Jászberényi Sándor

Történet álmatlanságról
és őrületről

KALLIGRAM
Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

PESTI KALLIGRAM KFT.

2015

E könyvben szereplő minden karakter kitalált személy.

Az említett intézmények, rövidítések, katonai
alakulatok nem utalnak létező intézményekre. A
történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága a
véletlen műve.

A kötetet Cserna-Szabó András szerkesztette.

Copyright © Jászberényi Sándor, 2016

ISBN 978 615 5603 86 0

Kőrösi Zoltánnak, Cserna-Szabó Andrásnak, Kerékgyártó
Istvánnak, Márton Lászlónak, Mészáros Sándornak,
Mező Ferencnek, Kötter Tamásnak, Pál Dániel
Leventének, Schreiber Andrásnak és minden barátomnak,
aki hitt ezekben a szövegekben.
JS
 VIGYEN EL AZ ÖRDÖG

Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek.

Már egy órája ébren voltam, mikor bejött az orvos. Alacsony,
körszakállas fazon, azt mondta, összeestem a hotel recepcióján,
meg hogy szerencsém van, hogy időben kiért a mentő, mert a
kocsiban élesztettek újra.
„Baleset volt” – mondtam az orvosnak, ő meg készséggel
elhitte. A Közel-Keleten alacsony az öngyilkosságok száma,
olyan kevés, hogy a hírt közlik az újságok, a kávézókban pedig
összesúgnak a férfiak az esetről.
Nem hazudtam az orvosnak, tényleg baleset volt.
Egyszerűen csak nem tudtam aludni.
Az első negyvennyolc órát az ember még könnyen elviseli
alvás nélkül. A gondok a hetvenkettedik után kezdődnek.
Például látni kezd dolgokat, amik nincsenek ott. A százhuszadik
órára már egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a valóságot
az agyából előokádott rémképektől. Az idegrendszere izzik és
lüktet, mint a hevített acél. Ez egy fizikai állapot, nincs semmi
köze a lélekhez. Olyan állapot, melyben a halál kellemes opció a
jelenhez képest.
Az alkohol egyáltalán nem segít. Az idegrendszer a
kábulatban is dolgozik tovább, semmit sem pihen. Ráadásul
szembe kell néznünk a kiszáradás és a másnaposság démonával
is. Ez a negyvenfokos fülledt hőségben, egy lepusztult és
csótányokkal teli hotelszobában nem éppen úri mulatság.
Akkor döntöttem úgy, hogy orvosi segítséget kérek, amikor
átrohantam egy zsúfolt négysávos autóúton, üvöltve és
kapálózva, hogy megakadályozzam, hogy a feleségem a
gyerekkel a kezében lelépjen az úttestre. Egy autó sárhányója
feltépte a farmerom szárát, és majdnem eltörte a bokámat.
Persze a feleségem és a fiam mindeközben ettől a négysávos
autóúttól több mint kétezer kilométerre tartózkodott.
Miután kendőmmel átkötöttem feldagadt bokámat,
felhívtam doktor Ászimot. Öt napja voltam már ébren.
A jó doktor egy ötven körüli operarajongó buzi, főállásban
nőgyógyász. A Huréja bárból ismertem, ő a fiatal fiúk miatt járt
oda, én a vizezett sörért. Ellentétben a bár főpincérével – akit
egyszer meg kellett ütnöm, mert fogdosott –, a doktor született
úriember. Békén hagyott, tudta, sosem vonzódtam a férfiakhoz.
Sőt, barátok lettünk. Ennek a barátságnak számtalanszor
vettem hasznát: minden orvosi ügyben hozzá fordultam. Ingyen
és bérmentve segített. Valamelyik tisztább pillanatomban
például rájöttem, hogy vagy tíz szudáni kurvát dugtam meg úgy,
hogy nem volt rajtam gumi. A Huréja bár légypiszkos asztalai
között vette le a véremet, és elvitte a laborba. A saját nevét
használta, hogy, ha esetleg pozitív lenne az AIDS-tesztem, ne
rúgjanak ki páros lábbal az országból.
Szóval, úgy gondoltam, dr. Ászim lesz a megfelelő ember az
álmatlanságom kezelésére. Xanaxot írt fel. Szigorúan
meghagyta, hogy egyszerre maximum három szemet vegyek be.
Egy órával lefekvés előtt kellett beszednem a tablettákat.
Beváltak. Igazi megváltás volt százhatvan óra álmatlanság után
aludni 4-5 órát. A mennyországban éreztem magam.
Körülbelül egy hónapja tudtam már rendesen aludni,
amikor fogyni kezdett a pénzem. A gázai határátkelőt
megnyitotta az egyiptomi hadsereg, nekem több se kellett, hogy
otthagyjam Kairót, és a határvidék felé vegyem az irányt. A
szerkesztőim kitörő lelkesedéssel várták az egyiptomi–palesztin
konfliktusról szóló cikkeimet.
Egy palesztin iránytaxissal indultam El-Áris felé,
többedmagammal.
Öt órával később érkeztünk meg.
Aranyáron szereztem három üveg sört a város egyetlen
négycsillagos hoteljének bárjából, majd becsekkoltam a Sinai
Star nevű motelbe, amit ki tudtam fizetni. Azt terveztem, hogy
korán lefekszem. Beszedtem az előírt három tablettát, és
leöblítettem őket a sörökkel. Az utolsó emlékem, hogy megyek
ki a recepcióra ébresztést kérni.

A betegszobában öt ágy volt. A falak sárgán csillogtak a

salétromtól, a rothadás bűzét a ventilátor szétterítette az egész
szobában. A mellettem lévő ágyon egy harminc körüli, borostás
fazon feküdt, combig gipszben.
„Hé, külföldi, van egy cigarettád?” – kérdezte reszelős
hangon.
„Van” – mondtam, és reflexből a zsebem felé nyúltam. A
kórház lelkes személyzete azonban levetkőztetett, mialatt
eszméletlen voltam, egy kórházi pizsamán kívül semmi sem
volt rajtam. A mozdulatsorral majdnem kitéptem a kanült a
karomból. Visszaejtettem a fejem a párnára, és tüzetesen
körülnéztem. A bejárat mellett egy nagy, fehérre festett
szekrény állt. Arra tippeltem, hogy ott vannak a cuccaim. A bal
kezemmel óvatosan felfejtettem a ragasztószalagot a vénámról,
és kihúztam az infúziót a kezemből. Oldalra fordultam, és a
lábamat letettem a földre. A felállás nehezen ment, erősen
szédültem, de erőt vettem magamon, és odabotorkáltam a
szekrényhez.
„Annyira nem sürgős, külföldi” – mondta az arab.
„Én is rá akarok gyújtani.”
A szekrényben megtaláltam a hátizsákomat és a ruháimat.
Belenyúltam a nadrágom zsebébe, elővettem a cigit és az
öngyújtómat, majd odatántorogtam a szomszéd ágyához, felé
kínáltam a dobozt, és én is a számba vettem egy cigarettát.
„Nem lesz abból gond, ha itt bent rágyújtunk?”
„Ez itt Egyiptom. Mi mindenhol dohányzunk. Adj tüzet.”
Úgy szívta a cigarettát, hogy egy pillanatra sem vette le a
rólam a tekintetét.
„Életemben nem láttam még ilyen sápadt embert” – mondta
végül, majd a földre hamuzott.
„Mit keresel itt?”
„Újságíró vagyok. Be akarok menni Gázába.”
„Alagúton?”
„Nem. A hadsereg azt mondja, hogy nyitva van a határ.”
„A határ zárva van. Csak alagúton tudsz átmenni.”
„De hát azt mondták Kairóban.”
„Hazudtak. Mindig hazudnak.”
 Hallgattunk, és pár pillanatig csendben bagóztunk.
„Mi a neved?”
„Maros Dániel. Magyar vagyok.”
„Abdelszabúr ibn Abdelkáder ibn Abdelmoáti abu Al Aszál
vagyok. Szólíts Abednek” – mondta, majd a csikket kipöckölte a
nyitott ablakon.

A doktor azt mondta, ki kell deríteni, lett-e maradandó

agykárosodásom, így bent kell maradnom néhány napig. Hamar
összebarátkoztam a beduinnal. Abed a szaúárka törzsből
származott. Egy sejknek a fia volt, mindent tudott a
határvidékről. Fegyverkereskedelemből és embercsempészetből
élt, mint mindenki a törzsében. Ebből nem is csinált titkot. Az
apjának tizenöt alagútja működött Rafahban, neki pedig – fiatal
kora ellenére – már két fia is volt. Azonnal fel is ajánlotta, hogy
átjuttat Gázába egy alagúton keresztül, amit én hálásan
elutasítottam. Nem mertem kockáztatni, hogy kirúgjanak az
országból.
Mesélt a törzséről, arról, hogy hány testvérét tartja
börtönben a kormányzat, tárgyalás nélkül, és arról, hogyan
támadták meg a rendőrség épületét a forradalom alatt és
szabadították ki a családtagjaikat. A törzsek közötti törékeny
békéről és a vérbosszú intézményéről, arról, hogy a törvény
szerint ő nemcsak magáért, de törzsének minden tagjáért felel.
Csevegéseinket csak az orvosi vizitek zavarták meg, de ezek
nem voltak túl gyakoriak. A négy nap alatt, amit a kórházban
együtt töltöttünk, összesen négyszer vizsgált meg az orvos.
Ilyenkor leült az ágyamra, a tekintetemmel követnem kellett a
tollát. Az eredményt egy fehér noteszbe írta le, és elégedetten
hümmögött.
Abeddel mindenről beszéltünk, ami csak az eszünkbe jutott,
kivéve arról, hogy miért is vagyunk a kórházban. Abed kerülte
a témát. Az orvostól szerencsére kaptam altatót az éjszakákra,
így a napi négy óra pihenésem biztosítva volt.
Az éjjelek azonban így is kimondhatatlanul hosszúak voltak.
A betontömbök lassan okádták ki a hőt, amit nappal
magukba szívtak. Fülledt, párás meleg volt, a levegő nem
mozgott.
Az egyik ilyen éjjelen mesélte el Abed, hogyan törte el a
lábát. Már az ágyunkban feküdtünk, de még egyikünk sem
tudott aludni. A nyitott ablakokon beszűrődött a lámpafény, jól
láttuk egymást. Abed forgolódott az ágyban, és nem találta a
helyét.
„Tudod, hogyan történt ez? Elmondom, ha megígéred, hogy
nem nevetsz ki.”
„Megígérem.”
„Az úgy volt, hogy van egy kínai pisztolyom. Szóval az egy jó
pisztoly, de folyamatosan karban kell tartani, és le kell kenni
olajjal a homok miatt. A tárat kivettem. Nem gondoltam, hogy a
csőben van még egy golyó. Ne merészelj röhögni.”
„Szerencséd van.”
„Az orvos is azt mondta, hogy Isten kegyes velem. A töltény
egyenesen átment a lábamon. Nem kellett műteni.”
Hallgattunk. Abed törte meg újra a csendet.
„És te, magyarok atyja, hogyan kerültél a kórházba?”
„Nem tudok aludni.”
 „Ezért nem szoktak kórházba kerülni az emberek.”
„Én három hónapja nem tudok aludni.”
„És három hónappal ezelőtt mért tudtál?”
„Más ember voltam.”
„És mi történt?”
„Elhagyott a feleségem és elment a gyerekkel.”
„Megcsalt?”
„Azt hiszem. Többek között.”
„És te mit tettél?”
„Nem tudom. Valószínűleg ezért nem tudok aludni.”
„Nem úgy értem. Amikor megtudtad, hogy megcsalt.”
„Visszajöttem Afrikába.”
„Miért nem lőtted agyon?” – kérdezte őszinte
felháborodással.
„Felénk ez nem szokás.”
„Ha agyonlőtted volna, legalább tudnál rendesen aludni.”

Abed szégyellte, hogy lábon lőtte magát, ezért nem engedte,

hogy látogassák. Az orvos a negyedik reggel azt mondta
Abednek, hogy hazamehet, de a gipsznek még hetekig a lábán
kell maradnia. Tíz körül éppen kései reggelink maradványait
turkáltuk, amikor belépett a kórterembe két papucsos, piszkos
lábú, melegítős kamasz bőrdzsekiben, Abed testvérei.
Vigyorogva megálltak Abed ágyánál, majd köszöntötték. Beduin
tájszólásban beszéltek, amiből egy szót sem értettem.
Felsegítették Abedet az ágyról, a kezébe nyomtak egy mankót,
majd a férfi utasítására pakolni kezdték a szekrényből a
holmiját.
 Abed átöltözött a barna galabíjájába, majd rám nézett.
„Készülődj, magyarok atyja, mert velünk jössz” – mondta
vigyorogva.
„Miért?” – kérdeztem vissza. „Miért ne?” – gondoltam aztán.
Már vagy három hónapja töröltem a nem szót a szótáramból.
Semmire sem mondtam nemet, csak a törpékre.
„Nem teljesen mindegy, hol nem tudsz aludni?” – kérdezte
Abed.
„De, végül is mindegy.”
„Na, szedd a holmidat. Eljössz velem, jókat eszünk, és
megmutatom a sivatagot.”
A fiúk kezet fogtak velem és bemutatkoztak, Ahmednek és
Mahmúdnak hívták őket. Összepakoltam a holmimat, a
vállamra kaptam a hátizsákomat, és indultam velük. Az épület
előtt egy fehér, platós Mitsubishi terepjáró állt. Az egyik fiú
lecsapta a kocsi platójának az ajtaját, felugrott, és felhúzta
Abedet. Felmásztam mellé. Három viharvert AK-47-es hevert
Abed mellett. Odébb tettem őket, leültem a beduin mellé, és
megkapaszkodtam. Abed a tenyerével megütögette a kocsi
oldalát. A hátsó kerekek felverték a port, és már úton is voltunk
Shík Zuvájed felé.

A beduin egy nagy betonépületben lakott a családjával. A ház

mellett fehér sátor állt, ami mindig tele volt a szaúárka törzs
férfitagjaival. Abed apja, bár néhány kilométerrel odébb lakott
a fiától, mindennap átjárt a törzs öregjeivel, hogy itt beszéljék át
az ügyes-bajos dolgokat. Ebből pedig bőven akadt, tekintve,
hogy nem tudták értelmezni a polgári törvénykönyvet, és nem
értették, hogy miért is lenne bűnös dolog fegyvereket eladni a
muszlim testvéreknek a Gázai övezetben. Nem volt nap, hogy
ne lett volna összetűzés a helyi hatóságokkal. A piacon, a
klientúrán pedig a többi törzs is marakodott.
Nagy szeretettel fogadtak. A két fiatal fiú még aznap elvitt, és
megmutatta a törzs alagútjait Rafahban. Büszkén csicseregtek
az első ülésen, miközben a megsüllyedt, összedőlő házak között
autóztunk a földúton. Alattuk futottak az alagutak. Mire
visszaértünk Rafahból, a férfiak már az ebédhez készülődtek. A
sátorban már minden elő volt készítve húsz ember számára.
Együtt ettünk, evőeszköz nélkül, jobb kézzel nyúlva az ételért.
Mikor végeztünk, közös tálban öblítettük le a kezünket.
Egészen tizenegyig élénk társalgás folyt a sátorban. Többen
is viccelődtek például azzal, hogy mindenáron magyar nőt
szeretnének második feleségnek. Éjfél után azonban elkezdtek
hazaszivárogni az emberek.
„Megmutatom a szobádat” – mondta Abed, amikor ketten
maradtunk. „Jó ember vagy, Abu Magari, örülök, hogy itt vagy.
Addig maradsz, amíg kedved tartja, és mindig szívesen látott
vendég leszel nálam.”
„Köszönöm.”
A beduin felvezetett az emeletre. A szoba berendezése
mindössze egy ágyból állt, az ágyra Abed felesége tiszta lepedőt
húzott.
„Holnap elmegyünk lőni” – mondta, majd mankóval a hóna
alatt elcsoszogott.
Két órán keresztül próbáltam elaludni. Feküdtem az ágyban
lehunyt szemmel, és vártam, hogy jöjjön az álom. De nem jött.
 Hajnali háromkor kimásztam az ágyból. Kiborítottam a
hátizsákom tartalmát a földre, és a Xanaxot kerestem. De nem
találtam, a kórházban mindet elkobozták. Észrevettem azonban
az ágy alatt egy régi könyvet. Német könyv volt, 1938-as
kiadású, egy bizonyos Hans Alexander Winkler írta, és az volt a
címe, hogy „Megszállottság és ördögűzés Felső-Egyiptomban”. A
belső oldalon a szerző saját kezű ajánlása: „Für Abd el Radi mit
Liebe. Hans Alexander, Cairo, 1938”.
Kínomban olvasni kezdtem. A könyv Abd El Radi
szellemlovasról szólt. Azért nevezték szellemlovasnak, mert egy
halott ember szelleme szállta meg, aki rajta keresztül
kommunikált az élőkkel. A könyv hosszasan tárgyalta, hogy
„Bakhit”, a szellem hogyan kötött meg vagy oldott el embereket
átkokkal, hogyan idézett bosszúálló tűzszellemeket hamuból és
vérből.
Reggel hatkor fejeztem be a könyvet. Az idegrendszerem
már lángolt.
„Vigyen el az ördög” – gondoltam.
És nem tűnt rossz ötletnek.

A géppuska felugatott a kezemben. A távolban, a célpontnak

kitett üdítősüvegektől messze felporzott a homok.
„Próbáld még egyszer” – mondta Abed. „Jobban támaszd be
a vállad.”
Úgy tettem, ahogyan mondta, és lőttem megint. A porfelhő
ezúttal közelebb járt az üres üvegekhez.
A Halal-hegység mellett voltunk, valahol a sivatag közepén.
Tűzött a nap, én pedig szédültem a kialvatlanságtól.
 „Nem tudsz koncentrálni.”
Kivette a kezemből a puskát. Csehszlovák Kalasnyikov-klón
volt, a fa tusa csillogott a fényben.
„Hát nem” – mondtam, és megtöröltem a homlokomat.
Hunyorogva néztem, ahogy a begipszelt lábú beduin
ügyetlenkedve beáll a lövéshez.
Hosszasan célzott, majd meghúzta a ravaszt. De az ő lövése
sem talált. Hangosan káromkodott, majd biztosította a fegyvert.
„A jelek szerint én sem” – mondta, és vigyorgott. „Na, gyere,
Abu Magari, menjünk vissza a városba és együnk valamit.”
Visszasétáltunk a terepjáróhoz. Abed begipszelt lábbal
vezetett, ehhez csak az ülést kellett teljesen hátratolnia. Teljes
gázzal ment a beduin falvak mellett, csak akkor lassított kicsit,
amikor a volt izraeli reptér romjainál jártunk, és a háttérben
feltűnt az MFO bázis fémkerítéssel és pálmafákkal szegett
alakja.
„Tegnap éjjel találtam ezt a könyvet” – mondtam Abednek,
elővettem a nadrágom zsebéből, és az asztalra tettem. Már egy
kifőzdében ültünk Árisban, és sült csirkehúst ettünk.
„Dedikálva van” – tettem hozzá.
„Igen. A nagyapám öccse volt Abdel Radi. Hol találtad?”
„Az ágy alatt.”
„Biztosan apám hagyta ott, amikor nálunk aludt.”
„Tud németül?”
„Nem.”
„Akkor miért volt nála?”
„Vannak benne képek. Néha nézegeti őket. Nem sok kép
maradt fenn a nagyapámról és Abdel Radiról.”
 Hallgattam, és a villámmal turkáltam a rizst.
„Szeretnék elmenni egy szellemlovashoz” – mondtam.
„Minek?” – kérdezte Abed. „A feleséged miatt?”
Bólintottam.
„Le kellett volna lőnöd, és kész.”
„De nem lőttem le.”
„Öreg hiba.”
Hallgattunk. Abed egy csonttal piszkálta a fogát, majd a
könyvre mutatott.
„Ez már régen volt. Azóta változtak az idők. Már nem
nagyon vannak ilyen szellemlovasok. Autóval járunk és tévét
nézünk, van, akinek az internet is be van kötve. Különben sem
vagy beduin.”
„Egy ötlet volt.”
„Hülye ötlet.”
Ebben maradtunk. Visszamentünk a házba. Abednek
délután el kellett intéznie valamit, én megírtam egy cikket az
egyiptomi–izraeli határról, a Rafah alatt futó alagutakról, és a
beduinokról, akik üzemeltetik őket.
Abed napnyugtára érkezett vissza. Megvacsoráztunk a
férfiakkal, majd házigazdám bemutatott a két kisfiának. Az
egyik kettő, a másik öt éves volt. A beduin úgy mutatott be,
Amm Magari. A kölykök sokáig lógtak rajtam, és huzigálták a
hajam. Nem tudtak betelni azzal, hogy szőke vagyok.
Ahogyan közelgett a lefekvés időpontja, egyre feszültebb
lettem. A napok összemosódását – mely a kóros kialvatlanság
kezdődő tünete – még el lehet viselni. Főleg társasággal. A pokol
akkor kezdődik, amikor egyedül marad az ember az
éjszakában.
Reggelre bevérzett mindkét szemem. Abed a földön ülve
talált, ahogyan bámulom a hegyek mögül felkelő sivatagi napot.
„Rendben” – mondta a fejét csóválva. „Elviszlek egy
szellemlovashoz.”

Vakító fehér volt a sivatag, az ultramarin ég a szemünk előtt

olvadt bele a láthatárba. Délben indultunk.
Egy órán keresztül autóztunk már, amikor Abed megszólalt.
„Tudod, hogy fizetned kell majd érte?”
„Tudom. Ismered a férfit?”
„Nem. Az unokaöcsém tanácsolta, hogy keressük meg. Úgy
hívják, Usztázi Ahmed. Mégis mit szeretnél?”
„Hogy vigye el az ördög.”
„Ennél konkrétabban?”
„Nem tudom.”
„Majd megkérdezzük, mit javasol.”
Ebben maradtunk. Néhány perc múlva pálmakunyhók sora
tűnt fel a távolban. Mire odaértünk, az összes gyerek kint állt az
úton, és bámulta a kocsit. Abed lefékezett.
„Béke legyen veletek. Hol találjuk Usztázi Ahmed sátrát?”
A kölykök szétrebbentek a szellemlovas nevének említésére.
Elindultunk a falu közepe felé.
„Biztosan jó helyen járunk?” – kérdeztem Abedet.
„Biztosan.”
Már a külső házaknál tartottunk, amikor egy öregasszonyt
vettünk észre az egyik kunyhó előtt ücsörögve. Az öregasszony
a távolba mutatott. A falutól majdnem egy kilométerre nagy
barna sátor állt.
Ahogy közeledtünk a sátorhoz, megcsapta orromat a döglött
állatok szaga. Abed lépett be elsőnek, én követtem. Pár percig
semmit sem láttam, aztán ahogyan a szemem megszokta a
félhomályt, ki tudtam venni a sátor berendezését. Műanyag
kötélen kitárt szárnyú, döglött vércsék lógtak, körülöttük
köröztek a legyek. A vércsék alatt egy ütött-kopott íróasztal állt,
tele edényekkel és szeméttel. Negyven körüli galabíjás férfi ült
az íróasztal előtt fonott széken. Arca mocskos volt, fél szeme
hiányzott.
„Béke legyen veletek” – mondta.
Ennyit még értettem a beduin dialektusából. Közelebb
léptünk az asztalhoz, Abed hevesen gesztikulálva vázolta a
helyzetet.
A férfi felém fordult és mondott valamit, amit nem értettem.
„Azt mondja, olyan átkot nem tud, hogy elvigye az ördög” –
fordította Abed, majd hozzátette: „De olyat igen, hogy sose
nyugodjon, ne legyen elégedett, ne tudjon szeretni senkit,
önmagát se.”
„Az jó lesz” – mondtam.
Éreztem, hogy meglódul velem a sátor, megtántorodtam.
Magamba erőltettem néhány korty langyos vizet egy
ásványvizes flakonból.
Abed aggódva nézett rám.
A szellemlovas megint mondott valamit.
„Azt mondja, ez a legerősebb kötés.”
„Rendben.”
 „Szüksége lesz valamire a feleségedtől. Van valamid tőle?”
„Egy fiam” – mondtam, és rátámaszkodtam az asztalra.
Abed fordított.
A szellemlovas az asztalról egy rozsdás szikét emelt fel.
Mielőtt észbe kaptam volna, a szikével öt centi hosszan
megvágta a bal kezemet. Mély vágás volt, azonnal folyni kezdett
belőle a vér. A szemét alól egy kék műanyag tálat varázsolt elő,
fölé húzta a kezemet, hogy a vérem abba csöpögjön.
Madártollat, homokot szórt az edénybe, majd kántálni kezdett.
Újra forogni kezdett velem a sátor. Bámultam a
szellemlovast, ahogyan egészen közel hajolva a kezemhez
mormol valamit. Figyeltem a véremet, ahogyan csöpög bele a
műanyag tálba.
Egyszer csak megszólalt egy mobiltelefon. Kezdetben halkan,
majd egyre hangosabban a Nokia gyári csörgőhangja töltötte
meg a sátrat. A szellemlovas felegyenesedett, majd belenyúlt
galabíjájának zsebébe, elővette a mobiltelefont és beszélni
kezdett. Kairói akcentusban beszélt, tökéletesen értettem. Egy
autóról volt szó. A szellemlovas árulta a kocsiját, és most egy
vevő hívta.
Kérdően összenéztünk Abeddel. A szellemlovas nem
zavartatta magát. Hosszasan ecsetelte az autó jó tulajdonságait,
a gumik és a felnik kiváló állapotát, és dicsérte a néhány hete
kicserélt akkumulátort. Amikor végzett a beszélgetéssel,
gondosan visszatette a mobiltelefont a zsebébe.
A szemembe nézett, majd a csöpögő kezemre.
„Meg is vagyunk.”
 Abed fordított, bár nem kellett volna. Ezt már megértettem.
Jól értettem a következő mondatát is:
„Száz dollár lesz.”
Belenyúltam a bőrdzsekim zsebébe, kivettem az utolsó
százdollárosomat, és a férfi kezébe nyomtam.
Elindultam kifelé a sátorból. Abed követett.
Levettem a nyakamból a kendőt, és a kezem köré tekertem.
Beültem a kocsiba.
Abed most is gyorsan hajtott, hamar magunk mögött
hagytuk a falut. Bámultuk az elsuhanó sivatagi tájat és a
háttérben a hegyeket.
„Tudod, lelőni azért még mindig lelőheted” – mondta a
beduin hosszas hallgatás után.
 TÉL AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN

Tél volt Jeruzsálemben, december vége. Finom réteg hó

borította a Koponyák hegyét, az óvárosban pedig előkerültek a
télikabátok. Hősugárzók duruzsoltak a boltokban, a hotelek
pedig átállították a légkondicionálókat, hogy meleg levegőt
nyomjanak be az ötcsillagos boltívek és szökőkutak alá.
A város arab negyedében mindenhol érezni lehetett az égett
cédrus füstjének szagát. Az ellenőrző pontoknál a szolgálatot
teljesítő lányoknak és fiúknak látszott a leheletük a levegőben.
Távolabb, a Sínai-sivatagban zuhogott az eső. Földcsuszamlást
okozott és járhatatlanná tette az utakat, egész beduinfalvakat
mosott le a térképről, de a Waldorf Astoria Hilton
nagytermében, a szecessziós óra mellett semmit sem érzett az
ember a hirtelen beköszöntött ítéletidőből.
Hosszú heteken voltam túl. December 23-án jöttem ki a
Gázai övezetből az erezi határátkelőnél, miután az izraeli
védelmi erők a médiában is bejelentették, hogy a helyzet tovább
fog romlani és újabb hadművelet várható. A túlzsúfolt, blokád
alatt tartott és dzsihadisták által uralt terület után a Waldorf
Astoria maga volt a földi mennyország, bársonykárpitos
liftjeivel, süppedős ágyaival. Élettelenül vágódtam el az ágyon,
és végigaludtam a napot.
 Ébredés után órákon keresztül fürödtem a szoba
kétszemélyes kádjában. A vízbe borogattam a fürdőszoba
tusfürdő- és testápoló-kínálatát, hogy ne legyek se öreg, se
ráncos, se kimerült.
Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig. Ha írni akarok a
készülődő hadműveletről, majd egy olcsóbb hotelbe kell
költöznöm Tel-Avivban. Az offenzíva időpontját a hadsereg
titkosan kezelte, senki sem tudta, hogy mikor indulnak meg a
tankok, a légierő. Azzal mindenki tisztában volt, hogy közeleg
az offenzíva, mert Gázából folyamatosan lőtték a házi
barkácsolású rakétákat a palesztinok. Egy ötszáz dolláros
palesztin kőbaltás rakétát egy harmincezer dolláros izraeli
szedett le becsapódás előtt. A Hamász pedig nem spórolt a
rakétákkal – a helyzet tarthatatlanná vált Izrael számára. A
ciszjordániai gyilkosságok és a rakétázás miatt a közvélemény
vért követelt. Berendelték a katonákat a bázisokra. Mindenki
várta az indulási parancsot. Ez napokat, heteket is jelenthetett,
nekem pedig be kellett osztanom a pénzemet, ha nem akartam
lemaradni a balhéról.
Amikor végeztem a fürdéssel, belebújtam a hotel köpenyébe,
beleléptem a hímzett papucsba. A recepciót tárcsáztam és
rendes cigarettát hozattam magamnak. Bár volt még vagy két
doboz egyiptomi Cleopatrám, úgy gondoltam, rendes cigarettát
fogok szívni, ha már itt vagyok a Waldorf Astoriában
karácsonykor. Boldog karácsonyt nekem.
A szobaszerviz tíz percen belül csöngetett. A boy kis
ezüsttálcán hozta be a puhadobozos, piros Marlborót a hotel
saját gyufájával, letette a dohányzóasztalra, majd kiment.
Leültem a karosszékbe, rágyújtottam és bekapcsoltam az ágy
fölötti plazmatévét. Reklám ment ivritül, egy szót sem értettem
belőle. Egy kisfiú ült szemben egy robotkutyával, hosszasan
beszélt hozzá, a kutya pedig géphangon visszaugatott neki,
majd amikor a fiú eldobta a labdát, a robotkutya szaladt érte és
visszahozta. Még farka is volt, amit csóválhatott. Erre közelített
rá a kamera a reklám végén, majd gyerekek kiabálták már
angolul, hogy „Robodog”.
A bárszekrényhez léptem. Kivettem egy kis üveges Chivas
Regalt, kitöltöttem az egyik pohárba, majd felhajtottam. „Boldog
karácsonyt” – gondoltam, és elképzeltem, ahogyan ebben a
pillanatban a Facebook-üzenőfalamat elárasztják a giccses
karácsonyi üdvözlőlapok, a fenyőfáktól a jászolban fekvő
Kisjézusig, az internetről lehalászott bölcs mondások
békességről, szeretetről, nagy karácsonyi vásárlási akciókról. Az
jutott eszembe, hogy egészen közel vagyok a városkához, ahol
ilyenkor már nagyban vajúdott a nő, aki egy istállóban szülte
meg a világ megváltóját kétezer-valahány évvel ezelőtt.
Elvileg.
A magam részéről sosem láttam a megváltás nyomát a
világban, ezért mindig a karácsony irritált a legjobban az
ünnepek közül. Hiába menekültem előle a Közel-Keletre, a
nyakamba zuhogó akciós béke és last minute szeretet ide is
követett. Bár sem az arabok, sem a zsidók nem ünneplik a
karácsonyt, ez nem tartja vissza a szupermarket-láncokat, hogy
kedvezményekkel hirdessék a vásárlás legszentebb ünnepét.
Megszólalt a telefonom. Én állítottam be, hogy fél négykor
csipogjon, hogy időben elkészüljek, mire Aviad a hotelbe
érkezik.
Aviad a legjobb izraeli forrásom volt, és persze a barátom is.
Még Budapestről ismertük egymást. Éppen végzett a kötelező
katonai szolgálatával, amikor beleszeretett Évába, egy magyar
zsidó lányba, aki éppen Tel-Avivban nyaralt. Nagy szerelem
volt, amint letette a szolgálatot, ment is Éva után, aki abban a
kocsmában dolgozott felszolgálóként, ahol szinte minden nap
ültem. Ő is folyton ott lógott, hogy Évával lehessen, így sokat
beszéltünk mindenféléről, barátok lettünk. Két kisfiuk született.
Amikor Éva végre ráállt, hogy Izraelbe költözzön vele, Aviad
visszatért a hadsereghez. Bár évek óta nem láttuk egymást, és
csak a Facebookon tartottuk a kapcsolatot, a barátság
megmaradt. Az ő segítségével tudtam bejutni Izraelbe anélkül,
hogy végtelenül kellemetlen kihallgatásokon menjek keresztül
az útlevelemben lévő rengeteg arab pecsét miatt, a különböző,
dzsihadista körökben készült fényképekről nem is beszélve,
melyek a munkám során készültek. Aviad közbenjárásával
azonban csont nélkül beengedtek az országba, és a kormányzati
sajtóiroda is kérdés nélkül akkreditált. Az engedélyeket is
megkaptam, hogy Gázába utazhassak, és ő szólt, hogy
mindenképpen maradjak, mert jön a háború. Emiatt kellett
találkoznunk: megígérte, hogy szerez nekem kölcsönbe egy IV-
es típusú golyóálló mellényt, ami megfogja a 7.62-es páncéltörő
lövedéket. Azt írta, négyre elhozza a hotelbe.
Kinyomtam a telefon emlékeztetőjét, felöltöztem, és
lementem a hotel bárjába. Mahagóni lapok borították a falakat,
középen állt a bárpult, körülötte kör alakú, vörös
damasztterítőkkel letakart asztalok sorakoztak. Egy nagy
kristálycsillár szolgáltatta a fényt, de az egész helyiségben
kellemes félhomály volt. Leültem egy asztalhoz, kivettem egy
cigarettát, és rágyújtottam. Kis idő múlva feltűnt a pincér.
Harminc körüli, hátranyalt, fekete hajú férfi volt, fehér ingben,
nyakkendőben és fekete mellényben.
„Boldog karácsonyt, uram.”
„Boldog karácsonyt.”
„Mit hozhatok?”
„Egy Budweisert kérek” – feleltem.
Bólintott, elment, majd kihozta a sört egy kristálypohár
kíséretében, letette elém az asztalra, kitöltötte.
„Zavarná, ha bekapcsolnám a tévét?” – kérdezte, és a fal felé
mutatott, ahová egy plazmatévé volt beépítve a mahagóni
burkolatba.
„Nem, csak nyugodtan.”
A pincér visszament a pultba és bekapcsolta a tévét. A
robotkutyás reklám ment megint. A kutya ugatott, visszahozta
az eldobott labdát, és csóválta a farkát. Arabul ment ugyanaz a
reklám, amit korábban ivritül láttam, a végén itt is angolul
kiabálták, hogy „Robodog”. Ittam a sörömből, és elnyomtam a
cigarettát. Néztem a tévét. Miután a reklámblokk lement,
Ramallahot, Betlehemet és a palesztin fennhatóságú városokat
mutatták, a palesztin tömegtüntetéseket, majd a Gázai övezet
közelébe vezényelt tankhadosztályt.
A bár ajtaja kinyílt. Aviad lépett be. Amikor meglátott,
vigyorogva megindult felém. Világosbarna katonai nadrágban
volt és ugyanilyen színű zubbonyban. Ki volt gyúrva, legalább
tíz kilóval több izom volt rajta, mióta utoljára láttam.
 „Na, mi van, arabbuzi?” – mondta.
„Minden szép, fasisztazsidó.”
Felálltam. Kezet fogtunk, megöleltük egymást.
„Jó, hogy látlak, te fasz” – mondta Aviad a hátamat
veregetve. „Nem is értem, mi a tökömet keresel te az arabok
között.”
„Dolgozom. Tedd le a segged.”
„Nem lehet, két nap eltávom van, mennem kell haza a
kölykökhöz. Karácsony van.”
„Zsidók vagytok.”
„Ezt magyarázd meg a kölyköknek meg a karácsonyfához
szokott magyar lánynak. Sok mindent meg merek csinálni az
életben, de azt nem, hogy a két gyerekkel közlöm, hogy
mostantól nincs karácsony és nincs ajándék.”
„És a hanuka?”
„Akkor is kapnak. Ezek ilyenek.”
„Legalább egy sört igyál meg velem. A mellényt elhoztad?”
„El. De nem úszod meg ennyivel. Szedd a cuccodat, mert
jössz velem. Éva is vár.”
„Nem akarok zavarni. El is kellene intéznem pár dolgot.”
„Nem zavarsz.”
„Mikor akarsz indulni?”
„Most.”
„Ki kell jelentkeznem.”
„Megvárlak itt.”
Szderótban laktak, alig pár kilométerre a Gázai övezettől.
Aviad a városban született, ott élt az egész családja. Egy fekete,
ütött-kopott Ford Focusszal járt. Mire kiértem a hotel
parkolójába, már járt a motor.
„Dobd csak be a cuccodat a hátsó ülésre” – mondta.
Kinyitottam a hátsó ajtót. Az ülésen ott feküdt egy
homokszínű, felségjelzés nélküli golyóálló mellény, egy
kevlársisak, Aviad katonai hátizsákja. A gyerekülésbe egy TAR-
21-es volt támasztva, a tölténytáska lent hevert a kocsi padlóján.
Bedobtam a hátizsákomat és a laptoptáskát a golyóálló
mellényre, majd beültem Aviad mellé.
„Nincs bagózás a kocsiban” – mondta vigyorogva.
Elindultunk. Szemetelt a hó. A csúcsforgalom miatt
araszolva haladtunk kifelé a városból. A főútra vezető út mellett
hosszasan bámultam egy hatalmas hirdetőtáblát, rajta a
Robodoggal. Hanukára ajánlották minden gyereknek. Aviad
bekapcsolta a rádiót. Ivritül mentek a hírek.
„Mit mondanak?” – kérdeztem.
„Egész nap lövik a rakétákat. Egész kurva nap.”
„Meghalt valaki?”
„Nem, ezek a férgek nem tudnak célozni. Meg ott van az
acélkupola.”
„Éváék hogy bírják?”
„Bírják. A kölkökkel sokat gyakorolta a levonulást az
óvóhelyre.”
„Egész nap lent vannak?”
„Nem, csak amikor megszólalnak a szirénák. Tényleg jó az
acélkupola. Mindent leszed, ami a városra esne.”
Eszembe jutottak a képek, amiket Khan Júniszban
készítettem a rakétagyárról. Aviadnak igaza volt, valóban nem
voltak irányítva a rakéták. Egyszerűen meg kellett őket gyújtani
és irányba tartani. Addig repültek, amíg tartott az üzemanyag,
azután leestek. A bennük lévő robbanótöltet különböztette meg
őket a tűzijátéktól. Ha robbant, akkor be tudta dönteni a házak
falait, szét tudott kapni egy autót. Normál esetben nem érték el
Tel-Avivot és Jeruzsálemet, de ahhoz elegendőek voltak, hogy
terrorizálják a határ menti városokat.
„Elmehetsz a rakétagyárba” – mondta Ahmed fontoskodva a
Hotel Palestine-ban. Frissen diplomázott munkanélküli volt,
mint nagyjából mindenki az övezetben. Azért fizettem neki,
hogy kijárjon nekem dolgokat. A biztonság kedvéért azért
bekötötték a szemem, hogy ne tudjam elmondani, pontosan hol
is voltam. Lehet, hogy csak növelni akarták a látogatás
különlegességét néhány extra dollárért, lehet, hogy tényleg
tartottak attól, hogy fejből tudok minden koordinátát, és ki is
adom őket. Mindenesetre elég ideges voltam, mire fél óra
autózás után levették a szememről a kendőt. Egy koszos garázs
– ez volt a rakétagyár, a földön játszó palesztin kisgyerekekkel,
néhány esztergagéppel. „Abu Khasszam” – mutatták be a
bombagyárost, a Khasszam-rakéták atyját. Egy folyamatosan
vigyorgó, fogatlan vénember volt. Teával kínált, majd büszkén
vezetett körbe, és mutogatta a különböző fantázianevű rakétáit.
Szderót másfél órára volt Jeruzsálemtől. Alig volt forgalom,
mire beértünk, csak a hó esett. Aviadék a város szélén éltek egy
nagy panelházban. Bár Aviad családjának nagy háza volt a
város szélén, Éva ragaszkodott ahhoz, hogy ne éljenek együtt a
szülőkkel, így Aviad megigényelte, és meg is kapta a szolgálati
lakást. A legfelső emeleten laktak. Lifttel mentünk fel az
emeletre, rendesen megpakolva. Aviad csöngetett, Éva nyitott
ajtót. A két gyerek azonnal kirohant, amikor felismerték az
apjuk hangját.
„Szia, Dani” – mondta Éva magyarul, elmosolyodott, és adott
két puszit. „Régen láttalak.”
„Igen, de még mindig szép vagy” – mondtam.
Nem hazudtam, Éva azok közé a zsidó lányok közé tartozott
a göndör, barna hajával, hófehér bőrével és vörös ajkaival,
akiért ölnek a férfiak. A szülés nem hagyott rajta nyomot.
„Drága vagy. Gyerekek, köszönjetek Daninak.”
„Csókolom” – mondta a két gyerek kórusban, majd
visszafordultak az apjukhoz.
„Gyere be, Dani, megmutatom a szobád. Úgy örülök, hogy el
tudtál jönni” – mondta Éva.
Mentem. Otthonosan berendezett kis lakásban laktak, meleg
volt és világos. A vendégszoba a nappaliból nyílt. Egy nagy
könyvespolc előtt egy műanyag karácsonyfa állt feldíszítve.
„Pakolj le, pihend ki magad, aztán gyere vacsorázni” –
mondta Éva.
A vendégszobában egy kétszemélyes ágy állt, mellette egy
szekrény, a szekrényen egy réz menóra. Kipakoltam a
holmimat, és behordtam a szobába a mellényt és sisakot, amit
Aviad nekem hozott. Közben rájöttem, hogy semmilyen
ajándékot nem hoztam a gyerekeknek. Kellemetlenül éreztem
magam. Kimentem a nappaliba, ahol Éva és Aviad beszélgetett.
Éva Aviad ölében ült. Látszott, hogy ez a két ember mennyire
szereti egymást, még hét év házasság után is.
„Bocsánat” – mondtam, amikor észrevettek.
 „Ugyan már.”
„Nem hoztam semmi ajándékot a kölyköknek. Aviad ma
szólt, hogy jöjjek.”
„Jellemző” – mondta Éva, és megpaskolta Aviad fejét.
„Pánikra semmi ok” – felelte Aviad. „Én hoztam.”
„Sikerült megvenned?” – kérdezte Éva ragyogó tekintettel.
„Nem egészen. De a lényeg, hogy megvan.”
Nem tudtam megkérdezni, miről beszél, mert a két gyerek
berohant a szobába, és cibálni kezdték a szüleiket, kérdezgették,
hogy mi a karácsonyi ajándék.
„Vacsora után megkapjátok” – felelte Éva, majd felállt
teríteni.
Egy nagy asztalnál ettünk a konyhában. Rakott krumpli volt
a vacsora. Éva kikészített egy üveg bort is az asztalra. Vörös
Kánaán volt a márkája, Galileában palackozták. Eszembe jutott,
hogy ez gyakorlatilag ugyanaz a bor, amit a Názáreti Jézus ivott.
Éva kiszedte az ételt a tányérokra. A négyéves András és a
hatéves Jákob feszengtek az asztalnál, alig bírtak várni.
„Imádkozzunk” – mondta Aviad, és lehajtotta a fejét. Ivritül
imádkoztak. Miután befejezték, enni kezdtünk. A gyerekek nem
bírtak tovább magukkal.
„Megkaphatjuk már? Nem vagyunk éhesek.”
„Add oda nekik, mert megbolondulnak” – mondta Éva.
Aviad felállt, bement az egyik szobába, és a kezében egy
ütött-kopott dobozzal tért vissza.
„Robodog!” – kiabálták a gyerekek az asztalnál, amikor
meglátták.
 „Nem elrontani két perc alatt” – mondta Aviad, és Jákob
kezébe nyomta a dobozt. A két gyerek felállt az asztaltól és
berohant a nappaliba.
„És közös a játék!” – kiabálta utánuk Aviad.
Mindketten mosolyogtak, Éva szájon csókolta a férjét:
„Egy hős vagy, hogy sikerült szerezned.”
„Hát, nem volt könnyű” – felelte Aviad, és bort töltött
mindhármunknak. Csörömpölés és veszekedés zaja hallatszott a
nappaliból.
„Megyek, rendet rakok közöttük, mielőtt megölik egymást” –
mondta Éva, felállt, és bement a gyerekek után. Hallottuk, hogy
ugat odabent a Robodog.
„Nem hiszed el, mit harcoltam ezért a szarért” – mondta
Aviad.
Koccintottunk.
„A játékért?”
„Minden gyerek meg van veszve érte Izraelben.”
„Eléggé izgalmas játéknak tűnik. Lehet, hogy viszek egyet a
fiamnak.”
„Nem fogsz, sehol sem lehet kapni. Én már hanukára
akartam a kölyköknek. Voltam minden plázában,
bevásárlóközpontban Jeruzsálemtől Tel-Avivig. Sehol sem volt
készleten. Az eladók azt mondták, hogy majd januárban lesz
újra.”
„Kéz alatt vetted?”
„Egy fenét. A sefteseknek sem volt belőle. Akinek meg volt,
az ezer dollárért akarta adni. Érted, ezer dollárért ezt a szart.”
„Kifizetted?”
 „Nem tudok kifizetni ezer dollárt egy játékra a fizetésemből.
Egyszerűen nem megy. Látnod kellett volna a kölykök fancsali
pofáját a hanuka utolsó napján, amikor meglátták, hogy nincs
Robodog. Még Éva is összeveszett velem. Jött a ’Bezzeg én
ideköltöztem veled Izraelbe, és még ezt sem tudod elintézni’
című lemezzel.”
„Szar ügy.”
„Az.”
„Végül hogyan szerezted meg?”
„Hát, ezt nem fogod elhinni. Ez egy kibaszott csoda. Tudod,
jelenleg a különleges egységeknél vagyok.”
„Akarom én ezt tudni?”
„Jaj, fogd be! Szóval a Shájátet 13-nál vagyok őrnagyi
rangban. Négy nappal ezelőtt a hírszerzés tájékoztatott arról, a
Dzsebha Demokratíja be akar törni Izraelbe egy alagúton
keresztül.”
„Ezek a kommunisták?” – kérdeztem.
„Azok” – mondta Aviad, és újratöltötte a poharakat.
„Szóval, hamar jött a parancs, hogy semmisítsük meg az
alagutat, és semlegesítsük a fenyegetést. Egy hatos teammel
mentünk éjszaka. Én voltam a rangidős a terepen.”
„Bementetek Gázába?”
„Be. Hajnali háromkor támadtunk. Az intel úgy szólt, hogy az
alagút egy farm alól indul. Két bejárata volt, két oldalról
támadtunk. Totál megleptük a dzsihadistákat. Kettő volt ébren a
nyolcból. Betörtem az ajtót, belőttem a flashbanget, bementem.
Az egyik őrbe beletettem négyet, majd amikor láttam, hogy
ugrik fel a fal mellett alvó két csávó, azokba is kettőt-kettőt. Bele
a fejükbe. Érted, boldog karácsonyt, gecik.”
„Kemény.”
„Mi nem szórakozunk. A többiek elintézték a maradékot és
biztosították a terepet. Nekiálltam megkeresni az alagút
bejáratát, meg bármi intelt, amit használhat a hírszerzés. Hát,
alagút kurvára nem volt.”
„Basszameg, civilek voltak?”
„Egy fenét. Ott álltak szépen sorban a kalasnyikovok a falhoz
támasztva. Az őröknél is volt fegyver. Ezekkel előbb-utóbb ránk
lőttek volna.”
„Az egész térség tele van fegyverrel.”
„Na ja. Szóval képzeld, miközben túrom fel a lakást, az egyik
fejbelőtt rohadék cuccában a fal mellett ott figyel egy teljesen új
Robodog, gyári csomagolásban. Fogtam és elhoztam.”
„Lehet ebbe a szarba bombát rakni?”
„A faszt lehet. Ez egy kibaszott játék. Azért a biztonság
kedvéért megnézettem a fiúkkal a bázison, de semmi extrát
nem találtak. Ma hoztam el a mellényeddel együtt.”
„Mi a francért volt ez a játék egy palesztin milicistánál?”
„Tudja a tököm. Mindenesetre én abszolváltam az
ünnepeket. A kölykök boldogok, Éva nyugodt, minden szép.
Boldog karácsonyt.”
„Boldog karácsonyt” – mondtam.
Koccintottunk. Megittuk a maradék bort. Abban maradtunk,
hogy holnap kipletykáljuk magunkat, mert Éva már altatja a
gyerekeket. Bementem a szobámba. Az ablakhoz léptem és
kitártam. Megborzongtam a becsapó szélben. Cigarettát vettem
elő és rágyújtottam. Az ablakból messze el lehetett látni. Az
izraeli falvak és városkák fényei sárgán derengtek a távolban,
csak a Gázai övezet feküdt sötéten a hóesésben. Ránéztem az
órámra. Éjfél volt. Kétezer-valahány évvel ezelőtt Betlehemben
egy zsidó asszony éppen befejezte a vajúdást.
A mobilom pittyegett. Becsuktam az ablakot és elővettem a
zsebemből telefont, hogy megnézzem, ki írt.
„Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kíván minden
kiküldött tudósítónak a Hamász külpolitikai sajtóosztálya.”
 A LÉT CSÁSZÁRAI

Hajnal volt, langyos, csillagtalan. Kairó felett véres köpés volt az

ég. Valami semmiségen kaptunk össze az utcán. Például, hogy ki
igya meg az utolsó korty whiskyt az utolsó üvegből. A fekete
nejlonszatyorból emeltem a számhoz a palackot, amikor
Sanders motyogott valamit. A következő pillanatban már le is
fejeltem a betont.
Azonnal rajtam volt. Rátérdelt a mellkasomra, az izzadságtól
nedves inge hozzáért a bőrömhöz. Ütemesen verni kezdte a
fejemet a betonba. Folyni kezdett a pofámból a vér. Kibaszottul
ideges lettem. A szabad kezemmel a zsebem felé nyúltam. A kést
kerestem, hogy megszúrjam a gecit. Reflexmozdulat volt, de
gondolkodhattam volna: én magam tettem ki az asztalra, hogy
ha bármi van, ne találják meg nálam a jardok.
A forradalom utáni Egyiptomban nem kellett sok, hogy az
embert vádemelés nélkül hűvösre tegyék. Egy rugóskés éppen
elég indoknak számított.
Annyit értem el, hogy kiszóródott az összes apró a
zsebemből.
Sanders nem hagyta abba. Vérben forgott a szeme. Meg
voltam győződve, hogy meg fog ölni. Ötször puffant a fejem a
betonba, mire sikerült lerúgni magamról. Négy métert repült,
nagy döndüléssel belecsapódott a közeli kioszk oldalába.
Azonnal felugrott. Én is felálltam. Próbált újra földre
dönteni, de már résen voltam. Kiléptem előle, a lábamat
beakasztottam a lábai közé, ököllel pedig jól tarkón vágtam.
„Meg kéne ölnöm” – gondoltam, és fordultam utána. „Miért
nem bírja, bazmeg, az italt?”

Az egész este azzal kezdődött, hogy telefonon bejelentette,

ünnepelni akar. Meghosszabbították a szerződését. Már egészen
biztos, hogy ő marad a külpolitikai szerkesztő.
„Ezzel neked is lesz még egy darabig melód” – mondta, én
meg beleegyezően hümmögtem.
Abban maradtunk, hogy Zamaleken találkozunk, a Dealsben.
Hosszú heteken voltunk túl. A Gázai övezetből tudósítottam
a bombázást, két hét után ő váltott Khan Júniszban. Sok szart
láttunk mind a ketten.
Eredetileg nem akartam menni sehová. Jobb lett volna, ha
nem baszom el az összes pénzt, amit kerestem. A számítógépen
azonban láttam, hogy Rebeka is partizni ment. A gyereket
lepasszolta valakinél.
Nem jó, ha az ember egyedül van, amikor mások basszák a
gyermekének anyját. Vettem a bőrdzsekimet és mentem.
Végigtaxiztam a Kornison. Forró volt a szél, az ingem azonnal a
bőrömhöz tapadt. Miután lehajtottunk az Október hatodika
hídról, megállítottam a taxit az amerikai könyvesbolt előtt, és
gyalog sétáltam le a bárig, ahol Sanders várt.
 Amerikai típusú sportbár volt, nagy kivetítőkkel a falakon.
Fehér inges arab fazon állt a bejárat előtt. Miután mondtam
neki, hogy valaki vár rám odabent, beengedett.
Sanders közvetlenül a bejárat mellett ült egy körasztalnál.
Négy daiquirí állt előtte talpas pohárban, szedegette ki belőlük
a kis sárga napernyőket. Precízen összecsukta őket és sorba
rendezte a hamutartó mellett.
„Na, mi van, geci?” – mondta, amikor meglátott.
„Minden jó.”
Leültem mellé, és felhajtottam az egyik daiquirít,
rágyújtottam.
„Te az alagúton jöttél vissza, igaz?”
„Ja.”
„Faszom mázlista.”
„Egyszerűen csak jobb vagyok nálad, kutya.”
Ő is lehúzott egy daiquirít, majd felemelte a következő
poharat. Ugyanígy tettem én is.
„Azért azok a képek a lerakétázott iskoláról nem voltak
szarok.”
Az izraeli offenzíva alatt rakétát lőttek az amerikai iskolára
Gázában. Az egész épület összerogyott, az összes autó kiégett
előtte és a lángok meghajlították még a játszótér vasmászókáit
is. Vérfoltok voltak mindenhol a betonon, meg eldobált játékok.
A Hamász nem engedte meg, hogy bárki is elhagyja az intézetet.
Csúnya látvány volt.
„Az a döglött kutya kié volt a képen?”
„A gondnoké.”
„Király. Az olvasók szeretik az ilyet.”
 „A döglött kutyákat?”
„Semmi sem mutatja be jobban a konfliktus borzalmát, mint
egy halott kiskutya.”
„Egy faszt.”
„Ezt nem én mondtam, hanem a főszerkesztő.”
„Idióta barom az a nő.”
„Ja, nem basszák rendesen.”
„Hát, te vagy a rovatvezető, ez a te feladatod lesz.”
„Én nem baszok szőrös nőket.”
Hallgattunk. Sanders rendelt még négy daiquirít. Eszembe
jutott a főszerkesztő. Egyszer láttam csak. Alacsony, fekete hajú,
libanoni, keresztény csaj volt, fekete, vaskos szőrcsomókkal a
kezén.
A pincér kijött az újabb daiquiríkkel, letette egyenként az
asztalra, hozott egy tál popcornt is. Sanders teletömte a pofáját
kukoricával, kiszedegette a napernyőket a piákból, megint
sorba rendezte őket, majd azt mondta:
„A lét császárai vagyunk.”
„Azok.”
„Aranyéletünk van.”
„Az.”
„De most komolyan. Annyi pénzt keresünk, amennyit nem
lehet elbaszni ebben a városban.”
„Mindent el lehet baszni.”
„Ha tévét veszel, kocsit vagy ilyesmit. De mi nem veszünk
ilyeneket.”
„Hát nem.”
„Erről beszélek. Az élet császárai vagyunk.”
 Megint ittunk.
„Ma este ünnepelünk, Dani fiú. Levezetjük a feszültséget.”
„Oké.”
„Kibaszottul sokat melóztunk.”
„Ja. Kimegyünk Ma’adiba?”
„Kimehetünk, de előtte még átmegyünk Kimhez, aki
házibulit tart a tiszteletünkre.”
„Mikor indulunk?”
„Meg kellene várnunk valakit. Egy Elih nevű tagot New
Yorkból. Zsidó gyerek, aki jött megmenteni a világot.”
„Remek.”
Bevertünk még egy kör piát, mire megjött a srác. Hosszasan
beszélt arról, hogy mennyire tisztel minket. Egész kis előadást
tartott, hogy mennyire fontos dolog a háborús tudósítás, majd
miután befejezte, kifizette az egész számlát.

Kim Sanders ázsiai nője volt, Washington DC-ből. Nagyon szép

kis csaj, alacsony, formás testtel, mandulavágású szemekkel. Az
American Reliefnél dolgozott. Sanders szerint úgy baszott,
mintha minden utoljára lenne. Nagyon akart barátkozni velem.
Azt gondolta, Sanders egyetlen közeli barátja vagyok.
Mielőtt átmentünk volna Kim bulijába, megálltunk a Július
26-a utcai Drinkiesnél és vettünk két üveg Auld Stag whiskyt. Az
eladó fekete nejlonszatyrokba csomagolta a piákat. Már a bolt
előtt elkezdtünk slukkolni az egyik üvegből. Az Auld Stag az
egyetlen whisky Egyiptomban, amitől biztosan nem vakulsz
meg. Olyan íze van, mint a festékhígítónak.
 Bevertünk fél üveggel, mire Kim albérletéhez értünk. Elih
hamar bebaszott, és előjött a nagy New York-i zsidó önérzete.
Énekelni kezdett. Fennhangon énekelte a „Hevenu shálom
alékhemet” vagy valami ilyesmit. Egymásra néztünk Sanders-
szel.
„A te honfitársad, te mondod meg neki” – mondtam.
„Faszom.”
Úgy tűnt, hogy nem lesz gond, mert magától abbahagyja, de
tévedtünk. Minden slukk pia után jöttek sorban a zsidó dalok,
beleértve az izraeli himnuszt is. Végül Sanders megállt, kivette a
fiú kezéből a whiskyt.
„Figyelj, bazmeg, ezt kurvára gyorsan fejezd be.”
„Mit?”
„Az éneklést.”
„Antiszemiták vagytok?”
„Nem, bazmeg, életben szeretnénk maradni.”
„Antiszemiták vagytok.”
„Nem, bazmeg, Kairóban vagyunk. Itt nem szeretik a
zsidókat. Én is zsidó vagyok. Ez meg magyar. Az majdnem
olyan.”
„Öngyűlölő zsidók” – mondta Elih, és nem énekelt többet.

A nő egy toronyház tetején lakott, egy négyszáz négyzetméteres

lakásban a többi American Relief-essel. Zamalek
legfelkapottabb részén jártunk. Külön portaszolgálata volt a
háznak. A portás kék egyenruhában és tányérsapkában
engedett minket a sárgaréz borítású liftekhez.
A liftben Sanders vigyorogva nézett rám.
 „A lét császárai vagyunk” – mondta. Elih nekidőlt a falnak.
Az alkoholveríték teljesen átverte az ingét, halálosan sápadt
volt. Amint felértünk a tetőre, meghallottuk a házibuli hangjait.
Soulzene szűrődött ki egy vastag, diófa ajtó mögül. Sanders
ment előre. Odabent harminc ember csevegett az egybenyitott
térben, poharakkal a kezükben. Kim kivágott hátú estélyiben
volt, nagy mosollyal indult meg felénk.
„David, szia.”
„Szia, bébi” – mondta Sanders és két csókot nyomott a nő
arcára.
„Hogy van a papád?”
„Jól. Bivalyerős. Bírja a kemót.”
„Dani. Örülök, hogy eljöttél.”
„Örülök, hogy meghívtál.”
Hátrafordultam. Elih már nem volt sehol. Körbenéztem a
szobában, és kiszúrtam, hogy az egyik szürke kanapén ül, a
térdére hajtva fejét.
„Kis figyelmet kérek, emberek!” – mondta Kim.
„Szeretném, ha extra kedvesek lennétek ezzel a két
úriemberrel. Most tértek vissza a Gázai övezetből. David
Sanderst pedig éppen ma nevezték ki az Egypt Independent
külpolitikai rovatvezetőjévé.”
Többen tapsoltak.
„Látod? Mondtam, hogy a lét császárai vagyunk” – fordult
felém vigyorogva Sanders. „Na, menjünk, együnk egy kis
khatot.”
Hátramentünk az erkélyre. Egy fehér műanyag asztalon egy
kiló zöld khatlevél hevert. Zamalekra házhoz hozták a jemeni
dílerek. Öten ülték körbe az asztalt, amerikaiak.
Mindegyiküknek tele volt a pofazacskója.
Sanders odalépett, jó nagyot markolt a levelekből, felém
fordult, a kezembe nyomott egy adagot, a másikat meg a
pofájába gyűrte. Szerzett két poharat is, amibe whiskyt
töltöttünk kísérőnek.
„El kell mennem dumálni Kimmel” – morogta. „Addig
maradj itt.”
„Oké.”
Leültem az egyik székre, és rágcsáltam a khatlevelet.
Elviselhetetlenül savanyú lett a nyál a számban, leöblítettem
whiskyvel.
„Helló” – mondta egy nő mellettem. Mosolygott.
„Helló.”
Húsz év körüli, rövid hajú és lófogú lány volt.
„Szóval te vagy a haditudósító.”
„Aha.”
„Én is szeretnék ezzel foglalkozni.”
„Remek.”
„Adhatnál pár tippet.”
„Most?”
„Nem, megadnám a számomat.”
„Oké.”
Hallgattunk.
„Albának hívnak és utolsó éves vagyok az AUC-n, közel-keleti
politika szakirányon.”
Nyújtotta a kezét.
„Részeg vagyok.”
 Udvariasan nevetett. Végigmért. Biztos voltam benne, hogy,
ha akarnám, meg lehetne baszni.
„Imádom ezt a dalt” – mondta. „Nincs kedved táncolni?”
Adele Cure-feldolgozása szólt, a Lovesong. Éreztem, hogy
megjön a khat.
„Ki kell mennem a mosdóba” – mondtam, és felálltam.
Okádnom kell, ha meghallom ezt a dalt vagy bármelyik
feldolgozását.
Átverekedtem magam a tömegen. A fürdőszoba hatalmas
helyiség volt, jakuzzival és embernagyságú tükörrel. A
pofámban lévő khatot a vécébe köptem, és megálltam a tükör
előtt. A pupilláim teljesen összeszűkültek, kivert a víz.
Elképzeltem, hogy éppen basszák a gyerekem anyját. Láttam
a csávó pofáját magam előtt.
„A lét császárai vagyunk” – mondtam. Teljes erővel
belebasztam a csempébe. Felrepedt az öklöm, folyni kezdett
belőle a vér.
Arra értem vissza, hogy Sanders egy nagydarab fekete
sráccal lökdösődik.
„Leszarom, ki vagy, bazmeg, de így nem beszélhetsz
Kimmel.”
Mindent értettem. Lassan megkerültem őket, kerestem egy
üres sörösüveget, nekibasztam a falnak, és Sanders mellé
léptem.
„Gondold át, mit csinálsz” – mondtam a srácnak. Sanders
önelégülten vigyorogni kezdett.
„Mert te ki vagy?”
„Én senki sem vagyok. Az a kérdés, hogy ő kicsoda.”
 „Nem érdekel, hogy kicsoda.”
„Pedig jobban tennéd, ha érdekelne.”
„És ugyan miért?”
„Mert neki kurvára mindegy.”
„Nekem is.”
„Szóval te sem fogsz leállni, amikor a földön van és vérzik.”
„Nem.”
„Azért gondold át, mi vesztenivalód van, mert neki semmi az
égvilágon. Egyébként ketten vagyunk rád.”
„Hagyjátok abba” – mondta Kim. „Fejezzétek be, és menjetek
el.”
A sírás összekente a sminkjét.
„Menjünk” – mondtam Sandersnek és elkezdtem kihúzni a
tömegből. Nem ellenkezett.
„Mi a fasz volt ez?” – kérdeztem már a liftben.
„Kim megint pedzegette a költözzünk össze és építsünk
kapcsolatot dolgot.”
„És te?”
„Az emberek megunják egymást és meghalnak.”
„Aha. Mi lesz Elihhel? Otthagytuk fent.”
„Leszarom. Menjünk Ma’adiba.”
„Menjünk.”
„A lét császárai vagyunk.”
„Azok.”
Végigmentünk a Július 26-a utcán, közben megbontottuk a
második üveg whiskyt. Sanders motyogott valamit és már
rajtam is volt.
„Meg kellene ölnöm” – gondoltam, és ugrottam utána. Éppen
állt fel a földről. Teljes erővel basztam pofán. A földre esett.
„Dögölj meg!” – üvöltöttem, és ütöttem a fejét.
„Ezt azért, mert nem bírod az italt.”
„Ezt a kibaszott szétlőtt iskola miatt.”
„Ezt az egyedül hagyott gyerekem miatt.”
„Ezt meg azért a kibaszott munkáért, amit csinálunk.”
Ömlött az orrából a vér és felrepedtek a szemhéjai.
„Add fel, bazmeg, mert meg foglak ölni.”
Nem adta fel. Ilyen típus volt, a megadásra képtelen fajtából,
aki addig megy, amíg van ép csont a testében. Nyúlt a fejem
után. Bebasztam neki még egyet, mire röhögni kezdett.
Hisztérikus, köhögésbe fulladó nevetés volt, visszhangzott az
utcán. Én is nevetni kezdtem.
„Meghalt az apám” – mondta, zsebkendőt vett elő, és
elkezdte törölgetni a pofáját.
 MARHANYELV

Az Estoril étterem patinás családi vállalkozás Kairó

belvárosában. Faburkolat takarja a falakat, melynek mintái a
görög mitológia jeleneteit idézik, az asztalokra kockás abroszt
terítenek. Az Estoril vendéglő, nem kocsma, de azért
rendelkezik italmérési engedéllyel – azok, akik csak inni térnek
be, a lakkozott bárpultnál foglalhatnak helyett. Az italokhoz
mindig jár valami „korcsolya”: száraz arab kenyér, olívaolajjal
kevert túró és rukkola, ez igen népszerűvé teszi az Estorilt a
szociális ivók körében. Az étterem fő attrakciója azonban
kétségtelenül a konyha, ahol maga a tulajdonos és a családja
készíti a fogásokat. A hétvégére szinte lehetetlen asztalt foglalni,
ilyenkor liberálisokkal, külföldiekkel telik meg a hely, akik a
koloniális csillárok alatt vörösbort isznak a főtt marhanyelvhez,
mely a ház specialitása. Fokhagymás mártással tálalják és olyan
puhára főzik, hogy villával is el lehetett vágni.
„Egyszerűen nem hiszem el, hogy máris meghirdették a
pozíciót” – mondta Kaufmann, a harmincas éveinek közepén
járó, fekete hajú férfi. Körbehordozta tekintetét az
asztaltársaságon. Hárman ültek még az asztalnál, két férfi és
egy nő. Az asztal meg volt terítve, éppen befejezték a vacsorát. A
két másik férfi, Jacov és Joe szintén szabadúszó újságíró volt
Kairóban, a nő pedig Martha Lindsey, John Hartmann volt
barátnője. Hartmannt két héttel ezelőtt agyonlőtte a Szíriai
Felszabadítási Front egyik harcoló alakulata. Tévedésből
nyitottak tüzet John kocsijára, de már mindenki meghalt az
autóban, mire ezt észrevették. A férfit a Thompson Reuters saját
halottjának nyilvánította. A három férfi azelőtt gyakran járt az
Estorilba Hartmannékkal, az eset óta azonban most találkozott
először a társaság. Kaufmann foglalt asztalt és rendelte meg
előre a menüt.
„Nem hiszem el” – ismételte Kaufmann.
„Nem mondod komolyan” – felelte Joe. „Hát ez tényleg eléggé
ízléstelen.”
„Az. Bár azt megnézném, hol találnak olyan szaktekintélyt,
mint amilyen John volt” – szólt Jacov.
„Én ezt nem is értem” – mondta Martha, és könny szökött
szemébe. „Írtam levelet a szerkesztőjének és kértem, hogy
várjanak még. Legalább addig, amíg visszaérek Londonba
összepakolni a holmiját.”
„És mit válaszolt?”
„Hogy óriási a hírigény, és hogy a cég nem engedheti meg
magának, hogy várjon.”
„Állatok” – mondta Jacov. „De mit is várhatnál egy multitól?”
„Te hogy vagy, Martha? Hozzá sem nyúltál a vacsorádhoz” –
mondta Kaufmann. A nő tányérján érintetlenül hevert a
marhanyelv.
„Jól” – felelte Martha szipogva. „Csak nem tudok aludni, és
túl sokat iszom.” Kaufmann végigmérte Marthát. Sápadt volt és
a sírás elkente a sminkjét, de még így is kifejezetten szép szőke
nő volt.
„Azt hiszem, ez teljesen normális az adott körülmények
között” – mondta Jacov.
„Én sem tudok napirendre térni afölött, hogy Johnt
megölték.”
„Szerintem egyikünk sem tud.”
Egy üveg ouzót rendeltek, a pincér kancsó vízzel hozta ki.
„Johnra” – emelte magasba a poharát Kaufmann. A többiek
követték példáját.
„Arra emlékeztek, amikor a Gázai övezetben sikerült
elkapnia egy interjúra az Iszlám Dzsihád vezetőjét? Három éve
nem volt kép az ürgéről, de Johnnak sikerült készítenie egyet.”
„Kibaszott jó újságíró volt” – mondta Jacov.
„És jó barát” – mondta Joe. „Amikor kiraboltak Jubában, ő
volt az első, aki hívott telefonon és küldött pénzt. Mindig
lehetett rá számítani.”
„Szeretett titeket, fiúk” – mondta Martha. „Ő volt a legjobb
ember, akit ismertem.”
„Hidd el, hogy John téged szeretett a legjobban a világon. Te
voltál neki a szerelem, csak veled együtt tudta elképzelni az
életét. Emlékszem, azért maradt ki a hajnalig tartó bulizásokból
a fiúkkal, mert haza akart menni időben hozzád. Istenem, pedig
hogy bírta a piát! Annyit tudott inni, mint egy egész focicsapat.”
„Erre igyunk!” – kiáltott fel Kaufmann, és teletöltötte a
poharakat.
„Johnra, akivel lehetett bulizni.”
Ittak, majd egy darabig hallgattak.
 „És te, Martha, mit fogsz most csinálni?” – kérdezte Jacov.
„Azt hiszem, hazamegyek az anyámhoz Londonba. Végül is
John miatt költöztem Kairóba, és most, hogy meghalt, nincs
értelme maradnom. Így is elég borzasztó visszamennem a
lakásba, ahol a cuccai vannak. Folyton azt várom, hogy
megjöjjön. Semmi keresnivalóm nincs Kairóban John nélkül.”
„Teljesen megértelek” – mondta Kaufmann. „Nem
egyedülálló nőnek való ez a város.”
„De nem ám! Jacovot is kirabolták!” – mondta Joe.
„Istenem, Jacov, mi történt?” – kérdezte a nő.
„Semmiség. A múlt héten elkobozták a kamerámat a zsaruk.”
„Milyen gép volt?” – kérdezte Kaufmann.
„Egy Canon 5D. Mindent elvittek. Az alapgépet, a lencséket,
mindent. Négy órán keresztül ültem bent egy rendőrőrsön, azt
bizonygatva, hogy nem vagyok kém.”
„És most mivel fotózol?”
„Semmivel. Éppen gyűjtök az új kamerára” – mondta. Az
arca elkomorult. „Ötezer dollár azért nem kevés pénz.”
„Szegénykém” – mondta a nő, és megsimogatta a férfi kezét.
„Semmiség.”
„Emlékeztek, amikor tavaly mindhármunkat majdnem
lecsuktak a Mohamed Mahmud utcában és John dumálta ki,
hogy elengedjenek?” – kérdezte Kaufmann, és teletöltötte a
poharakat.
„Lehet, hogy nem veszik el a kamerát, ha ott van” – mondta
Jacov.
„Bár itt lenne velünk.”
„Johnra.”
 Megint ittak. Kaufmann nem sajnálta az ouzót a poharakból,
alig maradt valamennyi az üvegben. Mindannyian érezték már
az alkoholt. A nő arca kipirosodott.
„Mondd, Martha, hazavitték Johnt? Mármint, tudod, a
temetés” – kérdezte Joe.
„Igen. A Medicine Sans Frontier intézte. A kollégái
azonosították a holttestét Bejrútban.”
„Hála Istennek, nem neked kellett.”
„Nem bírtam volna. Egyáltalán az sem biztos, hogy bírom
egyáltalán. Nem hiszem el, hogy John…” A mondatot nem tudta
befejezni, mert rátört a sírás.
A férfiak együttérzően hallgattak.
„Erősnek kell most lenned. John is azt akarná” – mondta
végül Kaufmann.
„Igen, tudom” – mondta a nő, az asztalról felvette a piros
papírszalvétát és belefújta az orrát.
„Beszéltél a szüleivel?” – kérdezte Jacov.
„Igen. Az anyja teljesen összetört, de az apja tartja magát. A
jövő héten várnak magukhoz Londonba. Az apja azt mondta,
valami alapítványt akar csinálni, hogy az emberek
emlékezzenek arra, amit John csinált. Azt mondta, hogy hősként
halt meg.”
„És ebben igaza is van” – mondta Joe.
„Az ám” – szólt Kaufmann.
„Jó ötlet ez az alapítvány. Méltó John szelleméhez.”
„Ezért is akartam beszélni veletek, fiúk. Szükségünk lesz
majd a segítségetekre, ha John apja tényleg megcsinálja ezt az
alapítványt.”
 „Tudod, hogy számíthatsz ránk. Nemcsak John, de a te
barátaid is vagyunk.”
„Köszönöm, fiúk.”
A férfiak mosolyogtak és a nő visszamosolygott rájuk.
„Későre jár” – mondta Martha, majd ránézett az asztalon
heverő, rózsaszín iPhone-jára, hogy ellenőrizze az időt.
Tizenegy óra volt, egy órájuk volt még a kijárási tilalom
kezdetéig. Igaz, hogy kijárási tilalom volt érvényben az
országban, de valójában senki sem foglalkozott vele. Az üzletek,
a kávézók és az éttermek is nyitva tartottak, az utcákon pedig
hömpölygött a tömeg.
„A számlát kérem” – kiáltott a pult felé Jacov. A pultban álló
nagydarab, bajszos fickó bólintott, majd arabul odakiáltott az
egyik pincérnek, aki egy kis fekete bőrtokban kivitte a számlát
az asztalukhoz.
„Hogy ízlett a vacsora?” – kérdezte a pincér angolul.
„Remek volt” – mondta Kaufmann, a többiek bólogattak.
„A maradékot elcsomagoltathatom önöknek?”
„Igen. Legyen szíves” – mondta Jacov.
„Igazán nem szükséges, tényleg nem” – szabadkozott
Martha.
„Muszáj enned!” – mondta Kaufmann. „Kérlek, vidd
magaddal.”
A nő engedett, a pincér kivitte a konyhába a marhanyelvet,
ahol fehér műanyag dobozba csomagolták. A társaság fizetett,
összedobták a vacsora árát, majd kiléptek az étterem ajtaján. A
Talat Harb utcában még hangosan hömpölygött az élet, árusok
kínálták bóvlijaikat az utca mindkét oldalán, az autósok pedig
hangosan dudáltak a lassú forgalomban.
„Legyél nagyon erős, te lány” – mondta Jacov és megölelte
Marthát.
„Ez nekünk is nagyon nehéz, de tudod, hogy bármikor
hívhatsz.”
„Köszönöm, fiúk. John nevében is.”
„Remek ember volt, megtiszteltetés, hogy a barátja lehettem”
– mondta Kaufmann.
„Nekünk is” – vágta rá a másik két férfi.
A társaság különvált. Kaufmann és Martha Heliopoliszban
lakott, megegyeztek, hogy együtt fognak taxit. Jacov és Joe
udvariasan megvárta, míg a nő, kezében a fehér
nejlonszatyorral, beül Kaufmann mellé egy iránytaxiba.
Csendben ballagtak hazafelé, alig néhány háztömbnyire
laktak egymástól. Joe törte meg a csendet.
„Figyelj, szerinted nagy gáz lenne, ha megpályáznám John
pozícióját? Nagyon le vagyok égve és borzasztóan kellene a havi
fix.”
„Dehogyis” – felelte Jacov. „Én is megpályáznám, ha lenne
kamerám.”
Ebben maradtak.
Jacovnak később eszébe jutott, hogy Johnnak volt egy
tartalékkamerája a lakásában. Canon 7D márkájú. Levelet írt
hát a nőnek, melyben hosszasan ecsetelte tragikus anyagi
helyzetét, és elkérte tőle a kamerát.
Kaufmann a hosszú taxiút során meggyőzte Marthát, hogy
igyanak még egy italt valahol Heliopoliszban, és így is tettek. Az
egy italból több lett, hajnali kettőkor kísérte haza a nőt, és
felugrott a lakásba, hogy használja a mosdót. Martha részegen
megtántorodott a lépcsőházban, Kaufmann karjaiba esett. A
férfi megcsókolta, a nő visszacsókolt, majd bementek Hartmann
lakásába. A nejlonszatyrot, melyben Martha a főtt
marhanyelvet vitte, a lépcsőházban felejtették. Reggelre levet
eresztett, és nagy fekete legyek lepték el.
 A PÁVAANGYAL

Az éjszaka végül oszlani kezdett a dombok mögött. A levegő

érezhetően melegedett, de a tűz körül fekvőknek még mindig
látszott a lehelete. Csend volt a táborban, csak a lópokrócok
alatt fekvő férfiak nehéz légzését lehetett hallani.
Kelt fel a nap. Először megvilágította a dombokat a
messzeségben, majd a tankcsapdákkal és kráterekkel
szegélyezett utat, végül az elfoglalt falu üszkös romjait. Zsíros,
fekete füst szállt fel a falu mellől. A tömegsír füstölt még mindig,
benne a gázolajjal leöntött és megfeketedett falusiak: férfiak,
nők, és gyerekek apróra zsugorodott holttestei. Az égett hús
szagát már nem lehetett érezni a levegőben, mert nem fújt a
szél.
Ámándzs felállt az M777-es tarack mellől, melynek eddig a
hátát vetve ült, kinyújtózott, majd fát rakott a tűzre. A tűz
pattogásának zajára a férfiak köhögni és mocorogni kezdtek.
Hajnal volt Dzsalaúlánál.
Egy kéz érintését éreztem a hátamon.
„Kák Szárdár” – mondta Ámándzs, és gyengéden megrázott.
„Ébredj fel, Kák Szárdár, reggel van.”
Kinyitottam a szemem. A pesmergák mind ébredeztek. Zirák,
a síita vizet töltött a tűztől megfeketedett teáskannába. Taktikai
mellényének felső zsebéből teafüvet halászott elő, beleszórta,
majd az egészet a tűzre rakta. A szunnita Huszein egy olajos
ronggyal, unott arccal tisztogatta az AK-74-esét, míg Heszin, az
ezredes izgatottan járt fel-alá, kezében szatellittelefonnal. A
khanakini főhadiszállással beszélt, azt próbálta megtudakolni,
mikor jön végre a platóskocsi a halottakért. Sokan meghaltak a
tegnapi offenzívában, a holttestek a tábor szélén feküdtek
pokrócokkal letakarva. A pesmergák mind kurd területre vitték
a halottaikat, nem temették tömegsírba őket. Heszin éppen
emiatt volt ideges, hogy pontosan érkezzen a halottszállító autó.
Nem jó, ha a halottak sokáig vannak a sivatagi napon.
Felültem a földről és megtöröltem az arcomat. Éreztem, hogy
a pofámra tapadt homok végigdörzsöli a bőrömet. Piszkos és
mosdatlan voltam, mint bárki az egységből. Négy napja
éjszakáztunk a fronton.
„Ezt idd meg, Kák Szárdár” – mondta Zirák vigyorogva, és
egy műanyag poharat nyomott a kezembe, amelybe kitöltötte a
teát.
Ahogyan nyújtotta a kezét, jól láttam a kezére tetovált alakot
és a volt nőjének a nevét fársziul. Egy éjszaka együtt söröztünk,
néztük a becsapódó aknák fényeit, és közben elmesélte, hogy a
tetoválást Abu Ghraibben csináltatta, még a Szaddám-rezsim
alatt, a börtönben. „Felforralt, vízzel és hamuval kevert tintával,
biztostűvel készült, és pokolian fájt” – mesélte. A nő persze már
más felesége volt, mire Zirák kijött a börtönből.
A kezembe vettem a teát és belekortyoltam. Füstös íze volt,
de átmelegítette a gyomromat. Cigarettát vettem elő,
odakínáltam a síitának, majd rágyújtottam.
 „Még mindig füstöl” – mondtam, és a falu felé mutattam.
„Ja. Gondolom, az összes gázolajat beleöntötték.”
„Minek?”
„Hogy az összes elégjen. Az ember nem ég valami jól.”
„Arabok voltak?”
„A faszt” – mondta és kiköpött. „A mieink.”
Felállt, megigazította magán az amerikai taktikai mellényt,
majd a domb oldalához ment és pisált. Figyeltem, hogyan
készíti elő az M777-est a tüzelésre a többi pesmerga. A tarack
csövéről ketten lehúzták a katonai ponyvát, míg a hátrébb álló
teherautóról hárman elkezdték leadogatni a lövedékeket, és
sorba állították az ágyú mellett. A nap felé fordultam, ami
sápadtan és erőtlenül derengett a horizonton. Hideg volt még,
de tudtam, hogy pár órán belül pokoli meleg lesz. Többször bele
fogok izzadni az ingembe, majd többször bele is száradok. A
kicsapódó só olyan mintákat fog rajzolni rá, mint a
megmeszesedett kagylók erezete.

Egy héttel ezelőtt érkeztem Irakba, hogy a kurdok offenzíváját

fotózzam. Az ország már hónapok óta lángolt. A semmiből
kikiáltott kalifátus, az Iszlám Állam semminek és senkinek nem
kegyelmezett a hadjárata során. Tömegsírok, keresztre feszített
férfiak, nők és gyerekek jelezték az útját, földig égetett falvak és
intézményesített rabszolgakereskedelem.
A kurdok, ellentétben az összeomló iraki reguláris
hadsereggel, meg tudták állítani az iszlamisták
előrenyomulását. Igaz, ezért egész Kurdisztánnak háborúba
kellett lépnie. Nagypapák, nagymamák, nők és kamaszok
lövöldöztek a frontvonalon.
Tudtam, hogy jó pénzt fogok keresni a képekkel. Felvettem a
kapcsolatot a kurd kommunista párttal, és pár nap múlva már a
fronton voltam egy harcoló pesmerga alakulat tagjaként. Az
Iszlám Állam komolyan vette a nyugati újságírók lefejezését,
ötvenezer amerikai dollár vérdíj volt a fejemen. Heszin ezredes
mellé osztottak be, hogy vigyázzon rám. Az ezredes akkor
kedvelt meg, amikor megkértem, hogy lelkiismeret-furdalás
nélkül lőjön agyon, ha úgy hozná a helyzet. Ne hagyja, hogy élve
fogságba essek. Erről a kérdésről nemcsak ő, de a közvetlen
testőrségéhez tartozó fiúk is ugyanezt gondolták. Kurdul
neveztek el, mert a nevemet nem tudták megjegyezni, de
tudomásul vették, hogy hozzájuk csapódtam. Nem éreztették
velem, hogy moszkitó vagyok, ami a vérre jött.
Az alakulat szedett-vedett társulat volt Kurdisztán minden
részéről. Ámándzs huszonéves erbili és marxista, Huszein
mélyen vallásos szunnita, szintén Erbilből. Zirák síita volt, de
jobban hitt a puskájában, mint Istenben. Az ezredest
Szulimániból vezényelték a frontra, a kakei kisebbséghez
tartozó, hatvannégy éves Szárdár pedig a legöregebb volt a
csoportban. Ő Dzsalaulából származott, abból a városból, amit
éppen ostromoltak a pesmergák. Az Iszlám Állam iránt érzett
izzó gyűlöletük tartotta össze őket, csakúgy, mint minden
kurdot.
Esténként, amikor az utolsó támadás is véget ért, és már
összeszedték a halottakat, gyakran ültünk össze csempészett
piát inni, és nézni a lángoló város fényeit. Vaskos és
szalonképtelen viccekkel zavartuk el a körülöttünk ólálkodó
halált.

„Készülődjetek” – mondta Heszin, a tűzhöz lépett, és teát töltött

magának. „Egy óra múlva indulunk.”
Felvettem magam mellől a kamerámat, és megnéztem az
akkumulátorát. A kijelző szerint volt vagy száz képem a gépben.
Kicseréltem a memóriakártyát, és a tegnap készített fotókat
biztonságba helyeztem az oldaltáskámban.
„Te, azt figyeld” – bökte meg a vállamat Ámándzs, és a tábor
széle felé mutatott.
Közvetlenül a teherautó mellett, melyen az ágyúlövedékeket
tárolták, az öreg Szárdár állt félmeztelenül, szembefordulva a
nappal. A kezeit, tenyérrel felfelé, a derekával egy vonalban
tartotta. Mozgott a szája. Láttuk, hogy hatalmas, vastag bajsza
összevissza rángatózik, de nem hallottuk, mit beszél.
„Nézd a vén ördögimádót” – mondta vigyorogva Zirák, és
leült mellém a földre.
„Mit csinál?” – kérdeztem. Eddig nem láttam imádkozni az
öreget, nem igazán tűnt vallásosnak.
„Hát imádja az ördögöt. Vagy a pávakakast. Vagy mit
imádnak a jazidik?” – kérdezte kajánul Ámándzs.
„A pávakakast.”
„Tiszteljétek a vallását” – nézett fel Huszein a
fegyvertisztításból, és Ámándzs felé fordult.
„Ő sem tesz megjegyzést a nagy Marxengelsre.”
„Na, nézd csak, megszólalt a Dá’ás-ügynök. Te már letudtad a
reggeli bohóckodást?”
 „A kurva anyád.”
„Attól még a vén kakei teljesen meghülyült.”
Figyeltük, ahogy az öreg többször lehajol és megcsókolja a
földet. Amikor befejezte az imádkozást, felvette zöld katonai
zubbonyát, felemelte a földről a PKM-jét és elindult felénk.
Mindannyian szerettük a vén pesmergát, de mindenkit
meglepett, hogy imádkozott.
„Na, mi van, Szárdár, megártott a tegnapi pia?” – kérdezte
Ámándzs.
„Vagy beütötted a fejed?” – kontrázott rá Zirák. „Esetleg
napszúrást kaptál?”
„Jaj, duguljatok már el” – nézett fel újra Huszein.
„Jó reggelt” – mondta az öreg, lehajolt a teáskannához és
töltött magának. Szokatlanul ünnepélyes volt. „Örülök, hogy
veletek telik ez a napom.”
„Hát, én nem” – felelte Zirák. „Utálom a randa pofátokat. A
legjobb lenne a feleségem ágyában lenni.”
„Úgy érted, a testvéred feleségének az ágyában” – nézett fel
vigyorogva Huszein.
„A mi nőinket legalább nem kell óvodába vinni utána.”
Hangosan nevettek. Az öreg belekortyolt a teájába.
„Tegnap éjjel álmomban meglátogatott Melek Táusz, és
elmondta, hogy ma a harcban meghalok.”
„Szerintem meg Johnny Walker látogatott meg” – mondta
Ámándzs vigyorogva.
„Nem. A pávaangyal eljött, és megmondta, hogy ma magához
szólít.”
„Ez egy baromság.”
 „Szeretlek téged, Ámándzs testvér, és megtiszteltetés volt az
oldaladon harcolni. Nincs semmi baj.”
„Nem fogsz meghalni, vén barom. Ez csak az időskori
elhülyülés.”
Az öreg mosolygott és cigarettára gyújtott. Ámándzs
felpattant a tűz mellől és a kocsihoz ment, a többiek sem
feszegették a kérdést tovább. Huszein befejezte a fegyver
tisztogatását, összetekerte a pokrócot, amin ült, Zirák is a
katonai hátizsákjába rendezte a dolgait.
„Készen vagytok?” – kérdezte Heszin. Mindenki jelezte, hogy
igen.
„Azt az utasítást kaptuk, hogy csatlakozzunk a Huszeininél
gyülekező pesmergákhoz és vegyünk részt a délutáni
támadásban. Ámándzs, Huszein és a magyar velem jön a
kocsival, Zirák, Szárdár a másikkal jöttök.”
Mindenki felállt.
„Menjünk. Öljünk meg néhányat a Dá’ás emberei közül” –
mondta Heszin, felhúzta a kalasnyikovját, majd elindult a
terepjáró felé.

Huszeini csak negyven kilométerre volt a tüzérségi tábortól,

ahol éjszakáztunk, mégis két órán keresztül kellett autózni,
hogy odaérjünk. Az aknák, járhatatlan utak nehezítették a
közlekedést. Huszein vezetett, az ezredes ült mellette az
anyósülésen, mi ketten hátul ültünk Ámándzzsal.
„Szerinted tényleg az Istenével álmodott az öreg?” –
kérdeztem.
„Te nem hiszel ebben a faszságban, ugye?”
 „Nem. Persze, hogy nem.”
„Akkor jó. Kivan az öreg.”
„Miért?”
„Mert ezek itt a környéken mind jazidi falvak.”
A visszavett falvak képei jutottak eszembe, a lerombolt
házak, az állattetemek. A Dá’ás gondoskodott arról, hogy ha
győznek is a pesmergák, ne legyen kit felszabadítani. Csak a
halottakat láttuk a csaták végén, a tömegbe hányt holttesteket.
Már régen nem számoltam, hány halottat fotóztam le az elmúlt
napokban. Felesleges időtöltés volt, mert a halottak fotóit nem
lehet eladni, mégis reflexszerűen lefényképeztem, ahány
holttestet csak láttam. Nagyok voltak a pesmergák veszteségei
is. Nem voltak sem rendes fegyvereik, sem golyóálló
mellényeik. Ócska kínai puskákkal lövöldöztek, vagy azzal, ami
az amerikai invázióból megmaradt.
„Túl sok halottat látott a népéből, ezért gondolja, hogy meg
fog halni. Becsapja a saját agya” – mondta Ámándzs. Heszin
hátrafordult az első ülésről.
„Ezt a beszédet fejezd be.”
„De.”
„Kurvára fejezd be. Szárdár egy kurd pesmerga.
Mindannyian kurdok vagyunk. És csak ez számít.”
Huszein bólogatott a volánnál. Jól láttam az elégedett
arckifejezését a visszapillantó tükörben.
Házak romjai emlékeztettek arra, hogy néhány hónappal
ezelőtt Huszeini még egy falu volt. Az őrposzttól a Dzsalaúla
felé vezető betonutat két viharvert T–74-es tank zárta. Már nem
tudtak mozogni, csak az ágyúikat és a golyószóróikat használták
a pesmergák. Mögöttük gyülekeztek a platós Toyota terepjárók,
melyek a harcosokat szállították a támadáshoz. Az őrposzt a
falu romjaival szemközti dombon volt. Egy nagy katonai
ponyvát feszítettek ki a domb oldalában. Alatta várakoztak az
emberek.
Délután egy órára érkeztünk meg. Árnyék már nem volt
sehol, a forróságtól remegett a levegő. Miután leparkoltuk a
kocsikat, mindannyian az őrposzthoz mentünk. A ponyva alatt
ültek a pesmergák, és ettek. Egyszerű koszt volt, marhahúsleves
és kenyér. Két hatalmas kondérból szedte két nő az ételt.
Ugyanúgy öltöztek, mint a férfiak. Miután egyenként
bemutatkoztam mind a harminc pesmergának, leültem és
vártam az eligazítást.
Ámándzs tűnt fel Zirákkal, kezükben fémcsajkák. Ámándzs a
kezembe nyomta a két tálból az egyiket, majd lehuppant
mellém. Heszin és Huszein a sátor másik oldalában ültek és
beszélgettek a többiekkel.
„Egyél, Kák Szárdár” – mondta.
Ettem. A leves forró volt, megégette a számat. A kenyeret
közösen törtük hozzá.
„Hol van az öreg?” – kérdeztem.
„Imádkozik” – mondta Zirák vigyorogva. „Hogy kibékítse az
Istenét.”
„Nem eszik velünk?”
„Böjtöl” – mondta utálkozva Ámándzs, és felhörpintette a
maradék levesét. Megtörölte az arcát és cigarettára gyújtott.
„A vallás a nép ópiuma” – mondta. „Ez az egész háború a
vallás miatt van. A kurva Isten miatt. Az emberiség kitalált
apukák és nagybácsik miatt öli egymást, ha pedig hiszel
Istenben, nem kell, hogy legyen lelkiismereted.”
„Szóval nem hiszel semmiben” – mondta Zirák.
„Az emberekben hiszek. Hogy előbb-utóbb túljutnak az
osztályharcon és az önzésen. Ez Marx szerint elkerülhetetlen.”
„Én nem hiszek az emberekben. Ha nem lenne Isten,
kitalálnánk valamit, hogy ölni lehessen a nevében.”
„Akkor miben hiszel?”
„A puskámban.”
Ezen fuldokolva nevettek. Eszem ágában sem volt beszállni a
vallási diskurzusba. Felálltam és kimentem a sátorból.
A tankok mögött elszánt arcú kamaszokat és idős embereket
fotóztam, amíg lövés nem dörrent a sátor mellől. Ez jelentette
az eligazítás kezdetét. A visszaúton láttam az öreg Szárdárt. A
domb tetején ült és a napba bámult, a legkevésbé sem zavarta a
forróság.
Egy ősz halántékú, kurd népviseletbe öltözött, bajszos
ezredes tartotta az eligazítást. Nem volt túlbonyolítva. Hatvan
kilométerre voltunk az iráni határtól, az amerikai
légitámogatás szóba sem jöhetett. Ezt mindannyian tudtuk,
mégis elismételte a tiszteknek. A terv egyszerű volt. A
dzsihadisták megkezdték a visszavonulást, házról házra harcra
rendezkedtek be Dzsalaúlában. A vezérkar nem számított
jelentős ellenállásra. Az volt a feladat, hogy a pesmergák
elfoglalják az öt kilométerrel feljebb álló betonviadukt
ellenőrzőpontjait, megnyitva az utat a tüzérségnek. Az
ellenőrzőpontok helyét a Google Mapsen mutatta meg az
ezredes, az iPadjén. A hírszerzés szerint körülbelül húsz ember
és két 50 kaliberes, a betonbarikádokra rögzített géppuska
védte. A haditerv az volt, hogy az ötven pesmerga a dombokon
átvágva közelít, és a hídhoz legközelebb található magaslatról
kiszedik az ötveneseket puskákkal és RPG-kkel. Ezután a négy,
légvédelmi ütegekkel felszerelt terepjáró elintézi az életben
maradt dzsihadistákat és biztosítja a hadállást.
Az eligazítás végén a vallásos pesmergák a sátor mellett
gyűltek össze imádkozni. Hosszú sorban álltak fel egymás
mellé. A fegyvereiket a hátuk mögé tették. Rágyújtottam, és
hosszasan bámultam őket.
Miután elszívtam a cigarettát, a kocsihoz indultam, hogy
kivegyem a IV-es mellényemet. Ámándzs megelőzött, a kezében
hozta a felszerelésemet, ő már felvette a fekete, orosz
gyártmányú mellényét. Feszesre húztam a mellény tépőzárjait,
becsatoltam a sisakot. A sátor előtt a pesmergák ellenőrizték a
fegyvereiket, majd felsorakoztak az út két oldalán, a dombok
mögött.
Kezdetben minden simán ment. Három kilométeren
keresztül mehettem a menettel, amikor Heszin odalépett
hozzám.
„Te maradj itt az ezredessel azon a dombon. Innen mindent
látni fogsz.”
Nem mondott igazat, ezt ő is tudta, meg én is. Nem volt
zoomobjektívem.
„Ne aggódj ennyire miattam, Heszin.”
„Nem miattad aggódom. Egyszerűen teher lennél az
embereknek. Te nem harcolsz.”
„Nem lennék teher.”
 „Ezt eldöntöttem. Ha meg akarod öletni magad, ölesd meg
akkor, amikor nem az én nyakamba van varrva a segged.”
Elmosolyodott.
„Vagy akkor se.”
Bólintottam, tudtam, értelmetlen vitázni. Odaléptem az
ezredes mellé, biccentett, és a kezével mutatta, melyik dombra
mászunk fel. Kiváltunk a menetből és elindultunk felfelé. A
homok olyan forró volt, hogy a cipőmön keresztül is éreztem a
melegét.
A domb tetejéről tényleg mindent jól lehetett látni, csak a
fényképezéshez voltunk messze. Jól láttam a viadukt íveit, az út
közepén álló 50-eseket, még az Iszlám Állam barikádokra tűzött,
fekete lobogóját is ki tudtam venni. Átkozódtam, hogy nem
hoztam magammal a zoomobjektívemet. A legmagasabb
felbontásra állítottam a kamerát, mást nem tudtam tenni. Az
ezredes, két asszisztensével hasra feküdve, kényelmesen
elhelyezkedett a domb tetején, elővették a katonai távcsöveiket
és kihúzták szatellittelefonjaik hosszú antennáját. Vártunk.
A támadás több torokból felcsapó „Allahú Akbar” kiáltással
kezdődött. Ezt követte a felkelepelő géppuskák zaja, az RPG-k
sistergése és a becsapódó gránátok robbanása. Füst szállt fel a
géppuskafészek felől, alig pár ellenséges torkolattüzet láttam.
Hallottam, ahogy a mellettem fekvő ezredes beleszól a
telefonba és parancsokat ad. Pár perccel később elszáguldtak
mellettünk az úton a géppuskás Toyota terepjárók. A platón álló
géppuskások menet közben elkezdték lőni a viaduktot.
Jellemzően akkor szaródott el minden, amikor már a vége
felé járt a dolog. A viadukt pillérei alól két, az iraki hadseregtől
zsákmányolt páncélozott Humvee tűnt elő. 50 kaliberes ágyúk
voltak a lövegtornyaikban. Egy pillanat alatt kilőtték a
Toyotákat és visszanyomták az embereket a dombok mögé. Az
égő kocsik zsíros füstje betöltötte az eget. Tudtam, hogy egy
ilyen dög kibír két RPG rakétát is, mire megadja magát. Feltéve,
ha jól találják el.

A halottakat egy platóskocsival hozták vissza a frontról.

Négyszer fordult, a csomagtere iszamos lett a vértől. A
sebesülteket, akik nem tudtak járni, ugyanezzel a kocsival
hozták. Tizennégy embert vesztettek a pesmergák, a sebesültek
száma húsz felett volt. Ennyibe került bevenni a viaduktot.
Kint, a sátor mellett vártam, hogy visszaérjenek a fiúk.
Odabent az a két nő, aki az ebédet mérte, készült a sebesültek
ellátására. Gyógyszereket pakoltak ki az asztalra,
véralvadásgátlókat, amerikai harctéri felcserpakkokat.
Ámándzs kormosan és sápadtan érkezett Zirákot támogatva,
akinek meglőtték a kezét. Sápadt volt, de miután az egyik nő
lehámozta róla a zubbonyát, látni lehetett, hogy a golyó átment
a vállán, és csak a csontot törte el. Heszin és Huszein sértetlenül
megúszták az egészet, az öreg Szárdár azonban csúnya mell-
lövést kapott. Hamuszürke volt és csak nézett maga elé, amikor
négyen leszedték a kocsiról és lefektették a sátorban.
„Ezzel nem tudunk mit kezdeni, vért kell adni neki, operálni
kell” – kiabálta az egyik nő.
„Mennyi ideje van?” – kérdezte Heszin.
„Egy órája” – mondta a nő. „Megfogtuk az artériát, de
azonnal műteni kell.”„Indulunk” – mondta Heszin, és elindult
lefelé a dombról. Ámándzs felsegítette a földről Zirákot és utána
indultak.
Egy tábori hordágyra emeltük az öreget Huszeinnel.
Nagydarab, izmos ember volt a jazidi, nyomott vagy száz kilót.
Csupa vér volt a zubbonya, véres lett tőle a kezem.
„Ne hagyd itt a puskáját” – mondta Huszein, mielőtt
felemeltük volna a hordágyat. Lehajoltam, felvettem a földről a
lefűrészelt tusú PKM-et és a szíjánál fogva átvetettem a
vállamon.
Mire leértünk a domb aljára, Heszin már megegyezett az
egyik pesmergával, hogy elvisszük a platóskocsiját, ő pedig jön
Heszinével, Khanakinban pedig visszacserélik. Óvatosan
feltettük az öreg testét a platóra. Heszin vezetett, mellette
hárman ültünk, Zirák, Huszein és én. Ámándzs az öreg mellé ült
a platón.
A kocsi kerekei felverték a port, Heszin egy percet sem akart
veszíteni. Cikázva, gyorsan vezetett és ledudálta előlünk a
forgalmat.
Hallgattunk. Senkinek sem volt kedve megszólalni.
Az első ellenőrzőpontok akkor tűntek fel, amikor elhagytuk
a háborús zónát. Egy őrbódé mellett lassítás nélkül elhúztunk,
de tíz perccel később egy komolyabb tűnt fel, beton
tankcsapdákkal és sorompókkal. Az ellenőrzőpontnál síita
katonák voltak az iraki hadseregből. Heszin tajtékzott, hogy le
kell lassítania.
„Jó napot. Át kell vizsgálnunk az autót bombák után” –
mondta az iraki katona arabul.
 „Hát, nem látod, te féreg, hogy sebesültet viszünk a frontról
és sietünk?”
„Sajnálom, a szabály az szabály.”
„Ha most itt nekem meg kell állnom, szét fogunk lőni titeket”
– mondta Heszin. Mindenki tudta, hogy nem viccel. Huszein
azonnal felhúzta a kalasnyikovját és ráfogta a katonára.
„Nem kell már ilyen idegesnek lenni” – mondta az iraki,
vigyorgott és intett, hogy emeljék fel a sorompót. Huszein
leengedte a fegyverét, Heszin gázt adott. A homokos dombokat
gyér növényzet váltotta fel, a kunyhókat kisvárosok. Lassítás
nélkül haladtunk. Fél órával azután, hogy elhagytuk az
ellenőrzőpontot, Ámándzs dobolt a kocsin kezével, hogy nem
kell sietni, mert meghalt az öreg.
Sötét volt már, mire megérkeztünk Khanakinba. A pesmerga
főhadiszállás a város határában, egy villában volt. Miután
áthaladtunk az ellenőrzőponton, ami a dombra vezető utat
őrizte, leparkoltuk a kocsit a többi mellé. A kórházból felcserek
jöttek, leemelték a halott jazidit, és Zirákot is eltámogatták.
Heszinnel bementünk a főparancsnokságra, találkozni a
vezérkarral. Vacsorára készülődtek a kurd vezetők. Mivel
külföldi voltam, ráadásul a frontról jöttem vissza, meghívtak,
hogy csatlakozzam hozzájuk. Remek kurd specialitásokat
szolgáltak fel, mert a vezérkari főnök magával hozta a
szakácsát Szulimániból, de alig volt étvágyam. Amikor a
vacsorának vége lett, elnézést kértem, és a kimerültségre
hivatkozva kimentem a villa kertjébe. Kifelé menet elemeltem
egy üveg J&B whiskyt a bárpultról. Nem tűnt fel senkinek, sok
ital volt kikészítve.
 A villának nagy kertje volt, hatalmas füves placcal. Ide
voltak felhúzva a katonai sátrak. A pesmergák tábortüzek körül
ültek. Hazafias kurd dalok foszlányai és beszélgetés zaja töltötte
meg az éjszakát.
Ámándzsot a parkolóban találtam meg, a cédrusok alatt. Egy
terepjáró motorháztetőjén ült és bagózott. Huszein bent aludt a
kocsi hátsó ülésén.
„Na, mi újság?” – kérdeztem, és mutattam a kezemben lévő
üveget.
„Kák Szárdár, te mindig kitalálod a gondolataimat” – mondta
Ámándzs vigyorogva, kivette az üveget a kezemből, lecsavarta a
kupakját, és nagyot húzott belőle, majd visszaadta. Ittam, majd
én is leültem mellé.
„Hosszú nap volt” – mondtam, elővettem egy cigarettát és a
számba tettem. Ámándzs tüzet adott.
„Az” – mondta.
Az üveg körbejárt, végül Ámándzs törte meg a csendet,
miután megittuk a whisky felét. Nagyot kortyolt az üvegből,
megtörölte a száját, majd azt mondta:
„Legalább kiderült, hogy van Isten.”
 ISTEN ORSZÁGA
ÚTON VAN FELÉNK

Az Eufrátesznél húzódott a frontvonal. A folyó itt már mocsárrá

szélesedett. Zölden hömpölygött a déli napsütésben. Nád
burjánzott a keleti parton, az utat bozótos borította.
Vízimadarak fészkeltek a bokrokban, a sekély vízben ebihalak
csapkodtak kis uszonyaikkal, hogy ellentartsanak a sodrásnak.
Ha az ember hosszan bámult a vízbe, láthatta a halak hasának
csillanását, ahogyan felbuktak az iszapból vadászni.
Főtt lencse szaga szállt a levegőben. A helyőrség két katonája
főzött levest. A két férfi izgatottan hajolt a megfeketedett üst
fölé, kavarva és kóstolgatva az ételt. Zöld kezeslábasaikra foltot
rajzolt a szeptemberi nap.
A vakolatlan épület tetején, ami az üteg főhadiszállása volt,
egy ponyva alatt nők ücsörögtek. Négyen voltak, ők is zöld
kezeslábast viseltek. Nevettek, miközben egymás hosszú, fekete
haját fonták kontyba. Egyedül a legidősebb, már őszülő asszony
pásztázta távcsővel a mocsár nyugati oldalát.
„Mindjárt kész, elvtársnő” – kiabálta fel az egyik férfi a
tetőre. Az idősebb asszony, akit Neszrinnek hívtak és az üteg
parancsnoka volt, leengedte kezéből a távcsövet, majd kihajolt a
ponyva alól.
 „Remélem, ezúttal nem sózza el, Rauf.”
Meleg, szeptemberi nap volt. Az ember kezdte úgy érezni
magát, hogy nincs is háború. De háború volt. Erre a füst
emlékeztet mindenkit, az ég felé szálló zsíros fekete füst. Égett a
város a mocsár nyugati oldalán. Tizenöt kilométerről is látni
lehetett a füstoszlopot. Égett Dzsarabulusz, de égtek a körülötte
álló falvak is. Az Iszlám Állam visszavonulásban volt. Semmit
sem akart a kurdokra hagyni.
„Kész az ebéd” – kiabálta Rauf, és a kanállal verni kezdte az
üst oldalát. A bozótosból, ahol a három M–55-ös tarack állt,
fiatal fegyveresnők jöttek elő. A gépkarabélyaikat a kunyhó
oldalához támasztották, majd leültek a földre. A kunyhó
tetejéről is lemásztak a harcosok, egyedül egy ember maradt
odafent, hogy őrködjön a távcsővel.
A két férfi csajkákba mérte ki a levest, a harcosok kezébe
nyomták egy-egy kenyérrel, majd ők is enni kezdtek.
„Maga nem éhes, elvtárs?” – kérdezte Neszrin.
Megállt felettem. Ráncokkal barázdált, keskeny arca volt, és
vékony szája. Sűrű fekete haja már erősen őszült. Ez
szigorúságot kölcsönzött arcvonásainak, melyet egyedül a
vidáman csillogó barna szeme ellensúlyozott.
„Rengeteget ettem Kobaniban.”
„Azért megkóstolhatná a főztünket. Igaz, Rauf elvtárs messze
jobb lövész, mint szakács, de azért megteszi.”
A kezembe nyomta a csajkáját, szedett magának újra, majd
leült mellém. Enni kezdtünk.
„Nem túl sós?”
„Nem, pont jó.”
 „Hallja, Rauf, a magyar elvtársnak ízlik a főztje. Ami azt
illeti, nekem is” – mondta nevetve Neszrin.
„Igyekszem, elvtársnő” – felelte elégedetten Rauf.
Egy darabig csendben ettünk.
„Szeretném lefényképezni magát, Neszrin” – mondtam,
amikor végeztem a levessel.
„Szó sem lehet róla.”
„Dehát Qameshliben azt mondták, hogy…”
„Túl nagy az orrom a fényképeken.”
„Profilból fogom fotózni.”
„Miért akar maga egy öregasszonyt fényképezni? Itt vannak
a szép fiatal elvtársnők.”
„Tetszik nekem az arca.”
„Férjnél vagyok. Egyébként meg a fiam lehetne.”
Nevetett.
„Ne vegyen komolyan, csak ugratom. Lefényképezhet.
Feltéve, ha megígéri, hogy nem lesz nagy az orrom a képen.”
„Megígérem.”
A parancsnok asszony övén lévő rádióból statikus zörejek
szűrődtek ki.
„Aszálámú Álejkum Arrahmatulla, testvérek, merre jártok?”
– recsegett a rádióban egy férfihang.
Neszrin lecsatolta az övéről a rádiót, letette maga elé a
földre, és felhangosította.
„Ez a Dá’ás. Olyan közel vannak, hogy fogjuk a rádiójukat.”
„Tényleg?” – kérdeztem, de választ nem kaptam, mert ismét
megszólalt a rádió.
 „Vá Álejkum szálám, testvér. Nemsokára megérkezünk a
faluba” – felelte egy másik férfihang.
„Izgulsz, Abed testvérem?” – folytatódott a rádióban.
„Beragadt az adógombjuk az idiótáknak” – mondta Neszrin.
Mindenki a rádió felé fordult.
„Biszmilláh, kicsit tényleg ideges vagyok, Iszlem testvér” –
felelte egy fiatalabb hang.
„Örülök, hogy irányt mutatsz nekem.”
„Mindig szívesen segítek a fiatal testvéreknek.”
„Allah áldjon meg érte. Igazi mudzsahid vagy, akire
mindenki felnéz. Mióta is vagy a khilafában?”
„Hamdullilah, már két éve. Bár imádkoztam érte, hogy
szólítson magához, eddig megtartott az Isten. Te mióta vagy
velünk, testvér?”
„Allah kegyelméből négy hónapja. Én is mártír szeretnék
lenni, ha Allah engedi.”
„Marsalla. Hogy tetszik az élet a kalifátusban?”
„Csodálatos. Végre igazi testvérek között lehetek.”
„Hová valósi is vagy?”
„Egyiptomi.”
„Marsalla. A világ anyja. Mondd csak, feleséget találtál már
magadnak?”
„Sajnos még nem. A muszlimák már mind férjnél vannak.
Igaz, nem is volt időm nagyon körülnézni.”
„Elvehetnéd egy mártír özvegyét.”
„Igen.”
„Vagy vehetnél magadnak egy szép, fiatal rabszolgát.”
„Nincs nekem annyi pénzem, testvér.”
 „Voltál már asszonnyal egyáltalán?”
„Nem, testvér, még nem. Izgulok is.”
„Ugyan már, ne izgulj. Bárki képes bedugni a botot a
gödörbe. Ha meg annyira félsz, ott van a Viagra. Meglásd, a
testvérek tele fogják tömni vele a zsebedet az esküvődön.”
„Igen. Te nős vagy, testvér?”
„Még nem. De hamarosan. Nem sürget az idő. Van két jazidi
rabszolgám, akik elszórakoztatnak.”
„Elszórakoztatnak?”
„El. Mert a próféta, béke és áldás kísérje, azt mondta: annyit
hálhatunk a szolgánkkal, amennyit csak kedvünk van.”
Végignéztem a kurd harcosnőkön. Mindenkinek beborult az
arca. Neszrin parancsnok szeméből is eltűnt a csillogás. Senki
nem szólt egy szót sem.
„Marsalla. És nem félsz, hogy álmodban ellened fordulnak?”
„Nem én. Kemény fegyelmet tartok a rabszolgák között.”
„Egyszer sem volt semmi problémád velük? Hallottam
olyanról, hogy éjjel összeálltak, és elvágták a mudzsahid
torkát.”
„De. Az elején három volt. Az egyik elszökött, de még a város
határánál utolértük. Azóta csak kettő van.”
„Marsalla.”
„Tudod, mit mondok? Ha Isten is úgy akarja, és visszaérünk
Rakkába, eladom neked az egyiket. A fiatalabbat. Alig asszony
még. Ezzel nyersz annyi időt, hogy bölcsen tudj választani a
muszlimák közül.”
„Igazán nagylelkű vagy, áldjon meg az Isten, de nem tudom
kifizetni. Szegény vagyok.”
 „Majd részletekben kifizeted, a zsoldodból. A kalifa utoljára
a zsoldot fogja csökkenteni, mert mi vagyunk a khilafa alapjai.”
„De még mennyire, mi vagyunk. Isten nevében.”
A rádió hirtelen statikus zörejjé torzult. A helyőrségben is
mindenki hallgatott. Neszrin felállt, és felkiabált a tetőre.
„Van valami mozgás?”
„Toyota jön északkeletnek” – jött a válasz.
„Lőtávon belül vannak?”
„Nem, elvtárs, az még öt-tíz perc, ha nem állnak meg.”
„Azonnal szóljon, ha lőtávolságba kerülnek.”
„Igenis.”
A harcosok visszatértek a tarackokhoz. Neszrin felvette a
földről a rádiót. Statikus recsegés töltötte meg a helyőrséget. Fel-
alá járkált vele, amíg vissza nem jött a jel.
„Meg van írva, hogy a hitetlenek teljes erővel fogják támadni
a Mehdi seregeit és a khilafát, majd Isten rájuk fúj és
összecsuklanak. Szóval ne aggódj, hanem bízz Allahban.”
„Ámin. Mindamellett, elég sokat vonultunk vissza most.”
„Visszavonulunk, és majd újra előrenyomulunk megint.
Senki sem gondolta, hogy be tudjuk venni Moszult. Puskalövés
nélkül vettük be. Testvéreink vannak Líbiában, Egyiptomban,
Csecsenföldön. Isten velünk van, és az Iszlám Állam uralni fogja
a földet.”
„Ámin.”
„Készen vagy? Mindjárt odaérünk.”
„Nem állhatnánk meg imádkozni? Egy kicsit ideges vagyok.”
„Miért?”
„Mert ez nekem a legnehezebb része.”
 „Káferek ezek, a kalifátus ellenségei.”
„Tudom. De akkor sincsen fegyverük. Nem bírom a
siránkozásukat.”
„Én sem szeretem megölni ezeket, de meg kell lennie.
Istenért.”
„Nem lehetne csak átzavarni őket?”
„Nem lehet. Isten országában nincs helyük a káfereknek.
Gondolj arra, hogy Isten országáért tesszük. Isten országa úton
van felénk, és napról napra közelebb van, ha jól végezzük a
dolgunkat.”
„Ámin.”
Neszrin parancsnok felugrott a földről. Felmászott a kunyhó
tetejére. Karabélyok zaját hallottuk, de már nem a rádióból. A
víz hozta a távolban felugató AK–47-esek hangját. A kunyhó
tetejéről Neszrin parancsszavakat osztott a tarackosoknak, akik
célra álltak. A tűzparancsot végül nem adta ki, mert nem voltak
lőtávolban, pazarolni pedig nem akarták a lőszert.
Öt perc készenlét után a harcosok visszajöttek, és leültek a
kunyhó elé. Senki sem beszélt, mindenki a lövések hangját
hallgatta.
Fél órán keresztül tartott az egész. Végül megint a nád
susogását és a békákat lehetett csak hallani a mocsárban.
Délutánra feltámadt a szél. Nehéz, égett szagot hozott magával.
 MEGÖLNI EGY ARABOT

A két géppisztolyt a konyhaasztalra tettük. Heszin azzal

búcsúzott el a fiúktól, hogy „majd beviszi a puskákat a
központba”, majd bezárta az ajtót. Hallottam, hogy odakint
duruzsol a terepjáró motorja és elindul az autó, benne a fiúkkal,
akikkel négy napon keresztül éjszakáztunk a sivatagban.
Ragyogó csütörtök délután volt. Sütött a nap Szulimaniban, mi
pedig épen visszaértünk a khanakini frontról. Még a kocsin sem
esett egy karcolás sem.
Heszin egy kétszintes, amerikai típusú családi házban lakott.
A lakást jó ízléssel és modern eszközökkel rendezte be. A
mosdatlan sivatagi éjszakákhoz és a tűzön, bádogdobozban
melegített füstös teához képest elképzelhetetlen luxus szakadt
ránk.
„Nagyon betegnek érzem magam, testvér” – mondta Heszin
vigyorogva, miközben kipakoltam a fényképezőgépet a
hátizsákomból és kitettem az asztalra az aksit és a
memóriakártyát.
„Rettenetesen nézel ki” – feleltem.
„Te is betegnek tűnsz.”
„Igen. Az vagyok.”
„Orvosságra van szükséged.”
 „Igen. Sürgősen.”
Heszin a hűtőszekrényhez lépett és elővette a Jack Daniel’s-t.
Rendes adagot töltött ki két pohárba, jeget rakott beléjük, majd
az egyiket a kezembe adta.
„Baszódjon meg a Dá’ás!” „Baszódjon meg a Dá’ás!”
Ittunk. A whisky kimosta a szánkból az elmúlt négy nap
szitáló homokját. Amint letettük a poharat, Heszin azonnal
újratöltötte őket.
„A kurva anyját Abu Bakr Al Bagdadinak!”
„A kurva anyját Abu Bakr Al Bagdadinak!”
Megint ittunk.
„Ne haragudj, Kák Szárdár, hogy ezt mondom, de bűzlesz” –
mondta Heszin vigyorogva, amikor letette a kezéből a poharat.
„Tudom. Megyek is fürdeni.”
„Rendben, addig én rendelek valami ennivalót.”
„Te is büdös vagy.”
Hátba vágtam az ezredest, és elindultam a felső szintre, ahol
a vendégszoba volt. Felfelé haladva a márványlépcsőn
elképzelhetetlen volt, hogy kétszáz kilométerre innen háború
van.
Pedig háború volt. Az Iszlám Állam offenzíváját alig húsz
kilométerre sikerült csak megállítani Erbiltől két héttel ezelőtt.
Egész Kurdisztán a háborúzással volt elfoglalva. A férfiak
mellett öregek, nők és gyerekek vonultak ki a frontra. Muszáj
volt menniük. Mindenki tudta, mire számítson a kalifátustól.
Ezt mi is jól láttuk odakint a fronton. A markológépekkel ásott
gödrökben, a benzintől megfeketedve egymás hegyén-hátán
feküdt minden nem szunnita muszlim, annak jeleként, hogy
kikre nem tart igényt Abu Bakr Al Bagdadi kalifa. Főleg az
elégett gyerekek holtteste volt csúnya látvány. A méretük
alapján könnyen azonosítottuk őket, mert kicsikék voltak az
öregek és a nők testéhez képest. A tűztől pedig még kisebbek
lettek.
Nagy, tágas, fehérre csempézett szoba volt a fürdőszoba,
beépített fém zuhanyzófülkével. Meglazítottam a bakancsom
cipőfűzőjét és kiléptem belőle, finoman pergett belőle a homok.
Kicsatoltam az övemet és kigomboltam az ingemet. Tényleg
bűzlöttem. Három napon keresztül éjszakáztam a sivatagban
ugyanabban a ruhában, izzadtam és száradtam bele az
ingembe. A kicsapódó só fehér mintákat rajzolt rá a
mellkasomon és a hónom alatt.
Ledobtam a ruhákat magamról és megnyitottam a csapot. A
forró víz azonnal elhomályosította a zuhanyzó üvegét. Éreztem,
hogy a bőrömbe tapadt homok megindul rólam lefelé, hogy a
tömegsírok látványát, a halott pesmergák agyamba égett
arcvonásait, mindent lemos a víz. A homlokomat a csempéhez
nyomva, hosszú perceken keresztül álltam bent a zuhanyrózsa
alatt.
Az ezredes egyik nagy fehér törülközőjével törülköztem,
amikor Heszin megállt a szoba ajtajában. A kezében két pohár
whisky volt.
„Ezt idd meg, aztán gyere le. Meg kell beszélnünk valamit.”
A kezembe nyomta az italt, koccintottunk és ittunk. Az
ezredes lesietett a lépcsőn. Felöltöztem és mentem utána. Lent
ült a nappaliban az étkezőasztalnál és a laptopját bámulta,
becsukta, amikor meglátott.
 „Be kell mennem a főparancsnokságra.”
„Mi történt?”
„Megfogtak egyet a fiúk.”
Leültem az asztalhoz és töltöttem még egy whiskyt mindkét
pohárba, az egyiket Heszin kezébe adtam.
„Veled mehetek?”
„Nem írhatsz róla semmit. Ez szigorúan titkos. Újságíró oda
nem mehet be.”
„Értem.”
„Egyébként velem jöhetsz. Majd azt mondom, hogy önkéntes
vagy a parancsnokságom alatt.” Koccintottunk.
„Készülődj, mindjárt indulunk. Egyél valamit.”
Felálltam, és kimentem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt.
Találtam benne némi sajtot, leültem és ettem. Csöngettek az
ajtón, Heszin nyitotta ki.
Az ezredes kurdul beszélt valakivel az ajtóban, majd bejött a
konyhába. „Indulunk, testvér.”
Felálltam az asztaltól. Az ajtóban egy harminc körüli katona
állt, hagyományos pesmerga öltözetben. Vettem a zakómat és
indultam. Egy nagy platójú Toyota terepjáróval mentünk.
Mindhárman az első ülésre szálltunk be. Az ezredes és a sofőr
kurdul beszélgettek, végig az úton. Jó harminc percen keresztül
utaztunk a kivilágított városban a hegyek között. Néztem az
üzletek neonfényeit és a kávézók előtt ücsörgő és beszélgető
embereket. Végül rákanyarodtunk a hegyi útra, ahol a
főhadiszállás állt. Kétméteres betonkerítés vette körül, a tetején
szögesdrót kerítéssel. A lövegtornyokból PKM-géppuskás őrök
bámulták a vidéket, látszott a reflektorok fényében a leheletük.
 A kapu elé tankcsapdák voltak állítva, az őr pedig a
kalasnyikovval a kezében lépett az ablakhoz, amikor
megálltunk. Az ezredes mondott valamit kurdul és rám
mutatott, az őr végigmért, majd intett, hogy haladjunk tovább.
Az épület főbejárata előtt álltunk le a kocsival, Heszin
kiszállt és elindult befelé, követtem. Egy gyéren megvilágított
folyosó után, hosszú lépcsőkön mentünk le az alagsorba, ahol a
fogda volt.
„Dzsalaúlánál fogták meg” – mondta Heszin. „Be akart
szökni Khanakinba.”
„Értem.”
„Fegyver is volt nála. Azt gyanítjuk, hogy merényletet készült
elkövetni. Eddig nem vallott be semmit.”
Egy íróasztal állt a lépcső mellett, melynél szintén egy
katona ült. Tisztelgett, amikor meglátta Heszint. Heszin intett,
majd az asztal fölé hajolt és aláírt egy ívet. Intett, hogy menjek
utána.
„Azért jöhetsz velem, mert jelenleg a legmagasabb rangú
tiszt vagyok a városban. Az egész vezérkar lent van
Khanakinban.”
A katona végigvezetett minket a folyosón, amelynek mindkét
oldalán rozsdás fémajtók álltak, majd az egyiknél megállt,
kulcsot vett elő és kinyitotta. Odabent sötét volt, hosszú
másodpercek teltek el, mire ki tudtuk venni a berendezést. Egy
nagy, hosszú asztal állt a szoba közepén, mellette egy fémszék,
melyhez egy tizenhét év körüli kamaszfiú volt bilincselve.
Hunyorgott a hirtelen fényben, jól ki tudtam venni az arcát. Rá
volt száradva a vér. Heszin belépett az ajtón, mentem utána. A
katona bezárt minket, Heszin pedig felkapcsolta a szobában
található lámpát, mely egy meztelen villanykörte volt.
„Asszalamú Álejkum” – mondta Heszin. „Hogy van a kalifa
követője?”
„Nagyon kell WC-re mennem. Kérem, engedje meg, hogy WC-
re mehessek” – válaszolta a fiú.
„Mi a neved, fiú?”
„Ahmed Al Bahiza.”
„Hová valósi vagy?”
„Bahizába.”
„Mit kerestél Khanakinban, Ahmed?”
„Nagyon kell mennem, kérem, engedjen ki.”
„Azért mentél Khanakinba, hogy megölj valakit. Kit?”
„Nem, az anyám Khanakinban lakik, hozzá indultam.”
„Fegyverrel?”
„Háború van.”
„Nem lesz ebből WC-re menés, Ahmed.”
„Könyörögve kérem, engedjen ki” – mondta a fiú
hisztérikusan. „Be fogok vizelni.”
„Nézd meg a koszos, gyilkos arabot, Kák Szárdár” – mondta
Heszin felém fordulva.
„Nem vagyok gyilkos.”
Heszin fordulatból vágta pofon a gyereket, felborult a
székkel.
„Akkor beszélj, ha kérdezlek” – mondta Heszin.
A gyerek zokogott a földön. Bevizelt.
„Milyen undorító!” – mondta Heszin. „Hát ez a módi a
dzsihádon?”
 „Nem vagyok dzsihádon” – mondta a fiú. Heszin lehajolt
hozzá, ügyelve, hogy ne érintse a húgytól átázott ruháit,
visszahúzta a székkel együtt.
„Mikor léptél be a Dá’ás-ba?”
„Nem vagyok a Dá’ás tagja.”
„Hazudsz.”
Heszin ismét megütötte, ezúttal azonban ügyelt rá, hogy ne
dőljön fel. Az orrából megint ömleni kezdett a vér. A gyerek
megint zokogni kezdett. Felemelte a fejét és rám nézett.
„Kérem, segítsen! Ártatlanul vádolnak!” – mondta tökéletes
angolsággal. Heszin megint megütötte, a szék felborult.
Vinnyogva ismételgette angolul, hogy „kérem, segítsen”.
„Hol tanultál meg angolul, te koszos arab?” – kérdezte
Heszin, és szájba rúgta, hallottam a fogai reccsenését. Csendben
maradt.
„Nem kellene ezt csinálnod” – mondtam, miközben Heszin
újra felállította a széket. Hátrament a szoba sarkába, ahol egy
csap lógott ki a falból. Mellette egy piszkos műanyag vödör állt.
Az ezredes megnyitotta a csapot és engedni kezdte a vödörbe a
vizet.
„Már miért nem?”
„A genfi konvenció.”
„Szarok a genfi konvencióra. Ez nem katona.”
„Akkor civil.”
„Ez egy koszos Dá’ás-os állat. Láttad a tömegsírokat, meg
hogy mit művelnek.”
„Ezt nem tudhatod biztosan.”
„De tudom. Ez egy koszos arab.”
 „Nem mindegyik arab van a Dá’ással.”
„Ezt magyarázd el azoknak, akiket lefejeztek vagy élve
égettek el.”
„Kérlek, fejezd be. Jár neki a tárgyalás.”
„Ti barom nyugatiak. Idejöttök osztani az észt, meg kirabolni
az olajat. Ez a tárgyalás.”
„Ne legyél állat.”
„Én nem vagyok állat. Ez az állat itt.”
Heszin fogta a vödör vizet és a fiú fejére borította. Magához
tért, a szájából folyt a vér.
„Ki volt a célpont?” – kérdezte Heszin.
„Nem volt célpont. Nem vagyok Dá’ás-tag. Az amerikai
iskolában tanultam angolul. Az anyámat mentem meglátogatni
Khanakinba” – mondta a fiú fuldokolva a saját vérétől. „Kérem,
uram, ne hagyja, hogy bántson.”
„Elmondom, mi lesz” – mondta Heszin. Az övéből elővette a
Makarovját és csőre töltötte. Nagyon szép állapotban lévő
pisztoly volt, sokat lőttem vele célba a fronton a fiúkkal.
„Háromig számolok” – mondta Heszin, és a kölyök
halántékához nyomta a pisztolyt. „Háromig számolok, és ha
nem mondod meg, ki vagy mi volt a célpont, szétlövöm a
fejedet.”
„Édes Istenem!”
„Egy.”
„Nem volt célpont, az anyámat jöttem meglátogatni.”
„Kettő.”
„Vallom, hogy egy az Isten és Mohamed az ő prófétája, nem
vagyok a Dá’ás tagja.”
 „Három.”
Jobb kézzel ütöttem, oldalról, Heszin állkapcsára.
Meglepetésszerűen érte, két métert repült a lendülettől és a
hátára érkezett a szoba végében. A pisztoly kiesett a kezéből.
Azonnal ugrottam rá. Ő is észnél volt. Egy rúgással rúgott le
magáról. Hátraestem, felborítottam a kölyköt a székkel. Mire
felálltam a földről, már a kezében volt a pisztoly.
„Én tényleg kedvellek, magyar, de ha még egyszer megütsz,
lelőlek.”
Felálltam a földről, a kölyök sírását lehetett csak hallani a
szobában.
„Nem hagyom, hogy ezt csináld.”
„Ti, humanisták. Miattatok tart itt az egész világ.” A pisztoly
csövét a gyerek felé fordította és háromszor lőtt. Két golyó a
kölyök mellkasát tépte fel, egy a fejébe talált. A lövések
hangjától csengeni kezdett a fülem.
„Hidegvérű gyilkos vagy.”
„Háború van.”
Kinyílt az ajtó, az őr rohant be felhúzott géppisztollyal a
kezében. Heszin mondott valamit kurdul az őrnek, az
tisztelgett, majd kiment.
„Jössz?” – kérdezte Heszin, biztosította a pisztolyát, az övébe
tette, majd kiment az ajtón. Követtem. Felmentünk a lépcsőn, a
kijáratnál már várt az autó. Nem szóltunk egymáshoz az egész
út során, csak Heszin beszélgetett a sofőrrel. Amikor
megérkeztünk a házhoz, Heszin kinyitotta az ajtót és bement a
nappaliba, én felmentem az emeletre, ahol a vendégszoba volt.
 Egy napom volt még Szulimaniban, utána indulnom kellett
Erbilbe, hogy elérjem a repülőt vissza Kairóba. Levetkőztem és
befeküdtem az ágyba, de nem tudtam aludni. Számba vettem a
lehetőségeket, hogy mit tehetnék, hogy jobban érezzem magam.
Semmit. A felismeréstől kiszáradt a szám. Ránéztem az órámra,
hajnali fél három volt. Kiszálltam az ágyból és elindultam lefelé
a konyhába, ahol az ezredes az ivóvizet tartotta. Már a lépcső
alján hallottam a horkolását. Benéztem a nappaliba, ahol aludt.
Egy üres whiskysüveget szorított álmában a kanapén, a kanapé
előtt a kis asztalon állt a laptopja, melyen végtelenítve egy videó
ment valamelyik arab fájlmegosztóról.
Közelebb léptem, hogy lássam, hogy mi az. Dá’ás-videó volt.
A megölt kamasz szerepelt rajta, egy jezidi nő levágott fejét
mutatta a kamerába a hajánál fogva. Mosolygott.
Töltöttem magamnak egy pohár vizet a konyhában.
 A KUTYA KÖLYKE

Két döglött korcs himbálózott a szélben. A nyakuknál fogva

akasztották fel őket, drótkötéllel, a sikátor bejáratánál. Friss
dögök voltak, a bundájukból csöpögő vér kis foltokat hagyott a
sárban. A sikátorból kiszűrődő hangzavar keveredett a város
forgalmának zajával. Férfiak kiabáltak hangosan és izgatottan.
Csütörtök este volt a Halottak városában. A nap már órákkal
ezelőtt lebukott a Mokattan hegy vörös sziklái mögé.
Az őrület hónapjai voltak, mert nem tudtam aludni. Nappal
élőhalottként jártam a várost, és az éjjelek sem hoztak
enyhülést.
Az első embert, aki ópiumot adott a kezembe, Khálid
Rámzinak hívják. Egy piszkos belvárosi kávézóban találkoztunk
egy hónappal ezelőtt. Százötven fontot kért a nyers ópiumért,
amit zsírpapírban nyomott a kezembe. Megadta a mobilszámát.
Az ópiummal tudtam kezelni kóros álmatlanságomat.
Fogalmam sem volt már, milyen rendesen aludni, így igazi
felüdülés volt az a néhány nap. Tudtam dolgozni, tudtam
aludni. Boldogabb ember nem volt nálam a világon. Aztán az
ópium elfogyott, az álmatlanság és a látomások visszatértek. A
harmadik napi ébrenlét után elővettem a mobilomat és
tárcsáztam Khálidot. Sokadjára vette fel a telefont. Mondta,
hogy jöjjek a Halottak városába.
„A Szájíd Ájsa mecsettől nem messze leszek, a Bahtaknál.
Gyere ide kilencre.”
Fél órával a megbeszélt találkozó előtt taxiba ültem és a
mecsethez vitettem magam.
A Halottak városa egy óriási temető, ahol minden szürke és
sáros. Betonút nem vezet a düledező sírhelyek közé, az az
állatpiacnál véget ér. A gazdagok temetkeztek ide régen. Itt
emeltek pompás kriptákat a halottaiknak. Egy saját várost, és a
vidék szegényeivel őriztették. Aztán a szegények felhozták
Kairóba a családjaikat, és szépen lassan beköltöztek a
kriptákba. Így telt meg élettel a temető.
Pontban kilenckor szálltam ki a taxiból a Szájíd Ájsa
mecsetnél. A mecset előtt üldögélő, botra támaszkodó öregtől
megkérdeztem, merre találom a Bahtakot, az öreg a kezével az
egyik sikátorra mutatott. Cuppogott a sár a cipőm alatt,
miközben egyre beljebb haladtam a Halottak városába. Az
orromat betöltötte a szemét és az emberi vizelet szaga.
A Bahtak nem ott volt, amerre az öreg mutatta. Erre fél óra
bolyongás után jöttem rá. Eltévedtem a süllyedő kripták alkotta
szűk sikátorok között. Körbe-körbe jártam. Csörgettem Khálid
mobilját, de nem vette fel. Ekkor vettem észre a két himbálózó
kutyatetemet a falon és hallottam meg a férfiak kiabálását. Az
akasztott dögök mellett egy vékony kis út futott egészen a
Mokattan hegy lábáig. Arra mentem. Egy térre vezetett, az
oldalainál égett a szemét. Ez meg egy lángoló olajoshordó
szolgáltatott minden fényt. Megvilágította a férfiakból álló
tömeget, akik a tér közepén gyűltek össze. A sikátor kijáratánál
egy galabíjás, patkánypofájú férfi állta az utamat, a kezében egy
husánggal.
„Hát, te meg mit keresel itt, khoéga?” – kérdezte. A levegőbe
csapott a bottal, jól hallottam a húzását.
„Khalid Ramzit keresem.”
„Milyen ügyben?”
„Vásárolni jöttem.”
Az arab végignézett az izzadságfoltos, piszkos ingemen, a
kialvatlanságtól bevérzett szemeimen, majd bólintott, és
félreállt az útból.

A tömeg a rozsdás fémhordókból összeállított ring körül gyűlt

össze. Kiabáltak és rázták az öklüket. Kerestem Khálid Rámzit a
sokaságban. Közelebb mentem a ringhez, hogy lássam, mi
történik. Senki sem törődött velem. Mindenki a verekedésre
figyelt. Két tizenéves gyerek püfölte egymást a hordók
gyűrűjében, mezítláb, félmeztelenül. Piszkosak voltak és
izzadtak, a lábujjaik között kibuggyant a sár. Az egyikük egy
fejjel magasabb volt a másiknál, ez lehetett az idősebb.
Ránézésre ő sem volt több tizennégy évesnél. Ököllel, teljes
erőből ütötték egymást. Nem védekezett egyikük sem, csak
összeugrottak és szétváltak egy-egy ökölcsapás erejéig. Köröztek
egymás körül. A verekedés tétre ment. A kölyköknek felrepedt
az ajkuk és a szemöldökük, a gézből készült, piszkos
bandázsukon átütött a vér. Hamar megértettem, szabályok
nincsenek, sem szünetek. Edző vagy segéd sem állt mögöttük a
sarokban, hogy bedobja a törülközőt, ha elszabadul a pokol. A
tömeg azt várta, hogy az egyik gyerek kiüsse a másikat.
A magasabb uralta a meccset. Súlyra is több volt, mint az
alacsonyabbik, a hosszú kezével pedig el tudta tartani annyira a
másikat, hogy ne kapjon igazán nagy ütést. Nem tudtam, mióta
verekednek, de már mindketten kimerülten ziháltak. Az egyik
ütésváltás után egymáshoz tapadtak és lerogytak a sárba. Ekkor
lépett a ringbe valaki a nézők közül. Egy félméteres nádpálcával
addig ütötte a két gyereket, amíg fel nem álltak a földről.
Imbolyogva álltak egymással szemben a tűz fényénél, sártól és
vértől mocskos arccal. A kisebbik elvesztette egyensúlyát és
térdre rogyott. A tömeg fújolni kezdett, a másik gyerek
győztesen széttárta a kezeit és vigyorgott.
„Fejezd be! Fejezd be!” – üvöltözték kórusban a férfiak.
A magas fiú odalépett a földön térdelőhöz, a jobb lábára
lépett és teljes súlyával arcon vágta. Az ütés tompa hangját még
a ricsajban is hallani lehetett. A kölyök elvágódott a sárban.
„Musztafa! Musztafa!” – kiabálta mámorosan a tömeg.
A fiú megfordult, magasra tartotta kezét, és körbe-körbe
ugrándozott a ringben, győzött.
Ekkor megtörtént, amire senki sem számított. A kiütött fiú
egyszer csak – mintha a semmiből tűnt volna elő – megjelent
Musztafa mögött. Csak az orrából folyó vér jelezte, mekkora
ütést kapott az előbb.
„Hé, te!” – kiabálta az alacsonyabb fiú.
Musztafa megfordult, ekkor érte az ütés. Tökéletesen bevitt
jobbhorog volt, hallani lehetett, ahogyan Musztafának
összecsapódik az állkapcsa. Az ütés erejétől megpördült,
elvesztette egyensúlyát, és fejjel nekiesett az egyik
olajoshordónak. Azonnal elveszítette eszméletét.
A tömeg néhány másodpercig döbbenten állt. Végül zúgni
kezdett: „Kicsi oroszlán! Kicsi oroszlán! Kicsi oroszlán!”
Az alacsony fiú azonban nem ünnepeltette magát. Egy
pillanat alatt átmászott a mögötte álló hordókon és eltűnt. A
tömeg szétnyílt előtte, majd újra összezárult. Újabb ricsaj vette
kezdetét, néhány férfi körül csoportok gyűltek össze, a fogadók
követelték a pénzüket.
Khálid Rámzit továbbra sem láttam sehol, így ott maradtam
a ring mellett. Az ájult fiú lassan magához tért, először féltérdre
állt, majd egy hordóba kapaszkodva lábra. Csúnyán beverte a
fejét, az egyik szeme, mint egy nagy seb. Néhány másodpercig
bizonytalanul állt, majd ő is kimászott a ringből. Egy százhúsz
kilós, trikós, nagydarab férfi felé indult. A pasas vaskos
pénzköteget tartott a kezében, és különböző embereket fizetett
belőle. A fiú valamit mondott neki, amit már nem hallottam. A
férfi gyűlölettel nézett rá, aztán hátat fordított. A fiú térdre
vetette magát és átkulcsolta a férfi lábát, rimánkodott. A férfi
undorodva a fiú felé fordult és pofon vágta. A fiú elterült. A férfi
néhányszor belerúgott a földön fekvő, összegörnyedt fiúba,
aztán páran elrángatták.
A kölyök percekig feküdt a földön, majd nagy nehezen talpra
állt megint. Botladozva, kezével a kripták falát támasztva tűnt el
a sikátorban. Hosszan bámultam a jelenetet, majd
megfordultam, és tovább kerestem Khálid Rámzit. Végül a
ringgel átellenben, az égő szemétkupac mellett láttam meg.
Barna galabíjában volt és fekete papucsban. A hasa kidagadt a
ruhából, az arca pedig füstös volt a kosztól. Mellette állt a fiú,
aki az előző meccset nyerte, és egy koszos műanyag palackból
vizet ivott.
„Abu khoéga” – mondta Rámzi, amikor meglátott. „Azt
hittem, már nem jössz.”
„Nem vetted fel a telefont.”
„Igen, meccs volt. Nyertünk.”
„Láttam. Van nálad ópium?”
„Erről akartam beszélni veled. Csak a jövő héten hozzák a
kurva beduinok. És előleg is kell rá.”
„Ezt nem teheted velem.”
„Sajnálom. Amim van, az nekem is kell.”
„Ezt kibaszottul nem teheted velem. Nem tudok aludni
ópium nélkül.”
Azonnal átfutottak az agyamon az elkövetkező napok. Ahogy
éjszaka a hátamon fekszem a csótányfertőzött belvárosi
hotelszobámban és nem tudok aludni. A látomásokban egy
véget ért polgári élet, egy kísértő nő és egy kisgyerek fel-feltűnő
alakja. Az a megmagyarázhatatlan szorító és lüktető érzés a
fejben, ami nem hagy nyugodni, mely napról napra egyre
szorosabb lesz, míg az öngyilkosságon kezdek majd
gondolkodni. Mintha egy szakadékba bámultam volna, úgy
láttam magam előtt az álmatlanság poklát.
Végül Rámzi megkegyelmezett: „Mennyi pénzed van?”
„Kétezer fontom.”
„Hol laksz?”
„Hotelben. A belvárosban.”
„Kifizetted már?”
 „Igen. A hónap végéig.”
„Kár.”
„Mért?”
„Itt maradhattál volna, amíg megjönnek a beduinok. És
kaphattál volna az enyémből.”
„Itt maradok.”
„Add a pénzt.”
Elővettem a zsebemből a kétezer fontot és a kezébe
számoltam. Nem érdekelt. Aludni akartam, csak ez számított.
Mindegy, hogy hol, mindegy, milyen társaságban. El akartam
veszíteni az eszméletemet.

Khálid Rámzi elég messze lakott a Bahtaktól. Hosszasan

mentünk a sárban, kerülgetve a szemétkupacokat és a megdőlt
kriptákat, mire elértünk a házáig. Hárman gyalogoltunk, Rámzi,
a győztes fiú és én. Útközben megálltunk egy kifőzde mellett,
ahol Rámzi adott öt fontot a gyereknek, hogy vegyen kusherit.
„Egyél, Amr, megérdemled” – mondta Rámzi, és
megsimogatta a gyerek fejét.
„Köszönöm, uram.”
Látszott a kölykön a végkimerültség, mégsem kezdte el
magába tömni a tésztát. Vitte magával botladozva az utcán,
nejlonzacskóban.
Khálid Rámzi háza a Halottak városának másik végében állt,
ott, ahol a bolhapiac véget ért. Ez is kripta volt, a bejáratra ki
volt írva a tulajdonos család neve. Az utcáról volt bevezetve az
áram, láttam az ablakon befutó fekete vezetékeket.
 Rámzi hosszasan matatott galabíjájának zsebében, majd egy
vastag fekete kulcsot vett elő, és a fekete vaskapuba illesztette.
A kapu felsírt, ahogyan kitárta. Miután felkapcsolta a falról
lelógatott villanykörtét, intett, menjünk befelé. A kripta két
szobából állt, már ha nevezhetjük szobának a benti
helyiségeket, ahol a gránit sírtömbök álltak. A nagyobbik szoba
volt Rámzié. Arab típusú kanapé volt a szobában, az öreg a
gránitra piszkos szőnyeget terített. A sírtömb – melyre egy
tehetős, a XIX. század elején élő, befolyásos nemes nevét vésték
– volt a tévéasztal.
„Uram, ha ma este nincs más munkád nekem, akkor
lefeküdnék aludni” – mondta Amr.
„Persze, menj csak” – felelte Rámzi.
„Jó éjszakát az uraságoknak.”
Kiment a szobából és a kisebbik helyiség felé vette az irányt.
A sárga lámpafényben jól láttam, ahogyan egy szempár villan
odabent.
„Van itt még valaki?”
„Amr húga. Megengedtem, hogy magával hozza. Helyezd
magad kényelembe, Abu khoéga. Kérsz teát?”
„Kérek.”
Rámzi bekapcsolta a vízforralót, amíg felforrt a víz,
cigarettára gyújtottam és leültem a földre. Odakint figyeltem
Amrt. A húga 7-8 éves lehetett, mezítláb volt és piszkos. Együtt
ették a kusherit.
Egy piszkos fémbögrében Rámzi a kezembe adta a teát.
Belekortyoltam, émelyítően édes volt.
„A te gyereked?” – kérdeztem.
 „Dehogy.”
„Akkor?”
„A kutya kölyke.”
Így nevezik Kairó számolatlanul sok utcagyerekét.
„Megengedtem, hogy itt maradjon, amíg jól bunyózik.”
„Fizetsz neki?”
„Igen. 500 ginit kap minden nyertes meccs után.”
„És te mennyit keresel?”
„Ahhoz semmi közöd sincs” – mondta, és köhögve röhögött.
Beleszívtam a cigarettámba. A halántékom lüktetett a
kialvatlanságtól.
„Hol az ópium?” – kérdeztem.
„Itt van már, ne türelmetlenkedj” – felelte Rámzi. Belenyúlt a
galabíjájába és elővette a zsebéből a papírba csomagolt, izzadt,
barna ópiumot. A szaga azonnal megcsapta az orromat.
Leszakított belőle egy darabot, majd a kezembe adta. Kis
golyócskát gyúrtam belőle és bevettem a számba. Az íze
kesernyés volt, de tudtam, hogy mindjárt minden jobb lesz.
„Szép álmokat, Abu khoéga” – mondta Rámzi, majd ledőlt a
kanapéra.
A falnak vetettem a hátamat, rágyújtottam és vártam.
Először a nyelvem zsibbadt el. Elzsibbadt és eltűnt a
nyelvem, mintha sosem lett volna. Nem kellett többé szavakat
formálnom vele, nyom nélkül eltűnt. A hiánya nem zavart. Ezt
követte a lábam, mellyel nem kellett járnom többé, az ezerszer
elátkozott kezem, mellyel a nőkhöz értem. A gyorsítókhoz
szokott szívem, mely dühöngve pumpálja az ereimben a vért,
lehalkult. Csendes dorombolássá szelídült. Eltűnt az arcom és a
szemem. Megszűnt az idő.
A bőrömről patakzó izzadság nem cseppent le többé a földre,
a sivatag felől szitáló finom sárga por, mely beszínezte és
megbetegítette a kripta kertjében álló pálmákat, megdermedt a
levegőben. A kősivatagban nem pattogtak a kövek. A sivatagi
bekötőúton megálltak a fekete halottas kombik.

Egy asszonyt látok álmomban. Fehér bőrű és barna hajú. Szeme,

mint a lobogó tűz, lába, mint a kohóban izzó sárgaréz. Az arca
pedig olyan, mint a teljes erejében ragyogó nap.
Egy dombon áll. Meztelen talpa alatt besüpped a homok,
fehér, egybeszabott ruháját fújja a szél. Mögötte nappali
fényesség ragyog, pedig éjszaka van. A nagy fényesség bántja a
szemem. Felemelem a kezemet, hogy védjem az arcomat.
A domb alján állok és indulok felé. Kimondhatatlan erő
mozdít. Térdig gázolok a forró homokban, égeti a lábam. Szólok
hozzá, de nem hallja. Arccal az éjszaka felé fordul. Hiába
kérlelem, hogy segítsen nekem. Rám se néz, nem hallja
hangomat.
Éveknek tűnik, mire a dombra felérek. Mindkét lábam
vörösre ég. Az asszony mellé érve az erőm elhagy. Erőtlenül a
hasamon fekszem. De nem is kell erő a látványhoz, mely a
dombtetőről fogad. A nagy fényesség egy égő város fénye.
Lángolnak az utcák, lángolnak a házfalak, lángolnak a közértek
és lángolnak a buszmegállók. Égnek az ablakokban a muskátlik,
és égnek a parkok. Még a föld is sárga lánggal ég, fojtó fekete
füsttel. Zsíros pernye száll az ég felé, majd nagy pelyhekben
hull a földre. Megfesti arcom és kezem.
Megmagyarázhatatlan szomorúság fog el, ahogy nézem az
égő várost. Más szomorúság ez, mint amit eddig ismertem.
Minden sejtemet átjáró szomorúságot érzek, annak a
szomorúságát, aki mindent elveszített, amit ismert és szeretett.
A koromtól fekete könnyeket sírok, közben nézem a porig égő
várost, melynek minden utcáját, házát, lakóját ismerem.
„Ki tette ezt?” – kérdezem.
Fekete felhő száll fel a város mellől. Először koromnak
hiszem. A felhő azonban magasra emelkedik, irányt vált,
megindul felém. Egy varjúcsapat károgva repül el a domb felett,
ahol fekszem, majd visszafordulnak és körözni kezdenek a
fejem felett. A károgásuk elnyomja a recsegve égő szerkezetek
zaját.
A nő, aki eddig háttal állt és az éjszakába nézett, kinyitja
ökölbe zárt kezét. Kihullik belőle valami, pörögve esik le elém a
homokba. Kék műanyag öngyújtó, olyan, amilyet bármilyen
közértben lehet kapni. Amint a homokba érkezik, azonnal
lángra lobban, sisteregve ég el.
„Miért?” – kérdezem összegörnyedve, a tüzet bámulva.
Próbálom megfogni a nő lábát, de átnyúl vékony bokáján a
kezem. A szám telemegy homokkal, köhögni kezdek. Minden
erőmet összeszedve feltérdelek, majd felállok. A varjak egyre
gyorsabban köröznek felettem, látom a tollakat kitárt fekete
szárnyaikon.
„Miért tetted?” – kérdezem megint. Az asszony szeméből
eltűnik az írisz. Fehér lesz, mint a telihold. Lassú léptekkel
elindul lefelé a dombról. Ekkor hangot hallok, olyan, mint a
nagy vizek zúgása.
„Minden érvényes, mindent megtehetsz.”
Olyan erővel szól a hang, hogy a fülemre kell tapasztanom a
kezemet. Mire elmúlik, az asszony már nincs sehol.
Hideg lesz és sötét. Fázni kezdek. A város, mely az előbb még
nagy lánggal égett mögöttem, néma. Feketén állnak a romok.
Lerohanok a dombról, hátha találok valami menthetőt. Órákon
keresztül keresek turkálva a megszenesedett törmelékek között,
de semmi. Már feladom, amikor egy megfeketedett táblát
találok az egyik halomban, rajta a felirat: „Nagy szabadság nem
hinni semmiben.” Összekoccannak a fogaim, remeg a kezem,
látszik a leheletem. Botladozva elindulok, hogy kijussak a
hidegből.

„Azért gyakorold csak tovább” – mondta valaki.

Éreztem a napsütést a bőrömön, a fény áttört lehunyt
szemhéjamon.
„Nem akarom.”
„De, csináld még egyszer. Nem olyan nehéz. Látod?”
Kinyitottam a szemem. Bent voltam a kriptában, az ajtón
keresztül szűrődött be a fény. Cserepes volt a szám. Cigarettát
vettem elő, rágyújtottam. Felálltam és kitámolyogtam.
„Én ezt nem akarom” – mondta megint a kislány. A földön ült
a kertben egy színes gyakorlófüzet előtt. Amr föléje hajolt. A
felsőteste meztelen volt, jól láttam a kiálló csontjait.
„Meg kell csinálnod, meg kell tanulnod szépen írni.”
„Miért? Te sem tudsz írni.”
 „Hát, éppen ezért. Hogy ne legyél olyan buta, mint a bátyád.”
„És, hogy majd megtanítsalak.”
„Igen.”
Rám tört a köhögés. Mindketten felém fordultak. A kislány
döbbenten bámult, ijedtség futott végig az arcán. Vadul vakarni
kezdte berasztásodott haját.
„Ne félj, Emira, az úr Rámzi úr barátja” – mondta Amr.
„Jó reggelt, uram.”
„Jó reggelt. Ne uramozz, Amr. A nevem Daniel.”
„Jó reggelt, Daniel úr.”
„Hol van Rámzi?”
„Arra kért, hogy mondjam meg önnek, ha felébred, hogy a
kávézóban várja.”
„Az hol van?”
„Három utcára innen.”
„Oda tudsz vezetni?” – kérdeztem szédelegve.
„Igen, uram. Egy pillanat.”
Bement a lukba, ahol a húgával laktak. Odaléptem a
műanyaghordóhoz, melyben Rámzi vizet tartott
tisztálkodáshoz, az oldalára kötözött csajkával mertem a vízből
és a fejemre öntöttem. A langyos víz átáztatta az ingemet és
kimosta belőlem az ópium maradékát.
Amr egy piszkos, kék joggingfelsővel a kezében bukkant elő,
mire végeztem a mutatvánnyal. Felvette, behúzta a cipzárját,
majd intett a kezével, hogy menjünk. Kiléptünk a kriptából és
elindultunk a roskadozó sírboltok között. A Halottak városa élt
és lélegzett. Férfiak ültek a kripták kapujában, gyerekek
szaladgáltak a sáros földúton. A levegőben a bomlás édeskés
szaga terjengett.
„Hány éves vagy, fiú?”
„Nem tudom, uram.”
„Hogyhogy nem tudod?”
„Nem tudom.”
„Azt tudod, mikor születtél?”
„Nem, uram.”
„Hol vannak a szüleid?”
„Az anyánk meghalt. Az apánk, nem tudom.”
Próbáltam tartani a lépést a fiúval, egy darabig hallgattunk.
Amikor már szédültem a kiszáradtságtól, megálltunk egy koszos
kioszknál, vettem egy kétliteres vizet és egy csokit. A víz felét
egy hajtásra megittam, majd a gyerek kezébe nyomtam. A csoki
felét is odaadtam neki. Mohón falta fel és mosolygott.
„Maga igazán jó ember, uram” – mondta.
„Ezt honnan veszed?”
„Rámzi úr barátja. Rámzi úr pedig igazán jó ember.”
A sikátorokból egy szélesebb útra értünk ki. Ott állt a
kávéház. Egy garázshelyiségből alakították ki, előtte műanyag
asztalok álltak, a hely tömve férfiakkal. A férfiak vízipipáztak és
hevesen gesztikuláltak. Rámzi két férfival ült egy asztalnál.
Intett, amikor észrevett. Amr az asztalig kísért, illedelmesen
köszöntötte a férfiakat, akik viszonozták a köszöntését, majd azt
mondta:
„Rámzi úr, amennyiben nincs rám szüksége, visszamennék a
házhoz.”
Rámzi intett, hogy elmehet.
 „Abu khoéga, ülj le” – mondta, és egy üres székre mutatott.
„Ezek itt Mohamed Gamal és Musztafa Abdelkáder urak.
Mindketten érdekeltek a meccsekben.”
„Ahlan” – mondták a férfiak, majd azonnal folytatták a
beszélgetést.
„Én azt mondom, akkor is ki kellene állítanod a Palesztinnal”
– mondta a Mohamed Gamal nevű.
„Még korai. Előbb még kell egy.”
„Nem fogsz találni senkit. A kis oroszlánnak már híre van.”
„Korántsem akkora, mint a Palesztinnak.”
„A Palesztin meg fogja enni reggelire.”
Egy pillanatra mindannyian elgondolkodtak, és hallgattak.
„Abdelkáder, a te fiúd nem verekszik ma?”
„Hát, nincs tervben.”
„És nem akarod tervbe venni?”
„Kétezer giniért igen.”
„Legyen ötszáz gini.”
„Neked nincs anyád, Rámzi.”
Rámzi elvigyorodott.
„És apám se. Ezer, de nem több.”
„Kutyák szültek, mint a bűnt. Ezerkétszáz.”
„Ezerkétszáz.”
Kezet fogtak, majd Rámzi leszámolt a férfi kezébe
ezerkétszáz fontot. Abdelkáder füttyentett. Egy fiatal utcagyerek
rohant oda hozzá. Valamit a fülébe súgott, a gyerek pedig már
rohant is tovább.
„Ki lesz hirdetve” – mondta, majd felállt az asztaltól, kezet
fogott velünk. Mohamed Gamal követte. Egyedül maradtam
Rámzival.
Belekortyolt a teájába és elvigyorodott.
„Hogy aludtál, Abu khoéga?”
„Aludtam.”
„Álmodtál?”
„Igen.”
„Ne vedd komolyan ezeket az álmokat és ne gondolkozz
rajtuk.”
„Miért?”
„Mert ezek az álmok az ördögtől valók.”
„Nem hiszek az ördögben.”
„Pedig az ördög ezekben az álmokban meséli el neked, ő
hogyan lát téged.”
Nevetett. Rágyújtott egy cigarettára és odaintette a kávéház
pincérét.
„Mit iszol?”
„Kávét.”
A pincér bólintott, majd hátrakiabált a sufniba, ahol a
tűzhely állt.
„Van valami hír a beduinokról?” – kérdeztem.
„Még semmi. Mindig hétvégén jönnek.”
Rágyújtottam én is. A pincér kihozta a kávét. Hátradőltem a
székben és bámultam az utcát. Nem messze a kávézótól
barázdált arcú öregasszonyok ültek kisszékeken és csirkéket
öltek. Faketrecekből vették elő őket, gyakorlott mozdulattal
vágták el a torkukat és folyatták ki a vérüket a földre. A vér
nagy tócsába gyűlt a lábuk alatt, keveredett a sárral és lefelé
folyt az utcán. A napfény megcsillant a konyhakéseiken, egy
pillanatra elvakított, behunytam a szemem.
Amikor kinyitottam, a gyerek anyját láttam mezítláb,
miniszoknyában lépdelni az öregasszonyok mellett, a gyerekkel
kézen fogva. Mosolygott, miközben a lábát bokáig beszínezte a
vér. Megráztam a fejemet és beleittam a kávéba. Mire újra
odafordultam, már nem voltak ott. Az egész nem tartott tovább
néhány másodpercnél, ennyi azonban éppen elég volt ahhoz,
hogy későn vegyem észre az asztalhoz lépő két utcagyereket.
Szakadt papucsban, rövidnadrágban és piszkos reklámpólóban
álltak az asztalunk előtt. Az idősebbik beszélt.
„Rámzi úr, úgy tudok ütni, mint egy rakéta” – mondta.
„Igen?” – húzta fel szemöldökét Rámzi.
„Igen” – ismételte meg a fiú. „Mint egy rakéta.”
Hogy illusztrálja szavait, teljes erővel arcon ütötte a mellette
álló gyereket. A fiú három métert repült, és a hátára érkezett a
földön. A jelenet általános derültséget keltett a kávézóban.
„Bárkit le tudok győzni” – mondta a fiú, miközben a társa
lassan felállt a földről, leporolta magát és visszalépett az
asztalhoz. Rámzi hümmögött.
„Ez a barátod?” – mutatott a fiatalabb fiúra.
„Igen.”
„Azt akarom, hogy üsd meg Rakétát minden erőddel.”
„De hát miért?”
„Mert ütni mindenki tud. A nagy dolog állni az ütéseket.”
„Üss meg akkor.”
„Nem akarom.”
„Üss meg” – mondta Rakéta és behunyta a szemét.
 A fiatalabb fiú körbenézett, majd hátralépett, jobb lábára
helyezte testsúlyát.
„Üss már.”
Teljes erőből ütött, az ütésbe pedig egész testsúlyát belevitte.
Az állkapcsánál találta el Rakétát, aki megpördült, majd
összerogyott. Az orrából szivárgott a vér.
„Rakéta!” – kiabálta a kisebbik fiú és már ugrott is hozzá. A
férfiak a kávéházban már hangosan röhögtek.
Rakéta fél percen keresztül feküdt eszméletlenül a földön, a
kisebbik fiú gyengéden pofozgatta, hogy magához térjen.
„Takarodjatok a szemem elől” – mondta végül Rámzi, miután
befejezte a röhögést. A két fiú lehajtott fejjel eltűnt a sikátorban.
„Amrt is így szedted össze? Ő is jelentkezett nálad?”
„Dehogy. Az igazi drágaköveket a sziklában találod, nem a
vásárban.”
„Hogyan szedted össze?”
„Véletlenül.”
„Véletlenül?”
„Igen. Mentem hazafelé egy meccs után. Fogadni voltam,
nem saját gyerekkel. Szóval mentem hazafelé a Bahtakról,
amikor láttam egy nyolcfős baltagéja csoportot, ahogyan
beszedik a pénzt az utcáról. Az egyiknek megtetszett Amr
húga.”
„Ez mit jelent?”
„A szeme felé akarták tenni késsel a jelet, hogy kié. Ezt
szokták csinálni.”
„És?”
 „Hát, figyelni kezdtem, ahogyan rángatják le a gyerekről a
ruhát. Fogalmuk sem volt, mibe nyúltak bele.”
„Megjött Amr.”
„De meg ám. Három kölyköt azonnal leütött, a maradék
rendesen elverte botokkal.”
„És?”
„Amikor azt hitték, Amr nem áll már fel, visszatértek a
lányhoz.”
„De Amr felállt.”
„Igen. Azt hiszem, meg is ölte az egyiket, mert az nem kelt
fel, amíg ott voltunk. Szóval odamentem, fejbe vertem kettőt
egy deszkával, aztán, amikor elfutott a maradék, megkérdeztem
nem akar-e nekem dolgozni.”
„És akart.”
„Persze, hogy. Egy álom velem üzletelni.”
„Mikor volt ez?”
„Úgy két hónapja. Nem volt hol aludniuk, így beengedtem
őket magamhoz. Mit mondhatnék, a fiú behozta a ráköltött
pénzt. Eddig senki se győzte le, pedig tizenkét meccsen is túl
vagyunk. Nemsokára megdönti a Palesztin rekordját. Na,
menjünk, Abu khoéga. Megkérnélek, hogy mondd meg Amrnak,
hogy ma is verekedni fog. Én megyek és teszek arról, hogy
mindenki tudjon róla Arafában.”
„Nem féltek, hogy kijön a rendőrség?”
„Remélem, hogy kijön. A legtöbbet ők szokták fogadni.”
Felálltunk az asztaltól, Rámzi balra indult, én pedig vissza a
lakása felé.
A kripta belső kertjében Amr húga hangosan bőgött és azt
kiabálta: „Vágd le, vágd már le.” A kezében egy papírvágó olló
volt, amit bele akart nyomni a fiú kezébe, de a fiú nem vette el.
„Nem vágom le.”
„De, vágd le. Undorító.”
„Lány vagy, mit szólnának az emberek, ha levágnám a
hajad?”
A kislány a földhöz vágta az ollót és berohant.
„Mi történt?” – kérdeztem.
„Hazaküldték az iskolából. Azt mondta, azért, mert bogarak
vannak a hajában és a tanár nem akarta, hogy megfertőzze a
többieket.”
„Tetves?”
„Igen. Nem tudom, hogy mit csináljak.”
„Benzin. Vegyél benzint és azzal mosd meg a haját.”
„Az használ?”
„Igen. Rajta kell hagyni sokáig. Attól elpusztulnak a tetvek.”
Amr elgondolkodott, majd kiment a kapun. Leültem a földre
és rágyújtottam. A fiú kisvártatva visszatért egy zöld üveggel a
kezében.
„Emira!” – mondta.
„Levágod a hajam?” – kérdezte a kislány a szobából.
„Nem kell levágnom, van más megoldás.”
Emira kiment az udvarra és leült Amr elé. Amr kérdően rám
nézett. Bólintottam, mire lecsavarta a kupakot az üvegről, a
kezébe öntött egy keveset a benzinből, majd elkezdte bekenni a
kislány haját.
 „Nagyon büdös” – mondta a kislány grimaszolva, miközben
Amr egyre több benzint kent a hajára.
„Ettől elpusztulnak a bogarak.”
„Ez biztos?”
„Biztos. Rámzi úr barátja is ezt mondja.”
A kislány kérdően nézett rám.
„Igen” – mondtam.
Befejezte a grimaszolást.
„Neked mért olyan fehér a bőröd?” – kérdezte a kislány.
„Emira” – szólt rá Amr.
„Mert ahonnan én jövök, kevesebbet süt a nap.”
„És itt majd rendes színű lesz a bőröd?”
„Nem tudom.”
„Hát, remélem, igen. Nagyon furcsa vagy így.”
„Hát, ez van” – mondtam, és felálltam.
„Tudod, hogy ma este meccs van?” – fordultam Amr felé.
„Igen, uram” – felelte, és mosta tovább a húga haját
benzinnel.
Felálltam, bementem a szobába, ahol az éjjel aludtam, a
falnak vetettem a hátam, rágyújtottam és néztem ki a fejemből.
Rámzi öt óra körül érkezett vissza a kriptához. Bejött, leült
velem szemben a földre. Egy műanyag zacskóból kusherit vett
elő és kanalazni kezdte.
„Kérsz?” – kérdezte.
„Nem vagyok éhes.”
„3:1-re fogadnak a fiúra” – mondta teli szájjal.
„Igen, hallottam.”
 „Nem valami jó” – tette hozzá. „Lassan nem lesz, aki kiáll
ellene.”
Kikiabált az udvarra Amrért, a fiú egy perc múlva megjelent
az ajtóban.
„Parancsoljon, Rámzi úr.”
„Ülj le. Abu khoéga már nyilván mondta neked, hogy ma este
is verekedni fogsz.”
„Igen, uram.”
„Abdelkáder fiúja jó. Láttam verekedni.”
„Ismerem, uram.”
„Le tudod győzni?”
„Igen, uram.”
„Sok pénzem van ebben a meccsben.”
„Ne aggódjon, uram, nem hagyom cserben.”
„Akkor jó. Menj és készülj fel.”
Amr bólintott és kiment.
„Este kilenckor kezdődik a meccs. Most elmegyek fogadni a
fiúra. Legyetek ott nyolcra.”

Az Isha már a Bahtak felé vezető úton talált minket. A müezzin

hangját széttorzították az imaházra szerelt hangfalak, hamisan
és érthetetlenül verődött vissza a kripták faláról. A nap
lebukóban volt a Mokattan hegy mögött. Vörösek voltak a
sziklák, vörös az ég, vörösek a házak között cikázó seregélyek.
Amr helyben futott mellettem, hogy bemelegítse izmait. Nem
beszéltünk. A földet figyeltem a lábaim alatt, a szennyvíztől
feldagadt sarat és a cipőmet, melynek már nem mondtam volna
meg az eredeti színét. Nem volt közvilágítás a sikátorokban. A
helyiek az utca végén égették a szemetet, az égő műanyag
szagától volt nehéz a levegő.
Elhaladtunk a kávézó előtt, ahol délelőtt kávéztam Rámzival,
balra fordultunk, és feltűnt a Bahtakra vezető sikátor. A falra
ismét két korcs volt akasztva. Frissek voltak.
„Miért akasztanak ki kutyákat?” – kérdeztem Amrt.
„Mert ez a szokás.”
A téren gyülekeztek az emberek és már állt az
olajoshordókból épített ring. Rámzi integetett a tér túloldaláról.
„Csakhogy ideértetek” – mondta.
„Mi a menetrend?” – kérdeztem Rámzit.
„Mindjárt jelzik, hogy megkezdik a fogadást. Az alatt a fiúk
már beállnak a hordók közé. Kérhetek egy szívességet, Abu
khoéga?”
„Mit?”
Rámzi a zsebéből egy köteg steril gézt húzott elő és
ragtapaszt.
„Feltennéd Amrra a bandázst, amíg én körbemegyek és
beszélek azokkal, akikkel fogadtam?”
„Persze.”
Intettem Amrnak, hogy álljunk odébb, valahová, ahol látok
is valamit. Az egyik lángoló szemétkupac mellé álltunk, a széllel
ellentétes irányba, hogy ne szálljon ránk a füst. A tűz fénye a
falra rajzolta az árnyékunkat. Amr levette pólóját,
engedelmesen előrenyújtotta kezét, kötözni kezdtem.
„Nem izgulsz?” – kérdeztem.
„Nem, uram” – felelte.
„Kicsit sem vagy ideges?”
 „Nem, uram. Nem arra születtem, hogy legyőzzenek.”
Megálltam a kötözésben.
„Akkor mire születtél?”
„Azt nem tudom. Csak azt, hogy mire nem.”
„Kezdetnek ez sem rossz.”
Folytattam a munkát. Jobb kezével végeztem, kihúztam a
ragtapaszt, hogy rögzítsem a gézt. A zsebemből elővettem a
rugós kést, azzal vágtam le csíkokat belőle.
„Kérdezhetek valamit, uram?”
„Kérdezz.”
„Mit keres itt?”
„Nem tudom. Ráérek.”
„Nem idevaló.”
„Ez nem biztos.”
„De, ez egészen biztos. Nincs családja?”
„Volt” – mondtam, és befejeztem a bal kezét.
„Mi történt velük?”
„Meghaltak. Most menj.”
Amr elindult, átbújt a ringnek felállított olajoshordók között
és megállt a küzdőtér közepén. A tömeg zajongani kezdett,
többen tapsoltak, vagy hangosan rikoltottak, mint a közel-keleti
esküvőkön az asszonyok. Végül beállt a ringbe a másik fiú is.
Ugyanolyan magas volt, mint Amr, de vagy tíz kilóval többet
nyomhatott. Nem tűnt gyengének, karjain látszott, hogy hozzá
van szokva a fizikai munkához. A két gyerek hang nélkül állt
egymás mellett, egymásra sem néztek, amíg zajlott a fogadás.
Hosszú perceken keresztül álltak csendben, majd egy ősz hajú,
csáléfogú, idősebb férfi ugyanazzal a deszkával, mellyel a
fogadás megkezdését jelezték, megint rávert az egyik hordóra. A
közönség elcsendesedett.
„Döntse el az Isten, melyiktek a jobb” – mondta az öreg, a két
gyerek pedig szembefordult egymással. Körözni kezdtek
egymás körül.
A kövér fiú jobb kézzel ütött. Amr elhajolt és azonnal
válaszolt. A bal keze a fiú homlokán csattant. A tömeg őrjöngeni
kezdett, hangosan biztatták a fiúkat, hogy ne kíméljék egymást.
Bár Amr ütése korántsem volt erős, látni lehetett, hogy a másik
fiút elönti a harag. Nekiiramodott Amr felé, nem azzal a
szándékkal, hogy megüsse, hanem azért, hogy a földre vigye. A
lendület nekivitte a két fiút az egyik hordónak. A hordó
megingott, a közönség tolta vissza a helyére, a verekedőkkel
együtt. A kövér fiú mindkét kezével Amr felsőtestét püfölte.
Legalább hat ütést bevitt neki, mire Amr a könyökével teljes
erőből orrba vágta, úgy, hogy kirepült a sarokból. A hátára esett,
de azonnal felállt. Az orrából folyni kezdett a vér, a látványára a
közönség üdvrivalgott.
Megint meglódult Amr felé, ő azonban már számított erre.
Kilépett az útjából, a jobb lábát beakasztotta a fiú lábai közé, és
jobb kézzel beleütött az arcába. A kövér fiút az ütés után is vitte
tovább a lendület, lefejelte a hordót és elterült a földön.
„Ez az én fiam!” – üvöltötte Rámzi.
Amr Rámzi felé fordulva a levegőbe emelte kezeit.
Későn hallotta meg a figyelmeztető hangokat a tömegből. A
kövér fiú, kihasználva, hogy Amr nem figyel, felkapott egy
deszkát a hordók közül, és olyan erővel vágta oldalba vele
Amrt, hogy a deszka eltörött a kezében. Amr felborult az
ütéstől, az oldalára szorította kezét és vért köpött. A közönség
fújolni kezdett, többen kövekkel és szeméttel dobálták a kövér
fiút, aki kiejtette a kezéből a deszka csonkját és azt kiabálta:
„Állj fel!”
Amr felállt a földről. Ekkor abbamaradt a szitkozódás. Valaki
bekiabálta a tömegből: „Öld meg, Kisoroszlán!”
A kövér fiú mindkét kezét feltartva megindult Amr felé. Amr
a bal kezét végig az oldalára szorítva tett pár bizonytalan lépést
hátrafelé, amikor pedig a kövér fiú ütéstávolságba ért, próbálta
védeni magát. A fiú megint a felsőtestét püfölte. Amr
tekintetében minden egyes ütés után szikrázott a fájdalom.
Végül Amrnak sikerült a kövér fiút hátralöknie, és bevinni egy
gyengébb ütést az arcára. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy a
kövér fiú elveszítse az egyensúlyát és hátraessen. Amr egy
pillanatra sem habozott. Pontosan, teljes testsúllyal bevitt
ütésekkel bombázta meg a földön. Az első visszanyomta az
éppen felálló fiút, a másik kettő pedig biztosította, hogy lent is
marad. A tömeg őrjöngött, Amr azonban nem foglalkozott ezzel,
és csak akkor engedte le a kezeit, amikor megbizonyosodott
arról, hogy a kövér fiú már nem fog felállni.
„Az én fiam!” – üvöltötte teli szájjal Rámzi és önelégült
vigyorral elindult begyűjteni a pénzt a fogadóktól. Amr
csendben kimászott a ringből. Keresett a tekintetével, és amikor
meglátott, elindult felém. Nem foglalkozott az emberekkel, akik
veregették a vállát és gratuláltak neki, olyanokat mondva, hogy
„igazi oroszlán vagy”, meg „nincs olyan Kairóban, aki le tudna
győzni”. Amikor odaért hozzám, felém nyújtotta kezeit, hogy
vágjam le róluk a bandázst. Elővettem a kést, és először a bal
kezéről vágtam le a gézt, amikor észrevettem az oldalán a
véraláfutást. Az egész baloldalát beterítette.
„Nem fáj, ha levegőt veszel?” – kérdeztem.
„Egy kicsit.”
„Eltörhetett pár bordád.”
Mire befejeztem a bandázs levágását, Rámzi is előkerült.
Széles vigyorral érkezett, a kezében egy vaskos, százginisekből
álló pénzköteggel. Boldog volt, szinte a levegőben lépdelt.
„Ez a tiéd, fiú” – mondta, és a gyerek kezébe számolt hétszáz
ginit.
„De hát ez kétszáz fonttal több, mint amiben megegyeztünk,
uram” – mondta Amr elkerekedett szemmel.
„Nem baj, megérdemled. Úgy harcoltál, mint az oroszlán.”
„Ön igazán nagylelkű, uram. Nagyon köszönöm, amit értem
tesz.”
„Abu khoéga, ma este ünneplünk!”
„Megjöttek a beduinok?”
„Még nem, de ez egy igazán jó nap volt. Na, gyertek.”
Elindultunk a kripta felé.
Útközben Rámzi megállt egy kifőzdénél, bekiabált a bent
állóknak és rendelt egy kiló koftát és rizst. Mire hazaértünk,
már házhoz is szállították.
A szobában ültünk, a földön, ettünk. A koftát
szezámmagkrémbe mártottuk és kólával öblítettük le. Rámzi
tényleg jó hangulatban volt, az egyik műanyag tányérra szedett
húst, salátát és rizst, majd szólt Amrnak, hogy adja oda a
húgának. Nem voltam éhes, csak turkáltam az ételt.
 „Abu khoéga már Abu Szalamára vár” – mondta Rámzi
vigyorogva.
„Hogy mondod?” – kérdeztem.
„A béke atyjára.”
„Igen” – mondtam, mert leesett, hogy az ópiumra gondol.
„Már itt is van” – mondta Rámzi, a galabíjájából elővette a
műanyag zacskót, melyben a nyers ópiumot tartotta. Kivett
belőle egy darabot és a kezembe adta. Nézegettem a nedves,
vörös ópiumdarabot, majd a nyelvem alá tettem.
„Te is kérsz?” – fordult Amr felé Rámzi. Amr felállt, a
mozdulat nyilván fájt neki, mert azonnal az oldalára szorította
a kezét.
„Mit, uram?”
„Ópiumot. Szép álmokat hoz.”
Nyújtotta a zacskót Amr felé, de én félretoltam a kezét.
„Neked nincs erre szükséged, fiú” – mondtam.
„Miért ne lenne?” – vigyorgott Rámzi.
„Mert ezt azok eszik, akiknek nincsenek álmai.”
A fiú Rámzira nézett, majd intett, hogy köszöni, nem kér.
„Nem baj, több marad az álmatlanoknak” – mondta Rámzi és
hangosan röhögve a pofájába tömte az adagját.

Egy sátortábor felé megyek a Tejút alatt. Nem mintha valaha is

ismertem volna a csillagokat, vagy meg tudnám mondani, mi
feszül felettem, de most az éjszakában világító csillagok éppen
olyanok, mint a fekete szövetre kiborult tej.
„Cigánytábor” – mondom, amikor észreveszem a dombtetőn
felvert sátrakat. Olyan, mint amilyeneket még Kelet-Európában
látni, vidéken. Vurstlikordék megrakodva kacatokkal,
emberekkel. Ha vonulnak, egy teljes nemzetség költözteti egyik
helyről a másikra a nyomorúságát. Ők azonban nem vonulnak.
A sátrak le vannak verve, a ponyvák ki vannak feszítve.
Ledöngölt földön megyek fel a táborba. Talán évezredek
teltek el, mióta utoljára emberi beszédet hallottam. Persze
korántsem biztos, hogy embereket fogok találni odafent. Ebben
a sivatagban bármi előfordulhat. Elképzelhető, hogy
olyasvalakiket találok, akik csak emlékeztetnek az emberekre.
Akik valaha emberek voltak. Valaha, mielőtt a sivatagba
költöztek volna. Most pedig élvezik a sakálok kis éji zenéjét.
A nyomorultak vonzzák egymást a Tejút csillagai alatt, az
elkúrt életek világítanak más elkúrt életeknek, mint a
tengerparti világítótornyok fényei.
Megyek felfelé a ledöngölt földön, elhaladok az első kordé
mellett. Belenézek, a kordéban pulyák alszanak. Látom a kis
piszkos fejeket, lábakat, kezeket. Meglátom a tábor közepén
lobogó tüzet, a magasra csapó lángokat, a lángok árnyékában
álló embereket. Két nőt világítanak meg a fények. A tűz körül
táncolnak, kezükben csörgődob, a lábukon csengő. Meztelen
köldökükben összegyűlik a fény.
„Csakhogy megjöttél” – mondják, amikor meglátnak, és
tovább rázzák a testüket.
„Már vártunk rád” – mondják a fogatlan öregek az
árnyékból, mikor a tűzhöz érek.
„Miért?” – kérdezem.
„Mert dolgod van itt.”
„Micsoda?”
 A két táncosnő mosolyog, intenek a kezükkel, hogy kövessem
őket. Elindulnak, csengettyűs lépteik nyomán lángok gyúlnak
mindkét oldalon. Egészen a domb széléig vezetnek. Hirtelen ér
véget, szakadék kezdődik az oldalán. Mély, mint a kétségbeesés,
az alja homályba vész. Nem vagyok egyedül a szakadék szélén.
Minden nációból látok arcokat. Egész tömeg szórja lefelé a
dolgait. Nézem ezt a szép lomtalanítást a tejszerű csillagok alatt
és nincs mit mondanom. A két táncosnő egy pillanatra sem
hagyja abba a táncot. Verik a csörgődobot és dobolnak a
lábukkal, megadva a dolgok eldobásának a ritmusát. Állok és
figyelek, közben pedig mintákat rajzol az ingem hátára a hideg
veríték.
Végül a két táncosnő felém fordul és mosolyog. Látom az
aranyfogaikat.
„Most te jössz” – mondják. „Itt az idő.”
A sötétből egy vén öregember lép elő, kezében kisgyerekkel,
akit a kezembe ad.
„Ki ez?” – kérdezem.
„Halott” – mondják. „Ha meg nem halott, azért dobd le. Mert
úgysem tudsz rajta segíteni.”
Nézem a szőke gyereket. Alszik a kezemben. Vagy tényleg
halott. Az jut eszembe, ha eldobom, akkor tényleg semmim sem
marad.
„Ha nem dobod el, te fogsz a sötétbe zuhanni” – mondja a
vén.
Fütyül a szél a fülemben, ahogyan távolodnak a fények.
Csikorgott a homok a fogaim között. Hasra fordulva feküdtem,
arcomat a koszos matracba fúrva. Ki voltam száradva. A
sarokban észrevettem a tegnapi kólásüveget, odanyúltam érte
és lecsavartam a kupakját. Alig egy deci maradt az alján, meleg
volt, kiment belőle a szénsav, de legalább a homokot kimosta a
fogaim közül. A zsebembe nyúltam a telefonomért, hogy
megnézzem, mennyi az idő, de lemerült.
Felálltam. A nadrágom lötyögött rajtam. Meg akartam húzni
az övet, de már nem volt rajta több lyuk, így felhúztam az
egészet a hasam fölé. Amióta elkezdődött az álmatlanság,
huszonöt kilót fogytam.
Csend volt a kripta udvarán, mozgást nem hallottam. Kicsit
szédültem, ezért leültem a földre, cigarettát kerestem a
zsebemben és rágyújtottam. Arra gondoltam, tulajdonképpen
csodálatos az élet, ha az ember rendesen tud aludni. Végül egy
zöld döglegyet figyeltem, ahogyan rászáll a kezemre és
egymáshoz dörzsöli lábait. Tűnődésemből a fémkapu dördülése
riasztott fel. Valaki kézzel verte. Kinéztem az ajtaján, de eszem
ágában sem volt kinyitni a kaput. Engem egészen biztosan nem
keres itt senki sem.
Többször is rácsaptak a kapura odakint, mire Amr
előbukkant. Félmeztelen volt, az oldalán hatalmas lila folttal.
Lassan és darabosan lépdelt, elhúzta a reteszt és kitárta a kaput.
Mohamed Gamal állt ott, akivel Rámzival ültünk a kávéházban.
„Asszalamú Álejkum Arrahmatulla” – mondta Gamal.
„Vá Álejkum szálam. Rámzi úr nincs itthon.”
„Nem baj, tulajdonképpen téged kereslek, Kicsioroszlán.
Bejöhetek?”
 Amr kitárta a kaput, Gamal belépett.
„Gyere, üljünk le” – mondta, és cigarettát vett elő.
„Kérsz?”
„Nem dohányzom, uram.”
„Az jó. Nem tesz jót az egészségnek.”
A szájába vette a cigarettát és meggyújtotta. Jól hallottam a
dohány sercegését. Pár pillanatig csendben ültek egymás
mellett.
„Tudod, a Palesztin az én emberem.”
„Tudom.”
„Hamarosan el fogják vinni katonának. Azt szeretném, ha
átjönnél hozzám és nekem verekednél. Te lehetnél a bajnok
egész Arafában. Nagyon jól megfizetnélek.”
„Rámzi úrnak verekszem.”
„Nem tudom, Rámzi mennyit fizet, de én kifizetem a
dupláját.”
„Nem a pénzről van szó. Megmentette az életünket.”
„Ugyan már. Rámzi egy gazember. Semmit sem tesz
szívjóságból.”
„Menjen innen, uram” – mondta Amr és felállt. Gamal
követte.
„Nem érted. Ha nem nekem dolgozol, akkor meg fogsz
küzdeni a Palesztinnal, aki meg fog ölni. Teszek róla, hogy így
legyen.”
„Menjen innen.”
„Hát, jól van, kutyakölyke, ahogyan akarod. Már holnapra
elintézem neked.”
„Menjen.”
 Gamal elindult a kapu felé, majd odakint az utcán
visszafordult.
„Röhögve fogom nézni, ahogyan a véredben fuldokolsz, te
kis szaros.”
Amr bezárta a kaput és visszaindult a luk felé, ahol a
húgával laktak. Hallottam, hogy a kislány odabent vinnyog.
„Nem akarom, hogy megöljenek és megfulladj a véredben” –
mondta sírva a kislány.
„Nem fog megölni senki sem, Emira, ne félj. Isten nem
engedi.”
„Akkor jó.”
Felálltam és kimentem a szobából. A nap teljesen elvakított,
színes karikák pattogtak a szemem előtt. Odaléptem a
hordóhoz, hogy megmossam magam, belemerítettem a vízbe a
locsolókannát, de amikor kiemeltem, forogni kezdett
körülöttem a világ. Úgy vágódtam el, mint egy darab fa.
Fogalmam sincs, mennyit lehettem eszméletlen, de arra tértem
magamhoz, hogy Amr hajol fölém, és egy vizes ronggyal
törölgeti az arcomat.
„Jól van, uram?” – kérdezte. „Azt hittem, Rámzi úrral ment.”
„Aludtam” – mondtam. „Elfelejtettem enni, ennyi az egész.
Ennem kell valamit.”
Felültem, majd lábra álltam. A szédülés nem múlt el.
„Elmegyek, eszek valamit.”
Amr bólintott.
„Hogy van az oldalad?”
„Fáj. Főleg, ha mozgok.”
„Egy-két hét múlva jobb lesz.”
 „Insallah.”
Kibotorkáltam a kapun, végigmentem a sikátoron egészen az
első kifőzdéig. Egy garázsból alakították ki, a nagy kondérokra
feketén égett rá a zsír. Falafelt sütöttek nagy serpenyőben,
barna volt már benne az olaj. Két giniért kértem, az árus
újságpapírba csomagolta. Erőltettem az evést, a számba vettem
és rágni kezdtem, majd lenyeltem. Az első két falat után azt
hittem, ki fogom hányni, de sikerült fegyelmeznem magam.
Mentem az utcán és tömtem magamba a falafelt. Közben azt
mondogattam minden harapás után: „Ha nem eszel, meg fogsz
halni!” A kávéházban leültem az egyik asztalhoz, a pincér
kérdés nélkül egy pohár vizet tett elém. Miután az összes
falafellel végeztem, kávét rendeltem. Meglepően jól esett, az
étel pedig elkezdett felszívódni a gyomromban. Elmúlt a
szédülésem, izzadni kezdtem.
Rágyújtottam. Egy utcakölyköt figyeltem, ahogyan minden
kriptánál, garázsnál, kifőzdénél megáll, és bekiabál az odabent
ülőknek. Néztem a sáros lábát, a két számmal nagyobb kínai
pólóját, melyet egy szintén két számmal nagyobb
rövidnadrágba tűrt bele, amit spárgával rögzített a derekán.
Nem messze tőlem kezdett el kiabálni.
„Ma este a rettenetes Palesztin visszatér a Bahtakra, hogy
ismét győzelmet arasson! Az Isha után végez áldozatával.”
Miután meggyőződött arról, hogy mindenki hallotta, ment
tovább.
Beleszívtam a cigarettába és intettem a pincérnek, hogy
hozzon még egy kávét.
 Rámzit láttam feltűnni a sikátor végében. Gondterhelten
sétált, kezei a galabíjájának zsebébe dugva.
„Rámzi mester” – mondtam.
„Abu khoéga” – felelte, és már le is ült a szemközti székre.
„Hallom, hogy a Palesztin ma este verekedni fog.”
„Igen. Shubrából hoztak neki egy fiút, mert Arafában senki
sem áll ki vele. Mohamed Gamal, akinek verekszik, egész
vagyont ajánlott, hogy Amr álljon ki vele holnap.”
„Ilyen jó?”
„Egyrészt. Másrészt, mert nem kegyelmez senkinek sem a
ringben.”
„Amr megsérült a múltkori meccsen.”
„Igen, tudom.”
„Jó.”
„Azért nem ilyen egyszerű. Gamal teljesen kiborult, amikor
nemet mondtam.”
„Miért?”
„Gondolom, rosszul viseli, hogy az emberek már azt
mondogatják, Amr lesz az új bajnok.”
„Világos.”
„Azt mondta, jobb, ha meggondolom magam, amíg szépen
mondja.”
„Erre mit feleltél?”
„Hogy majd gondolkodom rajta. Sok pénzt ajánlott.”
A pincér kihozta a kávét és letette elém. Rámzi teát rendelt.
Miután megittuk, elindultunk vissza a szállásra. Amr és a húga
kint ültek az udvaron, megint az olvasást gyakorolták. Rámzi a
gondolataiba mélyedve dohányzott, én behunyt szemmel
feküdtem a matracon.
Két óra telt el, miután Rámzi megszólalt.
„Holnap verekedned kell, Amr. Nem akartam, de nincs más
választásom.”
„Értem, uram.”
„Mohamed Gamal befolyásos ember. És a rendőrfőnök
unokaöccse. Nem jó ujjat húzni vele.”
„Igen.”
„Te sem akarhatod, hogy elvigyenek a zsaruk.”
„Nem, uram.”
„Szóval tudsz verekedni?”
„Igen, uram. Győzni fogok, nem hagyom cserben.”
„Akkor jó.”
Felálltam és kimentem az udvarra. Rámzi rám nézett.
„Nincs más választásom” – mondta.
Hátramentem a hordóhoz, vizet mertem és megmostam az
arcomat.

Rámzi el akart menni a Bahtakra, hogy beszéljen Mohamed

Gamallal. Vele mentem. Nagy tömeg gyűlt össze a téren, sokan
akarták látni a Palesztint. Elszakadtunk egymástól, de nem
bántam. Kerestem egy helyet, ahonnan jól láthatom majd a
meccset anélkül, hogy nagyon be kellene állnom a tömegbe.
Átvágtam a téren és a sikátor falának döntöttem a hátamat.
Innen mindenre ráláttam. A verekedők még nem álltak a
ringben, de a fogadás már nagyban zajlott. A férfiak kis téteket
tettek a bukmékereknél. Onnan voltak felismerhetők, hogy
nagy köteg pénz volt a kezükben. A hangzavarban alig tudtam
kivenni, hogy 5:1-re fogadnak a Palesztinra.
Rágyújtottam és bámultam a tömeget. Észrevettem Rámzit.
Mohamed Gamallal és két másik férfival állt, idegesen
gesztikulált. Gamal többször is felemelte a kezét, hogy
nyugtassa. Később kezet fogtak Rámzival és hátba veregették
egymást. Gamal elindult a ring irányába, ekkor jött be az első
fiú. Közepes termetű, inas gyerek volt, kék melegítőnadrágban.
„Ez a Palesztin?” – kérdeztem egy mellettem ácsorgó
középkorú férfit.
„Nem” – felelte. „Ez csak a shubrai. Az ott a Palesztin.”
Egy magas, tizenhat év körüli kamasz lépett be a hordók
közé. Megdöbbentően világos bőre volt, majdnem olyan fehér,
mint az enyém. Kopasz volt, az arcát mély hegek csúfították,
olyan arckifejezést kölcsönözve neki, mintha folyton
vicsorogna. A képére volt írva, hogy sok mindent látott már az
életben. Volt valami nyugtalanító benne, de nem tudtam
megmondani, mi az.
„Tényleg palesztin?” – kérdeztem.
„Rafahi. A szüleit a zsidók ölték meg, de őt megtartotta az
ördög. Tizenkét évesen egyedül jött fel Kairóba, de nem falták
fel a kutyák. Ő falta fel a kutyákat.”
A shubrai fiú helyben futott és a levegőbe öklözött, a
Palesztin lassan körözött kezeivel, amíg a fogadás tartott. A
meccs kezdetét ugyanaz az öregember jelentette be, mint a
múltkor. A hordó nagyot kondult, ahogyan ráütött a deszkával,
a hangzavartól azonban nem lehetett hallani, hogy mit mond.
 A két gyerek szembefordult egymással. A Palesztin felemelte
kezeit, hogy védje a fejét, a shubrai fiú pedig megindult felé.
Többször is a levegőbe csapott, mert a Palesztin elugrott az
ütései elől, szinte táncolt a hordók között. Nyilvánvaló volt,
hogy ellentétben az ellenfelével, tanult verekedni. Hosszú
perceken keresztül játszott a shubrai fiúval. Amikor lassulni
kezdett, és látszott, hogy a shubrai kifogy a szuflából, megállt,
majd egyetlen ütést vitt be neki, egy tökéletes jobbegyenest az
orrára.
Szép ütés volt, hallottam az orr reccsenését. A gyerek
azonnal a földön volt. A tömeg őrjöngött.
„Ennyi?” – kiabálta a Palesztin, és a földön fekvő gyerekre
köpött.
„Mit hoztatok nekem? Báránykát?”
„Mutasd meg neki!” – kiabálták be a tömegből. „Mutasd
meg!”
„Álljál csak fel!” – mondta a Palesztin, lehajolt és a hajánál
fogva talpra rángatta a fiút. A gyerek mindkét orrlukából ömlött
a vér, nem volt teljesen magánál. Imbolygott és zihált, de állt a
lábán.
„Azt gondoltad, hogy idejössz és elveszed, ami az enyém?” –
kérdezte a Palesztin üvöltve, hogy mindenki jól hallja.
„Azt gondolta” – üvöltötte a tömeg.
„Nagyon rosszul gondoltad” – mondta, és ismét arcon csapta
a fiút, aki elterült a sárban. Az ütéstől azonban, úgy tűnt,
magához tér. Kúszni kezdett a ring széle felé. A Palesztin egy
darabig csak állt a ringben és ünnepeltette magát. Hagyta, hogy
a fiú egészen a hordókig jusson, csak ekkor lépett közbe.
 „Hát, te meg hová mész?” – kiabálta, majd megfogta a jobb
lábánál és visszahúzta a ring közepére. A fiú hátrarúgott. Nem
volt nagy erejű rúgás, a Palesztin combját találta el. Annyira
sem volt elég, hogy kiszabadítsa a lábát. A tömeg röhögött és
ujjongott. Válaszul a Palesztin teljes erővel a heréi közé rúgott.
A fiú megvonaglott a kíntól és a hátára fordult. A Palesztin
ismét ünnepeltette magát a tömeggel.
„Mit csinálnak nálunk a birkákkal?” – kérdezte.
„Elvágják a torkukat” – üvöltötte a megvadult tömeg.
„Pontosan” – mondta a Palesztin, majd hirtelen a földön
fekvő fiú mellkasára ugrott.
A hetven kilós súlytól biztosan szilánkosra törtek a shubrai
fiú bordái. Ha a szívét nem is szúrták keresztül, de a tüdejét
biztosan. Kívülről azonban csak annyi látszott, hogy a fiú
magatehetetlenül fekszik a földön, a saját vérével keveredett
sártól mocskosan.
A Palesztin ugrálni kezdett a gyerek mellkasán.
„Vigyétek a szemem elől ezt a birkát” – kiabálta, amikor
végül lelépett róla.
A tömeg teljesen megvadult. A vállukra vették a Palesztint és
körbehordozták a téren. Vagy húsz percen keresztül őrjöngtek
és éljeneztek. A shubrai fiú végig ugyanúgy feküdt a ringben,
ahogyan a Palesztin otthagyta. Egy óra is eltelt, mire a tömeg
lecsillapodott annyira, hogy a bukmékerek megkezdjék a
kifizetéseket. A fiú nem tért magához.
„Azt hiszem, megölte azt a gyereket” – mondtam Rámzinak,
amikor hazafelé mentünk.
„Meg” – felelte Rámzi, és köpött a földre.
„Meg fogok halni.”
Ez jár a fejemben, ahogyan belegázolok a homokba.
Kiszabadítom a jobb lábamat, és egy lépést teszek feljebb.
Elsüllyed ez is, de ránehezedve már ki tudom szabadítani a
másikat, hogy haladjak. Így megyek felfelé a dombon. Nem ez
az első domb, amit megmászok, és egyre kevésbé hiszem, hogy
az utolsó.
Több mint negyvenöt fok, a levegő tele van finom szemű
homokkal. Ettől minden homokszínű, még a nap is. Erősen fúj a
szél, de nem hoz enyhülést. Éget, mint a felhevített acél, a
szélben sodródó durva homokszemek felsértik a bőrt. Tizenkét
órája megyek a sivatagban dombra fel és dombra le, hogy
elérjem a várost, amit mindig megpillantok a dombtetőről.
Egyre kevésbé hiszem, hogy eljutok odáig. Hiába gyalogolok
lassan már fél napja, nem jutok közelebb. Persze lehet, hogy
sokkal régebb óta gyalogolok. Az időt még Alexandriában
veszítettem el. Nem tudom biztosan, hol. Talán a Tugaréja
kávéházban a kornison, reggeli után, amikor a lapokat
olvastam és még csípte a nyelvemet a kardamom. Nem néztem
hátra, hogy mit hagyok az asztalon, amikor felálltam. Aztán
lehet, hogy az ipari kikötőben történt a dokkoknál, amikor halat
vettem. A gázolajszagú halásznál hagyhattam, miközben
tegnapi lapokba csomagolta a tintahalat. Elhagyhattam az
Omilos görög klub homokos tengerpartján is, az
örökbérletemmel együtt, miközben könnyű söröket ittam a kék-
fehér csíkos napernyők alatt. Az sem kizárható, hogy ő vitte el a
gyerekkel együtt. Bekerült a bőröndbe a csomagolás során, két
pelenka és a dobozos bébiételek közé.
 A lényeg, hogy elveszítettem az időt és hiába kerestem, a
becsületes megtaláló nem jelentkezett. Azóta mindig csak most
van. Szóval nem tudom pontosan, mikor hallottam először,
hogy „meg fogok halni”. Valamelyik domb alján lehetett, felfelé
menet, amikor megérintettem cserepes ajkaimat. Egyszer csak a
fejembe ötlött, hogy meg fogok halni. Elhessegettem a
gondolatot. Arra gondoltam, hogy még három, maximum öt
kilométer és a konyhában fogok állni a saját lakásomban, és
vizet engedek a csapból.
„Meg fogok halni” – gondolom a domb alján.
„Még öt kilométer” – felelem, és vonszolom magam tovább.
„Meg fogok halni” – cseng a fülemben a harmadik domb
tetején.
„Még három” – hazudom magamnak, pedig a város kicsit
sem tűnik közelebbinek, mint az előbb.
A testem akkor adja fel, amikor éppen nem számítok rá.
Éppen felérek egy domb tetejére, amikor a lábam nem mozdul
többé. A testsúlyomat sem tudom megtartani, összecsuklom.
Tompán puffan a fejem, a szám teli forró homokkal. Tudom,
hogy vége van. Jeges rémületet érzek, de ez sem mozdít többé.
Meg fogok halni. Várom, hogy leálljon a szívem.
Nem tudom megmondani, mennyi idő telik el így. Felhők
nincsenek az égen, melyeknek vonulásából következtethetnék a
múló időre, és a Nap sem mozdul helyéről. Végül egy alakot
látok imbolyogni a domb alján. Először azt hiszem, a
kiszáradástól hallucinálok, de az alak egyre nagyobb lesz.
Olyan, mint egy kisgyerek, kicsi kezekkel és kicsi lábakkal, kicsi
felsőtesttel. Csak a szemén és az arcán látni, hogy rettenetesen
öreg. Egy szamarat vezet maga után, az is pont olyan kicsi, mint
ő.
„Maga egy kissé le van merülve” – mondja gúnyosan
vigyorogva.
„Hagyjon békén.”
„Azt nem lehet.”
„Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek.”
„Tényleg azt gondolja, hogy számít bármit is, hogy mit
akar?”
A törpe a szamárhoz lép és az oldalára erősített táskából
különböző szerszámokat vesz elő. Felém hajol, feltépi az inget a
mellkasomon.
„Hagyjon békén, kérem.”
„Azt sajnos nem lehet” – feleli fütyörészve, miközben a
mellkasomat vizsgálja. „Nem én hozom a szabályokat, higgye el.
Meg is van.”
Egy gyors rántással széttépi a bőrt a mellkasomon. A bőröm
alatt, ott, ahol a tüdőnek, a szívnek, az izmoknak kellene lennie,
bonyolult mechanikus szerkezet dolgozik. Fogaskerekek ezrei
forognak egymásba kapaszkodva, rézhuzalok feszülnek meg
vagy engednek el. A törpe a zsebébe nyúl és egy kulcscsomót
vesz elő. Hosszasan keresgél, kiválaszt egy imbuszkulcsot, és a
mellkasomon lévő lukba illeszti. Passzol. Az óra járásával
ellentétes irányban tekeri a kulcsot, gyorsan, szakavatott
mozdulatokkal. Nem tudok mozdulni közben.
„Meg is vagyunk” – mondja, majd komótosan csomagolni
kezd, fütyörészve visszateszi a táskába az eszközeit, és elindul
lefelé a dombról.
 „Kicsoda maga?”
„Maga kicsoda?” – kiáltja vissza.
Bámulok utána, amíg el nem tűnik, majd felállok és indulok
tovább a város felé.

A kripta udvarán ültem. Vártam, hogy a szívem kidobogja

magából az ópiumot. Pár perce múlhatott dél. Elviselhetetlenül
meleg volt, csak a Mokattan hegy felől fújt némi szél, finom
porral szórva be a Halottak városát. Néztem a kiteregetett
mosást. Megfakult és kinyúlt pólók, melegítőnadrágok és
galabíják lógtak a két fal közé kifeszített zsinóron, a víz a földre
csöpögött.
Amr mosta a szennyest.
Két nagy, húszliteres, műanyag lavór előtt guggolt a fiú, az
egyikben mosószappannal dörgölte be a ruhákat, míg a
másikban leöblítette, majd úgy, ahogyan voltak, felakasztotta
őket száradni. Hosszasan figyeltem, ahogy dolgozik.
Félmeztelen volt, az oldala a bordó és a lila árnyalataiban
játszott. Éppen kiöntötte a földre az egyik lavór vizet, amikor
nagy csikordulással résnyire nyílt a vaskapu. Rámzi jött vissza
az utcáról, a kezében egy fekete nejlonszatyorral.
„Abu khoéga, hát felébredtél.”
Leült mellém, belenyúlt a szatyorba, egy szendvicset vett elő
és enni kezdett.
„Kérsz?”
„Nem.”
„Jó. Hé, Amr!” – kiabálta, és a fiú felé dobta a szatyrot. A
gyerek elkapta és hálásan nézett Rámzira.
 „Köszönöm, uram.” – mondta, majd hátrament a helyiségbe,
ahol a húgával lakott.
Rámzi egy darabig csendben evett mellettem.
„Hét az egyben fogadnak Amr ellen” – mondta, miután
befejezte az evést.
„A tegnapi után nem csodálom.”
„Szerinted veszíteni fog?”
„Nem tudom. A Palesztin tanult verekedni. Amrnak pedig fáj
az oldala.”
„Amr is jól verekszik.”
„Ha nincs lesérülve.”
Rámzi cigarettát vett elő, felém kínálta. Rágyújtottunk.
Amr előjött a szobából és megállt előttünk.
„Bocsássanak meg az uraságok, de hallottam, miről
beszélnek” – mondta elcsukló hangon.
„Rámzi úr megengedi, hogy mondjak valamit?”
„Persze, fiú.”
„Ne aggódjon a fogadás miatt. A ma esti meccset én fogom
megnyerni.”
„Ezt miből gondolod?” – kérdeztem.
„A Palesztin csak ütni tud. Ha közel megyek, nem fog tudni
csinálni semmit.”
„Láttad már verekedni?”
Amr bólintott, majd Rámzi felé fordult.
„Fogadjon rám, uram. Sok pénzt nyerhet ezzel, és én így
talán meg tudom hálálni a jóságát.”
Rámzi bólintott és felállt.
„Megyek is intézni.”
 A kapuból szólt vissza a fiúnak.
„Egyébként nem tartozol nekem semmivel.”
Miután Rámzi elment, egyedül maradtam Amrral. A húga az
iskolában volt.
„Tényleg láttad a Palesztint verekedni?”
„Igen, uram, három meccsét is láttam. Ha le tudom húzni a
földre, meg tudom verni.”
„És, ha nem tudod?”
„Le tudom, uram.”
„Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos?”
„Mert én valamiért verekszem.”
„Miért?”
„Hát, ezért” – mondta Amr, és körbemutatott a kriptán.

Korán mentünk ki a Bahtakra. Rámzi értünk jött a kriptához.

Szó nélkül mentünk egymás mellett. Még fent volt és erősen
tűzött a nap.
A tér még teljesen üres volt, csak a hordók jelezték, hogy itt
szokták a meccseket tartani. Rámzi elment megkötni a
fogadásokat, Amrral leültünk az egyik garázs elé. Egy régi
színestévét bámultuk, miközben hat piszkos egyiptomi egy
fekete Ladát szerelt odabent. Nem igazán foglalkoztak velünk.
Bámultam a gyereket, de sem idegességet, sem feszültséget nem
láttam az arcán. A tévét nézte. Amerikai akciófilm ment,
valamelyik Európában forgatott James Bond.
„Ahonnan ön jött, ott tényleg ilyen az élet?” – kérdezte Amr.
„Néhány helyen.”
Hallgattunk.
 „Mért nem fogod meg a húgodat és mész el, amíg még el
tudsz, Amr? A Palesztin meg fog ölni.”
„Ne aggódjon uraságod. Nem lesz semmi baj. Különben meg,
hová mennénk?”
Rágyújtottam. Amr tovább bámulta a filmet. Én az üres teret
figyeltem, a rozsdás hordókat, az égetett szeméttől
megfeketedett vályogfalakat. Egy óra telhetett el így. A nap már
megindult lefelé, amikor a meccseket megnyitó öregembert
láttam feltűnni az egyik sikátor végében. Két kistestű, korcs
kutyát vonszolt maga után, hurokkal a nyakukban. Az állatok
tiltakoztak és ellenkeztek. Az öreg egészen a hordókig húzta
őket, majd ott kiengedte a kezéből a drótkötelet és rálépett. A
két állat zihált, a nyakukba vágott a kötél. Farkukat behúzva
szűköltek és reménytelenül próbáltak menekülni. A férfi lenyúlt
a hordók mellé, előhúzott egy vascsövet. Éktelenül sírtak az
állatok. Miután az öreg négyszer-ötször lecsapott, csend lett.
Ekkor az öreg megindult felénk, közvetlenül mellettem állt meg
és bekiabált a garázsba.
„Elvihetem a létrádat, Ibrahim?”
„Vidd.”
Az öreg ismerte a járást, belépett a garázsba, és a sarokból
egy ütött-kopott alumíniumlétrát vett elő. A vállára vette, majd
elindult visszafelé a kutyákhoz. Amikor megismerte Amrt,
biccentett és vigyorgott. Fogta a két kutya tetemét, majd a létrát
a sikátor bejáratához állította. A két kutyát tartó drótkötelet a
sikátor falára bevert szögre tekerte, végül visszahozta a létrát a
garázsba, és a helyére tette.
 Figyeltem a két felakasztott kutya tetemét himbálózni a
szélben. Csak az egyikkel végezhetett szakszerűen az öreg, mert
a másik teste remegett és lábával kaparta a levegőt még vagy tíz
percen keresztül. Ez azonban egy pillanatra sem zavarta a
szállingózó embereket. Végül a nap eltűnt a Mokattan hegy
mögött, a szemétkupacokat pedig meggyújtották. Az égő szemét
lángjai hatalmas fekete árnyékként táncoltak a tér kormos
falain.

A gyolccsal a kezemben vártam Amrra. Hatalmas tömeg gyűlt

már össze a Bahtakon, az emberek egymáshoz préselődtek, alig
lehetett járni. Megint Rámzi adta a kezembe az orvosi gézt, hogy
felkössem Amrra a bandázst, amíg a fogadásokat intézi. A
Palesztin legutóbbi szereplése jól látszott az esélyeken. A
bukmékerek négy az egyhez fogadtak Amr ellen a tegnapi
gyilkosság után.
A tér sarkában vártam a fiúra, nem messze a hordóktól. Amr
felém kiáltott valamit, aztán eltűnt. Negyedórával később került
elő, kezében egy műanyag flakonnal, melynek a tartalmát
bőszen kente magára. Olaj lehetett, amikor a közelembe ért,
éreztem a szezám szagát. A fiú mellkasa, kezei csillogtak a tűz
fényében az olajtól.
„Kész vagy?” – kérdeztem.
„Igen.”
„Kezdhetjük.”
„Allahú Akbar” – felelte Amr és bólintott.
Gyorsan kötöttem meg a kezén a bandázst. Figyeltem rá,
hogy ne legyen túl szoros, de semmiképpen ne mozduljon el idő
előtt, ne csúszkálhasson az olajtól. Amikor befejeztem a
kötözést, a gyerek hátára csaptam.
„Vigyázz” – mondtam.
Bólintott, majd elindult. A hatalmas tömegben oldalazva
tudott csak haladni. Végül odaért és bemászott a ringbe. Az
emberek azonnal őrjöngeni kezdtek. Érezte a tömeg a
vérszagot. Az őrjöngés akkor érte el a tetőpontját, amikor a
Palesztin is belépett a ringbe. Őrülten fogadott mindenki és
iszonyatosan nagy hangzavar volt. Az öregnek többször is rá
kellett vernie a hordóra, mire elcsendesedtek annyira, hogy
egyáltalán el lehessen kezdeni a mérkőzést. Végül csend lett, a
két fiú pedig egymás felé fordult. Hosszú másodperceken
keresztül csendben bámulták egymást.
„Mi lesz már?” – kiabálta be valaki a tömegből.
„Öld meg, Palesztin!”
A Palesztin torz mosolyra nyitotta nyúlszáját, elhúzta kezét a
nyaka előtt, jelezve, hogy meg fogja ölni Amrt, majd ugrándozni
kezdett körülötte a ringben, Amr együtt mozgott vele,
ugyanabban a tempóban. A Palesztin szurkált, Amr elhajolt
vagy felfogta a kezével az ütéseket.
„Gyerünk már” – kiabálta a Palesztin, de Amrt nem tudta
kihozni a sodrából.
A tömegben megláttam Rámzit. Elindultam felé és mellé
álltam. Csendben figyelte a meccset.
Mindkét gyerek szaporán szedte a levegőt a ringben, de
komoly ütésváltás továbbra sem történt. A Palesztin ismét szúrt
egyet Amr fejére, de Amr hárított és visszaütött. Az ütése nem
volt komoly, de arra elég, hogy a Palesztinnak eleredjen az orra
vére.
„Kicsi Oroszlán!” – üvöltött fel a tömeg, amikor meglátták a
vért.
A Palesztin hátraugrott, beletörölte a bandázsába az orrát.
Messziről is láttam a dühöt a tekintetében. Úgy indult meg Amr
felé, mint egy tank. Amr felemelte a kezeit és védekezett.
Záporoztak rá az ütések. Négy ütés csúszott le a kezéről, amikor
az ötödik betalált a felsőtestére. Pont ott érte, ahol eltörték rajta
a deszkát. A szájából vér buggyant elő, a fájdalomtól pedig nem
tudta védeni magát. Még hármat kapott a bordái közé, a földre
rogyott. A Palesztin beletérdelt Amr arcába, a fiú feje hangosat
koppant az egyik hordón. A hasára fordulva feküdt a földön.
A tömeg teljesen megvadult, ezt a Palesztin élvezte a
legjobban.
„Szóval ez lenne a Kisoroszlán?” – kérdezte gúnyosan,
hergelve a tömeget.
„Öld meg, Palesztin!” – kiabálta a tömeg.
Amr lassan felállt. Kezét a bordáira szorította. A sár rátapadt
olajos testére.
„Ennyit tudsz?” – kérdezte.
A Palesztin megindult felé, és teljes erőből többször is
megütötte Amr fejét, hallani lehetett az ütések tompa
puffanását. Amr ismét a földön volt. A Palesztin a földön is
teljes erővel csépelte, csak akkor hagyta abba, amikor kifogyott
a szuszból.
Izzadságban úszva, diadalittasan a magasba emelte a kezét.
„Nem oroszlán ez, hanem kutyakölyök.”
 Rámzi felé fordultam, aki csendben állt.
„Ez egy mészárszék. Le tudod állítani?” – kérdeztem.
„Hogy mi?” – nézett felém értetlenül Rámzi.
Amr mozdulatlanul feküdt a földön, a tömeg pedig azt
üvöltötte, hogy öljék meg. A Palesztin körbehordozta tekintetét
az embereken.
„Mit csinálunk mi a kutyákkal?” – kérdezte, a tömeg pedig
üvöltve válaszolt. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam
látni, mi következik. Nem vettem észre, hogy Amr megint felállt.
A tömeg hirtelen elhallgatott, ebből tudtam, hogy történik
valami.
Amr felállt, a szemöldökei fel voltak repedve, az egyik szeme
pedig nem is látszott a sebtől. Orrából folyt a vér.
„Ennyit tudsz?” – kérdezte.
A Palesztin újra megindult felé, újra megsorozta a fiú fejét.
Amr megint a földre került. A Palesztin a földön is rugdalta, míg
csak annyira el nem fáradt, hogy levegő után kapkodva meg
kellett támaszkodnia egy hordón.
„Na, most állj fel, Kisoroszlán” – mondta lihegve.
A tömeg őrjöngött, aztán hirtelen megint elhallgatott.
Amr megmozdult a földön, térdre emelkedett, majd nehezen,
imbolyogva feltápászkodott. A Palesztin döbbenten állt.
„Ennyi?” – kérdezte Amr.
Véresek voltak a fogai.
„Ennyit tudsz?”
A Palesztin üvöltve ugrott neki. Teljes erőből ütötte Amr
arcát, akkor is, amikor a földre került, addig, míg a
kimerültségtől rá nem borult a gyerekre.
 „Meg fogja ölni. Állítsd le” – mondtam Rámzinak.
„Nem tudom.”
A Palesztin felállt Amrról és odatántorgott az egyik
hordóhoz.
„Na, most állj fel” – mondta, és kiköpött a földre. „Gyerünk.”
Amr nem mozdult. Néztem, ahogyan a földön fekszik és nem
tudtam eldönteni, hogy lélegzik-e még.
A Palesztin fél percen keresztül lihegett.
„A korcsokat agyonütik errefelé” – mondta végül, lehajolt az
egyik hordóhoz és a feje fölé emelte, majd a tömeg üvöltése
közepette elindult Amr felé. Megállt a fiú felett.
„Ég veled, Kisoroszlán” – mondta.
Mielőtt rádobhatta volna a hordót a gyerek fejére, Amr
villámgyorsan ütött. Telibe találta a Palesztin heréjét, aki hasba
verte magát a hordóval, ahogyan hátraesett az ütés erejétől.
Amr féltérdre emelkedett, majd botladozva megindult a
Palesztin felé. Jobb kezével átkulcsolta a Palesztin nyakát, majd
hátravetette magát a földön. Mire a Palesztin észrevette, hogy
mi történik, már a fojtószorításban volt. Hiába próbálta elrúgni
magát, Amr a földön ülve tartotta. A kezei pedig lecsúsztak a
gyerek olajos bőréről. Az utolsó levegőig harcolt. Végül
megfeszült a teste, majd elernyedt. A szemei fennakadtak. A
tömeg dermedt csendben állt.
Amr, amikor megbizonyosodott róla, hogy a Palesztin
eszméletlen, elengedte a testét. A tömeg ekkor kezdett el
őrjöngeni. Hosszú perceken keresztül ült a sárban a fiú,
oldalára szorítva kezét, miközben ünnepelték. Nagyon csúnya
verést kapott. Elindultam, hogy levágjam róla a bandázst,
átverekedtem magam a megvadult tömegen, mely mindenáron
meg akarta érinteni a bajnokot. A fiú, amikor észrevett,
kimászott a hordók közül, és a nyakamba karolt. Nem tudta
tartani magát, úgy kellett végighúznom a tömegen keresztül. Az
emberek veregették a vállát. Egészen a tér sarkáig kellett
vinnem a gyereket, ahol volt annyi hely, hogy leüljön, és le
tudjam vágni a bandázst.
„Győztem” – motyogta maga elé.
„Győztél” – feleltem.
Rámzi egy óra múlva jött oda hozzánk, amikor már oszlott a
tömeg.
„Megyünk?” – kérdezte.
Amr bólintott, megpróbált felállni, ami a segítségemmel
sikerült is. Elindultunk a kripta felé.
„Jó voltam, uram?” – kérdezte Amr.
„Igen” – felelte Rámzi. „Úgy történt, ahogyan mondtad.”
„Nem vagy éhes?” – kérdeztem.
„De, uram” – felelte a fiú. Már a saját lábán járt.
„Kibaszott oroszlán” – csóválta a fejét Rámzi. „Egy kibaszott
oroszlán.”
„Az.”
Megálltunk egy kifőzde előtt, és szendvicseket vettünk.
A gyerek lassan evett.
Az egyik pillanatról a másikra lett rosszul. Megállt, a hasára
szorította a kezét és összegörnyedt. Kihányta az ételt, majd
ájultan esett össze. Rámzival mindketten odaugrottunk. Amr
ajkai lilák voltak, a bőre szürke. Pofozgatni kezdtem, de nem
tért magához.
 „Kórházba kell vinni” – mondtam.
„Dehogy kell. Csak kimerült. Kialussza magát és kész.”
„Belső vérzése van. Ha nem visszük kórházba, meg fog
halni.”
„A büdös kurva picsába. Biztos vagy ebben?”
„Nem. De vért hányt és nem tér magához. Kórházba kell
vinni.”
Rámzi tanácstalanul állt és gondolkodott.
„Jól van. A Száji Ájsa mellett van egy kórház. Segíts
felemelni.”
Rámzi fogta a fiút a hóna alatt, én a lábait tartottam, így
mentünk végig a sikátoron, ki az egyik főutcára. Tömve volt.
Árusok árulták portékáikat, autók hajtottak az embereket
kerülgetve a sötét földúton. Reflektoraiknak fénye
megvilágította a levegőben kavargó finom port. Rámzi letette a
gyereket, kitartotta a kezét és megállított egy taxit. Fekete Lada
volt, egy kiszuperált taxiórával a hetvenes évekből. Az
eszméletlen gyereket a hátsó ülésre ültettük. Lépésben
haladtunk az óriási embertömegben. Fél óráig tartott
kikeverednünk a Halottak városának sáros útjairól a beton
bekötőútra.
A kórház egy lapos, homokszínű épület volt. A benzingőz
szürkére szívta a vörös félholdat az oldalán. Egyiptomi
közkórház volt, betört ablakokkal, mocskos, emberi
váladékoktól ragadó padlóval és elromlott, villogó
neonlámpákkal.
Kiszálltunk a taxiból, Rámzi az ablakon keresztül fizetett a
sofőrnek, majd kiemelte a gyereket a hátsó ülésről és
keresztülvergődött a bejáratnál álló tömegen.
Odabent is nagy volt a tömeg. A recepciós – fejkendős, ötven
körüli asszony – egy régi kolonialista íróasztal mellett ült.
„Összeesett az utcán” – mondta Rámzi.
A nő végigmért minket.
„Várniuk kell” – mondta.
A fal mellé álltunk, a gyereket letettük a földre. Falfehér volt,
de lélegzett. Húsz percen keresztül vártunk, mire előkerült az
orvos. Amikor meglátta a gyereket, kiabált. Ápolók jöttek és a
fiút egy hordágyra fektették, majd betolták az egyik szobába.
Ismét vártunk húsz percet, amikor az orvos intett Rámzinak.
„Maradj” – mondta Rámzi. „Nem hiányzik, hogy egy khoégát
is lássanak. Feltornáznád az árat.”
Maradtam. Rámzi bement a szobába. Hosszú ideig beszélt az
orvossal. Közben egy nő üvöltözött a folyosón. Hatalmas hasa
volt. Valószínűleg megindulhatott a szülés, mert Istent
emlegette és követelte, hogy foglalkozzanak vele. Néztem
görcsöktől eltorzult arcát, amikor az ápolók kerekesszékbe
ültették és eltolták előttem.
Rámzi nem sokkal ezután jött ki a szobából. Ideges volt.
„Mit mondott az orvos?” – kérdeztem.
„Többszörös bordatörés és léprepedés. Vért kapott. Ezer
fontot kérnek, hogy megműtsék.”
„Megmarad?”
„Nekem csak ötszáz fontom van, Abu khoéga. Nincs ötszáz
fontod?”
„Nincs.”
„Akkor el kell vinnünk innen. Azt nem fogja kibírni.”
 „Várj itt.”
Kimentem a húgyban tocsogó WC-be, beálltam az egyik
fülkébe és levettem a jobb cipőmet. Kivettem a cipőtalpat és
elővettem alóla a papír zsebkendőbe csomagolt
vésztartalékomat. Megszámoltam, négyszázötven font volt, a
zsebembe raktam és visszamentem Rámzihoz.
„Négyszáz fontom van.”
„Jó lesz” – mondta, kivette kezemből a pénzt és visszament
az irodába. Ezúttal nem kellett sokat várakoznom, öt percen
belül visszajött.
„Magánál van?”
„Nincs. Menjünk.”
Hang nélkül elindultunk kifelé a kórházból, átverekedtük
magunkat a bejáratnál álló tömegen, majd megálltunk a
kétsávos út mellett. A felüljáró alatt rágyújtottunk. Egy darabig
csendben álltunk egymás mellett és szívtuk a cigarettát. Rámzi
belenyúlt a zsebébe és egy műanyag zacskót vett elő. Azonnal
felismertem a nyers ópium szagát.
„Itt van az ópiumod, Abu khoéga” – mondta Rámzi.
„Megjöttek a beduinok?”
„Meg.”
„Remek.”
Kivettem a kezéből és a nadrágom zsebébe csúsztattam.
„Köszönöm.”
„Szívesen.”
Nem volt többé semmi okom, hogy vele menjek, ezt
mindketten tudtuk. Befejeztük a cigarettázást.
„Akkor én most megyek” – mondta.
 Megállított egy taxit, beszállt.
„Bármikor hívhatsz, ha elfogy” – mondta, majd intett a
taxisofőrnek.
Néztem, ahogyan az autó az út végére ér, majd befordul a
Szájid Ájsa felé. Kitartottam én is a kezemet és taxit fogtam.
A Bluebird Hotel ugyanúgy volt, ahogyan hagytam. A liftnek
továbbra sem volt ajtaja, a recepciós pedig fel sem nézett a
szappanoperából, úgy adta ki a kulcsot. A szobám ajtaját a
vállammal kellett belöknöm, még mindig akadt. Levetkőztem,
majd elmentem zuhanyozni. Hetes kosz és mocsok folyt le
rólam a lefolyóba. Miután végeztem, töltőre tettem a
telefonomat, kinyitottam a hátizsákomat, kivettem belőle két
langyos sört. Bekapcsoltam a számítógépet, de nem jött
semmilyen üzenetem a levélszeméten kívül.
Tudtam, hogy előbb-utóbb újra dolgoznom kell, ha ki
akarom fizetni a szobát, de túl fáradtnak éreztem magam
ahhoz, hogy leveleket fogalmazzak meg különböző
szerkesztőknek és cikkötletekkel bombázzam őket. Bámultam a
vibráló monitort, cigarettáztam, megittam egy dobozos sört.
Hajnali három óra volt, de képtelen voltam elaludni.
„Bassza meg” – gondoltam, és elővettem a nyers ópiumot.
Kitettem magam elé az asztalra. Nagyobb adagot csíptem ki az
ujjammal, mint valaha, a nyelvem alá tettem és vártam a hatást.
Amikor a szám elzsibbadt, kipattintottam a második dobozos
sörömet, és leöblítettem az ízét.

Az utolsó domb tetején már tudom, hogy körbe-körbe jártam.

Ott vagyok, ahonnan indultam, az elégett városnál. Kísérteties a
magasból nézve. Csak korom és törmelék. Csupa fekete rom. A
házak acélszerkezetei szétnyíltak, mint valami nagy fekete
virág. Fekete esővíz gyűlik a fekete földön és fekete csatornákba
folyik.
Jó a kilátás a domb tetejéről. Például látom az asszony
lábnyomait, távolabb pedig magát az asszonyt, ahogyan a város
felé vonszolja magát.
Nem jutott messze a gyújtogató. Ő is körbe-körbe járt. A
külseje már nem a ragadozók külseje. Meztelenül vonszolja
vizes, feldagadt testét, hasára szorítva kezeit, melyben utódját
hordja. Nem tudni, ki termékenyítette meg, de az utód nagyon
nagy. Kék vérerek dagadnak a nő hatalmas hasán, az oldalán
pedig fel-felpúposodik a bőr. Az utód meg akar születni,
mindenáron távozni akar. Az asszonynak fájdalmai vannak.
Botladozva megáll, ahogyan eléri az első romot, és a falnak
támaszkodik. A korom beszínezi naptól felhólyagosodott bőrét,
arcát, kezét. Feljajdul. Víz folyik végig lábain, kis patakban
megindul lefelé az utcán.
Hosszasan veszi a levegőt, majd továbbindul, helyet keresni.
Eltűnik a szemem elől. Megszaporázom a lépteimet, hogy el ne
veszítsem. Rohanok lefelé a dombról. Gyorsan odaérek, ahol
utoljára láttam. Keresem a nyomait, merre mehetett. Egyáltalán
nem tart sokáig ráakadnom. A földet mindenhol vastag, fekete
pernye borítja. Olyan, mint a hó, kirajzolja lábának nyomát.
Végigmegyek a város lángoktól megfeketedett vasútállomása
mellett, a nagy park mellett, ahol vakon merednek a fák fekete
ágai az ég felé. Egy nagy fenyő tövében találom meg. A fához
támaszkodva, nyitott lábakkal, állva szül. Sikolt. Az arca eltorzul
a fájdalomtól, a lábai közül vér folyik. Egyre gyakoribbak a
rohamok, az asszonynak egyre kékebb a szája. Végül kiprésel
valamit a méhéből. Nem látom, hogy mi az, mert nyálkás,
bőrszerű hártya borítja. Magával rántja a méhlepényt is,
ahogyan a vértől iszamos földre csattan. A nő szájából
megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Ájultan esik a földre.
Percek telnek el, én pedig bámulom a földön fekvő asszonyt.
Nem halott. A szájánál füstöl a levegő, ahogyan lélegzik. Nem
tudom levenni a tekintetemet róla. Későn veszem észre, hogy
az, amit kipréselt, mozogni kezd. Először csak a bőrhártya
hullámzik, majd feszülni kezd. Ami ki akar törni belőle,
valamilyen állat lehet. Végül sikerül neki: a karmával feltépi a
hártyát és kimászik. Már látom, mi az: egy nagy, fekete kutya,
véresen és nyákosan, mint az újszülöttek. A szeme vörösen
világít az alkonyatban.
Gyámoltalanul áll az újszülött hosszú másodpercekig, fekete
bundája gőzölög. Majd bizonytalan lépéseket tesz, megáll a
méhlepény előtt és falni kezdi. A metszőfogain csurog az alvadt
vér, ahogyan végez a teljes méhlepénnyel, de nem éri be
ennyivel, a nő fölé hajol. Megszimatolja ágyékát, majd nekikezd.
A nő lábfejével kezdi, a bokával, vádlival. Megfontoltan halad és
rendesen megrág mindent, mielőtt lenyelné.
A nő akkor tér magához, amikor a vadállat már a beleinél
jár. Felemeli a fejét és mosolyog. Addig mosolyog, míg a vadállat
le nem rágja arcáról a mosolyt. Úgy húsz perc telik el, mire a
fekete kutya végez az asszonnyal. Semmit sem hagy belőle.
Egyre nagyobbra nő evés közben, már nagyobb bármilyen
kutyánál, amit láttam. Vörös szemében semmi mást nem látni,
csak az éhséget. Amikor elfogy a tápláléka, ügyet sem vet rám.
Felmászik az egyik romra, a levegőbe szimatol, majd
megiramodik.
Én pedig indulok utána, mert nincs más lehetőségem. Ezt a
vadállatot fogom követni, amíg csak élek. Vagy még tovább.

Reggel volt Kairóban. A Bluebird Hotelbe betűzött a nap. Meleg

és fehér volt a fény, mint mindig a sivatagban. Megelőlegezte a
délutáni kánikulát.
Kinyitottam a szemem és a tollal telefirkált falat bámultam.
Nem gondoltam semmire. Rázott a hideg. Éreztem, hogy a
legyek rászállnak a bőrömre és beleharapnak, de nem tudtam
megmozdulni. Minden ér lüktetett az agyamban, a nyelvem a
szájpadlásomra tapadt. Hosszú percek teltek el így.
Végül erőt vettem magamon és megmozdultam.
Több ezer apró tű szúrását éreztem a gerincoszlopomban, a
vádlim begörcsölt. Összegörnyedtem a fájdalomtól, a kiszáradt
gégémen azonban nem jött ki semmi hang.
„Vizet” – üvöltötte minden sejt az agyamban, én pedig
tapogatni kezdtem az ágy körül valami iható után.
Egy félig telt sörösdoboz akadt a kezembe. Remegő kézzel
emeltem fel és erőltettem bele a számba a folyadékot.
Melegebb volt, mint a testhőmérsékletem. Úgy éreztem,
borotvapengével vágják szét a nyelőcsövemet, amikor
végigfolyt a torkomon. Abban a pillanatban, ahogyan az ital
elérte a gyomrom, öklendezni kezdtem.
Nem volt bennem semmi, amit kihányhattam volna.
 A szám elé tettem a kezem, hogy megállítsam a felbugyogó
epét, így tántorogtam ki a hotel közös WC-jébe, mely a
szobámmal szemben volt.
A testem tiltakozott a mozgás ellen, de a pislákoló értelem
már uralkodott: tudtam, hogy ha a szobában hányom el magam,
az abból képződő kiszellőztethetetlen, édes-savanyú pára bele
fogja enni magát a ruháimba, a bőrömbe, a szoba szegényes
berendezésébe. Ezt mindenáron el akartam kerülni.
Hosszasan öklendeztem és köpködtem, átkarolva a mocskos
WC-csészét, mire elmúlt a roham. Végül felegyenesedtem és
visszaszédelegtem a szobába, leültem az ágy szélére, magamba
erőltettem a maradék sört, és rágyújtottam.
Ahogyan szívtam a cigarettát, tért vissza belém a lélek.
Tudtam, hogy ki vagyok, hogy mit csináltam az elmúlt
napokban. Ránéztem a telefonomra. A dátum szerint
negyvennyolc órát aludtam át.
Eszembe jutott Amr és Rámzi, a viadalok, a Halottak városa.
Benyomtam a telefont és Rámzit tárcsáztam. Hosszasan
csengett ki, mire Rámzi felvette.
„Abu khoéga. Nem mondod, hogy máris elfogyott minden,
amit adtam.”
„Nem.”
„Mert, ha elfogyott, annyit tudok szerezni neked, amennyit
csak akarsz.”
„Hogy van Amr?”
Hosszas csend volt a vonal másik oldalán.
„Jól” – felelte végül Rámzi.
 „Bár látnod kellene az új fiút. Igazi bajnok. Úgy üt, mint egy
rakéta.”
„Majd megnézem.”
„Feltétlenül.”
Letettem a telefont, felálltam az ágyról és rágyújtottam.
Amikor végeztem a cigarettával, kimentem a szobából és
lezuhanyoztam, majd lementem a hotellel szemben álló
kifőzdébe.
Rámzit nem kerestem többé.
 DÖGEVŐ

Szeretem a kurvákat. Ellentétben a rendes nőkkel, nem

hazudnak a szemembe, nem csalnak meg és nem árulnak el. És
csak akkor rabolnak ki, amikor annyira részeg vagyok, hogy
eszméletlenül fekszem, és végtelenített lemezen szól a fejemben
a Heartbreak Hotel.
Kairóban, a lucskos, negyvennyolc fokos nyárban, egy
kertvárosban találtam meg először a kurvákat. A kertvárost
Ma’adinak hívják. Eredetileg persze nem a kurvákat kerestem,
hanem a gödör alját, az erkölcsi nullpontot. A kurvák csak
jelölték, hogy megérkeztem a célterületre. Mire hozzájuk értem,
már túl voltam a Halottak városának viadalain, ahol sok pénzt
vesztettem, és kiabáltam a piszkos fogadókkal, túl a khatlevélen
és az ópiumon, túl az alváson, mert száz óra ébrenlét után az
embernek már kicsit sem hiányzik az alvás, maximum az
idegrendszere jelzi, hogy hamarosan meghal. Sok mindenen
túlvoltam. Kivéve a házasságomat.
Abban sem az zavart, hogy véget ért. Inkább az, hogy
hagytam magam torkig szopatni egy hülye kis picsával, akit
egyébként négy évig tartottam el. Azért akartam elérni a gödör
alját, mert nincs gyalázatosabb érzés annál, ha az ember
ártatlan. Bűnös akartam lenni. Bűnösebb bárkinél, akiket
ismerek, pláne azoknál, akiket ő ismer. Nem tudom, mit vártam
egy keresztény nőtől, meg egyáltalán a szerelemtől.
Szerelmesnek lenni maga az abszolút kiszolgáltatottság, a
keresztények meg amúgy is életveszélyesek: életveszélyes
megbízni valakiben, aki abban hisz, hogy bármit is csinál, a
végén meg lesz bocsátva neki. Akkor is életveszélyes, ha
történetesen te is keresztény vagy, csak nem gyakorlod a
vallásod. Az új évezred ebéd előtt imádkozó-éneklő
keresztényei gátlás nélkül vágják át a torkodat, hiszen minden
meg lesz bocsátva. Az sem zavarja őket, ha történetesen te vagy
a gyerekük apja. Nekem ilyen volt a nőm.
De térjünk vissza a kurvákhoz. Mint említettem, aznap is a
gödör alját kerestem. Csodás éjszakának indult. Kairó belvárosi
lélekvesztőiben ittam a langyos söröket és a helyben gyártott
tömény szeszeket. Kihívóan bámultam a rosszarcú arab
alkoholistákat a pultnál, ha pedig megkeseredett számban a
nyál, a faforgáccsal felszórt padlóra köptem. Ez senkit sem
zavart. Egyrészt, mert mindenki a padlóra köpött, másrészt,
mert tökéletesen passzoltam az alkoholista arabokhoz:
izzadsággal átitatott ingemben, bevérzett szemmel, felszakadt
ökleimmel. Hogy hol és miért szakadtak fel az ökleim, a mai
napig rejtély. Pár nappal az egyiptomi forradalom lecsengése
után nem volt nehéz utcai verekedésbe keveredni. Volt néhány
elképzelésem, de az álmatlanul eltöltött napok összemosódtak
az agyamban.
Ücsörögtem a bárban, bevertem két sört és négy konyakot. A
konyak helyi volt, megütött a lustán forgó ventilátorok alatt.
Vártam, hogy elveszítsem a látásomat. Minden évben elveszítik
páran a látásukat a minőségi egyiptomi alkoholtól, töményt inni
itt orosz rulett: senki sem tudja, melyik pia gyártásakor
használtak némi faszeszt a dúsításra. Egyébként teljesen
mindegy, hogy gint iszol, konyakot vagy vodkát, ízre mindegyik
ugyanaz. Előrehajoltam a bárpulton, éreztem, hogy kúszik végig
a szesz a gerincemen, be fogok rúgni. Azt is tudtam, hogy nem
olyan lesz, mint Európában. A sivatagban nem lesz jó érzésed a
részegségtől. Csak jelen lesz az idegeidben, érzed a hideget a
csontjaidban. És ott van még az alkoholveríték is, mely kiüt a
bőrödön, végigfolyik a gerincoszlopodon.
Rosszabb akartam lenni gyermekem anyjánál, és ehhez
össze kellett szednem magam. Ötletekre volt szükségem. Éppen
azon tűnődtem, talán meg kellene ölnöm valakit, lehetőleg
véletlenszerűen, amikor megjelent a kocsmában Brian Sanders.
Egymást váltottuk Líbiában, mindketten ugyanannak a lapnak
dolgoztunk. Amerikai tahó volt, bizonyítási kényszerrel.
Rokonlélek. El akarta mesélni, hogyan lőttek rá a Kadhafi-
csapatok, még SMS-t is küldött, hogy fussunk össze, amire nem
válaszoltam. El voltam foglalva a gödör aljával, és hogy
mihamarabb odajussak. Amikor megláttam az ajtóban,
nyilvánvaló volt, hogyan talált meg: végigjárta az összes beledi
kocsmát. Messziről látszott, már régen nem szomjas.
„Merász, te geci!” – kiabálta a nevemet, én meg már túl
részeg voltam ahhoz, hogy kijavítsam a hibás kiejtését.
Magyarnak lenni annyit tesz, hogy senki a világon nem tudja
helyesen kiejteni a nevedet.
„Sanders” – mondtam, és kértem neki is egy konyakot, hátha
megvakul. Nem vakult meg.
 „Van Duty Free whiskym. Induljunk.”
„Hová?”
„A szudáni lányokhoz.”
„Tudod, hová kell menni?”
„Tudom.”
Nem tudta, ellenben whiskyje tényleg volt. Leintettünk egy
taxit a Július 26-a utcán. Sanders bemondta a sofőrnek, hogy
Ma’adi. Hang nélkül mentünk a kivilágított Nílus partján,
kerülgetve az utcán hömpölygő családokat. Még csak éjfél volt,
éppenhogy kigyúltak a fények Kairóban. A hátsó ülésen az
import Jack Daniel’s-t szopogattuk papírzacskóból, a Nílus
iszapszaga a pofánkba vágott a letekert ablakokon keresztül.
A problémák akkor kezdődtek, amikor elértük Ma’adit.
Sandersnek ugyanis tényleg halvány fogalma sem volt arról, hol
vannak a kurvák. Valami német újságíróval volt kint, részegen,
a nőkön és a kerületen kívül semmire sem emlékezett. Nekem
azonban tetszett ez a helyzet. Élveztem a szégyent. A szégyent,
hogy miközben bolyongunk a külváros szűk utcáiban, árgus
szemmel keressük a járókelők között azokat, akik tudhatják, hol
lehetnek a bárok. A stigmát kerestük a férfiakon, a jelét a
kurvázásnak. És nagyon csúnyán be voltunk már állva.
Néhány férfi leszólítása után egy fekete férfi mondta meg,
hol vannak a feketék kocsmái. Mert Egyiptomban feketék a
kurvák. Nem zárom ki persze, hogy vannak exszovjet vagy
kelet-európai lányok is a hotelekben, de a nagyipart feketék
adják, szudániak, kongóiak, eritreaiak. Azok a nők, akiket
háziszolgának hoztak be az országba, de rájöttek, hogy
valamivel több pénzt kereshetnek a pinájukkal. Meg persze a
menekültek, akiket csoportosan erőszakoltak meg otthon, így
konkrétan szexuális tárgynak tekintik magukat.
Két óra bolyongás után értünk a Fárisz bárhoz.
Neonreklámok világítottak a ház oldalán, előtte nagydarab
fazonok álltak, dohányoztak. Kifizettük a taxit, de annyira
megviselt minket az import whisky, hogy kiestünk a kocsi
ajtaján. A kidobókat ez nem hatotta meg, nyugalmuk
megőrzéséhez elég volt, hogy fehérek vagyunk. Ha valahol, nos,
Afrikában jár néhány előnnyel is az ember bőrszíne: amellett
persze, hogy gyűlölik és lelketlen kolonialistának tartják a fehér
embert, meggyőződésük, hogy a bőre alatt is pénz van. Mire
kiderül az igazság, persze, már késő. Felálltunk a földről,
leporoltuk a ruhánkat. Sanders hátba veregette az egyik
kidobót, valami olyasmiről magyarázott, mire odaértem, hogy ő
a szudáni–amerikai baráti kör elnöke. Engem úgy mutatott be,
mint Dél-Szudán tiszteletbeli magyar konzulját. A kidobó
belebámult a whiskytől bűzlő pofánkba, alkoholgőzös
szemünkbe, majd beengedett.
A Fárisz bár nem kupleráj a szó klasszikus értelmében.
Inkább találkozóhely. Ide jönnek a fekete nők, kifogástalan
frizurájukkal, kisestélyiben, hogy megkeressék a napi harminc
dollárt per fuvar. Innen lehet elvinni őket szobára. A szép nők
állnak a tánctéren, a csúnyábbak, öregebbek pedig hátul a
homályban. És szól a zene, az olcsó műanyagpop a szerelemről.
Mert annak szólnia kell. Sanders azonnal elhúzott mellőlem, és
udvarolni kezdett egy nagyon vékony félvér lánynak, én a
pulthoz léptem, kértem egy whiskyt. Nehezen bírtam már
artikulálni az italtól, de megoldottam a problémát, rámutattam
a helyi whiskyre a polcon. A nők nem foglalkoztak velem, és én
sem erőltettem a dolgot. Tudtam, hogyan nézek ki, milyen
szagom van, egy pillanatra sem hibáztattam őket. Megittam
még két whiskyt, figyeltem, hogy Sanders lelép, majd a kijárat
felé indultam.
Először nem vettem észre, hogy a nő hozzám beszél. Csúnya
volt, foghíjas és kövér. A mellei lógtak. Odajött hozzám, átkarolt,
azt mondta, tetszem neki, mire én azt mondtam, hogy ő is
nekem, menjünk hozzá. Az a fajta nő volt, akit nem szednek fel
a férfiak. A dögevő, aki az elhullottakból táplálkozik, akinek
mindegy. Belékaroltam, kitámogatott a bár elé, beültetett egy
taxiba. A sivatag szélére vitt, egy panelházba, ahol nyolcan
laktak. A szobában, ahol csináltuk, a húga aludt. Kiküldte, amíg
dolgozott rajtam. Én mindenben benne voltam, mert a család
nélküli családapák általában mindenben benne vannak.
Bevettem egy Viagrát a mosdóban, hogy tudjak valamit
produkálni. A gödörre gondoltam, miközben keféltem, és nem
tudtam elélvezni. Vagy két órán keresztül munkálkodott
szerencsétlen, minden eredmény nélkül. Csak akkor hagyta
abba, amikor ki kellett küldenie a nővérét, aki aludni akart, és
folyamatosan bejött a szobába, matatott a szekrényben.

Kérdezte, mennyit fizetek neki, azt mondtam, nyolcszáz fontot,

de hazudtam, mert egy fillér sem volt már nálam. Hátulról
keféltem, amikor a másik szobában felsírt a gyereke.
„Meg kell etetnem” – mondta. „Fizess és menj.”
Nem mentem. Kényszerítettem, hogy fejezze be velem, amíg
el nem élvezek.
 Miután végeztem, öltözködni kezdtem. Elmondtam neki,
hogy nincs nálam pénz, mire zálogba elvette a szemüvegemet,
és kitett az ajtón. Volt még egy cigarettám, a lépcsőre ülve
szívtam el. A nap éppen kelt fel a sivatagban, vörös fénnyel
világított be mindent. Remekül éreztem magam.
 A JÓ KUNCSAFT

„Mit iszol?” – kérdeztem.

Izmos, magas szudáni nő volt, húszas éveinek elején.
Miniszoknyát viselt, fekete haja vállára omlott és bekeretezte
arcát, barna szemeit. Koncentrálnom kellett, hogy ne a
dekoltázsát bámuljam. A mellbimbói keményen álltak,
kirajzolódtak a ruha alatt. Fekete nő volt, élettel teli.
A Fárisz bárban voltunk, Ma’adiban. Állt a füst, és tömeg
volt. Férfiak és nők, feketék és fehérek ittak és cigarettáztak,
bámulták a lehalkított tévét, vagy várták a sorukat az egység
egyetlen biliárdasztalánál.
„Stellát” – mondta a nő.
„Két Stellát” – kiabáltam be a pultba. A bajszos egyiptomi
csapos lehajolt a hűtőhöz, két üveg sört vett elő. Lepattintotta
róluk a kupakot, és letette elénk. A bárpult mögött nagy tükör
állt, mindhárman visszatükröződtünk benne.
„Negyven font lesz” – mondta a pincér. Zsebembe nyúltam,
elővettem két húszfontos bankjegyet, és a kezébe adtam. A nő
elmosolyodott a tükörben, szikráztak fehér fogai.
„Daniel” – mondtam, és hozzákoccintottam a sörömet a
söréhez.
„Maria.”
 „Örülök, hogy megismerkedtünk, Maria. Mit keresel ebben a
bárban?”
„Táncolni jöttem, és sört inni. Itt vannak a barátnőim is.”
Egy asztaltársaság felé mutatott, ahol miniszoknyás,
magassarkús fekete nők ültek. Sört ittak, és bámulták a
biliárdozó férfiakat. Néhányukat többször láttam már a bárban,
mindig más férfival. Nekem is tettek ajánlatot, de közülük még
nem vittem el senkit.
„Ez is kurva” – gondoltam magamban, végignézve a nőn.
„Ugyanolyan kurva, mint az összes többi, aki éjszaka járja a
bárokat. A pénzért van itt.”
Nagyot kortyoltam a sörömből. Nem különösebben zavart a
dolog. Nemrég tértem vissza a Gázai övezetből, volt pénzem. A
negyedik söröm után jártam már, kellemesen be voltam rúgva.
Semmi dolgom nem volt, és az izzadt kairói nyár előhozta a
libidómat. Ezért lógtam a szudáni bárokban.
„Egyébként egy alapítványnak dolgozom” – tette hozzá.
„Menekültekkel foglalkozunk.”
„Tessék, velem is foglalkozhatsz. Én például menekült
vagyok.”
„És mi elől menekülsz?”
„Az unalom elől.”
Nevetett és ivott.
„Mivel foglalkozol?”
„Azonkívül, hogy szép nőket hívok meg sörözni?”
„Igen. Azonkívül.”
„Fotós vagyok.”
„És mit fotózol?”
 „Embereket.”
„Milyen embereket?”
„Mindenféle embereket.”
„Engem is lefotózol?”
„Akár. Ez attól függ.”
„Mitől?”
„Hogy bajban vagy-e. Általában olyan embereket fotózom,
akik bajban vannak.”
„Akkor én nem leszek a kuncsaftod” – mondta nevetve. „Én
nem vagyok bajban.”
„Várd ki a végét” – mondtam, és felhajtottam a sört.
„Mégis, milyen bajba keveredhetnék?”
„Hát, például reménytelenül szerelmes leszel belém.”
„Ez nem olyan nagy baj.”
„Nem ismersz.”
„Kék szemed van.”
„És emiatt nem kerülsz bajba?”
„Szeretem a kék szemű embereket. Dél-Szudánban
nincsenek kék szeműek.”
„Ott nőttél fel?
„Igen.”
„És visszamész?”
„Nem hiszem. Kairó sokkal jobb hely, mint Dzsúba.”
A nő is végzett a sörével, intettem a pincérnek, hogy adjon
még kettőt. Letette a söröket elénk. Ránéztem az órámra, hajnali
kettő volt.
„Mindjárt zárnak. Mit tervezel az este hátralévő részére?”
„Ez attól függ.”
 „Mitől?”
„Hogy mit ajánlasz.”
„Van egy üveg vodkám otthon. Ha van kedved, feljöhetnél
hozzám. Vodkát iszunk, és zenét hallgatunk.”
„Hol laksz?”
„Dokkiban.”
„Az messze van.”
„Taxival megyünk.”
„Oké.”
A sörök felét meghagytuk. Fizettem, majd elindultunk a
kijárat felé. A bár előtt fehér iránytaxik álltak, a sofőrök az
oldaluknak dőlve dohányoztak, és várták a klienseket. Egyedül
ők tudták, hová mennek a nők, a védelmi szerepet is ellátták. A
rendes ár tízszereséért vitték az ügyfeleket a városban. Maria
hosszasan beszélt az egyik sofőrrel arabul, miután
megegyeztek, beszálltunk a Ladába, és elindultunk. Egymás
mellett ültünk a hátsó ülésen. Mosolygott, és megfogta a kezem.
A lépcsőházban csókolóztunk. Orromat betöltötte bőrének
illata. Remegő kézzel vettem elő zsebemből a lakáskulcsot és
nyitottam ki az ajtót.
„Itt laksz?” – kérdezte nevetve, és végigmérte a szobát. Egy
ágy és egy asztal volt csupán a berendezés. Az asztalon a
lestrapált laptopom hevert.
„Igen” – mondtam, magamhoz húztam, és újra
megcsókoltam. „Kérsz vodkát?”
„Kérek.”
Kimentem a konyhába, elővettem a hűtőből a piát, és
megtöltöttem két poharat. Mire visszaértem, a nőn felül már
csak melltartó volt.
„Meleg van. Gondoltam, leveszem a blúzomat.”
„Nagyon jól gondoltad” – mondtam, és a kezébe adtam a
vodkát.
„Igyunk a kék szeműekre!” – nevetett, koccintottunk,
lehúztuk a piát, a poharakat pedig az ágy mellé tettük.
Fekete melltartó volt rajta. Sötétebb volt, mint a bőre.
Átkaroltam a derekát, megint megcsókoltam, majd kibontottam
a melltartót. Szép mellei voltak, nagy fekete bimbói. Kilépett a
szoknyából. Én is vetkőzni kezdtem. Néhány másodperc múlva
már fölötte feküdtem, és csókoltam az arcát, a nyakát. Nyögött,
amikor hozzáértem, és azt sóhajtotta, hogy „áij”, amikor a
számba vettem a mellbimbóját. Ez nagyon tetszett. Csókoltam
tovább. Végigcsókoltam a hasát, a nyelvemet beledugtam a
köldökébe. A bugyija is fekete volt. Mindkét kezemmel
belemarkoltam a fenekébe, és belefúrtam az arcomat a
bugyijába, majd lehúztam róla. Megcsókoltam a
szeméremdombját, de nyelvemmel hiába kerestem a csiklóját.
A csikló helyén csak egy szabálytalan sebhely sötétlett. A
vaginája is sokkal kisebb volt, mint amihez hozzászoktam,
látszott, hol varrták össze.
Megálltam és pár másodpercig döbbenten bámultam a
sebhelyet.
„Mi az?” – kérdezte a nő.
„Óvszer. Ki kell mennem a fürdőszobába óvszerért.”
„Siess” – mondta.
Felálltam, és ügyelve arra, hogy ne lássa a tekintetemet,
kimentem a mosdóba, és magamra zártam az ajtót. „Jézus isten”
– gondoltam, és bámultam a pofámat a tükörben. Láttam a
szemem előtt azt a megcsonkított pinát, ahová nekem most be
kell dugnom a farkamat. „Meg tudom csinálni” – ismételgettem.
„Csak egy másik pinára kell közben gondolnom. Ennyi az egész.
Ebben profi vagyok.”
„Hol vagy már?” – kérdezte a lány a szobából.
„Egy pillanat” – mondtam, kivettem egy óvszert a
neszesszerből, majd kinyitottam a fürdőszobaajtót. Nem a
szobába mentem, hanem a konyhába, hogy meghúzzam a
vodkásüveget. Jó nagyot kortyoltam a piából, éreztem, hogy
egyből a fejembe száll.
„Valami baj van?”
„Nehezen találtam meg” – mondtam, és beléptem a szobába.
„Segítek feltenni.”
Felült az ágyon, kezébe vette a farkamat, játszani kezdett
vele. Hosszú perceken keresztül dolgozott rajtam a kezével és a
szájával is, mire sikerült egy gyenge merevedést produkálnom.
Felhúztam az óvszert, ő a hátára feküdt az ágyon, és széttette a
lábait.
Elképesztően szűk volt, fájt. Homlokomat a homlokához
nyomtam, miközben mozogtam, figyeltem az arcát.
„Áij” – nyögött ütemesen és mosolygott. „Áij.”
„Nem tudja élvezni” – gondoltam. Láttam magam előtt,
ahogy bevezetik valami sátorba a semmi közepén, lefogják, és
egy zsilettel kivágják a csiklóját. „Az a lényeg, hogy én élvezzek
el, úgysem számít, mert csak egy kurva.”
A gondolattól, hogy egy csonkolt pinában van a farkam,
elszállt belőlem minden erő.
 „Mi baj?”– kérdezte, amikor leszálltam róla.
„Semmi.”
„Nem élveztél el. Ha akarod, a számba veszem” – mondta, és
a mellkasomat simogatta.
„Nem, nem akarom.”
„Mi baj?”
„Kik tették ezt a pináddal?” – kérdeztem.
„Kislány voltam még. Nálunk ez a szokás.”
„Nem tudsz elélvezni, igaz?”
„De nagyon jó.”
„El tudsz élvezni?”
„Hagyd már abba! Gyere, csókolj meg, és szeretkezz velem.”
„Nem kell erőltetned a dolgot” – mondtam.
Felültem az ágyon, lehajoltam a farmeremért, kivettem
belőle kétszáz fontot, és a kezébe nyomtam. Felállt az ágyról,
hang nélkül öltözködni kezdett. Nem volt bennem semmi erő,
éreztem, hogy elhomályosítja az agyamat a szesz, és szédülök.
„Legalább kifizettem” – gondoltam az ágyon fekve. „Jó kuncsaft
voltam.”
„Tudok szerelmes lenni” – mondta már felöltözve, lesütött
szemmel. „Lehet, hogy nem tudok dolgokat, mint a nők a
hazádban, de tudok szerelmes lenni.”
„Az jó” – válaszoltam.
Hallottam az ajtó csukódását, amikor elment.
Csak reggel vettem észre, hogy az ágyon hagyta a pénzt.
 BANANA SPLIT

Felültem az ágyon és ránéztem a telefonra. Tíz óra volt.

Kibontottam az utolsó dobozos sört, belekortyoltam, majd
visszaültem a laptop elé és elolvastam újra Rebeka üzenetét.
„Nem keresed sohasem a gyereket. Valójában nem is érdekel
a fiad.”
„A gyerek még nem beszél” – írtam vissza, majd kiléptem a
Gmailből.
A maradék sörrel leöblítettem két Xanaxot. Azért szedtem,
hogy tudjak aludni. Az első hetekben bevált, de ahogyan múlt
az idő és hozzászokott a testem, egyre többet és többet kellett
beszednem belőle. Már kettő volt bennem, erre dobtam be még
kettőt.
Hátradőltem az ágyon, bámultam a falat és vártam a hatást.
Fél óra telt el úgy, hogy a falfirkákat bámultam a piszkos
lepedőn feküdve. „Nem vagy egyedül” – írta a falra különböző
betűméretekben minden négyzetcentiméterre az előző lakó.
Nem álmosodtam el és nyugodtabb sem lettem. 11-re abban is
biztos voltam, hogy megint nem fogok tudni elaludni. Felálltam
az ágyról, és Sanderst tárcsáztam. Kicsengett.
„Hol vagy, rohadék?”
„A Bussycatban.”
 „Maradj ott.”
A mosdókagylóban megmostam az arcomat és a hónaljamat,
felvettem egy tiszta inget, és elindultam. A műanyag asztalnál a
recepciós egy hetvenes évekbeli színes tévén szappanoperákat
nézett, felém fordította a fejét, majd azt kérdezte:
„Mikor fizetsz? Hónap vége van.”
Angolul mondta, meglepő pontossággal, ami feltételezte,
hogy begyakorolta a mondatot. Az előző lakó is tudott angolul,
amíg meg nem ölte magát.
„Majd” – válaszoltam tökéletes arabsággal, mert én meg ezt
gyakoroltam be. Nem különösebben rázta meg a mondandóm,
visszafordította a fejét a tévé felé, én pedig haladtam tovább, le
a lépcsőn, ki az utcára.
A Bussycat nem volt messze a Bluebird Hoteltől, ahol laktam,
csak kétutcányit kellett gyalogolnom. Szép példája volt a beledi
bároknak, ahol az alkoholista arabok ittak. Egy sötét és
húgyszagú kapualjon keresztül lehetett bemenni. Odabent
félhomály volt, csak a bárpult feletti neonreklámok szolgáltak
némi fénnyel. Kis asztaloknál ittak az arabok. A mocskos
műanyag terítők cuppogtak, ahogyan felemelték a söröket. A
padlón eldobált csikkek hevertek meg sárga csicseriborsóhéj. A
csicseriborsót a sör mellé adták kísérőnek. Sós volt és komoly
hasmenést okozott. A héját mindenki a földre köpte. Sanders a
bárpultnál ült. A jobb kezénél már összegyűlt négy stellás üveg.
„Szarul nézel ki” – mondta, miután hátba vágtam és leültem
mellé.
„Te is.”
„Köszi.”
 „Nekem két napja meghalt az apám. Neked mi a
mentséged?”
Rendeltem egy egyiptomi whiskyt és egy húzásra megittam.
A terpentines íz végigrohant a gerincoszlopomon.
„Van valamid? Tudom, hogy van valamid, mert mindig van
valamid.”
„Xanax van nálam” – mondtam.
„Az jó. A Xanax az jó. Vicces arra piálni. Ide vele.”
Elővettem a zsebemből a gyógyszert és Sanders kezébe
nyomtam. Mohón kivett belőle egy szemet és rágás nélkül
nyelte le.
„Whiskyt” – kiabálta, és rácsapott a pultra. A pincér kihozta
a „Balantimes” fantázianevű üveget, beletöltött Sanders
poharába egy adag whiskyt, majd visszafordult.
„Neki is” – mutatott rám Sanders.
„Nem kellene. Kettő már van bennem.”
A pincér újra töltött. Koccintottunk, és mindketten
lenyomtuk a piát. Sanders megint kért egy kört, azt is
lenyomtuk.
„Van pénzed?”
„Ötszáz gini van nálam.”
„Kábé nálam is ennyi. Kimegyünk Ma’adiba? Nőre van
szükségem.”
Ránéztem a telefonomra, éjfél felé járt. A belvárostól egy óra
taxival Ma’adiig. Késő volt már a kurvázáshoz. A Fárisz kettőkor
zár, a szebb lányokat éjfélre már elviszik.
„Késő van.”
„Nincs késő. Inni és kurvázni sosincs késő.”
 Sanders kidobott a pultra háromszáz fontot, elkérte a
maradék whiskyt üvegestől, majd megindult a kijárat irányába.
Követtem. Gyorsan sikerült taxit fognunk. Mire a Nílus-partra
értünk, már megittuk az összes whiskyt és egy szemmel több
Xanax volt bennünk. Hajnali egy volt, amikor a taxis kitett a
Fárisz bár előtt. Az emberek már szállingóztak kifelé.
„Hamarosan zárunk” – mondta a fekete kidobó, miután
végigmért minket. Sanders meggyőzte, hogy csak egy italt
akarunk inni és aztán megyünk.
A bárban alig voltak páran. Belenéztem a pult előtt a
tükörbe. Részegek voltunk, de még mozogtunk. A bárpultnál
egy harminc körüli, hosszú lábú szudáni nő ült egy sörrel.
Mosolygott, amikor meglátott minket. Sanders odalépett hozzá.
„Szia, széplány.”
„Sziasztok.”
„Egyedül vagy? Társaságra vágysz?”
„Igen” – nevetett.
Sanders leült mellé az egyik bárszékre, én melléjük ültem.
„Ez itt Daniel. Én Brian vagyok.”
„Mira.”
Sanders kezet csókolt neki.
„Mira. Gyönyörű vagy.”
„Ti is szépek vagytok.”
„Én igen” – mondta Sanders. „A magyar nem.”
„A magyar is szép. Te amerikai vagy?”
„Igen. Mit iszol, Mira?”
„Sört.”
Sanders kirendelt három sört és három whiskyt.
 Koccintottunk.
„Emlékeztetsz egy amerikai énekesnőre, Mira” – mondta
Sanders.
„Remélem, hogy nem Ella Fitzgeraldra.”
„Ismered Fitzgeraldot?” – kérdeztem.
Bólintott.
„Hallgattuk néhány lemezét Karthúmban.”
„Beyoncé” – zárta le a vitát Sanders.
Összekoccintottuk a söröket. A pultos figyelmeztetett, hogy
utolsó kör. Sanders rendelt még három whiskyt.
„Mira, mindkettőnknek nagyon tetszel, de mindjárt bezár a
bár. Muszáj lesz választanod közülünk.”
„Nem tudok választani.”
„De muszáj.”
„Itt lakom három utcával odébb. Átjöhetnétek hozzám inni
még egy italt, hogy megfontoltan dönthessek.”
„Van otthon piád?”
„Nincs. De van khatom.”
„Viszünk piát” – mondta Sanders, és szólt a pincérnek, hogy
csomagoljon be hat dobozos Sakkarát. A pincér egy fekete
nejlonzacskót tett le a pultra. Fizettünk.
Mira tényleg pár háztömbre lakott. A sivatag felől fújó szél
egészen kijózanított mindkettőnket, mire Mira lakásához
értünk. Kétszintes betontömb volt, mint minden ház Ma’adi
külvárosában. A nő hosszasan keresgélt az aranyszínű
retiküljében, mire megtalálta a kulcsot. Sanders közben
megfogta a fenekét, erre a nő felnevetett.
„Ez nem ér.”
 „Mért nem?”
„Mert még nem választottam.”
Egy nagy nappaliba léptünk be, ahonnan a többi szoba és a
fürdőszoba nyílt. Kék vászonkanapé állt középen, egy fotel és
egy kis asztal. Mira kilépett a magas sarkú cipőjéből és mezítláb
ment befelé. Mi is levettük a cipőnket. Sanders letette a fekete
nejlonzacskót az asztal közepére, kivett egy dobozos sört és
felpattintotta, majd belehuppant a fotelbe.
„Ettetek már khatot?” – kérdezte Mira vigyorogva.
„Ettünk.”
„Akkor jó.”
Kiment a konyhába, majd egy műanyag dobozzal a kezében
tért vissza, melyben khatpaszta volt. Kipattintotta a doboz
fedelét, az ujjával kivett egy nagy zöld adagot és az ínyébe
dörzsölte. Követtük példáját. Kinyitottam egy sört, hogy
leöblítsem a keserű ízt.
Sanders a zsebébe nyúlt, és az asztalra dobott egy levél
Xanaxot. Még volt benne három szem.
„Ez micsoda?” – kérdezte Mira.
„Xanax. Remek. Főleg, ha iszol mellé” – mondta Sanders.
„Milyen mellékhatásai vannak?”
Elővettem a zsebemből az összelapult dobozát, kihúztam
belőle a leírását és felolvastam: „Alkohol fogyasztása
határozottan ellenjavallt. Szedése során érezhet
nyugtalanságot, ingerlékenységet, kialakulhat düh, agresszív
magatartás, téveszme, rémálmok, hallucináció, elmezavar,
szokatlan magatartás. Ha ezeket a tüneteket észleli, kérjük,
azonnal értesítse orvosát.”
 „Aha” – mondta Mira, bevett egy szemet és nevetett.
„Na, eldöntötted már, hogy melyikünk tetszik neked?” –
kérdezte Sanders.
A nő felállt és beleült Sanders ölébe, de csókolózás közben
átnyúlt és simogatta a combomat.
„Igazán nehéz döntés” – mondta nevetve. „Neked a szád
tetszik, a magyarnak a szeme. Olyan a szeme, mint a törött
üveg.”
Sanders nevetett.
„Ki kell mennem a mosdóba, ha visszajöttem, kiderítem,
hogyan csókol.”
Kihámozta magát Sanders öleléséből és dülöngélve a fürdő
felé vette az irányt.
Mikor Mira visszajött a fürdőből, melltartóban volt, de a
szoknyáját még nem vette le. Egyenesen a kanapéhoz jött, az
ölembe ült és szájon csókolt. A nyála keserű volt a khattól.
„Szerintem nem kell választanod közülünk” – mondta
Sanders, mögé lépett és kikapcsolta a melltartóját.

Kinyitottam a szemem. A nap besütött az ablakon, az ágyon

hárman feküdtünk. Sanders szőrös lábát láttam magam mellett,
középen Mira feküdt meztelenül a maga feketeségében. A
szájából a párnára folyt a nyál. Száraz és cserepes volt a szám,
zúgott a fejem. Megint hallottam a hangot.
„Anya.”
Vékony gyerekhang szólt abból az irányból, amerre az ajtót
sejtettem. Behunytam a szemem.
 „Anya, kelj fel, kérlek. Anya, kérlek, kelj fel, iskolába kell
mennem.”
Teljes mozdulatlanságban feküdtem. Nem vettem levegőt.
„Anya, nagyon éhes is vagyok.”
Néhány pillanatig csend lett, majd vinnyogó sírás hallatszott
az ajtóból. Mira felé fordultam és meglöktem.
„Kelj fel, a gyereked szól.”
Nem reagált. Meglöktem erősebben, a feje lebicsaklott a
párnáról. Nem ébredt fel.
A gyerek egy pillanatra sem hagyta abba a sírást. Felültem az
ágyon és az alsógatyámat kerestem. Zsongott a fejem, a
halántékom ütemesen lüktetett. Úgy éreztem, minden egyes
szívdobbanásommal egy kést vágnak a fejembe. Az alsógatyám
Mira alatt volt, csak a széle lógott ki. Kihúztam, gyorsan
felvettem, majd a résnyire nyílt ajtóhoz léptem és teljesen
kinyitottam. A szoba előtt egy hét év körüli, rasztahajú, fekete
kislány állt virágmintás ruhában és pántos fehér cipőben. A
szeméből folytak a könnyek.
„Szia, kislány” – mondtam, a hangom reszelős volt a tegnapi
whiskyktől.
„Hol van az anyukám?”
„Az anyukád alszik. Nagyon sokáig dolgozott tegnap este.”
„Te ki vagy?” – kérdezte szipogva és végigmért.
„Az anyukád barátja vagyok. Danielnek hívnak. Hol az
apukád?”
„Nem tudom.”
„Van valaki más az anyukádon kívül, aki szokott segíteni?”
„Lucille néni. De ő nincs itt.”
 „Értem” – mondtam, és masszírozni kezdtem a lüktető
homlokomat.
„Mi a neved, kislány?”
„Ella.”
„Jól van, Ella. Felöltözöm és találunk neked valami
ennivalót.”
Visszamentem a szobába, felvettem a farmeromat és a
pólómat. Az ágyra néztem, Mira és Sanders eszméletlenül
feküdtek. A kislány a nappaliban várt. Megszeppenve ült a
kanapén. A khatpaszta és az üres sörösdobozok még ott álltak
az asztalon, a kibontott óvszeres tasakokkal együtt.
„Gyere, Ella, nézzük meg, találunk-e valamit a konyhában.”
A kislány követett. A mosogatóban toronyban álltak a
szennyes edények. Kinyitottam a régi hűtőt, teljesen üres volt.
Egy percen keresztül bámultam a szomorú kislányt, küszködve
a rám törő hányingerrel.
„Ma különleges nap van. Megismerkedtünk. Hozd a
holmidat” – mondtam neki.
A kislány berohant az egyik szobába és a hátán egy kínai
hátizsákkal tért vissza.
„Mehetünk?”
„Mehetünk.”
Az utcán már forróság, hunyorogtam a tűző napsütésben és
pokolian fájt a fejem.
„Hol van az iskolád?” – kérdeztem.
„Nem messze. Az utca végén.”
Egyforma, kétszintes betonházak mellett haladtunk el.
Vastagon állt a por a ház előtti növényeken. Az utcasarkon
megláttam a „Costa” feliratot.
„Na, akkor ide bemegyünk reggelizni” – mondtam.
A pincér felvonta a szemöldökét, amikor meglátott a
kislánnyal, de nem szólt semmit. Megállt az asztalunk előtt.
„Mit kérsz, Ella?” – kérdeztem.
„Banana Splitet.”
„Egy Banana Splitet és egy kávét kérek.”
A pincér bólintott és elment. Elővettem a cigit a zsebemből
és rágyújtottam.
„Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, Ella?” – kérdeztem.
Semmi más nem jutott az eszembe.
„Olyan akarok lenni, mint az anyukám. Sok pénzt szeretnék
keresni, hogy nagy házat vegyünk.”
„Értem. És hol van az apukád?”
„Ott maradt Szudánban.”
„Mivel foglalkozik az apukád?”
„Katona. Anya szerint meghalt.”
Megjött a pincér, letette a süteményt és a kávét az asztalra,
majd megint elment. A Banana Split két banánból, két gombóc
vaníliafagylaltból és csokoládéöntetből állt, a kislány azonnal
tömni kezdte magába.
„Ha majd nagy leszek és szép, mint anya, akkor nekem is
lesznek szép ruháim és fehér barátaim. Hogyan ismerted meg
az anyukámat?”
„Egy étteremben” – válaszoltam.
„Az jó. Szeretem az éttermeket. Főleg a sütiket. Neked van
gyereked?”
 „Egy kisfiam. Még nagyon kicsi, nem olyan nagylány, mint te.
Még nem beszél.”
„Ő is fehér, mint te?”
„Igen. És szőke. Pont olyan, mint én.”
„És az ő anyukája is olyan, mint az enyém?”
„Igen. Olyan, mint a tiéd.”
Egy szalvétával megtöröltem az arcát. Ez nagyon nem
tetszett neki. A pincér kijött, fizettem.
„El tudsz menni egyedül az iskolába?” – kérdeztem a kávézó
előtt.
„Persze. Nagylány vagyok.”
„Akkor szia.”
Szökdelve megindult az utcán, párszor hátrafordult és
integetett. Mikor eltűnt a sarkon, visszafordultam Mira lakása
felé. Úgy száz métert mehettem, amikor irtózatos émelygés tört
rám, meg kellett állnom hányni. Egy pálmát támasztottam
öklendezve. Amikor végeztem, a zsebembe gyűrt szalvétákkal
törölgettem a számat, és azon tűnődtem, mikor ettem én banánt
a tegnapi nap folyamán.
Mikor visszaértem, a nappaliban Mira ült meztelenül. Cudar
másnapos volt, rá volt írva az arcára a fájdalom.
„A gyerek miatt ne aggódj. Vettem neki reggelit és elvittem
az iskolába.”
Üveges tekintettel, cserepes szájjal bámult maga elé hosszú
másodpercekig. Leültem mellé a kanapéra.
„Nincs gyerekem” – mondta végül.
Nagyot kortyoltam az egyik tegnapi dobozos sörből. Langyos
volt, megnyugtatta a gyomromat.
 A LÉLEK LEGSZEBB ÉJSZAKÁJA

„Ne halj meg, M’zungu” – ez volt Dzsojsz szavajárása.

Azt hiszem, komolyan is gondolta. Miért ne gondolná
komolyan az ilyesmit egy kongói, száznegyven kilós madám
Kairó külvárosában, hajnalban, amikor Ma’adi kétes
italmérésében az utolsó kör van, vagy amikor a lakásból elmegy
az utolsó kuncsaft. A szék felsír alatta, ahogyan hátradől,
beleszív a vékony cigarettájába, belekortyol a sörébe és mondja,
közben úgy nyugtatja rajtam a szemét, mintha látná a halált.
Az persze korántsem biztos, hogy nekem mondja. Inkább
beszél a törzsének Belga-Kongóban, az elárvult
gyerekkatonáknak és hívők nélkül maradt törzsi varázslóknak.
Beszél valakihez a múltból. Ebben különbözünk egymástól,
mert én nem állok szóba a múltammal. Ő azonban beszél.
Egyszer megkérdeztem tőle – szeretkezés után, miután
kimásztam a ringó mellei közül, mint ahogyan a Földközi-
tengerből mászik ki éjszaka az ember –, hogy ugyan miért
mantrázza folyton ezt nekem, hogy ne haljak meg. Feküdtünk a
matracán, néztük a betonház plafonján szaladgáló gekkókat, és
nehezen lélegeztünk a forró kairói éjszakában.
„Azért, mert ez a szokás.”
 A törzsében úgy hiszik, hogy bizonyos különleges
éjszakákon, a rossz csillagok alatt, bizonyos különleges
események hatására az embert elhagyja a lélek. Kiszáll a testből
és vándorútra indul. A törzsében ezt a „lélek legszebb
éjszakájának” nevezik. A lelket ilyenkor nem kötik a hús bűnei.
A magára hagyott test azonban elárvul, várja a lélek
visszatértét, ha pedig az nem jön vissza időben, meghal. Dzsojsz
törzsében szokás volt biztatni az illetőt, akiből éppen kiszállt a
lélek, hogy ne haljon meg. Ültek a kunyhók előtt és bizonyos
különleges, csillagtalan estéken azt mondták egymásnak,
minden egyes tagnak a törzsből, hogy ne haljon meg, amíg
vissza nem jön a lelke.
Persze nem egyszerre száll ki mindenkiből a lélek.
Mindenkinek megvan a saját ideje. Egy dolog azonban biztos:
az, hogy senki sem kerülheti el az élete folyamán, hogy egyszer
csak magára hagyja a lelke. Ilyenkor nincs mit tenni. Azonkívül,
hogy azt mondják az embernek, hogy ne haljon meg, amíg
vissza nem talál a lelke.
„Ne halj meg, M’zungu” – mondta Dzsojsz, hozzátéve a
mondathoz a rasszomat szuahéliül: „Ne halj meg, fehér fiú!”
Sosem értettem, miért éppen nekem mondja. Miért nem az
alkalmazottainak, a kuncsaftjaiknak, miért nem bárki másnak.
Amikor megkérdeztem, azt felelte, azért, mert látta, hogy éppen
nincsen bennem lélek.
Azt gondoltam, esetleg tényleg elhiszi a varázslást, esetleg
érzelmes vagy futóbolond, míg egy nap meg nem találtam a
szobájában a levelet, melyben sajnálattal értesítik, hogy a fia
meghalt Kongóban egy ellenséges partizánakció közben.
 Szóval hiába menekült el a gyerekkel, miután lemészárolták
a faluját, hiába hagyta őt a fővárosban a nővérénél, hogy a
békés és toleráns Szudánból a lehetőségek Kairójába menve
keressen annyi pénzt, hogy kihozhassa őket. Felesleges
erőfeszítés volt. Az, hogy valaki csak hatéves, az égvilágon
semmitől sem védi meg Fekete-Afrikában.
Aznapi bélyegző volt a levélen, amikor összeszedett az utcán.

„Ne halj meg, M’zungu” – mondta, amikor először találkoztunk.

Szerda volt, hajnali két óra. A sivatag felől forró szél fújt Kairó
külvárosában, piszkos pálmák álltak a sárga hold fényében.
Erősen véreztem.
Csodás éjszakának indult egyébként: csak én és az ital. Úgy
kezdődött, hogy a dolgaimat bepakoltam a hátizsákomba és
kijelentkeztem a Bluebird Hotelből. Nem maradt elég pénzem
fizetni a szobát. Eszem ágában sem volt kommunikálni
Európával, ahonnan egyébként intézhettem volna pénzt
magamnak, egyszerűen úgy gondoltam, hogy minden mindegy.
Nem igazán érdekelt, hogy mi lesz, abban azonban biztos
voltam, hogy a maradék pénzemet jobb dolgokra is költhetem a
csótányfertőzött szobánál, amit három hónapja bérlek, s
melyben még vidáman kísértett az előző lakó szelleme, aki az
ágyban fekve követett el öngyilkosságot. Miután elbúcsúztam a
vérfoltos matractól és a golyóstollal telefirkált falaktól, Ma’adi
felé vettem az irányt, Kairó végébe, ahol már a kősivatag
kezdődik. Rövid keresgélés után meg is találtam a „Koriana”
fantázianevű kuplerájt.
 Kairó külvárosai pedig tele vannak kurvákkal. Főleg
feketékkel. A háborúk, a nyomor termeli ki őket és üldözi el
Egyiptomba, mely, ellentétben Európával, könnyebben
megközelíthető. Persze egyik szerencsétlen nő sem kurvának
érkezik az országba, utólag lesz azzá. Akkor, amikor rájön, hogy
a takarításnál és cselédkedésnél messze több pénzt kaphat
azért, ha idegeneket enged be a lábai közé. Jobban megvetni
nem fogják érte: az arabok voltak, akik lerohanták és eladták az
őseiket, s bár a gyakorlat időközben kiment a divatból, a nagy
többség nem tart egyenértékűnek egy fekete embert, mindegy,
mennyi pénze van, vagy mit csinál az életben.
Bár majdnem az összes kuplerájban jártam már, de sosem
sikerült megfejtenem, mi alapján nevezték el őket a
tulajdonosok. A Korianába, mely koreait jelent arabul, sosem
láttam egy darab koreait sem. A Fárisz kínai étteremként
működött eredetileg, a tulajdonosváltással eltűnt a „Vörös
Sárkány” elnevezés, de a berendezés lecserélésére már nem
tellett. A sárkánymotívumos faparavánok és a kínai írásjeles
műanyag terítők is maradtak: az üzletasszonyok itt árulták a
testüket, és itt itta le magát a sárga földig a város emigráns
fekete-afrikai lakossága.
Amikor beléptem, a Koriana üvegtükrei előtt csak páran
ücsörögtek, az egyetlen biliárdasztal már foglalt volt. Két fekete
pasas és két fekete nő játszott poolt. Az arcvonásaikból ítélve
mindannyian szudániak voltak.
Leültem a bárpulthoz, sört és whiskyt rendeltem. A húszas
éveinek közepén járó arab csaj tette le elém az italokat.
Elszopogattam a whiskyt és terepszemléztem. Bár nem maradt
valami sok pénzem, egy nőre mindenképpen elég volt. Ahhoz is,
hogy hajnalig igyak. A többi nem érdekelt. Egészen pontosan
kilencvenkét napja nem érdekelt, hogy hol fogok aludni, mit
fogok enni, ki fizeti ki a villanyszámlát, ki küldi el a közös
képviselőt. Nem érdekelt, hányan haltak meg a tüntetéseken, és
hányan a bombázásokban Gázában, nem érdekeltek az igaz ügy
mellett kampányoló világmegváltó megmondóemberek, és nem
érdekeltek a Facebookon megosztott szomorú pofájú kutyák és
még szomorúbb pofájú alanyi költők. Elegem volt mindenből.
Mondom: csodás éjszaka volt, csak én és az ital.
Ahogyan telt az idő, úgy szállingóztak a bárba az emberek,
végül mozdulni is alig lehetett. A biztonság kedvéért azért még
leküldtem három whiskyt. Mikor végre úgy éreztem, hogy az
alkohol kisimította az arcomat, nő után néztem. Volt felhozatal.
Mögöttem öt erősen kifestett, lakkozott hajú fekete nő ült egy
asztalnál kisestélyiben. Kurvák voltak, harminc év körüliek,
nézelődtek és sört ittak. Az egyikük, egy egészen vékony lány,
testhez tapadó fehér ruhában felállt és mellém lépett.
„Helló. Egyedül vagy?”
„Most már nem. Mi a neved?”
„Pokahontasz.”
„Nem is tudtam, hogy Szudánban élnek indiánok.”
„Nem tudhatsz mindent.”
Nevetett és leült mellém a bárszékre.
A szemem sem rebbent, amikor a nevét mondta. Az elmúlt
hónapokban fantázianevek tucatjait hallottam: Mona Lisától
Madonnáig. A lányok mindent bemondtak, ami szerintük
izgalmas lehet a férfiak számára, bármit, ami alkalmas lehet
arra, hogy eltakarjon egy víz és áram nélküli kunyhót, s az
anyjuktól kapott varázserejű nevüket. Az összes kétes bár és
kupleráj Madonnákkal, Mona Lisákkal és Pokahontaszokkal
volt tele.
„Iszol valamit?” – kérdeztem és nem bírtam megállni, hogy
ne bámuljam a mellét. Kicsi melle volt, harcias nagy
mellbimbókkal.
„Sört” – mondta.
Intettem a pincérnőnek, aki kihozta az italokat. Ittunk.
„Szeretném az egész estét veled tölteni” – mondtam.
Pokahontasz nevetett, csillogott a szeme.
„Azért fizetned kell. Ötszáz ginit. Üzletasszony vagyok.”
„Nem vagyok amerikai. Nincs pénzem. Kétszáz fontom van
összesen.”
„Kétszázötven.”
„Kétszáz.”
„Még gondolkodom rajta.”
Úgy mondta, hogy tudtam, hogy rendben vagyunk. A pulthoz
fordultam rendelni még egy kör italt. Ekkor kezdődtek a
problémák.
A semmiből egy ötven körüli, pocakos, brit pasas tűnt fel és
beállt közém és a nő közé. Ismertem a típust. A brit követség
munkatársa volt, aki tulajdonképpen semmit sem dolgozott,
ellenben minden hónapban annak az összegnek a dupláját vitte
haza, amit én a háborúkkal keresek. Elkezdett beszélni
Pokahontaszhoz.
„Bocsánat” – mondtam, és megpróbáltam visszaülni a
székemre.
 „Kopj le” – felelte a pasas gurgulázó hangon.
Nekem sem kellett több. Jobb kézzel ütöttem. Azonnal a
földön volt.
Nem kellett volna megütnöm.
A brit követség munkatársai közösen járnak kurvázni.
Azonnal megindult felém három szekrényméretű alak, SAS
tetoválással a karjukon. Ők lehettek a követség kertészei,
cukrászai és cipőpucolói, mert hivatalosan saját katonákat
egyetlen külföldi képviselet sem tarthat Egyiptomban.
Az első kétszer az arcomba csapott. Az első ütés betörte az
orrom, a másiktól felrepedt a szemöldököm. Már lent is voltam
a földön.
A többiek csak akkor csatlakoztak, amikor már a földön
feküdtem. Ököllel ütötték a fejemet, rugdostak, majd amikor
már nem mozdultam, és védeni sem próbáltam magam,
kihúztak a kocsma elé és kidobtak az utcára. A hátizsákom nagy
ívben repült utánam az ajtóból, hallottam, ahogyan beszakad a
laptopom monitorja, amikor földet ért. A hely kidobói sztoikus
nyugalommal nézték végig az egész jelenetet, majd amikor a
kertészek visszamentek a bárba, kicsit odébb húztak egy bokros
területre, hogy ne zavarjam a vérzéssel az üzletmenetet.
Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtem a hátamon a bokrok
között, fulladozva és félvakon a saját véremtől.
Végtelen nyugalmat éreztem. Néztem a csillagokat az
égbolton, a sok kvazár és galaxis pislákoló fényét, és az járt a
fejemben, hogy pont ilyen távolságra vagyok attól, amit az
emberek értelmes életnek neveznek. A tűnődésemet egy mély
női hang zavarta meg.
 „Ne halj meg, M’zungu” – mondta Dzsojsz, és felemelt a
földről. Futólag ismertük csak egymást a Fáriszból. Együtt
söröztünk egyszer hajnalban.
„Ne halj meg, M’zungu” – mondta, ahogyan betámogatott a
bérelt házába a sivatag szélén, ahogyan leültetett az ágyára és
kifűzte a bakancsomat.
„Ne halj meg” – mondta, miközben benedvesített egy
törülközőt, és gyakorlott kézzel kimosta a vért a szememből.
„M’zungu” – suttogta, ahogyan levette a ruháját és mellém
feküdt.
„Nincs halál.”
Két hatalmas melle úgy takart el a világ elől, mint a teljes
holdfogyatkozás.

Kövér, fekete nővel szeretkezni más, mint bármilyen aktus,

amiben részed volt Európában. A rengő tömeg, mely minden
tulajdonságában távol áll attól, amiről azt tanultad, hogy szép,
megbabonáz. Ha nem vagy már családfenntartó, ha nem vagy
apa, férj, ha már csak azzal tudod meghatározni magadat, hogy
mi nem vagy, ha elárultak a hagyományos formák, ha nincs
már benned érdeklődés irántuk többé, akkor csak azért fekszel
le nőkkel, mert ezt diktálja a csontvelődig hatoló negyvenöt
fokos forróság. Izzadságban úszva, kalapáló szívvel csak arra
tudsz gondolni, hogy szeretkezz vagy halj meg. Mindkét
opcióért komoly lépéseket teszel.
Dzsojsz más volt, mint bárki, akihez valaha is férfiként
közöm volt. Gyönyörű, száznegyven kilós teste a szuszt is
kinyomta belőlem, ha rám feküdt. Izzadságának fűszerillata
volt. Minden fekete nő izzadságának fűszerszaga van. Az
afrikaiak úgy tartják, hogy a fehérek izzadságának van a
legelviselhetetlenebb szaga mind közül. Eceteset izzadunk, ami
messziről bűzlik. Ellentétben az arabokkal vagy a feketékkel, a
fehérek szagát messziről érezni lehet. Ebben lehet valami. A
házban mindenkinek jó szaga volt, pedig ugyanúgy izzadtak,
mint én.
Három napon keresztül ki sem szálltam Dzsojsz ágyából.
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy elég tisztességesen megvertek
a britek. Kék-zöld voltam mindenütt, nehezen vettem a levegőt.
Egy kétszintes betonházban lakott. A szobában egy ablak
volt, kopott fekete fakerettel. Az ablakból jól rá lehetett látni a
sivatagi bekötőútra. Amikor Dzsojsz lement a konyhába, vagy
valamiért magamra hagyott, hosszasan bámultam a távolban a
Sínai-félsziget felé elhúzó régi Lada kombikat. A mezítlábas
beduin sofőrök kendőibe belekapott a szél, kilobogtak a letekert
ablakon.
Kétszemélyes, régi kolonialista ágyon feküdtünk, ami
minden mozdulatunkra nyikorgott. Az ággyal szemben egy
tükrös szekrény állt, mellette sminkasztal. Három napon
keresztül alig mozdultunk ki a szobából. Szeretkeztünk, vagy az
elviselhetetlen forróságban ópiumot ettünk. Nem beszélgettünk
sokat.
A harmadik éjjel, miután megettük a falafelszendvicseket,
amiket Dzsojsz hozott fel vacsorának, felálltam és öltözködni
kezdtem.
„Hová mész?” – kérdezte Dzsojsz.
 Felült az ágyon, hatalmas mellei, mint két tömlő lendült
előre, testén pedig csillogott az izzadtság.
„Nem tudom. El.”
„Miért?”
„Mert már így is túl sokat maradtam. Biztosan unsz már.”
„Nem unlak, M’zungu. Hová mész?”
„Miért érdekel az téged? Nem vagyok neked senkid.”
„Te lefekszel velem.”
„Bárkivel lefekszem.”
„Van hová menned?”
„Még nincs, de lesz. Ez sosem volt probléma.”
„Hol fogsz aludni?”
„Valami hotelben.”
„Maradj.”
„Miért akarod, hogy itt maradjak?”
„Mert lefekszel velem, másrészt, mert nem árt az üzletnek,
ha van itt egy férfi.”
Rágyújtottam egy cigarettára és arra gondoltam, hogy
teljesen mindegy.
„Mi lenne a dolgom?”
„Vigyázni kell a lányokra.”
„Magamra sem tudok vigyázni.”
„Elég, ha látnak.”
„Oké.”
„Na, gyere” – mondta, és levezetett a konyhába.
A konyha az épület földszintjén volt, a lányok szobái mellett,
szemben a vaskos bejárati ajtóval. Nagy, zsírszagú helyiség egy
otromba faasztallal és műanyag székekkel a közepén. Két
ablaka a ház kertjére nézett. Piszkoslevelű, beteg pálmafákra
látott rá az ember, ha kinézett az ablakon, homokszínűre fakult
kerti növényekre. Senki sem gondozta a kertet.
A konyha volt a ház szíve, nyolclukú, zsíros fekete
gáztűzhelyével. Itt jöttek össze a nők esténként, akik a lakásban
éltek, itt beszélték meg a napot, a kuncsaftokat, itt fizették ki
Dzsojsz járandóságát a szállásért, az elintézett vízumért, az új
életükért Kairóban. Hangosak voltak. A nevetésük és a
rikoltásaik megtöltötték a házat éjjelente. A sosem múló
álmatlanságom hű társai voltak, mert amíg a nap teljes
fényében fel nem kelt, mindig volt valaki, akivel beszélni
lehetett.
Dzsojsz négy nőt alkalmazott. Egyikük sem volt idősebb
harmincévesnél. A legidősebbet közülük Minának hívták, ő
ugyanúgy Belga-Kongóból jött, mint Dzsojsz. A többi lány dél-
szudáni volt, Dzsubából vagy a környékéről. Szamíjá és Brinda
testvérek voltak, komoly elképzelésekkel és tervekkel az életről,
a kis Jaja pedig, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél,
folyamatosan küldte haza a pénzt a családnak.
Már bőven elmúlt éjfél, amikor Dzsojsz levezetett a
konyhába. Mind a négy nő az asztal körül ült. A sminkjük már
elkenődött, bugyiban voltak és pólóban. Dohányoztak és olcsó
egyiptomi sört ittak. Mindannyian elhallgattak, amikor
beléptünk.
„Ez kicsoda?” – törte meg a csendet Mina, és kihívóan feltette
a lábát az asztalra. A szeméből sütött felém a gyűlölet.
„Ez a M’zungu a barátom. Itt fog maradni egy darabig” –
mondta Dzsojsz.
 „Balszerencsét hoz fehér embert engedni a házba.”
„Ez az én házam.”
„Attól még balszerencsét hoz.”
A többi lány vihogott, és kíváncsian bámult az arcomba.
„Ez nem hoz balszerencsét.”
„Honnan tudod?”
„Tudom, és kész. Nem a véleményedet kérdeztem. Ha nem
tetszik valami, elmehetsz.”
Mina lesütötte a szemét, belekortyolt a sörébe.
„Ahogyan akarod, Big Mama. Tartsd meg a M’zungudat. De
ne felejtsd, hogy előre szóltam.”
„Szerintem egészen kedves arca van” – mondta Brinda, és
összenevetett a testvérével. Jaja azt mondta, hogy a
legrosszabbak azok a férfiak, akik először mennek el a
feleségüket megcsalni, mert az idők végtelenségéig kell dolgozni
rajtuk, mire képesek produkálni egy vállalható erekciót.
Dzsojsz kivett két sört a hűtőből, az egyiket a kezembe
nyomta, majd leült az egyik székbe.
„Ma hányan voltak?” – kérdezte a nőktől. Hangosan kezdtek
el alkudozni egymással a pénzen.

Dzsojsz szeretője voltam.

Napközben egyedül én voltam ébren. A nők, akik mindig
hajnalban feküdtek, ritkán keltek fel délelőtt, az pedig szinte
sosem fordult elő, hogy előjöttek volna a szobájukból, míg
elviselhetővé nem hűlt az idő.
Az élet délután ötkor kezdődött a házban. Addig azzal
foglaltam el magamat, amivel tudtam. Elintéztem a szükséges
bevásárlást, ültem egy fehér lap előtt, amire – meggyőződésem
volt – írnom kellene valamit, vagy visszafeküdtem Dzsojsz mellé
és néztem ütemes, nehéz légzését.
Európai értelemben nem volt kuplerájnak nevezhető Dzsojsz
háza. Férfiak sosem érkeztek egyedül, hirdetve sem volt sehol. A
Dzsojsznak dolgozó nők voltak az élő hirdetői a szolgáltatásnak,
üzletkötői és lebonyolítói, Dzsojsz csak a szobákat biztosította
hozzá és lehetővé tette, hogy legálisan éljenek Kairóban. Ezért
sok pénzt fizetett egy tisztnek a bevándorlási hivatalnál.
Délután ötkor kezdett el felébredni a ház. Először csak a WC-
k használatát lehetett hallani, majd a szobákban
bekapcsolódtak a rádiók, és üvölteni kezdett a szavannapop. A
hangzavar senkit sem zavart. A nők félmeztelenül rohangáltak
a lakásban, sűrű, fekete hajukat kefélték a tükrök előtt, vagy
kiabáltak egymással azért, ha valamelyikük túl sokáig foglalta
el a fürdőszobát.
Összevesztek, majd viharos gyorsasággal békültek ki. Az
összeveszések könnyedén fajultak tettlegességgé. Ha az egyik
lány felvette a másik ruháját, elhasználta a parfümjét,
hajlakkját, a tulajdonos gátlás nélkül esett neki, tépte a haját,
birkózott vele a földön, olyan vehemenciával, hogy a
többieknek közbe kellett lépniük. A verekedések azonban,
amilyen hamar kitörtek, olyan gyorsan el is csitultak. A nők,
akik az előbb még szívből gyűlölve marták egymást, pár perccel
később már nevetgélve reggeliztek egymás mellett, mint
elválaszthatatlan barátok.
Este kilencig tartott a készülődés. Egészen pontosan addig,
amíg Dzsojsz ki nem adta az indulási parancsot. A lányok egész
éjszaka képesek lettek volna szépítgetni magukat, a vasalóval
egyenesre vasalni a göndör hajukat, majd kőkeményre
lakkozni, ha Dzsojsz nem dörög rájuk, hogy indulás van. Úgy
festett a társaság, amikor kiléptünk az ajtón, mintha az operába
indulnának a nők a kiskosztümjeikben, a fekete harisnyáikban
és a magassarkú cipőikben.
A vadászterületet a Ma’adiban található afrikai bárok között
osztották fel. Két lány mindig a Fáriszba, kettő a Korianába
ment, illetve valamelyik állóhajóra a Níluson. Elsősorban
nyugati férfiakat akartak fogni maguknak, mert ők voltak a
legszelídebbek és ők fizették a legtöbbet. Az arabok vadak
voltak, viszonylag kevés pénzzel, de ha más nem volt, velük is
elmentek, mint ahogyan tehetősebb afrikai országok
látogatóival is.
Voltak bejáratott kliensek is. Kiküldetésen lévő diplomaták,
alapítványi munkások vártak rájuk a bárokban, akik
napközben dühödt harcosai voltak az emberi jogoknak és
kiáltványok százaiban ítélték el a prostitúciót, hogy este, az
olcsó egyiptomi szeszektől bódultan, a lányokon vezessék le
felgyülemlett feszültségüket.
A szolgáltatás ára személyenként változott, de a nők nem
mentek el senkivel kétszáz gini alatt. Ha az üzletet megkötötték,
SMS-ben tudatták Dzsojsszal, hogy indulnak. Ilyenkor mi is
elindultunk a bárból, ahol ittunk, a lányok pedig tettek róla,
hogy mindig Dzsojsz érjen haza előbb.
Azt hiszem, hogy a lányok akkor fogadták el, hogy én is a ház
lakója vagyok, mikor egy alkalommal önkéntelenül az üzlet
aktív résztvevője lettem.
 Az egyik este, olyan éjfél felé Dzsojsszal a Fárisz bár
sárkánymintás paravánjai között ittunk, amikor valaki
üvöltözni kezdte a nevemet. A hang irányába fordultam. Az
egyik sarokban, a négyfős férfitársaságban ismerős New York-i
fiú ült, akit a helyi lap szerkesztőségéből ismertem. Gazdag,
brooklyni zsidógyerek volt, küldetéstudattal és bizonyítási
kényszerrel, ami egészen Kairóig sodorta, ahol arabul tanult.
Vegyes társaságban ücsörgött, ránézésre mind amerikaiak
voltak.
„Hé, Daniel, mi újság, öreg harcos? Gyere, igyál velünk egy
italt” – mondta.
Elindultam feléjük és próbáltam felidézni a nevét. Eszembe
jutott.
„David. Elég régóta nem láttalak. Mi újság?”
„Egy whiskyt a barátomnak!” – kiabálta David a pultba.
Kihozták a whiskyt, koccintottunk és ittunk.
„Még mindig háborúban utazol?”
„Igen.”
„Őrült ez a fiú, én mondom” – felelte David. „De végignyomta
az egyiptomi és a líbiai forradalmat. Hányszor is jártál a Gázai
övezetben?”
„Tizennégyszer.”
„Tizennégyszer? Mondom, hogy őrült a fiú!”
„Mit kerestek itt? Még sosem láttalak titeket ebben a
bárban.”
„Kaptunk egy fülest, hogy itt vannak lányok. Tudod, a
férfiaknak ki kell élniük bizonyos szükségleteiket. Szerinted az
a két nő ott a pultnál kurva?”
 Odafordultam. Két lány állt a bárpultnál, de egyik sem
Dzsojsznak dolgozott.
„Nem tudom. Lehet. Én a helyetekben óvatos lennék.
Könnyen össze lehet szedni valamit, amit nem akarsz.”
„Igazad van, Daniel. De hol találunk Kairóban tiszta dolgozó
nőket, hol?”
Megint ittunk, én pedig szemügyre vettem a társaságot.
Középosztálybeli fiatal felnőttek voltak, 22-23 évesek.
Harsányak voltak az italtól.
„Azért lehet találni.”
„Hol?”
„Tudok egy telefonszámot. De ők biztosan nem olcsók.”
„Azonnal hívd ide őket.”
Felálltam az asztaltól és Dzsojszhoz léptem.
„150 dollár fejenként” – mondta.
Visszaballagtam a fiúk asztalához, elmondtam nekik az árat.
„Az semmi” – mondták, és további italokat rendeltek.
Fél óra múlva megérkezett a négy lány a házból, és négy fiút
haza is vittek a társaságból. Azt mondták róluk, hogy félénk,
visszafogott gyerekek voltak, minden szexuális tapasztalat
nélkül. Nem volt velük gond. Úgy fizettek, mint a katonatiszt, és
olyan is akadt, aki szinte minden héten visszajárt. Tekintve,
hogy 150 dollár majdnem annyi volt, amennyit a lányok egész
héten kerestek, roppantul elégedettek voltak velem. Még Mina
is szemet hunyt afelett, hogy fehér vagyok. Attól kezdve mindig
körül kellett néznem a bárokban, hátha találok ismerőst,
akiknek ajánlhatom a szolgáltatásainkat.
 Szinte sosem fordult elő, hogy bárki is a házban töltötte
volna az éjszakát. Az orgazmus után a kuncsaftokat megszállta
a szégyenérzet, és olyan gyorsan hagyták el a helyszínt,
ahogyan csak tudták. Legkésőbb hajnali négyre mindig teljesen
kiürült a ház, a nők pedig a konyhában gyűltek össze, hogy
megvitassák a napot, és leadják Dzsojsz járandóságát, ami a
bevételük egyharmada volt.
Dzsojsz nem ismert pardont a pénzek összegyűjtésében.
Addig nem engedett senkit sem aludni menni, amíg őt ki nem
fizették. A beszedett pénzeket egy hajgumival kötötte össze. A
mocskos és vaskos pénzköteg mindig vele volt. Úgy is aludt, a
pénzzel a kezében, vagy a köteget az arca mellé helyezte a
párnán, hogy érezhesse a szagát.
„Miért alszol a pénzzel?” – kérdeztem tőle egy hajnalban,
amikor lefekvéshez készültünk.
„Mert ellentétben az emberekkel, ez biztos. A pénz nem hal
meg, nem menekül el, és nem kell felnevelni. A pénzben feltétel
nélkül megbízhatsz.”
„Ne halj meg, Dzsojsz” – mondtam hosszas hallgatás után.
„Nem halok meg, M’zungu, ne aggódj miattam, jól vagyok.
Veled nincs rendben minden.”
„Nincs semmi bajom.”
„De van.”
„Mi?”
„Szellemekhez beszélsz álmodban.”
„Ez nem olyan nagy baj.”
„Akkor is szellemekkel beszélsz, amikor ébren vagy.”
Dzsojsz egy pillanatra sem volt féltékeny a házban lakó többi
nőre. Egyszer említette meg csupán, hogy ma „vékony lányt
kívántál.” Feküdtünk egymás mellett az ágyában, és néztük a fal
repedéseiből előbújó gekkókat, én pedig az egyiptomi rumoktól
részegen képtelen voltam lefeküdni vele.
Aznap Brindával dugtam. Fogalmam sincs, Dzsojsz honnan
értesült róla, de tudta. Mindemellett nem tulajdonított nagy
jelentőséget a dolognak. Dzsojsz nem élt burokban: pontosan
tudta, hogy lefeküdni valakivel önmagában nem jelent többet a
kölcsönös szimpátia pillanatnyi kinyilvánításánál. Mindegyik
nővel volt valamilyen személyes kapcsolatom a házban töltött
egy hónap során. Egyszer sem fordult elő azonban, hogy ne
tértem volna vissza Dzsojsz mellé. Minden éjszakát mellette
feküdtem végig.
Brinda és Számíja voltak az elsők. Vasárnap volt, az első
rendes munkanap a héten, és mint ilyen, eléggé dologtalan a
lányoknak. A bárokban nem nagyon volt forgalom. Korábban is
zártak, mint a hét többi napján. Ilyenkor elmentek intézni a
személyes ügyeiket, Dzsojsz is a városba ment, hogy kifizesse a
járandóságát a különböző hivatalnokoknak, akik eldöntötték,
hogy az afrikaiak közül ki kaphat vízumot Egyiptomban és ki
nem. Kifizette a Ma’adi kerület rendőrkapitányát is, aki többek
között a külváros helyi erkölcseiért felelt. Ezekre az útjaira nem
kísértem el. Attól félt, hogy megdobja az árakat, ha meglátják,
fehér férfival van.
Ez a félelme teljesen jogos volt.
Afrikában és a Közel-Kelet szegény országaiban mindenki
azt gondolja a fehérekről, hogy a bőrük alatt is pénz van. Ez a
nyilvánvaló hátrányok mellett azzal jár, hogy függetlenül attól,
hogyan nézel ki, milyen állapotban vagy, bárhová beengednek a
pénz reményében. Mire kiderül a tévedés, már régen késő.
Vasárnap volt. Egyedül voltam Brindával és Számíjával a
délutáni hőségben. A konyhában ültem és sört ittam, amikor
Brinda berohant. Melltartóban volt.
„Gyere velem” – mondta.
A szobájába vezetett, ahol ment a tévé.
„Igaz, hogy Európában ingyen van az orvos?”
„Ezt honnan veszed?”
„Bemondta a tévé.”
„Igen, néhány országban. Egy általános díjat kell fizetni, ami
nem túl magas. Mondjuk a szolgáltatás sem túl jó.”
„Annál, ami Dzsubában van, biztosan jobb.”
„Igen, ez valószínű.”
Hosszasan hallgatott, tűnődött azon, amit mondtam.
„És nálatok esik a hó?”
„Igen. Télen.”
„És nagyon hideg van?”
„Igen.”
„Nem olyan pokoli meleg, mint Afrikában.”
Hátranyúlt a kezével, és kikapcsolta a melltartóját.
„Szerinted nem túl kicsi a mellem?”
„Nem” – mondtam és hallgattam a vér dobolását a
tarkómban. Tökéletes melle volt, hegyes kis mellbimbókkal.
„Szerintem meg igen. Ha lesz pénzem, majd
megcsináltatom.”
„Nem kell csinálni semmit a melleddel.”
 „Fogd meg, majd érezni fogod, milyen kicsi.”
Megfogtam, azzal a lendülettel zuhantunk is bele az ágyba.
Miután végeztünk, cigarettára gyújtottam. Kivette a
kezemből, beleszívott, majd visszaadta.
„Már akkor tudtam, hogy különleges vagy, amikor
megláttalak a házban” – mondta.
„Tényleg?”
„Szerelem volt első látásra. Igen. Tudtam, hogy a feleséged
leszek, és együtt fogunk élni Európában.”
„Tényleg szerelmes vagy belém?”
„Igen. Nagyon.”
„És tudod, mi a nevem?”
„M’zungu.”
„A rendes nevem.”
Hallgatott. Én felálltam az ágyról, és öltözködni kezdtem.
„Tényleg, nagyon szeretlek” – mondta, amikor kimentem a
szobából.
A délután hátralévő részében szomorú arab szerelmes
dalokat hallgatott a szobájában, de estére már kutya baja sem
volt. Együtt nevetett a többiekkel, csak néhány szemrehányó
pillantása árulta el, hogy mélyen meg van bántva. A történtek
miatt néhány napig rosszul éreztem magamat, majd az egyik
este lett egy fehér kuncsaftja, akit ő szedett össze a Fáriszban.
Még pénzt sem kért tőle, hogy az előadása hitelesebbnek tűnjön.
Bár egészen biztos vagyok benne, hogy rövid románcunkról
mindenkinek beszámolt, ez azonban nem akadályozta meg a
testvérét, Számíját, hogy néhány nappal később hasonlóval
próbálkozzon nálam. Tiszta szívből gyűlölték Afrikát.
Jaja vékony, magas, riadtszemű lány volt. A legfiatalabb volt a
házban. Körüllengte az ártatlanságnak az a fajtája, ami harminc
után nyom nélkül hagyja el az embert. Gyermeki őszinteséggel
tudott örülni bárminek, bárki örömének is. Bár nyíltan nem
volt kimondva, a nők közül mindenki gyerekként kezelte, és
vigyázott rá: nem engedték, hogy a vadabb kuncsaftok rátegyék
a kezüket, inni sem engedték annyit, mint amennyit a többiek
ittak. Egyszer megkérdeztem Dzsojszot, hogyan került a házba.
A zaghaúa törzsből származott, Darfúrból. Egy ENSZ-
mentőakció során még kisgyerekként Karthúmba került, onnan
pedig egy egyiptomi-amerikai alapítvány jóvoltából Iszmaíliába.
Az alapítvány árvaházként és iskolaként is működött. Sajnálatos
módon azonban, ahogyan a Darfúrra irányuló nemzetközi
médiafigyelem csökkent, ugyanilyen arányban csökkentek az
alapítványnak folyósított pénzösszegek is, egészen addig, amíg
már nem tudták fizetni a számláikat, és be kellett zárniuk. A
tizenkét éven aluli gyerekek szerencsések voltak, viszonylag
könnyen találtak nekik örökbefogadó szülőket a tengeren túl.
Jaja azonban elmúlt tizenkét éves, így több sorstársával együtt
senkinek sem kellett.
Az alapítvány persze fizetett valamennyi pénzt a
gyámhivatalnak, hogy kövesse nyomon a kislány sorsát, de a
végtelenül túlnépesedett Egyiptomban, ahol egyiptomi gyerekek
ezrei élnek az utcán, a Jajának folyósított összegek nyom nélkül
szívódtak fel a rendszerben. Hamar az utcára került. Nem tudni
pontosan, meddig élte az egyiptomi utcagyerekek életét, de egy
napon egy bizonyos Lina nevű dolgozó nő fedezte fel, és kezdte
alkalmazni. Dzsojsz tőle örökölte meg Jaját, a házzal együtt. Öt
évvel ezelőtt, amikor Linának villámgyorsan távoznia kellett az
országból egy idegenrendészeti eljárás keretén belül. Azt, hogy
Linát pontosan miért utasították ki Egyiptomból, sosem tudtam
meg. Azt azonban igen, hogy visszaküldték Szudánba. Jaja
ugyanis minden héten menetrendszerűen küldött pénzt
Dzsubába. Afrikai mércével mérve jelentős összegeket.
Gondolom azért, mert Lina volt a legközelebb ahhoz, amit
bármilyen értelemben családnak lehet nevezni.
Több hete laktam már a házban, amikor Jaja előállt a
kérésével. A kora reggeli órákban jött oda hozzám a konyhában.
Utcai ruhában volt, smink nélkül. Leült mellém az egyik székre.
A vörös tárcájából egy halom gyűrött százginist húzott elő,
körülményesen kisimította a bankjegyeket, majd elém tette az
asztalra.
„Daniel, szeretnélek megkérni valamire.”
„Mi lenne az?”
„Fel tudnád adni nekem ezt a pénzt Dzsubába? Be kell
mennem a Mugammába az útlevelemért.”
„Persze. Western Unionnal?” – kérdeztem.
Tudtam, hogy egy minimum tizenkét órás bürokratikus
művelet áll előtte, semmi mással nem fog tudni foglalkozni a
nap során. A piramisok és az ókori romok mellett a Mugamma
El Tahrír Egyiptom legnagyobb látványossága. Az ötvenes
évektől kezdve bármilyen hatósági engedélyre is volt szüksége
bárkinek, azt a Mugammában kellett megszereznie. A hivatal
pedig nem nőtt a lakossággal együtt. Folyosóin, ahol halomban
állnak az írógéppel írt akták, kávézók működnek, tele van
ösvényekkel és zsákutcákkal, titokzatos és funkciójukat tekintve
értelmetlen ablakokkal, ahol iktatnak, számoznak és
pecsételnek kilencvenmillió embert. A gyorsított eljárás tartott
tizenkét óráig. Ez azt jelentette, hogy sikeresen lefizettünk
valakit, aki tudta, hogy a kérelmünkkel pontosan melyik
ablakokhoz kell állni. Erre is ipar épült a Mugammában.
Minden külföldinek el kellett látogatnia a Mugammába, ott
osztották a vízumokat is. Nyugatiként persze előnyöket
élveztem: ellentétben az afrikaiakkal, nekem nem kellett
háromhavonta bejárnom a tartózkodási engedélyemért. Csak
évente kellett. Egy ilyen látogatásom során láttam, hogy egy
család apró tüzet rak a folyosón, s míg a családfő megsüti
vacsorájukat, az anyuka megszoptatja a három karonülő
gyermeket.
„Igen. Western Unionnal. A pénzt Lina Orubának küldd
Dzsubába. A kódot küldd el nekem.”
„Rendben.”
„Köszönöm” – mondta, sóhajtott és kiment az ajtón. Egy
darabig bámultam az előttem heverő bankókat, majd
felöltöztem és kimentem a városba. Az egyetlen Western Union-
fiók, ahonnan pénzt lehetett küldeni, a belvárosban volt. Már
tele volt emberekkel, mire odaértem. Főleg a fekete közösség
tagjai álltak sorban, hogy pénzt küldjenek vissza Afrikába. Két
órán keresztül vártam, hogy sorra kerüljek. Miután végeztem,
elküldtem az átutalás kódját Jajának, majd egy faforgáccsal
felszórt belvárosi kávézóban ücsörögtem. Végül visszamentem
a házba.
Jaja késő délután érkezett vissza. A lányok már javában
készülődtek az éjszakára.
 „Gyere velem” – mondta.
A szobájába vezetett. Amint beléptem, bezárta mögöttem az
ajtót. Elkezdett vetkőzni. Először a pólóját dobta le, majd a
nadrágját. Teljes meztelenségében állt előttem. Szép volt és
nagyon fiatal.
„Te mit csinálsz?” – kérdeztem.
„Meg akarom köszönni, hogy elintézted nekem a Western
Uniont. Gyere.”
„Nem kell megköszönnöd” – mondtam.

Mina tiszta szívből gyűlölte a fehéreket. Ezt pedig bármikor

kinyilvánította, amikor lehetősége adódott rá. Igaz, ez nem
akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön fehér kuncsaftokkal
is. A fejében a fehérek fertőző betegségeket terjesztettek,
büdösek voltak, mindig voltak hátsó szándékaik, és mindig a
rendes emberek elpusztítására törtek. Engem a beköltözésem
pillanatától kezdve gyűlölt. Ezt frappáns megjegyzésekkel adta
a tudtomra, általában a ház teljes közönsége előtt. Egyszer
például hosszasan magyarázta, hogy az olyanokra, mint én, a
legjobb, ha két óvszert húz az ember. Egyrészt, mert így
biztosan nem fertőzik meg semmivel, másrészt, mert nem lesz
gyerek, hiába tépi el szándékosan az óvszert a partner. Az
olyanok, mint én, ugyanis szándékosan rendes nőket ejtenek
teherbe.
Nem igazán foglalkoztam vele, megvolt a saját bajom.
Messziről kerültem a vele való találkozást, ő pedig egy idő után
nem jött utánam, és egyre ritkábban szólt be. A szeméből
azonban mindig sütött a desztillált gyűlölet. Illetve majdnem
mindig. Volt egy régi egyiptomi kuncsaftja. Kövér, bajszos
ember volt, fogorvos. Lehetett vagy száznegyven kiló. Nem ez
tette különlegessé.
„Embertelenül nagy fasza van” – mondta róla Mina, a
kezével mutatva a férfi harminccentis méreteit. Mivel heti
rendszerességgel érkező, tisztességesen fizető kuncsaft volt,
ezért mindig elment, de az aktus minden alkalommal fájt neki.
Hiába készült fel rá mind fizikailag (különböző krémekkel),
mind lelkileg, az eredmény ugyanaz volt. Úgy érezte magát,
mint akit összegyűrtek és szétszakítottak. Úgy is nézett ki.
Miután végzett a férfival, órákon keresztül felhúzott lábakkal
ült a konyhában, és csak bámult maga elé. Egy este, amikor
valamivel hamarabb értem haza, mint a többiek, így találtam rá
a konyhában.
„Jól vagy?” – kérdeztem, de nem válaszolt.
Lassan, mozdulatról mozdulatra felállt a székről,
ránehezedett a lábára és elindult kifelé a konyhából. Illetve
indult volna. Két lépést tett a kijárat felé, majd összecsuklott. A
padlóra zuhan, ha nem kapom el. A kezembe vettem, bevittem a
szobájába, és lefektettem az ágyra. Folyt belőle a vér.
„Maradj itt” – mondta.
Maradtam. A mellkasomhoz nyomta a fejét.
Reggel, amikor felébredt, zavartan nézett rám.
„Kérdezhetek valamit?” – mondtam, miközben felálltam az
ágyról.
Bólintott.
„Miért gyűlölöd a fehéreket?”
„Nem gyűlölöm a fehéreket.”
 „Nem?”
„Nem. Hogyan gyűlölném a saját lányomat?”
Amint erőre kapott, ismét teljes szívéből gyűlölt.

Három hete laktam már Dzsojsznál, amikor az őrület belépett

az életembe. Szó szerint. A beköltözésem hozott némi rendszert,
igaz, az álmatlanság továbbra is satuként szorította össze a
fejemet, de legalább rendszeres szexuális életem volt, és
tisztességes, dolgozó emberek vettek körül.
Ezek a tisztességes, dolgozó emberek általában végigaludták
a délelőttöket. Én már ébren voltam, amikor a müezzinek
elénekelték a Fadzrs imára hívását, és véreres szemekkel
bámultam a sivatag felől felbukkanó napot, bontottam meg egy
dobozos sört, vagy tettem fel a kávét. Szerettem, amikor csend
volt a házban, órákon keresztül csak ültem és néztem ki a
fejemből. Minden tökéletes volt.
Három hete végeztem már így csendben a délelőtti
meditációmat, amikor egy reggelen az őrület belépett a
konyhába. Szőke volt, kékszemű, kétéves. Nem köszönt, csak
leült mellém egy székre, és az arcomba vigyorgott. Nem kellett
mondania semmit. Tudtam, hogy nekem harangoztak.
Gyanakodva figyeltem a fiamat, akiről biztosan tudtam, hogy
nem lehet itt, mert háromezerötszáz kilométerrel távolabb van
az anyjával. A biztonság kedvéért azért hozzávágtam a
kezemben lévő kávésbögrét. Korát meghazudtoló fürgeséggel
tért ki előle.
„Hol van az anyád?” – kérdeztem.
Nem válaszolt.
 „Mit akarsz?”
Csend. Csak ült és lóbálta a lábát.
Levert a víz. Felálltam, felszedegettem a bögre darabjait,
téptem egy darab kéztörlőt, és felitattam a kávét a földről.
Őszintén reméltem, hogy ha belekapaszkodom a valóságról
szerzett utolsó információmba – miszerint fogalmam sincs,
hogy éppen hol van a gyerekem, de az kizárt, hogy éppen itt
legyen –, akkor a hallucinációm rövid távon elmúlik.
Azt reméltem, hogy mint eddig mindig, a látomás csupán
néhány percig tart, és azután elenyészik, én pedig
visszatérhetek ahhoz, amit előtte csináltam. De nem. A gyerek
egész nap ott lihegett a nyakamban. A legidegesítőbb az volt,
hogy kétéves korának megfelelően nem nagyon beszélt. Csak
állt, vigyorgott és bámult. A többiek nem láttak és nem hallottak
belőle semmit, ezért próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lenne.
Ez egy darabig működött is. Addig, amíg el nem veszítettem a
türelmemet, és ki nem keltem magamból. Kristóf ugyanis
tényleg nem beszélt sokat, amikor azonban megszólalt,
roppantul idegesítő volt. Arról beszélt ugyanis, hogyan kellene
viselkednem. Világéletemben ugrottam arra, ha valaki
megmondta, mit, hogyan kellene tennem, a saját gyerekemtől
pedig végképp nem vártam ezt. Pláne, hogy tudtam, hogy csak
egy szellem.
A konyhában ültünk a nőkkel és ünnepeltünk, amikor
először kioktatott. Jajának a Mugammában újabb egy évvel
hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét, ezt ünnepeltük.
Két rekesz könnyű Stella sört és három üveg „Ballantimes”
fantázianevű egyiptomi whiskyt vásároltak be az alkalomra.
Akkor kezdtünk el inni, amikor az utolsó ügyfél is elhagyta a
lakást. A nők tisztességesen ittak, alig győztem követni
példájukat. Ittak mindenért. A hőségért, ami remegett a
betonház falai között, Afrikáért, amit magukkal hoztak, de
hiányzott nekik, a nap végéért, az elviselhetetlenül szar
munkáért.
A negyedik dobozos sörömet bontottam meg, amikor a
gyerek megszólalt. Már teljesen elfeledkeztem arról, hogy ott
van.
„Ne igyál sokat” – mondta az anyanyelvemen.
Aggodalmas képet vágott.
„A kurva anyádat” – feleltem, és egy hajtásra kiittam a
kezemben lévő sört.
„Ne igyál sokat.”
„És ugyan mégis mit számít?”
„Ne igyál sokat.”
„Azt csinálok, amit akarok.”
A nők nem szóltak semmit. Csendben nézték csevegésemet a
konyhasarokkal. Amikor észrevettem magamat, hogy mentsem
a helyzetet, kibontottam még egy dobozos sört.
„Nincs jobb egy hideg sörnél a nap végén” – mondtam.
A konyhai incidenstől kezdve már fokozottan figyeltem arra,
hogy ne áruljam el magamat senki előtt. „Nincsen semmi baj
azzal, ha az ember őrült, amíg mások számára ez nem
egyértelmű” – gondoltam. Ez működött is. A gyereket azonban
nem akadályozta meg abban, hogy újra és újra belebeszéljen az
életembe. Ott ült például a Fáriszban, amikor leütöttem egy
Dennis nevű részeg amerikai seggfejet. Lökdösni és fogdosni
kezdte a lányokat, nyilvánosan kurvázta őket. Bár a valóságnak
megfeleltek az állításai, de azért megütöttem. Az egy dolog,
hogy mivel foglalkozik az ember. De az már egy másik, hogy ezt
ki nevezheti nevén. Rettenetesen felidegesítettem magam.
Eltaláltam az orrát, három métert repült hátrafelé, és
nekicsapódott a bár falának. Őszintén meglepődtem, hogy
mennyire élveztem a dolgot. Nem csak a hülye amerikait
ütöttem meg, hanem mindent, amivel bajom volt. Kapott egyet
Magyarország, a gyerekem anyja, a családja, az összes
erkölcsről pofázó aljas szemétláda. Az amerikainak ömlött az
orrából a vér, összegörnyedve feküdt a földön, és kezével az
arcát védte. Mentem volna utána, hogy üssem még egy kicsit, de
a gyerek, aki addig passzívan nézte az eseményeket, egyszerűen
csak megállt a fekvő amerikai előtt.
„Ne” – mondta, és megfogta a kezem.
„Mit ne?” – üvöltöttem, kitéptem a kezem a kezéből, és
kirohantam a bárból.
Végül persze megtanultam teljesen semmibe venni. Ez
azonban a legkevésbé sem bosszantotta fel. Engem igazán
dühítettek a kommentárjai, de Dzsojszot leszámítva senkinek
sem beszéltem róla.
Egy vasárnap éjjel hoztam fel a témát. Ketten ültünk a
Korianában és Cubanát ittunk. Nem volt jó kedvünk. Odakint
tombolt a khamaszín. A tűzforró szél felkapta a homokot a
sivatagban és a városra szórta. Alig lehetett levegőt venni a
városban, látni pedig egyáltalán nem lehetett. Összefüggő
homokfalakká változtak az utcák. A khamaszín mindig pokoli
Kairóban. Közvetlenül a sivatag mellett azonban elviselhetetlen.
 Nem volt jó kedvünk. A májusi homokvihar satuként
szorította mindenki fejét, nyomta le a föld felé. Még zárt,
légkondicionált helységben is nehéz volt ellentartani neki.
Elmúlt már tizenegy óra, amikor Dzsojsz összefutott egy régi
ismerősével. Harmincas éveinek közepén járó fekete nő volt.
Aranyszínű karikafülbevalói világítottak a fülében. Sztellának
hívták, Mombasából származott, nagy hegek keresztezték az
arcát. Udvariasan ittunk egy italt. Azzal vicceltem, hogy pont
úgy hívják, mint a világos egyiptomi sört, amikor Dzsojsz
megmasszírozta a homlokát és közölte, hogy hazamegy, de mi
maradjunk, ha akarunk. Maradtam.
Sztellának éppen volt pénze, rendelt még egy üveg Cubanát.
Amikor végeztünk az üveg felével, azt mondta, jóképű vagyok,
és nincs-e kedvem felmenni hozzá, itt lakik a közelben. Mivel
Dzsojsz vitte el a bár előtt szobrozó utolsó taxit, úgy gondoltam,
minden jobb, mint átgyalogolni kilenc utcát a tomboló
homokviharban.
Sztella tényleg a közelben lakott, egy egyszobás lukban.
Szabadkozott, hogy nagy a rendetlenség. Egy mocskos matrac
volt az ágya. Azonnal egymásnak estünk, hogy csökkentsük a
rajtunk lévő nyomást. Aztán a nő elnézést kért, azt mondta, ki
kell mennie a mosdóba. Elkezdtem lehámozni magamról a
nadrágot, amikor megláttam a gyereket.
„Vegyél fel gumit” – mondta.
Némán bámultam rá.
„Vegyél fel gumit” – ismételte.
„Oké” – feleltem.
 Nem volt nálam óvszer, így elkezdtem keresgélni a lakásban.
Egyet sem találtam. Az egyik kis asztalon azonban találtam egy
csomó használt injekciós tűt és egy zacskót tele barna
heroinnal. Kiszúrta a szememet, nem is értem, hogy nem
vettem észre, amikor beléptem a lakásba. Visszavettem a
nadrágomat és a pólómat. Sztella ekkor jött ki a mosdóból.
„Mennem kell” – mondtam.
„Nem kell” – felelte, de túlzottan be volt állva, hogy
komolyan ellenkezzen velem.
„Ne vigyorogj” – mondtam a gyereknek már a folyosón, és
kimentem a házból.
Emberpróbáló volt visszavergődni Dzsojsz lakásáig a
homokviharban. Mindenem tele ment homokkal, felhorzsolta
az arcomat. Dzsojsz az ágyában feküdt a ventilátor alatt és egy
nagy vizes kendőt terített az arcára. Lezuhanyoztam és
befeküdtem mellé.
„Te hiszel a szellemekben?” – kérdeztem.
„Hogyne hinnék.”
„Abban is, hogy kísértik az embereket?”
„Igen. Ne halj meg, M’zungu.”
„Te is láttad a gyereked szellemét?”
„Nem, M’zungu. Szelleme csak az élőknek van.”
„Nem hiszek a szellemekben.”
„Mégis kísértenek.”
„Aha.”
„Valamit tenned kell vele.”
„Miért?”
„Mert, ha nem, élve fog felfalni.”
 „Ezt hogy érted?”
„Úgy, hogy belehalsz, M’zungu. Úgy.”

Egy hónapja laktam már Dzsojsznál. Berendezkedtem.

Megszoktam mindent és mindenkit. Egyedül a gyerek kísértete
emlékeztetett arra, hogy valamikor volt egy másik életem. Nem
foglalkoztam vele.
Az álmatlanságot is sikerült orvosolnom. Bár nem tudtam
napi négy óránál többet aludni, de a négy óra legalább biztos
volt. Amikor pedig mégis felsorakoztak egymás mögött az
álmatlan éjszakák, mindig tartottam egy ópiumnapot.
Ehhez külön kis rituálém volt.
Még a Halottak városában vettem egy ópiumpipát. Negyven
centis, faragott, ébenfa pipa volt. A virágmintákkal díszített fejét
le lehetett csavarni. Ott, ahol a pipa feje a szárához illeszkedett,
egy második szűrő volt a csandúhoz. Ellentétben a nyers
ópiummal, mely lassan szívódik fel, a pipából szívott ópium
azonnal hat. Amint a lehelete elér a tüdőhöz, mély örvénybe
rántja fogyasztóját, le a zsigeri álmok közé. Ez az álom azonban
nem tart tovább tíz-tizenöt percnél. Ahhoz, hogy az ember
ismét a mélybe ereszkedhessen, újra kell gyújtani a pipát. Ezért
csoportos dolog az ópiumszívás. Jobb esetben mindig van valaki
melletted, aki meggyújtja a pipádat, amikor kilök magából az
álom.
Mellettem nem volt senki sem. Bár megkérhettem volna a
lányok közül valakit, hogy segítsen, de nem vágytam társaságra.
Aludni akartam. A lányok is el voltak foglalva azzal, hogy
felkészüljenek az éjszakára.
 Újragyújtani emberfeletti erőfeszítést igényel. Az ópium
hullámainak mélyéről bukkansz fel a felszínre, a tüdődet égeti a
beszippantott levegő, a tagjaid merevek és érzéketlenek.
Fájdalmat okoz a mozgás, mégis mozognod kell, ha vissza
akarsz bukni a mélybe.
A rituálét arra dolgoztam ki, hogy elkerüljem az ébredés
poklát. Nem volt benne semmi különleges. Erőltettem magam,
hogy ébren maradjak legalább a második kortyig, így
garantálhattam már egy hosszabb alvást magamnak.
Egy nád karosszékben kiültem az ablakba Dzsojsz
szobájában, a kezembe vettem a pipát, belehelyeztem a
csandút, hátradőltem és meggyújtottam. Az ablak a kősivatagra
nézett. Bámultam a remegő levegőt a betonút felett, az elrobogó
koszos, lehasznált Mercedes kombikat, melyek elhúztak Al-
Arish felé. A beduin sofőrjeik kendői kilobogtak a kocsik
letekert ablakán.
Éreztem, hogy hatni kezd a leszívott ópium. Egyre lassabban
és lassabban mozogtak az autók. Fázni kezdtem, szorítanom
kellett a pipát, hogy ne essen ki a kezemből. Az idegeim
folyamatos szorítása, melyet egy éve mindig és mindenhol
éreztem, most megenyhült. Az angyal mögém állt, a tarkómhoz
nyomta az ujját és rálehelt. Elfújta a rossz gondolatokat. Azelőtt
gyújtottam újra a pipát, mielőtt teljesen átléptem az álomba. Így
sikerült aludnom néhány pihentető órát.
Az egyik ilyen rituálé során történt a baj.
Éjjel egy óra volt már, két kuncsaft volt a házban. Dzsojsz és
a másik két lány, akinek nem akadt munkájuk, már a
konyhában ültek. Várták, hogy véget érjen a nap. Sört ittak és
fáradtak voltak. Éppen felébredtem az ópiumos álmomból,
amikor sikoltozást és csörömpölést hallottam odalentről.
Felálltam a karosszékből, félig vakon az álomtól elindultam
lefelé a lépcsőn. A főbejárattal szemben egy félmeztelen férfi
állt, késsel a kezében. Tajtékzott az alkoholtól. Előtte Jaja feküdt
a földön. Az arcát fogta, a kezei közül folyt a vér.
„Megvágtam a tolvaj ribancot” – üvöltözte a férfi. A
kiabálásra mindenki előjött. Elindultam lefelé a lépcsőn, hogy
legalább odaálljak elé, de gyengék voltak a lábaim. Két lépés
után összerogytam és elájultam.
Ugyanabban a testhelyzetben tértem magamhoz. Zúgott a
fejem. Felálltam. A konyhából hangokat hallottam, arra
indultam. Mindenki odabent ült. Mina egy kendővel mosta Jaja
arcáról a vért. A kislány arcán egy tizenötcentis vágás
éktelenkedett. Zokogott, miközben Mina mosta a sebét.
„Mi lesz most velem?” – mondogatta.
Dzsojszon kívül az összes lány gyilkos tekintettel bámult
rám, amikor beléptem a konyhába.
„Itt van hős megmentőnk” – mondta Mina.
„Hol van a férfi?” – kérdeztem.
„Elment” – mondta Dzsojsz. „Visszakapta a pénzét és
elment.”
„Megmondtam, hogy balszerencsét hoz a fehér ember a
házban” – mondta Mina.
„Hagyd már abba” – felelte Dzsojsz.
„Jobb lenne, ha elmenne. Haszna nincs.”
„Ezt majd én eldöntöm.”
„Ha elküldöd Jaját, akkor ezt a M’zungut is küldd el.”
 „Késő van. Mindenki feküdjön le.”
A nők felálltak, mindenki a szobájába vonult. Mina az
ágyához támogatta Jaját.
Mi is lefeküdtünk Dzsojsszal.
A lány egész éjszaka sírt.
„Lehet, hogy tényleg el kellene mennem” – mondtam
Dzsojsznak már az ágyban.
„Lehet. Ne halj meg, M’zungu.”
Másnap orvost kellett hívni Jajához, hogy összevarrják az
arcát. Dzsojsz mindenkit elküldött, egyedül ő beszélt az
orvossal, ő fizette ki. Az egész házban tapintható volt a
feszültség, de senki nem mondott semmit. Még a kísértet is
hallgatott. Onnan lehetett tudni, hogy igazán nagy baj van, hogy
este a lányok nem mentek dolgozni, hanem csendben itták a
sört a konyhában.
Dzsojsznak is rossz kedve volt. Forgolódott az ágyon,
álmában pedig szorította a kezemet.
A helyzet a harmadik nap reggelén robbant. Dzsojsz már
nem volt bent a szobában, amikor felébredtem. Odalentről
hangok szűrődtek fel. Kiszálltam az ágyból, felvettem az
ingemet, kimentem a lépcsőfeljáróhoz. Jaja állt az ajtóban,
mellette két nagy kínai utánzat Gucci bőrönd. Az arcán fehér
kötés. Folytak a szeméből a könnyek, eláztatták az arcát.
„Kérlek, Dzsojsz, hadd maradjak” – mondta.
„Nem tudsz dolgozni.”
„De nemsokára fogok tudni.”
„Addig miből fizeted a bért?”
„Nem tudom, kitalálom.”
 „Elég pénzt adtam, hogy meglegyél.”
„Igen. Nagylelkű vagy. De, kérlek, mégse küldj el.”
„Van hová menned.”
„Én nem akarok elmenni.”
„Én viszont azt akarom, hogy elmenj.”
„Kérlek, hadd maradjak.”
„Nem.”
„Bármit megteszek.”
„Nem tudsz tenni semmit. Menned kell.”
Jaja abbahagyta a sírást, megtörölte az arcát, és elindult
kifelé. Bezárta maga után az ajtót. Egy darabig még ácsorgott a
bejárati ajtó előtt, láttam a sziluettjét az ablakon keresztül.
Végül elment.
Lementem a konyhába. Mina lent ült, kávét ivott.
„Csak egy fehérnek van pofája maradni ezek után” –
mondta.
Töltöttem magamnak a kávéból, majd visszamentem a
szobába.
Dzsojsz már nem volt ott, elment ügyeket intézni a városba.
Leültem az ablak elé a karosszékbe. Jó egy órán keresztül
bámultam az elhaladó autókat, a kínai napernyők árnyékában
ücsörgő szudáni gyümölcsárusokat, aztán eldöntöttem, hogy
visszamegyek Európába. Meg kellett várnom, hogy megosszam
az elhatározásomat valakivel, míg Dzsojsz hazatér. A nők vagy
aludtak vagy a városban voltak. A kísértet is nyom nélkül
eltűnt.
Dzsojsz késő délután ért vissza. Nem mondott semmit, csak
bejött a szobába és levetkőzött. Hatalmas teste nedves volt az
izzadságtól.
„Elmegyek” – mondtam.
„Nem kell elmenned, M’zungu.”
„De el akarok menni.”
„Hát akkor menj” – mondta, leült az ágyra és masszírozni
kezdte a lábfejét.
Leültem mellé. Hallgattunk.
„Szükségem van ezer dollárra. Ha megérkeztem Európába,
visszaadom.”
Ezer dollár nagyon nagy pénz Egyiptomban.
„Nincs pénzem.”
„Tudom, hogy van pénzed.”
Dzsojsz arca eltorzult. Az orrlukai kitágultak, majd bőgni
kezdett. Belenyúlt a melltartójába, és elővette a pénzköteget.
Befőttesgumival volt átkötve és nedves volt az izzadságától.
„Visszaadod?”
„Igen.”
„Biztosan? Mikor?”
„Pár nap múlva.”
Levette a befőttesgumit a pénzről, széthajtogatta.
Különválogatta a ginit és a dollárt. Minden egyes dollárbankót
kétszer a homlokához érintett, mielőtt a kezembe adta. Közben
sírt.
„Köszönöm.”
„Ne halj meg, M’zungu.”

Kijöttem a pénzváltótól. A szeptemberi napsütés bántotta a

szememet. A sziget forró volt még és lassan hűlt le. Nyoma sem
volt az ősznek. A kávézók tele voltak emberekkel. A teraszokon
ebédeltek, kávéztak a platánok árnyékában. Lesétáltam a
Piccadillyig, közben a telefonba begépeltem a tranzakciós kódot.
Ezerkétszáz dollárt utaltam vissza Dzsojsznak. Az ügyvéd
mellett ezzel el is ment nagyjából minden pénzem.
Beültem egy pubba. Bámultam egy darabig a kitett só- és
borsszórót, a szalvétatartót. Kijött a pincér. Kávét rendeltem.
Csörgött a telefonom, egy darabig nem ismertem fel a
csengőhangot, ami szólt, de aztán felvettem.
„Hol vagy?” – szólt bele Petra.
„A Queen’s headben.”
„Itt vagyok a sarkon.”
„Oké.”
Néhány levegővétellel később belépett a nő, akinél az elmúlt
éjszakát töltöttem. Tökéletes volt a ruhája és a haja. Leült velem
szemben a székre. Cigarettával akartam kínálni, a mozdulat
közben jöttem rá, hogy ezen a kontinensen már nem lehet
dohányozni a kocsmákban. Elmosolyodott a gesztuson.
„Mit iszol?” – kérdeztem.
„Cappuccinót.”
A pincér kijött, felvette a rendelést, majd kihozta. Szótlanul
kevertük a kávét.
„Köszönöm, hogy alhattam nálad tegnap” – mondtam.
„Nem tesz semmit.”
„Nem vagy másnapos? Elég sokat ittunk tegnap este.”
„Nem.”
„Nem emlékszem, hogyan kötöttünk ki nálad.”
„Én emlékszem.”
„Még jó, hogy ott voltál.”
„A részegekre angyalka vigyáz” – mondta.
Csilingelt a nevetése.
Ránéztem az telefonomra.
SMS-t kaptam. Dzsojsz nyugtázta, hogy megjött a pénze.
„Most már meghalhatsz, M’zungu.”
 VALAKI VIRRASZT ÉRTED

„Rágyújthatok?” – kérdeztem, és leültem az íróasztallal

szemben álló fotelbe. Körbenéztem az irodában. A falon
Chagall-festmények utánnyomásai lógtak fekete keretben, az
íróasztal mögött egy könyvespolc állt, rajta főleg pszichológiai
szakirodalom. Egy bőrdívány volt a sarokba tolva, valószínűleg
a pácienseknek. Meleg, sárga lámpa égett a szobában.
„Miért akar rágyújtani?” – kérdezett vissza a nő. Barna
szoknyában és fehér blúzban ült velem szemben. Egyidősek
lehettünk.
„Bármit el tudok viselni, ha dohányozhatok közben.”
A nő elmosolyodott és elővett egy kartotékot, amire a
nevemet nyomtatták.
„Sajnálom, ez egy nemdohányzó intézmény.”
Elővettem a mobilomat.
„Szeretném megkérni, hogy azt is tegye el.”
„Meddig fog ez tartani?”
„Ez magától függ.”
Visszatettem a telefont a zsebembe. Hallgattunk.
Megpróbáltam kivenni a háttérben álló könyvespolc címeit.
Hosszasan bámultam a Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv
hatodik kiadásának gerincét.
 „Most mire gondol?”
„Hogy megbaszok egy pszichiátert az íróasztalán.”
„Nem tud provokálni.”
„Kár.”
Hallgattunk néhány másodpercet, majd a nő újrakezdte.
„Meséljen a munkájáról.”
„Mire kíváncsi?”
„Mi volt a legerőszakosabb esemény, amit látott?”
„Nagy a választék.”
„Mi jut először eszébe?”
„Egyszer láttam egy herén lőtt férfit Kairóban. Előttem
vérzett el.”
„Miért ez jutott eszébe?”
„Gondolom, érzékenyen érint.”
„Ismerte a férfit?”
„Nem. A herén lövés miatt.”
„Mit érzett akkor?”
„Éhes voltam.”
„Mit csinált?”
„Fotóztam.”
„És utána?”
„Elmentem enni.”
A nő hümmögött, leírt valamit az előtte lévő mappába, majd
hátradőlt a széken.
„Meséljen az álmairól.”
„Nincsenek álmaim.”
„A szerkesztője szerint gondjai vannak az alvással. Az
álmatlanság vagy a rémálmok az akut PTSD klasszikus tünetei.”
 „Nincs PTSD-m.”
„Ezt honnan tudja? Egyáltalán, tudja, mi az a PTSD?”
„Tudom. De úgyis el fogja mondani.”
„Úgy van. Elmondom. A poszttraumás stressz szindróma,
vagyis PTSD olyan szorongásos zavar, amely egy
pszichológiailag traumatikus esemény után alakul ki. Akutnak
akkor minősíthető, ha tünetei három hónapnál kevesebb ideig
állnak fenn, krónikusnak pedig akkor, ha a zavar három
hónapnál tovább tart. Késleltetett kezdetű PTSD-ről akkor
beszélünk, ha a tünetek legalább hat hónappal a trauma után
kezdődnek. Szedett valamilyen gyógyszert az álmatlanságára?”
„Mindenfélét.”
„Mióta tart ez?”
„Úgy két éve.”
„És nem érzi úgy, hogy segítségre lenne szüksége?”
„Nem érzem úgy.”
„Ugye, tisztában van azzal, hogy a jellemzésemtől függ, hogy
meghosszabbítják-e a szerződését?”
„Mit akar? Meséljek arról, hogy vert az apám?”
„Verte az apja?”
„A faszt.”
„Ha nem működik együtt, el fogja veszíteni a munkáját.”
„Akkor majd jelentkezem egy másik ügynökséghez. Nem
tudom, olvassa-e a híreket, de hasít az üzlet. Mindenhol háború
van. Kellenek az olyan emberek, mint én.”
„Feltéve, ha el tudja végezni a munkáját.”
„Sosem volt velem semmi probléma.”
„Egyszer megütötte az egyik szerkesztőjét.”
 „Az magánügy volt, nem tartozik a munkához.”
„Miért csinálta?”
„Egy nő miatt.”
„Van nő az életében?”
„Vannak.”
Megint leírt valamit a mappába.
„Ha nem akar a magánéletéről beszélni, beszélgessünk az
álmatlanságáról.”
„Beszélgessünk.”
„Hány napig volt a legtovább ébren?”
„120 óráig.”
„Akkor már hallucinált.”
„Igen.”
„Emlékszik rá?”
„Nem.”
„Hogyan tudott végül elaludni?”
„Xanaxszal és ópiummal. Mikor hogy.”
„Használja őket most is?”
„Nem.”
„De továbbra sem álmodik semmit.”
„Nem. De lehet, hogy csak nem emlékszem.”
„Mennyit tud aludni egy nap?”
„Négy órával már kiegyezem.”
A nő felállt.
„Nézze, én nem azért vagyok itt, hogy kiszúrjak magával.”
„Nem?”
„Nem. Segíteni szeretnék és üzletet ajánlok. Megkapja a
megfelelő minősítésemet és mehet Irakba, ha három napra
befekszik egy alvásklinikára. Semmi mást nem fognak csinálni,
csak megvizsgálják, mikor alszik. Három nap után pedig
szabadon kijöhet.”
„Nem lesz elektrosokk meg ilyesmi?”
„Nem lesz. Egyszerű vizsgálatokról van szó, melyek
segítenének megérteni az állapotát.”
„És függetlenül az eredményüktől aláírja a papírokat?”
„Igen. Megígérem.”
„És ha nem megyek?”
„Azt fogom írni a jellemzésembe, hogy antiszociális,
kábítószer-problémái vannak, és súlyos PTSD-ben szenved.”
„Van pasija, doktornő?”
„Itt én kérdezek.”
Elővette a tabletjét az íróasztalfiókból, és keresgélni kezdett
rajta.
„Holnap megfelel magának?”
„Meg.”
Egy négyzet alakú papírlapra leírt valamit, majd a kezembe
adta.
„HAJNALMADÁR KÓRHÁZ, CASTLEFORD. DR. PATRICK
MITCHELLS szomnológus, klinikai pszichiáter” – állt a papíron,
valamint az intézet címe.
„Felhívom dr. Mitchellst és elintézem magának, hogy
felvegyék. A cége fizeti a kivizsgálási költségeket. El tud utazni
Castlefordba?”
„El.”
„Három napról van szó.”
 Felálltam, és elindultam kifelé a szobából. Végigsétáltam a
folyosón, ki a bejárati ajtón. Szürke délután volt Londonban, öt
óra. Sötét öltönyös férfiak vonultak a rendelő előtti parkban,
idős emberek etették a galambokat a padokon ülve a nedves fű
előtt. Rágyújtottam. Sétálva tettem meg az utat a metró
lejáratáig, majd visszamentem a hotelhez, ahol megszálltam.
A hideg rázott a gondolattól, hogy elutazzak vidékre, de
eszem ágában sem volt új állást keresni. Kilenckor átmentem a
hotel melletti ír kocsmába és megvacsoráztam. A
csirkeszárnyak mellé leküldtem négy whiskyt és három korsó
sört, hogy tudjak rendesen aludni. Fél ötkor ébredtem fel.

Egy boltíves kovácsoltvas kapu volt a Hajnalmadár kórház

bejárata. Abban a percben, hogy megálltam előtte, beindult az
elektronika, azonnal szélesre tárult. Kövekkel felszórt, széles út
vezetett a kétszintes épületig, ami talán nemesi kúria lehetett a
múlt században. A bejárati ajtó előtt kis virágoskert állt, látszott,
hogy napi rendszerességgel gondozzák. Az épület mindkét
oldalán bokros park húzódott a nedves sötétben.
Emelkedő vitt a bejárati ajtóig. A recepciónál egy fekete férfi
ült fehér, ápolói ruhában, mosolygott, amikor meglátott.
„Daniel Marosh vagyok” – mondtam, és letettem a világos
csempére a hátizsákomat.
„Igen, a főorvos úr már várja” – mondta a férfi, kijött a
fülkéből és elindult a folyosón.
„Erre tessék.”
A főorvos szobája a folyosó végén volt. Elhaladtunk egy
közös helyiség előtt, ahol pizsamás férfiak ücsörögtek, és szólt a
tévé. A recepciós kopogott az ajtón.
„Tessék” – szólt ki a főorvos.
„Menjen” – mondta a recepciós.
Kolonialista stílusban berendezett szoba fogadott, nagy bőr
ülőgarnitúrákkal, festményekkel a falakon. Hárman ültek
odabent, mindhárman fehér köpenyt viseltek. Amikor
beléptem, mindenki felém fordult.
„Jó napot. Dr. Patrick Mitchellst keresem.”
„Én vagyok” – felelte egy negyven körüli, vörös, szemüveges
férfi.
„Daniel Marosh vagyok.”
„A fotós, akiről Suzie beszélt. Isten hozta.”
Megrázta a kezem.
„Mindjárt szólok az egyik ápolónak, hogy mutassa meg a
szobáját.”
„Összesen három napig tudok itt lenni.”
„Akkor jobb, ha belehúzunk, nem?” – kérdezte Mitchells, és
viccesen belebokszolt az oldalamba. Kedélyes embernek tűnt. A
legszívesebben ott helyben leütöttem volna.
„Ismerje meg a csapatot. Ez a hölgy itt dr. Maggie Evans, a
pszichoterapeutánk, az úr pedig dr. Bartlet, a szomnológusunk.”
„Jó napot.”
Kezet fogtam a két orvossal. A nő negyvenes éveinek elején
járhatott és komolyan el volt hízva, a férfi velem egykorú
lehetett.
„A lehető legjobb helyre jött. Mi itt megértjük a magához
hasonlókat” – mondta dr. Evans.
„Az alvásproblémásokat?”
 „Igen” – búgta jelentőségteljesen. „Itt nyugodtan megnyílhat.
A bizalomra épül az intézetünk. Bizalmat építünk páciens és
orvos között.”
„Hát, ez remek.”
„Rendezkedjen be a szobájában, öltözzön át. Mivel tényleg
rövid az időnk, ezért már ma este rákötjük a gépre az
alvásvizsgálóban” – mondta Mitchells.
„Poliszomnográf. Figyeli a pulzusát, a légzésszámát alvás
közben” – vágta közbe dr. Bartlet, amikor elkapta a
tekintetemet.
Mitchells felemelte a telefonkagylót, benyomott rajta egy
gombot.
„John, bejönne, és megmutatná a szobáját az új páciensnek?”
– mondta a kagylóba.
Néhány másodpercen belül bejött az ápoló és felvezetett egy
lépcsőn a felső szintre, ahol a betegek szállása volt. Előtte
persze elvette a telefonomat. „Ez egy mobiltelefon-mentes
intézmény.”
A szoba, amit kaptam, egy ágyból és egy ruhásszekrényből
állt. A berendezés nem hasonlított a kórházakhoz. Kolonialista
típusú bútorok voltak, a falon pedig egy vízfestmény lógott.
Kipakoltam a hátizsákomból. A szekrényben, egy fogasra
akasztva találtam egy fürdőköpenyt az intézet monogramjával,
ezt vettem fel a bokszeralsóra és pólóra. A derekánál kötöttem
át, majd elindultam megkeresni az orvost.
Dr. Bartlet szobája közvetlenül a társalgó mellett volt. Meg
kellett kérdeznem az egyik ápolót, hogy merre is találom.
 Az „alvásfigyelőben” egy ágy volt, mellette egy gép állt,
melyekből különböző diódák és egy maszk lógtak ki. Sokkal
rémisztőbbnek képzeltem el. Dr. Bartlet éppen állítgatott rajta
valamit, amikor beléptem.
„Áh. A fotós” – mondta. „Meg akartam magától kérdezni pár
dolgot.”
„Mondja.”
„Mennyi a testsúlya?”
„Kilencven kiló.”
Dr. Bartlet beállította a gépet.
„Álmos?”
„Nem igazán.”
„Mikor szokott elaludni?”
„Mikor hogy.”
„Használt a mai nap folyamán bármilyen stimulánst?”
„A kávén és a cigarettán kívül semmit.”
Ránéztem az órámra. Fél tíz felé járt.
„Helyezze magát kényelembe. Ezeket előtte magára fogom
szerelni.”
Lefeküdtem az ágyra. Fel kellett húznom a pólómat, hogy a
diódákat a mellemre tudja erősíteni. A légzőmaszkot a számra
csatolta.
Miután ezzel megvoltunk, dr. Bartlet kiment a szobából.
Teljes sötétségben feküdtem.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de éreztem, hogy kiszáradt a

szám. Rá akartam gyújtani. Felültem az ágyon.
„Tarthatnánk öt perc cigarettaszünetet?”
 Senki sem válaszolt. Elkezdtem leszedegetni magamról a
tappancsokat. Miután ezzel végeztem, kitapogattam az ajtó
kilincsét, és kiléptem a szobából. A fény bántotta a szemem a
folyosón, hunyorogtam, amíg hozzá nem szoktam. Hajnali
négyet mutatott az óra a falon.
A levegőben megéreztem a cigarettafüst szagát. Elindultam
az irányába. Az étkező felé vezetett. Ötvenes éveinek végén járó
férfi ült az asztalnál, pizsamában. Egy műanyag pohárba
hamuzott. Májfoltos pasas, kísértetiesen fehér bőrű, bevérzett
szemekkel.
„Jó estét” – mondtam, kivettem a köpenyem zsebéből egy
cigarettát, leültem, rágyújtottam.
„Maga kicsoda?” – kérdezte a férfi reszelős hangon.
„Daniel Marosh” – mondtam.
„Ja. Maga is egy azok közül a gyerekek közül, akik öltek, és
most nem tudnak aludni.”
„Nem öltem.”
„Gondolja azt maga. Csak nem robbant fel valami maga
mellett, lőttek magára, és az egója nem tudja feldolgozni a
halálfélelmét? Szegény kicsi fiú nem érti, miért akarták
megölni, és most retteg.”
„Lófaszt nem tud rólam, vén buzeráns.”
„Nem vagyok buzeráns.”
„Nem úgy értettem. Semmi bajom a buzeránsokkal. A
faszokkal van problémám.”
Az öreg röhögött.
„Akkor elmondaná nekem, Daniel Marosh, hogy mit keres
itt, ebben az intézetben?”
 „Attól tette függővé a minősítésem egy londoni pszichiáter,
ha kivizsgáltatom magamat.”
„És tudják már a problémáját, Daniel Marosh?”
„Még csak ma érkeztem.”
„Maga tudja a problémáját?”
„Nincs problémám. Keveset alszom. Ezzel nem vagyok
egyedül a történelemben.”
„Miért alszik keveset, Daniel Marosh?”
„Gondolom, a munkával jár együtt.”
„Tényleg ezt gondolja, Daniel Marosh?”
„Nem tudom.”
„Már hogy ne tudná. Az ember azért azzal tisztában van,
miért nem tud aludni.”
Beleszívtam a cigarettába.
„Ketyeg az óra. Nem érek rá.”
„Na, látja Daniel Marosh, ez már válasz.”
„A faszt. Nálam nagyobb faszok simán végigalusszák az
éjszakát.”
„Kár, hogy ez magán nem igazán segít. Irigyli őket?”
„Leszarom őket. Mindent leszarok.”
„Van egy cigarettája?”
Felállt az asztalától és kinyújtózott. A kezében hozta a
műanyag poharat és letette az asztalra. A zsebembe nyúltam és
megkínáltam.
„Hisz maga a lélekben, Daniel Marosh?” – kérdezte az öreg,
és beleszívott a cigarettába.
„Nem igazán.”
 „Ezzel máris egy lapon van dr. Mitchellsszel. Ő is úgy
gondolja, hogy az ember biokémiai folyamatokból, tudatból és
idegrendszerből áll.”
„Igen. Én is ezt gondolom.”
„Akkor nem kell miért aggódnia. Meg lesz gyógyítva.”
„És ha nem akarok meggyógyulni?”
„Miért ne akarna meggyógyulni? Az emberek nem szeretnek
betegek lenni.”
„Az, hogy nem alszom sokat, nem betegség.”
Újabb cigarettára gyújtottunk, megint megkínáltam az
öreget, majd felálltam és az étkező oldalánál álló automatához
léptem. Csak teát lehetett kapni. Hosszasan keresgéltem a
köpenyem zsebében, mire rájöttem, hogy nincs nálam semmi
pénz. Az öreg felállt, odajött mellém és aprót szórt a gépbe.
Kivettem két teát, majd az egyiket letettem elé. Egy darabig
csendben ültünk és kortyolgattuk a meleg, citromos porteát.
„Tudja maga, mi az a virrasztás?” – kérdezte végül.
„Valami régi szokás.”
„Az. A halottakért virrasztottak régebben. Bűnbánati
gyakorlat volt. Jézus Krisztus is virrasztott a Getshemáné-
kertben, mielőtt megfeszítették. Egyébként a szó eredetileg
őrködést jelent.”
„Aha” – mondtam, és felhajtottam a maradék teámat.
„Ateista vagyok. Maga itt a tábori lelkész?”
„Virraszt valamiért, Daniel Marosh?”
„Akkor legalább lenne értelme a dolognak.”
„A semmiért virraszt.”
 Az utolsó mondatot már nem is nekem mondta az öreg, csak
maga elé motyogta, miközben bámult kifelé az ablakon.
Kelt fel a nap. Először csak halványan derengett, majd a
feketeségből félhomály lett, a félhomályból pedig szürkület.
Végül bevilágította a szobát.

A zuhanyzóban kicsit meginogtam, hogy végig tudom-e

bekkelni fapofával az elkövetkező napokat. Arra jutottam, hogy
voltam már sokkal szarabb helyeken. Miután végeztem,
visszamentem az étkezőbe. A betegek éppen reggeliztek az
asztaloknál, csupa huszonéves fiú, pár középkorú pasas. Az
öreg egyedül ült a sarokban. Fogtam egy tálcát, amire előre ki
volt készítve a reggeli, és leültem hozzá.
„Megissza az üdítőjét?” – kérdezte.
„Nem” – mondtam, és átnyújtottam neki a dobozos
narancslét. Beleszúrta a szívószálát a dobozba, hangosan
szürcsölve itta ki. Az a fekete ápoló lépett az asztalunkhoz, aki
tegnap beengedett az intézménybe.
„Richard, megmondtam magának, hogy nincs dohányzás az
épületben.”
„Pereljen be, John.”
„Ne gonoszkodjon, vén gazember, mert nem hozok magának
többet cigit. Különben sem kellene dohányoznia a maga
állapotában.”
Felém fordult.
„A főorvos úr megkért, hogy mondjam el önnek, hogy
vegyen részt a csoportterápián, utána pedig légzésterhelési
vizsgálatok következnek. A csoportvezető orvos szólítani fogja
önt.”
„Rendben.”
Próbáltam enni valamit, de nem igazán volt étvágyam. Dr.
Evans hömpölygött be a szobába.
„Jó reggelt, uraim, ha végeztek a reggelivel, az A2-ben
találkozunk, és a terápia alatt isszuk meg a teánkat. Arra kérem
az újonnan érkezetteket, hogy ők is tartsanak velünk” – mondta,
majd kiment.
Többen felálltak az asztaloktól és mentek utána. Legyűrtem
a torkomon egy fél kiflit, majd felálltam és indultam a többiek
után.
Az A2-es szobában székek álltak félkörbe rendezve egy
asztal előtt. Az asztalon egy piros termosz, mellette műanyag
poharak és egy tál keksz. Dr. Evans ült az asztal mellett és
mosolygott. Négyen ültek bent a teremben, amikor bementem.
Sokáig nem tudtak bámulni, mert közvetlenül utánam belépett
a két másik újonc.
Amikor mindenki helyet foglalt, dr. Evans elkezdett arról
beszélni, hogy mi a csoportterápia célja. Végignéztem az
arcokon. Mérget mertem volna venni rá, hogy a legtöbben már
gyógyszerezve voltak. Tompa tekintetek vettek körül.
„Mivel vannak új barátaink is a csoportban, ezért megkérek
mindenkit, hogy mutatkozzon be. Az óra járásával ellentétes
irányban haladjunk” – mondta Evans, és egy pillanatra sem
hagyta abba a mosolygást. Rögtön kiszámoltam fejben, hogy a
hatodik leszek.
„Kezdjük” – adta ki a vezényszót a doktornő.
 A sort egy fekete hajú, borotvált férfi nyitotta.
„John Lewis vagyok, PTSD-s.”
„Köszönöm, John. Tudom, hogy cukor nélkül issza a teát” –
mondta dr. Evans. A termoszból kinyomott egy adagot a
műanyag pohárba, majd letette az asztalra. A férfi felállt a
székéről, elvette a teát, vett mellé néhány szem kekszet, majd
visszaült.
Őt egy idősebb, negyvenes pofa követte.
„Mick Stanton vagyok. Balesetünk volt a családommal, azóta
nem tudok aludni.”
„Nagyon bátor dolog szembenézni a múlttal, Mick. Két
cukorral, ugye?”
A doktornő az asztal mellől felvett egy porceláncsészét,
amiben zacskós cukrok voltak és műanyag kanalak. Két zacskót
az előrehajoló férfi kezébe nyomott a tea mellé.
A harmadik páciens következett. Fiatal, húsz év körüli, szőke
fiú volt, riadt tekintettel. Idegesen hintázott előre-hátra a
széken.
„Ön jön. Mi is a neve fiatalember?” Dr. Evans felemelte az
eddig az ölében nyugvó kartotékot és kinyitotta. „Jack.”
„Láttam az őrület kiégett városát. Jártam a fekete utcáin.”
„Hát ez roppant érdekes” – mondta mosolyogva Evans.
„Hogyan issza a teát?”
„Két cukorral.”
„Kekszet kér?”
„Igen.”
Felálltam a székről és elindultam a kijárat felé. Hallottam a
papírlapok zizegését dr. Evans kezében, ahogyan az ajtóhoz
értem.
„Még nincs vége a terápiának, Marosh úr. Nem mondott
magáról semmit.”
„Én is két cukorral iszom a teát.”

Gyors léptekkel haladtam a folyosón a kijárat felé. A köpeny

zsebéből kivettem a cigarettát és az öngyújtót, a recepcióba
pedig beszóltam, hogy kimegyek dohányozni. Kiléptem a
bejárati ajtón, a szél belecsapott az arcomba. Rágyújtottam.
„Látom, nem igazán nyerte el a tetszését a csoportterápia” –
hallottam jobbról. Dr. Mitchells ült egy padon és dohányzott. Ez
lehetett a kijelölt dohányzóhely, mert két nagy talpas csikktartó
állt a pad előtt. Végiggondoltam, hogy mit válaszoljak, de a
főorvos megelőzött.
„Nem kell erőltetni. Sok emberen egyébként tényleg segít.
Nem ül le?”
Leültem mellé a padra.
„John mondta, hogy összeismerkedett Ronalddal.”
„A bolond öregember az étkezőből.”
„Valóban rosszabbodik az állapota, de bolondnak nem
nevezném.”
„Mi baja van?”
„Nem tudjuk pontosan. Illetve sejtéseink vannak, ezzel
azonban nem sokra megyünk. Ronald egy olyan ritka
betegségben szenved, amit végzetes familiális inszomniának
neveznek. Nagyjából minden mást kizártunk, egészen biztos
vagyok benne, hogy ez a betegsége. Ennek a tünetei a
hallucinációk és a téveszmék.”
 „Miért nem kezelik?”
„Mert nincs gyógymód a familiális inszomniára, tekintve,
hogy egy örökletes prionbetegség. Egy fehérje mutálódott az
agyában, ami folyamatosan stimulálja az agykérget és
megakadályozza az alfa fázist.”
„Ez mit jelent?”
„Nem tud aludni. Soha. Olyan ritka betegség, hogy összesen
nyolc embert diagnosztizáltak vele a történelem során. A
halálozási arány száz százalék.”
„Ha nem tud aludni, mért van még életben? Azt olvastam,
hogy az ember maximum egy hétig bírja alvás nélkül, utána
meghal.”
„A betegség egy meghatározott életkorban aktivizálódik.
Lassan, évek során éri el azt az állapotot, amikor a beteg már
konkrétan semmit sem tud aludni. Attól tartok, hogy ez éppen
bekövetkezett Ronald esetében, csakúgy, mint korábban az
apjánál.”
„Az apja ebben a betegségben halt meg?”
„Amikor elhatalmasodott rajta a betegség, és már nem volt
képes ellátni magát, az egész vagyonát afrikai árvákra hagyta,
azt hiszem.”
„Jótékonyságból fogadták be?”
„A tanítványa voltam. Amit tudok a szomnológiáról, azt tőle
tanultam meg. Ennyivel tartozom neki. Na, jöjjön, menjünk be,
mert megfázik. Ha jól tudom, terhelési tesztje lesz délután.”

A folyosón az óra fél négyet mutatott, amikor kijöttem az

alvásvizsgálóból. Az étkezőben megint égett a villany és
éreztem a dohányfüst szagát. Ronald Helms ült az egyik
asztalnál, a kezében Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének angol
fordításával. A bal keze mellett egy papír teáspohár volt, abba
hamuzott. Felnézett a könyvből, amikor beléptem.
„Hallom, kiborította dr. Evanst.”
„Hallom, hogy meg fog halni.”
Leültem vele szemben az asztalhoz, és rágyújtottam. Letette
a könyvet.
„Szóval Patrick azt hiszi, hogy maga majd meggyőz arról,
hogy egy újabb kóma segít rajtam.”
„Nem kért semmi ilyesmit.”
„De ezt akarja.”
„Nem tűnt úgy, mintha bármit is akarna.”
„Figyeljen jobban. Semmit nem mondott volna magának
rólam, ha nem akarna valamit.”
Hallgattam. Folytatta az olvasást.
„Ha tényleg haldoklik, miért utasítja el a kezelést?”
„Maga miért utasítja el?”
„Én nem vagyok beteg.”
„Én sem.”
„Mitchells szerint meg fog halni.”
„Igen, ez eléggé valószínű.”
„Akkor?”
„Az állapotomon nem fog segíteni semmilyen kezelés.”
„Miért nem?”
„Ha elmondom, hülyének fog nézni, mint Mitchells és
mindenki ebben a kurva intézetben.”
„Már most hülyének nézem.”
 „Az mindjárt más.”
Felállt az asztaltól, az italautomatához lépett, aprót szórt
bele, benyomott egy gombot, majd két teával a kezében jött
vissza, és az egyiket elém tette.
„Hisz maga az átkokban, Daniel Marosh?”
„Nem. Hiába próbáltam, senki sem halt bele.”
„Az apám sem hitt bennük. Ami azt illeti, a hippokratészi
esküjében sem igazán. Amikor elvégezte az egyetemet a
hatvanas években, nem tudott elhelyezkedni sehol. Egy
gyógyszergyár klinikai részlegének lett az igazgatója. 1957-től
’60-ig Zimbabwében dolgozott mint kísérletvezető főorvos a
mbumai kórházban. Ott ismerkedett meg az anyámmal, aki
nővér volt. Én 1961-ben születtem Londonban.”
„Mi köze van ennek ahhoz, hogy meg fog halni?”
„Ne siettessen. Mint mondtam, én már Angliában születtem.
Átlagos családi életet éltünk Gypsy Hillen. A szüleim
mindketten ugyanabban a laboratóriumban dolgoztak. A
halálom szempontjából semmi említésre méltó nem történt
egészen 1969. május 5-ig. Ekkor jött el a házunkba a fekete
ember.”
„Fekete ember?”
„Nganga, ahogyan utólag kinyomoztam. Sóna törzsi varázsló.
A szüleim nem voltak hajlandóak arról beszélni, hogy mi
történt Afrikában. Amikor pedig apám mesélt róla, már régen
késő volt.”
„Szóval, beállított magukhoz egy törzsi varázsló, egyenesen
Afrikából.”
 „Igen. Tisztán emlékszem. Kilencéves voltam. Délután volt,
amikor csöngettek a bejárati ajtón. Én mentem ajtót nyitni,
mert azt hittem, hogy Tom az, a szomszéd gyerek. Hát, nem
Tom volt. Egy ötven körüli, fekete férfi állt az ajtóban, csíkos
fekete gyapjúöltönyben és keménykalappal a fején. A szemeit
nagy fehér festékcsíkok rajzolták körül. Amikor meglátott,
kivillantotta a fogsorát. Aranyfogai voltak. Azt kérdezte: Itt lakik
a Helms család?”
„Mit akart?”
„Csak állt, és nézett. Én nem tudtam megszólalni. Egy idő
után apám is lejött a lépcsőn. Amikor meglátta a fekete férfit,
elsápadt. Azt mondta: menj be, Ronnie. Le voltam dermedve,
mozdulni sem tudtam.”
„Mit akar?” – kérdezte apám.
„A mbumai nők és a meg nem született gyerekeik üdvözletét
hozom” – mondta a férfi, és cigarettára gyújtott, majd a füstöt
kifújta ránk. „Mivel elvették az álmainkat, most mi is elvesszük
a magukét.”
Az öreg meggyújtotta a kezében gyűrögetett cigarettáját.
„Apám elzavarta a fenébe. Na, nem mintha nagyon biztatni
kellett volna, mert ment magától is, csak elmondta, amit akart.”
„És ezért fog meghalni?”
„Nem egészen. Már a dédnagyapám is orvos volt. Én éppen
medikus voltam a londoni orvosi egyetemen, amikor az apám
megbetegedett. Rossz alvással kezdődött. Először nem tudta
végigaludni az éjszakát. Altatókat szedett, de nem segítettek
rajta. Az átaludt óráinak száma egyre csökkent, három évvel
később már alig érte el a napi egy órát. Persze kivizsgálásról
kivizsgálásra járt, de a szomnológia akkor még csak nem is
azonosította a végzetes inszomniát. Apám 1990-ben halt meg.
Az utolsó éjszakáján magához rendelt és a tiltakozó anyám
jelenlétében azt mondta, hogy az ágyánál áll a fekete ember és
suttog. Őt látta az utolsó napjaiban. Apámnak folyamatos
dühkitörései voltak.”
„Szóval, ezért lett pszichiáter.”
„Igen, többek között. Minden energiámmal belevetettem
magam abba, hogy megértsem, mi ölte meg az apámat. Mivel a
témának nemigen voltak kutatói, ezért hamar megtettek
szakértőnek.”
„És mire jutott?”
„Semmire. Akkor sem jutottam semmire, amikor az
anyámon jelentkezni kezdtek a tünetek. Tíz évvel volt fiatalabb
az apámnál, később lett beteg. Én már praktizáló szomnológus
voltam, klinikai pszichiáter, de semmit nem tudtam tenni, hogy
megmentsem. Csak variáltam a különböző gyógyszereket, de
egyik sem hatott. Anyám a betegségének harmadik évében
kezdte el látni a fekete embert. Meggyőződése volt, hogy
elátkozták. Egyik este a betegágya mellett elmondta, miért. A
gyógyszercég, melynek apámmal Afrikában dolgoztak, egy új
fogamzásgátlót tesztelt az embereken. Mivel még a mai
Zimbabwe sem létezett, a zavaros politikai helyzetben ezt meg
lehetett tenni, csak pénz kérdése volt az egész. Szóval 1960.
május 5-én apámék háromszáz nőn, egy teljes falu
fogamzóképes lakosságán tesztelték az új szérumot. Mivel a
szer az állatkísérletekben jól vizsgázott, egy pillanatra sem
gondolták, hogy ekkora baj lesz. Mind a háromszáz nő meghalt
belső vérzésben egy héten belül.”
„Gondolom, szép kolonialista szokás szerint felelőse nem lett
az esetnek.”
„Persze, hogy nem. Apámék visszatértek Angliába, az ügyet
eltussolták, felelős nem volt. Ugyan már, ki képviselt volna egy
afrikai falut a nemzetközi bíróságon?”
„Hát, például az a fekete ember.”
„Anyámnak meggyőződése volt, hogy a fekete ember miatt
haldoklik. Meg akarta keresni és tisztázni a helyzetet vele,
lefizetni, vagy helyrehozni a dolgokat.”
„Londonból?”
„Nem. Elutaztunk Zimbabwéba, elmentünk a kórház
épületéhez, ahol megölték az embereket.”
„Gondolom, semmit sem találtak.”
„Csak a falak álltak a kórházból, mindent benőtt a gaz. A
közeli falvakban érdeklődtünk. Majdnem meglincseltek, amikor
megtudták, kik vagyunk.”
„És?”
„Látták az anyámon, hogy haldoklik, hagyták. Amikor a
fekete emberről kérdeztük a túlélőket, nem tudták
megmondani, hogy kicsoda. Azt mondták, nem ők küldték az
átkot.”
„Érdekes.”
„Igen. Miután visszatértünk Londonba, végeztem egy kis
kutatást. A faluból összesen hárman jutottak el Európába. Két
nő és egy férfi. A férfit Patrice-nak hívták és alapítványokon
keresztül került Angliába.”
 „Ő lenne a fekete ember?”
„Igen, bár a fényképét már nem tudtam megmutatni
anyámnak, mert meghalt.”
„Maga beszélt vele?”
„Nem. Patrice N’botu már évek óta halott. Autóbalesetben
halt meg, idős emberként. Azok, akik ismerték, azt mondták,
hogy a gyógyszerkísérlet megszállottja volt, minden eszközzel
igyekezett felelősségre vonni a bűnösöket. A hatóságokat
azonban nem érdekelte egy tízéves bűntény, bizonyítékok
nélkül.”
„Hát, ez pech.”
„Nekem mondja? Próbáltam kitalálni, hogy mit lehet tenni
az ilyen típusú inszomniával. Esettanulmányokat készítettem,
praktizáltam. Aztán elkezdtem látni én is a fekete embert.
Tudtam, hogy harangoztak. Próbáltam elmagyarázni a helyzetet
a kollégáknak, de mind azt gondolta, hogy az inszomniától
hallucinálok.”
„Most is látja?”
„Igen. Maga mellett ül.”
„Mit csinál?”
„Nevet.”
„Azt hittem, nem lehet ébren maradni évekig.”
„Nem is lehet. Ez azonban egy különleges állapot. Nem
egyhuzamban szűnik meg az alfa szakasz, ami az agy normális
működéséhez kell, hanem folyamatosan csökken, míg el nem
tűnik. Szerintem én olyan napi harminc perc körül járhatok,
tehát van még fél évem.”
„Látott már más ilyen esetet?”
 „Már a szüleimen kívül? Nem. Vannak azonban régi
esetrajzok, de maga a diagnózis is csak a század közepe óta
létezik.”
„Mitchells azt mondja, maga remek pszichoterapeuta volt.”
„Ó, igen. Azt hiszem, a poszttraumás stressz szindróma egyik
legkomolyabb szaktekintélyének számítottam, amíg meg nem
őrültem. A legjobb aránnyal dolgoztam és egy rakás pénzt
kerestem. Kaptam például egy pácienst, egy iraki veteránt, akit
borzalmas rémálmok gyötörtek. Azon rimánkodott a
szerencsétlen, hogy vegyem el az álmait. Azt mondta: doktor úr,
vegye el ezeket az álmokat, nem akarok álmodni semmit. Addig
nem engedte el a kezemet, amíg azt nem mondtam neki, hogy
rendben, elveszem. Másnap hálálkodva és kialudtan érkezett a
terápiára.”
„Ilyenről még nem hallottam.”
„Én sem. Ellenben másokkal is működött. Több mint kétszáz
pácienssel. Persze fent kellett tartanom a tudományos
hercehurca látszatát. Beszereztem egy kanapét és négy-öt
hónapon keresztül hallgattam a hálás páciensek faszságait,
százfontos órabérért. Próbáltam magyarázatot találni a dologra.
Úgy tűnik, ez egy mellékhatása az átoknak. El tudom venni más
emberek rossz álmait, mert a büntetésem a virrasztás.”
„Vagy téveszméi vannak az álmatlanság miatt.”
„Vagy az. Ellenben kétszáz ember, meg a családjuk,
kifejezetten hálás nekem. A köszönőlevelekhez külön mappát
kellett nyitnom. Magának vannak rossz álmai?”
„Nem, nincsenek. Tejszínhabot fújó angyalkákról álmodok.”
„Akkor mit keres itt?”
 „Keveset alszom.”
„Akarja, hogy elvegyem az álmait?”
„A világért sem szeretném terhelni a problémáimmal. Éppen
elég őrült így is.”
„Eggyel több vagy kevesebb, olyan mindegy.”
„Mondom: nincsenek rémálmaim.”
„Higgye el, sokkal egyszerűbb, ha valaki virraszt az
emberért. A legtöbben abba halunk bele, hogy senki sem
virraszt értünk. Én majd virrasztok magáért, Daniel Marosh.”
„Hát ez remek.”
„Fogja meg a kezem.”
Megfogtam.
„Valaki virraszt érted” – mondta. Hosszú másodperceken
keresztül bámultam bele az eszelős, vörös tekintetébe.
„Rendben, most már elengedheti a kezem.”
„Valaki virraszt érted” – mondta, majd elengedte. Felálltam
az asztaltól.
„Megyek, lezuhanyzom” – mondtam.
Hajnalodott.

Croissant volt reggelire, szilvadzsemmel. A csoportterápiáról

ismerős arcok rágtak körülöttem. Az öreget nem láttam sehol.
Miután végeztem a reggelivel, kopogtam Mitchells szobájának
ajtaján, de senki sem válaszolt.
„A vizsgálóban van” – mondta az egyik ápoló, aki észrevett
az ajtó előtt.
Odamentem. Az ajtó nyitva volt. Az ágyon, ahol én is
feküdtem korábban, most az öreg feküdt. Le volt szíjazva.
Tappancsok voltak a mellkasán, a fején. Egy maszkon keresztül
lélegzett. Infúzió csepegett a jobb karjába, nem volt eszméletén.
Dr. Mitchells a gép mellett állt, amibe az öreg testéről a drótok
futottak, és gondterhelten ráncolta a homlokát.
„Bocsánat” – mondtam.
„Marosh úr! Jöjjön.”
„Mi történt?”
„Ronald nekiugrott a műszakváltó ápolónak, Johnnak. Le
kellett nyugtatózni.”
„Sajnálom.”
„Én is. Ezt nézze meg” – mondta Mitchells, és felém
fordította a monitort. Különböző ábrák ugráltak rajta, olyan
betűjelzésekkel, melyeket nem értettem.
„Mit nézzek?”
„A felső ábra az agyműködést mutatja. Nézze, milyen aktív.”
„Látom. Nem kellene ilyennek lennie?”
„Nem. Ronald agya most is úgy működik, mintha ébren
lenne, és mondjuk, mintha beszélgetne valakivel. Amennyi
haloperidolt kapott, gyakorlatilag csak vegetatívan kellene
működnie.”
„Akkor most sem alszik?”
„Nem.”
Hallgattunk.
„Gondolom, azért jött, hogy kijelentkezzen.”
„Igen.”
„Jöjjön velem az irodámba, ahol alá tudja írni a papírokat.”
Mitchells leült az íróasztalához, én vele szemben.
„Megjöttek a teszteredmények” – mondta.
 „És mi bajom van?”
„Alvási apnoéban szenved.”
„Ez mit jelent?”
„Leáll a légzése a mélyalvási szakaszban, és erre felébred.”
„Értem. És ez veszélyes?”
„A folyamatos kialvatlanság az. Változtatnia kellene az
étrendjén, le kellene szoknia a dohányzásról, kerülnie kellene a
stresszt. Ezek mind előidézhetik.”
„Értem. Hol írjam alá?”
„Itt van a kilépője” – tolt elém egy papírt. Aláírtam.
„Egyébként vannak gyógyszerek, amelyek segíthetnek az
alvásban. Ezeket megküldtem Londonba a pszichiáterének.
Biztosan nem tud tovább maradni? Lenne még néhány
vizsgálat, amit el kellene végeznünk.”
„Biztosan.”
„Hát, akkor örülök, hogy megismertem.”
Délután négyre értem Londonba. Bejelentkeztem a hotelbe,
majd bekapcsoltam a laptopomat. Az e-mailjeim között ott volt
a doktornő „megfelelt” minősítése, és egy privát üzenet,
melyben írta, hogy hívjam fel, mielőtt elindulok vissza, a Közel-
Keletre. Az örömhírre kinyitottam a minibárt és megittam két
kis üveges Jack Daniel’s-t, majd kimentem a Hyde Parkba és
ücsörögtem a padon.
Amikor sötétedni kezdett, felálltam, és ugyanabba az ír
kocsmába mentem, ahol pár napja voltam. Megvacsoráztam, de
meccs kezdődött kilenckor, nekem pedig nem volt kedvem a
tömeghez. Fél tízre visszamentem a szobámba, rátettem a
telefonomat a töltőre, majd elterültem az ágyon.
Úgy aludtam, mint a tej.
 VARJÚLEVES

A vetésből szállt fel a köd. A Ford Focus ködlámpája

megvilágította a szántóföldeket szegélyező csupasz fákat. Az
autóúton nem volt forgalom. Kristóf apja két kézzel fogta a
kormányt. Ideges volt. Várta, hogy végre feltűnjön a férfi
sziluettje az út szélén. Többször a szájába vett egy cigarettát,
hogy rágyújtson, de mindig visszatette a dobozba, amikor a
kezével megérintette az ablaktekerőt. Nem akarta beengedni a
hajnali szelet a belehelt autóba.
Kristóf semmit sem látott a hajnalból. A hátsó ülésen egy kék
csíkos pokróccal betakarva, keresztben fekve aludt. A lábait
felhúzta és a kezét párnaként tette a feje alá. Az apja gyakran
hátranézett, nem takarta-e ki magát a gyerek. A kisfiú néha
megmozdult, néha megszólalt álmában.
Hűvös, kora tavaszi nap volt. Hat kilométerre jártak
Vitnyédtől. A műszerfal kijelzője a rádió felett 5 órát mutatott.
Az autóban megszólalt Kristóf apjának mobiltelefonja. Az egyik
kezét elvette a kormányról, a mellette lévő ülésen heverő
kabátjának belső zsebébe nyúlt.
„Mindjárt ott leszünk” – mondta a telefonba.
„Hová megyünk?” – szólalt meg Kristóf.
 Az apja belenézett a visszapillantó tükörbe. Látta, hogy felült
a gyerek. Három napig volt vele, szülői láthatáson.
„Egy nénihez megyünk látogatóba” – felelte.
„Milyen nénihez?”
„Egy nagyon beteg nénihez.”
„Miért beteg a néni?”
„Mert öreg” – felelte Kristóf apja.
„Nem szeretem az öregeket.”
„Hozzád képest én is öreg vagyok. A néni, akihez megyünk,
olyan nekem, mintha a második anyukám lenne.”
Az út jobb oldalán, közvetlenül a „Vitnyéd” tábla mellett egy
férfi sziluettje sötétlett a ködben. Kristóf apja lassított, megállt,
majd kiszállt a kocsiból. Kristóf az ablakon keresztül figyelte,
ahogy az apja az alakhoz lép. Pár másodpercig tanácstalanul
állt egymással szemben a két férfi, majd megölelték egymást, és
elindultak vissza a kocsihoz. Kristóf apja kinyitotta az ajtót,
elvette az anyósülésről a kabátját. A másik férfi is beszállt.
Kristóf csak most tudta megnézni közelebbről. Nagydarab,
sötétbőrű ember volt, kopott bőrdzsekiben és kockás
flanelingben.
„Ez itt a fiam, Kristóf” – mondta Kristóf apja. „Ő Laci bácsi,
apa barátja.”
„Szólíts nyugodtan Lacinak, Kristóf” – mondta férfi, és a
gyerek felé nyújtotta a kezét. Mély, ideges, barna szeme volt.
Kristóf ijedten rázta meg a kezét. Elindultak.
„Majd szólok, hol kell lekanyarodni” – mondta Laci.
„Jó.”
„Jól nézel ki. Mióta is nem láttuk egymást? Tíz éve?”
 „Van az tizenöt is. Hogy van Kuki néni?”
Laci hangja elcsuklott.
„Az orvos hazaengedte a kórházból. Nem azért engedte haza,
mert jobban van. Anya nagyon nincs jól. Ezért is szóltunk
nektek.”
„Jól tettétek, hogy szóltatok.”
„Örülök, hogy el tudtál jönni. Hogy el tudtatok.”
„Persze.”
„A puskát elhoztad?”
„Igen. Bent van hátul a csomagtartóban.”
„Akkor jó.”
Kristóf a kocsi sarkába húzódva, gyanakodva méregette az
ismeretlen férfit. Végül megszólalt.
„Laci bácsi, neked miért olyan sötét a bőröd?”
„Kristóf” – morrant fel az apja.
Laci arca felderült.
„Azért, kisfiam, mert én cigány vagyok. A cigányoknak
sötétebb a bőre” – mondta, hátrafordult és megpaskolta a
gyerek lábát.
„Itt kellett volna befordulni.”
Kristóf apja fékezett, majd hátratolatott. A ködöt vörösre
színezte a tolatólámpa fénye. Egy földúthoz értek vissza. Az
autó rázkódni kezdett, lassan haladtak előre. Végül, közvetlenül
az erdő előtt egy kis parasztház körvonalai tűntek fel. Nagy,
rozsdás vaskerítés ölelte körül a házat, előtte több autó is állt, az
udvara gondozatlan volt. A döngölt földön halomban állt az
ipari vashulladék. A feltekert ablakokon keresztül is hallották a
kutyák csaholását.
 „Megkötöm a kutyákat” – mondta Laci, és kiszállt az autóból.
„Figyelj, Kristóf, szeretném, ha nagyon kedves lennél az
itteni emberekkel” – mondta az apja.
„Rendben.”
„Tudod, a néni, akihez jöttünk, nagyon sokat segített a
nagymamádnak.”
„Hogyan segített?”
„Tudod, amikor én megszülettem, nagyon nagy baba
voltam.”
„Olyan nagy, mint én?”
„Még nálad is nagyobb. A Csufi pedig nagyon, nagyon kicsi
lány volt. Alig volt negyvenöt kiló. Majdnem belehalt abba, hogy
a világra hozott. Napokon keresztül harcoltak az orvosok az
életéért.”
„És ez a néni megmentette a Csufi életét?”
„Nem, kisfiam. Kuki néni az én életemet mentette meg.
Tudod, Csufi annyira legyengült, hogy nem tudott etetni engem.
Kuki néni etetett helyette. Még kisbaba voltam. Tudod, mit
esznek a kisbabák?”
„Igen. Tejet. Az anyukájuk cicijéből.”
„Ahogyan mondod. Engem Kuki néni etetett, amikor kisbaba
voltam.”
Kinyitották a kocsi ajtaját, és a ház felé indultak.
Laci a kapuban várta őket. A kutyák továbbra is csaholtak,
de most már távolabbról. Az udvarról gyerekzsivaj szűrődött ki.
Öt kisgyerek játszott odakint a rozsdás vasak árnyékában.
„Erre gyertek” – mondta Laci.
 Átvezette Kristófot és az apját az udvaron, be a házba. Viasz
szaga keveredett a ruhák szagával, odabent gyertyák égtek.
Félhomály volt. A parasztház legnagyobb szobájában nyolc
ember ült. Négy férfi és négy nő. A férfiak mind fehér inget és
fekete zakót viseltek, a nők fekete, virágmintás szoknyát, a
fejükön kendő. A szoba közepén egy kétszemélyes, fakeretes ágy
állt. A dunyhák között egy vékony, barázdált arcú öregasszony
feküdt. Szoknyában volt és vörös színű blúzban. Az arca ki volt
pirosítva és az ajka ki volt rúzsozva. Az ágy mellett infúziós
állvány, a vezetékcső az asszony bal karjáig ért. A nő nem volt
eszméleténél.
„Itt vannak” – mondta Laci, amikor belépett.
„Sziasztok” – mondta Kristóf apja.
Kristóf önkéntelenül is megfogta apjának kezét.
„Szia” – mondta egy harminc körüli nő. Kristóf apja ekkor
ismerte fel, hogy Kuki lánya az, Ágnes. Éveken keresztül
játszottak együtt gyerekként. A nő szeme vörös volt a sírástól,
akár a többi asszonyé.
„Köszönöm, hogy eljöttél.”
„Persze, hogy eljöttem, Ági.”
„Ő a fiad?”
„Igen.”
„Pont olyan, mint amilyen te voltál. Gyere, kisfiú, biztosan
nagyon éhes vagy, kenek neked egy zsíros kenyeret” – mondta
Ágnes Kristófnak.
„Nem szeretem a zsíros kenyeret” – felelte Kristóf, és az apja
lába mögé bújt. Kristóf apja lehajolt a gyerek mellé.
 „Most apának meg kell beszélnie pár dolgot. Ha nem vagy
éhes, menj ki és játssz odakint a gyerekekkel. Rendben?”
„Rendben.”
Kristóf elindult az udvar felé. Az apja követte tekintetével,
amíg el nem tűnt a folyosón. Amikor hallotta az udvari ajtó
csapódását, akkor fordult újra a felnőttek felé. Nézte az ágyban
fekvő csontsovány öregasszonyt, és nem tudta összeilleszteni
annak a nagydarab, életvidám nőnek az emlékével, aki állandó
vendég volt náluk gyerekkorában.
„Hogy van?”
„Tegnap már csak egy órára ébredt fel. Az orvos azt mondta,
hogy még ma elmegy” – mondta Ágnes, és elsírta magát.
A többi nő is elkezdett sírni. Kristóf apja leült az egyik
székbe és maga elé bámult. Amikor felnézett a tűnődéséből,
Kristófot látta, ahogyan megilletődötten áll a szoba bejáratánál.
Felállt és odament hozzá.
„Mi a baj, Kristóf?”
„A többi gyereken nincs cipő, apa.”
„Nem akarják besározni az ünneplő cipőjüket. Vedd le te is a
cipődet.”
„Hideg van.”
„Ha a kislányok is mezítláb vannak, annyira nem lehet
hideg.”
Megsimogatta a gyerek fejét, majd a bejárati ajtóhoz kísérte.
Figyelte, ahogyan a gyerek ruganyos mozdulatokkal kibújik a
tornacipőjéből, leveszi a zokniját. Lassan, bizonytalanul lépett
ki az udvarra, nem szokta meg a mezítlábon járást.
„Majd belejön” – gondolta az apja. „Én is belejöttem.”
 Egy darabig figyelte a fiát, ahogyan a többi gyerekhez megy,
majd bekapcsolódik a játékba.
„Menned kéne” – szólalt meg mellette Laci, és a vállára tette
a kezét. „Legalább ez legyen meg, ha már ezt kérte.”
„Megyek” – mondta, és felállt.
Felvette a kabátját és kiment az udvarra. A nap már teljesen
eltüntette a ködöt. A levegő is melegedett. A kocsihoz sétált.
Kinyitotta a csomagtartót és kivette az IZS27-es sörétes puskát.
Letörte a csövét, hogy ellenőrizze, van-e benne lőszer. Nem volt.
A puska melletti papírdobozba nyúlt, kivett négy piros hüvelyű
sörétet, és a kabátja zsebébe dugta.
„Kristóf!” – kiáltotta el magát.
A fia felnézett és odaszaladt hozzá.
„Megyek vadászni. Nem jössz velem?”
„De.”
Kimentek a főútra. Az oldalán kéken csillogott a nedves fű.
„Mire vadászunk, apa?” – kérdezte Kristóf.
„Varjúra.”
„Miért vadászunk varjúra?”
„Megesszük.”
„De a varjút nem lehet megenni. Csak a nyulat, a vaddisznót
meg az őzet.”
„A varjút is meg lehet enni. Csak mi nem szoktuk.”
„Miért nem?”
„Mert varjút csak nagyon különleges alkalmakkor eszünk.
Amikor valaki nagyon beteg.”
„És most azért vadászunk, mert az a néni nagyon beteg?”
 „Igen. A cigányok úgy tartják, hogy a halál a varjú szárnyán
repül. Ha megeszik, azzal el tudják riasztani.”
Egy darabig csendben mentek egymás mellett. A csendet
Kristóf törte meg.
„Kicsit fáj a lábam, apa.”
Kristóf apja a gyerekre nézett, ekkor vette észre, hogy nem
vette fel a cipőjét.
„Akarod, hogy a nyakamba vegyelek?”
„Nem. Már nagyfiú vagyok. Elég, ha lassabban megyünk.”
Kristóf apja kilépett a cipőjéből, levette a zokniját.
Összekötötte a két cipőt a fűzőknél, és a vállára vetette. Mentek
tovább. Tíz perc után letértek a földútról, a szántáson
gyalogoltak keresztül. A zsíros, fekete föld benyomódott a
súlyuk alatt. Egészen a mező közepéig mentek. Akkor álltak
meg, amikor húsz méterre tőlük meglátták a varjúcsapatot.
Kövérek voltak. Turkálták a földet. Kristóf izgatottan
ugrándozni kezdett.
„Ott vannak. Ott vannak” – mondta, és a kezével a varjak felé
mutatott.
„Maradj csendben. Ha észrevesznek minket, el fognak
repülni. A varjak nagyon okos állatok.”
„Nálunk biztosan nem okosabbak.”
Az apja levette a válláról a puskát.
„Megtölthetem én?” – kérdezte a gyerek.
„Ha óvatos leszel.”
Kristóf felvette a puskát. Ügyelve, hogy a föld felé mutasson,
letörte a csövét. Közben végig az apját figyelte. Az apja a kezébe
adta a két sörétet, a gyerek pedig bedugta őket a csőbe, majd
visszazárta.
„Jól csináltad.”
„Alig várom, hogy én is lőhessek” – súgta a gyerek.
„Majd ha elbírod a puskát.”
Kristóf apja átvette a fegyvert, kibiztosította, a tusát pedig a
vállába nyomta. Kétszer lőtt egymás után. A dörrenés
visszhangzott a környéken. A hangot visszaverték a fák. Több
tucat varjú repült fel.
„Eltaláltad, eltaláltad” – kiabálta a gyerek, és odarohant,
ahová az apja lőtt. Négy madár feküdt a földön.
Egy órával később érkeztek vissza a házhoz. Kristóf az apja
nyakában ült, az apja egyik kezében a puskát hozta, a másikban
a lábuknál fogva a négy varjút. A varjak fejéből vér pettyezett
az útra. Nem ugattak a kutyák. A ház felől énekfoszlányokat
hozott a szél.
„Sak az én édesem… tiszta feketébe, / Sak az én édesem tiszta
feketébe.”
Kristóf apja letette a nyakából a gyereket, majd kinyitotta a
vaskaput. Az udvaron Laci állt. Rázta a sírás. A kezében
konyhakést fogott, azzal vágta le a gombokat az ingéről.
„Meghalt az édesanyám” – mondta.
Kristóf apja belépett a házba, a fia pedig követte. A folyosón
a nők énekelve fordították befelé a falon lévő képeket, a tükröt.
A férfiak ülve, hang nélkül vágták le a gombokat a zakóikról. A
halott úgy feküdt, mintha aludna. A kezeit keresztbe kulcsolták
a mellén.
„Ezt elviszem” – mondta Ági, amikor meglátta őket.
 Kivette Kristóf apjának kezéből a varjakat, és kiment a
konyhába.
Kristóf apja cigarettára gyújtott az udvaron.
„Azért halt meg a néni, mert nem siettünk eléggé?” –
kérdezte Kristóf.
„Nem hiszem. Öreg volt már, és nagyon beteg.”
„Mi is így fogunk meghalni, apa?”
„Nem biztos, hogy így. De az biztos, hogy meghalunk.”
„Ha én meghalok, lősz nekem varjút?”
„Igen. Lövök neked varjút.”
„És sietsz is majd?”
„Igen, sietek.”
„Én is fogok neked varjút lőni.”
„Tudom” – felelte az apja, és megsimogatta a gyerek fejét.
„Sajnálom, nem kellett volna magammal hozzalak.”
„Ők most mit fognak csinálni?”
„Gyászolni fogják három napon keresztül az édesanyjukat.
Aztán visszamennek Németországba.”
„A varjúkat megeszik?”
„Igen. Az lesz az ebéd. Ezt már nem kell megvárnunk.”
„Szeretném megvárni” – mondta Kristóf.
Az asszonyok egy műanyag asztalt terítettek meg az
udvaron. A varjakat nagy, barna lábosban főzték meg, abból
szedtek mindenki tányérjára. Csak a húsuk vöröse
emlékeztetett arra, hogy nem csirkéből készült a leves. A gyerek
három tányérral evett, ami meglepte az apját.
Ebéd után elköszöntek a családtól és beültek kocsiba.
Elindultak. Húsz percen keresztül nem szóltak egymáshoz.
Kristóf apja azt hitte, elaludt a gyerek. Akkor vette észre, hogy
ébren van, amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta,
hogy a kisfiú felhúzott lábakkal ül, és gondterhelten bámul
kifelé az ablakon.
„Mi a baj?”
„Azon gondolkodom, hogy vajon eleget ettünk-e.”
„Mihez?”
„Hogy elűzzük a halált.”
„Eleget” – mondta az apja. „Ne aggódj emiatt.”
Kristóf kinézett az ablakon. A fák virágban álltak az autóút
szélén, a földeken bújt elő a termés. A szikrázó napsütésben úgy
tűnt, a halál tényleg nagyon messze van.
 TARTALOM
Vigyen el az ördög
Tél az ígéret földjén
A lét császárai
Marhanyelv
A pávaangyal
Isten országa úton van felénk
Megölni egy arabot
A kutya kölyke
Dögevő
A jó kuncsaft
Banana split
A lélek legszebb éjszakája
Valaki virraszt érted
Varjúleves
Megjelent a Pesti Kalligram Kft. kiadásában
Elektronikus kiadás, 2016

Felelős kiadó Szigeti László

Felelős szerkesztő Mészáros Sándor
Borítóterv Hrapka Tibor
Elektronikus könyv Nagy Lajos

ISBN 978-615-5603-86-0

Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok
Noto Serif – SIL Open Font License
Open Sans – SIL Open Font License