli
égre.

A vezérbika felemelte a fejét, és a szél felől közeledő Kineász megdermedt. Egy

tehén is felemelte a fejét, majd egy másik is. Onnan, ahol állt, nagyot kellett
volna dobnia, és lehet, hogy mire felveszi a megfelelő tartást, a vadak elinalnak.
Várt.
Még egy fej – egy fiatal bikáé. Lépett egyet Kineász felé, majd elfordult, mintha
meglátott volna valamit a folyó másik partján.
Kineász mozdulatlanul lapult.
A tehén visszaeresztette a fejét a vízhez, majd a fiatal bika is lépett egyet, és
folytatta az ivást. Kineász szinte teljesen a földre lapulva előrébb araszolt.
Megint felemelkedett egy fej. Kineász nem látta túl jól, mert a látótere egy
részét feláldozta, hogy rejtve maradjon. Megállt. Most már hajítótávolságon belül
járt, de kedvezőtlen helyzetben egy füves bucka mögött, amelyen egy nagy fatörzs is
hevert. Valószínűleg a tavaszi áradás során dőlt ki, és a talajba süllyedve kis
dombgerincet alkotott.
Felette, alig egy phletron magasságban a szirten, Nikeász felébredt, felállt és
nyújtózott egyet. A szarvasok mind felkapták a fejüket a mozgásra. A folyó
túlpartján a lazaccal jóllakott sas elégedetten felrikoltott. Ahogy a csorda
összetömörült, Kineász kigurult a bucka mögül és talpra ugrott. A szarvasok pánikba
estek, és a fiatal bika nekiment az egyik tehénnek. Mindkét állat megtántorodott és
egy lépéssel lemaradt a többiek mögött. Kineász dárdája megvillant, az ég felé
ívelt, majd belecsapódott a fiatal bika hátába, a két lapockája között. Az állat
lépett még egyet, majd szétcsúszó lábbal, holtan összerogyott. A tehén átugrotta a
tetemét és elszaladt.
Kineász felnyitotta a szarvast, elmondva közben Artemisz imáját, amit még kisfiú
korában tanult, és egy közeli fára felhúzva kibelezte zsákmányát. A testet a fán
hagyva megmosakodott a folyóban, majd tölgyfalevelekbe csomagolt két darab húst, és
felmászott a szirtre.
– Úgy látom, jobban érzed magad – állapította meg Nikeász. Egy szarukupával a
kezében, a köpenyét magára terítve ült.
– Igen – tette le a húst a tűz mellé Kineász. Vigyora az atléták
babérkoszorújaként terült szét arcán.
Nikeász zöld ágakat kezdeti vágni a folyópart tetején álló égerfáról.
– Szólhattál volna, hogy vadászni akarsz – jegyezte meg tréfásan.
– Nem tudtam, mit akarok – vont vállat Kineász, a folyó másik partját fürkészve.
– Értem – bólintott Nikeász. Gondosan nyársra húzta a húst: három-három rugalmas
botot szúrt a két szeletbe, majd a botok végét belenyomta a tűz körül a földbe.
Kineász reggeli tüzének parazsát két halomba kotorta a két hússzelet alatt. A hús
szinte azonnal sisteregni kezdett, és Kineász gyomra hangosan megkordult. Mind a
ketten felkuncogtak.
– Forró – mondta Nikeász. Vizet forralt a kis bronzüstben, beleszórt egy növényt,
amit a szakáknál ismert meg, majd egy kis mézet tett hozzá. Remek reggeli ital
volt, és így takarékoskodni tudtak a borral.
Kineász elvette a felé nyújtott kupát és belekortyolt.
– A végén még szakává válunk – mosolyodott el. – Milyen növény ez?
– A szakák „garellának” nevezik – felelte Nikeász. – Itt találtam tegnap este.
– Keserű – bólintott Kineász –, de mézzel finom.
– Meleg és oltja a szomjat – vont vállat Nikeász. – Szrajanka, a te Médeád,
szereti. Tulajdonképpen tőle tanultam.
Kineász bólintott, és ivott még. Most jobban ízlett neki. Vagy csak képzelte?
– Visszamehetnénk Athénba – mondta váratlanul Nikeász.
Kineász úgy lépett hátra a tűztől, mintha megégette volna.
– Mi van? – kérdezte.
– Visszamehetnénk Athénba. A száműzetésed véget ért… minden vagyonodat
visszakaptad. Nem?
– Ez most miről jutott eszedbe? – méregette barátját Kineász.
Nikeász vállat vont, kihúzta a botokat a földből, és megfordította az egyik húst.
Ínycsiklandozó volt az illata, és alig csorgott belőle zsír.
– Nem tesz jót neked a síkság. Ezek az állandó rémálmok… meg a háború. Eleget
harcoltunk már, nem?
Kineász úgy méregette hüperétészét, mintha akkor látná először.
– Eleged van a háborúból?
– Már az első alkalommal elegem volt – felelte Nikeász. – De én sem ismerek
másféle életet, akárcsak Memnón. Úgyhogy várok… várom, hogy te visszavonulj, hogy
akkor én is visszavonulhassak.
Kineász a szemébe nézett.
– Nem megyek vissza Athénba, öreg barátom.
– Hát persze, hogy nem – rázta meg a fejét Nikeász. – Ostobaság volt szóba
hoznom, csak hát… csak hát nem látom a végét. Most keletre megyünk. És azután?
Megtalálod Médeát, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. De mi lesz a többiekkel?
Keressünk egy-egy szaka asszonyt, és telepedjünk le? Harcoljunk Alexandrosz ellen?
Csak azért megyünk, hogy Alexandrosz ellen harcoljunk? Vagy tovább megyünk
keletnek? Vagy visszajövünk, és Marthax ellen harcolunk? – Nikeász egyre dühösebb
lett. – Soha nem lesz vége, Kineász. Ha így folytatod, egy másik rohadt Alexandrosz
lesz belőled. Mi értelme?
– Megígértem Szrajankának – dörzsölte meg az állát sértődötten Kineász.
– Megígérted – bólintott Nikeász. – Eumenészt is neki ígérted? Diodóroszt?
Antigonoszt? Koénoszt? Engem? – Minden egyes nevet hangosabban mondott ki. – Mind
ott fogjuk hagyni a koponyánkat keleten, valami világvégi Tartaroszban, igaz?
Kineász felhajtotta a garellafőzetet, majd leült. Felhúzta a térdét, átölelte a
karjával.
– Miért nem mondtad ezt el Olbiában?
Nikeász vállat vont.
– Nem igazán jutott eszembe, amíg nem láttam, mit művel veled ez a hadjárat. Meg
amikor láttam a hajókat elmenni… az fájt.
– Nekem muszáj mennem – fordította el a fejét Kineász. – Neked nem. Megmondtam
már Olbiában is.
– Lószart, hipparkhosz. – Nikeász hangja már nem dühös volt, hanem gyengéd. –
Mind követni fogunk, akárhová is mész. Arra neveltél minket, hogy ilyenek legyünk,
és tessék, ilyenek vagyunk. Diodórosz soha nem hagyna el. Én sem. Most már Eumenész
sem. Vicces… mindegyikünknek megvannak a maga hívei… Kineász átkozott híveinek
átkozott hívei.
Kineásznak eszébe jutott a többi fiú, amint a menekülő filozófust gúnyolták.
Dühös visszavágás helyett csak bólintott.
– Segítene, ha megígérném, hogy ez az utolsó, és utána vége? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Nikeász. – Mert nem ez lesz az utolsó… mert az vagy,
aki. Az viszont sokat segítene nekünk, a híveidnek, ha nemcsak az odafelé vezető
utat terveznéd meg, hanem a hazafelé vezetőt is.
– Én nem fogok visszamenni – nézett a barátja szemébe Kineász. Nikeász állta a
tekintetét.
– Ha te mondod… De mi talán igen.
– Értem – bólintott Kineász.
– Akkor jó – mondta Nikeász –, mert megsült a hús.

Egy óra múlva a síkságon lovagoltak, a tölgyerdő és a folyó közötti sávon. Tanyák
és maeota földművesek mellett haladtak el, akik világosabb bőrűek voltak, mint a
szindik, de ugyanolyan tarka ruhákat viseltek. Jólétben éltek, az asszonyaik arany
ékszereket hordtak még akkor is, amikor a kertben kapáltak vagy a learatott búzát
hordták be a földekről. Kétszer is találkoztak több száz fős arató csapatokkal.
Minden kosár tele volt gabonával, és egyre érkezett a tele kötényekben. A folyó
mentén kő és vályog magtárak sorakoztak, mindegyik mellett kis kikötővel, és
mindegyik majd' szétrepedt a gabonától.
– Az aranygyapjú – csóválta a fejét Kineász.
Nikeász bólintott.
– Alexandrosz csak az idejét vesztegeti Perzsiában – mondta. – Ezek a
leggazdagabb földek, amelyeket valaha láttam.
Amikor a nap felért az égbolt tetejére, Kineász megállt egy nagy tölgyfa mellett,
aminek az árnyékában néhány helybéli pihent kenyeret és sajtot eszegetve. Leszállt
a lóról. A férfiak óvatosan méregették.
– Beszéltek görögül? – kérdezte.
A legidősebb férfi felállt, odament hozzá, de a fejét rázta.
– Szakául? – kérdezte Kineász szakára váltva.
A földműves elmosolyodott, és felvillant egészséges fogsora. Szép emberek voltak,
hajuk szőke, mint a termésük ősszel, és látszott rajtuk, hogy egész évben bőségesen
jut nekik ennivaló.
– Kicsit – mondta.
– Ismered Olbiát? – kérdezte Kineász.
A földműves bólintott.
– Olbiából jöttünk. Egy sereg jön erre, a Tanaisz mellett. Az én seregem.
Fizetünk a gabonáért. – Kineász rájött, hogy kénytelen tömören fogalmazni, amikor
szaka nyelven beszél.
A földműves megint bólintott.
– Katonák jönni. Lovasok jönni – mondta. – Mondani ugyanazt. Fizetni arany
gabonáért. – Ismét bólintott.
Kineász elővett egy ezüstbaglyot.
– Szeretnék kenyeret és sajtot venni, ha lehet – mondta.
A földműves vállat vont. Odament a feleségéhez, majd egy kosár kenyérrel és
sajttal jött vissza.
– Semmiért – mondta nyilvánvaló büszkeséggel. – Barátnak.
Nikeász bólintott.
– Minden földműves így tette. Jó emberek ezek. – Odament a lovához, levett róla
egy nagy darab szarvashúst, és odavitte a földművesnek. – Semmiért – mondta
szakául, és a földműves rávigyorgott.
Tovább mentek, lóháton elfogyasztva a kenyeret és a sajtot.
– Fegyelmezetten haladhatnak a többiek – jegyezte meg Nikeász –, különben a
láttunkra összehugyozták volna magukat ezek a népek.
– Ez a Fűmacskák földje – emlékeztette Kineász.
– Nem hiszem, hogy azok a macolák is így gondolják – felelte kétkedve Nikeász. –
Ez a föld senkié. – Homlokráncolva nézett Kineászra. – Itt építhetnél valamit –
mondta.
– Építeni valamit? – nézett rá Kineász.
Nikeász felmordult, és tovább lovagoltak. Egy nagy kőházban töltötték az
éjszakát. Kineász a tűzhely mellett kapott egy fekhelyet – kezdtek csípősek lenni
az éjjelek –, és amint lehajtotta a fejét a szőrmékre, elaludt.
A két sasfióka megint fölötte volt és hangosan vijjogott. Rájuk mosolygott,
kíváncsian néztek rá, ő pedig elkezdett felmászni hozzájuk. Az egyik lábával
szilárdan megtámaszkodott a kéreg egyik repedésében, szorosan odasimult a törzshöz,
hogy megőrizze egyensúlyát, két karját kitárva fogózót keresett…
És átölelte a lány derekát, aki a tenyerével eltolta magától, de nem durván.
Kineász a másik kezével felhúzta a khitónját, míg meg nem érezte ujjai alatt a
csípője meleg bársonyosságát, és az ágyéka önálló életet kezdett élni.
– Uram, kérlek, ne! – mondta a lány, de nem túl határozottan. Inkább csak
fáradtnak tűnt, mint elutasítónak. Csinos volt, nagy mellű, karcsú derekú, és az
összes ifjú őt akarta. Sokszor rámosolygott Kineászra, és aznap, amikor bement az
istállóba két vödör vízzel, megcsókolta, most pedig ott feküdt rajta a szalmában.
Kineász bedugta a kezét a vékony gyapjúszövet alá, előbb a hasa domborulatára,
majd a mellére. A ruha kényelmetlenül megfeszült a lány csípőjén.
– Elég! – mondta a lány, valamivel határozottabban. – Kérlek!
Kineász ujja a mellbimbója körül körözött, és az megduzzadt, és a lány
felnyögött.
– Ne, uram, ne! – mondta.
Kineász megcsókolta, és a lány viszonozta a csókot, előbb tétován, majd egyre
hevesebben, aztán magához húzta, és Kineász belehatolt, és szinte azonnal el is
élvezett. A lány ezután felállt, leporolta magát, megigazította a khitónját, kicsit
megtörölgette a combját, és folytatta az itatást.
Soha többé nem mosolygott rám, gondolta Kineász. Megerőszakoltam. Rabszolga volt,
nem utasíthatott vissza, de nevezzük nevén a dolgot: megerőszakoltam.
– Igen – mondta Kam Baksza. Hatalmas csataménjén ülve tornyosult Kineász fölé. –
Nem ártó szándékkal vagy haraggal történt, de megtörtént. Amire az úr kényszeríti a
rabszolgát, hol a bűn?
Kineász azt hitte, szónoki a kérdés, de az álom nem hagyta nyugodni, és a kérdés
sem…
A kérdéssel a fejében ébredt, és azzal a biztos tudattal, hogy a teste szerint
Szrajanka még túl messze van.
Felkelt, ivott valami mézes italt, ami ízlett neki, és friss kenyeret evett. A
földműves hosszasan beszélt hozzá, talán a termésről és arról, hogy reméli, kitart
még a száraz idő. Kineász ötből egy szót ha megértett, de tudta, hogy jó szándékú a
férfi.
Reggel tovább indultak, szegényebben egy ezüstbagollyal, de megrakodva élelemmel.
A ház gerendái tele voltak aggatva száradó növényekkel, sajttal, hússal, és a
családnak négy aranykupája is volt.
– Gazdagok ezek a népek! – jegyezte meg Nikeász. – De rabszolgáik nincsenek.
Kineász megdörzsölte az állát.
– Sajátos formája a gazdagságnak – mondta, visszaemlékezve az álmára.
Nikeász elgondolkodva bólintott.
– Miről beszélt most, indulás előtt?
– Az időjárásról meg a termésről – dörzsölte meg az állát ismét Kineász.
– És valami másról is. Azt hiszem, útonállókra figyelmeztetett, de az is lehet,
arra intett, hogy ne legyünk útonállók.
– Láttad az égésnyomokat a ház falán?
Kineász látta őket.
– Nem régiek – mondta, és Nikeász bólintott.

Délután utolérték Diodórosz hátvédjét. Koénosz meglepődött Kineász láttán, de az

emberei résen voltak, és a két érkező tisztelgések és üdvözlések közepette lovagolt
el a menetoszlop mellett. Az éjszakát a lovassággal töltötték, egy Koénosz által
elejtett szarvason megosztozva. Úgy tervezték, Diodórosz tiltakozása ellenére
reggel tovább indulnak.
Aznap éjjel Kineász megint az ifjúkoráról álmodott, és szótlanul ébredt. Álmában
néhány gyerekkori barátjával megkínoztak egy kutyát. Valóban megtörtént.
Elfelejtette.
Amikor reggeli után lóra ült, megjelent Diodórosz lóháton Szapphóval és néhány
tisztjével.
– A sztratégosz nem utazhat tovább egyedül – jelentette ki Diodórosz. – A helyiek
szerint útonállók vannak a dombok között.
Nikeász felmordult.
– Félnem kellene? – vonta fel a szemöldökét Kineász.
– Tudod, mire gondolok – rándított egyet a vállán Diodórosz.
– Ataelosz felderítette a vidéket – érvelt Kineász.
– Ez a völgy olyan széles, hogy Ataelosz minden sztadionra tehet egyet a pucér
csöcsű felderítői közül, mégsem tudja belátni az egészet – mondta Diodórosz
gúnyosan. – Vagy talán kalandra vágysz?
– Igen – felelte Kineász. Bármi mást mond, csak további gúnyolódás lett volna a
válasz.
Szapphó elmosolyodott Diodórosz mögött. Egy csataménen ült, a legtöbb nő nem bírt
volna el ekkora állattal. Jól lovagolt.
– Szerencsés fattyú! – morogta Diodórosz. – Hadd jöjjek én is! – tette hozzá
rövid hallgatás után.
Kineász elgondolkodott egy pillanatra. Nem sok mindent szeretett volna jobban,
mint hogy két megmaradt athéni barátja, kettő a három ember közül, akiket a
legjobban szeretett a világon, mellette lovagoljon. De aztán a menetoszlopra
nézett, és megrázta a fejét.
– Itt van szükség rád – mondta.
Diodórosz elfintorodott.
– Soha nem hangzott még el igazabb szó – mondta bánatosan, majd vállat vont. –
Rád is szükségük van.
– „Józan ész, jó uram, akár férfiban is lakozhat” – léptetett a közelükbe
Szapphó, Szophoklészt idézve.
– „S mégis elhagyhatja, ha rátör a kárhozat” – fejezte be az idézetet diadalmasan
Diodórosz. Összenéztek és elmosolyodtak.
– Ez azt jelenti, hogy mehetek? – nézett rájuk Kineász.
Diodórosz felnevetett és bólintott.

Fél napig lovagoltak a folyó mellett, és Kineász csak a környező földekről és az

időjárásról beszélt. Végül, miközben felhágtak egy hosszú gerincre, hogy egy
másikat pillantsanak meg a távolban, továbbá emelkedőket mindenfelé, odafordult
Nikeászhoz.
– Szoktál gondolkodni a gonosztetteken, amiket valaha elkövettél? – kérdezte.
– Mindig a fejemben járnak – nézett el a folyó felé Nikeász.
– És?
– És mi? – fordult vissza homlokráncolva Nikeász. – Megtettem őket. Nem tudom
visszacsinálni. A legtöbb, amit tehetek, az, hogy megpróbálom még egyszer nem
elkövetni őket.
– Ha valaha visszatérünk Athénba – simogatta a szakállát Kineász –, filozófust
csinálok belőled.
Nikeász felvonta a szemöldökét.
– Ha valaha visszatérünk Athénba, bordélytulajdonost csinálj belőlem. A fiúknak
meg a lányoknak talán majd tanítok egy kis filozófiát.
Kineász elképzelte, és elvigyorodott. Tovább indult, megtartotta magának a
gondolatait. Miután megvacsoráztak, beburkolóztak köpenyükbe a pattogva égő tűz
mellett, és hetek óta most először Kineászt kerülte az álom.
– Ez hiányzott – szólalt meg.
– Micsoda? – horkant fel Nikeász. – Elég volt négy hét Olbiában, hogy hiányozni
kezdjen a földön alvás?
Kineász a hátára fordult és felnézett az ég kerekére.
– Régebb óta tart. Emlékszel arra a révészre az Isztrosznál?
– Aki azt mondta, hogy mind meghalunk, ha jönnek a géták? Soha nem fogom
elfelejteni azt az éjszakát. Miért?
– Azon az éjjelen azt hittem, a tucatnyi emberért és néhány rabszolgáért vállalt
felelősség súly a vállamon. Arra gondoltam, milyen vicces, hogy elfelejtettem,
mekkora teher vezetni.
Nikeász felmordult.
– És te? – kérdezte Kineász. – Te miért emlékszel rá?
Nikeász fészkelődött – úgy próbált testhelyzetet változtatni, hogy ne engedje ki
a meleget a köpenye alól.
– Akkor aludtam utoljára Grakkosz mellett – felelte.
Nikeász és Grakkosz éveken át barátok és szeretők voltak, és Grakkosz persze
másnap meghalt.
– Ó, milyen ostoba vagyok! – szisszent fel Kineász.
Nikeász odasimult a hátához.
– Igen – mondta. – De most már aludjunk.
Másnap reggel, amikor lóra ültek, látták, hogy a folyóvölgy két oldalán egyre
emelkedik a terep, s maga a folyó sebesen hömpölyög keskeny medrében, tehát a
továbbiakban nem számíthatnak gázlóra. Kineász lóhátról elejtett még egy
szarvasbikát. Nikeász elismerően vigyorgott a dobás láttán.
– Miért nem mentél közelebb? – csóválta a fejét. – Elveszthetted volna a legjobb
dárdádat!
Kineász szintén elvigyorodott, feldarabolták a szarvast, aztán megfürödtek a
sebes folyóban, hogy lemossák magukról a vért. A víz jéghideg volt.
Ez az éjszaka volt eddig a leghidegebb. Kineász megint érezte a felelősség rá
nehezedő súlyát, hirtelen nem tudta, valóban megteheti, hogy magára hagyja az
embereit, és megint csak feküdt, álmatlanul – nemcsak az álmaitól félt, hanem
eleget is aludt a napokban. Nikeász már harsányan horkolt mellette, és túl hideg
volt ahhoz, hogy kimásszon a köpenye és a kettejükre terített súlyos gyapjútakaró
alól. Ahogy tovább hűlt a levegő, közelebb csusszant Nikeászhoz, és megint a sereg
miatt kezdett aggódni. A hátvéd legtöbb katonájának nincs tartalék takarója.
Xenophón Anabásziszának katonáira gondolt, és még jobban aggódott, míg csak el nem
aludt.
Aiasz gyorsan a fa felé taszította, és halott barátai kevesebben voltak.
Kleiszthenész eltűnt. Kineász gyávának érezte magát, ahogy odaiszkolt a fához és
elkezdett mászni. Könnyűszerrel eljutott odáig, ahová már korábban is, aztán…
Az apja birtokától északra elterülő mezőkön rohan. A lábizmai égnek. Nyúlra
vadászik.
Az utolsók között volt, az idősebb férfiak és az ügyesebb vadászok mind előtte
jártak, hosszú félkörívben szétszóródva a kutyák nyomában. Hallotta az ugatást,
amiben ott lüktetett az ölés utáni állati vágy, és émelyegni kezdett tőle. A lába
lelassult, vonakodása engedte felszínre tömi kimerültségét. Még jobban lemaradt, és
még a leglassabb fiúk is lehagyták.
A kutyák ugatása megváltozott, több lett benne a morgás, majd vérszomjas
hörgésben törtek ki, amitől megfagyott az ereiben a vér. Mindig megijesztette ez a
hang. Még jobban lelassított, remélve, hogy kimaradhat a végéből, de már most
érezte a szagot – a tucatnyi állkapocs által széttépett állat telt réz- és
földszagát.
– Szégyent hozol rám! – szidta az apja. – Mit mondtam neked?
– Azt, hogy nem lehetek az utolsó – húzta be a nyakát Kineász. – Pedig próbáltam!
– nyüszítette.
Az apja ökle a halántékán csattant, és földre rogyott az ütéstől. Érezte a
döglött nyúl és a verejték szagát az apján és a többi férfin.
– Próbáld keményebben! – mondta az apja…
Kimerülten, feszülő hólyaggal ébredt. Még nem kelt fel a nap, és olyan hideg
volt, hogy kényszerítenie kellett magát, hogy felkeljen Nikeász melege mellől. A
tűz leégett, csak kevés meleget árasztott, fényt pedig egyáltalán nem, és Kineász
megbotlott a dárdáikban, miközben valami helyet keresett a sötétben, ahol
könnyíthetne magán. A tábor fegyelmében töltött évek arra késztették, hogy tegye rá
a maradék fát a tűzre, ám sehol nem találta a tűzifarakást, és a hideget átkozva
botorkált körbe.
– Hugyozz helyettem is, ha már felkeltél – morogta Nikeász.
Kineász megbotlott valamiben – a fában. Vaksin tapogatózva felszedte, és miközben
az utolsó vastagabb ágon keresett fogást, meghallotta egy ló dobogását. Letette a
fát a parázs mellé, és óvatosan megfogott egy dárdát. Alig állt a lábán az álma
okozta kimerültségtől.
– Hallottad? – kérdezte súgva.
– Egy ló – felelte Nikeász.
Hallotta, ahogy barátja félrelöki a takarót és feláll – ilyen nagy volt a csend.
Kineász benyúlt a még meleg szövet ráncai közé, és elővette a kardját. A vállára
vetette az övet, és a saruja után tapogatózott. Nem vett volna mérget rá, hogy
ébren van – alig tudott egy dologra összpontosítani.
Nikeász beleütközött.
– Két ló – suttogta csukott szájjal.
A két férfi ugrásra készen, egymásnak háttal lekuporodott. Néhány perc múlva
magukra terítették a köpenyeiket.
Az ég alja világosodni kezdett – a hajnal első fényei.
– Ha jönnek, most fognak jönni – mondta Kineász.
Nem jöttek.
Amikor felkelt a nap, patanyomokat találtak a folyómederben, amely megkerülte a
domb lábát, amin tábort vertek. Valamivel nyugatabbra Nikeász rábukkant egy patkolt
ló nyomaira – súlyos vaspatkóéra, amilyen a makedón lovakon szokott lenni.
Megcsóválta a fejét.
– Bárki lehet – mondta. – Akár a mieink is. Vagy Ataelosz egyik felderítője.
Kineász nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik. A folyó két partján
magas gerincek húzódtak, és bármi lehetett a fenti fák között.
– Amint kiérünk a völgyből, meglátnak minket – mondta.
– És? – kérdezte Nikeász.
– Igaz. Menjünk innen. – Kineász visszament a táborba, befejezte a reggelijét, és
a vállára vetette a köpenyét.
Addig követték a folyót, míg a part néhány sztadionnal lejjebb egybe nem ért az
úttal, ha annak lehetett nevezni. Ügetésben haladtak, néha könnyű vágtára
gyorsítva.
A Tanaisz nagy ívben elkanyarodott, és a völgy szélesebb és mélyebb lett. A folyó
szinte egyenesen észak felé hömpölygött. Ahogy a terep emelkedni kezdett, Kineász a
keletre leágazó ösvényt kereste a tekintetével.
– Ez aztán a kilátás! – jegyezte meg Nikeász.
Az ösvényt figyelő Kineász felnézett, és megpillantott egy félmeztelen szarmata
lányt, aki fél sztadionra tőlük ült egy pónin.
 Ataelosz a hágó tetején várta őket, ott, ahol a keleti út áthaladt a gerincen,
majd tovább haladt a Rha és a Kaszpi-tenger felé. Fél tucat lovas volt vele, ketten
sebesülten.
– Örülök látni! – ragadta meg Kineász alkarját a szkíta.
Kineász megölelte, majd rámutatott az egyik szarmata lányra, aki egy emberi fejet
főzött egy üstben.
– Hádészra, ez meg micsoda?
– Jegyajándék! – nevetett fel Ataelosz, a térdét csapkodva kérges kezével.
Annyira tetszett neki a válasza, hogy szakául is elismételte. A prodromoszai
felvijjogtak.
– Jegyajándék? – kérdezte Kineász a fejét csóválva.
– Szarmata lánynak kell ölni embert, mielőtt férjet vesz – magyarázta Ataelosz. –
Tiszta koponya nem büdös, igen? – vigyorgott.
– Kit ölt meg?
– Rablókat – felelte Ataelosz. – A dombok közt találni. Földművesek mondják,
rablók elveszik gabonának, én mondom, megkeresni rablók.
– Makedón patkóval a lovukon? – horkant fel Nikeász.
Ataelosz értetlenül nézett rá. Már elég jól beszélt görögül, de úgy tűnt, az
„elég jó”-nál soha nem lesz jobb, bármennyi időt is tölt velük.
Nikeász leszállt, és megmutatta saját makedón csataménje patkóját. Ataelosz
lelkesen bólogatott.
– Meg perzsa. Meg szaka. – A két vasszürke, vérfoltos pónira mutatott.
– Mit tudsz Philoklészről? – kérdezte Kineász.
Ataelosz vállat vont.
– Nyolc napra előttünk. Több? Keményen lovagol – intett kelet felé.
Kineász bólintott.
– És Nihmu? – érdeklődött tovább.
– A gyerek? – nézett rá Ataelosz. – Nihmu, jatavu gyerek? Valahol! Lenni pónim
lába alatt amikor harcolok, vagy köveket dobál rablókra. Ki tudja, hova menni
gyerek? – Elvigyorodott. – De a lovai lenni nálam. – A tucatnyi királyi csatamén
valóban úgy tornyosult a felderítők váltás lovai fölé, mintha más fajhoz tartozna.
Nikeász elmagyarázta, hogy Diodórosz egy-két nappal, Lót pedig további egy héttel
lemaradva követi őket.
Ataelosz a dombvonulatot fürkészte a hátuk mögött, míg Nikeász beszélt. Amikor a
hüperétész végzett, a szkíta félig lehunyt szemmel megvakarta az orrát.
– Ideje keresni rablók – jelentette ki. – Elvenni lovaikat, megölni őket.
Diodórosz jön, rablók elfutni. – A domb másik oldala felé mutatott, a Kaszpi-tenger
és Hürkánia irányába. – Rablók sűrű, mint eső, harcolni. Kint a fennsíkon. Egészen
Rháig. Veszítek két embert, míg elkísér spártait partra.
– Hányan vannak a rablók, Ataelosz? – dörzsölte meg az állát Kineász.
– Sokan és sokan – felelte Ataelosz. – Megölni rablók itt, hogy többiek féljenek,
igen?
Kineász megértette, hogy Ataelosznak már van egy kész terve. Bólintott.
Ataelosz elvigyorodott, és odaintett az egyik szarmata lánynak. A lány
lecsusszant a lováról, lehúzta az állatról a nyeregtakarót, és rádobott kétölnyi
harmatos páfrányt a tűzre. Sűrű, kékesszürke füst gomolygott az ég felé. A lány
ezután egy sima mozdulattal ráterítette a tűzre a takarót, így a füstoszlop
megszakadt. Aztán elvette a takarót, mire újabb füstpamacs szállt az égre.
Háromszor ismételte ezt meg.
Ataelosz elégedetten felmordult.
– Ügyes trükk – ismerte el Kineász.
– Láttuk már korábban is? – kérdezte Nikeász.
– Nem – rázta meg a fejét a barátja.
A keleti úton már fel is bukkant egy őrszem. A táborhoz érve megállt, és Szamahe,
Ataelosz felesége a Kegyetlen Kezek törzsből, odavakkantott neki néhány parancsot.
Az őrszem elvigyorodott, leszállt a lóról, kiválasztott egy másikat a tartalékok
közül, felpattant rá és elvágtatott.
 Egy másik irányból két szarmata lány érkezett. Mielőtt a nap háromujjnyival
magasabbra hágott volna az égen, tucatnyi lovas gyűlt össze, és indult el vágtában
a fennsíkot keresztül-kasul átszelő patakmedrek egyikében. A lovaik vízben
gázoltak, de jó embermagasságig egyik parton sem nőttek fák vagy bokrok, mutatva,
mennyire megteltek ezek a kis völgyek esőzéskor.
Ataelosz láthatólag tudta, hová tart. Kineász beérte azzal, hogy követte.
Az árnyékok már kezdtek megnyúlni, amikor megálltak. A szakák és a szarmaták
leszálltak a lóról, és a kantárszárat el sem engedve könnyítettek magukon. Kineász
és Nikeász ugyanúgy tett.
Az erős vizeletszagban enyhe füstszagot sodort feléjük a hideg szél. Egy tiszta
tekintetű szőke lány vizestömlőt nyomott Kineász kezébe, aki tisztelettel
megemelte, mielőtt ivott volna. A lány tizennégy, talán tizenöt éves lehetett, de
két koponya lógott díszes nyergén.
Kineász rávigyorgott, és a lány visszavigyorgott.
– Sötétkor ütni rajtuk – mondta Ataelosz. – Érteni ütés? – csapott a jobb öklével
a bal tenyerébe.
– Értem – bólintott Kineász.
– Két napig figyelni, mióta lányok harcolni és Szamahe keres tábor – vont vállat
Ataelosz.
Történhetett valami, amiről nem beszélt, mert Szamahe felhúzta az orrát, az egyik
lány pedig elvörösödött és fészkelődni kezdett a nyergében. Sosem fogom megtudni,
mi az, gondolta Kineász.
– Tudtad, hogy jövünk? – állt össze hirtelen Kineász fejében a kép.
– Nihmu mondja, jössz, mondja „óvd, mint királyt” – vont vállat Ataelosz ismét. –
Nem kell gyerek, hogy megmondja, óvni.
– Ti figyeltetek minket tegnap éjjel? – szólt közbe Nikeász.
– Nem. Ma, mióta nap felkelt ennyire – hunyta le az egyik szemét és emelte fel a
jobb kezét nyitott tenyérrel, éppen csak a látóhatár felé.
– Itt jártak tegnap éjjel – rázta meg a fejét Nikeász. – Ha látták, hogy
találkozunk…
Kineász vett egy nagy levegőt. Hirtelen elege lett az egészből.
– Ha rajtunk akartak ütni, itt volt rá az egész nap.
Az árnyékok egyre hosszabbak lettek az alattuk elterülő mezőkön, a levegő pedig
egyre hűlt. Nikeász és Kineász mind nehezebben tudták visszafogni türelmetlen
lovaikat. Kineász géta lova volt a legrosszabb, egyfolytában kapált, minden
mozdulatra felkapta a fejét, úgyhogy Kineász kénytelen volt leszállni róla, és
megfogni a nyakát.
A szőke lány szánakozva nézte – szánakozva, hogy ilyen képzetlen a lova.
Kétszer is hallottak hangokat, mindkétszer perzsák itattak az alattuk hömpölygő
Tanaisznál. Aztán amikor már éppen csak látni lehetett a napkorong peremét, kél
lovas hágott fel a völgyből a dombvonulat oldalára, ahonnan messzire elláttak a
keleti úton.
Ataelosz utálkozva felmordult, mert a két új őrszem véletlenül vagy tudatosan, de
sokkal könnyebben riaszthatta a lenti tábort, mint az előző kettő. Nyelvét a
pofazacskójához nyomva figyelte őket, majd néhány perc múlva odahívta a csapata
egyik harcosát, egy Álló Lovat, és eltűnt vele a gerinc másik oldalán. Szamahe
leszállt a lováról, és a kezével beárnyékolva a szemét lefeküdt az aljnövényzetbe.
Lassan telt az idő. A szarmata lányok nyughatatlanok voltak, mint a kismacskák,
de a lovaik nyugodtan álltak, csendben lelegelve mindent, amit csak elértek, de
egyébként nem mozdultak. Nikeász legalább tízszer kivonta és visszadugta a kardját.
Kineászt teljesen lefoglalta képzetlen lovának féken tartása.
Csodálta a barbárok fegyelmét. Már megint. Ő nem tudott volna ilyen csendben
tartani tucatnyi görög katonát, legfeljebb akkor, ha valami nagyon nagy zsákmánnyal
kecsegtethette volna őket.
Miközben erre gondolt, felmerült benne, hogy talán téved. Talán a görögök is
képesek lennének erre. Talán sok gyakorlással, néhány őrjárattal, amire szakák is
elkísérik őket…
Szamahe felguggolt, és Kineász a merengéséből kizökkenve lenézett a domboldalon.
A két lovas őrszemet alig lehetett látni, de a képzett szem észrevehette apró
mozdulataikat a fák között. Szamahéval ellentétben Kineász nem látta Ataeloszt és
társát, és csak akkor döbbent rá, hogy ott vannak, amikor jobb kéz felől, a sziklák
mögül két nyílvessző csapódott az őrszemekbe.
– Most! – mondta Szamahe szakául.
Felpattant a csataménjére, és levágtatott a domboldalon, olyan gyorsan, hogy
Kineásznak elállt a lélegzete a rémülettől. Közvetlenül mögötte haladt, és nem
maradhatott le, ha nem akart szégyenben maradni. Vágtában ért le a völgybe, már túl
a félelmen, annyira szörnyű volt a domboldal, és megmarkolt egy dárdát, miközben
átvágtak a völgyön. Most már látta a tábort, és úgy tűnt, tele van emberekkel és
lovakkal – több tucattal. Néhány íjat is látott. Az egyik felemelkedett, de a
nyílvessző magasan elrepült a lova nyakára lebukó Kineász fölött. Tovább vágtattak,
egyenesen a rablók táborának közepébe.
Szamahe lova félrelépett valamilyen akadály elől, de a nő a következő ütemben már
lőtt is. Nyílvesszője elsüvített a virágok és az édes fű fölött, és kivetett egy
rablót a nyeregből. Közben már útjára is indította a következőt.
A szarmata lányok nem nyilaztak. A fiatal harcosok lendületével visítottak,
elűzve félelmüket és fáradtságukat, és rárontottak a folyóparton csoportosuló
rablókra.
Kineász úgy vágtatott át a táboron, hogy közben hozzá sem ért a kantárszárhoz.
Senki sem szállt szembe vele, elviharzott a parton lévő csoport mellett, majd fel
egy rövid emelkedőn a folyóparti erdő egyik kis tisztására, ahol egy elhagyatott
tanyát és a rablók lovait pillantotta meg. Tíz ember volt a tisztáson, és a folyó
felől hallatszó sikolyok ellenére meglepettnek tűntek, amikor felbukkant közöttük,
és ketten is elestek, mielőtt egyáltalán fegyvert fogtak volna.
Kineász megfordította a lovát és kinyújtotta a karját. A mozdulat lendületét
kihasználva megpördítette a dárdát a kezében, így egyetlen ütem alatt fogást
váltott, és a pörgő dárda hegyéről záporozó vércseppek körívet húztak a levegőben.
Istennek érezte magát, legalábbis egy pillanatig.
Az egyik rabló íjat ragadott, és kilőtte alóla a lovát. Az állat lépett még
egyet, majd összerogyott. Kineásznak sikerült legurulnia róla, de a dárdáját
elejtette. Egy fának ütközött, ott gyorsan a törzs nyújtotta fedezékbe gördült az
íjász elől.
A rabló felnevetett.
– Ezt kóstold meg! – kiáltotta perzsául, és megint lőtt. A nyílvessző a fát
találta el, eltört, és a férfi megint felnevetett. Fekete szakálla volt, és a
szemét kohllal festette körbe, mint egy baktriai nemes.
Lent a folyónál tovább folyt a harc. Feketeszakáll előhúzott még egy nyílvesszőt.
– Lovakat! – kiáltott hátra a válla fölött, és két fiú ugrott, hogy teljesítse a
parancsát.
Kineász lerángatta a válláról a köpenyét, és a jobb karjára tekerve átrohant egy
vastagabb törzsű fa mögé.
– Ezt kóstold meg, görög! – Feketeszakáll megint lőtt, és a nyílvessző az új
fedezékbe fúródott.
Kineász kiugrott a fa mögül, és a haldokló géta ló csapkodó patáit elkerülve
visszaszerezte dárdáját. Épp akkor sikerült visszaszökkennie egy másik fa mögé,
amikor a harmadik nyílvessző lecsúszott a kérgéről és belecsapódott a karjára
tekert köpenybe.
– Ezt kóstold meg, te rohadék! – üvöltötte, és elhajította a dárdát. Aztán
rárontott a perzsára. Nem törődött az esélyeivel. Ez is jobb volt, mint időt hagyni
a kiváló íjásznak, és megvárni, hogy valami esetleg rosszul alakuljon a folyónál.
A dárda az íjász jobb oldalán álló férfit találta el, és ledöntötte a lábáról,
mint egy őzet. A perzsa sarkon fordult és futásnak eredt, Kineász pedig
utánavetette magát. Mások is voltak a tisztáson, eléje is ugrottak, hogy
megállítsák, de egyikük sem tartotta többre az íjász életét a sajátjánál, és
Kineász egyszerűen átrohant közöttük, levágva az egyiket a kardjával futás közben.
A két fiú elkapott egy-egy lovat, és Feketeszakáll megállt az elsőnél, amihez
odaért. Kilökte a fiút a kengyel mellől, nyeregbe pattant, és megfordította az
állatot. A tisztás másik végében felbukkant Szamahe, folyamatosan lőve az íjával,
és a másik fiú egy nyílvesszővel a gyomrában, sikoltva összeesett. Kineász megint
szemben találta magát egy perzsával, a pengéik összecsattantak – rongyos,
bíborszínű köpenye alapján ez is nemes lehetett. Jó kardja volt és erőszakosan
támadott.
Feketeszakáll visszafordult a lovával, és lőtt. Akárcsak Szamahe. Egyikük sem
talált. Mindketten gyorsan mozogtak, a lovuk hátára lapulva, aztán Kineásznak nem
maradt ideje rájuk figyelni.
A perzsa előreszökkent és a feje felé vágott. Kineász hárított, a pengék megint
megcsendültek. Az egymásnak feszülő élek alatt a perzsa Kineász sípcsontja felé
rúgott. Az athéni felfelé nyomta a karját, előrelépett, lábát az ellenfele sarka
mögé tette, és lefelé tolta a kardot, remélve, hogy fel tudja dönteni. A perzsa
hátraszökkent és magasan vágott.
Képzett kardforgató volt.
Kineász hárított és visszatámadott egy rövid vágással az ellenfele kézfejére, de
a perzsa láthatott már ilyet korábban, mert kardját felfelé rántva kivédte a
vágást, és a mozdulat folytatásaként Kineász fejére sújtott. Kineásznak éppen csak
sikerült hárítania, ám így is kapott egy ütést a vállára, szerencsére nem a kard
élével. A bal kezével megfogta az öve hátuljába tűzött szaka ostort, előrántotta, a
bal lábával előrelépett és pajzsként maga elé tartotta az ostort.
A perzsa bal kezében megcsillant egy tőr, és szintén a bal lábával előrelépve
azonnal döfött is.
Kineász elhátrált és megkockáztatott egy pillantást a válla fölött. Ataelosz a
háta mögött célzott az íjával – azonban visszafelé, arra, amerről érkezett. Valami
mégis rosszul alakult.
A perzsa mosolygott. Csapott egyet a késsel – csak csel volt, épp annyi erővel,
hogy vért fakasszon. Kineász megint hátrált egy lépést, és a perzsa mosolya még
szélesebb lett. Hirtelen ritmust váltott, megpördült az elöl lévő lába körül,
előredöfött a karddal, aztán megpróbálta a pengéjéhez szorítani a Kineászét a
tőrrel.
Kineásznak alig sikerült elkerülnie a csapdát. Félrerántotta a törzsét, amitől a
nyakában meghúzódott egy izom. Némán elkáromkodta magát. Megint hátrálnia kellett,
és közben tudta, hogy ez a küzdelem túl sokáig tart. Ataelosz kiáltott valamit
szakául – talán egy sebet említett?
Kineász fentről lefelé sújtott a karddal, de éppen csak meg tudta érinteni a
perzsa felkarját. A visszatámadás ugyanúgy felülről érkezett – ám az athéni most
teljes erőből lesújtott az ostorral a perzsa jobbjára, majd alulról felfelé
lendítette a kardot, mélyen megvágva ellenfelét a csípőcsontja fölött. A perzsa
hátratántorodott. Már nem mosolygott, de azért tisztelgett a tőrt tartó kezével.
Kineász előreszökkent, erősen rácsapott a perzsa kardjára, amivel kiütötte a
kezéből. Látszott, hogy nagyon fájt az előző ostorcsapás.
– Add meg magad! – mondta perzsául.
A perzsa hátrapillantott a válla fölött. Szamahe egyenesen a háta közepére
célzott az íjával. Háromszor bólintott, mintha eszébe jutott volna valami bölcs
gondolat, aztán a földre dobta a tőrét.
– Megadom magam – mondta.
Kineász felemelte a kardját, hátrált néhány lépést, és Ataeloszt meg Nikeászt
kereste a tekintetével. Ataelosz már a lovaknál állt és parancsokat kiáltott.
Nikeászt nem látta.

A kardforgató volt az egyetlen fogoly. A rokona – Feketeszakáll – nem élte túl a

Szamahéval és Ataelosszal egyszerre vívott íjász párviadalt, a többi rabló pedig
meghalt vagy elmenekült. Kineász kicsit meglepődött a szakák vérszomján – de csak
egy kicsit. Sokkal jobban aggódott Nikeász miatt.
Nikeász egy nyílvesszővel a bordái közt feküdt a virágos réten. Nem halt meg, de
elvesztette az eszméletét, amikor a földre zuhant. A nyílvessző végigszántotta a
bordáit, és a vállát is felhasította.
– A fenébe! – mondta Kineász.
– Meg fogom menteni – mondta Nihmu.
Kineász megpördült. Nem látta közeledni a kislányt, nem látta a lovát sem. Egy íj
lógott a vállán, és a tegeze üres volt. Megfordult és futásnak eredt a mezőn
keresztül a rablók tábora felé, így Kineászra maradt, hogy a lehető legkényelmesebb
helyzetbe fektesse bajtársát. Összetekerte Nikeász köpenyét és a feje alá tette,
majd levágta a khitónját a felsőtestéről.
Nihmu egy rézkorsónyi gőzölgő vízzel tért vissza, bizonyára a rabló tüzénél
forralta fel.
– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – mondta egy felnőtt
magabiztosságával. – Szirven meghalt – tette hozzá halkabban.
– Szirven? – nézett rá értetlenül Kineász.
– Lót idősebb lánya. A szőke. – Nihmu vállat vont. – Mondtam neki, hogy meghal,
ha most harcol. Amikor elesett, mindenki ott harcolt a teste fölött. Ataelosz is
megsebesült. – Rámutatott egy zokogó, tizennégy év körüli, vörös hajú lányra. – A
húga elvesztette az egyik ujját, és kapott egy nyílvesszőt a lábába. Mind dühösek.
– Most úgy beszélt, mint egy gyerek, illetve mint egy dühös gyerek.
Kineászra rátört a csaták utáni kimerültség, míg a daimón, ami addig űzte,
eltávozott belőle és nem hagyott mást, csak az ürességet és a gyászt.
Nihmu a forró vízzel lemosta a sebet. Fekete haja kócos fürtökben lógott az arca
elé, így Kineász nem láthatta.
– Mind dühösek – ismételte meg. – Ezért ölték meg az összes rablót.
– Az összeset? – kérdezte Kineász. A foglyát keresve körülnézett.
– Vigyázz rá. Egy nap még nagy jót fog tenni neked. Ha Ataelosz le nem nyúzza a
fejbőrét.
Kineász felpattant és sietve a perzsa keresésére indult a szürkületben.
A fogoly épp Feketeszakállt temette el. Kineász hallotta, ahogy a szarmaták
Szirvent siratták a húgával. Moszva, gondolta. Moszvának hívják. Kineász hagyta,
hogy a perzsa folytassa, amit elkezdett, és lement a partra Ataeloszhoz.
– Ostoba lány – mondta Ataelosz keserűen. – Ostoba szarmata barbár lány. – A
szemében könnyek csillogtak, a hangja remegett. – Harcol, mint egy vadállat,
karddal kard ellen, felnőtt férfiakkal… kemény férfiakkal. Én vagyok ostoba! Túl
sokáig harcol ostoba görögökkel.
Kineász megölelte a szakát, megszorította Szamahe kezét, és megölelte a vörös
hajú kis hercegnőt, aki belekapaszkodott és úgy zokogott, míg az athéni végül
zavarba nem jött, és még azután is. Kineász a sűrűsödő sötétségbe bámulva simogatta
a haját, üres gondolatokat fogalmazott meg helyesről és helytelenről, jóról és
rosszról, és arról, milyen távol áll attól, hogy erényes embernek nevezhesse magát,
hiszen még egy kislányt sem tud megvigasztalni, aki elvesztette a testvérét. A lány
azonban végül megérezte a feszengését, és szabadkozva elhúzódott tőle. Kineász
ezután azzal büntette magát, hogy segített a perzsának eltemetni a rokonát. Aztán
leült a tűz mellé, és árpalevest főzött a még mindig eszméletlen Nikeásznak.
– Téged kerestelek – térdelt le mellé Nihmu. – Nem tetszett, amikor megölték a
foglyokat. Féltem.
– A foglyokat nem helyes megölni. Néha muszáj… amikor megsebesültek, és nem tudsz
segíteni rajtuk. Máskor… máskor csak úgy megtörténik. – Vállat vont, felködlött
előtte a géta arca, akit egy évvel azelőtt ölt meg, és megborzongott.
– Itt az idő. Megmásztad már a fát? – kérdezte a kislány.
– Igen – bólintott Kineász.
– Láttalak az álomvilágban… három nappal ezelőtt, azt hiszem. Sas vagy.
Kineász megint megborzongott, másféle undorral. Így beszélni az álomvilágról
olyan volt, mint a szeretkezésről beszélgetni – ismert olyan férfiakat, akik
szoktak, de ő maga soha nem tette. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezzel a
gyerekkel beszélgessen az álomvilágról.
– Igen – bólintott végül, elfojtva a rátörő érzéseket.
Nihmu rámosolygott, és beledobott néhány növényt a levesbe.
– Életben marad – mondta, mintha mindenki számára nyilvánvaló lenne, hogy Nikeász
még közöttük marad.
Kineász ránézett a barátjára, és érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. A torka
elszorult, és nem tudott megszólalni. Tudta, hogy Nikeász meghalhat… bármelyik nap,
bármelyik összecsapásban… de mozdulatlan teste a maga valóságában nagyon fájdalmas
látvány volt.
 – Szükséged lesz egy lóra – folytatta a lány.
Kineász vett egy nagy levegőt, hogy ellentmondjon, aztán megrogyott a válla.
– Igen – motyogta.
– Van egy lovam a számodra – mondta Nihmu. – Csodálatos állat, és mától kezdve
egészen a bukásodig fog vinni.
– Ahogy én lovagolok, akár még ma elbukhatok – mosolyodott el Kineász.
Nihmu a gyerekek átható tekintetével nézett rá, arcán a gyerekek
türelmetlenségével a felnőttek viccei iránt.
– Tudod, hogy értettem. Fogadd el azt a lovat.
És Kineász beleegyezően biccentett.

11.

A perzsát Dareiosznak hívták – úgy tűnt, a nemzedékében minden elsőszülött fiút

Dareiosznak hívtak. Belefáradt a háborúba, ami tizenhét éves kora óta az életét
jelentette. Huszonhárom éves volt. A kis tűz mellett ülve elmesélte az életét.
Vizet forralt, hogy lemossák Nikeászt, aki még mindig eszméletlenül feküdt, és nem
volt ura teste működésének.
– Hat éve jöttem el otthonról, hogy a nagykirály ellen harcoljak – mondta, és
szárazon elmosolyodott. – Mármint a trónbitorló, Dareiosz ellen. – Vállat vont. –
Az igazi perzsák… a nagy síkságon élő igazi perzsák… soha nem ismerték el
királyuknak. – A tűzre pillantott, megfordult, hogy tegyen még rá, aztán
felnyögött, ahogy belehasított a fájdalom a csípőjén ejtett vágásba.
Kineász bólintott.
– A ti Alexandroszotok egyenesen a felkelésünkbe lovagolt bele. Nyugaton
legyőzött minket… ott voltál?
– A Pinarosznál – bólintott Kineász. – A szövetséges lovasságnál.
Dareiosz megcsóválta a fejét.
– Én még akkor is csak egy lázadó voltam. Aztán Alexandrosz győzelme után a
legtöbb nemesnek egyértelmű lett… és apámnak is… hogy ha folytatjuk a lázadást,
idegen kezére adjuk a birodalmat. Úgyhogy elmentünk Ekbatanába, ahhoz az
úgynevezett nagykirályhoz, onnan pedig már vele Gaugamélához. – Vállat vont. – Ott
voltál?
– A balszárnyon – bólintott Kineász.
– A mi jobbszárnyunkon? – nézett rá meglepetten Dareiosz. – Én is! – Felnyögött.
– A tűzre mondom, te aztán mélyen belém vágtál!
Kineász megpróbált egy kis levest itatni Nikeásszal. A tűz másik oldalán a
szarmaták és a szakák a halott nőt siratták, a halotti máglyája előtt énekelve.
Átható lóhússzag terjengett a levegőben.
– Mélyebb is lehetne – mondta.
– Lehetne – bólintott a perzsa. – Ott voltam Gaugamélánál, és majdnem megtörtünk
titeket.
– De csak majdnem! – felelte Kineász elégedetten. Már nem a makedónokat
szolgálta, sőt valószínűleg az ellenségük volt, de a hellének Gaugamélánál
harcoltak utoljára a perzsák ellen, és büszke volt arra, amit ott tett. A
bátorságáért megkapta a babérkoszorút, mert a szövetséges lovasság nem hátrált,
amikor a perzsa lovasság azzal fenyegetett, hogy áttöri Parmenión szárnyát és
letiporja a taxeiszt.
– A leghosszabb csata volt, amire emlékszem. Két lovat is elveszítettem… mégis
életben maradtam.
Kineász egyetértően bólintott. Tapasztalata szerint a legtöbb csata viszonylag
gyorsan eldőlt, aztán a vesztes megkapta a büntetését, amikor megtört. Gaugamélánál
egy órán át húzódott a döntés, és mindkét oldalon sokan meghaltak.
– Apám meghalt a csatában, a házam népe szétszóródott. Az unokatestvérem magának
követelte az örökséget… idősebb, mint én, és… – A perzsa sokatmondóan vállat vont.
– Nem mentünk haza. Északra mentünk, Hürkániába, de ott már túl sok volt a farkas,
úgyhogy tovább jöttünk, ide. Arra gondoltunk, kihasítunk magunknak egy királyságot
itt, messze a hellénektől. – Önironikusan elmosolyodott, mint amikor elveszítette a
kardját. – A végén rablók lettünk.
– Jó királyságot lehetne itt felépíteni – mondta Kineász. – Legalábbis szerinte –
mutatott Nikeász mozdulatlan alakjára. Egy ideig barátságos csendben ültek. –
Tudnak érted váltságdíjat fizetni? – kérdezte végül az athéni.
– Ha az anyám él még, van valahol egy kisebb vagyonom – ismerte el a perzsa.
Megint vállat vont – gyakran vonogatta a vállát. – De kétlem. Ekbatana körül most
már minden a tiétek, és a legtöbb keleti birtokunk is. Volt egy tornyunk
Baktriában… nem hiszem, hogy akár csak megpróbált volna ellenállni az őrült
királyodnak.
– Nem az én őrült királyom – kezdte Kineász. Most rajta lett volna a sor, hogy
elmesélje a történetét, és a vállát vonogató fiatal perzsa eddig jó társaságnak
bizonyult. Kineász már most a barátjának érezte, és szerette volna, ha beáll a
csapatába; túl jól forgatta a kardot ahhoz, hogy elveszítsék. Nikeász azonban ezt a
pillanatot választotta, hogy fuldokolva felköhögje a szájába csorgatott levest. A
teste megvonaglott, és leves fröccsent szét a szájából.
De kinyitotta a szemét.
– Mi a fene van? – krákogta.
Kineász érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
– Te hülye fasszopó! – mondta olyan hangsúllyal, amilyennel csak az athéni
agórára születettek tudták. – Leestél a lóról.
– Kérek még levest – mosolyodott el Nikeász.

Másnap utolérte őket Diodórosz. A csapata a gerincen vert tábort, ahol az út

keletnek fordult, a Rha folyó felé. Diodórosz tucatnyi katonájával, köztük
Koénosszal és Eumenésszel leereszkedett a folyóvölgybe.
Diodórosz egyenesen Nikeászhoz ment, akárcsak Koénosz. Aztán Diodórosz
megparancsolta, hogy állítsanak fel egy sátrat a sztratégosznak, és Eumenész
elment, hogy intézkedjen.
– Azt hallottam, meghalt az öreg – mondta Diodórosz. Az arca még mindig vörös és
foltos volt a felindultságtól… és talán a sírástól. – Többször mentette meg az
életemet, mint ahányszor a dadám elfenekelt. Jöttem, ahogy tudtam.
Kineász bólintott. Miután Nikeász egészségesen horkolva elaludt, ő is átaludta az
éjszakát, és most tíz évvel fiatalabbnak érezte magát.
– Én is azt hittem, hogy vége – vallotta be.
Koénosz árpalevessel etette a hüperétészt.
– Azért még most is elég szarul néz ki – mondta.
Nikeász krákogott valamit, hogy már jobban érzi magát. Kineász a fejét rázta.
– Egy nyílvesszőt kapott az oldalába. Nem volt rajtunk vért. Az én hibám. És a
rablók jól harcoltak, átkozottul jól. Kemény fickók.
– Fogoly? – bökött az állával Koénosz a levest kevergető perzsa felé.
– És új bajtárs – bólintott Kineász. – Oszd majd be Eumenész csapatába. Kiváló
kardforgató… legalább olyan jó, mint én. Gondolom, lovagolni is tud.
Koénosz felnevetett.
– Hiszen perzsa! – Köhögni kezdett. – Te meg Ataelosz megöltétek az összes
barátját…
– Az az érzésem, nem nagyon hiányoznak neki. De ha elvágja a torkunkat, majd
kiderül, hogy tévedtem. – Kineász összefogta magán a köpenyét. – Itt maradok
Nikeásszal.
Koénosz és Diodórosz összenézett.
– Nem – mondta Koénosz. – Te vagy a sztratégosz. Nem ez volt az egyetlen
rablóbanda… kérdezd csak meg Ataeloszt. Csak úgy nyüzsögnek a fennsíkon. Menj, és
vezesd a sereged! Én itt maradok a szakaszommal, és majd utánad megyünk az öreggel,
amikor készen áll rá.
– Jól beszél, Kineász – lépett előre Diodórosz.
Kineász megdörzsölte az állát.
– Természetesen igazatok van. Rendben. Koénosz, leküldöm a szakaszodat.
Diodórosz, tervezzétek meg Ataelosszal a következő szakaszt. Lót öt nappal
lemaradva követ téged. Küldj el valakit hozzá a hírrel, hogy a lánya meghalt.
 Diodórosz felnyögött, mint akit megvágtak.

A Tanaisz és a Rha között elterülő fennsíkon valóban nyüzsögtek az útonállók –

uraikat elvesztett perzsák, száműzött nomádok, makedón katonaszökevények –, és a
két folyó között nem akadt egyetlen birtok sem, amit ne támadtak volna meg. A
Hürkániában és délebbre négy éve dúló háború elárasztotta a fennsíkot a háború
emberi hordalékával. Ha kellett, egymással is harcoltak, egyik banda a másik ellen.
Rendszeresen zaklatták az általuk uralt sivatag szélén lévő településeket. Ataelosz
a Tanaisz melletti összecsapást megelőzően már elvesztette három emberét miattuk,
és a prodromoszok alig várták, hogy bosszút állhassanak értük.
Kineász és Diodórosz áthelyezte a második csapatot, amibe a keltákat is
beosztották, Ataelosz alá. Kineász átvette a menetoszlop vezetését, Diodórosz pedig
a rablók elleni harc irányítását. Nem kapott el annyit, amennyit szeretett volna,
de a fősereg veszteség nélkül kelt át a fennsíkon a Rha völgyéig, és bár nem tudtak
róla, a szindi és maeota földművesek áldották a nevüket. Diodórosz elűzte a nagyobb
rablóbandákat az északi mocsarakon túlra, két csapatot pedig kardélre hánytak a
kelták és a szarmaták. Sok lovat zsákmányoltak, köztük néhány nagyon jót is, és
elég aranyat meg ezüstöt ahhoz, hogy a harcosok elégedettek legyenek. Ők maguk alig
szenvedtek veszteséget – de hát erre számítani is lehetett a túlerejük okán.
Kineász Thalasszának nevezte el új lovát, miután napokig próbált a csodálatos,
ezüstszürke csataménnek nevet találni. Eleinte az „Óriás” tűnt a legmegfelelőbbnek,
hiszen az állat jó tenyérnyivel magasodott a többi csatamén fölé. A színe olyan
volt, mint egy viharos napé a tengeren. Biztos lábbal járt, és csodálatosan nyugodt
volt – nem a tűz hiányzott belőle, hanem türelmes volt, ahogy egy parancsnok
lovának lennie is kellett. Aztán azon a napon, melyen Szapphó makacsul ragaszkodott
hozzá, hogy egy ilyen nemes állat az „Óriásnál” jobb nevet érdemel, a sereg átkelt
a Rha előtti utolsó dombvonulaton, és meglátta a távolban csillogó Kaszpi-tengert,
a folyó torkolatánál sok-sok hajóval, és akárcsak Xenophón emberei hetven évvel
korábban, ők is felkiáltottak a tenger láttán, és így kapta a nevét a csatamén.
Az átkelés nem volt különösebben fárasztó, csak az újoncoknak és a második csapat
katonáinak, akik egész héten a rablók ellen harcoltak, de a sereg gabonakészletei
nagyon megcsappantak – a legtöbb embernek csak egy napra való maradt a zsákjában,
vagy annyi sem, ha nem jól osztotta be addig. Az ötven kis hajó látványa a
torkolatnál mindenkit jó kedvre derített, amikor pedig meglátták Philoklészt a
kavicsos, iszapos tengerparton, örvendezve felüvöltöttek. Kineász megölelte a
spártait.
– Van ennek a helynek neve? – kérdezte Kineász.
Philoklésznek tiszta illata volt.
– A maeoták Errüminek nevezik – mosolyodott el szárazon a spártai. – Jó látni
téged, Kineász.
Az athéni válaszul még egyszer megölelte.
– Ezek mind ránk várnak? – intett a hajók felé.
– Ha ki tudjuk fizetni – bólintott Philoklész. – Egyébként, gondolom, megölnek és
elvitorláznak.
Kineász a sereg kincstárát szállító öszvérekre pillantott, akkor ereszkedtek le
az utolsó lejtőn, a legmegbízhatóbb emberek kíséretében.
– És a másik parton telelünk?
– Észak-Hürkániában – felelte Philoklész. – Sztratégosz, vár a királyságod.
– Nem akarok királyságot – rázta meg a fejét Kineász.
– És mit szólnál egy nőhöz? – mosolyodott el talányosan Philoklész.
– Vár már egy nő! – nevetett fel Kineász. – Tízezer sztadionra van innen, de
utolérem.
– Mutattál be áldozatot Aphroditének, testvér? – nézett rá furcsa tekintettek a
spártai.
– Nem! – nevetett fel újra Kineász.
– Pedig kellene – mosolygott hűvösen Philoklész, majd elnézett a tenger felé. – A
téli táborunk olyan királyságban lesz, ahol nő uralkodik… és ez a nő még rám is
hatással volt, pedig nem gyengéim az asszonyok. Téged kifejezetten féltelek tőle.
 Kineász sértetten ráncolta a homlokát.
– Mivel szolgáltam rá valaha is, hogy félts egy nőtől? – kérdezte. Philoklész
továbbra is a sokat látott emberek tekintetével nézett rá.
– Jobb lenne, ha nyitott szemmel kelnél át a Kaszpi-tengeren. Ez a nő hatalomra
éhes, és rajong azokért a férfiakért, akiknek van hatalma. Azt beszélik,
Alexandroszt is behálózta. És most vár minket. – Körülnézett. – Sok kincset kínál a
tavaszi hadjáratunkért.
– Feltett szándékom tavasszal tovább vonulni – vont vállat Kineász. – Idáig jól
haladtunk, és a fennsík banditáitól még némi arany is került a ládákba. – Felnézett
a hajókra. – És a szövetségesünk? León intézője?
– A nő férje volt. Ő is a szövetségesünk maradt… szó nélkül kifizetett Leónnak
egy óriási összeget, amivel korábbról tartozott… én mégsem bízom benne. Azt
kívánom, bár ne lenne rád hatással!
– Nem lesz – rázta meg a fejét tettetett csodálkozással Kineász.
– Nincs férfi, akire ne lenne hatással Hürkánia jatavuja! – nevetett fel Nihmu. –
Legfeljebb azok, akik a férfiakat szeretik. – Nagy, fehér lován ült a tengerparton,
a kifutó hullámokban. Vörös haja sisaktaréjként lobogott a szélben. – Ha elbuksz,
sztratégosz, a gyermekeid nem fognak itt uralkodni.
– Tessék? – Kineász vállat vont és hátat fordított a lánynak. Úgy beszélt, mint
egy orákulum, pedig csak egy gyerek volt, rá pedig még sok tennivaló várt. –
Gondolj, amit akarsz! Nincs értelme ennek a beszélgetésnek. Kivel kell beszélnünk a
hajók kibérléséről? – kérdezte Philoklészt.
Philoklész elmagyarázta, hogy minden kapitány önállóan dolgozik. A hajók kicsik
voltak, feleakkorák, mint a görög pentekontérák, sőt néhány még annál is kisebb, és
tíz-tizenkét evezőjük volt egy-egy oldalon. Akadt egy-két vitorlás is, amelyek
leginkább túlméretezett halászcsónakoknak tűntek. Kineász végignézett rajtuk,
megcsóválta a fejét, és megint témát váltott, hogy lecsillapodjon.
– Nem látom, hogy fog ezeken elférni kétezer ló.
Philoklész megdörzsölte a homlokát, szorosabban összefogta magán a köpenyét a
csípős őszi szélben, és Kineász szemébe nézett.
– Egyszerre kétszáz ló – mondta. – Ez a legtöbb, amit sikerült elérnem.
– Nem arra gondoltam, hogy nem tettél meg minden tőled telhetőt – biccentett
bocsánatkérőn Kineász. – Épp elég, hogy itt vagy, szereztél élelmet és legalább
ennyi hajót. Kezdjük hát meg az átkelést! Hány napig tart az út?
– Két nap oda, két nap vissza, ha velünk van a szerencse és jó a szél. Nagyon kis
tenger ez.
Kineász beárnyékolta a szemét a kezével, és hátratolta a szalmakalapját, hogy a
csapkodó karima ne zavarja a látásban.
– Jó néhány lovat zsákmányoltunk idefelé jövet – mondta. – Mutassunk be áldozatot
Poszeidónnak, és rendezzünk játékokat… lóversenyeket, amiket a Lovak Ura a
legjobban kedvel. Ünnepeljük ma este az ő erejét! Aztán kezdjük el a behajózást.
Lassan vége az ősznek, közeleg a tél.

Kineász az utolsók között kelt át Hürkániába. Ott maradt Errümiben, a

tengerparton, hogy felterelje a hajókra az embereit, fenntartsa a moráljukat a
parton, elejét vegye az összetűzéseknek a helyiekkel… és hogy megvárja Nikeászt.
Ahogy teltek a hetek, viharok lassították le az átkeléseket, megfogyatkoztak a
készletek, és a tengerparti táborban romlani kezdtek a körülmények. Kineász azon
vette észre magát, hogy a jelenléte lelkesíti az embereit, illetve hogy minden
vezéri képességére szüksége van, hogy megakadályozza a verekedéseket, sőt a
gyilkosságokat. A lovaskatonákat elküldte sáncot építeni – a hallatlan parancs azt
a célt szolgálta, hogy gátat állítsanak az állandóan fújó szélnek, s ami még
fontosabb, az unalomnak, legalábbis amíg a sáncok el nem készülnek.
Lót herceg emberei még kevesebb hajlandóságot mutattak az ásásra és a
földhordásra, mint a görög arisztokraták, de az idő és Lót herceg személyes
példamutatása végül meggyőzte a többséget, és Kineász már túl járatos volt a
vezetés művészetében ahhoz, hogy azt higgye, minden szarmatát rá kellene vennie az
ásásra. Néhányan vadásztak – élelemre és rablókra is. Lót lányának megölése súlyos
hiba volt, amiért a fennsík senki urat nem szolgáló lakói három hónapon át
fizettek, és a szarmaták véres gyászolása csak akkor ért véget, amikor az utolsó
hajók is eleveztek az üres tábor mellől. Kineász nem égette fel a kunyhókat,
amelyeket várakozás közben építettek, hanem átengedte őket egy maeota
földművesekből álló csapatnak, akiket elűztek otthonaikból a rablók, és a
mocsarakban próbáltak megélni valahogy. A sereg tábora felért egy megerősített
várossal, így minden esélyük megvolt rá, hogy megvédjék magukat. Tucatnyi kelta is
velük maradt, akik túl súlyos sebeket szereztek az őszi harcokban ahhoz, hogy
tovább vonuljanak.
Kineász akkor jött rá, hogy Nikeászra várt, amikor meglátta Koénosz senki máséval
össze nem téveszthető, széles vállát nyugaton, az utolsó domboldalon. Közelebbről
már látszott, a tucatnyi görög katona nyilvánvalóan nem visszatérő járőr, amikor
pedig még közelebb értek, Kineász Nikeászt is meglátta, szőrmékbe burkolózva, egy
nagy pónin.
Kineász elküldött egy fiút a hátasáért, és elszoruló torokkal eléjük lovagolt.
Még akkor is érezte a gombócot a torkában, amikor megölelte Nikeászt, aki nyögött
és káromkodott, majd Koénoszt, Craxot, Szitalkészt és Antigonoszt. Nikeász mintha
húsz évet öregedett volna, Koénosz pedig rengeteget fogyott, de a többiek sokat
mosolyogtak, és zavartan vigyorogtak, amikor Kineász megdicsérte őket.
Koénosz négyszemközt már korántsem volt annyira vidám.
– Megváltozott az öreg – mondta. Nikeász a tűzhely mellett ült a sátorban, és
szinte itta a meleget. – Nem tudom, fog-e még harcolni valaha. De él, és kemény,
mint egy rabszolga saruja. – Koénosz felhajtotta a borát, a harmadik kupával, és
felmarkolt egy marék olajbogyót.
– Nehéz volt? – kérdezte Kineász.
– Egy pillanatig sem – felelte Koénosz. – Életem legjobb vadászata. Ahogy
Xenophón elképzeli Elüsziont. Amikor utolért minket Lót, visszaküldtük gabonáért,
később pedig a földművesek jöttek hozzánk. Egy pillanatig sem unatkoztunk, és jó
embereket adtál mellém. – Önelégülten elvigyorodott. – Imádtam. – Aztán összehúzta
a szemét. – Nikeász azt mondja, ki kellene hasítanunk egy királyságot ezen a
földön. – A megjelenésére általában kényes Koénosz bozontos szakállat növesztett,
és úgy turkált benne, mintha szégyellné. – Én is benne akarok lenni. Építek egy
szentélyt Artemisznek abban a völgyben… már tudom is, hogy hol. Addig fogok
vadászni, míg túl öreg nem leszek ahhoz, hogy lóra üljek, aztán majd csak
üldögélek, míg ki nem hullanak a fogaim, és hazugságokat mesélek. – Lehervadt a
vigyor az arcáról. – Rá vigyázni… az nehéz volt.
Nikeász arca szürke volt a kimerültségtől, és hamar lefeküdt aludni.
Kineász mellé feküdt a sátorban. Nikeász mélyebben aludt, mint a sebesülése
előtt, és mozdulatlanul feküdt, mintha halott lenne, így Kineász gyakran fülelt a
légzésére, mint egy aggódó szülő a beteg gyermekére, fölé hajolva, hogy hallja halk
szuszogását. Aznap éjjel Philoklész került a másik oldalára. Hideg, nedves éjszaka
volt, eső ígéretével a levegőben, és minden katona összebújt társaival a sátrakban.
Kineász fáradt volt az aggodalomtól és a megkönnyebbüléstől, mégsem jött álom a
szemére, csak feküdt, az őrök neszezését, a lovak keltette zajokat, a tüzek mellett
sokáig fennmaradók halk beszédfoszlányait hallgatva. Mindenki megkönnyebbült, hogy
még a parton találták a hajókat.
Aztán észrevétlenül, mint a tél első hópelyhei… a fa tövénél állt, a csontok
között, halott barátai és halott ellenségei néma küzdelme közepén. Megkapaszkodott
egy ágban és felhúzta magát, majd még feljebb, míg el nem tűnt alatta a küzdelem,
és felnézett. A fa az égig nyújtózva tornyosult fölé. Észrevette, hogy már nem
olyan ködös, megfoghatatlan jelenés, mint az első álmaiban – most olyan
kézzelfogható és szilárd volt, mint bármelyik fa a valódi világban.
A bagoly elsuhant mellette, körülményesen leszállt fölötte és felhuhogott.
Kineász rávigyorgott.
– Tudom, miért vagyok itt – mondta a madárnak. Nem lassan mászott tovább, hanem
kinyújtotta a kezét a felette lévő ágért, megvetette a lábát és elrugaszkodott a
következő vastag ág felé.
Éppen csak sikerült elkapnia. Egy pillanatig ott lógott, a karját ugyanúgy húzta
a súlya, mint a valóságban, és a különböző gümnaszionokban eltöltött évek minden
összpontosítására szüksége volt, hogy fellendüljön az ágra, egy teljes percig
hasaljon rajta zihálva, majd óvatosan felálljon…
Ifjúkora agóráján, a karján egy tekercsekkel teli tarisznyával – tizennégy éves
volt, még nem férfi, de már elég idős ahhoz, hogy az akarjon lenni. Diodórosz és
Grakkosz lépkedett mellette, feszülten figyelve a baj legkisebb előjelét.
Démoszthenész Makedóniai Philipposz ellen beszélt a népgyűlésben, és most az egész
agóra ezen vitatkozott. Kineász és két legjobb barátja egyik csoporttól a másikig
sodródott, kilépve a gazdag fiúkból álló csapatuk jelentette biztonságból, hogy
hallják az idősebbek beszélgetéseit.
Apolliónt kisebb tömeg vette körül, és Kineász megkerülte az embereket. Apollión,
a magas, jóképű, szőke Apollión, akit az egész népgyűlés szeretett és aki a phalanx
első sorában harcolt, aznap megkörnyékezte, azt ígérve, hogy sokat lendítene
szónoki pályafutásán, ha a fiú cserébe néhány éven át a farkát szopná. Ennél
szebben fogalmazott, de Kineászt elvakította a dühe – és a félelme. Apollión
ugyanis nagy termetű, a népgyűlésben és a harcban egyaránt veszélyes férfi volt.
Megütötte Apolliónt, ott, a gümnaszionban, mindenki szeme láttára, aztán elszaladt.
A férfi felnézett a hallgatóságáról, meglátta Kineászt, és elvigyorodott, mint
egy farkas.
Kineász megdermedt. Egyszerre akart volna dacolni Apolliónnal és menekülni.
Diodórosz nem tétovázott.
– Nahát, mintha csak Szókratész beszélne az agórán! – kiáltotta. Az idősebbek
közül sokan felnevettek. Apollión előszeretettel idézgette Szókratészt – a híresen
csúnya Szókratészt. A bók tehát legalábbis kétértelmű volt.
A vörös üstökű Diodórosz rókaként vigyorogva megtaszította Kineászt, hogy
induljon tovább.
– Ne viselkedj úgy, mint egy szarvas, akit elbűvölt a fáklyafény! – sziszegte
Diodórosz. – Azt fogja hinni, utána sóvárogsz.
Grakkosz, aki csodálta Apolliónt, megrázta a fejét.
– Én egy pillanat alatt elintézném! – Elvigyorodott, mint oly gyakran. – Nem
értem, mit eszik rajtad!– rúgott bele Kineász bokájába.
– Phociónnak tartogatja magát – mondta Diodórosz, mire Kineász, aki ezt már nem
tűrhette, lekevert neki egyet. Phoción, Athén leghíresebb katonája tanította őket a
kardforgatásra és a lándzsa használatára. Ez megkülönböztette őket a többi gazdag
fiútól, akik közül sokan megvetették a katonai szolgálatot, mint ami azoknak való,
akik túl ostobák ahhoz, hogy pénzt keressenek.
Kineász, Thuküdidész nyomán, idiotainak nevezte őket.
Az álomvilágban tudta, mi következik, és lénye egy része elhőkölt tőle, miközben
újra átélte…
Átvágtak az agórán, és már messze jártak a kapukhoz vezető úton, távol a
társaiktól, fél füllel még mindig a vitatkozó, pletykálkodó felnőtteket hallgatva.
Beértek Athén egyik rossz hírű negyedébe, ahová olcsó borért és olcsó nőkért meg
fiúkért jártak a férfiak.
– Tűnjünk el innen! – mondta Grakkosz halkan.
Diodórosz körülnézett.
– Ezek bordélyok! – állapította meg. Úgy tűnt, felkeltette az érdeklődését a
környék.
– Egyszer veszek majd egy hetérát, és egész nap csak baszni fogok.
– Ez az előtt vagy az után lesz, hogy elhajózol Héraklész oszlopaiig? – ugratta
Kineász, de aztán elterelte a figyelmét a legközelebbi bordély ajtajában kialakuló
felfordulás.
– Kifizettem egy kurva órát, és enyém minden egyes kurva homokszem az órában! –
kiabált egy férfi. A beszéde alapján külhoni lehetett, talán korinthoszi vagy
thébai. Egy fiú nyakát szorongatta. A fiú alacsony volt, kemény izmú, a szeme alatt
sötét karikákkal. Meztelen volt, és vér csorgott le a lábán.
Nem sírt. A válla megmerevedett a feszültségtől. Hirtelen mozgásba lendült,
kirántva nyakát az idegen szorításából, de a férfi túl gyors volt. Elgáncsolta a
fiút, aztán amikor a földre zuhant, vadul gyomron rúgta, olyan erősen, hogy a fiú
összerándult és elhányta magát. Az idegen hátralépett, és odafordult a bordély
tulajdonosához.
 – Akár az utcán is megbaszhatom, ha úgy tartja kedvem – mondta, és annyira
hiányzott a hangjából minden érzelem, hogy Kineász tarkóján felmeredtek a
hajszálak.
– El kell tűnnünk innen! – sürgette őket Grakkosz.
Kineász érezte, hogy megmozdul benne valami – a helyesről alkotott elképzelése –,
midőn vágya, hogy erővel a magáévá tegye, és a dühe, hogy nem mert szemtől szemben
megállni a férfi előtt.
A bordély tulajdonosa megrázta a fejét.
– Tisztelettel, uram, de nem bánhatsz így vele. Ha nemet mond, el kell menned. –
A bordély tulajdonosa nem volt kis termetű ember, és nem ijedt meg az idegentől.
Nem is lehetett volna az, aki, ha megijed az erőszaktól. – A fiú nem rabszolga. Te
idegen vagy itt. Ha felfordulást csinálsz, lefogatlak.
Az idegen hirtelen előrelépett, megmarkolta a bordély tulajdonosának két fülét,
és odacsapta a fejét az ajtófélfához Aztán felrántott térdével állon rúgta a
férfit.
– Kér még valaki? – kérdezte körülnézve. Lehajolt, és felnyalábolta a fiút.
Így közelebbről Kineász látta, hogy nem olyan fiatal, mint hitte – néhány évvel
idősebb lehetett nála, csak sovány volt.
Diodórosz kinyújtotta az egyik kezét, de elkésett. Kineász kicsúszott a markából,
és megállt az idegen előtt, akinek olyasvalami csillogott a szemében, amit még nem
látott.
– Tedd le! – mondta Kineász.
Az idegen katona volt – az egész tartása arról árulkodott, hogy hozzászokott a
vért súlyához, az övén pedig nehéz kés lógott, olyan, amilyet a katonák szoktak
hordani, amikor nem veszik magukhoz a kardjukat.
– Vagy mi lesz? – kérdezte. Nem vigyorgott, nem ráncolta a homlokát. Olyan volt,
mintha halott lett volna az arca.
Kineász hangja megbicsaklott a félelemtől, de nem hátrált.
– Tedd le – mondta ismét. – És meg se forduljon a fejedben, hogy kezet emelsz
rám! – A rámot szinte már visította, miközben a férfi ledobta a fiút az utca
mocskába. – Az apám…
– Leszarom, ki az apád, te kis seggdugasz! – mondta az idegen. Gyors volt és
kemény. Kineász még észbe sem kapott, a férfi ökle már a halántékán csattant.
Fájdalom hasított a fejébe, megtántorodott, nekiütközött a bordély falának, majd
visszapattant, szinte egyenesen az idegen karjaiba.
Az istenek vezették.
A férfit váratlanul érte a tántorgása, és Kineász megtaszította a vállával,
miközben a jobbja – mintegy önálló életet élve – rákulcsolódott a kése markolatára.
Az idegen bosszúsan meglökte, és Kineász a késsel a kezében hátratántorodott.
– Tedd le, vagy letépem az arcodat – mondta a férfi.
Grakkosz nem volt ostoba, az őrségért kiáltott, visszafutva az agóra felé, mert
az őrség nem szokott azon a környéken járni.
Az idegen fejét eltalálta egy kő. Jó dobás volt, egy szabálytalan alakú
vakolatdarab valamelyik házfalról. Olyan hangot adott, amikor célba talált, mint
amikor elejtenek egy dinnyét. A férfi szeme Diodóroszra villant.
– Halott vagy – közölte, de egy arcizma se rezdült. Előrelépett, Kineász felé.
A fiú, az idősebb fiú belekapaszkodott az egyik lábába. A férfi megbotlott, és
Kineász hárította a bal karjával a felé indított ütést, közben előredöfve a késsel.
Minden erejét beleadta a döfésbe, de túl magasra szúrt, a penge hegye a mellcsontot
találta el, és felcsúszott, egészen a válla hegyéig, végig elvágva a bőrt és az
inakat.
A férfi felvisított és ütött – bal-jobb-bal, és az egyik ütése eltalálta
Kineászt. A fiú törött állkapoccsal, vérző orral tántorodott hátra. A szeméből
könnyek záporoztak.
Nem ejtette el a kést és nem vesztette szem elől az ellenfelét. Ennyi megragadt
benne Phoción kiképzéséből. Tudta, hogy ez a harc életre-halálra szól, és vége van,
ha megadja magát a fájdalomnak. Ám ezentúl a teste mintha önállóan harcolt volna,
és az agya nem tudta befolyásolni a küzdelem kimenetelét.
És mindezen túl Kineász, az álmodó tudta, mi lesz a vége, és már érezte a
fájdalmat.
Kineász, az ifjú vívóállásba helyezkedett, bal láb elöl, bal kéz előrenyújtva,
mint egy pajzs, kés a törzs mellett. Az arcán vér, könny és takony csorgott le, és
az egész feje fájt.
Az idegennek is fájdalmai voltak, de azért gondosan rálépett az alatta heverő
fiúra, akinek hallható roppanással törtek össze a bordái. A fiú felsikoltott
dühében, félelmében és tehetetlen fájdalmában.
A férfi átlépett fölötte és rámutatott Diodóroszra.
– Fuss! – mondta. – Vagy téged öllek meg következőnek.
Diodórosz hozzá vágott egy utcakövet. A dobás célt tévesztett, mert a kő túl
nehéz volt, és nem az idegen fejét találta el, hanem a jobb lábát.
A férfi felüvöltött fájdalmában, és a jobb lába összecsuklott alatta. Ám fél
térden állva is sikerült megütnie Diodóroszt, és a vörös hajú fiú eszméletlenül
rogyott össze.
Kineász támadásba lendült. A félelemtől ólmos lábbal előrelépett, és fél szívvel
előredöfött. Az idegen a karjával hárította a döfést, és előredőlt, hogy megüsse
Kineászt, de törött lába nem bírta el a súlyát és a földre rogyott.
Kineász azonnal rávetette magát, nem törődve a becsületes harc szabályaival. A
férfi hátára térdelve beledöfött a veséjébe – nem egyszer, hanem háromszor vagy
négyszer.
Az idegen a testét feldobva levetette magáról, majd rágördült és a földre
szorította. Hátranyúlt, ujjaival Kineász szemét és torkát kereste. Kineász vadul
döfködött, tekergett, erőtlenül bevitt egy vágást, amitől azért ösztönösen
hátrahőkölt az ellenfele, és már talpra is ugrott. Az egész teste csúszott a férfi
vérétől.
Az idegenből dőlt a vér. Félig feltámaszkodott.
– Árészra! – mondta panaszosan, mintha csak társalognának. – Lándzsarázó két
kurva fog megölni egy sikátorban!
– Nem vagyok kurva, zsoldos! – sziszegte Kineász összeszorított ajakkal, véresen,
törött állkapoccsal. Érezte, hogy a helyzet megfordult. Győzni fog. Kihúzta magát.
Az idegen hirtelen leült.
– Megöltél – mondta csodálkozva. – Azt mondod, nem vagy kurva? – Féloldalra
hajtotta a fejét, mint amikor egy kutya fürkészi a gazdáját. – Van merszed
befejezni, amit elkezdtél, fiú? Vagy megvárod, amíg elvérzek?
– Kineász vagyok, Eumenész fia, Athén polgára – nézett Kineász a férfi csillogó
szemébe. Közelebb lépett, és beledöfte a kést a torkába, mintha csak a
gyakorlóoszlopra támadott volna Phoción háza mögött.
Aztán jött az őrség, meg Diodórosz apja, meg az ő apja. Takarót terítettek rá,
gyengéden és szeretettel, sőt talán csodálattal. Túl sokan látták az idegen
vadállati viselkedését és a bordély tulajdonosa is meghalt. A szülők csak később
kezdték el kérdezgetni, mit keresett a három fiú egy bordély előtt.
Kineász ragaszkodott hozzá, hogy apja rabszolgája hazacipelje az összevert fiút –
a szajhát. Egy orvos helyretette a bordáit, és Kineász éjjel-nappal mellette ült,
napokon keresztül. Diodórosz és Grakkosz néha felváltotta. A fiú mozdulatlanul
feküdt, olyan mozdulatlanul, hogy Kineász nemegyszer azt hitte, meghalt, és
ilyenkor fölé hajolt, hogy hallja, lélegzik-e, aztán a fiú szemei alól lassacskán
eltűntek a sötét karikák, és egyszer csak kinyitotta a szemét.
Hónapokkal később Kineász megkérdezte, miközben négyesben megmásztak egy sziklát
apja birtokán, madártojásokat keresve:
– Miért voltál kurva?
– Nem volt túl sok választásom – felelte Nikeász, megérintve a nyakában lógó
amulettet. – Egy jó dolog volt benne… hogy szabad voltam. Nem egy rohadt rabszolga.
– Elgondolkodva megvakarta az orrát. – De a szabadsággal még senki sem lakott jól.
– Az én szolgámnak lenni jobb? – kérdezte Kineász.
– Ez nagyon hülye kérdés – vont vállat Nikeász, és úgy tett, mintha meg akarná
ütni Kineászt, aki lebukott és… felébredt.

Másnap Nikeász morgásokkal válaszolgatott Kineász kérdéseire. Soha nem

káromkodott. Ha nem akart valamit, elfordította a fejét, mint egy gyerek. A
behajózásuk előtti estén hirtelen odafordult Kineászhoz.
– Nem akarok így meghalni – mondta.
Kineász egész héten nem hallotta ennyit beszélni. Megállt a kezében a kancsó,
amiből bort töltött.
– Nem fogsz meghalni – felelte.
– De igen – vont vállat leszegett fejjel, megrogyott vállal Nikeász. – Te nem
látod, de én igen.
A további faggatásra nem felelt semmit, és az orvos ígéretére is csak
elfordította a fejét.
Aztán miközben a hajóútra készültek, át a Kaszpi-tengeren, Kineász megfeledkezett
ezekről az aggodalmakról, mert új aggodalmak kezdték gyötörni.

12.

Kemény téli nap árasztotta utolsó hideg sugarait a jeges partra, ahogy a
pentekontéra befutott az előre megbeszélt öbölbe Hürkániában. Az evezősök
nekifeszültek a feltámadó szélnek, kidobták a horgonykövet, és a hajó végre
megállt, csak Poszeidón ringatta tovább szelíden. A Farkasok Földjét vékony
hótakaró fedte, amikor Kineász végre partra gázolt a kopár alkonyatban, mezítláb
átkozva a hideg vizet. A távolban farkasok üvöltöttek. Crax és Szitalkész Nikeász
hordágyával mászott ki a pentekontéra oldalán, Koénosz pedig a lovakat ugratta át a
korláton, hogy egyedül ússzanak ki. Az egyiket, Koénosz kedvenc kancáját
elveszítették a tengeren, és a szörnyű, fájdalmas esemény mély szomorúsággal
töltötte el gazdáját, hiszen tudta, hogy az állatra lassú, rettegéssel teli halál
vár. A nagydarab férfi szinte magába roskadt, de amikor mind kint álltak a parton,
ő vezette a Poszeidónnak mondott hálaimát, ami után elénekelték Apollón himnuszát a
nap utolsó sugarainak fényében.
A kavicsos föveny tetején álló kereskedőbódék vagy zárva voltak, vagy belepte
őket a szállingózó hó. Nem várta őket üdvözlő csapat, így amennyire tudták,
lecsutakolták a lovakat, megszárítgatták őket egy penészes kazalból vett szalmával,
amit Crax talált, majd elindultak az egyetlen látható csapáson a szárazföld belseje
felé. Kineász előreküldte Craxot és Szitalkészt felderítőnek, meggyőződött róla,
hogy az összes embere felfegyverkezett, majd visszament a partra, és kifizette az
út árának fennmaradt részét a kapitánynak, a Kürosz nevű perzsa kalóznak.
– Milyen messze van a tábor? – kérdezte, miközben a perzsa az érméket számolta,
bele-beleharapva az ezüstökbe.
– Három sztadion. Kevesebb. – A fickó elmosolyodott, felvillantva egészséges
fogait. – Mielőtt a víz visszahúzódott, a város a parton állt. – Vállat vont. – Az
istenek akarata lehetett, he?
Kineász egyetértve bólogatott.
– Iszkanderrel akarsz harcolni, igaz? – kérdezte a perzsa, nem először. Volt egy
arany fogpiszkálója, ami ott csillogott a szája előtt, miközben beszélt.
– Igen.
– Sok szerencsét! – nyújtott kezet Kürosz. – Úgy mondják, nem is ember, hanem
isten.
– Ő mondja magáról, hogy isten – pontosított Kineász.
– Kiváló érv – helyeselt a kalóz. – Azt beszélik, helyőrséget hagysz az erődben,
amit Errüminél építettél.
– Lehetséges – vont vállat Kineász. Indult volna már, de nem akart udvariatlan
lenni.
– Jót tenne az üzletnek. Talán még a gabonakereskedelemből is jutna egy szelet –
kacsintott rá Kürosz. – Az ilyen hajósok, mint én, akár fizetnének is egy igazi
kikötőért északon.
– Gondolkodni fogok rajta – ígérte Kineász, és még egyszer megmarkolták egymás
alkarját.
A tábor alig három sztadionra volt, az öböltől keletre, magától a várostól pedig
északra, ahogy a sebhelyes kalóz mondta, és amikor közelebb értek, két, kőből és
fából emelt őrtornyot pillantottak meg, még közelebbről pedig földfalakat és
egyenes sorokban álló kunyhókat. A falakon kívül durvább kunyhók és bőrsátrak
álltak. A két torony közötti kapun egy jól felszerelt görög lovascsapat vonult ki,
Diodórosz és Philoklész vezetésével.
A levegőben kavargó hó felerősítette a tűzhelyeken égő tölgyfa szagát, a piac
közelében pedig olívaolaj illata csapta meg az orrukat – hónapok óta nem láttak
olívaolajat. Nikeász felemelte a fejét.
– Az otthon szaga – mondta.
– Szerintem hazaértünk – felelte Kineász.

Kineász napokon át csodálta a tábor minőségét – a dicséretének eleinte örültek,

később már kissé bántotta a többieket, mert azt sugallta, hogy nem várt tőlük
ennyit. Ami azt illeti, Diodórosznak elég sok tapasztalata volt megerősített
táborok építésében, Philoklész pedig jól választotta meg a helyet: egy tiszta,
sebes folyású patak mentén, amelytől északra tágas mező terült el, ahol
gyakorlatozhattak. Namasztopolisz városa jóval távolabb feküdt, további három
sztadionra délre, apró birtokoktól övezve. Nem volt gazdag hely, inkább tűnt egy
rablóúr táborának, mint igazi városnak, és a citadella egy akropolisz tetején álló,
durva kövekből emelt, ronda erőd volt – igaz, azt beszélték, belül éppolyan
fényűző, mint amilyen kiábrándító kívülről.
A város legkevésbé tiszteletre méltó elemei közül sokan fogták a sátorfájukat, és
áttelepedtek a katonai tábor mellé, a katonák ugyanis pénzt hoztak, a városnak
pedig megvoltak az eszközei, hogy megszerezze tőlük. A falakon kívüli
kunyhóvárosnak volt egy piaca – majdhogynem agórája –, ahol a katonák élelmet és
olajat vettek. Megjelentek tisztességes kereskedők is, borral, olívaolajjal,
fegyverekkel és vértekkel. Nyílt egy tucatnyi borozó, egy szilárd falú fogadótól –
tűzhellyel és az exedra fölötti erkély korlátján könyöklő szajhákkal – egészen a
hevenyészett bőrsátrakig, amelyekben bakokra fektetett deszkákról árulták a hóba
állított amphorákból kimért olcsó bort. A sereg követői megszaporodtak, mind a
mindkét nembeli szajhák, mind az újdonsült feleségek, akik a falakon belül katonai
pontossággal felépített kunyhókban laktak. Kineász kis serege közel ezerkétszáz
férfit és nőt számlált, ez legalább a fele volt a város és a felette magasodó
citadella lélekszámának.
A városnak és a citadellának saját katonáik voltak: Alexandrosz seregéből
elbocsátott görög zsoldosok és különböző perzsa seregek szökevényei vagy túlélői.
Nagyképűek és nagyhangúak voltak, de az olbiaiak nem tartották sokra őket, és Lót
szarmatái meg is öltek kettőt egy verekedésben – mintegy tisztázva az
erőviszonyokat, jegyezte meg Diodórosz.
Kineász evett, aludt, fürdött és futott, majd meghallgatta Diodórosz jelentését.
Azután a tisztjei következtek, végül León számolt be a sereg pénztárának
helyzetéről – amin a sztratégosznak nagyon komolyan el kellett gondolkodnia.
Eumenész a lovak állapotát ismertette a hosszú menetelés és a rövid hajóút után –
az ő jelentése minden jelenlévő lovaskatonát lehangolt.
– Mind hoplitészek lesztek, mire leesik az igazi hó – mosolyodott el feszülten
Lükorgosz.
– Rengeteg új lóra lesz szükségünk – morogta Nikeász. Keveset beszélt a
sebesülése óta.
– Előbb mentsük meg azokat, amelyek már megvannak – vélte Kineász. – Koénosz, mit
kell tennünk?
Koénosz egy tekercset tanulmányozott.
– Az ember azt hinné, hogy Xenophón, aki egész életében lóháton harcolt, kitér
erre a problémára. – Megrázta a fejét. – Vegyünk még gabonát. Hizlaljuk fel őket
úgy, mintha áldozatra készülnénk. Elmegyek, keresek egy jó, sziklás téli legelőt…
állandóan csüdig vizesek szegény párák. – Körülnézett. – És igen, sok lovat kell
majd vennünk – mondta bocsánatkérően.
– Nincs annyi pénzünk, amennyit szeretnék – felelte Kineász. – Már most vissza
kell küldenünk egy csapatot a Lazac-öbölbe pénzért. Leónnak meg nekem el kell
adnunk néhány birtokot. Árész és Aphrodité, úgy folyik el a pénz, mint a víz!
 Philoklész úgy tett, mintha a citadellát nézné a kunyhó rönkfalán keresztül.
– Én tudom, hol a pénz – jegyezte meg.
– Újabb spártai megoldás? – kérdezte Kineász.
– Az a nő szajha és kegyetlen uralkodó. A földművesek gyűlölik. Az utolsó
oboloszukat is kipréseli belőlük, aztán elszórja.
Kopogtak az ajtón. Dareiosz, immár a második csapat szakaszparancsnokaként,
belépett és meghajolt.
– Hírnök jött a palotából. Nikeász parancsainak megfelelően nem engedtem be a
kapun.
Nikeász bólintott.
– Kísérd az őrházhoz, és vedd át az üzenetet. Az őrháznál beljebb nem jöhet.
– Miért vagytok ilyen ellenségesek a palotával? – kérdezte Kineász a tisztektől a
fejét csóválva.
Szapphó lépett be az ajtón, hátravetve az arcából a fátyolként viselt khlamüszt.
– Volt már valamilyen probléma a királynővel? – firtatta Kineász.
A fogadószobája nagyobb volt, mint az egész szállása az olbiai kaszárnyában.
Diodórosz és Philoklész barbár székeken ültek, Nikeász egy klinén hevert, Koénosz
egy vödörnyi tekercs között turkált, Eumenész és León pedig az asztalnál ülve a
számlákat ellenőrizte. Ataelosz szintén egy széken üldögélt, és halkan beszélgetett
Lót herceggel meg Szamahéval. Szapphó a nyilvánvalóan neki fenntartott széken
foglalt helyet.
Kineász nem értette, mit keres ott a hetéra.
– Örülök, hogy kényelembe helyeztétek magatokat, amíg távol voltam – mondta.
Visszajött Dareiosz, hideg fuvallatot hozva magával.
– A királynő meghívta magához a sztratégoszt – közölte semleges hangon.
Kineász körbenézett a szobában.
– Nem kedvelitek? – kérdezte kissé bosszúsan, amiért senki sem válaszolt a
korábbi kérdéseire. – Philoklész, valami gondod volt vele?
Philoklész felvonta a szemöldökét.
– Nem az a fajta ember vagyok, akinek gondjai lennének a királynővel – felelte,
aztán felnevetett. – Nem, semmi gondot nem okozott!
Eumenész elvörösödött és lehajtotta a fejét.
– Mibe kerül nekünk ez az egész? – kérdezte Kineász.
– Tulajdonképpen még néhány mína haszonra is szert teszünk havonta. Végül is
egész télen őt védelmezzük, nem? – mosolyodott el szárazon Diodórosz. – Eddig nem
is tudtam, hogy a szolgálatainkat is nekem kell árulnom.
– Jól csináltad – bólintott Kineász.
– Semmiség. Ezek a szánalmas kis hürkániai királyságok folyton egymásra fenik a
fogukat. Az, hogy mi idejöttünk, zavartalan aratást biztosított a királynő
földműveseinek… ez és az egész téli nyugalom megéri a termés egy részét – nézett
körbe Diodórosz. – A katonáinktól rengeteg ezüst vándorol a helyiekhez… így vagy
úgy. – Úgy hangsúlyozta a szavait, mint egy színész, egy komikus színész. Az őszi
harcok során szerzett egy új forradást a homlokára, amitől idősebbnek tűnt. Kineász
eddig észre sem vette, hogy vörös haja helyenként őszülni kezdett: kétségkívül a
parancsnoki felelősség ára. Diodórosz összetámasztotta a két kezét. – Rengeteg
pénzzel fog tartozni tavasszal.
A többiek bólogattak.
Kineász a borát lögybölve hallgatott.
– A királynő azt hiszi, a karjaiba hullunk és meghódítjuk neki a szomszédait –
folytatta Diodórosz. Egymásra pillantottak Szapphóval, és a nő felvonta az egyik
szemöldökét, mielőtt folytatta volna a kezében tartott tekercs olvasását.
León felnézett a számláiról, szóra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát.
Kineász akarata ellenére elmosolyodott.
– Szajha? – kérdezte.
– Nem, nem szajha – rázta meg a fejét Philoklész. – De majd megnézed a saját
szemeddel. – Elhallgatott egy pillanatra. – Okos nő – tette hozzá.
– Banugulnak nevezi magát – hajolt előre Diodórosz. – Ez egy zoroasztriánus szent
neve. A földművesek Asalazárnak hívják. Asalazár a méz démona. – Féloldalasan
elvigyorodott. – Nem bóknak számít a neve.
 – Azt beszélik – szólalt meg az eddig hallgató Herón –, hogy Artabazosz
törvénytelen lánya… Barsziné nővére. Barsziné még mindig Alexandrosszal van. A két
testvér minden szempontból verseng egymással. Azt is beszélik, hogy Banugul a
szebb… és hogy Alexandrosznak is jobban tetszett, de szüksége volt a szatrapa
szövetségére.
Kineász megrázta a fejét.
– Ezért szúrták ki a szemét Hürkánia egyik szegletével? Akkor nem is olyan szép,
különben jobbat kapott volna. Talán Kappadókiát?
Mind felnevettek. Hürkánia csupa szikla volt – a korábban földet művelő katonák
nem győzték szapulni a sovány földet.
– Szerintem ti mind túl sokáig voltatok távol a civilizációtól, és úgy beszéltek,
mint a Lüszisztraté szereplői… bocsáss meg, Szapphó. Lehet, hogy jobban szeretitek
ezt a királynőcskét, mint az isteneket, de amikor megkeményedik a föld és
meggyógyul a lovak patája és kinő a nyári szőrük, tovább megyünk Marakandába –
jelentette ki Kineász. – Szrajanka vár minket, Alexandrosz serege pedig egyre
nagyobb.
Diodórosz bólintott.
– Legszívesebben most rögtön megütköznék Alexandrosszal. – Megint összenéztek
Szapphóval.
– Találkoznom kell ezzel az istennővel – döntötte el Kineász.
– Az apja ellen próbál minket felhasználni – vágott közbe Diodórosz. – És
veszélyes.
Kineász bólintott, de a gondolatait már az új logisztikon kötötte le, amin León
dolgozott.
– Van elég takarmány és gabona ebben a kis királyságban, hogy tavasszal tovább
indulhassunk?
León megköszörülte a torkát.
– Igen – bólintott, és sötét bőre ellenére láthatóan elvörösödött. – De nem lesz
könnyű összegyűjteni. Nincs elég szekér, amit megvehetnénk. Több ökör kell a
szekerek elé, és szárított húsnak is.
– Miért harcolnánk az apja ellen? – fordult vissza Diodórosz felé Kineász.
– Pénzért? – vont vállat Diodórosz.
Szapphó felnézett, aztán lesütötte a szemét – már megint.
– Szerintem árnyékokat ugattok – vélte Kineász.
Szavait csend fogadta. Várt egy percet, majd felállt és visszament a
hálószobájába, hogy átöltözzön a királynővel való találkozáshoz.

Egy rabszolga bort hozott Kineásznak, miközben ő feltúrta a csomagjait.

Megpróbált beleolvasni Arisztotelész egyik új könyvébe – neki legalábbis új volt. A
megjelenése állítólag felbőszítette Alexandroszt, de Kineász eddig egy szót sem
értett az egészből. Épp megtalálta a legjobb saruját egy bőrzsákban, az ágy alatt,
amikor zajt hallott a háta mögül. A hálószobáját lezáró függöny suhogására
felnézett, aztán gyorsan felállt, amikor meglátta, hogy Szapphó lépett be a
helyiségbe.
A nő rejtélyesen mosolygott.
– Néha – szólalt meg – szinte megéri a háromévi rám erőszakolt ágyasság és a
férjem meg a gyerekeim elvesztése azt, hogy szabadon beléphessek egy férfi
szobájába és elmondhassam, amit gondolok.
Kineász válaszra nyitotta a száját, de az elméje még Szapphó szavait emésztette,
és csak annyit bírt kinyögni, hogy „Sajnálom”.
– Én is – bólintott a nő. – És örülök, hogy rám figyelsz.
Kineász bólintott.
– Bort? – kérdezte zavarában.
– Nem, már eleget ittam – rázta meg a fejét a nő. – Figyelj rám, sztratégosz. Te
olyan ember vagy, mint az apám meg a fivéreim. Vagy mint Diodórosz. Olyan ember,
aki férfihoz méltó dolgokat visz véghez. Ismerem a fajtádat. – Szapphó kohllal
körbehúzott nagy, zöld szeme nagyon közel volt Kineászéhoz.
– Sajnálom – ismételte meg Kineász, hátralépve.
 Szapphó felkuncogott.
– Szerintem nem lenne szabad egyedül találkoznod a királynővel – jelentette ki. –
Szrajanka nevében is mondom, aki nem lehet itt.
– Szeretem a kihívásokat – húzta össze a szemét Kineász.
– Ezért fogsz elbukni – bólintott Szapphó. – A bátorságod és a kihívások iránti
rajongásod el fog árulni, és elbuksz. – Kihúzta magát. – Nézz csak magadra… pedig
most csak én állok előtted. A szemembe nézel, a testemet méregeted, végighallgatod,
amikor arról beszélek, hogyan bántak velem… ha akarnám, megcsókolnál, elég lenne
közelebb mennem és ide tennem a kezem. – A mozdulatai követték a szavait, szorosan
a férfi elé lépett és a tarkójára tette a kezét. Kineász összerezzent és gyorsan
hátralépett, hogy leplezze izgalmát és a nő szavainak igazságát.
Szapphó felnevetett.
– Elég ebből! – fordult el Kineász, megundorodva saját gyengeségétől. Élesen
bólintott. – Elismerem, komolyan veszed ezt az egészet, és a szavaid alapján… meg
az alapján, amit nem mondtál el… látom, hogy ez a nő feszültségeket keltett. –
Megfordult, kiválasztott egy khitónt, majd hirtelen nem tudta, hogyan tovább.
Próbálta leplezni zavarát és merevedését. – Biztosra veszem, hogy csak az én
érdekeimet tartod szem előtt. – Egyre dühösebb lett… dühös volt a társaira és dühös
magára is. – De nem tetszik, hogy úgy bánsz velem, mint egy nagyra nőtt gyerekkel.
– Annyira uralkodsz magadon, hogy puha agyaggá válhatsz olyasvalaki kezében, aki
képes rajtad uralkodni – ingatta a fejét a nő. – Kérlek… nevezd, ahogy akarod.
Mutass be áldozatot a habokban születettnek, és maradj itthon ma este. – Szelíden
elmosolyodott. – Ismerd el… te is olyan vagy, mint a Lüszisztraté szereplői.
– Bah! – rázta meg a fejét Kineász. – Parancsnok vagyok, nem kamasz!
– Athénére, én megpróbáltam! – sóhajtott fel Szapphó. Sarkon fordult és kiment az
elfüggönyözött ajtón. Aztán visszadugta a fejét, és így szólt: – Philoklész
vállalta, hogy elsőnek beszél veled. De az az én ötletem volt, hogy próbára
tegyelek, mielőtt találkozol a királynővel.
Kineász elutasítóan bólintott.
– Értékelem a bizalmat, hölgyem – mondta. Abban a pillanatban gyűlölte Szapphót,
a női felsőbbrendűségét, a könnyedséget, amivel átvette a teste felett az uralmat.
Aztán leült az ágyára, és elgondolkodott, hogy ő maga mennyire felelt meg a helyes
viselkedéséről alkotott felfogásának.
Néhány száz szívdobbanásnyi idő múlva gyorsan felöltözött.

Andronikosz a kapu előtti úton várta, a csataménje hátán, tíz kelta kíséretében,
akik a legjobb szoknyájukat vették fel az alkalomra. Szitalkész átnyújtotta
Kineásznak Thalassza kantárszárát, az athéni pedig átvetette a lábát a kanca széles
hátán. Egy pillanatra eszébe jutott, milyen volt, amikor először próbált felülni
egy magas lóra a Pinarosz folyónál, miközben sorra záporoztak a perzsák ütései és
vágásai a mell- és hátvértjére.
A tétovázása nyomán a kanca megtett egy félkört, így hamarosan Koénosszal szemben
találta magát, aki egy tekercsekkel teli tarisznyával a vállán állt a hóban, mint
egy óriási iskolás, aki épp az agórára indul.
– Te is? – kérdezte Kineász.
– Én is mi? – vont vállat Koénosz. – Segítsek felülni?
– Nem kell! – csattant fel Kineász, majd újabb félkört tett meg a kanca oldalán
lógva.
Koénosz felnevetett. A kíséret igyekezett visszafojtani a röhögését. Amikor
Kineász újabb kört tett meg a lóval, Koénosz megfogta az állat kantárját.
– Segítsek? – kérdezte újra.
– Baszd meg! – vicsorgott Kineász, aztán elfintorodott. – Igen.
Koénosz a kantárt fogta, León pedig bakot tartott. Kineász felszökkent a kanca
hátára, és maga köré vonta köpenyét.
– Nem bolondok – intett a parancsnoki épület nyitott ajtaja felé Koénosz. –
Szeretnek téged, és mind csak a javadat akarják. A fenébe is… ez Nikeász dolga
lenne! – húzta félmosolyra a száját. Még gyalogosan is a lóháton ülő Kineász
mellkasáig ért. – Én csak egy páváskodó arisztokrata vagyok, nem rhétor! Ha Nikeász
önmaga lenne, sokat káromkodna, és te komolyan vennéd. A királynő veszélyes.
Leveleket ír Alexandrosznak. Vigyázz vele!
Kineász rájött, hogy még most is képes mosolyogni.
– Ennyit már tudok róla – mondta.
Koénosz felvonta a szemöldökét.
– Akkor legyen remek estéd a palotában – tisztelgett.
Kineász megcsóválta a fejét, hátrált Thalasszával néhány lépést, aztán
megfordította a kancát.
– Menjünk! – szólt oda Andronikosznak, aki vidáman összekacsintott Koénosszal,
elvakkantott egy parancsot és lépésre ösztökélte lovát.

A hegyre felvezető út hosszabb és hidegebb lett, mint amilyenre Kineász számított.

Gondosan ügyelt rá, hogy mindenféle gondolatot száműzzön az elméjéből. A citadella
komoran emlékeztette, valójában micsoda Hürkánia. A védművek magasak és erősek
voltak, alul régebbi kövekből, felül újabbakból. Kétszárnyú kapu nyílt rajtuk, és
fél sztadiononként tornyok tagolták a falakat. Kineász a katona szemével mérte fel
őket, és elismerően füttyentett, miközben átlovagoltak a kapun.
– Kemény dió – mondta Andronikosznak, mire az vállat vont.
– Egy nap alatt bevennénk. A helyőrség szart sem ér – köpött ki a gall. – A falak
is csak annyit érnek, mint a bronz, ami védi őket.
Mintha csak a szavait akarnák igazolni, két lusta őr üdvözölte őket zöld foltos
bronz mellvértben a belső kapu alatt.
– Mi járatban, urak? – kérdezte az idősebb.
– A királynő vendégei vagyunk – vetette oda Andronikosz.
A férfi bólintott, és kissé kihúzta magát – nem állt vigyázzba, de legalább már
nem görnyedt előre. Kinyújtotta a kezét, és Andronikosz beleejtett egy érmét.
– Jó, hogy ezek a rohadt idegenek ilyen könnyen szórják a pénzt – mondta az őr
megvetően, perzsául a társának.
Andronikosz elvigyorodott és úgy bólogatott, mint egy ostoba barbár. Négy évig
szolgált Perzsiában. Nem engedte, hogy a palota lovászai elvezessék a lovaikat,
hanem négy katonájára bízta, hogy vigyék az istállóba. A többiek követték Kineászt
a palotába, ahol a rabszolgák elvették a köpenyeiket, a saruikat, és megmosták a
lábukat.
A kőlapokkal borított padlót alulról fűtötték. A citadella belseje legalább
annyira elütött a külsejétől, mint az olbiaié. Az olbiai türannosznak azonban nem
volt mozaikkal borított, fűtött padlója. És ennyi rabszolgája sem. Kineász ritkán
látott ennyi személyi szolgálatra fogott rabszolgát. A többségük nő volt, csinos és
meztelen, vagy majdnem az. A mozaikok sem voltak szemérmesek.
A gümnaszionhoz hasonlóan a palotában is egyre melegebb lett, ahogy beljebb
jutott az ember, egyre drágábbak, egyre színesebbek lettek a díszítések. Az előtér
visszafogott fehér és barna kőlapjait vörös és bíbor váltotta fel, aztán jöttek az
erotikus mozaikok, maga a trónterem pedig kifejezetten fülledt volt, tele meztelen,
olajtól csillogó bőrű férfiakkal és nőkkel, akik tucatnyi tisztviselő és a királynő
társaságában várakoztak.
A királynő nem volt meztelen. Úgy öltözött, mint egy perzsa matróna. A hajában
gyöngy- és lazúrfüzéreket viselt, a végtagjait és a mellét elfedte. Így az érzéki,
esztétikus alakok közepette ő volt a legfeltűnőbb, önkéntelenül is rá siklott a
szem, őt cirógatták a tekintetek. Még teljesen felöltözve, szerényen, ékszerek
nélkül is gyönyörű volt. Az arányai szobrot kívántak volna – finoman ívelt lábától
kezdve okos szeméig és egyenes, görög orráig.
– Légy üdvözölve, Athéni Kineász! – mondta. – Én Banugul vagyok.
Olyan tekintettel méregette a férfit, mintha az ló lett volna, ő pedig egy szaka.
Keresztbe vetette a lábát, és az egyik bokáján felcsúszott perzsa selyemnadrágja.
– Az embereid istenként imádnak – folytatta. A hanghordozása arra utalt, hogy
feltehetően nem a megfelelő személyre irányul ez az imádat.
Kineász elvigyorodott, de azzal a vigyorral, ami a csatamezőn szokott kiülni az
arcára.
– Csak messziről imádnak. Amikor együtt vagyunk, egyfolytában vitatkoznak velem.
 A nő alacsonyabb volt, mint első pillantásra hitte. Rátámasztotta állát parányi
öklére, és kifejezetten illett hozzá a férfias gesztus.
– Pedig én úgy láttam, nagyon fegyelmezettek az embereid. Min vitatkoznak veled?
– Az isteni mivoltomról. Görögök vagyunk, úrnőm. Azzal is sokat vitatkozunk, akit
imádunk. – Körülnézett, azt jelezve testbeszédével, hogy a nő hellyel kínálhatná.
Banugul kihúzta magát ültében. A válla egyenes volt, a tartása fenséges.
– Ismerem Alexandroszt – közölte. Elmosolyodott, és alig láthatóan felvonta egyik
gondosan festett szemöldökét. Tökéletesen válogatta meg a görög szavakat, amik az
arckifejezésével együtt azt üzenték: Alexandros szeretője voltam, és azt akarom,
hogy tudd, de nem vagyok faragatlan… és nem is tett rám túl nagy benyomást. Óriási
teher volt ez egy alig felvont szemöldöknek és két szónak, mégis könnyedén bánt
vele.
Kineász azonnal átértékelte magában a nő okosságáról alkotott véleményét.
– Ő viszont azt állítja magáról, hogy isten – jegyezte meg kissé visszafogottan.
– Hm – felelte a nő. – Nekem soha nem mondta, hogy isten lenne. Az ősei között
számon tartott isteneket, de hát kinek nincsenek istenek az ősei között, nem?
Kineász bólintott.
– Téged nem nyűgözött le Alexandrosz? – kérdezte Banugul.
– Szolgáltam néhány évig – válaszolta Kineász. – A legjobb hadvezér, akit valaha
láttam… mégis csak egy makacs ember, aki képes tévedni vagy bűnt elkövetni.
– Most megfeddtél, mint egy filozófus – nézett rá a nő. – És nem válaszoltál a
kérdésemre, mint egy szofista.
– Igen – bólintott Kineász. – Lenyűgözött. – Elhallgatott. Miért ne?, gondolta,
és hozzátette: – Szerettem őt.
– De elküldött magától, igaz? – mosolygott Banugul, és a mosolya sokat elárult:
azt üzente, hogy a vidámság nem a megszokott állapota, s ez csillogott zöld
szemében, ez látszott az álla tartásában is. Ugyanakkor a mosolya elvette a kérdés
élét: nem akarta megsérteni Kineászt, és nem is kettejük hasonló sorsára akarta
felhívni a figyelmét. – Úgy tudom, az összes görögöt elküldte maga mellől.
– Jól tájékozott vagy – felelte Kineász.
– És most hadba vonulsz ellene? – folytatta a kérdezősködést a királynő.
– Igen.
A nő bólintott.
– Nem akarsz leülni? – érdeklődött. – Azt hittem, közönséges katona leszel, aki
egyfolytában henceg és a lányaimat fogdossa. Bocsáss meg a szegényes fogadtatásért.
– Intett, és két rabszolga odavitt egy széket a trón elé.
Kineász leült.
– Mit kínáljak neked, hogy tavasszal Alexandrosz helyett apám ellen vonulj? –
kérdezte Banugul. Megint intett apró, hosszú körmű kezével, és Kineász könyökénél
ott termett egy ezüstkupányi bor. Az athéni belekortyolt, és kiválónak találta.
– Úrnőm, semmi sem változtathat a tavaszi terveimen – nézett a nő szemébe
Kineász. – Amint a föld megkeményedik, tovább vonulunk.
Banugul bólintott.
– Mit adott Alexandrosz, amikor elküldött?
– Aranyat – mondta Kineász.
– Akkor te jobban jártál – vélte a nő. – Én a Farkasok Földjének egy darabkáját
kaptam, de kutyák nélkül, amelyek megvédenék. Mi a véleményed az őreimről?
Kineász belekortyolt a borba.
– Megfelelőek – felelte. Rápillantott az őrség kapitányára, egy thesszáliaira,
akit a királynő nem mutatott be.
– Soha nem hallottam még, hogy valakit így leszóljanak egy erőtlen dicsérettel! –
nevetett fel Banugul hátravetett fejjel. A torka fehéren világított a fáklyák
fényében. – Tudsz olvasni? – kérdezte hirtelen.
– Igen – vágta rá Kineász értetlenül. Elhatározta, hogy nem egyszavas válaszokat
fog adni, de nem tudta követni a nő gondolatainak csapongását. Úgy érezte, mintha
egy birkózómesterrel küzdene, akin egyszerűen nem talál fogást. – Most épp az új
Arisztotelészt olvasom – tette hozzá, de magában felnyögött gyerekes hencegésétől.
A nő úgy dőlt előre, mint egy ugrásra kész farkas.
– Neked megvan az új Arisztotelész?
 – Még Olbiában másoltattam le. Az athéni gabonahajók hozták. – Elvigyorodott a nő
lelkesedése láttán. – Ha van egy írnokod, kölcsönadhatom, hogy lemásoltasd.
– Hah! – nevetett fel a királynő. – Akkor ezen a télen nem az adókat fogja
számolni! Énekelni szeretsz? – kérdezte csillogó szemmel.
– Azokat a beszélgetéseket szeretem, amiken nem úgy érzem magam, mintha
vallatnának – válaszolta az athéni óvatosan.
Banugul ismét a tenyerébe támasztotta az állát.
– Bocsáss meg, de elég nagy a hiány az udvarias társaságból itt, Hürkániában. Te
Athénból jöttél! Az egy tizedét alkotod azon athéniaknak, akiket valaha ismertem. –
Vállat vont. – A férfiak elvárják a nőktől, hogy kérdezzenek és tovább lendítsék a
társalgást. Különösen a szép nőktől.
Kineász elmosolyodott.
– Szeretek énekelni, és szeretek olvasni. Kiváló katona vagyok, és nem indítok
tavasszal hadjáratot a nevedben. – Megmozgatta a vállait. – Gondoskodni fogok róla,
hogy télen védelmet élvezzen a királyságod, és talán megegyezhetünk benne, hogy itt
hagyok egy helyőrséget vagy néhány tisztet, hogy segítsenek az adószedőidnek.
– Tehát szorítkozzunk az üzletre – bólintott a nő. – Rendben van – húzta ki magát
ültében. – Megszoktad már, hogy nőkkel tárgyalj, igaz? – kérdezte. – Alexandrosz
nem.
– Az én anyám nem Olimpiász volt – vont vállat Kineász. Alexandrosz anyjának neve
Görögországban a kegyetlenség és manipuláció megfelelőjévé vált.
Az athéni felállt.
A nő kecsesen követte példáját, annak ellenére, hogy kevesebb mint egy óra alatt
két kupa bort is megivott.
– Alig várom, hogy újra vendégül láthassalak. És megőrülök azért az
Arisztotelészért.
Kineász erre elvigyorodott.
– Ha kéred, meg kell várnod, míg végzek vele – hajolt meg.
Banugul bólintott, és intett egy rabszolgának, hogy kísérje ki a vendégét.
– Hürkániában hosszúak és fárasztóak a telek – mondta. – Lesz időd akár többször
is elolvasni. Remélem, én is szolgálhatok hasonlóan méltó szórakozással.

Kineász másnap délután fa megaronja füstös barlangjában ült Leónnal és

Eumenésszel. Tekercseket tanulmányoztak húsz, nagy lánggal égő olajlámpás fényénél.
Nikeász is ott feküdt a helyiségben, a füstöt átkozva és tanácsokat morogva.
A csarnok falát alkotó rönkök megkopogtatása Lükorgosz érkeztét jelezte, aki
belépett az ajtót borító súlyos gyapjútakarók között. A görög hadiépítészet nem
volt felkészülve Hürkánia fennsíkjának hidegére.
– A járőrök elfogtak egy katonát – jelentette. – Tíz helyi lovas kísérte. Egy
athéni nemes. Gondoltam, látni akarod.
Kineász hátradőlt, és a széke belenyikordult a mozdulatba.
– Bárkit, csak szabaduljak a papírmunkától. – Odament a tűzhelyhez, kezével az
arca előtt legyezett és próbálta visszatartani a lélegzését. Elkezdte újrarakni a
tüzet, keresve a fa és a kémény huzatának azt az arányát, amitől kifelé menne a
füst.
– Leoszthenész Athénből – jelentette be az ismeretlent Lükorgosz, aki közben
kiment és visszatért.
Kineásznak sikerült lángra lobbantani a fát. Elhessegette a segíteni igyekvő
Leónt – a fiú túl könnyen visszacsúszott a házi rabszolga szerepébe –, és vékony
gallyakkal táplálta a tüzet. Jól jött volna a cső a csomagjából, de hát nem volt
ott. Előredőlt és fújni kezdett. León a másik oldalról segített. Aztán mindketten
köhögni kezdtek, és el kellett fordulniuk, hogy tiszta levegőt szívjanak be.
Kineász mélyet lélegzett, és elvett egy üreges lúdtollat az asztalról. Olyan közel
hajolt a parázshoz, hogy megpörkölődött a szemöldöke, és a lúdtoll szárán keresztül
kifújta a levegőt. A parázs pattogni kezdett, a gallyak pedig sziszegni, majd
lángra is lobbantak. Leónnal együtt megkettőzték erőfeszítéseiket, és hirtelen,
mintegy varázsütésre, az egész tűzhelyet elborították a lángok. A fény a helyiség
sarkaiba űzte a téli árnyékokat, Kineász pedig hátrahőkölt a felcsapó hőhullámtól.
 – Nem úgy nézel ki, mint aki csecsemőket eszik – szólalt meg egy arisztokratikus
hang attikai görögséggel.
– Nehéz megenni őket, ha nem tudod megfőzni – jegyezte meg Nikeász.
Leoszthenész és Kineász megragadta egymás alkarját. Kineász mosolygott, és a
másik athéni arca is ragyogott az örömtől. Leoszthenész átlagos magasságú, jó
testfelépítésű férfi volt, göndör, fekete hajjal és zöld szemmel, amilyet
macskáknál lehet látni. Felszólítás nélkül letelepedett az asztal sarkára.
– A híres Athéni Kineász – mondta drámai hangsúllyal.
Kineász megdörzsölte a szakállát, rájött, hogy megperzselte, és felnyögött. Aztán
vállat vont.
– Honnan a Hádészból kerültél ide, gyermekem?
– Három évig szolgáltam Alexandrosz seregében, és még gyereknek nevezel? De csak
nyugodtan… még nekem is helyre kell tennem magamban azokat a hősimádattal töltött
éveket. – Odafordult a többiekhez. – Kineász volt Phoción legjobb tanítványa… a
legjobb kardforgató, a legjobb tiszt. Mind szerettük, de ő elment, hogy
Alexandroszt szolgálja. – Leoszthenész elvigyorodott. – És amikor elég idős lettem,
utánad mentem.
– Az összes istenekre, de jó látni téged, Leó! – Kineász nem tudta abbahagyni a
vigyorgást. – Jártál otthon?
– Otthon? – visszhangozta Leoszthenész, aztán elvörösödve megrázta a fejét. –
Nem, nem jártam otthon. Parthiába mentem, aztán vissza.
– Ezek szerint gazdag vagy? – vonta fel a szemöldökét Kineász.
– Te is tudod, mire használja Alexandrosz a zsoldosokat! – felelte Leoszthenész
keserűen. – Másodvonalbeli katonáknak. Helyőrségnek. Ráadásul az ostoba semmit nem
hódít meg rendesen, hanem a helyőrségekre hagyja a piszkos munkát. – A fiatal férfi
vállat vont, és Kineász látta, hogy az ifjúsága nagyrészt eltűnt. Volt valami a
tartásában és a tekintetében, amit első pillantásra nem vett észre. – Emlékszel
Arbelára?
Kineász bólintott.
– Hát persze hogy emlékszel! – Leoszthenész odafordult a többiekhez. – Hiszen hős
voltál, a görög lovasság parancsnoka. Én a hoplitészekkel voltam, a második
vonalban. Egyszer sem harcoltunk. Aztán fél éven át kergettem a helyi törzseket
Parmeniónnal.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte Nikeász.
– Az ekbatanai helyőrségben voltam – magyarázta Leó. – A legszarabb hely a
világon. Összeszedtem néhány barátomat, akik hasonlóképp vélekedtek, mint én, és
elszöktünk.
Kineász elgondolkodva nézte.
– Tehát katonaszökevény lettél – állapította meg kifejezéstelen hangon.
– Háború lesz Parmenión és Alexandrosz között – mondta Leó. – De nem csatatéri
háború… hanem amolyan hátbadöfős. Parmenión elküldött velem egy üzenetet a
királynak, és azt hittem, kivégeznek. Úgyhogy… igen. Elszöktem. Néhány barátommal.
Az egyik hürkán király szolgálatában álltunk… ezek a dombok meg síkságok tele
vannak az Alexandrosz seregeiből elszökött vagy elbocsátott katonákkal.
Kineász azon kapta magát, hogy megint a szakállát dörzsölgeti.
– És ez most csak egy baráti látogatás, Leó? – kérdezte.
Leoszthenészben volt annyi tisztesség, hogy zavarba jöjjön.
– Nem – felelte.
Nikeász felhorkant.
– Menj – fordult oda Kineász Eumenészhez –, hívd ide Philoklészt és Diodóroszt.
Szitalkész pedig hozzon bort. – Nikeászra nézett. – Vennem kell egy rabszolgát –
mondta bosszúsan. Idegesítették a rabszolgák, de egyszerűen túl elfoglalt volt,
hogy maga szaladgáljon borért és kínlódjon a tűzrakással.
– Találkoztál már a megbízóddal? – kérdezte Leoszthenész.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindenki visszafojtotta a lélegzetét.
– Értem… szóval mind találkoztatok vele! – nevetett fel Leoszthenész.
– Ne légy faragatlan, Leó. – Kineász mosolygott, de a hangja kemény volt. –
Kedvelem azt a nőt.
A függöny meglebbent, és Diodórosz lépett be az ajtón, a sarkában Philoklésszel,
aki egy tekercsekkel teli tarisznyát ölelt magához.
– Mind találkoztunk vele – mondta Diodórosz szárazon. – Ó, istenek! Kit látnak
szemeim? Úgy tűnik, már totyogókat is bevesznek a phalanxba!
Kineász felállt.
– Leoszthenész, az athéni Kraterosz fia. Régi barátom. – Kineász megint
vigyorgott, pedig nem sok oka volt rá az elmúlt napokban. – Illetve inkább egy régi
tanítványom – pontosított, megcsillanó szemmel.
– Bármikor kiállok ellened karddal, öregember! – vigyorgott vissza rá
Leoszthenész.
Kineász a fejét rázta.
– Van egy perzsám… Dareiosz… előbb őt kell legyőznöd. Valószínűleg jobb, mint én.
– Még szélesebbre húzódott a vigyora. – Ami azt illeti, szívesen megnézném.
Philoklész bort töltött magának és a többieknek, és kiosztotta a kupákat. A helyi
fazekasok jó, kézbe illő kupákat készítettek. Olyan alakjuk volt, mint egy női
mellnek, a talp helyén a mellbimbóval. Az emberek azzal viccelődtek, hogy így nem
lehet letenni őket – előbb meg kell inni a bort. Legalábbis ez volt az egyik vicc
róluk.
Szitalkész lépett be az ajtón.
– Forralnál nekünk egy kis bort, fiú? – kérdezte Kineász.
A géta fiú szó nélkül munkához látott. Mindössze néhány hónapja nyerte vissza a
szabadságát, és még örömmel szolgált – ha udvariasan megkérték.
– Szóval… találkoztatok vele – tért vissza az eredeti kérdésre Leoszthenész.
– Igen – válaszolta a hirtelen megsűrűsödő csendben Kineász.
– És? – nógatta a másik athéni.
Kineász vállat vont.
– Gyönyörű. Okos. Művelt.
– Maga a megtestesült gonosz – tette hozzá Leoszthenész szelíden.
Kineász megint vállat vont, és körülnézett. A füst nagyrészt eltűnt a
helyiségből.
– Ugye, nem feküdtél le vele? – kérdezte Nikeász. – Végighallgattam az
édelgéseteket, és nem omlottál a lábai elé.
Kineász fáradtan megrázta a fejét.
– A magánéletem csak rám tartozik. Nem fogom veszélybe sodorni ezt a hadjáratot
azért, hogy kielégítsem a vágyaimat.
Philoklész elfintorodott, felállt és meghajolt.
– Tisztelgek előtted, ó, filozófus! És bocsánatért esedezem, mert én is, mint
sokan mások, azt hittem, hogy egyenesen a hálójába kerülsz.
– Elfogadom a bocsánatkérést – biccentett Kineász. – Igen, találkoztam vele. Nem
próbált lenyűgözni az érzékiségével, de kénytelen voltam elismerni, hogy nagyon
okos. Azt akarja, hogy tavasszal indítsunk egy hadjáratot. Jól fizetne. Kísértésbe
estem.
– A célpont az én megbízóm lenne – mondta Leoszthenész. – Azért jöttem, hogy
ráígérjek a nő ajánlatára.
– Micsoda? – állt meg a levegőben Kineász szakállát dörzsölgető keze. – A nő Dél-
Hürkániát akarja megszerezni. Néhai, sokat gyászolt férje uralta a vidéket egészen
Parthiáig… ő pedig a nagy részét elveszítette, amikor meggyilkolta és hű maradt
Alexandroszhoz.
Leoszthenész vállat vont.
– Artabazoszt szolgálom, Barsziné apját. Ő Alexandrosz szatrapája, nem mintha ez
sokat számítana itt. Ravasz vén róka. Tudja, hogy csak addig kell kihúznia
valahogy, amíg Parmenión végez Alexandrosszal, és utána ő lesz a király.
Kineász bólintott. Tudta, hogy Artabazosz lenne a célpontja a tavaszi
hadjáratnak, de nem akarta elárulni.
– És Artabazosz sokat mesélt Barszinéről is. Többek között azt, hogy nem görög.
Sokkal inkább hasonlít valamelyik perzsa démonra… igazi szörnyeteg – hajolt előre
Leoszthenész, hogy nyomatékot adjon szavainak.
Kineász hátradőlt.
– Gyermekem, erről a róka és a szőlő meséje jut eszembe.
Leoszthenész hátravetett fejjel felnevetett.
 – Igen, ebben igazad lehet – nevetett tovább. – A perzsák nem olvasták
Aiszóposzt. Pedig jobban tették volna! – Annyira nevetett, hogy a hasára kellett
szorítania a kezét.
– Maradj velünk vacsorára, gyermekem – állt fel Kineász. – De ne erőltesd ezt a
dolgot. Én betartom a megállapodásaimat, és akkor sem állnék le alkudozni a te vén
perzsa rókáddal, ha tízszer annyira zsoldos lennék, mint amennyire vagyok. –
Biccentett, majd rápillantott Nikeászra. – Ha nem rólad lenne szó, keresztre is
feszíteném a hírnököt az egyértelműség kedvéért.
– Ugyanezt mondtam én is a megbízómnak – bólintott Leoszthenész elkomolyodva. –
Szerencsére rólam van szó.
– Most – nyomta meg a szót Kineász. – Legközelebb talán összetévesztelek valaki
mással.

Miután Leoszthenész és a kíséretét alkotó tíz hürkán nemes ellovagolt a sötétben,

Kineász magára terítette a köpenyét. Nikeász és Philoklész még a klinéjükön
hevertek.
– A palotába megyek – közölte az athéni.
– Azt hittem, nem estél a hálójába – felelte Philoklész.
– Nem is. De fogadni mernék, hogy vannak kémei a táborban, vagy legalábbis a
kapunk előtt, az agórán, és egy órán belül tudni fogja, milyen ajánlatot kaptam.
Biztos akarok lenni benne, hogy pontosan értesül a történtekről. Kettőzzétek meg az
őrséget. Nem szeretem ezt a helyet. – Kineász felhajtotta a borát és letette a
kupát az asztalra. Beleesett volna a nő hálójába? Az biztos, hogy őt is ugyanolyan
vágyak vezérelték, mint minden katonát.
Philoklész egyetértően bólintott.
– Engedélyt kérek, hogy megpróbáljak bejuttatni valakit a palotába – mondta.
– Egy rabszolgát? – kérdezte Kineász.
– Jobb, ha nem tudod – felelte Philoklész.
Kineász látta, hogy a barátja feszeng a kérdéstől. Felmordult, de nem erőltette
tovább a dolgot.

Elképzelni sem lehetett volna élesebb ellentétet, mint ami a kinti hóförgeteg és a
padlófűtéses termek között volt. Kineász a külső termek egyikében levette saruját
és köpenyét, és mindössze khitónt viselve lépett be a belső szentélybe, ahol a
királynő a trónján ülve, rabszolgákkal és udvaroncokkal körülvéve várta.
– Látogatód volt – közölte vidáman, amint az athéni belépett.
– Egy régi jó barát – felelte Kineász. – Én tanítottam kardforgatásra.
Banugul felállt, elvett egy kupa bort egy meztelen nőtől, akinek a
szeméremszőrzete a görög alpha betű alakjára volt borotválva, és saját kezűleg
vitte oda az italt Kineásznak. Az athéni orrát megcsapta a nő illata – illetve csak
az illata halvány nyoma, valahol az orrürege felső hajlatában. Tiszta, finom illat
volt, mint a mentáé. Banugul feje a férfi vállával esett egy magasságba, így
Kineász fentről lepillantva még többet megcsodálhatott a testéből. Tisztelegve
megemelte a kupát.
– Mit kínált, hogy elárulj? – kérdezte Banugul, közvetlenül eléje állva.
Kineász kíváncsi lett volna, vajon ott áll-e a háta mögött a hóhéra. Fegyvertelen
volt, és a nő hangneme rácáfolt illata egyszerű tisztaságára – haragosnak tűnt,
ölésre késznek.
– Még az ajánlatát sem voltam hajlandó meghallgatni – felelte a férfi.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Banugul.
Kineásznak most először sikerült olyasmit mondania, amivel meglepte. Visszament a
trónjához és leült. Kineásznak úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart.
– Valóban – bökte ki.
– Szeretnék bízni benned! – sóhajtott a nő.
– Te senkiben sem bízol – ingatta a fejét szelíden Kineász, majd körülnézett. –
Kaphatok egy széket?
– Sőt széknél jobbat is – mosolyodott el halványan Banugul. Intett, és a
rabszolgák sietve behoztak egy rendes klinét, majd miközben Kineász elhelyezkedett,
egy másikat a királynőnek. Aztán sorra érkeztek az ágyak, amelyekre az udvaroncok
telepedtek le feszengve, féltucatnyi férfi görög és perzsa öltözékben. Banugul a
tőle megszokott keccsel támaszkodott fél könyökre, és Kineász felé emelte
aranykupáját.
Kineász italáldozatot loccsantott a padlóra, majd Arisztophanész egyik sorával
mondott pohárköszöntőt a királynőre, aki egy mosollyal jutalmazta.
Banugul nagyot kortyolt a borából, majd hasra fordult.
– Ha megöletnélek, itt helyben, megvehetném a katonáidat és olyan hadjáratot
indíthatnék, amilyet csak akarok – közölte.
Kineász gyomra görcsbe rándult. Nem volt immúnis a félelemre, és a keze elárulta.
Megmarkolta a kupáját. A nő komolyan beszélt.
– A katonáim lerohannák a citadellát és mindenkit felkoncolnának – felelte,
próbálva megőrizni hangja és vonásai nyugalmát. Ő maga azonban kihallotta a
félelmet a szavaiból.
Banugul talányosan elmosolyodott és a testőrparancsnoka felé bökött az állával.
– Ő Therapon, az én erős jobb kezem.
Kineász vett egy nagy levegőt. Nem fordult a jelzett irányba, bár korábban már
felfigyelt az alkóvra, ahol a férfi állt.
– Minden embered megvehető. A katonáid fegyelme csapnivaló… olyannyira, hogy az
északi falon lévő tornyok üresek, mert senki nem akar kimenni a hidegbe. Senki sem
őrzi az északi falat.
– Senki sem tud felmászni az északi falon – felelte a királynő, de a szeme a
testőrparancsnokra villant, aki elfordította a tekintetét.
– Diodórosz, a helyettesem, gyerekkori barátom Athénból, akárcsak Leoszthenész.
Őt soha nem tudnád megvenni, úrnőm. Az én embereim katonák, friss győzelmekkel a
hátuk mögött… nem úgy, mint ez a thesszáliai kutya, aki az őrségedet tartja
kordában. – Kezdte saját magát is meggyőzni, és egyre folyékonyabban jöttek a
szájára a szavak. – Ha megöletsz, mind meghaltok.
Banugul könnyedén állta a tekintetét, és elmosolyodott. Nem csábító volt a
mosolya, hanem számító. Nem volt már fiatal, de öreg sem. Élete fordulópontjánál
járt, amikor a szeme sarkában megjelenő ráncok még nem kisebbítették szépségét,
hanem csak fokozták a méltóságát.
– Mit kínált Artabazosz? – kérdezte.
– Nem hallgattam meg az ajánlatát – ismételte meg Kineász.
A nő szeme a pillanat tört részére elkerekedett, aztán résnyire húzódott.
– Miért? – kérdezte.
– Nem vihet kísértésbe az, amit nem tudok – magyarázta Kineász. – Hallottál
Phociónról, a híres katonáról?
– Ismerem a nevét és a hírét. Közmondásos a becsülete – vonta fel várakozóan a
szemöldökét Banugul. Mosolygott, és Kineász tudta, hogy nem fog meghalni. Úgy
vélte, kivívta a nő tiszteletét.
– Ő mindig azt mondta nekünk, úgy lehet a legjobban elkerülni a kísértést –
Kineász érezte, miként enyhül a belsejében a feszültség –, hogy elkerüljük a
kísértést.
A nő a szemöldökét felvonva bólintott.
– Én gyakran keresem a kísértést – mondta –, de hát én királynő vagyok. –
Rápillantott egy tál szőlőre. – A kertjeimben minden gyümölcsöt rabszolgák ültettek
– mondta, lecsippentve egy szemet. – Ez a sors vár rád is, ha megtudom, hogy
követeket fogadsz Artabazosztól. Világosan beszéltem?
Kineász úgy döntött, nem hátrál meg.
– Leoszthenészt mindig fogadni fogom, akárhányszor jön el hozzám, Deszpoina –
felelte. – Utána pedig azonnal eljövök hozzád, és beszámolok a beszélgetésünkről.
– Különös ember vagy te – mondta a nő. Egy ideig szótlanul nézte, és közben
szőlőt eszegetett. – Én kísértés vagyok neked?
– Igen – válaszolta Kineász.
Banugul komoly arccal bólintott.
– Mégsem kerülsz.
Kineász megdörzsölte az arcát, ő is vett egy szem szőlőt.
 – Elismerem, ebben igazad van.
A nő érdeklődve előredőlt.
– A férfiak általában nem ismerik el a nők igazát. Te igen. De? Hol van a „de”?
– Éles szemű megfigyelő vagy, úrnőm. De a megbízóm is, és félreértéseket szülne,
ha kerülnél. Királynő vagy, és a kísértés, amit jelentesz, annyi horoggal jár
együtt, amennyivel az összes lazacot ki lehetne fogni a Fekete-tengerből.
Banugul felemelte az állát, és egy halvány mosollyal jelezte, hogy van abban
valami, amit Kineász mond.
– Egy perzsa udvarban nőttem fel. Mindkét nagybátyámat megmérgezték. Az anyámmal
kard végzett. Az apám most meg akar ölni. Érted?
Kineász bólintott. Egyre kevésbé remegett a keze.
– Azért meztelenek a rabszolgáid, hogy ne tudjanak fegyvert rejtegetni.
Banugul maga alá húzta a lábát, és az athéni felé hajolt.
– Úgy fegyverzem le az ellenségeimet, ahogy tudom – mondta. – Nincs elég
fegyverem. Ha férfi lennék, erős lennék. De nő vagyok. Mit tennél a helyemben?
Kineász a fejét rázta.
– Én okos hal vagyok. Látom a horgot, a csalit, de még a csónakot is.
– Milyen magabiztos válasz! – harapta be az ajkát a nő.
Intett valakinek Kineász háta mögött, és egy férfi, kezében lírával, leült egy
zsámolyra és énekelni kezdett. Csodálatosan játszott, az előadása tisztasága
csendet parancsolt a teremben. Kineász odafordulva látta, hogy az énekes teljesen
fel van öltözve – azaz nem rabszolga.
– Perzsa? – kérdezte az első dal után.
– Lükiai – felelte Banugul. – Vagy kariai.
Kineász megdörzsölte az állát.
– A szavai furcsák, bár a versmértéke olyan, mint Homérosznak.
A nő a dalnokkal szemben feküdt, de a nyakát és a hátát kitekerve Kineász felé
fordította a fejét. A mosolya gyönyörű volt, mint a hajnal a hegyekben, és friss.
– Minden athéni ilyen művelt, mint te? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Kineász. Rátette a tenyerét a kupájára, és a rabszolga a
kancsóval elhátrált. – Te hol tanultál meg görögül? – Elnézett a dalnok felé.
Therapon kitartóan őt bámulta. A gyűlölete érzelmi ellenpontot alkotott Banugul
vonzerejével, és Kineász erőt merített belőle.
– Dareiosz főeunuchja görög volt. Meg aztán a nővéremmel két évig voltunk
Alexandrosz foglyai. – Elmosolyodott, mintha összeesküvők lennének. – Miközben te
is nála szolgáltál.
Kineász ostobának érezte magát, amiért elkerülte a figyelmét a nyilvánvaló
kapcsolat, ami az egész hadjárat alatt összekötötte őket.
– Hát persze… A többi nővel együtt fogtak el Isszosz után, igaz?
Banugul hasra fordult, és Kineász az őket elválasztó néhány pousz távolság
ellenére nagyon is tudatában volt a ruhája alatt megfeszülő izmoknak.
– Emlékszem, hogy harsogták a neved, amikor elnyerted azt a kitüntetést – felelte
a nő. – A nagyasszonnyal vártunk, nem tudva, hogy ti, barbárok, megerőszakoltok-e
majd minket. – Sikerült könnyed hangnemben felidéznie az emléket. – De titeket
teljesen lekötött egymás hátának a veregetése, és nem foglalkoztatok velünk. Napok
teltek el, mielőtt Alexandrosz egyáltalán megnézett minket.
Isszosz után Kineász napokig eszméletlen volt, valahogy mégsem hitte volna, hogy
a nő hallhatta, ahogy a nevét harsogják. Homlokráncolva fogadta a hízelgést.
– Furcsa, hogy olyan sokáig éltünk ugyanabban a táborban.
– Hm – mondta Banugul, észrevéve, hogy hibát követett el. Intett a dalnoknak,
hogy énekeljen. – Nem olyan furcsa, ha az istenek így akarták.

Kineász napok óta először kimelegedve leügetett a dombról a rendezett görög

táborba. Minden toronyban két őr kuporgott, a kapu melletti őrházban pedig húszan
álltak készenlétben. Mindenkit szemügyre vett, váltott néhány szót az őrökkel,
meghallgatta az unatkozó szarmaták panaszait, aztán a görögökét is, míg csak
elégedetten meg nem győződött róla, hogy az emberei résen vannak. Megint fázott,
főleg a széltől, ami mintha kifújta volna a meleget a fejéből. Megfogadta, hogy
hellén szokások ide vagy oda, szerez egy szaka süveget, aztán reszketve prémekbe és
takarókba burkolózott. Jó ideig ébren feküdt, próbálva maga mellé képzelni
Szrajankát. Alig tudta felidézni az arcát, ami újra meg újra átalakult egy
keskenyebb, szőke hajjal koronázott arccá. Megborzongott.
– El kell mennem innen – mondta hangosan.
Az átmenet az ideges ébrenlétből az alvásba olyan hirtelen történt, hogy…
váratlanul érte a fa és a fölötte rikoltozó két fiatal sas megjelenése.
Felvijjogtak, aztán elrepültek a holtak soha véget nem érő csatája fölé, rátámadva
halott ellenségeikre. Aiaszt, Grakkoszt és Nikomédészt soha nem látott túlerő vette
körül, de ez nem tántorította el Kineászt. Meg kellett keresnie Szrajankát.
Felnyúlt a felette lévő ágért, meglendült, és felemelte az egyik lábát, hogy
átvesse rajta. Egy pillanat múlva bokrok és páfrányok vették körül, tüskés ágak,
amelyek beletéptek a bőrébe, felszántották a kezét, az alkarját, és belefúródtak a
szemébe…
Vakon mászott vagy kúszott a bozótban. Oda kellett érnie Szrajankához, aki
valahol a tüskés szövevény másik oldalán volt, így hát nekifeszült a szúrós, mégis
képlékeny tömegnek, de nem sikerült áthatolnia rajta, csak újabb sebeket szerzett,
amelyek véres csíkokat hagytak a fa törzsén.
Újra és újra megpróbálta, egyre dühösebben…
Felébredt. A köpenye a lábára tekeredett, súlyos hürkán takarója a combja közé
gyűrődött, és a szőrös gyapjú szúrta a bőrét. Fázott.
Óvatosan felállt a sötétben, megigazította az ágyát, és elővett még egy takarót.
Aztán csak feküdt a melegben, várva, hogy elaludjon. Ám akármire is gondolt,
akármilyen terv is jutott az eszébe, végül mindig csak Banugult látta maga előtt,
ahogy felé fordulva rámosolyog. Végül azzal győzte le a nő mosolyát, hogy számba
vette, hány szekér gabona kell majd a seregének tavasszal, és átmelegedve,
kielégítetlenül elaludt.

13.

Íjászattal ütötték el az időt. Hürkániában kegyetlenebb volt a tél, mint amit a

fekete-tengeri városok valaha láttak. Hetente többször esett a hó, vagy ami még
rosszabb, a jeges eső, de lovagolni és a szarmata íjakkal célba lőni azért még
lehetett.
Lót és Ataelosz kezdte el. Szalmabálákat állítottak a tábor földfala elé, és
fogadásokat kötöttek. Kineász felismerte, ha valami jót látott – ez az időtöltés
pedig jót tett a katonáinak, nem került szinte semmibe, jól telt vele az idő és
segített fenntartani a fegyelmet. Tökéletes. Hetente versenyeket rendezett, amiken
díjat ajánlott fel a győztesnek, értékes díjat, és ő maga is versenybe szállt.
Az első hetekben Ataelosz prodromoszai és a szarmaták együtt nevettek a
görögökön. Akadtak ugyan közöttük született tehetségek, voltak, akik korábban már
gyakorlatot szereztek, különösen a fekete-tengeri városok nemesei – például Herón
és több lovaskatonája. Eumenész egyfajta fáradt beletörődéssel lőtte ki nyilait,
mintha Apollónhoz mérhető ügyessége átok lenne, nem pedig áldás. A többiek azonban
nem voltak ilyen szerencsések. A phalanx egyik fiatal katonájának valahogy sikerült
eltörnie az íját, miközben megfeszítette, és a visszacsapó húr vért fakasztott. A
szakák és a szarmaták közül sokan a legjobb mókának találták ezt, amit valaha
láttak, ami nem tett túl jót a sereg daimónjának, és két csúnya összekapáshoz is
vezetett. Mások egyszerűen nem találtak célba, hiába teltek a hetek – Diodórosz
azzal fenyegetőzött, hogy nem fog részt venni a versenyeken, mert úgy érezte,
kivételes képessége van arra, hogy újra meg újra a szalmabálák fölé lőjön, s ez alá
fogja ásni parancsnoki tekintélyét.
– Nem tanultál meg lőni ephebe korodban? – kérdezte Kineász gonoszul. Igazából ő
is emlékezett rá, hogyan gúnyolta Diodóroszt annak idején, amikor a szerencsétlen
tizenhét éves ifjú szinte soha nem találta el a célt.
Diodórosz csak mordult egyet válaszul, de amikor valamivel később birkózni
kezdtek, Kineász azt vette észre, bosszantó rendszerességgel terül el a jeges
sárban. Diodórosz láthatólag dühös volt. Kineász ezután megtartotta magának a
gúnyolódását.
Hatheti folyamatos íjászkodás után az átlagos hoplitészek is el tudták találni a
szalmabálákat, a legjobbak pedig kifejezetten ügyes íjászok lettek.
Kineász íjakat és nyílvesszőket rendelt a helyi kézművesektől. Még jól ismerte az
Anabasziszt ahhoz, hogy tudja, ha az összes katonája íjat kap, még ha csak a
csomagjában fogja is cipelni, akkor sokkal jobban meg fognak tudni birkózni azokkal
a veszélyekkel, amik a hegyi hágókon és a völgyekben leselkednek rájuk, ahol a
phalanx és a rombusz alakba rendeződött lovasság csatatéri taktikája nem
alkalmazható.
Néhányan inkább a parittyát választották, és Diodórosz meggyőzte Kineászt, hogy a
parittya elfogadható távolsági fegyver, úgyhogy néhány tucat fekete-tengeri görög a
hosszú bőrszíjakból kilőtt kövekkel döngette a szalmabálákat. Nem érték el azt a
lőtávolságot, mint az íjászok, de akár egy ökröt is képesek voltak leteríteni –
amit Diodórosz Apollón téli ünnepén be is mutatott, harsány tapsvihart kivívva az
összes parittyás számára.
A barbár szarmatákat sokkal nehezebben lehetett irányítani, mint a fekete-tengeri
görögöket. Messze voltak az otthonuktól, egy katonai táborban teleltek, olyan
szabályokhoz kellett alkalmazkodniuk, amiket alig értettek és ritkán tartottak be.
Ám az útonállókkal szemben elért katonai sikerek, az, hogy a görög tisztek minden
feladatból kivették a részüket, példát mutatva embereiknek, illetve hogy a
kudarcaik ellenére nem hátráltak meg az íjászversenyektől, közelebb hozták őket
egymáshoz.
A legnagyobb nehézséget a fegyelmi vétségek és az azokra kirovandó büntetések
jelentették. Kineász emlékezett, hogyan vitatkoztak Szrajankával a büntetés görög
felfogásáról. Szrajanka azt állította, ha görög fegyelmet akarna tartani, akkor meg
kellene ölnie az engedetlen szakákat, mert minden egyéb büntetés csak bosszút
szülne. Szrajanka szavai és a törzsi szokások fokozatos megértése óvatosságra
intette Kineászt. Nem tűnhetett úgy, hogy puhább kézzel bánik a barbárokkal, de az
ő igazságosságfelfogásuknak megfelelően kellett meghoznia a döntéseit.
Kineász egy pillanatig sem unatkozott.
A sereg nyolc hete táborozott Hürkániában és két hóvihart élt túl, amikor Kineász
másodszor tartott meghallgatást, amire az egyes egységek felsorakoztatták előtte
vétkeseiket. A helyi hürkán hatóságok néha azt követelték, hogy küldjenek fel
valakit a citadellába – Kineász ezt mindig megtagadta. Minden egyes ilyen alkalom
után neki kellett felmennie az erődítménybe.
A gőgös, a kereskedelem és a vásárlás finomságaival nem igazán törődő szarmatákat
gyakran állították elé lopásért, pedig ettől a vádtól még az általában higgadt Lót
is elveszítette az önuralmát. A szarmata nemesek a saját törzseikben csak akkor
számítottak tolvajnak, ha lovat loptak, pontosabban ha a saját törzsük valamelyik
tagjától loptak lovat. A lótolvajokat azonnali száműzéssel vagy halállal büntették.
Ha egy szarmata nemest, legyen férfi vagy nő, lopás vádjával elfogtak, akkor
azonnal népgyűlést hívtak össze, ami kivizsgálta az esetet és ítéletet hozott. A
fekete-tengeri görögök legalább olyan jól mulattak ezeken a gyűléseken, ahogy a
szarmaták az íjászversenyeken, és ez a szórakozás is segített elviselni a telet és
a havat.
– Ez a kereskedő azt mondja, hogy elloptad tőle ezt a lányt – mondta Kineász
elfogadható szakasággal.
A szarmata – úr a saját népénél, bíborszínű tunikában és őzszőrrel hímzett,
aranyérmékkel díszített karibubőr nadrágban – szálfaegyenesen állt. A viselkedése
tiszteletteljes, de büszke volt. Gwairnak hívták. Kineász magában csak Feketelovas
Gwairnak nevezte, hogy megkülönböztesse a másik szarmata Gwairtól, aki szintén úr
volt, de szürke lovon járt. A szaka nyelvben szerzett jártassága ellenére a
szarmata nemzetségnevek még mindig kifogtak rajta.
– Nem, uram – húzta ki magát még jobban a szarmata. Kineász szemébe nézett és
elmosolyodott. – Tetszett nekem és én is tetszettem neki. – Vállat vont. –
Lefeküdtünk. Felmelegítette az ágyam. – Elmosolyodott. – Örömünk leljük egymásban,
úgyhogy miért ne maradhatna velem?
Kineász felsóhajtott.
– A lány rabszolga ennek az embernek a bordélyában – intett a mellette álló
hürkán kereskedő felé, aki szintén jól megtermett ember volt. A kereskedő másik
oldalán Banugul testőrparancsnoka, Therapon állt.
– Meg akar küzdeni érte? – vigyorodott el Gwair.
Kineász megrázta a fejét.
– Ezt te sem gondoltad komolyan, Gwair. Jobban ismered annál a törvényeinket.
Feketelovas megint elvigyorodott.
– Egy ostoba kereskedőnek nem lehet ilyen nője. Egy ilyen lány hősöknek való. Te
is tudod.
Therapon megmozgatta a vállait.
– Majd én kiállok vele – mondta. – A királynő elégedett lesz, amikor megölöm.
– Csak lassan a testtel! – intette le Kineász. A gond az volt, hogy tudta, a
szarmatáknál a rabszolgalányok azoké voltak, akik meg tudták tartani őket; amíg a
nők közbe nem léptek. A szarmata nők ugyanúgy lándzsával és íjjal harcoltak, mint a
férfiak, nem volt tanácsos ujjat húzni velük, és csak igazi hősökhöz mentek
férjhez. Kineász odafordult a mellette ülő Lóthoz. – Idehívatnád valamelyik
nemesasszonyt? – kérdezte. – Azt hiszem, szükségünk lenne a segítségükre. –
Kineásznak mindent meg kellett tennie, amit csak tudott, mielőtt megbüntetett vagy
párviadalra ítélt egy szarmatát, olyan párviadalra, amiben valószínűleg veszített
volna. Therapon veszélyes harcos volt, és egyik szarmata sem ért fel vele.
Lót felvonta a szemöldökét és felállt. Mint kiderült, Kineász első benyomása,
hogy a herceg lassú, óvatos ember, csak a nyelvi akadályok miatt keletkezett. Lót
összehúzott szemmel ránézett az athénira, majd Theraponra, mintha felmérné a
zsoldos képességeit, aztán élesen bólintott.
– Igen – mondta. – Bár, mint tudod, nem hívathatom ide őket. Oda kell mennem és
meg kell kérnem valakit.
Kineász bólintott.
– Veled tartsak? – kérdezte.
– Jó lenne – felelte Lót.
– A népgyűlést felfüggesztem – állt fel Kineász.
– Ugyan már! – mordult fel Therapon. – Büntesd meg a barbárt, és folytassuk!
Megfagyok.
Kineász elengedte a thesszáliai szavait a füle mellett, és odafordult Nikeászhoz,
aki egy zsámolyon ült, báránybőrökbe burkolózva.
– El tudod rendezni a görög ügyeket, amíg visszatérek?
Nikeász felvillantotta farkasvigyorát, s vele régi énjét, majd elüvöltötte két
hoplitész nevét, akik összeverekedtek a helyi kereskedőkkel. Kineász magára
kanyarította a köpenyét, és végigment a tábor főutcáján, el saját, rönkökből emelt
megaronja és Lót nehéz szekere mellett oda, ahol a szarmaták jurtái görög katonai
rendben sorakoztak az utca mentén. A nemezsátrak nem illettek a tábor képébe,
olyanok voltak, mintha kismacskákat állítottak volna hadrendbe.
A nők többsége a férjével élt, de a hajadon nemesasszonyok közös jurtában laktak.
Nagyrészt tizennégy-húsz évesek voltak, de akadt néhány idősebb is – lándzsaszüzek,
akik úgy döntöttek, harcosok maradnak. Kineász megkopogtatta a lovaglóostora
nyelével a bejárat melletti oszlopot. Az egyik fiatal szűz kidugta a fejét,
meglátta, ki az, elpirult és lesütötte a szemét.
– Kineász nagyúr! – mondta.
Kineász elmosolyodott. Egyetlen görög sem szólította „Kineász nagyúrnak”, és
ironikusnak találta, hogy a szarmaták követték el a legtöbb fegyelmi vétséget,
ugyanis egytől egyig, férfiak és nők egyaránt, szinte istenítették őt – amit az
átlagos olbiai katonákról azért nem lehetett elmondani.
– Bahareh úrnővel szeretnék beszélni, ha tud most fogadni – felelte Kineász.
Bahareh odament a bejárathoz, megfogta az athéni kezét és bevezette a sátorba.
Idősebb harcos volt, ősz szálakkal a hajában, és az arca is inkább cserzett bőrre
emlékeztetett már, mint virágszirmokra. A sereg legjobb lándzsásai közt tartották
számon, és mély hangja a legnagyobb csatazajt is túlharsogta. Hivatalosan nem
viselt semmilyen rangot, de csatában rá hallgattak a lándzsaszüzek.
Kineász elfogadott egy kupányi forró gyógynövényfőzetet.
– Arra kérlek, gyere velem és segíts ítéletet hozni Feketelovas Gwair ügyében –
közölte.
 Bahareh felvonta királynői szemöldökét.
– Elvette azt a pogány lányt attól a rabszolga-kereskedőtől. Ez bűn?
Kineász bólintott.
– A rabszolga nálunk olyan, mint a ló… értékes a bordélyház tulajdonosának.
Bahareh a homlokát ráncolta.
– Akkor Gwair vegye meg. – Elmosolyodott. – Szép a kicsike.
– A bordély tulajdonosa vissza akarja kapni. Nem akarja eladni a lányt –
magyarázta Kineász. Én is ezzel próbálkoztam először, gondolta.
Bahareh csettintett egyet, és két fiatal lány felsegítette rá hosszú,
prémszegélyes köpenyét. Majdnem olyan nehéz volt, mint egy mellvért. A férfiak
köpenyeitől eltérően ez követte a teste vonalát – nagyon elegáns darab volt, még
egy barbáron is. Egy másik lány összefogta Bahareh haját, és feltett rá egy szaka
süveget, teljesen eltüntetve neme szemmel látható jeleit. A nemesasszony úgy nézett
ki, mint bármelyik tehetős szaka.
– Várandós a lány? – kérdezte, miközben felállt.
– Nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem – vont vállat Kineász. – De tegyük fel,
hogy az.
Végigmentek az utcán. Bahareh úrnőnek hosszabb lábai voltak, mint Kineásznak, így
az athéninak igencsak szaporáznia kellett, hogy lépést tartson vele.
– Akkor a gyermek megszületésekor, ha túléli, a nemzetség szabad asszonyává
válik. Gwair ad neki néhány lovat, és a gyermek a család tagja lesz. Ez a törvény.
Kineász felmordult.
– Tudom már, mi legyen az ítélet. Figyelj, úrnőm… arra kérlek, mondd el a
harcosoknak, hogy amikor bordélyba mennek, fizetniük kell… minden alkalommal… és
hogy a következő, aki elrabol egy ilyen lányt, úgy fog fizetni érte, mintha egy
másik törzstől rabolta volna el. Ha megteszed ezt a kedvemért – állította meg a nőt
az utca közepén, mert olyan hosszúakat lépett, hogy hamarabb visszaértek volna a
gyűlésbe, mint ahogy felkészült volna –, akkor hazudni fogok és megmentem
Feketelovas Gwairt.
Bahareh magas volt, majdnem olyan magas, mint Kineász. Összeráncolta a homlokát.
– Te nem büntetheted meg a szarmatákat, Kineász nagyúr. Csak a hercegünk teheti.
Kineász állta a tekintetét.
– Úrnőm, csak akkor húzzuk ki ezt a telet barátokként, ha mind engedelmeskedünk.
Biztos így van ez a szarmaták téli táboraiban is, nem?
A nő az ostorát babrálta.
– De igen – bólintott. – Legyen hát! Mentsd meg Gwairt… ostoba tulok, de hát a
legtöbb férfi az… én pedig kordában tartom a férfiakat. – Az ostora sziszegve
csapott a levegőbe. – Lót jól teszi, hogy követ téged – mondta.
Kineász a következő órát azzal töltötte, hogy a bordély tulajdonosával és a város
önjelölt arkhónjával alkudozott a lány árán, miközben a párviadaltól megfosztott
Therapon eloldalgott. Kineász a várandósságra hivatkozva szabadította meg a lányt a
gazdájától. Kötelezte a szarmatákat, hogy együtt fizessék ki az alaposan felvert
árat, amitől a harcosok megorroltak Gwairra. Az egész körülbelül négyszer annyi
időt és pénzt emésztett fel, mintha valamelyik saját emberét büntette volna meg.
– Hosszú telünk lesz! – mondta sóhajtva Nikeásznak.

Rosszat sejtek – mutatott Diodórosz a kapu felé.

Két lovas vágtatott be lélekszakadva a sűrű hóesésben. Két járőrük. A lovasok
egyenesen a gyűlés közepébe rontottak.
– Egy hajó érkezett az öbölbe! – zihálta Szitalkész. A lehelete gomolygott,
akárcsak a lováé, amely hallhatóan kapkodta a levegőt. – Az Errümiben épített
erődünkből. Valaki Olbiából.
– Rosszat sejtek – ismételte meg Diodórosz.
Kineász leküldött egy csapatot váltás lovakkal a három sztadionra lévő öbölhöz,
Szitalkész parancsnoksága alatt. Nikanorral, a felszabadított rabszolgával tértek
vissza, aki most Nikomédész egykori háztartását vezette. Kineász a megaronba
vitette a férfit, aki megállt a tűz előtt, és szinte itta a meleget.
– Már azt hittem, soha többé nem melegedek át – mondta. – Három napja reszketek
átnedvesedve azon a hajón. – Felsóhajtott. Kövér volt, túlöltözött, és nagyon nem
illett a helyhez. Ilyen vinnyogó hangot nemigen lehetett hallani Kineász táborában.
– Köszönöm, hogy ennyire siettél. Üzenetet hoztál nekem? – kérdezte Kineász
szelíden.
A férfi benyúlt a khitónja alá, és elővett egy tekercstartót. Még a csontcső sem
állt ellen maradéktalanul a nedvességnek, de a pergamen viszonylag ép maradt benne.

Lükelész az athéni Kineásznak. Üdv!

Barátom, megkaptam az üzeneted, amiben pénzt kérsz, és nem tudom teljesíteni. A
városban szinte hadiállapot uralkodik – a pártok kétszer is megpróbálták megölni
Petrokoloszt és a fiát. Nem merek pénzt kiküldeni a városból, mert attól tartok,
hogy ellopják és ellenünk használják föl. Elküldöm hozzád Nikanort, hogy elmondja,
milyen nehéz a helyzetünk. Ha nem jársz még túl messze, kérlek, gyere vissza.
Együtt leverjük ezt a felfordulást.
Tudom, hogy cserbenhagytalak ezzel, de nincs más választásom.
Küldök egy levelet, ami a Maimakteria idején érkezett Athénból. Ha a saját
városunk is azt akarja, hogy Amphipolisz ellen vonulj, akkor nyilván az a
kötelességed, hogy visszatérj.

Kineász elszoruló szívvel olvasta a levelet, majd az athéni Démoszthenészét, vagy

pártja valamelyik tagjáét is. Mind a kettőt odaadta Philoklésznek, aki addig
Nikanort faggatta. Az egykori rabszolga már zokogott.
– Bátor dolog volt ebben az évszakban átkelni a Kaszpi-tengeren – vigasztalta
Kineász. A tekintete a spártaira villant, mintha azt mondta volna: „Most nézd meg,
mit műveltél!”
Nikanor a fejét rázva a padlóra szegezte a tekintetét.
– Jönnöm kellett – felelte. – Lükelész úr azt mondta… hogy érjelek utol… és… és
én utolértelek.
Philoklész végzett a levelekkel, és továbbadta őket Diodórosznak.
– Nem állnak készen rá, hogy átvegyék a hatalmat a városban – mondta Nikanor,
továbbra is a padlót nézve. – Ezt kellett elmondanom. Tíz évig voltam Nikomédész
főintézője. Tudom, hogy megy az üzlet. Lükelész a közvetlen cselekvés híve…
fizetett egy gyilkosságért. Tudom… én kerítettem elő rá a pénzt és én fizettem ki a
gyilkosokat.
Kineász bólintott. Előre látta mindezt, és gyanította, hogy mindvégig tudta.
– Alkaeosz? – kérdezte.
Nikanor összerezzent, a keze megrándult.
– Tudtad? Te parancsoltad?
Kineász megrázta a fejét.
– Türannoszt fog csinálni magából. Nem tud tárgyalni. Petrokolosz pedig gyenge…
kedves, jószándékú, de gyenge. Az uram nélkül… mármint Nikomédész nélkül… és a
barátja, Kleitosz nélkül elveszett. A szövetségesei sorra elfordulnak tőle.
– Ez nem jó hír! – sóhajtotta Kineász.
A megaron kezdett megtelni legbizalmasabb tisztjeivel. A táborban gyorsan
terjedtek a hírek, kis közösség voltak. Herón járőrözött valahol, Lótot pedig nem
igazán érdekelte a görög politika, de a többiek hamar odaértek és beléptek az
ajtóra függesztett takarók alatt.
León bólintott.
– Pénzre van szükségünk. Pénz nélkül nem tudunk tartalék lovakat venni tavasszal.
A hoplitészek következő zsoldja miatt már most fáj a fejem. – Átölelte Nikanor
vállát. – Nem értem, miért nincs elég pénz – mondta feszengve. – Üzleteket kötök
itt… arra számítva, hogy az itteni hiteleimnek megvan a fedezete Olbiában és
Pantikapaionban. Ha nincs, akkor tavasszal dühösek lesznek a hitelezőim… és füstbe
mennek az új üzleti terveim.
– Lükelész arra próbál rávenni minket, hogy menjünk vissza – jelentette ki
Diodórosz. – Utálom ezt mondani, de valaki irányítja. Azért tartja vissza a
pénzedet, hogy visszamenj.
– Athén? – kérdezte Philoklész.
– A makedónok? – szólt közbe Szapphó. – Nyílt titok, hogy Alexandrosz ellen
készülsz. Az a nő a palotában még mindig őt szolgálja. Az életemet tenném rá.
– Különös, mennyire egybeesnek az érdekeik – tűnődött Philoklész. Gondterheltnek
tűnt. – Ha visszatérnél Olbiába, a sereg akkor is itt maradna tavaszig, nem? –
Körülnézett. – Mit mondasz, Kineász?
– Ha visszamegyek – sóhajtott fel Kineász –, soha többé nem jövök el. Érzem a
csontjaimban.
Diodórosz vállat vont.
– Megállapodtál már a királynővel a tavaszi hadjáratról? – Megint vállat vont. –
Bocsánat, hogy megkérdezem, de ennek is köze van a dolgokhoz. Ha tavasszal lesz
hadjárat, akkor van időnk visszaküldeni valakit.
– Sokkal többet akar a tavaszi hadjáratnál – felelte Kineász, és mindenki
vigyorogni kezdett.
– Vezesse Diodórosz a tavaszi hadjáratot! – szólalt meg nyersen Nikeász. – Akkor
lesz időd visszamenni, mindenkit a helyére tenni, és visszajönni. Nyár derekán
pedig tovább vonulunk.
Diodórosz elvigyorodott.
– Bevallom, szeretnék megint én lenni a parancsnok. – Ránézett Nikeászra. – Azt
viszont nem hiszem, hogy Kineásznak ilyen könnyű dolga lenne. Ha ez az egész az,
aminek gondolom, akkor a visszahívása mögötti erőknek számos eszköze lesz… és mind
teljesen törvényes… arra, hogy Olbiában tartsák.
Kineász bólintott és ránézett Philoklészre. A spártai a tenyerébe támasztotta az
állát.
– Van valami abban, amit Diodórosz mond. Te néhány nap alatt helyreállítanád a
rendet. – Kiegyenesedett ültében. – Vagy nem. Hónapokig elhúzódó vitákba
keveredhetsz… vagy évekig tartó vádaskodásokba.
– És a hadsereg java – vette vissza a szót Diodórosz –, akiknek a szavazatai
mindig téged támogatnak, itt marad.
Philoklész vett egy nagy levegőt.
– És akár meg is ölhetnek – bökte ki.
Eumenész közben halkan, de hallhatóan elmagyarázta Dareiosznak a politikai
helyzetet, mivel a perzsa semmit sem tudott a görög népgyűlések működésének
buktatóiról.
– Igen – bólintott Koénosz. – Kivételesen igazad van, Róka. Lükelésznek elment az
esze, az biztos. – Elvigyorodott. – Azt garantálom, hogy nem lett hűtlen… de ezt te
is tudod, Diodórosz. Soha nem fordulna ellenünk. De néha elég ostoba tud lenni. –
Diodórosz bólintott, elismerve mindkét állítás igazságát. – Az egyik legrégebbi
barátom – folytatta Koénosz. – Küldj vissza engem! Nem mintha vágynék rá, hogy
utazással töltsem a telet. – Koénosz inkább arra vágyott volna, hogy Artemisziával,
Banugul legszebb udvarhölgyével töltse a telet. Vállat vont. – Ha te mész, Kineász,
beleragadsz majd az ostobaságaikba, ahogy a mi Odüsszeuszunk mondta. Ha engem
küldesz, egy darikot sem pocsékol el senki a megölésemre, viszont helyre tudom
tenni Lükelészt, tudok tőle szerezni pénzt, és ide tudom küldeni hajón.
Valószínűleg csak tavasz végére érek vissza… amíg újra hajózható nem lesz a
Maeotisz-tó. De engem senki sem fog ott tartani. És – vont vállat – nekem is van
némi tekintélyem. Valószínűleg senki sem fog szarakodni velem.
– Igaza van – nézett Diodórosz Szapphóra. – Tetszett a gondolat, hogy én vezessem
a tavaszi hadjáratot, de igaza van.
Philoklész egyetértően bólintott.
– Egész ősszel a Tanaisz völgyében vadászott. Ismeri a vidéket… ő teszi meg a
leggyorsabban az utat.
Kineász nem szívesen mondott le legjobb barátja társaságáról. Rápillantott
Leónra, Eumenészre, de mindkettő valamelyik városi párthoz tartozott, és egyik sem
tudta volna véghezvinni azt, amit kellett.
– Készen állsz a parancsnokságra – mondta Kineász. – Tedd meg ezt nekem, Koénosz,
és rád bízok egy csapatot.
– Bah! – legyintett az arisztokrata. – Nem kell lekenyerezned, hogy menjek. Ha
nem megyek, Lükelész hülyét csinál magából, azzal pedig mind csak veszítünk.
Egyébként meg én is olbiai polgár vagyok. Ez a kötelességem, ha nem tudnátok. –
Körülnézett a tiszteken. – Esküdjetek meg, hogy egyikőtök sem mászik be Artemiszia
ágyába! Lehet, hogy feleségül veszem.
Mind felnevettek, és megesküdtek.
Koénosz azzal a tíz emberrel indult útnak, akiket egész ősszel vezetett. Egy
enyhe téli napon szállt hajóra, jó északi széllel. Nikanor maradt, és átvette
Kineász háztartásának a vezetését. Azt mondta, inkább meghódítja Ázsiát, minthogy
még egyszer átkeljen a Kaszpi-tengeren télvíz idején. Az első dolga az volt, hogy
vett négy rabszolgát, és Kineásznak nem kellett többé saját kezűleg kitöltenie a
bort.

Két nap múlva lecsapott a harmadik hóvihar. A pelyhek úgy kavarogtak, mint valami
óriási madár tollai, éppen, ahogy Hérodotosz leírta, az északi szél pedig nagy
halmokat hordott a hóból.
– Koénosz már biztonságban van a Rha torkolatánál – mondta Philoklész. – Forralt
bort iszik a régi erődünkben.
Kineász elmondott egy imát Poszeidónhoz, majd másnap saját kezűleg feláldozott
egy bárányt a tenger istenének. A citadellában továbbra is makacsul
visszautasította a Perszephoné tavaszi ünnepe utáni napon indítandó tavaszi
hadjárat ötletét, hiába hízelgett, hiába kínált temérdek aranyat a királynő.
Aztán hírül vették, hogy Antipatrosz, Makedónia uralkodója Alexandrosz
távollétében döntő vereséget mért Spártára.
Az is eljutott hozzájuk, hogy maga Alexandrosz eltűnt a világ keleti peremén túl
– vagy pedig Baktriában, esetleg Szogdiában van.
Egy szóbeszéd szerint Parmenión próbálta összefogni a nyugati szatrapákat, hogy
egyesült erővel végezzenek Alexandrosszal, amikor visszatér. Leoszthenész azt
mondta, hogy Artabazosz Parmenión embere, az ő megbízójuk, Banugul királynő viszont
Alexandroszé, és biztos bukás vár rá. Meg hogy Athén készen áll levetni a nyakából
az igát, és harcba szállni Antipatrosszal.
León hol a piacon, hol a megaronban hallgatta a keletről, a hegyeken át, majd
síkságokon és sivatagokon át a Kwin nevű távoli országba vezető úton érkező
kereskedők történeteit. A szemében mohó vágy csillogott. A hürkán kereskedők és a
Hürkániában telelő síkföldi nomádok azt mondták neki, hogy Kwinből származik a
selyem.
Mindenfelől, északról és délről, keletről és nyugatról egyaránt felkelésekről és
háborúkról érkeztek hírek, míg csak be nem köszöntött az igazi tél.
Akkor a hó leereszkedett, mint valami puha várfal, és egyszerre elapadtak a
hírek.
Egészen tavaszig.

III. RÉSZ

A FARKASOK FÖLDJE

14.

Philótasz könnyedén állta Alexandrosz tekintetét.

– Egészen pontosan mit követtem el, felség? – kérdezte.
– Mutass több tiszteletet, amikor a királyhoz beszélsz, Philótasz! – förmedt rá
Héphaisztón. A király legjobb barátja, néha szeretője egyszerű öltözéket viselt,
bronzszínű haját sem díszítette, mégis, hirtelen mintha magasabbra tornyosult
volna, és a vád a hangjában úgy csattant, mint egy kocsis ostora.
Philótasz eltúlzott lassúsággal fordította felé a fejét, mintha az is fárasztaná,
hogy Héphaisztónra nézzen.
 – Tiszteletteljes vagyok – mondta, majd vállat vont. – És elfoglalt is.
A tekintete visszarebbent a királyra, és szinte kézzelfogható volt a Héphaisztón
és minden vele kapcsolatos dolog iránti megvetése. Soha nem kedvelték egymást.
Philótasz Parmenión fia volt, és a legjobb lovassági tiszt a seregben. Felsőbbsége
az a fajta volt, amit a katonák szerettek: a teljesítmény szülte felsőbbség. Az sem
ártott persze, hogy jóképű volt és jó családból származott, de nem pusztán az apja
vállán kapaszkodott fel. Bátor volt, számító és mindenekfelett sikeres. A régi
testőrség néhány tagja szerint nélküle elveszítették volna az arbelai csatát.
Ezzel szemben Héphaisztón a királlyal való viszonyának köszönhette helyzetét. Az
éles szemű megfigyelők, márpedig a makedón királyt körülvevő katonák között sok
ilyen akadt, megfigyelték, hogy amikor parancsokról – a harcra vonatkozó
parancsokról – volt szó, Alexandrosz még részegen is Philótaszra hallgatott, nem a
szeretőjére.
Philótasz így a táborban két napja terjengő szóbeszédek ellenére nyugodtan állt a
király előtt.
– Sok mindent beszélnek – mondta. – Vádolsz valamivel, felség?
– Az a vád ellened, hogy segítettél a király ellen szőtt összeesküvésben! – vágta
rá Héphaisztón.
Alexandrosz hallgatott.
Philótasz nem vette le róla a szemét.
– Baromság! – jelentette ki határozottan. – Mindhalálig hű vagyok, és ezt
mindenki tudja.
– Az összeesküvők rád vallottak – makacskodott Héphaisztón.
– Egy pinaszőrszálat nem adnék azért, amit az embereid kínzással kiszedtek egy
parasztból – vont vállat Philótasz.
– Miért nem szóltál nekem Kebalinosz vádaskodásáról? – szólalt meg fáradtan
Alexandrosz.
– Sejtettem, hogy erről van szó – bólintott élesen Philótasz. – Figyelj,
Alexandrosz! – Philótasznak nemesként és lovas barátként jogában állt közvetlen
hangnemben szólnia a királyhoz. – Te is tudod, milyen ostoba lotyó tud lenni
Kebalinosz. Mint a fiúszeretők általában – mosolygott gúnyosan Héphaisztónra –,
teljesen elnőiesedett, és rengeteget pletykál. Hallott valamit, miközben megdugták.
Elmondta nekem. Baromságnak tűnt. Nem törődtem vele.
– Nem baromság volt – közölte Alexandrosz. – Mindent bevallottak.
– Ha tévedtem – felelte Philótasz, s a hangjából ki lehetett hallani, hogy az
egész dolgot kitalációnak tartja –, akkor bocsánatodért esedezem. Felség, tudnod
kell, hogy soha nem hagynám, hogy bárki is ellened szövetkezzen. Másfelől… –
Elhallgatott, mert rájött, hogy az érvével tiltott területre tévedne. Ha minden
cselszövést jelentenék, nem lenne sereged. Ezt csak nem mondhatta.
– Úgy látom, téged magadat sem zavar túlságosan az árulás gondolata – vetette oda
Héphaisztón.
– Ez már aztán tényleg baromság! – hördült fel Philótasz. Kezdte elveszíteni a
türelmét. Túl ostoba vád volt ez ahhoz, hogy komolyan vegye.
– Azzal szoktál hencegni, hogy te mentetted meg a királyt Arbelánál. Hogy te meg
az apád nyertetek meg minden csatát… hogy a király nem alkalmas egy hadsereg
vezetésére.
Philótasz most először megijedt, és ez meg is látszott rajta. Felemelte az állát.
A gondolatai sebesen jártak, és úgy döntött, teljesen őszinte lesz.
– Lehet, hogy részegen hencegtem, mint egy bolond – igyekezett mosolyt csalni a
király arcára. – Tudod, elő szokott ez fordulni a katonákkal. – Amikor nem tűnt fel
a várva várt mosoly, Philótasz szeme elkerekedett. – Nem gondolhatod komolyan! Az
egész sereg színe előtt kérek bocsánatot, ha kívánod, felség… de a részeg hencegés
nem árulás.
– Apád évek óta áskálódik ellenem – szólalt meg hirtelen Alexandrosz. Dühösnek
tűnt.
– Tessék? – ijedt meg igazán Philótasz. – Nem, ez nem igaz. Árész golyóira,
Alexandrosz, ha nincs az apám, most nem lennél király! – Amint kimondta a szavakat,
rádöbbent, hogy Héphaisztón úgy játszott rajta, mint egy lírán. Rámeredt a
kegyencre. Héphaisztón visszameredt rá.
 – Áruló! – vetette oda.
– Bizonyítsd be, talpnyaló! – húzta ki magát Philótasz.
– A kínzás majd megoldja a nyelvét – fordult oda Héphaisztón Alexandroszhoz.
– Nem kínozhattok meg! – tiltakozott Philótasz. – A lovas barátok parancsnoka
vagyok! Akhilleusz, minden akhájok legjobbja csontjaira esküszöm, hogy nem vagyok
áruló! És soha nem fogod rám bizonyítani a népgyűlés előtt! – Ahogy ott állt,
magasan és jóképűen, akár a hősies lovassági tiszt szobrát is meg lehetett volna
mintázni róla.
A népgyűlés azonban két nap múlva másképp gondolta, amikor odarángatták
fogatlanul, felismerhetetlenségig eltorzult arccal. Eltört kezeivel úgy nézett ki,
mint egy áruló. Héphaisztón azt mondta, hogy beismerte bűnösségét, és a király is
ezt állította. Philótasz szavait senki sem értette, amikor beszélni próbált.
Még aznap kivégezték.

Most már végre rend lesz a házamban – mondta Alexandrosz Héphaisztónnak. Szűk körű
tanácskozást tartott, alig néhány résztvevővel – Eumenésszel, Kleiszthenésszel és
Héphaisztónnal.
– Meg kell ölnöd Parmeniónt! – biztatta Héphaisztón. – Amikor megtudja…
– Igen, Parmenión! – túrt bele Alexandrosz bronzvörös hajába. – Tudom. Most, hogy
a fiú árulónak bizonyult, az apának is mennie kell.
Még a király hivatalos propagandájáért felelős szofista Kleiszthenész is
megdöbbent, amikor szűk körben Alexandrosz szájából hallotta, hogy árulónak tartja
Philótaszt. A király magát is meggyőzte a hazugságról – veszélyes példa.
Eumenésznek meg sem rezdült az arca.
– Szpitamenész elfogadta a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk – közölte. Már rég
megtanulta, hogy ne használjon olyan szavakat, amiket a király esetleg úgy
érthetne, hogy a makedónok békét kérnek egy lázadó szatrapától. Az igazság az volt,
hogy Szpitamenész Besszosz perzsa seregének maradékával, illetve a masszagéták és a
dahák támogatásával elviselhetetlenül lelassította az északi előrenyomulásukat.
A király ivott egy korty bort.
– Parmenión halálával nyugodtak lehetünk a hátunk mögött lévő területek miatt –
mondta. – Lesz elég időm meghódítani a világ többi részét. Nincs szükségem
Szpitamenészre. Mondd meg neki, hogy bekaphatja.
Héphaisztón felnevetett.
Eumenész, aki egész télen azon dolgozott, hogy tető alá hozza a tárgyalásokat,
vett egy nagy levegőt.
– Szpitamenészt vallási kérdések foglalkoztatják, felség. Nem akar a Királyok
Királya lenni. – Elszánta magát, és kimondta az igazat. – Amíg a szkíta törzsek
mellette állnak, akkor kel át a Jaxartészen, amikor csak akar. És oda nem tudjuk
követni.
Alexandrosz feléje fordította a fejét, és őrült tekintete mintha Eumenész fejébe
hatolt volna.
– Nincs olyan hely, ahova a seregem ne tudna elmenni – jelentette ki.
Eumenész tekintete Héphaisztónra villant, remélve, hogy a kegyenc nem feledkezik
meg a saját érdekeiről.
Héphaisztón elgondolkodva lögybölgette a kupájában lévő bort, majd előrehajolt.
– Ha hadjáratot vezetünk a Jaxartészen túlra, akkor egy egész évet veszünk el az
indiai hadjárattól.
Színésznek kellett volna mennie, gondolta Eumenész, és megtörölte a homlokát.
Alexandrosz hanyatt vetette magát az ágyán.
– Rendben van. Még Akhilleusz is hallgatott Phoenixre. De akarok egy amazont…
vagy inkább egy tucatot. Mondd meg Szpitamenésznek, hogy szerezzen nekem egy tucat
amazont.
Az ilyesfajta követelések egy pillanat alatt véget vethettek a tárgyalásoknak, de
Eumenész ismerte ura hangját.
– Igen, felség – bólintott.
Kleiszthenész megborzongott.
15.

Hürkániában az utolsó hófoltok között kinyíltak az első virágok, de a Kaszpi-

tengeren fújó szelek még mindig elég hidegek voltak a hüperboreászoknak, és elég
erősek ahhoz, hogy még a legjobb íjászoknak is gondot okozzon.
Kineász kövérnek érezte magát. Sokat evett és keveset mozgott, pedig gümnasziont
is építettek, és járt is oda. Soha életében nem fázott még ennyit, mint Hürkánia
halálos telében, amikor a hó úgy vágott, mint a homokvihar fútta por, és minden
éjszaka üvöltöttek a farkasok. És a testmozgást túl sokszor jelentette az, hogy
felhágott a meredek domboldalon a citadellába, ahol a királynő görög és perzsa
történetekkel, rabszolgái úgynevezett „előadásaival”, a fűtött padlók meg a forró
fürdők érzéki gyönyörével, továbbá a tekercsek, dalnokok és költészet szellemibb
örömeivel szórakoztatta.
Miután Therapon túl sok kiszínezett történetet mesélt a királynőnek Kineász
bíráskodásairól, Banugul mosolyogva megkérte az athénit, hogy részt vehessen egyen
– és megnézhesse a tábort. Kineász nem utasíthatta vissza a kérést, így másnap a
királynő lovassága lekanyargott a hegyről – tucatnyi helyi nemes lóháton,
kiegészülve a sietve kifényesített bronzvértjüket felöltő testőrökkel. Banugul
prémmel szegett köpenyt viselt gazdagon hímzett szkíta zekéje fölött,
gyapjúnadrágját kis csizmája szárába gyűrte, a magas méd süvegre tűzött fátyla
pedig elrejtette a szemét, de nem akadályozta a látásban.
Az oldalán pedig kard lógott.
A talaj keményre fagyott, és Kineász emberei lovon és gyalogosan is bemutatták
tudományukat. Az olbiai lovasok dárdát hajítottak, a prodromoszok íjjal lőttek, a
hoplitészek pedig fel-alá meneteltek, bemutatták a spártai arcvonalváltást, amit
Banugul elismerően megtapsolt. Aztán célba lőttek, és a királynő ragaszkodott
hozzá, hogy ő is íjat ragadjon. Jól bánt a fegyverrel, bár Kineász megjegyezte
magában, hogy Szrajanka vágtázva is teletűzdelte volna az összes céltáblát
nyilakkal.
Banugul megnézte a tábor piacának borkiméréseit és bordélyait.
– Én látom el nőkkel a hadseregedet, Kineász? – kérdezte.
– Hoztunk néhányat mi is – nézett félre az athéni.
– Igen, és egy liclérát, hogy kordában tartsa őket! – nevetett fel Banugul. –
Minden olyan jól szervezett. A katonák sorban állva várják, hogy mikor következnek,
amikor nem tudnak szerezni egy hürkán parasztlányt? Vagy lemondanak a szerelemről?
– Aztán szavalni kezdett:

A szerelem örömeitől megfosztva

Méla bú a férfi osztályrésze
Együttérzés tölti el lelkemet
Mily hatalmas kín tűrni e helyzetet!
Ki bírná szótlanul elviselni
Háza meg nem jósolt szenvedését
Mikor nyoma sincs e helyen
Készséges nőnek, ki kedvére tegyen.

Miközben beszélt, elmélyítette a hangját, mert ezeket a sorokat a férfikórus

mondta a Lüszisztratében, aztán mind együtt nevettek vele.
– Talán nincs is szükségük nőkre, úrnőm – pillantott Therapon Philoklészre.
– Ha így lenne – kacsintott rá a nő –, akkor „miért rejtegetik azokat a
lándzsákat, amik előmerednek a khitónjaik alól”? – Arisztophanész sorának pajzán
átköltése ismét nevetésre késztette a jelenlévőket.
Philoklész közelebb lépett a királynőhöz, felnézett rá, és így szólt:
– „Ő tehet róla, a szajha, ő… a botrányos szajhaságával.”
Therapon elvörösödve pördült felé, de Banugul lehajolt a nyergében és megfogta a
spártai kezét.
 – Szeretem a művelt férfiakat – mondta. – Te vagy Philoklész, a szofista?
Philoklész felnevetett, nyilvánvalóan hízelgett neki a jelző.
– Philoklész vagyok, a spártai, úrnőm. Nem emlékszem, hogy bárki is szofistának
nevezett volna, Kineászt kivéve.
– Ha te nevezhetsz engem szajhának – mosolygott rá a királynő –, akkor én is
nevezhetlek szofistának.
– Jobban fogok vigyázni az epigrammáimmal – felelte Philoklész. A királynő szavai
láthatólag érzékeny ponton érintették.
Banugul csókot dobott felé.
– Miért nem jössz el soha a palotámba, spártai? A többiek mind feljárnak, kivéve
Diodóroszt, aki egy ideje felém sem néz. Te viszont egyszer sem jöttél még el.
– Minden időmet leköti a szofisztika – felelte Philoklész komoran.
Diodórosz annyira elvörösödött, hogy inkább gyorsan el is fordult, és még Kineász
is elfojtott egy nevetést. Banugul kissé elpirult, de nem hátrált meg.
– Ezzel azt akartad mondani, hogy az én időmet viszont a szajhaság köti le?
– Semmi ilyet nem állítottam – válaszolta vontatottan Philoklész.
– Inkább a pederasztia köthet le – morogta halkan Therapon, de mindenki hallotta.
Kineász közéjük lépett.
– Philoklész, a hölgy nem lehet szellemességeid céltáblája.
– Meg tudom védeni magam, Kineász! – szólt rá Banugul. – Az összes istenekre,
most látom csak, miről maradtam le a citadellában! És azt is értem már, mitől képes
Kineász minden apró szellemességemre megválaszolni. Nem csoda, ha nap mint nap
ilyen szócsatákat vív.
– Nem csak szócsaták azok – vigyorodott el szélesen Therapon. – Biztos, hogy
másképp is szórakoztatják egymást.
Úgy tűnt, Philoklész elengedi a füle mellett a thesszáliai gúnyos megjegyzéseit.
Ám később, amikor az olbiaiak körbevezették a királynőt és kíséretét a gerendákból
épített gümnaszionban, Philoklész belekarolt Banugulba és hosszasan ecsetelte neki
a görög birkózás és a fegyvertelen harc, a pankration szépségeit, míg csak a nő
össze nem csapta a két tenyerét.
– Nagyon szeretném látni! – jelentette ki. – Annyit olvastam már róla.
Philoklész elmosolyodott, és a felszínre tört a filozófus álcája alatt rejtőző
harcos.
– Örömmel megmutatnám, úrnőm – biccentett. – Biztosra veszem, hogy a te
Theraponod örömmel kiáll velem.
Therapon nem az a fajta ember volt, aki visszautasít egy kihívást, így azonnal
vetkőzni kezdett.
– A hátam mögé nem engedlek, az biztos! – gúnyolódott. – Tudom, mit művelnek a
meztelen görögök.
– Meztelenül küzdünk – magyarázta Philoklész bocsánatkérően a királynőnek.
– A szajhaságom semmi kivetnivalót nem talál a férfiak meztelenségében – felelte
Banugul.
Philoklész ledobta súlyos köpenyét, áthúzta a fején gyapjúkhitónját, feltárva
szoborszerű testét. Therapon vaskosabb volt, és már hízásnak indult, bár a karjai
hosszabbnak és rendkívül erősnek tűntek. Kineász megpróbálta elkapni barátja
tekintetét.
Banugul Philoklész meztelen vállára tette a kezét.
– Nem örülnék, ha a testőrparancsnokomnak valami baja esne – mondta. A körmei
végigsimították Philoklész mellkasát, miközben visszahúzta a kezét. A mosolya csak
Philoklésznek szólt, és Kineász döbbenten fedezte fel magában a féltékenység
szorítását.
A két férfi előrehajolva, feszülten figyelve körözni kezdett a homokon. Elég
sokáig köröztek ahhoz, hogy a királynő elunja. Önelégülten rámosolygott
vendéglátójára, amikor hirtelen valamilyen testhelyzet- vagy szándékváltozás nyomán
a két ellenfél összecsapott. A karjaik összefonódtak, lábukat hátratolva
megvetették, és teljes erőből egymásnak feszültek. Az izmaik kidudorodtak, és a
hideg ellenére hamarosan verejték borította mindkét testet.
Banugul csípőre tett kézzel előrehajolt. Kineász a nőt nézte, miközben az a
birkózókat.
 Philoklész váratlanul áthelyezte a testsúlyát, mintha megadná magát a thesszáliai
fogásának, de közben elfordította a testét és előrelépett. Az egyik alkarja
lesújtott a thesszáliai fejére, és Therapon egyszer csak a földön feküdt,
Philoklész pedig rázuhant, kiszorítva a tüdejéből a levegőt.
– Velem is mindig ezt csinálja – jegyezte meg Kineász savanyúan.
Banugul csillogó szemmel fordult felé.
– Mi mindent tudnék erre mondani! – felelte, de aztán megérintette az athéni
mellkasát és megrázta a fejét. – Túl durván bánok a szavakkal. Nem akartalak
megbántani.
A nő most először ért hozzá. Kineász úgy érezte, a tenyere melege kis tüzet
gyújtott a mellkasán. Még túl sem jutott az érintése okozta meglepetésen, amikor
Banugul már vissza is húzta a kezét.
Philoklész felállt és a kezét nyújtotta Therapon felé, de az nem fogadta el.
Egyedül állt fel, és dühösen elkezdte leporolni magát. Philoklész a szemébe nézett.
– Még egy menet? – kérdezte.
– Talán máskor – felelte a thesszáliai, és a khitónjáért nyúlt.
Kineásznak nem tetszett, ahogy a fickó a barátjára nézett. Gyilkos szándék volt a
tekintetében.

A királynő látogatása nyomán egyre többen tették meg a tábor és a citadella

közötti utat, és Kineász nem fogadta felhőtlen örömmel a kialakuló új kötelékeket.
Legelőször Dareiosz bosszantotta fel, akit az olbiaiak nagyon megkedveltek
íjásztudománya és a tanulásra való hajlandósága miatt. Kineász már kezdett
hozzászokni, hogy időnként összetalálkozik a citadella folyosóin a tisztjeivel –
Banugul egyértelműen megmondta, hogy mindannyiukat szívesen látja. Dareioszt
azonban túl gyakran látta, szinte minden nap, és Kineász aggódni kezdett, egyrészt
magáért a perzsáért, másrészt a hűségéért.
– Nagyon sok időt töltesz itt – mondta neki hetekkel a királynő látogatása után.
A fiatal perzsa a vállát vonogatta zavarában. Illatszerektől bűzlött.
– Jólesik néha perzsa beszédet hallani – felelte. – Ők nagyon hasonlítanak a
népemre! – folytatta a felháborodott kamaszok hangnemében. Ám a dac ellenére a
szavaiban ott volt a fiatalság nyüszítése, amitől Kineász még bosszúsabb lett.
– Ma szolgálatban kellene lenned – mondta.
– Csak a tartaléknál – válaszolta Dareiosz vállat vonva. – Nem lesz rájuk
szükség. Vagy Alexandrosz idevonult a hó leple alatt?
Kineász próbálta eldönteni, hogy a féltékenység tört-e rá, amikor megérezte a
királynő illatszerének illatát, vagy a tettetett ártatlanság és az önigazolás
bosszantotta-e fel.
– Mi lenne, ha most lemennél a táborba, leváltanád az egyik őrt a falon, és a
következő váltásig elgondolkodnál azon, hogy mi a különbség a szemtelenség és a
kötelességszegés között? – kérdezte.
Dareiosz nem volt ostoba. Tisztelgett és elment. Kineász később rákérdezett, és
megtudta, hogy az egész őrséget a falon töltötte. Az athéni ennyivel elintézettnek
is tekintette a dolgot.
Négy nap múlva azonban Dareiosz megint a szolgálat helyett ment fel a
citadellába, és Kineász alig tudta türtőztetni a haragját. Úgy érezte, semmibe
veszik a parancsait – s ami még rosszabb, gyanította, hogy ő maga is igazságtalan.
Ő is feljárt a citadellába, pedig ő volt a parancsnok, rá hárult a legnagyobb
felelősség. És rossz példát mutatott.
Mindazonáltal a saját kihágásai ellenére – vagy talán épp azok miatt –, Kineász
elvesztette az önuralmát.
– Húzd el innen a segged az őrtoronyba, és várj meg ott! – förmedt rá.
Kineász később a megaronban találta meg Dareioszt.
– További parancsig ki vagy tiltva a citadellából – közölte a perzsával.
– Ó, ez aztán az igazságos döntés! – felelte Dareiosz gúnyosan.
– Még egy szó, és tavaszig havat lapátolsz – figyelmeztette Kineász.
Dareiosz úgy festett, mint akinek lenne még mondanivalója – nem is kevés. Amikor
mégis szótlanul ment ki, Kineász úgy érezte magát, mintha megvert volna egy
gyereket, annál is inkább, mert Dareiosz esdeklően ránézett a belépő Philoklészre,
mire a spártai átölelte a vállát, és kiment vele a hóba, hogy váltsanak néhány
szót. Amikor Philoklész visszatért, a fejét csóválta.
– Te is eljársz a palotába, sztratégosz! – mondta a spártai.
– Én a parancsnok vagyok, s mint olyan, felelős a királynővel való
kapcsolatunkért – kínált oda egy kupa bort Kineász a barátjának.
– Árész és Aphrodité, és még te nevezel engem szofistának? – vigyorgott
Philoklész. Aztán lehervadt a vigyora. – Figyelj, komoly dolog miatt jöttem. Láttad
Leónt és Eumenészt? Együtt?
Kineász elfintorodott és megrázta a fejét.
– Kellett volna? Miért, szeretők, vagy mi?
– Árészra, vak vagy, mint egy denevér. Nem, épp ellenkezőleg. Úgy állnak
egymással szemben, mint két sereg a csatatéren. – Philoklész felhajtotta a borát. –
Neked kell szétválasztanod őket.
– Mi ez az egész? – értetlenkedett Kineász.
Philoklész összehúzott szemmel ráncolta a homlokát.
– Időnként kémkedek neked, vagy a hazámnak. De a bajtársaimról nem fogok
pletykálni. – Lefordította a kupáját, és kiviharzott.
Kineász ezek után kénytelen volt felfigyelni Eumenész és León egyre durvuló
vetélkedésére. Nem tudta, mikor kezdődött és mi miatt, de a helyzet egyre romlott.
Kineász számára akkor vált egyértelművé az ellenségeskedésük, amikor fáklyás
lóversenyt rendeztek a fagyott talajon. A lovasok a tavaszi napéjegyenlőségkor
azért szálltak versenybe, hogy elsőként vigyék el a tüzet Démétér oltárához – ez a
hagyomány Olbiában és Athénban is élt. A versenyzők körbelovagolták a tábort, majd
a főutcán vágtában elindultak az összes istenük templomául szolgáló épület felé.
Eumenész veszített: a lova az egyik kunyhót megkerülve megcsúszott és elesett. Az
ifjúnak eltört egy bordája, két hétig sántított, továbbá a jeges talajon kapálózva
csúszó ló tucatnyi nézőt is megsebesített. Kineász látta a fordulót, és látta,
milyen durván versengett León és Eumenész a bukást megelőző pillanatokban.
Későbbi kérdezősködése során azokat a sokat tudó pillantásokat kapta válaszul,
amik elárulták, hogy a parancsnokok többsége már tudott róla, hogy a két ifjú
összeveszett valamin, de nem voltak hajlandók beszélni róla. Amikor Kineász kérdőre
vonta az ellenfeleket, úgy méregették egymást, mint két harci kakas. Amikor külön-
külön próbálta kifaggatni őket, alázatosan és bűnbánóan néztek rá.
Az athéni csak egy hét múlva kezdte sejteni, honnan fúj a téli szél, amikor
meglátta, hogy León Lót életben maradt lányával, Moszvával beszélget. Ugyanis
miközben Leónt figyelte – akiről a lány társaságában minden mesterkélt jólneveltség
lekopott, és úgy viselkedett, mint valami fiatal kan kutya, mocorgott, a vállát
vonogatta, a fejét rázta –, észrevette Eumenészt is, aki szintén őket nézte, a
haragtól elborult arccal.
Aha! – gondolta. De ez még nem oldotta meg a problémát.
Körülbelül ugyanekkor történt, hogy felment a citadellába, hogy megbeszéljen
Banugullal egy logisztikai problémát, ám a királynő nem tudta fogadni. Távoztában
vette észre, hogy Dareiosz pej lova be van kötve az istállóba. Dühösen vágtatott
vissza a táborba, és azonnal hívatta Diodóroszt.
– Küldd el azt a rohadt perzsát! Most fordult elő utoljára, hogy megszegte a
parancsomat! – Kineász olyan dühös volt, hogy még a bort is kiköpte beszéd közben.
– Valami gond van? – lépett be az ajtót elfedő takarókat félrehúzva Philoklész.
Kineász nem felelt. Diodórosz felvonta a szemöldökét.
– Kineász perzsa fiacskája túl népszerű lett a palotában – mondta elfintorodva.
– Baszd meg! – mordult fel Kineász. – Egyértelmű parancsot adtam neki, és ő
megszegte. Ezért most megparancsolom, hogy küldd el!
– Túlliheged a dolgot – legyintett Diodórosz. – A fiú kiváló lovas és páratlan
harcos. Magad mondtad, hogy jobban bánik a karddal, mint te, márpedig nálad jobbat
nem ismerek. Épp fel akartam terjeszteni phülarkhosznak.
– Küldd el! – mondta Kineász határozottan.
– Ne légy seggfej! – szólt rá Diodórosz.
Philoklész a fejét csóválta.
– Talán tényleg jobb lesz, ha elküldöd – mondta pillanatnyi töprengés után.
 Diodórosz sértetten nézett rá.
– A sztratégosz a kisebbik fejével gondolkodik – mondta vádlón.
– Szerintem akkor is így lesz a jobb – vonta fel a szemöldökét Philoklész.
– Remek! – csattant fel Diodórosz. – Engedelmeskedem. De szerintem mind a ketten
hülyék vagytok.
Kineász nem látta többé a perzsát, de a szóbeszéd szerint az ifjú azonnal a
citadella szolgálatába állt, a királynő testőrségében.
Kineász ostobán érezte magát, de nem annyira, hogy bocsánatot kérjen. A tél
megszedte a maga vámját. És minden igyekezete ellenére ő maga sem tudott felhagyni
a palotába tett látogatásokkal. Megpróbálta szigorúan a hivatalos ügyekre
korlátozni ezeket az alkalmakat, de tisztában volt vele, hogy a saját igényeinek
megfelelően húzza meg a határokat. Miközben a téli szél süvöltött a megaronja
körül, bevallotta magának, hogy a négy napja tartó havazás úgy fosztotta meg
szenvedélyétől, mint egy borisszát a korsójától, és egyre idegesebb lett. Úgy
döntött, azzal bünteti magát Dareiosz elküldéséért, hogy egyáltalán nem megy fel a
palotába. A Banugul bájaitól való elzártság ötödik napján ráförmedt valamiért
Philoklészre, és a spártai elvigyorodott.
– Kereshetek neked egy szép, tiszta hürkán lányt, aki pillanatok alatt könnyít a
kirobbanni készülő feszültségeden – csipkelődött.
– Vigyázz a szádra! – vakkantotta Kineász.
– „A helyzet feszültsége egyre dagad. Valami kitörni készül” – idézte nevetve
Philoklész. – Arisztophanész szinte minden helyzetről írt, ami a szerelemmel
kapcsolatos, úgy látom.
– Baszd meg magad, spártai! – vicsorgott Kineász.
– Ezt inkább neked javasolnám, sztratégosz. – Philoklész elhajolt egy ütés elől,
aztán kicsusszant az ajtón.

Két nappal ezután újra megjelent az athéni Leoszthenész, és Kineász úgy érezte, ez
elég ok arra, hogy felmenjen a palotába. Kora este lett, mire bebocsátották,
Banugul egy klinén hevert, egyedül, tucatnyi, szintén fekve étkező vendége
társaságában. Dareioszt sehol sem látta.
– Kedves Kineászom! – üdvözölte a nő. – Meghívtalak volna, de féltem, hogy
visszautasítasz. Kérlek, csatlakozz hozzánk!
A királynő szerényen öltözött fel, ión khitónja szabadon hagyta a vállait. A
gyapjú puha volt és hófehér, amit a bőréről is el lehetett mondani. Felült, tapsolt
egyet, mire két rabszolga kisietett a teremből.
– Ülj le mellém, sztratégosz – paskolta meg az ágyát, majd vendégei felé intett.
– Mindenki ismeri az athéni Kineászt, igaz? – kérdezte. – Szartobazisz anyám
családjának hű tisztje volt, és ide is követett. – A nyilvánvalóan kényelmetlenül
fekvő perzsa felült, és derékból meghajolt. – Philipposz Barsziné nővérem
háztartásában szolgál – mutatott egy az ifjúkorból épp csak kinőtt makedónra. A
helyiségben lévő férfiak közül egyedül rajta látszott úgy, hogy jól érzi magát a
klinén heverészve.
– Elismerésem, hogy ebben az időben át tudtál kelni a hágókon – biccentett
Kineász.
– Jó vezetőim voltak, uram – felelte a fiatal férfi lelkesen és udvariasan. – És
vonzott a célom is.
Kineász elmosolyodott az ifjú őszinteségén.
– Akkor is szép teljesítmény – mondta. – Ekbatanából jöttél? – kérdezte hanyagul,
mintha nem is igazán érdekelné.
– Ó, nem – rázta meg a fejét Philipposz. – A király Kandahárban van, akárcsak az
úrnőm. Ekbatanát Parmenión tartja.
– A szogdiai Kandahárban? – érdeklődött Kineász.
– Talán kicsit több érdeklődést tanúsíthatnál a házigazdád, és kevesebbet az
Alexandrosz utáni kémkedés iránt – szólt közbe lustán Banugul. – Az én jó
sztratégoszom – fordult Philipposz felé – egy kis sereggel keletre vonul, hogy
megütközzön az uraddal.
Philipposz úgy nézett rá, mint akit darázs csípett meg. Aztán ellazult az arca.
 – Úrnőm gúnyt űz a fiatalságomból. Nincs olyan görög, aki Alexandrosz ellen merne
vonulni.
A két rabszolga visszatért egy klinével, amit letettek a királynőé mellé. Kineász
észre sem vette, milyen közel voltak egymáshoz, míg egyedül nem találta magát a
saját ágyán, és hirtelen olyan távol érezte magát a nőtől, mintha egy világegyetem
választaná el őket, de elemző katona lénye már a sztadionokat számolta Kandahárig.
– Ezek szerint a király békét kötött Szogdianában? – kérdezte, kivívva Banugul
rosszalló pillantását.
Philipposz megrázta a fejét, és fintorogva jelezte, hogy ő világi ember.
– A Perzsa Birodalom hátországa továbbra is lázadozik. Szpitamenész… aki
fellázadt Dareiosz ellen, és most az uram ellen is… szövetségre lépett a fűtenger
szkíta barbárjaival. Az uram hamarosan megbünteti őket.
A perzsáknak a legkevésbé sem tetszett ez a beszéd, és Szartobazisz, aki erős
vonású arcával akár az öreg Nesztort is eljátszhatta volna valamelyik tragédiában,
úgy tett, mint aki kiköp.
– Ide hallgass, fiú! – szólalt meg. – Lehet, hogy az urad meghódította
lándzsájával Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot, de Baktriát és a médek földjét még
nem igázta le!
– Cssst, bácsikám! – szólt rá Banugul. – Itt mind barátok vagyunk.
Kineász nem így gondolta. Hirtelen támadt megértéssel nézett Banugulra. Vajon
hány cselszövés zajlik ebben a mozaikpadlós teremben ma éjjel?
– Kívánod hallani, miről beszéltem ma Leoszthenésszel? – kérdezte halkan.
– Miért, megint felkeresett? – kérdezett vissza könnyedén a királynő. – Nem,
várjuk meg, amíg kettesben maradunk.
A jelenlévők mind művelt férfiak voltak, s Banugul nógatására asztrológiáról,
beteljesedni látott jelekről, álmokról és ómenekről beszélgettek. Kineász
bevallotta, hogy az istenek szoktak álmokat küldeni neki, Philipposz pedig
elkerekedett szemmel hallgatta a legfiatalabb perzsa történetét egy sor
cselszövésről és gyilkosságról, amit a csillagokból kiolvasott jóslatok alapján
követtek el. Banugul ezután a kariai dalnokot hívatta. A férfi előbb az anyanyelvén
énekelt, majd Kineász felé meghajolva elénekelte Akhilleusz döntését az Iliászból,
és az athéni megtapsolta. A dalnok ezután perzsául adott elő egy egyszerű, a
tiltott szerelemről szóló dalt. Kineász értett annyira perzsául, hogy felfogja a
szerelem tiltott mivoltát, de a részletek homályban maradtak előtte. Jobban
érdekelte az, hogy az öreg Szartobazisz megrovóan méregette Banugult.
Az este nem olyan volt, mint egy szümposzion – nem végeztek szertartásokat a
rabszolgák által felszolgált borral, és a vendégek sem vetélkedtek vagy adtak elő
valamit. Philipposz úgy leste a kupájába bort töltő, fekete hajú rabszolgalányt,
mint egy sólyom a prédáját, és minden adandó alkalommal meg is simogatta, míg csak
a házigazdájuk lopva jelt nem adott, hogy váltsa fel valaki más.
– A görög férfiak tényleg meg szokták engedni – szólt oda Kineásznak –, hogy a
lakomákon, mindenki szeme láttára kényeztessék őket?
Kineász érezte, hogy elvörösödik.
– A fiatalok… hm… igen. De a rendes lakomákon nem.
Banugul felnevetett, haragját elfújta a férfi zavarának látványa.
– Hiszen te elpirultál! Te magad is csináltál ilyet? – nevetett tovább. – El sem
tudom képzelni!
Kineász felült.
– Ne légy álszemérmes! Szinte látom magam előtt… és micsoda látvány! – Banugul a
fejét csóválta. A többi vendég azon vitatkozott, hogy joga van-e Besszosznak ahhoz,
hogy a Királyok Királyának nevezze magát. – Annyira visszafogott vagy…
– Fiatal voltam. Lenyűgöző volt. És könnyű. És izgatott a kihívás…
– Ez hiányzik, Kineász? – csusszant közelebb hozzá a nő. – A kihívás? – Az arca
tenyérnyire volt a férfiétól. – Biztassalak arra, hogy leld örömödet valamelyik
lányban? – kérdezte szikrázó szemmel.
– Elszoktam már az ilyen évődésektől – felelte az athéni, és hasra fordult, több
okból is.
– Azt látom – fordult vissza a többi vendégéhez Banugul, még hátravillantva egy
félmosolyt a válla fölött.
 Tökéletes házigazda volt, illedelmes, mint egy perzsa szűz, és szellemes, mint
egy athéni hetéra. Minden férfinak az, aminek látni akarja, gondolta Kineász. Úgy
döntött, minél hamarabb beszámol Leoszthenész látogatásáról, aztán távozik.
De nem tette.
A vendégek lassan, egyesével távoztak, és Kineász tudatában volt, hogy neki is
mennie kellene – de a királynő kérte, hogy maradjon, és Leoszthenész ügye sem
került még szóba, úgyhogy igazolva érezte a maradását.
Szartobazisz állt fel utolsóként, és elegáns perzsa szemöldökét felvonva ránézett
Kineászra.
– Van még egy kis megbeszélnivalónk – intett az athéni felé Banugul.
Szartobazisz vállat vont.
– El tudom képzelni – mondta perzsául.
– Beszél perzsául – bökött az állával Kineász felé Banugul.
Szartobazisz elvörösödött és mélyen meghajolt.
– A bocsánatodat kérem, uram.
– Nincs szükség rá, uram – rázta meg a fejét Kineász. – A farkasok földjén
vagyunk.
Szartobazisz összehúzott szemmel bólintott, aztán elment, így kettesben maradtak,
eltekintve a lakoma maradékát kihordó húsz rabszolgától.
– Gyere, feküdj mellém – mondta Banugul könnyed hangon, mintha semmiséget kérne.
Megpaskolta az ágyát.
– Inkább nem – felelte Kineász, gyűlölve a hangjában remegő erőtlen álszemérmet.
– És még te mondod, hogy szereted a kihívásokat? Akkor halljuk a jelentést, aztán
menj vissza a táborodba! – ült fel Banugul.
– Bocsáss meg. Úgy értettem, hogy…
– Ne légy gyenge! – mosolygott elutasítóan a nő.
– Egyszerűen csak… – kezdte Kineász, remélve, hogy jóvá tudja tenni az
elutasítást.
– Kezdesz felbosszantani, Kineász. Tedd, amit akarsz, és csak azt. Ez a királyok
és királynők törvénye. Ha nem akarsz valamit, ám legyen… nem az én hibám, hogy így
döntöttél. – Minden mondatnál váltott a hivatalos perzsa és a görög között.
Kineász sértődötten visszaült a klinéjére.
– Az erény és a bűn nem pusztán abból áll, hogy az ember azt teszi, amit akar –
jelentette ki.
– Nem – mosolygott rá a királynő. – Az egész filozófiátok csak arra szolgál, hogy
leplezzétek azoknak a gyengeségét, akik nem képesek megszerezni a dolgokat, amikre
vágynak, vagy nem képesek megtartani azokat, ha már megszerezték. A ti erényetek
puszta önmegtartóztatás, és a bűn kerülése egyszerűen gyávaság, a következményektől
való félelem.
– A következményektől való félelem? – kérdezte Kineász.
Banugul tényleg dühös volt. Már nem lehetett volna rámondani, hogy minden
férfinak az, aminek szeretné.
– Alexandrosz rátalált a királyok filozófiájára. Én is tőle tanultam. Lehet, hogy
ő meg a ti Arisztotelészetektől? Nincs törvény. Ez az egyetlen törvény. – A nő
komolyan beszélt.
– Nem fogsz ezzel a vitával a karjaidba csábítani – állt fel Kineász.
– Nem? Pedig ez sokkal jobban vonz téged, mint a méz. – Banugul is felállt, és
egyenesen odament a férfihoz.
– A te filozófiád…
– A Hádészba a filozófiával, Kineász! – Szorosan odalépett a férfi elé, aki a
háttérben lobogó fáklyák fényében tisztán látta térdtől vállig a teste körvonalát a
khitón vékony anyaga alatt. – Szükségem van rád, hogy tavasszal megvédd az én kis
királyságomat. – Banugul egyre közeledett, és felemelte az arcát. Aranyszemcsék
csillogtak az arcfestékében. A hangja halk volt, rekedt és fáradt, mégis
tavaszillat áradt belőle. – Ősszel hajlandó lettem volna megfizetni az árát. Most
már alig várom, hogy megfizethessem.
Valahol Banugul háta mögött, a fáklyák fénykörében valamelyik rabszolga elejtett
egy nagy ezüsttálcát, olyan hangot keltve, mint amikor valaki egy fémdobot ver,
vagy mint amikor egy istennő megköszörüli a torkát. Kineász hátralépett, és
megszilárduló elszántsággal megcsókolta a nő kezét.
– Gyáva! – mondta Banugul. – Érzem a vágyadat. És én nem festett szajha vagyok.
Kineász vett egy nagy levegőt, és minden, amit beszívott, a nő illatával volt
tele.
– Gyáva vagyok – mondta. Nem tudta elszakítani a tekintetét a királynőétől. – És
nem vagy festett szajha.
Banugul vállat vont és hátralépett.
– Menj! – parancsolta.
Kineász, miközben lelovagolt a dombról, semmit nem érzett, csak szégyent a
döntésképtelensége miatt.

Kineász megfogadta, hogy nem megy vissza. Újra.

Mivel a lovaik soványak voltak, tartalék hátasokra volt szükségük. Koénosznak
lassan meg kellett érkeznie a pénzzel, mivel a hágókat elzárta a hó, és mind
aggódtak a hírek hiánya miatt – és mivel a királynő felhagyott az illedelmes
viselkedéssel, Kineász úgy érezte, cselekednie kell. Ezért amikor meglátta a havon
áttörő első virágokat, összehívta a barátait és kitöltötte nekik legjobb kioszi
bora maradékát.
– Fel akarok készülni az indulásra – közölte körülnézve.
Mindenki állta a tekintetét, és tisztán hallotta az egyetértő mordulásokat. A
mellette álló Philoklész bólintott. Nikeász, aki bozontos szakállat növesztett,
megvakarta az állát.
– Takarmány – bökte ki.
– Ez a gond – helyeselt Kineász. – Takarmányra van szükségünk. A takarmánynak a
királynő parasztjaitól kell származnia. Gyűlölik őt, és a királynő sem rajong
értünk, mert elvonulunk és itt hagyjuk Parmenión keselyűinek.
– Ez csak az egyik oka – pontosított Philoklész, akinek semmi sem kerülte el a
figyelmét, amikor józan volt.
Diodórosz megdörzsölte a szemét. A tűzhely füstje mindegyikük szemét csípte, és a
táborban mindenki szeme vörös volt.
– A saját zsoldosai eladnák őt Artabazosznak. A citadella az első ünnepig sem
fogja kibírni, miután elmegyünk. Mindenki Parmeniónra tett.
Kineász intett Nikanornak, aki intett egy rabszolgának, aki bort töltött Kineász
kupájába. Az athéni felállt.
– A királynő okos, leleményes, ám veszélyes, mint egy farkas. Azt akarom, hogy az
indulásig olyasvalaki felügyelje az őrséget, aki most itt van. Azt akarom, hogy
jelöljük ki és ne titkoljuk az indulás napját. Aztán két nappal korábban
elindulunk, harci alakzatban. Azt akarom, hogy a prodromoszok kilovagoljanak, amint
Ataelosz hajlandó rá, és fedezzék a keleti utat egészen a sivatagig.
Senki sem tett ellenvetést.
Diodórosz előrenyújtotta kiürült kupáját.
– Gyakorolnunk kell a harci alakzatot, de csak kisebb egységekkel, hogy ne tűnjön
fel senkinek, aki figyel minket.
– Kitűnő gondolat! – ráncolta a homlokát Kineász. – Írd le az utasításokat, és
holnapra add oda minden tisztnek. Nikanor, tudsz segíteni Diodórosznak a
lemásolásukban?
Nikanor bólintott.
– Két dolog, uram – szólalt meg Herón, aki sokkal érettebb lett a tél alatt. –
Először is, nem kellene egy terv arra az estre, ha nekünk magunknak kell
megszereznünk az élelmet és a takarmányt? Másodszor, ha elmegyünk… – pirult el –,
nem szívesen használnám az ellenséges szót, de ha a királynő nem nézi jó szemmel a
távozásunk, akkor mi lesz Koénosszal és a pénzzel?
Kineász, aki egész télen Koénosz miatt aggódott, vett egy nagy levegőt, majd
kifújta.
– Üzenetet küldünk az erődbe, a Kaszpi-tenger túlsó partjára, hogy Koénosz ne itt
szálljon partra, és hagyunk itt néhány embert, akik segítenek majd utánunk jönnie.
– Könnyebb lenne elfoglalni egy falut a tengerparton, és tartani, amíg megérkezik
– szegte előre az állát makacsul Herón. – Aztán a helyőrség lehetne a kísérete.
 Az ötlet hallatán csend ereszkedett a helyiségre. Kineász rápillantott
Philoklészre.
– Megfordult a fejemben, hogy hátrahagyom a gyalogságot, vagy akár haza is küldöm
– mondta.
Lükorgosz, aki egész télen ezt hallgatta, megrázta a fejét.
– Tudjuk tartani a lépést, ha arra kerül a sor. De Hádészra, sztratégosz, a fiú
terve egyáltalán nem hangzik rosszul. Vonuljunk északnak a parton, és foglaljuk el
a farkasok valamelyik faluját vagy városát. Három-négy nap lenne az egész… nincs
arra semmi, ami megállíthatna háromszáz hoplitészt.
– Én még ennél is tovább mennék – szólt közbe Diodórosz. –Leoszthenész azt
mondja, Hürkánia tele van hellénekkel… szökevényekkel mindkét oldalról. Láttam is
őket… két csapat is szaglászott a táborunk körül, hátha felfogadjuk. Megvehetnénk
őket.
Kineász a fejét rázta.
– A célom az, hogy Szrajankával együtt csapjunk le Alexandroszra. Nem érdekel
Hürkánia meghódítása… ami, hadd mondjam meg, keményebb dió lenne, mint hiszitek.
– Nem őrizhetnénk meg valahogy a királynő jóindulatát? – ráncolta a homlokát
León, aki Herónhoz hasonlóan sokat változott a tél során. Az ő esetében ez azt
jelentette, hogy nemcsak idősebb lett, hanem magabiztosabb is a szabad emberi
státusában. – Sok pénzt fektettem be itt. És te is. Ha a királynő érvényteleníti a
velünk kötött szerződéseket, akkor az egész telet elvesztegettem.
Kineász felmordult.
– Figyelj, Kineász! – makacskodott León. – A világ nagyobb, mint Hérodotosz
hitte. Két éven át hallgattam a szóbeszédet… Nikomédész révén… egy hatalmas
birodalomról keleten, a fűtengeren túl. Arról a birodalomról, ahonnan a selyem
érkezik. – Izzó tekintettel nézett körbe a jelenlévőkön, és Kineász magában
elmosolyodott, mert León nem volt többé rabszolga. – Kwinnek vagy Kinnek hívják –
folytatta a szenvedélytől rekedt hangon. – El akarok menni oda!
– Jó neked, kölyök – mondta Nikeász mosolyogva.
A fekete férfi elvigyorodott.
– Kicsit elragadtattam magam. De én mondom, ha meg tudnánk nyitni ezt az
útvonalat… ha sikerülne a régi kereskedelmi út forgalmának csak a tizedét
lebonyolítanunk… még Kroiszosznál is gazdagabbak lennénk.
Eumenész a homlokát ráncolta.
– Szerintem a háborúról kellene beszélnünk, nem a kereskedelemről. A kereskedelem
a kereskedőkre tartozik.
– Apád is kereskedő volt – szegte fel az állát León.
– Fogd be a szád! – csattant fel Eumenész, és felállt.
– És áruló – folytatta León társalgási hangnemben.
Diodórosznak Kineász odapillantására sem volt szüksége, hogy csillapítsa az
indulatokat. Megfogta a két ellenfél vállát.
– Mindketten faragatlanok vagytok, és a megjegyzéseiteknek nincs helye a
haditanácsban. Kérjetek bocsánatot, vagy viseljétek a következményeket. – Halkan
beszélt, a hangja mégis elnyomta a suttogva folytatott beszélgetéseket, és a
helyiségre csend borult.
– Bocsánatot kérek – mondta León. Annyira elvörösödött, hogy sötét bőrén szinte
átütött a vére színe.
– Bocsánatot kérek León modoráért és a sajátomért is – mondta Eumenész. – Nem
tehet róla, túl sokáig volt rabszolga. – Dühösen hadart, aztán döbbenten
elhallgatott, amikor rájött, hogy mit mondott.
Kineász felvonta a szemöldökét.
– Menj a szállásodra, Eumenész. Nem beszélhetsz senkivel. Hamarosan felkereslek.
– Várt egy pillanatot, de a döbbent ifjú dermedten állt. – Most, Eumenész!
Eumenész szédelegve kiment a füstös helyiségből.
Amikor eltűnt az ajtó túloldalán, Kineász azon vette észre magát, hogy a
szakállát cibálgatja. Abbahagyta. Belekortyolt a borába – kitűnő volt, az illata
mint az erdei gyümölcsöké, a színe sötét, mint az ökrök vére –, és bólintott.
– Nem azért jöttünk, hogy kereskedelmi utakat nyissunk – jelentette ki, majd a
szemöldökét felvonva Herónra nézett. – És azért sem, hogy megvethesd a lábad
Pantikapaion ellen. De ha valóra tudjátok váltani az álmaitokat úgy, hogy közben
engedelmeskedtek e tanács parancsainak, akkor nem állok az utatokba.
Herón családjából nemzedékeken át kerültek ki Pantikapaion türannoszai, és az
ifjú jelenleg száműzetésben volt. Nem titkolta, hogy türannosz akar lenni
szülővárosában – és talán a Boszporusz királya is. Óvatosan elmosolyodott.
– Nagyra értékelem a segítségedet. Amikor király leszek…
– Első Herón? – nevetett fel Nikeász.
– Inkább Eumelész! – csatlakozott a nevetéshez Philoklész. – A dallamos. Vagy nem
ez lesz uralkodói neved?
– Előtted nincsenek titkok – mosolyodott el savanyúan Herón.
– Nem volt valami nagy titok – rázta meg a fejét Philoklész. – Tehát gazdagabbak
leszünk, mint Kroiszosz?
– Kroiszosznál gazdagabbak, ez jó! – göcögött Nikeász, és rávigyorgott Leónra. –
A szüleid tényleg Eumelésznek hívtak? – kacsintott Herónra.
– Akkor még nem hallották a hangomat – felelte Herón a szokásos károgó hangján.
Diodórosz előrehajolt és visszaterelte a beszélgetést az eredeti témához.
– Tényleg úgy gondolod, hogy boldogulunk a gyalogság nélkül? – kérdezte. Az arca
kipirult – magával ragadta egy nagyszerű ötlet.
– Igen – felelte Kineász, próbálva óvatosnak tűnni.
Diodórosz odafordult a többiekhez.
– Itt hagyjuk Lükorgoszt. Holnap elkezd toborozni. Szerez ezer hoplitészt, és
kiképzi őket a mi mércénk szerint. Képes rá. Így megmenekül a királynő… nincs olyan
erő Hürkániában, ami képes lenne kiverni ezer hoplitészt ebből az erődből meg a
citadellából. Mi is megmenekülünk… lesz egy biztonságos város a hátunk mögött.
Koénosz idejöhet. A szerződéseink megmaradnak.
– Amíg Artabazosz ide nem küldi a szatrapája egész seregét. – Kineász
körülnézett, aztán vállat vont. – Nem rossz terv. Lükorgosz?
Az öreg zsoldos vállat vont.
– Nagy csapat. Itt kell hagynod még egy tisztet. – Ismét vállat vont. – Azért
jöttem el Olbiából, mert Kineásszal akartam tartani, nem azért, hogy valami barbár
városban adjak helyőrséget. – Újfent vállat vont. – De teljesítem a parancsot. –
Elvigyorodott. – Kivasalok a királynőből mindent, ami jár.
– Én is maradok – állt fel Herón. A jelenlévők számára nyilvánvaló volt, hogy
Herón ugródeszkának tekinti a várost, ahol zsoldosokat toborozhat, hogy
visszatérjen Pantikapaionba, ahogy Kineász mondta. Herón azonban, lévén az, aki,
nem is titkolta a céljait: csak törtetett feléjük, tekintet nélkül a
következményekre. Kineász gyanította, hogy ugyanazt a filozófiát vallja, mint
Banugul. Tedd azt, amit akarsz. Türannoszhoz méltó erény.
Kineász hamar rájött, hogy tisztjei közül sokan nem olyan lelkesen vonulnak
Alexandrosz ellen, mint ő. Egész télen hallgatták a rémtörténeteket a keleti
sivatagokról és a világ peremét szegélyező áthatolhatatlan hegységekről.
Diodórosz terve azonban jó volt.
– Még gondolkodom rajta – mondta végül.
– Ne feledkezz meg a takarmányról – figyelmeztette Nikeász, majd felköhögött. A
szája elé tartott öklére vörös pettyek fröccsentek. Próbálta elrejteni, ám
Diodórosz meg Kineász aggodalmasan összenézett.

Másnap nem takarták el felhők a felkelő napot, és nem esett eső a városon és a
citadellán túli, sáros, felázott földekre.
Diodórosz, León és Nikanor keményen dolgozott Kineász háta mögött. Görög betűkből
álló sorokat róttak, amikkel az egyes katonák helyét jelölték a menetoszlopban, és
összeírták a tiszteknek az utasításokat, amiket követve gyakorlatoztatni kellett az
embereiket. A gyakorlótéren túl, a kapu mellett Lükorgosz azok közül toborzott,
akiket egész télen elküldött: farkasvigyorú görögöket és mindenféle perzsákat.
Mellette ott állt Temerix, a kovács, báránybőrökbe burkolózva. Szintén a gyülevész
népségből válogatott, akik azonnal a kapuhoz gyűltek, amint meghallották, hogy
Kineász ezüsttel fizet a szolgálatért.
Kineász nem akart felmenni a palotába. Nem volt mit megbeszélniük, legfeljebb
csak azt, amiről egy zsoldos és a megbízója beszélhetett. Körülnézett, keresve
valakit, akit felküldhet maga helyett.
Diodórosznak sok dolga volt, és Szapphó sem bocsátotta volna meg, ha őt küldi.
Eumenész házi őrizetben volt, és hagyni akarta, hogy főjön még egy kicsit a saját
levében.
León jó lesz. Csak éppen szintén elfoglalt, és az ő személye leleplezné, hogy
Kineász nem hajlandó megtenni azt, amit meg kell tenni.
Tedd meg. Ezt mondták azok, akik a halálukat kérték, vagy akik megpecsételtek egy
megállapodást az Akropoliszon. Csak a felelősséget kerülte. Az ő dolga volt, hogy a
királynő elé álljon.
Pedig tudta, egy orákulumtól származó jóslat véglegességével tudta, ha megint
felmegy a dombra, a nő karjaiba fog omlani, durva szavak ide vagy oda. Banugul azt
hinné, hogy a gyalogsága felajánlása az ár a bájaiért. És ő sem volt fából, vagy
kőből.
Gyáva!
Egy szélroham port és száraz havat kapott fel a kunyhók ereszei alól, és
beterítette velük a gyakorlóteret, mocskosfehér csíkokat húzva maga után. Amikor a
szélroham lecsillapodott, Nihmu karcsú, lóháton ülő alakját pillantotta meg
közeledni a gyakorlótéren keresztül.
– Te soha nem úgy bukkansz fel, mint mások? – kérdezte Kineász üdvözlés helyett.
A lány felnevetett, átemelte az egyik lábát a ló feje fölött, és lecsusszant a
földre – egyetlen rugalmas mozdulattal.
– A világ változás előtt áll – mondta hirtelen elkomolyodva. – Azért jöttem, hogy
szóljak.
Kineász bólintott.
– Az a nő a palotában… a varázsló. Nagyon veszélyes rád… ma, és holnap, meg
azután. Vigyázz magadra! – Nihmu egyenesen a férfi szemébe nézett furcsa szemével.
Kineász ismét bólintott.
– Épp ezen gondolkodtam, amikor megjelentél.
Amikor Nihmuval beszélt, néha teljesen el tudta felejteni, hogy egy gyermek áll
előtte. Máskor viszont fájdalmasan nyilvánvaló volt.
– Nem tudtam annyi időt szánni rád ezen a télen, mint kellett volna.
Nihmu bólintott.
– Sokat vagy a palotában. A szakák félnek tőlem. Szeretnék beszélgetni veled. És
apám is ezt parancsolja. – Körülnézett. – Kedvelem ezt a te Nikanorodat. Vicces, és
finom süteményeket süt.
– Biztos vagyok benne, hogy Nikanor nem maga süti őket. – Kineász el sem tudta
képzelni, hogy a nagyképű és meglehetősen komoly Nikanor egy gyereket
szórakoztatna.
– Te aztán minden tudsz, sztratégosz! – fintorodott el Nihmu, aztán felnevetett.
Kineász mögött, a gyakorlótéren Lükorgosz elbocsátotta a húsz sort, akivel
dolgozott, és az emberek beszélgető, kiabáló csoportokba rendeződtek. Egy másik,
főleg olbiaiakból álló csoport az agóra körül álló bordélyok felé indult, és
harsányan kiáltoztak a harmadik, épp visszatérő csapatnak. A hangzavar egyre
nagyobb lett.
A gyakorlótér zajai hirtelen egyetlen hanggá olvadtak össze: A vakságod
ugyanolyan hatékonyan fog ölni, mint a kardod, mondta egy isten hanghordozásával.
Kineász hátrált egy lépést. Nihmu szeme elkerekedett, az arca eltorzult – nem egy
gyermek arca volt, hanem egy papnőé. Aztán megragadta a lova kantárszárát, és sírva
elszaladt.
Kineász elküldött Ataeloszért, és amíg várt rá, megpróbálta rendezni
összekuszálódott gondolatait. Ataelosz az eget nézve lovagolt oda hozzá.
– Holnap megint napos – közölte. – Száradni földnek.
Kineász bólintott.
– Azt akarom, hogy a prodromoszokkal kezdjétek el számba venni a takarmányt.
Ataelosz vállat vont.
– Mi? – kérdezte.
Kineász újra próbálkozott.
– Azt akarom, hogy minden nap menjetek ki a felderítőkkel, és mérjétek fel az
egynapi lovagláson belül lévő tanyákat… hány szekerük van, mennyi takarmány áll a
csűrjeikben és a raktáraikban.
Ataelosz elvigyorodott.
– Szekereket számolni és felderíteni az utat keletnek. Más valami a
felderítőknek?
Kineász széttárta a két karját.
– Temerix számolni csűrök és szekerek – hajolt le a nyeregből Ataelosz. –
Ataelosz felderít keleti út.
Ataelosz soha nem kertelt, és nem félt vitatkozni a parancsnokával, aminek
Kineász örült, még ha rossz híreket kapott is.
– Igazad van.
– Igen – bólintott Ataelosz. – Ha nap süt, felderítők holnap kilovagol. Mikor
telehold, visszajön. – Vállat vont. – Hacsak meghal. Mindig hacsak.
– Van valaki, aki jó lenne prodromosznak? – mutatott Kineász a kapunál sorakozó
jelentkezőkre.
– Nem – felelte Ataelosz, hátra sem nézve.
Miután így, egy szóval leírta a hürkániaiak több évszázados lovastudományát,
elvigyorodott.
– Még valami, sztratégosz? – Ataelosz imádta ezt a szót, és túl gyakran
használta.
– Magaddal viszed a lányt… Lót lányát, Moszvát?
– Keletre? Nem. Marad apjának. Utolsó gyerek. Nem felderít.
Kineász megdörzsölte a szakállát, aztán elkapta a kezét az állától.
– Jobb lenne, ha menne.
– Ohó! – csillant fel a szkíta szeme. Bólintott és szélesen elvigyorodott. – Jó.
Beszél Lótnak.
– Az istenek kísérjenek utadon, Ataelosz.
– Az istenek kísérjenek vissza. Oda elég a ló is – vigyorodott el Ataelosz, aztán
megfordította a lovát, és elvágtatott.
Kineász elindult, hogy befejezzen egy fegyelmezési ügyet.

Kétrétegnyi felakasztott köpenyen és takarón át jutott be a kunyhóba, amelyben

Eumenész lakott Andronikosszal és hat másik lovassal. A tűzhely hideg volt, ahogy a
kunyhó is, és a fehérre meszelt falak csak fokozták a hidegérzetet. Nem volt
asztal, nem voltak székek és ágyak, csak a helyi kézművesek által ácsolt priccsek,
rajtuk báránybőrökkel, szőrmékkel és takarókkal. A sötét kunyhó távolabbi végében
az egyik lovas – egy Hama nevű kelta – szeretkezett egy helyi lánnyal, lassan,
ütemesen mozogva néhány réteg takaró alatt. Sugdolóztak, nyögdécseltek és
kuncogtak. Eumenész nyomorúságosan ült, próbálva úgy tenni, mintha nem lenne ott.
– Járjunk egyet! – intett neki Kineász.
Eumenész leakasztotta a köpenyét az ajtónyílásról, és kiment Kineász után a
napsütésbe.
Kineász a falak alatt összegyűlt hókupacok felé indult. A katonák egyik büntetése
az volt, hogy havat kellett lapátolniuk az erőd fala elől, tisztán tartva egy
sávot. Odabent a hófúvások néha az épületekkel azonos magasságúra nőttek.
– Te és León Moszváért, Lót lányáért vetélkedtek – jelentette ki Kineász, amikor
egy szélcsendes helyre értek.
Eumenész bólintott.
– A lányt elküldtem keletre, a prodromoszokkal. Azt tanácsolom, mostantól kezdve
hivatásos katonaként végezd a munkádat. Vegyél egy lányt, ha szükségét érzed. Az a
kitörés a tanácsban rosszindulatú volt és ártott a fegyelemnek. És te kezdted.
Remélem, megértesz.
Eumenész a csípős hideg ellenére elvörösödött.
– Ez nem igazságos! Ő nevezte az apámat árulónak.
Kineász szembefordult a fiúval, és megfogta a két vállát.
– Úgy érted, hogy nem igazságos, hogy az apád áruló volt. Az volt. León pedig
rabszolga volt. Most viszont mind a ketten fontos tisztek vagytok ebben a seregben,
és szükségünk van rátok, de mint két felnőttre, és nem mint két eszetlen
kisgyerekre.
– Ez nem igazság – motyogta Eumenész, aztán sírva fakadt.
Kineász megölelte a fiút, aki olyan sokat szenvedett az elmúlt évben, és most
azért zokogott, mert elveszített egy lányt és csorba esett a jó hírén. Az ölelése
szemmel láthatólag vigaszt jelentett az ifjúnak, és Kineásznak eszébe jutott,
hogyan sírt a karjai közt Moszva a felföldön vívott összecsapás után, és mennyire
nem tudott senkit sem megvigasztalni. Úgyhogy igyekezett minden tőle telhetőt
megtenni.

Aznap Kineász nem ment fel a citadellába, sőt a következő napon sem, pedig még
csak el sem határozta, hogy nem fog. Ataelosz húsz lovasa elügetett a sárban a
napsütéses reggelen, és mire a nap tenyérnyire ért az égen, már el is tűntek a
keleti dombok között. A régi és új zsoldosok a gyakorlótéren gyakorlatoztak
Lükorgosz vezényletével. Diodórosz őket figyelte, León pedig jegyzeteket készített.
Eumenész egész napra kivitte a lovasságot, hogy kiképezzék a lovakat. Fel-alá
vonultak, rövid vágtákat tettek, és az ifjú könyörtelenül megdolgoztatta saját
magát és a katonáit is. Temerix emberei kettesével-hármasával, fegyvertelenül
indultak útnak, hogy számba vegyék a környéken fellelhető takarmányt. Kineász a
Kaszpi-tengert fürkészte északról érkező hajók után, és a keleti hegyeket, amerről
Ataelosz futárját várta.
Eltelt még egy nap, és Kineász még mindig nem ment fel a citadellába.
A harmadik napon, estefelé Philoklész, a kezében egy kupa borral kiment
Kineászhoz a megaron oszlopsora alá, és megállt mellette. Az évszakhoz képest
meleg, tavaszias idő volt, és a háromnapi meleg lavinákat okozott a hegyekben,
valószínűleg megnyitotta a déli hágókat is. A megaron alapja mentén összegyűlt
szemétben és fakéregben sáfrányok bújtak ki, és Kineász úgy gyönyörködött a
színükben, ahogy csak az tud, aki épp túlélt egy hosszú telet. A kapun túl
lovasokat pillantott meg, akik az őrök mellett egyenesen a citadella felé vágtattak
a domboldalon.
– Sok szépség van a világban – állapította meg Philoklész.
Kineász elvigyorodott. Az egyik kezét rátette Philoklész vállára; szerette,
amikor barátja filozófus énje kerekedett felül, és ilyen kijelentéseket tett.
– Valóban – helyeselt, majd kissé komorabban hozzátette: – És sok gyávaság.
Philoklész leült a megaron lépcsőjére. Kinyújtotta hosszú lábait, ivott egy korty
bort, mielőtt átadta volna a kupát Kineásznak.
– A királynő? – kérdezte, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja semleges maradjon.
– Kívánom. Ezernyi érvet hozok fel ellene… és kiváló érveket, hadd tegyem hozzá.
Szrajanka. Az emberek. Az ő saját… bah. Szavakkal ki sem tudom fejezni. Mégis úgy
repülök vissza hozzá, mint a lepke az olajlámpáshoz. Aztán ellenállok neki. –
Vállat vont. – Olyan ez, mint valami párviadal.
– Te tényleg szereted a kihívásokat – vonta fel a szemöldökét Philoklész.
– Ennél többről van szó – mondta Kineász.
Philoklész hátradőlt és rátámaszkodott az egyik könyökére.
– Kaphatok egy kortyot a borból, amit hoztam? Köszönöm. Tényleg? Több mint egy
kihívás? A tábor tele van szajhákkal… bármelyiket megkaphatod, amelyiket akarod, és
nem kell utána hadjáratot indítanod. Tízet is megkaphatsz, és senki sem mondja el
Szrajankának. Mi több, szerintem Szrajankának semmi köze se lenne hozzá. De
ahelyett, hogy egy szajhával könnyítenél a férfiú nedveiden, belekezdesz ebbe a
játszmába a királynővel. És ez a játék a hatalomról és a behódolásról szól. A
testiség csak egy bábu a táblán. Vess véget ennek a színjátéknak! Néhány hét múlva
elmegyünk… dugd meg, és hagyd itt, vagy ne dugd meg, és hagyd itt. Egyikőtök sem
fog meghódolni a másiknak, soha.
Kineász keserűen felnevetett.
– Amikor kijöttél azzal a borral, meg is jegyeztem magamban, hogy milyen jó,
amikor ilyen filozofikus hangulatban vagy. Csak azt felejtettem el, hogy a te
filozófiád néha akkorát rúg, mint egy öszvér. – Elvette a kupát és felhajtotta a
maradék bort. – Banugul szerint a mi összes filozófiánk csak gyávaság, és
mindenkinek azt kellene tennie, amit akar.
 – A despoták filozófiája… meg a csábítani akaró nőké – bólintott Philoklész.
– De nincs igaza. – Kineász maga sem tudta, hogy kérdezi vagy állítja.
Philoklész belenézett az üres kupába, és összeráncolta a homlokát.
– Megittad az összes boromat – nézett fel sértetten. – Azt a jófélét, aminek
olyan íze van, mint az erdei gyümölcsöknek.
Kineász bólintott.
– Most pedig lóra ülök, és felmegyek a citadellába, a királynőhöz.
Philoklész is bólintott.
– Lám, lám, hát valóban így vezérlik az istenek az emberek cselekedeteit! A tél
kezdetén még könyörögtem, hogy kerüld el azt a nőt, ma viszont a nyelvemmel
korbácsollak, hogy menj fel hozzá. – Előrenyújtotta a kupát. – Ha már úgyis bemégy,
hoznál még egy kis bort? Köszönöm. – Amikor Kineász félúton járt az ajtó felé,
utánaszólt: – Nincs igaza. De nem is téved. Ez nem róla szól, hanem rólad.
Kineász megtorpant egy pillanatra, aztán bólintott. Amikor puha gyapjúkhitónt és
köpenyt öltve, kezében egy bronz boroskancsóval visszatért, Philoklész mellett ott
találta Nikanort és Diodóroszt is. Nikanor töltött a borból, és magának is hozott
egy kupát.
– Tehát elszántad magad? – kérdezte Diodórosz. – Szapphó azt mondja, légy óvatos.
Kineász elhúzta a száját.
– Az leszek – ígérte, aztán felhajtott még egy kupa bort.
A barátai összenéztek. Lükorgosz felvonta a szemöldökét. Az egyik oszlopnak
támaszkodva az agórát figyelte.
– Sok futár jár-kel – jegyezte meg.
Szitalkész elővezette Kineász lovát, az egyik királyi csődört, amelyet azért
fogott használatra, hogy pihentesse Thalasszát. A kapun túl már várta a kísérete.
Az este nyugodt volt és meleg, és furcsamód csendes, a futároktól eltekintve.
Kineász egy pillanatig fülelt, és felismerte a problémát – meleg volt, mint
tavasszal, de még nem bújt elő egyetlen rovar sem.
Nyugaton a nap lassan a Kaszpi-tenger hideg, kék hullámai fölé ereszkedett.
Kineász felült a lovára, elhelyezkedett, majd visszafordult Lükorgoszhoz és
Diodóroszhoz.
– Kettőzzétek meg az őrséget, és az éjszakai szolgálatban lévők mind
fegyverkezzenek fel! – mondta. – Félek az árnyékoktól. – Utálta ezt tenni: egyetlen
mondattal elvette negyven ember esti pihenőjét.
– Nem – rázta meg a fejét Diodórosz. – Én is érzem. Az összes koldus eltűnt a
kapu mellől. Maradj inkább.
Lükorgosz egyetértően bólintott.
– Valami megváltozott, és ez egyáltalán nem tetszik nekem.
Kineász vállat vont.
– Két napja gyűjtögetem a bátorságomat. Most hátráljak meg? A Hádészba vele!
– Mind a ketten árnyékokra vetődtök – lépett Diodórosz mellé Philoklész. – Jó
híreket viszel a királynőnek. De azért én is aggódom – csóválta meg a fejét. – A
palotabeli emberem három napja nem jelentkezett.
Kineász bólintott, de máshol jártak a gondolatai.
– Vigyél magaddal kardot! – kiáltott utána Diodórosz, amikor megfordította a
lovát.
Kineász megrázta a fejét, és elindult a kapu felé.

A citadella kapuját megerősített őrség vigyázta. Nyolcan voltak szolgálatban, mind

teljes vértezetben. Meglepettnek tűntek Kineász láttán, és nem engedték be, hanem
elküldtek az őrparancsnokért.
Kineász először dühös lett, aztán aggódni kezdett. Hallotta, hogy a háta mögött
Szitalkész halkan mond valamit az embereinek. Csupa nagydarab kelta kísérte el.
– Legyen a kezetek ügyében a fegyveretek! – szólt hátra. – Rosszat sejtek.
Az őrparancsnok fényes vassisakban, pikkelylemezes csuklyában és pikkelyvértben
jelent meg. Harchoz öltözött.
– Rád számítottam a legkevésbé – közölte.
– Támadásra számítottatok – mondta Kineász kifejezéstelen hangon.
 – Nem az én dolgom megítélni – vont vállat a parancsnok. – A királynő fogad, ha
bejössz. Az embereidnek az udvaron kell várnia, fegyvertelenül.
– Nem – rázta meg a fejét Kineász. – Sokszor voltam már a citadellában, és soha
nem fegyverezték le az embereimet.
– Akkor itt kell várniuk kint, a szélben – vonogatta a vállát az őrparancsnok.
– Sajnálom – nézett Kineász Szitalkészre. – Hideg lesz. Azonnal szólok a
királynőnek.
– Ne velünk foglalkozz – felelte Szitalkész. – Legalább Karoloszt vidd magaddal.
– Karolosz volt a legmagasabb ember a seregben, két tenyérrel magasabb, mint
Kineász. Hatalmas ló kellett alá, és mindenki félreállt az útjából, akárhol járt.
– Egy testőrt viszek – fordult vissza az őrparancsnokhoz Kineász. – Fegyveresen –
csúsztatott oda egy ezüstbaglyot a fickónak.
A parancsnok felmordult, de elvette a pénzt.
– Bassza meg! Egy ember. Hideg van… menjünk be.
Kineász Szitalkészre bízta a lovát, aki azonnal rá is terített egy takarót.
Várakozni kezdtek a jeges szélben, a kavicsos úton, a falak alatt, Kineász pedig
egy rabszolgát követve bement az érzéki melegbe.
Karolosz kétszer is felmordult – egyszer, amikor a fűtött padló melege áthatolt a
saruja talpán, aztán akkor, amikor megpillantotta az első olajjal bekent testű,
majdnem teljesen meztelen rabszolgalányt. Ettől eltekintve egy szót sem szólt.
Kineász az egyik külső teremben hagyta a köpenyét és a saruját. Karolosz némán
követte.
Kineász észrevette a feszültséget a rabszolgák összes látható izmán. Követték
vezetőjüket a trónterembe.
Körülbelül ugyanaz a látvány fogadta, mint az első látogatása alkalmával, annyi
különbséggel, hogy Banugul ismét a perzsa matrónák öltözékét viselte, és a férfi
udvaroncok többségén páncél csillogott. Mindenki elhallgatott, amikor beléptek. A
királynő mellett egy ezüstözött pikkelyvértes, fejedelmi kinézetű férfi állt. Az
arcát eltakarta a sisakja arcvédője, mégis ismerősnek tűnt.
– Bolond vagy, hogy idejöttél, Athéni Kineász! – fogadta a királynő.
Kineász egyetértett. A fejedelmi külsejű férfi Dareiosz volt. Kineász ostobának
érezte magát – az összes jelét látta a perzsa árulásának, mégsem vett róluk
tudomást.
– Azért jöttem, hogy megállapodjunk a tavaszi hadjáratban – mondta, még mindig
abban a hitben, hogy megveheti a nő barátságát. Talán ez az egész csak egy újabb
forduló a játszmájukban. A félelem fordulója.
– Bolond vagy, Kineász – ismételte meg a királynő, s most mintha szomorú lett
volna a hangja. – A tavaszi hadjárat már véget is ért. Szükségem van a katonáidra.
És ha nem lehetnek az enyémek, máséi sem lehetnek. – Úgy tűnt, mindjárt sírva
fakad, de erőt vett magán. – Öld meg! – intett Dareiosznak.
Karolosz harmadszor is felmordult. Kineász megpördült, és látta, hogy a hatalmas
kelta köpenyét átdöfte egy tőr, amit csak a hátvértje állított meg. A kelta
félujjnyi vastag, több vászonrétegből varrt vértet viselt, amiről lecsúszott a tőr
hegye, és felsértette a tarkóját. A kelta negyedszer is felmordult, és előrántotta
súlyos kardját. Két csapással megölt két embert, és szétszórta a testőröket, úgy
kényszerítve hátrálásra a parancsnokukat, mintha egy óriás tett volna rendet egy
gyerekcsapat között.
Kineász fegyvertelen volt és nem viselt vértet, de tudta, merre van a falfülke.
Hátraszökkent az első támadója elől, felkapott egy bronztálcát, és kivédte a
falfülkében rejtőző testőr gyilkos döfését, majd a trónhoz legközelebb álló
udvaronc támadását. Dareiosz lelépett az emelvényről és elindult felé.
– Philoklész! – kiáltotta a perzsa. Kitépett egy kardot egy másik udvaronc
kezéből, és odadobta Kineásznak.
Kineász a tálca szélével szétzúzta támadója orrát, majd megragadta a karját,
kicsavarta és eltörte. A férfi felvisított, mint egy sebesült ló. Kineász kirúgta
alóla a lábát, majd belökte a kapálózó alakot a testőrök közé. Nekivetette a hátát
a falnak, és elkapta a mellette a kőnek csapódó kardot. Philoklész? – gondolta,
miközben a jobbja rákulcsolódott a markolatra. Az íves pengéjű fegyver olyan volt,
mint egy kis makhaira, súlyos markolatkosara az egész kézfejét eltakarta. A
baljában a bronztálca griff-fej alakú fogóját szorította, és diszkoszként hajította
el a tálcát a trón körül tömörülő alakok felé. A vele szemben álló férfi hátrált
egy lépést.
Karolosz felbődült, mint egy bika. Hárman feküdtek véresen a lába előtt, másik
kettő sebesülten hátrált, és már egyetlen testőr sem mert a közelébe menni.
Dareiosz kardja belemélyedt az egyik udvaronc mellkasába – nem vesztegette az
időt. A trón mellett álló, még életben maradt alak felé fordult.
– Áruló! – kiáltotta Szartobazisz dühösen, perzsául.
– Philoklész! – kiáltott fel ismét Dareiosz.
A nők sikoltoztak, és a meleg, párás levegőt megülte a vér és az ürülék szaga.
Kineász észrevette, hogy Banugul egyik kezével Dareiosz felé mutatva távolodik a
tróntól.
Dareiosz végzett még egy udvaronccal, és megállt Kineász mellett a falnál.
– Philoklésznek dolgozom! – mondta, szinte csatakiáltásként, és a szavak végre
eljutottak Kineász agyáig.
Felnevetett és rárontott az előtte álló testőrökre. Azok szétrebbentek előtte, ám
egyet levágott közülük, de aztán újabb testőrök érkeztek a terembe.
– Utánam! – kiáltott Dareiosz, és becsusszant egy faliszőnyeg mögé.
Kineász azonban nem hagyta ilyen könnyen magára testőrét.
– Karolosz! – üvöltötte. – Hozzám!
A kelta nagy ívben meglendítette kardját, s a penge elmosódott sávot húzott a
levegőben – oda és vissza –, majd hátraugrott, a két nagy csapással fedezve
visszavonulását. Leütött egy rabszolgalányt, beleöklözött egy férfi arcába, kitörve
a fogait, majd átrohant a vértől csúszós padlón.
Az egyik testőr utánahajított egy dárdát. Jól célzott, és a háta közepén találta
el Karoloszt, de a dobásból hiányzott az erő, és a vért kitartott. Az óriás azonban
így is megbotlott, a testőrök pedig felbátorodtak és rárontottak.
Kineász letépte a faliszőnyeget, amelyen legyőzött népek hódoltak a diadalmas
perzsák előtt ajándékaikkal – és átbújt a rejtekajtón.
– Utánam! – kiáltotta. Érezte, hogy Karolosz is átnyomakodik mögötte az ajtón.
Egy sötét folyosóra jutottak.
A folyosó élesen jobbra kanyarodott, majd egy szurkos fáklyákkal megvilágított
lépcsősorhoz ért.
– Itt tartsd fel őket – mondta Kineász a hatalmas keltának, aki zihált a
fáradtságtól, a félelemtől és a fájdalomtól. – Ne hagyd, hogy célba vegyenek az
íjászaik. Használd a fal ívét fedezéknek. Megértetted? Visszajövök érted!
Karolosz nekivetette a hátát a falnak, és kihúzta magát.
– Igen, uram! – Elvigyorodott. – Igen. – A háta véresen csillogó nyomot hagyott a
vakolt falon. A folyosót égő szurok és félelem szaga ülte meg.
Kineász megfordult, majd elindult Dareiosz után.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– A hátsó kapuhoz – felelte a perzsa. – Három napja próbálok üzenni… Banugul meg
akarja támadni a tábort. Ma éjjel.
– Megőrült? Meg fogjuk ölni!
Dareiosz nekitámaszkodott a falnak, és Kineász észrevette, hogy ő is megsebesült.
A vére feketén csillogott a félhomályban.
– Megölted volna a katonáit… csakhogy idejöttél. És az újoncok közül néhányan az
ő emberei… legalábbis azt hiszi. – A perzsa sápadt volt a kimerültségtől.
– Menjünk már ahhoz a kapuhoz! – sürgette Kineász.
Egy ajtón keresztül egy gazdag lakosztályba jutottak, majd leereszkedtek egy
hosszú, kanyargós lépcsősoron, a külső falban. Koromsötét volt és hideg, mint a
Hádész bugyraiban, a lőréseken jeges szél süvített be. Kineász görög hangokat
hallott kintről – valószínűleg a kísérete követelte, hogy küldjék ki, vagy adjon
hírt magáról. A harc zajai még a falakon is átszűrődtek. Karolosz üvöltve gyilkolta
támadóit.
Lefelé mentek, sokáig, majd kijutottak egy ajtón.
Tucatnyi katona várt rájuk.
– A szarba! – mondta Dareiosz perzsául, és a kardja megvillant, ahogy rátámadt az
egyikre. – Fuss, Kineász!
 Ám már túl késő volt futni. Kineász előrelépett a perzsa mellé, és egy felülről
lefelé irányuló döféssel megölt egy katonát. A penge a pajzs fölött fúródott a
férfi szemébe – Kineász a kard ívével térítette el ellenfele fegyverét a fáklyák
fényében. A katona eldőlt, mint egy áldozati állat, az athéni pedig fél térdre
ereszkedve feldöfött Dareiosz ellenfelének pajzsa alá. Még a rövidebb, könnyebb
penge is átvágta az izmokat a térd alatt. A hürkániai hátrahanyatlott, megzavarva
társait, néhány pillanatnyi időt szerezve Kineásznak.
Kineász kapkodva vetkőztetni kezdte a lábánál fekvő alakot. Rángatta a pajzsot a
karjáról, rácsapva a hevederekre, aztán a halott pajzstartó karjára – a pajzs
porpaxa beleakadt a csuklójába és a kézfejébe, talán egy gyűrű vagy karperec miatt.
Kineász átkozódva rángatta, aztán a pajzs kiszabadult. Dareiosz hátrált egy lépést,
ahogy rárontott egy vértet viselő katona. Kineász védtelenül maradt, megpördült,
vágott egyet a kardjával, és közben próbálta a karjára rántani a pajzsot. Vágott
egyet lent, aztán fent, de mindkét alkalommal az ellenfele pajzsát találta el.
Kétségbeesésében megpróbálkozott egy ócska trükkel – hátralépett, megvetette az
egyik lábát, a másikkal pedig beletaposott a katona pajzsába.
A támadója hátratántorodott. Nem a gümnaszionban képezte magát, különben ismerte
volna a trükköt. Kineász visszahátrált az ajtó mögé. Dareiosz mögötte állt, néhány
lépcsőfokkal feljebb. A pajzs széle nekicsapódott az alkarjának, felsértve a bőrét,
de végre a markába került a fogantyúja.
– Amikor a keltád elesik, végünk – mondta Dareiosz. Karolosz három helyiséggel
volt mögöttük, üvöltését még a kőfalakon keresztül is hallani lehetett. Kineász
kihallotta a feszült humort a perzsa hangjából. – Mindenesetre örülök, hogy
mellettem vagy.
Kineász felnevetett.
– Maradj a pajzsom mögött, és végezz azzal, aki megpróbál elmenni mellettem –
felelte. – Egyikük sem ér fel veled. Túl fogjuk élni. – Odafordult a fiatal
férfihoz, és rávigyorgott.
Dareiosz kihúzta magát, és Kineász szemébe nézett.
– Kísértésbe estem… – kezdte.
Kineász felmordult és kirontott az ajtón, nem törődve azzal, milyen vallomást
készült tenni az ifjú.
– Fedezz! – kiáltotta.
Az ajtó másik oldalán álló katonák nem számítottak rá, hogy támadni fog.
Előrelépett – pajzs az arc előtt, vágás alul, lökés –, és a katonák meghátráltak. A
visszakezes vágása szerencsésebb vagy pontosabb lett, mint az előző, egy
daktülosszal az egyik hürkániai pajzsa fölött ért célba. A kard hegye belehasított
a fickó szemébe és orrnyergébe, és holtan hanyatlott társai közé, nem is látva az
életét kioltó csapást.
– Athéné! – mennydörögte Kineász teljes erőből. Zavart kiáltások hallatszottak a
fal mögül.
– Athéné! – bődült el ismét, aztán vágott, lökött, majd megint lökött. Dareiosz a
fal mellett fedezte az oldalát, erőteljes döfésekkel késztetve hátrálásra pajzsot
tartó ellenfelét.
Kineász kifordította a pajzsát, beleakasztotta a szélét egy másikba, és
megrántotta. Aztán előrevillant a kardja, és belemélyedt a katona mellkasába. Túl
erősen döfött, és az idegen kard beszorult a bordák közé. A hürkániai halálsikolya
közben előrerúgott, hátrarántotta a fegyvert, és előrelökte a pajzsát.
A kard eltört a markolatnál, és Kineász ott állt, kezében a csonka
markolatkosárral.
Nem volt idő tétovázni.
A markolatot a következő ellenfele arcába hajította. Aztán egy Phocióntól tanult
pankrátortechnikával hátratolta a pajzs felőli lábát, előrelendült, a kardtartó
kezével megragadta az ellenfele pajzsának peremét, és emelőkarként használva
körbefordította és eltörte a kart, ami tartotta. A saját pajzsával a katona
védtelenné vált arcába ütött, és miközben az elzuhant, a kardja után kapott.
Elvétette. A kard csörögve zuhant a kockakövekre, és eltűnt a sötétben. Egy
lándzsahegy fúródott a pajzsába, áthatolva a bronzon, belemélyedve a belső
faborításba. Kineász a súlypontja adta előnyt kihasználva letépte a pajzsot a
lándzsahegyről. A lándzsa ismét előredöfött, és végigszántotta a lábszárát, mert
nem látta, hogy alacsonyan érkezik. Hátralépett, mire a lándzsás tett egy lépést
előre, s így az ajtó előtti térséget betöltő háromemberes ék hegyére került.
Dareiosz még mindig az előző ellenfelével küzdött. Felkiáltott, és a hürkán
felsikoltott, ahogy a padlóra hullott a kézfeje. A sebesült katona elhátrált, a
csonkból vér spriccelt, így a három lándzsás értékes pillanatokat veszített, míg
átbotladozott közöttük.
– Kardot! – kiáltotta Kineász, hátranyújtva a kezét. Dareiosz kardjának markolata
csattanva érkezett a tenyerébe.
Csak így.
Kineász előrelépett, hozzáérintette a pajzsát az elöl álló katona lándzsájának
hegyéhez, hogy érezze, aztán lökött, használhatatlanná téve a fegyvert. A lándzsás
megvetette a lábát és ellentartott, és a társai is a segítségére siettek. Kineász
érezte a nyomást, megdöntötte a pajzsát, megrogyasztotta a térdét és előregördült,
becsúsztatva pajzsa szélét az ellenfele pajzsa alá, térdelésbe érkezve a nedves
köveken. Alacsonyan vágott, érezte, hogy a penge célba talál, és a lábait megvetve
felállt, miközben Dareiosz előrelépett, hogy fedezze a hátát. Az elöl álló lándzsás
hátratántorodott, azt kiáltozva, hogy megsebesült, a többiek pedig megfutamodtak,
lélekszakadva menekültek a sötétség és a vér rettenete elől.
Dareiosz Kineász mellé lépett, kezében annak a hürkánnak a kardjával, akinek
levágta a kézfejét.
– Köszönöm – mondta Kineász. A harc daimónja elhagyta, és remegni kezdett a
térde. Élt! Majdnem összeesett. A khitónja teljesen átázott az izzadságtól.
– Semmiség – felelte Dareiosz udvari perzsa nyelven. Az arca szürke volt, de
kipréselt magából egy mosolyt. – Visszakérhetem a kardom?
Kineász a szemébe nézett. Kardot cseréltek, és valami mást is.
Együttes erővel, remegő kézzel kinyitották a hátsó kaput, de nem menekültek el,
hanem beengedték Kineász kíséretét, akik a kiáltásokat hallva már elkezdték
kívülről feszegetni a kaput. Aztán Szitalkészt hátrahagyták négy emberrel, hogy
őrködjenek, egy lovast elküldtek a táborba erősítésért, a többiekkel pedig
elindultak vissza, a keltáért.
Életben találták. A folyosót holttestek borították előtte, de az íjászok elől
kénytelen volt fedezékbe húzódni. Több sebet szerzett, mint amennyit Kineász a
félhomályban meg tudott számolni, és már nem mosolygott.
– Visszajöttél! – ismételgette döbbenten, hatszor, talán hétszer is, majd
elájult, néhány lépéssel a hátsó kapu előtt, és mivel senki sem bírta el,
félrehúzták, és felkészültek a folyosó tartására, asztalokat és padokat halmozva a
falak mellé, fedezékül a nyilak ellen.
– El kell menned innen, uram – mondta Szitalkész Kineásznak.
– Igen – helyeselt Dareiosz. Még mindig vérzett, pedig bekötözték a sebét, és a
sápadtsága kezdett veszélyes mértéket ölteni. Úgy beszélt, mint egy alvajáró.
Kineász szívesen ment volna, de nem engedte a becsület.
– Nem – rázta meg a fejét.
Várták az őrség rohamát. Kétszer is megcsillant a fény a bronzsisakokon, ahogy
valaki kidugta a fejét a folyosó másik végén, hogy felmérje a helyzetet. A
görögökhöz legközelebb eső fáklya kezdett leégni, a lángok már a tömör fanyelet
nyaldosták, ami több fényt adott, ám hamarabb el is égett, mint a szurok. Fenyőfüst
szaga és a halál bűze ülte meg a folyosót, amely lassan kezdett megtelni füsttel.
A sötétből elősüvített egy nyílvessző. Lecsúszott Szitalkész lovassági
mellvértjéről, végigszántotta egy kelta bal kezét, majd beleállt egy felfordított
asztalba.
Lekuporodtak, legalább annyira azért, hogy ne a füstben legyen a fejük, mint
azért, hogy elkerüljék a nyílvesszőket.
– Készüljetek! – mondta Kineász.
– Hallgassátok! – kiáltott fel Dareiosz, aztán összerogyott. A lába hirtelen
felmondta a szolgálatot, és előrezuhant. A feje nagyot koppant egy asztallapon.
– A fenébe! – morogta Szitalkész.
Az egyik kelta segítségével visszavonszolták az eszméletlen perzsát az ajtó
mellé.
 – Én is hallom – szólalt meg egy másik kelta. – Harc!
Most már Kineász is hallotta. Valahol máshol is dúlt a harc… Árészra! Mi folyik
itt? Felállt és kinézett a hátsó kapun. Lent, a domboldalon mozgást látott, sötét
alakok másztak felfelé, a citadella irányába. Egy hosszú pillanatig nézte őket –
élete egyik leghosszabb pillanatáig –, aztán a legelöl haladó alak mozgásából, vagy
a köpenye elrendezéséből rájött, kit lát.
– Diodórosz! – kiáltotta.
A hátsó kapu körül néhány perc múlva páncélos alakok nyüzsögtek – lovaskatonák,
gyalogosan. Andronikosz átvette a parancsnokságot a kelták fölött. Diodórosz
megölelte Kineászt.
– Azt hallottuk, meghaltál! – mondta.
– Még nem. – Üvöltés harsant a falak közt. – Hádészra, mi ez?
– Mielőtt megkaptuk az üzeneted, Philoklész és Nikeász azt mondta, hogy valami
baj van. Épp most rohamozzák meg a főkaput.
– Árész és Aphrodité! Le fogják mészárolni őket! – Kineász vadul körülnézett,
miközben előrenyomakodott Nikanor, alig kapva levegőt a legmeredekebb domboldal
megmászása után, és előrenyújtotta a sisakját, a mellvértjét és a kardját.
– Igen – bólintott Diodórosz. Végignézett a füstös folyosón. – Andronikosz, te az
embereiddel tisztítsd meg azt a folyosót! Eumenész, a te csapatod velem jön!
Öljetek meg mindenkit.
– Diodórosz… – csatolta fel a mellvértjét Kineász.
– Te végeztél mára, sztratégosz! – intette le Diodórosz. – Hadd tegyük a dolgunk!
Rendben, emberek, utánam!
Kineász nem hagyta, hogy csak így félreállítsák. Zsákmányolt pajzsát megmarkolva
előresietett Diodórosz mellé. Egyetlen hosszú lökéssel félretolták az útból a
fedezékül felhalmozott bútorokat.
– Ne légy bolond, Kineász! – nézett rá Diodórosz.
– Én tudom, hogyan juthatunk el a főkapuhoz! – felelte Kineász.
Egy nyílvessző süvített elő a sötétből.
– A szarba! – mordult fel Diodórosz. – Roham! – üvöltötte, és kirontott a
folyosóra.
Kineász küszködve próbált a nyomában maradni, de Eumenész és az emberei a háta
mögött tolongtak. A sarokhoz érve Eumenész félretolta sztratégoszát és az élre
állt. Diodórosszal vállt vállnak vetve megtisztították a folyosót. Megöltek egy
íjászt, egy másikat pedig megsebesítettek, aztán a többi rémülten kiáltozva
megfutamodott.
A hellének utánuk eredtek. Egyre többen érkeztek a hátsó kapun keresztül, és
vakon követték kijelölt vezetőiket a füstben és a sötétségben. León elrohant
Kineász mellett, fel sem ismerte, és meg sem állt a tíz lépéssel előttük járó
Diodóroszig és Eumenészig. A katonák felözönlöttek a védtelenül maradt lépcsőn.
Kineász alig bírta követni őket. Újabb két katona előzte le. A harc zajai egyre
közelebbről hallatszottak.
– A kapu fölött vagyunk! – mondta Diodorosz, nyilván Eumenésznek. A távolból
sebesültek sikolyai és az Apollón! Apollón! csatakiáltás hallatszott. Aztán
Philoklész mennydörgő hangja. Kineász érezte, hogy az istenek új erővel töltik fel
a lábait. Felrohant a lépcsőn és megpillantotta Eumenész mellvértjének hideg
csillogását egy másik folyosó végén, majd a bőrén megcsillanó fáklyafényt. Kineász
futásnak eredt, meztelen talpa csattogott a kőpadlón.
A feje fölött csillagok ragyogtak. A torony bejárata előtt állt, fent a falon, a
főkapu közelében.
Philoklész valahogy kinyitotta a kaput. Az udvaron állt, holttestek vették körül,
és az egész helyőrség őt és a vele lévőket próbálta lerohanni.
– Apollón! – mennydörögte a spártai, és Kineász válaszolt:
– Athéné! – és a katonák felnézve meglátták a halálukat a hátuk mögött, a falon.
Eltöltötte őket a rettegés, megfutamodtak, és a hellének végigkergették őket a
folyosókon, aztán mindenkit megöltek. A citadellát lerohanták, de túl sok olbiai
halt meg közben, hogy az életben maradottak emberi módon viselkedjenek. Állatok
voltak, állatok módjára dúlták fel a termeket és folyosókat, rombolva, pusztítva,
ölve.
 Kineász meg sem próbálta megállítani az őrjöngést. Akkor sem tudta volna, ha
akarja – a háború törvénye könyörtelen volt, és a citadellát lerohanták. Bár nem is
akart ellenállni az áradatnak. Bosszúra szomjazva rontott le a falról, és
pillanatok alatt megtisztították az udvart, de mindenfelé elesett olbiaiak
hevertek. Néhányan megégtek a rájuk zúdított forró homoktól, másokból több lándzsa
meredezett, és Philoklész lábai előtt ott feküdt Nikeász.
Kineász rávetette magát gyerekkori barátja testére. Nikeász is megégett, a fején
hosszú vágás tátongott, az oldalába egy lándzsa fúródott, de még lélegzett.
– Él! – kiáltott fel Kineász.
Nikeász erőtlenül megrázta a fejét.
– Megspórolom neked egy bordély árát – mondta, aztán vért köhögött.
– Nem! – tiltakozott Kineász. – Nikeász… Ne!
– Grakkosz már vár – lehelte Nikeász. Elmosolyodott, mint aki egy hosszú utazás
végén megpillantja az otthonát, és meghalt.
Kineász egy ideig az ölében tartotta a fejét, míg csak el nem kezdett hűlni a
tenyere alatt a bőr.
– Öljünk meg minden rohadékot a palotában! – mondta Philoklész.
Úgy beszélt, mintha nem is önmaga lett volna. De Kineásznak tetszett a terv.

Hajnal. Füst az égő tetőkről és kihunyt tüzekből. Olbiaiak, koromtól fekete

arccal, megdőlve az erős széllel szemben, kimerülten, bűntudattól eltelve. Túl a
bosszún. Az, aki túléli egy erősség lerohanását, soha többé nem felejti el, milyen
az, amikor fenevaddá változik.
Az udvarból holttestekből álló szőnyeg vezetett a trónteremig.
A padlók kihűltek.
León sok rabszolgát megmentett. Nikanor és Eumenész segítségével beterelte őket a
királynő hálótermébe, aztán odaálltak az ajtó elé. Így a hajnal fényében Eumenész
odavezette Banugult Kineász elé, aki a nő trónján ült. Egyiptomi kardjának pengéje
tiszta volt, mert gondosan megtörölgette Szartobazisz köpenyében. Szartobazisz
mellett ott hevert Therapon holtteste, aki az utolsók között esett el. Philoklész
végzett vele.
A teremben csak Kineász, Eumenész és Banugul élt. A falakat borító pajzán és
erotikus képek szomorúak és szánalmasak voltak.
– A rabszolgák között találtam rá – mondta Eumenész.
Kineász bólintott.
– Hallottam, hogy… Nikeász elesett.
– Nikeász meghalt – mondta Kineász, és eleredtek a könnyei, akárcsak Eumenésznek.
Kineász felállt a trónról, odament Eumenészhez meg Banugulhoz.
– Azért jöttem, hogy felkínáljam az életed – mondta. – Te ostoba kurva! – Elég
dühös volt ahhoz, hogy megölje a nőt, de a halál kevés lett volna.
A nő állta a tekintetét.
– Nem volt más választásom – felelte. – Ölj meg, ha ezt kell tenned. Vesd oda a
testem a farkasaidnak, ha ahhoz van kedved. – A hangja megremegett a rémülettől,
mégis, a rettegése ellenére is ura maradt önmagának. – Azt tettem, amit tennem
kellett, és elbuktam. Nem fogok hazugul a pokolba menni.
Kineász olyan erősen ütötte meg, hogy a feje hátracsapódott, és Banugul
összerogyott.
– Mégis, mi érte meg ezt? – üvöltötte Kineász.
A nő több udvaronca holttestére zuhant, bemocskolta magát a vérükkel, a
vizeletükkel és az ürülékükkel. Véreset köpött, és fél kézre támaszkodott.
– Alexandrosz megölte Parmeniónt – mondta felhasadt szájjal.
Kineász hátrahőkölt, és úgy ült le a trónra, mintha Árész elvágta volna az inait.
– Istenek! – suttogta.
– Az úgynevezett apám egy hónap múlva ötezer emberrel vonul ellenem, hogy
végezzen velem, mielőtt Alexandrosz őt is megtámadja – szegte fel a fejét Banugul.
– Nem vagyok rabszolga, hogy lehajtsam a fejem. Alexandrosz az uram, és harcolni
fogok.
Kineász nem akart ránézni. Az ő bosszúvágya még nem csillapodott. Akárhányszor
eszébe jutott Nikeász holtteste az udvaron, kész lett volna újabb lelkeket küldeni
a Hádészba. Lénye egy másik része megbocsátásért kiáltott – az a része, amelyik a
folyosókat sorra járva végzett az íjászokkal, akik megadták volna magukat és
csatlakoztak volna hozzá, ha a kardja életben hagyja őket. Megint egy másik rész őt
okolta mindenért – és azzal vádolta, hogy azért akar bosszút állni a nőn, mert
része volt abban, hogy ő maga gyengének mutatkozott.
– Sajnálom, hogy megütöttelek – mondta.
Banugul nem felelt. A tekintete körbejárt a termen, a halottakon.
– Menj hát hozzá – folytatta Kineász. – Fogd a rabszolgáidat, és menj!
– Igazad volt – szólalt meg síri hangon a nő.
– Igazam? – kérdezte Kineász. Mégis, mit akart hallani ettől a nőtől?
– A helyőrségem szart se ért – folytatta Banugul hidegen. – Bár mellém álltál
volna!
Kineász megrázta a fejét.
– Menj innen, mielőtt meggondolom magam.
Banugul egy óra múlva elment, Kineász pedig egy holtakkal teli citadella ura
lett.

16.

Nikeász halotti játékai három napig tartottak, amikre két hétig készülődtek.
Rabszolgák, szabadok és földművesek tisztították meg a citadellát, Kineász pedig
kihirdette, hogy minden adót és sarcot elenged, cserébe a továbbvonuláshoz
szükséges takarmányért és szekerekért. Nem mintha hagyott volna választást – a
katonái kivont fegyverrel hajtották be a tizedet. Ronda dolog volt, mint minden
Hürkániában a citadella lerohanása után.
Eumenész és León, a két hős látszólag kibékült, de a béke csak addig tartott, míg
a játékok harmadik napján birkózásban kellett összemérniük az erejüket a díjért,
Moszva előtt. A küzdelem eldurvult, és az összes régi seb felszakadt, amikor León
mondott valamit, miközben ellenfele leszorította a fejét. Ezután úgy estek
egymásnak, mint két kutya.
León győzött.
Ataelosz a játékok harmadik napján tért vissza a prodromoszokkal, még időben
ahhoz, hogy a régi barátokkal együtt vessen fáklyát Nikeász halotti máglyájára.
Együtt sírt velük, és bedobta legszebb, aranymarkolatú tőrét a felcsapó lángok
közé.
A roham óta Philoklész alig szólalt meg. Némán ült, és általában részeg volt.
Csak Kineász, Diodórosz és Szapphó tudta, hogy megpróbálta megölni magát a
kardjával. Szapphó kapta rajta, és hárman alig tudták elvenni tőle a fegyvert.
Szapphó meg is sebesült. Philoklész végül elengedte és felsikoltott:
– Nem tudok mást, csak sebeket ejteni és ölni! Engedjetek el! – és magába
roskadva zokogni kezdett. Ez még az ostrom utáni első néhány napban történt, és nem
Philoklész volt az egyetlen, akin úrrá lett a kétségbeesés.
A játékokat szótlanul nézte végig. Egyedül, a többiektől elhúzódva állt, és
amikor valaki odament hozzá, hogy megölelje, elfordult. Kineásznak sem sikerült
áthatolnia magányán. Ataelosz viszont nem törődött a durvaságával. Megállt a
spártai előtt, csípőre tette a kezét, és leplezetlenül sírt, ahogy a szkíták
szoktak. Amikor a szótlan harcos ránézett, így szólt:
– Nikeász megölni ellenség?
– Igen. – Philoklész arcán csillogó nyomokat hagytak a könnyek a tűz fényében.
– Hányat utolsó harcban? – kérdezte Ataelosz. Úgy tűnt, nem tudja, vagy nem
érdekli, mennyire szenved Philoklész.
– Kettőt – rezzent össze a spártai.
– A kettő jó – bólintott Ataelosz. – És te? – nézett kíváncsian Philoklészre. –
Bosszúnak? Öltél?
– Ó, igen! – felelte Philoklész keserűen. – Elég sokat megöltem. Hatot vagy hetet
harcban… és talán kétszer annyi menekülő, védtelen embert. És legalább egy nőt.
Nagyon büszke vagyok magamra.
 – Jó – bólintott Ataelosz, tudomást sem véve a másik hangneméről. – Húsz ember…
jó. És te, Kineax?
– Ugyanannyi – vont vállat Kineász.
– Azt hinni, barátom megy pokolba egyedül! – csóválta a fejét Ataelosz. – Szomorú
arcok és könnyek! Úgy halt, mint arjanam! Kettőt megöl, sebesülten! És barátai
megöl negyven ember, hogy szolgálja másvilág? Akkor miért sír?
– Úgy viselkedtünk, mint az állatok – fogta meg a karját Kineász. Nem tudta, hogy
tudná szaka nyelven elmagyarázni.
Ataelosz azonban lerázta magáról a kezét. Körülnézett a szomorú arcokon a máglya
fényében.
– Háború csinál minden emberből állat – jelentette ki, és vállat vont. – Vadászni
ember, megölni ember, viselkedni mint állat, vadászni mint állat. Igen? – Megrázta
a fejét. – Háború rossz. Nem háború jó. De mikor háború, akkor harcolni mint
vadállat. Igen? – Ismét vállat vont. – Szeret Nikeász – csapott a mellkasára, aztán
megölelte Philoklészt, aki megpróbált kitérni előle, de a kis ember nem hagyta.
És a régi bajtársak, mind, akik majd' két évvel azelőtt elindultak északra
Tomiszból, mind, akik követték Alexandroszt Granikosztól Ekbatanáig, és az újak is,
akik megállították Zoprüónt a síkságon, sorra megölelték egymást, mint a testvérek,
és mind megölelték Philoklészt is.
Aznap éjjel, hónapok óta először, Kineász megint a fával álmodott. Nikeász is ott
állt a göcsörtös gyökerek között Aiasszal, és mindketten homokot nyújtottak felé a
tenyerükben. Sírt, amikor felébredt, de kezdte érteni. És megrémült tőle.

Karolosz életben maradt, akárcsak Dareiosz, de közel egy hónapig tartott, míg
felépültek. Kineásznak olyan sok sebesültje lett, hogy nem tudta útnak indítani kis
seregét. Ám a korai tavasszal kecsegtető időjárás is rosszra fordult, és a nap csak
egy héttel Nikeász temetése után bukkant fel újra a felhők mögül. A talaj ismét
elkezdett kiszáradni.
Kineász Herónra és Lükorgoszra bízta a várost, ahogyan azt Diodórosz eredetileg
tervezte, és meghagyta nekik, hogy küldjék utána az érkező pénz egy részét, a
többiből pedig fizessék ki a helyőrséget és fedezzék León befektetéseit. A
citadellával együtt elfoglalták a királynő kincstárát is – nem a legnagyobb
zsákmány keleten, de elég ahhoz, hogy elégedetté tegyen ezer embert néhány hónapig,
és annyi váltás lovat vegyenek, amennyit csak találnak.
– Birodalmat alapítunk? – kérdezte Diodórosz. – Előbb az az erőd a Rha mellett,
most meg ez a város a Kaszpi-tenger partján…
– Nem éppen – pillantott rá Kineász. – Az erőd szaka területen áll, a város pedig
Hürkánia szatrapiában. Egyiket sem tartjuk meg sokáig, csak addig, amíg biztosítják
a hazautat.
Diodórosz megvakarta a szakállát. A seregben már mindenki szakállt növesztett. A
tél az utolsó sima arcút is eltüntette.
– Újabb száz zsoldos érkezett ma – mondta. – Főleg görögök.
Kineász felmordult.
– Herón megpróbálja felbérelni a te Leoszthenészedet ezer hoplitész
parancsnokának – folytatta Diodórosz. – Leoszthenész kész otthagyni a szatrapát. Az
az ember halott.
– Megmondtam Herónnak, hogy amíg a saját pénzéből fizeti, felőlem megpróbálkozhat
Pantikapaionnal – felelte Kineász. – Nincsenek ott barátaink. Démosztratoszt is
száműzték.
Diodórosz elfüttyentette magát.
– Herónból veszélyes türannosz lesz – hümmögte.
– Lót herceg indulásra kész – lépett be a megaronba Nikanor.
Kineász már korábban felvette a vértjét. Kiment az erőtlen tavaszi napsütésbe,
felült Thalasszára, és odaléptetett a gyakorlótér végébe, ahol a szarmaták serege
várakozott. A poggyászukat teherhordó öszvérekre és hat nehéz szekérre rakták fel.
Bahareh úrnő odabiccentett Kineásznak, miközben az elléptetett mellette,
Feketelovas Gwair pedig felemelte a lándzsáját és lelkesen felkiáltott.
 Lót kikanyarodott a menetoszlopa elé.
– Örülök, hogy megszabadulok ettől a helytől – mondta szakául.
Kineász megölelte a herceget, és a pikkelypáncél megcsikordult a mellvérten.
– Vigyázz magadra! És keress nekünk valami jó táborhelyet.
– Siess utánunk, Kineász. Ne késlekedj! – A szarmata herceg két lábra állította a
lovát, aztán elügetett a tábor kapuja felé.
– Bár mi is vele mehetnénk! – sóhajtott fel Diodórosz Kineász mellett.
– De nem mehetünk – vont vállat Kineász. – Még vár ránk a piszkos munka.
– León? – fordította meg a lovát Diodórosz.
– Idehozod hozzám? – bólintott Kineász.
Amikor az ifjú numídiai megérkezett, Kineász hagyta, hogy a megaron előtt
várakozzon, míg ő átnézte a napi jelentéseket és megírt egy levelet Lükelésznek
Olbiába. Csak ezután szólt Nikanornak, hogy küldje be.
– Nagyon fontos tiszt lett belőled – kezdte hidegen. – Nikeász temetésén mégis
úgy viselkedtél, mint egy rabszolga. Hadd beszéljek világosan! Amikor valaki
verseng a halotti játékokon, nem a saját dicsőségére teszi, hanem az elhunyt
emlékére. Szégyent hoztál Nikeászra a viselkedéseddel.
León térde megremegett, de csak állt, kifejezéstelen arccal. Nem sírt. Úgy
fogadta a szidást, ahogyan a rabszolgák, a lehető legkevesebb érzelmet kimutatva.
A színlelt közöny felbosszantotta Kineászt.
– Érdekel egyáltalán? Nikeász mindig kedves volt hozzád… Nikeász, aki szajha volt
az agórán, mielőtt férfi lett… ki más értene meg téged és a sorsod nála jobban? És
te szégyent hozol rá a játékokon?
Semmi. León teste árulkodott az érzéseiről, de az arca teljesen üres maradt.
– Legszívesebben elküldenélek, vagy itt hagynálak. Mondj már valamit! Mondd meg,
miért kellene másképp tennem.
León felnézett rá.
– Semmiért – mondta reményvesztett hangon.
– Hajlandó vagy szó nélkül elfogadni a büntetést, amit kiszabok rád? – kérdezte
Kineász.
– Igen! – vágta rá León, több érzelemmel az arcán, mint addig.
Kineász bólintott.
– Havat fogsz lapátolni, mint a többi katona, amíg el nem indulunk. Holnap reggel
a gyakorlótéren a sereg előtt bocsánatot kérsz Eumenésztől, és kezet fogtok
egymással. Mind a ketten felmentek Apollón szentélyébe… együtt… és ott töltitek az
éjszakát, elmélkedéssel. Áldozatot mutattok be az egész sereg nevében.
Virrasztotok. Bocsánatot kértek Nikeász árnyékától. Nem aludhattok, nem viselhettek
köpenyt vagy kalapot. Megértetted?
León lesütötte a szemét.
– Igen – vakkantotta.
Másnap a két ifjú együtt ment fel a szentélybe.
– Mi lesz, ha csak az egyik jön vissza? – kérdezte Szapphó. Diodóroszba karolva
állt, az arca fiatalnak és gyönyörűnek tűnt a lemenő nap fényében. A bőre kipirult
a hidegben, hiába burkolózott súlyos köpenybe. A tekintete ide-oda cikázott a
tisztek között. Philoklész öngyilkossági kísérlete óta nagyon figyelte őket.
Philoklész elvett néhány kupa bort Nikanortól és kiosztotta őket. Kellemes volt a
langyos – legalábbis viszonylag langyos – este a tornácon. Hamarosan túl hideg lesz
ahhoz, hogy kint álldogáljanak, és Kineász megsajnálta a szentélybe felküldött két
ifjút.
– Mind a ketten vissza fognak jönni – jelentette ki.
– Kineásznak igaza van – árnyékolta be a szemét a kezével Szapphó –, nekem mégis
Leónhoz húz a szívem.
– Leónhoz? – vonta fel a szemöldökét Diodórosz. – Szégyenletes, amit művelt.
Mintha csalt volna… a halotti játékon.
Szapphó bólintott.
– Majd ha egyszer rabszolga leszel, írd meg, hogy milyen érzés.
– Ez szép volt! – fordult felé és mosolygott rá Philoklész.
Szapphó elpirult és lesütötte a szemét.
– Dicséret egy spártaitól? – kérdezte. – Egy ilyen nagy harcos dicsérete még a
fejembe száll a végén.
Philoklész felszisszent.
– Ó, igen – meredt a kupája aljára. – Nagy harcos vagyok. Erről jut eszembe –
fordult oda Kineászhoz –, a perzsád ma megkért, hogy mutassam meg neki, milyen
gyakorlatokat végeznek a görögök a gümnaszionban.
– Miért? – kérdezte Kineász homlokráncolva.
Philoklész felhajtotta a borát, majd megtörölte a kézfejével a száját.
– Lenyűgözte, ahogy megölted a sok embert – felelte, és Szapphó felé bökött az
állával. – Mégsem Kineászhoz ment… nem, hanem hozzám. – Töltött még magának Nikanor
kancsójából, és kiloccsantott egy kortyot a földre. – Az összes isteneknek! –
mondta akadozó nyelvvel.
– Nem úgy értettem, Philoklész – érintette meg a karját Szapphó. – Thébában még
egyetlen katona sem sértődött meg azon, ha…
Philoklész hátralépett, mintha a nő érintése fájdalmat okozott volna neki.
– Spártában sem. Nem, amikor egy nő megdicsér valakit azért, hogy milyen jól tud
ölni, azt általában házassági ajánlat követi Spártában.
Szapphó elengedte Diodórosz karját, és intett Temerixnek, a kovácsnak. Két
oldalról közrefogták a spártait.
– Miért nem mesélsz arról, hogy élnek a spártai nők, Philoklész? – kérdezte.
Philoklész hol egyikükre, hol másikukra nézett.
– Még nem vagyok részeg – mondta, úgy méregetve őket, mintha ellenfelei lennének
a gyakorlótéren.
Temerix elmosolyodott zavarában, és lesütötte a szemét.
– Igen, uram – tárta ki a két karját.
– Ne szólíts uramnak – mondta Philoklész.
– Igen, uram – lépett hátra egyet Temerix.
Szapphó megfogta Philoklész karját.
– Mesélj a spártai nőkről! – kérlelte.
– Nekem túl bátrak – motyogta Philoklész. – Épp, mint te. – Kinyújtotta a
kupáját, és Nikanor, miután kérdően ránézett Kineászra, teletöltötte. Philoklész
mosolyogva pillantott az athénire. Felhajtotta a bort és elmosolyodott. – Jobb
gyilkos akar lenni. Ki mást kérne meg, mint engem? És minél keletebbre megyünk,
annál jobbak leszünk, míg csak bárkit meg nem tudunk ölni, akit akarunk. A végén
talán egymást is, mi? – Megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, és megint
előrenyújtotta a kupáját.
Szapphó belekapaszkodott a karjába.
– Faragatlanul viselkedsz, spártai! Mesélj a spártai nőkről!
Philoklész kihúzta magát.
– Te nem spártai nő vagy – jelentette ki. – Hanem thébai, ezért illetlenség
nyilvánosan mutatkoznod, férfiakkal társalognod, és ezért nem is akarok beszélni
veled, hiszen nem is lenne szabad itt lenned.
Kineász próbálta kitalálni, mit mondhatna.
– Már nem vagyok thébai, amiként te sem vagy már spártai – felelte Szapphó. –
Olbiaiak vagyunk, nem? Vagy talán Kineász népe vagyunk.
Philoklész felnevetett.
– A Kineászidák! És a Kineászidák körében a nők az agórán vitatkoznak a
férfiakkal!
Diodórosz odalépett a spártai mellé.
– Aztán hamar szokásba jött, hogy józan nők vitatkoztak részeg férfiakkal. Menj,
Philoklész, feküdj le! Rossz fényt vetsz a férfiakra.
A közelben lévők felnevettek – barátságosan, megkönnyebbülten, hogy elmúlt a
helyzet feszültsége. És amikor Philoklész ismét megtántorodott, Temerix ott
termett, és a vállára emelte. A kovács könnyedén cipelte, és meg sem rezzent,
amikor a spártai bort és epét hányt a hátára.
Később Kineász hallotta, hogy Philoklész a nők szerepéről értekezik egy rendes
poliszban, Temerix pedig, aki körülbelül annyira beszélt görögül, hogy el tudott
irányítani egy favágó csapatot, egyetértően fel-felmordul, miközben megmosdatja a
spártait. A furcsa társalgás még jó darabig folytatódott, és Kineász végül elaludt.
 Másnap reggel mindkét ifjú visszatért a szentélyből, és Kineász, aki nem aludt
jól, megivott velük egy kupa bort, utána pedig együtt imádkoztak az istenekhez.
Aztán visszafeküdt.
Amikor ismét felkelt, megkezdődtek az indulás előtti utolsó előkészületek.
Leónnal és Eumenésszel kiválogatta a legjobb lovasokat a hoplitészek közül, és
áthelyezte őket a lovassághoz. A többiek, a veterán olbiaiak és az új zsoldosok ott
maradtak a város védelmére. Két tucat katonát, akik a sebesülésük miatt már nem
vonulhattak tovább, de később még felépülhettek, telepesként hagytak hátra.
A menetoszlopnak tíz napra való élelme és vize volt, és jobb szekereik meg
kordéik, mint amikor elindultak. A szekerek már a hürkániai hegyek lábánál
várakoztak. A szarmaták a sivatagban járhattak. Amennyire Leóntól tellett,
felkészültek az utazásra.
Az enyhe idő, amiben Kineász serege elindult, hogy megütközzön Alexandrosszal,
elhozta az első kereskedőket is Lükiából. Ahogy a hegyekben a tavaszi esők tisztára
mosták a patakmedreket és legördítették a kidőlt fákat, úgy mosták ki a
menekülteket, a megbízót kereső zsoldosokat és a távoli sorscsapások elől menekülő,
kétségbeesett földönfutókat is a völgyekből. A menetoszlop indulása előtt Kineász
tucatnyi nép pletykáit hallotta a három leggyakoribb nyelven. Egy hazafelé tartó
makedón katonaszökevény azt mondta, hogy az öreg Antipatrosz előbb szinte megbénult
Parmenión meggyilkolásának hírére, aztán thrák testőrséggel vette körül magát,
attól félve, hogy Alexandrosz az ő megölését is elrendelheti.
Egy szíriai zsidó Libanonból azt mesélte, hogy Médiától nyugatra minden szatrapa
sereget gyűjt.
Egy krétai, aki szinte biztosan rablásból élt a télen, azt állította, hogy
Alexandrosz északra vonult Kandahárból, még a hóolvadás előtt. A szóbeszéd szerint
Besszosz meghalt, Szpitamenész pedig beérte volna egy szatrapiával. Állítólag
tucatnyi amazont küldött Alexandrosznak ajándékba.
És az utolsó reggelen, amikor a derékhad már lóháton ült, és az utolsó katona is
még egyszer utoljára megcsókolta hürkán feleségét, Kineász azt hallotta egy
lókereskedőtől, hogy a masszagéták királynője Marakandától keletre hívta össze a
törzseket, hogy Alexandrosz ellen vonuljanak. Kineász megvette az összes lovát.
Diodórosz a fejét csóválta.
– Emlékszel még, milyen volt, amikor közönséges zsoldosok voltunk? – kérdezte
vágyakozva.
Kineász csataménjének fülei között haloványan felkelt a nap. A balján Diodórosz
lovagolt, a jobbján Philoklész másnaposan, de egyenes háttal.
– Menjünk, keressük meg Szrajankát – mondta az athéni. Jobban érezte magát, mint
hónapok óta bármikor.
– És Alexandroszt – tette hozzá Diodórosz.

IV. RÉSZ

AZ ÉLETFA

17.

Felség? – A kardiai Eumenész óvatosan belépett a belső szentélybe, ahol az Iliász

aranytartója állt, és ahol Alexandrosz legyőzött ellenségeinek vértjei díszítették
a falakat.
Alexandrosz egyre visszahúzódóbb, egyre zárkózottabb lett minden hadjárattal. A
hegységen való átkelés közben ismét tanújelét adta emberfeletti hadvezéri erejének,
sőt együttérzésének, amikor hóvakságban szenvedő katonákat mentett meg, vagy szóba
elegyedett minden egyes pikáscsapattal, amely leereszkedett egy-egy hágón. Az
istenektől kapott erő azonban elszállt, és nem maradt más, csak egy rossz kedvű
türannosz, aki borúsan üldögélt kedvenc kincsei között.
– Mi az, Eumenész? – nézett fel üres tekintettel a király.
– Megérkeztek az amazonok Szpitamenésztől, felség – hajtotta meg a fejét
Eumenész. – És megérkezett Hürkániából Barsziné húga, Banugul is.
– Ki fog törni a pokol a háremben, amikor a nővére megtudja, hogy itt van –
mosolyodott el Alexandrosz. – Nem mondhatnám, hogy bánom, hogy idejött, de el kell
rejtened Héphaisztón elől. Egyébként mit keres itt? – ráncolta a homlokát.
– Elég bonyolult a története, uram. Az apját hibáztatja, de valami görög zsoldost
is. Ami azt illeti, nem is számított rá, hogy itt talál minket… azt hitte,
Kandahárban vagyunk.
– A görög zsoldosokban soha nem szabad megbízni. Úgy gondoltam, ennél többe esze
van. Rendben, emlékeztess majd, hogy keressem fel. És tartsd távol Héphaisztóntól.
Még valami? – kérdezte Alexandrosz ingerlékenyen.
– Mint mondtad, Barsziné dühös lesz, amikor megtudja. – Barsziné a többi nővel
együtt Kandahárban maradt.
– Barsziné annyit sem jelent nekem, mint a legutolsó szajha, aki egy zsák kölest
cipel a seregnek. Banugul legalább okos – dörzsölte meg a fejét Alexandrosz. – Nem
vagyok jó kedvemben, Eumenész. Kímélj meg az asszonyok panaszaitól.
Eumenész vállat vont.
– Arról beszélt, uram, hogy egy sereg közelít felénk a Fekete-tengertől.
Alexandrosz rámeredt, mire a kardiai lesütötte a szemét.
– A Fekete-tengertől? Bolondság! A szkíták megennék a májukat. Jut eszembe… az
amazonok. Hadd lássam őket! Szépek?
– Nem igazán, uram.
– Árész, és büdösek is? – Alexandrosz felállt, levetette a rajta lévő perzsa
khitónt, egy rabszolgával hozatott egy jobbat, és belebújt.
Eumenész látta, hogy lefogyott, az izmai göcsörtösek lettek, mint a régi kötelek.
A hegység elvett valamennyit a király fiatalságából, mint ahogy megölte az idősebb
veteránokat és sokat öregített a többin. Azzal, hogy átkeltek a hegyeken, átvették
a kezdeményezést a lázadóktól, és tárgyalóasztalhoz ültették Szpitamenészt, a
legveszélyesebb ellenséges vezért, de mindez több makedón életébe került, mint a
király bármelyik győzelme.
– Lószaguk van, uram – vont vállat ismét Eumenész.
– Nekünk is! – nevetett fel Alexandrosz. Beletúrt a hajába, és elhessegette a
rabszolgáit. – Gyere! – szólt oda a kardiainak fensőbbségesen.
Eumenész követte urát a belső sátorból a fogadósátorba. Amikor beléptek,
Héphaisztón, mintegy megérezve, hogy kimaradhat valami fontos dologból, futva
érkezett a bejáraton át. Az ajtó egyik oldalán két futár várta, hogy a király
figyelemre méltassa őket, a másikon pedig három, selyeminget és bőrnadrágot viselő
barbár nő nézelődött kíváncsian, két lovas barát őrizetében.
– Mi hír, Akhilleusz? – kérdezte Héphaisztón.
Alexandrosz, aki kivételesen nem volt olyan hangulatban, hogy örüljön a
hízelgésnek, rándított egyet a vállán.
– Szpitamenész amazonjai – felelte. – Küldj el Kleiszthenészért!
Héphaisztón elküldött egy rabszolgát, majd a nőkre nézve elvigyorodott.
– Büdös barbár nők? Gondolom, a bordélyokba akarod küldeni őket.
Alexandrosz szinte álmélkodva nézett barátjára.
– Héphaisztón, ezek szabad síkföldi nők. Ha rosszul bánok velük, a masszagéták, a
szakák, a dahák és még ki tudja, miféle törzsek, tudomást szereznek róla, és komoly
gondot okozhatnak. Azt akarom, hogy behódoljanak nekem, mint régen a perzsáknak.
Megértetted?
Héphaisztón nem volt hozzászokva, hogy nyilvánosan helyreigazítsák. Elvörösödött.
A legidősebb amazon nyilvánvalóan gyermeket várt, de így is gyönyörű volt. Sűrű,
fekete szemöldöke szinte ragyogott tökéletes bőrén, mely olyan sima volt, mint egy
elefántcsontból faragott templomi szoboré – és volt humorérzéke. Halványan
rámosolygott Alexandroszra.
– A masszagéták soha nem hódoltak be a perzsáknak, és neked sem fognak. – Enyhén
meghajolt. – Uram.
 Alexandrosz leült elefántcsont székére, és megcsóválta a fejét.
– Beszélsz görögül – Állapította meg.
– Valóban – biccentett a nő.
– A masszagéták behódoltak Kürosznak és Dareiosznak – jelentette ki Alexandrosz,
uralkodói véglegességgel.
– Tévesen tájékoztattak – felelte a nő. – A masszagéták megölték Küroszt és
kitértek Dareiosz elől.
Alexandrosz felvonta a szemöldökét.
– Ez egybevág azzal, amit Hérodotosz mond, uram – szólt közbe a sátorba belépő
Kleiszthenész.
– Nahát! – nézett körül Alexandrosz. – Így még jobban tetszik a történet. Akkor
én leszek az első, aki meghódítja őket.
A nő felnevetett és lefordította szavait a társainak. Azok váltottak néhány szót
barbár nyelvükön, aztán együtt nevettek vele.
Alexandrosz felállt és odament hozzájuk. Az állapotos nő állához emelte az ujját,
hogy megnézze az arcát, de az egy oroszlán gyorsaságával ütötte félre a kezét.
– Olyan az arcod, akár egy istennőé. De gyermeket vársz. Kié a gyermek? –
kérdezte Alexandrosz.
– Az enyém – vetette oda a nő. – És a férjemé.
– Egy masszagéta harcosé? – faggatózott tovább Alexandrosz, a legfiatalabb
amazont méregetve; csinos, de olyan izmos, mint egy férfi.
– Talán úgy nézek ki, mint egy masszagéta? – nevetett fel megint a nő.
– Nekem minden barbár egyforma – vont vállat Alexandrosz.
– Szrajanka úrnő vagyok, a szakák Kegyetlen Kéz törzsének vezére! Szabadon
járunk-kelünk a fűtengeren, de a földműveseink Olbiától északra művelik a földet.
Alexandrosz rápillantott Kleiszthenészre, majd vissza a nőre.
– Ez igaz? A Fekete-tengertől idáig lovagoltál? – Eszébe jutott, amiről a kardiai
beszélt, de nem akarta felhozni Héphaisztón előtt. – Tehát a fűtenger valóban a
Jaxartésztől a Tanaiszig terjed!
A nő bólintott.
Héphaisztón odalépett Alexandrosz mellé.
– Túl sok időt vesztegettünk ezekre a barbárokra – mondta, hátat fordítva az
amazonoknak. – Terhes amazonok! Szerintem meg valamelyik lovasunk bennszülött
szajhái. Egy gyereket sem tudna legyőzni.
A terhes nő összehúzta a szemét.
– Adj egy kardot, és leváglak, fiú.
– Olvasd fel nekem azt a részt az Iliászból, ami Pentheszileáról, az amazonok
királynőjéről szól! – intett Alexandrosz Kleiszthenésznek.
Kleiszthenész a fejét csóválta, de bement a belső sátorba a tekercsért.
Héphaisztón nem volt hozzászokva, hogy ellentmondjanak neki. Dühösen elhajolt
Alexandrosz mellett és öklével a nő arca felé sújtott. Az amazon az állapota
ellenére elhajolt, így az ütés éppen csak a feje tetejét súrolta, aztán belépett
Héphaisztón kartávolsága mögé, egyenesen a karjai közé. A férfi felmordult és
hátralépett. A nő kezében ott volt a kardja. Héphaisztón elvörösödött dühében.
– Még a masszagétákat sem fogod meghódítani ilyen katonákkal – mondta a nő.
Állapota ellenére könnyedén tartotta a kardot. – Engedj el minket, ó, király! Nem
ártottunk neked, és az áruló Szpitamenész elrabolt minket a fűtengerről. Ugyanúgy
az ellenséged, mint nekünk, és ha szabadon engedsz, a törzseink úgy fognak vadászni
rá, mint a vérebek.
Alexandrosz csalódottan nézett lefegyverzett barátjára, majd visszafordult
Szrajankához.
– A gyermeked remek túsz lesz – jelentette ki. – Kényelemben fogtok élni az
asszonyaimmal, és amikor néhány év múlva az országotokba vonulok, sokat segíthetsz
majd. – Héphaisztónon átnézve odafordult Kleiszthenészhez. – A fűtenger valóban
létezik! Innen akár Thrákiáig is elvonulhatunk!
Kleiszthenész Héphaisztónt nézte.
– Igazi amazonnak tűnik, felség.
Héphaisztón úrrá lett a dühén.
– A fiatalt magamnak akarom! – közölte.
 Szrajanka még mindig a kezében tartotta a kardját.
– Ő a Fűmacskák vezére. Hadifőnök és ezerlovas úrnő.
Szrajanka válasza visszahozta Héphaisztón jókedvét.
– Ugyanúgy szét tudja tenni nekem a lábát, mint bármelyik nő – vetette oda, és
néhány katona felnevetett a sátorban. – Add vissza a kardom, mielőtt valaki
megsérül – mondta azon a hangon, amit a nőkkel és az állatokkal szemben szokott
használni.
Szrajanka elgondolkodva bólintott.
– Bocsáss meg! – mondta Alexandrosznak, és megvágta Héphaisztón combját, hogy
eleredt a vére – nem volt mély vágás, de fájdalmas igen. Aztán Alexandrosz lába elé
dobta a kardot, miközben az őrei megragadták a két karját. – Azt hiszem, egy ideig
senkinek a lábát nem fogod széttárni! – kiáltotta a kitörő zűrzavarban.
Alexandrosz rémülettel vegyes elégedettséggel méregette.
– Téged Médeiának kellene hívni! – mondta.
– Sok férfi úgy hív – vont vállat Szrajanka. – Engedj szabadon, vagy viseld a
következményeket.
Alexandrosz elvigyorodott – most először őszintén, mióta a serege Kandahárból
elvonulva átverekedte magát a hófúvásokon.
– Soha nem foglak elengedni, hölgyem – mondta. Mögötte az őrök és a rabszolgák
Héphaisztón körül sürgölődtek.
Szrajanka kihúzta magát, és várandóssága csak még méltóságteljesebbé tette.
– Majd meglátjuk – villant a tekintete Héphaisztón felé, akit épp feltámogatott
két katona.
– Kutyák fognak megbaszni! Kitépem belőled a kölyködet, és felzabáltatom velük! –
őrjöngött Héphaisztón. – Addig kínoztatlak, míg nem marad rajtad bőr, amíg…
Alexandrosz pofon vágta, mire elhallgatott, de szemében izzó gyűlölettel meredt
Szrajankára.
– Majd meglátjuk – ismételte meg a nő.

18.

A szerencse, a jó sors, a gondos tervezés és az istenek akarata a teljesen

kibontakozó tavasz idején vezette át Kineász seregét a sivatagon. Minden nagyobb
mélyedésben vizet találtak, és virágok nyíltak a kopár sziklák körül. Tizenöt
nappal az indulás után, az athéni Plünteria ünnepének napján a sereg ismét egyesült
az előttük elterülő, végtelen fűtenger szélén. Mindenfelé fű hullámzott, csak a
hátuk mögött nem – arra délibábok, poroszlopok és a naplemente fényében lilán
derengő hegyvonulatok uralták a tájat, Hürkánia utolsó figyelmeztetéseiként.
– Hamar ideértetek! – ragadta meg Lót Kineász alkarját. – Igazi szaka lett
belőled.
Kineász elpirult a dicsérettől.
– Tökéletes volt az idő, és minden lyuk megtelt vízzel.
Lót elvigyorodott.
– Ezért kell tavasszal átkelni a sivatagon – mondta szaka nyelven. – Jöjj… van
egy kis rossz borom, Szamahe pedig híreket hozott keletről, Ataelosztól.
– Boldognak tűnsz – jegyezte meg Kineász.
– Otthon vagyok! – ragyogott Lót herceg. – Azt hiszem, már lemondtam róla, hogy
élve visszatérek. És most mégis itt vagyunk! A futárjaim a népem és a jurtáink felé
tartanak. A Sódomboknál találkozunk, és hatalmas lakomát csapunk!
Kineász bólintott.
– Milyen messze vannak a Sódombok?
Lót odavezette a „sátrához”, amely igazából csak egy kemény vászondarab volt,
ráterítve két földbe szúrt lándzsára. Moszva bort töltött nekik, aranykupákba.
– A kupák jobbak, mint a bor – mondta Lót. – Tíz nap múlva odaérünk a dombokhoz.
Tíz nehéz nap, és meglesz az összes takarmány, ami kell, hogy utolérd Szrajankát. –
A szarmata herceg beleszimatolt a porral és virágporral terhes levegőbe. – Ez az
otthon illata!
– Elválnak hát az útjaink? – kérdezte Kineász.
 – Soha! – rázta meg a tejet Lót. – De most már az én földemen jársz! És én úgy
fogok vigyázni rád, ahogy te vigyáztál rám. – Felhajtotta a borát, Kineász követte
a példáját. – Tíz nap kemény lovaglás, de utána lakomázunk!
Kineász odafordult Moszvához. A lány bizonyos szempontból nő volt, más
szempontból viszont csak az egyik katonája.
– Leónt vagy Eumenészt szereted? – szegezte neki a kérdést.
Moszva elvigyorodott, azoknak a fiatal nőknek a vigyorával, akik épp kezdik
felfedezni hatalmukat.
– Mindkettőt! – mondta, és felnevetett.
Lót bólintott.
– Mind a ketten erős fiatal férfiak. – Vállat vont. – Az én népem lányai maguk
választják ki a párjukat. Mind a kettő gazdag, jó kapcsolatokkal bír, bátor és
idegen. – Megint elvigyorodott. – Mindegy, milyen utat választ a lányom, a
törzseimet a húgom fia örökli.
– A húgod fia? – kérdezte Kineász.
– Upazán – felelte Lót homlokráncolva, mintha rossz ízt hagyott volna a szájában
a név.

Tíz nap kemény lovaglás – ezt ismételgette az egész sereg, miközben kelet felé
ügettek. A sivatag eltűnt mögöttük, és füves síkságokon vágtak át, melyek zöldek
voltak, mint Perszephoné köpenye, de kevés vízfolyás akadt rajtuk, és csak az esők
mentették meg a legrosszabbtól. Aztán egy nagy folyó keresztezte az útjukat, barnán
hömpölyögve a tavaszi áradástól a sziklák körül.
Kineász a géta hátasán ült. Leszállt, majd levezette az állatot a folyóhoz, ahol
gondosan ügyelt rá, nehogy túl sokat igyon. Diodórosz és León ugyanígy cselekedtek.
– Biztos, hogy ez nem az Oxosz? – kérdezte Diodórosz.
Kineász megrázta a fejét.
– Legalább húsz napra vagyunk még az Oxosztól – mondta megdörzsölve a szakállát.
– Vagy többre. Lót! – kiáltotta el magát.
Lót herceg kikerülte lovával az ivó állatokat, és odagázolt hozzájuk.
– Mi a neve ennek a folyónak? – kérdezte Kineász.
Lót vállat vont.
– Szakául Tanaisz.
León kivonszolta a heréltjét a vízből, mert az nem akarta abbahagyni az ivást. A
partra érve visszakiáltott:
– Mindegyik folyót Tanaisznak nevezik! Azt jelenti szakául, hogy „folyó”.
– A görög nevét nem ismerem – vonogatta a vállát Lót.
León, aki kifaggatott minden kereskedőt és utazót, akivel találkoztak, odament a
csomagjához és elővett egy tekercset, amelyen a feljegyzéseit vezette.
– Ez biztos a Szarniosz – hümmögte. – Legalábbis így nevezte a lókereskedő.
A Szarniosz egyik kanyarulatában vertek tábort. Kineász feláldozott egy borjút,
amely az indulásuk óta született, a folyó istennőjének, és elrendelte néhány marha
levágását, hogy minden katonának jusson hús a gabona mellé. Később jóllakottan,
zsíros arccal ültek a szabad ég alatt, a köpenyeikbe burkolózva az éjszaka hidege
ellen, és a fejük fölött elterülő csillagokat nézték, a hátuk mögött a Temerix
szekérre épített kovácsműhelyéből kiszűrődő izzással. Antigonosz és Kineász
lószerszámokat javítgatott. Kineász észrevette, hogy az amulett, amit Kam Bakszától
kapott a Kis-Borüszthenész melletti téli táborban, kezd megkopni, ezért szorosan
összevarrta. Antigonosz szerzett valahonnan egy lóra való bronz fejvértet, de nem
tudta ráigazítani a csataménjére, mert az állat idegesen ide-oda kapkodta a fejét.
Úgy tűnt, mintha minden este igazgatna rajta egy kicsit.
– Bárcsak tudna beszélni! – sóhajtott fel. – Akkor megmondhatná, hogy mikor jó.
Kineász végzett a maga sokkal aprólékosabb munkájával, és most azt figyelte,
hogyan készít bevágott nyílvégeket Dareiosz a nyílvesszőire a tűz fényénél. Kényes
művelet volt.
– Nem lenne jobb ezt napvilágnál csinálni? – érdeklődött az athéni.
A perzsa előtt ott feküdt az összes szerszáma egy takarón.
– De igen – bólintott, aztán elkáromkodta magát, mert megcsúszott a keze, és egy
kész nyílvég elrepült a sötétbe. – De Temerix ma faszenet vett egy kereskedőtől,
eleget ahhoz, hogy bronzot olvasszon, és még az éjjel kiönti a nyílhegyeket.
– A nyílvégeket akkor is megcsinálhatnád nappal – vigyorgott Kineász.
– Sosincs rá idő – ingatta a fejét Dareiosz, és felpillantott Kineászra. – A
szarmaták ma szarvascsapásokat láttak. Fel akarok készülni mindenre.
– Ott volt az egész tél, hogy nyilakat készíts! – nevetett fel Kineász.
Dareiosz elengedte a füle mellett a parancsnoka megjegyzését, és ismét csak a
munkájára összpontosított.
– Ááá! – érkezett Philoklész egy tállal és egy darab hússal. – Mi ez a bűz?
– Enyv – felelte Dareiosz. Elkészült egy újabb nyílvéggel, enyvbe mártotta és
rácsúsztatta a nyílszár fecskefark-illesztésű végére. A kipréselődő enyvet
letörölte az ujjával. Utána fogott három gondosan előkészített kócsagtollat, és
felragasztotta őket a nyílszárra. Ezután a vesszőt heggyel lefelé a földbe szúrta,
és elővett egy másikat, módszeresen felragasztva rá a nyílvéget.
– Hm – nézte Philoklész érdeklődve. – Miért nem egyenesen ragasztod fel a
tollakat? Mi célt szolgálnak?
Dareiosz leejtett egy tollat a fűbe, a tűz mellé, és megint elkáromkodta magát.
Mire felvette a tollat, az csupa enyv lett, és a perzsa undorodva a tűzbe dobta.
Aztán elkezdett vágni egy másikat.
– Sokkal több munka van vele, mint a lándzsámmal – folytatta Philoklész.
Kineász nem akart megszólalni. Philoklész a citadella lerohanása óta most először
tanúsított érdeklődést bármi iránt – a tréfálkozásról nem is beszélve.
Dareiosz felragasztotta az új tollat, és bedöfte a nyílvesszőt a hat másik
elkészült mellé.
– A vadásznyilakat a legnehezebb elkészíteni – mondta.
– Miért? – kérdezte Kineász, hogy tovább beszéltesse és fenntartsa Philoklész
érdeklődését.
Dareiosz vállat vont, ahogy az ifjak szoktak az idősebbek előtt.
– A harci nyilakat nem szerzi vissza az ember – felelte. – Még végeket sem teszek
rájuk… csak bemetszem a vessző végét, és körültekerem egy kis cérnával. A
vadásznyilakat viszont megkeressük. És messzebbre, nehezebb célpontra lőjük őket.
Apám mindig azt mondta, hogy magunk készítsük, ne bízzunk mások nyilaiban.
Philoklész bólintott.
– De miért kellenek a tollak?
– Ti, görögök, mindig a miértet kérdezitek – csóválta a fejét Dareiosz. – Kérdezz
meg egy igazi íjkészítőt. Én csak csinálom, ahogy az apám tanította.
Kineász felnevetett. Philoklész ránézett és felvonta a szemöldökét. Kineász
megrázta a fejét.
– Valami nagyon mély dolog rejlik itt – mondta. – De túlságosan tele vagyok
hússal ahhoz, hogy lemerüljek érte.
Philoklész felnevetett, és barátságosan vállon ütötte az öklével.

A Szarniosz túlpartján nyíltak a virágok, a szarmata lányok koszorúkat fontak

belőlük, azokkal a fejükön lovagoltak. Moszva gyönyörű volt, mint maga Artemisz. A
vadászok szarvasokat ejtettek el a dombok között, és az emberek, amikor vizet
találtak, Demeterhez és a száműzetésből visszatért, fürge lábú leányához szóló
dalokat énekeltek. Dareiosz már a vadászat első napján lelőtt egy szarvast, így
elviselhetetlenül büszke volt magára.
Lót jóslata ellenére még tíz napig vonultak a Szarniosztól, de ez a tíz nap
egyike volt azoknak a boldog időszakoknak, amikre a katonák szívesen emlékeznek
vissza idős korukban – nem az unalomra, a hidegre vagy a hőségre, hanem a gyönyörű
tavaszra a síkságon és a szárnyakon, a virágos réteken lovagló szarmata lányokra.
Bőségesen ehettek húst, és az éhhalál küszöbén járó lovak hirtelen megerősödtek.
Egy hónappal azután, hogy elindultak Hürkániából, a keleti látóhatáron remegve
feltűntek Dahia hegyei. Az emberek morgolódtak, fennhangon emlegetni kezdték a
fizetségüket, és nyálcsorgatva nézték a szarmata lányokat, amikor azok levetették
ingeiket és fedetlen felsőtesttel lovagoltak a tavaszi napsütésben.
Diodórosz felzárkózott Kineász mellé.
 – A katonák jobban vannak – mondta. – Árészra, de jó magunk mögött hagyni azt az
átkozott Hürkániát!
Kineász bólintott, és a Szrajankáról való álmodozásából kizökkenve ránézett
barátjára.
– Jobban van? – bökött az állával Diodórosz Philoklész felé, aki egyedül, a
gondolataiba mélyedve lovagolt.
– Szerintem igen – felelte Kineász. – És te?
– Katona vagyok – vont vállat Diodórosz. – Láttam már ilyet máskor is. Csak… –
kezdte, aztán elhallgatott.
Philoklész meglátta, hogy beszélgetnek, és ügetésre fogta erős csődörét. Hamar
utolérte két társát. A spártai nem volt született lovas, de a két, lóháton töltött
év sokat javított a lovaglótudományán.
– Komolynak tűntök – mondta.
– A katonákról beszélgetünk – válaszolta Diodórosz. – És a morálról.
– Megint kezdenek morgolódni – bólintott a spártai. – Ez mindig jó jel.
– Te jobban vagy? – kérdezte Kineász.
– Más lettem – vont vállat Philoklész.
Kineász a mellettük elvonuló lovasokat nézte.
– Mind mások lettek – morogta. – Én is.
– Életben hagytad a királynőt – mondta Philoklész. – Nekem nem voltak ilyen
könyörületes pillanataim, amikkel megnyugtathatnám a lelkiismeretemet. Addig öltem,
amíg a karom el nem fáradt.
– Én is nagyjából ugyanezért hagytam életben a nőt – felelte Kineász. – Inkább a
kimerültség volt az oka, mint a könyörület.
– Ez az utolsó hadjáratom – bökte ki Philoklész. – Szeretlek, de nem lehetek
egész életemben fenevad.
Kineász lassan bólintott.
– Nikeásznak is ez lett volna az utolsó – mondta. – Azt kérte, vegyek neki egy
bordélyt Athénban.
– Lehet, hogy akkor következőnek én halok meg – borongott Philoklész, aztán
keserűen felnevetett. – Igaz, bordélyt nem akarok. – Elnézett a távolba. –
Könyörületes voltál, de sokba kerülhet még nekünk, hogy életben hagytad. El fogja
mondani Alexandrosznak…
Kineász a fejét rázta.
– Mind a ketten kémkedtünk már, testvér. Olyan sok kém van a világon –
mosolyodott el halványan –, hogy még egy már annyit sem számít, mint a fű
borzolódása. – Elnézett a síkságon, a fűtengeren, amely majdnem ugyanolyan volt,
mint az, ahol megismerte Szrajankát, kivéve a hatalmas hegyvonulat barnásvörös
sávját a látóhatáron. A szél suttogott az új fűszálak között, felborzolva
halványabb és sötétebb zöld oldalukat, mintha egy a síkságon átrohanó óriás hagyott
volna maga mögött lábnyomokat.
– Valahol a fűtengeren ott vár ránk Alexandrosz – mondta. – Akármit is csinál,
biztos, hogy nem várakozik – rázta meg a fejét Diodórosz.
Kineász bólintott. Ha nem találom meg Szrajankát, az sem fog érdekelni, gondolta.

Két nap múlva találkoztak szarmata házigazdáik előőrseivel. Az őrszemek a zöld

dombok gerincéről figyelték közeledésüket, és örömujjongással fogadták a háborúból
hazatérő urukat. Lót a menetoszlop élén lovagolt, a fiatal harcosnők a szárnyakon,
hőstetteikkel dicsekedve és ellenségeik koponyáival büszkélkedve. Az oszlop
felvonult az első gerincre, onnan lenézett egy ősi vulkán kráterébe, melyet gazdag
termőföld töltött meg a jó néhány sztadionra lévő másik peremig. A mélyedés közepén
egy kis tó csillogott, azon túl pedig jurták és sátrak töltötték be a mezőt.
Ezután egy teljes napon át lakomáztak, hagyva, hogy lovaik kipihenjék magukat, és
meghallgatva a világból érkező híreket. A fegyvernyugvás véget ért. Alexandrosz
hadban állt Szpitamenésszel, Szpitamenész pedig Marakandát ostromolta, miközben
Alexandrosz északon, a Jaxartész mentén igyekezett felmenteni szorongatott
erősségeit. Az összes törzset összehívták nyár közepére a Jaxartészhez, hogy
akadályozzák meg az átkelését a folyón.
 A „nyugatiak”, Szrajanka szakái pedig négynapi lovaglásra táboroztak, az Oxosz
egyik kanyarulatában.
Kineász nem tehetett mást, türelmesen várakozott. A lelki szemei előtt már alakot
öltött a hadjárat – a szarmata törzsfők lerajzolták neki a vidéket, a hegyeket, a
sivatagot és a fennsíkot átszelő két nagy folyót.
Lót és a főnökei a puha, agyagos földbe vázolták fel világukat, gondosan
megépítve a Szogd-hegységet keleten és a baktriai felföldet délen. A hegyek úgy
festettek, mint egy megmerevedett, görbe hullám, vagy egy begörbített ujjú kéz
oldalnézetben. A tenyér aljánál, a déli hegyvonulat peremén, a Margosz folyó
partján helyezkedett el Merv, az ősi kereskedőváros, amelyet Alexandrosz helyőrsége
tartott. A görbe hullám kanyarulatánál állt Marakanda – a síkság legnagyobb városa,
szintén a hegyek lábánál. Marakanda a Szogd-hegységben eredő Polütimerosz partján
terült el.
Merv és Marakanda között hömpölygött a fenséges Oxosz, a legnagyobb folyó
keleten. Az Oxosz völgye két hegyvonulat között húzódott. A folyó keleten, a
baktriai felföldön eredt és a Fűtenger-tóba ömlött. A tó messze északon volt, és
Lót már a saját szemével is látta, León viszont még csak legendákat hallott róla.
A szakák keleti határát a Jaxartész alkotta, kígyóként kanyarogva elő a keleti
Szogd-hegységből, és szintén a Fűtenger-tóba érkezett, hozzávetőleg párhuzamosan az
Oxosszal, délkelet felől északnyugat felé folyva. A két nagy folyó közötti terület
a masszagétáké volt, és a szóbeszéd szerint a királynő Marakandától északra, a
Jaxartész partjára hívta össze népe harcosait.
Kineász összezavarodott a térségről adott leírásuktól, pedig León is segített
neki tisztázni a részleteket. A két nagy folyó, az Oxosz és a Jaxartész mintha
egymás közelében eredt volna, ugyanabba a tóba is ömlöttek, mégis több száz, néhol
több ezer sztadionra folytak egymástól. A szarmatáktól nehezen tudott pontos
számokat szerezni a távolságokról. Ez volt a hazájuk, és az óriási füves síkság –
hol zöld és dús, hol foltos, mint a beteg juhok gyapja – határozta meg a világukat.
Tíz szavuk is volt a fű minőségére, de egy sem az úszásra.
A görög katonák és a szindik birkóztak, versenyt futottak és lovagoltak, továbbá
összemérték íjaikat házigazdáikkal. Kineász bőkezű díjakat osztott a Banugultól
szerzett zsákmányból, és Lót sem maradt el mögötte. Temerix, a legjobb gyalogos
íjász, egy nehéz íjat kapott, lakozott vagy zománcozott, parányi aranypikkelyek
borították, melyek valahogy mégsem rontották a fegyver hajlékonyságát. Győzelmét
sötét tekintettel fogadta Lót örököse, a húga fia, Upazán. A jóképű, szőke ifjú
mintha már most úgy érezte volna, hogy nagybátyja túl sokáig élt, és a személye
elleni sértés lenne minden versenyszám, amit nem ő nyert meg. Upazánnak sok
gyönyörű holmija volt – egy aranysisak, egy csodálatos pikkelyvért, egy vörös,
lakozott íj, és egy ezüsttel futtatott, tükörként ragyogó pajzs, a közepén vörössel
és tömör arannyal megformált, tekergő sárkánnyal. Büszkén mutatta meg őket
Kineásznak, és nyilvánvalóan vágyott rá, hogy gyarapítsa gyűjteményét.
Lót elmondta, hogy Upazán íja, és az, amelyiket Temerixnek adtak, messzi keleti
portyák zsákmánya volt, ahol állítása szerint egy még Perzsiánál is nagyobb
birodalom terült el, amit bronzpáncélos katonák védtek. León csillogó szemmel
hallgatta. Lót felfigyelt a numídiai érdeklődésére, és mutatott neki egy másik
íjat, amit válltámasszal és bronzból készült elsütőszerkezettel láttak el. Kineász
kipróbálta: jól lőtt, és a vessző könnyedén átütött egy szaka pajzsot. León
alaposan szemügyre vette és lerajzolta a fegyvert, és néhány megjegyzést is felírt
róla a tekercsére. Annyira elmerült a munkában, hogy Moszva sértetten az
unokatestvérével, Upazánnal kezdett incselkedni. Az ifjú nyilvánvalóan kívánta a
lányt, és az idősebbek helytelenítően figyelték udvarlását.
Kineász is Upazánt nézte. Lót örökösét keserű harag emésztette, amiért nem
vehetett részt a nyugati hadjáratban, még keserűbb harag, mert a nagybátyja hősként
tért vissza, és még annál is keserűbb harag, mert az idegenek legyőzték a
vetélkedésben. Amikor Leónnal dárdát hajítottak, és León legyőzte, mert ötször
találta el lóhátról a célként kitett pajzsot, Upazán mögéje vágtatott és a
lándzsája nyelével hátulról lelökte a lováról.
Az olbiaiak egy szempillantás alatt talpon termettek. Leónt mindenki szerette.
Eumenész, noha nem volt a numídiai barátja, odarohant hozzá és felsegítette. Upazán
csak nevetett.
– Így játszanak a férfiak! – vetette oda nyeglén. – Talán túl kemény a
nyugatiaknak?
Lót a fejét csóválta, és felszólította az ifjút, hogy kérjen bocsánatot, de az
nem volt hajlandó. Megállt a görögök előtt, és megint nevetni kezdett.
– Ennyi anya kell a fekete fiúnak? – gúnyolódott. – Ha visszavágót akar,
megküzdhetünk! Megölöm, és akkor enyém lesz a díj. Egyébként is engem illetett
volna. Bolondok vagytok mind!
León Kineász határozott parancsára sarkon fordult és elment. Upazán nevetett a
görögökön, és Kineász hagyta, hadd nevessen.
Valamivel később találkozott Lót királynőjével, Monaéval, aki összetartotta a
törzseket, amíg a herceg nyugaton harcolt. A hadjárat már most legendássá vált a
szarmaták között. Kineász látta, hogyan néz a királynő Upazánra – gyűlölettel
határos megvetéssel.
– Lót rajongott a húgáért, aki meghalt szülés közben. Lót nem törte be azt a
csikót – bökött az állával Upazán felé. – Több bajt okoz, mint az összes legény és
lány együtt… és sokan rajonganak érte, vagy legalábbis félnek tőle. A fiataloknál a
kettő gyakran ugyanaz.
Kineász túl öreg volt már ahhoz, hogy hagyja, hogy egy dühös ifjú elrontsa a
jókedvét, és túlságosan sóvárgott már Szrajankát látni ahhoz, hogy az ifjak
szenvedélyes természetével törődjön. Elfogadta Lót bocsánatkérését a zabolátlan
Upazán helyett.
Később a tűz körül tanácskozva, gyönyörű, színes szarmata gyapjúszőnyegeken ülve
a csillagok alatt, Kineász a törzsek politikájáról beszélő Lótot hallgatta. Velük
volt Monae, Diodórosz, Philoklész, Ataelosz – és Upazán is. Az ifjút nem lehetett
kikerülni, hiszen Lót örököse volt.
– Pharmenax, a szarmaták főkirálya, különbékét kötött Alexandrosszal… személyesen
ment el hozzá – mondta Lót.
Kineász megrémült.
– A ti háborútok tehát véget ért – állapította meg keserűen.
Lót rápillantott a farkasként mosolygó Monaéra.
– Senki sem követte Pharmenaxot. A szarmaták királya nem sokban különbözik a
szakák királyától, Kineax. A cím az övé, de olyan döntést hozott, ami nem tetszik a
törzseknek, és nem sokan fogjuk követni. De tegyük fel, hogy Alexandrosz nagy
győzelmeket arat, és a perzsa Szpitamenész és Zarina, a masszagéták királynője
vereséget szenved! Hmm. Lehet, hogy akkor csatlakozunk Pharmenax királyhoz.
– Most rögtön Alexandrosz mellé kellene állnunk – jelentette ki Upazán. – Ő a
legerősebb. Ő fog győzni.
– Szpitamenész? – kérdezte Kineász, elengedve füle mellett a fiú szavait.
– Hallottam róla Hürkániában. Felfrissítenéd az emlékezetem?
– Baktria egyik ura. Ő adta Alexandrosz kezére az előző trónbitorlót… Besszoszt.
Azt beszélik, azért, mert istentagadó volt. Besszosz jó ember, de rossz hadvezér –
rázta meg a fejét Monae szomorúan. – Sok minden történt az elmúlt évben, férjuram.
– Ez nem holmi női cseverészés, Monae! – hajolt előre ültében Upazán. – Mondtam
valamit, és választ várok rá. Alexandrosz mellé kell állnunk.
Kineász ránézett a fiúra, de nem felelt. Lót felemelte a kezét.
– Upazán, megfeledkeztél az illemről az alatt az idő alatt, míg a médek túsza
voltál. A nők minden tanácskozáson részt vehetnek.
– Bah… a nők csak arra jók, hogy megmelegítsék az ember ágyát és gyereket
szüljenek! Bolondok vagyunk, ha bármi mást megengedünk nekik. Amikor király leszek,
feloszlatom a lándzsaszüzeket. – Azzal a gonosz élvezettel beszélt, amivel a
kamaszok szoktak, amikor tudják, hogy az idősebbeknek nem fog tetszeni a
mondanivalójuk. Nehéz lett volna megmondani, komolyan gondolja-e bármelyik szavát
is.
– Besszosz volt a szatrapa? Besszosz? – kérdezte Kineász.
– Szatrapa? A Királyok Királyának nevezte magát – csóválta a fejét Monae. –
Csúnyán fog meghalni, levágott orral. Ez az Alexandrosz gyorsan átvette a médek
szokásait.
– Úgy érzem magam, mint aki kimászott a forró olajjal teli üstből, és belezuhant
a tűzbe – vallotta be Kineász.
– A barbárok élete nem egyszerű – bólogatott Lót. Felnevetett, de a tekintete
komor maradt, ahogy Upazánra tévedt.
– Kicsoda Zarina királynő? – érdeklődött Kineász.
– Egy lándzsaszűz, aki királynővé küzdötte magát – felelte Monae. Az egyik kezét
a torkára téve felköhögött, aztán könnyedén felnevetett. – Vidám hely volt számára
a világ, és kivillantotta az összes fogát. Imádja a háborút. Nem szereti
Szpitamenészt, de le akarja győzni Alexandroszt. Hadba hívta az összes szkítát… a
Fekete-tengertől a nagy hegységig. A szakákat, a dahákat, a szarmatákat, a
masszagétákat, a kandákat és minden rokonukat. A perzsák elleni nagy háború óta nem
gyűlt össze ekkora sereg – mosolyodott el. – És persze egykor ők is az egyik
törzsünk voltak. A perzsák. A nemzetséganyák még emlékeznek erre. – Megcsóválta a
fejét. – Zarina az összes törzs és nép királynőjének tartja magát. Hogy elfogadjuk-
e? Hogy engedelmeskedni fogunk-e neki? – Felnevetett. – Mindenesetre mind
elmegyünk, még a te Szrajankád is. Ha másért nem, hát azért, hogy lássuk, hány
lovast tud kiállítani a népünk, és megmutassuk ennek az Alexandrosznak, mi az igazi
hatalom.
Kineász észre sem vette, hogy egy ideje visszafojtotta a levegőt. Lassan kifújta
tüdeje tartalmát.
Lót körülnézett, aztán előrehajolt.
– Mi a szándékod, uram?
– Miért hívod uradnak? – csattant fel Upazán. – Hisz csak egy idegen, nem
törzsfő!
– Nem láttad még sereget vezetni csatában, öcsém – felelte Lót higgadtan.
– Bolondság! – Upazánnak mindenről megvolt a maga véleménye, és nem habozott
kimondani. Felállt, elment a tűztől, közben sikerült homokot rúgnia Kineászra. Az
athéni továbbra is levegőnek nézte.
Amikor Upazán eltűnt a sötétben, Kineász előrébb dőlt.
– Először is, találkozni akarok Szrajankával. Úgy tudom, Khatrakhartánál van, az
Oxosz partján.
Lót és a felesége összenézett.
– Igen, úgy véljük, ott találjuk meg a szakákat – felelte a herceg óvatosan.
Kineász bólintott.
– Ha jól értettem, az Oxosz mentén tovább vonulhatunk északra a Polütimeroszig,
majd… nos, nem igazán tudom, onnantól milyen a vidék. – Vállat vont. – De el kell
mennünk a Jaxartészhez, a sereg gyülekezőjére.
Lót előrehajolt és a tűz közelében a földre rajzolta a hegység és a két folyó
vonalait.
– Az Oxosz völgyét végig Iszkander tartja – mutatta. – És a Polütimerosz meg a
Jaxartész mentén is vannak erődjei. Ez a birodalmának a határa. Meg kell kerülnöd,
hogy eljuss a gyülekezőre. Maradj északra a Polütimerosz mellékágaitól, és messzire
kerüld el a Szogd-hegységet… ez a mondás járja a síkságon.
– Szrajanka jobban fogja érteni, mint én – rázta meg a fejét Kineász. A
vendéglátói megint összenéztek, s ez kezdte aggasztani, de túl közel volt már
Szrajankához, hogy a hadjárat miatt aggódjon.

Aznap jóllakottan, a perzsa bortól félrészegen, fejében a kavargó hírekkel vetette

le magát régi köpenyére, és szinte azonnal elaludt.
Az isszoszi csatatéren állt, a sötétben, és perzsa szellemalakok áradata tartott
felé a folyón át, és újraélte az utolsó éber pillanatait Arbelánál, amikor lova
mélyen a méd nemesek sorai közé vitte, a sisakja leesett, és ő csupán megszokásból
harcolt, mert már csak pillanatok maradtak az életéből, a folyamisten szentélyénél,
és kényelmetlenül forgolódni kezdett álmában. Aztán egyszer csak a fa tövénél
találta magát. Aiasz már várta Nikomédésszel, és Nikeász átölelte Grakkosz vállát,
aztán úgy álltak ott, mint akik valami nagy ünnepségről támogatják haza egymást. A
négy alak rezzenéstelenül nézte, ahogy közeledett feléjük.
– Nincs már sok hátra – mondta Aiasz. – Készen állsz csatlakozni hozzánk?
– Jobb lesz, ha megkeresed azt a kancát, és meghágod néhányszor, mert itt egy
sincs! – mordult fel Nikeász.
A többiek komoran felnevettek.
– Tudod, mit próbálunk elmondani neked? – kérdezte Aiasz.
– Azt hiszem – felelte Kineász. Úgy emlékezett, most először tudott beszélni a
holtakkal. Furcsamód örömmel töltötte el, hogy láthatja őket, hogy beszélhet velük.
– Vidd véghez, amit elkezdtél – mondta Grakkosz. Komoly volt és méltóságteljes,
mint mindig. – Fel tudjuk tartóztatni őket, amíg felérsz a csúcsára.
– Alexandroszt meg kell állítani – bólintott Nikomédész. – És te meg fogod
állítani.
És Kineász mászni kezdett. A feje fölött két sas vijjogott…
Kineász a karjai és combjai között a durva fakéreg érintésével, a lábaiban ólmos
fáradtsággal ébredt.
A kráterben töltött harmadik estén egy hevenyészett sátor alatt üldögélt, és egy
darab pergamenre próbálta felvázolni a táborhelytől a távoli Jaxartészig elterülő
vidék térképét. Philoklész mellette feküdt, Diodórosz pedig a földön ült. Szapphó
egy zsámolyon foglalt helyet. Eumenész és Andronikosz a hátát egymásnak vetve
lószerszámokat javított. León a kereskedőket faggatta valamerre – vagy Moszvát
követte.
Mind a térképet nézték és tervezgettek: egy gyors nekiiramodás a szárazföldön, a
fűtenger pereméig, ahol Szrajanka szakái táboroznak, boldog egyesülés, aztán néhány
nehéz döntés.
– Nem tudom, hogyan fogjuk itt tartani a fiúkat, ha nem ér utol minket a pénz,
vagy akár akkor is, ha utolér – mondta Kineász.
Az eddig szótlanul hallgató Eumenész előrehajolt.
– Az emberek panaszkodnak, hogy túl messzire vannak az otthonuktól. Sokan azt
nehezményezik, hogy nem tartjuk meg az ünnepeket, és az istenek elégedetlenek
lesznek.
– Valóban sok a morgás, Eumenész – bólintott Diodórosz. – De én úgy gondolom, ez
annak a jele, hogy a fiúk kezdenek magukhoz térni a menetelés okozta fáradtságból
és a citadella lerohanásából. Emiatt még nem kell fájdítanod a fejed. Viszont –
fordult Kineászhoz – nem tudom, mit érhetünk el itt. A masszagéták, az összes
szarmata, a dahák… több lovasuk van, mint az isteneknek. Maguk alá temethetik
Alexandroszt a lovaikkal. Mit kezdhetünk mi négyszázan?
– Fegyelmezettek vagyunk, amit ők nem mondhatnak el magukról, és harcoltunk már a
makedónok ellen – felelte Kineász. – De értem, mire gondolsz. – Elnézett a kráter
széle felé, és azon túl, a kék égboltra. – A világ nagyobb, mint valaha hittem.
Diodórosz bólintott.
– Legszívesebben megkeresném és elhoznám ide a tanítóimat – mondta.
– De még mindig Alexandrosz a szörnyeteg – folytatta Kineász, mintha a barátja
nem mondott volna semmit. – Akármilyen nagy is a világ, ő mintha mindenhol ott
lenne. Én pedig odamegyek, ahova ő megy.
– Akkor, gondolom, mi is követünk oda – csóválta a fejét Diodórosz. Felpillantott
a lenyugvó napra. – És utána mi lesz? Megütközünk Alexandrosszal. Utána mi lesz?
Kineász felnevetett.
– Miután legyőztük Alexandroszt, megpróbálom rávenni Szrajankát, hogy menjünk
haza. Mármint ha élek még – vont vállat.
– Már megint a régi nóta! – sóhajtott fel Philoklész. – Azt próbáljuk az
értésedre adni, sztratégosz, ha azt akarod, az embereid kövessenek a világ végére,
és szembeszálljanak a legerősebb hadsereggel, ami létezik a világon, mióta a hosszú
hajú akhájok elhajóztak a szeles Iliumba, akkor jó volna, ha lenne egy terved a
győzelem utánra is.
– Vagy a vereség utánra – tette hozzá vigyorogva Diodórosz.

Másnap reggel az egyes csapatok hüperétészei menetoszlopba állították a katonákat.

Az emberek nyögtek, morogtak, sajgó izmaikat és nehéz sorsukat átkozták, miközben
lóra ültek, de teljesítették a parancsokat. Kineász látta, hogy León megöleli
Moszvát, mire Eumenész arca szinte lilára sötétedett, akárcsak Upazáné, de nem
szólt közbe. León odaintett a szarmata főnöknek – apró, kétujjas kis mozdulattal.
Upazán azonnal odarohant hozzá, ám León már lóháton ült. Mosolyogva fellökte a
szarmatát a lándzsája tompa végével és arrébb táncoltatta a lovát. A fiatalabb
szarmaták között fenyegető morgás támadt.
Kineász úgy gondolta, talán most kellene közbelépnie. Mégsem tette.
A nap még tenyérnyire sem hágott az égen, mire a melléjük adott szarmata
felderítők már a kráter peremének gerincén jártak. A füves síkság óriási, lapos
smaragdként csillogott a látóhatáron. A látvány eltűnt, ahogy leereszkedtek a
domboldalon, de másnap újra felbukkant. Jól haladtak, a felderítők találtak vizet,
és sűrűn felállított őrök gyűrűjében aludtak.
Kineász keményen hajtotta őket.
A Szkirophória ünnepén már az Oxoszból itatták a lovakat, és a folyó túlpartján
lovakat és a ruháikat mosó alakokat láttak. Az olbiaiak és a szakák rég nem látott
barátokként és csatatestvérekként ölelték meg egymást, és a fegyelem azonnal
felbomlott, amint beértek a szakák táborába. Kineász egyenesen a középen
körbeállított szekerekhez lovagolt. A szíve vadul vert, a torka elszorult. Miért
nem jött elém? A felderítői legalább egy napja tudnak rólunk!
Leszállt a lóról, és a mellette érkező Ataelosz követte a példáját. Parstaevalt
állt a szekerek előtt. Fáradtnak tűnt.
Kineász megölelte Szrajanka alvezérét, aki megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hol van? – bukott ki az athéniból a kérdés.
Parstaevalt szorosabban magához ölelte.
– Elfogták – suttogta. – Alexandrosz foglya. Elárultak minket.

19.

Szrajanka hiánya fekete viharfellegként tornyosult Kineász fölé, azzal fenyegetve,

hogy elnyeli és megemészti. Nem tudott másra gondolni, csak az űrre, amit Szrajanka
hagyott maga után, és az asszagéták táborában töltött első estén kétszer is elsírta
magát.
Ám még kétségbeesésében is látta, hogy Parstaevaltnak szüksége van rá. A fiatal
hadifőnök teljesen elbizonytalanodott Szrajanka nélkül, állandóan Kineász körül
őgyelgett, és kétszer is megemlítette, tétován, hogy összehívja a főnökök tanácsát,
míg csak Kineász rá nem bólintott, hogy megszabaduljon tőle.
Nem csak Szpitamenész árulásának híre várta őket a szakák táborában. Amikor
Parstaevalt összehívta a főnököket, és mindenki leült Szrajanka szekere előtt a tűz
köré, Kineász felfigyelt egy selyembe öltözött idegenre.
– Az ki? – kérdezte Parstaevalttól.
Parstaevalt olyan arcot vágott, mint egy fuldokló, amikor evezőlapátot nyújtanak
felé.
– Qares, Zarina egyik főembere keletről. Azért jött, hogy elvezessen minket a
gyülekezőhelyre.
Kineász megdörzsölte a szakállát. A szeme sajgott és bedagadt, és nem akarta
magára venni az asszagéták vezetésének terhét. Ami azt illeti, aznap a saját
embereit is elküldte magától.
– Mit tehettem volna? – emelte az égnek a karjait Parstaevalt. – Nem én vagyok az
asszagéták vezére! Kineax! Vedd le a vállamról ezt a terhet. Egy rajtaütést le
tudok vezényelni. De hol teleljünk? Elmenjünk a gyülekezőre? Hogyan szabadítsuk ki
az úrnőt? – Kétségbeesetten állt, karjait az égre emelve, mintha az isteneket
szólítaná. – Nem vagyok király! – mondta.
– Én sem – rázta meg a fejét csüggedten Kineász. – Mégis összehívtad a tanácsot,
most, hogy itt vagyok. Korábban miért nem?
A szaka harcos megvakarta a fejét, és felsóhajtott.
– Hadifőnök vagyok – mondta. – A békebeli tanácskozásokhoz nem értek. Vártam…
téged vártalak. És el is jöttél.
– Nem én vagyok az asszagéták királya – felelte Kineász.
– Az úrnő férje vagy – makacskodott Parstaevalt. – És ez elég.
Mint kiderült, valóban elég volt. A tanács tiszteletteljes hallgatása
egyértelműen jelezte, azt szeretnék, hogy Kineász vegye át a parancsnokságot.
Kineász már ismerte annyira a szakákat, hogy azt is meghallja, amit nem mondtak ki.
A tétovázásuktól és néma makacsságuktól dühösen felállt.
– Nem vagyok a királyotok. Miért ültök itt, a parancsaimra várva? – kérdezte
nyersen.
Egyik főnök sem válaszolt. Néhányan Parstaevaltra néztek, mintha tőle várták
volna, hogy beszéljen. Végül Báin, a legharciasabb hadifőnök emelkedett szólásra.
– Uram, te az úrnő férje vagy, és te vezettél minket a tavalyi hadjáratban. Még
Szrajanka is megosztaná veled a hatalmát, ha itt lenne. Vezess hát minket!
Kineász vett egy nagy levegőt.
– Ki akarom szabadítani Szrajankát – mondta. – Lehetséges egyáltalán? Tudnunk
kell, mi zajlik a világban. Azt hallottam, árulás történt, és azt is, hogy az úrnő
túsz. – Miközben kimondta a szavakat, érezte, hogy kétségbeesés önti el a szívét. A
fájdalom egy pillanatig annyira felerősödött, hogy elhallgatott és csak állt,
leszegett fejjel az asszagéták előtt.
Hónapokon át követte Szrajankát, és itt, a fűtenger közepén megint elveszítette.
Túl sok volt ez.
Egy erős kéz markolta meg a vállát, melegen a hűvös estében.
– Bátorság, testvér! – mondta Philoklész. – Meg fogjuk találni. – A spártai józan
volt, ami esténként ritkán fordult elő a citadella lerohanása óta. – Gyerünk,
athéni! Fel a fejjel! Ezek az emberek csak rád számíthatnak.
Kineász nyelt egy nagyot, aztán felemelte a fejét.
– Rendben – mondta. – Mondja el valaki, mi történt.
Alexandrosz minden erőfeszítése ellenére folyamatosan áramlottak a hírek a
Szpitamenészt szolgáló szkíták és a makedón királyt szolgáló rokonaik között. A
pletykák napok alatt eljutottak egyik seregtől a másikig, így mindkét oldal tudta,
mit tett és mit tervez a másik. Az asszagéták táborában is akadt tucatnyi harcos,
aki tudta, mi történt az Oxosz mellett és a Jaxartész völgyében. Egymás után
szólásra emelkedtek a tanácsban, aki pedig nem volt ott, azért elküldtek.
Három sereg harcolt a vidéken. Szpitamenész Marakandát ostromolta, a kereskedelmi
utat ellenőrző, legendás várost. Az övé volt az utolsó perzsa sereg, amely még
harcolt Alexandrosz ellen. A veterán iráni lovasság és a kemény szogd nemesek,
száműzöttként saját hazájukban, már három-négy éve hadakoztak Alexandrosszal. A
marakandai makedón helyőrség óvatosan küzdött, és a keleti látóhatárt figyelte,
várva a király felmentő seregét. Alexandrosz főserege ugyanis keleten igyekezett
felmenteni a Jaxartész menti hét helyőrséget és szemmel tartani a harmadik erőt. Ez
a harmadik erő a szkíta horda volt a masszagéta királynő vezetése alatt. Mindössze
néhány ezer lovast számlált, de a királynő már hadba hívta a törzseket, és mintha a
puszta fű indult volna meg a síkságon a kijelölt gyülekezőhely felé.
Amikor Báin egyik lovasa a királynő seregéről beszélt, Qares felállt, és mihelyt
szót kapott, kilépett a tanács elé.
– Qares vagyok, a masszagéták Vashegyek törzséből – mutatkozott be olyan éneklő
hangon, mint ahogy Ataelosz beszélt. – Zarina királynő küldött a ti királynőtökhöz.
Erős sereget látok itt, olyat, amelyre szüksége van a masszagétáknak, erősebbet,
mint amit reméltünk. – Erős volt a hangja. A haját tucatnyi varkocsba fonta, amiket
egy-egy aranycsengettyűvel kötött meg. Jóképű volt. – Én is gyászolom királynőtök
elvesztését. De most minden szakának együtt kell Iszkander ellen vonulnia. Zarina
királynő serege nagy, és hétről hétre nagyobb lesz. Ám amikor Iszkander felmenti
Marakandát és legyőzi Szpitamenészt, akiben nem bízhatunk meg, kelet felé fog
fordulni. Fel kell készülnünk. Siessetek!
Kineász bólintott, és Qares elhallgatott.
– Qares nagyúr – emelte fel az ostorát Kineász. – Milyen messze van innen a
királynőd tábora?
– Húsz nap lovaglás, sietség nélkül – felelte Qares.
– Víz van? – kérdezte Parstaevalt.
– Most több, mint egy hónap múlva lesz – vont vállat Qares.
A tanács aznap este nem jutott döntésre, és miután véget ért, Kineász keserűen
borozott tisztjeivel.
– Ha arkhón akartam volna lenni, maradhattam volna Olbiában is – morogta.
Philoklészt teljesen lekötötte a kupája. Az asszagétáknak tekintélyes készletük
volt perzsa borból, és Philoklész elhatározta, mindent megtesz a kimerítése
érdekében.
– Légy férfi – mondta akadozó nyelvvel. – Ezeknek az embereknek szükségük van
rád.
– Menj, feküdj le! – legyintett Kineász.
– Részeg – állapította meg Diodórosz, de amikor Temerix és Szapphó elvezették a
spártait, így folytatta: – Igaza van. Szükségük van rád.
Kineász vett egy nagy levegőt. Azt akarta mondani, hogy ő csak Szrajankát akarja,
aztán legszívesebben káromkodott volna, de végül meggondolta magát, és fújt egy
nagyot.

Kineász még másnap reggel is szótlan volt. Szrajanka szekerében aludt, és az ő

illatára ébredt, az ő takarói között. Nyitott szemmel feküdt, miközben felkelt a
nap, és a szelíd szélben lengedező falikárpitok sárkányokat, griffeket és
szarvasokat ábrázoló nemezrátétjeit nézte. Amikor már nem bírt tovább ott feküdni,
felkelt, fogta Thalasszát és kilovagolt a síkságra, egyedül vágtatott a magas
fűben, míg Thalassza is olyan fáradt nem lett, mint ő. Ekkor lecsusszant a hátáról,
és font neki egy virágkoszorút, miközben a kanca előbb hangosan zihált, majd
legelészni kezdett a sárgán hullámzó fűtengeren megmaradt zöld foltokból.
Ezüstszürke szőrét sötét verejtékfoltok tarkították. Kineász letörölte a tajtékot a
nyakáról.
Rátette a koszorút a ló fejére. Csiklandozták a szárak, mire oldalazni kezdett,
de aztán megnyugodott, és Kineász elénekelt egy himnuszt Poszeidónhoz. Egyedül állt
az égbolt alatt, és figyelt. Végül jobb felől, keleten felbukkant egy madár,
körözni kezdett fölötte. Egy sas volt az, valamivel később másik is csatlakozott
hozzá. Jó ideig táncot jártak az égen, majd elrepültek nyugat felé.
Kineász felült Thalasszára, aztán lassan visszaügetett a táborba.
Aznap este a saját nevében hívta össze a tanácsot. Az egész sereg jó harmada
odagyűlt, a mormolásuk betöltötte az estét. A szakák és az olbiaiak ugyanabban a
körben ültek, akárcsak egy évvel azelőtt. Kineász felállt.
– Elfogadtok vezéreteknek, amíg Szrajanka vissza nem tér hozzánk? – kérdezte.
– Elfogadunk! – ugrott talpra Parstaevalt.
– Jól van – bólintott Kineász körülnézve. Felszólította a főnököket, hogy
beszéljenek, s azok sorra felálltak és Szrajanka kiszabadítását követelték, majd az
élelemről és a takarmányról beszéltek, meg a törvényszegésekről, továbbá a
fűtengeren való telelés veszélyeiről.
Azután ismét Kineász állt fel, kezében a Szrajankától kapott ostorral. Először
összefoglalta mindazt, amit a délen dúló háborúról tudott. Aztán amennyire tudta,
elmondta, szerinte hogyan árulták el Szrajankát. Hangsúlyozta, hogy Alexandrosznak
nincs oka bántani a túszokat – sem Szrajankát a Kegyetlen Kéz törzsből, sem fiatal
barátját, Urvarát a Fűmacskák közül, sem a kürtösét, Hirenét.
Ezután a messzi vidékekre ellovagoló fiatal férfiak és nők szólaltak fel,
elmondva, mit hallottak a marakandai nagy táborban és a kereskedőktől. Túl sokáig
beszéltek, ahogy a fiatalokkal gyakran előfordult, de ennek ellenére a hallgatóság
izgalma egyre nőtt.
Őket Diodórosz követte. Nem beszélt jól szakául, ezért Eumenészt kérte meg, hogy
tolmácsolja a szavait.
– Nem tudják, hogy itt vagyunk – kezdte, majd odafordult Qareshez. – A
masszagéták nem büntetik meg Szpitamenészt az árulásért, mert nem tudnak
Szrajankáról, és nem tudják, milyen messziről jött. – Dareioszra nézett. –
Szpitamenész nem tud a tavalyi hadjáratunkról. – Végül Kineászhoz fordult. –
Alexandrosz nem tud rólunk. – Körülnézett a tűz fényében vöröslő szaka arcokon, a
hajukban csillogó arany ékszereken, aztán a hosszú, nemegyszer őszülő szakállú
görögökön, majd a bronz- és aranygyöngyöket viselő keltákon. Kineász is végignézett
mindenkin; még Szrajanka nélkül is úgy érezte, mintha hazatért volna. Ők voltak a
bajtársai a legutolsó hadjáratban, és így, közöttük, akár Olbiától néhány
sztadionra, ugyanannak a fűtengernek egy másik bugyrában is lehetett volna.
Diodórosz elhallgatott, és nem sietett megtörni a beálló csendet.
 – Kár, hogy nem tudnak rólunk, mert ha tudnának, egyikük sem engedte volna, hogy
ez bekövetkezzen. – Megvárta, míg Eumenész tolmácsolja a szavait. – Egy évvel
ezelőtt Szatrax azt mondta, amikor a makedónok megindultak felénk… – Elhallgatott,
majd szakául fejezte be a mondatot: –…érezzék hát patáink súlyát!
A tűz körül az olbiaiak, a szindik és a szakák együtt rikoltották el
csatakiáltásaikat.
– Vezess minket az ellenség ellen! – fordult oda Diodórosz Kineászhoz.
Kineász felállt.
– Javaslom, hogy szabadítsuk ki Szrajankát – mondta. A jelenlévők egyetértően
felüvöltöttek. Kineász felemelt kézzel csendet kért. – Türelem kell majd hozzá és
fegyelem, mint a géták elleni hadjáratnál, és szerencse, mint a háborúban mindig.
Ismét helyeslő üvöltés volt a válasz.
Kineász odafordult Qareshez, a masszagéták királynőjének követéhez.
– Elmegyünk a gyülekezőre. Szrajanka megesküdött rá, akárcsak Lót, a szarmaták
hercege. De előbb minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk az úrnőért.
– Túl késő lesz – rázta meg a fejét Qares. – Mire megjöttök, már csak a hollók
lakomáját nézhetitek.
– Lehet, hogy igazad van – bólintott Kineász. – De ha nincs Szrajanka, el sem
jöttünk volna keletre. Mondd meg a királynődnek, hogy jönni fogunk, és a szarmaták
is… miután megpróbáltuk kiszabadítani Szrajankát.
Qares körbenézett a tanácson, és úgy döntött, inkább nem mond semmit.
– Felderítőket akarok küldeni délre – folytatta Kineász, és Ataeloszra mutatott.
– Ataelosz keletre megy Qaresszel, a masszagétákhoz. – Az állával Philoklész felé
bökött. – Philoklész délre megy, Alexandroszhoz – nézett a spártai szemébe. Undort
látott a barátja arcán, és megadást. A spártai neveltetésével és a megjelenésével
Philoklész bármikor beállhatott Alexandrosz bármelyik zsoldoscsapatába. – Dareioszt
pedig arra kérem, hogy menjen el Szpitamenészhez – folytatta az athéni.
Dareiosz felvonta a szemöldökét, és előbb Philoklészre nézett, csak aztán
Kineászra. Bólintott, de tétovázva. Kineász ismét a tanács felé fordult.
– Mi dél felé vonulunk tovább, az Oxosz völgyében, lehetőleg mindenki előtt
rejtve, kivéve a szarmatákat. Ataelosz biztos benne, hogy meg lehet csinálni. Ott
megvárjuk a felderítőink jelentését. A három közül valaki hírt fog hozni
Szrajankáról. Csak ezután cselekszünk. Addig nincsenek portyák, nincs személyes
bosszú. – A tekintete a görögökre siklott, majd Parstaevaltra és a szaka
törzsfőkre. Az ifjú Báin, a legharciasabb főnök, farkasszemet nézett vele.
– Igen, rád gondoltam, Báin – bólintott Kineász. – Ha az engedélyem nélkül
portyázol, elzavarlak.
Báin rámeredt.
– Bosszút fogunk állni? – kérdezte.
– Megígérem – felelte Kineász.
Báin felállt.
– Én, Báin, a nyugat íja, megesküszöm, hogy nem ragadok fegyvert, míg a
felderítők vissza nem térnek!
A főnökök, férfiak és nők egyaránt helyeslően bólogattak.

Másnap reggel Ataelosz, Philoklész és Dareiosz kilovagolt a folyóparti táborból a

kíséretükkel, a vezetőikkel és a vezeték lovaikkal. Kineász ott maradt a parton, a
lovasságát gyakorlatoztatta, és nappal a száját rágta aggodalmában, éjszaka pedig a
háborúról és a katasztrófáról álmodott.
Egy héttel később megérkezett a táborba Lót előőrse, és a két csapat egyesült. A
szakák állatai már lelegelték az összes füvet a környéken, ezért a két törzs
északnyugatra vonult a folyó mentén. A felderítőik letaposott területeket és több
ezer patanyomot találtak a fő kereskedelmi útvonalon, amely a Polütimerosztól
északra vezetett át az Oxoszon.
A szakák kelet felé fordultak.
Kineász öt napig erőltetett menetben haladt, majd egynapi útra az Oxosz völgyéhez
közelebb táborozó Lóttól pihenőt adott a szakáknak és az olbiaiaknak. A méneseik
túl nagyok voltak ahhoz, hogy együtt táborozzanak az egyre gyérülő füvű síkságon,
mégis mindennapos volt a kapcsolat a két sereg között, amiből León és Moszva is
kivette a részét. A háború és a hosszú utazás során sorra köttettek a vegyes
házasságok és a barátságok, és Kineász látta, hogy a szkíták törzsei korántsem
annyira kirekesztőek, mint általában a barbárok. Amikor valamelyik család úgy
gondolta, hogy másik főnök vezetése alatt szeretne boldogulni, egyszerűen
odahajtották a lovaikat az ő méneséhez, és csatlakoztak a népéhez.
Másnap este a két sereg találkozott az Oxosz partján. A méneseik számára kijelölt
hely közelében barna hullámok hömpölyögtek háromszor olyan szélesen, mint nyár
elején. A folyam valamivel lejjebb több ágra szakadt, ezernyi fűvel és fával
borított szigetet hozva létre. Mindent belepett a lonc és a vadrózsa illata, és a
folyóparton legelő tízezer ló hangja elnyomott minden más zajt. Éjszaka a
tamariskából rakott tüzek olyan szagot árasztottak, mint a libanoni cédrus. A víz
mindenfelé iszapízű volt.
Kineász arra használta a szakáktól váratlanul kapott hatalmát, hogy kiválogassa a
Szrajankát követő törzsek és nemzetségek legjobb harcosait, és Báin parancsnoksága
alatt kétszáz fős századba szervezze őket. Báin kiváló harcos volt, ezért is
lehetett hadifőnök. Kineász szívesebben bízta volna őket Parstaevaltra, de őt a
Kegyetlen Kéz törzs választotta vezetőjéül, és ott is volt szüksége rá.
Ha a gyakorlatozást nem is vette természetesnek Báin, a parancsnoklást igen.
Diodórosz, aki dolgozott már barbárokkal és ifjakkal is, hamar a fiatal harcos
értésére adta, a parancsnoki posztja azon múlik, mennyire tudja rászorítani az
embereit a görög stílusú gyakorlatozásra.
– Hát, szépek soha nem lesznek – jegyezte meg Andronikosz, aki Nikeász helyére
lépve Kineász hüperétésze lett. Az athéni akárhányszor meghallotta gall akcentusú
görögjét a könyökénél, mindig visszakívánta maga mellé Nikeászt, bár az igazat
megvallva Andronikosz tökéletesen ellátta a feladatát. – De az ék alakzatot
megtanulták, kürtszóra összegyűlnek, és ezzel a két dologgal már csatát lehet
nyerni.
Diodórosznak azonban nagyra törőbb tervei voltak, és másnap délután meg is
mutatta őket Kineásznak. Felsorakozott két olbiai csapat, mögöttük pedig Báin
szakái, vonalban. Kürtjelre a szakák nyilakat kezdtek átlőni az olbiaiak fölött,
akik közben rohamra indultak a fejük fölött elsüvítő nyilak támogatásával.
Diodórosz visszaügetett Kineászhoz, és levette a sisakját.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte. – Mint a hippotoxotészek apáink idejében.
Kineásznak eszébe jutott, hogy Barzész, egy hürkániai, aki Namasztopolisznál
csatlakozott hozzájuk, azt mesélte, hogy egy baráti nyílvessző végzett a lovával.
Megemlítette Diodórosznak is.
– Ha a szakákkal történik valami… ha váratlan akadályba ütköznek, vagy túl
gyorsan zajlik a roham, akkor a saját nyilaitok végeznek veletek.
– Ne légy ilyen akadékoskodó! – legyintett Diodórosz. – Ez meg fogja változtatni
az egész lovas hadviselést.
– Te vagy a ravasz Odüsszeusz – vont vállat Kineász. Aztán elvigyorodott. – Nekem
tetszik.
– Ha én vagyok Odüsszeusz – mosolyodott el Diodórosz –, akkor te csak Agamemnón
lehetsz.
– Jaj! – fintorodott el Kineász.
Lót válogatott csapatával és a saját lovasaival együtt közel nyolcszáz veteránja
volt az előző évi hadjáratról. Gyakorlatozott velük, amit a szakák élveztek, a
szarmaták viszont untak, megtanított nekik néhány egyszerű kürtjelet, az ék és a
rombusz alakzatot, a gyors rohamot és utána a gyors egyesülést, míg csak a zendülés
határára nem értek. Ekkor kétnapi lakomát engedélyezett, és az összes megmaradt
gabonájukat a csataméneknek adatta.
Szamahe hozta a hírt, hogy Lót nyugati felderítői találkoztak Koénosszal. Még
messze járt, a Sódombokon túl, de a sivatagon már átkelt és a szarmaták kísérték
tovább. A közeledtének a híre jobb kedvre derítette az olbiaiakat, mint száz beszéd
tette volna, mert Koénosz aranyat hozott nekik és bort, és persze híreket
otthonról.
Szamahét por borította, és a ruhájából áradó lószag pillanatok alatt betöltötte
Szrajanka szekerét. Kineász töltött neki egy kupa bort, amit a nő a szakértők
élvezetével kóstolt meg.
– Ez a nyári síkság – nyelt egy nagyot –, egy rohadt sivatag. – Kiloccsantotta a
bor maradékát. – Nem olyan, mint otthon, ahol a fű nyáron is megmarad. Itt
egyszerűen nincs magas fű.
– Ataelosz hamarosan visszatér – mondta Kineász, és Szamahe elmosolyodott.
– Bűzlök, mint egy kutya. Rózsás vízben fürdök meg a kedvéért!
Szamahe nyilvánvaló öröme, amivel férje közeledtének hírét fogadta, mintha
kettéhasította volna Kineász szívét. Rámosolygott a nőre, de a lelke felsikoltott:
Szrajanka!
Azon munkálkodott, hogy kiszabadítsa. De nem hitt a sikerben.

Kineász áldozatot mutatott be az isteneknek és imádkozott, a nyolcadik napon ott

állt a kegyetlen napsütésben, fején vállszélességű szalmakalappal. A lovát
csutakolta egy szaka kefével. A csodálatos szerszámot úgy fonták a lovak farkából,
mint a kötelet, és valamilyen rejtélyes, a messzi északon élő állat sörtéit
illesztették a fonatok közé. Négy lovat csutakolt vele több ezer sztadionon
keresztül, a kefe mégis olyan kemény és rugalmas maradt, mint amilyen akkor volt,
amikor Urvara neki adta, a gázlónál vívott nagy csata előtti utolsó órákban.
Kineász kincsként őrizte. Urvarára és Szrajankára gondolt, amikor kiáltásokat
hallott a tábor felől. Látta, hogy egy lovas közeleg a nap felől, két oldalán
kiáltozó őrszemekkel, és kezében a kefével futásnak eredt a tábor felé a
folyóparton.
Nihmu bontakozott ki a fényből. Kimerültnek tűnt, a szeme beesett volt, alatta
sötét foltokkal, mintha megütötték volna. Vékony volt, mint egy tamariskavessző, s
amikor Kineász mellé érve leugrott a lóról, egy hajtásra megitta a kezébe nyomott
kupa vizet. A víztől mintha megnőtt volna, és hirtelen elvigyorodott, ahogy a nap
előbújik a sötét felhők mögül.
– Készítsd a lovaid, király! Ataelosz azt mondja, és Philoklész is azt mondja,
rájöttek, hogyan szabadíthatjuk ki az úrnőt.
Kineász szíve hevesen dobogni kezdett, és olyan nyomást érzett a mellkasában,
mintha szét akart volna pattanni.
– Hogyan? – ragadta meg Nihmu kezét.
Nihmu kisöpörte a haját a szeméből. A fonatai meglazultak a hosszú vágtázás
közben, és most bronzvörös fényudvar vette körül az arcát. Fáradtan megcsóválta a
fejét.
– Nekem nem elmondani. Az istenekre, már úgy beszélek, mint Ataelosz! –
mosolyodott el. – Napok óta nem gondolkodtam görögül, uram. Azt mondták, amilyen
gyorsan csak tudod, hozd a sereget a Polütimerosz elágazásaihoz. Ez minden, amit
tudok. És azt is meg kell mondanom, hogy Iszkander hadba vonult, hogy Kraterosz a
Polütimerosznál van, és hogy Szpitamenész Marakandát ostromolja. – Az utolsó
mondatot azon az éneklő hangon adta elő, mint amikor valaki egy szóról szóra
megtanult szöveget mond vissza.
– Menj, pihenj le, te lány! – parancsolta Kineász, s odafordult Diodóroszhoz. –
Küldd el Eumenészt Lóthoz a hírekkel! Mondja meg neki, hogy reggel indulunk.
Diodórosz bólintott.
– Pontosan hol vannak a Polütimerosz elágazásai? – kérdezte halkan.
– Jobb lesz, ha vezetőket is kér Lóttól – dörzsölte meg az állát Kineász. Aztán
lefeküdt a köpenyére, a szabad ég alatt, nem Szrajanka szekerén, és várta, hogy
ráereszkedjen az álom leple.
Felnevetett, mert nem volt olyan színkavalkád, nem volt olyan túlvilági
hangorkán, nem voltak olyan álombéli szörnyek, amelyek annyira meg tudták volna
indítani, mint egykoron az álmai. Igazából már csak dühös volt.
Kam Baksza letelepedett a szemközti ágra, és nekivetette csontvázhátát a fa
törzsének.
– Már majdnem ott vagy – mondta.
Kineász a lábát lelógatva ült a saját ágán. Fölötte két sas írt le rikoltozva
egyre nagyobb köröket.
– Ti… istenek… nyílként lőttetek ki az íjatokból! – kiáltotta. – Most már
bármikor eltalálhatom a célpontot, eltörhetek, és véget érhet az életem.
Részetekről a nyílvessző elvégezte a dolgát. Nekem viszont nincs másom, csak az
életem és Szrajanka. A lonc édes. A vadrózsa szerelemtől illatozik, a szaka nők
meghemperegnek a szirmaiban és az édes fűben, hogy felkészüljenek a szerelemre, én
pedig meghalok anélkül, hogy újra láthatnám az asszonyomat.
Kam Baksza felemelte a fejét, és Kineász látta, hogy a bőr nagy része lerohadt az
arcáról, csak a csupasz koponya maradt. Rettenetes volt, mégis valahogy
megnyugtató. Eszébe jutott, hogy Aiaszt vajon miért nem torzította el a halál,
miközben Kam Baksza, aki ugyanazon a napon halt meg, elrothadt.
– Kisfiú vagy talán, aki most nekem panaszkodik, hogy milyen igazságtalan ez az
egész? – kérdezte megvetően. – Hiszen én már meghaltam! Soha nem ölelhetem a
szeretőmet. – Rápillantott a karjaira: csont és elfonnyadt inak. – Milyen kívánatos
vagyok! Ha meghempergek azokban a szirmokban, elfedik majd a romlás bűzét?
– Te választottad ezt az utat – meredt rá Kineász.
– Te is magad választod az utad, király – mosolyodott el iszonytatóan Kam Baksza.
– Arkhón. Hipparkhosz. Te jöttél keletre. Most fejezd be a műved, mint egy jó
mesterember. Menj, és küzdj meg a szörnyeteggel…
Tízezer erős állkapocs füvet ropogtató zajára ébredt. A fűben feküdt, és a
kétségbeesés úgy vette körül, mint a hajnali köd, rátelepedett, míg fuldokolva
zokogni nem kezdett. De amikor visszaaludt… elrohant halott barátai mellett, és
ismét felugrott a fára, és közönyösen mászni kezdett. A feje fölött látta a
csúcsot, és elcsodálkozott, milyen magasra jutott. Lenézett, síkság tárult a szeme
elé. A falként emelkedő hegységig terjedt, de azután is folytatódott, a
végtelenségig, és áhítat töltötte el. Aztán kinyújtotta a kezét, hogy ismét fogást
keressen…
– Ha nem tudsz jobban uralkodni magadon – mondta Phoción –, nem vesződök a
tanításoddal.
Kineász a gyakorlótér homokján állt, zsibbadt karral, könnyektől égő szemmel.
– Ez nem igazság! – nyafogta.
Phoción fakardja a halántékán csattant.
– A vadállatok harcolnak dühvel – mondta. – A görögök tudással. Bármelyik barbár
felülmúl a haragjával, kölyök.
– Nem vagyok kölyök!– üvöltötte Kineász.
Legalábbis üvölteni akarta, de nyüszítés lett belőle. A sorukra váró ifjak
összesúgtak és felkuncogtak, csak néhányan álltak szégyenteljes csendben.
Kineásznak az volt a bűne, hogy kijelentette, ő Phoción legjobb tanítványa.
Phoción erre lefegyverezte, többször egymás után, és lélekölő könnyedséggel
megverte, nem is egyszer, de legalább tízszer. Újra meg újra ugyanazt az egyszerű
technikát alkalmazta, hanyag eleganciával, Kineász pedig egyre butábban válaszolt
rá minden összecsapásnál, majd végül sírva fakadt.
– Ha férfi vagy – lépett hátra Phoción –, vedd fel azt a kardot és használd az
eszed!
Kineász odament a homokban heverő kardhoz és felvette. Forrt benne a bosszúvágy,
de Nikeászra és Grakkoszra gondolt, meg a küzdelemre a sikátorban, meg a vérre és a
fájdalomra. És arra, hogy milyen sokkal tartozik Phociónnak. A tíz új horzsolás
ellenére kihúzta magát. Kényszerítette az agyát, hogy végiggondolja Phoción
támadását – a cselben van valami ravaszság. Végül egy egyszerű megoldás mellett
döntött.
– Kész vagyok – mondta, és küzdőállásba állt, a pajzsot előretartva, a kardot
hátrahúzva.
Óvatosan előrelépett, és Phoción táncolni kezdett körülötte, de ez alkalommal
Kineász nem kínálta oda neki a kardját. A pajzsa mögött maradt, elfogadott egy
könnyű ütést a csípőjére, és egy csípős vágást, ami vért fakasztott a pajzsoldali
térdéből. Phoción elindított egy visszakezes vágást, és Kineász minden akaraterejét
latba vetve ellenállt a késztetésnek, hogy a tanultaknak megfelelően reagáljon –
vágással az ellenfél csuklójára. Ehelyett egyszerűen hátralépett és a pajzsával
hárította a vágást. A kard tompán puffant, a pajzs súlya lehúzta a karját, és
néhány perc múlva Phoción lefelé cselezett, majd fejbe vágta, és Kineász elesett.
Phoción a kezét nyújtotta és felsegítette.
 – Férfi vagy – mondta, és elvigyorodott. – Ahogy sejtettem.
Kineász bólintott. Fájt a feje.
Phoción rámosolygott.
– Mi az új cselem, Kineász? – kérdezte.
Kineász megdörzsölte a fejét.
– Nem tudom, mester. Egy színlelt, erőtlen visszakezes vágással kezdődik. –
Szárazon elmosolyodott. – Csak tíz alkalom kellett, hogy észrevegyem.
Phoción bólintott.
– És hogyan véded ki? – kérdezte.
– Fogalmam sincs, mester – rázta a fejét Kineász.
Phoción megint elvigyorodott, és hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott.
– Lehet, hogy mégis te vagy a legjobb tanítványom, te nagyszájú. Menj, olajozd be
magad, és dörzsöltesd le egy rabszolgával.
– Nem értem, mester – csóválta a fejét Grakkosz.
– Majd megérted – vont vállat Phoción.
– Én értem – mosolygott rá Kineász.
Aztán a fa ágán volt, magasabban, mint valaha.
Aztán azt álmodta, hogy egy isten – a megtestesült Zeusz –, és a kezében tartotta
a villámot, amely fehér tűzzel izzott és mocorgott a markában, mégis, mintha
emberekből és lovakból lett volna…
Szájában a hübrisz ízével ébredt.
Egy óra múlva az egész menetoszlop elindult. Északnyugatra lovagoltak az Oxosz
mentén, Moszva fivéreivel, Hektórral és Artuval, illetve Feketelovas Gwairral.
Tízezer lovuk volt, és az egyesített sereg négy sztadion hosszan nyúlt el az élen
haladó Kineásztól a sereghajtó szarmata szüzekig, akik arcuk elé kendőt kötve
lovagoltak a porfelhőben, a marhákat terelve.
Kétszer is pillantottak meg lovasokat a távolban. Kineász megparancsolta a
felderítőknek, hogy ne üldözzék őket, de azért még több szarmatát küldött ki, hogy
fedezzék a menetoszlopot. Nem akarta, hogy ezer sztadionos körzetben minden törzsfő
pontosan tudja, kik alkotják az oszlopot.
Már a makedón határvidéken jártak. A Polütimerosz Alexandrosz birodalmának
peremén folyt.
A Nihmu visszatérése utáni második napon, késő délelőtt a felderítők jelentették,
hogy a Polütimerosz elágazásainak a közelébe értek, és egy óra múlva, miközben az
emberek hideg kását ettek, a lovak pedig legelésztek, megérkezett Ataelosz.
Megcsókolta Szamahét, és összefonódtak, mint két fa az Égei-tenger szeles
szigetein, aztán Ataelosz kibontakozott az ölelésből, és vigyorogva odafordult
Kineászhoz.
– Philoklész mond, „Gyere azonnal!”, mondja. „Szerencse áll mellénk.” Mond még
dolgok, amilyenek Philoklész szokik. – Ataelosz vigyorogva vonogatta a vállát.
– Itt vagyunk – intett a menetoszlop felé Kineász.
– Gyere azonnal! – ismételte meg Ataelosz.
– Mondtam neked – jegyezte meg Nihmu.
Ataelosz beletúrt a hajába, és a lány elvigyorodott.
– Milyen messze van? – kérdezte Kineász.
– Két nap, ahogy szakák lovagol – felelte Ataelosz nyomatékosan. – Ahogy szakák –
ismételte meg, és megint elvigyorodott. – Gyere, kiszabadít Szrajanka úrnő. Csapni
le Iszkander. – Az öklével a másik tenyerébe csapott. – Siess! Philoklész mond… – a
prodromoszok parancsnoka feszült arccal próbálta felidézni a szót –…legnagyobb
sietség. Igen? – Körbenézett a barátain. – Lovagolj, ahogy szakák!
– Itassátok meg a lovakat – fordult oda Kineász Diodóroszhoz. – Mindenki készítse
elő a váltás lovait.
Diodórosz tisztelgett.
– Lovagolj, ahogy a szakák! – mondta örvendezve.

20.

Philoklész négyszáz sztadionnal keletre, egy fűzfaligetben várta őket, a

Polütimerosz partján. A folyó ezen a szakaszon több mint egy sztadion szélesre
duzzadt, és alig daktülosznyi mély volt. A füzek ősöregnek tűntek, és a lombjaik
alatt három különböző oltár is állt. Dareiosz földbe tűzött lándzsákra terített
köpenyek alatt aludt.
Kineász leszállt a lováról a hűs árnyékban, és megölelte barátját.
– Láttam – mondta Philoklész.
Kineász érezte, hogy szívében újra feltámad a remény tüze.
– Vezesd be a sereget a fák mögé, és utána beszéljünk – folytatta Philoklész.
Soványabbnak tűnt, és a szeme alatti sötét karikák mintha a kétségbeesés
maszkjának részei lettek volna.
Nyolcszáz harcost és tízezer lovat nehéz elrejteni, de Diodórosz, Andronikosz és
Báin minden tőlük telhetőt megtett, míg Kineász ivott egy kis vizet, és Dareiosz is
felébredt. A perzsa ugyanolyan nyúzottnak tűnt, mint Philoklész.
Amikor elhelyezkedtek, Philoklész belekezdett.
– Szerencsénk volt – mondta –, és megszegtem a parancsodat. Rávettem Ataeloszt,
hogy maradjon velem, és hagyja egyedül hazatérni a királynő követét. Elvittem
Dareioszt Alexandrosz táborába. Alexandrosz seregében olyan sok idegen van a
Jaxartész melletti mészárlások óta, hogy az őrök szó nélkül átengedtek. – Vállat
vont. – Nem fogok költeményt csinálni belőle. Dareiosz rabszolgának adta ki magát,
és megtalálta a nőket. Megtudtam… bevallom, szinte erőfeszítés nélkül… hogy egy
zsoldosokból álló sereget indítanak Marakanda felmentésére.
Dareiosz bólintott.
– Én pedig megtudtam, hogy Alexandrosz Kandahárba küldte az amazonokat. Az
egyikük terhes, és Alexandrosz azt akarja, hogy a háremében szüljön meg. A
Marakandába küldött sereg kíséri el. – Rámosolygott Philoklészre. – Olyan volt,
mintha az istenek akarták volna tudatni velünk… az amazonok is csak háromnapos
csoda voltak a táborban, és senki sem őrizte őket. A nomádok szabadon jönnek-
mennek. Alexandrosz a szogdok között toboroz, és bármelyik barbár belovagolhat a
kapun, ha íj van nála.
– Ez annyira csodaszerű, hogy már csapdának hat – rázta meg a fejét Kineász. –
Mekkora a sereg?
– Kétezer ember. Görög zsoldos gyalogosok, meg egy olyan vegyes söpredék, hogy
azt el sem tudod képzelni. Egy nap alatt dekarkhosz lehettem volna. El kellett
jönnöm, mielőtt engem tettek meg az egész sereg parancsnokává. – Fáradtan
elmosolyodott. – Négyezer zsoldos lovas egy tiszt alatt, akit nem ismerek. –
Megrázta a fejét. – Figyelj, Kineász, Alexandrosz megőrült. S ami még rosszabb,
ilyen bizalmatlanságot és ennyi politikai cselszövést én még nem láttam, mint a
táborában. Nem is hadsereg az, hanem néhány összezárt párt. Parmenión halála súlyos
csapást jelentett.
Kineász bólintott.
– Jelentős része volt a győzelmekben – ismerte el.
– Meg egy maroknyi hetairosz, lóra ültetett makedón gyalogosok prodromoszokként,
és száz makedón lovas Andromakhosz parancsnoksága alatt – fejezte be a jelentést
Dareiosz. A sereg felé bökött az ujjával. – Le tudjuk győzni őket.
– Lovas barátok? – nyögött fel Kineász. A hangja eszükbe juttatta, milyen kemény
ellenállást tanúsított néhány száz lovas barát fáradt lovakon az előző évben.
– Jogos az óvatosság – dörzsölte meg az állát Philoklész. – A makedónok
veszélyesek… mind legalább olyan jó, mint a szpartiaták. Olyan régóta háborúznak,
hogy más életet már nem is ismernek. – A hangjában őszinte csodálat csengett.
– Ennyit a béke filozófiájáról – ugratta Kineász.
– Spártainak születtem – mondta Philoklész méltóságteljesen. – Filozófiát csak
később tanultam.
– Mégis úgy gondolod, hogy le tudjuk győzni őket – kezdte el lecsatolni a
mellvértjét Kineász.
– Itt helyben – állt fel Philoklész. – Két nap múlva ideérnek. Ott ültem a
parancsnoki sátorban, és végighallgattam, ahogy Kleitosz ismertette Pharnokhésszel,
a parancsnokukkal az útitervet. Elküldtem Ataeloszt északra, és megvártam, hogy a
sereg elinduljon. Száz sztadionos körzetben nincs még egy ilyen könnyű átkelőhely.
– Együtt vonultunk velük! – kuncogott fel Dareiosz. – Az amazonokat lovasok
kísérik… tucatnyi Héphaisztón saját barátai közül.
– Most már ő a lovas barátok parancsnoka – tette hozzá Philoklész, és közben
megérkezett Diodórosz a többi tiszttel.
– Kicsoda? – kérdezte Diodórosz. Már levetette a vértjét, és most elvett egy
zavaros vízzel teli sisakot Ataelosztól, és a fejére borította. – Az istenekre, ez
jólesett!
– Túl sok víznek… beteg lenni – vigyorgott Ataelosz.
– Héphaisztón lett a lovas barátok parancsnoka – magyarázta Philoklész.
– A rohadt buzeráns! – káromkodott Diodórosz. – Alexandroszt biztos felizgatják a
lovasok.
Philoklész vállat vont, Dareiosz elpirult. Diodórosz a szavai élét enyhítendő,
felemelte a kezét.
– Hát ha egyszer buzeráns. Befolyásolni igyekszik Alexandroszt… mindig is ezt
csinálta. Héphaisztón még egy vallási felvonuláson sem tudna vezetni egy
lovasosztagot.
Philoklész felvont szemöldökkel nézett rá. A két férfi elhallgatott, és valami
történt közöttük. Philoklész megmozgatta a vállait, mintha súlyos terhet tett volna
végre le.
– Legyen, ahogy akarod… ti jobban ismeritek őket, mint én. De a Szrajankát őrző
katonák a legjobbak legjobbjai. És a menetoszlop közepén haladnak.
– Akkor ott kell lecsapnunk – bólintott Kineász.
Őröket állított, néhány szakát egészen ötven sztadionra küldött délre és keletre,
majd a legközelebbi tisztjeivel ellovagolt húsz sztadionnyit északra és délre is a
folyó mentén. Mindössze arról tudott megbizonyosodni, hogy az a hely a legjobb a
rajtaütésre, amit Philoklész javasolt. A füzek szigetétől északra volt egy másik,
nyárfákkal benőtt sziget, délre pedig egy harmadik, tele vadrózsával és
tamariskával. Északon és keleten, déli irányba elnyúlva egy pajzs alakú bozótban
még több tamariska nőtt, behatárolva a közeledő sereg látótávolságát.
Aznap este a legutolsó sorparancsnokig összehívta a tiszteket, és felrajzolt egy
térképet a homokba. A füzek szigetéhez viszonyított mindent.
– Itt van a folyó – mutatta a Polütimerosz vonalát. – Itt van a kereskedelmi út,
amelyen érkeznek. A folyóvölgy mellett növő fák beárnyékolják az utat, és fedezéket
nyújtanak. – Végighúzta a botja végét az úton. – Innen délre van egy tamariskával
és vadrózsával benőtt sziget. Igazi bozótos. – Kineász a folyóvölgyre és a
jelenlegi folyómederre mutatott. – A csatatér rombusz alakú lesz. Itt érkeznek meg,
amikor áthaladnak a fák és a folyó között. A felderítőik nem fogják észrevenni
Temerixet a tamariskák között – halk nevetés fogadta a szójátékot –, hanem tovább
fognak menni az úton. Ha értenek a dolgukhoz, megkerülik a déli facsoportot. Ha így
lesz, elfelejthetjük őket. A sereg zöme itt fog beérni a szorosba – mutatta a
rombusz felső csúcsát –, és tovább fog vonulni az úton. Nyolcszázan lesznek az
előcsapatban, és két sztadionnyi távolságon fognak széthúzódni az úton. Amikor az
oszlop eleje készen áll átkelni a Polütimeroszon itt – mutatta a füzek szigetét,
ahol álltak –, az oszlop közepe épp Temerix előtt lesz. Értitek? – Bólintásokat és
igenlő morgásokat kapott válaszul. – Mindenesetre reggel megmutatom. Ha valamelyik
forrófejű el nem szúrja, az oszlop megkezdi az átkelést a folyón. Az előcsapat
gyalogsága vagy nagyon ostoba, és átkelés után rögtön továbbvonul, vagy katonaként
viselkedik, és az átkelés után csatarendbe áll, hogy fedezze a második századot.
Eumenész, aki Kineász mellett állva fordított a szakáknak, elhallgatott. Kineász
hallotta, hogy azt magyarázza a szakáknak, miért állhatnak majd a görög zsoldosok
csatarendbe a folyó másik partján. Megvárta, míg az ifjú végez. A szakák
bólogattak, és elismerően csücsörítettek a hivatásos katonai észjárásra – mély
benyomást tett rájuk az a feltételezés, hogy minden átkelés csapda lehet.
– A szakák a nyárfás sziget mögött lesznek, itt – mutatta Kineász. Közvetlenül a
folyó mellett akarta elhelyezni őket, a következő sziget takarásában, és bízott a
felderítők szokásában, hogy a lehető leggyorsabban igyekeznek végezni az
átkeléssel. Az talán meg sem fordul a fejükben, hogy maga a folyó is útként
szolgálhat. De ha meg is fordulna, nemigen térnének el két sztadionra az eredeti
útiránytól, hogy ellenőrizzenek egy szigetet.
Legalábbis nagyon remélte.
 – Amikor megadom a jelet, a szakák megmutatják magukat és hátba támadják az
előcsapatot. Zaklassátok, szórjátok meg őket nyilakkal, de ne bocsátkozzatok
közelharcba. Csak azt akarom, hogy ne tudjanak visszamenni a második század
megsegítésére.
Báin helyeselt, de a szeme csillogása meghazudtolta a szavait. Kineász úgy
döntött, elküldi vele Eumenészt, hogy kordában tartsa.
– Az olbiai lovasság itt lesz – mutatta az erdő szélét, egy sztadionra a
gázlótól. – A fák eltakarnak majd, s amikor észrevesznek, már túl késő lesz. Ha
mégis korábban felfedeznek – vont vállat –, akkor harcolni fogunk. De ha nem, akkor
egyenesen a foglyok kíséretét rohamozzuk meg. Ha visszafordulnak az úton, Temerix
végez velük. Ha a folyóba menekülnek, levadásszuk őket. Ne feledjétek, hogy
Szrajanka és Urvara vár minket. Imádkozzatok, hogy mellénk álljon a szerencse. –
Elhallgatott egy pillanatra. – A támadással egy időben Temerix íjászai lőni kezdik
a második századot, ami vagy megpróbálkozik az ellentámadással a tüskés bozótban,
vagy lemenekül a folyóhoz. – Kineász a rombusz távolabbi végére mutatott. – Itt
lesznek a szarmata lovagok, a rózsák szigete mögött. Ha a makedónok a folyóban
próbálnak menekülni, a szarmaták bánnak el velük. Megismétlem – fordult oda Kineász
Lóthoz –, nem azért vagyunk itt, hogy csatát vívjunk, hanem azért, hogy
kiszabadítsuk Szrajankát és Urvarát. Öljetek meg néhány makedónt, ha tudtok, de
figyeljetek a második kürtszóra. – Körbenézett a tiszteken, a szakákon és az
olbiaiakon, a füstös képű Temerixen, akinek megint a legveszélyesebb hely jutott. –
Amikor felharsan a második kürtszó, elszakadtok, ahogy a fecskeraj menekül a
karvaly elől, aztán eltűntök, mint a hajnali köd. Az Oxosznál találkozunk, az
utolsó táborhelyen. Ha nem rontjuk el teljesen, nem fognak üldözni, mert nincs elég
lovuk, hogy a síkságon kövessenek. Rendben?
Bólintások és morgások.
– Remekül hangzik – biccentett Diodórosz vigyorogva. – És mit gondolsz, valójában
mi fog történni?
Kineász önkéntelenül is visszavigyorgott rá, mert még friss volt az álma a
villámról, mert a kezében érezte a lehetőséget, hogy lássa és megölelje Szrajankát,
és mert nem volt kisfiú.
– Minden balul üt ki, és végig harcolnunk kell majd – mondta. – Figyeljetek,
barátaim! Ha semmi sem sikerül, akkor vágjátok át magatokat a menetoszlop közepéig,
és szabadítsátok ki a lányokat. Ha az istenek nem lesznek ellenünk, addigra már meg
fognak szabadulni az őreiktől.
– Szrajanka várandós – hajolt előre Philoklész. Zavartan nézett körül, mint a
legtöbb férfi, amikor a nőkről és a női dolgokról kellett beszélnie. – Lehet, hogy
elfelejtettem szólni?
Villámcsapás. Kineász úgy tátogott, mint egy partra vetett hal.
– Elfelejtettem szólni – állapította meg Philoklész félrehajtott fejjel. – Azt
mondta Dareiosznak, ha nem nehezült volna el annyira, már hetekkel ezelőtt
megszökött volna. Úgyhogy lehet, hogy mégsem tudnak megszabadulni az őreiktől.
Kineász vett egy nagy levegőt – valahol legbelül homályosan érezte, hogy
Szrajanka várandós, s a megérzés most valóság lett. Olyan volt, mintha gyomron
vágták volna, és az aggodalom úgy hasított az oldalába, mint egy nyílvessző.
Azonban Phociónra gondolt, és úgy döntött, nem adja meg magát a sorsnak.
– Verekedjétek át magatokat az oszlop közepéig. Szabadítsátok ki a nőket. Aztán
fussatok a síkságon, mint a tűz. – Rámutatott Temerixre. – Amint elindulnak
felétek, meneküljetek az ösvényeken, amiket vágtatok, és gyertek ki a fák mögé…
aztán el mellettünk, egyenesen a lovaitokhoz. Megértetted?
Temerix soha nem mosolygott. Kurtán bólintott, mint aki felesleges, atyáskodó
utasításokat kapott.
– Hé! – szólalt meg Ataelosz. Hadart valamit szakául a törzsfőknek, mire azok
elvigyorodtak. – Ha szél jó, tüzet adunk arcuknak – fordult vissza Kineászhoz.
Kineász összepréselte az ajkát, és bólintott.
– Jó – hagyta helyben az ötletet.
Reggel körbevezette őket a képzeletbeli rombusz körvonalán, míg mindenki meg nem
értette a rá vonatkozó parancsokat. Az est leszálltakor Szamahe jelentette, hogy a
makedón menetoszlop nyolcvan sztadionra, a Polütimerosz partján vert tábort.
 Aznap éjjel megint a kezében tartott villámról álmodott. Ataelosz még napkelte
előtt ébresztette, a legtávolabbi őrök jelentésével. A makedónok elindultak.

Nem volt könnyű elrejteni nyolcszáz embert. A szindik faágakkal seperték fel az
utat, miközben a kis sereg elfoglalta a helyét. A katonák kapkodtak, feleslegesen,
és többen is megsebesültek. Egy ló elesett a folyóvölgy partján, és meg kellett
ölni. A feldarabolása és az eltüntetése olyan sokáig elhúzódott, hogy Kineász
üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.
És a hely még a százsisaknyi odahordott víz után is csupa vér és légy maradt.
Kineász odaügetett.
– Hagyjátok! – mondta összeszorított foggal, rámeredve a szerencsétlen szakára,
aki a balesetet okozta. – Mindenki a helyére!
Kineász aznap Thalasszát ülte meg. Ez volt a kanca első csatája, és szilárdan
állt, miközben az athéni felült rá. Felhorkant, felemelte a fejét, aztán
lecsillapodott.
– Gyönyörű ló vagy – súgta neki Kineász.
Csettintett a nyelvével, mire az állat elindult, ő maga pedig a mellvértje
csatját kezdte igazgatni. A tavaly tavasszal még gyönyörű vért olyan sok ütést
kapott, hogy összevissza horpadt, és a vállcsatja kilazult a hátvértből. Hiába
kattintotta össze, a két mozgó vért feldörzsölte a vállát. Elhatározta, hogy szerez
egy újat.
Hol a Hádészban fog egy új görög vértet találni itt, a világ peremén?
Természetesen egy halott makedónon. Csak éppen most nem úgy tűnt, hogy túl sok
ideje lesz harc közben levetkőztetni egy holttestet.
Thalassza felhorkant. Diodórosz a bozót mögött állította hadrendbe az olbiai
lovasságot, és Temerix négy szindije már el is seperte a nyomaikat. Az egyiknek
fűzfavesszőből font kosár volt a hátán. Elfogtak egy fiatal karvalyt, amit majd
szabadon engednek, amikor meglátják az ellenséget – régi szindi trükk, legalábbis
Kineásznak azt mondták.
A folyómederben legyek lepték el a köveket ott, ahol a lovat feldarabolták, és a
zümmögésük valamelyik gonosz isten megtestesüléseként szállt a víz fölött. Ettől
eltekintve csend volt, amit csak a lovak keltette zajok törtek meg – a zablák
koppanása a fogakon, a fű hersegése, a nyikorgó vagy összeütődő szíjak, szelíd
nyihogások és horkantások. És a szagok. A Kineász mögött álló herélt ürített, és a
trágya hangos puffanással ért földet.
Kineász várakozott már néhány lovas rajtaütés előtt. Ez túl nagy volt. Az emberek
és a lovak puszta száma megnövelte a felfedezés esélyét. Próbálta kitalálni, mihez
kezdjen, ha felfedezik őket. Verejtékpatakok csorogtak le az arcán és a nyakán, a
két lapockája között, ahol a vértje és a khitónja nem ért össze.
Hogy ilyen közel legyen Szrajankához, és ne mentse meg – elhessegette a
gondolatot.
De amikor hátrapillantott a válla fölött, nem tudta rávenni magát, hogy arra
gondoljon, feláldozza a barátait a feleségéért.
Szellentett, hosszan és hangosan, és a közelében lévő katonák felnevettek. A keze
hol ökölbe szorult, hol elernyedt a kantárszáron, és elkezdte a combját veregetni
az ostora nyelével.
Diodórosz odaléptetett mellé.
– Le kellene szállnunk – mondta halkan. – Ki fogjuk fárasztani a lovakat.
Kineász elharapta a visszavágását.
– Igen – mondta, és kiadta a parancsot. Thalassza felmordult, ahogy lecsusszant a
hátáról.
Philoklész kikötötte a lovát egy csillogó levelű, virágzó bokorhoz, és lefeküdt,
mint aki aludni készül.
Kineász gyűlölte, amiért ilyen könnyedén el tud szenderedni.
A földön állva semmit sem látott, csak háromszáz lovat, a lovasaikat és a nyárfák
falát. Olyan helyet kellett volna választanom, ahonnan jól látom az ellenség
közeledését, gondolta. A térde elgyengült. Felnézett a napra, még egy ujjnyival sem
emelkedett az ág fölé, amihez viszonyította a mozgását.
 Diodóroszt keresve körülnézett. Barátja arca kivörösödött, a makhairája élét
próbálgatta. Amikor találkozott a tekintetük, Diodórosz odavezette hozzá a lovát.
– Úgy érzem magam, mint egy szűz az első lány előtt – mondta.
Philoklész felkelt szunyókálásából.
– Jövőre lesznek az olümpiai játékok – közölte, mintha ez bárkinek is újdonság
lett volna. – Azt hiszem, az atléták már elindultak az eleusziszi játékokra.
Kineász értetlenül nézett rá.
– Annak már két hete – mondta.
– Hm. – Philoklész úgy nézett körül, mintha először látná a lovasságot. – Azért
mennek, hogy halhatatlan dicsőségre tegyenek szert a békéért való küzdelemben. Mi
meg csak kiszabadítunk néhány barbár nőt Alexandrosz fogságából. Miért vagytok
ilyen idegesek? – vigyorodott el. – Remek helyet választottál a rajtaütésre, és jól
helyezted el a katonáidat. A többi már az isteneken múlik.
– Persze – dugta vissza a kardját a hüvelyébe Diodórosz. – Kurva spártai.
Kineász vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon.
– Óriási kockázatot vállalunk – kezdte, és Philoklész elmosolyodott.
– Barátaim – a keze remegett. – Én csak jobban leplezem a félelmemet.
Kineász elvégzett egy gyors számítást.
– Én a vak félelem markában vergődők – mondta. – Még legalább egy óránk van.
Ugyanolyan hülye vagyok, mint az a fiú, akinek a lova legurult a parton. Körbe
kellene járnom az embereimet – porolta le a kezét.
Azzal sorra járta az olbiaiakat. Mindenkivel kezet fogott, mindenkivel váltott
néhány szót. Tréfálkozott, csipkelődött, gúnyolódott, dicsért, ha volt miért, és
amerre elhaladt, a háromszáz görög és kelta, meg a válogatott lovasok mind
könnyebben vették a levegőt és mosolyogni kezdtek. Ahogy végigment közöttük, könnyű
szél támadt, mintha egy barátságos istennő simogatta volna meg őket.
Kineász is könnyebben lélegzett. Egy óráig tartott körbejárni a csapatot, s
közben egyfolytában Ataelosz felbukkanását vagy a fák fölé röppenő madarat leste.
Mindenesetre lefoglalta a dolog, és mindössze ötvenszer jutott eszébe Szrajanka.
Amikor visszatért a helyére, Philoklész épp levizelt egy követ, Diodórosz pedig
úgy meredt a tamariskafák vonalára, mintha lyukat tudna ütni bele a szemével.
Kineász látványosan kikerülte a spártai kövét, aztán lefeküdt egy ezüstös levelű
nyárfa árnyékában, és az arcára borította széles karimájú szalmakalapját.
A gyomra felkavarodott, és érezte, hogy az összes feszültség a hasába áramlik.
Úgy érezte, mintha férgek nyüzsögnének a lábán, a keze pedig remegett.
– Ő már túl van rajta – jegyezte meg bosszúsan Diodórosz. – És most alszik egyet.
Kineász elmosolyodott a szalmakalap alatt. Túl van rajta, gondolta. Az egyre
fokozódó meleg ellenére csontig áthatotta a hideg. Túl van rajta.
A rajtaütés mindig más, mint a csatatér, ahol a vezér – és a katona – láthatja az
ellenség felvonulását, felfedezheti számtalan hibáját, megnyugodhat, elfoglalhatja
magát a készülődéssel, a parancsok kiadásával vagy teljesítésével.
A rajtaütés előtt viszont csak várni lehet, és csak két lehetőség van: győzelem
vagy katasztrófa. Senki sem marad biztonságban tartalékként. Nagy valószínűséggel
senki sem menekül meg a háború markából.
A szakák, az olbiaiak és a szarmaták nagy része most a félelem és a rettegés
markában volt, és a fák meg a bokrok együtt remegtek az emberekkel.
Mégis, mindent számításba véve jobb volt nekik, mint a makedónoknak.

Közelebb volt már a dél, mint a reggel, amikor a karvaly felröppent a tüskebozót
fölé, olyan hangos szárnycsattogással a néma csendben, hogy akik nagy nehezen
nyugtalan álomba merültek, azok is felébredtek, és azonnal visszatértek a félelmeik
is.
– Igyatok és lóra! – suttogta izgatottan Kineász.
A mögötte állók továbbadták a parancsot. A lovak a katonák minden igyekezete
ellenére felhorkantak, és az olbiaiak néhány pillanatig olyan zajt csaptak, mint
egy bacchanália. Kineász dühösen meredt rájuk, a halántékán lüktetett egy ér, de
nem tehetett semmit.
– Nekünk végünk – morogta Philoklésznek.
 A spártai vállat vont és meghúzott egy tömlőt.
– A menetelő katonák semmit sem hallanak – mondta. – És a „nekünk végünk” nem
erősíti a vezérbe vetett bizalmat.
– Ezt Spártában tanítják, igaz? – kérdezte Diodórosz. – Ó, a műveltség előnyei,
Philoklész!
– Pofa be, mind a ketten! – Kineász előreóvakodott a liget széléig. Philoklész
kezébe nyomta a kantárszárát, és intett Diodórosznak. – Gyere!
– Ugye, tudod, hogy kell tartani egy lovat? – kérdezte Diodórosz a spártait.
– Ha elfelejteném, addig fogok hadonászva, teli torokból üvöltve körbe-körbe
rohangálni, míg vissza nem jönnek az athéniak, hogy megmentsenek – felelte
Philoklész rekedten suttogva.
Kineász lehasalt és előrekúszott a nyárfák ágai alatt. A karját felsértették a
vadrózsatövek. Addig haladt, míg át nem látott egy alacsony földhalom fölött. Nem
látott mást, csak a gázlót, a füzek szigetét, és a másik partot.
– Philoklész jobban van – jegyezte meg Diodórosz, de Kineász csendre intette.
Az átkozott karvaly most a tamariskák fölött körözött, hangosan rikoltozva.
– Juttasd majd eszembe, amikor a szindik legközelebb előállnak valami régi
trükkjükkel – morogta Kineász.
Diodórosz oldalba bökte a könyökével. A makedón menetoszlop eleje kibukkant a
part és a tamariskaerdő között. Vagy nagyon gyorsan haladtak, vagy a háromszorosan
átkozott madarat engedték el túl későn.
A makedón gyalogosok előőrse pónikon ült. Pikák helyett hajítódárdáik voltak, de
a mellvértjükről és alacsony, arcvédő nélküli sisakjukról fel lehetett ismerni
őket. A lovaik óvatosan és szemmel láthatólag fáradtan lépkedtek. Aztán megérezték
a víz közelségét, és izgatottan nyihogni kezdtek.
Egy katona fellovagolt az enyhe emelkedőn az olbiaiak rejtekhelye felé. Halkan
dúdolgatott és a talajt fürkészte. Egy társa csatlakozott hozzá. A két felderítő
mögött sebesen közeledett az elővéd, északra fordulva, hogy a gázlón átkelve
kövesse az utat Marakanda felé. A katonák alig tudták visszafogni szomjas lovaikat
az ivástól, és a csapaton egyszer csak úrrá lett a felfordulás. Parancsok
harsantak, és akinek megállt a lova, az el is veszítette az uralmát a mohón
szürcsölő állat fölött.
– Megint azok a rohadt dahák? – kérdezte az első felderítő a földre mutatva.
– Valaki megölt itt egy lovat – mondta a társa. – Nem tetszik ez nekem. Ha ilyen
rövid ideje keltek át, látnunk kellene a porfelhőt, amit felvertek. – Felnézett, és
fürkészve nézett arra, ahol Kineász és Diodórosz lapult. – A kuurrvaaa életbeee! –
káromkodott, és a félelem felerősítette makedón akcentusát. – Lehet, hogy itt
lapulnak valahol.
– Akkor kapaszkodj! – vágta hátba könnyedén az első felderítő.
– Baszd meg magad, hülye fattyú! – rázta meg a másik a fejét. – Nézd csak azokat
a nyomokat… megpróbálták eltüntetni őket. Nincs porfelhő. Sehol a döglött ló.
Mögöttük az elővéd utolsó sora is befordult a gázló felé, egyre izgatottabb,
szomjas lovakon. Aztán becsörtettek a sekély, barna vízbe, és a felkavart iszap
szaga elért a két lesben álló athénihoz is.
– Pharnokhész egy ostoba buzeráns – mondta az első felderítő, és most már az ő
hangjából is félelem hallatszott ki. – De ha még igazad is lenne…
A második lovas megfordult és elügetett a kereskedelmi út felé. Mögötte egy
teljes zsoldosszakasz lovagolt be kettes oszlopban, gyorsan haladva a szorosba. A
katonák sisakot és vértet viseltek, és jobbra-balra forgatták a fejüket. A lovaik
ugyanolyan szomjasnak tűntek, mint az elővédé.
– Lovasság elöl! – suttogta Diodórosz.
Kineász felmordult válaszul, a hangját most már elnyomta a lovak patáinak
dübörgése. Ez azt jelentette, hogy a gyalogság a második egységben lesz – és ha
rajtuk is vért van, akkor Temerix nyilai nem sokat érnek ellenük.
De most már semmit sem tehetett.
Egy nagyobb csoport felbomló alakzatban megállt a gázló szélén, és a két
felderítő odakiáltott nekik.
– Hetairoszok – állapította meg Kineász, és amilyen gyorsan csak tudott, a
földhöz lapulva hátrálni kezdett.
 Öt lovas barát a király kíséretéből, sötétbarna köpenyben, fehér khitónban, nehéz
vértezetben, egy gazdagon öltözött férfi bíbor- és sárga köpenyben, mellvértben, és
egy másik vörös köpenyben. Három szaka öltözetű nő jó lovakon, az egyik a nyereg
fölé görnyedve, az erőlködéstől elszürkült arccal – Szrajanka –, egy másik pedig,
nyilván Urvara, a lovas barátokkal évődött. Diodórosz is hátrálni kezdett.
– Nem számít! – sziszegte Kineász. Idegességében saját, hangosan ki nem mondott
kérdésére válaszolt. Már nem számított, ha felfedezik őket.
Mintegy végszóra meghallotta Báin válogatott szakáinak csatakiáltását, és a föld
megremegett a patáik alatt. Kineász felpattant magas csataménjére. Hátrapillantott.
Mindenki ott volt.
– Lépés! – parancsolta, és most Andronikosz kürtjele nélkül indultak meg előre.
Szoros négyes oszlopban haladtak; ehhez vágtak egy kellően széles ösvényt, amit a
felderítők kétségtelenül észrevettek. Kineász a gyors felfejlődésért cserébe
lemondott a tökéletes rejtekhelyről. Amint a lova kibukkant a gázlótól délre
elterülő nyílt térségre, elkiáltotta magát: – Alakzatba fejlődj! – és az oszlop
elkezdett felfejlődni mögötte rombusz alakba, miközben továbbra is lépésben
haladtak előre.
Épp időben fordította el a fejét ahhoz, hogy lássa, amint Báin szakái
nyílvesszőket zúdítanak a zsoldos lovasságra. A zsoldosok rossz irányban álltak,
sok ló lehajtott fejjel ivott, és az állatok között szörnyű pusztítást végzett az
első sortűz, védtelen farukból sündisznótüskékként meredeztek a nyílvesszők. Két
tucat ló eldőlt, és a zsoldosok között kitört a káosz, ahogy a szakák elvágtattak a
folyóparton. A harcosok most már külön-külön választottak célpontot, és néhányan
nevetségesen közel merészkedtek az ellenséghez. Maga Báin, aki egy rég halott
makedón tiszt kereszttarajos sisakját viselte, olyan közel hajolt egy sarló alakú
kopiszt lengető, páncélos tiszthez, hogy a nyila hegye szinte súrolta a fickó
köpenyét, mielőtt a szaka főnök egy, két sztadionnyira is elhallatszó, több száz
ember fülébe harsanó kiáltással kilőtte.
Kineász egy pillantással felmérte Báin támadását. Leeresztette a sisakja
arcvédőjét, és becsatolta az állszíját. Az ellenség vezérkarát elvágták a
lovasságától. Még sikerülhetett.
A vezérkar és a hetairoszok látták, hogy több száz fős, képzett lovascsapat
bukkant fel a szárnyukon. A bíborköpenyes parancsnok hevesen integetett, megfordult
és üvöltözni kezdett.
Kineász emberei alig egy sztadionra voltak. Úgy tűnt, mintha Szrajanka
megsebesült volna – az athéni a testtartásán látta, hogy nagy baj van. Felemelte a
jobb kezében markolt hajítódárdát.
– Ügetés! – kiáltotta.
Urvara kirántotta az egyik lovas barát kopiszát, és ugyanazzal a mozdulattal
levágta a férfi kézfejét, majd a hátsó lábaira állította a lovát. Mögötte egy másik
hetairosz felemelte a kardját, hogy végezzen Szrajankával, de Hirene, Szrajanka
kürtöse lobogó szürke hajjal rávetette magát, és a testéhez szorította a férfi
karjait. Együtt zuhantak le a földre, és tűntek el a felszálló porban.
Szrajanka, immár szabadon, lecsapott a harmadik lovas barátra az ostorával,
megfordította a lovát és vágtatni kezdett a füzek szigete felé. A vezérkar
felbolydult. Urvara rátámadott egy másik katonára, és a vágása a bőrvért rétegein
áthatolva vért fakasztott.
Sokba került a makedónoknak, hogy lenézték a nőket.
– Roham! – üvöltötte Kineász. A lova Pegaszoszként szárnyalt a kavics és a homok
fölött.
A parancsnok testőrei bátrak voltak és értettek a harchoz. Hamar rendezték az
alakzatukat, pedig Urvara ádáz kardcsapásai nagy felfordulást keltettek a hátsó
soraikban, és ellentámadásba lendültek, mind az ötvenen. Az első sornak azonban
mindössze tíz lépése volt arra, hogy lendületet szerezzen, Kineász olbiai csapata
pedig enyhe lejtőn érkezett, fél sztadionnyi ügetés után, és le is gázolták a
testőrséget. A lovak úgy ütköztek össze, szemtől szemben, mint a döfőorrukkal
egymásnak rontó hadihajók, és az olbiaiak maradtak állva. Kineász nem hajította el
a dárdáját – elhárította vele az egyik lovas barát xüsztonját, majd kapott egy
fájdalmas lándzsadöfést rosszul védett bal vállába, ahogy közelebb jutott, de
Thalassza tette a dolgát, és az első két ellenfele nem maradt állva, hogy
szembeszálljon vele. Csak akkor kellett közelharcba bocsátkoznia, amikor a kanca a
füzek szigetének partján felkaptatva elveszítette a lendületét. Egy sisak nélküli
lovas barát megállt nehéz heréltjével, és keményen, két kézzel előredöfött hosszú
xüsztonjával. Kineász hárított, a lándzsa hegye alá hajtotta a sisakját, és hagyta,
hogy a csataménje előrevigye. A két ló egymással szembe érve felágaskodott, patáik
örvénylettek a levegőben. Kineász is két kézre fogta lándzsáját, ballal közvetlenül
a hegy alatt, jobbal a végénél, és előredöfött. A lándzsa hegye végigszántotta a
makedón karját, elvágta a kantárszárát, majd a bronz mellvért fölött a torkába
hatolt.
Aztán jött egy másik, vörös köpenyben. Kineász megpróbálta a lándzsa nyelével
lesöpörni a nyeregből, de a fickó két erőteljes kardcsapással kettévágta a
fegyverét. Kineász kihajolt, hogy elkerülje a visszakezes vágást, és Thalassza
elhátrált. A lélegzetvételnyi időt kihasználva kihúzta egyiptomi makhairáját a
hüvelyből, aztán ismét egymásnak rontottak. A lovaik úgy keringtek egymás körül,
mint két harci kutya. A vörös köpenyest nem lehetett volna vívómesternek nevezni,
de erős volt, mint egy ökör, nehéz, kemény, súlyos vértben, és akkor is csak
felmordult, amikor az athéni erős csapást mért a vállhegyére. A bal kezében
megcsillant egy rövid tőr, közel hajolt és Kineász rekeszizma felé döfött vele, de
a penge lecsúszott a mellvértről. Kineász ismét lesújtott. A magasról indított
cselt valódi vágásként fejezte be, számítva a makedón erős hárítására. A pengét
elfordítva a kardot tartó karja alá vágott, de a vörös köpenyes vértje kitartott.
Thalassza megint hátrált, Kineász szemébe verejték folyt, de leszegte a fejét és
egy sor gyors vágással támadott. A makedón megsebesült a karján, de keményen
visszatámadott, és Kineász hárítása nem volt elég erős: a kard letarolta a
sisaktaréját és elszakította az állszíját. Az athéni feje hátracsapódott. Minden
fehérbe borult a szeme előtt, és ismét Thalassza mentette meg az életét. Érezte,
hogy a kanca felágaskodik és előrekapál a mellső lábaival. Miközben a ló
visszazökkent a földre, kitisztult a látása, a feje fölött hárított, és a két penge
egymásnak feszült. Az egyiptomi acél kemény éle belemélyedt a makedón kopisz puha
vasába, és a két lovas közvetlen közel került egymáshoz. A nagydarab férfi
megpróbált Kineász combjába döfni a tőrével, az athéni pedig kitépte az ostorát az
övéből, és bal kézzel lecsapott a makedón kinyújtott karjára. Egy fájdalmas nyögés
lett a jutalma, aztán a két ló egymásnak esett, majd rúgva-harapva eltávolodott.
Kineász a vörös köpenyes mögé került: a párharcuk véget ért. Hátrapillantva látta,
hogy Diodórosz a lándzsájával döfköd felé, kartávolságon kívül tartva a makedónt,
aki segítségért üvöltött.
Kineász a térde nyomásával megfordította Thalasszát. Végezni akart a vörös
köpenyessel. A kézfejével megtörölte a szemét, és belehasított a fájdalom a bal
vállába. Aztán hirtelen a bíborköpenyessel találta magát szemben, aki mindössze egy
rövid karddal küzdött Urvara ellen. A lány kimerült vagy kétségbeesett pillantást
vetett Kineászra, és az athéni oldalról lerohanta az ellenséges parancsnokot. A
kardját sem kellett felemelnie, úgy borította le a földre, ahol Karolosz végzett
vele egy lándzsadöféssel. Kineász a lábaival Thalassza törzsét szorítva néhány
kétségbeesett, barna köpenyes makedón között találta magát – talán a lila köpenyes
testőrei voltak. Vágott egyet jobbra, majd balra, kapott még egy vágást a bal
vállára, ami elszakította a vértje bőrszíjait, aztán vágtára ösztökélve lovát
kitört az ellenség gyűrűjéből, vakon a fájdalomtól. A kezéből kiesett a kantárszár,
utánakapott, elvétette, de Thalassza úgy fordult meg vele, mint egy lovasakrobata
lova, és az éles fordulótól Kineász majdnem leesett a hátáról. A három makedón
testőr Karolosszal és Szitalkésszel hadakozott. Karolosz óriási alakja mögött
megpillantotta Diodórosz kék sisaktaréját. Ráhajolt a kanca nyakára, zihálva nyelte
a levegőt, és rápillantott a bal vállára, de az a fájdalom ellenére sértetlennek
tűnt. Aztán megkocogtatta Thalassza oldalát a sarkával, és a ló sebesen elindult.
Teljes erőből ütköztek neki Szitalkész ellenfelének, kibillentve a lovát az
egyensúlyából és a földre vetve a makedónt. Szitalkész brutális egyszerűséggel
véget vetett a küzdelemnek, miközben Kineász felvette a harcot a másik
ellenfelével: a feje fölött hárítva megakasztotta a kardját, egy félköríves csellel
megvágta a jobb karját, majd a nyakára sújtva végzett vele.
 Közel egy perce lovagolt kantárszár nélkül, csak a térdeivel irányítva
Thalasszát. A csatamén csodálatosan engedelmeskedett, de Kineász most ismét a
lelógó szár után nyúlt. A harctól kimerülten nézett jobbra és balra. Zihált, alig
kapott levegőt, és a térde kezdett teljesen elgyengülni. A jobb csuklóját szinte
nem is érezte.
Diodórosz teljes erőből lesújtott somfa dárdájával a vörös köpenyes sisakjára, és
a férfi holtan vagy ájultan zuhant le a lováról. Diodórosz azonnal üvölteni kezdte
az olbiaiaknak, hogy gyülekezzenek. Eumenész tekintete összeakadt Kineászéval – ő
is végzett az ellenfelével, és most körülnézett. A folyóban a hatalmas kelták
súlyos csataménjeiken szétzúzták a testőrség maradékát és megtisztították a
terepet. Karolosz már le is ugrott lováról, és elkezdte kifosztani áldozatait.
Szitalkész elégedetten mosolygott Kineászra – nem a vérszomj miatt, hanem mert
örült, hogy él.
A csata fülsiketítő zaja hirtelen átadta helyét a lovak keltette hangoknak és az
emberi fájdalomkiáltásoknak.
Diodórosz mintha egyszerre mindenhol ott lett volna. Összeterelte az embereit, és
figyelte a csata alakulását. Kineász hagyta, hadd végezze a dolgát. Szrajanka felé
indult.
Északon Báin lovasai közelebb nyomultak a bekerített zsoldosokhoz és a lóra
ültetett makedón gyalogosokhoz, és folyamatosan lőtték őket íjaikból. A harc
porfelhővé és hangzavarrá változott. Lovak pusztultak el szörnyű sikolyok
közepette. Délen történt valami – Kineász nem látott harcot, de a zsoldos
gyalogságot sem. Keleten felfedezte a csatatér ködét – valaki harcolt a
szarmatákkal a folyómederben.
Mindez várhatott, amíg üdvözölte Szrajankát. A nő leszállt a lováról, és az egyik
ősi oltárnak támaszkodva állt.
– Szrajanka – mondta Kineász.
Szrajanka megrázta a fejét.
– Úgy érzem, mindjárt meghalok – felelte. A válasz annyira jellemző volt, hogy
Kineász a szavak jelentése ellenére is elmosolyodott. Lecsusszant Thalasszáról,
hagyva, hogy a ló a csata közepén legelészni kezdjen.
– Vívd meg a csatád! – förmedt rá Szrajanka fogcsikorgatva. Aztán felkiáltott,
mintha egy sikolyt próbált volna meg elfojtani.
– Te…! – zárta a karjaiba Kineász.
– Bah! – morogta a nő a köpenyébe fúrva az arcát. – Csupa vér vagy. – De azért
mosolygott.
Mögöttük Andronikosz kiáltotta Kineász nevét. Az athéni odafordult, és
Andronikosz mögött megpillantotta a nyugat felől teljes sebességgel feléjük vágtató
Ataeloszt.
– Nézd! – üvöltötte Eumenész. Nyugat felé mutatott, Ataeloszon túlra.
Kineász odafordult.
A síkság fölé porfelhő, hatalmas porfelhő emelkedett, mint egy bosszúálló isten.
Olyan nagy volt, hogy csak egy másik seregé lehetett. Egy közeli seregé.
– Athéné óvjon meg minket! – imádkozott Kineász a sisakjáért nyúlva, aztán
rájött, hogy elvesztette. Egy célt tévesztett nyílvessző csapódott be nem messze
tőle a földbe. – Gyűjtsétek össze az olbiaiakat!
Diodórosz már nekilátott a feladatnak. Philoklész a lovát maga mögött vezetve
rohant előre, szintén gyülekezőt ordított az olbiaiaknak. Antigonosz a kelták közül
került elő, és azonnal el is kezdte oszlopba rugdosni őket.
– Rombusz! – üvöltötte Kineász Diodórosznak.
Ataelosz levágtatott a gázlóhoz, a lova patái magasra csapták a barnásvöröses
vizet. Az arca a rémület maszkjába dermedt. Lelassult az idő. Kineász elengedte
Szrajankát, aki lerogyott az oltár mellett.
Urvara törte meg a varázst.
– Az úrnő karszanth! – fogta meg Kineász kezét. Megfordult a lovával, és
rámutatott Szrajankára. – Karszanth! Érted?
Kineász nem értette. Ott volt Ataelosz, és hirtelen megint felgyorsult az idő.
– Nagy oszlop… tíz meg tíz, százszor… még több! Jönni ide! – mutogatott vadul a
kis termetű szkíta.
 Kineász vett egy nagy levegőt, s a lonc illata meg a vér rezes szaga betöltötte
az orrát. Megszédült. Karszanth? Megmérgezték?
– Kik azok? – kérdezte Ataeloszt. – Makedónok?
Ataelosz a fejét rázta.
– Nagy és gyors – mondta. – Várni túl sok – vádolta magát keserűen.
– Mit az, hogy karszanth? – kérdezte Kineász Ataeloszt és Eumenészt.
Azok összenéztek, miközben Urvara a fejét csóválta.
– Karszanth! Karszanth! Ostobák! – Legalább olyan dühös volt magára, mint
Kineászra.
Báin szakái közben kiértek a folyómederből, és a parton köröztek szűk körben
kétszáz makedón és zsoldos lovas egyre fogyatkozó maradéka körül. Báin meglengette
az íját, és a kürtöse hosszú, bonyolult hangsort fújt, majdnem olyat, mint egy
paean, mire a szakák egy emberként befelé fordultak, és rárontottak a porfelhő
takarta makedónokra. A makedónokat azonban nem véletlenül tartották a világ legjobb
lovaskatonáinak, és még a halálos sortüzek után sem veszítették el harci kedvüket.
Kineász néhány pillanat múlva a saját szemével látta, ahogy Báinnal végzett egy
lándzsadöfés.
– Szül! – kiáltott fel Eumenész. – Szrajanka szül! Vajúdik! – Az ifjú
megfordította a lovát és rámeredt Szrajankára, aki az oltár mellett kuporgott,
fájdalomtól eltorzult arccal, képtelenül arra, hogy megmozduljon.
Kineász visszanézett a porfelhőre, majd a szerelmére, és még mielőtt tudta volna,
mit fog mondani, felemelte a karját.
– Vidd az olbiaiakat – fordult oda Diodóroszhoz – egyenesen fel a parton, a lovas
barátokon túlra. Végezz velük! Ne törődj a veszteségekkel… tiszta visszavonulásra
van szükségünk. És neked kell megépítened ehhez az utat. Megértetted?
Diodórosz a kardot tartó kezével a mellvértjére csapott tisztelgésül.
– Tökéletesen megértettem, sztratégosz! – felelte elszánt arccal.
– Akkor menj! – Kineász odafordult Andronikoszhoz. – Amint lecsaptatok a
makedónokra, fújj visszavonulót. Addig fújd, amíg bírod! Megértetted?
A nagy termetű gall bólintott.
Kineász végül odaugratott Szrajankához, aki a fejét az oltárnak támasztva egész
testében vonaglott. Urvara odaügetett az athéni mellé, és könyörgő tekintettel
kérlelte Kineászt, hogy csináljon valamit.
Szrajanka magához tért az összehúzódások okozta fájdalomból, és Kineász
odanyújtotta neki a kezét. Előbb a tekintetük találkozott, aztán a tenyerük, és az
athéni felemelte a nőt a lova hátára.
– Ne bánj úgy velem, mint valami beteggel! – csattant fel Szrajanka. – Lovagolni
fogok! Szrajanka úrnő vagyok, nem holmi görög tábori szajha!
– Vágtatnunk kell – mondta Kineász türelmesen. Mögötte a rajtaütés kezdett
szétesni, és emberek haltak meg.
Szrajanka összehúzta a szemét és beharapta az ajkát.
– Legyen hát – mondta, majd keserű gyakorlatiassággal hozzátette: – De tegyél át
a lovamra.
Kineász Urvara segítségével átültette a másik hátasra. Szrajanka nem volt könnyű,
de egyesült erővel sikerült átemelniük, és mögöttük újult erővel fellángolt a
küzdelem.
Kétszáz lépésnyi távolságra az olbiaiak rombusza berontott a harcba a szakák és a
lovas barátok között. A makedónok bátrak és képzettek voltak, de sem a számuk, sem
a súlyuk nem bizonyult elegendőnek az olbiaiak megállításához. Az olbiaiak rohama
olyan zajjal járt, mintha száz őrült szakács verte volna rézüstjeit, és a robaj az
egész csatateret betöltötte.
Szrajankának makedón lova volt – gyönyörű, azonban nem elég erős a harchoz.
Kineász a kantárszárért nyúlt, de Szrajanka egy pillantással megállította.
– Nem azért jöttem el eddig, hogy elveszítselek egy csetepatéban – mondta az
athéni.
– Nem azért éltem le az egész életemet lóháton, hogy terhesen leessek! – vágott
vissza a nő, aztán rámosolygott Kineászra, de a szája sarka fehér volt.
Thalassza a járása észrevehető változása nélkül viselte a kimerültséget. Két
nekiszökelléssel fent termett a folyóvölgy meredek oldalán, aztán követte Urvara,
majd egy ütemmel lemaradva Szrajanka is. Andronikosz kürtjéből három tiszta hang
tört fel, majd újra – a visszavonuló.
Kineász a csatatér ködének szélén megállt, és megkockáztatott egy pillantást
visszafelé. Az új porfelhő közelebb ért. Délkelet felé Temerix emberei már a
pónijaikon ülve, egyenletes sebességgel kocogtak át a gázló utolsó sík szakaszán.
A folyóvölgy tetejéről, a magas ló hátáról Kineász már látta a szarmatákat. Bronz
pikkelyvértjük egy másik porfelhőben csillogott, fél sztadionra keletre a
folyómedertől. A görög gyalogság, a zsoldoscsapat valahogy bevonult a gázlóba.
Kineász megrázta a fejét, mert mindez csak az idejüket rabolta, és úgy vélte,
idejük az éppen nincs, de Lót a szeme láttára tört ki a porfelhőből, és nézett
körül a kürtszó forrását keresve. Kineász nagy ívben lengetni kezdte a karját,
északnyugat felé mutatva. Lót levette a sisakját és visszaintett vele, majd nagyot
bólintott. A sisakja csatjával babrálva fordult vissza a porfelhőbe.
A távolabbi parton egy nyílvessző süvített elő a fák közül, és vetette le Temerix
egyik psziloszát a lováról. A férfi felsikoltott, és Temerix is leugrott a
pónijáról, intve a többieknek, hogy rendeződjenek alakzatba a sziget biztosabb
talaján. Az aranyíjat markolta az öklében, s egyetlen sima mozdulattal fel is
ajzotta. A nyárfák közül, a másik partról fájdalomkiáltás harsant az első lövése
nyomán.
– Szedjétek össze a szakákat! – fordult oda Kineász Eumenészhez és Urvarához. –
Fedezzétek velük a szindik visszavonulását! – Lenézett Philoklészre. – Van valami
oka, hogy gyalog vagy?
– Leestem – felelte a spártai.
Kineász más körülmények között elvigyorodott volna.
– Akkor rohanj vissza Temerixhez, és mondd meg neki, hogy ne játssza a hátvédet,
hanem vonszolja át a seggét erre a partra! Aztán gyere vissza. Semmi hősködés… nem
akarunk tovább maradni.
Philoklész tisztelgett. Kineász most először látott tőle ilyet.
Szrajanka kinyújtotta a karját és megfogta a férfi kezét. A körmei belevájtak
Kineász alkarjába, és felnyögött. Az arcán patakokban folyt a veríték. Kineász
megpróbálta megtámasztani.
Ataelosz a gázlónál folyó küzdelmet figyelte.
– Szpitamenész – szólalt meg, mintha egy halálos ítéletet mondott volna ki. –
Rohadék perzsák.
Kineász hátranézett a válla fölött. Temerix laza sorba állította a szindiket, és
most egyszerre emelték fel íjaikat. A sortüzük magasra emelkedett, és a folyóparti
bozótoson túl hullott le. Sikolyok hasítottak a levegőbe, majd egy méd lovascsapat
tört át a fák között, és vágtatott egyenesen a folyó felé. Úgy lovagoltak, mint a
szakák.
– Athéné legyen velünk! – fohászkodott Kineász. Legalább száz perzsa közeledett.
Vagy inkább kétszáz.
Kineász hátranézett. Eumenész talán húsz szakát gyűjtött össze. Ha a perzsák
felkaptatnak a parton, és hátba támadják az olbiaiakat, mindennek vége. Az olbiaiak
soha nem térnének magukhoz.
Balszerencse. Már olyan közel volt a siker.
Temerix elkiáltott egy másik parancsot, és az íjászai összébb tömörültek,
szánalmasan kis falat alkotva a sziget szélén, igaz, a három láb magas part is őket
védte. Ismét kilőtték nyílvesszőiket, amelyek belecsapódtak a rohamozó makedónok
első sorába. A sebesült lovak felágaskodtak, megakasztva a mögöttük érkezőket,
azonban sok felkaptatott a szigetre. Megérkezett Philoklész, teljes erőből futva,
és ráüvöltött Temerixre, aki azonban nem vett róla tudomást. A szindik főnöke
félrelökte az íját és elővette a szekercéjét.
Eumenész harminc lovast gyűjtött össze, Urvara pedig még tízet.
– Bocsáss meg, szerelmem – mondta Kineász.
Tudta, hogy a szakák csak neki fognak engedelmeskedni, és senkit nem tudott ott
hagyni Szrajanka mellett sem. Felnyúlt, hogy leeressze az arcvédőjét, és megint
rájött, hogy elveszítette a sisakját.
– Szakák! Gyertek és lakmározzatok! – énekelte mellette Szrajanka, és tiszta
hangja oda is eljutott, ahová egy férfié nem jutott volna. Aztán kinyújtotta a
kezét, és kihúzta a Kineász övén lógó hüvelyből hosszú tőrét.
Újabb lovasok bukkantak elő a porfelhőből. Szrajanka ismét eldalolta a
hívószavakat, és a hallótávolságon belül lévő szakák elvigyorodtak.
Kineász vett egy nagy levegőt, az időt méregetve, miközben újabb lovas
csatlakozott Urvarához.
– Utánam! – bődült el. Kardjával a folyópart felé mutatott, mire a szakák
elkezdtek felzárkózni mögé. Elfordította a fejét, és látta, hogy Szitalkész,
Dareiosz és Karolosz körbeveszi Szrajankát.
A perzsák rárontottak a szindikre. Fejszék lendültek a perzsa kardok ellen.
Philoklész felüvöltött, és nehéz lándzsája áthatolt egy perzsa mellvértjén,
lerántva a lovast a nyergéből. A spártai csatakiáltása túlharsogta a küzdelem
zaját, mint egy vadászó nagymacska üvöltése a folyó csobogását, és megdermesztette
az ellenség vérét.
A szakák ellentámadása erőtlennek és szervezetlennek tűnt, de a szakák nem
görögök voltak – nem kellettek nekik tömött sorok ahhoz, hogy hatékonyan
harcoljanak. A két csoport nem szemtől szemben rontott a perzsákra, hanem kétfelé
vált, és a férfiak és a nők a nyergükből kihajolva szaporán lőttek íjaikból. A
médek a szárnyaikat féltve megtorpantak, és egyszerre megakadt a szindik
átkarolására indított rohamuk. Megálltak és viszonozták a nyílzáport. Az ázsiai
lovasság természetes válasza volt ez, de a kezdeményezés elvesztésébe került.
Kineász bolondságnak érezte, hogy kockára teszi az életét – és a Szrajankáét. A
mellette vágtató Ataelosz felegyenesedett, lőtt, megint felegyenesedett,
módszeresen eresztve a nyilakat a Temerix embereivel közelharcba keveredett
perzsákba. Túl késő volt már megállni, visszafordulni, úgyhogy Kineász hagyta, hogy
Thalassza felhágjon a sziget partján. Félreütött egy lándzsahegyet, mire a perzsa
megpróbálta a nyéllel lesöpörni a lováról. Kineász megint elengedte a kantárszárat,
megmarkolta a lándzsát, és többször is lecsapott az ellenfele ujjaira, ám annak
fejéből vér, csontszilánkok és agyvelő fröccsent szerteszét, ahogy Karolosz a másik
oldalról lesújtott rá egy hosszú nyelű fejszével. Egy nyílvessző egy öszvér
rúgásának erejével csapódott Kineász mellvértje jobb oldalának, és egy pillanatra
meglátta Szrajanka fájdalomtól és harci láztól eltorzult, a kimerültségtől kipirult
és mégis sápadt arcát. A nő visított valamit, amit nem lehetett hallani a
csatazajban, a médek pedig egy kürtjelre visszavonultak – nem törtek meg, csak nem
akartak több veszteséget. A szindik felálltak – néhány kivétellel egyszerűen
lefeküdtek, úgy várták ki a méd lovasok elvonulását –, és a fél sztadionra a sziget
belseje felé lévő pónijaik felé iramodtak.
– Te meg mit keresel itt? – üvöltött Philoklész Kineászra. Ezzel egy időben egy
eltévedt vagy kétségbeesett kis méd csapat szoros alakzatban átdübörgött a szindik
között, egyenesen az athéni felé.
A hatalmas királyi csatamén három lépéssel váltott állásból vágtába, nehéz patái
megcsikordultak a kavicsos parton. Kineász megfordította utolsó ellenfele kezében
maradt lándzsáját, és keményen az első lovas, egy bronzvörös szakállú férfi felé
döfött vele. A félelem kiváltotta tisztánlátás futó pillanatában azon töprengett,
nem küzdött-e már a perzsával Isszosznál vagy Arbelánál. Aztán a lándzsa hegye
elsiklott a hárításra emelt kard fölött, becsapódott a méd mellkasába, és a harcos
ernyedten hátrabukott a lováról. Thalassza átrobogott a perzsák csoportján, és
közben két gyenge csapás csendült Kineász hátvértjén. Aztán megérkezett az ifjú
Dareiosz, perzsa sértéseket üvöltve. A kardjáról vér csorgott a kezére, ahogy a
feje fölé emelte, Philoklész pedig egy halott méd fölött állt, a többi átvágott a
szigeten és eltűnt nyugaton. Az egyik magas, arannyal hímzett, skarlátszín köpenyes
alak kiváló lovon ült, és az egyik kezét az oldalához szorította.
Szrajanka a lován ült. Kineász tőrét a jobbjában tartotta: véres volt, és a
távolodó médek felé intett vele.
– Gyere vissza és harcolj, Szpitamenész! – visította. Nevetett, de közben könnyek
csorogtak az arcán, aztán leeresztette a karjait és úgy sikoltott, mint egy
haldokló kanca: csatakiáltást vagy fájdalomkiáltást, vagy mindkettőt egyszerre.
– Árész és Aphrodité! – mondta Kineász, s életében először nem káromkodásként,
hanem imádkozva. – Most pedig futás!
Temerix embereit nem kellett biztatni, hiába kereste vezetőjük a halált. Az
északi parton a médek rendezték soraikat, most már óvatosabban, és a folyón lefelé
mutogattak, ahol a szarmaták küzdöttek saját porfelhőjük takarásában.
A déli parton Diodórosz és Andronikosz kézben tartotta az olbiaiakat, legalábbis
majdnem, és sorban álló lovasok fogadták a visszaérkező szindiket. Kineász és
Szrajanka Philoklésszel és Temerixszel együtt hágott fel a meredek parton.
Diodórosz az olbiaiak előtt állt. A hátsó sorok foghíjasok voltak, a lovak
kimerültek, de a csapat készen állt az újabb rohamra.
– Te ostoba tinó! – mondta Diodórosz vidáman. – Khairé, Szrajanka!
– Itt várjatok, míg a szarmaták el nem indulnak. Aztán jöttök ti. A szakák az
utolsók, Eumenész és Urvara vezetésével. – Kineász úgy vélte, túl fogják élni;
érezte, hogy gyomrában enyhül a görcs és felszáll róla a harc daimónja, csak a
sajgást hagyva a csontjaiban és a szívében. De látta megfutamodni a médeket, s nem
akartak további veszteségeket elszenvedni csak azért, hogy megverjék az utóvédjét.
– A szakákat én vezetem! – szegte fel az állát Szrajanka. – Eumenész és Urvara
segíthet.
Kineász tisztelgett előtte véres lándzsájával.
– Üdvözlünk téged, Kegyetlen Kezek úrnője! – mondta szakául.
A lovasok, szakák és olbiaiak egyaránt éljenzésben törtek ki, s kiáltásuk
gúnyolódásnak tűnhetett a folyó túlpartján álló médek fülében. Szrajanka felemelte
a tőrét, és az ujjongás újra felharsant.
Kineász Ataeloszt keresve körülnézett, és érezte a hajába kapó szelet. A szkíta
az elesett Báintól vette el éppen a nyílvesszőit. A szakák és a szarmaták
mindenfelé a holtak fegyvereit gyűjtötték össze.
– Ataelosz! A tüzet! – kiáltotta Kineász.
Ataelosz bólintott, és az egyik felderítője elvágtatott a porfelhőbe. Szamahe
érkezett a folyó felől, üres gorütosszal. Megállt Thalassza mellett és átnyújtotta
Kineásznak a sisakját. A kék lószőr taréjt levágták, a tartója összelapult.
– Köszönöm! – lapogatta meg a nő hátát az athéni. Szamahe szó nélkül
elvigyorodott és megfordult. Kineász a sisakjával küzdött: behorpadt és nem ment a
fejére. Miközben a perzsákat figyelte, megpróbálta a kezével kiegyengetni, de a
bronz túl kemény volt, nem tudta helyrehozni az alakját. Megkötötte az állszíjat,
és ráakasztotta a kardja markolatára.
– Mindjárt felkészülnek a támadásra! – szólalt meg Dareiosz.
A perzsa szerzett egy vágást az arcára, és a vére az egész mellkasát vörösre
festette. A sisakjára húzott fehér vászoncsuklyát kettévágták, és két szárnyként
csapkodott a feje mellett.
A médek azonban már nem velük foglalkoztak. Miközben felcsaptak az első lángok a
fűben, és az olbiaiak négyes oszlopba rendeződve megkezdték a visszavonulást,
Szpitamenész baktriai és méd harcosai a keleten lévő görög zsoldosokat kezdték
szorongatni.
– Szerencsétlen fattyak! – morogta Eumenész.
Lót elfintorodott.
– A munka nagyját mi végeztük el – mondta a saját nyelvén.
Mögöttük megkezdődött a zsoldosok lemészárlása. Szrajanka fájásai egyre sűrűbbek
lettek.
Tíz sztadionra északnyugatra a csatatértől a menetoszlop megállt a vezeték
lovaknál. Mindenki lovat váltott és ivott. A hátuk mögül még mindig csatazaj
hallatszott, és látni lehetett a porfelhőt is.
Urvara sírt, nem lehetett tudni miért. Eumenész átölelte a vállát. Szrajanka az
egyre hevesebb fájások szünetében Hirenét kereste. Kineász fölé hajolt, és megfogta
véres jobb kezét.
– Láttam elesni – mondta.
Szrajanka hosszan, fájdalmasan felkiáltott.
– A lándzsaszüzem volt, a mentorom – mondta aztán, és elmosolyodott a görög
szóra.
– Gondoskodni fogok róla, hogy visszahozzák a holttestét – ígérte Kineász.
Átkozta magát, amiért nem tudta finomítani szavai élét, de lélekben még a
csatatéren járt, Szrajanka elszürkült arcát pedig verejték borította, gyönyörű haja
ázottan tapadt a bőréhez. Úgy látta, haldoklik.
 Egy lótakarón feküdt, csak Kineász barátainak hátától eltakarva – Philoklész,
Eumenész, Andronikosz, Ataelosz és Szamahe. Lót és Antigonosz a sérült karját
fogták és varázsigéket mormoltak, a fiatal Nihmura pedig a bába szerepe jutott.
Szrajanka felmordult, majd felsikoltott, ivott, és a férfiak arcán olyan félelem és
kimerültség látszott, amit nem a csatatér okozott. Nihmu rájuk nevetett.
– Gyerünk, királynőm! – mondta. – Nyomj! Csipegetik már a tojáshéjat a sasfiókák!
Szrajanka ismét felsikoltott, Kineász pedig az ajkát rágva figyelte a hátvédje
őrszemeit. Gyűlölte az életét és minden döntését, amit valaha hozott. A szerelme
ott feküdt a saját vérétől elázott homokban, és haldoklott.
Nihmu tiszta és higgadt tekintete találkozott az övével.
– Bízz bennem! – mondta a lány.
Kineász imádkozott.
– Énekelj! – sikoltotta Szrajanka.
– Énekeljetek! – kiáltotta Nihmu.
Kineász ránézett Diodóroszra, és együtt kezdtek bele Athéné paeanjába. A körben
álló barátaik bekapcsolódtak, aztán mások is a hátuk mögött, és a harci himnusz
hangjaira megszületett a lánya.
És egy perccel később a fia.
A karjaiba vette őket, miközben Nihmu elvégezte a tennivalókat, és a nők
megmosdatták Szrajankát. A fiú üvöltött, a lány kérdésekkel teli, hatalmas kék
szemekkel nézett. Akkor sem rezdült, amikor elvágták és elkötötték a
köldökzsinórját, akkor sem, amikor megmosták. Aztán kinyújtotta a kezét és
megmarkolta az apja szakállát, és felgöcögött, láthatólag elégedetten a világgal,
amit látott. A jobb karján a fia sírt, mikor elvágták a köldökzsinórt, aztán
odasimult apja vértjéhez, és a karjával hadonászva pislogott a fényben.
Olyan kicsik voltak. Soha életében nem tartott még ilyen apróságokat a karjaiban.
Amikor Nihmu értük nyúlt, hogy elvegye őket, tétovázott. Ám amint rátették őket
anyjuk mellére, az arcuk megváltozott, a fiú is megnyugodott, mint a lány, és
lecsillapodtak.
A férfiak hátba veregették, a nők arcon csókolták. Volt két gyermeke és egy
felesége, és élt.
És egy órával később szabadon vágtattak a síkságon. A háta mögött Szamahe vitte a
lányát, Nihmu pedig a fiát, és Kineász elmondott egy imát Nikéhez.

21.

Ennél jobban nem is mehetett volna – mondta Diodórosz este, amikor összegyűltek a
tamariskából rakott tűz körül.
Egy kupa vizet adtak körbe, spártai módra, mert nem volt másuk. Kineász a
mellvértje szíjait varrogatta. Nikeász árjával fúrta ki a lyukakat, és régi
bajtársára gondolt, miközben Szrajanka fejével az ölében aludt. A gyerekek sebtében
font kosarakban aludtak, olyan közel a tűzhöz, hogy melegen tartsa őket.
– A tervem melyik része tetszett a legjobban? – kérdezte Kineász.
A köpenyén fekvő Philoklész átvette a kupát.
– Az, hogy olyan kevesen haltak meg közülünk – mondta.
Valóban, ha Báin és fél tucat szaka nem esik el, amikor közelharcba bocsátkoztak
a makedónokkal, talán egyáltalán nem is lettek volna veszteségeik. Báin hibázása és
a perzsák támadása ellenére is csak nagyon kevés nyereg maradt üresen.
– Egyszer lesz egy olyan tervem, ami működik is – fogadkozott Kineász.
– Akkor fogod észrevenni, hogy az elisziumi mezőkön vagy – bólintott Philoklész.
– Pfuj, nincs ebben a kupában semmi, csak víz!
Eumenész elvette tőle a kupát, belekortyolt a vízbe, és felvonta a szemöldökét.
– A Polütimerosz? – lögybölte gyengéden a kupát. – Tegnapelőttről? Könnyen
csúszik, kicsit iszapos az utóíze…
Lebukott León feléje lendülő vizestömlője elől. A két ifjú egymásra mosolygott.
Philoklész szó nélkül felállt, és eltűnt a sötétben. Urvara előrelépett Eumenész
mellé, elvette tőle a kupát, felhajtotta a tartalmát, és felvonta a szemöldökét.
– Ti, görögök, nem vagytok fáradtak? Az összes istenekre! Menjetek már aludni!
 Kineász meg mert volna esküdni, hogy Eumenészhez beszél.
– A görög férfiak szeretnek összegyűlni a csata után, és elmondani egymásnak,
hogy élnek – magyarázta Diodórosz. Odafordult Ataeloszhoz, aki a hátát a felesége
hátának vetve ült. Mindketten varrtak: Ataelosz egy kantárt, Szamahe pedig egy
sarut javítgatott. – A szakák mit csinálnak a csaták után? – kérdezte Diodórosz.
Ataelosz összehúzta a szemét, és megcsillant benne a tűz fénye.
– Hazudni, mennyi ellenség megöl – felelte.
– Hogy van Szrajanka? – ült le a földre Urvara, mintha a térde cserbenhagyta
volna.
Kineász elvigyorodott. Nem tehetett róla – mintha egyfolytában vigyorognia
kellett volna, a kimerültsége ellenére. Úgy érezte, soha nem akar elaludni – a
legszívesebben örökre így maradt volna, diadalittasan, fáradtan, az örömtől
részegen, a felesége fejével az ölében.
– Alszik. Kemény, mint egy tízéves saru.
Urvara rápillantott a gyerekekre.
– Azt hittem, meghalunk – mondta. – Hah! De élünk!
Az általában szótlan Eumenész elismerően rávigyorgott.
– Azt hiszem, pontosan ezt érezzük mi is.
A nő keresztbe tette a lábát, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Nem a csatában, te ostoba görög. Egy csatát bármelyik idióta túl tud élni. Te
is túlélted.
Eumenész fájdalmas, „Most miért pont én?” arckifejezéssel nézett körül.
– A fogságot! Szrajanka mindig mondja, szökjünk el és hagyjuk ott, és mi mindig
mondjuk, hogy vele maradunk. De a fejemben gondolom: „Meg kell szökni, vagy
meghalok.” Hirene meg… – Elhallgatott, és egy hosszú pillanatig a tűzbe meredt.
– Hirene úgy halt meg, ahogy egy harcos – szólalt meg Szamahe. – Lándzsaszűz
volt.
Urvara egy biccentéssel nyugtázta Szamahe kijelentését.
– De attól még halott, igaz? Hirene meg mindig mondja: „Menj, Urvara! Bronzhajú
vágyik rá, hogy bántson!” Féltem tőle, és féltettem Szrajankát. – Vállat vont. –
Nem tudom elmondani. A nagy része női félelem volt, nem érdekel férfiakat…
Szrajanka hasa, a Bronzhajú vágya, semmi mozgás, hogy úgy bántak velünk, mint a
füvek papnőivel.
– Kik azok a füvek papnői? – kérdezte Eumenész, aki szinte csüggött Urvara minden
szaván. Amikor a nő csak vállat vont, az ifjú folytatta: – A dajkám úgy beszélt
róluk, mintha… hm… szajhák lennének.
– Mi az a szajha? – meredt rá Urvara.
– Olyan férfi vagy nő, aki pénzt kér a baszásért – felelte Eumenész szakául, a
legdurvább szaka kifejezést használva. Még a tűz fényénél is látszott, hogy
elvörösödött.
Kineász elkészült a mellvértje szíjával. Tényleg szüksége lett volna egy új
mellvértre, de a szíj ki fog bírni még egy csatát. Halkan felnevetett az ifjú tiszt
zavara láttán.
Urvara hangosan nevetett.
– A füvek papnői olyan lányok, akik a hátukkal imádják a füvet! – hahotázott. –
Nem pénzért. Semmiért! – Amikor látta, hogy a többiek nem nevetnek, vállat vont. –
A makedónok úgy bántak velünk, mintha baszásra lennénk. – Megrázta a fejét. – Nem
néztek minket harcosnak.
Kineász azon kapta magát, hogy a szabad kezével Szrajanka nyakát simogatja.
Urvara nem mondott el mindent – könnyedén beszélt valamiről, ami mélyen bántotta,
és Kineász, aki ismerte a harcosokat és a szakákat is, látta a haragját és a
fájdalmát. Azonban nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna, aztán pedig
elmúlt a pillanat. Urvara megtörölte a szemét, felállt, és elment a tűz mellől.
Néhány pillanat múlva Philoklész bukkant fel a sötétből.
– Ismerjétek el, én vagyok a legjobb ember az egész seregben! – jelentette ki, és
feltartott egy borostömlőt.
A felharsanó ujjongást bizonyára még Marakandában is hallani lehetett. Miután az
első kupát kiöntötték a szomjas homokba az isteneknek, Philoklész ismét megtöltötte
és körbeadták.
 Leült León, Szitalkész, Dareiosz és a többiek körébe, majd együtt ittak. Kineász
mellett megjelent Nihmu, és táncoló szemmel nézett le rá. Lehajolt, megcsókolta az
alvó Szrajanka homlokát, majd megérintette a férfi arcát.
– Így fognak emlékezni rád – mondta.
– Köszönöm, hogy világra segítetted a gyermekeimet – biccentett Kineász.
– Megtanítottak rá – mosolyodott el a lány.
– Jól csináltad. Kezdesz felnőni. – Óvatosan levágott Szrajanka ruhájáról egy
aranylemezt – tucatnyi lógott a nyaka körül –, és átnyújtotta Nihmunak. A lány
ragyogott a dicsérettől.
– Köszönöm, uram – vette el a lemezt. Szégyenlősen, lesütött szemmel
elvigyorodott, és elsuhant.
Eumenész kortyolt a borból, váltott néhány szót Philoklésszel, majd ő állt fel a
körből, csak hogy valamivel később Urvarával térjen vissza. Együtt ittak a kupából,
egymás kezét fogva, és Kineász mosolyogva nézte őket, de aztán lehervadt a mosolya,
ahogy Philoklész módszeresen kiürítette a borostömlőt, némán lerészegedve keresve a
felejtést.

Az olbiaiak, Lót szarmatái és a szakák gyors ütemben megtettek ezer sztadiont,

hogy elkerüljék Alexandrosz bosszúját, majd együtt táboroztak le az Oxosz egyik
nagy kanyarulatában. Lót ismerte a helyet az Oxosz északi folyásánál, ahol a
kanyarulat belső ívében mély volt a víz, a másik oldalon azonban sekély, és bőven
nőtt fű a tízezer lónak – amin legeltettek már más, arra járó törzsek, de azért nem
volt még letarolva. Ezernyi kunyhót, jurtát és szekeret állítottak fel a mély víz
mentén, és a tüzelőgyűjtő meg vadászó csapatok akár húsz sztadionra is elmentek.
Ezen a táborhelyen közelebb voltak a valahol feléjük tartó Koénoszhoz, és a
sebesültjeik felgyógyulása után bármikor átkelhettek a folyón, hogy elinduljanak
kelet felé, a Jaxartészhez, a masszagéta sereg gyülekezőhelyére.
Eumenész és Urvara ellovagolt egy olbiaikból és szakákból álló csapattal a
rajtaütés helyére. Még több zsákmánnyal, illetve Hirene és Báin holttestével tértek
vissza. A két harcosnak közös kurgánt emeltek az Oxosz másik partján. Szrajanka nem
volt hajlandó levezényelni a szertartást, és Nihmu nógatására Kineász játszotta el
a király és a pap szerepét. Diodórosz kinevette és babonás parasztnak nevezte, és a
szavainak éle volt, mégis mind elvitték a maguk gyeptégláját, és a szertartás meg a
lakoma segített néhány kimondatlan ellentét tisztázásában.
– Ha így haladunk, néhány év múlva mind szakák leszünk – mondta Diodórosz olyan
arccal, mintha egy sebét vakargatná.
– Kineász szeret szaka lenni – vélte Philoklész.
Kineász felfortyant, és dühösen vissza akart vágni, de lenyelte a válaszát, és
inkább elgondolkodott egy pillanatra.
– Szeretem a szabadságukat – mondta végül.
– Igen – bólintott Philoklész. – Meg azt, hogy úgy imádnak, mint egy istent.
– Mit keresünk mi itt? – kérdezte Diodórosz. – Elég régóta tartom már a számat.
Zseniális sztratégosz vagy, Kineász… s bárhova követnélek. A legutóbbi csata volt a
legszebb munkád. Kétszeres túlerővel szemben győzedelmeskedtünk… a makedónokra
gondolok… aztán sikerült kereket oldanunk egy másik sereg elől. Árészra! Imádlak
követni. – Lenézett a földre, aztán lassan felemelte a fejét. – De kezd már túl sok
lenni, Kineász. A legtöbb harcosunk négy nagy csatában harcolt két nyár alatt. Meg
kell mondanod nekik, mikor mehetnek haza.
– Így igaz, barátom – bólintott Philoklész. – Kiszabadítottuk Szrajankát és
súlyos csapást mértünk a makedónokra. A legtöbb olbiai szempontjából a háborúnak
vége, ideje hazalovagolni és jó sok hazugságot mesélni. Ezek nem spártaiak. De még
csak nem is makedón parasztok, akiknek az egész világot ígértük. Ezeknek a
férfiaknak megvan a saját életük, és szeretnének hazamenni.
– Tudom! – sóhajtott fel Kineász. – Ugyanazt a kimerültséget látom a keltákon,
mint Eumenészen.
– És mi lesz most? – nézett le ismét a földre, a két saruja közé Diodórosz.
Kineász vállat vont.
– Amint Szrajanka készen áll, keletre megyünk. – Összeráncolta a homlokát. – A
szakák nagyjából ugyanúgy éreznek, mint a mi olbiai fiaink, csak nekik nincs hova
menniük. És eddig már eljöttek, mint ahogy mi is. Mit számít még egy sivatag, amin
át kell kelni?
Diodórosz félrefordította a fejét, úgy nézett fel, mint egy figyelmes kutya.
– Nem a sivatagról beszélek, hanem az utána következő csatáról – mondta. – Aztán
a hazatérésről. Néhány sebesült nem fog elég gyorsan felépülni a következő
csatához. Néhány katona egyre… hogy is mondjam? Ha több borunk lenne, nem csak
Philoklész inna egész nap.
– Nem iszok többet, mint bárki más – nézett meglepetten a spártai Diodóroszra.
– Legyen neked, spártai – vont vállat Diodórosz. – Szóval… a sivatag, a csata, és
ami utána jön. Mi lesz?
– Ez az én gondom – morogta Kineász, aztán felsóhajtott. – És a végzetem ott vár
keleten.
– Nahát, tényleg! – vakkantotta Philoklész a szemét forgatva. – Holmi babonás
barbár vagy, vagy athéni férfi? A végzet, a seggemet! Vagy, ami vagy, és azzal
vádollak, hogy az álmaidra hivatkozva akarod követni Alexandroszt a világ végére.
Kineász felpattant. Az elevenébe vágott a megjegyzés.
– A Hádészba veled, spártai! – köpött ki. – Az első perctől kezdve te akartad ezt
a háborút Alexandrosz ellen! Ez Spárta érdeke. Ez Athén érdeke. Most meg le akarod
fújni? Itt, a fűtenger kellős közepén? Ennyit a pánhellén szellemiségről… csak
lovagoljunk szépen haza!
Philoklész bizonytalanul Kineász felé emelte mindkét kezét.
– Tarts itt minket a saját dicsőségedért, ha kell. Kérd, hogy harcoljunk Hirene
megbosszulásáért… mindenki szerette, akármilyen is volt a modora. De kímélj meg a
végzetedtől! Görög vagy, nem holmi tabuktól rettegő barbár. Kezd a fejedbe szállni
a hódolatuk… Baksza!
Kineász azon kapta magát, hogy ökölbe szorított kézzel áll a spártai előtt.
– Ismerem az álmaimat, és nem hazudok róluk!
Philoklész közelebb hajolt, veszélyesen közel.
– Amikor megismertelek, csak nevettél az ilyen álmokon. Most meg azok vezérlik a
tetteidet. – A spártai zihálva kapkodta a levegőt. – Barbár vagy, vagy férfi?
Kineász nem hátrált meg. Érezte Philoklész leheletét, és érezte a szájából
fröccsenő nyálcseppeket.
– Baszd meg! – förmedt rá. – Moira mióta nem görög? Hol van most a drága
pánhellenizmusod, spártai?
– Remek érv, athéni! – vakkantotta Philoklész. – Csak ennyit tanítottak a híres
tanítóitok? Ennél bármelyik spártai többre képes…
– Felébresztitek a kicsiket! – szólt rájuk Szrajanka, aki egy takarót maga köré
tekerve lépett le a szekeréről. – Verekedni fogtok? A szakák nagy tétekben
fogadnának rátok… várjatok, megyek, idehívom őket. De tűnjetek el a szekerem
mellől, nehogy felébresszétek a kicsiket.
Kineász kihúzta magát, Philoklész részegen elmosolyodott és legyintett.
– Ó! – mondta Szrajanka színlelt csalódással. – Szóval csak… – nem találta a
megfelelő görög szót, és meglehetősen hűen utánozta a hátsó lábaikra álló
csődöröket –…mint a lovak, mi? De nem verekedtek. – Halványan elmosolyodott, aztán
az arcára fagyott a mosoly, ahogy teret engedett a haragjának. – Hát jól
figyeljetek rám, szakák királya és spártai! A szakák elmennek a Jaxartészre, a
sereg gyülekezőjére. A görögök szabadok. Egyetlen olbiai sem tartozik nekem
szolgálattal – meredt Kineászra –, de az én népem elmegy a gyülekezőre, mert azt
mondtuk, ott leszünk. Hatszor fogyott el a hold, mióta a fűtengert járjuk, de akkor
is ott leszünk!
Aztán leeresztett, mint egy sátor, amely alól kiveszik a rudakat.
– És Kineásznak igaza van, spártai – mondta halkan. – Nincs hova mennünk.
Kineász mögéje lépett, és a vállára tette a kezét. Szrajanka nem ellökte magától,
ahogyan attól tartott, hanem hátradőlt az ölelésébe.
– Csak addig neveztek királynak, amíg távol voltál – mondta az athéni. Szrajanka
kipördült a karjai közül, és úgy fürkészte az arcát, mintha épp akkor fedezett
volna fel egy rejtett hibát egy cserépedényen.
– Nem. Király vagy. Nihmu lovai és a méhem tettek királlyá. Mégsem tartozol
nekünk semmivel. – Összeráncolta a homlokát. – Szatrax figyelmeztetett, hogy el fog
jönni ez a pillanat. Én barbár vagyok, te pedig görög.
Diodórosz ismét felemelte a fejét.
– Ne légy igazságtalan, Szrajanka. Elég sokat köszönhetnek a szakák ennek a
seregnek.
– Nektek akkor is csak barbárok vagyunk – rázta meg a fejét Szrajanka. – Mint
ahogy Alexandrosznak is – köpött ki, majd gúnyosan elismételte Diodórosz szavait: –
Ha így haladunk, néhány év múlva mind szakák leszünk. – Átölelte a hasát. – Nincs
ennél kegyetlenebb sors – gúnyolódott.
Diodórosz felnyögött.
– Figyelj rám, úrnőm! – tette csípőre a kezét. – Évek óta harcolok. Belefáradtam.
Le akarok telepedni, meg akarok nősülni, jövőt akarok! A szakák olyanok nekem,
mintha a testvéreim lennének… de már sóvárgok a palaesztra és az agóra világa után.
Te mennyire lennél boldog, ha a fűtengertől távol kellene élned?
Szrajanka lehajtotta a fejét.
– Szrajanka – vágott közbe Kineász –, hazamehetnek, ha akarnak… de nem fognak.
Inkább panaszkodnak és lerészegednek – meredt rá Philoklészre.
– De… – nézett a nő kék szemébe, ami majdnem feketének tűnt a tűz fényében –…de
van más választás is. Visszamehetnek, és amikor ennek vége… – Ha már belekezdett,
folytatta. – A Tanaisz és a Rha közötti fennsík… melyik törzs területe?
Szrajanka hátraseperte az arcából a haját.
– A maeoták földje, de legalább tíz éve leginkább senkié.
Kineász bólintott.
– A földműveseket hagyjuk – mondta. – A fennsík a farkasok földje… rosszabb, mint
Hürkánia. Megtisztítottuk az utat, és valamelyest békét teremtettünk… elűztük a
legrosszabb farkasokat. A legelők gazdagok arrafelé… akár tízezer lónak is
elegendőek. Amint ott lennél, hogy megvédd, a maeota és a szindi földművesek
visszatérnének a birtokaikra a Rha alsó folyásánál.
Diodórosz beharapta az ajkát, és hirtelen másfajta tisztelettel nézett Kineászra.
– Okosabb vagy, mint amilyennek látszol – jegyezte meg.
Philoklész felvont szemöldökével úgy festett, mint egy komikus szatürosz.
– Szóval mégis gondolkodtál más befejezéseken – morogta.
Kineász bólintott.
– Ott volt az egész tél, hogy füleljek, miket beszélnek Hürkániában… és hogy
miket mond León a keleti kereskedelemről. Sok olbiai haza fog menni… de ha
bejelentenénk, hogy várost akarunk alapítani, sokan maradnának.
– Semmit sem mondtál erről! – kiáltotta ragyogó arccal Philoklész. – Ez
zseniális!
Diodórosz is elvigyorodott.
– A zsoldosok és a szakák városa – hümmögte. – Azt hiszem, elég sok kíváncsi
utazóra számíthatnánk.
Szrajanka egyik férfiról a másikra nézett.
– A szakák keletre mennek, a törzsek gyülekezőjére – jelentette ki. – Király vagy
nem király. – Mégis, vidámabban pillantott Kineászra. – De a fennsík a Tanaisz és a
Rha között jó álom, és egy álom életben tarthatja a népet. – Vállat vont, furcsa
volt tőle a görög gesztus. – Ki tudja? Talán még valóra is válik.
– Nem kellene összeházasodunk? – nézett le rá Kineász.
– Férjem, azóta vagyunk házasok, mióta először játszottunk csődört és kancát –
felelte Szrajanka. – A szakákat nem érdekli a harsona, amikor a kürt is az övék
lehet. De azért – vigyorodott el –, szeretem a nagy vigasságokat. És a férfiaknak
meg a nőknek is jót tenne, ha nem csak a félelmen meg a halálon kellene
gondolkodniuk.
A szekér felől mocorgás, halk dübbenés, majd szívből jövő sírás hallatszott.
– Ó, istennő! – káromkodta el magát Szrajanka, és versenyt futottak Kineásszal a
szekérhez.

22.
 Kineász számításai szerint az esküvőjük és a győzelmük megünneplésére rendezett
lakoma a Pánathéniára, az Athénét és Érószt dicsőítő ünnepségre esett. Miközben
meghatározta a napot, figyelembe vette a síkság füvének mennyiségét, és azt, hogy
milyen gyorsan fog felépülni a felesége és a többi sebesült.
– Mi sem lehetne illőbb – jegyezte meg Diodórosz csillogó szemmel.
Az elmúlt napokban egyfolytában a tábort járta Philoklésszel, titkolózó és
fontoskodó arcot vágva.
Az ünneplést Koénosz megérkezése tette lehetővé. A felderítők már korábban
jelezték a közeledtét, aztán Szamahe megkereste, és elvezette a menetoszlopát a
táborba. A szakák, a szarmaták és az olbiaiak egy emberként ujjongtak.
Koénosz húsz új katonát hozott a veszteségek pótlására, száz nehéz csatamént Dél-
Hürkánia síkjairól, negyven talentum aranyat, a menyasszonyát, Artemisziát és
híreket.
És bort.
A bor úgy folyt egy héten át, mintha Árkádia síkjain lettek volna, nem pedig
Szogdianában. Az olbiaiak fizettek a szarmata lányoknak, hogy a babérhoz leginkább
hasonlító, fényes levelű növényekből koszorúkat fonjanak nekik, és ha néhány nap
késéssel is, de megtartották Aphrodité nyárközépi ünnepét, és nem akadt teljesen
józan férfi vagy nő.
Koénosz menyasszonya illendő öltözékben ült Szapphó mellett. Két napja megállás
nélkül hímeztek, gyakran megmosva a kezüket, és elrejtve művüket az arra járók
elől.
– Jól értem, beavattad a tervbe az urakat? – kérdezte Koénosz.
Kineász egy darab rendes búzából sütött, kovásztalan kenyeret rágcsálva
bólintott.
– Szrajankának és Diodórosznak is.
– Nekem is – intett oda Philoklész a saját kenyerével, tele szájjal.
– Már most kezd valóra válni – lendítette a karját nyugat felé Koénosz. – Herón
Crax vezetésével száz embert küldött a Rha mellett épített erődbe, majd előreküldte
a lovasait, hogy megtisztítsák nekem az utat. Most Crax a Rha torkolatának az ura,
és embereket toboroz a nevedben. – Koénosz szárazon elmosolyodott. – Én is hoztam
néhányat Olbiából és Pantikapaionból, de inkább otthagytam neki őket, mint hogy át
kelljen kelnem velük a Kaszpi-tengeren. Addigra már sokan rájöttek, mennyi arany
van nálam. – Vállat vont.
– És Lükelész? – kérdezte Kineász.
– Nem teljesen bolond – felelte Koénosz vidáman. – Fogalma sem volt róla, hogy
kihasználják, ám helyretettem. De figyelj a szavamra… háború lesz a városok között,
még jövő nyár előtt. Hérakleia, a Fekete-tenger vidékének legerősebb városa nem
titkolja, hogy el akarja foglalni a keleti part városait, és sem Olbia, sem
Pantikapaion nincs felkészülve a harcra.
– Herón?
– Herón lassan gyűjti és képzi a seregét Hürkánia söpredékéből. Leoszthenész az
alvezére, Lükorgosz pedig Namasztopolisz helytartója – mosolyodott el Koénosz. –
Senkinek sem árt, és az aranya megtartja nekünk a legjobb embereket. A többi már
úgyis elment délre, a hegyeken túlra, Párthiába. Arrafelé parázs a helyzet, mint
mindenfelé, ahol Alexandrosz uralkodik. Bolond, hogy keleten marad. A nyugati
tartományai el fognak szakadni – csóválta a fejét Koénosz. – És mindennek a
tetejébe ő maga is görögöket toboroz.
– Nem tartozom Alexandrosz hódolói közé – ingatta a fejét Kineász –, de egy évvel
ezelőtt Olbia türannosza azt mondta, Parmenión végezni fog vele. És Parmenión most
halott. Lehet, hogy Alexandrosz őrült, lehet, hogy úgy dől belőle a hübrisz, ahogy
másból a vér, de ravasz, ha az uralkodásról van szó. – Elhallgatott egy pillanatra.
– Szüksége van azokra a görögökre. Rengeteg embert veszített.
– Részben miattunk – mosolyodott el zordan Diodórosz.
– Nem vitatom – bólintott Koénosz. – Antipatrosz retteg. Olümpiász olyan erő,
amivel számolni kell, legalábbis azt beszélik. – Belekortyolt a borába. – Árészre,
milyen távolinak tűnik ez az egész!
Diodórosz rókamosolyra húzta a száját.
– A politika távol lehet, de maga az istenkirály alig ezer sztadionra van, arra –
mutatott kelet felé. – Vagy még kevesebbre.
Koénosz úgy ült fel, mint akit darázs csípett meg.
– Az kevesebb, mint az Athén és Spárta közötti távolság!
– Pontosan – nyúlt el Diodórosz a barátja mellett, hogy bort töltsön magának. – A
felderítőink már ugyanazon a vidéken járnak. Ha nem Szpitamenész kötné le a
figyelmét, már a nyakunkon lenne.
– Crax tehát az errümi erődben van – vágott közbe Kineász.
– Jó úr – dörzsölte meg az állát Koénosz –, a maeoták szeretik. Az őrjáratai
biztonságot adnak nekik. Már új birtokok is megjelentek a Rha mentén. Átvágtam a
Tanaiszig terjedő fennsíkon… oda-vissza, ha érted, mire gondolok. Tudják, hogy mi
kergettük el a rablókat. Ha nem adóztatjuk túl őket, örülni fognak, hogy lesz uruk…
és egy városuk.
– Még nem döntöttem el véglegesen – rázta meg a fejét Kineász.
– Ostobaság! – hajtotta fel a borát Koénosz. – Ennek meg kell lenni.
Szapphó elmosolyodott, akárcsak Artemiszia, Szrajanka pedig felnevetett.
Mindhárman a két csecsemőt nézték.
– Király leszel? – vágta hátba Philoklész Kineászt.
Kineász még nevetett, amikor Upazán ellovagolt mellettük, és valami az ifjú
tartásában elvette a jókedvét.
– Inkább olyan várost alapítanék, ahol a népgyűlés az úr.
– Nekünk is van népgyűlésünk – vont vállat Szrajanka. – De háborúban a hadurak
vezetnek minket. Ha valóra akarjuk váltani a terved, akkor szerintem kell egy
király.
Nihmu benyúlt a felnőttek körébe, és elvett egy meleg kenyeret.
– A királyok ideje közeleg – mondta, majd bocsánatkérően elmosolyodott, vagy a
szavai, vagy a kenyér miatt. – A népgyűlések ideje majdnem lejárt. – A mosolya
feszült lett. – Ezt mondták a papok Olbiában.
Philoklész homlokráncolva nézett rá. Kezdett homályos lenni a tekintete a bortól.
– Miért jönne a királyok ideje, gyermek? Spártának vannak királyai, mégsem
mondhatnám, hogy most éli aranykorát. És miért kell állandóan a barbár látót
játszanod?
– A lány csak az igazat mondja, Philoklész – rázta meg a fejét Szapphó. – És
Kasszandra talán nem görög volt, hanem barbár?
Kineász bólintott.
– Nihmu, a te papjaid arisztokraták, és a királyok idejére vágynak. A rossz
próféták olyan jövőt jósolnak, amire ők maguk vágynak. A jó próféták csak azt
mondják, amit az istenek küldenek nekik.
– Ó, az arisztokraták tehát tévednek? – kérdezte Philoklész.
– Menj aludni! – szólt rá Szapphó. – Nem vitázol, csak kötekszel. – Suttogva
elküldte Nihmut, és Kineász tudta, hogy a lány hamarosan Temerixszel tér majd
vissza.
Philoklészt bántotta a megjegyzés hangneme.
– Sajnálom, ha az elmém nem üti meg a mércéd, hölgyem – húzta ki magát, majd
elsétált az éjszakába.
Szapphó aggódva nézett utána, majd megfogta Diodórosz kezét, és ők is elmentek.
Szrajanka a mellére tette a kislányát.
– Ha ez a lány Kam Baksza gyermeke – mondta tűnődve –, akkor ki az anyja?
Kineász ivott a borából, és megrázta a fejét.
– Mondta egyszer, de elfelejtettem. A nagyanyját viszont ugyanúgy hívták, mint
téged.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Szrajanka. – Az íjász Szrajanka? Akkor
rokonok vagyunk. Miért nem ismertem eddig?
– Nem tudom, kedvesem. Én nem itt nőttem fel. – Kineász megsimogatta a felesége
haját, majd felvette a lányát, és csodálva nézte az örökös mozgásban lévő parányi
kezeket és lábakat. Ámulattal töltötte el, milyen érzéseket vált ki belőle, hogy a
kezében tarthatja a gyermekét.
– Megrémiszt ez a lány – folytatta Szrajanka. – És ha Kam Baksza valaha nővel
hált, azt hiszem, illene tudnom róla.
– Én kedvelem – vonta fel a szemöldökét Kineász. – Még akkor is, ha egy igazi
Kasszandra.
Szrajanka elvette tőle a lányukat és visszatette a mellére.
– Te falánk kis szörnyeteg! – suttogta. – Lehet, hogy tévedek, szerelmem. Kam
Baksza volt a legfurcsább lény, akit ismertem, és hét, talán nyolc évvel ezelőtt
feláldozta a férfi mivoltát. Úgyhogy igen, lehet ekkora lánya.
Kineász már elég sok mindent megértett a szakák szokásai közül, de Kam Baksza
nemváltásától még mindig felfordult a gyomra, és gyorsan témát váltott.
– Készen állsz az esküvőre? – kérdezte.
Szrajanka áttette a kislányt a másik mellére, s közben odament Szamahe, kivette a
kisfiút a kosarából, és elkezdte tisztába tenni.
– Mi már megesküdtünk, férjem. De jót fog tenni a görögjeidnek, hogy látják a
szertartást, bort inni meg mindhárom nép szeret. – Elmosolyodott, s most ő váltott
témát. – Kedvelem Lót feleségét.
Kineász a távolodó Upazán után nézett.
– Bár fiút szült volna neki – hümmögte.
Szrajanka csettintett a nyelvével.
– Megint görög módra gondolkodsz! A fia nem lesz az utódja. Nem ez a szokás a
szarmatáknál, a szakáknál vagy a masszagétáknál.
– De a fia is lehetne az utódja – makacskodott Kineász.
Szrajanka bólintott.
– Lehetne. A keleti törzseknél nem annyira, mint a nyugatiaknál, de lehetséges.
Lót örököse és utódja azonban Upazán, és ezen Monae egyetlen gyermeke sem
változtathat. De a gyerekek még fiatalok, Lót pedig élete virágában. Mi aggaszt?
– Upazán a halálát akarja. Upazán gyűlöl minket, bár nem tudom, miért.
– Nincs oka, csak a fiatalság ostobasága – mosolyodott el Szrajanka. – Lót jobban
tette volna, ha elviszi magával nyugatra.
– Ennyi tej bármelyik gyereknek elég – állt fel Szamahe. Kivette a kislányt, aki
felsírt, és csak Kineász tudta lecsillapítani. Kineász eljátszott vele, míg a fia
rá nem tapadt Szrajanka mellére.
– Milyen nevet adunk nekik? – kérdezte, felemelve a lányát.
– Majd a szertartáson adunk nekik nevet. Egy hónaposak lesznek, és az jó kor.
– Görög nevet vagy szaka nevet? – kérdezte Kineász, próbálva könnyed hangot
megütni.
– Szerintem mindkettőt – felelte Szrajanka. – Szatürosz… Szatrax… a fiunk.
Melissza… neked Melitta… a lányunk.
– Jó választás – hajolt meg Kineász. – Még ha engem nem is kérdeztél meg. –
Rámosolygott a lányára, és gyengéden megérintette az arcát. – Kis drágaságom –
gügyögte.
A kicsi szeme felpattant, és a parányi kéz megmarkolta az ujját.
– Már a tenyeréből eszel! – nevetett Szrajanka. – Mégis, mit tudtál volna a szaka
nevekről? – kérdezte, de a szeme vidáman csillogott.
Megcsókolták egymást.
– Már majdnem kész a ruhád – szólalt meg Szamahe.
Szrajanka felnevetett. Szeretett jól kinézni, és örömmel töltötte el a selyemruha
gondolata.
– Alig várom – mondta. – De be kell majd kötnöm a melleimet, nehogy elárasszon a
tej.
Kineász odaadta a lányát Szamahénak.
– Vannak dolgok, amiket egy férfinak jobb nem hallani – jelentette ki, és
felállt.

Úgy tűnt, az egész világ részt vett a lakomán: szarmaták és szakák, olbiaiak,
perzsa kereskedők, és még egy nyugati kwin is, ő hozta a selymet, amelyből
Szrajanka tejfehér perzsa ruhája készült. A ruha szegését és minden varrását görög
és szkíta stílusú állatformák és minták díszítették, attól függően, melyik nő
dolgozott rajta. Szrajanka felvette a rangját jelző súlyos arany nyakvédőt is és a
papnők magas fejdíszét. Az oldalán Kürosz zöld markolatú kardja lógott,
aranyhüvelyben. Kineász szemében olyan volt, mint azok az ősi istennők, akiket
Ekbatanában látott.
A szertartás napján arra ébredt, hogy ő is kapott egy csodálatos ajándékot –
először is egy gyapjúkhitónt, a legfinomabb szogd gyapjúból, gazdagabban díszítve,
mint amit az athéni nemesek mindennapos viseletre helyesnek tartanának. Görög
barátai felújították vörös saruját, és készítettek neki egy arany babérkoszorút.
A legszebb ajándék azonban ott állt a szekerük előtt, egy vértállványon, hogy
mindenki lássa: egy szarmata stílusú pikkelyvért. A pikkelyek soronként váltakozva
ezüstözött, aranyozott és kék zománccal futtatott bronzból készültek. Legalább
tucatnyi különböző nagyságú pikkelyt varrtak fel gondosan egy vadonatúj bőrvértre,
hogy tökéletesen simuljanak a vállára és a felsőtestére. A vért nehéz volt, de nem
nehezebb, mint horpadt athéni mell- és hátvértje, és ott csillogott mellette a
napfényben egy pár aranyozott görög lábvért a hozzá illő, balkezes páncélkesztyűvel
együtt, amit Temerix készített titokban. Régi sisakját kiegyengették,
megtisztították, és új kék taréjt készítettek rá.
Diodórosz úgy simogatta a kesztyűt, mintha egy nő karja lett volna.
– Itáliában viselnek ilyet – mondta.
– Kraterosznak is volt Arbelánál – jegyezte meg Kineász. – Mindenki megcsodálta.
– Felnevetett. – De, gondolom, nem illene páncélban megházasodnom!
– Hamarosan felveheted – mondta Nihmu, nem messze tőlük, kézen állva.
Voltak játékok – szaka játékok és görög játékok, lóversennyel és birkózással,
cél- és távlövéssel, de miután elkezdett patakzani a bor és az erjesztett kancatej,
a versenyzők siettek, hogy kivegyék a részüket az ivásból. Kineász és Szrajanka egy
halom prémen ültek a vörös naplementében, lábuknál a gyerekeikkel, és kéz a kézben
átadták a győztesek díjait.
– Emlékszel? – kérdezte Kineász. – Amikor a fűtengeren vágtattunk Szatraxhoz?
A nő együtt nevetett vele.
– Tíz szót se tudtam görögül – mondta. – De ó, mennyire akartalak! – A szemhéját
félig leeresztve nézte a férfit, s a pillantása annál is szebb volt, hogy csak
ritkán nézett így, szeretőként, nem vezérként. – Ha jól emlékszem, megfogtuk egymás
kezét.
Táncoltak és ettek és bort ittak, míg le nem ment a nap, aztán táncoltak és
énekeltek és megint ittak, erős, vörös khioszit, aminek olyan íze volt a szájukban,
mint az erdei gyümölcsöknek, és borssal fűszerezett szarvashúst ettek, ami néhány
görögnek túl erős volt, de sokaknak ízlett. Volt kenyerük – dús, telt görög kenyér,
mert Koénosz elhozta Olbia lisztjét a fűtengeren át. És az olbiaiaknak volt három
nagy amphora csípős maeotiszi halszószuk a kenyerük ízesítésére, és három hónapja
először volt olívaolajuk. A szarmaták és a szakák megkóstolták a görög ételeket, és
körbeadták saját fűszerezett sültjeiket lepényekkel és mézzel.
– Hoztam almabort – mondta Koénosz –, de már kezdett megromlani, mire odaértem
Craxhoz, úgyhogy inkább megittuk, ne vesszen kárba. – Vigyorogva, lassan beszélt, a
tökéletes arisztokrata volt még részegen is. – Természetesen rátok ittunk.
Három ember magas máglyát raktak tamariskából és fűzből, a tetején nyárfával, és
a tűz magasra csapott, miután megáldotta egy perzsa tűzpap, aki a kereskedőkkel
érkezett. Tízlónyi távolságról is érezni lehetett a lángok hevét. Az égő tamariska
cédrusillata elkeveredett a folyóvölgyben sűrűn növő kései loncéval és
vadrózsáéval.
Köszöntőket mondtak rájuk, és ajándékokkal halmozták el őket. A lenyugvó nap
utolsó sugarainál nevet adtak gyermekeiknek Hirene és Báin kurgánjának a tetején. A
fény megcsillant a két halott hős kardjainak markolatán, és mintha olajjal kente
volna meg a csecsemők homlokát.
A gyermekeket nem hatotta meg a dicsőséges pillanat: üvöltve tiltakoztak ellene,
hogy ilyen sokáig ébren tartsák őket, de a tömeg ujjongva éltette őket,
modortalanságuk ellenére. Hiszen még csak egy hónaposak voltak.
Aztán sok részeg görög bukkant fel, obszcén dalokat énekelve, amiknek a
jelentését Szrajanka csak sejtette – nem mintha nehéz lett volna kitalálni, mivel a
férfiak többsége óriási, merev phalloszokat csatolt a derekára, és több fiatal
szaka lányt is rávettek a bujálkodásra. A harsány csapat tálakat és üstöket
püfölve, lépten-nyomon jószándékú csókokat szórva kísérte Kineászt és a Szrajankát
a szekerükhöz. A hangzavar addig tartott, míg Szrajanka rájuk nem szólt, hogy
felébresztik a gyerekeket.
– Ilyet sem mondanak az athéni esküvőkön! – kiáltotta Diodórosz, azzal
elvonultak.
– Több bor lesz a mellemben, mint tej – mondta Szrajanka, amikor végre kettesben
maradtak.
– Miért ne kapnának ők is a lakomából? – felelte Kineász. – Otthon dajkájuk
lenne.
– Otthon, Görögországban? Dajka és rabszolgák, és néhány szoba, amiben élhetnek –
ráncolta a homlokát Szrajanka. – Attól tartok, egy barbárt vettél feleségül.
– Nos, barbár királynőm, mi lesz a nászajándékod? – kérdezte a férfi, megcsókolva
a nyakát.
– Hmm – hümmögött Szrajanka. – Mmm! – suttogta aztán. Felnevetett, és eltolta
magától Kineászt. – Emlékszel, mi történt legutóbb?
– Amikor gyilkosok törtek ránk? Zeuszra, mintha egy örökkévalóság telt volna el
azóta! – Felnevetett, és odafészkelte magát a nő mellé.
– Már akkor is Alexandrosz ellen akartam vezetni a népemet – mondta Szrajanka. –
És még mindig azt akarom. És amikor megharcoltunk vele… győzzünk vagy veszítsünk…
azután visszamehetünk a Tanaisz melletti felföldre. Egy egységes nép királya és
királynője leszünk. És a gyerekeink fognak uralkodni utánunk. – Megcsókolta a férfi
kezét. – Azt akarom, hogy vidd el a néped a gyülekezőre, Kineász király. Ezt
akarom.
Kineász tudta, mivel járna ennek az ígéretnek a megtartása. Szinte minden éjjel a
fával és a folyóval álmodott. De belenézett Szrajanka szemébe, és arra gondolt,
hogy a végzet nem mindig olyan szörnyű, mint amilyennek látszik.
– Akkor hát fel, Alexandrosz ellen! – mondta.

V. RÉSZ

AKHILLEUSZ VÁLASZTÁSA

23.

Hát csak bolondokkal vagyok körülvéve? – kérdezte Alexandrosz az egybegyűlt

tiszteket. Csend. – Ezt az országot még nem hódítottuk meg – folytatta Alexandrosz
elgondolkodva. – Harcban állunk minden sziklával és fával. Nincs helye gyengeségnek
vagy kétségnek, vagy hanyagságnak.
A makedón tisztek elvörösödtek dühükben és szégyenükben. A perzsa és szogd
tisztek jelenléte csak fokozta megaláztatásukat.
Alexandrosz nem sokat törődött a pánhellenizmussal, de annak is megvolt a maga
haszna.
– Kétezer hellén halt meg a barbárok kezei által! Még csak nem is túlerővel
kerültek szembe. Egyszerűen gondatlanok voltak.
Kraterosz, a lovas barátok egyik tisztje, és Ptolemaiosz, a legfiatalabb
phalanxparancsnok összenézett. Alexandrosz őket figyelte. Úgy festettek, mint akik
vitába akarnak szállni vele. Készen állt szétzúzni őket. De az összenézés után csak
lehajtották a fejüket.
Alexandrosz felemelte az egyik karját.
– Ha lennétek szívesek a folyóvölgy felé fordulni, urak…
Tőlük északra folyt le a szogd hegyekből a Jaxartész egyik mellékfolyója.
Ilyenkor, nyár közepén a folyómeder szinte teljesen kiszáradt, és a gyűjtögető
csapatok összeszedtek belőle minden éghető ágat és minden zöld levelet, úgyhogy a
meder úgy festett, mint egy külszíni bánya. A folyóvölgyben hatezer üres tekintetű
foglyot zsúfoltak össze, rövid kötelekkel a mélyen a homokos talajba levert
cövekekhez kötve. A meder két oldalán katonák álltak – makedón veteránok és nemrég
toborzott szogdok. A szogdok nagy részének voltak rokonaik a foglyok között.
Alexandrosz jelt adott, és a katonák, makedónok és baktriaiak egyaránt,
megkezdték a hatezer ember lemészárlását. A legtöbb áldozat beletörődve várta a
véget, bár néhányan megpróbáltak ellenállni, vagy mert pánikba estek, vagy mert túl
makacsok voltak, hogy harc nélkül feladják. Hóhéraik vértől csepegő karddal léptek
hozzájuk és végeztek velük. A legtovább azok haldokoltak, akik ellenálltak, akik
lehajtották a fejüket a penge előtt, azok gyorsan meghaltak.
Alexandrosz végignézte, míg körülbelül ezer emberrel végeztek.
– Nem akarok több hibát – mondta. – És gyengeséget sem akarok látni. – Az esti
levegőt vérszag ülte meg, mintha a sereg ökröket mészárolt volna le a vacsorához. –
Végignézitek, míg az összes lázadó meg nem hal. Aztán elmehettek.
Azzal sarkon fordult és távozott, a nyomában Héphaisztónnal és Kraterosszal.
Egyik sem tántorgott, ahogy az az utóbbi időben szokásuk volt. Alexandrosz alig tíz
lépés után megfordult.
– Eumenész! – kiáltotta, mire vezérkara egyetlen görög parancsnoka odasietett
hozzá.
A sátrába érve egy csettintéssel bort kért.
– Attól tartok, ezzel csak arra tanítjuk a lázadókat, hogy ne adják meg magukat –
mondta Eumenész.
Alexandrosz súlyosan lehuppant az ágyára, és meglögybölte a borát.
– Emiatt én is aggódom, de kénytelenek vagyunk elrettentő példát mutatni.
– Szpitamenésznek? – kérdezte Héphaisztón, de Alexandrosz a fejét rázta.
– Nem – felelte a király. – Ennek a szkíta királynőnek, Zarinának. És a saját
makedónjainknak. – Odafordult Eumenészhez. – Pharnokhész csapatának túlélőit
elkülönítetted, ahogy parancsoltam?
– Igen, felség. – Eumenész úgy érezte az oroszlán dühét a sátor másik végéből,
ahogy egy máglya forróságát.
– Megfordult a fejemben, hogy a lázadókkal együtt kivégeztetem őket – mondta
Alexandrosz –, de úgy gondoltam, nem a megfelelő üzenet lenne a seregnek. Még
gondolkodom rajta. Mondd meg nekik, hogy azt üzenem, ha bárkitől is visszahallom a
vereségük hírét, minden sorból kivégeztetek egy embert. Ha többször is hallom, mind
meghalnak. – Vett egy nagy levegőt. – Megértetted? – tette hozzá néhány pillanat
múlva. – Ez a parancsom. – Eumenész szemébe nézett. – És elvesztettük az
amazonjainkat. Szpitamenész biztosan jót nevet rajtunk.
Eumenész kerülte a tekintetét.
– Szerintem nem Szpitamenész csalta tőrbe Pharnokhészt.
– Micsoda? – köpte ki a borát Héphaisztón. – Ne légy bolond! Magam hallgattam ki
néhány túlélőt.
Eumenész halálosan unta már Héphaisztónt, s nem volt olyan óvatos, amilyennek
lennie kellett volna.
– Valóban? És azt nem említették véletlenül, hogy az ellenségnek görög lovassága
volt?
Héphaisztón vállat vont.
– Diomédész, az egyik életben maradt lovas barát mondta, hogy egy göröggel
harcolt. Szerintem megzavarodott.
Eumenész megrázta a fejét. Héphaisztón rámeredt. Eumenész elnézett a kegyenc
mellett, egyenesen a királyra.
– Diomédész azt mondja, hogy az egész rajtaütés célja az amazonok kiszabadítása
volt, és dahák meg görögök tették. Megkértem Kleiszthenészt, segítsen a
kikérdezésénél – tette hozzá merészen. – Szerinte a legjobban páncélozott
ellenséges lovasok szarmaták voltak, akikkel eddig nem harcoltunk még.
– Apám villámára! – káromkodott Alexandrosz. – A szarmaták királya a táboromban
eszi az étkemet, miközben a harcosai Szpitamenészt szolgálják! Küldjetek
Pharaszmenészért! Átkozom az amazonok elvesztését – fordult Eumenészhez. – A
hódításunk látható bizonyítékai voltak. Valami, amit fel lehet mutatni.
Héphaisztón elvörösödött.
– Vissza akarom kapni őket – húzta féloldalas mosolyra a száját Alexandrosz. –
Vagy újakat akarok, mindegy. Ha át kell kelnem emiatt a sereggel a Jaxartészen,
akkor át fogok.
 – Nem ez lenne az erőink legjobb kihasználása – morogta Eumenész.
– Nem vagy pótolhatatlan, görög! Itt én parancsolok. Szétzúztam a lázadókat és
visszafoglaltam az összes erődünket. – Alexandrosz elmeredt a távolba. – Amikor
megtöröm ezt a Zarina királynőt, a sereg minden katonája kap egy amazont.
Eumenész érezte, hogy közeleg a vihar. Felemelte a fejét, és odaállt elé.
– Szinte lehetetlen több zsoldost felfogadni – mondta.
– A görög katonák olyanok, mint a hó a hegyekben – felelte Alexandrosz megvetően.
Eumenész nem hátrált meg.
– Az összes szatrapa sereget toboroz. Tanultak Parmenión példájából. És nagyon
messze vagyunk Görögországtól, felség. Nem mi fizetjük a legtöbbet, és úgy hullanak
a katonáink, mint a barmok. Ezer Pharnokhésszel, kétezer a Jaxartész menti
erődökben… és ezek csak a legutóbbi veszteségeink.
– A thesszáliaiak a lázadás szélén állnak – tette hozzá Kraterosz. – Hálátlan
fattyak. És az ifjú Ptolemaiosz azt mondja – folytatta keserűen –, hogy a phalanxok
sem jobbak.
– Hálátlanok? – nézett rá Eumenész. – A legjobb lovaskatonáink voltak!
– De jobban szerették Parmeniónt, mint engem – mondta Alexandrosz. – Jobb lesz,
ha hazaküldjük őket.
– És kit állítunk a helyükre? – kérdezte Kraterosz. – Még több perzsát?
– Baktriaiakat. Szogdokat. Ezek nem elpuhult perzsák, hanem igazi harcosok, mint
mi, makedónok. Hegyi emberek, mint mi. – Alexandrosz olyan hangon beszélt, mintha
egy gyereket próbálna megnyugtatni.
– Árész golyóira, Alexandrosz! – emelte fel a hangját Kraterosz. – Ne ámítsd
magad! Ezek rohadt perzsák! Keletiek! Csak az alkalmat lesik, hogy mikor vághatják
el a torkunkat álmunkban!
Eumenész elfojtott egy mosolyt. Kraterosz úgy mondta a rá osztott sorokat, mintha
előre megírták volna neki, és most ő fogja elszenvedni a király haragját, nem pedig
Eumenész.
Alexandrosz azonban mindannyiukat meglepve megőrizte a nyugalmát.
– Megértem az aggodalmad, Kraterosz… és a tiédet is, Eumenész. De szükségem van
lovasságra ehhez a háborúhoz, és ha nem állítjuk magunk mellé a szogdokat, akkor
majd megteszik az ellenségeink. – Feltette a lábát az ágyra. Eltalálta egy
nyílvessző: tiszta seb volt, mégis gennyezett, és az előző nap egy csontszilánkot
is kilökött. A király halandónak és esendőnek érezte magát tőle.
Eumenész lassan kifújta a levegőt.
– Legalább Marakandát biztosíthatjuk a hátunk mögött, mielőtt átkelünk a
Jaxartészen? – kérdezte.
Alexandrosz bólintott.
– Magam megyek egy könnyű hadoszloppal. – Rápillantott Héphaisztónra, aki mintha
mondani akart volna valamit, aztán megrázta a fejét. – Nem, nekem kell mennem… még
egy ilyen katasztrófa, mint az Oxosznál, és az egész szövedék elkezd foszladozni.
Két hét az egész. Szpitamenésznek nincs mersze kiállni ellenem… félbe fogja hagyni
az ostromot. Ha elég gyors vagyok, elkaphatom. Ha nem, visszajövök és meglepjük a
barbárokat, aztán legyőzzük a masszagétákat. – Rájuk villantott egy megnyugtatónak
szánt mosolyt. – És megint lesznek amazonjaink.

24.

A másnap reggel a menyegzői lakoma másik oldaláról szóló híreket hozott

Kineásznak. Szóváltások történtek, ütések záporoztak, és harag ülte meg a levegőt –
gyűlölködő pillantások, zavar a sorokban, felemelt hangok.
Kineásznak Ataelosz számolt be a történtekről, aki csúnya vágást szerzett a
karjára, és látta, hogy a szkíta mögött álló férfiak és nők tovább adják a szavait.
A prodromoszok összetartó csapatot alkottak, és az egész sereg elitjének tartották
magukat. Ataelosz a saját törzsévé kezdte formálni őket – ahogyan arra korábban
Szrajanka figyelmeztette. Kineász elég jól megismerte a szaka politikát ahhoz, hogy
tudja, a harcosok az erős vezérek mögé állnak át a gyengéktől, és néhány család még
akkor is zöldebb legelőkre vonul, amikor egy nagy vezér vezeti őket.
 – Garait… megcsókol az a nő – mondta Ataelosz. – Derva, szarmata? Ismered?
Kineász megrázta a fejét. Rajtakapták, hogy nem ismeri a katonáit.
– Nem.
Ataelosz is megrázta a fejét.
– Derva a szarmata Aurvant paradátámja. De megcsókol Garait. – Vállat vont, és
felnyögött, ahogy belehasított a fájdalom a sebébe. – Aurvant elmegy Upazánhoz, aki
főnök neki.
Szrajanka megállt a férje mögött, és csípőre tette a kezét.
– Ez nem jó történet, Ataelosz – mondta szakául.
Ataelosz fejet hajtott, de így felelt:
– Fiatalok lenni én népem. Derva elutasít paradátámja kellő napokig.
– És aztán mi történt? – kérdezte Kineász.
Ataelosz összeráncolta a homlokát.
– Upazán és Garait kiabál – mondta görögül, és Kineász szemébe nézett. – Upazán
megüt Garait, León megüt Upazán. Upazán ránt kard. Vág Garait. Én közé lépni,
megállít ostoba beszéd, és kapni ezt – intett szégyenkezve a sebe felé. A jobb
karját fedte a kötés.
– Mi köze ehhez az egészhez Leónnak? – kérdezte Kineász, kezdve elveszíteni a
nyugalmát.
Szrajanka összehúzott szemmel csóválta a fejét.
– León szerelmes a szarmata Moszvába.
– Azt tudom! – csattant fel Kineász.
– És Upazán is – folytatta Szrajanka, mintha egy buta gyerekhez beszélt volna. –
Mit akarsz, Ataelosz?
– Kérem megölni Upazán – mondta Ataelosz hivatalos hangon, a vallomása
befejezéseként. – Férfi férfi ellen, ló ló ellen.
Kineász ránézett Szrajankára, aki egyszerűen megrázta a fejét.
– A királynőd vagyok, Ataelosz? – kérdezte.
Ataelosz tekintete ide-oda vándorolt Kineász és Szrajanka között. Mindig is
hangsúlyozta, hogy ő nem szaka, hanem masszagéta. Nem alattvaló, hanem vendég.
Azonban ízig-vérig Kineász embere volt – Kineász tette azzá. Ez is a szkíta
politika része volt.
Meleg lett az idő, de valami érződött a szélben, és a sivatag fölött villámok
cikáztak. Kineász előredőlt, hogy szóljon, de Szrajanka megfogta a vállát.
Ataelosz esdeklően nézett Kineászra, ám mivel nem kapott választ, végül kibökte:
– Igen.
– Valóban? Szaka vagy? – Szrajanka nem hagyott egérutat.
– Igen – felelte Ataelosz.
Szrajanka rámosolygott Kineászra.
– Mivel saját állítása szerint közénk tartozik, a mi törvényeink vonatkoznak rá.
– Bólintott. – Hiba lenne engednem, hogy megküzdj Lót húgának fiával. Hozd ide azt
a Garaitot!
Előlépett Garait, tiszta ingben, gondosan befont varkocsokkal.
– Hány lovad van, Garait? – kérdezte Szrajanka.
– Húsz saját lovam van – felelte a legény szakául, de a büszkeségét mindenki
megértette, aki a sátorban tartózkodott. A húsz kiváló volt egy ilyen fiatal
férfinak, igaz, kétévi háborúskodás segítette hozzá. – Nem pónik. Nem gebék.
Tizenkét magas, erős thesszáliai. Négy géta póni, bármilyen munkára jó. Négy a
mieink közül, lovaglásra.
Szrajanka bólintott.
– És mennyi kell Derva jegyajándékára?
– Nem tudom – vont vállat Garait.
– Rám bízod, hogy elintézzem ezt? – kérdezte Szrajanka görögül Kineászt.
– Jobban ismered a szokásokat, mint én – felelte Kineász.
– Beszélek Lót herceggel. Addig is – fordult vissza Garaithoz – nem mehetsz húsz
lóhossznál közelebb a lányhoz. Nem beszélhetsz Upazánnal, nem hívhatod ki és nem
fogadhatod el a kihívását. Bármelyik esetben hozzám küldd.
– Igen, úrnőm – bólintott Garait, ami a mély meghajlás megfelelője volt a perzsák
között.
 Szrajanka ezután Leónt szólította, aki gyanúsan közel őgyelgett, és szintén a
legjobb ruháját viselte. A bal szeme alatt szinte lilán csillogott sötét bőre.
– Feleségül akarod venni Moszvát? – kérdezte Szrajanka.
– Ha elfogad férjéül – bólintott komoran a numídiai.
– Egyezzetek meg a jegyajándékban, és fizesd ki! – parancsolta Szrajanka. –
Siess! A tétovázásod árt nekünk, León.
León elmosolyodott.
– Az üzletben általában nem habozok – felelte. – Csak arra gondoltam, hogy
kivárom a hadjárat végét.
– Figyelj rám, numídiai, ha kíváncsi vagy a tanácsomra! Még ma tudd meg, mennyi a
jegyajándék. Beszélj Lóttal… kérd ékesszólóan. Vedd meg a lovakat, annyit, amennyit
kell, tereld őket Lót méneséhez, szöktesd meg Moszvát a sátrából, és vidd a
sajátodba. Most rögtön!
– Azért élek, hogy szolgáljalak, úrnőm – hajolt meg León.
Szrajanka azonban gondterheltnek tűnt.
Amikor mindenki elment, Kineász odafordult Diodóroszhoz.
– Ez a túl sok henyélés eredménye. Több járőrt akarok, dél felé, Alexandrosz
felé, és kelet felé, az útvonalunkon. És egy felderítőt… nem Ataeloszt, ő
megsebesült… keletre, hogy keressen vizet és takarmányt. Indulnunk kell.
Diodórosz megvakarta az állát a szakálla alatt – amiben meglepően sok ősz szál
csillogott.
– Tudod, hogy már három napja belebotlottunk Alexandrosz felderítőibe az Oxosz
mellett.
Kineász valóban hallott róla a menyegzői előkészületek közepette. A találkozás
kétnapi lovaglásra délre történt – nem olyan közel, hogy veszélyt jelentsen a
táborra, de elég közel ahhoz, hogy figyelni kelljen rá.
– Tudom. Küldd ki a felderítőket. A legtöbb sebesültünk már lóra tud ülni. Két
nap múlva itt akarom hagyni ezt a tábort.
– Nem lehet elég korán – bólintott Diodórosz.
Diodórosz és Parstaevalt megszervezte a délre küldendő járőröket, akik nagy
félkörben figyelték a makedónok, a perzsák és a tábor közötti lehetséges
útvonalakat. Lót szarmatáinak köszönhetően bőségesen volt emberük, sűrűn tudták
váltani a járőröket, ami a legelőkre nehezedő rettenetes nyomást is enyhítette
valamelyest – az unalomról nem is beszélve. Kineásznak, Lótnak és Szrajankának sok
mindent meg kellett még beszélnie, mielőtt nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, a
szogdiai sivatagon való átkelésnek, hogy végre odaérjenek a szkíta seregek
gyülekezőjére.

Másnap Diodórosz és Ataelosz még távolabbra vezette a keleti őrjáratokat,

megtisztítva az útjukat a következő táborhelyig. Szükségük volt fűre, vízre és
ellenségektől mentes útra, ehhez pedig sok felderítés kellett.
A menyegző utáni második napon, a hűvös délután beálltával Kineász tanácskozásra
hívta a tiszteket és a törzsfőket. Aztán leült Leónnal kiszámolni a szükséges
élelem és takarmány mennyiségét, és olyan válaszokat kapott, amik nem tetszettek
neki.
Diodórosz délben érkezett vissza a táborba, jóval korábban a vártnál. A csapata
olbiaiakból állt – a saját embereiből, és húsz zord arcú keltából, akik egy kis
csoport poros lovast vettek körül, mintha foglyokat kísérnének. Kineász elindult
felé, de Diodórosz nemet intett a fejével, ezért az athéni Szrajanka szekerének
végéhez állított nemez napellenző alá vonult, és bort töltött magának, majd az
egyedül közeledő Diodórosznak is.
– Öblítsd le a torkod – nyújtotta barátja felé a kupát.
– Gondokat hozok – figyelmeztette Diodórosz. – Láttad, kit kísértem be?
– Upazánt?
– Pontosan. Dél felé járt, néhány harcossal. Nem beosztott felderítőként.
Őszintén szólva, alaposan el kellene látni a baját. Igazi bajkeverő, és árt a
fegyelemnek, amit sikerült a szakák között kialakítani.
– Hozd ide – vont vállat Kineász.
 Elküldte Szamahét Szrajankáért. A felesége a két kicsivel és Szapphóval érkezett,
és mind letelepedtek a napellenző alá. Mire elhelyezkedtek, odavezették Upazánt is.
Az ifjú szarmata egyenes háttal állt, arcán a kamaszok jellemző dacával, ami egy
felnőtthöz nem illett már. Arannyal futtatott bronzpikkelyekből álló, csodálatos
vértet viselt, szintén aranyozott bronzsisakját pedig egy arany vadkanfej
díszítette.
– Üdvözöllek, Upazán! – biccentett Kineász. – Tölthetek bort?
– Nem kell a borod! – csattant fel Upazán. – Szabadon akarok lovagolni. Ezért a
sértésért vér fog folyni!
Kineász bólintott és odafordult Leónhoz.
– Küldd el Szitalkészt Lót hercegért. Mondja meg neki, hogy tisztelettel kérem,
jöjjön ide, és segítsen döntenem Upazán ügyében.
León bólintott és elsietett.
Kineász visszafordult Upazánhoz, és vállat vont.
– Elutasítod az udvariasságom, úgyhogy nem fecsérlek rá több időt. Engedély
nélkül elhagytad a tábort…
– Upazán vagyok, a szarmaták főnöke, és nincs szükségem engedélyre, görög! Oda
lovagolok, ahova akarok, ott portyázok, ahol kedvem tartja. Eressz el, különben vér
fog folyni!
Kineász belekortyolt a borába, majd közvetlenül a fiatal férfi elé lépett. Upazán
ujjnyival magasabb volt, de nagyjából azonos súlyúak lehettek. Kineász egészen
közel lépett hozzá.
– Kinek a vére, csikó? Komolyan az fenyeget, hogy rám fröccsen a véred?
A felharsanó nevetés nem csillapította Upazán dühét. Még a saját emberei is
röhögtek.
Szrajanka odaadta Litát Szapphónak, és felállt.
– Upazán, mindazok, akik Kineászt követik, elfogadták, hogy a háború ügyeiben
engedelmeskednek neki. Lót herceg is elfogadta ezt. Én is elfogadtam.
– De én nem! – rázta meg a fejét Upazán. – Én még semmit sem láttam a híres
tudományából. – Kiköpött és elmosolyodott, nem zavartatva magát a közvetlenül
előtte álló Kineásztól. – Megküzdök veled, öregember. Aztán talán elveszem a
lovaidat. Kellenek, hogy megvegyem egy főpapnő szerelmét.
– Az a lány nem akar téged, Upazán – mondta Szrajanka, miközben megérkezett Lót.
– Engem az nem érdekel. Az enyém lesz, és kész! – szegte fel az állát Upazán.
– A nő, akiről beszélsz, az anyád húgának a lánya – mondta Szrajanka lassan,
érthetően. – Nem lehet a tiéd. León felesége lesz.
– A médekkel töltött idő alatt elfelejtetted a szokásaitokat, fiú! – vágott közbe
Lót. – Egy nőt sem kényszeríthetsz semmire az akarata ellenére. – A herceg komoran
elmosolyodott. – És bajod is eshet, ha megpróbálod.
– Tehát mind ellenem vagytok – nézett körül Upazán. – Jól van – fonta össze a
karjait a mellkasán. Ahhoz képest, milyen fiatal és dühös volt, méltóságteljesnek
lehetett nevezni. – Megküzdesz velem, idegen?
– Majd én megküzdök veled! – ugrott fel León.
Kineász odanyújtotta neki a boroskupáját.
– Ez fegyelmi ügy, nem bosszú – nézett rá. – Készen állsz? – fordult vissza
Upazánhoz. – A tét az, hogy ha én győzök, akkor megesküszöl, hogy engedelmeskedsz a
parancsaimnak. Ha te győzöl, akkor is.
– Ha én győzök – köpött ki Upazán –, én leszek a szakák királya!
– Ez nem így működik, fiú – rázta meg a fejét Kineász. – Készen állsz?
– Készen állsz az özvegységre? – kérdezte Upazán Szrajankát.
– Senki sem fog meghalni, fiú! – nevetett fel Kineász. – Készen állsz?
Upazán most először elbizonytalanodott – az első parányi repedés a magára öltött
magabiztos álarcon.
– Készen, mire? – kérdezte.
– Most küzdünk meg – vetette le Kineász a vértjét, és nyújtotta oda Leónnak, majd
áthúzta a khitónját a fején, és ott állt meztelenül.
– Nincsenek itt a fegyvereim! – lépett hátra Upazán.
– Te hívtál ki engem – vigyorodott el Kineász. – A görögök és a szakák szokásai
szerint én választom meg a fegyvert. Figyelmeztettelek, fiú, ha még egyszer az
utamba állsz, elverlek, mint egy gyereket. Nos, készen állsz?
Upazán összehúzta a szemét, a nők pedig Kineász meztelenségén kuncogtak. Szamahe
követelni kezdte, hogy Upazán is vetkőzzön le.
– Vannak dolgok, amikről Moszvának tudnia kell! – kiáltotta érces hangon.
– Nem ilyen küzdelmet akarok! – tiltakozott Upazán. – Ez alantas rabszolgaharc!
– Nem ilyen küzdelmet akarsz – bólintott Kineász. – Megértem. Még mindig
bocsánatot kérhetsz és visszavonhatod a kihívást. Vagy harcolj.
Upazán tanácstalanul, az emberei támogatását várva körülnézett. Néhányan a kelták
éber tekintetétől kísérve közelebb léptek, de gondosan ügyeltek rá, hogy vonásaik
közönyösek maradjanak. Upazán levette a vértjét és az ingét. Vaskos izomkötegek
táncoltak a testén, még görög mércével is edzettnek számított.
– Készen állok! – emelte fel a kezét.
Upazán nem volt híján bátorságnak, sem erőnek. Azonban gyenge birkózó volt,
ökölvívást pedig még nem is látott.
Mire a későn érkező Philoklész végzett a borával, Kineász is majdnem végzett az
ellenfelével, pedig nem kapkodta el, mert meg akarta mutatni a fiúnak, mennyire
tehetetlen – szemmel láthatólag szüksége lett volna erre az életre szóló leckére.
Kapott egy erős, de rosszul irányzott ütést a felkarjára, aztán ráfogott a szarmata
nyakára, kifordította a testét, hogy ne tudjon visszafogni, és egyetlen ütést mért
a halántékára. Upazán eszméletlenül zuhant a földre.
A szakák és a szarmaták megéljenezték, és Kineász, ember lévén, örömmel fogadta a
dicséreteiket, miközben Philoklész és egy sztrigil segítségével megtisztálkodott,
majd friss olajjal kente be a testét. Szrajanka elgondolkodva nézte.
– Nagyon szép vagy – mondta a nő halványan mosolyogva. – És az olaj is furcsamód
vonzó. – Összevonta a szemöldökét, és elmélyültek a homlokán a ráncok. – De jobban
tetted volna, ha megölöd.
– Ha megölöm – vont vállat Kineász –, elveszítjük a szarmaták szövetségét.
– Azt előbb utóbb amúgy is elveszíted, férjem – ingatta a fejét Szrajanka. –
Upazán meg… mostantól fogva olyan lesz, mint egy kígyó. – A két szemöldöke egyetlen
összefüggő vonalat alkotott az orrnyerge fölött. – De ezt már megvitattuk. Akkor is
igazam volt, és most is igazam van.
– Néha olyan vagy, mint egy görög feleség! – sóhajtotta Kineász. Philoklész
sztrigilje átsiklott a karján lévő zúzódáson, ahol Upazán ütése eltalálta, és
Kineász felnyögött.
Nihmu alig leplezett kajánsággal nézte.
– Csak vesztegeted rá a könyörületed, uram – vélte. – Ő se könyörül senkin.
– Akkor a sztratégosznak annál inkább meg kellett mutatnia, mi a könyörület –
felelte Philoklész.

A tanács akkor ült össze, amikor a nap kezdett leszállni nyugaton. A levegő szinte
már hideg volt, a nappali por leülepedett. Kineász nagy tüzet rakatott Nikanorral a
Szrajanka szekere mögötti nyílt térségen, és odahordatta az összes zsámolyt, amit
csak talált. A törzsfők kis csoportokban érkeztek, a lakomáról és Upazánról
beszélgetve. Kineász észrevette, hogy Parstaevalt Ataelosszal és Leónnal jött, Lót
pedig a többiektől elkülönülve állt meg feleségével, Monaéval. Upazán nem ment el.
Az olbiai tisztek mind ott voltak. Miután Nikanor mindenkinek töltött bort, Kineász
felállt. Italáldozatot mutatott be, kupája teljes tartalmát a tűzbe öntve, és
illatos füstfelhő vette körül a sötétségben.
– Pallasz Athénéról, a dicsőséges istennőről szól az énekem – kezdte –, a
bagolyszeműről, a leleményesről, a szívében hajthatatlanról, a tiszta szűzről,
városok megmentőjéről, a bátorról, Tritogeneiáról. Maga a bölcs Zeusz hozta
világra, egyenesen férfiúi fejéből, bronz és arany páncélban, és az összes istenek
áhítattal nézték, amikor meglátták. Athéné azonban megállt az aegiszt tartó Zeusz
előtt, megrázva ragyogó vaslándzsáját. Az Olümposz megremegett ragyogó szürke szeme
harcias pillantásától, a hegy körüli földek felkiáltottak félelmükben, a tenger
pedig háborgott, és tajtékos, sötét hullámokat vetett, míg a szűz Athéné le nem
vette a dicső vértet bájos vállairól. És a bölcs Zeusz örvendezett.
– Légy hát üdvöz, Zeusznak, az aegisz tartójának lánya! Rólad emlékezünk meg
most.
Aztán odafordult a tanácshoz.
– Itt az ideje, hogy megküzdjünk Alexandrosszal – jelentette ki. – Azért gyűltünk
össze, hogy megvitassuk, kik mennek és hogyan.
– Itt vagyunk a legjobb helyen – vélte Lót. – Innen keletre nincsenek legelők, és
azt hallottam, hogy a masszagéták tábora, meg az összes szkíták teljesen megtöltik
a Jaxartész völgyét, és lelegelik az összes füvet. Várjuk meg itt, míg a királynő
újra hív minket.
– Hiszen azt sem tudnánk, hogy csatát vív! – tiltakozott Szrajanka. – Zarina és a
Jaxartész tíznapi lovaglásra van innen.
– Vagy többre – tette hozzá Ataelosz.
– Már így is fogytán a fű – mondta Parstaevalt. Szrajanka fogsága alatt sokat
öregedett, és Upazánnal szemben soha nem érdekelte a hatalom, csak a saját
kötelessége. – A ménesek már húsz sztadionra vannak a tábortól. – Keserűen
elmosolyodott. – Minden reggel el kell küldenem a lányaimat a lovaimért.
– Nem a legjobb itt a fű – bólintott Szrajanka.
Lót rápillantott a feleségére.
– Azon gondolkodunk, hogy az öregeket meg a fiatalokat visszaküldjük a nyári
legelőinkre, néhány harcos kíséretében – mondta bocsánatkérően.
Kineász meglepetésére Szrajanka azonnal helyeselni kezdett.
– Nekünk is ezt kellene tennünk. A vándorló népekből át kell alakulnunk egyetlen
nagy hadsereggé.
– Azok a harcosok, akiket hátrahagyunk, meg fognak sértődni – vélte Parstaevalt.
– Hiszen kimaradnak a nagy csatából.
Szrajanka megrázta a fejét.
– Olyanokat hagyjunk itt, akik harcoltak a folyamisten gázlójánál – javasolta. –
És vigasztalódjanak azzal, hogy így biztosan életben maradnak.
Kineász egyetértett vele, de előrehajolt és a fülébe súgta:
– Itt hagyjuk a veteránjainkat, és csak a fiatalokat visszük magunkkal?
– Kiválasztjuk a legjobbakat – felelte Szrajanka –, és a tizedüket itt hagyjuk.
Ez a szokás. Sorshúzással döntjük el, ki marad. Érted? – nézett a férjére komoran.
– Így ha vereséget szenvedünk, a népnek akkor is lesz egy tapasztalt harcosokból
álló serege.
– Nagyon jó módszer – bólintott Kineász. – Igen, értem. – Elmosolyodott. – Értem,
hogy nagyon sokat kell még tanulnom, ha királyként akarok viselkedni!
– Nem többet, mint bármelyik férfinek – vont vállat Szrajanka. – Vagy nőnek.
– Attól tartok, nem tudunk vendégül látni titeket a nyári legelőn – dörzsölte meg
az állát Lót. – Sajnálom. Sokan neheztelnek rátok a fiú miatt… Upazánnak a forró
feje ellenére sok barátja van. De ami még fontosabb, sok lovunk van… több, mint
valaha. – Gúnyosan bólogatott, de leginkább önmagát gúnyolta. – Úgy tűnik, jó
herceg vagyok.
Szrajanka ránézett Kineászra, aki kortyolt egyet a borából – már majdnem
elfogyott –, és bólintott.
– Úgy vélem, a népünknek el kell indulnia nyugatra – mondta végül az athéni.
A tűz körül hangos mormogás támadt.
– Most? – nézett rá meglepetten Szrajanka.
– Most – bólintott ismét Kineász. – Ha idejében elindulnak, és nem állnak meg, ki
fog tartani a takarmány. Három hónap múlva ott lesznek a Rha mellett, az erődben.
Előreküldhetnek futárokat Craxhoz, hogy vegyen gabonát télre, tavasszal pedig
bőségesen lesz fű a felföldön. – Ránézett Lótra. – Szerintem külön kellene
vonulnotok… de nem az ostoba unokaöcséd miatt, hanem mert így keltünk át a nehéz
vidéken idefelé jövet. Az útvonalról még beszélni akarok.
Lót bólintott.
– Úgy látom – folytatta Kineász –, hogy két út van, és két kockázat. Ha egyenesen
keletnek megyünk, akkor át kell kelnünk a sivatagon… és az teljesen más lesz a nyár
közepén, mint tavasszal. Összesen tízezer lovunk van. Miután visszaküldjük a
népeinket a nyári legelőkre, talán négyezer lesz. – Vállat vont. – Annyinak is
rengeteg víz kell.
A tűz körül ülő férfiak és nők bólogattak, ahogy elképzelték a sivatagon való
átkelést.
– Amennyiben két napig dél felé lovagolunk, visszaérünk a Polütimerosz
elágazásaihoz. Ha jól tudom, a Polütimeroszt követve eljutunk Marakanda völgyébe,
ahol északra fordulva átkelhetünk a szogd hágókon a Jaxartészhez. Ezen az úton
egyetlen éjszakát sem kell víz nélkül töltenünk.
– De ott van Alexandrosz – vetette ellen Diodórosz.
– Mind a két útvonalnak megvan a maga kockázata – felelte Kineász. –
Alexandrosznak helyőrségei vannak a Polütimerosz mentén. Minél közelebb érünk
Marakandához, annál nagyobb lesz a veszély. De ha úgy vonulunk, ahogy a szakák,
akkor két hét múlva Zarina királynőnél és a masszagétáknál lehetünk.
– Ha Alexandrosz rajtunk üt a Polütimerosz völgyében, akkor nagy bajban leszünk.
– Sok felderítőt küldünk ki és gyorsan haladunk majd – nézett körül Kineász. –
Sokat késlekedtünk, barátaim. Ha úgy döntünk, hogy elmegyünk Zarinához, és még ezen
a nyáron segítünk neki megállítani Alexandroszt, akkor most kell indulnunk, és
gyorsan kell vonulnunk.
Az emberek egyetértően bólogattak.
– Van még egy érvem – folytatta Kineász. – Nincs értelme kimerült lovakon
megérkezni a Jaxartészhez, amelyeknek egy hónap legelés kellene, hogy harcra készek
legyenek. A sivatagban biztosan lesznek veszteségeink. A Polütimerosz mentén abban
kell bíznunk, hogy Athéné és Tükhé ránk mosolyognak.
– Meggyőzőek a szavaid – állt fel Lót. – És követni foglak a csatában. De ebben a
kérdésben a saját utamat kell járnom. A sivatag biztonságosabb. El fog pusztulni
néhány ló, de ha szerencsénk van, ember egy sem. A szarmaták a sivatagon át mennek.
Szrajanka is felállt.
– A szakák a Polütimerosz felé, ha az olbiaiak is.
Diodórosz ránézett Kineászra.
– Számít a szavazatom?
Kineász bólintott.
Diodórosz megvakarta az állát.
– Ha harcolnunk kell, szívesebben harcolnék abban az állapotban, amiben most
vagyunk. Kineásszal tartok. Úgy vélem, félre tudjuk söpörni a makedón
helyőrségeket, és naponta akár háromszáz sztadiont is meg tudunk tenni. Ha nem
készültek fel ellenünk, akkor hamarabb elszáguldunk az erősségeik előtt, mint ahogy
magukhoz térnek.
Kineász körülnézett. Nem látott haragos pillantásokat, és érezte, hogy eleget
beszéltek.
– Akkor döntsük el, hogy ki megy Zarinához, és ki megy vissza a nyári legelőkre.
Búcsúzzatok el, mert holnapután indulni akarok!

Később, a saját tüzüknél ürühúst falatozva Kineász még egy érvet felhozott
Diodórosznak és Philoklésznek.
– A szkíták seregének gyülekezőjére megyünk – mondta. – A mi görög lovasságunk ki
fog ríni a tömegből, és a csatában könnyen összetéveszthetik majd az ellenséggel.
Nihmu, aki nem tartozott a tüzükhöz, és nem is hívta meg senki, ledobta
lótakaróját, loncillatot és lószagot árasztva letelepedett, és ügyesen lecsapott
Kineász táljára.
– Köszönöm, sztratégosz – biccentett. – Azt álmodtam, hogy főzöl, és eljöttem.
Kineász szótlanul rámeredt, a többiek pedig elnevették magukat.
Philoklész együtt nevetett a társaival, egy lepénnyel törölgetve fatálja alját.
Miután kinevette magát, elgondolkodva nézett maga elé. Szőke szakálla mintha életre
kelt volna a tűz fényében. Nihmu a hátát a spártaiénak vetve evett.
Diodórosz megrázta a fejét.
– Nem olyanok már, mint azok a fiúk, akik kilovagoltak Olbiából, Kineász. Nézd
majd meg őket reggel. Nem csak te viselsz szaka vértet. A sisakunk persze görög… de
a legtöbb szakáé is, nem? Aligha találsz olyan férfit, akinek nincs fűfelesége, aki
varr rá… a legtöbben bőringet, néhányan pedig barbár nadrágot viselnek.
– Nekem akkor is görögöknek tűnnek – jegyezte meg Philoklész. – Finom az ürü –
emelte a tálját Kineász felé.
 – Majd azt véssük a sírkövére, hogy „Kineász – sztratégosz és szakács” – nevetett
Diodórosz.
– Még a kelták is? – kérdezte Kineász, próbálva visszatérni a felvetett kérdésre.
Viccnek szánta, de két társa elgondolkodott.
– Nem – rázta meg végül a fejét Philoklész. – Nem, a kelták nem tűnnek
görögöknek. Ahogy ülnek… vagy a tetoválásaik miatt?
Diodórosz szárazon elmosolyodott, és előrenyújtotta a tálját, jelezve, hogy kér
még.
– Megnézném a te Karoloszodat, ahogy egy szümposzionon heverészik! Hah!
Összetörne alatta a kliné!
Kineász elmosolyodott.
– Azt javaslom, küldjük vissza az olbiaiakat Hürkániába Eumenész vezetésével,
azzal a paranccsal, hogy vegye át a vezetést Lükorgosztól és Heróntól. Vagy pedig…
– remegett meg a hangja –…kettőtök közül menjen vissza velük valaki.
Diodórosz résnyire összehúzta a szemét, és még a szokásosnál is rókaszerűbbnek
tűnt.
– Ez a bosszúd a piszkálódásaimért? Nem. Én nem fogom elszalasztani a csatát.
– Lehet, hogy nem is lesz csata – rázta meg a fejét Kineász.
Erre Philoklész is a fejét rázta.
– Én oda megyek, ahova te, ha másért nem, azért, hogy megóvjalak a feleséged
ostoba babonáitól. – Hátracsavart fejjel próbált Nihmura nézni. – Meg a tieidtől.
– Akkor Eumenész? – nézett rájuk Kineász.
– Engedelmeskedni fog – bólintott Diodórosz.
– Attól függ, Urvara hova megy – vélte Philoklész. – Szerelmes belé.
Kineász rájött, hogy Philoklész szokás szerint olyan dolgokat vesz észre, amikre
neki is fel kellene figyelnie.
– Hát persze! – felelte. – Ezért békültek ki Leónnal, és lettek barátok.
– Attól tartok, a barbárok sorshúzása nem olyan igazságos, mint amilyennek lennie
kellene – dörzsölte meg az állát Diodórosz. – Intézkedjek?
– Remek ötlet – bólintott Kineász –, de bízzuk inkább Szrajankára.
Diodórosz biccentett.
– Mit bízzunk Szrajankára? – kérdezte a nő, belépve a sötétségből a tűz
fénykörébe.
– Azt mondja – mutatott Philoklészre Kineász –, hogy Eumenész és Urvara… együtt
vannak.
Szrajanka úgy tett, mintha Philoklész üres tálját méregetné a lángok fényénél.
– Nem is büdös. Kaphatok? – nyújtotta a tálját a férje felé. – Nincsenek együtt…
még – tette hozzá vigyorogva.
Kineász telemerte a tálját a lábánál álló bronzüstből. Az üst jócskán tönkrement,
a fülét tartó két öntött griffre újra ráférne a szegecselés. Keresnie kellett volna
egy bronzkovácsot, de hát a sereg összes üstje ilyen állapotban volt. Egy az
ezernyi elintézendő dolog közül.
A tekintetük találkozott, és némán mondtak egymásnak valamit az ételről és a
főzésről – félmosolyokkal egyetértettek abban, hogy semmi különös nincs abban,
amikor az asszony hazatér az éjszakai őrjáratból, hogy egyen férje, a vezér
főztjéből.
– A gyerekek?
– Meglepő módon alszanak – felelte Kineász. – Olyan csendesek, hogy kétszer is
megnéztem, minden rendben van-e velük.
Szrajanka kezében a tállal elindult a szekér felé, hogy a saját szemével is
lássa.
– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Kineász. – Néhány olbiait hazaküldünk,
biztosításul a szakáknak. A kelták, a zsoldosok és az egykori hoplitészek közül
bárki itt maradhat Diodórosz és Andronikosz parancsnoksága alatt. Akik maradnak,
megkapják a zsákmányolt lovakat, amiket el tudnak cserélni barbár vértekre.
– Mi lesz Temerixszel? – vonta fel a szemöldökét Philoklész.
Kineász felnyögött.
– Olyan könnyű megfeledkezni róla, amikor nincs csata! Gondolom, velünk jön
keletre.
 Diodórosz bólintott.
– Azok a szindik úgy lovagolnak, mintha kentaurok lennének – mondta. – Adjunk
alájuk rendes lovakat… van elég. A síkságon amúgy sem vesszük sok hasznát a
psziloszoknak.
Kineász evett még néhány falatot, majd kortyolt a gyógynövényfőzetéből. A bor
gyorsan fogyott, igyekezett takarékoskodni vele. Philoklész egy kenyérdarabot
rágcsált, Diodórosz pedig a csillagokat bámulta, míg Szrajanka vissza nem tért.
Nihmu halkan dúdolgatott, majd fejét Philoklész ölébe hajtva elaludt.
– Jól vannak – mondta Szrajanka.
– Szaka vezeték lovakat akarunk adni a szindiknek – közölte Kineász.
Szrajanka bólintott.
– Hányat? Minden embernek kettőt? – kérdezte.
– Legalább – felelte Diodórosz. Akárcsak a többi görög tiszt, Diodórosz is a
rabja lett annak a szaka szokásnak, hogy legalább három-négy vezeték lova legyen
minden lovasnak. Ez gyakorlatilag fáradhatatlanná tette a sereget.
– Kétszáz ló. Van annyim – mondta Szrajanka. – Még több is. És megkérek néhány
szakát, hogy adjanak ők is… sokaknak tettek jó szolgálatot a föld emberei, így
megérdemlik a viszonzást.
– Köszönöm, Szrajanka – biccentett Diodórosz. – Valóban megérdemlik. Mióta…
Nikeász meghalt… Temerix nem részesül annyi figyelemben, amennyi kijárna neki.
Megpróbálom betölteni az űrt.
– Szégyellem, hogy emlékeztetned kellett rá – mondta Kineász.
Az ikrek ekkor egyszerre felsírtak, véget vetve a további beszélgetésnek.

25.

Kraterosz a Polütimerosz elágazásainál van – jelentette Koénosz.

Új nap virradt, és Kineász már ragacsosra izzadt. Csak khitónt viselt, azt is
kapkodva rángatta magára, amikor meghallotta, hogy visszatért egy felderítő.
Koénoszt por lepte, megszokott eleganciája romokban hevert, az arcát borító
barnásszürke koszrétegbe vékony sávokat mosott a homlokáról lecsorgó verejték.
Ő ragaszkodott hozzá, hogy az egyik csapatot vezesse, mondván, hogy „kijött a
gyakorlatból”.
Kineász elküldte Nikanort a tisztekért.
– Láttad őt?
– Személyesen! – vigyorodott el Koénosz. – Nem olyasvalaki, akit elfelejt az
ember! Ezer lovas… talán lóra ültetett gyalogosok is. Nem néztem végig az egész
menetoszlopot. Moszva épp befutott egy másik szarmata lánnyal, és közölte, hogy
Szpitamenész észak felé vonul… megtalálták a táborát… aztán az előretolt őrszemeim
nyíllövéseket váltottak az övéivel. És miközben próbáltam megbecsülni a
létszámukat, felbukkant maga Kraterosz is, személyesen.
– El fogja állni az utunkat – dörzsölte meg az állát Kineász.
Diodórosz futva érkezett, s nem sokkal lemaradva követte Philoklész és Eumenész
is.
– Egy nap múlva a szekereink között lesz. Mi a fenét keres itt?
Koénosz megrázta a fejét.
– Gyorsan vonul. De egy darikot teszek egy bagoly ellen, hogy Szpitamenészt
üldözi… megpróbálja elvágni a fűtengertől.
Diodórosz hozzáfogott becsatolni a mellvértjét.
– Akár egy sereget is vezethetnél, Koénosz. A gond csak az, hogy szerintem
Szpitamenész felderítőinek nézett titeket.
Kineász észrevette, hogy Nikanor odavitte a vértjét. Felemelte a két karját,
Nikanor pedig ráeresztette a pikkelyvértet a fejére. Amint rögzítették a vállrészt
a mellrészhez, vonalakat kezdett húzni a porba.
– Ha te lennél Kraterosz, és Szpitamenészt üldöznéd… – kezdte.
–…bort innék! – vágta rá Koénosz, megemelve egy üres amphorát.
Nikanor hozott neki egy kendőt és egy cserépkorsóban vizet. Nikanor szerette
kiszolgálni Koénoszt, mert az utóbbi olyan elvek szerint élt, aminek ő is szeretett
megfelelni – nem úgy, mint Kineász, aki nem érezte szükségesnek, hogy a fűtenger
közepén athéni módra öltözködjön. Koénosz letörölte az arcáról a port, és elkezdte
a haját törölgetni.
– Ha én lennék Kraterosz, elszakadnék és hazamennék. Ha ellenállásba ütköznék az
Oxosznál, azt gondolnám, hogy Szpitamenész megelőzött.
– Vagy tovább üldözném, remélve, hogy szétzúzhatom az utóvédjét – vélte
Diodórosz. – Lássuk be, ez inkább vallana Krateroszra. Igazi véreb… ha egyszer
ráharap valamire, nem ereszti el egykönnyen. Emlékszel olyan esetre, amikor nem
folytatta az üldözést, míg csak ki nem dőlt alóla a lova?
– Ti mind ismeritek ezt a makedónt? – kérdezte Philoklész.
– Öregebb lett – mondta Kineász, mintegy válaszul. – Régen Alexandrosz bal
öklének neveztük.
– De most már nincs Parmenión sem, hogy fogja a kezét – vágott vissza Diodórosz.
– Tehát bármi megtörténhet. Lehet, hogy visszafordul, és lehet, hogy… mennyi is?
– nézett Kineász Koénoszra –…négy óra múlva megtámad minket.
Megérkezett Ataelosz, még mindig felkötött jobb karral. A sebe elfertőződött, és
folyamatosan gennyezett, s úgy nézett ki, mintha láza lenne, bizonytalanul állt a
lábán.
– Te még nem ülhetsz lóra, Ataelosz! Menj vissza a sátradba, a feleségedhez. –
Kineász meglátta Szamahét a férje mögött. – Vidd el innen!
– Alexandrosz közeleg, és ágyba küld? – Ataelosz megtántorodott, de
megkapaszkodott egy sátorrúdban. – Kell felderítők. Kell látni hegyeken túl.
Prodromoszok menni! – csapott a mellkasára. – Szamahe megy, Ataelosz megy!
Koénosz, aki mindig is kedvelte a szkítát, megrázta a fejét.
– Végeztünk már felderítést azelőtt is, testvér, hogy te színre léptél volna.
– Egy kis vágás nem tartani vissza – vigyorodott el Ataelosz. – Alexandrosz jön.
Koénosz, valamelyest megtisztálkodva, visszadobta a kendőt Nikanornak.
– Nem Alexandrosz az, Ataelosz. Csak Kraterosz. Nélküled is elbánunk vele.
Diodórosz a vonalakat nézte, amiket Kineász húzott a porba.
– Hol van Szpitamenész? – kérdezte.
– Árészra, ne kövessük el még egyszer ugyanazt a hibát! – nyögött fel Kineász.
Diodórosz fogott egy gallyat. Rápillantott Ataeloszra, aki mellé lépett, hogy
helyesbítsen, ha a görög valamit rosszul mond.
– Azt hiszem, értem. Legyen ez a hangyaboly Marakanda. Mondjuk, hogy ez a vonal a
Polütimerosz, ez pedig az Oxosz – húzott egy vonalat Diodórosz a Marakandát jelző
hangyabolytól, aztán arra merőlegesen egy másikat, az Oxoszt jelölendő. – Ha
Alexandrosz felmentette az ostromlott Marakandát… márpedig szerintem ez történt…
akkor Kraterosz nyugat felé űzi Szpitamenészt… azaz egyenesen felénk. – Diodórosz
végighúzta a gallyat a Polütimeroszon, és megállt az Oxosznál, ahol a „T” alakot
alkotó két vonal találkozott. – Ha Szpitamenész egyenesen átkelt, akkor el fog
tűnni a fűtengeren… tőlünk délre, de nem túl messze. Ha a lányok valóban az ő
táborát látták, akkor a perzsák tőlünk nyugatra és délre vannak – húzott egy másik
vonalat. – Ha Kraterosz a Polütimerosz elágazásainál van – folytatta, visszatéve a
gally végét a két folyó találkozásához –, akkor egy egyenlő oldalú háromszög három
csúcsán állunk: mi a „T” felső vonalának ezen a végén, Szpitamenész a másikon,
Kraterosz pedig lent, a szár hegyénél. Ha pedig Szpitamenész úgy dönt, megpróbál
eljutni Zarina királynőhöz – húzta tovább a vonalat –, akkor pontosan itt fog
áthaladni. És Kraterosz követni fogja.
– El sem téveszthet minket – tette hozzá Koénosz. – És ha Kraterosz
összetévesztette a szakáinkat Szpitamenész szogdjaival, akkor már erre is tart. És
Szpitamenész és közénk került.
– Harcolnunk kell – dörzsölte meg az orrnyergét Szrajanka.
Lót lépett be a sátorba, két lovagja kíséretében.
– Itt van Alexandrosz? – kérdezte.
– Alig egynapnyira lehet – foglalta össze tömören Kineász a helyzetet. –
Alexandrosz tábornoka az, Kraterosz. A király maga Marakandánál van. – Vállat vont.
– Legalábbis azt hisszük.
– A népemnek északra kell vonulnia – közölte Lót. – A többség már útra kész. A
szakák szekerei le fognak lassítani.
 – Nélkülük sokan meg fognak halni a télen – érvelt Szrajanka.
Kineász körbenézett, próbálta elkapni a tisztjei tekintetét.
– Küldjétek ki a prodromoszokat. Itt vesszük fel a harcot. De előbb
megpróbálhatnánk tárgyalni.
Diodórosz felvonta vörös szemöldökét, de aztán kisietett. Philoklész maradt.
– Melyikkel tárgyalnál? – kérdezte.
Kineász megrázta a fejét, és a porba rajzolt térképre meredt.
– Alexandrosz az ellenség, aki miatt idejöttünk – felelte. – Szpitamenész eladta
Szrajankát a makedónoknak.
– Belefáradtam a háborúba – simogatta a szakállát Philoklész. – Nekem egyik sem
tűnik szörnyetegnek. Alexandrosz egy türannosz, de hellén is. Szpitamenész méd, de
hazafi. – Vállat vont. – Ki az ellenségünk?
Kineász továbbra is a térképet nézte.
– Ha erre jön, Kraterosz fog előbb ideérni – állapította meg. – Ha feltartjuk, és
futárt küldünk Szpitamenészhez… itt megverhetjük. – Felemelte a fejét, és
körülnézett.
– Muszáj harcolnunk? – intett tétován Philoklész.
Kineász bólintott.
– A szekerek két óra múlva elindulnak. Legalább sötétedésig ki kell tartanunk
itt, vagy Kraterosz felderítői a menetoszlopaink között fognak vágtatni.
A szkíták a szekereiket két-három oszlopba rendezve utaztak a fűtengeren. Az
oszlopok között terelték a méneseiket és nyájaikat, és a fiatal harcosok elő-,
illetve utóvédet alkottak. Az ilyen menetoszlopok olyan nagy port vertek fel a
nyári síkságon, hogy tizenöt sztadionról is látni lehetett őket, és az utóvéd
gyakran vakon követte az oszlopot.
– A porfelhőt fogják követni – tette hozzá Koénosz. – Beszélhetek őszintén,
barátom?
Kineászt meglepte a hangneme.
– Persze!
Koénosz felhajtotta a vizét.
– Tényleg meg akarsz ütközni Kraterosszal? Miért?
Philoklész bólintott, mintha egyetértene a kérdéssel, de amikor a döbbent csend
kezdett hosszúra nyúlni, ő válaszolt:
– Görögország szabadságáért – állt fel, mint egy szónok. – Minden vereség, amit
Alexandrosz elszenved, gyengíti a szorítását Görögországon. Ha itt megverjük, az
összes görög állam felkel és kivívja a szabadságát. Spárta… Athén… Megara…
– Nehogy azt hidd, Philoklész! – nevetett fel Koénosz. – Biztosan megtalálják a
módját, hogy elbasszák az egészet. Egymás torkának fognak esni. – Szomorúan
megcsóválta a fejét. – Nem érdekel Görögország szabadsága. Én már olbiai nemes
vagyok.
Szrajanka megnyalta az ajkát, aztán elmosolyodott.
– Azért kell legyőznünk Alexandroszt, mert veszélyes – mondta. – Azért, mert
olyan, mint egy veszett kutya, és ha nem öljük meg, széttépi a nyájainkat.
– Kraterosz az ellenség. Szpitamenész lehetséges szövetséges… ha nem, akkor csak
egy kis kellemetlenség. Szpitamenész nem jelent veszélyt Olbiára. – Kineász
körülnézett, és egyetértő bólintásokat kapott válaszul. – Örülök, hogy ebben
megegyezhetünk – folytatta. Vértet viselt, ahogy a jelenlévők többsége. –
Induljunk!

A szekéroszlopok kigördültek, mielőtt a nap az ég tetejére hágott. A szarmaták

mentek elöl, de Lót hátramaradt a legjobb harcosaival, hogy Kineász erőivel együtt
tartsák az Oxosztól nyugatra elterülő fennsíkot. A szarmaták az arcvonal
jobbszárnyára kerültek, egy alacsony dombvonulat mögött elrejtőzve, ami
párhuzamosan futott a kereskedelmi úttal. Kineász Diodórosz vezetésével középen
állította fel a képzett görög lovasságot, jobb felől Eumenész és Antigonosz
parancsnoksága alatt az olbiaiakat, bal felől Koénosz és Andronikosz parancsnoksága
alatt a keltákat. A balszárnyon Szrajanka sorakozott fel a szakákkal,
Parstaevalttal és Urvarával az oldalán. Maga Kineász a vegyes, szaka és görög
férfiakból és nőkből álló tartalékkal hátul maradt. A teljes ereje nyolcszáz főnél
valamivel kevesebb volt, mivel a sereg közel egyharmada a szekéroszlopokat őrizte
és az állatokat terelte.
Szrajanka tiltakozása ellenére Dareiosz elment, hogy megkeresse Szpitamenészt, és
ha tudja, rávegye a szövetségre, vagy legalább a semlegességre.
Ataelosz és prodromoszai Koénosszal és válogatott embereivel az Oxosz völgyében
elvágtattak délkelet felé.
Dél lett, mire mindenki a helyére került a csatatéren. Kineász egy domb gerincén
állt Leónnal, Philoklésszel, Diodórosszal és maroknyi szaka szűzzel, akiket
futároknak szántak. Nem volt árnyék, a nap tűzzel vonta be őket; egyetlen fuvallat
sem kavarta fel a port. Ahol lovaglás közben a vértjükhöz ért meztelen bőrük – s ez
elég gyakran előfordult – fájdalom hasított beléjük. Kineász ráhúzta köpenyét a
vértjére, aztán ömleni kezdett rajta a verejték a gyapjúköpeny alatt.
A szája annyira telement porral, hogy hiába öblítette ki vízzel, még azután is
úgy csikorogtak a fogai, mintha cserepeket rágna.
León a fákkal borított folyóvölgyet nézte, feszülten, mint amikor egy szerelmes a
szerelméért aggódik. Így is volt. Moszva nem hátul, a domb mögött várt az apjával,
hanem odalent, Ataelosszal.
Eltelt egy óra, majd még egy.
Aztán a harmadik.
Négy óra.
A nap szemmel láthatólag ereszkedett. A levegő lehűlt valamelyest. A lovak
nyugtalankodtak, izgatta őket az Oxosz medréből felcsapó vízszag. Éles
nyihogásokkal, zablarágással és kapálással mutatták ki elégedetlenségüket.
Kineász a kétségek kínja közepette nézte mindezt. Ha megitatom a lovakat, és
közben megjönnek… ha Szpitamenész nem hajlandó együttműködni… ha Szpitamenész jön
elsőként… ha Kraterosz keletről jön, az Oxosznak ezen a partján… ha meg kell itatni
a lovakat… most?…most?…most?…hol van már? Hol van? Hol van Kraterosz?

Hamarabb meglátták a porfelhőt, mint ahogy valamelyik felderítő visszatért volna.

Negyven sztadionra lehetett, vagy messzebb, de a síkságon megtévesztőek lehettek a
távolságok. Miközben Kineász barátai a jelentéséről vitatkoztak, megérkezett
Szamahe, háta mögött a viharként gomolygó felhővel. Vörös bőringe szinte teljesen
barna lett a portól, de aranykorongokból fűzött nyaklánca megcsillant a napfényben.
– Kraterosz jön! – zihálta. – Egy ellenség megöl. – Mutatta, ahogy felhúzza az
íját. – Ataelosz mondja: „Menj, mondd Kineásznak… Jön!” Ataelosz mondja, „Iszkander
megindult!” – Szamahe a háta mögé mutatott. – És mocskos szogdok! Iszkandernek
harcol, Szpitamenésznek harcol. Mindegy nekik.
– Szamahe – hajolt előre Kineász –, biztos vagy benne, hogy ezek Kraterosz
emberei? Nem Szpitamenész szogdjai?
– Görögök, bronzban, olyan köpennyel, mint tied – bólogatott a nő, és rámutatott
Kineász öltözékére.
Kineász körülnézett.
– Van idő megitatni a lovakat? – kérdezte.
– Könnyű – vont vállat Szamahe. – Egy óra. Talán több.
Kineász bólintott.
– Itassátok meg a lovakat! Kraterosz közeleg. Fél óránk lehet. Az egész sereg
menjen le a folyóhoz. A lovak igyanak bőven, aztán mindenki vissza a helyére. A
prodromoszok keljenek át, és takarják az itatást. Mondjátok meg Eumenésznek, hogy
tartson készenlétben egy szakaszt az őrszemek megerősítésére, ha kell. – Aztán
kínok közepette figyelte az eseményeket, várva, hogy megérkezzenek a makedónok és
lecsapjanak az itató seregre.
A makedónok nem jöttek, de valaki volt az Oxosz másik partját borító
tamariskabozótban, és egyre több por szállt fel az ártérről, és színek villantak,
meg fegyverek, és mozgás látszott. Félórával később Ataelosz prodromoszaira
állandó, bár pontatlan nyílzápor zúdult a másik part fennsíkjáról. Nihmu lépésben
tért vissza királyi csődörén, amely fájdalmasan nyihogott a tomporába fúródott
nyílvesszőtől. Nihmunak a válla vérzett. Sápadt volt, de odaléptetett Kineászhoz.
 – Ataelosz erősítést kér. Szorongatnak minket.
Kineász bólintott.
– Menj, kötöztesd be valakivel a sebed – mondta. A lány legfeljebb tizenhárom
éves lehetett. Kineász szerint túl fiatal ahhoz, hogy részt vegyen a csatában. Ám
Nihmu a szeme láttára húzta ki a nyílvesszőt a lova farából, halkan csitítva az
állatot, miközben kis késével kiszabadította a szakállas nyílhegyet. A ló még csak
ki sem rúgott. Amikor végzett – nem sokáig tartott az egész –, visszapattant a
nyeregbe.
– Menj Eumenészhez – intett a folyón lefelé Kineász –, és mondd meg, hogy keljen
át a szakaszával. – Az itatás túlságosan elhúzódott, bár ha az olbiaiakat küldi a
szogdok ellen, akkor még jobban lelassult volna.
Eumenész majdnem a csapata felével kelt át az Oxoszon. Kineász figyelte, ahogy
átvágtatnak a gázlón, majd vonalba felfejlődve délnek fordulnak a völgyben.
Mindegyik lovas dobásra készen tartotta a hajítódárdáját. Délkelet felé
kanyarodtak, és hirtelen porfelhő csapott fel, meg éles sikolyok, és Kineász gyomra
görcsbe rándult. Legalább negyven szogd rontott ki a tamariskabozótból.
Nem hallotta Eumenészt és nem látta, mi történik, így a képzelete a valóságosnál
is szörnyűbb képeket teremtett, miközben egyre sűrűbben kavargott a por.
Megmarkolta a kantárszárat, és aggódva ügetett fel-alá a dombgerincen. A lovaikat
itató embereket nézte, megpróbálta sürgetni őket, hogy minél hamarabb álljanak
vissza hadrendbe.
– Eumenész elboldogul néhány barbárral – igyekezett megnyugtatni Philoklész.
– Nem, ha súlyos túlerőbe ütközik – rázta meg a fejét Kineász. – Athéné, légy
velünk a szükség órájában! – Odafordult Diodóroszhoz. – Küldjünk még erősítést?
– Várjuk meg, míg kéri – rázta meg a fejét Diodórosz. – Árészre, kezdek rosszul
lenni ettől.
Kineász már épp meg akarta parancsolni Diodórosznak, hogy keljen át a csapatával,
amikor Eumenész visszavágtatott a gázlón át, mindössze hat gazdátlan lóval.
Megsebesült, az egyik lábát vér borította, és az arca eltorzult a haragtól meg a
fájdalomtól.
– Tele van velük a bozót! – kiáltotta. – Több százan lehetnek. Azt hiszem,
szogdok… nem tudom, Kraterosz vagy Szpitamenész emberei… Ki a Hádész tudná
megmondani? – Megrázta a fejét. – Csapdába rohantunk. Bocsáss meg, az én hibám.
– Szamahe azt mondja, Kraterosz emberei – nézett rá Kineász. A szakák végeztek az
itatással, és elindultak a folyótól vissza a helyükre. Az olbiaiak lassabbak
voltak, a nehéz páncélzatú szarmaták pedig megszokták, hogy a fiatal lányok végzik
ezt a munkát, míg ők a napon sülnek. Lassúak voltak. Kineász átkozta a
balszerencséjét – és a szekéroszlopokkal elvesztett tartalék lovakat meg embereket.
Aztán kinyújtotta a kezét és megragadta Eumenész alkarját. – A háborúban néha
elveszítjük az embereinket. A miénk a felelősség. – Elviselhetetlenül fellengzősnek
érezte a szavait. – Elvégezted a feladatot, amivel odaküldtelek. Nagy veszteséget
okoztál nekik?
Eumenész a könnyeivel küszködve rázta a fejét.
– Besétáltam a csapdájukba – felelte. – A bozótban vártak. Tudhattam volna. De
azért voltak veszteségeik – tette hozzá komoran. – Kikergettem őket a bozótból, fel
a partra, de vissza fognak jönni. – Átnézett a másik partra, ahol az összecsapás
által felvert por még ott lebegett a levegőben. Megtörölte a homlokát. Elvesztette
a fejpántját, amivel hátra szokta kötni a haját.
Philoklész benyúlt a hátára vetett zsákba, és elővett egy másikat.
– Hadd kössem le a hajad, kölyök – mondta kedvesen.
Eumenész továbbra is elkeseredetten nézte a földet a lába előtt.
– Óvatosabbnak kellett volna lennem! – tört ki belőle.
Kineász megdörzsölte az állát.
– Húzd ki magad, és emeld fel a fejed! – förmedt rá.
Eumenész döbbenten kihúzta magát.
– Így már jobb – bólintott Kineász. – Philoklész ellátja a sebed. Utána menj
vissza a csapatodhoz, és itassátok meg a többi lovat is. A holtakat majd később
siratjuk meg. Most segíts megnyerni ezt a csatát!
Eumenész tisztelgett, majd leszállt a lováról, hagyta, hogy Philoklész hátrakösse
a haját és ellássa a vágást a combján. Mielőtt visszaülhetett volna, vágtatva
megérkezett Szrajanka.
– Hadd küldjem át Parstaevaltot! – kérte. – Meg kell tisztítanunk a másik partot,
mielőtt a rohadt szogdok megtámadják a szarmatáinkat.
Kineász tiltakozásra nyitotta a száját, aztán ránézett Philoklészre és
Diodóroszra.
– Nem szeretem szétszórni az erőimet – mondta végül.
Eumenész levette a sisakját. Az arca vörös volt a kimerültségtől. Óvatosan szólt,
veresége tudatában.
– Súlyos veszteségeket szenvedtem, miközben megpróbáltam visszaszorítani őket –
mondta. – Azt hiszem… – tétovázott, aztán befejezte a mondatot: – Azt hiszem,
Szrajankának igaza van.
Diodórosz bólintott.
– Elég néhány nyíl, és kitör a zűrzavar a szarmaták között – vélte. – Valami nem
tetszik nekem bennük.
Kineász várt néhány pillanatot, s közben a gondolatai úgy száguldottak, mint egy
versenyló. Aztán fújt egy nagyot.
– Legyen! – mondta Szrajankának.
A felesége megfordult és odaintett Parstaevaltnak, aki felemelte az íját,
rámutatott néhány lovasára, és már el is indultak: száz lovas tűnt el az Oxosz
völgyének bozótjában. Lehetetlenül gyorsan vágtattak az egyenetlen talajon,
eldübörögve Ataelosz prodromoszai között. Szamahe tisztelgésre emelte az íját, és
Parstaevalt vijjogó csatakiáltással felelt neki.
A folyó túlpartján álló fák lombjai közül madárraj rebbent fel, és a part tetején
felbukkant tíz szaka. A lovaik nyakára hajolva sebesen vágtattak, inkább tűnve
prédát űző nagymacskáknak, mint lovon ülő férfiaknak és nőknek.
Mi van, ha a bozót tele van szogdokkal? Hol van Kraterosz? Már el is kezdett
keresni egy másik gázlót az Oxoszon? A tanácstalanság, vagy nevezzük nevén: a
félelem görcsbe rántotta Kineász gyomrát. A sisakja alól verejték csöpögött az
arcára, és érezte az állszíja állottsajt-szagát. Imádkozott, hogy támadjon fel a
szél. Imádkozott, hogy ne tévedjen. A sűrűsödő porfelhőre meredt. A délután
múlásával egyre gyérebb lett a fény.
Egy fuvallat halk kiáltásokat sodort felé, és a zavaros folyó túloldalán, jó két
sztadionnyira lovasok törtek elő a sűrűből, menet közben kilőve íjaikat a szakákra,
akik úgy fordultak meg és fogták menekülőre, mintha a lovaiknak sem lendületük, sem
csontjaik nem lettek volna – úgy menekültek, mint egy égei-tengeri halraj
valamilyen ragadozó, egy cápa vagy delfin elől. A szogdok vezérei erősen
szorongatták a maroknyi szakát, és egy nagy pej lovon ülő alak egyenesen
Parstaevaltra rontott, aki kitűnt a társai közül aranyozott lószerszámával. A szaka
lehetetlennek tűnő, háromnegyedes fordulatot hajtott végre a felsőtestével, és a
lova fara fölött lőtte ki nyilát az üldözőjére. A vessző a szogd hasába fúródott,
és kioltotta az életét. Parstaevalt ekkor lelassított, és nagyot rikoltva elkapta a
halott lovának kantárját. A magasba emelte az íját, miközben tucatnyi szogd
vágtatni kezdett felé, másik tucatnyi pedig célba vette. Elvigyorodott, meglengette
az íjat, és elvágtatott, ismét elrikoltva a csatakiáltást, ami visszhangot vert az
Oxosz völgyében. Nyílvesszők záporoztak körülötte, és a dombgerincen állók hangosan
ujjongtak.
A dühös szogdok a maroknyi szaka után vetették magukat. Egyre több harcos bukkant
fel a bozótból, hogy bosszút álljon vezéréért. Már a szkíták közvetlen közelében
jártak, amikor váratlanul újabb hetven szaka rontott ki a folyómederből. Egyszerre
lőtték ki nyilaikat, majd rohamra indultak saját halálos nyílzáporuk alatt.
A szogdok első sorai felbomlottak és menekülni kezdtek. A szakák üldözőbe vették
őket, egészen a fennsík széléig, és por szállt fel körülöttük, ahogy patáik a
száraz földre tiportak. Néhány szívdobbanásnyi idő után visszafordultak, és
rikoltozva, lándzsáikat és íjaikat rázva a folyó felé indultak. Parstaevalt
odavágtatott a vezérhez, akivel végzett, és a hátramaradt szogdok kósza
nyílvesszőivel mit sem törődve leugrott a lováról. Lehajolt, és néhány gyors
mozdulattal lenyúzta ellensége fejbőrét. Visszapattant a nyeregbe, egy intéssel
összeszedte lovasait, aztán már ott is voltak a másik parton, a tisztek között.
 Parstaevalt két karja könyökig véres volt, vér folyt a törzsére is, ahogy a kezét
magasra emelve felmutatta trófeáját.
– Túl sokáig dajkáltam a csecsemőket! – kiáltotta tökéletes görögséggel. –
Aijeee!
Szrajanka megcsókolta, és a többi szaka is előrenyomult, hogy megérinthesse.
– Ki ez, Akhilleusz? – kérdezte Kineász vigyorogva.
Philoklész viszonozta a vigyort.
– Ritkán látni ilyen szépet – mondta, és megtörölte a szemét a kézfejével. –
Köszönöm, Árész, hogy láthattam ezt a bátor tettet! – Énekelni kezdett:

Erős Árész, harci kocsi hajtója, arany sisakos,

Szívében bátor, pajzshordozó, városok megmentője, bronzba
öltözött,
Erős karú, megingathatatlan, fenséges lándzsájú,
Ó, Olümposz védelmezője, a harcias Győzelem atyja,
Themisz barátja, a lázadók szigorú ura,
Az igazak vezére, férfiasság jogaros királya,
Ki tüzes szférádat forgatod a planéták között
Hétrétű útjukon az aetherben
Ahol ragyogó paripáid a mennyek
Harmadik oszlopa fölé visznek;
Hallgass meg, emberek segítője, vakmerő ifjúság forrása!
Nézz le kegyesen odaföntről nyomorú életemre,
Adj erőt a harcban, hogy elűzhessem fejemből
A dermesztő gyávaságot,
És szétzúzhassam lelkem áruló hajlamát.
De zabolázd meg szívem tomboló haragját,
Mely vérfagyasztó öldöklésre ragadtat.
Ó, áldott úr, adj bátorságot időznöm
A béke derűs szigetén, elkerülve szenvedést,
Gyűlöletet és a gyilkos, halálos tetteket.

A görögök bekapcsolódtak, és az olbiaiaknak jó hangjuk volt. Úgy énekeltek,

mintha mindannyian bajnokok lennének, és az ének messzire szállt a lelegelt, száraz
fű fölött, egészen a szogdokig, akik a másik parton gyülekeztek, távol maradva az
ártértől és a tamariskabozóttól. Éppen csak ki lehetett venni őket a harc nyomán
felszállt porban. A lovaik nyugtalanul toporogtak, vízért nyihogtak.
Amikor a dal véget ért, a görögök végeztek az itatással, és visszavezették
lovaikat a dombgerincre. Most már semmi értelme sem lett volna elrejtőzni, de azért
Kineász hátraküldte őket a domb mögé – könnyebb volt, mint új helyet kijelölni
nekik, és legalább némi árnyékba kerültek. Az árnyékok már kezdtek megnyúlni, de a
nap hevesen tűzött a síkságon.
A szarmaták még mindig itattak. Kineász épp akkor ért oda hozzájuk, amikor Lót
káromkodva rákiáltott néhány emberére, akik még mindig a vízben álltak. Az egyik
meglengette aranysisakját, és a vízben álló tizenöt harcos nyeregbe pattant. Az
aranysisakos férfi a vizet magasra fröcskölve megfordította a lovát. Néhány
szökkenéssel vágtára gyorsított, és egyenesen az apja csataménjét itató Moszva felé
indult. A lány felnézett és elvigyorodott, nyilván valami játéknak hitte a dolgot.
Kiáltott valamit, és mosollyal az arcán halt meg, amikor Upazán hosszú nyelű bárdja
egyetlen csapásával elválasztotta a fejét a testétől. Az ifjú főnök ezután Lót felé
fordította a lovát.
– Most küzdj meg velem, te gyáva vénség! – károgta a hercegre rontva. A Kineász
mellett álló León leszegte a fejét és a lova véknyába vágta a sarkait. Egy kis
fejű, boltozatos mellkasú, alacsony kancán ült. Szép állat volt, León kedvence.
Szinte repült a víz fölött, patái mintha alig érintették volna a felszínt. Moszvát
már nem menthette meg, de azért vágtatott. A Lótra összpontosító Upazán nem figyelt
a numídiaira, és a kis kanca nekirontott a nagy testű szarmata herélt farának. A
csatamén megbotlott, és csak oldalazva tudta visszanyerni egyensúlyát, majdnem
levetve közben lovasát.
Upazán León felé sújtott a bárddal. León kancája hátratáncolt, a bárd elsüvített
célpontja mellett, és León lándzsája előreszökkent, eltalálva Upazán oldalát.
Kineász döbbenten nézte, ahogy két katonája egymás ellen fordul, de akaratlanul is
eszébe jutott Nikomédész kifinomult harci stílusa. A numídiai a lovával tért ki
minden csapás elől, és két újabb döfése is vért fakasztott.
Upazán társai zavartan kavarogtak, aztán az egyik kivált a többi közül és León
felé indult.
Lótról lehullott a hitetlenkedő dermedtség.
– Te fattyú! – üvöltötte, és előrerontott.
Upazán egy másik embere felemelte az íját, és lőtt. A vessző Philoklész és
Kineász között süvített el. A következő lepattant Lót vértjéről.
Upazán a lova törzsét a térdei közé szorítva felállt, előrehajolt, és a
csuklószíjánál fogva megpörgette a bárdját, hogy messzebbre érjen vele. A csatabárd
feje a szaka módon León vállára szíjazott tehénbőrös pajzson csattant, lecsúszott
róla és megcsendült a numídiai sisakján. Ugyanebben a pillanatban ismét
előrevillant León lándzsája, és a súlyos szarmata sisak alatt Upazán arcába döfött.
Vér fröccsent, majd Upazán a lova nyakára dőlt.
León a folyóba zuhant. Philoklész és Kineász vágtatni kezdtek felé, Upazán
barátai pedig leemelték vezérüket a lováról, és a folyó másik partja felé iramodtak
vele.
– Kutyafattyak! – üvöltötte Philoklész, a lovával birkózva, miközben fél karral
próbálta felnyalábolni Leónt. – Árulók!
Lót még mindig káromkodott. A szarmaták sorai úgy hullámzottak, mint egy
férgekkel teli hulla.
– Le kell csillapítanom a népem – mondta a herceg tompa hangon.
Úgy nézett ki, mint aki megsebesült. A lánya fejetlen holtteste a folyó másik
partján feküdt, és a víz émelyítő vöröses árnyalatban játszott körülötte.
Ataelosz néhány felderítője körülvette a testet. Mások León köré siettek.
Philoklész és Eumenész felemelte Leónt a vízből. Kineász lefektette a partra, és
elvágta az állszíját. A tarkója véres volt, és olyan mély vágás tátongott a nyakán,
hogy kilátszottak az izmai. Mindent vér borított.
– Moszva meghalt, igaz? – kérdezte León erőtlenül.
Philoklész leugrott a lováról és letérdelt mellé.
– Agyrázkódás – mondta. – Bízd rám. Te a sereggel foglalkozz.
Kineász hálásan átengedte neki ezt a felelősséget, visszaült a lovára, és ismét
rosszat sejtve megfordult.
Upazán lovasai egyenesen dél felé tartva keltek át a folyón, aztán a másik parton
kelet felé lovagoltak. A szakák döbbenetükben egy nyilat sem lőttek ki rájuk. Még a
prodromoszok is békén hagyták őket.

Két sztadionra délkeletre egy porlepte, széles bíborszegéllyel díszített köpenyt

viselő férfi megállította a lovát az Oxosz partján. Mögötte liláskék és
mocskosbarna köpenyek tömött sorai – makedón lovasok és egy maroknyi a királyi
hetairoszok közül. Felharsantak a kürtök, és a szőke férfi intett tucatnyi
katonájának, hogy fogják el Upazán embereit. Aztán a menetoszlop porfellege mindent
eltakart.

– Ezt nevezik rossz előjelnek – fordult oda Kineász Diodóroszhoz. Nem tudta
levenni a szemét a vízben terjengő vérfoltról. Amikor mégis sikerült, csak azt
látta, hogy a szarmaták visszatérnek a domb mögé.
Diodórosz a rontást elhárító jelet vetett maga elé.
– És ha most megérkezne Szpitamenész, és úgy döntene, hogy a mi oldalunkra áll? –
kérdezte.
Kineász visszaügetett annak a dombnak a gerincére, ami mögött a lovassága
rejtőzött. Megállt. A szarmaták több sztadionnyi távolságon szétszóródva, kis
csoportokban várakoztak, és mintha mindenki vitatkozott volna mindenkivel. Kineász
leereszkedett a domb mögé, és Lótot kereste a tekintetével. Amikor megtalálta
tucatnyi dühös harcostól körülvéve, egyenesen odalovagolt hozzá.
– Kitartotok – kérdezte –, vagy vissza kell vonulnom?
– Kitartunk! – húzta ki magát sértetten Lót.
Kineász körülnézett a szarmata harcosokon, akik rezzenéstelenül állták a
tekintetét. Az athéni felmutatott a dombra a kardjával.
– Két nyáron át vigyáztuk egymás hátát – mondta. – Nincs az a fiú, nincs az a
rokongyilkos, aki megfoszthat minket a győzelemtől!
Morgások és bólintások.
– Várjatok a jelemre – fejezte be Kineász, és visszaügetett a gerincre
Diodóroszhoz. Közel sem érezte olyan magabiztosnak magát, mint az előbb mutatta.
– Végünk van – mutatta meg Diodórosznak, amit látott. – Ha csak a harmaduk úgy
dönt, hogy Upazánt támogatja és megtámadja a többieket, Kraterosz kényelmesen
átkelhet.
Diodórosz bólintott.
– Árész lüktető faszára! – mondta keserűen. – Pedig már elkaptuk. Kraterosz
elkésett a rohammal, a szogdjait pedig már legyőztük. Nézz csak rájuk! – mutatott a
túlpartra. A szogdok harci kedvének elpárolgása csak a tartásukon és a
mozdulataikon látszott, de két tapasztalt lovaskatonának ez olyan volt, mintha
hangosan üvöltötték volna.
Kineász intett Szrajankának, és leügetett a dombról, eltűnve Kraterosz szeme
elől. Amint a domb takarásába ért, mutogatni kezdett.
– Nézd meg! – kiáltotta a közeledő Szrajankának.
Szrajanka levette a sisakját, és a vállára hullottak fekete hajfonatai.
– Nézzem meg? Férjem, egy órája mást sem nézek. Moszva volt az? – kérdezte.
– Igen. – Kineász undorodva köpött egyet. – Szerintem kitartanak, de azt
szeretném, ha készen állnál fedezni a visszavonulást. Ha Kraterosz át akar kelni,
meg kell fizetnie az árát. – A túlsó part felé mutatott. – Ha itt hagyjuk, akkor
vége az álmunknak, hogy a Polütimerosz mentén vonulunk végig.
Szrajanka bólintott.
Kineász odafordult Ataeloszhoz, aki épp akkor hozta vissza a prodromoszokat a
túlsó partról, és most új parancsnokra várt.
– Menj északra, Szrajanka mögött, aztán vissza a bozótba! Fedezd a balszárnyamat.
Ataelosz sápadt volt, jobb karja és válla még merev a kötésektől, de a szeme
csillogott.
– Persze – felelte. Megfordította a lovát, intett az ostorával, és a pihent
lovakra átült prodromoszok elügettek észak felé.
– A szekereink csak egyórányi vágtára vannak északon – mutatott hátra a válla
fölött Kineász. Ostobaság volt ezt mondani, hiszen Szrajanka ugyanolyan jól tudta.
– Harcolnunk kell. – Megcsókolta a nőt és visszalovagolt középre, az olbiaiakhoz.
– Mi a fene folyik a pikkelyesek között? – kérdezte Eumenész a szarmaták felé
mutatva, a görögök közt használatos gúnynevükön említve őket.
– Upazán megpróbálta megszerezni a hercegi címet – felelte Kineász. – Megölte
Moszvát, és valószínűleg Lóttal is végezni akart.
– León szerette őt – mondta Eumenész, és nyelt egy nagyot. – Én… én is nagyon
kedveltem… – Nem sikerült megőriznie a higgadtságát, és sírva fakadt.
Kineász megölelte.
– Ne itt, ahol a katonák is láthatnak, fiam – takarta el az ifjút. – Nyeld le!
Így ni… kész?
– Igen – vett egy nagy levegőt Eumenész.
– Ne lássa Urvara, hogy így zokogsz azért a lányért – mondta Diodórosz.
Kineász rámeredt.
– Diodórosz! Emlékszem, amikor… – kezdte, és Diodórosz szégyenlősen
elmosolyodott.
– Én is emlékszem – biccentett.
Együtt kaptattak fel a domb tetejére. Jóval nyugatabbra Kraterosz néhány szogdja
a vizet magasra fröcskölve kelt át az Oxoszon.
– Túl messze vannak, egy ideig nem jelentenek veszélyt – állapította meg Kineász.
 Diodórosz meghúzott egy vizestömlőt.
– Mmm! – mondta. – Iszapos és meleg. És kecskeszagú is. – Elismerően
elvigyorodott. – Mostanra már Kraterosz is megtudta attól a töketlen kutyafattya
Upazántól, hogy gondjaink vannak, ezért ki fogja használni a gyengeségünket, és
lerohan minket. – Elmosolyodott. – Persze most csak a port látja, amit Lóték
felvernek. Igazából fogalma sincs, hányan vagyunk, és azt sem tudja, hol van
Szpitamenész. – Levette és a kardja markolatára akasztotta a sisakját. – Így még a
Kutya sem fog kapkodni. Mivel nem Szpitamenész vagyunk, valószínűleg nem muszáj
harcolnia. – Diodórosz elnézett a folyó mentén, mind a két irányba. – Ám ismerve
Krateroszt, nem jött rá, hogy nem mi vagyunk a prédája. És az sem érdekli, hogy a
szogdjai már félnek tőlünk.
Kineász bólintott.
– És még nem itatta meg a lovait – tette hozzá.
Diodórosz megvakarta az állát.
– Bevallom, őrültnek tartottalak, amiért te megengedted, de az biztos, hogy most
előnyünkre szolgál.
Kineász mozdulatlanul ült. Thalassza rezzenéstelenül állt a térdei között, a
fejét felemelve, mintha hűvös tavaszi reggel lett volna, és alig várná, hogy
futásnak eredhessen. Az athéninak soha nem volt még ilyen lova. Szeretetteljesen
megpaskolta a nyakát.
– A hüperétész fújja: „Századonként előre!” – mondta.
– Támadunk? – kérdezte Diodórosz.
– Magabiztosnak mutatjuk magunkat. Lassan véget ér a délután, de ki kell húznunk
sötétedésig. Nézd csak! – mutatott a folyó túlpartjára szaka ostorával Kineász. – A
Parasztfiú!
Mindegyiküknek volt egy kedves beceneve az illetőre – a Ptolemaiosz nevű makedón
királyi fattyúra. Kraterosszal, a Kutyával szemben, akit gyűlöltek és féltek, a
Parasztfiúnak sok barátja volt.
– A barátok élén?
– Nem, a szogdokkal van – rázta meg a fejét Kineász. – Szerencsétlen!
Kineász mögött Andronikosz megfújta a kürtöt. Az olbiai csapatok előrevonultak a
gerincen át. A vonalaik egyenesek voltak, és a délutáni nap lángba borította
vértjeiket.
– Fújd: „Állj!” Nézzük, mit csinálnak – meredt a makedónokra Kineász.
Egy perc múlva futárok kezdtek el cikázni a folyó másik oldalán, a makedónok
között.
– Hiszen csak… mennyi is?… nyolcszáz lovuk van? – kérdezte Kineász.
– Legalább kétszer annyi – vélte Eumenész.
Diodórosz felnevetett.
– Fiatalság, bolondság! – mondta. – Kineásznak igaza van. És a felük szogd.
Kineász végignézett a folyó mentén. Mindkét parton, a víztől egy-egy sztadionra a
talaj sivatagivá vált, csak napégette fű és kavics borította. Maga a völgy azonban
két sztadion széles volt, és zöld – helyenként ingoványos, máshol tamariska- és
rózsabokrok nőttek a füves mezőn. A túloldalon két elkülönült szogd lovascsapatot
láttak, és Kineásztól balra két zárt makedón századot. Az egész sor mozgott, mert
az ellenség lovai nyughatatlanok voltak. Olyan gyorsan haladtak, hogy a felvert
újabb porfelhőtől alig lehetett látni őket.
– Megtámadjuk őket! – döntötte el hirtelen Kineász. Rögtön jobban lett, a gyomra
is lecsillapodott. Látta. – Nem sokat nyerünk azzal, hogy itt ülünk a napon. A
lovaik fáradtak, a mieink nem. Ha fölénk kerekednek, a szürkületben visszavonulunk.
Ezer sztadionra vannak a táboruktól. Nos, hogy hangzik?
Diodórosz válaszul leakasztotta a sisakját a kardja markolatáról, és feltette a
fejére. Mosolyogva csatolta be az állszíját.
Kineász egy futárt keresve körülnézett. A tekintete megállapodott Leónon, akinek
fehér bőrvértjét vér szennyezte be, széles karimájú boiótiai sisakja alatt pedig
vastag kötést viselt.
– León, menj Ataeloszhoz! Figyelsz, fiú? Jól vagy?
A numídiai ádázul bólintott.
– Menj Ataeloszhoz. Mondd meg neki, hogy keljen át, és zaklassa a balszárnyukat.
Megértetted? Mondd vissza!
León levette a sisakját, hogy jobban hallja.
– Elmegyek Ataeloszhoz. Zaklassa az ellenség balszárnyát.
– Menj! – intett Kineász, és rögtön egy másik futárt keresett. Hamára, a kelták
főnökére esett a választása. – Hama, menj Szrajankához, és mondd meg neki, hogy
nyomuljon előre nyíllövésnyi távolságig, és kezdje el lőni a makedón lovasokat…
azokat, ott. Látod?
Hama bólintott.
– Mondd meg neki, hogy támogassa Ataeloszt a balszárnyon. Megértetted?
Hama bólintott és elmosolyodott, mint aki harcolt már néhány csatában.
– Megmondom a feleségednek, hogy zaklassa a vele szemben lévő lovasokat, és
segítsen Ataelosznak elfordítani a szárnyukat – foglalta össze a parancsot.
– Pontosan. Menj! – utasította Kineász.
Átügetett a gerincen, és addig integetett a szarmaták felé, míg Lót észre nem
vette. A keleti part felé mutatott. Lót visszaintett.
Kineász visszatért a domb tetejére, még egyszer megnézte a makedónok
elhelyezkedését, és lehúzta az arcvédőit.
– Készen álltok? – kiáltotta. – Lassan, egyenletesen a nehéz terepen. Tartsátok a
sort, legyetek fenyegetőek, és a szogdok meg fognak futamodni. Álljatok készen a
századonkénti fordulásra. Felmegyünk a partra és északra fordulunk, az igazi
lovasság oldalába. Megértettétek? – Hátrapillantott a válla fölött.
A szarmaták már elindultak, Lót sisakja megcsillant, ahogy levezette seregét a
gerincen, Kineásztól jobbra. Az elöl haladó lovak patája alatt víz csillant. A
túlparton a jobb oldali szogd csapat soraiban nyugtalan mozgolódás kezdődött.
– Fújd: „Előre!” – üvöltötte Kineász.
Az olbiai arcvonal lépésben megindult, leereszkedett a domboldalon, meg-
megcsúszva a homokban, aztán a völgy tágas mezőjén ismét rendezte a sorait. Kineász
a bal szélső olbiai rombusz csúcsára állt, a háta mögött Karolosszal és
Diodórosszal.
Amint leértek a zöldellő völgybe, Kineász elvesztette a kilátást a teljes
csatatérre. Megmarkolta az első hajítódárdáját, és a csípőjét ellazítva követte
Thalassza mozgását, ahogy a csatamén a bokorcsoportokat kerülgette a mezőn. A nehéz
terepen való lovagláshoz szokott olbiaiak szétváltak a bokrok előtt, majd túlérve
rajtuk külön parancs nélkül újra alakzatba rendeződtek.
– Készen álltok? – kiáltotta Kineász.
A zöldellő völgy az övék volt, a szogdok nem jöttek le a parton.
Odaértek a folyóhoz, és Thalassza átügetett a gázlón. Kineásznak jólesett a patái
által felvert vízpermet. Megmarkolta a kantárszárat.
– Egyenesen fel a partra! Húzódjatok szét! Fel a partra, amilyen gyorsan tudtok.
– Intett a karjával. – Széthúzódni! Kettős köz!
Nem hangzott fel kürtjel, de engedelmeskedtek neki, és a másik két csapat követte
a példájukat. A szarmatákat eltakarta egy tamariskaliget. Emiatt már túl késő lett
volna aggódni.
– Ügetés!
Összeszorította a térdét, és ráhúzta a hajítószíjat az első dárdára.
Antigonosz megfújta a kürtjét, és elindultak felfelé a parton. Thalassza két
szökkenéssel felért, Kineász mellett nyílvesszők süvítettek el – egy pedig
lepattant a sisakjáról. Előredőlt, Thalassza még egy szökkenéssel átugrott az
emelkedő szélén, ott a véknyába vágta a sarkát, felegyenesedett, és elüvöltötte
magát:
– Roham!
Egyetlen ellenséges lovas állt előtte. Háttal volt, és azt üvöltötte a
szogdoknak, hogy álljanak meg, azonnal. Tiszt lehetett, fehér kendőt viselt
valamiféle baktriai öltözékén, amelyet a mellvértje fölé húzott. A fejét kendő
takarta, Kineász mégis megismerte. A Parasztfiú.
Az athéni elvigyorodott, két kézre fogta nehéz lonkhé dárdáját, és mint egy
fejszével, lesújtott a makedónra. A Parasztfiú lezuhant a lováról. Kineász ezután a
kantárszárat megrántva odakiáltott a hüperétészének: „Gyülekező!”, és a kürt
felharsant.
 Miközben a katonák felsorakoztak mögötte, odabiccentett Antigonosznak.
– Maradjatok együtt! – kiáltotta. – Gyerünk!
A kürt ismét megszólalt. Valahol a porfelhőben Ataelosznak is hallania kellett,
akárcsak Lótnak és Szrajankának.
Kineász a menekülő ellenség nyomában bevágtatott a porfelhőbe.
A szürkésbarna felhő hirtelen megtelt lovasokkal. Kineász döbbenten látta, milyen
sokan vannak. Baktriaiaknak vélte őket a lovak feje és a színes nyeregtakarók
alapján. Aztán odaért hozzájuk.
Nem várták, zavartnak tűntek, és csak az utolsó pillanatokban vették észre, hogy
veszélyben vannak. Kineász nem is hajította el a dárdáját, hanem gyors
egymásutánban letaszított két embert a nyelével a lováról. Mögötte az egyre
szélesedő rombusz áttört az arcvonalukon, s úgy szakadt szét, mint a molyrágta
ruha. Az emberek és a lovak felbuktak Kineász és kísérete elől, és eltűntek a
támadók patái alatt, vagy a porban.
– Gyülekező! Gyülekező! – kiáltotta Kineász, és a kürt megint felharsant.
– Irányt válts… balra! – kiáltotta Kineász Antigonosznak.
A gall felemelte a kürtöt, és felharsant a jel. Kineász nem látott túl a
szomszédos két soron, mert a homok és por úgy kavargott körülötte, mint a
szellemekkel teli sűrű köd, de elfordította a lovát, s így az alakzat éléről a
jobbszárny csúcsára került.
Bízz az embereidben! Ha helyesen hajtották végre a hadmozdulatot, akkor a
rombusza most egyenesen a makedónok oldala felé néz. A porban azonban nem látott
semmit.
– Roham! – üvöltötte.
Antigonosz megfújta a kürtöt. Az alakzat megindult, egyre gyorsabban, és Kineász
előtt kezdtek feltünedezni az ellenfelek – lovaikat ide-oda fordító, értetlen
arcok. A roham iránya és az ellenséges alakzat – vagy annak hiánya – miatt Kineász
szárnya nem ütközött ellenállásba. Lassan ügettek, tartva a kapcsolatot a rombusz
közepével, amelyre az összes harc hárult.
Szamahe pontosan tudta, hol keresse. Úgy olvasott a parancsnoka gondolataiban,
mint egy sámán, vagy a kürtszót követte.
– Hé! Kineász! – kiáltotta, amikor előbukkant a porfelhőből.
– Szamahe! Itt vagyok! – kiáltott vissza Kineász.
– Basszák meg az istenek! – Ataelosz olyan szélesen vigyorgott, hogy a szája
szinte kettévágta kerek arcát, ahogy elővágtatott a porból a felesége mögött. –
Hah! Mind az enyém! – Intett az ép karjával. – Megkerül egész szárnyuk. Kraterosz
visszavonul. Igen?
Erre a hírre Kineásznak is vigyorognia kellett.
– Észak felé megyek! – kiáltotta.
– Igen! – bólogatott Ataelosz, és eltűnt a porban.
– Állj! – kiáltott oda Kineász Antigonosznak, és a kürt felrikoltott. – Irányt
válts… jobbra! – A kürt érces hangja ismét áthatolt a porfelhőn. Nem hallott túl
jól, és alig látott tíz lóhossznyira. Csak az utolsó tiszta benyomásai alapján
dönthetett, hogyan tovább.
Ismét a rombusz csúcsára került – ha létezett még alakzat egyáltalán.
– Ügetés! – kiáltotta, Thalassza véknyába vágva a sarkát. A ló nyugodt volt, mint
mindig, és könnyedén lépdelt alatta. Az egyik térdét felhúzta a hátára, és egy
pillanatra felegyenesedett, de semmit sem látott, és majdnem leesett, amikor a
kanca átszökkent egy akadály fölött.
Mikor úgy érezte, hogy elég idő telt el, nyugat felé kezdett fordulni, nagy
kanyart írva le a folyó felé, egy sztadionra északra eltávolodva a víztől, a
makedón lovasságot keresve.
A por kezdett leülepedni. Már látta a kantárszárat markoló kezét, látta az
előttük lévő fűcsomókat, aztán hirtelen minden kitisztult, és kívülről látta a
porfelhőt és a mellette nyilvánvalóan tanácstalanul várakozó szogd lovasokat. A
csatatér köde olyan sűrű volt, hogy úgy szállt az ég felé, mintha maga a fű égett
volna.
Kineász levette a torkáról a kendőt, amivel azt akadályozta meg, hogy a
mellvértje széle feldörzsölje a nyakát, és a szája elé kötötte. A kendő rátapadt
verejtéktől fénylő arcára.
Tovább ügetett nyugat felé. Hátranézett.
A rombusz ott volt mögötte. Karolosz és Antigonosz, majd Diodórosz kibukkant a
homokfalból, aztán jött Hama, Dercorix és Tasda, mögöttük pedig újabb négy lovas. A
közök közel sem voltak tökéletesek, és mintha egy egész szárny hiányzott volna –
talán tíz ember –, de két vak irányváltás és egy roham után ez is csodának
számított.
A másik két csapatot sehol sem látta.
Ekkor vették észre őket a balra előttük lévő szogdok. Mocorogtak – emberek és
lovak egyaránt, azzal az alig látható mozgással, ami olyan, mint amikor a szél
fodrozza a füvet, és ami tanácstalanságról és félelemről árulkodik.
– Egyenesen át! – fordult hátra ültében Kineász.
Az emberei fáradtan felkiáltottak, és gyorsítani kezdtek.
Balról, a porfelhőből sötét alak bukkant elő, fekete lovon, mint egy fekete
villám. Kineász azonnal felismerte Leónt, amint megpillantotta a karján lévő
tehénbőrrel bevont pajzsot.
León egyenesen a szogdok felé vágtatott. A vezérük, egy ősz szakállú, nagy
termetű férfi az utolsó pillanatban fordította felé a lovát, mintha nem számított
volna rá, hogy a numídiai egyenesen ráront – és elkésett. León elhajított dárdája a
gyomrába fúródott, levetette a lováról, a numídiai hatalmas heréltje pedig
eldübörgött a másik állat mellett és betörte magát a szogd alakzat első sorába.
A helyiek úgy megdöbbentek, mintha valódi villámcsapás végzett volna a
vezérükkel. León eltűnt közöttük. A zászlóvivőjük, egy másik nagy termetű alak
szürke lovon, egy bronz bikafejjel a kezében tartott rúdon, éles hangon parancsokat
kiáltott, és a szogdok elkezdték zárni a soraikat. Nyílvesszők röppentek ki az
alakzatukból Kineász felé.
Tíz lóhossznyira érve az athéni hátrahúzta a dárdát tartó karját. Öt lóhossznyira
érve elhajította, és amikor Thalassza átszökkent a halott vezér fölött,
leeresztette nehéz lándzsája hegyét és célba vette a bikafejet tartó alakot.
Thalassza ledöntötte a zászlótartó lovát a porba, átugrott fölötte, és Kineász
lándzsája ott maradt a szogd holttestében.
A tiszta pillanatok véget értek, és megint mélyen jártak Árész ködében. Kineász
megmarkolta az egyiptomi kard markolatát, megrántotta, de az nem csusszant ki a
hüvelyből. Páncélkesztyűs baljával hárított egy csapást, ami így lecsúszott az
oldalára. Fájdalom és harag öntötte el. Thalassza megpördült alatta.
Még egy ütést kapott a pikkelyvértre, aztán kiszabadult a kavarodásból. Az oldala
fájt, de megszállta a harc daimónja, a bal karja meg az oldala közé szorította a
hüvelyt, és kirántotta a kardot, majdnem leesve a lóról a kétségbeesett erőlködés
közben.
Egyedül volt. A helyesnek vélt irányba fordította Thalassza fejét és
előrerontott.
Karolosz bukkant fel a porfelhőből, nehéz lándzsája hegyéről vér csöpögött.
– Hah! – mordult fel üdvözlésképpen.
Hama érkezett mögötte.
– Erre, uram! – kiáltotta.
Hárman vágtattak be a kavargó porba.
Egy kendővel betekert, kúpos sisakot viselő férfi nekiütközött a lovával
Thalasszának, és Kineász ismét a harc forgatagában találta magát. Vágott és
hárított, egyre jobban érezte a fájdalmat az oldalában, egyre jobban hallotta a
zajt. Állóharc alakult ki, a roham lendülete odalett. A szogdok már nem hátráltak.
Az olbiaiak nem győztek. Hallotta a kiáltásaikat és a szogdok egyre hangosabb
rikoltásait.
Egyenesen az ellenfele lovának vezette Thalasszát, és háromszor is lecsapott,
feláldozva a pontosságot a nyers erő és a gyorsaság oltárán. Az egyik vágása
betalált, mire a harcos feljajdulva kapta a kezét az arcához. A lova imbolyogva, az
egyensúlyát keresve forgolódott. Kineász eldübörgött mellette.
– Apollón! – kiáltotta.
Hallotta, hogy körülötte mindenfelé átveszik a kiáltást a csatatér ködében.
– Apollón! – harsant előtte is.
 Jobb kéz felé látta néhány embere lószőr sisaktaréjait – csak egy pillanatra, míg
egy szellő félresöpörte a porfátylat. Megint elüvöltötte magát, „Apollón!”, és
megszorította Thalassza oldalát a térdeivel. A kanca újabb előreszökkenéssel
válaszolt, és feldöntötte a következő ellenfelét anélkül, hogy Kineásznak le
kellett volna sújtania rá. Aztán egy kis ember, akit mintha tetőtől talpig arany
borított volna, egyenesen Kineász mellkasába döfte a lándzsáját. A mellvértje
pikkelyei eltérítették a döfést – a támadó túlságosan messzire döfött, nem maradt
erő a becsapódásban. Kineász lecsapott a lándzsára, és bár nem sikerült eltörnie,
félreütötte a hegyét, így az ellenfele közelébe került. A bal kezével megmarkolta a
lándzsa szárát, és a kardja Médeia-fejű markolatával a fickó arcába ütött. A lovaik
egymásnak estek, és a két férfi szemtől szembe került, ahogy hátasaik harci
kutyákként forogtak, rúgva és harapva egymást, ahol érték. Kineász a bal karjával
átölelte a nehéz vértet viselő szogdot, keze a kardöve hátuljára kulcsolódott, a
jobbjával pedig felfelé tolta a mellkasuk közé szorult kardot – egyre feljebb,
lovaik minden egyes lépésével. Thalassza a hátsó lábaira ágaskodott, vadul
beleharapott a másik állat tomporába, Kineász pedig elfordította a csuklóját, és az
egyiptomi penge hegye az ellenfele álla alá feszült…
Vér fröccsent, és az arannyal borított harcos eldőlt, majdnem magával rántva
Kineászt. Valami lesújtott a sisakjára…
Karolosz őrült bikaként bőgött a jobb oldalán, és feltámasztotta. Apollón! Hama a
másik oldalán, aztán León pajzsa a fojtogató porból. Felült, egész teste
fájdalomtól lüktetett, köszönetet motyogott Karolosznak és Hamának, de nem
hallották.
Elvesztette a kardját. Szerette azt a kardot… a kardot, amit Szatraxtól kapott.
De azért kár lenne meghalni érte. Antigonosz bukkant elő a porból.
– Gyülekező! Fújj gyülekezőt! – mondta Kineász. Furcsán csengett a hangja.
Elvesztette a sisakját.
Lenézett, remélve, hogy látja valahol megcsillanni Médeia arcát a sárga fűben. De
csak a valahonnan a vértje alól a combjára patakzó vért látta.
A világ alagúttá szűkült. A másik végén Antigonosz… vagy Nikeász? kiáltozott:
Gyülekező! Gyülekező!
Nikeász megfordult, mintha a világ kétfelé csúszott volna, és a talaj
felemelkedett, hogy megvethesse a lábát. Aztán egy koponya szólt hozzá egy
homokfalból.
– Figyelj rám, sztratégosz! Dél felé fogjuk fordítani a szörnyeteget, el a
fűtengertől. Hadd játszadozzon mások csontjaival! Itt a te két sasod fog uralkodni,
és meg fogják óvni a nép életét. Ez a célom, és ez a te célod is.
– Én senkinek szolgája nem vagyok!– rázta meg magát Kineász.
– Kronosz őrült sarjára, fiú! Meghalhatsz. Értelmetlenül, valaki más harcában…
egy utcai verekedésben, egy türannoszt védve, aki megvet téged. Vagy egy barbár
nyilától a sötétben. Ez nem Homérosz, Aiasz. Hanem mocskos, kialvatlan, tele
szeméttel és bogarakkal. És a csata napján csak egy arctalan alak vagy a sisakod
alatt – nem Akhilleusz és nem Hektor, csak egy evezős, aki az ellenség felé viszi a
phalanxot.
Saját magát hallotta – fiatalabban és sokkal céltudatosabban. A koponya Kam
Baksza hangján beszélt, mintha Kalkhosz napsütötte karámjának kerítése mellett
üldögélnének.
– Ez lenne a végzeted… arccal a mocsokban, egy sikátorban, gonosz emberek
eszközeként. Te ennél jobb vagy.
Kineász azon kapta magát, hogy egy fejszíjat varrogat – édes istenek, gondolta,
úgy látszik, az egész felnőtt életemet lószerszámok javításával töltöttem. A bőrrel
dolgozók leggyakoribb bosszúságával szembesült – már csak három öltés lett volna
hátra, de elfogyott a cérnája. Majdnem elfogyott. Nagyon óvatosan kell haladnia,
minden lyuknál ki kell húznia a szálat a tűből, majd újra be kell fűznie a másik
oldalon. De még így sem lesz elég, már most látta.
A jóképű harcos fölé hajolt, meghúzta a cérna végét, és az hosszabb lett…
valamivel.
– Zsoldos voltál, de úgy döntöttél, valami több leszel. Menj, és halj meg
királyként…
 Sötét volt. Ő volt Kineász. A kicsik sírtak, és Szrajanka fogta a kezét.
– Ó, szerelmem! – mondta a nő szakául. Erősen megszorította a kezét, olyan
erősen, hogy a csontjaiba hasító fájdalom majdnem felért az oldalában érzett
fájdalommal.
– Jól értem, győztünk? – kérdezte Kineász.
Szrajanka megcsókolta.
– Majdnem elveszítettelek – mondta.
– De győztünk? – makacskodott Kineász.
– Eumenész összeszedte az olbiaiakat, és oldalról rohamozott velük, megtörve a
szogdok ellenállását. A szakáim harminc sztadionon át űzték a makedónokat. Néhány
harcosom még mindig nyeregben van.
Kineász elégedetten hunyta le a szemét – nyugodtan aludt, koponyák és álmok
nélkül.
Másnap reggel olyan mereven ébredt, hogy alig bírt lóra ülni, Philoklésznak
kellett felsegítenie Thalasszára. Sok barátjától vett búcsút, ahogy a két
szekéroszlop útjai elváltak, és a harcosok, nők és gyerekek keletnek és nyugatnak
fordultak.
Az elválás még a sebei nélkül is fájdalmas lett volna, és néhányan – Diodórosz
meg Philoklész – amellett kardoskodtak, hogy neki is nyugatra kellene mennie a
szekerekkel. De az oldala csak néhány törött borda miatt fájt – az új vért kiállta
a próbát. Kapott néhány vágást a combjára, és néhányat a karjára, de hát kapott
mindenki, aki harcolt. És az összes izma fájt.
Ugyanezt el lehetett mondani minden katonáról. Kineásznak esze ágában sem volt
nyugat felé fordulni.
A rózsaujjú hajnal végigsimított az aranyozott lószerszámokon és lángba borította
őket. Az ezüstöt és az acélt a frissen nyíló virágok törékeny rózsaszíne pöttyözte,
és maga a fű is úgy ragyogott, mint az újonnan kovácsolt bronz. A szakák szekerei
már elindultak, a nyomukban felszálló por ugyanolyan rózsás árnyalatú volt, mint az
ég és a távoli felhők. Fent, a magasban, jobb kéz felé egy sas, a legjobb előjel
körözött, zsákmányt keresve az első napsugarak fényénél.
A Polütimerosz előtti utolsó patak partján Kineász Thalassza mellett állt,
barátaitól körülvéve – az egyik oldalán Szrajanka és Philoklész, támaszul,
Diodórosz és Szapphó a másik oldalon, lóháton; Koénosz és a puha kezű Artemiszia
Eumenésszel és a csodás aranygorütoszt tartó, aranyból és lazúrkőből készült
nyakláncot viselő Urvarával; Antigonosz és Andronikosz szótlanul, nyakukon lávaként
csillogó, arany nyakvérttel; Szitalkész a géta köpenyében, Ataelosztól és
Szamahétól támogatva; és Parstaevalt, egy csillogó, zsákmányolt makedón
mellvértben, amelynek bronzából a felsőtest izmait is kidomborította a
kovácsmester; León némán, mozdulatlanul olbiai köpenyében; Nikanor hangosan
zokogva. Nihmu a korát meghazudtoló nyugalommal nézte őket, mintha fiatal szemei
meg tudnának örökíteni minden pillanatot, mint egy írnok viasztáblája. Temerix
kicsit arrébb állt, egy bőrszíjat font még akkor is, mikor Szapphó elköszönt tőle.
A szindi kovács volt az, aki mindig segített neki megfékezni a részeg Philoklészt.
Csak Dareiosz hiányzott Kineász legközelebbi barátai közül. Még mindig valahol a
fűtengeren járt, Szpitamenészt keresve.
Azok, akik nyugatra indultak, sorra megcsókolták azokat, akiknek keletre vezetett
az útjuk. Koénosz lesz a parancsnok. Eumenész vezeti az olbiaiakat, Urvara a
szakákat, köztük a legjobb harcosok tizedét. Velük tart Nikanor, Szapphó és
Artemiszia, Andronikosz pedig Eumenész hüperétésze lesz.
Koénosz megölelte Szrajankát, majd odalépett Kineász elé.
– A szívem azt súgja, soha többé nem foglak látni – mondta.
Kineász sietve letörölte a könnyeit.
– Nem, barátom. Ha igaz, amit a szarukapun keresztül láttam, már nem vadászunk
együtt az elüszioni mezőknek ezen az oldalán.
Koénosz arisztokrata volt, és megarai. Kihúzott háttal állt, arcán nem
patakzottak könnyek. Még egy vigyort is sikerült kipréselnie magából. Megfogta
Kineász két kezét.
 – Tisztelem az isteneket, Kineász, de utánuk téged tisztellek a legjobban. Kérem
Moirát, ne vágja még el életed fonalát, hogy együtt vadászhassunk a Tanaisz
völgyében. Templomot emelek Artemisznek, és mindig rád fogok gondolni. Ha pedig meg
kell szakadnia életed fonalának, legyen méltó a vég, ami rád vár.
– Ilyenkor hiányzik a legjobban Ágisz – szólalt meg Diodórosz, a torkát
köszörülve, mintha köhögnie kellene. – Ágisz volt a papunk – magyarázta azoknak,
akik nem ismerték a nemes thébait. – A folyamisten gázlójánál esett el. – Megfogta
Koénosz egyik kezét. – Éveken át lovagoltunk egymás mellett – mondta. – Nehéz
elképzelni az életet nélküled.
– Bennem nincs meg a nemes Ágisz istenektől kapott tehetsége – köszörülte meg a
torkát Philoklész –, de megpróbálom pótolni őt.

És hogy a Hajnalcsillag kélt, hírt hozva a fényről,

majd sáfrány-leplét terítette a vízre a Hajnal,
akkor a máglya leroskadt, és megszűnt lobogása.
És a szelek megfordultak, hazatérni siettek,
thrák vízen át: mely emelt hullámmal nyögve viharzott.
Péleidész meg a máglyától messzebbre vonultán
fáradtan nyúlt el, ráugrott mézízű álom.
Ők pedig Átreión körül ott sűrűn gyülekeztek,
és fölverte a lármájuk, dobogásuk Akhilleuszt:
erre fölült egyenes testtel, s hozzájuk ekép szólt:
„Átreidész, s ti, az összes akhájok többi vezére,
oltsátok legelőbb el a máglyát lángszínű borral,
végig, ahol csak a tűzláng pusztította: s utána
szedjük Patroklosz csontját, a Menoitiadészét,
össze igaz gonddal: könnyű lesz rája akadni:
mert hisz a máglyának közepén feküdött, de a többi
legszélén hamvadt, paripák és emberek együtt.
És kettős hájrétegben színarany csészébe
rejtsük, míg magam is Hádész házába hanyatlok;
s azt akarom, hogy sírhalmot ne nagyot magasítsunk,
csak közepest: de utána, akhájok, e halmot is újra
rakjátok magasan, szélesre, ti mind, akik engem
sokpadú gályáknál túléltek hátramaradva.”

Amikor végzett, néhány szívdobbanásnyi ideig mindenki hallgatott. Aztán Szapphó

még egyszer megölelte Diodóroszt, Eumenész pedig megragadta Kineász alkarját.
– Felépítjük a királyságodat! – ígérte az ifjú.
– A ti városotokat – helyesbített Kineász. – Soha nem lesz a királyságom.
Aztán Koénosz felült a lovára, összehívta útitársait, és a felkelő nappal a hátuk
mögött ellovagoltak.

26.

Kineász bordái annyira fájtak, hogy nem tudott lóra ülni, ezért három napon át két
póni közé függesztett hordágyon feküdt, miközben északkelet felé vágtattak a
Polütimerosz mentén. Szrajanka vette át a parancsnokságot. Kineász végig
eszméleténél volt, és nem lázasodott be, mégis félig kábultan teltek a napjai a
fájdalomtól. A negyedik napon aztán lóra tudott ülni, bár amikor a hátasa rosszul
lépett, éles fájdalom hasított az oldalába – de csak egy pillanatra.
– A repedt bordák – mondta Philoklész negyedszer is, miközben szorosabbra húzta a
kötést.
– Egy bronzvértről simán lecsúszott volna az a döfés – morogta Kineász. –
Ugyanakkor a szaka vért könnyebb, főleg egész napos viseletre, és jobban takar.
Minden népnek mások a szokásai.
 – Köszönjük, Szókratész – mosolyodott el Philoklész.
Amint Kineász lóra ült, Szrajanka összehívott egy „mozgó tanácskozást”. A görög
tisztek és a törzsfők mind előrelovagoltak a menetoszlop élére.
– Gondoltam, ennek örülni fogsz – nyújtotta oda León Kineásznak az egyiptomi
kardot. – Miénk lett a csatatér.
Diodórosz hátba vágta a numídiait.
– León elküldte értem Temerix egyik emberét. Odavittem az olbiai tartalékot meg
Parstaevaltot. – Szégyenlős mosolya széles vigyorrá húzódott.
– A feleséged oldalba kapta őket. Eumenész a másik oldalról támadott. Szétzúztuk
őket.
– Lót előtt már meg sem álltak – tette hozzá Philoklész. – Nagyon gyenge
teljesítmény volt a makedónoktól.
– Ezek nem makedónok voltak – rázta meg a fejét Kineász. – Csak egy maroknyi
makedón tiszt nagy helyi segédcsapattal. Alexandrosz nagyon elvékonyította az
arcvonalát. – Felköhögött és fájdalom hasított az oldalába.
Antigonosz felmordult, majdnem úgy, mint egykor Nikeász.
– Zsákmányt is szereztünk. Aranyat. Lovakat. És foglyokat.
Kineász körülnézett, nem tudva eldönteni, hogy örül a győzelemnek, vagy egy
kicsit irigyli, hogy nélküle vívták ki.
– Hány foglyot ejtettetek? – kérdezte.
– Tucatnyit – felelte Philoklész. – Egyszerű katona mind, csak egy tiszt van. Nem
túl beszédes – vigyorodott el szárazon Philoklész. – Kedvelem.
– Makedón fattyú – ugratott előrébb a lovával Diodórosz.
Az összes tiszt elmosolyodott, mintha valami bennfentes viccet mondott volna.
Kineász nem firtatta, későbbre halasztotta a fogoly ügyét.
– Ha jól sejtem, jóval többen voltak, mint hittük – mondta.
– Nem – rázta meg a fejét Diodórosz. – Két század… kétszer annyian, mint mi, ha
Ataelosz felderítőit is beleszámítjuk. Körbe-körbe lovagoltál körülöttük. –
Ránézett a többi tisztre. Parstaevalt elkapta a tekintetét, és mindketten
elvigyorodtak, mintha új barátság szövődött volna közöttük, míg Kineász lábadozott.
– És most? – kérdezte az athéni.
– Iszkander tart egész déli part Polütimerosznak – szólalt meg Ataelosz. – Egész
nap járőr, de óvatos. – Biccentett. – Összehugyoz magukat csata után, szerintem.
Kineász bólintott. A távolban hegyeket látott – és egyre közeledtek. A lehetetlen
megvalósíthatóvá vált.
– Onnan ered a Polütimerosz? – mutatott feléjük.
– Igen – mondta egyszerre Ataelosz és Temerix. – Sok makedón erőd… mint fogak
szájban. Hat erőd és egy tábor. – Temerix bólintott. – Láttam, a saját szememmel.
– És? – nézett Kineász a feleségére, aztán Diodóroszra.
– Tegnap úgy döntöttünk – felelte Szrajanka –, hogy ma korán tábort verünk,
megtöltjük a tömlőinket, és hátat fordítunk a folyónak. Kimegyünk a fűtengerre.
Északkelet felé megkerüljük a Szogd-hegységet, aztán átkelünk a sivatagon. Nincs
más választásunk.
Diodórosz helyeslően bólogatott.
– Alexandrosz le akar majd csapni ránk, Kineász. És mi bedugjuk a fejünket a
hurokba… minél feljebb megyünk a folyó mentén, annál közelebb kerülünk a seregéhez.
A fősereghez. – Megrázta a fejét. – Nézd, alig karcoltuk meg, és minden nap látjuk
a felderítőit. Nem fog menni. Át kell vágnunk a sivatagon.
Kineász megdörzsölte az állát. Szörnyen érezte magát – minden csontja fájt, az
izmai sajogtak, és a légzéstől folyamatosan lüktetett valami a mellkasában. De a
feje meglepően tiszta volt.
– Kraterosz még mindig a Polütimerosz mellett van – mondta. – Alexandrosz viszont
kelet felé vonul. Én legalábbis ezt tenném. Még azelőtt meg akar ütközni a
masszagéták királynőjével, hogy egyesítené a seregét Szpitamenésszel.
– Mi? – húzta össze a szemét Diodórosz.
Kineász a deli part felé lendítette a karját.
– Még csak egy pörsenés se vagyunk Alexandrosz seggén – magyarázta. Amikor
lefordították a szavait, a szaka törzsfők elvigyorodtak, vagy hangosan felnevettek.
– Alexandrosz kelet felé vonul. Felszabadította Marakandát, és most Zarina
királynőre összpontosít. A síkság csupa por és száraz fű, a takarmány pocsék… gyér
és ehetetlen. Igaz?
Ataelosz bólintott. Néhány pillanatig szótlanul haladtak tovább.
– Alexandrosz nem tudja sokáig összpontosítani az erőit. Nincs elég élelme.
Zarinának viszont ott van az egész síkság a Jaxartésztól északra, hogy etesse a
seregét. És ti, szakák, sokkal jobban meg tudtok élni ezen a síkságon, mint a
makedónok.
– Értem – bólintott Diodórosz. – Nem fordulhat vissza, hogy eltaposson minket, ha
nem akarja felborítani a tervét.
– Versenyt futunk vele – mondta Kineász. – Szerintem tőlünk délre van… alig száz
sztadionra… és kelet felé vonul a felderítői fedezete alatt. Egynapi lovaglásra
innen.
– És? – vont vállat Szrajanka. – Változtat ez bármit azon, amiben megállapodtunk?
– Nem – rázta meg a fejét Kineász. – A legkevésbé sem. Azt jelenti, hogy igazatok
van. Gyorsnak kell lennünk, ha Alexandrosz előtt akarunk odaérni Zarinához. Át akar
kelni a Jaxartészen, és még a nyár végén hadjáratot akar indítani a masszagéták
ellen.
Szrajanka hunyorogva cibálgatta a hajfonatait.
– Akkor bolond – jelentette ki végül. – Nyáron nincs víz a síkságon.
– Alexandrosz nem bolond, kedvesem. Képes a tűrőképességük határáig és még azon
is túl hajszolni az embereit és az állatait. Átvitte a seregét a magas hegyeken…
igaz? Még a szakák is áhítattal beszélnek róla. Ha azt akarja, hogy vonuljanak ki a
felföldre, akkor ki fognak vonulni. – Körbenézett a társain. – Hiszen nem pontosan
ezt akarjuk mi is tenni?
– Mi csak néhány százan vagyunk – vágott vissza Szrajanka. – Beleegyezel, hogy
észak felé forduljunk, vagy a ludak vonulását és a szarvasok vándorlását is meg
kell még vitatnunk?
Kineász felvont szemöldökkel nézett rá.
– Igen – felelte. – Forduljunk északnak.
Amikor a tanácskozás véget ért, Kineász szorosan a felesége mellé léptetett.
– Azt szeretném, ha elmondanád a véleményed a tanácsban – kérte. – Utálom, hogy
csak állsz némán, mert félsz a szavamba vágni.
– Melyik oldalad fáj jobban? – kérdezte Szrajanka, tréfásan a férfi bal oldala
felé lendítve a kezét.

A következő pihenő után Szrajanka elküldte északra a prodromoszokat, így

Parstaevaltra maradt, hogy délről fedezze a vonulásukat. Korán tábort vertek a
Polütimerosz egyik kanyarulatában, ahol a déli parton egy vályogházakból álló falu
romjai ékesen tanúskodtak a vidéket dúló többéves háborúról. Kineász csatlakozott a
megszokott társaságához a tűznél, és hátát egy nap hevítette sziklának támasztva
leült. Szrajanka odasimult hozzá és odaadta neki Litát. A szikla jelezte a terep
változását. Megérkeztek a Szogd-hegység lábához.
Dareiosz guggolva kortyolgatott egy kupa zsákmányolt bort. Tetőtől talpig méd
öltözéket viselt, és mintha zavarban lett volna a folyó vizében meztelenül fürdőző
olbiaiak látványától.
– Örülök, hogy visszajöttél. Megtaláltad Szpitamenészt?
Dareiosz bólintott. Kineász átölelte a vállát.
– Szóval Szpitamenész megesküdött, hogy nem háborgat minket? – kérdezte, nem
fűzve megjegyzést Dareiosz ruházatához.
– Halálra rémült, hogy magára haragított téged – felelte Dareiosz. Rápillantott
Szrajankára, majd elfordította a tekintetét, mintha Artemisz vakította volna el. –
Azt állítja, fogalma sem volt, mi a szándéka Alexandrosznak az amazonokkal…
állítólag azt mondták neki, hogy a király csak találkozni akar velük. – Kihúzta
magát. – Úgy érzi, szégyenfolt esett a becsületén a történtek miatt, és azt üzeni,
bármilyen kárpótlást megad, amit csak a hölgyed kér.
Szrajanka mindent hallott. Átnyújtotta Szatüroszt Kineásznak.
– Ez, ahogy ti, görögök mondjátok, csak egy kutya bűzlő szara. Mindazonáltal –
mosolyodott el –, mindenkinek az a legjobb, ha úgy teszünk, mintha hinnénk neki.
 – A becsületére esküdött! – nézett rá döbbenten Dareiosz.
Kineászt meglepte az ifjú perzsa naivitása.
– Te megkedvelted!
– Nagy király lesz belőle – felelte Dareiosz óvatosan.
– Egy lándzsán fogja végezni a feje… vagy még rosszabb – vette ölbe a lányát
Szrajanka. – Nem fogom elfelejteni, hogy odavetett Iszkandernek… de az emlékezetem
hosszú, az időnk viszont rövid. Te meg az anyatejjel fogod magadba szívni – nézett
le a lányára –, hogy mennyire utálom azt a perzsát.
Dareiosz oldalán egy szép, egyenes pengéjű xiphosz lógott. Arannyal díszítették,
mint a szaka kardokat.
– Ajándék? – nyújtotta érte a kezét Kineász.
– Igen. Meglepődött… és örült… hogy él még valaki a családomból. Nagyra becsüli a
megmaradt nemeseit. Sok régi ismerőst találtam a lovasságában. – Rámosolygott
Philoklészre, aki a felettük magasodó szirtről ereszkedett le, a tamariskabokrok
között. – Szpitamenész küldött bort!
Philoklész elvigyorodott, és kiáltott valamit, amit nem lehetett érteni a
nyolcszáz vizet szürcsölő ló keltette hangzavarban.
Kineász bólintott.
– Dareiosz… elmehetsz hozzá, ha akarsz. Jól szolgáltál, és nem tartozol
váltságdíjjal. Megöltem a rokonodat… ez mindig közénk fog állni. De soha nem fogom
elfelejteni, hogyan harcoltál mellettem Namasztopoliszban.
Dareiosz némán állt.
– Elküldesz magadtól? – kérdezte végül.
– Szó sincs róla – rázta meg a fejét Kineász. – Soha. De tudom, milyen erősek a
vér és a szokások kötelékei. Szpitamenész a te néped egyik ura. Ha vele szeretnél
lovagolni, barátságban válunk el.
– Tőlem is – tette hozzá Szrajanka.
Dareiosz nem tudott Szrajanka szemébe nézni. A lejtő utolsó szakaszán járó
Philoklészre emelte a tekintetét, elvörösödött, meghajolt, és megfogta Kineász
kezét.
– Úgy gondolom, egy ideig még melletted fogok lovagolni – jelentette ki. Aztán
rövid, kínos hallgatás után a falu romjaira mutatott. – Négy-öt éve Besszosz
fellázadt Dareiosz ellen. Azóta nincs béke a határvidéken. Akármelyik fél is
kerekedik felül, a másik felfogadja a dahákat és a masszagétákat, hogy dúlják fel a
környéket. Szpitamenész most ott folytatja, ahol Besszosz abbahagyta.
– Besszosz alatt szolgáltál?
– Apám szolgált alatta – felelte Dareiosz. – Én a Királyok Királya seregében
harcoltam. – Halványan elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. – Így megy ez a
baktriai nemesek között… minden seregben szolgál egy fiú, vagy kettő… mindegy, ki
győz, a nemzetség erős marad.
Diodórosz és Philoklész egy szakállas férfit vezetett oda hozzájuk, aki vörös
vászonköpenyt viselt makedón mellvértje fölött, mellkasán a királyi ház
csillagával. Horgas orra volt és széles homloka. Negyvenévesnek tűnt, vagy többnek,
de erőteljes testén egy atléta izmai duzzadoztak.
– Nézzétek csak, kit kaptak el a kutyák! – mondta Diodórosz vigyorogva. –
Emlékeztek még erre a beképzelt fattyúra?
Kineász végigmérte az alakot.
– Ptolemaiosz! – ismerte fel, és megsimogatta a kislánya fejét. Nem állt fel, de
rámosolygott a fogolyra. – A Parasztfiú!
A makedón fejet hajtott.
– Emlékszem rád, Athéni Kineász – mondta. – Az istenek kedvence – hajtotta meg
ismét a fejét, gúnyos tisztelgésként.
– Régen nem hittél az istenekben – bökte oldalba Diodórosz.
Ptolemaiosz megdörzsölte az állát, és Arisztophanészt idézte válaszul:
– „Ha nem lennének istenek, nem lennék ilyen istenverte” – mind felnevettek.
Philoklész odaadott neki egy étellel teli tálat.
– Bárány? – kérdezte a makedón.
– Ló – felelte Kineász. – Sajnálom, ami a csatában történt, Ptolemaiosz. Nem
ismertelek fel abban a kavarodásban.
 Ptolemaiosz lenézett a vászonköpenyre, amit a vértje fölött viselt. Aztán
látványosan körbenézett a tűz körül.
– Ti sem úgy festetek, mint az athéni hippeuszok – jegyezte meg. – Hol vannak a
tavalyi göndör fürtök? A csinos köpenyek?
Kineász elmosolyodott.
– „Majd ha ismét eljő a béke, és a hadból elbocsátanak, ne kérd számon rajtunk
göndör fürtjeink, s testünkről a csillogó olajat.”
– Micsoda idézet! – csapta össze a két kezét Philoklész. – Nem mintha egy göndör
fürt is lenne itt.
– Ennek a spártainak épp elég van mindannyiunk helyett! – bökte oldalba megint
Ptolemaioszt Diodórosz.
– Amikor utoljára láttalak, ezüst mellvértet viseltél, amit Ektabanában vettél
egy fosztogatótól – mondta Kineász. – Nem csak ránk járnak nehéz idők.
Ptolemaiosz a fejét csóválta.
– Rohadt Szogdiana! Átkozott egy hely.
– Még mindig a hetairoszok között? – kérdezte Kineász.
– Philipposz Kontosz alatt szolgáltam, mielőtt visszament nyugatra – vont vállat
a makedón. – Miután megölte Artemiszt, otthagytam és beálltam a phalanxba.
Kineász összerándult, mintha az oldalába hasított volna a fájdalom.
– Ezek szerint Artemisz meghalt?
A makedón az ujjaival tömte a szájába az ételt. Megrágta, majd felnézett.
– Ő hozott nekünk szerencsét, ahogy neked is. Kontosz, a rohadék, megölte, amikor
Artemisz úgy döntött, nem megy nyugatra, hanem velünk marad.
Diodórosz ismerte Artemiszt, akárcsak Antigonosz, de a nagytermetű gall a saját
tüzénél ült. Diodórosz felhorkant, hogy leplezze bánatát. Artemisz vezette a
sereget követő nőket, amikor Alexandrosz seregében szolgáltak. Isszosztól
Ektabanáig Kineász asszonya volt.
– Nem – pillantott Kineászra. – Oda nem ment volna. Az emlékére! – emelte fel a
kupáját.
Ptolemaiosz elfogadta az italt, és kiloccsantott egy kortyot Artemisz árnyának.
– Igen.
Kineász evett néhány falatot a táljából, aztán leöblítette.
– Kontoszt végül én öltem meg – bökte ki.
Csend támadt a tűz körül.
– Kicsi a világ – szólalt meg végül a makedón. – Bizonyára az istenek akarták
így… hogy te bosszuld meg, akit a legjobban szeretett.
– Kétlem, hogy engem szeretett a legjobban – mondta Kineász, de szavai ellenére
öröm töltötte el. – Megálmodtam, hogy halott – tette hozzá. – Reggel elmehetsz.
Kapsz egy lovat. Philoklész majd átkísér az őrök között.
Ptolemaiosz a tűz felé nyújtotta a lábát. Az éjszakák meglepően hidegek voltak,
hiába tűzött forrón a nap delente.
– Dicsőség Árésznek, amiért görögök fogtak el. Talán mégis van értelme az
isteneket dicsérni. Azt hittem, mostanra már valami barbár lándzsáján fognak lógni
a golyóim. Nem kérsz váltságdíjat?
Kineász felnézett Diodóroszra és Philoklészre. Mindketten a fejüket rázták.
– Nem. Szabadon elmehetsz. Tucatnyi katonádat is elfogtuk. Őket is elviheted.
Ptolemaiosz bólintott, majd körülnézett.
– Alexandrosz egy pillanat alatt megbocsátana neked, Kineász. És felfogadna, az
egész seregeddel együtt. Szakák? Görögökkel? Csak mondj egy árat.
– Nem vagyok eladó – felelte Kineász. – És semmit sem tettem, amit meg kellene
bocsátania, makedón.
– Mi ez, valami félresikerült athéni cselszövés? Ne légy bolond! – csusszant
közelebb Ptolemaiosz. – Használjuk ki ezt az istenektől kapott lehetőséget!
Figyelj! Tudtuk, hogy valaki tizedeli az előőrseinket. Nyár eleje óta jöttek a
jelentések valami görög zsoldos lovascsapatról az Oxosz vidékén. Most, hogy
megtaláltalak, gyere velem! Akármennyit is fizet Szpitamenész, a király többet fog!
Kineász barátai felnevettek a tűz körül.
– Szpitamenésznek nincsenek itt barátai – mondta Szrajanka hibátlan görögséggel.
– Te vagy az amazon! – meredt rá Ptolemaiosz. A jellegzetes makedón reakció,
figyelte meg Kineász. Amint meggyőződött róla, hogy Szrajanka nő, méghozzá szoptató
nő, el is feledkezett róla, mert még annyira sem tartotta fontosnak, mint a
takarót, amin ült. – A terhes amazon! – Ránézett Kineászra, majd megint
Szrajankára. – A te nőd?
– A feleségem, Szrajanka úrnő, az asszagéták királynője – intett Kineász az
asszonya felé.
Szrajanka felkuncogott, és közben megigazította a fiát, majd az egyik kezével
alátámasztotta a mellét.
Ptolemaiosz alaposabban szemügyre vette, aztán úgy nézett Kineászra, mintha most
látná életében először.
– Ha te ölted meg Kontoszt, akkor te győzted le Zoprüónt is, igaz?
Kineász lassan, gonoszul elmosolyodott.
– Mások is segítettek – válaszolta.
Ptolemaiosz arcán a tűz vörös fényében is látszott, hogy elsápad.
– Hát így… – kezdte, és minden barátságosság eltűnt a hangjából. – Hálátlan
kutya! Alexandrosz tett azzá, ami vagy!
Kineász érezte, hogy az arcába tódul a vér. Mindazonáltal igyekezett megőrizni a
higgadtságát – már csak azért is, mert tudta, hogy ezzel még jobban felbőszíti a
makedónt.
– Athéni vagyok.
– Te egy rohadt hellén vagy, aki barbárokért harcol! – Ptolemaiosz arca
elszürkült a haragtól, és a legtöbb harcoshoz hasonlóan nem törődött szavai
következményével.
Kineász gond nélkül állta a tekintetét, még akkor is, amikor a makedón talpra
kászálódott, és egész testében remegve ökölbe szorította a kezét.
– Te vagy a barbár, aki barbárokért harcol – mondta Kineász, és kihúzta magát
ültében. – Semmivel sem tartozom Alexandrosznak. Elküldött maga mellől… aztán a
hazám száműzött, mert őt szolgáltam. Most a városom szólított hadba ellene.
– Athén sereget küldött ebbe a kihalt sivatagba? – roggyant meg Ptolemaiosz
válla. – Az lehetetlen!
– Olbia a városom – felelte Kineász büszkén. – Olbia hipparkhosza vagyok.
Mindenki, aki e tűz körül ül, Olbia polgára. A fekete-tengeri városok egyesítették
erőiket a szakákkal… más néven asszagétákkal… hogy elpusztítsák Zoprüónt.
Rabszolgasorba taszított volna minden férfit és nőt a Fekete-tenger partvidékén,
Ptolemaiosz. Az egészet akarta. – Kineász felállt, odaadta a lányát Dareiosznak, és
beleköpött a tűzbe. – Több száz lovast veszítettünk, de egyetlen makedón
parasztfiút sem lát viszont az anyja a Pella melletti birtokán. Egyetlen ló sem
vágtatott át a füvön a hegyvidéki legelőkre.
– Mondd meg a királyodnak – szólalt meg Szrajanka dühös és gőgös hangon –, ha
eljön a síkságra, ugyanezt kapja tőlünk. A fűtenger nem a makedónoké. Apám az
életét adta, hogy megtanítsa Philipposznak ezt a leckét… és egyikünk sem fél
megtanítani ugyanezt a fiának is.
– Olbia? – kérdezte Ptolemaiosz visszafojtott dühvel. – Hol a picsában van ez az
Olbia?
A tűz körül ülő veteránok felnevettek, mert két évvel korábban akár ők is
kérdezhették volna ugyanezt. Kineász elvigyorodott.
– A Fekete-tenger leggazdagabb városa. – Miközben ezt mondta, felderengett előtte
a város képe, mintha a Borüszthenész fölötti szirten állt volna, lenézve Apollón
templomára és az arany delfinekre. – Pantikapaionnal együtt gazdagabb, mint az
összes görög város együttvéve.
Ptolemaiosz uralkodott a dühén, mert tisztában volt vele, hogy most csak egy
fogságba esett makedón.
– Ezzel nem mondtál sokat – húzta el a száját. – Láttam Perszepoliszt és
Ektabanát. Görögország szegény.
– Elég gazdag ahhoz, hogy a szaka szövetségeseivel vállvetve megállítsa a
makedónokat, örökre – ült le vissza Kineász.
Ptolemaiosz gondterhelten felsóhajtott.
– Úgy csűröd-csavarod, ahogy akarod, de a király soha nem fog megbocsátani neked.
Még kimondanunk sem szabad Zoprüón nevét. A Polütimerosz melletti csata túlélőit
megtizedeléssel fenyegette meg… minden tízből kivégeztet egyet, ha eljár a szájuk.
Fél tucatot ki is végeztetett, aztán meggondolta magát. Tudtál erről? És
megesketett minket, hogy soha nem beszélünk a vereségről.
– Féltékenyen őrzi a legyőzhetetlenség mítoszát – bólintott Philoklész. Aztán a
makedón arcát fürkészve hozzátette: – Te gyűlölöd őt.
Ptolemaiosz döbbenten lépett hátra egyet. Antigonosz, aki akkor bukkant fel a
sötétből, kezében egy borostömlővel, megfogta a vállát és megállította.
– Óvatosan, pajtás! – mondta erős gall akcentussal.
Ptolemaiosz körülnézett, és megint megrogyott a válla. Felsóhajtott.
– Mind imádjuk és gyűlöljük. Félig isten, félig szörnyeteg. – Felemelte a fejét.
– Sokakhoz hasonlóan én is szeretnék hazamenni. Szeretnék kiszállni az árulások, a
politika, a hatalmi harcok és a hadsereg fölötti befolyás véget nem érő
játszmáiból. Építeni szeretnék valamit. Valami kézzelfoghatót.
Philoklész felvonta a szemöldökét, majd bólintott.
– Akkor kiszállsz?
– Nem tehetem – rázta meg a fejét Ptolemaiosz.
– Miért nem? – kérdezte Philoklész.
– Azért, mert ha Ptolemaiosz kiszáll a játékból, akkor valaki, aki alatta áll,
megöli és a helyére lép – felelte Kineász, és Diodórosz egyetértően bólintott. – Mi
soha nem játszottuk a makedónok játékát… mi csak görögök vagyunk. De azért
figyeltünk. – Kineász ránézett Ptolemaioszra, és arra gondolt, milyen gyakran tett
fel neki Philoklész ilyen kérdéseket, ugyanezzel a hévvel. – Érdekes volt látni,
ahogy a spártai egy másik emberrel tette ugyanezt, látni a hatást, a zavart, a
hirtelen támadt kétségeket.
– Jobban tennéd, ha csatlakoznál hozzánk – vélte Diodórosz. – Vannak itt
Numídiából, vannak kelták, megaraiak és spártaiak. A második században van egy
babiloni zsidó… legalábbis azt állítja magáról. Akad néhány perzsa is. Megférne itt
egy makedón is.
Ptolemaiosz felnevetett, aztán körbenézett a tűz mellett ülőkön.
– Hah! – nevetett tovább, a fejét csóválva. – Tényleg elengedtek?
– A vendégem vagy – bólintott Kineász.
Ptolemaiosz vigyázzba vágta magát.
– A becsület kötelez, hogy mindenről beszámoljak, amit láttam és hallottam –
jelentette ki.
– És be fogsz számolni? – szólalt meg ismét Philoklész.
Ptolemaiosz hirtelen fiatalabbnak és sebezhetőbbnek tűnt, mint bármikor, mióta a
tűz mellé ért.
– Nekem… muszáj – hebegte.
Philoklész vállat vont.
– Csak éppen ha mindent elmondasz a királyodnak, soha nem látod viszont a hazád.
Először is azért, mert a türannoszok mindig a hírhozón töltik ki a dühüket, igaz,
Kineász?
– Azért engem kérdezel, mert olyan sok türannoszt ismerek, vagy azért, mert én is
az voltam? – kérdezett vissza Kineász. – De egyébként igen, így van.
– És ezt te is tudod, igaz? – állt fel most Philoklész. – Másodszor azért, mert
ha mindent elmondasz Alexandrosznak, amit tudsz, megváltoztatod a hadjáratát.
Hiszen itt van az amazonja! És az az ember, aki legyőzte Zoprüónt. – Philoklész
soha nem tűnt még ennyire filozófusnak, mocskos khitónja és koszos lába ellenére.
Mintha aranyszínben csillogott volna, ahogy előredőlt, mint egy szónok szobra. – Ha
elmondod neki, mindent félredobva ellenünk vonul… ki a fűtengerre. És te soha többé
nem látod az otthonod. – Philoklész szeme szikrákat szórt. – És ezt te is tudod.
– Egy isten áll a válladnál, Philoklész – mondta Diodórosz, fél könyökre
támaszkodva.
A többiek hallgattak. A pillanat ünnepélyességét Lita szürcsölése és böfögése
törte meg.

Ptolemaiosz és a többi fogoly másnap reggel elment. Philoklész és Ataelosz

elkísérte dél felé, és csak dél körül tértek vissza, amikor már az egész
menetoszlop olyan messze járt a fűtengeren, hogy a Polütimerosz völgyének fái
eltűntek a látóhatár mögött. A föld tökéletes tányérját csak kelet felől
szegélyezték a hegyek.
A sivatagi talaj estefelé kezdte el szedni a vámját. A felderítők találtak
vízgödröket, és ezek mellé tervezték a táborhelyeiket, de egyik sem tudott elég
vizet biztosítani nyolcszáz szomjas lónak. Kineász kénytelen volt négy részre
osztani a seregét, ráadásul nem az emberek, hanem a lovak ereje alapján. Szrajanka
és a szakák átvonultak egy másik vízgödörhöz. Kineász ébren feküdt, és a nyugtalan,
szomjazó lovak keltette zajokat hallgatta. Elszokott tőle, hogy egyedül aludjon,
már most hiányoztak a gyerekei. Kiszáradt szájjal ébredt. Miután a lovak arrébb
mentek, ivott a forrásból, de az iszapos víz nem hozott igazi felfrissülést.
Délre olyan lett a szája, mint a pergamen, a nyelvét úgy érezte, mint soha
korábban, és cserépkorsója, amit a forrásokban gazdag görög vidékre méreteztek,
szinte teljesen kiürült. Kelt már át sivatagokon máskor is, Perzsiában, Médeában és
nyugaton, Hürkánia mellett, így tudta, hogy egy kavicsot kell tennie a nyelve alá
és gondosan be kell osztania a vizestömlője és a korsója tartalmát. Utasította
Antigonoszt és az alacsonyabb rangú tiszteket, hogy folyamatosan ellenőrizzék a
görög és kelta harcosokat, szóljanak rájuk, hogy igyanak, és figyeljék rajtuk a
rosszullét első jeleit.
A vízproblémák ellenére szinte repültek. Kiérve a Szogd-hegység lábát övező nehéz
terepről, a négy kis menetoszlop olyan sebességgel haladt, amit csak akkor lehetett
fenntartani, amikor minden embernek legalább két lova volt. Másodszor körülbelül
háromszáz sztadion megtétele után vertek tábort – hihetetlen távolság egyetlen nap
alatt. A prodromoszok előre-hátra vágtattak az oszlopok között, beszámolva a
vízlelőhelyekről, és arról, hogy melyik oszlopnak mekkora távot kell még megtennie
a táborhelyéig. A lovak azonban hamarosan megérezték a víz szagát, és megláttak egy
patakot, amely a hegyekben eredt – a hegyekben, amelyek átkerültek a keleti
látóhatárról a délire, és egyre közelebbinek tűntek. A patak vize hideg volt, a
lovak felnyerítettek, amikor megérezték, és alig lehetett megzabolázni őket.
– Aggódni – vallotta be Ataelosz, miközben a patakba gázoló lovakat nézték. – Egy
nap a nagy füvön – mutatott jelentőségteljesen a kaotikus itatásra. – Következő
négy nap. És egy éjjel nincs víz. – Vállat vont. A vállvonogatása annyira görögös
lett, hogy akár Athénban is üldögélhetett volna, az agóra falán.
– Túléljük – jelentette ki Kineász.
Ataelosz ránézett, és a tekintetéből az sugárzott, hogy nincs annyi parancsnoki
optimizmus, ami ellensúlyozná egy víz nélkül töltött éjszaka hatásait.
A pataknak köszönhetően a sereg ismét együtt vert tábort. Kineász odabújt
Szrajankához, és megölelték egymást.
– Hiányoztál – mondta a nő. – Tudom, hogy el foglak veszíteni… ezért utálok
elválni tőled. Látod, milyen ostoba lány lett belőlem.
– Nem – felelte Kineász, és betöltötte az orrát Szrajanka édes fű-, füst- és
lóillata. – A gyerekek hogy bírták?
Szrajanka nekinyomta a csípőjét a férfiénak.
– Ahogy a gyerekek szokták. Amikor kiszárad a szájuk, sírnak. Akkor kell aggódni,
amikor nem sírnak. – Hátrafordította a fejét. – A legtöbb nő, aki szült már, elment
nyugatra… a többiek meg lándzsaszüzek. Bár lenne valaki, akit megkérdezhetnék…
– Miről?
– Lita nem… mozog… annyit, amennyit szerintem kellene. – Megcsókolta a férjét. –
Anya vagyok. Ne is törődj velem.
Kineász egy ideig mozdulatlanul feküdt. Szrajanka a hátára fordult.
– Min töprengsz? – kérdezte.
Kineász a felesége arcát nézte a csillagok fényében.
– Azon gondolkodom, hogy hány olyan dolog létezik, amin érdemes aggódni. A
gyerekek és a víz, a lovak és a víz. Alexandrosz. A halál.
Szrajanka a tarkójára tette a bal kezét.
– Tudok valamit, ami elűzi az aggodalmakat – súgta, és a jobb keze már el is
kezdte játékát. – De csendesnek kell lennünk!
Kineász az ajkai közé kuncogott. Mondani akart valami elméset, de nem jutott
eszébe semmi.
 Úgy két perccel később valami megütötte Kineász fenekét.
– Halkabban! – kiáltotta Diodórosz, és negyven férfi meg két nő nevetett rajta.
– Mondtam, hogy csendesnek kell lennünk – mondta Szrajanka, de aztán nem sokáig
kuncogott.

VI. RÉSZ

A JELZŐTŰZ

27.

Szóval ez a görög-szkíta vegyes csapat egyszerűen elengedett. – Héphaisztón kezdte

vetélytársának tekinteni Ptolemaioszt, és az ő hitvallása szerint a vetélytársakat
meg kellett semmisíteni. Ptolemaiosz igyekezett megőrizni a nyugalmát. Higgadt,
parancsnoki agyával azon töprengett, hogyan lehet valaki egyszerre dühös és rémült.
A Költő mindig azt mondta, hogy az egyik elűzi a másikat. A Költő soha nem járt
Szogdianában.
– A görögök segítettek – felelte. – Volt ott egy spártai zsoldos. Ő vezetett át
az őrszemeik között.
Alexandrosz nem hogy dühös nem lett, kifejezetten elégedettnek tűnt.
– Szóval a szaka barbároknak görög szövetségeseik vannak – hümmögtek, borostás
állát dörzsölgetve. – Ettől még izgalmasabb lesz a harc, nem gondoljátok?
Héphaisztón még nem végzett.
– Az lenne, ha elhinnéd ezt a légből kapott történetet.
Alexandrosz kétkedve nézett legközelebbi barátjára, és felvonta a szemöldökét.
– Ejtenek a szogdok foglyokat? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Héphaisztón. – Természetesen nem.
– És a dahák? A szakák? A masszagéták? – Amikor Alexandrosz belemelegedett egy
vitába, pont olyan volt, mint egykori tanítója. Ritkán lehetett ennyire
fensőbbségesnek látni, ám mivel most Héphaisztónnal szemben volt az, Ptolemaiosz
készen állt végignézni.
– Nem – felelte Héphaisztón, immár keserűen, mert megértette, mire akar
kilyukadni a király.
– Pontosan. Ha a történet hazugság lenne, Ptolemaiosz nem lenne itt. Kraterosz
tehát elvesztett… mennyit?…hetven szogdot? – Alexandrosz csettintett az ujjával, és
a rabszolgák azonnal vittek neki egy kupa bort. Ptolemaiosz is kapott egyet,
Héphaisztón pedig Alexandroszéból ihatott.
– Inkább százat, uram – bólintott Ptolemaiosz.
Alexandrosz a borát lögybölte a kupában, aztán felnézett.
– Krateroszt le kell váltani.
Ptolemaiosz megrázta a fejét.
– Ki számított volna képzett parancsnokra itt, a síkságon? Vagy olyan ellenségre,
aki néhány sztadionon belül három irányváltást is képes csinálni?
Alexandrosz merev tekintete nem rebbent meg. Ennyit Krateroszról, gondolta
Ptolemaiosz.
– Átveszed a szogd lovasság parancsnokságát? – kérdezte Alexandrosz.
– Nem – vágta rá gondolkodás nélkül Ptolemaiosz. – Szeretnék visszatérni a
taxeiszem élére.
– Jól van – mondta Alexandrosz, szemmel láthatólag dühösen. Elvörösödött az arca.
– Menj hát vissza kutyagolni, és fogadd dicséretemet a jelentésedért. – Intett,
hogy elmehet.
Ptolemaiosz kurtán meghajolt… valahol félúton a makedón főhajtás és a perzsa
meghajlás között… és távozott.
Miközben kiment, Alexandrosz odafordult Héphaisztónhoz.
 – Ez a görög zsoldos sok kárt okozott már nekünk. Nem tudom elhinni, hogy
spártai… nekik nincs elég eszük a lovas hadviseléshez. Ageszilaosz a kivétel volt,
nem a szabály.
– Xenophón spártai volt – vetette oda Héphaisztón duzzogva.
Alexandrosz felnevetett.
– Mit csináltál, amíg én a tanítómhoz jártam? – kérdezte. – Xenophón athéni volt.
Héphaisztón eltolta a felé nyújtott kupát, és vállat vont.
– Jó. Én akarok a szogdok parancsnoka lenni.
– Te a barátok parancsnoka vagy – nézett rá szeretettel Alexandrosz.
– Olyan katonára van szükséged a szogdok élén, aki már bizonyított, és képes
véget vetni a vereségeknek, amiket az Oxosz menti kis összecsapásokban szenvedünk
el – emelte fel a fejét Héphaisztón.
Alexandrosz a szemébe nézett, a fejére tette az egyik kezét, és beletúrt
bronzszínű fürtjeibe.
– Nem méltó hozzád az a feladat – mondta.
Héphaisztón lerázta magáról a kezét.
– Akarom! – felelte dacosan.
Alexandrosz vállat vont és hátat fordított.
– Nem.
– Akarom… – kezdte Héphaisztón.
– Nem! – ismételte meg Alexandrosz, parancsoló hangnemben. – Hozd nekem ide
Eumenészt, kérlek.
Héphaisztón kiviharzott a sátorból, és néhány perc múlva Eumenész egyedül
érkezett.
– Nagy király? – kérdezte főhajtás után.
– Szükségem van egy lovassági parancsnokra, hogy fedezze a vonulásunkat a
Jaxartész mentén. Ki legyen az?
Eumenész vállat vont.
– Ez nem Kraterosz dolga? – kérdezte.
Alexandrosz tekintete a kardiaiéba mélyedt, de Eumenész nem sütötte le a szemét,
és semmivel sem utalt rá, hogy tudna a történtekről. Alexandrosz néhány pillanat
múlva megrázta a fejét.
– Kraterosz vereséget szenvedett – mondta.
– Akkor majd én – vágta rá Eumenész, de a hangjából egyértelműen hallatszott,
hogy nem vágyik a megbízatásra.
– Küldjek egy görögöt, hogy kapjon el egy görögöt? – vonta fel a szemöldökét
Alexandrosz. – Én is épp erre gondoltam. Szpitamenész seregében van egy görög
zsoldos. Vidd a szogdokat, egy századnyi zsoldos lovast, annyi gyalogost, amennyit
jónak látsz, és kapd el! Körülbelül négyszáz lovasa lehet. Talán kétszer annyi.
Eumenész bólintott.
– Hol van most?
Alexandrosz tábori asztalán volt egy hevenyészett térkép Szogdianáról, de csak a
városokat, folyókat és hegyeket ábrázolta, és a távolságok is találgatáson
alapultak, hiába tartott a hadjárat már egy éve.
– Fent, ahol a Polütimerosz eléri a Szogd-hegységet. A Polütimerosz északi
partján lesz. Követni fog minket.
Eumenész rápillantott a térképre.
– Ha a Polütimerosznál van, neki fogjuk szorítani a völgy északi falának.
– Pontosan – bólintott Alexandrosz. Kinézett a sátor bejáratán, bizonyára
Héphaisztónt kereste. – Ha elég okos ahhoz, hogy megverje Krateroszt, akkor nem
lesz könnyű csapdába ejteni.
– És ha nem a Polütimerosz mellett van? – kérdezte Eumenész.
– Keresd meg. De ami a legfontosabb, tartsd távol tőlem… Szpitamenésszel együtt…
amíg vonulok. Harmincezer embert kell összpontosítanom a Jaxartésznél, és ha
valamelyik bandita a hátamba kerül… – Vállat vont. A makedónok morálja alacsony
volt. Valószínűleg nem dezertálnának vagy adnák fel a harcot, de a lázadás mindig a
levegőben lógott, amikor úgy érezték, túl keményen fogják őket. Mindketten tudták
ezt. Akár örökké meneteltek volna bor és olaj nélkül, amikor jókedvük volt.
– Tehát a Jaxartészhez vonulsz? – kérdezte Eumenész. Hallotta a szóbeszédet, de
hát a hadseregekben mindig sok szóbeszéd terjengett.
– Azonnal. Már el is indítottam néhány csapatot. Le kell győznöm a masszagétákat,
mielőtt egyesülnek Szpitamenésszel, és gondot okozhatnak.
Eumenész bólintott.
– A masszagéták eddig még nem támadtak meg minket – jegyezte meg.
– Csak zaklatják az előőrseinket és lovasokat adnak kölcsön Szpitamenésznek –
felelte Alexandrosz ellentmondást nem tűrően. – Amint legyőzöm őket, Szpitamenész
is megadja magát.
Eumenész nem a gyávaságának köszönhetően emelkedett a rangjára.
– Nem értek egyet, uram. Szpitamenész mindenképpen megadja magát. Nem kell
harcolnunk a masszagétákkal. Sőt ha megüzennénk nekik, hogy a fűtenger az övék,
valószínűleg véget is érne a hadjáratuk.
– Sarcot esetleg ne ajánljak fel nekik? – kérdezte Alexandrosz nagyon halkan.
– Rendben van, uram – bólintott lassan Eumenész. – Tehát elszántad magad.
– Igen. Menj, és büntesd meg azt a görögöt. Fogadd fel a túlélőket, aztán
csatlakozz hozzám. Még húsz napig nem ütközök meg Zarinával.
– Héphaisztón akarja ezt a posztot – emlékeztette Eumenész. Nem mintha szerette
volna a király barátját, egyszerűen nem akart egy ravasz görögöt kergetni a
fűtengeren, különösen úgy, hogy szaka szövetségesei is voltak.
– Teljes lelkemmel szeretem Héphaisztónt – bólintott Alexandrosz –, de nem
alkalmas rá, hogy önállóan vezessen egy sereget. És ha megtudom, hogy bárkinek is
elismételted a szavaimat…
Eumenész lesütötte a szemét, mert biztos volt benne, hogy felcsillant. Ah –
gondolta. Így már kezd érdekes lenni a játszma!
– Akkor elkapom ezt a görögöt – mondta. – Lehet, hogy még egy amazont is hozok
neked.
– Kedveltem azt, amelyik itt volt – sóhajtott fel Alexandrosz. – Még terhesen is
királyi jelenség volt. És a szeme! – Alexandrosz felnevetett. – Miért mondom el
ezeket neked, Eumenész?
Mert Héphaisztónnak nem mondhatod, gondolta elégedetten Eumenész. A sátor
bejáratánál érte utol Alexandrosz hangja:
– Hozd ide azt a vadembert. Mi is a neve? Urgargar?
– Upazán, uram.
– Azt, azt. Ismeri a vidéket, és csak úgy fortyog benne a gyűlölet. Hadd engedje
ki a mi szolgálatunkban. – A király leült, és ivott még egy kis bort.

28.

Egy lovascsapat van mögöttünk – közölte Diodórosz, amint a menetoszlop elejére

ért. Négy napja fordultak északnak a Polütimerosztól. Jobb felől az abioszok
dombjai kísérték őket, valamivel délebbre pedig a Szogd-hegység magasodott.
Diodóroszt annyira belepte a por, hogy a köpenye, az arca és a khitónja ugyanolyan
színű lett. Széles karimájú szalmakalapjának megpörkölődött a széle. – Pfű… aki
átlovagol a porunkon, az megfeledkezik egy időre a dicsőségről.
– Hányan vannak? – kérdezte Kineász. Hátranézett, bár nem lehetett semmit sem
látni, csak a porfelhőjüket. Egy napot és egy éjszakát távolodtak észak felé az
utolsó pataktól, és hiába töltekeztek fel annyi vízzel, amennyit csak magukkal
bírtak vinni, a síkságon való átkelés már több ló életét követelte.
– Nyolcszázan? Ezren? Ataelosz szerint nincsenek váltás lovaik. – Diodórosz a
fejére kötött kendővel megtörölte az arcát. – Kezdtek közelebb érni hozzánk, de
Ataelosz az orrukra koppintott, miközben itattak.
Az utolsó itatóhely közel száz sztadionra volt mögöttük.
– Soha nem fognak utolérni minket – vélte Kineász.
– Ataelosz is ezt mondta – mosolyodott el Diodórosz, aztán felköhögött. – Még
azelőtt, hogy elemelte ötven lovukat.
Philoklész lehúzta az orra elé kötött kendőt, és megszólalt.
– Ne becsüljétek le őket! Hegységeken és sivatagokon keltek át, hogy ideérjenek.
– Bólintott. – Ha elfogy a vizünk… nem fordulhatunk vissza.
 – Kellett még valami, amin aggódhatok! – sóhajtott fel Kineász.
– Ezért vagy sztratégosz – vont vállat Diodórosz. – Régen néhány lovas századnak
parancsoltam, most őrjáratot vezetek. – Felnevetett. – Ilyen ütemben pár hét múlva
ott leszek, ahol kezdtem… egy nemes lovaskatona.
Kineász visszakötötte a kendőjét az arca elé.
– Miért, az olyan rossz volt? – kérdezte.
– Nem – felelte Diodórosz.

Aznap éjjel volt víz – elég ahhoz, hogy megőrjítse a lovakat, de nem elég ahhoz,
hogy csillapítsa a szomjukat. Gondban voltak, hiába tettek óvintézkedéseket. Az
emberek mogorvák lettek, a lovak megsérültek, és a fegyelem görög eszméje
összeütközésbe került a lovak szeretetének szaka eszméjével.
Kineász előbb higgadt tekintéllyel próbálkozott, aztán amikor ez kudarcot
vallott, megütött egy keltát, aki elvesztette a fejét, utána pedig rekedtre
üvöltötte magát. Aztán leginkább magára dühösen odament a tábortüzükhöz, és ölbe
vette a gyerekeit, míg Szrajanka Diodórosszal ellenőrizte az őröket. A folyómeder
egyetlen gödre annyi vizet adott, amennyi egy lónak elég volt néhány percre – s ez
azzal fenyegetett, hogy senki sem fog aludni éjszaka.
Szrajanka azután tért vissza, hogy lement a hold. Sóhajtott egyet, leült,
nekitámaszkodott a férjének, és együtt nézték a csillagokat.
– Aludtak? – kérdezte.
– Igen – bólintott Kineász. Egész nap a gyerekeknek tartogatta a vizeskorsóját,
és elalvás előtt odaadta nekik az egészet. Hagytak annyit benne, hogy csábítóan
kotyogjon, amikor megrázta. Odaadta a feleségének, aki kortyolt egyet, megforgatta
a szájában, majd lenyelte.
– A többit idd meg te – adta vissza a korsót.
Olyan íze volt, mint az ambrosziának. Aztán mindenki elaludt.
A fa előtt állt, Aiasszal és Nikeásszal szemben.
– Készen állsz? – kérdette Nikeász.
– Nem – felelte Kineász.
– Akkor készülj fel – bólintott Nikeász. Mögötte, a síkságon több ezer holttest
állt – oszlásnak indultak, megcsonkítottak. Aiasz közelében egy levágott kezű,
lyukas hasú géta harcos támolygott. – Csináld! – mondta görögül. Ez volt az utolsó
szava, mégis sürgetőnek hangzott. A géta lesújtott egy gyönyörű pikkelyvértet
viselő szaka harcosra – Szatrax, hát persze. A király azonban egyetlen ütéssel
elsodorta.
A géta mögött még többen álltak, főleg perzsák. Dareiosz féltestvére megpróbált
előrenyomakodni Grakkosz mellett.
– Ezek azok, akiket megöltem. – Kineász félni kezdett, még álmában is. Nagyon
sokan voltak. És miért? Miközben várta, hogy ő is elveszítse az életét, rájött,
hogy soha nem értékelte többre. És mindegyik áldozata ugyanúgy értékelte a
sajátját.
Most pedig próbáltak előretörni a többi árny között, nem vetkezve még le harci
dühüket.
Nikeász megfogta a kezét és odalökte a fához. Csontvázkeze volt.
– Menj! – mondta. – Mássz! – Kétségbeesettnek tűnt. – Ne hagyd, hogy hiába legyen
minden! – kiáltotta.
És aztán Kineász fent volt a fán, és lenézve látta, hogy halott barátai körben
állva tartják vissza a holtak egyre növekvő seregét. Elszakította a szemét a
látványtól, és magasabbra mászott, olyan sebességgel lendülve egyik ágról a
másikra, ami az ébrenlét világában lehetetlen lett volna, de a fáradtságot ugyanúgy
érezte. A szája kiszáradt. Elég magasra jutott ahhoz, hogy a fa törzse, gigantikus
mivolta ellenére, mozogni kezdjen. A csúcsa úgy ingott, mint egy hajó árboca – vagy
a hajóárboc gondolata okozta a mozgást?
A csúcshoz közeledve egyre nehezebben jutott feljebb, a sötét ég végtelensége
betöltötte a fejét. Minden fogását villámok kísérték, és a fa úgy mozgott alatta,
mint egy vadállat.
Közvetlenül előtte a csúcs vékony ágai összefonódtak, mint az olajfáké,
vesszőfalszerű akadályt képezve a feje fölött. Megállt, és próbált átnyomakodni. Az
ágak visszahúzódtak, a gallyak ostorként csapkodtak a szélben az arca és a kezei
felé.
Álombeli erejét használva nekinyomakodott az ágaknak, és azok mintha felfalták
volna – már nem tudta, ahogy az az álmokban lenni szokott, hogy mászik vagy zuhan.
Csapdába esett a tekergő, köré fonódó ágak alagútjában, és…
A folyó túlsó partján állt egy fa – egy magányos fűz, amelybe az
elképzelhetetlenül távoli múltban villám csapott. Még holtan is fenséges volt – és
rokonai ott hevertek szétszórva a túlsó parton.
Az ellenséges lovasság maradéka a halott fa mellett keresett fedezéket. Egy
csodálatos páncélt és aranysisakot viselő harcos megpróbálta összeterelni őket,
íjával a folyó másik partja felé mutatva. Néhány nyílvessző repült feléjük és
hullott előttük a földre, és Szrajanka elmosolyodott – fáradt mosollyal. Kineász
viszonozta a mosolyt, és odaintett neki, és a nő a szájához emelt egy kürtöt. A
vörösen kavargó por fölött látta az ég utolsó kék foltját, amiben egy sas körözött.
– Roham!– kiáltotta Kineász, és intett…
És ott voltak a folyóban. A holttestek úgy hevertek halmokban, mint a kibelezett
halak a Tanaisz tavaszi áradásakor, s vérük vörösre festette a hullámok fehér
tajtékját a lenyugvó nap fényében. A vízben gázolva előrerontottak, a cseppek
drágakövekként csillantak meg a levegőben, és a hideg víz áldást hozott az egész
napos küzdelem után.
A szétzúzott taxeisz, aminek a maradványa átkelt a folyón, igyekezett újra
alakzatba állni, ügyetlen tiszt üvöltött neki gyülekezőt, akinek a jobb karja bénán
lógott az oldala mellett.
Az aranysisakos férfi felhúzta íját, noha társai közben magára hagyták…
Kineász a folyó közepén járt, acélszürke csataménje óvatosan lépkedett a kövek és
sziklák miatt, aztán ütést érzett a gyomrában… az ég… hideg… víz…
– Felébreszted a gyerekeket! – sziszegte Szrajanka.
Rémültnek tűnt a hangja. Kineász hallgatta, ahogy a két kicsinek gügyög, és… nem
érzett semmit.
Sokára tudott visszaaludni.

Reggel a lovak gyengék voltak és makrancosak. Nem sok víz volt a táborban, és még
kétnapi utat kellett megtenniük a következő itatóhelyig. Az oszlopok a lehető
legkevesebb felfordulás és parancsolgatás közepette indultak el, mintha a két éve
tartó hadjárat gyakorlás lett volna erre a néhány napra, amikor minden perc
számított. A talajt kiszáradt fű és kemény kavics borította, és olyan gyorsan
haladtak, amennyire csak lovaik állapota engedte.
Szrajanka összeaszalódottnak tűnt – folyadékot veszített a szoptatással, és
aggódott a gyerekekért.
– Ez őrültség! – szólalt meg Kineász. – A halálomba lovagolok, és te követsz
engem a tiedbe. A gyerekek… vissza kell fordulnunk. – Minden szó külön erőfeszítést
igényelt, és a szája olyan volt, mint egy részegesé egy ivással töltött hosszú
éjszaka után.
– Visszafordulni? – csattant fel Szrajanka. – Gyengének tartasz? – Megfordult, és
a porban némán lovagló alakok felé intett. – A gyerekeink épp olyan erősek, amilyen
erősnek lenniük kell. – Egy pillanatra előredőlt, majd kihúzta magát. – Vizet kell
találnunk.
Kineász megdörzsölte a szakállát.
Négy korty vízzel később átkeltek egy alacsony dombháton, és meglátták Nihmut,
akit vezetőnek hagytak hátra a felderítők. Felkészültek, hogy kelet felé
forduljanak, háttal a napnak. A hegyek a jobbjukon maradtak, maguk előtt a hőségtől
remegő, elmosódott látóhatárt látták a távolban.
Nihmu odaügetett Szrajankához, és némán átnyújtott neki egy majdnem teli
vizestömlőt.
Az oszlop megállt, és mindenki lovat váltott – ez volt az egyetlen könnyebbségük
az út során –, és minden szem a vizestömlőre szegeződött, mintha az istenek kék
tüzével ragyogott volna.
 – A gyerekeknek – mondta Nihmu.
Furcsa volt a hangja… szinte diadalmas, vagy kárörvendő.
Szrajanka biccentett és elfogadta a tömlőt. Aztán odaintette magához Szamahét,
aki Hirene halála óta a hüperétésze volt.
– Mindenki igyon egy kortyot – mondta. – Az enyém a maradék. – Odaadta a tömlőt
Szamahénak, aki a karjára fektetve megdöntötte, és továbbadta Diodórosznak.
Diodórosz álmélkodva nézte a tömlőt, majd Szrajankát. De ő is megbillentette egy
pillanatra, majd továbbadta Antigonosznak, aki pedig Parstaevaltnak – és így ment
kézről kézre, végig a menetoszlopon. Kineász a lovak közt támadt felfordulást
figyelve nyomon tudta követni a haladását, mintha csak egy teve vonult volna végig
közöttük.
Kineász átült Thalasszára, mert a kanca pihent volt, egy fejjel magasabb, mint a
többi, és úgy tűnt, alig várja már, hogy megülje. Olyan fáradt volt, hogy csak
háromszori próbálkozásra tudta átvetni a hátán a lábát, és a géta pónija majdnem
összerogyott alatta. Hallotta, hogy a tömlő elindult visszafelé. Betöltötte az
elméjét, mint valami álom, és a szomjúság minden más gondolatot elűzött.
Elképzelte, hogy a víz még hideg, friss, mint a hegyi patak, amit Nihmu talált.
– Senki sem fog inni – mondta Nihmu a könyökénél.
A lány annyira lebarnult, hogy majdnem úgy nézett ki, mint León, vászonfátyla
fölött szalmakalapot viselt, hogy megóvja az arcát a naptól. – A víz a gyerekeké,
és az embereid tudják ezt.
Kineász döbbenten nézett rá. Úgy érezte, nincs olyan fegyelmezett, hogy kihagyjon
egy korty vizet.
A tömlő már vissza is ért Karoloszhoz. Karolosz nyilvánvaló sóvárgással nézte, de
nem emelte a szájához, hanem továbbadta Kineásznak. A víz fele sem fogyott el – de
néhányan csak belekortyoltak. Az emberek önfegyelme még így is figyelemre méltó és
megalázó volt. Kineász csak annyi vizet engedett a szájába, hogy el tudja
választani a nyelvét a szájpadlásától.
– Ma éjjel innunk kell – mondta Nihmu –, különben sokan meghalnak.
– Miért nem találtál vizet? – nézett rá Kineász.
– Kerestem – felelte a lány. – Ott van. – A tömlő még mindig Kineász kezében
volt, és gyorsan továbbadta Szrajankának. – Sokat kell még lovagolni addig a vízig,
uram. Oda tudlak vinni. Ataelosz is segít. De neked kell vezetned minket. – Nihmu
elfordította a fejét, és a látóhatárra nézett.
– Köszönöm – szólalt meg Szrajanka. – De gondolod, hogy képes lennék inni, amikor
az egész népem szomjazik?
– Mindenki ivott, hölgyem – mondta Kineász. – Most rajtad a sor.
Kineász szeme égett a ki nem csorduló könnyektől, és Szrajanka lehajtotta a
fejét.
De ivott.
Miközben ivott, a torka lüktetett a lenyelt kortyoktól, s a hangok, a nyelése, a
lovak zajai, a beszélgetések, Nihmu halk hangja egybeszövődött, mint egy vég a
szövőszéken, és az egyik pillanatban még különálló szálak a következőben az isten
hangjává váltak.
– Közeleg az idő. Ideje kiteljesedni.
Kineász megdermedt, és a tarkóján felálltak a hajszálak, mint egy kutya sörénye,
és görcsbe rándult a gyomra.

Egyikük sem felejtette el soha azt a délutánt, mert szinte megállt az idő. A nap
úgy tűzött le rájuk, mintha az istenek rájuk nyitották volna a kemencéjük ajtaját,
és a hő úgy verődött vissza a száraz fűről, mint a fény a bronztükörről. A lovak
egyre rövidebbeket léptek, és a felvert por úgy emelkedett az ég felé, mint valami
halotti máglya füstje.
Szürkületkor Kineász megálljt parancsolt. A lovak tiltakoztak. Átnyomakodott
Thalasszával – ugyanolyan bátor volt, mint délben – a sorok között Diodóroszhoz.
– Két óra – mondta. – Aztán tovább megyünk. A szomjúság… – elhallgatott, és
megdörzsölte súlyos nyelvével a szájpadlását –…nem lesz jobb.
Diodórosz bólintott.
 Philoklész megvárta, míg Kineász leszállt és kipányvázta a lovát, aztán odament
hozzá, és egy kupát nyújtott felé.
– Igyál, testvér! – biztatta.
– Nem – rázta meg a fejét Kineász. – Nem iszom meg a vized.
– Vezetned kell minket. És ez vizezett bor… az utolsó korty abból, amit Koénosz
hozott. Mutassunk be áldozatot az isteneknek, és igyunk!
Kineász átvette a spártaitól a kupát, és bőségesen öntött belőle a porba.
– Zeusznak, aki megrázza a mennyeket, Poszeidónnak, aki megrengeti a földet,
Apollónnak, az ezüst íj urának, és Hérának, akinek keble fehér, mint a hó az
Olümposzon, a háborúban bölcs Athénének, a bronzba öltözött Árésznak, a habokból
kiemelkedő Aphroditének, és Héphaisztosznak, a sánta kovácsnak, Artemisznek, a
vadásznak, Hermésznek, az utazók istenének, aki megszabadíthat minket ebben a
víztelen sivatagban, és az összes isteneknek – mondta, aztán ivott.
Még vissza sem adta a kupát Philoklésznek, a bor már a fejébe is szállt, úgyhogy
ledobta mocskos köpenyét a meleg földre Szrajanka mellett, és az asszony még meg
sem szoptatta Litát, ő már…
A sárban állt a fa előtt, a csata álombéli ködének rettenetes csendjében. Több
száz megcsonkított és csontos kéz nyúlt felé. Néhány halott barátja egymásnak
vetett háttal harcolt – Aiasz és Nikomédész és Nikeász még állt, de Grakkosz
elesett…
A kezében volt a kard, és rávágott a kezekre, amelyek megpróbálták visszatartani,
és a holtak rávetették magukat, ahogy nekihátrált a fának, és az álombéli táj bűze
betöltötte az orrát, mintha a világ összes dögvermének, az összes csatatér
mészárlásának a bűze egyesült volna, és odafönt az ég sötét volt, mint a
legsötétebb tengeri vihar, és villámok cikáztak a mennyek sötét vasfelhői között.
Valami volt a hátán, túl szörnyű ahhoz, hogy gondolni merjen rá. A torkát
kereste, meg az elméjét a csápjaival… kezeivel… karmaival… aztán egyszer csak
eltűnt, lehullt róla, mint a köd fátyla, és Kineász megpördült, és térdre rogyott a
sárban. Azonnal süllyedni kezdett a bűzös masszában.
– Kelj fel! – szólt egy ismerős hang. – Azért haltam meg, hogy most kudarcot
vallj?
Artemisz állt fölötte, elvágott torka volt a legkevésbé borzalmas seb a körülötte
lévők között. Új erők érkeztek a csatatérre, és a némán sikoltó halott ellenségek
fala több lépéssel visszaszorult. Artemisz azt a vértet viselte, amit az Arbela
előtti éjjelen is, amikor férfi módra táncolta a spártai táncokat, és a kétezer
katona harsogta a nevét.
Kineász felállt. Artemisz hátat fordított neki, de hátranézett, miközben a férfi
megtámasztotta a lábát a fa törzsén.
– Sok barátom volt – mondta mosolyogva.
Aztán mászott, repült, egy rémálomba illő fenevadat lovagolt, amely mászott
helyette is, egyenesen a csúcsra, fel a tüskés akadályhoz, az egymásba fonódott
ágak alkotta kerítéshez, aztán megint halandó lett, már nem repült, hátasa is
eltűnt. Bedugta a fejét az ágak közé, és azok küzdeni kezdtek ellene, de ő erősen
nekik feszült, ahogyan Philoklész feszült volna neki egy pajzsfalnak…
A nyílvessző az égből hullott le, ragyogott, mint egy hullócsillag a lemenő nap
fényében, és ő lezuhant…
A földön ült, miközben az ismeretlen lándzsás a gyomrába döfte a fegyverét…
Egyedül állt az udvaron, elvágva a barátaitól, fáradtan, és egyik csapás a másik
után zúdult a fejére, a karjára, aztán…
Nikomédész holtteste fölött állt, minden csapásával újabb ellenséget taglózva a
porba, bronzcsörgés és a sereg kiáltozása közepette: „Apollón!”, és tudta, hogy
győznek…
Egy kar kulcsolódott a nő torka köré, és rúgott, karmolt, harapott, a félelem nem
homályosította el ravaszságát, de a másik kézben ott volt a tőr, és perzselő
vonalat húzott a torkára, és meleg nedvesség hullott a mellére, és felsikoltott, de
nem jött ki hang a száján, és belezuhant a sötétségbe…
Egyedül a zászló alatt, körülötte sorra estek el a rokonai, a ragyogó
aranypáncélt védve…
A vas hidege a gyomrában… egy győztes csatában ölték meg… nevethetett volna akár,
de nem volt semmi…
Gyereksírás…
Sikoltva, vörösen, testében villámként cikázó fájdalommal, melynek hullámai olyan
sűrűn követték egymást, hogy nem volt megnyugvás, csak a villámok és a hullámok, a
fájdalom nedves hullámai, amik egyre közelebb vitték az alagúthoz… válaszsikoly a
talpa alól, a nyomás megszűnik, de a fájdalom nem, az élete elfolyik a lábai
között…
Gyereksírás… ismerős… körülötte mindenfelé csak halál, a vasalagút egy lovas
lábaival szorítja, egész testében, az oldalához préselve a karjait. Gyereksírás…
A rémülettől dermedten áll, miközben a vörös tarajos sisakú férfi leteríti a sor
első katonáját… az émelyítő hang, ahogy a lándzsa hegye szétzúzza a mellcsontot,
aztán kirántja, mindenfelé vér fröccsen… túl nehéz a pajzs, hogy hárításra emelje…
dermedt… hirtelen…
Gyereksírás…
Fény.
Három öregasszony, a fonál vége, és az egyenes lábú istennő, válla mellett
csapkodó szárnyú bagollyal, és mosolyog…
Fény…
Sötétben ébredt, gyereksírásra.
Nihmu ott kuporgott mellette, vékony bőrnadrágján ezernyi állat kavargott a
paták, agancsok és aranykúpok geometrikus zűrzavarában.
– Indulnunk kell, uram – mondta.
– Igen – felelte Kineász.
Úgy érezte, egy alagútban beszél, egy végtelen, hangokkal, fényekkel, mozgással
és élettel, túl sok élettel szegélyezett alagútban.
Odafordult Szrajankához, és könnyek csillogtak a szemében.
– Megcsináltam – mondta. Áhítat csendült a hangjában, és életében először nem
érzett félelmet.
Szrajanka térdre gördült a köpenyéről. Kinyújtotta a kezét és megérintette
Kineász arcát.
– Ah! – sóhajtott fel. – Hogy fognak tisztelni az emberek!
– Cssst! – ölelte magához Kineász. – Vigyük el a vízhez őket. – A szája száraz
volt, de tudott beszélni, és még érezte a bor ízét, és némán, mosolyogva elmondott
egy imát az istennőnek a sötétben.
Két óra alatt húsz sztadiont botorkáltak. Soha nem haladtak még ilyen lassan,
aztán néhány perc alatt megtettek még tízet, mert a lovak megérezték a víz szagát.
Ez alkalommal nem lehetett visszatartani őket, a fegyelem megszűnt, nem is próbálta
visszaparancsolni sem az embereket, sem az állatokat. Megeresztette Thalassza
kantárszárát, és a kanca megnyújtotta lépteit, néhány szívdobbanásnyi idő alatt
megtéve az utolsó néhány sztadiont. Már Kineász is érezte a víz szagát. Folyékony
szurokként csillogott a hold fényében. A prodromoszok nagy tavat ástak, és tisztes
távolból figyelték, ahogy a lovak odarohantak és ittak. Egyre több állat érkezett,
az elsőket egyszerűen kitolták a vízből, a gyengébbeket pedig letaposták. Egy kanca
felvisított, és kétségbeesése meghátrálásra késztetett néhány másikat. A lovasa
megpróbálta talpra állítani, de az állatok félőrültek voltak a szomjúságtól.
– Ide! Ide! Még több víz! – kiáltozta Ataelosz, mert alig néhány száz lépésre
volt még egy tó.
Kineásznak a zablájánál fogva kellett vonszolnia az általában engedelmes
Thalasszát. Két kézzel fogta a vasat, és húzta, addig feszítve a száját, míg a
kanca fel nem emelte a fejét a víztől, és el nem indult. Ekkor végre megértette,
mit akar, hogy van még egy itatóhely, élesen felnyihogott, és futásnak eredt, ott
hagyva a lenyúzott tenyerű Kineászt a homokban feküdve. A Thalassza nyomában érkező
másik kanca nagyon közel lépett le hozzá, a harmadik pedig megrúgta ott, ahol
fájtak a bordái, és Kineász felüvöltött, aztán Ataelosz és León kirángatták a lovak
közül, miközben a vezércsődörök és – kancák közül sok a másik forrás felé robogott.
Kineász a homokban feküdt.
– Súlyosan megsérült? – kérdezte Diodórosz félve.
– Nem kap levegőt – felelte Philoklész. – Szerintem megrúgták.
Mindkettejük hangja nagyon messziről hallatszott.
29.

Két nappal azután értek ki a száraz fűről a Jaxartész tavának völgyébe, hogy a
prodromoszok vizet találtak. Felléptettek egy dombra, amely olyan alacsony volt,
hogy észre sem vették, és amikor lenéztek, nem sivatagot láttak, hanem több
sztadionon át a déli hegyek felé nyúló víztükröt. Sok ló elpusztult, még több
megsebesült, a többségük az utolsó nagy rohanásban és a vízért folytatott kegyetlen
küzdelemben – de egyetlen férfi, nő vagy gyermek sem halt meg. A lovak szenvedtek,
és a kimerült lovasoknak küzdeniük kellett velük, férfiaknak és nőknek a lovak
ellen, hogy elvonszolják őket a víztől, mielőtt halálra isszák magukat.
Lót népe segített, hiszen egy hete ugyanezen mentek át. Az első itatóhelynél
várakoztak egy darabig, remélve, hogy Szrajanka népe utoléri őket. Lót felesége
felment a hegyekbe a nyájakkal, a fiatalokkal és az öregekkel, és Lót maga mintha
éveket öregedett volna. A lányai elvesztése és a sivatag ősz hajszálakat hozott, de
az udvariasságtól nem fosztotta meg.
– Bocsáss meg… – mondta Szrajankának, de a nő egy gyors öleléssel és csókkal
félbeszakította.
– Görögök vagyunk talán? Gondoskodtál a népedről, és én is az enyémről… és most
itt vagyunk.
Lót elmosolyodott, aztán elhalványult a mosolya, amikor meglátta Kineászt, aki
egy nyeregtakaróba tekerve feküdt, öntudatánál, de némán.
– Megrúgták – magyarázta Philoklész.
– De úgy tűnik, mindent hall, amit beszélünk – tette hozzá Szrajanka.
Lót bólintott.
– Több emberünk került ilyen állapotba… azok, akik a legkevesebbet ittak. –
Érezni lehetett a hangján, hogy valamit nem mond el.
Kineász jobb kezénél egy spártai kupa állt, tele vízzel, érintetlenül.
– Felépültek? – kérdezte Szrajanka könnyedén, mintha nem lenne jelentősége a
válasznak.
– Egy – bólintott Lót.
– Hányból? – kérdezte Philoklész, aztán szakául is megismételte a kérdést.
– Négyből – felelte Lót, és vállat vont. – Újfent bocsánatot kérek. De ha
Upazánon múlik, Iszkander a Polütimerosznál várja a királyt. Súlyos teher ez nekem.
– Súlyosabb, mint a lányod elvesztése? – kérdezte Kineász, és felemelte a fejét.
– Láttam őt, a fánál.
A görögök, szakák és szarmaták elhallgattak. Lót arcán könnycseppek folytak le.
– Nem, uram. Nem súlyosabb, mint Moszva elvesztése.
Kineász Lót feje fölé emelte a tekintetét, a kék égre.
– A halál nem olyan, mint amilyennek hiszitek – mondta. Aztán lehanyatlott a
feje, elhalványult a szemében a fény, és elaludt.

Tudatában volt az idő múlásának, bár nem teljesen, és ezt ő is érezte, ahogy a
lázas ember is érzi, hogy számára nem úgy telik az idő, mint a homlokát borogató és
az ágyát tisztán tartó feleségének. Hallotta azoknak a megnyugtató hangját, akiket
a legjobban szeretett, a barátaiét és a feleségéét, hallotta a gyerekei gügyögését
és sírását, és olyan szenvedélyes szeretetet érzett irántuk, hogy szinte már fájt,
mintha egy dárda döfődött volna a mellkasába, egyenesen a szívébe.
Tudta, hogy érkezett egy furcsa beszédű idegen. Sok szaka szót használt, azonban
más hangsúllyal, dallamosabban. Hallgatta, bár sokáig nem nyitotta ki a szemét.
Amikor mégis, akkor már jobban érezte magát és sípolás nélkül vette a levegőt.
Megpróbált felülni, de felkiáltott, összegömbölyödött, és Szrajanka azonnal ott
termett.
– Cssst, Kineász!
– Jobban vagyok – krákogta a férfi. – Ó, micsoda balszerencse! Pont ott, ahol a
lándzsa eltalált.
– Híreim vannak – simogatta meg a kezét Szrajanka.
 – Egy idegen hangját hallottam – mondta Kineász.
– A masszagéták királynőjének futárja. Arra kér, siessünk a gyülekezőre. A férjem
híres harcos. A híre még a masszagéták királynőjéhez is eljutott.
Kineász elmosolyodott és álomba zuhant.
Egy napon át tudatában volt az ételnek, a bornak, Szrajanka kezének a mellkasán.
A karjában tartotta a gyermekeit, és érezte a szeretet szívet tépő fájdalmát.
Mindezt az álmok fátylán keresztül látta, de semmi sem kötötte le a gondolatait,
melyek úgy száguldottak, mint egy kutyák űzte szarvascsorda. Olyan volt, mint
gyermekkora magas lázai.
Egy éjjel felébredt, és Szrajanka a gyerekeket a karjaiban tartva zokogott. A nő
ránézett és felszisszent:
– Nem vagyok rohadt görög! – Aztán még halkabban: – Gyere vissza hozzám! Még az
is jobb lenne, ha meghalnál, mint ez az élő hulla!
És Kineász rájött, hogy a maga módján igaz, amit mond, de nem fontos. Halott
vagyok, gondolta. Mire számítottál?
Újabb reggel, újabb nap lóháton, a csípője könnyedén követi a csataménje lépteit,
elméje messze a felhőkön túl. Beszélgettek körülötte – milyen sok beszéd! Róla, az
időjárásról, a masszagétákról, a dahákról és a törzsek hatalmas hordájáról, ami
rájuk várt, és Alexandrosz seregéről a folyó túlsó partján. Aztán sötét lett, és az
athéni népgyűlésről álmodott, Démoszthenész és Phoción vitáját hallgatta arról,
hogy tovább támogassák-e Alexandroszt. Újra átélte a pillanatot, amikor a tanács
elé idézték, és megbízták, hogy vezesse a város leggazdagabb ifjait, akiket
Alexandroszhoz küldtek. Az álom ugyanolyan éles volt, mint annak idején a valóság.
Sírni kezdett, mert tudta, soha többé nem látja Athént, és nagyon hiányzott neki.
Hogyan is felejthette el, hogy ragyog a Parthenon a holdfényben?
– Mi a halál, testvérem? – kérdezte egy hang a könyökénél.
Sírt, és csak arra emlékezett, hogy miért. Mégis, remek kérdés volt. Annyira
lekötötte az elméjét, hogy elapadtak a könnyei. Felnézett az égre, és végül így
szólt:
– A test megszűnése.
– És az igazság? Mi az igazság?
Kineász vett egy nagy levegőt. Megint lovagolt, és a csípője önálló életre kelve
ringott.
– Átkozott legyek, ha tudom – mondta, és a bordái megsajdultak, amikor
felnevetett. És közben tudatára ébredt önmagának, a haja végétől az összes sebe
sajgásáig. A géta póniján ült, lábai az állat beesett oldalai mellett lógtak,
körülötte ezernyi ló legelte a Jaxartész völgyének füvét, és ő volt Kineász.
– Mit mondasz? – kérdezte Szrajanka reménykedve.
– Szeretlek – felelte Kineász.
A nő felé nyújtotta a kezét, és felnyögött a fájdalomtól.
Szrajanka felsikoltott úgy, mint néha szeretkezés közben.
– Visszajöttél!
– Egy pillanatig sem jártam túl messze – vigyorodott el Kineász, és megdörzsölte
a szakállát.

Megmásztad a fát? – kérdezte Nihmu izgatottan. Éjszaka volt, a Jaxartész völgyének

szélén táboroztak, és vacsoráztak.
– Távozz, baljós jelek madara! Távozz, és vidd magaddal barbár elképzeléseid az
életről! – Philoklész úgy próbálta elhessegetni a napbarnított lányt Kineász
mellől, mint a földművesek a baromfit az udvarukban.
– Hallgass, testvér – intette le Kineász, és rámosolygott. – Megmásztam a fát –
fordult vissza Nihmuhoz. – A fa most mögöttem van. – Vállat vont. – De nem hiszem,
hogy neked meg nekem ugyanaz a fánk.
– A halálod? – kérdezte Nihmu.
– Semmi közöd hozzá, te lány! – csattant fel Kineász.
– És Iszkander? – kérdezte León.
– Tehetséges hadvezér, képzett hadsereggel – mosolygott Kineász. – Álmodtam róla
és gondolkodtam a seregéről. – Vállat vont. – De ha jól tudom, a folyó másik
partján van.
Philoklész faggyúval, finom porral és egy összehajtogatott vászonkendővel
fényezgette a sisakját.
– Minden nap összetűzünk a felderítőivel, testvér, mióta itt hagytál minket.
Tegnap Upazánra dobtam a legjobb lándzsámat – vigyorodott el könyörtelenül
Philoklész. – Rájöttem, hogy az összes bor okozta békevágyam eltűnik, amikor
lehetőségem nyílik gyilkolni. – Letette a sisakot a földre, egy nemezsapkát nyomott
a fejébe, majd feltette a sisakot – a filozófus néhány szívdobbanás alatt Árész
szellemévé változott. – Mi értelme, Kineász? Mi értelme ennek a sok menetelésnek, a
küszködésnek, az öldöklésnek? Megmondta a drágalátos fád? – Levette a sisakot,
szemmel láthatólag nem volt elégedett azzal, ahogy a fején ült. Rámeredt a
belsejére.
Kineász gyakran vert helyzetben találta magát, amikor Philoklésszel vitázott, de
aznap úgy áradtak az elméjébe a válaszok, ahogy a Jaxartész hömpölygött a síkságon.
– Ugyan, testvér, hiszen tudod a választ! – Felnevetett okos, filozofikus barátja
arckifejezése láttán. Kinyújtotta a karját, és megölelte. – Akhilleusz mit mondana,
spártai? Vagy Szókratész?
Philoklész meghúzott egy vizestömlőt. Elvörösödött.
– Azt mondanák, hogy az erény a lényeg – felelte.
– Pontosan – bólintott Kineász. Vett egy mély lélegzetet, mint aki szereti a
levegő ízét. – Néha azért gyilkolunk, mert erényes férfiak vagyunk, és néha
ugyanezen okból tartózkodunk a gyilkolástól. Az ember néha úgy dönt, hogy bort
iszik, máskor úgy, hogy nem. A dolgok megtételében rejlik a dicsőség. Nem kell
jutalmat vagy dicséretet várnunk.
Nihmu homlokráncolva nézett egyik görögről a másikra.
– Miről beszéltek? – kérdezte azoknak a fiatal nőknek a dühével, akik azt hiszik,
hogy a tudatlanságukon gúnyolódnak. – Ez valami görög dolog?
Kineász elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Lehet, hogy az, de lehet, hogy nem, gyermekem.
Philoklész bólintott.
– Ez a görög dolog, gyermek. Az erényre való törekvés.
Kineász elvette Philoklésztól a sisakot.
– Te vagy a legutolsó a világon, testvér, aki korinthoszi sisakot hord. Mi a baj
vele?
– Elkopott a bélése.
Kineász bólintott.
– Nincs más hátra, mint kitépni a régi bőrt és újat varrni bele.
– Lusta voltam – biccentett Philoklész. Elővette az övéből a kését, elvágta a
fonalakat, és egyetlen mozdulattal kitépte a bélést. – Árész segítsen rajtam, ha
most megtámadnak minket!
– Azt sem tudom, miről beszéltek – csóválta a fejét Nihmu, és elment.
Néhány perc múlva csatlakozott hozzájuk Diodórosz, León, Szrajanka és Ataelosz.
Ataelosz nehézkesen lehuppant a földre. Soványnak tűnt.
– Zarina királynő – szólalt meg a prodromoszok vezére. – Kér téged. – Kelet felé
intett. – Sok futárok.
Diodórosz bólintott.
– Mikor érünk oda?
Szrajanka nyújtózott egyet.
– Még két nap, és odaérünk a gyülekezőre. Akkor is, ha lassan megyünk. A lovak
kezdenek visszahízni.
– Előbb Szpitamenésszel akarok beszélni – mondta Kineász. – A közelben kell
lennie.
– Az istenekre, ez valami baksza dolog? – kérdezte Diodórosz.
Kineász megdörzsölte az állát és meghúzogatta a szakállát, kiélvezve barátja
feszengését.
– Nem – felelte végül. – Hanem tíz év lóháton. Gondolkodj, barátom! Amikor az
Oxosznál voltunk, Szpitamenész száz sztadionra délre volt tőlünk. A Polütimerosznál
nem ért utol. Senki sem mondta, hogy Alexandrosz elkapta volna. Ugyanoda tart, mint
mi. Nem lehet messze.
– És még Diodóroszt nevezzük rókának! – nevetett fel Philoklész. – Szép érvelés,
Kineász!
– Engem is kérdezhet volna – mordult fel Ataelosz. – Kurva anyjuk perzsák második
itatónál. Garait mondta. – Vállat vont.
– Előbb a vén csirkefogóval akarok beszélni – fordult Kineász Szrajanka felé. –
Aztán megyünk a gyülekezőre.
– A vén csirkefogó eladott Iszkandernek – felelte a nő hűvösen.
– Ezt is tisztázni akarom, mielőtt belovagolunk az ellenség táborába – bólintott
Kineász.
Szrajanka az égre emelte a tekintetét.

30.

Másnap Kineász találkozott Szpitamenésszel. Garait megtalálta a táborát, és

Ataelosz odavezette. Dareiosz közvetített, és Kineász néhány kísérője társaságában
útnak indult, hogy elköltsön egy vacsorát az utolsó perzsával, aki Alexandrosz
ellen harcolt. Philoklész is elkísérte, lelkesen vállalva a megfigyelő szerepét.
A perzsa vezér magas volt és vékony, egykor vörösesszőke szakálla már őszülni
kezdett. Nagy, horgas orra ellenére szép férfi volt, és tekintélyt parancsolt a
megjelenése. Egy csodálatos niszaei csataménen ült, és mindenki tudta, hogy mélyen
vallásos, így a találkozójukat is többször félbeszakította, hogy imádkozzon.
Szemtől szemben állva Kineász felismerte, hogy Szpitamenész fanatikus. Hogy is
lehetett volna más? És szemtől szemben állva ütköztetnie kellett az újonnan
szerzett tudást a régi gyűlölettel. Szpitamenész eladta a feleségét Alexandrosznak,
egy általa fontosabbnak tartott ügy érdekében. A csere nem jött létre, és a perzsa
már megbánta, de bocsánatkéréséből kihallott, hogy újra megtenné, ha ezzel
elősegíthetné a gyűlölt hódító kiűzését Perzsia szent földjéről.
Szpitamenész mellett ott ült és tolmácsolt Dareiosz, bár Kineász nagyon jól
beszélt perzsául, akárcsak kíséretének több tagja. Dareiosz azonban nem imádattal,
de még csak nem is csodálattal nézett Szpitamenészre. Még a találkozó elején
Szpitamenész rámutatott Dareioszra, aki épp olbiai barátait és harcostársait
üdvözölte, és így szólt:
– Az az ember jobban szeret téged, mint a saját hazáját.
– Vendégbarátság és harci barátság fűz össze minket – felelte Kineász. – Többször
is megmentette az életemet. – Kineász a tüzek körül ülő perzsákat, médeket és
baktriaiakat figyelte. Szpitamenésznek ezer embere sem volt, és körülbelül
ugyanannyi lova. A nyáron elveszítette a hadjáratot, és ez látszott is a katonáin:
koszosak voltak, fáradtak, a szemük tompán csillogott. Éppen csak a
nyeregtakaróikat terítették le a fűre. A sereget nem követték asszonyok, és nagyon
kevesen beszélgettek. Közvetlenül a füvön raktak tüzet, nem ástak gödröt, mint a
görögök, így az egész tábor égő fűtől bűzlött, és a lángok időnként terjedni
kezdtek, míg csak egy fáradt harcos fel nem állt és el nem taposta őket.
Koszosságuk ellenére büszkén felszegték állukat, és úgy néztek rájuk, mintha
Kineász és Philoklész az ellenség megtestesítői lettek volna. Szpitamenész szemmel
láthatólag elégedetlenül fordította el a fejét.
– Hol van a gyönyörű feleséged? – kérdezte.
Szrajanka otthon maradt, és az összes szaka is. Ha eljöttek volna, vér folyt
volna. Egyetlen szaka sem tudott megbocsátani egy ilyen sértést.
– A táborban élezi a bárdját – felelte Kineász.
Szpitamenész bólintott.
– Talán jobban tenné, ha a gyerekeidet gondozná, nem? – kérdezte.
Nem lehetett eldönteni, hogy a kérdés őszinte vagy rosszindulatú.
– Ostobaságot követtél el, amikor odaadtad a feleségemet Iszkandernek – válaszolt
Kineász. Nem látta értelmét, hogy mézes szavakkal beszéljen. – Megvet téged, és az
egész törzse nem akar mást tőled, csak a fejedet.
– Ez aztán nyers beszéd! – hintázott a sarkain Szpitamenész, és megdörzsölte az
állát. – Azt reméltem, barátok lehetünk.
 Kineász felnevetett, és kézzel vett még a fűszeres báránysültből.
– Hadd emlékeztesselek, uram, hogy túszul adtad őt Iszkandernek… eladtad, pedig
nem volt sem a szövetségesed, sem a hűbéresed.
– Kéznél volt – vont vállat Szpitamenész. – Az isten megköveteli, hogy nehéz
döntéseket hozzak a népem érdekében. A feleséged idegenek leánya… miért kötöttem
volna meg a kezem?
A Kineász mellett ülő Philoklész félrenyelt egy darab húst, és eltakarta a
kezével a száját.
– A barátod talán mondani akar valamit? – kérdezte Szpitamenész, veszélyesen
csillogó szemmel.
Philoklész megköszörülte a torkát.
– Akkor az istenednek jobban kellett volna figyelnie a következményekre – mondta
görögül. – Az úrnőnek méregfoga van, és ezer vértes barátja. – Kineász lefordította
a szavait.
– Ne káromold azt, idegen, aminek a felfogására nem vagy képes! – keményedett meg
Szpitamenész hangja, és a körülötte ülő perzsa nemesek a fegyverükhöz kaptak.
Kineász ismét a szájába tett egy darab sültet. Amikor megrágta, így szólt:
– Szpitamenész vagy szavatartó férfi, és akkor ez az egész csak színjáték, és
inkább az ételt kellene élveznünk, vagy pedig hitszegő, és meghalunk. – Kineász
rámosolygott a perzsára. – Aztán pedig Szpitamenész is meghal. Nem gondolod, hogy a
feleségem ott várakozik a sötétségben? – Kineász a fejét csóválta, mintha szelíd
atyaként vitatkozott volna kedvenc gyermekével, aztán folytatta az evést.
Szpitamenész minden mondatától egyre dühösebb lett, de becsületes ember volt, és
Kineász zavartalanul befejezhette az étkezést.
– Nem foglak még egyszer vendégül látni – mondta Szpitamenész, miközben a görögök
lóra ültek.
– Mivel még annyi fáradságot sem vettél, hogy bocsánatot kérj Szrajanka
elárulásáért, valószínűleg akkor sem jönnék el, ha könyörögnél – felelte Kineász. –
A te időd lejárt. A szakák elég erősek ahhoz, hogy megállítsák Iszkandert… vagy,
hogy ne állítsák meg, ahogy a kedvük tartja. Amikor túszul adtad az amazonokat,
elveszítetted a szövetségüket… és egész nyáron nem csináltál mást, csak sorra
veszítetted el a csatákat. Neked véged.
Kineász hangjából a végzet próféciája zengett. Szpitamenész hátraugrott, mintha
kígyóra lépett volna.
– Menj, mielőtt megfeledkezem a vendégbarátságról! – acsargott.
– Ne kerülj a lovaink patái alá, perzsa! – figyelmeztette Kineász. – Ha ott
talállak, a saját kezemmel végzek veled.
Philoklész felfigyelt Kineász hangnemére – nem fenyegető volt, hanem tárgyilagos.
Mintha a próféta hangja egyesült volna a hadvezérével.
– Hallottam, hogy látnok vagy – ráncolta a homlokát Szpitamenész.
Kineász hátratáncoltatta lovát néhány lépéssel, és bólintott.
– Megjósoljam a jövőd, nagyúr?
– Nem érdekel! – vágta rá Szpitamenész, de kihallatszott a hangjából a
kíváncsiság és a tétovázás, és Philoklésznek hirtelen az a benyomása támadt, hogy
kettejük közül Kineász az idősebb. – Nagy csata lesz? – kérdezte aztán a perzsa.
– Igen – bólintott Kineász.
– És Iszkander fog veszíteni? Én győzök? – faggatta mohón Szpitamenész.
Kineász egy ideig hallgatott – kényelmetlenül sokáig, a tucatnyi perzsa
fáklyáinak gyűrűjében. Végül így szólt:
– Iszkander nem fog győzni, de te veszíteni fogsz. Én meghalok. – Felnevetett,
mintha az élet csak egy tréfa volna. – A te halálod közeleg, az enyém itt áll a
küszöbön.
– Hogyan fogok meghalni? – lépett közelebb Kineász lovához Szpitamenész.
Kineász arca eltorzult a félelemtől vagy az undortól – Philoklész nem látta jól a
fáklyák fényében.
– Csúnyán – nézett Kineász a Szpitamenész mellett álló perzsára. – És ne kérdezz
többet!
Szpitamenész megfordult és morgott valamit az egyik tisztjének. A fáklyás alakok
eltűntek.
 – Menj, mielőtt meggondolom magam – mondta Szpitamenész.
Kineász bólintott. Hátrált néhány lépést a lovával, meggyőződött róla, hogy a
barátai jól vannak, és elvágtatott.

Aznap éjjel egy öreg fenyőkből álló ligetben vertek tábort, egy magas szirt
mellett, a Jaxartész partján. A füvet nemrég lelegelték, és Ataelosz tucatnyi szaka
táborról számolt be a környéken. Kineász látta a tüzeiket, és látta Alexandrosz
seregének tüzeit a másik parton, és érezte a Jaxartész völgyét betöltő füstöt. A
folyó azóta nem látott ennyi embert, mióta kibukkant a Szogd-hegység megolvadt
havának tavaiból, réges-rég, amikor az istenek még fiatalok voltak.
Szrajanka, illetve a háza népe állította fel a tábort. Egy súlyos állatbőrt
feszítettek ki sátorként, és két lándzsára összefont gallyakat erősítve egy
falszerűséget állítottak fel, megteremtve a különlét illúzióját. Messze volt ez
attól a fényűzéstől, amiben egy athéni tiszt élt volna, mégis mélyen meghatotta
Kineászt – senki sem húzódott fedél alá, mióta a szekerek elindultak északnyugat
felé, és ennek a felállításához sok kéz munkája kellett. Még tűzgödröt is ástak,
körberakták kövekkel, és a kis tűz felől cédrusillat áradt.
Kineász ellátta Thalasszát, kapott egy kupa bort Szrajankától, és óvatos
kortyokkal megitta, miközben a lándzsákat állva tartó kötelek csomóit figyelte –
kétségkívül Szitalkész művei lehettek. Aztán megfogta Szrajanka kezét, odahúzta
magához, és megcsókolta.
Philoklész lépett ki a kis tisztásra. Értetlenül körülnézett, és Kineász látta,
hogy részeg.
– Nagyon szép! – mondta Philoklész tántorogva.
Diodórosz bukkant fel a háta mögül, aztán León és Szitalkész, és még valaki, aki
nem látszott jól a sötétben.
– Segíthetek valamiben, urak? – kérdezte Kineász, hangjában a férj bosszúságával,
akit megzavartak, miközben megcsókolta feleségét.
Philoklész elfordította a fejét, és nagyot böfögött.
– Bocsánat, uraim. Nem vagyok önmagam. – Rávigyorgott Kineászra. – Nem tudtam,
hogy egyedül akartok lenni. Hiányoztál.
– Gyere, Philoklész! – fogta meg a spártai vállát Diodórosz.
– Azt mondja, nemsokára meg fog halni. De hát akkor soha többé nem látjuk! –
rázta meg a fejét Philoklész, aztán felemelte a kupáját. – Istenekhez hasonlatos
Kineász, osztozz velem eme kupa boron! – mondta, és kiloccsantott egy kortyot a
tűlevelekkel borított talajra.
Nehéz lett volna megmondani, hogy szándékos italáldozat volt, vagy csak
ügyetlenség.
Diodórosz Philoklész karja után kapott. A spártai kicsusszant a kezei közül és
hátraszökkent, de borgőzös kábulatában megfeledkezett a két lándzsáról és a
kötelekről, és megbotlott. Egy óriási reccsenés kíséretében elesett, és az egész
sátor rádőlt. Felüvöltött, amikor belehemperedett a kis tűzbe, ki is oltva azt.
– Hádészra! Philoklész, te ostoba barom! – Kineász megmarkolta a spártai karját,
és talpra rángatta, miközben a másik kezével igyekezett leseperni róla a parazsat.
Philoklész úgy nézett ki, mint akit fejbe vágtak egy deszkával.
– Nem akartam… Az istenekre! Szrajanka! Bocsáss meg! – Durván félrelökte
Kineászt, és megpróbálta összeszedni a sátor darabjait. Megtántorodott, de sikerült
megmarkolnia egy kötélvéget.
Szitalkész és Temerix lépett elő a sötétből.
– Jöjj – fogta meg Temerix a spártai vállát. – Jöjj, barát. Rendbe hoz. Jöjj!
Philoklész sírva fakadt.
– Mindent csak elrontok! – kiáltotta, miközben a szindi kovács elvonszolta. –
Semmit sem építek!
Szrajanka elvigyorodott.
– Szitalkész, gyújts tüzet! – mondta, majd odafordult Kineászhoz. – Fáj a lelke,
férjem. Menj, segíts rajta.
Mögöttük Szitalkész elővette a tűzszerszámát, fújni kezdte a parazsat, és
Szrajanka szeme felcsillant.
 – De ne tartson túl sokáig! – tette hozzá.
Kineász a saját tüzénél talált rá Philoklészre, kezében egy kupa borral, mellette
Temerixszel.
– Bocsáss meg – mondta Philoklész. Inkább rosszkedvűnek tűnt, mint bűnbánónak, és
nem nézett fel a tűzről.
Kineász elvette tőle a kupát, meghúzta, majd a maradékot a tűzbe öntötte.
– Hé! – kiáltott fel Philoklész.
– Szeretsz engem, testvérem? – kérdezte Kineász.
Philoklész megdermedt, aztán kihúzta magát.
– Igen. Igen, szeretlek.
– Én is szeretlek téged – bólintott Kineász. – Túlságosan is szeretlek ahhoz,
hogy végignézzem, ahogy a borral megölöd a benned lakozó hőst. Ez volt az utolsó
kupa, testvér. Esküdj meg nekem az összes istenekre és a gyerekeimre, hogy soha
többé nem iszol bort.
– Soha? – döbbent meg Philoklész.
– Soha, semmilyen okból. Esküdj, ha barátok vagyunk. – Kineász észrevett egy
amphorát, hegyes végével a homokba döfve, és felemelte. – Temerix, ez a tiéd?
Temerix kiköpött.
– Soha nem hoz bor Philoklésznek – felelte. – Barát.
– Akkor mostantól az enyém – fogta a hóna alá az amphorát Kineász. – Esküdj,
Philoklész!
Philoklész egyszerre tűnt szégyenlősnek és dühösnek, pedig egyik érzelem sem ült
ki túl gyakran az arcára.
– És ha nem?
Kineász vállat vont.
– Lehet, hogy nem válaszolok a következő ostoba kérdésedre. Vagy egyszerűen
elkergetlek, és nélküled harcolok tovább. De ha nem hagysz fel a borivással, nem
vagy többé a harcostársam.
Philoklész felállt.
– Baszd meg! – nyúlt az amphoráért.
Kineász állcsúcson vágta, aztán, miközben a spártai hátratántorodott, óvatosan
letette az amphorát a homokba. Felemelte a két kezét. Philoklész lépett még egyet
hátra, és megállt. Felvette a pankrátorok védekezőállását: jobb kezét nyitott
tenyérrel az arca elé emelte, bal karját előrenyújtotta. Aztán sebesen
előrerontott, és baljával fogást próbált keresni.
Kineász előrelépett, be a bal karja mögé, aztán ütött – egyet, majd még egyet –,
és Philoklész megtántorodott. Hátrált, de Kineász nem követte.
Egymás szemébe nézve megálltak.
Philoklész felüvöltött, dühösen, szinte egy sebesült kiáltásával, és megint
előrerontott. Két ütése nem egy részeg támadásai voltak, és Kineász be is kapta a
másodikat, s egy pillanat múlva hanyatt feküdt a földön, de a lábait rákulcsolta
Philoklész térdére, elfordította a csípőjét és ledöntötte a nagy termetű spártait.
Elkapta mindkét kezét, és hátukkal és lábukkal támaszt keresve birkózni kezdtek.
Hamarosan por lepte el mindkettejüket.
Kineász nem remélhette, hogy legyőzi a spártait, de addig próbálkozott, míg
Philoklész a hóna alá nem szorította a fejét és a karját, és a fájdalomtól
kiszorult a levegő a tüdejéből.
Ám ekkor, a megadás határán Philoklész elzuhant, és ott is maradt fekve, mintha
fejbe vágták volna egy bunkóval. Aztán talpra állt, és kinyújtotta a kezét.
Kineász elfogadta. A tenyerük összecsattant.
– Esküszöm Zeuszra és az összes istenekre, és anyám árnyára, aki a megszülésem
közben halt meg, és az irántad érzett szeretetemre, Kineász, hogy soha többé nem
leszek részeg a jelenlétedben, és soha nem fogok mértéktelenül bort inni. Ha
megszegem ezt az esküt, a Fúriák tépjék szét a lelkemet! – mondta Philoklész józan
hangon.
– Hallgassanak meg az istenek, és támogassanak esküd megtartásában! – bólintott
Kineász. – De akkor is ezen az ösvényen kell maradnod, ha én már nem leszek.
Különben a bor lesz a végzeted.
A spártai és az athéni megölelték egymást.
 – Bocsáss meg – motyogta Philoklész, és sírva fakadt.
– Abba kell hagynod a katonáskodást, testvér – mondta Kineász. – Az ölés miatt
iszol.
Philoklész sírt még egy darabig, aztán kihúzta magát.
– Mit csinálnak az emberek, amikor nem isznak? – kérdezte.
– Próbáld ki – vette föl Kineász az amphorát. – Kísérletezz. Te vagy a filozófus.

31.

És végül, egy év menetelés után Olbia serege, a legkeményebb háromszáz által

képviseltetve, és a nyugati asszagéták, két nyár harcaiban edződött négyszáz lovas
által képviseltetve, és a nyugati szarmaták, Lót kétszáz lovagja által
képviseltetve, megérkeztek az összes szaka népek gyülekezőjére.
Zarina királynő az erői zömét a Jaxartész egyik kanyarulatában táboroztatta le,
megbizonyosodva róla, hogy a háta mögött a víz mély és hideg, és hogy a szárnyait
védő hegyek nehezen járhatók bármilyen ellenség számára. Harmincezer harcost
gyűjtött össze a Jaxartész völgyében, és ugyanannyi állomásozott a környező
altáborokban, egynapi lovaglástól tíznapi lovaglásig terjedő távolságban, mintha a
szakák szétszórt homokszemek lettek volna egy pergamenen, és az istenek
megbillentették volna a pergament, hogy az összes homok az egyik sarkába gyűljön,
egyetlen kis területre.
A füvet kipusztulásig lelegelték, és az egész seregnek kétszer is arrább kellett
vonulnia. Ötven sztadion távolságban nem maradtak szarvasok, nem maradtak halak a
folyóban, nem maradtak fák. Minden törzs elküldte a leggyengébbeket a téli
legelőkre, hogy kevesebben legyenek, és még a királynőnek is váltogatnia kellett a
törzseket messze, a füvön és a folyó mellett, hogy Iszkandert figyeljék.
A folyó másik oldalán a makedón sereg összevonta erőit a Jaxartész, a
Polütimerosz és az Oxosz mellett lévő táborokból egyetlen ember-, ló- és
hadigéptömeggé. Marakandát felmentették, és csak a szükséges legkisebb helyőrséget
hagyták hátra. Ökrök vontatták fel a király ostromgépeit a fűtenger határán álló
táborba. Ez volt a legnagyobb ellenséges sereg, amit a szakák valaha láttak –
mégis, a makedón tisztek borzongtak meg, amikor átnéztek a folyó fölött a
porfelhőkre. Egyenlő esélyek egy olyan ellenséggel szemben, ami csak lovasokból
állt?
Alexandrosz seregétől északkeletre egy kisebb erő – mindössze kétezer ember,
szogdok, baktriaiak, zsoldosok és maroknyi szarmata – Eumenész vezetésével a
Jaxartész déli partján haladt, gázlót keresve.
Kineász mindezt a menetelés utolsó napjának vége előtt hallotta a felderítőktől,
a szakáktól, Szrajankától és végül magától Ataelosztól. A nap lenyugodott a
Jaxartész völgye fölött, és húszezer ló kavargott alattuk, az utolsó fűcsomókat
keresve a folyó menten. Ifjú harcosok vágtattak és nyilaztak. Nők élezték a
fegyvereket és javítgatták a lószerszámokat. Néhány táborhelyen nemezsátrak álltak,
itt-ott szekeret is lehetett látni, de alapvetően haditábor volt, és az emberek a
földre feküdtek le aludni, a lovaik kantárjával a kezük ügyében.
Ataelosz a tömegre mutatott, amely elborította a földet, ameddig csak a szem
ellátott.
– A masszagéták, a szakák, a dahák erői! – Ataelosz úgy vigyorgott, hogy teljesen
eltűnt az arccsontja. Itt nőtt fel.
Philoklész megdörzsölte az állát, és meredten nézett maga elé, miközben
megpróbálta felfogni, amit Kineász mondott neki.
– Szóval Alexandrosz balról akarja majd oldalba támadni a szakákat? – kérdezte.
– Alexandrosz egyenesen át fog kelni a folyón – felelte határozottan Kineász. –
De úgy vélem, elküld majd egy hadoszlopot, hogy támadják meg a szakák balszárnyát.
És ezt mondja Ataelosz is.
Philoklész szinte maga előtt látta.
– Árészra! – mondta. – Egyenesen átkel a folyón, itt?
– Nem – mosolyodott el Kineász. – Itt nincs gázló. A királynő jól választotta meg
a táborhelyét. A folyón tíz sztadionnal feljebb… ott fog átkelni. – Meggyőződéssel
beszélt, és Ataelosz rábólintott a szavaira.
– Rövid lovaglás – húzta el a száját a szaka. – Csatának – tette hozzá rövid
hallgatás után.
– Ha mindezt tudod, akkor bizonyára le tudod győzni Alexandroszt, nem? – kérdezte
Philoklész.
Kineász megrázta a fejét.
– Úgy nézek ki, mint egy szaka főnök? Itt nem én parancsolok, spártai. Legfeljebb
elmondhatom a véleményem Zarina királynőnek. Menjünk, üdvözöljük.
– De legyőzhetjük? – makacskodott Philoklész.
Kineász megállította a lovát, és közel hajolt a barátjához.
– Fogalmam sincs, testvér. Nem vagyok látó… csak félezer lovas parancsnoka.
Úgyhogy a pánhellenizmus győzelme iránt érzett aggodalmad ellenére volnál szíves
befogni a pofád, és nem beszélni a csatáról?
– Te ideges vagy! – nevetett fel Philoklész. – Nem hittem volna, hogy ez
lehetséges!
Kineász rámeredt, de nem mondott semmit. Philoklész megint felnevetett.
– Menjünk hát, lássuk a fűtenger királynőjét!
Amikor az oszlopot megállították, le kellett táborozniuk egy helyen, amit már
használtak és elhagytak más csapatok, és eltartott egy ideig, amíg bezsúfoltak
nyolcszáz embert és négyszer annyi lovat az egyre terjeszkedő tábor szélébe. Jó
hely volt, bőségesen akadt víz, de a füvet már teljesen lelegelték. Antigonosz
szinte már a folyómederbe terelte a lovakat, az egyetlen helyre, ahol akadt még
némi fű, és megkettőzte a lovas őrjáratok létszámát, mert a folyó túloldalán, alig
két nyíllövésnyire makedónokat láttak.
Lót és Bahareh úrnő ellovagolt az oszlop mellett. Az élre érve megragadták egymás
alkarját Kineásszal.
– Bahareh és Zarina régi barátok. Mi… Zarina és én… váltottunk néhány kardvágást.
– Remek – bólintott Philoklész. – Majd mind elbújunk Bahareh háta mögött.
A szarmata lándzsaszűz elvigyorodott. Olyan vékony volt, mint egy faág, és a haja
vasszínben játszott.
– Ne aggódj, megvédelek, kis herceg – mondta. – Üdvözöllek, Kineász nagyúr!
Szrajanka Ataeloszt és Parstaevaltot, Kineász pedig Leónt és Diodóroszt vitte
magával. Philoklészt soha nem kellett külön hívni. Kíséretet nem szerveztek, ott
hagyták a katonáikat, hogy készítsék el a vacsorájukat. Keményen vágtattak a
királynő sátráig, ami tucatnyi sztadionra állt, a folyó következő kanyarulatában.
A folyamisten gázlójától, a kis Borüszthenésztől a Jaxartész felső folyásáig
megtett több mint négyszáz paraszang út után Zarina királynő szinte csalódást
okozott.
Legelőször Qares ismerte fel őket, aki Zarina követeként járt náluk a nyár
elején. Megparancsolta egy csapat kamaszlánynak, hogy vigyázzanak a lovaikra, és
bekísérte őket a királynő sátrába, egy csodálatos, fehér és vörös alkotmányba. A
sátor előtt nem álltak őrök, és tele volt törzsfőkkel, szaka nemesekkel, egyszerűbb
öltözetű masszagétákkal és rabszolgákkal. Ha Qares nem állt volna tiszteletteljesen
hallgatva mellette, teljes figyelmével egy alacsony, egyszerű öltözékű asszonyra
összpontosítva, Kineász összetévesztette volna valaki mással a királynőt. Több
uralkodói megjelenésű nőt is látott, kettőt páncélban, de a királynő egy csoport
szélén állt, és nyílszárakat nézegetett. Egyesével megvizsgálta őket, néha
odaszólva a gyereknek, aki arannyal borított gorütoszát tartotta, míg össze nem
gyűlt harminc. A többit kivitték a sátorból. Kineásznak volt ideje megfigyelni
Zarinát, miközben halkan beszélt a gyerekhez, és egy hozzá hasonló korú férfihoz,
aki a válla mellett állt.
Zarina alacsony volt, vasszürke haját aranycérnával fonta egyenes, szoros
varkocsokba – mindössze ennyi utalt uralkodói mivoltára az öltözékén.
A mögötte levő lakkozott páncélállványon vasból készült pikkelyvért lógott,
melynek minden második sorát bearanyozták, egy a Szrajankáéhoz hasonló arany
nyakvért és egy aranysisak társaságában, mely utóbbinak a tetején egy gránátkőszemű
griff tárta ki szárnyait. A gyermek – nyilván Zarina apródja – felakasztotta a
gorütoszt a páncélállványra, majd odavitt neki egy hosszú nyelű, kétélű bárdot. A
királynő a hüvelykujjával megérintette az éleket, és elmosolyodott. Miközben
mosolygott, felemelte a tekintetét és egyetlen pillantással végigmérte Qarest és a
vele lévő csoportot.
– Hát megtaláltad őket! – lépett előre.
A sátor elcsendesedett, ahogy felemelte a hangját, és minden tekintet feléjük
fordult.
Szrajanka elindult felé. Meghajtotta a fejét – a szakák legfeljebb ennyire
hajoltak meg.
Zarina megfogta a két kezét.
– Te bizonyára Szrajanka úrnő vagy, a Kegyetlen Kezek vezére – mondta szakául.
Mély, rekedt hangja volt nő létére, de melegség áradt belőle.
– Szrajanka úrnő vagyok. Négyszáz harcost hoztam a népemből a seregedbe, a férjem
pedig kétszáz görögöt, akik a szövetségeseink. Lót herceg pedig… – fordult hátra,
hogy előrehívja Lótot, és a szarmata nagyúr mosolyogva fejet hajtott.
– Zarina és én régi barátok vagyunk – mondta.
– És régi ellenségek – tette hozzá Zarina. – Néha.
A tekintetük találkozott, és a sátorban mintha mindenki visszafojtotta volna a
lélegzetét. Zarina sátrában – az egész sátorban – fakeretre feszített, vörös és
fehér selyemtáblák váltották egymást, olyannyira átitatva olajjal, hogy szinte már
átlátszóak voltak. A selymeken keresztül más és más színben esett a fény a bent
lévőkre – a királynőt ragyogás övezte egy fehér tábla alatt, Lótot viszont mintha
vérben fürösztötte volna.
– Szóval nem követted azt az ostoba Pharmenaxot? – kérdezte Zarina. – Még mindig
az összes szarmata királyának nevezi magát?
– Lót herceg egész nyáron Iszkander ellen harcolt – vetette közbe Qares.
Kineász látta, hogy a régi ellenségeskedésre tett utalás nem volt alaptalan. A
királynő tartásából feszültség áradt, és Lót is merevebben állt a szokásosnál.
– Csak a bolondok követik Pharmenaxot – felelte Lót.
– Megtiltottam, hogy nyugatra menj – mondta Zarina.
– Azt mondtam, szövetségesekkel térek vissza – vágott vissza Lót. – És úgy is
lett.
Bahareh előrelépett, magára vonva a királynő figyelmét, és megölelték egymást.
– De megtiltottam – mondta Zarina.
Kineász azt hitte, a királynő csak Baharehhez szól. A szarmata nő beleöklözött a
királynő vállába.
– Azt tette, amit mondott. He?
Zarina a homlokát ráncolta, de az arca felderült.
– Úgy van! Legyetek üdvözölve!
A sátorban mintha mindenki egyszerre fújta volna ki a levegőt, és a beszélgetések
folytatódtak.
Zarina királynő intett, és most Kineász lépett előre. Közelebb érve rájött, hogy
életében nem látott még ilyen sötétzöld szempárt. A nő kézfogása olyan kemény volt,
mint egy favágóé.
– Tényleg a Sötét-tengertől jöttetek el egészen idáig? – kérdezte Zarina.
– Törzsek anyja, valóban a Nyugati-tengertől lovagoltunk idáig – felelte
Szrajanka. – Megígértem, hogy eljövök, és itt vagyok, bár az erőinknek alig a
tizede tartott velem.
Zarina legyintett, mintha a harcosok száma nem lett volna fontos.
– És a Nyugati-tenger városai is elküldték seregüket? Görögök fognak harcolni
görögök ellen? Egész nyáron ezt mondogatták nekem, de még most sem tudom elhinni.
Zarina tekintete visszatért Kineászra, és olyan alaposan szemügyre vette az
athénit, ahogy a szakák a megvenni vagy ellopni kiválasztott lovakat szokták.
– Azt hallottam, baksza vagy – mondta a királynő.
– Olbia sztratégosza vagyok – hajolt meg Kineász. – Hadvezér.
– Hm – hümmögte Zarina. Aztán elfordult Kineásztól, ahogy Szrajanka bemutatta a
többieket: Diodóroszt, akinek vörös haja és szakálla láttán elnevette magát,
Parstaevaltot, és Leónt, akinek többször is megérintette a bőrét. Utána következett
Ataelosz. Zarina felvonta a szemöldökét.
– Biztos, hogy te az én népemből való vagy? – kérdezte.
Ataelosz görög módra vállat vont.
 – Sok éve nyugatra lovagoltam, úrnőm – felelte. – Most Szrajanka úrnőt szolgálom.
Zarina összepréselte az ajkait, és a következő vendégéhez fordult. Philoklész
előrelépett. A királynő tetőtől talpig végigmérte.
– Te vagy a spártai? – kérdezte.
– Én – bólintott Philoklész, szemmel láthatólag büszkén, hogy még itt, a ismert
világ szélén is ismerték a barbárok a spártai szót.
– Hm-hm – hümmögte Zarina. A két páncélos nő felnevetett… fenyegető páros voltak.
Az egyikük odalépett, megtapogatta Philoklész karizmait, és elismerően bólintott.
– Így kell kinéznie egy férfinak – mondta Szrajankának. – Miért nem ezt
választottad?
Szrajanka felhorkant.
– Nem tudott lovagolni! – nevetett fel.
Zarina annyira nevetett ezen, hogy a hasára kellett szorítania a karját. Amikor
magához tért, még mindig szélesen mosolygott.
– Üdvözöllek titeket a táboromban! – emelte fel a két karját. – A rabszolgáim
mindjárt csinálnak nektek helyet a vacsoránál. Ma eldöntjük a csatarendet. Készen
állnak a lovaitok a harcra?
– Éppen csak – bólintott Szrajanka. – Hiányzik az otthoni gabona. A csataménjeink
nincsenek a legjobb erőben.
– A legeltetés ideje véget ért – felelte Zarina. – Iszkandernek is. Hamarosan
jönnie kell a harcnak.
A vacsora egyszerű volt, és Szatrax vacsoráit juttatták Kineász eszébe – fűszeres
ürühús, ugyanabban a bronzüstben behozva, amiben főzték, és mindenki mártott belőle
a lepényével. A hús ízletes volt, de nem kaptak bort vagy olajat. Senki sem
beszélgetett. A vendégek gyorsan ettek, aztán némán ültek, míg Zarina fel nem állt.
– Most pedig – nézett körbe – megbeszéljük, hogyan mutassuk meg Iszkandernek az
erőnket.
A szkíták törzsfőinek gyűlése emlékeztette Kineászt, hogy valóban barbárok között
van. Mindenki egyszerre beszélt – és csak beszélt és beszélt. Egyetlen taktikai
javaslat sem merült fel, csupán a főnökök követelték, hogy bizonyos helyeken – az
arcvonal bal oldalán, az arcvonal jobb oldalán, a lobogó körül – harcolhassanak. A
szakállas hadurak kiabálva veszekedtek a kemény harcokban kivívott kiváltságokon és
az ősi szokásokon, amik a hadrendet meghatározták.
Zarina királynő közönyösnek tűnt, és nyilvánvaló büszkeséggel, az erejében
biztosan figyelte törzsfőit. Kineász hallgatott, csak Diodórosz, Szrajanka és
Philoklész súgtak össze néha, utálkozva a káoszon és a jelenlévők gőgjén.
– Már el is felejtettem, milyen ez – mosolyodott el savanyúan Lót.
– Harcoltál túl sokáig görögökkel – csóválta a fejét Ataelosz. – A szakák
beszélnek.
– Tudják egyáltalán, kicsoda Alexandrosz? – kérdezte Diodórosz. – Vagy azt
hiszik, elég kilovagolniuk a síkságra és kilőniük néhány nyílvesszőt, és már
győztek is?
Philoklész több mint egy órán át hallgatott.
– Csodálom ezeket az embereket – szólalt meg végül –, de még senki sem vetette
fel, hogy egyszerűen vonuljunk el innen, és hagyjuk Alexandroszt éhen pusztulni a
fennsíkon. Hol itt az asszagéták bölcsessége? Hol van a Szatraxuk?
Szrajanka az egyik hajfonatát cibálgatta, és a gyerekei jártak a fejében.
– Elfelejtettem, milyenek voltunk apám idejében – mondta. – Kam Baksza és Szatrax
valóban felemeltek minket. És te, férjem. Ti hárman megmutattátok minden törzsfőnek
és hadúrnak, hogy hol van a helye.
– Nem beszélhetnél a királynővel? – kérdezte Diodórosz Szrajankát.
Szrajanka megrázta a fejét.
– Ugyanúgy idegen vagyok itt, mint ti, görögök. Megyek, és megnézem a gyerekeket.
Leszakad a mellem. – Futó csókot nyomott Kineász szájára.
Lót elfintorodott, mintha valami büdös csapta volna meg az orrát.
– Régóta ismerem Zarinát – mondta. – Nem lesz könnyű bármit is mondani neki.
Többre tartja a nőket, mint a férfiakat, de csak ha nem szültek gyereket. –
Ránézett Szrajankára, aki egyetértően bólintott. – A férfiakat is becsüli, de csak
az erejükért, nem a bölcsességükért, még háborúban is. – Lót rápillantott
Philoklészre. – A spártai talán odamehetne hozzá egy üzenettel. A neve és a termete
lenyűgözte Zarinát. És Bahareh úrnő is régi barátja.
A törzsfők sötétedésig kiabáltak egymással, ám ekkor a felderítők jelentették,
hogy Iszkander dárdavetőket vontatott fel a folyópartra, és csónakokat meg
tutajokat vont össze. Szrajanka elvágtatott. Kineász a szakállát cibálgatva
figyelte az egyre növekvő izgalmat. Az Alexandrosz közelgő támadásáról érkezett hír
csak tovább fokozta a kiabálást, és a királynő olyan elnézően figyelte az embereit,
ami arról árulkodott, hogy jobban érdekli az, hogy a haduruk legyen, mint az, hogy
tegyenek valamit az ellenség legyőzéséért.
– Tálcán fogják felkínálni nekik a fejüket – fakadt ki ekkor Diodórosz. – Árész
golyóira, Kineász… azért lovagoltunk tizenötezer sztadiont, hogy végignézzük, ahogy
Alexandrosz megint szétzúz egy törzsszövetséget, ahogy a thrákokkal tette? Menjünk
innen… csúnya lesz ez a vereség.
Kineász belefáradt a várakozásba.
– Talán valami istenektől küldött irónia lehet ez – mondta –, hogy mindannyian
látjuk, hogyan fog támadni Alexandrosz, de senki sem akar meghallgatni minket. –
Vállat vont és kivezette társait a nagy sátorból a szakák táborára ereszkedő
sötétségbe. Háromezer tűz ragyogott a folyó kanyarulata mentén, a levegőt lószag és
füst ülte meg.
– Vissza kell mennünk, míg látunk valamit – vélte Kineász.
– Ha megengeded, megpróbálok beszélni a királynővel – ajánlkozott Philoklész
Baharehre és Ataeloszra pillantva.
– Mikor kellett neked az engedélyem bármihez? – veregette meg Kineász a spártai
vállát. – Nem olyan szörnyű a helyzet, mint gondoljátok. Ez a káosz még jó
szolgálatot tehet nekik Alexandrosz ellen. Szinte lehetetlen megtervezni egy csatát
száz hadvezérrel szemben. Egész nap új csapatok fognak kilovagolni a csatatérre, és
mindegyik úgy fog harcolni, ahogy jónak látja. Nem fogják megkötni őket a korábbi
példák és az alakzatok.
– Mit akarsz tudatni a királynővel? – kérdezte Mahareh.
Kineász a lovaikat kereste a kétszáz főnök gyönyörű hátasai között. Örömmel
látta, hogy Thalasszát tágra nyílt szemű masszagéta gyerekek és tiszteletteljes
kamaszok veszik körül. Egy szigorú tekintetű fiatal nő átadta a kantárszárat, és
biccentett.
– Ez aztán ló! – mondta elismerően. – Eladó?
Kineász elvigyorodott, a lelki szemei előtt hirtelen feltűntek Thalassza csikói.
– Soha – felelte szakául. – De kívánom neked, hogy találj egy ilyen lovat.
Odabiccentettek egymásnak, és Kineász a lándzsájára támaszkodva felugrott a ló
hátára, úgy parádézva a gyerekek előtt, mint egy fiatal harcos. Lehajolt
Baharehhez.
– Kérj engedélyt a királynőtől, hogy északra mehessünk a folyó mentén, a
következő gázlóig, és őrizhessük a szárnyát. Mondd meg neki, hogy szerintünk
Alexandrosz holnap vagy holnapután hajnalban át fogja küldeni a legjobb lovasait és
a legkeményebb gyalogosait, és északon is át fog kelni egy csapata. Kérd meg,
engedje, hogy megállítsuk az északi támadást. – A térde nyomásával egy helyben
körbefordult Thalasszával. A gyerekek csodálattal nézték.
– Ez minden? – kérdezte Philoklész. – Alexandrosz átkel, mi pedig tartani akarjuk
az északi gázlót?
– Ez minden – bólintott Kineász. – Ha megpróbálnánk megmondani nekik, hogyan
harcoljanak Alexandrosz ellen, az olyan lenne, mintha egy athénit akarnánk
megtanítani vitázni. Minden rájuk kényszerített félismeret csak akadályozná őket.
Bahareh tisztelettel nézett fel Kineászra.
– Bölcs vagy. Azt hittem, meg akarod mondani a királynőnek, hogyan harcoljon.
– Várj meg minket – bólintott Philoklész. – Vagy fogad minket, vagy nem. Egyik
esetben sem maradunk sokáig.
– Mutasd meg neki az izmaidat, spártai – vigyorgott kajánul Diodórosz –, és
sokáig fogsz maradni. Talán egész éjjel.
Philoklész beleöklözött az athéni térdébe, de csak hogy kicsit fájjon.
– Zarina épp annyira értékeli a férfiakat az ágyban, amennyire én a nőket –
jelentette ki.
 Bahareh felköhögött, és eltakarta a száját. Philoklész odaintett Ataelosznak, aki
Kineászra pillantva vállat vont, és elindult a spártai után. A kopott vörös köpeny
lebbent még egyet, aztán eltűntek a sötétben.
Kineász fel-alá léptetett Thalasszával. Egy fiú odament hozzá nagy termetű lován,
egy zsákmányolt niszaein, amire joggal volt büszke, és Kineász, valamiféle
daimóntól vezérelve, elfogadta a kihívását egy versenyre. Fáklyákat hoztak, és tíz
további lovas bukkant elő a sötétből, miközben Diodórosz átkozta a bolondságáért.
– Kisfiú vagy talán? Holnap csata!
– Hallgass – intette le Kineász. – Áldozatot mutatok be Poszeidónnak.
Diodórosz lebiggyesztette az ajkát.
– Hát akkor ne csak kérkedés legyen belőle! – kiáltott az indulás vonalát jelző
lándzsa felé léptető Kineász után.
A verseny Thalassza első nekirugaszkodásától az utolsó dübörgő pillanatig olyan
volt, mintha sötétségben és tűzben úszott volna. Az élen haladók egy csoportban
vágtattak be a táv végét jelző fénykörbe, olyan üdvrivalgás közepette, hogy az még
a Zarina sátrában zajló kiabálást is túlharsogta, mint egy felajánlás a Lóistennek,
akihez Kineász imádkozott, miközben a szakák megölelték. Ő nyert.
Diodórosz a fejét csóválva nézte a csataménjéről.
– Tizenkét éves vagy talán? – korholta.
Kineász a fejét rázta.
– Mutassuk be azt az áldozatot Poszeidónnak. – Kineász megértette a szakákkal,
hogy venni akar egy kecskét, és hamarosan oda is vitték neki. Egy
rénszarvasagancsot és csodálatos selyemköntöst viselő masszagéta baksza elvezette
őket Zarina sátra mellett a tábor oltárához. Kineász saját kezűleg áldozta fel a
kecskét, gyakorlott könnyedséggel vágva el a torkát és lépve el a kifröccsenő vér
elől. Leónnal és Diodórosszal együtt énekelték a himnuszt:

Poszeidón, lovak ura,

Patacsattogás kedvelője
A tomboló csatában
Nincs kedvesebb hang
Mint sötét sörényű lovaink
Diadalmas nyerítése,
Kiknek sebes lépte
A vad gyeplő urát dicséri.

Végigénekelték az összes sorát, és Kineász úgy vigyorgott közben, mint egy

feleannyi idős legény. Philoklész is a himnuszt harsogva csatlakozott hozzájuk, és
Zarina sok parancsnoka követte, s a csoport mögött maga Zarina is felbukkant.
Hevesen gesztikulálva beszélt Ataeloszhoz, aki gondterhelten ráncolta a homlokát.
Kineász az oltárnál állt, Thalassza mellett, masszagéta és daha harcosokkal
körülvéve, akik közül sokan megsimogatták a lovát. Észrevette, hogy egy lány kivág
néhány szálat a farkából, és már elindult, hogy rászóljon, amikor egyszer csak ott
állt előtte Zarina.
– Most már értem, miért ment feleségül ifjú rokonom egy göröghöz – szólalt meg a
királynő. Bólintott. – Menj északra, ha ott látod az ellenséget, Kineax.
Meghallgattam a spártait… és megértettem. – Vállat vont. – Egyetlen királynő sem
vívott még ekkora csatát… a népe teljes erejével. Nem vagyok perzsa, hogy addig
csókolgassam és dédelgessem a főnökeimet, míg komoran el nem foglalják a helyüket
holmi gondosan megtervezett hadrendben. Quin sem vagyok, hogy úgy rakosgassam a
harci kocsikat, a lovakat meg az embereket, mintha egy játéktáblán lennének. A
szakák királynője vagyok, és a főnökeim úgy fognak harcolni, mint a kutyák a
helyükért a falkában. Tégy, amit akarsz… harcos vagy. Ez a parancsom, ezt a
parancsot adom a többi főnöknek is… szabad ember vagy. Tégy, amit akarsz.

Miközben visszalovagoltak a táborhelyükre, Philoklész a királynővel eltöltött

időről fecsegett.
– Az a fajta barbár, akit Szolón vagy Thalész csodált volna. Teljesen szabad. –
Megcsóválta a fejét, bár alig lehetett látni a holdfényben. – Figyelmeztettem, hogy
Szpitamenész közeleg. Ismeri. Ha jól értettem, érdekházasság.
– Addig nem lesz gond, amíg Szpitamenész a jobbszárnyon van, mi pedig a balon –
mondta Kineász. – De ha Szrajanka elé kerül, Szrajanka meg fogja ölni. Nem fogják
érdekelni a következmények.
A nyugati látóhatáron még derengett némi fény, amikor visszaértek a
táborhelyükre. A harcosok tüzeket gyújtottak és ettek. León megvárta, míg
kivezették a lovaikat az őrszemek vonaláig.
– Még két napra való élelmünk van – közölte. – Azután nehéz helyzetbe kerülünk.
– Ugyanabba a helyzetbe, mint az egész szaka sereg – felelte Diodórosz keserűen.
– Alexandrosznak csak meg kell várnia, míg szépen eloldalognak a törzsek.
– Két órával ezelőtt még te is menni akartál – emlékeztette Kineász.
– Ahhoz túl sokat lovagoltam idáig – vont vállat a korábbi megjegyzésre
Diodórosz.
– Alexandrosz ugyanebben a helyzetben van. A sivatag szélére gyűjtötte az összes
keleti seregét, a nyarat pedig kis csatározásokkal töltötte. Itt nincsenek
élelmiszerraktárak, mint ahogy megszokta. Holnap vagy holnapután megütközünk. Én a
holnaputánra fogadnék.
Szrajanka odament hozzájuk Antigonosszal meg a többi tiszttel és főnökkel, mintha
Kineász tanácskozást hívott volna össze. Némán álltak, és Kineász elmosolyodott,
ahogy eszébe jutottak a szakák a királynő vörös és fehér sátra előtt.
– Jól vannak? – kérdezte Szrajankát.
– Itt kódorognék és a háborúról fecsegnék, ha nem lennének jól a gyerekeim? –
mosolyodott el Szrajanka. – Kezdek olyan lenni, mint az anyám – pillantott
savanyúan Szamahéra. – Fiatalkorában ő is a lándzsaszüzekkel lovagolt, de később
elsősorban anya lett, és elerőtlenedett a keze.
Kineász megfogta a felesége állát, és szájon csókolta.
– A te kezed soha nem lesz erőtlen – mondta.
– Kerüljön elém Szpitamenész, és meglátjuk.
– Alexandrosz az ellenségünk – mutatott rá Diodórosz.
– Alexandrosz udvarias volt – felelte Szrajanka, és hátravetette a fejét. –
Héphaisztón… őt kiherélném, már csak Urvara kedvéért is.
– Erről nem is hallottam – rándult össze Kineász gyomra.
– Urvara erős lány – vont vállat Szrajanka. – Héphaisztónnak nem sikerült
megtörnie, és az a fiatal olbiai fiú szereti őt, és Urvara meggyógyult. Ennél
többet nem kell mondani. De Héphaisztón… – Annak, aki látta Szrajankát a tűz
fényében, nem kellett töprengenie, vajon erőtlen lett-e a keze. Félrebillentette a
fejét. – Nos, férjem, látod már a fejedben?
És Kineász ott, a tűz mellett ismertette a tervét. A gödörben talált bronzkés
hegyével ábrákat rajzolt a homokba.
– Ataelosszal egyetértünk abban, hogy Alexandrosz északra fog küldeni egy
csapatot… és vagy ő maga fogja vezetni, vagy olyasvalaki, akiben megbízik. Ezt még
Parmenióntól tanulta. Philótasz lesz az, igaz?
– Philótaszt megölte! – felelte Diodórosz. – Kezdesz öregedni.
– A bolond! Parmenión után Philótasz volt a legjobb. Akkor talán Eumenész? A
kardiai?
– Kraterosz? – vetette fel Philoklész. – Én ugyan nem szolgáltam a szörnyeteg
alatt, de ismerem a neveket. Miért nem Krateroszt küldi?
– Mindegy – vont vállat Kineász. – Olyasvalaki lesz, aki veszélyes, és jó
katonákkal, valószínűleg csak lovassággal jön. Én Philótaszt látom a fejemben. –
Elhallgatott és italáldozatot loccsantott a földre a halott árnyának. – Északra
mennek, a következő gázlóhoz… amit Ataelosz már megtalált… és megpróbálják oldalba
támadni a királynő balszárnyát. Ha elég gyorsak vagyunk, a gázlónál fogadjuk őket.
Ez a legjobb, amivel ezt a sereget szolgálhatjuk.
Mindenki bólintott.
– És ha Zarina vereséget szenved, szabad lesz az utunk hazafelé – tette hozzá
Szrajanka.
 – Igen – biccentett Kineász, de nem bocsátkozott részletekbe.
– Mondjuk, hogy megütközünk ezekkel a makedónokkal, és visszakergetjük őket a
másik partra – vetette fel Szamahe. Vállat vont és körülnézett. – Most miért néztek
így? Úgy tudom, máskor is győztünk már csatában!
Felnevettek.
– Szóval, mi lesz azután, he? – nézett körül dacosan Szamahe.
– Nem igazán tudom – tárta szét a karját Kineász. – Átkelhetünk és oldalba
támadhatjuk Alexandroszt, de attól tartok, a harc után nem lesz elég erőnk ehhez…
és túl kevesen vagyunk. A folyónak ezen a partján viszont megtehetjük. – Kineász
végighúzta a kés hegyét a Jaxartészt jelképező vonal mellett. – Itt, a főserege
jobbszárnyán.
– Fáradtak lesznek a lovaink – jegyezte meg Szrajanka gondterhelten.
Diodórosz talált egy nagy kosarat, felfordította, és leült rá. Előrehajolt, a
kosár megnyikordult a súlya alatt, és egy gallyal rámutatott a térképre.
– Mi van, ha Alexandrosz a főerővel támad az északi gázlónál? – kérdezte.
– Hm – ingatta a fejét Philoklész. – Meddig tartanánk ki?
– Nem is harcolnék – rázta meg a fejét Kineász –, legfeljebb zaklatnám az
előcsapatait, hogy megfizessék az átkelés árát. – Keserűen elmosolyodott. – Nem
tartanánk ki túl sokáig.
– Nem – értett egyet Diodórosz. – És lószart sem érnénk el vele. Ez a szaka sereg
nem egy phalanx, Philoklész. Ha megtámadod a szakák szárnyát, egyszerűen elfutnak,
és máskor folytatják a harcot. Ha Alexandrosz csatát akar, magához kell csalogatnia
és egy helybe kell szögeznie őket, és csak azután támadhat rájuk.
Szrajanka bólintott, mintha magában beszélgetett volna.
– Figyeljetek! Harcoljunk úgy, mint az asszagéták. Hozzuk az összes váltás
lovunkat ide – mutatott egy helyre a gázlótól nyugatra, majd Diodóroszra. – Ha
Diodórosz megérzése helyes, és Alexandrosz északon támad, akkor visszavonulás
közben harcolunk, aztán lovat váltunk és eltűnünk. Pihent lovakon soha nem érnek
utol minket. Igaz?
A tűz körül minden tiszt és törzsfő bólogatott. Lót hátba vágta Szrajankát.
– Ti, Kegyetlen Kezek, mindig olyan ravaszok vagytok!
Szrajanka rávillantott egy nagyon nem anyai mosolyt férjére, és folytatta:
– Ha a kisebbik csapat jön, és legyőzzük, akkor kényelmesen lovat váltunk… és
pihent lovakon csapunk le a főserege szárnyára.
Kineász elkapta és megcsókolta a nőt. A csók hosszúra nyúlt, és a többiek
gúnyosan huhogni kezdtek. Amikor elváltak az ajkaik, Kineász megcsóválta a fejét.
– Jobban csókolsz, mint bármelyik másik parancsnokom – mondta, és Szrajanka
sípcsonton rúgta.
Diodórosz megint a homokba rajzolt térképre nézett.
– Már ma éjjel oda kellene mennünk – bökte ki. Lepillantott Szrajankára, és
bocsánatkérően vállat vont. – A sivatag után semmi ez a negyven sztadion,
holdfényben. És nem lesz por, ami elárulna minket.
– Odüsszeusznak, mint mindig, igaza van – állapította meg Kineász.
Hosszan egymásra néztek Szrajankával, mert értékes órákról kellett lemondaniuk,
amiket soha nem fognak tudni bepótolni.
– Együtt fogunk lovagolni, mint amikor a szerelmünk még fiatal volt – mondta a
nő, és elcsuklott a hangja, de aztán töretlenül folytatta: – A dolgok görög nevét
fogom kérdezgetni tőled, te meg a szaka szavakat, és meg fogunk feledkezni a
jövőről, és csak azt fogjuk tudni, ami most van.
Philoklész nem tudta elviselni, elfordult.
Ataelosz már a lovakért kiáltott, Antigonosz pedig továbbadta a népszerűtlen
hírt, de a többiek a tűz mellett maradtak. Hűvös volt az éjszaka a síkságon.
– Vajon hol járhat Koénosz? – töprengett Diodórosz. Várt néhány pillanatot, aztán
arra jutott, hogy Kineász nem hallotta. – Szerinted… – kezdte, és Kineász felé
fordult.
– Koénosz biztos a hürkán hegyek fölött nézi majd a napkeltét – mondta az athéni.
– Athéné és Hermész, ilyen sokáig lovagolt a sivatagban? – kérdezte Philoklész.
– Igen – mordult fel Ataelosz.
Diodórosz a szakállát húzogatta.
 – Akárhányszor megcsókolod Szrajankát, mindig egyre jobban hiányzik Szapphó.
– Nagyszerű napok várnak még rátok – veregette meg a vállát Kineász. Egyszerre
érzett örömet és szomorúságot. – Vigyázz majd Philoklészre – tette hozzá rövid
hallgatás után.
Diodórosz köhögve próbálta eltakarni az arcán csillogó könnycseppeket.
– Csak most hasított belém, hogy úgy lesz, ahogy mondod… hogy ismered a halálod
óráját. – Szipogott egyet. – Biztos vagy benne?
Kineász megölelte barátját.
– Ismerem ezt a csatát – mondta egyszerűen. – Meg fogok halni.
– Philoklészre? – törölgette a szemét Diodórosz a kézfejével. – Árész, hiszen
Szrajankának lesz szüksége ránk!
– Nem – rázta meg a fejét Kineász. – Ő királynő lesz, és a szaka nép lesz a
férje. Philoklésznek csak te leszel.
– Emlékszel Phoción vívóleckéire? – harapta be az ajkát Diodórosz.
– Egyfolytában rájuk gondolok. – A két férfi még mindig átölelve tartotta
egymást.
– Én maradok utolsónak. – Diodórosz zokogott, s a könnyek úgy folytak le az
arcán, mint a Jaxartész iszapos vize.
– Úgyhogy neked kell lenned a legjobbnak – felelte Kineász. – Amikor elesek, te
veszed át a parancsnokságot. És nem csak erre a csatára. Rád hagyom az összes meg
nem vívott harcomat.
Diodórosz hátralépett, a tenyerébe temette az arcát.
– Soha nem voltam sztratégosz, mint te – panaszolta.
– Két évvel ezelőtt egyszerű katona voltál – tette a tenyerét a tarkójára
Kineász. – Hamarosan megütközünk Alexandrosszal. Tudod, hogyan kell vezetni a
sereget. Szeretsz parancsolni.
– Az istenekre mondom, szeretek – ismerte el Diodórosz.
– Rád hagyom az összes meg nem vívott harcomat – ismételte meg Kineász.
– Királynak kellene lenned. Az egész Boszporosz királyának.
Kineász érezte, hogy neki is elerednek a könnyei, ahogy arra gondol, mi mindent
veszít el. Legfőképp a gyerekeit.
– Tedd Szatüroszt királlyá – mondta. – Én túl athéni vagyok ahhoz, hogy király
legyek.
– Azzá teszem! – húzta ki magát a másik athéni.

Sötétséggel és lágyan csillogó holdfénnyel teli álomban tették meg a negyven

sztadiont a homokon, és Artemisz istennő keze vezette őket. Ataelosz prodromoszai
ott álltak minden akadálynál és minden kanyarnál, körülterelve őket a szakák
táborán a sötétben, átvezetve egy vízfolyáson, majd egy agyagos dombon, ahol
megsérülhettek volna a lovak, míg csak oda nem értek egy a Jaxartésszel
párhuzamosan futó, hosszú gerincre. Ataelosz előrelovagolt Kineász mellé a
sötétben.
– Harcolni – mondta halkan. Lemutatott a folyóra, ami nagy kanyart írt le a
holdfényben. – Iszkander! – mutatott a túlsó partra, ahol ezernyi sárga csillag
ragyogott a Szogd-hegység lábánál – Alexandrosz seregének tüzei.
Még egy órán át lovagoltak, visszahúzódva a gerinc mögé, nehogy felfedezzék az
oszlopot. Tizenkét sztadionnal később, ahogy Kineász számolta, meredeken ereszkedni
kezdtek az addig követett ösvényről a folyó felé. Hallották a víz csobogását, de
nem látták.
Leereszkedett a völgybe, nem törődve az esetleges őrjáratokkal. Alig várta, hogy
a lehető legjobban felderítse a környéket. Szrajanka vele tartott, háta mögött a
kíséretével. Kéz a kézben léptettek.
A gázló szélénél megálltak.
– Nos? – kérdezte Szrajanka.
Kineász megrázta a fejét és elvigyorodott.
– Akármit is jelentsen, ez nem az álmaimban látott hely. Túl keskeny. –
Átmutatott a túlsó partra. – Nincsenek kidőlt fák. Nincs óriási kiszáradt fa.
Szrajanka úgy fújta ki a levegőt, mintha egész nap visszafojtotta volna a
lélegzetét.
– Tehát? – kérdezte.
Kineász felnézett az égre.
– Nem beszélek hübriszt – felelte. – Amikor jönnek a makedónok, győzni fogunk.
Némán megfordultak és visszaügettek a gerinc másik oldalára, hogy letáborozzanak
és talán elragadjanak néhány órányi alvást az éjszakától és a csata előtti
izgalomtól.
Kineász mégsem aludt. Ébren feküdt, szorosan összesimulva Szrajankával. Már nem
volt szüksége alvásra. Már nem akart egyetlen pillanatot sem alvásra fecsérelni.
A vég olyan közel volt, mint a lándzsája hegye.

32.

Azt akarom, hogy az ellenség csak szakákat lásson – mondta Kineász.

Szrajanka bólintott, és Lót is. Kineász a köpenyén ült, és kék lószőr
sisaktaréját rögzítette a sisakjára. Furcsa érzés töltötte el: olyan sokszor
csinálta már mindezt, mintha színész lett volna, aki minden nap ugyanazt a szerepet
játssza el a színházban. Körülötte az olbiaiak a fegyvereiket tisztogatták és a
sisaktaréjaikat rögzítették. Az egyes századok hüperétészei az emberek között
járkálva ellenőrizték a munkájukat. A katonák a tűzgödrökből szedett hamuval
fényesítették a bronzot. A fenőkövekkel bánni tudók a lándzsahegyeket és a kardokat
élesítették. Néhány kelta hangosan beszélgetett, de a többség némán tevékenykedett.
Philoklész józanul ült egy kövön, és a haját fésülte. Mögötte a nap vörös korongja
a távoli, keleti hegyek fölé emelkedett.
Szitalkész, aki egykor Kineász rabszolgája volt, két hajítódárdával lépett oda
hozzá. A hosszú, vékony rudakon vászon hajítóhevederek lógtak.
– Gondoltam, neked nincs egy sem – sütötte le a szemét.
– Árész áldjon meg, Szitalkész! – Kineászt mindig örömmel töltötték el a jó
fegyverek. – Eszembe sem jutott. Honnan szerezted őket? – Megemelte az egyiket. –
Gyönyörűek!
Szitalkész Temerixre pillantott, aki néhány lépésnyire állt, és őket nézte vaskos
szemöldöke alól.
– A hegyeket Temerix készítette. Én raktam fel őket. – Elvigyorodott. – Jó fa.
Levágott lándzsákból.
A két hegy olyan volt, mint két gyémánt, vöröseskéken csillogtak a felkelő nap
fényében. Sokkal szebbek voltak, mint amiket általában a hajítódárdákra tenni
szoktak. Kineász megölelte Szitalkészt, majd odament Temerixhez, és őt is
megölelte. A szindi a földet nézte közben, aztán amikor a sztratégosz elfordult
tőle, hangosan felnevetett.
Kineász arra gondolt, hogy még egyszer sem hallotta Temerixet nevetni.

A parancsnak megfelelően a szakák járőröztek a folyóparton. Alakjaikon meg-

megcsillant az arany, a bronz vagy a vörös bőr. A legtöbb harcos a Jaxartész
innenső partján álló facsoportok között rejtőzött, a legmerészebbek átmentek a
másik partra.
Az ellenség napkelte után adta tudtul érkezését, amikor az árnyékok még hosszúra
nyúltak a földön, és a lándzsahegyek megcsillantak az éjszaka utolsó perceiben. A
porfelhőjük alapján óvatosan közeledtek, előőrseik összecsaptak Ataelosz
prodromoszaival és könnyedén visszaszorították őket. Kineász a gerincről, egy
facsoport takarásából figyelt, sisakját az oldalához fogva, tartalékát elrejtve a
gerinc mögött.
Egy órával később két baktriai század kergette vissza Parstaevalt embereit a
gázlón, egyetlen gyors rohammal félresöpörve az ádázul nyilazó csapatot. A szakák
az életükért futottak. Szrajanka kénytelen volt felfedni lesben álló erőit, hogy
megállítsa a rohamot. Az ellentámadás már az innenső parton torpantotta meg a
baktriaiakat, és veszteségeik is voltak, de a szakák lelepleződtek.
Megérkezett az ellenség vezére a tisztjeivel és még több lovassal.
 – Eumenész – állapította meg Kineász elégedetten. Azonnal felismerte a kardiait
erős, atletikus termetéről. Azt beszélték, Philipposz, Alexandrosz apja egyszer
meglátta a kardiaiat egy atlétikai versenyen, és azonnal besorozta. A kardiai soha
nem okozott csalódást sem az apának, sem a fiának, bár a testi ereje, lett légyen
szinte emberfeletti, nyomába sem ért az eszének.
Eumenész könnyűszerrel összehívta a baktriaiakat, és széthúzta az arcvonalát a
folyó mentén, Szrajanka szakáinak szárnyai mögé kerülve mindkét parton. Az
ellenséges vezér emberei pihent lovakon ültek, tegezeik tele voltak nyílvesszőkkel,
és a szakák hátrálni kezdtek, előbb a folyópartot, majd a fák vonalát is feladva.
– Tintanyaló! – mondta Diodórosz megvetően, a kardiai katonai írnoki posztjára
utalva. A gerinc peremén hasaltak, a kavicsos talajon. – Maga a megtestesült
óvatosság.
Kineász oldalba bökte, és óvatosan előremutatott, hogy felhívja barátja figyelmét
egy aranysisak fényes villanására.
– Ő nem fog óvatoskodni – mondta.
Upazán meglengette a lándzsáját, és a folyó másik partja felé mutatott vele.
A folyón egy sztadionnal feljebb Ataelosz prodromoszai előrontottak
rejtekhelyükről, és vágtából nyilazva oldalba támadtak egy zsoldos lovascsapatot.
Az ellenség útnak indított néhány vonalnyi lovasságot, hogy megállítsa őket.
A folyó túlsó partján Eumenész élesen bólintott, mintha Ataelosz csapdájának
lelepleződése döntésre sarkallta volna. A baktriai lovasok eltették az íjaikat.
Upazán már a vízben gázolt harminc páncélos szarmatával.
– Árész golyóira, Kineász! – Diodórosz hátragördült a gerinc szeléről, és
felállt. – Átjön! – Diodórosz hangja úgy csengett, mintha egy különösen fényűző
lakomára hívták volna meg.
– Fel kellene adnia – rázta meg a fejét Kineász. – Semmi értelme annak az
oldaltámadásnak, ami ellenállásba ütközik.
Diodórosz belelépett a lándzsája csuklóhurkába, és úgy szökkent fel a
csataménjére, hogy hozzá sem ért a hátához. A látványos mozdulat elismerő mormogást
váltott ki az olbiai katonákból. Diodórosz meghajolt ültében.
– A Hádészba ezzel. Jön!
Kineász megdörzsölte a szakállát.
– Kérkedő kurafi – mondta Diodórosznak, és úgy ugrott fel a tartalék
csataménjére, hogy hozzá sem ért a herélt hátához. Rávigyorgott Diodóroszra, aki a
fejét csóválta.
– Szóval ki a kérkedő kurafi, sztratégosz? – kérdezte.
Kineász elvette a dárdáit Karolosztól.
– Most pedig győzelemre fel! – mondta az olbiaiaknak és keltáknak. A herélt
oldalához nyomta a sarkait, és óvatosan felléptetett a gerincre, míg ismét a szeme
elé nem tárult a Jaxartész völgye.
Akárcsak az Oxosznál, a makedónok és szövetségeseik széles arcvonalat hoztak
létre, hogy körülzárják Szrajanka kisebb csapatát. A hatszázadnyi baktriai, szogd
és zsoldos lovasság közel négy sztadion távolságra húzódott szét a parton,
helyenként megszakítva az arcvonalat a talaj magassága, vagy a túl sűrű bozót
miatt. Eumenész kürtöse hosszú jelet adott, majd megismételte, és az egész sereg
egyetlen rohammal átkelt a folyón. Fegyelmezettebbnek tűntek, mint Kraterosz erői,
és Kineász ismét elismerően gondolt a kardiai Eumenészre.
Szrajanka kísérete leadott még egy sortüzet, aztán szétszóródott és megfordult,
könnyedén egérutat nyerve az átkelő lovasság elől. A folyó a legtöbb helyen csak
daktülosznyi mély volt, de a lovak vagy inni akartak, vagy féltek a víztől, és
óvatosan lépkedtek.
Eumenész bíborszínű köpenyt viselt és ezüstözött bronz boiótiai sisakot, rajta a
bátorságával kiérdemelt arany babérkoszorúval. A kezét a szeme fölé tartva
fürkészte a gerincet, ahol Kineász állt a lovával. Megfordult, aztán odakiáltott
valamit a hüperétészének. Kineász legszívesebben elbújt volna, pedig most már
szinte biztosan túl késő volt ahhoz, hogy Eumenész megmentse a seregét Kineász
csapdájától.
Kineász elmormolt egy imát Tükhéhez, hogy az istennő ne büntesse meg gondolatai
hübriszéért. Természetesen még mindig minden az istenek kezében volt.
 A kürtös gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban emelte fel a kürtjét, amelyben
Diodórosz ügetésben átvezette az egész olbiai lovasságot a gerincen, és azonnal
vágtázni kezdett velük. A gerinc semmiség volt, a legmagasabb pontján is csak
néhány ember magas, de ahhoz épp elég, hogy lendületet adjon az olbiaiaknak.
Felharsant Eumenész kürtjele.
Kineász nézte, ahogy a több száz ellenséges lovas tétovázik vagy még a vízben,
vagy a part tetején. A jelzés nyilván a visszavonuló volt.
Kineász odafordult a mellette álló Dareioszhoz.
– Mondd meg Lótnak, hogy most! – parancsolta.
Dareiosz elvigyorodott, és vágtára ösztökélte lovát. Philoklész felnevetett.
– Egész reggel attól rettegtem, hogy végül kénytelen leszek lóháton harcolni –
vallotta be.
– Remek lovas vagy – felelte Kineász.
– Spártában a legjobb – nevetett fel ismét Philoklész.
Az olbiai lovasság a Jaxartész partján csapott le a baktriaiakra és a
szarmatákra, és tucatnyi embert vetettek ki a nyeregből vagy borítottak fel
lovastól, miközben átrobogtak a sorok között. Az ék alakzatuk alig torzult el, és
Diodórosz továbbvezette őket, egyenesen át a túlpartra, az ellenség vezérére
irányított nyílhegyként.
Kineásztól jobbra Szrajanka felemelt kézzel összehívta háznépét, egy helyben
megfordította a lovát, mint valami athéni mutatványos, és egyenesen az ellenség
felé vezette embereit. A kísérete ügetésben rendeződött ék alakzatba, és Szrajanka
nem is gyorsított vágtára, hanem lecsaptak a baktriaiak felbomlott soraira, és
megálltak, hogy végezzenek velük.
Kineász látta Upazán sisakját a kibontakozó közelharcban, és hogy León a szarmata
ifjú felé törekszik. León egy arcra irányzott lándzsadöféssel kivetett a nyeregből
egy jobban páncélozott ellenfelet, hátrahőkölve hárította egy földre került lovas
lándzsáját, majd oldalaznia kellett a lovával, nehogy őt is letaszítsák a hátáról.
Szitalkész végzett a támadóval, és León tovább nyomult, de Upazán megfordította a
lovát, kivédte három olbiai csapásait, és menekülni kezdett.
A prédájától megfosztott León megfékezte a lovát és elhajította a lándzsáját. A
fegyver elsüvített az előtte lévő kelta fölött, és a két lapockája között találta
el Upazánt – aztán lepattant a pikkelyvértjéről.
A kardiai Eumenész támogatást keresve körülnézett, aztán a tisztjeivel együtt
elvágtatott, a nyomában Diodórosszal. Az athéni az egyre sűrűsödő porfelhő szélén
érte utol Eumenész kürtösét, és a lándzsája nyelével kilökte a nyeregből.
Északon a zsoldos lovasság átkelt a folyón és Szrajanka szárnyán gyülekezett,
erős tetragonba rendeződve, visszafogott ügetésben közelítve. Eumenésszel
ellentétben a zsoldosok parancsnoka idejében észrevette a csapdát, és elkanyarodott
Lót szarmatái felé, akik a gázlótól egy sztadionra álltak egy sík területen.
Hamarosan mindkét csapat eltűnt a felszálló porban.
A Jaxartész túlsó partján Antigonosz gyülekezőt fújt.
Kineász még egyszer végignézett a csatatéren.
– Nem sikerülhet minden – mondta. – A szarmaták harcolni jöttek. Menjünk! –
Intett a kíséretének, az összes tartalékának, és átugrattak a gerincen, egyenesen
Szrajanka legutolsó összecsapásának a porfelhőjébe. A nő aranyvértje úgy ragyogott,
mint a nap, így Kineász könnyen megtalálta.
– Segítenem kell Lótnak! – kiáltotta.
– A lovaink fáradtak! – kiáltotta vissza Szrajanka, de kísérete tucatnyi tagját
Kineász mellé parancsolta, és tovább indultak észak felé, a Jaxartész mentén. A
zsoldosok megvetették a lábukat, hátuk mögött a folyóval, és alvilági lelkeknek
tűntek a porfelhőben.
– Ügetés! – parancsolta Kineász.
Ötven embere volt, és elkezdtek felzárkózni mellé, hogy felvegyék az ék
alakzatot. Kicsit változtatott az irányon, hogy biztosan – biztosan! – a
zsoldosokra csapjanak le, és ne a szarmaták sorait zavarják össze, aztán a por
mindent eltakart, és bekerült a zaj, a félelem és a harag alagútjába. Egy lándzsa
bukkant elő a félhomályból és fúródott géta heréltje nyakába, éppen akkor, amikor
elhajította első dárdáját – nem látta, hogy eltalált-e valakit, vagy sem –, aztán a
kardja összecsapott egy görög kardjával, és a géta ló összerogyott alatta. Kapott
egy ütést a páncélkesztyűjére, odavágott a zsoldos sisakja és mellvértje közé, és
együtt értek földet, hogy azonnal feldöntse a mögötte érkező bajtársa lova.
Összegömbölyödött, és az oldala elzsibbadt a fájdalomtól, ahol harmadszor találta
el egy ló patája négy héten belül. Homok csikorgott a fogai között, megpróbálta
kiköpni. Haldokló lova felnyerített, ahogy egy másik letiporta és felbukott, és a
súlya a földhöz préselte Kineászt. Az athéni felüvöltött fájdalmában.
Az istenek azonban nem hagyták teljesen magára, és a ló súlyának fele saját
heréltjére nehezedett. Mind a ketten őrülten arrébb gördültek, mégsem találta el
egyetlen kapálózó pata sem. Néhány lépésnyivel arrébb kúszott.
– Testvér? – hallotta Philoklész hangját. Egy erős kéz lenyúlt és felemelte
Kineászt a porból, egyenesen a csatamén hátára, mintha az athéni annyit sem nyomott
volna, mint Nihmu. – Megesküdtem volna az istenekre, hogy azt mondtad nekem, ne
essek le a lovamról csata közben.
Kineász átölelte a spártai derekát.
– Baszd meg magad – mondta hálásan.

Mire Kineász talált egy másik lovat, a harc véget ért, és ő volt az egyetlen
veszteségük. A kísérete szégyenkezve lógatta az orrát, mert egyikük sem vette
észre, hogy a földre került, és a kelták olyan drámaian szabadkoztak, hogy
bármelyik színházban felléphettek volna.
Lót kibukkant a porfelhőből és levette a sisakját. Aranyozott vértje több helyen
megkarcolódott, a kardja eltűnt.
– Az istenekre! – kiáltott fel. – Ezt a harcot nem fogom elfelejteni! Kik voltak
ezek? A rokonaid?
Kineász nézte, ahogy az utolsó görög is átkel a Jaxartészen, Ataelosz
felderítőivel a nyomában, de rendezetten.
– Görögök és perzsák, egy jó tiszt alatt – felelte. Fájt az oldala, amikor
nevetett vagy levegőt vett. Eltört néhány bordája.
– Ez az a tiszt? – vezetett elő egy lovat Lót.
A lovon ülő férfi dacosan nézett rájuk. Élénkszőke haja és széles arca volt.
Kineász nem ismerte.
– Váltságdíj? – kérdezte Lóttól, fájdalomtól eltorzult arccal.
– Bátran küzdött – vont vállat Lót. – Végül kivetettem a nyeregből… gondoltam,
megtartom.
Mögöttük, a gázlónál, felharsantak Szrajanka és Diodórosz kürtjei.
– Honnan jöttél, hipparkhosz? – kérdezte Philoklész.
A fickó álmélkodva nézett egyik görög lándzsáról a másikra.
– Amphipoliszból – bökte ki. – Ti mind görögök vagytok!
Lót köpött egyet.
– Nyald ki a seggem! – mondta szakául.
– Figyelj, amphipoliszi tiszt! – szólalt meg Kineász. Érezte az istennő
jelenlétét. – Figyelj rám, barátom. Menj. Szabad vagy. A váltságdíjad legyen az,
hogy személyesen elmégy a Parthenonba, és áldozatot mutatsz be Athénének.
A görög tiszt kihúzta magát ültében.
– Úgy lesz – mondta tompán. Az életben maradása fölötti örömét felváltotta a
vereség tudatosulása.
– A lovát azért megtartom – mondta Lót, meghúzva a kantárszárat. – Fogd, uram. A
tiéd.
– Remek! – mondta Kineász. Hálásan felült a thesszáliai hátára, bár segítségre
szorult, és nagyon fájt az oldala. Hátramutatott a távolabbi gerinc felé, ahol a
tartalék lovak vártak, és megfogta Philoklész vállát. – Menjünk, keressük meg a
többieket.
Az olbiaiak, kelták és szarmaták elügettek, magára hagyva a gyalogosan maradt
görög lovaskatonát a porban.
Mire odaértek a gázlóhoz, Eumenész elvonult. Hallották, hogy az emberei a
Jaxartész fölötti fennsíkon gyülekeznek, már most három sztadion távolságra.
– Nem fog visszajönni – mondta Diodórosz.
 Kineász a kezével beárnyékolta a szemét, és zihálva nézte a makedónokat.
– Athénére, azt hittem, végem! – Tovább figyelte az ellenséget. – Hajlok rá, hogy
egyetértsek. Máshova vonul. Mekkora veszteséget okoztunk neki?
– Harminc-negyven ember – rázta meg a fejét Philoklész. – Méhcsípés.
Kineász bólintott.
– A foglyok hadd menjenek… gyalog. Ma már nem fognak harcolni ellenünk, ha
gyalogolniuk kell. – Összegörnyedt. – Meg kell mosdanom a folyóban, és kell valaki…
Philoklész… aki bekötözi a mellkasomat, hogy lóra tudjak ülni.
– Akár el is vonulhatunk – jegyezte meg Diodórosz.
– Megállítottuk őket – bólintott Szrajanka. – Senki sem mondhatja, hogy nem
vettük ki a részünket a harcból.
Kineász lecsúszott a ló hátáról a földre, és Szitalkész segített Philoklésznek
lehámozni róla a vértjét. Próbáltak óvatosak lenni, de Kineász látása
elhomályosult, és kétszer is felkiáltott fájdalmában. Amikor legalább a
pikkelyvérttől megszabadult, összeszedte magát és bement a vízbe. A hideg segített,
akárcsak az az érzés, hogy eltűnik róla a por. Vizet fröcskölt a törzsére, de bal
karja minden mozdulatára fájdalom hasított a mellkasába és az ágyékába.
Szrajanka odanyújtott neki egy vég vásznat, hogy törölközzön meg.
– Az összes szüzem irigykedik – mondta.
Kineász megpróbált mosolyogni. Jobban érezte magát, de a fájdalomnak és a
fáradtságnak olyan sok szintje létezett, hogy nem tudta, képes lesz-e folytatni a
harcot. Sok ereje veszett el a porban, amikor a lova elpusztult alatta.
Philoklész elvett Leóntól egy másik vég vásznat, és elkezdte szorosan
körbetekerni Kineász törzsén. Kineász alig kapott levegőt, de legalább a fájdalom
megszűnt az oldalában.
– Szerintem elvégeztük a feladatunkat – jelentette ki Diodórosz. Szemmel
láthatólag nem tetszett neki, amit látott.
– Mi volt a feladatunk? – kérdezte Kineász. – Akkor végeztük el a feladatunkat,
amikor megállítottuk Alexandroszt az Oxosznál… amikor kiszabadítottunk, úrnőm.
Amikor megállítottuk Zoprüónt. – Philoklész már a mellkasa köré tekerte a vásznat.
Kineász alig bírt lélegezni, és Szrajanka is látta ezt.
– Megsebesültél. Fogd a gyerekeket és a többi sebesültet, és induljatok el nyugat
felé – mondta. – Még mindig kicselezhetjük a jóslatot.
Kineász vett egy nagy levegőt, amekkorát bírt, és örömmel állapította meg, hogy
nem hasít bele a fájdalom, noha mindenből kettőt látott.
– Zarina most nyeri meg vagy veszíti el a csatát – felelte. – Figyeljetek! Zarina
azt tervezte, hogy a folyóparton sorakozik fel. Alexandrosz elhozta az
ostromgépeit. Találjátok ki, mi lesz! A phalangiták meg fogják vetni a lábukat a
parton. Ki fognak tartani a masszagéták és a dahák, amikor Alexandrosz átkel a
lovassággal?
– Na és? – vont vállat Diodórosz. – Elfutnak, aztán megállnak. Alexandrosz
győztesnek kiáltja ki magát. Semmi sem változik. Hát nem ezt tanultuk meg a
síkságon?
Philoklész felült a csataménjére – ugyanarra, amit Szatrax adott neki a hóban,
több mint két éve.
– Kineász most más leckét próbál tanítani nekünk, barátom.
Kineász elvette a gyerekeit Nihmutól, és megcsókolta őket.
– Vigyázol rájuk? – kérdezte.
– Amíg ők nem vigyáznak majd rám – felelte a lány. – Ég veled, baksza.
Kineász a lova felé indult. Philoklész a kezét nyújtotta támaszul, Szrajanka a
fenekét tolta, és együttes erővel sikerült felsegíteniük Thalasszára.
– Itassátok meg a lovakat! – mondta Kineász. – Mindet.
Szrajanka bólintott, és Lót is. Kineász hosszú ideig szótlanul ült, és a barátai,
a tisztjei, a törzsfők és mindenki, aki a közelében állt, fokozatosan
elcsendesedett.
Épp meg akart szólalni, amikor meglátta a sast.
Felemelt karral dél felé mutatott. A sas lassan emelkedett felfelé a folyó
túlpartjáról, szemmel láthatólag terhet cipelve – valószínűleg egy nyulat. A
zsákmány belei lelógtak a lábai között, kibillentve az egyensúlyából. A madár
elkanyarodott, és lassan feléjük repült, erősen csapkodva szárnyaival.
A görögök és a szakák teljesen elnémultak, mindenki a lassan, tétován repülő
madarat figyelte, és amikor közelebb ért, Kineász látta, hogy a sas már evett a
nyúlból, és a vére ráfröccsent fehér nyaktollaira. A sas a Jaxartész kanyarulata
fölé érve feljebb emelkedett egy meleg légáramlaton – ott, ahol a tisztek
összegyűltek, míg Philoklész bekötözte Kineász törzsét. Aztán a madár hangosan
felrikoltott, élesen elfordult, és ledobta a nyúl tetemét. A földhöz csapódó test
puffanása megijesztette Thalasszát. A tetem majdnem embermagasságig felpattant, és
szinte közvetlenül Kineász lába elé esett. A sas ismét felrikoltott, majd
elfordult, még egyszer lepillantva Kineászra ádáz, vad értelemtől csillogó
szemével. A tetemtől megszabadulva úgy repült, mint a szél, a magasba tört, és
eltűnt.
A sas elűzte a lóra szállás okozta fájdalmat. Kineász kihúzta magát, és felemelte
a hangját.
– Figyeljelek rám! – mondta. – Magára hagynátok a testvéreteket a harcban? Ez nem
a győzelemről szól. A győzelem… olyan, ahogy Diodórosz mondta. Nem, ez az erényről
szól.
– És meg fogsz halni az erényért? – kérdezte Diodórosz, de a tekintete az eget
fürkészte.
– Te talán nem tennéd? – kérdezett vissza Kineász. – Te sem hagytál ott az
agórán, Diodórosz. Pedig elfuthattál volna.
Diodórosz a szeme elé emelte a kezét. Kineász fájdalmasan vett egy nagy levegőt.
– Ezt csináljuk, barátaim. Csináljuk hát jól.
Szrajanka megcsókolta. Aztán összeszorította combjait a kancája két oldalán,
felegyenesedett, és kihúzta magát.
– Szakák! – kiáltotta. – Kövessétek a királyt a csatába!
– Baksza-király! – mennydörögték a harcosok, hosszan elnyújtva, mint az
oroszlánüvöltést az éjszakában.
Szrajanka sírt. Sokan sírtak, de a por felszárította a könnyeiket, ahogy
elindultak.
Öt sztadiont lovagoltak, vagy többet, és csak a csata nyomait látták – egy-egy
menekülő lovast, egy kóbor lovat, amely a földön húzta a beleit és fájdalmasan
nyihogott. Az idő úgy hömpölygött alattuk, mint a síkság nagy folyamai. A délelőtt
délutánba fordult, és hiába ültek pihent lovakon, ők maguk fáradtak voltak.
Hamarabb hallották meg a csatát, mint ahogy meglátták. A lovak nyerítése és a
fémen csendülő fém hangja betöltötte a levegőt. Az előttük lévő alacsony domb
fölött por szállt, mintha a halottak szellemei menekültek volna.
Kineász megállt a domb lábánál, és odaintett Ataelosznak.
– Menj, légy a szemem! – parancsolta.
Ataelosz szomorúan elmosolyodott.
– Neked! – kiáltotta, és a felesége társaságában átlósan felügetett a dombra.
– Lóról! – fordult oda a tisztekhez Kineász. – A katonák igyanak. Amikor átkelünk
a dombon, a szakák lesznek jobb oldalon, a szarmaták középen, és az olbiaiak bal
oldalon, ahol a legkisebb az esélye annak, hogy tévedésből rájuk támadnak a
masszagéták vagy a dahák. – Végignézett az emberein. – Ha Ataelosz nem mond
valamit, ami megrémít, akkor átkelünk a dombon és egyenesen nekirontunk a
sűrűjének.
Diodórosz szálfaegyenesen ült, mintha felvonuláson lett volna Athénban.
– Mi a feladatunk? – kérdezte.
Kineász felvonta a szemöldökét.
– Át akarom verekedni magam Alexandroszig – felelte. – De ha ez nem sikerülne,
jusson eszetekbe, mit mondott Zarina! Harcosok vagytok. Tegyétek, amit akartok. –
Halványan elmosolyodott. – Engedelmes harcosok, rendezett alakzatban.
Diodórosz halványan visszamosolygott rá.
Azon gondolkodott, búcsúbeszédet mond… klasszikus csatatéri beszédet… amikor
meglátta a domboldalon levágtató Ataeloszt. Szamahe szorosan követte. A férfi
testtartása katasztrófáról árulkodott, és Kineász elvetette a búcsúzkodás
gondolatát.
– Lóra! – kiáltotta.
 Megvárta, míg mindenki lóra szállt.
– Lépés! – kiáltotta. Integetve jelezte, hogy a szarmaták és a szakák alkossanak
nyílhegyeket a jobbszárnyon, ahogyan mondta. Szrajanka felé nyújtotta a kezét –
kérges tenyér, puha kézhát –, és kezet fogtak, ahogy a katonák szoktak.
– Ég veled! – mondta a nő. – Várj rám a folyó túlsó partján!
– Élj sokáig, királynőm! – kiáltotta vissza Kineász szakául, aztán elváltak,
ahogy a nő csapata jobb felé rendeződött alakzatba, az övé pedig egyenesen a
dombtető felé tartott.
Ataelosz odaért mellé.
– Zarina lobogója eldőlt – mondta. – A dahák menekülnek.
– Árész könnyeire! – kiáltott fel Diodórosz.
Nem ezt láttam, gondolta Kineász.

33.

Még Thalassza is megküzdött az utolsó néhány hosszal, de mielőtt a nap egy

ujjnyival magasabbra hágott volna, Kineász felért a dombtetőre és feltárult előtte
az egész csatatér, a másik partig körülbelül nyolc sztadionon át elterülő küzdelem.
És megdöbbent azon, amit látott.
A szomszédos lejtőn szkíta harcosok vonultak vissza, hátrafordulva kilőve
nyilaikat az ellenséges lovasság – makedónok, görögök és szogdok vegyesen – tömör
falára. A szkíták sorai széthúzódtak, könnyen átengedték a terepet, és meg sem
próbálták összpontosítani az erőiket.
Lent, a völgy közepén a phalanx pikásai biztosították az átkelést a gázlón, és
valamennyire előre is nyomultak az innenső parton. Az elpusztult lovak ilyen
távolságból is tisztán látható halmai tanúskodtak a szakák ellenállásának
hiábavalóságáról. És ez még csak egy phalanx volt, a másik égnek meredő pikákkal
állt a túlparton, az ostromgépek mögött.
A makedónokat csak messze, a szakák jobbszárnyának legszélén sikerült
megszorongatni. Ott, és csak ott hömpölyögtek a hangyaszerű küzdőfelek a folyó
felé. A csatákban eltöltött éveknek köszönhetően Kineász egyetlen szempillantás
alatt felmérte a több száz jel értelmét – a hangok, a mozgások, de még a fény
visszaverődése is elárulta, milyen irányban halad valaki. A makedónok balszárnya
vesztésre állt. A sereg többi része gyakorlatilag győzött.
Az egészet befedte Árész köde, mindent elhomályosítva, csak a kísérteties
mozgásokat és a fém legfényesebb csillogását nem. A szakák most is aranyfényben
ragyogtak, így Kineász még a csatatér ködében is fel tudta mérni a helyzetüket.
Zarina királynőt sehol sem látta, pedig középen kellett volna lennie. Ám az
ellenség közepének közelebbi szélén, közvetlenül a harc mögött észrevett egy
bíborszínű köpenyt, amit tisztek vettek körül. Alexandrosz a szeme láttára vezette
neki a lovas barátok ékét a vele szemben lévő masszagéta nemeseknek.
A makedón vonalak mögött ott csillogott a folyó. A gázló tele volt kidőlt fákkal,
és a másik parton egy óriási, kiszáradt fa tornyosult a csatatér fölé, komoran és
vészjóslóan, és Kineászra hirtelen teljes súlyával ránehezedett a végzete.
Megborzongott, és fájdalom hasított az oldalába – mintha valami folyadék hullámzott
volna a bőre alatt, és megingott a lova hátán. Oldalra húzta a kantárszárat – arra
gondolt, a hangzatos szavak után hogyan menekülhetne el becsülettel a csatatérről.
Vagy becsület nélkül.
Nem akarok meghalni! – gondolta. A lélegzete égette a torkát, a szíve mintha az
utolsó csepp vérét is kiszivattyúzta volna a testéből, és fázott.
A lenyugvó nap vörös volt, mint a haldoklók vére, és fénybe borította a dombon
felfelé kaptató embereit, akik elzárták a visszavonulás útját, és emlékeztették,
hogy ki is ő. Erősek voltak, veretlenek, három szabályos háromszögük felsötétlett a
dombtetőn, és azonnal zűrzavart okoztak a makedónok sorainak közepén, és a
visszavonuló szakák megrémültek előttük, mert azt hitték, makedónok. Ránézett az
embereire, a keltákra, az olbiai hoplitészekre, akik görög páncéljuk maradványai
mellett szaka nadrágot, szarmata pikkelyvértet és szaka süveget viseltek.
Hama elvigyorodott mellette.
 – Most pedig a dicsőségért! – kiáltotta. Feldobta a kardját a levegőbe, a penge
tűzkarikát rajzolt a lenyugvó nap fényében, aztán Hama elkapta a markolatát. A
kelták felüvöltöttek.
Köszönöm, Hama. A döntés megszületett, és Kineász vett egy nagy levegőt. Az egész
testét áthatotta a félelem, de valahol legbelül örömöt is érzett. Sőt boldogságot,
a mesterember boldogságát, aki egy hosszú és nehéz feladat befejezéséhez
közeledett. A jobb oldalán a szarmaták is felértek a dombtetőre, és alakzatba
rendeződtek, csillogó pikkelypáncélban minden férfi, nő és ló. Feketelovas Gwair az
első sor bal szélén odafordult felé és intett neki. A nap lángba borította Lót
páncélját, de akármilyen fényesen ragyogott is bronza és aranya, Szrajanka maga
volt a nap, ahogy végigügetett a dombtetőn. Sisakja és nyakvértje úgy ragyogott,
hogy el kellett fordítania róla a tekintetét.
Kineász torka elszorult a büszkeségtől, a rettegéstől, az örömtől. Almaillatot
érzett.
Kilépett az olbiai ék éléről, és végiglovagolt a domb gerincén, magasra emelve
kardját, míg biztos nem volt benne, hogy mind a három ék tökéletes és harcra kész.
Ha ez az a pillanat, akkor nem fogja elvesztegetni valami ostoba hiba miatt. A
katonák ujjongása követte az útját, és érezte, hogy valami megváltozik a lábai
alatt, a völgyben. Túl sok arany ragyogott rajtuk ahhoz, hogy makedónok legyenek.
Miközben visszaügetett a helyére, a szakák örömkiáltásának moraja felért hozzá
középről, ahogy a masszagéták rájöttek, hogy nem volt hiábavaló a hosszú, öldöklő
küzdelem. És a bíborszínű köpeny is meglebbent a lenyugvó nap fényében, a porfelhő
alatt, ám visszafelé indult.
Kineász beállt a helyére, az egyik oldalán Diodórosszal, a másikon Karolosszal.
– Athéné! – kiáltotta, és az emberek felnevettek. Úgy áradt szét benne az erő,
mint egy isten ichorja. Az olbiaiak, hellének és kelták egyaránt rázendítettek
Athéné paeanjára, és elindultak előre, és a szakák, sőt a szarmaták közül is sokan
bekapcsolódtak, olyan sokszor hallották már a tábortüzek mellett, az esőben állva,
vagy a síkság forróságában, vagy Hürkánia jeges telében.

Jöjj, Athéné, most vagy soha!

Mutasd meg a te dicsőséged!
Hozzád fohászkodunk, szűz királynő!
Vezesd győzelemre szolgáid!

A három ék lépésben kelt át a dombgerincen. Amint a lovak megérezték a lejtőt,

Kineász szabadjára engedte őket, gyors ügetésben, majd vágtában ereszkedve le a
domboldalon, és látta, hogy Lót és Szrajanka tartja vele a lépést.
Egy sztadionra jártak az ellenséges lovasságtól, amikor az megtört. Nehéz napjuk
volt, egyfolytában szkíta nyilak záporoztak rájuk, és dombnak felfele kellett
harcolniuk. A világuk most fejtetőre állt, és futásnak eredtek a gázló felé. Csak a
makedón lovasság állt meg, és indított ellentámadást. Fáradt lovaik nehezen
kaptattak fel a domboldalon, és a középen lévő szarmaták olyan hanggal csapódtak
beléjük, mint a nyári mennydörgés.
Kineász visszafogta Thalasszát, és a szeme sarkából Lót aranysisakját figyelte,
amint súlyos lándzsájával egy könnyebb páncélzatú makedón felé döfött, aki már
elvesztette a harci kedvét, látva, hogy szövetségeseik megfutamodnak. A makedónok
néhány szívdobbanásig kitartottak, majd még néhányig, mert nem voltak hozzászokva a
vereséghez, fogcsikorgatva harcoltak, aztán ők is megtörtek, és a szarmaták vágta
közben kezdték rendezni az ék alakzatot.
A domboldal és a sík terület dőlése inkább a gázló, mint a makedón pikák felé
fordította az alakzatukat. A gyalogosok már el is kezdték széthúzni a soraikat,
hogy gyorsan szembeforduljanak a támadókkal – de elkéstek, hacsak a királyuk el nem
fordul a középtől, hogy megmentse őket, s akkor a csata döntetlenre áll.
Kineász érezte.
Leért a domboldalról a síkra, és be a porfelhőbe. Jobbról kürtszót hallott –
Alexandrosz hívta a hetairoszait, hogy mentsék meg a csatát.
 – Vedd át a parancsnokságot! – üvöltötte Kineász Diodórosznak, majd: – Jobbra
kanyarodj! – Antigonosznak, aki megfújta a kürtöt. Kineász vágtára ösztökélte
Thalasszát, és a ló előreszökkent, szinte repülve a föld fölött. Kineász a feje
fölé emelte súlyos lándzsáját, mind a három alakzatnak mutatva az új irányt, és a
három háromszög elkanyarodott, kicsit megkésve a távolság és a reakcióidejük miatt.
Kineász a szarmaták elé húzott. – Kanyarodj, Lót! Kanyarodj jobbra!
Lót alig látszott a porban, de felemelte a lándzsáját, és egy pillanattal később
a kürtöse is belefújt a kürtbe.
Szrajanka fog odaérni elsőként, gondolta Kineász. Megeresztette a kantárszárat,
és a kanca felgyorsított, patái alig értek a földhöz. Milyen messze vannak
Alexandrosz hetairoszai?
Megpillantotta Szrajanka páncéljának aranycsillogását, és odahúzódott mellé.
– Jobbra kanyarodj! – üvöltötte.
A nő tisztelgésre emelte hosszú nyelű bárdját, és a kürtöse megszólaltatta a
jelzést, miközben Kineász még közelebb húzódott Thalasszával.
– Alexandrosz közvetlenül előttünk van!
Szrajanka örvendezve felnevetett.
– Héphaisztón az enyém! – kiáltotta. – Aijeee! – rikoltotta, és a szakák
elvágtattak a porfelhőben, miközben Kineász már vissza is kanyarodott a közép felé.
Ha jól képzelte el, a három ék három egymást követő pillanatban, három
kardcsapásként fog lecsapni a makedón lovas barátokba.
Majdnem odaért Lót mellé, amikor a vörös köpenyesek előbukkantak a porból.
Mindössze néhány szívdobbanással azelőtt sikerült beállnia a szarmaták alakzatába,
hogy a két ék egymásnak rontott.
Az ütközések robaja elfojtotta a gondolatokat. Kineásznak nem volt ideje
elhajítani a dárdáit, és Thalassza szemtől szemben összeütközött egy makedón lóval,
amelyet nem tudott kikerülni. Kineász lebukott egy lándzsahegy elől, és a két
csatamén a hátsó lábára ágaskodott. Kineász összeszorította a combjait és
meglendítette a dárdáját, mint egy kardot – a hegye megakadt a makedón karjai
között, és Kineász rádőlt a fegyverre, miközben Thalassza is négy lábra zökkent. Az
ellenséges katona kirepült a nyeregből, de valószínűleg nem sebesült meg. Kineász
azonnal tovább robogott. Most elhajította a dárdáját a Bahareh úrnővel viaskodó
férfira – vaskos, szürke fonatairól ismerte fel az idős lándzsaszüzet. A dárda a
bal karja alatt fúródott a makedónba, és kivetette a nyeregből, és az úrnő is
előreugratott, aztán újabb szörnyű robaj hallatszott jobbról, ahogy az olbiai ék is
berontott a makedónok közé.
Kineász már nem volt parancsnok. Átvette a lándzsáját a jobbjába, és két kézzel a
feje fölé emelte, miközben hirtelen emberek és lovak vették körül – a két ék
kilapult egymáson, és az összepréselődött lovasok kénytelenek voltak úgy harcolni,
mint a hoplitészek, szemtől szemben az ellenfelükkel, lovak teste közé szoruló
lábbal. A következő makedón még a kardja után kapkodott, amikor Kineász az arcába
döfött rövidre fogott lándzsájával. A hátán ütés csattant, aztán még egy.
Hátranézett, látta, hogy egy makedón valahol áthatolt a soraik közt, és lesújtott
rá a lándzsa végével, de az lepattant a mellvértjéről. Kapott egy ütést a felemelt
karjára – amit Szrajanka ajándékának köszönhetően páncél védett –, és Thalassza a
testtartásából értve elhátrált, kirúgott a hátsó lábaival, és mindkét patája
eltalálta az ellenfele lovát, olyan hangot keltve, mint amikor egy fejsze a fába
mélyed. Kineász a szeme sarkában aranyszínű villanást látott, és két kézzel arra
lendítette a lándzsát, maga elől maga mögé, követve a fordulatot a fejével és a
törzsével, és a somfa lándzsa teljes súllyal nekicsapódott Alexandrosz
aranysisakjának, letépve az állszíjáról. A makedónok királya előrebukott a lova
nyakára, tucatnyi testőre vetette magát kétségbeesetten felé, de Kineász közelebb
volt, a király lába felé döfött, és mélyen meg is sebezte, mielőtt két kard
csendült a sisakján – gyenge csapások, de ahhoz elegek, hogy eltérítsék
áldozatától. A lándzsa végét magasra rántva hárított, hadonászva előrebökött, az
arcok és a védtelen combok felé, és többen a földre zuhantak előle, de Alexandrosz
a lova nyakára borulva eltávolodott tőle.
A szarmaták fala előretört – Kineász érezte. Mélyen a makedón alakzat belsejében
járt, de egy sorral hátrébb még látta Alexandroszt, ahogy a lovas barátok a
kantárszáránál fogva vezették a lovát, el, minél messzebb a küzdelemtől. A király
megsebesült – súlyosan megsebesült. Kineász kapott egy ütést az oldalára, a sérült
oldalára. Elvakította a fájdalom, de a kiképzése működésbe lépett, előredöfött a
lándzsaheggyel, hogy fedezze kínszenvedését, és egy vágás, amit nem is látott,
kettévágta a súlyos lándzsanyelet a két keze között, így két darabot fogott a két
kezében, ám ez volt az a pillanat, amire Phoción felkészítette, és mindkét darabbal
előresújtott, egymás után eltalálva ellenfeleit, teljes lényével arra koncentrálva,
hogy odajusson Alexandroszhoz, de egyre jobban elhomályosult a látása, és majdnem
leesett a lováról, amikor egy kopisz belemart az oldalába, a karja alatt, szétzúzva
a vért pikkelyeit és újabb fájdalmat küldve a mellkasába. Thalassza érezte a
súlypontja áthelyeződését, és a mellső lábaival kapálva két lábra ágaskodott,
értékes pillanatokat nyerve Kineásznak. Eldobta a lándzsa darabjait, és könnyedén
kihúzta a hüvelyből az egyiptomi kardot. Nem kapott levegőt.
A háta mögül előrevillant egy hosszú lándzsa, és kivetett egy barátot a
nyeregből. Vagdalkozni kezdett, nem talált, de még élt, és kitisztult a látása is.
Hárított, aztán mindkét oldalán makedónok álltak, olyan közel, hogy a térdük
összeért, és a lovaglóostora úgy termett a kezében, mintha Árész ajándéka lett
volna. Visszakézből bal felé sújtott, aztán a nyél végét a lovas álla alá döfte, és
visszafordult, kardja mögött a teljes testsúlyával és Thalassza mozgásával, és
átvágott a másik makedón hárításán, a penge lecsapott a férfi vállára, és még
mindig maradt benne annyi erő, hogy levágjon egy hosszú húscsíkot annak védtelen
kardforgató karjáról. Kineász egyszer, kétszer, háromszor belecsapott az ostorral a
két egymásnak feszülő kard fölött a makedón arcába, és a fickó elzuhant, és újabb
izmok szakadtak le a karjáról, és sikoltott, de nem tudott leesni a földre az
egymásnak feszülő lótestek között.
– A király elesett! – kiáltotta makedón hangsúlyú görögséggel, és Kineászt új erő
töltötte el.
Ám hiába feszültek meg a lábai között Thalassza izmai, nem tudott arrébb menni,
csapdába ejtette az előbb levágott férfi, és a kardja hegyén túl álló barátok a
lovuk feje fölött előredőlve próbálták elérni, így kénytelen volt hárítani a
vágásokat, hogy védje Thalassza fejét. A csatamén megpróbált felágaskodni, de
Kineász a nyakára dőlve igyekezett lent tartani, attól tartva, hogy az óriási
nyomás közepette az állat elveszítené az egyensúlyát és elesne.
– Fogd! – harsant a válla fölött. A lándzsa ismét előrevillant, és Kineász
megkockáztatott egy pillantást hátra: Lót küzdött mögötte. – Fogd! – kiáltotta
ismét.
Kineász nem akart lándzsát a zsúfoltságban.
– Fedezz! – kiáltotta, ismét a lova fejét védve a kardjával, majd a szarmata a
makedón védtelen fejébe döfött. Aztán megérkezett Dareiosz, meg Karolosz, aztán
Szitalkész, úgy tisztítva meg maga előtt az utat, mint egy ifjú Akhilleusz.
Elvesztette a sisakját, a lándzsája vörösen csillogott a lenyugvó nap fényében.
Dareiosz őrültséget művelt: felállt a lova hátára, és átugrott Kineász utolsó
levágott ellenfelének a lovára, mint egy akrobata. A kardja megvillant, megvakított
egy makedónt, aztán addig ütötte a sisakját, amíg behúzott nyakkal le nem bukott a
nyeregből.
Karolosz elefánt nagyságú lován egyszerűen átgázolt a tömegen, és egy pillanatig
úgy tűnt, lelkesedésében Kineászt is felborítja. Mellette, Kineász látóterének
szélén, Philoklész ütötte folyamatosan ellenfeleit, mint a földre szállt Árész.
A makedónok lassan hátrálni kezdtek, mint a feltorlódott fatörzsek egy thrák
folyó tavaszi áradásakor. Thalassza ugrott egy rövidet előre – egyetlen lépést.
Kineász már csak védekezni bírt, nem volt elég ereje, hogy letaszítson egy
páncélost a lováról. Dareiosz és Karolosz álltak a helyére a sorban. Megrántotta
Thalassza kantárát, és hagyta, hogy Lót elnyomakodjon mellette. Szitalkész akkor
vágta le a makedón kürtöst, amikor az a szájához emelte hangszerét, a géta fiú
elkapta az aranykürtöt és diadalmasan a magasba emelte, így halt meg, egy makedón
lándzsával az oldalában.
Amikor újabb szarmata lovag tört előre mellette, Kineász rádőlt Thalassza
nyakára, és hagyta, hogy mind előretörjenek, ahogy a küzdelem egyre távolabb került
– előbb néhány lóhossznyira, majd óceánnyi távolságra. Egy szarmata ellenségnek
nézte, és lesújtott a hátára. Kineász felüvöltött, mire a szarmata sűrű
bocsánatkérések közepette kivezette a forgatagból, fél kezével Thalassza hátán
tartva vezérét.
– Nem sebesítettél meg – mondta Kineász.
– Súlyosan megsebesültél – mondta a szarmata. Dekorosz… valami ilyesmi neve volt.
Kineász nem bírta felemelni a fejét.
– Nem – motyogta. Pedig megsebesült, valahol a pikkelyvért alatt. Magasan a bal
oldalán valami nedves történt, és a jobb oldalán is volt egy vágás, és rengeteg
zúzódás. És megint fájt a légzés… jobban, mint előtte. – Menj vissza, Dekris.
– Köszönöm, uram. – A fiatal harcos fejet hajtott, kihúzta lándzsáját a combja
alól, és körülnézett. – Úgy hallom, arrafelé lesz dolgom – mondta, és elvágtatott
balra.
Kineász egyedül ült a lován, elég sokáig ahhoz, hogy azt kívánja, bár lenne egy
vizestömlője. Valamelyik célt tévesztett vágás végzett a korsójával. Felemelte a
fejét, kifújta a taknyát az orrából, és körülnézett. Még mindig nem fújt a szél, és
a kavargó portól sűrű, fullasztó lett a levegő.
A prodromoszok még a harcoló alakzatok mögött voltak. Miközben mélyeket próbált
lélegezni, utolérte Ataelosz, Szamahe és Temerix. Egymással versengve kínálták
vízzel. Temerixnek bora is volt. Rögtön jobban érezte magát. Temerix adott neki egy
darab fokhagymás kolbászt – valamelyik kisebb összecsapás során zsákmányolhatta,
mert a szakáknak nem volt ilyenjük –, és Kineász befalta. Órák óta nem evett –
úgyhogy csak ült, negyed sztadionra a legvéresebb lovascsatától, amit valaha
látott, és kolbászt evett a felderítőivel. A por ellenére újra érezni kezdte a
csata lüktetését.
A nap lenyugvófélben volt, és a levegő hűvösebben simogatta napégette, mocskos
arcát.
– Köszönöm a kolbászt – mondta Temerixnek, s az elvigyorodott. – Menjünk, nyerjük
meg ezt az izét – folytatta, talán nagyképűen, de hát így látta a helyzetet.
A közelharc elhömpölygött előle. A lovas barátok nem törtek meg – egyszerűen csak
vereséget szenvedtek. Kineász körül mindenfelé szkíta férfiak és nők vágtattak –
nem páncélos nemesek, hanem egyszerű harcosok, minden törzsből. Néhányan kíváncsian
nézték. Mások tisztelegtek és bakszának szólították, aztán mind belevetették
magukat a küzdelembe, gyakran kiáltozva hívták a prodromoszokat is. A felderítők
azonban kétévi hadakozás fegyelmével várakoztak.
Kineász tudta, hogy erre gondolt Zarina. A szkíták egész életükben összehangoltan
vadásztak a síkságon. Tudták, mikor sebesült meg egy vad, és minden harcos saját
maga választotta meg a pillanatot, amikor harcba kellett szállnia. Az ő néhány
száza most már csak a lándzsa hegye volt, és több ezer szaka meg daha érkezett
mögöttük, bevágtatva a harc viharába, hogy kilőjenek néhány nyilat vagy előrántsák
a kardjukat. Az első rémület után sokan lovat váltottak, így viszonylag pihent
hátasokon tértek vissza. A rémület véget ért, és győzelmet szimatoltak.
Kineász is érezte, olyan szaga volt, mint a lovak verejtékének és a pornak, és
valahonnan messziről almaillat is keveredett bele. Thalassza felnyerített és lépett
egyet – pedig ritkán mozdult parancs nélkül –, és Szrajanka bukkant elő a
porfelhőből.
– Aijee! – rikoltotta, és megölelték egymást. – Megsebesültél! – hátrált el aztán
a kancájával.
Kineász csak mosolygott, majd kinyújtotta a jobb kezét és odahúzta magához a nőt,
úgy csókolták egymást, mint akik mindenek ellenére mindent elveszíthetnek.
– Még elmehetünk! – zihálta Szrajanka, amikor szétváltak. A keze, ahol Kineász
derekát ölelte, csupa vér volt.
– Már késő, szerelmem – felelte a férfi.
– Megölöm azt a rohadt Héphaisztónt! – mondta Szrajanka, mintha csak az időt
ütnék el a csevegéssel. Átnyújtott Kineásznak egy hajítódárdát. – Egy elkésett
nászajándék – magyarázta, aztán elvékonyodott a szája. – Lót elesett – bukott ki
belőle.
– Ah! – sóhajtott fel Kineász, s egy pillanatra elhagyta a fájdalom. A kürtök
visszavonulót harsogtak. – Én meg kiiktattam Alexandroszt a küzdelemből. – Lótot
majd később meggyászolja. Aztán eszébe jutott, hogy hamarosan követi Lótot, és
rátört a fájdalom, és nedves volt, de megint felkuncogott. Őszintén vigyorgott. A
félelme elszállt – igazából már halott volt, s ezt az utolsó ölelést csak Athéné
kegyének köszönhette. Hátradőlt Thalasszán, a lábaiból még nem szállt el az erő. –
Fejezzük be! – mondta.
Szrajanka tekintete még egyszer, utoljára az övébe fúródott.
– Vigyél minket! – szólalt meg mellette Ataelosz. – Pihent lovak!
Kineász körülnézett.
– Akkor ék alakzat! – parancsolta, mire Ataelosz meg Szamahe több nyelven
elvakkantotta a parancsát, és a felderítők alakzatba álltak. Ügetésben indultak el.
Kineász és Szrajanka egymás mellett lovagolva rontott be Árész viharába. A
küzdelem ide-oda hömpölygött, és a harcosok utat nyitottak nekik. Az egyes népek
harcosai összekeveredve törtek előre, a győztesek erejével, miközben a nap vörössé
vált mögöttük, mint egy tátongó seb, elvakítva a makedónokat, ahol sugarai áttörtek
a porfelhőn, és a daimón ismét megszállta őket, és az összes olbiai azt harsogta:
„Apollón!”, meg azt, hogy „Niké!”. Néhányan „Athéné!”-t is kiáltottak, a szakák meg
a szarmaták pedig valami mást, valamit, ami szavak nélkülinek tűnt, mégis egyre
inkább szóvá formálódott, ahogy előretörtek, és a szétszórt rikoltások egyetlen,
újra és újra megismételt szóvá forrtak. Ezernyi fáradt, vékony hangból született
meg a hadisten kiáltása.
– BAKSZA! – üvöltötték egy emberként.
Ez a hang vitte előre. Volt ideje gondolkodni. Ilyen érzés lehet istennek lenni,
és érezte, hogy áthatja Niké, a győzelem öröme. A makedónok kezdtek megtörni. Eddig
kimerülten, de példamutatóan fedezték a visszavonulásukat, de most elfogyott a
kitartásuk. Philótasz alatt talán tovább bírták volna, de Héphaisztón már elment a
csatatérről, mondván, hogy megsebesült, és az ezernyi bizonytalan lélek, ami még a
legjobbakat is megingatja, követte.
Kineász előretört az első sorba és elhajította dárdáját. A magas, hosszú dobás
egy menekülő ló farába repítette a fegyvert, és ott is maradt.
– Szép dobás – jegyezte meg Philoklész. – Nem is olyan más – tette hozzá, mintha
csak egy korábbi beszélgetést folytatna.
Kineász látása elhomályosult a dobás okozta fájdalomtól, de azért sikerült
rámosolyognia a spártaira.
– Hmm? – mormogta kérdőn, mintha a hürkániai megaron oszlopai alatt állnának, és
filozófiáról beszélgetnének.
– A lovascsata. Pont ugyanolyan. Sok dulakodás, csak éppen egy állat végzi a
munkát. – Philoklész elmosolyodott. A jobb keze vörös volt, a csuklója is, a karja
is, és a lándzsája is, mintegy meghazudtolva könnyed szavait. – Azt hiszem,
tetszik. Jó így harcolni az ember utolsó csatájában.
Kineász felnevetett, és fájt.
– Jó ember vagy – nyögte ki.
– Nem túl gyakran hallom tőled – mosolyodott el Philoklész.
A por oszlani kezdett, mert a szkíták túl fáradtak voltak ahhoz, hogy üldözzék az
ellenséget, és a Jaxartész vize már így is a lovak térdéig ért. Phalanxharcosok
menekültek vissza a gázlón, amit oly nagy árat fizetve foglaltak el. Alexandrosz
rohama megmentette őket, de a soraik felbomlottak, és számukra véget ért a harc.
Kineász elfordította a fejét, és mindenkit ismert – minden férfit és nőt –, és
látta, hogy mi volt igaz az álomban és mi nem. Ha előrenézett, egy megvert sereget
látott, mely csak az utolsó csapásra várt. A hatalmas, kiszáradt fa tövében egy
magányos lovas ült páncélos lován, aranysisakja vörösen izzott a lemenő nap
fényében. Egy íjat tartott a kezében.
Balról, távolról León hangja hallatszott.
– Ő az enyém! – gázolt bele a vízbe.
– Árészra, tartsátok a sort! – bődült el Diodórosz.
Kam Baksza ott állt Kineász válla mellett.
– Ideje átkelni a folyón – mondta.
Kineász felemelte a kardját, bár a fájdalom úgy tört rá, mint a tenger dagálykor.
A vörösen örvénylő porfelhő fölött látta az ég egy kék darabkáját, és a magasban
egy sast.
– Roham! – kiáltotta.
 Intett, és…

EPILÓGUS

Másnap, a ragyogó napsütésben Szrajanka átkelt a folyón. Harminc lovas kísérte,

mind lándzsaszüzek. A vértjük tiszta volt, a lovaikat lecsutakolták, a hajukat
rózsa- és fűkoszorúkkal díszítették. Szrajanka oldalán Kürosz kardja lógott, a
jádemarkolat saját üzenetét villogta a napfényben.
Az ellenséges parton találkoztak makedón kíséretükkel. Ők nem voltak olyan
tiszták, és Szrajanka bólintott magában. A csapatot vezető tisztet ismerte Kineász,
és ő is megsebesült. Szrajanka kifejezéstelen arccal nézett rá. Átlovagoltak a
makedónok néma táborán – csak a sebesültek nyöszörgése és a lovak éles nyerítése
törte meg a csendet. Akik tudtak, rámeredtek, ahogy elment mellettük.
Szrajanka elvezette kíséretét az ostromgépek mellett, ahol ép katonák álltak
készenlétben, majd a sátrak és takarókból emelt hevenyészett menedékek között oda,
ahol tucatnyi nagy sátor állt egymás mellett, és Ptolemaiosz bekísérte őket az
udvarra, amelyet körülfogtak.
– A király itt fogad titeket. Megsebesült. – Nagyon hangosan beszélt, mintha egy
bolondhoz szólt volna.
– A férjem sebesítette meg – felelte Szrajanka görögül, és a makedón katonák
ugyanolyan rosszindulatúan súgtak össze, mint ahogy ő mosolygott.
Nem szállt le a lóról, pedig Ptolemaiosz többször is intett neki.
– A király vár – sürgette.
– Mondd meg neki, hogy jöjjön ide! Nem szállok le a lóról az ellenség táborában!
– szegte föl az állát Szrajanka.
A szíve hevesen dobogott, míg nem emlékeztette magát, hogy nincs vesztenivalója.
Felszegte hát az állát, és végül félrehúzták a legnagyobb sátor bejáratát takaró
vásznakat, majd kilépett Alexandrosz. Sápadt volt és sántított, és azonnal leült,
amint letették a székét.
– Csak egy amazon részesül ebben a kiváltságban, úrnőm. Minden más legyőzött
király elém járul és letérdel.
– Ezek szerint kedves vagyok – vont vállat Szrajanka. – Nem kérem, hogy
letérdelj.
Alexandrosz arca azonnal a harag maszkjává változott.
– Téged győztelek le! – fröcsögte.
Szrajanka egy zsákot tartott a bal kezében. Kinyitotta a száját, majd kivette és
a földre dobta a tartalmát. Alexandrosz aranysisakja volt az.
– Feltehettem volna egy győzelmi oszlop tetejére, mint amilyet a görögök
állítottak a másik parton, és semmit sem tehettél volna ellene. – A király
hallgatott, és Szrajanka rábólintott. – Tartsd meg, és köszönöm az udvariasságod,
amikor a foglyod voltam.
Alexandrosz vett egy nagy levegőt, és szóra nyitotta a száját, de Szrajanka
felemelte a kezét.
– Hallgass meg! Nem gúnyolódni jöttem. Megölted a férjemet… de én visszafogom a
kezem. Nem kelsz át az Oxoszon vagy a Jaxartészen, és a szakák nem támogatják
tovább a bitorló Szpitamenészt, akit gyűlölök. A szavamat adom. Ha átkelsz a
folyón, meghalsz. Menj máshová, és hódíts, ahogy kedved tartja.
– Meg fogom hódítani az egész világot! – jelentette ki Alexandrosz. A haragját
már elfojtotta égető kíváncsisága, érdeklődése és tisztelete.
– Maradj távol a fűtengertől, király! – figyelmeztette még egyszer Szrajanka. –
Ha akarod – vont vállat –, mondd azt a rabszolgáidnak, hogy sarcot hoztam neked. De
maradj távol a fűtengertől. – Kivonta Kürosz kardját a hüvelyéből. – A népem azt
mondja, hogy ezt a kardot Kürosz, a nagykirály hozta el a fűtengerre. Itt hagyta
nálunk. Kelj át a folyón, és meglátjuk, te mit hagysz itt. Beszéltem.
Ott hagyta a királyt az elefántcsont székén, kezében a sisakjával. Nem várta meg
a makedón kíséretet, amely hosszabb tárgyalásra számítva leszállt a lóról.
Összegyűjtötte szüzeit, és ellovagoltak, és senki sem emelt kezet rájuk.
A folyó túlpartján, a Jaxartész gázlója fölött emelkedő domb tetején egy nagy
termetű, meztelen férfi halomba rakta az összes makedón vértet, amit barátai
levágtak a halottakról. Közben sírt, de keményen dolgozott, és sokan segítettek
neki. Gondosan építette az emlékművet, míg csak a dombtető fölé nem magasodott, és
a sisakon, amivel megkoronázta, kék taréj lobogott, és a nap megcsillant a bronzon,
és úgy ragyogott, mint egy jelzőtűz.

Térképek

TÖRTÉNELMI JEGYZET

Alexandroszt legyőzték?
Miféle revizionista ostobaság ez? Alexandrosz csak győzelmeket megörökítő
élettörténetét már kortársai is megkérdőjelezték, és nem kell egy történészt
„revizionistának” nevezni, ha úgy véli, hogy Alexandrosz esendő volt. A legtöbb
forrásunk Alexandroszról jóval az élete utánról származik, de akárcsak az
evangéliumok esetében, gyanítható, hogy az ókori auktorok (például Diodórosz
Szikulosz, Arianosz és Plutarkhosz) mára elveszett korabeli művekből is merítettek.
Akár elfogadják ezt, akár nem, érdemes megjegyezni, hogy Peter Green, Alexandrosz
legjobb életrajzírója (legalábbis szerintem) úgy érezte, hogy Alexandrosz vereséget
szenvedett az első napon a Granikosznál, és csak Parmenión közbelépése mentette meg
a második napon.
Hasonlóképpen, míg egyes történészek azt fogadják el Arianosszal összhangban,
hogy Alexandrosz megnyerte a Jaxartész melletti csatát, én arra kérem az olvasókat,
hogy a modern újságolvasók kritikus szemével vizsgálják meg a forrásokat. A
Jaxartész menti hadjárat során valami szörnyen félresiklott – szerintem ebben a
legtöbb történész egyetértene. Csapatokat küldtek haza, vereségek követték egymást.
Mint kiderült, Alexandrosz úgy döntött, nem hódítja meg a füves pusztaságot, de még
csak be sem tört rá.
Érdemes megjegyezni, hogy Kürosz valóban elvesztette a hadseregét és az életét a
masszagétákkal szemben, és Dareiosz is komoly bajba került, amikor a nyugati
szkíták ellen vonult. Nem tűnik valószínűnek, hogy Alexandrosz serege döntő
győzelmet aratott volna a nomádokkal szemben, még ha sikerült is kiharcolnia az
átkelést a folyón. Figyeljük meg, hogy még ha el is hisszük, hogy győzött, egy
lépést sem tett a csatamezőn túl. Vessük ezt össze a többi csatát követő
viselkedésével, és gondolkodjunk…
Szerintem vereséget szenvedett – illetve, ahogy a regényben is utalok rá, nem
győzött.
Akik kevésbé ismerik ezt a korszakot, azok számára érdemes talán megjegyezni,
hogy Parmenión meggyilkolása és egy hadoszlop elvesztése Marakandától délre
történelmi tény, akárcsak „Philótasz árulása”, megkínzása és kivégzése, több ezer
szogd fogoly lemészárlása, a fekete-tengeri városok gazdagsága és hatalma, illetve
a fűtengeren élő szkíta törzsek létezése. A honlapomon (www.hippeis.com) található
egy bibliográfia. Az események ismerői számára elkészítettem a saját időrendemet
Robinson History of Alexander the Great and the Ephemerides of Alexander's
Expedition (1953) c. művének függelékében található kiváló összehasonlító
táblázatok alapján, melyek segítségével az olvasó eseményről eseményre haladva
egybevetheti Arianosz, Diodórosz, Justinus, Curtius és Plutarkhosz véleményét.

A SZERZŐ JEGYZETE

A szkíta nyelvből nagyon kevés maradt ránk, én pedig író vagyok, nem nyelvész. Úgy
döntöttem, bizonyos szkíta szavakat avesztával helyettesítek, másokat modern
szibériai szavakkal, megint másokat oszétekkel. Meg akartam mutatni, milyen nehéz
lehet a nyelvi akadályok kiküszöbölése még akkor is, amikor bizonyos szavak közös
tőre vezethetők vissza. Nem vagyok túl jártas az ógörög nyelvben, sem a többi,
fentebb említett nyelvben, így az előforduló hibák engem terhelnek. Néhány idézetet
én magam fordítottam le, más esetekben kiváló XIX. és XX. századi fordításokat
dolgoztam át. A Démétér-himnusz Hugh G. Evelyn-White fordítása. Arisztophanész
Lüszisztratéjának részletei John Lindsay 1926-os fordításából származnak. Az Árész-
himnusz Hugh G. Evelyn-White fordítása. Az Iliász leghíresebb szakaszát
természetesen Samuel Butler tolmácsolásában idéztem. Végül az utolsó homéroszi
himnuszt én magam fordítottam (a Perseus Project segítségével).
Miközben az ember olyan korról ír, amit szeret (és én eléggé beleszerettem ebbe a
korba), óhatatlanul egyre többet tud meg róla. E tanulási folyamat eredményeképpen
megváltozhatnak egyes szavak, vagy az, ahogyan használom őket. Például a Türannosz
első kötetében szinte mindenben Xenophón Peri hippikészére támaszkodtam. Xenophón
az ideális fegyvert makhairának nevezi. A későbbi kutatásaim során kiderült, hogy a
görögök meglehetősen szabadon nevezték el a kardjaikat (mint a harcművészek
kivételével mindenki), és Kineász egyiptomi makhairáját valószínűleg inkább
kopisznak nevezték, így a második kötetben lelkiismeret-furdalás nélkül kopisznak
nevezem én is. Más szavak is megváltozhattak… az biztos, hogy a hoplita phalanx
belső működéséről alkotott elképzeléseim megváltoztak. Minél többet tanul az ember…

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindig sajnálom, amikor befejezek egy történelmi regényt, mert az írás a legjobb
munka a világon, a kutatás pedig élvezetesebb, mint bármi, amit csak el tudok
képzelni. Minden történelmi korhoz egy sor kérdéssel közelítek. Hogyan étkeztek?
Mit viseltek? Hogyan működött az a fegyver? Ez alkalommal a kérdéseim a kor
újrateremtéséhez vezettek el. A világ ókori hagyományőrzői óriási segítséget
nyújtottak nekem az írás közben mind az öltözködés, a páncélzat és a fegyverzet
részleteit illetően, mind ihletforrásként.
Ebben a vonatkozásban köszönettel tartozom Craig Sitchnek és Cherilyn Fuhlbohmnak
a Manning Imperialtól, akik a klasszikus ókor tárgyi kultúrájának talán legjobb
reprodukcióit készítik (www.manningimperial.com). Szeretnék köszönetet mondani Paul
McDonnel-Staffnak ismeretei mélységéért és a kérdéseimre adott készséges
válaszaiért – továbbá a melbourne-i és sydney-i ókorihagyomány-őrzőknek, amiért
felhasználhattam a fényképeiket, illetve sok görögországi és egyesült királyságbeli
hagyományőrzőnek a segítségükért. Külön köszönet Ridgely Davisnek (és Jacknek!),
akik megtanítottak lóhátról dárdát hajítani. És ezernyi köszönet saját hoplita
csapatom, a Taxeis Plataea tagjainak, amiért vállalták a kísérleti nyúl szerepét
sok ókori tárgy és fegyver kipróbálása során. Előre Marathónhoz!
Kineász és világa akkor született, amikor elhatároztam, hogy írok egy könyvet,
amelyben feldolgozom napjaink politikájának és háborúinak súlyos problémáit. Épp
akkor tértem vissza a tanuláshoz, és életem első nagy szerelméhez – az
ókortörténethez. Olyan könyvet szerettem volna írni, amelyet kedves barátom,
Christine Szego szívesen árulna a boltjában – a torontói Bakka-Phoenix
könyvesboltban. Ezekből az elemekből – az ókori történelemből, a háború
filozófiájából és bizonyos sámánisztikus motívumokból – született meg a kötet,
amelyet az olvasó a kezében tart.
Közben megismerkedtem Wallace professzorral és Young professzorral, a Torontói
Egyetem két nagy tudású oktatójával. Wallace professzor minden kérdésemre
válaszolt, amivel megkerestem, ellátott forrásokkal, bevezetett Diodórosz Szikulosz
labirintusszerű csodái közé, végül pedig bemutatott T. Cuyler Youngnak. Cuyler
ismertetett meg a Nagy Sándor korabeli Perzsa Birodalommal, ő vetette fel annak a
lehetőségét, hogy Alexandrosz nem volt legyőzhetetlen, sőt. A legmélyebb hálámat és
köszönetemet szeretném kifejezni ennek a két úrnak, amiért segítettek rekonstruálni
az i. e. IV. századi Görögország világát, és megalkotni azt az elméletet Nagy
Sándor hadjáratairól, mely ennek a regénysorozatnak a gerincét adja. A tudományos
tények az ő érdemeik, a tudományos tévedések pedig engem terhelnek. Soha nem fogom
elfelejteni, milyen volt Wallace professzor irodájában beszélgetni, vagy Cuyler
nappalijában, csokoládétortát majszolgatva, Nagy Sándor legyőzhetetlenségének
mítoszáról vitatkozva.
Szeretnék köszönetet mondani a Torontói Egyetem Ókortörténeti Tanszéke
munkatársainak támogatásukért és azért, hogy felélesztették szunnyadó
érdeklődésemet az ógörög nyelv iránt, továbbá a Torontói Egyetemi Könyvtár és a
Torontói Városi Könyvtár dolgozóinak elhívatottságukért, felbecsülhetetlen értékű
segítségükért.
Sok munka és kreatív gondolkodás révén mára lett egy honlapom. Ezért Rebecca
Jordannek tartozom köszönettel – kérem, látogassák meg. A címe lentebb található.
Köszönet régi barátaimnak, Matt Heppe-nek és Robert Sulenticnek azért, hogy
elolvasták a kéziratot, véleményt mondtak róla és segítettek elkerülni az
anakronizmusokat. Mindketten enciklopédikus tudással bírnak az ókori és hellén
hadtörténet területén, és az esetleges hibákért ismét csak az enyém a felelősség.
Emellett nyolcévi köszönettel tartozom Tim Wallernek, a világ legjobb
olvasószerkesztőjének. És néhány pint sörrel is!
A Perseus Project nélkül nem férhettem volna hozzá ilyen sok ógörög szöveghez. A
Tufts Egyetem támogatásával működő internetes forrástár szinte az összes ókori
görög szöveg angol változatát tartalmazza. Enélkül még mindig a Médeia második
soránál tartanék, az Iliásztól vagy a Démétér-himnuszról nem is beszélve.
Köszönettel tartozom kiváló szerkesztőmnek, Bill Massey-nek az Orion Kiadónál,
amiért esélyt adott a könyvnek, humoráért és kitartó támogatásáért. Köszönetet
szeretnék mondani az ügynökömnek, Shelley Powersnek is, amiért fáradhatatlanul
dolgozott értem.
Végül pedig szeretnék köszönetet mondani a Luna Café múzsáinak, akiknek
ugyanolyan kitűnő a kávéjuk, mint a humoruk, s akik nélkül bizonyára nem született
volna meg ez a könyv. És minden hálám – egész életem összes hálája – feleségemnek,
Sarah-nak.
Ha kérdése van, vagy szeretne többet látni, vagy részt venni (szeretne hoplitész
lenni Marathónnál?), kérem, látogasson el a www.hippeis.com honlapra. Akiket
érdekelnek hőseink további kalandjai, a honlapomon találnak egy nyolcvanoldalas
novellát (ingyen) a Kineász halálát követő napokról és hetekről. A címe: León
története.

Christian Cameron
Toronto, 2008