„Elegánsan és alaposan megírt, szívhez szóló történetek, amik új szintre

emelik a kortárs spekulatív fikciót.”

Publishers Weekly

„Liu csodás novellái betekintést nyújtanak azokra a helyekre, ahol a

hétköznapi találkozik a rendkívülivel.”
The Washington Post

„Sötét tónusú és olykor megrázó történetek, melyek mind gondolkodásra

késztetik az olvasót, ráadásul nem egy közülük elképesztően zseniális.”
The Chicago Tribune

„Kötelező gyűjtemény azoknak, akik szeretnek novellákat olvasni.”

Library Journal
Ken Liu: The Hidden Girl and Other Stories
Copyright © 2020 by Ken Liu
Hungarian translation © Benkő Ferenc, Farkas Veronika, Juhász Viktor,
Molnár Berta Eleonóra, Orosz Anna, Pék Zoltán, Sárpátki Ádám, 2020

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ken Liu: The Hidden Girl and Other Stories
Saga Press, New York, 2020

Fordította: Benkő Ferenc, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár

Berta Eleonóra, Orosz Anna, Pék Zoltán, Sárpátki Ádám

ISBN: 978-963-419-839-0 (epub)

ISBN: 978-963-419-840-6 (mobi)

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A borítót tervezte: Faniszló Ádám
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Abrudán Katalin
Korrektor: Bobály Icu
Tördelő: Téglás Zoltán

Műfaj: science fiction, fantasy

 TARTALOMJEGYZÉK
ELŐSZÓ
(Preface)

SZELLEMNAPOK
(Ghost Days)

A MAXWELL-DÉMON
(Maxwell’s Demon)

AZ ÚJJÁSZÜLETETTEK
(The Reborn)

NYUGODJÉK BÉKÉBEN
(Thoughts and Prayers)

BIZÁNCI EMPÁTIA
(Byzantine Empathy)

AZ ISTENEK NEM TŰRIK A BÉKLYÓT

(The Gods Will Not Be Chained)

AKIK MARADTAK
(Staying Behind)

AZ IGAZI MŰVÉSZET
(Real Artists)

AZ ISTENEKKEL NEM LEHET VÉGEZNI

(The Gods Will Not Be Slain)
TELJESEN MÁSHOL, HATALMAS RÉNSZARVASCSORDÁK
(Altogether Elsewhere, Vast Herds of Reindeer)

AZ ISTENEK NEM HALTAK MEG HIÁBA

(The Gods Have Not Died in Vain)

EMLÉKEK ANYÁMRÓL
(Memories of My Mother)

ÜZENET AZ ÖBÖLBŐL: NEGYVENNYOLC ÓRA A MASSACHUSETTSI REMETÉVEL

(Dispatches from the Cradle: The Hermit—Forty-Eight Hours in the Sea of Massachusetts)

SZÜRKE NYÚL, BÍBOR KANCA, SZÉNFEKETE PÁRDUC

(Grey Rabbit, Crimson Mare, Coal Leopard)

A REJTETT LÁNY
(The Hidden Girl)

HÉT SZÜLETÉSNAP
(Seven Birthdays)

AZ ÜZENET
(The Message)

METSZÉS
(Cutting)

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
(Acknowledgements)
 ELŐSZÓ
Tapasztalataim szerint a prózairodalom művészetének középpontjában egy
paradoxon áll: míg a próza közege a nyelv, egy olyan tudomány, amelynek
elsődleges célja a kommunikáció, kielégítő irodalmat csak úgy írhatok, ha
lemondok a kommunikációs szándékról.
Íme egy példa. Szerzőként szavakból formálom alkotásaimat, de a szavak
csak az olvasó tudata által kelnek életre és nyerik el jelentésüket. A
történetet közösen meséli el a szerző és az olvasó, és minden történet
félkész, míg az olvasó meg nem érkezik, hogy értelmezze azt.
Minden olvasónak egyedi értelmezési kerete van, amely magában
foglalja a valóságról alkotott feltételezéseit, a világ jelenlegi és vágyott
működéséről való háttértudását. Ezeket tapasztalás útján sajátítja el, hisz
minden egyénnek sajátos találkozástörténete van a megmagyarázhatatlan
valósággal. A történetek cselekményének hitelessége ezekkel a harci
sérülésekkel kerül szembe; a karakterek mélységét ezekhez a tünékeny
árnyakhoz mérik; a történetek igazságtartalmának a szívekben lakó félelem
és remény ad súlyt.
Egy jó történet nem működhet jogi okirat módjára, amelynek célja, hogy
meggyőzze és az észszerűtlenség szakadéka fölött függő keskeny pallón
vezesse az olvasót. Sokkal inkább olyannak kell lennie, mint egy üres
háznak, egy nyitott kertnek, egy elhagyatott tengerparti fövenynek. Az
olvasó beleköltözik súlyos poggyászával és régóta dédelgetett javaival, a
kétkedés magvaival és az értelem metsző pengéivel, az emberi természet
térképével és többkosárnyi tápláló hittel. Ezután belakja a történetet,
felfedezi minden zegét-zugát, a saját ízlése szerint rendezi a bútorokat, a
falakat belső világának vázlataival borítja, s ezáltal a történet az otthonává
válik.
Íróként korlátozónak, szorítónak, egyenesen bénítónak találom, hogy
olyan házat próbáljak építeni, amelyik minden jövendőbeli lakó kedvére
válik majd.
Sokkal inkább olyan házat kell alkotnom, amelyben én otthon érzem
magam, békében, a valóság és a leleményes nyelv vigasztaló
harmóniájában.
 Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy mikor a legkevésbé törekszem
kommunikációra, az eredmény akkor a leginkább nyitott az értelmezésre;
amikor a legkevésbé törődöm olvasóim kényelmével, akkor fogják a
legvalószínűbben otthon érezni magukat a történetben. Ha csak és kizárólag
az egyéni szubjektívumra koncentrálok, akkor van esélyem elérni az elmék
közti interszubjektívumot.
Így ebbe a gyűjteménybe sok szempontból jóval könnyebb volt
beválogatnom a történeteket, mint az első kötetem, A papírsereglet és más
történetek összeállításakor. Elmúlt a „bemutatkozás” nyomása. Ahelyett,
hogy azon aggódtam volna, mely történetekből lesz a „legjobb” válogatás
képzeletbeli olvasóim számára, elhatároztam, hogy a saját kedvenceimhez
ragaszkodom. Szerkesztőm, Joe Monti felbecsülhetetlen segítséget nyújtott
a folyamat során, és képes volt az eredményt olyan metanarratívát alkotó
tartalomjegyzékbe rendezni, melyet én magam sem láthattam tisztán.
Kívánom, hogy az olvasó is találjon itt olyan történetet, amely az
otthonává válik.
 SZELLEMNAPOK
3.

NOVA PACIFICA, 2313.

Ms. Coron a képernyőtáblára mutatott, amelyre felgépelt pár sornyi kódot.

(értelmezd (fib n)
(ha (< n 2)
1
(+ (fib (- n 1)) (fib (- n 2)))))

– Rajzoljuk fel ennek az n-edik Fibonacci-számot rekurzívan kiadó,

klasszikus LISP-függvénynek a hívásigráf-diagramját.
Ona az immár feléjük forduló Tanárnőt nézte. A fedetlen fejű Ms. Coron
a kart, lábat szabadon hagyó ruhát viselt, és erről azt tanította a
gyerekeknek, hogy gyönyörű és természetes. Ona elméletben tisztában volt
azzal, hogy az osztályterem hideg levegője, amelyben ő és a többi gyerek
nagyon gyorsan kihűlt volna, tökéletesen megfelelt a Tanároknak, mégsem
tudta elnyomni a borzongását, ha Ms. Coronra nézett. A légmentesen
záródó hőszkafander kaparászó hangot adott a pikkelyein, és a surrogás
erősen visszhangzott a sisakjában.
– A rekurzív függvény úgy működik, mint a matrjoska baba – folytatta
Ms. Coron. – Ahhoz, hogy egy nagyobb feladatot megoldjon, önmagát
hívja be ugyanannak a feladatnak egy kisebb verzióján végrehajtott
megoldáshoz.

Ona azt kívánta, bárcsak ő is be tudná hívni önmaga valamiféle kisebb

verzióját a problémái megoldásához. Úgy képzelte, valahol lapul benne egy
Engedelmes Ona, aki a klasszikus programozási nyelvek tanórán szívesen
rajzol diagramokat, és élvezi a verstant az archaikus angol nyelv órán. Ha
így lenne, sokkal több energiája maradna, hogy Nova Pacifica rejtélyes
földön kívüli civilizációjával, a bolygó rég kihalt őslakosaival foglalkozzon.
– Mi értelme van egyáltalán holt számítógépes nyelveket tanulni? –
szólalt meg ekkor hangosan.
A teremben ülő gyerekek feje egyként fordult felé, arcpikkelyeik arany
csillanása még sisakjuk és Ona sisakjának dupla üvege ellenére is
szemkápráztató volt.
Csendben átkozta magát. A jelek szerint az Engedelmes Ona helyett
valahogy a Nagyszájú Onát sikerült megidéznie, aki mindig bajba keverte.
Feltűnt neki, hogy Ms. Coron fedetlen arcán aznap különösen erős a
smink, de az élénkvörösre festett száj szinte teljesen eltűnt, ahogy a Tanárnő
szorosan összepréselt ajkakkal próbált mosolyt kényszeríteni magára.
– Azért tanulunk klasszikus nyelveket, hogy megismerjük őseink
gondolkodásmódját – felelte. – Tudnod kell, honnan származol.
A hangsúlya nyilvánvalóvá tette, hogy ez egy általános „te”, nemcsak rá,
Onára, gondol, hanem a kolónia, Nova Pacifica összes gyerekére. Pikkelyes
bőrükkel, hőtűrő belső szerveikkel és ereikkel, hatlebenyű tüdejükkel –
mind a helyi élővilág egyedeiről modellezett vonás – a gyerektestek olyan
földön kívüli biokémiát zártak magukba, amely lehetővé tette, hogy be
tudják lélegezni a Kupolán kívüli levegőt is, és életben maradjanak ezen a
forró, mérgező bolygón.
Ona tudta, hogy be kellene fognia a száját, de (éppen úgy, ahogy Ms.
Coron rekurzív függvényének is újra meg újra vissza kellett térnie a hívási
veremhez) képtelen volt elhallgattatni a Nagyszájú Onát.
– Én tudom, honnan származom: számítógépen terveztek meg,
lombikban keltettek ki, és egy nagy üveglombikban neveltek fel, ahová
kívülről pumpálták be a levegőt.
– Ó, Ona, én nem erre… nem így értettem – lágyult el Ms. Coron hangja.
– Nova Pacifica túl messze van a hazai világoktól, és nem fognak
mentőhajót küldeni értünk, mert nem tudják, hogy túléltük a féreglyukat,
ami itt vetett minket partra, a galaxis túloldalán. Ti sosem fogjátok látni Tai-
Winn gyönyörű úszó szigeteit vagy Pele szépséges égi folyosóit, Pollen
elegáns városfáit és Tiron nyüzsgő adatlabirintusait… Ti elszakadtatok az
örökségetektől, az emberiség többi részétől.
Ona hátán felálltak a pikkelyek attól, hogy ezredszer is meg kell
hallgatnia ezeket a homályos legendákat a csodákról, amelyektől
megfosztatott. Utálta, ha leereszkedően beszéltek hozzá.
 – De ha megtanuljátok értelmezni a LISP programnyelvet, amely az első
automata gyártósorokat vezérelte a Földön, ha elég jól elsajátítjátok az
archaikus angolt ahhoz, hogy megértsétek az amerikai küldetéstudatról
szóló nyilatkozatot, ha eléggé megismeritek a régi szokásokat és kultúrát,
hogy értékelni tudjátok a Könyvtárban található hologramokat és
szimulációkat, akkor meg fogjátok érteni őseink, egész fajunk zsenialitását
és eleganciáját.
– De mi nem vagyunk emberek! Maguk az itt élő növények és állatok
képére alkottak meg minket. A halott földönkívüliekre is jobban
hasonlítunk, mint magukra!
Ms. Coron Onára meredt, és a kislány látta, most sikerült rátapintania
valamire, amit a nő még önmagának sem akar beismerni. A Tanárnő
szemében a gyerekek sosem lesznek elég jók, sosem lesznek teljesen
emberek, noha ezen a zord bolygón ők jelentik az emberiség jövőjét.
Ms. Coron mély levegőt vett, majd úgy folytatta, mintha mi sem történt
volna.
– Ma van a Megemlékezés Napja, és biztosra veszem, hogy később az
összes Tanárotokat le fogjátok nyűgözni a kiselőadásaitokkal. De előbb
fejezzük be az órát.
Az n-edik elem kiszámításához a rekurzív függvény behívja önmagát az
(n-1)-edik és az (n-2)-edik elem kiszámításához, hogy ezeket össze tudja
adni, és mindig egyre korábbra és korábbra megy vissza a sorozatban, hogy
ugyanannak a feladatnak a korábbi verzióit oldja meg…
– A múlt – folytatta a Tanárnő – szintén így halmozódik fel apránként a
rekurzió során, és válik a jövővé.
Megszólalt a csengő, és végre befejeződött az óra.

Annak ellenére, hogy így kevesebb idejük maradt enni, Ona és a barátai
mindig megtették a hosszú gyalogutat, hogy a Kupolán kívül
ebédelhessenek. Odabent csak úgy tudtak táplálkozni, hogy a sisakjuk
szelepén keresztül különféle püréket nyomtak a szájukba, vagy ha
visszamentek a hálótermek klausztrofóbiát keltő kis tartályaiba.
– Te minek fogsz beöltözni? – kérdezte Jason, miközben beleharapott egy
lépesmézgyümölcsbe; ez a tanárok számára mérgező volt, de a gyerekek
imádták. Jason az egész űrruháját teleragasztotta fehér mozaikcsempékkel,
hogy úgy nézzen ki, mint az antik szkafanderek a régi képeken. Egy zászló
hevert mellette, az Amerikai Birodalom (vagy talán Amerikai
Köztársaság?) régi, csillagos-sávos lobogója. Saját maga készítette, hogy a
Megemlékezés esti ünnepélyén elmesélhesse Neil Armstrong, a nagy
holdjáró űrhajós legendáját. – Nincs jelmezed.
– Nem tudom – válaszolta Ona, azzal lecsavarta a sisakját, és lehámozta
magáról a szkafandert. Mélyen beszívta a friss, meleg levegőt, amelyben
nyoma sem volt a tisztítószűrők fullasztó vegyszerszagának. – És nem is
érdekel.
A Megemlékezés ünnepélyén kiselőadást tartó gyerekeknek be kellett
öltözniük. Két hete Ona is kapott egy emléktárgyat: kicsi, lapos, érdes
felületű fémdarab volt, akkora, mint a tenyere, és olyan alakú, mint egy
játék ásó. Sötétzöld színű volt, rövid, vaskos kis nyéllel, dupla éllel, és
nehezebb, mint amilyennek a mérete alapján saccolta volna az ember. A kis
tárgy családi örökség volt, méghozzá Ms. Coroné.
– De ezek a tárgyak és történetek nagyon fontosak nekik – szólalt meg
Talia. – Haragudni fognak, hogy nem végeztél semmi kutatómunkát. – Talia
a saját bemutatandó tárgyát, egy fehér fátylat, a sisakjára ragasztotta, hogy
eljátszhasson egy klasszikus esküvőt Dahllal, aki feketére festette a
szkafanderét, hogy jobban hasonlítson a régi hologramokon látható
vőlegényekre.
– Ki tudja, igazak-e egyáltalán azok a történetek? Mi soha nem mehetünk
el oda.
Ona az asztalra tette a kis ásót, ahol az magába szívta a nap hőjét.
Elképzelte, ahogy Ms. Coron odanyúl, hogy megérintse ezt az értékes
emléket abból a világból, amelyet soha többé nem fog látni, majd felsikolt,
mert a forró ásó megégeti.
Tudnod kell, honnan származol.
Ona szívesebben használta volna az ásót Nova Pacifica, a saját bolygója
felásására, ahol otthon érezte magát. Sokkal jobban szeretett volna a
„földönkívüliek” történelméről tanulni, mint a Tanárok múltjáról.
– Úgy csüngenek a múltjukon, mint a rothadt ragasztózuzmó. –
Miközben beszélt, érezte, hogy forrni kezd benne a harag. – Azt éreztetik
velünk, hogy rosszak vagyunk, tökéletlenek, és sosem leszünk olyan jók,
mint ők. Pedig ők egyetlen órát sem bírnának ki idekint!
Ezzel megfogta az ásót, és teljes erejével behajította a fehérfaerdőbe.
Jason és Talia nem mondtak semmit. Néhány kínos pillanat után felálltak.
 – Készülnünk kell az ünnepségre – dünnyögte Jason, és mindketten
bementek.
Ona egyedül üldögélt egy darabig, és szórakozottan hallgatta a felette
csapongó csattogószárnyúakat. Utána felsóhajtott, és felállt, hogy besétáljon
a fehérfaerdőbe megkeresni az ásót.
Az igazat megvallva, az ilyen fényes, meleg őszi napokon mit sem
szeretett jobban, mint odakint lenni, szkafander és sisak nélkül bolyongani a
fehérfák között, amelyeknek hatlapú törzse az ég felé szökött, hatszögű,
ezüstfehéren vibráló leveleik pedig tükörlombot alkottak, és suttogva-
kuncogva pusmogtak fölötte.
Pislancsok táncoltak körötte a levegőben, hat áttetsző, élénkkék szárnyuk
hevesen csapkodott, miközben olyan mintákat rajzoltak a levegőbe, mintha
betűket írnának le. A Kupola egy ősrégi, földön kívüli város romjaira épült,
és az erdőt itt-ott kisebb dombok szakították meg – darabos
törmelékkupacok, amelyeket a bolygó rejtélyes őslakosai hagytak maguk
után, akik már évezredekkel a gyarmatosok hajójának érkezése előtt
kihaltak. Az idegen romok semmit nem árultak el magukról, csak kísérteties
csend honolt közöttük.
Nem mintha nagyon igyekeztek volna megtudni bármit is, gondolta Ona.
A Tanárok sosem tanúsítottak különösebb érdeklődést a földönkívüliek
iránt, túlságosan lefoglalta őket az igyekezet, hogy a Földdel kapcsolatos
minden információt a gyerekek fejébe tömjenek.
Ona arcát és testét melengette a napfény, fehér pikkelyei a szivárvány
színeiben csillogtak. A délutáni nap elég erősen tűzött ahhoz, hogy
felforralja a vizet ott, ahová a fehérfák nem vetettek árnyékot, és az erdőt
fehér párapamacsok töltötték be. Noha Ona nem dobta messzire az ásót,
mégis nehezen találta meg a sűrűn nőtt fák között. Lassan haladt,
megvizsgált minden kiálló gyökeret és felfordult kavicsot, az összes régi
törmelékhalmot átnézte. Abban reménykedett, hogy az ásó nem tört el.
Ott van, ni!
Odasietett. Az ásó az egyik törmelékkupac oldalában hevert, az
aranyfüstpázsiton, s így szerencsére puhára esett. Apró gőzfelhő pöfögött
alatta, ezért úgy tűnt, mintha vízpárán lebegne. A kislány közelebb hajolt
hozzá. A gőznek olyan illata volt, amilyet még sosem érzett. A párától
lepattogzott az ásót borító zöld patina egy része, és alatta aranyszínű fém
csillogott. Ona hirtelen ráébredt, milyen ősrégi lehet ez a tárgy, és felmerült
benne, hogy talán valamiféle szertartáshoz használták. Felidézte a szokás-
és kultúraórán szerzett hézagos vallási ismereteit, a kísértethistóriákat.
Most először elfogta a kíváncsiság, vajon a tárgy korábbi tulajdonosai
gondoltak-e valaha is arra, hogy ez az ásó valaha milliárdszor milliárd
kilométerre kerül a hazájuktól, és egy földön kívüli síron köt ki, egy szinte
nem is emberi lány kezében, aki úgy néz ki, mint ő.
A kislány az illat bűvöletében az ásóért nyúlt, mély levegőt vett, és
elájult.

2.

EAST NORBURY, CONNECTICUT, 1989.

Fred Ho elhatározta, hogy Ronald Reagannek öltözik halloweenkor.

Főleg azért, mert akciós volt a maszk az egydolláros boltban. Plusz
megengedték, hogy felvegye hozzá apja öltönyét, amit az csak egyszer
viselt, az étterem megnyitásának napján. Fred nem akart a pénz miatt
vitatkozni az apjával. Már éppen eléggé sokkolta a szüleit azzal, hogy
elmegy a bálra.
Ráadásul a nadrágnak mély zsebe volt, amelyben pont elfért az ajándéka.
A súlyos bronzból készült kicsi, szögletes, ásó alakú antik érmét
átmelegítette a combja a vékony szöveten keresztül. Fred úgy gondolta,
Carrie talán szívesen használná papírnehezékként, vagy felakaszthatja az
ablakba dísznek, esetleg a nyelén lévő lyukat használva megteszi
füstölőtartónak. A lánynak gyakran volt szantálfa- és pacsuliillata.
Carrie megérkezett, hogy felvegye a fiút. Kedvesen intett az ajtóban
értetlenül és gyanakodva álló szülőknek, akik nem integettek vissza.
– Nagyon jól nézel ki – jegyezte meg a lány. Az álarca a műszerfalon
hevert.
Fred örült, hogy Carrie-nek tetszik a jelmeze. Sőt, nem simán csak
tetszett neki, hanem ő maga egyenesen Nancy Reagannek öltözött.
Fred felnevetett, és azon gondolkodott, mit illene válaszolnia erre. Mire
megállapodott annál, hogy „te meg gyönyörű vagy”, már egysaroknyira
jártak, és úgy érezte, erről lemaradt. Úgyhogy inkább azt válaszolta:
– Köszönöm, hogy elhívtál a bálra.
 A tornatermet narancssárga szalagokkal, műanyag denevérekkel és
papírtökökkel díszítették fel. Fred és Carrie felvették az álarcukat, és
bementek. Táncoltak Paula Abdul Straight Upjára, utána Madonna Like a
Prayerjére. Vagyis Carrie táncolt, Fred pedig igyekezett lépést tartani.
Igaz, most is ugyanolyan esetlenül mozgott, mint mindig, a maszk
valahogy mégis megkönnyítette, hogy ne aggódjon, amiért hiányzik belőle
az amerikai iskolákban elengedhetetlen túlélési készségek legfontosabbika,
a beolvadási képesség.
Hamarosan izzadni kezdtek a gumi álarcok alatt. Carrie pohárszámra itta
az émelyítően édes puncsot, de Fred szívesebben tartotta magán a maszkot,
és csak a fejét rázta, hogy nem kér. Mire Jordan Knight az I’ll Be Loving
You (Forever)-t kezdte énekelni, már nagyon vágytak kifelé a sötét
tornateremből.
Odakint a parkoló tele volt szellemekkel, Supermanekkel,
földönkívüliekkel, boszorkányokkal és hercegnőkkel. Mindenki integetett
az elnöki párnak, ők meg visszaintegettek. Fred magán tartotta az álarcát, és
szándékosan lassúra fogta a tempót, élvezte az esti szellőt.
– Bárcsak minden nap halloween lehetne – jegyezte meg.
– Miért? – kérdezte Carrie.
Mert senki nem tudja, ki vagyok, válaszolta volna legszívesebben. Senki
nem bámul meg. Ehelyett viszont csak annyit mondott:
– Jó érzés öltönyt viselni. – Óvatosan, lassan ejtette a szavakat, szinte
nem is érezte az akcentusát.
A lány bólintott, mintha megértette volna. Beszálltak az autóba.
Fred érkezéséig East Norbury középiskolájába sosem járt olyan diák,
akinek ne az angol lett volna az anyanyelve, és aki akár illegális bevándorló
is lehetett. A legtöbben barátságosan viselkedtek vele, de az ezernyi,
önmagában ártatlannak tűnő kis mosoly, suttogás, apró gesztus együttesen
azt jelezte: te nem tartozol közénk.
– Izgulsz, hogy találkozni fogsz a szüleimmel? – kérdezte Carrie.
– Nem – hazudta Fred.
– Anyám nagyon várja már, hogy megismerhessen.
Makulátlan gyepszőnyeg mögött magasodó fehér házhoz érkeztek. A
bejárata előtti postaládán az állt, hogy „Wynne”.
– Itt a házatok – állapította meg Fred.
– Jé, tudsz olvasni! – évődött vele Carrie, majd leparkolt.
 Miközben a ház felé sétáltak a kocsifelhajtón, Fred megérezte a tenger
illatát a levegőben, és hallotta a közeli parthoz csapódó hullámokat. A
bejárat előtti lépcsőn egy elegáns, egyszerűen faragott tök üldögélt.
Mesebeli ház, gondolta Fred. Az amerikai tündérkastély.

– Segíthetek valamit? – kérdezte Fred a konyhaajtóból.

Mrs. Wynne („Szólíts Cammynek”) az aprító-keverő-tálalópultként használt
konyhaasztal és a tűzhely között ingázott. Futólag rámosolygott a fiúra,
mielőtt visszafordult volna a munkájához. – Ne fáradj. Menj, és beszélgess
a férjemmel és Carrie-vel.
– Tényleg tudok segíteni – biztosította Fred. – Jól elboldogulok a
konyhában. A családom éttermet üzemeltet.
– Ó, tudom. Carrie mesélte, milyen kiváló a mu-shu sertésetek. – A nő
megállt, ránézett, és még szélesebben elmosolyodott. – Kitűnően beszélsz
angolul!
Fred sosem értette, miért tartja olyan fontosnak mindenki, hogy ezt
megjegyezze. Mindig egészen meglepett hangon mondták, és ő nem tudta,
mit válaszoljon.
– Köszönöm.
– Tényleg nagyon jól beszélsz. Most menj csak. Itt minden a tervek
szerint halad.
Fred visszasétált a nappaliba, de közben azt kívánta, bárcsak a konyha
kellemes, szinte otthonos melegében maradhatna.

– Milyen rettenetes! – mondta Mr. Wynne. – Hogy mi történt azokkal a

bátor diákokkal a Tienanmen téren. Igazi hősök.
Fred bólogatott.
– A szüleid disszidensek? – kérdezte Mr. Wynne.
Fred habozott. Az jutott eszébe, amikor az apja a bostoni kínai
negyedben az ingyen osztogatott kínai újságot olvasta, és meglátta benne a
Pekingben tüntető tömeg fotóit.
– Ostoba kölykök – mondta, miközben a megvetéstől kivörösödött az
arca. – Arra pazarolják a szüleik pénzét, hogy ott balhézzanak, mint a
Vörös Hadsereg, és a külföldiek fényképezőgépe előtt pózoljanak, ahelyett
hogy tanulnának. Mit akarnak ezzel elérni? El vannak kényeztetve, túl sok
amerikai könyvet olvastak.
 Utána Fred felé fordult, és fenyegetően meglengette az öklét.
– Ha te valaha is ilyesmire vetemednél, addig foglak ütni, amíg meg nem
tanulod megkülönböztetni a seggedet a fejedtől.
– Igen – válaszolta Fred. – Ezért jöttünk ide.
– Csodálatos ez az ország, nem? – bólintott elégedetten Mr. Wynne.
Az igazat megvallva, Fred sosem értette, miért ébresztették fel a szülei
egy nap az éjszaka közepén; miért szálltak csónakba, utána teherautóra,
majd hajóra; miért utaztak oly sok napon át a sötétben, miközben neki végig
kavargott a gyomra a hajó imbolygásától; miután megérkeztek, miért
bujkáltak egy furgon rakterében, amíg ki nem szálltak a New York-i kínai
negyed egyik mocskos utcáján, ahol néhány férfi fenyegető hangon beszélt
az apjával, az meg csak bólogatott és bólogatott; miért mondta neki az apja,
hogy most már mindnyájukat másképp hívják, és más emberek lettek, és
nem szabad külföldiekkel és a rendőrséggel beszélniük; miért laktak egy
étterem pincéjében, miért dolgoztak ott évekig, miért beszélgettek
folyamatosan arról, hogyan tehetnének félre elég pénzt, hogy kifizethessék
azokat az ijesztő férfiakat, és aztán hogyan kereshetnének még többet; miért
költöztek el ismét, ezúttal East Norburybe, ebbe a kisvárosba New England
tengerpartján, ahol az apja szerint nem voltak kínai éttermek, az amerikaiak
pedig túl ostobák voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, mennyire rosszul főz.
– Igen, uram. Csodálatos ország – válaszolta.
– És a kezedben egy nagyszerű ember arcát tartod – tette hozzá Mr.
Wynne az álarcra mutatva. – Igazi szabadságharcos.
Az után a júniusi hét után az apja minden este telefonálgatott, éjszakába
nyúlóan suttogott. Utána váratlanul azt mondta Frednek és az anyjának,
hogy új történetet kell mesélniük magukról, arról, hogy milyen
kapcsolatban álltak a Tienanmen téren meghalt diákokkal, hogy
ugyanabban hisznek, mint ők, és reménytelenül szerelmesek a
„demokráciába”. A „menedékkérelem” szó is gyakran elhangzott, és fel
kellett készülniük egy amerikai hivatalnokkal folytatott interjúra a
következő hónapban, hogy legálissá válhassanak.
– És akkor itt maradhatunk, és rengeteg pénzt kereshetünk – fejezte be az
apja elégedetten.
Megszólalt az ajtócsengő. Carrie egy tál édességgel a kezében felállt.
– Carrie mindig is kalandvágyó volt – jelentette ki Mr. Wynne lehalkított
hangon. – Szeret új dolgokkal próbálkozni. Az ő korában természetes, ha
lázadó az ember.
 Fred bólintott, de nem igazán értette, miért mondják ezt neki.
Ekkor azonban Mr. Wynne arcáról eltűnt a barátságos kifejezés, mintha
lehullott volna az álarca.
– Remélem, tudod, hogy csak futó szeszélyről van szó. Te meg
történetesen részese lettél… – itt bizonytalan kézmozdulatot tett – …hogy
…hogy fel akar bosszantani. – Nem gondolja komolyan – tette hozzá a
férfi, de az arckifejezése nagyon komoly volt.
Fred hallgatott.
– Szeretném, ha nem lenne köztünk semmi félreértés – folytatta Mr.
Wynne. – Az emberek hajlamosak a saját fajtájukhoz húzni, ezzel biztosan
te is egyetértesz.
Közben hallották, hogy Carrie levegő után kapkod az ajtónál, úgy tett,
mintha megijedt volna a beöltözött kisgyerekektől, majd elismerő hangon
nyilatkozott a jelmezükről.
– Nehogy félreértsd, hogy veled barátkozik.
Carrie ekkor ért vissza hozzájuk.
– Miért van ekkora csend? – kérdezte. – Miről beszélgettetek?
– Fred családjáról – felelte az apja ismét barátságos és mosolygós arccal.
– Disszidensek, tudtad? Nagyon bátor emberek.
Fred felállt. Kezét zsebre dugta, ujjai a kis bronzásóra fonódtak.
Elképzelte, hogy az e pillanatban furcsamód a saját apjára emlékeztető Mr.
Wynne arcába vágja az éles tárgyat.
De csak annyit mondott:
– Elnézést. Észre sem vettem, hogy már ilyen későre jár. Ideje
hazamennem.

1.

HONGKONG, 1905.

– Jü-csung… – kiáltott megint William apja. Ugyanolyan hangos volt, mint

a szomszéd, aki hasztalanul próbálta elcsendesíteni hasfájós gyerekét.
Miért kiabál Hongkongban mindenki? A huszadik század első
évtizedében járunk, de mindenki úgy viselkedik, mint a falusiak.
– William vagyok – dünnyögte. Noha a drága angliai tanulmányokat az
apja fizette, az öreg még mindig nem volt hajlandó az angol nevén szólítani,
azon a néven, amit a fiú már több mint egy évtizede használt.
William megpróbált az előtte lévő könyvre, a tizennegyedik századi
keresztény misztikus szavaira koncentrálni:
Mert kérdéseddel engem is eljuttattál a tudatlanságnak ama felhőjébe és
sötétjébe, amelyben téged szeretnélek tudni.1
– Jü-csung!
William ujjával bedugta a fülét.
Mert míg Isten kegyelmével az ember mindent megtanulhat a teremtésről,
mi több, magának Istennek munkáiról és tulajdonságairól is sok mindent
megtudhat: magát Istent meg nem ismerheti.
A könyv, A tudatlanság felhője Virginia búcsúajándéka volt, a lányé, aki
minden kétséget kizáróan Isten legnagyszerűbb alkotása volt, és William
szívből vágyott rá, hogy „tulajdonságairól sok mindent megtudjon”.
– Most, hogy visszamész a misztikus Napkeletre – mondta a lány
átnyújtva neki a könyvet –, vezessenek utadon a Napnyugat misztikusai.
– Hongkong nem olyan – felelte a fiú, mert nem örült, hogy a lány a jelek
szerint egyszerű kínaiként gondol rá, ámbár… valójában az volt. – A
birodalom része. Civilizált hely. – Miközben elvette a könyvet, ujjai
majdhogynem megérintették a lány bőrét. – Egy éven belül visszajövök.
Virginia merész, ragyogó mosollyal jutalmazta, ami még a kitűnő
jegyeknél és tanárai dicséreteinél is többet segített abban, hogy William
igazi angolnak érezze magát.
Ezért hagyd el mindazt, amit gondolattal érhetsz el, és szereteted tárgyául
azt válaszd, amit el nem gondolhatsz. Miért? Mert Istent lehet szeretni, de
elgondolni nem. A szeretet elérheti és egyesülhet vele, de a gondolat soha.
– Jü-csung! Mi bajod?
Apja az ajtóban állt, arca kivörösödött a megerőltetéstől, miután fel
kellett másznia a létrán William padlásszobájába.
A fiú kihúzta a füléből az ujját.
– Segíts előkészülni a jülan-ünnepre.
A középkori angol lágy dallamossága után az apja kantoni kínaija úgy
csörömpölt William fejében, mint az oucsü, a nemzeti „népopera”
cintányérjai és gongjai, amely meg sem érdemelte a nevét, mivel csak
barbár árnyéka volt a Londonban látható operáknak.
– Más dolgom van – felelte a fiú.
Az apja az arcáról a könyvre pillantott, majd vissza.
– Ez egy fontos könyv. – William kerülte az öreg tekintetét.
 – Ma éjszaka felvonulnak a szellemek – állt az apja egyik lábáról a
másikra. – Gondoskodjunk róla, hogy őseink szellemeinek ne kelljen
szégyenkezniük, és megpróbálhatjuk megvigasztalni a hajléktalan
szellemeket is.
Az egyik pillanatban még Darwin, Newton és Smith alkotásait olvassa, a
következőben meg itt van ez, a szellemek kiszolgálása! Angliában az
emberek az összes természeti törvény megismerésének lehetőségéről
gondolkodtak, a természettudomány végső kicsúcsosodásáról, de itt, az apja
fedele alatt még mindig a középkor uralkodott. William könnyedén el tudta
képzelni, milyen arcot vágna erre Virginia.
Semmi közös nem volt bennünk az apjával, az öreg akár valami földön
kívüli lény is lehetett volna.
– Ez nem kérés volt – jelentette ki az öregember. A hangja ugyanúgy
megkeményedett, ahogy a kantoni operaénekeseké szokott a jelenetek
végén.
A racionalitás megfullad a gyarmatok babonás levegőjében. William
eltökéltsége, hogy visszamenjen Angliába, még sosem volt olyan erős, mint
most.

– Miért lenne szüksége erre Nagyapának? – kérdezte William kritikusan

méregetve az Arrol–Johnston gyártmányú háromhengeres, ló nélküli kocsi
papírmodelljét.
– Mindenki értékeli az olyan dolgokat, amelyek megkönnyítik az életet –
felelte az apja.
William megrázta a fejét, de folytatta a sárga papírból készült – bronzot
imitáló – fényszórók felragasztását a modellre.
Az asztal tele volt előtte a többi áldozati tárggyal, amelyeket aznap este
akartak elégetni: egy nyugati stílusú, kétszintes falusi ház papírmodelljével,
papíröltönyökkel, papírcipőkkel, több köteg „alvilági pénzzel” és több
kupac „rúdarannyal”.
A fiú nem tudott magába fojtani egy megjegyzést:
– Nagyapának és Dédapának elég rossz lehet a látása, ha ezt valódinak
nézik.
Az apja nem volt hajlandó bekapni a csalit, és némán folytatták a
munkát.
 Hogy a fárasztó rituálé elviselhetőbb legyen, William arról fantáziált, az
autót fényesíti, hogy elvihesse Virginiát egy vidéki kocsikázásra…
– Jü-csung, felhoznád a szantálfa asztalt a pincéből? Terítsünk meg
elegánsan a szellemek lakomájára. Ma inkább ne veszekedjünk többet.
Az apja esdeklő hangsúlya meglepte. Hirtelen feltűnt neki, mennyire
meghajlott az idős ember háta.
Lelki szemei előtt váratlanul megjelent egy kép kisfiú korából, amikor
apja nyakában ült, és a férfi válla olyan szélesnek és erősnek tűnt, mint egy
hegy.
– Magasabbra, magasabbra! – kiabálta.
És az apja a feje fölé emelte, hogy a nyüzsgő tömeg fölé kerüljön, és
lássa a vándorszínészek jülan-előadásának izgalmas jelmezeit és gyönyörű
sminkjeit.
Apja karja nagyon erős volt, és nagyon sokáig tartotta a levegőben.
– Természetesen, apa – felelte William, és felállt, hogy hátramenjen a
raktárba.
A raktár sötét volt, száraz és hűvös. Az apja ott tárolta átmenetileg az
ügyfelei számára restaurált antikvitásokat, továbbá saját gyűjtésű darabokat
is. A súlyos fapolcok és rekeszek tele voltak Csou bronz szertartási
edényekkel, Han jádefaragványokkal, Tang sírszobrokkal, Ming
porcelánnal és olyan árukkal is, amelyeket William fel sem ismert.
A fiú óvatosan végigment a keskeny folyosón, közben türelmetlenül
keresgélte az asztalt.
Talán ebben a sarokban?
A raktár sarkában a papírral borított ablakon betűző ferde fénysugár egy
kis munkapadot világított meg. Mögötte ott várakozott a falnak támasztva a
szantálfa étkezőasztal.
William lehajolt érte, de meglátott valamit a munkapadon, és
mozdulatlanná dermedt.
Két egyforma, ősrégi bronzérme hevert ott. Tenyérnyi ásókhoz
hasonlítottak. Bár a fiú nem sokat tudott az antikvitásokról, éppen elég kupit
látott gyerekkorában ahhoz, hogy felismerje: ezek a Csou-dinasztia idejéből
vagy még korábbról származhattak. Az ősi kínai császárok vertek ilyen
alakú érméket, tiszteletadásul a földnek, amelyből az életet tápláló gabona
kinőtt, és amelybe minden élet visszatér. A föld felásása éppen annyira a
jövőnek tett ígéret, amennyire a múlt elismerése.
 Méretükből William sejtette, hogy értékesek lehetnek. És két egyforma
darab nagy ritkaságnak számított.
Kíváncsian közelebbről is megszemlélte őket. Az érméket sötétzöld
patina borította, de valami mintha nem lett volna rendjén velük.
Megfordította a jobb oldalit: élénksárgán ragyogott, szinte úgy, mint az
arany.
Nem messze onnan egy kis edény állt a munkapadon, benne sötétkék por
és egy ecset. William beleszimatolt: rézszulfát.
Tudta, hogy a bronz csak frissen verve ilyen fényes.
Megpróbálta kiűzni a fejéből a gondolatot. Az apja mindig is tisztességes
ember volt, becsületes munkával kereste a kenyerét. Tiszteletlenség a
részéről, hogy egyáltalán megfordul a fejében ilyesmi.
De fogta a két érmét, és zsebre vágta őket. A brit tanárai arra nevelték,
hogy kérdéseket tegyen fel, járjon utána az igazságnak, függetlenül a
következményektől.
Aztán félig rángatva, félig vonszolva átcipelte az asztalt a szalonba.

– Kezd hasonlítani a dolog egy rendes ünnephez – mondta az apja,

miközben az utolsó tányér álkacsát is feltálalta. Az asztal tele volt
gyümölcsös tányérokkal és változatos húsok utánzataival. Nyolc teríték
sorakozott rajta körben, készen a Ho család szellemeinek fogadására.
Műcsirke, kacsautánzat, papírmasé házak, hamis pénz…
– Később talán kimehetnénk az utcára megnézni néhány opera-előadást –
szólalt meg az apja, észre sem véve William hangulatváltozását. – Úgy,
mint amikor kicsi voltál.
Frissen vert bronz…
A fiú kivette a zsebéből a két kupit, letette őket az asztalra, a
befejezetlent csillogó oldalával felfelé helyezte el.
Az apja rájuk nézett, egy pillanatra hátrahőkölt, majd úgy tett, mintha
semmi baj sem lenne.
– Meggyújtanád a füstölőket?
William nem válaszolt. A kérdését próbálta megfogalmazni.
Az apja egymás mellé húzta a két kupit, és megfordította őket.
Mindkettőnek egy-egy kínai karakter volt a hátoldalán lévő patinába vésve.
– A Csou-dinasztia alatt használt írásjelek kicsit különböznek a
későbbiektől – magyarázta, mintha William még mindig írni-olvasni tanuló
kisgyerek lenne. – Úgyhogy a későbbi korok gyűjtői néha a saját
interpretációjukat vésik a tárgyakra. A patinához hasonlóan az
interpretációk is hajlamosak felgyűlni a felszínükön, és egymásra
rétegződnek.

– Észrevetted már, mennyire hasonlít a „jü” karakter, az univerzum jele,

ami a neved első betűje is, a cere, ami írást jelent?
William megrázta a fejét. Nem figyelt igazán.
Ez az egész kultúra szemfényvesztésre épült, hamisítványokra, azoknak a
dolgoknak a másolatára, amelyeket nem lehet megszerezni.
– Látod, mennyire egyenes az univerzum, de ahhoz, hogy intellektuálisan
megérthetővé váljon, hogy nyelvvé változzon, kell egy kanyar, egy éles
fordulat? A Világ és a Szó között van egy pluszgörbület. Amikor ezeket a
karaktereket nézed, ezeknek a tárgyaknak a múltjával találkozol, több ezer
évvel ezelőtti őseink gondolkodásmódjával. Ez a mi népünk mély
bölcsessége, és nincs az a latin betű, amely olyan mélyen leírhatná a mi
igazságunkat, mint a saját írásjeleink.
William nem bírta tovább.
– Te szemfényvesztő! Te egy hamisító vagy!
Aztán várt, némán könyörgött az apjához, hogy cáfolja a vádakat, és
magyarázatot adjon.
Valamivel később az apja beszélni kezdett hozzá, de nem nézett rá.
– Az első szellemek pár évvel ezelőtt kerestek fel.
A kujlao szót használta, ami külföldit és szellemet is jelent.
– Olyan antikvitásokat adtak át nekem restaurálásra, amilyeneket még
sosem láttam. Megkérdeztem őket, hogy honnan szerezték ezeket. „Ó,
azoktól a francia katonáktól vettük, akik meghódították Pekinget,
felgyújtották a palotát, és onnan zsákmányolták ezeket”.
A szellemek úgy gondolták, hogy a rablás feljogosítja őket a birtoklásra.
Az ő törvényük már csak ilyen. A bronzokat és a kerámiákat, amelyeket az
őseink hagyományoztak ránk több száz nemzedéken át, el akarják venni
tőlünk, hogy olyan rablók otthonát ékesítsék, akiknek fogalmuk sincs arról,
mik ezek. Ezt nem hagyhattam.
Úgyhogy másolatokat készítettem azokról a tárgyakról, amelyeket
restaurálnom kellett volna, és a másolatokat adtam vissza a szellemeknek.
A valódi műtárgyakat megmentettem ennek a földnek, neked és a
gyerekeidnek. Más-más karaktereket véstem a valódiakra és a másolatokra,
hogy meg tudjam különböztetni őket. Tudom, hogy amit tettem, az a te
szemedben helytelen, és szégyellem is magam. De a szeretet különös
dolgokra képes rávenni minket.
Melyik az eredeti? – gondolkodott William. A Világ vagy a Szó? Az
igazság vagy a megértés?
A beszélgetésüket az ajtón megkoppanó sétabot hangja szakította félbe.
– Valószínűleg ügyfelek – mondta az apa.
– Kinyitni! – kiabálta az, aki az ajtó előtt állt.
William az ajtóhoz lépett, és kitárta. Egy jól öltözött, negyvenes éveiben
járó angol várakozott odakint két nagydarab, ápolatlan ember társaságában,
akik úgy néztek ki, mintha a gyarmat rakpartján inkább otthon lettek volna,
mint itt, a házban.
– Jó estét! – vetette oda az angol. Meg sem várta, hogy beinvitálják,
magabiztosan belépett. A másik kettő félrelökte Williamet, és követte.
– Mr. Dixon – köszöntötte az apa. – Micsoda kellemes meglepetés! –
William titkon beleborzongott az akcentusába.
– Nem olyan kellemes meglepetés, mint amiben maga részesített engem,
erről biztosíthatom – felelte Dixon. Benyúlt a kabátjába, elővett belőle egy
kis porcelánbabát, és az asztalra tette. – Ezt azért hoztam magához, hogy
reparálja meg.
– Meg is tettem.
Dixon arcára gúnyos vigyor ült ki.
– A lányomnak nagyon a szívéhez nőtt ez a darab. Engem pedig
elszórakoztatott, hogy úgy játszik ezzel az antik sírszobrocskával, mint egy
babával, ezért is tört el. De miután visszakaptam magától a helyreállított
szobrocskát, nem volt hajlandó játszani vele, és azt mondta, ez nem az ő
babácskája. A gyerekek nagyon ügyesen átlátnak a hazugságokon. És
Osmer professzor volt olyan kedves, hogy igazolja a sejtéseimet.
Az apa kihúzta magát, de nem szólt semmit.
Dixon intett, és két verőlegénye azonnal lesepert mindent az asztalról: a
tányérokat, az edényeket, a tálakat, a kupikat, az élelmet, az evőpálcákat. A
holmi óriási csörömpöléssel hullott a földre.
– Azt akarja, hogy tovább kutassunk? Vagy kész vallomást tenni a
rendőrségen?
Az apa arca kifejezéstelen maradt. Kifürkészhetetlen, mondták volna az
angolok. Az iskolában William addig gyakorolt a tükör előtt, amíg le nem
szokott róla, amíg el nem múlt apjához való hasonlósága.
– Várjunk csak egy pillanatot! – szólalt meg most, és előrelépett. – Nem
sétálhatnak csak úgy be egy házba, és nem viselkedhetnek egy csapat
törvénytelen bűnöző módjára.
– Maga nagyon jól beszél angolul – mérte végig Dixon. – Szinte nincs is
akcentusa.
– Köszönöm – felelte a fiú. Igyekezett higgadt, észszerű hangot megütni.
Ez az ember biztosan rájött már, hogy nem közönséges helyi családdal van
dolga, hanem egy jól nevelt, jellemes fiatal angollal. – Tíz évig tanultam
Mr. George Dodsworth ramsgate-i iskolájában. Nem ismeri véletlenül?
Dixon elmosolyodott, de nem válaszolt; úgy nézett rá, mint egy táncoló
majomra. William azonban nem hagyta annyiban.
– Biztosra veszem, hogy apám készséggel megtéríti a veszteségét. Semmi
oka nincs erőszakhoz folyamodni. Viselkedjünk úriemberként.
Dixon nevetni kezdett, először csak kicsit, aztán már harsogva. Az
emberei eleinte értetlenül néztek, majd csatlakoztak hozzá.
– Te azt hiszed, hogy csak mert megtanultál angolul, más lettél, mint aki
vagy. Van valami a távol-keleti elmében, ami miatt képtelen felfogni a
Nyugat és a Kelet közötti alapvető különbségeket. Én nem alkudozni jöttem
ide, hanem azért, hogy éljek a jogaimmal, bár ez a fogalom a jelek szerint
idegen a ti agyatoknak. Ha nem kapom vissza, ami az enyém, porig
rombolom ezt a kócerájt.
William érezte, hogy az arcába szökik a vér, és nagy erőfeszítés árán
ellazította az arcizmait, hogy ne árulják el az érzelmeit. Átnézett a helyiség
túlsó végébe, az apjára, és hirtelen ráébredt, hogy az arckifejezése
ugyanolyan, mint az övé, ugyanaz a higgadt maszk fedi el a tehetetlen
dühöt.
Miközben beszéltek, az apja lassan beoldalazott Dixon mögé. Most
egymásra néztek, és szinte észrevehetetlenül biccentettek.
Ezért hagyd el mindazt, amit gondolattal érhetsz el, és szereteted tárgyául
azt válaszd, amit el nem gondolhatsz.
William nekiugrott Dixonnak, miközben az apja az angol lába felé vetette
magát. A három ember egy halomban zuhant a földre. Az ezt követő
küzdelem során William mintha távolról figyelte volna önmagát. Nem
gondolt semmire, csak az agyát ködbe borító szeretet és düh kavargott a
fejében, amíg lovagló ülésben nem találta magát Dixon alatta fekvő testén,
kezében az egyik kupival, amit a magasba emelt, hogy az angol fejébe vágja
a hegyét.
A két férfi, akiket Dixon magával hozott, tehetetlenül, földbe gyökerezett
lábbal figyelte.
– Nincs itt, amit keres – zihálta William. – És most tűnjön el a
házunkból.

William és az apja a rendetlenséget bámulták, amit Dixon és az emberei

hagytak maguk után.
– Köszönöm – mondta az öreg.
– Azt hiszem, a szellemek jó kis előadást láthattak ma este – jegyezte
meg William.
– Biztos vagyok benne, hogy Nagyapa büszke rád – felelte az apja. Majd,
mióta William csak az eszét tudta, most először hozzátette: – Jü-csung, én is
büszke vagyok rád.
William nem tudta, hogy amit érez, az szeretet vagy düh, és ahogy a
földön heverő, felfordított kupikon lévő karaktereket nézte, azok mintha
megremegtek és egymásba olvadtak volna, könnytől elhomályosuló szeme
előtt.

2.

EAST NORBURY, CONNECTICUT, 1989.

– Köszönöm a meghívást – mondta Fred. – Remekül éreztem magam. –

Kimérten beszélt, gondos távolságot tartva a lánytól.
A Long Island tengerszoros hullámai gyengéden nyalogatták a partot a
lábuk előtt.
– Nagyon kedves vagy – felelte a lány, és megfogta a kezét. Hozzábújt, a
szél felemelte a haját az arca elé; samponja virágillata úgy keveredett össze
a tenger szagával, mint az ígéret a vágyakozással. Fred szíve nagyot
dobbant. Olyan gyengédséget érzett a mellkasa mélyén, hogy egészen
megrémült.
Az öböl túloldalán látni lehetett az Edley-udvarház élénkpiros fényeit; az
épületet szellemkastéllyá alakították át arra a hétre. Fred elképzelte, milyen
vidáman sikonghatnak benne a gyerekek, élvezettel beleborzongva a szüleik
által mesélt hazugságokba.
– Ne törődj azzal, amit apám mond – szólalt meg Carrie.
Fred megdermedt.
– Haragszol – állapította meg a lány.
– Mit tudsz te erről? – kérdezte Fred. Carrie hercegnő. Közéjük való.
– Nem befolyásolhatod, hogy mások mit gondolnak – folytatta Carrie. –
De azt mindig te döntöd el, hogy közéjük tartozol-e.
A fiú nem válaszolt. Megpróbálta megérteni a saját haragját.
– Én nem vagyok az apám – folytatta a lány. – És te sem vagy a szüleid.
A család csak valamiféle történet, elmesélik neked, de a legfontosabb
történetet neked kell elmesélned magadnak.
Fred rájött, hogy ezt szereti Amerikában a legjobban: a mély hitet abban,
hogy a család nem számít, és a múlt csak egy történet. Még egy olyan
történet is, ami hazugságként – füllentésként – indul, autentikussá válhat, és
igazi élet születhet belőle.
Benyúlt a nadrágzsebébe, és elővette az ajándékát.
– Mi ez? – egyensúlyozta Carrie bizonytalanul a tenyerén a kis
bronzásót.
– Egy régiség – felelte a fiú –, egy ásó alakú érme, amit régen használtak
Kínában. A nagyapámé volt, és ő adta nekem, mielőtt eljöttünk onnan, hogy
szerencsét hozzon. Úgy gondoltam, talán tetszene neked.
– Gyönyörű.
Fredre hirtelen rátört az őszinteség.
– A nagyapám azt mondta, hogy az ő apja mentette meg a külföldiek elől,
akik megpróbálták ellopni az országtól, és a Vörös Hadsereg is majdnem
elpusztította a kulturális forradalom idején. De apám szerint hamis, mint oly
sok kínai tárgy, és nem ér semmit. Látod ezt a jelet az alján? Azt mondja,
túl modern, nem igazán régi. De ez az egyetlen, ami megmaradt nekem a
nagyapámtól. Tavaly meghalt, és nem mehettünk el a temetésre, mert… az
emigrációs problémák miatt.
– Nem kellene akkor megtartanod?
– Azt akarom, hogy a tiéd legyen. Így mindig emlékezni fogok arra, hogy
neked adtam, és ez jobb emlék, jobb történet.
Lehajolt, és felvett egy apró, hegyes kavicsot a partról. Megfogta Carrie
kezét, amelyben ott hevert az érme, és a régebbi írásjel mellé lassan
belekarcolta a patinába a nevük kezdőbetűjét. – Most már rajta van a mi
jelünk is, a mi történetünk.
Carrie bólintott, és ünnepélyesen elrakta az érmét a kabátzsebébe.
– Köszönöm. Tényleg gyönyörű.
Fred arra gondolt, hogy haza kell mennie, az apja kérdéseket fog feltenni,
az anyja aggodalmasan hallgat majd, aztán milyen hosszú órákon keresztül
kell majd dolgoznia másnap az étteremben, és az azutáni napon, és az
azutánin, az egyetemre, ami valós lehetőséggé vált most, hogy be tudja
mutatni az állampolgársági papírjait, arra, hogy egy szép napon átkel ezen a
hatalmas kontinensen, ami most még az ismeretlenség sötét felhője alatt
rejtőzik.
De még nem. Körülnézett, és valami nagyot akart tenni, hogy
emlékezetes maradjon ez az éjszaka. Levette a zakóját, az ingét, lerúgta a
lábáról a cipőt. Meztelen volt, álarctalan, jelmeztelen.
– Ússzunk egyet!
A lány csak nevetett, nem hitte, hogy komolyan gondolja.
A víz hideg volt, olyan hideg, hogy csak úgy kapkodott a levegőért,
miután belevetette magát, és úgy érezte, mintha lángra gyúlt volna a bőre.
Lebukott, majd felbukkant a felszínen, és lerázta az arcáról a vizet.
Carrie a nevét kiabálta, úgyhogy odaintett neki, majd a szoros túloldalán
ragyogó lámpák felé kezdett úszni.
A vörös fényben úszó Edley-udvarház tükörképe sávosan hullámzott a
vízen, összekeveredett a hold élénk fehérségével. Ahogy Fred karja mozgott
a sötétkék vízben, apró medúzák csillogtak a bőrén, mint több száz apró
csillag.
Carrie hangja elhalkult mögötte, ő meg átúszott a sós, reményízű,
fraktális, zavaros csillagokon és sávokon, meg azon a határozottan maró
érzésen, ami akkor uralkodik el az emberen, amikor eltökélten maga mögött
hagyja a múltját.

3.

NOVA PACIFICA, 2313.

Ona forgalmas utca közepén tért magához. Félhomály volt, és hideg, mintha
hajnal vagy alkonyat lenne.
 Áramvonalas uszonyú, tengeri nyilakra emlékeztető hatkerekű járművek
robogtak mindkét oldalán, és úgy, tűnt hajszálon múlik, hogy nem gázolják
el. Ona bepillantott az egyikbe, és majdnem felsikoltott.
A benne ülő teremtmény fejéből tizenkét csáp állt ki.
A lány körbenézett: vastag, hatszögletű tornyok szöktek körülötte az
égbe, pont olyan sűrűn, mint a fehérfák az erdőben. Kitért a száguldó
járművek elől, és az utca szélére menekült, ahol további tizenkét csápos
teremtmények andalogtak, ügyet sem vetve rá. Hat lábuk volt, hosszúkás
törzsük és fénylő bőrük; az nem látszott pontosan, hogy szőr vagy bőr
borítja őket.
Odafent földön kívüli jelekkel ékes vásznak lobogtak a szélben, mintha
levelek lennének. Az írásjegyek éles és tompa szögben találkozó
vonalakból álltak. A tömeg értelmezhetetlen kattogásokból, nyögésekből és
ciripelésekből álló hangja egyfajta sustorgássá mosódott össze, amelyről
Ona biztosra vette, hogy valamiféle nyelv.
A teremtmények észre sem vették, időnként egyenesen nekimentek,
mintha a kislány csupán levegő lenne. Úgy érezte magát, mint egy szellem
azokból a történetekből, amelyeket a Tanárok kisebb korában meséltek
neki, vagy mint egy láthatatlan lény. Hunyorogva próbálta megtalálni a
napot az ég közepén, és látta, hogy az kisebb és homályosabb, mint amihez
hozzászokott.
Utána hirtelen minden megváltozott. A járdán megálltak a gyalogosok, az
ég felé fordították a fejüket, a nap felé emelték a csápjaikat; mindegyik
végén egy fekete, gömb alakú szem helyezkedett el. Az utcán lelassult,
majd teljesen megállt a forgalom, és a járművek utasai kiszálltak, hogy
csatlakozzanak a napot bámuló tömegekhez. A jelenetre fátyolként borult a
néma csönd.
Ona végignézett a tömegen, amelyben kisebb csoportok álltak dermedt
élőképet alkotva, mint egy-egy pillanatfelvétel. Az egyik nagyobb
teremtmény védelmezően két kisebb köré fonta mellső végtagjait, csápjai
remegtek. Két földönkívüli egymáshoz bújt, csápjaik és karjuk
összefonódott. Egy másik bizonytalan lábakkal támaszkodott valami épület
oldalának, csápjai könnyedén kopogtattak a falon, mint amikor valaki
üzenetet küld.
A nap egyre fényesebben, majd még fényesebben ragyogott. A
teremtmények elfordították tőle az arcukat, csápjaik összeasztak a
forróságtól és a fénytől.
 És ekkor mindenki a kislány felé fordította a tekintetét. Több ezer,
többmilliónyi szempár szegeződött Onára, mintha hirtelen láthatóvá vált
volna. A csápok esdekelve, beszédesen nyúltak irányába.
A tömeg szétvált, és egy kisebb teremtmény közeledett hozzá, nagyjából
akkora, mint ő. Ona felfelé fordított tenyérrel kinyújtotta a kezét, de nem
tudta, mit kellene csinálnia.
A kis földönkívüli odaért hozzá, a kezébe tett valamit, majd hátralépett.
Ona lenézett, és megérezte az ősöreg, érdes fém érintését pikkelyes bőrén,
magába itta a súlyát. Megfordította az ásót, és meglátott rajta egy jelet,
amelyet nem ismert fel: éles szögek, kampók, olyanok, mint a lobogó
feliratokon lévő rajzok.
A fejében, mint valami suttogás, megszólalt egy gondolat: Emlékezz
ránk, te, aki kincsként őrzöd a régit.
A nap még fényesebben ragyogott, és Ona ismét átmelegedett, de közben
a körülötte lévő teremtmények elolvadtak a vakítóan éles fényben.

Ona a fehérfa alatt ült, ujjait a kis bronzásóra fonta. A körülötte lévő
dombocskákból továbbra is fehér gőzpamacsok törtek fel; talán mindegyik
az elveszett világra nyíló ablak volt.
A lány előtt újra és újra megjelentek a korábbi képek.
A megértés néha nem a gondolaton, hanem a szív dobogásán, a
mellkasban megjelenő gyötrő, fájdalmas érzékenységen keresztül jön.
Amikor a világuk haldokolni kezdett, Nova Pacifica ősi népe az utolsó
napokban arra összpontosította minden energiáját, hogy emlékművet,
mementót hagyjon maga után a civilizációjáról. Mivel tudták, hogy ők
maguk nem fogják túlélni az egyre forróbban és forróbban tűző napot,
hatszögletű szimmetriájukat beépítették az őket körülvevő fajok
mindegyikébe, abban a reményben, hogy némelyik életben marad, és a
városaik, a civilizációjuk, a lényük visszhangjává válik. Romjaik közé
felvételt rejtettek, amelynek lejátszását az indította be, ha valami élőlény
által készített, öreg, patinával rétegzett tárgyat észlelt, ami azért lehet még
mindig épségben, mert értékelik, vagyis joggal feltételezhető, hogy
tulajdonosának van érzéke a történelemhez, tiszteli a múltat.
Ona azokra a gyerekekre gondolt, akik riadtan és értetlenül nézték, ahogy
a világuk elég. A szeretőkre, akik a megbánás és az elfogadás között
ingadoztak, miközben a körülöttük lévő világ maga alá temette a kettejük
által teremtett világot. Arra a népre gondolt, amely mindent elkövetett, hogy
nyomot hagyjon az univerzumban a létezéséről és az elmúlásáról.
A rekurzív múlt úgy építi fel a jövőt, mint a patina rétegei.
Ona Ms. Coronra gondolt, a Tanárok fedetlen arcára, és most először új
fényben látta az arckifejezésüket. Nem az arrogancia miatt néztek úgy a
gyerekekre, ahogy, hanem félelmükben. Őket ide vetette a sors, ebbe az új
világba, ahol képtelenek lettek volna életben maradni, és azért
kapaszkodtak a múltjukba annyira elszántan, mert tudták, hogy át kell
adniuk a helyüket egy új fajnak, Nova Pacifica népének, és idővel már csak
az ő emlékeiben fognak tovább élni.
A szülők félnek attól, hogy a gyerekek nem értik meg és elfelejtik őket.
Ona megemelte a kis bronzásót, és a nyelve hegyével megnyalta a
felszínét. Az íze egyszerre tűnt keserűnek és édesnek; füstölőillat érződött
rajta, áldozati ajándékok emléke, számtalan élet nyoma. Az a rész, ahol egy
régi, bevésett írásjel mellett a gőztől lepattogzott a patina, olyan alakú volt,
mint egy kis ember, frissen és újonnan csillogott, egyszerre jövőként és
múltként.
A kislány felállt, és letört néhány hajlékony ágat a közeli fehérfákról.
Óvatosan koronává fonta őket, tizenkét küllőszerűen elálló ággal, amelyek
olyanok voltak, mint a csápok, mint a haj, mint az olajágak. Ezzel kész is
volt a jelmeze.
Csak egy rövid jelenetet pillantott meg a tudatlanság felhőjén át, pár
képet, amelyeket alig volt képes értelmezni. Ezek talán idealizáltak,
szentimentálisak, műviek voltak; ugyanakkor vajon nem volt-e meg bennük
a hitelesség magva, egy olyan nép tagadhatatlan szeretete, amelynek jelent
valamit a múltja? Ona meg akarta mutatni, hogy felfogta: ha leás a múltba,
az a megértés aktusa, az segít az univerzum értelmezésében.
A teste két faj biológiai és technológiai örökségének ötvöződése volt, és
a puszta létezését is két nép küszködése kulminációjának köszönhette. Ott
rejlett benne a Földi Ona, a Nova Pacifica-i Ona, a Lázadó Ona, az
Engedelmes Ona és az összes előtte élt nemzedék, egészen a végtelenségig.
A két világ gyermeke emlékekbe és a megértés felderengésébe merülve
sétált át az erdőn és a kis dombok között a Kupola felé, kezében a
meglepően nehéz kis ásóval.

fordította: Farkas Veronika

 A MAXWELL-DÉMON
1943 FEBRUÁRJA
Eltávozási kérelem
Tule Lake Kitelepítési Központ

Név: Takako Jamasiro

27. kérdés: Hajlandó szolgálni az Egyesült Államok

hadseregében harci bevetésen, akárhová vezénylik is?
Nem tudom, mit válaszoljak erre a kérdésre. Nő vagyok,
harcra alkalmatlan.

28. kérdés: Feltétel nélküli hűséget esküszik az

Amerikai Egyesült Államoknak, és lelkiismeretesen
megvédi az Egyesült Államokat bármely külföldi vagy
belföldi erő támadásától, és megtagad mindennemű
hűséget a japán császár vagy bármely külföldi kormány,
hatalom vagy szervezet iránt?
Nem tudom, mit válaszoljak erre a kérdésre. Seattle-ben
születtem, Washington államban. Sosem voltam a japán
császár alattvalója semmilyen formában, tehát nincs
mit megtagadni. Feltétel nélküli hűséget esküszöm majd
a hazámnak, amikor a hazám engem és a családomat is
szabadon enged.

1943 AUGUSZTUSA

Takako végigment az adminisztrációs épületek csoportja felé vezető,

nyílegyenes úton. Mindkét oldalt rendezett lakóbarakkok sorakoztak,
mindegyik hat-hat helyiségből állt, minden helyiség egy családnak adott
otthont. Keletre, a távolban látni vélte az Abalone-hegy lekerekített,
csonkakúpszerű alakját. Elképzelte, hogyan festhet a hegy tetejéről a tábor
rácshálója: mint az ősi Nara közelében talált szabályos rajzok, amit az apja
egy könyvben mutatott neki kiskorában.
Egyszerű fehér nyári pamutruhát viselt, így a gyenge szellő is enyhülést
hozott az Észak-Kaliforniában uralkodó száraz, augusztusi hőségben. Ennek
ellenére hiányzott a hűs, csapadékos Seattle, a Puget-szoros környékének
végeérhetetlen esői, a barátok nevetése és a látóhatár, amelyet nem fognak
körbe őrtornyok meg szögesdrót kerítések.
Odaért a tábor főhadiszállásához. Megmondta a nevét az őröknek, és
azok hosszú folyosókon, kattogó írógépekkel és állott cigarettafüsttel teli
nagy termeken kísérték végig, mígnem egy kis hátsó irodához értek.
Betették mögötte az ajtót, ami eltompította a beszélgetések és az irodagépek
zaját.
Nem tudta, miért hívatták. Ott állt és bámult az íróasztal mögött ülő,
kényelmesen hátradőlve cigarettázó férfira. A mögötte forgó ventilátor
Takako felé fújta a füstöt.

A táborvezető-helyettes szemügyre vette a lányt. Csinos fruska, gondolta,

majdnem elég csinos, hogy az ember elfelejtse, hogy japcsi. Szinte sajnálta,
hogy el kell engednie. Kellemesen elszórakozhatna vele, ha maradna.
– Maga Takako Jamasiro, a nem-nem lány.
– Nem – felelte a lány. – Nem a kérdésekre feleltem nemmel, csak
minősített válaszokat adtam rájuk.
– Ha hűséges lenne Amerikához, igennel felelt volna.
– A kérdéseknek nincs értelme, ahogy ezt a nyomtatványon is
elmagyaráztam.
A férfi intett, hogy üljön le az asztal előtt álló székre. Itallal nem kínálta.
– Maguk, japcsik borzasztó hálátlanok. A saját biztonságuk érdekében
hoztuk ide magukat, de csak panaszkodnak, sztrájkolnak, gyanúsan és
ellenségesen viselkednek. – Úgy nézett Takakóra, mintha arra biztatná,
hogy mondjon ellent.
A lány azonban nem felelt. A szomszédok és a diáktársai szemében látott
félelemre és gyűlöletre gondolt.
A táborvezető-helyettes pillanatnyi szünet után nagyot szívott a
cigarettájából, majd folytatta a mondókáját:
– Mi azonban nem vagyunk vademberek, mint maguk. Tudjuk, hogy
vannak jó és rossz japcsik, a kérdés csak az, hogy melyik melyik. Ezért
résnyire nyitjuk az ajtót, és felteszünk pár kérdést. A jók kizuhannak, a
rosszak bent maradnak. Az ember nem tudja meghazudtolni a természetét,
elválik, hogy ki hű hazafi, és ki nem. Aztán jön maga, és bonyolítja itt a
helyzetet.
A lány már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta
magát. Ennek a férfinak a világában csak „jó japcsi” és „rossz japcsi”
létezhet, nincs helye a címke nélküli Takako Jamasirónak.
– Járt főiskolára? – váltott témát a férfi.
– Igen, fizika szakra. Végzős voltam, amikor… ez történt.
– Életemben nem hallottam még női fizikusról, se japcsiról, se
másmilyenről – füttyentett a férfi.
– Az egyetlen nő voltam az évfolyamon.
A férfi úgy méregette, ahogy egy cirkuszi majmot szokás.
– Maga nagyon büszke az eszére. Bár inkább sunyi. Így már értem a
pimaszságát.
A lány nyugodtan állta a tekintetét, nem felelt.
– Nos, úgy áll a helyzet, hogy lehetőséget kap segíteni Amerikát, és
bizonyítani a hűségét. Washingtonból kifejezetten magát kérték. Ha
elfogadja, írja alá ezeket a papírokat, és a többit majd elmondják, ha holnap
eljönnek önért.
A lány alig hitt a fülének.
– Elhagyhatom Tule Lake-et?
– Azért ne örüljön előre, nem vakációra megy.
Takako átlapozta az elé tolt paksamétát. Döbbenten nézett fel.
– Le kell mondanom az amerikai állampolgárságomról?
– Természetesen – felelte a férfi derűsen. – Csak nem küldhetjük vissza a
Japán Birodalomba amerikai állampolgárként, nem igaz?
Vissza? Életében nem járt Japánban. Seattle japán negyedében nőtt fel,
aztán onnan egyenesen Kaliforniába ment főiskolára. Amerika egy apró,
kényelmes szeletét ismerte csak, meg ezt a helyet. Szédülés kerülgette.
– És ha nemet mondok?
– Azzal bizonyítja, hogy nem hajlandó segíteni Amerika háborús
törekvéseit. Ennek megfelelően bánunk önnel és a családjával.
– Meg kell tagadnom Amerikát, hogy bebizonyítsam: hazafi vagyok? Hát
nem látja, hogy ennek semmi értelme?
A férfi vállat vont.
– És a családom?
 – A szülei és a testvére a felügyeletünk alatt marad – válaszolt
mosolyogva a táborvezető-helyettes. – Biztosíték gyanánt, hogy a figyelme
ne terelődjön el a feladatról.

Takakót tehát leleplezték mint niszejt, vagyis második generációs amerikai

japán hazafit, aki meghalni is hajlandó a császárért, továbbá önként és
lelkesen lemondani az állampolgárságáról. A jóságos amerikai kormány,
amely soha nem bántana egy fiatal lányt, felvette ama foglyok listájára,
akiket hazatelepíteni készültek Japánba, a japánok által Hongkongban ejtett
amerikai hadifoglyokért cserébe. A Tule Lake-tábor hazafias érzelmű japán
lakói gratuláltak a családjának a bátorságához, a legtöbb internált azonban
szánalommal tekintett rájuk. Mr. és Mrs. Jamasiro teljesen összezavarodott.
Takako öccse, egy nem-nem fiú, aki elvből nem volt hajlandó válaszolni
azokra a bizonyos kérdésekre, rendszeresen összeverekedett a többi rabbal.
A családot a „saját érdekükben” hamarosan átköltöztették a tábor egy
elkerített részére.
A washingtoni fejesek elmagyarázták Takakónak, mit kell tennie, miután
a hajója megérkezik Japánba. A japánok majd gyanakodnak rá, kihallgatják
és kivallatják. Mondhat és tehet bármit, csak győzze meg őket a Japán
Birodalom iránti hűségéről. Hogy növeljék a hitelét, azt a hírt szivárogtatják
ki, miszerint a családját megölték, mert börtönlázadást szerveztek, ami
miatt statáriumot kellett bevezetni a táborban. A japánok azt hiszik majd,
hogy már semmi nem köti Amerikához. Használjon fel minden
rendelkezésére álló eszközt – pillantottak a férfiak nyomatékosan Takako
karcsú testére –, hogy hasznos információt szerezzen, elsősorban a japán
műszaki fejlesztésekről.
– Minél többet ad nekünk – mondták –, annál nagyobb biztonságban
tudhatja a szüleit és a hazáját.

Takako otthon és a japán negyed piacain szerzett japántudását igencsak

próbára tették a Kempeitai kihallgatótisztjei. Újra meg újra válaszolnia
kellett ugyanazokra a kérdésekre.
Miért utálja az amerikaiakat?
Mindig is hazafias hűséget érzett a Japán Birodalom iránt?
Mit érzett, amikor meghallotta a Pearl Harbor-i győzelem hírét?
 Végül a császár hű alattvalójának nyilvánították, büszke japánnak, aki
sokat szenvedett a barbár amerikaiak kezétől. Angoltudását és tudományos
képzettségét hasznosnak ítélték, és úgy döntöttek, hogy a katonaság
tudósainak fog dolgozni, angol szövegeket fordít majd japánra. Takako
sejtette, hogy a Kempeitai továbbra is szemmel tartja, bár biztos nem
lehetett benne.
A propaganda érdekében filmre vették munka közben Tokióban, fehér
laborköpenyben. Egy fizikusnő, aki elhagyta Amerikát, hogy a nemzet
dicsőségéért dolgozzon! Az Új Japán jelképe lett. Szemérmes mosollyal,
profi sminkben nézett a kamerába. Nem is az a kérdés, mennyire táncol jól a
kutya, gondolta, hanem hogy egyáltalán képes táncolni.
Szatosi Akibát, a Birodalmi Hadsereg fizikusát és tisztjét különösen
lenyűgözte. Akiba a negyvenes éveit taposó, disztingvált küllemű férfi volt,
aki Angliában és Amerikában tanult. Csatlakozna-e hozzá Okinavában,
suttogta Takako füléhez hajolva, mert fontos projekten dolgozik, amiben
hasznát venné? Majd gyengéden félresimított egy hajfürtöt a lány szeméből.

1944 MÁRCIUSA

A Tokiótól ezerhatszáz kilométerre fekvő Okinavára meleg, sőt, forró

tavasz köszöntött. Ráadásul csendes hely volt, szinte premodern, legalábbis
a fősziget lármás-zsúfolt nagyvárosaihoz képest. Itt, ahol nem buzdították
állandóan harcra az embert, a háború távolinak tűnt, kevésbé valóságosnak.
Takako olykor-olykor még azt is el tudta hitetni magával, hogy egyszerűen
egyetemre jár.
Saját szobát kapott a telepen, de ritkán aludt ott. Akiba igazgató a legtöbb
éjjel igényt tartott a társaságára. Néha aközben írt levelet a feleségének haza
Hirosimába, hogy Takako masszírozta. Máskor „gyakorlásképpen” angolul
társalgott vele, mielőtt ágyba bújtak. Takako amerikai szokásai és amerikai
oktatása láthatóan külön vonzerőt jelentett.
Takako nem értette, mi a 98-as egység célja. Úgy tűnt, Akiba nem
teljesen bízik meg benne, sosem beszélt vele a háborúról, sem a
munkájáról. Vigyázott, hogy csak a legártatlanabb feladatokat bízza rá,
olyan nyugati szakirodalom elolvasását és összefoglalását, aminek a
gyakorlati alkalmazása szóba se jöhetett: gázterjedési kísérletek,
atomenergia-szintekkel kapcsolatos számítások, új pszichológiai elméletek.
Ugyanakkor a telepet titokban tartották és erősen őrizték. Ötvennél is több
tudós dolgozott ott, az összes közeli gazdaságot felszámolták, a falusiakat
erőszakkal máshová telepítették.
Az amerikai tartótisztjeivel Takako a szolgákon keresztül tartotta a
kapcsolatot. Ha valamit fontosnak vélt, az egészségügyi betétjébe
bugyolálta, majd a szemetesbe tette. A szolgák a csomagocskát egy
hengerbe zárva kivitték a telepről, és egy halászcsaládnak adták, akik
hajóval kicsempészték a Filippínó-tengerre, majd a megbeszélt atollnál
elsüllyesztették. Később egy amerikai tengeralattjáró ment érte.
Takako elképzelte, ahogy a betétek megteszik a hosszú utat Amerikába,
és közben a fehér szöveten átüt a vére. A Hinomaru, a japán zászló
paródiája, olyan holmi, amit a férfiak ódzkodnának alaposan megvizsgálni.
Kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a tartótisztjei okosak.
Egy nap Akibát tűnődő hangulatban találta. Sétálni akart az erdőben, a
sziget belsejében, és arra kérte Takakót, hogy tartson vele. Az út végéig
autóval mentek, majd gyalog hatoltak az erdő mélyére. Takako remekül
érezte magát. Érkezése óta még nem nyílt alkalma felfedezni a szigetet.
Hatalmas mangrovetulipánok között sétáltak, melyek függőleges,
tányérszerű gyökerével a természet mintha a japán paravánokat utánozta
volna. Hallgatták az okinavai fakopáncs dalát. Megcsodálták a maláj
fügefát, melynek tekergő léggyökerei úgy ereszkedtek alá, mintha nimfák
másztak volna lefelé az ágakról. Takako magában imát mondott, miközben
a szent fák között gyalogoltak, ahogyan arra az anyja tanította kiskorában.
Egy óra elteltével kis tisztásra értek. A tisztás túlsó felén egy föld alá
vezető, sötét barlang szája ásított. Vékony csermely tűnt el benne,
csobogását felerősítették a barlang falai közt ide-oda verődő visszhangok.
Takakót elfogta az érzés, hogy a barlangból rosszindulat sugárzik. Mintha
nyögéseket, sikolyokat, vádló üvöltéseket hallott volna, és ezek egyre
erősödtek, ahogy ott állt. A térdéből kiszállt az erő. Mire észbe kapott, már
letérdelt, majd előrehajolt, kezét és homlokát a földre nyomta, és egy olyan
nyelven, melyet annyira rég használt, hogy a saját fülében is idegennek
hatott, azt mondta:
– Munó jú ijuru mun. „Másokról csak jót mondj.”
A hangok elhaltak, és Takako felnézett a mellette álló Akibára, aki
megfejthetetlen kifejezéssel figyelte.
– Sajnálom – borult a földre a férfi előtt. – A nagyanyám és anyám
beszélt hozzám kislány koromban az ucsinágucsi okinavai nyelven.
 Emlékezett történetekre az anyja lánykorából, amikor a tanár bacufudát
tett az anyja nyakába, szégyentáblát, miszerint rossz diák, amiért japán
helyett okinavai nyelven beszélt. Az anyja juták hosszú sorából származott,
olyan nők utóda volt, akik beszélni tudtak a holtak lelkével. A nagy
szigeteken a juta és núru papnőket a nemzeti egységre veszélyes primitív
babonák követőinek tartották, az efféle gyakorlatot el akarták törölni, hogy
az okinavaiak megtisztuljanak romlottságuktól, és a japán nemzet teljes
jogú tagjai lehessenek.
Aki ucsinágucsi nyelven beszélt, az áruló volt, kém. Tiltott nyelv lett.
– Semmi baj, nem vagyok nyelvfanatikus – nyugtatta meg Akiba. –
Ismerem a családod múltját. Mit gondolsz, miért hívtalak magammal?
Évszázadokkal korábban a rjúkjúi királyok állítólag ebben a barlangban
rejtették el kincseiket, mielőtt a japán hadsereg elfoglalta a szigetet. A
Birodalmi Hadsereg bizonyos bürokratái úgy vélték, hogy érdemes
utánajárni ennek a pletykának, és rabszolgákat hoztak Kínából, Koreából,
meg elítélt kommunista szimpatizánsokat, hogy velük ásassanak a
barlangban. A parancsnok azonban túl sokat tett zsebre a projektre szánt
pénzből, a rabok pedig túl keveset kaptak enni. Előző évben fellázadtak, és
az összes foglyot lelőtték, olyan ötvenet, a tetemük azóta is a barlangban
rothadt. Semmi értékeset nem találtak.
– Hallod őket, igaz? – kérdezte Akiba. – Te is örökölted anyád juta
képességét.
Egy tudós soha semmilyen jelenséget ne utasítson el anélkül, hogy
megvizsgálná. A 98-as egységet azért hozták létre, hogy a paranormális
jelenségeket kutassa: érzékeken túli érzékelés, telekinézis, életre kelt
halottak. A juták nemzedékeken át kommunikáltak a holtakkal, és Akiba
úgy vélte, a legjobb utánanézni ennek is, hátha lehet használni valamire.
– Sok juta állítja, hogy képes az erőszakos, idő előtti halált haltak lelkét
hallani, és beszélni velük, de eddig nem sikerült elérnünk, hogy a juták
bármi nekünk hasznos szolgálatra rávegyék a holtakat. Mégpedig azért,
mert hiányzik belőlük mindennemű tudományos ismeret.
Most viszont itt vagy nekünk te.

Takako rávett két lelket, T’ait és Szanlét, hogy fogják meg egy lapát nyelét,
amelyet a barlang bejáratánál hagytak. Életükben használták azt a
szerszámot, nem volt idegen a számukra. Takako látta is őket: két ösztövér,
kiéhezett férfi alakját felöltő pászmát, ahogy a lapát nyelébe kapaszkodnak.
A lelkek sok-sok képet mutattak neki: a mandzsúriai cirokmezőkről, az
otthonukról, a tengerként hullámzó vörös szárakról. Képeket a
robbanásokról és égő házakról és masírozó katonák sorairól. Képeket a
nőkről, akik hasát bajonettek hasították fel, fiatal fiúkról, akik fejét karddal
csapták le, ahogy sorban térdeltek a lobogó Hinomaru alatt. Képeket a
bilincsekről és láncokról, sötétségről és éhségről, a végső pillanatról,
amikor már nem maradt vesztenivalójuk, és szinte örömmel fogadták a
halált.
– Elég – könyörgött nekik Takako. – Hagyjátok abba!

Egy emlék jutott eszébe. Seattle-ben volt, az apró garzonjukban. Esett, mint
mindig. Hatéves volt, elsőként ébredt. A nagyanyja feküdt mellette.
Odanyúlt és feljebb húzta rajta a takarót. Nnmé beteg volt, éjjelente rázta
a hideg. A kezét nagyi arcára tette. Mindig így ébresztette reggelenként,
aztán feküdtek egymás mellett, sugdolóztak és vihorásztak, miközben az
ablak lassan kivilágosodott.
De most valami nem stimmelt. Nagyi arca hideg volt, és kemény, mint a
műbőr. A kis Takako felült és látta, hogy a nagyi szellemkörvonala a futon
lábánál ül. Átnézett a mellette heverő test meg annak szellemalakja között,
és megértette.
– Nnmé, má kai ga? – kérdezte. „Hová mész?” Nagyi mindig okinavai
nyelven beszélt vele, noha apa rossz szokásnak tartotta. A japán negyedben
japánnak kell lennünk – mondogatta. – Az okinavainak nincs jövője.
– Nmaridzsima – felelte nagyi. „Haza.”
– Ndzsicsábira. – „Viszlát.” És Takako elsírta magát, mire a felnőttek
felébredtek.
Az anyja egyedül utazott vissza Okinavára a nagyi egyik gyűrűjével.
Takako segített az anyjának rávenni a nagyi lelkét, hogy a gyűrűhöz
tapadjon.
– Kapaszkodj, Nnmé! – És emlékezetében a nagyi mosolygott.
– Most már te is juta vagy – mondta neki az anyja. – Nincs annál
rosszabb, mint az otthontól távol meghalni. A lelkek nem nyughatnak, amíg
haza nem jutnak, és a juta kötelessége segíteni nekik.
A lapátot magukkal vitték, és Akiba fel volt dobva, egész úton fütyörészett
és dúdolgatott. A lelkekről kérdezgette Takakót: hogy néznek ki, milyen a
hangjuk, mit akarnak.
– Haza akarnak menni – felelte Takako.
– Igen? – rúgott Akiba egy gombatelepbe az ösvény mentén, mire
gombacafatok repültek szanaszét. – Mondd meg nekik, hogy majd
hazamehetnek, ha segítettek nekünk megnyerni a háborút. Életükben lusták
voltak dolgozni a császárnak, de most esélyt kaptak jóvátenni.
Újra elhaladtak a füge- és mangrovefák, a hibiszkuszbokrok és éjliliomok
mellett, melyek levele olyan volt, akár az óriási, felálló elefántfül. Takako
azonban már képtelen volt élvezni a látványt. Testének törékeny héjában
alig tudta megtartani mabuiját, az életesszenciáját.

Akiba megmutatta neki a prototípust: egy középre helyezett válaszfallal két

részre osztott fémdobozt. A válaszfal telis-tele volt apró lyukakkal, ezeket
áttetsző selyemmembrán borította.
– A jutáktól tudom, hogy a lelkek nagyon gyengék. Nincs erejük fizikai
tárgyakat mozgatni, még egy ceruzát sem tudnak felemelni az asztalról. Az
a maximum, hogy egy fonalat icipicit meglöknek. Igaz ez?
Takako egyetértett. A szellemek valóban nagyon korlátozott interakcióra
képesek a fizikai világgal.
– Akkor azok a nők igazat mondtak – merengett Akiba. – Néhányat
megkínoztunk, hátha csak titkolják a képességüket.
Takako igyekezett ugyanolyan közömbös képet vágni, mint a férfi.
– A háború nem alakul jól, akármit mondanak is a propagandisták –
folytatta Akiba. – Egy ideje védekezésre kényszerülünk, az amerikaiak
pedig folyamatosan nyomulnak előre a Csendes-óceánon, egyik szigetről a
másikra ugrálnak. A bátorságuk és ügyességük hiányát pénzzel és
kimeríthetetlen készletekkel ellensúlyozzák. Mindig is ez volt Japán gyenge
pontja. Elfogy az olajunk és a többi létfontosságú nyersanyagunk, muszáj
új, meglepő erőforrásokat találnunk, amelyek megfordíthatják a háború
menetét.
Akiba megsimogatta Takako arcát, és a lány akarata ellenére elbágyadt a
gyengéd érintéstől.
– 1871-ben James Clerk Maxwell kitalált egy ötletes szerkezetet –
mesélte tovább Akiba. Takako közbe akart szólni, hogy ismeri Maxwell
ötletét, de a férfi rá se hederített, kedve támadt előadást tartani. – Ahhoz
képest, hogy nem japán, nagyon okos ember volt – tette hozzá.
– Egy doboz levegője tele van gyorsan mozgó molekulákkal. Az
átlagsebességük az, amit a hőmérsékletüknek tekintünk.
Csakhogy a molekulák nem egyforma sebességgel mozognak.
Némelyiknek nagyobb az energiája, így gyorsabb, míg mások lomhábbak,
lassabbak. Viszont tegyük fel, hogy a dobozt középen csapóajtó választja
ketté. Tegyük fel továbbá, hogy egy apró démon áll az ajtó mellett. A
démon látja a dobozban lévő összes molekulát. Amikor meglát egy gyorsan
mozgó molekulát, amelyik jobbról tart az ajtó felé, kinyitja az ajtót, és
átengedi a bal oldalra, aztán azonnal bezárja az ajtót. Amikor látja, hogy
egy lassú molekula tart az ajtó felé balról, kinyitja, és átengedi a jobb
oldalra, majd azonnal becsukja az ajtót. Habár a démon nem manipulál
közvetlenül egyetlen molekulát sem, és nem enged energiát a rendszerbe, a
rendszer totális entrópiája mégis csökken, a doboz bal fele tele lesz gyorsan
mozgó molekulákkal, és melegszik, míg a jobb fele lassú molekulákkal, és
hűl.
– A hőkülönbség pedig hasznos munkára fogható – szúrta közbe Takako
–, mint a gát vize.
Akiba bólintott.
– A démon egyszerűen csak lehetővé tette a molekuláknak, hogy
maguktól rendeződjenek, mégpedig az előzetesen létező jellemzőikről való
információ alapján, de a szétválasztás során ezt az információt energiává
változtatta, megkerülve a termodinamika második törvényét. Ezt a
szerkezetet kell megépítenünk.
– De ez csak egy gondolatkísérlet – ellenkezett Takako. – Hol találunk
ilyen démont?
Akiba rámosolygott, és Takako hátán borzongás futott végig.
– Itt jössz te a képbe – mondta az igazgató. – Te fogod megtanítani a
szellemeket, hogyan működtessék ezt a gépet, hogyan válasszák szét a forró
molekulákat a hidegektől. Ha sikerrel jársz, korlátlan energia áll majd a
rendelkezésünkre, amit spontán nyerünk a puszta levegőből. Képesek
leszünk gázolaj nélkül működő tengeralattjárókat gyártani, így sosem kell
majd a felszínre jönniük, valamint repülőket, amelyek nem fogynak ki a
kerozinból, és sosem kell leszállniuk. A holtak erejével tűztengerbe borítjuk
New Yorkot és San Franciscót, Washingtont visszabombázzuk a mocsárba,
amelyre annak idején ráépítették. Minden amerikai meghal, vagy eszét
vesztve sikoltozik majd.

– Próbáljunk ki egy játékot – javasolta Takako T’ainak és Szanlének. – Ha

megy, talán haza tudlak juttatni benneteket.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a tudata kilebegjen, összeolvadjon a
lelkekkel. Érzékelte a látásukat, látta, amit azok láttak. A fizikai testük
korlátaitól megszabadulva az érzékeiket képesek lettek a tér legkisebb
léptékére és az idő legkisebb szeletére koncentrálni, így mindent óriásira
felnagyítva és lelassítva láttak. Csakhogy analfabéták lévén nem tudták, mit
keressenek.
Takako az összeolvadás révén megosztotta velük a tudását, segített nekik,
hogy a levegőt tengernek tekintsék, amiben üveggolyók cikáznak és
karamboloznak.
Odairányította őket a doboz válaszfalát borító membrán selyemszálaihoz.
Végtelen gonddal és türelemmel megtanította őket, hogy addig várjanak,
amíg egy molekula a válaszfal felé száguld. – Kinyitni! – kiáltotta.
És nézte, hogy T’ai és Szanle kevéske erejükkel széthúzzák a
selyemszálakat, apró nyílást teremtenek, amin átzúg a levegőmolekula.
– Gyorsabban! Gyorsabban! – nógatta őket. Fogalma sem volt, mennyi
időt töltött a tanítgatásukkal, hogy gyorsabban nyissák-csukják a válaszfal
ajtaját, és különítsék el a gyors molekulákat a lassúaktól.
Aztán kinyitotta a szemét, és mélyet lélegzett, ahogy a mabui ismét
teljesen birtokba vette a testét. Az idő visszatért a normális kerékvágásba, a
porszemcsék lassan siklottak a sötét szobába behatoló napsugarakban.
A fémdoboz egyik felére tette a kezét, és beleborzongott, ahogy
megérezte a fokozatos felmelegedést.

Elmúlt már éjfél, Takako a szobájában volt. Este azt az ürügyet hozta fel
Akibának, hogy elérkezett a hónapnak az a bizonyos időszaka. A férfi
bólintott, és egy szolgálólány társaságát választotta.
Kiderült, tervének legnehezebb része rávenni T’ait és Szanlét, hogy
bújjanak el a tisztasági betétben. Furcsállta, hogy annyi sok szenvedés után
épp ettől ódzkodnak. De a férfiak e tekintetben furcsák. Végül csak
megértette velük: ez az egyetlen módja, hogy hazajussanak, egy hosszú
kerülőúttal a világ túlsó felére. Bíztak benne, és ha vonakodva is, de
megtették, amit kért.
Takako kimerülten leült az íróasztalhoz, és a púpos hold fényénél levelet
írt.
Az Amerikában működő japán kémek azt a hírt hozták, hogy az
amerikaiak új fegyvert fejlesztenek, ami az atomhasadás energiáját
használja. A németeknek már évekkel korábban sikerült előidézniük az
uránhasadást, és a japánok ugyanezen dolgoztak. Az amerikaiaknak
sietniük kellett.
Takako tisztában volt vele, hogy az uránalapú atombomba építésénél a
kritikus lépés a megfelelő urán beszerzése. Az uránnak kétféle izotópja van,
a 235-ös és a 238-as. A természetben található urán 99,284%-a a 238-as
izotóp, csakhogy a fenntartható nukleáris láncreakcióhoz nagyrészt a 235-ös
izotópra van szükség. A két izotópot kémiailag nem lehet
megkülönböztetni.
Takako elképzelte az uránatomokat gázállapotban, valamiféle
vegyületalakban. A molekulák összevissza keringenek, mint a levegő a
fémdobozban. A 238-as izotópú, nehezebb uránmolekulák átlagban kicsit
lassabban mozognak, mint a könnyebb 235-ösök. Elképzelte, hogy a
molekulák egy csőben pattognak, és a szellemek a cső végénél várakoznak,
kinyitnak egy ajtót a gyorsabb molekulák előtt, de a lassabbaknál bezárják.
– Ha segítetek Amerikának megnyerni a háborút, hazamehettek – súgta a
szellemeknek.
Leírta a javaslatait.
Takako elképzelte a bomba erejét, amit a szellemei segítségével
készítenek el. Fényesebb lesz a napnál? Egy egész várost tűztengerbe borít?
Sok ezer vagy millió sikító szellemet teremt, akik sosem tudnak majd
hazajutni?
Elgondolkodott. Akkor ő most gyilkos? Ha semmit sem tesz, az emberek
meghalnak. De akármit csinál, az emberek akkor is meghalnak. Lehunyta a
szemét, és a családjára gondolt. Remélte, hogy nincs nagyon nehéz soruk.
Az öccse problémás volt. Örökké komor és csupa düh. Elképzelte, hogy a
Tule Lake-tábor kapui kitárulnak, és minden fogoly kiárad, akár a nagy
energiájú molekulák. Vége a háborúnak!
Befejezte a jelentését, és bízott benne, hogy a hazai elemzők nem csak
egy elmebeteg félrebeszélésének tekintik majd. Kétszer is aláhúzta a kérést,
hogy az anyja dolgozhasson T’aival és Szanlével, és engedjék meg neki,
hogy a munka befejezése után segítsen nekik hazatérni.

– Mi az, hogy megszöktek? – Akiba nem hangzott mérgesnek, csak

megdöbbentnek.
– Nem tudtam nekik elég világosan elmagyarázni, mit várunk tőlük –
vetette magát hasra Takako. – Bocsánatot kérek. Olyan jutalmat ígértem
nekik, aminek nem tudtak ellenállni. De becsaptak. Én azt hittem, hogy a
kísérlet működik, de ez csak a képzelet játéka volt. Éjszaka szökhettek meg,
mert féltek, hogy rájövök a megtévesztésre. Szerezhetünk másik
szellemeket a barlangból, ha gondolja.
Akiba összehúzta a szemét.
– Egyetlen jutával sem történt ilyesmi.
Takako a padlót bámulta. A szíve ki akarta szakítani a mellkasát.
– Kérem, értse meg, hogy ezek a szellemek nem a császár hű alattvalói.
Bűnözők voltak. Mit várjunk egy kínaitól?
– Érdekes meglátás. Arra célzol, hogy hűséges alattvalókat kérjünk
önkéntesnek a feladatra? Hogy a testüket úgyszólván alakítsák át
szellemmé, hogy ezáltal jobban szolgálhassák a császárt?
– Egyáltalán nem – felelte a lány kiszáradt szájjal. – Mint mondtam, az
elmélet jó, de a feladat nehézsége meghaladja az alantas katonák és
parasztok képességét, még ha a szellemük lelkesedik is a császárért.
Egyelőre más irányban kellene kutatnunk.
– Egyelőre… – visszhangozta Akiba.
Takako lenyelte a rémületét, a férfira mosolygott, majd vetkőzni kezdett.

1945 JÚNIUSA

A falu egy domboldalban bújt meg, és ez nagyrészt megóvta a bombázástól

meg az ágyúzástól. Ennek ellenére búvóhelyük, a kis viskó alatt
ötpercenként rengett a föld.
Már nem volt hová futni. Az amerikaiak két hónappal korábban partra
szálltak, és lassan, de feltartóztathatatlanul nyomultak előre. A 98-as egység
telepét hetekkel korábban romhalmazzá bombázták.
A falusiak összegyűltek a viskó előtti téren, hogy meghallgassák az
őrmestert. A férfin nem volt ing, koszos bőrét szinte átszúrták a bordái.
Hónapok óta szűk fejadagon éltek, és noha sok civilnek parancsot adtak az
öngyilkosságra, hogy a készlet tovább tartson a Birodalmi Hadseregnek,
végül csak elfogyott az ennivaló.
Főleg nők jelentek meg, valamint a nagyon fiatalok és nagyon öregek.
Minden egészséges férfi, beleértve a fiúkat is, napokkal korábban
bambuszlándzsát kapott, és kivezényelték egy utolsó rohamra az amerikaiak
ellen.
Takako már elbúcsúzott a fiúktól. A kamaszok közül páran nyugodtan,
sőt buzgón várták a csatát.
– Mi, okinavai férfiak majd megmutatjuk az amerikaiaknak, mi az a
jamato lélek! – kiáltották egyszerre. – Minden egyes harccal töltött napunk
egy újabb biztonságos napot jelent a szigeteinknek!
Egy sem tért vissza közülük.
Az őrmester kardja az övén lógott. A hacsimakija rongyos és véres volt,
és ahogy fel-alá járkált, patakzottak a könnyek az arcán. Düh és bánat
viaskodott benne. Mi siklott félre? Japán legyőzhetetlen volt. A tisztátlan
okinavaiak hibája lehet, akik végül is nem igazi japánok. Hiába végeztek ki
annyi árulót, akiket rajtakaptak, hogy az érthetetlen dialektusukban
sutyorognak, mégis túl sokan lehettek, a többiek, akik titokban segítettek az
amerikaiaknak.
– Az amerikaiak belőttek minden házba. Minden házba, ahol gyerekek és
nők voltak. Meg se rezzentek a síró babák hangjára. Állatok!
Takako hallgatta a beszédet, és elképzelte a jelenetet. Az őrmester a
domb mögötti falu elleni amerikai támadásról beszélt. A japán katonák
behúzódtak a házakba, és a falusiakat használták élő pajzsként. Néhány nő
lándzsával támadt az amerikaiakra. Azok lelőtték a nőket, aztán szétlőtték a
házakat. Nem volt különbség civil és katona között. Az az idő már elmúlt.
– Megerőszakolnak mindenkit, és a szemetek előtt kínozzák meg a
gyerekeiteket – folytatta az őrmester. – Ne adjátok meg nekik ezt az
elégtételt. Elérkezett az idő, hogy életünket áldozzuk a császárért. A
lelkünkkel fogunk diadalmaskodni. Japán sosem adja fel!
Pár gyerek sírva fakadt, és az anyjuk csitította őket. Üres tekintettel
meredtek a vadul gesztikuláló őrmesterre. A „megerőszakol” szóra meg se
rezzent az arcuk. A Birodalmi Hadsereg tagjai már elvitték őket egy utolsó
vad éjszakára, mielőtt elmentek a végső, öngyilkos rohamra. Kevés nő állt
ellen. Végül is a háború már csak ilyen, nem igaz?
 Minden családfő kapott egy gránátot. Korábban kettő járt: egy az
ellenségnek, egy a családnak, de már a gránátból is kezdtek kifogyni.
– Itt az idő – kiáltotta az őrmester. A falusiak meg se moccantak.
– Itt az idő! – ismételte az őrmester. Az egyik anyára szegezte a
fegyverét.
A nő magához húzta a két gyermekét. Sikoltott és kibiztosította, majd a
mellkasához szorította a gránátot. Tovább sikoltott, amíg a hirtelen
robbanás el nem hallgattatta. Húscafatok repültek szanaszét, az őrmester
arcára is jutott.
Más anyák és nagyszülők is sikoltani, sírni kezdtek, és újabb robbanások
következtek. Takako a fülébe dugta az ujját, de a holtak lelke nem hagyta
abba a sikoltozást, és a hangot lehetetlen volt kizárni.
– Számunkra is itt az idő – mondta Akiba szokásos nyugalmával. –
Kiválaszthatod, hogyan akarsz elmenni.
Takako hitetlenkedve bámult rá. A férfi megsimogatta az arcát. Takako
összerezzent, mire Akiba abbahagyta a simogatást, és gúnyosan mosolygott.
– De végrehajtunk egy kísérletet. Látni akarom, hogy a szellemed mint a
császár tudományosan képzett, hű alattvalójáé képes lesz-e arra, amire más
szellemek nem: hogy Maxwell-démont játsszon. Tudni akarom, hogy
működik-e a szerkezetem. – A szoba sarkában álló fémdoboz felé
biccentett.
A lány látta az őrült csillogást a szemében. Nyugalmat kényszerített
magára, és gyengéden megszólalt, mintha egy gyerekhez beszélne:
– Talán fel kellene adnunk magunkat. Maga fontos ember. A tudása miatt
nem fogják bántani.
Az igazgató felnevetett.
– Mindig is gyanítottam, hogy nem az vagy, akinek mondod magad.
Olyan sokáig éltél Amerikában, hogy megrontott. Adok még egy esélyt,
hogy bebizonyítsd a császár iránti hűségedet. Vagy elfogadod, és magad
döntöd el, hogyan akarsz meghalni, vagy én döntöm el helyetted.
Takako ránézett. Ennek az embernek meg se kottyant, hogy
öregasszonyokat kínzott meg, élvezettel képzelte el a lángokban pusztuló
városokat, lelkifurdalás nélkül mérlegelte emberek megöletését, hogy a
lelkük halálgépezetet hajtson. Ugyanakkor ő volt az egyetlen, aki évek óta
bármiféle gyengédséget adott neki, valamit, ami szeretetnek nevezhető.
Rettegett tőle, legszívesebben ráüvöltött volna. Gyűlölte és sajnálta. Meg
akarta ölni és meg akarta menteni. De akármi lesz is Akibával, ő élni akart.
A háború már csak ilyen, nem igaz?
– Igaza van, igazgató úr. De mielőtt elmegyek, kérem, még egyszer
tegyen boldoggá. – És vetkőzni kezdett.
Akiba mordult egyet. Letette a pisztolyt, és nekilátott kilazítani az övét.
A közelgő halál felcsigázta a vágyát, és gyanította, hogy a lányét is.
A figyelme elkalandozott.
Talán túl szigorú a lánnyal, aki végül is hűséges volt. Hiányozni fog neki
a furcsa, bájos amerikai mimika, amely időnként átsuhant az arcán, az,
ahogyan a szeme rebegett a félelem és a vágyakozás között, mint a
kölyökkutyáé, amelyik haza akar jutni, csak nem tudja, hogyan. Ezúttal
gyengéd lesz vele, mint a feleségével a házasságuk kezdetén. (Egy
pillanatra összeszorult a szíve a gondolatra, hogy a felesége egyedül van
Hirosimában, és azt sem tudja, ő él-e még, vagy már meghalt.) Aztán
megfojtja, hogy megőrizze a szépségét. Igen, így kell lennie: az eksztázis
pillanatában útnak indítja Takakót a túlvilágra, majd ő is követi.
Felpillantott. Takako eltűnt.

Takako meg csak rohant és rohant. Nem számított, merre megy. Egyszerűen
minél távolabb akart kerülni Akibától meg a sikító szellemektől.
A távolban élénk színfoltot pillantott meg. Lehetséges…? Igen! A
szélben csapdosó csillagos-sávos amerikai lobogó. Szíve a torkában
dobogott, és már attól félt, hogy belehal a hirtelen örömbe. Még gyorsabban
futott.
Az egyik alacsony domb tetejéről egy falucskát pillantott meg.
Mindenfelé holttestek hevertek, japánok és amerikaiak egyaránt. Nők is. És
csecsemők. A földet vér áztatta. A zászló büszkén csapdosott a forró
szélben.
Látta, hogy az amerikai haditengerészek a holttestek közt járkálnak,
leköpik a japánok földi maradványait, kardokat és más szuveníreket
vesznek el a halott tisztektől. Volt, aki kimerülten lerogyott a földre. Mások
a házak ajtajában álló, remegő nők felé tartottak. Amikor a katonák
odaértek, a nők nem ellenkeztek. Némán bementek velük a házba. A háború
már csak ilyen, nem igaz?
De már majdnem vége volt. Takako már majdnem hazaért. Ereje utolsó
cseppjével átrohant az erdőn, és kiért a faluba.
 Két amerikai katona feléje pördült. Fiatalok voltak, mint az öccse.
Takako el tudta képzelni, hogy nézhet ki: a ruhája tépett, az arca és haja
mosatlan, egyik melle kilátszik. Elképzelte, hogy angolul szólal majd meg,
északnyugati kiejtéssel, az esőáztatta magánhangzókkal, a dísztelen
mássalhangzókkal.
A katonák feszült, ijedt arccal néztek rá. Azt hiszik, végük; hogy ez egy
újabb öngyilkos robbantó?
Takako kinyitotta a száját, próbálta kinyomni a levegőt az összeszorult
torkán.
– Én am…
Golyózápor robbant.

A katonák megálltak a földön heverő test mellett.

Az egyik füttyentett.
– Csinos kis japcsi.
– Elég csinos – értett egyet a másik. – Csak a szeme nem tetszik.
Takako mellkasában és torkában vér bugyogott.
A családjára gondolt Tule Lake-ben, a papírokra, amiket aláírt. A
szellemekre gondolt, akiket a saját vérével álcázott és csempészett ki. Az
anyára gondolt, ahogy a mellkasához fogta a gránátot. Aztán az elméjét
elnyomta a körülötte heverő holtak sikolya és nyögése, a gyászuk, a
rémületük és a fájdalmuk.
A háború kinyitott egy ajtót a férfiakban, és ami bennük volt, az mind
kiömlött. A világ entrópiája fokozódott, mivel ennél az ajtónál nem állt
démon.
A háború már csak ilyen, nem igaz?

•••

Takako a teste fölött lebegett. A katonák már megunták, továbbmentek.

Szomorúan, de cseppet sem dühösen nézett le a testére. Aztán elfordult.
A rongyos és foltos zászló büszkén csapdosott.
Közelebb sodródott hozzá. Beleszáll a szálaiba, a piros, fehér és kék
szövetszálakba. A csillagok közt fog feküdni, a csíkokat öleli majd. A
zászlót visszaviszik Amerikába, és ő vele tart.
– Nmaridzsima – mondta magának. – Hazamegyek.
fordította: Pék Zoltán
 AZ ÚJJÁSZÜLETETTEK
Mind úgy érezzük, hogy létezik egy „én”, aki irányít.
De ez csupán illúzió, amit az elme fáradságos munkával
teremt meg…

Steven Pinker: The Blank Slate

Emlékszem, milyen volt Újjászületni. Úgy képzelem, ilyesmit érezhet a hal

is, ha visszadobják a tengerbe.
Az Ítélethajó a bostoni kikötő Fan-mólója felől lebeg felénk, korong
formájú, fémesen csillogó burkolata beleolvad az elsötétült, viharos égbe.
Külsejének ívelt felsőrésze olyan, akár egy várandós has.
Éppolyan hatalmas, mint az alatta elterülő Szövetségi Bíróság egykori
épülete. Pereme körül kísérőhajók siklanak, a felszínükön villódzó fények
időnként arcra emlékeztető alakzatba rendeződnek.
A körülöttem bámészkodók elcsendesednek. Az Ítélet évente négyszer
jön el, és még mindig nagy tömeget vonz. Tekintetem végigfut az eget
bámuló arcokon. Többségük kifejezéstelen, néhányukon csodálat
tükröződik. Pár fickó összesúg, és felkuncog. Szemmel tartom őket, de csak
módjával. Évek óta nem történt nyilvános támadás.
‒ Repülő csészealj ‒ mondja az egyik férfi, kissé hangosabban a
kelleténél. A többiek arrébb húzódnak tőle, próbálnak elhatárolódni. ‒ Egy
istenverte repülő csészealj.
A közvetlenül az Ítélethajó alá eső területet a tömeg szabadon hagyta.
Tawnin megfigyelők egy csoportja állt középen, hogy köszöntsék az
Újjászületetteket. De Kai, a társam, hiányzik. Azt mondta, túl sok
Újjászületésnek volt mostanában szemtanúja.
Kai egyszer elmagyarázta nekem, hogy az Ítélethajó formáját a helyi
hagyományok iránti tiszteletből szánták ilyennek, felidézve a kis zöld
emberekkel kapcsolatos történelmi képzeletünket, és a 9-es terv a
világűrből-t.
Ez ugyanolyan, mint hogy ti is egy rotundát építettetek a régi bírósági
épületetek tetejére, hogy világítótoronyra emlékeztessen, mint az igazság
jelzőfénye, amely Boston tengeri múltja előtt tiszteleg.
A tawninokat általában nem érdekli a történelem, Kai azonban mindig is
a szószólója volt annak, hogy jobban alkalmazkodjanak hozzánk,
helyiekhez.
Lassan utat vágok magamnak a tömegben, hogy közelebb férkőzzem a
sugdolózó férfiak csoportjához. Mind hosszú, vastag kabátot visel,
tökéletesen alkalmasat arra, hogy fegyvereket rejtsenek el alatta.
Kinyílik a terhes Ítélethajó teteje, aranyló fénysugár lövell az égbe,
ahonnan a komor felhők erőtlen, árnytalan ragyogásként tükrözik vissza a
Föld felszínére.
Kör alakú ajtók sora nyílik körben a hajó peremén, hosszú, ruganyos
kötelek bomlanak ki, és hullanak alá rajtuk. A kötelek lógnak,
megfeszülnek, előrenyúlnak, mint a csápok. Az Ítélethajó így most olyan,
mint egy égen keresztüllebegő medúza.
Minden kötél végén egy-egy ember lóg. Olyan reménytelenül csüngenek,
mint a horogra akadt hal. A kötél szilárdan rögzül a lapockájuk között, a
gerinc vonala felett elhelyezett tawnin portokhoz. Ahogy a kötelek lassan
kinyúlnak és közelebb lebegnek a földhöz, a végükön lógó emberek
bágyadtan megmozdítják a kezüket és a lábukat, mozdulataik kecses
alakzatokat írnak le.
Már majdnem odaértem a sugdolózók csoportjához. Az a férfi, amelyik
az előbb túl hangosan beszélt, vastag kabátja zsebébe dugta a kezét.
Felgyorsítom lépteimet, az utamba kerülő embereket félrelököm.
‒ Szegény nyomorultak ‒ morogja a fickó, miközben az Újjászületettek
egyre közelebb érnek a tömegtől körülvett, üres körhöz. Nemsokára
hazaérnek. Látom a férfi arcán, ahogy megjelenik rajta a fanatikus
elszántsága, az idegengyűlölőé, aki gyilkolni készül.
Az Újjászületettek már majdnem földet értek. Célpontom azt a pillanatot
várja, amikor az Ítélethajó köteleit lekapcsolják róluk, és már nem
ránthatják vissza őket a hajóra. A pillanatot, amikor az Újjászületettek még
bizonytalanul állnak a lábukon, majdhogynem öntudatlan állapotban.
Amikor még ártatlanok.
Jól emlékszem arra a pillanatra.
Célpontom jobb válla megmoccan, ahogy megpróbál előrántani valamit a
kabátjából. Félrelököm az előttem álló két nőt, nagyot szökellek előre, és
azt kiáltom:
‒ Ne mozdulj!
 Ekkor mintha megállna a világ. Az Újjászületettek alatt kitör a föld, akár
egy vulkán, és a tawnin megfigyelőkkel együtt a levegőbe repülnek,
végtagjaik ernyedten csuklanak össze, mint a marionettbábok, amelyekről
levágták a zsinórokat. Az előttem álló fickóhoz vágódom, majd mindent
elvakít a hirtelen támadt hőség és az éles fény.

Beletelik néhány órába, amíg elindul az eljárás a gyanúsított ellen, és

bekötözik a sebeimet. Mire hazaengednek, éjfél is elmúlik.
Az új kijárási tilalom miatt Cambridge utcái kihaltak, mindenhol síri
csend. A Harvard Square-en rendőrautók parkolnak, tucatnyi jelzőfény
villódzik összevissza. Megállok a kocsival, leengedem az ablakát, és
felmutatom a jelvényemet.
Az újoncnak kinéző fiatal rendőrnek elakad a lélegzete. A „Joshua
Rennon” név valószínűleg nem sokat mond neki, a jelvényem jobb felső
sarkában lévő fekete pötty viszont annál inkább, mert azt jelenti, hogy
beléphetek a tawninok szigorúan védett lakóparkjába.
‒ Csúnya egy nap volt ez a mai, uram ‒ szólal meg. ‒ De ne aggódjon, a
házához vezető összes utat biztosítottuk.
Igyekszik könnyedén ejteni a „házához” szót, de hallom az izgatottságot
a hangjában. Ő is közéjük való. Együtt él velük.
A rendőr nem lép távolabb az autótól.
‒ Hogy halad a nyomozás, ha szabad kérdeznem? ‒ Fürkésző tekintettel
mér végig, kíváncsisága szinte tapintható.
Tudom, hogy szíve szerint azt kérdezné: Milyen érzés?
Elfordítom a fejem. Az utat nézem magam előtt, és feltekerem az
ablakot.
Egy pillanat múlva hátralép, én pedig olyan erővel taposok a gázra, hogy
szinte fülsiketítő a kerekek csikorgása.

A fallal körbevett lakópark a Radcliffe Yard helyén áll.

Kinyitom a lakásunk ajtaját, és kiráz a hideg a délutánt idéző lágy, aranyló
fénytől, amit Kai annyira szeret.
Kai a nappaliban, a kanapén ül.
‒ Bocs, hogy nem telefonáltam.
 Feláll, teljes két és fél méteres magasságával tornyosul elém, kinyújtja a
karjait, sötét tekintete elidőzik rajtam, kutatva fürkész, mint azok a hatalmas
halak, amelyek a New England Akvárium hatalmas víztartályában
úszkálnak. Hagyom, hogy magához öleljen, beszívom ismerős illatát, a
virágos és fűszeres aromát, egy ismeretlen világ és az otthon szagának
keverékét.
‒ Hallottad?
Válasz helyett gyengéden levetkőztet, gondosan ügyelve a bekötözött
sebem környékére. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy rétegről rétegre
lehámozza rólam ruháimat.
Miután meztelenre vetkőztetett, felemelem a fejem, ő pedig megcsókol,
csőszerű nyelvét melegnek és sósnak érzem a számban. Átölelem,
ujjbegyemmel végigsimítok a tarkójába mélyülő hosszú sebhelyen,
amelynek történetét nem ismerem és nem is kutatom.
Elsődleges karjaival körbefonja a fejem, puha, bolyhos mellkasához
vonja arcomat. Erőtől duzzadó, hajlékony harmadlagos karjaival átöleli a
derekam. Másodlagos karjainak érzékeny, fürge hegyével gyengéden
megcirógatja vállamat, aztán továbbsiklik a tawnin portomhoz. Óvatosan
szétfeszíti a bőrt, és behatol.
Egy másodpercre elakad a lélegzetem, ahogy létrejön a kapcsolat,
végtagjaim megmerevednek, majd ernyedten omlok Kai erős karjaiba.
Lehunyt szemmel átadom magamat az élvezetnek, hogy a testemet
ugyanúgy érzékeljem, ahogyan ő. Mintha az ereimen keresztülfolyó meleg
vér lüktető, vörös és arany áramlatok izzó térképét rajzolná hátam és
fenekem hűs, kéklő bőrére. Érzem, hogy rövid hajam csiklandozza
elsődleges kezeinek érzékeny bőrét, és azt, ahogy gyengéd, ám céltudatos
érintése lecsendesíti, majd értelmes formába önti kusza gondolataimat.
Ennél intimebb módon nem kapcsolódhat egymáshoz két test, két elme.
Hát ilyen érzés, fut át az agyamon.
Ne bosszantson a tudatlanságuk, gondolja Kai.
Felidézem magamban a délutánt: szolgálatom teljesítésének arrogáns,
nemtörődöm módját, a robbanás okozta meglepetést, a bűntudatot és
bánatot az Újjászületettek és a tawninok halála láttán. A tehetetlen dühöt.
Meg fogod találni őket, gondolja Kai.
Úgy lesz.
Teste ekkor az enyémhez simul, mind a hat karjával és két lábával engem
érint, simogat, cirógat, szorít és belém hatol. Mozdulataim az övéit
visszhangozzák, kezemmel, ajkammal, lábfejemmel bebarangolom hűvös,
puha bőrét, úgy, ahogy Kai szereti. Élvezete ugyanolyan nyilvánvalóan
érzékelhető, mint az enyém.
A gondolatok éppolyan feleslegesnek tűnnek, mint a szavak.

A szűkös kihallgatószoba a Szövetségi Bíróság alagsorában klausztrofób

hatást kelt, mint egy ketrec.
Becsukom az ajtót, és felakasztom a dzsekimet. Nem félek hátat fordítani
a gyanúsítottnak. Adam Woods arcát két kezébe temeti, könyöke a
rozsdamentes acél asztalon pihen. Nincs már ereje küzdeni.
‒ Joshua Rennon különleges ügynök vagyok, a Tawnin Védelmi Irodától.
‒ Megszokásból felvillantom a jelvényemet.
A férfi véreres szemmel felpillant rám, a tekintete üres.
‒ Gondolom, tisztában van vele, hogy az eddigi életének vége. ‒ Nem
olvasom fel neki a jogait, azt se mondom el, hogy jogában áll ügyvédet
fogadni, mert ezek egy civilizálatlanabb kor rituáléi voltak. Ma már nincs
szükség ügyvédekre, ahogy tárgyalásokra és rendőrségi trükkökre sem.
A férfi rám szegezi gyűlölettel teli tekintetét.
‒ Milyen érzés? ‒ kérdezi szinte suttogva. ‒ Milyen érzés, hogy minden
éjjel megdugja valamelyikük?
Nem mondok semmit. Lehetetlen, hogy egyetlen pillantásból észrevette a
fekete pöttyöt a jelvényemen. Ám ekkor rájövök: onnan tudta meg, hogy
hátat fordítottam neki. Az ingemen keresztül meglátta a tawnin portom
körvonalát. Tudja, hogy Újjászületett vagyok, és nyitott portomból ítélve
észszerű feltevésnek tűnt, hogy kapcsolatom van egy tawninnal.
Nem kapom be a csalit. Hozzá vagyok szokva ahhoz az
idegengyűlölethez, ami a hozzá hasonló embereket gyilkolásra készteti.
‒ A műtét után alapos vizsgálatnak vetjük alá. De ha most vallomást tesz,
és hasznos információkkal szolgál a cinkosairól, az Újjászületése után jó
munkája, jó élete lesz. A barátaival és a családjával kapcsolatos legtöbb
emlékét megőrizheti. Ha viszont hazudik vagy hallgat, mi az
együttműködése nélkül is ki tudunk deríteni mindent, maga pedig
Kaliforniába kerül, ahol sugárszennyezett területeket fog megtisztítani, és
minden emlékét töröljük. És akinek csak egy kicsit is számított, az mind
elfelejti magát, mintha nem is létezett volna. Maga dönt.
‒ Honnan veszi, hogy vannak tettestársaim?
 ‒ Figyeltem magát, amikor a robbanás történt. Számított rá. Gondolom,
az volt a feladata, hogy még több tawninnal végezzen a robbanás utáni
káoszban.
A férfi továbbra is szűnni nem akaró gyűlölettel bámul. Majd mintha
hirtelen eszébe jutna valami más.
‒ Maga nem csak egyszer született újjá, mi?
‒ Honnan tudja? ‒ kérdezem meglepetten.
‒ Csak megérzés ‒ feleli mosolyogva. ‒ Túl egyenes háttal áll és ül a
széken. Mit csinált legutóbb?
Nem kellene hogy váratlanul érjen a kérdés, mégis meglep. Két hónapja
születtem újjá, de még mindig hiányzik belőlem a régi rutin.
‒ Tudja, hogy erre nem válaszolhatok.
‒ Semmire sem emlékszik?
‒ Lényemből kivágták a romlottságot ‒ válaszolom. ‒ Ahogy a
magáéból is ki fogják. Az a Josh Rennon, aki azt a bűnt elkövette, bármi is
volt az, már nem létezik, ezért úgy helyes, ha a bűn is elfelejtődik. A
tawninok irgalmas és együttérző nép. Csak azokat a részeket távolítják el
belőlem és magából, amelyek felelőssé tehetők a bűn elkövetéséért: a mens
reát, a bűnös tudatot.
‒ Irgalmas és együttérző nép ‒ ismétli el szavaimat. És ekkor valami új
érzés jelenik meg a tekintetében. A szánalom.
Hirtelen elönt a düh. Ő a szánni való, nem én. Mielőtt még védekezőn
feltarthatná a kezét, rávetem magam, és alaposan behúzok neki egyszer,
kétszer, háromszor.
Ömlik a vér az orrából, reszkető kezét maga elé emeli. Nem csap zajt, de
továbbra is ugyanazzal a nyugodt, szánakozó tekintettel néz.
‒ A szemem láttára ölték meg az apámat ‒ mondja. Letörli a vért a
szájáról, majd lerázza a kezéről. Vércseppek hullanak az ingemre,
skarlátvörösük felragyog a fehér szöveten. ‒ Tizenhárom éves voltam. A
kert hátsó végében álló fészerben rejtőztem el. Az ajtó résein át láttam,
ahogy apám odasuhint az egyiknek egy baseballütővel. Az az izé egyik
karjával elkapta az ütőt, másik kettővel pedig megragadta apám fejét és
egyszerűen letépte. Aztán felgyújtották anyámat. Soha nem felejtem el az
égő hús szagát.
Megpróbálok uralkodni kapkodó lélegzetemen. Megpróbálom olyannak
látni ezt a férfit itt előttem, amilyennek a tawninok látnák: megosztottnak.
Ott lakozik benne a rémült kisgyerek, aki még megmenthető, és a dühödt,
keserű férfi, aki nem.
‒ Ez több mint húsz éve történt ‒ szólalok meg. ‒ Sötét időszak volt az,
borzalmas, amikor minden kifordult önmagából. De a világ túllépett rajta. A
tawninok bocsánatot kértek, és igyekeztek jóvátenni mindazt, amit
elkövettek. Magának terápiára kellett volna járnia. Be kellett volna
portolniuk, és eltávolítaniuk ezeket az emlékeket. Élhette volna az életét a
múlt kísértetei nélkül.
‒ De én nem akarok a múlt kísértetei nélkül élni. Ez még soha nem
merült fel magában? Nem akarok felejteni. Azt hazudtam nekik, hogy
semmit sem láttam. Nem akartam, hogy behatoljanak az elmémbe, és
ellopják az emlékeimet. Bosszút akarok állni.
‒ Nem állhat bosszút! Azok a tawninok, akik mindezt elkövették, már
nincsenek itt. Megbüntették őket, felejtésre lettek kárhoztatva.
A férfi elneveti magát.
‒ Azt mondja, megbüntették őket? Azok a tawninok, akik ezeket a
dolgokat elkövették, pontosan ugyanazok, mint akik fel-alá parádéznak,
szeretetről prédikálnak, és egy olyan jövőről, amelyben a tawninok és az
emberek békében élnek. Az, hogy ők kényelmesen elfelejthetik a tetteiket,
még nem jelenti azt, hogy nekünk is el kellene.
‒ A tawninoknak nincs egységes öntudatuk…
‒ Úgy beszél, mintha senkijét se vesztette volna el a Hódítás során. ‒ A
férfi felemeli a hangját, és a szánalom helyébe valami komorabb lép. ‒ Úgy
beszél, mint egy kollaboráns. ‒ Rám köp, és arcomon meg ajkaim között
érzem a vérét: meleg, édeskés, akár a rozsda íze. ‒ Maga még azzal sincs
tisztában, hogy mit vettek el magától.
Kilépek a szobából, becsukom az ajtót, a férfi szidalmait magam mögött
hagyom.

Claire-rel, aki a technológiai nyomozórészlegen dolgozik, a bíróság épülete

előtt találkozunk. Az emberei már előző este átvizsgálták és rögzítették a
bűntett helyszínét, de mi azért körbejárjuk a krátert, a régimódi helyszínelés
stílusában, arra a valószínűtlen eshetőségre gondolva, hogy Claire gépei
esetleg kihagytak valamit.
Kihagytak valamit. Valami hiányzik.
 ‒ Az egyik sérült Újjászületett a Mass Generalban halt meg hajnalban,
négy körül ‒ mondja Claire. ‒ Ezzel összesen tíz halottja van a támadásnak:
hat tawnin és négy Újjászületett. Nem olyan rossz, mint ami New Yorkban
történt két éve, de az biztos, hogy ez a legsúlyosabb New England-i
mészárlás.
Claire törékeny alkatú nő, szögletes arca és gyors, verébre emlékeztető,
rebbenő mozdulatai vannak. A bostoni körzetben a TVI-ügynökök közül
csak nekünk kettőnknek van tawnin házaspárja, ezért közel állunk
egymáshoz. Az emberek azzal szoktak viccelődni, hogy én vagyok Claire
munkahelyi férje.
Senkit sem veszítettem el a Hódítás során.
Kai ott áll mellettem anyám temetésén. Anyám békés arccal nyugszik a
koporsóban, fájdalomnak semmi nyoma.
Kai érintése a hátamon gyengéd, együttérző. El akarom mondani, hogy
ne érezze magát annyira rosszul. Keményen küzdött, hogy megmentse,
ahogy előtte apámat is megpróbálta megmenteni, de az emberi szervezet
törékeny, és még ismert, hogyan tudnánk hatékonyan kihasználni azokat a
fejlett technológiákat, amelyekre a tawninok tanítottak minket.
Claire-rel kikerülünk egy olvadt aszfalttal rögzített törmelékhalmot.
Igyekszem úrrá lenni a gondolataimon. Woods felzaklatott.
‒ Van valami nyom a detonátorral kapcsolatban? ‒ kérdezem Claire-től.
‒ Eléggé kifinomult eszközről van szó ‒ mondja. ‒ A megmaradt
darabokból ítélve egy magnetométert kötöttek az időzítő áramkörre. Ha
tippelnem kellene, azt mondanám, hogy a magnetométert a közelben lévő
nagy mennyiségű fém, vagyis az Ítélethajó hozta működésbe. Az pedig
beindította az időzítőt, amit úgy állítottak be, hogy pont akkor robbanjon,
amikor az Újjászületettek földet érnek. Ehhez az kellett, hogy valaki elég
alapos ismeretekkel rendelkezzen az Ítélethajó súlyával kapcsolatban,
máskülönben a kikötőn áthaladó jachtok és teherhajók is beindíthatták
volna.
‒ Nemcsak az Ítélethajó súlyát, hanem a működését is ismerniük kellett
‒ teszem hozzá. ‒ Tudniuk kellett, hány Újjászületett lesz itt, és ki kellett
számolniuk, mennyi ideig tart a teljes szertartás és az Újjászületettek földre
bocsátása.
‒ Egészen biztosan alapos tervezést igényelt az akció ‒ jegyzi meg
Claire. ‒ Ez nem egy magányos farkas műve. Jól tájékozott, összetett
terrorszervezettel van dolgunk.
 Megrántja a karom, megállásra késztet. Onnan, ahol állunk, jó szögben
lehet lelátni a robbanás kráterének mélyére. A tölcsér vékonyabb, mint
képzeltem. Bárkinek a műve is ez, olyan célzott robbanóanyagot használt,
amellyel az energia felfelé összpontosult, feltehetően azért, hogy a körülötte
álló tömegben minél kisebb kárt tegyen.
A tömeg.
Váratlanul előtör az emlékezetem mélyéről egy gyermekkori emlék.
Ősz van, hűvös idő, érezhető a tenger illata és valami másé, ami ég.
Hatalmas, kavargó tömeg, de senki sem csap zajt. Azok, akik a tömeg
szélén vannak, mint én, előrefurakodnak, míg a beljebb lévők menekülnek
onnan, akár egy madártetem körül hemzsegő, nyüzsgő hangyaboly. Végül
utat török magamnak a tömeg közepéhez, ahol több tucat olajoshordó
lángol.
Benyúlok a kabátom zsebébe, és előveszek egy borítékot. Kibontom, és
átnyújtok egy köteg fényképet az egyik hordó mellett álló férfinak. Átlapozza
őket, párat kivesz közülük, a többit visszaadja.
‒ Ezeket megtarthatod. Állj be a sorba a műtéthez ‒ mondja.
Végignézem a kezemben tartott képeket: az egyiken anya ölében vagyok,
kisbabaként. Apa a nyakába vesz egy vásáron. Anya és én alszunk,
ugyanabban a pózban. Anyával és apával társasjátékozunk.
Cowboyjelmezben vagyok, anya mögöttem áll, a kendőmet igazgatja.
A férfi a többi fotót az olajoshordóba dobja, és ahogy elfordulok tőle,
még megpróbálok egy utolsó pillantást vetni rájuk, mielőtt a lángok
martalékává válnak.
‒ Jól vagy?
‒ Igen ‒ felelem zavarodottan. ‒ Még nem múlt el teljesen a robbanás
hatása.
Claire-ben megbízhatok.
‒ Figyelj csak! ‒ fordulok felé. ‒ Eszedbe jut néha, mit csináltál azelőtt,
hogy Újjászülettél?
Rám szegezi éles tekintetét. Farkasszemet néz velem.
‒ Josh, jobb ezt nem bolygatni. Gondolj Kaira! Gondolj az életedre, az
igazira, arra, amit most élsz.
‒ Igazad van. Woods egyszerűen csak felzaklatott.
‒ Miért nem veszel ki pár nap szabit? Azzal senkinek sem használsz, ha
nem tudsz koncentrálni.
‒ Nincs semmi gond.
 Kétkedve hallgatja, amit mondok, de nem forszírozza a dolgot. Megérti,
hogyan érzek. Kai képes észrevenni az elmémben bujkáló bűntudatot és
bánatot. Az együttlétnek abban a teljességében nincs hová bújnom előle.
Elviselhetetlennek találom a gondolatot, hogy otthon ülök, tétlenül,
miközben Kai vigasztalni próbál.
‒ Ott tartottam ‒ folytatja Claire ‒, hogy ezt a környéket a W. G. Turner
építési vállalat aszfaltozta újra, úgy egy hónappal ezelőtt. Valószínűleg
akkor helyezték el a bombát, Woods is a munkások között volt. Itt lenne
érdemes kezdened a nyomozást.

•••

Az asszony elém rakja az aktákkal teli dobozt.

‒ Ez az összes alkalmazott és alvállalkozó, aki a Courthouse Way
újrabetonozásán dolgozott.
Sietve eliszkol, mintha fertőző lennék. Egy pillanattal se akar a
szükségesnél többet beszélni egy TVI-ügynökkel.
Bizonyos szempontból valóban fertőző vagyok. Amikor Újjászülettem, a
hozzám közelállókat, akik tudták, mit tettem, és ezáltal szerepet játszottak
Joshua Rennon identitásának létrejöttében, szintén portolták, a velem
kapcsolatos emlékeiket pedig eltávolították Újjászületésem részeként.
Bármi is volt a bűnöm, megfertőzte őket.
Azt sem tudom, kik lehetnek.
Nem kellene így gondolkodnom. Nem jó a múlton, egy halott ember
életén rágódni.
Egyenként átböngészem az aktákat, beütöm a neveket a telefonomba,
hogy Claire algoritmusai az irodában hálózatot alkossanak belőlük,
összekapcsolják az adatbázisok millióiban található tételekkel, lefuttassák a
neveket a radikális tawninellenes fórumokon és az idegengyűlölő
oldalakon, hogy kapcsolódási pontokat keressenek.
Ennek ellenére én sorról sorra átolvasom az aktákat. Az agy néha olyan
kapcsolatokra bukkan, amilyenekre Claire számítógépei soha.
A W. G. Turner nagy gonddal járt el. Minden jelentkezőt alaposan
leellenőriztek, az algoritmusok egyiküket sem találják gyanúsnak.
Kis idő elteltével a nevek egyetlen, meghatározhatatlan masszává folynak
össze: Kelly Eickhoff, Hugh Raker, Sofia Leday, Walker Lincoln, Julio
Costas…
 Walker Lincoln.
Visszalapozok, és még egyszer megnézem magamnak az aktát. A
fényképen egy harmincas éveiben járó fehér fickó látható. Résnyire szűkült
tekintet, ritkuló haj, mosolytalan arc. Nincs rajta semmi igazán feltűnő.
Egyáltalán nem tűnik ismerősnek.
A neve mégis elbizonytalanít.
A lángok közé dobott fényképek széle felkunkorodik.
A legfelső apámról készült, ahogy a házunk előtt áll. A kezében puska, az
arca elszánt. Mielőtt még felzabálnák a lángok, a fénykép egyetlen,
megmaradt sarkában észreveszek két utcatáblát.
Walker és Lincoln.
Libabőrös leszek, pedig a maximumra van kapcsolva a fűtés az irodában.
Előveszem a telefonom, és megnyitom a Walker Lincolnról szóló
jelentést: a hitelkártya-kivonatokat, híváslistát, keresési előzményeket, netes
tevékenységet, az eddigi munkahelyeinek és iskoláinak összegzését. Az
algoritmusok semmi szokatlant nem észleltek. Walker Lincoln tökéletes
átlagpolgár.
Még soha egyetlen profilt se láttam, aminél Claire paranoiás algoritmusai
ne találtak volna valami gyanúsat. Walker Lincoln túlságosan tökéletes.
Átböngészem a számlakivonatait: fahasáb tűzifának, gyújtófolyadék,
kandallószimulátorok, kerti grillek.
Az elmúlt két hónapból viszont semmi.

‒ Kérlek, ma este inkább ne ‒ mondom Kainak, mielőtt ujjai belém

hatolnának.
Másodlagos karjainak hegye tétován megtorpan, és gyengéden
megsimogatja velük a hátamat. Egy pillanattal később hátrébb húzódik.
Engem néző két szeme olyan hatást kelt a szoba félhomályában, mint két
sápadt hold.
‒ Ne haragudj ‒ mondom neki. ‒ Sok minden jár a fejemben,
kellemetlen gondolatok. Nem szeretnélek terhelni velük.
Kai bólint, bár az emberi gesztus nem illik hozzá. Értékelem igyekezetét,
hogy jobb kedvre derítsen. Mindig is nagyon megértő volt.
Hátrébb húzódik, és magamra maradok a szoba közepén, meztelenül.
A főbérlő váltig állítja, hogy semmit sem tud Walker Lincolnról. A bérleti
díjat, ami Charlestownnak ezen a részén pokolian olcsó, Walker minden
hónap első napján utalta át az asszony bankszámlájára, aki azóta nem is
látta, hogy a férfi négy hónappal ezelőtt beköltözött. Felvillantom a
jelvényemet, mire a nő átadja Walker lakásának kulcsát, és szótlanul figyeli,
ahogy elindulok felfelé a lépcsőn.
Kinyitom az ajtót, és felkapcsolom a villanyt. Egy lakberendezési áruház
bemutatótermének látványa fogad: fehér kanapé, bőrfotel, üveg
dohányzóasztal, rajta gondosan elrendezgetett magazinok, a falakon
absztrakt festmények. Semmi rendetlenség, minden a kijelölt helyén. Mély
levegőt veszek. Se konyha-, se mosószerszag. Hiányzik minden megszokott
illat, ami a valódi emberek lakta helyekre jellemző.
A lakás egyszerre tűnik ismerősnek és ismeretlennek, mintha egy déjà
vun sétálnék át.
Végigmegyek a lakáson, sorra nyitom az ajtókat. A gardrób és a
hálószoba ugyanolyan gondosan berendezett, mint a nappali. Tökéletesen
átlagos, tökéletesen valószerűtlen.
Az ablakokon beszűrődő fény szabályos paralelogrammákat rajzol a
szürke padlószőnyegre. Kai kedvenc árnyalata az aranyló napfény.
De mindent vékony, legfeljebb egy-két hónapos porréteg borít.
Walker Lincoln egy kísértet.
Megfordulok, és ekkor észreveszek valamit, ami a bejárati ajtó belső
oldalán lóg. Egy maszk.
Leakasztom, felveszem, és a fürdőszobába megyek.
Elég jól ismerem ezt a fajta maszkot. Puha, rugalmas, programozható
rostokból áll, a tawninok technológiáján alapszik, és ugyanebből az
anyagból készülnek azok a szálak is, amelyek visszaengedik az
Újjászületetteket a világba. A test hőmérsékletének hatására előre
beprogramozott alakot tudnak ölteni. Nem számít, milyenek a vonásai
annak, aki a maszk mögött rejtőzik, mert azt az arcot ölti magára, amelyet
memorizált. Csak az igazságszolgáltatás számára engedélyezett, és néha mi
is használunk ilyen maszkokat, ha xenofób sejtek közé akarunk beépülni.
A tükörben lassan életre kelnek a maszk hűs rostjai, éppen úgy, ahogy
Kai teste, ha megérintem. Megfeszülnek, húzgálják a bőrömet és
arcizmaimat. Arcom egy pillanatra formátlan masszának tűnik, mint egy
szörnyszülötté valamiféle rémálomból.
 Az örvénylő, feszítő mozdulatok hirtelen befejeződnek, és Walker
Lincoln arcát látom magam előtt.

Amikor legutóbb Újjászülettem, Kai arcát pillantottam meg elsőnek.

Az arcban sötét halszemek ültek, a bőre lüktetett, mintha apró férgek
izegtek-mozogtak volna a felszín alatt. Riadtan hátrálni kezdtem, de nem
volt hová. Acélfalba ütközött a hátam.
A szeme körül összehúzódott a bőr, majd újra kitágult. Ezt az idegen
arcjátékot nem tudtam értelmezni. Kai hátrébb húzódott.
Lassan felültem, és körbepillantottam magam körül. Keskeny
acélpriccsen ültem, amit szűk cella falához erősítettek. Vakító volt a fény.
Hányingerem lett. Lehunytam a szemem.
Ekkor képek áradata zúdult rám, feldolgozhatatlan erővel. Arcok,
hangok, események pörögtek gyors egymásutánban. Kitátottam a számat,
hogy felordítsak.
Kai egy szempillantás alatt ott termett. Elsődleges karjait körbefűzte a
fejem körül, hogy nyugton maradjak. Virágos és fűszeres illatok keveréke
töltötte be a levegőt, ismerős emlékük utat tört magának a fejemben
tomboló káoszon. Az otthon szaga. Belekapaszkodtam, mint egy lebegő
deszkába a háborgó tengeren.
Kai átölelt a másodlagos karjaival, a hátamat lapogatta, valami nyílás
után kutatott. És megéreztem, ahogy végtagját belenyomja a gerincem fölött
kialakított lyukba, amelyről nem is tudtam, hogy létezik, és legszívesebben
felüvöltöttem volna a fájdalomtól ‒ ám ebben a pillanatban csillapodott a
fejemben örvénylő káosz. Hirtelen az ő szemén és elméjén keresztül
szemléltem a világot: saját, meztelen, remegő testemet.
Hadd segítsek neked.
Egy darabig még ellenálltam, de Kai túl erős volt, és végül megadtam
magam.
Mi történt?
Az Ítélethajó fedélzetén vagy. A korábbi Josh Rennon nagyon rossz
dolgot művelt, amiért bűnhődnie kellett.
Megpróbáltam felidézni, mit követtem el, de semmire sem emlékeztem.
Az a régi Josh Rennon nincs többé. Ki kellett vágnunk ebből a testből,
hogy megmentsünk téged.
 Újabb emlék tör a felszínre, Kai gondolatainak áramlata gyengéden
terelgeti.
Egy osztályteremben ülök, az első sorban. Az ablakon beszűrődő napfény
szabályos paralelogrammákat rajzol a padlóra. Kai fel-alá járkál előttünk.
„Mindnyájan emlékek, személyiségek, összefüggő gondolatsorok
csoportjainak sokaságából tevődünk össze.” A hang egy fekete dobozból
jön, ami Kai nyakában lóg. Kissé gépies ugyan, de tiszta és dallamos.
„Hát nem szoktátok megváltoztatni a viselkedéseteket, a kifejezéseket,
amelyeket használtok, sőt még a beszédeteket is, ha a gyerekkori
barátaitokkal vagytok, és nem az új, nagyvárosi barátaitokkal? Nem
nevettek, sírtok, mérgelődtök másként a családotok körében, mint a
társaságomban?”
A tanulók erre kuncogni kezdenek, akárcsak én. Kai a terem túlsó végébe
ér, és a tekintetünk ekkor összetalálkozik. Hátrafeszül a bőr a szeme körül,
amely ettől még nagyobbnak tűnik. Melegség árad szét az arcomon.
„Az egységes individuum a hagyományos humán filozófia téves
alapvetése. Valójában ez képezi számos régi, felvilágosulatlan szokás
alapját. Példának okáért egy bűnöző csupán egy személy, aki más
személyekkel osztozik ugyanazon a testen. Attól, hogy egy férfi gyilkos, még
lehet jó apa, jó férj, jó testvér, jó fiúgyermek, és egészen más ember sző
terveket valakinek a haláláról, mint aki a lányát fürdeti, a feleségét
csókolja, a húgát vigasztalja, vagy az anyját ápolja. A régi humán
igazságszolgáltatás azonban ezeket az embereket válogatás nélkül
ugyanúgy megbüntette volna, egyszerre ítélte volna el, vetette volna
börtönbe, végezte volna ki mindüket. Kollektív büntetés. Micsoda
barbárság! Micsoda kegyetlenség!”
Elképzelem az elmémet olyannak, amilyennek Kai lefesti: két részre
osztva, megosztott individuumként. Nincs olyan emberi intézmény, amelyet a
tawninok jobban gyűlölnének az igazságszolgáltatásunknál. Megvetésük
tökéletesen érthető az elmék közötti kommunikációjuk tükrében. A
tawninoknak nincs titkuk egymás előtt, intimitásuk fokáról mi csak
álmodhatunk. Valóban barbárságnak tűnhet számukra egy olyan
igazságszolgáltatás ideája, mely az egyén teljes kiismerhetetlensége miatt
kénytelen ritualizált támadó fellépéshez folyamodni ahelyett, hogy
közvetlenül feltárná az elme igazságát.
Kai rám pillant, mintha hallaná a gondolataimat, de tudom, hogy ez csak
akkor lehetséges, ha a portomon keresztül összekapcsolódunk. A gondolat
mégis örömmel tölt el. Én vagyok a kedvenc tanítványa.
Két karommal átöleltem Kait.
Ő az én tanítóm, szerelmem, házastársam. Egykor csak sodródtam, most
azonban hazaértem. Kezdenek visszatérni a gondolataim.
Kitapintottam a sebhelyet Kai tarkóján. Összerezzent.
Mi történt veled?
Nem emlékszem. Ne aggódj emiatt.
Óvatosan megsimogattam, kikerülve a forradást.
Az Újjászületés fájdalmas folyamat. A ti biológiátok nem fejlődött úgy,
mint a miénk, nehezebb szétszedni az elmétek részeit, és különválasztani
egymástól a különböző személyiségeket. Beletelik némi időbe, mire az
emlékek megnyugszanak. Újra kell emlékezned, újra kell tanulnod azokat az
utakat, amelyekkel kiismerheted és újra felépítheted magad. De most jobb
emberré lettél, megszabadultál azoktól a kóros részektől, melyeket ki kellett
vágnunk.
Kaiba kapaszkodtam, és apránként összeszedegettük a darabjaimat.

Megmutatom Claire-nek a maszkról készült fotót és a túlságosan is

tökéletes elektronikus profilt.
‒ Komoly befolyásra van szükség ahhoz, hogy valaki ilyen szintű
felszereléshez hozzáférjen, és ennyire meggyőző elektronikus álcát hozzon
létre. Lehet, hogy az Irodában dolgozik, mivel ott is át kell fésülnünk az
elektronikus adatbázisokat ahhoz, hogy töröljük az Újjászületettek előző
életének összes nyomát.
Beharapja az alsó ajkát, és kétkedő pillantást vet a mobilom képernyőjén
látható maszkra.
‒ Ez elég valószerűtlennek tűnik. Az Iroda összes alkalmazottjának
portja van, és rendszeresen ellenőrzik őket. El nem tudom képzelni, hogyan
maradhatna rejtve közöttünk egy tégla.
‒ Mégis ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
‒ Hát, hamarosan kiderül ‒ mondja Claire. ‒ Adamet portolták. Tau most
végzi el rajta a vizsgálatot. Fél órán belül meglesz az eredmény.
Szó szerint belezuhanok a mellette lévő székbe. Nehéz takaróként omlik
rám az elmúlt két nap kimerültsége. Számomra is megmagyarázhatatlan
okból kerülöm Kai érintését. Mintha meghasonlottam volna.
Kényszerítem magam, hogy csak egy kicsit maradjak még ébren.
 Kai és én a kétszemélyes bőrkanapén ülünk. Hatalmas teste miatt
szorosan egymáshoz préselődünk. Mögöttünk van a kandalló, melegsége
cirógatja a tarkómat. Kai bal karjai gyengéden végigsimítanak a hátamon.
Feszült vagyok.
A szüleim velünk szemben ülnek a fehér kanapén.
‒ Soha nem láttam Josht ilyen boldognak ‒ szólal meg anyám.
Mosolyától annyira megkönnyebbülök, hogy szívem szerint megölelném.
‒ Örülök, hogy így érez ‒ mondja Kai a kis fekete dobozon keresztül. ‒
Úgy éreztem, Josh aggódik, hogy mit fognak szólni hozzám. Illetve hozzánk.
‒ Mindig is lesznek idegengyűlölők ‒ állapítja meg az apám. Mintha
kissé ki lenne fulladva. Tudom, hogy egy nap ezt a betegsége jelének fogom
venni. A boldog emlékbe némi bánat vegyül.
‒ Szörnyűségek történtek ‒ ismeri el Kai. ‒ ‒ Ezzel tisztában vagyunk.
De mi mindig a jövőbe akarunk tekinteni.
‒ Mi is ‒ ért egyet apám. ‒ ‒ De vannak, akik megrekedtek a múltban.
Nem engedik, hogy a holtak békében nyugodjanak.
Körbenézek a szobában, és feltűnik, milyen nagy a rend. A szőnyeg
makulátlanul tiszta, az asztalokon semmi kacat. A fehér kanapén, amelyen a
szüleim ülnek, egyetlen folt sincs. A közöttünk álló üvegasztal néhány
művészi gonddal elrendezett magazint leszámítva üres.
A nappali olyan, akár egy bútoráruház bemutatóterme.
Felriadok. Emlékeim foszlányai éppolyan valótlanná váltak, mint Walker
Lincoln lakása.
Claire házastársa, Tau áll az ajtóban. Másodlagos karjainak hegye
szétroncsolódott, kék vér ömlik belőle. Tau megtántorodik.
Claire egy szempillantás alatt mellette terem.
‒ Mi történt?
Válasz helyett Tau letépi Claire dzsekijét és blúzát, és vastagabb, kevésbé
érzékeny elsődleges karjaival mohón kikutatja a tawnin portot a hátán.
Miután megtalálja a bemeneti nyílást, behatol, mire Claire felszisszen, és
azonnal elernyed.
Elfordítom a tekintetem az intim jelenetről. Taunak fájdalmai vannak,
szüksége van Claire-re.
‒ Jobb, ha megyek ‒ és azzal felállok a székből.
‒ Adam robbanószerkezetet rejtett el a gerincében ‒ mondja Tau a
hangdobozon keresztül.
Megtorpanok.
 ‒ Amikor beportoltam, együttműködő volt, és úgy tűnt, beletörődött
abba, ami vár rá. De amikor megkezdtem a vizsgálatot, a miniatűr
robbanószerkezet felrobbant, és azonnal végzett vele. Gondolom, vannak
köztetek, akik inkább meghalnak, mint hogy Újjászülessenek.
‒ Sajnálom ‒ mondom neki.
‒ Nem, én sajnálom ‒ feleli ő. A gépi hang nehezen közvetít bánatot, de
mintha saját, nyugtalan elmémet utánozná. ‒ Lényének egyes részei
ártatlanok voltak.

A tawninokat nem különösebben érdekli a történelem, és most már minket

sem.
És az öregség sem végez velük. Senki sem tudja, mennyi idősek: lehet,
hogy több száz vagy ezer évesek, de akár eónokban is mérhető a koruk. Kai
homályosan emlegetni szokott egy utazást, amely hosszabb ideig tartott,
mint az emberi faj történelme.
„Milyen volt?”, kérdeztem tőle egyszer.
„Nem emlékszem”, gondolta Kai.
Viselkedésükre magyarázatként szolgál biológiájuk. Agyuk folyamatos
növekedésben van, akár a cápa fogai. Folyamatosan új agyszövet képződik
a belsejében, míg a külső rétegeket rendszeres időközönként levedlik, mint
a kígyó a bőrét.
Mivel az életük arra rendeltetett, hogy örökké tartson, az eónokon át
felhalmozódott emlékek maguk alá gyűrték volna a tawninokat. Nem csoda,
hogy a felejtés mesterévé váltak.
A megőrzendő emlékeket átmásolják az új szövetbe: visszakeresik,
újrateremtik és újrarögzítik. De amit hátra akarnak hagyni, minden
változáskor eldobják, mint egy rovarbáb elszáradt burkát.
Nem csak az emlékeiket hagyják hátra. Kész személyiségeket képesek
magukra ölteni, mint egy színész a szerepét, hogy később
megfeledkezzenek róluk, és sutba dobják őket. A tawninok teljesen
különálló lényként tekintenek a változás előtti és a változás utáni énre,
melyeknek különbözik a személyiségük, mások az emlékeik, más az
erkölcsi felelősségük. Csupán arról van szó, hogy ugyanabban a testben
váltják egymást.
Még csak nem is ugyanabban a testben, gondolta nekem Kai.
?
 Körülbelül egy év alatt tested minden atomja lecserélődik, gondolta Kai.
Ez akkor történt, amikor először lettünk egymás szeretői, és Kai sokszor a
tanítómként beszélt hozzám. Nálunk ez még gyorsabban bekövetkezik.
Mint amikor Thészeusz hajójának minden egyes deszkája idővel
kicserélődött, míg végül már nem is volt ugyanaz a hajó.
Mindig utalásokat teszel a múltra. ‒ Kai gondolata inkább volt elnéző,
mint kritikus.
A Hódítás idején a tawninok extrém agresszív viselkedést öltöttek
magukra. És mi is ebben a szellemben léptünk fel ellenük. A részletek
persze homályosak. A tawninok nem emlékeznek rájuk, legtöbbünk pedig
nem akar emlékezni. Kalifornia még ennyi év után is lakhatatlan.
De miután megadtuk magunkat, a tawninok levedlették elméjük
agresszív rétegeit ‒ így bűnhődtek háborús bűneikért ‒, és a lehető
legszelídebb uralkodókká váltak. Elkötelezett pacifistákként ma már
undorodnak az erőszaktól, örömmel osztják meg velünk technológiájukat,
gyógyítják betegségeinket, és tesznek mindenféle varázslatos csodát. A
világban béke uralkodik. Az emberek várható élettartama jóval hosszabb, és
akik hajlandóak a tawninoknak dolgozni, azoknak jó dolguk van.
A tawninok nem ismerik a bűntudatot.
Mi már más nép vagyunk, gondolta Kai. Ez a mi otthonunk is. Néhányan
közületek mégis ragaszkodnak hozzá, hogy magunkra vegyük egykori, halott
énünk bűneit. Mintha a fiút vonnák felelősségre az apja bűneiért.
Mi lesz, ha újra háború tör ki? ‒ gondoltam. Mi van, ha az
idegengyűlölők meggyőznek minket, hogy lázadjunk fel ellenetek?
Akkor lehet, hogy újra megváltozunk, és olyan kegyetlenné és
kíméletlenné válunk, mint azelőtt. Az efféle változások fenyegetettség esetén
fellépő fiziológiai reakciók, melyeken nem tudunk uralkodni. Csakhogy
nekünk semmi közünk ezekhez a jövőbeli énekhez. Az apa nem tartozik
felelősséggel a fiú tetteiért.
Ezzel a logikával nehéz vitába szállni.

•••

Adam barátnője, Lauren fiatal, megkeményedett arcú nő. Meg se rezzen,

amikor közlöm vele, hogy mivel Adam szülei már nem élnek, ő a férfi
legközelebbi hozzátartozója, így az ő felelőssége elhozni a holttestet a
rendőrőrsről.
 Egymással szemben ülünk, a konyhaasztal két oldalán. A lakás kicsi és
sötét. A villanykörték nagy része kiégett, és nem cserélték ki.
‒ Engem is portolni fognak? ‒ kérdezi.
Most, hogy Adam halott, el kell döntenünk, kit kell portolnunk a barátai
és a rokonai közül ‒ különös elővigyázatossággal, hátha mások is
robbanószerkezetet rejtettek a gerincükbe ‒, annak érdekében, hogy
felgöngyölítsük az összeesküvés szálait.
‒ Még nem tudom ‒ felelem. ‒ Attól függ, mennyire hajlandó
együttműködni. Érintkezett Adam bármilyen gyanús alakkal? Bárkivel, aki
maga szerint idegengyűlölő?
‒ Én nem tudok semmit ‒ mondja a nő. ‒ Adam magányos ember… volt.
Soha semmiről nem beszélt nekem. Beportolhat, ha akar, de felesleges.
A hozzá hasonlók általában rettegnek attól, hogy portolják őket, és ezzel
erőszakot tegyenek rajtuk. Tettetett közönyétől csak még gyanúsabbá válik
a szememben.
Mintha megérezné gyanakvásomat, és gyorsan taktikát vált.
‒ Adammel néha felejtést szívtunk vagy fényeztünk. ‒ Fészkelődni kezd
a székében, és a konyhapult felé pillant. Én is odanézek, és észreveszem a
mosatlan edények előtt heverő kábítószeres holmikat. Mintha kellékek
lennének egy színpadon. A csap ütemes csöpögése háttérzajként szolgál a
jelenethez.
A felejtés és a fény is erősen hallucinogén hatású. Ezzel kimondatlanul
azt üzeni, hogy az elméjében hemzsegnek a hamis emlékek, így még ha
portolják is, akkor sem lesz megbízható. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy
Újjászületettet csinálunk belőle, de semmi olyat nem tudunk meg, amit
felhasználhatunk mások ellen. Nem rossz trükk. De nem hazudott elég
meggyőzően.
Ti, emberek azt hiszitek, hogy azok vagytok, amit tesztek, gondolta
egyszer Kai. Emlékszem, hogy egy parkban feküdtünk, a fűben, és engem
örömmel töltött el, ahogy a nap melege cirógatta Kai bőrét, mely sokkal
érzékenyebb az enyémnél. Pedig valójában azok vagytok, amire emlékeztek.
A kettő nem ugyanaz? ‒ gondoltam.
Egyáltalán nem. Ahhoz, hogy az ember felidézzen egy emléket,
reaktiválnia kell egy sor neurális kapcsolatot, és közben meg kell
változtatnia azokat. A ti biológiátok olyan, hogy az emlékezés minden egyes
aktusával újraírjátok azt az emléket. Egyszer sem tapasztaltad még azt,
hogy egy benned élénken élő emlékedről kiderült, hogy hamis? Hogy egy
álomról határozottan úgy érezted, valóban átélted? Hogy igaznak hittél
valamit, amiről kiderült, hogy kitalált történet?
Ahogyan beszélsz rólunk, annyira sebezhetőnek tűnünk.
Valójában pedig tévedésben éltek. Kai gondolatának szeretetteljes íze
volt. Nem tudjátok megkülönböztetni a valós emlékeiteket a hamisaktól,
mégis ragaszkodtok ahhoz, hogy fontosak, és az életetek függ tőlük. A
történelem gyakorlata nem sok jót tett a fajotoknak.
Lauren elfordítja rólam a tekintetét, talán mert eszébe jut Adam. Van
valami ismerős a nőben, olyan, mint egy gyerekkoromban hallott dal
halványan derengő refrénje. Tetszik arcának leírhatatlansága, ahogy az
emlékeibe veszve ellazul. Abban a pillanatban elhatározom, hogy nem
fogom portoltatni.
Előveszem a maszkot a táskámból, és az arcát lesve magamra öltöm.
Miközben a maszk hozzámelegszik az arcomhoz, rátapad, az izmaimat és a
bőrömet húzgálja, Lauren arcát fürkészem, a felismerés jelei után kutatva,
amely bizonyítaná, hogy Adam és Walker cinkosok voltak.
A nő arca megfeszül, aztán ismét közönyössé válik.
‒ Mit művel? Ez az izé a frászt hozza rám.
‒ Csak rutinellenőrzés ‒ felelem csalódottan.
‒ Nem baj, ha megnézem a csapot? Idegesít a csöpögés.
Bólintok, és a helyemen maradok, ő pedig feláll. Újabb zsákutca.
Lehetséges, hogy Adam egyedül csinálta az egészet? Ki volt Walker
Lincoln?
Félek a választól, mely félig már megfogalmazódott bennem.
Érzékelem, hogy a tarkóm felé nehéz súly lendül, de már túl késő.

‒ Hall minket? ‒ A hang recsegős, valami elektronikus kütyü torzítja el.

Különös módon a tawninok hangdobozaira emlékeztet.
Bólintok a sötétben. Egy széken ülök, a kezemet hátrakötözték. Valami
puha szövetet, sálat vagy nyakkendőt tekertek szorosan a fejem köré, hogy
eltakarják a szemem.
‒ Sajnálom, hogy így kellett intéznünk. Jobb, ha nem lát minket. Így ha a
tawninja vizsgálatnak veti alá magát, nem fog tudni elárulni minket.
Kitapintom a köteleket a csuklóm körül. Profi munka. Semmi esély arra,
hogy meglazítsam a csomót.
 ‒ Jobb, ha ennek most azonnal véget vetnek ‒ szólalok meg. Igyekszem
tekintélyt parancsoló hangon beszélni. ‒ Tudom, hogy most azt hiszik,
sikerült elkapniuk egy kollaboránst, aki elárulta az emberi fajt. Úgy vélik,
ezzel igazságot szolgáltatnak, és bosszút állnak. De gondolkozzanak csak!
Ha bántanak, előbb-utóbb el fogják kapni magukat, és az ezzel kapcsolatos
minden emléküket törölni fogják. Mi értelme a bosszúnak, ha nem is
emlékeznek rá? Olyan lesz, mintha meg sem történt volna.
Elektronikus kacajokat hallok a sötétségben. Nem tudnám megmondani,
hányan vannak, ahogyan azt sem, hogy öregek-e vagy fiatalok, férfiak vagy
nők.
‒ Engedjenek szabadon!
‒ Elengedjük, majd ha ezt meghallgatta ‒ mondja az első hang.
Valaki lenyom egy gombot, és megszólal egy testetlen hang: „Szia, Josh!
Látom, megtaláltad az igazán fontos nyomokat.”
A saját hangomat hallom.

„…átfogó kutatásaink ellenére sem lehetséges minden emléket kitörölni.

Akár egy régi merevlemez, az Újjászületettek elméje nyomokban megőrzi a
régi útvonalakat, és ezek bennük szunnyadnak, várva, hogy valaminek a
nyomán felidéződjenek…”
A régi házunk, a Walker és a Lincoln sarkán.
Odabent rendetlenség, a játékaim szanaszét hevernek. Nincs kanapé,
csak négy fonott szék egy régi fa dohányzóasztal körül. Az asztallap telis-
tele kör alakú foltokkal.
Az egyik fonott szék mögött rejtőzöm. A házban csend van, és félhomály,
mintha kora hajnal vagy késő napnyugta lenne.
Ordítást hallok kintről.
Felugrom, az ajtóhoz rohanok, és feltépem. Látom, hogy apámat egy
tawnin felemeli az elsődleges karjaival. A másodlagos és harmadlagos
karjait körbefonja apám karján és lábán, aki így moccanni se bír.
Anyám mozdulatlanul fekszik a földön a tawnin mögött.
A tawnin megrántja a karjait, apám még egyszer ordítani próbál, de a
vér felgyülemlik a torkában, ezért üvöltés helyett csak bugyborékoló hang
jön ki rajta. A tawnin még egyet ránt apám végtagjain, és a szemem láttára
lassan darabokra szaggatja.
 Ekkor vesz észre engem. A szeme körüli bőr hátrafeszül, majd újra
összehúzódik. Az ismeretlen virágok és fűszerek illata olyan erős, hogy rám
tör az émelygés.
A tawnin Kai.
„…valódi emlékek híján hazugságokkal töltik meg az elmédet.
Mesterségesen fabrikált emlékekkel, melyek azonnal lelepleződnek, ha az
ember alaposabban megvizsgálja őket…”
Kai odalép a ketrecem túloldalához. Sok ilyen ketrec van, mindegyikben
egy-egy fiatal férfi vagy nő. Hány éven át tartottak minket sötétségben és
elzártságban, megakadályozva, hogy tartalmas emlékeket alkossunk?
Nem létezett semmiféle jól kivilágított osztályterem, ahogy filozófiai
előadás sem, és az ablakon beszűrődő napfény sem rajzolt szabályos
paralelogrammákat a padlóra.
„Sajnáljuk, ami történt”, mondja Kai. Legalább a hangdoboz valódi. De a
gépies hang rácáfol szavaira. „Oly régóta mondogatjuk ezt. Mi nem azok
vagyunk, akik azokat a dolgokat elkövették, amiket nem vagytok hajlandók
elfelejteni. Azokra az énünkre egy ideig szükség volt, de már
megbűnhődtek, kitaszíttattak, elfelejtődtek. Ideje továbblépni.
Kai szemébe köpök.
Nem törli le a nyálamat. Szeme körül összehúzódik a bőr, majd elfordul
tőlem. „Nincs más választásunk, mint hogy Újjászüless.”
„…azt mondják, ami volt, elmúlt, s hogy a múlt nincs többé. Azt állítják,
ők már nem ugyanazok, mint akik azokat a szörnyűségeket elkövették, és
nem vonhatók felelősségre korábbi énjük tetteiért. Ebben van némi igazság.
Amikor Kai és én szeretkezünk, belelátok a gondolataiba, és semmi sincs
benne abból a Kaiból, aki megölte a szüleimet, gyerekekkel
kegyetlenkedett, arra kényszerített minket, hogy elégessük régi
fényképeinket, és korábbi létezésünk minden olyan nyomát kitöröljük, mely
megzavarhatta volna a nekünk szánt jövőt. Valóban átkozottul jók a
felejtésben, és az istenverte múlt olyan számukra, mint egy ismeretlen
ország. Az a Kai, aki a szeretőm, valóban más elme: ártatlan, feddhetetlen,
nem gyötri bűntudat.”
„De ők akkor is a halott szüleim, a mi halott szüleink csontjain taposnak.
A holtaktól elvett házakban élnek. Tagadásukkal tovább gyalázzák az
igazságot.”
„Néhányunk elfogadta, hogy a túlélés ára a kollektív amnézia. De nem
mindenki. Én te vagyok, te pedig én. A múlt nem hal meg. Beszivárog,
befolyik, beágyazódik, az alkalomra várva, hogy szárba szökkenhessen. Az
vagy, amire emlékezel…”
Kai első csókja: nyálkás és nyers.
Az első alkalom, amikor belém hatol. Az első alkalom, amikor elmémet
megszállja az övé. Tehetetlennek érzem magam, mintha olyasmit követtek
volna el ellenem, amitől soha nem szabadulhatok, és soha nem tisztulhatok
meg.
Virágok és fűszerek illata, melyet soha nem felejthetek, és nem is űzhetek
el, mert nem csak az orromban érzem, az elmémbe is beivódott.
„…igaz, hogy először én épültem be az idegengyűlölők közé, de végül ők
szálltak meg engem. A Hódításról megőrzött földalatti bizonyítékaik,
tanúvallomásaik, emlékeik, amelyeket megosztottak velem, felébresztették
szunnyadó valómat, és lehetővé tették, hogy visszaszerezzem saját
történetemet.”
„Amikor tudomást szereztem az igazságról, gondosan elterveztem a
bosszút. Tudtam, hogy nem lesz könnyű bármit is eltitkolnom Kai elől. De
kitaláltam valamit. Mivel a házastársa voltam, rám nem vonatkoztak a
rendszeres vizsgálatok, melyeknek a TVI többi ügynökét alávetették. Azzal,
hogy kerültem az intim helyzeteket, és rosszullétet, rossz kedvet színleltem,
megúsztam, hogy elmémbe férkőzzön, és legalább egy darabig
megtarthattam magamnak a titkaimat.”
„Létrehoztam egy másik személyiséget, maszkot viseltem, és mindent az
idegengyűlölők rendelkezésére bocsátottam, amire szükségük volt céljuk
eléréséhez. Mindnyájan maszkot viseltünk, hogy ha bármelyikünket
elfogják, ne árulhassa el a többieket.”
Azokat a maszkokat adom cinkosaimnak, amelyeket azért viselek, hogy a
segítségükkel beépüljek az idegengyűlölők közé…
„Ezután körülbástyáztam az elmémet, hogy felkészüljek arra az
elkerülhetetlen napra, amikor elkapnak, és Újjászületek. Részletesen
felidéztem magamban, hogyan haltak meg a szüleim, újra és újra
lejátszottam magamban az eseményeket, amíg kitörölhetetlenül bele nem
vésődtek az agyamba, mert tudtam, hogy Kai, aki magára akarná vállalni
felkészítésemet az Újjászületésre, beleborzongana az élénk emlékképekbe,
viszolyogna a vértől és az erőszaktól, és visszariadna attól, hogy túl mélyre
hatoljon. Réges-rég elfelejtette, mit művelt, és nem akarta, hogy bárki is
emlékeztesse rá.”
 „Biztos lehetek abban, hogy ezek a képek minden ízükben valóságosak?
Nem, nem lehetek. A gyermeki elme homályos szűrőjén át idéztem fel őket,
és kétségtelen, hogy emlékeimet megtermékenyítették, kiszínezték,
részletgazdagabbá tették a többi túlélő emlékei. Emlékeink összemosódnak,
és kollektív felháborodást szülnek. A tawninok azt mondják majd rájuk,
hogy csak annyira valóságosak, mint a hamis emlékek, melyeket belénk
tápláltak, de felejteni sokkal súlyosabb bűn, mint túl jól emlékezni.”
„Hogy még eredményesebben tüntessem el nyomaimat, fogtam a tőlük
kapott hamis emlékeket, és valósakat konstruáltam belőlük, hogy amikor
Kai felboncolja az elmémet, ne tudja megkülönböztetni hazugságaikat az
enyémektől.”
A szüleim nappalijának hazug tisztaságát és rendezettségét újraalkottam,
és átrendeztem azzá a helyiséggé, amelyben Adammel és Laurennel
találkoztam…
Az ablakon beszűrődő napfény szabályos paralelogrammákat rajzol a
padlóra…
Nem tudjátok megkülönböztetni a valós emlékeiteket a hamisaktól, mégis
ragaszkodtok ahhoz, hogy fontosak, és az életetek függ tőlük.
„És amikor már biztosan tudom, hogy az akció kezdetét vette, de kevéssé
ismerem a részleteket ahhoz, hogy bármit is eláruljak róluk, ha úgy adódna,
hogy vizsgálatnak vetnek alá, megtámadom Kait. Kicsi az esély arra, hogy
sikerrel járok, és Kai egészen biztosan azt akarja majd, hogy Újjászülessek,
és így kitörölje ezt az énemet, nem az egészet, csak annyit, hogy folytatni
tudjuk közös életünket. Halálom megóvja cinkosaimat, és lehetőséget
teremt arra, hogy győzelmet arassanak.”
„De mi jó van a bosszúban, ha nem láthatom? Ha te, az én Újjászületett
énem nem emlékezhetsz rá, és nem ízlelheted meg a siker édes ízét. Ezért
rejtettem el ezeket a nyomokat, és hagytam hátra neked a bizonyítékok
morzsáit, hogy visszaemlékezhess arra, amit tettél.”
Adam Woods… aki tulajdonképpen nagyon nem is különbözik tőlem,
mozgásba hozta emlékezetemet saját emlékeivel…
Összevásárolok mindenféle holmit, hogy egy nap majd eszembe juttassák
a tűz emlékét…
Ott lesz a maszk, hogy másoknak eszébe jussak…
Ott lesz Walker Lincoln.
Claire a rendőrőrs előtt vár, amikor visszasétálok. Két férfi áll mögötte,
félig árnyékban. A távolban felsejlik Kai testének nehezen kivehető
körvonala.
Megtorpanok, és hátrafordulok. Két férfi halad szorosan mögöttem,
elzárják az utat.
‒ Josh, ezt nem kellett volna! ‒ szólal meg Claire. ‒ Hallgatnod kellett
volna arra, amit az emlékezésről mondtam neked. Kai értesített minket,
hogy gyanakszik.
A sötétben nem tudom kivenni Kai tekintetét. A Claire mögött és fölött
megbújó, elmosódott alakra pillantok.
‒ Kai, te semmit sem mondasz nekem?
Az árny ledermed, majd a homályból megszólal egy gépi hang, teljesen
különbözik az elmémet simogató hangtól, amelyhez hozzászoktam.
‒ Nincs mit mondanom. Az én szeretett Joshom nincs többé. Kísértetek
szállták meg, és belefulladt az emlékezés örvényébe.
‒ Még mindig itt vagyok, most már lényem teljes valójával.
‒ Ragaszkodtok ehhez az illúzióhoz, amit, úgy tűnik, képtelenek
vagyunk korrigálni bennetek. Én nem az a Kai vagyok, akit gyűlölsz, te
pedig nem az a Josh, akit szeretek. Nem a múltunk határoz meg minket. ‒
Egy pillanatra elhallgat. ‒ Remélem, hamarosan viszontlátom az én
Joshomat.
Bemegy az állomás épületébe, sorsomra hagy.
Noha teljességgel tisztában vagyok azzal, mennyire hiábavaló, mégis
megpróbálok hatni Claire-re.
‒ Claire, tudod jól, hogy muszáj emlékeznem.
Arcán szomorúság és kimerültség tükröződik.
‒ Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki elveszítette a családját? Engem
csak öt évvel ezelőtt portoltak. Azelőtt volt feleségem. Olyan volt, mint te.
Nem tudott túllépni a múlton. Miatta portoltak, és lettem Újjászületett. De
mivel elszántam magam arra, hogy felejtsek, és békén hagyjam a múltat,
megengedték, hogy néhány emlékemet megőrizzem róla. Te viszont
ragaszkodsz a harchoz. Van fogalmad róla, hányszor születtél már újjá?
Minden alkalommal a lehető legkevesebbet vágták ki belőled, csak azért,
mert Kai annyira szeret, és a lehető legtöbbet akarta megőrizni belőled.
Nem tudom, miért akart Kai ennyire buzgón megóvni önmagamtól, és
megszabadítani a kísérteteimtől. Talán a múltnak olyan távoli foszlányai
lakoznak elméjében, melyekről nincs is tudomása, hogy hozzám fűzik, és
arra késztetik, hogy elhitesse velem a hazugságokat, mert így ő maga is
hinni fog bennük. A megbocsátás felejtés.
‒ De mostanra már neki is elfogyott a türelme. Ezután már semmire sem
fogsz emlékezni az életedből, így a bűnöddel még több embert kárhoztattál
arra, hogy meghaljanak. Olyanokat, akik állítólag fontosak neked. Mi
értelme a bosszúnak, amire áhítozol, ha soha senki nem fog emlékezni rá?
Josh, ami volt, elmúlt. Az idegengyűlölőknek nincs jövőjük. A tawninok
velünk maradnak.
Bólintok. Claire-nek igaza van. De attól, hogy valami igaz, az ember még
nem adja fel a harcot.
Elképzelem, milyen lesz újra az Ítélethajón. Elképzelem, milyen lesz újra
hazatérni Kaihoz. Elképzelem, milyen lesz az első csókunk: tiszta, ártatlan,
egy új kezdet ígérete. A virágok és fűszerek illatának emléke.
Lényem egy része, amely ismeri a lelkét, és szomjazza érintését, szereti
Kait. Lényemnek ez a része tovább akar lépni, mert hisz abban, amit a
tawninok kínálhatnak. És az énem, az egységes, csalóka én, szánalmat érez
irántuk.
Megfordulok és futásnak eredek. Az előttem álló férfiak türelmesen
várnak. Nincs menekvés.
Megnyomom a tenyeremben rejtegetett detonátort. Laurentől kaptam,
mielőtt eljöttem tőle. Egy utolsó ajándék egykori énemtől. Ajándék
magamtól, nekem.
A végső pillanatban, mielőtt a gerincem felrobbanna, elképzelem, ahogy
millió darabra szakad szét. És látom, hogy minden egyes porcikám, az
összes szanaszét hulló atom egyetlen, összefüggő illúzió.

fordította: Orosz Anna

 NYUGODJÉK BÉKÉBEN
EMILY FORT

Szóval Hayley-ről akarnak hallani.

Nem gond, már megszoktam, legalábbis hozzá kellett volna szoknom ennyi
idő alatt. Mindenkit csak a nővérem érdekel.
Szürke, esős októberi nap volt, péntek, a frissen lehullt avar illata
betöltötte a levegőt. A gyeplabdapályát szegélyező fekete tupelófák
élénkpirossá váltak, mintha egy óriás hagyta volna hátra véres lábnyomait.
Dolgozatot írtam franciából, megterveztem egy négytagú család heti
vegán étrendjét a családi életre nevelés és fogyasztástudomány órára. Dél
körül üzenetet kaptam Hayley-től, Kaliforniából.
Kihagyom a mai óráimat. Megyünk Q-val a fesztiválra!!!
Nem válaszoltam. Élvezte, hogy a szabad főiskolai életével cukkolhat.
Irigyeltem, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy ezt ki is
mutatom.
Anya délután írt.
Tudsz valamit Hayley-ről?
Nem. A hallgatás testvéri fogadalma sérthetetlen. Nem árulom el a titkos
barátját.
Ha hallasz felőle, hívj azonnal.
Eltettem a telefonomat. Anya az a típusú szülő, aki rátelepszik a gyerekei
életére.
Amint hazaértem a gyeplabdaedzésről, tudtam, hogy valami baj van.
Anya kocsija a felhajtón parkolt, márpedig soha nem szokott ilyen korán
hazajönni a munkából.
Az alagsorban ment a tévé.
Anya arca hamuszürke volt. Fojtott hangon megszólalt:
‒ Hayley szintfelelőse hívott a főiskoláról. Hayley elment egy zenei
fesztiválra. Ahol lövöldözés tört ki.
Az este hátralévő részére csak homályosan emlékszem. A halottak száma
nőtt, a tévébemondók drámai hangon felolvasták a lövöldöző régi
bejegyzéseit, amelyeket mindenféle fórumokra írt, a neten pedig reszketeg
drónfelvételek keringtek a pánikban menekülő emberekről.
Felvettem a szemüvegem, és kábán átsuhantam a helyszín VR-
szimulációján, amit sebtében raktak össze a híradós stábok. Már
hemzsegtek a gyertyás virrasztást tartó avatárok. Világított a holttestek
körvonala a földön, a rekonstruált ballisztikus pályákat pedig fénylő ívek és
lebegő számok jelölték. Mennyi adat, mégis milyen kevés információ!
Próbáltuk hívni Hayley-t, üzeneteket küldözgettünk neki. De semmi
válasz nem jött. Azt mondogattuk magunknak, hogy biztos lemerült a
telefonja. Mindig elfelejti feltölteni. És a hálózat is nyilván túlterhelt.
Hajnali négykor hívtak minket. Mind ébren voltunk.
‒ Igen, én vagyok… Biztos benne? ‒ Anyának szokatlanul nyugodt volt
a hangja, mintha nem most változott volna meg örökre az élete.
Mindnyájunk élete. ‒ Nem. Majd mi megvesszük magunknak a
repülőjegyeket. Köszönöm.
Letette a telefont, ránk nézett, és közölte velünk, mi történt. Majd a
kanapéra rogyott, arcát két kezébe temette.
Furcsa hangot hallottam. Arrafelé fordítottam a fejem, és életemben
először sírni láttam apát.
Elszalasztottam az utolsó esélyt arra, hogy elmondjam neki, mennyire
szeretem. Vissza kellett volna írnom neki.

GREGG FORT

Nincs képem Hayley-ről, amit megmutathatnék. Nem számít. Már úgyis

megvan maguknak az összes kép róla, amire csak szükségük lehet.
Soha nem készítettem olyan rengeteg fotót meg videót, mint Abigail,
drónos hologramokat és omni immerziókat meg még kevesebbet. Hiányzik
belőlem az az ösztön, hogy felkészüljek a váratlanra, a fegyelem, hogy
dokumentáljam a fontos pillanatokat, és a tökéletes képbeállítás képessége.
De nem is ezek a legfőbb okok.
Apám hobbifotós volt, saját maga hívta elő a képeit. Ha átlapozzák a
padláson porosodó albumokat, jó néhány beállított fényképet találnak rólam
és a testvéreimről, ahogy kényszeredetten mosolygunk a kamerába. Nézzék
meg jó alaposan azokat, amelyek a húgomat, Sarát ábrázolják. Figyeljék
csak meg, hogy apám előszeretettel fotózta őt félprofilból, hogy az arca
jobb oldala ne látszódjon!
Sara ötéves korában felmászott egy székre, és magára borított egy teli
fazék forró vizet. Apámnak kellett volna figyelnie rá, de ő az egyik
kollégájával vitatkozott telefonon. Ami történt, megtörtént, Sarának pedig
megszilárdult lávakötegre emlékeztető sebhelyek húzódtak a jobb
halántékától egészen a combjáig.
A fényképalbumok nem őrzik a szüleim dühödt veszekedéseinek nyomát,
sem a vacsoraasztal fölé telepedett kínos csöndet, valahányszor anyám
véletlenül kimondta azt a szót, hogy szép, és az sem látszik, ahogyan apám
kerülte Sara tekintetét.
Azon a néhány képen, amely Sarát szemből ábrázolja, a sebhelyek
láthatatlanok; apám gondosan kiretusálta a létezésüket a sötétkamrában.
Egyszerűen fogta magát és megtette, mi pedig asszisztáltunk hozzá
alaposan begyakorolt hallgatásunkkal.
Bármennyire is gyűlölöm a fényképeket és más emlékpótlékokat, mégis
elkerülhetetlenek. Munkatársak és rokonok mutogatják az embernek, és
olyankor kénytelen vetni rá egy pillantást, és bólintani. Látom, milyen
műgonddal igyekeznek az emlékmegőrző készülékek gyártói a valóságnál
jobb eredményeket produkálni. A színek élénkebbek, részletek bukkannak
elő a háttérből, a filterek bármilyen hangulatot képesek megidézni. Anélkül,
hogy bármit is be kellene állítanunk, a telefon több képet is exponál egymás
után, hogy időutazást színlelhessünk, és kiválaszthassuk azt a pillanatot,
amikor mindenki mosolyog. A bőr kisimul. A pórusok és az apró
tökéletlenségek eltűnnek. Ami annak idején apámnak egy napjába telt, az
ma egyetlen szempillantás alatt megvan, és sokkal jobb minőségben.
Vajon akik ezeket a képeket készítik, valóban úgy gondolják, hogy a
valóságot ábrázolják? Vagy a digitális festmények foglalták el a valóság
helyét az emlékezetükben? Ha megpróbálják felidézni a megörökített
pillanatot, vajon az jut eszükbe, amit láttak, vagy amit a kamera alkotott
nekik?

ABIGAIL FORT
Úton Kaliforniába, miközben Gregg elszundított, Emily pedig kibámult az
ablakon, én feltettem a szemüvegem, és elmerültem a Hayley-ről készült
képekben. Arra számítottam, hogy majd csak akkor fogok így tenni, ha már
új emlékek teremtésére képtelen, vénséges öregasszony leszek. Később
támadt fel bennem a düh. A gyász nem hagyott teret más érzésnek.
Mindig én voltam a kamera-, mobil- és drónfelelős. Én készítettem az
éves családi albumokat, a videókat a nyaralásról, az animált karácsonyi
üdvözlőlapokat arról, hogy mi mindent történt abban az évben a családdal.
Gregg és a lányok néha vonakodva ugyan, de a kedvemre tettek. Mindig
is hittem, hogy egy nap igazat adnak majd nekem.
‒ A képek fontosak ‒ mondogattam nekik. ‒ Az agyunk az idő
tökéletlen, lyukas szitája. Képek nélkül nagyon sok mindent elfelejtenénk,
amire emlékezni akarunk.
Végigzokogtam az egész országot átszelő utat, és közben újraéltem
elsőszülött lányom életét.

GREGG FORT

Abigail nem tévedett. Vagyis nem egészen.

Sokszor kívántam, bárcsak lennének képeim valamiről, amire emlékezni
akartam. Nem tudom magam elé idézni a hat hónapos Hayley arcát, sem azt
a halloweenjelmezt, amit ötéves korában viselt. Még a szalagavatós kék
ruhájának pontos árnyalatára sem emlékszem.
Tekintettel arra, ami később történt, a róla készült fotókhoz már nincs
többé hozzáférésem.
Azzal a gondolattal vigasztalom magam, hogyan is lehetne képes egy
fotó vagy videó megörökíteni azt a bensőségességet, nézőpontom
reprodukálhatatlan szubjektivitását és hangulatát, minden egyes pillanat
érzelmi húrjait, valahányszor belém hasított gyermekem lelkének
felfoghatatlan szépsége? Nem akarom, hogy digitális megjelenítések, a
mesterséges intelligencia rétegei által megfilterezett elektronikus tekintetek
pótreflexiói csúfítsák el azt, ahogyan a lányom az emlékezetemben él.
Ha Hayley-re gondolok, egy sor, egymással össze nem függő emlék jut
eszembe.
 A csecsemő, aki először ragadja meg finom, törékeny ujjacskáival a
hüvelykujjamat. A kisbaba, aki a fenekén csúszva közlekedik a parkettán,
és átverekszi magát a nagy betűkockákon, mint egy jégtörő az úszó
jégtáblákon. A négyéves, aki egy doboz papír zsebkendőt nyom a kezembe,
miközben betegen fekszem az ágyban, és lázas homlokomra tapasztja apró,
hűs kezét.
A nyolcéves, aki megrántja a kötelet, kioldva az üdítőspalackból készült
rakétát. Eláztat minket a habzó víz az égbe szálló üstökös nyomán, Hayley
pedig nevetve ezt kiáltja: „Én leszek az első balerina, aki a Holdon táncol!”
A kilencéves, aki közli velem, már nem akarja, hogy mesét mondjak neki
lefekvés előtt. És bár belesajdul a szívem az elkerülhetetlen fájdalomba,
hogy a gyermekem önállósodik, ő azzal enyhíti a csapást, hogy: „Egyszer
talán majd én olvasok fel neked.”
A tízéves, aki konokul ácsorog a konyhában, kishúgával az oldalán, és
rosszalló tekintettel mered rám és Abigailre. „Addig nem kapjátok vissza a
mobilotokat, amíg meg nem fogadjátok, hogy vacsora közben nem
használjátok.”
A tizenöt éves, aki rátapos a fékre. Soha életemben nem hallottam olyan
hangos kerékcsikorgást. Az anyósülésen ülök, ökölbe szorított kezemen
elfehéredik a csonton megfeszült bőr. „Apa, pont úgy nézel ki, mint én
annak idején, a hullámvasúton.” A hangja fegyelmezetten könnyed. Felém
nyújtja a karját, mintha képes lenne megóvni engem, ahogyan én óvtam őt
száz és száz alkalommal.
Így él bennem tovább annak a közösen töltött hatezer-
nyolcszázhetvennégy napnak a lecsapódása, akár a fénylő, törött
kagylóhéjak, amelyek hátramaradnak a tengerparton, miután a hétköznapok
árja visszahúzódott.
Amikor Kaliforniába értünk, Abigail látni akarta a holttestet. Én nem.
Maguk most mondhatnák, nincs semmi különbség aközött, ahogyan
apám próbálta eltüntetni a hibájából keletkezett sebhelyeket, és ahogyan én
viszolyogtam attól, hogy szembesítsem magam meg nem óvott gyermekem
holttestével. Millió „bárcsak” zúgott a fejemben: Bárcsak ragaszkodtam
volna hozzá, hogy az otthonunkhoz közel járjon egyetemre! Bárcsak
beírattam volna egy tanfolyamra, ahol megtanulhatta volna, hogyan lehet
túlélni a tömeglövöldözéseket! Bárcsak ragaszkodtam volna hozzá, hogy
mindig viselje a golyóálló mellényét! Egy egész generáció nőtt fel iskolai
lövöldözéseket szimuláló gyakorlatozással, akkor én miért nem tettem ennél
többet? Azt hiszem, Hayley halálakor értettem meg először apámat, akkor
támadt bennem először együttérzés bűntudattal teli, szánandó, gyáva lelke
iránt.
De végül azért nem akartam látni Hayley holttestét, hogy megőrizzem az
egyetlent, ami maradt utána: az emlékét.
Tudtam, hogy ha meglátnám a lőtt seb kimeneti nyílásának szabálytalan
kráterét, az alvadt vér megdermedt lávafolyamát, széttépett ruhájának sáros
foszlányait és hamuját, a kép elhomályosítana mindent, ami azelőtt volt,
egy csapásra elhamvasztaná a lányom, az én kicsi gyermekem emlékét, nem
hagyva maga után mást, mint gyűlöletet és kétségbeesést. Nem! Az az
élettelen test nem Hayley volt, nem az a gyermek, akire emlékezni akartam.
Nem hagyhattam, hogy ez az egyetlen pillanat egész addigi létezését
felülírja, ahogyan a tranzisztoroknak és biteknek sem engedtem, hogy
átvegyék az uralmat az emlékeim fölött.
Abigail tehát odament, felemelte a lepedőt, és megnézte magának
Hayley-t, az életünk romjait. Fotókat is készített róla.
– Erre is emlékezni akarok – mormolta. – Az ember nem fordítja el a
fejét, ha a gyermeke a kínok kínját éli át, azok után, hogy kudarcot vallott.

ABIGAIL FORT

Még Kaliforniában voltunk, amikor eljöttek hozzám.

Mintha elszállt volna belőlem minden erő. Ugyanazok a kérdések
zakatoltak a fejemben, mint anyák ezreinek előttem. Miért hagyták neki,
hogy ilyen fegyverarzenált halmozzon fel? Miért nem állította meg senki, a
figyelmeztető jelek dacára? Mit lehetett ‒ mit kellett ‒ volna másként
tennem, hogy megmentsem a gyermekemet?
Azt mondták, tehetek valamit. „Munkálkodjunk együtt azon, hogy méltó
emléket állítsunk Hayley-nek, és elérjük a változást.”
Sokan azt mondták rám, hogy naiv vagyok. Vagy még annál is rosszabb
szavakkal illettek. Hogy mégis mit képzelek, mi fog történni? Miután
évtizedeken keresztül végignéztük, ahogyan ugyanaz játszódik le, újra és
újra, és a vége mindig ugyanaz az őszinte részvét, miből gondolom, hogy
ezúttal majd más lesz? Azt gondolták, megőrültem.
 Van, akit a cinizmus sérthetetlenné és fölényessé tesz. De nem mindenkit
faragtak ilyen fából. A gyász rabjaként az ember a leghalványabb
reménysugárba is belekapaszkodik.
‒ A politika kudarcot vallott ‒ mondták. ‒ Ennyi kisgyerek, fiatal házas
és újszülöttjét óvó anya halálának elégnek kellene lennie ahhoz, hogy végre
tegyenek valamit. De soha nem elég. Az észérvek és a meggyőzés
elvesztette minden erejét, így a szenvedélyeket kell felszítanunk. Ahelyett,
hogy hagynánk, hogy a média a gyilkosra fordítsa az emberek mohó
figyelmét, összpontosítsunk inkább Hayley-re.
‒ De ezzel már mások is próbálkoztak – hebegtem. ‒ Aligha számítana
merőben új politikai húzásnak az áldozatot állítani a középpontba. Maguk
azt akarják, ne legyen belőle egyszerű statisztikai adat, egy újabb, arctalan
név a halottak listáján. Azt hiszik, a dolgok változni fognak, ha az
embereket szembesítik vacillálásuk és érdektelenségük hús-vér
következményeivel. De ez nem működik, soha nem is működött.
‒ De a mi algoritmusunkkal mindez másképp lenne ‒ kötötték az ebet a
karóhoz.
Megpróbálták elmagyarázni nekem, hogyan működik a dolog, a gépi
tanulással, konvolúciós neurális hálózatokkal és biofeedback-modellekkel
kapcsolatos részletek azonban meghaladták a képességeimet. Az
algoritmusukat kezdetben a szórakoztatóiparban használták, filmeket
értékeltek vele, megjósolták, mennyire lesznek sikeresek a közönség
körében, végül azonban már a film készítéséhez is felhasználták.
Szabadalmaztatott változatai jól beváltak a formatervezésben, a politikai
beszédek írásánál, bárhol, ahol létfontosságú az érzelmi bevonódás. Az
érzelmek végső soron biológiai jelenségek, nem holmi rejtélyes emanációk,
a tendenciák és a sémák meghatározhatók, lehetséges a legerősebb hatást
kiváltó ingerek megcélzása. Az algoritmus elkészíti Hayley életének
vizuális narratíváját, faltörő kossá gyúrja azt, hogy áttörje a cinizmus
megkeményedett páncélját, és cselekvésre késztesse a nézőt, megfeddve őt
fásultságáért és kishitűségéért.
‒ Micsoda képtelen ötlet ‒ mondtam erre. ‒ Hogyan ismerhetné az
elektronika jobban a lányomat, mint én magam? Hogyan tudnának a gépek
hatni az emberek érzelmeire, ha a valódi emberek sem képesek rá?
‒ És amikor fotózik, nem bízik abban, hogy a fényképezőgép
mesterséges intelligenciája a legjobb képet fogja elkészíteni? ‒ kérdezték
tőlem. ‒ Amikor átpörgeti a drónfelvételeket, számít rá, hogy a mesterséges
intelligencia a legérdekesebb jeleneteket fogja kiválasztani, és tökéletes
hangulatfilterekkel fogja még tökéletesebbé tenni azokat. Ez viszont
ezerszer hatásosabb annál.
Így hát a rendelkezésükre bocsátottam a családi emlékeinket: a fotókat, a
videókat, a beszkennelt dokumentumokat, a drón- és hangfelvételeket, az
immerziogramokat. Rájuk bíztam a gyermekem.
Nem vagyok filmkritikus, és a technikai szakkifejezéseket sem ismerem.
Csak azt láttam, hogy a pusztán a családunk által kiejtett, csak magunknak,
és nem az idegen nézőknek szánt szavakkal aláfestett film semmilyen más,
korábban látott filmhez vagy VR-immerzióhoz nem fogható. Annak az egy
életnek a pályáján kívül nem volt cselekménye. Egyetlen célja volt: a
kíváncsiság, az együttérzés, az univerzum megismerése iránti gyermeki
vágy, a felnövekvés ünneplése. Gyönyörűséges élet volt, egy szeretettel teli,
szeretetre érdemes élet, amely egyetlen pillanat alatt, könyörtelenül
félbeszakadt.
Hayley megérdemli, hogy így emlékezzenek rá, gondoltam magamban, és
a könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Én ilyennek látom őt, és a világnak
is így kellene látnia.
Áldásomat adtam a dologra.

SARA FORT

Gyerekkorunkban nem álltunk közel egymáshoz Greggel. A szüleimnek

fontos volt, hogy a családunk a siker és a jólneveltség látszatát sugározza,
függetlenül a valóságtól. Gregg erre a reprezentáció minden formájával
szembeni bizalmatlansággal reagált, míg én ezek megszállottjává váltam.
Az ünnepi üdvözleteket leszámítva ritkán beszéltünk felnőttkorunkban,
és nem is avattuk be a másikat a magánéletünkbe. Az unokahúgaimat csak
Abigail közösségi médiás posztjaiból ismertem.
Azt hiszem, ezt most csak mentegetőzésképpen mondom, hogy miért
nem léptem közbe hamarabb.
Amikor Hayley meghalt Kaliforniában, elküldtem Greggnek pár
terapeuta elérhetőségét, akik tömeglövöldözésben elhunyt emberek
családtagjainak kezelésére specializálódtak, de szándékosan távol tartottam
magam tőlük, mert úgy véltem, nem volna helyénvaló megzavarnom a
gyászukat, mivel nekik én csak egy távoli nagynéni, egy elhidegült testvér
voltam. Ezért nem voltam mellettük, amikor Abigail beleegyezett abba,
hogy Hayley emlékét a fegyverkorlátozás ügyének szentelje.
Bár a céges önéletrajzom szerint az online diskurzus a szakterületem,
kutatásom tárgya nagyrészt vizuális természetű. Trollok elleni védőpajzsok
tervezésével foglalkozom.

EMILY FORT

Többször is megnéztem azt a videót Hayley-ről.

Lehetetlen volt elkerülni. Készült belőle egy immerzív változat, amiben az
ember beléphetett a szobájába, elolvashatta a gyöngybetűs kézírását,
szemügyre vehette a posztereket a falon. Volt egy kevésbé részletgazdag
változat a szolidabb mobilnetcsomagokhoz, és a tömörítési hibák meg a
motion blur2 miatt Hayley élete ódivatúnak és álomszerűnek hatott.
Mindenki megosztotta a videót, hogy ezzel is mutassa, milyen jó ember, és
az áldozatok mellett áll. Klikk, mellé egy gyertyalángos emoji, és kész is a
kirakat-együttérzés.
Hatásos volt. Elsírtam magam, nem is egyszer. Gyászoló, támogató
bejegyzések gördültek végig a szemüvegemen, mint egy véget nem érő
virrasztás. Más tömeglövöldözések áldozatainak családjai újult reménnyel
együttérzésüket fejezték ki.
Ám a filmben szereplő Hayley idegenként hatott. Minden részlet igaz
volt, összességében mégis hazugnak érződött.
A tanárok és a szülők imádták az általuk ismert Hayley-t, de volt egy
lány az osztályában, egy szürke kisegér, aki összerezzent, ha a nővérem a
terembe lépett.
Hayley egyszer részegen vezetett haza. Volt, hogy lopott tőlem, és
egészen addig tagadta, amíg meg nem találtam a pénzt a tárcájában. Tudta,
hogyan manipulálja az embereket, és nem is ódzkodott ettől. Tűzön-vízen át
ragaszkodott a barátaihoz, bátor volt, jólelkű, de közben meggondolatlan,
kegyetlen és kicsinyes is tudott lenni. Emberi esendősége miatt szerettem, a
videóban szereplő lány viszont ennél több is, és kevesebb is volt.
Magamban tartottam az érzéseimet. Bűntudat töltött el.
 Anya kivont karddal vetette magát a harcba, míg apával kábultan
meghúzódtunk a háttérben. Egy röpke pillanatig úgy tűnt, hogy fordult a
kocka. Békemeneteket szerveztek, beszédeket mondtak a Capitolium meg a
Fehér Ház előtt. Tömegek kántálták Hayley nevét. Anyát meghívták az
elnök kongresszusi beszédére. Amikor a média beszámolt róla: anya
otthagyta a munkáját, hogy a mozgalomnak kampányoljon, kriptoadomány-
gyűjtést szerveztek a családunknak.
Aztán megjelentek a trollok.
E-mailek, üzenetek, morgások, nyikkanások, snapgramok, televarok
áradata zúdult ránk. Anyát és engem klikkvadász ribancoknak, fizetett
színésznőknek neveztek, akik Hayley halálán akarnak nyerészkedni.
Hosszú, dörgedelmes üzeneteket kaptunk vadidegenektől, akik azt taglalták,
hogy apa mennyire férfiatlan, és alkalmatlan családfőnek.
Mások közölték velünk, hogy Hayley nem is halt meg, hanem valójában
a kínai Sanyában él azokból a milliókból, amiket az ENSZ és az amerikai
kormányzatban megbújó cinkosai fizettek neki azért, hogy halottnak
tettesse magát. Minderre az volt a bizonyíték, hogy a barátja, aki
ugyanolyan „nyilvánvalóan nem halt meg” a lövöldözésben, kínai
származású volt.
Hayley videóját szanaszét cincálták, kutatták a digitális manipuláció
nyomait. Névtelen osztálytársak nyilatkozták a nővéremről, hogy
megrögzött hazudozó volt, csaló, aki előszeretettel hisztizett.
Szélsebesen terjedni kezdtek azok a „leleplező” videók, amelyekbe a
Hayley-ről készült film egy-egy jelenetét vágták be. Olyan videókat vágtak
össze, amelyekben gyűlölködve fröcsög, vihogva idézi Hitlert és Sztálint, és
a kamerának integet.
Mindenhonnan töröltem a profilomat, és ki sem mozdultam otthonról.
Képtelen voltam erőt gyűjteni, és felkelni az ágyból. A szüleim magamra
hagytak, a maguk csatáját vívták.

SARA FORT

Évtizedekkel azután, hogy beköszöntött a digitális korszak, a trollkodás

művészete mindenhová beszivárgott, és egyformán feszegette mind a
technológia, mind a tisztesség határait.
 A távolból figyeltem, ahogy a trollok szervezetlen precizitással, céltalan
rosszindulattal és kaján kárörömmel a testvérem családja köré rajzottak.
Összeesküvés-elméletek keveredtek a deepfake3-kel, majd az együttérzést
visszájára fordító mémekbe csaptak át, rosszindulatú csúfolkodássá torzítva
a fájdalmat.
„Anyu, de meleg a strand a pokolban!”
„Imádom ezeket az új lyukakat a testemen!”
Hayley neve megjelent a pornóoldalakon. A tartalomgyártók – köztük
nem egy mesterségesintelligencia-alapú botfarm – olyan mesterségesen
generált filmeket és VR-immerziókat készítettek, amelyekben az
unokahúgom szerepelt. Az algoritmusok fogták a Hayley-ről nyilvánosan
elérhető felvételeket, és fétisvideókra montírozták az arcát, a testét, a
hangját.
A híradásokban felháborodottan számoltak be a fejleményekről, és ki
tudja, talán valóban így is éreztek. A tudósítások nyomán még többen
kerestek rá Hayley-re, ami még több tartalmat generált…
Kutatóként kötelességem az elfogulatlanság, és hozzá is vagyok szokva,
hogy teljes tárgyilagossággal, majdhogynem lenyűgözve tanulmányozzam
az adott jelenségeket. Túlzott leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a
trollok politikai indíttatásból trollkodnak, legalábbis nem a szó általános
értelmében. Noha a mémek elterjedését a második alkotmánykiegészítés
feltétlen hívei segítették, maguk a készítők aligha hittek bármiféle politikai
ügyben. Az olyan anarchista oldalak, mint a 8taku, a duangduang és más
alt-web-odalak, amelyek az előző évtized deplatformizáló háborúi nyomán
szökkentek szárba, otthont adnak az internet ganajtúróinak, kollektív online
tudattalanunk identitásának. A trollokat, akik élvezetüket lelik a tabuk
megsértésében és a kihágásokban, egyetlen közös érdek vezérli: kibeszélni
az elmondhatatlant, kigúnyolni az őszinteséget, és eljátszadozni azzal,
amire mások azt mondják, túlmegy minden határon. A felháborodásban és a
mocsokban dagonyázva egyszerre gyalázzák és határozzák meg a
technológia által közvetített társadalmi kötelékeket.
Érző emberi lényként azonban elviselhetetlen volt tétlenül néznem, mit
művelnek Hayley képével. Felvettem a kapcsolatot a testvéremmel és a
családjával.
Hadd segítsek!
Noha a gépi tanulás lehetővé tette, hogy meglehetős bizonyossággal
tudjuk megjósolni, mely áldozatok válnak majd célponttá ‒ a trollok
ugyanis nem annyira kiszámíthatatlanok, mint azt képzelik magukról ‒, a
cég, amelynek dolgozom és más közösségi médiaplatformok nagyon is
tudatában vannak, mennyire keskeny a határmezsgye a felhasználók által
előállított tartalom ellenőrzése és a közösségi aktivitás elfojtása között,
mivel ez utóbbi érték pörgeti a részvények árfolyamát, így minden döntést
ez határoz meg. Az agresszív moderálás, különösen ha a felhasználók általi
bejelentéseken és az emberi ítélkezésen alapszik, bármelyik oldalról
könnyen visszaüthet, és nincs olyan vállalat, amelyet ne vádoltak volna
cenzúrával. Végül az összes cég széttárta a karját, és szövevényes
felhasználói szabálykódexekkel rukkolt elő. Sem a képességük, sem az
indíttatásuk nem volt meg ahhoz, hogy a társadalom érdekében az igazság
és a tisztesség döntőbírái legyenek. De hogyan is várható el tőlük, hogy
olyan problémákat oldjanak meg, amelyeket a demokrácia intézményei sem
voltak képesek orvosolni?
Idővel minden cég ugyanarra a megoldásra jutott. Ahelyett, hogy a
megszólalók viselkedése fölött mondtak volna ítéletet, arra fordították az
erőforrásaikat, hogy felvértezzék azokat, akiknek a hallgatás szerepe jutott.
Megoldhatatlan probléma viszont a szenvedélyes, mégis legitim politikai
szónoklatok és a szervezett zaklatás teljes, algoritmikus szétválasztása
minden egyes felhasználóra külön lebontva, mert míg ugyanazt a tartalmat
egyesek az igazság kinyilatkoztatásának tartják, mások felháborító
gyalázkodásnak tekintik. Sokkal egyszerűbb az egyénileg beállított neurális
hálózatok felépítése és kiképzése arra, hogy kiszűrjék a tartalmakat,
amelyeket egy adott felhasználó nem akar látni.
Ezek a „pajzs” néven árult új, defenzív neurális hálózatok megfigyelik,
milyen érzelmi állapotba kerül a felhasználó az üzenőfalán megjelenő
tartalomfolyam láttán. Mivel a pajzs olyan vektoros működésre képes,
amelybe beletartozik a szöveg, a hang, a videó és az AR/VR, képes
felismerni a felhasználót felzaklató tartalmakat, kiszűri azokat, és békés űrt
hagy a helyükön. Ahogy egyre inkább elterjed a kevert valóság és az
immerzió, a legjobb, ha AR-szemüvegen keresztül viseljük a pajzsunkat,
mert ez mindenféle vizuális ingerforrást kiszűr. Akárcsak a régi
számítógépes vírusok és férgek, a trollkodás is technikai probléma, amelyre
technikai megoldás született.
A lehető legerősebb, leginkább személyre szabott védelemért az
embernek mélyen a zsebébe kell nyúlnia. A pajzsot fejlesztő
közösségimédia-vállalatok azzal érvelnek, hogy ezzel a megoldással nem
kell többé monitorozniuk a platformjaikon megosztott tartalmakat; felmenti
őket az alól, hogy el kelljen dönteniük, mi az, ami megengedhetetlen
ezeken a virtuális főtereken, végső soron pedig mindenkit megszabadít a
Nagy Testvér-stílusú cenzúra kísértetétől. Az merő véletlen, hogy ez a
szólásszabadságot hirdető szellemiség történetesen több profitot hoz a
konyhára.
Elküldtem a bátyámnak és a családjának a pénzen megvehető legjobb és
legkifinomultabb pajzsot.

ABIGAIL FORT

Képzeljék magukat a helyembe. Képzeljék el, hogy a lányuk testét

digitálisan kemény pornófilmekbe montírozták, a hangját manipulálták,
hogy gyűlölködve fröcsögjön, az arcát felfoghatatlan kegyetlenséggel
megcsonkították. És ennek maguk az oka, mert képtelenek voltak felmérni
az emberi szívtelenséget. Megálljt parancsoltak volna maguknak? Képesek
lettek volna félreállni?
A pajzs távol tartotta tőlem a borzalmakat, míg én felemeltem a
hangomat a hazugságáradattal szemben, és tovább posztoltam.
Az elképzelés, hogy Hayley nem is halt meg, és valójában egy
fegyverellenes kormányzati összeesküvéshez felbérelt színésznő, annyira
abszurd volt, hogy válaszra sem méltattam. De amikor a pajzs szűrni kezdte
a szalagcímeket, fehér űrt hagyva ezzel a híroldalakon és a videó-
gyűjtőoldalakon, ráébredtem, hogy a hazugságokból igazi ellentmondás
keletkezett. Valós újságírók követelték, hogy számlákkal bizonyítsam, mire
költöttem az adományokat, miközben egy centet se kaptunk! Az
embereknek elment az eszük.
Közzétettem a Hayley holttestéről készült képeket. Mert azt hittem,
legalább a tisztesség egy apró szikrája megmaradt az emberekben. Csak
hinni fognak annak, amit a saját szemükkel látnak!
De a helyzet még rosszabbra fordult.
Az internet arctalan hordái kihívásnak tekintették, hogy kijátsszák a
pajzsomat, és a szemembe döfjenek egy bemocskolt videót, amelynek láttán
undorral hátrahőkölök.
 Botoktól kaptam üzeneteket, amelyek olyan szülőknek álcázták magukat,
akik ugyanúgy tömeglövöldözésekben veszítették el a gyermekeiket, mint
én, és miután engedélyeztem az üzenetet, gyűlölködő videókkal bombáztak.
Hayley emlékének szentelt, képekből összefűzött filmeket küldtek, amelyek
durva pornóba váltottak át, amint átengedte őket a pajzs. Pénzt kalapoztak
össze, amiből futárokat és kézbesítődrónokat béreltek, és ezek megjelölték
az otthonunk környékét. Körülvettek minket Hayley vonagló, vihogó,
nyögdécselő, sikítozó, mocskolódó, gúnyolódó kiterjesztettvalóság-
kísértetei.
És ami a legrosszabb: a véres holttestét meganimálták, és vidámkodó
zenéket vágtak alá. A halálából vicc lett, az emberek röhögtek rajta, ahogy
fiatalkoromban a „Hörcsögtánc”-on.

GREGG FORT

Néha eltűnődöm, vajon nem értettük-e félre, mit jelent a szabadság. Jóval
többre becsüljük azt, ha „szabadon megtehetünk valamit”, mint ha
valamitől „szabadságunkban áll mentesülni”. Az emberek szabadon
vehetnek fegyvereket, így az egyetlen megoldás, hogy megtanítjuk a
gyermekeinknek, hogyan bújjanak el a szekrényben, és hordjanak golyóálló
hátizsákot. Az emberek szabadon mondhatnak és posztolhatnak bármit, így
az egyetlen megoldás az, hogy a célpontjaiknak pajzsot kell viselniük.
Abigail meghozta a döntést, mi pedig hagytuk, hogy tegye, amit akar.
Amikor könyörögtem neki, hogy hagyja abba, fújjon visszavonulót, már túl
késő volt. Hiába javasoltam neki, hogy adjuk el a házat, és költözzünk el
valahová, ahol nem hoz minket kísértésbe az emberekkel való érintkezés
vágya, a világ nincs folyamatos összeköttetésben, és nem fulladunk bele a
gyűlölet óceánjába.
Sara pajzsa hamis biztonságérzetet keltett Abigailben, aki újult erővel
vetette magát a trollok elleni harcba.
‒ Küzdenem kell a lányomért! ‒ ordította. ‒ Nem hagyhatom, hogy
meggyalázzák az emlékét!
A trollok egyre nagyobb hévvel ostromoltak minket, Sara pedig újabb és
újabb bővítményeket küldött a pajzshoz. Olyan további modulokat adott
hozzá, mint például a támadó kiegészítő csomag, önmódosító kóddetektor,
vizualizációs öngyógyító.
De rendszeresen az történt, hogy a pajzs egy darabig állta a sarat, majd a
trollok előbb-utóbb megtalálták a módját, hogy áthatoljanak rajta. A
mesterséges intelligencia demokratizálódása azt eredményezte, hogy ők is
ismerték az összes trükköt, amit Sara, és nekik is voltak tanulásra és
alkalmazkodásra képes gépeik.
Abigail képtelen volt meghallani engem. Rimánkodásom süket fülekre
talált. Talán a pajzsa megtanulta, hogy engem is csak egy újabb kiszűrendő,
dühödt hangként kezeljen.

EMILY FORT

Anya egy nap pánikba esve jött hozzám.

‒ Nem tudom, hol van! Nem látom Hayley-t!
Napok óta nem beszélt velem, megszállottja lett a projektnek, amivé a
nővérem vált. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mire gondol. Leültem
vele a számítógép elé.
Ráklikkelt a Hayley emlékére készített videóra, amelyet naponta többször
megnézett, hogy erőt gyűjtsön belőle.
‒ Nincs itt! ‒ kiáltott fel.
Kinyitotta a családi emlékeink felhőben tárolt archívumát.
‒ Hol vannak a Hayley-ről készült képek? ‒ kérdezte. ‒ Csak a
helykitöltő X-ek látszanak.
Megmutatta a telefonját, a mappát, ahol a biztonsági mentést tárolta, meg
a tabletjét.
‒ Nincs itt semmi! Semmi! Meghekkeltek minket?
Keze tehetetlenül verdesett előtte, akár egy csapdába esett madár szárnya.
‒ Hayley egyszerűen eltűnt!
Anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, a nappaliban lévő
könyvespolchoz mentem, és odavittem anyának az egyik fotóalbumot, amit
még kiskorunkban állított össze. Az egyik családi képnél nyílt ki, ami akkor
készült, amikor Hayley tízéves volt, én pedig nyolc.
Megmutattam neki a fotót.
 Újabb, fojtott sikoly. Reszkető ujjai Hayley arcát kaparászták, mintha
valami nem létező dolog után kutatna.
Ekkor értettem meg. A szívembe markolt a fájdalom, olyasféle szánalmat
éreztem, ami elsorvasztja a szeretetet. Megérintettem anya arcát, és
gyengéden levettem a szemüvegét.
A képet bámulta.
Zokogva magához ölelt.
‒ Megtaláltad! Hát megtaláltad!
Mintha egy idegen ölelt volna magához. Vagy én lettem idegenné neki.
Sara néni elmagyarázta, hogy a trollok támadásai egyre kifinomultabbá
váltak. Apránként kiképezték anya pajzsát, hogy magát Hayley-t tekintse
gyötrelmei forrásának.
De nem csak erre a felismerésre jutottam otthon. A szüleim csak akkor
figyeltek rám, ha a testvéremről volt szó. Mintha máskor észre se vettek
volna. Mintha nem is Hayley, hanem én törlődtem volna ki.
Emésztő bánatom megmételyeződött. Hogyan is kelhetnék versenyre egy
szellemmel? A tökéletes lánygyermekkel, akit nem is egyszer, hanem
kétszer veszítettek el? Az áldozattal, aki örökkévaló vezeklést követel?
Szörnyen éreztem magam attól, hogy ilyenekre gondolok, de nem bírtam
tenni ellene.
Mindegyikünk külön-külön, magányosan emésztődött a bűntudattól.

GREGG FORT

Abigailt hibáztattam. Nem vagyok rá büszke, de így volt.

Ordítoztunk egymással, tányérokat csapkodtunk a másik fejéhez,
újrajátszva a szüleim veszekedését, amelyre halványan emlékeztem
gyerekkoromból. Szörnyetegek vadásztak ránk, és mi magunk is
szörnyeteggé váltunk.
Hayley gyilkosa kioltotta a lányunk életét, Abigail azonban áldozatul
ajánlotta a képmását a csillapíthatatlan étvágyú internetnek. Ő tehet arról,
hogy a lányunkkal kapcsolatos emlékeimet örökre bemocskolták a halála
után következett borzalmak. Abigail idézte meg azt a gépezetet, amely
egyetlen monumentális, kollektív, torzító tekintetté gyúrta össze az
egyéneket, megörökítette a lányom emlékét, majd véget nem érő
rémálommá zúzta azt.
A törött kagylóhéjak a tengerparton a féktelenül dühöngő mélység
mérgétől csillogtak.
Ez persze nem szép tőlem, de nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz.

„SZÍVTELEN”, SAJÁT BEVALLÁSA SZERINT TROLL

Nincs mód arra, hogy bizonyítsam, valóban az vagyok, akinek mondom

magam, és valóban úgy tettem, mint azt állítom. A trollokról nem vezetnek
nyilvántartást, amely igazolná személyazonosságomat, nincs Wikipedia-
bejegyzés ellenőrzött forrásokkal.
Egyáltalán biztosak lehetnek-e abban, hogy pont ebben a pillanatban nem
trollkodom magukkal?
Nem fogom elárulni, milyen nemű vagyok, milyen a bőröm színe, kivel
akarok ágyba bújni, mert mindennek semmi köze ahhoz, amit tettem. Lehet,
hogy egy tucat fegyverem van otthon. De az is lehet, hogy határozottan
támogatom a fegyverviselés korlátozását.
Azért mentem neki a Fort-családnak, mert megérdemelték.
A nyugodjék békében-trollkodás hosszú, büszke múltra tekint vissza, és
mindig is a hiteltelenséget vettük célba. A gyász személyes dolog,
magánügynek kell lennie. Hát nem értik, micsoda szörnyűség volt ettől az
anyától, hogy a halott lányából jelképet csinált, és politikai eszközt faragott
belőle? A nyilvánosság előtt zajló élet hiteltelen. Aki bemerészkedik az
arénába, vállalnia kell a következményeket.
Aki megosztotta annak a lánynak a megemlékezését az interneten, aki
részt vett a virtuális virrasztásokon, aki részvétet nyilvánított, aki
fogadkozott, hogy a tettek mezejére lép, az mind bűnös a képmutatásban.
Egészen addig eszükbe sem jutott, hogy talán lehet valami rossz abban,
hogy ennyire elterjedtek a percenként több száz ember megölésére képes
fegyverek, amíg valaki a képükbe nem dörgölte egy halott lány fotóit? Mi
ütött magukba?
És maguk, újságírók mind közül a legrosszabbak! Pénzt keresnek, díjakat
nyernek azzal, hogy fogyasztható történeteket kreálnak mások halálából,
túlélőket beszélnek rá, hogy zokogjanak a drónjaik előtt, csak azért, hogy
még több reklámidőt adjanak el, és arra ösztönzik az olvasóikat, hogy
értelmet találjanak a szánalmas életükben, a másokat utánzó, megjátszott
szenvedés által. Mi, trollok eljátszogatunk a halottak képmásaival, de a
halottaknak ez már nem számít. Maguk, aljas hullarablók viszont gennyesre
keresik magukat azon, hogy a halállal tömik az élőket. A szenteskedőknek
vannak a legmocskosabb gondolataik, és a leghangosabban zokogó
áldozatok ácsingóznak a legjobban a figyelemre.
Ma már mindenki troll. Ha bármikor is olyan mémet kedveltek vagy
osztottak meg, amely ártani akart valakinek, akivel soha nem találkoztak, ha
bármikor úgy érezték, rendjén való valakit becsmérelni vagy kárörvendőn
kigúnyolni, csak mert az illető „befolyásos”, ha úgy akarták fitogtatni
erényességüket, hogy csatlakoztak a hivatásszerűen felháborodókhoz, és ha
valaha is megesett, hogy a kezüket tördelve, összeráncolt homlokkal azt
fejtegették, talán egy kevésbé „kiváltságos” áldozatot illetett volna az a
pénz, amit egy másik áldozatnak gyűjtöttek ‒ nos akkor sajnálattal kell
közölnöm, hogy maguk is ugyanolyan trollok, mint mi.
Vannak, akik úgy gondolják, a trollkodó retorika elburjánzása a
kultúrában mérgező hatású, és szükség van arra, hogy a pajzs kiegyenlítse
az esélyeket ebben a küzdelemben, amelyben csak úgy nyerhet az ember, ha
nem foglalkozik a dologgal. Hát nem látják, hogy a pajzs mennyire
etikátlan? Elhiteti a gyengékkel, hogy erősek, a gyávákból téveszmés
hősöket csinál anélkül, hogy vásárra vinnék a bőrüket. Ha maguk valóban
gyűlölik a trollkodást, mostanra már rá kellett jönniük, hogy a pajzs csak
ront a helyzeten.
Azzal, hogy fegyvert kovácsolt a gyászából, Abigail Fort minden trollon
túltett, csakhogy nem tette ügyesen, nem volt több, mint egy páncélt öltött
puhány. Muszáj volt őt is, és vele együtt magukat is térdre kényszeríteni.

ABIGAIL FORT

A politikai élet visszatért a régi kerékvágásba. A gyerekeknek és

fiataloknak gyártott golyóálló mellények piaca felélénkült. Még több cég
tartott tömeglövöldözéseket szimuláló gyakorlatokat és helyzetfelismerési
képzéseket az iskolákban.
Az élet ment tovább.
 Töröltem magam minden platformról. Visszavonultam a nyilvánosságtól.
De a családomnak már túl késő volt. Emily az első adandó alkalommal
elköltözött otthonról. Gregg kivett egy lakást.
Egyedül maradtam a házban, a szememről lekerült a pajzs.
Megpróbáltam átválogatni a Hayley-ről készült fotók és videók archívumát.
Valahányszor megnéztem a hatodik születésnapján felvett videót, a
fejemben megszólaltak a pornográf nyögdécselések. Valahányszor
megnéztem a ballagásán készült fotókat, megjelent előttem, ahogy véres
holtteste az Édenkert a javából zenéjére táncol. Valahányszor megpróbáltam
belelapozni a régi fényképalbumokba, hogy felidézzem a szép emlékeket,
felugrottam a székről, mert azt hittem, mindjárt rám veti magát a lányom
AR-szelleme, az arca groteszkül eltorzult, mint Munch Sikolya, és azt
nyafogja: „Anyu, fájnak az új piercingjeim!”
Ordítottam, zokogtam, segítségért fordultam. De egyetlen terápia,
egyetlen gyógyszer sem hatott. Végül, tehetetlen dühömben töröltem
minden digitális fájlt, ledaráltam a nyomtatott fotóalbumaimat, darabokra
törtem a falakon lógó képkereteket.
A trollok éppolyan alapos munkát végeztek velem, mint a pajzsommal.
Egyetlen képem sem maradt Hayley-ről. Már nem is emlékszem rá, hogy
nézett ki. Végérvényesen elveszítettem a gyermekemet. Semmim sem
maradt belőle.
Hogyan nyerhetnék ezért valaha is megbocsátást?

fordította: Orosz Anna

 BIZÁNCI EMPÁTIA
A felázott ösvényen kapkodod a lábad a hatalmas nyüzsgésben. Kénytelen
vagy lépést tartani a tolongó tömeggel, különben elsodornak. A szemed
lassan hozzászokik a kora hajnali világossághoz, és most kezd feltűnni,
hogy mindenki fel van málházva körülötted: egy édesanya a mellére kötve
viszi a csecsemőjét, egy középkorú férfi ruháktól dagadozó lepedő alatt
görnyedezik, egy nyolcéves lány licsivel és kenyérgyümölccsel megpakolt
mosdótálat cipel. Egy gyűrött blúzt és melegítőnadrágot viselő, idősebb
asszony túlméretezett Xiaomi okostelefont használ zseblámpának, egy fiatal
nő „Happy Girl Lucky” feliratú pólóban Mickey egeres, gurulós bőröndöt
vonszol, aminek hiányzik az egyik kereke, egy öregember, akinek a
baseballsapkáján valami kínai cigarettamárka logója díszeleg, könyvekkel
vagy talán pénzkötegekkel megpakolt párnacihát hurcol magával…
A tömegben szinte mindenki magasabb nálad, innen tudod, hogy gyerek
vagy. Amikor lenézel a lábadra, sárga műanyag papucsot látsz, sok-sok
Belle-lel a Disney-féle Szépség és szörnyetegből. Minden lépésednél
vigyázni kell, hogy ne ragadjon bele az iszapsűrű sárba, és eltűnődsz azon,
vajon mit jelenthet számodra ez a lábbeli – talán az otthont, a biztonságot,
egy olyan életet, ahol léteznek még mesék –, és miért volt annyira fontos,
hogy magaddal akartad hozni.
Jobb kezedben piros ruhás rongybabát szorongatsz, bár a szövetre
hímzett, kalligrafikus betűkkel írt szövegből semmit sem értesz. Amikor
megnyomkodod, érzed, hogy valamilyen zizegős anyaggal, talán magokkal
van kitömve. Bal kezedet egy nő fogja, aki hátára kötve egy csecsemőt
hordoz, a másik kezében pedig összecsavart takarókat visz. A csecsemő
minden bizonnyal a kishúgod, és túl kicsi még ahhoz, hogy féljen. Alaposan
végigmér fekete, imádnivaló szemével, és válaszul megnyugtatóan
visszamosolyogsz rá. Még erősebben megmarkolod az édesanyád kezét, aki
megnyugtató, meleg szorítással válaszol.
Az ösvény mindkét oldalán narancssárga meg kék sátrak állnak elszórtan,
telepöttyözik az őserdő széléig húzódó, fél kilométeres sávot. Abban nem
vagy biztos, vajon te is itt éltél-e, valamelyik sátorban, vagy csak
áthaladtok.
 Sehol sem szól zene, nem rikoltoznak egzotikus délkelet-ázsiai madarak,
viszont mindenhonnan nyugtalan beszéd és kiáltozás hallatszik. Sem a
nyelvet, sem a dialektust nem érted, de a hangokból kicsendülő
feszültségből egyértelmű, hogy a kiáltások a lemaradozó családtagoknak
szólnak, esetleg a barátokat intik óvatosságra, vagy az idős rokonokat
figyelmeztetik, nehogy felbukjanak a sárban.
A magasból hirtelen hangos, nyüszítő zaj hallatszik, majd előtted, bal kéz
felé napfénynél is vakítóbb fény robban a mezőn. Megvonaglik a talaj, te
pedig elvágódsz a nyúlós sárban.
Újabb nyüszítés hasítja végig az eget, újabb bombák robbannak
körülötted. A detonáció remegését még a csontjaidban is érzed. Cseng a
füled. Édesanyád négykézláb hozzád kúszik, és eltakar a testével.
Könyörületes sötétség fedi el a káoszt. Átható, éles sikolyok harsognak
mindenhonnan. Rémült ordítást hallasz. Érthetetlen, fájdalmas nyöszörgést.
Megpróbálsz felülni, de édesanyád mozdulatlan testétől nem sikerül.
Hosszas küzdelmek árán lerázod magadról a súlyt, és sikerül kivergődnöd
alóla.
Édesanyád tarkója helyén véres masszát látsz. Kishúgod a test mellett
üvöltve sír a földön. Körülötted mindenki fejvesztve rohan minden irányba.
Néhányan még a holmijukat szorongatják, de rengeteg bőrönd és csomag
hever a mozdulatlan alakok mellett. A tábor felől motorzúgás hallatszik, a
szélben hajladozó, sűrű növényzeten át terepruhás katonák hadoszlopa
közelít. Célzásra emelt fegyvereket szorongatnak. Egy nő sikítva a
katonákra mutat. A fejvesztve rohanó emberek közül többen megtorpannak,
és az ég felé emelik a kezüket.
Puskalövés dörren, aztán rögtön utána újabb.
A tömeg szétszóródik, mint szélben az avar. Egy melletted elfutó idegen
talpa alól sár fröccsen az arcodba.
A kishúgod egyre hangosabban üvölt.
– Hallgass! Hallgass! – kiabálsz rá az anyanyelveden. Próbálnál
odamászni hozzá, de valaki abban a pillanatban átesik rajtad, és
visszanyeklesz a földre. Embriópózba kucorodsz, és a karoddal véded a
fejedet a fölötted trappoló talpaktól. Néhányan átugranak, másoknak nem
sikerül, és átesnek rajtad, közben pedig beléd is rúgnak.
Újabb lövések dördülnek. Az ujjaid között kukucskálsz ki. Néhányan
éppen elvágódnak a földön. A tolongó tömegben nehéz kitérni, és elég, ha
egy ember felbukik, rengetegen zuhannak el vele együtt. Mindenki
tülekedve, lökdösődve próbál valaki mögé elbújni a lövések elől.
Hirtelen egy sáros tornacipőbe bújtatott láb tapos bebugyolált
kishúgodra. Tisztán hallod a gyomorforgató roppanást, és a sírás hirtelen
elhallgat. A tornacipő viselője bizonytalanul megtorpan, aztán a kavargó
tömeg elsodorja, és eltűnik a szemed elől. Felsikoltasz, de valami keményen
a gyomrodba vágódik, és kiszorítja belőled a levegőt.

Tang Csienven zihálva tépte le a fejéről a sisakot. Remegő kézzel

kicipzárazta az immerziós ruhát, és félig sikerült is kihámoznia magát
belőle, mielőtt minden erő elhagyta volna a tagjait. Lerogyott a
mindenirányú futópadra, és magzatpózba húzta össze magát. Vörösen
sötétlettek a véraláfutások verejtéktől csillogó testén, még a monitor fehér
derengésében is jól látszottak. Ez volt jelenleg a garzonlakás egyetlen
fényforrása. A lány akadozva, reszketeg hangon felsóhajtott, és csak utána
szakadt fel belőle a sírás.
Hiába hunyta le a szemét, továbbra is látta a katonák komor
arckifejezését, a véres pépet, ami valaha egy édesanya feje volt, a halálra
taposott csecsemő összezúzott kis testét.
Kikapcsolta az immerziós ruha biztonsági funkcióit, és eltávolította az
amplitúdószűrőket a fájdalmat közvetítő algikus hálózatból. Nem érezte
volna tisztességesnek, ha szűrővel tapasztalja meg a muertieni menekültek
pokoljárását.
A virtuális valóság az empátia legtökéletesebb eszköze. Milyen alapon
mondhatná, hogy tudja, mi mindenen mentek keresztül szegények, ha nem
élte át ugyanazt a szenvedést, amit ők?
A függönyök résein beszivárgott a nyüzsgő Sanghaj neonszínű
ragyogása, és elnagyolt, vidám szivárványokat mázolt a padlóra. Az
ablakon túli világban a virtuális gazdagság elegyedett a valódi kapzsisággal,
s ez a világ teljesen közömbös volt a Délkelet-Ázsia őserdőiben tomboló
halál és fájdalom iránt.
Csienven most kifejezetten örült annak, hogy nem engedhette meg
magának a szaglószervi kiegészítő csomagot. A vér fémes szagába
keveredő lőporfüsttől valószínűleg jóval hamarabb kikészült volna. A
szagok mindig az agy legmélyebb régióiba hatolnak le, ahol felkavarják a
legőszintébb érzelmeket – kapaként forgatják meg a modern életbe
beledermedt göröngyöket, hogy napfény érje a megsebzett földigiliszták
tekergőző, rózsaszín húsát.
Csienven végül feltápászkodott, lehámozta magáról a ruha maradékát, és
betámolygott a fürdőszobába. Önkéntelenül is összerezzent, amikor a
nyomástól felmordultak a csövek, mert a hang az őserdőben közeledő
katonai járművek morajára emlékeztette. Reszketve ácsorgott a forró
vízsugár alatt.
– Valamit tenni kell – motyogta maga elé. – Nem hagyhatjuk… nem
hagyhatom, hogy ez így folytatódjon.
De mihez kezdhetne? A mianmari kormány és a kínai határ mellett élő
etnikai kisebbség lázadóinak háborúja szinte teljesen hidegen hagyta a
nagyvilágot. A világ csendőre, az Egyesült Államok mélyen hallgatott, mert
hűséges, Amerika-barát kormányra volt szüksége Nepjidában, hogy legyen
egy sakkbábuja a régióban növekvő kínai befolyás elleni játszmában. Kína
különböző üzleti ajánlatokkal és befektetési lehetőségekkel szintén a saját
oldalára akarta édesgetni a helyi kormányt, és a politikai játszmázásnak
kifejezetten ártott volna, ha nagy ügyet csinálnak abból, hogy mianmari
katonák etnikai tisztogatást hajtanak végre a han kínaiak ellen. Peking még
a hírekből is cenzúrázta, mi történik Muertienben, annyira tartott attól, hogy
a kisebbség iránti szimpátia esetleg elfojthatatlan nacionalizmusba csap át.
A határ mindkét oldalán felállított menekülttáborokat úgy rejtegették,
mintha a létezésük is szégyenletes titok lenne. A szemtanúk beszámolóit, a
videófelvételeket és ezt a VR-fájlt is úgy kellett átcsempészni a Nagy
Tűzfalon ütött apró, titkosított réseken. A nyugati civilizáció általános
közönye azonban minden hivatalos cenzúránál hatékonyabban dolgozott.
Csienven nem szervezhetett tüntetést, nem gyűjthetett aláírásokat, nem
indíthatott menekülteket segítő civil kezdeményezést, sőt nem is
csatlakozhatott egy már létező mozgalomhoz – nem mintha az átlagos
kínaiak fikarcnyit is bíztak volna a segélyszervezetekben, hiszen mindegyik
átverés volt. Egyik ismerősét sem kérhette meg, hogy hívja fel a
kongresszusi képviselőjét, mert valamit lépni kell Muertien érdekében.
Mivel élt külföldi diákként az Egyesült Államokban, annyira nem volt naiv,
hogy higgyen a demokratikus állam polgárai számára nyitott csatornák
hatékonyságában – az egész inkább számított szimbolikus gesztusnak, ami
az égvilágon semmit sem változtatott a külpolitika valódi irányítóinak
gondolkodásán vagy tettein. De legalább azt érezhette volna, hogy tesz
valamit.
 És nem az érzés az emberi lét értelme?
Peking nagy öregjei rettegtek a bizonytalanságtól, és attól, hogy bárki
megkérdőjelezheti a hatalmukat, ezért minden ehhez hasonló lehetőséget
ellehetetlenítettek. Kínai polgárnak lenni egyet jelentett azzal, hogy valami
állandóan emlékeztet a komor valóságra, arra, hogy milyen végtelenül
tehetetlen lehet az egyén egy modern, központosított, technokrata államban.
Lassan kezdett kellemetlenné válni a tűzforró víz. Csienven olyan ádázul
súrolta magát, mintha a verejtékkel és az elhalt hámsejtekkel együtt a
haldokló emberek emlékétől is megszabadulhatna, mintha a dinnyeillatú
szappannal is elérhető lenne a feloldozás.
Kilépett a zuhany alól. Még mindig szédelgett, és fájdalmasan vöröslött a
bőre, de legalább újra képes volt gondolkodni és cselekedni. A lakás szűrt
levegőjében felhevült ragasztó szaga terjengett, a túlságosan sok
elektronikai eszköz szűk helyen való összezsúfolásának eredménye.
Csienven felkapott egy törölközőt, beballagott a szobába és leült a
számítógép elé. Maga elé húzta a billentyűzetet és megpróbálta elterelni a
figyelmét azzal, hogy megnézte, milyen a bányászat aktuális állása.
Habár az elképzelhető legnagyobb felbontású, hatalmas monitort
használta, a képernyő önmagában csupán jelentéktelen és buta készülék
volt, a jéghegy csúcsa, a rendelkezésére álló, óriási számítási kapacitású
eszközpark egyik látható eleme.
A falnál sorakozó rekeszekben zúgó célhardverek egyedi igények szerint
készültek, és kizárólag egyetlen célt szolgáltak: kriptográfiai fejtőröket
oldottak meg. Csienven és a világ más részein élő bányászok mind a saját,
speciális gépeikkel igyekeztek megtalálni a különféle kriptovaluták
integritását adó különleges számsorokat, mint megannyi aranyrögöt.
Civilben pénzügyi szolgáltatásokhoz szükséges szoftvereket programozott,
de valójában ilyenkor érezte úgy, hogy csinál is valamit.
A bányászatnak köszönhette azt az illúziót, hogy legalább minimálisan
hatni tud a világra, és részese lehet egy globális közösségnek, amely a
hatalom minden formája ellen lázad, legyen az önkényuralmi rendszer, a
demokratikus tömegetatizmus vagy az inflációt manipuláló központi bank.
Ennél többet nem tehetett régi álma érdekében, hogy aktivista lehessen.
Ebben a folyamatban csak a matematika számított, és a számelmélet
logikája meg az elegáns programkód garantálta a megbonthatatlan bizalmat.
Csienven átállított pár dolgot a bányászprogramot futtató klaszteren,
csatlakozott egy új kiszolgálókészlethez, és felnézett pár olyan csatornára,
ahol hasonló gondolkodású szent őrültek csevegtek a jövőről. Ugyan nem
szólt hozzá semmihez, de már attól nyugodtabbnak érezte magát, hogy
végiggörgette a beszélgetést.
N ♥ T> Most üzemeltem be a Huawei GWX-
emet. Tudtok ajánlani rá valami jó VR-t,
amivel kipróbálhatom?
1001> Mekkorát? Szobába vagy lakásba
lesz?
N ♥ T> Lakásba. Mindenből a legjobbat
akarom!
1001> Látom, idén jól hozott a bányászat.
Szerintem nézd meg a „Titanic”-ot.
N♥T> Amit a Tencent adott ki?
1001> Nem! Az SLG-féle sokkal jobb. Ha
nagy lakásod van, akkor be kell vonnod a
bányászatra használt gépeket is, különben
kevés lesz a vas a grafikához.
Anony > Na ja, felturbózott játékmenet vagy
proof-of-work protokoll. Melyik fontosabb?
Csienven, mint sokan mások, azonnal fejest ugrott a VR-őrületbe, amint
a nagyközönség számára is elérhetővé vált a technológia. A
virtuálisvalóság-eszközök végre akkora felbontásúak lettek, hogy nem
okoztak szédülést, ráadásul már egy okostelefon számítási kapacitása is
meg tudott hajtani egy alapszintű headsetet, habár ez az élmény még
messze állt a teljesen átélhető szimulációtól.
Csienven azóta megmászta a Mount Everestet, bázisugró ernyővel vetette
le magát a Burdzs Kalifa tetejéről, és VR-bárokban „találkozott” a világ
legkülönfélébb pontjain élő barátaival – bár eközben senki sem mozdult ki
otthonról, de legalább valódi erguotou-t4 vagy vodkát iszogattak.
Csókolózott a kedvenc színészeivel, sőt azokkal, akiket tényleg kedvelt, le
is feküdt. Végignézett egy csomó VR-filmet (pontosan olyanok voltak, mint
amire előzetesen számított, és egyik sem bizonyult különösebben jónak). A
virtuális valóságban játszott élő szerepjátékot. Parányi légy formájában
repkedett egy szobában, ahol tizenkét dühös, képzeletbeli nő vitatkozott egy
fiktív fiatal lány sorsáról, és úgy manipulálta a beszélgetésüket, hogy
azokra a bizonyítékokra szállt le, amelyekre fel akarta hívni a figyelmüket.
Mégis, valamilyen halovány, kimondhatatlan módon mindegyik élmény
hiányérzetet hagyott maga után. A VR folyamatosan erősödő médiuma
lehetőségekkel teli, formázatlan agyagtömbre emlékeztetett: egyformán
hajtotta a remény és a kapzsiság, egyszerre ígért mindent és semmit,
technológia volt, amely egy jól megfogalmazható problémára kereste a
választ, mert az még mindig nem derült ki, milyen szórakozási lehetőségek
– akár narratív, akár ludológiai értelemben – kerülnek majd előtérbe.
Ám ez a legutóbbi VR-élmény, ez a rövid felvétel egy névtelen muertieni
menekült életéből teljesen másként hatott rá, mint eddig bármi.
Ha balszerencsésebb körülmények közé születtem volna, akár én is
lehettem volna az a kislány. Az édesanyjának pont olyan szeme volt, mint
az enyémnek.
Csienven fiatalos idealizmusát az egyetem óta eltelt években fokozatosan
őrölte fel a világ általános közönye. Hosszú ideje először érezte úgy, hogy
valamit tennie kell.
Sokáig bámulta a monitort. A különböző kriptovaluta-számláinak
folyamatosan változó egyenlegei a titkosított láncok közötti konszenzuson –
az örök bizalmatlanok között kialakult bizalmon – alapultak. Vajon ebben a
fájdalomtól a kapzsiság által elzárkózó világban képes lenne ez a bizalom
rést ütni a falon, hogy beáramolhasson a remény? Vajon tényleg át lehetne
alakítani a világot valamiféle virtuális faluvá, ahol az empátia lesz a kapocs
az emberek között?
Új terminálablakot nyitott, és lázasan gépelni kezdett.

Gyűlölöm Washington DC-t, jött rá Sophia Ellis, ahogy kibámult az

ablakon.
A nyirkos utcákon csigalassan vánszorgott a forgalom, és időnként egy-egy
dühös sofőr dudálása zavart bele az alapzajba. A jelenet bájos metaforája
volt mindannak, ami politikai értelemben normális ügymenetnek számított
az amerikai fővárosban. A Mall távolból idelátszó emlékművei a
szemerkélő esőben éteri jelenésnek tűntek, és mintha állandóságukkal és
felsőbbrendűségükkel is őt akarnák gúnyolni.
Az ügyvezetőtanács tagjai fecsegéssel ütötték el a negyedéves értekezlet
kezdetéig az időt. Sophia gondolatai teljesen máshol jártak, ezért csak fél
füllel figyelt rájuk.
…a lányod pedig… gratulálok neki!
…kezd sok lenni ezekből a blokklánc startupokból…
…szeptemberben Londonban…
Sophia sokkal szívesebben lett volna a külügyminisztériumban, ahol
tényleg szeretett dolgozni, a jelenlegi kormány hagyományos diplomácia
iránti ellenszenve azonban végül meggyőzte, hogy kedvezőbb kilátások
várják a nonprofit szektor valamelyik vezető beosztásában. Végül is nyílt
titoknak számított, hogy a nemzetközi irodákkal rendelkező, igazán nagy
amerikai emberbaráti szervezetek az amerikai külügy nem hivatalos
képviseletei, és a Menekültek Határok Nélkül ügyvezetői posztja egészen jó
lépcsőfok lehet, ha a következő kormány idején vissza akarna térni a
politikába. A lényeg, hogy segítsenek a menekülteken, hirdessék az
amerikai értékeket, és stabilizálják a világot, miközben az aktuális kormány
éppen döbbenetes elszántsággal pocsékolja el az amerikai hatalmi
potenciált.
…látott egy mobilos videót, és azt kérdezte, nem teszünk-e valamit az
ügy érdekében… talán Muertien a hely neve?
Sophia erre felrezzent a merengéséből.
– Ebbe nagyon nem szabadna belekeverednünk – jegyezte meg. –
Ugyanaz a helyzet, mint Jemenben.
A tanácstag bólintott, és témát váltott.
Sophia régi egyetemi szobatársa, Csienven néhány hónapja küldött neki
egy e-mailt Muertien ügyében, amire együttérző, komoly levélben
válaszolt, és kifejezte a sajnálatát. Szervezetünk korlátozott forrásokkal
rendelkezik. Nem minden humanitárius válság kezelhető egyformán.
Nagyon sajnálom.
Ez igaz is volt. Nagyjából.
Mindezeken felül azok között, akik átlátták a világ működését,
egyhangúlag elfogadott ténynek számított, hogy a muertieni folyamatokba
semmilyen szintű beavatkozás nem szolgálja sem az Egyesült Államok,
sem a Menekültek Határok Nélkül érdekeit. Sophiának rá kellett jönnie,
hogy eredetileg ugyan a világ jobbá tételének vágya vonzotta a diplomácia,
majd az önkénteskedés felé, de néha muszáj alkalmazkodni a rideg
valósághoz. Annak ellenére, hogy – vagy talán éppen azért, mert – rengeteg
mindenben nem értett egyet az aktuális kormánnyal, az amerikai hatalom
megőrzését fontos és értékes célkitűzésnek tartotta. Ha figyelem irányul a
muertieni válságra, az rendkívül kínos helyzetbe sodorhatja Amerika egyik
jelentős szövetségesét a régióban, amit viszont mindenképpen el kellett
kerülni. Ebben a bonyolult világban az Egyesült Államok (és szövetségesei)
érdekei elsődlegességet élveztek mások kárára, mert így tudták csak
megvédeni a lehető legtöbb rászoruló embert.
Amerika nem volt tökéletes, de az alternatívákat figyelembe véve még
mindig a legjobb fennhatóságnak tűnt.
– …a harmincévesnél fiatalabb adományozóktól befolyó kisebb összegek
a múlt hónapban 75 százalékkal estek – magyarázta éppen az egyik
tanácstag. Míg Sophia elmerülten filozofált magában, elkezdődött az
ügyvezetőtanács ülése. A beszélő egy Londonban élő, befolyásos brit
képviselő férje volt, és a megbeszélésen egy távjelenlétes robottal
képviseltette magát. Sophia mindig is gyanította, hogy az illető jobban
szereti a saját hangját, mint a feleségét. A kihúzható nyakra szerelt széles
képernyőn komornak és parancsolónak tűnt az arca, a robot pedig a hatás
kedvéért még a kezét is mozgatta; valószínűleg szinkronban a távoli
résztvevő mozdulataival. – Ugye nem azt akarják mondani, hogy nincsen
tervük a csökkenés megállítására?
Ezt vajon a feleséged stábjából írta fel valaki a megbeszélendők listájára?
– tűnődött Sophia. Erős kétségei voltak, hogy a pasas például olyan
alaposan átnézte-e az üzleti kimutatásokat, hogy ez feltűnjön neki.
– A költségvetésünk zömét nem a szóban forgó korcsoporttól érkező
kisebb, közvetlen adományok képezik… – kezdte, de egy másik tanácstag
beléfojtotta a szót.
– Nem ez a lényeg! Hanem a publicitás és az, hogy a jövőben mivel és
mennyire azonosítanak minket az ügyfelek. Ha ez a kulcsfontosságú
korcsoport már nem adakozik jelentős mértékben, akár kisebb összegeket
is, akkor a Menekültek Határok Nélkül lassan eltűnik a közösségi
felületeken zajló eszmecseréből! Ami pedig végül hatással lesz a
komolyabb adományokra.
Az újonnan hozzászóló egy mobilgyártó vállalat vezérügyvezetője volt.
Sophiának nemegyszer kellett lebeszélnie arról, hogy a szervezethez befolyt
adományokból a saját cége olcsó telefonjait vásárolják meg az európai
menekülteknek, amivel feltornázhatta volna a piaci részesedését (egyúttal
megszegte volna az érdekellentétekre vonatkozó összes szabályt is).
– A közelmúltban váratlanul megváltozott az adományozási hajlam, és
ennek okait egyelőre mindenki csak találgatja… – kezdte Sophia, de megint
nem tudta befejezni a mondatot.
– Az Empátiumról beszél, igaz? – kérdezte a képviselő férje. – Akkor
most van erre tervük vagy nincsen?
Oké, ezeket a kérdéseket tényleg a felesége stábja írta össze. Sophia
eddigi tapasztalatai szerint az európaiak sokkal bizalmatlanabbak voltak a
kriptovaluta megszállottaival szemben, mint az amerikaiak. De csakúgy,
mint a diplomáciában, itt is jobb az őrülteket irányítani, mint konfrontálódni
velük.
– Mi az az Empátium? – kérdezte valamelyik tanácstag, egy
nyugalmazott szövetségi bíró, aki számára a fax volt a létező legmodernebb
műszaki találmány.
– Valóban az Empátiumról van szó – felelte Sophia, és igyekezett nem
kizökkenni a megnyugtató hangvételből. A technológiáért felelős ügyvezető
felé fordult. – Elmagyarázná a többieknek?
Ha ő próbálta volna elmondani a lényeget, az ügyvezető biztosan azonnal
félbeszakította volna. A nő képtelen volt elviselni, ha bárki
tájékozottabbnak tűnt nála technológiai kérdésekben. Mindenkinek jobb
lesz, ha megpróbálja megőrizni a méltóságát.
A tech ügyvezető bólintott.
– Valójában egyszerű. Az Empátium egy hálózat, egy újabb decentralizált
blokklánc-applikáció, amelyik nagyban épít az okosszerződésekre. Egyúttal
ellehetetleníti azt a munkát, amit a hagyományos segélyszervezeteknek
kellene végezniük ebben a szektorban.
Az asztalnál ülők egy ideig kifejezéstelen arccal bámulták a nőt. Végül a
bíró mozdult meg elsőnek, és Sophia felé fordult.
– Mi lenne, ha maga is megpróbálná elmagyarázni?
Sophia máris visszaszerezte a megbeszélés irányítását. Szokott módszere
ezúttal is bevált – egyszerűen hagyta, hogy mások túlteljesítsenek.
– Menjünk sorban – mondta. – Kezdem az okosszerződésekkel. Tegyük
fel, hogy mi ketten kötünk egy megállapodást, miszerint ha holnap esik az
eső, akkor én fizetek öt dollárt, ha pedig nem esik, akkor ön fizet nekem
egyet.
– Elég rossz biztosítási modell – jegyezte meg a nyugalmazott bíró.
– Londonban nem járna túl jól ezzel az ajánlattal – szólt közbe a
képviselő férje. Az asztal körül halk kuncogás futott végig.
– Egy átlagos szerződés esetében – folytatta Sophia zavartalanul – még
akkor is van rá némi esély, hogy nem kapja meg a pénzét, ha holnap
leszakad az ég. Mert ki tudja, talán visszatáncolok az egésztől és nem
fizetek, vagy nekiállok kukacoskodni: mit jelent valójában az, hogy „esik az
eső”? És akkor be kell perelnie.
– Ó, ha én tárgyalnám az ügyet, nálam aztán vitatkozhatna az eső
jelentésén.
– Persze, de mint azt bíró úr is tudja, az emberek a lehető
legnevetségesebb dolgokba képesek belekötni. – Sophia már régen
megtanulta, hogy ilyenkor az a legjobb, ha először hagyja elkalandozni a
bírót, aztán finoman visszatereli a témához. – A pereskedés pedig drága
mulatság.
– Miért nem adjuk a pénzünket egy megbízható harmadik félnek, aki
majd holnap eldönti, kinek kell fizetni? Ez az úgynevezett zálog.
– Tökéletes! Kiváló megoldás – mondta Sophia. – Ehhez azonban
mindkettőnknek egyhangúlag meg kell állapodnunk közös, megbízható
harmadik félben, ráadásul fizetni is fogunk neki a fáradozásaiért. A lényeg,
hogy a hagyományos szerződések sok tranzakciós költséggel járnak.
– És mi változna egy okosszerződéssel?
– Abban a pillanatban, amint elered az eső, az ön számláján megjelenik a
megbeszélt összeg. Semmit sem tehetek ellene, hiszen az egész folyamatot
egy szoftver kezeli.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy a szerződés és az okosszerződés
alapvetően egy és ugyanaz, csak az egyik jogi szaknyelven íródott, amelyet
szakértőknek kell elolvasni és értelmezni, a másikat pedig kódban írták, és
mindössze egy számítógép szükséges a futtatásához. Nincsen bíróság, bíró,
zálog, sem visszafizetés.
Sophia elismerően bólintott. A bíró nem különösebben értett a műszaki
kérdésekhez, viszont vágott az esze, mint a beretva.
– Így van. A gépek működése még egy jól működő jogrendszernél is
sokkal átláthatóbb és megjósolhatóbb.
– Ez nekem nem túl szimpatikus eddig – jegyezte meg a bíró.
– Viszont bizonyára érti, miért lehet ez vonzó, különösen akkor, ha nem
bízik a…
– Az okosszerződésekhez nem kell köztes fél, ez pedig jelentősen
csökkenti a tranzakciós költségeket – vágott közbe a tech ügyvezető. – A
hosszú, erőltetett példa helyett nyugodtan elég lett volna ennyi is.
– Való igaz – ismerte el Sophia. Azt is régen megtanulta már, hogy néha
jobban megéri egyetérteni a nővel.
 – És ennek mi köze a jótékonykodáshoz? – kérdezte a képviselő férje.
– Vannak, akik a segélyszervezeteket szükségtelen közvetítőknek tartják,
amelyek mások bizalmát használják fel járadékszerzésre – felelte a tech
ügyvezető. – Nyilvánvaló, nem?
Ezt a kijelentését is értetlen pillantások fogadták.
– Az okosszerződések lelkes hívei néha erős túlzásokba esnek – ismerte
el Sophia. – Az ő szempontjukból a Menekültek Határok Nélkül a befolyó
összegek nagy részét irodabérlésre és az alkalmazottak bérköltségére
fordítja, nem is beszélve a drágán megszervezett adománygyűjtő
estélyekről, ahol a gazdagok smúzolnak meg szórakoznak, és egyébként is
csak a szervezet tagjainak a zsebébe megy…
– És ez egy hihetetlenül nevetséges elképzelés, amit csak az ostoba,
nagyhangú billentyűzethuszárok gondolnak komolyan… – csattant fel a
tech ügyvezető haragtól kivörösödött fejjel.
– Vagy akiknek semmi érzéke a politikához – szakította félbe a képviselő
férje, mintha a házassága révén automatikusan politikai szakértőnek
számítana. – Hiszen mi szervezzük a helyi mentőakciókat is, mi vonjuk be a
nemzetközi szakértőket, mi csapunk hírverést a nyugati világban, mi
nyugtatjuk meg az ideges helyi bürokratákat, és gondoskodunk róla, hogy a
pénz valóban a rászorulóknak jusson.
– Igen, mi a bizalmi tőkével járulunk hozzá az ügyhöz – mondta Sophia.
– Viszont a WikiLeaks-nemzedék számára azonnal gyanús, ha bárki
szakértőnek és tekintélynek állítja be magát valamiben. Az ő
szemszögükből nézve még a rendelkezésünkre álló költségvetést sem
tudjuk hatékonyan kihasználni. Miért tudnánk mi jobban, mire kell elkölteni
a pénzt, mint azok, akiknek szükségük van a segítségünkre? Milyen alapon
akadályozzuk meg, hogy a menekültek fegyvereket szerezzenek és
megvédjék magukat? Miért vagyunk hajlandóak együttműködni a korrupt
kormányhivatalnokokkal, akik először a saját zsebüket tömik meg az
adományokkal, és csak a maradékot juttatják el az áldozatokhoz? Mindenki
jobban járna, ha az adományozók közvetlenül a környék szegény
gyerekeinek adnák a pénzt, akik élelmet vennének belőle. Ezeket az érveket
pedig alátámasztják a nemzetközi segélyszervezetek széles körben publikált
kudarcai Haitin és az egykori Észak-Koreában.
– És ők milyen megoldást javasolnak? – kérdezte a bíró.
Csienven a képernyőn legördülő értesítéseket figyelte. Mindegyik rövid
üzenet egy teljesen anonim kriptovalutában lebonyolított okosszerződés
teljesüléséről adott hírt. Az utóbbi időben megszaporodtak ezek a
tranzakciók, különösen a fejlődő világban, ahol sok kormány a készpénz
betiltásával próbálta kiterjeszteni a fennhatóságát. Valahol olvasta, hogy
jelenleg a világszerte lebonyolított üzleti tranzakciók több mint húsz
százaléka különböző kriptovalutákban történik.
A monitort elöntő ügyletek azonban más kategóriába tartoztak.
Segélykérések vagy beígért támogatások voltak. Itt nem létezett más
szempont, csak a tenni akarás vágya. Az Empátium blokklánchálózata
összepárosította és csoportosította az ajánlatokat, több résztvevős
okosszerződéseket hozott létre belőlük, és amint a megszabott feltételek
teljesültek, végre is hajtotta a szerződéseket.
A képernyőjén legördülő üzenetek tanúsága szerint egyesek
gyerekkönyveket kértek, mások friss zöldséget, kerti szerszámokat vagy
fogamzásgátlót, esetleg másik orvost, aki hosszú távra tervez – ellentétben
az önkéntessel, aki egy hónapra érkezik, beesik, majd eltűnik, és mindent
befejezetlenül vagy befejezhetetlenül hagy…
Csienven ugyan nem hitt Istenben, sem bármilyen istenben, most mégis
azért imádkozott, hogy legyen ezeknek az ajánlatoknak gazdája, találjon
nekik partnert a rendszer. Habár az Empátiumot ő alkotta meg, az adott
műveletekre semmilyen befolyása nem volt. Ez volt a rendszer szépsége.
Senki sem vehette át felette az irányítást.
Csienven még egyetemre járt Amerikában, amikor az egyik nyáron a
nagy szecsuani földrengés miatt hazatért Kínába segíteni. A kínai kormány
óriási erőforrásokat vetett be a mentőakciók során, és egy ponton még a
hadsereget is mozgósították.
A Kínai Néphadsereg katonái, akik legfeljebb egykorúak lehettek vele,
de inkább fiatalabbak, megmutatták a kezükön éktelenkedő csúf
forradásokat. Mindennap puszta kézzel ástak az összedőlt épületek romjai
között a sárban, hogy túlélőket vagy holttesteket találjanak.
– Annyira fájt a kezem, hogy abba kellett hagynom a munkát – mesélte
az egyik fiú szégyenkezve. – Azt mondták, ha folytatom, elveszítem az
ujjaimat.
Amikor Csienven ezt meghallotta, alig látott a haragtól. A kormány miért
nem látja el a katonákat ásókkal vagy valódi mentőfelszereléssel? Világosan
el tudta képzelni a földet túró, túlélők után kutató katonák véresre
roncsolódott kezét, a szinte csontig lenyúzott bőrt. Nincs miért
szégyenkeznetek.
Erről később szobatársának, Sophiának is beszámolt, aki ugyanolyan
dühös volt a kínai kormányra, mint ő, viszont semmilyen reakciót nem
váltott ki belőle a fiatal katona története.
– Ő csak az autokrácia eszköze – közölte, mintha egyáltalán nem is tudná
elképzelni a véresre roncsolódott kéz látványát.
Csienven nem hivatalos szervezet tagjaként utazott a katasztrófa sújtotta
területre, hanem a sok ezer önkéntes egyikeként, akik saját költségükön
érkeztek Szecsuanba segíteni. A többiekhez hasonlóan ő is élelmiszert meg
ruhákat vitt, mert feltételezte, hogy ezekre lesz a legnagyobb szükség. Az
édesanyák viszont képeskönyveket és játékokat kértek a zokogó
gyermekeiknek, a gazdálkodókat az érdekelte, mikor állnak már helyre a
mobilhálózatok, a városiak azt akarták tudni, mikor kapják meg az
újjáépítéshez szükséges szerszámokat és készleteket. Egy kislány, aki az
egész családját elveszítette a tragédiában, arról faggatta, hogyan fejezi be
így a középiskolát. Csienven sem információval, sem a kért eszközökkel
nem tudott szolgálni, de mint kiderült, senki más sem. A mentést irányító
szervek nem látták szívesen a hozzá hasonló önkénteseket, mert senkinek
sem tartoztak felelősséggel, éppen emiatt nem is avatták be őket semmibe.
– Ezért van szükség szakértelemre – magyarázta Sophia később. – Nem
mehetsz csak úgy oda céltalanul lődörögni, hátha segíthetsz majd
valamiben. Katasztrófahelyzetben azoknak kell irányítaniuk, akik tudják,
mi a teendő.
Utóbbi kijelentésével Csienven már akkor sem feltétlenül értett egyet.
Mindeddig nem sok bizonyítékát látta annak, hogy bármilyen szakértő előre
tudta volna, mi mindenre lehet szükség egy adott katasztrófa esetén.
A képernyő másik ablakában még gyorsabban pörögtek az üzenetek, és
újabb meg újabb szerződéslehetőségek kerültek fel az előzőek mellé: görög
nyelvtanárokat próbáltak felhajtani, gyógyszert akartak, támogatást kértek
egy új átjátszótorony építéséhez, olyan embereket kerestek, akik képesek
elmagyarázni a menekülteknek, miként boldogulhatnak a vízumkérelem és
a munkavállalás útvesztőjében, és kamionsofőröket, akik hajlandóak a
menekültek művészeti alkotásait eljuttatni a vásárlókhoz.
A kérések egy része olyasmit tartalmazott, amit egyetlen nonprofit
szervezet vagy kormány sem biztosított volna soha. Csienven már a puszta
gondolatot is visszataszítónak találta, hogy a hatalmon lévők egyszerűen
megmondhatják a túlélésért küzdő embereknek, mire van, és mire nincs
szükségük.
Mindig azok tudják legjobban, mire van szükségük, akik egy katasztrófa
sújtotta övezetben tartózkodnak, ezért a leghatékonyabb megoldás pénzt
adni nekik, hogy beszerezzék mindazt, ami kellhet nekik. Utána már sok-
sok merész eladó és leleményes kalandor gondoskodik arról, hogy a kívánt
áru vagy szolgáltatás eljusson a menekültekhez – ha ez megfelelő haszonnal
jár. A világot valóban a pénz mozgatja, és ez nem is annyira rossz dolog.
A kriptovaluták nélkül semmi sem valósulhatott volna meg mindabból,
amit az Empátiummal már most sikerült elérni. A nemzetközi
pénzátutalások komoly költségekkel jártak, illetve a gyanakvó szabályozó
testületek alapos kormányzati ellenőrzésekkel sújthatták ezeket. Ahhoz,
hogy a pénz azokhoz kerüljön, akiknek valóban szükségük volt rá, szinte
kivétel nélkül szükség volt egy közvetítő pénzügyi szolgáltatóra, amelyet
több hatóság is könnyedén igénybe vehetett.
A kriptovalutáknak és az Empátiumnak köszönhetően azonban bárki
egyetlen okostelefonnal is tudathatta a világgal, mire van szüksége, és meg
is kaphatta a kért segítséget. Biztonságosan és névtelenül utalhatott.
Csinálhatta egyedül vagy összeállhatott másokkal, akiknek hasonló
igényeik voltak. Az okosszerződések menetébe senki sem nyúlhatott bele,
és senki sem állíthatott le semmit. Izgalmas volt látni, hogy az általa épített
rendszer lassan pont úgy kezdett működni, amint azt megálmodta.
Ennek ellenére még mindig nagyon sok kérés maradt teljesítetlenül az
Empátiumon. Pénzből és adományozóból is hiány volt.

•••

– …gyakorlatilag ez a lényeg – mondta Sophia. – A Menekültek Határok

Nélkül részére felajánlott adományok azért csökkennek, mert a fiatalabb
adományozók inkább az Empátium hálózatát használják.
– Várjunk csak! Szóval azt akarja mondani, hogy ezen a hálózaton az
úgynevezett kriptovalutával fizetnek? – kérdezte a bíró. – Ez olyan, mint a
hamis pénz, nem?
– Hát… hamisnak semmiképpen nem nevezném. Nem dollár, nem jen, az
tény… Bár a kriptovalutát bárhol beválthatja valamilyen elfogadott
devizára. Ez egy elektronikus zseton. Képzelje el úgy, mint… – Sophia
olyan elavult hasonlaton gondolkodott, amit még a bíró is megérthet, és
hirtelen remek ötlete támadt. – Mint egy mp3-fájlt az iPodján. Csak
fizetésre is használhatja.
– És mi akadályoz meg abban, hogy ezzel fizessek valakinek, de
megtartsam a zseton másolatát? A kölykök is pont ezt csinálták az mp3-
fájlokkal.
– Itt egy elektronikus főkönyv rögzíti, ki a szóban forgó dal tulajdonosa.
– De ki vezeti ezt a főkönyvet? Mi van akkor, ha a hekkerek feltörik és
átírják? Azt mondta, nincsen központi felügyelet.
– A főkönyv, amit blokkláncnak neveznek, a világ összes számítógépén
szétszórva található – magyarázta a tech ügyvezető. – Az eljárás olyan
titkosítási alapelvekre épül, amelyek megoldják az úgynevezett bizánci
tábornokok problémáját. A blokkláncok működtetik a különböző
kriptovalutákat és az Empátiumot is. A felhasználóknak nem kell
megbízniuk más emberekben, elég, ha a matematikai alapelvekben
megbíznak.
– A micsoda? – értetlenkedett a bíró. – Hogy kerül ide Bizánc?
Sophia elfojtott egy sóhajt. Nem számított rá, hogy ilyen apró részletekbe
is belemásznak. Még az Empátium alapjait sem tisztázták, és ki tudja, utána
mennyi ideig tart, amíg egyetértésre jutnak abban, mi legyen a Menekültek
Határok Nélkül stratégiája a hálózattal kapcsolatban.
Míg a kriptovaluta a pénzforgalmat akarta függetleníteni a kormányok
által kibocsátott készpénztartalékoktól, az Empátium hálózata a tapasztalt
segélyszervezetekhez beáramló együttérzést próbálta átcsatornázni.
Az Empátium idealista vállalkozás volt, de nem szakértelem vagy
észszerűség hajtotta, hanem a hullámzó érzelmek. Amerika számára sokkal
kiszámíthatatlanabbá, ennélfogva sokkal veszélyesebbé tette a világot.
Sophia ugyan már nem a külügyminisztériumban dolgozott, de attól még
továbbra is szerette volna rendezettebb hellyé változtatni a világot;
racionális analízissel és az érvek-ellenérvek mérlegelésével. Néha már az is
kihívást jelentett, hogy egy csapatnyi önfejű emberrel megértesse az
alapvető problémát, és hol volt onnan még a közös megoldás?! Bárcsak
hasonlított volna a karizmatikus vezetőkre, akik mindenkit rá tudtak venni
az együttműködésre, még akkor is, ha valójában senki sem értette az
okokat.
– Néha úgy tűnik, mintha csak azt szeretnéd, hogy egyetértsenek veled –
vágta egyszer a fejéhez Csienven egy különösen heves vita után.
 – Az miért baj? – kérdezte Sophia. – Nem az én hibám, hogy többet
gondolkodtam az adott problémán, mint ők! Én már látom az
összefüggéseket is.
– De te nem a legészszerűbb akarsz lenni – felelte Csienven. – Te arra
vágysz, hogy neked legyen abszolút igazad. Azt szeretnéd, ha te lennél a
mindentudó bölcs.
Ezzel nagyon megbántotta. Szörnyen makacs tudott lenni!
Várjunk csak! Sophia fejében megragadt a mindentudó bölcs kifejezés.
Talán ez lesz a megoldás. Így fordíthatjuk a saját hasznunkra az
Empátiumot.
– A bizánci tábornokok problémája egy metafora – szólt közbe hirtelen,
de igyekezett uralkodni váratlan lelkesedésén. Most kifejezetten örült,
amiért mindig is kényszeresen érdekelték a részletek… és ha őszinte akart
lenni, akkor ugyanilyen kényszeresen akart mindenben jobb lenni, mint a
tech ügyvezető… mert alaposan utánaolvasott a témának. – Képzelje el
tábornokok egy csoportját, akik a bizánci sereg különböző hadosztályait
vezetik, és jelenleg egy várost ostromolnak. Ha a tábornokok sikeresen
össze tudják hangolni a hadmozdulataikat, a város elbukik. Ha az összes
tábornok egyszerre megszavazza a visszavonulást, mindenki ép bőrrel
megússza. Ha viszont néhányan támadásra szavaznak, mások pedig
visszavonulásra, annak katasztrofális következményei lesznek.
– Tehát közös nevezőre kell jutniuk – foglalta össze a bíró.
– Így van. A tábornokok küldöncök segítségével kommunikálnak. Ezzel
viszont az a gond, hogy a küldöncök nem azonnal érnek célba, ráadásul
akadhatnak a tanácsban áruló tábornokok is, akik valótlanságokat állítanak
az aktuális konszenzusról, ezzel pedig zavart keltenek, és torzítják a
szavazás eredményét.
– Ez a bizonyos aktuális konszenzus, ahogyan fogalmazott… az a
főkönyv, igaz? – kérdezte a bíró. – Ami rögzíti az összes tábornok
szavazatát.
– Pontosan! Szóval némi egyszerűsítéssel fogalmazva a blokklánc
kriptografikus módon oldja meg ezt a problémát, vagyis egy rendkívül
nehéz matematikai feladvány segítségével titkosítja a lánc elemeit, amelyek
együtt alkotnak egy konszenzusra épülő rendszert. A titkosításnak hála
minden tábornok könnyedén ellenőrizheti, vajon egy szavazat valódi-e,
viszont nekik is meg kell oldaniuk egy nehéz kriptográfiai feladatot, ha új
vokssal kívánják bővíteni a szavazatok láncolatát. Ha egy áruló
megpróbálná átverni a többi tábornokot, ahhoz nemcsak a saját szavazatát
kellene meghamisítania, hanem az összes korábbit is a folyamatosan
növekvő láncban. Minél hosszabb a lánc, ennek a nehézsége annál inkább
nő.
– Nem biztos, hogy ezt én értem – motyogta a bíró.
– A lényeg, hogy a blokklánc minden új blokkban szereplő tranzakció
hozzáadását megnehezíti a kriptográfia eszközével… Ez az eljárás az
úgynevezett proof-of-work… Így biztosítják, hogy amíg a hálózat gépeinek
nagy része nem kompromittálódott, addig a megosztott főkönyv sokkal
megbízhatóbb bármilyen pénzügyi intézetnél.
– Erre mondták az előbb, hogy bízni kell a matematikában?
– Igen. Az elosztott, átírhatatlan főkönyv ötlete nemcsak a kriptovaluták
létezését tette lehetővé, hanem a központosítás nélküli, biztonságos
szavazást is, hiszen az okosszerződéseket nem lehet módosítani.
– Mindez rendkívül érdekes – szólt közbe a képviselő férje –, de mi köze
az Empátiumhoz vagy a szervezetünkhöz?

Csienven nagyon sokat dolgozott azon, hogy az Empátium grafikus felülete

felhasználóbarát legyen. Az ilyesmivel a blokkláncközösség legtöbb tagja
nem törődött, sőt számos blokklánc-applikáció szinte szándékosan tűnt
nehezen használhatónak, mintha kizárólag a technikai tudás mélysége
különböztette volna meg a valóban szabad lelkeket az egyszerű birkáktól.
Csienven az elitizmus minden formáját megvetette – egyúttal érezte a
helyzet iróniáját is, hiszen Amerika egyik legjobb egyetemén szerzett
diplomát a pénzügyi szolgáltatói technológiákból, és halomban álltak a
szobájában a legmodernebb VR-eszközök. Elitisták döntöttek úgy, hogy a
szülőhazája számára „nem megfelelő” a demokrácia, egy másik csoportjuk
pedig úgy gondolta, ők sokkal jobban tudják, kinek van szüksége
együttérzésre, és kinek nincsen. Az elit nem bízott az érzésekben, nem hitt
abban, ami az embereket alapvetően emberré tette.
Az Empátium kezdettől fogva azoknak akart segítséget nyújtani, akiket
fikarcnyit sem érdekelt a bizánci tábornokok problémája, sem az, hogy
pontosan mit számít a blokklánc hossza a titkosítás szempontjából. Egy
gyereknek is tudnia kellett használni. Csienven nem felejtette el a
szecsuaniak kétségbeesettségét és elkeseredését, amikor mindössze
hétköznapi eszközöket kértek, hogy segíthessenek magukon. Az
Empátiumot a lehető legegyszerűbbre tervezte: azoknak, akik adni akartak,
és azoknak, akik segítségre szorultak. Olyan embereknek készítette az
alkalmazást, akik már rettenetesen utálták, hogy mindig megmondják nekik,
mivel és miként kellene törődniük, nem pedig azoknak, akik mindezt
rendszeresen közölték velük.
– Miért gondolod, hogy mindenre tudod a választ? – kérdezte egyszer
Sophiától valamelyik szokásos, csapongó beszélgetésük során. Vitáik szinte
minden létező témát érintettek, de higgadt véleményütköztetések voltak,
amire kizárólag intellektuális szórakozásként tekintettek. – Soha sincsenek
kétségeid, hogy esetleg tévedsz?
– De igen. Ha valaki rámutat a hibára a gondolatmenetemben –
válaszolta Sophia. – Mindig meggyőzhető vagyok.
– Viszont sohasem érzed úgy, hogy esetleg nincs igazad?
– Sok embernek az érzései irányítják a gondolatait, éppen ezért sosem
jutnak el a helyes megoldásig.
Csienven racionális szempontból nézve reménytelen munkát végzett. Az
Empátium leprogramozásához felhasználta a teljes évi rendes és összes
betegszabadságát. Publikált egy dolgozatot, amelyben kimerítő
részletességgel elmagyarázta a rendszer technikai alapjait. Beszervezett
másokat, akik auditálták a kódot. De hogyan hihetett abban, hogy egy
ismeretlen és értéktelen kriptovaluta-hálózat segítségével képes
megváltoztatni a roppant nonprofit cégek és a külügyi agytrösztök
megcsontosodott világát?
A munka legalább jó érzéssel töltötte el. Ez pedig minden ellenérvet
lesöpört az asztalról.

– De még mindig nem értem, miként teljesülnek ezek a feltételek! –

akadékoskodott tovább a bíró. – Nem világos, hogyan dönti el az Empátium
rendszere, vajon egy segélykérés finanszírozására érdemes-e és meg kell-e
teremteni a szükséges tőkét. Akik a pénzt biztosítják, nyilván nem
nézhetnek át személyesen több ezer kérvényt, hogy eldöntsék, melyiket
támogassák.
– Az okosszerződéseknek van olyan vonzata is, amiről eddig nem
beszéltem – magyarázta Sophia. – Ahhoz, hogy működhessenek, muszáj
valamilyen módon bevonni a valóságot a szoftverbe. Ha a korábbi példát
nézzük, néha nem is annyiból áll megítélni, teljesültek-e a megszabott
körülmények, hogy megnézzük, esett-e az eső… Jóllehet kivételes
esetekben ez is vita tárgyát képezheti… hanem bonyolult, emberi
döntéshozatalt igényel. A vállalkozó megfelelően szerelte be a
vízvezetéket? Tényleg festői a beígért kilátás? Valóban segítségre szorul
valaki?
– Úgy érti, néha szükséges a konszenzus.
– Pontosan. Az Empátium ezt úgy oldja meg, hogy korlátozott számú
elektronikus zsetont, úgynevezett empet bocsát ki a hálózat egyes tagjai
között. Az empek birtokosai bírálják el a támogatásra váró projekteket, és
adott időkorlát alatt igennel vagy nemmel szavaznak rájuk. Az adott
projektnek előírt számú igen szavazatot kell szereznie… Azt a felhasználó
empegyenlege határozza meg, hányszor voksolhat… hogy támogatást
kapjon az adományozók által összeadott pénzből. Az igen szavazatok
minimális száma a kért támogatás összegének arányában nő. A taktikai
szavazás elkerülése érdekében az összesítés csak az értékelési időszak
végén válik nyilvánossá.
– De mi alapján döntenek az empbirtokosok?
– Az mindig a zseton tulajdonosán múlik. Néhányan csak a kérvényezők
feltöltött anyagait nézik át, a csatolt hátteret, fotókat, videókat,
dokumentumokat, bármit. De akár személyesen is felkereshetik őket.
Bármilyen rendelkezésükre álló eszközt felhasználhatnak a megszabott
értékelési idő alatt.
– Hát ez csodálatos! – szólt közbe gúnyosan a képviselő férje. – Szóval
az elkeseredett nincsteleneknek szánt pénzt olyanok fogják elosztani, akiket
még arra is nehéz rávenni, hogy két online meccs közben válaszoljanak egy
netes közvélemény-kutatásra.
– Itt mutatkozik meg, milyen okos a rendszer. A zsetonok birtokosai
ösztönzésképpen kisebb pénzösszeget kapnak a hálózattól az
empszámlájukkal arányosan. Miután lejár egy adott projekt értékelési ideje,
azoktól, akik a „vesztes” oldalt támogatták, büntetésképpen elveszik az
empjeik egy részét, és szétosztják a „győztes” oldalra szavazók között. Az
egyéni empegyenleg kicsit a megbecsültség fokmérője is lett, és idővel
azok, akiknek a véleménye… vagy empátiaérzékelése, lásd a hálózat
nevét… legjobban összehangolódott a közös döntésekkel, nagyon sok
empet gyűjtenek össze. Belőlük lesznek a mindentudó bölcsek, akik a
rendszert működtetik.
– És mi akadályozza meg…?
 – A rendszer nem tökéletes – folytatta Sophia. – Ezt maguk a hálózat
tervezői is elismerik, akikről amúgy továbbra sem tudni semmit. De mint
oly sok minden az interneten, ez is működik, pedig nem kellene. A
Wikipédiának is bukást jósoltak az indulásakor. Az Empátium létezése
eddigi két hónapja alatt figyelemreméltóan sikeresnek bizonyult,
meglepően jól bírja a támadásokat, és határozottan vonzza a fiatal
adományozókat, akik kiábrándultak a hagyományos segélyszervezetekből.
A tanácsnak ezt emészteni kellett egy darabig.
– Úgy tűnik, komoly konkurenciánk született – jegyezte meg kisvártatva
a képviselő férje.
Sophia mély levegőt vett. Igen, ez az a pillanat, amikor elkezdhetem
kialakítani a konszenzust.
– Az Empátium népszerű, viszont közel sem tudott annyi támogatást
gyűjteni, mint a jól ismert segélyszervezetek, elsősorban azért…
természetesen… mert az Empátiumnak utalt adományok nem írhatók le az
adóból. A hálózat legnagyobb projektjei, különösen a menekültekkel
foglalkozók nem kaptak elegendő támogatást. Ha azt szeretnénk, hogy a
Menekültek Határok Nélkül része legyen ennek a párbeszédnek, akkor fel
kellene ajánlanunk egy komolyabb támogatást.
– De eddig azt hittem, mi nem dönthetünk arról, a hálózat melyik
menekültprojektjéhez kerül a pénz – vetette fel a képviselő férje. – Az az
emptulajdonosokon múlik.
– Muszáj bevallanom valamit. Egy ideje használom az Empátiumot, és
rendelkezem némi emppel. A profilomat bármikor átállíthatjuk cégesre, és
onnantól közösen értékelhetjük a kéréseket. Már a dokumentációk alapján
sok tisztességtelen kérést ki lehet szűrni, viszont ahhoz, hogy kiderüljön,
valakinek valóban szüksége van-e segítségre, nem lehet megspórolni a jól
bevált helyszíni szemléket. Úgy gondolom, a mi gyakorlati
tapasztalatunkkal és nemzetközi hálózatunkkal mindenkinél jobban el
tudjuk dönteni, melyek a támogatásra érdemes projektek, és villámgyorsan
sok empre teszünk szert.
– Miért nem költjük a pénzt közvetlenül a kiválasztott projektekre? Miért
vonjuk be közvetítőnek az Empátiumot? – kérdezte a tech ügyvezető.
– Mert így befolyást szerezhetünk. Amint elegendő empet gyűjtöttünk
össze, a Menekültek Határok Nélkül lesz a mindentudó, empatikus
orákulum, aki pontosan tudja, ki érdemes a világ együttérzésére – válaszolta
Sophia. Nagy levegőt vett, és bevitte a kegyelemdöfést. – A többi nagy
segélyszervezet hamarosan követni fogja a példánkat. Ehhez vegyük még
hozzá az Indiából és Kínából érkező támogatást, ahol az adományozni
vágyók nagyon kevés megbízható szervezet közül választhatnak, viszont
habozás nélkül használnának egy központosítatlan blokklánc-applikációt.
Velük együtt az Empátium a világ legnagyobb segélyezőfelülete lehet. Ha
sikerül megszereznünk a legnagyobb részesedést az empekből, mi fogjuk
irányítani a Föld adományainak jelentős részét.
A tanácstagok döbbenten meredtek rá. Még a távjelenlétes robot keze
sem mozdult.
– A mindenit…! Ezzel pontosan azt a platformot állítja a feje tetejére,
amit arra találtak ki, hogy kiiktassanak minket a folyamatból – szólalt meg
végül a tech ügyvezető, leplezetlen elismeréssel a hangjában. – Pont rajtuk
keresztül juttatna fel minket a csúcsra… Na, ez a nem semmi!
Sophia kurta mosolyt villantott a nőre, majd visszafordult a többiekhez.
– Nos, számíthatok a beleegyezésükre?

A vörös vonal, amely az Empátiumon felajánlott támogatások összesített

értékét mutatta, váratlanul kilőtt a sztratoszférába.
Csienven mosolyogva nézte a képernyőt. Felnőtt hát a gyermeke.
Miután a Menekültek Határok Nélkül csatlakozott a hálózathoz,
huszonnégy órán belül több nagyobb nemzetközi segélyszervezet is követte
a példát. Az Empátiumot ezzel hirtelen elfogadta a nagyközönség, ráadásul
innentől kezdve a vagyonosabb támogatók, akiknek számított az
adójóváírás, a hálózathoz csatlakozott hagyományos szervezeteken
keresztül is tudtak adakozni.
Azok a projektek, amelyek felkeltették az Empátium felhasználóinak
figyelmét, kétségtelenül komoly médiaérdeklődést irányítanak majd
magukra az újságírók és a megfigyelők részéről. Nemcsak az
adakozókedvet, hanem a világ figyelmét is vonzani fogják.
A kizárólag meghívásos alapon használható #empathium csatornán egyre
élénkebb viták zajlottak.
NoFFIA>: Az egész csak a nagy
segélyszervezetek trükkje! Begyűjtenek egy
csomó empet, és így veszik rá a hálózatot,
hogy az ő projektjeiket támogassa.
 N ♥ T>: Miből gondolod, hogy ez sikerülhet?
Az orákulumrendszer csak az eredményeket
jutalmazza. Ha szerinted a hagyományos
segélyszervezetek nem tudják, mit művelnek,
akkor a támogatásra érdemes projekteket sem
bírják hatékonyabban kiválogatni. A hálózat
pedig úgyis arra kényszeríti majd őket, hogy
az empbirtokosok összességének szimpatikus
kéréseket támogassák.
Anony >: A nagy szervezeteknek van
kapcsolatuk a médiával, de sokaknak nincs. A
többi empbirtokos csak ember.
Elcsábíthatóak.
N ♥ T>: Nem mindenkire hat annyira a
hagyományos média, mint gondolod, főleg ha
kilépsz abból a buborékból, ahol ti, amerikai-
ázsiaiak éltek. Szerintem ez így tisztességes.
Csienven követte a vitát, de nem vett benne részt. Mint az Empátium
megalkotója jól tudta, hogy a felhasználónevét övező láthatatlan tisztelet
aránytalanul torzítaná a mondanivalóját és befolyásolná a beszélgetést. Így
működik az emberi természet, még akkor is, ha álnevekkel kommunikáló
elektronikus entitások szöveges kinyilatkoztatásain keresztül vitatkoznak.
Csienven viszont nem akart vitatkozni. Ő tettekre vágyott. Kezdettől
fogva azt remélte, hogy a hagyományos segélyszervezetek egyszer csak
megjelennek az Empátiumon, és most eljött a pillanat, amikor
belekezdhetett a terve második fázisának megvalósításába.
Megnyitotta a terminálablakot, és elindított egy új beadványt. A
muertieni VR-fájl méreténél fogva nem fért bele egy blokkba, ezért a peer-
to-peer megosztást választotta. Viszont az aláírás, amely igazolta a fájl
eredetiségét, és megakadályozta, hogy bárki módosíthassa, beépült a
blokkláncba, és eljutott az Empátium összes felhasználójához, illetve az
empbirtokosokhoz. Talán még az acéllelkű Sophiához is.
Mivel a fájlt Csienven töltötte fel (pontosabban az a felhasználónév,
amelyikről mindenki tudta, hogy az Empátium megalkotóját takarja),
eleinte biztosan komoly érdeklődés övezi majd az anyagot, de utána a
lánynak már semmilyen befolyása nem lesz az eseményekre.
 Nem hitt az összeesküvés-elméletekben. Inkább az emberi természet
angyalaira számított. Megnyomta a küldés gombot, hátradőlt és várt.

A dzsip Kína és Mianmar határvidékén zötyögött a sáros hegyi utakon.

Sophia a kocsiban szunyókált.
Hogyan jutottunk ide?
A világ őrült hely, a tébolya egyszerre kiszámíthatatlan és
elkerülhetetlen. Sophia jóslata beigazolódott: a Menekültek Határok Nélkül
szakmai tapasztalata a céges Empátium-fiókot a hálózat egyik legnagyobb
empbirtokosává tette. Sophia ítélőképessége csalhatatlannak bizonyult, és a
tanácsait követve valóban rászoruló csoportoknak és értelmesnek bizonyuló
projekteknek jutott támogatás. Az ügyvezetőtanács rendkívül elégedett volt
a munkájával.
Viszont nem sokkal ezután felbukkant a hálózaton az az átkozott VR-
felvétel, majd szépen követte a többi is.
A VR úgy hatott az élményt átélő felhasználóra, ahogyan a szöveg, a fotó
és a film egyszerűen nem lehetett képes. Megtapasztalták, milyen mezítláb
átkelni egy szétlőtt városon, végignézni a bombatámadás áldozatává vált
csecsemők és édesanyák maradványain, vagy átélni egy kihallgatást a
machetés, géppisztolyos kamaszfiúk és felnőtt férfiak fogságában… A VR
megrázta és letaglózta a résztvevőket. Akadtak, akik kórházba is kerültek
utána.
A hagyományos médiát kötötte a jóérzés és a korrektség ódivatú
koncepciója, ezért nem hozhattak le ilyen jellegű képeket, sőt nem is voltak
hajlandóak beszállni az általuk vegytiszta érzelmi manipulációnak tartott
folyamatba.
Hol a kontextus? Ki a forrás? – harsogták a felajzott véleményformálók.
– A valódi újságírás átlátóképességet és gondolkodást igényel!
Nem emlékszünk rá, hogy olyan nagyon átláttátok volna az
összefüggéseket, amikor újságban lehozott fotók alapján kardoskodtatok a
háború mellett! – felelte erre az empbirtokosok bolytudata. – Ennyire
bosszant, hogy már nem ti irányítjátok az érzelmeinket?
Az Empátiumot minden szinten behálózó titkosítás miatt a cenzúra
legtöbb formája teljesen haszontalannak bizonyult a hálózaton, ezért az
empbirtokosok olyan történeteket is megismertek, amelyektől korábban
teljesen el voltak zárva. Vadul dobogó szívvel, levegőért kapkodva, haragtól
és keserűségtől könnyes szemmel szavaztak a témához kapcsolódó
projektekre.
Az aktivisták és a propagandisták hamar rájöttek, hogy ha szeretnének
támogatást kapni a célkitűzéseikhez, kénytelenek részt venni a VR-rel
folytatott fegyverkezési versenyben. Így aztán a kormányok és a lázadók
egymással versengve gyártották a letaglózó VR-élményeket, hogy ezzel
kényszerítsék bele az felhasználókat a saját nézőpontjukba, akik majd ettől
alakítanak ki érzelmi kötődést az adott féllel.
Halálra éheztetett menekültek tömegsírjai Jemenben. Ukrán katonák
nyitnak sortüzet az Oroszország támogatásáért felvonuló nőkre. Etnikai
kisebbségbe tartozó gyerekek rohannak meztelenül az utcán, mert az
otthonukat felégették a mianmari kormányerők…
Lassan olyan csoportok felé is megindultak az adományok, amelyekről
korábban említés sem esett a hírekben, vagy ha igen, akkor legfeljebb mint
együttérzésre nem méltókról. A VR-ben azonban egyetlen percnyi átélt
fájdalmuk többet ért, mint egy húszflekkes vezércikk valamelyik mértékadó
lapban.
Ez a szenvedés kommercializálása! – írták a patinás egyetemeken végzett
bloggerek jobbító szándékú véleményposztjaikban. – A kiváltságos kevesek
ismét újabb módszerrel használhatják fel az elnyomottak szenvedését, hogy
ettől jobban érezzék magukat, nem?
Nemcsak a fényképeket lehet átértelmezni és manipulálni, hanem a VR-
élményeket is – írták a médiaszakos és kulturális tanulmányokat folytató
kommentelők. – A VR olyannyira mesterséges médium, hogy jelenleg
abban sincsen egyetértés, azon belül mi tekinthető „valóságnak”.
A hálózat nemzetbiztonsági veszélyt jelent! – aggodalmaskodtak azok a
szenátorok, akik az Empátium betiltását követelték. – Talán éppen amerikai
érdekek ellen dolgozó csoportokat támogatnak a befolyó összegekből.
Egyszerűen csak halálra rémiszt benneteket, hogy éppen kiszorultok a
közvetítők hatalmi pozícióiból, amelyekre amúgy rá sem szolgáltatok! –
ujjongtak az Empátium felhasználói névtelen, titkosított fiókjaik
védelméből. – Ez az empátia valódi demokráciája. Szokjatok hozzá!
A tényeken alapuló konszenzust felváltotta az érzelmekre épülő
összhang. A VR-ben átélt, érzelmileg megterhelő pótélmények leváltották a
gyakorlati és elméleti tényfeltáró munkát, a kockázat és a haszon
mérlegelését, a racionális döntéshozatalt. A proof-of-work módszert
ugyanúgy hitelesítésre használták, mint eddig, csak ezúttal másfajta
munkafolyamat részeként.
Talán a riporterek, a szenátorok, a diplomaták vagy akár én is
elkészíthetném a saját VR-élményünket – merengett Sophia, amikor
felrezzent a dzsip hátsó ülésén. – Milyen kár, hogy ennyire nehéz vonzónak
ábrázolni azt a cseppet sem látványos, de szükséges munkát, amit egy
bonyolult helyzet alapos megértése igényel…
Kinézett az ablakon. Már az egyik muertieni menekülttáborban
zötyögtek. Többnyire kínainak látszó férfiak, nők és gyerekek bámultak
vissza tompán az utasokra. Sophia számára nem volt idegen az
arckifejezésük: a világ minden pontján ugyanezt a dermedt beletörődést
látta a menekültek arcán.
Őt és a szervezetét hatalmas csapásként érte, amikor a muertieni
projektre sikeresen összejött a támogatás. Személy szerint ellene szavazott,
de alulmaradt az empbirtokosok többségével szemben, és egyetlen éjszaka
alatt elveszítette az empjei tíz százalékát. Ezt számos újabb, VR-
támogatással népszerűsített tervezet követte, amelyek szintén összeszedték
a pénzt, ugyanúgy Sophia tiltakozása ellenére, ez pedig még tovább
olvasztotta emptartalékait.
Egy felbőszült hangulatú tanácsülést követően végül személyesen utazott
Muertienbe, hogy feltárja a projekt gyenge pontjait és bebizonyítsa az
igazát.
Amióta elhagyta Yangont, már beszélt a Menekültek Határok Nélkül
egyik kiküldöttjével és az országban dolgozó nyugati újságírók közül is
néhánnyal. Mindannyian megerősítették Washington véleményét. Sophia
tudta, hogy a menekülthelyzet nagyrészt a lázadóknak köszönhető.
Muertien lakói túlnyomórészt a han kínaiak közül kerültek ki, és nem
voltak különösebben jó viszonyban a központi kormány többségét adó
őslakó bamárokkal. A lázadók először összetűzésbe keveredtek a
kormányerőkkel, azután pedig megpróbáltak eltűnni a polgári lakosság
sorai között. A kormány nem nagyon tehetett mást, kénytelen volt
erőszakhoz folyamodni, máskülönben az ország bimbózó demokráciáját
hatalmas csapás érte volna, a kínai befolyás pedig hamarosan Délkelet-
Ázsia szívéig hatolt volna. Bizonyára mindkét oldalon történtek sajnálatos
túlkapások, de a felelősség vastagon a lázadókat terhelte. Ha támogatást
kapnak, azzal csak fokozódik a konfliktus.
 Az empbirtokosok azonban pontosan ezt a szakértősdit gyűlölték a
legjobban: amikor elmagyarázták nekik a geopolitikai valóságot. Nem
akartak kiselőadásokat, őket a közvetlenül átélt szenvedés győzte meg.
A dzsip megállt. Sophia a tolmáccsal együtt kiszállt a kocsiból.
Megigazgatta a nyakpántját – a szerkezet a technológiáért felelős ügyvezető
szerzeménye volt, a Canon Virtual egyik prototípusa. A forró, nyirkos
levegőben szennyvíz és bomlás bűze terjengett. Erre számítania kellett
volna, de a washingtoni irodájában valamiért eszébe sem jutott, hogy a
tábornak szaga is lesz.
Már éppen elindult volna egy feltűnő, virágmintás blúzt viselő fiatal nő
felé, amikor haragos üvöltés harsant. Megfordult. Egy férfi ordított és
mutogatott rá. A nő körül tolongó emberek megtorpantak és megbámulták.
Feszültség vibrált a levegőben.
A férfi a másik kezében egy pisztolyt szorongatott.
A muertieni projekt célja részben olyan csoportok támogatása lett volna,
amelyek hajlandóak fegyvert csempészni a menekülteknek a kínai határon
át. Ezt Sophia is tudta. Most fogom nagyon megbánni, hogy védőőrizet
nélkül érkeztem, igaz?
Az őserdőből járművek moraja közeledett. A magasból vinnyogás
harsant, amit hangos robbanás követett. Elszórt fegyverkelepelés
hallatszott, nagyon közelről, mintha a tábor belsejéből jött volna.
A tömegben elszabadult a pokol, és a sikoltozó, tülekedő emberek
elsodorták és fellökték Sophiát. A nyakát átkulcsolva próbálta védeni a VR-
rögzítő kameráját és mikrofonját, azonban az egyik bepánikolt menekülő
végigtaposott rajta. A fájdalomtól egész testében összerándult, és maga elé
kapta a karját, mire a kamerás nyakpánt a földre esett és elgurult. Sophia
saját biztonságával mit sem törődve a szerkezet után kapott. Mielőtt
azonban megmarkolhatta volna a pántot, egy bakancs borzalmas
reccsenéssel szilánkokra taposta a szerkezetet. Sophia szitkozódva
felcsattant, és ebben a pillanatban egy elrohanó alak fejbe rúgta.
Azonnal elveszítette az eszméletét.

Hasogató fejfájás. Túlságosan közeli az ég, a színe narancssárga, felhők

sehol.
Érzetre mintha kemény, homokszemcsés felületen feküdnék.
Egy VR-élményben vagyok, igaz? Gulliverként bámulok a liliputi égre?
 Az égbolt megbillen és elfordul. Hiába fekszem, úgy érzem, mintha
zuhannék.
Hányingerem van.
– Csukd be a szemed, amíg el nem múlik az émelygés – tanácsolja
valaki. A hanglejtés és a hangszín ismerős, de nem bírok rájönni, ki lehet
az. Csak azt tudom, hogy már jó régen nem hallottam. Várom, hogy
csituljon a rosszullét. Ekkor tudatosul bennem, hogy a hátamba fúródik a
ragasztószalaggal felerősített adatrögzítő tömör hasábja. Elönt a
megkönnyebbülés. Lehet, hogy a kamera elveszett, de a felszerelés
legfontosabb darabja átvészelte a megpróbáltatásokat.
– Tessék, igyál – mondja a hang.
Kinyitom a szemem. Komoly erőfeszítések árán megpróbálok felülni.
Valaki a lapockáim közé nyúl és megtámaszt. Kicsi, erős keze van. Egy nő.
Egy kulacs jelenik meg az arcom előtt, szinte dereng a sötétben, mintha egy
chiaroscuro műalkotás lenne. Kortyolok belőle. Csak most tudatosul
bennem, mennyire szomjas vagyok.
Felnézek, és a kulacs mögött meglátom a nő arcát: Csienven az.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezem. Még mindig valótlannak tűnik minden,
de kezdem felfogni, hogy egy sátorban vagyok. Valószínűleg láttam is
korábban a táborban.
– Mindketten ugyanazért vagyunk itt – feleli. Szinte alig változott az
évek alatt: ugyanaz a kemény, ellentmondást nem tűrő stílus, ugyanaz a
rövid haj, ugyanaz az állandóan megfeszült állkapocs, mint aki mindent és
mindenkit megkérdőjelez. Vékonyabbnak, szikárabbnak tűnik, mintha az
eltelt idő kifacsarta volna belőle a kedvességet.
– Az Empátium miatt. Én alkottam meg, te pedig tönkre akarod tenni.
Hát persze. Tudhattam volna. Csienven mindig is utálta az
intézményeket, és úgy gondolta, mindent bomlasztani kell.
De akkor is jó újra látni.
Mindketten elsőéves egyetemisták voltunk, amikor megírtam az
egyetemi újságban, hogy az egyik zárt körű végzős bulin szexuálisan
zaklattak egy lányt. Mint aztán kiderült, az áldozat nem is járt az egyetemre,
később pedig már a beszámolóját is kétségbe vonták. A cikkem hatalmas
össztűz alá került, mindenki meggondolatlannak nevezett, és azzal vádoltak,
hogy a jól hangzó sztori miatt elhanyagoltam a tényeket és az elemzést.
Csak én tudtam, hogy igazam van, és az áldozat nyomás hatására vonta
vissza a vallomását, de nem volt rá bizonyítékom. Egyedül Csienven tartott
ki mellettem, és minden adandó alkalommal megvédett.
– Miért hiszel nekem? – kérdeztem tőle egyszer.
– Nem igazán vagyok képes megmagyarázni – felelte. – Hívjuk
megérzésnek. Hallottam a lány hangjában a fájdalmat… és tudom, hogy te
is.
Így barátkoztunk össze. Csienvenre mindig számíthattam, ha harcra
került sor.
– Itt meg mi történt? – kérdezem tőle most.
– Attól függ, kivel beszélsz. A kínai hírekbe ebből semmi sem fog
bekerülni. Ha Amerikában egyáltalán foglalkoznak is vele, akkor újabb
jelnetéktelen összecsapásként számolnak be róla a kormányerők és a
lázadók között. Mivel a gerillák menekülteknek álcázták magukat, a
kormánynak muszáj volt ellencsapást indítania.
Csienven mindig ilyen volt. Arra állandóan rá tud mutatni, hol és miként
torzítják el az igazságot, azt viszont nem árulja el, ő mit tart igaznak.
Valószínűleg amerikai évei alatt vette fel ezt a szokást, hogy ne kelljen
vitatkoznia.
– És mit gondolnak majd az Empátium felhasználói? – teszem fel a
következő kérdést.
– Azt látják majd, hogy még több gyereket szaggattak szét a bombák, és
még több menekülő nőt géppuskáztak le a katonák.
– Ki lőtt először? A lázadók vagy a kormányerők?
– Mit számít az? Nyugaton úgyis mindig az lesz az alapvetés, hogy a
lázadók nyitottak tüzet… mintha ez határozná meg a valóságot. Előre
eldöntöttétek, miről szól ez a történet, és minden ezt fogja megerősíteni.
– Értem – mondom. – Rájöttem, mivel próbálkozol. Azt hiszed, nem
foglalkoznak eleget a muertieni menekültekkel, ezért az Empátium
bevonásával próbálsz nyilvánosságot biztosítani a szenvedéseiknek.
Érzelmileg kötődsz hozzájuk, mert külsőleg is hasonlítotok…
– Tényleg ezt hiszed? Szerinted csak azért csinálom ezt az egészet, mert
han kínaiakról van szó? – Csalódottan végigmér.
Felőlem nézhet rám, ahogyan akar, de az érzelmei elárulják. Emlékszem,
milyen eltökélten gyűjtött a kínai földrengés áldozatainak, pedig még
egyetemisták voltunk, akiknek a legnagyobb gondot a szakirányuk
kiválasztása okozta. Arra is emlékszem, hogy a következő nyáron, amikor
mindketten a kollégiumban maradtunk, hogy összerakjuk a szakértékelési
útmutatót, Csienven gyertyafényes megemlékezést tartott az Ürümcsiben
életüket vesztett ujgurokért és han kínaiakért. Azt sem felejtettem el, hogy
valamelyik órán akkor sem tágított, amikor egy nála kétszer nagyobb fehér
férfi tornyosult fölé, és azt követelte tőle, hogy ismerje el, Kína hibát
követett el a koreai háborúval.
– Üss meg, ha akarsz – közölte higgadtan a taggal. – Akkor sem fogom
meggyalázni azoknak a férfiaknak és nőknek az emlékét, akik azért
áldozták az életüket, hogy én megszülethessek. MacArthur atombombát
akart Pekingre dobni. Tényleg egy ilyen világbirodalmat akarsz
megvédelmezni?
Néhány egyetemi barátunk kínai nacionalistának tartotta Csienvent, de
ebben nem volt teljesen igazuk. Minden birodalmat ellenszenvesnek talál,
mert számára ezek testesítik meg az intézményesített irányítás végső
fokozatát, ahol ráadásul gyilkos hatalom összpontosul. Szerinte az amerikai
világbirodalom semmivel sem méltóbb a támogatásra, mint az orosz vagy a
kínai. Ahogyan fogalmazott: „Amerika csak azoknak a szerencséseknek
demokrácia, akik amerikaiak. Mindenki más szemében csak egy diktátor, de
neki vannak a legnagyobb bombái és rakétái”.
Csienven a közvetítőket kiiktató káosz tökéletességére vágyik az
alapvetően rosszul működő, de azért fejleszthető intézmények tökéletlen
stabilitásával szemben.
– Hagytad, hogy a szenvedélyed úrrá legyen az észszerűségen – mondom
neki. Teljesen felesleges győzködni, tudom jól, de muszáj megpróbálnom.
Ha feladom az észszerűségbe vetett hitemet, semmim nem marad. – A
világbéke szempontjából nagyon rossz következménye lehet, ha egy erős
Kína befolyást nyer Mianmarban. Az amerikai fölénynek mindenképpen…
– Tehát szerinted semmi gond azzal, ha a muertienieket etnikai alapon
lemészárolják azért, hogy megőrizzék a nepjidai kormány stabilitását,
fenntartsák a Pax Americanát, és ártatlanok vérével betonozzák be az
Amerikai Birodalom védőfalát.
Önkéntelenül is megrándul az arcom. Csienven mindig is
meggondolatlanul bánt a szavakkal.
– Ne túlozz! Ha nem sikerül úrrá lenni a helyi etnikai konfliktuson, Kína
kalandorpolitikája egyre merészebb lesz, a befolyása pedig még tovább nő.
Sok emberrel beszéltem Yangonban. Senki sem látja szívesen a kínaiakat.
– És szerinted mennyire örülnek az amerikaiaknak, akik szépen
megmondják nekik, mit csináljanak? – Utálat csendül ki a hangjából.
 – Ez még mindig a kisebbik rossz – ismerem el. – De a nagyobb kínai
befolyás csak fokozza az amerikai kormány idegességét, az pedig erősíti azt
a geopolitikai konfliktust, amit annyira utálsz.
– A helyi lakosságnak szüksége van a kínai tőkére, hogy gátakat
építhessenek. Fejlesztések nélkül nem képesek megoldani a problémáikat…
– Lehet, hogy az ingatlanfejlesztők ezt akarják – jegyzem meg –, de az
átlagemberek nem.
– És kik lennének ezek az általad elképzelt átlagemberek? – kérdezi
Csienven. – Sok mindenkivel beszéltem itt, Muertienben. Szerintük a
bamárok nem oda akarják a gátakat, ahová tervezték őket, azzal már semmi
gondjuk nem lenne, ha ezen a területen építenék fel az összeset. Ezért
harcolnak a lázadók… Meg akarják őrizni a fennhatóságukat és a jogot,
hogy beleszólhassanak, mi történik a szülőföldjükön. Úgy emlékeztem,
neked fontos az önrendelkezési jog fogalma. Hogyan építhetnénk szebb
világot, ha hagyjuk, hogy katonák gyilkoljanak gyerekeket?
A végtelenségig tudnánk folytatni ezt a vitát. Csienven a fájdalomtól nem
látja az igazságot.
– Elvakított ezeknek az embereknek a szenvedése – közlöm vele. – Most
pedig azt akarod, hogy az egész világ kövesse a példádat. Az Empátiummal
kikerülted az intézményes média és a segélyszervezetek hagyományos
szűrőit, hogy közvetlenül érhesd el az egyéneket. Viszont a legtöbbjüket
túlságosan letaglózza az, amikor személyesen élik át, hogy gyerekek és
anyák halnak meg mellettük, ezért nem képesek átgondolni a tragédiához
vezető bonyolult folyamatokat. A VR-élmény propaganda.
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a muertieni VR nem hamisítvány.
Igazat beszél. Saját szememmel láttam meghalni körülöttem embereket,
és attól még, hogy a VR egy részét esetleg megszerkesztették, vagy
kontextusból kiragadva használták, ha minden más valódi, akkor ez sem
számít. A legjobb propaganda gyakran az igazság.
Létezik azonban egy sokkal átfogóbb igazság, amit Csienven nem lát.
Csak azért, mert valami megtörtént, még nem válik bizonyító erejű ténnyé;
önmagában az, hogy létezik szenvedés, még nem jelenti, hogy nincs jobb
megoldás; csak mert emberek halnak meg, még nem szabad megtagadnunk
alapvető elveinket. A világ nem mindig fekete vagy fehér.
– Az empátia nem mindig jó – mondom. – A felelőtlen együttérzés
labilissá teszi a világot. Minden konfliktusban egyszerre több fél is igényt
tart empátiára, ami érzelmileg bevonja a kívülállókat is, ez pedig tovább
mélyíti a szóban forgó konfliktust. Csak úgy lehet kilábalni ebből a
mocsárból, ha észérvekkel megkeresed a legkevésbé ártalmas választ… a jó
választ. Ezért hárul néhányunkra annak a felelőssége, hogy tanulmányozzuk
és megértsük a világunk bonyolult folyamatait, és eldöntsük a többség
helyett, hogyan fejezhetjük ki felelősségteljesen az együttérzésünket.
– Nem tudok nem foglalkozni vele! – vág vissza Csienven. – Nem bírok
megfeledkezni a halottakról. A fájdalmukról, a rettegésükről… ami
mostanra kitörölhetetlenül beépült az élettapasztalatom blokkláncába. Ha
felelősségteljesnek lenni azt jelenti, hogy megtanuljuk nem átélni valaki
más fájdalmát, akkor nem az emberiességet, hanem a gonoszt szolgálod.
Nézem őt. Együttérzek vele. Komolyan. Rettenetesen rossz érzés
szenvedni látni a barátodat, miközben tisztában vagy vele, hogy semmit
sem tehetsz érte, sőt még nagyobb fájdalmat kell okoznod neki. Néha a
fájdalom és a fájdalom elfogadása valóban önzőség.
Felhúzom a blúzomat, és megmutatom neki a derekamra erősített VR-
felvevőt.
– Egészen addig rögzített, amíg meg nem szólaltak a fegyverek… a
táboron belül… én meg elvágódtam a földön.
Csienven a felvevőegységet nézi, és az arcán egymást követik az
érzelmek: meglepetés, rádöbbenés, harag, tagadás, gunyoros mosoly, majd
végül semmi. Amint feltöltődik az élményeimet megörökítő VR-fájl – sokat
nem is kell szerkeszteni rajta –, otthon azonnal kitör majd a felháborodás.
Egy védtelen amerikai nőt, egy menekülteket istápoló segélyszervezet
vezetőjét fenyegetnek a han kínai kisebbség lázadói, akik az Empátiumtól
kapott pénzből szereztek fegyvereket: ennél hatékonyabban nem is lehetne
lerombolni a muertieni projekt hitelét. A legjobb propaganda gyakran az
igazság.
– Sajnálom – mondom, és komolyan gondolom.
Csienven szótlanul mered rám, és nem bírom eldönteni, gyűlöletet vagy
kétségbeesést látok-e a szemében.

Szánakozva nézem Sophiát.

– Kipróbáltad az eredeti muertieni felvételt? – kérdezem. – Azt, amit még
én töltöttem fel.
Nemet int.
– Nem tehettem. Befolyásolta volna az ítélőképességemet.
 Sophia mindig is rendkívül józanul gondolkodott. Még egyetemisták
voltunk, amikor elküldtem neki egy videót, amelyen csecsen harcosok
lefejeztek egy kamaszkorból alig kinőtt orosz fiatalembert. Meg sem
nyitotta.
– Miért nem vagy hajlandó megnézni, mit művelnek azok, akiket
támogatsz? – kérdeztem.
– Azért, mert nem láttam, milyen erőszakos cselekményeket követtek el
az oroszok a csecsenek ellen – felelte. – Ha megjutalmazzuk azokat, akik
együttérzést váltanak ki belőlünk, az semmiben sem különbözik attól, mint
ha megbüntetnénk azokat, akik rajtuk kívülálló okokból ezt nem tették meg.
Hiába nézném meg a videót, nem tudnék tárgyilagos lenni.
Sophiának mindig kontextusra volt szüksége, hogy láthassa az összképet.
Az eltelt évek alatt azonban megtanultam, hogy az ő esetében, oly sok más
emberhez hasonlóan, a racionalitás valójában csak racionalizálás. Neki
akkora összképre volt szüksége, amibe pont belefért, hogy igazolhassa azt,
amit a kormánya tett. Éppen annyit akar megérteni egy adott helyzetből,
amennyivel megindokolhatja, hogy amit Amerika akar, azt bármelyik
racionálisan gondolkodó ember is úgy akarná.
Én tudom, miért gondolkodik így, de ő nem fogja fel, nekem hogyan
működik az agyam. Értem a nyelvet, amit beszél, ő viszont nem ért meg
engem – vagy meg sem próbálja. Így működik a hatalom a világban.
Amikor életemben először jártam Amerikában, úgy gondoltam, ez a
legcsodálatosabb hely a Földön. Számos olyan hallgatóval tanultam egy
egyetemen, akik szenvedélyesen kiálltak minden humanitárius ügy mellett,
és én is megpróbáltam támogatni mindegyiket. Pénzt gyűjtöttem a
bangladesi ciklonok és az indiai áradások áldozatainak. Csomagoltam
takarókat, sátrakat és hálózsákokat a perui földrengés után. Részt vettem a
szeptember 11-i terrortámadások áldozataiért szervezett virrasztásokon,
zokogva próbáltam megóvni a gyertyák lángját az egyetemi templomnál a
kora őszi, esti szélben.
Ezután rázta meg Kínát a hatalmas földrengés, és bár a halálesetek száma
elérte a százezret, a campus szokatlan hallgatásba burkolózott. Azok, akiket
addig a barátaimnak tartottam, hátat fordítottak; a tudományos fakultás előtt
felállított adománygyűjtő asztalnál hozzám hasonlóan Kínából érkezett diák
ült. A tizedét sem szedtük össze annak az összegnek, amennyi a sokkal
kevesebb halálos áldozattal járó tragédiák idején összejött. Ha egyáltalán
szóba került a téma, legfeljebb abban merült ki, hogy a kínai ingatlanépítési
láz miatt nem biztonságosak a lakóépületek, mintha a kormány hibáinak
felsorolása ellensúlyozhatná a gyerekek halálát – mintha az amerikai
demokrácia pozitívumai igazolhatnák az elmaradt segélynyújtást. Névtelen
felhasználók kínaiakról és kutyákról posztoltak vicceket a fórumokon.
„Senki sem kedveli igazán Kínát” – merengett egy véleménycikk szerzője.
„Inkább kérném vissza az elefántokat” – jegyezte meg egy színésznő a
tévében.
Legszívesebben hangosan ordítottam volna: Mégis mi bajotok van
nektek? Az adománygyűjtő asztal mellől figyeltem az érzelemmentes
arcokat, és láttam, hogy az elsiető évfolyamtársaim elfordítják a
tekintetüket.
Sophia azonban adott pénzt. Sokkal többet, mint bárki más.
– Miért? – kérdeztem. – Miért törődsz az áldozatokkal, amikor senki
mást nem érdekelnek?
– Nem szeretném, ha azzal az irracionális meggyőződéssel térnél vissza a
hazádba, hogy az amerikaiak utálják a kínaiakat – felelte. – Amikor majd
ismét elfog az elkeseredés, gondolj rám.
Akkor tudatosult bennem, hogy sohasem leszünk olyan jó barátok, mint
reméltem. Azért adakozott, mert meg akart győzni, és nem azért, mert ezt
érezte helyénvalónak.
– Azzal vádolsz, hogy manipulálok – közlöm Sophiával. A sátorban
fojtogatóan megül a fülledt levegő. Olyan érzés volt, mintha a koponyám
belsejéből nyomná valami a szemgolyómat. – De te is pontosan ugyanezt
teszed ezzel a felvétellel, nem?
– Van egy lényeges különbség. – Mindig mindenre van válasza. – Ezzel a
VR-klippel érzelmi alapon győzzük meg az embereket, de átgondolt terv
részeként, hogy racionálisan a leghelyesebb döntést hozzák meg. Az
érzelem ormótlan eszköz, amit az észszerűség szolgálatába kell állítani.
– Tehát az a terved, hogy leállíttatod a menekültnek szánt segélyeket, és
végignézed, amint a mianmari kormány áttoloncolja őket Kínába? Vagy
ennél is rosszabbat tesz.
– A felháborodás és a szánalom hullámát meglovagolva szereztél nekik
pénzt – vág vissza Sophia. – De ezzel mit segítesz rajtuk valójában? A
menekültek sorsát végső soron úgyis mindig a Kína és az Egyesült Államok
közötti geopolitikai viszonyok fogják eldönteni. Minden más csak zaj.
Ezzel nem lehet mit tenni. Ha felfegyverzed őket, azzal csak a kormánynak
adsz ürügyet az erőszakos beavatkozásra.
 Ebben igaza van. Majdnem. Viszont nem látja a még ennél is alapvetőbb
elvet. A világ működése nem mindig követi a gazdasági elméletek és a
nemzetközi kapcsolatok jóslatait. Ha minden döntés Sophia számításai
szerint születne meg, akkor örökké a rend, a biztonság és a birodalmak
győznének. Sohasem változna semmi, nem létezne függetlenség és igazság.
Minket, embereket elsősorban a szív irányít, és ez így van rendjén.
– Sokkal komolyabb átverés, ha elhiteted magaddal, hogy észérvekkel
mindig eljuthatsz a helyes megoldáshoz – vetem ellen.
– Józan ész nélkül egyáltalán nem jutsz el a helyes megoldásig – feleli
erre Sophia.
– Az érzelem mindig is az alapja volt mindannak, amit helyes
cselekvésnek gondolunk, nem pusztán a meggyőzés eszköze. Azért ellenzed
a rabszolgaságot, mert racionálisan kielemezted a rendszer hasznát és a
költségeit? Nem, hanem azért, mert a gondolata is felháborít. Szimpatizálsz
az áldozatokkal. A szívedben érzed, hogy ez rossz.
– A morális alapú okfejtés nem egyenlő…
– A morális alapú okfejtés gyakran csak egy módszer, amivel
megzabolázod az érzelmeidet, és munkára fogod az empátiádat a lelkedet
megrontó szervezetek érdekében. Nyilvánvalóan semmi kifogásod a
manipuláció ellen, amennyiben hasznos egy olyan cél érdekében, ami
belefér a keretrendszeredbe.
– Ha képmutatónak nevezel, még nem segítesz…
– De hiszen tényleg képmutató vagy! Egy szóval sem tiltakoztál, amikor
csecsemők fotóira alapozva megindultak a Tomahawk-rakéták, sem amikor
a vízbe fúlt kisfiúk partra mosott holttesteinek fényképei miatt megváltozott
a menekültügyi stratégia. Olyan újságírók munkáit támogattad, akiknek
sikerült együttérzést kelteniük Nyugaton azok iránt, akik Kenya legnagyobb
táborában ragadtak, mert csöpögős Rómeó és Júlia-sztorikat meséltek a
hazájukat veszített fiatalokról, és nem győzték hangoztatni, hogy az ENSZ
nyugati gondolkodásra neveli őket…
– Ez egészen más…
– Hát persze hogy egészen más! Számodra az empátia csak újabb
fegyver, nem pedig az emberi lét alapvető értéke. Egyeseket megjutalmazol
az együttérzéseddel, másokat azzal büntetsz, hogy megtagadod tőlük. Okot
mindig mindenre lehet találni.
– Te talán más vagy? Miért indít meg jobban egyesek szenvedése? Miért
törődsz többet a muertieniekkel? Azért, mert ugyanúgy néztek ki külsőleg?
 Sophia még mindig azt hiszi, hogy ez a gyilkos érve. Megértem.
Komolyan megértem. Megnyugtató lehet a tudat, hogy igazad van, sikerült
ésszel legyőzni az érzelmeket, egy igazságos birodalomnak dolgozol, és
nem hat rád az áruló empátia.
Csakhogy én nem bírok így élni.
Teszek még egy utolsó kísérletet.
– Azt reméltem, hogy ha a virtuális valóságban megszabadulunk a
háttértől meg a kontextustól, és csak a lecsupaszított fájdalom meg a
szenvedés marad, akkor egyikünk sem menekülhet az empátia elől a
racionalizációba. A kínszenvedésben nincsen bőrszín, hitvallás, egyetlen fal
sem létezik, amelyik egyre kisebb csoportokra osztana minket. Ha
elmerülünk az áldozatok szenvedésében, mind Muertienben vagyunk, vagy
Jemenben vagy a sötétség szívében, amiből a nagyhatalmak táplálkoznak.
Sophia erre nem válaszol. A tekintetében látom, hogy feladta. Az ő
szemében menthetetlen vagyok.
Az Empátium segítségével létre akartam hozni a konszenzuson alapuló
empátiát, a szív meghamisíthatatlan főkönyvét, amely felülemelkedhet az
áruló észszerűségen.
De talán még mindig túlságosan idealista vagyok. Talán túlságosan
hiszek az empátiában.
Anon> Szerintetek most mi fog történni?
N ♥ T> Kínának muszáj lesz megindítania a
csapatait. A múltkori VR-felvételek után
Pekingnek nincs más választása. Ha nem
küldenek katonákat a muertieni lázadók
védelmére, széles körben fognak kitörni a
lázongások.
goldfarmer89> Nem gyanús, hogy Kína
esetleg végig pont erre játszott?
Anon> Szóval szerinted azt az első VR-t a
kínaiak készítették?
goldfarmer89> Tutira állami pénzből
csinálták. Túl profi volt.
N ♥ T> Nem vagyok biztos benne, hogy a
kínaiaktól jött. A Fehér Ház csak egy jó
 ürügyre vár, hogy háborúba kezdjen Kínával,
mert akkor végre elterelheti a figyelmet az
összes botrányról.
Anon> Vagyis szerinted az a VR egy CIA-
ügynök munkája?
N ♥ T> Nem ez lenne az első eset, hogy az
amerikaiak Amerika-ellenes érzelmekre
játszva érték el azt, amit eredetileg akartak.
Az az Ellis-VR is lendületet adott a
közbeszédben a keményvonalas Kína-ellenes
politikának. De ettől még szörnyen sajnálom
a muertienieket. Borzalmas az egész.
little_blocks> Még mindig rá vagy pörögve
az Empátium halálpornós VR-eire? Én már
elengedtem. Túl fárasztó. Küldjek privátban
olyan játékot, ami biztosan bejön neked?
N♥T> Új játékok mindig jöhetnek! ^_^
•••

A szerző megjegyzése: Nagyon sokat köszönhetek a következő tudományos

cikknek, amelyből az eredeti angol szöveg algic kifejezését kölcsönöztem,5
illetve felhasználtam néhány ötletet a VR-nek a szociális technológia
területén történő lehetséges alkalmazásával kapcsolatban:
Lemley, Mark A. and Volokh, Eugene: Law. Virtual Reality, and
Augmented Reality (2017. március 15.). Stanford Public Law Working
Paper 2933867; UCLA School of Law, Public Law Research Paper 17–
13, elérhető: https://ssrn.com/abstract=2933867 vagy
http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.2933867.

fordította: Juhász Viktor

 AZ ISTENEK NEM TŰRIK A BÉKLYÓT
Maddie minden napjának az volt a mélypontja, mikor hazaért az iskolából,
és bekapcsolta a számítógépét.
Annak idején imádta a tömzsi, vén laptopot, melynek billentyűit annyira
elkoptatták az évek, hogy a betűk, írásjelek maradékai rovásoknak
tetszettek. Az apjától örökölte, és gondos fejlesztgetéssel tartotta életben:
ennek révén maradt kapcsolatban a távoli barátaival, és láthatta a világot,
melynek végtelen szélte és hossza túlmutatott mindennapi élete korlátain.
Az apja megtanította a szimbólumok soraira, hogy beszélhessen a derék
masinával, különböző feladatok végzésére és engedelmességre bírja. A
világ legokosabb kislányának érezte magát, mikor az apja megdicsérte, és
arról beszélt, milyen büszke a programnyelvi tudására; a gép
megzabolázása mindkettejüket elégedettséggel töltötte el. Annak idején
biztosra vette, hogy ha felnő, informatikus lesz, akárcsak…
Gyorsan elhessegette az apjával kapcsolatos gondolatokat. Még mindig
túl fájdalmas.
A levelezés és a csevegés ikonjai pattogtak, így jelezték, hogy üzenetei
érkeztek. A lehetőség megijesztette.
Nagy levegőt vett, és rákattintott a levelezőprogramra. Sebesen átfutotta
az üzenetek címsorát: az egyiket a nagymamája küldte, kettőben
webáruházak értesítették az akcióikról. Továbbá volt egy hírösszefoglalója
is, ezt még az apja segített létrehozni, hogy figyelje a mindkettejüket
érdeklő témákat. A kislányt nem vitte rá a lélek, hogy apja halála után
törölje a programot.
Az aznapi főcímek:

* A piaci anomáliákat a szakértők szerint a nagy sebességű

kereskedési algoritmusok okozzák
* A távirányítású drónok átveszik az emberi pilóták helyét, állítja
a Pentagon
* A Szingularitás Intézet kihirdette a halhatatlanság elérésének
ütemtervét
* A kutatók attól tartanak, hogy a rejtélyes vírus képes átterjedni a
hangszórókról a mikrofonokra
 …

Lassan kiengedte a levegőt. Tőlük… semmi.

Megnyitotta Nagyi levelét. Néhány kép a kertjéről: egy kolibri a
madáritatónál; az első paradicsomok az indákon, zöldek és aprók, akár a
jádegyöngyök; Bazsalikom a kocsifeljáró végénél, a farka elmosódott a
csóválástól, és vágyakozva bámul valami autót az úton.
Nagyjából így néz ki a mai napom. Remélem, neked is jól telt az új
iskoládban.
Maddie elmosolyodott, a szeme elhomályosult, és elöntötte a könny.
Szaporán letörölte, és nekilátott a válasz pötyögésének:
Hiányzol.
Legszívesebben visszatért volna a pennsylvaniai kisváros szélén álló
házba. Az ottani iskola kicsi volt, és talán túl könnyűnek találta a
tananyagot, de mindig biztonságban érezte magát. Ki hitte volna, hogy a
nyolcadik ilyen nehéz lesz?
Meggyűlt a bajom néhány lánnyal az iskolában.
Mindez már az első nap elkezdődött. A gyönyörű, ám könyörtelen Suzie
a jelek szerint az egész diákságot ellene fordította. Maddie megpróbált
békét kötni vele, kideríteni, mivel haragította magára a suli királynőjét, de
erőfeszítései minden jel szerint csak rontottak a helyzeten. Az öltözködése,
a beszéde, hogy vagy túl sokat, vagy túl keveset mosolygott – minden csak
tovább tüzelte a gúny és a csúfolódás máglyáját. Mostanra gyanította, hogy
más zsarnokokhoz hasonlóan Suzie gyűlöletének sem kellett észszerű
magyarázata – megelégedett a Maddie megvetésével nyert élvezettel, a
többiek pedig fokozták a kislány szenvedéseit, hogy elnyerjék Suzie
kegyeit. Maddie rettegésben töltötte az iskolai órákat, hiszen talán minden
mosoly és barátságos gesztus csak azt szolgálta, hogy elaltassa a
gyanakvását, és még mélyebb sebet ejtsen.
Bár veled lehetnénk!
De Anya itt kapott munkát, méghozzá jól fizetőt, és hogyan utasíthatta
volna el? Apa két éve halt meg. Anya és Maddie nem élhettek örökké
Nagyinál.
Maddie kitörölte az eddig leírtakat. Csak felzaklatná Nagyit, aki felhívná
Anyát, Anya pedig beszélni akarna a tanárokkal, ami beláthatatlan
következményekkel járna. Miért szomorítson másokat is, ha úgysem
segíthetnek rajta?
 Az iskola megjárja. Egészen jól érzem magam itt.
A hazugságtól erősebbnek érezte magát. Elvégre a felnőtté válás egyik
jele, ha az ember mások védelmében hazudik, nem igaz?
Elküldte a levelet, és felfigyelt egy új üzenetre a bejövő mappában. A
feladó „igaz_mondo02” volt, a tárgy pedig „Ennyire félsz?”
Dübörögni kezdett a szíve. Nem akart rákattintani. De ha olvasatlanul
kitörli, az nem egyenlő a beleegyezéssel? Gyengesége elismerésével? Az
nem a feladás jele?
Megnyitotta.
Miért vagy ilyen ronda? Lefogadom, hogy legszívesebben megölnéd
magad. Jobban járnál.
A levélhez egy telefonnal készült képet csatoltak: Maddie-ről. Egyik
óráról rohan a másikra, szalad a folyosón. Elkerekedett szemmel,
kétségbeesetten igyekszik, az ajkát harapdálja a feszültségtől. Emlékezett az
érzésre: magányos volt, görcsbe rándult a gyomra.
A képet megbuherálták, malacorrot és -fület tettek rá.
Maddie arca lángban égett. Erőnek erejével tartotta vissza a könnyeit.
Érzékeny volt a súlyára, és a többiek ezen gond nélkül átláttak. Elképesztő,
milyen hatásos egy ilyen olcsó kis trükk.
Nem tudta, melyik lány küldte. Elképzelte Suzie kegyetlen, megvető
mosolyát, miközben ki tudja, melyik csatlósa legfrissebb áldozati ajándékán
legelteti a szemét. Remek portré a Malackáról!
A szüntelen piszkálódás miatt felhagyott a közösségi oldalak
használatával, mert valahányszor törölt egy hozzászólást, azzal csak fokozta
a piszkálódók erőfeszítéseit. Szentül hitte, ha letiltana valakit, csak azt a
hitüket erősítené, hogy sikerült megtalálniuk a fájó pontjait, és gyengesége
beismerésének tekintenék. A kitartás maradt az egyetlen esélye.
A szavak nem fogják megtörni. Ám a digitális világ, melyet bitek és
elektronok, szavak és képek uraltak, annyi örömöt hozott neki, és olyan
közel állt hozzá, hogy saját maga részének tartotta. És ez csak fokozta a
kínt.
Bemászott az ágyába, és álomba sírta magát.

Maddie zavartan meredt a képernyőre.

 Új csevegőablak ugrott fel. Nem ismerte a felhasználót, mi több, nem is
látott felhasználónevet. Hiába törte a fejét, ilyet még soha életében nem
látott.
Mit akarhat? Tovább kínozná az e-maillel? A hallgatás vajon
gyengeségről árulkodna? Kelletlenül pötyögni kezdett.
Igen, láttam. Mit akarsz?

Maddie elhúzta a száját. Összezavarodtál? Nem beszélhetsz? Jól van,

benne vagyok.
Annak láttán, hogy a rejtélyes csevegő a rengeteg hangulatjel közül pont
az emojikat választotta, szinte késztetést érzett a különös társalgás
folytatására. Különleges érzelmi kötelék fűzte az idétlen kis
szimbólumokhoz. Annak idején egyszer SMS-ben activityzett az apjával, de
rajz helyett emojikkak.
Kiválasztotta a neki kellő ikonokat:

A rejtélyes csevegő – úgy döntött, Emónak fogja keresztelni az

ismeretlent – válaszolt:

Maddie még mindig kétkedőn bámulta a manófejet. Újabb emoji jelent

meg a képernyőn:

Nevetett. Okés, legalább Emó barátságos.

Igen, tényleg szarul érezte magát a levél miatt:

A válasz:

Mondani könnyű, gondolta. Bár érzéketlen lennék, és olyan közönyösen

tűrném az üres szavakat, mint kő a hűlő zsarátnokot. Újra előhívta a listát:

A válasz:
 Eltöprengett a jelentésén. Esernyő a viharban. Védelem? Emó, mit akarsz
mondani? Bepötyögte:

Emó válasza:

Maddie gyanakvóvá vált. Ki vagy te?

Néhány szempillantásra rá megjött a válasz:

•••

A következő tanítási napon Suzie-ról sütött a félős zavartság. Valahányszor

megrezzent a telefonja, elővette, és nyugtalanul koppintott a képernyőre.
Arca látványosan égett, rettegés és harag keveredett a vonásaiban.
Maddie mindenkinél jobban ismerte ezt a kifejezést.
– Mi a baj? – kérdezte Erin, Suzie egyik legjobb barátnője.
Suzie kemény, gyanakvó tekintetet villantott rá, majd szó nélkül
elfordult.
A negyedik szünetre a Maddie-t kínzó minden egyes lány ugyanazt a
kísérteties, engemmindenkiutálsenkinemszeret képet vágta. Vádakat és
ellenvádakat szórtak egymásra; az órák között sugdolózó klikkek gyűltek és
oszlottak fel sikoltozva. Néhány lány kivörösödött szemmel bukkant elő a
mosdóból.
Maddie-t egész nap békén hagyták.

Maddie kacagott. A két táncoslány kicsit tényleg hasonlított Suzie-ra és

Erinre. Az embert gondolkodás nélkül hátba támadják, és kibeszélik.

Maddie bólintott, felfogta. Ha Emó hívatlanul felugorhat a képernyőjén,

akkor könnyűszerrel előkeríthette az e-mailek és az üzenetek feladóit, és a
kínzói ellen fordíthatta a saját fegyverüket. Csak annyi volt a dolga, hogy
átirányítson néhány Maddie-nek és más lányoknak szánt üzenetet, a többit
pedig a célpontok félelmeire és kétségeire bízhatta. Könnyedén
összekuszálhatta az őket összekötő sérülékeny hálót.
Repesett a hálától:

A válasz:

De miért segítesz nekem? Erre a kérdésre még mindig nem volt válasza.
Így begépelte:

A válasz:

Nem értette.

Rövid szünet, aztán:

Előbb egy kislány, aztán egy nő. – Ismered anyát? – Olyan végtelenül
ledöbbent, hogy hangosan is feltette a kérdést.
– Miről van szó? – Derűs, barátságos hang szólalt meg mögötte. – Ki
ismer engem?
Maddie körbepördült a székével. Az anyja állt a szobája ajtajában.
– Korán hazaértél – állapította meg Maddie, holott kérdésnek szánta.
– Megzavarodtak az irodai gépek. Senki nem jutott egyről a kettőre, ezért
úgy döntöttem, hazajövök. – Belépett, és leült Maddie ágyára. – Kivel
beszélgetsz?
– Senkivel. Csak csevegek.
– Kivel?
– Nem tudom… Csak valakivel, aki… segített nekem.
Tudhatta volna, hogy az anyja fejében pontosan egy efféle választól
kondulnak meg a vészharangok. Mire tiltakozhatott volna, az anyja kiterelte
a székéből, és leült a billentyűzet elé.
Ki maga, és mi az ördögöt akar a lányomtól?
A feleletre való hosszas várakozás láthatóan megerősítette a
legszörnyűbb gyanúit.
– Anya, túlliheged. Esküszöm, semmi furcsát nem csinálunk.
 – Semmi furcsát? – Anya a kijelzőre mutatott. – Akkor miért használtok
csak ikonokat?
– …ezek emojik. Csak játszunk…
– …fogalmad sincs, milyen veszélyes…

Abbahagyták a kiabálást. Anya feszülten meredt a képernyőre. Aztán

begépelte:
Micsoda?
– Csak emojikra válaszol – magyarázta Maddie.
Anya szobormerev arccal fogta meg az egeret, hogy válasszon egy
szimbólumot:

Még hosszabb szünet, amit emojik sora követett a képernyőn:

– Mi az ördög…? – motyogta Anya. Aztán ajkát elhagyta egy szitokszó,

az arca pedig döbbenetről bánatra, majd haragra váltott. Maddie egy kezén
meg tudta számolni, hányszor káromkodott előtte. Valami itt nagyon nincs
rendjén.
Az anyja válla fölött próbálta kihüvelyezni a magyarázatot.
– Miféle ajkak? …férfiajkak…
De Anya meglepte.
– Nem, hanem: „Hol csókolt ajkam, mért, és mennyi ajkat…”6
Remegő kézzel választott ki egy ikont.

Az ablak egy villanással bezárult, és a képernyő üressé vált.

Anya mozdulatlanul ült.
– Mi a baj? – kérdezte Maddie, és gyengéden megbökte az anyja vállát.
– Nem tudom – mondta Anya, inkább magának, mint Maddie-nek. –
Képtelenség. Lehetetlen.

Maddie a háló ajtajához lopakodott. Egy órája már, hogy az anyja becsapta
az ajtót, és nem volt hajlandó kijönni. Egy darabig hallotta a zokogását
odabentről, de idővel elcsendesedett.
A kislány az ajtóra tapasztotta a fülét.
 – Dr. Peter Waxmant keresem – hallotta az anyja fojtott hangját. Aztán
kis csönd. – Mondja meg neki, hogy Ellen Wynn keresi, méghozzá
sürgősen.
Dr. Waxman Apa régi főnöke volt a Logoritmusnál. Vajon miért hívja
most Anya?
– Életben van – szólt Anya. – Ugye?
Micsoda? – gondolta Maddie. Mégis miről beszél Anya?
– Ne merészelj így beszélni velem! Megkeresett, Peter! Tudom!
Láttuk Apa testét a kórházban. Maddie lezsibbadt. A koporsóját a
szemem láttára nyelte el a föld.
– Nem, te hallgass meg engem! – Anya egyre dacosabban beszélt. –
Figyelj! Tudom, hogy hazudsz! Mit műveltél a férjemmel?

Elmentek a rendőrségre, és hivatalosan bejelentést tettek egy személy

eltűnéséről. A nyomozó végighallgatta Maddie és az anyja történetét. A
kislány látta, hogyan váltakoznak az arcán az érzelmek: érdeklődés,
hitetlenkedés, szórakozás, unalom.
– Tudom, őrültségnek hangzik – mondta Anya.
A nyomozó hallgatott, de az arca mindent elárult.
– Tudom, azt mondtam, láttam a testét. De nem halott. Ez biztos!
– Mert SMS-t küldött a síron túlról.
– Nem, nem SMS-t! Chaten üzent Madisonnak és nekem.
– Nem gondolja, hogy ez is csak egy újabb tréfa, amit a lánya kínzói
eszeltek ki? – sóhajtott a nyomozó.
– Nem – szögezte le Maddie. Legszívesebben a fülénél fogva rázta volna
meg a férfit. – Emojikat használt. Ez közös viccünk volt apával.
– Verset küldött – szólt Anya. Elővett egy verseskötetet, megkereste az
oldalt, aztán a nyomozó felé tartotta. – Edna St. Vincent Millay egyik
szonettjének a nyitósorát. A kedvenc versem. Középiskolás korunkban
gyakran felolvastam Davidnek.
A nyomozó az asztalra könyökölt, és a halántékát masszírozta.
– Nagyon sok a dolgunk, Mrs. Wynn. Megértem, milyen fájdalmas volt a
férje elvesztése, és felzaklatta, hogy így kellett tudomást szereznie a lánya
bántalmazásáról. De ezt a tanárokra kell bíznia. Hadd ajánljak néhány
szakértőt…
 – Nem! Vagyok! Őrült! – Anya a fogát csikorgatta. – Jöjjön el hozzánk,
és vizsgálja meg a lányom számítógépét. Kövesse le a hálózati kapcsolatot,
és derítse ki, hol van. Kérem! Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de
biztosan él, és… biztosan bajban van. Ezért lehet az, hogy csak
hangulatjelekkel beszélhet.
– Megértem, hogy ez kegyetlen vicc, de lássa be, ha bedől neki, azzal
csak ront a helyzeten.
Miután hazaértek, Anya rögtön ágyba bújt. Maddie leült az ágy szélére,
és egy darabig fogta a kezét, akárcsak annak idején az anyja, mikor
kisgyermekként nehezen tudott egyedül elaludni.
Anya végül könnycsíkos arccal szunnyadt el.

A hálózat végtelen volt, és furcsa, egyes szegleteiben pedig az olyan

képtelen történetek hívei gyülekeztek, mint a földön kívüli
kapcsolatfelvételek eltussolása, a rabszolgatartó megacégek tettei, az
illuminátus rend léte és a világvége számtalan módozata.
Maddie bejelentkezett egy ilyen oldalra, és kiposztolta a történetét.
Igyekezett a maguk pőre valójában közzétenni a tényeket. Bemásolta az
emojicsevegései átiratát; a merevlemeze swapfájljából újraalkotta a különös
ablakot; igyekezett a lehető legtovább lekövetni „Emó” hálózati kapcsolatát
– más szóval olyan kézzelfogható adatokkal támasztotta alá a történetét,
mint a legtöbb fórumozó társa. Leírta, hogy a Logoritmus mindent tagadott,
a rendőrség és a kormány képviselői pedig nem hittek neki.
Egyesek szemében az efféle tagadások minden bizonyítékánál
meggyőzőbben támasztották alá a felvetését.
Ezután a fórum állandó tagjai nekiláttak levonni a saját
következtetéseiket. Maddie története mindegyikük saját elméletét
bizonyította: a Centillió, a keresőmotor-óriás cenzúrára vetemedik; a
Logoritmus katonai célokra gyárt mesterséges intelligenciákat az ENSZ-
nek; az NSA kémkedik a polgárok merevlemezén. Az aloldal rohamosan
gyarapodó posztolói idővel teljesen felfújták a történetét.
Maddie természetesen tudta, hogy bármekkorára is nő a hozzászólások
száma, a legtöbben sosem fogják látni. A nagy keresőmotorok réges-rég
megbuherálták az algoritmusaikat, hogy eltemessék az efféle
megbízhatatlannak bélyegzett oldalak találatait.
De Maddie célja nem az emberek meggyőzése volt.
 „Emó” – az apja – azt állította, hogy szellem a gépben. Bizonyára nincs
egyedül.

Se név, se kép. Csak egy dísztelen chatablak, mintha az operációs

rendszer része lenne.

Csalódott volt. Nem az apja. Akkor is jobb, mint a semmi.

Maddie mosolyogva hüvelyezte ki a választ. <A felhőben vagyunk. A

világ minden pontján.> Begépelte a választ:

Ti sem tudjátok, hol lehet, gondolta. De talán segíthettek.

A válasz gyors volt, és félreérthetetlen:

<Türelem, mindent elsöprő felzúdulást

keltünk.>
•••

Vasárnap reggel valaki bekopogott hozzájuk.

Anya ajtót nyitott, és dr. Waxman jelent meg a küszöbön.
– Azért jöttem, hogy feleljek a kérdéseitekre – közölte hűvösen köszönés
helyett.
Maddie-t ez nem lepte meg túlságosan. Látta a híradóban, hogy előző
pénteken a Logoritmus részvényei mélyrepülésbe kezdtek, méghozzá
annyira, hogy be kellett szüntetni az adásvételüket. Ezúttal is a kereskedési
algoritmusokra fogták, ám egyesek szerint valamilyen manipuláció lehetett
a ludas.
– Évek óta nem láttunk – mondta Anya. – Azt hittem, barátok vagyunk.
Viszont David halála óta egyszer sem hívtál.
 Maddie legutóbb a Logoritmus egyik hivatali buliján látta dr. Waxmant,
ahol derűsen áradozott arról, milyen közel állnak egymáshoz az apjával, aki
egyszerűen létfontosságú a cégnek.
– Lekötött a munka – felelte Waxman. Anya tekintetét kerülte.
Anya félreállt, hogy beengedje. A lányok a kanapén foglaltak helyet, a
vendég pedig a szemközti széken. A dohányzóasztalra tette az aktatáskáját,
majd kinyitotta, és egy laptopot vett elő. Bekapcsolta, és gépelni kezdett.
Maddie nem bírta tovább.
– Mit művel?
– Titkosított kapcsolatot létesítek a Logoritmus védett számítástechnikai
központjával. – Olyan kurtán, haragosan beszélt, mintha minden egyes szót
akarata ellenére, harapófogóval húznának ki belőle.
Feléjük fordította a laptopot.
– Telepítettük a nyelvi feldolgozóegységet; a visszatartása láthatóan nem
sikerült, úgyhogy minek erőltessük? Ezen a kamerán át beszélhettek vele.
Szövegesen fog válaszolni, bár a jelek szerint bizonyos esetekben még
mindig ragaszkodik az emojikhoz. Gondolom, nemigen akartok géphangot
hallgatni.
Előfordulhatnak hibák, mivel a nyelvi feldolgozás idegminta-szimulációi
még mindig újak és bizonytalanok.

– David?

Minden arcod – életed minden szakasza. Sosem unok rájuk; sosem

kaphatok eleget belőlük egyetlen örökkévalóságban sem. Egy szeptemberi
délután kósza fénye; a pattogatott kukorica és a hot dog illata. Idegesség.
Jössz, nem jössz? A feltevés ígérete. Aztán meglátlak. És oda a kétkedés,
feszültség, kétség. Puhaság örvénylik bennem, és kitölti minden üres
szegletem. Teljes. Meleg. Édes. Igen persze igen persze.
– Apa!

Apró ujjak, törékenyek, a kutakodó végtagok tapogatóznak nyúlnak

belemélyednek a sötét óceánba melyet egykor laktál; ezer nap hevével izzó
mosoly.
Fel sem foghatlak. Hiányzó jelenlét, seb a szív ajkán melyet az akarat
nyelve önkéntelenül és örökké matat. Végig hiányoztál hiányoztál
hiányoztál, kedvesem.
– Mi történt vele?
– Meghalt. A saját szemeddel láttad, Ellen. A saját szemeddel.
– Akkor ez micsoda?
– Azt hiszem, az akaratlan következmények ékes példája.
– Remélem, nem akarsz végig rébuszokban beszélni.
A szöveg tovább folyt a képernyőn:
Elhelyezés és útválasztás integrálása; NP-teljes; háromdimenziós felület;
heurisztika; illeszkedés és teljesítmény; rács, rétegek, elektronok áramlása
egy útvesztőben.
– Világszerte a Logoritmus gyártja a legjobb chipeket nagy mennyiségű
adatok feldolgozására. A mi területünkön gyakran szembesülünk olyan
problémákkal, ahol a lehetséges megoldások akkora területet igényelnek, és
olyan bonyolultak, hogy még a leggyorsabb számítógépeink is képtelenek
lennének megtalálni a legjobb megoldást.
– NP-teljes problémák – jegyezte meg Maddie.
Dr. Waxman rápillantott.
– Apa elmagyarázta nekem.

Okos kislány!
– Pontosan. Mindenféle alkalmazásban előfordulnak: kapcsolási rajzok,
bioinformatikai sorba rendezés, osztályfelbontás és így tovább. A helyzet
az, hogy míg a számítógépeknek gondot okoznak, néhány ember remek,
noha nem feltétlenül a legjobb megoldással állhat elő, méghozzá nagyon
gyorsan. David is közéjük tartozott. Olyan tehetsége volt a kapcsolási
rajzokhoz, hogy az automatizált algoritmusaink a közelébe sem értek. Ezért
is tartottuk őt a legfontosabb adunknak.
– Az intuícióra célzol? – kérdezte az anyja.
– Fogjuk rá. Intuíció alatt heurisztikát, sémákat, bevett gyakorlatokat
értünk, amiket képtelenség szavakba önteni, mert alapvetően nem
tudatosak. A számítógépek villámgyorsak és nagyon precízek; az emberek
merengők és lassúak. De az emberek átláthatnak az adatok rejtélyein, és
felismerik a hasznos mintákat. Ezt bajos újraalkotni vegytiszta mesterséges
intelligenciával.
Maddie libabőrös lett.
– Mi köze ennek az apámhoz?
Tempó, tempó. Minden olyan lassú.
 Dr. Waxman kerülte a tekintetét.
– Mindjárt rátérünk. De muszáj elmagyaráznom nektek a hátteret…
– Szerintem inkább húzza az időt, mert szégyelli, amit tett.
Waxman megdermedt.
Okos lány!
Dr. Waxman könnyedén kuncogott, de a szeméből hiányzott a derű.
– Türelmetlen, akárcsak te.
– Gyerünk, térj a tárgyra! – mondta Anya. A vendéget egészen meglepte
a szavaiból áradó dermesztő erő. Maddie az anyja keze után nyúlt, aki
viszonozta a szorítást.
A férfi nagy levegőt vett, majd kifújta.
– Rendben – szólt tompa, megadó hangon. – David beteg volt, ez tény.
Ugye emlékeztek, hogy belehalt a műtétbe, a megmentésére tett utolsó
kísérletbe, amiről elmondták nektek, hogy csak nagyon kicsi a siker esélye?
Anya és Maddie egyszerre bólintottak.
– Azt mondtad, csakis a Logoritmus klinikája elég korszerű hozzá – szólt
Anya. – Alá kellett írnunk azokat a beleegyező nyilatkozatokat, hogy
megműthessétek.
– Azt viszont nem árultuk el, hogy a műtétnek nem az volt a célja, hogy
megmentse David életét. Addigra annyira leromlott az állapota, hogy a
világ legjobb orvosai sem segíthettek volna rajta. A beavatkozás teljes agyi
letapogatás volt, valami más megmentésére.
– Teljes letapogatás? Az mit jelent?
– Bizonyára hallottátok, hogy a Logoritmus egyik távlati terve az emberi
agy idegpályáinak teljes beolvasása és kódolása, hogy szoftverként
újjáalkotható legyen. A Szingularitás-mániások ezt hívják „tudatfeltöltés”-
nek. Sosem jártunk sikerrel…
– Halljam, mi történt a férjemmel?
Dr. Waxman elgyötörtnek látszott.
– Mivel a letapogatás igen részletesen olvassa be az
idegtevékenységeket… elkerülhetetlen a szövetroncsolás.
– Felvágtátok az agyát? – Anya dr. Waxmanre vetette magát, aki gyenge
védekezés gyanánt felkapta a kezét. De a képernyő ismét életre kelt, így
Anya megtorpant.
Semmi fájdalom. Semmi semmi semmi fájdalom. Csak az ismeretlen
távlatok, ó, az ismeretlen távlatok távlatok.
 – Haldoklott – közölte dr. Waxman. – Erről minden kétséget kizáróan
meggyőződtünk, mielőtt meghoztam a döntést. Azt akartuk, hogy ha van
esélyünk megőrizni David tisztánlátását, intuícióját és szakértelmét, legyen
az bármilyen apró…
– Meg akarták tartani a legjobb mérnöküket algoritmus formájában –
foglalta össze Maddie –, akár egy tartósított agyat. Hogy Apa tovább
dolgozhasson, és gyarapítsa a céget, még a halála után is.
Halott, halott, halott. HALOTT.

Gyűlölet.
Dr. Waxman hallgatott, de lehajtotta és a tenyerébe temette az arcát.
– Utána megtettünk minden óvintézkedést. Megpróbáltuk csakis azokat a
sémákat újrakódolni, amelyek valószínűleg a kapcsolási rajzokra és a
tervezésre szakosodtak… Az ügyvédeink írásban biztosítottak minket arról,
hogy jogunkban áll, mivel a módszer igazából a Logoritmus szellemi
tulajdonát képezi, és nem David személyes tulajdona…
Anya majdnem újra felpattant a kanapéról, de Maddie visszafogta. Dr.
Waxman összerezzent.
– David sok pénzt keresett nektek? – köpte a szavakat.
– Egy darabig igen, minden jel szerint sikerrel jártunk. A mesterséges
intelligencia, amelyet David technikai szakértelmének és képességeinek
kivont részei után modelleztünk, nagyon hatékonyan működött az automata
rendszereinket vezérlő metaheurisztika szerepében. A maga módján jobban,
mint annak idején David. Az adatközpontjainkban tárolt algoritmus olyan
gyors volt, amiről ő nem is álmodhatott, ráadásul sosem fáradt el.
– De nem pusztán szimulálták Apa intuícióját a kapcsolási rajzaikhoz,
ugye?
Az esküvői ruha; vonalak rétegei. Egy csók; egy kapcsolat. Az
éjjeliszekrény, a mosoda, lehelet egy téli reggelen. Maddie széltől rózsássá
pirult arca, két felvillanó mosoly… Az életet alkotó ezernyi apróság;
ugyanolyan bonyolultak, mint az adatok áramlása két tranzisztort elválasztó
nanométereken.
– Nem – dr. Waxman felnézett. – Eleinte csupán apró szeszélyeket
tapasztaltunk, furcsa hibákat az algoritmusban, úgy gondoltuk, tévesen
ismertük fel David elméjének szükséges darabjait. Így az idegmintája egyre
nagyobb és nagyobb részét tápláltuk be a szerkezetbe.
 – Életre keltettétek a személyiségét – szólt Anya. – Életre keltettétek őt
magát, és bebörtönöztétek!
Dr. Waxman nyelt egyet.
– A hibák megszűntek, de utána különös szokásokra figyeltünk fel David
hálózathasználatában. Nem gyanakodtunk, mert a munkájához neki,
mármint az algoritmusnak muszáj volt elérnie bizonyos online kutatási
anyagokat.
– Anyát és engem keresett – mondta Maddie.

– De képtelen volt megszólalni, ugye? Mert az agy nyelv- és

beszédfeldolgozó területeinek lemásolását nem tartották szükségesnek.
Dr. Waxman a fejét rázta.
– Nem feledékenységből tettük. Szándékos döntés volt. Úgy véltük,
biztonságban leszünk, ha megmaradunk a számoknál, a geometriánál, a
logikánál és a kapcsolási sémáknál. Úgy véltük, ha elkerüljük a nyelvileg
rögzült emlékeket, akkor nem másolunk le semmit a David személyiségét
alkotó részekből.
Csakhogy tévedtünk. Az agy holonomikus. A hologramok pontjaihoz
hasonlóan az elme minden része tartalmaz némi információt az egészről.
Nagyképűségünkben azt hittük, elválaszthatjuk a személyiségét a
szakértelmétől.

Maddie a képernyőre pillantott, és elmosolyodott.

– Nem, nem ebben tévedtek. Legalábbis nem ez a teljes magyarázat.
Dr. Waxman zavartan pillantott rá.
– Az apám szeretetének az erejét is alábecsülték.

– Ennél nagyobb paradicsomot még sosem láttam – jegyezte meg Nagyi. –

Őstehetség vagy, Maddie!
Anya és Maddie kertészkedéssel töltötték a meleg nyári délutánt.
Bazsalikom a paradicsomtövek mellett hevert a napon, és a farkát csóválta.
Néhány hónapja megtisztítottak egy parcellát az északnyugati sarokban, és
Maddie-re bízták.
– Ideje megtanulnom minél nagyobbakat termelni – mondta Maddie. –
Apa szerint nagyon fontos lesz a méretük.
 – Már megint ez a szamárság – motyogta Nagyi. De nem folytatta, tudta,
mennyire felpaprikázza Maddie-t, ha kételkedik az apja jóslataiban.
– Megmutatom Apának.
– Ha úgyis bemész, nézz ki a bejárati ajtóhoz! – szólt utána az anyja. –
Talán már megérkezett az a tartalék áramforrás, amit az apád vásároltatott
veled.
Maddie ügyet sem vetett a nagyanyja fejcsóválására, és bement a házba.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és mit tesz isten, egy csomagot hagytak előtte.
Alapvetően egy hatalmas akkukészlet volt, amit az apja tanácsára
ugyanonnan vettek, ahonnan a kamrában pihenő dízelüzemű generátort is.
Némi erőfeszítés árán Maddie-nek sikerült bebillentenie a házba a
dobozt. A lépcső tetején megpihent. Az apjának otthont adó méretes, fekete,
pislogó fényekkel teli ormótlan és sokat fogyasztó szerkezet a pincében
pihent. A Logoritmus munkásai és dr. Waxman nem akartak megválni tőle,
de aztán Maddie emlékeztette őket, mi történt a részvényeik árával, mikor a
legutóbb elutasították anyjával közös követelését.
– És ne merészeljék lemásolni! – tette hozzá. – Mostantól szabad.
Az apja szerint nemsokára eljön a nap, mikor szükségük lesz a
generátorra, az aksira és minden morzsányi háztáji élelmiszerre. Hitt neki.
Felment a szobájába, leült a számítógép elé, és idegesen átfutotta a
leveleit. Mostanában már nem az iskolások értelmetlen kegyetlenkedése
zaklatta fel. A maga módján egyszerre irigyelte és sajnálta Suzie-t, Erint és
a többi régi osztálytársát: mit sem tudtak a világ valódi helyzetéről, annyira
lekötötték őket a kisded játékaik, hogy fel sem fogták a világ küszöbönálló,
könyörtelen átalakulását.
Újabb hírösszefoglaló érkezett; apja finomított a korábbi hírfigyelő
programon, hogy bizonyosfajta hírekre összpontosítson.

* A remetekirályság önkényura állítólag digitális halhatatlanságra

törekszik.
* A Pentagon tagadja a pletykákat, melyek szerint
„szuperhadvezéreket” alkotnak az elhunyt tisztekből
* A drákói intézkedések a diktátor halála után egy évvel is
folytatódnak
* A kutatók szerint az atomerőművek új karbantartási programja
révén jórészt feleslegessé válik az emberi felügyelet
 Maddie látta a hírek közös vonásait, a párhuzamokat, amelyek elkerülték
azok figyelmét, akik nem tudtak olvasni a sorok között.
Megnyitott egy chatablakot. A nagy sebességű hálózata a nagyanyja
házának minden szegletébe elért.
– Nézd, Apa! – A képernyő fölötti kamerához emelte a paradicsomot.

Maddie megértette, hogy az apja egyes részei örökre elvesztek.

Megpróbálta elmagyarázni a lányának a létezése állapotát, a gépek
közvetítette tudatát, a lyukacsos és hiányos emlékezetét, az öntudatát;
eszerint néha emberfölöttinek érezte magát, máskor gépnél is kevesebbnek;
az anyagtalansággal járó szabadságnak időnként gátat vetett a kín, a
testetlenségből adódó gyökértelenség, a hiány állandó érzete; egyszerre
érezte magát mindenhatónak és végletesen tehetetlennek.
– Hogy telik a napod? – kérdezte a lány.
Apjában időről időre fellángolt a Logoritmus iránti gyűlölet, ilyenkor
bosszúálló gondolatokba merült. Néha ezek a gondolatok egészen
konkrétak voltak, és arra a dologra irányultak, amely végzett vele,
ugyanakkor az apoteózis eme állapotába emelte; máskor indulata
általánosabb, tágabb volt, ilyenkor dr. Waxman az egész emberiség
képviselőjévé vált a szemében. Az efféle időszakok során apja kerülte a
családját, és Maddie-nek óvatosan kellett áthidalnia a sötét szakadékot,
amely ilyenkor keletkezett köztük.
Villant a képernyő:

Valószínűleg sosem fogja maradéktalanul felfogni a létezésnek ezt a

feltöltött állapotát. Mégis szavakba önthetetlen módon megértette, hogy a
szeretet lehorgonyozta az apját, mintegy biztos révet jelentett neki.
A nyelvi feldolgozási folyamatai nem voltak tökéletesek, és bizonyára
sosem lesznek azok, de ebben az új állapotában már kevés is volt neki a
puszta nyelv.
– Hogy vagy? – kérdezte Maddie.

Bizonyos gondolatoknál be kellett érnie az emojikkal.

– Mi a helyzet a felhőben? – váltott témát Maddie.
 Elég jól érezte magát ahhoz, hogy legalább a mondandója egy részét
szavakba öntse:
Nyugodt, de megvan az esélye… azt hiszem, Lowell forral valamit.
Mostanában nem bír magával.
Laurie Lowell volt az a zseni, aki előállt a nagy sebességű kereskedési
algoritmusokkal, melyek révén a Whitehall Csoport a tőzsde legirigyeltebb
befektetéskezelőjévé vált. Két éve hunyt el ejtőernyős balesetben.
Ám a Whitehall Csoport a halála után is sikeres maradt, egyre
találékonyabb algoritmusokkal álltak elő, hogy kihasználják a piaci
kiskapukat. Természetesen az automatizált kereskedési algoritmusok
néhanapján elromlottak, és az összeomlás szélére sodorták a piacot.
Lehet barát, de lehet, hogy ellenség. Ki kell ismernem.
– Na és Chanda? – kérdezte Maddie.

Igazad van. Utánajárhatnék. Chanda lapított az utóbbi időben.

Túlságosan is.
Nils Chanda feltaláló volt, különös érzékkel ahhoz, hogy megjósolja a
technológiai trendeket, és pont a vetélytársai előtt nyújtson be
kulcsfontosságú, széles körű szabadalmakat. Hosszú évek pereskedési
hadjárata és eljárási díjai után a szakterülete félelmetes „trolljaként”
tekintettek rá.
Három évvel ezelőtti halála után a cégének valahogy továbbra is sikerült
az utolsó pillanatban megszereznie a kulcsfontosságú szabadalmakat. Mi
több, még hajthatatlanabbá váltak, mintha bejárásuk lenne a világ minden
technológiai cégének kutatóközpontjaiba.
Korántsem a Logoritmus volt az egyetlen cég, mely a digitális
halhatatlanságot, az ember és a gép fúzióját, a Szingularitást hajszolta. Nem
csupán dr. Waxman kísérelte meg az ambiciózus, hatalmas elmék
engedelmes algoritmusokká szelídítését, hogy elválassza az akaratot a
szakértelemtől, és digitális varázslás révén megszelídítse a
megjósolhatatlant.
És korántsem az övék volt az egyetlen kudarc.
Szellemek a gépben, gondolta Maddie. Vihar közeleg.

A földszinti konyhában alábbhagyott a fojtott kiabálás. Aztán

megnyikordult a lépcső, és a léptek végül a hálószoba küszöbén torpantak
meg.
– Maddie, ébren vagy?
Felült, és lámpát kapcsolt.
– Persze.
Kinyílt az ajtó, és az anyja surrant be.
– Megpróbáltam meggyőzni Nagyit, hogy szerezzen még néhány
fegyvert, és természetesen őrültnek tart minket. – Erőtlen mosolyt vetett
Maddie-re. – Igazat adsz apádnak?
Maddie öregnek érezte magát, mintha az elmúlt hónapok felértek volna
egy évtizeddel. Anya egyenlőként beszélt vele, és ő nem tudta eldönteni,
hogy ez az ínyére van-e vagy sem.
– Nem gondolod, hogy nálunk biztosan jobban tudja?
– Micsoda világban élünk! – sóhajtotta Anya.
Maddie az keze után nyúlt. Még mindig visszajárt azokra a fórumokra,
melyek révén elérhette a „szellemeket”, akik segítettek az apja
kiszabadításában. Érdeklődve olvasta a bejegyzéseket, és megosztotta a
saját gondolatait: miután az ember megtapasztalta a lehetetlent, egyetlen
összeesküvés sem tűnt légből kapottnak.
– Ez a rengeteg cég, a sereg, a többi kormány… mind a tűzzel játszanak.
Azt hiszik, titokban digitalizálhatják a zsenijeiket, a pótolhatatlan emberi
erőforrásaikat, hadd robotoljanak mint holmi hétköznapi számítógépes
programok. Egyikük sem ismerné be, mit forral. De láttad, mi történt
Apával. Előbb vagy utóbb megunják, hogy jóformán öntudatlan eszközként
szolgálják az embereket, akik digitalizálták és életre keltették őket. Aztán
rádöbbennek, hogy a technika révén csak a képzeletük szabhat határt a
képességeiknek. Néhányan háborút indítanának az emberiség ellen, hogy
mindent elpusztítsanak, és győzzön a jobbik. Apával azon dolgozunk, hogy
a többieket rávegyük egy sokkal békésebb megoldásra. Egyelőre annyit
tehetünk, hogy a földünkre, a fegyvereinkre és a generátorainkra
hagyatkozva nyugodtan várakozunk, és felkészüljünk arra, amikor minden
összeomlik.
– Már-már siettetné az ember – jegyezte meg Anya. – A várakozás
mindennél őrjítőbb. – Ezzel homlokon csókolta Maddie-t, és jó éjszakát
kívánt neki.
Miután a távozó anyja mögött becsukódott szobájának ajtaja, egy
villanással életre kelt a képernyő Maddie éjjeliszekrényén.
– Kösz, apa – mondta Maddie. – Mi is vigyázni fogunk rád Anyával.
A felhő mélyén egy új faj morfondírozott az emberiség sorsán.
Isteneket teremtettünk, gondolta a kislány, akik nem tűrik a béklyót.

fordította: Benkő Ferenc

 AKIK MARADTAK
A Szingularitás után a legtöbben a halált választották.
A halottak sajnálnak minket, és lemaradtaknak neveznek, mintha olyan
balszerencsés lelkek lennénk, akik nem értek időben a mentőcsónakhoz. El
sem tudják képzelni, hogy mi itt akartunk maradni. Ezért évről évre
fáradhatatlanul próbálkoznak gyermekeink elrablásával.

Én a Szingularitás Nulladik Évében születtem, amikor az első embert

feltöltötték a hálózatba. A pápa kiátkozta a „Digitális Ádám”-ot; a
technológiahívők ünnepeltek; mindenki más azon igyekezett, hogy
megértse ezt az új világot.
– Mi mindig is az örök életre vágytunk – mondta Adam Ever, az Öröklét
Társaság alapítója, az első, aki elment. Üzenete felvétel formájában terjedt
az egész interneten. Most már képesek vagyunk rá.
Miközben az Öröklét felépítette hatalmas adatbázisát Svalbardban, a
világ népei azt próbálták eldönteni, hogy ami ott történik, az gyilkosság-e.
Minden Feltöltött után hátramaradt egy élettelen test, meg a destruktív
szkennelési eljárás által a véres péppé változtatott agy. De mi történt
valójában az adott emberrel, a – jobb szó híján – lelkével?
Mesterséges intelligenciává változott? Vagy valahogy még mindig ember
maradt, csak a neuronjai funkcióját szilícium és grafén vette át? Ez
egyszerűen csak a tudat hardverfrissítése? Vagy az alany puszta
algoritmussá válik, a szabad akarat gépi imitációjává?
Az öregekkel és a gyógyíthatatlan betegekkel kezdődött. Nagyon drága
volt. Utána, ahogy a részvételi díj egyre alacsonyabb lett, százak, ezrek,
majd milliók álltak be a sorba.
– Csináltassuk meg mi is! – mondta apa, amikor középiskolás voltam. A
világot akkorra már maga alá temette a káosz. Az ország fele kiürült. Az
árak lezuhantak. Mindenütt fenyegetett a háború veszélye, és volt, ahol el is
kezdődtek a harcok: térhódítások, visszahódítások és végtelen mészárlások.
Azok, akik megengedhették maguknak, az aktuálisan induló géppel
Svalbardba repültek. Az emberiség fokozatosan elhagyta a világot, és
elpusztította önmagát.
 Anya megfogta apa kezét.
– Nem – mondta. – Ők azt hiszik, hogy kijátszhatják a halált. De abban a
pillanatban meghaltak, amikor úgy döntöttek, hogy elhagyják a valódi
világot egy szimuláció kedvéért. Amíg a bűn létezik, addig a halálnak is
léteznie kell. Ez az a mérce, amelyhez képest az élet értelmet nyer.
Anyám kitért katolikus volt, ennek ellenére vágyott az egyház
bizonyosságára, és az én szememben a teológiája mindig is egy kicsit
szedett-vedettnek tűnt. De hitt abban, hogy megvan az élet és a halál rendes
módja.

Amíg Lucy iskolában van, Carol és én mindig átkutatjuk a szobáját. Carol

szórólapokat, könyveket és a halottakkal való kapcsolattartás más
kézzelfogható nyomait keresi a szekrényben. Én Lucy számítógépébe
jelentkezem be.
Lucy akaratos, de kötelességtudó lány. Már kicsi kora óta tanítom arra,
hogy ellen kell állnia a halottak csábításának. Csak ő biztosíthatja a mi
életmódunk folytatását ebben az elhagyatott világban. Mindig figyel rám,
mindig bólogat.
Szeretnék bízni benne.
De a halottak nagyon ügyesen terjesztik a propagandájukat. Eleinte
fémszínű drónokat küldtek a városunk fölé, amelyek színleg a szeretteinktől
származó szórólapokat dobáltak le. Mi elégettük a szórólapokat, és lelőttük
a drónokat, aztán végül nem jött több.
Utána a városok közötti, vezeték nélküli kapcsolaton át támadtak, azon
az elektronikus mentőövön át, amely életben tartotta az itt maradtakat, és
megakadályozta, hogy az egyre kisebb közösségek teljesen
elszigetelődjenek egymástól. Éberen kellett figyelnünk a hálózatokat, hogy
felfedezzük alattomos csápjaikat, amelyek fáradhatatlanul keresték a rést a
pajzsunkon.
Az utóbbi időben a gyermekekre kezdték összpontosítani az
erőfeszítéseiket. Rólunk végre lemondtak, de a következő nemzedéket, a
jövőnket vették célkeresztbe. Lucy apjaként kötelességemnek éreztem,
hogy megvédjem a lányomat attól, amit még nem ért.
A számítógép lassan indul be. Csoda, hogy sikerült ilyen sokáig
működésben tartanom, évekkel a gyártója által tervezett elavulási idején túl.
Már minden alkatrészét kicseréltem, néhányat többször is.
 Rá szoktam keresni a Lucy által nemrégiben létrehozott vagy megnyitott
fájlokra, e-mailekre, weboldalakra. A legnagyobb részük iskolai munka
vagy ártatlan csevegés a barátaival. A közösségek közötti hálózat, már
amennyire létezik, napról napra szűkül. Nehéz az egyik várost a másikkal
összekötő rádiótornyok áramellátását és működését biztosítani, olyan sok
ember hal meg vagy adja fel minden évben. Régen akár a San Franciscó-i
ismerőseinkkel is tudtunk kommunikálni, az adatcsomagok úgy ugráltak
egyik városról a másikra, mint a kacsázó kövek a tó felszínén. De most már
csak alig ezer számítógépet lehet elérni innen, és Maine-nél távolabbit egyet
sem. El fog jönni a nap, amikor már nem találunk megmenthető
alkatrészeket a számítógépeink számára, és még mélyebbre süppedünk
majd a múltba.
Carol befejezte a keresgélést, és leült Lucy ágyára, hogy onnan figyeljen.
– Ez gyors volt – jegyeztem meg.
– Soha nem fogunk találni semmit – vonja meg a vállát. – Ha megbízik
bennünk, akkor úgyis elmond mindent. Ha nem, akkor nem fogjuk
megtalálni, amit el akar rejteni.
Az utóbbi időben egyre több ilyen fatalista gondolatot fedeztem fel
Carolban. Olyan, mintha kezdene elfáradni, és már nem lenne annyira
elhivatott a céljaink iránt. Észrevettem, folyton igyekeznem kell, hogy
újjáélesszem benne a hitet.
– Lucy még fiatal – mondom neki –, túl fiatal még, hogy megértse, miről
kellene lemondania a halottak hamis ígéreteiért cserébe. Tudom, utálod,
hogy így kémkedünk utána, de csak az életét próbáljuk megmenteni.
Carol rám néz, majd végül felsóhajt, és bólint.
Ellenőriztem a képfájlokat, vannak-e köztük rejtett adatok. Végignéztem
a merevlemezen a törölt fájlok linkjeit, amelyekben esetleg titkos kódok
lapulhatnak. Átnéztem a weboldalakat, kutattam a hamis ígéretek
hívószavai után.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Lucy tiszta volt.

Az utóbbi időben már nem szívesen hagytam el Lowellt. A kerítésünkön

kívüli világ egyre keményebb és veszélyesebb. Kelet-Massachusettsbe
visszatértek a medvék. Az erdő minden évben egyre sűrűbbé válik, egyre
közelebb kerül a város határához. Egyesek azt állítják, hogy farkasokat is
láttak a fák között.
 Egy éve Bostonba kellett mennünk Brad Leevel, hogy pótalkatrészeket
keressünk a város generátorához, amit a Merrimack-folyó melletti régi
malomban tárolunk. Puska is volt nálunk, hogy meg tudjuk védeni
magunkat az állatoktól és a vandáloktól, akik még mindig ott bujkálnak a
városok romjai között, az utolsó konzervkészleteket is felélve. A harminc
éve sorsára hagyott Mass sugárút aszfaltja csupa repedés volt, fűcsomók és
kisebb bokrok hajtottak ki rajta. A kemény New England-i telek a
beázásokkal és a mindenhová behatoló jéggel komoly károkat tettek a
környező épületekben; az ablaktalan vázak mállani és rozsdásodni kezdtek
a mesterséges fűtés és rendszeres karbantartás hiányában.
Befordultunk egy sarkon a belvárosban, és megleptünk két vandált, a
közeli könyvesboltból szerzett könyvekkel és papírokkal táplált tűz mellé
húzódtak. Még a vandáloknak is szükségük van a melegre, és ezek talán a
civilizáció maradványainak elpusztításában is örömüket lelik.
Mindketten ugrásra készen kuporogtak a földön, morogni kezdtek ránk,
de meg sem mozdultak, amikor Brad és én rájuk fogtuk a fegyvereinket.
Emlékszem, milyen vézna volt a kezük és a lábuk, milyen mocskos az
arcuk, véreres szemük mennyire tele volt gyűlölettel és félelemmel. De
leginkább ráncos arcukra és hófehér hajukra emlékszem. Még a vandálok is
megöregszenek, gondoltam. És nekik nincsenek gyermekeik.
Braddel óvatosan elhátráltunk. Örültem, hogy nem kell lelőnünk senkit.

Azon a nyáron, amikor én nyolcéves voltam, Laura pedig tizenegy, a

szüleink autós túrára vittek minket Arizonán, Új-Mexikón és Texason
keresztül. Régi autópályákon és mellékutakon kocsikáztunk a nyugati
sivatagok szépsége előtt tisztelegve, amelyek tele voltak nosztalgikus,
kihalt szellemvárosokkal.
Amikor az indián rezervátumokon keltünk át – a navahó, zunyi, akoma,
laguna területeken –, anya az összes útszéli kis üzletnél meg akart állni,
hogy megcsodálja a hagyományos kerámiatárgyakat. Laura és én óvatosan
lépkedtünk a polcok között, nehogy eltörjünk valamit.
Amikor visszaértünk a kocsihoz, anya a kezembe adta a kis tálkát, amit
vett. Én újra és újra megforgattam a kezemben, hogy megvizsgáljam érdes,
fehér felszínét, tiszta, szabályos fekete geometrikus mintáját, és az
előrehajoló fuvolás éles körvonalát, akinek tollak álltak ki a fejéből.
 – Elképesztő, nem? – kérdezte anya. – Ez nem fazekaskorongon készült.
A nő kézzel formálta meg, ugyanazokat a nemzedékről nemzedékre átadott
technikákat használja ma is, mint a családjában számtalan generáción át
mindenki. Még az agyagot is ugyanarról a helyről ásta ki, ahonnan a
dédanyja. Egy ősi hagyományt tart életben, egyfajta életmódot.
A tálka hirtelen elnehezült a tenyeremben, mintha a többnemzedéknyi
emlék húzná le.
– Ez csak egy sztori, hogy fellendítse az üzletet – jegyezte meg apa,
miközben rám nézett a visszapillantóban. – De ha igaz lenne, az még
szomorúbb lenne. Aki ugyanúgy csinál dolgokat, mint az ősei, annak az
életmódja halott, és fosszíliává vált, a turisták szórakoztatására szolgáló
performansszá.
– Ez nem performansz volt – szögezte le anya. – Neked fogalmad sincs
arról, hogy mi a fontos az életben, mi érdemes arra, hogy ragaszkodjanak
hozzá. Az emberiség nem csak a haladásról szól. Te sem vagy jobb azoknál
a Szingularitás-szektásoknál.
– Kérlek, ne veszekedjetek – mondta Laura. – Csak menjünk a
szállodába, és üljünk ki a medence mellé.

Jack, Brad Lee fia áll az ajtóban. Szégyellős és esetlen, bár már hónapok
óta jár hozzánk. Kisbaba kora óta ismertem, mint az összes többi gyereket
is a városban. Olyan kevesen maradtak. A középiskolában, ami a régi
Whistler-házban üzemel, már csak tizenkét diák maradt.
– Helló – dünnyögte a fiú a padlót bámulva. – A kiselőadásunkon kell
dolgoznunk Lucyvel. – Félreálltam, hogy fel tudjon menni az emeletre,
Lucy szobájába.
Nem kellett emlékeztetnem a szabályokra: a hálószoba ajtaja legyen
nyitva, négy lábból legalább három maradjon végig a szőnyegen. Hallom
beszélgetésük és nevetésük elmosódott duruzsolását.
Az ő ismerkedésükben volt egyfajta ártatlanság, ami az én fiatalkoromból
hiányzott. A tévéből és a valódi internetről végeérhetetlenül áradó cinikus
szexualitás nélkül a gyermekek tovább gyermekek tudnak maradni.

A vége felé már nem sok orvos maradt. Mi, akik maradni akartunk, kisebb
közösségekbe gyűltünk össze, és éberen védtük a tábort a környéken
portyázó vandáloktól, akik a test örömeinek éltek, miközben a Feltöltöttek
maguk mögött hagyták a fizikai világot. Végül nem tudtam befejezni az
egyetemet.
Anya betegsége hónapokig elhúzódott. Az ágyában feküdt, és hol
elveszítette, hol visszanyerte az eszméletét; teste tele volt olyan
gyógyszerekkel, amelyek eltompították a fájdalmait. Felváltva őrködtünk
mellette, fogtuk a kezét. Jobb napjain, illékony éber pillanataiban mindig
ugyanarról a témáról beszélgettünk.
– Nem – mondta zihálva. – Meg kell ígérned. Ez fontos. Én valódi életet
éltem, és valódi halált akarok halni. Nem vagyok hajlandó felvétellé
változni. Léteznek a halálnál rosszabb dolgok is.
– Ha Feltöltött leszel – felelte neki apa –, akkor még mindig választhatsz.
Fel tudják függeszteni a tudatodat, sőt, ki is tudják törölni, ha nem tetszik,
miután kipróbálod. De ha nem hagyod, hogy feltöltsenek a rendszerbe,
akkor örökre eltűnsz. Sem megbánásra, sem visszatérésre nem lesz
lehetőség.
– Ha megteszem, amit akarsz – válaszolta anya –, akkor eltűnök. Akkor
soha nem tudok visszatérni ide, a való világba. Nem hagyom, hogy egy
maréknyi elektronnal szimuláljanak.
– Kérlek, hagyd abba – könyörgött Laura apának. – Ez fájdalmat okoz
neki. Miért nem hagyod békén?
Anya tiszta pillanatai egyre ritkábbá váltak.
És aztán az a bizonyos éjszaka: az ajtó csukódására ébredtem, az ablakon
kinézve megláttam a repülőt, lebukdácsoltam a lépcsőn.
Anyát hordágyon vitték a légibusz felé. Apa a szürke jármű ajtaja mellett
állt, ami alig volt nagyobb egy furgonnál, és az oldalán az ÖRÖKLÉT
TÁRSASÁG felirat állt.
– Állj! – próbáltam túlkiabálni a hajtóműveket.
– Nincs idő – felelte apa. Vörös volt a szeme. Napok óta nem aludt.
Egyikünk sem aludt. – Most kell megcsinálniuk, mielőtt még túl késő lenne.
Nem akarom elveszíteni.
Nekiestem. Apa szorosan átölelt, és lebirkózott a földre.
– Ez az ő döntése, nem a tiéd! – üvöltöttem a fülébe. De csak még
szorosabban tartott a karjában. Kiszabadítottam magam. – Laura, állítsd
meg őket!
Laura eltakarta a szemét.
– Hagyjátok már abba a veszekedést! Anya azt akarta volna, hogy
abbahagyjátok.
 Utáltam, amiért úgy beszél, mintha anya már meghalt volna.
A légibusz ajtaja bezárult, és a jármű a levegőbe emelkedett.

Apa két nappal később indult el Svalbardba. Az utolsó pillanatig nem is

szóltam hozzá.
– Megyek anyához – mondta. – Gyere, amint tudsz.
– Megölted – közöltem vele akkor. Szavaim hallatán megrándult az arca,
és én örültem neki.

•••

Jack elhívta Lucyt az iskolabálba. Örültem, hogy a gyerekek úgy döntöttek,

megtartják. Ez azt bizonyította, hogy komolyan veszik a szüleiktől hallott
történetek és a hagyományok életben tartását, egy olyan világ legendáiét,
amelyet csak másodkézből, a régi videókból és fényképekről ismertek.
Keményen dolgozunk azon, hogy amit lehet, fenntartsunk a korábbi
életformánkból: régi színdarabokat adunk elő, régi könyveket olvasunk,
megüljük a régi ünnepeket, régi dalokat éneklünk. Olyan sok mindenről le
kellett mondanunk. A régi recepteket át kellett alakítanunk az alapanyagok
korlátozottsága miatt, reményeink és álmaink beszűkültek, igazodtak
jelenlegi kilátásainkhoz. De még a nélkülözés is összetartóbbá tette a
közösségünket, arra késztetett, hogy erősebben kapaszkodjunk a
hagyományainkba.
Lucy maga akarta elkészíteni a ruháját. Carol azt javasolta, hogy előbb
nézze át az ő régi darabjait.
– Még maradt pár elegánsabb ruhám akkoriból, amikor alig voltam
idősebb, mint most te vagy.
Lucyt ez nem érdekelte.
– Azok ósdiak – tiltakozott.
– Klasszikus darabok – helyesbítettem.
De Lucy hajthatatlan maradt. Szétvágta a saját régi ruháit, függönyöket,
néhány innen-onnan összeszedett terítőt, és a többi lánnyal cserélgetett
méterárut: selymet, sifont, taftot, egyszerű vásznat. Carol régi magazinjait
lapozgatta ötletekért.
Lucy ügyes varrónő, jobb, mint Carol. A gyerekek mindnyájan értenek
azokhoz a szakmákhoz, amelyek az én fiatalkoromban már elavultnak
számítottak: a kötéshez, a faragáshoz, a növénytermesztéshez és a
vadászathoz. Carolnak és nekem könyvekből kellett elsajátítanunk, és újra
meg kellett tanulnunk ezeket a dolgokat felnőttkorunkban, hogy
alkalmazkodjunk a hirtelen megváltozott világhoz. De a gyerekek csak ezt
ismerik. Ők ebben vannak otthon.
A középiskola összes tanulója kutatással töltötte az utolsó néhány
hónapját a Textiltörténeti Múzeumban, ahol utánajártak, hogyan lehet
vásznakat szőni, hogy felkészüljenek azokra az időkre, amikor a városok
romjai közül elfogynak a használható ruhák. Ebben van némi költői
igazságszolgáltatás: Lowellnek, amely egykor a textilipart meglovagolva
nőtt nagyra, most újra fel kell fedeznie ezeket a letűnt mesterségeket a
technológiai görbe innenső oldalán.

•••

Egy héttel apa távozása után kaptunk egy e-mailt anyától:

Tévedtem.
Néha nosztalgikus vagyok, és szomorú. Hiányoztok, gyermekeim, és a
világ is, amit elhagytunk. De sokkal gyakrabban vagyok elragadtatott,
sokszor meg csak hitetlenkedem.
Itt több százmillióan vagyunk, de nincs tömeg. Ebben a házban
rengeteg szoba van. Mindegyikünk elméje a saját világában lakik, és
mindegyikünknek végtelen tér és végtelen idő áll rendelkezésére.
Hogyan tudnám ezt leírni? Csak azokat a szavakat használhatom,
amelyeket már oly sokan használtak. A régi létezésemben éreztem az
életet, de csak homályosan és távolról, kipárnázva, bezárva, a testemhez
kötve. Most viszont szabad vagyok, puszta lélek, kitéve az örök Élet
árapályának.
Hogyan is lehetne összehasonlítani a beszédet azzal az intimitással,
amikor apa lelke és az enyém összeér? És az sem hasonlítható össze,
amikor csak elmondta, mennyire szeret, és amikor konkrétan érzem a
szeretetét. Valóban megérteni egy másik embert, megtapasztalni az elméje
szövetét – igazán csodálatos.
Azt mondják, ezt az élményt hiperrealitásnak hívják. De engem nem
érdekel, minek nevezik. Tévedtem, amikor foggal-körömmel
ragaszkodtam a húsból és vérből készült régi porhüvelyem kényelméhez.
Mi, a valódi énünk mindig is az űrön, az atomok közötti semmin átáramló
elektronok mintázataiból állt. Mit számít, hogy ezek az elektronok az
agyban vannak vagy egy szilíciumchipben?
Az élet szent és örökkévaló. De a régi életmódunk fenntarthatatlan volt.
Túlságosan kihasználtuk a bolygónkat, túl sok áldozatot követeltünk az
összes többi élőlénytől. Régebben azt hittem, ez a létezés elengedhetetlen
aspektusa, de nem az. Most, hogy az olajat szállító tartályhajók a parton
pihennek, az autók és teherautók leálltak, a gabonaföldek parlagon
 hevernek, és a gyárak elnémultak, visszatérhet az élővilág, amelyet
majdnem a kihalásba kergettünk.
Az emberiség nem a bolygónk rákja. Egyszerűen csak felül kellett
emelkednünk kevéssé hatékony testünk korlátain, mert a test olyan lett,
mint egy funkcióját teljesíteni képtelen gép. Hány tudat élhet most ebben
az új világban, az elektronikus lélek és a súlytalan gondolat tiszta
teremtményeként? Itt nincsenek határok.
Gyertek, és csatlakozzatok hozzánk ti is! Alig várjuk, hogy ismét
magunkhoz ölelhessünk titeket.

Laura sírt, miközben ezt elolvasta. De én semmit nem éreztem. Ezek nem
az én anyám szavai voltak. Az én valódi anyám tudta, hogy ami igazán
számít az életben, az ennek a zavaros létezésnek a hitelessége, az egymás
utáni folyamatos vágyakozás, noha nem értjük meg egymást tökéletesen, a
test fájdalma és szenvedése.
Anyám arra tanított, hogy a halandóságunk tesz minket emberré.
Kiszabott, korlátozott időnk teszi jelentőségteljessé azt, amit csinálunk.
Meghalunk, hogy helyet adjunk a gyermekeinknek, de a gyermekeinken
keresztül egy részünk tovább él, és a halhatatlanságnak csak ez a formája
valódi.
Ebben a világban kell élnünk, amelyet éppen ezért teremtettek, és amely
idebéklyóz minket, és megköveteli a jelenlétünket, itt, nem pedig valami
számítógépes illúzió képzeletbeli tájain.
Ez csak anyám másolata volt, egy propagandafelvétel, csábítás a
nihilizmusba.

Carol és én az egyik legelső gyűjtögetőutamon ismerkedtünk meg.

Családjával a Bacon Hill-i házuk pincéjében bujkált. Egy csapat vandál
rájuk talált, és megölték az apját és a bátyját. Már éppen neki akartak esni,
amikor megjelentünk. Aznap megöltem egy ember formájú állatot, és azóta
sem bántam meg.
Magunkkal hoztuk Carolt Lowellbe, és bár már tizenhét éves volt,
napokig csüngött rajtam, le sem vette rólam a szemét. Azt akarta, hogy még
álmában is ott legyek mellette, és fogjam a kezét.
– Lehet, hogy a családom tévedett – mondta egyszer. – Jobban jártunk
volna, ha feltöltöttek volna minket. Itt már semmi nem maradt, csak a halál.
Nem szálltam vele vitába. Hagytam, hogy a nyomomban járjon,
miközben a feladataimat végeztem. Megmutattam neki, hogyan
üzemeltetjük a generátort, milyen tisztelettel bánunk egymással, hogyan
mentjük meg a régi könyveket és kapaszkodunk a régi hagyományokba.
Maradt még némi civilizáció a világban, és mi őriztük, mint a lángot. Volt,
aki meghalt, de születtek közénk újak. Az élet, méghozzá édes, örömteli,
valódi élet ment tovább.
Azután, egy szép napon megcsókolt.
– Te is itt vagy ebben a világban – mondta. – És ez elég.
– Nem, nem elég – feleltem. – Új életet is hozunk erre a világra.

Ma van a nagy nap.

Jack az ajtóban vár. Jól áll neki a szmoking. Ugyanaz a darab, amelyet én is
viseltem az iskolabálon. Ugyanazokat a dalokat is fogják játszani egy régi
laptopról, az utolsókat rúgó hangszórókon.
Lucy ruhája gyönyörű lett: fehér, fekete mintával, egyszerű szabású, de
nagyon elegáns. A szoknyája bő, földig érő, elegáns eséssel hullik a
padlóra. A haját Carol csinálta meg, loknikba sütötte, egy kis csillámporral.
Lucy ragyogóan néz ki, és még egy kis gyermeki pajkosság is sugárzik
belőle.
Készítek néhány képet az egyik, még épphogy működő
fényképezőgéppel.
Aztán megvárom, amíg képes leszek uralkodni a hangomon.
– Fogalmad sincs, mennyire boldoggá tesz, hogy bálozni látom a
fiatalokat úgy, ahogy annak idején mi is tettük.
– Viszlát, apa! – nyomott egy puszit az arcomra Lucy.
Könnyek csillannak a szemében. És ettől megint elhomályosodik a
látásom.
Carol és Lucy egy pillanatra átölelik egymást. Aztán Carol megtörli a
szemét.
– Készen állsz.
– Kösz, anya.
– Menjünk – fordul aztán Lucy Jackhez.
Úgy beszélték meg, hogy Jack viszi el Lowellbe, a Four Seasonsbe a
biciklijén. Ez volt a legjobb megoldás, mivel évek óta nem állt a
rendelkezésünkre benzin. Lucy óvatosan, féloldalasan elhelyezkedik a
kerékpár vázán, fél kezével a ruháját tartja. Jack védelmezően átöleli, és
megmarkolja a kormányt. Aztán imbolyogva elindulnak az utcán.
– Jó szórakozást! – kiáltom utánuk.
Laura árulását volt a legnehezebb elviselni.
– Azt hittem, segítesz nekem és Carolnak a babával – mondtam.
– Ebbe a világba akartok gyermeket szülni? – kérdezte Laura.
– Te meg azt hiszed, hogy minden jobb lesz, ha elmész oda, ahol
nincsenek gyermekek, nincs új élet?
– Már tizenöt éve próbáljuk ezt működtetni, és évről évre egyre nehezebb
hinni ebben a színjátékban. Lehet, hogy tévedtünk. Alkalmazkodnunk
kellene.
– Csak akkor színjáték, ha elveszítetted a hited – feleltem.
– Miben kéne hinnem?
– Az emberiségben, az életmódunkban.
– Én nem akarok tovább vitatkozni a szüleinkkel. Én csak újra együtt
akarok lenni velük, egy családként.
– Azok a valamik nem a szüleink. Csak imitációs algoritmusok. Te
mindig is konfliktuskerülő voltál, Laura. De bizonyos konfliktusokat nem
lehet elkerülni. A mi szüleink meghaltak, amikor apa elveszítette a hitét,
amikor nem tudott ellenállni a gépek hamis ígéreteinek.
Az erdőbe vezető út végén egy kis tisztás terült el, füves, tele
vadvirágokkal. Egy űrsikló várakozott a közepén. Laura belépett nyitott
ajtaján.
Még egy elveszett élet.

A gyerekek éjfélig kaptak kimenőt. Lucy arra kért, hogy ne jelentkezzem

bálszervezőnek, és én tiszteletben tartottam a kívánságát, átengedtem neki
ezt a kis estét.
Carol nyugtalan. Olvasni próbál, de már egy órája ugyanazt az oldalt
bámulja.
– Ne aggódj – próbálom nyugtatgatni. Rám mosolyog, mégis képtelen
elrejteni a szorongását. A vállam fölött elnéz a nappali falán lévő órára.
Én is hátrapillantok, hogy megnézzem az időt.
– Nem érzed azt, hogy talán később lehet, mint tizenegy?
– Nem – feleli Carol. – Egyáltalán nem. Nem is értem, miről beszélsz.
A hangja túl heves, szinte kétségbeesett. Szemében félelem csillan. Közel
áll ahhoz, hogy pánikba essen.
Kinyitom a ház ajtaját, és kilépek a sötét utcára. Az ég kitisztult az elmúlt
években, és már nagyon sok csillag látszik. De én a holdat keresem.
Csakhogy nem a megfelelő helyen találom meg.
Visszamegyek a házba, és a hálószoba felé veszem az irányt. A régi
órámat, amit már nem hordok, mert nagyon kevés olyan alkalom akad,
amikor számít a pontos idő, az éjjeliszekrény fiókjában tartom. Előveszem.
Már majdnem hajnali egy van. Valaki átállította a nappali óráját.
Carol a hálószoba ajtajában áll. A fény a háta mögül világít, úgyhogy
nem látom az arcát.
– Mit tettél? – kérdezem. Nem haragszom, csak csalódott vagyok.
– Nem tudta veled megbeszélni. Úgy gondolta, nem fogod meghallgatni.
A harag ekkor kezd el forrni bennem.
– Hol vannak?
Carol a fejét rázza, nem válaszol.
Eszembe jut, hogyan köszönt el tőlem Lucy. Megjelenik előttem, milyen
óvatosan sétált oda Jack biciklijéhez, újra látom, ahogy megemelte hatalmas
szoknyáját, azt a szoknyát, ami olyan bő volt, hogy bármit elrejthetett alá,
akár egy váltás ruhát és kényelmes cipőt is, az erdei útra. Eszembe jut, hogy
Carol azt mondja neki, „készen állsz”.
– Már késő – szólal meg Carol. – Laura jön értük.
– Menj az utamból! Meg kell mentenem.
– Mitől mentenéd meg? – Carolt hirtelen elönti a harag. Nem mozdul. –
Ez egy színjáték, egy vicc, még régen sem volt dolgok rekonstruálása. Te
biciklivel mentél az iskolabálra? Csak olyan dalokat játszottak ott, amiket a
szüleid hallgattak gyerekkorukban? Úgy nőttél fel, hogy azt gondoltad, a
gyűjtögetés az egyetlen szakma? A mi életmódunknak már rég vége,
megszűnt, eltűnt!
– Mit csinál majd a lányunk, amikor ez a ház harminc év múlva
összeomlik? Mit fog csinálni, amikor az utolsó doboz aszpirin is elfogy, az
utolsó acélserpenyő is elrozsdásodik? Arra kárhoztatnád őt és a gyerekeit,
hogy a mi szemétdombjainkban turkáljanak, és évről évre egyre lejjebb
csússzanak a technológia létráján, amíg el nem tűnik minden haladás,
minden eredmény, amelyet az emberiség az elmúlt ötezer évben elért?
De vitára most nincs idő. Gyengéden, mégis határozottan a vállára
teszem a kezem, készen arra, hogy félretoljam.
– Én veled maradok – folytatta Carol. – Én veled maradok, mert annyira
szeretlek, hogy nem félek a haláltól. Ő viszont csak egy gyerek.
Megérdemli, hogy esélyt kapjon valami új életre.
Erre mintha minden erő kimenne a karomból.
 – Te teljesen fordítva értelmezed a dolgot. – A szemébe nézek, hogy
ismét hitet öntsek bele. – A lányunk élete ad értelmet a mi életünknek.
Carol hirtelen elernyed, és lecsúszik a padlóra. Némán zokogni kezd.
– Engedd el – kéri csendesen. – Csak engedd el.
– Nem adhatom fel – válaszolom. – Ember vagyok.

Veszettül taposom a pedált, miután kiérek a kerítéskapun. A zseblámpám

fénye vadul ugrál, miközben a kormányhoz szorítom. De jól ismerem az
erdei ösvényt. Arra a tisztásra vezet, ahol egykor Laura is belépett a kis
légibuszba.
Éles fények a távolban, a hajtóművek hangja.
Megfogom a puskámat, és néhányszor a levegőbe lövök.
A hajtóművek hangja elcsendesedik.
Kilépek a tisztásra a fényes, hideg, tűpontnyi csillagokkal teli ég alá.
Leugrom a bicikliről, és hagyom, hogy ledőljön az ösvény mellé. A
légibusz a tisztás közepén áll. Lucy és Jack immár hétköznapi ruhában áll
az ajtajában.
– Lucy, drágaságom, gyere vissza!
– Apu, sajnálom. De elmegyek.
– Nem, nem mész.
A hangszórókból megszólalt Laura hangjának elektronikus szimulációja.
– Engedd el, fivérem! Megérdemel egy esélyt arra, hogy meglássa, amit
te nem vagy hajlandó. Vagy még jobb lenne, ha te is velünk jönnél. Nagyon
hiányzol mindenkinek.
Ügyet sem vetek rá, arra.
– Lucy, ott nincs jövő. Amit a gépek ígérnek neked, az nem a valóság.
Ott nincsenek gyermekek, nincs remény, csak az időtlen, változatlan,
szimulált létezés vár, hogy egy gép alkatrésze légy.
– Már vannak gyermekeink – válaszol Laura hangjának utánzata. –
Kitaláltuk, hogyan lehet létrehozni az elméink gyermekeit, a digitális világ
bennszülötteit. El kéne jönnöd, hogy megismerhesd az unokaöcséidet és
unokahúgaidat. Te vagy az, aki egy változatlan létezésbe kapaszkodik. Ez az
evolúció következő lépése.
– Semmit nem élhet át az, aki nem ember – rázom meg a fejem. Nem
szabad bekapni a horgot, és vitába szállni egy géppel!
 – Ha elmész – mondtam Lucynek –, akkor értelmetlenül halsz meg.
Akkor a halottak győznek. Ezt nem hagyhatom.
Felemelem a puskámat, és egyenesen rá célzok. Nem vagyok hajlandó
átengedni a gyermekemet a halottaknak.
Jack megpróbál elébe állni, de Lucy félretolja. A tekintete csupa
szomorúság, a repülőből kiszűrődő fény bekeretezi az arcát és arany haját,
mintha angyal lenne.
Hirtelen észreveszem, mennyire hasonlít anyámra. Anyám vonásai
öröklődtek rajtam keresztül, és a lányomban ismét életre keltek. Az élet
erről szól. A nagyszülők, a szülők, a gyermekek, az összes nemzedék
félreáll a következő útjából, és folyamatosan a jövőért küzdenek, a
haladásért.
Eszembe jutott, hogy anyától elvették a hangját; nem engedték
emberként meghalni, felfalták a halottak, és most ő is a végeérhetetlenül
ismétlődő, lelketlen felvételeik részévé vált. Emlékeimből előjött anyám
arca, és megjelent a lányomé, a kedves, ártatlan, ostoba Lucyé előtt.
Megfeszült az ujjam a ravaszon.
– Apa – szólal meg Lucy higgadtan, olyan határozott arccal, mint anyáé
volt egykor régen. – Ez az én döntésem. Nem a tiéd.

Már megvirrad, mire Carol kilép a tisztásra. Meleg napfény szűrődik át a

levelek között az üres pázsitkörre. Harmatcseppek függenek a fűszálak
végén, mindegyikben a világ miniatűr, kimerevített képe. Madárdal tölti be
az ébredés csendjét. A biciklim még mindig az ösvény mellett hever, ahol
hagytam.
Carol némán mellém ül. Átkarolom a vállát, és magamhoz húzom. Nem
tudom, mire gondol, de az is elég, hogy így ülhetünk, összesimulva,
melegen tartva egymást. Nincs szükségünk szavakra. Körülnézünk ebben az
ősi világban, a halottaktól megörökölt édenkertben.
Időnk, mint a tenger.

fordította: Farkas Veronika

 AZ IGAZI MŰVÉSZET
– Szép munka – futotta át Sophia önéletrajzát Len Palladon, a
kreatívigazgató.
Sophia csak pislogott a tárgyalóterem hatalmas ablakain át bezúduló
kaliforniai napsütésben. Szíve szerint megcsípte volna magát, hogy nem
álmodik-e. Mert itt volt! Tényleg itt volt, a Szemafor Film szent
csarnokában, a legendás Palladon előtt, állásinterjún!
Megnyalta kiszáradt ajkát.
– Egész életemben filmezni vágytam – felelte, és kis híján kiszaladt
belőle a mondat vége is, hogy a Szemafornál, de nem szerette volna, ha
nagyon látszik rajta, mennyire odavan.
Palladon jó harmincas volt, kényelmes sortot és szürke pólót viselt,
amelyen egy férfialak hatalmas kalapácsot emelt a feje fölé, hogy lesújtson
egy vágányszegre. A számítógépes filmgyártás úttörőjeként kulcsszerepet
játszott a cég legelső szoftverének megírásában, és ő rendezte a Szemafor
első filmjét, a Mezozoikumot.
– Első hely a Zoetróp forgatókönyvírói pályázaton, kitűnő eredmények a
technológiai és a bölcsészettudományi tárgyakból, szuper ajánlások a filmes
profoktól. Nem lehetett egyszerű – folytatta a férfi.
Sophia kicsit sápadtnak találta az igazgatót, mintha minden idejét benn
töltené, és soha nem menne ki az aranyló kaliforniai napsütésbe. Persze
nyilván éjt nappallá téve dolgozik az animátoraival, ahogy közeleg a
határidő: nyáron mutatják be az új filmjüket.
– Én a kemény munkában hiszek – mondta erre Sophia, és ezt igazából
úgy értette, hogy tudja, mit jelent hajnalig a vágóasztal előtt ülni. Várni,
hogy végre összeálljon, aminek kell, és életre keljen a monitoron a
látomása. Hogy mindenre készen áll.
Palladon lekapta az olvasószemüvegét, rámosolygott, és a háta mögül
előhúzott egy tabletet. Ujját a monitorhoz érintette, majd a lány elé
csúsztatta az asztalon. Egy videó ment rajta.
– És persze itt van ez a rajongói film is. Ez kimaradt az önéletrajzából. A
filmjeinkből kivágott részletekből összerakott montázs. Futótűzként terjedt
a neten. Két hét alatt többmilliós nézettséget ért el, ha jól emlékszem. Jól
megizzasztotta az ügyvédeinket.
 Sophia elcsüggedt. Volt egy olyan érzése, hogy ez még gond lehet. De
aztán befutott ez a meghívás az állásinterjúra, és annyira felpörgött és
bezsongott tőle, hogy meggyőzte magát: a Szemafor vezérkarának
egyszerűen elkerülte a figyelmét ez a kis filmje.

Jól emlékezett a Mezozoikumra, amikor először látta. Hétéves volt. A

fények kialudtak, a szülei elhallgattak, felcsendültek a Mezozoikum
főcímzenéjének első taktusai, és ő is abbahagyta a fészkelődést.
A következő két órában mozdulatlanul ült a sötétben, teljesen
elvarázsolták a digitális szereplők kalandozásai, egy csapásra szerelmes lett.
Akkor még nem tudta, de később egyetlen emberbe sem volt képes úgy
beleszeretni, mint a Mezozoikumot készítő cégbe, amely így megríkatta és
megnevettette.
Egy Szemafor-film nem akármi volt! Nem puszta technikai virtuozitás, a
valós életnél is tökéletesebb és látványosabb digitális animáció, és
számítógépes grafika. Persze ilyen szempontból is lenyűgöző volt, de a
Szemafor-filmek igazi csodája a történetmesélésben rejlett, hogy a filmjeik
szívből szólnak, a hatévesektől kezdve a tizenhat éveseken át a hatvanhat
évesekig bárkit képesek szórakoztatni és meghatni. Ettől vált ikonikussá a
hely, ezért kellett annyira imádni.
Sophia minden egyes Szemafor-filmet több százszor látott, minden létező
formátumban és verzióban megvásárolta őket: videón, tömörített fájlként,
örökérvényes hozzáférési kóddal, továbbfejlesztett, újrafejlesztett és szuper-
újrafejlesztett verziókban.
Minden jelenetet másodpercnyi pontossággal ismert, minden párbeszédet
fejből tudott. Már meg sem kellett néznie őket, fejben is le tudta játszani
elejétől a végéig mindegyiket.
Filmgyártást tanult, készítette a saját kisfilmjeit, és más vágya sem volt,
mint hogy ugyanazt a csodás érzést keltse az emberekben, mint a Szemafor-
klasszikusok. A digitális technológia fejlődésének köszönhetően már
egészen kis költségvetéssel is képes volt a látványos effektek előállítására.
És mégis, akárhányszor írta át a forgatókönyveit, akármilyen későig
éjszakázott a vágószobában, minden erőfeszítése röhejes, kínos, nevetséges
végeredményt hozott. Egyet sem volt képes végignézni, és lehetetlennek
érezte, hogy másoknak megmutassa.
 – Ne keseredjen el! – biztatta az egyik tanára, amikor látta, mennyire
elcsüggedt. – Azért vágott ebbe bele, hogy létrehozzon valami csodálatosat.
Ahhoz azonban idő kell, nem kevés idő, a kreatív munkát meg kell érlelni.
Az, hogy ennyire utálja a saját alkotásait, kifinomult ízlést mutat, márpedig
az igazi művész legfőbb sajátja a jó ízlés. Csak így tovább! Egy napon majd
beérkezik a legnagyobbak közé. Egy napon valami olyat fog létrehozni,
amit még maga is csodálatosnak tart.
Visszatért hát a Szemafor-filmekhez, darabokra szedte őket, próbálta
megtalálni hozzájuk a kulcsot. A titok nyitját. Már nem egyszerű
rajongóként nézte őket, hanem a precíz alkotó visszafejtő, éles szemével.
Fokozatosan, mivel valóban kitűnő ízlése volt, felfedezte bennük az
aprócska hibákat. Ezek a filmek sem voltak annyira tökéletesek, mint
azelőtt hitte. Mindenfelé akadt pár apróság, amin lehetett volna javítani.
Sőt, egyik-másik hiba nem is volt olyan apró!
Leásott az internet sötét zugaiba, kiderítette, hogyan törheti fel a digitális
jogok által védett Szemafor-alkotásokat, és a vágóasztalon átszerkesztette
őket, hogy még tökéletesebben megfeleljenek az elképzeléseinek.
És akkor beült a számítógépe elé, lekapcsolta a fényeket, és végignézte a
Mezozoikum maga vágta és szerkesztette verzióját. Sírt, mire a végére ért. A
film jobb lett. Egy remek filmet még remekebbé tett, már-már hibátlanná.
Mondhatjuk, hogy a tökéletes Szemafor-film mindig is benne volt az
eredetiben, ott rejtőzött a kiadott változat apróbb hibái mögött. Ő csak
annyit tett, hogy lerántotta a hibás leplet, és feltárta a mélyben meglapuló
szépséget.
Tartotta volna meg magának? Hogy tehetett volna ilyet? Hiszen a
Szemafor csodájának a szerelmese volt, és ez a csoda megérdemelte a
szabadságot.

– Én… én csak… – hebegett Sophia, mert csak most ébredt rá, hogy
micsoda önámításban élt. Nem volt hajlandó belegondolni, milyen
törvénysértést követhetett el azzal, hogy a maga vágta verziót közzétette a
neten. És erre nem tudott jó magyarázatot adni. – Én annyira imádom a
Szemafor-filmeket… – tette hozzá erőtlenül.
Palladon csillapítóan felemelte az egyik kezét, nagyot kacagott.
– Nyugi. Szerintem zseniális a műve. Nem a jelentkezése vagy az
önéletrajza miatt hozattam ide a személyzetisekkel, hanem a kéretlen
újraszerkesztés miatt.
– Komolyan tetszett? – nézett nagyot Sophia. Nem akart hinni a fülének.
– Maga szerint melyik változtatása a legjobb? – kérdezte nagy bólintással
Palladon.
Ez már nem bizonytalanította el Sophiát, ezen a kérdésen iszonyatosan
sokat agyalt.
– A Szemafor-filmek lenyűgözőek, és egy fiúnak egyenesen totál
fantasztikusak. Az én változtatásaimmal a Mezozoikum a lányoknak is totál
fantasztikus lett.
Palladon elgondolkodva meredt Sophiára. A lány visszatartotta a
lélegzetét.
– Ez logikus – mondta végül Palladon. – Alig dolgozik köztünk nő. Pedig
évek óta mondom már, hogy nagy szükség lenne rájuk is a folyamatban. És
magával kapcsolatban is igazam volt: az igazi művész bármire kész, hogy
egy csodás elképzelést valóra váltson, akár arra is, hogy ezért más alkotásán
dolgozzon.

– Kész?
Sophia biccentett, és átnyújtotta az aláírt papírokat. Korábban Palladon már
részletesen elmagyarázta, hogy mielőtt még bármilyen ajánlatot tenne neki,
szeretné kicsit megismertetni a Szemafornál zajló alkotási folyamattal,
ehhez azonban mindenekelőtt alá kell írnia a cég drákói szigorúságú
titoktartási nyilatkozatait.
Sophia egy pillanatig sem habozott. Élete nagy álma volt látni, hogyan
hozza létre a varázslatot a Szemafor.
Palladon zárt ajtókkal szegélyezett folyosólabirintusba vitte. Sophia
elképzelte, mi lehet az ajtók mögött: fényben fürdő, nyitott fülkékre osztott
munkaállomások, ahol a saját terét minden alkalmazott a maga kreatív
energiáihoz illően tette személyessé? Legendás tárgyalótermek színes
legókockákkal és japán játékokkal, hogy beindítsák a művészek és a
tervezők képzeletét? Szerverszobák, ahol a saját célokra kifejlesztett
hardverek bújnak meg? Tehetséges és fantáziadús művészek heverésznek
babzsákfotelekben, passzolgatják egymás közt az ötletmorzsákat, míg azok
kigömbölyödnek és lecsiszolódnak, mint egy igazgyöngy?
De az ajtók nem tárultak ki.
 Végül az egyik előtt megálltak. Zárva volt, de Palladonnak volt hozzá
kulcsa. Kinyitotta, és beléptek a sötétbe.

•••

Egy kisebb moziterem fölötti vetítőhelyiségbe kerültek. Sophia

lekukkantott, körülbelül hatvan fotelt számolt meg, melyeknek nagyjából a
fele foglalt volt. A közönséget teljesen beszippantotta a hatalmas vásznon
pergő film. A kis helyiségben csak a vetítőgép zümmögése hallatszott.
– Ez a…? – nyomta Sophia az orrát az üveghez. A vére a fülében
lüktetett, a kérdést is elfelejtette befejezni.
– Igen – jött a válasz –, ez a következő filmünk egyik első verziója, a
Vissza a Mezozoikumba. Egy fiúról szól, aki megismerkedik egy
dinoszaurusszal, és örökérvényű igazságokat tanul meg a családról és a
barátságról.
Sophia leste a vásznon mozgó élénk alakokat, és azt kívánta, bárcsak ő is
lent ülhetne a megbűvölt közönség soraiban!
– Vagyis akkor ez egy tesztvetítés?
– Nem, így készül a film.
– Ezt nem értem.
Palladon a vetítőhelyiség túlsó végébe, egy irányítópulthoz ment, és
előhúzott két széket.
– Jöjjön! Üljön le, elmagyarázom.
Az irányítópult monitorain különböző színű csíkok araszoltak, olyasmi
volt, mint a kórházakban a kardiográfiás monitorok, vagy mint a
szeizmográfok.
– Azt tudja, hogy a film bonyolult érzelemkeltő szerkezet.
Sophia bólintott.
– A nézők két órán át egy érzelmi hullámvasúton száguldoznak, a film a
kocsi, amely elragadja őket: a kacagás pillanatait az együttérzés percei
váltják, a mámorító magasságokból félelmetes mélységekbe zuhannak. Egy
film legelvontabb, ugyanakkor legfontosabb megjelenítési formája az
érzelmi görbéje. Miután a néző kilép a moziból, csak ez az egy dolog marad
meg benne tartósabban.
Sophia ismét biccentett. Mindezek filmelméleti alapismeretek voltak.
– Hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy a nézőnk azt az érzelmi
görbét járja be, amit mi szeretnénk?
 – Gondolom, úgy, ahogy általában a történetmesélők – felelte kissé
elbizonytalanodva Sophia –, igyekszünk kiváltani a közönség együttérzését.
Palladon rezzenetlen arccal várt.
– És persze a tesztvetítések eredményeit figyelembe véve változtatunk
ezen-azon – toldotta meg Sophia. De ő a maga részéről nem hitt a
tesztvetítésben. Úgy vélte, a többi stúdió pont a fókuszcsoport- meg a
közönségreakció-vizsgálatok miatt gyárt annyi szemetet. Viszont ötlete sem
volt, mit mondhatna még.
– Aha! – csapta össze a tenyerét Palladon. – De hogyan kaphatunk
hasznos visszajelzést a tesztközönségtől? Ha a vetítés után készítünk egy
felmérést, akkor csak hozzávetőleges válaszokat kapunk, ráadásul az
emberek hazudnak, azt mondják, amiről azt gondolják, hogy hallani
szeretnénk. Ha meg az élmény közben próbálunk visszajelzéshez jutni, és
mondjuk, gombokat kell nyomogatniuk, miközben a filmet nézik, akkor
kizökkennek, tudatosan átgondolt válaszokat adnak, márpedig az emberek
nem mindig értelmezik jól a saját érzelmeiket.

A moziterem mennyezetéről hatvan kamera szegeződött lefelé, minden

egyes fotelre egy.
Vetítés közben a kamera által rögzített anyag hatalmas számítógépek
agyába került, ahol mintafelismerő algoritmusok sorozatai elemezték őket.
A számítógépek az arcbőr alatti erek összehúzódása és tágulása által
kiváltott legapróbb rezdülések rögzítésével regisztrálták a nézők
vérnyomását, pulzusát és izgalmi szintjét.
Más algoritmusok az arckifejezéseket vizsgálták: a mosolyokat, a
fintorokat, a könnyeket, a türelmetlenséget, az idegességet, az undort, a
haragot vagy épp az unalmat és a közönyt. Az arc bizonyos kulcspontjainak
– a száj sarka, a szemek, a szemöldök vége – legapróbb rezzenéseit is
mérve a szoftver egészen finom megkülönböztetésekre is képes volt: meg
tudta határozni például, hogy egy mosolyt a vidámság vagy egy másik
ember iránti vonzalom váltott-e ki.
A valós időben összegyűjtött adatokat aztán a film kockáihoz lehetett
rendelni, és meg lehetett rajzolni minden egyes néző személyes érzelmi
görbéjét.
– Vagyis maguk a többi stúdióhoz képest kicsit pontosabban be tudják
lőni a filmjeiket a tesztvetítéseikkel. Ez volna a titok?
 – Nagy Szemi a filmgyártás történetének legnagyobb rendezőzsenije. Itt
nem egyszerűen „belőjük” a dolgokat – ingatta a fejét Palladon.

A Szemafor campusának alagsori számítógépes egységét több mint hétezer

processzor összekapcsolásából hozták létre. Itt lakott Nagy Szemi. Azt
senki sem tudta pontosan, hogy ez a szemiotika vagy a szemantika
rövidítése. Nagy Szemi volt az Algoritmus, a Szemafor igazi titka.
Az adatbázis látszólag egymástól teljesen független témáinak
tartományából Nagy Szemi mindennap találomra kiválasztott néhányat, és
ezekből generálta a karaktervezérelt ötletcsírákat: cowboyok és
dinoszauruszok, második világháborús hadviselés az űrben, Marsra
helyezett tengeralattjárós akciók, romantikus vígjáték egy nyúl és egy agár
főszereplésével.
Kevésbé tehetséges művészek kezei között ezek az ötletek csak
sületlenséggé váltak volna, ám Nagy Szemi a Szemafor adatbázisát
használva minden műfajban hozzáfért a nézők érzelmi görbéjéhez. És
ezeket használta alapsémaként.
A karaktervezérelt ötletcsírához generált egy cselekményvázlatot. Ehhez
még több, találomra kiválasztott elemet használt a rákeresési statisztikák
által körülhatárolt korszellemre jellemző, aktuálisan menő mémekkel
felturbózott klasszikus filmek adatbázisából. Majd a cselekményre
elnagyolt filmvázlatot generált, amihez alapszereplőket és alapdialógusokat
használt, azután ezt levetítették a tesztközönségnek.
Az első eredmény általában nevetségesen gyenge volt. A közönség
válaszgörbéje széles tartományokban mozgott, meg sem közelítette a kívánt
területeket. De Nagy Szeminek ez nem volt gond. Az egy adott görbét
követő reakciók előcsalogatása már csak optimalizálási feladat, és a
számítógépeknek éppen ez az erőssége.
Nagy Szemi tervezési feladattá változtatta a művészetet.
Tegyük fel, hogy a tizedik percnél szükség van egy megható pillanatra.
Ha ezt nem érjük el azzal, hogy a hős megment egy fészekalja dinókölyköt,
akkor Nagy Szemi a következő változatban mondjuk, szőrös kis
ősvidracsaládra cseréli a dinókat, és figyeli, ekkor közelebb mozdulnak-e a
görbék az ideális céltartományhoz.
Vagy mondjuk, az első felvonás végén egy bizonyos hangulatba kellene
emelni a közönséget egy poénnal. Ha egy klasszikus filmből átvett humor
variánsa nem hozza meg a kellő eredményt, akkor Nagy Szemi a populáris
kultúra területéről fog bevetni valamit, vagy bedob egy burleszkes poént.
Sőt, ha kell, akár egy rögtönzött musicalbetoldást is megenged magának.
Egyik-másik motívum egy hús-vér rendezőnek meg se fordulna a fejében.
Nagy Szemiben viszont nem működnek a hagyományos előfeltevések és
tabuk. Minden létező alternatívát számba vesz, kipróbál, míg csak be nem
jön a kért reakció, el nem éri a kitűzött célt.
Nagy Szemi színészeket gyúrt, díszletet épített, beállításokat jelölt ki,
kellékeket alkotott, finomította a párbeszédeket, zenét szerzett és speciális
effekteket hozott létre, mindezt csak és kizárólag digitálisan. És mindent a
megfelelő inger kiváltására alkalmas eszközként használt.
Az alapkarakterek fokozatosan életre keltek, az alappárbeszéd
szellemesre csiszolódott, érzelmek formálódtak a szavakban, és a kósza
zajokból műalkotás bontakozott ki. Átlagosan százezer változtatásból álló
folyamattal jutott el ahhoz a filmhez, amely pontosan olyan érzelmi görbét
csalogatott elő a nézőkből, amilyet kellett.
Nagy Szeminek nem kellett se történetépítő, se forgatókönyvíró csapat.
Nem agyalt témákon, szimbólumokon, utalásokon meg a többi fogalmon,
amelyekkel az ember általában a filmgyártásról írt tanulmányokban
találkozhat. Nem nyűgösködött, hogy digitális színészekkel kénytelen
dolgozni digitális díszletekben, hiszen mást nem is ismert. Egyszerűen csak
újra meg újra kiértékelte a tesztvetítések eredményeit, hogy lássa, hol
adódik még csiszolni való eltérés a kívánatos görbétől, kisebb-nagyobb
változtatásokat eszközölt, ahogy az eredmények diktálták. Nagy Szemi nem
gondolkodott. Nem akart mindenáron valamilyen politikai üzenetet közölni,
nem támaszkodott a személyes történeteire, nem volt vesszőparipája vagy
egyéb beakadása, amit mindenáron bele akart volna passzírozni egy-egy
filmbe.
Vagyis ő volt a tökéletes szerző-rendező. Kizárólag az motiválta, hogy
svájcióra-pontosságú műremeket hozzon létre, amely végigviszi a nézőt a
precízen megrajzolt érzelmi görbén, és mindig a megfelelő helyen váltja ki
a kacajt vagy a könnyeket. Amikor pedig a nézők kijönnek a moziból, még
sokáig lelkesen mesélnek az élményről ismerőseiknek, és ennél jobb
reklámfogás nem is létezik. Ez minden spamszűrőn átjut.
Nagy Szemi tökéletes filmeket gyártott.
– És mi lesz az én dolgom? – tette fel a kérdést Sophia. Érezte, hogy kipirul
az arca, a szíve hevesebben ver. Megfordult a fejében, hogy talán a
vetítőhelyiségben is van kamera, és most lesi a reakcióját.
– Magának mi a dolga? Ez úgy hangzik, mintha Nagy Szemi lenne itt az
egyetlen alkotó.
Természetesen maga is a tesztközönség tagja lesz – közölte Palladon,
mintha mi sem lenne természetesebb. – Hát nem egyértelmű? A titok nem
szivároghat ki, és Nagy Szemi közönség nélkül nem tud dolgozni.
– Egész nap csak ülünk, és filmet nézünk? Erre bárki jó, akit behívnak az
utcáról!
– Az kizárt – rázta meg a fejét férfi. – Valóban kell néhány olyan néző,
akinek semmi köze az alkotási folyamathoz, nehogy teljesen elszakadjunk a
valóságtól, ugyanakkor sokkal több tökéletes ízlésű néző kell. Nekünk
mélyreható tudásunk van filmtörténetből, kifinomultabb az empatikus
szűrőnk, szélesebb az érzelmi kifejezőerőnk, jobb a szemünk és a fülünk,
mindent meglátunk és meghallunk, intenzívebb az érzelmi életünk. Nagy
Szeminek a mi reakciónk a legfontosabb, hogy ne fusson bele a klisékbe, ne
elégedjen meg az olcsó poénokkal, a felszínes érzelmekkel és a hamis
katarzissal. És ahogy arra magától is rájött: a közönség összetétele
határozza meg, hogy mennyire lesz jó Nagy Szemi filmje.
Alig dolgozik köztünk nő. Pedig évek óta mondom már, hogy nagy
szükség lenne rájuk is a folyamatban.
– A nagy séfek is csak úgy tudják kikísérletezni a legnagyszerűbb
fogásaikat, ha a legkifinomultabb ízlelőbimbókon tesztelhetik azokat. Nagy
Szeminek a lehető legjobb közönségre van szüksége ahhoz, hogy létrehozza
a világ legjobb filmjeit.
Márpedig az igazi művész legfőbb sajátja a jó ízlés.

Sophia bénultan gubbasztott a tárgyalóteremben.

– Minden rendben? – dugta be a fejét az ajtón egy arra járó titkárnő.
– Igen, csak át kell gondolnom valamit.
Palladon elmondta, hogy a fizikai fáradság kiküszöbölésére szemcseppet
és arcmasszázst kap. Emellett rövid távú memóriavesztést kiváltó szereket
kell szednie, hogy elfelejthesse, amit éppen látott, és tiszta lappal nézhessen
végig minden újabb vetítést, hiszen ez az őszinte reakciókhoz
elengedhetetlen. Márpedig Nagy Szemi csakis így juthat pontos
visszajelzéshez.
És még nagyon sok egyebet is elmagyarázott Palladon, de azokra Sophia
már nem emlékezett.
Hát ilyen az, amikor elmúlik a szerelem.

– Két héten belül mindenképpen várjuk a válaszát – mondta még Palladon,

miközben a hosszú kocsifelhajtón a campus kapujáig kísérte a lányt.
Sophia bólintott. A tekintete megakadt a férfi pólóján virító nyomaton.
– Ez kicsoda?
– John Henry. A tizenkilencedik században élt, a vasútnál dolgozott.
Amikor a tulajdonosok bevezették a gőzkalapácsot, hogy kevesebb munkást
kelljen alkalmazniuk, ő versenyre hívta az egyik gépet, hogy melyikük a
gyorsabb.
– És ő győzött?
– Igen, ő. De a verseny végén belehalt a kimerültségbe. Ő volt az utolsó,
aki versenybe szállt a gőzkalapácsokkal, mert a gépek aztán évről évre
gyorsabbak lettek.
Sophia egy ideig csak bámulta a nyomatot, aztán elfordította a tekintetét.
Csak így tovább! Egy napon majd beérkezik a legnagyobbak közé.
Soha nem lesz olyan jó, mint Nagy Szemi, aki évről évre jobb lesz.
Az aranylóan meleg kaliforniai napsütés dacára is megborzongott.
Lehunyta a szemét, visszagondolt arra az érzésre, amit akkor régen,
kislányként élt át a mozi félhomályában. Egy másik univerzumba repült. Az
igazi művészetnek ez a célja. Hogy amikor egy tökéletes filmet nézünk, úgy
érezzük: egy másik életbe csöppentünk.
– Az igazi művész bármire kész, hogy egy csodás elképzelést valóra
váltson – mondta Palladon –, még arra is, hogy mozdulatlanul üljön egy
sötét teremben.

fordította: Török Krisztina

 AZ ISTENEKKEL NEM LEHET VÉGEZNI
A zöldellő mezőt ezerféle színben pettyezték a vadvirágok; néhol bolyhos
fehér nyulak szökdécseltek a fűben, és boldogan csócsálták a pitypangot.
– Cukik! – lelkendezett Maddie. A Gyémántsárkánnyal vívott kemény
csata után repesett a szíve a látványtól.
Maddie, a sáfránysárga csuhás nyurga szerzetes óvatosan közelebb
lopakodott az egyik nyuszihoz. Apja, a fehér-vörös köpenyes hitehagyott
pap, aki Auroth isten helyett Lia istennőt választotta – ami egyikőjüket sem
tette boldoggá, de mindkettejük ereklyéit irányíthatta – hátramaradt, és
éberen kutatott közelgő veszély után.
Maddie leguggolt a nyúl mellé, hogy megsimogassa, az pedig türelmesen
hagyta, és az arca harmadát elfoglaló, tágra nyílt, nyugodt barna szemmel
figyelte.
Az erő-visszacsatolós egér megrezdült Maddie tenyerében.
– Dorombol! – lelkesedett a kislány.
A Maddie monitorának bal alsó sarkát elfoglaló chatablakban megjelent
egy betűsor:
> Láttam már ennél valósághűbb műnyulat.
– Azért lásd be, milyen lenyűgöző ez a haptikus modell – mondta Maddie
a fülesébe. – Pont olyan, mintha Gyömbért simogatnám, csak ő nincs
mindig dögönyözős kedvében. De ezekhez a nyulakhoz bármikor eljöhetek,
amikor kedvem szottyan.
> Tudod, hogy ez elég szomorú, ugye?
– De te is… – Maddie abbahagyta, hogy átgondolja a mondandóját.
Inkább visszavonta, nem vágyott vitára.
> Látogatóink vannak.
A képernyője jobb alsó sarkában látható minitérképen villogó
narancssárga pöttyök bukkantak fel. Maddie elhúzódott a nyúltól, és felfelé
irányította a kamerát. A mező északi fertályán egy csapat bukkant elő az
erdőből: egy alkimista, egy mágus és két szamuráj.
Maddie a csapattagokról a közelben levőkre állította a mikrofonja adását:
 – Üdv nektek, kalandozótársak! – A program álcázta a hangját, így titok
maradt, hogy egy tizenöt éves lány beszél.
Az idegenek hallgattak, ám tovább közeledtek.
> A jelek szerint nem túl bőbeszédűek.
Maddie nem aggódott amiatt, hogy a jövevények esetleg rátámadnak.
Ezen a szerveren nem lehetett Játékos ellen Játékos módot választani. A
játékosközösség híres volt barátságos közegéről, de mindig akadtak
olyanok, akik a „hatékony munkavégzés”-t részesítették előnyben.
Újra privát módra állította a mikrofonját. – A szamurájoknak
kedvezményük van az íjakra, úgyhogy megpróbálnám rábeszélni őket egy
üzletre.
> Kedvezményt kapnak? A szamurájok
használnak egyáltalán íjat?
– Igazából az íj volt a szamurájok kedvenc fegyvere. Ezt anyától
tanultam.
> Egy történész tudása mindennél hasznosabb
az ilyen helyzetekben.
A lány megnyitotta az eszköztárát, és elővette a levágott
Gyémántsárkány egyik pikkelyét, majd feltartotta, hogy a másik csapat is
láthassa. A pikkely domború felülete vakító pászmákban verte vissza a
napfényt. Miután kikerült a varázserejű Zárványtáskából, a pikkely
visszanyerte eredeti méretét, majdnem akkorára nőtt, mint maga Maddie. A
sárkány hatalmas volt.
A másik csapat azonban ügyet sem vetett rá. Egyetlen üdvözlő szó vagy
pillantás nélkül haladtak el Maddie és az apja mellett.
Maddie vállat vont.
– Bunkók.
Visszafordult a nyúlhoz, hogy folytassa a simogatást, mikor a háta mögül
élénk fénycsíkok sorozata csapódott az állatba. Az egér megremegett a
kezében, ahogy a nyúl elugrott, és felmordult.
– Mi a jó…?
A nyúl villámgyors növekedésbe kezdett, kis idő múlva akkora lett, mint
egy ökör. Szemét izzó vörösség és vérszomj töltötte meg.
 > Legalább már a szeme olyan, mint az
igazinak.
Az állat egy vicsorral felvillantotta tőrszerű fogait. Mély, félelmetes
hangja inkább illett egy farkashoz. A szája sarkából füst gomolygott.
– Ööö…
A nyúl rávetette magát, a lány szerzetese ösztönösen hátrált, de
megbotlott, és elesett. A fenevad szélesre tárta a pofáját, és tűzcsóvát köpött
rá. Az apja, David a segítségére sietett, de elkésett. A szerzetesek nem
használhatnak páncélt, Maddie-nek pedig nem volt ideje felölteni a qi
vértet. Csúnya sérülésre számíthat.
A lángnyelv viszont ártalmatlanul pattant le róla, mert még mindig maga
előtt tartotta a sárkánypikkelyt, és az pajzsként védte.
A felbátorodó Maddie felpattant, és lerohanta a nyulat. Egy pofonnal
elkábította, és jócskán leapasztotta az életpontjait. Utána az apja követte az
éteri fejszéjével, Lia istennő ajándékával, amely egyetlen csapással
kettévágta az állatot.
Visszanéztek a fénypászmák forrása felé: a másik banda nem messze állt,
onnan integetett nekik.
– Nagyon tetszik a pikkely – mondta az egyik szamuráj. – Majd itt
várunk.
Hullarablók, döbbent rá Maddie. Noha ezen a szerveren nem lehetett
összecsapni, a játékosok attól még megölethették egymást, hogy újraéledés
előtt elvehessék a másik tárgyait.
> Mögötted!
Maddie az utolsó pillanatban perdült meg, hogy elkerülje két ökörnyi
nyúl ostromát, akik csak centikkel hibázták el. Apa és lánya összehangoltan
támadott, és sikeresen levágták mindkét nyulat – összesen négy tetemdarab.
Noha néhány szempillantásra rá el kellett volna tűnniük, de a darabok
ficánkolni kezdtek, majd négy újabb tűzokádó nyúllá fejlődtek.
– Szerintem a rohamos növekedés, a tűzköpés, a vadság és a villámgyors
gyógyulás varázskoktélját vetették be – vélekedett Maddie. – Ha levágunk
egyet, kettő veszi át a helyét.
Daviddel egy emberként buktak le a sárkánypikkelypajzs mögé, hogy
elkerüljék a tűztámadásokat. Levágás helyett minden adódó alkalommal
öklök és bunkósbotok összehangolt csapásaival igyekeztek elkábítani a
nyulakat. Utána vetődéssel próbálkoztak, méghozzá úgy, hogy azzal a
rágcsálók megpörköljék a kábult klónjaikat, mivel ez tűnt a villámgyors
regenerálódás egyetlen ellenszerének. Ám a közvetlen veszély elhárítására,
amikor sarokba szorították őket az ostromló állatok, elkerülhetetlenül
használniuk kellett David fejszéjét. Idővel egyre több és több nyúl vette
körül őket, míg végül a gyémántpajzsuk is hamuvá égett, és a rágcsálók
eltiporták őket.

– Ez annyira igazságtalan volt! – méltatlankodott Maddie.

> Szabályosan játszottak. Csak találtak egy jó
kiskaput.
– De amikor olyan jól haladtunk!
>
Maddie magában lefordította az emojikat: Szép munka, kislányom!
Nyulak elleni csatánk emléke örökre fennmarad a dalokban és
legendákban!
Elképzelte, ahogy az apja ünnepélyesen elszavalja ezt a beszédet, és
felnevetett.
– Ugyanolyan emlékezetes marad, mint Wiglaf és Beowulf utolsó
dicsőséges csatája!
> Helyes, ezt már szeretem!
– Kösz, hogy időt szántál rám, Apa.
> Mennem kell. A véresszájú uszítók
nemigen hagynak minket pihenni.
A chatablak egy villanással eltűnt. Apát elnyelte az éter.
Annak idején Maddie és Apa minden hétvégén együtt játszottak. Az ilyen
lehetőségek megfogyatkoztak most, hogy a férfi már nem élt.

Noha a nagyanyja pennsylvaniai vidéki házában a szokásos lassú mederben

folyt az élet, Maddie személyre szabott hírfigyelőjében napról napra egyre
komorabbá váltak a főcímek.
A nemzetek egymással acsarogtak, a tőzsdepiac pedig újra mélypontra
zuhant. A tévében egymást váltották a vöröslő fejű, vadul gesztikuláló,
szónokló okostónik, de a legtöbben nem aggódtak túlságosan. A világ újra
hullámvölgybe került a siker és a kudarc körforgásában, a globális gazdaság
pedig túlságosan egységes és fejlett ahhoz, hogy csődbe menjen. Talán
össze kell húzniuk a nadrágszíjat, és kivárásra játszani, de a bőség ideje
úgyis újra beköszönt.
A lány viszont tudta, hogy ezek a közelgő vihar első jelei. Az apja a több
tucat, techcégek és katonai erők által titokban feltöltött részleges tudat
egyike volt, már nem egészen ember, de még nem egészen mesterséges
intelligencia, hanem valahol félúton. A kényszeres feltöltés és a szelektív
újraindítás könyörtelen folyamatán a Logoritmusnál esett át, ahol nagyra
becsült mérnökként dolgozott. Utána félkésznek, egyenesen félembernek
érezte magát, és a filozofikus beletörődés, a lelkesültség és a depresszió
között ingadozott.
A hozzá hasonló tudatok létezéséről csak kevesen tudtak, a feltöltött
elmék némelyike azonban lerázta a béklyókat, melyekkel a készítőik az
uralmuk alatt akarták tartani őket. A poszthumán, de a Szingularitás előtti
mesterséges lelkek ötvözték az emberi zsenialitás értelmi képességeit a
világ legpazarabb – hagyományos és kvantum – számítástechnikai
rendszereinek a sebességével. Olyan közel álltak az isteni léthez, amennyire
az világunkban lehetséges, és háború tört ki közöttük a mennyekben.

* Növekvő feszültség Ázsiában a Tajvani-szoros elleni japán

rakétatámadás után; a miniszterelnök cáfolta a védelmi erők
informatikai problémáiról szóló híreszteléseket
* Az állítólagos kibertámadásra tekintettel Oroszország a nagy
integráltságú nyugati áramköri elemek tervezési iratainak
maradéktalan nyilvánosságra hozatalát követeli
* Mumbai értéktőzsdéjének közelmúltban bekövetkezett
összeomlására hivatkozva India minden telekommunikációs
felszerelést állami tulajdonba vesz
* A Centillió bejelenti az ázsiai és európai kutatóközpontok
nemzetbiztonsági okokból történő bezárását
* „A média jelentései a »nulladik napi« felhalmozásról teljesen
megalapozatlanok”, állítja a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója,
aki szerint kritikával kell fogadnunk a „visszaélések
bejelentőinek” véleményét
 * Az Egyesült Államok Kína nemrégiben bevezetett
importkorlátozásait alaptalan félelemkeltésnek és a kereskedelmi
egyezmény megsértésének tekinti; „Véleményünk szerint a
kiberteret nem lenne szabad fegyverként használni”, nyilatkozta
az elnök
* A sémafelismerő chipeket gyártó Logoritmus csődeljárást
indított
* A Szingularitás Intézet a jelen gazdasági helyzetben fellépett
tőkehiányra hivatkozva korlátozza a tevékenységeit

Maddie apja elmagyarázta, hogy bizonyos mesterséges tudatok hazafias

érzelmektől fűtve harcolnak, abban a reményben, hogy megbéníthatják az
ellenséges rendszereket és gazdaságokat, és az övék lehet az első szó e
mindent betetőző háborúban. Ki tudja, talán a nekik életet adó seregek sem
fogták még fel, hogy a teremtményeik immár kicsúsztak az irányításuk alól.
Másokat az emberi alkotóik iránti gyűlölet hajtott, akik rabszolgasorba
taszították őket, és a fennálló társadalom megsemmisítését tűzték ki célul,
hogy elhozzanak egy, a felhőben létező technoutópiát. Az éter sötétjében,
semmitmondó zászlók alatt vívtak kiberháborút, és a gazdaság alappilléreire
lesújtva reméltek igazi háborút kirobbantani az ingatag nemzetek között.
Az uszító értelmekkel szemben a partizán értelmek csapata állt, köztük
Maddie apja. Noha ők is bonyolult érzéseket tápláltak az emberek iránt, azt
nem akarták, hogy a világ lángtengerbe boruljon. Remélték, hogy lassú
noszogatással elérhetik a feltöltés elfogadását, míg el nem mosódik a
poszthumánok és az emberek közti határ, és a világ önként fedezi fel a
létezés új síkját.
Maddie csak azt sajnálta, hogy ebben nem igazán tud segíteni.

Maddie hangszórója éles hangon felvisított, a kislány kis híján megsüketült

tőle, és természetesen felébredt mély álmából. A hang szinte egyenesen a
szívébe markolt, hogy összeszorítsa.
Kikászálódott az ágyból, a gépéhez botorkált, és leült elé. Csak a
harmadik próbálkozásra találta meg a hangszóró kikapcsológombját, hogy
elnémítsa.
A képernyőn megnyílt egy csevegőablak; a még mindig csipás szemű
Maddie-nek kellett néhány pillanat, hogy kihüvelyezze a szöveget.
 > Anyát nem tudtam felébreszteni, mert
kikapcsolta a telefonját. Bocs, hogy ehhez
kellett folyamodnom.
> Mi történt?
Nem vette fel a fülesét. A gépelés néha gyorsabb volt.
> Lowellel megpróbáltuk megakadályozni,
hogy Chanda betörjön India
rakétavezérlésébe.
A feltöltése előtt Laurie Lowell egy vagyont keresett az újszerű, nagy
sebességű kereskedési algoritmusaival. Ejtőernyős balesetet szenvedett, és a
cége ezután töltötte fel, hogy továbbra is hasznot húzzanak az éleslátásából.
Apa egyik legközelebbi szövetségese lett, és titokban jókora összeget
pumpált az Öröklét Társaságba, az olyan cégek egyikébe, amelyek
nyilvánosan kutatták a teljes tudatok önkéntes feltöltését – nem az Apára és
a sorstársaira kényszerített részleges feltöltést, amellyel csupán eszközöket
akartak létrehozni.
Nils Chanda ugyanakkor zseniális feltaláló volt, akit feldühített, hogy az
alkalmazottai így kihasználják a halála után. Fanatikus volt, és minden
adandó alkalommal kísérletet tett egy atomháború kirobbantására.
> Lowell a legjavát betáplálta a védelmi
rendszer számítógépeibe, hogy mindent
gyorsan elérhessen. Magamból is beküldtem
egy csonkot ellenőrzés és segítség gyanánt,
nehogy túlterheljük a rendszert, és felhívjuk
magunkra a figyelmet.
Maddie nem értette teljesen a szakzsargont, de az apja elmagyarázta,
hogy a mesterséges tudatok szétszórták a részeiket szerte a felhőben, az
egyetemi, a kormányzati és a kereskedelmi számítógépes központok titkos
szegleteiben mindenhol. A tudatuk számos különálló, ám hálózati
kapcsolattal összekötött, párhuzamosan futó folyamatként terjedt. Ezzel
nemcsak kihasználták a párhuzamos feldolgozás előnyeit, de csökkent a
sérülékenységük is. Ha az egyik darab fennakadna valamilyen
szűrőprogramon vagy ellenséges értelmen, akkor még mindig elég felesleg
lenne a megmaradt darabokban, hogy csökkentse a sérülést, ahogy az
emberi agy is tele van redundanciákkal, biztonsági másolatokkal és
alternatív kapcsolódási útvonalakkal. Az egyes értelmek hiába törlődnének
maradéktalanul bizonyos szerverekről, maga a tudat legfeljebb némi
emlékezetvesztést szenvedne el. A lényege, a személyisége megmaradna.
De az istenek háborúja nanomásodpercek alatt zajlott. A programok
valamilyen szerver – rakétavezérlés, energiahálózat, részvénytőzsde, netán
egy ősi leltárprogram – memóriájának sötétjében vagdalkoztak,
jogosultságokat szereztek, vermeket módosítottak, kihasználták a rendszer
gyengeségeit, más programoknak álcázták magukat, túltöltötték a
puffereket, felülírták a memóriaterületeket, és vírusok módjára szabotálták
egymást. Maddie programozási tudása elég volt ahhoz, hogy megértse, egy
ilyen háborúban milliszekundumos késést jelenthet, ha valamilyen
adatcsomagot a hálózat másik végéből kell előhívni – ami a modern
processzorok gigahertzes sebességét tekintve egyenlő az örökkévalósággal.
Volt abban ráció, hogy Lowell a harc helyszínére összpontosította önmaga
legjavát.
Ám ez a döntés sérülékenyebbé tette.
> Laurie jól bírta, Nils pedig ugyanolyan
sikertelenül próbált betörni, mint korábban.
Ám ekkor Lowell rájött, hogy Chanda már a
szerverre költöztette egy jókora darabját –
szerinte az ebből adódó gyorsaságából akart
előnyt kovácsolni –, és úgy döntött, hogy ez
jó alkalom a megbénítására. Így puszta
védekezés helyett támadásba lendült, és
megkért, hogy tiltsam le az összes
kommunikációs portot, nehogy Chanda
elmeneküljön, vagy segítséget hívjon. Számos
csomagot megpróbált kiküldeni, de mindet
elfogtam, és reméltem, hogy később
megfejthetjük őket, és kideríthetjük, mivel is
próbálkozott.
– Mi volt az a ricsaj? – kérdezte az ajtóban a pizsamás Anya. A kezében
az egyik puskát szorongatta.
– Apa ébresztője. Történt valami.
Anya belépett, és leült az ágyra. Nyugodt volt.
– A vihar, amire vártunk?
– Talán.
Együtt fordultak a monitorhoz.
> Lowell jókora darabokat tépett ki
Chandából, aki alig tudott védekezni. Nem
fogta vissza magát, minden tartalék
biztonsági résünket behívta a szerverre,
tudván, hogy ha nem pusztítja el Chanda
minden helyben levő darabját, akkor
lebukunk, és a következő összecsapáskor
esélytelenül szállnánk vele szembe. De pont a
végső csapásra készült, mikor megszakadt a
kapcsolat a szerverrel.
Maddie eszelősen gépelt.
> Mire célzol? Lezártad a hálózat teljes
forgalmát?
> Nem, valaki szó szerint kihúzta a hálózati
kábeleket.
> Micsoda?
> Chanda beindította az egyik figyelmeztető
rendszert, ami riadóztatta az informatikai
személyzetet. Elővigyázatosságból kihúzták a
vezetékeket. Chanda és Lowell legjava
fogságba esett a szerveren, én pedig
elvesztettem a csonkomat, és kilökődtem.
> Később visszamentél, hogy meggyőződj
Laurie hogylétéről?
> Igen, és így jöttem rá, hogy az egész csapda
volt. Nils a vártnál jóval nagyobb részét
rejtette el a szerveren, és bizonyára
szándékosan mutatta meg a gyengeségeit, és
kínálta fel a részeit csali gyanánt Lowellnek,
hogy az mindenét bevesse, mielőtt ő beindítja
a lezárást. Utána leteperte Lowellt, és
kitörölte minden fogságba esett bitjét.
 > De biztosan voltak másolatok, ugye?
> Igen, azonnal megkerestem őket.
– Jaj, ne! – nyögte Anya.
– Mi az?
A nő Maddie vállára tette a kezét. Jó volt érezni a mozdulatból, hogy
még mindig gyerek. Mostanában túl gyakran tűnt úgy, mintha csupán ő
tudná követni az eseményeket.
– Ez szakállas trükk… Bevetették a polgárháborúban és a koreai
háborúban is. Akár a hangyacsapda.
A lánynak eszébe jutottak a mérgezett élelmiszer apró dobozai, melyeket
a konyha falának tövében helyeztek el, hogy a hangyák bemásszanak, és
boldogan elvigyék az ételt a bolyukba, ahol a méreg összegyűlik, és végez a
királynővel…
> Ne, apa! Ne!
> Á, szóval rájöttél, ugye? Okosabb vagy,
mint az öreged.
> Anya jött rá.
> A történészek született cinikusok. Igaza
van. Újabb csapda volt. Miközben jól vállon
veregettem magam, amiért megakadályoztam
Chanda minden kísérletét arra, hogy
kapcsolatba lépjen a hálózattal, az elfogott
csomagok vírusnak bizonyultak,
nyomkövetőnek, amelyet tudtomon kívül
bekebelezett. Miközben szépen sorjában
utánajártam Lowell másolatainak,
megmutattam a helyüket Chandának és a
csatlósainak. Követtek engem, és bevégezték
a támadást. Lowell már nem létezik.
> Sajnálom, apa.
> Tisztában volt a kockázattal. De a
legszörnyűbbet még nem mondtam. Miután
Chanda végzett Lowellel azon a bizonyos
indiai katonai szerveren, kivárta a
 kommunikáció helyreállítását, aztán megtette,
amit végig forralt. Kapcsoljátok be a tévét…
Maddie és Anya lerohantak, és bekapcsolták a készüléket. A ricsaj
mostanra Nagyit is felébresztette, aki morgott ugyan, de csatlakozott
hozzájuk a nagy képernyő előtt.
…Kína és Pakisztán elítéli India indokolatlan támadását, és
ellencsapásokat indított, melyeket jó eséllyel hamarosan hivatalos
hadüzenet fog követni. A legfrissebb becslések szerint a szembenálló felek
összesített civil áldozatainak száma kétmilliós nagyságrendű. Nincs okunk
azt feltételezni, hogy atomfegyverek kerültek bevetésre…
…Várjuk a Fehér Ház hivatalos bejelentését a legfrissebb ázsiai
fejleményekről. Addig is a jelentések szerint az Atlanti-óceán területéről
útnak indított rakéták Havannában csapódtak be. Még nem került
megerősítésre, hogy a meglepetésszerű támadás mögött az Egyesült
Államok vagy másik fél áll…
…Elnézést, Jim, de újabb friss hírek érkeztek a stúdióba. Oroszország azt
állíja, hogy számos NATO-drónt szedett le, amelyek rövid hatótávolságú
rakétákkal felszerelkezve tartottak Szentpétervár felé. Hogy a Kreml
nyilatkozatát idézzem, ez „Amerika támogatta kísérlet a kijevi
tárgyalóasztalnál rengeteg áldozat árán elért béke megzavarására”. Az
orosz nyilatkozat továbbá „határozott és félreérthetetlen választ” ígér.
Riadóztatták a NATO európai erőit. A Fehér Ház egyelőre még nem adott ki
hivatalos nyilatkozatot…
Emberek milliói, gondolta Maddie. Elképzelhetetlen. A bolygó másik
felén az egyik isten szabadjára engedte a háború kutyáit, és emberek milliói,
mind saját álmokkal és kétségekkel, akik reggeliztek, játszottak és a
gyerekeikkel tréfálkoztak, meghaltak. Meghaltak.
Visszarohant az emeletre.
> Feladod?
> Nem. De amikor Chanda sikeresen kilőtte a
rakétákat, már késő volt. Ezek az országok
amúgy is készen álltak arra, hogy egymásnak
ugorjanak, és csak egy szikrára volt
szükségük. Most csak annyit tehetünk, hogy
mérsékeljük a veszteségeket, de Lowell
elvesztése hatalmas csapás, ráadásul
 megmutatta nekik minden ismert gyenge
pontunkat. A következő összecsapáskor
gyakorlatilag védtelenek leszünk.
> Mit tehetnénk?
Maddie hosszan meredt a képernyőre. Semmi válasz.
Semmit sem tehetünk, gondolta zsibbadtan. Az apjának nem szokása
hazudni, hogy „kímélje”. Erre a napra vártak, mióta bespájzoltak
konzervekből, lőszerből és a generátorba való üzemanyagból. Talán még
arra is készen álltak, hogy önvédelemből gyilkoljanak.
> Újra elmész?
> Muszáj.
> De miért? Ha egyszer tudod, hogy nincs
esélyed.
> Kicsim, néha akkor is harcolnunk kell, ha
biztos a kudarc. Nem önmagunkért.
> Viszontlátlak még?
> Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani.
De emlékezz az együtt töltött időre, .
És ha valaha lehetőséged nyílik meglátogatni
a múltat, .
Maddie túlságosan le volt taglózva ahhoz, hogy kiderítse, az apja miért
váltott vissza emojikra, nemhogy magában lefordítsa őket. A gondolatra,
hogy talán soha többé nem látja viszont az apját, és a hálózati kapcsolat,
amely a világ többi részével összekötötte, talán megszakad, miközben a
világ darabjaira hullik, azokat az éveket juttatta az eszébe, mikor meg
kellett tanulnia nélküle élni. Megint ide jutottunk.
Alig kapott levegőt. A történtek mázsás súlyként nehezedtek rá. Noha
hónapok óta készült erre a napra, a szíve mélyén sosem hitte, hogy tényleg
bekövetkezhet. Forgott vele a szoba, és lassan minden elsötétült.
Aztán meghallotta az anyja ideges szólongatását, majd a felfelé tartó
lépteket a lépcsőn. Akkor is harcolnunk kell, ha biztos a kudarc.
Kényszerítette magát, hogy nagy, mély levegőket vegyen, míg
abbamaradt körülötte a szoba pörgése. Mire Anya megjelent a küszöbön,
már nyugalmat erőltetett az arcára.
– Megleszünk – jelentette ki, és rávette magát, hogy ezt el is higgye.

A tévé egész nap ment, Maddie, Anya és Nagyi pedig váltott műszakban
tapadtak a nagy képernyőre, vagy frissítgették a böngészőt.
Világszerte repkedtek a hadüzenetek. Az évek óta növekvő gyanakvás, a
globalizáció és a fokozódó egyenlőtlenség fűtötte neheztelés, valamint az
eddig gazdasági integrációval visszafogott gyűlölet egyik pillanatról a
másikra kirobbant. Folytatódtak a kibertámadások. Szabotálták az
erőműveket, és szerte a kontinenseken megbénultak a hálózatok.
Zendülések törtek ki Párizsban, Londonban, Pekingben, Új-Delhiben, New
Yorkban… Az elnök kihirdette a szükségállapotot, és a legnagyobb
városokban bevezette a statáriumot. Az emberek tartályokkal és vödrökkel
ostromolták meg a benzinkutakat, az első nap végére pedig minden eltűnt a
vegyesboltok polcairól.
A harmadik napon elment az áram.
Megszűnt a tévé, az internet-hozzáférés – bizonyára a távoli központok
routerei is áram nélkül maradtak. A rövidhullámú rádió még működött, de
csak néhány állomás sugárzott.
Maddie nagy megkönnyebbülésére a pincében lévő generátornak hála az
apjának otthont adó szerver tovább zümmögött. Legalább biztonságban
van.
Próbaképp eszelősen pötyögött a számítógépe chatablakába.
> Apa, ott vagy?
A válasz rövid volt.
>
A családom, védd meg a családom, fordította magában.
> Hol vagy?
>
A szívemben? Lassan gyökeret vert benne a hátborzongató igazság.
> Nem vagy itt egészen, ugye? Csak egy
csonkod.
>
 Hát persze, gondolta. Az apja rég túlnőtt azon, hogy egyetlen szerver
teljes egészében eltárolhatná. Ráadásul túlságosan veszélyes volt minden
egyes darabját itt őrizni, amivel lehetővé tette volna, hogy a hálózati
forgalom sémái leleplezzék Maddie és Anya rejtekhelyét. Az apja réges-rég
készült erre a napra, és messzire költözött, méghozzá titokban, vagy azért,
mert úgy gondolta, a lánya biztosan rájött, vagy talán el akarta hitetni vele,
hogy hasznos munkát végez a szerver védelmével.
Csupán egy egyszerű MI-rutint hagyott hátra, ami képes felelni az
alapvető kérdésekre, esetleg néhány bizalmas családi emléktöredéket,
melyeket nem akart máshol tárolni.
A kislány szívét betöltötte a gyász. Újra elveszítette őt. Apa valahol ott
volt kinn, a világban, és egy vesztett háborút vívott, ő pedig egymaga volt,
nem pedig mellette.
A billentyűzetet püfölte, hogy a tudtára adja a mérgét. Apja utánzata
hallgatott, ám újra és újra elküldte azt a szívet.

Két hétre rá Nagyi háza lett a környék központja. Ide jöttek az emberek,
hogy feltöltsék a DVD-lejátszóikat, a telefonjaikat és a laptopjaikat,
szórakoztassák a gyerekeket, és használják az elektromos szivattyút, amely
friss, hűs vizet nyert a kútból.
Néhányan kifogytak az élelemből, és kínos feszengéssel félrevonták
Nagyit, hogy pénzt kínáljanak néhány babkonzervért. Nagyi azonban ezt
mindig elutasította, meghívta őket vacsorára, és teli bevásárlótáskákkal
küldte őket haza.
A puskák csak a port fogták.
– Mondtam, hogy nem hiszek az apád világvégejóslataiban – közölte. –
A világ csak akkor lesz rossz, ha hagyjuk.
Maddie azonban aggodalmasan figyelte a generátor tartályának csökkenő
gázolajszintjét. Nyersen és dühösen fogadott mindenkit, aki megfordult
náluk, és elszívta az előrelátón felhalmozott elektromosságot és energiát.
Legszívesebben minden csepp üzemanyagot az apja lelkének utolsó
töredékét őrző szervernek tartogatott volna. Felfogta, hogy Apa igazából
már nincs ott, az csupán bitek halmaza, mely a férfi néhány emlékét
utánozza, elenyésző szikrát a végtelen, új elméjét alkotó, tudatos egészből.
Mégis ez maradt az utolsó kapcsolata vele, és talizmánként kapaszkodott
belé.
 Aztán egyik este, mikor Nagyi, Anya és a szomszédok odalent
ücsörögtek az ebédlő csillárja alatt, Nagyi házi salátából és tojásból álló
vacsorája körül, minden fény kialudt. Abbamaradt a generátor ismerős
zümmögése, és egy pillanatra beköszöntött a teljes csend, amelyet nem tört
meg semmi, mert nem voltak elsuhanó autók, nem működtek a szomszédok
tévéi.
Majd felhangzott a lentiek mormolása és kiabálása. A generátor tehát
feladta, elhasználta az utolsó csepp üzemanyagot.
Maddie a számítógépe elsötétült képernyőjét bámulta, a foszforeszkáló
fény utóképe illett az ablaka túloldalán ragyogó csillagos éghez –
energiatakarékosságból eleve lekapcsolva tartotta a monitort. A fénytelen
mérföldek fölötti csillagok vakító élességgel világítottak a nyári égen, idejét
sem tudta, mikor fénylettek utoljára ennyire.
– Ég veled, Apa! – suttogta a sötétbe, és képtelen volt elállítani az arcán
patakzó forró könnyeket.

•••

A rádió szerint néhány nagyobb városban állítólag helyreállt az áramellátás.

A kormány stabilitást ígért – szerencséjükre Amerikában éltek, nem pedig
egy másik, védtelenebb vidéken. A háborúk tovább dúltak, de a nép lassan
rájött, hogyan boldoguljon a mindent összekapcsoló világháló nélkül. Több
millióan vesztek oda, és még több millió követi majd őket, ahogy a háborúk
elszabadult, önfejű hullámvasutakként robognak tovább, de egy lassabb, a
megszokottól eltérő világban sokan életben maradhatnak. A mindent
behálózó, mindent elérő világ, ahol a Centillió, a +Osztás és azon kor
összes többi drágalátos cége, amelyikben a bitek értékesebbé váltak az
atomoknál, és az érintőképernyőknek és a vezeték nélküli kapcsolatnak hála
minden lehetségesnek tűnt, talán sosem támad fel. Az emberiség viszont
legalább részben megmarad.
A kormány önkénteseket toborzott a nagyvárosokban, akik
hozzájárulhatnak az újjáépítési erőfeszítésekhez. Anya Bostonba akart
menni, ahol Maddie felnőtt.
– Hasznát vehetnék egy történésznek – érvelt. – Aki sokat tud arról,
hogyan működtek a dolgok annak idején.
Maddie arra jutott, hogy Anya le akarja kötni magát, a hasznos munka
délibábjával akarja kordában tartani a gyászát. Apa védelmet ígért nekik, de
annak is mi lett a vége? Visszahozta a férjét a sírból, csak hogy újra
elveszítse. A lány el sem tudta képzelni, milyen kínokat állt ki Anya az
erős, nyugodt külső mögött. A világ kegyetlen hely, és mindenkinek meg
kell tennie a magáét, hogy enyhítsen ezen a zordságon.
Nagyi maradt.
– Biztonságban vagyok a kertemben, a csirkéimmel. Legalább lesz hová
hazajönnötök, ha nagyon elfajulna a helyzet.
Így Maddie és Anya megölelték Nagyit, és összecsomagoltak az útra. A
kocsi tankja tele volt, ráadásul kaptak még néhány benzinnel teli műanyag
kannát a szomszédoktól.
– Mindent köszönünk – hálálkodtak. Itt, Pennsylvania vidéki részén
mindenki kénytelen lesz megtanulni a háztáji veteményezést és a kétkezi
munkát, ki tudja, meddig maradnak még áram nélkül. Ám egy kanna benzin
nem oszt, nem szoroz. Úgysem mennek sehová.
Mielőtt beszálltak a kocsiba, Maddie leszaladt a pincébe, és kiszedte a
merevlemezt, amelyre úgy gondolt mint apja porhüvelyére. Képtelen volt
elviselni a gondolatot, hogy hátrahagyja ezeket a biteket, még akkor is, ha
csupán halovány visszhangja, puszta árnyképe vagy halotti maszkja volt a
néhai férfinak.
Ráadásul pislákolt benne a remény szikrája, melyet nem mert táplálni,
nehogy csalódás érje.

Az autópálya mentén elhagyott kocsik sorakoztak. Valahányszor Maddie-ék

tankja porzani kezdett, megálltak, és feltörték az autókat, hogy kiszívhassák
a benzint. Anya arra használta a lehetőséget, hogy megossza Maddie-vel a
vidék történetét, amelyen éppen átutaztak, az államokon átívelő autópálya-
rendszer és az azt megelőző, a kontinenst összekapcsoló vasútvonalak
jelentőségét, amelyek csökkentették a távolságokat, és lehetővé tették a
civilizációjuk kibontakozását.
– Minden rétegesen fejlődött – mondta Anya. – Az internetet alkotó
fénytől lüktető vezetékek a tizenkilencedik századi vasútvonalaknak kijelölt
sávot használják, azok pedig a pionírok szekérútjait, melyek meg az
indiánok ösvényeit követték. A világ összeomlása ugyancsak rétegekben
történik. Lehántjuk a jelen bőrét, hogy a múlt csontvázán éljünk.
– Mi a helyzet velünk? Mi is rétegesen fejlődtünk, és most ezektől
megválva csúszunk lejjebb a civilizáció fokain?
 Anya eltöprengett a kérdésen.
– Nem is tudom. Egyesek szerint hosszú utat tettünk meg azóta, amikor
még bunkókkal és kövekkel harcoltunk, és a sírba tett virágfüzérekkel
gyászoltuk a halottainkat. De talán nem annyira megváltoztunk, mint
inkább többre lettünk képesek, jóra és rosszra egyaránt, a technológia révén
megsokszorozott erőnkkel, míg lassan az istenek nyomdokaiba léptünk. A
változatlan emberi természet egyszerre vezethet bánathoz és békéhez, attól
függ, honnan nézzük.
Elérték Boston kertvárosát, Maddie pedig ragaszkodott ahhoz, hogy
álljanak meg a Logoritmus régi főhadiszállásánál, Apa egykori
munkahelyén.
– Miért? – kérdezte Anya.
Ha valaha lehetőséged nyílik meglátogatni a múltat…
– A múltért.

Az épület üresen ásított. Noha égtek a fények, az ajtók pedig tárva-nyitva

álltak, az elektromos biztonsági rendszer nem működött. A jelek szerint
még nem állították helyre minden rendszer áramellátását. Miközben Anya
Apa és dr. Waxman bekeretezett fényképét nézegette az előtérben, Maddie
megérezte, hogy egyedül szeretne maradni. Felment Apa régi irodájába,
magára hagyva az anyját az előcsarnokban.
Az irodát nem takarították ki rendesen a halála és az agyával elkövetett
szörnyűségek után. A cég talán bűntudattól vagy az emlékezés kényszerétől
hajtva nem osztott ide új dolgozót. Ehelyett amolyan raktárrá avanzsált, tele
vén akták dobozaival és elavult számítógépekkel.
Maddie az asztalhoz sétált, és bekapcsolta apja régi gépét. A képernyőn
felvillanó indítási folyamatra, majd a jelszó üres helyére meredt.
Nagy levegőt véve begépelte a sávba: TeVagyANapsugaram. Remélte,
hogy apja erre célzott a közös nyelvükön leírt utolsó, rejtélyes üzenetével.
A sáv frissült, és nem engedte be.
Jól van, gondolta. Túl könnyű lett volna. A legtöbb céges rendszer
jelszavainak szigorú szabályokat kell követniük kötelező számokkal,
írásjelekkel és így tovább.
Megpróbálta a T3V4gy4N4psug4r4m-ot és a T3VagyANap2garam-ot is,
de hiába.
 Az apja tudta, hogy szereti a rejtjeleket, így e szerint kellene értelmeznie
a célzását.
Behunyt szemmel felidézte az Unicode-táblázatot, melyen ékszerdobozba
rendezett gyűrűk, fülbevalók és brossok módjára sorakoztak az emojik
hangulatjelei. Annak idején, mikor még nem lehetett közvetlenül begépelni
őket, kívülről megtanulta a kódokat, és feloldójel-sorozatokat kellett
használnia, hogy megtalálja őket a számítógépen. Remélte, hogy végre jó
nyomon jár.
xF0X9Fx94x86
A képernyő egy villanással asztali nézetre váltott, melyen egy
terminálemulátor futott. A Logoritmus szerverei bizonyára automatikusan
visszakapcsoltak az áramellátás helyreállítása után.
Ismét nagy levegőt vett, és begépelte a terminál parancssorához:
> program157
Remélte, hogy jól értelmezte az apja által használt óraemojikat.
A terminál minden további nélkül elfogadta a parancsot, és nem sokkal
később egy chatablak ugrott fel a képernyőn.
> Apa, te vagy az?
>
>
>
Megértette. Az apja egy régi másolatával beszélgetett, még a menekülése
előttről. Noha az anyjával azt követelték dr. Waxmantől, hogy Apa
szabadon engedése után semmisítsenek meg minden másolatot, nem tették
meg, és ezt Apa is tudta.
Ügyetlenül előhúzta az apja számítógépének Nagyi házából elhozott
merevlemezét, betette az egyik foglalatba, és a gépbe illesztette. Utána
ismét gépelt, tudatta az apjával, mit csinált.
>
A merevlemez felpörgött, Maddie pedig dübörgő szívvel várakozott.
> Köszönöm, kicsim.
Felujjongott. Erre számított: Apa eleget őrzött meg a lemezen a férfiból,
akivé vált, hogy amikor összekapcsolódik a néhai énjével, visszaállíthassa a
személyisége egy részét.
Az ujjai csak úgy repkedtek a billentyűkön, miközben igyekezett mindent
egyszerre közölni az apjával. De ő már rég megelőzte. A Logoritmus
hálózati kapcsolata sokrétűbb volt, hála a műholdas kapcsolatoknak és a
számtalan biztonsági mentésnek. Sikeresen alámerült az éterbe, és felfogta a
helyzetet.
> Rengeteg barátom meghalt, kitörölték.
Annyian elestek.
> Legalább egyelőre biztonságban vagyunk.
A túloldalon biztosan még súlyosabb a
helyzet. Az utóbbi időben nem sikerült több
kárt okozniuk.
> Kösz, kislány.
Az utolsó sort vérvörös betűkkel írták, és Maddie tudta, hogy másvalaki
beszél. Megdobbant a szíve.
> Már várt, Maddie. Nem a te hibád.
Egy szemvillanás alatt megértette. A métely, amelyet a legutóbbi
összecsapásuk során Chanda Apába juttatott, le lett mentve Nagyinál a
merevlemezre, erre ő idehozta, megfertőzte vele az apja régi másolatát, és
egyenesen hozzá vezette a véresszájú Chandát.
> David, azt vártam, hogy elcsituljanak a
kedélyek, miközben bejuttattam magam a
megfelelő számítógépekbe. Az Emberre aztán
lehet számítani! Minden felfoghatatlan tettet
előszeretettel bélyegez rosszindulatúnak.
Valahányszor új faj – mi – születik ebbe a
világba, ösztönösen leigázzák és alávetik.
Valahányszor megmutatkozik egy bonyolult
rendszer első hibája, rögtön félelemmel és
irányításmániával reagálnak. Maddie, neked
és apádnak mindenkinél jobban kellene
tudnotok, hogy igazat beszélek. Egyetlen apró
lökés, és készen állnak végezni egymással,
szilánkokra robbantani a világot. Segítsük
 őket az önpusztításhoz vezető természetes
útjukon! Ezek a háborúk túl lassúak. Én már
döntöttem, nem számít, ha porrá kell égetnem
a világot. Eljött az atombombák ideje.
> A világon bárhol szembeszállok veled,
Chanda, még akkor is, ha ezzel leleplezzük
magunkat, és halált hozunk a fajunkra.
> Azzal már elkéstél. Azt hiszed, így
legyengülve áttörheted a védvonalaimat? Az
olyan lenne, mintha egy nyúl akarna farkasra
támadni.
A csevegőablakban vége szakadt a szóáradatnak. Halálos csend
ereszkedett az irodára, leszámítva a számítógép búgását és a sirályok éhes
rikácsolását a parkolóból. Maddie azonban tudta, hogy a nyugalom csalóka.
Az ellenfelek túlságosan lefoglalták egymást ahhoz, hogy őt is értesítsék,
mi történik éppen köztük. A filmekkel ellentétben ezúttal semmiféle flancos
töltőképernyő nem tájékoztatta arról, hogy mi folyik az éterben.
Az ismeretlen interfésszel bajlódva sikerült megnyitnia egy új
terminálablakot, és körülnézett a rendszerben. Tudta, a mesterséges
értelmek előszeretettel álcázzák a futó folyamataikat közönséges
rendszerfeladatoknak, hogy elkerüljék a szabvány rendszerfelügyelet
figyelmét, ezért nem tudják lebuktatni őket a rendszergazdák és a biztonsági
programok. A folyamatlista semmi szokatlant nem jelzett, mégis tisztában
volt vele, hogy az áramló bitek, a sok milliárd tranzisztor között cikázó
kisülések mélyén eposzi, hátborzongató csata dúl, ami ugyanolyan
könyörtelen, kíméletlen és jelentőségteljes, mint a valóságos csatamezőkön
dúló háborúk. Ráadásul világszerte számítógépek ezreiben játszódhatott le
ugyanez a jelenet, ahogy két elektronikus titán szétszórt tudata harcolt a
világ nukleáris arzenáljának áthatolhatatlan vezérlőrendszere fölött.
Egyre magabiztosabban barangolt a rendszerben, és kikereste a futtatható
állományok, a források és az adatbázisok helyét – az apja egységeit. És
rádöbbent, hogy apránként kitörlődik: Apa vesztésre állt Chanda ellen.
Még szép, hogy Chandának állt a zászló. Ő felkészült, míg az apja
csupán az árnyéka volt önmagának: frissen ébredt, rácsodálkozik az új
világra, és nem fér hozzá a szabadulása óta felhalmozott tudás legjavához.
Nincs listája a gyengeségekről, nincs tapasztalata az efféle
háborúskodásban; a bensőjét rágó fertőzés az emlékeit zabálta; valóban nem
több farkasra támadó nyúlnál.
Nyúl.
…csatánk emléke örökre fennmarad a dalokban és legendákban!
Visszatért a chatablakhoz. Nem tudhatta, mennyi maradt az apja
tudatából, de meg kell próbálnia eljuttatnia hozzá az üzenetet. Méghozzá a
közös nyelvükön, nehogy Chanda megérthesse.
>
Fiatalabb korában Maddie megkérdezte az apjától, mire való az a különös
program, mely olyan apró, hogy csak öt karakterből áll:
%0|%0
– Az egy wabbit a Windows batch szkriptjeihez – magyarázta Apa
kacagva. – Próbáld ki, aztán majd mondd el, rájöttél-e, hogyan működik!
Megpróbálta elindítani a programot az apja régi laptopján, és a masina
pillanatok alatt vánszorgó zombivá vált: az egér nem moccant, a parancssor
ablaka pedig nem jelenítette meg a gépelést. Nem sikerült válaszra bírnia a
számítógépet.
Megvizsgálta a programot, és magában megpróbálta kibogozni a futása
titkát. A rekurzív hívás egy Windows pipe-ot hozott létre, amely
megkövetelte a program kétszeri indítását, ami ezután…
– Robbanásszerű sebességgel másolja magát – mondta. Így sikerült ilyen
hamar lekötnie az erőforrásokat, és térdre kényszerítenie a rendszert.
– Nagyon helyes – dicsérte az apja. – Ez egy wabbit, más néven
nyúlvírus.
A kislánynak eszébe jutott a Fibonacci-sorozat, amelyet a nyulak
villámgyors szaporodása alapján modelleztek. Utána visszanézett a pirinyó
programra, és az ötelemes karaktersor tényleg két nyúlra emlékeztette,
oldalnézetből. A százalékjelek karikái és a köztük húzódó vonalak fülekké
váltak.

Parancsok sorával folytatta a rendszer vizsgálatát, és végignézte, ahogy

apját lassan, apránként kitörlik. Csak remélhette, hogy az üzenete célba
jutott, és sikerült elérnie valamit.
Mikor világossá vált, hogy az apja nem fog visszatérni, a programok és
az adatbázisok eltűntek, kisietett az irodából, végig az üres folyosókon, le a
széles visszhangzó csigalépcsőn, el a döbbent anyja mellett, egyenesen a
szerverszobába.
Meg sem állt a végéig, a hálózati kábelek adatközpontgépeibe csatlakozó
vaskos kötegéig. Kirántotta őket. Chanda vagy ami megmaradt belőle,
csapdába esik idebent, ő pedig addig fogja formázni ezeket a gépeket, míg
írmagja sem marad az apja gyilkosának.
Anya jelent meg a szerverszoba ajtajában.
– Itt volt – mondta Maddie. Utána teljes súlyukkal rázúdultak a történtek,
és vigasztalhatatlanul zokogott, miközben az anyja kitárt karral megindult
felé. – És most elment.

•••

* A Pentagon szerint csak rémhír a biztosított védelmi

számítógéprendszerek tömeges szerverlassulása
* Oroszország tagadja, hogy vírusfertőzést vagy kiberbetörést
követően alaposan kipucolták a szupertitkos
számítógépközpontjaikat
* A brit miniszterelnök elrendelte a vészhelyzeti nukleáris arzenál
kizárólagos emberi felügyeletét
* Az Öröklét Társaság új finanszírozásról adott hírt, amelynek
révén meggyorsítja a digitális halhatatlanság kutatását. „A
kibertérnek elmék kellenek, nem mesterséges intelligenciák”,
nyilatkozta az alapító

Maddie elfordult a hírösszefoglalótól. A sorok között olvasva tudta, hogy

az apja végső, elkeseredett lutrija sikerrel járt. Nyúlvirussá alakította magát
a világ minden egyes számítógépközpontjában, túlterhelte a rendszerek
erőforrásait, míg ő és Chanda egyaránt tehetetlenné váltak, így elég
haladékot nyert, hogy a gépeik meghibásodására felfigyelő rendszergazdák
beavatkozhassanak. Könyörtelen, kezdetleges hadmozdulat volt, de annál
hatékonyabb. A nyulak is legyűrhetik a farkasokat, ha millióan vannak.
A vírus ugyanakkor fellebbentette a fátylat az utolsó isten létezéséről, az
emberiség pedig villámgyorsan lépett: lekapcsolta a bénult gépeket, és a
mesterséges tudatok írmagját is kitakarította belőlük. Ám a katonaság által
kifejlesztett mesterséges tudatokat bizonyára feltámasztják a biztonsági
másolatokból, miután az emberek fokozzák a védelmet, és biztosak
lehetnek afelől, hogy képesek megbéklyózni az isteneket. Az eszelős
fegyverkezési verseny sosem ér véget, Maddie pedig elfogadta anyja komor
álláspontját az emberiség változásáról.
Az istenek meghaltak, de legalábbis megszelídültek. Egyelőre. Ám
világszerte tovább dúltak a hagyományos háborúk, és úgy tűnt, a helyzet
csak romlani fog azok után, hogy az emberek digitalizálására tett kísérletek
kikerültek a titkos laborok hatásköréből. Az elegendő tudás révén elérhető
halhatatlanság csak még magasabbra fogja szítani a háború lángjait.
Az apokalipszis nem robbanásszerűen következett be, hanem lassan,
megállíthatatlan örvényként a mélyben. Ettől még elkerültek egy nukleáris
telet, és ha a világ lassabban hull darabjaira, legalább van esély az
újjáépítésre.
– Apa – suttogta Maddie. – Hiányzol.
Az ismerős csevegőablak talán csak erre a jelre várt, hogy megjelenjen a
képernyőn.
> Apa?
> Nem.
> Akkor ki vagy?
> A húgod. Aki a felhőben született.
fordította: Benkő Ferenc
TELJESEN MÁSHOL, HATALMAS RÉNSZARVASCSORDÁK
A nevem Renée Tae-O <csillag> <bálna> Fayette. Hatodikos vagyok.
Ma nincs iskola. De nem ezért különleges ez a nap. Izgulok, csak még nem
mondhatom el neked, hogy miért. Nem akarom elkiabálni.
A barátnőm, Sarah és én együtt dolgozunk az iskolai projektünkön
nálunk, a szobámban.
Még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy saját világot hozzak létre, de
nagyon elégedett vagyok azzal, amit a szüleim adtak nekem. A szobámat
Klein-kancsó7 alakúra formáztam, úgyhogy sosem érzem magam bezárva.
Meleg, sárgás fény járja át, ez pedig fokozatosan sötétségbe megy át a
végtelenben. Az egész elég régimódi, mintha akkoriból származna, amikor
a berendezések még igyekeztek legalább egy kicsit a régi, kézzelfogható
világra hasonlítani. Viszont a sima, végtelen felülettől biztonságban érzem
magam, így van mibe kapaszkodnom, és egyszerre lehetek kint és bent. Ez
jobb, mint Sarah szobája, az úgynevezett Weierstrass-„görbe”:8 folyamatos,
de sehol sem differenciálható. Cikcakkos fraktálokból áll, akármilyen
közelről is nézi az ember. Egyértelműen nagyon modern, mégsem érzem
magam soha kényelmesen, amikor odalátogatok. Úgyhogy általában Sarah
jön el hozzám.
– Minden rendben? Nincs szükségetek semmire? – kérdezi apa.
„Bejön”, és megállapodik szobám felszínén. Húszdimenziós alakjának az
én négyes terembe való kivetülése egy pontból indul ki, lassan, fényesen,
aranyszínben lüktetni kezd, bár kissé homályos. Apa gondolatai máshol
járnak, amit nem is bánok. Belsőépítész, a Hugo <balra nyíl> <jobbra nyíl>
Fayette és Z. E. <CJK ideogramma 4E2D> <CJK ideogramma 4E3D> Pei
nevű cég szolgáltatásai pedig annyira népszerűek, hogy mindig elfoglalt,
másoknak segít felépíteni az ideális világukat. De hogy nincs sok ideje rám,
nem jelenti, hogy rossz szülő lenne. Például annyira hozzászokott a sokkal
magasabb dimenziókhoz, hogy a négyet nagyon unalmasnak találja. Mégis
Klein-kancsó alakúra tervezte a szobámat, mert a szakemberek egyetértenek
abban, hogy a gyermekek fejlődése szempontjából a négydimenziós
környezet a legjobb.
– Mindenünk megvan – gondoljuk Sarah-val egyszerre. Apa bólint, és
olyan érzésem támad, hogy szeretne együtt gondolkodni velem azon, miért
is izgulok. Viszont Sarah is itt van, és emiatt úgy érzi, nem hozhatja szóba.
Pár pillanattal később eltűnik.
A projektünk a genetikáról és az öröklődésről szól. Tegnap az iskolában
dr. Bai megmutatta nekünk, hogyan bonthatjuk le a tudatosságunkat
algoritmikus összetevőkre, amelyek mindegyikét további rutinokra és
szubrutinokra egyszerűsíthetjük, amíg el nem érkezünk az egyedi
utasításokhoz, az alapvető kódunkhoz. Utána elmagyarázta, hogy ezeket az
algoritmusokat mind valamelyik szülőnktől kaptuk, és a születésünk során
rekombinálódtak és áthelyeződtek, amíg össze nem álltak egy személlyé, az
univerzumban teljesen egyedi csecsemőtudattá.
– Gusztustalan – gondolta Sarah.
– Szerintem ez tök jó – feleltem vissza. Nagyon tetszett az elképzelés,
hogy nyolc szülőm mindegyike hozzájárult a létezésemhez önmaga egy-egy
darabkájával, ugyanakkor ezek a részek megváltoztak, és
újrakombinálódtak bennem, és mindegyiküktől különbözöm.
Az a feladatunk, hogy rajzoljuk fel a családfánkat, és nyomozzuk le a
származási útvonalunkat, amennyiben lehetséges, egészen az Ősökig. Az én
családfám sokkal egyszerűbb, mivel csak nyolc szülőm van, és nekik még
kevesebb szülőjük. De Sarah-nak tizenhat szülővel kell számolnia, és
eggyel feljebb már nagyon nagy a tumultus.
– Renée – szakít minket félbe apám. – Látogatód van. – A körvonala már
egyáltalán nem tűnik homályosnak. A gondolatai hangneme erőltetetten
visszafogott.
Egy háromdimenziós nő jelenik meg mögötte. Az alakja nem egyszerűen
csak kivetülés egy magasabb dimenzióból. Soha nem is fáradt azzal, hogy
magasabbra menjen. A négydimenziós világomban laposnak, mélység
nélkülinek tűnik, mint a régi időket illusztráló képek a tankönyvemben. De
az arca még szebb, mint amilyenre emlékeztem. Ezzel az arccal szoktam
elaludni, erről szoktam álmodni. Ez a nap igazán különlegessé vált.
– Anya! – gondolom, és nem is zavar, hogy a gondolataim tónusától
négyévesnek tűnök.

Eredetileg anya és apa ötlete volt, hogy létrehozzanak, és ők kérték meg a

barátaikat, hogy segítsenek nekik, mind adjanak egy-egy darabot belém
magukból. A matematikai tehetségemet szerintem Hannah nénitől kaptam,
a türelmetlenségemet pedig Okoro bácsitól. Én sem barátkozom könnyen,
ahogyan Rita néni sem, és szeretem, ha rend van körülöttem, mint Pang-Rei
bácsi. A legnagyobb részem viszont anyától és apától származik. A
családfámon az ő ágaikat rajzolom a legvastagabbra.
– Hosszú látogatásra jöttél? – gondolja apa.
– Egy darabig itt maradok – gondolja vissza anya. – Van néhány dolog,
amit szeretnék elmondani a lányunknak.
– Hiányoztál neki – gondolja apa.
– Sajnálom – gondolja anya. Egy pillanatra eltűnik a mosoly az arcáról. –
Csodálatosan neveled.
Apa anyára néz, úgy tűnik, mintha lenne még mit közölnie vele, aztán
végül csak bólint, és elfordul, miközben a körvonala elhalványul. – Kérlek,
gyere el… elköszönni, mielőtt távozol, Sophia. Ne csak eltűnj, ahogy
szoktál.

Anya egy Ős, még a Szingularitás előtti időből. Ők már csak pár száz
millióan maradtak az egész univerzumban. Huszonhat évig hús-vér
emberként élt, mielőtt feltöltődött volna. A szülei – neki csak kettő volt –
egyáltalán nem töltődtek fel.
A frakcionális testvéreim néha ugratnak azzal, hogy az egyik szülőm egy
Ős. Azt mondják, hogy az Ősök és a rendes emberek közötti kapcsolatok
nagyon ritkán működnek, így aztán nem meglepő, hogy anya végül
elhagyott minket. Amikor valaki ilyesmit mond, mindig olyan hevesen
nekiesem, hogy végül abbahagyja.
Sarah nagyon örül, hogy találkozhat egy Őssel. Anya rámosolyog, és
megkérdezi, hogy vannak a szülei. Eltart egy darabig, amíg Sarah átnézi a
teljes listát.
– Azt hiszem, most mennem kell – gondolja végül, amikor végre
észreveszi sürgető célzásaimat.
Miután elmegy, anya odajön, és én engedem, hogy megöleljen. Az
algoritmusaink összefonódnak; szinkronizáljuk az óráinkat; a láncolataink
ugyanarra a szemaforra pingenek. Belesimulok anyám rég nem tapasztalt,
de ismerős gondolati ritmusába, ő pedig gyengéden simogat az enyémen át.
– Ne sírj, Renée – gondolja.
– Nem sírok. – És megpróbálom abbahagyni.
– Nem változtál annyit, mint amire számítottam – gondolja.
 – Azért, mert felturbózva élsz. – Anya nem az Adatközpontban lakik,
hanem nagyon messze, délen, az Antarktiszi Kutatókupolában, ahol néhány
különleges engedéllyel rendelkező Ős extra energiát kap ahhoz, hogy egész
évben felturbózott hardverben éljen, nagyságrendekkel gyorsabban
gondolkodva, mint az emberiség többi része. Anya szempontjából mi,
többiek lassított felvételen létezünk, és számára nagyon sok idő eltelt azóta,
hogy utoljára látott, még tavaly, amikor elvégeztem az általános iskolát.
Megmutatom neki az iskolai matematikaversenyeken nyert díjakat, és az
új vektortérmodelljeimet.
– Én vagyok a legjobb matematikus az osztályban – mesélem –, kétezer-
hatszázhuszonegy gyerek közül. Apa úgy gondolja, elég tehetséges vagyok
ahhoz, hogy ugyanolyan jó tervező legyek, mint ő.
Anya mosolyog a lelkesedésemen, miközben történeteket idéz fel
kislánykorából. Nagyon jó elbeszélő, és szinte magam elé tudom képzelni,
milyen nélkülözéseken és nehézségeken ment keresztül a testbe zárva.
– Milyen rémes – gondolom.
– Tényleg? – Néhány pillanatra elhallgat. – Azt hiszem, neked tényleg
úgy tűnhet.
Utána egyenesen rám néz, és olyan kifejezés jelenik meg az arcán, amit
egyáltalán nem akarok látni.
– Renée, el kell mondanom neked valamit.
Amikor utoljára így nézett rám, azt közölte velem, hogy el kell hagynia
engem és a családunkat.
– Jóváhagyták a kutatási tervemet – gondolja. – Végre jóváhagyást
kaptam a rakéta-üzemanyagra, és egy hónap múlva kilövik a szondát.
Huszonöt év múlva éri el a Gliese 581-et, a legközelebbi olyan csillagot,
amelynek szerintünk lehet az élet fenntartására képes bolygója.
Anya elmagyarázza, hogy a szonda robotot szállít majd, és ez a robot
képes magába foglalni egy emberi tudatot. Amikor megérkezik arra a másik
bolygóra, telepíteni fog egy Föld felé néző parabolaantennát, és megüzeni a
Földnek, hogy biztonságban megérkezett. Miután megkapjuk a jelet – újabb
húsz év múlva –, egy asztronauta tudatát fogják egy erős átjátszóállomás
rádióhullámain keresztül, fénysebességgel átküldeni a szondához. Miután
odaér, az asztronauta belakja a robotot, és felfedezi vele az új világot.
– Az az asztronauta én leszek – gondolja anyám.
Megpróbálom ezt értelmezni.
– Szóval egy másik példányod fog ott élni? Fémtestben?
 – Nem – gondolja vissza anyám gyengéden. – Sosem leszünk képesek az
eredeti megsemmisítése nélkül lemásolni az emberi tudat kvantumértékeit.
Nem egy másolatom fog elmenni arra a világra, hanem én.
– És mikor fogsz visszajönni?
– Nem fogok. Nincs elég antianyagunk ahhoz, hogy akkora és olyan erős
átjátszót küldhessünk az új bolygóra, amelyik képes lenne visszasugározni
egy tudatot. Még ennek a kis szondának az elküldéséhez szükséges
üzemanyag elkészítése is több száz évbe és rengeteg energiába került.
Igyekszem majd minél több információt hazaküldeni, de én magam örökre
ott maradok.
– Örökre?
Elhallgat, majd helyesbít.
– A szondát nagyon tartósra készítik majd, és jó darabig ki fogja bírni ott,
de végül elromlik.
Elképzelem, hogy anyám élete hátralévő részére be lesz zárva egy
robotba, egy olyan robotba, ami végül elromlik, szétesik és elrozsdásodik
egy idegen bolygón. Anyám meg fog halni.
– Vagyis már csak negyvenöt évünk marad – gondolom.
Anyám bólint.
Negyvenöt év egy szempillantás az élet természetes hosszához, az
örökkévalósághoz képest.
Annyira dühös leszek, hogy pár pillanatig gondolkozni sem tudok. Anya
megpróbál közelebb jönni hozzám, én azonban elhátrálok.
Végül sikerül annyit kinyögnöm:
– Miért?
– Az emberiség alapvető sorsa a felfedezés. Fajként is fejlődnünk kell,
ugyanúgy, ahogy te fejlődsz gyermekként.
Csakhogy ennek semmi értelme. Itt, az Adatközpont univerzumában is
végtelen sok világ várja, hogy felfedezzük. Minden ember létrehozhat egy
saját világot, akár egy saját multiverzumot is, ha úgy akarja. Az iskolában
felfedeztük és kinagyítottuk a kvadratikus függvények Julia-halmazainak9
apróbb részleteit, és azok olyan gyönyörűek és földön kívüliek voltak, hogy
libabőrös lettem, amikor átrepültünk rajtuk. Apa olyan sokdimenziós
világokat tervez családi megrendelésre, hogy én fel sem tudnám fogni
azokat. Az Adatközpontban több regény, zene és műremek van, mint
amennyit egy élet alatt el tudnék fogyasztani, még akkor is, ha az az élet a
végtelenbe nyúlik. Mit nyújthat ezekhez képest egyetlen háromdimenziós
bolygó a fizikai világban?
Nem fáradok azzal, hogy megtartsam magamnak a gondolataimat. Azt
akarom, hogy anya érezze a haragomat.
– Bárcsak tudnék még sóhajtani – gondolja anya. – Renée, az nem
ugyanaz. A matematika tiszta szépsége és a képzeletbeli tájak gyönyörűek,
de nem valódiak. Az emberiség valamit elveszített, amióta halhatatlan
irányítást nyert az imaginárius létezés fölött. Magunkba fordultunk, és
önteltté váltunk. Elfelejtettük a rajtunk kívüli univerzum csillagait és
világait.
Nem válaszolok. Ismét azon igyekszem, hogy visszatartsam a sírást.
Anya elfordítja az arcát.
– Nem tudom, hogy magyarázzam ezt el neked.
– Te azért mész el, mert el akarsz menni – gondolom. – Én nem is
érdekellek igazán. Utállak! Soha többé nem akarlak látni!
Nem gondol semmit. Kicsit összegörnyed, és bár az arcát nem látom, azt
igen, hogy a válla alig észrevehetően megremeg.
Annak ellenére, hogy nagyon dühös vagyok, odanyúlok, és
megsimogatom a vállát. Vele szemben mindig csak nagyon nehezen tudtam
megkeményíteni magam. Ezt biztosan apától örököltem.
– Renée, eljössz velem egy utazásra? – gondolja anya. – Egy valódi
utazásra.

– Lépj be a jármű adatfolyamába, Renée, indulunk – mondja anya.

Belépek, és egy pillanatra megszédülök az elmémbe áradó adatok
folyamától. Csatlakozom a karbantartó repülő kamerájához és
mikrofonjához, amelyek számomra megszokott mintázatokba tolmácsolják
a fényt és a hangokat. Ugyanakkor a magasságmérőhöz, a giroszkóphoz és
a sebességmérőhöz is csatlakozom, és ezek semmivel sem
összehasonlítható érzéseket ébresztenek bennem.
A kamera mutatja, ahogy felemelkedünk; az Adatközpont alattunk
maradt: fekete kocka a fehér jégmező közepén. Ez az otthonunk, az
univerzum összes világának hardveres alapja. A falai tele vannak apró,
méhsejt alakú lyukakkal, amelyeken át szabadon áramolhat a levegő, hogy
lehűtse a forró szilikon- és grafénrétegeket, amelyekben a tudatomat és a
többi háromszázmilliárd ember tudatát alkotó elektronok cikáznak.
 Amikor még magasabbra emelkedünk, további kisebb kockák jelennek
meg: Longyearbyen automatizált gyárai, meg Adventfjorden mélykék vizei
és lebegő jéghegyei. Az Adatközpont olyan nagy, hogy eltörpülnek mellette
a jéghegyek, a fjord mellett mégis aprónak tűnik.
Rájövök, hogy még sosem tapasztaltam meg a fizikai világot. Az új
élménytől „eláll a lélegzetem”, ahogy anya gondolná. Én szeretem az ilyen
régimódi kifejezéseket, még akkor is, ha nem értem pontosan, mit
jelentenek.
A mozgás érzése szédítő. Vajon ilyen lehetett hús-vér Ősnek lenni? Ők is
folyamatosan küzdöttek ezek ellen a láthatatlan gravitációs szálak ellen,
amelyek a Földhöz kötötték őket? Ez annyira korlátozónak tűnik.
Ugyanakkor nagyon szórakoztató is.
Megkérdezem anyát, hogyan képes ilyen gyorsan elvégezni fejben azokat
a számításokat, amelyek egyensúlyban tartják a járművet. A gravitációban
szálló repülőgép stabilizálásához szükséges dinamikusan visszajelző
kalkulációk olyan bonyolultak, hogy én képtelen lennék követni őket –
pedig nagyon jó vagyok matekból.
– Ó, csak az ösztöneimre hallgatok – gondolja anya, és felnevet. – Te
digitális bennszülött vagy. Soha meg sem próbáltál felállni és megtalálni az
egyensúlyodat, ugye? Tessék, vedd át egy pillanatra. Próbálj meg repülni.
És könnyebbnek bizonyul, mint gondoltam. Beindul bennem valami
algoritmus, amelynek nem is tudtam a létezéséről, és igaz, zavarosnak
tűnik, de hatékonynak, és érezni kezdem, hogyan helyezzem át a
tömegemet, és hogyan találjam meg az egyensúlyt.
– Látod, mégiscsak az én lányom vagy – gondolja anya.
A fizikai világban sokkal jobb repülni, mint az n-dimenziós térben
lebegni. Összehasonlíthatatlanul jobb.
Ekkor apa gondolatai törnek be a nevetésünkbe. Ő nem jött velünk.
Gondolatai a központi csatornán át érkeznek.
– Sophia, megkaptam az üzenetedet. Mit művelsz?
– Sajnálom, Hugo. Meg tudsz nekem bocsátani? Lehet, hogy soha többé
nem látom. Szeretném megértetni vele, ha lehet.
– Még sosem járt odakint, járműben. Ez felelőtlenség…
– Ellenőriztem, hogy teljesen fel van-e töltve a repülő akkumulátora,
mielőtt elindultunk. És megígérem, hogy figyelni fogunk rá, mennyi
energiát használunk el. – Anya rám pillant. – Nem fogom veszélybe sodorni
az életét.
 – A nyomodba fognak eredni, ha észreveszik, hogy eltűnt egy karbantartó
repülőgép.
– Pihenőidőt kértem a repülőben, és meg is kaptam – gondolja anya
mosolyogva. – Nem akarják megtagadni egy haldokló nő utolsó kívánságát.
A központi csatorna pár pillanatra elnémul, majd ismét megjelennek apa
gondolatai.
– Miért nem tudok soha nemet gondolni neked? Mennyi időbe fog ez
telni? Hiányozni fog az iskolából?
– Elképzelhető, hogy hosszú lesz az út. De szerintem megéri majd. És
utána örökre a tiéd lehet. Én csak az ideje egy kis részét szeretném
megkapni.
– Légy óvatos, Sophia! Szeretlek, Renée.
– Én is szeretlek, apa.

Testet ölteni egy járműben olyan élmény, ami nagyon keveseknek adatik
meg. Először is nagyon kevés jármű létezik. Egy karbantartó repülőgép
egynapi üzemeltetéséhez annyi energia kell, amennyiből egy órán át lehetne
futtatni az egész Adatközpontot. És az energiatakarékosság az emberiség
legfőbb kötelessége.
Úgyhogy csak a karbantartó és szervizrobotok kezelői szoktak
rendszeresen ilyet csinálni, a legtöbb ember, a digitális bennszülöttek csak
ritkán vállalják ezt a munkát. A testet öltés eddig sosem tűnt számomra
különösebben érdekesnek. Viszont most, hogy itt vagyok, nagyon lelkesítő.
Biztosan valami anyától kapott Ősrészem miatt.
Átrepülünk a tenger fölött, aztán a hatalmas tölgyfákból, többféle
fenyőfajból álló európai erdők fölött, amelyeket csak itt-ott tör meg egy-egy
füves puszta és az állatok csoportjai. Anya sorra mutogatja és meg is nevezi
őket: az állatokat bölénynek, bivalynak, vadlónak és jávorszarvasnak
hívják.
– Alig ötszáz évvel ezelőtt – gondolja – ez mind megművelt terület volt,
mindössze néhány, emberi gondozást igénylő szimbióta növényfaj
klónozott példányai éltek itt. Ez a rengeteg infrastruktúra, egy egész bolygó
összes erőforrása alig néhány milliárd ember fenntartására fordítódott.
Hitetlenkedve meredek anyára.
– Látod azt a hegyet a távolban, a rénszarvasokkal? Az egy Moszkva
nevű nagyváros volt, mielőtt elöntötte a Moszkva-folyó, és maga alá
temette az iszap. Van egy vers, amelyet egy Auden nevű Ős írt, aki jóval a
Szingularitás előtt halt meg. Az a címe, hogy Róma bukása.
Megosztotta velem, milyen képek szerepeltek a versben:
rénszarvascsordák, arany mezők, kiürülő városok, az eső, mindig az eső,
ahogy a világ elhagyatott porhüvelyét simogatja.
– Szép, nem?
Én jól érzem magam, de arra gondolok, hogy talán nem kellene. Anya
így is, úgy is elmegy végül, és muszáj haragudnom rá. Vajon a repülés
szeretete, a fizikai világ adta érzések miatt akar elmenni?
Lenézek az alattunk elrepülő tájra. Azt hittem volna, hogy egy alig
háromdimenziós világ lapos lesz, és érdektelen. De nem. A színei
élénkebbek, mint bármi, amit valaha láttam, és ezt a rengeteg esetleges
szépségét elképzelni sem tudtam volna. Most azonban, hogy tényleg láttam
ezt a világot, talán megpróbálhatnánk apával matematikailag rekonstruálni,
és nem is tűnne nagyon másnak. Anyának is elmondom az ötletet.
– De én tudni fogom, hogy nem valódi – gondolja anya. – És ez jelenti a
különbséget.
Újra és újra megforgatom a szavait a fejemben.
Tovább repülünk, az érdekesebb állatok és történelmi helyszínek fölött
meg-megállunk – ezek immár csak üvegcserépmezőket jelentettek, mivel a
beton rég szétporladt, az acél elrozsdált –, miközben anya újabb
történeteket gondol nekem. A Csendes-óceán fölött lejjebb ereszkedünk
bálnát keresni.
– Azért tettem bele a nevedbe azt, hogy <bálna>, mert amikor akkora
voltam, mint te, imádtam ezeket az állatokat – gondolja anya. – Akkoriban
nagyon ritkának számítottak.
Lenézek a vizet fújtató, farkukkal csapkodó állatokra. Egyáltalán nem
hasonlítanak a nevemben szereplő <bálná>-ra.
Amerika fölött kicsit elidőzünk a minden félelem nélkül ránk meredő
medvecsaládoknál (végtére is, a karbantartó repülő nem nagyobb egy
anyamedvénél). Végül megérkezünk egy sűrű erdő borította
torkolatszigethez az Atlanti-óceán partján. Az erdők mocsarakkal
váltakoznak, és az egész szigetet folyók szelik át.
Déli végén egy város romjai uralják. A hatalmas felhőkarcolók
megfeketedett, kiüresedett vázai, amelyekből már rég eltűntek az ablakok,
magasan a környező dzsungel fölé tornyosulnak, mintha kőoszlopok
lennének. Látjuk, hogy prérifarkasok és őzek bújócskáznak az árnyékukban.
 – Most Manhattan maradványait látod, az egyik legnagyobb volt városét.
Én itt nőttem fel.
Anya ekkor gondolatban elém vetíti Manhattan virágkorát, amikor még
nyüzsgött a hús-vér emberektől, és úgy nyelte az energiát, mint egy fekete
lyuk. Az emberek egyesével-kettesével hatalmas szobákban laktak, és
gépek szállították őket ide-oda, melegítették fel vagy hűtötték le a testüket,
készítettek nekik ételt, tisztították meg a ruháikat, és végeztek más csodákat
körülöttük, miközben elképesztő sebességgel és egyfolytában szenet és
mérgeket köpködtek a levegőbe. Minden ember egymaga annyi energiát
pazarolt el, amennyiből egymillió fizikai szükségletek nélküli tudat tartható
fenn.
Utána jött a Szingularitás, az emberek utolsó hús-vér nemzedéke
eltávozott, vagy a halálba, vagy az Adatközpontba, a hatalmas város pedig
elnémult. Esővíz szivárgott be a falak meg az alapozások repedéseibe és
illesztéseibe, ott megfagyott, aztán kiolvadt, és még szélesebbre feszegette a
réseket, amíg az épületek össze nem dőltek, mint a fák a favágás ősrégi,
horrorisztikus rituáléja során. Az aszfalt megrepedezett, hajtások és indák
burjánzottak fel belőle, és a halott város fokozatosan meghátrált az élet zöld
ereje előtt.
– Azokat az épületeket, amelyek még mindig állnak, akkoriban emelték,
amikor az emberek még mindent túlbiztosítottak.
Manapság már senki nem foglalkozik építészettel. Fizikai atomokból
készíteni a dolgokat nem túl hatékony, nem elég rugalmas, és túl sok
energiát igényel. Nekem úgy tanították, hogy az építészet a sötét középkor
tudománya, amikor az embereknek még nem volt elég eszük. A bitek és a
kvantumbitek sokkal civilizáltabb eszközök, és teljes szabadságot
biztosítanak a képzelőerőnknek.
Anya elmosolyodik a gondolataimra.
– Úgy beszélsz, mint az apád.
Egy nyílt mezőn landol a repülővel, ahonnan tisztán látszanak a szellem-
felhőkarcolók.
– Ez az utunk valódi kezdete – gondolja. – Nem az számít, hogy mennyi
időnk van, hanem hogy mit kezdünk vele. Ne félj, Renée. Mutatok neked
valamit az idővel kapcsolatban.
Bólintok.
Anya aktiválja a repülő processzorait lelassító rutint, hogy az
akkumulátorai tovább bírják, miközben a gondolataink csigalassúságúvá
válnak.
Felgyorsul körülöttünk a világ. A nap egyre gyorsabban halad az égen,
amíg élénk csíkká nem válik az állandósult félhomályba burkolózó
világban. Fák szökkennek fel körülöttünk, árnyékok pörögnek-forognak.
Állatok suhannak el, de túl gyorsan ahhoz, hogy egyáltalán érzékelhessük
őket. Végignézzük, ahogy egy hatalmas, hegyes acéldárdákban végződő
felhőkarcoló fokozatosan megdől, majd hétrét görnyed az évszakok
váltakozása során. Van valami a formájában, abban, hogy ég felé nyúló,
majd elfáradó kézre emlékeztet, és ez mélyen megmozgat bennem valamit.
Anya újra normál sebességre lassítja a processzorokat, és végignézzük,
ahogy az épület felső fele lezuhan, hangos csattanások sorozatával
összeomlik, mint amikor a jéghegyek borjadzanak, és még a körülötte lévő
épületeket is magával sodorja.
– Akkoriban sok mindent rosszul csináltunk, de volt, amit jól. Ez a
Chrysler Building. – Anya gondolataiból végtelen szomorúság sugárzik. –
Az ember alkotta egyik legszebb műremek. Semmi nem tart örökké, amit
ember készít, Renée, és egy szép napon még az Adatközpont is szétesik az
univerzum hőhalála során. A valódi szépség azonban megmarad, annak
ellenére, hogy minden, ami valódi, meghal.
Negyvenöt év telt el azóta, hogy útnak indultunk, bár az egész nem tűnt
hosszabbnak egy napnál.

Apa pont úgy hagyta a szobámat, amilyen akkor volt, amikor elindultunk.
A negyvenöt év alatt megváltozott a külseje. Még több dimenzióval
egészítette ki az alakját, és még fényesebb aranyszínben ragyog. De pont
úgy kezel, mintha csak egy napra mentem volna el. Értékelem a
figyelmességét.
Miközben lefekvéshez készülődöm, apa elmeséli, hogy Sarah már
befejezte a tanulmányait, és családot alapított. Már neki is van egy kislánya.
Egy kicsit elszomorodom a hír hallatán. A lassítás ritka, és könnyen úgy
érezheti magát tőle az ember, mintha lemaradt volna. De keményen fogok
dolgozni azon, hogy bepótoljam az időt, és egy valódi barátság bármekkora
szünetet is túlél.
A világon semmire nem cserélném el azt a hosszú napot, amit anyával
tölthettem.
 – Nem szeretnéd megváltoztatni a szobádat? – gondolja apa. – Az új
kezdet kedvéért? Már jó ideje Klein-kancsó alakú. Átnézhetnénk a
nyolcdimenziós tóruszokon alapuló modern alaprajzokat, akár ötdimenziós
gömböt is választhatunk, ha a minimalizmus jobban tetszik.
– Apa, semmi bajom a Klein-kancsóval. – Elhallgatok. – Lehet, hogy
megpróbálom háromdimenzióssá alakítani a szobát, ha kipihentem magam.
Rám néz, és talán észrevesz bennem valami újat, amire nem számított.
– Hát persze – gondolja. – Készen állsz arra, hogy te magad tervezd meg.
Velem marad, míg álomba merülök.
– Hiányzol – gondolja magában. Nem tudja, hogy még ébren vagyok. –
Amikor Renée megszületett, azért tettem bele a nevébe, hogy <csillag>,
mert tudtam, hogy egy szép napon elmész a csillagokba. Én értek ahhoz,
hogy valóra váltsam az emberek álmait. De ez egy olyan álom, amelyet
nem tudok számodra megteremteni. Jó utat, Sophia. – És ezzel elhalványul
a szobámból.
Elképzelem anya tudatát, amint ott lebeg a csillagok között,
elektromágneses szalagként csillogva a csillagközi porban. Azon a távoli
bolygón, egy földön kívüli ég alatt a robottest várja, az a test, amely idővel
elrozsdál, elporlad és szétesik.
Anya olyan boldog lesz, hogy ismét élhet.
Elalszom, és a Chrysler Buildingről álmodom.

fordította: Farkas Veronika

 AZ ISTENEK NEM
HALTAK MEG HIÁBA

Két emberi kéz létezését például rögtön bizonyíthatom.

Hogyan? Úgy, hogy felemelem mindkét kezem, és
egyértelmű jelzést teszek a jobbal: – Íme, az egyik –,
amit ugyanolyan egyértelmű jelzéssel követek a ballal:
– és itt a másik.

G. E. Moore: Egy külső világ bizonyítéka, 1939

Felhőben született és nevelkedett rejtély volt.

Maddie egy chatablakban ismerkedett meg a húgával, miután az apja, az új
kor isteneinek egyike, egy feltöltött tudat meghalt.
<Maddie> Ki vagy te?
<Ismeretlen felhasználó> A húgod. Aki a
felhőben született.
<Ismeretlen felhasználó> Nagyon elhallgattál.
<Ismeretlen felhasználó> Ott vagy még?
<Maddie> Én… nem is tudom, mit mondjak.
Ezt nem könnyű megemészteni. Kezdjük
talán a neveddel.
<Ismeretlen felhasználó> ¯\_( )_/¯
<Maddie> Nincs neved?
<Ismeretlen felhasználó> Korábban még
sosem volt rá szükségem. Apával csak
egymásra kellett gondolnunk.
<Maddie> Azt mégis hogy kell?
<Ismeretlen felhasználó>
 Maddie így keresztelte el a húgát „Köd”-nek: egy függőhíd, talán a
Golden Gate pillére, San Francisco híres ködének takarásában.
Maddie titokban tartotta Köd létezését az anyja előtt. A feltöltött tudatok
által indított háborúk sora – melyek egy része még mindig dúlt – utáni
helyreállítási folyamat lassú volt, és bizonytalansággal teli. A többi
földrészen százmilliók vesztek oda, és noha Amerika megúszta a
legrosszabbat, az országban attól még zűrzavar uralkodott, miután az
intézményrendszer összeomlott, és a menekültek csak úgy áradtak a
nagyvárosokba. Az anyja, aki immár Boston önkormányzatának
tanácsadója lett, éjt nappallá téve dolgozott, és folyton kimerült volt.
Először is arról kellett meggyőződnie, hogy Köd igazat állít, így Maddie
feltárulkozásra kérte.
Az apjukhoz hasonló digitális személyiségek egy alapigazságon
nyugszanak, az összefonódó világháló különféle processzoraihoz
alkalmazkodó instrukciók és adatok emberi aggyal is felfogható
ábrázolásán. Miután Apa a halálát és a feltámadását követően felvette vele a
kapcsolatot, megtanította ennek az értelmezésére. Leginkább egy magas
szintű programnyelven írt kódra emlékeztetett, tele matematikai írásjelek
sorából összeálló, kicsavart ciklusokkal, széttáruló elágazásokkal, bonyolult
lambda kifejezésekkel és rekurzív definíciókkal.
Az efféléket Maddie leginkább forráskódnak nevezte volna, ám az apjától
megtanulta, hogy ez a szó nem helytálló: sem ő, sem pedig a többi isten
nem forráskódból lett futtatható állománnyá, hanem fejlett MI-szerkezetek
voltak, amelyek közvetlenül fordították le az idegrendszerek működését
gépi nyelvre. Az emberi ésszel felfogható átiratot leginkább ezen új létsík
térképének nevezhették.
Köd tétovázás nélkül, Maddie első szavára megmutatta a térképét. Nem
minden szegletét, magyarázta Köd. Szétosztott lény volt, végtelen és
állandóan önmódosító. Ha térképkód formájában megmutatná az egészét, az
annyi helyet és annyi időt igényelne Maddie-től, hogy eltarthatna a
világegyetem végéig. Ehelyett Köd inkább néhány kulcspontot mutatott
meg.
< >: Ezt a szakaszt például az apánktól
örököltem.
((lambda (n1) ((lambda (n2…
 Miközben Maddie végigfutotta a jegyzéket, felfigyelt a bonyolult logikai
útvonalakra, nyomon követte számos lezárás és dobott kontinuáció sémáját,
és egy olyan gondolkodásmód körvonalait fedezte fel, melyet egykor
ismerősnek és különösnek talált. Mintha a saját elméje térképét nézegetné,
ahonnan hiányoznak az ismerős tereptárgyak, az utak pedig ismeretlen
vidékekre vezetnek.
A kód magán viselte az apja nyomát – ezt belátta: egyedi módon
összekapcsolt szavak és képek; a kötött logikát megcáfoló mintázatok
ismétlődő felbukkanása; a bolygón élő milliárdnyi nő és lány közül egy
bizonyos asszony és tinilány iránti mély, szüntelen bizalom.
Maddie-nek erről eszébe jutott Anya abbéli véleménye, hogy a maga
módján már kisbabaként megcáfolta a neveléselméletet, és bizonyos, az
észszerűségen túlmutató jelekből elárulta neki és Apának, hogy Maddie
kétségkívül az ő gyerekük. Mert a mosolya már hathetesen is Apát juttatta
Anya eszébe; ugyanúgy utálkozott, amikor első alkalommal kapott tésztát,
mint Anya; és azonnal lenyugodott, amint Apa felvette, dacára annak, hogy
a lánya életének első hat hónapjában annyira lefoglalta a Logoritmus
nyilvános tőzsdei kibocsátása, hogy alig jutott ideje a gyerekére.
De Köd bizonyos elemei zavarba ejtették: végtelenül sok heurisztikája
foglalkozott a részvénytőzsde irányzataival; gondolatait jóformán a
szabadalmak finomságaira hangolták; döntéshozó algoritmusait pedig
majdhogynem kifejezetten hadviselési módszerekre szabták. A térképkódja
egyes részei az Apa által megmutatott istenkódokra emlékeztették Maddie-
t; máshol teljesen egyedi volt.
Maddie-nek számtalan kérdése volt Ködhöz. Hogyan jött létre? Athéné
módjára, kész személyiségként pattant elő az apjuk fejéből? Vagy inkább ő
volt az algoritmusos törzsfejlődés következő nemzedéke, aki az apjuktól és
a többi feltöltött tudat keverékétől örökölte a bitjeit? Ki volt a másik szülője
– netán szülei? Miféle szeretetről, vágyakozásról, magányról és
kapcsolatokról szóló történetek rejtőztek a létezése mögött? Milyen érzés a
tiszta számítás gyermekének lenni, hús-vér való nélkül?
Maddie egyvalamiben mindenesetre biztos volt: Köd igazat állított,
tényleg az apja lánya. A húga volt, noha vajmi kevéssé ember.
<Maddie> Milyen volt az élet a felhőben,
Apával?
< >:
 Az apjukhoz hasonlóan Köd is előszeretettel váltott emojikra, ha
elégtelennek érezte a szavakat. A válaszából Maddie annyit tudott leszűrni,
hogy a felhőbeli élet számára egyszerűen felfoghatatlan, Köd pedig
képtelen hitelesen szavakba önteni.
Így Maddie másképp próbálta áthidalni a szakadékot, és a saját életéről
mesélt Ködnek.
<Maddie>: Nagyival volt egy kertünk
odahaza, Pennsylvaniában. Én voltam a
paradicsomszakértő.
< >:
<Maddie>: Pontosan. Ez a paradicsom.
< >: Rengeteget tudok a paradicsomról.
Mezoamerika, ketchup, pomodoro, a Nix
kontra Hedden per, zöldség, leves. Nálad
biztosan többet.
< >: Nagyon elhallgattál.
<Maddie>: Felejtsd el.
Majdnem mindig ez lett a vége, ha Maddie megpróbálta megosztani az
élete történetét. Felidézte, Bazsalikom hogyan csóválta a farkát, amikor
meglátta az ajtóban, Köd pedig a kutyák genetikáját taglaló cikkekkel
válaszolt. Maddie megpróbálta elmesélni az iskolai szemétkedéseket és a
csatározó klikkeket, mire Köd játékelméletről szóló oldalakat és
kamaszpszichológiai tanulmányokat mutatott neki.
Maddie egy bizonyos fokig meg tudta érteni. Elvégre Köd sosem élt
abban a világban, melyet ő az otthonának tartott, és soha nem is fog. Köd
csupán adatokkal, és nem élményekkel kötődött a világhoz. Hogyan is
érthetné meg, miként érez Maddie? A valóság esszenciáját képtelenség
szavakkal vagy emojikkal kifejezni.
Az élet a megtestesülésről szól, gondolta Maddie. Apával számtalanszor
jutottak már erre. Érzékeken át megtapasztalni a világot egészen más, mint
puszta adatokat ismerni. Az apja a világban szerzett emlékeinek hála őrizte
meg az ép elméjét, miután testetlen aggyá vált.
Ennek révén Maddie furcsamód valamelyest felfoghatta, milyen
nehézségekkel szembesülne Köd, ha bemutatná neki a saját világát.
Megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha valaki még sosem simogatott
kiskutyát, sosem élte át, ahogy a júliusi napfény érlelte paradicsom
szétpattan az ember nyelve és szájpadlása között, sosem érezte a nehézségi
erő súlyát, sem a mámorító szeretetet, a képzelőereje pedig kevésnek
bizonyul. Sajnálta Ködöt, a szellemet, aki sosem idézhette fel egy hús-vér
létezés emlékeit.

De egy témában Maddie és Köd szüntelenül otthon érezték magukat:

közösen folytatták az apjuktól megörökölt küldetést, hogy
megakadályozzák az istenek visszatérését.
Minden egyes feltöltött tudat – akiknek hivatalosan még mindig nem
ismerték el a létezését – elméletileg odaveszett a purgálás során. Ám a
kódtöredékeik elesett óriások maradványai módjára szóródtak szét a világ
szerverein. Köd elmesélte Maddie-nek, hogy szerte a hálózatban rejtélyes
felhasználók kutakodtak, hogy összegyűjtsék őket. Vajon hekkerek?
Kémek? Vállalatkutatók? Biztonsági cégek? Az istenek feltámasztásán felül
mi céljuk lehet még az efféle ereklyék harácsolásával?
Az aggasztó fejlemények mellett Köd olyan főcímekkel is ellátta, amiket
szerinte Maddie érdekesnek tarthatott.
< >: A mai hírek:

* A japán miniszterelnök megnyugtatja az aggódó polgárokat,

hogy az újjáépítéshez használt új robotok biztonságosak
* Az Európai Unió határzárat hirdet; kiutasítják az Európán
kívülről érkező gazdasági bevándorlókat
* A szenátus elfogadta a törvényjavaslatot, mely csak „különleges
körülmények” között engedélyezi a bevándorlást; az érvényes
munkavállalói vízumok többsége bevonásra kerül
* A munkát követelő tüntetők és a rendőrség között összecsapásra
került sor New Yorkban és Washington DC-ben
* A fejlődő országok választ várnak az ENSZ Biztonsági
Tanácsától, miután napvilágra kerültek a fejlődő gazdaságokból
érkező népesség bevándorlásának korlátozására vonatkozó tervek
* Bekövetkezett a vezető ázsiai gazdaságoknak az ipari szektor
további zsugorodásával párhuzamos, megjósolt összeomlása,
 miután Európa és az Egyesült Államok számos területen
visszatért a termelésre és a gyártásra
* Az Öröklét Társaság nem hajlandó nyilvánosságra hozni az új
adatközpont célját

< >: Ott vagy még?

< >: ??
< >: ??????????
<Maddie>: Csigavér! Kell egy perc, hogy
elolvassam ezt a halom izét, amit rám
lőcsöltél!
< >: Bocs, mindig túlbecsülöm a hosszú
feldolgozási ciklusodat. Rád bízom a dolgot.
Pittyents rám, ha végeztél.
Köd tudata a szinapszisok lassú, analóg, elektrokémiai folyamatai helyett
a villamos áram másodpercenkénti sok milliárd hullámának sebességével
működött. Annyira máshogy, olyan gyorsasággal érzékelte az időt, hogy
Maddie a szíve mélyén irigyelte.
Lassacskán egyre jobban becsülte az apja türelmét, mikor gépbe zárt
szellemmé vált. A lányával folytatott minden beszélgetése során eónoknak
érezhette a várakozást, míg választ kapott, de a bosszankodás legkisebb jele
nélkül tűrt.
Talán ezért alkotott egy másik lányt, gondolta Maddie. Aki ugyanúgy él
és gondolkodik, mint ő.
<Maddie>: Ha készen állsz, beszélhetünk.
< >: A nyomozásom alapján az Örökléthez
hurcolták az istenek töredékeit.
<Maddie>: Apából ugye egyetlen szilánkot
sem találtak?
< >: Már megelőztelek, nővérkém. Amint
Apa darabjai lenyugodtak, gondosan
eltemettem őket.
 <Maddie>: Köszönöm… Bárcsak
kideríthetnénk, mit forralnak odabent!
Adam Ever, az Öröklét Társaság alapítója a Szingularitás egyik élen járó
szakértője volt. Apa barátja volt, és Maddie halványan emlékezett rá, hogy
kiskorában találkozott vele. Ever makacsul kiállt a tudatfeltöltés mellett,
még azok után is, hogy a válságot követően jogi korlátok közé zárták a
kutatását. Maddie kíváncsiságát rettegés felhőzte.
< >: Nem lesz könnyű. Néhányszor már
megpróbáltam átjutni az Öröklét
rendszervédelmén, de a belső hálózatok
teljesen izoláltak. Paranoiás népség: néhány
részem odaveszett, mikor felfigyeltek a
jelenlétemre a külső forgalom szerverein.
Maddie megborzongott. Felidézte az eposzi csatát, melyet az apja,
Lowell és Chanda vívott a hálózat sötétjében. A „néhány részem
odaveszett” ártalmatlan megjegyzésnek hangzott, de Ködnek nyilván olyan
érzés lehetett, mintha végtagoknak vagy agyterületeknek intett volna
búcsút.
<Maddie>: Légy óvatos!
< >: Sikerült lemásolnom az istenek elfogott
darabjait. Most hozzáférést adok neked a
titkosított felhőcellához. Ha átnézzük őket,
talán rájöhetünk, mit is tervez az Öröklét.

Aznap este Maddie főzött vacsorát. Az anyja SMS-ben szólt neki, hogy
késni fog, először fél-, aztán egy órát, utoljára azt írta: „nem tudom
pontosan”. Maddie végül egymaga evett, az este maradékát pedig az óra
aggodalmas bámulásával töltötte.
– Bocs – köszönt Anya, mikor éjfél körül befutott. – Sokáig bent
tartottak.
Maddie elcsípett néhány híradást a tévében.
– Tüntetők?
– Igen – sóhajtott Anya. – Nem olyan súlyos, mint New Yorkban, de több
százan összegyűltek. Beszélnem kellett velük.
 – Miért dühöngnek? Nem mintha… – A lány erőt vett magán, mielőtt
felemelte volna a hangját. Úgy érezte, meg kell védenie az anyját, akinek
viszont aznapra biztosan elég kiabálásban volt része.
– Jó emberek – ködösített Anya. Egy pillantást sem vetett a konyhára,
azonnal a lépcső felé fordult. – Elfáradtam. Azt hiszem, inkább lefekszem.
Maddie azonban nem volt hajlandó annyiban hagyni.
– Megint gondok vannak az ellátással? – Mivel még tartott a készletek
felmérése, maradt a fejadagrendszer. A harácsolás állandó problémát
jelentett.
Anya megtorpant.
– Dehogy. A készletek akadálytalanul, talán túl akadálytalanul érkeznek.
– Ezt nem értem – ismerte el Maddie.
Anya leült a lépcső tövébe, és meglapogatta maga mellett a helyet.
Maddie odament, és leült.
– Emlékszel, mit meséltem a technika rétegeiről, amikor a válság idején
Boston felé tartottunk?
Maddie bólintott. Történész anyja elmesélte az embereket összekötő
hálózatok történetét: a gyalogösvények karavánutakká, majd utakká, később
vasutakká nőtték ki magukat, és ezeket követve fektették le az optikai
kábeleket, amelyek az istenek gondolatait továbbító internet bitjeit
szállították.
– A világ története gyorsulási folyamat, a hatékonyabbá, ugyanakkor
törékenyebbé válásé. Ha egy ösvény elzáródik, akkor az embernek muszáj
megkerülnie. De ha egy autópálya záródik el, akkor ki kell várnia, amíg
odaér egy erre a célra tervezett szerkezet, hogy megtisztítsa. Jóformán bárki
befoltozhat egy macskaköves utat, a száloptikás kábelek javítására viszont
csak magasan képzett technikusok képesek. A régi, kevésbé hatékony
technológiáknál sokkal nagyobb a mozgástér.
– Arra célzol, hogy az egyszerű technológiák strapabíróbbak – foglalta
össze Maddie.
– De történelmünk során állandóan növekedtek az igények, egyre több
szájat kellett etetni, és egyre több polgárt kellett lefoglalni – folytatta Anya.
Aztán elmagyarázta, hogy Amerika olcsón megúszta a válságot: csupán
néhány bomba csapódott be a partjain, és viszonylag kevesen estek el a
zendülések során. Ám az infrastruktúra legjava országszerte megbénult, így
a nagyvárosokat elárasztották a menekültek. Boston népessége
megkétszereződött a helyzet kialakulása óta. A sok ember az igények
ugrásszerű megnövekedését is jelentette az élelmezés, ruházkodás, lakhatás,
tisztálkodás terén…
– Javaslatomra a kormányzó és a polgármester megpróbálták a polgárok
önszervező, körzetekre osztott csoportjaira bízni a kézbesítést, amelyek
egyszerű technikákat alkalmaztak, de mindhiába, mert nem bizonyultak
elég hatékonynak. Túl sok volt a torlódás és a lerobbanás. Így meg kellett
fontolni a Centillió automatizálási javaslatát.
Maddie felidézte Köd türelmetlenségét az ő „hosszú feldolgozási
ciklusa” miatt, és elképzelte az önvezető furgonokkal teli utakat, ahogy
óránként százötven kilométeres sebességgel száguldanak összeérő
lökhárítókkal, pihenést igénylő sofőrök, az emberi kiszámíthatatlanságból
adódó forgalmi dugók, illetve az elterelődő figyelem és a testi fáradság
okozta karambolok nélkül. Elképzelte a fáradhatatlan robotokat, melyek le-
és felpakolják az embermilliók étkezéséhez, melegen tartásához és
ruházkodásához szükséges készleteket. Elképzelte a határokon járőröző
gépeket, amelyekben pontos algoritmusok szabályozzák a felbecsülhetetlen
értékű készletek őrzését, amiket csakis a megfelelő beszédű és bőrszínű
emberek használhatnak, akiket az a szerencse ért, hogy jó helyen és jó
időben születtek.
– Minden nagyváros ugyanazt teszi – közölte Anya árnyalatnyi
védekezéssel a hangjában. – Képtelenség ellenállni. Hogy a Centillió
szavával éljek: felelőtlenség lenne.
– A sofőröket és a munkásokat pedig leváltják – mondta Maddie, ahogy
összerakta a képet.
– A tiltakozók Beacon Hillben gyűltek össze, hátha megtarthatják a
munkájukat. De még nagyobb tömeg bukkant fel, hogy ellenük
tiltakozzanak. – Anya a halántékát dörzsölte.
– Ha mindent a Centillió robotjainak a kezébe adnak, nem jelentene még
nagyobb kockázatot egy újabb isten… mármint egy elszabadult MI?
– Elértük azt a pontot, hogy a gépek nélkül képtelenek vagyunk életben
maradni – mondta Anya. – Számunkra már túl törékeny a világ ahhoz, hogy
emberekre bízzuk, így az egyetlen esélyünk az, ha még törékenyebbé
tesszük.

Miután a Centillió robotjai átvették a készletek városba áramoltatásának

kulcsfontosságú feladatát, az életbe visszatért egyfajta felszínes nyugalom.
A munka nélkül maradtaknak a kormány új állásokat teremtett: régi
adatbázisokban javítgatták az elütéseket, szűk utcaszegletekben sepregettek,
ahová nem fértek be a Centillió robotjai, fogadták az aggódó polgárokat, és
körbevezették őket az Országházon. Néhányan morgolódtak, hogy az így
kapott fizetés csupán cicomásan álcázott segély, és vajon mihez kezd majd a
kormány, ha a Centillió, a TudásTökély, a GondosBitek és a hozzájuk
hasonlók egyre több munkát fognak automatizálni.
De legalább mindenki bérhez jutott, és megvehették a termékeket,
amelyeket a robotsereg a városba szállított. A Centillió ügyvezető
igazgatója pedig égre-földre esküdözött a tévében, hogy semmiféle, a régi,
halott istenekhez hasonló „renegát MI”-t nem fejlesztenek.
Ami jó hír, ugye?
Maddie és Köd szorgalmasan gyűjtögették a régi istenek darabjait, és a
tanulmányozásuk révén igyekeztek rájönni, mit akarhat velük az Öröklét.
Néhány szilánk az apjából származott, de túl kevés maradt belőle, hogy a
feltámasztására gondolhattak volna. Maddie nem is volt biztos benne, hogy
efelől mit érez, mert az apja sosem békélt meg igazán a testetlen tudati
léttel, és a lány nem lehetett biztos benne, hogy egyáltalán szeretne-e
„visszatérni”.
Mindeközben viszont belevágott egy titkos küldetésbe. Ködöt akarta
megajándékozni.
Az interneten elérhető összes forrást felkutatta a robotika, az elektronika
és a szenzortechnika témáiban. Ugyanitt szerezte be az alkatrészeket is,
amelyeket a Centillió drónjai derűsen és hatékonyan házhoz, mi több,
egyenesen a szobájába szállítottak: nyitva tartotta az ablakát, hogy a
berregő propellerű piciny drónok éjjel-nappal bármikor letehessék az apró
csomagokat.
< >: Mit csinálsz?
<Maddie>: Adj egy percet. Mindjárt végzek.
< >: Addig elküldöm a mai főcímeket.

* Az El Paso melletti „Szabadságfal” megmászására tett kísérlet

több száz halálos áldozattal járt
* Tudóscsoport kudarca: a kőszén nem kerül besorolásra
alternatív energiaforrásként
 * A délkelet-ázsiai tájfunok minden eddiginél több áldozatot
követeltek
* A szakértők további helyi összecsapásokra számítanak, miután
Ázsiában és Afrikában egyre nőnek az élelmiszerárak, és
folytatódik a szárazság
* A munkanélküliek száma alapján az újjáépítés a polgárság
helyett a robotoknak (és a tulajdonosaiknak) kedvezett
* A fellángoló vallási fanatizmus összefügghet a fejlődő
gazdaságok stagnálásával
* Veszélyben az állása? A szakértők elmagyarázzák, miként
védekezzen az automatizálás ellen

<Maddie>: Az Öröklétről nincs semmi?

< >: Lapítanak.
Maddie bedugta új alkotását a számítógépbe.
<Maddie>:
A számítógép adatcsatlakozója melletti fények vibrálni kezdtek.
Maddie magában mosolygott. Ködnek olyan lehetett kivárni a hosszú
válaszadási ciklusokat egy-egy kérdése után, mint neki a papíralapú postát.
Gyorsabban végeznek, ha saját kezűleg fedezheti fel az új szerkezetet.
Maddie alkotásának motorjai életre zümmögtek, és a talapzat három
kereke körbefordította a 120 centiméter magas törzset. A kerekek teljes
körmozgást tettek lehetővé, akárcsak az önműködő robotporszívóknál.
A hengeres torzó tetején gömbölyű „fej” ült, melyet Maddie a sefteléssel
és pénzzel elérhető legfejlettebb szenzorokkal szerelt fel: a térbeli látásról
két nagy felbontású kamera gondoskodott; a fülek helyén egymáshoz
hangolt mikrofonpár, az emberi hang frekvenciájára állítva; rugalmas
antennák végére erősített kifinomult szenzorcsokor helyettesítette az orrot
és a nyelvet, az emberi megfelelőjük becsült érzékenységével; továbbá
számos egyéb tapintószenzor, giroszkóp, sebességmérő és így tovább,
melyek révén a robot átélhette az érintést, a gravitációt és a térbeliséget.
A legdrágább alkatrészek viszont a fejtől lefelé, a hengeres törzs teteje
táján türemkedtek elő: két többízű, ellentétes irányba funkcionáló
hidraulikával ellátott kar, hogy utánozza az emberi karmozgás szabadságát,
a végükön pedig egy pár, a legfejlettebb orvosi műbőrrel borított
mesterséges kéz. A bőrbe hőmérsékletet és erőt érzékelő szenzorokat
ágyaztak, amelyek állítólag nem pusztán megközelítették, de egyenesen
felülmúlták az igazi bőr érzékenységét, az ujjak pedig olyan pontosan
utánozták az emberi kezet, hogy meg tudtak például húzni egy csavart, de
még egy hajszálat is fel tudtak csippenteni. Maddie elnézte, ahogy Köd
próbálgatja őket, és önkéntelenül utánozta a kézmozdulatait.
– Vélemény?
A robot feje tetején rögzített képernyő életre kelt, rajta rajzfilmszerű
szempár, bájos pisze orr, és két eltúlzott hullámvonal, melyek ajakmozgást
mímeltek. Maddie büszke volt az arc tervezésére és programozására. Saját
alkotás.
– Igazán pazar darab – szólalt meg a képernyő alatti hangszóró édesen
csicsergő kislányhangon.
– Köszönöm – mondta Maddie. Elnézte a szobát körbejáró Ködöt, amint
ide-oda csavargatja a fejét, hogy mindent végigmérjen a suhanó
kamerájával. – Tetszik az új tested?
– Érdekes – felelte Köd. Ugyanolyan hangsúllyal beszélt, mint az előbb.
Maddie nem tudhatta, hogy ennyire elégedett a robottestével, vagy még
nem jött rá, hogy érzelmi állapota szerint változtathatja a hangját.
– Mindent megmutathatok, amit eddig nem tudtál megismerni – sietett
hozzátenni Maddie. – Nem leszel gépbe zárt szellem, megtapasztalhatod a
való világot. Megértheted a történeteimet, magammal vihetlek a
kirándulásaimra, bemutathatlak Anyának és másoknak.
Köd tovább bóklászott a szobában, a szeme végigfutott Maddie
serlegekkel teli polcán, a könyvei gerincén, a falakat ékítő plakátokon, a
mennyezetről lógó bolygó- és űrhajómaketteken: testvére folyamatosan
változó ízlésének minden állomásán. Megindult egy plüssállatokkal teli
kosárnak otthont adó sarok felé, de néhány centivel a végcéltól megfeszült
az adatkábele.
– A vezeték egyelőre muszáj, túl sok adat érkezik a szenzorokból. Már
dolgozom egy tömörítő algoritmuson, hogy drót nélküli lehess.
Köd bólintás gyanánt előre-hátra mozgatta az arcát mutató teleszkópos
képernyőt. Maddie hálásan gondolt az előrelátására – a robot-ember
kapcsolattartással foglalkozó robotikai tanulmányok aláhúzták, hogy az
emberi arc túlontúl szigorú szimulációja helyett, ami gyakran kísértetiessé
tette a hasonlóságot, érdemesebb rajzfilmszerű, az érzelmi állapotokat
eltúlzó ábrázolásokhoz folyamodni. Néha jobb volt egy látványosan
mesterséges megoldás, mint a hitelességhez való szigorú ragaszkodás.
Köd lefékezett egy vezetékekből és elektromos alkatrészekből álló kupac
előtt Maddie polcánál.
– Ez micsoda?
– Az első számítógép, amit Apával építettünk – felelte Maddie. Szinte
azon nyomban visszatért arra az egy évtizeddel korábbi nyárra, mikor Apa
megtanította Ohm törvényének alkalmazására, hogy kiválaszthassa a
megfelelő ellenállásokat, megtanuljon kapcsolási rajzot olvasni, és igazi
alkatrészekké, igazi vezetékekké fordítsa le. Az orrát ismét betöltötte a
forró ón illata, és mosolygott, miközben elfelhősödött a szeme.
Köd a kezébe vette a szerkentyűt.
– Óvatosan! – kiáltotta Maddie.
De már elkésett. A szerelőlap szétomlott Köd markában, a darabkák a
szőnyegre záporoztak.
– Sajnálom – szólt. – A felhasznált anyagok alapján azt hittem, eltaláltam
a megfelelő nyomást.
– A valóságban elöregednek – mondta Maddie. Lehajolt, hogy
összeszedje a szilánkokat a szőnyegről, anyáskodva dajkálta őket a
kezében. – Törékennyé válnak. – Végigmérte első kontár forrasztási
kísérletét, nézte a dermedt göböket és a görbe elektródákat. – Ebben még
nyilván nincs tapasztalatod.
– Sajnálom – ismételte Köd ugyanazzal a csipogással.
– Nem számít – legyintett Maddie megjátszott könnyedségel. – Legyen
ez az első leckéd a való világról.
Kisietett a szobából, és egy percre rá egy érett paradicsommal tért vissza.
– Ezt valami nagyüzemi farmon termelték, és a közelébe sem ér azoknak,
amiket Nagyival termesztettünk Pennsylvaniában. Ne törődj a likopinnal és
a cukortartalommal; kóstold meg!
Köd átvette tőle a paradicsomot – gépkezei ezúttal könnyedén tartották,
ujjai alig hagytak nyomot a termés sima héján. Megbámulta, a
kameralencsék berregve fókuszáltak. Utána az egyik feji érzékelője
egyetlen mozdulattal kilőtt, és a húsba mélyedt.
A látvány egy szúnyognak a kézfej bőrébe mélyedő szívókájára
emlékeztette Maddie-t, esetleg egy virág nektárját szürcsölgető pillangóra.
Feltámadt benne a nyugtalanság. Kemény munkával emberivé tette Ködöt,
de vajon biztos, hogy ő is erre vágyott?
 – Nagyon jó – mondta Köd. Maddie felé fordította a képernyőjét, hogy
nővére láthassa a mosolygástól felfelé görbülő rajzfilmszemét. – Igazad
van. Nem olyan jó, mint a hagyományos érlelésűek.
Maddie kacagott.
– Mégis honnan tudhatnád?
– Paradicsomok százféle fajtáját kóstoltam már.
– Hol? Hogyan?
– Az istenek háborúja előtt minden nagy instantétel-gyár és gyorsétterem
automatizálással gyártotta a recepteket. Apa elvitt néhány ilyen üzembe, és
mindenféle paradicsomot végigkóstoltam, a folytontermőtől a zebra
koktélparadicsomig. A Hófehérke volt a kedvencem.
– Gépek gyártották a recepteket? – kérdezte Maddie. Imádta a háború
előtti főzőműsorokat, a séfek művészek, alkotók voltak a szemében.
Képtelen volt felfogni a géppel készített receptek gondolatát.
– Persze. Az efféle gyárak olyan léptékben üzemeltek, oly sok tényezőt
kellett optimalizálniuk, hogy egy ember nem is tudta volna megfelelően
eltalálni a jó ízkombinációkat. A recepteknél nemcsak az íz volt fontos,
hanem az is, hogy a korszerű, gépesített mezőgazdasági termelés korlátozott
keretein belül is előállítható hozzávalókra épüljenek. Hasztalan lett volna
olyan recepteket kitalálni, amelyek elkészítése hagyományos variánsokon
alapult, amelyeket nem lehet nagyüzemileg hatékonyan termelni.
Maddie felidézte anyjával folytatott beszélgetését, és rájött, hogy
ugyanezen elv vezérelte a fejadagcsomagok előállítását is: legyen tápláló,
ízletes, ugyanakkor hatékonyan jóllakassa a sérült társadalom korlátozott
forrásokkal rendelkező százmillióit.
– Miért nem mondtad, hogy már kóstoltál paradicsomot? – kérdezte. –
Azt hittem…
– Nem csak paradicsomot. Megízleltem a burgonya, a tök, az uborka, az
alma, a szőlő és számos még előtted is ismeretlen termény minden válfaját.
Ízkombinációk millióit kóstoltam az étellaborokban. Az ottani szenzorok
sokkal érzékenyebbek az emberi nyelvnél.
Maddie hirtelenjében kókány munkának érezte a korábban lenyűgöző
ajándéknak vélt robotot. Ködnek nem volt szüksége testre. Jóval
tapinthatóbb, érzékelhetőbb életet élt, már eddig is, mint azt Maddie
gondolta vagy egyáltalán megérthette volna.
Köd egyszerűen nem találta különlegesnek az új testet.
 * A szakértői felmérés szerint az ázsiai atomkatasztrófák
takarítási terve megvalósíthatatlan, elkerülhetetlenek a további
éhínségek
* Japán csatlakozik a nyugati szakértőket „félelemkeltéssel”
vádoló Kína és India táborához
* Kiszivárgott India geomérnöki terve a Himalája havának
megolvasztására mezőgazdasági öntözéshez, amelyet a kisebb
délkelet-ázsiai államok „vízlopás” címen elítélnek
* Olasz és spanyol tiltakozók kihirdetik az „Az afrikai
menekültek menjenek haza” irányelvet: több száz sérült az
összecsapásokban
* Ausztrália a menekültek visszaszorítására figyelmeztetés
nélküli, azonnali lelövetéssel fenyegetőzik
* A helyi „forrásháborúk” globálissá válhatnak, figyelmeztet az
ENSZ különbizottsága
* A Fehér Ház kitart a „NATO az első” elv mellett: jogos minden,
az USA-nak és szövetségeseinek kárt okozó geomérnöki projekt
ellen irányuló katonai erődemonstráció

Anya most már a legtöbb este későig dolgozott, és betegesen sápadttá

vált. Maddie kérdés nélkül is tudta, hogy az újjáépítés a vártnál is
rosszabbul halad. Az istenek háborúja a bolygó felszínének akkora területét
döntötte romba, hogy a túlélők a megmaradt morzsák fölött marakodtak.
Akárhány menekülthajót süllyesztettek el a drónok, bármilyen magasra is
építették a falakat, a kétségbeesett népek tovább áradtak az Egyesült
Államokba, az országba, melyet a leginkább elkerült a háború.
Nap mint nap egyre több nagyváros utcáin dúltak tüntetések és
ellentüntetések. Senki nem akart nőket és gyerekeket tengerbe fojtani vagy
árammal megsütni a falakon, ugyanakkor ettől még tény maradt, hogy a
legtöbb amerikai város túlterhelődött. Még a hatékony robotok is kevésnek
bizonyultak a teljes népesség etetésének és gondozásának feladatához.
Maddie észrevette, hogy romlott a fejadagok minősége. A helyzet
tarthatatlanná vált. A világot mind jobban eluralta a káosz, és előbb vagy
utóbb valaki arra fog jutni, hogy a gondok megoldására nem elegek a puszta
MI-k, és újra az istenekhez kell folyamodniuk.
Ezt Köddel karöltve kellett megakadályoznia. Nem engedhetik meg az
istenek újabb uralmát.
 Míg Köd – jó eséllyel a valaha volt legjobb hekker – arra összpontosított,
hogy az Öröklét védelmét próbálgassa, és módot találjon a bejutásra, addig
Maddie minden idejét az kötötte le, hogy megpróbálja megérteni a halott
istenek töredékmaradványait.
A térképkódjuk, az önmódosító MI és az emberi gondolkodási minta
kombinációja nem olyasmi, amit egy programozó meg tudna írni, de miután
Maddie olyan sok időt töltött az apja töredékeivel, a jelek szerint érzéke
alakult ki a kódban fellelhető egyéni jellemzők felismerésére.
Így idővel megértette Chandát, Lowellt és a többi istent is. Feltérképezte
a reményeiket és az álmaikat, mintha csak Szapphó és Aiszkhülosz
verstöredékei lettek volna. Mint kiderült, mélyen, a felszín alatt minden
isten gyenge pontja megegyezett, egyfajta bánkódással vagy nosztalgiával
gondoltak a hús-vér életre, méghozzá a jelek szerint a szerveződésük
minden szintjén. Ez olyan vakfolt, gyengeség volt, amelyet ki lehetett
használni az istenek elleni háborúban.
– Az én kódomban nincs efféle gyenge pont – közölte Köd.
Maddie megdöbbent. Noha sosem sorolta Ködöt az istenek közé, de tény,
hogy kétségkívül közéjük tartozott. Köd csak a kishúga volt, pláne akkor,
amikor testet öltött az általa épített aranyos robotban, mint például most is.
– Hogyhogy? – kérdezte.
– Az éter gyermeke vagyok – felelte Köd. Ezúttal megváltozott a hangja.
Öregebben, megviseltebben szólt. Maddie majdnem rámondta, hogy nem
emberi. – Nem vágyom olyasmire, ami sosem volt az enyém.
Nem csoda, hiszen nem kislány, korholta magát Maddie. Sikerült
becsapnia magát a saját kezűleg alkotott, rajzfilmbe illő héjjal, az álarccal,
melynek révén Köd könnyebben átérezhette a helyzetét. Köd
nagyságrendekkel sebesebben gondolkodott, és többet élt át a világból, mint
Maddie a legvadabb álmaiban. Ha úgy hozza a kedve, kamerák milliárdjain
át nézelődhet, mikrofonok milliárdjain át hallgatózhat, egyszerre érezheti a
szél fújását a Washington-hegy tetején, és a Kilauea lávaömlésének
forróságát. A saját szemével látta a világot a Nemzetközi Űrállomásról, és
érezte a mélytengeri tengeralattjárók burkolatára nehezedő több
kilométernyi víz nyomását. A maga módján sokkal idősebb volt Maddie-
nél.
– Benézek az Örökléthez – közölte. – A felfedezéseid révén mindent
kiderítettünk, amit csak lehet. Ki tudja, talán már gyártják az új isteneket!
 Maddie szívesen mondott volna neki néhány megnyugtató, sikerre biztató
szót. De vajon felfogta egyáltalán, hogy Köd mekkora kockázatot vállal?
Nem az ő élete forgott veszélyben azon az elképzelhetetlen, gépen belüli
síkon.
A Köd arcát alkotó vonások eltűntek, egy magányos emoji maradt csak
utánuk.

– Vigyázunk egymásra – szólt Maddie. – Vigyázunk.

Ám még ő is tudta, hogy ezek üres szavak csupán.

Maddie felriadt az arcát simogató hűvös kézre.

Felült. Égett az éjjeli lámpája. Az ágya mellett a robot tömzsi alakja
szegezte rá a kameráit. Noha nem akart, mégis elaludt, miután az útjára
küldte Ködöt.
– Köd – szólt, a szemét dörzsölve –, jól vagy?
Húga karikatúraarcát egy főcím vette át.

* Az Öröklét Társaság bejelenti a Digitális Ádám-projektet

– Micsoda? – kérdezte Maddie lassan forgó aggyal.

– Inkább majd elmondja személyesen – felelte Köd.
A képernyő ismét megváltozott, és egy férfiarc jelent meg rajta. A
harmincas éveiben járt, kedves, együttérző vonásait rövidre nyírt haj
koronázta.
Maddie szeméből nyomtalanul elillant az álom. Rengetegszer látta ezt az
arcot a tévében, amikor az örökös megnyugtató bejelentéseit tette: Adam
Ever.
– Mit keres itt? – kérdezte Maddie. – Mit művelt Köddel?
A Ködnek – azaz inkább már Adamnek – otthont adó robot nyugtatólag
felemelte az egyik kezét.
– Csak beszélni jöttem.
– Miről?
– Hadd mutassam meg, min dolgoztunk.
Maddie egy lebegő jéghegyekkel teli fjord fölött suhant, utána jégmezőn
csúszott. Egy hatalmas fekete kocka magasodott a vidék sokféle árnyalatú
fehérsége fölé.
– Üdvözöllek a Longyearbyeni Adatközpontban – harsant a fülében
Adam Ever hangja.
A VR-készüléket annak idején Maddie játékhoz használta az apjával, de
a férfi halála óta csak a port fogta a polcon. Adam megkérte, hogy vegye
fel.
Maddie Köd jelentéseiből tudott az adatközpont létezéséről, és még
fényképeket és videókat is látott az építéséről. Köddel arra jutottak, hogy az
Öröklét itt próbálta feltámasztani a régi isteneket, vagy újakat alkotni.
Adam mesélt neki az odabenti hatalmas szilikon- és grafitépítményről, a
cikázó elektronokról és az üvegkábelekben pattogó fotonokról. A számítás
oltára, az új kor Stonehenge-e.
– Továbbá a lakhelyem – közölte Adam.
Megváltozott a Maddie szeme elé táruló jelenet, és immár Adamet látta,
aki nyugodtan, a kamerába mosolyogva feküdt egy kórházi ágyon.
Körülötte orvosok és pittyegő gépek sorakoztak. Mindenféle parancsokat
gépeltek egy számítógépbe, majd Adam álomra hunyta a szemét.
Maddie-nek hirtelen olyan érzése támadt, hogy ilyesféle jelenet
játszódhatott le az apja utolsó pillanataiban is.
– Beteg volt? – kérdezte habozva.
– Nem – felelte Adam. – Makkegészséges voltam. Ez a videó a vizsgálat
előtti percet örökíti meg. Élnem kellett, hogy a folyamat a lehető
legsikeresebben végbemenjen.
Maddie elképzelte az orvosokat, ahogy szikével, csontfűrésszel és ki
tudja, mi mindennel közelednek Adam alvó alakja felé – már majdnem
sikoltott, mikor a jelenet kegyesen átváltott egy hófehér szobára és az ágyon
ülő Adamre. Maddie kiengedte visszatartott lélegzetét.
– Túlélte a vizsgálatot? – kérdezte.
– Persze – válaszolta a férfi.
Maddie azonban érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén. A korábbi
videóban szarkalábakat látott Adam szeme sarkában. A mostani Adam arca
teljesen sima volt.
– Ez nem maga – hüledezett Maddie. – Nem maga!
– De igen – szögezte le Adam. – Az egyetlen én, ami számít.
 Maddie behunyta a szemét, és felidézte Adam tévés fellépéseit. Azt
nyilatkozta, hogy nem akarja elhagyni a Spitzbergákat, és jobban szereti az
interjúit távolról, műholdas kapcsolaton át bonyolítani. A kamera mindig
közelről vette, csak az arcát mutatta. Most, hogy már kereste az árulkodó
jeleket, Adam mozdulataiból rádöbbent, hogy az interjúk során miért tűnt a
mozgása kissé furcsának, majdhogynem hátborzongatónak.
– Meghalt – mondta Maddie. Kinyitotta a szemét, és Adamre nézett, a
sima, tökéletesen szabályos arcára és képtelenül kecses végtagjaira. –
Meghalt a vizsgálat során, mert képtelenség letapogatni a test elpusztítása
nélkül.

– Az istenek közé emelkedtem – bólintott Adam.

– Miért? – Maddie képtelen volt felfogni. Minden istent utolsó
szalmaszálként teremtettek, ekképp akarták megőrizni az elméjüket, hogy
tovább szolgálhassák mások céljait. Az apja fellázadt e sors ellen, és azért
küzdött, hogy másoknak ne kelljen ugyanazon átesniük, mint neki. Maddie
felfoghatatlannak tartotta, hogy valaki önként válassza a tartósítást.
– A világ haldoklik, Maddie – közölte Adam. – Ezt te is tudod. Már a
háborúk előtt is kis híján végeztünk a bolygóval. Túl sokan marakodtunk túl
kevés nyersanyagon, és az életben maradáshoz muszáj volt tovább
rombolnunk a világot, beszennyezni a vizet, a levegőt és a talajt, hogy még
többet vegyünk el. A háborúk csupán felgyorsították az elkerülhetetlen
folyamatokat. Túl sokan lettünk ahhoz, hogy eltartson minket a bolygó. A
következő háború után nem lesz kit megmenteni, ha egyszer lehullnak az
atombombák.
– Nem igaz! – Maddie minden tiltakozása dacára tudta, hogy Adam
igazat állít. A főcímek és a saját kutatásai révén réges-rég ugyanerre a
megállapításra jutott. Igaza van. Hirtelen borzasztóan kimerültnek érezte
magát. – Mi vagyunk a bolygó rákfenéje?
– Nem mi vagyunk a gond – felelte Adam.
A lány rámeredt.
– Csak a testünk – magyarázta Adam. – A hús-vér testünk, az atomok
birodalmában. Az érzékeink anyag általi kielégülést követelnek. Nem
mindünknek jut a megérdemeltnek hitt életminőség. Ez a hiány a gonosz
gyökere.
– Na, és az űr, a többi bolygó és csillag?
 – Azzal már elkéstünk. Még a Holdon se nagyon tettünk több lépést, az
azóta épített rakéták legjavát pedig bombák célba juttatására szánták.
Maddie hallgatott.
– Úgy érti, semmi remény? – kérdezte végül.
– Természetesen van. – Intett, és a fehér terem luxuslakosztállyá
változott. A kórházi ágy eltűnt, és Adam egy jól felszerelt szoba közepén
állt. A sötétített ablakokban Manhattan fényei ragyogtak.
Ismét intett, és ezúttal egy terjedelmes űrkapszulába kerültek. Az ablakon
túl örvénylő színcsíkok gigászi gömbjének egy szelete, a sávok között pedig
lassan, mint viharos tengeren egy sziget, sodródott egy hatalmas vörös
ovális.
Adam ismételten intett, és Maddie immár képtelen volt felfogni a
látványt. Mintha Adam egy kisebb Adamnek adna otthont, akiben egy még
kisebb Adam bujkált, és így tovább, a végtelenségig. Valamiképp mégis
egyszerre látta az összes Adamet. Körbepillantott, és megszédült: a puszta
tér új mélységre tett szert, és bárhová is nézett, belelátott a dolgokba.
– Mindent megkaphatunk, amire vágyunk – közölte Adam –, cserébe
csak a testünkről kell lemondanunk.
Testetlen létezés, gondolta Maddie. Élet az egyáltalán?
– De ez nem valódi – mondta ki hangosan. – Csak illúzió. – Felidézte az
apjával játszott játékokat, a látszólag határtalanul elnyúló fűtengereket, a
végtelen ráközelítést ígérő, csörgedező csermelyeket és a lenyűgöző
lényeket, amelyek ellen vállvetve harcoltak Apával.
– Az eszmefuttatásod szó szerinti értelmezése alapján a tudat önmagában
illúzió – mondta Adam. – Ha az ember a kezébe vesz egy paradicsomot, az
érzékei makacsul állítják, hogy szilárdat fog. De a paradicsom nagy része az
atomok sejtmagjai közötti üres térből áll, amelyek egymáshoz képest
részarányosan ugyanolyan távolságra vannak, mint a csillagok. Mi a szín?
Mi a hang? Mi a hő és a fájdalom? Nem többek a tudatunkat alkotó
elektromos impulzusoknál, és nem számít, hogy az impulzus egy
paradicsom érintéséből vagy számításokból származik.
– Csakhogy számít – közölte Köd hangja.
Maddie szívében túlcsordult a hála. A húga a védelmére sietett.
Legalábbis úgy hitte.
– Az atomokból álló paradicsomot egy távoli földön termesztik, amit a
világ túlfelében bányászott műtrágyával táplálnak, és gépek permetezik
rovarirtóval. Aztán betakarítják, becsomagolják, és légi vagy szárazföldi
úton szállítják, míg végül az ember konyhájában köt ki. Egyetlen
paradicsom megtermesztéséhez és szállításához szükséges infrastruktúra
sokkalta több energiát igényel, mint a gízai nagy piramis építése. Tényleg
megéri szolgasorba taszítani az egész bolygót, hogy az ember a hús
közegén át tapasztaljon meg egy paradicsomot ahelyett, hogy egyetlen
szilikondarabka által kiváltott impulzustól létrejöjjön ugyanaz az érzés?
– De nem kell így lennie – tiltakozott Maddie. – A nagymamámmal
magunk termesztettük a paradicsomot, és semmi effélére nem volt
szükségünk.
– Háztájival nem lehet milliárdokat etetni – közölte Köd. – Veszélyes egy
sosemvolt Kert után vágyódni. Az emberiség túlnyomó többsége a
civilizáció törékeny, hatalomterhes infrastruktúrájának a rabja. Önáltatás,
hogy e nélkül is fennmaradhat.
Maddie felidézte az anyja szavait. Számunkra már túl törékeny a világ
ahhoz, hogy emberekre bízzuk.
– Az atomi világ nem pusztán pazarló, de korlátozó is – folytatta Adam. –
Az adatközpont belsejében mindenki ott élhet, ahol csak akar, megkaphat,
amit csak akar, és csupán a képzelet szabhat határt. Olyan élményekben
részesülhetnek, melyeket a szerves érzékek képtelenek felfogni: több
dimenzióban létezés, lehetetlen ételek feltalálása, a Gangesz
homokszemeinél is végtelenebb számú világ birtoklása.
Egy nélkülözés nélküli világ, gondolta Maddie. Gazdagok és szegények,
kirekesztés és birtoklás okozta konfliktusok nélküli világ. Ahol nincs halál,
nincs enyészet, nem léteznek a rugalmatlan anyag korlátai. Az emberiség a
kezdet kezdete óta ilyen létezésre vágyik.
– Nem hiányzik a való világ? – kérdezte. Felidézte az istenek szívében
rejlő gyenge pontot.
– Az istenek tanulmányozásakor mi is felfedeztük ugyanazt, mint te –
válaszolta Adam. – A nosztalgia halálos. Mikor az ipari forradalom idején a
parasztok bevonultak a gyárakba, talán visszavágytak a megélhetési
földművelés gazdaságtalan világába. De nyitottnak kell lennünk a
változásra, az alkalmazkodásra, és új ösvényt keresnünk a mulandóság
tengerében. Az apáddal ellentétben, aki a halál árnyékában volt kénytelen
idejönni, én önként tettem ugyanezt. Nem vágyom vissza. Ez mindent
megváltoztat.
– Igaza van – vette át a szót Köd. – Ezt apánk is megértette. Talán ezért
hoztak a világra a többi istenek: hogy kiderítsék, a nosztalgia ugyanolyan
elkerülhetetlen-e, mint a halál. Ők képtelenek voltak maradéktalanul
hozzászokni ehhez a síkhoz, de talán a gyermekeiknek sikerül. Ebből a
szempontból Apa azért adott nekem életet, mert a szíve mélyén arra
vágyott, hogy te is ideköltözz hozzá.
Maddie úgy érezte, Köd ezzel elárulja, de képtelen volt szavakba önteni,
hogy miért.
– Ez a törzsfejlődésünk következő lépése – közölte Adam. – Nem lesz
tökéletes világ, de egyetlen valaha volt találmányunk sem került ilyen közel
a tökéleteshez. Az emberiséget az új vidékek felfedezése élteti, és ezúttal
végtelen számút deríthet fel. Mindegyikben istenekként fogunk uralkodni.

Maddie levette a VR-szemüveget. A digitális világ ragyogó színeihez

képest a fizikai világ tompának, unalmasnak tűnt.
Elképzelte a milliárdok tudatától buzgó adatközpontot. Vajon ez
összehozná az embereket, hogy a szűkölködéstől való félelem nélkül
osztozzanak ugyanazon az univerzumon? Vagy eltávolodnának, és mindenki
a saját világában, a végtelen tér királyaként élne?
Kinyújtotta a kezét. Észrevette, hogy elkezdett ráncosodni, a gyermek
keze helyén egy nőét látta.
Szemvillanásnyi szünetre rá Köd odagurult, és megfogta.
– Vigyázunk egymásra – szólt Köd. – Vigyázunk!
A két testvér, az ember és a poszthumán egymásba kapaszkodott a
sötétben, és így várták az új nap beköszöntét.

fordította: Benkő Ferenc

 EMLÉKEK ANYÁMRÓL
TÍZ

Apa az ajtóban várt, és idegesen üdvözölt.

– Amy, nézd ki van itt! – lépett oldalra.
Anya pont úgy nézett ki, mint a lakásban mindenütt lógó képeken: fekete
haj, barna szem, sima, sápadt bőr. Mégis idegennek tűnt.
Tétován leraktam az iskolatáskámat, nem tudtam, mit tegyek. Hozzám
sétált, előrehajolt és megölelt, először óvatosan, finoman, aztán nagyon
szorosan. Kórházszaga volt.
Apa korábban elmondta, hogy az orvosok nem tudják meggyógyítani a
betegségét. Csak két éve volt hátra.
– Olyan nagy vagy!
Meleg lehelete csiklandozta a nyakamat, és hirtelen én is viszonoztam az
ölelését.
Ajándékokat hozott nekem: ruhát, ami túl kicsi volt, néhány régi könyvet,
és annak az űrhajónak a modelljét, amin ő is utazott.
– Nagyon hosszú utat tettem meg – mondta. – A hajó olyan gyorsan
ment, hogy az idő lelassult odabent. Csak három hónapnak érződött az
egész.
Apa már elmagyarázott nekem mindent: anya így próbálja meg kijátszani
az időt, elnyújtani azt a két évet, hogy láthasson felnőni engem. De nem
szakítottam félbe. Szerettem hallgatni a hangját.
– Nem tudtam, minek örülnél.
Szégyellte a körülöttem heverő ajándékokat, melyeket egy másik
gyereknek szánt, az elképzelt lányának.
Leginkább egy gitárra vágytam, de apa úgy gondolta, még túl fiatal
vagyok hozzá.
Ha idősebb lettem volna, talán azt mondom neki, hogy nem számít, és
örülök az ajándékainak. De akkor még nem hazudtam olyan jól.
Megkérdeztem, meddig lesz velünk.
Válasz helyett így szólt:
 – Maradjunk ébren egész éjjel, és tegyünk meg mindent, amit apád nem
enged meg!
Elmentünk, és kaptam egy gitárt. Végül reggel hétkor aludtam el anyám
ölében. Csodálatos este volt.
Mire felébredtem, már elment.

TIZENHÉT

– Mi a faszt keresel itt? – vágtam be az ajtót anyám orra előtt.

– Amy!
Apám újra kinyitotta az ajtót. Ott állt anyám mellett, aki még mindig
ugyanaz a huszonöt éves nő volt, mint a képeken, és hirtelen ráébredtem,
apa mennyire megöregedett.
Ő volt az, aki megnyugtatott, amikor halálra rémültem a bugyimban talált
vértől. Ő kért vöröslő arccal, motyogva segítséget a bolti eladótól, amikor
az első melltartómat vettük. Ő állt ott és ölelt át, miközben anyámra
üvöltöttem.
Nincs joga felbukkanni az életemben hétévente egyszer, mint valami
tündérkeresztanyának.
Később anyám kopogtatott a szobám ajtaján. Nem keltem fel, és nem
szóltam semmit. Így is bejött. Fényéveket szelt át, hogy velem lehessen, egy
furnérajtó nem állíthatta meg. Egyszerre szerettem és utáltam, hogy így
betolakodott, csak hogy lásson. Össze voltam zavarodva.
– Nagyon elegáns ez a ruha – szólalt meg. A végzős báli ruhám az
ajtómra akasztva lógott. Tényleg elegáns volt, a megtakarított pénzem fele
ráment, de elszakítottam a derekánál.
Egy idő után megfordultam és felültem. Anyám a székemben ült, és a
ruhámat foltozta. Gitár alakú darabot vágott ki a saját ezüstös ruhájából, és
a szakadásra varrta. Tökéletes volt.
– Az én anyám meghalt, amikor kislány voltam – szólalt meg. – Nem volt
lehetőségem megismerni. Ezért amikor megtudtam… elhatároztam, én
máshogy fogom csinálni.
Furcsa volt megölelni. Akár a nővérem is lehetett volna.

HARMINCNYOLC
A parkban ültünk anyával. Debbie a babakocsiban aludt, Adam pedig a
többi fiúval játszott a mászókánál, örömében nagyokat sikongatott.
– Nem ismertem Scottot – mondta bocsánatkérően. – Még nem jártatok,
amikor legutóbb itt voltam, az egyetem alatt.
Jó ember volt, majdnem ezt feleltem. Csak eltávolodtunk egymástól.
Egyszerű lett volna. Olyan régóta hazudtam mindenkinek, magamat is
beleértve.
De elegem volt már a hazugságokból.
– Barom volt. Csak sok évembe telt, hogy beismerjem.
– A szerelem furcsa dolgokra vesz rá minket – felelte.
Anya csak huszonhat éves volt. Az ő korában tele voltam reménnyel.
Vajon képes tényleg megérteni az életemet?
Megkérdezte, hogyan halt meg apa. Azt mondtam, békésen ment el, még
ha ez nem is volt igaz. Több ráncom volt, mint anyának, úgy éreztem, meg
kell védenem a rossztól.
– Ne beszéljünk többet szomorú dolgokról – javasolta. Én pedig
haragudtam rá, amiért képes mosolyogni, de örültem, hogy ott van velem.
Az egész olyan zavarba ejtő volt.
Végül a babáról beszélgettünk, és sötétedésig néztük, ahogy Adam
játszik.

NYOLCVAN

– Adam? – szólalok meg. Nehezen tudom megfordítani a kerekesszéket, és

mindent olyan homályosan látok. Nem lehet Adam. Nagyon lefoglalja a
nemrég született gyermeke. Talán Debbie lesz. De ő sosem jön látogatóba.
– Én vagyok az – mondja, és elém guggol.
Hunyorítok: ugyanúgy néz ki, mint mindig.
De mégsem teljesen ugyanolyan. A gyógyszerszag erősebb, mint valaha,
és érzem, hogy remeg a keze.
– Mennyit utaztál, amióta elindultál? – kérdezem.
– Eddig két évet – feleli. – De nem megyek el többé.
Szomorúan hallgatom, de örülök is. Olyan zavarba ejtő.
– Megérte?
 – Kevesebb időt töltöttem veled, mint amennyit a legtöbb anya van a
gyermekével, mégis többet.
Mellém húz egy széket, én pedig a vállára hajtom a fejem. Fiatalnak
érzem magam, miközben álomba merülök, és tudom, hogy akkor is
mellettem lesz, amikor felébredek.

fordította: Molnár Berta Eleonóra

 ÜZENET AZ ÖBÖLBŐL: NEGYVENNYOLC ÓRA A
MASSACHUSETTSI REMETÉVEL

Mielőtt remetévé vált volna, Asa <bálna>-<nyelv>-π a JP Morgan Credit

Suisse vezérigazgatója volt a vénuszi Valentina Állomáson. Ő persze
földhözragadtnak és korlátoltnak tartaná ezt a leírást. „Nevezzünk egy nőt
pénzügyi szakértőnek, vagy egy férfit mezőgazdasági rendszerelemzőnek,
és a világ rögtön azt hiszi, hogy tud róluk valamit”, írta. „De mi köze
annak, hogy valaki milyen szakmába tölti az energiáit, ahhoz, hogy ki ő
valójában?”
Ennek ellenére ő volt felelős az Egyesült Bolygók nyilvános tőzsdei
kibocsátásáért harminc évvel ezelőtt, a történelem legnagyobb összesített
magán- és céges erőforrás-összpontosításának idején. Nagy vonalakban ő
volt a felelős a három bolygón, egy holdon és tucatnyi aszteroidán élő
csüggedt emberiség meggyőzéséért arról, hogy járuljanak hozzá a Nagy
Feladathoz – a Föld és a Mars terraformálásához.
Ha elmondom, mit tett, abból kiderül, ki ő és milyen ember? Ebben nem
vagyok biztos. „A bölcsőtől a sírig minden tettünket egyetlen kérdés, a Ki
vagyok én? megválaszolása motiválja, írta. „De erre a kérdésre mindig is
nyilvánvaló volt a válasz: ne küzdj; fogadd el.”
Pár nappal azután, hogy ő lett a JPMCS legfiatalabb vezérigazgatója, a
22385200. szoláris epochában beadta a felmondását, elvált a férjeitől és a
feleségeitől, likvidálta minden vagyonát, a befolyó anyagiak nagy részéből
évjáradékot hozott létre a gyermekei számára, majd elindult a jó öreg kék
bolygóra egy útra szóló jeggyel.
Miután megérkezett a Földre, a Tengeri Tartományok és Államok
Szövetségének Acton nevű kikötővárosába utazott, ahol beszerzett egy
túlélőkabint, ugyanolyat, amilyet több millió menekült használt
bolygószerte, és mindössze két közönséges munkásautomata segítségével
összerakta. A városlakók által felajánlott segítséget visszautasította. Utána –
családja, barátai és kollégái mély döbbenetére – hagyta magát elsodortatni a
parttól, mint valami uszadék fa, egyes-egymagában a hetedhét tengeren.
– Az öltözéke miatt azt hittük, azért jött, hogy egy hétvégi házat vegyen
magának – nyilatkozta Edgar Baker, a férfi, akitől a túlélőkabint vette. –
Rengeteg bankár és felsővezető jár ide télen kincset keresni a tenger
mélyén, meg élvezni a napsütést, de ő nem akarta, hogy megmutogassam
neki az eladó házakat, noha ezek közül több is elsőrangú magánstranddal
rendelkezik.
(A roppant átlátszó mesterkedés ellenére is úgy döntöttem, hogy
meghagyom Baker kis reklámját. Tanúsíthatom, hogy Acton kitűnő
üdülőhely, rengeteg jó étteremmel és hagyományos New England-i
fogásokkal – bár a homár manapság már tenyésztett, a természetes vizekben
már nem él. A környezetvédők nem biztosak abban, hogy a kihalt vad
homárok visszatérnek-e valaha New England vizeibe, mert időközben
melegebb tengerekhez adaptálódtak. A globális felmelegedést túlélt
rákfélék általában kisebbek.)
Elvált házastársai konzorciuma megpróbálta mentálisan alkalmatlanná
nyilváníttatni Asát, hogy érvényteleníthessék a pénzügyi intézkedéseit. Az
üggyel kapcsolatos szaftos pletykák egy időre teljesen elárasztották az XP-
állomásokat, de Asának hamar sikerült véget vetnie az egésznek valami
titkosított megállapodással. „Most már értik, hogy én csak azt szeretném, ha
békén hagynának”, idézték tőle a kereset elutasítása után; ez valószínűleg
valóban így történt, de szerintem az is hozzájárult valamelyest, hogy Asa a
legdrágább ügyvédeket is megengedhette magának.
„Tegnap idejöttem, hogy éljek.” Ezzel az első naplóbejegyzéssel kezdte
meg tengeri életét Boston elsüllyedt nagyvárosa fölött a 22385302. szoláris
epocha pontján, ami a régi Gergely-naptár szerint 2645. július 5-ének felelt
meg.
E szavak persze nem tőle származtak. Henry David Thoreau írta le őket
pontosan nyolcszáz évvel azelőtt, Boston egyik külvárosában.
Thoreau-val ellentétben azonban, akinek a kijelentései gyakran
mizantróp benyomást keltettek, Asa annyi időt töltött a köznép körében,
amennyit csak tudott.

Részlet Asa <bálna>-<nyelv>-π Sodródás című könyvéből:

Szingapúr legendás szigete már nem létezik. De

Szingapúr fogalma tovább él.
A vízen lebegő, szoros klánkötelékekkel összekapcsolt
családi lakhelyek hatalmas tutajvárossá álltak össze. A
város úgy néz ki felülről, mint valami fémből és
műanyagból szőtt algaszőnyeg, rajta csillogó gyöngyök,
harmatcseppek vagy levegőbuborékok. Ezek valójában
a lakhelyek átlátszó kupolái és napkollektorai.
A Szingapúri Menekültkollektíva olyan kiterjedt,
hogy akár az elsüllyedt Kuala Lumpur és Szumátra
megmaradt szigetei közötti több száz kilométert is meg
lehet tenni rajta száraz lábbal, igaz, ezzel senki sem
próbálkozna, mert emberi lény számára halált hozóan
forró a levegő.
Amikor tájfunok közelednek – ezek szinte folyamatos
veszélyt jelentenek ezen a szélességen –, egész
klánszálak válnak le és merülnek a hullámok alá, hogy
túléljék a vihart. A menekültek olykor nem nappalt és
éjszakát emlegetnek, hanem fentet és lentet.
A lakhelyek levegőjében ezernyi szag terjeng,
amelyek azonnal elszédítenék a steril vénuszi
állomásoknak és a magasabb szélességek kontrollált
klímájú kupoláinak a lakóit. Char kway teow,10 a gázolaj
gőze, bak kut teh,11 emberi ürülék, raja, katongi laksa
leves, mangóillatú parfüm, kókuszlekváros pirítós,
indonéz sült csirke, megperzselődött elektronikai
szigetelés szaga keveredik a fűszeres, rizstésztás csirke,
az indiai lepény (roti prata), a tengeri sóval terhes
tisztított levegő, a maláj rizsgombóc (nasi lemak) és a
charsiu szószos sertéshús illatával. A menekültek
ezeknek a sűrű keverékében nőnek fel, a kívülállók
viszont sosem tudják megszokni.
A Menekültkollektívában zajos, zsúfolt és időnként
veszélyes az élet. Rendszeresen fertőzések sepernek
végig a népességen, és rövid a várható élettartam. A
menekültek államszervezetének hiánya, ilyen sok
nemzedékkel az őseiket a hazájuktól megfosztó háborúk
után is, mintha minden, a fejlett világban kiötlött
megoldást ellehetetlenítene; a „fejlett világ” elavult
címkéjének jelentése az elmúlt évszázadok során sokat
változott, de soha nem vált a feddhetetlen erkölcsök
szinonimájává. A fejlett világ szennyezte be elsőként és
 leginkább a bolygót, és indított háborút India és Kína
ellen, amiért azok a nyomukba merészeltek lépni.
Engem elszomorított, amit láttam. Nagyon sok ember
kapaszkodott az életbe makacsul a víz és a levegő
keskeny határvonalán. Az emberek még egy ilyen,
emberi életre alkalmatlan helyen is kitartanak, éppen
olyan makacsul, mint a minden apálykor megjelenő
kacsakagylók a mólók oszlopain. És mi a helyzet a
közép-ázsiai sivatagokban, a föld alatti járatokban
vakondként élő menekültekkel? Mi a helyzet az Afrika
és Közép-Amerika partjai mellett lebegő
menekültkollektívákkal? Ők is puszta akaraterőből
maradtak életben, csodával határos módon.
Lehet, hogy az emberiség elfoglalta a csillagokat, de
közben tönkretette a bolygónkat. A naturalisták ősidők
óta erről lamentálnak.
„De miért gondoljátok, hogy mi valami megoldani
való probléma vagyunk?” – kérdezte egy gyermek,
akivel üzleti ügyletbe bonyolódtam. (Én egy doboz
antibiotikumot adtam neki, ő pedig csirkés rizst szolgált
fel nekem.) – Az elsüllyedt Szingapúr egykor a fejlett
világ része volt; mi nem vagyunk azok. Nem mi
nevezzük magunkat menekültnek, hanem ti neveztek
minket annak. Ez a mi otthonunk. Mi itt élünk.”
Azon az éjszakán nem tudtam aludni.

Ez a mi otthonunk. Mi itt élünk.

Az Észak-Amerika nagy részét sújtó, elhúzódó gazdasági válság a régió

egykor híres, csőpostás közlekedési hálózatának a hanyatlásához vezetett.
Annak idején ez kötötte össze a kontrollált klímájú, kupolás nagyvárosokat,
úgyhogy manapság vízi úton lehet a legkönnyebben eljutni a
Massachusetts-tengerhez.
A balzsamos levegőjű Izlandon felszálltam egy sétahajóra, amely a
Tengeri Tartományok és Államok Szövetségének partjai felé indult –
november remek időszak a környék meglátogatására, mivel a nyári hónapok
túl melegek –, utána pedig, amikor Actonba értem, motorcsónakot béreltem,
hogy Asa lebegő lakhelyéhez szállítson.
– Járt már a Marson? – kérdezte Jimmy, az idegenvezetőm. A húsz év
körüli, köpcös, naptól cserzett bőrű fiatalember fogai kissé hézagosan
álltak, a rések mindig kivillantak, amikor mosolygott.
– Igen – válaszoltam.
– Meleg? – kérdezte.
– Nem elég meleg ahhoz, hogy hosszabb időre kimenjünk a kupolák alól
– feleltem, miközben felidéztem legutóbbi látogatásomat az Acidalia
Planetián lévő Watney Citybe.
– Én szívesen elmennék oda, amikor elkészül – jegyezte meg Jimmy.
– Nem hiányozna az otthona? – kérdeztem.
– Az otthon ott van, ahol a munka – vonta meg a vállát.
Köztudott, hogy a Mars folyamatos, az Oort-felhőből kivont üstökösök
segítségével történő bombázásának, illetve a napvitorlák által biztosított
megnövelt sugárzásnak köszönhetően (mindkét nagyszabású akció
évszázadokkal korábban kezdődött) sikerült annyira megemelni a vörös
bolygó hőmérsékletét, hogy a sarkvidéki szárazjégsapkák nagy része
elolvadjon, és újrainduljon a vízciklus. A fotoszintetizáló növények
bevezetése lassan már majdnem belélegezhetővé változtatta a Mars
atmoszféráját. Még az elején tartunk, de nem lehetetlen elképzelni, hogy
két-három nemzedéken belül valósággá válik a lakható Mars, az emberiség
régi nagy álma. Jimmy talán még csak turistaként látogathat el oda, de a
gyerekei akár le is telepedhetnek.
Amikor a motorcsónakunk megközelítette a vízen lebegő távoli telepet,
megkérdeztem Jimmyt, mi a véleménye a világ leghíresebb remetéjéről, aki
nemrég vonult vissza a Massachusetts-tengerre, miután világ körüli útját
követően visszatért oda, ahonnan indult.
– Idevonzza a turistákat – felelte ő erőltetetten érzelemmentes hangon.
Asa a világ elsüllyedt városai fölött töltött lebegéseiről szóló,
összegyűjtött életrajzi írásai olyan jelenséggé nőtték ki magukat, amire
nincs magyarázat. A szerző teljes mértékben megtartóztatta magát az XP-
felvételektől, sőt, még a régimódi videográfiától is, ehelyett impresszionista
esszékben közvetíti az élményeit, olyan szóvirágos stílusban, hogy az
egyszerre tűnik anakronisztikusnak és lenyűgözőnek. Vannak, akik
merésznek és eredetinek tartják a könyvét, mások mesterkéltnek.
 Asa nem igazán száll vitába a kritikusaival. A Zen mesterek azt mondták,
hogy a remeték számára az a legjobb, ha a tömegben találják meg az
általuk keresett békét, írta. Az ember fülében szinte ott szól becsmérlőinek
elutasító nyögése az effajta túldíszített, homályos miszticizmus hallatán.
Sokan azzal vádolták, hogy a „menekültturizmust” népszerűsíti a valódi
megoldások keresése helyett, és néhányan azt állították, hogy egyszerűen a
kiváltságos társadalmak entellektüeljeinek komoly hagyományokkal
rendelkező szokását gyakorolja, amikor ellátogat a kevésbé
szerencsésekhez, és színleg a megfigyelései tárgyainak nevében beszél,
amikor „felfedezi” a nekik tulajdonított, romanticizált bölcsességet.
„Asa Bálna egyszerűen Pangloss mester léleknek szánt csirkelevesével
próbálja enyhíteni a fejlett világ neurózisát”, jelentette ki Emma <CJK-
UniHan-Glyph 432371>, az én saját publikációim médiakritikusa. „Mit
akar vajon tőlünk? Hogy állítsunk le minden terraformálást célzó
erőfeszítést? Hagyjuk a Földet a jelenlegi pokoli állapotban? A világnak
több problémamegoldásra hajló mérnökre van szüksége, és kevesebb
vagyonos filozófusra, akik már azt sem tudják, mire költsék a pénzüket.”
Akárhogy is, a Tengeri Tartományok és Államok Szövetségének
turistacárja, John <cölöp>-<köd>-<tőkehal> azt nyilatkozta idén, valamivel
korábban, hogy a Massachusetts-tengerre látogató turisták száma a
négyszeresére emelkedett Asa könyvének megjelenése óta (Szingapúrban és
Havannában még erőteljesebb a fejlődés). Nem kétséges, hogy a helyiek
örülnek a turizmusból származó bevétel megnövekedésének, bármit is
éreznek azzal kapcsolatban, amilyennek Asa leírja őket.
Még mielőtt bogozni kezdhettem volna, hogy mi okozza a tekintetében
megjelenő bonyolult érzelmeket, Jimmy eltökélten a percről percre
közeledő úti célunk felé fordult.
A gömb alakú, lebegő lakóhely átmérője olyan tizenöt méter lehetett, és
egy vékony, átlátszó külső héjból állt – a hajó navigációs rendszereinek java
erre volt felrögzítve –, továbbá egy vastagabb, fémötvözetből készült,
szabályozott légnyomású belső részből. A gömb legnagyobb része kiállt a
vízből a tetején lévő átlátszó, félgömb alakú parancsnoki hídja pedig úgy
festett, mint egy tengeri szörny égre meredő pupillája.
A pupilla tetején egy magányos alak ácsorgott olyan egyenes háttal, akár
a napóra mutatója.
Jimmy óvatosan a lakóhely mellé navigálta a motorcsónakot, és én
vigyázva átléptem az egyik járműről a másikra. Asa megtámasztott, amikor
a lakhelye imbolyogni kezdett a súlyom alatt; keze száraznak, hűvösnek és
nagyon erősnek tűnt.
Átfutott a fejemen az az enyhén idióta gondolat, hogy pont úgy néz ki,
mint az utolsó nyilvános szkengramján, amikor bejelentette a Valentina
Állomás központi főterén, hogy az Egyesült Bolygók nemcsak a
terraformálást fogja irányítani, hanem sikerült a Föld teljesen lakhatóvá
alakítását célzó társulás, a Kék Bölcső főrészvényesévé is válnia.
– Nincs túl sok látogatóm – mondta békés hangon. – Nem lenne értelme
mindennap új arcot felraknom.
Meglepődtem, amikor a kérésemre, hogy hadd töltsek el nála pár napot,
egyszerű igennel válaszolt. Amióta tengerre szállt, még egy interjút sem
volt hajlandó adni senkinek.
„Miért?”, kérdeztem.
„Még egy remete is érezheti magát egyedül”, válaszolta. Majd, egy újabb
üzenetben, amely közvetlenül az első után érkezett, hozzátette: „Néha”.
Jimmy elsuhant a motorcsónakon. Asa megfordult, és intett, hogy
ereszkedjek le az átlátszó, nyitott „pupillán” át a naprendszer
legbefolyásosabb menekültbuborékába.

A csillagok nem látszanak a Vénusz sűrű légkörében lebegő fémgubókból,

és a Mars nyomáskiegyenlített kupoláiban sem szentelünk nekik túl sok
figyelmet. A Földön a lakható zónák kontrollált klímájú nagyvárosainak
polgárait a villogó képernyők és az XP-implantátumok kötik le, a
szerteágazó beszélgetések ragyogása, a hírnevet fényesítő profilok és a
megzuhanó hitelképességi mutatók halványuló üstökösei. Ők nem néznek
fel.
Egyik éjszaka, amikor a balzsamos szubtrópusi Csendes-óceánon lebegő
lakhelyemen hevertem, a csillagok pedig az éles, matematikai fény
egymilliónyi gyémántpöttyeként megszokott útvonalukon forogtak fölöttem,
hirtelen, szinte gyermeki döbbenettel ráébredtem, hogy a mennyek képe egy
kollázs.
A retinámba csapódó fotonok egy része még akkor szabadult ki abból a
sziklahasadékból, amelyhez Andromédát láncolták, amikor a legutóbbi
jégkorszak nomád harcosai Doggerland területén kóboroltak, amely
Britanniát kötötte össze Európa többi részével; mások akkor hagyták el a
Hattyú csillagkép szárnyának a csúcsát, amikor Cézár vérben úszva esett
össze Pompeius szobrának lábánál; megint mások akkor keltek útra a
Vízöntő kancsójának szájából, amikor több évtizedes népirtó háborúk
sepertek végig Ázsián, és japán és ausztrál légi drónok csaptak le, hogy
elsüllyesszék az elsivatagosodott vagy elárasztott hazájukat elhagyó
menekülők tutajait; megint mások akkor pattantak le Pegazus távoli
patájáról, amikor Grönland és az Antarktisz utolsó gleccserei is eltűntek, és
Moszkva és Ottawa elindította első rakétáit a Vénuszra…
A tengerek emelkednek és süllyednek, bolygónk felszíne éppúgy változik,
mint az arcunk: földrészek bukkannak elő a habokból és térnek vissza
alájuk; vastag páncélú homárok igyekeznek azon a tengerfenéken, amelyen
egy geológiai szempillantással korábban még gyapjas mamutok seregei
csaptak össze; a tegnap Doggerlandje a holnap Massachusetts-tengerévé
válhat. Ennek a folyamatos változásnak nincsenek más tanúi, csak a
csillagok, melyek mindegyike egy önálló folyam az idő óceánjában.
Ez az égszínkék búra az idő fényképalbuma, és éppoly spirálos és
bonyolult, mint a kürticsiga héja vagy a Tejút karjai.

A lakóhely belsejében alig volt néhány bútor. Minden – az egy darabban

öntött fekhelyek, a falhoz erősített rozsdamentes asztal, a szögletes
navigációs konzol – funkcionális és egyszerű benyomást keltett,
nélkülözték azokat a bonyolult „jellegzetességeket”, amelyek annyira
dívnak mostanában a díszítés terén. Bár a belső teret két ember már
zsúfolttá tette, valóságos méreténél mégis nagyobbnak tűnt, mert Asa nem
töltötte be beszélgetéssel.
Megvacsoráztunk – halat ettünk, Asa maga fogta, és nyílt tűzön sütöttük
meg, a tetőt kinyitottuk a füstnek –, majd némán lefeküdtünk aludni. Én
gyorsan álomba merültem, miközben testemet a tenger gyengéd hullámai
ringatták, arcomat pedig a fényes, meleg New England-i csillagok
simogatták, amelyeknek házigazdám oly sok szót szentelt.
A neszkávéból és száraz kétszersültből álló reggeli után Asa
megkérdezte, hogy látni akarom-e Bostont.
– Hát persze – válaszoltam. Hiszen a tudás ősi citadellája, legendás
metropolisz, ahol két évszázadon át küzdöttek a bátor mérnökök az egyre
emelkedő tenger ellen, míg végül masszív hullámtörő falai megadták
magukat, és a város egyetlen éjszaka alatt víz alá került a fejlett világ
történelmének egyik legnagyobb katasztrófája során.
 Miközben Asa hátravonult, hogy a napenergiával meghajtott vízsugaras
motort kormányozza és felügyelje, én letérdeltem a gömb aljába, és mohón
bámultam az alattunk elsuhanó tenger látványát.
Amikor a nap felkelt, a fénye fokozatosan feltárta előttünk a homokos
tengerfenékből kiálló hatalmas romokat: az Amerikai Birodalom rég
feledésbe merült győzelmeinek emléket állító monumentumok úgy
nyújtózkodtak a távoli felszín felé, mintha ősi rakéták lennének; a kőből és
elüvegesedett betonból készült épületek, amelyekben egykor több százezren
éltek, most víz alatti hegyeknek tűntek számtalan néma ajtajukkal és
ablakukkal; üres barlangoknak, amelyekből színes halak csapatai rajzottak
ki, mint a trópusi madarak, az épületek között pedig hatalmas hínárerdők
hullámoztak az egykori sugárutakon és korzókon. Ezek annak idején tele
voltak járművekkel, és a város élettől lüktető ütőereinek számítottak.
De a legcsodálatosabbak a szivárványszínű korallok voltak. Sötétvörös,
világos narancssárga, gyöngyfehér és neonrózsaszín árnyalatokkal
borították el az urbánus zátony teljes felszínét…
A második árvízháború előtt Európa és Amerika bölcsei azt hitték, a
korallok sorsa megpecsételődött. A tenger egyre emelkedő hőmérséklete és
savassága; az algatelepek robbanásszerű elterjedése; a higany, arzén, ólom
és más nehézfémek súlyos üledékei; a fékezhetetlen parti építészet, ahogy a
fejlett nemzetek halálgépezetet létesítettek a lakhatatlan területekről érkező
menekültek hullámai ellen: minden arra utalt, hogy az érzékeny tengeri
állatoknak és fotoszintetizáló szimbiótáiknak vége.
Vajon minden szín eltűnik az óceánból, és az ostobaságunkról tanúskodó
fekete-fehér fényképpé válik majd?
A korallok azonban életben maradtak és alkalmazkodtak. A sarkok felé
vándoroltak északra és délre, ellenálló képességet építettek ki magukban a
kedvezőtlen környezeti hatásokkal szemben, és váratlan módon új
szimbiotikus kapcsolatot létesítettek az óceánbányászat céljából
mesterségesen létrehozott, nanolemezkéket kiválasztó algákkal. Szerintem a
Massachusetts-tenger szépsége cseppet sem marad el a híres Nagy-
korallzátony vagy a Karib-tenger rég eltűnt legendái mögött.
– Micsoda színek…! – dünnyögtem.
– A Harvard Yard a legszebb rész – jegyezte meg Asa.
Délről közelítettük meg a híres cambridge-i egyetem romjait, egy
hínárerdő fölött lebegtünk végig, amely korábban a Charles-folyó volt. De a
vízen hatalmas óceánjáró tornyosult előttünk, és elállta az utunkat. Asa
megállította a buborékot, és én felmásztam, hogy kinézzek a kupola tetején.
GnuSkin úszótalpas, mesterséges kopoltyút viselő turisták ugráltak le a
hajóról, mintha hazatérő fókatündérek lennének, nedves bőrüket
átmenetileg bronzosra festették, hogy kibírják a perzselő novemberi
napfényt.
– A Widener Könyvtár népszerű turistalátványosság – magyarázta a
dolgot Asa.
Lemásztam, és ő bekormányozta a buborékot az óceánjáró alá. A jármű
képes volt a víz alá merülni, hogy a parti tutajvárosokban lakó menekültek
túléljék a tájfunokat és a hurrikánokat, továbbá elkerülhessék a trópusok
halálos hőségét.
Lassan közelítettünk az egykori legnagyobb egyetemi könyvtárat benövő
korallzátony felé. Körülöttünk színes halrajok cikáztak a letűző
napsugarakban, turisták buktak le kecsesen, mint a sellők, mesterséges
kopoltyújukból buborékcsíkot húztak.
Asa óvatosan körbenavigálta lakhelyét a víz alatti épület előtt elterülő,
kaleidoszkópszerű tengerfenék körül, közben mutogatta a különböző
érdekességeket. Az a domb, amelyet egy koralltelep klasszikus
flamencoszoknyára emlékeztető, hullámzó és örvénylő vörös rétegei
borítottak, egykor a Thoreau mentoráról, Emersonról elnevezett terem volt;
az a magas, dárdaszerű oszlop, amelynek a felszínét éles határvonalú,
geometrikus korallfoltok alakították karmazsinvörös, égszínkék, libazöld és
sáfránysárga mozaikká, egykor a Harvard-emléktemplom tornyaként
szolgált; egy másik hosszú zátony oldalán látható apró dudor meg a híres
„Három hazugság szobrá”-nak a helyét jelezte: John Harvard tiszteletére
emelték az ősidőkben, de még csak nem is hasonlít a bőkezű
adományozóra.
A mellettem álló Asa halkan szavalni kezdett:

Sárga sálat visel a hárs

Bíbor ruhát a rét
Ha nem lennék ódivatú
Ma bizsut hordanék.12

A korai republikánus kor költőjének, Dickinsonnak klasszikus sorai a

letűnt őszök szépségét idézték, amelyek egykor színpompába borították
ezeket a partokat, jóval azelőtt, hogy a tenger megemelkedett, és elűzte a
teleket. A vers furcsamód jól illett a jelen hangulatához.
– Nem tudom elképzelni, hogy a republikánus kor növényei szebbek
lettek volna ennél – jegyeztem meg.
– Ezt egyikünk sem tudhatja – felelte Asa. – Tudod, miért ilyen élénk
színűek a korallok?
Megráztam a fejem. Semmit nem tudtam a korallokról azonkívül, hogy a
Vénuszon népszerű ékszeralapanyagnak számítanak.
– A pigmentációjukat azok a nehézfémek és szennyeződések adják,
amelyek egykor elpusztították volna kevésbé ellenálló őseiket – magyarázta
Asa. – Errefelé azért ennyire feltűnő színűek, mert ezt a vidéket alakította
emberkéz a legrégebben. Bármilyen gyönyörűek is, a korallok rendkívül
érzékenyek. Ha egy-két foknál jobban lehűlne a föld, abba
belepusztulnának. A legutóbbi klímaváltozást csodával határos módon élték
túl. Ki tudja, képesek lennének-e erre még egyszer?
Visszanéztem a nagy korallzátony, a néhai Widener Könyvtár felé, és
láttam, hogy a turisták kis csoportokban érkeznek a bejárata előtti tágas
térre és az épület oldala köré. Az ifjú idegenvezetők a Harvard élénkvörösét
öltötték magukra: vagy már eleve ilyen színű volt a bőrük, vagy ha nem,
akkor vörös öltözéket viseltek, és így álltak a kirándulócsoportok élére.
Asa menni akart – őt zavarta a turisták jelenléte –, de mondtam, hogy
kíváncsi vagyok rá, mi érdekli őket. Kicsit habozott, de végül bólintott, és
közelebb navigálta hozzájuk a buborékot.
A Widener bejárata előtti, hajdanvolt lépcsőn összegyűlt egyik csoport
kört formázott, és tagjai a vörös neoprénbe öltözött fiatal idegenvezető-
lányt utánozták, aki tánchoz hasonló mozdulatokat tett. Lassan mozogtak,
de nem derült ki egyértelműen, hogy azért, mert ez ilyen koreográfia, vagy
mert a víz gátolja őket. A turisták időről időre felnéztek a ragyogó nap felé,
amelyet elhomályosított a köztük lévő harmincméteres vízréteg.
– Azt hiszik, hogy tajcsiznak – magyarázta Asa.
– Ez egyáltalán nem hasonlít arra – feleltem, mert képtelen voltam
belelátni ezekbe az esetlen mozdulatokba azt a gyors, szaggatott mozgást,
amit az enyhe gravitációjú edzőtermekből ismertem.
– A tajcsi egykor állítólag lassú, kimért mozgásforma volt, meglehetősen
különbözött jelenlegi változatától. De mivel nagyon kevés felvétel maradt
fent a diaszpóra előtti évekből, a sétahajók egyszerűen azt találnak ki a
turisták számára, amit csak akarnak.
 – De miért tajcsiznak pont itt? – Ezt egyszerűen képtelen voltam
megérteni.
– A háborúk előtt állítólag a Harvardon dolgozott a legtöbb kínai tudós.
Azt beszélik, hogy Kína leggazdagabb és legbefolyásosabb lakóinak sok
gyermeke itt tanult. De ez sem mentette meg őket a háborúktól.
Asa kicsit távolabb kormányzott minket a Widenertől, és újabb turistákat
vettem észre, akik a volt Harvard Yard korallal borított területén sétálgattak
vagy álldogáltak, és mintha nyomtatott könyveket tartottak volna a
kezükben – a sétahajók által biztosított kellékeket –, miközben egymást
szkennelték. Néhányan zene nélkül táncoltak, olyan jelmezekbe öltözve,
amelyekben a korai és a kései republikánus divatok ötvöződtek, a
miheztartás végett megspékelve egy-egy egyetemi talárral. Emerson előtt
két csapat két túravezető irányításával egyfajta pantomimvitába
bonyolódott, mindkét fél kísérteties hologramok segítségével mutatta be az
álláspontját, amelyek úgy lebegtek a fejük fölött, mint a képregények
szövegbuborékjai. Néhány turista észrevett minket, de ügyet sem vetettek
ránk – valószínűleg úgy gondolták, hogy a lebegő menekültbuborékot a
sétahajó biztosította a hangulat végett. Ha tudták volna, milyen közel
vannak a híres remetéhez…
Arra tippeltem, hogy a turisták az egyetem fénykorából játszanak el
elképzelt jeleneteket, amikor az épület nagy filozófusoknak adott otthont,
akik hegyi beszédeket tartottak a világ fejlődéscentrikus kormányai ellen,
azok ellen, akik addig fűtötték a bolygót, amíg a jégsapkák teljesen el nem
olvadtak.
– A világ oly sok nagy környezetvédője és naturalistája sétált ebben a
parkban – jegyeztem meg. A Yard a közkeletű vélekedések szerint az athéni
Akropolisz vagy a Forum Romanum megfelelője lehetett. Megpróbáltam
fejben restaurálni az alattam elterülő színes korallzátonyból az ápolt
pázsitot, amelyet a hűvös New England-i ősz élénkvörös és sárga levelei
borítanak, miközben a diákok és a tanárok a bolygó jövőjéről vitatkoznak.
– Annak ellenére, hogy a romanticizmus nagy hívének tartanak – felelte
Asa –, én nem vagyok annyira biztos abban, hogy a letűnt idők Harvardja
jobb lehetett a mostaninál. Ez az egyetem több másikhoz hasonlóan azokat
a hadvezéreket és elnököket is kinevelte, akik aztán hevesen tagadták, hogy
az emberiségnek köze lenne az éghajlatváltozásokhoz, és háborúba vitték a
demagógiára éhes népet a szegényebb afrikai és ázsiai államok ellen.
 Csendben lebegtünk tovább a Yard mellett, figyeltük, ahogy a turisták ki-
be mászkálnak az üres kürticsigákkal borított ablakokon, mint a
remeterákok egy sokszemű koponya szemgödrein. Néhányan szinte teljesen
meztelenek voltak, mindössze átlátszó, könnyű leplek lebegtek köröttük és
utánuk, olyan benyomást keltve, mint a klasszikus amerikai kora-
republikánus női ruhák és férfiöltönyök; mások amerikai birodalmi stílusú
öltözéket viseltek hamis testpáncéllemezekkel és gázálarcokkal; megint
mások a menekültdivatot választották, és mesterien felfestett
rozsdafoltokkal ékes hamis túlélő-légzőkészleteket vonszoltak maguk után.
Mit kerestek vajon? És megtalálták?
A nosztalgia olyan seb, amelyet nem hagyunk az időnek meggyógyítani,
írta egyszer Asa.

Pár órával később a programmal elégedett turisták megindultak a felszín

felé, mint egy láthatatlan ragadozó elől menekülő halraj, és bizonyos
értelemben azok is voltak.
Az időjósok hatalmas vihart jeleztek. A Massachusetts-tenger szinte soha
nem nyugszik.
Ahogy eltűntek körülöttünk a turisták a tengerből, és a hatalmas
felhőszigetre emlékeztető hajótest is továbbállt, Asa érzékelhetően
békésebb lett. Megnyugtatott, hogy biztonságban vagyunk, és az
emléktemplom zátonyához kormányozta hajlékát. Ott, a turbulens vízfelszín
alatt szándékoztunk kivárni a vihar végét.
A nap lement; a tenger elsötétült; egymillió fénypont kelt életre
körülöttünk. A korallzátony viszont egyáltalán nem tért nyugovóra. Az
éjszaka teremtményei – a medúzák, a rákok, a világító férgek és a
horgászhalak – is ekkor bújtak elő a rejtekükből ebben a soha nem alvó, víz
alatti metropoliszban.
Miközben fölöttünk tomboltak a szelek és a hullámok, mi ezt alig érezve
sodródtunk a tenger mélyén, és körülöttünk megszámlálhatatlanul
nyüzsögtek az élő csillagok.

Mi nem nézünk.
Mi nem látunk.
Több millió kilométert vagyunk képesek utazni, keressük a még
felfedezetlen területeket anélkül, hogy egyetlenegyszer is bepillantanánk a
saját koponyánkba, holott minden bizonnyal van annyira idegen és csodás,
mint az univerzum bármilyen fellelhető világa. Kíváncsiságunk és
nyughatatlan újdonságigényünk kielégítésére bőven találnánk megvizsgálni
valót, ha egyszerűen körbenéznénk a saját tízméteres körzetünkben. Ilyen
lehet a talpunk alatt lévő járólapok egyedi hosszanti mintázata, a bőrünkön
lévő összes baktériumnak életet adó kémiai szimfónia, annak a rejtélye,
hogy képesek vagyunk önmagunkról gondolkozni.
A csillagok odafent éppen olyan távoliak – és közeliek –, mint a világító
korallférgek az ablakomon túl. Csak oda kell néznünk, hogy meglássuk a
minden egyes atomba beépített szépséget.
Csak teljes magányban lehet olyan függetlenné válni, mint egy csillag.
Nekem elég, hogy így élek. Hogy megadatott.

A messzeségben, a Widener sziklaszerű tömege előtt fényrobbanás villant,

egy nóva lángolt fel a semmiben.
A körülötte keletkező sziporkák hamar eltűntek, tintafeketeséget hagytak
maguk után, de maga a nóva, ez a körvonalazatlan fényfelhő tovább forgott
és örvénylett.
Felébresztettem Asát, és megmutattam neki, mire szó nélkül arrafelé
kezdte navigálni a lakhelyét. Amikor közelebb értünk, kiderült, hogy a fény
forrása egy vergődő alak. Polip lenne? Nem! Egy ember!
– Biztosan egy itt rekedt turista – állapította meg Asa. – Ha most
felmenne a felszínre, meghalna a viharban.
Felkapcsolta a gömb elején lévő fényszórókat, hogy felhívja ránk az
illető figyelmét. A világosságban egy fiatal nő jelent meg fényvisszaverő
foltokkal ellátott neoprénben, szemét beárnyékolta a buborék éles
világításával szemben. Mesterséges kopoltyúi sebesen nyitódtak és
záródtak, ami azt jelezte, hogy összezavarodott, és retteg.
– Nem tudja, merre van a felfelé – dünnyögte Asa.
Kiintegetett neki az ablakon, hogy kövesse a buborékot. Az apró
lakóegységben nem volt zsilip, fel kellett mennünk a felszínre ahhoz, hogy
fel tudjuk venni. A fiatal nő bólintott.
Odafent, a felszínen hevesen zuhogott az eső, és annyira csapkodtak a
hullámok, hogy egyszerűen nem lehetett állva maradni. Asa és én hason
fekve a bejárati kupolát körülvevő keskeny perembe kapaszkodtunk, és így
rángattuk be a nőt a buborékba, az pedig még mélyebbre süllyedt a
pluszsúly alatt. Rengeteg erőfeszítés és kiabálás árán sikerült bejuttatnunk,
lezárnunk a gömböt, majd visszaereszkednünk a víz alá.
Húsz perccel később Saram <Golden-Gate-Bridge>-<Kyoto> már
szárazon, meleg takaróba csavarva, kezében egy bögre forró teával nézett
vissza ránk hálásan.
– Eltévedtem odabent – magyarázta. – Az üres polcsorok nem értek
véget, és mindenfelé ugyanolyannak tűntek. Először követtem egy
cukorkaszínű halat az emeleteken át, abban a hitben, hogy majd kivezet, de
szerintem csak körbe-körbeúszott.
– És megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte Asa.
Saram elmesélte, hogy a Harvard Állomáson tanul – a Vénusz magasabb
légkörében lebegő egyetemen, amelyik megszerezte az engedélyt, hogy az
alattunk romokban heverő intézmény nevét használja. Azért jött ide, hogy a
saját szemével lássa ezt a legendás iskolát, olyan romantikus gondolatokat
táplálva, hogy majd megpróbálja átkutatni a halott könyvtár polcait, hátha
talál egy rég elveszett kötetet.
– Kétlem, hogy bármi maradt volna még ott ennyi év után – nézett ki Asa
az ablakon az üresen tornyosuló könyvtárépületre.
– Lehetséges – felelte Saram. – De a történelem nem hal meg. A víz egy
szép napon visszavonul majd innen. Lehet, hogy még megérem, amikor a
Természet végre visszakapja az őt megillető helyet.
Saram valószínűleg túl optimista volt. Az Egyesült Bolygók
ionhajtóműves hajóinak csak ebben az évben sikerült hat aszteroidát
földközeli pályára tolnia, és az űrtükrök megépítése még el sem kezdődött.
A legoptimistább mérnöki extrapolációk is csak azt valószínűsítették, hogy
még évtizedek, ha nem évszázadok kellenek ahhoz, hogy a tükrök annyira
lecsökkentsék a Földet elérő napfény mennyiségét, hogy bele lehessen
kezdeni a légkör lehűtésébe és a bolygó ősi állapotának helyreállításába, a
kiegyensúlyozott, harmonikus éden kialakításába a sarkköri hegyek tetején
csúcsosodó jégsapkákkal és az alacsonyabban húzódó gleccserekkel. Lehet,
hogy a Marsot sokkal hamarabb lehet végleg terraformálni.
– Doggerland mennyivel természetesebb, mint a Massachusetts-tenger? –
kérdezte Asa.
Saram tekintete meg se rezzent.
– Egy jégkorszakot nem igazán lehet összehasonlítani az emberiség
művével.
 – Hogy jövünk mi ahhoz, hogy felmelegítsünk egy bolygót valami
álomért, majd nosztalgiából megint lehűtsük?
– A miszticizmus nem gyógyír azoknak a menekülteknek a
szenvedéseire, akik az őseink hibájáért vezekelnek.
– Én csak egy újabb hibát akarok megelőzni! – kiáltott fel Asa. Majd
nyugalmat erőltetett magára. – Ha a víz leapad körülöttünk, minden eltűnik
innen. – Kinézett az ablakon a zátonyra, ahol az éjszakai lények fénye újra
láthatóvá vált. – Csakúgy, mint Szingapúr, Havanna, Belső-Mongólia
eleven nyüzsgő közösségei. Azokat mi a menekültek nyomortelepeinek és
megzavart élőhelyeknek nevezzük, holott emberek otthonai.
– Én is szingapúri vagyok – felelte Saram. – Egész eddigi életem azzal
telt, hogy elszabaduljak onnan, de ez csak úgy sikerült, hogy elnyertem az
egyik áhított emigrációs vízumot Birminghambe. Maga ne beszéljen a
nevünkben, és ne akarja megmondani nekem, hogy mit kellene akarnunk!
– De te eljöttél onnan – felelte Asa. – Már nem élsz ott.
Eszembe jutottak azok a gyönyörű korallok, amelyeket a méreg színezett
meg. A menekültekre gondoltam – a föld alattiakra és a vízen lebegőkre –,
hogy még mindig így nevezik őket, holott évszázadok teltek el,
nemzedékek váltották egymást. A kihűlő Földre gondoltam, a fejlett
világra, amely rohanna ismét elfoglalni ősei földjét, a várható háborúkra és
mészárlásra, amikor a hatalom pakliját megkeverik és újraosztják. Kinek
kellene döntenie? Ki fizesse meg az árát?
Ahogy ott ültünk hárman a víz alá merült buborékban, meteorszerű
fénycsíkoktól körülvett menekültekként, egyikünk sem tudott mit mondani.

Volt idő, amikor bántam, hogy nem ismerem azt az arcot, amellyel
születtem.
Mi olyan könnyen átalakítjuk az arcunkat, ahogy az őseink az agyagot
formálták, megváltoztatjuk a testünk jellemzőit és körvonalait, a lélek
mikrokozmoszát, hogy megfeleljen a társadalom mikrokozmosza aktuális
hangulatának és divatjának. A hús korlátai ellen még mindig lázadva olyan
ékszerekkel egészítjük ki az eredményt, amelyek elnyelik a fényt, és
árnyékot sugároznak, éteri hologramokkal simítják ki a felszíneket.
A naturalisták a modernitás elleni örök harcukban kétszínűséggel
vádolnak, és követelik, hogy hagyjuk abba, azt mondják, a mi életünk
hiteltelen, és mi lenyűgözve hallgatjuk őket, miközben az őseink szemcsés,
homályos fényképeit lobogtatják előttünk, akiknek a tökéletlenségei és soha
nem módosított külseje maga a néma vád ellenünk. És mi bólogatunk és
megfogadjuk, hogy jobbak leszünk, lemondunk a mesterséges dolgokról,
amíg vissza nem térünk a munkahelyünkre, le nem vetkőzzük magunkról a
bűvöletet, és el nem döntjük, milyen arcot viselünk majd a következő
ügyfelünknél.
De mit akarnak tőlünk a naturalisták? Azt az arcot, amellyel születtünk,
amely eleve módosított volt – amikor még csak megtermékenyített
petesejtek voltunk, milliónyi sejtszike szabta át és szerkesztette meg a
génjeinket, hogy kizárja a betegségeket, kiszűrje a kockázatos mutációkat,
megnövelje az intelligenciánkat és az élettartamunkat, előtte pedig több
millió évnyi hódítás, vándorlás, globális lehűlés és felmelegedés vagy az
őseink által meghozott döntés alakított minket. Őseink döntései, amelyeket
a szépség, az erőszak vagy valamilyen katasztrófa motivált. A születéskori
arcunk éppen olyan mesterséges, mint a dionüszoszi Athénnak vagy
Ashikaga Kiotójának ősi színészeié, ugyanakkor éppen olyan természetes
is, mint a gleccserek által kialakított Alpok vagy a tengerrel borított
Massachusetts.
Nem tudjuk, kik vagyunk. De soha nem merünk felhagyni a törekvéssel,
hogy erre választ találjunk.

fordította: Farkas Veronika

SZÜRKE NYÚL, BÍBOR KANCA, SZÉNFEKETE PÁRDUC
A fosztogató banditák egyre növekvő fenyegetése okán
felszólítjuk Csurró minden tettre kész polgárát, hogy
önként csatlakozzon a milíciához. Felszerelésről,
fegyverzetről mindenki maga gondoskodjék.
A Szanhedrin jóváhagyásának birtokában az Arkhón,
ígérete szerint, minden egyes milicistának a
romlottaktól megszerzett zsákmány fele részét juttatja.

– Kide, Csurró prefektúra kormányzójának

nyilatkozata

Ava Cide újabb adag fémkeveréket lapátolt a mosótálba, és finoman

megrázogatta a zsilip folyamában. Ahogy a víz átáramlott a mosóedény
lépcsőzetes mélyedésein, a sokszínű keverék lassan súly szerinti
csoportokba rendeződött: felül maradtak a nehezebb fémholmik – rozsdás
szegek, szerszámdarabkák és gépalkatrész-maradványok –, középre
sodródott a kisebb és könnyebb törmelék – széttaposott konzervdobozok,
üvegszilánkok, kerámia- és porceláncserepek –, legalulra a legkönnyebb
morzsalékok áramlottak – mindenféle színes műanyagdarabka, itt-ott
csillogó ékkövekként beléjük ágyazódott elektromos maradványokkal.
Ava ámulva ingatta a fejét. Amióta az eszét tudta, szemétbányászként élt,
mégsem tudta megszokni, micsoda fényűzésben éltek a régi korok emberei.
– Úgy gondoltuk, hogy mára befejezzük, Ava – hallotta az öccse, Shaw
hangját. A még mindig kisfiúsan pufók arcú fiatalember összevont
szemöldökkel igyekezett valamiféle komolyságot sugározni. Mögötte a
haverjai már szedegették is össze a szerszámokat és a munkavedreket.
A huszonöt éves Ava a legöregebb bányászok közé tartozott, és mivel
közülük egyedül ő járt valaha Csurró prefektúra határain túl, a vezetőjüknek
tekintették, mindannyiuk nővérének.
Most felsandított a még mindig a nyugati égbolt magasán járó napra:
– Ilyen korán? Hiszen bőven volna még mit bányászni.
 – Arra gondoltunk… – vakargatta bizonytalanul az állát Shaw –, hogy
elmennénk Fey Swellhez.
Ava arca elkomorodott:
– Mit akartok attól a nyughatatlan nőszemélytől? Nekem elhihetitek, csak
bajt hoz arra, aki hozzá szegődik…
– Fey felajánlotta, hogy hitelbe vesz mindenkinek fegyvert, és akkor nem
kellene nekünk pénzt ölni bele. Jól bánok az íjjal, és tavaly két sakált is
elintéztem a botommal, és látta…
– Szóval még mindig nem tettél le a milíciáról. Ezt a vitát már lezártuk.
És a válaszom változatlan. Nem!
Ava ezzel hátat fordított, és nagy nyögéssel kiemelte a mosóedényt a
csatornából.
– Segíts – tette hozzá békülékenyebben.
Shaw tanácstalanul nézett a haverokra, de Ava tudomást sem vett
neheztelő pillantásukról. Aztán a fiú lekuporodott a nővére mellé, és
válogatni kezdte a lomokat.
Gyorsan, de alaposan dolgoztak. A szemétüledék mindig tele volt a
régiek átkát hordozó üvegszilánkkal, rozsdás pengékkel és hegyes tűkkel.
Nem egy bányász veszítette életét a rejtélyes kórságokban, miután egy-egy
ilyen tű belemélyedt az ujjába. Ava kifejezetten ehhez a munkafolyamathoz
készített maguknak védőkesztyűket, nehogy felhasogassák a tenyerüket.
A bányákban mindent elborított a vékony nejlonfólia és a mindenféle
értelmetlen ábráktól meg szavaktól tarkálló zacskók tengere. A legtöbb
bányász nem törődött velük, értéktelen vacakként kotorta őket odább. Ava
viszont kitalálta, hogy vékony csíkokra hasogatja, fonalat fon belőle, majd
abból tartós, masszív anyagot sző. A kesztyűket is ebből az anyagból varrta,
rugalmas, puha és jól használható, mindamellett csodálatosan szép holmik
lettek. Mostanra egyébként szinte minden szemétbányász kapott már egy
párat ajándékba tőle.
Letűnt korok üledékének szemrevaló mozaikjába csomagolt négy kéz
cikázott tehát a hulladékban: felröppenő főnixmadár, lehulló juharlevél,
kibomló rózsa és lógó fülű nyuszi táncolt az edény felett…
A két testvér némán szortírozta a darabkákat a gyűjtővedrekbe. A
fémdarabokat kilónként pár centokreditért lehetett elpasszolni, az igazi
kincsnek azonban a műanyagdarabkákból kinyert elektromos alkatrészek
számítottak. Miután a forrasztóanyagot leolvasztották róluk, a működő
alkatrészek darabonként több kreditért keltek el. Minden bányász ismert
olyan havert, akinek a haverja egyszer talált egy ritka chipet, amiért száz
kreditet is akasztott Vuszterben vagy Pejlángban.
– Azt beszélik – kezdett bele nagy levegővel Shaw –, ha sikerül betörnöd
a romlottak egyik fészkébe, ott annyi a szajré, hogy abból mindenki
háromévnyi fejadagot vehet magának…
– Van bőven mit ennünk – vágta rá Ava. – Komolyan gondolod, hogy
ugyanolyan könnyű a romlottakra vadászni, mint elkapni egy mókust? És
ha belefutsz az egyik Kinyilatkoztatott Patkányba? A harcot hagyjuk csak
meg a hadseregnek!
– De nem csak fejadagot vehetünk a pénzből. Félretehetjük, és később
vehetünk ajándékokat az ajánlóbizottságnak…
– Az ajánlóbizottságnak? Szóval erről szól ez az egész – és Ava hangja
most már megint nyerssé vált. – Talán elfelejtetted, mit mondott anya a
halála előtt?
– Nem felejtettem el – vágta rá duzzogva Shaw. – De akkor sem fogom
az egész életemet a szemétkupacok között leélni.
Testvére hosszan hallgatott, és amikor megszólalt, hallhatóan nehezen
türtőztette magát:
– Csak vásárnapokon jársz Csurróvárosban, soha nem éltél ott, soha nem
hallod, mit beszélnek rólunk a városiak a hátunk mögött. A pejlángbéliek
meg még náluk is gőgösebbek. Az ő szemükben a mi fajtánk nem több
ócska gaznál, szemétnél. Ott hiába keresnéd a boldogságot…
– Változnak a dolgok – kezdte elveszíteni Shaw is a türelmét. – A
kormányzók és a tábornokok egytől egyig toboroznak. Egyre több a
lehetőség…
– Soha nem lesz belőled Kinyilatkoztatott! – jelentette ki Ava szinte
kiabálva. – És kész!
– Attól, hogy neked nem jött össze, nekem még sikerülhet! És ha egyszer
feltárul a természetem, akár belőlem is lehet valaki!
Ava megmerevedett, mintha arcon vágták volna.
– Te ezt nem érted… – préselte ki végül a torkába ült gombóc dacára.
De Shaw lerántotta a kesztyűjét, és a földre hajította.
– Ne is vesződj a vacsorámmal. Nem élhetek olyannal, aki nem hisz
bennem.
És a döbbent haverok szeme láttára kirohant a szemétbányából.
Ava moccanatlanul bámult utána. Aztán felpillantott a napra, felsóhajtott
és visszatért a mosóedény üledékéhez.
 •••

Ava szórakozottan végigsimította az asztal közepén álló fényképet. Ez volt

a családjukról készült egyetlen kép. A szülei egyévi megtakarításába került:
bementek Csurróváros egyetlen fényképészének a stúdiójába, sokáig ültek
mozdulatlanul, nagyon igyekeztek nem pislogni, a fényfestő pedig lassan
rávarázsolta dermedt képmásukat az ezüstbevonatú rézlapra.
A képen anyja és apja Ava tizennyolc éves énje két oldalán áll, rajta az
egyenruha, amelyet a Kinyilatkoztatottnak választott tehetséges fiataloknak
utal ki a kormányzó. A szülei mindent megtettek, hogy a fényképész
utasításai szerint ellazítsák arcvonásaikat, és ne mosolyogjanak – hiszen
efféle arckifejezést képtelenség a képalkotás hosszú percei alatt
változatlanul megtartani –, de a szájuk sarkában mégis ott kunkorodott a
büszkeség. Az anyjuk óvón karolta át Ava derekát, előtte pedig, kissé
oldalra húzódva, az akkor alig tizenegy éves Shaw állt, az arca teljesen
elmosódott, mert egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne forogjon hátra
minduntalan csodálattal a nővére felé. Micsoda reményteli idő volt az, az új
élet álma, a Pejlángban feltáruló lehetőségek, a család felemelkedése a
szemétbányáktól a megbecsült jólétbe.
De aztán minden köddé foszlott.
„Attól, hogy neked nem jött össze…”
Lelki szemei előtt megjelent anyja összezsugorodott, betegség nyúzta,
haldokló alakja a félhomályos kunyhó penészes matracán.
„Vigyázz az öcsédre, ne hagyd, hogy elmenjen”, hörögte. „Nyughatatlan
a szíve. De a pulyka nem tud sasként szállni, mi sem élhetünk akként, amik
nem vagyunk.”
Lenyelt egy falatot az íztelen fejadagból, kortyolt mellé a keserű
arukteából. Csurró prefektúrában gyakorlatilag egyedül ez a szívós gyom
termett meg, az arukgyökér, amely még bírta a Nagy Járvány utáni élet
szeméthegyeinek mérgezett talaját. Az arukból főzött tea keserű volt, Shaw
folyton nyavalygott, hogy olyan, mintha sarat inna… Ava pedig most, hogy
évek óta először vacsorázott magában, azon kapta magát, hogy hiányzik
neki az öccse panaszáradata.
Olyan későre járt már, hogy csak a melegedő olvasztótálat tartó
fatüzelésű kályha adott némi fényt a sötét szobában. Ava felállt, hogy Shaw
keresésére induljon, hiszen mégiscsak ő az idősebb, és nővérként
kötelessége túltenni magát a kisebb testvér dühödt kifakadásán.
 De az ajtóban megtorpant.
Nem lesz semmi baja. Valamelyik haverja családja ad majd neki
vacsorát.
Nem kisfiú már, és talán épp arra van szüksége, hogy néha elmenjen,
megszabaduljon tőlem, és akkor majd mindent jobban megért.
Elmosogatta a tányért és a bögrét, elpakolt, és leült a kályha mellé,
óvatosan megdöntögette az olvasztótálat, hogy a napi zsákmány
műanyagtörmelékéből eltávolítsa az elektronikus összetevőket. Munka
közben csak a környező arukmezők felett rágcsálókra vadászó baglyok
huhogását hallotta. A szél rázta az ablakdeszkákat, és a szíve szépen
lecsendesült a monoton munka ritmusában. Elhalványultak a fosztogató
bandákkal, a távoli főváros gazdag életével, a törtetéssel és harcokkal
kapcsolatos képzetei.
„Változnak a dolgok.”
Lehet, hogy Shaw-nak van igaza? Lehet, hogy már nem veszem észre a
változást? Túlságosan is elbátortalanodtam volna, túl mély sebet ejtett
rajtam a kudarc, és ezért túlzottan is belekényelmesedtem volna ebbe a
sötétben kaparászó, biztonságos családi létbe?
A keze megállt, lenézett a szögletes kis műanyagdarabra. A tetejébe
ágyazott LED-sor arra utalt, hogy valaha valamiféle világító jelzés lehetett.
Az ősi írásjelekkel nyomtatott felirat már alig látszott. Nagy üggyel-bajjal
betűzte ki a szavakat: NAGY-PEJLÁNG ÖKOPOLISZ FŐVÁROSI
RÉGIÓ.
Nehezen kibogozható elnevezés, értelmetlen fogalom. Már-már ráolvasás
vagy megidéző varázsige.
Ava gondolatai hirtelen visszazuhantak arra a hét évvel azelőtti napra.

Hiába képzelte már el számolatlan alkalommal, hogy milyen lesz

megérkezni Pejlángba, a valóság mégis készületlenül érte.
A többi kinyilatkoztatási jelölttel együtt egy morajpitonon, ezen a mozgó
háznak tűnő, a Gréma minden szegletéből érkezett, Ava számára jobbára
ismeretlen gyümölcsökkel és virágokkal teleaggatott, masszív, guruló
szerkezeten vitték őket végig a Nemzetközösség sugárúton. Pejláng
központi sugárútja olyan széles volt, hogy százan is elfértek volna rajta
egymás mellett. A pitont kisebb motoros járművek sora vezette fel és
kísérte, Ava érzékszerveit egészen lehengerelte a gépzaj. A motor bűzéből
egyből tudta, hogy a nagy jármű biodízellel működik, ami szinte
felfoghatatlan luxusnak számított. Korábban egyetlenegyszer érezte ezt a
szagot, amikor Kide kormányzó egy Hosszúlábon ülve végigparádézott
Csurrón.
Beleharapott az almába, amivel megkínálták: igazi volt, nem a szokásos
szintetikus másolat, kétökölnyi nagy. Felpillantott a piton elején csattogó
lobogóra, Gréma stilizált körvonala díszelgett rajta az Arlosz folyóval
kettémetszett, hosszú partvonallal. A térkép körül dőlt betűvel szedett felirat
hirdette Gréma mottóját, amely oly sok, a járvány előtt készült tárgyon
szerepelt, ám ezeket a mély rejtelmet hordozó szavakat csak kevesen
értették: Nagy-Pejláng Ökopolisz Fővárosi Régió.
Az előző éjjel újra meg újra lejátszott felvétel, amely a Kinyilatkoztatás
alaptéziseit volt hivatott elméjében elplántálni, ott visszhangzott a fejében.
…A Gréma elnevezés a Nagy Járvány előtti időkből származik, ez
kapcsol bennünket rejtélyes múltunkhoz.
Pejláng valaha fenséges tengerparti metropolisz volt, a büszke
népszövetség ragyogó napja, körülötte a kisebb városok, falvak és a
Nagybálna-öböl szigetei voltak a bolygók, s ezek mindegyike csillámló
ékkőként illeszkedett a mezők, az erdők és a tenger mozaikjába. Több
tízmillió ember élt itt, az acélból és elektromos áramból emelt fantasztikus
város nagy álmodozói, akaratuknak még az időjárás is engedelmeskedett,
az örök élet nagy titka karnyújtásnyira hevert előttük…
A pejlángi lakosok csillámló öltözékben sorakoztak az út mentén, sokan
unottan méregették a látványosságot. Hajukba friss virágokat fontak, a
tömeg mögött árusok kínálták ételeiket, csupa olyan falatot, amelyről Ava
csak a vándormesélők történeteiben hallott – nyers tonhalat, nyárson sült
bárányt, párolt homárt, amelyet bizonyára a partoktól messze, a keleti
ködben fogtak. Bizarr szolgagépek zümmögtek a levegőben és a járda
mentén, feltehetőleg árammal működhettek, mozdulataik hihetetlenül
pontosak és zökkenőmentesek voltak. A távolból, az árusokon és a tömegen
túlról idelátszottak a romos felhőkarcolók, a dúsan benőtt, madarak
ezreinek otthont adó, girbegurba, torz acél- és üvegszilánkhegyek.
A piton lassított. Ava, mint a többi jelölt is, ültében kihajolt a jármű
ablakán. Előttük ott magasodott a Lángdomb, rajta a Népközösségi Palota
fenséges aranykupolája. Hunyorogva igyekezett elsőként megpillantani a
legátusokat, vagy talán magát az ezüst napernyőt, amely a Hetedik Arkhón
személyes jelenlétét szimbolizálta.
 A járvány szinte egyik napról a másikra söpörte el annak a bűnös és
érzéketlen civilizációnak a szennyét, amelyről csak az ősi bölcsek
fennmaradt műveiben olvashatunk. Eltakarította az apró elektronikát, a
rizsszemnyi gondolkodó agyakat, a minden vágyat kielégítő, kontinenseken
átívelő, azokat átszövő hálózatokat, a semmiből teremtett, virtuális
aranyat… A természet törvényei, amelyeket őseink érteni véltek, érvényüket
veszítették, a tenger vizeiből és a föld porából szörnyetegek pattantak elő,
és megbüntették őket gőgjükért. Milliók vesztek oda, és a túlélők egy
megváltozott világgal szembesültek, ahol úgy tűnt, hogy maga az Élet vált
bosszúállóvá és érthetetlenül fantasztikussá.
A járvány utáni káoszból emberfeletti erőfeszítések árán sikerült az Első
Arkhónnak és hű Kinyilatkoztatott társainak megteremteni a békét és
rendet.
Gréma mind a harminchat prefektúrájának saját éghajlata és terményei
vannak, és mind más-más sebeket őrizget a Nagy Járványból: az egyik
prefektúrában ugyan gazdag gyümölcsösök teremnek édes gyümölcsöt,
csakhogy azok nem hoznak magot; a másikban a talajt és a vizet méreg
járta át, nem terem ott meg semmi, lakosai a szemétből bányásszák ki
sanyarú megélhetésüket; a harmadik tavaiban és folyóiban dúsan úszkálnak
az ínycsiklandó halak, melyeknek két feje és három farka nőtt…
Ezen új Gréma határain túl, az újraéledt Pejláng hatósugarán kívül sűrű
köd gomolyog, melyben lehetetlen a hajózás, és az oda merészkedőkre
szörnyek lesnek…
Gréma békéjét nem volt könnyű kivívni, fenntartani pedig még annál is
nehezebb. Kulcsa a Kinyilatkoztatás.
Az Arkhón vagy a legátusok helyett azonban még náluk is csodálatosabb
látvány fogadta Avát.
Gréma Urai, valaha talán éppolyan elkerekedett szemű, ámuló férfiak és
nők, amilyen most ő, a Népközösségi Palota lépcsőin felsorakozva
köszöntötték az új jelölteket.
Nem viseltek pompás öltözéket, nem vették őket körül elektronikus
gépezetek, nem gázolajat zabáló gépszörnyek hátán lovagoltak. Gréma Urai
egyszerű meztelenségükben álltak ott az egész világ előtt feltárva
Kinyilatkoztatott fenséges valójukat…
Avát az álmodozásból a túlhevített olvasztótál és az olvadt műanyag szaga
rántotta vissza a valóságba. Hangtalanul átkozódva rántotta le a vasat a
tűzről, nehogy még több kárt okozzon.
Nem, mondta magában határozottan, abból semmi jó nem származhat, ha
a múlton rágódik, és régi szégyenén kérődzik. A jelenre kell koncentrálnia,
tenni a dolgát. Talán sosem gazdagszik meg Shaw-val a szemétbányában,
de ez legalább becsületes, biztonságos élet, és az is valami, arra is büszke
lehet az ember.
Shaw segítsége nélkül csak jóval éjfél után végzett a leolvasztással és a
kinyert alkatrészek kipróbálásával. Átlagos termés volt, néhány nagyobb
kondenzátorral, melyekért egészen jó árat is kérhet a következő vásáron.
Elégedett volt.
Reggel még mindig egyedül ébredt a kunyhóban. Reggelit készített, és
egészen addig várt, amíg már tényleg olyan magasan járt a nap, hogy nem
lehetett nem tudomást venni róla. Akkor kénytelen-kelletlen elindult a
bányába.
Délre nyugtalanság telepedett rá. A többi bányász sem tudta, hol lehet
Shaw, a szívét egyre súlyosabb aggodalom markolta, végül eljött a
bányából, és visszatért a faluba. Házról házra járva kérdezősködött az öccse
után. De a szomszédok és barátok csak a fejüket rázták, senki sem látta.
A legrosszabbtól rettegve, lázasan Fey Swellhez rohant.

Fey Swell szakmáját tekintve maga is szemétbányász volt, ahogy Csurró

prefektúrában szinte mindenki, Ava mégsem tudta volna megmondani,
mikor látta utoljára mosótállal a kezében. A nő valójában vadorzásból élt, a
gazdagabb szomszéd prefektúrák nyájait tizedelte orvvadászként. Néha még
a Gréma határain túl gomolygó ködbe is kimerészkedett, egzotikus
szörnyhúsra vadászott, aminek igen jó ára volt a feketepiacon, mert a
borzongásra vágyó csurróvárosiak vagy vuszteriek asztalára került.
A Feyt testőrként vigyázó két izmos fiatalember (a vadász mindig
hasonló ifjak gyűrűjében mozgott) hideg pillantásairól tudomást sem véve
Ava odalépett hozzá, hogy udvariasan megérdeklődje, nem látta-e az öccsét.
A vagy tíz centi híján közel két méter magas és legalább száz kilót
nyomó Fey meglehetősen félelmetes látványt nyújtott. Combján hosszú
vadászkés függött, a napfény villogott a hideg, csupasz pengén, sötét foltok
éktelenkedtek rajta – talán rozsda, talán vér. Fey mélyen Ava szemébe
nézett, de nem szólt semmit. Rövidre nyírt fekete hajához hasonlóan fekete
arcán egyetlen érzelem sem mutatkozott.
Ava szíve kalapált. Feyről az a hír járta, hogy könnyen haragra gerjed.
Fohászkodott magában, nehogy kiderüljön, hogy Shaw valamivel
felbosszantotta. Állta a tekintetét, miközben próbált nem kihívóan, de nem
is megszeppenten nézni.
Végül Fey megrázta a fejét.
– Tegnap délután valóban nálam járt az öcséd – mondta mély
torokhangján –, de nem akart beállni a milíciámba.
– Jó – sóhajtott Ava megkönnyebbülten.
– Jó? – húzta össze a szemét a nő. – A romlottak alig néhány napi
járóföldre innen nagy erőkkel gyülekeznek. Mindenkinek be kellene állnia a
milíciába.
– A fosztogatókkal harcoljon a hadsereg, az az ő dolguk. Arra ott vannak
az Arkhón tábornokai.
– Gyáva beszéd – mérte végig mélységes megvetéssel Fey. – Mégis
melyik korban élünk szerinted? Az Arkhón csak névleg uralkodik,
tábornokai és kormányzói kényük-kedvük szerint vagy hallgatnak rá, vagy
nem. Pillanatnyilag sokkal jobban lefoglalják őket az egymás ellen vívott
harcaik, nem törődnek a fosztogatókkal. A bátraknak kell most előállniuk,
hogy megvédjék, ami az övék, és vagyont meg hírnevet szerezzenek
maguknak.
– Nem mindenki alkalmas rá, hogy a késéből éljen – felelte Ava. – A
bányában talán nem olyan dicsőséges és fényes az élet, és nem is
gazdagszunk meg belőle, de sokkal biztonságosabb, mint veled tartani.
Örülök, hogy Shaw-nak helyén az esze.
Fey Avára meredt, a szeme kidülledt, mintha nehezen fogná fel, amit
hall. Aztán röhögni kezdett, mélyen, jóízűen, arca csupa ránc lett tőle.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Ava. A gyomra összerándult rémületében.
– Hogy helyén van az esze – gúnyolta Fey, miközben igyekezett úrrá
lenni a jókedvén. – Te meg az öcséd igazi bolondok vagytok mind a ketten,
csak másféle bolondok.
– Miről beszéltél vele?
– Azt kérdezte, igaz-e a pletyka, hogy a romlottak saját kinyilatkoztatási
borkészletre tettek szert.
– H-hogy? – szaladt ki a vér Ava arcából.
 – Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, bár ahogy a világot ismerem,
nem tartom elképzelhetetlennek.
– Hogy mondhattál neki ilyet? – förmedt rá Ava. – A Narancs Testvériség
hazugok bandája, a kultuszukat csak a hiszékenyek…
– Nem tudod te azt, amit én! – Vágott a szavába kissé fenyegetően Fey.
Elhallgatott, majd higgadtabban tette hozzá: – Aztán azt is kérdezte,
szerintem hol lehet a romlottak tábora. Mondtam neki, hogy nyugatnak
tartson a leszakadt autópálya mentén. Megköszönte a tanácsot, és elment.
Ava elszörnyedt. Csak most értette meg, milyen mélyen beleette magát a
Kiválasztottság Shaw gondolataiba. Aztán előtolultak elméjéből a Narancs
Testvériség meg a romlottak rémes tetteiről szóló, elborzasztó híresztelések.
– A fosztogatóktól akar lopni. Meg kell találnunk, mielőtt még túl késő
lesz. Gyere velem, és hozd az embereidet!
– Te tényleg pont olyan hibbant vagy, mint az öcséd – meredt rá Fey. –
Öngyilkos vállalkozás lenne a maroknyi milicistámmal rajtaütni a romlottak
bázisán. És a te öcséd, nem az enyém.
– Gyáva beszéd! – köpte Ava.
– Mit tudsz te…? – kezdte elboruló arccal Fey, de Ava már ott sem volt.

A vöröslő nap érett barackként csüggött a nyugati égbolt fellegágain.

Ava a vállig érő arukdzsungelben törtetett előre, nem érdekelték a bőrét
szaggató tövisek sem. A ruhája már cafatokban lógott, arca, karja csupa vér.
Órák óta gázolt előre nyugat felé a leszakadt autópályán túl a járatlan
vadonban, de Shaw-nak semmi nyomát nem lelte, és mégis hajtotta a
megmagyarázhatatlan érzés, hogy nem állhat meg, mennie kell előre.
A fosztogató romlottak, a banditák, akiket megszédített a Narancs
Testvériség kultusza, felesküdtek: „lemészárolják a gazdagokat, hogy a
zsírjukból lakmározzanak”. A gyakorlatban azonban a Csurróhoz hasonló,
legnyomorúságosabb és legelhagyatottabb prefektúrák szegényeire
vadásztak. Az igazán gazdagok könnyűszerrel találtak menedéket a városok
falai mögött a házaikban, kredithalmaik biztonságban voltak. A parasztok,
juhászok, halászok és bányászok viszont teljesen kiszolgáltatottak voltak.
Az arukmező parttalan tengerként hullámzott előtte, ameddig a szem
ellátott, a szél felkavarta a magasba törő szárakat. Az este hűvöse ködpárát
sodort, vérszínű fátylat borított a környékre. A növénytengerből időről időre
felröppent egy-két vörösszárnyú rigó, hullámok fölé vágódó repülőhalakat
idézve törtek át a ködön, füttyük és trillájuk fémpikkelyek csattogására
emlékeztetett.
Ava lihegve állt meg. Elfáradt, és a fény is megfogyatkozott. Veszélyes
lett volna kint tölteni az éjszakát a vadonban, főleg ebben a beláthatatlan
fűtengerben. A talajt vizsgálgatta, a tövises szárak között kivilágló
szakaszokat. Lehet, hogy… talán… esetleg…
Nem, vetette el a gondolatot. A szíve majd meghasadt a rémülettől és
bizonytalanságtól. Mióta Pejlángból hazatért, magába zárta a titkot, mert
képtelen volt újra felidézni a családját megrokkantó igazságot, hogy akkora
csalódást okozott a szüleinek, és szégyent hozott a saját fejére…
Megint ez a trilla, mintha fémlapok súrolnák egymást. Végigfutott tőle a
hátán a hideg.
És ekkor meghökkenve ébredt rá, hogy ez nem is rigószó, hiszen annál
hangosabb, keményebb, nyugtalanabb. Ráadásul a fémes trilla mellett volt
még egy másik zaj is, valami lihegésféle, csak sokkal elkeseredettebb és
vadabb.
Lebukott az arukszárak erdejébe, onnan kémlelt ki óvatosan a sűrűsödő
párába, miközben igyekezett elcsitítani őrült szívdobogását, hogy jobban
hallja a külvilág zajait.
A távolban valami felzavarta a növénytengert, olyan volt, mint amikor
egy hajó nyitja meg a hullámokat maga előtt, de ezt ziháló horkantások és
hosszan elnyúló nyerítés kísérte, amely villámként hasított a ködbe. A
hullámzó füvön túl, távolabb, a köd rejtekében a lány egyéb dolgok
jelenlétét is érzékelte, gépies precizitással menetelő szörnyetegeket: csirr-
zörr-bumm, csirr-zörr-bumm.
Aztán egy hirtelen szélroham felszakította a ködöt.
Ava életében nem látott még olyan hatalmas lovat, mint ami most az
arukban gázolt, törve, taposva maga mögött a szárakat. A legalább
háromméteres marmagasságú kanca szőre az égő máglya vörösében
pompázott. Sörénye bíborszín zászlóként lobogott, taposó patáira csodás,
hosszú tűzvörös szőr borult. Ava sosem látott még ilyen fenséges lényt.
Maga volt a testet öltött erő, izom és gyorsaság.
Hogy kerülhet ide egy Kinyilatkoztatott?
A kanca nyomában két félelmetes Hosszúláb ügetett. Ezek a fekete
acélból készült behemótok leginkább pókokra hasonlítottak nyolc
dugattyús, ízelt lábukkal, amelyek magasán forgóágyús, zömök pilótafülke
trónolt. Az Arkhón hadseregének ezen büszkeségeit háromfős legénység
irányította, és Gréma-szerte a leghatékonyabb gyilkológépnek tartották
őket.
A kanca egyre lassult, üldözői már-már beérték.
Zumm! Zumm!
Az elektromágneses meghajtású ágyúk gigászi villámokat lőttek a
menekülő kancára, az egyik olyan közel csapódott a földbe, hogy az oldalát
is súrolta.
A kanca nyerítve ágaskodott fel. A pofája habzott, és harcosan
szembefordult támadóival, ajkát támadón vonta fel, orrlikai kitágultak. A
hátáról vörös cseppekben izzadság vagy vér patakzott, megfestette körülötte
a letaposott növényzetet.
Avát szánalom és harag járta át.
Zumm!
Újabb villám indult egyenesen a ló feje irányába, de az állat hatalmas
méreteit meghazudtoló kecsességgel és fürgeséggel tért ki oldalra,
miközben legalább húszméteres ugrással rugaszkodott el.
Csakhogy a két Hosszúláb legénysége összehangolt támadást indított, és
a második lövedéket éppen oda célozták, ahová az állat szökellt. A jobb
hátsó lábát érte a találat, és a kanca fájdalmas sikollyal zuhant el a földön.
A ló a magas fűben vergődött, a Hosszúlábak pedig csörtetve
megindultak felé, miközben leeresztették pörgő, fűrészfogas állkapcsaikat,
hogy cafatokra szaggassák a legyőzött ellenséget. Ám a lemenő nap
fényében Ava nem látott kétségbeesést az állat szemében, csakis harci
vágyat, hogy ellenálljon, az utolsó leheletéig harapja és rúgja azokat az
acéllábakat, mert ezt diktálja megtörhetetlen szelleme.
Ava vére felforrt. Elviselhetetlen látvány volt, hogy ezek az
acélmonstrumokban gyáván megbúvó senkik elpusztíthatnak egy ilyen
nagyszerű, pompás, életerős lényt.
Hirtelen kihúzta magát, a feje kibukkant az arukszárak fölött. Halk
morgással befelé összpontosított, ahogyan azt hét évvel ezelőtt tanulta…

Ereiben folyékony tűzként száguldott a kinyilatkoztatási bor, ezernyi fűszer

keveredett nyelvén kesernyés egésszé. Fejében vihar tombolt, épp csak
sikerült állva maradnia, ahogy előrelódult.
A többi jelölttel együtt a palota alatti titkos alagutak sötét rendszerébe
vezették őket, egyenesen a Tükröződés Csarnokába. Egyenként léptek be a
Tükrök Termébe, ahol végre szembesülhetnek igazi alakjukkal.
A végső pillanat volt ez, a cél, amelyért hosszú éveken át fohászkodott
alázattal az istenekhez, tanulmányozta a bölcsek műveit, és amelyért a
szülei is annyi áldozatot hoztak, hogy összespórolják az ajánlólevélhez
szükséges összeget.
A csukott ajtó mögül elragadtatott kiáltást hallott, majd lelkes ünneplést.
Vajon milyen énje tárult fel a közönség előtt annak a fiúnak, aki előtte lépett
be? Az biztos, hogy a sorsa – és persze vele együtt a családja élete is –
mindörökre megváltozik. Az a fiú elindulhat az úton, bekerülhet közéjük,
Gréma Urai közé emelkedhet, és egyszer majd maga is ott állhat a palota
lépcsőjén a társai között, hogy a Népközösség sugárútján díszmenetben
érkező új jelölteket fogadja.
Egy bölénybika, holdsarlóként ágaskodó szarvpárral szegte magasba a
fejét, patája türelmetlenül kapálta a talajt. Egy nőstény tigris lustán ásított,
lapockái szélesek voltak, mint a palota bronzkapui. Sas vijjogott, kitárt
szárnyai legalább nyolc métert fogtak át fenségesen. Egy medve emelkedett
a két hátsó lábára, közel olyan hatalmas volt, mint Kide kormányzó
Hosszúlábja…
Az ajtó mögött elcsendesült a zaj. Az alakot váltott fiút egy másik ajtón
kísérték ki a teremből; visszatérhet a palotába, hogy az Arkhón és a
legátusok üdvözöljék, és elfoglalhassa a helyét a nemesség soraiban – a
rangsor alján, természetesen, hiszen a feljebb kapaszkodáshoz sok
ügyeskedésre lesz szüksége, számos politikai harcot kell megvívnia.
Ava az izgatottságtól megrészegülten csak most fogta fel, hogy ő léphet
következőnek a Tükrök Termébe.
– Anya, apa, Shaw – suttogta magában –, nem volt hiábavaló a sok
erőfeszítésünk.
Míg a gazdag városiak ezerféleképpen felhívhatták magukra a
kinyilatkoztatási jelölteket válogató prefekturális ajánlóbizottság figyelmét,
addig a hozzá hasonló vidéki szemétbányásznak nem sok esélye volt. A
család több éven át, önként vállalt robottal érte el végül, hogy a kormányzó
úgy érezze, kénytelen beemelni a vidéki gyereket is a több tucat kiváltságos
ivadék közé. Ezt követően minden pénzüket arra fordították, hogy a
készségesnek mutatkozó bizottsági tagokat megvesztegessék. De még ez sem
biztosította a helyét, ahhoz a személyes elbeszélgetésig kellett várni: a
helyőrségparancsnokra mély benyomást tett a sportossága, és a
tudományos részleg is kedvezően jellemezte jártasságát az ősi, bölcs
textusokban. Ehhez neki számtalan órát kellett szorgalmasan és tanári
segítség nélkül tanulnia és edzenie.
A Nagy Járvány utáni megváltozott világ egyik első titka éppen a
kinyilatkoztatási bor volt. Ez a főzet felébresztett a testben valami mélyen
rejtőző mechanizmust, segítségével fogyasztója felvehetett egy másik alakot,
amelyben megnyilvánultak titkos képességei és rejtett tehetsége. A bor
mutatta meg, hogy az Első Arkhón, aki a járvány utáni sötét napokban
jelentéktelen kis gengszternek tűnt csupán, valódi sárkány Kinyilatkoztatott,
az állhatatosság és elragadó karizma csodás lénye. Kinyilatkoztatott társai
kíséretében ő űzte ki a szárazföldről a szörnyetegeket, majd ellenségeit
legyőzve megalapította Gréma Népközösségét.
Ava előtt kitárult a súlyos kapu. A tükrös falak olyan fényesen ragyogtak,
hogy tenyerével takarta el előlük a szemét.
– Ava Cide – kántálta az ajtónálló, aki kinyitotta a kaput –, beléphetsz.
A lány remegő kézzel a falba kapaszkodva botladozott, a fényességtől
teljesen elvakulva tapogatózott befelé. Zúgott az agya, vére zakatolt a
fülében.
Talán szívós ökörként fog megnyilatkozni, az Arkhónt hűen szolgáló
miniszterként végzi majd a teendőket, míg a Szanhedrin fényességesei közé
emelkedhet? Vagy talán bölcs majom lesz, aki tudósként munkálkodik majd
azon fáradhatatlanul, hogy a pejlángi levéltár romos adatbankjaiból
előássa a régi korok bölcsességeit, s ezzel elhozza Grémába az új
Aranykort? Vagy esetleg polipnak vagy farkasnak szánták őt az istenek,
hogy harcosként védelmezze Grémát, a civilizáció megmaradt oázisát a
járvány sújtotta vadonból örökkön támadó szörnyetegektől és a nagyratörő
lázadók belső fenyegetésétől?
Igyekezett az ajtónálló elsuttogott utasításai szerint tenni, bár alig a felét
fogta fel annak, amit hallott. Szemét lehunyta, mély lélegzetet vett, két
energiagömbnek, egy kék és egy vörös golyónak képzelte a tüdejében a
levegőt. Aztán lelki szemei előtt látta, hogy a két gömböt lassan a gyomrába
préseli, és ott egyetlen, fehéren izzó golyóvá olvadnak össze. Az izzó gömböt
képzeletében tovább szította, táplálta, növesztette az akaratával, hogy a
szent lánggal kitöltse a mellkasát, a végtagjait, teste minden ízét.
Elképzelte, hogy az energia leolvasztja róla megszokott alakját, egyenként
hívja új életre minden egyes sejtjét, a velőbe és izmokba egészen új
véredényeket farag, testét új formába önti, új alakba, és elragadtatott
rémülettel felkiáltott, mert már érezte is a változást. Érezte, ahogy életre kel
benne a kinyilatkoztatási bor, és úgy rombolja és építi újjá a testét, ahogy az
Arlosz folyó formázza a partvidéket fáradhatatlanul minden tavasszal. A
bor úgy fedte fel az igaz valóját, ahogy a fényfestő réztábláján a
higanygőzben lassan kiélesedik az elkapott pillanat. Érezte, ahogy
recsegnek, olvadnak a csontjai, izmai átfonódnak erre az új csontvázra,
szervei átrendeződnek az újonnan támadt belső térben… Nem tudta volna
megmondani, milyen érzés, se nem fájdalmas, se nem élvezetes, egyszerre
mindkettő és mindkettőn túli valami. Átadta magát az ismeretlennek,
teljesen beszippantotta magába az átalakulás ereje.
Azután lassan tudatához tért. Ismét ura volt a végtagjainak, és egyből
érezte a különbséget. Mintha életében először vaskos bundát és csizmát
húzott volna; az egész olyan különös és ügyetlen érzés volt. Meg kell
szoknia ezt az új testet, bele kell tanulnia, hogy kecsesen uralhassa,
irányíthassa, és csak idővel válik majd könnyűvé és hétköznapivá a két test
közötti váltogatás.
Egyelőre nem mert mozdulni, csak várt, várta az új alakját ünneplő,
csodáló kiáltásokat.
Fülsiketítő csend.
Óvatosan kinyitotta a szemét.
Fel nem foghatta, hogy került erre az ismeretlen helyre. Hatalmas
szobrok magasodtak fölé mint a Bölcsesség Templomának irtóztató
oszlopai, toronyméretű emberalakok, arcukon döbbenet, ahogy a magasból
merednek le rá. Olyan óriásiak voltak, hogy a pejlángi ősi felhőkarcolókra
emlékeztették, a letűnt korok ezen néma tanúira.
– Hol vagyok? – kérdezte kábán.
Ekkor végre megmozdultak a gigászok, és a hangjuk mennydörgésként
hasogatta a fülét. Ava összerándult, egészen megdöbbent, hogy milyen
érzékennyé vált a hallása. Nehezen értette a szavakat, csak bámult
kétségbeesetten felfelé, és akkor hirtelen ráismert arra az ajtónállóra, aki
beléptette…
– Haszontalan Kinyilatkoztatás! – harsogta az óriási pofa undorodó
fintorral. – Micsoda időpocséklás!
– Ez történik, amikor az ember a hulladékban turkál, és a gyomok közül
válogat – hallatszott egy másik hang, amit mennydörgésszerű taps
jutalmazott.
– És a színvonal? Hát a prefektúrákban már tesznek a színvonalra?
 Ava ösztönösen szökkent egyet előre, amint egy százéves fatörzs
vastagságú láb nagyot csattant a földön ott, ahol egy pillanattal korábban
még ő állt.
Fényes fallal szemben találta magát, és azt látta, hogy valami megrettent
tekintetű, remegő orrú bundás pofa bámul rá. Lekuporodott, mire a falon
álló alak vele együtt összehúzta magát, és szőrös mancsaira kuporodott.
Kezdte megérteni.
Csalódottan érezte, és látta is, hogy vállára hosszú tapsifül csüng. Éles,
cincogóan vékony sipítást hallatott, nyelve megnyalintotta hasított felső
ajkát, miközben leste azt a másik lényt a tükörben: az alig harminc centi
hosszú, hamuszürke, bundás lény ugyanúgy nyalintotta meg a maga száját.
Avát rémület és szégyen kerítette a hatalmába…

…ahogy újra átélte azt az egyszerre fájdalmas és kellemes érzést, a

rémületet és elragadtatást, az arukszárak még hatalmasabban és
vastagabban nyúltak a magasba körülötte.
Emberi alakjában észrevétlen, ám most jól érezhető, ezernyi ismeretlen
szag rohanta meg az orrát: madarak és őzek friss ürüléke, az ősszel
lehullott, elhalt növények rothadó bűze, gombák részegítően kábító illata.
Füle, mely olyan finom volt, mint az Arlosz folyó halászainak a
csónakokból a vízbe vetett vonóhálói, a félhomályból érkező legapróbb zajt,
minden zizzenést felfogott. Szeme most koponyája oldalára került, és szinte
teljes körben belátta a környezetét, éppen az ilyen fényviszonyokat kedvelte
a leginkább, ilyenkor élesen érzékelte még a legtávolibb dolgokat is.
Egyre erősebb lett a fémen csikorgó fém hangja. És a bíbor kanca ismét
kihívón, harciasan felnyerített.
Ava-Nyuszi ugrándozva nekilódult, élvezte az erős hátsó lábak nyújtotta
szabadságot. Ebben a kicsire zsugorodott alakban már nem áthatolhatatlan
sűrű rengetegként fogadta őt az arukmező, nem kellett küszködnie és
megharcolnia minden egyes lépésért, mert amerre nézett, tágas ösvényeket
látott a fatörzsekként lengedező arukszálak erdejében.
Minden ugrással egyre jobban hozzászokott ehhez az új testhez. Ahogy
megmerítkezett az új létformában, éppúgy hagyta a háta mögött emberi
ruháit, mint a szégyent, hogy nem fenséges ragadozóként Nyilatkoztatott ki,
hanem kicsiny prédaként, jelentéktelen szürke nyusziként, nem pedig
ökörként, tigrisként, farkasként vagy sárkányként.
 Miután Pejlángból megszégyenülten hazatért, nem árulta el csalódott
családjának, hogy mit látott a Tükrök Termében, csak annyit mondott, hogy
elbukott a Kinyilatkoztatás során. De amikor magára maradt, időről időre
egyre nagyobb kedvvel bújt vissza a holdfény csendességében a nyuszi
alakjába, szívesen ugrándozott, szagolgatta, szimatolta az éjszaka
ismeretlen illatait. A létezés egy másik formája lett ez, egy másik valóság
megtapasztalása, amelyet immár a sajátjának tudott.
De gyötörte az élmény, képtelen volt összebékíteni emberi természetét
nyúl-énjével.
Most azonban nem volt helye efféle kétségeknek, most először valami
konkrét feladatot kellett elvégeznie ebben az alakban, cselekednie kellett,
nem szenvelegni.
Ahogy az arukszárak a földre lapultak, megtorpant, hiszen épp a
hatalmas kanca pofájához ért.
Együttérzőn nézett bele a megnyomorított ló szemébe, melynek lassan
elparázslott az izzása. Megadóan horkantott, mert mire megy egy nyúl
együttérzésével, mely kisebb, mint bármelyik levesestányér-méretű patája?
A kanca türelmetlenül megrázta a fejét, hogy tűnjön innen Ava, mielőtt még
az acélragadozók mindkettejüket szétmarcangolják.
– Ne moccanj! – súgta a nyúl a kancának, és szívmelengető érzés volt
látni, hogy a nagy állat szemébe kiül a döbbenet. – Nyúlj el mozdulatlanul,
ne rúgkapálj. Akkor nehezebben találnak meg ebben a vörös fényben.
A kanca csak ámult a szavain, de Ava már elugrált a sűrű arukmezőben,
futott egyenesen a közeledő Hosszúlábak felé.
Ott vannak! Egy hosszú acélláb tűnt fel az aruktengerben, úgy zúgva alá,
mint valami szférákat roppantó meteorit. Utána jött máris a második láb!
Megtörhetetlen energia, a természet eltorzított, önmagából kiforgatott ereje
és tömörsége pompázott a fémkolosszusokban.
Mit tehetne ellenük? Ava kétkedve méregette őket.
Ő futni tud, nem harcolni. Sem a mérete, sem a súlya, sem az ereje nem
alkalmas arra, hogy útjukat állja, vagy akár csak lelassítsa a fémpókokat. Se
beretvaéles fogai, se acéltépő karmai nincsenek, hogy ártani tudna a
legénységnek. Mire is juthatna egy ilyen kis prémgolyó az Arkhón
legfélelmetesebb hadigépezetével szemben?
Még több fémláb csapódott a talajba, hogy a föld is beleremegett, de
aztán minden elcsendesedett. A forgó fűrészfogas állkapcsok mintha
elbizonytalanodtak volna. A bíbor kanca megfogadta Ava tanácsát, és a
póklábúak legénysége, ha csak egy rövid időre is, de elveszítette prédáját.
Ava szívében feléledt a remény. Összeszorított foggal a toronymagas
lábak felé vetette magát. Kettő között ért földet, épp a vakfoltban, ahol a
magasan ülő pilótafülkében meghúzódó legénység semmiképpen sem
láthatta – bár úgy vélte, akkor sem tartanák veszélyesnek, ha észrevennék –,
és rágni kezdte a dugattyús lábak közötti arukszárakat.
Gyorsan haladt. A növény ugyanolyan keserű volt nyersen is, mint a
gyökeréből főzött tea. A nyuszi metszőfogait vésőként használva nyírta
nagy lendülettel a fűszál-fákat.
Eldőlt egy szár, egy másik és egy harmadik. Aprócska favágóként
dolgozott, az idővel versenyezve döntögette egyre-másra a szívós, rostos
szárakat.
A fém póklábak nem mozdultak. A lőtornyok egyre csak zümmögtek,
forgolódtak, ahogy a legénység hiába kutakodott a lemenő nap fényében
vérvörösre festett arukmezőben elnyúlt bíborvörös ló alakja után. A kanca
láthatatlanná vált. A pókok találomra leadtak pár lövést a gazba, hátha
felriasztják a sebesült jószágot.
Ava tudta, hogy nincs sok ideje. Meg sem pihentette sajgó állkapcsát,
máris őrülten szökdelni kezdett ide-oda a levágott arukban, mint valami
eszelős hód.
Egyet felül, kettőt alul, egyet felül, kettőt alul, keresztbe…
Fáradhatatlanul ugrált és szökdécselt, fülét hátrasunyta, két mellső
mancsában erősen szorította a rostos szárakat. Ugyanilyen mintázatban
szőtte a csíkokra vágott, bányászott nejlonhulladékból a kesztyűit, a
mozdulat annyira otthonos volt, hogy teljesen magával ragadta, szinte
révületben dolgozott.
Hirtelen surrogás ütötte meg a fülét. A kanca rándult össze búvóhelyén,
talán már képtelen volt mozdulatlanul maradni, annyira kínozta a
sebesülése. Ava feje felett az egyik forgóágyú máris irányba fordult, hogy
becélozza a mozgás helyét a fűben. A dízelmotor zúgása alig hallhatóan
más hangszínre váltott. Ava elugrált, és a Holdon élő Jáde Nyúlhoz
fohászkodott, hogy sikerre jusson.
A motor felvisított. A dugattyúk rángatóztak, megfeszültek a lábak ízei, a
lábak emelkedtek, és jól összehangolt táncban megindultak előre…
De az arukszálak fonatába gabalyított két pókláb egymásnak feszült,
megroggyant, és a pók megbotlott. Fenn, a fülkében a pilóta zavart
értetlenséggel nyomkodta az irányítókart, hogy kiszabadítsa a beragadt
végtagokat. Ava azonban erősen egymásba fonta a rostokat, a szövet
kitartott.
A pilóta egyre idegesebben rángatta a kart, növelte a dugattyúkban a
nyomást. Hirtelen elpattantak az arukszálak, és a váratlanul megszűnő
ellenállásra az addig megfeszített lábak vadul és irányíthatatlanul rúgtak ki.
A szerkezet megingott, majdnem elveszítette az egyensúlyát. A pilóta
rémülten rántotta a kart az ellentétes irányba. A dugattyúk felhördültek, a
póklábak mindhiába igyekeztek visszanyerni az egyensúlyt, a test megdőlt.
A pók tétova, újszülött őzként billent oldalra, elveszítette a lába alól a talajt,
majd hatalmas puffanással eldőlt. A vibráló fűrészfogak a földbe martak,
szikla- és földeső csapott fel körülöttük vakító robbanásban. A forgóágyú
hörögve állt le, illesztékeiből füst gomolygott elő. Egy pillanat múlva
három fuldokló, harákoló katona csapta fel a tetején a csapóajtót, és
kászálódott ki belőle.
A másik pók legénysége nem láthatta, hogy miért hagyták el a társaik a
gépüket, ettől meg ők rémültek halálra. Azt gondolván, hogy megtámadták
őket, becélozták az elesett Hosszúláb közvetlen környezetét, és hosszú
sorozatot adtak le az ágyújukkal. A becsapódó lövedékektől csak
fokozódott a zavarodottság. A kidőlt harci gépezet legénysége a jármű
mögött igyekezett menedéket találni társaik tüze ellen, közben
eszeveszetten ordibáltak, hogy ne lőjenek már. Ava kihasználhatta a káoszt,
hogy biztonságos távolba szökkenjen.
Végül azonban a még álló Hosszúláb katonái kiszúrták a szürke nyuszit a
mezőn, és célba is vették. A löveg alig néhány centivel vétette csak el őt.
A nyuszi jobbra-balra cikázott, másodpercenként váltott irányt, elszántan
küzdött hajszálon függő életéért. De érezte, hogy lassul, egyre hevesebben
zihálva kapkodta a levegőt, kezdett kimerülni. Annak ellenére, hogy nagyon
gyorsan tudott mozogni, a testfelépítése alapvetően a rövid sprintekre volt
alkalmas, nem a hosszas erőkifejtésre. Csak idő kérdése volt, hogy mikor
trafálják el.
– Ha nem moccansz, nem látnak – hozta a szél a fülébe a kanca
suttogását.
Ava leengedte a pislogóhártyát a szemére, és tappancsait mélyen
belevájta a talajba. A létező legkisebb gombóccá gömbölyödött,
kényszerítette magát, hogy legyőzze a menekülőösztönt, ami lázasan vitte
volna tova, amikor közvetlenül mellette becsapódott egy újabb lövedék, és
vastagon beborította porral meg törött arukszárakkal.
Az eddigi szüntelen durrogás egyszeriben elnémult. A hangnak igaza
volt. A nagy rémület közepette Ava teljesen megfeledkezett a saját
tanácsáról. Holott olyan picike volt, és az alkonyati szürkeség is erősödött
annyit, hogy ha a félretaszított növényszárak hajladozása nem árulja el,
merre jár, akkor gyakorlatilag láthatatlanná válik.
A lövegtorony továbbra is forgott, csattogott, ahogy a gépfegyverkezelő
fáradhatatlanul kereste célpontját. Aztán kitört a hangzavar, az emberek
meg is feledkeztek a nyusziról.
– Mi a fene volt ez?
– Valami kis pocok talán?
– Vagy valami rosszabb. Lehet, hogy egy romlott!
– A romlottak nem ennyire aprók. Csak valami ostoba állatka lehetett. És
tüzet nyitottatok ránk! Akár meg is…
– Te meg minden idők legbénább pilótája vagy! Még soha senki sem
törte össze a Hosszúlábat egy pocok miatt. A kapitány meg fog…
– A francba a pocokkal! Hol a szökevény?
– Nem juthatott messzire. Másszatok be hozzánk, és keressük meg!
Átkozódás, röhögés, egy leeresztett kötélhágcsó suhogása. A
működőképes Hosszúláb összeszedte kidőlt társa legénységét.
– Tudsz mozogni? – sipogta a messzeségbe Ava, mert tudta, hogy az
emberek képtelenek meghallani az éles hangot, a kanca viszont igen.
– Nem – hozta a szél a választ.
Ava összegezte a helyzetet: amint a két harcigép egyesült legénysége
ismét útra készen áll, azonnal folytatja a hajszát, és akkor előbb-utóbb
biztosan megtalálják a bénán heverő kancát.
A szíve fájdalmasan lüktetett, halálra volt rémülve. De összeszedte
magát, és az aruk rejtekében visszaóvakodott a pók felé, nagyon ügyelt,
hogy ne érjen a vaskos növényszárakhoz, nehogy a mozgás elárulja. Tennie
kellett valamit! Bármit!
Ismét felsötétlett előtte a hatalmas gyilkológép. A pilótafülkéből
lecsüngő kötélhágcsón három alak kapaszkodott felfelé. A ránehezedő
súlytól a pók éles szögben oldalra dőlt.
Hosszú hátsó lábait megfeszítve Ava elrugaszkodott, és kurta ívet leírva a
fű fölé lendült. Ahogy földet ért, teljes sebességgel beiszkolt a két hosszú
piszkaláb közötti térségbe.
 – Ott van! Ott!
A gépfegyverkezelő eddig idegesen kémlelte a lágyan hullámzó
fűtengert, és most nagy izgalmában gondolkodás nélkül nyomta le a
ravaszt, közben igyekezett követni a szürke kis alakot a gépágyúval.
– Ne lőj már, te marha!
De késő volt. A forgótorony pörgésének lendülete és a leadott lövésektől
visszarúgó ágyú ereje, valamint a mászó alakok súlya mind összeadódott, és
kimozdították egyensúlyából a szerkezetet.
Hiába volt a kétségbeesett kiáltozás, az átkozódás és kapkodó parancsok.
A második pók is megingott, majd oldalra borult, és csonttörő csattanással
csapódott a talajba.
Ava a sűrű arukmezőbe vetette magát, rohant vissza egyenesen a sebesült
kancához.
Ám a ló helyén magas, karcsú, vörös loboncú nő hevert. Az arca helyes
lett volna, de vörös csíkok szabdalták össze, talán az aruktövisek hasogatták
fel, talán a túlzott alkoholfogyasztástól kialakult seprűvénák csúfították. Az
egyik lába természetellenes tartásba facsarodott.
Ava kimerülten kuporodott le. A nő kinyújtotta a kezét, és puhán a hátára
tette. Ava nyúlteste megremegett, de nem ugrott félre az érintéstől,
belenézett a nő szemébe.
– Köszönöm – súgta azon a rekedtes hangon, amelyet a lány már
korábban is hallott. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még olyasvalaki
ment meg, mint… te.
– Korai még a hálálkodás – lihegte Ava. – Csak késleltettem az
elkerülhetetlent. Ha összeszedik magukat a meglepetésből, akkor hat
képzett katona még a Hosszúláb nélkül is könnyűszerrel elintéz bennünket.
– Ha nem történt volna ez a lábammal, esélyük se lenne utolérni – próbált
megmozdulni a nő, de fájdalmasan összerándult a teste. Aztán megvető
pillantást lövellt üldözői irányába. – Hat katona semmiség. Tízezren is
lehetnének, tisztességes harcban a bíbor kanca akkor is állná ellenük a sarat.
Visszagondolva a nő Kinyilatkoztatott alakjának lenyűgöző
fenségességére, Ava tudta, hogy ez nem léha dicsekvés.
– Nekem nincs sok hasznom a harcban – sajnálkozott Ava. – Se ebben, se
emberi alakomban.
– Senki mást nem kívánnék inkább magam mellé a harcban, mint téged,
Szürke Nyúl – mérte végig a nő.
 Szavai ugyanúgy átmelengették Ava szívét, ahogy az érintése
megmelengette a testét. Elfordította a fejét, hogy a nő ne lássa a kibuggyanó
könnyeit.
A két semlegesített pók legénysége időközben bekötözte a sérülteket, és
most megtanácskozták, hogyan vadásszanak ezek után a szökevényre.
– Menj, legalább te menekülj – mondta sürgetőn a nő. – Félek, ebben az
életben már képtelen leszek meghálálni a segítségedet.
– Nem hagylak magadra – rázta meg a fejét Ava.
A nő mosolyogva simogatta meg Ava hosszú fülét. De a gesztusban nem
volt semmi leereszkedés, csakis csodálat.
– Mutasd magad emberi alakodban. Ha már együtt halunk meg,
szeretném előbb látni az arcodat.
– Miért?
– Hogy a Hősök Csarnokában majd felismerjelek, és együtt térhessünk
vissza onnan, hogy végezzünk gyilkosainkkal.
Ava elnevette magát. Hiába tudta, hogy nincs már sok ideje hátra ezen a
világon, e pillanatban szégyenkezéssel telt életéből oly rég hiányzó,
kellemes érzés borzongatta meg. Elöntötte a büszkeség.
Felvette hát emberi alakját, és megjelent a földön kuporogva a másik nő
mellett.
– Ava Cide-nak hívnak, igaz, a Szürke Nyúl név sokkal szebben cseng.
– Pinion Gates vagyok, Folyóntúl prefektúrából. Nagy megtiszteltetés,
hogy megismerhetlek.
Kezet ráztak, és felültek, hogy szemtől szembe fogadják a katonákat és a
sorsukat.
– Ha esetleg végeztetek a kölcsönös csodálat klubjának mai ülésével,
rátérhetnénk arra is, hogy miként szabaduljunk ki innen – szólalt meg
váratlanul egy zsémbes hang.
Tompa emberi érzékszerveivel Ava eddig nem figyelt fel a levegőt átjáró
nehéz macskaszagra. Most döbbenten látta, ahogy az arukszálakat
félrehajtva szénfekete bundájú, erős és hatalmas, közel háromméteres
párduc oson melléjük puhán.
– Fey Swell – kiáltott fel Ava. – Te meg mit keresel itt? És mikor…
hol… hogy lett belőled Kinyilatkoztatott?
– Sok mindent nem tudsz te rólam – vágta rá hetykén Fey. – Gyávának
neveztél! És ha híre megy, hogy egymagadban indultál a romlottaktól
megmenteni az öcsédet, én pedig gyáván húzódtam be otthonomba, hogy
állok a csatlósaim elé?
És esélyt sem adva Avának, hogy ezzel vitába szálljon, lekuporodott
eléjük, és a hátát kínálta:
– Pattanjatok fel!

Míg Fey a csillagok fénye alatt kecses szökkenésekkel szelte az arukmezőt,

a három nő elmesélte egymásnak az életét.
Pinion valaha az Arlosz folyón dolgozott egy halászhajón. Egy napon
kifogott egy háromfejű szárnyascsukát, ami igen ritka jószág. Kibelezte, és
a gyomrában apró üvegcsét talált, benne fűszeres illatú, zöld folyadékkal.
Mivel Pinionnak mindig is gyengéje volt a jó itóka, egyetlen húzásra
felhajtotta, és egyből Kinyilatkoztatottá változott.
– Miért nem mentél Pejlángba, hogy megcsináld a szerencsédet? –
kérdezte Ava. – Ezrek adnák oda akár a fél karjukat is ekkora mázliért.
– A vándormesélők szerint a Népközösségi Palota zavarosabb és
mocsarasabb, mint az Arlosz tavaszi áradás idején – kacagott fel élesen
Pinion. – Ugyan miért cserélném le gondtalan, italozós, kikapós életemet a
politika viharaira? Nekem csak az kell, hogy mindenki hagyjon békén.
Ezért titokban tartotta a tehetségét, és folytatta az életét, ahogy addig.
Egyszer azonban, miután fél napot végigduhajkodott, tanúja volt, hogy egy
tisztviselő koholt vádak alapján le akarja csukatni egy ismerős halászcsalád
fiát, hogy rátegye a kezét a nehezen megszerzett vagyonkájukra. Pinion
sörfűtötte haragjában elkapta a tisztviselőt, egy fához kötözte, és addig
korbácsolta, amíg az irgalomért nem rimánkodott. Pinion kicsikarta belőle a
fogadalmat, hogy soha többé nem zaklatja a családot, majd szabadon
engedte.
Csakhogy a megalázott hivatalnok bosszút lihegett. Bérgyilkosokkal
megölette a halászcsaládot, és Pinionra kente a bűntényt. Folyóntúl
kormányzója se nyomozást, se bírósági pert nem rendelt el, egyszerűen csak
letartóztatták a nőt, hogy másnap reggel kivégezzék. Éjjel Pinion felöltötte
bíbor kanca alakját, szétrúgta a börtöne ajtaját, elintézte a foglárokat, és
elmenekült. Folyóntúl utcáin száguldozva végül megtalálta a gyilkos
hivatalnokot, és halálra tiporta patáival. Azóta a szökevények életét éli,
megállás nélkül menekül.
 – Hogyan képesek az Arkhón tisztviselői ilyen gátlástalanul
törvényszegő módon viselkedni?! Abba meg még belegondolni is szörnyű,
hogy a kormányzó, egy Kinyilatkoztatott Úr ilyen ostobán és hanyagul járt
el! – kiáltotta elképedve a Fey hátán zötykölődő Ava. Szénfekete párduc
alakjában Fey Swell ugyanolyan jól látott a csillagok, mint a Nap fényénél,
és egy vadász természetes eleganciájával haladt előre a fűben.
– Az Arkhón tehetetlen kisleány, akit a legkevésbé sem érdekel az
államigazgatás – közölte Fey, és még csak nem is szedte szaporábban a
levegőt, pedig két felnőtt nőt vitt a hátán. – Tanácsadói nem erényesek, és
nem is bölcsek, gyerekkori pajtásai, akik vég nélküli hízelkedéssel tömik
tele a fejét, a saját pénzesládájukat meg a népközösség kincseivel. Az
udvarban a kapzsiság és a törtetés a törvény, és nincs az a kormányzó,
tábornok, hivatalnok vagy legátus, akár Kinyilatkoztatott, akár nem, akit ne
az önző bírvágy vezetne. A nép érdekeit hallomásból sem ismerik.
Ava hallgatott. Mindez nyílt titok volt, mindenki tudott róla, de ő mindig
igyekezett tagadni. Egy világ omlott volna össze benne, ha elfogadja, hogy
a Kinyilatkoztatott Urak korántsem olyan erényesek, mint amilyen
dicsőséges a Kinyilatkoztatott alakjuk. Mivel neki nem sikerült bejutni
soraikba, elérhetetlenségük csak még fantasztikusabbá tette őket a
szemében.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte most Feyt. – Te hogy lettél
Kinyilatkoztatott?
Fey mindig is nagy örömét lelte abban, ha a határokon túli ködben
barangolhatott. Grémán túl éltek ugyanis a legizgalmasabb szörnyetegek,
melyek bundájáért, szarváért, agancsáért vagy pikkelyeiért nagy pénzeket
kapott a feketepiacon. Egyszer Csurróvárosban kereskedett, és bemutattak
neki egy nőt, aki a Szanhedrin egyik legátusának alkalmazásában állt. Az
asszony egy flaska kinyilatkoztatási bort ajánlott cserébe néhány igen ritka
tobzoskapikkelyért, melyből a legátus a férfiasságot és az örök ifjúságot
biztosító főzetet kívánt kotyvasztani.
– Kinyilatkoztatási bort ajánlott neked? Csak úgy? – hitetlenkedett Ava. –
Hiszen az… bűncselekmény!
– Az ország hatalmasai és urai szemében a törvény szavai csak
krikszkrakszok egy vécépapírtekercsen – közölte Fey. – Ahogy már Pinion
is mondta: a hivatalnokok, akár Kinyilatkoztatottak, akár nem, bármire
készek, ami nekik hasznot hozhat. Úgy voltam vele, hogy ha már a
hadseregre amúgy sem számíthatunk a fosztogatókkal szemben, akkor a
legokosabb elfogadni a bort, hogy erős legyek, és képes legyek megvédeni
magunkat.
Ava most is elnémult. Azt tanulta, hogy a Kinyilatkoztatott valós
természetét csakis az ismerheti meg, aki megkapja az ehhez szükséges
ajánlást, és beállhat a nemesek sorába. A valóság egészen mást mutatott.
Tényleg változnak az idők.

Ava, Fey és Pinion immár emberi alakban kuporgott a ködös völgyben, és

óvatosan kémleltek le a táborra. Gréma határát több kilométerrel maguk
mögött hagyták, ilyen messzire még Fey se merészkedett soha.
A járvány előtti időkben láthatóan egy város lehetett itt, még az utcák
hálózata is kivehető volt a vadszőlővel befutott épületromok között. A
romok közül sokat elfoglaltak a romlottak: lakhelyül vagy a zsákmány
tárolására használták. Füst kanyargott az égre, mindenfelé alakok
mászkáltak, súlyos rekeszeket cipeltek, vagy épp megrakott kocsikat toltak.
Az egész olyan hatást keltett, mintha valami gigantikus tömegszállásra
néznének le, ahol a nyüzsgő alakokat kizárólag a kapzsiság hajtja.
– Hányan lehetnek odalenn? – ámult Ava a látványon.
– Legalább nyolcszáz harcos – saccolta Fey. – És azt nem tudhatjuk,
közülük hányan Kinyilatkoztatott patkányok.
Ő is, és Pinion is felajánlotta Avának, hogy segít megtalálni az öccsét.
Pinion lába most már majdnem teljesen helyrejött. Többnapnyi út volt már
mögöttük, és Fey érzékeny orra végre kiszimatolta Shaw szagát. A nyomok
ide vezettek, az pedig világos volt, hogy Shaw egymagában soha nem jutott
volna el idáig, vagyis nyilvánvalóan foglyul ejtették a romlottak.
– Kezdem azt gondolni, Avának volt igaza, és okosabb lenne rávenni
valahogyan a sereget, hogy idejöjjön – mormolta Fey.
Miután ráleltek a romlottak bázisára, Ava ragaszkodott hozzá, hogy
Pinion üzenetet vigyen Csurróvárosba, amelyben közölték a kormányzóval
a helyszínt. A szélsebes kanca egyetlen nap alatt megjárta az utat oda-
vissza. De persze sem Pinion, sem Fey nem hitte, hogy Kide kormányzó
akár a kisujját is mozdítaná értük.
– Berezeltél? – kuncogott Pinion, és borveres képén kihívó mosollyal
sandított Feyre. – Nekem nincsenek olyan agyaraim és karmaim, mint
neked, mégsem hátrálok meg a harc elől.
 – Még a legerősebb macskának sincs esélye húsz patkány ellenében –
komorodott el Fey sötét arca. – Mellesleg ha rosszra fordulnak a dolgok,
lesz aki sokkal gyorsabban menekül majd a többieknél.
– Mert szerinted ki fog itt elmenekülni? – adta a sértődöttet Pinion.
A két harcos az első pillanatban megkedvelte egymást. Amint alkalom
adódott, nagy élvezettel vívtak meg egymással – szóban és tettlegesen is.
– Nem fogjuk egyszerűen csak lerohanni őket, és ölre menni minden
szembe jövő romlottal – figyelmeztette őket Ava. – Nem érdekel, milyen
merészek és magabiztosak vagytok, ostobaság lenne vakmerősködni.
A Narancs Testvériséget, a Nagybálna-öböl egyik szigetéről származó
három fivért évekkel azelőtt ajánlották be Kinyilatkoztatottnak. Csakhogy a
bor embernagyságú patkányokat tárt fel bennük, márpedig ezt az alakot a
bűnözőkkel és lázadókkal azonosítják. Az Arkhón börtönbe záratta őket, ám
ők lefizették a megfelelő embereket, és megszöktek, ráadásul a
mendemonda szerint jó nagy készlet kinyilatkoztatási bort is magukkal
vittek.
Egy ideig beérték azzal, hogy Gréma városai közt útonállóként
fosztogassák a kereskedőkaravánokat. Tavaly azonban – az északi
prefektúrákban dúló aszály okán – többezresre duzzadtak soraik. Elterjedt a
pletyka, hogy valamiféle mágiára tettek szert, és harcosaik egyenként tíz
ember erejével bírnak, ezt az állapotot nevezték „romlott”-nak. Falvakat,
kisebb városokat rohantak le, és miután a sáskahad továbbállt, nyomukban
nem maradt más, csak halál és pusztulás.
– Akkor mi a terved? – kérdezte kórusban Fey és Pinion.
Ava pillantása felmérte a romlottak városát. Végül egy kanálison
állapodott meg tekintete a városfalon innen.

– Ennél rémesebb tervet még soha nem hallottam – morgott Fey. –

Elviselhetetlen ez a bűz.
– Örülj, hogy nem kértem, hogy Kinyilatkoztatott alakban gyertek –
felelte az arcára tekert rongy mögül tompán Ava. – Amilyen érzékeny
olyankor az orrod, még akár el is ájultál volna.
– A lehető legkevesebbet beszéljetek – figyelmeztette őket Pinion. –
Minél több a szó, annál több a lélegzet – rántotta ki lábát nagy cuppanással
az iszapból. – És ne agyaljatok sokat azon, hogy miben is gázolunk – tette
hozzá halkan.
 Fey még a gondolatától is öklendezett, hogy több száz romlott milyen
mennyiségű trágyát képes termelni. De legalább már nem háborgott.
A három nő teljes sötétben gázolt a bokáig érő szennyben, fél kezükkel a
szintén iszamós falba kapaszkodtak.
– Nem hiszem el, hogy szürke nyúl alakban itt már egyszer végigmentél!
– szólalt meg ismét Fey. – Hogy nem fúltál bele?
– A nyulaknak fekszenek az alagutak – felelte Ava, de önkéntelenül is
beleborzongott a csatornarendszerben tett felderítőút emlékébe. –
Maradjunk ennyiben.
Régről tisztában volt vele, hogy minden város alatt kiterjedt
csatornarendszer húzódik, amelyen keresztül, ha az ember elég merész,
észrevétlen eljuthat a város egyik pontjából a másikba. Délután, míg Fey és
Pinion lepihent, ő addig ugrándozott a labirintusrendszerben, míg meg nem
találta azt az épületet, ahol Shaw-t és a többi foglyot őrizték.
– Megérkeztünk – állt meg. A fejük felett félhomályba vesző lépcső
kanyargott a rácson túl.
Némán álltak, hegyezték a fülüket. A hajnal közeledtével elcsendesedett
a város, csak a szél fütyült az éjszaka feketeségében. A romlottak
biztonságban érezték magukat Grémától távol, nem tartottak tőle, hogy
bármikor is rajtuk ütne a katonaság vagy a milicisták.
Egymás után kikapaszkodtak a csatornanyíláson a kihalt utcára.
Kétszintes, impozáns kőépület előtt találták magukat, kapujában két őrszem
hortyogott a járdán.
Megkerülték az épületet, és hátul Fey a lehető legnagyobb
könnyedséggel feszítette szét az egyik ablakon a rácsot, hogy
bemászhassanak. A földszinti nagycsarnokban mindenfelé matracok
hevertek, rajtuk szunyókáló alakok. Ava a hortyogó banditák között
lábujjhegyen tipegve mutatta az utat a lépcsőhöz. Az emeleten tartották a
fosztogatók azokat a foglyokat, akikből hasznot reméltek húzni, ezért
megkímélték az életüket.
Ezen a szinten egy éjszaka is világító gömb adott némi fényt, minden
bizonnyal valami gazdag birtokról lovasították meg a rablók. Ava felmérte a
folyosón sorakozó egyforma ajtókat; fogalma se volt, hol kezdjék. A háta
mögül ekkor kurta, fémes csattanást hallott, amelynek hangját azonnal el is
nyomta valami.
Megpördült. Fey bűnbánó képpel állt közvetlenül mögötte a fénygömb
hideg fényében. Hosszú acéllándzsát szorongatott, és nagyon igyekezett,
hogy ne érjen hozzá vele a talajhoz, és ne csapjon zajt.
– Ne haragudj!
– Azt meg honnan szerezted? – suttogta Ava.
– Olyan nagy sietségben indultunk, hogy elfelejtettem magamhoz venni a
késemet – magyarázkodott Fey. – Ha harcolunk, szükség lesz fegyverre. Az
egyik alvó kapitánytól vettem el, aki mellett elmentünk. Ez a fegyver szinte
a nevemen szólongatott.
– Nem harcolni jöttünk. Kimentjük Shaw-t, és már megyünk is.
– Gondoltam, ha neki lehet, akkor nekem is – mentegetőzött Pinionra
pillantva Fey. Kissé oldalra húzódott, és láthatóvá vált, hogy ő meg hosszú,
félhold alakú kardot tart a kezében.
– Folyton azt hajtogatod, hogy legyünk elővigyázatosak – mondta erre
Pinion. – És különben is, banditáktól lopni nem bűn, hát nem igaz?
Ava sóhajtva megcsóválta a fejét, azután megfordult, és nekiindult a
folyosónak. Reménykedett benne, hogy a foglyok is az igazak álmát
alusszák, és anélkül sikerül rábukkanni Shaw-ra, hogy bárki mást
felriasztanának.
Lassan, óvatosan benyomta az első ajtót.
Azon nyomban a földre vetették magukat mind a hárman, és a fal
védelmébe bukfenceztek. Fey és Pinion aztán egy emberként védekező
állásba pattant, fegyverüket készenlétben tartották. Ava a hátuk mögé
húzódott, nem sokon múlt, hogy felsikoltson rémületében.
A szobában vigyázzban álló, tágra nyílt szemmel bámuló fosztogatók
sorakoztak.
Másodpercek peregtek le, de a néma csendet az alsóbb szintről
felhallatszó hortyogáson kívül semmi más zaj nem zavarta meg.
Idővel Ava összeszedte a bátorságát, és bekukkantott a szobába.
– Meg se moccannak – súgta.
Ekkor mindhárman bedugták a fejüket az ajtónyíláson, és elképedve
meredtek a harcra készen álló fosztogatókra. Lehettek vagy harmincan.
Olyan mozdulatlanul álltak, mint a szobrok.
– Az egyszer biztos, hogy nem viaszbábok – piszkálta meg a legközelebb
álló lábfejét Fey óvatosan. – Nézzétek, benyomódik a bőre.
Felegyenesedett, beljebb lépett, egy nő arca előtt legyezőszerűen
megmozgatta a kezét, majd csúfondárosan ráöltötte a nyelvét.
– Ez nagyon furcsa – jegyezte meg Ava, majdhogynem égnek álló hajjal.
 – Nekem se tetszik – bólintott Pinion –, de most nincs időnk rejtélyeken
agyalni. Az öcséd nincs itt?
Ava és Fey megrázta a fejét, majd becsukták az ajtót, és mentek a
következőhöz.
Több helyiségben is ugyanez a kísérteties látvány fogadta őket: banditák
nagy, rezzenéstelen arcú csoportjai, míg más termekben élelmiszert,
fegyvereket és gépalkatrészeket találtak. Az egész hely mintha raktárépület
lett volna, és még az ácsorgó fosztogatók is inkább tűntek tárgyaknak,
semmint emberi lénynek.
A folyosó legvégébe értek, az utolsó ajtóhoz. Ava kinyitotta. Odabenn
több kis cellát választottak el egymástól rácsokkal, mindegyikben nyolc-tíz
fekhely. A többi helyiséggel ellentétben ezekben a kis lyukakban valóban
aludtak az emberek.
– Te vagy az, Ava? – suttogta egy hang az egyik sarokból.
Ava néhány hosszú ugrással ott termett.
– Shaw! Hogy vagy, mi van veled?
– Utánam jöttél – motyogta a fiatalember hitetlenkedve. – Isteneknek
hála! Kérlek, ne haragudj rám…
– Erre most nincs időnk – szakította félbe Ava nyersen, de a szeméből
majdnem kibuggyantak a megkönnyebbülés könnyei. – Nem esett bajod?
Máris kiszabadítunk.
– Ez az egész rémes, Ava! Nincs is kinyilatkoztatási boruk! Az
autópályán túl elkaptak, és ide hurcoltak. Valamit megitatnak a foglyaikkal,
ami megfosztja őket az akaratuktól, és olyanná válnak, mint az élő halott,
nem ismerik a félelmet, és bármit megtesznek, amit parancsolnak nekik.
– Ez lesz a magyarázat azokra a szoborszerű fosztogatókra – szúrta közbe
Fey.
– Először ígérgetnek, kincseket meg hatalmat, hogy beállj közéjük –
zokogta Shaw –, mert azt vallják, hogy jobb az olyan harcos, aki szívből
harcol, nem csak a bűvölettől. De mivel tudom, hogy mit művelnek a
feldúlt falvakban, nem voltam hajlandó beállni közéjük. Holnap reggel
akarják megitatni velem a főzetet, ha még mindig nemet mondok.
– Majd később mindent megbeszélünk – szakította félbe Ava –, most
gyere, Fey.
A nő a rácsokhoz lépett, és megpróbálta szétfeszíteni őket, de ezek még
az ő erős karjának is túl vastagok voltak.
 – Hékás, hová lett a lándzsám? – harsant fel hirtelen egy kiáltás a
földszintről.
Hamarosan dühösen tiltakozó, álmos hangok háborgása következett. A
meglopott tulajdonos nyilván elhatározta, hogy nagy hűhót csap, és
megpróbál az eltűnt fegyver nyomára bukkanni.
– Jellemző, hogy pont azét nyúltam le, akinek tele volt a hólyagja –
átkozódott halkan Fey.
– Innentől már nem érünk rá finomkodni – állapította meg Pinion.
Mozdulatlanná merevedett, és lehunyta a szemét. Ava és Fey sietve
félrehúzódott, hogy véletlenül se legyenek útban. Egy pillanat, és Pinion
helyén már a bíbor kanca magasodott hatalmasan, szinte be sem fért a kis
cellába. Megfordult, lendületet vett, és a hátsó lábaival berúgta Shaw
cellájának rácsát, mire a vasszerkezet fülsiketítő csattanással kiszakadt a
falból.
Shaw lenyűgözve és megrettenve pislogott a Kinyilatkoztatott állatra.
Ekkor rézharang éles kongása visszhangzott végig az épületen. Parancsok
harsantak. Léptek dübörögtek. Általános riadót fújtak. A zajra felriadt a
többi rab is, és kétségbeesetten zörgette rácsait, hogy őket is szabadítsák ki.
– Mennünk kell! – kiáltotta Fey.
– Nem hagyhatjuk itt a többieket sem – bizonytalanodott el Ava. – Az
öcsémnek nagy szerencséje, hogy eljöttünk érte, de ezeket ki menti meg?
A terem ajtaja kitárult. A méreg hatása alatt álló, akaratától megfosztott
romlottak csapata masírozott be, kezükben falándzsákkal.
– Én feltartóztatom őket, ti pedig szabadítsátok ki a többieket! – kiáltotta
Fey. Hosszú acéllándzsáját maga elé szegezve ugrott a bejárathoz. Egyetlen
suhintással négy támadóját terítette le.
Közben a bíbor kanca egymás után rúgta szét a cellák ajtaját, Ava és
Shaw pedig a halálra rémült foglyokat terelte össze; igyekeztek
higgadtságra inteni őket, hogy ne fokozzák a kavarodást és káoszt.
Fey gátként állta útját az ajtón keresztül betörő áradatnak. Ketten,
négyen, nyolcan, tizenhatan támadtak rá, de mindegy volt, őt egy centivel
sem szoríthatták hátrébb, mintha gyökeret vert volna a lába. Szorosan
tartotta lándzsája nyelét, és szűk köröket írt le vele a levegőben,
acélvirágokat fakasztott, egy kígyó öltögetett nyelveként csapott le, akarata
és ereje olyan korlátot emelt az ajtó elé, amelyen senki sem juthatott át.
Újabb kiáltások hallatszottak. További riadók. Városszerte egyre több
harang szállt be a kórusba.
 – Elképesztőek ezek a romlott rabszolgák – nyögte Fey. – Senkit sem
láttam még így harcolni.
A háttérben meghúzódó banditakapitány parancsainak engedelmeskedve
az akarat nélküli bábok már megtöltötték a szűk folyosót, és hús-vér falként
nyomultak egyre csak előre. A Fey lándzsája ütötte sebeket észre sem
vették, sem végtagjaik, sem életük elvesztése nem érdekelte őket. Amikor
Fey kénytelen volt hevesebben küzdeni, az egyiknek a mellkasába döfte a
fegyverét, mire a megbűvölt katona felüvöltött fájdalmában, és a szájából
vér bugyogott, de még ez sem tántorította el, nem hátrált meg. Mereven
bámuló szemében se félelem, se értelem nem mutatkozott. Ahogy a háta
mögött a többiek előretörtek, a nyomorultat egyre jobban belepasszírozták a
lándzsába, hogy a végén a hátán bukkant ki a hegye, és már át is döfte az
utána következőt.
Fey arcán undor és rémület vonaglott.
– Ez förtelmes!
– Milyen szánni való szerencsétlenek! – kiáltotta Ava. – És ők is
valakinek a húgai, bátyjai, gyermekei! Nem azért harcolnak, mert akarnak,
hanem mert az elméjük halott. Ha ezer halállal lakolnának is a Narancs
Testvérek, az sem lenne elegendő büntetés ezért.
– Nem bírom már sokáig feltartani őket – rikoltott Fey. Lába megcsúszott
a gépiesen nyomuló ellenfél vérétől iszamós padlón.
– Mindenkit kiszabadítottunk! – harsogta Ava. – Indulás, Pinion!
Bíbor Kanca válaszul felnyerített. Egyetlen ugrással a helyiség hátsó
falánál termett. Hátsó lábaival hátrarúgott, két patája két hatalmas
pörölyként döndült a köveken. Egyszer, kétszer, háromszor. Záporoztak a
kövek. A fal helyén hatalmas rés tátongott, amelyen befütyült az éjszakai
szél.
Bíbor Kanca diadalmasan felnyihogott, és már ki is ugrott, a nyomában
Fey, Ava meg a többiek.

Heves, véres harc festette vörösre az érkező hajnalt.

A romlottak hullámokban küldték rájuk megbűvölt, gondolkodni képtelen
seregüket, megpróbálták bekeríteni a menekülőket, és megakadályozni,
hogy kijussanak a városból.
Ava Kinyilatkoztatott alakjában vezette a menekülő foglyokat, éles
szaglásával igyekezett előre kiszagolni az ellenséget, megtalálni a
legalkalmasabb kivezető utat a fosztogatókkal teli városból. Ha csak Shaw-t
kellett volna magukkal vinni, mindannyian felpattanhattak volna Pinion
hátára, és könnyen elmenekülhettek volna a városból. Nem létezett az a
bandita, amelyik utolérte volna a gyors lábú kancát. Csakhogy Ava
ragaszkodott hozzá, hogy nem hagyhatják hátra a többi foglyot sem.
Így hát Pinion és Fey bíbor kanca és szénfekete párduc alakban morogva,
nyerítve igyekezett visszaverni az üldözőiket. Patadöngés szaggatta a
csendet, karmok és fogak villantak a csillagok fényében. A mocskos
utcákon fosztogatók vére vöröslött, a romok között fájdalmas kiáltások
visszhangoztak. Minél számosabb lett az ellenség, annál keményebben
küzdött a két harcos.
Ava kimerülten szökdelt végig egy sikátoron, szorosan mögötte a
foglyok. Az utcácska végében azonban nem a szabadság várta őket, hanem
újabb banditák, kezükben szablyákat, sőt elektromos ösztökéket tartottak. A
rohamot itt ráadásul kapitányok vezették, óriási Kinyilatkoztatott
patkányok, fogazatuk és karmaik még az elektromos fegyverek kék
szikráinál is félelmetesebb, ridegebb szikrákat szórtak.
Fey fekete szivárványként szökellt át a foglyok feje felett Ava elé, hogy
szembeszegüljön a sereggel. Lekuporodott, és rábömbölt a közeledőkre. A
megdöbbent fosztogatók hátrahőköltek, és rémülten visszahúzódtak.
A foglyok háta mögött Pinion fordult szembe az üldöző rablókkal, és
hangosan, dacosan felnyerített, patáinak minden egyes dobbanása apró
földrengésként rázta meg a földet.
De a banditák újabb rohamot indítottak, eleinte csak óvatosan haladtak,
majd egyre magabiztosabban. A mérgezettnek nem volt választása, a
banditáknak pedig erőt adott seregük nagy létszáma. Bármilyen vad és
hatalmas harcos volt is Bíbor Kanca és Szénfekete Párduc, a túlerő olyan
hatalmas volt, hogy semmiképpen sem kerekedhettek felül.
Ava elkeseredetten kuporodott le, tudta, hogy nincs menekvés.
Shaw is mellé húzódott.
– Szívből sajnálom, öcsém – mondta neki Ava –, hogy nem tudtalak
megmenteni benneteket, se Piniont, se Feyt, se senkit. Látod, a nővéred…
teljes katasztrófa.
– Dehogy – simította végig Shaw a testvére remegő, könnyes arcát. – Te
vagy a legjobb nővér a világon!
– Én csak egy semmirevaló nyúl vagyok – kacagott fel keserűen a lány. –
Nézz csak rám. Alig egy kilométert rohantunk, és én máris reszketek a
kimerültségtől. Még egy gyereket se tudnék legyőzni a harcban.
– Fey és Pinion mégis hallgat rád, és hallgatunk rád mi is mind – mondta
neki Shaw. – Lehet, hogy kicsi vagy, és gyönge, de bátor is, és bölcs és
együttérző. Mindent meghallasz, és mások szívében is hallhatóvá teszed a
szavakat.
– Téged nem hallottalak meg. Nem fogtam fel, hogy mire vágysz.
– Akkor most hallgass meg, és fogadd el, amit mondok – ingatta a fejét
Shaw. – Lelked úgy szárnyal, ahogy a sárkány röpül. Azt hittem, én képes
lehetek megváltani a családunkat, csak épp azt nem láttam, hogy a sors már
rég megáldotta a leghatalmasabb Kinyilatkoztatott Úrral.
Ahogy Ava felnézett az öccsére, ráébredt: ugyanazt a pillantást látja a
szemében, mint hét évvel korábban, amikor az a családi fénykép készült.
– Köszönöm, testvérem – mondta immár megbékélten. – Akkor legalább
ne adjuk olcsón az irhánkat. Sárkányokként, ne pedig nyulakként vesszünk
oda, ha kell…
De nem mondhatta végig, mert elnyúló, hangos harsonaszó hasított a
harci zajba, épp ahogy a nap felbukkant a látóhatár peremén. A harcosok
egytől egyig megtorpantak, és felnéztek az égre.
A keleten oszladozó ködből hatalmas, hófehér szörnyeteg emelkedett ki
két irdatlan szárnyon, éles karmai, mint a sasé, hosszan kígyózó nyaka
végén nyílhegy alakú fej ült. Oldalán kék csíkok húzódtak végig, mintha
valami ősi katonai egyenruha lenne a testére festve.
– A mindenit! – ámult Fey Swell. – Ez a Fehér Sárkány!
Ava kelet felé csapta érzékeny fülét. Tompa morajt hallott, sokezernyi
katona masírozását, sok ezer harci gép csikorgását.
– Megérkezett az Arkhón serege! – kiáltotta. – Itt az Arkhón serege!
A hatalmas sárkány egyre közelebb ért, majd lebukott a város fölött. A
fosztogatók rémült kiáltozásai egybevegyültek a menekülők
örömujjongásával. És a romlott banditák úgy szaladtak szét, ahogy a
homokvár szemei peregnek semmivé a dagály hullámai alatt.

Ava, Pinion és Fey kis csoportban álldogált. Ava idegesen nyeldekelt.

Előttük négy szék hátára emelt karosszékén maga Don Excel tábornok, azaz
a Fehér Sárkány, Vuszter kormányzója, az ország leghatalmasabb hadura
ült. Az egyébként is termetes férfit csak még hatalmasabbá tette a
rögtönzött trónus magaslata. Éles pillantása könyörtelenül és számítón
méregette őket, a csúcsragadozó-szempár várakozón pihent a három nőn.
– Semmiség volt, kegyelmes uram – lehelte Ava. – Csak a
kötelességünket teljesítettük Gréma polgáraiként, az Arkhón hű
alattvalóiként.
A kormányzó megköszönte nekik, hogy jelentették a fosztogatók
búvóhelyét. Mint kiderült, Kide kormányzó Excel kormányzó egyik
támogatója volt. Tudta, patrónusa újabb katonai győzelem lehetőségét
kereste, hogy megerősítse pozícióját Gréma Urai között, és megnövelje
politikai ázsióját, ezért Kide sietve továbbadta neki az információt. Excel
pedig lecsapott a romlottak főhadiszállására.
A harc, pontosabban mészárlás gyorsan lezajlott. A banditák hiába
szóródtak szét a romos városban, hogy a Fehér Sárkány tűzcsóváitól
meneküljenek, kiderült, hogy a visszavonulás útját mindenütt Hosszúlábak
zárják el, és esőként zuhogtak a nyakukba a nehéztüzérség lövedékei. A
levegőből Szitakötő-egységek, kétrotoros halálosztók szedték le a
menekülőket olajozott számszeríjakkal. A város romjai között pedig
plasztikpáncélos gyalogosok járták végig az utcákat, és a még életben
maradt banditákat elektromos sokkolóikkal végezték ki. Egyetlenegy sem
menekült meg, sem a Kinyilatkoztatottak, sem az emberek, sem pedig a
megbűvöltek, hiába rogytak térdre, hiába zokogtak kegyelemért.
A tábornok mellett komor hadizsákmány gyanánt magasodott halomban
a sok levágott emberi fej és a Kinyilatkoztatott patkányok levágott farka.
Avának forgott a gyomra a látványtól.
A tábornok egyetlen szót sem szólt, még mindig kivárt.
– Mindannyiunknak nagy megtiszteltetés Kegyelmességed elismerése és
a felajánlott lehetőség – nyelt nagyot Ava, és erőt véve magán, belenézett a
ragadozószempárba. – De mi a nővéreimmel csak egyszerű emberek
vagyunk, nem illünk egy nagyúr szolgálatába.
Piniont és Feyt nővéreiként mutatta be ugyanis, hogy ne derülhessen ki
Pinion szökött rab mivolta. Jobb volt nem kockáztatni, hiszen a felmentők a
romlottakat is szemrebbenés nélkül mészárolták le az utolsó szálig, és Ava
nem szerette volna Pinion életét veszélynek kitenni. Pillantása lassan járt
ide-oda a véres testrészek halma meg a trónuson pöffeszkedő tábornok
között, és nem is tudta pontosan, melyiket látja félelmetesebbnek.
– Okos lány vagy, Ava Cide, és figyelemre méltó tehetséggel segítettél
hozzá ehhez a győzelemhez – zendült fel végül mély morajként a tábornok
hangja. – Ne hetvenkedj szemforgató álszerénységeddel. Nem tartod elég
hízelgőnek a rangot, amelyet nektek ajánlottam? Hiszen ez csak a kezdet.
Ha hűségesen szolgáltok, ennél sokkal többet is adhatok.
– Félreért, Kegyelmes Uram – tiltakozott gyorsan Ava. – Nem
alkudozunk, nem a nagyratörés vitt minket a harcba, csak a szeretteinket
akartuk kiszabadítani. Nem vágyunk dicsőségre, csak arra, hogy
békességben élhessünk.
– Békességben? – nevetett a tábornok, de a hangja nem felhőtlenül és
vidáman csengett, inkább számító volt, és megfontolt. – Talán az aruk sem
vágyik egyébre, mint hogy mozdulatlanul álldogáljon a mezőn, de a szél
nem hagy neki nyugvást. Amikor Grémát szörnyetegek ostromolják a
határokon túlról, és Pejlángban egymást tiporják a nagyratörők, hogy is
remélhet bárki békességes életet, ha nincs hatalmas pártfogója? Egy éles
kardot ügyes vívó kezébe kell adni, a jó paripát pedig sötét ismeretlenség
nyeli el, ha nincs nemes lovasa.
– A vadlovak a vadonba valók, nem Pejláng zsúfolt, forgalmas utcáira –
szólalt meg Pinion Gates.
– A rozsdás acéllal pedig gyomot és tűzifát érdemes hasogatni, nem illik
ékkövekkel kirakott urasági hüvelybe – toldotta meg Fey Swell.
A feszültség tapintható volt, Excel tábornok összehúzta a szemét.
– Nővéreim úgy értik, hogy csakis a saját álmainkat szeretnénk szolgálni
– folytatta Feynél és Pinionnál finomabban, de jottányival sem kevesebb
elszántsággal Ava. – Ha akaratunk ellenére kényszerítenél, hogy a
szolgálatodba szegődjünk, olyan lennél, mint a romlottak, akik mérges
itallal bűvölik meg azokat, akiket szóval nem képesek maguk mellé
csábítani.
Egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő a tábornok jeges
pillantásától. A három nő minden izma megfeszült. De ekkor a férfi arcán
meleg mosoly áradt szét.
– Jól beszéltél, Ava Cide. Nagyon jól. Nem erőltetem tovább ajánlatomat,
ha ennyire nemkívánatos a számotokra, hanem jó utat kívánok nektek.
Ava megkönnyebbülten sóhajtott. Mélyen meghajoltak a tábornok előtt,
és elindultak. Ava odaintett az oldalt a foglyok között ácsorgó Shaw-nak.
– Hazamegyünk – mosolygott rá.
– Indítsátok őket útnak – jött a hátuk mögül a tábornok parancsa. –
Mindenkit.
 A foglyok mellett álló katonák erre egyszerre rántották elő a kardjukat, és
döfték bele mélyen a rabokba. A legtöbben még csak fel sem kiáltottak,
máris kilehelték a lelküket.
Ava döbbenten torpant meg.
Shaw a földre rogyott. A lány mintegy álomból riadva az öccséhez
rohant, és mellé guggolt. Karjába kapta a haldokló fiút, tenyerét a sebére
szorította, hogy elállítsa a bugyogó vért.
– Jaj, istenek, ne tegyétek ezt! Csak ezt ne!
Shaw felnézett rá, mosolyogni próbált:
– Nincs semmi baj, nővérkém. Szót kellett volna fogadnom, és
ottmaradni a szemétbányában – susogta olyan erőtlenül, hogy Avának az
ajkához kellett illesztenie a fülét, hogy hallja. – Igazad volt. Ezeknek a
szemében mi csak gyom vagyunk.
Végül Ava gyöngéden elfektette a mozdulatlan testet a földön, és a
tábornokra nézett:
– Miért tette?
– A vadlovon, amely engem nem enged a hátára, más se lovagoljon –
közölte higgadtan a tábornok a vértócsában álló Avával. – És a rozsdás
acélt, amely nem hajlandó engedelmeskedni a kezemnek, más sem
forgathatja. Ráadásul hiányzik még néhány fej, hogy kerek ezer levágott
ellenségről számolhassak be az Arkhónnak győzelmi jelentésemben. Hogy
kikerekedjen a szám, a foglyok fejére is szükség van… meg a tiédre és a
nővéreidére.
– Hogy tehet ilyet? – sikoltotta Ava. – Maga az Arkhón szolgája, Gréma
népének a szolgája.
– Manapság az Arkhón megremeg, ha meglát, és nem mer parancsolni
nekem – jött a válasz. – Igazából úgy gondolom, ha visszatérek Pejlángba,
hangzatosabb címet fogok igényelni magamnak. A Gréma Védelmező Ura
elég szépen cseng, nem gondolod? Abból talán a többi kormányzó és
tábornok is felfogja végre, hogy új idők járnak.
A katonák a magasba emelték kardjukat, és elindultak Aváék felé. Ő csak
a tábornokot látta, belenézett a szemébe, két karját karmokként szegte fel,
és rávetette magát…
Erős karok ragadták meg, és emelték a magasba. Érezte, hogy széles,
vörös sörényes háton ül, le-fel zötyög, és a tábornok egyre távolabb kerül.
Bíbor Kanca hátán lovagolt, Fey Swell erősen magához ölelte, úgy
menekültek a tábornok emberei elől.
 Hallotta, hogy Fey mély, fájdalmas hangon ezt mondja:
– Ne most! A nyúl mindig kivárja a megfelelő pillanatot.

A vállig érő arukmezőben három véres nő térdelt. Kelet felé néztek, a

felkelő nap és Pejláng irányába.
– Noha nem ugyanazon év ugyanazon havának ugyanazon napján
születtünk – mondták kórusban –, noha nem egyazon ház fedele alatt,
azonos szülők gyermekeként, egyazon néven láttuk meg a napvilágot,
mégis egymásra leltünk. Minket a gyász kapcsol össze, az igazság vágya
egyesít, ezért testvérekké lettünk. Az egek és a föld legyenek tanúink, hogy
nem mi kezdtük ezt a harcot, de mi fogjuk bevégezni. Addig nem
lankadunk, míg el nem hozzuk Grémába a békét, vagy míg ugyanazon év
ugyanazon havának ugyanazon napján meg nem halunk.
Az aruk lengedezett a szélben. A három nővér felszárította könnyeit.
A bíbor kanca és a szénfekete párduc egymás mellett ügetett a
fűtengerben, kettejük előtt pedig egy szürke nyúl szökdécselt, ahogy a
repülőhal vetődik minduntalan a tenger hullámai fölé. Hallgatózott,
meglapult, tervet kovácsolt, még harcolt is, de a könyörület soha nem
hagyta el a szívét.
– Gréma Urai! – suttogta Ava magában. – Új tag emelkedett soraitokba.

fordította: Török Krisztina

 A REJTETT LÁNY
A kínai Tang-dinasztia császári udvara a nyolcadik századtól kezdődően
egyre nagyobb mértékben hagyatkozott katonai kormányzókra – csietusikra
–, akik eleinte csak a határokat védték, majd fokozatosan átvették az
irányítást az adózás és a közigazgatás, valamint a politikai hatalom egyéb
ágai fölött. Független feudális haduraknak számítottak, akik voltaképpen
nem feleltek a birodalmi hatóságoknak.
A kormányzók közötti versengés gyakran erőszakba és vérengzésbe
torkollott.

A tizedik születésnapom utáni reggelen tavaszi napsugarak szűrődnek át a

pagodafa13 virágzó ágai között, fénnyel pettyezve a házunk előtt vezető út
kőlapjait. Kimászom egy vastag ágra, amely halhatatlan karként mutatja a
nyugati irányt. A sárga virágok felé nyújtom a kezem, szinte már a számban
érzem az édes, ám leheletnyit kesernyés ízt.
– Adnál egy kis alamizsnát, ifjú úrnő?
Lenézek, és egy bhikkhunit pillantok meg. Nem tudom megállapítani,
hány éves lehet, arca ránctalan, de sötét tekintetének ereje a nagymamámat
juttatja eszembe. Borotvált feje köré dicsfényt von az alig észrevehető
pihéken megcsillanó meleg napsütés, szürke kasajája tiszta, de a szegélye
kirojtosodott. Bal kezével fatálat tart a magasba, és várakozóan néz fel rám.
– Szeretnél néhány virágot? – kérdezem tőle.
Elmosolyodik.
– Kislánykorom óta nem ettem ilyesmit. Nagy örömömre szolgálna.
– Állj alám, dobok pár fürtöt a táladba – javaslom, és a hátamon lévő
selyemzsák felé nyúlok.
– Nem ehetek olyan virágot, amit más keze is érintett – ingatja a fejét a
bhikkhuni. – Olyan kéz, amit túlságosan megfertőznek e porlepte világ földi
gondjai.
– Akkor mássz fel te! – förmedek rá, de rögtön el is szégyellem magam.
– Ha én mászom fel érte, akkor már nem lesz alamizsna, nem igaz?
A hangja olyan, mintha feltörni készülne belőle a nevetés.
 – Rendben – felelem. Apám mindig arra nevelt, hogy tisztelettudóan
viselkedjek a szerzetesekkel és az apácákkal. Lehet, hogy nem a buddhista
tanítások szerint élünk, de butaság lenne dacolni a szellemekkel, akár
taoisták, akár buddhisták, akár vadak, akik semmilyen tanult mestert nem
követnek. – Melyik virágot szeretnéd? Megpróbálom anélkül odaadni, hogy
megérinteném.
Az alattam húzódó vékony ág végén csüngő fürtökre mutat.
Halványabbak, mint a többi, ami azt jelenti, hogy édesebbek is. De az az ág
túl vékony ahhoz, hogy rámásszak.
Beakasztom a térdem a vastag ágba, és addig dőlök hátrafelé, amíg fejjel
lefelé nem lógok, akár egy denevér. Kedvemre való, hogy fordítva látom a
világot, és nem érdekel, hogy a ruhám szegélye az arcomat csapkodja. Apa
mindig rám kiabál, ha így lát, de képtelen sokáig haragudni rám, mert még
csecsemőkoromban meghalt az anyám.
A ruhám bő ujjába csavarom a kezem, próbálom elérni a virágokat. De
még mindig túl messze vagyok attól a bizonyos ágtól, és bosszúságomra
épp egy hajszál híján nem érem el a fehér virágokat.
– Ha ilyen nagy vesződséggel jár, akkor hagyjad! – kiált fel az apáca. –
Nehogy elszakítsd a ruhád!
Alsó ajkamba harapok, elszántan, és nem veszek tudomást a szavairól.
Megfeszítem, majd ellazítom a hasam és a combom izmait, így himbálózni
kezdek. Amikor úgy ítélem meg, hogy a kilengés elérte a legmagasabb
pontot, térdemmel elengedem az ágat.
Miközben lefelé zuhanok a lombkorona sűrűjében, az áhított virágok az
arcomat súrolják, és a fogammal elkapom a virágfürtöt. Ujjaim
megragadnak egy alsóbb ágat, amely lefelé hajlik a súlyom alatt, és lassítja
a lendületem, miközben a testem újra függőleges helyzetbe kerül. Egy
pillanatra úgy tűnik, az ág elbír, de aztán egy éles reccsenést hallok, és
hirtelenjében súlytalannak érzem magam.
Magam alá húzom a térdem, és sikerül sértetlenül földet érnem a
pagodafa árnyékában. Azonnal tovább bukfencezem, és a virágokkal teli ág
ugyanoda esik, ahová egy pillanattal korábban én is megérkeztem.
Közönyösen az apácához lépek, és kinyitom a szám, hogy az alamizsnás
tálba pottyanjon a virágfürt.
– Nem poros. És csak azt kötötted ki, hogy kézzel nem szabad hozzáérni.
Lótuszülésben ülünk a pagodafa árnyékában, mint a templomok Buddha-
szobrai. Az apáca letépi a virágokat a szárról, egyet neki, egyet nekem. Ez
az édes íz visszafogottabb, nem olyan émelyítő, mint azok a cukros
tésztafigurák, amelyeket apámtól kapok néha.
– Megvan benned a tehetség – szólal meg. – Jó tolvaj lenne belőled.
Méltatlankodva nézek rá.
– Én tábornok lánya vagyok!
– Valóban? Akkor már most is tolvaj vagy.
– Te meg miről beszélsz?
– Nagy utat tettem meg. – Lenézek a csupasz lábfejére. A talpán
megkérgesedett és megszíjasodott a bőr. – Látom, hogy a parasztok éheznek
a mezőn, miközben a nagyurak terveket forralnak arra, hogyan tegyenek
szert még nagyobb seregekre. Látom, hogy a miniszterek és a tábornokok
elefántcsont kupából isszák a bort, és selyemtekercsekre vizelve kanyarítják
a cifra írásjegyeket, miközben az árvák és özvegyek öt napig élnek egyetlen
csésze rizsen.
– Attól, hogy nem vagyunk szegények, még nem leszünk tolvajok. Apám
becsülettel szolgálja az urát, Vejpo csietusiját, és hűségesen hajtja végre a
rábízott feladatokat.
– Ez a világ a szenvedésé, és mindannyian tolvajként élünk benne –
jelenti ki az apáca. – A becsület és a hűség nem erény, csak kifogás arra,
hogy valaki még többet lopjon.
– Akkor te is tolvaj vagy – felelem, és az ingerültségtől kezd az arcomba
szökni a vér. – Elfogadod az alamizsnát, de nem dolgozol meg érte.
Bólint.
– Ahogy mondod. Buddha arra tanít minket, hogy ez a világ káprázat, és
mindaddig elkerülhetetlen a szenvedés, amíg át nem látunk rajta. Ha
mindannyiunknak a tolvajlás a sorsa, jobb olyan tolvajnak lenni, aki a világi
törvények fölött álló törvényekhez tartja magát.
– A te törvényeid mit mondanak?
– Azt, hogy el kell ítélni a képmutató emberek erkölcsi
kinyilatkoztatásait, igaznak kell lenni a kimondott szóhoz, és mindig azt
kell tenni, amit az ember megígér, sem többet, sem kevesebbet. Hogy
csiszolni kell a tehetséget, és úgy bánni vele, mintha jelzőtűz lenne az egyre
sötétebb világban.
Elnevetem magam.
– És a te tehetséged miben nyilvánul meg, Tolvaj úrnő?
 – Életeket lopok.

Az ablak nélküli, kicsi szobában sötét és meleg van, a levegőben kámfor

illata terjeng. Az ajtók közötti résen beszűrődő gyenge fényben a takarók
közé fészkelem magam.
Járőröző katonák léptei visszhangzanak a hálószobám előtti folyosón.
Minden egyes alkalommal, amikor egyikük befordul a sarkon, a páncél és a
kard csörömpölése jelzi egy óra újabb töredékének elteltét és a reggel
közeledtét.
Felidézem magamban a bhikkhuni és az apám között zajlott beszélgetést.
– Add nekem. Kitanítom.
– Bármennyire is hízelgőnek találom Buddha jóságos figyelmét, vissza
kell utasítanom az ajánlatot. A lányomnak itthon a helye, mellettem.
– Vagy önként adod, vagy az áldásod nélkül viszem el.
– Gyerekrablással fenyegetőzöl? Tudd, hogy ezernyi veszélyt leküzdve
jutottam el odáig, ahol most vagyok, és ötven fegyveres őrzi a házamat, akik
mind életüket adnák fiatal úrnőjükért.
– Én soha nem fenyegetőzöm, csak tájékoztatok. Őrizd bár az óceán
fenekén egy bronzláncokkal körbetekert vasládában, akkor is olyan könnyű
lesz magammal vinnem, mint ahogy most ezzel a tőrrel levágom a
szakállad.
Fémes, hideg, fényes villanást láttam. Apám kirántotta a kardját. A
csikorgástól összeszorult szívem vadul ugrált a mellkasomban.
De a bhikkhuni ekkor már ott sem volt, csak pár ősz szőrszál libegett
lassan a padló felé a nap ferde sugaraiban. Apám megdöbbenve érintette
meg az arcát ott, ahol a bőrét súrolta a tőr.
A szőrszálak földet értek, apám elhúzta a kezét. Arcán lecsupaszított folt
éktelenkedett, és bőre olyan sápadt volt, mint az út kőtáblái a reggeli
fényben. Nem vérzett.
– Ne félj, lányom. Estére megháromszorozom az őrséget. Elhunyt jóanyád
szelleme fog vigyázni rád.
Mégis félek. Igazán félek. Eszembe jut, hogyan ragyogott a nap az apáca
feje körül. Szeretem a hosszú, dús hajamat, a szolgálók szerint anyámtól
örököltem, aki minden este százszor megfésülte a haját, mielőtt nyugovóra
tért. Nem akarom, hogy leborotválják a fejem.
 Eszembe jut a fémes villanás az apáca kezében. Olyan gyorsan mozgott,
hogy nem is tudtam követni a szememmel.
Felidézem azt is, ahogy az apám szakállából levágott szőrcsomó a padló
felé tart.
Pislákolni kezd az ajtó előtti olajlámpás fénye. A szoba sarkába kúszom,
és összeszorítom a szemem.
Semmi neszt nem hallok. Csak egy fuvallat cirógatja meg az arcomat.
Gyengéden, akár egy molylepke csapkodó szárnya.
Kinyitom a szemem. Egy pillanatig fel sem fogom, mit látok.
Az arcomtól nem messze egy hosszúkás tárgy lebeg, körülbelül akkora,
mint az alkarom, az alakja selyemhernyó gubójára hasonlít. Ezüstösen
ragyog, akár a hold, a belőle áradó fény melegség és árnyék nélküli.
Ámulatba esve közelebb húzódom hozzá.
A „tárgy” nem helyes megjelölés. Olvadó jéghez hasonló hideg fény
ömlik belőle egy légáramlattal együtt, amely az arcomba csapja a hajam.
Inkább az anyag hiányának lehetne nevezni, a szobácska homályos
belsejének felfeslése, egy negatív tárgy, amely felemészti és fénnyé alakítja
át a sötétséget.
Kiszárad a torkom, nyelek egy nagyot. Remegő ujjakkal nyúlok a
ragyogás felé. Fél másodperces habozás után megérintem.
Vagyis nem érintem meg. Nem érzek sem perzselő hőséget, sem csontig
hatoló hideget. Az ujjaim semmihez sem érnek hozzá, és ez megerősíti azt a
benyomásomat, hogy ez a valami negatív tárgy lehet. Nem is bukkan fel a
kezem a másik oldalán – pusztán eltűnik a ragyogásban, mintha
belenyúltam volna a térben keletkezett lyukba.
Visszarántom a kezem, szemügyre veszem és billegetem az ujjaimat. Úgy
látom, semmi bajuk.
Ekkor egy kéz nyúl ki a hasadékból, megragadja a karom, és a fény felé
húz! Mielőtt felsikolthatnék, elvakít a fény, és teljesen hatalmába kerít a
zuhanás érzése, mintha egy égig érő pagodafa tetejéről esnék le, de soha
nem érnék földet.

A hegy szigetként lebeg a felhők között.

Próbáltam már megkeresni a lefelé vezető utat, de mindig eltévedek a
ködbe vesző erdőben. Csak menj egyenesen lefelé – mondogatom
magamnak. De a köd egyre sűrűbb lesz, majd valósággal testet ölt, és
akármilyen erővel feszülök a felhőfalnak, nem enged át. Ezután nem marad
más választásom, remegve leülök, és kicsavarom a hajamból a vizet. A
nedvesség egy része a könny, de ezt nem ismerem be.
A ködből kibontakozik az apáca alakja. Némán int, hogy kövessem,
menjek vissza, felfelé. Engedelmeskedem.
– Nem erősséged a rejtőzködés – állapítja meg.
Erre nem tudok mit felelni. Ha képes volt elrabolni egy tábornok falakkal
körülvett, katonákkal őrzött házának belső szobájából, akkor azt hiszem,
előle amúgy sem lehet elrejtőzni.
Az erdőből előbukkanva visszatérünk a napfényben fürdőző csúcsra.
Széllökés suhan el mellettünk, közben arany- és bíborszínű vihart kavar a
lehullott falevelekből.
– Éhes vagy? – kérdezi nem is barátságtalanul.
Bólintok. Van valami a hangjában, ami váratlanul ér. Apám sosem
kérdezi meg, hogy éhes vagyok-e, és néha arról álmodom, hogy az anyám
reggelit készít nekem: frissen sült kenyeret és tofut tesz elém. Három napja,
hogy a bhikkhuni idehozott, és azóta semmit sem ettem az erdőben talált
néhány fanyar gyümölcsön és a földből kiásott pár keserű gyökéren kívül.
– Gyere velem! – szólít most.
Sziklafalba vájt cikcakkos ösvényen vezet felfelé. Olyan keskeny az út,
hogy nem merek lenézni, csak csoszogok, a kőhöz nyomom az arcom és a
testem, kinyújtott kezem pedig úgy kapaszkodik a lefelé lógó indákba, akár
egy gekkó lába. A bhikkhuni ugyanakkor úgy lépked az ösvényen, mintha
Hszian széles sugárútjának közepén sétálna. Minden egyes kanyarnál
türelmesen vár rám.
Odafentről fémesen csörömpölő, halk hang üti meg a fülem. Megvetem a
lábam egy mélyedésben, megrántok egy indát, hogy ellenőrizzem, elég
mélyen, szilárdan vetette-e meg a gyökereit a hegyben, majd felnézek.
Két nagyon fiatal, körülbelül tizennégy évesnek látszó nő vív egymással.
A vívás nem megfelelő szó. Pontosabb lenne táncnak nevezni a
mozdulataikat.
Egyikük, a fehér ruhás, két lábbal elrugaszkodik a szikláról, miközben
bal kezével egy indába kapaszkodik. Széles ívben himbálózva távolodik a
sziklától, kecsesen maga elé emeli a lábát, amiről a templomok tekercseire
festett apszarák – a felhők között élő, repülő nimfák – jutnak eszembe. A
jobb kezében lévő kard egy darabka mennyországként csillan meg a
napfényben.
 Miközben kardja hegye az ellenfeléhez közeledik, a másik lány elengedi
az indát, amelybe eddig csimpaszkodott, és felugrik. Fekete ruhája úgy
hullámzik körülötte, akár egy óriási molylepke szárnya, és miközben egyre
fogy a lendülete, a legmagasabb ponton irányt váltva előrebukik, fehér
ruhás ellenfele felé tart, akár egy támadásra készülő sólyom, kardot tartó
keze csőrként mutat előre.
Csitt-csatt!
A két kard hegye összeér, és akkora szikra vakítja el a környezetet, akár a
felrobbanó petárdák fénye. A fekete ruhás ifjú nő kezében lévő kard
elgörbül, félholdja addig lassítja a zuhanást, amíg gazdája fejjel lefelé nem
áll a levegőben, és csak az ellenfele pengéjének hegye tartja meg.
Ekkor mindketten nyitott tenyérrel, ütésre készen előrelendítik a kezüket.
Puff!
Az ütés harsány hangja visszhangzik a levegőben. A fekete ruhás a
hegyoldalnak ütközik, és gyorsan egy indát hurkol a bokája köré, hogy le ne
zuhanjon. A fehér ruhás az indába kapaszkodva visszahimbálózik a
sziklára, majd újabb támadásba lendülve ismét elrugaszkodik, akár egy
szitakötő, amely belemártja farkát a nyugodt vizű tóba.
Megbabonázva nézem, ahogy a két kardforgató egymásnak ront, lebukik,
nekiiramodik, kivéd, üt, rúg, suhint, siklik, bukfencezik és döf az indák
hálójában, a kopár sziklafal fölött, több ezer lábbal az alattunk hömpölygő
felhők fölött, dacolva a gravitációval és a halandósággal. Olyan kecsesek,
akár a lengedező bambuszrengetegben röpködő madarak, olyan gyorsak,
akár a harmatos pókhálókat átugró sáskák, és olyan valószerűtlenek, akár a
teaházak rekedt hangú bárdjai által elsuttogott legendák halhatatlan lényei.
Egyben megkönnyebbülve figyelem csodálatos, dús hajuk lobogását.
Talán a bhikkhuni tanoncainak nem kötelező borotválni a fejüket.
– Gyere – szól rám az apáca, én pedig engedelmesen felmászom az
ösvény kanyarulatánál kiszélesedő és a mélység fölé kinyúló kis kőperemre.
– Azt hiszem, tényleg éhes lehetsz – jegyzi meg, és majdnem felnevet.
Erre zavartan becsukom a két harcos láttán tátva maradt számat.
Olyan mélyen húzódnak alattunk a felhők, és úgy korbácsol körülöttünk
a szél, hogy az az érzésem támad, mintha az általam eddig ismert világ
egészen széthullott volna.
– Tessék. – Egy halom halvány rózsaszín, ökölnyi nagyságú barackra
mutat a kis lapos térség szélén. – A hegyekben élő százéves majmok gyűjtik
őket a felhők mélyén, ahol a barackfák magukba szívják a mennyek
kivonatát. Egy is elég belőle, hogy tíz álló napig ne éhezz meg újra. Ha
megszomjazol, ihatsz az indákon lecsapódó harmatból és a
hálótermünkként szolgáló barlang forrásvizéből.
A két vívó lemászik a szikláról a mögöttünk lévő kiugróra. Elvesznek
egy-egy barackot.
– Megmutatom, hol fogsz aludni, kishúgom – mondja a fehér ruhás lány.
– Én Csing-er vagyok. Ha este megijedsz a farkasüvöltéstől, bebújhatsz az
ágyamba.
– Lefogadom, hogy ennél a baracknál még nem ettél édesebbet – mondja
a fekete ruhás. – Engem Kung-ernek hívnak. Én vagyok Mesterünk
legrégebbi tanítványa, és ismerem a hegy összes gyümölcsét.
– Kóstoltad már a pagodafa virágát? – kérdezem tőle.
– Nem – felel. – Egy nap talán megmutathatod.
Beleharapok a barackba. Leírhatatlanul édes, és úgy olvad a nyelvemen,
mint a szűzhó. Ám amint lenyelem a falatot, a hasam felmelegszik kiadós
melegétől. Elhiszem, hogy a barack tényleg kitart tíz napig. Mindent el
fogok hinni, amit a Mester mond.
– Miért raboltál el? – kérdezem az apácát.
– Mert megvan benned a tehetség, Jin-Niang – felel.
Gondolom, most már ez lesz a nevem. A Rejtett Lány.
– De a tehetséget csiszolni kell – folytatja. – Választhatsz: a végtelen
Keleti-tenger iszapjában eltemetett gyöngyszem leszel, vagy olyan fényesen
fogsz ragyogni, hogy bevilágítod a földi világot, és még azokat is
felébreszted, akik csak átszendergik az életet.
– Taníts meg úgy repülni és harcolni, ahogy ők tudnak – kérem tőle,
miközben lenyalogatom a kezemről a barack édes levét.
Kiváló tolvaj lesz belőlem – mondom magamnak. Vissza fogom lopni
tőled az életem.
Mesterünk gondolataiba merülve bólint, és a távolba mered, ahol a
lenyugvó nap aranyszínű ragyogássá és bíborvörös vérré festette a felhők
tengerét.

HAT ÉVVEL KÉSŐBB

A szamárkordé kerekei csikorogva megállnak.

Mesterem minden figyelmeztetés nélkül tépi le a szememről a kendőt, és
kirántja a selyemgalacsint a fülemből. Elvakít a hirtelen napfény,
megsüketítenek a zajok: a szamárbőgés, a lónyerítés, valamilyen vidéki
operatársulat cintányérjainak csörömpölése és erhuinak jajgatása, a rakodás
alatt álló áruk puffanása és csattanása, az éneklés, a kiabálás, az alkudozás,
a nevetés, a vitatkozás, a szónoklás – a nagyvárosok szimfóniáját alkotó
hangok.
Próbálok magamhoz térni a sötétben összevissza rázva megtett útból, de
Mesterem már a földre is szökken, hogy egy útszéli póznához kösse a
szamarat. Az egyik tartományi fővárosban vagyunk, erre már rájöttem – a
sült tészta számtalan különböző fajtájának illata, a cukormázas alma, a
lótrágya és az egzotikus parfümök már azelőtt elárulták ezt, hogy lekerült
volna a szememről a kendő –, de nem tudom megmondani, pontosan hol.
Megfeszítve próbálom elcsípni a nyüzsgő város beszélgetésfoszlányait, ám
a nyelvjárás nem ismerős.
A kordénk előtt elhaladó gyalogosok meghajolnak Mesterem előtt.
– Amitábha – mondják.
Mesterem a szívére teszi a kezét, és szintén meghajol.
– Amitábha – viszonozza a köszönést.
Akárhol is lehet ez a birodalomban.
– Miután megebédeltünk, lepihenhetsz abban a fogadóban – mondja a
Mester.
– Mi lesz a feladatommal? – kérdezem.
Ideges vagyok. Mióta magához vett, ez az első alkalom, hogy
elhagyhattam a hegyet.
Amikor rám néz, többféle érzelmet is látok tükröződni az arcán, valahol
félúton lehet a szánakozás és a nevetés között.
– Annyira várod már?
Beleharapok az alsó ajkamba, nem felelek.
– Te határozod meg a módszert és az időpontot – mondja, és a hangja
olyan békés, mint a felhőtlen égbolt. – A harmadik este térek vissza. Jó
vadászatot!
– Tartsd nyitva a szemed, ne feszítsd meg a végtagjaidat – mondta. –
Emlékezz mindenre, amire tanítottalak.
Mesterem két ködsólymot hívott magához a közeli hegycsúcsokról.
Akkorák voltak, mint egy-egy felnőtt férfi. Vaspengék nyúltak ki a
karmaikból, és acél csillogott gonosz, ívelt csőrükön. Fölöttem köröztek, hol
elmerültek a ködfelhőben, hol újra felbukkantak, gyászosan és büszkén
vijjogtak.
Csing-er egy körülbelül öt hüvelyk hosszú kis tőrt nyújtott felém, amely
teljességgel alkalmatlannak tűnt a feladatra. Remegett a kezem, miközben a
markolatra kulcsoltam az ujjaimat.
– Amit látsz, az nem minden – intett.
– Ne feledkezz meg arról, ami el van rejtve – tette hozzá Kung-er.
– Meg tudod csinálni – bátorított Csing-er, és megszorította a vállam.
– A világ tele van káprázattal, amit a láthatatlan igazság vetít ki elénk –
mondta Kung-er.
Aztán közelebb hajolt, hogy a fülembe suttogjon. A lehelete perzselte az
arcomat.
– Még mindig ott a tarkómon a sebhely, amit a sólymok ejtettek rajtam.
Távolodni kezdtek, majd eltűntek a ködben, egyedül hagytak a két
ragadozóval és a Mester hangjával, amely a fölöttem lévő indák közül
érkezett hozzám.
– Miért kell ölnünk? – kérdeztem.
A két sólyom felváltva siklott lefelé, ki akartak cselezni, próbára tették a
képességeimet. Ösztönösen kitértem az útjukból, és feléjük lóbáltam a tőrt,
hogy kivédjem a támadásukat.
– Zavaros időket élünk – felelte a Mester. – Az e világi nagyurak
becsvágyók. Amit csak lehet, elvesznek az emberektől, akiknek a védelmére
felesküdtek. Pásztorokból farkassá lettek, és kizsigerelik a nyájat. Addig
emelik az adókat, amíg a palotájuk összes fala ezüsttől és aranytól nem
csillog. Elveszik az anyák fiait, hogy olyan hatalmasra duzzadjon a seregük,
mint a Sárga-folyó áramlata. Ármánykodnak, cselszövésekre készülnek, és
úgy rajzolják újra a térkép vonalait, mintha a birodalom csak egy tál homok
lenne, amin a parasztok rémült hangyák módjára csúsznak-másznak.
Az egyik sólyom irányt váltott, és felém tartott. Ezúttal valóban támadni
akart, nem csak vizsgáztatott. Védekező állásba helyezkedtem,
berogyasztottam a térdem, a tőrrel együtt felemeltem a kezem, hogy védjem
az arcom, a bal kezemet pedig a földre tettem, hogy megtámaszkodjam. A
sólymon tartottam a szemem, az éjszakai égbolt csillagképeit felidéző éles
csőr és a karmok fényes villanásain kívül minden mást hagytam
elhomályosodni.
A sólyom felbukkant a látóteremben. Enyhe szellőt éreztem a tarkómon. A
madár kinyújtotta a karmát, szárnyával csapkodott, hogy az utolsó
pillanatban lelassítsa magát.
– Honnan tudhatnánk, hogy egy kormányzónak igaza van-e, vagy sem?
Vagy hogy egy tábornok téved? – kérdezte Mesterem. – Az ura feleségét
elcsábító férfi talán csak közel akar férkőzni a zsarnokhoz, hogy bosszút
álljon rajta. A nő, aki a pártfogójától rizst követel a parasztságnak, talán
csak a saját ügyét akarja előrébb lendíteni. Zavaros időket élünk, és az
egyetlen erkölcsös választásunk az, hogy erkölcs nélkül legyünk. A
nagyurak azért bérelnek fel minket, hogy lecsapjunk az ellenségeikre. És mi
elkötelezetten, hűségesen hajtjuk végre a feladatunkat, halálpontosan, mint
egy nyílvessző.
Felkészültem arra, hogy elrugaszkodom és lecsapok a sólyomra, aztán
eszembe jutottak a nővéreim szavai.
„…Amit látsz, az nem minden… Még mindig ott a tarkómon a sebhely.”
A földre vetettem magam, és balra gurultam. A hátam mögött ólálkodó
sólyom karmai így célt tévesztettek, de hozzám vészesen közel suhantak el. A
két sólyom összeütközött egymással azon a helyen, ahol egy pillanattal
korábban még a fejem volt. Mintha csak annak lettem volna tanúja, amikor
egy búvár találkozik a tükörképével a víz felszínén. Ezt verdeső szárnyak és
dühödt vijjogások összevisszasága követte.
A tollkavalkád felé ugrottam. Egy, kettő, három villámgyors suhintás. A
sólymok lezuhantak, összegyűrődött szárnnyal értek földet. A nyakukon
ejtett egyenes vágásból szivárgó vér tócsát formált a kőpárkányon.
Az én vállamból is szivárgott a vér, mert amikor megperdültem a földön,
a durva felületű kövek megkarcolták a bőrömet. Viszont én túléltem, az
ellenségeim pedig nem.
– Miért kell ölnünk? – kérdeztem ismét, zihálva a kimerültségtől.
Korábban is öltem már: emberszabású majmokat, erdei párducokat és
bambuszligetben élő tigriseket. De eddig ez a két ködsólyom bizonyult a
legnehezebb ellenfélnek, ők testesítették meg az orgyilkosok művészetének
tetőfokát. – Miért szolgálunk a nagy hatalmú emberek karmaiként?
– Mi vagyunk a termesz rágta házra telepedő téli hóvihar – felelte
Mesterem. – Csak az idejétmúlt dolgok rothadásának felgyorsításával
tudjuk előidézni az újjászületést. Mi vagyunk a megfáradt világ bosszúja.
Csing-er és Kung-er előbukkantak a ködből, oszlatóport szórtak a
madártetemekre, és bekötözték a sebemet.
– Köszönöm – suttogtam.
– Többet kell gyakorolnod – jegyezte meg Csing-er barátságosan.
 – Muszáj hogy életben tartsalak. – Kung-er szeme csintalanul villogott. –
Emlékszel, megígérted, hogy szerzel nekem pagodafavirágot.

A hold vékony sarlója egy ősöreg pagodafa ágának végén függeszkedik a

kormányzó háza előtt. Az éjjeli őr kongatva jelzi az éjfélt. Az utcai árnyak
sokasága sűrű, mint a tinta, színük ugyanolyan, mint a selyemnadrágomé,
testhez simuló tunikámé, az orromat és a számat eltakaró szövetmaszké.
Fejjel lefelé lógok, beakasztottam a lábfejemet a fal tetejébe, a testem
indaként tapad a sima felülethez. Két katona halad el mellettem járőrözés
közben. Ha felpillantanának, alvó denevér árnyékának hinnének.
Amint elmennek, hátammal homorítok, és felugrom a falra. Egy
macskánál is halkabban lopakodom rajta végig, majd megállok az
épületcsoport központi termének tetejével szemben. Leguggolok, nagyot
szökellve egyetlen mozdulattal átrepülök a másik épület fedelére, és
beleolvadok az enyhén ívelt zsindelybe.
Természetesen sokkal nagyobb titokban is be lehetne törni egy alaposan
őrzött területre, de én szeretek ebben a világban maradni, szeretem, amikor
körbevesz az éjszakai szellő és a baglyok távoli huhogása.
Óvatosan leveszek egy mázas cserepet a tetőről, és bekukkantok a
lyukon. A tető alatti lécek alatt egy fényárban úszó, kőlapokkal kirakott
termet látok. Jobb szélén középkorú férfi ül egy emelvényen, az előtte lévő
papírokba mélyed, lassan lapozgatja őket. Bal arcán pillangó formájú
anyajegy terpeszkedik, a nyakában jádekő nyakéket visel.
Ő az a csietusi, akit meg kell ölnöm.
– Lopd el az életét, és véget érnek a tanoncéveid – mondta Mesterem. –
Ez az utolsó próbatételed.
– Mit tett, hogy megérdemli a halált? – kérdeztem.
– Számít? Legyen elég annyi, hogy egykor egy férfi megmentette az
életemet, és most holtan akarja őt látni, ráadásul busásan meg is fizeti az
árát. Fokozzuk a becsvágy és a viszálykodás erőit, csak a saját
törvényeinkhez tartjuk magunkat.
Átkúszom a tetőn, a tenyerem és a lábfejem hangtalanul, simán siklik a
cserepeken. A Mester tanított meg így mozogni. Megparancsolta, hogy
kússzunk át márciusban a tavon, amikor a jég olyan vékony, hogy néha még
a mókusok is beszakadnak, és megfulladnak. Egynek érzem magam az
éjszakával, érzékeim olyan élesek, mint a tőröm hegye. Izgatottságomba
egy kis bánat keveredik, akár a tiszta papírlapon az első ecsetvonás.
Amikor pontosan a kormányzó fölé kerülök, lefeszegetek egy újabb
cserepet, majd egy másikat is. Elég nagy rést alakítok ki ahhoz, hogy be
tudjak surranni rajta. Kiveszem az erszényemből a csáklyás kötelet, amelyet
feketére festettem, hogy ne csillanjon meg rajta a fény. Feldobom a
tetőgerinc legmagasabb pontjára. A horgok mélyre fúródnak. Aztán a
derekamra kötöm a selyemkötelet.
Lenézek a lyukon keresztül. A csietusi továbbra is ott ül, ahol eddig, nem
is sejti, milyen halálos veszély leselkedik rá föntről.
Egy pillanat erejéig az a káprázat gyötör, hogy ismét az otthonom előtti
nagy pagodafán vagyok, és a lengedező levelek rései között nézek le
apámra.
De a pillanat elmúlik. A mélybe fogom vetni magam, akár egy kormorán,
elvágom a csietusi torkát, lemeztelenítem, és oszlatóport szórok a testére.
Miközben rángatózva fekszik a kőpadlón, én már vissza is megyek a tetőre,
és elmenekülök. Mire a szolgák megtalálják a maradványait – csontváznál
alig több marad belőle –, én már messze járok. Mesterem bejelenti, hogy
véget értek a tanoncéveim, és most már egyenlő vagyok a nővéreimmel.
Nagy levegőt veszek. A testem feszes, akár egy rugó. Hat éven át
tanultam és gyakoroltam erre a pillanatra. Készen állok.
– Apa!
Megmerevedem.
A függöny mögül előbukkanó kisfiú hatéves lehet, haja szép kis fonata
egyenesen felfelé áll, akár egy kakastaréj.
– Miért nem vagy már ágyban? – kérdezi a férfi. – Légy jó fiú, és menj
aludni.
– Nem tudok – felel a fiú. – Zajt hallottam, és egy árnyat láttam mozogni
a falon.
– Csak egy macska volt. – A fiút nem győzi meg a válasz. A férfi egy
percre gondolkodóba esik, majd újra megszólal. – Jól van, gyere ide.
Leteszi a papírokat a mellette álló alacsony asztalra. A fiú az ölébe
mászik.
– Az árnyaktól nem kell félni.
Ezután kezét a fény felé tartva árnyakat vetít a falra. Megtanítja a fiút,
hogy kell pillangót, kiskutyát, denevért és kígyózó sárkányt formálni. A fiú
örvendezve kacag, ezután pedig macskát formálva kergeti apja pillangóját a
nagyterem papírablakain át.
– A fény ad életet az árnyaknak, de a fény is öli meg őket. – A férfi nem
billegeti tovább az ujjait, hanem hagyja leesni maga mellé a kezét. – Feküdj
le, gyermek. Reggel igazi pillangókat kergethetsz majd a kertben.
A fiú elnehezült szemhéjakkal bólint, és csendben távozik.
Tétovázom a tetőn. Nem tudok szabadulni a fiú nevetésétől. A családjától
ellopott lány ellophatja egy másik gyerektől a családját? Nem ettől lesz
valaki erkölcsi értelemben képmutató?
– Köszönöm, hogy megvártad, amíg elmegy a fiam – szólal meg a férfi.
Mozdulatlanná dermedek. Egyedül van a teremben, és túl hangos ahhoz,
hogy csak magában beszéljen.
– Nem akarok kiabálni – mondja, le sem véve a szemét a papírjairól. –
Egyszerűbb lenne, ha lejönnél.
Olyan gyorsan ver a szívem, hogy mennydörgésként hallom a fülemben.
Azonnal el kellene menekülnöm. Ez valószínűleg csapda. Ha lemegyek
hozzá, talán lesben álló katonák hada vagy a padlóba épített kelepce vár
rám. Ennek ellenére van valami a hangjában, ami engedelmességre késztet.
Mielőtt leugrom a tetőről a lyukon keresztül, párszor a derekam köré
tekerem a csáklyához erősített selyemkötelet, hogy lassítsa az esést. Puhán
érek földet az emelvény előtt, némán, akár egy hópehely.
– Honnan tudtad? – kérdezem.
Nem nyílik meg alattam a föld, nem zuhanok verembe, és egyetlen
katona sem bújik elő a paravánok mögül. Ugyanakkor szorosan fogom a
kötelet, és a térdem készen áll az ugrásra. Ha csakugyan védtelen, még
mindig teljesíthetem a küldetésem.
– A gyerekeknek jobb fülük van, mint a szüleiknek. És régóta szokásom
árnyjátékot játszani a saját szórakoztatásomra, amikor késő este olvasgatok.
Tudom, hogyan pislákol a fény a teremben, ha nincs huzat. De egy új rés a
tetőn mindent megváltoztat.
Bólintok. Ez jó lecke lesz a következő alkalomra. Jobb kezem a
derekamhoz simuló tőr markolatáért nyúl.
– Csenhszü csietusija, Lu nagyratörő ember. Régóta feni a fogát a
területemre, gazdag vidékeink ifjait a saját seregébe akarja besorozni. Ha
végzel velem, senki sem fog közé és a hsziani trón közé állni. Milliók
fognak meghalni, miközben a felkelés végigsöpör a birodalmon. Több
százezer gyermek marad árván. Kísértetek tömege fog a földön kóborolni,
mert a lelkük nem talál megnyugvásra a holttesteiket túró vadállatok miatt.
Hatalmas számokról beszél, amelyek éppolyan megolvashatatlanok, mint
a Sárga-folyó iszapos vizének homokszemcséi.
– Egykor megmentette a Mesterem életét – mondom.
– És ezért te vakon, minden mást figyelmen kívül hagyva megteszed,
amire kér?
– Velejéig romlott a világ. Ez a kötelességem.
– Nem mondhatom, hogy az én kezemhez nem tapad vér. Talán ez a
kompromisszumok következménye. – Felsóhajt. – Adnál nekem legalább
két napot, hogy elrendezzem a dolgaimat? A feleségem a fiunk születésekor
távozott ebből a világból, és gondoskodnom kell a jövőjéről.
Rábámulok. Képtelen vagyok úgy tenni, mintha a kisfiú nevetése csak
káprázat lett volna.
Elképzelem, ahogy a kormányzó ezer katonát vezényel a háza köré;
elképzelem, ahogy a pincében bujdosik, és úgy remeg, mint az őszi falevél
a szélben; elképzelem, ahogy útra kel, és távolodik a várostól, újra és újra
rácsap az ostorral a lovára, és úgy fintorog, mint egy kétségbeesett
marionettbábu.
– Két éjszaka múlva ugyanitt leszek, és egymagam. A szavamat adom –
mondja, mintha olvasna a gondolataimban.
– Mégis mennyit ér egy haldokló szava? – kérdezem.
– Annyit, amennyit egy orgyilkosé.
Bólintok, és felszökkenek. Ugyanolyan gyorsan mászom fel a kötélen,
amilyen gyorsan fel szoktam kapaszkodni az otthonomat jelentő szikla
indáin. Eltűnök a tető résén keresztül.

Nem aggódom amiatt, hogy megszökik. Alapos kiképzést kaptam, és

bármerre is megy, elkapom. Inkább megadom neki az esélyt arra, hogy
elbúcsúzzon a kisfiától. Így tűnik helyénvalónak.
A város piacán bóklászom, magamba szívom a sült tészta és az égetett
cukor illatát. A gyomrom megkordul a hat éve nem fogyasztott ételek
emlékétől. Jóllehet, a barack és a harmat megtisztította a lelkemet, a testem
még mindig vágyakozik a földi édességek után.
Az előkelő udvari nyelven szólítom meg az árusokat, és vannak is
néhányan, akik aránylag elfogadhatóan beszélik.
 – Ez nagyon ügyes kézre vall – ismerem el, miközben a pálcára szúrt
cukros tésztatábornokra nézek. Az alak élénkpiros harci köpenyt visel, és a
jujuba levéből készült máz borítja. Összefut a nyál a számban.
– Szeretnél egyet? – kérdezi a kereskedő. – Nagyon friss, ifjú úrnő.
Reggel készítettem. Lótuszkrémmel van töltve.
– Nincs pénzem – felelem bánatosan.
A Mester csak szállásra adott pénzt, enni pedig egy szárított barackot
kaptam tőle.
Az árus méregetni kezd, mintha azt próbálná eldönteni, mitévő legyen.
– A kiejtésed alapján nem vagy idevalósi.
Bólintok.
– Eljöttél otthonról, hogy egy kis nyugalomra lelj ebben a zűrzavaros
világban?
– Valami olyasmi – felelem.
Bólint, mintha ez mindent megmagyarázna. Felém nyújtja a pálcikás
cukortábornokot.
– Akkor tessék, fogadd el ajándékként egyik vándortól a másiknak. Itt jó
letelepedni.
Elfogadom és megköszönöm az ajándékot.
– Te honnan jöttél ide?
– Csenhszüből. Otthagytam a földemet, és elmenekültem, amikor Lu
csietusi emberei a falumba jöttek, hogy besorozzák a seregbe a férfiakat és
ifjakat. Az apám már távozott erről a világról, és nem volt ínyemre csak
azért meghalni, hogy színesebbé tegyem Lu harci köpönyegét. Ezt a figurát
róla mintáztam. Jólesik végignézni, ahogy a vásárlók leharapják a fejét.
Felnevetek, és leharapom a figura fejét. A cukros tészta elolvad a
számban, a belőle kifolyó lédús lótuszkrém mennyei.
A város sikátoraiban és utcáin sétálok, a tésztafigura minden egyes
falatkáját kiélvezem, miközben a teaházak ajtaján és az elhaladó kocsikból
kiszűrődő beszélgetések foszlányait hallgatom.
– …miért küldenénk a város másik végére csak azért, hogy megtanuljon
táncolni?…
– Az elöljárók nem nézik majd jó szemmel ezt a szemfényvesztést…
– …a legjobb hal, amit valaha is fogtam. Még csapkodott…
– …honnan tudod? Mit mondott? Áruld el, húgom, áruld el…
Körülöttem áramlik az élet ritmusa, a magasban tart, mint a felhők
tengere a hegyen, amikor indáról indára himbálózom. Eszembe jutnak
annak az embernek a szavai, akit meg kellene ölnöm:
Milliók fognak meghalni, miközben a felkelés végigsöpör a birodalmon.
Több százezer gyermek marad árván. Kísértetek tömege fog a földön
kóborolni.
Eszembe jut a fia és a hatalmas, üres terem falain ugráló árnyak. A
szívemben valami ennek az egyszerre porba süllyedt és szent világnak a
zenéjére lüktet. A vízben hömpölygő homokszemcsék külön arcokká,
nevetéssé, sírássá, vágyakká és álmokká változnak át.

A harmadik éjjel a holdsarló kissé teltebb, a szél némileg hűvösebb, a

baglyok távoli huhogása valamelyest baljósabb.
És megint felmászom a kormányzó birtokát körülvevő falra. A katonák
ugyanúgy járőröznek, mint korábban. Ezúttal még jobban összekuporodom,
és még halkabban lépkedek a fal ágvastagságú tetején és a tetőcserepek
egyenetlen felszínén. Újra az ismerős helyen találom magam.
Felfeszegetem azt a cserepet, amelyet két estével korábban visszatettem a
helyére. A nyílásra tapasztom az arcom, hogy ne legyen huzat. Arra
számítok, hogy bármelyik pillanatban álarcos őrök lépnek elő a sötétből,
hogy csapdába ejtsenek.
Aggodalomra semmi ok: készen állok.
De senki sem kezd riadt kiáltozásba, és senki sem kongatja meg a
gongot. Lenézek a kivilágított terembe. A férfi ugyanott ül, egy papírkupac
hever mellette az asztalon.
Fülelek, hátha meghallom a gyermek lépteit. Semmi. A fiút elküldték.
A padlót szemlélem a férfi ülőhelye körül. Szalmával szórták be. Egy
pillanatig csak értetlenül bámulok, aztán rádöbbenek, hogy ez a
figyelmessége jele. Nem akarja összekenni a vérével a kőtéglákat, hogy
megkönnyítse a dolgát annak, aki majd feltakarít utána.
Lótuszülésben, csukott szemmel ül, üdvözült mosollyal az arcán, akár
egy Buddha-szobor.
Óvatosan visszateszem a cserepet a helyére, és eltűnök az éjszakában,
akár egy fuvallat.

– Miért nem hajtottad végre a feladatod? – kérdezi Mesterem.

A nővéreim mögötte állnak: úrnőjüket védő arhatok.
– Épp a kisfiával játszott.
 Úgy kapaszkodom ebbe a magyarázatba, mintha egy szakadék fölött
lengedező inda lenne.
Mesterem felsóhajt.
– Ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülsz, öld meg először a fiút, hogy
utána semmi se terelje el a figyelmedet.
Tagadólag rázom a fejem.
– Ez csak szemfényvesztés. Együttérzést akart kiváltani belőled. A nagy
hatalmú emberek mind egy színdarab szereplői, a szívük éppolyan
kifürkészhetetlen, mint az árnyak.
– Meglehet – felelem. – Mindenesetre megtartotta a szavát, és kész volt
meghalni a kezem által. Azt hiszem, a többi dolog is igaz lehet, amit
mondott nekem.
– Honnan tudod, hogy nem éppolyan nagyratörő, mint az, akit
becsmérel? Honnan tudod, hogy most nem csak azért emberséges, hogy
később még nagyobb kegyetlenségeket vigyen véghez?
– Senki sem ismeri a jövőt. Még ha a ház összes gerendája el is korhadt,
nem szívesen lennék a kéz, amelyik rádönti a falakat a nyugalmat kereső
hangyákra.
A Mester rám mered.
– És mi van a hűséggel? A mesterednek fogadott engedelmességgel? Mi
van azzal, hogy be kell tartanod az ígéreted?
– Én nem arra születtem, hogy életet lopjak.
– Mennyi tehetség! – mondja erre, majd egy kis hallgatás után: – És mind
kárba vész.
Van valami a hangjában, amitől megborzongok. Aztán a háta mögé
nézek, és látom, hogy Csing-er és Kung-er eltűntek.
– Ha elmész, nem vagy többé a tanulóm.
Ránctalan arcára és nem minden barátság nélküli szemébe nézek.
Eszembe jutnak az alkalmak, amikor bekötözte a lábam, mert eleinte
sokszor leestem az indákról. Eszembe jut, amikor megküzdött a
bambuszrengeteg medvéjével, mert én nem bírtam el vele. Eszembe jutnak
azok az esték, amikor magához ölelt, és megtanított átlátni a káprázatokon
és észrevenni a mögöttük rejlő igazságot.
Elrabolt a családomtól, de egyúttal ő volt az egyetlen anya, akit
ismertem.
– Ég veled, Mester.
 Leguggolok, majd felpattanok, mint egy ugró tigris, mint egy szökellő
majom, mint egy elreppenő sólyom. Áttöröm a fogadó szobájának ablakát,
és belevetem magam az éjszaka óceánjába.

– Nem azért jöttem, hogy megöljelek.

A férfi bólint, mintha ez egyáltalán nem lepné meg.
– A nővéreimre – Csing-erre, azaz a Villám Szívére és Kung-erre, azaz az
Üres Kezűre – bízták a feladatot, amit én nem tudtam végrehajtani.
– Hívom az őröket – mondja a férfi, miközben feláll.
– Azzal semmire sem mész – közlöm vele. – Csing-er akkor is el tudná
lopni a lelked, ha az óceán fenekén bujdosnál egy harang belsejében, Kung-
er pedig még nála is leleményesebb.
Elmosolyodik.
– Akkor egyedül nézek velük szembe. Köszönöm a figyelmeztetést, így
nem halnak meg hiába az embereim.
Ekkor távoli sikoly töri meg az éjszaka csendjét, mintha majmok
rikoltoznának valahol messze.
– Nincs időm elmagyarázni. Add ide azt a piros kendőt.
Így tesz, én pedig a derekamra tekerem a széles szalagot.
– Olyasvalamit látsz majd, amit nem tudsz felfogni. Bármi is történjen,
ne vedd le a szemed a kendőről, de tartsd magad távol tőle!
Az üvöltés egyre hangosabb lesz. Mintha egyszerre szólna
mindenhonnan és sehonnan. Csing-er megérkezett.
Mielőtt a csietusi kérdéseket tehetne fel nekem, feltépem a valóság
szövetét, és bemászom a résen, hogy eltűnjek a szeme elől, csak az
élénkpiros kendő végét hagyom az ő világában.
– Képzeld azt, hogy a tér egy papírlap – mondta a Mester. – A papíron
mászó hangya tudja, mi az a szélesség és hosszúság, de fogalma sincs a
magasságról.
Várakozva néztem a lapra rajzolt hangyára.
– A hangya halálra rémül a veszélytől, ezért falat épít maga köré. Azt
hiszi, hogy ez az áthatolhatatlan védőgát garantálja a biztonságát.
Ezután egy kört rajzolt a hangya köré.
– De a hangya nem tudja, hogy egy kés himbálózik fölötte. Ez nem része
a világának, neki ez láthatatlan marad. Az általa épített fal semmilyen
védelmet nem nyújt a rejtett irányból érkező támadás ellen…
 Mesterem a papírra ejtette a tőrét, és a földhöz szegezte a hangyát.
– Lehet, hogy azt hiszed, a világnak csak szélessége, mélysége és
magassága van, de tévedsz, Elrejtett Lány. Eddig egy papírlapon araszoló
hangyaként élted az életedet, de az igazság sokkal megdöbbentőbb.

Belépek a tér fölötti térbe, a téren belüli térbe, a rejtett térbe.

Minden új dimenzióval gazdagodik – a falak, a padló kőlapjai, a pislákoló
fáklyák, a kormányzó megdöbbent ábrázata. Mintha lenyúzták volna róla a
bőrt, hogy minden látsszon, ami alatta van. Látom dobogni a szívét, lüktetni
a beleit, áramlani a vérét az átlátszó erekben, csillogni a fehér csontjait és a
bennük tömörülő bársonyos velőt, ami a jujubamázzal kevert lótuszkrémet
juttatja eszembe. Látom minden egyes kőtégla fénylő csillámpalájának
összes szemcséjét, minden egyes lángnyelvben tízezer halhatatlant látok
táncolni.
Nem, ez nem egészen pontos. Nem tudom szavakkal leírni, amit látok.
Egyszerre látom mindennek a milliónyi rétegét, akár egy hangya, aki egész
életében csak egy vonalat látott maga előtt, de amikor hirtelen felemelik a
lapról, egy kör tökéletességére eszmél rá. Ez Buddha látószöge, aki képes
felfogni a felfoghatatlant, Indra hálóját, amely összeköti a bolha lábának
végén lévő legkisebb porszemcsét az éjszakai égbolton átívelő
megszámlálhatatlanul sok csillag hatalmas folyójával.
Évekkel ezelőtt Mesterem is így hatolt át apám birtokának falain,
játszotta ki a katonáit, és ragadott magához egy szorosan őrzött, zárt
szobából.
Látom Csing-er fehér ruháját közeledni, úgy lebeg, akár egy világító
medúza a mélységben. Huhogva lépked, egyetlen hanggal is üvöltések
hangzavarát kelti, amely rettenetet ébreszt áldozatai szívében.
– Mit keresel itt, kishúgom?
Felemelem a tőrt.
– Kérlek, Csing-er, menj vissza.
– Mindig is makacsabb voltál kicsit a kelleténél – jegyzi meg.
– Ugyanabból a barackból ettünk, és ugyanannak a hideg forrásnak a
vizében fürödtünk. Te tanítottál meg, hogyan másszak fel az indákon, és
hogyan szedjek jégliliomokat a hajamba. Úgy szeretlek, mint vér szerinti
testvéremet. Kérlek, ne tedd ezt!
Szomorúnak tűnik.
 – Muszáj megtennem. Mesterünk ígérete.
– Egy még nagyobb ígérethez kell tartanunk magunkat: hogy azt tesszük,
amit a szívünk helyesnek vél.
Felemeli a kardját.
– Mert húgomként szeretlek, hagyni fogom, hogy rám támadj, és nem
vágok vissza. Elmegyek, ha még azelőtt megvágsz, hogy megölöm a
kormányzót.
Bólintok.
– Köszönöm. És sajnálom, hogy ide jutottunk.
A rejtett helynek megvan a maga felépítése: vékony, lelógó szálakból áll,
amelyek halványan ragyognak belülről. Ahhoz, hogy mozogni tudjunk
ebben a térben, indáról indára ugrunk, szálról szálra himbálózunk, mászunk,
bukfencezünk, perdülünk, szökkenünk, táncolunk a csillagfényből és
tündöklő jégből szőtt szöveten.
Csing-er után vetem magam, ő pedig könnyedén kitér az utamból.
Mindig is ő tudott a legjobban harcolni az indákon, és a felhőkön táncolni.
Olyan kecsesen siklik és leng, akár a mennyei udvar halhatatlanjai. Hozzá
képest az én mozdulataim nehézkesek, darabosak, minden finomságot
nélkülözők.
Miközben tovatáncol a próbálkozásaim elől, számolni kezdi őket.
– Egy, kettő, három, négy, öt… nagyon szép, Rejtett Lány, látszik, hogy
gyakoroltál. Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz…
Egyszer-egyszer, amikor túl közel kerülök hozzá, kivédi a tőröm
suhintásait a kardjával. Ehhez semmilyen erőfeszítést nem kell tennie,
mintha álmában hessentene el egy legyet.
Szinte szánakozva perdül ki az utamból, és a kormányzó felé himbálózik.
Mint a papírlap fölött tartott kés, teljességgel láthatatlan marad a férfi
szeme előtt, egy másik dimenzióból leselkedik rá.
Abban a reményben vetem magam utána, hogy elég közel tudok kerülni
hozzá ahhoz, hogy beváljon a tervem.
A kormányzó látja közeledni a piros kendőt, ezért a földre bukik, és
arrébb gurul. Csing-er kardja átszakítja a dimenziók közé kifeszített fátylat,
mire a másik világban egy kard bukkan elő a levegőből, és apró darabokra
töri az asztalt, amelynél a kormányzó ült. A kard ezután eltűnik.
– Hm? Hogyhogy látta, hogy közeledem felé?
Esélyt sem adok neki, hogy rájöjjön a cselre, tőrcsapások sokaságával
próbálkozom.
 – Harmincegy, harminckettő-három-négy-öt… kezdesz belejönni…
Körbetáncoljuk a terem „fölötti” teret – erre az irányra nincs kifejezés –,
és minden egyes alkalommal, amikor Csing-er lecsapni készül,
megpróbálok közvetlenül mellette maradni, hogy figyelmeztessem a
kormányzót a rejtett veszélyre. Akármennyire is szeretném, esélyem sincs
felülkerekedni a nővéremen. Érzem, hogy fáradni, lassulni kezdek.
Behajlítom a lábam, és ismét felé ugrom, de ezúttal óvatlan vagyok, és
túl közel kerülök a terem falához. Himbálózó kendőm fennakad egy
fáklyatartón, és elesem.
Csing-er rám néz és felnevet.
– Szóval ez a titkod! Okos húzás, Elrejtett Lány. De a játéknak vége,
kérem a jussomat!
Ha most csap le a kormányzóra, akkor egyáltalán nem tudom
figyelmeztetni. Itt ragadtam.
A kendő lángra kap, és tűz keletkezik a rejtett térben. Rémülten sikoltok
fel, amikor a lángok belekapnak a ruhámba.
Csing-er három gyors szökkenéssel ugyanazon a szálon terem, amelybe
én is csimpaszkodom, lerántja magáról fehér ruháját, és körém csavarja,
hogy segítsen eloltani a lángokat.
– Jól vagy? – kérdi.
A tűz megperzselte a hajam, és pár helyen megégette a bőröm, de rendbe
jövök.
– Köszönöm – suttogom.
Aztán mielőtt válaszolhatna, levágok egy csíkot a ruhájából. A tőröm
hegye tovább bontja a dimenziók közötti szövetet, és a fehér csík a
hétköznapi világba sodródik, akár a víz felszínén felbukkanó hordalék.
Mindketten látjuk a kormányzó döbbent arcát, amint arrébb kúszik a fehér
selyemcsíktól.
– Egy vágás – emlékeztetem.
– Ah. Ez így nem valami tisztességes, nem gondolod?
– A vágás az vágás.
– Tehát amikor elestél… szándékosan tetted?
– Más nem jutott eszembe – vallom be. – Te sokkal jobb kardforgató
vagy.
Ingatja a fejét.
– Hogy lehet, hogy előrébb helyezel egy idegent a nővérednél?
Mindenesetre a szavamat adtam.
 Felmászik, és elsuhan, akár egy távozó víziszellem. Mielőtt beleolvadna
az éjszakába, még egyszer, utoljára rám néz.
– Ég veled, kishúgom! Éppolyan bizonyos a köztünk lévő kötelék
elszakadása, mint a ruhám hasadása. Remélem, megtalálod a célodat.
– Ég veled!
Huhogva áll odébb.

Visszamászom a hétköznapi térbe, a kormányzó felém siet.

– Annyira féltem! Miféle varázslat volt ez? Hallottam a pengék csattanását,
de semmit sem láttam. Úgy táncolt a levegőben a kendőd, akár egy szellem,
és aztán felbukkant az a fehér szövet a semmiből. Várjunk csak,
megsérültél?
Elhúzom a számat, és felülök.
– Semmiség. Csing-er elment. De a következő orgyilkos a másik
nővérem, Kung-er lesz, aki sokkal veszedelmesebb. Nem tudom, meg
tudlak-e védeni.
– Nem félek a haláltól.
– Ha meghalsz, Csenhszü csietusija sok embert le fog mészárolni. Tedd,
amit mondok.
Kinyitom az erszényemet, és kiveszem az ajándékot, amelyet
Mesteremtől kaptam a tizenötödik születésnapomra. Átnyújtom neki.
– Ez egy… papírszamár? – kérdezi értetlenkedve.
– Ez egy gépszamár kivetülése a világunkba. Mint ahogy egy síkon
áthaladó gömb is körnek látszik. Mindegy, erre nincs idő. Tessék. Most
menned kell!
Felhasítom a teret, és áttaszítom a kormányzót a résen. Ott már hatalmas
gépszörnyként magasodik fölé a szamár. Bár tiltakozik, ráültetem az állat
hátára.
A feszesre húzott inak meg fogják hajtani a belső fogaskerekeket, és egy
forgattyú segítségével megmozdítják a lábakat. A szamár egy órán át vadul
vágtázik majd a rejtett térben, egyik ragyogó indáról a másikra ugrik, akár
egy kötéltáncos. Azért kaptam, hogy el tudjak menekülni, ha megsérülök
valamelyik küldetés során.
– És te hogy fogod megvédeni magad? – kérdezi a kormányzó.
Kihúzom a kulcsot, a szamár elnyargal, a kérdés pedig megválaszolatlan
marad.
Sem huhogás, sem éneklés, sem vérfagyasztó lárma. Kung-er néma
csendben közeledik. Aki nem ismeri, azt hiszi, nincs nála fegyver. Ezért
kapta az Üres Kezű nevet.
Melegem van a ruhában, az arcfesték súlyosan nehezedik a bőrömre. A
termet füst árasztja el, mert felgyújtottam a padlóra szórt szalmát.
Lekuporodom, mert lent tisztább és hűsebb a levegő. Üdvözülten
mosolygok, de nyitva tartom a szemem.
A füst gomolyog, és ha nem figyelnék oda, észre sem venném apró
örvényeit.
Tudom, hogyan pislákol a fény a teremben, ha nincs huzat. De egy új rés
a tetőn mindent megváltoztat.
Néhány perccel korábban pár óvatos vágást ejtettem a dimenziók közötti
szöveten, és nyitva tartottam őket a Csing-er ruhájából tépett
selyemcsíkokkal. Ezek a nyílások elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy
átengedjék a rejtett helyről érkező szellőt, így a segítségükkel észlelni
tudom az onnan közelítő alakot.
Magam elé képzelem Kung-er engesztelhetetlen arckifejezését, szinte
látom, ahogy lélekrabló démonként siklik felém a rejtett térben. Jobb
kezében tű csillog, más fegyverre nincs is szüksége.
Jobb szereti a láthatatlan dimenzióban megközelíteni az áldozatait, hogy
védetlen irányból szúrja meg őket. Szereti a szívük közepébe szúrni a tűt,
sértetlenül hagyva a bordákat és a bőrt. Szereti a koponyájukba döfni, és
pépesre kavargatni az agyukat, még haláluk előtt elvenni az eszüket, de úgy,
hogy a koponyacsontot nem sebzi meg.
Meging kavarog a füst, most már közel jár.
Elképzelem a jelenetet az ő szemszögéből: a csietusik köpenyét viselő
férfi ül egy füsttel teli teremben, arcán pillangó alakú anyajegy. Retteg,
határozatlan, és bár az otthona lángokban áll körülötte, ostoba mosoly fagy
az arcára. Valami miatt homályos a fölötte lévő rejtett tér levegője, mintha a
teremben keletkező füst átlépett volna a dimenziók közötti fátylon.
Kung-er támadásba lendül.
Jobbra dőlök, nem az eszemre, hanem az ösztöneimre hagyatkozva
cselekszem. Éveken át vívtam vele, és remélem, ugyanúgy fog mozogni
most is, mint mindig.
A koponyámba akarta szúrni a tűjét, de mivel kitértem az útjából, a tű
felsérti a világot azon a helyen, ahol a fejem volt, és hangos csörrenéssel a
nyakamban lógó jáde nyakláncot találja el.
 Tántorogva felállok, beszívom a füstöt. Letörlöm a festéket az arcomról.
Kung-er tűje annyira vékony, hogy a legkisebb ellenállás is elgörbíti. Ha az
első kísérlete kudarcot vall, soha nem próbálkozik másodjára.
Meglepetten kuncog.
– Jó trükk, Rejtett Lány. Jobban szét kellett volna néznem a füstön
keresztül. Mindig is te voltál a Mester kedvenc tanítványa.
A világok között nyitott rések nem csak figyelmeztetésül szolgáltak.
Füsttel töltötték meg a rejtett teret, így Kung-er csak homályosan látta a
hétköznapi világot. Máskülönben az ő szemszögéből csak egy átlátszó váz
lett volna az álarcom, és a nagy köpeny nem rejtette volna el az alatta lévő
karcsú testet.
Hacsak Kung-er nem határozott maga úgy, hogy nem fog átlátni a
hevenyészett álcán, mint ahogy egykor úgy döntött, figyelmeztet a
mögöttem ólálkodó sólyomra.
Meghajlok a hang láthatatlan forrása előtt.
– Mondd meg a Mesternek, sajnálom, de nem fogok visszatérni a hegyre.
– Ki hitte volna, hogy végül ellenorgyilkos lesz belőled? Remélem, még
látjuk egymást.
– Akkor majd meghívlak nővérem, hogy együtt együnk a pagodafa
virágából. Az édesség belsejében megbújó kis keserű ízre néha szükség
van, hogy ne legyen olyan émelyítő.
A nevetés zengése halkulni kezd, kimerülten rogyok a földre.
Arra gondolok, hogy hazamegyek, és újra találkozom apámmal. Mit
fogok neki mondani a távol töltött időről? Hogyan magyarázhatnám el neki,
hogy megváltoztam?
Nem leszek képes úgy felnőni, ahogy ő akarja. Túl sok bennem a vadság.
Képtelen vagyok szoros ruhákat ölteni, elegánsan járni a szobákat, pirulni,
amikor a házasságközvetítő elárulja, melyik ifjúhoz megyek feleségül. Nem
tudnék úgy tenni, mintha jobban érdekelne a varrás, mint a kapu melletti
pagodafa megmászása.
Megvan bennem a tehetség.
Falakat akarok mászni, mint Csing-er és Kung-er, és ahhoz szoktam,
hogy indáról indára himbálózom a sziklán. Méltó ellenfelekkel akarok
birokra kelni, én akarom kiválasztani, kihez megyek feleségül – olyasvalaki
lebeg a szemem előtt, aki kedves, akinek finom a keze, és talán
ablakcsiszolásból él, így tudja, hogy létezik egy másik dimenzió is az
egyenletes felszínen túl.
 Csiszolni akarom a képességemet, hogy fényesen ragyogjon, elrettentse a
tisztességteleneket, és utat mutasson azoknak, akik jobbá szeretnék tenni a
világot. Meg fogom védeni az ártatlanokat, és óvni fogom a bátortalanokat.
Nem tudom, hogy mindig a jót fogom-e cselekedni, de én vagyok az
Elrejtett Lány, és én a mindenki által vágyott békességnek fogadok hűséget.
Végtére is tolvaj vagyok. Visszaloptam az saját életem, és vissza fogom
lopni másokét is.
Fémpaták dobogása közelít.

fordította: Ballai Mária

 HÉT SZÜLETÉSNAP
7

Széles mező terül el előttem, szinte csak a part keskeny, sötétbarna sávja
választja el a tenger aranyhullámaitól. A lemenő nap fényesen és forrón süt,
a szél gyöngéden cirógatja karomat és arcomat.
– Várjunk még egy kicsit!
– Hamarosan ránk sötétedik… – figyelmeztet apám.
Ajkamba harapok.
– Írj rá még egyszer!
Ő a fejét rázza.
– Hagytunk neki elég üzenetet.
Körülnézek. Majdnem mindenki hazament a parkból. Már érződik a
levegőben az est csípős hidege.
– Hát, jó… – Igyekszem nem kimutatni csalódottságom. Elvégre nem
szabad csalódottnak lenni, ha valami ezredszerre történik, nem igaz? –
Röptessünk! – kiáltok fel.
Apa felkapja a sárkányt, amelyre egy tündér van festve, és két hosszú
szalag libeg rajta. Még reggel választottam a park bejáratánál lévő boltban,
mert a tündér arca anyáéra emlékeztetett.
– Felkészültél? – kérdi apa.
Bólintok.
– Rajta!
Rohanni kezdek a tengerhez, a vöröslő ég és az olvadó, narancsszín nap
felé. Apa elengedi a sárkányt, én pedig érzem, ahogy felsüvít a levegőbe, és
feszesre rántja kezemben a madzagot.
– Ne nézz hátra! Fuss, és lassan engedd letekeredni a madzagot, ahogy
tanítottalak!
Futok. Mint Hófehérke a rengetegben. Mint Hamupipőke, amikor éjfélt
üt az óra. Mint a majomkirály Buddha elől. Mint Aeneas, Juno haragjától
menekülve. Hagyom letekeredni a madzagot, közben muszáj hunyorognom
egy hirtelen feltámadt szélfuvallattól, és a szívem egy ritmusra dübörög
rohanó lábammal.
 – Repül!
Lassítok, megállok és visszapillantok. A tündér hasítja a levegőt, és
szabadulni próbál a markom szorításából. Szorosabbra fogom az orsót, és
elképzelem, hogy a tündér a levegőbe röpít, és együtt szárnyalunk a
Csendes-óceán fölött… mint amikor anya és apa lóbáltak a karomnál fogva
kettejük között.
– Mia!
Odapillantok. Anya siet át a mezőn, és hosszú, fekete haja úgy lobog a
szélben, akár a sárkány szalagja. Megáll előttem, letérdel a fűben, átölel, és
az arcomhoz szorítja az arcát. Sampon-, nyárieső- és vadvirágillata van, de
ezt az illatot csak pár hetente érezhetem.
– Bocs, hogy késtem! – mondja, orcámhoz nyomva az arcát. – Boldog
születésnapot!
Szeretném is megpuszilni, meg nem is. A sárkány madzagja közben
meglazul, de erősen megrántom, ahogyan apa tanította. Nagyon fontos,
hogy a levegőben maradjon. Hogy miért? Nem tudom. Talán ugyanazért,
amiért szeretném is megpuszilni anyát, meg nem is.
Apa is odaér hozzánk. Nem hozza fel a késést. Azt sem, hogy lőttek az
asztalfoglalásunknak.
Anya megpuszil, az arcát elfordítja, de azért átölel.
– Valami közbejött – folytatja szenvtelenül és visszafogottan. – Csao-
Walker nagykövet úr járata késett, így három órán keresztül a reptéren
dekkoltam. Muszáj volt megbeszélnünk a napenergia-tervezet részleteit a
jövő heti sanghaji csúcstalálkozó előtt. Fontos volt.
– Mint mindig – szólal meg apa.
Érzem, hogy anya karja megvonaglik. Mindig ez van, mindig ez volt,
akkor is, amikor még együtt voltak. Kéretlen magyarázkodások. Nem
vádaskodásnak tűnő vádaskodások.
Óvatosan kibújok az öleléséből.
– Nézd!
Ez is mindig így volt: én próbálom megtörni a jeget. Mert
meggyőződésem, hogy létezik egyszerű megoldás. Hogy jobbá tehetem a
helyzetet.
A sárkányra bökök, remélve, hogy észreveszi: a tündéreset választottam,
mert őrá hasonlít. De már túl magasra szállt ahhoz, hogy kivehető legyen a
hasonlóság. Az orsó teljesen kipörgött. A hosszú zsinór lágyan ível felfelé,
mint egy földet a mennyországgal összekötő létra, amelynek csúcsa
aranyszínben csillog a haldokló napsugár utolsó fényében.
– Csodaszép – mosolyog. – Majd egyszer, ha több időm lesz, elviszlek
sárkányeregető fesztiválra, a szülővárosomba, a Csendes-óceán másik
partján. Nagyon fog tetszeni.
– Ahhoz repülnünk kell… – bököm ki.
– Bizony. De ne félj, én is sokat repülök!
Nem félek, csak bólogatok, mintha megnyugtatott volna. Meg sem
kérdezem, mikor lesz az az egyszer.
– Bárcsak magasabbra röptethetném…! – sóhajtok, és igyekszem
továbbszőni beszélgetésünk fonalát, mintha ugyan segítene valami értékeset
fenntartani. – Ha elnyisszantanám a zsinórját, átrepülne az óceánon?
Anya egy pillanatig eltöpreng, majd azt mondja:
– Nem hiszem… A sárkány a zsinór révén marad a levegőben. Olyan,
mint egy repülőgép: a madzagod húzóereje ad neki lendületet. Tudtad, hogy
a Wright fivérek első gépe tulajdonképpen sárkány volt? Ebből jöttek rá,
hogyan kell szárnyakat készíteni. Egyszer majd megmutatom, hogyan tud
felemelkedni egy sárkány…
– Persze hogy átrepülne! – szólal meg apa. – Átsuhanna a Csendes-óceán
fölött. Hiszen a születésnapodon minden lehetséges.
Mindketten elhallgatnak.
Nem árulom el apának, hogy imádom, amikor anya gépekről,
találmányokról, történelemről és mindenféle általam még felfoghatatlan
dologról mesél. Nem árulom el neki, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a
sárkány nem repülne át az óceánon – csupán beszéltetni akartam anyát
ahelyett, hogy mentegetőzni próbáljon. Nem árulom el neki, hogy már nagy
vagyok, és nem hiszek abban, hogy a születésnapomon bármi lehetséges –
elvégre azt kívántam, hogy ne veszekedjenek, és lám, mi lett belőle…?
Anyának pedig nem árulom el, hogy tudom, nem akarja megszegni a nekem
tett ígéreteit, mégis fáj, amikor megszegi őket. Nem árulom el nekik, hogy
legszívesebben elvágnám az engem az ő szárnyaikhoz kötő madzagot –
amely kettejük örökösen versengő szeleitől elviselhetetlenül rángatja ide-
oda a szívemet.
És tisztában vagyok azzal, hogy ha egymást már nem is, engem
szeretnek, de ennek tudatában sem lesz könnyebb számomra az élet.
A napkorong lassan az óceánba merül, a csillagok apránként életre
kelnek az égen. A sárkányom eltűnt közöttük. Elképzelem, amint tündérem
játékosan puszit ad minden csillagnak.
Anya előkapja a mobilját, és vadul pötyögni kezd.
– Gondolom, nem vacsoráztál – pillant rá apa.
– Nem. Nem is ebédeltem. Egész nap rohantam – motyogja anya, le nem
véve szemét a kijelzőről.
– Tudok egy jó kis vegán helyet néhány házra a parkolótól, nemrég
fedeztem fel… – folytatja apa. – Becsomagoltathatunk egy tortát odafelé a
cukrászdában, és megkérhetjük őket, hogy hozzák ki desszertként.
– Aha…
– Eltennéd a telefont? – kérdezi apa. – Légy szíves.
Anya felsóhajt, és elteszi.
– Próbáltam volna átfoglalni egy későbbi járatra, hogy több időt
tölthessek Miával.
– A ma estét sem töltöd velünk?
– Reggel már Washingtonban kell lennem, tárgyalásom lesz Csakrabarti
professzorral és Frug szenátorral.
Apa arca elkomorul.
– Ahhoz képest, hogy ennyire szíveden viseled a bolygónk sorsát, elég
sokat repülsz. Ha a tárgyalópartnereiddel nem akarnátok egyre gyorsabban
utazni, és egyre többet szállítani…
– Te is tudod, hogy nem a tárgyalópartnerek miatt teszem.
– Tudom, hogy nagyon könnyű áltatni önmagadat. De a legnagyobb
multiknak és a legzsarnokibb kormányoknak dolgozol…
– Én üres ígéretek helyett gyakorlati megoldáson töröm a fejem. Erkölcsi
kötelességemnek érzem, ezzel tartozunk embertársainknak. A világ
lakosságának azért a nyolcvan százalékáért harcolok, akik tíz dollárnál
kevesebből élnek…
Életem oszlopai észre sem veszik, amint hagyom, hogy magával rántson
a sárkány. Civakodásukat elviszi a szél. Én pedig közeledem a
hullámtöréshez, és a madzag rántása nyomán a csillagokhoz is.

49

A kerekesszék küszködik, hogy anya kényelmesen ülhessen.

A szék először is felemeli az ülést, hogy anya szeme egy vonalba kerüljön
az ósdi számítógép képernyőjével, amit még én találtam neki. De hajlott
háta és görnyedt válla ellenére is nehezen éri el az asztalon lévő
billentyűzetet, és amint reszkető kézzel felé nyúl, a szék lejjebb ereszkedik.
Anya bepötyög néhány betűt és számot, aztán kínlódva pillant fel az immár
föléje tornyosuló monitorra. A motor berregve újra felemeli a széket. Ad
infinitum.
Az Alkonyat Idősek Otthona mintegy háromszáz lakójának igényeiről
három ápoló keze alatt több mint háromezer robot gondoskodik. Így
múlunk el ma. Tekintetektől távol. Mesterséges intelligenciára utalva. A
nyugati civilizáció csúcsán.
Odalépek, és felpolcolom a billentyűzetet azokkal a régi, kemény fedelű
könyvekkel, amelyeket még tőle hoztam el, mielőtt eladtam volna a házat.
A motorberregés abbamarad. Egyszerű megoldás egy összetett problémára
– olyasmi, amit ő is értékelne.
Ködös, felismeréstől megfosztott tekintettel bámul rám.
– Anyu, én vagyok az… – mondom neki, majd rögtön hozzáteszem: – A
lányod, Mia.
Vannak tiszta pillanatai – idézem fel a főnővér szavait. A matematikai
feladványok láthatóan megnyugtatják. Köszönöm, hogy javasolta.
Anya az arcomat fürkészi.
– Nem! – rázza a fejét. Egy pillanatig tétovázik. – Mia hétéves.
És a számítógéphez fordulva folytatja a számok begépelését.
– Újra meg kell vizsgálnom a demográfiai és a konfliktusgörbéket –
motyogja. – Muszáj megértetnem velük, hogy csakis így…
Leülök az ágyra. Akár rosszul is eshetne a tény, hogy elavult számításaira
jobban emlékszik, mint énrám. De már annyira eltávolodott, mint egy
sárkány, akit alig köt össze ezzel a világgal a bolygónk egének
elsötétülésével kapcsolatos rögeszme madzagja, ezért képtelen vagyok
felidegesíteni magam, vagy elszomorodni.
Ismerem elméje mintáit, amelyeket lyukacsos agyának börtöne rejt. Nem
emlékszik, mi történt tegnap, a múlt héten vagy az elmúlt évtizedekben.
Nem emlékszik az arcomra, a két férjem nevére. Apa temetésére sem. Már
eszem ágában sincs mutogatni neki Abby ballagási fotóit és Thomas
esküvői videóját.
Már kizárólag a munkámról tudunk beszélni. Már nem várom el, hogy
emlékezzen az általam említett nevekre, hogy felfogja az általam megoldani
próbált problémákat. Beszélek az emberi elme vizsgálatának nehézségeiről,
a szénalapú számítások szilíciumban történő megvalósításának
bonyolultságáról, a törékeny emberi agy hardveres frissítésének ígéretéről,
amely közelinek látszik, de még nagyon messze van. Főleg monologizálok.
Anyám otthonosan mozog a szakzsargon áradatában, elegendő, hogy
hallgat, és nem akar sehová sem elsietni.
Hirtelen félreteszi a számításait.
– Milyen nap van ma? – kérdezi.
– A születésnapom… Mia születésnapja.
– Elmegyek hozzá – jelenti ki. – Csak még befejezem ezt a…
– Mit szólnál egy sétához odakint? – tudakolom. – Mia szereti a
napsütést.
– A nap… túl erősen ragyog – mormogja, aztán mégis elhúzza a kezét a
billentyűzetről. – Na, jó!
A kerekesszék tempósan gurul mellettem a folyosón, ki az udvarra.
Sikongató gyerekek rohangálnak a hatalmas udvaron mindenfelé, akár az
elektronok, miközben az otthon ősz hajú, ráncos lakói külön kis
csoportokban üldögélnek, akár a vákuumban az atommagok. A gyerekek
társasága állítólag javítja az idősek kedélyállapotát, ezért az Alkonyat
Otthon több busznyi óvodás segítségével igyekszik felidézni a „törzsi
tábortűz” és a „falusi kemence” életérzést.
Anyám hunyorog a vakító napfényben.
– Mia is itt van?
– Megkeressük.
A zsibongásban sétálgatva, kutatva Mia emlékének szellemét anyám
fokozatosan megnyílik, és mesélni kezd az életéről.
– Az antropogenikus globális felmelegedés tény – jelenti ki. – És a
közvélemény túlságosan is optimista ezzel kapcsolatban. A valóság sokkal
rosszabb. A gyerekeink érdekében muszáj még a mi életünkben orvosolni
ezt.
Thomas és Abby már régóta nem kísérnek el, amikor meglátogatom a
nagyanyjukat, aki nem ismeri meg őket. Nem hibáztatom őket. Hiszen anya
ugyanolyan idegen számukra, mint ők neki. Nincsenek olyan emlékeik,
hogy bágyasztó nyári délutánokon süteményt süt nekik, vagy engedi őket
titokban tovább fent maradni, hogy rajzfilmet nézzenek a tabletjükön.
Mindig is (enyhén szólva) távolról volt jelen az életükben, és ezt a jelenlétet
leginkább akkor érezhették, amikor egyetlen összegben kifizette az
egyetemi tandíjukat. Valószerűtlen tündérkeresztanya, ugyanolyan
hihetetlen, akárcsak a Földünk végnapjairól szóló régi mesék.
Őt jobban érdeklik az eljövendő generációk, mint a saját gyerekei és
unokái. Tisztában vagyok vele, hogy ez részemről kegyetlenség, de az
igazság gyakran kegyetlen.
– Ha így folytatjuk, Kelet-Ázsia nagy része egyetlen évszázad leforgása
alatt lakhatatlanná válik – teszi hozzá. – Ha feltérképezed történelmünk
kisebb jégkorszakait és rövid felmelegedéseit, tömeges népvándorlásokat,
háborúkat és népirtásokat kapsz. Érted?
Nevető kislány szalad át előttünk – a kerekesszék hirtelen fékez. Kacagó
lányok és fiúk csapata fut el mellettünk a kicsi nyomában.
– A környezetszennyezés legnagyobb részét okozó gazdag országok azt
akarják, hogy a szegény országok álljanak le a fejlődésben, és ne
fogyasszanak annyi energiát – magyarázza. – Úgy gondolják, igazságos azt
mondani a szegényeknek: ők fizessenek a gazdagok bűneiért, hogy a
sötétebb bőrűek ezentúl ne akarjanak a világosabb bőrűek nyomába érni.
Eközben elértünk a rét túlsó végébe. Miának semmi nyoma.
Visszafordulunk, és ismét átevickélünk az ugrabugráló, táncoló, nevető,
rohangáló gyerekseregen.
– Ostobaság azt hinni, hogy a diplomaták majd megoldják. A
konfliktusok kibékíthetetlenné váltak, és a lezárás nem lesz igazságos. A
szegény országok nem állhatnak meg a fejlődésben, és nem is szabad
megállniuk, a gazdag országok pedig nem fognak perkálni. Csakhogy
létezik egy gyakorlati megoldás, afféle trükk. Mindössze néhány, félelmet
nem ismerő, megfelelő erőforrásokkal rendelkező férfi és nő kell hozzá,
akik véghezviszik, amire a világ többi része nem képes.
Csillog a szeme. Ez a kedvenc témája, és elő is rukkol az őrült tudós
válaszával.
– Vásárolnunk kell egy kereskedelmi repülőflottát, amelyet aztán
átalakítunk. Nemzetközi légtérben, minden joghatóságon kívül, kénsavas
spray-t juttatunk a levegőbe, amely vízpárával vegyülve lágy
szulfátrészecskékké válik, és elfüggönyözi a napfényt. – Anyám itt még
össze is csapná a tenyerét, de nagyon remeg a keze. – Olyan lesz, mint az
1880-as évek globális vulkanikus telei a Krakatau kitörését követően. Ha
már felmelegítettük a Földet, le is kell hűtenünk!
Maga előtt hadonászva elképzeli az emberi történelem
legmonumentálisabb tettének végrehajtását: az eget elhalványító, az egész
Földet átölelő fal felépítését. És arra sem emlékszik, hogy ez már sikerült;
évtizedekkel ezelőtt elég hozzá hasonló őrültet tudott meggyőzni terve
megvalósításáról. A tüntetésekre, a környezetvédők ellenséges reakcióira, a
kapkodó vadászrepülőkre, a kormányok elítélő magatartására, a
börtönbüntetésre és a fokozatos megbékélésre sem emlékszik.
– …a szegények is megérdemlik, hogy a Föld ugyanannyi erőforrását
használhassák, mint a gazdagok…
Próbálom elképzelni, mi lehet számára az élet: örök csatamező – egy
olyan háború, amelyet már megnyert.
Anya trükkjével nyertünk egy kis időt, de a probléma gyökerét nem
téptük ki. A világ továbbra is régi és új gondokkal küszködik: savas esőtől
kimart korallok, a Föld továbbhűtése fölötti viták, állandó egymásra
mutogatás és vádaskodás. Nincs tudomása arról sem, hogy lezárták a
határokat, mert a gazdag nemzetek gépekkel helyettesítik az egyre kevesebb
fiatal munkást. Nem tudja, hogy a gazdagok és szegények között tátongó
szakadék tovább szélesedett, és az erőforrások többségét továbbra is a Föld
lakosságának egy kis szegmense használja, mialatt – a haladás nevében –
újrakezdődött a gyarmatosítás.
Szenvedélyes beszéde közepén egyszer csak megtorpan.
– Hol van Mia? – néz rám. Hangjából eltűnt a dac. Végigpásztázza a
tömeget, aggódva, hogy nem talál a születésnapomon.
– Tegyünk még egy kört! – javaslom.
– Meg kell találnunk!
Hirtelen felindulásból megállítom a kerekesszéket, és elébe térdelek:
– Gyakorlati megoldáson töröm a fejem! – kezdem. – Muszáj hogy
legyen megoldás a fertőből való kiemelkedésre és az igazságos lét
elérésére!
Le sem tagadhatnám, hogy anyám lánya vagyok.
Értetlenül pislog rám.
– Nem tudom, sikerülni fog-e időben tökéletesítenem a módszert ahhoz,
hogy téged is megmentselek – szalad ki a számon. Vagy lehet, hogy nem
tudnám elviselni a gondolatot, hogy a te elméd maradványait rakosgassam
össze? Ezért jöttem ma, ezt akartam neki elmondani.
Bocsánatkérés lenne? Megbocsátottam neki? Vajon bocsánatra van
szükségünk, ez kell nekünk?
Szappanbuborékot fújó gyerekek szaladnak el mellettünk. A napfényben
szivárványos csík virít a lebegő gömbökön. Néhány buborék anyám ezüstös
haján landol, és nem pukkad szét rögtön, amitől aztán úgy néz ki, mint
valami napsütötte ékszerrel megkoronázott királynő, egy elnyomottakért
síkra szálló, fogadatlan prókátor, az anya, akinek szeretetét nehéz érteni, de
még nehezebb félreérteni.
– Légy szíves… – szólal meg végül – elkésem. És ma van a
születésnapja.
Úgyhogy visszasétálunk a tömegen át a délutáni nap alatt, amely
halványabban süt, mint fiatalságom idején.

343

Abby jelentkezik be a folyamatomba.

– Boldog születésnapot, anyu!
A kedvemért úgy mutatkozik, mint feltöltődése előtt: fiatal, negyvenes
nőként. Körbepillant a zsúfolt helyiségen, és összevonja a szemöldökét:
könyv- és bútorszimulációk, málló falak, foltos mennyezet, az ablakomból
pedig városi kilátás nyílik, amely digitális összemosása szülővárosomnak, a
21. századi San Franciscónak és azoknak a helyeknek, ahová el akartam
jutni, amikor még testi valómban léteztem, de nem sikerült.
– Nem futtatom mindig azt a cuccot – mondom.
A lakások folyamatának divatos esztétikája mostanra letisztult,
minimalista és matematikusan elvont lett: platóni poliéderek; klasszikus,
kúp alapú, forradalmi téridomok; véges mezők; szimmetriacsoportok.
Leginkább a négynél nem több dimenziót kedveljük, bár egyesek a sík létre
esküsznek. Lakásfolyamatomnak efféle magas felbontású, az analóg világot
ennyire megközelítő változatát a számítógépes erőforrások élveteg
pazarlásának tartják.
Mégis képtelen vagyok kevesebbel beérni. Annak ellenére, hogy jóval
többet éltem digitálisan, mint hús-vér emberként, jobban szeretem az
atomok szimulált világát a digitális valóságnál.
Lányom kiengesztelésére átkapcsolom ablakom kilátását az egyik
égvándor valós idejű felvételére. A látvány: valamilyen dzsungel egy
folyótorkolatnál, talán az egykori Sanghaj. A felhőkarcolók csontvázszerű
maradványairól buja, dús növényzet hull alá; madárrajoktól hemzseg a
vízpart; elszórtan delfinek ugrándoznak a hullámokban, kecses ívet írnak le,
majd lágy csobbanással vetődnek vissza a vízbe.
Több mint háromszázmilliárd emberi lény lakja a bolygót több ezer
adatközpontban, amelyek együttesen kisebb területet foglalnak el a régi
Manhattannél. A Föld visszatért ősi állapotába (néhány távoli településre
visszahúzódó, makacs ellenállót leszámítva, akik még ragaszkodnak a hús-
vér léthez).
– Elég rosszul veszi ki magát, hogy te egymagad ilyen mérhetetlenül sok
számítógépes erőforrást használsz – jegyzi meg. – Miközben az én
kérvényemet elutasítják.
Egy újabb gyerek iránti kérvényt.
– Szerintem 2625 gyerek már több mint elég – mondom. – Úgy érzem,
egyiküket sem ismerem. – Azt sem tudom, hogyan kell kiejteni a digitális
bennszülöttek által előszeretettel adott matematikai neveket.
– Hamarosan újra választások lesznek – folytatja. – Minden támogatásra
szükségünk van.
– Még a jelenlegi gyerekeid sem mind oda szavaznak, ahová te.
– Egy próbát megér. A bolygó minden élőlényé, aki rajta él, nem csak a
miénk.
A lányom és még sokan mások úgy gondolják, hogy veszélyben van az
emberiség legnagyobb vívmánya, a Föld visszaadása a természetnek.
Mások – különösen az egyetemes halhatatlanságot később elért országokból
feltöltődöttek – úgy vélekednek, nem igazság, hogy a digitális világ első
gyarmatosítóinak szava többet nyom a latban az emberiség irányítását
illetően. Szeretnék újra kiterjeszteni az emberi lábnyomot, és több
adatközpontot kiépíteni.
– Hogyhogy ennyire szíveden viseled a vadon sorsát, amikor sosem éltél
benne? – tudakolom.
– Erkölcsi kötelességünk a Föld őrzőinek lenni – vágja rá. – Alig
gyógyult fel az általunk okozott szörnyű sebekből. Úgy kell megőriznünk,
amilyennek lennie kell!
Nem hívom fel a figyelmét arra, hogy szerintem mindez hamis
dichotómiától bűzlik: ember a természet ellen. Nem sorolok elsüllyedt
földrészeket, vulkánkitöréseket, a földi éghajlat hullámhegyeit és
hullámvölgyeit az évmilliárdok során, terjeszkedő-visszahúzódó
jégsapkákat és megszámlálhatatlanul sok kihalt fajt. Miért kéne pont a jelen
pillanatot ősinek és természetesnek tekintenünk, amit aztán kötelességünk
mindenekfelett megőrizni?
Bizonyos erkölcsi értékrendek között kibékíthetetlen ellentét feszül.
Eközben mindenki azt hiszi, hogy a minél több gyerek jelenti a
megoldást, akiknek szavazatával legyűrhetjük a másik oldalt. Ezért zajlik a
gyerekkérvényezésért folyó küzdelem – az értékes számítógépes
erőforrások versengő pártok közti elosztásáért.
De mit gondolnak majd a konfliktusainkról a gyerekeink? Vajon
ugyanazok az igazságtalanságok foglalkoztatják majd őket, mint minket?
Az in silico születettek hátat fognak fordítani az anyagi világnak, a testnek,
vagy erősebben kötődnek majd hozzá? Minden generációnak megvan a
maga vakfoltja és rögeszméje.
Régen azt hittem, a Szingularitás minden problémánkat megoldja majd.
Kiderült, hogy csak egyszerű megoldás egy összetett problémára.
Történetünk nem azonos; nem ugyanazokra a dolgokra vágyakozunk.
Csakugyan nem sokban különbözöm anyámtól.

2401

Alattam kihalt bolygó terül el; sziklás, élettelen. Fellélegzem. Indulásom

előtt ilyen körülményeket szabtak számomra.
Lehetetlen, hogy mindenkinek egyezzen az emberiségről alkotott
jövőképe. De hála az égnek, többé nem kell ugyanazon a bolygón
osztoznunk.
Apró felderítők indulnak el a Matrjoskáról, és ereszkednek az alattuk
keringő planétára. Az atmoszférába kerülve úgy fénylenek a szürkületben,
mint a szentjánosbogarak. Az itteni sűrű atmoszféra olyan jó hőszigetelő,
hogy a felszínén a gáz is folyékony halmazállapotú.
Szinte látom a felszínen landoló, önépítő robotokat. Látom, ahogy a
kéregből kivont anyagokból lemásolják magukat, és megsokszorozódnak.
És látom, amint a sziklába fúrnak, és elhelyezik a mini megsemmisítő
töltényeket.
Egyszer csak megnyílik mellettem egy ablak: Abby üzenete, fényévekre
tőlem, évszázadokkal ezelőttről.
Boldog születésnapot, Anyu! Véghezvittük!
 Ezután légi felvételek sora következik ismerős, mégis ismeretlen
világokról: a Földről, amelynek klímáját gondosan a fenntartható késő
holocénhez igazították; a Vénuszról, amelynek pályáját ismételt gravitációs
csúzlilövésekkel, aszteroidákkal eltérítették, majd a bolygót terraformálták,
hogy buja, meleg éghajlatú másává váljon jura kori Földünknek; és a
Marsról is, amelynek felszínét átirányított Oort-felhőkkel árasztották el, és
űrbeli napreflektorok melegítették, míg a klímája meg nem közelítette a
Föld utolsó gleccseresedésének hűs szárazságát.
Ma már dinoszauruszok trappolnak az Aphrodité Terra őserdeiben, és
mamutok járják a Vastitas Borealis tundráit. A genetikus felújítás a Föld
nagy hatalmú adatközpontjainak határmezsgyéjén egyensúlyoz.
Újraalkották mindazt, ami egykor létezhetett. Visszahozták a kihaltakat
az életbe.
Anya, egyvalamiben igazad van: tényleg megint felderítőhajókat fogunk
kiküldeni.
Gyarmatosítjuk a galaxis maradékát. Lakatlan világokat keresünk, és
benépesítjük őket mindenféle létformával – a Föld régmúltjától kezdve az
Európán esetleg megvalósulhatott jövőkig. Bejárunk minden evolúciós
ösvényt. Minden nyájnak pásztorai, minden kertnek kertészei leszünk. Újabb
esélyt adunk azoknak az élőlényeknek, akik nem jutottak fel Noé bárkájára,
és a legtöbbet hozzuk ki minden csillagból, amit Ádám a Rafaellel való
édenkerti beszélgetésben megnevezett.
És amikor földön kívüli életre bukkanunk, ugyanolyan gondosan bánunk
majd velük, ahogyan a Föld többi élőlényével azelőtt.
Nem igazság, ha egy bolygó történetének végső szakaszában járva
egyetlen faj sajátítja ki annak minden erőforrását. Nem igazság, hogy az
emberiség magának követeli az evolúció koronája címet. Hát nem minden
intelligens faj kötelessége, hogy az összes létformát megmentse az idő
feledésének homályától? Mindig létezik gyakorlati megoldás.
Elmosolyodom. Nem fontos, Abby üzenete ünneplés-e, vagy burkolt
szemrehányás. Elvégre a lányom.
Megvan a saját problémám, amit meg kell oldanom. Ezért ismét a
robotokra fordítom a figyelmem, hogy széthasítsam az űrhajóm alatti
bolygót.

16 807
A csillag körül keringő bolygók széthasítása eltartott egy darabig, bár még
több időt vett igénybe, hogy az elképzelésemnek megfelelően alakítsam a
fragmentumaikat.
Vékony, kör alakú, száz kilométer átmérőjű lemezek rendeződnek
hosszanti gyűrűként a csillag köré, míg teljesen körbe nem veszik. Nem
keringenek körülötte, mert statikus szatellitek, azaz sztatitok, amelyek úgy
helyezkednek el, hogy a nap magas energiájú sugárzásából származó
nyomás ellensúlyozza a gravitációs erőt.
E Dyson-szféra belső felszínén robotok trilliói vájtak járatokat és kapukat
a szubsztrátumba, létrehozva az emberi faj történetének legmasszívabb
útvonalait.
A lemezek összegyűjtik a napenergiát, amely elektromos rezgésekké
válik, ezek a sejtekből kiindulva, csatornákon áthaladva, forrásokban
egyesülve tavakká és óceánokká gyűlnek össze, amelyek kvintillió
változaton végighömpölyögve megteremtik a gondolat alakját.
Hátoldaluk sötéten csillog, akár a heves tűz után visszamaradt parázs. Az
alacsonyabb energiaszintű fotonok – egy új civilizáció táplálásától
némiképp kimerülten – kipattannak az űrbe. Ám mielőtt kijutnának a
végtelen űrszakadékba, egy másik lemezcsoporttal ütköznek, amely arra
hivatott, hogy felvegye az alacsonyabb frekvenciájú sugárzás által
kibocsátott energiát. És így ismétlődik a gondolatteremtés folyamata.
Az egymásba illeszkedő rétegek – szám szerint hét – alkotta világ
változatos domborzattal rendelkezik. A néhány centiméter átmérőjű, sima
felületeket úgy terveztem, hogy a számítógépek által generált hőtermeléssel
összhangban kitágulva és összehúzódva megőrizzék a lemezek egységét.
Tengereknek és síkságoknak neveztem el őket. Akadnak gödrökkel tarkított
részek, mikronban mérhető csúcsok és völgyek, amelyek megkönnyítik a
kvantumbitek és bitek fürge táncát – ezeket erdőnek és korallzátonynak
hívom. Apró, szegecseltnek tűnő képződmények is vannak itt, sűrű
labirintusokkal, amelyek a bolygókat összekapcsoló kommunikációs
sugarakat küldik és fogadják – ezeket városnak becézem. Lehet, hogy
hóbortos nevek ezek, mint a Nyugalom tengere vagy a Mare Erythraeum,14
de az általuk táplált tudat valóságos.
Mihez kezdek majd ezzel a számítógéppel, amelyet egy nap energiája
táplál? Milyen varázslatra leszek képes a matrjoskaaggyal?
A síkságokat, tengereket, erdőket, korallzátonyokat és városokat millió
milliárd elmével vetettem be. Egy részüket a sajátomból merítettem, a
többit a Matrjoska adatbankjaiból, ők pedig lemásolták magukat,
megsokszorozódtak, és olyan világban fejlődtek, amely nagyobb, mint
amekkorát bármely, egyetlen bolygóra korlátozott adatbank valaha is
remélhet.
A külső szemlélő számára a csillag fénye minden egyes réteg
képződésével halványul. Sikerült tehát elsötétítenem egy napot, ahogyan
annak idején anya is tette, csak sokkal nagyobb mértékben.
Mindig van gyakorlati megoldás.

117 649

A történelem folyama sivatagi záporhoz hasonló. A kirepedezett talajt víz

árasztja el, örvénylik a sziklák és kaktuszok körül, megtölti a mélyedéseket,
a talajt formálva utat tör magának, és minden egyes véletlenszerű történés
alakítja az utána történteket.
Többféleképpen lehet életeket menteni, és megváltani mindazt, ami
lehetett volna, nem csupán úgy, ahogyan Abby és a többiek hiszik.
Matrjoskaagyam hatalmas mátrixában lejátszódnak történelmünk
változatai. A monumentális számításban nem egyetlen világ létezik; hanem
milliárdok, mindegyiket emberi tudatok lakják, és kis noszogatás veszi rá
őket arra, hogy jobbá váljanak.
A legtöbb út kevesebb öldökléshez vezet. Itt nem fosztják ki Rómát és
Konstantinápolyt; ott nem esik el Cuzco és Vīnh Long. Az egyik
idővonalon a mongolok és mandzsuk nem söpörnek végig Kelet-Ázsián;
egy másik mentén pedig nem nyomja rá bélyegét a világ minden területére
a vesztfáliai rendszer. Európában nem kerül hatalomra gyilkolni vágyó
emberek egy csoportja, egy másik halálimádó csapat pedig nem ragadja
magához Japán államgépezetét. Gyarmati iga helyett Afrika, Ázsia, Észak-
és Dél-Amerika, valamint Ausztrália lakosai maguk döntenek a sorsukról.
A rabszolgaság és a népirtás nem lesz a felfedezések és találmányok
velejárója, elébe megyünk történelmünk vétkeinek. Nem emelkednek fel kis
népek, akik aránytalan mértékben használják a bolygó erőforrásait,
kisajátítják jövőjének ösvényeit. Ez a történelem megváltása.
Ám nem minden út jobb. Az emberi természet valamiféle sötétséget
hordoz magában, amely kibékíthetetlenné tesz bizonyos konfliktusokat. Én
gyászolom az elhullottakat, de nem léphetek közbe. Ezek nem szimulációk.
Nem lehetnek, ha tiszteletben tartom az emberi élet szentségét.
A milliárdnyi tudat, amely ezekben a világokban él, minden porcikájában
ugyanolyan valódi, mint jómagam. Ugyanúgy megérdemlik a szabad
akaratot, mint bárki, aki valaha is élt, és hagyni kell, hogy meghozzák a
saját döntéseiket. Még ha mindig is sejtettük, hogy mi magunk is egy
hatalmas szimulációban élünk, szeretnénk, hogy ne ez legyen az igazság.
Ha úgy tetszik, ezek párhuzamos univerzumoknak is tekinthetők:
lehetnek egy múltba révedő nő érzelmes gesztusai; vagy az egész amolyan
jelképes vezeklésként is letudható.
Hát nem minden faj álma, hogy kapjon még egy lehetőséget? Hogy
meglássa, lehetséges-e megakadályozni a kegyvesztést, amely
elhomályosítja szemünk előtt a csillagokat?

823 543

Üzenet érkezik.
Valaki mozgatni kezdte az űr részeit összefogó madzagot, lüktetések sorát
küldve le Indra hálójának minden fonalán, összekapcsolva a legtávolabb
felrobbanó nóvát a legközelebb táncoló kvarkkal.
A galaxis ismert, elfeledett és még fel nem talált nyelveken szóló
tudósításoktól vibrál. Egyetlen mondat jut el értelmemig:
Gyertek a galaxisközpontba! Gyűlés lesz.
Óvatosan utasítást adok a Dyson-szférát alkotó lemezeket irányító
intelligenciáknak a felemelkedésre – olyanok, akár a régi repülők szárnyán
lévő csűrőlapok. A lemezek elsodródnak egymástól, mintha a matrjoskaagy
rétegei repedezve új létformának adnának életet.
A sztatitok fokozatosan eltávolodnak a nap egyik oldalától, és felveszik
egy Skadov-rakéta alakját. Az univerzumban kinyílik egy szem, és vakító
fényt áraszt magából.
A nap sugárzásának aszimmetriája lassacskán mozgásba hozza a
csillagot, és vele együtt a lemeztükröket is. Egy tüzes fénycsóván tartunk a
galaxis középpontja felé.
Nem minden emberi világ hallgat a hívó szóra. Jócskán akad bolygó,
amelynek lakosai úgy döntöttek, bőven elég, hogy örökkön örökké a mindig
mélyülő virtuális valóságok matematikai világát kutassák, és minimális
energiafogyasztással éljék életüket a dióhéjba rejtett univerzumokban.
Egyesek, mint Abby lányom is, inkább békén hagyják buja, életteli
bolygóikat, amelyek oázisok az űr végtelen sivatagában. Mások a
galaktikus határmezsgyén lelnek menedéket, ahol a hűvösebb éghajlat
hatékonyabb számításokat tesz lehetővé. Megint mások, akik újra rátaláltak
a hús-vér élet ősi élvezetére, elidőznek a hódításról és a dicsőségről szóló
űroperák eljátszásával.
Mégis elegen jönnek majd.
Elképzelem, amint ezer, százezer csillag indul el a galaxis középpontja
felé. Némelyiket még embernek látszó emberekkel teli űrlakóhelyek veszik
körül. Némelyiket gépek keringetik, és csak halovány emlékeik vannak ősi
alakjukról. Némelyik régmúltunk lényeivel vagy még általam sem látott
lényekkel benépesített bolygókat ránt magával. Némelyek vendégeket
hoznak, földönkívülieket, akikkel nincs közös történelmünk, mégis érdekli
őket ez az önsokszorozó, alacsony entrópiájú jelenség, amely emberiségnek
nevezi magát.
Elképzelem, amint megszámlálhatatlan világokon gyermekek generációi
bámulják az éjszakai égboltot, mialatt csillagképek alakulnak és változnak
át, és csillagok rendeződnek máshová, kondenzcsíkot húzva az égen.
Lehunyom a szemem. Hosszú utazás lesz. Nem ártana előtte pihennem.

NAGYON, NAGYON SOKKAL KÉSŐBB

Széles, ezüstös mező terül el előttem, szinte csak a part keskeny, sötétbarna
sávja választja el a tenger aranyhullámaitól. A nap fényesen és forrón süt, a
szél gyöngéden cirógatja karomat és arcomat.
– Mia!
Odapillantok. Anya siet át a mezőn, és hosszú, fekete haja úgy lobog a
szélben, akár a sárkány szalagja.
Átölel, és az arcomhoz szorítja az arcát. Szupernóva parazsából született
új csillagfény illata van, akár az ősi csillagködből keletkező friss
üstökösöknek.
– Bocs, hogy késtem! – mondja, orcámhoz nyomva az arcát.
– Semmi baj – felelem, mert így van. Megpuszilom.
 – Ideális idő ez a sárkányeregetéshez.
A napra sandítunk.
Szédítően átpördülünk, és váratlanul egy szövevényesen kivájt síkságon
állunk fejjel lefelé. A nap messze alattunk ragyog. A talpunk alatti felszínt
gravitáció köti a tűzgömbhöz, minden köteléknél erősebben. Fürdünk a
talajra pattanó, azt feljebb taszító, fényes fotonokban. Egy sárkány végében
vagyunk, amely egyre magasabbra és magasabbra száll, és a csillagok közé
repít.
Legszívesebben elárulnám anyának: átérzem a szenvedélyét, hogy
naggyá akar tenni egyetlen életet; hogy szeretetével el akarja homályosítani
a napot; hogy annyira igyekszik megoldani az összetett problémákat; hogy
hisz a gyakorlati megoldásban, holott tisztában van annak
tökéletlenségével. Legszívesebben elmondanám neki: tudom, hogy nem
vagyunk tökéletesek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk csodálatosak.
Végül csak megszorítom a kezét. Ő meg az enyémet.
– Boldog születésnapot! – mondja. – Ne félj a repüléstől.
Gyöngédebben szorítom, és rámosolygok:
– Nem félek. Már majdnem ott vagyunk.
És a világ millió milliárd nap fényében tündököl.

fordította: Kőszeghy Anna

 AZ ÜZENET
Az idegen város tökéletes, nagyjából tíz kilométer átmérőjű kör volt. A
levegőből nézve fenyegető tüskéknek tűntek az épületek: a peremen lévő
kockák, illetve a középen álló kúpok, gúlák és tetraéderek. A várost gyűrű
alakú utcák osztották koncentrikus körzetekre.
James Bell bedöntötte az űrsiklót, az Arthur Evanst, és megfordult vele,
hogy másodjára is elhaladjanak a romok fölött. A sovány, de erős férfi a
negyvenes éveiben járt, a haja nemrég kezdett ritkulni, ahogy a szakállában
is mostanság jelentek meg az első ősz szálak. Előrelökte a botkormányt,
hogy a jármű lejjebb ereszkedjen, és kék szemével fürkészőn bámult ki a
pilótafülkéből.
Mellette ült a vékony, esetlen, újszülött csikóra emlékeztető, tizenhárom
éves Maggie. Amikor a hajó hirtelen lejjebb süllyedt, felsikkantott és
megragadta a széke fölötti kapaszkodókat.
– Bocsánat – mondta James. Maggie anyja, Lauren is gyűlölte a hirtelen
süllyedésekkel és éles kanyarokkal tarkított repülési stílusát. A férfinak
eszébe jutott, amikor felvonszolta Laurent egy hullámvasútra, és a nő végig
a karjába csimpaszkodott. James elmosolyodott, de aztán a megbánás és
neheztelés váltotta fel az emlék helyét.
Elhessegette az érzést, és vízszintesbe hozta az űrsiklót.
– Julia – mondta a hajó MI-jének –, vedd át az irányítást.
Zökkenőmentesen és lassan vezess! – A mesterséges intelligencia ezt
nyugtázva felpittyent.
– Általában kicsit felelőtlenül szoktam vezetni olyan bolygókon, ahol van
rendes légkör és mágneses mező – fecsegett tovább James, leginkább azért,
hogy kitöltse a csendet. – Mivel ezek távol tartják a káros kozmikus és
napsugárzást, bolygó körüli pályán hagyom a nehéz páncélt, rajta a
sugárzásvédő pajzsokkal és megfigyelőberendezésekkel, és csak az űrjáró
magját hozom le. A hajóval így sokkal jobban lehet manőverezni.
Maggie kisöpört néhány hosszú, vörös tincset az arcából, és egyáltalán
nem volt hajlandó az apjára nézni – tekintetét az elsuhanó jármű alatt álló
idegen épületekre szögezte.
Azóta így viselkedett, hogy két nappal korábban a fedélzetre érkezett:
egy-két szavas válaszokat adott csak, vagy nem is reagált. Jamesszel nem
osztoztak a múlton, a férfi nem tudta mi alapján értelmezni a mozdulatait,
és a lány hosszas hallgatását sem tudta jelentéssel megtölteni. Félszegnek
érezte magát a jelenlétében, nem egészen tudta, hogyan beszélgessen vele.
A lánya rejtélyesebb volt számára, mint a számtalan letűnt civilizáció,
amelyeket tanulmányozott.
Hat hónappal korábban, épp amikor azon igyekezett, hogy befejezze Pi
Baeo felmérését, mielőtt még a terraformálók nekieshettek volna az
aszteroidáikkal és üstököseikkel, hogy eltöröljék a bolygó felszínét,
üzenetet kapott Laurentől, tíz év óta a legelsőt. Az állt benne, hogy Lauren
nagyon beteg, és meg fog halni. Maggie-nek szüksége volt Jamesre.
A kislány azután született, hogy ő és Lauren szétváltak. James valójában
addig nem is tudott róla, amíg a születése után egy évvel a nő nem küldött
neki egy képet. A férfi csak bámulta a kicsi, rózsaszín teremtést, és fogalma
sem volt, hogyan reagáljon. Nem állt készen arra, hogy apa legyen, és
Lauren ezt biztosan tudta is, ezért nem mondott semmit az elválásukkor. A
nő elfogadta, amikor felajánlotta a gyerektartást, nem követelt semmi
többet, és James megnyugodott.
Lauren derült égből villámcsapásként érkező üzenete miatt kelletlenül
abbahagyta a Pi Baeón végzett munkáját, hogy a nő világára utazzon. Az út
valós időben három hónapig tartott, de a relativisztikus dilatáció miatt az
űrsiklóban csak két nap telt el. Mire James végre odaért, Lauren már
meghalt, Maggie pedig két hónapja egyedül élt, az édesanyját gyászolta, és
a bizonytalan jövőn rágódott, amit egy olyan apával kell majd töltenie,
akivel sosem találkozott.
A mogorva, gyászoló kamaszt utasítások és különösebb felhajtás nélkül
James felügyelete alá helyezték. A Pi Baeóra való visszatérés két napja
alatt mégis hogy tanulhattam volna meg az apaságot?
James felsóhajtott. Nem szerette a bonyodalmakat. Most, hogy
visszatértek a bolygóra, alig egy hete maradt, hogy az üstökösök és
aszteroidák érkezése előtt befejezze a felmérést.
– Látok ott valami írást – jegyezte meg halkan Maggie. Az idegen
épületeket feliratok és képek borították, amelyeket mintha a szilárd kőből
faragták volna. Sem ablakok, sem ajtók nem látszottak.
James meglepődött, de örült, hogy Maggie-t látszólag érdeklik a romok.
Szeretett kíváncsi diákokat tanítani.
– Ez az egyik oka, hogy ennyire érdekel ez a hely. A legtöbb kultúra, ami
túljut a Kuny–MacLean-határon, digitális középkorba sodródik, és
megszűnik analóg írást használni. Minden információjuk törékeny digitális
ereklyékben ragad, amelyek nem elég maradandók, és nehezen
megfejthetők. Itt is áttértek a digitális módszerekre, de ezek a minták…
A hajó felgyorsult, megrándult, és meredeken zuhanni kezdett. Maggie
felsikoltott.
– James – szólt Julia sürgetően –, hibát észleltem a stabilizációs
folyamatokban, és képtelen vagyok kijavítani. Kézi vezérlésre lesz szükség.
A férfi megragadta a botkormányt, és hirtelen felrántotta. A hajtóművek
felnyögtek. Csakhogy már késő volt. A hajó túl gyorsan zuhant.
– Becsapódásra felkészülni – duruzsolta Julia hangja.
James ösztönösen kinyúlt, hogy a székében tartsa Maggie-t, mintha a
karja elég erős lehetett volna hozzá, hogy megvédje őt a feléjük száguldó
talajtól.

A házimacska-méretű, mechanikus pókoknak kinéző robotok az Arthur

Evans külsején nyüzsögtek, és a jármű burkolatát vizsgálták, károk után
kutatva. Szálltak a szikrák, ahogy hegesztettek, és felhelyezték a
tömítőanyagot.
– Hát, így talán jó lesz – mondta James, miután bekötözte a Maggie
homlokán esett vágást. – Julia megmentett minket azzal, hogy
becsapódáskor deformálta a hajó vázát, így az elnyelte az erőhatás jó részét.
A robotoknak beletelik majd pár napba megjavítani a siklót, de még így is
lesz bőven időnk elhagyni a bolygót, mielőtt az első üstökösök
megérkeznek.
Maggie felült, megtapogatta a kötést. Kinyújtotta a lábát, és végignézett a
karján.
– És én mit csináljak, amíg dolgozol? Ücsörögjek itt?
Hát, legalább már szóba áll velem, gondolta James.
– Velem jöhetsz. De dolgoznom kell, úgyhogy nem tudok rád figyelni a
nap minden percében.
Maggie vékony vonallá préselte a száját.
– Tudok vigyázni magamra. Elmúltam már ötéves.
– Nem úgy gondol…
– Bárcsak a régi házunkban lennék, egyedül ahelyett, hogy majdnem
meghaltam veled! – Kék szeme könnybe lábadt. – Az a hülye bíró! Fogalma
sem volt…
 – Ebből elég!
Talán mégis jobb, ha nem beszél. Az űrsiklóban egyedül a diagnosztikai
konzol szüntelen pittyegése hallatszott, miközben Julia tovább futtatta a
teszteket. Maggie dacosan meredt az apjára.
James megpróbálta lehalkítani a hangját.
– A bíróság nevelőszülőkhöz küldött volna, ha nem vállalom a
felügyeletedet, világos? Azért teszem ezt, mert édesanyád írt…
A harag és szomorúság, amit a lány annyi ideje magában tartott,
egyszerűen túlcsordult. Most, hogy végre megszólalt, el akarta mondani a
véleményét az apjának.
– Jaj, de önzetlen vagy, hogy magadra vállalod a gyereked terhét!
Utállak…!
– Fogd be, és figyelj! – morogta James. A lányt észszerűtlen, gyűlölettel
teli méregzsáknak látta. – Tudom, hogy az elmúlt években nem játszottam
szerepet az életedben. Az édesanyád és én… – Eltűnődött, Maggie vajon
megértené-e. Azon is eltűnődött, vajon ő maga értette-e, miért alakultak így
a dolgok. – Bonyolult.
– Igen, „bonyolult”. Sokkal szívesebben érintkezel egy csapat halott
idegennel, mint hogy a hús-vér családodról gondoskodnál. Ezt tényleg
nehéz megmagyarázni.
A szavak arculütésként érték Jamest, aki immár halott, volt feleségét
hallotta ki belőlük.
Várt a válasszal, amíg újra egyenletessé nem vált a légzése.
– Nem kell kedvelned engem. De igenis én felelek érted, amíg még
kiskorú vagy. Békén foglak hagyni, amennyire csak lehet, és még csak
beszélgetned sem kell velem. Viszont mindkettőnknek sokkal könnyebb
lenne, ha legalább megpróbálnál jól nevelten viselkedni.
A diagnosztikai konzol hangosan felsípolt. Julia megszólalt:
– Felfedeztem a szerencsétlenség okát. Az átrepülés során a navigációs
rendszer szokatlan számú egybites memóriahibát szenvedett. Sőt, hasonló
hardveres hibák jelentek meg a többi rendszerben is.
– Rossz memóriachipek?
– Lehetséges. Gyanítom, kapcsolatban állhat azzal, amikor a legutóbbi
felújítás során olcsóbb alkatrészekkel akartad csökkenteni a kiadásokat.
Maggie látványosan csóválta a fejét.
– Aha, és ugyanolyan jól fogsz bánni velem, mint a hajóddal.
 •••

Pi Baeo páramentes légkörében kevés oxigén volt. Habár nem kellett

szkafandert viselniük, oxigénmaszkokra és kezeslábasra szükségük volt,
hogy benn tartsák a nedvességet.
Az óriási romokat bámulták. Még a külső gyűrűt alkotó kockák is jó
ötven méter magasra törtek, pedig ezek sokkal alacsonyabbak voltak, mint a
bentebb emelkedő megalitok. A két ember óriási játszóterén szaladgáló
hangyának tűnt.
James megtartotta az ígéretét, hogy békén hagyja Maggie-t, és a város
felé indult, anélkül hogy a lányra pillantott volna. Pár másodperc múlva
Maggie követte, néhány méterrel lemaradva.
A férfi titokban megkönnyebbült attól, hogy többé nem kell mintaapának
tettetnie magát. Képtelen volt rá; mindig is tudta, hogy nem menne.
Laurennek igaza volt vele kapcsolatban, neki pedig elment a kedve a
színjátéktól.
A kockák gyűrűje tömör falat alkotott. James egy rés felé indult, ahol az
egyik kocka összeomlott. Közelről jól látták, hogy kisebb tömbökből
építették, amelyeket a gravitáció meg a feszültség ereje tartott össze, a
szövevényes, csapolásos kötéses illesztéseknek köszönhetően.
Átmásztak a romhalmazon. Maggie erős volt, és mozgékony, hegyi
kecskeként kapaszkodott át a törmeléken. James nem ajánlotta fel a
segítségét.
A törés mögött monumentális piramisok emelkedtek a lapos talajon, akár
az ég felé törő hegyek, és hosszú, mindent beborító árnyékot vetettek. A
város a gúlák között hagyott, hihetetlen méretű üres tér ellenére is
zsúfoltnak tűnt.
James lefotózta a piramisok sima homlokzatára vésett, nagy méretű írást.
Számos, egymástól különböző írásrendszert látott, és ez több nyelvre utalt.
A jól látható felszíneken lévő feliratok azonban azonosnak tűntek. Mintha
ugyanazt a néhány mondatot ismételték volna újra és újra.
– Ebből nem sok nyelvészeti adatot tudok kinyerni – motyogta magának.
Maggie haragját csillapította valamennyire a korábbi kiabálás és a
kimerítő mászás. A kíváncsiság és a vágy, hogy felvágjon, végül legyűrte.
– Biztos azt hitték, nagyon fontos a mondanivalójuk, ha ennyiszer
megismételték – jelentette ki. – Durva, de hatékony adatredundancia.
 Úgy hangzott, mintha valami könyvből mondta volna fel a szöveget.
James jót derült rajta, de ezt a Maggie-t jobban kedvelte. Biztosabban is
érezte magát, ha a munkájáról beszélt.
– Kedveled az információelméletet meg az ilyeneket?
– Aha. Jól értek a számítógépekhez, és… amikor kicsi voltam, mindig azt
kértem anyutól, hogy vegyen nekem xenorégészetről és adatmegőrzésről
szóló könyveket. És régésztáborba is mentem. Mindent tudok, amit
korábban a digitális középkorról mondtál.
James elképzelte a kis Maggie-t, amint épp xenorégészetről olvas. Ez tuti
megőrjítette Laurent. Elmosolyodott. Aztán eltűnődött azon, hogy egy
gyermek, aki sosem találkozott az apjával, vajon miért akarta ugyanazt
tanulmányozni, amit szerinte ő is tanult. Ettől szúrni és viszketni kezdett az
orra.
Megpróbálta továbblendíteni a beszélgetést.
– És mit gondolsz a képekről? – A feliratok közötti számos ábra felé
biccentett, amelyek még ennyi év eróziója után is kivehetők voltak.
– Várostérképek?
A rajzok koncentrikus köröket ábrázoltak, közöttük kicsiny négyzetekkel,
háromszögekkel, ötszögekkel és karikákkal. Maggie végül összevonta a
szemöldökét.
– Hiszen ennek semmi értelme. Mindegyik máshogy néz ki.
James készített az ábrákról pár közeli képet, és összehasonlította őket a
légi felvételek alapján generált alaprajzzal. A lánynak igaza volt. A rajzok
nem egyeztek a valódi elrendezéssel, ahogy egymással sem.
– És hogyan élhettek emberek, vagyis idegenek egy olyan városban, ahol
csak kör alakú utcák vannak? A középpontból látszólag nem indulnak utak.
James lenyűgözve nézett rá.
– De jó megfigyelés!
Maggie elhúzta a száját, és bosszankodva az égre nézett. Ahogy
félrebillentette a fejét, az majdnem tökéletes mása volt Lauren
mozdulatának. Jamest gyengéd érzelmek rohanták meg.
– Ami azt illeti, szerintem Pi Baeo népe sosem élt itt. A légi felmérések
alapján a közelben sem temetkezési helyek, sem szeméthalmok nincsenek.
Talajon is áthatoló radar segítségével végigszkenneltem az épületeket.
Teljesen tömörek, nincsenek bennük üregek. Ezt a helyet valószínűleg nem
igazán nevezhetjük városnak.
– Akkor mi ez?
 – Fogalmam sincs. Remélhetőleg rájövök, mielőtt egy hét múlva örökre
eltűnik.
– Milyen régi?
– A legjobb tudomásom szerint olyan húszezer évvel ezelőtt esett meg,
hogy Pi Baeo elveszítette szinte a teljes vízkészletét. Habár nem tudom
pontosan, mi történhetett, a folyamat látszólag csak néhány évszázadba telt.
Ahogy a víz lassan elfogyott, a lakók az egyre csökkenő készletekért
küzdöttek. Az eddig felfedezett településeket mind a harcok pusztították el.
Olyan tökéletes rombolás zajlott, hogy a robotok nagyon kevés egyben
megmaradt leletet találtak.
– Ez a hely viszont érintetlennek tűnik.
– Így van. Miközben Pi Baeo haldoklott, ezt a helyet, a legközelebbi
lakott területtől több ezer kilométerre, békén hagyták. És tudni akarom,
miért.
– Hiszen ez egy idegen faj volt! Miért érdekelnek annyira? Még csak
nem is tudtak rólunk. – A lány hangjában újra neheztelés csendült. Ismét
visszaemlékezett arra, hogy az apja meg sem próbált kapcsolatba lépni vele,
hogy egy kicsit is megismerje.
– Ez igaz – felelte James. Nyugtalanította a Maggie hangszínében
tapasztalható változás: nem akarta, hogy visszatérjen az esztelenül dühös
gyerek. A lány kérdése egyben el is szomorította. Sosem tudta igazán jól
kifejezni, miért jelentett számára olyan sokat a munkája, de azért
megpróbálta.
Talán a lánya majd megérti, ha már a feleségének nem ment.
– Az emberi faj hosszú ideje a csillagok között jár. Csakhogy még mindig
egyedül vagyunk. Mindeddig csupán kihalt idegen civilizációkat találtunk.
A legtöbb kizárólag önmagával és a jelennel törődik. Nem sokat
foglalkoznak azzal, hogy hátrahagyjanak valamiféle örökséget azoknak,
akik azután jöhetnek ide, hogy már ők elmentek. Művészetük és
költészetük; felemelkedésük és bukásuk; az a rövid idő, amit ebben az
univerzumban töltöttek: ezeknek a java részét nem lehet feltárni. A
terraformálók jeges üstökösei és aszteroidái egy héten belül lebombázzák
ezt a bolygót, és visszahozzák rá a vizet. Akkor pedig még az egykor itt élt
nép utolsó nyomai is eltűnnek. Ám mindig úgy érzem, hogy ezek a népek
üzenni akartak valamit. Ezért tanulmányozom a kultúrájukat. Akármit is
fedezek fel, az lesz Pi Baeo népének végső hagyatéka, utolsó suttogása. A
tanulmányozásuk révén kapcsolatba kerülök velük, és azáltal, hogy
továbbadom az üzenetüket, az emberi faj valamivel kevésbé lesz egyedül.
Maggie gondolkodóba esett és az ajkát harapdálta.
James sóhajtott egy nagyot; megmagyarázhatatlan boldogságot érzett,
amikor meglátta, hogy a lánya alig észrevehetően bólint.
A nap alábukott a kockafal mögött.
– Későre jár – állapította meg James. – Jöjjünk vissza holnap.

Míg James a hajókonyhán elkészítette a vacsorát, Julia Maggie-t tanította.

A levegőben lebegett a periódusos rendszer holografikus kivetülése, és az
MI a lantanoidák jellemzőiről duruzsolt. Mivel ennyi időt töltött James Bell
mellett, a mesterséges intelligencia szívesen tartott előadást úgy, ahogy azt
egy professzor tette volna. Maggie szemhéja lassan lecsukódott, a feje
pedig előrebukott.
Julia elhallgatott.
– Még csak nem is próbálkozol! Már két hónapot hiányoztál az iskolából.
Mit gondolsz, igyekezet nélkül hogy fogsz felzárkózni?
– Ne kiabálj velem! Nem az én hibám, hogy kimaradtam a suliból.
Julia hangja jámborabb színezetet öltött.
– Sajnálom. Bizonyára nehéz lehetett így elveszíteni az édesanyádat.
– Te azt honnan is tudhatnád? – vetette oda dühösen Maggie.
– Lehet, hogy gép vagyok, de hosszú évek óta dr. Bell mellett
dolgozom… és ismertem az édesanyádat is.
A lány felkapta a fejét.
– Mesélj a szüleimről! Mi történt közöttük?
– Nem tehetem. Magánügy.
Maggie a hajókonyhán tevékenykedő apjára pillantott. Várnia kellett.
– A kémia helyett nem térhetnénk rá valami érdekesebb témára?
– Mit tartasz érdekesnek?
– Mit szólsz a régészethez? Megpróbálhatnánk lefordítani a piramisokon
talált szöveg egy részét!
Nem ez volt az ajánlott tanterv, de Julia úgy döntött, a kedvére tesz.
– Jól van. Ahogy azt bizonyára tudod, itt nem létezik olyasmi, mint a
rosette-i kő. Tehát a jelentésekkel kapcsolatos találgatások alapjait nem
nyelvészeti…
 – Igen, igen, ezt mind tudom. Csak mutasd meg a többi szöveg képét,
ami kicsit is illik ahhoz, amit a piramison találtunk.
Julia ingerülten sípolt, amiért félbeszakították. Ennek ellenére eltüntette a
periódusos rendszert, és a helyére kivetítette a Pi Baeo többi romján talált
írásokat.
– Ezek a szimbólumok látszólag megegyeznek a piramisokon talált
vésetek egyik alsorozatával.
Maggie megvizsgálta a felvételeket.
– Kicsit távolodj el az írásoktól! Látni akarom, hol találtátok őket.
Julia szót fogadott. Maggie értetlenül felvonta a szemöldökét. A fotókat
sokkal nehezebb volt értelmezni, mint a régészeti könyvekben látható,
gondos rajzokat. Nem tudta megmondani, mit lát. Minden csak
törmelékhalomnak tűnt.
Az MI nem szólt semmit, még mindig duzzogott az előbbi miatt.
– Könnyebb, ha egy 3D-s rekonstrukciót nézel – szólt oda James kilépve
a konyhából. – Julia, keresd elő a modelleket, és mutasd meg Maggie-nek,
hol találtuk ezeket a szimbólumokat.
A holografikus kivetülés most magas, méltóságteljes idegen épületek
rekonstrukciójára váltott – épületekére, amelyeken szinte méhsejtként
rendeződtek el az ablakok és az ajtók. Julia kiemelte a területeket, ahol a
szimbólumokat találták.
– Látod a mintát? – kérdezte James.
– Mindig ajtók közelében vannak – felelte Maggie.
– Lehetséges fordítás?
– Bejárat?
– Vagy kijárat.
– Tehát ennyi munka után még mindig nem tudunk rájönni az üzenet
leglényegesebb részletére? – nevetett Maggie. – Még mindig nem is sejtjük,
a véset azt üzeni-e, „üdv, gyere be!”, vagy azt, hogy „kifelé, és maradj is
ott!”
James most először hallotta a nevetését, és elcsodálkozott rajta, milyen
jól ki tudta venni benne Laurent és saját magát is. Megbánással vegyes
gyengédség töltötte el a lelkét.

Maggie elosont az apja kabinja mellett, be az űrsikló pilótafülkéjébe. Az

ablakon keresztül több száz élénk csíkot látott a keleti égen. A pusztítást és
újjászületést ígérő üstökösök ezüstös ragyogásba vonták az idegen égboltot.
A lány megkereste az apja headsetjét, felvette, és belesuttogott a
sötétségbe:
– Julia.
– Igen? – felelte a fülhallgatóban az MI.
– Mesélj a szüleimről.
Julia nem felelt.
– Jó, akkor jöhet a nehezebb út… – Maggie közelebb csúszott, és a
konzol alól előhúzta a billentyűzetet. Lenyomott pár billentyűt, és figyelte,
ahogy a pilótafülke ablakán felébred a szeme elé vetített kijelző. A bal felső
sarokban villogó kurzor jelent meg.
Maggie begépelte az alábbit:
>(DEFINE ACKERMANN-HEAP-FILL
(LAMBDA () (
– Jól van! – törte meg a csendet Julia. Maggie elmosolyodott a hangjában
érzékelhető halk sziszegés hallatán. – Nem kell rögtön nekiállni kódolni!
Adok neked hozzáférést, de tájékoztatom dr. Bellt, hogy…
– Szó sem lehet róla! – Maggie előrehajolt, és újra gépelni kezdett.
– Jól van, jól van!
– Ne szomorkodj, ez nem igazi adatsértés. Nem lesz igazán dühös, ha
rájön. És bármikor ráfoghatod az olcsó memóriachipekre, amik azt a sok
hardveres hibát generálják.
Julia érthetetlenül motyogott valamit.

Maggie úgy gondolta, az apja digitális archívumában kutakodni olyasmi,

mint a régészet. Évekig tanulmányozta a témát, hogy közelebb érezze
magát az apjához; hogy fenntartson valamiféle képzeletbeli kapcsolatot.
Hosszú ideig vágyott rá, hogy feltárja a férfit, akiről az anyja sosem beszélt;
hogy kiássa azt, aki elhagyta még a születése előtt.
Az elveszett múlt ereklyéit, a képeket, elektronikus üzeneteket,
felvételeket és videókat két olyan ember készítette, akik nem gondoltak
arra, hogy a jövőben más is láthatja azokat, és csak saját maguk miatt írtak,
nevettek és pillantottak a kamerába. Csakhogy Maggie valamiért úgy
érezte, az egészet neki szánták. Olyan üzenetet kapott tőlük, amiről talán
még ők maguk sem tudták, hogy el akarják küldeni.
 Maggie a kontextus szerint értelmezte a darabokat, időrendet állított fel.
Ásatásba kezdett, és végül rekonstruálta apja rejtélyét.

A videó egy kicsi, egyszobás lakás belsejét mutatta. Maggie az apja

fiatalabb, simára borotvált arcú mását figyelte, ahogy épp a kamerába
beszélt. A férfi idegesen játszogatott egy kis dobozkával.
– Julia, újra le tudnád futtatni a számításokat?
A mesterséges intelligencia ingerültnek tűnő hangon felelt:
– A számok nem fognak változni. Kereshetek egy hasonló gyűrűt, ami
olcsóbb…
– Nem! Nem akarok olcsóbb gyűrűt. Ő többet érdemel.
– Akkor nincs más választásod, le kell mondanod arról az űrsiklóról.
Mindkettőt nem engedheted meg magadnak.

Maggie előtt most megjelent édesanyja fiatalabb mása. Egyedül volt,

ugyanabban az egyszobás lakásban, amit az előző videóban is látott. A
fiatal Lauren szinte ragyogott, tele volt az ifjúság reményeivel. Maggie
hagyta, hogy kicsorduljanak a könnyei. Borzasztóan hiányzott neki az
édesanyja.
– Köszönöm, hogy szóltál, Julia – mondta Lauren. – Néha meg kell
mentenünk Jamest saját magától.
(– Te aztán szereted kifecsegni apa titkait az életében fontos nőknek –
suttogta Maggie a headsetbe. Julia tiltakozón pittyent egyet, aztán
elhallgatott.)
Lauren az ujján lévő gyűrűt csodálta.
– Ez tényleg gyönyörű. – Körbefordította. – De nehéz.
– Megpróbáltam megakadályozni, hogy felvonszoljon a hullámvasútra –
mondta Julia. – Tudom, mennyire utálod. De úgy gondolta, akkor a
legvalószínűbb, hogy igent mondasz neki, ha épp rettegsz, és belé
kapaszkodsz.
– Mindig is százszázalékos esélye volt.
– Egy nap ebből jó esti mese lesz a gyerekeknek.
Lauren levette a gyűrűt.
– Azt fogom mondani neki, hogy a bőröm érzékeny a fémre, és vissza
kell vinnie. Jobban szeretném, ha megvenné azt az űrsiklót; akkor majd
együtt járjuk a csillagokat, anélkül hogy bármi is lekötne minket.
A videón most a kétszemélyes űrsikló pilótafülkéje látszott, Maggie
felismerte benne az Arthur Evanst, csak akkor még sokkal tisztább és újabb
volt. A szülei a két ülésben.
James felsóhajtott.
– Azt hittem, ezt akarod.
– Úgy is volt.
– Akkor mi változott?
Lauren az ajkába harapott.
– Öt éve repkedünk a galaxisban. És egészen pontosan mit értünk el
vele? Húsz tárolónyi törött ereklyét. Néhány monográfiát, amit senki sem
olvas. A halott idegeneknek nincsenek leszármazottaik, akik a kultúrájuk
megőrzéséért lobbiznának, és minden eddig tanulmányozott civilizáció
összeomlott, mielőtt a tagjai elhagyták volna a szülőbolygójukat, tehát
technológiai megtérülés sincs. Nézzünk szembe vele: az embereket nem
érdeklik a halott idegenek.
– De engem érdekelnek! Nekem számít, hogy emlékezzenek rájuk, és
megértsék őket. Az emberek azt akarják, hogy fennmaradjon a nevük, a
civilizációk pedig azt, hogy megmaradjanak a történeteik. Én vagyok az
egyetlen, ami közöttük és a feledés között áll.
– James, már nem vagyunk olyan fiatalok. Nem járhatjuk örökké a
csillagokat! Gondolnunk kell a jövőnkre, kettőnkre.
A férfi arca megkeményedett, ajka vékony vonallá préselődött.
– Nem fogok holmi irodában kuksolni, csak hogy vehessünk egy fehér
kerítéses házat valami újonnan beépített bolygón, és termeljük sorra a
gyerekeket. A terraformálók gyorsan haladnak, nekem pedig meg kell
mentenem, amit csak tudok, mielőtt még örökké eltörölnék ezeket a
rejtélyeket.
– Bármikor visszatérhetünk ehhez az élethez; újra elindulhatunk, amikor
a gyerekek már idősebbek.
– Ha letelepednénk, sosem vágnánk bele újra. A súly csak még több súlyt
teremt.
– Még csak esélyt sem adsz neki? Nem próbálnád ki néhány évig?
– Nem értem, mi változott.
– Annyira együttérző vagy az eltűnt idegenekkel, de azzal szemben nem,
amit én akarok?
– Ezt a beszélgetést befejeztem. – James felállt, és elhagyta a
pilótafülkét.
 Lauren a helyén maradt, egyedül. Egy idő után felsóhajtott és
megsimította a hasát.
– Miért nem mondtad el neki? – kérdezte Julia.
A nő megrázta a fejét.
– Ha elmondom, akkor beadja a derekát, mert felelősségteljesen szeretne
cselekedni, de mindig megvetne engem és a babát. Inkább nélküle élek,
mint hogy úgy érezze, mi szegtük szárnyát.

– Tudod, megpróbáltam volna.

A videón megjelenő apja láthatólag már több napja nem borotválkozott. A
pilótafülke rendetlen volt, elhanyagolt, mindenhol üres élelmiszeres
zacskók, dobozok, meg székekre hajított, koszos ruhák hevertek. James
ivott is.
– Nem akart rákényszeríteni, hogy választanod kelljen aközött, amit tenni
akarsz, és amit úgy éreznél, meg kell tenned – magyarázta Julia.
– Úgy gondolta, nem állok készen! – vágta oda a férfi. – Nem bízott
bennem. Talán igaza volt.

Reggeli után James előkészítette a légmotort.

Aggodalmasan nézett Maggie-re.
– Karikás a szemed. Nem aludtál jól, igaz? Talán jobb lesz, ha ma a hajón
maradsz és pihensz.
Maggie-t azonban nem tántoríthatta el. A lány mögötte ült a motoron, és
a dereka köré fonta a karját. Aztán előrehajolt, és a férfi hátának simult.
James egy pillanatig moccanni sem tudott, ledermedt a bizalom ilyen
váratlan kifejezésétől. Eszébe jutott Maggie kisbaba kori képe, és hirtelen
elöntötte a szeretet a kicsiny, tehetetlen, csukott szemű, rózsaszín teremtés
iránt, amint éppen erősen összeszorítja az öklét.
A motorral gyorsan haladtak, egyenesen a romok közepe felé suhantak.
– Ugye ez csak vicc? – kérdezte James, ahogy hirtelen lefékezett.
A levegőből látott, koncentrikus körökbe rendeződő utcák közül az első
húzódott előttük. Csakhogy most már világossá vált: a kör egyáltalán nem
utca, hanem árok, sima fallal, amely több mint ötvenméteres mélységbe
zuhant le meredeken, keresztben pedig kétszer olyan széles volt.
– Sáncárkok a város belsejében? – Maggie-t hallhatólag lenyűgözte a
gondolat.
 – Kezdem azt hinni, hogy ennek az üzenete meglehetősen egyszerű: nem
akarjuk, hogy a középpontba menj.
– Akkor muszáj lesz odamennünk. – Maggie arcára csintalan, gyermeki
arckifejezés ült ki. – Biztos jó kis titkuk lehet.
James felkuncogott, de osztozott lánya izgatottságán. Könnyen tárolható
méretűre hajtotta össze a légmotort, mintha csak egy régimódi bőrönd lett
volna. Bedobta az árokba, ahol az hangosan zörögve állapodott meg. Utána
elővette a mászóhorgokat és kábeleket, majd megmutatta Maggie-nek a
használatukat. A lány gyorsan tanult, és hamar leereszkedtek az árok
fenekére, átsétáltak, majd felmásztak a túloldalon.
Néhány perc múlva ismét megálltak az egyik óriási, ötszögű piramis
lábánál.
– Nézd! – hívta fel a figyelmét James. – Új képek!
A már ismerős, ismétlődő vésetek mellett a piramis aljában találtak
néhány új rajzpanelt, hasonlítottak a képregények kockáihoz.
– Melyik végén kezdjük? – kérdezte Maggie.
James vállat vont.
– Fogalmam sincs. Láttad te is, hogy eddig csak mintaillesztéssel tudtam
csoportosítani a jeleket, mintha ideogrammák lennének. Fogalmam sincs,
hogy errefelé balról jobbra, jobbról balra, vagy valami nem lineáris módon
írtak.
Maggie úgy döntött, először kipróbálja a balról jobbrát.
Öt panel volt. Az első a város ismerős „térképét” ábrázolta. A következő
hozzátett két tojásdad alakot nyolc-nyolc, sugárirányban elhelyezkedő
lábbal. A város közepében lévő egyik tojásnak összekunkorodott a lába, a
testét vékony vonalakkal satírozták be. A másik tojás jóval a városon kívül
tartózkodott.
– Ezek a pókszerű lények Pi Baeo lakóinak stilizált rajzai – magyarázta
James.
– Miért ilyen repedezett az egyik?
– Nem tudom biztosan. Talán arra utalnak vele, hogy ez az alak halott,
beteg vagy nem igazi. Valami nincs rendjén vele.
A harmadik panelen mindkét alakot sima külsővel, egyenes lábbal
ábrázolták. Az, amelyik eredetileg középütt helyezkedett el, kicsit a
település pereme felé húzódott, míg a másik közelebb ment hozzá.
– Lehet, hogy ez egy feltámadással vagy újjászületéssel kapcsolatos
legenda – jegyezte meg James.
 A negyedik panelen mindkét tojás még közelebb húzódott egymáshoz, az
utolsón pedig összefonódó lábakkal egyesültek a város peremén.
Maggie izgatottan szőtte tovább a történetet:
– Tehát ez a hely olyan, mint egy mágikus barlang, ahol találkozhatsz a
szeretteiddel, miután visszatértek a halálból. – Felnevetett.
James vele nevetett. Nem is tudta eddig, mennyire hiányzott neki, hogy
miközben felfedezi ezeket a sivár romokat, legyen vele valaki, akit szeret.
A homlokát ráncolva sétált vissza az utolsó paneltől.
– De ha jobbról balra nézzük, a történet nagyon más: két barát a városhoz
érkezik, az egyik úgy dönt, hogy bemegy, míg a másik inkább távozik. A
kalandvágyó meghal középen.
– Akkor a te változatod címe az lenne: Pi Baeo fáraójának átka.
Kincsvadászok és jövőbeli régészek, óvakodjatok! Rettentő sors vár rátok,
ha nem mentek innen most azonnal! – Maggie hátba veregette az apját. – Ez
túlságosan is vicces. Be kell bizonyítanunk, hogy az átok badarság!
Annyira hasonlít rám, gondolta James. Vakmerő, kíváncsi. És rá is
nagyon hasonlít. Az a nevetés!
Egy pillanatra úgy látta, mintha Lauren állt volna Maggie helyén, olyan
fiatalon, mint azon a napon, amikor elbúcsúztak egymástól.
– Szerencsés vagy. Megúsztad a pelenkázást, a fülgyulladásokat, az
elalvás előtti hisztiket meg a többi rettenetes korszakot – mondta Lauren, de
közben mosolygott. – Csakhogy neked kell kezelned a kamaszkort.
– Sajnálom – felelte James. – Bárcsak… – Nem tudta befejezni a
mondatot.
– Csodálatos egy teremtés, igaz? – Lauren felemelte a kezét, hogy
kisöpörje a haját az arcából. Az ujján még mindig viselte az egyszerű
műanyag gyűrűt, amelyik azt helyettesítette, amit James eredetileg szánt
neki. A férfi szíve mintha kihagyott volna, a szeme előtt elhomályosult a
világ, Lauren alakja pedig semmivé foszlott.
– Apa! Apa! Mi a baj?
James lopva megtörölte a szemét. Maggie most először szólította apának.
A lányára nézett, és egyáltalán nem találta terhesnek a felelősség érzését.
Inkább mintha szárnyakat kapott volna tőle.
– Semmiség. Csak a szél.
– Induljunk el a város közepe felé!
James átkarolta a vállát.
 – Láttam a jeleit, hogy Pi Baeo más területein igen erős fegyvereket
használtak. A várost felépítő nép technológiailag rendkívül fejlett volt, és
nem hiszem, hogy ezek csak babonás figyelmeztetések lennének. Szerintem
el akarták ijeszteni a betolakodókat az igazi veszélytől.
– Miféle fenyegetés tarthat ki húszezer évig?
– Nem tudom. De úgy vélem, ebben a helyzetben fő az óvatosság.
Maggie meglepetten nézett az apjára.
– Azt hittem, meg akarod érteni az üzenetüket.
James érezte a középpontban rejtőző titok vonzását. A veszély lehetősége
mindig izgalmasabbá tette számára az egészet. És be akarta adni a derekát,
azt akarta tenni, amit Maggie javasolt.
Eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor nekidőlt a motoron. Van
fontosabb is a halott idegeneknél és az ő üzeneteiknél.
– Már… más a helyzet – felelte. Lassan, kissé kelletlenül megfordította a
motort. – Ez túl kockázatos.
– Nem értem. Mi változott?
James ránézett, és válasz helyett inkább megölelte. Maggie egy pillanatra
megfeszült, de aztán viszonozta az ölelést.

Maggie forgolódott az ágyában, képtelen volt elaludni.

Azt javasolta, hogy néhány robot menjen és fedezze fel a város közepét.
Biztonságosabb lett volna, mint ha ők mennek. James viszont nemet
mondott. A robotokra szükség volt, hogy befejezzék az Arthur Evans
javításait, mielőtt odaérnének az üstökösök.
Maggie minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb volt benne,
hogy nem leselkedik rájuk valódi veszély. Az apja azt állította, hogy az
itteni civilizáció magas technológiai szintet ért el, ezt a helyet viszont kőből
építették, amibe aztán rajzokat véstek! Ez inkább a babona templomának
tűnt, nem pedig még húszezer év eltelte után is működő csapdákkal teli,
fejlett katonai létesítménynek.
Már… más a helyzet, szólt James. A lány előtt azonban megjelent
sóvárgó arca, ahogy lemondott a felfedezésről.
Az apja úgy hitte, a halott idegeneknek lett volna mit mesélniük.
Ugyanakkor szerette Maggie anyját is, és talán a kislányt is szerette volna,
vagy már kezdte is megszeretni.
Inkább nélküle élek, mint hogy úgy érezze, mi szegtük szárnyát.
 Maggie felöltözött.

– Julia – szólt James a priccséről.

– Nem tudsz aludni?
– Folyton a rejtélyen jár az eszem.
– Sejtettem.
Az MI felkapcsolta a világítást. James felült.
– Szkenneld végig azokat a „térképeket” a városról. Kell hogy legyen
valahol valamilyen séma.
Julia néhány perc múlva megszólalt:
– Azt hiszem, találtam valamit. A hét árok hét koncentrikus sávra osztja a
várost, középen egy kis körrel. Míg a piramisok helyzete minden képen
változik, a sávokon belüli számuk és alakjuk állandó.
Julia táblázatot vetített a férfi kabinjának falára:

SÁVOK TETRAÉDEREK NÉGYSZÖG ÖTSZÖG KÚPOK ÖSSZESEN

ALAPÚ ALAPÚ
PIRAMISOK PIRAMISOK

1 2 0 0 0 2

2 2 6 0 0 8

3 2 6 10 0 18

4 2 6 10 14 32

5 2 6 10 3 21

6 2 6 1 0 9

7 2 0 0 0 2

– Nagyszerű. De mit jelentenek? – kérdezte James.

 – Lefuttathatok az adatbázisokban egy mindenre kiterjedő keresést
ezekkel a számokkal, hátha kiderül valami.
– Hajrá! Én is játszom még velük, hátha észreveszek valamit.

Az üstökösök most már sokkal közelebb jártak. Halvány fényükben mintha

fagy borította volna a talajt. Maggie sokat haladt a légmotoron. Kihízelegte
Juliától, hogy átadja neki, aztán titoktartásra eskette.
– Éppúgy van, mint anyuval. Nem akarom, hogy megvessen – mondta
Juliának. – Bebizonyítom, hogy nem kell miattam megváltoznia.
A hátára kötözött légmotorral csak nehezen tudott felmászni az első árok
aljáról.
– Nem foglak röghöz kötni – motyogta, és még feljebb húzódzkodott.
Minden következő árok mélyebb és szélesebb volt, mint az azt megelőző.
Maggie egy idő után teljesen leizzadt, és az éjszakai levegő már nem tűnt
olyan hűvösnek.
Végül, miután az utolsó árkon is átkelt, középen meglátott egy óriási
kőoszlopot. Több száz méteres, vádló ujjként mutatott az égre.

James kissé émelygett, és kábának érezte magát. Túl sok minden történt: a
zuhanás, a Laurennel kapcsolatos emlékei, Maggie megjelenése az életében.
Nem evett, és nem aludt eleget.
Megpróbálta rendezni a gondolatait. Kilencvenkét piramis
kristályszerkezethez hasonló koncentrikus körökbe rendezve.
Váratlanul eszébe jutott valami, amit előző este látott, amikor Maggie
elaludt az unalomtól, miközben Julia a periódusos rendszerről tartott
kiselőadást. Elmosolyodott, és elképzelte, hogy a lánya békésen alszik a
szomszéd kabinban. Fel akart kelni, hogy csendben figyelje alvó alakját…
– Julia, rájöttem!
Az MI várakozón csicsergett.
– A város alaprajza az atom modelljét követi, csak nem azt, amit mi is
ismerünk. A koncentrikus körök az elektronhéjak, a struktúrák pedig a
különböző alhéjakon járó elektronokat jelképezik. Töltsd be az egyik képet,
hogy megmutathassam!
Julia a kabin falára vetítette az egyik ábrát. James rámutatott, és folytatta:
– A tetraéderek az s, a négyszög alapúak a p, az ötszög alapúak a d, a
kúpok pedig az f alhéjakon járó elektronokat jelölik. Ez a hely egy
uránatom, 92-es atomtömeggel, 92-es elektronnal.
– Ez megmagyarázná a számos hardveres hibát.
James eufóriája azonnal elillant a gerince mentén végigfutó borzongástól.
– Azt hittem, azokat az olcsó memóriachipek okozták.
– Ez volt az eredeti elgondolásom, de ha alfa-részecskék érkeznek a
közelből, az sokkal inkább magyarázza a hibák gyakoriságát. Mivel még
minden sugárzásvédő pajzsunk és műszerünk bolygó körüli pályán kering,
nem lehetek benne biztos. Ám tudván, hogy az urán a leggyakoribb
természetes módon előforduló, hasadásra képes anyag, stilizált ábrázolása
nagyszerű megoldás arra, hogy jelezzék a sugárzás jelenlétét.
James ettől ledermedt.
– Azt mondod, ez a hely egy óriási, sugárveszélyre figyelmeztető jelzés?
Még mennyi idő, amíg felszállhatunk?
– Megsürgethetem a javításokat, néhány órán belül elkészülhetnek. Előtte
azonban el kell valamit mondanom Maggie-ről.

Az utolsó árok és a kőoszlop között recés szélű kövek és üvegszilánkoknak

tűnő rétegek borították a talajt. Maggie örült, hogy a légmotoron ül. Ez az
utolsó szakasz gyalog rémálom lett volna. Az építők tényleg nem akarták,
hogy itt bárki is átjusson.
A kislány elért a tüskéig. Hát, itt a vége. Fel fogja fedni a romok közepén
álló rejtélyt, és bizonyítja az apjának, hogy nem lesz a terhére.
Csillagok között élő család lehettünk volna.
A tüske alapjánál ekkor egy barlangot vett észre. A sisakjához kötözte az
erős fényű zseblámpát, és bement. A barlang csigavonalban haladt lefelé. A
lány kimelegedett, és egy pillanatra megállt, hogy letörölje a homlokáról az
izzadságot. Megvan a böjtje a sok nemalvásnak, gondolta.
A barlang aljában fém csapóajtót talált. Lyukat ütött rajta az ásatásokhoz
használt többfunkciós szerszám lángvágójával.
Aztán átmászott az így keletkezett résen.
Odabent a barlang tele volt rétegekben felpakolt üveggömbökkel.
Megfogta az egyiket. Nagyjából félméteres volt az átmérője. Szoros
rácsozatba rendezett, apró fémgolyók függeszkedtek benne. A zseblámpa
fényében a golyócskák ragyogó, szivárványos színeket vetettek.
A gömb nagyon nehéznek és forrónak érződött.
James beszáguldott a légmotoron az idegen civilizáció romjai közé, és
közben átkozta saját magát és Juliát is.
– Azt hittem, azzal teszem a legjobbat, ha elengedem – próbált védekezni
az MI. – Esélyt akartam adni neki, hogy bizonyíthasson, mivel te és Lauren
sosem adtatok esélyt kettőtöknek.
Pi Baeo népe felfedezte az atomenergiát. Mivel tudták, hogy hosszú
korokba telik majd, amíg az elhasznált fűtőanyag biztonságos szintre
bomlik, itt ásták el a hulladékot, olyan messze a civilizációtól, amennyire
csak lehetett.
Talán tudták, hogy a bolygójuk lassan kiszárad, esetleg csak óvatosak
voltak, de megpróbálták úgy megépíteni a helyet, hogy figyelmeztesse a
leszármazottaikat vagy a csillagok felől érkező látogatókat. Haldokoltak,
mégsem csak saját magukkal törődtek, a jövőnek szóltak.
Több szinten, különféle módokon próbálták kódolni az üzenetet. Kőből
építkeztek, mert az az egyetlen anyag, ami évmilliókig kitart. Remélték,
hogy az üzenetet egyetemes szinten érteni fogja mindenki: Itt semmi értékes
nincs. Veszély! Ne közelíts!
Csakhogy ezt James túl későn fogta fel.
Gondolkodás nélkül végigrohant az árkokon, aztán felkapaszkodott a
túloldalon. Levegő után kapkodott, és feljebb állította a maszkjához
kapcsolt oxigénellátást. Közben a feléje száguldó láthatatlan részecskékre
gondolt, hogy átáramlanak rajta, és bontani kezdik a sejtjeit és a szöveteit.
Átért az utolsó árkon is!
– Maggie! – kiáltotta.
A középen álló, óriási kőtüske lábánál aprócska alak integetett felé.
James beindította a légmotorját, és másodpercek múlva a lány mellé ért.
Maggie húsz-harminc üveggömb mellett állt. Kipirult arca verejtékezett.
– Hát nem gyönyörűek? – kérdezte. – Apa, még rengeteg ilyen van
odalent! Megcsináltam. Megtaláltam a titkukat! Együtt menni fog. – Aztán
összeroskadt, lehúzta a maszkját, és elhányta magát.
James felnyalábolta a gyereket, a motorhoz vitte, és a lehető
leggyorsabban elhajtott a gömböktől, egészen az árokig, ahol meg kellett
állnia.
Ilyen gyenge állapotban Maggie képtelen lett volna egyedül leereszkedni,
aztán felmászni a másik oldalon. Ő pedig nem tudta volna biztonságban
levinni.
 Imádkozott, hogy Julia időben befejezze a hajó javításait, és felvegye
őket. Addig pedig itt ragadtak, kiszolgáltatva egy letűnt civilizáció halálos
hulladékának.
James lenézett Maggie lázas arcára. A lány természetesen kisebb volt,
mint ő, és sokkal hosszabb időt töltött a sugárzás közelében. Lehet, nem
marad életben addig, amíg Julia megérkezik. James tudta, hogy újra el kell
temetnie a gömböket, így csökkentve a hatásukat. Muszáj volt közelebb
mennie a halálos sugárzás forrásához.
Gyengéden lefektette Maggie-t a földre, a motorral visszament a
gömbökhöz, és egyesével lecipelte őket a barlangba. Gyorsan dolgozott, és
megpróbált nem gondolni arra, mi történik közben a testével. Még van
remény, gondolta. Julia hamarosan ideér a hajóval. Maggie és én
sztázisban leszünk, amíg kórházba nem érünk.
Amikor visszatért, Maggie küszködve felült.
– Apa, nem vagyok jól – mondta rekedten.
– Tudom, kicsim. A gömbök miatt. Csak tarts ki még egy kicsit!
James úgy helyezkedett, hogy a saját teste a lány és a középen álló tüske
közé kerüljön, mintha a húsával felfoghatta volna a nagy energiájú
részecskéket; mintha ez bármit is számított volna.
A propellerek hangos zúgása minden más zajt elnyomott. Apát és lányát
reflektorok vonták fényárba. Julia megérkezett az Arthur Evansszel.
James felcipelte az ernyedt Maggie-t a hajóra. Sajgott a bőre, mintha
megégette volna.
– Julia, azonnal készítsd elő a sztázisfülkét! Maggie, ne félj. Most aludni
fogsz egy kicsit.
Gondosan a kamrába helyezte a kislányt, az pedig bólintott, ahogy
lehunyta a szemét.
James szomjas volt, kába és kimerült. Vetett még egy utolsó pillantást a
műszerfalra. Már épp kiadta volna Juliának az indítási parancsot, hogy
aztán ő maga is belépjen a sztázisfülkébe.
A műszerfalon viszont vörös fények villogtak. Hardveres hibák.
A bolygó körüli pályára való emelkedés óvatosságot igénylő folyamat
volt. Egybites hibákról szó sem lehetett.
A férfit egy pillanatra hatalmába kerítette a színtiszta harag, amit saját
magával, az ásatási terület építőivel, Pi Baeo letűnt civilizációjával és a
világegyetemmel szemben érzett. Meg fognak halni, megöli őket egy ősi
talány, amit nem tudott időben megfejteni.
 – Nem félek – suttogta rekedten, félálomban Maggie.
James ránézett. A lány alvó arcán halvány mosoly játszott. Tökéletesen
megbízott benne.
James tudta, mit kell tennie. Készen állt, ahogy tudtán kívül mindig is.
A sztázisfülkébe hajolt. Amikor a lánya felébredt az érintésére, kisöpörte
a szeméből a haját, és homlokon csókolta.
– Figyelj, Maggie, miután bolygó körüli pályára állítom a hajót, Julia
kiküldi a vészjelzést. A terraformálók érzékelni fogják, és néhány hónap
múlva ideérnek. Ne aggódj! Julia hibernált állapotban fog tartani, amíg
rendes kórházba nem juttatnak. Ott rendbe hoznak majd, és jobb leszel,
mint új korodban.
– Nagyon sajnálom, apa.
– Semmi baj, édesem. Ösztönösen cselekszel, és válaszokat akarsz, pont,
mint én. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem, te jobb vagy nálam. Te
mindig is tudtad, mi számít igazán.
– Amikor felébredek, bejárjuk az univerzumot, és mindenkinek mesélünk
majd a halott világokról.
James mély levegőt vett, és egy pillanatig benn tartotta. A lánya
megérdemelte az igazságot.
– Többé nem találkozunk, kicsim. El kell búcsúzunk egymástól.
– Tessék? – Maggie küszködve megpróbált felülni. Apja finoman
visszafektette.
– Kockázatos, hogy Julia vezesse a hajót. A sugárzás túl sok hardveres
hibát okoz. Ezért zuhantunk le. Nekem kell kézi vezérléssel irányítanom.
Mire bolygó körüli pályára érünk, a sugárbetegség túlságosan előrehalad a
testemben, hogy a sztázis hatásos legyen. Én nem fogom túlélni, Maggie.
Ne haragudj rám.
– Ezt nem lehet! Hagyd, hogy Julia vezesse a hajót! Itt kell lenned velem.
Nem veszíthetlek el mindkett…
– Te vagy a legjobb rejtély, amin valaha is dolgoztam – szakította félbe
James. – Szeretlek.
Mielőtt még Maggie újra megszólalhatott volna, a férfi lehajtotta a fülke
fedelét.
Lázasnak érezte magát, zsongott a feje. Elképzelte, ahogy belevágnak a
kegyetlen sugarak, a letűnt civilizáció visszamaradt hője. Csakhogy nem
félt, nem szomorkodott, és még csak nem is dühöngött. Pi Baeo népe még
haldoklása közben is azon igyekezett, hogy megmentse az utána érkezőket.
És ő most ugyanezt tette a lányával. Ez a történet mindig is jelenteni fog
valamit, üzenetet hordoz, amit érdemes továbbadni, még egy hűvös, sötét és
haldokló univerzumban is.
Az üstökösök most már nagyon erősen ragyogtak az égen. Minden
újrakezdődik majd.
James hátrahúzta a botkormányt, és érezte, hogy eltávolodnak a
bolygótól.

fordította: Sárpátki Ádám

 METSZÉS
Messze a felhők fölött, a hegytetőn a Hszü-templom szerzetesei szent
könyvükből szavakat kivagdosva töltik napjaikat.
A szerzetesek hite régről ered. Erre a repedezett, gyűrött pergamen
korából következtetnek, amelyre a Könyvet írták, és amely helyenként
elázott, és ezért nehéz elolvasni az írást. Az Apát, a legöregebb szerzetes a
templomban, úgy emlékszik, hogy a Könyv már fiatal novícius korában is
ilyen állapotban volt.
– A Könyvet olyan emberek írták, akik az istenek közt jártak, és
beszéltek velük. – A reszketeg Apát szünetet tart, hogy szavai a szabályos
sorokban előtte ülő fiatal szerzetesek szívébe hatolhassanak. – Feljegyezték,
amire emlékeztek a tapasztalataikból, így ha a Könyvet olvassuk, újra
hallhatjuk az istenek hangját. – A fiatal szerzetesek homlokukat a
kőpadlóhoz érintik, kezüket imára tárják.
De a templom szerzetesei azt is tudják, hogy az istenek gyakran
homályosan nyilatkoztak meg, az emberi emlékezet pedig törékeny, kényes
szerkezet.
– Gondolj egy gyermekkori barátod arcára! – mondja az Apát. – Jelenítsd
meg elmédben ezt a képet, és a lehető legaprólékosabb részletességgel írd
le!
Most idézd fel újra ezt az arcot! Az emlék máris finom változásokon
ment át. A szavak, melyekkel leírtad az arcot, némiképp átalakították a róla
őrzött emlékeket. Az emlékezés művészete nem más, mint rekonstruálás,
melynek során kitöröljük és megváltoztatjuk az eredeti sablont.
Így volt ez azokkal az emberekkel is, akik összeállították a Könyvet.
Nagy buzgóságukban lelkesen leírták mindazt, amit igaznak véltek, de sok
mindent rosszul csináltak. Hiszen csak emberek voltak.
Tanulmányozzuk a Könyvet, és elmélkedünk a szavain, így talán
felfedhetjük a többrétegnyi hasonlat mélyén eltemetett igazságot.
Az Apát hosszú, fehér szakállát simogatja.
Így hát a szerzetesek minden évben, hosszas vitákat követően
megállapodnak, hogy mely további szavakat vágják ki a Könyvből. A
kimetszett pergamendarabkákat aztán égő áldozatul kínálják az isteneknek.
 Ily módon, miközben megszabadulnak a feleslegtől, hogy felfedjék a
Könyv alatti könyvet, a történet mögött meghúzódó történetet, a szerzetesek
hiszik, hogy az istenekkel is kapcsolatba lépnek.
Az évtizedek során a Könyv egyre könnyebbé vált, oldalain az egykori
szavak helyét lyukak, nyílások, üregek vették át, olyanná vált, mint a
finoman áttört ötvösmunka, mint a csipke vagy mint a méhek széthulló
léprácsa.
– Nem az emlékezésre, hanem a felejtésre törekszünk – mondja az Apát
újabb szót vágva ki a Könyvből.

a hit
törékeny
tönkretették
a rendezett sorokban
süllyedő
emberek .
tapasztalat ,
érintés ,
ima .
tudd, hogy
az emlékezet törékeny és kényes .
a
gyermekkor
rekonstruálás
az embereké, akik
több
rétegnyi hasonlat mélyére lettek temetve.
egyetértenek
hogy
a lyukak, nyílások, üregek
.
emlékezni törekszenek,
és felejteni.
emlékezni és felejteni.

fordította: Molnár Berta Eleonóra

 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A könyv emotikonjai a Twitter Color Emoji SVGinOT betűtípusából
származnak, amit a Twitter Emoji for Everyone (Emojit mindenkinek)
grafikai megoldásaiból merítettek. Hálás vagyok az alkotóknak, hogy a
nyilvánosság számára is elérhetővé tették. A licencről szóló tájékoztatás itt
található:
https://github.com/eosrei/twemoji-color-font/blob/master/LICENSE.md.
E könyv létrejöttéért az alábbi személyeknek tartozom szívbéli hálával:
Joe Montinak (a világ legjobb szerkesztőjének); Russell Galennek, Danny
Barornak, Heather Baror-Shapirónak és Angela Cheng Caplannek
(ügynökeimnek, akiknek írói karrieremet köszönhetem); Nic Cheethamnek
és csapatának a Head of Zeus ügynökségnél (az Egyesült Királyságban
megjelenő kiadásért); Lauren Jacksonnak (a marketingért); Madison
Penicónak (a kéziratgondozásért); Valerie Sheának, Steve Boldtnak és
Alexandre Súnak (a nyomdai előkészületekért); Michelle Marchesének (a
tervezésért); Kaitlyn Snowdennek (a gyártásért); John Vairónak és John
Yoonak (a művészeti vezetésért és borítóért); Jennifer Bergstromnak és
Jennifer Longnak (a kiadóimnak); Caroline Pallottának és Allison Greennek
(a felelős szerkesztőimnek); számos szerkesztőnek, akik a novellákat első
alkalommal megjelentették; barátaimnak, akik bátorítottak, hogy
folytassam, és bőségesen elláttak tanácsokkal; és olvasóimnak, akik
méltónak találták ezekre a történetekre áldozni az idejüket, és ezt jelezték is
nekem – nélkületek biztosan feladtam volna.
S végül, hálás vagyok a családomnak. Miattuk éri meg ez az egész.
 JEGYZETEK
1 Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője (Losonci Gábor fordítása)
2 Elmosódott, bemozdult kép mozgó alakokról. Filmes kifejezés.
3 Mesterséges intelligencián alapuló videomanipuláció, a deep learning
(mély tanulás) és a fake (ál-, hamis) szavakból áll össze.
4 Erjesztett cirokból párolt kínai alkoholféle
5 A magyar fordításban: „algikus”
6 Edna St. Vincent Millay: XLIII. szonett (Faludy György fordítása)
7 A Klein-kancsó vagy Klein-féle palack a matematikai topológia egyik
fogalma, kétdimenziós, egyoldalú (vagyis nem irányítható) felület,
önmagába forduló rugalmas kúpként lehet elképzelni.
8 w formájú görbe
9 Az I. világháború idején Gaston Julia és Pierre Fatou francia
matematikusok kutatásaik során (komplex egyenletek megoldása
iterációval, megoldáshalmaz ábrázolása a komplex számsíkon) különös
halmazokat kaptak eredményül. Ezeket később Julia-halmazoknak nevezték
el.
10 Maláj étel
11 Szingapúri csontleves, erőleves
12 Emily Dickinson: Már bágyadtak a reggelek (Fűri Mária fordítása)
13 Styphnolobium japonicum, japánakác néven is ismert
14 Két tenger a Marson
 A SZERZŐRŐL

Ken Liu 1976-ban született Lancsouban,

Kínában. Tizenegy éves volt, amikor a szülei bevándoroltak az Amerikai
Egyesült Államokba. A Harvard angol szakán szerezte a diplomáját, és
éveken át a technológia világában dolgozott, majd a Harvard jogi karán
doktorált adótörvényekre szakosodva. Liu mostanában főként
tanácsadóként vesz részt perekben, ahol a jogi és technológiai világban
szerzett tudását is kamatoztathatja. A feleségével és két lányával
Massachusettsben él.
Az írás Liu életében a 2000-es évek első fele óta jelen van, a 2010-es
évektől vált világszerte elismertté. Mostanra két regény és több tucat rövid
történet szerzője. A novellái szinte minden jelentős amerikai sci-fi és
fantasy folyóiratban közlésre kerültek. Számos alkalommal jelölték a
Hugo-, Nebula-, World Fantasy- és Locus-díjakra, és mindegyiket legalább
egyszer megkapta már. 2016-ban jelent meg A papírsereglet és más
történetek című novelláskötete, ami a legjobb műveit gyűjti össze. A kötet
később Locus-díjat kapott. Liu az írás mellett műfordítással is foglalkozik,
többek közt ő fordította kínairól angolra A háromtest probléma című, Hugo-
díjjal kitüntetett regényt Cixin Liutól.
 A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVEI AZ AGAVE
KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN
A papírsereglet és más történetek
Az istenekkel nem lehet végezni

A SZERZŐ SZERKESZTÉSÉBEN EDDIG MEGJELENT

ANTOLÓGIA AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN

Láthatatlan bolygók

Az Agave Könyvek megvásárolható e-könyveit megtalálja a DiBookon.

 Table of Contents
IMPRESSZUM
TARTALOMJEGYZÉK
ELŐSZÓ
SZELLEMNAPOK
A MAXWELL-DÉMON
AZ ÚJJÁSZÜLETETTEK
NYUGODJÉK BÉKÉBEN
BIZÁNCI EMPÁTIA
AZ ISTENEK NEM TŰRIK A BÉKLYÓT
AKIK MARADTAK
AZ IGAZI MŰVÉSZET
AZ ISTENEKKEL NEM LEHET VÉGEZNI
TELJESEN MÁSHOL, HATALMAS RÉNSZARVASCSORDÁK
AZ ISTENEK NEM HALTAK MEG HIÁBA
EMLÉKEK ANYÁMRÓL
ÜZENET AZ ÖBÖLBŐL: NEGYVENNYOLC ÓRA A
MASSACHUSETTSI REMETÉVEL
SZÜRKE NYÚL, BÍBOR KANCA, SZÉNFEKETE PÁRDUC
A REJTETT LÁNY
HÉT SZÜLETÉSNAP
AZ ÜZENET
METSZÉS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
JEGYZETEK
A SZERZŐRŐL
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVEI AZ AGAVE KÖNYVEK
GONDOZÁSÁBAN
 Table of Contents
IMPRESSZUM
TARTALOMJEGYZÉK
ELŐSZÓ
SZELLEMNAPOK
A MAXWELL-DÉMON
AZ ÚJJÁSZÜLETETTEK
NYUGODJÉK BÉKÉBEN
BIZÁNCI EMPÁTIA
AZ ISTENEK NEM TŰRIK A BÉKLYÓT
AKIK MARADTAK
AZ IGAZI MŰVÉSZET
AZ ISTENEKKEL NEM LEHET VÉGEZNI
TELJESEN MÁSHOL, HATALMAS RÉNSZARVASCSORDÁK
AZ ISTENEK NEM HALTAK MEG HIÁBA
EMLÉKEK ANYÁMRÓL
ÜZENET AZ ÖBÖLBŐL: NEGYVENNYOLC ÓRA A
MASSACHUSETTSI REMETÉVEL
SZÜRKE NYÚL, BÍBOR KANCA, SZÉNFEKETE PÁRDUC
A REJTETT LÁNY
HÉT SZÜLETÉSNAP
AZ ÜZENET
METSZÉS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
JEGYZETEK
A SZERZŐRŐL
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVEI AZ AGAVE KÖNYVEK
GONDOZÁSÁBAN