Börcsök Mária

KETTÉSZAKADT
MAGYARORSZÁG

KOSSUTH KIADÓ
CET
 Írta
BÖRCSÖK MÁRIA

ISBN 978-963-09-7076-1

Minden jog fenntartva

© Börcsök Mária 2012

© Kossuth Kiadó 2012

 I.
Kosztolányi Dezső írta 1933-ban, hogy a magyartanításnak nem lehet
fontosabb célja, mint hogy olvasókat neveljen a kortárs irodalom
számára. Ehhez pedig az kell, hogy a diákok merjenek önállóan
gondolkodni, merjék kifejezni ellenérzésüket még a legnagyobb
lángelmékkel szemben is.
Ugyanez áll a történelemtanításra. A múlt ismeretére főleg azért
van szükség, hogy lássuk: a helyes utat a végén könnyebb felismerni,
mint az elején, különösen, ha akkor még gödrökkel és kátyúkkal van
tele.
Ebből adódóan azok az emberek, akik ezt az utat erőltették a
széles, kényelmes zsákutcák helyett, nem tűntek nagynak a legtöbb
kortárs szemében. Különösen akkor nem, ha voltak rossz
tulajdonságaik is – erőszakosság, kapzsiság, erkölcsi szabadosság, a
szokások, a hagyományok semmibevétele stb.
Ezek a tulajdonságok környezetüket felháborították, a
tankönyvekből azonban kimaradtak. Az utókor tehát az igazi ember
helyett egy talapzaton álló szobrot ismer csupán. És minél magasabb
ez a talapzat, annál alacsonyabbnak, jelentéktelenebbnek tűnnek
mellette az élők közül még azok is, akikből a holnap nagyjai lesznek,
ami pedig igen veszélyes a hazára.
A tanórákon könnyebb méltatni szigorú rendeleteket és merész
reformokat, mint akkor helyeselni, ha ránk vetnek ki egy új adót,
tőlünk vonnak meg kedvezményeket.
Bizony előfordul, hogy az újításokat legjobban ellenző, a magyar
identitást legjobban féltő utódok lobogtatják legjobban a zászlót
azoknak az emlékműve előtt, akik újításokat vezettek be, évszázados
hagyományokat rúgtak fel hajdanában.
 II.
Vegyük mindjárt az államalapító Szent István királyt, akinek
fennmaradásunkat köszönhetjük.
Ő éppen a „legjobb magyarokat” háborította fel azzal, hogy az ősi
vallást, amit évszázadokon át nemzedékek vallottak, gyakoroltak,
egyszerre bűnnek tekintette, a hagyományokhoz elkeseredetten
ragaszkodókat pedig kegyetlenül üldözni kezdte.
Az elemek tiszteletén alapuló szertartások, források, tavak, folyók
mentén bemutatott áldozatok, a tűz, a szélparipán száguldó vihar, az
igazságosztó föld tisztelete, mely eddig betöltötte a magyarok életét,
most pogány babona lett. A fehér szakállú öregisten, aki az élet-halál
vizét adja, éppúgy eltűnt, mint az aranyhajú, aranyruhájú
boldogasszony, a fejükön követ vivő, kezükkel orsót fonó végzetnők,
a hegyi és erdei szellemek. És eltűntek a sárkányok, a táltosok, a
hadat vezető turulmadár. Eltűntek a varázslók, bájolók, regősök,
igricek. Megszűnt a lóáldozat, a véráldomás. És sok régi zene és
ének is elhallgatott.
Nekünk ezek már semmit se mondanak, de őseink betiltásukat úgy
szenvedték meg, mintha nekünk egy világhatalom a karácsonyt vagy
a húsvétót tiltaná be. Sőt még sokkal jobban. Mert a mai emberek
jelentős része nem vallásos, de a vallásgyakorló hite is más, mint az
ezer év előtti nép babonás világa.

Ne sírj, ne sírj, Szent István királyunk,

Mi sem vagyunk ördögök, hanem a szolgáid, Haj, regő, rajta –
bizonygatta az egykori énekében a hivatásától eltiltott, kétségbeesett
regös. Azért mert valaki nem akar keresztény lenni, még nem ördög,
még lehet a király hűséges alattvalója.
De István ezt nem nagyon hitte el. Német lovagokkal fordult a
népe ellen. Ez nagyon fájt a magyaroknak, akik nemrég hősként
száguldoztak nyugaton, és rettegésben tartották azokat, akiket most a
nyakukra hoztak. És ráadásul földdel, birtokokkal ajándékozta meg
őket az uralkodó.
Ám a kereszténység felvétele volt az ára, hogy bebocsátást
nyerjünk Európába, hogy megszülessen a magyar királyság.
A magyar királyság megalapításáról egyetlen írásos tudósítás
maradt fenn az 1018-ban meghalt Thietmar merseburgi püspök
krónikájában: „Az említett császár (III. Ottó) kegyéből és biztatására
Henriknek, a bajorok hercegének sógora, Vajk országában püspöki
székeket hozva létre – koronát és áldást kapott.”
Az írás nem említi a pápa nevét, inkább a német császár „kegyét”
hangsúlyozza és a sógorságot, melynek kissé lenéző szemlélete a
Habsburg-évszázadokon át is megmaradt.
A korona elnyerése természetesen nem jelentette azt, hogy
Magyarország valóban keresztény állam lett. A hazánk földjén járó
idegen krónikások azt konstatálták, hogy két Magyarország létezik:
az Európához hasonulni akaró keresztények és a régi szokások, régi
vallás – a magyar „identitás-tudat” elszánt védelmezői.
A magyarság tehát már 1000 éve is „ketté volt szakadva”, és a
pogányok és a keresztények élethalálharcot vívtak egymással. Az
erőszaktól irtózó Jézus hívévé szegődött Szent István ebben a
harcban olyan eszközöktől sem riadt vissza, amelyekért ma a hágai
törvényszék elé citálnák: földarabolás, élve eltemetés, szemkitolás,
fülekbe forró ólom öntése és így tovább.
Végül is igaza volt. Ezt persze utólag könnyebb belátnunk, hiszen
„idegenszívűségre” valló, kegyetlenségtől sem visszariadó
elszántságát igazolta az idő. De a saját korában igazának felismerése
nem volt ilyen egyszerű. Emlékezzünk, hány korszerű eszme bukott
bele abba, hogy semmibe vette a nemzeti hagyományokat! És a
nemzeti hagyományokat védő konzervativizmus hányszor sodorta
végveszélybe az országot!
 III:
A Szent István által bevezetett új rend megszilárdításához hosszú idő
kellett.
A nagy király 1038-ban dühösen kiabálva halt meg. Művét nem
sikerült befejeznie. Nem alapított dinasztiát. Ottó, Bernát, Ágota és
Hedvig nevű gyermekei után a trónörökös, Imre is meghalt.
Feltehetően Vazul veje, Tonozuba (a név jelentése: vadkan) által
szervezett merényletben. Ezért érezhetett olyan tomboló dühöt
István, hogy Tonozubát feleségével együtt élve ásássá földbe.
Imrét az egyház később szentté avatta többek közt „tisztaságáért”
- állítván, hogy feleségével nem élt házaséletet. Én ezt kizártnak
tartom. István, aki pontosan tudta, hogy Magyarország sorsa attól
függ, hogy keresztény dinasztia kezében marad-e a hatalom, biztosan
nem engedte volna, hogy fia ne tegyen eleget legfontosabb
feladatának, az utódnemzésnek.
Imre valószínűleg impotens volt, csak hát a történetírás egy
Árpád-hercegre ezt nem találta elég hízelgőnek, ezért életszentséggé
szublimálta.
Imre halála után a legközelebbi vérrokon Vazul maradt, de őt már
István megvakítatta, tehát alkalmatlan lett az uralkodásra. Vazul
három fia, Levente, András, Béla pedig kimenekült az országból.
Féltek az apjukkal brutálisan elbánó Istvántól. István pedig félt tőlük.
Félt, hogy az országot visszavezetik a pogányságba.
Így aztán nővérének, a szépséges Gizellának és a velencei
dózsénak a fiát, Orseoló Pétert jelölte utódjául.
Igaz, a velencei dózse, Orseoló Ottó már rég nem élt, és egész
dicstelenül fejezte be a pályáját. 1026-ban ugyanis a korrupció miatt
nekitámadtak, levágták a szakállát, megfosztották méltóságától és
kizavarták az országból. Száműzetésben halt meg 1031-ben. Akkor
tért haza az özvegy Gizella két gyermekével fivére országába.
 István tehát ismerte az unokaöccsét, és nyilván látta, hogy ez a
dadogó, önző, élvhajhász fiatalember teljesen alkalmatlan az
uralkodásra, de mint kritikus helyzetben annyi politikus, ő is a
megbízhatóságot választotta a szakértelem helyett. A megbízhatóság
ez esetben keresztény voltát, „nyugati” származását jelentette. Azt,
hogy nem kell tartani attól, hogy az országot visszavezeti a
pogányságba. Azt azonban sejthette – nyilván Péter cinikusan
szemébe is vágta, az agg király azért üvöltözött a halálos ágyán –,
hogy az országot nem intelmei szerint fogja kormányozni. És az
özvegy királyné nem sok jóra számíthat.
Az, hogy Gizella javait valóban elkobozta, másokkal való
érintkezését azonnal korlátozta, tulajdonképpen érthető volt. Egy
nyüzsgő királynéi udvartartás óhatatlanul gyülekezőhelye lesz
mindazoknak, akik a királlyal elégedetlenek. Orseoló Péterrel pedig
hamarosan mindenki az volt.
Eleinte a pogányok reményt láttak arra, hogy az országot
megtisztítsák az idegen vallástól. Hogy az idegen hókuszpókusz (hoc
est corpus) után újra magyarul lehessen énekelni és dicsérni a régi
isteneket. Orseoló Péter azonban olyan eszeveszett pogányirtásba
kezdett, amit még a keresztények is megsokalltak.
Az István által épített várakat német és olasz katonákkal rakta tele,
akik idejük nagy részét a magyar nők megerőszakolására fordították.
Ebben a király is együttműködött velük.
Ezek után érthető, hogy sokan meg akartak szabadulni Pétertől.
De ebben sem volt „nemzeti egység”. Sokan érveltek amellett is,
hogy a nagy király végakaratát – bármilyen szerencsétlennek
bizonyult – tiszteletben kell tartani.
Végül mégis döntés született: a végakaratot mégsem tisztelik, Aba
Sámuelt teszik meg királynak.
Aba Sámuel nem volt ugyan Árpád-vér – István legkisebb
húgának, Saroltnak volt a férje –, de palatínusként a király utáni
legmagasabb címet viselte, és nagy tekintélynek örvendett.
Mindenki bízott abban, hogy megválasztása békét teremt az
országban.
Nem teremtett.
 Aba Sámuel, aki nyilván sértve érezte magát, hogy Szent István
nem rá, hanem nyikhaj unoka-öccsére hagyta az országot, trónra
lépésekor úgy érezte: ütött a politikai bosszú órája. Kegyetlen
„tisztogatásba” kezdett Péter hívei között.
Véres terror tombolt az országban.
Így aztán a lakosság szinte megkönnyebbült, mikor a német földre
menekült Pétert – annak fejében, hogy hűbérbirtokként nekiígérte
Magyar-országot – III. Henrik hadsereggel visszahozta, és az 1044-
es ménfői csatában megsemmisítő csapást mért Aba Sámuelre.
Aba Sámuel hívei erre tüstént visszapártoltak Orseoló Péterhez. Ő
pedig ott folytatta, ahol abbahagyta. Az országban folyt a magyar
vér. Ezúttal Aba Sámuel híveinek vére.
És nemsokára Péteré is. Kitört a Vata-féle pogánylázadás.
A leborotvált fejű, egy szál varkocsot lengető, a régi istenek nevét
harsogó „igaz magyarok” egy udvarházban gyilkolták meg, ahová
utolsó híveivel bezárkózott.
És így a sors megadta a lehetőséget, hogy a meg vakított Vazul
leszármazottjai üljenek Magyarország trónjára.
 IV.
Csakhogy a Vazul fiúk visszatérését sem akarta mindenki.
Elsősorban a pogányok akarták. Ők is főleg Levente miatt.
Levente ugyanis – külföldről szállongó hírek szerint – nem lett
renegát, hanem hithű pogány maradt. Szimpatikus fiú volt, jó
kedélyű, vidám, szeretett mulatni, szerette a nőket, és volt egy
magamfajta ember számára különösen szimpatikus tulajdonsága:
fütyült a hatalomra.
Öccséről, Andrásról ezt nem lehet elmondani. O ortodox
szertartás szerinti keresztény lett, elvette bölcs Jaroszláv lángvörös
hajú, szépséges lányát, Anasztáziát, aki egy kislányt szült neki. És
Kijevből leste az alkalmat, mikor térhet vissza.
Miután a trónért hadakozó Orseoló Péter és Aba Sámuel egyaránt
meghaltak, megnyílt az alkalom Vazul fia előtt.
A hazatérő Andrást a Zemplén hegységnél óriási tömeg várta.
Legnagyobb meglepetésre mind pogányok. Mert hiába lett Vazul fia
keresztény, a magyarok egy része úgy gondolta, hogy az apjával
művelt gyalázatot nem felejtette el, és szabadkezet ad nekik, hogy az
„idegenszívűeket” kisöpörjék az országból. Minthogy András mellett
nem állt erős hadsereg, kénytelen volt szavát adni, hogyha legyőzik a
keresztényeket, visszaállítja a pogányságot.
Iszonyú polgárháború következett. Magyar gyilkolt magyart.
Templomokat gyújtottak fel, papokat öltek meg, 10 közül 7 püspök
is áldozatul esett a vérengzésnek.
Ez tehát megint csak nem az egység kora volt.
És ezt András megkoronázása sem hozta meg. Mert, ahogy trónra
ült, azonnal megszegte az őt hatalomra segítő pogányoknak tett
ígéretét, és könyörtelenül legázolta őket. Ez szükségszerű lépés volt,
hiszen a múltba már nem lehetett visszafordulni, de a szószegés attól
szószegés marad.
 A király hazugsága sok hívét felháborította.
Ráadásul bátyjának, Leventének rejtélyes halála is.
Ő ugyan váltig hangoztatta, hogy nem vágyik hatalomra, de azért
öccsének potenciális veszélyt jelenthetett.
Igazi veszélyt jelentett viszont Henrik császár, aki úgy érezte,
András bitorolja Magyarországot, amit már Orseoló Péter
hűbérbirtokként nekiadott. A háború elkerülhetetlennek látszott.
Ezért András kénytelen volt hazahívni nála sokkal jobb hadvezérként
számon tartott Béla öccsét, hogy ő álljon a sereg élére. Ráadásul az
ország egy-harmadát királyi hercegségként fennhatósága alá rendelte.
Ez az ország megosztását jelentette. Akinek a kezében a fegyver,
annak a kezében van a tényleges hatalom. Sokan uszították Bélát,
hogy ne habozzon azt ténylegesen is megszerezni.
A testvérháborúnak – és hatalma elvesztésének
– András azzal próbálta elejét venni, hogy öccsét jelölte
utódjának. Könnyen tehette, mert nem volt fia. Amikor azonban
felesége tíz egynéhány évvel lányuk születése után megszülte a várva
várt fiút, Salamont, majd egy másik fiút, Dávidot is, András
visszavonta öccsének a trón öröklésére tett ígéretét. Az újabb
szószegés megint nagy felháborodást keltett.
Pedig végeredményképpen érthető volt. Egyrészt a gyerek az
ember szívében mindenkit megelőz. Másrészt a magyar öröklés
Szent István óta a primogenitus elvén alapult.
Ettől azonban Béla még becsapottnak érezte magát. És nem voltak
skrupulusai: idegen sereget, háromezrednyi lengyel katonát hozott az
országba, hogy tulajdon testvérét megsemmisítse. András pedig a
hatalomért folytatott harcban nem riadt vissza attól, hogy eddigi
ellenségéhez, Henrikhez forduljon segítségért. Akárhogy nézzük,
mindkét fél óriási bűnt követett el.
A Tisza mentén lezajlott csatát az ügyesebb Béla nyerte.
Hordszéken cipelt testvérét, Andrást, aki a csata előtt szélütést
kapott, meneküléskor széttaposták.
 V.
Andrásnak 1060-ban bekövetkezett halála újabb trónöröklési vihart
kavart. Ugyanis Salamon fiát 1057-ben már királlyá koronáztatta. De
Salamon még gyermek volt, Béla pedig győztes hadvezér, tehát nem
lehetett kétséges, kié lesz a hatalom. Béla rögtön királlyá
koronáztatta magát, de nem sokáig örülhetett a királyságnak. Három
év múlva dömösi udvarházának tróntermében, ahol tárgyalásait
szokta lebonyolítani, fejére zuhant és agyonütötte a baldachint tartó
állványzat.
Örököse legidősebb fia, Géza lett volna, ám András hívei, akik
Bélát sohasem ismerték el törvényes királynak, András fiát,
Salamont fogadták el uralkodónak.
A döntést Géza kénytelen-kelletlen elfogadta.
De László öccsével egyre határozottabban törekedtek arra, hogy
unokaöccsüket elűzzék az országból. Megint csak számítottak a
lengyel segítségre, Salamon pedig a németekbe kapaszkodott.
A végső nagy összecsapásra 1074. március 14-én Mogyoródnál
került sor.
Itt megint magyar gyilkolt magyart. Keresztény magyar
keresztény magyart. Itt nem volt szó sem honvédelemről, sem
hitvédelemről. Itt pusztán a hatalom, a préda miatt öldököltek
tisztának, hősnek, szentnek tartott elődeink.
László, akiben volt annyi morális érzék, hogy ezt felismerje,
kétségbeesetten siratta a mindkét oldalon heverő halottakat – pogány
módra körmével hasogatva arcát.
A mogyoródi vereség után Salamon elmenekült, s bár rejtélyes
eltűnéséig többször próbálkozott országa visszaszerzésével, Géza
mégiscsak király lett, majd halála után László fejére került a korona.
A szentnek tartott király kemény, egy mai emberjogi harcos
szemével nézve kegyetlen törvényekkel uralkodott. Becsületére
mondva legalább beismerte, hogy uralkodni nem lehet súlyos bűnök
elkövetése nélkül.
„A mindeneknél vállal magasb”, feleségét, Adelhaidot
szerelemmel szerető lovagkirálynak nem adatott meg a fiú utód.
Lánya, Piroska hiába lett bizánci császárné, és az ortodox vallás
szentje, a trónutódlás kérdését nem oldotta meg. Így aztán csak
bátyjának, Gézának fiai jöhettek számításba.
Csakhogy az idősebbik: Kálmán kimondottan csúnya,
majdhogynem nyomorék férfi volt, aki egy király imázsát nem tudta
megtestesíteni. Így László fiatalabbik unokaöccsére hagyta a trónt.
 VI.
A rút, de jó eszű Kálmán ebbe nem nyugodott bele. Ahogy
nagybátyja lehunyta szemét, azonnal megvakítatta Álmos öccsét,
hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye. Ugyanez okból Álmos 5
(más források szerint 9) éves kisfiának is kitolatta a szemét. Sőt ki is
akarta heréltetni. Végtelen bölcsességében nem gondolt arra (vagy
nem érdekelte), hogy ezzel esetleg az Árpád-ház fennmaradását
veszélyezteti.
Az utókor ezt a Könyvesnek nevezett Kálmánt elsősorban azért a
felvilágosodott nézetéért becsüli, mely szerint „boszorkányok
nincsenek”.
Ő azonban ilyesmit sose mondott. Azt mondta, hogy strigák
nincsenek, a „szépasszonyok” a boszorkányok azon alfaja, mely a
szülő asszonyok körül sertepertél, és a szép, egészséges csecsemőket
ványadt, beteg korcsokra cseréli.
Minthogy Kálmánról mindenki azt pusmogta, hogy nem lehet
igazi Árpád, mert annyira csúnya, striga ellenessége nem annyira
felvilágosodottságából, mint saját érdekeinek védelméből adódott.
„Könyves” jelzője is onnan származott, hogy a zsolozsmázást, amit
egri püspökként végzett, királyként sem hagyta abba, így nap mint
nap sokan látták őt könyvvel kezében sétálni a bástyákon.
Mindazonáltal nem tagadható, hogy művelt, az egyházjogban igen
járatos férfiú volt.
Fiáról mindez nem mondható el. Az alkoholista II. István ráadásul
nemzésképtelen volt. Sem feleségétől, sem nagyszámú ágyasától
nem született gyermeke.
Az Árpád-ház tehát majdnem kihalt a XII. század első felében.
Szerencsére Kálmán ostoba és kegyetlen rendeletét nem hajtották
végre, a Pécsváradon rejtegetett Béla herceget nem herélték ki. II.
István pedig – miután belátta, hogy nem tud utódot nemzeni -
módosította azt a törvényt, mely szerint vak ember nem lehet király
és Álmos fiára hagyta trónját.
Béla megbocsátó keresztényként lépett a történelem színpadára.
Megígérte, hogy fátylat borít a múltra. Nem kutatja, kik támogatták a
nagybátyját a vele megtörtént gyalázatosságok elkövetésében. És
összehívta Aradon az országgyűlést.
Az országgyűlésen 68 gyanútlan nemest azonnal lemészároltatott.
De ez nem volt elég. Emberei „szétszáguldottak ország szerint tova”,
és lemészárolták az áldozatok otthon maradt hozzátartozóit.
Mondják, de lehet, hogy csak Béla védelmében mondják, hogy erre
szerb felesége, Ilona királyné ösztönözte, ám Bélát ez nem menti fel.
Tette a történelem egyik leggyalázatosabb bűnténye volt, ami
vetekszik a sztálinista diktatúrák borzalmaival.
Az ország nagy része fölháborodott. A lázadók Borisz herceghez
menekültek. Boriszt Könyves Kálmán második felesége, Eufémia
szülte. A kijevi hercegnőt 13 éves korában adták hozzá a nála 26
évvel idősebb, a kor fogalmai szerint már meglett korú Kálmánhoz,
aki ráadásul rút volt, sánta, púpos és beteges. Állandó
középfülgyulladás gyötörte, füléből folyt a genny, ami agyhártyájára
húzódott. A szerencsétlen királyt pokoli fájdalom gyötörte. Az
orvosok mákgubófőzettel próbálták enyhíteni. Ő maga pedig
alkohollal. Hogy mennyit közeledett ifjú hitveséhez, nem tudni,
nyilván nem sokat. Azért gurult iszonyatos dühbe, mikor a
fiatalasszony teherbe esett. Eufémia ugyan esküdözött égre-földre,
hogy a király igenis hált vele, csak nem emlékszik rá, mert szokás
szerint, bódult állapotban volt, de a király ezt nem volt hajlandó
elhinni. Végtelen kegyességében azonban nem ölette meg a
feleségét, csupán kidobta. (A korabeli törvények szerint a férjnek
joga volt a gyilkossághoz, ha feleségét hűtlenségen kapta. Ezért
világi bíróság nem vonhatta felelősségre. Ha netán kiderült, hogy az
asszony ártatlan volt, legfeljebb néhány marhát tartozott fizetni
kárpótlásul a nő apjának.)
Az elbocsátott Eufémia visszament az apjához, és Kijevben szülte
meg Boriszt, aki Béla idejében 16-17 éves lehetett, és meg volt
győződve, hogy Könyves Kálmán fia, és őt illetné a trón.
 A lázadók tehát köré gyűltek. A Sajó mentén Béla meglepte őket
– állítólag szintén a felesége biztatására, és újabb rettenetes
mészárlást rendezett.
Csoda-e hát, hogy kemény alkoholista lett belőle. Ez azért volt
nagy tehertétel az országnak, mert részegségében rettenetes dolgokat
művelt. Birtokokat kobzott el, osztogatott másnak, embereket
fosztott meg hivataluktól, vetett tömlöcbe. Mikor józan állapotában
figyelmeztették erre, semmit sem volt hajlandó elismerni, nehogy azt
higgyék, hogy tényleg bormámorban cselekedett.
A környezete pedig nem tehetett mást, minthogy várj a a halálát.
 VII.
Béla halála 1141-ben következett be, de nem hozott nyugalmat.
Pártharcok és ellenkirályok követték egymást, még végül unokája,
III. Béla jutott a trónra.
De elég nagy kerülővel.
Ugyanis 14-15 éves korában kikerült Bizáncba. Mánuel császár
megígérte, hogy hozzáadja a lányát, és örökösévé teszi. Csakhogy a
császárnak fia született, és így – mint annak idején a mi
Andrásunknak – megváltozott a szándéka. Béla herceget, akit
Bizáncban Alexiosznak neveztek, hazapaterolták Magyarországra.
Itthon nem fogadták tárt karokkal, pedig a császárlány helyett egy
világszép, fekete hajú hercegnőt kapott feleségül, akit büszkén hozott
magával, Antiochiai Annát.
A legnagyobb csalódás az öccsét, Gézát érte, aki biztos
várományosa volt a magyar trónnak. Kisebbik fia mellé állt az
édesanyjuk is, meg az ország jó része, hisz ő élt itthon, őt ismerték.
Lukács, az esztergomi érsek is Béla ellen volt, mert attól félt, hogy
Bizáncból jőve a keleti rítust fogja elterjeszteni. Nem is volt hajlandó
fejére tenni a koronát.
Béla hívei erre a pápához fordultak. Kérték, engedélyezze, hogy
az esztergomi érsek helyett egy másik főpap koronázzon.
Lukács fölháborodott. A hívei is.
A nemzet megint két táborra oszlott.
A pápa a nemzetközileg jobban ismert Bélát támogatta, és arra
utasította Lukácsot, hogy „betegség vagy más okra hivatkozva” –
tehát presztízs-veszteség nélkül – bízzon meg egy másik érseket a
koronázással.
Lukács a pápának sem engedett.
Erre Béla egy aranyszálakkal átszőtt díszköpenyt küldött neki,
hogy jóindulatát megnyerje. A főpap ezt – valljuk be, teljes joggal –
megvesztegetésnek, szimoniának minősítette, ami főbenjáró bűnnek
számított. Szóba sem állt Bélával. Végül – a pápa jóváhagyásával – a
kalocsai érseket kérték föl, hogy végezze el a koronázási szertartást,
ami 1173. január 13-án megtörtént. Béla ezután börtönbe záratta
öccsét, anyját pedig kizavarta az országból. Az özvegy királyné,
Fruzsina sírva távozott. Géza azonban nem adta meg magát,
kiszökött börtönéből és a németekhez menekült. Béla követelte a
kiadatását. Mivel nem küldték vissza Gézát, ő ment utána. Amerre
járt a serege, felperzselt földek, égő házak, égő templomok jelezték
útját. Raboltak, fosztogattak, mint a kalandozások korában, csak
most már nem tévelygő pogányként, hanem mint hívő keresztények.
És még rabszolgákat is tereltek haza Krisztusban szeretett testvéreik
közül. Csak Gézát nem sikerült megkaparintaniuk.
Amikor Henrik herceg 1177-ben meghalt, a nála bujkáló Géza
továbbmenekült a csehekhez.
De ott nagy csalódás érte: vasra verve hazaküldték a bátyjához,
aki újra rács mögé dugta testvérét, ezúttal szigorúbb őrséget állítván
köréje. Géza híveit pedig kegyetlenül megbüntette. Így néhány évre
nyugalmat teremtett az országban. Ehhez hozzájárult, hogy első
feleségének halála után benősült a francia uralkodóházba. A csinos
Capet Margittal francia építészek, zenészek, trubadúrok özönlöttek
az országba. De a viszonylagos nyugalom halála után véget ért.
Fiai a hatalomért egymásnak estek. Pedig a helyzet egyértelmű
volt: a trón az elsőszülött fiút, Imrét illette, akit apja már nyolcévesen
megkoronáztatott.
A fiatalabbik, András azonban képtelen volt belenyugodni abba,
hogy később született. Először csak egy darabot követelt apja
országából, de minthogy nem kapott: fegyvert fogott a törvényes
király ellen. Lelle és Szemes térségben ismét magyar gyilkolt
magyart, és ennek semmi más oka nem volt, mint András
hataloméhsége.
A csatában Imre király győzött, öccse nyugatra menekült. A király
kérte kiadatását, de mint néhány éve Gézát, most Andrást sem adták
ki. Így aztán Imre is bosszúálló hadjáratot küldött a szomszédokhoz.
 Végül a pápa közbenjárására, aki többször figyelmeztette őket,
hogy ne háborúzzanak egymással, hiszen testvérek, „összeköti őket
az anyaméh”, András hazajöhetett.
De nem sokáig maradt békében. 1203-ban ismét sereget gyűjtött a
bátyja ellen, aki szintén sereggel ment elé Varasdra. De összecsapás
helyett meglepő dolog történt: Imre fegyvertelenül, egy-szál
magában átment az ellenség táborába, és megkérdezte: ki mer kezet
emelni felkent királyára? Mindenki mozdulatlan maradt. Akkor Imre
megragadta öccsét, és hátracsavart kézzel kirángatta a táborból. De
nem volt kegyetlen hozzá, csupán bezáratta Esztergom várába.
De nem soká maradt ott.
1204 novemberében egy betegség elvitte Imrét. Igaz, volt egy
kicsi fia, akit az anyja koronástul, kincstárostól kimentett az
országból, ez a kisfiú azonban 1205 májusában – feltehetően
mérgezés következtében – szintén meghalt. Holttestét hazahozták
Bécsből, Andrást pedig még akkor májusban királlyá koronázták.
 VIII.
Amikor II. András elérte vágyva vágyott célját, és végre magyar
király lett, már nős ember volt. Feleségét, Gertrudist a Bánk bánból
ismerjük. Katona drámája azonban – mint a legtöbb történelmi
tárgyú irodalmi alkotás – nem tekinthető történelmileg hitelesnek.
Például Szulejmán szultán nem a szigetvári hős, Zrínyi Miklós
kezétől halt meg, ahogy dédunokája, a szintén Zrínyi Miklós
megénekelte, hanem a táborban dúló vérhas vitte el. De ha Zrínyi öli
meg, az sem lett volna érdem, hisz a nagy szultán már 71-72 éves
volt, tehát a kor fogalmai szerint öregember.
A hősi halált halt Zrínyi apoteózisa is a költői képzelet (egyébként
teljesen jogos) szüleménye. A valóságban ugyanis holttestét
megalázták a törökök. Lemetszett fejét kosárba rakták, jó vastagon
bekenték mézzel, hogy ne rohadjon, és felküldték a budai pasának. A
pasa továbbküldte a kosarat a Győrben időző magyar királynak,
Miksának. Oda kellett utazni érte vejének, Batthyány Boldizsárnak,
Zrínyi Dórica férjének, hogy hazavigye Csáktornyára.
El lehet képzelni, mit érzett Zrínyi Miklós özvegye, szegény
Rosenberg Éva, mikor a mézes fejet megkapta.
Nem akarom az egész magyar irodalmat végigtekinteni, azt
azonban megjegyzem még, hogy Arany mesterművének, a Toldinak
sincs sok köze a történelmi igazsághoz.
Különösen a Toldi estéjének nincs, aminek a végén Nagy Lajos
király kifejti a haladásról vallott nézeteit a szélütött Toldinak, aki
eközben meghal. Akkor „Lefejté az élő kéz a halott kezet. Hosszú
hallgatás lön. A király könnyezett.”
Csakhogy legfeljebb Toldi könnyezhetett Nagy Lajos 1382.
szeptember 11-én bekövetkezett halálakor, ugyanis még javában élt.
Szolgálta Zsigmond királyt is, 1388-ban elkísérte Prágába, és csak
1390-ben hunyta le örökre a szemét.
 A történelmi Toldi, ez a nagy erejéről és párviadalairól híres
lovag, aki 1365-ben az itáliai zsoldos csapat alvezére, majd szabolcsi
főispán lett
– Arany Toldijával ellentétben, megnősült, és hagyott „örökségen
civódó” gyerekeket, mégpedig két fiút.
De térjünk vissza Katona József Gertrudisához, akit a darabban
Bánk bán meggyilkol. A valóságban Bánk bánnak semmi köze nem
volt a merénylethez, már csak azért sem, mert öregedő feleségét,
Totát nem fenyegette az a veszély, hogy a királyné öccse, az
elkényeztetett Ottó megkívánja. Márpedig nagy nemzeti drámánk
hőséből elsősorban a féltékenység váltja ki azt az indulatot, mellyel
neki ugrik – csábító helyett – Gertrudisnak, hogy aztán elmeneküljön
a tett színhelyéről.
A merényletet magyar főnemesek követték el - mégpedig igen
aljas módon.
Megvárták, míg a király elindul a keresztes háborúba, amire a
pápa már régen sürgette, akkor törtek rá a családjára. Gertrudis négy
kisgyermekével – a későbbi Szent Erzsébet már Thüringiában volt –
a Pilisben időzött. A rátámadó hős urak nemcsak „egyszerűen”
leszúrták, hanem élve feldarabolták a nyomorult gyerekek szeme
előtt.
A hároméves András a földhöz szorította arcát, mikor látta
édesanyját, amint véres karcsonkokkal irgalomért hadonászik. Az
ötéves Kálmán fuldokolni kezdett, és élete végéig fuldokolt, ha
valahol vért látott. A hétéves Béla – későbbi IV. Bélánk - sokkosan
reszketett még évek múltán is.
Az özveggyé tett király kétségbeesve tombolt, mikor feleségének
halálhírét – megcsonkított testének egy darabjával – Leleszre
megvitték neki.
Kevés királynét szeretett úgy a férje, mint ő Gertrudist, aki öt
gyermek után is meg tudta őrizni asszonyi vonzerejét, és aki –
kétségtelen meglévő férfias ambíciói mellett – gyöngéd feleség volt,
és igen jó anya.
II. András a kor legnagyobb szobrászával csináltatott
márványszarkofágot neki, amelyre saját magát is ráfaragtatta. A
pilisszentkereszti cisztercita kolostor templomában sokszor látták őt
könnyezve imádkozni. Adományt is sokszor adott a szerzeteseknek,
hogy a „dicső Gertrud királyné lelki üdvéért” imádkozzanak.
Ebből a dicstelen gyilkosságból akart Katona olyan drámát írni,
mely az idegen zsarnok elleni lázadást magasztalja.
Nem célom, hogy a Bánk bánt elemezzem, hiszen nem
irodalomelmélet-esszét írok, de azért megjegyzem: Katona indulata a
konzervatív Habsburg uralkodó, I. Ferenc ellen jogos. Az is érthető,
hogy ezt nem lehetett nyíltan megírnia. Az azonban, hogy az idegen
zsarnok elleni gyűlöletet egy jó király rossz hitveseként
garázdálkodó, idegen származású királynéba transzponálta, teljesen
elhibázott.
Először is: egy idegen király regnálása valóban sérti a nemzet
önérzetét és szuverenitását. A királyné idegen származása azonban
törvényszerű. A királyok csak uralkodóházakból nősülhettek, és
házasságuk a korabeli diplomácia legfontosabb eszköze volt. Az
1000-től gyakorlatilag 1918-ig tartó magyar királyság történetében
nem volt magyar királynénk – a rövid ideig Szent István sógoraként
trónra jutó – Aba Sámuel hitvesét, Saroltát, illetve Ciliéi Borbálát
kivéve. Utóbbi egy szlovén származású magyar főúr lányaként lett
királyné, mert apja és az ő klikkje terrorral rákényszerítette
Zsigmondot, hogy elvegye.
Másodszor is: egy királyné nem lehetett diktátor, nem lehetett
zsarnok, mert semmi közjogi hatalommal nem rendelkezett.
Legfeljebb szolgálóinak, udvarhölgyeinek parancsolgathatott,
egyébként éppolyan alattvalója volt a királynak, mint bárki más. Az
abszolút monarchiákban teljhatalommal rendelkező uralkodó
bármikor megfoszthatta birtokaitól, fogságba vethette, vagy kiűzhette
az országból, mint Gizellát Orseoló Péter, Eufémiát a férje, Könyves
Kálmán, vagy Fruzsina királynét a fia, III. Béla. Kun László pedig
kolostorba záratta hitvesét abban a reményben, hogy ott a rossz
ellátás következtében előbb-utóbb elhalálozik.
A királyné tehát nem osztogathatott országos méltóságokat,
várakat, földeket, legfeljebb a férjét kérhette ilyesmire. Na most, ha
ez a férj – elvei ellenére – megtette ezt, akkor nem volt jó király. Ha
pedig akarata megegyezett a királyné óhajával, nem lehet a királyné
bűnének tekinteni.
 II. András esetében feltehetően ez történt.
Amint láttuk, Árpád-kori királyaink baj esetén mindig a
németekhez rohantak, mint anyjához a kisgyerek. A bajt pedig
legtöbbször legközelebbi
rokonaik okozták. Orseoló Pétert nagynénje férje ütötte ki a
hatalomból, és német segítséggel szerezte vissza azt. Vazul fiának,
Andrásnak, aki szintén igényt tartott a magyar trónra, tulajdon
öccsével, Bélával gyűlt meg a baja. Ő sem átallott német segítséget
kérni. Fia, Salamon sem, aki unokatestvéreivel, Gézával és Szent
Lászlóval marakodott a hatalomért. A németekhez futott II. Géza,
mikor a Bizáncból kiebrudalt Béla az elveszett császári koronáért a
magyar koronával akarta kárpótolni magát, ami az elsőszülöttség
jogán megillette ugyan, de amit Géza sehogy sem akart neki
átengedni.
De németekhez futott András herceg – II. András – is, mikor a
jogtalanul megtámadott Imre bátyja a Dunántúlon megsemmisítő
vereséget mért rá.
Tehát voltak német kapcsolatai. Feleségét is kintről hozta. Miért
gondoljuk, hogy szándéka ellen volt, hogy németek vegyék körül?
Valószínű, hogy jobban megbízott bennük, mint derék magyarjaiban,
akik érdekeik szerint váltogatták „hűségüket”, amint ezt Imrével
vívott harcaiban megtapasztalta.
A Gertrudis elleni merénylet valójában Andrásnak szólt. Imádott
felesége testének cafataival azt adták tudomására: nem tűrik, hogy
jogaikat bárki megnyirbálja.
 IX.
1235-ben végre meghalt II. András, amit Béla fia már oly régóta várt.
De mindjárt nagy trauma érte. Mikor a koronázási ünnepség után
az előkelőségek közt szerényen ácsorgó Beatrix királynénak
megparancsolta, hogy takarodjon az országból, apja özvegye
önérzetesen közölte, hogy teherben van.
Béla tombolni kezdett. Nem átallotta Beatrixot leringyózni –
állítván, hogy Dénes nádorral feküdt össze. Tőle van a fattyú.
A nádor hiába tiltakozott, azonnal kitolták a szemét és tömlöcbe
lökték. Az özvegy királyné élete is veszélyben forgott, de sikerült a
külföldi követekhez menekülnie. Férfipáncélban, leeresztett sisakkal
katonák közt hagyta el az országot, melynek 16 hónapig és 7 napig
királynéja volt.
Férje lányának, Szent Erzsébetnek fiához futott. Az ifjú
tartománygróf udvarában szülte meg kisfiát, István herceget, akit
nemsoká lova nyergéhez kötözött kosárban vitt tovább Velence felé.
Azt, hogy IV. Béla állítása gonosz rágalom volt, megerősíti az a
tény, hogy IV. Ince pápa pártfogásába vette és anyagilag is támogatta
a szerencsétlen királynét, akit az egyház később boldoggá avatott.
A „testvér-veszély” elhárítása után az új király nekilátott, hogy
bosszút álljon anyja gyilkosain. Szándéka érthető volt, hisz a szörnyű
esemény örökre beleégett a lelkébe. Csakhogy a merénylet óta húsz
év telt el, azóta a bűnösök, de a tanúk közül is sokan meghaltak, és az
élők emlékezetében is sok mindent megváltoztatott, sok mindent
elhalványított az idő. Így aztán sok ártatlan végezte életét a
kínzókamrákban, ami Béla népszerűségét egyáltalán nem növelte.
Az sem tetszett környezetének, hogy fennhéjázóan viselkedett.
Apjának sok helyes intézkedését megszüntette, sok „szakembert”
szélnek eresztett. Olyan újítások foglalkoztatták, mint a palotában
lévő székek elégetése, nehogy a király jelenlétében leülhessen valaki.
A hadsereggel viszont nem nagyon törődött.
Pedig a tatárok közeledtek, és egyszer csak itt voltak a határon.
Akkor körbehordoztatta a véres kardot, de az már nem tudott nemzeti
egységet teremteni. Sokan vonakodtak hadba szállni, mert nem
bánták volna, hogyha a király legalább egy kis csatát elveszt, hogy
gőgje szarva letörjön.
Ez a kívánságuk sajnos teljesült. Túlságosan is. A tatárjárás a
magyar történelem legnagyobb katasztrófája lett. A lakosság felét
elpusztította, amit még a második világháborúról sem lehet
elmondani.
Bélát azonban még a tatárok kegyetlenkedéseinél is jobban
felháborította keresztény testvéreinknek, az osztrák szomszédoknak a
viselkedése. A király a vész elől a nyugati határra menekítette
családját az államkincstárral együtt. Frigyes herceg azonban
biztonsági okokra hivatkozva átcsábította őket a saját „térfelére”.
Amikor Béla szerencsésen kimenekült a szerencsétlenül kiagyalt
muhi szekértáborból, és némi kerülővel az osztrák határra futott,
sehol sem találta feleségét és a gyerekeket. Akkor derült ki, hogy
Frigyes túszul ejtette őket, és csak súlyos váltságdíjért -a kincstár és
három megye – hajlandó visszaadni a családot. De más aljasságot is
művelt. Mialatt a tatárok az ország keleti felét dúlták, ő a Dunántúlra
tört be rabolni, fosztogatni. Seregét a magyarok végül Győrben
bekerítették, és rájuk gyújtották a várat.
A király pedig Spalatóba (ma Split), majd onnét a nyílt tengerre
menekült.
Legnagyobb szerencsénkre a tatároknak nem voltak vízi
járműveik, ezért tartóztathatta fel őket sokáig a Duna, és ezért nem
tudták elfogni a dalmát tengerparttól pár száz méterre csónakázó
királyt sem.
Így aztán IV. Bélának lett egy halhatatlan érdeme a másik nagy
katasztrófa idején uralkodó királlyal, II. Lajossal szemben: ő életben
maradt.
Személye reményt jelentett a többi túlélőnek. És Béla beváltotta a
reményt. A csapás megedzette. Hallatlan energiával látott neki, hogy
elpusztított országát szinte a semmiből újjáteremtse.
 Ez nem ment könnyen. Az urak igyekeztek a zavarosban halászni,
és egymás megmaradt birtokát maguknak megszerezni. Elképesztő
méreteket öltött a bűnözés. Sokan még hosszú hetekig nem mertek
előbújni az erdőségekből, barlangokból, ahová a tatárok elől bevették
magukat.
A király azonban eltökélt volt.
Mindenekelőtt teljesítette vészhelyzetben tett fogadalmát:
kolostorba adta a tatárok kivonulása után született lányát: Margitot.
Nekem ez az áldozat nem nagyon tetszik. Vészhelyzetben az
emberek – függetlenül attól, hogy vallásosak vagy sem szoktak
fogadalmat tenni. Ezek a fogadalmak azonban saját maguk által
végrehajtandó áldozatokra vonatkoznak: imák elmondása, adakozás,
dohányzásról való lemondás és hasonlók. Béla azonban
megszületendő gyermekét kötelezte áldozatra, és ezt könnyen
megtehette, mert bővében volt lányoknak, és volt már fia,
trónörököse is. Az érdem tehát kizárólag Margité. A szép királylány
felnővén annyira magáévá tette az önfeláldozás eszméjét, hogy
sündisznóból készült övét hordott a ruhája alatt, ostorozta magát, és
akkor sem volt hajlandó letenni az apácafátylat, mikor szülei – a
pápa jóváhagyásával – erre kérve kérték. Szerették volna férjhez adni
Premysl Ottokárhoz. Premysl Ottokár erőszakos, de jó kvalitású,
energikus férfi volt, amilyenek az utolsó Árpádok nem voltak.
Ez lett a veszte. A választófejedelmek ezért választották őhelyette
német királynak Habsburg Rudolfot 1273-ban, mert ez utóbbi
koldusszegény és jelentéktelen volt. Tehát nem féltek tőle.
Ottokártól féltek. Félelmet keltettek e cseh király szociális
intézkedései.
Amikor a stájerországi Oberzeiringben bányaszerencsétlenség
történt, parancsba adta az uraknak az özvegyek és árvák
megsegítését. A gazdagok vagyonának néhány százalékából
biztosítási alapot akart létrehozni. Az hiányzik nekünk - gondolták az
urak –, hogy ezt az adót az egész birodalomban bevezesse. Mondani
persze mást mondtak. Azt, hogy házasságtörő. Felesége a dúsgazdag,
de már öregecske Bambergi Margit mellett ifjú szeretőt tart, a
magyar Kunigundát. Ráadásul jókedvű cimborák közt még henceg is
ezzel, sőt nem átall felesége hervadó bájaival viccelődni.
 Mindenesetre Rudolf megválasztása miatt Ottokár nagyon
felháborodott. Meg sem jelent a birodalmi gyűlésen, fütyült a
határozatokra. Végül fegyveres összecsapásra került sor Rudolf és a
cseh király között. Ebben az 1286. szeptember 26-án lezajlott
csatában Ottokár életét vesztette. De nem „hősi halált” halt, hanem
alattomos gyilkosság áldozata lett.
Nem tudjuk, hogy alakult volna sorsa, ha a szép és fiatal Árpád-
házi királylányt veszi feleségül, azt azonban tudjuk, hogy Margitra
nagyon megnehezteltek a szülei, amiért kosarat adott cseh kérőjének.
Azért is nehezteltek rá, mert apjának és a trónt egyre vadabbul
követelő bátyjának konfliktusában az utóbbi pártját fogta. Pedig IV.
Béla, hogy fia étvágyát csillapítsa, a Dunától keletre fekvő, hatalmas
országrészt átengedte neki.
Ezzel sikerült elérnie, hogy az ország földrajzilag is kettészakadt.
Az urak, különösen azok, akiknek mindkét országrészben volt
birtokuk, hol az „öreg király”, hol a „fiatal király” mellé álltak, és
vadul uszítottak a másik ellen. A kettészakadás jól jött a
katasztrofálisan elharapózott bűnözésnek is. Aki az egyik
országrészben gyilkolt és rabolt, utána átmenekült a másikba, és
vígan élhetett tovább.
A szerencsétlen Béla nem tudta, hogy mit csináljon a fiával, aki
nagyon szerette volna már sírba lökni apját.
Mikor a vészterhes időkben uralkodó második honalapítónak
tekintett IV. Béla szokatlanul hosszú, harmincöt éves regnálás után
1270-ben elhunyt, még holtteste is békétlenséget okozott. Csontjaiért
olyan marakodás tört ki a papok közt, ahogy ebek marakodnak
csontokért az utcán.
A királyt ugyanis az esztergomi minoriták templomában temették
el, ahol kisebbik fia, Béla nyugodott. Ám az esztergomi érsek úgy
gondolta, hogy a királynak méltóbb helye lenne a mai bazilika helyén
álló székesegyházban. Ezért parancsot adott papjainak, hogy a
minorita templomból haladéktalanul szállítsák az „előkelőbb” Isten
házába. A szerzetesek azonban nem adták a halottjukat. Foggal-
körömmel estek a prímás embereinek. Állítólag még a templom
falain is csörgött a vér. Végül a pápának kellett beavatkozni a
dologba:
 IV. Béla maradhatott a helyén.
Az 1270-ben trónra került V. István nem soká örülhetett a
hatalmának. Bár csak harminckét éves volt, szélütés érte. Hívei
mindent megtettek gyógyulásáért. Többször kivitték már akkor
szentnek tartott, de csak 1943-ban szentté avatott húgának sírjához,
ám a húg nem tett csodát. István 1272-ben meghalt.

Az Árpád-kor a végéhez közeledett.

 X.
De még volt néhány év haladék. V. Istvánnak ugyanis volt egy
tízéves fia: László, aki helyett anyja és Joachim báró, anyjának
szeretője igyekezett kormányozni az országot. Hol száműzték őket,
hol visszafogadták. A kiskirályból buzogánnyal próbáltak jó
uralkodót nevelni.
Az anarchikus állapotokat jellemzi, hogy Csák Péter 1275-ben
valami ellentét miatt 68 papot mészároltatott le a veszprémi
székesegyházban anélkül, hogy ezért bárki felelősségre vonta volna.
IV. László, akit Kun Lászlónak hív a történelem, 1277-ben vette
át a hatalmat. Próbált valami rendet teremteni, acsarkodó népét
összefogni, de igyekezete eleve kudarcra volt ítélve.
Ennek a jókedvű, fékezhetetlen, a nőket, a szabadságot módfelett
kedvelő, szilaj fiúnak nagy tragédiája volt, hogy kun vitéz helyett
magyar királynak született. Kiábrándult a kereszténységből, melynek
hívei éppoly kegyetlenséggel gyilkolták egymást a hatalomért, mint a
hitetlenek. Kiábrándult az egyházból, mely csak akkor nyúlt a
kiközösítés fegyveréhez, akkor emelt szót a bűn ellen, ha ez a bűn
javadalmai megnyirbálását jelentette. Ezért inkább a kunokkal érzett
lelki közösséget.
A kunokkal már nagyapjának, IV. Bélának is sok problémája volt.
Ők voltak a kor romái, akik ingerelték a környezetüket, mert
nomádok maradtak, amilyenek mi voltunk. Lóháton száguldoztunk
az osztrák termőföldeken, raboltunk, fosztogattunk, elhajtottuk a
marhákat, míg 933-ban, majd 955-ben móresre nem tanítottak
minket. Mi is ezt szerettük volna tenni a kunokkal, de IV. Béla a nép
legnagyobb felháborodására védelmezte őket. Arra gondolt, hogy a
kunok keleti nép lévén ismerik a keleti harcmodort, tehát
segítségünkre lehetnek egy esetleges mongol támadás idején, ami –
tudjuk – nem következett be. Mármint a segítség.
 Mindenesetre ennek a politikának a következménye fiának és Kun
Erzsébetnek a házassága. A szép Erzsébet éppoly szabad, merész és
szereleméhes volt, mint később a fia. Boldognak nem nevezhető
házasságában nem röstellt szeretőket tartani, mint például az
esztergomi érseket.
A tüzes vérű László sem volt szerencsés a házassággal. Egy
unalmas, az öleléstől irtózó asszonyt kapott Izabella Anjou hercegnő
személyében. Nem csoda, hogy feltűntek életében a tüzes, kun
szeretők, köztük a leghíresebb, Édua, aki királynénak (= asszony)
szólíttatta magát, és megszerezte a kolostorba zárt királyné
birtokainak jó részét is.
Ez nagyon felháborította a magyarokat. Kun László különös
tragédiája, hogy mégsem ők, hanem kunjai ölték meg. Felhajították
egy asztalra, kést vágtak a torkába, és hasa aljáig fölhasították, mint
egy állatot.
Mindez 1290-ben történt.
Lászlónak nem volt utóda. Országát Habsburg Rudolf Albert nevű
fiának ígérte hűbérbirtokul.
Szerencsénkre Habsburg Rudolf hamarosan meghalt. Még
nagyobb szerencsénkre meggyilkolták Albertet. Legnagyobb
szerencsénkre pedig találtak egy fiágról származó Árpád-herceget,
II. András posztumusz fiának, István hercegnek András nevű fia
személyében.
Igaz, hogy sokan még emlékeztek a régi pletykára, amit IV. Béla
kürtölt világgá, hogy István herceg Dénes nádor fattya, a többség
azonban nem törődött vele, és II. András Velencében élő unokáját
hazahívták a magyar trónra.
III. Andrásról az utókor főleg csak azt tudja, hogy vele halt ki az
Árpád-ház. Pedig Habsburg-lányt vett feleségül, és a Habsburgok
nagyon szaporák, nagyon termékenyek. Ágnes királyné kivétel volt.
Ő meddő maradt.
Így az Árpád-ház 1301-ben kihalt, pontosan úgy, ahogy a
Habsburg-ház 1740-ben. Azaz tulajdonképpen sehogy. Mert miképp
III. Károlynak volt lánya, úgy volt – első házasságából – III.
Andrásnak is. Igaz, a kis hercegnő még csak tízéves volt, de két-
három év múlva hozzá lehetett volna adni egy herceghez, addig
pedig egy tanács élén Ágnes királyné maradhatott volna régens.
De „nőuralomról” hallani sem akart senki.
Csak megjegyzem, a „primitív” tatároknál megeshetett, hogy
Ögödej nagykán 1241-ben bekövetkezett halála után – mivel fia még
gyerek volt
– Közel öt évig özvegye, Töregene vezesse régens-ként a Nagy
Mongol Birodalmat.
Mi azonban az interregnumot, a trónharcokat, a zűrzavart
választottuk inkább.
Az utolsó egyenes ági Árpád-leszármazottat, a szép lánnyá serdült
Erzsébet hercegnőt pedig bezárták egy Zürich melletti domonkos
zárdába.
Ott halt meg szomorúan 1338-ban.
Nem emlékszem – suttogta utolsó óráján –, hogy láttam egyet is
rokonaim közül, mióta eltávoztam atyám országából.
 XI.
1301. január 14. után Magyarországon eluralkodott a káosz. Nem
mintha előtte minden rendjén ment volna. Sokan ugyanis már IV.
László halálakor, 1290-ben kihaltnak tekintették az Árpádházat IV.
Béla pletykájának eredményeként, aki annak idején születendő
testvérét, Istvánt, aki később III. András apja lett, Dénes nádor
fattyának kiáltotta ki.
Az Anjouk is rögtön bejelentették trónigényüket. 1301-ben is ők
teremtek itt elsőnek, nevezetesen Károly Róbert, aki a frissen
megválasztott esztergomi érsekkel királlyá koronáztatta magát. A
koronázás azonban nem a szentnek tartott koronával történt, ezért az
oligarchák nem tekintették érvényesnek. Sokan nem is akartak Anjou
királyt. A cseh király tizenkét éves fiacskáját akarták
inkább, a magyarok által Lászlónak hívott Vencelt.
Őt támogatta többek közt a leghatalmasabb főúr, a magát Előd
vezér leszármazottjának tartó Csák Máté is, aki – miután a fiúcskát
1301. augusztus 27-én a Szent Koronával, tehát érvényesen királlyá
koronáztak – támogatásáért rengeteg birtokot kapott. Olyan sokat,
hogy belátta, többet már nem remélhet, és hátat fordított az új
királynak.
III. András halálának évében tehát két királyt is koronáztak.
Az urak egyik csoportja az egyiket, másik csoport a másikat
ismerte el, de érdemlegesen persze nem támogatták egyiket sem.
Sőt II. Vencel úgy érezte, hogy megkoronázott fiának élete is
veszélyben van, ezért koronástul kimentette az országból. Odahaza
Vencel lemondott minden jogáról a Wittelsbach családból származó,
leányágon szintén az Árpádokkal rokon Ottó javára, és átadta neki a
Szent Koronát.
Ottó osztrák tartományokon lopakodva jött keresztül, mert a
Habsburgok továbbra is Károly Róbertet tekintették királynak. A
koronát egy csobolyóba rejtette, amit lova nyeregkápájához kötött. A
szíj valahogy eloldódhatott, és Károly Róbert csak órák múlva vette
észre, hogy a drága kincs, a hatalom szimbóluma szőrén-szálán
eltűnt. Embereivel kétségbeesett vágtába kezdett az országúton
visszafelé, és mit tesz isten, megtalálták a forgalmas út közepén.
Senkinek sem tűnt fel, senki sem hajolt le, hogy a csobolyót
felvegye.
A szerencsésen meglelt koronával Ottó 1305-ben érkezett Budára.
Onnan Fehérvárra mentek, ahol a veszprémi és Csanádi püspök
királlyá koronázta. Azonban ez a koronázás sem volt teljesen
szabályos,
hiszen nem az esztergomi érsek celebrálta. Ő ugyanis Károly
Róbert pártján állott. A probléma az volt, hogy a pápa is azon állt.
Elküldte hát Gentilis bíborost hazánkba, hogy „a magyar népből a
meghasonlás ártalmas gyökerei kitépessenek, a hercegek és bárók
zsarnoksága kiirtassék”.
1308. november 27-én Pesten a domonkos rend országos gyűlést
hirdetett, melyen Gentilis kijelentette, hogy Szent István a pápától
kapott koronát, tehát Magyarország Róma hűbére. A pápa joga, hogy
az országnak királyt adjon. Ez a kijelentés nagy felháborodást
okozott. Az urak csak ahhoz járultak hozzá, hogy az egyház
felszentelje azt, akit ők megválasztanak.
Károly Róbertet választották, akit ezután – immár másodszor –
1309. június 15-én megkoronáztak. A koronázáson a legnagyobb
oligarchák nem voltak jelen.
De sajnos, a Szent Korona sem.
Erdélyben volt. Szegény Wittelsbach Ottó ugyanis – látván, hogy
nagyon kevesen támogatják – az erdélyi vajdában akart támaszt
keresni. Erdélybe utazott, hogy lánya kezét megkérje. A vajda
azonban láncra verte, a koronára pedig rátette a kezét. Csak 1310-ben
sikerül visszakunyerálni tőle.
És akkor Károly Róbertet harmadszor is – ezúttal teljesen
szabályosan – Magyarország királyává koronázták.
Evvel azonban nem született meg a nemzeti egység.
 A főurak – élükön a több mint száz birtokkal, negyven várral, jól
felszerelt hadsereggel rendelkező Csák Mátéval – nem voltak
hajlandók meghódolni előtte.
Károly Róbertnek kemény csatát kellett vívni ellenük, de 1312.
június 15-én Rozgonynál sikerült legyőzni őket. Csák Mátétól
azonban, aki ellen még a cseh János király fegyveres segítségét is
kérte – csak a nagyúr 1321-ben bekövetkezett halála szabadította
meg.
Károly Róbert csak eztán mondhatta magát Magyarország urának,
és folytathatta viszonylag zavartalanul ország építő munkáját.
Amikor 1342. július 16-án elhunyt, nem utolsósorban kiváló
tárnokmesterének, Nekcsei Demeternek köszönhetően virágzó
gazdaságot hagyott maga után. És ami szintén fontos: fiú utódot,
Lajost, akit „nagy” jelzővel tisztelt meg a történelem.

Oh nagy volt hajdan a magyar,

Nagy volt hatalma, birtoka:
Magyar tenger vizében hunyt el
Észak, kelet, dél hulló csillaga
–írta Petőfi Sándor is Nagy Lajos koráról.

Pedig Magyarország határait sosem mosta három tenger.

Lengyelországnak Nagy Lajos korában ugyanis nem volt tengere. A
Német Lovagrend állama elzárta a Balti-tengertől. Különben sem
tartozott a Magyar Korona alá, a két országnak csak a királya volt
Lajos. Ehhez a királysághoz Lajos anyja révén jutott, aki az elhunyt
Nagy Kázmér testvérnénje volt. Egyébként pedig kibírhatatlan
perszóna. Fia azonban nagyon szerette, és őt küldte – lengyelt a
lengyelekhez – Krakkóba kormányzónak. Ott aztán sikerült
honfitársait annyira felbőszítenie, hogy 1376-ban minden városukban
fellelhető magyart lemészároltak. És hallani sem akartak
perszonálunióról.
Mikor Lajos király 1382. szeptember 11-én - valószínűleg
leprában – „fiúörökös vigasza” nélkül halt meg, az országra megint
nehéz idők jöttek.
 A király a tizenkét éves Mária hercegnőre hagyta az országot
azzal a kikötéssel, hogy menjen hozzá Luxemburgi Zsigmondhoz, és
ketten vezessék az országot.
Lajos özvegye azonban, akit szintén Erzsébetnek hívtak, ebből
csak Mária jogát akarta elfogadni, Zsigmondét nem. Nyilván, mert
úgy gondolta, hogy a gyerek királynő mellett régensként teljhatalmat
gyakorolhat. Ezért a kis Máriát már Lajos halálának másnapján
megkoronáztatta, és kezébe vette az irányítást. Ez abból állt, hogy
nagy tisztogatásba kezdett férje hívei között. Egy év alatt sikerült az
Anjou-apparátust teljesen szétzüllesztenie. Minden oligarcha ellene
fordult, az egy Garai Miklós nádort kivéve.
Monaci Lőrinc versbe foglalta a politikai helyzetet:

A nemesség viszályba keverte hazáját vad dölyfével; emennek vágya

vezérség, az grófságot, amaz bátorságot akar;
magasabbra
tör valamennyi kitúrva a többit;
sárga irigység
fogja el őket; gyűlölik egymást;
pártra szakadnak
féltőkben s maga a nép is
pártokra szakad szét.

Egyre többen férfit követelnek, Anjou-férfit, Károlyt a magyar

trónra.
Az apró termetű Károly el is indult Nápolyból Budára abban a
reményben, hogy az ország nagyobbik része mellette áll. Erzsébet
királyné annyira meglepődött jövetelén, hogy nem mert fellépni
ellene, sőt lányával együtt a koronázásán is megjelent 1385
szilveszterén Fehérvárott. De ez nem jelentette azt, hogy
belenyugodott a vereségbe. Hűséges hívével, Garai nádorral
merényletet tervelt ki ellene. 1386. február 7-én lányával magához
hívatta a királyt, aki udvariasan meg is jelent, pedig a protokoll
szerint ő rendelhette volna magához a királynőket. A találkozáskor
aztán Forgách Balázs hatalmas kardcsapást mért a gyanútlan király
fejére. Károly a földre zuhant, de a legnagyobb meglepetésre
feltápászkodott és véresen kitántorgott a teremből. Turóczi István
krónikája szerint a látvány annyira sokkolta Erzsébetet, hogy
elvesztette az eszméletét.
De azért nem ébredt szánalom szívében.
A szerencsétlen királyt Visegrádra vitette, és parancsot adott,
hogy hagyják magára. De mivel ellátatlan, súlyos sebe ellenére sem
tudott meghalni, február 24-én megfojtották.
Nem sokkal később, 1387 januárjában erre a sorsra jutott a 47
éves Erzsébet is. Megfojtás után levágták a fejét, és szétvagdalt
testének darabjait kiszórták a visegrádi vár ablakán.
Mária királynő azonban evvel sem jutott hatalomhoz. Luxemburgi
Zsigmond ugyanis – aki időközben már kiharcolta a királynővel való
házasságot – anyósától megszabadulva kiharcolta a koronát is. És
feleségét igyekezett minél jobban kiszorítani a kormányzásból.
Sőt az életéből is.
A történelemkönyvekben véletlen balesetként szerepel a királynő
1395. március 17-én bekövetkezett halála, én azonban képtelen
vagyok a „véletlenségben” hinni.
A középkorban egy állapotos királynét nagy figyelemmel vettek
körül, hisz születendő gyermekétől sokszor egy ország sorsa, jövője
függött. Miképp lehet, hogy a nyolcadik hónapban lévő Máriát
engedték lóra ülni, és mi több egy szál kísérő, testőr, lovász,
udvarhölgy stb. nélkül engedték lovagolni a Buda környéki erdőkbe?
Csak akkor indultak a keresésére, mikor órák múltán üres
nyereggel érkezett meg a lova. Egy vízmosásban lelték meg holtan
idő előtt megszült gyermekének holttestével együtt.
Zsigmond tehát megszabadult társuralkodójától, és még mindig
maradt 42 éve, hogy önállóan uralkodjon.
Ekkorra már néhány ellenfelével leszámolt. Például kivégeztette a
Garay János verséből ismert Hédervári Kont Istvánt és vitézeit.
Négyfelé vágatta Horváti Istvánt, a nápolyi párt vezérét, 1397-ben
pedig felkoncoltatta Laczkfi Istvánt és híveit.
1401. április 18-án, hogy kissé móresre tanítsák, a főurak foglyul
ejtették. Csak úgy tudott megszabadulni, hogy kiegyezett a Garai-
Cillei-ligával, és feleségül vette Ciliéi Borbálát, akit persze nem
szeretett, megcsalt, magára hagyott, és aki szintén nem szerette és
megcsalta őt.
 A Garaiékkal kötött paktum azonban nem hozott nyugalmat
Zsigmondnak. 1402 karácsonyán ugyanis a nagyváradi
székesegyházban, Szent László és a nemrég elhunyt Mária királynő
sírja mellett újabb szervezkedés indult ellene. Főpapok és főurak egy
csoportja megesküdött, hogy megfosztja trónjától a királyt, és a
meggyilkolt Károly fiát, Lászlót ülteti helyére.
A trónra hívott László 1403. július 19-én szállt partra Zárában. A
Zsigmonddal elégedetlen urak ujjongva fogadták, és tüstént
Fehérvárra akarták vinni, hogy megkoronázzák. László előtt azonban
szegény, meggyilkolt apjának példája lebegett, és nem állt kötélnek.
Azt mondta, ha akarják, koronázzák meg itt, Zárában. Egy
kölcsönkapott koronával ez hamarosan meg is történt.
Mikor Zsigmond tudomására jutott a pártütés, ügyes húzással
amnesztiát hirdetett az ellenkirály koronázásán részt vevők számára.
Erre azok diszkréten elhúzódtak az új királytól, az pedig szépen
visszahajózott Nápolyba.
Az ilyen sakkhúzásokhoz Zsigmondnak mindig jó érzéke volt.
Diplomáciai tehetségét Európa-szerte elismerték, kivéve a mindig
hőzöngő és meglehetősen primitív magyar nemességet. Nekik nem
tetszett az sem, hogy sok pénzt költ a kultúrára, egyetemet alapít,
„modern” palotát építteti, hogy szereti a fényűzést, a pompát, a
gáláns kalandokat, amit később Mátyás király szintén szeretett.
 XII.
Egyébként Mátyást, akit az utókor a legnagyobb magyar királyként
emleget, kortársai közül sokan nem tartották a trónra érdemesnek.
Az ősi magyar családok betolakodónak tartották az alacsony
származású Szibinyányi Jankót, aki a Zsigmond király által apjának
adományozott Hunyadvárról nyerte a mai fülnek oly szépen csengő
nevét, és lett belőle Hunyadi János.
Akkoriban azonban mindenki arról pusmogott, miért kapott ilyen
jelentős várat a kevéssé jelentős Vajk vitéz a királytól. Azért, mert
egy lányanyát vett feleségül, a szép Morzsinai Erzsébetet, aki
történetesen a király látogatása idején esett teherbe. Persze lehet,
hogy ez csak pletyka, de egy-két dolgon azért el lehet gondolkodni.
Azon például, hogy Morzsinai Erzsébet a Vajkkal való házasságából
született második fiát is Jánosnak kereszteltette, márpedig
ugyanannak a szülőpárnak második gyerekét csak akkor szokták az
első nevére keresztelni, ha az már elhalálozott.
Ennél azonban sokkal figyelemreméltóbb az a gondosság,
amellyel Zsigmond a kis Hunyadi
János sorsát irányította. A legelőkelőbb urak - Csáki György
erdélyi vajda, Lazarevics István szerb despota és Újlaki Miklós bán –
udvarába juttatta, hogy ismerkedjék a lovagi élettel. Figyelemre
méltó az is, hogy ezeket a főurakat mindig akkor kereste fel vadászat
ürügyén, mikor az ifjú János épp náluk volt. Huszonhárom éves
korában aztán a fiatalembert felhozta magához Budára, beosztotta a
testőrségbe, ahol mindenkinél több jogot élvezett. Például szabad
bejárása volt a királyi tanácsba is. 1431-ben, mikor Zsigmondot
német-római császárrá választották, Hunyadit magával vitte Rómába,
és a Szent Péter-bazilikában aranysarkantyús vitézzé ütötte. De
mellette volt Prágában is, mikor cseh királlyá koronázták. Még
halálos ágyán is rágondolt, hatalmas birtokokat adományozott neki.
Ez talán mégsem lehet véletlen.
Sir Steve Runciman, a nemzetközileg elismert történettudós is ezt
gondolja, mert A középkor története című művében egy csata leírását
így kezdi: A magyar sereget Hunyadi János, Zsigmond törvénytelen
fia vezette.
Maga Mátyás sem tiltakozott soha apja törvénytelen származása
ellen. Lehet persze, hogy csak azért nem, mert egy király fattyának
lenni még mindig kevésbé volt kompromittáló, mint az alacsony
származás.
Mindenesetre sok vallásos család rosszallta a nagymama kétes
erkölcseit. Rosszallhatta az egyház is, hisz még századokkal később
sem engedte, hogy egy házasságon kívül született gyereket teljes
jogú utódnak elismerjenek. Úgy vélte, hogy ez a házasság
szentségének meggyalázását jelentené. Nem is illettek szent olajjal,
nem is koronáztak meg soha törvénytelen leszármazottat – talán az
egy Hódító Vilmost kivéve. Mátyás azonban nem volt törvénytelen
származású, Hunyadi János pedig nem akart király lenni. Katonai
sikerekre vágyott, és ezeknek – no meg a származását körülvevő
mítosznak – köszönhetően 1446. június 5-én a pesti ország-gyűlés a
királyi hatalmat majdnem teljesen ráruházva – kormányzóvá
választotta.
Hunyadi János legnagyobb haditette kétségen kívül a
nándorfehérvári diadal volt.
A várat Szilágyi Mihály, a sógora védte. Ő a várat körülvevő
török haderőt fogta körül, és Toppantotta össze. Ennek emlékére a
mai napig a keresztény világban mindenütt delente megkondulnak a
harangok.
Pontosítás végett meg kell jegyeznünk, hogy a harang már a
győzelem napja előtt egy hónappal megszólalt. III. Calixtus pápa
Bulla Oratóriumában ugyanis nem Hunyadi ünneplésére rendelte el
a harangozást, hanem azért, hogy „jel adassék minden hívőnek, hogy
imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”.
A hírközlés azonban igen lassú volt akkoriban. Előfordult, hogy
Európa távolabbi pontjaira a pápa segélykérést megparancsoló
bullája egyszerre érkezett a diadalt jelentő gyorsfutárral, így a
vészjelző harangszó örömharangzúgássá vált, és az is maradt.
Először nóna és vesperas, tehát három és hat között, kb. fél hat óra
tájban harangoztak. Csak VI. Sándor pápa helyezte át déli tizenkét
órára.
Hunyadi János főkapitány nem sokáig élvezhette a dicsőséget.
Augusztus 11-én pestisben meghalt.
László fia azonnal lecsapott a főkapitányi címre. Az ötvenéves
Ciliéi is. Valljuk be, legalább annyi joggal. A huszonhat éves László
ugyanis nem sok katonai tapasztalattal rendelkezett. Ciliéit persze
féltékenység is motiválta. Félt a Hunyadi klán megerősödésétől.
Ezért került sor 1456 novemberében arra a végzetes összecsapásra,
amit százan százféleképpen mesélnek, és aminek nemcsak Ciliéi
halála lett a következménye, hanem néhány hónap múlva Hunyadi
Lászlóé is.
Ami tény: a király és gyámja, Ciliéi Ulrik – saját őrségüktől
elvágva – Nándorfehérváron tartózkodott. Ciliéi és Hunyadi között
veszekedés tört ki. Innentől kezdve a történetnek többféle változata
van. Egyesek szerint Ciliéi meg akarta gyilkolni Lászlót, mire az
önvédelemből megölte. A látszat szerint inkább készült a
gyilkosságra, mert ellenfeleit megfosztotta fegyveres kíséretüktől.
Ilyen körülmények között Ciliéi nem számíthatott arra, hogy László
esetleges meggyilkolása után élve eltávozhat. Tehát ha el is akarta
veszejteni őt, nem ilyen ostobán. Valószínűbb, hogy az idősebb
jogán fölényes, sértő volt vele, és László dühében kardot rántott. A
Hunyadi-rajongók szerint nem is László, hanem az ő vitézei követték
el a gyilkosságot. Ez megint nem valószínű, hiszen akkor Szilágyi
Erzsébet nem kér olyan kétségbeesetten kegyelmet fiának V.
Lászlótól, aki szemtanúként láthatta az ártatlanságát. Ez már
Temesvárott történt. Ne felejtsük, a rémült király még mindig a
Hunyadiak fogságában volt. Megesküdött, hogy nem fog bosszút
állni. És mégis állt.
Ezt az esküszegést a nemzet azóta sem feledte el. Híres opera,
versek, drámák, festmények őrzik emlékét. Senkinek sem jutott
eszébe, hogy ez a kamaszkirály, ez a szerencsétlen, apátlan-anyátlan
árva, akinek egyetlen támaszát szeme láttára lemészárolták, és aki a
gyilkos kezében volt, nem is tehetett volna egyebet.
Ha őszintén bevallja, hogy Lászlót majd felrendeli Budára, és ott
méltón megbünteti, vajon ép bőrrel hazajut? Vajon akad bíróság,
mely egy halálos fenyegetettségben kicsikart ígéret megszegését
számon kérné valakitől?
A büntetés persze túl súlyos volt, de ebben a királynál nagyobb
szerepet, vagy mondjuk úgy, nagyon nagy szerepet játszott a
Hunyadiak esküdt ellensége, az 1447-től a nádori posztot betöltő
Garai László is.
Egyébként a sors úgy hozta, hogy az igazságtalan ítélet egy nagy
király trónra jutására nyitott lehetőséget.
Hunyadi László apja vizein evezett, de igazán nem volt méltó a
trónra. Sokkal szerényebb képességekkel rendelkezett, mint az öccse.
Legnevezetesebb „tette”, hogy nem adta könnyen a fejét. A bakónak
háromszor kellett lesújtani rá. (Hogy milyen állapotban lehetett már a
nyakszirtjére mért első csapás után, azt elképzelni is borzasztó.)
Hunyadi János sohasem őt vitte magával tárgyalásaira, hanem a
tizenkét évvel fiatalabb Mátyást, mert annak vágott az esze, mint a
beretva.
Abban volt hát minden reménye. Azt készítette fel ország vezető
feladatokra.
Mátyás uralomra jutásához azonban nemcsak bátyja félreállítása
kellett, hanem a király halála is. Erre nem sok lehetőség látszott, mert
V. László alig volt idősebb nála, 1457 decemberében mégis
bekövetkezett. Nem mérgezés miatt, ahogy sokáig hitték.
Csontjainak modern eszközökkel történt vizsgálata kimutatta, hogy
leukémiában halt meg.
Az út tehát megnyílt Mátyás előtt, akit 1458 januárjában meg is
választottak magyar királynak. Rosszindulat nélkül mondhatjuk,
hogy ebben azért szerepet játszottak nagybátyjának, Szilágyi
Mihálynak a fegyveresei is. A nagybácsit egyébként hivatalosan
gyámnak jelölték mellé, mivel még nagyon fiatal volt. Szilágyi ezt a
tisztét nem sokáig tölthette be, mert egykettőre fogságban találta
magát. „A nagybácsi királyt csinált a fogolyból – írta később
ironikusan Mikszáth Kálmán –, a király pedig foglyot csinált a
nagybátyjából. Ezért nevezzük őt igazságos Mátyásnak.”
Természetesen az utókor nevezi. Mert azok nyilván nem nevezték
így, akiknek kéményfüstjét is megadóztatta. Vagy akik döbbenten
hallották, hogy egy taknyos hatéves gyereket neveztetett ki
Magyarország főpapjának csak azért, mert feleségének az
unokaöccse.
„Különös ország ez – számolt be erről egy Budán tartózkodó
követ –, az ország királyasszonya s az ország első főpapja a király
beleegyezésével rendszeresen együtt, egy ágyban alszik.”
De nem csak ez ingerelte kortársainak jelentős részét.
Bonfinitől tudjuk, hogy „naponta vádolták a királyi felséget, hogy
hiábavalóságokra költi a pénzt, s a hasznosabb célra rendelt adókat
haszontalanságra szórja. Eltér a királyok takarékosságától,
józanságától. Elhagyja az ősi, szigorú erkölcsöket, megszünteti a régi
szokásokat, s éppenséggel az itáliai, sőt gót-alán, elpuhult
élvezetekre tért át. Zúgolódnak, hogy felesége befolyása alatt áll, s
hogy az idegenek nemcsak aranyát hordják el, hanem elnézés miatt
naponta pusztítják az egész országot.”
Való igaz, hogy Mátyás szórta a pénzt. Dzsingisz kán karakorumi
ezüstkútját utánozva, melyből erjesztett kancatej és mézital
csörgedezett, visegrádi palotájának díszkútjából követfogadások,
vendégségek idején finom magyar bor folydogált.
Ez a meghívottaknak nyilván nagyon tetszett, de a soha meg nem
hívottak, a szegények éppúgy morogtak emiatt, ahogy mi morgunk,
ha egy vezető politikus bulizása a tudomásunkra jut.
És morgott sok magyar, mikor híre ment, hogy az 1485-ös bécsi
bevonuláskor Mátyás úgy szórta szét a tömérdek ezüstpénzt, mintha
jégeső verte volna az utcákat. A lovakat is drágább leplek borították,
mint a főpapi ornátusok.
Autokratikus módszerei miatt is sokan zúgolódtak. Bonfini is
elismeri, hogy a kormányzásban soha sem élt mások tanácsaival.
Igaz, uralkodása alatt nyolcszor hívta össze az országgyűlést, de
annak határozatait magára nézve sosem tartotta kötelezőnek.
Bírálatot sem tűrt el soha.
 A követekkel – különösen utolsó éveiben – a diplomáciában
megengedhetetlen módon magából kikelve ordítozott. A pápai
nuncius főnökét például köztörvényes bűnözőnek nevezte. Sokan azt
is szemére hányták, hogy nem a törökellenes háborút szorgalmazza,
hanem nyugati pozícióit erősítgeti, és valószínűleg a német-római
császárságra aspirál.
És ellenségei közé nemcsak „kis szamár gazok” tartoztak, hanem
az európai és magyar kultúra olyan nagyjai, mint Janus Pannonius,
Vitéz János és társaik.
A nép sem az ő igazságosságáról mondott meséket. Az álruhában
igazságot osztó király, ez a világirodalomból jól ismert toposz, akkor
még Nagy Lajos királyhoz kapcsolódott. Mátyás csak akkor lépett
helyébe, mikor már meghalt. Mikor az ország már összeomlott, és
aranykorrá vált az ő kora.
 XIII.
Nekünk Mohács kell – írta Ady Endre azt sugallva, hogy csak
veszély, sorscsapás, külső támadás eredményezhet összefogást a
különböző társadalmi rétegekhez, különböző érdekeltségi körökhöz
tartozó, különböző mentalitású emberek között.
De még az is nehezen. Sem közvetlen Mohács előtt, sem azután
nem volt közöttünk egység.
Miközben a török egyre fenyegetőbben készülődött, és az
államkasszában annyi pénz sem akadt, amennyiből egyetlen ágyúra
futotta volna, az 1525-ös hatvani országgyűlésen a főurak
presztízsharcokkal voltak elfoglalva. A harcot szó szerint kell venni.
Szálkái László érsek például megmarkolta Frangepán Kristóf
szakállát, és tépni, cibálni kezdte, amire Frangepán jól helybenhagyta
az ország prímását.
A megvert főpap egyébként közutálatnak örvendett. A nemesek
lenézték, mert egy mátészalkai vargának volt a fia, és éppolyan
gátlástalan törtetőnek tartották, mint a szintén alacsony származású
Bakócz érseket.
Szálkái tulajdonképpen nem is készült papnak. A király csak azért
juttatta püspöki méltósághoz, mert hivatalnokként nem tudta miből
fizetni. Szálkái csak esztergomi érsekként szenteltette föl magát,
mert a pápa nem akart beleegyezni, hogy az ország főpapja világi
ember legyen (gyerek már volt – mint láttuk – Mátyás korában). De
Szálkái főpapként is világi ember maradt. Egész háremet tartott
magának, melynek létszámát állandóan növelte. 1523-ban például
elszerette Brandenburgi Györgynek a szeretőjét, egy Heléne
nevezetű, szép cseh hölgyet, ami országos botrányt kavart.
Szálkái ellenfele, Frangepán Kristóf viszont nagy múltú családból
származó, híres condottiere volt, aki Miksa zsoldjában nagy sikerrel
harcolt Velence ellen, felmentette Jajca várát. Profi volt tehát, akinek
kisujjában van a hadvezetés, megfontolt ember, aki nem megy fejjel
a falnak, nem teszi kockára a seregét.
Ő lett volna predesztinálva Mohácsnál a fővezérségre. A
prímásverés azonban keresztülhúzta ezt. A király kénytelen volt
letartóztatni, de rövid idő múlva kiengedte, a sértett Frangepán pedig
visszavonult Horvátországba.
Így lett az alkalmatlan Tömöri Pál a magyar had fővezére. Az
alkalmatlanság nem erkölcsi tartásra vonatkozik.
Megvesztegethetetlen, kötelességtudó, fáradhatatlan, önzetlen volt,
és ezekkel a tulajdonságokkal egyedül állt a magyar nemesek közt.
Egyébként érsek volt ő is. Pedig nem papnak készült. Csak miután
második menyasszonya is meghalt az esküvő előtt, döbbent rá arra,
hogy neki más rendeltetése van. 1521-ben belépett a ferences rendbe.
Nem sokkal később meghalt a kalocsai érsek, és mivel Kalocsa igen
veszélyes, török által fenyegetett vidék volt, senki sem óhajtott a
helyébe lépni. Már csak azért sem, mert anyagi áldozatok is vártak az
utódra, hiszen a királyi kincstár üres volt.
Az egyetlen, aki hajlandónak mutatkozott az érseki szék
elfoglalására – az áldozatkész Tömöri volt. Hamarosan összecsapásra
is kényszerült kisebb-nagyobb török csapatokkal, győzelmeket is
aratott. Evvel azonban nem szerzett elég tudást, tapasztalatot ahhoz,
hogy a világ egyik legnagyobb hadvezérével, Szulejmánnal csatát
vívjon. Pedig lelkesedésnek nem volt híján. Vakon bízott az Istenben
és a győzhetetlen „szittya vérben”.
Szittya elszántság nyilván másban is volt, de ez anyagi
áldozatvállalásra természetesen nem terjedt ki. A pápai követ meg is
jegyezte: „ha Magyar-országot három forinttal meg lehetne váltani
ebből a nagy veszedelemből, amiben most van, nem hiszem, hogy
akadna három ember, aki ezt a három forintot ideadná”.
Az ágyúk rozsdásan álltak Budán, mert rend-behozatalukra nem
futotta a 300 000 aranyra rúgó évi költségvetésből, melynek 13
százalékát a királyi háztartás vitte el.
Amikor Lajos végre összeszedett néhány ezer aranyat javításukra,
a pénz szőrén-szárán eltűnt, az ágyúkhoz pedig nem nyúlt senki.
Az 1526. április 26-án megnyílt országgyűlésen még mindig
személyi torzsalkodások folytak, és bár már felmerült az arany-ezüst
egyházi ötvöstárgyak lefoglalásának kérdése, hogy pénzt verjenek
belőlük, a rendelet kiadását elhalasztották.
Csak június 28-án rendelte el a királyi tanács az egyházi javak
felének begyűjtését, mikor már Szulejmán a határon állt.
A kincsgyűjtés ennek ellenére csigalassúsággal haladt. A
templomok igyekeztek eldugni kegytárgyaikat. Egyes urak azt
állították, hogy jogos követelésük van a kincstárral szemben, s
egyszerűen eltettek egy-egy kelyhet vagy keresztet. Előfordult, hogy
szétfűrészeltek egy ereklyét, hogy értékes darabokat „mentsenek
meg” belőle. A nemesek eközben mozdulatlan várták, hogy a király
hadba szálljon, nélküle ugyanis – az ősi jog szerint – nem voltak
kötelesek a haza védelmére.
És a király július 24-én végre elindult.
II. Lajos elrontott, félrenevelt, de alapjában jólelkű és életvidám
fiú volt, mindössze húszéves.
Esze többet járt meghökkentő csínyeken, mint az ország
problémáin. Néha teljesen meztelenül vonult be a királyi tanácsba.
Barátjával, Korogyival élő egereket nyeletett le az udvari ebédeken,
hogy visítozásra késztesse a kényes hölgyeket. Az
ablakmélyedésekben, függönyök mögött gátlástalanul
szerelmeskedett az útjába kerülő nőkkel – utóbb főleg a feleségével,
Habsburg Máriával, akit Szerémi György egyszerűen csak német
kurvának nevezett.
Még 1526 farsangján is a bálok és a meghökkentő jelmezek
foglalták le vidám napjait.
Mivel harchoz, háborúhoz nem sokat értett, kihajszolása a
mohácsi síkra csak azt eredményezte, hogy a vereség még
katasztrofálisabb lett. Az országnak nem maradt királya. Szulejmán
nem tudott kivel tárgyalni.
Az üres trónért – Lajosnak nem lévén gyermeke – ádáz harc
indult, aminek az lett a következménye, hogy Magyarország
függetlensége évszázadokra elveszett.
Hogy a szerencsétlen II. Lajos halála miként következett be, ma
sem tudjuk. Egy biztos: a mohácsi síkon nem maradt. Túl kellett
élnie a csatát, de minthogy több hír nem jött felőle, valószínűleg
menekülés közben érte a halál.
 A Csele patakba fulladt, ahogy ezt Czettrich Ulrich szemtanúként
igyekezett bizonyítani.
Holttestének felkutatásával hosszú heteken át senki nem törődött.
Mindenki az új király megválasztásával volt elfoglalva. Minthogy
ehhez prezentálni kellett az előző tetemét, kb. három hónap múlva az
özvegy királyné parancsot adott férje megkeresésére. A holttest
megtalálásáról így számol be Sárffy Ferenc, Győr városának
parancsnoka, aki Czettrich Ulrichkal indult Mohácsra: „Nem messze
ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s
azalatt - mintegy Isteni útmutatásra – a királyi felség el-hantolt
holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön
elkezdte a földet kezével kaparni, mi is követtük példáját
mindannyian: s először a lábak feletti részét bontottuk ki a sírnak.
Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két
kalap vízzel, s ekkor felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán
volt. »Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram
holtteste, az egészen bizonyos,« s térdre borulva sírva megcsókolta.
Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először a fejét, aztán
felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak. Egy
gyékény is volt velünk, ezt szétgöngyölítettük, s a felség testét
ráfektettük, és tiszta vízzel egész tisztára mostuk. Nem akarok
hízelegni, de főtisztelendő uraságod kegyeskedjék elhinni ne-kém,
hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen
megmaradt volna, ennyire nem lett volna undorító és ijesztő.”
Nos, ez a beszámoló elgondolkodtató.
Először is gyanús, hogy az a Czettrich találja meg – isteni
sugallatra a sírt, aki a vízbe fulladás szemtanújának mondta magát.
Gyanús, hogy mikor kézzel pillanatok alatt előkotorja a halott jobb
lábát, egy rajta levő „jelről”, azonnal megállapítja, hogy ez a király
lába. Általában anyák, szeretők ismerik úgy a szerettük testét, hogy
egy porcikájából ráismerjenek. Egy udvari ember hogy nézegethette
annyit uralkodója csupasz lábfejét, hogy a föld alól kihúzva azonnal
ráismerjen? De Czettrich – további ásatás után – a király fogain lévő
jeleket is azonnal felismerte. Miféle jeleket? „piercinget” hordott?
Törött volt a szemfoga? Vagy feketéllett? És miért kellett
bizonyítékok után a halott szájában kotorászni, ha az arca teljesen ép
maradt? Ha nem volt testének „legkisebb része sem feloszlóban”?
Ilyenkor rápillantással is megállapítható az azonosság. A filmekben
is rápillantással állapítják meg a hozzátartozók, hogy a felemelt
lepedő alatt hozzátartozójuk fekszik-e.
Egyébként az őszi esők áztatta földben hosszú hetek óta fekvő
holttest teljes épsége is valószerűtlen. Az a valószínű, hogy ebben a
meztelen fiatal testben, melyen „nem volt semmiféle seb”, mert ez is
fontos! – Lajos királyt kellett felismernie.
Mert van másik leírás is Lajos holttestéről.
Ezt a holttestet a másik trónaspiráns – Zápolya kerestette meg
kedves káplánjával, Tatai Miklóssal, aki másik két pappal, Dávid
Jánossal és Szerémi Györggyel szintén megvizsgálta. Az ő
halottszemléjük ugyancsak más tényeket közöl. Szerintük Lajos nem
volt meztelen. „Aranykereszt függött a nyakán, vékony ruhában,
ingben volt, amint levetkőztették, és az ujján jegygyűrű volt még
tanúságul.”
Es még valami fontosat észleltek, ami Sárffy beszámolójában nem
szerepel: „amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk, cseh
karddal át volt döfve”.
A papoknak mindezt nem volt szabad elmondaniuk, János vajda
(Zápolya) miatt.
Sárffy jelentésében nyilván azért nem szerepelnek a cseh karddal
átszúrt sebek, de az azonosítást megkönnyítő ékszerek sem, mert két
különböző halottról volt szó.
A Sárffy vezette küldöttség ugyanis kb. két héttel Tataiék után
indult a (már meglelt) király felkutatására. A december elején
Pozsonyban szintén királlyá választott Habsburg Ferdinánd – az
özvegy királyné testvére – szintén produkálni akarta elődje holttestét,
állítva, hogy az övé az igazi.
Tehát Zápolya csalással jutott trónra, így megválasztása
törvénytelen.
A szerencsétlen királynak állítólag előkerült még másik, sőt
egyesek szerint még egy holtteste is.
így nem meglepő, hogy haláláról is több változat keringett.
Az egyik, amelyikről Di Burgio pápai követ küldött jelentést a
Vatikánba.
 „Múlt hó 29-én őfelsége megütközött a törökkel, s a csata a
mieink tökéletes vereségével végződött. Őfelségéről azt beszélik,
hogy vitéz küzdelem után épségben távozott a harctérről, de nem
tudni hova. Ez a hír volt itt elterjedve, s ez tartotta magát három
napig. De ekkor megérkezett Czettrich Ulrik, a király kamarás és
legbizalmasabb embere, s elmondta, hogy őfelsége vele és Aczél
Istvánnal (barátom, ki Rómában volt a szentévben és őszentségével
is beszélt) megmenekült a csatából, menekülés közben elértek a
Duna egy kicsiny ágacskájához, de midőn át akartak kelni, a király
lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, akinek
nehéz volt már a páncél, fáradt is volt, leesett és belefulladt abba a
patakba. Mikor Aczél István látta, hogy a felség veszedelemben van,
utána ugrott és ő is megfulladt.”
A nuncius jelentéséből az derült ki, hogy a király két emberrel
menekült ki a csatából, ezek közül az egyik vele együtt vízbe fulladt,
a másik, aki a kettős halált végignézte, majd elvágtatott, Czettrich
Ulrik volt. Egyedüli szemtanúként azt mesélhetett, amit akart. Vagy
amit kértek tőle.
Lehet, hogy erre a pápai nuncius is gondolt, mert beszámolóját így
fejezte be:
„vannak, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott, mint
addig a patakig, amelybe a kamarás szerint belefulladt, de azért
sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat, mert a csata óta már egy hét
telt el, s őfelségéről még mindig nem hallani semmit. Ha életben
volna, akkor hírt is kapunk róla.”
Tatai Miklós káplán szerint a király valóban túljutott a patakon, de
annak, hogy nem érkezik hír felőle, mégis halála az oka.
Csakhogy ez a halál egész másként következett be, mint ahogy azt
Czettrich előadta. Ezt írta Verancsis Antalnak:
„Lajos királyt békésen vezették a Csele-mocsáron át, és elvitték
Szekcső faluba, a plébános házába. Az éjszaka nagyon sötét volt és
esős, két nagy mérföldre volt az a hely, ahonnan jöttek. A plébános
szobája jó meleg volt, és ott Lajos királyt kivetkeztették
ércpáncéljából és sisakjából. Míg Lajos király fáradtan ült, hamar
készítettek neki egy kis ennivalót.”
 Tatai szerint ekkor a szintén jelen lévő Szepesi György (Szapolyai
= Zápolya testvéröccse) Tömöri
Pált kíséretével szállására küldte, és akkor nekitámadt a királynak:
„Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király!
Elvesztetted Magyarországot s a mi jogunkat Lőrincz herceg (Újlaki)
összes birtokaira.” Ezután „megragadta a királyt dühösen a hajánál, s
mindjárt jobb oldalán három helyen beledöfött a három élű cseh
karddal”. Czettrich Ulrik, aki szintén jelen volt, ekkor Tömöri után
rohant segítségért. Tömöri „tombolva rohant Szepesi György ellen”,
de az megölte őt. A dulakodásban később Szepesi is életét vesztette.
Azután „a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb, fedetlen fejjel, a
királynétól készített aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon
függő kis kereszttel s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján,
mindezt rajtahagyták jelül a megismerésére. Azután beburkolták
vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vitték éjfélkor
vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki
éjjel, lámpák fényénél, s őt otthagyták.
És ott feküdt szegény Lajos király Keresztelő Szent János fő
vételének napjától Szent Márton hitvalló napjáig.”
Szerémi György szavahihetőségében – aki Tatainak Verancsishoz
írott levelét közölte – sokan kételkednek, bár levélhamisítást nem
lehet feltételezni róla. Az is igaz, hogy a szekcsői plébános
feljegyzése szerint is az ő falujában halt meg a király, csak később
helyezték a Csele-patak mellé.
Jászai Pál pedig A magyar nemzet története Mohács után című
munkájában azt állítja, hogy az ásatások során a dunaszekcsői
templomban két holttest maradványait találták. Szerémi György
szerint Szepesi György és Tömöri Pál testét azon a végzetes éjszakán
a szekcsői templomban rejtették el.
Ötszáz év múlva persze az eseményeket nehéz rekonstruálni.
Szerintem azonban a legáltalánosabban elfogadott Cselepatak-
halál a legvalószínűtlenebb.
A muhi csatából kimenekült Béla királyt is egész kis csapat vette
körül. Testükkel fedezték, fáradt lova helyett lovat adtak neki, háta
mögött is igyekeztek biztosítani futását. Lajos király pedig egyedül
botorkált volna ki a mohácsi síkról, miközben a törökök vadásztak
rá?
Lehet, hogy épp Czettnik választotta le testőreiről.
Lehet, hogy veszte „el volt határozva”.
Ne felejtsük, a trónnak két aspiránsa is volt: a Habsburgok,
akiknek Mátyás 1463-ban odaígérte az országot, és Zápolya, akit
gyerekkorától királynak neveltek.
Mindazonáltal lehet, hogy a Csele-patakba fulladás is olyan, mint
a Zrínyit megölő vadkan meséje, mely annyira valószínűtlennek
látszott, hogy senki nem hitte el.
Pedig valószínűleg az volt az igaz.
 XIV.
A mohácsi csata és Buda elfoglalása közötti pontosan 15 évet (1541.
augusztus 29-én szállták meg a törökök a várat, mialatt György barát
a gyerek királlyal a szultán sátrában vendégeskedett) arra használta
fel az ország, hogy véget vessen a nemzeti királyságnak és eljátssza a
függetlenségét.
Igaz, a magyar rendek 1526 novemberében még nemzeti királyt
választottak Szapolyai János erdélyi vajda személyében. (A
vezetéknevek használata akkoriban még nagyon ingadozott.
Bakóczot hívták Bakácsnak. Dózsát Székely Györgynek. Balassit
Balassának. Szapolyait Szepesinek, ill. Zápolyának.) Ez azonban
nagyon nem tetszett „Mohács özvegyének”, aki Pozsonyba
menekülve azonnal nekilátott, hogy az urak jó részét szembeállítsa
választottjukkal, és testvérének, Ferdinándnak szerezze meg a
koronát.
Nem volt nehéz dolga.
Az összefogás mindig távol állt a magyaroktól (is). A birtokéhség,
a hatalomvágy annál közelebb. János király avval próbálta feloldani
a konfliktust, hogy megkérte Mária kezét.
Ez jó ötletnek látszott, de sajnos nem vált be. A királyné hallani
sem akart a nászról. Nem vonzotta Szapolyai. Arra pedig nem volt
szüksége, hogy házasságot kössön pozíciója, egzisztenciája
védelmében. Nagy hatalmú bátyjától, V. Károlytól csakhamar
megkapta Európa egyik legvirágzóbb tartományát, Németalföldet.
Az államférfiúi kvalitásokkal rendelkező asszony nagy örömet lelt a
kormányzásban. Valószínűleg ezért sem kötött később sem
házasságot. Pedig nemcsak rangja vonzotta a kérőket, de pompás
alakja is.
De pontosan tudta, hogy a házasság megfosztaná a kormányzás
lehetőségétől, és a hímzőráma mellé kényszerítené. Ehhez pedig nem
sok kedve volt. Hogy titokban tartott-e szeretőt, nem tudjuk. Azt
suttogták, igen. Például Oláh Miklóst. Elképzelhető, hisz
megözvegyülésekor még csak huszonegy éves volt.
Megjegyzem, nyilván hasonló okból nem kötött házasságot a
XVI. század egy másik nő uralkodója, Erzsébet angol királynő sem,
akit pedig leszbikus hajlamokkal, anatómiai rendellenességgel
gyanúsítottak. De hát akkor még nem létezett a „prince consort” cím,
amivel késő utódjának, a mai Erzsébet királynőnek a férje
rendelkezik. Ha egy királynő házasságot kötött, a férje nem prince,
azaz herceg, hanem király lett. És úgy is viselkedett.
Előbb-utóbb kicsavarta a jogart asszonya kezéből, ahogy a mi
Zsigmondunk tette Anjou Mária királynővel.
De térjünk vissza a másik Máriához! II. Lajos özvegye két kézzel
szórta a pénzt, osztotta a birtokokat, hogy minél több nemest fivére
pártjára állítson. Sikerült neki. De azért ne legyünk igazságtalanok!
A haza sorsáért komolyan aggódó nemeseket is elgondolkodtatta,
hogy Ferdinánd V. Károly német-római császárnak az öccse, annak
az embernek, aki Európában talán egyedül képes felvenni a törökkel
a harcot.
Szapolya viszont, a nemzeti király a törökök
szekeréhez kötné a keresztény Magyarországot.
Ők még nem tudhatták azt, amit mi, hogy a Habsburgoknak eszük
ágában sincs megvédeni a hazánkat.
Nem tudták, hogy mikor 1686-ban végre felszabadítják Budát,
legfőbb gondjuk az lesz, miként akadályozzák meg, hogy ide a
magyar lakosság visszatelepüljön. Nem tudtak Belgoisóról, Bastáról,
Caraffáról, Haynauról.
Nem tudták, hogy Zrínyi vére mossa Bécset, Rákóczi, Kossuth
száműzetésben lel halált, és hogy nemzetünk legjobbjai közül hányan
végzik kivégzőosztag előtt.
Mert igaz ugyan, hogy a náci meg bolsevik diktatúra után a
Habsburg-korszak békés idillnek tűnik, de nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy elődeink nem a mi – még nagyobb
rémségeket látott – szemünkkel nézték az ellenünk elkövetett
bűnöket, és legjobbjaink meg akartak szabadulni az osztrák
függőségtől.
 De – ismétlem – 1527-ben erről még nem lehetett tudni.
Ferdinánd személye a töröktől való megszabadulás lehetőségét
csillantotta fel.
Ezért eshetett meg, hogy Szapolyai János törvényes és szabályos
megkoronázása után egy évvel, 1527. november 3-án Ferdinándot is
magyar királlyá koronázza ugyanaz a főpap, Podmaniczky István
nyitrai püspök és a legkisebb lelkifurdalást sem érzi emiatt és nem
éreznek lelkifurdalást azok a vivátozó urak sem, akik egy éve
ugyanígy éljenezték János királyt.
Elvégre egy Habsburg mégiscsak Habsburg, császárok, királyok
fia, unokája.
Igaz, Ferdinánd édesanyja, Johanna spanyol királynő elmebeteg
volt, és „Őrült” jelzővel vonult be a történelembe. Állítólag a
féltékenység vette el az eszét. Valószínűbb azonban, hogy
féltékenysége betegségének tünete volt. Mindenesetre amikor „Szép”
férje, Fülöp 1506-ban meghalt, úgy szállíttatta a miafloresi
kolostorba, hogy az utakról minden nőszemélyt eltávolított, nehogy
valaki csábító pillantást vessen a koporsóra.
A kriptát, ahol a királyt örök nyugalomra helyezték, nászágyuk
csipkéivel díszítette fel. Az „örök nyugalom” nem tartott soká.
Johanna rövidesen átszállíttatta halott férjét a hálószobájába, és maga
mellé fektette az ágyba, bár már a tetemnek erős szaga volt.
Valahányszor el akarták venni tőle, tombolt, ordítozott. Végül
mégiscsak sikerült a kriptába visszavinni a halottat, a szerencsétlen
asszonyt pedig bezárták egy szobába, aminek ajtaját éjjelnappal
fegyveres őr vigyázta. Ott élt majdhogynem étlen-szomjan, néha
apatikusan maga elé meredve, néha sikoltozva majdnem ötven évig.
1555-ben halt meg.
Szerencsére az elmebajt sem Károly fia, a későbbi V. Károly, akit
egy árnyékszéken hozott világra 1500. február 24-én, sem Ferdinánd
magyar király, sem Mária, II. Lajos özvegye, sem másik két kevésbé
ismert gyermeke, Eleonóra és Katalin sem örökölte tőle. Igaz,
kedélyük gyakran ok nélkül elborult.
Ezt azonban elmondhatjuk Szapolyai Jánosról is. Sokszor
fékevesztetten dáridózott, máskor mozdulatlanul álldogált ablakában,
és órákig meredt a semmibe.
 Valljuk be, a mélabúra volt elég reális oka is.
Ferdinánd seregei sűrűn támadták Budát, de követnek álcázott
bérgyilkosokat is küldött ellene.
Híveit igyekezett a maga oldalára állítani, ráadásul Szapolyai
várait, földjeit osztogatta az árulóknak.
Jánosnak nem maradt más lehetősége, mint a törökhöz fordulni
segítségért. Szulejmánnak adott kézcsókját az ellenpropaganda
széltében-hosszában terjesztette, és az önérzetes magyar nép nagyon
felháborodott.
Fölháborodni nagyon tudunk – adót fizetni, áldozatot hozni,
ellentéteket félretéve egymással összefogni – ahogy a Mohács előtti
idők története is mutatja – nem.
A török megsemmisítő vereséget mért ránk, és arra, hogy ezért
visszavágjunk, semmi esélyünk sem volt. Mit tehettünk volna
egyebet, minthogy próbáljuk elhárítani az újabb csapásokat?
Szapolyai ezt cselekedte. Neki köszönhető, hogy a Bécs felé vonuló
Szulejmán viszonylagos békében haladt át az országon. Több hűbéri
kézcsókot sem követelt többé az oltalmába vett királytól. Egyébként
a hírhedt mohácsi kézcsókolás sem volt igazán megalázó a török
illemkódex szerint. A legyőzött fejedelmeknek ugyanis földön kellett
kúszni a felséges Padisah előtt, aki pillantásra sem
méltatta őket.
A rosszallóknak is be kellett látniuk, hogy a szükség taszította a
törökhöz Szapolyait, éppúgy, mint Thökölyt a következő században.
A barátságot soha nem gondolta sem „megbonthatatlannak” sem
„öröknek”.
Az 1538-as váradi béke megkötésekor elmondott beszédében
világosan megfogalmazta ezt. „A hódolat semmiféle jelét nem
mulasztottam kimutatni. Követeim által gyakran kinyilatkoztattam,
hogy Isten után a szultánnak tulajdonítottam szerencsémet. Minden
gondolatomat és igyekezetemet odairányoztam, hogy barátságát a ti
és az egész kereszténység érdekében megőrizzem. Ha nem járok el
ily módon, több keresztény országra súlyos szenvedéseket vontam
volna; az én romlásom a ti és az egész Magyarország veszedelmét
idéztem volna elő. Miként az orvosok az emberi test gyógyítására
óvakodnak mindjárt kezdetben erős szereket alkalmazni: kerülvén a
háborút, az ellenségnek, mely fegyverével levert, barátságát minden
módon, nagy ajándékok, roppant pénzösszegek által törekedtem
megszerezni. Ekként a viszonyokhoz alkalmaztam magam, míg a
nemzet némileg felüdül, hajdani fényét, erejét és bátorságát
visszanyeri. Ne habozzunk többé! Ragadjunk most fegyvert, nehogy
Erdély vesztét és Magyarország végső enyészetét okozzuk. A
visszakozás gyalázatot és romlást okozna ránk, szolgaság és
szüntelen rettegés volna sorsunk. Keljünk tehát harcra, tegyük
kockára életünket, édes lesz vérünket ontani a hitért, gyermekeinkért
és a szabadságért. Igyekezni fogok Isten segítségével vagy
visszaállítani a magyar nemzet szabadságát, vagy legalább dicső
halállal kimutatni, hogy óhajtottam azt visszaállítani.”
Nagyon szép trónbeszéd ez, bár hatását biztosan lerontotta, hogy
Szapolyainak nem volt Kossuthoz hasonló orgánuma. Asszonyos,
magas hangon beszélt, bár egyáltalán nem volt eunuch.
Sokan mondták persze, hogy csak szónokol, mentegeti magát a
török előtti megalázkodás miatt pedig tíz-tizenkét év alatt a világ
nagyot változott, és ezt Szapolyai nagyon jól felismerte: „A franciák,
spanyolok, olaszok és németek közötti egyenetlenségek megszűntek.
Ferenc király kibékült Károly császárral, a többi keresztény hatalmak
szövetséget kötöttek a közös ellenség leküzdésére, sőt máris számos
hajóhadat küldenek ellene. A törökök ereje úgyszólván az egész
világ ellen igénybe van véve; bárhova fordul, mindenütt ellenséggel
áll szemben.”
A váradi béke – úgy tűnt – rendezte Magyar-ország sorsát.
A két ellenséges király, Ferdinánd és János testvérré fogadta
egymást. Megállapodtak abban, hogy a rendek közös országgyűlésen
egy nádort választanak, és abban is, hogy János halála után
Ferdinánd uralma alatt helyreáll az ország egysége.
Ha netán fiút hagyna maga után, ki kell alakítani számára a
szepesi hercegséget. János király tehát kicsit fellélegezhetett.
Elhatározta, hogy megnősül. 1539 januárjában eljegyezte az anyjától,
Bona Sforzától olaszos temperamentumot örökölt, örökké vidám,
húszéves lengyel királylányt, Izabellát. Márciusban tartották Budán a
fényes esküvőt, melyen Szulejmán és Ferdinánd követei is részt
vettek.
 A már idős embernek számító, ötvenkét éves király nagyon-
nagyon boldog volt. Boldogsága azonban nem tartott soká. Egyrészt
megbetegedett. Másrészt Ferdinánd, akivel testvérré fogadták
egymást, valóban testvérként viselkedett. Árpád-házi testvérként.
Idegen hatalomhoz fordult, hogy tönkretegye bátyját. Bevádolta a
török szultánnál.
A szultán bizalmának elvesztése ártott Szapolyainak. És gondot
okozott a Mailáth-féle összeesküvés is. Mailáth, mint legtöbb
lázadónk, fejjel ment a falnak, irreális célokat tűzött maga elé.
Ausztriából, Magyarországból és Erdélyből svájci rendszerű nagy
országot akart létrehozni természetesen a maga vezetésével. Máris
uralkodónak képzelve magát elindult, hogy Szulejmánnal
tárgyalásokba kezdjen. Szulejmán persze szóba sem állt vele.
Szapolyai mégsem hagyhatta felségjogai megsértését, ezért sereggel
Erdélybe indult. Baljós előjelként a búcsúmisén a templomi gyertyák
maguktól kialudtak.
Az erdélyi hadjáratból, mely tulajdonképpen nem is volt komoly
hadjárat, mert az összeesküvők maguktól szétoszlottak, Szapolyai
János többé nem tért haza. Súlyos betegen még megkapta a hírt, hogy
fia született, aki utána a János, lengyel nagyapja után a Zsigmond
nevet kapta. A hallatlan öröm még egyszer fellobbantotta életkedvét,
de néhány nap múlva a halálos kór mégis legyőzte.
1540 júliusában sivatagi hőség perzselte Európa középső részét. A
királyt szurokkal bélelt koporsóba tették, mégis erősen oszlóban volt,
mikor a magyar királyok temetkezési helyére, Székesfehérvárra
megérkezett. A hosszú úton majdnem kétezer katona kísérte, mert a
rablók azt hitték, temérdek kincset visznek vele. Pedig az ország
hajdan leggazdagabb főura koldusszegény királyként halt meg.
Magánvagyonát felemésztette az udvartartás. Birtokait szétosztogatta
híveinek, vagy egyszerűen ellopták tőle. Állítólag egyetlen arany
ékszer sem maradt utána.
Szomorú, hogy ország sem maradt.
A magyar urak – semmibe véve a váradi béke megállapodását,
anélkül, hogy bárkivel tanácskoztak volna, II. János néven Rákos
mezején magyar királlyá koronázták a kis János Zsigmondot, és
ezzel megpecsételték a haza sorsát. A szultán rögtön megszállta az
ország középső részét, és János Zsigmondot kitoloncolta Erdélybe. A
Dunántúl és a Felvidék jó része Ferdinándé maradt.
Magyarország kettő helyett immár három részre szakadt.
 XV.
1541-től kezdve Magyarország legjobbjainak igyekezete arra
irányult, hogy a rátelepedett nagyhatalmaktól megszabadítsa az
országot. De a diplomáciai próbálkozások, összeesküvések,
szabadságharcok egytől egyig kudarcot vallottak.
Mindjárt az elején kudarcot vallott Fráter György, aki az ország
nyugati felét, a Felvidéket és Erdélyt igyekezett Ferdinánd uralma
alatt egyesíteni. Fráter György sajóládi pálos perjelből lett Szapolyai
tanácsadója, akit halálos ágyán csecsemő fia és felesége gyámjának
tett meg.
Fráter György – vagy ahogy sok történetíró emlegeti: György
barát – sokat fáradozott a váradi béke létrehozásáért, amit később
igyekezett elszabotálni. De megbánta. Sűrű levelezésbe kezdett a
Habsburgokkal az ország egyesítéséért. Ebbe azonban Izabella
királyné – fia királysága érdekében – nem akart belemenni. Fráter
György hol ágyúkkal fogta ostrom alá, hol lába elé vetette magát,
még sikerült elérnie, hogy aláírja a szászsebesi egyezményt, melyben
egész Magyarországot és Erdélyt a Szent Koronával együtt
Ferdinándnak adja át. Kárpótlásul a gyermek János Zsigmond az
oppelni hercegséget kapja.
Ferdinánd serege – élén Castaldóval – hamarosan meg is érkezett,
hogy Erdélyt birtokba vegye. Ez viszont a szultánnak nem tetszett.
Fráter György félve egy esetleges büntető hadjárattól, igyekezett jó
diplomáciai viszonyban maradni a törökkel. Pontosan küldte a
Portának az adót. Érintkezésben maradt a szomszédos pasákkal,
különösen a hozzá hasonlóan délszláv származású Mehmed
beglerbéggel. Tárgyalt velük a Temesvár környéki várak sorsáról.
Ez viszont Habsburg Ferdinándnak nem tetszett. Ezért arra
biztatta Castaldót, hogy legjobb belátása szerint járjon el, azaz
intézze el a barátot. 1551. december 17-én Sforza-Pallavicini
zsoldoskapitány az Alvinci kastélyban rá is tört Fráter Györgyre, aki
ekkor már bíboros volt, és bestiálisán lemészárolta. A lekaszabolt
holttest két hosszú hónapon át hevert temetetlenül a „kísértet-
kastélyban”. A támadók csak jobb fülét vitték magukkal – mondják:
nagy, szőrös füle volt a barátnak –, hogy dokumentálják, a likviditás
megtörtént.
Példátlan gaztett volt ez, még akkor is, ha tudjuk, György barát is
roppant kegyetlenül bánt ellenfeleivel. Csáky Mihálynak, Izabella
tanácsosának például élő nyulakat kötöztetett meztelen
testére, és kiéhezett vadászkutyákat uszított rá, hogy széttépjék.
Ezek a mélyen hívő, keresztény emberek, mint oly sokszor láttuk
már, éppúgy képesek voltak szörnyű kegyetlenkedésre, mint a
kommunista pribékek.
Fráter György meggyilkolása egyébként nemcsak gaztett volt,
hanem ostoba tett is. Hogyan gondolhatta Ferdinánd, hogy
hatalmának növekedését a török tétlenül fogja nézni? És a török még
mindig hatalmas erőt képviselt. Szulejmán ugyan már nem volt ifjú
titán, mint Mohács idején, de nem volt még aggastyán sem, mint
Szigetvárnál. Ötvenes éveinek közepén járt.
Nem lehetett packázni vele.
Hogy Fráter György mesterkedéseire milyen szükség volt, azt a
halálát követő események igazolták. A merénylet miatt ugyanis
Szulejmán azonnal kiseperte Ferdinánd seregeit Erdélyből. János
Zsigmondot pedig hazaparancsolta az oppelni hercegségből a
fejedelmi székbe.
Az ország egyesítésére hosszú-hosszú évekig nem nyílt lehetőség.
 XVI.
A Wesselényi-féle összeesküvés, melyben a későn ébredt nemzet
kísérletet tett a Habsburgoktól való megszabadulásra, eleve kudarcra
volt ítélve.
Az 1668 körül Lipót ellen szervezkedni kezdő főurak ugyanis két
dologban nem tudtak megegyezni:
1. Mi legyen a mozgalmuk célja?
2. Kinek a segítségére támaszkodjanak?
Az ország nagyurai lévén társadalmi változást természetesen nem
akartak, és így parasztokkal való összefogást sem. Valljuk be, ez igen
veszélyes lett volna, ahogy ezt a Dózsa-féle parasztháború is
bizonyította, hisz a fegyveres tömeg többé-kevésbé jogos
felháborodása is jogtalan dolog művelésébe csapott át. Nemcsak
népnyúzó nemeseket hánytak kardélre, de lányokat-asszonyokat
gyaláztak és gyilkoltak meg csak azért, mert kastélyban látták meg a
napvilágot. Szapolyaiban tehát sokan megváltót üdvözöltek, mikor
Temesvárnál lecsapott az ittas parasztvezér bormámorban
szunyókáló táborára és felszámolta a lázadást.
Wesselényiék a királyt sem akarták bántani. Amikor valaki
felvetette a Lajta közelében vadászó Lipót elrablásának lehetőségét,
felháborodva utasították vissza ezt az urakhoz méltatlan viselkedést.
Az „úri” lázadáshoz azonban nem volt sem pénzük, sem
katonájuk. XIV. Lajos, akitől próbáltak pénzt szerezni, kijelentette,
hogy egyiket sem ad. Ebben az időben a lengyelek sem óhajtottak
szembefordulni Béccsel, hiszen királyuk épp akkor vette feleségül
Lipót testvérhúgát.
Segítségnek számításba jöttek még a törökök, akik ráadásul kéznél
is voltak, hisz itt ültek Budán. A velük való szövetségtől azonban –
keresztény hitükből adódóan – az összeesküvők ódzkodtak, kivált
Zrínyi Péter, aki híres törökverő családból származott. Ennek
ellenére Wesselényi Apafi Mihályon keresztül próbált kapcsolatba
kerülni a szultánnal, de a Porta semleges maradt. Az urak mégis úgy
határoztak, hogy a „haza végső romlással fenyegető veszedelmét”
orvosolni próbálják, és ami mai eszünknek szinte felfoghatatlan
ostobaságnak tűnik, szándékukat „pecsétjükkel és kezük írásával
megerősített” okiratban rögzítik is.
„Mi, hadadi gróf Wesselényi Ferenc, Magyar-ország nádora,
fogarasföldi gróf Nádasdy Ferenc ezen Magyarország bírája és gróf
Zrínyi Péter horvátországi bán, látván azt, hogy Magyarországnak s a
magyar nemzetnek ügye s állapota mily veszedelembe jutott, hol a
nyilvánvaló ellenségtől, attól nyomtatott meg, kitől oltalmat kellett
volna venni, mindazonáltal, hogy ezen kevés megmaradott nemzetet
a kereszténységben és ezen szorult határaiban megtarthassuk, mi
hárman hittel kötelezzük magunkat. Valamint Magyarországnak s
nemzetünk javára, megmaradásra s előmenetelére elménkkel
feltalálhatunk, azokat mind elkövetjük, és ha másokkal való
folyamodással kell is ennek meglenni, effectuáljuk, mindezekben
egymás híre nélkül semmit sem cselekszünk, hittel kötelezzük
magunkat, hogy mind e dolgoknak titok alatt kell maradnia, adtuk
egymásnak kezünk írása és pecsétünk alatt kelt levelünket.”
Ennek az okiratnak semmi más értelme nem volt, minthogy
lebukás esetén kétségbevonhatatlan tárgyi bizonyítékul szolgáljon az
osztrák bíróságnak. Szolgált is. Éspedig az összeesküvés
névadójának, a betegeskedő, hatvankét éves korában elhunyt
Wesselényinek özvegye gondoskodott erről. A hajdani murányi
Vénuszból ötvenhét éves asszonysággá fonnyadt Széchy Mária –
afölötti dühében és elkeseredésében, hogy férje pénz helyett csak
adósságot hagyott rá – a titkos iratokat a morva származású császári
biztos, Rotter János kezébe adta. Így a dokumentumok 1668. január
30-án már Bécsben voltak. De nem okoztak túl nagy meglepetést,
mert az udvar már mindent tudott az összeesküvésről, mégpedig az
egyik vezető, gróf Nádasdy Ferenc országbíró jóvoltából. Ő ugyanis,
mint az egyik hívének írt levelében bevallotta, Wesselényi halála
után már csak azért tartott kapcsolatot az elégedetlenekkel, hogy
tetteiket jelentse az udvarnál.
 Úgy látszik, a három per hármasoknak is voltak nagynevű elődeik.
Jelentgetései közben Nádasdy persze támogatta az összeesküvést,
Oratio címmel éles hangú röpiratot szerkesztett a nemzet
szerencsétlen sorsáról, és ezért besúgása ellenére sem kerülte el a
halálbüntetést. Igaz, ennek végrehajtására kellemes körülmények
között, a saját karosszékében került sor, de csak 1671. április 30-án.
Az udvar jó ideig csendesen várta a jelentéseket, sőt 1668 áprilisában
a király családostul baráti látogatást tett Nádasdy pottendorfi
kastélyában. Zrínyi Pétert is viszonylag későn, 1670 virág
vasárnapján fosztották meg minden tisztségétől-vagyonától, és tűztek
ki vérdíjat a fejére. Egyidejűleg Spankau vezetésével katonákat
küldtek Csáktornyára. A vár elfoglalása ellenállás nélkül megtörtént:
a bánt és sógorát, Frangepán Ferencet, akit beszervezett az
összeesküvők közé, már nem találták otthon. Időben megszöktek. És
hová szöktek? Véletlenül sem a Felvidékre, ahol Zrínyi Péter ifjú
veje már kibontotta a felkelés zászlaját, hanem Bécsbe, hogy
bűnbánóan a császár lábához omoljanak. Rákócziék erről mit sem
tudtak. Azt hitték, hogy a hős bán ezalatt már Karintiát,
Stájerországot dúlja. Ezért csatlakozott a felkeléshez Diósgyőr,
Szendrő, Kálló és Nagykároly. Gombásnál nagy győzelmet arattak a
németek fölött. Ekkor csapott közéjük gránátként a hír: Zrínyi Pétert
letartóztatták, és a fogságból fegyverletételre szólít fel mindenkit. A
harcosok felháborodva kiabálták: „Két-három ember főzte ki ezt a
háborút, és mindnyájan elpusztulunk bele. Verje meg az Isten, aki
ennek az állapotnak okozója.”
Hát ez bizony nem öntudatos, mindenre elszánt forradalmárok
hangja volt. Vezérük, Rákóczi Ferenc is ijedten szaladt édesanyja
szoknyája mellé.
Zrínyiék nyaka körül pedig egyre inkább szorult a hurok.
Közeledésük hírére – egy kőszegi magyar besúgó értesítette az
udvart, hogy Bécsbe tartanak - Lobkowitz herceg udvariasan elébük
küldte a hintáját, és a Kartner strassén lévő Fehér Hattyú fogadóban
szállásolta el a vendégeket. Másnap azonban a városi őrség szállására
vitték át őket, ahol már fegyveres őrszem állt az ajtajukban, de
kardjukat még nem vették el tőlük. Aztán sor került erre is. Zrínyi és
Frangepán súlyos vádakkal illetett rabbá vált. Zrínyi Péter mindent
tagadott, de Hocher bíró nem hitt neki. Zrínyi ekkor megpróbálta
sógorára kenni a felelősséget. „Frangepán mindig a legádázabb
ellenségem volt. Mikor először jött haza Itáliából, néhány olasz
banditával az egész családomat ki akarta irtani. Amikor másodszor
jött, mérget készített nekem és enyéimnek, s csak szolgálóim óvtak
meg a haláltól. Amikor utoljára jött Itáliából, itt Bécsben ok nélkül
párbajra hívott.” Ezek bizony nem egy nagy ember szavai, de
megbocsáthatóak, hisz a halál árnyékában mindannyian
megtörhetünk. De ha ezt egy több száz éve élt főnemesnek
megbocsátjuk, miért nem bocsátunk meg azoknak, akik az Andrássy
út 60.-ban viselkedtek ugyanúgy? Frangepánt nagyon felháborította
Zrínyi vádaskodása. „Tudom, hogy Zrínyi grófot az udvarban vitéz
katonának tartják, aki képtelen a színlelésre. Ennek segítségével
akarja magát tisztára mosni. Isten nem engedheti, hogy a bűnös egy
ártatlan kárára menekülhessen!”
Egyikük sem menekülhetett. Bár Zrínyi Péter a tömlöcbe egyre-
másra fogalmazta kegyelmet kérő beadványait: „Felséged nekem
köszönheti legfőbb dicsőségét… Joggal mondhatom, hogy
Magyarország nekem köszönheti fennmaradását” stb. A kissé
hencegőre sikerült kegyelmi kérvények éppúgy süket fülekre találtak,
mint Frangepán megalázkodó könyörgései. Pedig ő az utolsó
pillanatig reménykedett. Nem jött kegyelem? – kérdezte még a
vérpadon is. De jött - válaszolták neki. – Az előzetes kézlevágás
elmarad. És Frangepán még ezt is megköszönte annak az embernek,
akitől meg akarta szabadítani a hazáját.
A nyakazás előtti pillanatokban így szónokolt: „Ti, kik most itt
vagytok, és látjátok szomorú végemet, vegyetek példát sorsomon,
szeressétek Istent és uratokat, császárotokat, legyetek hívek hozzá, és
kerüljétek az átkozott nagyravágyást, mely engemet örvénybe
sodort!”
Ezek sem egy öntudatos forradalmár, egy saját életét a
szabadságért feláldozni kész hős szavai.
De nem viselkedett hősként az anyja mellett lapító Rákóczi Ferenc
sem. Mivel Báthori Zsófia - buzgó katolikusként sok protestánst
térített vissza a pápista hitre, a Habsburgok szemében voltak
érdemei. De a legnagyobb érdeme a gazdagsága volt. Tőle tehát nagy
váltságdíjra lehetett számítani. Így aztán az osztrákok tárgyalni
kezdtek vele a fiának nyújtandó kegyelemről. Kezdetben 2 millió
forintot követeltek, végül 400 000 forintban egyeztek meg, aminek
egyik felét készpénzben, a másik felét élelemben kellett leróni. A
trencséni birtokot is lefoglalták. Mindez óriási terheket rótt a
családra. Zrínyi Ilona, Rákóczi ifjú hitvese még a nászajándékokat és
a családi ékszereket is beadta. Így két szerető asszonynak sikerült
megmentenie a Munkács várában rejtőzködő népvezért.
Rákóczi megmenekülésén kívül az összeesküvésnek más pozitív
eredménye nem volt. Ez is csak azért bizonyult fontosnak, mert
később ő nemzette a magyar történelem egyik legrokonszenvesebb
alakját, II. Rákóczi Ferencet.
 XVII.
II. Rákóczi Ferencet származása predesztinálta arra, hogy a később
róla elnevezett szabadságharc vezére legyen. Ereiben olyan főúri
családok vére folyt, akik halálos konfliktusba keveredtek a
Habsburgokkal. Anyai nagyapját, Zrínyi Pétert és annak sógorát,
édesanyja nagybátyját, Frangepán Ferencet kivégezték. Édesapja, I.
Rákóczi Ferenc, aki szintén részt vett az összeesküvésben, sőt
fegyvert is fogott az osztrákok ellen, csak azért menekült meg a
halálbüntetéstől, mert anyja, Báthori Zsófia – a Báthoriak
Habsburgokkal viaskodó, erdélyi fejedelmeket adó Somlyói ágának
utolsó sarja – óriási anyagi áldozatot hozott érte.
Még Rákóczi mostohaapja, Thököly Imre is lázadó kurucvezér
volt.
Minthogy ez utóbbit ismerte – apja a születésének évében meghalt
–, kétségtelenül ő hatott rá legjobban, bár csak annyira szerette,
amennyire kisgyerekek szokták anyjuk új férjét szeretni. A hatéves
Ferenc szomorúan álldogált sárga csizmájában, szűk
skarlátnadrágban, aranyzsinórral futtatott királyszín dolmányban,
fején aranyforgós bársonysüveggel Zrínyi Ilona és Thököly Imre es-
én. Körülötte felborult a régi élet. Az új papa mérhetetlen sokaságú
holmijával és udvari népével együtt berendezkedett a várban. Ő
pedig kikerült a mama ágyasházából, és úgy érezte, a szívéből is.
Pedig onnan sohasem került ki. Mikor Munkács feladása után Zrínyi
Ilonát Bécsbe vitték, és a megállapodás ellenére elszakították a fiától,
hangos jajveszékelésétől még az utcák is zengtek.
Thököly Imre kitűnő katona volt, nagyszerű szónok, kiváló
diplomata és sokan mégsem szerették, mert a törökkel „barátkozott”,
sőt egy maga vezette török vazallusállam létrehozásáról álmodozott.
Tekintélye növekedett ugyan, mikor elvette I. Rákóczi Ferenc
özvegyét, mások viszont ebben is számítást láttak, mert a gazdag
özvegy tizennégy évvel idősebb volt nála. Nyilván az asszony rangja,
vagyona valóban belejátszott a frigybe, de nem tagadható, hogy a
szépsége is. Zrínyi Ilona hormonálisán is nő volt még, hamarosan
szült egy kisfiút férjének, Thököly Istvánt, aki azonban pár hetes
korában meghalt. Hamarosan újból terhes lett, s miközben Munkács
várát védte, gyereket szült, de sajnos ez a gyermek sem élt sokáig.
Eközben Thököly Imre már török kézben volt. 1690-ben aztán a
török úgy gondolta, hogy őt helyezi az Apafi Mihály halálával
megüresedett fejedelmi székbe. Csakhogy Erdély tele volt német
katonával, és Teleki Mihály kancellár sem kért a törökök hozta
bábfejedelemből. Ezért Thököly egy 20 000 fős törökből, tatárból,
oláhokból álló sereggel nekitámadt, és Zernyestnél győzelmet aratott.
A csatában elesett Teleki Mihály is. Ez óriási felháborodást okozott,
hisz Teleki úgyszólván félig apja volt Thököly-nek, aki gyermekként
az ostromgyűrűbe zárt Árva várából hozzá menekült, és ő nevelte fel.
Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy Koháry István, füleki
várkapitány „törökkel bélelt pártos pribéknek” nevezte. A nép ajkán
pedig ilyen versek születtek róla:

Hallottad-e hírét az új királynak,

Isteniül elszakadt hazánkfiának?

A királya ellen az ki fegyvert vont,

Törökkel-tatárral békességet bont,

Nemzetéből, keresztényből ártatlan vért ont,

Templomokat, oltárokat éget, pusztít, ront.

A vers vége iszonyatos kifakadás Thököly ellen:

Törökkel bélelt, te nyúzó, fosztó,

Pártütő, prédáló lator koborló.

Országrontó, és vérontó, békességbontó:

Te, Thököly, papherélő, hazánkpusztító!
 Az indulat érthető. Mi sem ujjonganánk, ha valaki – akár egy
jobboldali diktatúra esetén is orosz tankokat hozna az országra. A
hasonlat persze több szempontból is rossz, de azért valamit csak
éreztet a megbotránkozásból, amit a török-tatár sereg élén lovagló
Thököly a korabeli magyarokból kiváltott. Ugyanakkor azt is le kell
szögeznünk, hogy a Habsburgok – európaiságuk, katolikus hitük
ellenére – veszélyesek voltak ránk. Az ügyetlen Wesselényi-féle
összeesküvés és az I. Rákóczi vezette fegyveres megmozdulás
kudarca után I. Lipót olyan vadállatot küldött nyakunkra, mint
Caraffa tábornok, aki fennen hangoztatta, hogy „ha egy csepp,
magyarok iránt kegyelmet érző vér lenne ereimben, halálos érvágást
végeztetnék magamon”. Az 1687-ben Eperjesen felállított
vésztörvényszék elnökeként a huszadik századi koncepciós perek
vérbíráihoz hasonló ítéleteket hozott. „Először jön a kivégzés, aztán
pereskedhetnek az igazukért” – mondta cinikusan az elítélteknek.
Ezért a mocsokságért I. Lipót tábornagyi kinevezéssel jutalmazta. De
az országgyűlés „hálája” is megdöbbentő. Ezek után ugyanis 1688-
ban lemondtak az eddig legalább formálisan meglévő szabadkirály-
választási jogról és az ellenállás jogáról.
Mindez némi magyarázatot ad a törökbarátságra, hisz – ismétlem
– máshoz nem nagyon fordulhattunk segítségért. XIV. Lajos ugyanis,
akinek nem jött rosszul, hogy valaki támadással fenyegeti gyűlölt
riválisát, messze volt, messzebb, mint a török. A kapcsolattartás is
veszélyes volt. Rögtön le is bukott az a futár, aki a fiatal Rákóczi
üzenetét vitte Bécsből Párizsba. Pedig nehezen határozta el magát
erre a lépésre. Az osztrákok ugyanis igazi aranyifjút neveltek belőle.
Hajnalban járt haza, délig aludt, este megint ment murizni. Ivott,
kártyázott, nőzött, habzsolta az életet. Aztán megnősült. Egy Amália
Sarolta nevű német hercegnővel hozták össze, akinek akkora birtoka
volt, mint egy fejedelemség. Így aztán a nős Rákóczi Bécsben fényes
palotát vitt. Százhúsz fős személyzetük volt, több tucat testőrük.
Csak amikor hazajött körülnézni kicsit Magyarországon – nyolc
megyében voltak birtokai –, akkor döbbent rá, hogy itthon hogy
állnak a dolgok. Brutális elnyomás, nyomor, panasz mindenfelé.
Barátja, a fiatal Bercsényi azt mondta neki, mindezért Lipót a felelős.
Nincs más választás: az osztrák uralomtól meg kell szabadulni.
 Ezért kezdett tapogatózni szövetségesek felé, aminek a XIV.
Lajoshoz küldött futár elfogása és az ő letartóztatása lett az
eredménye. Ugyanabba a bécsújhelyi börtönbe csukták, amelyben
harminc éve nagyapja és nagybátyja ült. Rákóczi félt, hogy perének
is ugyanaz lesz az eredménye, mint az ő perüké volt 1671-ben – és
megszökött. A szökés
megszervezésében felesége is segített neki. Becsempészett osztrák
tiszti egyenruhában jutott ki a várból, majd a városból is. Váltott
lovakkal vitték a határhoz. Hat nappal szökése után Lengyel-
országban volt. És hamarosan Elizaveta Heléna Lubomirska
ágyában. Lubomirska gyönyörű asszony volt, barna szemű, barna
hajú, az arcán lévő apró anyajegy megőrjítette a férfiakat.
Ráadásul férje, a magas pozícióban lévő és gazdag Sienawski
herceg hajlandónak mutatkozott arra, hogy a magyar felkelést
segítse.
Lehet, hogy Rákóczit kissé furdalta a lelkiismeret, hogy épp azt a
férfit szarvazza fel, akinek a segítségére szüksége van, talán érzett
némi lelkifurdalást a felesége miatt is, aki szökése miatt házi
őrizetben sír utána, de hát a szerelem, az szerelem. A potens, fiatal
férfiak különben sem tudnak nő nélkül megmaradni (Bercsényi sem
tudott). Egyébként a többi nő sem hagyja, hogy megmaradjanak,
különösen, ha olyan jóképű férfiakról van szó, mint Rákóczi.
Ha a „hűséget”, „tisztaságot” tennénk meg a kiválóság legfőbb
ismérvének, bizony sok nagy magyart kiseperhetnénk a pantheonból
– Széchenyit, Kossuthot is beleértve. És ennek legalább annyira az
álságos szexuális erkölcs az oka, mint amennyire ők maguk.
Rákóczinak nemcsak Lubomirska szerelmére volt szüksége, hanem
támogatására is, amivel az asszony nem maradt adós. De ő inkább
lengyel királyt akart csinálni belőle, mint magyar népvezért.
Rákóczitól nem volt idegen a dolog, de amikor egy kuruc küldöttség
– rejtőzködése ellenére – rátalált, és kérte, hogy jöjjön haza, igent
mondott. Pedig tudta, hogy életével játszik, hiszen a császár hatalmas
vérdíjat – 10 000 forintot – tűzött ki a fejére. A szíve is marasztalta.
Úgyhogy szüksége volt Bercsényi határozottságára, aki szinte erővel
tépte ki Lubomirska karjaiból.
 A hazatérő Rákóczit mindjárt a határon csalódás érte. Hadsereg
helyett csak pár száz rongyos paraszt várta. Legtöbbnek csak kasza
vagy bunkós bot volt a fegyvere.
Szerencsére időközben Rákóczinak sikerült kapcsolatba kerülni
XIV. Lajossal, aki hajlandó volt havi 50 000 livre-vel támogatni a
Habsburg-ellenes felkelést. Ebből telt munícióra, kiképző katonákra.
Így aztán a kezdeti kudarcok után megkezdték az előrenyomulást az
Alföld felé. Meghódolt előttük Debrecen, Kálló, a szabolcsi hajdú
városok, Nagybánya, a máramarosi sóbányák, Huszt vára és így
tovább. 1707-ben pedig az ónodi országgyűlés közfelkiáltással
elfogadta a Habsburg-ház trónfosztását. Ezen az országgyűlésen
Rákóczi arannyal áttört, gyémántokkal kirakott díszruhában jelent
meg. Azt mondják, öt havi hadi pénzbe, 400 000 livre-be került.
Főtisztjeinek egyenruháján is gyermekököl nagyságú aranygombok
tündököltek. Ez sokaknak nem tetszett. Sokak nem ezt várták az
1703-ban zászlót bontott szabadsághőstől. De hát Rákóczi nem
parasztvezér volt, hanem magyar főúr, aki gyerekkorától megszokta
a pompás díszruhákat.
Nem új társadalmat akart ő, hanem a régit akarta az idegen
uralomtól megszabadítani, és visszaállítani a magyar királyi udvar
fényességét. Azért öltöztette díszruhába a testőrségét, ezért rendezett
vacsorákat, fényes bálokat, hogy imponáljon a külföldi követeknek.
Úgy érezte, hogy a puritánság nem ad tekintélyt.
És ha meggondoljuk, a népmesék királyai kacsalábon forgó
palotákban laknak, melynek 33 ezüst, 33 arany, 33 gyémánt szobája
van, és ezt nem lerombolni, hanem megszerezni igyekeznek a
talpraesett szegény legények.
A mezítlábas próféták, kunyhóból származó forradalmárok csak
azért tetszenek a népnek, mert a gazdagok fenyegetésével,
üldözésével lehetőséget ígérnek a „helycserére”.
A királyosdinak azonban nem lett sok eredménye.
XIV. Lajos továbbra sem kötött szövetséget a függetlenségüket
kimondó magyar rendekkel. És minthogy Rákóczi lengyel királlyá
választása is elmaradt, Nagy Péterrel kötött titkos szövetségéből sem
lett semmi. Az emberek pedig kezdtek belefáradni a harcba. A
munkások, főként a bányászok többször sztrájkba léptek, úgyhogy
Rákóczinak katonákat kellett bevetni ellenük. De egyre jobban
zúgolódtak a parasztok is. Helyzetük nemhogy jobb, de egyre
rosszabb lett. Termésük nagy részét a hadsereg ellátására kellett
fordítaniuk. A nemesek fölhánytorgatták, hogy a harcoló jobbágyok
miatt nincs, aki megművelje földjeiket. Hogy nemes voltuk ellenére
nekik is kell hadiadót fizetni. 1710-re – a szerelemben is a hetedik a
legveszélyesebb év – a lelkesedés teljesen lelohadt. A vereségek
egymást követték. Januárban Rákóczit verték meg Romhánynál.
Februárban Andrássy Istvánnak kellett feladni Lőcsét. Kudarcot
vallott Palocsay György, Balog Ádám is. Ősszel Érsekújvár esett el.
Aztán Szolnok. Aztán Eger. A kuruc sereg már védekezésre sem volt
képes.
1711 elején Rákóczi látta, hogy mindennek vége, és február 21-én
azon az úton, ahol nyolc éve jött, kimenekült az országból. Ő persze
avval áltatta magát, amivel később Kossuth, hogy nem menekül,
hanem segítséget szerez az országnak. Csakhogy egy bukott ember,
egy emigráns számára sosem akad érdemleges tárgyalófél.
Amikor mégis sikerült találkoznia Nagy Péter cárral, a remélt
orosz segédhadak helyett csupán azt ígérte, hogy ha vele tart,
hajójával Gdanskig elviszi. Rákóczi, aki most már csak XIV.
Lajosban bízhatott, elfogadta a meghívást, hogy közelebb kerüljön
Párizshoz.
Elbúcsúzott Lubomirskától, aki még a vereség után is szívesen
fogadta – és aki többször meglátogatta Magyarországon, de már nem
volt belé szerelmes. Feleségétől azonban, aki utána jött
Lengyelországba, és arra készült, hogy most már vele marad, és
elkíséri Párizsba is, nem búcsúzott el. Tőle egy éjszaka csöndben
megszökött.
A hajóutat Rákóczi és Nagy Péter, akit az oroszok „megkeresztelt
medvének” neveztek, végigitta, végigmulatta, de a cár továbbra sem
ígért semmit.
Amikor Gdanskban elváltak, Rákóczi Berlinbe akart utazni, de a
poroszok közölték vele, hogy Berlinben nem látják szívesen, így egy
ideig Gdanskban maradt. Fogadásról fogadásra, bálról bálra járt, és
hajtotta a nőket, meg azok is őt.
 Aztán mégiscsak elindult Párizs felé, de előtte látogatást akart
tenni a mindig magyarbarátnak mutatkozó Anna királynőnél
Londonban. Amikor a királynőnek tudomására jutott, hogy Rákóczi
hajója a szigetország felé tart, megüzente, hogy nem teheti lábát
Anglia földjére.
De Párizsban szerencsére fogadták. Szép palotát, fejedelmi
apanázst kapott a Napkirálytól. De semmi többet.
XIV. Lajos, aki mindmáig tartja a leghosszabb uralkodás
világrekordját, 1715-ben meghalt.
Rákóczi útja már csak Rodostó felé vezethetett.
Ezalatt itthon az urak birtokvadászattal voltak elfoglalva:
rágalmazták, feljelentgették egymást.
És ami a legszomorúbb; az országgyűlés saját akaratából – talán
magát a királyt is megdöbbentve – II. Rákóczi Ferencet hivatalosan
hazaárulónak nyilvánította.
 XVIII.
A két sikertelen szabadságharc közötti 140 évben kétszer is adódott
lehetőség az annyira sérelmezett függőségtől való megszabadulásra.
Az egyik lehetőség a Pragmatica Sanctio elutasítása lett volna.
Ha az országgyűlés szembefordul Mária Teréziával, a Habsburg
Birodalom gyakorlatilag szétesik. Ehelyett azonban a tekintetes
rendek tanúbizonyságot akartak tenni a magyar férfiak
lovagiasságáról, és életüket és vérüket a szép, fiatal királynőnek. A
baj csak az, hogy nem a saját életükkel és vérükkel legénykedtek,
hanem népükével, és az ország függetlenségét játszották el a
színpadias jelenetért, mely az utókor fantáziájában a karján
Madonnaként fiát tartó anya védelmévé nemesedett. A kis József
főherceg azonban akkor még nem érkezett meg Pozsonyba, az ő
alakját később „festette” a tablóra a történelem.
A másik lehetőséget Napóleon nyújtotta, akinek a Habsburg-
háztól való elszakadásra felszólító és a polgárosodás lehetőségét
ígérő kiáltványát Batsányi János fordította le 1809-ben. A magyarok
azonban ettől a lehetőségtől is megijedtek. Ezért vágta Kölcsey
Ferenc elkeseredve a nemzet arcába:

Paris ígért szabadságot,

Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy mindkét megtorpanást

korántsem indokolatlan félelmek okozták. A nemzet nem volt
egészen biztos abban, hogy a szavakban annyira kívánatosnak tartott
elszakadás nem veszélyeztetné-e az ország biztonságát. Illetve a
Napóleon mellé szegődés nem csöbörből vödörbe esést jelentene.
 A két szabadságharc közötti időszakra eső Martinovics-féle
összeesküvés még inkább kudarcra volt ítélve. Ennek a
szervezkedésnek egyik csoportja (Reformátorok Társasága) nem is
tudhatott a másikról (Szabadság és Egyenlőség Társaság), mert a
francia forradalom eszméinek megvalósítását – felháborodva
elutasította volna.
A kudarc legfőbb okát mégis az összeesküvés vezetőjének
személye jelentette.
Martinovics Ignácról, akinek nevét csak Budapesten hét-nyolc
utca vagy tér viseli, senki sem volt jó véleménnyel.
A kortárs Dugonics András szerint önhitt és tudatlan volt.
Batsányi János szuggesztív embernek mondta, aki azonban nem
volt egyenes jellem, hanem „cselszövő természet”, behálózza az
embereket, aztán visszaél a bizalmukkal, mert csak a saját érdekeit
nézi.
A későbbi történetírók közül az akadémikus Fraknői Vilmos azt
állapította meg róla, hogy az „etika követeléseit teljes
közönyösséggel megvetette, s az egész egyéniségét, működését,
erkölcsi felfogását az angol kriminalisták elnevezésével: morál
insanity (erkölcsi beszámíthatatlanság) jellemzi.”
A szintén akadémikus Mályusz Elemér szerint „mintha ördög
küldte volna ezt az ateista papot. A romantikus írók féktelen
fantáziája tudott csak hasonló szörnyeteget leírni.”
A nemrég elhunyt Fejtő Ferenc viszont védelmébe vette: „Hitt
eszményeiben, ha méltatlanul is szolgálta őket, de gyarlósága nagyon
is emberi gyarlóság volt.”
Benda Kálmán történész elismerte, hogy nagy akaraterővel,
elsőrendű szellemi képességekkel, kitűnő memóriával, széles körű
tudással rendelkezett, de „karrierista volt, hiú, gőgös és önhitt, aki
elgondolásaihoz mániákus következetességgel ragaszkodott”.
Martinovics Ignác II. Lipót császár besúgójából elbocsátása után
vált maga is „besúgottá”. A kilencvenes évekre egészsége nagyon
megromlott. Gerincfájdalmak gyötörték. Mészlerakódás
következtében púposodni kezdett, amit hallatlan akaraterővel próbált
leplezni, de ez a torzulás lelkét is torzította: növelte benne az
irigységet, a gonosz, gyűlölködő érzelmeket.
 A kiváló pszichografológus, Rákosné Ács Klára szerint, a
jakobinus mozgalom idején „írásában már megjelentek az őrültségre
utaló jelek – felmenői között kellett egy őrültnek lenni… Mániákus-
sága dühkitörésekbe torkollt s mindjobban eluralkodtak rajta a
paranoiás szkizofrénia jegyei.”
Valóban megszállottan csörtetett előre halálba vezető útján, ahogy
az őrültek teszik. Számomra az a megdöbbentő, hogy ezt nem vették
észre a közvetlen harcostársai, a nagy műveltségű Hajnóczy József, a
reformátorokat vezető gróf Sigray és a többiek.
Nem lehetett neki ellenállni, nagyon szuggesztív volt – mondták
összetörve a vádlottak padján, ahonnan útjuk, mint annak idején
Zrínyié és Frangepáné, 1795. május 20-án nekik is vérpadra vezetett.
 XIX.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején sem állt az egész
nemzet egy oldalon. Legfeljebb március 15-én néhány óráig, de azért
akkor sem volt a helyzet olyan idillikus, mint képzeljük.
Hám János emlékirataiban például ezt olvashatjuk: „Én, aki
szívemben levert voltam, nem tudtam magam rászánni sem arra,
hogy háromszínű szalagot hordjak, sem arra, hogy Batthyány urat
üdvözöljem. Mikor pedig ismételten figyelmeztettek, hogy amint a
többi püspök teszi, én is vegyek magamra valamilyen hazafias
jelvényt, nehogy magamat támadásoknak vagy éppen veszedelemnek
kitegyem, egy darabka szalagot kezdtem a zsebembe tartani, hogyha
netán veszedelembe jutnék, annak felmutatásával mentsem magam.
Ez volt aggodalmaim és gyötrelmeim kezdete. A magyar örömöknek
ez ünnepélyes - vagy helyesebben a nemzeti szerencsétlenségnek e
gyászos napja – ha jól emlékszem – március 15-e volt.”
A püspöki kar később is a szabadságharc elfojtására törekedett, és
az ellenállás beszüntetésére hívta fel híveit. „Arra intünk és kérünk
titeket Krisztusban kedvelt híveink, hogy miképp rendeltük, a
Mindenható jóságáért folyamodjanak, világosítsa meg azok elméjét,
akik elszédítve a nyugtalankodók által, éppen akkor fogtak fegyvert
képzelt szabadságuk kivívására, mikor az nekik teljes mértékben
megadatott.”
„Az ausztriai házra ezelőtt háromszáz évvel törvényesen szállt a
korona” – olvasták fel országszerte a templomokban. „Ő császári
fölségük V. Ferdinánd és I. Ferenc József nem akarják
szabadságunkat vagy nemzetiségünket elnyomni, sőt azok
fenntartását ünnepélyesen biztosítják.”
Mikor Windischgratz herceg betört az országba, a pásztorlevelek
arra szólították fel a Kossuth regimentjébe toborzott katolikusokat,
hogy feltétel nélkül adják meg magukat. „A Császári és Királyi
hadsereg élén főméltóságú herceg Windischgratz mint főparancsnok
és teljes jogú királyi biztos őfelsége legfelsőbb rendeletéből egyedül
azon békességes célból lépett az országba, miszerint ezen, a legszebb
rendet tartó és példás fegyelem alatt álló haderőnek tekintélye által
fegyverezze le az ellenszegülőket, a törvényes rendet és az iránta
tartozó engedelmességet az egész országba visszaállítsa. Kinek is
eszerint mint az ország békéltetőjének magas rendeleteit nemcsak
elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancs
alatt lévő császári, királyi hadseregek támogatása által üdves
céljainak kivitelezésére segédkezet nyújtani tartozunk.”
Akárhogy nézzük, ezek a körlevelek sem tanúskodnak nemzeti
egységről, mint ahogy nem voltak közös állásponton az ország és a
hadsereg vezetői sem.
Kossuth Lajos, aki páratlan szuggesztivitással és kiváló szónoki
képességekkel rendelkezett, sokszor figyelmen kívül hagyta a
tényeket, máskor pedig tévhiteknek, álhíreknek dőlt be. Elhitte
például, hogy Verona mellett külföldi hadak gyülekeznek
Magyarország megsegítésére, aminek semmi alapja nem volt. Amit
viszont nem vett figyelembe, hogy az osztrák császár és az orosz cár
szövetséget kötött egymással, mely szerint baj esetén egymást
fegyverrel támogatják. Pedig a függetlenség kikiáltása előtti
napokban Görgey figyelmeztette erre, és kérte, hogy halassza el a
trónfosztás kimondását, mert egy orosz támadást Magyarország
képtelen lesz kivédeni. Kossuth látszólag elgondolkodott javaslatán,
de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Magyarország legfőbb
ura, kormányzója legyen.
így aztán 1849. április 14-én kikiáltották Magyarország
függetlenségét, aminek azonban sajnos nem függetlenség, hanem az
orosz invázió és a világosi fegyverletétel volt a következménye.
Kossuth azonban úgy intézte, hogy személyét semmiképp ne
lehessen kapcsolatba hozni a kudarccal. 1849. augusztus 11-én
ugyanis – felmérve, hogy minden összeomlott – sietve átruházta a
legfőbb hatalmat Görgeyre (mihez nem volt alkotmányos joga), és
híres szakállát levágatva kendőben-rokolyában kimenekült az
országból. Egyenest a szép Dembinska karjába. Ez persze nem bűn.
Senkinek sem kötelessége a mártírság. És mindenkinek az életében
eljöhet a nagy szenvedély (ami sajnos nem volt kölcsönös, ugyanis a
fiatal nő az osztrák titkos-szolgálat kezére akarta játszani Kossuthot).
Határozottan bűnnek tartom azonban azt a röpiratot, amit Kossuth
Vidinben fogalmazott. „Szegény, szerencsétlen hazánk el van
veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által – ^
esett el. En Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának
halhatatlan dicsőséget, és a hazának szabadságot vívjon ki, s ő
Magyarország gyáva hóhérjává lön.”
Kezdjük azt, hogy Görgey Artúr sohasem volt porban. Ősei az
1312-es rozgonyi csatában tüntették ki magukat, és azután kapták
Károly Róberttól a névadó Görgőt. Igaz, Artúr édesapja polgárlányt
vett feleségül, ezért kitagadták a családi vagyonból, így a Görgey
fiúk diákkorukban sokat nélkülöztek. Artúr tehetségére azonban már
a katonaiskolában felfigyeltek. Hadnagyként mégis otthagyta a
katonai pályát, és vegyész lett. Itt is kiválónak bizonyult. A bécsi
akadémia tagságára számítva, a lem-bergi egyetem katedrájának
várományosaként fordított hátat a tudományos pályának harmincéves
korában, hogy a szervezkedő magyar honvédség segítségére siessen.
És hol tartott Kossuth harmincévesen? A szintén nemesi családból
származó Kossuth (a kutyabőrön IV. Béla aláírása szerepel) fiatal
jogászként az aranyifjak életét élte: bálokra járt, ivászatokon vett
részt, szépasszonyoknak udvarolt (például gróf Károlyiné Szapáry
Etelkának), és sokszor hajnalig verte a kártyát. Egy alkalommal
rengeteg pénzt vesztett, ezért az árvaszéki bizottság tagjaként eladta
az árvaszék 12 hordó borát, hogy adósságát kifizethesse. A hiány
kitudódott, és eltussolására Kossuth belenyúlt az Andrássyak
kasszájába. Azonnal elbocsátották. Pályája majdnem kettétört. Anyja
könyörgésére azonban elhatározta, hogy „jó útra tér”. Karrierje
lassan ívelni kezdett.
Landerer nyomdász – a titkos rendőrség bizalmasa – megvásárolta
a csődbe jutott Sürgöny és Csarnok kiadási jogát, és kérte a Királyi
Kancelláriától annak átruházását a Pesti Hírlapra. (Ez a trükk azért
kellett, mert új lapengedély beszerzése sokkal bonyolultabb dolog
volt.) A lap szerkesztésére Kossuth Lajost kérte fel. Ötlete még
Metternichnek is nagyon tetszett. Azt remélte, hogy Kossuthot így
majd kézben tudják tartani. Nagyon tévedett. Kossuth kiváló
cikkeivel és páratlan retorikai képességeivel beírta, beszónokolta
magát a történelembe.
A hadvezetéshez azonban nem értett. Talán azért irigykedett
Görgeyre, aki nagy stratéga volt. (Dicsőséges tavaszi hadjáratát
évtizedeken át tanították a katonai főiskolákon.) Nem akarta, hogy
elhomályosítsa, ezért a hadvezetésre alkalmatlan Dembinskit nevezte
ki fővezérnek. Ez óriási botrányt okozott. A tisztek jó része ugyanis
csak úgy volt hajlandó elfogadni a parancsait, ha Görgey vagy
Klapka ellenjegyezte azokat. Ez persze demoralizálta a hadsereget,
úgyhogy Szemere kormánybiztos írásban szólította fel Dembinskit,
hogy mondjon le. De Kossuth még mindig nem akart hallani
Görgeyről, inkább a középszerű, őrá egyáltalán nem veszélyes Vetter
Antallal próbálkozott. Csak miután ő is kudarcot vallott, kényszerül
rá, hogy Görgeyt a „porból fölemelje”, és megtegye fővezérnek.
„Egyiknek sem lévén bátorsága fellépni vetélytársa ellen…
fondorkodtak egymás megbuktatására, míg végre a nagyravágyás,
egymás iránti rejtett gyűlölet és színlelés játéka alatt magát a hazát
buktatták meg” – írta Horváth Márton történész.
Kossuth Görgey elleni rejtett gyűlölete aztán Vidinben vulkánként
kitört. Hiába mondják, hogy a „vidini levélért” nem szabad
Kossuthot vádolni, hiszen ő evvel a szegény, megalázott nemzet
önbecsülését akarta visszaadni.
Először is nem hiszem, hogy a nemzet önbecsülését jobban
sértette volna, ha tudomásul veszi: sokszoros túlerővel szemben
bukott el.
Másodszor a rágalmat még egy esetleges jó szándék sem menti.
Ha valaki, hát Kossuth pontosan tudta, hogy mindennek vége.
Azért adott minden hatalmat riválisa kezébe. Azért menekült el
asszonynak álcázva az országból. Ép ésszel elképzelhető, hogy ha
esélyt is lát a győzelemre, ezt megteszi? Kossuth a hatalom
átruházásával saját személyét akarta kivonni a kudarc felelőssége
alól.
Azt akarta, hogy a csalódott, kivégző osztagok elé állított,
börtönökbe hurcolt, bujdosásra kényszerített emberek dühe Görgey
Artúr ellen irányuljon. Ezt sikerült elérnie.

Isten vagy ördög – így kérdik magokban

 -Melyik teremté ezt a Görgeyt?

Illy férget Isten soha nem teremthet,

Ezen megdőlnék emberben a hit.

Hervadjon a fű, ahol megpihenne,

Akadjon fel, midőn a fára néz,

Enyhét ne adjon éhe, szomja ellen

A föld s ne nyújtson soha emberkéz.

Kergesse őt a balszerencse, mint

Szilaj kutyák a felriadt vadat,

Éljen nyomorból, kínból mindhalálig

S ha elhal, verje meg a kárhozat

fakadt ki Vörösmartyból az igazságtalanságában is érthető átok,

hiszen Világos után iszonyú szenvedés zúdult az országra. A
büntetés végrehajtóját, az apostoli királyunk jóvoltából ránk küldött
hóhért, Haynaut, az egész világon utálták. Tüntetéseket szerveztek
ellene, később Londonban meg is verték.
Mi azonban – ahogy elfoglalta Budát – 273 jeles férfiúból álló
(gróf Festetics, gróf Takách stb.) hódoló küldöttséget menesztettünk
hozzá, és 1849-ben Pest, 1850-ben pedig Buda is díszpolgárrá
választotta. És persze utcát is neveztek el róla.
Nemzeti egység ugyanis csak a legendákban létezik. Meg a híres
balladákban:

Ötszáz, bizony dalolva ment

Lángsírba walesi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd

írta Arany János, akit 1857-ben felkértek, hogy verssel üdvözölje a

hazánkba látogató királyt. Bár ezért az egy versért annyi
honoráriumot fizettek volna, mint tíz balladáért összesen, Arany
elhárította a felkérést. „Ingyen” nekikezdett viszont A walesi
bárdoknak, amit persze csak jóval később, 1863-ban publikál, amikor
már nem lehetett a királyi látogatással kapcsolatba hozni.
Arany naivul feltételezte, hogy a letiport ország minden költője
megtagadja a „koronás gyilkos” magasztalását, de alaposan tévedett.
A hajdani márciusi ifjú, Lisznyai Kálmán készségesen megírta a
hódoló költeményt.

1857. május 4-én Magyarföldön magyarok királya

Hő kebelből száll Feléd a dal Merre jártok
Te és szép királynénk Legyen utad fényes diadal!
S hegyen-völgyön s a sík rónaságon
Legyen ünnep széles ez országon!

A többszakaszos ömlengést így fejezi be:

Kegymosolyotok drága zálogul lesz

Hogy fölél a dicső hon megint,
S e kegyre termett nép az útra,
Mellyen jártok, örömkönnyet hint.
S örömében áldást mond reátok
Hogy ragyogjon soká koronátok.

És a gyenge és ízléstelenül hízelgő verset sok hasonló követte. A

városokon, melyeken a királyi pár áthaladt, Cegléden, Kecskeméten,
ahol nemrég Kossuthért tombolt a tömeg, most lelkesen éljenezték az
„embervértől szagló koronás bitort”, ahogy Széchenyi nevezte
Ferenc Józsefet.
 XX.
És ezeket a dicsőítő verseket zengő éveket hívjuk a passzív
ellenállás, a passzív rezisztencia korának.
Természetesen voltak, akik tényleg nem hallatták a hangjukat,
kivonultak a közéletből. De ezt csak azok tudták megtenni, akiknek
volt egy kis birtokuk, amiből megélhettek, egy kúriájuk, ahol
elbújhattak szidni az osztrák diktatúrát. Akinek azonban nem volt,
annak bizony alkalmazkodni kellett az új helyzethez, hogy hivatalt
kapjon és eltarthassa a családját. A passzív rezisztencia betartásához
egyébként megfelelő lustaság is kívántatott.
A tevékeny ember nem sokáig bírja, hogy ne csináljon semmit.
Az előbb-utóbb fejleszteni akarja gazdaságát, az ipart, az
kereskedni akar, kulturális életet akar, és ennek érdekében békülést
sürget, konszolidációt, aminek érdekében hajlandó „engedni a 48-
ból”.
Deák Ferenc és a Felirati Párt is hajlandó volt. A Határozati Párt
azonban – élén Teleki Lászlóval – az 1849-es állapotot szerette volna
visszaállítani, noha ennek az irreális voltát még a párt józanabb
gondolkodású tagjai is felmérték.
Mindkét párt a másikat tartotta a haza ellenségének.
A sok vádaskodásban, a parlamenti csatározásokban Teleki László
idegei teljesen felmondták a szolgálatot, és az országgyűlés végső
állásfoglalása előtti napon, 1861. május 7-én golyót röpített a fejébe.
Vagy más röpített. Ugyanis az emberek azonnal gyilkosságról
kezdtek susogni. Egyesek Bécsre gyanakodtak, hisz az osztrákoknak
állt érdekükben, hogy a kiegyezés legnagyobb hazai ellenzőjét
eltegyék láb alól. Mások az emigráció azon szélsőséges tagjait
sejtették halála mögött, akiknek még Teleki is túlságosan megalkuvó
volt. Akadtak olyanok, akik elfogadták az öngyilkosság
„megcáfolhatatlan bizonyítékok alapján” megállapított tényét, és úgy
vélték, Teleki lelkiismeret-furdalás miatt végzett magával, hisz az
emigrációból hazamerészkedve megfogadta Ferenc Józsefnek, hogy
nem tér vissza a politikai életbe.
Mindenesetre a halálát követő napon, május 8-án Deák pártja
három szavazattal győzött Teleki Határozati Pártja fölött. Az udvar
azonban Deák eredményeit is kevésnek találta, és a király feloszlatta
az országgyűlést.
Azt, hogy a kiegyezés később mégis létrejött, nem a magyar
politika, hanem a poroszok tették lehetővé azzal, hogy Königrátznél
1866-ban tönkreverték az osztrákokat. (No, egy ilyen vereséget én is
össze tudtam volna hozni – jegyezte meg az alkalmatlanság miatt
lemondott V. Ferdinánd.)
A Németország és Olaszországból kiszorult Habsburgoknak
létkérdés lett, hogy Magyarországgal kibéküljenek. A kibékülésben
nagy szerep jutott Ferenc József feleségének is. Ez a renitens fiatal
nő egyrészt nagyon gyűlölte a magyar gyűlölő és Batthyány
kivégzését követelő anyósát, Zsófiát, másrészt Haynau vérengzése
idején még tizenkét éves gyereklányként rohangált a possen-hofeni
kastélyuk kertjében. Személyében tehát olyan Habsburgot lehetett a
magyarok elé állítani, aki előtt mérhetetlen önérzetességük ellenére
meghódolhattak.
A koronázást 1867. június 8-án pünkösd vasárnapját megelőző
szombaton tartották – nehogy Ferenc József uralma „pünkösdi
királyság” legyen. Erzsébet, aki sok fotóján talán nem is szolgál rá a
szépsége körül kialakult mítoszra, a koronázási képeken valóban
gyönyörűnek látszik. Meseszép ruhájában csodálatos látványt
nyújthatott a nagy népünnepélyen.
De az ellentétek elcsitításához mindez kevés volt. Kossuth
kétségbeesett mennydörgése behallatszott Turinból, és sok behódolt
magyart szégyenkezésre kényszerített. Másokból dühöt váltott ki.
Úgy érezték, Kossuth elvesztette valóságérzékét, és képes lenne
belevinni a nemzetet egy újabb katasztrófába.
Igen keményen kirohant Kossuth ellen Perczel Mór egykori
honvédtábornok is, aki az emigrációból visszatérvén a pesti
honvédegylet elnöke lett. Mivel azonban úgy találta, hogy az egylet
egyre inkább „kossuthiánus” irányt vesz, elnöki hatalmánál fogva
feloszlatta. Ez a diktatórikus módszer nem tetszett Beniczky Lajos
alelnöknek, aki szintén részt vett a szabadságharcban, és alezredesi
rangot ért el. A Perczellel való összekülönbözés után Beniczkyt
névtelen levélben találkozóra hívta valaki. Beniczky elment, és többé
nem látta senki. Holttestét két hónap múlva találták meg Csepelnél a
Duna partján.
Beniczky Lajos egyébként 1860 áprilisa és júniusa között titkos
jelentéseket írt az osztrák hatóságoknak. Tehát besúgó volt – 3/3-as,
ahogy száz évvel később nevezték volna. Rajta kívül még sok száz
embert beszerveztek. Tompa Mihály A gólyához című versében
keserűen panaszolja: „Testvért testvér, apa fiút elad.” Ezek bizony
nem a nemzeti egységre utaló szavak.
De nem beszélhetünk egységről a kiegyezés utáni boldog
békeidőben sem. A parlamentben kegyetlen csaták folytak, véget
nem érő viták, obstrukciós agyonbeszélések, melyek néha párbajban
folytatódtak. 1904. december 13-án pedig a magukból kikelt
honatyák összetörték az ülésterem bútorzatát.
 UTÓSZÓ
Nemzeti egység tehát történelmünk során sohasem létezett, mint
ahogy más népeknél sem.
Őseink nem voltak jobbak nálunk. Helyesebben szólva: a mi
nemzedékünk sem rosszabb, mint az előző nemzedékek voltak.
Csakhogy a régiek már legendává lettek. A legenda pedig – mint
tudjuk – vallási, nemzeti érdek és érzület alapján átformálódott
valóság. Tehát nem valóság.
Minél kevésbé ismerünk egy kort, annál könnyebb „aranykort”
csinálni belőle. Minél kevésbé ismerünk egy embert, annál könnyebb
idealizálni az alakját. A történelemtanítás szeret idealizálni. Azt
hiszi, avval segíti a hazafias nevelést, ha mennybe viszi a múlt
hőseit. Pedig nem. Avval segíti, ha belesulykolja az emberekbe, hogy
történelem sohasem volt. Mindig csak jelen van, és a jelen mindig
züllöttnek, romlottnak tűnik az előző korszakokhoz képest, ahogy ezt
Zrínyi, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty versei is
bizonyítják.
Következésképp a mi züllött, romlott jelenünk is történelem lesz
egyszer. És lehet, hogy kortársaink közül azokból válnak „tiszták,
hősök, szentek”, akikről a legkevésbé tudjuk elképzelni.
Ne felejtsük, hogy a küzdelem nem jó és rossz, sokkal inkább jó s
jó között folyik. Mert az, hogy mi a jó, melyik a helyes irány, az
mindig csak később, az út végén derül ki.
És az sem biztos, hogy mindenki egy helyre tart.
A népboldogító eszmék nem mindenkit boldogítanak. Sokszor épp
azokat nem, akiknek szánták őket.
És bár majdnem mindegyikünkben él egy titkos vágy az „egy
akol, egy pásztor” megvalósulása iránt, ezen mindig saját nézetünk
egyeduralmát értjük.
 Pedig:
Kétségben az erő.
Egységben az erőszak

–ahogy a költő, Fodor Ákos írja.

Minél kevésbé ismerünk egy kort, annál könnyebb „aranykort”

csinálni belőle. Minél kevésbé ismerünk egy embert, annál könnyebb
idealizálni az alakját. A történelemtanítás szeret idealizálni. Pedig
nem azzal segíti a hazafias nevelést, ha mennybe viszi a múlt hőseit,
hanem avval, ha azt bizonyítja: történelem sohasem volt. Mindig
csak jelen van, és a jelen mindig züllöttnek, romlottnak tűnik az
előző korokhoz képest, a legnagyobb költők versei bizonyítják.
Következésképp a mi züllött, romlott korunk is történelem lesz
egyszer. És lehet, kortársaink közül épp azokból válnak „tiszták,
hősök, szentek”, akikről legkevésbé tudjuk elképzelni.