HU

Naprendszer
Égitest Jupiter Üstökös

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Naprendszer a Nap gravitációja által egyben tartott bolygórendszer, egyike a

Tejútrendszer milliárd csillagrendszerének, amely galaxisunk Orion spirálkarjának
nagyjából a felénél, a galaxis közepe és pereme között is hozzávetőleg félúton
helyezkedik el. A Naprendszer határa a Naptól számított 8-10 billió km (kb. 1 fényév). A
tudósok csak a XX. században jöttek rá, hogy a Naprendszernek nem a Kuiper-övnél van
vége, hanem az Oort-felhőnél.[1]

A csillagászatban csillagrendszer alatt olyan rendszert értünk, amelyben egy vagy több
csillag található, és amelyben más égitestek is keringenek. Tanulmányozásával elsősorban
az égi mechanika foglalkozik. Jelen szócikk a Naprendszerről szól.

Bolygónknak, a Földnek otthont adó Naprendszerünk középpontjában a Nap található.

Csillagunk gravitációs térrészén belüli objektumok és kölcsönhatások összessége jelenti a
Naprendszert. Központi csillagunk hozzávetőleg 4,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki egy
hatalmas gázfelhő gravitációs összehúzódása nyomán. Nem sokkal később, már 4,567
milliárd évvel ezelőtt a csillagkeletkezésnél visszamaradt, a Nap egyenlítői síkjában lapos
korongba rendeződött anyagból, a protoplanetáris korongból kialakultak az első
kisbolygók, majd bolygók. A belső Naprendszerben négy kőzetbolygó (a Merkúr, a Vénusz,
a Föld és a Mars), a külső Naprendszerben négy óriásbolygó (a Jupiter, a Szaturnusz, az
Uránusz és a Neptunusz) és az öt törpebolygó (Ceres, Pluto, Haumea, Makemake, Eris)
alakult ki. A kőzetbolygók kérge szilikátos, a gázbolygók viszonylag kis szilárd magját
hatalmas hidrogén–hélium légkör veszi körül, a törpebolygók összetétele jeges kőzet.

A Naprendszerben a bolygókon kívül számos kisebb égitest is található. A legnagyobb

számú égitest-populáció a két különálló övezetbe rendeződött aszteroidák családja. A
belső aszteroidaöv a Mars és a Jupiter között, a külső, ún. Kuiper-öv pedig a Neptunusz
pályáján túl helyezkedik el ellipszis alakban keringve a Nap mint gyújtópont körül.
Ezekben az övekben található öt olyan objektum, amelyek egy 2006-ban bevezetett
égitesttípus[2] ma ismert első tagjai, a törpebolygók. Hat bolygónak és három
törpebolygónak természetes kísérői is vannak, ezeket holdaknak nevezzük. A holdakon
kívül az óriásbolygók körül gyűrűk, gyűrűrendszerek keringenek.

A rendszerben vannak szabadon keringő testek is, ezek az üstökösök, a kentaurok és a

mindenütt jelenlévő bolygóközi por. Ezek zömének keringése merőben eltér a többi
testétől: vagy elnyújtott ellipszispályákon, vagy az ekliptikáétól eltérő síkban mozognak.

A Naprendszert teljesen betölti a napszél, a csillagunkból kiinduló folyamatos

részecskeáramlás, amely kölcsönhatásba lép az égitestekkel, létrehozva az űridőjárást. A
napszél egyben ki is jelöli a Naprendszer határait: hatása a heliopauzáig tart, ahol más
csillagok szeleinek sugárnyomása kiegyenlíti a napszél sugárnyomását.[3] Ezt a határt
tekintjük a Naprendszer határának, bár a rendszer gravitációs határa messzebbre tehető,
hisz még a hozzávetőleg egy fényév távolságig terjedő Oort-felhő is ezen a határon belül
van.

A Naprendszer keletkezése és
története
Bővebben: A Naprendszer keletkezése és története

A Nap keletkezése, fejlődése

Keletkező naprendszerek az Orion-ködben. A mi Napunk is így született

A Nap 4,6 milliárd évvel ezelőtt (az Univerzum ma ismert korának kétharmadánál)
született,[4] harmadik generációs csillag. Sajnos meg몭gyeléseken alapuló, kísérletileg
bizonyított keletkezési modellel még nem rendelkezik a csillagászat – bár a Barnard 335
csillag meg몭gyelésével a bizonyíték megszerzésének küszöbére érkezett[5]–, így csak
elméletek állnak rendelkezésre. A ma legelfogadottabbnak tekintett keletkezési modell
szerint Napunk születési helye egy molekulafelhő volt, egy gázzal és kozmikus porral teli,
instabil térség, amelyben valamilyen okból – a legvalószínűbb forgatókönyv szerint egy
közeli szupernóva robbanásának hatására – felborult az egyensúly,[5] és egy Naprendszer
méretű anyagcsomó a saját tömegétől összeomlott; az anyag elkezdett összehúzódni
egész addig, míg létre nem jött belőle a proto-Nap. A csillagkezdemény anyaga még
tovább sűrűsödött, majd néhány millió év alatt beindult a belsejében a magfúzió és
megszületett a Nap.[6] A beinduló magfúzió hatására a napszél is elkezdte áramlását és
kifújta a maradék gázt a Nap környezetéből.
Egy planetáris köd, egy Naphoz hasonló csillag életének végstádiuma. Napunk 5 milliárd évvel későbbi
állapota

Kezdetben csillagunk gyorsan forgott a saját tengelye körül, mivel a molekulafelhő teljes
perdülete benne maradt fenn, később azonban lassult a forgás, nagyobbrészt a kialakuló
bolygórendszernek átadott impulzusmomentum, kisebb részt a napszél folyamatos,
szintén „impulzusmomentum-elszívó” hatása miatt.[7] A Nap sugárzása is fejlődést mutat,
születésekor a mainak mintegy 70%-a volt a kibocsátott sugárzás mértéke, amely milliárd
éves időskálán folyamatosan növekszik, amíg csillagunk ún. fősorozati csillag marad.[8] A
Nap az életpályája során a legtöbb időt a fősorozatban tölti el, ez csillagunk
életpályájának aktív részét jelenti, amíg a hidrogénkészletét a magfúziós folyamatok
héliummá alakítják, modellszámítások szerint ennek a szakasznak a felénél tartunk
napjainkban. Az elkövetkező 1 milliárd évben a Nap fényessége és külső hőmérséklete
tovább növekszik.

A Nap nagyjából 10 milliárd éves koráig marad a fősorozatban,[9] ekkor kifogy a

hidrogénkészlete és átmegy a vörös óriás fázisba. Ebben a fázisban beindul a héliumfúzió
– a hélium szénné alakulása –, ami megtízszerezi a mag hőmérsékletét, ezzel a
sugárnyomást is, így a gravitáció és a belső nyomás egyensúlya felborul az utóbbi javára,
ez felfújja a csillagot (modellszámítások szerint a Föld mai pályáján, 1 csillagászati
egységen túlra), miközben a felszíni hőmérséklete lecsökken. A felfúvódás során
tömegének egy jelentős részét – számítások szerint 30%-át – is elveszti.

A héliumégető fázis az egész élettartam ezredrészét teheti ki, néhány tízmillió évig tart.
Mikor a héliumkészlet szénné (és oxigénné) alakul, a Nap ledobja külső héját, amely egy
tág burkot alkot majd a megmaradt mag körül – egy távoli meg몭gyelő számára planetáris
ködöt alkotva. A visszamaradt mag fehér törpeként él tovább. Fehér törpe állapotban a
ködöt alkotva. A visszamaradt mag fehér törpeként él tovább. Fehér törpe állapotban a
Nap rendkívül kicsivé fog összehúzódni (nagyjából Föld méretűvé) és fényessé válik, belső
energiatermelő folyamat azonban nem zajlik benne majd tovább. Csillagunk a benne
akkumulálódott hőt fogja kisugározni és nagyon lassan kihűl. A Nap életpályájának a
fősorozatban töltött idejéhez mérhetően hosszú, de jelenlegi ismereteink szerint még
nehezen meghatározható fázisába lép ekkor, a csillag lehűlése egészen a fekete törpe
állapotig tart majd. Ez a folyamat hosszabb lehet a világegyetem eddig eltelt életkoránál
(a legidősebb fehér törpék még mindig a hűlési fázisnál tartanak, a fekete törpe állapot
ma még csak elméleti modellekben létezik, meg몭gyelni még nem sikerült, így
összességében a Nap életpályája a fekete törpévé válásig, csillagunk „haláláig” elérheti a
25–30 milliárd évet.

A bolygók, kisbolygók keletkezése, fejlődése

Bővebben: Bolygókeletkezés

A bolygókeletkezés folyamata ma még nem teljesen tisztázott, csak modellszámítások

léteznek rá. Tudományos igényű (nem az isteni teremtést alapul vevő) keletkezési
elméletek a XVII-XVIII. században kezdtek megjelenni. Elsőként Descartes dolgozott ki
keletkezésmodellt, az első széles körben elfogadott elmélet pedig Kant és Laplace
egymástól függetlenül kidolgozott elmélete volt, amely szerint az alaktalan ősköd
sűrűsödéséből született Nap egyenlítői síkjában a csillag keletkezésekor leváló (a
Szaturnusz mai gyűrűihez hasonló) gyűrűkből alakultak ki a bolygók.[10] (Az elmélet
azonban nem tette volna lehetővé óriásbolygók születését, ahogy kisebb
planetezimálokét sem, és nem adott magyarázatot az impulzusmomentum egyenetlen
eloszlására sem). Egy másik, Thomas Chrowder Chamberlin által kidolgozott elmélet
szerint egy Nap mellett elhaladó másik csillag gravitációs hatása szakított le a Napról
anyagot, amelyből a bolygórendszer kialakulhatott.[10] (Ennek az elméletnek is számos
hibája volt, mint például az, hogy a leszakadt anyag inkább szétszóródott volna, mintsem
objektumokká állt volna össze.) A Smidt-elmélet szerint a Nap egy csillagközi
anyagfelhőn áthaladva rántott magával anyagot, amelyből a bolygók összeállhattak (igaz
ennek a forgatókönyvnek gyakorlatilag nulla az esélye).[11]

A legvalószínűbb – a tudományos közösség által napjainkban leginkább elfogadott, ám

kísérletileg a Nap keletkezésmodelljéhez hasonlóan szintén nem bizonyított –
keletkezéstörténeti forgatókönyv szerint a bolygók kialakulása közvetlenül a Nap
születése után, a csillag körül kialakult protoplanetáris korongból indult el. A keringő
anyag belső súrlódása miatt már a protocsillag állapot végén megkezdődött egy
akkréciós korong kialakulása a gyorsan forgó csillag egyenlítői síkjában, a
csillagkeletkezés során visszamaradt gáz- és poranyagból.[12] Először a gázbolygók
alakultak ki a Nap sugárzása által a rendszer külső részébe fújt gázból, nagyjából 2–3
millió év alatt.[13] A Naprendszer belső vidékein a gáz kifelé távozása miatt csak por
maradt. A füstszemcsékhez hasonló méretű porszemcsék összetapadásával
maradt. A füstszemcsékhez hasonló méretű porszemcsék összetapadásával
csomósodások jöttek létre az akkréciós korongban, a csomók hógolyó-effektusszerűen
növekedtek és bolygócsírákká alakultak. A bolygócsírák folyamatos ütközések részesei
voltak, amelyekben egymáshoz tapadtak, és egyesek egyre nagyobbá nőttek a kisebb
sebességű ütközések során. A kezdeti időkben több száz 100–1000 kilométeres
planetezimál jött létre, amelyek folyamatos ütközései alakították ki a ma ismert
bolygókat, a bolygók tisztára söpörték a pályájuk mentén az űrt. Az ütközések energiája
megolvasztotta a kialakuló bolygókat, amelyeken belül megindult a radioaktív fűtés is,
ezzel még tovább emelve a testek hőmérsékletét, az így teljesen olvadt anyag gömb
alakba rendeződhetett a gravitáció által. A kőzetbolygók keletkezése egy nagyságrenddel
több idő alatt ment végbe, mint a gázbolygóké, néhány tízmillió évet véve igénybe.[14] A
folyamat végén a magmaóceán teteje (a bolygók kérge) lehűlt, majd megszilárdult. Ezt
követően már csak a nagyobb becsapódások okozta kataklizmák és a kisebbek miatti
erózió zajlott. Az egymással keringési rezonanciában levő bolygók túlélték az
ütközéseket, mások előbb-utóbb megsemmisültek, beolvadtak valamelyik másik
égitestbe. A belső Naprendszerben két hullámban söpört végig az ütközések sorozata: a
korai intenzív bombázás és a késői nagy bombázás során. A korai bombázás 3,95 milliárd
évvel ezelőttig tartó folyamat volt,[15] gyakorlatilag az ismert bolygók pályájának tisztára
söprési folyamata lehetett, amely egyre csökkenő sűrűségű becsapódásban nyilvánult
meg. A késői bombázás pedig a 3,95–3,85 milliárd év közötti időszakban újra felerősödött
– vélhetően a külső gázbolygók perturbációs hatásai miatt a rendszer belseje felé küldött
aszteroidák okozta – becsapódási hullám volt,[16] ami egyben le is zárta a bolygókeletkezés
folyamatát, ettől kezdve nagymértékben csökkentek a nagy kozmikus karambolok a belső
Naprendszerben. A gázbolygók között nem ismert ilyen bombázási hullám, ám a rengeteg
befogott holdjuk – mind megannyi aszteroida – arra utal, hogy ebben a térségben is
számos ütközés történhetett.

A bolygók fejlődése ezután különböző utakon haladt tovább. A legbelső bolygót például
felperzselte a Nap, a napszél erodálta a felszínét és ha volt egyáltalán, akkor elragadta a
légkörét. Egyes feltételezések szerint a felszín nagy részét magával ragadta egy
planetezimállal történt ütközés, ennek bizonyítéka a többi bolygóhoz aránytalanul nagy
vasmag, amelyhez korábban vélhetően nagyobb térfogatú bolygótest tartozott.[17] A
második bolygón a nagy vulkáni aktivitás miatt a légkörbe került gázok fékezhetetlen
üvegházhatást indítottak be és ma rendkívül magas nyomás és hőmérséklet jellemzi a
vulkánosság szempontjából inaktív bolygót. A harmadik bolygón hatalmas kiterjedésű
vízóceánok alakultak ki és egy óriási becsapódás nyomán a testéből kiszakadt és önálló
égitestté állt össze egy óriási hold. Emellett kialakult rajta az élet, egyedüliként a
Naprendszerben. A negyedik bolygó elvesztette légkörét és vízkészletének jelentős
részét. Az ötödik bolygó össze sem állt bolygóvá, mivel a hozzá legközelebb eső
óriásbolygó gravitációs zavaró hatása nem engedte a planetezimálok bolygóvá
összeállását, így egy kisebb-nagyobb testekből álló, több ezer tagot számláló övezet
maradt a helyén. Az "igazi" ötödik bolygó a Naprendszer legnagyobb tagjává vált,
maradt a helyén. Az "igazi" ötödik bolygó a Naprendszer legnagyobb tagjává vált,
hatalmas hidrogén- és héliumlégkört gyűjtött magába és gravitációs hatásával mintegy
pajzsot von a rendszer belső részei elé, eltérítve, vagy befogva a befelé tartó
üstökösmagokat, aszteroidákat. Gravitációja a legnagyobb számú holdat keringeti, köztük
a Naprendszer legnagyobb holdjaival. A hatodik bolygó ugyancsak gázokból hatalmasra
hízott óriás, amely egy holdját az árapály erőkkel darabokra tördelve látványos
gyűrűrendszerrel övezi magát. A hetedik bolygó a hidrogén és hélium mellé metánt is
gyűjtött óriási légkörébe, és ennek is gyűrűk keringenek az egyenlítői síkjában, ráadásul
egy kozmikus ütközés „az oldalára fordította”.[18] A legkülső gázbolygó szintén
metántartalmú légkörében hatalmas szelek fújnak.

A bolygókon kívül más égitestek is kialakultak az akkréciós korongból, a kisbolygók.

Ezeknek az égitesteknek a fejlődéstörténete kissé eltér a bolygókétól, egész pontosan a
fejlődésük leállt egy bizonyos ponton. A Naprendszerben két különböző aszteroidamező
kering, az egyik a Mars és a Jupiter között, a másik a Neptunuszon túl, a Kuiper-övben.
Korábban azt feltételezték, hogy a Mars és a Jupiter közötti fő aszteroida-övben keringő
kozmikus törmelék egy korábbi bolygó felrobbanásából származik, azonban a modern
számítások szerint ehhez kevés az ott található anyag tömege (Holdunk tömegének 4%-a,
vagy más összehasonlításban Földünk tömegének alig fél ezreléke[19]). A legújabb
kutatások inkább azt állapították meg, hogy a Jupiter perturbációs hatása nem hagyta a
bolygócsírák összeállását bolygótestté.[20]

Valószínűleg ugyanez játszódott le a Kuiper-öv aszteroidái esetében, csak ott a

Neptunusz okozhatta az összeállást gátló gravitációs zavarást.

A bolygók és kisbolygók jövője nagyban függ a Nap működésének változásaitól. A

legáltalánosabb nézet szerint csillagunk fősorozati léte végén akkorára fújódik, hogy a
Földet is bekebelezi. Egyes modellszámítások szerint a Föld pályája addigra kijjebb kerül,
ám a jelenlegi körülmények mindenképpen gyökeresen megváltoznak a felszínén. A
Merkúr és a Vénusz mindenképpen megsemmisül. A külső bolygók elvileg kívül maradnak
a Nap felfúvódásának határán, ám a vörös óriás fázis végén, amikor a Nap ledobja külső
gázburkát, a leszakadó gázburok tágulása magával sodorhatja a tömegük legnagyobb
részét kitevő légkörüket. A kisbolygók pályája is megváltozik csillagunk tömegvesztése
miatt, és vélhetően valamelyik bolygóval vagy a Nappal ütköznek. Végül, amikor a Nap
fehér törpeként létezik tovább az univerzumban, a megmaradt bolygóroncsok tovább
keringenek a csillagtetem körül.[21]

A Naprendszer megismerésének
története
A Naprendszer megismerésének története nagyjából három fő korszakra osztható fel,
A Naprendszer megismerésének története nagyjából három fő korszakra osztható fel,
amelyeket két technikai vívmány választ el egymástól: a távcső feltalálása és az
űrrepülések kezdete.

A távcső előtti idők

A heliocentrikus világkép alapműve, a Kopernikusz által írt De Revolutionibus egyik oldala

A csillagászati meg몭gyeléseknek időben nincs kezdőpontjuk, már az őskor sámánjai is

meg몭gyelték az eget. Ezek a meg몭gyelések azonban kizárólag szabad szemes
meg몭gyelések voltak. A csillagászat forradalma az ókori kultúrák idejére esik – bár ez
nyilvánvalóan csak sok évezredes tapasztalat egyszerre történő megjelenése az írásos
rögzítés jóvoltából –, már ekkor tudták, hogy bizonyos égitestek elmozdulnak a
csillagokhoz képest. Ezeket az objektumokat bolygóknak nevezték el, amelyek az európai
kultúrkörben római istenségek után kaptak nevet: a Jupiter az istenek királyáról, a Mars a
hadistenről, a Merkúr az istenek hírvivőjéről, a Vénusz a szépség és szerelem
istennőjéről, a Szaturnusz az idő istenéről. A korai meg몭gyelők ismerték a hosszú csóvát
húzó üstökösöket és a hullócsillagnak nevezett meteorokat is. A csillagászati
meg몭gyelések fő mozgatórugója a gazdaság volt. A mezőgazdaság részéről pontos
csillagászati időjelzésre (az évszakok beköszöntésének, áradások eljöttének ismeretére), a
kereskedő hajósok részéről pedig pontos csillagászati helymeghatározásra teremtődött
meg az igény, ezért szisztematikussá vált az égbolt meg몭gyelése. Ezen meg몭gyelések
alapján rajzolódott ki a Naprendszer kezdeti képe is, amelyben azonban az észlelési
tapasztalatok alapján a geocentrikus világkép uralkodott.

Egyiptomi csillagászok mérték ki először pontosan az év hosszát, azt az időt, amely alatt
az égbolt egy teljes fordulatot tesz meg a Földhöz képest.[22] A Naprendszerre vonatkozó
konkrét felfedezésekben az ókori görögök jeleskedtek. Thalész nyitotta meg a nagy
csillagászati felfedezések sorát, amikor megállapította, hogy a Holdat a Nap világítja meg.
[23] Ezzel kétféle égitesttípusra osztályozta az általuk meg몭gyelhető objektumokat: saját
fénnyel rendelkező és nem rendelkező égitestekre. Mindössze egy emberöltővel később
Püthagorasz sejtette meg – igaz inkább hibás spekuláció alapján, mintsem tudományos
igénnyel –, hogy a Föld, a Nap és a Hold gömbölyű. Arisztotelész a kortársai által zavaros
fejűnek tartott Püthagorasz után 150 évvel ismét felvetette, hogy a három fő égitest
gömbölyű, és megtoldotta azzal, hogy az őket elválasztó távolságok különbözőek.[24] A
három görög gondolkodó tehát a térbe helyezte a Naprendszert. A következő
csillagászati eredmény a Föld, mint bolygó méretének megmérése volt. Eratosztenész
egyiptomi utazásai során a kutak mélyére délben lesütő Nap és egy bot árnyékának
összefüggéséből sikeresen számította ki a Föld kerületét.[25] A szamoszi Arisztarkhosz a
Nap távolságának mérésével kísérletezett, és azt kapta, hogy a Nap legalább 19-szer
nagyobb a Földnél, ezért valószínűleg nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva.[26]
Ez volt a heliocentrikus világkép első megsejtése, ám a római térhódítás miatt a görög
tudományok fejlődése megállt, nézeteik elterjedése megakadt.

A Naprendszer megismerésének második nagy hulláma már a középkorra tehető, amikor

A Naprendszer megismerésének második nagy hulláma már a középkorra tehető, amikor
a 15–16. századi nagy földrajzi felfedezések korában Európában is újra virágzásnak indult
a tudomány, azon belül a csillagászat. Kopernikusz lengyel polihisztor az öt ismert bolygó
mozgását tanulmányozta – amelyek Föld körüli keringését sosem sikerült pontos elméleti
modellekkel alátámasztani –, és húsz évnyi meg몭gyeléssel, méréssel és töprengéssel
rájött, hogy a bolygók keringésének központja nem a Föld, hanem a Nap. Nézeteit a De
Revolutionibus Orbium Coelestium című művében tette közzé, amelyet ma a
heliocentrikus világképet leíró alapműnek tekintünk. Kopernikuszt egy dán csillagász,
Tycho Brahe követte, aki harmincéves szisztematikus meg몭gyeléssel a bolygók
mozgásának legpontosabb adattárát állította össze. Brahe adatait felhasználva aztán
Johannes Kepler számította ki a bolygók pályáit – közben megállapítva, hogy azok nem
kör, hanem ellipszis pályán mozognak –, így hármuk munkája révén teljesült ki a
Naprendszer ma ismert képe, amelyben a Nap a központi égitest és a bolygók
ellipszispályán keringenek körülötte.

A távcső korszaka
Galileo Galilei, az első modern csillagász

A csillagászat tudományának, a Naprendszer és a világegyetem megismerésének a

legnagyobb lökést egy holland találmány, a távcső égbolt felé fordítása adta. Alig egy
évvel a találmány bemutatása után, 1609-ben Galileo Galilei, itáliai tudós az éjszakai
égbolt szisztematikus meg몭gyelésébe kezdett, és meg몭gyeléseivel erős közvetett
bizonyítékokat szolgáltatott a heliocentrikus világkép mellett, lényegében igazolva annak
helyességét. Meg몭gyelései során felfedezte a Jupiter óriásholdjait. A napokon át tartó
meg몭gyelések során az időről időre eltűnő, majd újra előbukkanó holdakról azt a
következtetést vonta le a tudós, hogy azok az anyabolygójuk körül keringenek. Ezzel
először szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy a Naprendszerben nem minden kering a
Föld körül, azaz a geocentrikus világmodell hibás. Később sikerrel 몭gyelte meg a Vénusz
bolygó fényfázisait is, amelyek szintén azt bizonyították, hogy a bolygó nem a Föld,
hanem az őt megvilágító Nap körül keringenek.

A Nap-Föld távolságot elfogadható pontossággal 1672-ben Giovanni Cassini számította ki

elsőként. A felfedezés azért volt fontos, mert a tudósok legtöbbje akkoriban abban a
hitben élt, hogy a Nap mindössze néhány millió km távolságra lehet a Földtől. Cassini
bebizonyította, hogy ez a távolság jóval nagyobb, és az is fontos felismerés volt, hogy a
csillagok még ennél is sokkal távolabb vannak. Mivel ismert volt, hogy a Napba nézni
megvakulással járhat, ezért Cassini Kepler törvényeire támaszkodva azt a módszert
választotta, hogy megméri a Föld és valamely bolygó távolságát, és ebből kiszámítja a
Nap-Föld távolságot. A Mars viszonylag közel van a Földhöz, és Cassini jól ismerte a
felszínét. Elhatározta, hogy meghatározza a Mars-Föld távolságot. Természetesen
távcsővel ezt sem lehet megtenni közvetlenül, azt azonban igen, hogy a Föld két
különböző pontjáról egy adott pillanatban megállapítják a Mars előre kiszemelt pontjának
látszólagos helyzetét és ezeket összevetve és geometriai tételeket alkalmazva
kiszámítható a távolság. A számítás nagyobb pontossága érdekében a Földön lévő két
pontnak egymástól a lehetőleg távol, és jól ismertnek kell lennie, ezért Cassini elküldte
Jean Richer francia csillagászt Cayenne-be, Francia Guyanába, ő maga pedig Párizsban
maradt. 1672 egyik augusztusi éjszakáján, azonos időpontban megmérték a Mars előre
kiszemelt (és Richer utazása előtt kettejük között egyeztetett) pontjának égi
pozíciószögét az állócsillagokhoz viszonyítva. Amikor Richer visszatért Párizsba az
eredményeivel, Cassini ki tudta számítani a Mars távolságát a Földtől. Ezzel az adattal
Kepler keringési törvényét alkalmazva kiszámolta a Nap-Föld távolságot, amit 149,6 millió
km-ben állapított meg. A modern tudományos mérések szerint ez az érték mindössze
0,7%-kal kisebb a mai méréseknél, ami nagyon jó eredménynek számít. Cassini
kiszámította több más bolygó távolságát is, és a Szaturnusz távolságára a Naptól 2,57
milliárd km-es értéket kapott, ami elképzelhetetlenül nagynak számított akkoriban (a ma
ismert átlagos érték 1,42 milliárd km).[27]

A napközpontú világkép bizonyítása után a távcső a felfedezések legfőbb eszköze lett. A

bolygók családja három taggal bővült általa. Az Uránuszt 1781-ben William Herschel
találta meg, a Neptunuszt Johann Gottfried Galle pillantotta meg először 1846-ban
Urbain Le Verrier számításai alapján, míg a – később a Nemzetközi Csillagászati Unió
döntése alapján bolygóból törpebolygóvá visszaminősített – Plútó felfedezése (1930)
Clyde Tombaugh nevéhez fűződik. A kisbolygók, sőt egyáltalán az egész kisbolygóöv is a
távcsőnek köszönhetik felfedezésüket, mivel ezek az objektumok méretüknél fogva olyan
kevés fényt vernek vissza, hogy messze a szabad szemes észlelhetőség határán kívül
esnek, megpillantásuk csak fénygyűjtő eszköz segítségével lehetséges. Giuseppe Piazzi
1801. január 1-jén fedezte fel a Cerest, amelyet akkor kisbolygónak osztályoztak, s amelyet
rövid időn belül követett a Pallasz, a Juno és a Vesta felfedezése. A bolygók holdjainak
felfedezése is a távcsöves kutatások eredménye. A Mars két holdjának, a Jupiter és a
Szaturnusz holdcsaládjainak tucatnyi tagjának megtalálása is a 19–20. század távcsöves
kutatásainak eredménye. A távcsövek fejlődésével végül a Naprendszeren belül a
몭nomabb részletek meg몭gyelése vált kutatási területté (a kisebb objektumok felfedezése
mellett, amely végül már az amatőr csillagászok felségterülete lett). Így például a Mars
pólussapkájának változásai, a Vénusz felhőzetének mintázatának feltérképezése, a Jupiter
sávjainak, viharainak meg몭gyelése mind a modern távcsöves meg몭gyelések feladatai
voltak.

Az űrkorszak
Bővebben: Világűr és Űrtörténelem

Az űrkorszak a műholdak, űrszondák korszaka, az a legújabb kori fejlődési lépcsőfok,

amelyben az ember képes kutatóeszközöket a világűrbe – gyakorlatilag a Naprendszerbe
– juttatni és ezáltal még pontosabb adatokhoz, ismeretekhez jutni a
bolygórendszerünkről. Az újdonsült eszközök nem csak távmeg몭gyeléseket tettek,
tesznek lehetővé, hanem helyszíni meg몭gyeléseket, kutatásokat is, sőt a Hold esetében
az ember jelenlétét és közreműködését a kutatásokban. A kutatások ilyen módon már
nem kizárólag optikai meg몭gyelésekben kellett kimerüljenek, hanem széles körű, a 몭zika
több területét érintő mérésekben, meg몭gyelésekben testesültek meg, úgymint
hőmérséklet, nyomás, elektromágneses – a látható fény tartományán kívül az összes
spektrumban –, tömegspektrométeres, sőt a leszálló szondák révén anyagvizsgálati
mérésekben.[28]

A kutatások az első ember alkotta tárgy, a Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátásával
kezdődtek, néhány primitív mérés (hőmérséklet, nyomás és rádiós elektronsűrűség-
mérések) formájában.[29] Az ezt követő néhány év az űrbe jutás és az űrbeli navigáció
képességének megszerzésével telt el, majd különböző műszerek feljuttatásával egyre
részletesebb képet alkottak az űrkutatók a Naprendszerről (néhány csillagászati
meg몭gyelőeszközön kívül – melyek elsősorban a Naprendszeren túli teret vizsgálják – a
feljuttatott eszközök szinte kizárólag a bolygóközi teret vizsgálják). A Naprendszer
objektumainak megismerése, ezen belül elsősorban a bolygók felderítése először az
objektumok mellett elrepülő szondákkal, a rájuk telepített kamerákkal,
spektrométerekkel és egyéb műszerekkel történt.

A bolygók – és más kulcsfontosságú helyek első – elérése

Dátum Esemény

1957. október A Szputnyik–1, a világ első sikeres

4. műholdjának startja

1959. január
A Hold elérése a Luna–1 révén
4.

1962. Az első bolygó, a Vénusz elérése a

december 14. Mariner–2-vel

1964.
A Mariner–4 elrepült a Mars mellett
november 28.

1973. A Pioneer–10 először ért el egy

december 3. gázbolygót, a Jupitert

1974. március
A Mariner–10 elérte a Merkúrt
29.

1979. A Pioneer–11 elsőként érte el a

szeptember 1. Szaturnuszt

1986. január A Voyager–2 elsőként érte el az

24. Uránuszt

1989. A Voyager–2 elsőként érte el a

augusztus 25. Neptunuszt

1991. október A Galileo elsőként repül el egy

29. kisbolygó mellett

2008. május A Voyager–1 elérte a heliopauza előtti

30. lökéshullámot
Az elrepülő szondák után hamar igény támadt az egyes égitestek körül pályára álló, majd
a felszínre le is szálló kutatószondák iránt. A keringő és a leszállóegységek általában
egymást kiegészítő kutatási programokra adtak lehetőséget: a keringő egységek globális
adatokat szolgáltattak, míg a leszállóegységek egy kisebb helyszín lokális, de nagyon
részletes megismerését tették lehetővé. A szilárd felszínnel rendelkező bolygók közül a
Merkúr kivételével mindegyiken szállt már le kutatóegység, a két legnagyobb
gázbolygónál pedig keringő egység tett felfedezőutat – tekintve, hogy itt nincs szilárd
felszín, ahová le lehetne szállni, így ezekhez nem küldtünk leszállóegységeket –, sőt a
Szaturnusz Titán holdjára is szállt már le űrszonda.[30] A Hold esetében még emberekkel
végzett leszállásokra is sor került. Ezen eszközök révén a Naprendszerről meglévő
tudásunk megtöbbszöröződött, az űrkorszakban szerzett ismeretek nagysága messze
felülmúlja az előző több ezer év alatt felgyülemlett tudást.

Elsőkénti leszállások más bolygókon, vagy pályára állás körülöttük

Dátum Esemény

1966. A Luna–9 elsőként hajtott végre sima

február 3. leszállást a Holdon

1970.
Az első leszállás egy másik bolygó, a
december
Vénusz felszínén a Venyera–7-tel
15.

1971.
A Marsz–3 teljesítette az első sima marsi
december
leszállást
2.

1986.
A Voyager–2 elsőként érte el az Uránuszt
január 24.

1995.
december A Galileo pályára állt a Jupiter körül
7.

2001. A NEAR Shoemaker leszállt az Eros

február 12. kisbolygón

2004. A Cassini–Huygens szonda Szaturnusz

július 1. körüli pályára állt

2005. A Cassini szonda Huygens leszállóegysége

január 14. leszállt a Titán holdon

A Naprendszer felépítése
A Naprendszer felépítése
Égitestek
A Naprendszer a Napból és azon kisebb égitestekből áll, melyeket a Nap gravitációs
hatása tart a pályájukon. A Nap körül keringő testek nagy része közel egy síkban kering,
ezt a síkot az ekliptika síkjának nevezik. Az itt található anyag többsége a nyolc
legnagyobb testben, a bolygókban koncentrálódik, bár ez a tömegmennyiség így is
nagyon kicsi a Nap tömegéhez képest, mely a Naprendszer össztömegének 99,86%-át
adja.[31]

A Naphoz legközelebb keringő négy bolygó (a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars) alkotja
a kőzetbolygók, más néven Föld-típusú bolygók csoportját; ezek javarészt kőzetekből és
fémekből épülnek fel, felszínük szilárd. A négy külső bolygó (a Jupiter, a Szaturnusz, az
Uránusz és a Neptunusz) gázóriások, melyeknek összetétele jelentősen eltér a
kőzetbolygókétól; túlnyomóan gáz halmazállapotú, könnyebb elemek (hidrogén és
hélium) alkotják őket. Átlagos sűrűségük kisebb, méretük viszont jóval nagyobb, mint a
belső bolygóké. A gázbolygók mindegyike rendelkezik gyűrűrendszerrel, bár messze a
legnagyobb és legismertebb a Szaturnuszé.

A Naprendszer bolygóinak jelenleg 144 ismert és elnevezett holdja van és további 23 vár
megerősítésre.[32] Ezen kis égitestek a bolygók körül keringenek, keletkezésük és
összetételük igen eltérő. A holdak többségét űreszközök segítségével fedezték fel.

A Nap körül az összes bolygó, és a bolygók körül a legtöbb hold azonos irányban kering,
és a forgásirányokra is döntően ez az irány jellemző: ez az ekliptika északi pólusa felől
nézve pozitív irány (az óramutató járásával ellentétes). Vannak persze olyanok is, amelyek
kivételt képeznek, és ellentétes, ún. retrográd irányban keringenek vagy forognak.
Például az Uránusz[33] és a Vénusz[34] tengely körüli forgása, illetve a Neptunusz Triton
nevű holdjának keringése retrográd, negatív irányú.

A Naprendszerben két olyan övezet található, melyekben a kisebb naprendszerbeli testek

koncentrálódása 몭gyelhető meg. Az egyik a Mars és a Jupiter pályája között található
kisbolygóöv, melyben feltételezések szerint több millió aszteroida található, melyek
mérete a 940 kilométeres Cerestől az 1 kilométernél is kisebb testekig terjed.[35] A másik
ilyen övezet a Neptunusz pályáján túl elterülő Kuiper-öv (ejtsd: kiper), mely a Naptól
mintegy 30–50 csillagászati egységre (4,5–7,5 milliárd kilométerre) terül el. Ennek a jeges
objektumokból álló, korong alakú régiónak a meglétét csak 1992-ben erősítették meg.[36] A
Kuiper-övet gyakran a Naprendszer végső határának tekintik.

A fenti két övezetben jelenleg öt olyan égitest ismert, melyeknek tömege elég ahhoz,
hogy saját gravitációjuk hatására közel gömb alakúak legyenek, így ezek az objektumok
alkotják a 2006-ban bevezetett törpebolygók csoportját (a Ceres, a Pluto, az Erisz, a
alkotják a 2006-ban bevezetett törpebolygók csoportját (a Ceres, a Pluto, az Erisz, a
Makemake és a Haumea). A bolygóktól abban térnek el, hogy pályájuk térségét nem
söprik tisztára. Két évvel a törpebolygók kategóriájának bevezetése után a Nemzetközi
Csillagászati Unió de몭niálta a plutoidák fogalmát; ezek gyakorlatilag a Plutóhoz hasonló
törpebolygók, melyek pályájának fél nagytengelye nagyobb, mint a Neptunuszé.[37]

Azon apró égitesteket, melyek nem elég nagyok, hogy kisbolygók legyenek, de nagyobbak
a bolygóközi pornál, meteoroidoknak nevezzük. A becslések szerint naponta 1000 és
10 000 tonna közötti mennyiségben érik el a Föld légkörét, a meteornak hívott fénycsóva
jelenségét okozva.[38] A meteoroidok feltehetően a Naprendszeren belülről származnak.

A Naprendszer különleges égitestjei az üstökösök. Ezek olyan, a Nap körül keringő

objektumok, melyeknek a Nap közelébe kerülve láthatóvá válik a kómája és a csóvája –
mindkét jelenség legfőbb oka az üstökösmagot érő napsugárzás. Az üstökösök keringési
ideje nagyon változatos, néhány évtől akár évmilliókig terjedhet. A 200 évnél rövidebb
keringési idejű üstökösöket rövidperiódusú, az annál hosszabbakat hosszúperiódusú
üstökösöknek nevezzük. A rövidperiódusú üstökösök többsége feltehetőleg a Kuiper-
övből származik, míg a hosszúperiódusúak közül sok a távoli Oort-felhőből érkezhet.

Távolság szerinti szerkezet

A Naprendszert két elég jól elkülönülő részre osztjuk, amely osztályozás a két részben
található égitestek 몭zikai tulajdonságai alapján történik. A belső Naprendszer a
kőzetbolygók birodalma, kevés égitesttel, köztük a Földdel, a külső Naprendszer pedig az
óriásbolygók, a rengeteg hold hazája, az üstökösök szülőhelye.

Belső Naprendszer
A belső Naprendszer egy viszonylag kis térrész, a Naptól, mint központi égitesttől a fő
aszteroidaöv külső széléig terjedő tartomány. Az itt keringő objektumok szilárd kérge
megőrizte a Naprendszer történetének kezdeti idejének folyamatait, így
tanulmányozásukkal sikerült modellezni a keletkezéstörténet állomásait, a rendszer
evolúcióját. A belső Naprendszer meghatározó égitestjei a négy kőzetbolygó és azok
három holdja, ezeken kívül csak a változatos pályákon keringő aszteroidák találhatók meg
itt.

Külső Naprendszer
A külső Naprendszer a gázbolygók és az üstökösök birodalma. Itt is négy bolygó a
meghatározó égitesttípus, amelyek azonban összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a
kőzetbolygók és összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással vannak a naprendszerbeli
kisebb égitestekre, mint a belső Naprendszer bolygói. A gázóriások körül tucatjával
keringenek a holdak – általában befogott aszteroidák – megmutatva, hogy a Naprendszer
még kijjebb eső részei felől milyen sok égitest érkezik, illetve hogyan óvják meg a
nagybolygók a belső Naprendszert a kozmikus bombázástól. A nagybolygókon kívül már
nagybolygók a belső Naprendszert a kozmikus bombázástól. A nagybolygókon kívül már
csak a Naprendszer keletkezésekor megmaradt anyag található anyagtól ritkább, vagy
sűrűbb övezetekben.

A Naprendszer legkülső határát jelentő Oort-felhő létezését elsőként Jan Oort holland
csillagász vetette fel 1950-ben. Ez a gömb alakú, üstökösmagok milliárdjait tartalmazó
felhő a Naptól 50 000–100 000 csillagászati egységre található. Itt érnek véget a Nap
gravitációs és más 몭zikai hatásai, így a felhő objektumait könnyen befolyásolhatják más
csillagok, illetve magának a Tejútrendszernek a hatásai is. A felhő nem túl sűrű, az
üstökösök akár 10 millió km-re is lehetnek egymástól, és a külső zavaró hatások miatt
könnyen elindulhatnak a Naprendszer belseje, vagy a külső világűr felé. Az Oort-felhő
létezését még nem sikerült közvetlen meg몭gyeléssel bizonyítani.[39]

A Naprendszer égitestjei
A Nap
Bővebben: Nap

A Nap a Naprendszer központi csillaga, a Földhöz legközelebb eső csillag, körülötte

kering a Naprendszer minden objektuma, az egész rendszer meghatározó eleme.
Bolygónktól átlagosan 149 600 000 kilométer távolságra van (ezt a távolságát nevezik
csillagászati egységnek), tömege a Földének 332 900-szorosa, ami a Naprendszer teljes
tömegének 99,86%-át teszi ki. Anyagának 73,5%-a hidrogén, 24,85%-a hélium, a többi
közel 2% anyag pedig más nehezebb anyagból tevődik össze. Csillagunk belsejében
magfúzió zajlik, amelyben a hidrogén héliummá alakul, és rengeteg energia szabadul fel.

A Nap G2V színképtípusú csillag,[40] amely 10 milliárd évig tartó fősorozatbeli fejlődésének
a felénél jár. Életciklusa végéhez közeledve – a hidrogénkészlet teljes felhasználása –
előbb vörös óriássá, majd a hélium oxigénné és szénné alakulása után fehér törpévé
alakul majd.

A Nap hat régióból áll: a magból, a sugárzási zónából, a konvekciós zónából, a fotoszférának
nevezett látható felszínből, a kromoszférából és a legkülső rétegből, a koronából. A mag
hőmérséklete körülbelül 15 millió fok, ami elegendő a termonukleáris reakció
fenntartásához. A Földre érkező hő és fény gyakorlatilag a magban termelődik. A
sugárzási zónán át 170 000 évig tart, mire az energia a magból a konvekciós zónába jut,
ekkorra a hőmérséklete 2 millió fokra csökken. A Nap felszíne nagyjából 5500 fokos.
Csillagunk alakja nem gömb, hanem ellipszoid, a saját tengelye körüli forgás miatt az
egyenlítői átmérője 10 kilométerrel nagyobb, mint a poláris átmérője. Saját tengelye
körüli forgási periódusa 25 nap 9 óra 7 perc 13 másodperc.

Központi égitestünket a korai civilizációk istenként tisztelték – Egyiptomban például

Központi égitestünket a korai civilizációk istenként tisztelték – Egyiptomban például
főistenként – és bár már a görögök idején megszülettek az első természettudományos
magyarázatok a mibenlétére és istenség-képe is megváltozott, a legtöbb világmodellben
a Nap keringett a Föld körül. Csak később, a középkori Európában bizonyították
gondolkodók (elsősorban Kopernikusz), hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem
fordítva és az égitest a rendszer középpontja.

Az emberiség életére legnagyobb befolyással levő égitest űrszondás meg몭gyelése talán a

legszélesebb körű minden más égitesthez képest. A meg몭gyelések a NASA Pioneer–5, –6,
–7, –8 és –9 szondasorozat napszelet és a Nap mágneses mezejét mérő repüléseivel
indult, a Helios szondák napkorona mérésein, a Solar Maximum Mission
sugárzásmeg몭gyelésein, a japán Yohkoh röntgenmérésein át jutott el a legsikeresebb
szondákig, a csillagot évekig folyamatosan több hullámhosszon meg몭gyelő SOHO
napobszervatóriumig és a Nap poláris régióit meg몭gyelő Ulyssesig. A Napot még egy
űrhajósokkal végzett program is vizsgálta, a Skylab-programban az űrállomás egyik fő
részegysége egy napobszervatórium volt, amellyel számos meg몭gyelést végzett a
program három legénysége 1973–74-ben.

Bolygók
Bővebben: Bolygó

A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) Prágában tartott konferenciáján részt vevő

mintegy 2500 küldött 2006. augusztus 24-én, többségi szavazással új bolygóde몭níciót
fogadott el.[41] Eszerint a bolygó a Nap körül kering, tömege elégséges ahhoz, hogy saját
gravitációja közel gömb alakúra formálja a testet, illetve a pályáját tisztára söpörte. A
döntés fő oka az volt, hogy a Neptunuszon túl már felfedeztek a Plútónál nagyobb
tömegű égitestet, és valószínűleg még számos, fel nem fedezett törpebolygó kering a
térségben, melyeket a közeljövőben fedeznek fel, így a Naprendszer bolygóinak száma túl
nagy lenne.[42] Így a fenti döntés értelmében már csak nyolc égitestet tekintünk
bolygónak.

A bolygóknak alsó tömeg- vagy mérethatáruk nincs – ezt azonban 몭zikailag kijelöli a saját
gravitáció által kialakuló gömbforma követelménye –, felső tömeghatáruk viszont van: a
13 Jupiter-tömeg határt átlépő égitestek már elegendő tömegűek a lítium- vagy
deutériumfúzió beindulásához, így ezeket már barna törpének osztályozzuk. Ilyen égitest
a Naprendszerben nincs.

A Naprendszer bolygóinak európai kultúrkörben elterjedt elnevezése az ókori római

mitológia alakjai után kapott nevek átvételével történt, amely ma már az IAU működése
nyomán világszerte egységes elnevezés-rendszer. Korábban az Európától távol létrejött
civilizációkban más és más nevekkel illették ezen égitesteket, bár ezen nevezéktanok
többsége mitológiai alapon épült fel és szintén istenek neveit adta a bolygóknak.
A bolygóknak két altípusát különböztetjük meg a naprendszerbeli tapasztalataink alapján:
kőzetbolygók és gázbolygók. A közelmúltban más csillagok körül is fedeztek fel bolygókat
kutatók, ezek az ún. exobolygók, amelyeket szintén erre a két altípusra szokás
szétválasztani, hacsak nem sikerül olyat felfedezni, amely egyik típus jellemzőinek sem
felel meg.

A bolygók néhány adatának összehasonlítása:

  Merkúr Vénusz Föld Mars Jupiter Szaturnusz Uránusz

Tömeg (kg ),
[43]
3,301·10 23
4,867·10 5,972·10
24 24
6,417·10 23
1,898·1027 5,683·1026 8,681·10
(Föld = 1) (0,055) (0,815) (1) (0,107) (317,899) (95,162) (14,532)
Egyenlítői sugár 2440,5 6051,8 6378,137 3396,2 71 492 60 268 25 559
(km[43]), (Föld=1) (0,383) (0,949) (1) (0,533) (11,209) (9,449) (4,007)
Poláris sugár (km), 2439,7[44] 6051,8[45] 6356,752[46] 3376,2[47] 66854[48] 54364[49] 24973
(Föld=1) (0,384) (0,952) (1) (0,531) (10,517) (8,552) (3,929)
Térfogat (Föld = 1) 0,0562[44] 0,857[45] (1) 0,151[47] 1321[48] 764[49] 63,1
Közepes sűrűség
5,43 5,24 5,51 3,93 1,33 0,69 1,27
(g/cm³)[43]
Felszíni nehézségi
gyorsulás (az 3,70 8,87 9,80 3,71 24,79 10,44 8,87
egyenlítőnél) (0,378) (0,905) (1) (0,378) (2,53) (1,066) (0,905)
(m/s² ), (Föld=1)
[43]

Szökési sebesség
4,25 10,36 11,19 5,03 60,20 36,09 21,38
(km/s[43])
Tengely körüli
forgás időtartama
243,16
(d = földi nap, h = 58,65 d 23,93 h 24,62 h 9,92 h 10,67 h 17,23 h.R
d.R
földi óra) (R =
retrográd)
Felszíni
167 −65
középhőmérséklet +464 +15 −110 −140 −195
(−173/+427[53]) (−153/+20[53])
(°C)[52]
Gyűrűk száma 0 0 0 0 1 8 11
Holdak száma[53] 0 0 1 2 79 83 27
Maximális
látszólagos −2,43[44] −4,8[45] – −2,94[47] −2,94[48] −0,55[49] 5,38
fényesség (m)
Aphélium (millió
69,8 108,9 152,1 249,2 816,6 1514,5 3003,6
km)[52]
Perihélium (millió
46,0 107,5 147,1 206,6 740,5 1352,6 2741,3
km)[52]
Átlagos
57,9 108,2 149,6 227,9 778,3 1426,7 2870,7
naptávolság (millió
0,39 0,72 (1) 1,52 5,20 9,54 19,19
km[53]), (CsE[55])
Átlagos
pályamenti 47,36 35,02 29,78 24,08 13,06 9,64 6,80
sebesség (km/s)[53]
Keringési idő[53] (r
Keringési idő[53] (r
365,25636
= földi év, d = földi 87,97 d 224,70 d 1,88 r 11,86 r 29,45 r 84,02 r
d[56]
nap)
Földközeli
távolság (millió 77,3[44] 38,2[45] – 55,7[47] 588,5[48] 1195,5[49] 2581,9
km)
Földtávoli távolság
221,9[44] 261,0[45] – 401,3[47] 968,1[48] 1658,5[49] 3157,3
(millió km)

Föld-típusú bolygók
Bővebben: Föld-típusú bolygók

Föld-típusú bolygók (vagy

kőzetbolygók) gyűjtőnéven a
Naprendszerben a négy belső
bolygót, a Merkúrt, a Vénuszt, a
Földet és a Marsot értjük. Fizikai
tulajdonságok szerint ehhez a
típushoz sorolható még a Hold és
a fő aszteroida-övben keringő Ceres törpebolygó is, sőt a Jupiter két holdja, az Europa és
az Io is, mégsem tévesztendők össze az előzőekben említett bolygókkal, mivel utóbbiak
nem viselhetik a „bolygó” elnevezést.[57] Ezek a bolygók alapvetően szilikátokból felépülő
égitestek, eltérően a külső Naprendszer gázóriásaitól. Mindegyik a korai Naprendszer
bolygócsíráinak ütközéses összeállásából született, és mindegyik bolygótestnél
meg몭gyelhető a – főként a keletkezéskori hő miatti olvadt állapotban végbement –
mélységi differenciálódás, a kémiai összetétel szerinti belső héjakra osztódás. A szilárd
felszín, mint fő jellemző miatt csak ezeken a bolygókon értelmezhető a domborzat (az
egyik fő meg몭gyelési téma), a síkságok, hegyek, kanyonok, folyómedrek, kráterek
rendszere. A négy közül három kőzetbolygónak van légköre, ezek mindegyike
másodlagos légkörnek számít (a bolygótesteken kialakult vulkánokból a felszínre törő
gázokból, becsapódott üstökösökből kiszabaduló illékony anyagokból jöttek létre),
szemben a gázbolygók elsődleges légkörével, amelyek az ősi molekulafelhő gázanyagának
összeállásából keletkeztek. A Mars pályája által bezárt területet – ahol a kőzetbolygók
keringenek – szokás belső Naprendszernek is nevezni. Ebben a zónában jelölhető ki az
ún. lakható övezet, ahol a szénalapú élet fennmaradásához szükséges körülmények
uralkodnak.

Merkúr
A Merkúr megközelítése közben készült Mariner–10 fotó, 1974-ből
A Merkúr átvonulása a Nap előtt. A jobb felső részen látható pont a bolygó, a kép alsó részén egy napfolt
látható

Bővebben: Merkúr

A Merkúr a Naprendszernek a Naphoz legközelebb keringő, és a Plútó törpebolygóvá

minősítése óta legkisebb bolygója. Átmérője a Földének 40%-át sem éri el, így néhány, az
óriásbolygók körül keringő hold is nagyobb nála, tömege a Föld tömegének 5,5%-át teszi
ki. Elliptikus pályájának perihéliuma (napközelpontja) 46 millió km, aphéliuma közel 70
millió km, ezzel a legexcentrikusabb pályát tudhatja magáénak az összes bolygó között.
Átlagos naptávolsága 0,39 CsE, egy Nap körüli fordulatot 88 földi nap alatt tesz meg,
sebessége a bolygók közül a leggyorsabb, majdnem 50 km/s. A Merkúr pályája nem
pontosan a Nap egyenlítői síkjába esik, attól 7°-kal elhajlik, ezért a bolygó áthaladása a
napkorong előtt ritka természeti jelenség, évszázadonként csak 13 alkalommal 몭gyelhető
meg. Korábban feltételezték, hogy a bolygónak mindig ugyanaz az oldala néz a Nap felé,
de 1965-ben kimutatták, hogy minden két keringés alatt háromszor megfordul a tengelye
körül.

A legkisebb bolygó belső szerkezete mélységi differenciálódást mutat, az egyes belső

rétegek aránya azonban teljesen más a többi kőzetbolygóhoz képest. Legfőbb
különlegesség az aránytalanul nagy vasmag, amely a bolygó átmérőjének közel 75%-át
teszi ki és amely miatt viszonylag gyenge, de állandó mágneses mező veszi körül a
Merkúrt. A bolygó felszíne leginkább a Holdhoz hasonlatos, kráter lyuggatta száraz,
poros, erősen tagolt domborzatú területek alkotják. A felszíni átlagos hőmérséklet
169,5 °C, amely azonban nagyon tág határok között változik: a nappali oldalon elérheti a
430 °C-ot, ám mivel légkör híján nem képes megtartani a hőt, éjszakára akár -170 °C-ra is
zuhanhat a hőmérséklet a sarki vidékek hosszú ideig megvilágítatlan krátereinek mélyén.

A bolygónak állandó légköre nincsen, csupán exoszférája,[58] ami a napszél és a becsapódó

meteoroidok hatására a felszínből kilökött atomokból áll. A légkör hiánya miatt nincsen
szél okozta erózió, és a meteoroidok sem égnek el, mielőtt a felszínbe csapódnak. Nincs
ismert holdja.
ismert holdja.

A Naphoz való közelsége miatt a Földről való vizuális meg몭gyelése nehéz, csak alkonyat
vagy pirkadat idején lehetséges, mégis már az ókorban ismerték, ennek megfelelően a
kor szokásainak megfelelően a római istenek egyikének Mercuriusnak – a görög Hermész
megfelelőjének – nevét kapta.

Űrszondákkal való felfedezésének története igen rövid, eddig mindössze két eszköz
látogatta meg. Az első Merkúr-szonda a Mariner–10 volt, amely a Vénusz gravitációját
felhasználva – mellesleg igazolva a gravitációs hintamanőver működőképességét – 1974.
március 29-én repült el a bolygó mellett, méréseket végezve, fényképeket készítve.
Összesen három alkalommal közelítette meg a szonda a bolygót, amelynek során a felszín
45%-át lefedő fényképmozaik készült, és bizonyítékot kaptunk a Merkúr mágneses
mezejéről. A bolygó felfedezése hosszú szünet után folytatódott a MESSENGER szonda
feljuttatásával, amely bonyolult, hintamanőverekkel tarkított pályán közelítette meg a
Merkúrt, végül 2011. március 18-án keringési pályára állt körülötte. Ez idő alatt mintegy
1200 képet készített, nagyrészt a feltérképezetlen területekről, valamint megmérte a
bolygó mágneses mezejét is. A szonda még két évig gyűjtötte az adatokat, ezután az
üstökösök meg몭gyelésére koncentrált. Küldetésének végén, 2015. április 30-án a
Merkúrba csapódott.

Vénusz
A Vénusz

A Magellan radarképeiből készített Vénusz-tájkép

Bővebben: Vénusz

A népnyelvben Esthajnalcsillagnak nevezett Vénusz a Naptól számított második bolygó.

Tömege, összetétele és mérete a Földéhez hasonló, emiatt sokszor nevezik bolygónk
ikertestvérének. Pályája nem sokban tér el a körtől, perihéliuma 107,5, aphéliuma
109 millió km, ebből adódóan átlagos naptávolsága 108,2 millió kilométer (0,72 CsE), ezzel
a Földhöz legközelebbi bolygó.[59] Egy vénuszi év 224,65 földi napig tart. A bolygó saját
tengelye körül 243 nap alatt tesz meg egy fordulatot, ráadásul retrográd irányban, a többi
bolygóhoz képest ellentétes forgással. A rendkívül lassú, ellentétes forgás valószínűleg
egy kozmikus ütközés eredménye, amely „feje tetejére állította” a bolygót. A
egy kozmikus ütközés eredménye, amely „feje tetejére állította” a bolygót. A
tengelyferdeség 177,1°-ra adódik (azaz fejjel lefelé áll a bolygó, így látszólag ellentétes a
forgása). A Merkúrénál jóval ritkábban, de a Vénusznál is meg몭gyelhető a Nap előtti
átvonulás jelensége. 120 évenként egy páros átvonulás 몭gyelhető meg, ahol a két
átvonulás között 8 év telik el.

Lapultsága elhanyagolható, az egyenlítői és a poláris átmérő között 10 kilométer alatti a

különbség. Belső szerkezetéről még nem állnak rendelkezésre közvetlen meg몭gyelések,
ám a Földéhez hasonló méret és sűrűség arra enged következtetni, hogy a bolygó belső
szerkezete hasonló a Földhöz. Mindezek ellenére a felszínen nincs nyoma
lemeztektonikának. Másik fő különbség a mágneses tér hiánya. A bolygó felszínének
hozzávetőleg 80 százalékát síkságok foglalják el, két nagyobb, a síkságból kiemelkedő
„kontinens” található rajta, az Ishtar Terra és az Aphrodite Terra. A felszín nagy része
vulkanikus tevékenység nyomait viseli magán, kráter viszonylag kevés van rajta, amely
elsősorban a sűrű légkörnek köszönhető, amelyben a meteorok többsége elég, és nem éri
el a felszínt.

A Vénusz legnagyobb különlegessége a légköre. A bolygón extrém módon sűrű légkör

alakult ki, tömege a földi atmoszféra tömegének 93-szorosát teszi ki, a felszínen olyan
hatalmas nyomás uralkodik, mint a Földi óceánok 1 kilométeres mélységében. A légkör
96,5%-ban szén-dioxidból áll, a maradék 3,5% pedig nitrogén, illetve nyomokban kén-
dioxid, argon, vízpára, szén-monoxid és egyéb gázok alkotják. A bolygót kénsavtartalmú,
vastag, gyorsan mozgó felhőzet borítja, amely lehetetlenné teszi a felszín közvetlen
vizuális meg몭gyelését. Mivel ez a felhőzet jelentős mennyiségben veri vissza a napfényt,
a Vénusz rendszerint az éjszakai égbolton a legfényesebbnek látszó bolygó. Az
atmoszféra ilyenné alakulása a fékezhetetlen üvegházhatás következménye.
Modellszámítások szerint egykor a Vénuszon is számottevő mennyiségű folyékony víz
volt, amelyet a vulkáni aktivitás nagy mennyiségben párologtatott a légkörbe, ami ott
üvegház gázként funkcionálva tovább emelte a globális hőmérsékletet. A légkör így
csapdába ejti a Nap hőjét, ezért a felszín hőmérséklete elérheti a 470 °C-ot is,
melegebbet, mint a négyszer több napsugárzást kapó Merkúr felszínén mérhető. A
bolygón uralkodó hőmérséklet egységes, akár az egyenlítőnél, akár a sarkokon mérjük.

A bolygó felderítése az átlátszatlan légkör miatt csak űrszondákkal lehetséges, ezekből

kétféle járt a Vénusznál: a Szovjetunió Venyera-programjának leszállóegységei, valamint a
NASA Magellan és az ESA Venus Express keringő egységei. A Venyerák a felszíni leszállást
kapták feladatul és a váratlanul zord körülmények miatt a hetedik szonda érte el a
felszínt, ahonnan mindössze 23 percig volt képes adatokat küldeni. Összesen nyolc
Venyera leszálló és két keringő egység járt a Vénuszon és küldött adatokat a pokoli
körülményekről. A tudományos szempontból legtöbbet nyújtó felfedező küldetés a
Magellan szonda radartérképező repülése volt. A szonda poláris pályáról radarjával a
bolygó szinte teljes felszínét feltérképezte, és globális domborzati térképet készített róla.
A Vénusz felfedezésének történetében legutolsó Vénusz szonda a Venus Express, amely a
légkört tanulmányozta.[60]

A Merkúrhoz hasonlóan a Vénusznak sincsen holdja.

Föld

A Föld az Apollo–17-ről nézve

A Föld-Hold rendszer a Voyager–1 felvételén

Bővebben: Föld

A Föld a Naptól számított harmadik bolygó, a Naprendszer ötödik legnagyobb bolygója,

mind átmérőjét, mind tömegét, mind sűrűségét tekintve, valamint méreteit illetően a
legnagyobb kőzetbolygónak is számít, bár átmérője csak 644 kilométerrel, tömege is
csupán 25%-kal nagyobb, mint a Vénuszé. Keringési adatai sok tekintetben mérési
etalonnak számítanak: 1 nap megegyezik a bolygó egy saját tengelye körüli fordulattal; 1
év – némi korrekcióval – megegyezik egy Nap körül megtett fordulattal; 1 csillagászati
egység megegyezik a bolygó átlagos naptávolságával. Nap körüli pályája közel kör alakú,
egység megegyezik a bolygó átlagos naptávolságával. Nap körüli pályája közel kör alakú,
perihéliuma 147, aphéliuma 152 millió kilométer, pontos keringési ideje 365,24 nap. A Föld
forgástengelye megdőlt, 23,4 fokot zár be az ekliptika síkjával, ez a jelenség az évszakok
kialakulásának okozója.

Bolygónk neve nem valamilyen istenről kapta nevét, mint a többi bolygó, bár a
történelem előtti időkben, majd az ókorban is főként nőnemű istenként tisztelték
(Földanya). A Föld neve a legtöbb nyelvben a talaj kifejezéssel szinonim.

Alakja közel gömb, egyenlítői átmérője mindössze 42,6 kilométerrel nagyobb, mint a sarki
átmérője, e kismértékű lapultság okán formáját geoid formának nevezzük. A bolygó teste
mélységében öt részre tagozódik: egy szilárd vas–nikkel belső magra, a belső magot
körülvevő, folyékony szintén vas–nikkel külső magra, az olvadt kőzetekből álló köpenyre,
az azt körülvevő, szintén olvadt kőzetekből álló felső köpenyre és a vékony, szilárd
földkéregre. A földkéreg jó néhány különálló részre, ún. tektonikai lemezekre töredezett,
amelyek a köpeny olvadékán úsznak és emiatt a mozgás miatt folyamatosan változik a
felszín. A Föld felszínének nagyjából 71%-át víz borítja, melyek nagy része sós vizű óceán,
a maradék 29% szárazföld (hat kontinens és számos sziget). Bolygónk felszíne felett
kiterjedt légkör található, amelynek 78%-a nitrogén, 21%-a oxigén, míg 1%-a más
összetevőkből (pl. argon, szén-dioxid) áll. A Földön két fő anyag-körforgás 몭gyelhető
meg: a széndioxidé és a vízé, mindkét körforgás közvetítő közege a légkör.

A Föld a Világegyetem jelenleg ismert egyetlen olyan égitestje, amiről ismert, hogy életet
hordoz. A szárazföldek felszínén – sőt esetenként a felszín alatt – és a vizekben több
millió faj él. Az élet a kutatások szerint már igen korán kialakult a bolygón, azóta azonban
több kihalási esemény tarkította a fejlődéstörténetét. A mai életformák kialakulása az
evolúció folyamata során ment végbe. Az élet kialakulását a vizet hosszú időn át
folyékonyan tartani képes körülmények (hőmérséklet, nyomás, sugárzási viszonyok),
valamint a Föld belsejében folyó mágneses folyamatok révén létrejövő mágneses
„védőpajzs” kialakulása tették lehetővé.

A Földnek egyetlen természetes égi kísérője van, a Hold. A szomszéd égitest átlagosan
384 000 km távolságra kering a bolygótól, valamivel több mint 27 nap alatt kerülve meg a
Földet. Az égitest jelenléte az élet fennmaradásának fő oka: a Hold stabilizálta a Föld
tengelyferdeségét és emiatt nem billegett tovább a Föld és viszonylag állandó éghajlatot
volt képes fenntartani az egyes övezetekben, ami segítette az egyes létformákat. A Hold a
Föld testéből keletkezett: a Naprendszer kialakulásakor – több mint 4,5 milliárd évvel
ezelőtt – egy Mars méretű bolygócsíra ütközött a proto-Földnek és a becsapódás által
kilökődött anyag állt össze a Földhöz képest negyedakkora égitestté. A Föld–Hold
rendszer a két égitest tömegközéppontja körül kering, amely a Hold kis tömege miatt a
Föld belsejében van mindig. A Hold Földre gyakorolt hatásai közül a leginkább
szembetűnő az árapály jelenség, a tengereken, óceánokon meg몭gyelhető napi kétszeri
hullámszerű vízszintemelkedés és csökkenés. Emiatt a két égitest távolodik egymástól,
hullámszerű vízszintemelkedés és csökkenés. Emiatt a két égitest távolodik egymástól,
emellett a Föld forgása folyamatosan lassul, a napok hossza egyre nő.

Mars

A Hubble űrtávcső képe a Marsról

A marsi víz bizonyítéka, néhány szublimáló jégrög a Phoenix szonda kutatóárkában

Bővebben: Mars (bolygó)

A Mars a Naprendszer negyedik bolygója, a Naptól legtávolabb keringő kőzetbolygó.

Méretét tekintve feleakkora átmérőjű, mint a Föld, és kisebb sűrűsége miatt annak
tömegének mindössze 11%-át képviseli, a teljes felülete is kisebb területű, mint a földi
szárazföldek összesített területe. Ellipszis pályája elnyújtottabb, mint a Földé – bolygónk
pályájának napközel- és naptávolpontja között 5 millió kilométer a különbség – a Mars
esetében 42 millió kilométer a különbség a pálya Naptól legtávolabbi és legközelebbi
pontja között, az átlagos távolság pedig 230 millió kilométer (1,5 CsE). A Naprendszerben
csak a Merkúr pályájának nagyobb az excentricitása. A bolygó saját tengely körüli forgása,
a marsi nap, azaz 1 sol hossza nagyon hasonló a Földéhez: 24 óra 39 perc 35 másodperc. A
Mars tengelye a Földéhez hasonló dőlést mutat, 25,19°-ot zár be az ekliptika síkjával,
emiatt a bolygó időjárásában ugyanúgy évszakok alakultak ki, mint bolygónkon.

Itt található a Naprendszer legmagasabb hegye, az Olympus Mons.

A nevét a római hadistenről kapta (vörös színe és a vér közötti asszociáció okán). Vöröses
színét a felszínen globális méretekben kimutatható vas-oxidos felső talajrétegtől kapta.

Légköre igen ritka, a felszíni légnyomás a földiének 0,75%-a – a Földön nagyjából 35

kilométer magasan akkora a nyomás, mint a Mars felszínén –, összetétele azonban
teljesen más, 95% szén-dioxid, 3% nitrogén, 1,6% argon, és csak nyomokban tartalmaz
oxigént vagy vízpárát. A ritka légkör ellenére is dinamikus időjárás 몭gyelhető meg a
felszínen, erős szelek fújnak, amelyek időnként bolygóméretű porviharokat okoznak. A
hőmérséklet −140 °C és +20 °C között ingadozik. A sarki tél során a bolygó magas
szélességein a légköri szén-dioxid is képes kifagyni.

A Mars alakja a Földéhez képest kissé lapultabb, az egyenlítői és poláris átmérője között
40 kilométer a különbség. A többi kőzetbolygóhoz hasonlóan belseje mélységi
differenciálódást mutat: olvadt vas–kén magja, szilárd szilikátos mag körüli köpenye és a
Földétől vastagabb kérge van. A Marson 몭gyelemreméltó geológiai képződmények
találhatók. Az Olympus Mons 27 kilométeres magasságával és 600 km átmérőjével a
Naprendszer legnagyobb hegye, míg a Valles Marineris nevű hasadékvölgy több mint
4000 km hosszú, egyes részein szélessége eléri a 200, mélysége a 7 kilométert.[61]
Lemeztektonikai tevékenység ma már nem jellemzi a bolygót, a Mars Global Surveyor
szonda mérései alapján a bolygó fejlődéstörténetének korai időszakában voltak ilyen
folyamatok. A bolygó felszínét vulkáni tevékenység, a kéreg mozgásai, becsapódások és
légköri jelenségek (pl. szelek) alakították ki.

A Vörös bolygónak két holdja is van: a Phobosz és a Deimosz. Bár eredetük nem
tisztázott, a legvalószínűbb az a feltételezés, hogy a Mars gravitációs ereje által befogott
aszteroidákról van szó. Mindkét hold rendkívül közel kering a bolygóhoz, a belső Phobosz
mindössze 9377 kilométerre (7,66 óra alatt téve meg egy kört), a külső Deimosz is csak
23 460 kilométerre (30,35 órás keringéssel). A rendkívül gyorsan keringő Phobosz a Mars
felszínéről nézve nyugaton kel és keleten nyugszik. Mindkét hold keringése a Marshoz
kötött, azaz mindig ugyanazon oldalukat mutatják a bolygó felé. Felfedezésük szinte
egyszerre történt, Asaph Hall amerikai csillagász a két és fél évenként esedékes marsi
oppozíció idején, 1877. augusztus 12-én pillantotta meg a Phoboszt és 1877. augusztus 18-
án a Deimoszt.

Jelenleg a Mars az egyetlen bolygó, amellyel kapcsolatban még van remény, hogy a
kutatások élet nyomait találják meg. Ennek a reménynek az alapját a víz jelenléte adja. A
modern kor űrszondás vizsgálatai globális víztartalékokat tártak fel a felszín alatt (vízjég
formájában), amelynek múltbeli nyomait a Spirit és az Opportunity szondapáros találta
meg, míg magát a most is jelen levő vizet (jeget) a Phoenix űrszonda találta meg 2008
júliusában.

A Mars jelenleg a Hold után a második legszélesebb körben vizsgált égitest, a legtöbb
bolygószonda ezt a bolygót látogatta meg. A Marsz–3 sikeres leszállása után a Viking-
program keretében két szonda szállt le széles körű vizsgálatokra, elsősorban az élet
keresésére. A szondapáros eredményei ellentmondásosak voltak, sem megerősíteni, sem
cáfolni nem tudták az élet jelenlétét. Később a NASA taktikát váltott: az élet közvetlen
keresése helyett inkább az élet feltételeinek meglétét, vagy nem létét kezdte kutatni.
Ennek keretében több sikertelen küldetést követően a Mars Path몭nder szállt le sikeresen
a felszínre egy sor új – főként űrhajózási – technikát kipróbálni, ezt követte a Spirit és az
Opportunity, amely meg is találta az egykori víz (az élet fő feltételének tartott anyag)
nyomait, legvégül a Phoenix magát a vizet is kimutatta. A bolygó körüli pályán szintén
több sikeres szonda is keringett, globális vizsgálatokat végezve és kiegészítve a
leszállóegységek lokális adatait. A Mars Global Surveyor, a Mars Express, a Mars Odyssey
egyesével is terabyte-nyi adattal szolgálta a kutatókat.

Gázóriások
Az óriásbolygók és a Nap

Bővebben: Óriásbolygó

A gázbolygók, vagy másképpen óriásbolygók egy bolygótípus gyűjtőneve, azoké a

bolygóké, amelyek elsősorban gázokból épülnek fel és egyáltalán nem, vagy csak kis
mennyiségben tartalmaznak anyagukban kőzeteket, fémeket vagy más nehezebb
anyagokat. A gázbolygók négyese két jól elkülöníthető alcsoportra osztható, a
gázóriásokra és a jégóriásokra. Előbbi csoportba a Jupiter és a Szaturnusz tartozik,
amelyek belsejében az egyes zónák között folyamatos az átmenet a halmazállapotok
között, nincsenek éles határok, a belsejükben uralkodó nyomás magasabb, mint a kritikus
nyomás, utóbbiakban viszont ezt a szintet nem éri el a nyomás, valamint a légkör és a
szilárd – főként jégből álló – mag között éles az átmenet. Az óriásbolygók közös
jellemzője még, hogy mindegyikük a Naprendszer külső részein kering és mindegyikük
körül jó néhány hold kering és mindegyiknek van egy gyűrűje/gyűrűrendszere. (Érdekes
módon az eddig felfedezett exobolygók – jórészt gázóriások – rendre a csillagukhoz
nagyon közel, esetenként a Merkúr pályáján belül keringenek és ezen felfedezések
tekintetében inkább a mi Naprendszerünk bolygórendszere tűnik különlegesnek, igaz a
szakemberek szerint ez valószínűleg inkább a kezdetleges észlelési módszereknek
köszönhető, amelyek érzékenysége ma még inkább csak a csillaghoz közeli bolygók
felfedezésére alkalmas.) Az összes gázbolygó belsejében rengeteg hő keletkezik, a
leghidegebb is ugyanannyi hőt sugároz ki, mint amennyit a Naptól magába fogad, de
inkább jellemző érték a beeső napsugárzás kettő, vagy többszörösének visszasugárzása.

Jupiter
A Jupiter a Voyager–1 feljavított felvételén
A Nagy Vörös Folt és más viharok a Voyager–1 hamisszínes felvételén

Bővebben: Jupiter

A Jupiter a Naptól számított ötödik bolygó, egyben a Naprendszer – tömegében és

méretében egyaránt – legnagyobb bolygója. Nevét a római mitológia főistenéről,
Iuppiterről kapta, bár már jóval a rómaiak előtt ismert égitest volt a csillagászok előtt, és
a legtöbb ókori kultúrában valamilyen istenséggel azonosították. Habár tömege
jelentéktelen a Naprendszer össztömegében – a Napénak ezredrésze –, a többi
bolygóhoz képest jelentősnek számít, a többi bolygó együttes tömegének két és
félszeresét képviseli. A bolygó tömege jelentéktelen a központi csillaghoz képest, mégis
elegendő ahhoz, hogy a rendszer tömegközéppontját a Nap testén kívülre helyezze és
„billegésre” késztesse a központi objektumot. A bolygó besorolása szerint gázóriás,
tömegének (és térfogatának) jelentős része, mintegy 75–76%-a hidrogén, amelyet 9–10%-
nyi hélium egészít ki. A gáz a Jupiter tömegének legnagyobb, 85–90%-át jelentő részét
teszi ki, de van egy kisebb szilárd magja is, amelynek nagysága, tömege pillanatnyilag
még bizonytalan, nagyjából 12–45 földtömeg közé tehető. A légkörben az űrszondás
meg몭gyelések a két fő gázkomponens mellett metán, ammónia, vízpára jelenlétét is
kimutatták.

A bolygó belső szerkezete még nem teljesen ismert a viszonylag kevés mérési eredmény
miatt. A legvalószínűbb elmélet szerint a bolygó közepén egy szilárd, kőzetekből vagy
vízjégből álló mag található, melynek jelenlétét gravitációs mérések erősítik meg. A
bolygókeletkezés folyamatát vizsgálva a kutatók feltételezik, hogy a külső
Naprendszerben már a víz is bekapcsolódott a bolygóépítési folyamatokba, mivel az a
Naptól ilyen távolságban már csak fagyott állapotban fordul elő, így a jég is részt vett a
planetezimálok mind nagyobbra növekedésében, és az így nagyra – tucatnyi
földtömegűre – nőtt szilárd test gravitációja elég volt a gázanyag magához vonzásában. A
szilárd magot fémes hidrogén – az óriási nyomás miatt elfajult állapotú anyag – veszi
körül, majd fölötte folyékony, végül gázos hidrogén átlátszó rétege következik. A
hidrogénrétegek között az átmenet folyamatos, a gázréteg a felső felhősávtól legalább
1000 km mélységig terjed.

A Jupiter látványos légköre tetején ammóniakristályokból és ammónium-hidrogén-

szul몭dból álló felhők úsznak. A teljes bolygót lefedő felhőzet a szélesség szerint
elkülönülő sávokra bomlik, amelyekben különböző sebességgel mozog az anyag, ráadásul
az egyes sávokban ellentétes irányban. A sávok határán turbulenciák, viharok
keletkeznek, ezek egyik leglátványosabb megnyilvánulása a Nagy Vörös Folt, egy vihar,
amit már a 17. századi meg몭gyelők is láttak, azóta egyforma intenzitással dühöng.
A bolygó gyorsan forog a saját tengelye körül, a bolygók közül a leggyorsabb a forgása, 10
óra alatt tesz meg egy fordulatot. A hatalmas gázlégkör miatt az egyenlítői régió 5
perccel gyorsabban tesz meg egy fordulatot, mint a sarki régiók. A gyors forgás miatt a
bolygó alakja nem gömb, hanem forgási ellipszoid, mint a Nap, az egyenlítői átmérője
9275 kilométerrel nagyobb, mint a sarki átmérője. A bolygó a Naptól 5,2 CsE távolságra
kering és 11,86 év alatt kerüli meg a Napot.

A Jupitert szokás a Naprendszeren belüli „kis naprendszerként” is emlegetni, kiterjedt

holdrendszere miatt. A bolygó körül fedezték fel a legtöbb holdat a Naprendszerben,
szám szerint 63-at. A holdak legnagyobb része nem „valódi” hold, csak a bolygó mellett
elhaladó és keringésre késztetett aszteroida, vagy üstökösmag. Ezek mellett a kis méretű,
zömmel szabálytalan alakú égitestek mellett négy nagy, látványos objektum, a
felfedezőjükről elnevezett ún. Galilei-hold is kering az óriásbolygó körül. Az Io, az
Europa, a Callisto, és a Ganymedes mind nagy, gömb formájú égitest – csak az Europa
kisebb a Föld holdjánál, a többi mind nagyobb, a Ganymedes még a Merkúr bolygónál is
nagyobb –, felfedezésük egykor a Föld-központú világkép elleni döntő érv volt. A holdak
egyikén, az Europán bizonyítottan vízóceán hullámzik a felszíni globális jégtakaró alatt,
amelyben a feltételezések szerint akár az élet számára is megfelelő körülmények
lehetnek. A holdak mellett egy halvány (a Földről még távcsövekkel sem látható)
gyűrűrendszer is kering a Jupiter körül, amelynek anyagát a holdak felszínéről távozó por
táplálja.

A legnagyobb gázbolygó kutatása Galileo Galilei első távcsöves meg몭gyeléseivel

kezdődött 1610-ben (bár egyes források szerint a kínaiak már kétezer évvel korábban
felfedezték a Galilei-holdakat szabad szemes meg몭gyeléseikkel), majd hamarosan a
sávok felfedezése, a Nagy Vörös Folt meg몭gyelése következett. A bolygó
meg몭gyeléseinek „mellékterméke” volt a fénysebesség értékének kísérleti kimérése is. A
meg몭gyelések az űrkorszakban hozták a komolyabb, részletesebb eredményeket. Először
a Pioneer–10 és Pioneer–11 szondapáros érte el a bolygót, készített részletes fotókat az
atmoszféráról és küldött mérési adatokat a Jupiter környezetéről (elsősorban a váratlanul
nagynak bizonyult sugárzásról). A Pioneereket a Voyager-program két űrszondája
követte, amelyeket a gázbolygók végiglátogatására küldtek. A Voyager–1 és Voyager–2 is
korszakos felfedezéseket tett: működő vulkánt találtak az Io hold felszínén, felfedezték a
bolygó gyűrűrendszerét, villámokat fedeztek fel a légkörben stb. A legtöbb ismeretet a
Galileo szonda 1995 és 2003 közötti küldetése nyújtotta a kutatók számára. A szonda
meg몭gyelte a Shoemaker–Levy 9 üstökös becsapódását, feltérképezte a bolygó kiterjedt
mágneses terét, végiglátogatta a Galilei-holdakat (felfedezve az Europa vízóceánját) és
egy leszállóegység révén adatokat küldött a légkörből is.

Szaturnusz
A Szaturnusz a Cassini szonda által készített fényképen, a Nappal ellentétes oldalról nézve
A gyűrűrendszer és a felette mozgó küllők a Voyager–1 felvételén

Bővebben: Szaturnusz

A Szaturnusz a Naptól számított hatodik bolygó, a Jupiterhez hasonló óriásbolygó, a

második legnagyobb a bolygók között, besorolása szerint a Jupiterrel, az Uránusszal és a
Neptunusszal együtt óriásbolygó. Tömegét tekintve sokkal kisebb, mint a Jupiter – 95
földtömegű, a legnagyobb bolygó 317 földtömegével szemben –, ám térfogata csak 20%-
kal kisebb, ebből eredően sokkal kisebb sűrűségű is, az egyetlen bolygó, amelynek
átlagsűrűsége kisebb, mint a víz. Nevét a római Saturnus istenségről kapta, a görög
Kronosz isten – Zeusz főisten apja – megfelelőjéről. Felépítését tekintve kissé különbözik
a nagyobb testvérétől, bár ugyanúgy a hidrogén és a hélium a fő alkotóeleme, a hidrogén
sokkal nagyobb részarányt képvisel. A Szaturnusz esetében is feltételezhető egy szilárd
sziklás, vagy vízjeges mag létezése. A légkör ennél a bolygónál is tartalmaz metánt,
ammóniát valamint etánt.

A Szaturnusz átlagos távolsága a Naptól eléri az 1,4 milliárd kilométert – 9 CsE-et –, ezzel
a bolygó 29 és fél év alatt tesz meg egy kört a Nap körül. A pálya napközel és
naptávolpontja között 155 millió kilométer a különbség, azaz a bolygó a Föld pályájának
méretével szinte megegyező pályaexcentricitást produkál. A saját tengely körüli forgása
is hasonló a Jupiteréhez, 10 óra 32 és 10 óra 47 perc között tesz meg egy tengely körüli
fordulatot, előbbit a légkör egyenlítői zónája, utóbbit sarki régiók. A kisebb sűrűség és a
gyorsabb forgás miatt a Szaturnusz a Jupiternél is lapultabb, a sarki átmérője az
egyenlítőinél 10%-kal kisebb.

A bolygó felépítését a Jupiteréhez hasonlónak gondolják a kutatók – direkt meg몭gyelés

még nincs róla –, a szilárd mag körül fémes hidrogén, feljebb folyékony hidrogén és
hélium, még feljebb ugyanez a két anyag gáznemű rétege található, ez utóbbi nagyjából
1000 km-es rétegben. A bolygó belseje igen forró, a magjában a 11 700 °C-ot is eléri a
hőmérséklet. A bolygó 2,5-szer több hőt bocsát ki környezetébe, mint amennyit a Naptól
befogad. A Szaturnusz légköre is nagyban hasonlít a Jupiteréhez, legfeljebb az
összetétele más: 96,3% hidrogén, 3,25% hélium alkotja, amelyet nyomokban ammónia,
acetilén, etán, fosz몭n és metán dúsít. A felhők is hasonlóak, ammónia kristályokból,
ammónium-hidroszul몭dból és vízből állnak. A légkör ennél a bolygónál is sávokra
osztódik, itt is különböző sebességgel és esetenként ellentétes irányban keringenek a
felhők a légkör tetején és itt is turbulenciák, viharok keletkeznek a sávok határvonalán.
Viszont a Szaturnusz légköri sávjai sokkal halványabbak és a sávok szélességi arányai is
eltérőek, itt az egyenlítői sávok a dominánsak, a magasabb szélességeken levő sávok
keskenyebbek. A Szaturnusz felső légköre rendkívül turbulens, a Naprendszer
keskenyebbek. A Szaturnusz felső légköre rendkívül turbulens, a Naprendszer
legnagyobb sebességű szeleit itt mérték, a Voyager űrszondák 1800 km/h-s sebességet is
rögzítettek.

A Szaturnusz legegyedibb jellegzetessége a hatalmas, látványos gyűrűrendszere. A

bolygó egyenlítői síkjában, a felszíntől számított 6630 és 120 700 kilométer között egy
mindössze 20 méteres átlagvastagságú, főként vízjégből álló, apró rögök alkotta, hét fő –
azon belül viszont több ezer egyedi – gyűrűt formázó gyűrűrendszer kering. A
keletkezésére két különböző elmélet létezik, napjainkig még nem dőlt el egyik javára sem
a vita: a gyűrűk vagy egy olyan holdból származnak, amely túl közel került az
anyabolygóhoz és az árapályerők darabokra törték, vagy még a bolygó keletkezéskori
idejéből származó törmelékdarabok pályára rendeződéséből származik. A Voyager–1
furcsa képződményeket fedezett fel a gyűrűkön, az ún. küllőket. A küllők a gyűrűk felett
mozgó sötétebb, sugárirányú anyagsávok, amelyek létezését később a Galileo szonda is
megerősítette, és amelyek a mágneses erővonalak mentén összegyűlő, lebegő porból
jönnek létre.

Az óriásbolygó a nagyobb testvéréhez hasonlóan nagyszámú égitestből álló

holdrendszert keringet. Jelenleg 61 ismert holdja van, köztük azonban csak egyetlen
nagyobb található, a Titán. Ez a hold egyedülálló a Naprendszerben: a holdak közül ennek
van egyedül légköre. A Titán mellett még további hat nagyobb hold kering a Szaturnusz
körül, a Mimas, az Enceladus, a Tethys, a Dione, a Rhea és a Iapetus, ezek a holdak
azonban korántsem akkorák, mint a Titán, vagy a Jupiter nagyobb holdjai, mindössze 400
és 1530 kilométer közöttiek, azaz a Föld holdjának 11–45%-a közöttiek. A Titán légköre
feltételezések szerint hasonlít a Föld ősi légköréhez, felszínén pedig metántavak
találhatóak. A holdak felfedezése, azonosítása nehéz a Szaturnusz bolygó esetében, mivel
nehéz eldönteni, hogy mi számít önálló holdnak és mi számít a gyűrűrendszer részének.

A Szaturnusz a legtávolabbi bolygó, amelyet még szabad szemmel meg lehetett 몭gyelni,
ezért az ősi idők csillagászai is ismerték, pályáját leírták. Tudományos felfedezése
úgyszintén Galileo Galileivel kezdődött. Az olasz csillagász 1610-ben vizsgálta meg
először távcsövön át a bolygót, és arra a következtetésre jutott, hogy két oldalán két hold
kering (a kezdetleges távcső felbontása nem volt olyan jó, hogy gyűrűkként azonosíthassa
a gyűrűrendszert). Később a távcsőtechnika fejlődésével felfedezték a gyűrűket és a
legnagyobb holdakat. A bolygó részletes megismerése az űrkorszakban kezdődött. A
legelső látogató a Pioneer–11 volt, amelynek azonban csak kis felbontású felvételekre
futotta a magával vitt technikából, viszont keresztülrepülve az egyik gyűrűrésen
megállapította, hogy a rés is tartalmaz anyagot, csak ritkábban, mint a gyűrűkben. A
Pioneer szondát a Voyager–1 követte 1980 novemberében, majd a Voyager–2 1981
augusztusában. A két szonda már korszerű fényképezőgépekkel érkezett az
óriásbolygóhoz, részletes felvételeket küldve a légkörről, valamint néhány holdról. A
Titánról ekkor bizonyosodott be, hogy a felhőzete átlátszatlan. Ezután közel
negyedszázad kellett, hogy újabb kutatóeszköz érjen a gyűrűs bolygóhoz, a Cassini–
Huygens szonda 2004 júliusában érte el a Szaturnuszt, és a mai napig végzi kutatási
programját a rendszerben. Legnagyobb felfedezése a Titán feltételezett metántavainak
megtalálása és vízgejzírek felfedezése az Enceladuson, valamint újabb holdak felfedezése.
A bolygót nemcsak az oda küldött szondák kutatják, hanem a Föld körüli pályán keringő
obszervatóriumok is. Ennek keretében a Spitzer űrtávcső 2009-ben egy mindennél
távolibb, óriási porgyűrűt fedezett fel a Szaturnusz körül. Ennek a gyűrűnek a belső széle
6 millió kilométerre található a Szaturnusztól, és szintén 6 millió kilométer a vastagsága.
Ez a gyűrű port, jeget és törmelékeket tartalmaz.

Uránusz
Bővebben: Uránusz
Az Uránusz a Hubble űrtávcső 2005-ös felvételén

Az Uránusz a Naprendszer hetedik bolygója, a gázóriások közül a harmadik legnagyobb

átmérőjű, de a legkisebb tömegű. A bolygó nem illeszkedik a Jupiter és a Szaturnusz
kezdte sorba, összetétele és szerkezete is eltér a két legnagyobb bolygótól és inkább a
Neptunusszal alkot párt. A kicsit több mint 14 földtömegű óriásnak is van egy kicsi,
nagyjából 0,5 földtömegű szilárd, sziklás magja. A bolygómagot egy vastag, különböző
anyagokból kifagyott jégből álló köpeny burkolja be, ez a réteg képviseli a legnagyobb
tömegrészt, 9,3–13,5 földtömegnyit. Míg a Jupiternél és a Szaturnusznál a légkör alkotja a
tömeg túlnyomó részét, az Uránusz légköre szinte jelentéktelen a 0,5–3,7 földtömegű.
Eltérést jelent még az Uránusz összetétele, főként a légköré. A fémes és folyékony
hidrogén helyett ennél a bolygónál vízjég, metánjég és ammóniajég alkotja a köpenyt és a
légkörben a hidrogén és a hélium mellett jelentős mennyiségű (több mint 2%) metán is
jelen van, ez okozza az Uránusz kék színét.

A nagybolygók közül ez volt az első olyan, amelyet nem ismertek az ókor meg몭gyelői,
hanem csak a csillagászat modern érájában, a távcsöves meg몭gyelések korszakában
fedezték fel. Bár több csillagász is meg몭gyelte 1690 és 1769 között a bolygót – csillagként
azonosítva –, felfedezését Sir William Herschelnek tulajdonítjuk, aki távcsövével 1781.
március 13-án pillantotta meg először az Uránuszt, igaz először ő is üstökösként
azonosította, csak a több napon át tartó folyamatos meg몭gyelés és az objektumnak a
csillagos háttér előtt való elmozdulása után jött rá, hogy bolygót fedezett fel. Ennél a
bolygónál a névadás is érdekes procedúra volt, hisz nem volt az ősidőkből eredő neve: a
felfedező csillagász kapott jogot az elnevezésre és ő a Georgius Sidus (György csillaga)
nevet adta neki pártfogója, az akkori angol király után. Az Anglián kívüli világ azonban ezt
nem fogadta el és más neveket keresett. Felmerült a Herschel név a felfedező után, végül
azonban a római mitológiát választották vezérfonalnak, és abból a gondolatmenetből,
hogy Jupiter apja Szaturnusz volt, Szaturnuszé pedig Uránusz, így a bolygók sorrendje is
egyezzen meg az isteni családfa vonalával, az Uránusz név került ki győztesen a vitából.
Az Uránusz átlagos naptávolsága 3 milliárd kilométer (20 CsE), Nap körüli keringési ideje
84 év. A bolygó forgástengelye 97,77°-ot zár be az ekliptika síkjával, azaz az égitest
gyakorlatilag „az oldalán fekszik”. Nagy valószínűséggel egy korábbi nagyobb ütközés
változtatta meg ennyire a bolygó tengelyferdeségét. Emiatt a furcsa helyzet miatt a
sarkokat több napsugárzás éri, mint az egyenlítői régiókat (igaz, a felhőzet tetejét a
Földre érkező sugárzás csupán 0,25%-a éri), így mindkét féltekén 42 földi évig van
nappal, majd 42 évig éjszaka. Érdekes módon azonban a napsugárzás ilyen szokatlan
eloszlása ellenére az egyenlítői régió melegebb, mint a nappali oldalon levő sarki.

A bolygóóriás körül jó néhány hold kering – szám szerint 27 –, köztük azonban csak öt
tekinthető valódi holdnak, a többi befogott aszteroida. A Miranda, az Ariel, az Umbriel, az
Uránusz-holdak közül legnagyobb Titánia és az Oberon mind jégből és szilikátokból
felépülő, alacsony sűrűségű objektum. Érdekes módon a holdak neveit nem a megszokott
mitológiai nomenklatúra szerint választották ki, hanem William Shakespeare és
Alexander Pope képzeletbeli drámai hősei közül jelölték ki.[62] 1977-ben amerikai
csillagászok véletlenszerűen fedezték fel a gázóriás gyűrűrendszerét, amelyet később a
Voyager-2 fényképezett le. Az Uránusz gyűrűrendszere bonyolultságát, felépítését
tekintve a Szaturnuszéhoz hasonló, a fő különbség annyi, hogy az Uránusz gyűrűi nagyon
vékonyak, mindössze pár kilométer szélesek.

Az Uránusz rendszerénél eddig mindössze egyetlen kutatóeszköz, a Voyager–2 járt. A

szonda 81 500 kilométerrel – a legbelső hold, a Miranda pályáján jóval belül – repült el a
bolygó mellett,[63] és elsősorban a légkör összetételét mérte. Tíz új hold megtalálása
mellett a bolygó kiterjedt gyűrűrendszere létének igazolása is a szonda teljesítménye
volt, de a mágneses mező első felmérése, a sugárzási övek észlelése is a sikeres kutatási
program része volt.

Neptunusz
A Voyager–2 felvétele a Neptunuszról

Bővebben: Neptunusz (bolygó)

A Neptunusz a Naptól számítva a nyolcadik, legkülső bolygó a Naprendszerben. A

negyedik legnagyobb átmérőjű, és a harmadik legnagyobb tömegű óriásbolygó,
összetételét, felépítését tekintve az Uránusz ikertestvére. A hozzávetőleg 17 földtömegű
bolygó 20 százalékkal nehezebb, mint az Uránusz, az átmérője viszont 5 százalékkal
kisebb, és ennek is szilárd, jégből álló magja van. A légköre is nagyon hasonló az
Uránuszéhoz – és kissé eltérő a Jupiterétől és a Szaturnuszétól –, fő alkotóelemei a
hidrogén és a hélium, kisebb, de még mindig jelentős mennyiségben pedig metánt
tartalmaz (ez az anyag felelős egyébként a bolygó kék színéért).

A Neptunusz és a Nap közötti átlagos távolság 4,55 milliárd kilométer (30,1 CsE), egy
neptunuszi év így 164,79 földi évig tart (a felfedezése óta még csak egy teljes keringést
tett meg). A nap körüli pályája a Földéhez hasonlóan nagyon közelít a körhöz,
excentricitása mindössze 0,011, a napközel- és naptávolpont között mindössze 101 millió
kilométer van. A neptunuszi nap hossza 16,11 óra, bár mivel gázbolygóról van szó az
atmoszféra egyes sávjainak különböző a forgási ideje, így a sarki régiók 12, az egyenlítői
zóna pedig 18 óra alatt tesz meg egy fordulatot.[64]

Bár a feljegyzések szerint már Galilei is észlelte a bolygót – és tévesen csillagként

azonosította – , a tényleges bolygókénti felfedezés 1846 szeptemberéig váratott magára,
amikor Johann Galle bejelentette a felfedezést. A bolygó létét az Uránusz meg몭gyeléséből
sejtették meg a csillagászok, a másik gázbolygó pályáját valami háborgatta, valamilyen
tömegnek kellett a közelben lennie, ez a tömeg nem lehetett más, mint egy bolygó.
Urbain Le Verrier és John Couch Adams számításai alapján többen is pásztázták az eget,
végül Galle találta meg a Verrier által jelzett égrész mellett mindössze egy foknyira a kék
korongot. Színe miatt a bolygót később Neptunuszról, a tengerek római istenéről
nevezték el az Uránuszhoz hasonlóan hosszú folyamat végén (amelyben felmerült a
felfedező és a pályaszámításokat végző Verrier neve is).

A bolygónak 14 ismert holdja van, ezek közül csak egyetlen nagyobb, a Triton. A Triton a
Neptunusz-holdrendszer tömegének 99,5%-át teszi ki egyedül, a többi hold a nagyobb
gázbolygóhoz hasonlóan befogott aszteroida. A Triton abban is különleges, hogy a bolygó
körüli keringése ellentétes (retrográd) irányú a Naprendszerben általános keringési
irányhoz képest, emiatt a Kuiper-övben kialakult törpebolygónak gondolják a kutatók,
amelyet befogott a bolygó gravitációja és keringésre kényszerített. A többi gázbolygóhoz
hasonlóan a Neptunusznak is van gyűrűrendszere. Ez három fő gyűrűből áll, jég és por
részecskék alkotják és a legkülső már nem is teljes gyűrű, csak néhány ív.

A Neptunuszt az Uránuszhoz hasonlóan mindmáig egyetlen űrszonda, a Voyager–2 érte

el, ez az egyetlen eszköz, amelynek meg몭gyelései révén mérések, képek állnak
rendelkezésünkre. A bolygóhoz legközelebb a Nereid hold melletti elrepülés után, 4950
kilométerre[65] volt a szonda, de aznap még egy Triton közelrepülés is szerepelt a
programban. A Voyager összesen hat új holdat fedezett fel, képeket küldött a gyűrűkről,
méréseket készített a mágneses mezőről és képek tucatját küldte a légkörről, amiből
különösen aktív időjárás képét olvasták ki a kutatók. Ennek a képnek a része például a
Naprendszer legnagyobb mért szélsebessége, a szonda több mint 2100 km/h-s
légmozgást[66] mért, vagy szintén része a képnek a Nagy Sötét Folt, amely a Jupiter Nagy
Vörös Foltjához hasonló óriási ciklon.

Törpebolygók
Bővebben: Törpebolygó

A törpebolygó a csillagászati terminológia legfrissebb kifejezése, az égitestek

osztályozási rendszerének legújabb tagja.[2] Törpebolygónak osztályozza a csillagászat azt
az égitestet, amely az új bolygóde몭níció egyik feltételét – a Nap körüli pályájának tisztára
söprését – nem teljesíti. Ha a feltételek teljesítésének irányából vizsgáljuk, akkor pedig
azok az égitestek számítanak törpebolygónak, amelyek a Nap körül keringenek és elég
nagyok hozzá, hogy a saját gravitációjuk gömbformára alakítsa őket. Nem tévesztendők
össze a kisbolygókkal, vagy más néven aszteroidákkal. Jelenleg öt, a feltételeket
bizonyítottan teljesítő törpebolygót tartunk nyilván:

Pluto,
Haumea,
Makemake (136472 vagy 2005 FY9)
Ceres
Eris

A törpebolygók két helyen fordulnak elő a Naprendszerben, a fő aszteroida övben és a

Kuiper-övben. A jelenlegi öt ismert és a feltételeket bizonyítottan teljesítő objektum
Kuiper-övben. A jelenlegi öt ismert és a feltételeket bizonyítottan teljesítő objektum
mellett további legalább 40 objektum esélyes, hogy elnyerje a törpebolygó státuszt a
későbbiekben a konkrét meg몭gyelési adatok alapján, de ez a szám tovább nőhet a
meg몭gyelési technikák fejlődése nyomán.

Az alábbi táblázat összehasonlítja a legfontosabb jellemzőket

Föld-
Jellemző típusú Óriásbolygók Törpebolygók
bolygók
legfőképp
Összetétel szilárd főként gáz szilárd anyag
anyag
a körülbelül
Térfogat Földéhez a Földénél nagyságrendekkel nagyobb negyede a
hasonló földinek
4 vagy
kettő a Szaturnusznak jelenleg 61 holdját ismerjük (ebből
Holdak kevesebb (de
vagy néhány a gyűrűrendszerében van) és egyre többet
száma a holdak
kevesebb fedeznek fel, a Jupiternek 63 holdja ismert
kicsik)

A Nap és a bolygók méret-, de nem távolságarányos képe

Holdak
Bővebben: Hold (égitesttípus)

A hold de몭níció szerint olyan égitest, amely valamely bolygó körül kering (ugyanakkor a
de몭níciótól eltérően a kisbolygók körül keringő égitesteket – mint például az Ida
kisbolygó körül keringő Dactylt – is hold néven szokás említeni). Fontos kritérium, hogy a
bolygó és holdja alkotta rendszer tömegközéppontja, azaz a keringés központja a bolygó
testének belsejébe essen. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, a párost
testének belsejébe essen. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, a párost
kettősbolygónak nevezzük, ilyen esetben egyik sem tekinthető holdnak. A holdak
többsége az anyabolygó hozzá képest aránytalanul nagy tömege miatt kötött forgású,
vagyis a saját tengelye körüli forgása megegyezik a bolygó körüli keringés idejével, azaz
ez a többség mindig ugyanazt a felét fordítja a bolygója felé. Az ez alóli kivételek a
gázbolygók legkülső holdjai és Szaturnusz Hiperion holdja, amelynek forgási periódusát a
Titán óriáshold hatása befolyásolja.

Vulkánkitörés a Jupiter Io holdján

A holdak eloszlása Nap körüli elhelyezkedésük szerint egyenetlen. A belső

Naprendszerben mindössze három példány kering a több mint százhetven ismert és
tucatnyi holdként még meg nem erősített égitest közül (kevesebb, mint 1%), a Föld
holdja, és a Mars körül keringő Phobosz és Deimosz, ráadásul mindkettő inkább
tekinthető különlegesnek, mintsem normál keletkezésű holdnak: a mi Holdunk egy óriási
tekinthető különlegesnek, mintsem normál keletkezésű holdnak: a mi Holdunk egy óriási
becsapódás miatti reakkrécióval keletkezett, míg a Mars körül keringő két objektum
befogott aszteroida. Holdunk kis híján akkora méretű, hogy csaknem kettősbolygó
lehetne a Földdel együtt, a rendszer közös tömegközéppontja alig a Föld kérge alatt
található, éppen hogy a bolygó belsejében. A Plútó-Charon páros viszont mondható
kettősbolygónak mert a tömegközéppontjuk nem a Plútóban van. A holdak igazi
„élettere” a külső Naprendszer. A legtöbb hold – szám szerint 63 – a legnagyobb bolygó, a
Jupiter körül kering, mögötte alig lemaradva következik a Szaturnusz 61 természetes
kísérővel.

A Naprendszerben többféle osztályozás is létezik a holdakra. Keringésük tekintetében

normál és retrográd keringésű holdakat különböztetünk meg. Keletkezésük helye szerint
az adott bolygó körül keletkezett holdakat és befogott aszteroidákat különböztetünk
meg. Előbbiek általában nagyobb méretűek, közel körpályán keringenek, normál
keringési irányúak és nagy valószínűséggel a Naprendszer akkréciós korongjának ősi
anyagából keletkeztek. Utóbbiak valószínűleg szintén ebből az anyagból keletkeztek, ám
valahol egészen máshol (jellemzően valamelyik aszteroida-övben, esetleg az Oort-
felhőben) és valamilyen ütközés vagy gravitációs perturbáció folytán kerültek közel egy-
egy bolygóhoz, amelyek hozzájuk képest hatalmas tömegvonzása befogta és más pályára
állította őket. Ezen égitestek pályája általában elnyúlt ellipszis, esetenként a bolygó
egyenlítői síkjával szöget bezáró, és több esetben retrográd irányú is. Méretük szerint
megkülönböztetünk óriásholdakat, közepes holdakat és apró holdakat.

A holdak között is van lehetséges jelölt, amelyen az élet kifejlődhet(ett), elsődlegesen a

jégkéreg alatti óceánt is tartalmazó Europa, de a Callistót is esélyesnek tartják a tudósok,
mivel ennek a holdnak is vízóceán lehet a jégfelszíne alatt. Az óriási gázbolygók és kis
holdjaik között feszülő hatalmas árapály-erők miatt a legaktívabb naprendszerbeli
vulkáni tevékenység is ezeket a holdakat jellemzi. A Jupiter Io holdja a vulkánilag
legaktívabb égitest az egész Naprendszerben, de több holdon is meg몭gyelhetők gejzírek.

Kisbolygók és meteoroidok
Bővebben: Kisbolygó és Meteoroid
A Gaspra kisbolygó a Galileo szonda fotóján
A 2004 FH földsúroló kisbolygó elmozdulása a háttércsillagok előtt, földközelben. A képen jobbról
átszáguldó fehér csík egy műhold nyoma

Az előzőekben tárgyalt nagyobb égitest mellett számtalan más objektum is kering a

Naprendszerben, 2008 elején mintegy 280 000 volt azon ismert aszteroidák száma,
melyek mérete meghaladta az 1 kilométert, ez a bolygókeletkezés „maradéka”. A kisebb
égitesteket méret és összetétel szerint is alcsoportokba szokás sorolni, ám
megkülönböztetésük nem könnyű, lévén nincsenek pontos de몭níciók rá és az átmenet az
egyes csoportok között nem kategorikus. Így ebben a maradék anyagban találhatóak a
kisbolygók, üstökösök, meteoroidok, és porszemek. A kisbolygók, meteorok és a
kozmikus porszemek között folyamatos a méretbeli átmenet. A felső mérethatár a
bolygó-, valamint törpebolygó-de몭níció inverzeként vezethető le: eszerint a gömbforma
felvételéhez szükséges egy tömeghatár, így amely égitest nem éri el ezt a tömeghatárt
(és értelemszerűen a gömbformát), az már kisbolygónak tekinthető. A kisbolygók és
üstökösmagok között pedig összetételbeli különbség tapasztalható, az előbbiek
építőanyaga a vas, szén, vagy különböző szilikátok, míg az utóbbiaké különböző illó
anyagok, elsősorban vízjég és más jegek, amelyekből a napsugárzás párologtatni, majd
csóvát alakítani képes. A meteoroidoknak is létezik egy kézzelfogható felső határa, a
10 cm átmérő alatti kődarabokat hívjuk meteoroidnak, alsó határ azonban itt sincs, a
porszem méretig meteoroidról beszélünk.

A Naprendszerben a különböző gravitációs hatások, korábbi perturbációk miatt

mindenütt találhatók kisebb-nagyobb sziklák, aszteroidák, azonban eloszlásuk nem
egyenletes, a máig fennmaradt a Naprendszer keletkezése korából egy struktúra,
amelyben a kisbolygók néhány kitüntetett térrészben találhatók meg zömmel.

Fő aszteroidaöv

A legtöbb ismert kisbolygó a Mars és a Jupiter között elhelyezkedő aszteroidaövben

kering a Nap körül. Ebben a formációban több százezer objektum kering az ekliptika
síkjában a kisebb kődaraboktól egészen a törpebolygó méretig. Felfedezésük idején – az
1800-as évek elején – még úgy gondolták a korabeli csillagászok, hogy egy korábbi bolygó
darabokra töréséből származó törmelékből áll a kisbolygóöv. A modern kori csillagászat
megfordította a keletkezés-elméletet: ma úgy gondoljuk, hogy nem egy bolygó
maradványairól, hanem egy soha össze nem állt bolygóról van szó. A bolygókeletkezés
során a planetezimálok úgy növekednek és híznak végül bolygóvá, hogy a törmeléktől
tisztára söprik a pályájuk mentén a teret, itt viszont pont egy ilyen tisztára nem söpört
pályáról van szó. A kisbolygóövben kétségtelenül jelen levő bolygócsírákat a Jupiter
gravitációs zavaró hatása akadályozta meg az összeállásban. Az ebben az övben található
objektumok nagy valószínűséggel nem a Naprendszer keletkezésének korai szakaszából
származó ősi anyagból állnak, hanem jelentősen átalakították őket a különböző
kölcsönhatások, az ütközések, a napszél, a mikrometeoritok bombázása.

A kisbolygóövben lévő anyag rendkívül csekély, mindössze kétmilliárdod naptömeg,[67]

azaz nagyjából a Hold tömegének 4%-a. Az itt található legnagyobb objektumok a Ceres
törpebolygó, a 4 Vesta, a Pallasz és a Hügieia kisbolygók. Az övben az anyag eloszlása
rendkívül ritka, az eddig rajta áthaladó űreszközök minden baj nélkül átjutottak rajta.

Kuiper-öv

A másik, a fő aszteroidaövben keringő égitesteknél valószínűleg több objektumot

tartalmazó öv, amely a Neptunuszon túl terül el. A kisbolygók ezen tárházát a
meg몭gyelési technikák korlátai miatt ma még kevésbé ismerjük, csak a legnagyobb tagjait
képesek meg몭gyelni a csillagászok. Itt már sokkal inkább a Naprendszer keletkezése óta
érintetlen, ősi anyaggal találkozhatunk, elsősorban jégből álló objektumokkal,
üstökösmagokkal. Az anyag eloszlása itt is rendkívül ritka és itt is a törpebolygó mérettől
egészen a porszem méretig találhatóak égitestek. A legismertebb Kuiper-objektum a
Pluto (és holdja, a Charon).

Trójai kisbolygók

A trójai kisbolygók, vagy más néven trójai csoport egy kisbolygócsoport gyűjtőneve,
amelyek speciális pályán, három bolygó és a Nap közös Lagrange-pontjai közelében
keringenek, bolygójukat a keringésében megelőzik, vagy követik. Eddig a Mars, a
Neptunusz és a Jupiter pályáján 몭gyeltek meg ilyen objektumokat, előbbi kettőnél a
számuk rendkívül csekély (4 és 5 darab), utóbbi esetében viszont jelentékeny számú, így
leginkább a Jupiterhez kötődő égitesteket ismeri a közgondolkodás trójai kisbolygóként.
Az objektumtípus egyedei a Nap körül keringenek, a bolygóval megegyező pályán, 60
fokkal előtte – az ún. L4 Lagrange-pontban – és 60 fokkal utána – az L5 Lagrange-
pontban – haladva a pályán. Ezen objektumok pályaelemei rendkívül stabilak, évmilliós
léptékben stabilak maradhatnak. Maguk az objektumok másutt keletkezett és itt stabil
pályára került aszteroidák és üstökösmagok lehetnek.

A trójai kisbolygók elnevezése onnan ered, hogy a Homérosz Iliaszából eredően a trójai
csata szereplőiről kapták az égitestjei a nevüket. A bolygó előtt haladók a „trójaiak”, a
mögötte haladók a „görögök”.

Földközeli objektumok

Jó néhány olyan objektum is van, amelyek nem az aszteroidaövekben és nem is

nagybolygók vonzásától befolyásolva keringenek, hanem valamely korábbi gravitációs
hatás miatt szabadon mozognak Nap körüli pályájukon. Ezek közül megkülönböztetett
몭gyelmet érdemelnek a Földhöz ütközés potenciális veszélye miatt az ún. földközeli
objektumok, vagy más néven földsúroló kisbolygók. Ezek az égitestek de몭níció szerint
1,3 CsE távolságon belül és a Föld pályáját keresztezve keringő aszteroidák,
üstökösmagok és meteoroidok. Az ütközések valószínűségét a torinói skála írja le. A
Földhöz ütközés eshetősége miatt szervezett csillagászati meg몭gyelési programok
몭gyelik az eget, mivel egy nagyobb kozmikus baleset akár a földi élet teljes vagy
nagymértékű kihalásához vezethet. Ilyennek tartják a dinoszauruszok 65 millió évvel
ezelőtti kipusztulásával a katasztrófa-elméletek szerint kapcsolatba hozható meteorit-
becsapódást. A veszélyt idejében fel kell ismerni.

A Föld körül sok anyag található az űrben, elsősorban kozmikus por és kisebb meteorok,
kődarabok formájában. A porszemnyi méretű meteoroidok felhője okozza az állatöv
mentén derengő állatövi fényt, a napfény derengő visszaverődését az említett kozmikus
poron. A Földdel sok kozmikus anyag ütközik, naponta 20 tonna[68] anyag hullik le az
űrből, amelynek nagy része elég a légkörben. Amikor a meteoroidok belépnek a légkörbe,
a létrejövő fényjelenséget meteornak vagy népiesen hullócsillag-nak nevezzük. A
hullócsillagok általában homokszem méretűek, és a fényjelenséget a körülöttük
ionizálódó levegő izzása okozza, nem az anyag „égése”. Néhány nagyobb meteor egészen
a földfelszínig ér, ekkor már meteoritnak nevezzük.

Üstökösök
Bővebben: Üstökös
A Hale–Bopp-üstökös földközelben

Az üstökösök A Nap körül keringő, nagy excentricitású ellipszispályán mozgó kis méretű
égitestek, melyek építőanyaga főként illékony anyagokból áll. Különleges tulajdonságuk,
hogy felszínük a Naphoz közel kerülve felmelegszik és a felszín anyagának egy része
gázzá alakul (szublimál), melynek során gáz, por és kisebb-nagyobb szilárd töredékek
szabadulnak ki az üstökös fölépítésében meghatározó szerepű vízjégből. Ilyenkor
„légköre” lesz, amit kómának hívnak. A napszél hatására ez a szublimált anyagfelhő
elnyúlik a Nappal ellentétes irányba, ez a csóva. A felszabaduló poranyagra más erők
hatnak, mint a főleg ionizált gázból álló csóvára. A csóva ezért a bolygóközi mágneses tér
hatására nyeri el alakját, míg a porcsóva a Naptól sugárirányban kifelé tartó uszály alakját
ölti.

Az üstökösök a Naprendszer legkülső részeiről, a Neptunuszon túlról, valószínűleg a

Kuiper-övből és az Oort-felhőből kiindulva közelítik meg a Naprendszer belső területeit.
A külső határvidékeken keringő égitesteknek a Naprendszer belseje felé elindulását
mindig valamilyen gravitációs hatás, valamely óriásbolygó(k) perturbációja, vagy az Oort-
objektumok esetében esetleg valamelyik szomszédos csillag hatása váltja ki. Az üstökössé
váló égitestek pályája rendkívül sokféle lehet, nagyon sok közülük csak egyetlenegyszer
jár a Nap közelében, aztán sose tér vissza. Azok azonban, amelyek valamilyen kisebb
pályaperturbációt szenvednek el a nagybolygóktól, hosszú periódusú üstökösökké
válnak. Amelyek több pályamódosuláson is átesnek, mivel valamely nagybolygóval –
legtöbbször jellemzően a Jupiterel – többször is találkoznak, rövid periódusú, néhány
évenként visszatérő üstökösökké válhatnak. A Naprendszer belső területeit
leggyakrabban a már „honosult” üstökösök látogatják meg. Legismertebb közülük a
Halley-üstökös. A rövid periódusú üstökösök fokozatosan elveszítik illóanyagukat
és/vagy szétesnek (például a Tempel 1, vagy a Bennett üstökös), vagy kisbolygó-szerű
égitestté válnak.

Az üstökösök kétféle módon kerülhetnek kapcsolatba a Földdel: meteorok, vagy

becsapódások formájában. A keringésük során az üstökösök rengeteg poranyagot
hagynak hátra, így valóságos anyagsávok maradnak hátra és keringenek tovább a Nap
körül egy-egy keringésük után a Naprendszeren belül. Amennyiben ilyen anyagsávot
keresztez a Föld Nap körüli pályáján, akkor jön létre a nagyon látványos meteorzápor,
amit a köznyelv csillaghullásként ismer. Így például a leglátványosabbak közül a nyár
végi Perseidák a Swift–Tuttle üstököshöz, a novemberi Leonidák pedig a Tempel–Tuttle
üstököshöz kapcsolhatók, míg a leghíresebb üstökös, a Halley, az Orionidák meteorraj
szülőüstököse. A másik lehetséges kapcsolat a Földdel egy-egy becsapódás. Mivel a
Naprendszer külső fertályai felől a Nap felé tartó kométák keresztezik a Föld pályáját,
fennáll az ütközésveszély, amely időnként be is következik. Az ilyen ütközési események
mérettől függően helyi, vagy globális katasztrófák okozói is lehetnek. Lehetséges, hogy a
tunguszkai eseményt, mely 1908 júliusában történt Szibériában, egy ilyen üstökös-
töredék becsapódása és szétrobbanása okozta. Egyes feltételezések szerint a vizet is az
üstökösök becsapódásai szállították a Földre,[69] mivel a korai, izzó állapotban levő Földön
nem maradhatott volna meg ez az anyag, annak azután kellett keletkeznie, hogy a
földkéreg lehűlt.

Kentaurok
Bővebben: Kentaur típusú objektum

Olyan jeges, üstökösszerű égitestek, melyek az üstökösöknél kisebb excentricitásúak, a

Nap körül keringenek és pályájuk a Jupiteré és a Neptunuszé közé esik. A kentaurok
pályája instabil, ráadásul keresztezi egy, vagy több nagybolygó pályáját, így az
élettartamuk mindössze millió éves léptékben mérhető. Az életpálya végén vagy egy
nagybolygónak ütköznek, esetleg befogja őket valamelyik gázóriás (mint például a
legvalószínűbb ilyen objektum, a Szaturnusz Phoebe holdja[70]), mások pedig a Napba
zuhannak, megint mások pedig kiparittyázódnak a Naprendszerből. Némelyikük pályája
jelenleg nem felel meg teljes mértékben a de몭níciónak, nem keresztezik egyik
nagybolygó pályáját sem, ám ezek a pályák olyan instabilak, hogy a gázóriások
pertubációs hatásai miatt hamarosan keresztezni fogják. Bár ezekről az objektumokról
nagyon kevés adatunk van, éppen a nagyon instabil pályák miatt valószínűtlen, hogy ezek
az objektumok ott keletkeztek, ahol ma keringenek. Helyette az eredetükre vonatkozó
modellek szerint a Kuiper-öv és/vagy a szórt korong objektumai lehetnek, amelyeket
valamilyen gravitációs hatás lökött beljebb Neptunuszon kívüli pályájukról.

Az objektumtípus a nevét arról kapta, hogy tagjai átmenetet jelentenek a kisbolygó és az

üstökösmag között, félig ilyenek, félig olyanok. Jó néhány kentaur mutat üstökösre
jellemző tulajdonságokat (gázkibocsátást és kómát), és a gravitációs pertubációk által a
belső Naprendszerbe lökött kentaurok többsége rövid periódusú üstökös lesz. A legelső
kentaurt, a Hidalgót 1920-ban fedezték fel, de nem tekintették egy külön égitest
populáció tagjának. Külön égitesttípusként 1977-ben, a Chiron felfedezésekor határozták
meg őket. A típus legnagyobb tagja a Chariklo, a maga 260 kilométeres átmérőjével,
amely a fő aszteroida-öv átlagos méretű kisbolygóinak felel meg.

Neptunuszon túli égitestek

A Voyager űrszondák, amint elhagyják a Naprendszert

Bővebben: Neptunuszon túli objektumok

Az összes olyan égitestet, amely a Neptunusz pályáján túl kering a Nap körül,
Neptunuszon túli égitestnek nevezzük. A legelsőként, 1930-ban felfedezett ilyen
objektum a sokáig a kilencedik bolygóként ismert Plútó volt. A következő Neptunuszon
túli égitest felfedezésére 62 évet kellett várni, az (15760) 1992 QB1 jelű objektum 1992-es
felfedezéséig, annak ellenére, hogy már a Plutó felfedezésekor megsejtették, hogy több
ilyen aszteroidának is kell lennie az adott térségben. Az ezt követő szisztematikus
kutatásban ezres nagyságrendben találtak 50 és 2500 kilométer közötti méretű
égitesteket a csillagászok a Neptunuszon túli pályán. Ma az Eris az égitesttípus
legnagyobb ismert tagja, amely egyben a legtávolabbi, közvetlenül meg몭gyelt,
naprendszerbeli objektum is.

A Neptunuszon túli égitestek fő altípusai:

Kuiper objektumok: a Naptól nagyjából 30 és 55 CsE közötti távolságban található

úgynevezett Kuiper-övben keringő kisbolygók. Létezésüket több tudós is felvetette
még a közvetlen meg몭gyelésüket megelőzően, végül egy Gerard Kuiper nevű holland-
amerikai csillagász összegezte az ötleteket és vetette fel, hogy egy, a fő aszteroida
övhöz hasonló égitest-övnek kell léteznie a Naprendszer külső részén. Később a
közvetlen meg몭gyelések felfedezései nyomán róla nevezték el a valóban létező övet.
Bolygókénti besorolásának megváltoztatása óta ebben a kategóriába sorolják a Plútót
is. A Kuiper objektumokat további két alcsoportba szokás sorolni:
Klasszikus Kuiper objektumok: közel kör alakú pályán keringenek a Nap körül és
nem háborgatja pályájukat sem a Neptunusz, sem más nagyobb tömeg. Tipikus
példa erre az objektumtípusra a Makemake törpebolygó.
Rezonáns keringésben levő objektumok: a Neptunusszal 1몭2, vagy 2몭3 keringési
rezonanciában levő objektumok, amelyekre a nagybolygó gravitációs hatást
gyakorol. Ezen égitestek pályája általában elnyúltabb ellipszis és az ekliptika síkjával
is szöget zár be. Tipikus példájuk a Plútó törpebolygó.

A szórt korong objektumai: A Kuiper-öv külső szélének tekintett 50–55 CsE távolságon
túli égitesteket a szórt korong tagjainak tekintjük. Ebben a térrészben olyan égitestek
keringenek, amelyek pályája jellemzően nagyon elnyúlt – napközelpontjuk 30–35 CsE-
re, naptávolpontjuk akár 100 CsE-re is tehető – és/vagy az ekliptika síkjától eltérő és
meglehetősen instabil. Éppen emiatt az instabilitás és nagy fokú pályaexcentricitás
miatt – amely az üstökösök jellemzője is – gondolják úgy a csillagászok, hogy a hosszú
periódusú üstökösök egyik szülőhelye ez a térség. Az óriásbolygók gravitációs hatása
nagyban befolyásolja ezeket az objektumokat, a perturbációk akár befelé, akár kifelé is
lökhetik a szórt korong objektumait.
Az Oort-felhő: A Naprendszer legkülső régiójának képződménye nagyjából 50 000
CsE, azaz úgy 1 fényév – sőt akár 100 000 CsE – messzeségbe is kiterjedhet. Az Oort
felhő jeges égitestekből, főként üstökösmagokból áll, amelyek anyaga a feltételezések
szerint a Naprendszer szülőanyagának ősi, szinte érintetlen maradványa. Az égitestek
építőanyaga elsősorban fagyott víz, ammónia és metán lehet. A felhő a szomszédos
csillagokkal is kölcsönhatásba lép időnként, amelynek hatására kifelé távozhat az
anyaga a Naprendszerből, de befelé is lökődhet. Ezek a befelé induló objektumok
számítanak a hosszú periódusú üstökösök legvalószínűbb fő forrásának.

A felhő a Kuiper-övhöz hasonlóan két fő részre osztható:

Belső Oort-felhő: korong alakú, nagy kiterjedésű, jeges objektumokból álló öv.
Külső Oort-felhő: gömb alakú, a Naprendszert körülölelő, az előbbihez hasonló
 Külső Oort-felhő: gömb alakú, a Naprendszert körülölelő, az előbbihez hasonló
jeges égitestekből álló gömbhéj.

A Neptunuszon túli objektumok meg몭gyelési programjai során az Oort-felhő

égitestjeit nem sikerült még meg몭gyelni, mindössze négy olyan égitestet találtak a
csillagászok – köztük a legnagyobb méretű Szednával – amelyek talán a belső Oort-
felhő tagjai lehetnek. Ezek bár a keringési távolságaik szerint nem oda tartoznak, a
felhő alakjának nem egészen pontos ismerete miatt mégis komoly esélye van, hogy
ezek Oort-objektumok.

2016. január 20-án a Caltech két kutatója, Konstantin Batygin és Michael E. Brown
közlése szerint indirekt bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy a
Naprendszerben egy kilencedik bolygó is létezik, amelynek tömege a Föld tömegének
10-szerese, átmérője annak 4-szerese. Valószínűleg gázóriásról van szó.[71]

A Naprendszer helye a galaxisban

Közvetlen környezet
A Nap a Lokális Csillagközi Felhőn – egy nagyjából 30 fényév átmérőjű, sűrűbb
anyagfelhőn – halad éppen keresztül, amely az egyébként 300 fényév átmérőjű üres
alakzat, a Lokális Buborék része. Csillagunk közvetlen környezetét – a napszél által fújt
buborékon kívüli teret – több ezer fokos plazma tölti ki, amelynek kialakulásáért korábbi
szupernóva robbanások felelősek.

A Naprendszer csillagkörnyezete meglehetősen ritka, a legközelebbi csillag – az Alfa

Centauri hármas rendszere – 4,4 fényévnyire van,[72] és 10 fényéves körzetben is
mindössze hét csillagrendszer 11 csillagát számlálhatjuk meg. Jelenleg az említett Alfa
Centauri rendszer legkisebb komponense, a Proxima Centauri (vagy más jelöléssel Alfa
Centauri C) vörös törpe esik legközelebb hozzánk, a rendszer másik két tagja, a szoros
párost alkotó Alfa Centauri A és B – két Naphoz hasonló tömegű fősorozati csillag – 0,2
fényévvel van csak messzebb. A következő három legközelebbi csillag három vörös törpe,
az 5,9 fényévre levő Barnard-csillag, a 7,8 fényévre levő Wolf 359 és a Lalande 21185. A
soron következő csillag a Szíriusz, egy nagyjából két naptömegnyi méretű, fényes
fősorozati csillag – az egész éjszakai égbolt legfényesebb csillaga –, amely 8,6 fényévre
található és amely körül egy fehér törpe, a Sirius B kering. A 10 fényéves sugáron belül
még két jelentéktelen csillag található, a Luyten 726-8 vörös törpékből álló kettőse és a
Ross 154 egyedül álló vörös törpe. A legközelebbi, Naphoz hasonló, egyedül álló, hasonló
tömegű fősorozati csillag az Epszilon Eridani, amely 10,5 fényévnyire található. Ráadásul
e körül a csillag körül bizonyítottan kering egy bolygó is – az Epszilon Eridani b –, egy
másfél jupitertömegű óriás, amely 6,9 év alatt kerüli meg csillagát.[73]
Galaktikus környezet
A Naprendszer a Tejútrendszer 200 milliárd csillagrendszerének egyike, amely a
spirálgalaxis Orion spirálkarjában helyezkedik el. A Nap (és vele az egész bolygórendszer)
a 100 000 fényév átmérőjű küllős spirálgalaxis központjától mintegy 25 000–28 000
fényév távolságra kering és nagyjából 225–250 millió év alatt tesz meg egy teljes
fordulatot.[74] Ezt a teljes fordulatot nevezzük kozmikus évnek. A Napnak, mint minden
csillagnak meg몭gyelhető a keringés közbeni saját mozgása is, amelynek meghatározható
a látszólagos iránya is: a Nap a Lant és a Hercules csillagkép közötti, a Vega csillaghoz
közeli pont felé halad.[75]

A Naprendszer tejútrendszerbeli elhelyezkedése modellszámítások szerint az élet

kialakulásához is kedvező adottságnak tekinthető, egyúttal kijelöl egyfajta galaktikus
értelemben vett lakhatósági övezetet is. Csillagunk a Tejútrendszer központja körül közel
körpályán kering, így mindig megfelelően távol marad a központ zsúfoltabb régióitól,
ahol a sűrűn elhelyezkedő csillagok nagyobb gravitációs perturbációs hatást fejtenének
ki, a bolygópályákat megzavarva, az Oort-felhő objektumait sokkal sűrűbben a Nap felé
taszítva, és így sűrűbb bombázásnak kitéve a bolygókat, amely a kihalási eseményeket
elviselhetetlenül sűrűbbé tenné. A galaktikus központot – nagy csillagsűrűsége miatt –
nagyobb sugárzás is jellemzi, amely szintén gátolná az élet kialakulását és fejlődését, ha
közelebb keringene hozzá a Nap. A keringési sebesség is éppen az élet malmára hajtja a
vizet: a Nap keringési sebessége szinte megegyezik a spirálkarok mozgási sebességével,
így csak ritkán keresztezi azokat, így viszonylag hosszú idő telhet el
szupernóvarobbanások nélkül. (A spirálkarok galaktikus lökéshullámok, amelyek mentén
élénk csillagkeletkezés zajlik, és a szupernóvarobbanások sűrűn következnek be, ám ezek
a robbanások a sugárzások megnövekedése miatt a mi szén/víz alapú életünk számára
végzetesek lennének.)[76]

Kapcsolódó szócikkek
Ásványövek a Naprendszerben
Világűr

Egyéb érdekességek
Több nyelvben a hét napjai a Naprendszerben található égitestekről kapták nevüket
(például újlatin nyelvek, germán nyelvek):

hétfő: Hold (francia lundi, olasz lunedì, spanyol lunes, valamint angol Monday, német
Montag, román luni, vö. Luna/Moon ’hold’)
kedd: Mars (fr. mardi, ol. martedì, sp. martes, rom. marți) Mars = a harc istene
 : (fr. mardi, ol. martedì, sp. martes, rom. marți) Mars = a harc istene
szerda: Merkúr (fr. mercredi, ol. mercoledì, sp. miércoles, rom. miercuri) Mercurius = az
istenek hírnöke (Hermész)
csütörtök: Jupiter (fr. jeudi, ol. giovedì, sp. jueves, rom. joi) Iuppiter = az istenek ura
péntek: Vénusz (fr. vendredi, ol. venerdì, sp. viernes, rom. vineri) Venus = a szerelem
istennője
szombat: Szaturnusz angol Saturday, holland zaterdag) Saturnus = a földművelés és
aratás istene
vasárnap: Nap (angol Sunday, német Sonntag, svéd Söndag, vö. Sun/Sonne ’nap’ ) Sol =
az egyik Napisten a későkorban

Megjegyzendő azonban, hogy ezeket az égitesteket az ókorban a babilóniaiak is

istenségeik után nevezték el. Az eszmét átvéve mind az égitestek, mind a napok nevét a
görögök saját istenségeik nevével helyettesítették,[77] majd az északi, normann, illetve gót
eredetű nyelvekben az északi pogány istenségek neveivel helyettesítve a napok nevei
ismét megváltoztak. Kedd például Týr vagy Tiusto, a gótok harcistene, szerda Odin, más
nevén Wodan vagy Wotan, az istenek feje, csütörtök Thor vagy Donar, a mennydörgés és
termékenység istene, péntek pedig Freyja, a szerelem istennője nevét kapta.[78] Fontos
azonban megjegyezni, hogy ez nem nyugat-eurázsiai hagyomány, hanem a japán
szigetektől a brit és ír szigetekig terjedő közös eurázsiai örökség. Egy japán kisdiák
tanrendjében pontosan ez a sorrend jelenik meg az év napjaira, és a hét napjai a kínaiak
számára is ezt az égitestsorrendet tartalmazzák.

Jegyzetek
1. ↑ Where Do Comets Come From?
www.optcorp.com (angolul) (2008.
szept. 18.) (Hozzáférés: 2014. jan.
22.) (html)
2. ↑ a b Both Előd: A 76 évig bolygó
(magyar nyelven). Természet Világa.
(Hozzáférés: 2009. december 8.)
3. ↑ Tóth Viktor: Mérések a bolygóközi
térben (magyar nyelven). ELTE.
[2010. január 14-i dátummal az
eredetiből archiválva]. (Hozzáférés:
2009. december 7.)
4. ↑ Sun (angol nyelven). NASA. [2005.
február 17-i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2009.
december 6.)
nyelven). MCsE. [2009. november
23-i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2009.
december 9.)
38. ↑ Erőss Ágota: Egy csésze kávé Kulin
Györggyel (magyar nyelven). MCsE.
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
39. ↑
http://solarsystem.nasa.gov/planets/pro몭l
Object=OortCloud&Display=OverviewLong
Archiválva 2008. október 25-i
dátummal a Wayback Machine-ben
NASA: Oort Cloud
40. ↑ A Naprendszer bolygói és holdjaik
(magyar nyelven). Magyar
Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés:
2009. december 7.)
 december 6.)
5. ↑ a b Apai Dániel-Domsa István-
Moór Attila: Barnard 335몭 a
csillagkeletkezés Szent Grálja
(magyar nyelven). KFKI
6. ↑ A csillagok élete és halála (magyar
nyelven). AKG
7. ↑ Kereszturi Ákos és Tepliczky
István: Csillagászati tankönyv
kezdőknek és haladóknak (magyar
nyelven). MCSE. (Hozzáférés: 2009.
december 7.)
8. ↑ Szabados László: Elektromágneses
sugárzás a kozmoszból II. (magyar
nyelven). Alexandra Kiadó.
(Hozzáférés: 2009. december 7.)
9. ↑ Szabados László: Csillagfejlődés
(magyar nyelven). MTA. [2007.
június 24-i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2009.
december 6.)
10. ↑ a b GHEYSELINCK R: A
NYUGHATATLAN FÖLD – I. A
REJTÉLYES KEZDET (magyar
nyelven). Miskolci Egyetem. [2007.
szeptember 7-i dátummal az
eredetiből archiválva]. (Hozzáférés:
2010. január 16.)
11. ↑ A Naprendszer keletkezése (magyar
nyelven). Virtus.hu. (Hozzáférés:
2010. január 16.)
12. ↑ Baby Jupiters must gain weight
fast (angol nyelven).
Astronomy.com. (Hozzáférés: 2009.
december 6.)
13. ↑ Lynden-Bell, D. és Pringle, J. E.:
The evolution of viscous discs and
the origin of the nebular variables
(angol nyelven). NASA. (Hozzáférés:
2009. december 8.)
14. ↑ Baby Jupiters must gain weight
2009. december 7.)
41. ↑ Lefokozták a Plútót (magyar
nyelven). National Geographic.
(Hozzáférés: 2009. december 7.)
42. ↑ Miért nem bolygó a Plútó?
Archiválva 2008. január 16-i
dátummal a Wayback Machine-ben
– Hírek.csillagászat.hu Archiválva
2010. február 8-i dátummal a
Wayback Machine-ben; Szerző:
Molnár Péter
43. ↑ a b c d e Planets and Pluto: Physical
Characteristics. NASA Jet
Propulsion Laboratory. (Hozzáférés:
2019. október 31.)
44. ↑ a b c d e Mercury Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
45. ↑ a b c d e Venus Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
46. ↑ Earth Fact Sheet. NASA Space
Science Data Coordinated Archive.
(Hozzáférés: 2019. november 1.)
47. ↑ a b c d e Mars Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
48. ↑ a b c d e Jupiter Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
49. ↑ a b c d e Saturn Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
50. ↑ a b c d e Uranus Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
 Baby Jupiters must gain weight
fast (angol nyelven).
Astronomy.com. (Hozzáférés: 2009.
december 6.)
15. ↑ Hartmann, W. K.: Review of Early
Intense Bombardment and
Associated Problems (angol nyelven).
NASA. (Hozzáférés: 2009. december
8.)
16. ↑ Keresztúri Ákos: A Kései Nagy
Bombázási Időszak (magyar
nyelven). MCSE. [2009. február 14-i
dátummal az eredetiből archiválva].
(Hozzáférés: 2009. december 8.)
17. ↑ Benz, W.; Slattery, W. L.; Cameron,
A. G. W. (1988). „Collisional
stripping of Mercury’s mantle”.
Icarus 74 (3), 516–528. o.
DOI:10.1016/0019-1035(88)90118-2 .
(Hozzáférés ideje: 2008. április 16.)
18. ↑ Jay T.Bergstralh, Ellis Miner,
Mildred Matthews. Uranus, 485–
486. o. (1991)
19. ↑ Meszlényi Regina: Az Aszteroida-
övezet és a Kuiper-öv
összehasonlítása (magyar nyelven).
KutDiák. (Hozzáférés: 2009.
december 8.)[halott link]
20. ↑ C. Biral, M. Fabris, F. Marzari és V.
Vanzani: Protojupiter Pertubation in
the Primordial Asteroid Belt (angol
nyelven). Harvard.edu. (Hozzáférés:
2009. december 7.)
21. ↑ Kovács József: Túléli-e a Föld,
amikor a Nap vörös óriássá válik?
(magyar nyelven). MCSE. [2009.
február 12-i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2009.
december 8.)
22. ↑ Meszlényi Regina: Csillagászat és
világkép az ókorban (magyar
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
51. ↑ a b c d e Neptune Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
52. ↑ a b c Planetary Fact Sheet. NASA
Space Science Data Coordinated
Archive. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
53. ↑ a b c d e f Planet Compare. NASA
Science. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
54. ↑ Szabad szemmel már csak
kedvező körülmények között
látható
55. ↑ A km-ben megadott távolságokból
számolt érték
56. ↑ Siderial Period. (Hozzáférés: 2019.
november 1.)
57. ↑ A Jupiter és a Szaturnusz körül
keringő másik három óriáshold és a
Kuiper-öv törpebolygói főként
vízjégből épülnek fel, ezért nem
tartoznak a kőzetbolygók logikai
csoportjába sem
58. ↑
http://adsabs.harvard.edu/abs/2007SSRv..1
Mercury's Atmosphere: A Surface-
Bounded Exosphere
59. ↑
http://www.nasa.gov/worldbook/venus_w
Archiválva 2009. december 16-i
dátummal a Wayback Machine-ben
NASA: Venus
60. ↑ Fact Sheet (brit angol nyelven).
sci.esa.int. (Hozzáférés: 2019. július
12.)
61. ↑
http://education.gsfc.nasa.gov/experiment
Archiválva 2007. július 11-i
 világkép az ókorban (magyar
nyelven). KutDiák. [2009. január 25-
i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2009.
december 8.)
23. ↑ Thálész (magyar nyelven). Sulinet.
(Hozzáférés: 2009. december 8.)
24. ↑ Stephen Hawking és Leonard
Mlodinov: Az idő még rövidebb
története (magyar nyelven).
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
25. ↑ Egy árnyék és egy gondolat -
Mérjük meg a Föld sugarát! (magyar
nyelven). Sulinet. (Hozzáférés:
2009. december 9.)
26. ↑ Az ókori csillagászat (magyar
nyelven). Sulinet. [2009. február 9-i
dátummal az eredetiből archiválva].
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
27. ↑ Kendall Haven: 100 Greatest
Science Discoveries of All Time
(Unlimited Libraries, 2007)
28. ↑ Dancsó Béla: Vikingek a Marson:
30 éve landolt a Viking-1 (2. rész)
(magyar nyelven). Űrvilág.
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
29. ↑ Dancsó Béla: Bip-bip – avagy
kengyelfutó gyalogkakukk az űrben:
50 éve repült a Szputnyik-1 (2. rész)
(magyar nyelven). Űrvilág.
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
30. ↑ Csengeri Tímea és Frey Sándor:
Rendkívüli felvételek a Titanról!
(magyar nyelven). Űrvilág.
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
31. ↑ Általános természetföldrajz I.
(magyar nyelven). Sulinet.
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
32. ↑
http://www.johnstonsarchive.net/astro/sslist.html
Archiválva 2019. június 9-i
Archiválva 2007. július 11-i
dátummal a Wayback Machine-ben
Vallis Marineris
62. ↑ Bolygó-, és holdnevek eredete
(magyar nyelven). Szegedi
Tudományegyetem. [2010. január
11-i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2009.
december 30.)
63. ↑ Voyager 2 (angol nyelven).
Planetary Society. [2010. június 15-i
dátummal az eredetiből archiválva].
(Hozzáférés: 2009. december 30.)
64. ↑ A Mysterious Stormy Gas Ball
(angol nyelven). Space Today
65. ↑ Calvin J. Hamilton: Voyager
Neptune Science Summary (angol
nyelven). NASA/JPL
66. ↑ V. E. Suomi, S. S. Limaye, and D. R.
Johnson: High Winds of Neptune: A
Possible Mechanism (angol nyelven).
Science Magazin
67. ↑ Krasinsky, G. A.; Pitjeva, E. V.;
Vasilyev, M. V.; Yagudina, E. I.:
Hidden Mass in the Asteroid Belt
(angol nyelven). (Hozzáférés: 2009.
november 24.)
68. ↑ Jéki László: Üstökösök nyomában
(magyar nyelven). Beszélő.
(Hozzáférés: 2009. november 24.)
69. ↑ Sárneczky Krisztián: Csóvás égi
vándorok (magyar nyelven).
National Geographic. (Hozzáférés:
2009. november 25.)
70. ↑ Saturn:Moons:Phoebe (angol
nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2009.
november 25.)
71. ↑ Evidence of a real ninth planet
discovered 2016-01-20
72. ↑ The Nearest Star (angol nyelven).
NASA. (Hozzáférés: 2009. december
 2019. június 9-i
dátummal a Wayback Machine-ben
Known populations of solar system
objects: January 2009
33. ↑ Kovács József: Uránusz: gyűrűk és
holdak az Európai Déli
Obszervatórium fotóin (magyar
nyelven). MCsE. [2010. február 1-i
dátummal az eredetiből archiválva].
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
34. ↑ Vénusz (magyar nyelven). MCsE.
[2009. április 2-i dátummal az
eredetiből archiválva]. (Hozzáférés:
2009. december 9.)
35. ↑ Illés Erzsébet: kisbolygók
(aszteroidák) (magyar nyelven).
MTA. [2007. június 24-i dátummal
az eredetiből archiválva].
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
36. ↑ Illés Erzsébet: Kuiper öv (magyar
nyelven). MTA. [2007. június 24-i
dátummal az eredetiből archiválva].
(Hozzáférés: 2009. december 9.)
37. ↑ Kovács József: Plutoida a
törpebolygók hivatalos neve (magyar
NASA. (Hozzáférés: 2009. december
6.)
73. ↑ Stars within 10 light-years (angol
nyelven). Sol Company. (Hozzáférés:
2009. december 7.)
74. ↑ Orgel Csilla: Égi otthonunk- a
Tejútrendszer (magyar nyelven).
THE. [2010. május 29-i dátummal az
eredetiből archiválva]. (Hozzáférés:
2009. november 28.)
75. ↑ Solar Apex (angol nyelven).
(Hozzáférés: 2009. december 6.)
76. ↑ Leslie Mullen: Galactic Habitable
Zones (angol nyelven). Astrobiology
Magazine. (Hozzáférés: 2009.
december 6.)
77. ↑ [1] The Seven-Day Week and the
Meanings of the Names of the Days
78. ↑ La semaine dans le monde. [2010.
június 12-i dátummal az eredetiből
archiválva]. (Hozzáférés: 2010.
június 9.)

További információk
A Wikimédia Commons
Magyar oldalak tartalmaz Naprendszer
Tóth Imre: Üstökösök és kisbolygók, Magyar témájú médiaállományokat.
Tudomány, 2004/6 699. o.
Naprendszer-hírek
A Naprendszerünk Archiválva 2010. január 5-i dátummal a Wayback Machine-ben
Kun Mária: Hogyan lett a Tejútból Tejútrendszer? Természet Világa 2009.
Kiss László Mire a Nap megvénül[halott link] Magyar Tudomány, 2009/10 1196. o.

Külföldi oldalak
Ha a Hold 1 képpont lenne – a Naprendszer fárasztóan pontos méretarányos modellje
(Josh Worth) (magyar nyelvre váltás: a jobb felső sarokban; a jobb alsó sarokban bekapcsolható a
fény sebességével való haladás; fent középről lehet közvetlenül a Naphoz és az egyes bolygókhoz
jutni, lent középen pedig a fényperc helyett más mértékegységre váltani)
 jutni, lent középen pedig a fényperc helyett más mértékegységre váltani)
NASA World Book (angol)
Solar System National Geographic (angol)
Solarviews – a Naprendszer leírása képekkel (angol, német, spanyol…)
Solar System A bolygók interaktív animációja (német)
The Nine Planet

A Naprendszer

Nap · Merkúr · Vénusz · Föld · Mars · Ceres · Jupiter · Szaturnusz · Uránusz · Neptunusz · Pluto ·
Haumea · Makemake · Eris
Bolygók · törpebolygók · holdak: Föld · Mars · Jupiter · Szaturnusz · Uránusz · Neptunusz · Pluto ·
Haumea · Eris
Apró testek: meteoroidok · kisbolygók, kisbolygóöv · Kentaur típusú objektumok · Neptunuszon
túli objektumok (Kuiper-öv, szórt korong) · üstökösök (Oort-felhő)
Feltételezett bolygók: Theia • Nibiru • Vulcanus
Lásd még: égitestek, a Naprendszer égitestjeinek listája

WorldCat · LCCN: sh85124544 · GND: 4126385-6 · NKCS: ph125704 · BNF:

Nemzetközi katalógusok
cb119377185 · KKT: 00572587

Csillagászatportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

Kategória

This page is based on a Wikipedia article written by contributors (read/edit).

Text is available under the CC BY-SA 4.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.
Cover photo is available under Public domain license. Credit: Harman Smith and Laura Generosa (nee Berwin), graphic
artists and contractors to NASA's Jet Propulsion Laboratory. (see original 몭le).
 Enjoying Wikiwand?
Give good old Wikipedia a great new look:

Get Wikiwand

Home About Us Press Site Map Terms Of Service Privacy Policy