Binder Mátyás

A „CIGÁNY – MAGYAR” EGYÜTTÉLÉS VÁLTOZATAI A MAGYAR

TÖRTÉNETÍRÁSBAN

1. Az együttélés kérdései

A magyarországi roma közösségek kutatása eleinte, „hagyományosan” néprajzi,

folklorisztikai és nyelvészeti feladatnak számított, majd megjelentek a szociológiai és (még
később) a kulturális antropológiai kutatások is (Csongor-Szuhay 1992; Prónai 1995; Szuhay
2007). Ezzel nagyjából egy időben (tehát az 1980-as, 90-es években) történészi érdeklődés
még csak elszórtan nyilvánult meg a romák irányába.1 Csongor Anna és Szuhay Péter 1992-es
tanulmányukban egyetlen komolyabb történeti munkát tudnak mindössze említeni (egy
forrásgyűjteményt: Mezey 1986), Báthory és Pomogyi pedig a hazai történeti
„cigánykutatásokat” elemezve megállapították, hogy a magyar történettudomány alig
foglalkozott a cigányokkal (Báthory – Pomogyi 1993).2 A jelenség tudománytörténeti okait
most nem részletezném, annyi bizonyos, hogy a nemzetközpontú történetírás a különböző
kisebbségi/társadalmi csoportokat, köztük a romákat nem tartotta érdemesnek a történeti
vizsgálatra (vö. Dupcsik 2009: 29-31; Hobsbawm 2006).
Az elmúlt 15-20 évben azonban megindult a forrásfeltárás- és kiadás folyamata, néhány jog-
és politikatörténeti jellegű monográfia mellett megjelentek társadalomtörténeti érzékenységű
szintézisek is, valamint számos egyéb publikáció, elméletalkotási kísérlet és szakmai vita
(lásd: Binder 2009a). Dolgozatomban megpróbálom áttekinteni a „cigány – magyar”
együttélés történeti változatait az (általam ismert) történeti kutatások alapján.
A konkrét történeti példák tárgyalása előtt fontosnak tartom néhány kérdés tisztázását. Az
„együttélés” igen tág fogalom, és a jelenséghez kapcsolható társadalomtudományi fogalmakat
illetően sincs megnyugtató konszenzus (vö. Gyáni 2002; Ladányi 2011). Mivel az együttélés
fogalma magában foglalja legalább kettő, egymástól különböző csoport valamilyen
kölcsönhatását, talán a legcélszerűbb akkulturációs folyamatként értelmezni (vö. Nagy 2003).

1
Az „enyhe”, de szakszerű történészi érdeklődést jelentették többek között Mészáros László, Móró Mária,
Szomszéd András írásai (Mészáros 1975, 1976; Móró 1979; Szomszéd 1987), emellett fontos megemlíteni
Sárosi Bálint, sok történeti adatot tartalmazó kiváló munkáját is a cigányzenéről (Sárosi 1971).
2
Itt jegyezném meg, hogy Karsai László könyve is ekkoriban jelent meg (Karsai 1992), de Báthory és Pomogyi
összefoglaló írása még a 80-as évek végén készült. A kedvezőtlen politikai környezet miatt végül csak 1993-ban
jelenhetett meg egy akkoriban indult roma lapban, a Kethano Dromban.

1
Maga a fogalom a 20. század első felében jelent meg az amerikai társadalomelméletben, és
kezdetben többnyire „kulturális asszimilációt” vagy „kultúravesztést” jelentett. A
társadalomtörténész Gyáni Gábor az akkulturációt kulturális beolvadásnak tekinti, ami
általában az asszimiláció kezdeti lépése (Gyáni 1995). Ezzel szemben a kulturális
antropológia inkább kultúraváltozásként értelmezi, kulturális kölcsönhatások folyamataként.
Kapcsolódva az antropológiai értelmezéshez, az akkulturáció tehát „olyan folyamat, melynek
eredményeként a kultúra lenyomatai, mintái, jellemző vonásai a kapcsolatok és áthatások
során formálódnak (A. Gergely 2010:22).”
A fogalom így elég tág értelmű, ráadásul az asszimiláció lehetőségét is magába foglalja,
érdemes tehát valahogyan specifikálni. Az akkulturáció különböző változatainak (vagy
szakaszainak) tekinthetjük az asszimilációt és az integrációt, valamint a szegregációt is.
Ladányi János az asszimiláció-integráció fogalompár helyett egyértelműen definiálható és
pontosan mérhető fogalmakat (pl. befogadás, kirekesztés, lakóhelyi szegregáció) javasol
(Ladányi 2011). Bár jelenkori kutatások terén igaza lehet, történeti értelemben
alkalmazhatónak tartom a jelzett fogalmakat, de nem ideologikus ellentétpárba rendezve,
hanem megváltoztatható irányú folyamatokként értelmezve azokat.
Asszimiláció3 alatt azt a folyamatot értem, mely során az egyén (vagy a csoportja) egy másik
közösséghez hasonul, és megszűnik korábbi csoporttagsága. Az integrációt úgy értelmezem,
hogy adott lokális közegben az egyén, önmaga és a másik közösség szemében egyaránt
„cigányként” (vagy romaként) jelenik meg, mint a helyi társadalmi-gazdasági rendszer aktív
résztvevője. Adott esetben természetesen különbséget kell/lehet tenni gazdasági és társadalmi
integráció között, hiszem a kettő nem feltétlenül járt együtt. A gazdasági kapcsolatok4 az
interetnikus viszonyoknak (az „együttélésnek”) nem csupán egyik aspektusa, hanem azok
meghatározó kerete is (vö. Sárkány 2010), hiszen a gazdaság „a társadalmi és kulturális
totalitás szerves része (Eriksen 2006: 225).” Ebből kiindulva a társadalmi integráció
feltételeként tekintek a gazdasági együttműködés különböző formáira.
Végül a szegregációt – Ladányi nyomán - a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli
megjelenéseként fogom fel (Ladányi 2011: 51), ahol a közösség „cigányként” és a többségi
lakosságtól elkülönülten, a társadalmi integráció csatornáitól elzártan él.

3
Az asszimiláció Gyáni szerint a magyar társadalomtörténet egyik kritikus kategóriája a közös múlt
szempontjából. Ilyen irányú kutatások elsősorban a hazai zsidóságra, másodsorban a különböző nemzetiségekre
irányultak (Gyáni 2002: 120).
4
Sokan sajátos „cigány gazdaságról” beszélnek, de az csak a tágabb társadalmi-gazdasági viszonyrendszerekben
értelmezhető. A cigányok gazdálkodása nem statikus jellegű, hanem a többségi társadalom gazdaságának a
része, mely általában megszabja egy-egy tevékenység gyakorlatának a feltételeit (Reyniers 2002:66).

2
Nyilván nem lehet egzakt tipológiát alkotni a fentiek alapján a magyarországi roma
közösségek történelmét illetően, de reményeim szerint a különböző átmenetek, változatok,
megyei, városi, falusi integrációs folyamatok, sikerek és részsikerek nem csak árnyalják majd,
hanem felül is írják azt a leegyszerűsítő történelemszemléletet, ami napjainkban is dominál a
romákkal kapcsolatban. E „kanonizált cigány történelem” lényege, hogy mindegyik
eredetmonda ugyanarra az alapgondolatra megy vissza: „valamikor egy etnikai csoport
elhagyta Indiát, és különböző megpróbáltatásokon és gyötrelmeken keresztül mind a mai
napig különálló etnikumként maradt fenn” (Stewart 1994: 20; lásd még Acton 1994; Törzsök
2001, Oblath 2006).

2. Az első találkozások (15. sz.)

Az első roma (korabeli néven „cigány” vagy „fáraó népe”) közösségek megjelenésével
kapcsolatban csak szórványos adatok állnak a kutatók rendelkezésére. A magyarországi roma
közösségek korai történetét is tárgyaló komolyabb munkát csak két történész, Nagy Pál és
Tóth Péter jegyez (Nagy 1998, 2000, 2004; Tóth 2005, 2006). Ezek alapján érdemes úgy
megközelíteni a 14-15. századi „cigány-magyar” együttélés kérdését, mint peripatetikus 5
csoportok különböző stratégiáit és lehetőségeit a feudális társadalomba való beilleszkedésre.
Az eddigi kutatásokból az tűnik ki, hogy a földesurak és a városok tudatos munkaerő-szerzési
szándéktól inspirálva fogadták be a cigányokat (Nagy 2004: 32). Erről tanúskodnak a
különböző uralkodói menlevelek (Tóth 2006: 26), városi számadáskönyvek és földesúri
adománylevelek. Ez utóbbi típusú forráshoz tartozik az az oklevél is, mely a legkorábbi
letelepített és hosszú időn keresztül Magyarországon élő cigányokról tudósít. Ebben „1455.
január 18-án Hunyadi János, mint besztercei gróf engedélyt adott Barcsay Péter és Tamás
számára, hogy négy cigányt (quatuor ciganos) bármelyik birtokukon jobbágyként tarthatnak
és hatalmuk lehet felettük (Nagy 2004: 18).”
Nagy Pál kétféle gazdasági stratégiát lát megjelenni a korszakban, melyek az együttélés két
irányát jelezhetik számunkra. A szolgáltató-kereskedő vándor csoportok nagyobb kulturális
önállósággal rendelkezhettek, míg a városokban vagy földesúri birtokokon élő cigány
közösségek több akkulturációs kihívással szembesülhettek (Nagy 2004: 32-34). Mint Nagy
írja, az együttélés egyensúlyi helyzete „sérülékeny volt ugyan, ám a gazdasági és jogi

5
A peripatetikus közösség fogalma az ökológiai antropológiából származik. E szerint az a csoport tekinthető
peripatetikusnak, mely (1) mozgása gazdasági stratégiából fakad, (2) elsődleges megélhetési forrása a javak és
szolgáltatások értékesítése, (3) endogám, (4) mindig kisebbségben van és (5) önálló etnikai egységet képez
(Prónai 2000: 178). Szorosan ehhez kapcsolódik az ökológiai „niche” (fülke, rés, hézag) fogalma, mely azt
jelenti mikor bizonyos javak és szolgáltatások iránt – adott területen és időben – igény lép fel. Ezt az igényt
„peripatetikus stratégia” alkalmazásával próbálják meg egyes csoportok kielégíteni (Piasere 1997: 117).

3
technikák jól működtek, a cigányok helyet kaptak a 15. századi magyarországi társadalomban
(Nagy 2004: 35-36).”

3. Együttélési modellek változatai (16-19. sz.)

Mielőtt röviden áttekintem a 16-18. századi cigány – magyar együttélés lehetséges színtereit
és változatait, néhány elméleti jellegű problémát fontosnak tartok kiemelni. Először az „együtt
élő” kategóriák (azaz a cigány és a magyar) ideáltipikus és történetileg változó jellegét
emelném ki. Az etnikai csoportok határai, valamint a csoporthoz tartozás két lehetséges
ismérve: az önbesorolás és a külső besorolás (vö. Barth 1996) a társadalmi-gazdasági
környezet hatására változásokon mehetnek keresztül.6 Mint Ladányi és Szelényi írja: „Semmi
okunk sincs arra, hogy az etnikumokat „zárt rendszerekként” kezeljük (…) A különböző
kizárási stratégiák igyekeznek felnagyítani és megmerevíteni a „kisebbség” és a „többség”
közötti különbségeket. Ezeknek a stratégiáknak ugyanúgy része lehet a rasszjegyek
jelentőségének mérhetetlen eltúlzása, szociális és etnikai problémák egymásba mosása, mint
ahogyan az etnikai keveredés tényeinek tabuként való kezelése, vagy a „többségi” és
„kisebbségi” társadalom „jellegzetességeinek” egymás ellentéteként való megfogalmazása
(Ladányi-Szelényi 2000: 209).”
Az idézett megállapítások történeti távlatokban is érvényesnek tűnnek (vö. Oblath 2006).
Nagy Pál kimutatta, hogy a 18. századi magyarországi források egy részében a „cigány”
fogalma etnikai dimenzióban jelent meg (latinul: natio, gens; magyarul: nemzet, nemzetség).
A források egy másik csoportjában a „cigány” fogalma szociális dimenzióban jelent meg. A
latin nyelvű iratokban: conditio (társadalmi helyzet) és professio (foglalkozás, megélhetési
mód). Ez esetben tehát cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelent (Nagy 2008a: 41).
A felvilágosult abszolutizmus nézőpontjából a „cigány” nem etnikai hovatartozást jelentett,
hiszen jogi úton megváltoztathatónak tartották. „Ex respectu honesti status et conditionis e
serie Zingarorum ex missi”, azaz tisztes helyzetük és állapotuk miatt a cigányok sorából
kivetettek. – rendelkezett például Borsod vármegye négy sajóvámosi cigány családról 1797-
ben (id. Tóth 2006: 134).
A másik – a fentihez szorosan kapcsolódó - elméleti jellegű felvetésem a roma történelem
értelmezésének kérdése. A legelterjedtebb megközelítés a cigány közösségek történelmét,
mint közös tulajdonságokkal és objektív jellemvonásokkal rendelkező „történelmi diaszpóra”
magyarázza (Vermeersch 2006: 13-15; Lucassen 2002). Némileg kritikusabban fogalmazva
ez „glorifikált szenvedéstörténetként” (Nagy 1997) jelenik meg a történetírásban. Ezzel
6
Lényegben ezt jelenti az etnicitás konstruktivista értelmezése, összefoglalását lásd: Feischmidt 2010.

4
szemben és a konstruktivista megközelítéssel összhangban Nagy Pál az együttélési modellek
változásának paradigmáját javasolja értelmezési keretnek. E szerint a differenciált,
szegmentáris csoportokat alkotó cigányokat érintő események és változások a társadalmi és
gazdasági rendszer belső mozgástörvényeinek tulajdoníthatók. „A megvetés és az üldözés
nem ok, hanem helytől és időtől függő következmény, amit a modernizációs időszakok,
válsághelyzetek, nagy gazdasági átrendeződések kihívásaira új válaszokat keresve az
együttélési modellek újjáépítésére való törekvés válthat ki (Nagy 2008a: 36).”
A továbbiakban az együttélés, azaz az akkulturáció különböző változatainak (szegregáció,
integráció, asszimiláció) jelenlétét próbálom meg illusztrálni, kezdve a vándorló csoportokkal,
majd a városokban ideiglenesen vagy tartósan megtelepedőkkel folytatva. Az egyes
folyamatok arányait – meglátásom szerint – még becsülni sem nagyon lehet, egyrészt a
rendelkezésre álló adatok még mindig csekély száma és egyenlőtlen eloszlása, másrészt a
„cigány” kategória említett viszonylagossága miatt. Ami a jelenlegi adatok alapján
valószínűsíthető, hogy „az együttélés társadalmi feltételeit a parasztosodás7 folyamata, a vajdai
szervezet kiépítése és ezzel együtt a cigányoknak az adózás rendszerébe történt speciális
bekapcsolása teremtette meg (Nagy 2008a: 40).”

3. 1. „Vándorlás” – gazdasági integráció vagy szegregáció?

Mindjárt egy problémába ütközünk, hiszen a teljesen vagy részben vándor életmódot folytató
közösségek látszólag egyik akkulturációs változatba „sem férnek bele”. Ha mobilitásukat
egyszerűen lakóhelyi szegregációként értelmezzük, akkor „szenvedéstörténeti” értelmezést
alkalmazunk, amelyben kizárt az integráció, de az asszimiláció is.
Ezzel szemben a történeti adatok egy része arra utal, hogy egyes roma közösségek mobilitása
az állami vagy földesúri hatalom által ellenőrzött és integrált volt, azaz gazdasági
integrációról minimum beszélhetünk ilyen esetekben. Ez természetesen különböző mértékű
társadalmi integrációval is együtt járhatott, hiszen rendszeres gazdasági kapcsolatok
működtetéséhez valamilyen szintű bizalomra és együttműködésre mindenképp szükség van
(vö. Szabó 2010: 266).
Nagy Pál az ilyen jellegű tevékenységet „menlevelekkel biztosított vándorló, ellenőrzött
munkavégzésnek” nevezi. Mint írja: „A földesurak a jogi védelem mellé „szokott”
mesterségük szabad gyakorlását engedélyezték a cigányoknak, s menlevelekkel biztosították,
hogy szabadon eljuthassanak egyik birtokról a másikra. (…) Kovácsolást és „cserélést” (ipari

7
Ez alatt Nagy Pál a jobbággyá válást érti, mely elsősorban nem termelővé válást, hanem jogi helyzetet jelentett.
(Részletesebben lásd: Nagy 2007)

5
termék közvetlen cseréjét) értettek a cigányok szokott mesterségén. (…) A szabad mozgás
révén a cigányok elláthatták a földesuruk birtokaihoz tartozó falvakban a kézműves
szolgáltatások egy részét és meg is tudtak élni (Nagy 2004: 61-62).”
Az erdélyi cigányok egyes csoportjai közvetlenül az államkincstár (kamara) fennhatósága alá
tartoztak a 18. században. Két elkülöníthető csoportjuk volt, a főleg kézműves
tevékenységeket (rézműves, rostás, lakatos, késes) folytató sátoros taxás fiskális és az
aranymosó fiskális cigányok. Zsupos Zoltán szerint mindkét csoport a „különleges állapotú
rétegek tagjainak számát gyarapította”, miközben (legalább is részben) megtartották korábbi,
vándorló életformájukat (Zsupos 1996).
A fent említett vándoriparosok és aranymosók mellet a ló kereskedelem is bizonyos területen
belüli mobilitással járt együtt, bár korántsem volt annyira elterjedt, mint azt napjaink
sztereotípiái sugallják (vö. Nagy 2004: 76). A lovak adásvétele alkalmanként földesurak vagy
mezővárosok tanácsának megbízásából is történt (Kardos 2008a, 2010; Szomszéd 1987: 173-
174). Hasonlóan mobilitás volt a velejárója a beás cigányok hagyományos foglalkozásának, a
fafeldolgozásnak, teknőkészítésnek is. A többnyire erdei telepeken élő közösségek, miután
egy területen elvégezték a szükséges munkákat és ellátták a környéket a termékeikkel, útra
keltek újabb „piacot” keresni (Nagy 2009a: 9). Bár a beások hazai megjelenését korábban
csak a 19. század végére tették, az újabb kutatások szerint már a 18. században is jelentek meg
csoportjaik Magyarországon (vö. Mészáros 2007; Landauer 2009).
Kifejezően írja le Kardos Ferenc a Zala megyei cigányok integrációját lehetővé tevő
gazdasági-társadalmi feltételrendszert: „ (…) az aprófalvas Zala megyében a 18. században az
ipar és a kereskedelem csak vándorló gazdasági formákban élhetett meg, s a nagy számú
robotosra nem számítható kis- és középnemesség számára fontos volt a szabad munkaerőt
jelentő cigányság megyében maradása idénymunkák idején (Kardos 2010: 233).” Kardos
megállapítását természetesen nem általánosíthatjuk, de kirajzolódnak belőle azok a
strukturális és konjunkturális tényezők (aprófalvas településszerkezet, mezőgazdasági
munkaerőhiány), melyek a szakirodalomban is megtalálhatók a roma csoportok mobilitásával
összefüggésben.8 A részben vagy egészben vándorló cigány közösségek után röviden nézzük
meg a tartósabb letelepedésre utaló adatokat és a letelepedést lehetővé tevő körülményeket.

8
A francia szociológus, Liégeois (2002: 24) strukturális vándorlásnak nevezi, azt amikor a helyváltoztatás egy
adott társadalmi és gazdasági szerkezetnek tudható be. Ilyen például az eszközeit magával hordó, ezért
betakarítási munkák idején a javítást helyben elvégző cigány kovács, vagy a fafeldolgozással, teknőkészítéssel
foglalkozó beás közösségek mobilitása is. Konjunkturális vándorlásnak tekinthetjük a mások által teremtett
körülmények okozta vándorlási kényszert. Ilyen, amikor a vásári árus, a medvetáncoltató, a muzsikus követi az
ünnepek és vásárok időrendjét, a lócsiszár a lóvásárokat, a mezőgazdasági munkás a gyümölcsszezont.

6
3. 2. Cigányok a városban: tartós integráció és lassú asszimiláció

A városok az akkulturációs folyamatok és a gazdasági lehetőségek gazdagabb tárházát

jelenthetik, mint a feudális falvak. A „nagyobb piac”, azaz a különböző termékek és
szolgáltatások iránti nagyobb kereslet előmozdíthatja a tartósan egy helyben maradást, a
letelepedést, utat nyitva ezzel az akkulturációs változásoknak (vö. Tóth 2004: 377). Már a 15.
század végétől kezdve vannak adatok a cigányok városi jelenlétéről, ezek szerint főleg Erdély
három nagy városában, Nagyszebenben, Brassóban és Kolozsváron éltek. A városok cigányok
feletti joghatóságát több esetben uralkodó rendeletek erősítették meg (Nagy 2004: 20-26), a
cigány közösségek általában megtarthatták szokásaikat, vezetőjük a vajda volt, aki közvetített
a hatóság és a cigányok között. 1691-ben például a kolozsvári vajda 12 forintot kapott
szolgálataiért (Tóth 2006: 44).
Már a 17. században fellelhető a városi céhes kézművesek törekvése a nemkívánatos cigány
konkurencia kiszorítására. (A későbbiekben ez a tendencia markánsabban jelentkezik majd.)
1661-ben Debrecenben rendeletet hoztak, mely szerint nem végezhetnek kovács munkát a
településen. Kicsivel később ezt megváltoztatták, és a cigányok számára is engedélyezték
„vasvilla, kolomp, doromb, iszkába stb.” termékek készítését (Dupcsik 2009: 42).
A források a 16. században a török hódoltsági területén lévő szultáni hászvárosokban (Tolna,
Pécs, Ráckeve, Esztergom, Buda) említenek nagyobb létszámú adózó cigányokat, akik
különböző iparos (kovács, tűzmester, golyóöntő stb.) vagy szolgáltató (zenész, hóhér,
seborvos) tevékenységet űztek. A török adóösszeírások (defterek) alapján a legtöbb cigány
Budán élt, ahol külön „cigányvárost” népesítettek be. A fent említett mesterségek mellett
többen borkereskedelemmel is foglalkoztak. Többségük görögkeleti vallású volt (1546-ban 32
családfő), de jelentős számban voltak az iszlámra áttértek is (13 családfő) (Mészáros 1976:
483-486). A 16. századi török források szerint tehát a nagyobb településeken letelepült
életmódot folytató, integrált cigány közösségek éltek, melyek vallási szempontból is az
akkulturáció különböző változatait képviselték. Feltételezhető, hogy eme „cigányváros” és
lakói Buda visszafoglalásáig (1686), azaz jóval több mint 100 évig jelen voltak a település
életében (Tóth 2006: 38).
A királyi Magyarország területéről a 17. századból kevesebb adat áll rendelkezésre a városok
és a roma közösségek kapcsolatáról. A század második felére tehető a „német cigányok”
megjelenése, aminek hátterében nyugat-európai diszkriminatív rendelkezések állhatnak. Az
újonnan érkezett cigány csoportok kevésbé illeszkedtek be és kevésbé váltak letelepültté, mint
az említett erdélyi és hódoltsági területeken élők (Nagy 2004: 39).

7
A 18. században a felvilágosult abszolutizmus rendeleti politikája 9 hatására felgyorsult a 15.
század közepe-vége óta tartó letelepedési folyamat. 10 Tóth Péter szerint „ha röviden össze
akarnánk foglalni mindazt, amit forrásaink a feudális kori Magyarországon élő cigányokról
elárulnak, akkor két kulcsszó kívánkozik kiemelésre: az egyik a vándorlás, a másik pedig a
letelepedés” (Tóth 2006: 133; lásd még: Tóth 2004). A korszakból (nagyjából a 18. század
elejétől a 19. századközepéig tartó időszakról van szó) az integráció egyes eseteit és az azt
(nem feltétlenül) követő asszimilációt mutatom be Nógrád megyei mezővárosok és három
nagyobb város példáján keresztül. (Ami nem jelenti azt, hogy kisebb településeken nem
telepedtek le a romák, a városokat a nagyobb akkulturációs kihívások miatt emelem ki.)
A cigány családok földesúri birtokokra (a mezővárosok is földesúri fennhatóság alatt álltak)
való letelepítése folyamatosan zajlott a 18. században, mindezt Szomszéd András a korszakra
jellemző iparos hiánnyal magyarázta (Szomszéd 1987). A reformkorban végrehajtott
összeírásokból kirajzolódó kép szerint elsősorban szolgáltató- és kézművesiparban dolgoztak
a cigány családok, és idővel az általuk űzött mesterségek köre jelentőse mértékben bővült.
Nem csak „hangászok” és kovácsok voltak, hanem vályogvetők, mezőgazdasági munkások,
lókupecek, kertészek, katonák,11 pásztorok stb. A mindennapi együttélést, az integrációt
illusztrálhatja Krizsán János verőcei pap néhány mondata 1826-ból: „Végtére a Czigányokról
szóllok. Ezek nem laknak sátrakban, vagy valami rongyos putrikban: hanem sorokhoz képest
tsinos házban, ketten [két család] pedig az Uraság téglaházi épületjében zselléreskednek.
Nem is tsupa kovátsolásból vagy hegedű után élnek, hanem szőlő munkások, vagy az
Uradalmi téglaháznál napszámban dolgoznak (…) Fiaik a helybéli (…) parasztoknál
béreskednek, szántanak, kaszálnak és egyéb paraszti munkát végeznek; leánnyaik Úri
házaknál, vagy parasztoknál szolgálatban vannak. Koldulással senkinek sem
alkalmatlankodnak (id. Szomszéd 1998: 27).” Hasonló kép, azaz a főleg mezővárosokban és
nagyobb falvakban élő cigány lakosság foglalkozásszerkezetének bővülése és szerény
polgárosodási tendenciák bontakoznak ki Veszprém megyei adatokból is (lásd: Hudi 1998).
Miskolcon egy, az 1740-es évekből származó statútum a lakatos mesteremberek kérelmére
úgy rendelkezik, hogy a cigányok csak a sátraikban gyakorolhatják mesterségüket és a piacon
sem patkolhatnak csizmát. A helyi céhek gazdasági érdekeit védő diszkriminatív
9
A rendeleti politika eredménye a korszak forrásgazdagsága is. vö. Katona 2005.
10
Bár a „nomád” cigány sztereotip képe napjainkban is elterjedt, a 19. század végén a magyarországi romák
(pontosabban a cigánynak tekintett emberek) elenyésző kisebbsége élt vándor életet. A nomád szó használata
már csak azért is kerülendő, hiszen a nagyállattartó, legelőváltó gazdálkodást folytató társadalmakat jelöli a
néprajzi szakirodalomban. Ez pedig soha nem volt jellemző a romákra. Ami jellemző volt, hogy „a vándorlás és
a letelepültség két szélső pontja között többféle közösségszerveződési- és életmódmodell létezett (Nagy
2008a:41).”
11
A cigány katonák kérdéséhez lásd: Szomszéd 1998: 29-30; Nagy 2008b.

8
rendelkezések ellenére, a főleg kovácsolásból, zenélésből és paraszti, illetve napszámos
munkákból élő cigányok a 18. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká
váltak. Egy korabeli utazó szavaival: „…sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy
zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is
észrevehetően megváltozott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik
zenei tehetségüket kiművelték (Tóth 1993: 205-215).”
A korábban látott debreceni, illetve a fenti miskolci példához hasonló kettősség jelenik meg a
győri cigányokkal kapcsolatos forrásokban is: „vagy elfogadták és igényelték munkájukat,
vagy éppen a fémfeldolgozó céhek érdekeit védték velük szemben (Perger 1995: 269)”. A
cigányok első hiteles említése Győrből 1650-ből származik (Bana 1998: 123), jó száz évvel
később, a 18. század végén a város egyik területét más Cigánylaposnak nevezték. Az itt élő
családok, különállásukat részben megtartva, a 19. század közepére már betagozódtak a város
társadalmába (Perger 1995: 274).
Fentiekhez hasonlóan zajlott a szegedi cigányok beilleszkedése is. Kovács János 1895-ben
megjelent tanulmánya12 részletesen mutatja be ezt a folyamatot, melyet igyekszem néhány
mondatban összefoglalni. Cigány kovácsok az 1700-as évek elején jelentek meg a városban,
és hamarosan konfliktusba keveredtek a helyi kovács céhekkel, akik – vevőkörük
csökkenésétől tartva – a városból való kitiltásukat kérték a hatóságoktól. A céhmesterek
tiltakozása ellenére végül a „magistratus (…) a kovácsoló czigányokat tűrni rendelte”, mivel
valós piaci igényeket elégítettek ki. Miután a cigányok letelepedtek a számukra kijelölt
területen, egyre jobban integrálódtak a település gazdasági szerkezetébe. Persze ez sem ment
zökkenőmentesen, hiszen bármilyen területen jelentek meg az új munkavállalókként, ott
konkurenciát jelentettek. A kovácsmesterség mellett megjelent a „lócsiszárkodás”, a zenélés
(„hangászok”), de voltak, akik varrónőként vagy kőművesként dolgoztak az 1838-ik évi
kimutatás szerint. Az akkor összeírt 104 családból (264 fő) mindössze a 76 éves Bakró
Mátyás neve mellett volt feltüntetve, hogy koldus. Az akkulturációs folyamatot Kovács Jánost
idézve láthatjuk: „Nem csodálhatjuk tehát, hogy Szegeden a czigányság hamar polgáriasodott
és átvette az itteni lakosok szokását és életmódját, sőt ruházkodását is.” A 19. század második
felére kialakult harmonikus együttélés időszakában már nem találkozunk a korábbi
(sztereotip) negatív jelzőkkel. A cigányokról az általuk űzött foglalkozások mentén rajzol
pozitív képeket a szerző: „(…) azt hiszem a sarkantyú se pengett oly élesen, ha nem a
fecskeszájú Gondi verte fel a kordováncsizmára” vagy „Nem tudott a mi népünk
czigánymuzsika nélkül mulatni.”
12
Az írást Nagy Pál ajánlotta figyelmembe, amit ezúton is köszönök.

9
3. 3. „Népi márkák” és aszimmetrikus viszonyok

Kovács János tanulmányának rövid bemutatásával, pontosabban a végén szereplő idézetekkel

visszakanyarodtunk az etnicitás és a gazdaság kérdéséhez. Csorna Zsigmond szerint az
eredetileg nem etnikai jellegű gazdasági tevékenységek a polgári kultúra felívelése
időszakában (a 19. századi nacionalizmus kibontakozása nyomán) gazdasági sztereotípiákká
váltak. Létrejöttek azok a „népi márkák”, melyek jelentős szerepet játszottak az identitástudat
kialakításában és fenntartásában a Kárpát-medencében (Csorna 1992). Az „etnicizált”
foglakozások (pl. drótos tót, muzsikus cigány, cigánykovács, dézsás román stb.) auto- és
heterosztereotípiák formájában valóban fontos szerepet játszhatnak az etnikai különbségtétel
folyamatában (vö. Bindorffer 2006), gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb roma csoport
„hagyományos” önelnevezése valamikori jellemző foglalkozásukra vezethető vissza.13
A gazdasági tevékenységek területén megjelenő etnikai klasszifikációs rendszerek14 egyrészt
megjelenítik az együttélés, a mindennapi kapcsolatok valóságát, hiszen egy-egy
foglalkozásnak huzamosabb ideig életképesnek kellett lennie, hogy etnikus jelzők tapadjanak
hozzá. Másrészt, mivel az etnicitás együtt jár az önmagukat megkülönböztető csoportok
hierarchikus rangsorolódásával (Eriksen 2008: 22), a viszonyok aszimmetrikus volta is
nyilvánvalóvá válik. A népi márka tehát jelzi az adott csoport és foglalkozása
„szükségességét”, de egyben kiemeli alárendeltségét is, főleg azok esetében, ahol szolgáltató
tevékenységekkel foglalkozván, erőteljesen függnek a „másik” oldal igényeitől,
szükségleteitől (például a drótos tót vagy a teknős cigány).
Vélhetően a legmarkánsabb „cigány népi márka” a zenélés volt, melynek korabeli
„sikertörténete” a 18. században kezdődött. 15 A 18. század végén közel 1600 cigányzenészt
említenek az összeírások, 100 év múlva pedig már 17 ezer zenész cigányt regisztráltak
Magyarországon (Kállai 2002: 330). A 19. sz. elején a legjobb cigányzenészek kivívták
maguknak az általános elismerést, a köztudat számára a nemzeti zene képviselőivé váltak, ily
módon összeforrtak a magyar nemzeti mozgalommal (Sárosi 1971: 109).
13
Máté Mihály írásából idézem az oláhcigány nyelvjárásokat beszélő közösségek önelnevezéseit. „A csurárik
neve a shuri (kés) vagy churi (rosta) szóból ered, a másárik neve a masho (hal) szóból, a colárik neve a colo
(pokróc, lepedő, szőnyeg, takaró) szóból, a drizárik neve a driza (rongy) szóból, a gurvárik neve pedig a guruv
(ökör) szóból (Máté 2009: 50).” Az óromán nyelvet beszélő beás cigányok nevét többnyire a bányász jelentésű
román „băieş” szóból származtatják (ami valamikori aranymosó foglalkozásra utalhat), de újabban felmerült,
hogy inkább a hasonló alakú „băiaş” (teknős) szó lehet az eredete (Tálos 1998; Landauer 2009). Mindenesetre
mindkét értelmezés egy valamikori foglalkozás emlékét őrzi.
14
Az etnicitás akkor tűnik fel, amikor a kulturális különbségek valamiért relevánssá válnak a társadalmi
interakciókban (Eriksen 2008: 84). Csorna Zsigmondot idézve: „A nemzeti, etnikai, nemzetiségi sajátosságok
nem mások, mint a munkamegosztásban kialakult és hagyománnyá rögzült, a mindennapok során társadalmilag
öröklődött szokásrendszerek és ezek együttese (Csorna 1992: 12).”
15
A rendi társadalom korában lenézett foglalkozásnak tekintett zenélés egyre több roma család számára jelentette
a megélhetés egyik, és idővel egyre biztosabb forrását (Sárosi 1971; Nagy 2004: 71-75).

10
A gazdasági munkamegosztás mentén (is) konstruálódó etnikai határok és az azokat fenntartó
sztereotípiák általában konzerváló hatásúak, és főleg a nem-domináns helyzetű csoportok
tagjai számára megnehezíthetik a hatékony foglalkozás- és életmódváltást (vö. Binder-Pálos
2009; Szabó 2010), a gazdasági, társadalmi és politikai környezet változásaival
összefüggésben pedig a legszélsőségesebb kirekesztési eljárások hivatkozási alapjaivá
válhatnak (vö. Karsai 1992; Binder 2009b; Ladányi- Szelényi 2010). E jelenségek jellemzően
a 19. században erősödnek fel, majd a 20. században válnak társadalmi méretűvé. Mielőtt
azonban áttekinteném az elmúlt kétszáz év főbb változásait a cigány – magyar együttélés
terén, szükséges egy rövid kitérőt tenni az asszimiláció kérdése felé.

3. 4. Földművelés és asszimiláció

A kutatások jelen állása szerint kivételes példának tűnik a siklósi cigányok 18-19. századi
története (Nagy 2000). Az itt élő, cigányként számon tartott emberek egy része törökös,
többségük magyar vagy szerb eredetű neveket viselt. 1721-től folyamatosan jelen voltak a
megyei adóalap-összeírásokban, és más etnikumokhoz hasonlóan külön városrészben laktak,
mely a latin nyelvű iratokban Civitas Zingarorum (Cigány Város) néven szerepelt. Jobbágy
jogállású cigányok számtalan más forrásban is szerepeltek, de mint a fenti példák is mutatják,
többnyire zsellérek voltak, tehát földdel nem rendelkeztek. Ezzel szemben a siklósi cigányok
jelentős része féltelkes vagy negyedtelkes jobbágy volt. A különböző méretű földterületek és
a megváltozott életmód vagyoni szempontból differenciáltabbá tette a vélhetően eleve nem
közös eredetű (lásd családnevek) helyi cigány közösséget. A 19. század közepén már voltak
olyan „cigányok” Siklóson, akik a korabeli normák szerint nem számítottak cigánynak. Nem
tudtak cigány nyelven, vegyes házasságok és paraszti öltözködés jellemezte őket, és a Cigány
Városból is kiköltöztek. A korabeli politika is elősegítette a parasztosodási folyamatot: a
„megfelelő” cigányokat neo-colonusnak vagy új-magyarnak kellett nevezni.
A szerző ugyanitt egy ellenkező irányú asszimilációs folyamat nyomaira is bukkant. Feltűntek
ugyanis olyan családnevek, melyek a 18. században nem, de a 19. században már a cigányok
között kerültek összeírásra. A két folyamat arányát, méretét közelítőleg sem lehet
megbecsülni, de – meglátásom szerint – az alátámasztja etnikai csoportok konstruktivista
értelmezését, és felhívja a figyelmet a csoporttagság szituatív és klasszifikációs
meghatározottságaira.
Korábban láthattuk, hogy egy nagyobb város társadalmába történő integráció eredményezhet
valamilyen szintű asszimilációt, de talán a földművelő életmód az, ami a legerősebben hat a
beolvadás irányába (vö. Nagy 2007). Meglátásom szerint elsősorban nem is azért, mert nem

11
tartozott bele a többség „hagyományos cigányképébe”, hanem azért mert olyan strukturális
körülményeket teremt, melyek nagymértékű vagyoni differenciálódást tesznek lehetővé. A
peripatetikus közösségben vagy a városok szélén élő iparos, szolgáltató közösségekben
nehezebben képzelhető el ilyen mértékű vagyoni differenciálódás, ráadásul az ilyen
foglalkozások mint „népi márkák” a cigányokhoz kötődtek, ez pedig nem „kedvez” az
asszimilációnak.
Hogy miért nem lettek földművelők a cigányok, azt a romantikus és az előítéletes
megközelítések többnyire kulturális okokkal magyarázzák, 16 pedig egészen másról volt szó.
Szomszéd András megállapítását idézve: „Földdel való ellátásuk nehéz lett volna egy olyan
megyében, ahol évszázadok folyamán a földművelő lakosságnak sem jutott elég (1987: 172).”
Bár a megállapítás csak egy vármegyére vonatkozik, közismert tény, hogy a Magyarország
lakosságának kb. 90 százalékát kitevő jobbágyság nagyjából fele zsellér, azaz föld nélküli
jobbágy volt a 19. század közepén…
A cigányok tehát, bár a földesurak gyakran telepítették le őket birtokaikon, ott jellemzően
nem földműveléssel foglalkoztak, hanem szolgáltató és iparos tevékenységeket folyatattak.
Siklós egyedinek tűnő története mellet vannak ugyan elszórt adatok cigány földművelőkről,
de számuk – az eddigi kutatások alapján – elenyésző. Amin nem érdemes csodálkozni, ha a
magyarországi földkérdésre és a földművelővé válás „asszimiláló hatására” gondolunk.

4. Foglalkozásváltási kényszerek és kirekesztő tendenciák a 19-20. században

Nagy Pál szerint a „cigánykérdés” történeti genezise Magyarországon a 17. századra

datálható. A problémahalmaz egyik gyökere az általa „relatív túlnépesedésnek” nevezett
folyamat, aminek lényege, hogy a cigányok túl sokan lettek az általuk űzött szolgáltató
tevékenységekhez, a már itt lévő roma lakosság növekedése és az újonnan bevándorló
közösségek miatt is. Szintén a 17. századra teszi Nagy Pál a konstans foglalkozás- és
életmódváltási kényszerek megjelenését, amit a céhes keretek megerősödésével magyaráz
(Nagy 2008: 40). Ezekkel a társadalmi-gazdasági folyamatokkal párhuzamosan erősödött fel a
problémaorientált hatalmi megközelítés a 18. században, mikorra megszűnt az ország
szétdaraboltsága, hatékonyabbá vált a közigazgatás, ezzel párhuzamosan pedig megnőtt a
periférikus helyzetű társadalmi csoportok és a hatalom közti viszony újrarendezésének
szükségessége (Soós 1994, Nagy 1998, 2004).

16
A letelepedéshez, földműveléshez és a magántulajdonhoz való viszonya a cigányoknak gazdag tárháza a
sztereotípiáknak és vitáknak (vö. Bíró 2000; Szuhay 2000).

12
A 19. század a polgári átalakulás és a nemzetté válás „klasszikus” időszaka, a század vége
felé pedig az iparosodás gyorsítja fel a gazdaság- és társadalomszerkezet folyamatosan zajló
átalakulását. Ernest Gellner nyomán (2009) a modern nacionalizmust az agrártársadalomból
az ipari társadalomba való átmenet (egyik) termékének tekintem, ami a romák esetében a
korábban kialakult sztereotípiák (népi márkák, romantikus értelmezések, előítéletek és
általánosítások) tartós etnikai karakterré („nemzetkarakterré”) változtatja. Nem utolsósorban a
korabeli tudományosságtól támogatva.17
Ebben a folyamatban szerepe van a „nyomdakapitalizmusnak” (Anderson 2006) is, hiszen a
sajtótermékek tömeges megjelenése a sztereotípiákat egyrészt karikatúrák, viccek, anekdoták
(vö. Polyák 2002; Tamás 2010), másrészt „hírek, események, szenzációk” formájában (vö.
Nagy 2009b; Dupcsik 2009: 86-88) minden olvasóhoz eljuttathatja és bebetonozza a
köztudatba.
Pont abban az időben vált tehát a nemzet a „jelen és jövő politikai, gazdasági, kulturális
viszonylatainak elrendezési keretévé, illetve elvi forrásává (Szűcs 1974: 205)”, pont akkor
vált első számú identifikáló tényezővé az etnicitás, mikor a többségében mezőgazdasághoz
kapcsolódó18 roma közösségek nagy része rohamosan elszegényedett, „agrárproletárként”
egyre nehezebben tudta megélhetését biztosítani. Hasonlóan egyébként az ország
lakosságának jó részéhez, hiszen a birtokszerkezet szélsőséges aránytalansága általános
jelenség volt Kelet-Európában. A művelt területek nagy részén földesurak „terpeszkedtek”,
miközben az agrárnépesség zömének nem volt megélhetést biztosító földtulajdona (Palotás
2003: 18).
A mezőgazdasági dolgozók mellett a kovácsmunka és a zenélés volt a legelterjedtebb
foglalkozás a romák körében. Az iparosodás háttérbe szorította a cigány kovácsok és
szegkovácsok mesterségét, a meginduló tömegtermelés csökkentette a keresletet a cigányok
fő megélhetési forrását képező termékek iránt (mint például: teknők, faedények, kosarak,
seprűk, gyékények, szatyrok, üstök), továbbá csökkent az igény a „klasszikus” cigány
szolgáltatások iránt (üstfoltozás, drótozás, nádazás). Később, a trianoni határváltozások
következtében pedig a cigányzenélés piaca szűkült drasztikusan (Csalog 1993; Kemény
2000).

17
„A 16–18. századi szerzők, tudósok egymás negatív véleményét és leírását átvéve, időről időre a cigány
csoportokkal szembeni ellenszenv, üldözés, gyakran kiirtásra való törekvés jogosságát bizonyították (Deáky –
Nagy 2009: 22).” Heinrich Grellmann 1783-as, „Die Zigeuner” című műve nemcsak a korszak tudományos
ismereteit foglalta össze, hanem meghatározta a cigányokról való gondolkodást a 19. században, így jórészt
„felelőssé tehető” a negatív sztereotípiák elterjedéséért (Prónai 2008).
18
Az 1893-as országos cigány összeírás adatai szerint a kereső (akik az összes munkaképes korú 82 %-át tették
ki) cigány lakosság 48,9 %-a (!) mezőgazdasági dolgozó (azaz napszámos) volt (Kemény 2000: 7-10)

13
Mint láthattuk az együttélési modellek gazdasági alapjai súlyosan megrendültek, a
klasszifikáció pedig egyre inkább etnikussá és sztereotippá vált. A korábban már integrálódott
győri iszkápás cigányok meg tudtak felelni a foglalkozásváltási kényszernek, részben
visszatértek a szegkovácsoláshoz, részben új termékeket állítottak elő, nyaranta napszámos
munkákat vállaltak és házaló kereskedelemmel is foglalkoztak (Perger 2010). Győrben a 20.
század elején (korábban) vándorló oláh cigányok is sikeresen telepedtek le (Bana 1998).
Azonban ezeket a győri, pozitív példákat nem lehet általánosítani, már csak azért sem, mert
ellenkező előjelű kirekesztő folyamatok kapcsán azt látjuk, hogy a korábbi lakóhelyi
integráció nem feltétlenül volt „elég” az együttélés fenntartásához. Csenyétén például a 19.
század közepén a cigányok a falu belső területén laktak, vegyesen a szegényebb magyarokkal
és a kisszámú zsidósággal, azonban a század utolsó éveiben elkezdték őket kiszorítani a falu
mellett felépített telepekre, ahol lakóhelyileg szegregáltabb, gazdaságilag pedig
marginalizáltabb helyzetbe kerültek (Ladányi – Szelényi 2004: 56-58). Hasonló jelenséget ír
le Durst Judit az általa Láposnak nevezett településen (Durst 2004). (Megjegyzem mindhárom
szerző szociológus.)
A kirekesztő tendenciák, büntető rendeletek és probléma centrikus (vagy Dupcsik Csaba
(2005) tipológiája alapján: deviancia-orientált) megközelítés jellemzi alapvetően a 20.
században a romák és a hatalom viszonyát. Ezt tükrözi a történetírás eddigi teljesítménye is,
hiszen a legtöbb mérvadó munka címében a „cigánykérdés,” „roma sors” illetve
„cigánypolitika” fogalmak szerepelnek (Karsai 1992; Pomogyi 1995; Purcsi 2004; Bársony –
Daróczi 2004; Bársony 2008; Sághy 1999, 2008; Majtényi – Majtényi 2012). Az alapvetően
politikatörténeti megközelítés és szenvedéstörténeti értelmezés hátterében történeti okok
állhatnak. Egyrészt az együttélés feltételrendszere és modelljei sok helyen megsemmisültek, a
roma közösségek minden korábbinál többet szenvedtek a különböző autoriter és totalitárius
rendszerek alatt. Mivel a század első felében a „cigánykérdés” volt a meghatározó diskurzus,
az államszocializmus időszakában pedig a „cigánypolitika”, ezért a témával foglalkozó
kutatók - a forrásadottságok miatt is – először ezeket a kérdéseket vizsgálják. A lehetséges
együttélési modellek mikrotörténeti vagy történeti antropológiai kutatása még várat magára a
történészek részéről.

Bibliográfia

A. Gergely András 2010. Akkulturáció. In Gergely András et al. szerk. Antropológiai –

etnológiai – kultúratudományi kislexikon Budapest: MTA PTI – ELTE TÁTK Kulturális

14
Antropológia Tanszék – Nyitott Könyv Kiadó – MAKAT, 21–23. URL:
http://www.mtapti.hu/pdf/No_108_Antropolexikon.pdf

Acton, Thomas 1994. Egység a különbözőségben. In Bódi Zsuzsanna szerk. Cigány Néprajzi
Tanulmányok 2. Budapest: Mikszáth, 89-98.

Bana József 1998. Győr cigánypolitikája a második világháborúig. In Gémes Balázs szerk.
Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd: Romológiai Kutatóintézet, 123-135.

Bársony János – Daróczi Ágnes szerk. 2004. Pharrajimos. Romák sorsa a holocaust idején.
Budapest: L’Harmattan,

Bársony János 2008. Romák sorsa az 1940-es évek második felében Magyarországon.
Múltunk, 53 (1): 222-256.

Barth, Fredrik 1996. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 7 (1): 3-25.

Báthory János – Pomogyi László 1993. A történettudomány szerepe a ciganológiai

kutatásokban I-II. Kethano Drom – Közös Út, (4-5): 21-25; (6): 55-60.

Binder Mátyás - Pálos Dóra 2009. A kisebbség kisebbsége és a szegénység kultúrája.

Szélsőséges egyenlősdi egy erdélyi magyar cigány közösségben. Néprajzi Látóhatár, 18 (2):
93-114.

Binder Mátyás 2009a. „A cigányok” vagy a "cigánykérdés" története? Áttekintés a

magyarországi cigányok történeti kutatásairól. Regio 20 (4): 35–59.

Binder Mátyás 2009b. Változatosság és állandóság. Cigányok/romák és etnikai előítéletek

Magyarországon. In Juhász József – Krausz Tamás szerk. Az új nemzetállamok és az etnikai
tisztogatás problémája Kelet-Európában 1989 után. Budapest: L’Harmattan – ELTE BTK,
170-190.

Bindorffer Györgyi 2006. Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. In Bakó Boglárka

– Papp Richárd – Szarka László szerk. Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és
etnikai sztereotípiák. Budapest: Balassi Kiadó 9-35.

Bíró András 2000. Etnikai osztály-e a cigányság? Beszélő, 5 (6): 38.

Csalog Zsolt 1993. A cigányság a magyar munkaerőpiacon. Szociológiai Szemle, (1) 29-33.

Csongor Anna - Szuhay Péter 1992. Cigány kultúra, cigánykutatások. BUKSZ, 4. (2): 235-
245.

Csorna Zsigmond 1992. A hagyományos gazdálkodási kép és az etnikai azonosságtudat a

Kárpát-medencében. 18-19. század. In Keszeg Vilmos szerk. Kriza János Néprajzi Társaság
Évkönyve 1. Kolozsvár: Gloria Kiadó, 7-23.

Deáky Zita–Nagy Pál 2009. Augistini ab Hortis Sámuel és a cigányok történeti-néprajzi

kutatásának kezdetei. In Deáky Zita – Nagy Pál szerk. Augistini ab Hortis Sámuel: A
magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és életmódjáról, valamint egyéb
tulajdonságairól és körülményeiről. [1775-1776.] Budapest–Gödöllő: Györffy István
Néprajzi Egyesület – Magyar Néprajzi Társaság – SZIE GTK, 5-28.

15
Dupcsik Csaba 2005. A magyarországi cigányvizsgálatok cigányképe. In Kántor Zoltán–
Majtényi Balázs szerk. Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest: Rejtjel Kiadó,
479–499.

Dupcsik Csaba 2009. A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások

tükrében, 1890–2008. Budapest: Osiris

Durst Judit 2004. "Az biztos, hogy ebben a faluban senki nem lesz hajléktalan" - A
lakáshelyzet változása a láposi cigányoknál (1850-2004) Beszélő, 9 (11): 58.

Eriksen, Thomas Hylland 2006. Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába.
Budapest: Gondolat Kiadó

Eriksen, Thomas Hylland 2008. Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspektívák.

Budapest–Pécs: Gondolat Kiadó–PTE

Feischmidt Margit 2010. Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az

etnicitás kutatásában. In Feischmidt Margit szerk. Etnicitás. Különbségteremtő társadalom.
Budapest: Gondolat-MTA Kisebbségkutató Intézet, 7-29.

Gellner, Ernest 2009. A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest: Napvilág Kiadó

Gyáni Gábor 1995. Etnicitás és akkulturáció a századfordulós Budapesten. Regio, 6. (1-2):

101-113.

Gyáni Gábor 2002. Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. In Gyáni Gábor

Történészdiskurzusok, Budapest: L’Harmattan, 119-133.

Hobsbawm, Eric J. 2006. Történelem „odalentről”. In Hobsbawm, Eric J. A történelemről, a

történetírásról. Budapest: Napvilág, 227–242.

Hudi József 1998. Adatok Veszprém megye cigányságának a XVIII-XIX. századi

történetéhez. In Gémes Balázs szerk. Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd:
Romológiai Kutatóintézet, 102-107.

Kállai Ernő 2002. A cigányzenészek helye és szerepe a magyar társadalomban és a magyar

kultúrában. In Kovács Nóra - Szarka László szerk. Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és
az identitás kérdésköréből. Budapest: Akadémiai Kiadó, 327-345.

Kardos Ferenc 2008a. Források és adatok a cigány közösségekről a 18. századi Zalából. In
Kardos Ferenc szerk. „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni” Források a zalai
cigányság 18. századi történetéhez. Zalaegerszeg: Zala Megyei Levéltár, 9-34.

Kardos Ferenc 2008b. Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni” Források a zalai
cigányság 18. századi történetéhez. Zalaegerszeg: Zala Megyei Levéltár

Kardos Ferenc 2010. Integrációs és asszimilációs kérdések a 18. századi Zalában – egy zalai
forráskötet kapcsán. In Deáky Zita – Nagy Pál szerk. A cigány kultúra történeti és történeti
kutatása a Kárpát-medencében. Budapest - Gödöllő: MNT – SZIE GTK, 225-235.

Karsai László 1992. A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz.

Budapest: Cserépfalvi Könyvkiadó

16
Katona Csaba 2005. A Departamentum Zingarorum működésének forrásai a Magyar
Országos Levéltárban. In Márfi Attila szerk. Cigánysors. A cigányság történeti múltja és
jelene. I. Pécs, 45-49.

Kemény István 2000. Előszó. In Kemény István szerk. A romák/cigányok és a láthatatlan

gazdaság. Budapest: Osiris - MTA Kisebbségkutató Műhely, 9-37.

Kovács János 1895. A czigányok Szegeden I–III. Ethnographia 6 (3): 187–198; 6(4): 280–
288; 6(5–6): 388–393.

Ladányi János – Szelényi Iván 2000. Az etnikai besorolás objektivitásáról. In Horváth Ágota
– Landau Edit – Szalai Júlia szerk. Cigánynak születni. Budapest: Aktív Társadalmi
Alapítvány - Új Mandátum Könyvkiadó, 203–209.

Ladányi János - Szelényi Iván 2010. A társadalom etnoszociális rétegződése összehasonlító

elméletének vázlata. Kritika, 39 (7-8): 2-7.

Ladányi János 2011. Integráció, asszimiláció, szegregáció. In Bárdi Nándor – Tóth Ágnes
szerk. Asszimiláció, integráció, szegregáció. Párhuzamos értelmezések és modellek a
kisebbségkutatásban. Budapest: Argumentum, 49-53.

Landauer 2009. Adalékok a beás cigányság korai történetéhez. In Landauer Attila– Nagy Pál
szerk. Írások a magyarországi beásokról. Gödöllő: SZIE-GTK – CNTE, 79-95.

Liégeois, Jean-Pierre: Romák, cigányok, utazók. Pont Kiadó, Budapest, 2002.

Lucassen, Leo 2002 „A cigányok történelme nem csak üldöztetések és áldozattá vált emberek
története.” Amaro Drom, 12 (4)

Majtényi Balázs – Majtényi György 2012. Cigánykérdés Magyarországon 1945-2010.

Budapest: Libri

Máté Mihály 2009. Abroszárusok - A colári cigányokról, Magyarország legkisebb cigány

csoportjáról. Beszélő, 14 (10): 50-61.

Mészáros Ádám 2007. A beás cigányok korai története és megtelepedésük Barcson. In:
Mészáros Ádám szerk. Gyökerek. A Dráva Múzeum tanulmánykötete. Barcs: Dráva Múzeum,
41-77.

Mészáros László 1975. Bács-Kiskun megye cigányságának történetéhez. Az 1768-as

cigányösszeírás népességstatisztikai-demográfiai adatai. In Iványosi-Szabó Tibor szerk. Bács-
Kiskun megye múltjából. I. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Levéltár, 133-168.

Mészáros László 1976. A hódoltsági latinok, görögök és cigányok történetéhez. 16. századi
oszmán török szórványadatok. Századok, 110 (3): 474-489.

Mezey Barna szerk. 1986. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban. Budapest:

Kossuth

Móró Mária Anna 1979. Mária Terézia cigány-rendeletei és a Baranya megyei

cigányösszeírások. 1775-1779. In Baranyai Helytörténetírás. Pécs: Baranya Megyei Levéltár,
205-301.

17
Nagy Pál 1997. A magyarországi cigányság történeti kutatásának aspektusai. (a NEKH és a
MTA TTI Műhelybeszélgetésén elhangzott előadás bővített változata) URL:
www.archiv.meh.hu/nekh/Magyar/nagyp.htm

Nagy Pál 1998. A magyarországi cigányok a rendi társadalom korában. Kaposvár: Csokonai
Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója.

Nagy Pál 2000. Cigányperek Magyarországon I. rész. Korai perek (1506/1534 - 1715). Pécs:
PTE BTK

Nagy Pál 2000. Civitas Zingarorum. Amaro Drom, 10 (8) 26-28.

Nagy Pál 2003. „Kicsinségemben elszakattam” Cigány közösség, szocializáció és

gyermeksors Magyarországon a 16-19. században. Romapage, URL:
http://www.romapage.hu/hircentrum/article/71071/1596/

Nagy Pál 2004. „Fáraó népe” A magyarországi cigányok korai története (14-17. század).
Pécs: PTE BTK.

Nagy Pál 2007. „Gádzsósodás – cigányosodás”. Akkulturáció és parasztosodás a cigányok

magyarországi történetében. Amaro Drom, 17 (2): 21–22.

Nagy Pál 2008a. Cigány csoportok és együttélési modellek változásai a Kárpát–medencében a

15–20. században. In Miklósi László szerk. Romák a történelemtanításban.
Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest: Történelemtanárok Egylete, 35-50.

Nagy Pál 2008b. Források és adatok cigányok katonáskodásának történetéhez a 19. század
első feléből. In Ilyés Sándor – Keszeg Vilmos szerk. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve
16. Az eltűnt katona. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság, 79-95.

Nagy Pál 2009a. Előszó. In Landauer Attila – Nagy Pál szerk. Írások a magyarországi
beásokról Gödöllő: Szent István Egyetemi Kiadó, 5–13.

Nagy Pál 2009b. "Cigánykannibalizmus": önvád és metafora. Szepsi a cseh-magyar

impériumváltás árnyékában, 1927-1940. Századvég, 14 (53): 99-132.

Oblath Márton 2006. A „cigány” kategória diszkurzív és történeti konstrukciója. Anthropolis,

3 (1): 51-60.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest: Osiris

Piasere, Leonardo 1997. Szlovén romák: vándorlás és megtelepedés. In Prónai Csaba szerk.
Leonado Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Budapest: ELTE
BTK, 110–122.

Polyák Laura 2002. Cigányok Mucsáról. Az élclapi karikatúrák cigányképe. Beszélő, 7 (7-8):
89.

Pomogyi László 1995. Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon.

Budapest: Osiris-Századvég

18
Prónai Csaba 1995. Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest-Kaposvár: ELTE-
CSVMTKF

Prónai Csaba 2000. A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai

megközelítései. In Kemény István szerk. A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság.
Budapest: Osiris – MTA KI, 176–198.

Prónai Csaba 2008. Kulturális antropológia és cigánykutatás. Kultúra és Közösség, 12 (2):

43–48.

Purcsi Barna Gyula 2004. A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása.” Tanulmányok a

XX. századi „cigánykérdés” történetéből. Debrecen: Csokonai

Reyniers, Alain 2002. Gondolatok a cigány gazdaságról. Eszmélet, 14 (54): 65-82.

Sághy Erna 1999. Cigánypolitika Magyarországon 1945-1961. Regio, 10 (1): 16-35

Sághy Erna 2008. Cigánypolitika Magyarországon az 1950-1960-as években. Múltunk, 53 (1):

273-308.

Sárosi Bálint 1971. Cigányzene… Budapest: Gondolat

Stewart, Michael 1994. Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a

szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins Kiadó

Szabó Á. Töhötöm 2010. Etnikai különbségtétel a paraszti gazdaságban. In Feischmidt Margit

szerk. Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest: Gondolat-MTA Kisebbségkutató
Intézet, 266-280.

Szomszéd András 1987. A nógrádi cigányság története az összeírások tükrében (17. sz.
második felétől a 19. sz. közepéig). In A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. XIII.
Salgótarján, 157-207.

Szomszéd András 1998. A nógrádi letelepedett cigányság foglalkoztatási viszonyai 1820-

1850. In Gémes Balázs szerk. Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd: Romológiai
Kutatóintézet, 20-36.

Szuhay Péter 2000. Széljegyzetek Bíró András esszéjéhez. Beszélő, 5 (6): 44.

Szuhay Péter 2007. Romakutatások. In Kovács Éva szerk. 2007. Közösségtanulmány.

Budapest-Pécs: Néprajzi Múzeum - PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék,
88-102.

Szűcs Jenő 1974. „Nemzetiség” és „nemzeti öntudat” a középkorban. Szempontok egy

egységes fogalmi nyelv kialakításához. In Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok.
Budapest: Gondolat, 189-279.

Tálos Endre 1998. A cigány és a beás nyelv Magyarországon. In Kovalcsik Katalin szerk.
Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest: IFA-OM-
ELTE

19
Tamás Ágnes 2010. Nemzetiségi sztereotípiák a 19. század második felének magyar
élclapjaiban. In T. Litovkina Anna – Barta Péter – Hidasi Judit szerk. A humor dimenziói.
Budapest, 201–208.

Tóth Péter 1993 Cigányok Miskolcon a 18. század közepén. In Veres László – Viga Gyula
szerk. A Herman Ottó Múzeum évkönyve. XXX-XXXI. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 205-
215.

Tóth Péter 2004. Kóborlás és letelepedés. A magyarországi cigányok feudális kori

történetéhez. In Faragó Tamás szerk. Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században.
Budapest: Dico – Új Mandátum, 371-378.

Tóth Péter 2005. A cigányok megjelenése a középkori Magyarországon. In Márfi Attila szerk.
Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene. I. Pécs, 15-19.

Tóth Péter 2006. A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában. Pécs: Bölcsész
Konzorcium

Törzsök Judit 2001. Kik az „igazi” cigányok? In: Kovalcsik Katalin szerk. Tanulmányok a
cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest: IFA-OM-ELTE, 29-52.

Vermeersch, Peter 2006. The Romani Movement: Minority Politics and Ethnic Mobilization
in Contemporary Central Europe. New York – Oxford: Berghahn Books

Zsupos Zoltán 1996. Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században.
Cigány néprajzi tanulmányok. 4-5. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság

20