A bedeszkázott ablak - Ambrose Bierce

The Boarded Window

1830-ban néhány mérföldnyire attól a helytől, amit ma Cincinnati városaként ismerünk,

hatalmas, szinte érintetlen erdőség terült el. Az egész vidéket lassanként vadnyugati emberek
népesítették be, nyughatatlan lelkek, akiknek sikerült valamelyest lakható kalyibákat eszkábálniuk a
vadonból kihasított részeken, és olyasféle jólétet teremteniük, amelyet mi manapság jobbára
ínségnek hívunk. Aztán nyughatatlan vérük tovább űzte-hajtotta őket, és mindent hátrahagyva még
nyugatabbra vándoroltak, hogy új veszedelmekkel és nélkülözésekkel nézzenek szembe, miközben
azon igyekeztek, hogy visszanyerjék azt a csekély kényelmet, melyet nemrég önként feladtak.
Közülük sokan már korábban elhagyták a vidéket és távolabbi településekre költöztek, de azok
között, akik maradtak, volt valaki, aki még az első betelepülőkkel érkezett. Egyedül élt egy faházban,
melyet minden oldalról a sűrű erdő vett körül, és olybá tűnt, a férfi maga ís részévé vált az erdőre
jellemző komor csendnek, mivel soha senki sem látta mosolyogni vagy fölösleges szavakat szólni.
Egyszerű igényeit úgy elégítette ki, hogy az általa elejtett vadállatok bőrét eladta vagy elcserélte a
folyómenti városban, mert ő maga semmit sem termesztett azon a földön, amelyről szükség esetén
zavartalanul kijelenthette volna, hogy saját tulajdona. Néhány jel arra utalt, próbálkozott ilyen-olyan
„fejlesztésekkel” – pár hold földet közvetlenül a ház körül megtisztított a fáktól, ám a rothadó
tuskókat csakhamar félig elrejtette a serkenő gaz, ami a fejsze nyomán keletkezett pusztítást volt
hivatva helyrehozni. A férfi földművelés iránti lelkesedése szemlátomást hamar alábbhagyott, majd
teljesen kihunyt.
A kis fakunyhó kéménye gallyakból készült, tetejének elgörbült viharléceit keresztben
rászögezett rudak tartották, falréseit agyag töltötte ki. Egyetlen ajtaja volt, és pontosan szemben vele
egyetlen ablaka. Ám az ablakot bedeszkázták, és senki nem emlékezett arra az időre, amikor még
nyitva állt. Senki sem tudta, miért fedték be ennyire gondosan; egészen biztos, hogy nem azért, mert
lakója nem kedvelte volna a fényt és a levegőt, hiszen azon ritka esetek alkalmával, amikor egy-egy
vadász a magányos ház felé vetődött, a remeteéletet élő férfit mindig a lépcsőn látta sütkérezni,
feltéve, ha a Magasságos napfénnyel áldotta meg azt a napot. Úgy hiszem, kevesen élnek ma
olyanok, akik valaha ismerték a bedeszkázott ablak titkát, de én egy vagyok közülük, ahogy azt
mindjárt látni fogják.
Úgy mondják, a férfit Murlocknak hívták. Körülbelül hetvenévesnek nézett ki, ám valójában csak
ötven körül járt. Az idő vasfoga mellett valami más is fontos szerepet játszott korai megvénülésében.
Haja és hosszú, tömött szakálla hófehér volt, szürke, fénytelen szeme beesettnek látszott, arcát két
egymást keresztező ráncfolyam barázdálta. Termetre magas és szikár volt, görnyedt vállakkal,
amolyan teherhordó alkat. Én sohasem láttam; ezeket a részleteket nagyapámtól tudom, aki a teljes
történetet elmesélte nekem lurkó koromban. A nagyapám pedig onnan ismerte őt, hogy akkoriban a
szomszédságában lakott.
Egyik nap Murlockot holtan találták a faházában. Abban az időben ezen az eldugott helyen nem
volt lehetőség sem halottkémet hívni, sem gyászjelentést feladni. Úgy hiszem, halálát természetes
okokkal magyarázták; ha nem így van, azt minden bizonnyal elmondták volna, és emlékeznék rá.
Csak annyit tudok, hogy – valószínűleg gyakorlatias megfontolásból – a kunyhó közelében temették
el, a felesége mellé, aki már oly sok évvel korábban eltávozott az élők sorából, hogy a helybéliek el is
felejtették, valaha létezett. Ezzel le is zárul ez az igaz história, hacsak ki nem térek még azokra a
regényes körülményekre, amelyek közepette évekkel később, egy hozzám hasonló bátor lélek
társaságában áthatoltunk a sűrű erdőn és a romos kunyhóig merészkedtünk, hogy kővel
megdobáljuk a falát, majd lélekszakadva elrohantunk a kísértet elől, amelyről minden környékbeli fiú
jól tudta, örökké ott bolyong. Ám a történetnek van egy korábbi fejezete; ezt mesélte el nekem a
nagyapám.
Amikor Murlock összetákolta a kalyibát és fejszéjével határozottan nekilátott, hogy művelhető
földet hasítson ki magának a vadonból – miközben még mindig jobban bízott a puskája erejében –,
fiatal, erős, reményekkel teli ember volt. Abban a keleti megyében, ahonnan származott, feleségül
vett egy lányt, az ottani szokások szerint. Bizonyára olyan asszonyt választott, aki megérdemelte
odaadó szerelmét, s aki könnyű szívvel és töretlen lélekkel osztozott a nekik kijutó minden
nyomorúságban és veszedelemben. Senki sem tudta a hölgy nevét, kedvességéről és személyiségéről
csupán sejtéseink lehetnek, a kétkedő tehát nyugodtan morfondírozhat a dolgok mikéntjén, de Isten
mentsen attól, hogy én is így tegyek! Boldogságukról, egymáshoz való ragaszkodásukról éppen elég
bizonyítékul szolgálhattak a férfi özvegyként töltött napjai, hiszen mi más láncolhatta volna e
kalandvágyó embert e helyhez, ha nem az elhunyt áldott emléke?
Egy napon, amikor Murlock hazatért a vadászatból az erdő mélyéről, a feleségét lázas
önkívületben találta. Mérföldes körzetben sem találhatott orvost vagy szomszédot, az asszonyt pedig
nem merte magára hagyni, hogy segítségért menjen. Hozzáfogott hát egyedül, hogy meggyógyítsa és
visszahozza az életbe kedvesét, de a harmadik nap végén a nő eszméletét vesztette, és anélkül
távozott a másvilágra, hogy egy pillanatra is visszanyerte volna az öntudatát.
Abból, amit a Murlockhoz hasonló férfiak természetéről tudunk, kísérletet tehetünk arra, hogy
kitöltsük a hézagokat, amelyek nagyapám történetében tátongtak. Amikor Murlock
megbizonyosodott róla, hogy a felesége tényleg halott, józan eszére hallgatva felidézte az ilyenkor
szokásos tennivalókat; a holtat elő kell készíteni a temetésre. E szent kötelesség teljesítése közben
olykor ügyetlenkedett, néhány dolgot helytelenül intézett, és amit jól csinált, azt is teljesen
szükségtelenül meg-megismételte. Véletlen baklövései egy ilyen egyszerű és hétköznapi feladat
végrehajtása közben ugyanúgy megdöbbentették, mint a részeget, aki a megszokott természeti
törvények fejtetőre fordulásán álmélkodik. Az is meglepte, hogy nem tudott sírni. Ezen fölöttébb
csodálkozott és kicsit szégyenkezett is, hiszen bizonyára illetlenség nem megsiratni a halottat.
– Holnap – jelentette ki fennhangon – megácsolom a koporsót és kiásom a sírt, aztán
búslakodhatok majd a hiánya miatt; de most – bár természetesen tudom, hogy halott – valahogy jól
van ez így. A dolgok nem lehetnek annyira rosszak, mint amilyennek tűnnek.
Megállt a test fölött a félhomályban, megigazította a nő haját, kisimította az utolsó ráncokat
egyszerű öltözékén – mindezt gépiesen, lelketlen gondossággal. Tudat alatt felsejlett benne a
meggyőződés, hogy így van ez rendjén, hogy még egyszer utoljára együtt lehetnek, minden olyannak
tűnhet, mint régen, és valahogy majd magyarázatot kap a dolgokra. Még sosem tapasztalta, mi az,
gyászolni, ez irányú képességeit sosem tehette próbára a gyakorlatban. A szíve nem tudta
megemészteni, elméje nem bírta fölfogni a történteket. Még nem értette, mekkora tragédia zúdult
rá, erre csak később ébredt rá, és aztán soha többé nem tudta kiverni a fejéből. A fájdalom olyan
tehetséggel rendelkező művész, aki különféle hangszereken és hangnemekben képes eljátszani a
gyászéneket, a legélesebb sivítástól kezdve a súlyos, mély dübörgésig, akárha egy távoli dob lassú
hangját hallanánk. Egyeseket megijeszt, másokat elhódít. Akad olyan is, akire úgy hat, mint a testet
hirtelen megsebző nyílvessző, amely éberebbé teszi az érzékeket, másokra viszont mintha
bunkósbottal sújtana le, dermedt bénultságot okozva. Úgy hiszem, Murlockra az utóbbi módon
hatott, mivel (és a történet itt hitelesebb fordulatot vesz a puszta feltételezésnél) alig hogy befejezte
jámbor ténykedését, lerogyott egy székre az asztal mellé, amelyre előzőleg a holttestet fektette, és
miután elnézte, mennyire hófehérre fakul a kedves arc a lassan leereszkedő sötétségben, az asztal
szélére könyökölt és arcát a karjába temette, könnyek nélkül, végtelenül kimerülten. Ebben a
pillanatban elnyújtott jajgatás hallatszott a nyitott ablakon keresztül, mintha egy gyermek sírna
keservesen, mert eltévedt a sötét erdő mélyén! Ám a férfi nem mozdult. Még egyszer megszólalt a
földöntúli hang, ezúttal közelebbről, de ő már nem érzékelte. Talán valami vadállat volt, talán csak
egy álom, mivel Murlockot ekkorra elnyomta a buzgóság.
Néhány óra múlva, mint később kiderült, e hűtlen virrasztó felriadt, és fejét a karjáról fölemelvén
feszülten figyelt, bár nem tudta, mire és miért. Amott, a halott mellett az áthatolhatatlan
sötétségben nézett valamit, idézte fel különösebb megrendülés nélkül, ám nem tudta még,
micsodát. Érzékei éberré váltak, a lélegzete elakadt, a vérkeringése is lelassult, mintegy hozzájárulva
a csendhez. Ki vagy mi ébresztette fel, és hol lehet most?
Az asztal hirtelen megrázkódott a karja alatt, és ugyanebben a pillanatban könnyed, puha
lépteket hallott vagy vélt hallani – mintha valaki mezítláb járna a padlón!
Annyira megrémült, hogy nem bírt sem kiáltani, sem mozdulni. Várakozni kezdett, és oly sokáig
várt a sötétben, hogy már évszázadoknak tűnt számára minden pillanat és majd' megőrjítette a
rettegés. Hiába próbálta nevén szólítani a halottat, hiába akart volna az asztal fölé nyúlni, hogy
megbizonyosodjon, ott van-e még a tetem. Nem jött ki hang a torkán, karját és kezét ólomsúly húzta.
Aztán iszonyatos dolog történt. Olybá tűnt, egy nehéz test csapódik az asztalnak, akkora lendülettel,
hogy egészen a férfi mellkasához vágta és majdnem ledöntötte őt a székről. Ugyanekkor Murlock úgy
hallotta és érezte, mintha valami hatalmas puffanással a földre zuhanna, hogy az egész ház
beleremeg. Dulakodás zaja hallatszott, és az utána következő hangzavart lehetetlen leírni. A férfi
talpra pattant. A rémülettől elveszítette az eszét, és kezével az asztalra csapott. Ám az asztal üres
volt!
Van egy pont, ahol a rettegés átcsap őrületbe, és az őrület cselekvésre sarkall. Előre
meghatározott szándék vagy indíték nélkül, a tébolyultak kiszámíthatatlan ösztönétől vezérelve,
Murlock a falhoz ugrott, rövid tapogatózás után megragadta a puskáját, és célzás nélkül elsütötte. A
felvillanó fényben, mely egy pillanatra megvilágította a szobát, egy hatalmas párducot pillantott meg,
ahogy az ablak felé húzza a halott nő testét, fogát a torkába mélyesztve! Aztán az előbbinél is
feketébb sötétség és csend borult rájuk; és mire Murlock magához tért, a nap már magasan járt az
égen, az erdő pedig madárdaltól zengett.
A test az ablak mellett hevert, ahol a lövés torkolattüzétöl és dörrenésétől megrémült bestia
hagyta. A nő öltözéke szétszaggatva, hosszú haja összezilálva, végtagjai szanaszét álltak. A torokból,
melyet irtózatosan szétmarcangolt a vadállat, félig alvadt vértócsa fakadt. A szalag, mellyel a férfi a
két csuklót összekötötte, elszakadt, a halott két keze ökölbe szorult. Fogai között a vadállat fülének
egy darabját tartotta.
(Bokös Borbála fordítása)