Alessandro Baricco

Novecento
Mindig úgy esett, hogy adott pillanatban valaki felemelte a fejét, és meglátta. Nehéz ezt elmagyarázni.
Úgy értem... ezen a hajón ezernél többen voltunk mindig, utazgató gazdagok, bevándorlók és más furcsa figurák,
no meg mi. És mégis volt mindig egyvalaki, egyetlen az összes között, aki elsőnek látta meg... Valaki, aki talán
épp eszegetett vagy csak úgy sétált a hídon... vagy épp a nadrágját tolta le... felnézett egy pillanatra, az óceánra
nézett... és meglátta. És akkor ott helyben megmerevedett, és a szíve majdnem szétrobbant, úgy vert, és
mindannyiszor, esküszöm, hogy minden átkozott alkalommal felénk fordult, a hajó felé és a többiek felé, és
felkiáltott (adagio és lentissimo): Amerika. És aztán úgy is maradt, mozdulatlan, olyan arccal, mintha ő
teremtette volna meg, egyes-egyedül Amerikát. A sógora talán besegített neki egy kicsit esténként a meló után és
talán vasárnaponként is, az a sógora, amelyik kőműves, jó srác... először csak épp egy ilyen kis izét akart
csinálni furnérlemezből, aztán... valahogy belelendült, és megcsinálta Amerikát...
Ő az, aki először látja meg Amerikát. Minden hajón van egy ilyen. Ne higgyék, hogy véletlenségről van
szó, nem... még csak a tuti látásról sem. Ez maga a sors. Ezeknek a fickóknak ez a pillanat mindöröktől fogva
meg volt írva az életükben. Még egészen kicsi korukban, ha jól belenéztél a szemükbe, már megláthattad bennük
Amerikát, ugrásra készen, hogy az idegpályákon, a vérereken vagy tudom is én, min, felkússzon az agyba, onnan
a nyelvre és egyszerre csak előtörjön egy kiáltásban (kiált), AMERIKA, ami már r égóta ott lapult, ezekben a
szemekben, ezekben a gyerekszemekben, mindenestül ott lapult Amerika.
Ott várt.
Erre Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento tanított meg, a legnagyobb zongorista, aki valaha is az
óceánon játszott. Az emberek szemében az tükröződik, amit majd meglátnak, nem pedig az, amit már láttak. Azt
mondta: amit majd meglátnak.
Én már láttam Amerikákat... Hét év ezen a hajón, évente öt vagy hat átkelés Európából Amerikába és
vissza, állandó lebegés az óceánon, amikor újra földre léptél, már hugyozni se bírtál egyenesen. A vécécsésze
nem mozgott ugyan, de te egyre csak tovább hintáztál. Mert a hajóról mindig le lehet szállni: de az óceánról
soha... Amikor felszálltam rá, tizenhét éves voltam. És nekem az életben csak egyetlen dolog számított: a
trombitám. Így aztán, amikor híre kelt, hogy a kikötőben embereket keresnek a Virginian tengerjáróra, én is
beálltam a sorba. A trombitámmal. 1927 januárjában. Zenészeink már vannak, mondta a Társaság embere.
Tudom. És játszani kezdtem. Ő meg csak mereven nézett, meg se rezdült az arca. Szó nélkül megvárta, amíg
befejezem. És aztán ezt kérdezte:
- Ez mi volt?
- Nem tudom.
Felragyogott a szeme:
- Amikor nem tudod, hogy mit játszol, az a dzsessz.
Aztán valami furcsát csinált a szájával, talán elmosolyodott, volt egy aranyfoga középen, de annyira
középen, mintha csak kirakatba tette volna oda eladásra.
- Ezért a zenéért majd' megvesznek odafönt.
Odafönt azt jelentette: a hajón. És a mosolyféle azt jelentette: fel vagyok véve.
Háromszor-négyszer játszottunk naponta. Először a luxusosztály kiválasztottjainak, aztán a
másodosztálynak, és néha meglátogattuk a nyomorúságos bevándorlókat, és nekik is játszottunk valamit, de
egyenruha nélkül, épp ahogy jött, és olykor ők is velünk játszottak. Azért játszottunk, mert az óceán nagy és
félelmetes, azért játszottunk, hogy az emberek ne érezzék az idő múlását, és elfelejtsék, hogy hol vannak és
kicsodák. Azért játszottunk, hogy táncoljanak, mert ha táncolsz, nem halsz meg, és Istennek érzed magad. És
ragtime-ot játszottunk, mert erre a zenére táncol Isten is, ha senki nem nézi.
Amire Isten táncolna, ha néger volna.
(A színész kimegy. Nagyon vidám és teljesen bolond dixie-zene kezdődik. A színész elegáns tengerjáró
jazzman-egyenruhában visszajön. Mostantól kezdve úgy viselkedik, mintha a zenekar is, teljes fizikai
valóságában, a színen lenne)
Ladies and Gentlemen, meine Damen und Herren, Signore e Signori, Mesdames et Messieurs, Hölgyeim
és Uraim, isten hozta önöket ezen a hajón, isten hozta önöket ezen az úszó szigeten, mely a Titanic pontos mása,
nyugalom, kérem, maradjanak ülve, odafönt az az úr ne kapkodjon összevissza, figyelek, isten hozta tehát önöket
az óceánon, de tulajdonképpen mi a fenét csinálnak maguk itt? Fogadás volt, magának higany van a fenekében,
ön harminc év késéssel indul aranyat ásni, meg akarta nézni a hajót, és nem vette észre, hogy közben elindult,
maga csak gyufáért ugrott le, a felesége meg épp most szaladt a rendőrségre, és azt hajtogatja, hogy pedig jó
ember volt, teljesen normális, harminc év házasság egyetlen veszekedés nélkül... Szóval mi a francot keresnek
itt, háromezer mérföldre bármely átkozott földrésztől és csupán kétpercnyire a következő okádástól? Bocsásson
meg, asszonyom, csak tréfáltam, ne aggódjon, ez a gőzös úgy repül, mint holmi golyó az óceán biliárdasztalán,
surrrr, már csak hat nap, két óra és negyvenhét perc és klutty, benn is vagyunk a New Yoooork nevű lyukban!
 (A zenekar premier plánban)
Nem hiszem, hogy szükséges lenne elmagyaráznom önöknek, de ez a tengerjáró jó néhány szempontból
igen különleges hajó. A megszállottan klausztrofóbiás és nagy bölcsességű Smith kapitány vezénylete alatt
(biztosan észrevették már, hogy egy mentőcsónakban alszik) gyakorlatilag egyedülálló profi csapat áll az önök
rendelkezésére. Valamennyien rendhagyóak: kormányosunk Paul Siezinsky, volt lengyel pap és pranoterapeuta,
felettébb érzékeny lelkületű, ámde vak... Rádiósunk Bill Young, nagy sakkjátékos, félkarú és dadogós...
Fedélzeti orvosunk doktor Klausermanspitzwegensdorfentag, a neve sürgős esetekben sajnos nem igazán
praktikus... De mindenekelőtt itt van:
Monsieur Pardin,
a hajószakácsunk,
ki egyenesen Párizsból érkezett, és oda nyomban vissza is tért, miután konstatálta, hogy hajónk
mindennemű konyhától mentes, ahogy azt egyébként a 12-es kabinból Monsieur Camember is észrevételezte, aki
ma épp azért tett panaszt, mert mosdója színültig tele volt majonézzel, ami valóban meglepő, hiszen a
mosdótálban rendszerint a szeletelt sajtot tartjuk - konyhánk ugyanis nincs, és ennek kell tulajdonítanunk, hogy
hajószakácsunk sincs a fedélzeten, hisz Monsieur Pardin lehetetlen helyzetbe került volna, épp ezért nyomban
vissza is tért Párizsba, nyomban azután, hogy onnan megérkezett, abban a meggyőződésben, hogy itt majd
konyhára is talál, bizony el kell ismernünk - ha ragaszkodunk a tényekhez -, hogy konyha nem létezik, s mindez
a hajó tervezőj ének mókás feledékenységéből adódik, az anorexiájáról világszerte ismert kiváló Camilleri
mérnökről van most szó, kérem, szóljon most neki leghevesebb tapsunk...
(A zenekar premier plánban)
Higgyék el nekem, ehhez fogható hajót aligha találnának: talán ha évekig keresgélnek, ráakadnak majd
egy klausztrofóbiás kapitányra, egy vak kormányosra, egy dadogós rádiósra, esetleg egy kiejthetetlen nevű
orvosra is, mind egy fedélzetre zsúfolva, konyhátlanul. Esetleg. De ami az életben többé sosem eshet meg
magukkal, és erre esküszöm, az az, hogy itt ülnek a fenekükön a tíz centi magas nyugszékek és több száz
köbméter víz felett, az óceán közepén, szemük előtt ezzel a csodával, fülükben ezzel a varázslattal, lábukban
ezzel a ritmussal, szívükben pedig az egyetlen és utánozhatatlan sound, az óriásian hatalmas ATLANTIC JAZZ
BAND!!!
(A zenekar premier plánban. A színész sorra bemutatja a zenészeket. Minden elhangzott nevet rövid szóló
követ)
Klarinétozik San "Sleepy" Washington!
Bendzsón játszik Oscar Delaguerra!
A trombitás Tim Tooney!
A pozanos Jim "Breath" Gallup!
A gitáros Samuel Hockins!
És végül a zongoránál... Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento.
A legnagyobb.
(A zene hirtelen megszakad. A színész felhagy a konferansziészöveggel és -hanghordozással, és miközben
tovább mesél, leveszi zenészegyenruháját)
Tényleg ő volt a legnagyobb. Mi zenéltünk, ő valami egészen mást csinált. Ő játszott... Valami olyat, ami
nem létezett azelőtt, hogy ő belekezdett volna, oké? Valamit, ami sehol sem létezett. És amikor felállt a
zongorától, többé már az sem volt... már eltűnt, véglegesen... Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento.
Amikor utoljára láttam, egy bombán ült. Nem viccelek. Egy ilyen rakás dinamiton ült. Hosszú történet... Azt
mondta: "Nem vagy teljesen elveszve, ha van még egy jó történeted és valaki, akinek elmeséld." Az ő története...
az azért nem akármi. És a saját története volt. Az igazat megvallva őrült egy sztori, de szép... És azon a napon,
ott, a dinamiton ülve nekem ajándékozta. Mert én voltam a legjobb barátja... Hatalmas baromságokat csináltam,
ha a fejem tetejére állítanak, bizony isten, nem potyog ki semmi a zsebemből, még a trombitám se, eladtam,
mindent eladtam, de ezt a történetet... nem, ezt a történetet nem veszítettem el, itt van még mindig, tiszta és
megmagyarázhatatlan, akárcsak az a zene, amelyet az óceán közepén játszott varázszongoráján Danny
Boodmann T. D. Lemon Novecento.
(A színész a kulisszák felé tart. Halljuk, amint a zenekar újra játszani kezd, ezúttal a finálét. Amikor az
utolsó akkord is elhal, a színész ismét a színre lép)
Egy Danny Boodmann nevű tengerész talált rá. Egy szép reggelen fedezte fel egy kartondobozban, amikor
Bostonban már minden utas leszállt. Tíznapos lehetett, alig több. Még csak nem is bőgött, csak úgy csendben
feküdt, nyitott szemmel a nagy dobozban. Valaki otthagyta az első osztály báltermében. A zongorán. De nem
úgy tűnt, mintha első osztályú újszülött lenne. A bevándorlók csinálnak ilyet általában. Stikában lebabáznak
valahol a hídon, a gyereket meg itt hagyják. Nem gonoszságból, isten ments. A nyomor teszi ezt, a fekete
nyomor. Egy kicsit úgy, mint a ruhájuk dolgában is... Agyonfoltozott gatyában szálltak fel a hajóra, mindenki
kopott és rongyos, az egyetlen létező ruhájukat hordták. De a végén, hiszen Amerika azért csak Amerika,
mindenki rendesen felöltözködve szállt partra, a férfiakon még nyakkendő is volt, a gyerekeken meg valami
fehér ingféle... ehhez értettek, a hajóút húsz napja alatt lázasan szabtak és varrtak, végül a hajón egyetlen
függöny, egy árva lepedő sem maradt, semmi: kiöltöztek Amerika tiszteletére. Az egész család. Mit lehetett
volna nekik mondani...
Nos, ezenfelül olykor összejött nekik egy kölyök is, másképp szólva eggyel több éhes száj, no meg egy
nagy csomó komplikáció a bevándorlási hivatalnál. Ezért inkább a hajón hagyták a gyereket. A függönyökért és
a lepedőkért cserébe. Ezzel a sráccal is ez történhetett. Kiokoskodták, hogy ha az első osztály báltermében
felejtik a zongorán, esetleg egy pénzeszsák talál rá, és akkor egész életében boldog lesz majd a srác. A terv jó
volt. De csak félig működött. Nem lett pénzeszsák. Zongorista viszont igen. És a legjobb, esküszöm, a legjobb.
Nos az öreg Boodmann talált rá, és megpróbált valami olyan jelet keresni, amiből kiderül, hogy ki lehet a
srác, de csak egyetlen kék tintás feliratot talált a kartondobozon: T. D. Lemoni. Még valami rajzféle is volt
mellette, olyan citromformájú. Kék az is. Danny philadelphiai néger volt, hatalmas ember, gyönyörűség ránézni.
A csecsemőt a karjába vette, és így szólt hozzá: "Helló, Lemon!" És megmoccant benne valami, valami olyan
érzés, mintha egyszeriben apa lenne. Élete hátralevő részében mindvégig meg volt győződve róla, hogy a T. D.
rövidítés annyit tesz, mint Thanks, Danny. Kösz, Danny. Kész abszurdum, de ő hitt ebben. A kölyköt direkt neki
hagyták ott. Biztos volt benne... T. D., Thanks, Danny. Egy napon valaki újságot hozott neki, volt benne egy
reklám, egy idióta fejű pasi vékony bajus zkával, amolyan latin lover stílusú, meg egy ekkora rajzolt citrom,
mellette a felirat: "Tano Damato, a citromok királya, Tano Damato, a királyok citroma", tudom is én milyen
oklevéllel vagy első díjjal vagy mi... Tano Damato... Az öreg Boodmann nem csinált belőle ügyet. "Ki ez a
buzi?" - kérdezte. És elkérte az újságot, mert a futameredmények is benne voltak. Ő nem lóversenyzett: csak a
lovak nevét szerette, de azt szenvedélyesen. Mindig ilyeneket mondott: "Ezt hallgasd meg, figyelj, tegnap futott
Clevelandben, figyelj, Bajkeresőnek hívják, felfogtad? Ez hogy az istenbe lehetséges? Nézd, Tud Még Jobbat,
hát nem röhejes?" Szerette a lovak nevét, ez volt a szenvedélye vagy mi. Hogy melyik nyert, teljesen mindegy
volt neki.
A kölyöknek elsőként a saját nevét adta: Danny Boodmann. Megbocsátható hiúság. Aztán hozzátette még
a T. D. Lemont, ahogy a kartondobozon állt, mert azt mondta, mindig jó, ha az ember nevében középen betűk
vannak: "Minden ügyvédnek van", helyeselt Burty Bum, az egyik gépész, aki sitten is ült már egy John P. T. K.
Wonder nevű ügyvéd jóvoltából. "Ha ügyvéd lesz, megölöm" - szögezte le az öreg Boodmann, de azért
meghagyta a név közepén a két kezdőbetűt, ami most már így hangzott: Danny Boodmann T. D. Lemon. Szép
név volt. Még tanulmányozgatták egy keveset, csendesen ismételgették, az öreg Danny meg a többiek lent a
kazánházban, de hideg kazánok mellett, a bostoni kikötő vizén. "Szép név - szólt végül az öreg Boodmann -, de
hiányzik még valami. Valami nagy finis hiányzik." Ez igaz is volt. Hiányzott még a nagy finis. "Adjuk hozzá a
keddet - mondta Sam Stull, a pincér. - Kedden találtad, hívd hát Keddnek." Danny gondolkozott egy kicsit.
Aztán elmosolyodott. "Jó ötlet, Sam. Ennek az átkozott évszázadnak az első évében találtam, nem?
Novecentónak fogjuk hívni, Ezerkilencszáznak." - Novecento? - Novecento. Ezerkilencszáz. - De ez egy szám! -
Ez csak volt szám: mostantól kezdve név. Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento. Tökéletes. Gyönyörű.
Hatalmas egy név, Krisztusom, tényleg nagy név. Ilyen névvel sokra viszi még. A kartondoboz fölé hajoltak.
Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento rájuk nézett, és elmosolyodott, ők meg tisztára elképedtek: sosem
hitték volna, hogy egy ilyen kicsi gyerek ekkorát tud szarni.
Danny Boodmann még nyolc évig, két hónapig és tizenegy napig volt tengerész. Aztán az óceán kellős
közepén egy viharban elszabadult kötéltárcsa hátba vágta. Három napig haldoklott. Belül teljesen
szétroncsolódott, képtelenség volt őt helyrehozni. Akkoriban Novecento még kissrác volt. Leült Danny ágya
mellé, és nem mozdult onnan. Volt mellette egy stósz régi újság, s a három napot azzal töltötte, hogy felolvasta
az öreg Dannynek az összes futameredményt, pedig az úgy kínlódott, mint egy kutya, a fogát csikorgatta
fájdalmában. Egymás mellé tette a betűket, ahogy Danny tanította, ujját a papírra szorítva, szemét egy pillanatra
sem emelte fel a sorokról. Nem olvasott gyorsan, de olvasott. Így halt meg Danny a hetedik chicagói futamon,
ahol Ivóvíz két hosszal hagyta le Minestronét és öt hosszal Kék Alapozót. Hozzá kell tennem, hogy e nevek
hallatán nem bírta ki röhögés nélkül, és röhögve ment az örök vadászmezőkre. Nagy vászonba csavarták, és
visszaadták az óceánnak. A vászonra piros tintával a kapitány ezt írta: Thanks, Danny.
És így lett hirtelen Novecento másodszorra is árva. Nyolcéves volt, és maga mögött tudott vagy ötven
Európa-Amerika oda-vissza utat. Az óceán volt az otthona. Ami a szárazföldet illeti, oda sose tette a lábát. Látta
persze a kikötőből. De sosem szállt ki. Az igazat megvallva Danny félt, hogy elveszik tőle Novecentót a sok
papírzűr, a vízumok meg hasonlók miatt. Olyannyira, hogy Novecento minden alkalommal a fedélzeten maradt,
a hajó pedig nem sokkal később újra útnak indult. Vagyis Novecento a világ számára nem létezett: egyetlen
városban, egyházközségben, kórházban, egyetlen börtönben, baseballcsapatb an sem volt bejegyezve a neve.
Nem volt hazája, sem születési dátuma, családja sem volt. Nyolcéves volt: de hivatalosan meg sem született.
"Ez nem mehet így sokáig" - mondogatták néha a többiek Dannynek. "És ráadásul törvényellenes is." De
Dannynek volt egy mindent lezáró válasza: "Francba a törvénnyel" - mondogatta. És innentől kezdve nemigen
lehetett vitatkozni.
Azon az úton, amelyen Danny meghalt, a kapitány Southamptonba érve úgy határozott, itt az ideje, hogy
véget vessen ennek az állapotnak. Értesítette a kikötői hatóságokat, és elküldte helyettesét, kerítse elő
Novecentót. Csakhogy a helyettes képtelen volt megtalálni a fiút. A hajón két napig mindenki őt kereste. Semmi.
Eltűnt. Senki sem dolgozta fel még igazán az esetet, mert a Virginianon mindenkihez valahogy hozzánőtt már ez
a kölyök. Senki nem merte szóba hozni, de... elég gyors dolog a híd tetejéről a vízbe ugrani és... a tenger, a
tenger azt teszi, amit jónak lát és... Olyannyira, hogy mindenkinek a lelkébe beleköltözött egy kicsit a halál,
amikor huszonkét nap múlva elindultak Rio de Janeiro felé anélkül, hogy Novecento előkerült volna vagy
bármilyen hírt hallottak volna felőle... Most is, mint minden induláskor, megszólalt a hajókürt, és tűzijáték is
szikrázott a víz felett, valahogy mégis más volt minden, elvesztették Novecentót örökre, valami kikezdte a
mosolyukat, mindnyájuknak marcangolta valami a belsejét.
A hajóút második éjszakáján, mikor már az ír partok fényei sem látszottak, Barry, a személyzeti főnök
mint őrült száguldott be a kapitány kabinjába, felrázta, és azt lihegte, hogy ezt azonnal meg kell néznie. A
kapitány káromkodott, de feltápászkodott.
Első osztály, bálterem.
Leoltott lámpák.
A bejáratnál pizsamás sziluett. A kabinjaikból kiráncigált utasok .
És tengerészek is és három koromfekete fickó a gépházból és még Truman is, a rádiós.
Csendben figyelnek mind.
Novecento.
A zongoraszéken ült, lábai lógáztak a levegőben, a földet sem érték el.
És
olyan igaz, mint az egy igaz Isten,
játszott.
(Felvételről elindul egy zongorára írott inkább könnyű, lassú, diadalmas zene)
Nem tudom, miféle átkozott zenét játszott, rövid volt, de... szép. Az egészben nem volt semmi trükk,
tényleg ő játszott, az ő keze matatott a billentyűkön, de csak az Isten tudja, hogyan. Hallani kellett azt, ami
kikerekedett belőle. Állt ott egy asszony rózsaszín pongyolában, hajcsavarókkal... az az igazi pénzeszsák, ha
értik, mire gondolok, valami biztosítóssal összeállt amerikai nő... na és neki nagy könnyek gördültek lefelé az
éjszakai pakolásán, nézte, és bőgött, és nem bírta abbahagyni. Amikor meglátta maga mellett a meglepetéstől
fortyogó, de szó szerint fortyogó kapitányt, amikor meglátta maga mellett, szipákolt, mármint a gazdag kövér nő,
szipogva a zongorára mutatott, és azt kérdezte:
- Hogy hívják?
- Novecento.
- Nem a dalt, a kisfiút.
- Novecento.
- Úgy, mint a dalt?
Nos, az ilyen típusú társalgást egy tengerésztiszt nemigen bírja tovább négy-öt mondatnál. Főleg épp
amikor megtudja, hogy egy halottnak hitt kölyök nemcsak hogy él, hanem időközben még zongorázni is
megtanult. Faképnél hagyta a bőgő, kövér asszonyságot, és tutti quanti, pizsamanadrágban és kigombolt
egyenruhafelsőben, határozott léptekkel átvágott a termen. Megállt a zongora mellett. Sok mindent akart
mondani ő ebben a pillanatban, többek között ezt: "Hol a fészkes fenében tanultad?", és ezt is: "Hol a pokolban
voltál?". De mint sok egyenruhához szokott ember, végül ő is egyenruhául gondolkodott. Ezért ezt mondta:
- Novecento, ez az egész ellenkezik a szabályzattal.
Novecento abbahagyta a játékot. Szűkszavú kölyök volt, de gyorsan tanult. A kapitányra nézett
gyöngéden, és így szólt:
- Francba a szabályzattal.
(Audióban viharzajokat hallunk)
Felébredt az óceán / az óceán kisiklott / víz robban az égben / alázuhan / széjjeltépi a felhőket és a csillagokat
/ dühödt az óceán / elszabadult / de meddig nem tudja senki / reggeltől estig / abbahagyja majd egyszer / mama
az ilyen izék mama / ezekről nem szóltál nekem / aludj kicsim / ez az óceán bölcsődala / téged ringat az óceán /
még hogy ringat / dühödt az óceán / mindenütt / tajték / és rémálom / őrült az óceán / amilyen messzire csak
látunk / mindenhol sötét / nagy fekete falak / görögnek szét / és azok ott mind / tátott pofával / várják / hogy
abbamaradjon / hogy elsüllyedjünk / nem akarom, mama / nyugodt vizeket akarok / tükörvizet / állíts meg / ezek
a vízfalak / mind lezúdulnak / és ez a ricsaj /
azt a vizet akarom újra, melyet ismersz
a csendet
a fényt
és a repülő halakat
a víz felett
repülőket.

Első hajóút, első vihar. Nagyszerű. Arra sem volt időm, hogy felfogjam, hol vagy ok, amikor
belecsöppentem a Virginian történetének egyik legrondább viharába. Az éjszaka közepén egyszer csak
megelégelte, és hopp!, mindent a francba küldött. Mármint az óceán. Mintha sose akarná abbahagyni. Nem
mondanám, hogy egy fickó, aki a hajón trombitál, vihar esetén kifejezetten hasznossá tudná tenni magát. Esetleg
abbahagyhatja a trombitálást, csak hogy ne bonyolítsa tovább a dolgokat. Aztán nyugiban marad a fekvőhelyén.
Csakhogy én erre képtelen voltam. Hiába próbálsz másra gondolni, előbb-utóbb biztosan ilyen szavak kezdenek
motoszkálni meg vibrálni az agyadban: csinálj úgy, mint egy patkány. Én nem akartam úgy megdögleni, mint
egy patkány, ezért előmásztam a kabinomból, és bolyongani kezdtem jobbra-balra. Azt sem tudtam, hova
menjek, még csak négy napja voltam a hajón, és örültem, ha megtaláltam azt a folyosót, amit kerestem. Ezek a
gépek valóságos úszó városok. Nem viccelek. Szóval mindenemet jól bevertem, a folyosókat amúgy
véletlenszerűen követtem, ahogy elém jöttek, végül meg eltévedtem. Teljesen kész voltam. És akkor valahonnan
megjelent egy fekete ruhás, elegáns fickó, nyugodtan lépkedett, egyáltalán nem látszott rajta az égvilágon semmi
elveszettség, esendőség, mintha még a hullámok dörömbölését sem hallotta volna, mintha Nizzában lett volna az
Angol sétányon: ez a fickó volt Novecento.
Huszonhét éves lehetett akkor, de idősebbnek látszott. Én alig ismertem: a zenekarban együtt játszottunk
négy napja, de ez volt minden. Azt sem tudtam, melyik a kabinja. Persze a többiek beszéltek már róla. Furcsa
dolgokat meséltek: azt mondták, Novecento még sosem szállt partra. A hajón született, és azóta ki se tette onnan
a lábát. Soha. Huszonhét évig egyszer se lépett szárazföldre. Ez valahogy mindig irtó nagyzolásnak tűnt... Azt is
mondták, hogy valami nem létező zenét játszik. Én csak annyit tudtam, hogy akárhányszor nekikészülődtünk a
játéknak a bálteremben, Fritz Hermann, egy fehér, akinek fogalma sem volt a zenéről, viszont elég jóképű volt
ahhoz, hogy ő legyen a zenekar karnagya, Novecentóhoz lépett, és halkan így szólt:
- Novecento, normális hangokat, légy szíves. Rendben?
Novecento bólintott, és normális hangokat játszott, maga elé meredt, soha egy pillanatra nem tévedt le
tekintete a kezére, mintha valahol egészen máshol járna. Most már tudom: tényleg máshol járt. De ezt akkoriban
nem tudtam: egy kicsit furcsának találtam őt, ennyi.
Azon az éjszakán, a vihar kellős közepén afféle benyomást keltett, mint egy "elegáns úr a korzón", és
amikor észrevett engem, a holtsápadt arcú fickót, valamelyik folyosó útvesztőjében bolyongva, rám nézett,
mosolygott, és így szólt: "Gyere.".
Na most, ha egy srác, aki azért van a hajón, hogy a trombitáját fújja, baromi vihar közepette találkozik egy
fickóval, aki azt mondja neki: "Gyere", nos, a trombitás srác ebben az esetben egyetlen dolgot tehet: megy. Tehát
mentem. Ő járt. Tök simán. Én... én egy kicsit másképp... Nem volt olyan jó kiállásom, mint neki, mindegy...
végül felértünk a bálterembe, és ide-oda tántorogva, főleg én, mert úgy tűnt, mintha neki sínek lennének a talpa
alatt, végül a zongorához értünk. Lélek sem volt a közelben. A majdnem teljes sötétségben csak néhány fénypont
világított itt-ott. Novecento a zongoralábakra mutatott.
- Oldd ki a fékeket - mondta. A hajó úgy táncolt, hogy öröm volt nézni, az ember alig állt a lábán, és teljes
értelmetlenség volt kioldani a görgőket.
- Ha bízol bennem, oldd ki.
Bolond ez a fickó, gondoltam. És kioldottam.
- Most gyere, ülj ide - szólt aztán Novecento.
Nem értettem, mit akar csinálni, tényleg semmit nem értettem. Ott álltam a zongorába kapaszkodva, ami
lassan csúszkálni kezdett, mint egy hatalmas fekete szappan. Szar helyzet volt, esküszöm, nyakig a viharban, és
ráadásul még ez az őrült is, leült a zongoraszékre, arra a másik átkozott szappanra, kezét meg mozdulatlanul
nyugtatta a billentyűkön.
- Ha most le nem ülsz, többé az életben nem fogsz leülni - szólt az őrült mosolyogva. (Felmászik egy
szerkentyűre, amely valamiféle átmenet a hinta és a trapéz között) Oké. Ha már így benne vagyunk a szarban,
ugráljunk benne páros lábbal, nem? Mi vesztenivalóm lenne, oké, leülök a rohadt székedre, tessék, ülök. És
most?
- És most már ne félj.
És játszani kezdett.
(Zongoraszó indul. Tánczene szól, könnyű, lágy keringő. A hinta beindul, a színészt a színpad fölött
forgatja, repíti. Ahogy a színész belemelegszik a szövegbe, a mozgás úgy fokozódik egyre, míg végül már a
kulisszákat súrolja a hinta)
Nem muszáj senkinek elhinni, és az igazat megvallva én magam sem hinném, ha valaki más mesélné, de
tény, hogy a zongora lassan csúszni kezdett a bálterem parkettján és mi vele együtt, én és Novecento, játék
közben rá sem nézett a billentyűkre, egészen máshol járt, és a zongora követte a hullámokat, ellódult az egyik
irányba, aztán máshonnan gurult vissza, majd csak úgy forgott önmaga körül, egyenesen az üvegfal felé csúszott,
hogy egy hajszálnyira tőle egyszerre csak irányt váltson, azt akarom mondani, hogy az egész olyan volt, mintha
az óceán ringatná és minket is ővele, én nem értettem az egészből semmit, Novecento pedig játszott, abba nem
hagyta volna, és egyszerre világossá vált, hogy nem csak játszott rajta, nem elégedett meg ennyivel, ő irányította,
értik?, a billentyűkkel, a hangokkal, fogalmam sincs, mivel, mindenesetre úgy irányította, ahogy akarta, tudom,
hihetetlennek tűnik. És míg az asztalok között repkedtünk, súrolva lámpát és fotelt, megértettem, hogy mit is
csináltunk valójában, miben mesterkedtünk: táncoltunk az óceánnal, őrült és tökéletes táncosok, lassú keringőbe
merülve az éj aranyozta parketten. Oh, yes.
(A színpad teljes nagyságában repkedni kezd a hintán, boldogan, miközben az óceán egyre őrültebbé válik,
a hajó mind veszettebben táncol, és a zongoraszó különféle hangeffektusokkal furcsa keringőt diktál, gyorsul,
majd lassít, pörög, egyszóval ő "vezeti" a nagy mókát. Majd az ezredik akrobatamutatvány után egy ügyetlen
manőver következtében a színész hirtelen magához tér - valahol a kulisszák mögött. A zene szeretne "fékezni",
de már késő. A színésznek csak arra van ideje, hogy felkiáltson
- Krisztusom...
és eltűnik a kulisszák mögött, útjában lesodor valamit. Nagy csörömpölés hallatszik, mintha egy hatalmas
üveget tört volna be, egy bárpultot, valamit. Veszett lárma. Majd ugyanott, ahol előzőleg eltűnt, megjelenik, és
lassan visszatér a színre)
Novecento elmagyarázta, hogy a dolgot még tökéletesíteni kell. Én pedig azt mondtam neki, szerintem
csak a fékek rögzítéséről van szó. Amikor elcsendesült a vihar, a kapitány így szólt hozzánk (hevesen és
átéléssel):
- AZ ÖRDÖGBE LETAKARODTOK NYOMBAN MINDKETTEN A GÉPHÁZBA ÉS OTT IS
MARADTOK KÜLÖNBEN SAJÁT KEZEMMEL FOJTALAK MEG ÉS HOGY VILÁGOS LEGYEN
KIFIZETTEK MINDENT AZ UTOLSÓ FILLÉRIG MÉG HA EGÉSZ ÉLETETEKBEN MELÓZNOTOK
KELL IS ÉS EZ OLYAN BIZTOS MINT HOGY EZT A HAJÓT VIRGINIANNAK HÍVJÁK ÉS HOGY TI
KETTEN A LEGNAGYOBB BARMOK VAGYTOK AKIK VALAHA IS ÁTSZELTÉK AZ ÓCEÁNT!
&n bsp; És ezen az éjszakán, ott lent a gépházban barátok lettünk, Novecento és én. Életre-halálra.
Mindörökké. Azzal töltöttük az időt, hogy összeszámoltuk, hány dollárra rúghat mindaz, amit szétzúztunk. És
mennél magasabbra nőtt a szám, annál jobban röhögtünk. Ahogy így visszagondolok rá, azt hiszem, ez volt
maga a boldogság. Vagy legalábbis nagyon hasonlított rá.
Ezen az éjszakán kérdeztem meg tőle, igaz-e a történet a hajóról meg őróla, hogy rajta született vagy mi,
meg a többi... hogy tényleg sosem lépett partra. Ő meg válaszolt:
- Igen.
- De igazán igaz?
Komoly volt.
- Igazán igaz.
És nem tudom, miért, de akkor egy pillanatra minden szándék és megfontolás nélkül megborzongtam:
megborzongtam a félelemtől.
A félelemtől.
Egy nap megkérdeztem Novecentót, mire gondol, amikor játszik, és mit néz olyan mereven maga előtt, hol
jár a feje, míg a keze teljesen magányosan sétálgat fel-alá a billentyűkön. És ő így válaszolt: "Ma gyönyörű
vidéken jártam, a nők haja csak úgy illatozott, és fényben úszott minden, és hemzsegtek a tigrisek."
Utazgatott vagy mi.
És mindannyiszor máshova ment: hol London belvárosába, hol távoli vidéket szelt át vonaton, hol magas
hegyre mászott, ahol a hó derékig ér, vagy éppen a világ leghatalmasabb templomába zarándokolt oszlopokat
számolni és farkasszemet nézni a feszülettel. Utazott. Talán azt a legnehezebb megérteni, honna n volt egyáltalán
fogalma arról, mi mire hasonlít, milyen egy templom, a hó, a tigrisek és... úgy értem, sosem szállt le a hajóról,
egyetlen árva alkalommal sem, komolyan, ez így igaz. Sosem, egyetlenegyszer sem. Pedig mindezt mintha látta
volna. Ha Novecentónak azt mondtad: "Jártam egyszer Párizsban", ő azt kérdezte, hogy láttad-e azt az izé-kertet
vagy hogy vacsoráztál-e ezen és ezen a helyen, mindent tudott, ezt mondogatta: "Én ott legjobban azt szeretem,
ahogy várom a naplementét a Pont-Neufön sétálgatva, és amikor az uszályok a hídhoz érnek, megállok és nézem
őket fentről, és integetek nekik."
- Te jártál már Párizsban, Novecento?
- Nem.
- De hát...
- Vagyis... igen.
- Hogyhogy igen?
- Párizs.
Az ember elintézhette volna azzal, hogy dilis. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Amikor egy fickó
halálpontosan elmondja, milyen szag van nyáron a Bertham Streeten eső után, nem mondhatod, hogy őrült, csak
azért, mert sosem járt a Bertham Streeten. Ő ezt az illatot valóban beszívta, mármint a Bertham Street illatát,
amikor valakinek a szemébe nézett, amikor valakinek a szavait hallgatta. A maga módján: de igazából. A világot
talán sosem látta. De a világ huszonhét éve itt volt ezen a hajón, és Novecento huszonhét éve figyelte ezen a
hajón. És ellopta a lelkét.
Tehetsége volt hozzá, azt meg kell hagyni. Tudott hallgatni. És tudott olvasni. Nem könyvet, azt mindenki
tud, ő az embereket tudta elolvasni. Azokat a jeleket, amelyeket az ember magával cipel: helyeket, neszeket,
szagokat, hazát, történetet... ami elejétől végéig az emberre van írva. És ő olvasta, végtelen figyelemmel
rendszerezte, rendezgette, rakosgatta... Mindennap hozzátett valami apró részletet ehhez a hatalmas térképhez,
amit apránként rajzolt magának bent a fejében, ehhez a hatalmas térképhez, ami az egész világot ábrázolta,
széltében és hosszában, gigászi városokkal és bárpultokkal, hosszú folyamokkal és kis tócsákkal, és repülőkkel
és oroszlánokkal - gigászi térképet rajzolt. És aztán utazgatott rajta, mint valami isten, miközben ujjai fel-alá
sétálva simogatták a ragtime dallamát.
(Melankolikus ragtime szólal meg felvételről)
Évekig gyűjtöttem az erőt, majd egy nap minden bátorságomat összeszedtem, és megkérdeztem tőle. Az
istenért, Novecento, miért nem szállsz ki soha, legalább egyszer, egyetlenegyszer, miért nem nézed meg saját
szemeddel a világot? Miért maradsz folyton ebben a vízen ringó börtönben, amikor a Pont-Neuf hídján
nézhetnéd az uszályokat meg a többit, azt csinálhatnál, amit csak akarsz, úgy zongorázol, mint egy isten,
mindenki megőrülne érted, egy halom pénzt kereshetnél, kiválaszthatnád magadnak a legszebb házat,
építtethetnél magadnak akár hajó formájú házat is, mit számít?, de oda építhetnéd, ahova csak akarnád, tigrisek
közé például, vagy a Bertham Streetre... az istenit, nem járhatsz egész életedben oda-vissza a tengeren, oda és
vissza, mint egy barom... te nem vagy marha, Novecento, nagy vagy, és itt a világ, csak ezen az átkozott
hajóhídon kell lépned néhányat, igazán nevetséges az a néhány lépcsőfok, viszont odalent minden rád vár, az
isten szerelmére, minden rád vár a lépcső alján, minden. Miért élsz így, ahelyett, hogy leszállnál erről az izéről,
legalább egyszer, egyetlenegyszer.
- Novecento... Miért nem szállsz ki?
- Minek?

1931 nyarán történt, hogy Jelly Roll Morton felszállt a Virginian fedélzetére. Tiszta fehérben, a kalapját is
beleértve. És egy ekkora gyémánttal az ujján.
Ő volt az az ember, aki a koncertplakátjaira ezt nyomatta: ma este a dzsessz feltalálója, Jelly Roll Morton
játszik. Ő ezt nemcsak úgy gondolta, hanem meg is volt győződve róla: ő a dzsessz feltalálója. Zongorán játszott.
Egy kicsit mindig fél fenéken ült, két keze mint két lepke. Ultra lights. Kuplerájokban kezdte New Orleansban,
ott tanulta meg, miként érintgesse lágyan a billentyűket és cirógassa a hangokat: egy emelettel feljebb emberek
szeretkeztek, nem kültelki lebuj ricsaját akarták hallgatni: olyan zenére vágytak, mely képes besiklani a kárpit
mögé és az ágy alá anélkül, hogy őket bármiben is zavarná. És ő épp ilyen zenét játszott nekik. Ebben tényleg ő
volt a legjobb.
Egy nap valahol hallott Novecentóról. Valami olyasmit mondhattak neki: ez a gyerek, ez a legnagyobb. A
világ legnagyobb zongoristája. Képtelenségnek tűnik, mégis könnyen lehet, hogy így történt. Novecento
egyetlen hangot sem játszott még a Virginianon kívül, de a maga módján híres volt akkoriban, kész legenda. A
hajóról leszálló emberek valami furcsa zenéről meséltek, meg egy zongoristáról, mintha négy keze lett volna,
annyi hangot bírt lefogni. Különös történetek keringtek, közülük néhány igaz is, mint például Wilson amerikai
szenátor esete, aki végig harmadosztályon utazott, mert ott játszott Novecento, már amikor nem a normális
hangokat játszotta, hanem a sajátjait, amelyek viszont nem voltak normálisak. Volt egy zongorája odalent, és
délutánonként vagy késő esténként járogatott le. Először nem játszott, ő volt a hallgató: kérte az embereket, hogy
énekeljenek neki, bármit, amit ismernek, olykor valaki előszedett egy gitárt v agy egy harmonikát vagy akármit,
és játszani kezdett, az isten tudja, hova valósi nótákat... És Novecento hallgatta. Aztán simogatni kezdte a
billentyűket, míg a többiek tovább énekeltek vagy játszottak, aztán lassanként a simogatásból igazi zene lett,
hangok bújtak elő a zongorából - fekete pianínó volt -, és ezek már egy más világ hangjai voltak. Minden benne
volt: összekapaszkodott az egész világ minden zenéje. Az embernek tátva maradt a szája, még Wilson szenátoré
is, arról nem is beszélve, hogy harmadosztályon utazott, őrülten elegánsan a bűz közepén, és erőszakkal kellett őt
leráncigálni, amikor partot értünk, mert ő maga fent maradt volna, hogy átkozott életének maradék napjait
Novecentóval tölthesse. Komolyan. Benne volt az újságban is, tényleg így volt. Így történt.
Szóval valaki elment Jelly Roll Mortonhoz, és azt mondta: van egy fickó ezen a hajón, aki azt csinál, amit
csak akar. Ha dzsesszhez van kedve, hát azt játszik, ha nem, játszik neked valamit, ami olyan, mint húsz dzsessz
egyszerre. Jelly Roll Mortonnak átkozott a természete, ezt mindenki tudta. Így szólt: "És hogy a francba tudna
játszani egy olyan alak, akinek még ahhoz sincs elég mersze, hogy leszálljon egy rohadt hajóról?" És röhögni
kezdett, mint egy eszelős, ő, a dzsessz feltalálója. A dolog talán ennyiben is maradt volna, ha valaki hozzá nem
teszi: "Most nevess, öregem, mert ha ez a fickó egy nap partra száll, te bizony visszamehetsz kalimpálni a
kuplerájodba, biz' isten visszamész a kupidba." Jelly Roll már nem nevetett, előhúzott a zsebéből egy kis
gyöngyház berakásos pisztolyt, és a srác fejéhez szorította, aki az előbb beszélt, de nem lőtt, hanem ezt mondta:
"Hol az a rohadt hajó?"
Párbajra gondolt. Akkoriban még létezett ilyesmi... A srácok bravúros darabokkal megmérkőztek, és a
végén az egyik nyert. Ez ilyen zenészdolog. Se vér, se gyűlölködés, mármint olyan vérre menő gyűlölet. Zene és
pia. Néha egész éjs zakán át tartott. Jelly Roll Morton arra gondolt, hogy egyszer s mindenkorra leszámol ezzel a
vízi zongoristával és a körülötte terjengő mendemondákkal. Amúgy rendesen leszámol vele. A gond csak az
volt, hogy Novecento sosem játszott a kikötőkben, és nem is akart ott játszani. A kikötő már egy kicsit a
szárazföld, és ez nemigen tetszett neki. Ott játszott, ahol kedve tartotta. És neki a tenger közepén volt kedve, ahol
a föld már csak távoli fény vagy emlék vagy reménység. Ő ilyen volt. Jelly Roll Morton annyit káromkodott,
amennyit csak bírt, de végül saját zsebből kifizetett egy utat Európába és vissza, és felszállt a Virginianra, ő, aki
sosem tette még lábát hajóra, kivéve a Mississippin lefelé csordogáló tutajokat. "Ez életem legnagyobb
ostobasága" - jelentette ki két káromkodás között az őt felkereső újságíróknak Bostonban, a kikötő tizennégyes
dokkján. Aztán bezárkózott a kabinjába, és várta, hogy a föld csupán távoli fény vagy emlék vagy reménység
legyen már.
Nem mondanám, hogy Novecentót különösebben érdekelte volna ez az egész. Különben nem is értette
igazán. Párbaj? Minek? De azért egy kicsit izgatta. Mármint az, hogy hogy az ördögbe játszhat a dzsessz
feltalálója. Ezt nem viccből mondta, tényleg elhitte, hogy Jelly Roll Morton a dzsessz feltalálója. Szerintem azt
gondolta, majd tanul tőle valamit. Valami újat. Novecento ilyen volt. Hasonlított egy kicsit az öreg Dannyre:
halvány sejtelme sem volt arról, mi a versengés, teljesen mindegy volt neki, ki nyer: ő a többire volt kíváncsi. A
többire.
A Virginian húsz csomóval haladt Európa felé, amikor a hajóút második napján 21 óra 37-kor Jelly Roll
Morton megjelent az első osztály báltermében, rendkívül elegánsan, talpig feketében. Mindenki tudta, mi a
dolga. A táncosok megálltak, mi a zenekarban leraktuk a hangszereket, a pultos whiskyt töltött, és az emberek
elnémultak. Jelly Roll fogta a whiskyt, a zongorához lépett, és mélyen Novecento szemébe nézett. Nem szólt egy
szót sem, mégis hallani véltük:
- Tűnés.
Novecento felállt.
- Maga az, aki feltalálta a dzsesszt, nem igaz?
- De. Te meg az, aki nem bír játszani, ha az óceán nem himbálja a seggét, nem igaz?
- De.
A bemutatkozás megtörtént. Jelly Roll meggyújtott egy cigarettát, a zongora szélére tette, leült és játszani
kezdett. Ragtime-ot. De olyat, amilyet sosem hallottunk azelőtt. Nem is játszott a billentyűkön, hanem csúszkált
rajtuk. Mint valami selyemcucc, ahogy végigsiklik egy táncban ringó nő testén. Ebben a zenében benne volt
Amerika összes kuplerája, sőt a luxusbordélyok, ahol még a ruhatár is szép. Jelly Roll láthatatlan kis hangokkal
hímezte ki a befejezést, ott egészen-egészen fönt, a billentyűzet végén, mintha valami finom gyöngyzuhatag
peregne a márványkőre. A cigaretta mindig ott pihent, félig égve, a hosszú hamu nem esett le. Mintha nem akart
volna lepottyanni, nehogy zajt csapjon. Jelly Roll ujjvégei közé fogta a cigarettát, és a hamu még mindig ott
maradt, még mindig nem akart lehullani, lehet, hogy volt valami trükk a dologban, fogalmam sincs,
mindenesetre nem esett le. A dzsessz feltalálója felállt, Novecentóhoz lépett, az orra alá dugta a cigarettát, azzal
a jó hosszú, egyenes hamuval, és így szólt:
- Te jössz, tengerész.
Novecento elmosolyodott. Jól szórakozott. Komolyan mondom. A zongorához ült, és a lehető legostobább
dolgot tette. Eljátszotta a Kiskacsa fürdik című végtelenül butácska és halálosan együgyű dalt; gyerekeknek való
csacsiság ez, évekkel korábban hallotta egy bevándorlótól, és valahogy azóta is ott motoszkált a fejében, tényleg
szerette ezt a dal t, fogalmam sincs, mit ehetett rajta, de szerette, szörnyen megindítónak tartotta. Persze nehéz
lett volna bravúros darabnak nevezni. Még én is el tudtam volna játszani. Némi basszus alappal, itt-ott
ismétléssel játszotta, kettőt-hármat cifrázott, de akkor is csak egy buta kis dal volt és az is maradt. Jelly Roll
olyan képet vágott, mint akinek megfújták az összes karácsonyi ajándékát. Farkastekintettel bénította meg
Novecentót, és visszaült a zongorához. Olyan blues következett, hogy egy német gépész is belekönnyezett volna,
mintha a világ minden feketéjének minden gyapotja benne lenne, ő meg mintha ezekkel a hangokkal csalogatná
egybe őket. Az ember lelke kiszakad az ilyentől. Mindenki felállt: szipákolás, taps. Jelly Roll még csak meg sem
hajolt, semmi, látszott, hogy tele van már a töke az egész cirkusszal.
Novecento következett. Rosszul indult az egész, mert két ekkora könny ült a szemében, amikor a
zongorához lépett, mármint a blues miatt, teljesen meghatódott, ami érthető is. A dologban az volt az abszurd,
hogy mit is kezdett el játszani azzal a rengeteg sok zenével, ami a fejében és a kezében lüktetett? Az előbbi
bluest. "Olyan szép volt" - mondta aztán másnap, mintegy igazolni akarva magát, képzelhetik. Halvány fogalma
sem volt, mi fán terem a párbaj. Eljátszotta hát a bluest. Ráadásul a fejében átváltozott az egész az akkordok
hihetetlen lassú folyamává, egyik a másik után úgy következett, mint egy halálos bosszú. Ő meg egészen
rágörnyedt a zongorára, úgy ízlelgette egymás után az akkordokat, egészen különös, disszonáns akkordok voltak
egyébként, és tényleg, mintha kóstolgatta volna őket. A többiek nem annyira. Amikor befejezte, még néhány
fütty is hallatszott.
Jelly Roll Morton ekkor vesztette el végleg a türelmét. Nem is odament a zongorához, hanem egyenesen
rávetette magát. Néhány szót sziszegett a foga közt, de azért úgy, hogy mindenki hallja:
&n bsp; - És most fordulj fel, barom.
És játszani kezdett. Nem is ez a helyes szó. Zsonglőrködött. Mint egy akrobata. Mindent megcsinált, amit
csak lehetséges egy nyolcvannyolc billentyűs klaviatúrán. Szemfényvesztő sebességgel. Egyetlen hangot nem
ütött félre, arcának egyetlen izma sem rándult. Ez már nem is zene volt, hanem szemfényvesztés, varázslat.
Egészen különös volt, komolyan. Különleges. Az emberek megőrültek érte, életükben nem hallottak még ehhez
foghatót. Olyan ricsaj támadt, mintha a nemzeti ünnepen lett volna az ember. És ebben a ricsajban egyszerre
Novecentóra nézek, ő meg rám: a világ legelkeseredettebb fickójának tűnt. Talán egy kicsit meg is lepődött.
Nézett, és így szólt:
- Ez teljesen hülye, ez a fazon.
Nem válaszoltam. Nem volt mit válaszolni. Hozzám hajolt, és ezt mondta:
- Adj csak egy cigarettát...
Annyira meghökkentem, hogy kihúztam egyet, és odaadtam. Hozzá kell tennem: Novecento nem
dohányzott. Addig még sosem gyújtott rá. Elvette a cigarettát, sarkon fordult és a zongorához ült. A zongorához
ült, és kis időre volt szükség, hogy a teremben lévők felfogják: esetleg játszani is fog. Elhangzott két-három
vaskos tréfa, röhögés, néhány fütty, ilyen az ember: gonosz a vesztessel. Novecento türelmesen várt, míg
valamiféle csend nem kerekedett, legalábbis körülötte. Aztán Jelly Rollra nézett, aki a bárpultot támasztotta és
egy pohár pezsgőt iszogatott, és halkan így szólt hozzá:
- Te akartad, szaros zongorista.
Aztán letette a cigarettámat a zongora peremére.
Meggyújtatlanu l.
(Audióban őrült virtuóz darab szólal meg, talán négykezes. Nem tart tovább harminc másodpercnél.
Súlyos akkorddal zárul fortissimóban. A színész megvárja a darab végét, aztán folytatja)
Na.
A közönség lélegzet-visszafojtva hallgatta. Elképedve. Zongorára szegezett szemmel és tátott szájjal,
mintha mind tökéletesen hülyék lennének. És így is maradtak, nem szóltak egy szót sem, teljesen lenyűgözve,
még az utolsó gyilkos akkord után is, amelyet mintha ötven kéz ütött volna le egyszerre, az ember azt hitte,
rögtön felrobban a zongora. És akkor ebben az őrült csendben Novecento felállt, a cigarettámért nyúlt,
könnyedén a zongora fölé hajolt, és a húrokhoz érintette a cigarettát.
Apró sercenés.
Felegyenesedett, és a cigaretta égett.
Esküszöm.
Égett.
Novecento úgy tartotta, mint egy gyertyát. Ő nem dohányzott, azt sem tudta, hogyan kell fogni. Jelly Roll
Mortonhoz lépett. És odanyújtotta neki a cigarettát.
- Szívd el te, én nem dohányzom.
Ebben a pillanatban kezdtek ébredezni az emberek a varázslatból. Aztán kiáltozás és tapsvihar tört ki,
hatalmas ricsaj, én nem tudom, de ember ilyet még nem látott, mindenki üvöltött, és meg akarták érinteni
Novecentót, általános tébolyba torkollt az egész, már érteni sem lehetett semmit. A hatalmas felfordulás közepén
Jelly Roll Mortont néztem, idegesen szívta azt az átkozott cigarettát, képtelen volt eldönteni, hogy most milyen
pofát vágjon, azt sem tudta, hova nézzen, aztán a lepkekeze egyszerre csak remegni, de amúgy istenigazából
remegni kezdett, sosem felejtem el, annyira remegett, hogy a cigaretta hamuja hirtelen lepottyant, először a szép
fekete öltönyre, aztán a jobb cipőjére gurult, a szép, csillogó, fekete lakkcipőjére, olyan volt rajta a hamu, mint
egy fehér köpés, ő meg nézte, most is emlékszem rá, ahogy nézte a cipőt, a lakkcsillogást és a hamut, és
megértette, megértette, amit meg kellett értenie, sarkon fordult, és lassan elindult, óvatosan helyezte egyik lábát
a másik elé, óvatosan, nehogy lepottyanjon az a hamu, átment a báltermen, és eltűnt fekete lakkcipőstül, magával
vitte a fehér köpést, ami arra emlékeztetett, hogy valaki győzött, és ez a valaki nem ő volt.

ZIMRE KRISZTINA fordítása