Ferencvárosi koktél

H. Kovács történetei

A zöld-fehér menyasszony

Még véget sem ért a Népstadionban a mérkőzés, mikor a gyalogosan hazafelé tartó drukkerek első
hulláma már átvonult a téren. Ők nem bíztak abban, hogy az eredmény megváltozik, és átkozva
csatáraik tehetetlenségét, a hármas sípszó előtt otthagyták a meccset. Egy félóra múlva követték
őket az ellenfél szurkolói, akik végig kitartottak, és megéljenezték győztes csapatukat, majd egy
órával később jöttek azok, akik útközben megálltak egy fröccsre.

Már az utolsó is régen hazatért, a környékbeli ablakok elsötétedése jelezte, hogy bekapcsolták a
televíziókat, mikor magányosan, lehajtott fejjel, fütyörészve megjelent a Kiskör padjai között H.
Kovács. Viseltes zöld ruháját, fehér ingét és tornacipőjét – mindig csapata, a Ferencváros színeit
hordta – beborították a foltok és a pecsétek, csak sötét haját tartotta aggodalmas rendben, most is
vastagon le volt olajozva. Bár a Fradi ma is kikapott, ő megvárta a csapatot a Népstadion előtt, a
busz ablakán felszólt a játékosoknak, hogy nem számít a mai vereség, mert így is bajnokok lesznek,
aztán beállt egy kocsmába, és leitta magát.

H. Kovács megjelenésére sokan elhúzódtak, nem tudták elviselni rikácsoló kötekedéseit csapata
védelmében, forintos tarhálásait; barátai nem voltak, még a többi Fradi-drukker sem fogadta be
maga közé. Mások viszont közelebb jöttek, mert Kovács lendületesen és színesen tudott hazudni,
ezért is ragadt neve elé a H. betű.

Megállt a pad mellett, zsebre vágta a kezeit, és széttette a lábát.

– Mit röhögnek, okos Mikulások? Doktor Schön Ubul vagyok, óránként öt forintért vállalom a
gyógyításukat.

– Inkább a Fradit gyógyítsd, hallom, az egész Stadion tele volt törött aranylábakkal.

H. Kovács legyintett:

– Magukkal fogok én vitatkozni a futballról? Akik nem tudják, mi a különbség a szervita rend és a
rendszervita között? Értsék meg, jobbszélső nélkül nem lehet játszani, a modern futballban minden
a jobbszélsőre van alapozva.

– A Fradinak, mióta él, nem volt jobbszélsője. A Budai is a Honvédban lett játékos.

H. Kovács felvetette a fejét:

– De volt egy, még tíz évvel ezelőtt. Szentirmaynak hívták.

– Sosem hallottam a nevét.

– Én tudnék mesélni róla. Meghívnám az urakat egy fröccsre, de nem akarom felváltani az új
hetvenöt forintosomat.

Megértettük, a történet ára egy fröccs, átmentünk a kocsmába, H. Kovács kiitta a poharát, egy
cigarettát kért, és rágyújtott:

– Az urak még biztosan emlékeznek az én menyasszonyomra.

– Menyasszonyod? Sohase láttunk téged nővel. Még egy nőstény kutyával sem.

– Ha maguk jobban tudják, én be is fejezhetem.

– Rendben, volt menyasszonyod.

– Szentirmay Sárának hívták.

– Szentirmay? Úgy, mint a jobbszélsőt?

– Igen. Szőke, kék szemű lány volt, tizenhét éves, gömbölyű itt és ott, de róla lehetett volna
megfesteni az ártatlanság szobrát. Kint, az Angolparkban találkoztunk, ott én akkoriban vezető
állást töltöttem be.

– Igen, a Hullámvasúton voltál sofőr.

H. Kovács dühtől szikrázó szemmel megállt:

– Ha még egyszer valaki közbeszól, elmegyek. Maguk akkor még nem ismertek engem, fiatal
voltam és elegáns, valódi antilopcipőt hordtam és kék selyeminget, mint a velszi herceg. De ebből
elég legyen ennyi. Szóval egyik nap Sárika bejött az irodába, sírt, hogy valaki ellopta tőle az
erszényét, segítsek megkeresni. Tudtam, hogy ami nálunk elveszik, az már nem kerül meg,
kérdeztem, mennyi pénz volt az erszényében? Száz forint. Megsajnáltam a kislányt, odaadtam neki
a százast a saját zsebemből, minden jót, kisasszony, örvendtem a szerencsének.

Múltak a napok, már el is felejtettem az ügyet, mikor beállít hozzám egy magas, ősz hajú férfi:
Szentirmay Sándor főmérnök vagyok. Köszönöm, uram, hogy ilyen rendesen viselkedett a
lányommal, Sárika azóta folyton magáról beszél. Természetesen visszahoztam a pénzt, és engedje
meg, hogy vasárnap meghívjam magát ebédre. Tetszett nekem a lány; mondtam: nagyon köszönöm,
ebédre nem mehetek, mert Fradi-meccs lesz, de ha a meghívás vacsorára is érvényes, akkor nagyon
szívesen. Uram, jöjjön, amikor akar, nálunk mindig szívesen látott vendég lesz.

Elképzelhetik, hogy mindennap küldtem virágot a kislánynak, vasárnap pedig a meccs után
hazamentem, volt még egy kis fürdősóm: encián és fehérorgona illatú, azt beleszórtam a vízbe,
fürdés után gálába vágtam magam: zöld nyilas, fehér zokni, arany kézelőgombok, egy kis olaj a
hajra, közben elmúlt az idő, telefonáltam taxiért.

Szentirmayék már vártak, az asztal megterítve nehéz damasztabrosszal, rajta ezüstkanalak, villák és
salátáskések. Foglaljon helyet. Nemsokára jött Sárika a vacsorával, nem akarom részletezni a
menüt, elég legyen annyi, hogy kilencféle halból főztek halászlét, utána disznósült, marhasült,
libasült, velőscsont és lángoló csokoládés palacsinta. Folyton kínálgattak, de én, persze, mindenből
csak egy falatot ettem, az ember nem azért megy vendégségbe, hogy telezabálja magát.

Vacsora után a szülők magunkra hagytak minket Sárikával, látták rajtam, hogy én nem tartozom
azok közé, akik meglátnak egy nőt, és rögtön azt mondják: jó napot kívánok, mi a hozzáállása a
nemi kérdéshez? Sárika zongorázott, zenéről beszélgettünk, kérdeztem, gyakran jár-e színházba, azt
felelte: igen, akkor, mondom, bizonyára már unhatja, nem volna-e kedve kijönni vasárnap a
Népstadionba?

Sárika még sohasem járt meccsen, de jobban élvezte, mint a hétpróbás, öreg futballrókák,
összeveszett a szomszédunkkal, mert azt mondta: a Fradi lesből rúgta a második gólját, bár a
kislány két órával azelőtt még azt sem tudta, hogy a lest eszik-e vagy isszák.

Meccs után csillogó szemmel kért, hozzam ki őt máskor is, én ebbe szívesen beleegyeztem,
nemsokára már kijárt velem a szerdai kétkapus tréningekre, sőt a tartalékcsapat, az ifi egy és ifi
kettő mérkőzéseire is. Ott a B-közép soraiban virágzott ki a szerelmünk, kéz a kézben ültünk a zöld-
fehér zászló alatt, biztattuk a csapatot, egy-egy gól után a szemébe néztem, és megcsókoltam,
azokban az években pedig nem két-három gól esett egy meccsen, mint mostanában, sohasem
felejtem el például azt a lángoló szerelmes délutánt, mikor tizennégy-kettőre vertük a Szegedet.

Egyszer ebéd után az öreg Szentirmay karon fogott, és átvitt magával a dolgozószobájába, leültetett
egy fotelbe: kubai szivar? francia konyak? kisfröccs? – mert volt ott minden – aztán rátért a
mondanivalójára. Látja, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba Sárikával, nincs is kifogása
ellene, csak azt szeretné, ha otthagynám az Angolparkot. Nézze, Géza fiam, maga egy intelligens
ember – mondja nekem –, van technikai érzéke is, elintézem, hogy mérnöki beosztást kapjon
valahol, én tartom a hátam, amíg a diplomáját megszerzi. Beleegyeztem, hogy októberben kilépek a
helyemről – szezon közben ugyanis nem tudtak volna nélkülözni –, addigra már kész íróasztal fog
várni. Az öreg magához ölelt, egy selyemmel bélelt, kék bársonydobozt vett elő, kinyitotta: két
jegygyűrű csillog benne, még aznap este eljegyeztem Sárikát, már abban is megállapodtunk, hogy
nászútra a Fekete-tengerhez megyünk, mikor beütött a ménkű.

A ménkű úgy kezdődött, hogy egyik szerdán a partvonal mellől néztük a mérkőzést, a jobbszélső
elvétette az átadást, a labda felénk szállt, épp akarom elfogni, hogy visszadobjam a játékosoknak,
mikor Sárika antilop körömcipőjével, jobbal, kapásból akkorát rúgott belé, hogy a túloldalon a
kapusnak tornázni kellett, amíg ki tudta nyomni a felső sarokból. Mondhatom, mindenki felénk
nézett, sőt csodálkozva oda is jöttek hozzánk, kérdezősködtek, végül alig tudtam Sárikát
kiszabadítani közülük.

Leültünk az üres tribün egyik sarkába, ott Sárika a vállamra borult, és zokogva kért: ne haragudjak
rá ezért a kapásrúgásért, belátja ő, hogy ez nem nőies dolog, és engem kínos helyzetbe hozott vele,
de már gyermekkora óta nem tudja megállni, hogy bele ne rúgjon egy labdába, ha felé gurul.
Nyáron mindig együtt futballozott a fiúkkal, és úgy emlékszik rá, ügyesebb volt bármelyiküknél.

Megcsókoltam, megöleltem, de Sárika sehogy se tudott megvigasztalódni. Hogy jobb kedvre

derítsem, kértem egy labdát a szertárostól, és átmentünk játszani az elhagyatott kis edzőpályára.
Mutattam neki, hogy kell rúgni belsővel, külsővel, rüszttel, oxival, a háború előtt híres jobbfedezet
voltam a Váci Elkeseredésnél, többször is hívtak a nyíregyházi proficsapatba, de én csak a Fradiba
akartam menni, ott viszont éppen a nagy Gábriel II, minden idők legnagyobb futballtanára, a
mostani edző játszott az én posztomon.

Sárika arra kért, hogy inkább védjek, ő majd rugdos kapura. Azt hittem, hogy közelről: a hatosról
vagy a tizenegyes pont környékéről fog lőni, de ő elvitte a labdát vagy huszonöt méterre, leállította;
az édes, kék szemű, szőke kislány nekiszaladt, és akkora kapufát lőtt, hogy talán még mindig
szedegetik a forgácsokat. Gondoltam, ez csak véletlenül sikerülhetett, újból kigurítottam a labdát,
Sárika megvárta, amíg pattan egyet, majd könnyed mozdulattal a bal felső sarokba lőtt, meg se
tudtam rá mozdulni.
– Csodálatos – hallottam a hátunk mögül. Visszafordulok, megdöbbenve látom, hogy a
szögletzászlónál Gábriel II áll, az egykori nagy fedezet, a mai mesteredző. Közelebb jön, gratulál
Sárikának.

– MTK-játékos legyek, kedves kisasszony – ennél rosszabbat pedig fradista nem kívánhat magának
–, ha Sipos Vilike, a mostani jobbszélsőnk megközelíti a maga lövéseit. Megengedi, kedves Kovács
úr – fordult felém –, hogy kipróbáljam a menyasszonya technikáját?

Beleegyeztem, félrehúzódtam, és néztem, mit csinálnak a labdával. Felejthetetlen futballparádé volt,

uraim! Gábriel II-t nem kell bemutatnom maguknak, de azt talán el sem hiszik, hogy Sárika
semmiben sem maradt mögötte, pedig – esküszöm – így történt, Gábriel II 521-et fejelt egymás
után, Sárika 522-t, még bírta volta tovább is, de nem akarta leégetni híres partnerét. Gábriel II 1009-
szer rúgott labdába, anélkül hogy földet ért volna, Sárika 1010-szer.

Láttam, hogy Gábriel II kezd alulmaradni, szégyellte magát előttem, a vezérszurkoló előtt, egy
végső próbát ajánlott. Belenyúlt a zsebébe, mikor elővett egy kétforintost, én már tudtam, hogy
Sárika vesztett, Gábriel profi futballista korában ezzel a trükkel még a varietében is fellépett.
Feldobta a kétforintost négy méter magasba, majd mikor a pénzdarab esett lefelé, úgy rúgott bele
sarokkal, hogy pont a zakója oldalzsebébe hullott. Önkéntelenül is megtapsoltam ezt a mutatványt.

Sárika tűnődve nézegette a kétforintost, épp mondani akartam neki: kár megpróbálkoznia, igazán
nem szégyen, ha alulmarad, de a kislány már feldobta a pénzt, belesarkalt, és – nem akartam hinni a
szememnek – az pont a pepita kiskosztümje felső zsebében kötött ki. Gábriel II kért minket, hogy
ne beszéljünk senkinek erről az ügyről, mert számára nagy presztízsveszteséggel járna, de ha Sárika
játszani akar, bármelyik tréning után szívesen foglalkozik vele, bár sok tanulnivalója nincs, olyan
futballtehetség, mely minden évtizedben egy, ha születik.

Az edző fejét csóválva elment, én leesett állal néztem Sárikára, akkor sem döbbentem volna meg
jobban, ha kiderül róla, hogy ő a józsefvárosi kéjgázdemizsonos óriás démon. Nem tudtam, mit
mondjak, végül összeszedtem magam, és a szemébe néztem: bár jobban szerettem őt, mint az
életemet, de ha úgy érzi, hogy én a karrierje útjában állok, hajlandó vagyok felbontani az eljegyzést.

Sárika sírva borult a nyakamba: hogy képzelek ilyesmit? Velem akar élni, esze ágában sincs, hogy
futballista legyen, inkább térdből levágatja a lábát, szidta magát, amiért egyáltalán leállt erre az
ostoba párbajra Gábriel II-vel. Kért, hogy ne is menjünk ki többet a meccsre, elég, ha rádión
meghallgatjuk, én – mintha a jövőbe láttam volna – nehéz szívvel öleltem magamhoz.

Másnap felkeresett angolparki irodámban Gábriel II. Először csak mellébeszélt: fel lehetne-e
használni az óriáskereket az erőnlét javításában, meg ilyen marhaságokat, nem szóltam közbe,
kivártam, amíg rátér a lényegre. Látva, hogy velem kerülőutakon hiába próbálkozik, Gábriel II
végül is előhozta Sárika ügyét:

– Magának nem kell hogy magyarázzam, Kovács úr, ha nem tudjuk megoldani a jobbszélsőkérdést,
lemondhatunk a bajnokság megvédéséről, jobbszélső nélkül a csapat féllábú óriás.

Képzelhetik, uraim, mit éreztem, mikor ilyen szavakat hallottam, a szívem akart kiszakadni a
helyéből.

– És bármerre is jártunk: vidéken, külvárosi pályákon, grundokon, sehol nem találtunk olyan
játékost, akivel ezt a posztot be tudnánk tölteni, illetve, illetve találtunk egyet… – mondta, és sokat
jelentően rám nézett. Felálltam, kiraktam az asztalra a pénztárcámat, az órámat, melléjük dobtam a
zakómat is:

– Kedves Gábriel mester, ezt mind odaadom a Fradiért, ha a csapatnak az életemre lesz szüksége,
akkor sem fogok tétovázni, de a menyasszonyomat nem vagyok hajlandó feláldozni.

– Tegye el az értékeit, Kovács úr, mindezzel a csapat nem megy semmire, nekünk nem pénz kell,
hanem jobbszélső. Fáj kimondanom, de nem hittem volna, hogy maga, pont maga egy ilyen
csekélységet megtagad a Fraditól, mint a menyasszonya. Csalódtam magában. Minden erkölcsi
felelősséget magára hárítok azért, ami a csapattal történni fog – mondta még távozóban.

És valóban, szemem láttára sorvadt el a csapat. Valódi jobbszélső híján támadó játékuk
egyoldalúvá, könnyen kiismerhetővé vált, olyan csapatok verték meg a Fradit, melyeknek még a
nevét is szégyen kiejteni, mint az Abádszalóki Rézművesek, Perecesi Olajütő. Mindegyik
vereséggel mintha egy kést forgattak volna meg bennem, de a koronát mégis az tette fel, mikor az
MTK a kölyökcsapatával állt ki ellenünk, és hat-nullra győzött.

Nem bírtam tovább magammal, bementem a klubba, és megkerestem Gábriel II-t:

– Uram, csináljon, amit akar, de mentse meg a csapatot.

– Rendben van, Kovács úr, ezt vártam magától, küldje ki a szerdai tréningre a menyasszonyát.
Vasárnap az első bajnokin már játszik.

– De hát hogy játszhat egy nő? Hiszen a szabályok tiltják.

– Vasárnap már nem lesz nő. Miért tartjuk mi Európa legjobb sportorvosát, ha annyit se tud, hogy
négy nap alatt férfivá alakítsa át?

Gábriel II kezet fogott velem:

– Egyébként ezért az áldozatért élete végéig ingyenpáholyt biztosítunk magának a pályán. Még
egyszer köszönöm a csapat nevében.

Sárikának csak annyit mondtam: szerdán menjen ki a tréningre, de a szegény kislány rögtön
megértette, hogy feláldoztam őt a futballért. Térden állva könyörgött, hogy ne kelljen kimennie,
nem akar futballozni, velem akar élni, olyan hűségesen kiszolgál, mint egy kutya, csak ne küldjem
el. A saját kabátomba kapaszkodtam, uraim, hogy ne öleljem őt magamhoz, de a vereségekre
gondoltam, melyek a csapatot már érték és érnék ezután is jobbszélső nélkül, ez erőt adott, hogy
leküzdjem a csábítást. Annyira szeretett engem ez a kislány, hogy mikor ráparancsoltam, nem
tiltakozott tovább, hanem elindult az Üllői úti pálya felé.

Szombat este megvettem a Sportot, megnéztem a Fradi összeállítását – jobbszélen már a Szentirmay
név szerepelt, Sárika neve, és valóban sor is került a játékára. Nem mertem bemenni a felajánlott
páholyba, mintha vérdíjként kaptam volna; az állóhelyről néztem a meccset és őt. Sárika nagyon
megváltozott szerdától vasárnapig, kis bajusza nőtt, arcbőre megsötétedett, csak a szeme maradt
változatlanul világoskék.

Sárika már az ötödik percben elszaladt, és éles szögből az ellenkező sarokba vágta a labdát, a
közönség, mely a nevét sem ismerte eddig, őrjöngve ünnepelni kezdte, de ő nem törődött vele,
visszajött a félvonalig, és kék, csodálkozó szemével szomorúan rám nézett.
A verhetetlen tizenegy

I.

Ezen az estén is H. Kovács mesélt:

Ezer évig élhetünk, kedves uraim, de olyan edzőt, mint Jascsák Béla – a legendás Steinitz–Jascsák–
Podhola fedezetsorból –, már nem látunk többé. Mániája volt a futball, kint aludt a pályán, a kapu
hálójában ringatózva, a feje alá egy futball-labdát tett, és használt zöld-fehér mezekkel takaródzott.
Kis, mágneses tábláját állandóan magával hordta, és különféle taktikai megoldásokat próbálgatott
rajta. Egyik álmatlan éjszakáján, holdfényben találta ki például a támadó kapus felállást, melyet
később német és lengyel klubcsapatok alkalmaztak sok sikerrel.

Nincsen ember hiba nélkül, a mesteredző mintha kicsit túlzásba vitte volna a fegyelmezést. A
játékosoknak legkésőbb délután fél ötkor ágyban kellett lenniük, mikor egyszer meglátta
középcsatárunkat, amint öt óra után tíz perccel oson ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról,
ott, a Múzeum lépcsőjén verte agyba-főbe. De Jascsák nem érte be a játékosok fegyelmezésével,
személyesen ellenőrizte többek között a mosoda munkáját is, és beleszólt abba is, hogy a
pályavendéglőben milyen savanyúságot szolgáljanak fel az ebédhez.

Hiába nyert a csapat bajnokságot, a vezetőknek nem tetszett Jascsák parancsolgató módszere,
szívesen megszabadultak volna az edzőtől. Erre hamarosan mód is nyílott. Mikor Jascsák követelte,
hogy a nemzetközi légiforgalom gépeinek útvonalát változtassák meg, mert a légcsavarok zúgása
zavarja a fejelőtréningeket, a vezetők nem támogatták javaslatát. Jascsák levonta a
következtetéseket, még aznap megírta a felmondólevelét.

A Labdarúgó Szövetség levéltárában már hatvanegy hasonló Jascsák-levél halmozódott fel. Bár
megvolt bennük a szándék, hogy segítsenek az ősz mesteren, egyszerűen nem találtak első vagy
másodosztályú csapatot, mellyel Jascsák már korábban össze nem veszett volna. Hogy mégse
maradjon állás nélkül, kiküldték állami edzőnek Mohamedániába, egy fejletlen labdarúgóélettel
rendelkező országba. Jascsák szívében mélységes haraggal, kezében egy futball-labdával, melyet
egy általa kiválasztott borjú bőréből készítettek, útra kelt Afrika felé.

Itt az első este közölték vele, hogy bár véleményét mindig tiszteletben fogják tartani, sajnos, nincs
mód rá, hogy ő irányítsa az ország elefántcsont-feldolgozó iparát, és a lehető legudvariasabban
kitessékelték a Központi Földrengésjelző Intézetből is, melynek munkájába szintén bele akart
szólni. Így Jascsák kénytelen volt minden energiáját a futballra fordítani.

Éjszaka tamtam dobok titokzatos hangjai szórták szét az üzenetet a dzsungel fölött: „Jascsák Béla
mesteredző labdarúgó-toborzót tart, a jelentkezők alsó felszerelést: ágyékkötőt és rinocéroszsarut
hozzanak magukkal.”

A felhívásra tizenötezren gyűltek össze, Jascsák selejtező versenyeket rendezett a mohamedániai

népi sportágakban, a műsoron szerepelt: kókuszdiólökés, százméteres menekülés képzelt krokodil
elől, csak a háromszáz győztest próbálta ki labdagyakorlatokban is.

A játékosanyag végül is gyengébbnek bizonyult a vártnál, főleg technikailag, így például csak egy
öreg varázsló tudta bal lábbal is elfogadhatóan a kapu elé ívelni a labdát. Jascsáknak hatalmas
munkát kellett végezni, hogy ütőképes csapatot hozzon össze az „Ezüst Agyar” Vándordíj
nemzetközi kupaküzdelmeire.

Az ország egyetlen labdarúgópályáját, ahol Jascsák az edzéseket tartotta, magas kókuszpálmák

vették körül, emberszabású majmok és papagájok rikácsolása feszítette meg a mesteredző érzékeny
idegeit. Egyébként is ezerszer visszasírta otthoni kivételes hatalmát, itt a játékosok a nagy melegben
egyszerűen otthagyták az edzést, és beugrottak a tóba fürödni. Ekkor Jascsák esti edzésekkel
próbálkozott, de alkonyatkor fogták a játékosok az imaszőnyeget, testületileg elmentek imádkozni a
közeli mecsetbe, és a mesteredző semmit sem tehetett ellenük.

Régi szokása szerint most is kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, szomorúan nézte a
holdfényes játéktéren szanaszéjjel hagyott labdákat. Belátta: fel kell adnia titkos ábrándjait, hogy a
mohamedániai csapatból klasszis együttest nevel, tanítványaival átrándul majd Magyarországra, és
a magyar válogatott legyőzésével bizonyítja be, milyen méltatlanul üldözték el őt Afrikába.

A labda pufogására ébredt fel. Az első pillanatban azt hitte, a tanítványai tértek vissza az esti imáról
folytatni az edzést, de a legnagyobb megdöbbenésére azok a hatalmas termetű majmok vették
birtokukba a labdákat, melyek napközben a környező kókuszdiófákról figyelték a gyakorlatokat.
Jascsák az első pillanatban megrémült tőlük, mert hosszú fekete szőrzetük kísértetiesen csillogott a
holdfényben, de a rémületet hamarosan felváltotta az elragadtatás a majmok kivételes labdaérzéke
fölött.

Mindazokat a technikai elemeket, melyeket százszor és százszor hiába mutatott be a játékosainak, a

figyelmes majmok fent a kókuszfán elsajátították, laza, kötetlen mozgásuk a világbajnok brazil
csapatra emlékeztetett. Mikor az egyik alacsony növésű majom futtából kapu elé centerezett, és a
középen álló társa előrevetődve gólt fejelt, Jascsák nem tudta türtőztetni magát, önkéntelenül bravót
kiáltott, és tapsolni kezdett.

A majmok megriadtak, és visszakúsztak a fára, ezen az éjszakán már nem is merészkedtek le többet.
Másnap Jascsák kifaggatta a majmokról az öreg varázslót, aki a csapatában balszélsőt játszott.

A varázsló elmondta, hogy ez a majomfajta, melyet a mohamedániaiak „humu csecseli”-nek,

„ravasz ördögök”-nek neveznek, a legtanulékonyabb és legügyesebb állatok közé tartozik. Az
ország régi angol urai nemcsak kapálásra, traktorvezetésre idomították be őket, hanem bonyolultabb
munkákra is, egy különösen értelmes majom a helyi Traveller’s Clubban a főkomornyiki
méltóságot is elérte. A varázsló, aki hivatásánál fogva tűrhetően beszélt az állatok és a madarak
nyelvén, vállalkozott rá, hogy közvetít Jascsák és a majmok között.

Éjszaka behúzódtak a kapufa tövébe, megvárták, amíg a majmok lejönnek a fáról, és játszani
kezdenek a kint hagyott labdával, ekkor hirtelen előállt a varázsló, és különös morgásokkal,
nyögésekkel beszélni kezdett hozzájuk. A majmok, úgy látszik, megértették a szavait, mert nem
menekültek vissza a fára, hanem fejüket összedugva tanácskozni kezdtek az átellenes kapunál.

Kisvártatva egy méltóságteljes tartású, javakorabeli majom vált ki közülük, felkúszott a fára, egy
aranysujtásos sapkát hozott magával, melyen világosan olvasható volt a Traveller’s Club felírás, a
fejére tette, majd néhány lépésnyire Jascsáktól szerényen, de öntudatosan megállt.

Jascsák a varázslóhoz fordult:

– Kérdezze meg tőlük: akarnak-e futballozni?

A varázsló a már ismert nyögésekkel és morgásokkal tolmácsolta a kérdést, az egykori főkomornyik

aranysujtásos sapkáját megemelve elnézést kért, megbeszélte az ajánlatot társaival, majd mély
torokhangon kimondta az egyetlen angol mondatot, melyre emlékezett:

– Yes, Sir.

A saját nyelvén beszélt tovább. Az európai futballisták stílusához szokott Jascsák attól tartott, hogy
beleegyezésüket ahhoz kötik: kapnak-e jobban termő kókuszdiófákat lakásul valamelyik közeli
ültetvényen, megkönnyebbült, mikor a varázsló lefordította a főkomornyik bejelentését. A majmok,
úgymond, tisztában vannak vele, hogy azért az élvezetért, melyet a futball jelent, fizetni kell, ám ők
sajnos csak szerény anyagi eszközökkel rendelkeznek. Megkérdezte Jascsákot, hajlandó-e vállalni a
tanításukat tíz páfrányért és két kupac termeszhangyáért, ehhez legfeljebb még kilenc színes csigát
tudnak hozzátenni. Nem kell külön mondanunk, hogy az amatőr szellem ilyen megnyilvánulásától
Jascsák mélységesen meghatódott, és lemondott a honoráriumról.

Tevékenysége ezentúl kettévált. Napközben a látszat kedvéért foglalkozott ugyan Mohamedánia

reménytelen labdarúgóival, de most már ő küldte fürödni és imádkozni a játékosait. A helyi
sportvezetők legnagyobb megdöbbenésére a mesteredző rászokott a fára mászásra, napközben
ugyanis többször személyesen ellenőrizte, hogy a majmok valóban sportszerűen élnek-e. A vezetők
azonban ezt a különös szokást annak tulajdonították, hogy az ősz mester idegeit erősen megviselte a
mohamedániai párás éghajlat, sajnálattal közölték vele: nincs módjukban meghosszabbítani az év
végén lejáró szerződését, de ez Jascsákot egyáltalán nem érdekelte.

Igazi élete a hold felkeltekor kezdődött. A majmok lekúsztak a fáról, Jascsák sípszavára néhány kört
futottak a pályán, aztán bemelegítésül olyan tornagyakorlatokat végeztek, melyekre a világ
bármelyik pontozója a maximális tíz pontot adta volna.

Annál nagyobb nehézséggel járt viszont rászoktatni őket a szabályszerű futballfelszerelés

használatára. A trikót és a nadrágot ugyan megtűrték magukon, de a bőrszegekkel kivert futballcipő
a végletekig megkínozta érzékeny lábukat. Jascsák, aki mindenáron kifogástalan megjelenésű
csapatot akart létrehozni belőlük, ragaszkodott a cipőhöz, inkább lemondott néhány rendkívül
tehetséges, de kényes bőrű majom játékáról.

A csapat kialakításában komoly segítséget kapott az egykori főkomornyiktól, aki a pályán nemcsak
a támadó fedezet szerepkörét töltötte be, a legjobb Bozsikra emlékeztetően, de karmesterként
dirigálta is társait. Önfegyelmére jellemző, hogy végül megvált aranysujtásos sapkájától is, melyet
pedig eleinte játék közben is viselt, belátta, hogy erősen zavarja a fejelésben. A pályán kívül is
méltó csapatkapitánynak bizonyult, minden külön utasítás nélkül távol tartotta a fiatalabb
csapattagoktól az éjszakánként odalátogató nőstényeket.

Az év végére, mikor szerződése lejárt, Jascsáknak sikerült egy ütőképes csapatot összehoznia a
majmokból, sőt a legjobb tizenegy mögött minden poszton megfelelő tartalék is állott a
rendelkezésére. Csak egyetlen nehézséget kellett még leküzdenie: hogyan is vigye őket magával
Európába? Ugyanis a mohamedániai vámtörvények személyenként legfeljebb tizenegy majom
kivitelét engedélyezik.

Majd kétméteres állatokat bőröndben eldugni nevetséges próbálkozás lett volna. Jascsák végül is
jobb híján elfogadta a varázsló felajánlását, aki a tolmácsoláson kívül vállalta a masszőri teendőket
is a csapat mellett, e célból két nagy iszákra való varázsszert is hozott magával. A tizenegy
tartalékot a varázsló vámlapjára írták fel.

A Sir Stanley Matthews-ről elnevezett angol tengerjáró hajó 196… májusában indult el Allah
Akbarból, Mohamedánia fővárosából Európa felé. Fedélzetén vitte magával Jascsákot és az öreg
varázslót. A majmokat a hajófenékben helyezték el, Jascsák kívánságára közös, tágas ketrecekben,
így a játékosoknak alkalmuk nyílt kiadós egyéni edzésekkel átmenteni a formájukat, sőt kisebb
meccseket is játszottak maguk között.

A labdák pattogása az egész úton kétségbeejtette a hajó személyzetét, a mentőcsónakokat állandóan

kioldva tartották, mert meg voltak győződve, hogy ezt a zajt a motor kihagyásai okozzák, melyek
előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek. Álmukban sem gondoltak arra, hogy lent, a hajófenéken
huszonkét dzsungellakó majom csiszolja a labdakezelését, készül arra, hogy szétzúzza Európa
legjobb futballegyütteseit.

II.

Jascsák még afrikai tartózkodása idején megkapta a valutás bolt színes képes árjegyzékét, és nagy
érdeklődéssel olvasta át. A prospektus szélén azonnal megjelölte az öröklakás- és kisházépítő
szolgáltatást. Tízezer dollárért már kaphatott egy céljainak megfelelő kertes, különálló házat
Rákoscsabán, de különösen felkeltette figyelmét az árjegyzékhez mellékelt függelék:

„Kedves hazánkfia (hazánklánya)! – szólt a tájékoztató szöveg. – Ügyfeleink jobb kiszolgálása

érdekében szolgáltatásainkat közigazgatási-jogi területekre is kiterjesztjük. Ezzel reméljük még
közelebb hozni idegenbe szakadt véreinket ehhez a tejjel-mézzel folyó, lágy szőlős, múltat és jövőt
megbűnhődött néphez. Figyelje olcsó árainkat:

1. Új keresztnév $ 9,–

2. Új vezetéknév $ 11,–

3. Grófi cím (címerpajzzsal és családi sírbolttal, csak külföldi állampolgároknak) $ 200,–…”

Jascsák mind a huszonkét játékosának teljes nevet vásárolt, összesen négyszáznegyven dollár
értékben. Hosszú töprengés után a Ferencváros egykori aranycsapatáról nevezte el őket, melyben
annak idején maga is játszott. A valutás bolt megrendelő lapjára először írta fel azokat a neveket,
melyek később annyi és annyi újság címoldalán szerepeltek: Tirnauer, Ásó, Kapa, Steinitz, Jascsák
(a saját nevét az öreg főkomornyik-csapatkapitányra ruházta), Podhola, Sipőcz, Kohn Géza, Halász,
Vadász, Madarász. A tartalékok pedig az örök rivális, az MTK tagjainak nevét kapták.

Mire hazaért Rákoscsabára, már készen várta a kertes ház, melyet előzetes kikötése szerint magas
kerítés fogott körül. Éjszaka szállította ide a ketreceket, és távoli boltokban vásárolta be a játékosok
zöldség- és gyümölcsszükségletét, nehogy feltűnést keltsen. Csak az Állatkert megbízottja szerzett
tudomást a majmokról, rájuk akarta tenni a kezét, de kénytelen volt meghátrálni, mikor azok sorra
bemutatkoztak valutás boltban vásárolt nevükön.

Jascsák sohasem rendelkezett különösebb diplomáciai érzékkel, belátta, hogy csapatának

menedzselését másra kell bíznia. Mindennap bejárt a Labdarúgó Szövetségbe, és a folyosón
álldogálva próbált megfelelő embert találni. Egy hétfői napon, mely a labdarúgóbörze fő
időszakának számít – ezen a napon tartják a ligaüléseket, kötik le a hétvégi mérkőzéseket –, Jascsák
összetalálkozott az öreg Forgács Vilmossal.

Forgács Vilmos eredetileg bőr- és bélnagykereskedő volt, üzletének államosítása után az „Új Élet”
Koporsókészítő Kisipari Szövetkezetnél helyezkedett el mint anyagbeszerző, de valójában a
futballból élt. Négy évig a fiát árulta, akit, mivel a jobb lába valamivel rövidebb volt gyerekkora
óta, balszélsőnek nevelt. Minden héten más csapatnál jelentkezett vele, de hiába árasztotta a
lelátóról szivarfüst- és biztatásfelhőit a fia felé, hiába szidta bibliai szépségű átkokkal az edzőket,
minden próbajátékon megbukott. Ekkor egész csapatok adásvételére tért át. Jutányosan szállított
vidékről jó karban levő kapusokat, középcsatárt kis helyezkedési hibával vagy bármilyen más árut,
melyet megrendeltek nála. Ezért a tevékenységéért egy ízben le is csukták, a börtönben szervezte
meg a magyar rabválogatottat, mely a közép-európai börtönök labdarúgótornáján oly meggyőző
fölénnyel lett első.

Jascsák a folyosó egyik beszögellésébe húzta Forgácsot:

– Forgács úr, volna egy eladó csapatom.

Forgács ki sem vette a szivart a szájából, legyintett:

– Tudja, hogy érdekel ez engem? Mint a betegség. Ki vesz ma egy csapatot? Még az Eusebión sem
találnám meg a rezsimet.

– Én onnan hoztam őket, ahonnan Eusebio jött.

Forgács szeme felcsillant:

– Négerek?

– Nem, majmok.

Forgács kivette a szivart, és komoran Jascsák arcába nézett:

– Tizenöt évvel ezelőtt, mikor maga úgy le volt égve, hogy nem látott a córesztól, én öt deka vajat
adtam magának teljesen ingyen, és ezt azzal akarja meghálálni, hogy most stenkerol engem?

– Esküszöm magának, Forgács úr, hogy élete legnagyobb üzletét csinálhatja meg.

– Futballozó majmokkal?

– Igen, ezekkel a majmokkal.

– Vakon vezessenek, a gyermekeim ne éljék meg a holnap reggelt, ha még egyszer az életben szóba
állok magával.

Jascsák egy taxiba tuszkolta az ellenkező Forgácsot, és kivitte Rákoscsabára. Tanítványaival

bemutatót rögtönzött a ház kertjében, az öreg játékosügynök az egyik ámulatból a másikba esett:

– Treff dá Kolera! A föld repedjen meg az anyám sírján, ha valaha láttam ilyet!

Szivarral kínálta meg a mesteredzőt, ami nála az elismerés legmagasabb fokát jelentette:

– Maga, Jascsák úr, ettől a perctől egy gemachter Mann, egy megcsinált ember nálam. Most már
csak egy céget kell keresni, akinek eladhatjuk a csapatot. Összehozunk egy barátságos meccset, és
kihívok majd néhány baldóvert.

A mérkőzésre a következő szerdán került sor egy népligeti pályán. Forgács ellenfélnek a
Testvériséget hívta meg, mely bár csak a harmadik osztályban szerepelt, éppen abban az évben a
nagy hírű Vasast is kiverte a Magyar Népköztársasági Kupa küzdelmeiből. A Testvériség játékosai,
mikor meglátták, hogy majmokkal kell mérkőzniök, nem akartak kiállni, csak Forgács átkai és
fenyegetőzései térítették őket jobb belátásra.

A mérkőzést nem előzte meg semmiféle hírverés, a nézőtér rozsdás vaskorlátja mellett csak néhány
meghívott sportvezető, hozzátartozó és ligeti csavargó állt, ők voltak a tanúi a verhetetlen tizenegy
első magyarországi bemutatkozásának.

A játék elején a majmok csapatjátéka nehezen bontakozott ki, most először kerültek szembe idegen
ellenféllel, elfogódottságukban a legegyszerűbb trükköknek is bedőltek. Tirnauer, a kapus csak
valóságos majomügyességgel háríthatott néhány veszélyes lövést. Forgács idegesen rágta szivarját a
kapu mögött:

– Az apám ne leljen nyugalmat a sírjában, ha én még egyszer beszállok a maga üzletébe.

De az első negyedóra után megváltozott a játék képe. Az öreg főkomornyik-középfedezet egyre

gyakrabban dobta támadásba csatárait tért ölelő, hosszú labdákkal. Egy ilyen átadással Sipőcz
elfutott, kapu elé ívelt, és Kohn Géza kapásból a háló bal felső sarkába lőtt.

Mind a pályán, mind a nézőtéren hitetlenkedő, dermedt csend fogadta a majmok vezető gólját. A
Testvériség játékosai tudták, ha kikapnak a majmoktól, évekig ugratások céltáblái lesznek a
munkahelyükön, elkeseredetten küzdöttek a kiegyenlítésért, de ehelyett újabb gólokat kaptak.

A második félidő vége felé az ellenfél már nyolc nullra vezetett, mikor néhány Testvériség-játékos
elragadtatta magát, letalpalták vagy lerúgták a kitörő csatárokat, fejelés közben ököllel oldalba
vágták a védőket. A majmok csodálkoztak ezeken a durvaságokon, Jascsák nem készítette fel őket
ilyen játékmodorra, mérkőzés után az öreg főkomornyik vérző sípcsontját tapogatva teljes joggal
jegyezte meg:

– Ilyen játék nálunk a dzsungelben lehetetlen lett volna.

A sikeres bemutatkozás után a jelenlevő sportvezetők megrohanták Forgácsot, az öreg

játékosügynök szivarját rágva igyekezett megállapítani, melyik árajánlat mögött rejlik a legtöbb
pénz. Végül is a Bányász Szakszervezet központi reprezentáns csapata, a Váci utcai Bányász
mellett kötött ki.

Ezt a csapatot éppen akkoriban hagyták cserben játékosai, pedig a vezetőség mindent megtett a
kedvükért. Például, hogy ne kelljen vidékre költözniük, bányát nyittatott számukra a Váci utca
egyik üres telkén, a játékosok mégis átigazoltatták magukat a „Titán” Spitz- és Sarokvas Készítő
Kisipari Szövetkezet csapatába. A „Titán” sportkörének a vezetője is látta a Testvériség elleni
mérkőzést, megtette a maga ajánlatát Forgácsnak, mely anyagilag hathatósabb támogatást ígért,
mint a bányászoké, de az öreg kitartott a Váci utcai Bányász mellett, mert így a majmok rögtön az
NB I-ben kezdhették a szereplésüket, nem kellett végigverekedni magukat az alsóbb osztályok
sokszor kemény mérkőzéssorozatain.

A népligeti pályáról autóbusz vitte őket a Szakszervezet sportközpontjába. Forgácsot és Jascsákot

balesetvédelmi felügyelőnek nevezték ki, az öreg varázslót a propagandaosztályon helyezték el, a
játékosokat pedig fővájári minőségben alkalmazták. Azonnal meg is kapták első havi fizetésüket és
az aranysujtásos bányász díszruhát a tartozékokkal együtt. Forgács még sohasem látott kapcát, azt
hitte, törülköző, egész Rákoscsabáig mérgelődött, miért nincsen rendesen beszegve.

Másnap hajnalban tisztelettudó, de határozott kopogás riasztotta fel álmából Jascsákot. A

mesteredző még fel sem ébredt egészen, mikor a majmok bányászruhába öltözötten, jobb kezükben
lámpát tartva bevonultak a szobába. A varázsló lefordította az öreg főkomornyik szavait:

– Azt kérdezi, melyik bányában kell jelentkezniük.

– Mi az ördögöt akarnak a bányában?

– Ők tegnap úgy értették: a fizetést azért kapják, hogy bányában dolgozzanak.

– Nem, a fizetést ők azért kapják, hogy futballozzanak.

A főkomornyik értetlenül csóválta a fejét, és hosszan magyarázott a varázslónak:

– Ők úgy tudják, hogy a magyar labdarúgásban amatörizmus uralkodik.

– Kétségkívül, főleg, ami a játék színvonalát illeti.

– De hát akkor hogy lehet pénzt adni futballért?

– Sehogy. Legfeljebb egy névleges állás formájában, azonkívül bizonyos juttatásokat hivatalosan is
engedélyeztek: kalóriapénzt, prémiumot a győzelmek után. Ezzel kész is. Az már külön véletlen
szerencse, hogy a legtöbb helyen akad egy ügyes főkönyvelő, aki más területekről is át tud
irányítani erre a célra kisebb összegeket. A szurkolók önkéntes felajánlásait, melyeket a mérkőzés
után a játékosok zsebébe gyűrnek, vagy kijelölt helyeken, például borbélyoknál dobnak be az erre a
célra kitett perselybe, szintén nem lehet komolyan számításba venni.

– De hivatalosan amatörizmus van?

– Nem azt magyarázom? Ha profik lennénk, hogy indulhattunk volna az olimpián?

A főkomornyik ingatta őszülő szőrzetű fejét, mély torokhangon megjegyezte:

– Ez nálunk a dzsungelben lehetetlen volna, uram.

És intett társainak, hogy vonuljanak ki Jascsák szobájából. Levetették aranysujtásos ruhájukat, és

többé nem voltak hajlandók felvenni, ez persze semmit sem változtatott azon a tényen, hogy
továbbra is mint fővájárok kergették a labdát.

Egyik edzés után Forgács félrevonta Jascsákot:

– Nem tetszik nekem az a balszélső, ne érjem meg a holnap reggelt, ha tíz beadása közül kettő
sikerül.

– Mit csináljak? A tartalék meg lassú.

– Én tudnék ajánlani egy technikás balszélsőt.

– Kiről van szó?

– A fiamról.

– De hát itt csak majmok játszanak.

– Ami azt illeti, az én fiam sem egy lumen. Esetleg, ha valami cirkuszból szereznék neki egy
majombőrt.

Jascsák szó nélkül otthagyta az öreg játékosügynököt, aki indulatosan tépdeste az aranyrojtokat
díszegyenruhája vállán:

– Mesteredző?! Lepedőben forgassák a feleségemet, ha ez ért a futballhoz.

III.

A bajnokság a Váci utcai Bányász új csapatának fölényes győzelmével zárult. Tizenkét ponttal
előzte meg a második helyen végzett Ferencvárost. Az idény befejeztével látszólag barátságos
jellegű, de valójában nagyobb tétre menő mérkőzésen legyőzte a magyar válogatottat is. A
szövetségi kapitány azonnal lemondott, de később a saját felkérésére újból elfoglalta tisztségét.

Mivel nyilvánvaló lett, hogy hazai pályán többé nem akadnak megfelelő ellenfélre, a majmok
külföldi túrára indultak. Egy-egy meccsért ötvenezer dollárt is kaptak a meghívóktól, a
valutabehozatal terén országos viszonylatban feljöttek a második helyre a vegyipar mögé, messze
maguk mögött hagyva az emléktárgy-kereskedést és a nehézipart. Ebből a majmok naponként és
fejenként huszonöt centet kaptak: két kókuszdió átlagos világpiaci árát.

A valutaügyek intézésére a Nemzeti Bank egy pénztárost, egy osztályvezetőt, két főosztályvezetőt
és egy ellenőrt delegált a csoport mellé kísérőként, a pénzügyi szakértők száma egyre szaporodott,
hamarosan több mint a felét tették ki a portyakülönítménynek.

De az anyagi haszon szinte eltörpült a csapat győzelmeinek hatalmas propagandajelentősége

mellett. Kanadai telekügynökökké vagy brazil autószerelőkké vedlett egykori magyar hivatalnokok
és munkások, akiknek megkérgesedett szívében már a „Csárdáskirálynő” édes-bús melódiái sem
tudták felkelteni a nemzeti érzést, a majmok lenyűgöző győzelmei után végre megtalálták a lelki
kapcsolatot régi hazájukkal. Piros-fehér-zöld könnyek gördültek végig az arcukon:

– Igen, ezek magyar majmok, a mi majmaink – mondták –, nem dőlünk be többé a polgári sajtó
rágalmainak. Nem lophatnak a közértesek, nem lehetnek bürokraták a tisztviselők abban az
országban, mely egy ilyen futballcsapatot képes kiállítani.

Népszerűségük itthon is felülmúlt minden megszokott mértéket. Az érdeklődés teljes hiányában

sorra oszlottak fel olyan patinás klubok, mint a Vasas, az MTK, a Honvéd. A Ferencváros még úgy-
ahogy tartotta magát, de az ő szurkolóinak jó része is átpártolt az új nagycsapathoz.

Ha az utcán végigment valamelyik majom a csapat jellegzetes formaruhájában: kéreg nélküli, kerek
orrú cipőben (mely kímélte érzékeny lábujjaikat), széles, trapézszabású nadrágban és rövid, olaszos
zakóban, fején világos szalmakalappal, pillanatok alatt körülvette a szurkolók gyűrűje, és sokáig
nem szabadulhatott. Szerencsére a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elnyerése után mindegyik
majmot kinevezték a Bányaipar Kiváló Dolgozójának, mindegyikük kapott ajándékba egy-egy
autót, és nem kellett többé gyalog járniuk.

A csapat technikai igazgatója, az öreg Forgács mint régi kereskedelmi szakember, jól tudta: a
„publicity”-ből sohasem lehet elég, mert minden cseppje pénzben kamatozik. Mindent megtett,
hogy tovább fokozza a Váci utcai Bányászok népszerűségét.

Kezdetben beérte a hagyományos módszerekkel: fényképekkel, nyilatkozatokkal, apróbb

intimitásokat közölt a játékosok magánéletéből, amiket keserves fejtöréssel saját magának kellett
kitalálnia, mert a majmoknak úgyszólván nem volt magánéletük. Forgács hamarosan belátta, hogy
ezek a módszerek már elavultak, csak új ötletek segítségével maradhat meg a kor színvonalán.

A Duna-parti Vigadó épületét még a háborúban lebombázták, azóta félig romokban hevert, és
anyagi eszközök híján újraépítése továbbra is a távoli jövőben rejtőzött volna, de Forgács társadalmi
munkára hívta fel a csapat szurkolóit, és öt hét alatt rendbe hozatta velük az épületet. Meg kell
jegyezni, hogy ugyanezek a kőművesek előzőleg csak nyolc hónapi határidőre vállalták az egyik tsz
meglazult kerítésoszlopának kijavítását. Igaz, ebben a munkában nem lelkesítették őket a
győzelmes lila-narancssárga színek.

Az új színházat természetesen a Váci utcai Bányász gálaestjével nyitották meg. A műsorban

világhírű művészeken kívül felléptek a csapat tagjai is, a varázsló dobszavára bemutatták a „Hajrá
Bányász”-csacsacsát. A koreográfiát maga az öreg varázsló tervezte, pontosabban lopta egy régi
dzsungeltáncból, melyet a törzsek a megvadult vöröshangyák megbékítése céljából szoktak eljárni.

A szám órák alatt népszerű lett, azonnal beiktatta műsorába az ország valamennyi amatőr zenekara,
a Hanglemezgyárban abbahagyták Händel „Vízizenéjé”-nek felvételeit, és helyette a „Hajrá
Bányász”-csacsacsát préselték lemezre. Az öreg varázsló, hogy ne kelljen osztoznia a jogdíjban,
inkább otthagyta a csapatot, átment az egyik export vállalat afrikai propaganda osztályára, és
mohamedániai nyelvtudása révén jelentős karriert futott be.

Még a százezredik lemez se fogyott el, mikor Forgács egy újabb ötlettel hozta lázba a fővárost. Egy
labdarúgásért rajongó szobrásszal készíttetett egy allegorikus futballozó majmot. Szerette volna a
Hősök terén kiállítani valamelyik fejedelem márványfülkéjében, de az illetékesek visszautasították
a javaslatát. Forgács azonban nem adta fel a harcot, mikor a Váci utcai Bányász visszatért
legközelebbi útjáról, a Ferihegyi repülőtér homlokzatán ott látták a szobrot, neonbetűk körítésében:
„Bienvenu à Budapest”.

Az öreg főkomornyik-támadó középfedezet még ott, a repülőtér előcsarnokában félrehívta

Jascsákot, megkérte, hogy szánja rá azt a néhány percet, amíg az autóbusz kijön értük. A többi
majommal ellentétben ő már elfogadhatóan beszélt magyarul, most mégis csak nehezen találta meg
a szavakat:

– Nagy fehér atya és mesteredző! – mondta. (A Traveller’s Club alkalmazottai mindig nagy súlyt
helyeztek a vendégek tiszteletteljes megszólítására.) – Attól félek, hogy nem vállalhatom tovább a
kapitányi tisztséget.

– Miért nem? – kérdezte Jascsák megdöbbenve.

– Attól félek, hogy többé nem tudnám összetartani a csapatot. Ön, nagy fehér atya és mesteredző,
emlékszik rá, milyen nehéz volt megfékezni a fiatalokat dél-amerikai portyánkon, mikor meztelen
szerelmes nők serege vonult a szállodánk elé, olyan buja szavakat kiáltozva, melyek nálunk a
dzsungelben a kókuszdiófákat pirulásra késztették volna. Azt sem feledhette el, hogy milyen
munkánkba került a játékosügynökök és reklámszakemberek ajánlatainak elutasítása. De
feladatunkat megkönnyítette, hogy a portyáról hazatérve itthon vissza tudtuk terelni életüket a
normális mederbe.

A főkomornyik egy pillantást vetett Forgácsra, aki golyóstollakat osztogatott, és fényképeztette

magát a terem sarkában.

– Most azonban, hála Forgács úrnak – aki egyébként a leghatalmasabb törzsfőnökök közé tartozik,
itthon is kísértések ezrei vesznek körül minket. Van-e jogunk feltételezni, nagy fehér atya és
mesteredző, hogy a mi játékosaink tapasztalatlan dzsungellakó létükre ellent tudnak majd állni a
kísértéseknek, mikor ezek a náluk jóval műveltebb európai futballistákat is lehúzzák a mélybe?!

– Túl sötéten látja a helyzetet.

– Lehetséges, de attól félek, hogy azért, mert a helyzet maga is túl sötét. Tudja-e ön, nagy fehér atya
és mesteredző, hogy a múlt héten Sipőcz és Kohn Géza, jobbszárnyunk tagjai átvetették magukat a
kerítésen, és elmentek egy egész éjszakán át tartó házibuliba, ez okozta gyenge teljesítményüket is a
portya mérkőzésein. Én le akartam beszélni őket, de hiába, kinevettek, és a legsúlyosabb sértésekkel
illettek, diszpécsernek, sőt pénzügyi szakembernek csúfoltak.

A nejlontasakból elővette a féltve őrzött, hófehér csapatkapitányi karszalagot, és szemében

könnyekkel Jascsák felé nyújtotta:

– Attól félek, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a történtekből csak ezt a következtetést
vonhatom le.

IV.

Utólag már nem nehéz megállapítani, hogy a verhetetlen tizenegy végső züllését Halász, a
középcsatár indította el.

Halász gyapjas, fekete szőrével, alacsony homlokával, lábánál jóval hosszabb karjaival igazi
majomszépségnek számított, nem véletlen, hogy a szobrász éppen őróla mintázta meg az
allegorikus futballozó majmot. Mégis a megdöbbenés erejével hatott, mikor Kákonyi Barna, egy
fiatal filmrendező kilátogatott a rákoscsabai házba, és bejelentette, hogy készülő filmjének
főszerepére a középcsatárt szándékozik leszerződtetni. Mindenki azt hitte, hogy valamilyen
állattörténetről, esetleg sporttárgyú filmről van szó, de Kákonyi megcáfolta ezeket a hiedelmeket.

– A forgatókönyv merőben újszerű témát valósít meg, személyesen merítettem az élet sűrűjéből.
Egy öregedő atomtudós, aki harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban él, váratlanul találkozik
egy léha, de vonzó lánnyal, szerelmes lesz belé, és emiatt lelkiismereti válságba kerül.

– És milyen szerepet játszana ebben Halász?

– Természetesen magát az atomtudóst. Már az összes vezető színészünkről készítettem

próbafelvételt, de őszintén szólva sem arckifejezésük, sem szellemi színvonaluk nem keltette az
atomtudós benyomását. Halász játékintelligenciája a futballpályán már rég magára vonta a
figyelmemet, gondoltam, hátha a mozivásznon is érvényesülne. Játékintelligencia –
játékintelligencia. Kísérletet tettem vele, és úgy láttam, ő közelíti meg leginkább az általam
elképzelt típust.

Jascsák nem akart beleegyezni, hogy Halászt a felvételek idejére mentsék fel az edzések alól, félt,
hogy ezzel veszedelmes gyakorlatot indít el. Forgács azonban mindenképpen ki akarta használni a
film nyújtotta propagandalehetőségeket, elintézte a vezetőségnél Halász kiadatását.

Hamarosan megmutatkoztak a meggondolatlan döntés következményei. Podhola, a balfedezet azzal

állt elő, hogy ha Halászt elengedték színésznek, akkor őneki is jogában áll elmenni újságírónak,
lemondott fővájári állásáról, és felvétette magát az egyik hetilaphoz gyakornoknak. Cikkeit
egyelőre egy kiérdemesült, öreg sajtópatkány írta, félhonoráriumért. Ásó, a technikás jobbhátvéd a
fotóriporteri szakmát szerette volna kitanulni, és a többi majom is szívesen felcserélte volna a
megerőltető edzésmunkát valamilyen kényelmes iskolapaddal, de Jascsák lemondással
fenyegetődzve elérte, hogy az egyesület eltiltotta a játékosokat minden olyan tevékenységtől, mely
nem kapcsolódott szorosan a labdarúgáshoz.

Podholát és Ásót még vissza lehetett rendelni új foglalkozásukból, de a középcsatárt örökre

elvesztette a csapat. Halász szerelmi botrányba keveredett partnernőjével, egy ismert színész
feleségével, és a bosszúvágyó férj forgatás közben agyonlőtte. Elárvult posztjára Jascsák kénytelen
volt a tehetséges, de rutintalan Eisenhoffert beállítani, és az nagyban csökkentette a csatársor átütő
erejét.

Egyébként is számtalan jel mutatta, hogy nem sikerült helyreállítani a csapat egykori, kifogástalanul
sportszerű szellemét. Sipőcz és Kohn Géza most már rendszeresen járt házibulikra; egész éjszaka
ittak, és a „Hajrá Bányász”-csacsacsára tanították a lányokat. Reggel olyan részegen jöttek ki a
tréningre, hogy ha a partvonalat véletlenül vastagabban szórták fel mésszel a pályamunkások,
Sipőczék felbukfenceztek benne. Régen legalább titkolni igyekeztek volna részegségüket, de most
elbújtak az ajtó mögé, és ha a mesteredző közeledett, hirtelen előugrottak, szamárfület mutogatva:

– Kukucs, kukucs.

Jascsák prémiummegvonással akarta őket büntetni, de erre az egész csapat sztrájkba lépett, így
kénytelen volt visszavonni a fenyítést.

Az első nyilvános botrány sem váratott sokáig magára. A Váci utcai Bányász osztrák portyáról
hazatérő buszát a vámőrség utasokkal együtt félreállította, és a szokottnál alaposabban átvizsgálta –
megdöbbentő eredménnyel.

Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház fedelét, kiderült, hogy
a hajtómű mellé egy kisméretű gázkazán van beépítve. A reflektorokat kvarclámpákkal cserélték ki,
a pótkerék gumiabroncsát Henessey-konyakkal töltötték meg, ezek után már senki sem
csodálkozott, mikor a királyvizes próba megállapította a rendszámtábláról, hogy színaranyból
készült.

A személyes motozásnál is rengeteg csempészáru és valuta került elő: tábori sátorrá vagy habverővé
is átalakítható japán fényképezőgépek, legújabb, pepita árnyalatú francia rúzsok, „no iron”
gyűrtelenített sérvkötők és annyi schilling, hogy az Osztrák Nemzeti Bank hét napig szüneteltetett
minden kifizetést, pénzkészleteinek teljes kimerülése miatt.

Az autóbuszt egyenesen a budapesti főkapitányságra irányították, s az első csapat tizenegy játékosát

vizsgálati fogságba vetették, úgyhogy Jascsáknak két nappal a következő bajnoki forduló előtt csak
a tíz tartalék állott a rendelkezésére. Forgács most is felajánlotta a fiát, hogy teljes csapattal
tudjanak kiállni, de Jascsák inkább az Állatkertből kért kölcsön egy fiatal gorillát.

Hiába nyerte meg a mérkőzést a Váci utcai Bányász, és hiába egészült ki később szabadon bocsátott
játékosaival – a Szakszervezet közbejárására engedték ki őket –, Jascsák tudta, hogy a csapat az
összeomlás küszöbén áll.

Népszerűségük egyelőre tovább fokozódott. Mikor elterjedt a hír, hogy a majmokat katonai
szolgálatra hívják be – ez később vakhírnek bizonyult –, a rákoscsabai ház felé megindult az
ajándékba küldött katonaládák özöne, a szurkolók mindegyiket lila-narancssárgára festették, és
oldalára ráírták kedvenc játékosuk nevét.

A mérkőzések látogatottsága sem csökkent – hosszú évek után most először merült fel újból a terv,
hogy a Népstadion keleti lelátóját is kiegészítik, teljes magasságúra –, még az olyan jelentéktelen
mérkőzések is táblás házat vonzottak, mint a grönlandi Északi Fény csapatával vívott barátságos
találkozó, melyre 196… májusában került sor, egy szerdai napon.

Maga a mérkőzés nem ígért nagyobb küzdelmet, az Északi Fény együttesét nem jegyezték a
nemzetközi labdarúgóbörzén, a sporttörténészek mindössze egy rövid feljegyzésben találkoztak a
nevével, 1913-ban 4:1 arányú vereséget szenvedett a Grönlandban horgonyzó Königin und Kaiserin
Maria Theresia osztrák hadihajó csapatától.

A nézők ingujjra vetkőzve, különösebb izgalom nélkül hallgatták a salakon körbevonuló

tűzoltózenekar játékát. Csak akkor jött lázba a lelátó, mikor a kijáróban feltűntek lila-narancssárga
mezükben a hazai játékosok. A zenekar a „Hajrá Bányász”-csacsacsát kezdte játszani, ritmikus
aláfestést adva az őrjöngő tapsviharhoz és buzdításokhoz.

A Bányászok már végeztek a bemelegítéssel, a középkörben passzolgatták egymásnak a labdát, de

az ellenfél még mindig nem vonult ki a pályára. Felharsantak az első, türelmetlen füttyök és
kiáltozások, a stúdiószobában újra feltették a sportindulót. Akkor végre az ellenfél is megjelent. A
nézőtéren dermedt csönd támadt: az Északi Fény csapatát tizenegy fóka alkotta. Szabályos inget és
nadrágot viseltek, legföljebb a futballcipőt helyettesítő műanyag uszonyvédők tűnhettek
szokatlannak, mereven felemelt fejük, kacsázó járásuk mégis elemi erejű nevetést váltott ki a
lelátóban.

A magyar szurkolók nem tudták – a történet csak később járta be a világsajtót –, hogy Henderson, a
világhírű skót edző hetvenezer fóka közül választotta ki ezt a csapatot. Edzésmunkájában
felhasználta nemcsak Jascsák közzétett tapasztalatait, de a futballelmélet korszerű vívmányait is.
Henderson ma este kétéves kemény és átgondolt felkészülés eredményeit akarta lemérni.

Már a fókák első akciója a nézők torkára forrasztotta a nevetést. Fejről fejre szállt a labda – a
cirkuszban megcsodált gömbérzékkel –, és a középcsatár közeli fejesét Tirnauer csak nagy
bravúrral tornázta ki a bal felső sarokból.

A középcsatár rögtön utána megfordult, és uszonyain ringatózva visszasietett a saját kapuja elé.
Magas, tutuló hangján mondott valamit, erre csatártársai is követték a példáját. A kétségkívül
technikásabb, kulturáltabb futballt játszó majmok próbálkozásai jól megszervezett védelmi falba
ütköztek, ellentámadásoknál viszont a fókafedezetek is felfutottak számbeli fölényt biztosítva. A
félidő null-nullás eredményét a Bányászok magukra nézve hízelgőnek találhatták.

A szünetben az újságírók belátogattak az Északi Fény öltözőjébe. A fókákon nem látszott

semmiféle megilletődés, úszkáltak a medence langyos vizében, közben vidám tréfákkal ugratták
egymást. Ellentétes képet mutatott a másik öltöző. A majmok lehorgasztott fejjel ültek egy-egy
gázpalack előtt, s míg oxigénbelélegzéssel frissítették fel szervezetüket, Jascsák a legkeményebb
szavakkal dorgálta őket.

Talán ez a dorgálás tette, hogy a második félidő elején a Váci utcai Bányász elkeseredett rohamra
indult az Északi Fény kapuja ellen. Az öreg főkomornyik tanult mesterségéhez méltóan tálcán
tálalta a csatárok elé a jobbnál jobb labdákat, de a lövésekbe az utolsó pillanatban mindig belenyúlt
egy-egy olajosan fénylő, bajuszos fej.

Mikor a huszadik támadásból sem született gól, a Népstadion ügyeletes rendőrtisztje – maga is
tapasztalt futballszakember –, telefonon három századnyi erősítést kért. Tudta, hogy ez a mérkőzés
csak botránnyal fejeződhet be.
Az első negyedóra után a Bányászok fokozottabban kifulladtak, megmutatkozott a sportszerűtlen
életmód, a kihagyott edzések hatása. Csak az öreg főkomornyik küzdött állhatatosan. Behúzódott
saját kapujának előterébe, és fejjel-lábbal rombolta a fókák mind sűrűbben megismétlődő akcióit.
De néhány perccel a félidő vége előtt már nem tudott beleavatkozni egy villámgyors adogatásba, a
labda átívelődött a vetődő Tirnaueron is, és a fókák balszélsőjének már nem okozott gondot, hogy
két lépésről a hálóba pofozza.

Néhány eredménytelen Bányász-ellentámadás után a játékvezető lefújta a mérkőzést, a majmok

sietve levonultak, a fókák pedig a középkörben összeölelkezve magas, tutuló fejhangon elénekelték
győztes csapatuk indulóját. Grönland budapesti nagykövete ott, a pályán átadta nekik a „Vörös
Jéghegy” Rend nagykeresztjét a szigonnyal, és a Szent Eduárd-lovagrend tagjaivá nevezte ki őket.

Az előrelátóan kivezényelt háromszázadnyi rendőr megakadályozta, hogy a Stadionban botrány

törjön ki, de még aznap éjszaka titokzatos kezek felgyújtották a szurkolók munkájával rendbe
hozott Vigadó épületét, és letaszították a futballozó majom szimbolikus szobrát a Ferihegyi
repülőtér homlokzatáról. A vereség hatására a közönség éppoly haraggal fordult el a csapattól, mint
amilyen lelkesedéssel az egekbe emelte győzelmei idején. A Váci utcai Bányász legközelebbi
mérkőzésére már csak néhány tájékozatlan külföldi turista tévedt be.

V.

Innen kezdve az események gyors tempóban követték egymást. A dél-amerikai együttesek sorra
lemondták a Váci utcai Bányász tervezett portyamérkőzéseit, csak a kialkudott ár felét lettek volna
hajlandók megadni a magyar csapat vendégjátékáért. Ez az elmaradt bevétel viszont felborította az
egyesület pénzügyi tervét, a Népi Ellenőrző Bizottság revíziót tartott, ennek során a legkülönbözőbb
visszaélésekre derült fény.

A revíziós jelentés mindössze néhány példát említett: a játékosoknak kókuszdió-megváltás címén

hatalmas összegeket fizettek ki. Forgács az egyesület költségén különhajóval szivarokat hozatott
Kubából, és hét tucat bal lábas ortopédcipőt rendelt a fiának – de a jelentés megjegyzi, hogy a
végtelenségig tudná sorolni a szabálytalanul elkönyvelt tételeket.

Az öreg játékosügynök börtönbe került, ennek hatására a magyar labdarúgó rabválogatott

hamarosan visszaszerezte azt a nemzetközi tekintélyt, melyet Forgács legutóbbi szabadságvesztése
idején vívott ki magának.

Több letartóztatásra nem került sor, de a Váci utcai Bányász játékjogát meghatározatlan időre
felfüggesztették, Jascsákot visszaminősítették segédszertárosnak, a majmokkal pedig a
szakszervezet sportszakosztálya közölte, hogy játékukra a továbbiakban nem tart igényt.

A verhetetlen tizenegy szétszóródott. Többségük az Egyetértéshez, a vendéglátó-ipari szakma

csapatához igazoltatta magát, az egykori fővájárok gebines eszpresszók vagy italmérések vezetői
lettek. Másokat a különféle kisipari szövetkezetek labdarúgó együttesei kaparintották meg, csak az
öreg főkomornyik hárított el magától mindenféle ajánlatot, habár a játékoscsábítók éppen őt
környékezték meg leginkább. Kijelentette, hogy vissza kíván térni szülőhazájába, Mohamedániába.

Jascsák kikísérte a repülőtérre egykori játékosát. A búcsúzásnál a majom fejére húzta Jascsák kezét,
mintha áldását kérné:

– Nagy fehér atya és segédszertáros! – mondta. – Attól félek, hogy már csak az örök
futballmezőkön találkozunk.
– Te biztos otthon is válogatott leszel.

A majom megrázta a fejét:

– Nem, én nem játszom többé emberek között. A futball nagy és szép dolog, az istenek ajándéka, de
ami az emberi világban hozzátapad, azt én, attól félek, nem tudom elviselni. Sajnos, neveltetésem a
dzsungelben nem készített fel ilyesmire.

A megafon már jelezte a repülőgép indulását, a főkomornyik hirtelen megcsókolta Jascsák kezét, és
elsietett.

Allah Akbárban küldöttség várta mint a verhetetlen tizenegy egyetlen hazatérő tagját, de ő
elmenekült az ünneplés elől, egy ültetvényen szétszórta ruháit és cipőit, csak a Traveller’s Club
felírású, aranysujtásos sapkáját tartotta meg.

Több hír nem érkezett felőle, hacsak nem fogadjuk el valóságnak egy angol utazó beszámolóját,
melynek hitelességét a távirati ügynökségek erősen megkérdőjelezték. Az utazó azt írja, hogy egy
dzsungelben töltött, holdfényes éjszakán futballozó majmokat látott. Európai csapatoknál
elképzelhetetlen technikai bravúrokat mutattak be a labdával, de a partvonal mellett álló,
aranysujtásos sapkát viselő edző így is elégedetlenkedett, többször is megállította a játékot, és
személyesen mutatta be, hogyan képzel el egy-egy megoldást.

Sajnos – fűzi hozzá az angol utazó –, nem sokáig gyönyörködhettem mutatványaikban, mert ahogy
észrevették, hogy egy ember figyeli a játékukat, felmásztak a kókuszdiófákra, és vérben forgó,
ellenséges szemekkel néztek le rám.

Gráf, a részeges jobbhalf

196… nyarán már a vak is látta, hogy Steinitz, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor
utolsó tagja is kiöregedett. Mérkőzés közben kissámlit hordott magával, és fejelésnél arra állt fel,
műfogsora folyton elgurult, és negyedórákig kereste a fűben. Ezentúl a szokásos szerdai
edzőmérkőzéseinken különös figyelemmel kísértük az ellenfél fedezeteinek játékát, hátha
megtaláljuk köztük Steinitz utódját.

Egy különösen meleg augusztusi napon a Spartacus Vörös Kefét, a kefekötő szövetkezet csapatát
hívtuk meg. Huszonegy játékos vonult ki a pályára, már azt hittük, hogy az ellenfél tíz emberrel áll
fel, mikor a játékoskijáróban megjelent egy vékony, szőke fiú.

Hátán az ötös szám jelezte, hogy a jobbfedezet posztját tölti be, de ezen kívül alig emlékeztetett
futballistára. Egyik lábán rövid nejlonzoknit viselt és kalucsnit, a másikon vastag
hegymászóharisnyát és papucsot, de még ennél is jobban megdöbbentett, hogy egy literes üvegben
Hubertus likőrt hozott magával, az üveget az öntözőcsatorna vízzel telt vaskalitjába tette, nehogy a
tűző napon átmelegedjen, utána felemelt karral játékra jelentkezett.

Az edzője rákiabált: Gráf, maga megint részeg! A jobbhalf derűsen bólintott, és beállt a helyére.

Ezen a délutánon csodát láttunk, uraim! Maguknak nem kell magyaráznom, mekkora fedezet volt
Steinitz fénykorában, de ennek a szőke fiúnak a lábszárvédőjét se köthette meg. Átcselezte magát a
védelmünkön, a gólvonalon megállt, és homlokára tett kézzel kereste, hol van valaki, akit még
átjátszhat, majd méla undorral bepöccintette a labdát a hálóba.

Egy-egy sikeres akciója után Gráf azzal jutalmazta magát, hogy odament az öntözőcsatornához, és
egy nagyot húzott a Hubertusból, de játékán ez nem látszott meg, sőt cselei a sűrű csuklástól csak
még kiismerhetetlenebbé váltak. Gráf nagy taps közepette és üres üveggel vonult le a pályáról.

Tanácstalanul néztünk össze a szakosztály vezetőségével. Nem vitás, hogy Gráfra szükségünk
volna, de szabad-e felvennünk a csapatba egy olyan játékost, aki egymaga megiszik öt termést?!
Senki se merte vállalni a felelősséget, mindenki tőlem várta a döntést, én ugyanis angolparki
vezetőállásom mellett mint tiszteletbeli főtitkár az Antialkoholista Szövetség munkáját is
irányítottam. Hosszú töprengés után elvállaltam: a zöld-fehér színekért megpróbálom Gráfot jó útra
téríteni.

Én tárgyaltam a Spartacus Vörös Kefe vezetőivel Gráf kiadatásáról, nem gördítettek akadályt az elé,
hogy a fiú a Ferencvárosban fejlődhessen tovább, csak egy jelképes összeget kértek érte, tudniillik
kétszáz darab százforintost, melyen minden rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe.

Hamarosan kiderült, hogy a feladat, melyre vállalkoztam, nehezebb, mint gondoltam volna. Gráfot
a kefekötőknél teljesen elrontották, a tmk-n dolgozott mint lakatos, és még azt is elintézték neki,
hogy munkaidőben se kelljen a műhelyben tartózkodnia, hanem a satut a kocsma bádogpultjára
szerelték rá. A törzsdrukkerek szabályos lista szerint fizették neki a féldeciket, aki kétszer kimaradt,
Gráf törölte a G. D. B. K., a „Gráf Dezső Baráti Kör” tagjainak névsorából.

Elhoztam a kefekötők tmk-jából, és benyomtam az üdítőital-gyárba ellenőrként. Régi albérletét is

felmondta, helyettesemnél, az Antialkoholista Szövetség másodtitkáránál szereztem neki egy kis
szobát.

Azt hittem, minden rendben van, jelentettem a szakosztály vezetőinek, hogy jobbhalfunkat sikerült
kimentenem a fertőből, a meccs előtti szombat este csak túlzott lelkiismeretességből mentem el
meglátogatni Dezsőt. Otthon ült, és Fekete Pétert játszott a házigazda gyerekeivel.

Képzelhetik megdöbbenésemet, mikor hajnali fél négykor rám telefonálnak a rendőrségről, hogy
Dezső és egy másik, ugyancsak az eszméletlenségig részeg egyén, aki az Antialkoholista Szövetség
másodtitkárának mondja magát, tettleg bántalmaztak egy lovas szobrot, azt állítva, hogy a szobor
sértő megjegyzéseket tett rájuk.

Taxiba vágtam magam, és a helyszínre rohantam, Gráf Dezső még akkor is ott állt a lovas szobor
előtt, és fenyegető mosollyal kérdezte:

– Kinek az anyja? Na most beszéljen: kinek az anyja lopott a Corvinban harisnyákat?

A rendőrség csak az én személyes felelősségemre bocsátotta szabadon.

Azon a vasárnapon a Fradi délelőtti meccset játszott, a kezdésig már alig volt hátra néhány óra.
Féltem, ha Dezső nem tud játszani, mindenki engem okol majd, aki kezességet vállaltam érte,
megpróbáltam a lehetetlent.

Beültem vele egy kávéházba, belédiktáltam tíz dupla feketekávét és a kávéház tavalyról megmaradt
teljes pogácsakészletét. Negyed tízkor végre elkezdett csuklani, tíz óra felé már volt benne annyi
erő, hogy kimenjen a Stadionba. Derűs mosollyal kijelentette, hogy már teljesen magához tért, csak
voltaképpen hogy hívják őt, és melyik csapatban játszik, mert ezt az igazolásnál okvetlenül tudnia
kell. Rettegve vártam a mérkőzés kezdetét.

Gráf behunyt szemmel futott ki a pályára, a szurkolók azt hitték, hogy a szemét pihenteti vagy
ideges, és nem mer felnézni a nézőtér roppant karéjára, de én tudtam, hogy alszik. Minden játékos
egy-egy labdát fogott a hóna alatt, csak ő hozott most is egy Hubertusos-üveget, attól tartottam, inni
fog, de letette az ellenfél kapujának a sarkába. Mivel a szemét a mérkőzés kezdetét jelző sípszó után
sem bírta kinyitni, a likőrösüveg szaga volt az egyetlen útbaigazító jelzés számára: tulajdonképpen
merre is támad a csapata.

Támadó fedezettől még sohasem láttam nagyvonalúbb játékot, mint ezen a délelőttön Gráftól.
Távoli lövéseire hiába vetődött a kapus, pontosan néhány centivel a likőrösüveg mellett vágódtak be
a hálóba. Csak szünet után történt egy kis gikszer. Kapucserénél Dezső elfelejtette átvinni az üveget
a túloldalra, így csak a Hubertus szagától vezéreltetve a félidő elején ellenállhatatlan csukaugrással
öngólt fejelt. Mikor társai felelősségre vonták, mentegetődző mosollyal átrakta az üveget az ellenfél
kapujába, ettől kezdve újból a mezőny fölé nőtt.

Meccs után leültem vele egy eszpresszóba, és próbáltam a lelkére beszélni, hogy egy ekkora
tehetségű játékosnak halálos vétek elinni az eszét.

– Nézze, Géza bácsi – mondta a zseniális jobbfedezet –, maga rendes krapek. Ha akarja,
megígérem, hogy nem iszok többé, de előre figyelmeztetem: az én ígéretem nem sokat jelent,
viszont ha megesküszöm rá, akkor még kevesebbet.

– Nyugodj meg – mondtam –, majd vigyázni fogok, hogy ne ihass. Nem véletlenül vagyok én az
Antialkoholista Szövetség főtitkára.

Dezső hozzánk költözött, munka után megvártam a gyár előtt, és együtt mentünk haza. Útközben
azonban mindenütt találkoztunk a „Gráf Dezső Baráti Kör” régi tagjaival, akiknek a száma tovább
nőtt, mióta Dezső a Fradiban játszott. Erőszakkal behurcoltak minket egy vendéglőbe, és két teli
Hubertusos poharat raktak elénk. Dezső rám nézett:

– Ezt valakinek meg kell inni, Géza bácsi, különben itt emberhalál lesz.

Láttam, hogy valóban nincs kitérés. A sorsdöntő vasárnapi Fradi–MTK-ra gondoltam, felragadtam
mind a két poharat, és egymás után felhajtottam. Mindent elittam a jobbhalf elől, reggel az
Ittasellátóban, vagyis a kijózanító szobában ébredtem fel.

És ez így ment a hét mindegyik napján, iszákosságomnak híre terjedt, kirúgtak az Antialkoholista
Szövetségből, tízéves angolparki működésem alatt először fordult elő, hogy a hullámvasúton két
szerelvény összeütközött, de minden erőfeszítésem dacára Gráf Dezső ezen a vasárnapon is
részegen lépett a pályára. Pedig esküszöm, hogy a Stadionba még józanon érkezett, az utolsó
pillanatban ivott meg egy fél liter kámforos szeszt, melyet a gyúró bedörzsölésre szokott használni.

Ez a serkentő folyadék, úgy látszik, túlságosan felélénkítette Dezsőt, mert rögtön az első átadással
kapura tört, átjátszotta az ellenfél védelmét, de nem érte be ennyivel, tovább vezette a labdát,
kicselezte a jegyszedőket is, és a maratoni kapun kiszaladt a Stadionból.

A szemtanúk később elmondták, hogy Dezső irtózatos sebességgel végigfutott a Rákóczi úton,
felsőtestének könnyed mozdulatával kicselezte a rátámadó villamosokat és autóbuszokat, majd
közvetlen közelről az Erzsébet-híd két bejárati pilonja közé lőtte a labdát.
Ezzel betelt a pohár, a szakosztály vezetősége kivette Dezsőt a felügyeletem alól, és a legszigorúbb
rendszabályokhoz nyúlt. Egy páncélszekrényt bérelt a Nemzeti Bank pincéjében, ide zárták be
Dezsőt némi ennivalóval és friss forrásvízzel.

Egyik éjszaka a „Gráf Dezső Baráti Kör” ólmosbotokkal és borosüvegekkel felszerelve támadást
kísérelt meg a Nemzeti Bank ellen, de az éber őrség visszaverte őket.

Vasárnap délután egy helikopter hozta ki a páncélszekrényt a Stadionba, pontosan a középkörbe

engedte le, az edző kinyitotta a bonyolult zárat, Dezső kissé összegyűrve, de végre kiléphetett. Ott,
a partvonal mentén sietve legyúrták – szigorúan alkoholmentes szerekkel –, a gyúró szerint sikerült
eltüntetni izmaiból az egyhetes szekrényben lakás nyomait.

Hiába rendelkezett a lehető legtökéletesebb kondícióval, Dezsőnek mégse ment a játék. Néha
megpróbálkozott egy-egy távoli lövéssel, az egyik el is törte derékban a Stadion hatvan méter
magas zászlórúdját.

A vezetők nem értették a hirtelen formahanyatlás okait, különféle módszerekkel próbálták felrázni a
jobbhalfot. Injekciókúrának vetették alá, ennek hatására Dezső előbb három méter magasra nőtt,
majd visszaesett egy méter húsz centire, csak nehezen lehetett visszaállítani eredeti magasságát.
Majd egy gépbikát hozattak Nyugat-Németországból, Dezsőre egy Vasas-dresszt adtak, a vörös
dressz működésbe hozta a bika elektromos agyát és elektromos szarvait, egész nap kergette Dezsőt
a Rákos mezőn, de semmit sem használt.

Én akkor már tudtam, hogy a józan Gráf Dezsőből sohasem lesz játékos, lángeszű cseleit,
félelmetes bombáit, zsinóron húzott keresztlabdáit az ital sugallta neki. Őszintén az elnökség elé
tártam a helyzetet, az elnökség tudomásul vette, megállapodott a Spartacus Vörös Kefével, hogy az
idény végén négy súroló- és két körömkeféért visszaadjuk Dezsőt.

Hamarosan ki is maradt az első csapatból. Mivel idény közben nem igazolhattunk új játékost, ismét
Steinitzet kellett elővennünk, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagját.
Mérkőzéseinket ezentúl mindig kora délután rendeztük, mert Steinitznek legkésőbb fél nyolcra
vissza kellett érnie az aggok házába.

Hiába csináltattunk számára új ezüstgégét, Steinitz már nem volt a régi. Mérkőzés közben gyakran
lefeküdt a kapu árnyékába, és szunyókált egy negyedórát. Tíz főre fogyatkozott csapatunk sorozatos
vereségeket szenvedett, és az utolsó forduló, a Nemzeti Bajnokság történetében először, kieső
helyen találta a Ferencvárost. Utolsó mérkőzésünkön legalább döntetlent kellett elérnünk.

Maga a mérkőzés nem sok jóval kecsegtetett. A Bányász Szakszervezet reprezentáns csapatát, a
félelmetes hírű Váci utcai Bányászt kaptuk ellenfelül, ez az elnevezés onnan származott, hogy a
csapatot pesti futballistákból verbuválták össze, akik nem voltak hajlandók elhagyni a Váci utca
megszokott eszpresszóit, inkább egy bányát nyittattak maguknak egy közeli lebontott ház helyén.

Mondom, nem sok reménnyel álltunk ki ellenük, ráadásul az utolsó pillanatban Steinitz lemondta a
játékot, mert aznap avatták fel legkisebb unokáját alezredesnek. Így az edző kénytelen-kelletlen
Gráf Dezsőt jelölte jobbhalfnak.

Dezső, akit azóta is szigorú alkoholmentes diétán tartottak, nem nagy kedvvel játszott, tudta, hogy
az idény végén mindenképpen kirúgják. Csak a többi tíz fiú lelkesedésének köszönhettük, hogy
kihúztuk gól nélkül az első félidőt, de szünet után már az első percekben látszott: képtelenek tartani
a labdát, összeroppannak, és elúszik a számunkra fontos döntetlen. Az edző kétségbeesve fordult
hozzám:
– Kedves, jó Kovács úr, ha nem akar jövőre másodosztályú meccsekre járni, rázza fel valahogy ezt
a Gráfot.

Megtöltöttem egy kristályvizesüveget Hubertusszal, és mintha csak fel akarnám frissíteni Gráfot,
átnyújtottam neki, de a játékvezető megérezte a szagot, és elzavart a partvonal mellől. Márpedig
életszükséglet volt, hogy Gráf Dezsőt valamiképpen italhoz juttassuk, a védelmünk már kezdett
összeroppanni a Váci utcai Bányász állandó támadásai alatt.

Mintha fotós lennék, egy fényképezőgéppel visszatértem a kapu mögé, és egy kirúgásnál
magamhoz intettem Dezsőt:

– Dezső, öt perc múlva letelik az első negyedóra, kicserélik a labdát. A fiúk, ahogy megszerzik, le
fogják passzolni neked, a meccs végéig nem szabad elvesztened, mert gólt kapunk.

– Nincs hozzá erőm, Géza bácsi.

– A labda Hubertusszal lesz megtöltve, és ha kihúzod a félidőt gól nélkül, a tiéd marad.

Öt perc múlva bedobták az új labdát, Dezső mintha a gumin és a bőrön keresztül is megérezte volna
a Hubertus szagát, egyszerre felélénkült. Ez alatt a félóra alatt Dezső még egyszer megmutatta,
hogy a futball nagy tanárai közé tartozott. Egy pillanatra sem veszítette el a labdát, mert a súlyáról
az ellenfél rögtön megérezte volna, hogy szabálytalan, így keresztben-hosszában cselezgetett.
Elegánsan átlépett a gáncsot vető lábakon, ha mégis fellökték, ő maga végezte el a szabadrúgást,
valamelyik társához pöccintette, visszakérte tőle, és tovább folytatta bűvészmutatványát.

Az utolsó percekben már nem is támadták a Váci utcai Bányászok, mintha felhagytak volna a
reménnyel, hogy valaha is leszerelhetik. Mikor a bíró hármas füttyjele a Fradi bentmaradását
jelezte, Dezső hóna alá fogta a labdát, és eltűnt.

A múltkor kint jártam a Spartacus Vörös Kefe egyik edzésén, hiába kerestem Dezsőt, azt felelték,
hogy az ital tönkretette a lábait, átment vízilabdásnak, de hamarosan azt is abbahagyta, mert a
sportkör elnöksége nem vállalta, hogy a meccsekre víz helyett Hubertusszal töltsék fel a medencét.

Baumgartner, az érzékeny kapus

Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál nagyobb kapus soha
nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballmezőkön véd, de ott fönn, a Mennyország F.
C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok:
Zsák, Zamora, Hiden.

Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a
higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét.

Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a bélyeggyűjteményét, és két
védés közben elmerülten rendezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba
hozta volna, bármilyen tét is forgott kockán.
Mikor a Világkupa döntőjében 0:0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők
ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember
maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja a zsebrádióján a
„Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem
bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector
Goncalvez büntetőjét.

A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm
gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni
neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a
Népstadion egyik kapufájának dőlve.

Halálát mégis mindenki megsiratta. A nagy kapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken
nem dolgoztak a parasztok – ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismerték Fakírt.

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel borított koporsót, én Branovics Béla
ügyvezető főtitkárhelyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt.

– Kit igazoljunk le a Fakír helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit?

A nagy kapus holtteste megrázkódott a koporsóban.

– Sohonyait az MTK-ból?

A koporsó majd leugrott a vállunkról.

– Baumgartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából?

A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakír egyetért a választásunkkal.

Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkérdeztem, mik a
feltételeik?

– Százezer forint – felelte a sportköri elnök –, egy fillérrel sem kevesebb.

Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért!

– Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre.

– Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baumgartnert.
Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a pénzt.

Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még
nem fordult elő a praxisomban.

– De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik?

– Nem, kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny.

– És az olyan nagy baj?

– Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják.

Másnap egy nyerges vontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállítómunkás egy
hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-felszerelésben ott ült
jövendő kapusunk.

– Miért hozták így?

– Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szállíthatjuk,

így talán nem sértődik meg útközben.

A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a

legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény és jó modorú, göndör hajú
fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott:

– Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa.

A tréning során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyilatkozni,

ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír örökébe lépjen.
Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban – melyre a sors szeszélyéből épp az
MTK elleni örökrangadó esett – beállítja a csapatba a fiatal kapust.

Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két
tarka macskát és egy háziáldást hozott magával. Már Ányos Fakír leszoktatta a szurkolókat arról,
hogy ilyesmin csodálkozzanak.

Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spárgával a hálóhoz
kötötte, utána letérdelt a golyóvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be,
hogy jobb lábbal belelépett a direkt erre a célra odakészített lócitromba.

A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány,
hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak és magabiztosnak látszott.

A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra
sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal:

– Nem baj – mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes –, a fő az, hogy akar a fiú.

A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kígyóként

tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe
táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől
még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.

Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün
tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja:
– Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!

A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a
megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan
kiáltozott vissza:

– Miért? Maga szerint hogyan kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.

– Le is jövök, te nótás kapitány.

– Te nyári Mikulás.

– Te kolhozjampec.

Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:

– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál
egy ilyen erős közeli lövéssel?

Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg
újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját.

– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen
leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba.

Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi
helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre
ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát.

Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem

utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem
érteni, mi is lehet az a bizonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz mérleghiánya
ellenére sem sokallta a százezer forintos megváltást.

Hiába intettük nyugalomra, Baumgartner az egyik botrányt a másik után rendezte.

Meccs közben táskarádióján figyelte, hogy a szpíker mit mond róla, ha valamilyen megjegyzést
sérelmesnek talált, negyedórákra otthagyta a kaput, és odament a mikrofonhoz vitatkozni. Betiltatta
a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusítást, mert a ropogás zavarta őt az összpontosításban,
ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek nemezpapucsot kellett húzni a cipőjükre.

Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől füstöt sodort a Stadion
felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette, Baumgartner egy pokolgépet adott be
megőrzésre a pályaudvar ruhatárába.

Viszont meg kell hagyni: csodálatosan védett. Meccsek közben egy bárányfelhő lebegett
mozdulatlanul a kapuja fölött, Ányos Fakír ült rajta, fehér angyali karingben-glóriában, egy-egy
öklözés vagy kifutás után elismerően összeütötte a szárnyait.

A csapat semmiképpen sem mondhatott le a kivételes képességű kapuvédőről, kétségbeesetten

kértük ki az idegorvos véleményét.
– Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim – mondta doktor Schön Ubul –, hogy minden kapus
bolond. Én kezeltem a nagy Safraneket, azt képzelte magáról, hogy tűzoltó főhadnagy, otthon
állandóan vizet öntött a sparhertre, a felesége évekig nem főzhetett meleg ételt. Vetélytársa, Mezőfi,
a Szőke Párduc pedig egy hizlalt hangyát tartott a cigarettatárcájában, órák hosszat énekelt neki,
mert meg akarta tanítani táncolni. Baumgartner viszont egy kissé idegesebb az átlagnál, és talán
még ezen is lehetne javítani valamennyit.

– Hogy?

– Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga nővel.

– Baumgartner még szűz?

– Hát hogyne lenne az! Tizenhárom éves korában fedezték fel a kapustehetségét, akkor rögtön
edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki egy-egy félórára. Most a legsürgősebben meg kell
nősíteni őt.

Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek meg a következő
szöveggel:

„Szurkolótársnők!

A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat, Baumgartner Sebestyént
megnősítsük. Bár természetesen százszámra akadnának jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-
szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk családi tűzhelyének melegét. Lányok! Most
bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak.

Folyó hó huszonharmadikán déli 3/4 1-kor jelentkezzen a Rákos mezőn Branovics Béla
ügyvezetőhelyettes-főtitkárnál minden olyan 18-25 év közötti lány, aki megfelel a következő
feltételeknek:

1. Legyen szilárd és megingathatatlan híve rendszerünknek! (4–2–4, az egyik fedezet beékelődik a

hátvédek vonalába, balösszekötő kissé hátravonva.)

2. Érvényes tagsági könyvvel és hatvan centinél nem nagyobb csípőbőséggel rendelkezik.

3. Vállalja, hogy a kapust hozzásegíti formája megőrzéséhez. Nem jár vele moziba, színházba,
táncolni, házasélet eszközlése előtt kikéri sportorvosunk beleegyezését.”

És így folytatódtak a feltételek, egészen le a lap aljáig. A megjelölt időpontban mégis

hatvankétezer-négyszázkilencvenhárom áldozatkész lány jelent meg a Rákos mezőn.

Branovics neves szakemberek bevonásával selejtezőket rendezett azokból a feladatkörökből,

melyekben egy futballista feleségének otthonosan kell mozognia. A jelentkezők próbaétrendet
állítottak össze egy rangadó mérkőzés előtti szerdára és a mérkőzés utáni keddre. Integettek egy
képzelt repülőgép után, mely külföldi túrára viszi a csapatot úgy, hogy ez az integetés kifejezze a
Ferencváros győzelmébe vetett rendíthetetlen hitet.

Végül is tíz lány jutott túl a rostákon, Branovics bemutatta őket nekem, és a véleményemet kérte.
Én csak a fejemet csóváltam:

– Nézze, ügyvezető főtitkárhelyettes úr, ezek szép lányok, rendes lányok, de nem futballistákhoz
valók.

– Miért, milyen nők valók futballistákhoz? Az élet királyaihoz?

– Ezek a fiúk hiába az élet királyai, nőügyekben sokszor félszegek, és inkább a náluk idősebb, érett
nőkhöz vonzódnak. Kapusunknál – gondolom – még fokozottabban így áll a helyzet, szívesebben
ajánlanám neki bármelyik kiválasztott lány özvegy édesanyját.

Branovics lesújtó pillantást vetett rám:

– Magának romlott és beteges fantáziája van, Kovács úr.

– Az nem baj, csak a csapatnak menjen a játék.

Az idény végén került sor Baumgartner esküvőjére, a kiválasztott tíz lány legszebbikét, Csipke
Rózsika adminisztrátort vezette a Mester utcai házasságkötő teremben az anyakönyvvezető elé. Az
ünnepélyes alkalomra való tekintettel az anyakönyvvezetői tisztet régi sportember töltötte be:
Gottselig Aranka, aki az 1930-as évek elején hamis igazolással – Kriván Gyula néven – támadó
középfedezetet játszott a Törökőr második csapatában.

Én régtől ismertem Arankát, tudtam, hogy ez a rafinált nőszemély nemcsak a játékot sajátította el,
de kitanulmányozta a játékosok lelkivilágát is. Hajlott kora ellenére állandóan valamelyik neves
futballista udvarolt neki, legutóbb az MTK-s Borovácz VI. Megláttam, hogy Aranka a nemzetiszínű
szalag alatt unokája kihívó szabású pulóverét viseli, azonnal rosszat sejtettem.

Az ifjú pár a játékostársak felemelt sípcsontvédőinek sorfala alatt vonult az emelvényhez, mikor
odaértek, Baumgartner elengedte menyasszonya kezét, és megbabonázva bámult az unoka kihívó
szabású pulóverére. Én kétségbeesve elfordultam, tudtam, hogy bekövetkezik az, amit megjósoltam.

– Baumgartner Sebestyén, kívánja-e feleségül venni a jelen levő Csipke Rózsikát?

– Nem.

– Miért?

– Mert én magát akarom elvenni! – mondta a tehetséges fiatal kapuvédő.

Senki sem jósolt hosszú életet ennek a nagy korkülönbséggel megkötött házasságnak, de az
események rácáfoltak a várakozásra.

A ravasz és tapasztalt Aranka az ujja köré csavarta érzelmi ügyekben járatlan kapusunkat,
Baumgartner az őrületig féltékeny volt rá. Ez a szenvedély még a futball iránti rajongását is háttérbe
szorította nála.

Azt még elnéztük, hogy a kapufát telifaragja G. A. monogrammal, de abból már komoly
bonyodalmak származtak, hogy meccs közben sem volt hajlandó megválni feleségétől. Mivel a
nemzetközi előírások megtiltják, hogy illetéktelen személyek ülhessenek a kapu mögötti kispadon,
Baumgartner egy helikoptert bérelt, és az asszony másfél óráig azon keringett a pálya fölött. A
kapus így állandóan fölfelé figyelt: nem kezd-e ki Aranka valamilyen arra haladó repülőgép
pilótájával?

Persze, az olyan dörzsölt csatárok, mint a szegedi Sóbujtár vagy a Vasas Karalukánovja, hamar
észrevették ezt a különös szokást, kivárták a pillanatot, mikor épp fölfelé néz, és már a Kígyó térről
rálőtték a labdát. Katasztrofális vereségek sorozatát szenvedtük el, pedig hátra volt még az MTK
elleni örök rangadó.

Branovics, mint már annyiszor, most is hozzám fordult segítségért:

– Kedves, jó, Kovács úr, ezt a mérkőzést nem szabad elveszítenünk. Hogy lehetne lelket verni
Baumgartnerbe? Mai formájában Borovácz VI legalább négy gólt lő neki.

Elgondolkoztam:

– Most már nincs más hátra: a féltékenységre kell apellálnunk.

A csapat a Duna fenekén egy búvárharangban volt rejtekhelyen, csak így tudtuk megóvni őket a
szurkolók zaklatásaitól, itt kerestem fel a kapust, és elmondtam neki, amit mindeddig gondosan
titkoltunk előtte, hogy feleségének utolsó szerelme az MTK-s Borovácz VI volt, és értesüléseink
szerint a csatár mindmáig szereti Arankát. Visszafelé jövet beugrottam a Temetkezési Intézetbe, és
megkérdeztem, mibe kerül egy NB I. osztályú temetés.

Baumgartner szemrehányást tett Arankának, az asszony nem is tagadta a vádat, sőt, ő ment át
támadásba:

– Borovácz VI mellett ezerszer különb életem volt – mondta –, ők sorozatban nyerték a meccseket,
te pedig tavaly december óta egy fillér győzelmi prémiumot sem hoztál haza.

– De a fizetésemet odaadtam.

– Ha fizetésből akartam volna élni, nem futballistához megyek.

Aranka az asztalra vágott:

– És vedd tudomásul: meguntam már a nyomort. Ha nem nyertek vasárnap az MTK ellen,
visszaköltözöm Borováczhoz.

Baumgartner még soha ilyen szorgalmasan nem végezte az edzésmunkáját, mint ezen a héten.

A szokásos bemelegítő gyakorlatot nem találta elég hatékonynak, ezért beült egy fűtött kemencébe,
és egy forrasztólámpával melegítette be az ízületeit.
A legnagyobb gondot az utóbbi időben kissé megbomlott reflexeinek helyrehozására fordította. Egy
zsák lepkét hozott ki, egyenként kiengedte a zsák száján, és megpróbálta elkapni őket. Aztán
visszadugta a lepkéket, és százszor-ezerszer elölről kezdte a gyakorlatot.

A tréninget könnyű rugalmassági gyakorlatok zárták le, melyeket a pálya szélén már a mentők is
végignéztek, türelmesen várva, hogy mikor esik össze a kapus. Vasárnapra Baumgartner
csúcsformába lendült.

Otthon hagyta szerencsepatkóit és tarka macskáit, helyettük egy töltött pisztolyt hozott magával
kifutásnál. Nem közölt semmit a fegyver rendeltetéséről, de a mozdulat, mellyel a hálóba helyezte,
a legkisebb kétséget sem hagyta afelől, hogy Baumgartner ma csak egy gólt kaphat, az összes
további kapuralövés már hullagyalázásnak számít.

Már a második védése után őrjöngésben tört ki a lelátó, öreg szurkolók elkérték szomszédjuk
szemüvegét, mert a kapus mozgásából azt hitték, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír tért vissza az
örök futballmezőkről. Különösen Borovácz VI lövéseire dobta magát önfeláldozóan, olyanokat
esett, hogy behorpadt a föld alatta, és avar korabeli ezüsttallérok kerültek elő, mint téeszcsékben a
mélyszántásnál.

Egy-egy bravúros mentés után felnézett Aranka helikopterére, mivel csatársorunk egygólos vezetést
szerzett, az idő múlásával egyre valószínűbbnek látszott, hogy Baumgartner hosszú szünet után ma
végre győzelmi prémiumot visz haza, és továbbra is biztosíthatja magának felesége vonzalmát.

És a második félidő utolsó előtti percében történt az a végzetes eset, melyet a sportlélektan
szakkönyvei azóta is Baumgartner-komplexus elnevezéssel illetnek.

Borovácz VI a félpályánál cselezni akart, de a labda lepattant a lábáról, és erejét vesztve a mi

kapunk felé gurult. Baumgartner könnyed mozdulattal lehajolt érte, de ugyanebben a pillanatban
egy lepke is felrebbent a fűből, és a kapus, az edzések káros reflexbegyakorlásának hatására, nem a
labdát, hanem a lepkét fogta meg. Az MTK kiegyenlített, majd az utolsó pillanatban a győzelmet is
megszerezte, de Baumgartner ezt már nem érte meg.

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel díszített koporsót, én Branovics Béla
ügyvezető főtitkárhelyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt:

– Kit igazoljunk le Baumgartner helyére?

– Jó volna egyszer már egy kevésbé bolond kapus.

– Talán Merklánszky doktor a Herminamezőből, róla nagyon sok jót hallottam.

A következő bajnokság első mérkőzésén már Merklánszky doktor futott ki a fekete kapusmezben.
Egy bombardont hozott magával, a játékvezetői sípszóra szerényen meghajolt, és Händel
Vízizenéjének bevezető futamait kezdte játszani.
Lami, a halhatatlan balhátvéd

Még a harmincas évek elején a Ferencváros elnökségének felkérésére átvettem az egyik

kölyökcsapat edzéseinek irányítását. Egy próbatréninget tartottam, hogy megismerkedjem a rám
bízott játékosok képességeivel, mivel az anyagot nem találtam elég tehetségesnek, a sportújságban
toborzót hirdettem.

A megjelölt napon a város minden kerületéből összesereglettek a zöld-fehér színekért rajongó

gyerekek, a szertáros hamarosan kiosztotta az összes rendelkezésre álló szerelést, a további
jelentkezők elől kénytelenek voltunk bezárni az Üllői úti nagy kaput.

A pálya szélén vártam, hogy az újoncok felöltözzenek, mikor egy harmincöt-negyven év körüli,
kopasz férfi mászott át a kerítésen, lihegve megtörölte aranykeretes szemüvegét, és egyenesen
hozzám lépett:

– H. Kovács úrhoz van szerencsém?

– Igen. Mit óhajt?

– Lami Árpád vagyok. Elnézését kérem, de sajnos hamarabb nem szabadulhattam a hivatalból. A
toborzó ügyében jöttem.

Ismertem azt az apatípust, mely élete fő becsvágyának tekinti, hogy fiából nagy játékost neveljen.
Így például az öreg Podhola már kétéves korában egy rongylabdát bilincselt rá a fia lábára alig
ötvencentis láncon, így szoktatta rá a felejthetetlen balfedezetet a rövid labdavezetésre, mely
megnehezíti a közbelépést az ellenfél számára. Mosolyogva vállon veregettem Lamit:

– Jól van, szólok, hogy engedjék be a gyereket. Majd megnézzük, mit lehet faragni belőle.

– Milyen gyereket?

– Hát nem a fiát hozta?

– Nem. Én magam szeretnék futballozni.

A megdöbbenéstől alig találtam szavakat:

– Maga? Hány éves?

– Harminchét leszek.

– És játszott már valaha?

– Még nem jutottam hozzá. Először a tanulmányaim foglaltak le, aztán hét évet voltam Pozsonyban,
és a nagybátyám családját is nekem kellett eltartanom, de gyerekkorom óta legfőbb vágyam, hogy
egyszer a Ferencvárosban játszhassak. Minden este ima helyett az 1931–32-es százszázalékos
bajnokságot nyert csapat összeállítását mondom el magamban, onnan, hogy „Szenteltessék meg a te
neved, Amsel, Takács I”, egészen addig, hogy „Bukovi, Takács II, Szedlacsek. Ámen”. A szívem
fölött egy kis ereklyetartóban hordom azt a fadarabot, mely Rumbold egyik szabadrúgása után
pattant le a kapufáról.

– De miért nem jött legalább egypár évvel korábban?

Lami különféle iratokat mutatott:

– Eddig minden este kijártam a Szemere-telepre életbiztosításokat kötni, de többé nincs szükségem
erre a mellékkeresetre. Végre testestül-lelkestül a futballnak szentelhetem magam.

– Mi történt magával?

– Kineveztek tejellenőrnek.

Összerázkódtam, a IX. kerületben régi közmondás: „Úgy irtózik tőle, mint H. Kovács a
tejellenőröktől.” A Vasas-drukkerek szerint azért, mert a tejnek elenyészően csekély az
alkoholtartalma, ami természetesen nevetséges, valójában arról van szó, hogy még gyerekkoromban
az anyámat egy tejellenőr forgatta ki sashalmi telkéből. Leküzdve ösztönös irtózásomat,
megpróbáltam szelíden lebeszélni a tervéről Lamit:

– Ne haragudjon, kedves Lami úr, de a futball átkozottul bonyolult sport.

– Az lehet, de nekem valami azt súgja, hogy rendkívül tehetséges vagyok, és az én érzéseim ritkán
csalnak. Egyszer például még kint Pozsonyban…

– A legtehetségesebb embernek is nyolc-tíz év kell, amíg megtanulja azt a rengeteg trükköt, fineszt,
taktikát és stratégiát, és elmondhatja magáról: na, én elég jól tudom kezelni a labdát. Mire maga ezt
mind végigcsinálja, addigra negyvenöt-ötven éves lesz, ami egy tejellenőr számára a legszebb kor,
de futballistának kissé öreg.

– Én futballozni akarok.

– Én nem mondom, hogy ne játsszon, de keressen magának egy old boy csapatot, ott bizonyára
készségesen befogadják.

Lami letérdelt elém a salakpályára:

– De én itt szeretnék játszani, mester, a Ferencvárosban, a maga keze alatt. Higgye el, énbennem
van akarat, nem adhat olyan utasítást, hogy végre ne hajtsam. Mindent megteszek, hogy nagy
játékos legyen belőlem, és dicsőséget hozzak a zöld-fehér színekre.

Megindított, hogy egy középkorú, a tejellenőrséget leszámítva minden tekintetben tiszteletre méltó
férfi így térdepel és zokog előttem. Mi baj lehet? – gondoltam. – Egyszer-kétszer eljön, aztán úgyis
megunja – szóltam a szertárosnak –, adjon neki egy felnőttszerelést.

Lami megcsókolta a zöld-fehér dressz szegélyét, és pillanatok alatt beöltözött, majdnem minden
tárgyról eltalálta, milyen célt szolgál, csak a sípcsontvédőt kötötte fel a homlokára. A
sportöltözékben kitűnt, hogy kissé el van hízva, és a lába is enyhén visszeres.

A gyereksereggel együtt futott ki a pályára, a hóna alatt – nem tudni, milyen célból – egy kemény
fedelű iktatókönyvet hozott. Már a bemelegítésnél kiújult az aranyere, de összeszorított fogakkal
végigcsinálta a gyakorlatokat.
A bemelegítés után két csapatra osztottam a fiúkat, Lamit balhátvédbe állítottam. Meglehetősen
nehezen találta bele magát a játékba, a nyolc-tíz éves fiúkkal olyan hangnemben beszélt, mint
munkahelyén a kollégáival. Egyszer például kapura akart törni, és így förmedt rá az összekötőjére:

– Szíveskedjék engem egy hosszú labdával lyukra tenni, ellenesetben panaszt emelek az
illetékeseknél.

Ha előre ívelt egy labdát, az iktatókönyvvel a csatárhoz sietett:

– Legyen szíves igazolni, hogy átvett tőlem egy félmagas beadást.

Az edzés után legalább negyven hasonló beléget nyújtott át, mit tehettem volna: felsóhajtottam és
megdicsértem. A dicséret után viszont már nem tagadhattam meg tőle a zöld-fehér színű
igazolólapot sem, Lami Árpád a Ferencváros játékosa lett.

Kilenc felnőttcsapatunk közül egyik sem volt hajlandó befogadni Lamit, így jobb híján hozzám
rakták, és negatív korengedéllyel a Kölyök III-ban játszott. Játékostársai kezitcsókolommal
köszöntek neki, és futballcipője helyére papucsot csempésztek, de Lami nem törődött az
ugratásokkal, törhetetlen akarattal küzdött tovább.

Nem érte be az általam megszabott edzésmennyiséggel, otthon tovább tréningezett. A háziúr

felmondott neki, mert Lami éjszaka, ha felébredt, kiment a konyhába, és gimnasztikázott, vagy
leosont a pincefolyosóra, és rövid vágtákat gyakorolt, a dobogástól az egész ház álmatlanul töltötte
az éjszakát. Mivel ezt a zajjal járó edzési módszert másik albérletben sem nézték volna el neki,
kényszerűségből a Csatornázási Művek raktártelepére költözött át egy nagyobb átmérőjű csőbe.

Lami gyakran felkereste sportorvosunkat, doktor Schön Ubult, tőle kért tanácsokat erejének és
rugalmasságának további fejlesztéséhez, főleg a tekintetben, hogy használja ki a munkanap nyolc
óráját, mely az edzés szempontjából eddig holtidőnek számított.

A sportorvos tanácsára Lami vasból készíttetett magának egy aktatáskát – hogy ne legyen feltűnő,
disznóbőrrel vonatta be –, és egész nap ebben hordta a tejfokolót, valamint azt a két közepes méretű
sziklát, melyet a Gellérthegyből fejtett ki könnyű levezető edzésként. Kollégái nem tudták eltalálni,
miért csorog az izzadság Lami homlokáról, míg aktatáskáját az íróasztal egyik végéből a másikba
teszi, de valamit megsejtettek, mikor Lami egyszer elejtette a táskát, és az, áttörve a
betonfödémeket, lezuhant a hatodik emeletről a földszintre.

Alig hat-nyolc év megfeszített tréning, két sérv és nyolc szívtrombózis után lehetetlen volt észre
nem venni bizonyos fejlődést Lami játékában. Szinte minden második-harmadik meccsen
előfordult, hogy egy labdát saját játékosainak passzolt le, erőnlétéről pedig legendák keringtek.
Végigfutotta a kilencven percet, utána – mint ahogy egy német szakkönyvben olvasta – kitépte
Észak vad hegyfokáról a legmagasabb fenyőt, belemártotta az Etna tűztorkába, és ezzel a lángoló
óriási tollal írta fel az alkonyi ég boltozatára: „Hajrá, Fradi!”

Körülötte labdarúgó nemzedékek hosszú sora nőtt fel és öregedett ki, de Lami változatlanul állta a
sarat. Barátságos mérkőzésen már nemegyszer játszott a Kölyök II-ben, sőt a leghatározottabb
formában felmerült a terv, hogy ötvenedik születésnapján kipróbálják valamelyik ifjúsági
csapatban, mikor kitört a háború, és Lamit behívták katonának.

Hátizsákjába konzervek és meleg ruhák helyett labdát, expandert, súlyzókat és egy kemény fedelű
edzésnaplót pakolt. Vállalta, hogy az előírtnál két héttel hamarabb bevonul, ha beleegyeznek, hogy
nem ül be a vagonba, hanem a vonat mellett futhat le a Don-kanyarig. Eligazításnál csak annyit
kérdezett: átmehetne-e néha a Rokitno-mocsarakhoz is, mert szeretné gyakorolni a csúszós talajon
való játékot.

Ezentúl csak egy-egy frontról hazatérő katona hozott hírt Lamiról: mindvégig szorgalmasan
folytatta az edzéseket. Roham közben egy labdát vezetett maga előtt, és mikor a többiek gránátot
hajítottak az ellenséges lövészárokba, ő kicselezett egy sündisznóállást, és jobb külsővel megcélozta
egy betonbunker felső sarkát, gondosan ügyelve, hogy a támasztó láb ne kerüljön túlságosan
messzire a labdától, és a bal kéz a jobb lábfejre mutasson. Az erőnlétével nem lehetett különösebb
baj, mert az utolsó jelentés szerint a voronyezsi áttörést követő visszavonulásnál Lami két perc
harminc másodpercet vert rá a leggyorsabban mozgó páncélozott járművekre.

A háború szétszórta játékosainkat, Simicskát, Braun Jóskát, Nébenfeldet kivégezték a nyilasok,

Ráczfalvi, Hittinger és Som pedig összesen négyszázötven év börtönbüntetést kapott a
Népbíróságtól. Az újságban kellett hirdetést feladnunk, hogy össze tudjunk szedni egy csapatra való
játékost az idénynyitó Soroksári Rote Fahne elleni mérkőzésünkre.

Minden igyekezetünk ellenére a mérkőzés előtt fél órával csak tíz játékos ült az öltöző padjain,
balhátvédünket ugyanis az utolsó pillanatban kinevezték teheráni nagykövetnek, és útnak indították
állomáshelyére. A csapat többi vezetőjével, Branovics Béla ügyvezető-helyettes főtitkárral, Zöld
Ferivel és Fehér Zolival sápadtan latolgattuk a lehetőségeket: kiéhezett, háborúban elcsigázott
védőink közül melyik tudná semlegesíteni a Soroksár félelmetes jobbszélsőjét: Helfenstein Oszkárt?

Egy postás nyitott be az öltözőbe, számtalan üdvözlőlap mellett egy Nyugat-Németországból

érkezett táviratot is kézbesített, sietve feltéptem:

„Tíz perc múlva megszökök a brenndorfi hadifogolytáborból, és a legközelebbi menetrendszerű

lovas kocsival elindulok Magyarország felé. Helyemet a csapatban kérem fenntartani, zöld-fehér
üdvözlettel Lami Árpád.”

Branovics nem ismerte személyesen Lamit, csak a nevére emlékezett, felcsillant a szeme:

– Ez az a kis balhátvéd, aki a Kölyök III-ban játszott? Nem túl fiatal még?

– Nem – mondtam rezignáltan –, ettől nem kell tartani.

Előkerestük Lami igazolólapját: a balhátvéd 1893. február 17-én született, tehát már betöltötte
ötvenkettedik életévét. Branovics indulatosan legyintett:

– Megint egy Vasas-drukker szórakozik velünk.

Újra kopogtak az öltöző ajtaján, egy sastekintetű, szénfekete hajú, legföljebb huszonkét-
huszonhárom éves férfi nyitott be:

– Lami Árpád vagyok, remélem, nem késtem el.

Hozzám sietett, és ruganyos mozdulatokkal ugrálni kezdett előttem:

– Üdvözlöm, mester, hogy van megelégedve a kondíciómmal?

Szemügyre vettem: a férfi valóban emlékeztetett a tejellenőrre – már amennyire egy atléta
hasonlíthat egy kopasz, szemüveges emberre –, ha nem tudtam volna, hogy Lami nem alapított
családot, a fiának hittem volna.

A jövevény iratokkal bizonyította, hogy azonos a mi Laminkkal, kérdésünkre elmondta az 1931–

32-ben százszázalékos bajnokságot nyert csapat összeállítását, saját régi játékostársai nevét,
rengeteg apró részletet, melyet csak az igazi Lami tudhatott. Kényszerhelyzetben voltunk, nem
firtattuk tovább az ügyet, elfogadtuk igazolásait, és beállítottuk a csapatba.

Én még mindig nem voltam meggyőzve, feszülten figyeltem Lami játékát. A szakértők előtt nem
titok, hogy a labdakezelés apró egyéni mozzanatai éppúgy jellemzik az embert, mint a vércsoport
vagy az ujjlenyomat, a balhátvéd a háború alatt sokat fejlődött technikailag, de bal külsővel most is
mindig jobbra csavarta a labdát, és fejelésnél felemelte a kezét.

Megőrizte még egy régi szokását is. Ha egy hosszúnak látszó labda után futott, azt morogta
magában: „Ezt nem éred el, Lami, ezt nem éred el”, ha mégis elfogta a taccsvonal előtt,
megveregette a saját vállát: „Jól van, Lami, ugye, mondtam, hogy eléred!”

Kétségkívül az igazi Lamival álltunk szemben, de az átváltozás ezek után még érthetetlenebbnek
tűnt. Elképedve fordultam a mellettem ülő doktor Schön Ubulhoz:

– A maga véleménye szerint, doktor, hogy fiatalodhatott meg ennyire Lami?

– A tudomány ismer olyan eseteket – kezdte Schön Ubul, és én már legyintettem, tudtam, hogy az
orvos ezzel a félmondattal szokta bevezetni legképtelenebb hazugságait –, hogy a sport tökéletesen
helyrehozott gyógyíthatatlannak látszó beteg szervezeteket. Az egyik távol-keleti országban
bevezették a „Fusd magad egészségesre” mozgalmat, azóta az ország egyetlen lakosa sem halt meg
túltápláltságból származó betegségben. Akar más példát? Egy haldoklóhoz papot hívtak, hogy
feladja az utolsó kenetet, a haldokló önkívületében lerántotta a papról az övet, és ugrókötelezni
kezdett vele, a sportolás hatására egy fél év alatt meggyógyult, jelenleg másodosztályú súlyemelő.
Ha elmélyedünk ezekben a példákban, nincs mit meglepődnünk, hogy egy olyan sportszerűen élő és
lelkiismeretesen edző játékos, mint Lami Árpád, harminc-negyven évet fiatalodott, inkább az
ellenkezőjén kellene csodálkoznunk.

– És mit gondol, doktor, meddig játszhat még Lami?

– Elméletileg örökké, elméletileg minden balhátvéd halhatatlan.

Mintha igazolni akarná doktor Schön Ubul feltételezéseit, Lami napról napra keményebben edzett.
A nap huszonnégy órája kevésnek bizonyult, hogy végrehajtsa az önmaga által összeállított
edzésterv előírásait, a Ferencváros elnöksége az Állami Időhivatalhoz fordult segítségért:
engedélyezzenek huszonöt, egész rendkívüli esetekben huszonhat órás napokat Lami számára.

Az Állami Időhivatal kérlelhetetlen szigorral őrködött minden hatáskörébe tartozó ügy fölött – így
például jórészt az ő intézkedéseinek volt köszönhető, hogy a napok nyáron hosszabbak és
melegebbek, mint télen –, foglalkozott a kérésünkkel, és el is fogadta azzal a kikötéssel, hogy
futóink viszont kötelesek legalább néhány másodpercet javítani legjobb eredményükön, és a
felszabaduló időt beszolgáltatjuk az Időhivatalnak.

Az edzések mennyiségének növekedésével párhuzamosan javult a balhátvéd formája. Hatvanéves

korára végképp biztosította helyét a Ferencváros első csapatában, nem sokkal később felhívta
magára a válogatók figyelmét is.

Egy szerdai napon, onnan emlékszem ilyen pontosan, mert a kétkapus edzés után Lami az esti gyors
mellett még elfutott Abaligetre, ellopták a balhátvéd sportzsákját, melyet a vonat ütközőjére
akasztott. A rendőrség hozta vissza a táskát, alá kellett írnom a benne talált tárgyak jegyzékét,
legnagyobb csodálkozásomra egy zöld gyógyszeresüveg is előkerült:
„Dinitrobenesupernistocaiminparaetoxicarboiminsulfát” felirattal. Mi baja lehet Laminak? Csak úgy
mellékesen megkérdeztem doktor Schön Ubultól:

– Mondja, doktor, mire használják a dinitrobenesupernistocaiminparaetoxicarboiminsulfátot?

Mondhatom, majd kitört a nyelvem, doktor Schön Ubul vizsgálódva nézett rám:

– Honnan ismeri maga ezt a gyógyszert?

– A körzeti orvos írta fel a nagynénémnek isiász ellen.

– És be is vette ezt az orvosságot?

– Igen, miért?

– Ha lát valahol egy használt koszorút, nyugodtan vegye meg a nagynénjének. Ez a létező
legerősebb doppingszer, egybilliomod gramm elég ahhoz, hogy megöljön egy egész aggok házát.

A nyilvánosság előtt nem fedhettem fel az ügyet, mert Lami akkor már a Világválogatottba készült
az Anglia elleni mérkőzésre, és egy doppingbotrány az ország egész sporttekintélyét aláásta volna.
A mérkőzésen egyébként leradírozta a pályáról a nála huszonöt évvel fiatalabb Stanley Matthewst, a
sajtónak adott nyilatkozatában megjegyezte, hogy az ötvenéves jobbszélső kétségkívül tehetséges,
de kissé még szeleburdi.

Itthon egyhetes ünnepségsorozatot rendeztek a tiszteletére, Lami dicséretére legyen mondva, most
sem hagyta abba az edzésmunkát, még a Sport Érdemrend arany fokozatának átvétele közben is
csinált néhány fekvőtámaszt. Csak a nyolcadik napon jutottam hozzá, hogy beszélgessek a
balhátvéddel. Hogy beszélgetésünknek ne legyen tanúja, egy abszolút néptelen helyre, egy
gyeplabda rangadóra vittem ki. Elővettem a zsebemből a zöld orvosságosüveget:

– Ez mi, Árpád?

Lami elsápadt, lehajtotta a fejét, csak annyit mondott:

– Bérelek egy közepes ágyút, és főbe lövöm magam.

– De hát egyáltalán hogy jutott eszedbe a dopping?!

– Nem fogja elhinni, Géza bácsi, de én úgy ötvenéves korom körül kezdtem elfáradni, öt-hatszáz
rövid vágta után már átizzadtam a dresszemet, és ha nem veszem fel a szemüvegem, kiugrott volna
a szemem. Ha ez így megy tovább – gondoltam magamban –, nem kell hozzá harminc-negyven év,
és máris kiöregszem, de egyelőre nem találtam semmi segítséget. A háború után, mint tudja,
amerikai fogolytáborba kerültem, mikor kiderült, hogy tejellenőri szakképesítéssel rendelkezem,
egy vegyészeti üzemben helyeztek el, ahol a katonák kondíciójának feljavítására szolgáló szereket
gyártottak, többek között a dinitrobenesupernistocaiminparaetoxicarboiminsulfátot is. Sok
vesztenivalóm nem volt, már járni sem tudtam rendesen, mert ősz szakállam állandóan a bokám
köré csavarodott, kísérletezni kezdtem ezzel a szerrel, és máig is használom.

– De hát hogy nem jöttek rá eddig, például egy vizeletvizsgálatnál?

– Nekem nincs vizeletem, Géza bácsi, nem fogyasztok folyadékot, mert árt az erőnlétnek. Utoljára
1942-ben ittam egy cikóriakávét.

Letérdelt elém, és átfogta a térdem, éppúgy, mint annak idején, mikor azért könyörgött, hogy részt
vehessen a kölyökcsapat edzésein:

– Ha Istent ismer, Géza bácsi, nem szól senkinek az ügyről!

– És a sportszerűség?

– Ha a sportszerűségre adok, épp most lenne a sírkőavatásom Rákoskeresztúron.

Nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül, de vállaltam, hogy megőrzöm a titkot, és Lami

teljesítménye is indokolta a hallgatásomat. A világ nagy sportlapjai első oldalon hozták egyre
fiatalodó fényképét, nagy port vert fel, mikor a francia Football Miroir cikksorozatot indított, ebben
azt próbálta bizonygatni, hogy Lami francia származású, és neve a francia „l’ami”, a barát szóból
ered. A nevetséges állítást nyelvészeink erélyesen visszautasították, bebizonyítva, hogy a „lami” ősi
magyar gyök, mely mindmáig fellelhető olyan szavainkban, mint valami, állami.

A balhátvéd hetvenöt éves korában épp pályája delelőjén állt, mikor egészségében különféle
nyugtalanító jelek kezdtek mutatkozni. Egymás után hulltak ki a fogai, az évei számát tekintve nem
látszott meglepőnek, de ellentmondott erőtől duzzadó izomzatának, egész fiatalos külsejének.

Ínye gyulladásba jött, azt hittük, a protézis törte fel, de egyik nap le nem írható megdöbbenéssel
tapasztaltuk, hogy a kihullott fogak helyén egy új, fehérebb zománcú és ritkább fogsor ütközik ki,
nem lehet kétséges: Laminak újból kinőttek a tejfogai. Még magunkhoz se tértünk a
megdöbbenéstől, amikor a balhátvéden egymás után jelentek meg a második gyerekkorra utaló testi
és szellemi sajátosságok.

Feje egész testéhez viszonyítva megnőtt, keze és lába viszont határozottan összement, hamarosan a
kölyökcsapattól kellett kérnünk a számára megfelelő szerelést. Megkedvelte Jókai regényeit, maga
is írt verseket, melyekben a világot egy nagy siralomvölgyhöz hasonlítja. Arról ábrándozott, hogy
katona lesz vagy tűzoltó, nem kell külön mondanom, a Honvéd és a Dózsa azonnal fel is ajánlotta,
hogy teljesíti a kérést, ha aláírja az átigazoló lapot. Végül a helyzet tűrhetetlenné vált, Lami meccs
közben gyakran megállt búgócsigát hajtani, vagy homoktortákat sütött a távolugró gödörben, a
gólok tucatjait kaptuk miatta.

Nem maradt más hátra, összehívattam a vezetőségi ülést, és bevallottam Lami doppingügyét.
Minden szem doktor Schön Ubulra tapadt, de ő tehetetlenül tárta szét a karját:

– A tudomány ismer olyan eseteket, kedves uraim, hogy némely doppingszer nem a szándékolt
hatást váltja ki. Önök előtt nem titok, hogy egyes úszónőinknek angolos jellegű pofaszakálla nőtt a
majomhipofízis-kivonatoktól, melyeket eredetileg a fordulótechnikájuk megjavítása érdekében
szedtek. Akarnak egy másik példát? A legújabb kutatások kimutatták, hogy Philemon és Baucis is a
növényi hormonok túlzásba vitt fogyasztásának eredményeként változtak tölgyfává.
Branovics türelmetlenül közbevágott:

– Legyen szíves, beszéljen már Lamiról!

– Nos, balhátvédünk szerette volna, ha középkorú, elhasznált szervezete megfiatalodik, sajnos azt
kell mondanom, túllépte a határt. A fiatalodási folyamat nem állt meg a kívánatos húsz-huszonöt
évnél, hanem tovább haladt, jelenleg tizennégy-tizenöt évnél tart.

– És hol áll meg?

– Nem tudom, ha valami gátat nem vet ennek a folyamatnak, elképzelhető, hogy balhátvédünket
hamarosan pólyában látjuk viszont.

Elvettem Lamitól a doppingszert, nem akarta odaadni, de végül egy „ne nevess korán” társasjátékért
hajlandó volt elcserélni. Nálam lakott, személyesen vigyáztam rá, de minden gondoskodás
hiábavalónak bizonyult. Ha mentünk ki az edzésre az autóbuszon, már gyerekjegyet adtak neki,
visszakerült előbb az ifjúsági, majd a kölyökcsapatunkba. Jóindulatú, de kissé ütődött gyerek lett
belőle, minden ugratásnak bedőlt, ha valamelyik társa elküldte: Árpád, menj el a sarokra, nézd meg,
nem vagyok-e ott, Lami engedelmesen elszaladt és megnézte.

Európa legjobb orvosait hívtuk össze konzíliumra, a kétségbeesett erőfeszítések csak annyi
eredménnyel jártak, hogy Lamit megállították a további visszafejlődésben, alakban és értelmi
színvonalban azonban már alig múlt felül egy három-négy éves kisfiút.

Branovics szomorúan kérdezte:

– Mit csináljunk ezzel a szerencsétlennel?

– Állítsunk neki szobrot a pályának azon a pontján, ahol utolsó felszabadító rúgását végezte: „Lami
Árpádnak, a halhatatlan balhátvédnek a Ferencvárosi Torna Club” felirattal.

– De egy szobor zavarná a szélsőinket a beadásban.

– A mi szélsőinknek teljesen mindegy.

– Igaz. A szobor meglesz, de ővele magával mit csináljunk?

– Én azt ajánlom, hogy a klub fogadja őt örökbe.

– Megőrült?! Mi a Ferencváros? Szárazdada?

– Még mindig jobb, ha nálunk marad, mintha a Vasas vagy az MTK veszi magához. Nem lehet
tudni, hátha Lami még egyszer megnő, és elfoglalja a helyét a partvonal mellett.

– Igaza van, fogadjunk hozzá egy nevelőnőt.

Azóta Lami gyakran kijár gondozónőjével a pályára, a futball-labdát nem kedveli, egyszer
megkóstolta és leköpte: fuj, kemény a dinnye! Legjobban a saját szobra körül szeret játszani, átfogja
a futballcipős bronzlábakat, és ártatlan, révedező tekintettel néz fel a magasba.
Verebes, a túl művelt bokszoló

Bokszkesztyűk, medicinlabdák és súlyzók mellett ökölvívó szakosztályunk leltárában sokáig

szerepelt egy általános iskolai számológép is. Ez a tárgy félnehézsúlyú bajnokunk, Verebes Lajos
felszereléséhez tartozott, valahányszor félelmetes jobb egyenesével padlóra küldte ellenfelét, a
számológép golyóinak tologatásával követte, hogy a vezetőbíró mikor jut el tízig. Én, aki a
szorítósegédje voltam, gyakran hallottam elégedetlen mormogását: „Hogyhogy nincs még tíz? Már
nyolc is van!”

Engem rendkívül bántott Verebes műveletlensége, mikor a csempészkopácsi „Hirig Ferdinánd”

Emlékversenyen egy szobába kerültünk, felhasználtam az alkalmat, és megpróbáltam a lelkére
beszélni:

– Nézd, Lajos, senki sem kíván tőled olyan lehetetlen dolgokat, mint hogy megtanuld az írott
nagybetűket, vagy azt, hogy egy év hány hónapból áll, de legalább a kis egyszeregyet be kellene
vágnod. Gondolj arra, hogy mégiscsak főosztályvezető vagy a Számviteli Bankban.

Verebes felült az ágyon, és mentegetődzve tárta szét a karját:

– Higgye el, Géza bácsi, én éveket adnék az életemből, ha művelt lehetnék. Nincs nap, hogy elő ne
venném a legkomolyabb könyveket, a múltkor is egy kibernetikai munkát, de még a címnek is csak
a felét értettem meg.

– Hogyhogy?

– A „kiber” az rendőr, de mi az, hogy „netika”? Nyomozó?

– Igen, nyomozó.

Verebes észrevette, hogy tévedett, elkeseredésében véres könnyeket sírt.

– Én akkora barom vagyok, Géza bácsi, hogy az valami borzasztó.

– Nono, nem kell elkeseredni.

– De igen, a múltkor azt is elhittem, hogy az Ave Caesar és az Ave Maria testvérek. Mondja meg,
elhisz ilyet egy épeszű ember?

Felsóhajtottam:

– Mindegy, Lajoskám, majd megpróbálunk valamit, de most már aludj. Holnap nehéz meccsed lesz.

Az emlékverseny döntőjében a Vasas Fuszekjával került össze. Fuszek arról volt híres, hogy ha a
homokzsákot nem találta elég keménynek, bemelegítésnél inkább a falat ütötte az öklével. Ezért
csak lebontásra ítélt épületekben engedték edzeni, ő szanálta többek közt a kiskőrösi
tűzoltólaktanyát. Vele szemben Verebes az úgynevezett „vívó” típusú bokszolók közé tartozott,
ütőerő helyett a technikára helyezte a fősúlyt.

Mint már annyiszor, most is csodálattal néztem a szorító sarkából pillanatok törtrészeire időzített
elhajlásait, remek közbeütéseit és cseleit. Lehetetlen – gondoltam –, hogy aki ennyi intelligenciával
tud bokszolni, az a magánéletben butább legyen a homokzsáknál.

Verebes a harmadik menet elején már behozhatatlan pontelőnyt szerzett. Ez a vezetés túlságosan
magabiztossá tette, csak így történhetett, hogy egy pillanatra szabadon hagyta a gyomorszáját.
Fuszek azonnal bevitt egy csapott jobb horgot, hasonlót ahhoz, amely romba döntötte a
vasszécsényi gőzfürdőt.

Verebes előrebukott, és homlokát irtózatos erővel beleverte a ring padlódeszkáiba, az ütődést alig
enyhítette a deszkákat eltakaró vitorlavászon. Elájult, négyen cipelték be az öltözőbe,
sportorvosunk, doktor Schön Ubul azonnal kezelésbe vette, de hosszú időbe tellett, amíg
visszanyerte eszméletét.

Mikor Verebes végre magához tért, felült a vizsgálópadon – borzongva láttam, hogy szemei
különös fényben csillognak –, és tagolt, lassú hanghordozással kijelentette:

– A kibernetika, görögül kübernetiké, a műszaki berendezések, az élő szervezetek és az emberi

szervezet vezérlési folyamatainak általános vonásaival foglalkozó tudomány. A kibernetika
létrejöttét számos műszaki és természettudományos felfedezés előzte meg: a matematikai logika és
az algoritmusok elmélete, az idegműködések fiziológiájával és a homeosztáttal kapcsolatos
kutatás…

Természetesen azonnal átszállítottuk a Központi Ideggyógyintézet zárt osztályára, ahol a létező

legsúlyosabb betegeket kezelték, elég annyit mondani, hogy Verebes közvetlen szomszédja egy
középkorú asztalos volt, aki makacsul kitartott amellett, hogy ő érti a kongói helyzetet.

Egy új orvosi státust létesítettünk, az illető orvosnak semmi dolga nem volt Verebes megfigyelésén
kívül, észleleteit azonnal jelentenie kellett ökölvívó szakosztályunk vezetőségének.

Íme néhány feljegyzés:

December 28.: A beteg könyveket kér, majd felteszi a kérdést az ápolónak, vajon a szocializmusban
érvényes-e a kategorikus imperatívusz? A nívósabb kezelés érdekében az ápolót beírattuk az esti
egyetem filozófiai fakultására.

Január 4.: Mindinkább a zene kerül a beteg érdeklődésének homlokterébe. Mivel biztonsági
meggondolások alapján kezeit továbbra is kényszerzubbonnyal kell leszorítanunk, csak a lábával
zongorázhat. Kisebb zenei kompozíciókat alkotott: „Harminckét versenymű bal lábra és a jobb láb
kisujjára” címen.

Verebest több mint fél évig tartották bent, a kezelés befejezésével a sportorvosi konzílium a
legsúlyosabb THLPJ minősítést írta a zárójelentésre – Teljesen Hülye Legföljebb Pontozónak Jó.

Verebes mégis visszatért a szorítóba. Formája alapján remélni lehetett, hogy hamarosan újra a
magyar félnehézsúlyú mezőny élére kerül, de örömünket nagyban lerontotta az a rengeteg feltétel,
melyet előírt minden mérkőzése alkalmával.

A megszokott Sportinduló helyett csak a „h-moll mise” korálelőjátékának hangjaira volt hajlandó
bemászni a ring kötelei közé, bokszkesztyűjére ősi azték díszítő motívumokat festett, és
ellenfeleinek kötelező műveltségi minimum vizsgát kellett tenniük, mielőtt megverekedhettek volna
vele.
A csapatbajnokságon először a csepeli Petroviccsal került szembe. A szorítóban héttagú bizottság
jelent meg doktor Káró Medárd jogász vezetésével, a leghíresebb egyetemi tanárok,
orvosprofesszorok és művészettörténészek vettek részt benne. A bizottság néhány kérdést tett fel a
csepeli ökölvívónak:

– Mi az exhumálás?

Erre Petrovics még viszonylag pontosan meg tudott felelni:

– A halottak tartósítása.

A bizottság 4:3 arányban elfogadta a választ, következett a második kérdés:

– Mi a véleménye Picasso kék korszakáról?

– Picasso híres spanyol galambtenyésztő, aki… aki…

Petrovics nem bírta tovább a feszültséget, felugrott, és bokszkesztyűs kezével hadonászni kezdett
Verebes felé:

– Majd csinálok én neked kék korszakot! Feltörülöm veled a ringet, rád adom a bohócsapkát!

Bajnokunk megvetően vállat vont:

– Csak nem képzelik, hogy leállok egy képzőművészeti analfabétával?

Botrány botrányt követett. Előfordult, hogy Verebes a legvadabb belharc közben megállt, egy
pillanat türelmet kért, és feljegyzett egy rímet készülő Torquato Tasso-fordításához. Máskor a
szorító köteleit húrnak használva, régi kelta mulatónótákat pengetett.

Minden erőmmel igyekeztem palástolni hóbortjait, el lehet képzelni, mit éreztem, mikor a Vasas
elleni döntő mérkőzésünkön öt perccel azelőtt, hogy ki kellett volna állnia Fuszek ellen, Verebes
bejelentette:

– Visszavonulok, Géza bácsi.

– Ne hülyéskedj.

– A magyar nyelv nem ismer ilyet, hogy ne hülyéskedj. Azt kell mondani: ne butázz!

– Akkor ne butázz! Miért vonulnál vissza?

– Megpályáztam egy tanári állást a Faszobrászati Akadémián, most kaptam meg az értesítést, hogy
felvettek. Itt a kesztyűm, Géza bácsi, legyen szíves, akassza szögre.

– De hát kit állítsunk be helyetted?

Verebes széttárta a karját, és faszobornál, illetve faképnél hagyott minket. A beszélgetést hallotta
doktor Káró Medárd, a műveltségi minimumot vizsgáló bizottság elnöke, elgondolkozó arccal
kérdezte:

– Igaz, hogy az önök csapata spanyol túrára készül?

– Igen.

– Zaragozába is elmennek?

– A tervek szerint.

– Tíz éve foglalkozom a zaragozai jogi tekercsek titkával, de még sohasem tudtam kijutni, hogy a
helyszínen olvashassam el az eredetit. Ha elvisznek magukkal, akkor most hajlandó vagyok kiállni
Fuszek ellen.

Végignéztem a középkorú, cvikkeres tudóson:

– De Fuszek jobb horgai nagyon fájnak.

Doktor Káró legyintett:

– Ön nem tudja, mi az, mikor az embert megkritizálják az Akadémiai Közlönyben.

Tűnődve húzta fel lábára a bokszkesztyűt:

– Hiába, a tudományért áldozatokat kell hozni.

Megszólalt a gong, a Sportcsarnok elcsendesedett, és a hangosbeszélő bejelentette a következő párt:

– Félnehézsúlyban indulnak: zöld sarokban Fuszek Zsigmond, Vasas, piros sarokban doktor Káró
Medárd doktor utriusque juris, a jogi tudományok kandidátusa…

Vasdinnyei, az eltévedt futó

A kefekészítő szövetkezetek sportegyesülete, a Spartacus Vörös Kefe 195…-ben is megrendezte

hagyományos futóversenyét, a Safranek fivérek emlékére kiírt vándordíjért. Minden egyesület
legjobb távfutóit nevezte, de egyikük sem mérkőzhetett a vándordíj védőjével, a Ferencvárosi Torna
Club fénykorát élő csapatával.

A rajtnál azonban egy váratlan baleset tönkretette minden reményünket, a gyakorlatlan indító a
levegő helyett a futók közé lőtt pisztolyával, és pont sokszoros bajnokunk, Grünveisz Béla bokáját
találta el.

A versenybizottság bocsánatot kért, és bejelentette, hogy a rajtot negyedóra múlva megismétli, de

ez a haladék nem segített, mert elfelejtettünk megfelelő tartalékot kirendelni.

Sápadtan néztünk egymásra az atlétikai szakosztály vezetőivel:

– Fel kell adnunk a versenyt! – mondta Zöld Feri, az örök pesszimista.

Fehér Zoli még reménykedett valamilyen kiútban:

– Hívjuk fel Istenfit, itt lakik a közelben.

– Már hívtam, most hozták haza alkoholmérgezéssel.

Épp szólni akartam versenyzőinknek, hogy visszavonjuk a nevezést, öltözzenek fel, mikor a
tanácstalanság csöndjében váratlanul megszólalt egy hang:

– Én nem indulhatnék Béla helyett?

Felkaptuk a fejünket: Vasdinnyei Jenő állt előttünk, Zöld Feri és Fehér Zoli egyszerre legyintett.

Vasdinnyei meglehetősen szerény képességű rövidtávfutónak számított, ha valamelyik versenyre

benevezett, fél órával előbbre hozták a kezdési időpontot, a versenybizottság még így is ritkán volt
hajlandó kivárni, amíg Vasdinnyei lefutja a száz vagy kétszáz métert, és beérkezik a célba, az ő
idejét a pályagondnok felesége mérte a leves rotyogásából.

Feltétlenül javára kell írnunk Vasdinnyeinek, hogy ez a lenézés sem vette el a kedvét, változatlan
lelkesedéssel küzdött a Ferencváros zöld-fehér színeiért, célbafutás után meghajolt a nézőtér sötét
betonkaréja előtt, és könnyed levezető mozgást végzett, legtöbbször egyenesen a pályáról ment be a
reggeli műszakba. Saját költségén külön kulcsot csináltatott magának a Stadionhoz.

De nemcsak a szorgalmas edzésekkel fejlesztette képességeit, igyekezett ellesni a nagy futók

fortélyait is. Nem lehetett olyan fontosabb versenyt rendezni, melyre ne jött volna ki, így történt,
hogy most is ott állt a „Safranek fivérek” Emlékverseny kisújszállási rajthelyén.

Elgondolkozva néztem Vasdinnyeire, aztán a többiekhez fordultam:

– Nézzétek, fiúk, nincs mit vesztenünk, legalább azt ne mondhassák, hogy a vándordíj védője nem
mert kiállni. Adjatok egy szerelést Jenőnek.

Vasdinnyei pillanatok alatt mezbe öltözött, a nap erősen sütött, zöld kaucsukellenzős futósapka nem
jutott neki, helyette én adtam oda az esernyőmet. Arcán elszánt kifejezéssel állt oda a meszelt
rajtvonalra, tudtuk, meg fog tenni mindent, ami tőle telik.

Az indító pisztolylövésre Vasdinnyei hasra esett, már azt hittük, hogy most őt találta el az eltévedt
golyó, de felugrott, hamarosan összeszedte magát, és befogta a mezőnyt. Negyven kilométernél
felzárkózott az élbolyba, Pusztaszakállas után pedig átvette az egyedüli vezetést.

Elismeréssel figyeltem lendületes, magabiztos mozgását, kezében elszántan szorította halszálkás

millepoints díszítésű esernyőmet, arcán látszott, ha kell, ezer kilométert is lefutna ebben a
tempóban. Milyen csodákra képes az igazi sportszerűség és a zöld-fehér színek szeretete!

Mivel győzelme biztosnak látszott, új amerikai sportkocsimon a hevesvezekényi célba hajtottam. A

Spartacus Vörös Kefe vezetői a vándordíjra már felvésték a Ferencvárosi Torna Club nevét, mikor a
távolból feltűnt a mezőny éle, legnagyobb megdöbbenésemre Vasdinnyeit nem láttam köztük.

Arra gondoltam, talán valamilyen hirtelen görcs vagy szúrás vetette vissza, de a futó sem a
középmezőnnyel, sem a sereghajtókkal nem érkezett be, és nem tudtak róla a kísérő autón sem,
mely a versenyt feladó atlétákat szedte össze. Társait is hiába faggattam, ők Bazsó-majornál látták
utoljára, akkor Vasdinnyei egy lendületes részhajrával végképp leszakította magáról üldözőit.
A futó másnap és harmadnap sem jelentkezett, a dolog annál felfoghatatlanabbnak tűnt, mivel
semmiféle iratot vagy élelmiszert nem vitt magával. Kénytelenek voltunk átadni az ügyet a
rendőrségnek, de a nyomozás is hamarosan holtpontra jutott.

Vasdinnyei végzetét a Bazsó-majori új bekötőút okozta, mely valóban alig különbözött az

emlékverseny pályáját képező országúttól, az elszántságtól és a szemébe folyó izzadságtól félig
vakon erre az útra fordult rá, és többé nem állt módjában kijavítani tévedését.

Lendületes léptekkel futott tovább, megnyugodva tapasztalta, hogy ellenfelei végképp lemaradtak
mögötte. Lassan beesteledett, és Vasdinnyei egyre sűrűbben nézett ki az esernyő alól, de mivel
sehol sem látta a „cél” feliratot, nem állhatott meg, az ugyanis a verseny feladását jelentette volna.

Megszomjazott, egy útszéli tejcsárdában, melyet frissítőállomásnak gondolt, futás közben felkapott
egy liter tejet, nem értette, hogy a fehér köpenyes kiszolgáló miért rohan utána ordítva.

A cél másnap sem tűnt fel, de Vasdinnyei nem idegeskedett, életében először indult száz
kilométeres versenyen, úgy gondolta, még nem tudja helyesen felbecsülni a távolságot. Menet
közben nyitott szemmel aludt egy kicsit, erre még villamosvezető korában szokott rá, és mivel sehol
sem látott frissítőállomásokat, az út menti bokrokból tépett néhány ízletes bogyót.

Útját egyetlen, de többször ismétlődő akadály zavarta meg. Gyakran ért leeresztett sorompókhoz,
melyek mögött nem látszott semmiféle vasúti sín, de egyenruhás személyzet és katonaság őrizte.
Csak különféle igazolványok felmutatása és a poggyász átvizsgálása után engedték át az autósokat
és a gyalogosokat. Vasdinnyei attól tartott, ha sokáig várakoztatják, az üldözőmezőny beéri,
erélyesen ráförmedt a sorompó kezelőire, akik tanácstalanul néztek vissza rá, és megdöbbenésükben
felhúzták előtte a sorompót.

Később valamilyen diadalív alatt futott át, egy mulatót látott, melynek homlokzatán vörös malom
forgott, és egy szédületes acélvázas torony emelkedett a házak fölé. Vasdinnyei még sohasem járt
Ceglédbercelen túl, úgy gondolta, ez a nagyváros Miskolc lehet, elhatározta, hogy ide máskor is
eljön.

Alig egy hónap múlva az idő váratlanul lehűlt. Vasdinnyei mind kevesebb bogyót talált az út menti
bokrokon, a vízből egy-egy rozmárfej emelkedett ki csöpögő bajusszal. Ezen először megdöbbent,
aztán emlékeztette magát, hogy tavaly augusztusban sem volt sokkal melegebb.

Emberrel alig találkozott, ezért rendkívül megörült, mikor a jégsivatagban egy ősz szakállú, széles
karimájú fekete kalapot és rongyos fekete kaftánt viselő férfi csatlakozott hozzá.

– Megengedi – kérdezte az öregember –, hogy egy darabig ön mellett fussak?

– Kérem, társaságban sokkal kedélyesebb. Régóta tetszik futni?

Az öregember töprengve összeráncolta a homlokát:

– Nem tudom, körülbelül kétezer éve.

Vasdinnyei udvariasan nevetett az aggastyán tréfáján, aki korához képest meglepően jól bírta az
iramot.

– Szintén részintervallumos módszerrel tetszik edzeni?

– Nem, úgy tapasztaltam, akkor futok a legjobban, ha kergetnek.

Néhány megjegyzésből kiderült, hogy útitársa jól ismeri a környéket, ezért Vasdinnyei érdeklődni
próbált:

– Nem tetszik tudni, mikor érünk Hevesvezekénybe?

– Legkésőbb négy hónap múlva. Mi dolga van ott önnek?

– Ott van felállítva a cél, ahová nekem be kell futnom. – Vasdinnyei felsóhajtott: – De őszintén
szólva már elég régen nem találom ezt a célt. Lehet, hogy kishitűség, de néha arra gondolok, nincs
is cél.

Az öregember szemében rokonszenv villant meg:

– Úgy látom, hasonló ügyben futunk.

Rendkívül kellemesen telt az idő. Vasdinnyei megcsodálta útitársa sokoldalú műveltségét, Jézusról,
Napóleonról, Hitlerről, Einsteinről, Sztálinról úgy beszélt, mint személyes ismerőseiről, és
földrajzban is rendkívül tájékozottnak tűnt. A futó őszintén sajnálta, mikor az aggastyán a Földközi-
tengernél búcsúzásra nyújtotta a kezét:

– Vigasztalhatatlan vagyok, de el kell válnunk. Egyiptomban már jártam, és most semmi kedvem
sincs újra bemenni. – Egy várakozó vitorlás felé mutatott: – Önt majd átviszi egy holland kollégám,
szintén régi bolygási szakember. Sajnos gyakran énekel operaáriákat, de hát nincsen ember hiba
nélkül.

Vasdinnyei megszorította a kezét:

– Engedje meg, hogy legalább az elválásnál bemutatkozzam: Vasdinnyei Jenő, Ferencvárosi Torna
Club.

Az öregember megemelte széles karimájú fekete kalapját, most derült ki, hogy a haja állandóan
lángban áll:

– Ahasvérus, egyleten kívüli. Valahol majd még összefutunk – mondta, és elkanyarodott Portugália
felé.

Időnként hirdetőtáblákat akasztottak a mellére és a hátára, bizonyos összegeket fizettek érte, bár
tudta, hogy ez ellenkezik az amatőr sporterkölccsel, mégis kénytelen volt elfogadni, mert a
dzsungelben semmiféle frissítőhelyek nem mutatkoztak.

Már jól bent járt a dzsungelben, Gumipart nyugati tartományának területén, mikor egyik este
néhány néger szaladt utána. Vasdinnyei azt hitte, fináncok, el volt rá szánva, hogy drágán adja az
életét, esernyőjét és néhány piaszterét, de mikor üldözői közelebb értek, megnyugodva látta, hogy
csak közönséges martalócok. Ők jóval kevesebbel be szokták érni.

Vasdinnyei pénzét a vezetőjük felé nyújtotta, de az tagadólag rázta a fejét:

– Nem kérünk tőled semmit, Erős Láb, sőt, mi adunk neked néhány mézes lepényt. Egyetlen
kívánságunk, hogy a határon túl fogyaszd el.

A futó megköszönte az eleséget, és az esernyőnyél kampójára akasztotta. Ígéretéhez híven átvitte a

határon, és ott akart nekilátni, mikor váratlanul egy másik horda rohanta meg. Elvették tőle a
lepényeket, széttépték, belsejükből Vasdinnyei legnagyobb megdöbbenésére egy kókuszháncsra írt
titkos üzenet került elő.

A főnök elolvasta, elégedetten megnyalta a szája szélét, rövid utasítást adott ki, néhány perc múlva
az összes kaszárnya és az állami hivatalnokok fűkunyhói lángoltak a környéken. A főnök hálásan
szorongatta Vasdinnyei kezét:

– A Gumiparti Forradalmi Nagytanács nevében köszönjük szolgálatodat, a gonosz luxemburgi

gyarmatosítók határőreit nem tudtuk volna másképp félrevezetni. A tamtamdob-szolgálatunk nem
megbízható, mert az elnyomók egy zavaró dobot működtetnek a Rágós Misszionárius-csúcsnál.
Pihend ki magad, addig mi belesütjük a lepénybe a válaszjelentést.

– Vissza kell mennem? – kérdezte megdöbbenve Vasdinnyei.

– Természetesen. Mi már össze is állítottunk a számodra egy kis menetrendet. Naponta háromszor
közlekedsz ingajáratban köztünk és a nyugati országrészben harcoló felkelők között. Tőlünk reggel
hat óra húsz perckor indulsz, a határig gyorsított szerelvénynek számítsz, azon túl minden görbe
kókuszfánál megállsz. A nyugati országrészben közvetlen csatlakozásod van a kilenc óra tizenkét
perces vasúti szabotázshoz. Ellenjáratban ebéd után közlekedsz.

Vasdinnyei csak a forradalom győzelme után folytathatta a versenyt. Az új vezetők megpróbálták

maradásra bírni, felajánlották, hogy legyen országos egészségügyi vándorkiállítás, vagyis mellén és
hátán felvilágosító táblákkal járja be a falvakat, de a futó visszautasította ezt a megtiszteltetést.
Érdemeiért naptárral és vekkerrel ajándékozták meg. Vasdinnyei egyiket a jobb, másikat a bal
csuklójára erősítette, így végre ellenőrizni tudta a részidőket.

Még egy évtized sem telt el azóta, hogy az indító pisztolylövése útnak indította a „Safranek fivérek”
Emlékverseny mezőnyét, de Vasdinnyei már kezdte elveszíteni a kedvét. Már nem élvezte az út
menti bogyók pompás fanyar ízét, egyre jobban kínozta a magányosság is, egy tükröt szerelt az arca
elé, és önmagával beszélgetett.

Egyik nap leírhatatlan örömére a tükörben közeledő futókat látott feltűnni a háta mögött. Az élboly
hamarosan elérte őt, Vasdinnyei megkérdezte az egyik éllovast:

– Milyen verseny ez?

– A „Safranek fivérek” Emlékverseny.

– Az 1958-as?

– Süket. Az 1968-as.

Vasdinnyei előrehajtotta a naptárát. A távolban feltűnt a hevesvezekényi cél, de a futó legnagyobb

csodálkozására nem érezte a várt megkönnyebbülést, végiggondolta élete várható alakulását, nem
volt nagy kedve újra beállni a villamosvezetői csengő mögé, és újrakezdeni reménytelen rövidtávú
versenyeit. Egyébként sem szívesen szakadt volna el a nap nap után változó tájaktól, a végtelen
országutak jegenyéitől.
Az élboly meghozta a hírt, hogy Vasdinnyei ennyi idő után mégis befut a Célba. Izgatottan vártuk
őt az atlétikai szakosztály vezetőivel, Fehér Zolival és Zöld Ferivel, kerítettünk egy használt
babérkoszorút is, hogy a nyakába akasszuk. Vasdinnyei azonban a célba beérkezve nem állt meg,
hanem lendületes léptekkel továbbfutott Ásotthalom–Otrokocs irányába, és az alakját hamarosan
elnyelte egy közepes porfelhő.

Viharos éjszakákon, mikor a hatalmas kamionok is félve húzódnak be a biztonságos garázsokba,

Európa nagy országútjain néha még feltűnik egy magányos futó. Kezében kopott esernyőnyelet
szorongat, melyről a szél már rég letépte a huzatot, mégsem rettentik meg a villámok és az előtte
keresztbe zuhanó faóriások, egyenletes léptekkel fut várostól városig.

A szél ősz szakállát a dereka köré csavarja, eltakarja vele a foszlányokká hasadt, zöld mezt,
futócipőjének talpa már rég levált, csupasz lábnyomainak lenyomata ott marad a vizes aszfalton.

Ha érkezésének híre elterjed, orgonaszó és latin ének hallatszik ki az országút menti templomokból,
a nép bolygó léleknek tartja, és misét mond érte. A rendőrség pedig különféle csapdákat és
kelepcéket állít fel, de a futó alig változtatva lépéseinek ritmusán, átsiklik az akadályok fölött, és
eltűnik a viharban, soha senkinek sem sikerül kivallatni őt: honnan jön, és merrefelé tart?

Az eltörött csavar

Ezen az estén ismét H. Kovács mesélt.

– Ha a Fradi-ifi Angyalföldön vagy Újpesten játszik, a 77-es busszal szoktam kimenni a meccsre.
Aki ismeri ezt a járatot, tudja, hogy félúton, a Városligetnél egy sorompó zárja le, a Hosszú
Türelem Sorompója, mert bizony előfordul, hogy félórákat kell várni, amíg a sorompót felengedik.
Ezt én már be is számítom, azon a szombaton is délre írták ki a meccset, de én már reggeli után
fogtam egy jó könyvet, és elindultam.

Kilenc óra felé értünk a Hosszú Türelem Sorompójához, a kútágas persze most is le volt eresztve, a
vezető leállította a motort, és kiszállt, én épp a „Háború és Béké”-t hoztam magammal, elkezdtem
olvasni. Már a szereplők fele halott volt, mikor felrezzentem.

Körülnézek. Úristen, egyedül ülök a kocsiban, kint már besötétedett, egy pillantást vetek valódi
Parker aranyórámra: fél nyolc. Azt hittem, hogy az autóbusz motorja ment tönkre, azért nem
tudtunk továbbmenni.

Kiugrok a kocsiból, hát kiderült, hogy a sorompó csörlőjében eltört a tekerőcsavar, a sorompót nem
lehet feltekerni, és már tíz órája megállt a forgalom. Mit tehettem? Hívtam egy taxit, de a meccs
már véget ért, a Fradi-ifi kikapott az Újpesttől, hiába, a légifölény megszerzéséhez hiányzott az én
hangom. Panaszt akartam tenni az Autóbusz Vállalat központjában, de a fogadóórák pont a
kölyökcsapat kétkapus tréningjének idejére estek, és inkább hagytam az egészet.

Később kiderült, hogy nagyon jól tettem, mert csúnya dolgokba keverhettem volna magam, ha a
sorompó ügyét bolygatom. Egy befolyásos barátom, a nevét nem akarom kiadni, mert nemzetközi
botrány lehet belőle – bizalmasan elmondta, hogy mi történt a tekerőcsavar eltörése után.

Másnap Kovács 113 Béla vasúti pályafelvigyázó segédtiszt (magyarul bakter) elment a központi
raktárba egy új csavarért, de akárhogy is kerestek, nem találtak. Ezt a csavart ugyanis csak
Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a fénysorompóra, a gyár megszűnt, a maradék csavarokat
nekünk adták el pulykáért. A raktárfelelős úgy emlékezett rá, hogy Lacházán még őriznek egy
elfekvő tekerőcsavart, telefonáltak, de kiderült, hogy ott sincs, sőt ők is tudnának használni még
hármat.

A pályafőnök kiballagott a sorompóhoz Kovács 113 Bélával. A pályafelvigyázó segédtiszt útközben

közölte felettesével, hogy ő két kampósszeggel meg tudná javítani a sorompót úgy, hogy még
évekig biztonságban lehetne használni. Kovács 113 Béla felemelte mutatóujját: de ennek az az
előfeltétele, hogy harminc forint rendkívüli prémiumot utaljanak ki a számára, mert ötévi kihordásra
kapott csizmája elszakadt, és szeretne egy foltot varratni rá. A pályafőnöknek erre nem volt
hatásköre, Kovács 113 Béla vállat vont, havi kilencszáznegyven forint fizetésért neki joga van
hülyének lenni.

A sorompóval senki sem boldogult, az igazgatóság gyorsan érintkezésbe lépett a MÁVAG-gal,

hogy megrendeljék a tekerőcsavart. A MÁVAG el is vállalta, hogy 1968-ra tud szállítani
tizenötmillió darabot, hamarabb azonban egy felet sem.

Közben a leeresztett sorompó már kezdett kínossá válni, mert az országút autóparkjának kétharmad
része ott vesztegelt a sorompó két oldalán, az élenállók már szívesen visszafordultak volna, de a
kocsisor farka, amely alig hat-hét órája várakozott, még mindig bízott benne, hogy keresztüljut.

Az ügy már túlnőtt a vasúti kereteken, kénytelenek voltak értesíteni az Utak, Kijáratok és Bejáratok
Operatív Főnökségét, amely a bejelentésre közölte, hogy azonnal operatív intézkedést hoz. Egy
helikopterrel leereszkedett a sorompónál kilenc mérnök, negyvenegy technikus és egy
segédmunkás. A mérnökök és a technikusok kézről kézre adogattak egy kis kerek táblát, melyet a
segédmunkás végül is felszegezett a sorompóra: „A sorompó tíz percen túl is zárva tartható.”
Azután kártyát vettek elő, és kanasztáztak, fél hatkor, mikor letelt a tizenkét óra úgy, hogy a nap
teljes értékű kiszállási napnak számított, elrakták a kártyát, beszálltak a helikopterbe és elmentek.

Ez az operatív intézkedés azonban nem oldotta meg a bajokat, bár az autók vezetői és utasai már
egészen kényelmesen berendezkedtek. Lottóárusok és alkalmi pecsenyesütők telepedtek meg a
sorompónál, sőt az OTP is beindított egy öröklakás-akciót Sorompó-Kertváros elnevezéssel.

Közben az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnöksége újabb operatív intézkedéseket hozott,
megalakította a Sorompó és Tilalomfa alosztályt. A teljes alosztály kivonult kettőszáztizenhat fővel
felmérni a helyzetet. Mivel ennyi helikopter már nem talált helyet a leszállásra, egy különvonattal
álltak be a sorompóhoz, kitüntetéseket osztottak ki, és reggelig tartó bált rendeztek. Végül is egy
segédmunkás még egy nullát rajzolt a kerek táblára: „A sorompó 100 percen túl is zárva tartható.”

Valószínűleg továbbra is csak a nullák szaporodtak volna, de véletlenül egy külföldi delegáció
vetődött el a sorompó elé, magyarázatot kért erre a különös csoportosulásra, az illetékesek
elhatározták, hogy elterelő utat jelölnek ki.

Ezt a műveletet egy meglehetősen tapasztalatlan mérnökre bízták, ennek eredményeként az elterelő
út egy bolgárkertészet üvegházán, egy papírkereskedésen és Ocsenás Matild nyugdíjas öregasszony
konyháján vezetett keresztül. Ha az öregasszony főzött, bezárta a konyhaajtót a forgalom elől,
ilyenkor a személyautók és a nemzetközi szállítókocsik a papírkereskedésben vesztegeltek. A bolti
kiszolgálók örültek, mert felugrott a képeslevelezőlap-forgalmuk, ugyanis a posta alkalmi állomást
rendezett be a pénztárfülkében, ahol különleges bélyegzővel láttathatták el az itt feladott leveleket.

Ez az állapot három hétig tartott, de ekkor Ocsenás Matildot elvette régi udvarlója, Rubacugi Bálint.
Rubacugi állandóan részeg volt, kanalakat vágott a konyháján keresztülhajtó autókhoz, sőt egyik
nap megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy az Isten autóját sem engedi be a lakásába többé, ha
mégis bejött egy autó, dikiccsel felszúrta a kerekeit.

Mivel a sorompó még mindig zárva volt, aluljáróval próbálkoztak. Szerencsétlenségre az aluljáró
bejáratánál elfelejtették kitenni a „tülkölni tilos” jelzést, és mikor az egyik autó dudája véletlenül
megszólalt, az álmennyezet hatalmas darabokban levált. Később kiderült, hogy az álmennyezetet
álmérnökök tervezték valódi prémiumért.

Nem maradt más hátra, mint új utat építeni. Országos tervpályázatot írtak ki. A bíráló bizottság,
Grobác Dezső Ottokár főmérnök vezetésével, az egymillió forintos első díjat Grobác Dezső Ottokár
főmérnöknek ítélte. Az elgondolás szerint légihíd kötötte volna össze a sorompó két oldalát.

1964 végén fel is avatták a „Ciolkovszkij–Asbóth Oszkár” légihidat, melyet az orosz és magyar
aerodinamika úttörőiről neveztek el. A légihíd tervét menet közben módosították, rakétakilövő
pályákat építettek helyette, a lovas kocsik számára külön zabtartóval, az autók számára pedig
beépített televízióval, melyekből már felavatás előtt kilopták a képcsöveket.

De a televízió kisebb károsodása nem zavarta meg az avatóünnepség fényét. Nagyon jól mutattak a
matyóföldi, hímzett bádogból készült rakéták, melyeket egy ismert szürrealista iparművész ábrái
díszítettek. De a harmadik kilövésnél kiderült, hogy a kilövőszerkezet motorjában eltört egy csavar,
melyet, sajnos, hiába kerestek a Kisrakéta Közlekedési Vállalat raktárában. Ezt a csavart ugyanis
Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a bioelektromos árammal hajtott rakétára, mely úgy
működik, hogy az utas kétszer belelehel a motorra szerelt bőrzacskóba, a gyár megszűnt, az utolsó
csavart nekünk adták el pulykákért.

Kovács 113 Béla pedig, aki mindezt látta a lezárt sorompó mellől, levágott egy falatot az avas
szalonnából, melyet a felesége még a múlt héten csomagolt be neki, és jóízűen elsomolyodott.

Az új csillag

Az 195…-es országos bajnokság a Fradi-atléták teljes vereségét hozta, legyen elég annyit
említenem, hogy Nádler az ezerötszáz méteres síkfutásban úgy lemaradt, hogy a másfél órával
később indított maratoni verseny mezőnyével ért be a célba. Dubovszky, a távolugrónk pedig
dobbantásnál hanyatt esett, így a világtörténelemben először, negatív teljesítménnyel, mínusz
huszonhárom centivel lett az utolsó. Hogy mit éreztem, mikor a Honvéd-, Dózsa-, Vasas-
versenyzők sorra legyőztek minket, azt hiszem, senkinek sem kell magyaráznom, akinek a szíve
fölött Fradi tagsági könyv dobog.

Verseny után hazamegyek, kinyitom az ajtót, egy távirat esik le a kőre, felbontom: „Ma éjjel negyed
kettő és fél kettő között keressen fel a lakásomon. Branovics Béla, a Ferencvárosi Torna Club
ügyvezető-helyettes főtitkára.”

Taxiba dobtam magam, és kirohantam Pasarétre, itt lakott Branovics, egy zöld-fehér márvánnyal
díszített házban. Nem volt egyedül, a fogadószobában ott ült mellette Zöld Feri, az atlétaszakosztály
elnöke és Fehér Zoli, az atlétaedző. Mikor megláttak engem, valamennyien felugrottak a helyükről,
és egyszerre kezdtek el beszélni, végül is Branovics ragadta magához a szót:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Maga régi ember, magának nem kell hogy magyarázzam, milyen
súlyos vereséget mért egyesületünkre a mai atlétikai bajnokság. Megmondom őszintén, mi
tehetetlenek vagyunk. Ha ön, Kovács elvtárs, nem vállalja, hogy segít rajtunk, az elnökség
testületileg lemond, aminek beláthatatlan kül- és belpolitikai következményei volnának, mert, mint
tudja, hazánk fejlett sportélettel rendelkező ipari ország.

Minden szem rám szegeződött, szerényen meghajoltam:

– Uraim! Valaha magam is atletizáltam, bal kezes súlylökésben egyszer alig másfél méterrel
maradtam el a középiskolás csúcstól, de arra nem vállalkozhatom, hogy a szakosztály irányítását a
kezembe vegyem.

– Nem is ezt akarjuk. Mi azt várjuk öntől kedves Kovács elvtárs, hogy hallatlanul éles hatodik
érzéke révén egy, esetleg két kiugró tehetséget fedez fel szakosztályunk számára.

Elvállaltam a megbízatást. Kivettem előre hétévi szabadságomat, összesen három és fél hónapot, és
elindultam tehetségeket keresni. Meg kell mondanom, nem jártam szerencsével, ahogy telt az idő,
egyre inkább feladtam a reményt, pedig néha még az éjszaka is az utcán talált.

Már a szabadságom utolsó hetében, egyszer, a Ranolder utcában sétáltam, tizenegy óra elmúlt, erre
onnan emlékszem, hogy egy tömzsi, széles vállú fiú egy forintot kért tőlem kapupénzre.
Szórakozott pillantással felmértem: ilyen alakkal legfeljebb dobóatléta lehet, annak is közepes, az ő
kedvéért igazán nem fogom felváltani az új hetvenöt forintosomat, nem adtam neki egy vasat sem.

A fiú megrázta a fejét: nem baj, úgyis nyitva van az ablak. Azt hittem, fel akar mászni az
esőcsatornán, de ő a falhoz lépett, tenyerét hátratámasztva nekirugaszkodott, és nagyot dobbantva
beugrott a szemközti ház első emeleti ablakán. Mit mondjak: lehet, hogy nem volt háromméteres
ugrás, de mindenesetre nem járhatott messze az érvényes világrekordtól.

Dörömbölni kezdtem a kapun, nyissák ki, szerencsére, a házmester régi Fradi-játékos volt, az
egykori Jascsák–Steinitz–Podhola fedezetsorból a Podhola. Kértem Podholát, ha maradt a szívében
egyetlen zöld-fehér sarok, kerítse elő nekem azt a fiút, mert ő az, aki visszaszerezheti a Fradi-atléták
elvesztegetett becsületét.

A fiút Keserű Barnabásnak hívták, özvegy nagyanyjával lakott együtt, mikor benyitottam hozzájuk,
éppen vacsoráztak: zsemlét ettek kiflivel. Persze, azonnal meghívtam őket egy vendéglőbe, leves
után Barnabás aláírta az igazolólapot.

Másnap reggel bemutattam őt Branovicsnak, Barnabás játékosan felugrott a szekrény tetejére, ami
rögtön be is szakadt alatta, de Branovics nem törődött ezzel, a kezét dörzsölte örömében:

– Kedves, jó, Kovács elvtárs! Ezt a fiút magára bízom, fogják őt a legkeményebb edzésbe,
ugyanakkor tartsák titokban az eredményeit, szeretném, ha a bajnokságon sikerülne elképeszteni
vele a konkurens egyesületeket.

Fehér Zoli a legkorszerűbb edzésmódszerek alapján foglalkozott vele. Barnabás hajnali fél
háromkor kelt, a hátára szíjazott két, sóderral színültig megtöltött zsákot, felvette a vascipőket, és
könnyed, laza bemelegítésként lefutott Kiskunlacházára. Itt ivott egy paradicsomléből,
puszpángrügyekből, A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, Z, X
vitaminokból és forró libazsírból összeállított folyadékot, majd lépést tartva a négy óra ötvenes
gyorssal, hazaszaladt.

Itthon a tornateremben már várta őt Zöld Feri és Fehér Zoli. Először erőfejlesztő gyakorlatokat
vezényeltek, ehhez az anyaghoz tartozott például a Kinizsi-tviszt. Három Török nevű testvér közül
kettőt Barnabás a vállára vett, a harmadikat a foga közé, és tvisztelt velük. A megszokott
gyakorlatok közé számított még: hegyeket elhordani a zsebkendő négy sarkában, bikákat felvinni a
toronyba és egy amerikai edzési módszer: lefeküdni a sínekre a közeledő vonat elé, a mozdonyt
hasizommal feldobni a levegőbe, és váltogatva hol jobb, hol bal kézzel elkapni.

Ezután következett a tulajdonképpeni szakmai munka. Zoli és Feri sokáig próbálkozott, hogy
növelje Barnabás magasságát, beküldték a Sportkórházba, ahol a fiút nyújtócsigára feszítették, a
combjába zsiráfokból kioperált inakat ültettek, de Barnabás nem nőtt egy millimétert sem. A
vezetők végül is kénytelen-kelletlen belenyugodtak ebbe, és megpróbálták a meglevő adottságokat
jobban kihasználni. Mindenekelőtt továbbfejlesztették Barnabás lendületes rohamát és hihetetlen
erejű elrugaszkodását a talajtól. Ahol Barnabás dobbantott, fél méter mély gödör maradt a salakon,
mintha döngölőgép verte volna be, a túloldalon pedig hálót kellett kifeszíteni, mely visszafogta,
különben kiesett volna a nézőtérre.

A szakszerű és gondos felkészítés tehát meghozta a gyümölcsét, három héttel a bajnokság előtt már
könnyíteni lehetett az edzéseken, Barnabás ezentúl csak napi tizennégy órát gyakorolt, helyette Zoli
és Feri a lelki felkészítésre fektette a fő súlyt.

Igyekeztek elmélyíteni Barnabásban a klubhűséget, a régi bajnokról meséltek, Grünweisz Béla

maratoni futóról, aki egy Szeged–Fradi-meccs után felszaladt Pestre, és elkiáltva az Üllői úton a
győzelem hírét, összeesett a pálya kapujában. Napokig csak zöld és fehér színű ételeket kapott:
spenótot, sóskát, tejet és fehérpecsenyét. Barnabás nem ígérgetett, nem esküdözött, de a szemén
látszott, hogy elszánta magát a legvégsőkre, vagy nagy eredményt ér el, vagy a pálya salakjáról
temetik. Így következett el a bajnokság napja.

Mikor bemutatták a magasugrásban induló versenyzőket, és a hangosbeszélő bemondta: „417-es

rajtszámmal Keserű Barnabás, Ferencvárosi Torna Club”, a közönség, a mi drága, jóindulatú
közönségünk tapsolni kezdett, de ez a taps egyelőre csak a zöld-fehér trikónak szólt, legföljebb még
Barnabás fiatalságának.

De a közönség rögtön eksztázisba jött, mikor Barnabás a bemelegítés során egy könnyed
mozdulattal túlugrotta a magyar csúcsot, megszólaltak a dudák és a kereplők. Branovics, az
ügyvezető, helyettes főtitkár átölelt engem, és a meghatottságtól elnémulva, egy kézszorítással
gratulált.

Második kísérletre Barnabás már érvényesen is megdöntötte a magyar rekordot, majd ötödik
kísérletre Brumel világrekordját is, de elszánt arcán látszott, hogy nem éri be ennyivel.

Lent a magasugró léc körül összecsoportosultak a rendezők, láttuk, hogy Barnabás mond nekik
valamit, amire ők hitetlenkedve csóválják a fejüket, aztán vállat vonnak, és a következő pillanatban
az eredménytáblán kigyullad a jelzés, hogy Barnabás kísérletet tesz a háromméteres magasságon.

A Stadion elcsendesedett, magam is sírtam a büszkeségtől, hogy ebben a percben jelen lehetek, és
láthatom a legnagyobb sportteljesítményt, melyet egy rendkívüli tehetségből kihozott a
legmodernebb technika és a gondos felkészítés.
Még soha ilyen könnyedén nem indult neki Barnabás a rohamnak, lábai alig érintették a salakot, de
a léc előtt olyan erővel dobbantott, hogy a Stadion beleremegett és visszhangzott, mint a dob.

Barnabás a levegőbe emelkedett, de nem ugrott át a lécen, nem tudott, mert a dobbantás irtózatos
ereje, akár egy rakéta, valósággal kilőtte őt. Elérte a második kozmikus sebességet, átrepült a nézők
feje fölött, és kitárt karokkal eltűnt a világűrben. Két órával később a csillagászok már közölték,
hogy új, ismeretlen eredetű szputnyikot fedeztek fel.

Néha magam is felmegyek a gellérthegyi csillagvizsgálóba, és ha tiszta idő van, az Androméda-köd

nem takarja el a Bak csillagképet, néha látom Barnabást, a bajnokok bajnokát, aki elvitte a
világűrbe a zöld-fehér színek dicsőségét. Barnabás dobbant, aztán szabályos gurulótechnikával
átlendül egy-egy csillagon.

Istók, a vizek királya

A 8888-as Italboltban a montreali közvetítéseket hallgatták egy zsebrádión, mikor az esélyes úszók
sorra kiestek az előfutamokból, mindenki fel volt háborodva, csak H. Kovács legyintett
lekicsinylően.

– Nem kell olyan nagyigényűnek lenni, kedves uraim, inkább örüljünk, hogy a fiúk nem fulladtak
bele a vízbe. Itt egy nagy úszó volt: Istók, az FTC-ből, a többiek: futottak még: Kacor király,
Rizibizi.

– Istók? Még nem hallottunk ilyen nevű úszóról.

– Pedig néhány évvel ezelőtt még sokat beszéltek róla – főleg, amikor olyan hirtelen eltűnt.

– Miért tűnt el?

H. Kovács széttárta a karjait:

– Ez megint egy szigorúan titkos, úgynevezett dupla nullás államtitok, nem kockáztathatom a
személyes biztonságomat azzal, hogy közlöm magukkal.

– Akkor mit csináljunk?

H. Kovács közelebb hajolt a kíváncsiakhoz, és száját félig eltakarva suttogta:

– Próbáljanak talán leitatni, hátha akkor könnyebben beszélek. Rendeljenek, mondjuk, egy
tömbházmestert.

– Az mi?

– Három régi házmester egyben: kilenc deci bor, hat deci szóda.

197… áprilisában, mikor elkészült a talajvizeket elvezető hansági csatorna, az iszapvári Egyesült
Vörös Október téesz halászai nekiláttak, hogy lehalásszák az addig hozzáférhetetlen, mocsaras
Király-tavat. A téesz úgy tervezte, hogy lecsapolja, kimélyíti, és halastóvá építi át.

Bár a Király-tó a temérdek apró hansági tó között a legnagyobbnak számított, csak néhány teknős,
rák, csík és más úgynevezett szeméthal akadt meg a kerítőhálóban, a halászok nem is tartották
érdemesnek folytatni a munkát, már az elvonulást fontolgatták, mikor a vonókötelek hirtelen
megfeszültek.

Csónakjukkal beevezhettek volna, hogy kiszabadítsák a hálót, de körültekintve, a tiszta, kora tavaszi
vízen, sehol sem látszott tuskó, gally vagy valamilyen bedőlt fatörzs, ami megfoghatta volna, a
halászok csak arra gondolhattak, hogy egy óriási hal rángatja a hálót. Az egyik öreg emlékezett a
szóbeszédre, hogy a Király-tóból valaha egy nyolcvankilós harcsát fogtak ki, mikor kiemelték,
bőgött, mint a borjú, a párja állítólag most is itt él, ebben a tóban, lehet hogy erre bukkantak rá.

A halászok megfeszülő izmokkal kapaszkodtak bele a vonókötelekbe, mégis mikor a háló elérte a
tómeder szélét, a megdöbbenéstől majdnem elengedték: egy csukott szájú, dülledt szemű, erőteljes
testalkatú, meztelen fiú próbálta kiszabadítani a háló lyukaiba beakadt kezeit. A fiú testén számos
jel mutatta, hogy régen – talán már évek óta – a vízben él, mellét foltokban pikkely nőtte be, ujjai
között úszóhártya feszült.

A megdöbbenés első pillanatai után a halászok beszélni próbáltak vele, az egyik tapasztalt, fogságot
megjárt ember oroszul is megszólította, hátha külföldi a jövevény, de a fiú csak riadt nyögésszerű
hangokat hallatott.

A halászok úgy döntöttek, hogy beviszik az iszapvári rendőrőrsre. Mivel nem tudták, hogy a fiú
elviseli-e a szárazföldi lét körülményeit, rongyokba csavargatták, és a vízzel félig töltött, nagy
halszállító lajtba tették.

A körzeti rendőr nem merte vállalni a felelősséget, jelentette az ügyet a felettesének, a megyei
kapitányság még aznap kiküldött két nyomozót. Ők is hiába tettek fel kérdéseket, újfent
bebizonyosodott, hogy a fiú nem tud beszélni.

Csak a párhuzamos orvosi vizsgálat derített fel néhány adatot. A gyerek tizenkettő-tizenhárom éves
lehetett, mind a két szülője ember volt, de azt nem lehetett megállapítani, hogy mióta él a vízben, és
hogy került oda. A vizsgáló orvos, aki jól ismerte a helyi körülményeket, megkockáztatott egy
feltevést: talán valamelyik hansági építőtábor egyik résztvevője vagy egy konyhalány, egy
adminisztrátornő próbált így megszabadulni titkos viszonyának gyümölcsétől. Megvizsgálta a fiú
gyomrának tartalmát is: az utolsó néhány órában nyers tojást, csíkot és egyéb apróhalat fogyasztott,
vízi ragadozó életmódra vallottak hosszúra nyúlt, fejlett izomkötegei is.

Hivatalból megindult az eljárás, hogy felderítsék a szülők kilétét, de nem lehetett gyors eredményt
várni, addig is rendezni kellett a fiú sorsát. Mivel egy tóból került elő, az Iszapvári Községi Tanács
a Vízügyi Főigazgatósághoz fordult, hogy mint arra illetékes szerv vegye magához a fiút.
Válaszként csak egy hivatalos leirat érkezett: mivel a jelzett területet a Főigazgatóság halastó
céljaira már korábban átengedte az Egyesült Vörös Október téesznek, úgy találja jogszerűnek, ha a
téesz gondoskodik a fiúról. A Főigazgatóság puszta méltányosságból hajlandó volt természetben
hozzájárulni a gyerek neveléséhez, a téesz számláján minden hónapban jóváírtak öt köbméter vizet
– fürdővíz-megváltásként.

A Tanács más intézményeknél is próbálkozott, de az Állatkert és a Talált Tárgyak Osztálya is

mereven elzárkózott, végül is az Egyesült Vörös Október téesz fogadta örökbe a gyereket.
Keresztnévként a Hanságban hagyományos „Istók”-ot kapta, vezetéknévként pedig a szülői szerepet
elvállaló téeszét, így az anyakönyvbe: „Egyesült Vörös Október Istók”-ként írták be.
A következő évben mint a Vidám Park egyik vezetője hivatalos úton Iszapváron jártam – folytatta
H. Kovács –, ugyanis az Egyesített Vörös Október nem rendelkezett önálló székházzal, és tőlünk
akart megvásárolni egy lebontásra szánt cirkuszt. Hazafelé kocsink egy kis kerülőt tett,
megmutatták nekünk a téesz kacsanevelőjét. Engem a kacsák csak a tálban érdekelnek, de ezt nem
lehetett mutatni, bólogattam mindenre.

Arra figyeltem fel, hogy az úsztatónak használt tavacska partjáról egy magas, vékony fiú veti magát
a vízbe, és laza, mégis gazdaságos karcsapásokkal pillanatok alatt utoléri a tó közepén haladó
kacsák csapatát. Nem tudtam mérni az idejét, de becslésem szerint métereket vert volna Istenesre,
az idei 100 méteres gyorsúszó bajnokra.

– Ki ez a fiú?

– Ó, ez csak Istók, a halőr. Így délidőben, ha meleg van, mindig a tóban marháskodik. Halakkal is
szokott versenyt úszni.

– Halakkal?

– Na nem nagyon vághat fel vele, tíz esetből nyolcszor sem nyer.

Még magamhoz sem tértem a csodálkozásból, mikor az úsztató túlsó oldalán egy közeledő
gépkocsit vettem észre, a hűtőjén kis lila-fehér zászlót csapkodott a szél. A kocsi lefékezett, a Dózsa
intézője, Pilisi Jenő ugrott ki belőle. Pilisi valaha a tűzoltóknál dolgozott, mikor kiderült, hogy egy
gyomorégést sem tud eloltani, mint mindenre alkalmatlant, áthelyezték a sportvonalra.

Biztosra vehettük, hogy Pilisi nem véletlenül került ide, hanem értesült Istók tehetségéről, és ha
megengedem, hogy beszéljen vele, elviszi az orrunk elől. Nem volt vesztegetni való időm, új
halszálkás öltönyömben a vízbe vetettem magam, hogy még bent az úsztatóban aláírassam a fiúval
az igazolólapot.

Azt hittem, hogy nehéz lesz megértetnem Istókkal, hogy mit akarok tőle – bármennyit is fejlődött és
okosodott a téesz nevelésében –, de meglepetésemre lázasan kigyúlt a szeme, mikor a Ferencváros
nevet kiejtettem.

– Életem legnagyobb vágya teljesült – mondta, miközben búvártollal három ikszet húzott az
igazolólap aljára –, a Király-tóban is, lent a víz alatt, mindenki a Ferencvárosnak szurkolt.
Barátommal, a Kis Hóddal együtt be akartunk lépni a pártoló tagok közé, de sajnos nem lehetett
halpénzben fizetni a tagsági díjat. Az volt életem legboldogabb napja, mikor egy öngyilkos
zsebében találtam egy Albert Flórián-képet, rögtön ki is ragasztottam az odúm falára.

Ezek után persze Istókkal hiába próbálkozott nemcsak Pilisi, hanem a Vasas, a Honvéd, a Videoton
intézője is, akik közben autóikon ugyancsak megérkeztek a kacsaúsztató partjára.

Külön locsolóautóval hoztam fel Istókot Budapestre, a Sportuszoda kapujában már várt minket
Branovics Béla, a klub ügyvezető, helyettes főtitkára.

– Megkaptam az értesítését, kedves Kovács úr, elképzelheti, hogy milyen kíváncsi vagyok az új
szerzeményére. Az olimpiai úszókeret éppen ma tart próbaversenyt, elintéztem, hogy ő is rajthoz
állhasson.
Be kell vallanom, Istók nem keltett különösebben jó benyomást, mikor kimászott a locsolókocsiból.
Nem nagyon találta a helyét, míg a többieket gyúrta a masszőr, vagy tornagyakorlatokkal
melegítettek be, Istók békaülésben rátelepedett a rajtkőre, és néhányszor brekegett.

– Azért erről majd le kell szoktatni őt – mondta Branovics, alig leplezve csalódottságát.

A startpisztoly dörrenésére Istók megrémült, mivel más búvóhelyet nem talált, beugrott a büfé
jégszekrényébe, és magára csukta az ajtót, alig lehetett előcsalogatni onnan. Mire elmagyaráztuk a
teendőket, és lekapartuk a majonézes tojássalátát, Istók már egy uszodahossz hátránnyal indult az
ezerötszáz méteres gyorsúszás mezőnye után. Csapásról csapásra közelítette meg a többieket, és
kemény hajrával elsőnek ütött be a célba. Ötperces pihenőket tartva elindult a próbaverseny összes
számában, és valamennyit megnyerte. Branovics örömében szorongatta a kezemet:

– Gratulálok, Kovács úr, csodálatos tehetséget fedezett fel.

Mikor összeállították az Olimpiára – Verdalóba – készülődő úszókeretet, legnagyobb

csodálkozásunkra Istók nem szerepelt a névsorban. Tiltakozásunkra a Szövetségben közölték, hogy
nem tudnak semmit sem tenni, elismerik, hogy az összes magyar csúcsot jelenleg Istók tartja, de
Pápa Richárd, a sportág szakvezetője nem kívánja szerepeltetni őt. Branovics nem is próbálkozott
tovább, a magyar úszósportban Pápa minden kijelentését szentírásnak kellett tekinteni.

Az urak bizonyára jól ismerik Pápa Richárd nevét és karrierjét. Életútja egészen lentről indult, egy
alagútban született, sokan ezzel magyarázták gondolkodásának bizonyos homályosabb vonásait.
Apja később a Magyar Népköztársaság szaharai nagykövetségén dolgozott mint az Állami
Porszívógyárak képviselője, itt, a végtelen homoksivatag közepén ezer és ezer mérföldre a
legközelebbi uszodától dolgozta ki az ifjú Pápa azokat a módszereit, melyekkel később
forradalmasította a világ úszósportját. Ezekkel a mostoha körülményekkel indokolható, hogy maga
a mester soha nem tanult meg úszni – egyszer vigyázatlanul megcsúszott a fürdőkádban, és a
tűzoltóknak kellett kimenteni őt szorult helyzetéből.

Hazatérése után több elméleti cikke jelent meg, a világ sportsajtójában osztatlan feltűnést keltve.
Részletesen elemezte, hogy azok az öngyilkosok, akik a Lánchídról a Dunába vetik magukat,
zuhanás közben milyen műugróelemeket: flik-flakot, orsót, bicskát alkalmaznak. Egy sorozatban
bírálta a rákok hátúszó technikájának hiányosságait.

Pápa hamarosan módot kapott rá, hogy elképzeléseit a gyakorlatban is kipróbálhassa.

Mindenekelőtt egy önálló uszodát igényelt, mivel a meglevő uszodák méreteivel elégedetlen volt,
befedette a Dunát Gönyűtől Mohácsig, és ott tartotta az edzéseket.

Pápa felnőtt versenyzőkkel nem foglalkozott, úgy vélte, ezeket már elrontották edzőkollégái, a
legfiatalabbak közül választotta ki a tanítványait. Megszervezte az összes budapesti szülőotthon
dadáit, hogy azonnal jelentsék neki, ha valahol egy vízfejű csecsemő születik – Pápa felfogása
szerint ezeknek sokkal jobb a vízfekvésük, mivel a szervezetük nagyobb arányban tartalmaz
folyadékot. A kiválasztott vízfejű gyerekeket már haza sem engedték, hanem bevitték az uszoda
kollégiumába, és csak nyolc-tíz év múlva, úszópályafutásuk befejeztével adták vissza őket
szüleiknek.

A gyerekek felvették a külön nekik gyártott extra méretű úszósapkát, és elkezdték az edzéseket. A
napi feladatokba kevés változatosság vegyült: leúsztak Gönyűről Mohácsra, és visszajöttek. Csak
meghatározott folyamkilométer hossznál vehettek levegőt, hogy légzéstechnikájukat ne károsítsa az
evés, alulról táplálták őket, éjszaka egy csepegő vízcsap alatt kellett aludniuk, hogy edződjenek a
monotónia elviseléséhez, egyhangú életükbe csak egy-egy útközben látott kisebb hajókatasztrófa,
dunai árvíz lopott némi derűt.

Nem kell külön magyaráznom, hogy Istók, a szabad vizek királya nem tudott alkalmazkodni Pápa
módszereihez, úszás közben képtelen volt elviselni magán az erősítő eszközöket: a vascipőt és a
kobaltparókát. Pápa is fintorogva nézte Istók versenyeit:

– Tehetséges, tehetséges, de nem vagyok meggyőződve, hogy éppen úszásra való. Próbálkozott már
kuglival a fiú?

Alig néhány héttel a versenyek kezdete előtt váratlan és titokzatos betegségsorozat támadta meg
Pápa tanítványait. Azt még lehetett pillanatnyi formaingadozásnak nevezni, hogy a mellúszó favorit
testsúlya előbb a felére csökkent, majd néhány óra múlva a nyolcszorosára növekedett, és sűrű
pázsitra emlékeztető, zöld szakálla nőtt, de az már joggal keltett feltűnést, hogy a pillangózók
begubóztak, és vékony selyemszálak fonták be a testüket.

Pápa rosszakarói, az örök ellenségek arról suttogtak, hogy a mester doppingszert használt, állítólag
a magyar gyógyszeripar egyik kísérleti termékét: a lómájkivonatot alkalmazta. Bár ezekkel a kósza
híresztelésekkel senki sem törődött, de azt tudomásul kellett vennünk, hogy a betegségek
megtizedelték a magyar úszó olimpiai csapatot.

Bementem az úszószövetségbe, és újból megemlítettem Istók nevét, a vezetők azt felelték, hogy ők
szívesen elindítanák a fiút, de már túlságosan rövid az idő, hogy beszerezzék az útlevelet, a
vízumokat, és repülőjegyre sincs már pénz. Szomorúan közöltem válaszukat Istókkal, a fiú
elgondolkodott:

– De ha mégis eljutok Verdalóba, elindulhatok az Olimpián?

– Úgy gondolom. Azt ígérték.

– Akkor kérek egy nap szabadságot, Géza bácsi, szeretnék elutazni.

– A szabadságot megszerezhetem, de a szerződések értelmében versenyidőszakban nem hagyhatod

el Nagy-Budapest területét kísérő nélkül.

– Nem baj, tessék velem jönni.

Leutaztunk a Hanságba, a Király-tóhoz. A tó azóta már újra elmocsarasodott, benőtte a sűrű hínár,
tetejét elborította a békanyál, úgy tűnt, mintha már a vízi bogarak is kipusztultak volna belőle.

– Mit akarsz itt?

Istók lement a partra, és széttárt ujjakkal háromszor rácsapott a víz színére. Kisvártatva a töltés
egyik vízzel borított üregéből egy hód feje emelkedett ki, nyilvánvalóan ismerte Istókot, mert
csöndes, nyögő hangon üdvözölte. Alig néhány perc múlva újra elmerült a vízben, és csak egy óra
múlva tért vissza, négy másik hóddal együtt. Istók levetkőzött, és beugrott melléjük a vízbe,
hosszan tanácskoztak, a hódok fejüket forgatva különböző irányokba mutogattak, végül mintha
megegyeztek volna valamiben, mert Istók elégedetten mászott ki a partra.
– Mondja meg, Géza bácsi, a Szövetségben, hogy nyugodtan benevezhetnek az Olimpiára.

– És a repülőjegy, az útlevél?

– Nem kell, időben ott leszek Verdalóban. Csak egy kicsit hamarabb kell elindulnom, mint a
csapatnak.

Istók ugyanis azt tudakolta meg régi barátaitól, a hódoktól, hogy milyen ember nem látta, föld alatti
búvópatakok, rejtett vízfolyások, mélységes mélyen vonuló barlangi források, tenger alatti titkos
áramlások vezetnek el Budapestről Verdalóba. Istók mindezt lerajzolta nekem a térképen is,
kiszámoltuk, hogy Verdalo légvonalban ötezer kilométerre van Budapesttől, de a föld alatti vizek
útvonala kacskaringóval legalább hétezer kilométerre növeli ezt a távolságot.

– És te el akarsz úszni Verdalóba? – kérdeztem hitetlenül. – Ilyen távnak talán még Schirilla sem
merne nekivágni.

– Én ott akarok lenni Verdalóban, mit csináljak, ha hivatalosan nem küldenek ki – búvárórájára
nézett –, ne haragudjon Géza bácsi, de sietnem kell: pontosan négy hét, három nap, tizenegy óra,
hat perc és kilenc másodperc múlva indul az első futam.

Fejest ugrott a Fő utcai csőtörésbe, és elindult, két órával az ünnepélyes megnyitó előtt érkezett meg
Verdalóba, a magyar csapat szálláshelyére. Ujjai között az úszóhártya megrepedezett az alpesi
folyók jeges vizétől, mellén a pikkelyek megolvadtak a föld alatti gejzírekben. A vak mélységben
futó folyamokban másutt már rég kipusztult őskori hüllőkkel viaskodott életre-halálra, ajándékba el
is hozta nekem egy elejtett ichtyosaurus fogait.

Formaruhát természetesen nem készítettek Budapesten Istók számára, hogy mégis a nemzeti
színeket viselje, a fehér-zöld „Ferencváros” melegítőre egy piros sávot festettünk
paradicsomlekvárral, így Istók is részt vehetett az ünnepélyes felvonuláson.

Még alig kezdődtek meg a versenyek, mikor további nyugtalanító híreket kaptunk Pápa mester
tanítványairól: a műugró ugrás közben a levegőben elaludt, az egyik gyorsúszónő pedig
előfutamában hármasikreket szült.

Így, bár Istók változatlanul legfőbb számára, a tízezer méteres távúszásra összpontosított, a
harcképtelenné vált magyar versenyzők helyett a rövidebb távokra is elindult.

Már az edzések során hozta itthoni legjobb eredményeit, várakozóan és reménykedve ültem le a
tribünre, mikor a hangosanbeszélő bejelentette a százméteres gyorsúszás harmadik időfutamát – ez
volt az első versenyszám, melyben Istók is rajthoz állt. Branovics közelebb hajolt hozzám, és
izgatottan suttogta:

– MTK-drukker legyek, kedves Kovács úr, ha Istók mellett a négyes rajtkövön nem egy nő áll.

– Lehetetlen, Branovics úr, ez kimondottan férfi gyorsúszás.

Később kiderült, hogy Branovicsnak igaza volt.

Egy kis afrikai állam, Walhalla keleti fele, néhány évvel ezelőtt felszabadult a gyarmatosítók igája
alól, de különféle imperialista mesterkedések következtében a walhallai lakosságot úgy osztották
meg, hogy az összes férfi nyugaton maradt, a keleti részre csak nők jutottak.

Az új kelet-walhallai Köztársaságot sokáig nem vették komolyan a nemzetközi politikában, nemzeti

borukat a „Walhallai leánykát” csak áron alul tudták eladni, elnöknőjüket a külföldi lapok
gúnyrajzai jogar helyett fakanállal ábrázolták, nagykövetnőiknek hivatalos fogadásokon a
konyhában terítettek. A kelet-walhallai kormány mindenképpen meg akarta szilárdítani az állam
tekintélyét, a leghatásosabb eszköznek a sportsikereket ítélte, ezért elhatározták, hogy a következő,
vagyis a verdalói Olimpián legalább harminc aranyérmet kell szerezniük.

Célkitűzésüktől az sem tántorította el a walhallaiakat, hogy az Olimpia egész műsorán összesen

nem szerepelt harminc női versenyszám, sportolónőiket benevezték a férfiszámokra is, a forma
kedvéért férfi néven és öltözékben. A walhallai versenyzőnők még olyan apróságokra is figyeltek,
hogy mikor a WC-t használták, felhajtották az ülőke deszkáját.

A versenybizottság nem utasíthatta vissza jelentkezésüket, szexvizsgálatra sem utalhatta őket, ez

csak a női számokban volt kötelező, a férfiaknál bárki elindulhatott.

Istók is megdöbbent, mikor észrevette, hogy mellette, a bal oldali rajtkövön egy walhallai lány áll,
de aztán figyelmét a versenyre fordította. A walhallai versenyző technikája viszont őt is meglepte –
az összes szakértővel egyetemben. A rajtpisztoly dördülésére nem ugrott bele a vízbe, hanem egy
nagyot dobbantott, és egyszerűen átugrotta az egész 33 egész és egyharmad méter hosszú uszodát, a
második hosszt ugyanígy tette meg, csak az utolsó hosszban, a táv vége felé ereszkedett bele a
vízbe, hogy mégis legalább nedves fürdőruhában csapjon be a célba.

A vetélytársak edzői és szakvezetői azonnal óvtak, de hiába böngészték át újra meg újra a
szabálykönyveket, egyetlen paragrafust sem találtak, mely meghatározta volna, hogy milyen hosszú
lehet a startfejes. Ezek után semmi sem állíthatta meg a walhallai úszók diadalmenetét: 100-tól
1500 méterig minden távon csak az ő versenyzőik álltak fel az első helyet jelentő dobogóra. Istók a
verseny után véres könnyeket sírt.

– Ez nem igazságos, Géza bácsi, mindenki tudja, hogy a walhallaiak azért tudnak ilyen nagyot
ugrani, mert szöcskeláb-sűrítményeket fogyasztanak.

– Te ne ezzel törődj, Istók, a te fő számodban, tízezer méteren nem indulnak a walhallaiak,

negyvenszer egyfolytában nem tudnának harminc métereket ugrani, nyerd meg, és minden rendben
van.

A többi lemaradt úszó is ebbe az utolsó versenyszámba helyezte minden reményét, annyian
neveztek be, hogy minden előfutamból csak a győztes juthatott be a döntőbe. Nekünk, magyaroknak
nem volt okunk aggodalomra, a műsorfüzet szerint Istók egy negyedórával jobb volt vetélytársainál.

Elképzelhetik, uraim, mennyire megdöbbentem, mikor már az első métereken egy teljesen
ismeretlen ír versenyző, O’Niess vette át a vezetést. Minden közbeeső távon világcsúcsot javítva,
elképzelhetetlennek tartott nagy eredménnyel csapott be a célba.

Istók második lett, és végképp kiesett a küzdelemből, de sportszerűen kezet fogott a győztessel.

– Ez a vereség nem fáj, Géza bácsi – mondta nekem este a csapat szálláshelyén –, mert nem
szöcskeláb-sűrítményekkel vertek meg, hanem sportszerűen, tiszta eszközökkel. Remélem, hogy
O’Niess a döntőben is győzni fog.
És Istók az uszoda lelátójának első sorában ülve drukkolt az ír fiúnak, és mikor a döntőben is
elsőként csapott a célba, Istók örömében felugrott a helyéről, és karját az égnek emelte.

Az eredményhirdetéshez behozták az emelvényt, a hangosan beszélő elsőnek O’Niesst szólította.

Az ír fiú egy könnyed mozdulattal fel akart ugrani a dobogó legmagasabb fokára, de ugrás közben
megbotlott, elesett, és a közönség legnagyobb megdöbbenésére a jobb lába elvált.

Az odasiető versenybizottság megállapította, hogy O’Niess műlábat visel, és a műláb tokjába egy
„Aurora” mintájú, hatezer köbcentis csónakmotor van beépítve. Csak meg kellett nyomnia egy
elrejtett gombot, a motor hangtalanul működésbe lépett, és irtózatos sebességgel vitte előre
O’Niesst.

Az ír versenyzőt törölték a bajnokok névsorából, és kétszázhatvanhárom évre eltiltották, de mindez

sem adhatta vissza Istók megsemmisült reményeit. Vigasztalóan a vállára tettem a kezem.

– Ne vedd a szívedre, Istók! Gondolj arra, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

De Istók már nem hallgatott rám, vérben forgó szemekkel felugrott, és eltűnt a legközelebbi
patakban. Azóta senki nem hallott Istókról, a vizek királyáról. Visszatért-e a hansági tóba, vagy a
tengerek mélyén kóborol, ki tudhatja?!

A börtönválogatott

Egy különös ajánlat

– Már számos világlap felkeresett ajánlatával, elég, ha a Dájli Majlit és a Zsámbéki Lloydot
említem, százezreket ígértek, hogy közölhessék ezt a történetet, de én az események horderejére és
a szereplő személyek fontosságára való tekintettel nem járultam hozzá. Úgy terveztem, hogy csak
halálom után negyvenhárom és fél évvel kerülhet napvilágra…

Mielőtt folytatta volna, H. Kovács várakozóan körülnézett a 8888-as Italboltban.

– De ha az urak meghívnának egy ferencvárosi koktélra, szó lehetne róla, hogy néhány évvel
előrehozzuk a határidőt, esetleg ma estére.

– Mi az a ferencvárosi koktél? – kérdezte Rizsa.

– Egy rész rum és két rész rum – H. Kovács figyelmeztetően felemelte az ujját –, de jól összerázva.

Mikor megkapta a rumot, H. Kovács egy hajtásra megitta, majd szokása szerint körmével
pöcögtetve az üres poharat, elmerengett.

– Sok hibám van, kedves uraim – például nem volna szabad ennyire mereven visszautasítanom
kedves ajánlatukat, hogy fizetnek nekem még egy ferencvárosi koktélt –, de mégis ki merem
jelenteni, hogy bátran állok a Történelem Ítélőszéke elé.

– Ez az egyetlen bíróság, ahová még nem idéztek be – morogta Rizsa maga elé, H. Kovács úgy tett,
mintha nem hallotta volna.

– Ha semmi mást nem tettem volna, csak hozzájárultam a magyar börtönválogatott tündökletes
sikereihez, már nem éltem hiába.

Rizsa hitetlenkedett.

– Börtönválogatott? Létezett ilyen?

– Létezett, nagyon is létezett.

– Én erről sohasem hallottam, pedig én még az Újpesti Vakok–Kispesti Vakok mérkőzést is láttam,
amit éjfélkor játszottak a Törökőr pályán.

– Vannak dolgok, amiket nem kötnek a maga orrára, Rizsa, ezeket úgy hívják, hogy dupla nullás
államtitkok. A börtönválogatott összes iratait magyar papírra nyomták, hogy tíz év alatt maguktól is
megsemmisüljenek, most már egyedül én ismerem a történetet.

Megitta a második ferencvárosi koktélt is, aztán merengve kibámult az Italbolt poros,
összefogdosott ablakán: kint a Kiskör fái elmerültek a sűrű, mozdulatlan füstködbe.

Még az ötvenes évek elején a posta egy ízléses, arany betűkkel díszített meghívót kézbesített ki
nekem, melyben egyik vezető börtönünk igazgatósága arra kért, hogy amennyiben egy mód van rá,
legyek szíves megkezdeni a rám kiszabott büntetés letöltését. A bűncselekmény megjelölésében a
„hifelo”, a hirtelen felindulásban elkövetett lopás büntetőjogi rövidítése szerepelt.

Természetesen azonnal felhívtam az igazságügyminisztert, és a legerélyesebben kérdőre vontam. A

miniszter ünnepélyes hangon válaszolt:

– Ez a meghívó csak formaság, kizárólag a belső és külső osztályellenség megtévesztése céljából

küldtük el önnek.

– Akkor el is téphetem?

– Nem, ne tépje el! Kedves Kovács elvtárs! A lehető legfontosabb államérdektől vezéreltetve arra
kell kérnem önt, hogy vonuljon be a börtönbe, természetesen az igazságügyi szervek vendégeként.

– Miért van erre szükség?

– Egyelőre nem mondhatok többet, de megígérem, hogy kellő időben és helyen meg fogja kapni a
magyarázatot. Még egy kérésem volna: szeretném, ha bent úgy viselkedne, mint egy szabályszerű
rab, és semmivel sem árulná el, hogy csak a mi különleges megbízásunkból tartózkodik a
börtönben. A Szocialista Haza elvárja öntől ezt a szolgálatot, és nem fog megfeledkezni az
érdemeiről.

A miniszter ismerte a gyenge oldalamat, engem nő vagy ital, pláne pénz nem befolyásol – majdnem
mindig megkerestem a felét annak, amit elköltöttem –, de a Haza, az más, a Hazáért én még a jó
híremet és tekintélyemet is feláldozom.

Taxiba vágtam magam, és bevonultam a börtönbe, a börtönkapuban megkértem a sofőrt, hogy

várjon rám egy darabig, de ha négy-öt évig nem jövök, nyugodtan elmehet.

A miniszter nagyvonalúan készítette elő az akciót, úgy látszott, hogy még a börtönőr is tudott a
megállapodásunkról, mert ügyesen konspirált, végig úgy bánt velem, mint egy átlagos fogollyal.
Egyszer próbaképpen félrevontam, és bejelentettem, hogy reggelire megszokott zabpehelykásámat
szeretném kérni worchester szósszal és narancssalátával; ordítozni kezdett:

– Ha szemtelenkedik, úgy megfegyelmezem, hogy a bolhák vízipólózni fognak a hóna alatt.

Vállon veregettem:

– Bravó, kedves barátom, meg fogom említeni a miniszternek lojalitását.

Mikor két hét múlva kijöttem a magánzárkából – az őr a lojalitás szót sértésnek fogta fel, pedig azt
jelenti magyarul, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem –, már csak a szemöldökömet összehúzva
jeleztem, hogy nem tévesztettek meg a látszólag erélyes rendszabályok.

Reggelire babkávét kaptam, mármint babot és kávét; míg egyszerű reggelimet kanalazgattam,
eltűnődtem: vajon milyen célból hozattak be a börtönbe, és mikor fog ez kiderülni, de nem sok
időm maradt a töprengésre, mert kivezényeltek az udvarra sétálni.

Csodálkozva láttam, hogy tíz-tizenöt rab nem áll be a körbe, hanem az udvar túlsó sarkában külön
húzódik. Rövid, csíkos nadrágot vettek fel, ugyancsak csíkos trikót, mellén a „Patkó Bandi SC”
felirattal, csuklójukra bilinccsel egy labda volt erősítve, szabályszerű labdarúgótréningbe kezdtek.

Edzőjük csak a bemelegítés után jelent meg, egy idősebb, kövér rab töltötte be ezt a szerepet, a
börtönfegyelem előírásait semmibe véve szivarozott, és szenvedélyes kiáltásokkal verte fel az udvar
csendjét:

– Halva lássam az anyámat, Kudelász, vakon vezessenek a Népkonyhára, ha egy kétéves

angolkóros gyerek az Ortopéd Klinika elfekvő osztályáról nem rúg különbül belsővel, mint maga.

Az egyforma raböltözetben az emberek általában elveszítik az egyéni jellegzetességeiket, de a

szivarozó öregembert már ezekről az első mondatairól felismertem. Forgács Vilmos volt, minden
idők legnagyobb magyar játékosügynöke, valószínűleg évi rendes szabadságvesztését töltötte itt a
börtönben.

Forgácsról legendák keringtek a labdarúgóvilágban, mióta eladta az olaszoknak a Nyomorékok FC

csillagát: Perzát, a vaslábú centert, akinek ráadásul a Brenner-hágón való átkelés közben a másik
lába is lefagyott, úgyhogy vállból amputálni kellett. Forgácsot már rég kitiltották minden olyan
európai országból, mely ad magára valamit, ha kimondják a nevét, a nagy világklubok vezetői
elvörösödnek, és a mellényzsebükbe nyúlnak vérnyomáscsökkentő tablettáikért.

A miniszternek tett ígéretem értelmében nem akartam felhívni a figyelmet magamra, sétáltam
tovább, Forgács vett észre, azonnal odarohant hozzám:

– Maga már itt van, kedves Kovács úr, és nekem egy szót sem szóltak erről?! – felháborodva fordult
az egyik őrhöz. – Ezt merik maguk börtönnek nevezni? Ez, kérem, nem börtön, hanem kupleráj!
Vegyék tudomásul, hogy át fogok szokni a váci fegyházba! De majd én megtanítom magukat
kesztyűbe furulyázni!

Az öreg Forgács nemrégiben a pusztaszakállasi „Kerek Labda” Téesz elnöke volt, a búzatáblákat
futballpályává alakíttatta át, és a vetésforgó előírásai szerint hol jobbszélsőket, hol balfedezeteket
nevelt a környékbeli fiatalokból. Itt szerette meg Forgács a népies kifejezéseket, bár nem mindig
használta őket egész pontosan.

– Azonnal hozzák ide a panaszkönyvet. Megnyugtatom, hogy nem teszik ki a börtön kirakatába,
amit beleírok.

Csak az én személyes kérésemre állt el a szándékától.

Forgács egy kis magánzárkához vezetett, melynek ajtajára ki volt ragasztva a névjegye:

„Doktor Forgács Vilmos

Teljes csapatok és egyes játékosok vétele-eladása.

Ne dobja el használt csatárait, két régiért egy újat adok, jó karban levő centerért házhoz megyek.
Kérjen díjtalan árjegyzéket. Játékosböngészde.

Sürgönycím: doktor Forgács, Magyarbörtön”

– Maga, Forgács úr, diplomát szerzett? – kérdeztem csodálkozva.

– Igen.

– Hol?

– Itt a börtönben egy ügyvédtől két doboz cigarettáért. Nem ért annyit, mert római jogból hármasa
volt, de én nem vagyok az az ember, aki ilyesmiből kázust csinál.

Maga a cella tökéletes kényelemmel volt berendezve, a flamand stílbútorok között az egyik
sarokban egy háború előtti kísérleti guillotine-t helyeztek el, eleinte nem értettem, milyen célból,
később kiderült, hogy Forgács ezzel szokta levágni a szivarok végét. Helyet mutatott egy öblös
fotelban:

– Parancsoljon, kedves Kovács úr!

Francia konyakot töltött a poharamba, aztán közelebb hajolt:

– Akarja tudni, hogy ki hozatta be magát a börtönbe?

– A miniszter.

– Helyes. És a miniszternek ki szólt?

– Fogalmam sincs, de ha megtudom, kicsavarom a nyakát annak a rosszindulatú csirkefogónak.

– Maga most borzasztóan odalesz az örömtől: én voltam az illető.

Nagyon ostoba arcot vághattam, mert Forgács elmosolyodott.

– Maga most nem érti, hogy miről van szó, vagy ahogy a parasztok mondják: „hogy kerül a csizma
a nachtkasznira”, de én mindent el fogok magyarázni. Hallott már maga a „Léderer Sándorné”-
kupáról?

– Ez az a Lédererné, aki még a háború előtt megölt valami csendőrtisztet és feldarabolta?

– Pontosan. – Forgács énekelni kezdett. – „Lédererné, mit visz a kosárban? Kudelkának keze, feje,
lába.” Ez volt a kupaindulónk. Egyszóval azóta felfedték az ügy osztálygyökereit, és Lédererné
haladó hagyomány lett. Az ő emlékére a magyar börtönök labdarúgócsapatai évről évre
megmérkőznek egymással a „Léderer Sándorné”-kupáért. Parancsoljon, kedves Kovács úr, a tavalyi
kiírás.

Belelapoztam a sokszorosított brosúrába, úgy tapasztaltam, néhány pontban különbözik a

megszokott kupaszabályoktól. Minden börtön köteles volt a lehető legerősebb összeállításban
felállni, a benevezett játékosok csak orvosi bizonyítvány vagy jogerős felmentő ítélet alapján
maradhattak távol. Döntetlen eredmény esetén a kisebb létszámú börtön csapata jut tovább, ha ez is
megegyezik, akkor az dönt, melyik csapat játékosainak ítéletében szerepel több enyhítő ítélet.

– És a díj?

– A kupagyőztes csapat egy ezüstözött csajkát kap, a játékosok pedig tizenöt százalékos
büntetésjóváírásban részesülnek. Legutóbb a „Rózsa Sándor FC”-nek, az állampusztai
internálótábor győztes válogatottjainak engedtek el kétszáztizenhat évet.

Visszaadtam a brosúrát.

– Még mindig nem értem, hogy mi szükség van itt rám.

– Várjon, kedves Kovács úr, ahogy a parasztok mondják: „most jön a fekete kompót”. Ennek a
„Léderer Sándorné”-kupának valahogy híre ment, a múlt év végén egy levélbeni kihívást kaptunk a
francia, a lengyel, a portugál és az olasz igazságügy-minisztériumtól. Bejelentették, hogy
továbbfejlesztik az ötletünket, megrendezik a „Prix des Prisonniers”-t, a „Rabok Díjá”-t, vagyis a
nemzeti börtönválogatottak labdarúgó Európa-kupáját, és feltétlenül számítanak a magyar csapat
részvételére. Én éppen átmeneti jellegű büntetésemet töltöttem itt, középcsatár kiajánlásáért,
behívattak, és rám bízták, hogy hozzak össze egy megfelelő csapatot – átnyújtott egy papírlapot –,
itt a hivatalos utasítás.

Csak a bevezető sorokat futottam át: „a magyar börtönválogatottnak meg kell mutatnia a szocialista
büntetésvégrehajtás eszmei fölényét a kapitalista országok szabadságvesztésével szemben. Egy
esetleges kudarc súlyos veszteséget jelentene az ország nemzetközi presztízsében…”

– És olyan embereket akartak mellém adni, akik annyit sem értenek a futballhoz, mint tyúk a
harangöntéshez, de én megmondtam a miniszternek, hogy csak úgy vagyok hajlandó foglalkozni a
csapattal, ha kapok magam mellé néhány szakértőt is. Nem kell külön mondanom, hogy elsősorban
magára gondoltam, kedves Kovács úr. Ha nem óhajt részt venni a munkánkban, szabadon távozhat
a börtönből.

Rövid vívódás után – maguk, uraim, bizonyára nem ismerik ezt a kifejezést, az irodalomban
vívódásnak nevezik, mikor valakinek nincs kedve dolgozni, és sokat iszik – igent mondtam. Ez
természetes is, aki engem ismer, látatlanban is százszoros pénzt tesz rá, hogy én soha nem hátrálok
meg, ha a Hazámról, ennek a sokat szenvedett kis országnak a becsületéről van szó.

Virágh, az anyagias center

Hogy megismerhessem a játékosállományt, végignéztem a „Léderer Sándorné”-kupa döntőjét, a

„Zöld Bandi FC”, a „Savanyú Jóska TK”-val mérkőzött. A rabok közt akadt néhány ügyes
futballista, egy jobbszélső – civilben kasszafúró – játszva törte fel az ellenfél védelmi zárát, egy
közszemérem elleni vétségért elítélt utcaseprő pedig tehetséges söprögetőnek bizonyult. Az anyag
egészében mégis gyengének látszott, Forgács gondterhelten rágta a szivarját.

– Nos, mi a véleménye, Kovács úr? Lesz belőlük prédikációs halottkém?

– Ezekből aligha. Kívülről kellene játékosokat hoznunk, csak azt nem tudom, hogy lehetne
megoldani.

Forgács legyintett.

– Mondja meg, hogy kire van szüksége, és én negyvennyolc órán belül szállítom.

– Hogyhogy?

– Egyszerűen. Azt hiszi, van olyan élvonalbeli játékos, akinek nincs annyi a füle mögött, hogy
legalább egy évre ne lehetne elítélni őt? Egy kis vámcsalás, feketeüzletek, garázdaság, vagy ahogy a
parasztok mondják: egyik sem jobb Csicsóné vásznánál.

– És eddig miért nem csukták be őket?

– Eddig elnézték nekik, de ha a magyar börtönválogatott igényt tart rájuk, akkor megkapják méltó
büntetésüket. Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?!

Összeállítottam egy listát, a nagyválogatottat nem akartam megfosztani az oszlopaitól, inkább a

második vonal legtehetségesebb játékosait kértem, olyanokat, mint a zalalövői Nemere-Babrányi
jobbszárny, a sátoraljaújhelyi Schwarcz IV, az ózdi Mária Kelemen. A neveket nem érdemes tovább
sorolnom, hisz abban a pillanatban, ahogy beléptek a börtön kapuján, az átlagos rabokhoz
hasonlóan ők is nyilvántartási számot kaptak, Schwarcz IV például a 191.456-os számot varrta
dresszének a hátára. Ez később taktikailag rendkívül hasznosnak bizonyult, mert zavarba hozta az
egy-, maximum kétjegyű számokhoz szokott ellenfeleinket.

Otthon a játékosok városuk kedvenceinek számítottak, mindent megengedhettek maguknak, de ha

valaki abban reménykedett, hogy itt a börtönben is folytathatja kinti kényelmes életét, hamarosan rá
kellett jönnie, hogy csalódott. A játékosok számára sem engedélyeztek semmiféle külön
kedvezményt, például mikor a hiú 442.971 fodrászt kért, hogy daueroltathassa a haját, a lehető
legmerevebben elutasították a kérését, hogy mégis nyomjon a hajába valami hullámot, a kitűnő
fedezet egész éjszaka fejen állt a radiátoron.

Sorozatos próbamérkőzéseken igyekeztem összeszoktatni a gárdát, de nehezen alakult ki a végleges

csapat. Minden posztra találtunk ugyan megfelelő embert, de egy igazi center hiányzott a
csatársorból, és hiába kutattuk végig az országot, sehol sem akadt.

A Kőbányai Kátrány elleni edzőmérkőzésünkön is kiütközött ez a szerkezeti hiányosság, és annál

feltűnőbben, mert ellenfelünk középcsatára, egy vékony, szőke fiú valósággal remekelt, egymás
után érte el a góljait. Megkérdeztem a Kátrány edzőjét, Nébele Karcsit:
– Ki ez a center?

– Virágh Zsiga.

– Nagyszerű futballista.

– Azt elhiszem. Egyetlen baja van.

– Mi?

– Kissé anyagias. A futballpályára eredetileg azért jött ki, mert használt bőrszegeket akart gyűjteni,
azt hallotta valakitől, hogy a MÉH jó áron átveszi.

Virágh ebben a pillanatban egy mintaszerű felhőfejessel a kapu jobb sarkába küldte a labdát,
871.634 hiába vetődött utána.

– Nagyon jó tartással fejel.

– Sokat kínlódtam vele. Mikor ifista korában hozzánk került, mindig lehorgasztva tartotta a fejét,
mert így könnyebben észrevette a járdán elgurult aprópénzt. Próbáltam tornaszereket,
fejelőállványt, egyik sem segített, Virágh csak akkor egyenesedett ki, mikor a dressze hátára
biztosítótűvel egy tízforintost erősítettünk, úgyhogy csak a feje hátrahajtásával tudott meggyőződni
róla: megvan-e még a pénz? Különben igazad van, nagyon jó focista.

Forgáccsal megállapodtunk, hogy megpróbáljuk Virághot megszerezni a börtönválogatott számára.

A szünetben gyorsan leprioráltattuk, de a fiatal csatár lelkiismeretét semmiféle bűn nem terhelte,
még közveszélyes munkakerülés címén se lehetett elvitetni, mert dolgozott a Kőbányai Kátrány
Vállalat narancsszörp részlegén.

Öreg édesanyjával lakott együtt, a néni úgy volt értesülve, hogy a fia nem keres pénzt a futballal,
sőt jelentős összegeket fizet azért, hogy játszhasson, Virágh így indokolta, hogy nem ad haza egy
fillért sem. Hogy támogatni tudja a fiát, hetvenöt éves kora ellenére egész nap fonalat mentett, este
pedig kisegített egy kazánkovácsnál.

Virághgal szemben a szokásostól eltérő szervezési módszert kellett alkalmaznunk. Az

edzőmérkőzés után megvártam a börtön szolgálati kantinjában. Virágh először csak egy fél adag
körömpörköltet akart enni, de mikor meghallotta, hogy én fizetem a cechet, rendelt hozzá három
kolozsvári töltött káposztát, sóletot sok tejszínhabbal, és aranygaluskát forró fokhagymás
libazsírral. Evés közben előhoztam az ügyet:

– Ne légy rosszul az örömtől, Zsigmond, de nem lehetetlen, hogy átkerülsz a magyar

börtönválogatottba!

Megdöbbenésemre Virághon nem látszott semmiféle meghatódás, a szalvétával kitörölte füléből a

töltött káposzta maradékát, elővett egy nyomtatott üzleti kártyát, és átnyújtotta:

„Kedves sporttársak! Jövendő egyesületem, melynek színeiért élni-halni akarok!

Van szerencsém közölni Önökkel szolgáltatásaim árát, azzal a megjegyzéssel, hogy irányáraknak
tekintendők, a különféle helyi körülmények: rossz időjárás, lejtős pálya, kampós fűszálak 15-20
százalékot emelhetnek rajta.

Cipőbefűzés: 25 forint 40 fillér.

Rövid vágta: 42 forint 30 fillér, ugyanez labdával 57 forint 90 fillér.

Csel: 18 forint, ha cselsorozatban kerül alkalmazásra, 30 százalékos engedmény.

Forintos labda: 1 forint 50 fillér.

Gól: közvetlen közelről 100 forint, távolabbi lövéseknél méterpénz.”

És így tovább még vagy kétszáz tételt sorolt fel. Mondanom sem kell, milyen elkeseredéssel
olvastam végig, aztán lecsaptam az asztalra az üzleti kártyát:

– És hol a szív? Hol a lelkesedés?

Virágh a fejéhez kapott:

– Hát nem elfelejtettem? – és sietve beírta: „Szív 150 forint, lelkesedés 200 forint.”

Elképzelhetik, milyen szükségünk lehetett centerre, ha Virághot ezek után is leigazoltuk, de

tartozom az igazságnak azzal, hogy nem volt okunk megbánni ezt a döntést. Virágh a pénzért
tökéletes árut szállított, csak a mérkőzések után, az elszámolásnál adódtak viták. A középcsatár
kevesellte, amit kapott, magából kikelve ordítozott:

– Az a keresztlabda maguknak nem ért meg ötven forintot? Nekem többe van! Legközelebb
csináltassák a Szendrővel, az rúg maguknak bagóért, de meg is nézhetik.

A viták úgy elmérgesedtek, hogy már az edzőmérkőzések során át kellett térnünk a kézikasszás
készpénzfizetéses rendszerre. Ha teszem azt, Virágh taccsot dobott, elhajította a labdát, utána
odament a partvonal mellett helyet foglaló pénztárosnőhöz, és biccentett:

– Kezit csókolom, Virágh Zsigmond vagyok, egy partdobást hajtottam végre, tizennégy forint
negyvenöt fillér jár nekem. Van ötfilléresem, tudok visszaadni.

Aláírta a nyugtát, a pénzt egy csekklapon feladta OTP-folyószámlájára, és csak aztán kapcsolódott
bele újra a játékba. A következő labdaérintésnél megismétlődött a jelenet, emiatt Virágh játéka
kissé szaggatottá vált, de legalább el lehetett kerülni az anyagi természetű vitákat. Mérkőzés után
Virágh aláírta az összesített elszámolást, a fürdőben megtöltött két demizsont forró vízzel, hogy
otthon erre se kelljen pazarolni a gázt, és békésen hazament.

A középcsatár harmonikus életét egy váratlan tragédia zavarta meg. A túlzásba vitt fizikai munka
megbosszulta magát Virágh néni öreg szervezetén, egyik este, mikor kisegített a kazánkovácsnál,
elszédült, és fejbe vágta magát a húszkilós Népszava-kalapáccsal. Az ütés szörnyű erejéről elég
annyit mondani, hogy az öregasszony arra vetemedett, hogy villamospénzt kért a fiától, és arra is
célozgatott, hogy szeretne elmenni moziba; másnap temették.

Virágh egy darabig megtartotta a lakást, ami rengeteg gonddal járt, néha mérkőzés közben is
otthagyta a pályát, mert nem emlékezett rá: kikapcsolta-e a villanyórát? Nem bírta az állandó
idegfeszültséget, inkább eladta a lakást, és albérletet keresett, de mindegyiket túl drágának találta.
Végül is a Népstadion egyik pénztárfülkéjébe költözött be, és mivel innen rá lehetett látni a Stadion
nagy órájára, Virágh a családi vekkert is eladta az Ecserin.

Mikor hűvösödni kezdtek az éjszakák, Virágh az egyik edzés után félrevont.

– Géza bácsi, nem lehetne szó arról, hogy beköltözzek a börtönbe?

– De hát hogy képzeled ezt, Zsigmond?

– Nem vagyok túl igényes, jó lesz nekem egy sötétzárka is.

– Nem erről van szó, hanem a rendszabályokról. Nem követtél el semmiféle bűncselekményt,
senkinek sincs joga téged börtönbe zárni.

– Hát ha csak ezen múlik! Majd összehozok valamit.

Másnap reggel közölték az újságok, hogy egy Virágh Zsigmond nevű egyén feltörte a HÉV-
végállomás automatáit, és a fiókokból nagyobb mennyiségű dobozos albán muskátlilekvárt lopott.
Először elmeszakértők vizsgálták meg, mivel nem találtak nála semmiféle elváltozást, a délutáni
rabomobillal már be is érkezett a börtönbe.

Így el lehetett mondani, hogy a börtönválogatott játékosállományának toborzása és megszervezése

sikeresen befejeződött, a többi munka már nagyrészt az edzőre várt.

Egy mesteredző Simoniából

Közeledtek a „Prix des Prisonniers” selejtezői, az első fordulóban csapatunknak nem kisebb
ellenféllel kellett felvenni a harcot, mint a félelmetes panamai tizenegy, és még mindig nem érkezett
meg a csapat kijelölt vezetője: Paprikás Oszkár mesteredző.

Paprikás valaha a magyar válogatottat irányította, és híres volt sajátos kemény módszereiről. Edzői
sporttáskájában kutyakorbácsot, spanyolcsizmát és ujjszorítót hordott, valamint minden játékos
számára egy szájpecket. A futballisták nem rajongtak érte túlzottan, mikor leköszönt a tisztségéről
és külföldre szerződött, indulásnál elromlott a mozdony, hogy ne maradjon itthon, a volt játékosai
tolták el a vonatot Budapesttől Hegyeshalomig. Mi úgy ítéltük meg, hogy a mi emberanyagunkhoz
az ő módszerei lesznek a legmegfelelőbbek, és üzentünk érte.

Paprikás sokat hányódott, utoljára egy kis dél-amerikai országban, Simoniában működött mint
szövetségi kapitány, elfogadta az ajánlatunkat, de közvetlenül hazatérése előtt belekeveredett a
Simonia–Vizesföld háborúba.

Ez a háború amiatt tört ki, mert a két ország labdarúgóinak találkozóján a partjelző fordítva ítélt
meg egy taccsot, a nagykövetek a pálya felezővonalánál átnyújtották a hadüzenetet, negyedórával
később mindkét ország fővárosát szétbombázták az ellenséges repülőkötelékek, lángokban álltak az
ültetvények, és mind Simoniában, mind Vizesföldön letartóztatták a baptista fogorvosokat. Nekik
ugyan semmi közük nem volt a futballmérkőzéshez, de ezekben az országokban elképzelhetetlen
volt valamirevaló háború a baptista fogorvosok letartóztatása nélkül.

A népakarat Lopez III-at, a válogatott csapat jobbfedezetét állította a simoniai hadsereg élére, ő volt
az egyetlen ember Simoniában, akiről fel lehetett tételezni, hogy meg tud szervezni egy épkézláb
támadást. A jobbfedezet maga mellé vette régi edzőjét is, Paprikás tábornoki rangot kapott. A
lovassághoz osztották be, de itt nem sokáig maradt, mert a méneskari tisztek tűrhetetlennek találták
azt a modort, ahogy a lovakkal beszélt.

– Ez a hangnem megfelelő, sőt hasznos lehet a futballistákkal szemben, de egy törzskönyvezett

apamén már joggal találja sértőnek – mondták.

Paprikást jobb híján a Simoniai Távirati Irodához helyezték. A mesteredző ebben a beosztásban sem
tudott kibújni a bőréből, jelentéseit mindig futballszaknyelven fogalmazta meg, a háború végét
például a következőképpen jelentette be: „Simonia–Vizesföld 1:0, halottarány 24.013:31.321.
Vértől kissé csúszós pálya, kétmilliárd néző. Mindkét csapat támadó taktikával játszott, de a
mezőnyháború alapján a simoniai csapat győzelme reálisnak mondható. Sikerült igazolnunk a
partdobás jogosságát, a hősi halottak tiszteletére maga a köztársasági elnök fogja végrehajtani.”

A háború már befejeződött, de mi még semmiféle hírt sem kaptunk Paprikásról, már arra
gondoltunk, hogy ideiglenesen Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője veszi át az
edzések irányítását, mikor a mesteredző mégiscsak megérkezett.

A börtön vezetői ünnepélyesen fogadták, megkötötték vele a szerződést, mikor szóba került, hogy
milyen időtartamra szóljon, Paprikás húsz évet kért.

– Úgy hiszem, ennyi idő kell hozzá, hogy a munkám első eredményei megmutatkozzanak – mondta,
de a vezetőség bizalma jeléül életfogytiglanra alkalmazta, sőt a záradék egyik pontja szerint
Paprikás fia, illetve unokája is örökölheti majd az edzői tisztséget.

Paprikás minden teketória nélkül a tárgyra tért, átnézte a börtönválogatott edzésnaplóját és

felkészülési tervét, a játékosok fizikai megterhelését túlságosan könnyűnek találta.

– Nézze meg: most is törölgetik az orrukat, ahogy jönnek le a pályáról. Márpedig ha a játékosban az
edzés után maradt annyi erő, hogy meg tudja törölni az orrát, azt a napot az edzés szempontjából
elveszettnek kell tekintenünk!

A játékosok számára a következő napirendet állította össze: nulla órakor ébresztőt fúvatott, aztán
rövid bemelegítés következett, a masszázst egy régi deresen végezték.

Reggeli után a védőjátékosok felcsatolták a gyalogsági ásót, és gyakorlatképpen sündisznóállást

építettek ki a tizenhatos vonala mentén. A csatárok feladata jóval egyszerűbbnek bizonyult:
vizesárkokkal megerősített szögesdrót állványokat rohamoztak meg, majd felszedve egy kétszáz
méter hosszan elterülő aknamezőt, már csak egy magasfeszültségű elektromos vezetéket kellett
leküzdeniük, hogy eljussanak a gólvonalig, és berúghassák a kőből faragott labdát. Mint látható,
Paprikás sikerrel alkalmazta a vizesföldi hadjárat tapasztalatait.

Bevezetésképpen tréfás ügyességi gyakorlatokat végeztetett a játékosokkal: rabló-pandúr

gázálarcban és ólommellényben, métajáték nyolcvankilós bilincsgolyóval. Elégedett mosollyal
nézte, hogy az edzés befejezését jelző sziréna után a fiúk nem tudnak lemenni a pályáról. A jobb
erőben levők még elvonszolták magukat a gólvonalig, és lefeküdtek a kapuhálókból hevenyészett
függőágyakra, a másik fele oxigénsátorban gyűjtött erőt, doktor Sámán Ubul – ezelőtt Schön
Ubulnak hívták, de közben magyarosított – negyedóráig kereste a pulzusukat radar
lehallgatókészülékkel.

A délutáni edzéseken fokozódott a munka mennyisége, ugyanis Paprikás az ebédszünetben átnézte

a nemzetközi sportsajtót, és ha valahol azt olvasta, hogy az edző hetven kilométert futtatott a
játékosaival, úgy érezte, szakmai önérzetének tartozik annyival, hogy az ő csapata legalább
hetvenötöt fusson.

Délután ötkor takarodót fúvatott, utána végigjárta a cellákat, de néha éjszaka is meglepetésszerűen
riadót rendelt el, úgy ellenőrizte, nem élnek-e a játékosok kicsapongó életet. Hiába magyaráztuk
neki, hogy a börtönben ennek kevés a valószínűsége, Paprikás ragaszkodott ezekhez az
ellenőrzésekhez.

Paprikás edzésmódszereit nem fogadta egyhangú lelkesedés. Mikor elterjedt a hír, hogy
kísérletképp bevezetik a nemzetközi csererab intézményt, és lehet jelentkezni venezuelai
ólombányákba vagy trópusi erdőirtásra, a játékosok megrohantak, hogy segítsem elintézni az
áthelyezésüket, de ezt a mozgalmat később a felettes hatóságok lefújták.

A börtönújság sportrovatában Kertész Kamill primitívnek nevezte Paprikás edzői módszereit,

bebizonyította, hogy már a tizenötödik századbeli japán futballedzők bővebb taktikai repertoárral
rendelkeztek, mint Paprikás. A mesteredző bosszúból elintézte, hogy a pályagondnok korcs kutyáját
ezentúl Kamillnak hívják.

Nekem is voltak fenntartásaim, túl egyhangúnak találtam az edzésanyagot. Egyik nap

megkérdeztem Paprikástól:

– Mester, mikor ad a játékosoknak labdát?

– Labdát? Minek?

Megdöbbenésemben csak makogni tudtam:

– Hogyhogy minek? Hát azzal játsszák a futballt!

– Máshol lehet, de nálam nem! Én kitiltottam a pályáról a labdát. Akadt egy-két játékos, aki
megpróbálta becsempészni, hogy emelgessen vele vagy passzolgasson, de nyugodjon meg: mind
megkapta a magáét. Még az ólommellényüket is átizzadták.

– De mester, a labdakezelés! És mi lesz a híres magyaros technikával?

– Nem tűröm, hogy ilyen felesleges dolgokkal összezavarják nekem a felkészülés rendjét. A
mérkőzések sorsát ma már nem egy-egy technikai trükk dönti el, hanem az állóképesség és az erő.
Képesek-e a játékosok arra, hogy egy ellenük megítélt szabadrúgásnál két-három társukat is a
nyakukba vegyék, hogy minél tömörebb és magasabb legyen a sorfal. Képesek-e a játékosok annyit
futni, hogy az ellenfél elszédüljön tőlük. Erre az alapra kell építeni, éppen ezért a labdáról ne
beszéljen nekem, gyűlölöm a labdát.

A két Nemere testvér

A magyar börtönválogatott négy, minden kényelemmel berendezett hálórabomobilon indult el

Verdalóba, itt rendezték meg a „Prix des Prisonniers” selejtezőit.

A küldöttség eredetileg huszonhárom főből állt, a tizenhat játékos mellett a csapattal utazott:
Paprikás Oszkár mesteredző, H. Kovács Géza szaktanácsadó, doktor Forgács Vilmos szervező,
doktor Sámán Ubul sportorvos, Túró Frigyes masszőr, Marafkó Béla állami ítéletvégrehajtó, a
Börtönválogatott Baráti Körének elnöke, és Kertész Kamill, a börtönújság sportrovatának vezetője.
A huszonnegyedik tag Sefcsik Sándor alezredes, a küldöttség parancsnoka lett. Kijött az egyik
edzésünkre, leült a kispadra, de háttal a játéktérnek. Én ezt furcsának találtam, de azért próbáltam
elbeszélgetni vele.

– Ön már régebben foglalkozik a sporttal?

– Nem, azelőtt a légierőnél szolgáltam. Mindig vonzott a repülés, már fiatal koromban
tanulmányoztam az aerotechnikát.

– Sportrepülő volt?

– Nem, lepkegyűjtő. Káposztalepkéket szállítottam exportra.

Vigasztalni próbáltam:

– Nem baj. Attól még szeretheti a futballt.

– De én nem is szeretem, sohasem tudtam megérteni, hogy felnőtt emberek ilyesmire pazarolják az
idejüket. Szerintem, ha már sportolni kell a raboknak, sokkal megfelelőbb lenne a zsákban futás
vagy a kötélhúzás, nem is beszélve a lepényevésről, mellyel legalább egy étkezést is
megtakaríthatnánk.

Forgács ott ült a közelünkben, hallotta a beszélgetést, elgyötörten simogatta az állát:

– Mit csináljunk, Kovács úr? Nagyon jól mondják a parasztok, hogy fogadatlan prókátornak nem
lehet bekötni a száját.

Az utolsó pillanatban beosztottak mellénk még két jogászt, az esetleg felmerülő vitás ügyek
elintézésére, egy főkönyvelőt revizorral és adminisztrátorokkal, egy fél szakasz ipari őrt, akik a
labdákra vigyáztak, egy tolmácsot, aki háborús légnyomás következtében elveszítette a
beszélőképességét, azóta csak a Siketnémák Világkongresszusán lehetett használni őt, felettesei a
verdalói kiküldetéssel akarták visszaállítani megingott önbizalmát. Velünk tartott Halápy Miksa
görögkeleti tábori lelkész, róla hamarosan kiderült, hogy álcázott fegyőr, a nyakában hordott
nagyméretű feszületet pillanatok alatt át lehetett alakítani gyorstüzelő pisztollyá, és acélból készült
rózsafüzérje kitűnő kézibilincs volt.

Mindegyikünkre két kísérő jutott, az egyik mellettünk aludt, a másik az ágyunk alatt. Útközben
többször megálltunk egy rövid átmozgató edzésre, a kísérők ilyenkor együtt futottak az őrizetükre
bízott játékosokkal, egy-egy támadást néha kilencen-tízen akartak befejezni. Csak akkor
könnyebbültek meg, mikor megérkeztünk a verdalói fegyházba, leadtak minket, ezentúl állandóan a
kantinban tartózkodtak, és a forintjaikért különböző verdalói konzerveket és csokoládét próbáltak
vásárolni.

A technikai értekezleten közölték velünk a sorsolást: a nyitó mérkőzést a „Prix des Prisonniers”-t
kiíró Franciaország játssza Mexikóval, mi a következő nap kerülünk szembe Panamával, Skócia
szabadnapos. Mi elégedettek lehettünk, mert módunkban állt megnézni két későbbi ellenfelünket, és
tanulmányozhattuk játékukat.

A verdalói fegyház stadionja mindannyiunkra mély benyomást tett. A lelátókon ötvenezer rab
foglalhatott helyet, valamennyi ülést sűrű rács választotta el a többitől, rejtett mikrofonok és
televíziós kamerák figyelték a rabok viselkedését, a legkisebb rendbontás esetén a lelátó alá szerelt
ügyes gépezet tizennégy másodperc alatt könnygázzal árasztotta el az egész nézőteret.
A stadionnál persze jobban érdekelt minket a Mexikó–Franciaország mérkőzés. A franciák élénk,
színes dresszben futottak ki, hátukon reklámfelirattal: „A Coca-Cola rabjai vagyunk”, a mexikóiak a
hagyományos kaktusszal és két keresztbe tett lábszárcsonttal díszített mezüket viselték.

Mind a francia, mind a mexikói csapatot a legszigorúbb védekező taktikára utasíthatták az edzők,
mert a középkezdés után mindkét csapat otthagyta a labdát, és rohant hátra a saját kapujához.
Colstokot vettek elő, a tizenhatos vonala mentén kimérték azt a helyet, melyet az edző
meghatározott számukra, és nem voltak hajlandók elmozdulni onnan.

A labda a mérkőzés végéig ott feküdt a középkörben anélkül, hogy bárki is hozzáért volna, mindkét
oldalról egy-egy ügyeletes hátvéd figyelte látcsővel, hogy szükség esetén riassza társait. A bíró
eleinte próbálta akcióra bírni a csapatokat, de látva, hogy hiábavaló, felhagyott vele, és leült ultizni
a két partjelzővel. Ötvenezer néző feszült csendje követte, mikor kezében három kis pirossal
megkontrázta ellenfele negyvenszáz ultimóját.

A mérkőzés, mint gondolni lehet, gól nélküli döntetlennel végződött, Paprikás elismerően
bólogatott:

– Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell
dolgoznunk, hogy utolérjük őket.

A meccs után került sor a másnapi Magyarország–Panama találkozó sajtóértekezletére. A

panamaiak panamakalapot és díszes szattyánbőrbe kötött albumokat osztottak szét a megjelentek
között, ezekben feltüntették a fontosabb tudnivalókat. Mi erre nem készültünk, hogy mégis álljuk
valahogy a versenyt, doktor Sámán Ubul sietve kibontott egy doboz kombinált port, és Kertész az
üres tasakokra felírt néhány adatot.

Érdeklődéssel vettem a kezembe a panamaiak albumát, angolparki vezető állásom megkövetelte a

világnyelvek abszolút ismeretét, így könnyen megértettem. A bevezető szöveg ismertette a panamai
bűnözés fejlődését a kezdetleges sírrablásoktól a modern repülőgép-eltérítésekig, utána
fényképekkel illusztrálva bemutatták a panamai börtönválogatott játékosait.

Átfutottam a névsort, csak a balfedezet Carlos Nemere neve tűnt ismerősnek. A kép alá írott szöveg
szerint huszonöt éves volt, Budapesten született, megjárta a világ minden számottevő börtönét,
kiutasítás révén került Panamába, jelenleg betöréses rablásért kapott hatéves büntetését tölti.

Odavittem az albumot a háttérben ülő 491.674-hez, vagyis a jobbösszekötőnkhöz, Nemere Ferihez:

– Nem valami rokonod neked ez a panamai Nemere?

Feri megnézte a képet.

– A bátyám, Karcsi. Gyerekkorunkban együtt törtük fel a telefonokat, a tantuszokat megtartotta

magának, nekem csak a rossz, régi kétfilléreseket adta oda. Mikor lebuktunk, én Aszódra kerültem a
javítóba, de ő ezt is megúszta, átlépett a határon.

– Azóta nem is láttad?

– Egyszer jött haza apánk temetésére, ellopta a szemfedőt, és visszaszökött. Most játszik ellenünk?
– Nem tudom, de valószínű. A program azt írja, hogy balfedezet a posztja.

– Géza bácsi, nem lehetne elintézni, hogy én legyek a jobbösszekötő?

– Hogy képzeled, Feri? Sérült lábbal?

Elfelejtettem mondani, hogy az egyik edzésen, mikor a játékosok bilincsgolyóval „dekáztak”,

Ferinek megrepedt a bal térde, most is gipszben volt, úgyhogy csak két mankóval tudott járni.

– Ellene így is menne. Nem bánják meg, Géza bácsi, ha beállítanak, mi sokat fociztunk együtt,
ismerem Karcsi gyengéit.

Vállat vontam.

– Nekem mindegy, Feri, beszéld meg a mesteredzővel.

Az értekezlet végén a két testvér összeakadt az ajtóban.

– Mi van, Róka? – kérdezte Carlos, kissé már idegenszerű kiejtéssel.

– Majd a pályán találkozunk, Gyilkos.

– Jó lesz, legalább eltöröm a másik lábad is.

Otthon Feri a sérült lábára térdelt le, úgy kérte Paprikást, hogy engedje játszani a bátyja ellen:

– Hadd bosszuljam meg a hamis kétfilléreseket, mester, és az apám ellopott szemfedőjét.

– De hát alig tudod emelni a lábadat!

– Bízza rám, mester, majd én megoldom valahogy.

– Rendben van, de ha nem megy, azonnal lecseréllek.

Ferivel madarat lehetett volna fogatni.

A mérkőzés délelőttjén taktikai értekezletet tartottunk rejtekhelyünkön, a verdalói fegyház

siralomházában.

Megnyitóul a játékosok esküt tettek, a felemelő aktust némi vita előzte meg, mert Virágh
indítványára valamennyien külön esküpénzt követeltek, végül is elhangzottak a magasztos szavak:

– „Én, X. Y., a magyar börtönválogatott csapatának tagja esküszöm, hogy a magyar börtönök, és
ezen belül a saját fegyházam becsületéért és jó hírnevéért mindent megteszek. Büntetésem utolsó
percéig sem magamat, sem az ellenfelet nem kímélem. Ha eskümet megszegem, sújtson le rám
társaim megvetése és a fegyház vezetőinek igazságos büntetése…”

Az eskü után Paprikás emelkedett szólásra:

– Sőt! – kezdte beszédét a mesteredző, aki kedvelte a hatásos indításokat – és azon túl is! Minimális
célunk a maximum, ebben az évben nekünk kell megnyerni a „Prix des Prisonniers”-t, ha
másodikok leszünk, kolostorba vonulok, ha harmadikok, főbe lövöm magam, de előbb végzek a
csapattal is. El vagyok szánva, hogy nem adom olcsón az életemet, ha maguk közül valaki
bizonyíthatóan részese lesz bármilyen vereségnek vagy akár kapott gólnak, kihagyott
gólhelyzetnek, nemcsak ő bűnhődik, de a családtagjai is és mindazok, akikkel az elmúlt huszonnégy
órában beszélt. A mérkőzés kezdetét jelző sípszóra életbe lép a statárium, a legkisebb vétségért is
rögtönítélő bíróság elé kerülnek. A statárium csak a meccs lefújásával ér véget.

El lehet képzelni, hogy milyen lelkesedéssel indultak ki a játékosok a pályára.

A nagy tétre menő mérkőzést Pochino olasz bíró vezette, nem véletlenül választották ki éppen őt,
valaha pankrátorként működött, és kisujjában volt minden létező szabálytalanság. Rutinos
mozdulatokkal motozta végig a sportolókat, két kézikocsira való ütő-, vágó- és szúrófegyvert
szedett össze, csak Carlos Nemerétől három konyhakést, két bokszert, egy ólmosbotot és egy
csörgőkígyót vett el, még a cipője orrában is egy injekcióstű volt elrejtve, mely különösen erős
kábítószert juttatott volna a megrúgott ellenfél szervezetébe.

Csak Nemere Feri bizonyult ártatlannak, megadóan emelte fel nemzetiszínűre festett mankóit, és
hagyta, hogy végigkutassák, a gondos Pochino még a gipszkötést is megvizsgálta a jobb lábán: nem
rejtett-e alá valamit?

– Nem a bal térde sérült Ferinek? – kérdeztem Paprikástól.

– Akkor miért viselné a jobb térdén a kötést?!

– Igen, rosszul emlékszem.

Már a mérkőzés elején kialakultak a párok, a két testvér, mint várható volt, egymás ellen játszott,
Carlos olyan szorosan fogta az öccsét, hogy állandóan szétfújta hajában a választékot. Minél
hamarabb szerette volna kikészíteni, ezért a gipszkötéses sérült lábát rugdosta, irtózatos, hogy mit
állhatott ki Feri. Sűrűn sziszegett és kiabált, de nem adta fel a harcot, talpon maradt, újra és újra
visszabicegett a labdákért.

A sikertelenségtől a panamai fedezet kezdte elveszíteni a nyugalmát és tisztánlátását. Feri mintha

csak erre várt volna. Először néhány leheletfinom cselt mutatott be, a mankóval félrehúzta a labdát
a teljes lendülettel rárohanó Carlos elől, úgyhogy az felszaladt a tribün tetejére, a börtönigazgató
páholyába, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudott visszavergődni a játéktérre. Dühében meg
akarta rúgni az öccsét, de Feri kézenállást csinált a mankókon, magasba emelve a lábait, Carlos
hasra esett, a panamai edző marokszámra nyújtotta be neki az idegcsillapítót.

Ha épp nem volt a közelükben labda, elbeszélgettek, én a kispadról tisztán hallottam szavaikat:

– Irigyellek, Karcsi, te semmit sem változtál.

– Ezt mire mondod?

– Éppoly rosszul focizol, mint gyermekkorodban. De nem tehetsz róla.

– Miért nem?

– Emlékszel, mikor egyszer az öreg elvitt az orvoshoz, és egy oltást kaptál?

– Emlékszem.
– Akkor nem pirkét kaptál, hanem futball ellen oltottak be.

A mérkőzés végső kimenetele is ezen a párharcon dőlt el. Feri mankóira támaszkodva sorozatosan
lefejelte a panamai védelmet, majd a második félidő közepe táján bal mankóval átemelt egy beadást
teljesen kifáradt bátyján, a labdát megtáncoltatta jobb mankóján, aztán unott mozdulattal a léc alá
vágta.

Carlos Nemere összeesett, két panamai fegyőr vitte le hordágyon. Feri odalépett hozzá, és
gyöngéden megcsavarta az orrát:

– Te okos Mikulás, még azt sem vetted észre, hogy az egészséges lábamra tettem a gipszkötést?!

Virágh újra jelentkezik

Még alig hangzott el a játék végét jelző hármas sípszó, máris áradtak hazulról a gratuláló táviratok.
A szerencsekívánatok mellett versek, házassági ajánlatok, adományok is érkeztek, negyvenketten
ajánlották fel a lábukat Nemere Ferinek sérült bal lába helyébe.

A hivatalos elismerés sem késett, valamennyi játékost az Igazságügy Kiváló Dolgozójává nevezték
ki, megkapták a kitűzött prémiumot, és természetbeni juttatásként bont öt évig terjedő
börtönbüntetésről. Ez annyit jelent, hogy szabadulásuk után felelősségre vonás nélkül elkövethetnek
majd száztizenhatezer forintig terjedő sikkasztást, kilenc botránnyal egybekötött utcai
csendháborítást vagy másfél házasságszédelgést. Ha esetleg beidéznék őket a bíróság elé,
egyszerűen csak be kell mutatniuk ezt a bont.

Mégsem volt mindenki elégedett, a Mexikó elleni mérkőzés előtt a taktikai megbeszélésen Virágh
felemelte a kezét:

– Mester, én előbb szeretnék tisztázni valamit. Panama ellen én sokkal többet futottam, mint mások,
és mégis ugyanannyi prémiumot kaptam. Szerintem az volna igazságos, ha nem egyformán
osztanák szét a pénzt a csapat tagjai között, aki többet dolgozott, annak adjanak többet.

– De hogy lehet megállapítani, ki mennyit dolgozott?

– Nekem van egy ötletem: szereljünk minden játékos lábára egy kilométerórát, ami csak akkor
működik, ha futnak vele. Ha az illető egy helyben áll, legyen köteles lecsapni az órát. Fontosabb
mérkőzésekre be lehetne vezetni a kettes díjszabást, ha a meccs éjfél után kerül sorra, a hármast. Így
a mérkőzés végén nem lehetne vita, minden játékos órájáról le lehetne olvasni, hogy mennyi jár
neki, ehhez jönne még tizenöt százalék borravaló, illetve prémium.

Utánanéztünk Virágh ötletének, de mivel a legkönnyebb kilométeróra súlya is öt kiló körül járt,
senki sem engedte felszerelni a combjára. A középcsatár látszólag belenyugodott, hogy a
követelését visszautasították, de megbeszélés után félrevont:

– Géza bácsi, én magának megmondom őszintén: határozhatnak a többiek azt, amit akarnak, nem
érdekel, én akkor sem fogok ingyen szaladgálni helyettük.

– De mit akarsz csinálni, Zsigmond? Lazsálni?

Virágh rejtélyesen mosolygott.

– Majd meglátja, Géza bácsi, annyit ígérhetek, hogy meg fog lepődni. Hány órakor kezdődik a
meccs?

– Hatkor.

Elmélyülten számolt magában, aztán felderült az arca:

– Nagyszerű.

Nem tudtam pontosan, mire készül, de abban biztos voltam, hogy nem a levegőbe beszél. Kértem
Paprikást, hogy ha lehet, hagyja ki Virághot a csapatból. A mesteredző csak legyintett:

– Szó sem lehet róla, kulcsszerepet szánok neki a taktikámban.

– És ha meccs közben Virágh valami botrányt rendez vagy leáll?

– Nincs miért félni, ne felejtse el, hogy köti az esküje.

Az első percek valóban Paprikást igazolták, Virágh a tőle megszokott lendülettel vetette magát a
játékba, sokat mozgott, kapura is lőtt, csak az volt a feltűnő, hogy gyakran nézte a Stadion nagy
villanyóráját. A huszadik percben jártunk – a meccs még null-nullra állt –, mikor Virágh általános
megdöbbenésre lejött a pályáról, odalépett a kispadhoz, letette elénk a dresszét, nadrágját, cipőjét,
sportszárát és zokniját.

– Az úszónadrág az enyém volt. Viszontlátásra! – mondta, és az öltöző felé indult.

Paprikás nem akarta elengedni.

– Nem szökhetsz meg! Te a magyar börtönválogatott tagja vagy, és teljesítened kell a parancsaimat.

Halápy Miksa tábori lelkész kibiztosította a nagyméretű feszületet, és készen állt a rózsafüzérrel is,
de Virágh csak legyintett:

– Tegye el a stukkert, mester, engem nem kényszeríthet semmire, én nem vagyok a börtönválogatott
tagja.

– De igenis az vagy.

– A kiírás szerint ebben a csapatban csak azok játszhatnak, akik érvényes börtönbüntetésüket töltik,
az én büntetésem pedig másfél perccel ezelőtt lejárt.

– Ez lehetetlen.

– Ha nem hiszi, kérdezze meg Géza bácsitól.

Gyorsan utánanéztünk az iratokban: a középcsatár kétségtelenül igazat mondott, nem volt jogunk
visszatartani őt, Virágh leballagott az öltözőbe. Sápadtan néztünk egymásra.

– Most mi lesz? Ki helyettesíti Virághot? Legalább Nemere Feri játszhatna.

– Ő lábra sem tud állni, beküldöm Virágh helyére a 841.742-t.

– Az akkor sem rúg gólt, ha karácsonyig játszunk.

– Nem baj – mondta Paprikás –, ezen a meccsen nekünk elég a döntetlen is, a következő meccsre
majd letartóztatunk új csatárokat. Szerencsére a mexikói csapatban sincs igazi góllövő.

Az első félidő csakugyan gól nélkül fejeződött be. A szünetben kerestem Virághot, szerettem volna
jobb belátásra bírni, de senki sem tudott róla, hogy merre tűnt el. Elhúzódott a keresgélés, mikorra
visszatértem, a csapatok már vonultak ki az újrakezdéshez. Végignéztem a játékosokat, nem
akartam hinni a szememnek: Virágh is ott lépkedett közöttük – de most már mexikói dresszben.

– Hogy lehet ez?

A kispadon ülők közül senki sem tudott válaszolni, csak Kertész Kamill, az újságíró derítette ki
később, hogy mi történt.

Ahogy lement a pályáról Virágh, már a zuhany alatt politikai menedékjogot kért a verdalói
hatóságoktól, azt állította, hogy otthon, Magyarországon a keresetéből minden évben egy-egy
tankot kellett vennie a hadsereg számára, gyerekkora óta nem evett meleg ételt, és állandóan a
cipője mellett járt, hogy ne kopjon el egyetlen pár cipőjének a talpa.

Mikor megkapta a menedékjogot, Virágh rögtönzött árverést rendezett saját magára, a rivális
csapatok vezetői igyekeztek túllicitálni egymást, a center végül a legtöbbet ígérő mexikóiakat
választotta.

Mint hontalan személy, nem léphetett volna pályára, pillanatok alatt elintézték, hogy mexikói
állampolgár legyen. Hogy a börtöncsapatba is bekerülhessen, Virágh megvert egy erre a feladatra
önként vállalkozó mexikói masszőrt, utána egy papírlapból különféle mondatokat olvasott fel,
amelyek a kormányzatot és az egyházat gyalázták. Még a szünetben összeült a mexikói bíróság
külön tanácsa, Virághot elítélte három hónapra izgatásért, és így a kupaszabályzat értelmében
semmi akadálya sem volt, hogy a második félidőt már mexikói színekben kezdje el. Ő is szabhatott
néhány feltételt, erre vallott, hogy valamennyi mexikói játékos kilométerórát viselt a jobb combján,
és a mexikói Nemzeti Bank egy fiókot nyitott a partvonal mentén.

Az öreg Forgács, aki egyébként sem rajongott a pöffeszkedő mesteredzőért, most rágyújtott egy
szivarra, és dühösen megjegyezte:

– Mi is felszerelhettük volna azt a nyomorult kilométerórát, ha egyszer egy ilyen jó játékos akarta.
Nem kell annyira szigorúan venni a szabályokat, vagy ahogy a parasztok mondják: nyomtató lónak
lisztes a kabátja. De maga, Paprikás, mindent jobban tud, még a káka tövén is csomót keres.
Ajánlom magának, hogy most találjon ki valamit, mert ha ezt a meccset elveszítjük, ez a fejébe
kerül, ami egyébként nem nagy érték.

Paprikás gyorsan átszervezte a taktikát, két csatárt is visszavont a védelembe, Virágh külön őrzőt
kapott. A center egy ideig nem sok veszélyt jelentett a kapunkra, láthatóan csak arra törekedett,
hogy a kilométerórája minél magasabb számot mutasson, fel s alá rohangált.

A túlsó oldalon a mexikóiak edzője odament a bank pénztárosához, mondott neki valamit, a
pénztáros bólintott, és bement a stadionépületbe, néhány perccel később egy spanyol nyelvű felirat
jelent meg a villamos hirdetéstáblán: a mexikói font teljes aranyfedezetét ígérték a játékosoknak, ha
megnyerik a meccset, ezenkívül egy-egy börtönt gebinbe, ahová tetszésük szerinti időre bezárhatják
haragosaikat.

– Végünk van – dünnyögtem magam elé –, Virághnak beígértek.

A center egy pillantást vetett a táblára, lefordíttatta magának a szöveget, aztán papírt-ceruzát és egy
nemzetközi pénzügyi zsebkönyvet szedett elő. Hosszan számolt, úgy látszik, meg lehetett elégedve
az eredménnyel, mert teljes lendülettel vetette magát a harcba. Védelmünk nem tudta tartani őt, tíz
perc alatt három gólt lőtt, és ezzel eldöntötte a mérkőzést a mexikóiak javára. Fájó szívvel, de el
kellett ismernünk, hogy Virágh minden anyagiassága ellenére a futball nagy tanárai közé tartozik.

A mérkőzés után Paprikás nem engedte le a játékosokat, hanem egy három és fél órás erőnléti
edzést tartott, de ez már nem változtathatott az eredményen.

Az új kapitányok

A vereség után Paprikást repülőpostával váltották le, visszavonták mesteredzői címét és

kitüntetéseit, sőt az ebédjegyét is. A csapat vezetését általános meglepetésre Kertész Kamillra, a
börtönújság sportrovatának vezetőjére bízták. Az új kapitány összehívta a fiúkat, hogy ismertesse
velük az elképzeléseit, először a „Prix des Prisonniers”-ben kialakult helyzetet vázolta.

– Ha legyőzzük a franciákat vagy a skótokat, és a többi eredmény is kedvezően alakul, még van
remény rá, hogy továbbjutunk, de ehhez sokkal többet kell dolgoznunk.

A játékosok egyhangúlag tiltakoztak:

– Többet már nem tudunk futni, mester.

– Nemcsak futásról van szó. A magyar börtönválogatott játéka elavult, taktikailag is, technikailag
is, nem használtuk fel a korszerű fiziológia, biológia, orvosmeteorológia, kibernetika, ikonográfia
eredményeit. Az elektromos agy mintájára meg kell alkotnunk az elektromos lábat, szó sem lehet
róla, hogy a régi, ösztönös módszereket alkalmazzuk. Nem kell kapkodnunk, több mint négy nap áll
a rendelkezésünkre, hogy átformáljuk a csapat stílusát.

Egy teherautóra való iskolai holmit és könyvet hozatott, szerelésük kiegészítéseként a játékosok
kaptak körzőt, vonalzót, színes korongokat, gyúróplasztilint és babzsákot. Kertész kötelező
olvasmányokat is kijelölt házi feladatként: Sir Alex Greyhound: „Egy élet a partvonal mellett –
szélsőiskola”, Vaszilij Nyikiforovics Reccs: „Biztos, ami biztos! – gyakorlati tanácsok
védőjátékosok és erdei munkások számára”, Bárány-Gipszöly: „Éjszakai edzések – 101 gyakorlat
cinzánósüvegekkel és bárszékekkel.”

A pályán is szigorúan tudományos módszerekkel folyt a munka, a vonalzók mellett előkerültek a

szögmérők és a tájolók is. A játékosoknak minden labdaérintésnél fel kellett rajzolniuk, hogy
milyen fizikai képlet szerint akarják megoldani az akciót, meg kellett mondaniok az igénybe vett
izmok latin nevét, csak azután továbbíthatták a labdát. Kertész ragaszkodott ehhez a tudományos
módszerhez, inkább az erőnléti munkából engedett, beleegyezett, hogy a játékosok helyett tizenöt
másik rab melegítsen be, és ők végezzék a fárasztóbb futógyakorlatokat is.

A játékosok megérezték, hogy Kertész nem fogja őket olyan keményen, mint Paprikás, egyre többet
megengedtek maguknak, szinte hihetetlen, hogy a csapat fegyelme órák alatt mennyire lezüllött.
Először csak a cipőjüket rakták ki a cellájuk elé, és követelték, hogy a fegyőrök pucolják ki, utána
elintézték, hogy kimaradási engedélyt kapjanak, fegyőrnek öltözve reggel négy óráig ittak a börtön
kantinjában, végül egy beadványt szövegeztek meg, hogy működjünk együtt a szomszédos női
internálótáborral, hozzunk létre koedukációs börtönöket.

Kertész semmit sem vett észre ebből, vagy ha észrevette, nem törődött vele, éjjel-nappal a franciák
elleni mérkőzés taktikai és stratégiai tervén dolgozott. Egyszer éjfélkor kopogott be hozzám:

– Ne haragudjon, Géza, hogy ilyenkor zavarom, de nem tudná megmondani, hogy tizenegy
játékosnak hány lába van?

– Véleményem szerint huszonkettő.

– Kár, volt egy taktikai ötletem, de ahhoz huszonhárom és fél lábra lett volna szükségem. Leülhetek
egy pillanatra?

– Parancsoljon, Kamill.

Kertész fáradtan dőlt hátra a karosszékben.

– Ezek az átkozott szabályok gúzsba kötik a fantáziámat, a „Prix des Prisonniers” után beterjesztek
néhány szabálymódosítást a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez. Először is kevés a 11-11 játékos,
legalább 16-16 kell.

– Nagy tömörülés lenne a kapuk előtt.

– Erre is gondoltam, a pályát hatvannégy kockára osztanánk, és minden kockába csak egy játékos
állhatna. – Lázasan rajzolni kezdte a terveit. – Két sorban helyezkednének el, az első sor csak előre
léphetne.

– Arról nem lehetne szó, hogy a második sorban álló játékosok menetmódját is korlátoznánk?
Például az egyik csak átlósan, a másik csak vonalban haladhatna.

– Még nem gondoltam rá, de nagyon érdekesen hangzik. Mi a véleménye a tervemről?

– Sajnálom, Kamill, semmi mást nem csinált, mint hogy újra feltalálta a sakkot, ezúttal
futballpályán.

Kertészt sokáig nem lehetett megvigasztalni.

Mintegy három órával a mérkőzés kezdete előtt elkészült végre a taktikai és stratégiai terv,
négyezer oldalt tett ki, a mellékletek nélkül. Kertész fel akarta olvasni a játékosoknak, de még a
történeti résszel sem végzett, épp ott tartott, hogy a futball régi kínai formájában, a csucsuban 2500
évvel ezelőtt vajon Csang Fu vagy Van Csi Son volt-e a jobbik játékos, mikor a bíró sípjele már a
pályára szólította a csapatokat. Nem lehetett mást tenni, a játékosok magukkal vitték a taktikai és
stratégiai terv egy-egy gépelt példányát, miközben kifutottak, bele-belenéztek. Csak a középkörben
derült ki, hogy az egyébként mindent gondosan megtervező Kertész elfelejtette összeállítani a
csapatot, végül is pénzfeldobással döntötték el, hogy melyik tizenegy játsszon.

A sípszó után mindenki felnyitotta a magával hozott könyvet, és mivel a továbbjutás érdekében
győznünk kellett, előrelapoztak „a támadó felállás kialakítása 27 Celsius-fok hőmérsékleten 10
méter erősségű északnyugati ellenszélben, hibrid fűvel bevetett pályán” című fejezethez, kirakták a
különféle műszereket, és bemérték magukat.

A francia csapat annyira megdöbbent ezektől a titokzatos előkészületektől, hogy az edző minden
játékosát hátrarendelte a védelemre. A támadásaink így tetszetősen gördültek, csak egy-egy hibásan
legépelt szövegrész okozott zavart, a gépírónő korner helyett Kornélt, kicselezés helyett kibelezést
írt.

A második félidő elején a jobbszárnyunk egy gyors támadást vezetett, Babrányi a kapust is
kicselezte, egyedül állt a labdával a gólvonalon, kétségbeesetten lapozgatott előre-hátra a taktikai és
stratégiai tervben, de nem talált semmiféle utasítást, amíg a befutó francia védők felszabadítottak
előle. Kertész eltakarta az arcát.

– Az én hibám! Elfelejtettem beírni, hogy a futballt gólra játsszák!

Annyira a szívére vette a mulasztást, hogy mikor az előrevágott labdával elfutottak a franciák, és
gólt értek el, felkelt a kispadról, és telefonon lemondott. Visszatérve közölte velünk, hogy a
lemondását elfogadták.

– És ki lesz az utódja?

– Azt nem mondták, de megígérték, hogy haladéktalanul útba indítják.

Tíz perccel a mérkőzés lefújása előtt meg is érkezett az új szövetségi kapitány: Paprikás Oszkár. Az
öreg harcos szemében könnyek csillogtak, mindannyiunkat megölelt – kivéve Kertészt.

– Uraim – mondta –, most nincs időnk a vitára, meg kell mentenünk a magyar börtönválogatott
becsületét…

– Helyes, még van egy kis remény. Jó lenne, ha adna valamilyen utasítást a fiúknak.

Paprikás felemelte a hangját.

– De annyit még el akarok mondani, hogy elődöm, Kertész Kamill, ez a nyomorult sakál, aki az én
asztalomról lehulló morzsákból tengődött, ez a hiéna tette tönkre a csapatot. A tudományos
marhaságaival.

Kertész sem hagyta magát.

– Maga beszél? Maga kiképző altiszt, maga futballőshüllő!

Közben a csapat még öt gólt kapott, véget ért a meccs, a közönség és a csapatok már elvonultak, de
a két szövetségi kapitányt mindez nem érdekelte, álltak a csillagok alatt az üres stadion közepén, és
szidták egymást.

A sztrájk és a diadal

Riválisaink keresztbe verték egymást, így a magyar csapat előtt váratlan esély kínálkozott: ha az
utolsó mérkőzésen legyőzzük a skótokat, bejuthatunk a „Prix des Prisonniers” döntőjébe. Paprikás a
tőle megszokott eréllyel és alapossággal készítette fel a csapatot, még a mérkőzést megelőző
délelőttön is akart edzést tartani, de a kiírt időpontban egy játékos sem jelent meg, helyettük a
következő levél érkezett:

„Mi, a magyar börtönválogatott csapat játékosai, az Igazságügy Kiváló Dolgozói, úgy is mint
különféle tömegszervezetek tagjai és szocialista sportemberek bejelentjük, hogy mindaddig nem
látogatjuk az edzéseket, míg a következő feltételeinket nem teljesítik:

I. Paprikás Oszkár edzőt azonnali hatállyal váltsák le, mellékbüntetésként tiltsák el politikai
jogainak gyakorlásától, és helyezzék át a börtön üzemi konyhájára burgonyahámozónak. Ezenkívül
kötelezzék rá, hogy vágassa le a bajuszát, füleit fonja perec formájúra, és váljon el a feleségétől,
gyerekei neveléséről továbbra is gondoskodhat.

II. Az edzői tisztet a csapat rangidős játékosa, Babrányi Endre veszi át, a foglalkozásokat a jövőben
a börtönkaszinó kártyatermében tartjuk.

III. Sefcsik Sándor alezredes, a küldöttség vezetője, csak akkor tarthatja meg jelenlegi beosztását,
ha a játékosokból szervezett bizottság előtt technikai minimumvizsgát tesz: megtanul elfogadhatóan
rúgni jobbal-ballal, és egy barátságos mérkőzésen legalább három »kötény«-cselt bemutat.”

És még hosszú oldalakon át sorakoztak a feltételek, melyek közül egyet sem teljesíthettünk, ha nem
akartuk, hogy végképp összeomoljanak a börtönválogatott amúgy is ingatag erkölcsi alapjai.
Paprikás a fogát csikorgatta dühében.

– Jól kiválasztották az időpontot, épp a sorsdöntő meccs előtt egy-két órával nyújtották be az
ultimátumot. Most már nem tudunk hazulról játékosokat hozatni.

– Nincs más hátra, vissza kell lépnünk a kupától! – mondta Sefcsik.

– Ezt nem tehetjük meg, a kiírás szerint ebben az esetben százezer dollár bánatpénzt kellene
fizetnünk, és örökre törölnének minket a „Prix des Prisonniers” mezőnyből. Mindenképpen ki kell
állnunk.

– De kikkel?

– Ez az, honnan vegyünk tizenegy játékost?

Mint már annyiszor, most is mindenki tőlem várta a megoldást, és aki H. Kovács Gézát ismeri, az
tudhatja, hogy nem hiába, mert én minden nehéz helyzetben megtalálom a kiutat, ha hazámnak,
ennek a sokat szenvedett kis országnak a becsülete forog kockán.

– Uraim! Egy csapat nemcsak játékosokból áll, hanem vezetőkből is, mi is teljes jogú tagjai
vagyunk a magyar börtönválogatottnak. Mivel a játékosok cserbenhagyták a láncokkal díszített
nemzetiszínű mezt, húzzuk fel mi, és álljunk ki a skótok ellen!

Javaslatomat dermedt csend fogadta, először Sefcsik tért magához:

– Úgy gondolja, hogy ez lehetséges?

– Nincs más megoldás.

– Rendben van, akkor mint a börtönválogatott vezetője megbízom önt, hogy állítsa össze és készítse
fel a csapatot.

A csapat körül kilenc szakvezető és egyéb beosztott dolgozott, magunk közé vettük még Bezerédy
főkönyvelőt és Popelkát, a süketnéma tolmácsot is, így komplett csapattal léphettünk pályára, a
fekete táblára felírtam az összeállítást:

Túró Frigyes

Marafkó Paprikás Bezerédy

Sefcsik Sámán Ubul

Halápy Miksa Kertész

Forgács doktor H. Kovács Popelka

Mint a felállításból látni, a jó öreg WM-rendszert választottam, úgy gondoltam, a mi csapatunk

számára ez a formáció adja viszonylag a legjobb védő és támadó esélyeket.

Az öltözőben Túró Frigyesre bőrkötényt adattam, így legalább azt el lehetett kerülni, hogy a labda a
lába között guruljon be. A többieket is próbáltam megfelelő szereléssel ellátni, kiosztottam néhány
sérvkötőt, kontakt szemüveget, de beépített lúdtalpbetétes futballcipőket sajnos hiába kerestem.

Semmiféle előkészületre nem maradt idő, mielőtt kivonultunk a pályára, egy rövid beszédet
intéztem a játékosokhoz:

– Fiúk, mutassuk meg ezen a meccsen, hogy a futballhoz nem kell bikacsök és vasgolyó, szögmérő
és egyetemi tankönyvek. A futball játék volt és mindig játék is marad, a győzelem a játékosok
ügyességén és bátor szívén múlik. Ugyanúgy kell játszanunk, mint gyerekkorunk grundjain a
rongylabdával, és legyőzhetjük a skótokat. Gyerünk!

Forgács már a pályára vezető aluljáróban méltatlankodni kezdett:

– Arról nem volt szó, hogy futnunk kell a pálya közepéig. Vagy futunk, vagy meccset játszunk – és
megtapogatta a sportszárába rejtett szivarosdobozt, nem csúszott-e le futás közben.

Csapatunk szokatlan megjelenése először meglepte a skótokat, aztán fölényeskedni kezdtek, a

legjobb helyzeteket is kihagyták a kapunk előtt, számtalan labda akadt meg Túró Frigyes
bőrkötényében. Játékosaink egyre nehezebben bírták az iramot, az ellenfél szögletrúgásainál ki
kellett sorsolnunk, hogy ki dőlhet neki a kapufának néhány pillanatra megpihenni, éreztem, ha nem
történik valami, csapatunk hamarosan összeroppan. Elhatároztam, hogy megpróbálkozom
számtalan trükkjeim egyikével, melyeket valaha régi csapatomban, a Föv. T Körben alkalmaztam.

Nem messze a tizenhatos vonalától lekezeltem egy átadást, kinyújtott karral a balszélső felé
mutattam, mintha neki akarnám letenni a labdát:

– Gyula, eriggy!

A skót védők kottából tanultak futballozni, sohasem játszottak grundon, ennek az egyszerű cselnek
is bedőltek, mindannyian a süketnéma balszélsőnk felé futottak, középen üresen maradt a pálya,
kényelmesen elsétáltam a gólvonalig, és megszereztem a vezetést csapatunk számára.
Középkezdésre már nem is maradt idő, a bíró lefújta az első félidőt.

A szünetben különleges taktikát dolgoztam ki, hogy az eredményt tartani tudjuk, elhatároztam,
hogy eldugjuk a labdát a skótok elől. Először Túró Frigyes rejtette el a bőrköténye alá, egy
negyedórát nyertünk, amíg megtalálták, aztán Popelka ásta el a partzászló tövében, álcázásul kis
csoportot alakítottunk ki, mindegyik úgy viselkedett, mintha éppen náluk lenne a labda, a skótok
tehetetlenül rohangáltak ide-oda.

Ellenfelünk csak másodpercekre tudta megszerezni a labdát, de akkor rendkívül veszélyes

támadásokat vezetett. Már úgy látszott, hogy megfordul a mérkőzés sorsa, mikor a szerencse
mellénk szegődött, Forgács rágyújtott egy szivarra, a maró füsttől a skót balhátvéd megzavarodott,
és a saját kapujába rúgta a labdát. Ez a kettő–nullás győzelem azt jelentette, hogy mi jutottunk be a
„Prix des Prisonniers” döntőjébe.

– Aztán mi történt? – kérdezte Rizsa a 8888-as Italboltban. H. Kovács vállat vont:

– Ahogy lenni szokott: a sztrájkoló játékosoknak megbocsátottak, minket pedig azonnali hatállyal
leváltottak és hazaküldtek.

– És ki vette át a csapatot?

– Paprikásné, az edző felesége.

– Egy nő? – hüledezett Rizsa. – Ez lehetetlen.

– Mit ért maga ehhez, Rizsa? Maga olyan hülye helyből, mint más nekifutásból.

A kérdés azonban többeket érdekelt.

– Mit csinálhatott egy nő a futballcsapattal?

– Azt is elmondhatom, ha az urak lennének olyan szívesek, és meghívnának egy ferencvárosi

koktélra – mondta H. Kovács, és várakozóan körülnézett.

A Lakinger Béla zsebcirkáló

Előjáték a 8888-as Italboltban

H. Kovács kiterítette a Képes Sportot maga elé a 8888-as Italbolt ivópultjára, és sokáig nézegette
azt a térképvázlatot, mely a Ferencváros labdarúgócsapatának afrikai-ázsiai túratervét ábrázolta.
Végül is lekicsinylően legyintett, és az ivópult körül álldogálókhoz fordult:

– Nincs az uraknál véletlenül ötszázezer forint?

– Nincs.
– És öt?

– Annyi van.

– Akkor hozzanak nekem egy fröccsöt. – Beleivott a poharába, és újra a térkép fölé könyökölt. –
Tíz az egyhez lehet fogadni nálam, hogy az, aki ezt a térképet rajzolta, sohasem látta az Atlanti-
óceánt. Nézzék meg: Golf-áramot ír a helyes Gól-áram helyett, de ez még nem is annyira bosszantó,
mint hogy elfelejtette berajzolni a Mikulás-szigetcsoportot, mely az én számomra örökké
emlékezetes marad.

Hátul megszólalt az örökké gúnyolódó Rizsa:

– Mikulás-szigetcsoport? Jó, hogy nem Hamvazószerda-félsziget! Maga is kimehetne, Kovács, a

Keleti pályaudvarra, hátha valamelyik vonattal megjön az esze.

H. Kovács úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a gúnyos hangot.

– A lehető legrendkívülibb történetet akarom most elmondani az uraknak. – Figyelmeztetően

felemelte a hangját. – Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy teljes diszkréciót kérek. Ezt a
történetet a titok sűrű homálya fedi. A részleteket csak én ismerem és néhány rendkívül magas
állású illető.

– És még nem mondta el senkinek?

– Csak a nagybátyámnak, de ő szegény már kint van a Kerepesi temetőben.

– Mikor halt meg?

– Nem halt meg, temetőőr. Azelőtt a közértben dolgozott, de leltárhiány miatt kirúgták. Még
egyszer figyelmeztetem az urakat: beláthatatlan nemzetközi következményekkel járna, ha illetékes
helyen tudomást szereznének arról, hogy a titok kipattant. Az a legkevesebb, hogy az emberek
százai lennének öngyilkosok, de világméretű politikai és kereskedelmi szerződések borulnának fel.
– Az előbbi közbeszóló felé nézett. – Maga, Rizsa, előre kételkedett a történet igazságában; ha jól
értettem artikulátlan dadogását, valami Hamvazószerda-félszigetről is viccelődött. Bár a maga
sértései leperegnek rólam, a többi úr kedvéért, akik lesznek szívesek még egy fröccsöt hozatni,
készséggel szolgálok bizonyítékokkal. – Ujjával a túratérkép egyik üres pontjára mutatott. – Menjen
el, Rizsa, a Mikulás-szigetcsoport fővárosába, Port Saint Mikulásba, a városháza tornyán egy
aranyozott kakasfigura áll. Ettől a kakastól kétezer-négyszázhatvan kilométerre északra, tizenöt és
fél ezer láb mélységben egy zsebcirkálót fog találni, orrával a fövenybe fúródva.

Ez a pontos helymeghatározás eloszlatta Rizsa kétségeit is, hangjában tiszteletteljes kíváncsisággal

kérdezte:

– És hogy hívják ezt a hajót?

H. Kovács elmélázva figyelt a borospohárba, akár a varázsló az üveggömbbe:

– Nevét eltakarják a tengerfenék sűrű indái és a rátapadt kagylók, de én megmondhatom az

uraknak: a hajót Lakinger Béla zsebcirkálónak hívják. Már évek óta ott vesztegel a tengerfenéken, a
legmélyebbre merészkedő gyöngyhalászok sem érintik.
– Akkor maga honnan tudja?

– Mint bizonyára már hallották: én valaha versenyszerűen foglalkoztam könnyűbúvársporttal, tagja

voltam annak a magyar válogatottnak is, mely világbajnokságot nyert Verdalóban. Egyik óceáni
túránk során lemerültem, és körülúsztam a hajót. Mondhatom az uraknak: nem gyönge idegzetű
embernek való látvány, én magam is inkább kétszer megnézném a „Harakiri” című japán filmet.

A katasztrófánál a személyzet nem tudott vagy nem akart elmenekülni, mindenesetre a hajóval
együtt süllyedt el, és a víztömeg nyomása valósággal odapréselte őket a helyükre. Ott állnak örökre
mozdulatlanul a kormánykerék, a kazán, a rádió előtt vagy a hajókonyha tűzhelye mellett,
mindannyian fekete egyenruhát viselnek, parolijukra halálfej van varrva, alá pedig lábszárcsontok
helyett búzakalász és kalapács.

Az egykori parancsnoki, rádiós és hálófülkékben halak lebegnek mozdulatlanul, már megszokták a

halott tengerészeket, csak akkor rezzennek össze, ha egy víz alatti áramlás működésbe hozza az
elsüllyedt hajó hangszóró-berendezését.

A szörnyű mélységben ilyenkor rekedt kiáltás bugyborékol végig: „Biztosítás – biztonság,

készruhát vásároljon a ruházati szaküzletekben, szervusz, Salvus, műanyag nem pótanyag.” A
hajósok merev tekintete egy pillanatra mintha felengedne, arcukra bánatos kifejezés ül, úgy tűnik,
elveszett régi életükre gondolnak, de aztán újra csend lesz, a föveny lassan leülepszik, és a halak
tovább alszanak a nyáltól és iszaptól sűrű vízben.

Mintha a felidézett izgalmas emlékek kiszárították volna a torkát. H. Kovács sietve felhajtotta a
fröccsöt, utána körmével várakozóan kopogott az üres pohár falán. Az ivópult körül álldogálók
megdöbbenve kérdezték:

– Magyar hajó volt?

– Magyar.

– És akkor hogy került oda? Miért süllyedt el? És miért pont ezt a szöveget mondja?

H. Kovács titokzatosan széttárta a karját, mint aki máris többet közölt az ügyről, mint amennyi
megengedhető, csak egy újabb fröccs után kezdte el a történetet.

Kalózrádió a Rákos-patakon

A zsebcirkáló és tengerészei sohasem tudták meg, hogy már hónapokkal első útjuk előtt, 1966.
február 14-én elindult feléjük a Végzet. Ezen a napon a Magyar Rádió tanácstermében bizalmas
megbeszélésre gyűltek össze a Rádió és a Központi Propaganda Iroda vezetői. Ötnapos elkeseredett
vita után a Rádió elnöke kijelentette:

– Utoljára mondom, kedves elvtársak: a Magyar Rádió sajnos nincs abban a helyzetben, hogy
műsoridejének háromnegyed részét átadja önöknek hirdetések céljára – akármilyen fontos
vállalatokat propagálnak. – Belelapozott az előtte heverő feljegyzésekbe. – Nem fogadhatjuk el
javaslatukat, hogy a delet harangszó helyett az Ébresztőóragyár termékeinek csörgése jelezze, bár
ez valóban felélénkítené néhány hivatal munkatempóját. A vízállásjelentést nem közölhetjük olyan
formában, hogy: a „Duna árad, de az nem baj, mert a sportüzletekben már kapható a Tápió mintájú
gumicsónak.”

Az elnök még hosszasan indokolta az elutasítást, melyre a propagandisták nevében Vígh Farkas, a
Központi Propaganda Iroda igazgatója válaszolt:

– Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy több megértést szeretnénk kérni problémáink iránt.
Önök előtt nyilvánvalóan nem titok, hogy az általunk képviselt vállalatok milyen súlyos értékesítési
nehézségekkel küzdenek. Az emberek egyszerűen nem vásárolnak semmit, a termékek nagy része
eladatlanul hever. Az Edénygyár például mostanában kizárólag azért gyárt nagyobb lábasokat, hogy
raktáraiban legyen miben tartani a kisebb lábasokat. Ilyen körülmények között nem kell külön
hangsúlyoznom, nincs más megoldás, mint fokozni a kereskedelmi propagandát, elsősorban olyan
hatékony eszközökkel, mint a rádió.

– De van még egy lehetőség – vetette közbe szárazon a Rádió elnöke –, esetleg próbáljanak a
vállalatok az igényeknek megfelelő árukat gyártani.

– Nem lehet minden olyan jó, mint önöknél a „Szabó család”. – Ez a súlyos sértés természetesen a
vita végét is jelentette, Vígh Farkas felállt. – Eljön a nap, amikor önök fognak felkeresni minket,
hogy propagáljuk a Magyar Rádió műsorát. Már most megígérhetem, hogy mi sokkal megértőbben
fogunk viselkedni.

A merész jóslatot a Rádió küldötteinek hahotája fogadta, a propagandisták testületileg kivonultak,

és átmentek háborogni a szomszéd presszóba.

– Nyugaton ezt nem engedhetné meg magának a Rádió – mondta Vígh Farkas –, ha ott a nagy adók
elutasítják a hirdetéseket, a vállalatok egyszerűen csinálnak egy úszó kalózrádiót.

– Mi az a kalózrádió? – kérdezte egy idősebb propagandista.

– Kibérelnek egy hajót, és az ország partjai előtt, túl a felségvizeken, ahol a törvények már nem
kötik őket, népszerű zenét és reklámot sugároznak.

A propagandisták felsóhajtottak:

– Kalózrádió? Ja, persze, Nyugaton könnyű!

Egy félénk hang közbeszólt:

– És mi volna, ha mi is gründolnánk egy kalózrádiót?

A propagandisták szinte egyszerre fordultak a hang irányába. A közbeszólást egy vékony,

szemüveges, folyton elpiruló gyakornok kockáztatta meg. A propagandisták legyintettek:

– Már megint a Zölderdő.

Zölderdő Sándort apja, az öreg Grünwald bácsi, a szakma egykori nagy tekintélye hozta be a
vállalathoz, mikor nyugdíjba ment.

– Ez a sliferli már többet tud, mint én, nem adok tíz évet, és kicsi lesz neki az ország.

A gyakornok eddig nem váltotta be apja ígéretét, sőt napirenden voltak vele az összekoccanások.
Állandóan nyugati reklámokat, könyveket és folyóiratokat olvasott, ötletekkel háborgatta főnökeit,
különféle teljesen felesleges terveket készített, melyeket fáradságos munkával vissza kellett
utasítani, érthető, hogy a fiatal gyakornok általános ellenszenvet váltott ki. Vígh Farkas most is
erélyesen letorkolta:
– Unjuk a marhaságait, Zölderdő! Kalózrádió Magyarországon! Először is: honnan akasszunk le
egy hajót? A Mahart nekünk nem ad el, más magyar vállalatnak pedig nincs hajója.

– Ha Magyarországon nincs hajó, akkor vegyünk külföldön! – mondta Zölderdő, és egy levelet
nyújtott az igazgató felé. Vígh Farkas kibontotta: a merített papírra nyomott, szájában keresztet
tartó úszó oroszlánnal díszített meghívólevél a következőképpen szólt:

„A Nemzetközi Hajózási Liga valamennyi országának és Magyarországnak.

Mélyen tisztelt Uraim!

Van szerencsém őszinte nagyrabecsüléssel meghívni Önöket cégünk nagy nemzetközi

hajóárverésére, melyet 1967 áprilisában rendezünk a marseille-i kikötő Ney marsallról elnevezett
dokkjában. Az árverésen részt vehetnek bármilyen vízkiszorítású és típusú hajók, amennyiben
megfelelnek szokásos minőségi előírásainknak. A követelményekről külön tájékoztatást
mellékelünk.

Hagyományos árveréseink éppily utolérhetetlen lehetőségeket biztosítanak a hajókat vásárolni

szándékozó ügyfeleink számára is, választékunk garanciát nyújt rá, hogy legkényesebb igényű
vevőink megelégedését is kivívhatjuk.

Abban a reményben, hogy valamelyik minőségben Önök is megtisztelnek bennünket, fogadják

megkülönböztetett nagyrabecsülésünk őszinte kifejezését

Levavasseur és Papadimitru

Hajókereskedelmi Kft.

Alapítva 1811”

Vígh Farkas elgondolkozva forgatta ujjai között a meghívót, a gyakornokra nézett:

– Tudja, mit, Zölderdő? Most az egyszer nem mondott marhaságot.

Az árverés napjának közeledtével a marseille-i kikötő Ney marsallról elnevezett dokkja mind
élénkebb és változatosabb képet mutatott. A legkülönfélébb méretű és nemzetiségű hajók várták,
hogy rákerüljenek az aukciós jegyzékre, a török II. Mohamed repülőgép-anyahajótól a kis amerikai
luxusjachtig. A hírnevére féltékenyen őrködő, Levavasseur és Papadimitru cég azonban, mint ahogy
meghívójában előre jelezte, csak gondos kipróbálás után fogadta el őket.

Ebben az évben először Magyarország is jelentkezett az aukcióra, de beküldött hajóit a szakértő

bizottság egyhangúan visszautasította. A hajók jellemzéséül legyen elég megemlítenünk azt az
esetet, amely a Kazincbarcika torpedórombolónál fordult elő. A Kazincbarcika, ahelyett hogy
szétrombolta volna a célpontul kijelölt torpedót, beolajozta a meneteit, sőt egy-egy csavart
szorosabbra húzott rajta.
– A minimum, amit el lehet várni egy torpedórombolótól, hogy ne reparálja a torpedót – mondta a
szakértők vezetője, és társai csatlakoztak a véleményéhez.

A hajó kísérőin kívül még egy népes magyar küldöttség jelent meg az aukción, a Központi
Propaganda Iroda képviselői, élükön Vígh Farkassal. Élénk érdeklődéssel figyelték az árverés
menetét, sőt váratlanul vételi ajánlatot is tettek.

Mohamedánia, egy fejlődő fiatal afrikai ország, váratlan puccs következtében elvesztette tengerparti
területeit, így kénytelen volt áruba bocsátani flottáját, köztük a mohamedániai haditengerészet
büszkeségét, a Tüzes Víz zsebcirkálót. Éppen ez a zsebcirkáló érdekelte a magyar küldöttséget,
konkurenseik ajánlatait újra és újra túllicitálva, végül is ők szerezték meg a hajót százötvenezer
dollárért.

Levavasseur, mikor átadta a hajó kulcsait, előzékenyen megkérdezte:

– Milyen formában parancsolják a szállítást?

– Legyen szíves, szereltessen a hajóra kerekeket, kocsirudat – mondta Vígh Farkas –, azt nem kell
külön hangsúlyoznom, hogy az ostort és a lovakat mi adjuk hozzá.

– De kérem, én vízi úton is szállíthatom!

– Ez túl bonyolult lenne, Magyarország sajnos nem rendelkezik tengeri kikötővel, körbe kellene
kerülni egész Európát.

Levavasseur megnyerően mosolygott, a megbízásnak megfelelően a zsebcirkálót átalakíttatta lovas

kocsivá, de alapjában véve nem értette a dolgot. Töprengve kérdezte Papadimitrutól:

– Ha egyszer nincs tengerük, akkor minek vettek zsebcirkálót?

Papadimitru megvakarta a fejét:

– Ezt én sem értem, Levavasseur, de nézd: mi sajnos nem vagyunk szocialista kereskedők. Be kell
érnünk azzal, hogy eladjuk az árut, nem bizonyíthatjuk be egyúttal, hogy a vevőnek elment az esze.

Magyarországra érkezése után mindenekelőtt új, a célnak megfelelő nevet kellett keresni a hajó
számára. Oldaláról lekaparták a régi nevet, ez alatt a még régebbit: „Gordon Dry Gin”, ezt
fordították le Mohamedániában tüzes vízre – kiderült, hogy a hajót az angol szeszipari tröszt
ajándékozta a fiatal afrikai országnak, köszönetül nagyarányú megrendeléseiért.

Az új elnevezés körül heves vita tört ki az Irodába tömörült vállalatok között, mind szerette volna,
ha a hajó neve az ő készítményeiket népszerűsítette volna, végül is megállapodtak, hogy az újonnan
kiadott „Elnevezéseket Ajánló Kézikönyv”-höz fordulnak segítségért.

Ez a hézagpótló kézikönyv nem kisebb dologra volt hivatva, mint hogy rendet teremtsen az
elnevezések dzsungelében, és a legfinnyásabb szakértőnek is el kellett ismernie: a könyv a maga
nemében megközelítette a tökéletest.

Az ajánlható elnevezéseket több nagy csoportba osztotta: virágnevek, állatnevek és történelmi

példaképek.

– Az nyilvánvaló – mondta Vígh Farkas –, hogy egy zsebcirkálót nem hívhatnak tövisszúró
gébicsnek vagy szagos mügének, a történelmi példaképek között kell keresnünk megfelelőt.

A kézikönyv a történelmi példaképeket – a továbbiakban tpk – három nagy osztályba sorolta. Az

első osztályú tpk-ról cukrászdát, futballcsapatot és szivart volt szabad elnevezni, a második osztályú
tpk-ról kisebb teret, ha polgári előítéletei voltak, gátat vagy zsákutcát, ha nem hitt a jövőben,
keserűvizet, végül a harmadosztályú, viszonylag jelentéktelenebb tpk-ról autóbusz-, illetve
villamosfőműhelyt, külön miniszteri engedéllyel pedig derítőtelepet és kultúrházat lehetett
elnevezni.

Vígh Farkas letette a kézikönyvet:

– Hajókról nem beszél.

– De itt hátul a függelékben megemlít két nevet, melyet tetszés szerinti objektumokra lehet ruházni.
Az egyik Almaváry-Babáry Rusztem.

– Az ki volt?

– A szökőkutak hasznosításának magyar úttörője.

Vígh Farkas próbálgatta a nevet.

– Almaváry-Babáry Rusztem zsebcirkáló, Almaváry-Babáry Rusztem kalózrádió. Hosszú, nem

férne ki a hajó oldalára, amellett bizonyos arisztokratikus-feudális csengése van. Melyik a másik
név?

– Lakinger Béla, az abádszalóki hős.

– Lakinger Béla. Ez már jobb. Ki volt Lakinger Béla, és mit csinált Abádszalókon?

Zölderdő széttárta a karját:

– Már én is kérdeztem, de senki sem tud róla semmit azon kívül, hogy már eddig is egy sor vállalat
és intézmény viseli a nevét, lövészklubtól öntevékeny szakkörig. Én mellette vagyok, a Lakinger
Béla mégiscsak egy gute eingeführte Name, egy jól bevezetett név, nem lehet botrány belőle.

Ezek után érthetővé válik a propagandisták egyhangú döntése, miszerint az új magyar kalózrádiót
történelmi múltunk nagy alakjáról, Lakinger Béláról nevezik el. A határozatot jegyzőkönyvbe
foglalták, és áttértek a következő napirendi pontra.

– Azt nem kell külön hangsúlyoznom – mondta Vígh Farkas –, hogy a kalózrádiót a Balatonon
fogjuk vízre bocsátani.

A propagandisták helyeseltek, csak Zölderdő emelte fel félénken a kezét:

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de ez egyáltalán nem nyilvánvaló. A Balaton télen elhagyatott,

nyáron pedig annyi külföldi üdül a partjain, hogy gyakorlatilag idegen nyelvterületnek számít. A
kalózrádió ennyi erővel a Nyasszaföldön is működhetne.
– Miért, a Duna vagy a Velencei-tó jobb?

– Nem. A Velencei-tó túlságosan kiesik, a Dunán pedig zavarnák a zsebcirkáló mozgását.

– A többi hajó?

– Nem, hanem az öngyilkosok és a lezuhanó autóbuszok. Csak egyetlen vízterület jöhet számításba,
mely centrális fekvésű, ugyanakkor elég nyugodt.

– Melyik ez?

– A Rákos-patak.

A bejelentés általános megdöbbenést keltett.

– Kalózrádió a Rákos-patakon? Hiszen abban néha nincs több húsz centi víznél!

– Mohamedániában annyi sem volt, a legénység vazelinnel kente be a folyó medrét, hogy a hajó
menni tudjon.

Egy aggodalmaskodó propagandista közbeszólt:

– És mi lesz, ha rendezik a Rákos-patak medrét?

Zölderdő széttárta a karját.

– Elvtársak, mi erre az évezredre tervezünk.

A Lakinger Béla kalózrádió június 3-án kezdte volna meg a működését, de a felavatási ünnepségen
kisebb baleset történt. A hajónak lendített pezsgőspalack betörte a zsebcirkáló oldalát, és a
szolgáltatóipar csak hosszú lejáratra vállalta a javítást.

Végül is elhárultak az akadályok, és a rádióhallgatók a készülék keresőjét csavargatva, egyik este

legnagyobb csodálkozásukra egy új magyar adó hangját fogták ki:

„Itt a Lakinger Béla úszó kalózhajó jelentkezik a Rákos-patakról, köszöntjük hallgatóinkat.

Adásunkat a 214-es és 216-os megaherzen sugározzuk. Megkezdjük műsorunkat.”

Nyilvánvaló volt, hogy ha a szerényebb lehetőségekkel rendelkező kalózrádió állni akarja a

versenyt a Kossuth- és Petőfi-adóval, nagyobb mértékben kell kiszolgálnia a hallgatók igényeit,
mint a konkurensei. A kalózrádió az első időkben csak tánczenét, magyar nótákat és régi „Hacsek
és Sajó”-tréfákat közvetített. Néhány hónap elteltével Zölderdő, a zsebcirkáló ideiglenesen
kinevezett ügyvezető kapitánya kibővítette a műsort.

„Híreket mondunk.

A világháború még nem tört ki.

A Magyar Távirati Iroda nem jelenti: Frenyó Mátyást, a neves drámai színészt – Karácsony Blanka
volt férjét – Kmetty Arankával látták együtt a Zerge Cukrászdában. A művészpár tizenegy
dobostortát, nyolc indiánert, öt rigójancsit és négy-négy adag szódabikarbónát fogyasztott. Kmetty
Aranka egyszer megigazította harisnyatartóját, melyet gomb helyett egy alumínium húszfilléres
rögzített. Frenyó Mátyás fizetésnél két forint borravalót adott, de egy doboz gyufát letagadott. A
Zerge Cukrászda édesipari készítményei utolérhetetlenek.

A világháború még nem tört ki.

Sóbujtó II, az utánpótlás-válogatott sokat ígérő középcsatárának altestén tegnap este furunkulus-
képződmény aggasztó jelei mutatkoztak. A gondos borozgatás, helyesbítek, borogatás hatására a
jelenség reggelre megszűnt. A gyógyulást nagyban elősegítette, hogy a jeles csatár kezelés közben
Tünde mintájú készülékén nézte a televízió műsorát.

A világháború még nem tört ki.

Ma hajnalban a Diószegi Sámuel utca 43/b szám alatt Sohonyai József budapesti illetőségű
tejellenőr négy kis aduval, két plank tízessel, hajtószín nélkül piros ultit csinált. A Piatnik-kártyában
csupa jó lap van.

Híreinket befejeztük, következő híradásunkban közöljük: mennyit keresnek a nevesebb színészek,

slágerszerzők és maszek szűcsök.”

Maga a tulajdonképpeni reklámmunka is újszerű formák között történt, felhasználták például

Bernstein német pszichológus nagy felfedezését, az „Óberhóhem komplexum”-ot. Bernstein szerint
az emberek nem okosak akarnak lenni, hanem okosabbak, nem tudni akarnak, hanem jobban tudni.
Éppen ezért gyanakodnak, ha rábeszélik őket valamire, viszont ösztönösen vonzódnak ahhoz,
amitől el akarják távolítani őket.

Ezt a módszert akkor próbálták ki első ízben, mikor a raktárakban felhalmozódtak a jancsiszögekkel
kivert talpú strandpapucsok. Zölderdő szűkszavúan csak annyit mondott be a kalózrádió
mikrofonjába: „Minden ellenkező híreszteléssel szemben a jancsiszögekkel kivert talpú
strandpapucsból az ellátásunk hosszú időre biztosítva van.” A közönség még aznap este valósággal
kirabolta a strandpapucsszaküzleteket.

A siker után végképp áttértek a reklám legkorszerűbb fajtájára: az ellenreklámra.

„Csak akkor vegyen Babona műbőr kalocsnit, ha teljesen elment az esze. Tíz évig hordhatja,
megunja, és kénytelen lesz elajándékozni. És most mondja meg őszintén, ki volt olyan jó magához,
hogy megérdemelne hálából egy műbőr kalocsnit?

Hazánk népszaporulat tekintetében az utolsó helyek egyikét foglalja el a világstatisztikában. Ez

tűrhetetlen állapot, gondolja meg, használja-e az abszolút biztonságot nyújtó olasz Nucubambino
fogamzásgátló szereket!

Figyelje a Lakinger Béla kalózrádió adásait a 214-es és 216-os megaherzen.”

A műsort a kalózrádió indulója zárta le:

„Megaherz, megaherz,
nincsen Mega, nincsen Herz,
kilociklus, főrelé,
van húskonzerv, őszilé.”
Váratlan fordulat

A kalózrádió népszerűsége nőttön-nőtt, bekövetkezett a Vígh Farkas által megjövendölt eset: a nagy
konkurensek, a Kossuth- és a Petőfi-adó jelentkezett hirdetési szándékkal a Lakinger Béla úszó
kalózrádiónál, hogy országszerte megcsappant hallgatóságát valamiképp visszahódítsa.

A Központi Propaganda Iroda vezetői nem álltak bosszút régi sérelmeikért, méltányosságból
teljesítették a kérést, a kalózrádió, igaz, hogy éjfél után, legkevésbé népszerű programjában, de
bemondta:

„Hallgassa néha a Kossuth és a Petőfi rádiót is. Csak az ellenségei állítják, hogy sohasem közölnek
érdekes és megbízható dolgokat, időjelző szolgálatuk például egészen kiváló.”

Ez a hirdetés azonban nem segített a nemzetközi főadókon. A megfigyelők jelentései szerint, ha a

külföldi rádiók és újságok magyar vonatkozású közleményeket adtak le, majdnem mindig a
Lakinger Béla kalózrádiót jelölték meg a hírek forrásaként.

Vígh Farkas általában elégedett arccal ment ki a Rákos-patakra, hogy megtartsa az ellenőrző
szemlét, de egy nap indulatosan csapkodva hívatta össze a zsebcirkáló személyzetét:

– Sürgős és bizalmas értesítést kaptam a minisztériumból, azonnalra berendeltek minket. –

Körülhordozta tekintetét. – Ha az elvtársak közül valaki, hogy úgy mondjam, magánkezelésbe vett
át valamilyen értékesebb tárgyat a hajó berendezéséből, jobb, ha most elmondja nekem, mint ha
bent a minisztériumban derül ki. Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az illetőnek nem
történik semmi baja.

Csak egy segédraktáros jelentkezett, töredelmesen bevallotta, hogy hazavitt egy Wilkinson-Stahl
mintájú ultrahangos fúrógépet, mely most otthon a szecskavágó motorját hajtja. Az illetőt
természetesen azonnal kirúgták, de ez az ügy nem látszott elegendő oknak egy minisztériumi
berendeléshez.

Mindenki felkészült a legrosszabbra, a miniszter azonban rendkívül kedvesen fogadta a

küldöttséget, sőt még ő küszködött némi zavarral:

– Engedjék meg, hogy gratuláljak a Lakinger Béla kalózrádió nemzetközi sikeréhez. Éppen ezekből
kiindulva bizonyos változtatásokat szeretnék eszközölni a zsebcirkáló feladatkörében. De előbb
igyunk egy pohárkával.

A vendégek feszült figyelemmel várták, hogy a titkárnő milyen italt vesz elő a bárszekrényből,
ebből ugyanis már következtetni lehetett a felmerülő problémák természetére. Mikor meglátták a
Courvoisier konyakot, a kalózrádió vezetői elsápadva néztek egymásra.

– Végünk van! – súgta Zölderdő Vígh Farkasnak. – Ezt az üveget csak akkor szokták elővenni, ha
valakit a legnyaktörőbb dologra akarnak rábeszélni.

– Véleményünk szerint, kedves elvtársak – folytatta a miniszter –, a Lakinger Béla úszó kalózrádió
túl nagy értéket képvisel ahhoz, hogy itt vesztegeljen ezen a nyomorult Rákos-patakon, és rövid
lejáratú belkereskedelmi érdekeknek rendeljük alá. A nemzetgazdaságilag sokkal fontosabb
külkereskedelmi célkitűzések szolgálatába szeretnénk állítani.

Zölderdő nem bírta tovább a feszültséget, közbeszólt:

– Ez mit jelent konkrétan?

A miniszter intett:

– Jöjjenek, kérem, ide, a térképhez.

Ujját végighúzta az öt világrész különféle barna, zöld és kék foltjain.

– Nézzék, hány és hány ország! Elképzelhető, hogy nincs köztük egyetlenegy sem, ahol rosszabb
szerszámgépeket gyártanak, mint nálunk? Nem, ez nem elképzelhető. Csak oda kell menni, és el
kell magyarázni nekik a mi gépeink jó tulajdonságait, és vásárolni fognak tőlünk. Külkereskedelmi
összekötőinknek, sajnos, nem sikerült, így a feladat most a Lakinger Béla úszó kalózrádióra vár.

– De ez nem jelenti azt – próbálta sietve kiegészíteni a miniszter szavait Zölderdő –, hogy ki kell
mennünk a tengerre?

– De igenis azt jelenti. Sőt nemcsak a tengerre kell kifutniuk, hanem az óceánokra is. Propagálniuk
kell a magyar ipar készítményeit Grönlandban éppúgy, mint a Húsvét-szigeteken.

– Nem lehetne inkább a Rádió gyermekkórusára bízni ezt a feladatot? Ők úgyis mindenütt
megfordulnak. Bizonyára szívesen betanulnának egy-két megzenésített reklámszöveget, például a
„Megaherz, megaherz”-nek egészen fülbemászó dallama van.

– Nem érhetjük be ennyivel, nekünk éppen a Lakinger Béla zsebcirkálóra van szükségünk.

Zölderdő elszánta magát a legvégsőkre, felugrott:

– Hajóskapitányoknál mennyi a nyugdíjkorhatár?

– Hatvan év.

Zölderdő megsemmisülten ült vissza.

– Még harminc év tengeri szolgálat! Hogy fogom én bírni ezzel a gyenge gyomrommal!

– De ha, tegyük fel, hatvanéves volna, akkor se mondhatnánk le magáról. A zsebcirkáló a

legnehezebb körülmények között, kegyetlen hőségben és fagyban, a végsőkig önmagára utalva
fogja végezni a munkáját.

– Még jó, hogy legalább ígérget! – mormogta magában a kétségbeesett Zölderdő.

– Nem nélkülözhetjük az ön gazdag tapasztalatait, Zölderdő elvtárs.

Tekintetét a küldöttség többi tagjára emelte:

– És ugyanez vonatkozik a Lakinger Béla úszó kalózrádió egész személyzetére. Elvtársak, a magyar
ipar és kereskedelem önökre függeszti segítséget kérő szemeit.

Kaptak még egy pohárka Courvoisier konyakot, aztán a miniszter elbocsátotta őket, megígérve,
hogy hamarosan megkapják a konkrét utasításokat is. Kint, az előszobában Zölderdő aggódva
kérdezte Vígh Farkastól:
– Mit gondol, igazgató elvtárs, nyitva van ilyenkor a városligeti Vidám Park?

– Magát most pont ez érdekli?

– Felülnék egypárszor a hullámvasútra, kell egy kis tréning a tenger előtt.

Mindenki arra számított, hogy a kalózrádiót megváltozott feladatkörében is Zölderdő irányítja majd,
de őt váratlanul rádiós átképző tanfolyamra küldték, a hangszóró-berendezés kezelőjének szemelték
ki. Hivatalos indokolás szerint azért, mert a hajó személyzetéből egyedül ő beszélt idegen
nyelveket, de valójában egész más indítékok alapján. Zölderdőről vezetői beosztásában egyetlen
botrány vagy korrupciós ügy sem derült ki, amit a közvélemény képtelen volt másképp magyarázni,
mint hogy az ideiglenes ügyvivő kapitányt még az átlagosnál is ravaszabb, körmönfontabb
gazembernek tartotta, és a minisztériumi vezetők sem vonhatták ki magukat a közvélemény
nyomása alól.

A kapitányi méltóságot a minisztérium Plank Kelemenre bízta. Plank újoncnak számított a

propagandaszakmában, a Rákosi-korszakban állami megbízásból egyházi vonalon dolgozott. Előbb
az adventista, nazarénus, majd a buddhista szektákban, később a „Jehova tanúi” felekezetben
működött főpapként.

Mikor egyszer mise közben váratlanul elkezdte énekelni a „Sződd a selymet, elvtárs” kezdetű
indulót, felettesei leváltották Plankot, és az „Állami Káderpihentető és Felújító Intézet”-be küldték.
Ez az intézet jelszóként homlokára írta: „A káder nem vész el, nem is alakul át, csak egy kicsit
elfelejtik.” Nyolc évig lakott bent az egykori főpap, szigorú fizikai és szellemi tréning után most
vált alkalmassá, hogy új feladatot bízzanak rá.

A felkínált állást természetesen elfogadta – ez lett volna az első állás, melyet Plank Kelemen
visszautasít –, csak annyit kérdezett, hogy a hajót milyen rítus szerint kell majd irányítani, és a
kapitányi rang mellett nem tarthatná-e meg a buddhistáknál szerzett főlámai méltóságot? Mikor
közölték vele, hogy a kalózrádió szigorúan ateista vállalkozás, Plank kijelentette:

– Ezt az egyházat nem ismerem, de Isten segítségével és a szakszervezet támogatásával ebbe is bele
fogok jönni.

Helyettese Horváth Sándor lett, egy fiatal, kövér propagandistagyakornok, aki két nagy előnnyel
rendelkezett; nem tudott semmit, és őróla sem tudtak semmit.

A parancsnoki posztok betöltése után megkezdődött a személyzet toborzása. A matrózokat

elsősorban megbízhatóságuk alapján válogatták össze. Külön súlyt fektettek arra, hogy ne tudjanak
úszni vagy evezni, mert feltehető: egy esetleges katasztrófánál menekülni próbálnak, ahelyett hogy
az értékes hajót mentenék a Központi Propaganda Iroda számára. Ezért a jelentkezőknek vízi
járatlansági vizsgát kellett tenniük, az uszodában fél perc alatt el kellett merülniük tetszés szerinti
fuldoklásnemben, utána egy kenut tíz perc alatt legalább háromszor neki kellett vezetniük a part
mentén elhelyezett műszikláknak.

A személyzet jórészt házaspárokból állt össze. A női munkaerő hasznosítása nem járt
nehézségekkel, mert a feladatkörök elosztása a hajón is egyezett a magyar üzemek szokásos
szervezésével. A nehéz fizikai munkát nők végezték, ők dolgoztak a kazánházban, az áruraktárban,
a szivattyúknál, viszont egykori ökölvívó bajnokok vezették a büfét, és ők szedték a jegyeket a
kalózrádió kis házi mozijában.

Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult a hajóorvos beszerzése, akit pedig egy hosszabb tengeri úton
semmiképp sem nélkülözhettek. A nehézség oka a hajóorvosok képzésének rendszerében
keresendő. Külön erre a célra létesített hivatal fennhatósága alá utalták a hajóorvosképzést.
Valahányszor a Hajógyárban hozzákezdtek egy új hajó építéséhez, a fent említett hivatal ezzel
egyidejűleg engedélyt adott az Orvosi Egyetemnek, hogy egy hallgatót speciális hajóorvosi
kollégiumon képezzen ki. Mire a jelölt elvégezte az ötéves szaktanfolyamot, és megbízható orvosi
gyakorlatra tett szert, addigra a hajó is felépült, és elfoglalhatta az állását.

Bár ez a célszerűen megformált rendszer megközelítette a tökéletest, a Lakinger Béla zsebcirkáló

soron kívüli igényét nem tudták kielégíteni, ezért a Központi Propaganda Iroda közvetlenül az
Orvosi Egyetemhez fordult, és pályázatot írt ki a végzős hallgatók számára.

A pályázatra mindössze egy jelölt adta be a jelentkezését – a többieket a felvett társadalmi ösztöndíj
eleve meghatározott álláshoz kötötte –, egy Csukovics Géza nevű medikus. Plank Kelemen
személyesen tárgyalt Csukoviccsal, a fiatal orvos már elöljáróban leszögezte:

– Kérem, én ezt az állást SZTK-alapon nem vagyok hajlandó betölteni.

– Hanem hogy?

– A betegek alkalmanként fizetik a szokásos magánpraxisban kialakult tiszteletdíjat. Higgyék el, így
mind a két fél jobban jár, én nem vagyok köteles tűrni a betegek szekatúráit, a betegeknek pedig, ha
nem bíznak bennem, jogukban áll egy másik orvost keresni.

– Hol találnak a nyílt tengeren?

– Kérem, én nem vagyok térképész!

A kalózrádió vezetőinek fogcsikorgatva, de el kellett fogadniuk ezt az ajánlatot.

Már úgy látszott: befejeződött a személyi állomány kiegészítése és megszervezése, mikor a hajó
legénysége különös módon még egy fővel gyarapodott.

A dolog úgy történt, hogy a névsort és a felszerelési cikkek listáját egy kezdő gépírónő másolta le,
és néhány megjelölést elírt. Az még nem lett volna baj, hogy „radarkezelő” helyett „radírkezelő”-t
írt, és lokátoros helyett még egy adminisztrátort küldtek ki, de már sokkal komolyabb
következményekkel járt az a tévedése, hogy a „szextáns” elnevezésű mérőműszer helyett egy
„szektás”-t igényelt a minisztériumból.

A kérés illetékes helyen először megdöbbenést váltott ki, de hamarosan belenyugodtak, és kiküldték
a hajóra Pichler Gyula főosztályvezetőt. Pichlert amúgy is el kellett volna távolítani a főosztály
éléről, mert tűrhetetlen botrányok sorozatát provokálta állandó bizalmatlanságával és
gyanakvásával. A Belügyminisztérium már évekkel korábban egy külön osztályt létesített, mely
csak Pichler vádaskodásaival foglalkozott.

A parancsnokok sokáig nem tudtak mit kezdeni Pichlerrel. Az egykori főosztályvezető már az első
héten feljelentette a hajó egész személyzetét, mert a reklámokból az ellenség kitalálhatja, miből
rendelkezünk elfekvő készletekkel, s akkor sem nyugodott meg, amikor közölték vele, hogy
majdnem mindenből. És bár már látnánk azt az ellenséget, aki hajlandó vásárolni belőlük.

Nem maradt más hátra: valamiképpen le kellett kötni Pichler energiáját egy kedvére való munkával,
ezért megbízták, hogy a hajó összes „jobb” feliratú tábláját javítsa ki „bal”-ra. Ez egy csomó
félreértést vont maga után, mert a túlbuzgó Pichler a kormánykerékre is két „bal” jelzést festett, és a
betegszoba „jobbulást kívánunk”-jából „balulást kívánunk”-ot csinált, a zsebcirkáló személyzete
folyton eltévedt a folyosókon, de legalább nyugodtan be lehetett fejezni a szervezés munkáját.

Mikor a névsorra rákerült a minisztérium helybenhagyó bélyegzője, a személyzet megkapta az

egyenruháját. Az öltöny valaha az ipari tanulók zenekarának készült szocialista temetéseken való
közreműködés alkalmára, de más fekete ruhát nem találtak a központi raktárakban. Parolijukról
leszedték a stilizált hárfát, helyébe a kalózszimbólum: a halálfej került, de alatta a szokásos
lábszárcsontok helyett keresztbe fektetett búzakalász és kalapács hangsúlyozta a vállalkozás
alapvetően szocialista tartalmát.

Ugyanezt az öltözetet viselte a hajó parancsnoka, Plank Kelemen kapitány is, ő kapta a
tamburmajori vezénylő díszbotot. Vállán a Hajós Szakszervezet követelésére az arany lap helyett
csak egy T betű állt, jelezve, hogy még csak tanuló kapitány.

A minisztérium hamarosan közölte a kalózrádió első útjának irányvonalát: Afrika nyugati partjain
és az Atlanti-óceán déli szigetvilágában kellett propagálniuk a magyar ipar készítményeit. A
működési terület kijelölése után a felkészülés utolsó, döntő szakaszába lépett.

A zsebcirkáló erősen korlátozott rakterülettel rendelkezett, így gondosan meg kellett fontolni,
milyen poggyászt vigyen magával. A rakomány három részre oszlott, első helyen természetesen a
küldetés tárgyát képező iparimodell-kollekció állt, ezt egészítették ki a külföldi üzletfeleknek szánt
ajándékok, végül a fennmaradó helyet a személyzet felszerelése, ellátmánya foglalta el.

A Központi Propaganda Irodába tömörült vállalatok késhegyig menő harcot vívtak egymással, hogy
akár tíz dekával is felemelhessék részesedésüket a hajó rakományában. A Rákos-patak dunai
torkolatához, ahol a Lakinger Béla zsebcirkáló vesztegelt, halomban érkeztek a különféle vasúti és
postai szállítmányok, már-már az a veszély fenyegetett, hogy a csomagok végképp eltorlaszolják a
hajóhoz vezető utat.

Plank Kelemen kapitány a szakemberekkel közösen állította össze a rakomány végleges listáját. Az
anyag többségét a reexport, vagyis a külföldről behozott, nálunk eladhatatlan cikkek tették ki:
hecsedlilekvárral töltött albán krémvirsli, paprikás grépfrút szószban, ceyloni kalapzsírozó gépek,
bádog úszónadrágok és így tovább.

A fennmaradó helyek kitöltésénél az játszott döntő szerepet, hogy melyik vállalat milyen összeggel
járult hozzá a hajóút költségeihez. A bőkezű Esztergomi Bundagyárnak például a grönlandi
exportból visszamaradt teljes szőrmeanorák-készletét felvették. Plank Kelemennek sikerült
meggyőznie a minisztériumot, hogy a déltengeri trópusokon kiugró érdeklődés mutatkozik majd
iránta.

Az ajándékok összeállításánál a magyaros jelleget igyekeztek kidomborítani. Két láda karikás ostort
raktak be, egy gémeskutat, halas bicskákat, herendi porcelán díszsapkákat, fütyülős barackpálinkát,
az ételek közül pedig csabai kolbászt, korpaciberét és mirelit tökös-mákos rétest.

A beraktározott áruk egy részét később ki kellett rakni, mert Csukovics, a hajóorvos autót vásárolt,
és ragaszkodott hozzá, hogy magával vihesse.

Ezt az epizódot leszámítva, az előkészületek zökkenőmentesen folytak. Plank Kelemen teljes

meggyőződéssel jelenthette a minisztériumnak:
– A Lakinger Béla zsebcirkáló készen áll, hogy kifusson a nyílt tengerre.

Akárcsak otthon

1967. szeptember 27-én hajózták be a Lakinger Béla zsebcirkáló legénységét első tengeri útjára. A
hajóhídnál mindenkit megmotoztak. Arra eleve számítottak, hogy nagy mennyiségű nyugati valuta
kerül majd elő a különféle rejtekhelyekről – a hajó ezért nem is kapott külön valutaellátmányt –, de
az már meglepetést keltett, hogy Pichler Gyula bőröndjében egy speciális hajórobbantó készüléket
találtak. Az egykori főosztályvezető a jelek szerint változatlanul nem értett egyet a zsebcirkáló
küldetésével.

Motozás után megkapták blokkolólapjukat, melyre a parancsnoki híd előtt felállított bélyegzőóra
ráütötte a munkába állás idejét, ugyanez az óra igazolta a munkaidő lejártát is.

A hajót kisebb ünnepség búcsúztatta. A beszédek után az ipari tanulók „Szocialista temetkezés”
zenekara, mely különös módon matrózegyenruhát viselt, derékszíj helyett pedig mentőövet,
eljátszotta a kalózrádió indulóját. A hajó nevében Plank Kelemen megköszönte az üdvözleteket,
majd beleszólt a megafonba:

– Ite, missa est!

A zsebcirkáló személyzete már hozzászokott Plank kissé furcsa kifejezéseihez, rögtön megértették
ezt a parancsot is, gőzt adtak, és a hajó a búcsúztató kendők lobogása közben, ünnepélyes
lassúsággal kiúszott a Rákos-patak torkolatából a nyílt Dunára.

A balvégzetű hajónak már az indulása sem volt a legszerencsésebb. A tapasztalatlan kormányos túl
élesen vette a kanyart, a zsebcirkáló olyan közel került a parthoz, hogy kitépte a horgászbotot a
békés pecázók kezéből, és kidöntött két túlságosan közel merészkedő telefonfülkét.

Zölderdő búsan nézte az elmaradó ismerős partokat, a hajó egy-egy rázkódásánál ijedten
kapaszkodott a korlátba.

– Ez már a tenger?

– Nem, még csak Budafok.

A hajó egyenletes sebességgel haladva, másnap reggelre elérte a jugoszláv határt, a szokásos
ellenőrző vizsgálat mindent rendben talált, csak egy bála megpenészedett kolbászt kellett
kidobniuk, utána folytathatták útjukat a tenger felé. Már ezekben az első órákban kialakultak a
Lakinger Béla zsebcirkáló életének körvonalai.

A parancsnokok azt a pszichológiai feltételezést követték, hogy a személyzet annál könnyebben el

tudja viselni majd az egy idő után óhatatlanul fellépő honvágyat, minél kevésbé szakítják ki őket a
hazai szokásokból. Ehhez az elvhez alkalmazkodott a hajó egész napirendje.

Nyolc órát dolgoztak, a hajó minden órában tíz percre megállt, hogy a személyzet nyugodtan
fogyaszthassa el feketekávéját. Munka után civilbe öltöztek, átfurakodtak egy keskeny folyosón, ez
a hazai közlekedési viszonyok emlékét pótolta feltételes reflexeik számára, és bementek abba a
zsúfolt és piszkos fedélközi helyiségbe, mely a „Magánélet” feliratot viselte.

Csukovics számára egy deszkaszerpentint kellett összeácsolni, a hajóorvos ugyanis ragaszkodott

hozzá, hogy autóval mehessen le a fedélközbe. Ez minden este szertartásszerűen zajlott le. Az
orvosi rendelő ajtajára kitette a táblát: „Rendelés a mai napra véget ért, legközelebbi éjszakai
ügyeletes orvos címe: San Felipe, Kelet-indiai Szigetvilág”, pénzt vett magához, és beszállt a
kocsijába.

Bár a hajón egyedül ő rendelkezett autóval, dicséretre méltóan megtartotta a KRESZ előírásait.
Egyszer például jobb felől egy szuperszonikus repülőgép közeledett a hajóhoz, Csukovics megállt,
és elsőbbséget adott a jobbról érkező járműnek, a kanyarokban szabályszerűen jelzett a villogóval.
Mint gondolhatni: az orvos volt a hajó éjszakai életének a császára, ha flörtölni kezdett a személyzet
valamelyik hölgytagjával, és sétakocsizásra vitte, egy éjjel nyolcszor-tízszer is végighajtott a
deszkaszerpentinen.

A hajó parancsnokai nem sajnálták a fáradságot, hogy a „Magánélet” feliratú intézmény a

lehetőségekhez képest maximális ötletességgel és illúziókat keltően lássa el feladatát. A helyiségnek
mind a négy sarkát más és más igények kielégítésének jegyében rendezték be.

Az egyik sarokban tv-készüléket állítottak fel. A rossz vételi lehetőségek miatt kép ugyan sohasem
látszott, főleg azután, hogy ismeretlen tettesek kilopták a képcsövet, de a készülék körül így is
otthonos, meghitt hangulat alakult ki, lehetőség nyílott a tv-pizsamák és -pongyolák viselésére, a
„tv-bomba” elnevezésű, egyébként élvezhetetlen teasütemény fogyasztására, valamint baráti
társalgásra.

A másik sarok a „Magasabb Kultúra és Művészet” megjelölést viselte, ennek programjába már csak
sokkal választékosabb külsőségek között lehetett bekapcsolódni. Senkit sem engedtek be, aki nem
tartott a jobb kezében egy Nagyvilág folyóiratot, és nem mondott néhány, a többség számára
érthetetlen művészeti szakkifejezést. A sarokban különféle vitákat rendeztek, melyekből azonnal
kizárták azt, aki dicsérni mert bármilyen filozófiai vagy irodalmi alkotást. Ugyanitt működött a
„Lakinger Béla” öntevékeny színpad is.

A harmadik sarkot az esti továbbképző iskola foglalta le, ide kizárólag azért jártak a hajó
alkalmazottai, mert az otthoni szokásokhoz hasonlóan a hallgatók évi huszonnégy nap fizetéses
szabadságot kaptak, és külön kedvezményként fél órával hamarabb hagyhatták abba a munkát.

Sem tanárok, sem tankönyvek nem álltak rendelkezésre, a hajó parancsnokai tartottak
alkalomszerűen egy-egy előadást, ezek közül Horváth Sándor kapitányhelyettes gyakorlati
kereskedelmi szempontokat elemző előadása emelkedett ki. Nagy tetszést aratott Horváth
meghatározása a szocialista belkereskedelem alaptörvényeiről, melyet a következő szavakban
foglalt össze: „Tessék blokkot hozni.” A fennmaradt időt a tanulók viccversenyekkel és
keresztrejtvényfejtéssel ütötték agyon.

Mindez a három intézmény azonban csak előkészületül szolgált a tulajdonképpeni esti programhoz:
a randevúkhoz és az általános ivászathoz a negyedik sarokban elhelyezkedő „Zokogó Kecske”
kisvendéglőben. Itt összetalálkoztak a tv-nézők, a szakmai tudásukat fejlesztők és a kultúra barátai.

A „Zokogó Kecske” este tíz órakor nyitott, kilenctől már foglalt volt a hajótelefon minden vonala, a
párok rögzítették a találkozás időpontját és helyét, általában a parancsnoki híd előtti kétszer három
méteres szabad térségben állapodtak meg, itt valóban különösebb feltűnés nélkül várakozhatott
harminc-negyven pár.

A kisvendéglőben a helyszűke miatt kénytelenek voltak az asztalokat közel rakni egymáshoz, így
csak nehezen lehetett biztosítani a szükséges intimitást. Néha botrányos jelenetekre is sor került,
mikor valaki meglátta a férjét vagy a feleségét egy idegen társaságában.
Ezen a problémán aztán úgy segítettek, hogy szimbolikus távolságokat teremtettek a kisvendéglőn
belül. Az egyik asztalra „Albertfalva”, a másikra „Újpest”, a harmadikra „Sashalom” jelzést raktak,
a játékszabályokat mindenki tudomásul vette, belátta, nincs joga ellátni egy nagyváros egyik
végéről a másikra, így már zavartalanul szórakozhattak a gyorsan cserélődő párok.

Csak éjfél után szünetelt egy fél óra hosszat a kiszolgálás – ilyenkor a pincérek itták el a keresetüket
–, egyébként a kisvendéglő reggelig tartott nyitva. Néhányan egyenesen innen mentek munkába,
többnyire gyalog, de akadt olyan szerencsés is, akit Csukovics doktor szívességből autóval
fuvarozott szolgálati helyére.

Ettől az általános programtól csak a hajó parancsnokai tartották távol magukat. A „Magánélet”-ben
való forgolódás sokat ártott volna tekintélyüknek, ők inkább a parancsnoki hídon rendeztek alkalmi
összejöveteleket.

A holland gerlicék

Ahogy közeledtek tevékenységük kijelölt körzetéhez, a hajó vezetői mind gondterheltebben

hajoltak a térkép fölé. Az indulásnál kapott minisztériumi utasítások inkább csak elvi szempontokat
tartalmaztak, tevékenységük konkrét formáit nekik maguknak kellett meghatározni.

Tanácstalanul és aggodalmasan latolgatták, hogy a kalózrádió hol kezdje meg működését,

mindannyian tudták: a választás rendkívüli felelősséggel jár, mert ennek az első mozzanatnak
eredményessége vagy balsikere döntően kihat egész további útjukra.

Plank Kelemen széles mosollyal mutatott munkatársaira:

– Nem akarom, hogy már a kezdet kezdetén az a vád érjen, meggátolom munkatársaimat önálló
véleményük kialakításában. Helyet az ifjúságnak, vagy ahogy a nagy Marx Károly mondta:
engedjétek hozzám a kisdedeket. Halljuk a javaslatokat.

A kapitány, mintha csak véletlenül tenné, egy könnyed mozdulattal megigazította zakója
gomblyukában az elegáns műszegfűt, melyről a zsebcirkáló minden alkalmazottja tudta, hogy egy
miniatűr magnetofon álcázott mikrofonja, és a felvett tekercseket minden héten postagalamb viszi
haza Budapestre, további elemzésre. Plank Kelemen most különösen fontosnak találta, hogy nyoma
maradjon: nem ő tette az esetleges kudarcot eredményező javaslatot.

Helyettese, Horváth Sándor egy óvatos pillantást vetett a műszegfűre:

– Bár több konkrét javaslatot is tehetnék, azt hiszem, demokratikus lenne, ha először az
alacsonyabb beosztású parancsnokok mondanák el ötleteiket.

Így adták tovább kézről kézre a döntés felelősségét, míg végül a tengeribetegségtől teljesen
elgyötört, ideje jó részét fürdőkádban töltő Zölderdőnek nem maradt ereje tiltakozni:

– Rendben van – mondta lemondóan –, legalább kimehetek a szárazföldre.

Zölderdő a térkép fölé hajolt. A zsebcirkáló a mérések szerint a Fernando de Navalho-szigetcsoport

magasságában haladt alig néhány mérföldnyire az afrikai partoktól. A guineai Golf-áramlatot
kihasználva, szinte egyforma fáradsággal közelíthették meg a francia érdekeltségű Kamerunt,
Nigériát vagy az újonnan önállóvá lett országot: Almáspartot.

Zölderdő hosszas töprengés után a legutóbbi mellett döntött. Kamerun ellátottsága megközelítette a
francia anyaországét. Nigériáért több külföldi érdekeltség is vetélkedett, viszont az előzetes
tájékoztató jelentések szerint U Ü, az almásparti törzsfőnökök tanácsának elnöke szeparatista
politikát folytat, az országban erősen korlátozza a nagyhatalmak képviselőinek tevékenységét, ez a
körülmény erősen növelte a Lakinger Béla kalózrádió esélyeit.

Mintegy tízmérföldnyire Almáspart felségvizeinek határától a kalózrádió lebocsátotta a

fenékhorgonyt, és munkához látott.

Magyarország Afrikának ebben a csücskében nem rendelkezett önálló képviselettel, érdekeinek

védelmét a svéd követség látta el. Rádiógramban kérték a svédeket, hogy szerezzenek ideiglenes
tartózkodási engedélyt Zölderdő számára, a követség gyorsan és készségesen teljesítette ezt a
kérést.

A hajóról már induláskor eltávolították a mentőcsónakokat, ez az intézkedés azt a célt szolgálta,

hogy katasztrófa esetén a legénység ne hagyhassa cserben az értékes hajót. Zölderdő viszont nem
tudott úszni, így kénytelen volt megszokott fürdőkádjában evezve megközelíteni a partot.

A kikötőben egy vasút kiindulópontjának építkezését látta, már ennek az egyetlen munkahelynek a
méreteiből is következtetni lehetett az egész építkezés roppant arányaira, a tervezett vonalak az
egész országot, ha nem a fél kontinenst átívelik majd. Zölderdő elgondolkozva szemlélődött,
lehetetlennek találta, hogy egy ekkora vállalkozásban a Lakinger Béla zsebcirkáló ne csinálhassa
meg a maga üzletét.

Felkereste egyetlen támpontját, a svéd követséget, és a kereskedelmi attasénál próbált tájékozódni a

lehetőségekről. Bár az attasé saját nemzeti érdekeinek védelmében elég homályos felvilágosításokat
adott, Zölderdő annyit mégis kivett a szavaiból, hogy Almáspart még nem döntötte el, melyik
országból szerzi be épülő vasútjának mozdony- és vagonparkját.

Másnap reggel a magyar üzletkötő beállt abba az egész San Calvadoson – így hívták az ország
fővárosát – keresztülhúzódó sorba, mely az U Ünél kihallgatásra várakozók sokaságából alakult ki.
Jobb és baloldalt U Ü számtalan ben-ben madarat tartó mellképe biztatta barátságos mosollyal a
tömeget: „Az elnök kapuja mindig nyitva áll előtted.”

Mivel nem rendelkezett felesleges idővel, Zölderdő néhány ajándéktárgyat szétosztogatva, a legelső
sorokba vesztegette fel magát, már harmadnap délben bejutott az elnök elé. Kíváncsian nézte U Üt,
aki az almásparti felszabadító mozgalom legendás vezéreként már életében bekerült a történelembe.
Bármilyen forradalom vagy puccs tört ki – és hasonló események Almáspart életében meglepő
gyorsasággal követték egymást –, a hatalomra került csoport azonnal letartóztatta U Üt, a himnuszt
csak ezután énekelték el.

Hogy a börtönbeli tartózkodást emlékezetesebbé tegyék U Ü számára, Almáspart állami fősebésze

minden újabb letartóztatásakor levágott a nagy hazafi valamelyik testrészéből egy-egy millimétert.
A század elején lezajlott törzsi villongásra másfél füle ment rá U Ünek, maradék fél fülét a nemi
szervével és bal lábujjaival együtt a tevehajcsárok változó sikerű lázadássorozatára fizette rá.
Zölderdőt már egy minden nélkülözhető alkatrésztől megfosztott ember fogadta.

A kihallgatásra hatalmas, legalább kétszáz méter hosszú teremben került sor. A kérelmezőnek meg
kellett állnia a terem bejáratánál – a továbbjutását szögesdrót akadályok, vizesárkokban lustán
várakozó krokodilok és alig álcázott aknamezők nehezítették meg –, és onnan egy mikrofonba
beszélve kellett előadni kérelmét a terem túlsó végén helyet foglaló U Ü felé.

Az elnök, amennyire ezt a távolból ki lehetett venni, közönyös, szenvtelen arccal várakozott.
Zölderdő meghajolt, és az előírt német nyelven beszélni kezdett:

– Törzsfőnökök hatalmas törzsfőnöke! A Lakinger Béla úszó kalózrádióval érkeztem Almáspart

dicső határaihoz, megtisztelő kötelességemnek tartottam Nagyméltóságodat felkeresni. Legyen
szabad tudomására hoznom, hogy hajónk az egyetlen jogosult képviselője a magyar mozdony- és
vagoniparnak, melynek termékei felülmúlják a legmagasabb világszínvonalat, és méltán töltenék be
hivatásukat az almásparti közlekedés szolgálatában.

Ezután Zölderdő hosszan ecsetelte a magyar gyártmányok műszaki előnyeit, a kedvezményes

vásárlási feltételeket. Tűzbe jött a saját ékesszólásától, érezte, már meggyőzte U Üt, csak azért
beszélt tovább, hogy élvezhesse hangját. Az utolsó körmondat végén felnézett:

– Danke! – mondta U Ü szárazon, és intett, hogy a kihallgatást befejezettnek tekinti.

A megdöbbent Zölderdő csak kint, az elnöki palota előtt tért magához a többi hasonló ügyben
próbálkozó és éppen így visszautasított kereskedelmi üzletkötő kárörvendő nevetésére.

Ezzel a súlyos kudarccal terhelve nem mert visszatérni a zsebcirkálóra, kóborolt San Calvados
utcáin. Utolsó pénzén egy német nyelvű U Ü-életrajzot vásárolt, leült a pálmaerdő szélén, és
gondosan végigolvasta. A letartóztatások és megcsonkítások hosszú áradatában egyetlen félig-
meddig használható adatot talált: a börtönben U Ünek a rács elé telepedett madarak etetése szolgált
egyetlen vigaszául.

Zölderdő a térdére eresztette a könyvet: az U Ühöz hasonló elfoglalt emberek már ritkán
változtatnak megszokott kedvteléseiken, és az sem lehetett puszta véletlen, hogy ben-ben madarat
tartva fényképeztette le magát.

Újra beállt a kihallgatásra várakozók hosszú sorába. Mivel ajándéktárgyai már elfogytak, csak egy
hét múlva jutott be az elnöki fogadóterembe, szerényen meghajolt U Ü felé:

– Kedves kötelességemnek tartottam, hogy most, mikor a Lakinger Béla úszó kalózrádió elhagyja
Almáspart vizeit, búcsúlátogatást tegyek nagyméltóságodnál, aki oly megértően karolta fel
kezdeményezéseinket.

Beszéd közben tekintetét az egyik ablakra függesztette, ez a merev nézés egy idő után felkeltette U
Ü érdeklődését is, csodálkozva szólt bele a mikrofonba:

– Mit néz? Történt valami?

Zölderdő úgy tett, mintha összerezzent volna:

– Semmi, semmi, bocsánat. Csak egy különös madarat láttam az ablaküveg mögött.

– Madarat? Milyen madarat?

– Fekete feje volt, fehér mellénye, oldalt pedig kék tollazata.

U Ü izgatottan emelkedett fel a helyéről.

– A testmérete?
– Körülbelül, mint a galambé.

– Holland gerlice volt – mormogta magában U Ü –, a kék oldaltollazata kétségkívül erre vall.

Zölderdő bólintott:

– Magam is erre gondoltam.

– Ön foglalkozik madártenyésztéssel?

Zölderdő csak nagy nehézségek árán tudott megkülönböztetni egy csókát egy fókától, de mivel nem
volt vesztenivalója, vállalta a szerepet:

– Elsősorban vagyok madártenyésztő, és csak másodsorban, kényszerűségből, kereskedelmi

üzletkötő.

– Jöjjön közelebb, kedves Zölderdő!

A terem végéről kis kétüléses helikopter indult el a magyar üzletkötőért, átszállította a

drótakadályokon és a krokodilusok fölött, az elnöki asztal mellett rakta le. U Ü közben mozgósította
a palotaőrséget, hogy fogják el a madarat, de a kiküldött egységek eredmény nélkül tértek vissza.
Az elnök alig tudta leplezni szomorúságát.

– Önnek bevallom, kedves Zölderdő – legalább mi, madártenyésztők legyünk bizalommal

egymáshoz –, egyszerűen vigasztalhatatlan vagyok. Gyűjteményem körül nem verték a nagydobot,
mint némely más elnök szobrai és képei körül, de nem jár messze attól, amit már teljesnek lehet
mondani. Alig néhány alváltozat példányai hiányoznak, mindenekelőtt ez a szerencsétlenül
elszalasztott holland gerlice.

– Szabad reménykednem abban a szerencsében, hogy felajánlhatok önnek egy párat?

– Lehetséges ez? Önöknek vannak holland gerlicéik?

– A legközönségesebb madarak közé számítanak hazánkban, törvény tiltja etetésüket, nehogy

tovább szaporodjanak.

– Boldog ország! – sóhajtott fel U Ü.

– Azonnal rádiógramot küldetek Budapestre, a Lakinger Béla zsebcirkáló nem hagyja el addig
Almáspartot, amíg önnek át nem adom a madarakat. Néhány napon belül újra jelentkezem.

– Akkor egyúttal megkötjük azt a nyavalyás vasúti üzletet is mondta U Ü –, pár millió dollár nem
játszhat szerepet két madártenyésztő barátságában.

Az elnöki helikopter hazaszállította Zölderdőt a zsebcirkáló fedélzetére. Az üzletkötő azonnal

tájékoztatta Plank Kelement és Horváthot megbeszélésének eredményeiről, a várható üzlet
arányairól. A vezetők helyeslő arckifejezéssel hallgatták végig a beszámolót, csak akkor
kedvetlenedtek el, mikor a holland gerlicékre terelődött a szó.

– Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni – mondta Plank Kelemen –, mint ezt az ügyet
keresztülvinni. Gondolja meg, Zölderdő elvtárs, egy ilyen jelentős üzletfélnek nem adhatunk
ajándékba egy pár vacak madarat, ha ennek híre megy, lejárattuk a magyar külkereskedelem egész
tekintélyét. Majd viszünk neki egy szép huszonnégy személyes herendi étkészletet.

– De értsék meg: neki pont a holland gerlicék kellenek.

– Ez az ő baja, de semmiképpen sem befolyásolhatja a mi kereskedelmi alapelveinket.

Az otthoni felettes szervekkel való kapcsolat nagyrészt Zölderdő kezében összpontosult, ugyanis a
rádión ő adta le a szokásos napi jelentéseket. Mivel nem tudott belenyugodni Plank Kelemen
visszautasításába, az egyik adásban önhatalmúlag tájékoztatta a minisztériumot a gerlicék ügyéről.
Elmondta érveit, és kérte a magasabb hozzájárulást. Az illetékesek nem válaszoltak rögtön, nyilván
ők is feljebb terjesztették az ügyet, de utasították Zölderdőt, hogy várakozzon a készülék mellett.
Két óra múlva megjött a rádiógram:

„Hazánkban nincsenek holland gerlicék. Ügy tárgytalan. Próbálkozzanak az étkészlettel.”

Zölderdő nem adta fel a harcot. Meg volt győződve: Magyarországon igenis élnek holland gerlicék,
csak senki sem tartotta fontosnak, hogy utánanézzen. Összeköttetést létesített magyar
rádióamatőrökkel, és őket kérte meg, hogy segítsenek felkutatni egy holland gerlicepárt. Alig
néhány óra telt el, és máris jelentkezett egy hort-csányi rádiós, közölte, hogy az ő falujukban lakik
egy öreg madártenyésztő, aki két párral is rendelkezik a keresett fajtából, és az egyiket hajlandó
lenne áruba bocsátani. Az értesülést Zölderdő továbbította a minisztériumba. Kisvártatva megkapta
a választ:

„Az előírások értelmében magánszemélytől nem vásárolhatunk holland gerlicét.”

Zölderdő azonnal megtette újabb javaslatát:

„Kérem, próbálják meg a Bizományi Áruházon keresztül.”

Reményeit azonnal lehűtötte a következő rádiógram:

„A Bizományi Áruház nem foglalkozhat élő állatokkal. Egy herendi étkészlet igazán szép ajándék.”

Zölderdő dühe és elkeseredettsége nem ismert határt, elszánta magát a legvégsőkre, most már
egyenesen a Bizományi Áruház igazgatójának üzent:

„Ha nem veszik át azonnal a madarakat, el fogom intézni, hogy maguk kapják meg eladásra azokat
az árukat, melyeket a zsebcirkáló visszahoz majd.”

A válasz nem váratott magára:

„A Bizományi Áruház megváltoztatta alapszabályait, madarakkal is hajlandó foglalkozni. A holland

gerlicék ügyében legmagasabb szintű tárcaközi értekezletet hívtunk össze.”

Napok teltek el, de Zölderdő nem kapott értesítést az értekezlet döntéséről, ami annál is
kellemetlenebb volt a számára, mert U Ü szinte óránként érdeklődött, hogy megérkeztek-e már a
gerlicék. Ettől a rettenetes nyugtalanságtól egy minisztériumi közlés szabadította meg:

„Az ügyet kis módosításokkal helybenhagytuk. Madarakat elindítottuk Almáspartra.”

A küldemény a menetrendszerű repülőgéppel érkezett meg. Zölderdő már akkor rosszat sejtett,
mikor meglátta a szokatlanul nagy kalitkákat, és valóban, holland gerlicék helyett egy kőszáli sas és
egy kárókatona került elő belőlük. A kalitkához szűkszavú magyarázatként egy levelet is
mellékeltek:

„Ha madár kell, legyen madár, de nem blamálhatjuk magunkat két piti holland gerlicével. Nem
engedi a nemzeti önbecsülésünk.”

Zölderdő szomorúan forgatta a levelet ujjai között:

– Vagy önbecsülünk, vagy kereskedünk!

Jobb híján ezt a két madarat vitte el U Ünek, az elnök nem akart hinni a szemének:

– Ön bizonyára tréfálkozik, kedves Zölderdő.

Hamarosan kiderült, hogy szó sincs tréfáról, U Ü összevonta a szemöldökét, és elbocsátó

kézmozdulatot tett:

– Danke!

A Lakinger Béla zsebcirkálót a légiposta-küldemények gyorsaságával rúgták ki Almáspart vizeiről.

Viharban

A zsebcirkálót a továbbiakban sem kísérte szerencse. A magyar üzletkötők munkáját erősen

megnehezítette, hogy kereskedelmi „vadászterületükön” a buddhista vallás uralkodott, és mindenütt
ismerték azokat a szálakat; melyek Plank Kelement ehhez a valláshoz fűzték. Bárhol kötött ki a
zsebcirkáló, a parton összegyűlt bennszülöttek ujjal mutogattak Plank Kelemen felé:

– Itt a „Vörös Lótusz”! Itt a „Vörös Lótusz”!

Mire a hajó menekülésszerű távozásra kényszerült.

Egyetlen jelentősebb üzletet sikerült csak nyélbe ütniük. Bangaföldön eladtak egy tétel bangaföldi
exportból származó zenélő lavórt az eredeti ár negyedrészéért.

A zenélő lavórokat ki sem kellett rakniuk, mert a bangaföldi kereskedelmi szervek azonnal eladták
őket újból Magyarországnak.

Így tehát a Lakinger Béla zsebcirkáló kénytelen volt elindulni a Jóreménység foka felé, hogy a
kontinenst megkerülve, Afrika túlsó oldalán próbáljon szerencsét.

A Szent Ilona szigetét elhagyva, a déli szélesség huszadik foka felé jártak, mikor a hajó felett sűrű,
fekete felhők tűntek fel, és a légnyomásmérő hirtelen esése is vihart jósolt –, bár lehet, hogy
Horváth csak idegességében ejtette el a műszert. Mindenki tisztában volt vele, hogy a zsebcirkálót a
nyílt tengeren a legkomolyabb veszély fenyegeti.

Plank Kelemen azonnal lement a munkaügyi irodába, és két nap fizetés nélküli szabadságot vett ki,
a kapitányi teendők ellátása és ezzel együtt a felelősség is átszállt helyettesére, Horváth Sándorra.
Horváth óvatos formában, de megpróbált szemrehányást tenni parancsnokának, hogy éppen ilyen
veszélyes szituációban hagyja el posztját, Plank Kelemen azonban ezt a burkolt rendreutasítást is
kikérte magának:
– Ha óhajtja, megmutathatom kapitányi szerződésemet, bele van foglalva, hogy én csak szép időben
vállaltam el a hajó vezetését, „il capitano di bel tempo” minősítéssel. Az már csak személyes
önfeláldozásomból eredt, hogy néha még óránként húsz kilométer erősségű szélben is kitartottam a
parancsnoki hídon.

Horváth szerette volna átpasszolni a megtisztelő, de kockázatos feladatot Zölderdőnek, fel is kereste
kabinjában. Az üzletkötő már a hajó első megingására beesett az ágya alá, itt fogadta a
kapitányhelyettes látogatását; mikor meghallotta, mit akarnak rábízni, nem volt hajlandó előjönni
biztonságos tartózkodási helyéről.

Horváth parancsnoki gyűlést hívott össze, mivel az egyszemélyi vezetést senki sem akarta vállalni,
elhatározták, hogy a hajót egy négytagú tanácskozó testület irányítja majd, a legfontosabb
kérdésekről szavazással döntenek, a szavazatok egyenlő megoszlása esetén a testület elnöke
határoz.

Közben kint az óceánon kitört a vihar. A fedélzeten tárolt árukat pillanatok alatt lesodorták a
hullámok, és használhatatlanná zúztak minden biztosító és irányító berendezést. A víz a vaslapokkal
fedett réseken is áradt a hajó belseje felé, és bár a Lakinger Béla zsebcirkálót egyelőre felszínen
tartotta a kéziszivattyúkat kezelő két öregasszony hősies munkája, a pusztulás nem lehetett kétséges
egyetlen képzett tengerész előtt sem, szerencse a bajban, hogy ilyenek nem akadtak a hajón.

A zsebcirkálót irányító tanácskozó testület úgy döntött, hogy mégis meg kell kísérelni
mentőcsónakok igénylését. A csónakokat megrendelő rádiógram szövegében már nem sikerült ily
könnyen egyértelmű megállapodásra jutniuk, végül csak az elnöklő Horváth szavazata döntött
amellett, hogy bekerüljön a szövegbe az „ez idő szerint” körülményhatározó kifejezés.

Ezután a hajópatkányok ügyét tárgyalták meg. A patkányok a vihar közeledtére előbújtak

rejtekhelyükről, kikezdték a hozzáférhetően tárolt élelmiszereket, sőt az embereknek is
nekitámadtak. Valaki azt javasolta, hogy méreggel vagy csapdával irtsák ki őket, de Horváth
leintette ezt a forrófejű javaslatot:

– Ez a kegyetlenség nem volna méltó a Lakinger Béla zsebcirkáló humanista szelleméhez. Meg kell
kísérelnünk a patkányok átnevelését. Zölderdő elvtárs, legyen szíves, fáradjon le a hajófenékbe, és
győzze meg a patkányokat eljárásuk helytelenségéről.

Zölderdő lement a hajófenék nagy raktárhelyiségébe, ahol a patkányok a félelemtől veszetten

szaladgáltak fel s alá. Fogaik még a sötétben is villogtak, nemcsak a ládákat rágták ki, de nekiestek
az oldalfalak deszkáinak is, a közvetlen pusztulás veszélyét idézve fel a hajóra. Zölderdő
megjelenésére megtorpantak és visszahúzódtak, egymás hátán össze-vissza csúszkálva, valóságos
élő hegyet alkottak. Az üzletkötő halkan köhintett, és beszélni kezdett:

– Kedves Barátaim!

Szeretném néhány percre igénybe venni a türelmüket olyan ügyben, amely meggyőződésem szerint
az önök számára sem lehet közömbös. Mint jól tudjuk, mindannyiunk élete a Hajótól függ, ő
biztosítja számunkra a legszükségesebbeket, viszonzásul szolgálnunk és védenünk kell. Ez a közös
sors testvériséget kell hogy teremtsen a Hajó lakosai között. – Felemelte a kezét. – Sajnos, a Hajó
korábbi tulajdonosainak intézkedései nyomán éles különbségek alakultak ki a Hajón élők között.
Például a kapitány nemcsak lényegesen jobb körülményeket élvezett, de nem is kérte ki az önök
tanácsát és véleményét a Hajó irányításával kapcsolatban. Önök tudják a legjobban, hogy mi
mindent megtettünk a különbségek felszámolására, soha nem zárkóztunk el az alulról, a
hajófenékből jövő kezdeményezések elől, és nem véletlenül tartottunk hozzáférhető helyen néhány
láda sózott húst. Készséggel elismerjük, hogy még nem értük el a teljes egyenlőséget, de ez
nemcsak rajtunk múlott. Számtalan kisméretű famalmot helyeztünk el a hajófenéken, amit egy-egy
patkány…

A patkányok dühösen morogtak, Zölderdő megértette, hogy nem szeretik, ha patkánynak hívják
őket, sietve módosított:

– …egy-egy kis hód könnyen elhajthatott volna. Ezek a malmok semmiféle gyakorlati haszonnal
nem jártak, szándékosan intéztük így, mert a kizsákmányolás jogosan sértette volna az önök
büszkeségét. Mégse lehet helyeselni az önök eljárását, hogy egyszerűen szétrágták a malmokat,
munka helyett megfúrják a pálinkáshordókat, egész nap isznak, és szidják a kapitányt. Tegyük félre
a problémákat békésebb időkre, a veszély óráiban a Hajó minden lakosát összefogásra szólítom fel.
Az önök munkájára is szükség van, ha csak egy korty sós vizet megisznak, már azzal is
megkönnyítik a szivattyúk munkáját. Tudom, hogy számíthatunk az önök segítségére. Mentsük meg
a Hajót, előre!

Zölderdő lelkesülten körülnézett, mikor egy patkány settenkedett oda hozzá, és beleharapott a
cipőjébe, a tűhegyes fogak átvágták a bőrt, és felsértették Zölderdő lábát. Az üzletkötő sántikálva
menekült biztonságosabb helyre.

Az általános pánikban csak egy ember volt tökéletesen boldog: Pichler Gyula, az egykori
főosztályvezető, akit a hajó annak idején egy szextáns helyett kapott. A fedélzeten maradt, a
főárbochoz kötözte magát, és gyönyörködött a hullámok pusztító csapásaiban.

– Most már megdöglenek – dünnyögte elégedetten, mikor egy szörnyű roham elsodorta a
parancsnoki hidat is –, most már biztosan megdöglenek.

Lehetetlen leírni Pichler bánatát, mikor meglátta, hogy a horizont szélén egy hajó tűnik fel, mely
esetleg segítséget nyújthat a zsebcirkálónak. Utolsó pillanatig reménykedett, hogy a hajó
megváltoztatja menetirányát és elkerüli őket, de az mind határozottabban közeledett a Lakinger
Béla felé.

A hajó – masszív építésű, erős motorú tengeri vontató – már a közvetlen közelükben járt, oldalán a
hullámok tajtékán keresztül is láthatóvá vált a neve: Solom Lebovics úszó dodzsem és ravatalozó.
Fedélzeti korlátja mellett ott állt maga Solom Lebovics. Már nyolcvanéves volt, vagy több is talán,
régies szabású, de kifogástalan raglánt, keménykalapot és kalocsnit viselt. Biccentett Pichler felé, és
megkérdezte:

– Nem óhajtanak vásárolni néhány vagon kenőszappant? Vagy esetleg szilvalekvárt?

A Lakinger Béla zsebcirkáló egy hasonszőrű, de nála erősebb ragadozó karmai közé került. A
Solom Lebovics szélcsendes időben csakugyan az úszó dodzsem, illetve ravatalozó feladatát töltötte
be, ezeket a szolgáltatásokat nagy transzparensek népszerűsítették: „A dodzsem a kockáztatni nem
szerető bátrak sportja, az összeütközések az életre készítenek fel”, illetve „Ne dobja a tengerbe
felesleges halottait, tömegkatasztrófánál kedvezményes árak”.

Ám, ha a teneriffai rádió nyugodt, napsütéses időt jelzett – ezt a bejelentést legkésőbb tizenkét órán
belül pokoli ciklon szokta követni –, a Solom Lebovics felöltötte valódi arcát. Bevonta a hirdetések
transzparenseit, raktárait megtöltötte a világ minden ócskásboltjából kiselejtezett, teljesen
használhatatlan árucikkekkel, és elindult a viharzóna felé.

Maga Lebovics, a tulajdonos, régies szabású, de kifogástalan raglánban, keménykalapban és

kalocsniban kiállt a korlát mellé, figyelte a dühöngő tengert. Ha egy elsüllyedéssel küszködő hajót
látott, megközelítette, és megvételre ajánlotta áruit. A hajó nem tehetett mást, mint hogy irtózatos
áron megvásárolta a bóvlikat, ennek fejében a Solom Lebovics kivontatta a veszélyes övezetből.

Ez az üzlet már több évtizede virágzott, Lebovics szakmai tekintélyéről elég legyen annyit
megemlíteni, hogy többször megválasztották a tengeri kereskedők becsületbírósága elnökének, de
Pichler Gyula még nem hallott sem a hajóról, sem a tulajdonosáról. A megdöbbenéstől mukkanni
sem tudott, hiába ismételte meg Lebovics a kérdést:

– Nem vennének át néhány vagon szilvalekvárt? Vagy esetleg kenőszappant?

Lebovics látta, hogy nem boldogul az árbochoz kötözött egykori főosztályvezetővel:

– Kérem, jöjjön fel egy tárgyalóképesebb ember!

Zölderdő felkapaszkodott a hajófenékből. Lebovics megemelte a kalapját, és hogy valamilyen

formában elkezdje a társalgást, beleordított a szócsőbe:

– Szép időnk van.

Zölderdő válaszolt valamit, de szavait elnyelte az őrjöngő vihar. Lebovics újra átkiáltott:

– Nem vennének át néhány vagon kenőszappant? Esetleg szilvalekvárt?

– Nincs szükségünk rá.

– Azt hiszem, elhamarkodottan ítél. Ha átveszik, szó lehetne arról, hogy a hajót nyugodtabb helyre
vontatnánk. Persze, ha nem kell a lekvár és a kenőszappan, akkor nem kell, viszont hadd legyen
szabad felajánlanom minden kényelemmel ellátott ravatalozónkat.

Zölderdő megértette a célzást:

– Rendben van, átvesszük a szilvalekvárt.

– Sajnos, csak a kenőszappannal egy tételben adhatjuk, ugyanis egy tévedés folytán össze van
keveredve, de a szappan elveszi a lekvár kellemetlen édeskés ízét, és kiválóan habzik.

– És mennyibe kerül?

Lebovics viszonylag tisztességes árat kért, alig ötszörösét annak, amennyiért az árukat külön-külön
meg lehetett volna vásárolni. Zölderdő hosszas vita után elérte, hogy az összeg egy részét
természetben egyenlíthesse ki, ugyanis a csabai kolbásznak már a maradéka is megromlott, de
mivel a leltárban szerepelt, nem lehetett kidobni, sőt két embernek állandóan locsolgatnia kellett,
hogy ne keletkezzen elszámolhatatlan súlyveszteség. Lebovics lemondóan legyintett.

– Jól van, majd kivárunk vele egy nagyobb tornádót.

Az üzletet megkötötték. Lebovics szigorúan ragaszkodott a szabályszerű formákhoz, a viharral nem

törődve aláírták a szerződést, és áthordták az árut a Lakinger Béla zsebcirkáló raktárába. A
hordókból kicsorduló keverék azonnal végzett a dühöngő patkányokkal.

Utána a Solom Lebovics kivontatta a kalózrádiót a veszélyes zónából. Nyugodtabb vizekre érve,
Lebovics meghívta magához a zsebcirkáló vezetőit:

– Legyen szerencsém vacsorára, kedves uraim! Nem szeretem a gyámoltalan üzletfeleket. A buta
ember rosszabb, mint a halott. El vagyok ragadtatva találékonyságuktól, ahogy a csabai kolbászt
rám sózták.

Lebovics az anyjával lakott együtt a hajón. Mikor vendégeit a tágas kajütbe vezette, az ajtó előtt
megigazította a sálját, és vastag kesztyűt húzott, mintha valamilyen körúti sétából térne vissza, de
így sem kerülhette el a száz évnél is idősebb öregasszony szemrehányásait:

– Már megint túl könnyen öltöztél, fiam, és milyen nyakkendő van rajtad!

– De mama, csak a kávéházban voltam a barátaimmal.

Az öregasszony a Lakinger Béla parancsnokaira mosolygott.

– Pá. A barátaid is megmondhatják, hogy te soha nem tudsz vigyázni magadra. Élhetetlen vagy,
nem szabadna mindig csak másokkal törődnöd. Az én fiam egy szívember. Látták maguk a verseit?
Van például egy gyönyörű költeménye, a sorok kezdőbetűit összeolvasva az jön ki, hogy: „Szeresd
felebarátodat, mint tenmagadat!”

– Mama, szeretném, ha adnál nekünk valami vacsorát.

Az öregasszony kitotyogott a konyhába, Lebovics a vendégeihez fordult:

– Arra kell kérnem az urakat, hogy anyám jelenlétében kerüljenek el minden olyan célzást, mely az
1914 utáni történelmi eseményekre vonatkozik. 1914-ben ugyanis, látva a feltartóztathatatlanul
bekövetkező világháborút, eladtam jó menetelű textil-nagykereskedésemet, az árából hajót
vásároltam, és megkezdtem jelenlegi üzletemet. Azóta a tengert járjuk, keveset érintkezünk
emberekkel, az ablakokat befestettem feketére, anyám úgy tudja, hogy egy szuterénban lakunk. Bár
anyám rendkívüli szellemi frisseségnek örvend, némely tekintetben sajátos képe van a világ
jelenlegi állásáról.

Közben Lebovics néni behozta a kaporszószos húst zsemlegombóccal.

– Mi újság a nagyvilágban? Ugye, nem lesz háború? Az Unió megakadályozza. Hátha még nem
gyilkolták volna meg azt a szegény amerikai elnököt, ő erős híve volt a békének.

A vendégek zavartan kérdezték:

– Honnan tetszik tudni Kennedyről?

– Ki az a Kennedy? Én Lincoln Ábrahámról beszélek.

Vacsora után az öregasszony leszedte az edényeket, felszolgálta a török kávét, és visszavonult

kötögetni a másik szobába:

– Beszélgess a barátaiddal, de ne mindig arról az örökös lóversenyről meg a nőkről, keressetek

valami tanulságosabb témát.
Lebovics őszinte rokonszenvvel kifaggatta a zsebcirkáló vezetőit küldetésük céljáról, megismerve a
tényeket, eltűnődött, hogy segíthetne vendégein:

– Az kétségtelen, hogy ilyen árukészlettel, mint a maguké, a nemzetközi vízi főútvonalaktól messze
eső területeket kell keresniük. Minden rosszban van valami jó, ez a környék, ahová a vihar kisodort
minket, megfelelőnek látszik. Jelenlegi helyzetünktől észak-északkeleti irányban tudnék néhány
szigetcsoportot ajánlani, melyeket a földrajzi szakkönyvek lakatlannak szoktak feltüntetni, holott
emberek élnek ott, mégpedig elég érdekes körülmények között. Ilyenek például az Abortusz-
szigetek, a Mikulás-szigetcsoport.

Lebovics a térképen is meghatározta a megnevezett földrajzi pontok fekvését, de közelebbi leírásra,

gyakorlati tanácsokra nem maradt ideje, mert egy besiető matróz jelentette, hogy a teneriffai rádió
éjféli híradásában hosszan tartó szélcsendes időt jósolt, tehát pár órán belül vihar várható. Lebovics
hosszan szorongatta vendégei kezét.

– Higgyék el, ha nem volna olyan elviselhetetlenül büdös az a húszezer pár kátránnyal leöntött
mexikói fülbevaló ott a hajófenéken, hogy már a szegény anyám is panaszkodik rá, semmi
körülmények között nem fosztanám meg magamat az önök társaságától. Így viszont megfelelő
vevőt kell keresnem rájuk – valahol a viharban.

Zölderdőék felálltak.

– Kérem, köszönjenek el az édesanyámtól.

Átszólt a szomszédba:

– Mama, a barátaim szeretnének elbúcsúzni tőled.

Lebovics néni előtotyogott, és ujjával tréfásan megfenyegette a kalózrádió vezetőit:

– Rossz fiúk! Biztosan lóversenyre mennek, vagy valami kasszírnőhöz a kávéházban, és az én

fiamat is elcsábítják magukkal.

Lebovics föltette keménykalapját.

– Igen, mama, ilyenkor jön össze a szokásos kompánia. Majd hozok neked Kuglert.

– Ó, fiam, ne szórd a pénzt kucséberekre.

Fent a fedélzeten elbúcsúzott a vendégeitől, elérzékenyülten rázogatta a kezüket:

– Higgyék el, ha fiatalabb volnék és kalandvágyó, én is visszatérnék magukkal Európába, de nekem

már ki kell tartanom ebben a kockázat nélküli, egyhangú taposómalomban. Találkozunk még,
uraim, az Isten megadja, hogy találkozzunk még!

A magyar üzletkötők nézték, hogy a Solom Lebovics elindul a vihar sötét centruma felé. Még
egyszer hallották az öregember furcsa torokhangját:

– Minden jót ezen a fehér világon!

A Mikulás-szigetcsoport
Mivel a vihar erősen megrongálta a zsebcirkálót, Plank Kelemen – aki a vihar elültével ismét átvette
a kapitányi posztot – úgy döntött, hogy a legközelebbi, Lebovics által megjelölt part felé veszik az
irányt, hosszú mérlegelés után az Abortusz-szigetekre esett a választás.

Pichler Gyula, aki alig tudott magához térni letargiájából, hogy a Lakinger Béla zsebcirkáló nem
pusztult el a viharban, bejelentette, nem kíván továbbmenni a hajóval. Épp egy kisebb korallsziget
közelében jártak, kérte, hogy itt rakják ki őt. Plank Kelemen teljesítette a kérését, élelmet, ivóvizet,
szerszámokat bocsátott Pichler rendelkezésére, és kilátásba helyezte, hogy hazafelé tartva eljönnek
érte.

Mikor az egykori főosztályvezető a korallsziget csúcsán állva eltűnt a szemük elől, Plank Kelemen
hálaadó misét celebrált, melyen vallási meggyőződésre való tekintet nélkül részt vett a hajó egész
személyzete.

A hajó parancsnokai végignéztek néhány földrajzi szakkönyvet és lexikont, hogy valami előzetes
tájékozódást szerezzenek, de úgy, ahogy Lebovics megmondta: még a legújabb kiadású munkák
sem tettek említést az Abortusz-szigetekről.

A napok teltek, és a várt szárazföldnek a szegélye sem mutatkozott a láthatáron, bár a

legszerényebb menetsebességet véve is alapul, már meg kellett volna érkezniük. Plank Kelemenben
felmerült a gyanú, hogy Lebovics tévútra vezette őket, vagy legjobb esetben pontatlanul határozta
meg a szigetek fekvését, mikor az árbockosárban ülő őrszem váratlanul felkiáltott:

– Föld! Föld!

És valóban, hamarosan feltűntek a szigetek körvonalai. Az első sziget csúcsán távolról is jól
kivehető hatalmas szobor állt, még az is látszott, hogy a figura, melyet ábrázol, olyan, mintha púpos
lenne.

– Mit gondol, Zölderdő – kérdezte Plank Kelemen –, kit ábrázol ez a púpos szobor?

Zölderdő sokáig nézett a látcsőbe:

– Szerintem ez egy Mikulás, és a hátán az a dudor nem púp, hanem puttony.

– Menjen innen a marhaságaival!

A hajó közben megközelítette a partot, egy hirtelen kanyar után egy öbölbe jutott, épp
szembefordult a szoborral, bebizonyosodott Zölderdő feltevése, a sziget csúcsán valóban egy
puttonyt hordozó gigantikus Mikulás állt. Ebből a körülményből viszont egyenesen adódott a
következtetés: a zsebcirkáló, melyről hiányzott a navigációs eszközök nagy része, eltévesztette a
kijelölt célpontot, az Abortusz-szigetek helyett a másik, Lebovics által ajánlott környékre vetődött:
a Mikulás-szigetcsoporthoz.

Az öböl, ahonnan a magyar üzletszerzők a szigetet figyelték, valaha kikötőül szolgált, erre vallott a
part menti kimélyített medersáv, melyben a hajók szabad mozgását sem sziklák, sem zátonyok nem
akadályozták, néhány megkopott vasalkotmány, melyek talán primitív rakodószerkezetek
maradványai lehettek, de emberek vagy civilizált élet nyomai nem mutatkoztak a parton.

Plank Kelemen zavartan köhécselt:

– Valakinek ki kellene menni körülnézni!

– Értem – mondta Zölderdő, és lemondóan indult a fürdőkádért.

Már a part menti sekély vízben evezett, mikor feltűntek egy hajdani országút négyzet alakú nagy
kövei, melyek a távoli tenger alól vezettek a sziget belseje felé. Bent, a szárazföldön az utat
eltakarta a homok, de ahol Zölderdő az út folytatását sejtve, sarkával feltúrta a talajt, újra
előbukkantak a szabályos négyzetek. Körbejárta a hatalmas, fémből öntött Mikulás-szobrot,
melynek lábánál néhány elszáradt virágkoszorú hevert, majd befelé indult, úgy találta, viszonylag a
legbiztonságosabb, ha az egykori országút vonalát követi.

Már a dzsungelt bevezető süppedékeny, bokros területre ért, latolgatva, hogy továbbmenjen-e,
amikor körülnézett, és azt hitte, káprázik a szeme. Alig húsz-huszonöt méterre, sűrűn összenőtt
kúszógyökerek, megfeketedett lombú, törpe pálmák, keringő moszkitórajok között váratlanul egy
vendéglő kivilágított cégtábláját látta meg. Csodálkozása csak fokozódott, mikor kiderült, hogy a
firmát magyarul szövegezték meg:

„Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be!

Vendéglő a régi jó Piroskához.
Fajborok, fajsörök, fajkókusztejek.
Dohányneműk trafikáron.
A tulaj maga főz.
Mai ételajánlatunk: abádszalóki kocsispecsenye.”

Az utolsó apró betűs sortól pedig valósággal elakadt Zölderdő szívverése, jóllehet ebben a sorban
mindössze három szó állt:

„Cégtulajdonos: Lakinger Béla.”

Az üzletkötő erre a névre habozás nélkül a mocsárba vetette magát, áttört a víz felszínét borító, sűrű
élő szövedéken, kiérve a mocsárból, felkapaszkodott a vendéglő előtti szabad kis térségbe.

A bejáratnál – valószínűleg tévedésből – fordítva állították fel a vendégeket köszöntő díszkaput, a

közeledőt a „Viszontlátásra” felirat fogadta. Zölderdő benézett az előtérbe: alig különbözött egy
átlagos magyar vendéglő kerthelyiségétől, legfeljebb annyiban, hogy a téglából rakott tűzhely fölött
antilopgulyás rotyogott a bográcsban, és cigányzene helyett egy kis vízesés energiájával hajtott
verkli szólt. Szállt a dal a trópusi éjszakában, a szikrázó Dél Keresztje alatt:

„Ágyúcsövön írom ezt a tábori lapot,

könnyeiddel öntözöd, hogyha megkapod…”

A piros-fehér-zöldre festett léckerítésen túl érdeklődő fekete kazuárok hallgatták a zenét, néha –
pontosan követve az ellenpont tanának előírásait – dallamosan közbe-közbeüvöltöttek.
Az asztalok szabályszerűen meg voltak terítve, de a kerthelyiségben egyetlen vendég sem ült, és
kiszolgáló személyzet sem mutatkozott. Zölderdő egy kanállal megkoccintotta a poharat, mire a
vendéglő belsejéből néhány rövid géppisztolysorozatot lőttek ki, csak azután bukkant fel egy
méltóságteljes tartású, de az alkoholmérgezés határain messze túl járó, kopasz, kövér pincér.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan kisegítette az asztal alól Zölderdőt –, azt hittem, valami vadállat
játszik az eszcájgokkal, és ez az utolsó teljes készletem. Kissé el vagyok szokva a vendégektől.

– Miért? Mikor járt itt az utolsó vendég?

– Hányadika van ma?

– Május kilenc.

– Akkor még nincs öt éve. – Gyorsan kiöntötte a teli hamutartót. – Még nem jutott időm, hogy
rendbe hozzam az asztalokat. Mivel szolgálhatok? Van friss idei csapolású baksörünk, vagy inkább
enni parancsol valamit?

– Legyen szíves, küldje ide Lakinger Béla urat.

A pincér enyhén kihúzta magát:

– Lakinger Béla vagyok, vagy ha ez többet mond önnek: az abádszalóki hős.

Zölderdő a megdöbbenéstől sokáig nem tudott szóhoz jutni, csak nehezen nyögte ki:

– Tudja, hogy önről otthon számos intézmény, sőt hajó is van elnevezve?

– Ebben nincs semmi különös, uram. Nem véletlenül vagyok én az abádszalóki hős.

– Ne haragudjon, ha megkérdezem, de milyen hőstettet vitt ön véghez Abádszalókon?

Lakinger neheztelően vonta össze a szemöldökét:

– Ön pallérozott embernek tartja magát, és ezt nem tudja?

– Bevallom, hogy nem.

– Ez elég szomorú uram, az én számomra is.

– A maga számára? Miért?

– Mert abban reménykedtem, hogy öntől végre felvilágosítást kapok: mit csináltam én valaha azon
az átkozott Abádszalókon?

Zölderdő elhűlve nézett a pincérre:

– Maga sem tudja?

–Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még rémlett valami, de aztán az üzlet, az a rengeteg gond; kiment a
fejemből.
– De hát valamire csak emlékszik?

– Mintha valami tűzzel lett volna kapcsolatban.

– Csatában vett részt?

– Csatában? Lehet, de az is előfordulhatott, hogy a tűzoltóknak vettem egy új slagot. Önfeláldozó és

könnyelmű ember voltam, minden kitellett tőlem. – Töprengve gyűrögette az arcát. – De lehet, hogy
nem tűz volt, hanem víz, vagy valami veszett kutyát fékeztem meg. Nem tudom.

– És egyáltalán mi a bizonyítéka, hogy maga az abádszalóki hős?

Lakinger egy cédulát vett elő:

– Nyugdíjat kapok az államtól ezen a címen. Az állam pedig nem téved, uram.

– És az állam honnan tudja?

– Én mondtam nekik, uram.

Zölderdő feladta a harcot a részeg pincérrel, elgondolkozva sóhajtott:

– Nem tudom, Lakinger úr, nem volna-e nagy szerencse a világ számára, ha éppilyen keveset tudna
a többi hősének tetteiről is.

Zölderdő evett egy abádszalóki kocsispecsenyét, vacsora után megkérte Lakingert, mondja el a
Mikulás-szigetcsoport történetét.

– Abban az időben, mikor én véghezvittem Abádszalókon most már úgy látszik, örökre homályban
maradó hőstettemet…

– Vagyis mikor?

– Erre véletlenül pontosan emlékszem, uram: az 1910-es vagy 20-as, esetleg a 30-as években.
Mondom, ezekben az időkben a Mikulás-szigetcsoport még semmiben sem különbözött a többi
atlanti-óceáni angol gyarmattól, talán csak nyomor tekintetében múlta felül őket. A Mikulás-
szigetcsoporton – akkor még Sir Warren Hastings nevét viselte – tizenkét év volt az átlagos életkor.
A szigetlakók, mint a trópusokon élő emberek általában, már igen korán kifejlődtek: hétéves
korukban beálltak dolgozni a gyarmat urainak sóbányáiba, nyolcévesen házasságot kötöttek,
gyerekeket hoztak a világra, és meghaltak, a szigeteken csak mutatóban lehetett látni egy-egy
tizenöt éves aggastyánt.

Bár, mint mondom, a néhány év alatt egy felnőtt ember egész életét végigélték a szerencsétlen
bennszülöttek, mindvégig megőrizték alapvető gyermekded gondolkodásukat. A tökből kivájt,
gyertyával megvilágított régi istenek helyett a katolikus vallást kényszerítették rájuk, de ők nem
hittek a Megváltóban – ehhez gondolom előbb a megváltásban kellett volna hinniük –, és rajzaikon
a túlvilágot egy valamivel nagyobb sóbányaként ábrázolták. Csak a jóságos, piros palástú, ősz
Mikulás talált utat szívükhöz és primitív fantáziájukhoz, őhozzá imádkoztak esténként a pálmafák
alá vetett vackaikon, tőle kértek enyhülést a testüket elborító, kirepedt, sós sebeikre.
Én ebben az időben már megnyitottam vendéglőmet a Sir Warren Hastings-szigetcsoporton, előbb a
„Zöld Vadász”-hoz, majd a „Régi jó Piroská”-hoz címezve, s láttam kivirágozni a titkos Mikulás-
kultuszt. Bárhogy üldözték is ezt a legendát a gyarmat urai, a szigeteket szinte ellepték az egykori
jóságos püspök festett és faragott képmásai.

Egyik évben, december 6-án, tehát éppen Mikulás napján, egy néhány hajóból álló flotta jelent meg
a Sir Warren Hastings-szigetek partjai előtt. Feltűnésük megmagyarázhatatlan volt, a
szigetcsoportot ugyanis minden irányba felállított vízi megfigyelők őrizték, és egyikük sem jelezte
közeledésüket, hajlok arra a feltevésre, hogy a tenger alól jöttek, körülbelül abból az irányból, ahol
most a nagy országút kockakövei elvesznek a víz alatt.

A flottát alkotó hajókat mintha múzeumokból szedték volna össze, akadt köztük két középkori
vitorlás, egyikük a Santa Maria, a másikuk a Mayflower nevet viselte, de a viszonylag
legmodernebb egység is még az első világháború előtti időkből származott, oldalán csak nehezen
lehetett kiolvasni a cirill betűket: Knyaz Patyomkin.

A parti őrség dermedten figyelte a Sir Warren Hastings-szigetek felé úszó világtörténelmi
szemelvényeket, megpróbálták a dolgot tréfásan felfogni, egyesek mintha emlékeztek is volna
valami tengeri vándorkarneválra, melyen hasonló régi hajók szoktak részt venni.

A flotta tehát akadályok nélkül folytatta útját. A hajók partközelbe érve váratlanul oldalt fordultak,
a lőrésekről lehullt az álcázó takaró, és a régi és még régebbi fegyverek egyetlen pontos össztüzet
adtak. Több lövésre már aligha lettek volna képesek, az ágyúk csöve ugyanis szétnyílt, akár a
tubarózsa, de nem is volt rá szükség, mert az összes parti védőerődítmény romokban hevert.

Én megfigyelőpontomról – a bádogpult alól, fejemen egy rohamsisaknál jóval megbízhatóbb

pezsgősvödörrel – kiválóan tudtam követni az események alakulását. Mint ahogy fel is tételeztem a
hadművészet előírásai szerint: a sortűz után a hajók legénysége megrohamozta a partot, az élen egy
kopasz, fekete egyenruhás tiszt, a Gestápó Müller futott. Ezen nem volt mit csodálkozni, az afrikai
földrészen bárhol került sor erőszakos katonai cselekményekre, mindet a Gestápó Müller, az
egykori Obersturmbannführer vezette. Akciói mindig áttörtek, kivéve azokat az eseteket, amikor az
ellenség menet közben lefizette Müllert, akkor villámgyorsan átállt, és visszaverte saját támadását.

Mondom, a parancsnok személyén nem lepődtem meg, annál jobban megdöbbentettek viszont a
rohamalakulatok. A Gestápó Müller mögött a már megszokott francia, belga, kongói, illetve
portugál, nagy néha angol zsoldosok helyett piros palástot viselő, ősz szakállú férfiak igyekeztek a
part felé. Futás közben egyik kezükkel rázkódó puttonyukat tartották, másikban pedig aranyozott
pásztorbotjukat szegezték rohamra. Számuk mintegy kétezerre volt tehető, a rengeteg piros palásttól
valósággal forrt a tenger.

A parti őrség maradványai összeszedték magukat a tűzcsapás után, és hevenyészett védőállásokat

kialakítva, megpróbálták feltartóztatni a támadást. A rohamozó Mikulások vállukhoz kapták a
pásztorbotjukat, kiderült, hogy kiváló automata fegyverek, és pontos lövésekkel törték meg az
ellenállást.

Mikor az őrség utolsó embere is holtan feküdt a parti fövenyben, arra számítottam, hogy a támadók
levetik megtévesztés céljából magukra öltött szakállukat, piros palástjukat és puttonyukat, és alóla
majd felbukkan valamelyik ismerős nagyhatalom egyenruhája, de a legnagyobb megdöbbenésemre
ezek a Mikulások valódi Mikulások voltak.

Meghallgatásra talált tehát a bennszülöttek hosszú nemzedékeinek fohásza: eljött a Mikulás – sőt
nem is egy Mikulás, hanem mindjárt kétezer –, és megszabadították a szigetet kegyetlen uraitól.
Ennek magam is örültem, bár parányi rossz szájízt hagyott bennem hátra, hogy ezt az akciót is a
Gestápó Müller vezette, és a pásztorbotok túlságosan is precíz automata lőfegyvereknek
bizonyultak. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgy látszik, a XX. században már a Mikulások sem
nélkülözhetik ezeket a segédeszközöket.

A partraszállás helyén és emlékére emelték később a sziget csúcsán álló Mikulás-szobrot, mely
bizonyára az ön figyelmét sem kerülte el. A nagy változást lerögzítő jelként a Sir Warren Hastings-
szigeteket át is keresztelték Mikulás-szigetcsoportra. De térjünk vissza a partraszállás első óráira.

A bennszülöttek leborultak a Mikulások előtt, akik magukhoz emelték, és szaloncukorral,

ajándékokkal árasztották el őket. Gyerekdalok szálltak a sziget fölött, és hogy az ünnepi hangulat
teljes legyen, megindult a hóesés.

A hajók itt maradtak az öbölben – szándékuk szerint örökre, akár a Mikulások –, csak egy
motorcsónak ment el, a Gestápó Müller vitte magával, akinek valahol egy puccsot kellett sürgősen
kirobbantania és levernie is, mivel mind a két fél előre megfizette. Az Obersturmbannführer
benyújtotta a számlát a Mikulásoknak – utolsó tételként a hóesést előidéző szénsav ára szerepelt –,
és távozás előtt még egyszer felajánlotta jövőbeni szolgálatait. A Mikulások bólogattak, de alig
tudták elrejteni megvető mosolyukat, és a Gestápó Müller hátrahagyott névjegyét ezer darabra tépve
a szemétbe dobták.

Gyönyörű időszak köszöntött a Mikulás-szigetekre. A naptárt megállították, ezentúl minden nap

december 6. volt. A sóbányákat bezárták, lejárati helyét felszántották, és cukorral szórták be, hogy a
gyűlölt ásvány emlékét is eltöröljék, a perecekről is letiltották a sót, nem is szólva az olyan
közmondásokról: „Ezek sem sok sót esznek meg együtt”, vagy „A munka az élet sója”. Az
óvodákból pedig száműzték a „sós húst sütsz kis szűcs” mondókát. A sóbányászat helyett
lendületesen kifejlesztették a sziget eddig elhanyagolt szaloncukoriparát, és felépítették ezt a nagy
kockaköves utat, mely ugyan sehonnan sehova sem vezetett, és közlekedési célokat sem szolgált, de
impozáns méreteivel alkalmas volt rá, hogy a szigetlakókat öntudattal és nemzeti büszkeséggel
töltse el.

A Mikulások minden délben kiosztották a napi szaloncukor-, dió-, mogyoró- és mazsolaszőlő-

adagot – szigorúan ügyelve, nehogy valaki egy szemmel többet vagy kevesebbet kapjon. A sok
édesség hatására a szigetlakók megerősödtek, az átlag életkor tizenkét évről lassan húsz, majd
harminc év fölé emelkedett.

Az utakon, illetve otthon, a családon belül halálbüntetés terhe mellett tiltva volt minden veszekedés,
ugyanígy az abszolút egyenlőség bármilyen megsértése. A Mikulások gondos felmérések alapján
megállapították a legkívánatosabb pulzusszámot, és mindenki köteles volt ehhez alkalmazkodva
beszabályoztatni a vérnyomását.

Az idő múlásával azonban a bennszülöttek unni kezdték ezt az egyformaságot. Először az egyhangú
táplálkozás ellen lázadoztak, sós és savanyú ételeket kértek, a Mikulások, ha tudták volna, sem
teljesíthették kívánságukat alapelveik megsértése nélkül. A bennszülöttek nehezen nyelték le ezt a
méltánytalanságot, és ezentúl sokkal kevesebb meggyőződéssel énekelték december hatodikán –
tehát a Mikulás-szigeteken mindennap – szokásos gyerekdalokat.

Az igazi botrány sem váratott magára. A pálmafákon kezdtek feltünedezni a krampuszokat ábrázoló
faragások, Mikulásokat gúnyoló szövegekkel. Magam is láttam, mikor óvatlan pillanatokban a
bennszülöttek beleköpködtek a Mikulások levetett süvegébe, végül is a dolgok odáig fajultak, hogy
ismeretlen tettesek lángcsóvát vetettek a Központi Szaloncukor Gyárra, az épületet alig lehetett
megmenteni a teljes leégéstől.
A Mikulások megdöbbenve és értetlenül álltak a jelenség előtt, fogalmuk sem volt, hasonló esetben
milyen rendszabályokhoz kell nyúlni. Szerencsére a Mikulás-szigeteken csak tízévenként egyszer
szedték össze a szemetet – ennyi idő után a por már leülepszik, és nem rongálja a köztisztasági
munkások egészségét –, így az egyik régi kupacból elő lehetett keresni a Gestápó Müller széttépett
névjegyét.

A szigetlakók azonban tudomást szereztek erről a tervről, összeszedték családi, törzsi ékszereiket,
egy küldöttség a Gestápó Müller elé utazott, és ajánlatukkal túllicitálták a Mikulások által
felajánlott összeget.

Müller az általános Mikulás-ellenes felkelés élére állt, véres napok következtek a szigetcsoport
történetében. A világtörténelem egyéb megváltóihoz hasonlóan a Mikulások is jobban tudtak
küzdeni a megváltandók ellen, mint értük, amilyen tehetetlenek voltak a békében, olyan bátran
harcoltak a háborúban.

A bennszülött holttestek hekatombái halmozódtak fel, míg egy-egy piros palástos, ősz szakállú
katona kiejtette a kezéből ismétlő rendszerű automata pásztorbotját, és elterült a földön, puttonyából
kiszóródott a szaloncukor, dió, mogyoró és mazsolaszőlő.

A véres harcokban leküzdötték magukat a tengerpartig, a maradék néhány Mikulás itt felszállt a
Santa Mariá-ra, a Mayflower-re, a Knyaz Patyomkin-ra, és örökre elhagyták a róluk elnevezett
szigeteket.

Fort Saint Mikulás

Másnap reggel Lakinger Béla kitette a táblát a vendéglő kapujába:

„Üzememet szakmaközi megállapodás alapján ... napokon zárva tartom” – a kipontozott részre
mindig azt a napot írta be, mikor az előző este berúgott, vagy más egyéb ok miatt nem volt kedve
dolgozni – és Zölderdőt kalauzolva, elindult a főváros, Fort Saint Mikulás felé vezető úton.

Oldalt, ameddig csak elláttak, mindent benőtt a dzsungel sűrű burjánzása, ezért inkább az egykori
országutat térdig elborító homokkal küszködtek. Az előrehaladás itt is nagy nehézségekkel járt,
mert a szegélyező fákra hurkolódó kúszónövények áthatolhatatlan mennyezetet alkottak az út fölött,
a szinte éjszakai homályban minden lépésnél külön támasztékot kellett keresni a lábuknak.

Negyedóránként lihegve megálltak, egyik pihenőjüknél Zölderdő észrevette, hogy a kilométerkövet

valaki gyakorlatlan mozdulatokkal szoborrá faragta, és valamit írt az aljára, a torz arányok ellenére
is fel lehetett ismerni, hogy egy Mikulást ábrázol.

– Ez még a Mikulások műve?

– Nem, mostanában csinálhatta valaki. Ez a felirat is azt jelenti: „A Mikulások még visszatérnek.”

– Ki csinálhatta ezt?

– Vannak, akik sohasem felejtik el a Mikulások uralmát. A gyengék és öregek, akiket a felfalatástól
mentettek meg, az egyenlőség hívei, valamint azok, akiket a Mikulások taníttattak, és különféle
állásokba helyeztek. Annak idején mindannyian részt vettek a Mikulás-ellenes felkelésben, és
átkozták az államot, éveknek kellett eltelni, amíg megértették, hogy számukra bármilyen
államforma jobb az erőszak szabadságánál, amely az állam bukása után következett. Hivatalosan
újra és újra ledöntik a sziget csúcsán álló szobrot, de a Mikulások titkos hívei újra és újra felállítják,
és titokban virágfüzéreket visznek ki a lábaihoz. Gyakran látom őket, amint a parton állnak, széttárt
ujjaikat a homlokukra szorítva figyelik a tengert, hogy nem tűnnek-e fel újra a régi nagy szabadság
hajói: a Santa Maria, a Mayflower és a Knyaz Patyomkin.

Mintegy nyolc kilométeres gyaloglás után ritkulni kezdtek az út fölött a kúszónövények kötegei,
fokozatosan kivilágosodott. Távolban egy város körvonalai tűntek fel, Zölderdő csodálkozva látta,
hogy Fort Saint Mikulást mintegy hat méter magasságban átlátszó, rózsaszín dobozok áradata
borítja, csak néhány magasabb épület, feltehetőleg templomok és gyárak tornyai állnak ki belőle.

Ha a nap rásütött erre a tömkelegre, a dobozok vastag rétege alatt, akár egy homályos üveglapon
keresztül látszottak a régi város egymást derékszögben metsző utcái, sőt az elhagyatott piros
villamosok és üres üzletek is. A négy dobozgyár kapuján lassú, de észrevehető vonulatban
áramlottak ki a további dobozok.

– Igen – mondta elgondolkozva Lakinger Béla –, mikor kitört a felkelés, a munkások kitódultak az
utcára, és senki sem törődött azzal, hogy le kellene állítani a futószalagokat. Mire viszont a harcok
véget értek, a gépsorok annyi műanyag dobozt termeltek, hogy a munkások nem juthattak vissza
tőlük a gyárakba. Felgyújtani pedig nem lehetett, mert a dobozok olyan gyúlékonyak, hogy a tűz
még a dzsungelek mocsarait is lángra lobbantaná.

– És miért kellett annyi doboz?

– A Mikulások adtak a csomagolásra. A szaloncukron kívül is mindent műanyagba pakoltak, az

ellenük folytatott propaganda egyik fő harci jelszava volt: „A Mikulás-uralom nem más, mint
gyarmati elnyomás tetszetős műanyag csomagolásban.” Aztán, amint látja, a dobozok végeztek a
várossal, sőt belegondolva a távolabbi jövőbe: az egész sziget halálra van ítélve, ugyanis a gépsorok
mellett mérhetetlen mennyiségű alapanyagot halmoztak fel.

– És a bennszülöttek most hol laknak?

– Túl a városon, az egykori szaloncukorraktárakban. Ha óhajtja, felkereshetjük őket.

A hangárszerű, hatalmas termekben sok ezer rongyos bennszülött zsúfolódott össze. A közösségben
teljes terror uralkodott, az erősebb bennszülöttek fehér pontokat festettek gyengébb társaikra, és
dominóztak velük. Lakinger megjelenésére a játék abbamaradt.

– A „Régi jó Piroska” – mondták, és csettintettek a nyelvükkel.

– Hol van a fővarázsló?

– Ott a sarokban javítja a hátizsákját.

A fővarázsló – tekintélyes öregember, aki a füléből kiálló, hosszú szőrszálakra díszes masnit kötött
– abbahagyta csehszlovák eredetű, nádfonattal ellátott hátizsákjának javítását, és csendet parancsolt.
Felismerve, hogy a vendégek közül Zölderdő a jelentősebb személy, őhozzá fordult, Lakinger
tevékenysége a tolmácsolásra szorítkozott.

– Azt kérdezi, maga-e a hajó kapitánya?

– Nem, én csak beosztott vagyok.

– Akkor adja ide az útijelentését, aláírja, hogy maga megkaphassa a napidíját és a kiszállási pénzt,
de tárgyalni csak a kapitánnyal hajlandó.

Zölderdő megvakarta a fejét.

– Ahogy én a kapitányomat ismerem, nem fog ilyen utakon végigkínlódni nyolc kilométert. Kérje
meg az öregurat, hogy jöjjön el velünk a hajóra.

A fővarázsló bólintott.

– Kérem a Jaguáromat!

Az egyik sarokból előhozták gyaloghintóját, amely valóban jaguárfejjel volt díszítve és jaguárbőrrel
bevonva, de a feneke már rég leszakadt, úgyhogy az utasnak gyalogolnia kellett benne. Mégis,
ahogy a fővarázsló felvette csehszlovák eredetű, nádfonattal ellátott turistahátizsákját, és beállt a
keretlécek közé, az nem nélkülözte a méltóság egy árnyalatát.

Plank Kelemen és a zsebcirkáló egész személyzete aggódva várta Zölderdő visszatérését, mégis
megdöbbentek, mikor észrevették, hogy a hajó felé közeledő ismerős fürdőkádban az üzletkötőn
kívül még hat személy foglal helyet.

Igyekeztek megfelelő formaságokat teremteni a fogadáshoz, piros szőnyeget terítettek végig a

fedélzeten, mely megnyerte az öreg fővarázsló tetszését.

– Köszönöm – mondta, összetekerte, és elégedett mosollyal a hóna alá fogta, magával vitte a
kapitányi fülkébe, a tárgyalások színhelyére is.

A tárgyalást egy derűs közjáték előzte meg. A fővarázsló az iránt érdeklődött, milyen
államformában él az az ország, melyet a Lakinger Béla zsebcirkáló képvisel. Plank Kelemen
aggódva fordult a beosztottjához.

– Mit gondol, Zölderdő, hallhatott már rólunk valamit?

Zölderdő széttárta a karját:

– Nem tudom, de talán célszerű lenne azt felelni, hogy „na, nem éppen kapitalizmusban”. Ez nem
hamisítja meg a lényeget, és bizalmat kelt.

A fővarázsló bólintott a válaszra, és sokáig keresgélt a hátizsákjában. Végül is flamingótoll-

gyűjteményéből egy pirosat emelt ki, és lojalitása jeléül a hajába tűzte.

A tárgyalásokat Plank Kelemen vezette be, mondatait sűrűn átszőtték a primitív egyházak
legendáiból vett fordulatok.

– A Nagy Fehér Manitu küldött minket – mondta többek között, megfeledkezve, hogy nem
indiánokkal tárgyal –, hétszázszor hétszáz lótuszvirág nyílt ki és hervadt el, míg ideértünk. Az út és
erény ajándékait hoztuk el nektek, testvérek, a béke tömlőit sóval és kenyérrel.

A fővarázsló kivárta a bevezető végét, majd szerény, de öntudatos hangon beszélni kezdett:
– Nem véletlenül említi meg Karl Marx a „Louis Bonaparte brumaire 18-ájá”-ban, hogy nem lehet
szabad az a nép, mely másokat elnyom. Ezt a tézist egészítette ki tavaly a római Gramsci Intézetben
tartott nemzetközi plenáris konferencia egyik megállapítása, miszerint a fejlettebb szocialista
országok és a gyarmati népek közötti kapcsolatok különféle formáit mindig a konkrét körülmények
döntik el. Gondolom, ennyi elég, de ha szükséges, idézhetem a renegát Kautsky, Plehanov vagy az
önök Buchinger Manójának ez irányú kijelentéseit is.

Elhallgatott, és sokat jelentően hunyorgott a hajó parancsnokaira, akik alig tudtak magukhoz térni a
fővarázsló szózuhataga után. Plank Kelemen a tolmácshoz fordult:

– Legyen szíves, kérdezze meg tőle, hogy valójában hová akar kilyukadni?

A fővarázsló következő kérdése rövid volt, de ünnepélyes:

– Az önök hazájának nincs-e szüksége egy gyarmatra? – Felemelte a kezét. – A félreértések

elkerülése végett közlöm, hogy ezt az ajánlatot nem a magam szakállára teszem, hanem a Mikulás-
szigetek nagy állami főszakállára, mely központi templomunk díszhelyén lóg. Egyébként nem önök
az elsők, akiknek megpróbálom eladni a szigetcsoportunkat. – Felmutatott egy érmet. – Tavaly
tüntettek ki az „érdemes hazaáruló” címmel.

Az ajánlat általános elképedést váltott ki a magyar üzletkötők táborában:

– Egy magyar gyarmat? Most, 1968-ban? Minek? – Plank legyintett:

– Nevetséges, kérem, mondja meg neki, hogy ilyen sületlenségről nem vagyunk hajlandók
tárgyalni. Lakinger zavarba jött:

– Nem tudom, hogy van a nyelvükön: „sületlenség”. Kovásztalan kenyér vagy macesz jó lesz
helyette?

Zölderdő próbálta elemezni és menteni a helyzetet:

– Ne utasítsuk vissza elhamarkodva. Gondoljunk például arra, hogy már hónapok óta úton vagyunk,
de eddig még alig tudtunk valamit eladni. A Mikulás-szigetcsoport viszont valószínűleg korlátlan
felvevő piacként szolgálna. Most már csak az a kérdés, hogy ők mit adnának az áruinkért.

Mikor lefordították a kérdést, a fővarázsló szélesen elmosolyodott, bal karját jobb karjának
közepére helyezte, és jobb karját többször erőteljesen behajlította. Lakinger látható zavarral
küszködött, hogy tolmácsolja ezt a választ:

– A fővarázsló nem körvonalazza pontosan, milyen fizetési eszközöket és módozatokat kíván

számításba venni.

Az öregember félbeszakította a tolmácsot, követelte, hogy szó szerint adja vissza a kijelentéseit:

– Ha fizetni akarnánk, nem vártunk volna önökre. Amerikának is eladhattuk volna a szigeteket.

Az elfajult vitát a pincér érkezése szakította félbe, feketekávét szolgált fel. A fővarázsló megitta a
kávét, a csészét, a kiskanalat és a cukortartót hátizsákjába tette, majd várakozva nézett a magyar
üzletkötőkre.

– Elnézést, hogy egyszerű vendéglős létemre beleavatkozom egy ilyen nagy horderejű ügybe – szólt
közbe Lakinger Béla –, de talán nem kellene szó szerint venni a fővarázsló válaszát. Ha mást nem,
de műanyag dobozokat a Mikulás-szigetek korlátlan mennyiségben tudna szállítani. Ezen a téren az
önök ipara le lehet maradva, mert úgy értesültem, hogy a dobozolt áru aránytalanul többe kerül,
mint az ömlesztett.

Plank Kelemen azonban le akarta zárni a vitát:

– Mondja meg a fővarázsló úrnak, hogy a kérdés bonyolultabb, semhogy mi önállóan

határozhatnánk. Útbaigazítást fogunk kérni felettes szerveinktől, és majd értesítjük az eredményről.

Az öregember szélesen mosolyogva mondott valamit Lakinger Bélának:

– A fővarázsló beleegyezik, és elfogadja a meghívást, hogy a válasz megérkezéséig a hajó

vendégének tekintse magát. Ad egy gyakorlati tanácsot is. A jelentésben, melyet beterjesztenek
feletteseikhez, szerepeljen a következő szempont: a Mikulás-szigeteken létesítendő magyar kolónia
minden vezetőjét az anyaország küldené ki.

– Ez milyen előnyökkel jár?

– A magyar kormánynak módjában állna számos sértődött állampolgárát kiengesztelni. Mivel a

szigeteken sem minisztériumok, sem kórházak, sem bankok nem működnek, semmi sem korlátozza
a kinevezhető miniszterek, főorvosok és üzletvezetők vagy bármilyen más egyéb vezetők számát.

A felterjesztésre meglepő gyorsan megérkezett a válasz Budapestről:

„Kerül, amibe kerül, ajánlatot azonnal elfogadni!”

Egy magyar gyarmat

Hamarosan megérkezett Budapestről az a rádiógram is, mely a részletesebb utasításokat tartalmazta.

Az alkotmányjavaslat szerint a Mikulás-szigetcsoport államszövetségre lépne a Magyar
Népköztársasággal, és ezzel kapcsolatban a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság”-ra
változtatja a nevét. Államformája – mivel az anyaország nem óhajtott mélyreható változtatásokat
eszközölni a status quóban – a demokratikus kannibalizmus, lobogója: piros-fehér-zöld-pepita,
pénzneme: az adópengő – a magyar Állami Pénzjegynyomda ugyanis ebből a pénzfajtából jelentős
elfekvő készletekkel rendelkezett.

A fővarázsló néhány módosítást terjesztett elő. Az esetleg feltámadó nacionalizmus levezetésére

beiktatták, hogy a magyar megbízottakon kívül csak az kaphat állami hivatalt, aki igazolni tudja,
hogy mind a négy nagyszülője a Mikulás-szigeteken született, és előírásos módon tudja eltáncolni a
nemzeti „Moszkitócsalogató” táncot. A fővarázsló magát sem hagyta ki, ragaszkodott hozzá, hogy
külön cikkely rögzítse: a köztársasági elnöknek jogában áll másodállásban hátizsákjavítást vagy
fonalmentést vállalni.

Takarékossági okokból a Lakinger Béla zsebcirkáló parancsnoki karát bízták meg az új államrend
alapjainak lerakásával. Először az ünnepélyes ceremóniákra került a sor, melyeken a szigetcsoportot
a fővarázsló képviselte.

A „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaságot” a kapitányi fülke ablakából kiáltották ki, egyenesen

ki a partra. A kiáltásra két teknősbéka felemelte a fejét, aztán látva, hogy nem történt semmi, tovább
ballagott. Este hétszemélyes nagy díszvacsorát adtak a „Régi jó Piroskához” címzett vendéglő
összes udvarán, másnap reggel pedig alkotmányozó expedíció indult az ország belsejébe.
Elöl haladtak a teherhordók az ajándéknak szánt bádog úszónadrágokkal, macska alakú
vérnyomásmérőkkel és egy kád kenőszappanos szilvalekvárral a fővarázsló ellenségei számára,
utána jött a küldöttség többi tagja. A menetet a jaguárbőrrel bevont gyaloghintó zárta le, melynek
keretlécei között a fővarázsló és a díszvendég Plank Kelemen gyalogolt egymás mellett. A kapitány
érdeklődéssel figyelte a környéket.

– Hogy hívják ezt a dombot?

– „Erkölcsi Magaslat”-nak: ha a Mikulások nagyon meg voltak elégedve valakinek az erényeivel,

vagy hőstettet hajtott végre, ide küldték fel. Egyszer én is felkerültem, mert életem kockáztatásával
eloltottam a tüzet egy öregasszony kunyhójában. Átkozott unalmas hely ez az „Erkölcsi Magaslat”,
puszta, kopár vidék, sehol egy bokor. Nem elég, hogy az embert mindenünnen látják, tehát a fülét
se mozdíthatja meg, mert nem illik a hely szelleméhez, hanem még egy tükröt is rászereltek a
kitüntetettek orrára, hogy ő is kénytelen legyen bámulni saját magát. Amikor lejöttem, dühömben
felgyújtottam az öregasszony kunyhóját.

– Most mi működik a helyén?

– Büntetőtelep apagyilkosok számára, a bánásmód azonban nem változott.

Átkeltek egy folyón.

– Hogy hívják ezt a folyót?

– Kának. Ez magyarul körülbelül annyit jelent, hogy Sanyika-folyó.

Negyedórával később egy másik folyóhoz értek.

– És ennek a folyónak mi a neve?

– Ez is Sanyika-folyó, nálunk minden folyót így hívnak. Könnyebb megjegyezni, népünknek

egyébként sincs érzéke a változatos elnevezések iránt. Lenin írja a „Materializmus és
empíriokriticizmus”-ban…

Plank félbeszakította a készülő, hosszadalmas idézetet:

– Nem lehetne az egyik folyót átkeresztelni?

– Mire?

– Plank Kelemenre.

A fővarázsló vállat vont.

– Mi rezsi van rá?! Akar hozzá még egy hegyláncot is?

Elérve Fort Saint Mikulást, a küldöttség felkereste az egykori szaloncukorraktárat, a fővarázsló

gyűlést hívott össze, és röviden beszámolt a történtekről. Beszédét egy lendületes felkiáltással
fejezte be:

– Ezentúl tehát ti is többé-kevésbé magyaroknak tarthatjátok magatokat.

Ezekre a szavakra a bennszülöttek megtépték fejdíszeiket, és különös tánclépéseket tettek. Plank
érdeklődve kérdezte:

– Ez az öröm jele maguknál?

– Nem, ez egyelőre gyásztánc, de azért menni fog a dolog.

Kiosztották az ajándékokat, ez megvigasztalta annyira a Mikulás-szigetieket, hogy fel lehetett vonni

a piros-fehér-zöld-pepita lobogót, és a fővarázsló elénekelte az új állami himnuszt, melyet a
zsebcirkáló hangszórójának több ezer méternyi magnetofonműsorából választott ki:

– „Mostanában folyton arra gondolok, miért nem lettünk maga meg én boldogok…”

Az ünnepség után az állami hivatalok elhelyezésére alkalmas épületet kerestek, de az összes

számításba vehető létesítmény bent, Fort Saint Mikulás központjában feküdt, a rózsaszín műanyag
dobozok áthatolhatatlan áradata alatt, csak rozoga szerszámosbódék és csőszkunyhók között
válogathattak.

Zölderdő nem akarta beérni ilyen szegényes kényszermegoldással, kutatóútra indult a város mögötti
dzsungelszakaszon. Egy tisztáson váratlanul hatalmas, modern irodaépület bukkant fel, Zölderdő
méltatlankodva fordult a fővarázslóhoz:

– Erről miért nem beszélt?

A fővarázsló megdörzsölte a szemét:

– A renegát Kautskyra esküszöm, hogy tegnapelőtt, mikor elindultam magával, ez az épület még
nem állt itt.

Közelebb akartak menni az irodaházhoz, de még a kerítésig sem jutottak el, mikor váratlanul egy
sötétkék egyenruhás, fehér bőrű őrszem lépett elő, lövésre emelt géppisztollyal feltartóztatta őket:

– Állj! Hova mennek?

Zölderdő csodálkozva kérdezte:

– Maga magyar?

– Ahhoz magának semmi köze! Itt én kérdezek!

– Tényleg magyar.

– Azt kérdezem: hová mennek?

– Szeretnénk megnézni az épületet.

– Belépőcédulájuk van?

– Nincs.

– Akkor jelentkezzenek a portán.

Zölderdő és a fővarázsló átkerült az épület túlsó oldalára. A bejárat fölött nagy tábla lógott: „A lift
nem működik”, alatta pedig egy valamivel kisebb: „Magyar Export-Import Vállalatok Központi
Irodaháza”, ez alatt pedig még egy kisebb: „Fehér ügyfeleknek feljárat a hátsó lépcsőn”.
Közeledésükre hangtalanul feltárultak a fotocellás ajtók, a portás az eligazítóba küldte őket. A fiatal
referens szívélyesen mosolyogva hajolt meg előttük:

– Foglaljanak helyet, uraim, parancsolnak egy valódi budapesti duplát?

Zölderdő, aki a hajó elindulása óta nem ivott rendes kávét, nagyot nyelt:

– Kérünk.

A referens a falhoz ment, és megcsavarta egy vízvezetékhez hasonló szerkezet karját, a csapból
gőzölgő feketekávé folyt.

– Annyi az ügyfelünk, akit illendő megkínálni feketével, hogy kis száz lóerős eszpresszógépeink
már nem bizonyultak megfelelőeknek. Az állami tervezés már egyébként is régen foglalkozott azzal
a gondolattal, hogy a „Béke és barátság olajvezeték” mintájára megépítik a magyar „Béke és
barátság feketekávé-vezeték”-et. Ez az új távhálózat lenne hivatva, hogy kielégítse az összes népi
demokratikus ország napi szimpla- és duplaszükségletét. Az első kísérleti jellegű szakaszt
Magyarország és a Mikulás-szigetek között állították fel, a kávé egyenesen a budapesti Gerbeaud
eszpresszóból érkezik. Hogy ízlik, uram?

– Kitűnő! – Zölderdő letette a csészét, és megkérdezte: – Önök már régebben itt tartózkodnak?

– Nem, az épület felállítását akkor határozták el, mikor önöknek megküldték a beleegyező táviratot.
Mivel a költségeket jórészt külföldi tőkeberuházás fedezi, és dollárban fizetendő kötbér fenyegetett,
az építkezés erős ritmusban folyt. Tegnapelőtt kezdtek hozzá a kőművesek a ház alapozásához, mi
ma reggel költöztünk be. Mint láthatták, még egészen friss a festés a „lift nem működik” táblán.

– És tulajdonképpen kié ez az irodaház?

– Nincsen meghatározott tulajdonosa. Mindig az a vállalat veszi igénybe tárgyalóhelyiségeinket,

amely olyan megbeszéléseket óhajt lefolytatni, melyet otthon bizonyos okokból nehezen lehetne
keresztülvinni. Vagy a Népi Ellenőrzés találna rajta kifogásolnivalót, vagy a közvélemény
valamelyik rétege nem rokonszenvezne vele. Amellett a minimumra csökkenthetjük a szolgálati
titkok eszpresszóban vagy vendéglőben történő kifecsegését. Nem is beszélve arról, milyen
előnyökkel jár, ha afrikai üzletfeleinket megszokott környezetükben fogadhatjuk.

Zölderdőnek hirtelen ötlete támadt:

– Nem kaphatnánk önöktől egy vagy két helyiséget?

– Milyen célra? Kinek?

– A „Mikulás-szigetek Szövetséges Köztársaság” központi vezetőszerveinek.

– Sajnos, az épület alaprendelkezéséből kiindulva mi csak export-import vállalatoknak bocsáthatjuk

rendelkezésre helyiségeinket.

Az elutasítás olyan egyértelmű volt, hogy semmiféle vitának nem engedett helyet. Zölderdő és a
fővarázsló helyesen értelmezve a referens diszkrét figyelmeztető köhögését, eltávoztak. Lefelé
tartva annyira elmerültek gondolataikban, hogy Zölderdő a feketék számára fenntartott lépcsőn
akart lemenni. A portás feltartóztatta:

– Lincoln Ábrahám – a Mikulás-szigeteken ez volt a fehér bőrűek gúnyneve, természetesen csak

azoké a fehéreké, akik nem töltöttek be magasabb állásokat, és nem jártak autón –, talán nem
szakad le az átkozott lábad, ha elsétálsz a hátsó lépcsőig.

A fővarázsló hiába kelt vendége és üzlettársa védelmére, a portás őt is kigúnyolta, az öreg férfi
tiltakozása jeléül szintén a hátsó lépcsőn ment le. Az épület előtt az indulattól még mindig remegve
mondta:

– Szégyellem, hogy én is fekete bőrű vagyok.

Zölderdő legyintett:

– Ugyan, szót sem érdemel az egész. – Visszanézett az irodaházra. – Nem akarok beleavatkozni az
államrezonjába, fővarázsló, de ha hivatalos helyiségekhez akar jutni, csak egyet tehet: alakítsa át az
egész államát export-import vállalattá – legalábbis a nevében.

A fővarázsló megfogadta a tanácsot, s a másnap elkészült főpecsét felirata már az új állami stástust
rögzítette: „Mikulás-szigetek Szövetségi köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat.
Sürgönycím: Valamint.”

Ilyen minőségben már minden további akadékoskodás nélkül kaptak az irodaház harmadik emeletén
két modern bútorokkal berendezett helyiséget.

Miután sikerült működési helyet találni az állam vezetőszervei számára, megkezdődhetett a valódi
szervezés: ki kellett választani azokat az embereket, akik megfelelően tudják majd betölteni a
különféle állami pozíciókat és feladatköröket.

A fővarázsló által előírt kikötések alig rostálták meg a jelentkezők valószínűtlen tömegét. A
Mikulás-szigetcsoportra az elmúlt kétszáz évben senki sem vándorolt be, így szinte mindenki joggal
állíthatja, hogy mind a négy nagyszülője szigeti honos, leszámítva azt a néhány személyt, aki
hosszú, ősz szakállal, hátán puttonnyal született, ezek semmiképpen sem tagadhatták le, hogy a
Mikulások természetes gyermekei.

Nem sokat javított a helyzeten az a feltétel sem, hogy az állásra pályázóknak hibátlanul el kellett
lejteniük a nemzeti „Moszkitócsalogató” táncot, ez a tánc mindössze abból állt, hogy a táncos
képzelt szárnyait ritmusra lebegteti, és ezt mondja: „Gyere, kedves Moszkitó!” – ez már öregebb
pályázóknak sem okozott nehézséget. Nem maradt más hátra, az állások betöltéséért meg kellett
rendezni az ősi futóversenyt a tengerparttól Fort Saint Mikulásig vezető országúton.

Bár az ősi szokások szerint minden indulóra azonos feltételek vonatkoztak, a fővarázsló célszerűnek
találta, hogy módosításokat eszközöljön ezen a merev előíráson. A tisztes, érdemekben gazdag,
öregebb törzstagok, akik részt vettek a Mikulások uralmának megdöntésében, valamint a fiatalok
közül azok, akik magatartásukkal már eddig is bizonyították megbízhatóságukat és
szolgálatkészségüket, nem a tengerparttól, hanem félúttól indultak.

A fővarázsló ugyanekkor nem feledkezett meg azokról a fiatalabb és idősebb renitensekről sem,
akik mind ez idáig azt hitték, hogy büntetlenül gúnyolódhatnak a különféle méltóságokon és azok
betöltőin, pimaszságukat feljegyezte egy kókuszpálma kérgének belsejére, és most, hogy ők is
állásért folyamodtak, a fővarázsló számára elérkezett a megtorlás ideje.

Semmiképpen sem illett volna a „Mikulás-szigetek Szövetségi Köztársaság Valamint Behozatali és

Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint” demokratikus szelleméhez, ha ezeket a pályázókat durván
kirekesztik a versenyből, a rendezőbizottság mindössze néhány speciális feltételt határozott meg
számukra.

A renitenseknek az út mocsaras szélén kellett futniuk négykézláb úgy, hogy közben orrukkal egy
diót tolnak maguk előtt, bal lábukkal pedig egy síplabdát hajtanak. Anyagi áldozatokat nem
kímélve, az út induló szakaszát bevezették a dzsungelbe, hogy ezek előtt a pályázók előtt lehetőség
nyíljon megmutatni képzettségüket az alligátorok elleni harcban.

Ha valamelyik renitens mégis eljutott a félútig, ahonnan a megbízható törzstagok kezdték a

versenyt, különböző kérdőíveket kellett kitöltenie mindaddig, míg versenytársai végképp el nem
tűntek a szem elől. Ha az illető még ezután is akart versenyezni, semmi akadálya nem volt, hogy
felvegye az ólomsarukat.

A teljesebb igazság kedvéért meg kell jegyeznünk: nem sokat veszített, aki feladta a versenyt, mert
a győztesek is hiába keresték célba érkezésnél a különféle méltóságokat jelentő jogarokat, kulcsokat
és egyéb szimbólumokat. A fővarázsló az utolsó pillanatban mégis azt találta helyesebbnek, ha az
állásokat a saját rokonai között osztja szét.

Tengeri ütközet

A zsebcirkáló teljes árukészletét az új állam rendelkezésére bocsátotta, a raktárakat tetszetős

rózsaszín műanyag dobozokkal töltötték fel. A Lakinger Béla kalózrádió ezer veszélyen és
hányattatáson keresztül, de teljesítette a küldetését.

Megkezdődtek az előkészületek a hazatérésre, már csak néhány óra választotta el a zsebcirkálót az

indulástól, mikor a Mikulás-szigetek kikötőjének horizontján egy nagy sebességgel közeledő hajó
tűnt fel, a Lakinger Béla parancsnoki kara már távolról felismerte a Solom Lebovics úszó dodzsem
és ravatalozó körvonalait, a korlátnak támaszkodó tulajdonossal együtt.

Ahogy a hajó lebocsátotta horgonyát, az öregember egyenesen a zsebcirkálóra sietett, Plank

Kelement és Zölderdőt kereste.

– Fontos és bizalmas közlendőm van az önök számára.

Miután magukra zárták a kabin ajtaját, Lebovics fojtott hangon megkérdezte:

– Van valamilyen konkurensük, akiről feltételezik, hogy bosszút forral önök ellen?

Zölderdő elgondolkozott:

– Nem hiszem. Talán az American Farway Company, amelyet majdnem megelőztünk

Almásparton? De nekik is mi bajuk lenne velünk? Hiszen végül ők kapták meg a nagy vasúti
szállítást.

– Más nincs?
– Mi nem tudunk senkiről.

– Megfoghatatlan! – tűnődött Lebovics. – Akkor ki adhatta fel a megrendelést?

– Milyen megrendelést?

– Távirati úton lekötötték a ravatalozóm teljes kapacitását, és a pénzt is azonnal átutalták.

Lebovics egy megrendelőlapot mutatott:

„Első osztályú ravatalozás, kandeláberekkel, egy szál fehér idényvirággal, felravatalozandó

személyek: a Lakinger Béla zsebcirkáló parancsnoki kara és legénysége, az elhalálozás időpontja:
órákon belül.”

Összehajtotta a cédulát:

– Talán nem túlzok, ha feltételezem: ez a megrendelés nem teszi kizárttá a lehetőséget, hogy
valamelyik konkurensük akciót tervez önök, pontosabban az önök hajója ellen.

– Ez lehetetlenség! Békeidőben háborús cselekményt provokálni! Ezt senki se merné!

Solom Lebovics széttárta a karját:

– Nem vitatkozom önökkel, de talán annyit megtesznek régi jóakaratú ismerősüknek, hogy
megengedik: mértéket vehessek magukról!

– Mértéket? Hiszen egyelőre még élünk!

– Ez ne tévessze meg önöket, csak átmeneti állapot. Én adok az igényes kiszolgálásra, még sohasem
fordult elő, hogy ravatalozóm valamelyik vendége panasszal élt volna. Maguk is beláthatják, hogy
most könnyebb megállapítani, milyen nagyságú katafalkokat készítsek, mint a szerencsétlenség
után, mikor önöket a vízből kell kihalászni, esetleg négy-öt darabban. – Centimétert vett elő, és
tekintetében sok melegséggel Zölderdőre nézett: – A mértékvételt szeretném önön kezdeni. A
csabaikolbász-ügy óta ön különösen közel áll a szívemhez.

A hajó parancsnokai úgy elképedtek az ajánlattól, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán találták
meg a visszautasítás udvarias formáját; az öregember így is megsértődött:

– Ezt nem vártam volna maguktól! Az édesanyám meg lesz döbbenve, ha meghallja! A
legszívesebben storníroznám a megrendelést, aztán maguk a saját bőrükön tapasztalhatnák, mi a
különbség egy első osztályú ravatal és egy ütött-kopott teneriffai hullaház között. Volt szerencsém!
– és keménykalapját megemelve távozott.

Akármilyen hihetetlenül hangzott a bejelentés, mindannyian túl jól ismerték Lebovicsot, semmint
feltételezték volna róla, hogy a tréfa kedvéért tett meg ekkora utat, tudomásul kellett venniük: a
hajót valóban komoly veszély fenyegeti.

Első pillanatban arra gondoltak, hogy elhalasztják az indulást, de nem ígért különösebb esélyeket,
ha még egy-két napig a kikötőben vesztegelnek. Feltételezni is naivság lett volna, hogy így
megtéveszthetik a várakozó ismeretlen ellenséget.

A hajót otthon semmiféle erőszakos összecsapásra nem készítették fel, fegyverekkel nem
rendelkezett, leszámítva néhány poroltó készüléket, ezeket szétosztották a legénység megbízhatóbb
tagjai között.

Indulás előtt a Lakinger Béla zsebcirkáló személyzete felsorakozott a fedélzeten, a halálfejjel,

búzakalásszal és kalapáccsal díszített fekete lobogó alatt, Plank Kelemen harci szemlét tartott, utána
rövid beszédben lelkesítette katonáit:

– Ezennel kihirdetem a hadiállapotot, ezzel egyidejűleg életbe lép az egyébként csak vasár- és
ünnepnapokon alkalmazott százszázalékos túlóradíj, viszont jogomban áll a gyávákat,
rémhírterjesztőket, bomlasztókat tízszázalékos bércsökkentéssel egybekötött javító-nevelő háborúra
ítélni. Katonák! Legyetek méltók Lakinger Béla, az abádszalóki hős szelleméhez!

– Úgy van – mondta Lakinger Béla, majd elmorfondírozott. („Bár tudnám, mit csináltam azon az
átkozott Abádszalókon.”)

– Előre!

A hajót a fővarázsló búcsúztatta, emlékül díszes kivitelű hátizsákot nyújtott át, cserébe a
vasmacskát kérte el, mellyel viharban könnyen felboruló kunyhóját kívánta rögzíteni.

Visszafelé egy kisebb kerülőt tettek, el akarták hozni Pichler Gyulát önkéntes száműzetésének
helyéről, de a korallszigetet meg sem tudták közelíteni, mert az egykori főosztályvezető aknamezőt
telepített köré. Csak távolból lehetett látni a kiakasztott táblát: „Pichler Gyula állami Robinson.
Idegeneknek és ismerősöknek tilos a belépés.”

Maga Pichler a sziget egyik végén ült, egy laposra csiszolt sziklán valamilyen bejelentést írt, mikor
kész lett vele, palackba dugta, útjára engedte, és nekilátott a következő bejelentés
megfogalmazásához. A hajó kihalászott egy ilyen palackot, Pichler Gyula saját magáról közölt
terhelő adatokat, és kérte a hatóságokat, hogy bízzák meg önmaga állandó megfigyelésével.

Így hát a Lakinger Béla tovább folytatta útját hazafelé.

Az első órákban semmiféle fenyegető jel nem mutatkozott, de alig tűnt el a láthatárról a Mikulás-
szigetek csúcsán álló puttonyos szobor, egy hajót vettek észre, mely a nyílt tengeren lehorgonyozva
várakozott. Olyan félelmetes jelenségnek tűnt, hogy a tengerészek a poroltó készülék
nyomógombjához kaptak, de megkönnyebbülésükre kiderült, hogy a vesztegelő hajó magyar
felségjeleket visel, hamarosan a nevét is el lehetett olvasni: Saját Szakállunk-nak hívták.

A Lakinger Béla üdvözlő zászlójeleket adott le, de a szemben álló hajó nem viszonozta az
üdvözlést, fedélzetéről néhány civil ruhás ereszkedett le egy csónakba, és áteveztek a
zsebcirkálóhoz, kihallgatásra jelentkeztek Plank Kelemennél:

– Kapitány úr – mondta a küldöttség vezetője –, hajónk a Saját Szakállunk repülőgép-anyahajó, az

Önálló Vállalati Kezdeményezés Propaganda Központ tulajdona. Nem titkoljuk, hogy az egyesülés
az önök felettes szerve, a Központi Propaganda Iroda elleni küzdelem jegyében jött létre, azokat a
vállalatokat tömöríti magában, melyek termékeit önök eléggé el nem ítélhető módon mellőzték
rakományuk összeállításánál, és így megfosztották az üzletkötési lehetőségektől. A vállalatok
elhatározták, hogy saját kezükbe veszik a propagandát, ezt a célkitűzést szolgálja a mi repülőgép-
anyahajónk.
– És tőlünk mit óhajtanak? – kérdezte hűvösen Plank Kelemen.

– Afrika szűk két magyar kalózrádió számára. Cégünk ultimátumát hozzuk: hajlandók önök átjönni
a mi tulajdonukba? Gondolom, célszerű lenne utasítást kérniük budapesti központjuktól.

– Felesleges. A Központi Propaganda Iroda soha nem adja fel a kalózrádióját.

– Ebben az esetben nincs más hátra, mint hogy kegyetlen, erőszakos módon döntsük el az afrikai
kereskedelmi területek sorsát.

– A Lakinger Béla zsebcirkáló nem fog meghátrálni.

– Tisztázzuk a harc konkrét formáját. Önök is egy „Ki mit tud?” vetélkedőre gondolnak a két hajó
legénységének válogatottja között?

Plank Kelemen bólintott:

– Igen, természetesen pártatlan szakmai zsűri előtt.

– A vesztes örökre elhagyja az afrikai vizeket. A győztes fizeti az esetleges ravatalozási költségeket.

A zsebcirkáló parancsnokainak szeme összevillant, tehát az ellenfelük bérelte ki a Solom Lebovics

ravatalozóját.

Megkötötték a szerződést, aztán a Saját Szakállunk küldöttsége visszatért a hajójára. A zsűri tagjai
néhány órán belül megérkeztek, és még aznap sor kerülhetett az évszázad kétségkívül legnagyobb
tétre menő „Ki mit tud?” vetélkedőjére.

A Lakinger Béla zsebcirkálót elsősorban a Lakinger Béla Irodalmi Színpad tagjai képviselték
szavalatokkal, rövid drámai jelenetekkel, de rajtuk kívül benevezték Plank Kelement, aki
táncparódiákat kívánt bemutatni, és rábeszélték Zölderdőt is, hogy induljon el egy népies
tilinkószámmal.

Mikor megkapták a Saját Szakállunk csapatának nevezési listáját, a Lakinger Bélá-sok rádöbbentek,
hogy csapdába ejtették őket, az ellenfél képviseletében ugyanis neves művészek és artisták indultak.

Természetesen azonnal óvást emeltek, de a rendezőbizottság visszautasította azzal az indokkal,

hogy az illetők valamennyien a repülőgép-anyahajó alkalmazottai, tehát mint művészek
amatőröknek tekinthetők.

A Lakinger Béla, mint történelme során már annyiszor, most is vállalta az egyenlőtlen harcot. Plank
Kelemen a dél-amerikai „Bamba” tánc paródiájában önmagát múlta felül, Zölderdő tilinkójátéka
pedig akkora sirálycsapatokat vonzott, hogy súlyuk alatt meghajlott a főárboc.

Az irodalmi színpad is kitett magáért, bár egy gikszer becsúszott a műsorukba. Egy modern költő
versei helyett egy MÉH-fiók leltárát és a Kórbonctani Intézet évi jelentését olvasták fel, de még a
zsűriben helyet foglaló egyetemi tanárok sem jöttek rá a tévedésre.

Mindez a kétségbeesett erőfeszítés sem háríthatta el a vereséget, a Saját Szakállunk profikból álló
együttese végül is diadalmaskodott. A zsűri vigaszdíjat nyújtott át Plank Kelemennek, de ez a trófea
semmiképpen sem kárpótolhatta az afrikai üzletkötés jogának elvesztéséért.
A vereség tényét mindenképpen közölniük kellett felettes szervükkel, a Központi Propaganda
Irodával, a budapesti válasz rövid volt és kérlelhetetlen:

„Úti cél megváltozott, új irány: Marseille, Ney marsall dokk. A zsebcirkálót eladják a Levavasseur
és Papadimitru Hajókereskedelmi Cég árverésén. A személyzetet június elsejei hatállyal
áthelyezzük Kecskemétre, plakátragasztó részlegünkhöz. Vígh Farkas igazgató.”

A zsebcirkáló vezetői sápadtan néztek egymásra:

– Inkább Solom Lebovics ravatalozója – mondta Plank Kelemen, és ebben valamennyien

egyetértettek. Először fel akarták robbantani a hajót, de a kazánban már nem volt annyi feszítőerő,
így azt a megoldást választották, hogy a műanyag dobozokat engedik tele vízzel, és a
megnövekedett súly majd lassan a víz alá húzza a Lakinger Béla zsebcirkálót.

Plank Kelemen érzékenyen búcsúzkodott munkatársaitól:

– Az ősi hajós szokás és a szerződésem értelmében én mint kapitány vállalom, hogy elsőnek
hagyom el a hajót.

Kevéssel később lelépett a teljes parancsnoki kar, csak Zölderdő és a dobozokat töltögető
öregasszonyok maradtak a hajón. A fedélzet már majdnem a tenger szintjére süllyedt le, mikor egy
jellegzetes zöld színű Mikulás-szigeteki kenu orra koccant hozzá a korláthoz. Az öreg fővarázsló
kapaszkodott át, miután tájékozódott a helyzetről, csodálkozva kérdezte Zölderdőtől:

– Tulajdonképpen miért kell maguknak öngyilkosnak lenni?

Zölderdő értetlenül nézett vissza rá:

– Hogy kérdezhet ilyet? Az ország, a hazánk megtagadott minket!

– Ebben az esetben keressenek maguknak egy másik országot. Nem véletlenül mondta a nagy Leon
Blum: hamarabb talál egy zsebcirkáló egy másik országot, mint egy ország egy másik zsebcirkálót.
Rövid hatásszünetet tartott: – Hajlandók önök könyvjóváírással átjönni a „Mikulás-szigetek
Szövetségi Köztársaság Valamint Behozatali és Kiviteli Vállalat. Sürgönycím: Valamint”
tulajdonába?

Zölderdő felélénkült:

– Szó lehet róla.

– Mennyi volt eddig a fizetése?

– Tulajdonképpen semmi.

– Garantálom a háromszorosát, ezenkívül kinevezem helyettes fővarázslónak.

– És milyen feladatkörrel dolgozna a hajó?

– Megmaradna kalózrádiónak.
– Milyen területen?

– Természetesen Magyarországon propagálnánk a Mikulás-szigeteki műanyag dobozokat. Van ott

valami Rákos-patak?

– Igen.

– Arra gondoltam. A formaságokat majd útközben elintézzük, addig is átveszem a hajó irányítását.

Átemelte a kenuból nádfonattal ellátott csehszlovák turistatáskáját, és felment a parancsnoki hídra,

kiadta az első utasítást:

– Figyelem! Teljes gőzzel hátra!

Utójáték a 8888-as Italboltban

– És aztán hogy süllyedt el a hajó? – kérdezte Rizsa.

Kovács felnézett a fröccséből.

– Milyen hajó?

– A Lakinger Béla zsebcirkáló!

– Miért süllyedt volna el?

– Hát maga mondta!

– Én?!

Rizsa felháborodottan rikácsolt:

– Még azt is mondta, hogy a tengerészek ott állnak a helyükön, és ha a víz alatt végigfut valamilyen
áramlás, megszólal a hangszóró: biztosítás – biztonság, műanyag nem pótanyag.

H. Kovács lesújtóan bólogatott:

– Azt nem mondja a hangszóró, hogy szervusz, Salvus?

– De azt is.

– Magának, Rizsa, romlott és primitív fantáziája van. Hogy képzeli azt, hogy a tenger fenekén, tíz-
meg tízezer méter mélységben hallani lehet egy hangszórót?! Meg ezek a halott tengerészek, akik a
helyükön állnak. Mondtam magának, hogy ne igyon, mert az alkohol nyírja az idegeket, nemsokára
zöld denevéreket lát majd a stelázsin. – Maga elé emelte Rizsa teli poharát:

– Az unokabátyja nagyon rendes ember volt, nagyon szerettem, az ő emlékének tartozom annyival,
hogy nem engedem a szemem láttára a pusztulásba rohanni magát.

– Nincs is unokabátyám.

– Gondoltam. Az illető túl rendes ember volt ahhoz, hogy a maga rokona legyen. – Kiitta a poharát,
és várakozóan felnézett: – Meghívnám az urakat egy fröccsre, ha valaki fel tudná váltani az új
hetvenöt forintosomat.