Szívhang 038 - Diana Stuart - Az Ígéret Földje

Diana Stuart
Az ígéret völgye
A sikeres belgyógyász és Maya, a szegény mesztic lányból lett ápolónő évek óta nem látták
már egymást, amikor egy helyettesítés kapcsán együtt kezdenek dolgozni szülővárosuk kórhá-
zában. A régi szerelem viharos erővel éled bennük újra, ám Robert csak átmeneti állomásnak
tekinti itteni munkáját. A „varázsló” nagypapától rendkívüli képességeket öröklött lány vi-
szont nem akar hátat fordítani népének…
Diana Stuart Az ígéret földje (Szívhang 38.)
1. FEJEZET
Az éjszakai levegő megtelt a narancsvirág illatával. A Hold-folyó vizét alaposan felduz-
zasztották a sebesen rohanó patakok, amelyeket a Sierra-hegységben megindult olvadás táp-
lált.
Robert Pierson mélyen, élvezettel szívta be a tavaszi levegőt, és kellemes ernyedtséget ér-
zett a tagjaiban. Itt volt hát megint a hamisítatlan természetben: a legszívesebben megrázta
volna magát, hogy megszabaduljon minden kötöttségtől, és egészen feloldódjon a bódító má-
jusi éjszakában.
Tulajdonképpen semmi határozott célja nem volt, amikor eljött a házból, de mintha valami
titkos erő a szőlőskert legtávolabbi pontja felé húzta volna. Ide, a hatalmas platánfák alá ve-
zette el az utolsó estén az apja, mielőtt ő elutazott Stanfordba, hogy beiratkozzon az egyetem-
re. George Pierson nem is választhatott volna szerencsétlenebb helyet atyai intelmei előadásá-
ra, és a baráti közeledés már különben is késő volt ahhoz, hogy helyrehozza a kapcsolatukat.
Az apa mégis ragaszkodott a beszélgetéshez.
– Ezen a helyen elfelejtek mindent – fordult a fiához. – Itt mindig rádöbbenek, hogy csak
parányi része vagyok a teremtésnek, névtelen, nincstelen porszem, és ez végtelen békével tölt
el.
Robert akkor kezdte sejteni, hogy szülei házasságában nem csak az anyja volt boldogtalan.
Akkor majdnem megbocsátotta az apjának, amit az anyjával hosszú éveken át művelt. Majd-
nem.
Robert most huszonkilenc éves, nem az a kisgyerek már, aki a csatározó szülők közt őrlő-
dött. Az apja három éve halott, a szőlőbirtok a szülői házzal mégis az ő emlékével fonódott
össze, és a hazatérés Pierson's Pride-ba kellemetlen érzéseket váltott ki Robertből. Máig nem
fogta fel, miért nem az anyját nevezte meg apja a végrendeletben a birtok örökösének, miért
csak az élete végéig szóló haszonélvezeti jogot hagyta rá.
Hiszen tudta, mennyire gyűlölöm Pierson's Pride-ot, - gondolta a férfi. Nyilván kényszerí-
teni akart rá, hogy foglalkozzam vele, csakhogy nincs az az ember, aki erre rá tudna venni!
Gondolataiba merülve ráncolta a homlokát. Ha Joe Halago nem hívja fel, most is a San
Franciscó-i lakásában ülne, és nem itt, San Joaquin Valleyben ballagna a felé a hely felé,
amelynek gyötrő emléke tizenegy éve követi.
Robert megállt egy szürke fatörzs mellett, és habozott. Forduljon vissza? De aztán mindjárt
elvetette a menekülés lehetőségét. Az apja házában úgy érezte, megfullad. Itt a természetben
legalább a szabadság levegője veszi körül.
Elháríthatta volna Joe kérését, de nem vitte rá a lélek, hiszen tudta, milyen nagy szüksége
van rá a férfinak. Az orvosi egyetem első féléve óta szoros barátság fűzte őket egymáshoz, sőt
Robert néha úgy érezte, Joe jobban ismeri őt, mint saját maga. Különben is éppen ideje volt,
hogy jól menő San Franciscó-i magánrendelőjéből elszabaduljon. Az alatt a két hónap alatt,
amíg Joe-t a thompsonville-i kórházában helyettesíti, remélhetőleg újra igazi orvosi feladatok-
kal találkozhat.
A békakoncertet hirtelen hangos vízcsobogás nyomta el, amely a platánerdő folyócskája fe-
lől jöhetett, Robert fülelt. Talán egy éjszakai ragadozó akar halat fogni, - gondolta. Hangtala-
nul közelebb osont, nehogy elriassza a vadállatot. Nekitámaszkodott egy fának, és erőlködve
meresztgette a szemét a víz folyását követve, de nem látott egyetlen állatot sem, csak néhány
szikladarabot, amelyeket a rohanó víz sodort magával. A következő pillanatban a tó felől újra
meghallotta az előbbi hangot. A kis tavat hatalmas gránitsziklák választották el a folyótól.
Egyszer csak ezüstös vízcseppek fröccsentek szét, és egy sötét fej törte át a víz felszínét.
Robert lélegzetvisszafojtva figyelte a felbukkanó női alakot. Hófehér váll, szobor szépségű
2
mell, lágyan ívelő csípő… Olyan valószínűtlen volt a jelenség, hogy a férfi szinte biztos volt
benne: a gyönyörű test a víz alatt sellőfarokban végződik.
A nő alakját ezüsttel vonta be a holdfény, de az arca árnyékban maradt. Fejét hátravetette,
karját az ég felé tárta, és elnyújtott hangon, idegen nyelven varázsszavakat mormolt, amelye-
ket Robert nem értett. A férfinak földbe gyökerezett a lába, és elbűvölten bámulta a szépséges
tüneményt.
Nem, mégsem érzéki csalódás. Hús-vér asszony állt előtte. Vajon ki lehet? És mit csinál
itt? – töprengett Robert, miközben teste megfeszült, és minden idegszálával a lenyűgöző lát-
ványra összpontosított. A hableány az éjszakához, a holdhoz, a természethez imádkozott.
Ahogy Robert a furcsa hangra figyelt, egyszerre olyan érzése támadt, mintha betolakodó ide-
gen lett volna a saját birtokán, s ez a gyönyörű lány lenne e táj igazi szülötte.
A lány egyre lassabban beszélt, aztán hirtelen elhallgatott, és olyan erősen csapott rá tenye-
rével a vízre, hogy a férfi megijedt. A vízcseppek messzire repültek. Egy éppen Robert ajkára
hullott, és ahogy a nyelvével megízlelte, úgy érezte, mintha varázsital volna, amely örökre a
lányhoz láncolja. Ellenállhatatlanul vonzotta a látomás, s csak attól félt, hogy ha megmozdul,
szertefoszlik a varázs.
A férfi először csak a természet műremekét látta a lányban, hirtelen azonban megpezsdült a
vér az ereiben. Megmagyarázhatatlan, heves vágy fogta el, megkívánta ezt a gyönyörű lényt.
Kétségbeesett sóvárgás fogta el, hogy birtokolja, hogy ő is megismerje mindazt, amit az éjsza-
kának ez a mesés teremtménye ismer. Eggyé akart válni vele. Az övé akart lenni. Anélkül,
hogy a tudatában lett volna, kinyújtotta a karját, felegyenesedett, és eltökélten indult a tó felé,
de a folyócska rohanó hullámai elválasztották őket egymástól. A meggondolatlan lépéssel
azonban zajt ütött. A lány egy pillanatra megmerevedett, aztán megfordult, és egy kiálló szik-
lába kapaszkodva kimászott a vízből. A férfi még egy pillantást vethetett karcsú derekára, ke-
rek, feszes popsijára, mielőtt a látomás eltűnt két hatalmas szikla hasadékában.
– Várj! – kiáltott utána Robert.
Tudta, ha beugrik a tajtékzó vízbe, az ár magával sodorja. Néhány lépéssel följebb egy ki-
dőlt fát vett észre, amely a két partot összekötötte. Fölmászott rá, és átszaladt a túlsó partra,
ahol rögtön keresni kezdte a sötét hajú lányt, de sehol sem látta.
Az erdőcskéhez nem vezetett út, így csak gyalog juthatott ide. Robert hallgatózott, de
egyetlen hang sem árulta el, hol lapulhat a szép ismeretlen. Pedig valahol itt kell lennie! Ha
megmoccan, megtalálja.
Néhány másodperc múlva Robert tompa patkódobogást hallott.
Hát mégis elmenekült!
A férfi csalódottan ment vissza a folyóhoz, és szemét arra a helyre szegezte, ahol a lány a
tóban felbukkant. Bárcsak megvilágította volna az arcát a hold! Akkor felismerhetné, ha talál-
kozik vele. Eltökélte, hogy megtalálja a titokzatos ismeretlent.
– Az enyém! – kiáltotta bele az éjszaka csöndjébe.
De senki nem válaszolt a hangjára. Még a békák is konokul hallgattak.
Maya Najero erősen nógatta lovát, Padrinót. Egérutat akart nyerni a láthatatlan leselkedő
elől. Bár csak egy zörejt hallott, mégis tudta, nem állat, hanem egy férfi volt az. Ki lehetett?
Talán fel is ismerte?
Valószínűleg nem, hiszen kilenc éve nem is járt San Joaquin Valleyben. Bánta már, hogy
visszatért a tóhoz, de annyira vágyott a magányra és arra, hogy elmondhassa az ősi yaqui
imádságot, amelyre még a nagyapja tanította! Azért jött ide, hogy a friss tavaszi víz és a hold-
fény tisztító erejét kihasználja. Pedig tudhatta volna, hogy nem élvezheti többé zavartalanul
ezen a helyen a szent természetet, hiszen itt játszódtak le annak idején élete legszerencsétle-
nebb eseményei.
Talán éppen az vonzotta a Hold-tóhoz, hátha lerázhatja magáról végre a múlt kísértetét.
3
Maya sokáig egyáltalán nem akart visszatérni a völgybe. Aztán belátta, hogy ide tartozik,
és egy napon vissza kell jönnie. Most már nyugodtan megtehette. Az az ember elköltözött in-
nen, nem találkozhat vele.
San Diegóban jól érezte magát a lány, de ott mégiscsak más volt, mint Thompsonville-ben.
Amikor az unokabátyja, Pedro Ramirez megírta, hogy Halago doktor képzett ápolónőt keres a
La Raza Kórházba, és rákérdezett, nem lenne-e itt az ideje a hazatérésnek, Maya igent mon-
dott.
A nagyapja is biztosan örült volna a hazatérésének. „Itt van a mi népünk! - mondogatta
mindig. – Vésd eszedbe, hogy te és én vagyunk a gyógyítói ennek a népnek!”
Maya az eszébe véste, és nem is bánta meg, hogy hazajött. De a Hold-tónál tett látogatás
hiba volt. Többé nem fog odamenni.
Hétfőn reggel fél kilenckor Maya bezárta bérelt lakásának ajtaját, és elindult. Édes na-
rancsvirágillat vette körül. Szerencséje volt, mert éppen egy narancsliget kellős közepén sike-
rült kiadó lakást találnia egy hangulatos, régi faépület tetőterében. Úgy érezte magát, mintha a
paradicsomba került volna. Az özvegyet, aki Mayának a lakást kiadta, Beatrice Reinholtnak
hívták, és a lány beköltözése után két nappal elrepült Ausztráliába.
Maya örült, hogy egyedül maradt a házban. Beült kis bogárhátú Volkswagenjébe, és végig-
hajtott az eukaliptuszokkal szegélyezett országúton a város széléig, ahol egy nagy, ütött-
kopott faépület állt. Maya gyerekkorában mexikói kocsma működött itt – mindenki csak „can-
tinának” emlegette –, és már annak idején is elég rozoga állapotban volt. Most újrafestették, új
tető került rá, és a La Raza Kórház betegeinek adott menedéket.
Maya a kórház mögött állította meg az autóját, majd gondosan bezárta, és körülnézett. Hol
lehet a személyzeti bejárat? Csak egyetlen ajtót fedezett fel, de mivel semmilyen felirat nem
volt rajta, inkább előrement és a főbejáraton lépett be. A hosszú, földszintes épület szöges el-
lentétben állt azzal a sokemeletes, csillogó-villogó, korszerű kórházzal, amelyben Maya San
Diegóban dolgozott. Pedig ez a szánalmas hodály itt, mégiscsak kórház volt! Amikor Maya ti-
zennyolc évesen elhagyta a szülőföldjét azzal az eltökélt szándékkal, hogy soha nem fog ide
visszatérni, akkor egy meszticeket befogadó kórház csak vágyálom lehetett a népe számára.
Időközben Maya életében is nagy változások történtek. A San Diegó-i egyetemi klinikán
elvégzett egy ápolónőképző iskolát. Mindenki tisztelte, megbecsülte az eszéért és a tehetségé-
ért, és senki nem talált kivetnivalót abban, hogy mexikói napszámoscsaládból származik.
Fogadkozása ellenére most mégis helyesnek tartotta, hogy hazajöjjön. Adósnak érezte ma-
gát a thompsonville-i gyerekekkel szemben, akik úgy nőttek fel, mint annak idején ő. Ugyan-
úgy, mint Joe Halago, az orvos, aki bebizonyította nekik, hogy egy meszticnek nem kell tör-
vényszerűen szőlőmunkásnak lennie. Maya az első találkozásukkor megkedvelte Joe Halagót,
és örült, hogy vele dolgozhat. De aztán a férfit súlyos gyomorfekéllyel beszállították a Stan-
ford Kórházba, és azonnal megoperálták. Bár a műtét jól sikerült, két hónapba is beletelhet,
amíg az orvos újra munkába állhat. Maya nem tudta, kit bízott meg Halago a helyettesítésével.
Valószínűleg egy meszticet. Ki más elégedne meg az itteni csekély fizetéssel?
A lány áthaladt az üres várócsarnokon, és belépett a betegfelvevőbe, ahol egy fehér ruhás,
idősödő, gömbölyded asszony üldögélt, aki Maya szerint nem lehetett más, mint Mrs. Alvar-
ado.
– Maya Na… – akart bemutatkozni a lány, de az asszony a szívéhez kapott, és felkiáltott:
– Dios! Hogy megrémítettél! Egy pillanatra azt hittem, Estella Gabaldont látom! Maya
Najero! Akárhol megismertelek volna! Tökéletes mása vagy az anyádnak, az isten nyugosztal-
ja szegényt.
Maya nem emlékezett az anyjára. Hároméves volt, amikor meghalt.
– Isten hozott a La Raza Kórházban! Angela vagyok – tette hozzá Mrs. Alvarado, felállt,
megkerülte az asztalt, és átölelte Mayát, aki tiszta szívből viszonozta a szívélyes fogadtatást.
4
Robert egy tűzpiros bogárhátú mellé állt be a parkolóba meseszép olasz sportkocsijával. A
hátsó bejáraton lépett be az épületbe.
– Kívülről meglehetősen kezdetlegesnek tűnik – figyelmeztette annak idején Joe –, de elé-
gedettnek kell lennünk, hogy szűkös lehetőségeinkhez képest egyáltalán eddig eljutottunk.
Most ráadásul az a szerencse is ér bennünket, hogy ilyen nagy hírű belgyógyász kerül hoz-
zánk!
– Hogy utasíthatnám vissza egy barát kérését, aki belém verte a neuro-anatómiát? – neve-
tett Robert. – Nélküled orvos sem lehettem volna, nemhogy belgyógyász!
Robert kizárólag Joe kedvéért jött haza, és csak a helyettesítéssel akart foglalkozni. Hallani
sem akart a szőlőről. Pierson's Pride-ban az apja halála óta is nagyon elboldogultak nélküle.
És ez így volt rendjén még akkor is, ha Pedro Ramirez, a gyerekkori kedves barát, aki most a
birtok munkafelügyelője volt, kételkedett az anyja által felvett új birtokigazgató képességei-
ben.
Robert elindult Joe irodája felé, amely a kórház hátsó szárnyában volt. Összehasonlítva a
San Franciscó-i diófával burkolt magánrendelőjével, bizony elég siralmas hely! De végül is
nem várt fényűzést.
A La Raza Kórházban végre újra komoly betegeket gyógyíthat, akiknek igazán szükségük
van rá. Torkig volt a gazdag hölgyek képzelt betegségeivel. Még szerencse, hogy a munkatár-
sa, akivel együtt vezette a magánrendelést, élvezte azt a fajta munkát.
Robert elindult, hogy földerítse a terepet. Miközben végigment a folyosón, bekukkantott a
helyiségekbe. Három vizsgálót látott, egy kis műtőt, amelyben egy kőkorszaki röntgengép
állt, parányi labort, sőt még egy kis pihenőszobát is a személyzet számára.
– Valaki bejött a hátsó ajtón – hallott egy női hangot, amikor a folyosó végén lévő, félig
nyitott ajtóhoz ért. – Talán az új orvos.
– Megyek, megnézem – szólalt meg egy másik nő.
Ekkor kitárult az ajtó, és egy csodaszép, sötét hajú, nővérruhába öltözött fiatal nő jelent
meg. Amikor Robertet megpillantotta, megállt, és összerezzent.
Robert nem akart ráijeszteni, és éppen bocsánatot akart kérni, amikor megismerte. Néhány
másodpercre elsötétült a szeme előtt a világ.
Ez nem lehet igaz! – gondolta. Miért éppen ő? Miért ő?
Képtelenség! – villant át a lány agyán. Szíve a torkában dobogott. Zavartan meredt a ma-
gas, kisportolt, szőke hajú, barna szemű férfira. Tizenegy éve nem látta Robert Piersont, de
azonnal megismerte. Álmában sem gondolta volna, hogy éppen ő foga Joe-t helyettesíteni, és
mellette kell dolgoznia…
Amikor a lány az első megrázkódtatáson túljutott, szörnyű gyanú kezdett motoszkálni a fe-
jében. A Hold-tó a Piersonok birtokán van. Csak nem Robert leste ki tegnap este? A puszta
gondolattól is megborzongott, és védekezően keresztbe fonta a mellén a karját.
Robert megpróbált erőt venni magán. Miért nem említette Joe, ki az új ápolónő? És miért
olyan gyönyörű ez a lány, hogy a puszta látványa is fájdalmat okoz? Belenézett Maya arany-
barna szemébe, és hirtelen megvilágosodott előtte valami, ő volt az a sellő a holdfényben, akit
megcsodált és megkívánt.
A férfi abban a hiszemben élt, hogy túl van már a múltbeli eseményeken, de ahogy a lányt
megpillantotta, minden azonnal megelevenedett benne. A váróból jövő hangok alig értek el a
tudatáig. Csak amikor a lány hirtelen megfordult, akkor tért magához ő is kábultságából.
– Maya! Sürgős eset! Gyere gyorsan! – kiáltott egy asszony.
Maya elszaladt, Robert pedig sietve követte.
Egy kicsi, gömbölyded, nővérruhás asszony egy körülbelül hathónapos kisbabát nyújtott
Maya felé. A kicsi arca egészen elkékült, és nem kapott levegőt. Maya beszaladt a gyerekkel a
vizsgálószobába, letette az asztalra, és azonnal a gyerek szájába nyúlt, hátha van ott valami,
ami a fuldoklást előidézte. De nem talált semmit.
5
– Először szájból-szájba lélegeztetéssel próbálkozom! – döntött gyorsan Robert. – Te pedig

készítsd elő a készülékeket!
A férfi a gyerek fölé hajolt, és megkezdte az életmentő kísérletet. Maya közben odavitte a
szükséges műszereket és berendezéseket: lélegeztető készüléket, szívóberendezést, oxigénpa-
lackot, garat-katétert.
Angela Alvarado jött be a vizsgálóba.
– Az anya azt mondja, a gyerek beteg volt, a láza magasra szökött – jelentette. – Már ide
tartott vele, amikor a baba görcsöt kapott, és fuldokolni kezdett.
Maya összeszerelte a készülékeket, és bekapcsolta a szívóberendezést. Sikerült Robertnek
eltávolítania a gyerek torkából a váladékot, aztán elvette Mayától a lélegeztetőt, és az oxin-
génmaszkot a kicsi arcára helyezte.
– Szívműködést ellenőrizni! – adta ki az utasítást.
Maya a fülére tette a hallgatót, és a gyerek mellkasát hallgatta, miközben az óráját figyelte.
– Százkilencven, de rendszeres – mondta egy perc múlva. Megkönnyebbülten tapasztalta,
hogy a sötétkék arcocska lassan halványodni kezd.
– Önállóan lélegzik – állapította meg Robert rövid idő múlva. Eltávolította a lélegeztető
ballont, de az oxigént továbbra is adagolta. Közben a szemét egy pillanatra sem vette le a gye-
rekről.
Maya Angelát kereste a tekintetével, de ő közben visszament a betegfelvételre.
– Idehozhatom az anyát?
Robert bólintott.
– Persze. Ki kell kérdeznem a betegség lefolyásáról, és jó, ha látja, hogy a gyerek él. Benn
kell tartanunk a kicsit. Alapos kivizsgálásra és kezelésre van szüksége.
Miután az anyának meghagyták, hogy vigye át a kisfiút a gyerekosztályra, Angela megmu-
tatta Mayának és Robertnek, hol szoktak kávézni.
– A rendelés csak fél tízkor kezdődik – közölte. – Jobb, ha most erőt gyűjtenek, mert tizen-
kettő előtt lélegzetvételnyi idejük sem lesz. Délig itt elszabadul a pokol.
– Mi a diagnózisod? – kérdezte Maya, amikor Robert kinyitotta előtte a pihenőszoba ajta-
ját.
– Előbb még utána kell néznem egy s másnak. Gyakorló orvos korom óta nem találkoztam
tizenhat éven aluli beteggel. Lehet, hogy a kicsinek lázgörcse volt, bár az sincs kizárva, hogy
komolyabb baja van, például vírusfertőzésből eredő agyhártyagyulladás. De egy sor más lehe-
tőség is fennáll. Ha a laboreredmények elkészülnek, többet fogok tudni. Legalábbis remélem.
Robert követte Mayát az asztalhoz, amelyen friss kávé gőzölgött. Maya töltött magának,
aztán egy pillanatig habozott. Végül visszatette a kancsót a melegítőre. Robert ki tudja magát
szolgálni.
A lány tudatára ébredt, hogy egyedül van a férfival a helyiségben, ahol az asztalon kívül
mindössze két szék és egy pamlag volt. Leült az egyik székre, és némán nézte, ahogy Robert
kevergeti a kávéját, majd letelepszik a pamlagra. A férfi élvezte a lány ingerlő közelségét.
Egyetlen mozdulata sem kerülte el a figyelmét. Ahányszor Maya a szájához emelte a csészé-
jét, leheletfinom illatszellő ért el hozzá, az a jellegzetes illat, amelyet nem tudott elfelejteni.
Feltűnés nélkül a lány mellére nézett, amely kereken, feszesen rajzolódott ki a vékony kö-
peny alól. Robertet újra heves vágy fogta el, hogy megérintse Mayát. Ugyanúgy kívánta, mint
tizenegy évvel ezelőtt. Jobb lett volna, ha nem találkoznak. A múlt emléke lidércnyomásként
nehezedett rá.
A lány még mindig a Najero nevet használja. Ezek szerint nem ment még férjhez? Robert
szaporábban lélegzett. Még a gondolatát sem tudta volna elviselni annak, hogy Maya más fér-
fi ágyában fekszik.
– Férjnél vagy? – kérdezte hirtelen.
Maya elutasítóan nézett rá.
– Nem.
6
Tehát nincs semmi a világon, ami távol tarthatná tőle. Nem az az ártatlan kislány már, mint
régen, hanem érett, tapasztalt nő. A szenvedély, amely akkor fellobbant köztük, beteljesületlen
maradt. Robert nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán szerette-e a lányt. De egész életében
nem akadt még eddig olyan nő, akit ennyire kívánt volna.
Maya zavarba jött a férfi nézésétől. Ez a gyengéd pillantás csaknem elfeledtette vele, mi-
lyen kegyetlen tudott lenni Robert. A lány megijedt, hogy mindazok után, ami köztük történt,
ilyen hatással van rá a férfi. Hiszen tiszta szívéből gyűlölte.
A feszültség elviselhetetlenné vált. A lány összeszedte magát, és elfordította tekintetét a
férfiról. Neki köszönheti élete legkeserűbb emlékét, de legalább tanult belőle. Még egyszer
nem fog ugyanabba a hibába esni. Nagy lélegzetet vett, és felállt.
– Kicsit körül szeretnék nézni, mielőtt elkezdődik a rendelés.
Robert is felállt, és a lány elé állt, elzárva az totóhoz vezető utat.
– Tiéd az a kis Volkswagen a hátsó bejáratnál?
Maya bólintott.
– Sportkocsi jobban illene hozzád.
Maya elvesztette a türelmét.
– Hiszen nem is ismertél igazán! Engedj elmenni, légy szíves!
– Csodaszép vagy, Maya! – szólt csendesen Robert.
A lány ijedten hátrahőkölt, és egyszerre biztos volt benne, hogy Robert leselkedett rá a pla-
tánerdőben.
– Örülnék, ha az eszedbe jutna, miért vagyunk itt – felelt élesen. – Soha nem fogadtam vol-
na el az állást, ha tudom, hogy te helyettesíted Halago doktort. A legszívesebben elmennék.
– Ha elmégy, Joe nagyon el lesz keseredve – emelte fel figyelmeztetően a férfi a kezét.
Maya hallgatott. Tudta, hogy képtelen volna cserben hagyni a beteg orvost és azokat az
embereket, akiknek életfontosságú ez a kórház. Nincs más választása, valahogy el kell visel-
nie Robertet.
– Ha kihagynád a játékból a magánjellegű ügyeket, sokkal könnyebb lenne elviselni a hely-
zetet - jelentette ki jeges hangon.
Robert áthatóan nézett rá, de aztán félrehúzódott, és azt mondta:
– Megpróbálom.
Maya kiment a szobából, és végigsietett a folyosón. Kinyitotta a váróterem ajtaját, ahol
már néhány beteg üldögélt.
Angela Alvarado odaintette magához a lányt.
– Hát nem csodálatos férfi ez a Pierson doktor? – súgta a fülébe. – És még nőtlen! Bárcsak
tizenöt évvel fiatalabb lennék! – Sokatmondóan kacsintott. – Örülhetsz, hogy olyan szép és fi-
atal vagy!
– Akkor sem kellene, ha ő volna a világon az egyetlen férfi! – csattant fel Maya.
Angela megütközve bámult, aztán Maya észrevette, hogy az egyik beteg hallhatta, amit
mondott, mert az is döbbenten nézett rá. Tekintete egy nyitott ajtóra vándorolt. Zavartan álla-
pította meg, hogy Robert ott áll, és kihívóan mosolyog. A lány büszkén hátravetette a fejét.
Ezúttal nem fog veszíteni, mint tizenegy évvel ezelőtt.
2. FEJEZET
Kedd este Maya zöldséget szeletelt, és önfeledten dudorászott. Enyhe szél játszott a kékes-
fehér függönyökkel a nyitott konyhaablakban, és odakintről behozta a narancsvirág illatát.
Maya reggel szedte le a kertben az első érett gyümölcsöket.
Milyen sokáig volt távol! Pedig ide tartozik, ebbe a völgybe, ahol született és felnőtt. A be-
járatnál megszólalt a csengő. Maya összerezzent. Nem várt látogatót. Ki lehet az? Talán Ro-
bert? A gondolattól is megrémült. Mély levegőt véve elindult az ajtó felé.
7
– Szervusz, húgocskám! – köszönt rá vidáman egy sötét hajú, erős testalkatú fiatalember. –
Hogy vagy?
– Ó, Pedro! – kiáltotta megkönnyebbülten a lány. – Kerülj beljebb!
– Kit vártál ilyen szívélyesen? – kérdezte a férfi szemöldökét csodálkozva felvonva a férfi,
és a konyhakésre bámult, amelyet Maya a kezében szorongatott.
– Senkit – mosolyodott el a lány. – Éppen sárgarépát szeleteltem.
Pedro körülnézett a nappaliban.
– Milyen hangulatosan berendezkedtél. Azok az azték metszetek nagyon tetszenek.
– Nem aztékok, yaqui minták és szimbólumok.
– Te vagy a szakértő – vonta meg a vállát a férfi.
– Sajnos, az nem vagyok. Csak kedvtelésből gyűjtöm őket. Tudod, a nagyapa miatt.
– Csodálatos ember volt. Igazi csodadoktor!
– Miatta lettem ápolónő – bólintott Maya. – Mit szólnál egy csésze kávéhoz? Örömmel lát-
lak vacsorára is, feltéve, ha szereted a salátát.
– Köszönöm, nem maradhatok. Éppen csak beugrottam.
Maya felfigyelt rá, milyen különösen cseng az unokabátyja hangja. Letette a kést a pultra,
és odafordult hozzá.
– Tényleg csak beszélgetni jöttél, vagy jó tanácsokkal akarsz ellátni?
– Is-is. – Pedro zavartan toporgott. – Ne érts félre! Nem akarok beleavatkozni a magánéle-
tedbe, de tudom, hogy bosszús vagy, amiért Robert Pierson-nal kell együtt dolgoznod a kór-
házban. Történt köztetek valami kellemetlen a múltban? Vagy ez magánügy? Ne faggassalak?
– Úgy van. Nem akarok róla beszélni! – felelte Maya sokkal élesebb hangon, mint szerette
volna.
– Értem – mondta Pedro.
Dehogy érti! Senki sem értheti!
Maya elgondolkozva fürkészte az unokabátyját. Félhosszú fekete haja, ruganyos, sportos
alakja miatt jóval fiatalabbnak látszott harminckét événél. Alapvetően derűs természetű volt,
de most komoran nézett maga elé.
– Rob és én gyerekkorunktól fogva barátok vagyunk – mondta Pedro. – Csak három éve tá-
volodtunk el egy kicsit egymástól. Én tanítottam meg lovagolni, meg egy sor más dologra is,
mert az apjának nem volt ideje rá. Cserébe ő továbbadta nekem, amit a könyveiből megtudott.
Olyanok voltunk gyerekkorunkban, mint a testvérek.
– És mi köze van mindennek énhozzám?
– Ha nem az egyetlen rokonod lennék, nem szólnék egy árva szót sem – jelentette ki Pedro.
– Robert állandóan felőled érdeklődik. Mellékesen megkérdi például, hogy szoktál-e Padrinón
lovagolni. Persze engem nem tud megtéveszteni. Minél közömbösebb hangot üt meg, annál
jobban érdekli az ügy. Mit tegyek? Szívesen távol tartanám magam a dologtól, de attól félek,
a végén mindketten megharagudtok rám. Ezért szeretném tudni, miről van szó.
– Semmiről sincs szó! Hogy is lehetne valamiről szó egy Pierson és egy Najero között, aki-
nek az anyja ráadásul egy Gabaldon volt. – Maya keserű megvetéssel felnevetett. – Sok min-
den változhatott itt a völgyben, de a rangkórságuk a régi. És ha nem az lenne, én akkor sem
adnám magam össze soha egy Piersonnal!
Pedro erre nem tudott mit válaszolni. Tehetetlenül megvakarta a fejét.
– Ha mégis ki akarnád valakinek önteni a szívedet, rám mindig számíthatsz.
– Köszönöm, Pedro! – mondta Maya hálás hangon. – És azt is, hogy Padrinón lovagolha-
tok. Szinte elfelejtettem, milyen mennyei érzés lóháton ülni.
– A kórházban minden rendben? – érdeklődött Pedro.
Maya örült, hogy a férfi másra terelte a szót.
– Ki sem látszunk a munkából. Azt hittem, csak mesztic betegeink vannak, de jönnek má-
sok is: fehérek, feketék, ázsiaiak, csupa koldusszegény ember. Mit csinálhattak, amíg nem
volt a La Raza?
8
– Sokan biztosan meghaltak – felelte a fejét lehorgasztva Pedro. – Csak Roberten múlik,
bezárják-e a kórházat Joe felépüléséig. A helybeli doktor uraknak ugyanis nem fűlik a foguk
az önzetlen munkához.
– Azt nem vonom kétségbe, hogy Robert nagyon lelkiismeretes orvos – jegyezte meg
Maya hidegen.
Pedro vállat vont.
– Mindenki megváltozhat. Én sem vagyok ugyanaz, mint tíz évvel ezelőtt. És te meg Ro-
bert sem. – Bekapott egy szelet sárgarépát, majd könnyedebb hangon kérdezte: – Ott leszel a
jövő héten azon a kis jelmezbálon, amelyet a kórház három éves évfordulójára rendeznek?
– Ha te is jössz! – vágta rá Maya.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nincs, aki elkísérjen? – Pedro hitetlenkedve csóválta
a fejét. – Valami bajuk lehet a környékbeli férfiaknak!
– Nem. Annyi dolgom volt, hogy a betegeinken kívül senkivel sem érintkeztem. Különben
is szívesebben mennék veled – mondta Maya, de aztán bocsánatkérően elmosolyodott. – De
biztosan akad más is, akit elkísérj…
– A szőlő leköti minden percemet, soha nem járok társaságba.
Maya nevetett.
– Ugyan, menj már! Ismerlek! Legalább hat-nyolc lány bomlik utánad Thompsonville-ben.
Pedro nem ment bele a tréfába, komolyan válaszolt:
– Akkor pénteken érted jövök. Ne felejtsd el a jelmezt! – Sóhajtva nézett az órájára. – Visz-
sza kell még mennem a szőlőbe. Nem épp főnyeremény az a birtokigazgató, akit Mrs. Pierson
felvett. Néha az az érzésem, egyedül nekem nem közömbös, mi történik Pierson's Pride-ban.
– És neked miért olyan fontos az a birtok? Hiszen nem a tiéd.
– Összenőttem vele – nevetett kesernyésen Pedro. – Én már csak ilyen bolond vagyok.
– Az ám! De miért nem téged nevezett ki Robert birtokigazgatónak, ha annyira jó barátok
vagytok?
– George Pierson a feleségére hagyta a haszonélvezeti jogot. Mivel Rob San Franciscóban
él, minden döntést átenged az anyjának. Az öreg Pierson halála után az asszony fogadta fel azt
az embert.
Maya számára George Pierson olyan volt, mintha az apja lett volna. Kétezer dollárt hagyott
rá az öreg, abból vette a kis Volkswagent.
– Kié tulajdonképpen Pierson's Pride?
– Fele-fele arányban Robé meg a húgáé. De Robnak enélkül is épp elég baja van. Egyszer
azt mondta, arra sincs ideje, hogy megnősüljön. Laura pedig, akit te alig ismersz, még csak ti-
zennyolc éves, és az ősszel egyetemre megy. Különben ideje is már – tette hozzá Pedro, és az
ajtóhoz indult. – Jó éjszakát!
Maya csodálkozva nézett utána, nem értette, mire célzott utolsó szavaival.
Pénteken Robert kilenc körül ért be a kórházba, és félig még aludt. Randy Millsnek, annak
a babának, akit hétfőn vittek be, éjfél körül megint válságosra fordult az állapota, s Robert
egész éjszaka küzdött az életéért.
Amikor most az irodájába indult, meglátta Mayát az egyik vizsgálóban, ahol a lány éppen a
műszereket rendezgette. Megállt, és figyelte a mozdulatait.
– Jó reggelt! – pillantott fel Maya hűvösen. – Kimerültnek látszol – tette hozzá aztán vala-
mivel barátságosabban. – Volt valami baj az éjszaka?
– Randy.
Maya nyugtalanul közelebb lépett. Parfümjének finom illata megcsapta a férfi orrát.
– Mi történt?
– Túl van a válságon, és a laboreredmények is elkészültek. A vírusos tüdőgyulladás csak
ráadás az agyvelőgyulladásra.
9
Robert tehetetlenül széttárta a karját. Maya is tudta, hogy ezzel a betegséggel szemben nem
tudnak védekezni. Vagy sikerül a fiúcska szervezetének legyőznie a vírust, vagy meghal.
– Eszembe se jutott, hogy szúnyogcsípés nyomát keressem rajta – mondta zavartan.
– Vannak csípések a lábán, láttam, amikor behozták, de akkor nem tulajdonítottam neki kü-
lönösebb jelentőséget – vallotta be Robert.
A kórokozó vírust szúnyogok terjesztették: madarakról lovakra, és onnan az emberre. San
Joaquin Valley híres volt nagy lóállományáról, s mivel rengeteg öntözőcsatorna szelte át a vi-
déket, valóságos paradicsom volt ez a vírust terjesztő szúnyogoknak.
– San Diegóban egyetlen ilyen esetünk sem akadt – töprengett el Maya. – San Franciscó-
ban előfordult?
Robert halványan elmosolyodott.
– Nem, egyetlen egyszer sem. Az én betegeim talán még nem is láttak szúnyogot.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Maya viszonozná a mosolyt, de aztán komolyan megszó-
lalt.
– Megtelt a váró. Egy kislányt az édesanyjával elkülönítettem. Oda küldtem be őket – mu-
tatott a szemközt lévő vizsgáló ajtajára. – Az a gyanúm, hogy a kicsi bárányhimlős.
Robert felsóhajtott.
– Akkor velük kezdem. Ha végeztünk, a hátsó ajtón vezesd ki őket, nehogy megfertőzzék a
többi gyereket a váróban.
Maya bólintott, és elindult a vizsgáló felé. Robert követte. Elkezdődött az új kórházi nap.
Annyi volt a beteg, hogy egy óra felé Angela elküldte a kisegítőként dolgozó Patet pizzáért
meg ásványvízért, így Robertnek és Mayának nem kellett korgó gyomorral folytatni a mun-
kát.
Az utolsó beteg negyed ötkor ment el. Robert lerogyott az irodájában egy székre. Úgy gon-
dolta, kifújja magát, mielőtt megnézi Randyt és a szívelégtelenséggel beszállított Pablo Hern-
andezt. Itt aztán a köszvénytől a szívrohamig minden előfordult. Ha Joe napjai is így teltek,
nem csoda, ha gyomorfekélye lett.
A fáradtság ellenére Robertet mégis különös elégedettség fogta el, amelyhez hasonlót gya-
korló orvos kora óta nem érzett. Olyan embereken segít itt, akiknek igazán szükségük van rá.
A lábát feltette az íróasztalra, és behunyta a szemét.
Maya habozva állt meg a hátsó ajtónál. A rendelésnek vége, Angela és Pat hazamentek, ő is
elmehetne, de nem vitte rá a lélek, hogy ott hagyja Robertet a szobájában a széken bóbiskol-
va. A férfi tejesen kimerült, és lehet, hogy csak órák múlva ébredne fel.
Pihenésre lenne szüksége, pedig még nem végzett minden beteggel. A lány azon töprengett,
felébressze-e, hogy mielőbb végezzenek a vizittel és végre hazamehessen, vagy hagyja magá-
ra.
Robert Piersonnak nincs szüksége a figyelmességemre, - intette magát. Aztán mégis meg-
szánta. Határozottan megfordult, és benézett a nyitott irodaajtón. Az orvos még mindig aludt.
A lány közelebb lépett, és az arcát fürkészte. A férfi állán kiütközött a borosta, reggel még bo-
rotválkozni sem volt ideje. A vonásai nyugodtak voltak, és olyan kisfiúsak, mint tizennyolc
éves korában.
Maya kislány korától kezdve ismerte Robertet. A szőke fiú mindig a nyomában volt Pedró-
nak, az unokabátyjának. Amikor a lány hatéves lett, megtudta, hogy Pedróval ellentétben Ro-
bertnek csak akkor kell dolgoznia, ha kedve van hozzá, hiszen ő Pierson.
A kislány elragadtatással figyelte a fiút, amikor csak alkalma nyílt rá. Nyolcéves korában
megtanulta, hogy nem szabad megszólítania, és nem szabad a terhére lennie. Abban az évben
találkozott először Robert apjával. George Pierson fagylaltot vett neki.
Maya nagyapja megtiltotta, hogy idegenektől bármit is elfogadjon, de a kislány tudta, ki-
csoda George Pierson. Ő volt a gazda, az úr. A birtokon minden munkásgyerek ismerte. Ami-
kor a nagyapja visszajött a teherautóhoz, és meglátta a kezében a fagylalttölcsért, kifaggatta,
10
kitől kapta. Maya csak évekkel később tudta meg, miért nézett rá a nagyapja akkor olyan szo-
morúan.
Azzal a találkozással kezdődött barátsága az öreg Piersonnal. Maya kedves, türelmes, meg-
értő embernek ismerte meg. Robert egyedül a barna szemét örökölte tőle, egyébként teljesen
az anyjára ütött: szőke, magas és nagyon vonzó volt.
Maya most megérintette a vállát, hogy felébressze. Robert lekapta a lábát az asztalról,
megragadta a lány csuklóját, és magához rántotta. Maya rémülten összerándult, majdnem el-
veszítette az egyensúlyát, éppen hogy sikerült megkapaszkodnia a szék támlájában.
Robert felállt, kezének szorítása nem enyhült. Maya megpróbált kiszabadulni, és legna-
gyobb csodálkozására a férfi azonnal elengedte. A lány bőre bizsergett az érintés helyén.
– Fel akartalak ébreszteni, mielőtt elmegyek – mondta a lehető legnyugodtabb hangon.
– Megéreztem, hogy itt vagy. Ha loncillatot érzek, azonnal éber leszek.
Maya megértette, hogy a férfi a parfümjére gondol, de nem vett tudomást a megjegyzésről.
– Soha nem fogom ezt az illatot elfelejteni – folytatta Robert. – Ahogy téged sem.
Maya jelentőségteljesen az órájára nézett.
– Ha velem tartasz a vizitre, utána együtt elmehetnénk enni valahová – mondta a férfi.
Robert közelsége és a meghívás zavarba ejtette Mayát. Könnyedséget erőltetve magára, így
szólt:
– Sajnálom, doktor úr, de nem kötelességem magával vacsorázni.
– Maya, idáig uralkodtam magamon – fogta Robert gyengéden karon a lányt, aki erre hát-
rált egy lépést, és beleütközött a falba. Robert leengedte a karját. – De nem futhatunk el az ér-
zéseink elől. El tudod képzelni, milyen nehezemre esik kettesben lenni veled úgy, hogy nem
érinthetlek meg? – kérdezte érdes hangon Robert.
– Egy okkal több, hogy a munkán kívül elkerüljük egymást – felelte határozottan a lány. –
Lennél szíves félreállni, hogy hazamehessek?
Robert kedvesen elmosolyodott.
– Szépen sarokba szorítottalak – mondta, és a tenyerét végighúzta borostás állán. – Nem
ártana, ha szalonképesebb volnék.
– Semmi köze az elutasításomnak a külsődhöz. Akkor sem mennék el veled, ha története-
sen frakkban állnál előttem. Verd ki a fejedből az ötletet!
Robert közelebb lépett, és a lány fölé hajolt. Maya érezte a leheletét az arcán, miközben
beszélt.
– Tiszta hülyeség, de nem tudlak elfelejteni. – Lassan még közelebb hajolt, és szájával
gyengéden éppen csak hozzáért a lány ajkához. Amikor Maya megremegett, a férfi felemelte a
fejét, és fürkészve ránézett. Aztán, inkább csak önmagának, ennyit mondott: – Majd máskor
elmegyünk valahová, ha nem leszek ilyen fáradt. – Ezzel félreállt Maya útjából.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Robert felvette a kagylót.
– Pierson doktor.
Maya megállt az ajtóban. Valószínűleg sürgős esetről van szó, és Robertnek szüksége lehet
rá.
– Vérzik a szem? – kérdezte az orvos.
Maya összerándult. A szemsérülések nagyon veszélyesek.
Robert egy pillanatig némán figyelt, majd azt mondta:
– Ne ide, vigyék a betegfelvételre! Máris megyek.
Robert letette a telefont, és meglepődött, amikor látta, hogy Maya még mindig ott van.
– Gondoltam, hátha szükséged lesz rám – magyarázkodott a lány.
Robert jelentőségteljesen mosolygott.
– Mint ápolónőre nem, de mint… Soroljam, mi mindenre kellenél nekem?
– Jó éjszakát! – kiáltotta Maya, és menekülésszerűen távozott.
11
Péntek este Maya jókedvűen öltözködött a kórházi ünnepségre. Amikor Pedro érte jött,
csodálkozva mérte végig unokabátyját.
– A kutyafáját! Hogy tudsz mozogni attól a sok nehéz ezüsttől? Furcsa pár leszünk: te mint
kaliforniai lovag, én pedig szegény, mezítlábas „pelada”.
Pedro alaposan szemügyre vette a lányt.
– Egyáltalán nem látszol olyan elesett, szegény lánynak, húgocskám.
– Nem szó szerint értettem. De ebben a fekete holmiban és a sok ezüsttel te igazi lovagnak
látszol. Eredeti darab?
– Hát persze! Régi, családi ereklye. De legalább nyolcvan éve senkinek nem volt bátorsága
magára ölteni.
Maya önkéntelenül megtapogatta a nagyapjától örökölt, ezüst, kígyó formájú karperecét.
– Don Pedro, mesésen fest!
A férfi könnyedén meghajolt
– És maga, Señorita, egészen biztosan feltűnést fog kelteni a jelmezével.
Maya még egyszer megnézte magát a tükörben. Fehér, mélyen kivágott blúzt viselt, hozzá
világító sárga mellényt és bokáig érő fekete-piros-sárga szoknyát.
– „Poblana” parasztruha, néhány éve vettem Mexikóvárosban. Még soha nem volt rajtam.
– Megigazította magán a blúzt. – Nem emlékeztem rá, hogy ilyen merész kivágású.
– Ezt éppen az a lány mondja, aki hat éves korában az öreg Caesar szigorú tilalma ellenére
meztelenül fürdött a Hold-tóban?
– Nagyapának sokszor meggyűlt velem a baja – ismerte el Maya.
– A mamád halála után hallani sem akart róla, hogy mások vegyenek magukhoz. Pedig
anyám szívesen elhozott volna tőle, de mint a legtöbb asszony, tartott egy kicsit Caesartól.
– Nagyapától? Hiszen ő volt a „nagy gyógyító”, a „curando”! A légynek sem ártott.
– A legtöbb ember fejében a gyógyítás és a varázslás összetartoznak.
– A nagyapa nem volt varázsló! – háborgott Maya.
– Engem nem kell meggyőznöd! Én mindig a te oldaladon álltam. De most már induljunk!
Lassan sötétedni kezdett, amikor Pedro teherautójával a városka felé tartottak.
– Különben amióta meggyógyítottad Connie Olverát, úgy hívnak: „la curandera”. Az em-
berek szemében az öreg Caesar örökébe léptél – jegyezte meg Pedro.
– Ápolónő vagyok, nem „curandera” – tiltakozott Maya.
Connie Olverát halálra rémült rokonai hozták be egy héttel ezelőtt a kórházba, mert a lány
azt gondolta, megvakult. Maya bevezette a jajveszékelő Connie-t a vizsgálóba, leültette, és
mindenkit kiküldött. Aztán a háta mögé állt, és kezét a lány szemére tette. Néhány perc múlva
Connie teljesen megnyugodott. Mire Robert odaért, hogy megvizsgálja a lányt, az már újra lá-
tott. Nagy szerencséje volt, hogy csak átmenetileg veszítette el a látását.
– Connie azt híreszteli, hogy kézrátétellel gyógyítottad meg – mondta Pedro.
Maya a fejét rázta.
– Hiszek ugyan a kézrátéttel való gyógyításban, de Connie-t egyszerűen csak megnyugtat-
tam. A többit az idő végezte el. Ne merd terjeszteni, hogy ugyanazokkal a képességekkel ren-
delkezem, mint a nagyapám! – mondta Maya szigorú pillantást vetve Pedróra.
– Csak elmeséltem, amit hallottam, húgocskám – védekezett a férfi.
A kórháztól nem messze, egy mellékutcában álltak meg, ahol már több autó parkolt. Csat-
lakoztak a zene irányába tartó társasághoz. Fűszeres sült hús illata keveredett jázminillattal, az
egyik a szabadtéri tűzhely, a másik egy vályogfalra felkúszó, virágzó bokor felől áradt feléjük.
Pedro felfigyelt valamire a túlsó oldalon. Maya követte a pillantását, és ekkor felfedezte
Robert ezüstszínű sportkocsiját. Robert az autó mellett állt, és mosolyogva beszélgetett egy fi-
atal, szőke nővel. Nem jelmez volt rajta, a nő azonban feltűnő Carmen-ruhát viselt. A gyönyö-
rű csipkés blúz kiemelte tündöklő fiatalságát. Bal kezében pompás legyezőt tartott. Dallamos
nevetése szinte fájt Mayának, és gyorsan elfordult. Végül is nem tartozik rá, kivel jött el Ro-
bert az ünnepségre. De az oldalát azért nagyon furdalta a kíváncsiság.
12
– Pedro, ki az a nő Pierson doktorral?

– Hát nem ismered meg Laurát?
Mayának hatalmas kő esett le a szívéről. Robert tehát a húgát kísérte el.
– Amikor utoljára láttam, pöttöm lény volt.
– Még most sem egészen felnőtt – tette hozzá mogorván Pedro.
Hamarosan ismerősök vették körül őket, s Maya szem elől tévesztette Laurát.
3. FEJEZET
A kórház mögötti parkolóban javában folyt a mulatság, s néhány pár már táncba kezdett
egy kis együttes zenéjére. Pedro sok embernek bemutatta az unokahúgát. Mayának feltűnt,
hogy még korábbi ismerősei is feszélyezve érezték magukat a társaságában. Netán amiatt,
hogy „curanderának” tartják? A nagyapjával is ugyanez történt. Az emberek tisztelték, becsül-
ték, de tartottak tőle. Maya elszomorodott, és hirtelen végtelenül egyedül érezte magát.
Robert körbesétált, megbámulta a színpompás jelmezeket, itt-ott elbeszélgetett az ismerő-
sökkel, de akarata ellenére a szeme újra és újra csak Mayát kereste. Mintha láthatatlan erő
vonzotta volna, egyre közelebb került hozzá. Az együttes szünetet tartott, csak egyikük éne-
kelt egy érzelmes dalt, és gitáron kísérte magát. Robert egy pillantást vetett Lauára, akinek ép-
pen egy fiatal mesztic csapta a szelet. Ennyi idős volt ő is, amikor először feltűnt neki Maya.
Akkoriban legszívesebben Pedróval töltötte az idejét, és kezdetben ügyet sem vetett annak
unokahúgára, pedig Maya már tizenhat éves korában is feltűnően csinos lány volt. Pedróra
azonban mindig is felnézett, neki köszönhette a szőlészeti tudását és a birtokra vonatkozó is-
mereteit. Maya most, huszonhét évesen kimondott szépség. És Robert éppoly erősen vonzó-
dott hozzá, mint tizenegy éve.
Pedro eltűnt Robert szeme elől, Maya pedig egy csoportosulás közepén állt, de a férfinak
az volt a benyomása, hogy nem érzi magát igazán jól köztük. Határozott léptekkel elindult fe-
lé. Maya, mintha megérezte volna a közeledését, feléje fordult.
– Milyen jó, hogy végre nem nővérruhában látlak! – jegyezte meg Robert, mert jobb nem
jutott az eszébe.
– Te miért nem vagy jelmezben? – kérdezte Maya.
– Siegfried lovagnak akartam öltözni, de nem tudtam beleszorítani magam a páncélöltöny-
be.
– Azt hittem, vikingként jelensz meg.
– Szerinted olyan vagyok, mint egy viking? – kérdezte a homlokát ráncolva Robert.
– A betolakodó, aki rabol, garázdálkodik és erőszakoskodik – nézett kihívóan rá a lány.
– Ezt megérdemeltem, ha már egyszer hülye kérdést tettem fel! – jegyezte meg szomorká-
san mosolyogva a férfi. – Maya, én ártalmatlan átlagember vagyok.
A lány arckifejezése arról árulkodott, hogy más véleményen van. Robert közben észrevette,
hogy az előbbi csoport tagjai odébbálltak.
– Ettél már valamit? – kérdezte.
A lány a fejét rázta. Erre Robert átölelte a vállát, keresztülverekedte magát vele a tömegen,
és a kórház mögötti folyócska partjára vezette. A füvön párok üldögéltek tányérokkal, poha-
rakkal a kezükben. Robert el akart haladni mellettük, de Maya megállította.
– Rossz felé megyünk. A büfé a másik oldalon van.
– Ott nagy a tömeg. Menjünk el valahova máshova!
– Nem egyedül jöttem, nem mehetek el csak úgy egyszerűen…
– Teszek egy cédulát Pedro szélvédőére. Biztosan nem neheztel meg.
– És mi lesz a húgoddal?
– Odaírom Pedrónak, hogy később vigye haza.
Maya nem akart feltűnést kelteni, ezért várt, amíg távolabb értek az emberektől, csak akkor
tiltakozott.
13
– Csak annyit mondtam, hogy még nem ettem – jelentette ki határozottan. – Ez azonban tá-
volról sem jelenti azt, hogy elmennék veled bárhová is!
Robert arckifejezése nem látszott a sötétben.
– Lenne valami kifogásod az ellen, ha egy tányér rablóhúst hoznék neked?
– Nem, de..i
– Akkor miért ne ehetnénk nyugodtabb körülmények között?
Maya úgy érezte, Robert megint sarokba szorította. Ha ő most azt mondaná, nem akar vele
egyedül lenni, a férfi még azt hinné, fél tőle.
– Viking hozzáállás – mormolta maga elé. De engedett.
Robert akkor szólalt meg először, amikor az autójához értek.
– Szabad kérnem, Paloma Blanca? – hajolt meg túlzott udvariassággal, kitárva a lány előtt
a kocsi ajtaját.
Miután egy cédulát dugott Pedro ablaktörlője alá, ő is beült az autóba, és indított.
– Miért neveztél Fehér Galambnak? – tudakolta Maya.
Robert kifordult az utcára.
– A vikingek kalitkában galambokat szoktak magukkal vinni a felfedező útjaikra. Amikor
bizonyos utat megtettek, kiengedtek egy galambot. Ha a madár visszarepült a partra, tudták,
hogy még nem jutottak elég messzire. Ha a hajó fölött körözött, és nem vágott neki a víznek,
akkor körülbelül félúton jártak. Ha elrepült előre, és nem tért vissza, akkor ünnepelhettek,
mert az azt jelentette, közel vannak a célhoz.
– Amint látom, alaposan ismered a viking szokásokat.
Robert az útra szegezte a tekintetét.
– Mindig fontosnak éreztem, hogy tudjam, honnan ered az örökségem. Te talán nem foglal-
koztál behatóan a yaquik történetével?
Maya meglepődött, hogy Robert egyáltalán tud az ő őseiről.
– Én tőlük származom.
– Ezért tartanak „curanderának”?
A lány ingerülten nézett rá.
– Ápolónő vagyok, ezt te is nagyon jól tudod.
– Méghozzá nagyon ügyes. A kórháznak szerencséje van veled. És nekem is.
Robert egy kis étterem előtt állt meg a város szélén. A tulajdonos ismerte a férfit, és egy sa-
rokasztalhoz vezette őket.
Maya észrevette, hogy Robert a jelmezét szemléli.
– Régen a poblana nők viseltek ilyen ruhát – világosította fel.
– Nagyon színpompás, biztosan tetszett a poblana férfiaknak is – mondta Robert, aztán kö-
zelebb hajolt a lányhoz. – Az autóban narancsvirágillatot éreztem. A hajadba fontál egyet?
– Véletlenül éppen egy narancsliget közepén lakom.
A férfi finoman végighúzta a kezét a lány fényes haján, és a szemébe nézett.
– Irigyellek érte.
Robert szemében annyi csodálat volt, hogy a lány szinte már örült pillantásának. Gyorsan
az étlapért nyúlt. Egyszer már becsapta őt ez a melegen fénylő szempár. Még egyszer nem
fogja.
Maya evés előtt nem kért italt. Az étlap hosszas tanulmányozása után végül húspástétom és
burgonyagombóc mellett kötött ki, nagy adag salátával. A bor kiválasztását ráhagyta Robertre.
A férfi „diablo” sültet rendelt, és a thompsonville-i borgazdaság egyik vörösborából kért.
Maya belekóstolt a borba, és nagyon ízlett neki.
– Pedro mesélte, hogy a gazdaságban összekeverik a sérült Pierson-szőlőt a gépi szedésű
thompsonnal – jegyezte meg.
A lány gyerekkorától fogva segített szüretelni, így tudta, hogy a szőlőhegyeken elsősorban
a mag nélküli thompsont, ezt a kedvelt csemegeszőlőt termesztik. A borszőlővel ellentétben,
14
amely így is, úgy is a présbe került, a csemegeszőlő nem sérülhetett meg, ezért kézzel szüre-
telték.
– Nem érdekel a szőlészet – legyintett Robert.
Maya csodálkozva nézett rá.
– Pedig érdekelnie kell, hiszen a tiéd a birtok.
– Ne kezdd el te is! Elég, ha Pedro állandóan ezzel piszkál.
Mayát nem zavarta Robert bosszús hangja.
– Pedro mindent tud a szőlőművelésről. Az ap… – Maya megtorpant, nem akarta szóba
hozni a férfi apját. – Az anyád nem képes egyedül irányítani a birtokot, Laura pedig még túl
fiatal.
– Az ördög vigye a birtokot! Nem azért jöttem ide veled, hogy Pierson's Pride-ról beszél-
gessünk.
– Hanem?
– Hanem rólunk.
– Rólunk nincs mit beszélni.
– De igen. Te is tudod, Maya! Látom a szemedben, és érzem, ha megérintelek. – Robert
megragadta a kezét. – Ne akard tagadni, hogy vonzódunk egymáshoz. – Mayának elszorult a
torka. Robert látta az arcán, hogy túl gyorsan támadt, de ha a lány közelében volt, alig tudta
fékezni magát. Nagy sóhajjal engedte el a kezét, és hátradőlt a székén. – Jó, jó – mondta re-
kedten. – Beszéljünk másról!
– Például a szőlőről?
– Komolyan a szőlőről akarsz társalogni? Csak annyit tudok róla, hogy a thompsont Auszt-
ráliában szultánának hívják, a hosszúkás fajtát az őshazájában, Kis-Ázsiában pedig kisnisnek.
– Kisnisnek? Ezt most találtad ki!
Robert a szívére tette a kezét.
– Esküszöm, hogy így van. És várj csak! Létezik egy úgynevezett Ql0-es tényező, amely
befolyásolja a növények légzését.
– Nahát! Én inkább az emberek légzésével foglalkozom. Úgy látom, a növényekhez is épp-
oly jól értesz, mint a betegeidhez – tette hozzá Maya elismerően.
– Többek közt azért lettem orvos, mert a tudomány mindenre pontos választ tud adni.
– De a klasszikus orvostudomány pusztán tudományos módszereivel nem képes mindent
megoldani – szállt vitába a lény. – Én hiszek az olyan megfoghatatlan dolgok hatásában is,
mint például a kézrátétellel való gyógyítás.
– A hit, amely hegyeket képes elmozdítani?
– Nem csak arról van szó. Vannak olyan emberek, akik gyógyító erővel rendelkeznek. És
képesek átsugározni ezt a gyógyerőt a betegekre.
Robert kételkedve nézett maga elé.
– Erre nincs semmi bizonyíték.
– Azok az emberek, akik gyógyító erővel rendelkeznek, érzik, hogyan árad át belőlük a be-
tegbe, és a beteg is érzi ezt. Nem győz meg, hogy vannak, akik így gyógyultak meg?
– Nem. Nem gondolod, hogy egyszerűen a hitük váltotta ki a hatást?
Maya összeszorította a száját. Robert felkészült rá, hogy a lény ellentmond neki, de Maya
megfogta a villáját, és nekilátott a salátájának. Ahogy a keze evés közben mozgott, megcsil-
lant a karján az ezüst karperec. Robert jobban szemügyre vette, és megállapította, hogy kígyót
ábrázol, amely a saját farkába harapva kört alkot. Piros szemén visszaverődött a fény. A férfi
úgy vélte, rubinkő lehet.
– Érdekes a karpereced – jegyezte meg.
Maya letette a villáját, és szeretettel húzta végig az ujját a karperec pikkelyszerű díszítésén.
– Régi yaqui darab. Mindig viselem.
Azon az éjszakán a Hold-tóban nem viselted, - gondolta Robert, aztán hirtelen elhatározás-
ra jutott. Az est ugyan nem úgy alakult, ahogy szerette volna, de legalább együtt voltak és be-
15
szélgettek. Kezdetnek ez sem rossz. Nagyon óvatosan kell előrehaladnia. Szilárdan elhatároz-
ta, hogy búcsúzáskor sem fogja megcsókolni a lényt, nehogy megijessze. Semmi esetre sem
szabad úgy elveszítenie az önuralmát, mint tizenegy évvel ezelőtt…
Maya kikísérte Jaime Gonzalest, az utolsó beteget a vizsgálóból. Az öregnek csúnya lábsé-
rülése volt, de semmiképpen nem akart benn maradni néhány napra a kórházban.
– Naponta kétszer áztassa a lábát ebben az oldatban! – magyarázta neki Maya spanyolul,
hogy az idős beteg biztosan megértse. – Ne felejtse el, mert nagyon fontos.
Az öreg magasra emelte a kezében a fertőtlenítőszert tartalmazó kis csomagot, és hiányos
angolsággal válaszolt:
– Teszem bele vízbe.
– Helyes! Minden lavór vízhez egy kis zacskót. És a tablettát is szedje naponta négyszer,
jó?
Miután Maya kikísérte a sántikáló öreget, észrevette, hogy Robert a betegnaplót tanulmá-
nyozza. Pat már elment, és Angela is ugrásra készen várakozott.
Maya mindenképpen előbb akart elmenni nála, mert igyekezett elkerülni, hogy kettesben
maradjon Roberttel. Az óta az este óta, hogy Robert olyan sietős búcsút vett tőle, egy hét telt
el. Bár időközben alig váltottak szót egymással szakmai kérdéseken kívül, érezhetően növeke-
dett köztük a feszültség.
Maya meglepetésére Robert így szólt Angélához:
– Joe bámulatos költségelszámolási rendszert dolgozott ki.
– Joe imádja a rendet – felelte Angela. – Hozzászoktatott Patet és engem, hogy minden
egyes esetet külön lapra vezessünk rá. Eleinte fölösleges munkának találtuk, de aztán rájöt-
tünk, hogy így a számlaírás gyerekjáték. – Angela elhúzta az orrát. – A számlák fele sincs
ugyan kifizetve, de a betegeink megadják, amit tudnak. Tudják, hogy sosem sürgetnénk a fize-
tést, és ezért nagyon hálásak.
– Joe elhanyagolt külsejét ismerve nem tételeztem volna fel róla ekkora rendszeretetet –
vallotta be Robert.
– Szegénykémnek feleség kellene – nevetett Angela - aki gondoskodik róla Van valami híre
felőle?
– Ma beszéltem vele telefonon. A második műtét is sikeres volt, de ahogy jelenleg áll a
helyzet, még legalább hat hétig el kell engem viselniük.
Angela felsóhajtott.
– Nem csoda, hogy szegény idejutott. Sose vett ki szabadságot. Minden nap összerogyásig
dolgozott. Sürgősen kellene mellé egy másik orvos. De csak próbálna keresni ide valakit, aki
éhbérért halandó dolgozni! A legtöbben azért lesznek orvosok, hogy sok pénzt keressenek. –
Angélának, úgy látszott, eszébe jutott, hogy éppen egy jól fizetett belgyógyásznak mondja
mindezt, mert zavarba jött. – Azt hiszem, mennem kell. Jó éjszakát.
Maya a beszélgetés alatt az ajtóban állt és figyelt. Most gyorsan hozta a táskáját, és a hátsó
kijáraton át sietve elhagyta az épületet.
Másnap szombat volt, és a lánynak aznap nem kellett dolgoznia, ezért meglátogatta Pedrót,
ahogy előre megbeszélték. A férfi szerény faházikója udvarán állt, és éppen Maya számára
nyergelte a lovát.
– Kösz, hogy kölcsönadod Padrinót. Már attól tartottam, hogy megnehezteltél rám, amiért
a múltkor szó nélkül otthagytalak az ünnepségen.
– Nem az volt a bajom, hogy elmentél Robbal, hanem, hogy nekem kellett hazavinnem La-
urát…
– Jó napot! – szólt távolról egy női hang. – Pedro!
Maya és Pedro a ház felé fordultak. Maya Volkswagenje mellé egy nyitott, sárga kocsi állt
be, és Laura ugrott ki belőle integetve.
16
– Na tessék! Kellett nekem az ördögöt a falra festeni! – morogta Pedro, aztán gyorsan el-
hallgatott, mert Laura már sietett is feléjük. – Ismered Maya Najerót? – kérdezte tőle, amikor
Laura megállt mellettük.
– Maya! Maga, ugye, Pedro unokahúga? – ragyogott fel a lány arca
Maya bólintott. Laura az apjára hasonlított, bár szőke haját és kék szemét az anyjától örö-
költe. Nagyon csinos volt, és a mosolya éppoly barátságos, mint George Piersoné.
– Nagyon emlékeztet az apjára – jegyezte meg Maya önkéntelenül.
– Komolyan mondja? – Laura örült az észrevételnek, s boldogan fordult Pedróhoz. – Arra
gondoltam, később lovagolhatnánk együtt.
– Maya kölcsönkérte Padrinót – felelte a férfi. – Azonkívül tudod, hogy dolgoznom kell.
Laura csalódottnak látszott.
– Te mindig csak gürcölsz. Mr. Fairfax szombaton nem dolgozik. Te miért nem teheted ezt
meg?
Pedro vállat vont.
– Ő a birtokigazgató. Én csak munkafelügyelő vagyok – vetette oda mogorván.
Maya nem értette, miért olyan elutasító Pedro Laurával szemben, hisz egyáltalán nem jel-
lemző rá ez a viselkedés.
Laura boldogtalanul nézett Mayára
– Kérem, beszéljen a fejével! – könyörgött.
Maya kicsit gondolkodott, aztán könnyedén ezt válaszolta
– Pedro sem dolgozik többet, mint a maga bátyja. Törődjön bele! A férfiak azt gondolják,
összedől a világ, ha nem fáradoznak egyfolytában a fenntartásán. Közben pedig nélkülünk,
asszonyok nélkül semmi sem történne.
Laura nevetett.
– Ha Pedro nem tud elszakadni a munkájától, kilovagolhatnánk egyszer mi kettesben. Mit
szól hozzá?
– Akár most is megtehetjük.
– Szívesen mennék, de most teniszórám lesz. Talán máskor?
– Rendben.
Maya nagyon megkedvelte Laurát, aki éppoly barátságos és közvetlen volt, mint az apja.
Hirtelen világosság gyúlt az agyában: Laura szerelmes Pedróba. A férfi azért olyan mogorva,
mert tisztában van azzal, mekkora szakadék tátong a birtoktulajdonos lánya és az alkalmazott
mesztic között, így aztán tudatosan tartja távol magától Laurát. A szerelmük úgyis eleve halál-
ra lenne ítélve. Maya a saját bőrén tapasztalta ezt, de tudta, hiába is magyarázná Laurának,
hogy rájuk is ugyanaz a sors várna.
Nyeregbe szállt, és búcsúzóul odaintett nekik. Aztán elindult a várostól keletre eső hegyek
felé. Korán volt még, a júniusi szél azonban máris melegen fújt, és forró napot jósolt. Maya
mégsem hiányolta a San Diegó-i egyenletesebb időjárási viszonyokat, hiszen itt nőtt fel. A
nagyapja faháza valamikor magas, árnyékot adó tölgyfák alatt állt, de most nyoma sem volt.
Egyszer, amikor a folyó kilépett a medréből, az ár magával sodorta. A föld, amelyen épült, a
Piersonok tulajdona volt.
– Az apám engedte meg Caesar Gabaldonnak, hogy felépítse ott a házát – mesélte egyszer
George Pierson a lánynak. – A nagyapádnak átkozottul jó érzéke volt ehhez a szőlőhöz. Min-
dig tudta, mikor a legalkalmasabb az idő az oltványozáshoz vagy a szürethez. Ugyanúgy tisz-
teltem és becsültem, mint a saját apámat.
Maya anyjáról George soha nem beszélt a lánynak. Caesar mondta el neki a történetet azon
a szörnyű éjszakán, amikor Maya feldúltan szaladt haza a Roberttel való találkozás után.
– Anyád gyönyörű volt, akárcsak te, gyermekem – mondta a nagyapja. – De a szépség átok
is lehet. George Piersont úgy vonzotta az én Estellám, mint a molylepkét a fény. És anyád
fenntartás nélkül ajándékozta neki a szerelmét. Ez okozta a vesztét.
A nagyapa szavai mélyen megrázták Mayát.
17
– De hiszen az anyám máshoz ment feleségül, az apámhoz – vetette közbe kétségbeesetten.

– Talán jó is volt, hogy az apád nem élt az esküvő után annyi ideig, hogy észrevehesse, Es-
tella szíve másé volt – ingatta a fejét szomorúan Caesar. – Apád megajándékozta őt veled, de
sem a szülés, sem az irántad érzett szeretet nem menthették meg anyádat. Te viszont vele el-
lentétben erős vagy. Nem fogsz úgy összetörni, mint ő.
Igen, én erős vagyok, - gondolta a lány, miközben Padrinóval egy ösvényen kaptatott fölfe-
lé a hegyekbe. Velem nem fog megismétlődni a múlt.
Robert felnyergelte tüzes, fekete ménjét, Emperort, aztán odalovagolt Pedróhoz, aki éppen
akkor fordult be az udvarba a teherautójával.
– Te sohasem pihensz? – kérdezte rosszallóan Robert. – Ma szombat van.
– Tudom – bólintott Pedro nyugodtan, és kikászálódott az autóból. – De vajon tudja-e a
szőlő is?
Robert nem bonyolódott vitába.
– Laura említette, hogy Maya kölcsönkérte Padrinót. Van sejtelmed róla, merre lovagolhat?
Pedro megrázta a fejét.
– Azt hiszem, egyedül akar lenni.
Robert türelmetlenül intett a kezével, és elvágtatott. Rossz kedve volt, mert reggeli közben
összekülönbözött az anyjával.
– Csak szerény összejövetelt akarok – felelte Susan a fia kifogásaira.
– Számomra egy harmincöt főből álló vendégnévsor nem számít szerénynek – vitatkozott
Robert. – És egy négytagú zenekar is másról árulkodik. Ha meg akarod hívni Laura és a ma-
gad barátnőit, semmi kifogásom ellene. De megkérlek, ne trombitáld össze a környék férjre
vadászó hajadonjait! Belátható időn belül nem óhajtok megnősülni.
– Miket tételezel fel rólam! – nézett Susan sértődötten a fiára. – Csak azért gondoltam erre
a kis estélyre, hogy viszontláthasd a régi barátaidat.
Robert ingerülten sóhajtott. Nincs kibúvó, jobb, ha beadja a derekát. Hirtelen eszébe jutott
valami.
– Ha miattam rendezed az egészet, akkor én is szeretnék meghívni valakit.
– Természetesen – vágta rá Susan diadalmasan. – Felírom a barátnőd nevét a papíromra.
Hogy hívják?
– MayaNajero.
Susan elsápadt.
– Nem akarhatod annak a nőnek a lányát a házamba meghívni!
– A mi házunkba. Azonkívül az az ügy már rég a múlté. Estella meghalt.
– Amilyen az anya, olyan a lánya is.
Susan panaszosan nézett Robertre, de a fia állta a tekintetét. Nem fog engedni, mint régen,
amikor az anyja zsarolta az érzelmeivel. Az az idő elmúlt.
Susan nagy levegőt vett, és más irányból támadott.
– Maya kínosan fogja magát érezni, Robbie, ha ő lesz az egyetlen mesztic a társaságban.
Robert igyekezett uralkodni magán. Az anyja előítéletei ellen hiábavaló lenne harcolnia. A
legtöbb thompsonville-i is hasonlóan gondolkodott. Valaki vagy ültetvényes volt, vagy nap-
számos. A társadalmi sorompók áthághatatlanok voltak.
– Kérlek, írd fel Maya Najerót a papírodra! – erősködött Robert.
– Ha ragaszkodsz hozzá! – felelte Susan jegesen.
Robert kelet felé lovagolt a hegyek irányába. Attól félt, Maya még elutasítóbb lesz, ha érte-
sül a meghívásról. Nem jó a múltat megbolygatni, de csak akkor nyugodhatnak meg a kedé-
lyek, ha egyszer s mindenkorra tisztázódik az a régi történet. A férfit különös vadászszenve-
dély fogta el. Mayának valahol itt kell lennie, ebben biztos volt. Meg fogja találni! Türelmet-
lenül megsarkantyúzta Emperort.
18
4. FEJEZET
Maya egy erdőcske széléhez ért. Innen még egy jó kilométerre volt az a hely, ahol a nagy-
apja háza állt. Leszállt a lóról, és egy mandulafenyő törzsének támaszkodott. Egyszer csak
patkódobogást hallott. Felegyenesedett. A lovas még nem bukkant fel a domb mögül, Maya
mégis tudta, ki közeledik. Legyűrte magában a menekülési kényszert. Miért kellene elfutnia
Robert Pierson elől? Könnyedén elbánik vele. A szíve mégis kalapálni kezdett, amikor a férfi
a közelébe ért.
Robert visszafogta a lovát, leszállt róla, és Padrino mellé kötötte. Csak ezután nézett fi-
gyelmesen a lányra.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondta.
– Azért jöttem ide, mert látni akartam, maradt-e valami nyoma a nagyapám házának. De az
emlékeken kívül nincs itt semmi.
– A ház följebb állt. Itt találkoztunk először.
Maya bólintott.
– Soha nem felejtem el azt a napot – tette hozzá halkan Robert.
Mayának kiszáradt a szája.
– Én sem.
Július volt, késő délután. Robert egy tüzes csődörön lovagolt, de Maya csak a fiút látta.
Rögtön megismerte. A nemes tartású szőke fiú Robert Pierson, akit annyiszor megcsodált
messziről. A fiú szemlátomást nem tudta, ki ő. Hogy is tudta volna! Hiszen alig volt otthon,
San Franciscóban tanult egy híres bentlakásos iskolában.
A lány gyönyörködve nézte a fiút, aki megállította a lovát a lány pokróca előtt. Aztán káp-
rázatos mozdulattal leugrott a nyeregből, és letelepedett a lány mellé.
– Leülhetek?
– Hát persze! – Maya maga is csodálkozott, hogy a hangja olyan nyugodtan csengett, pedig
a szíve a torkában dobogott. Tényleg Robert Pierson ül mellette?!
– Mi szépet olvasol? – tudakolta a fiú, és választ nem várva kivette a kezéből a könyvet.
Közben, talán véletlenül, megsimogatta a kezét.
Maya megborzongott az érintéstől, és egy szót sem tudott kinyögni.
– A tenger asszonya. – Robert felütötte a könyvet. – Sajnos a versekkel hadilábon állok.
Azt hittem, beleírtad a neved, de látom, kitépték az első lapot.
A könyv Maya anyjáé volt, s az az oldala már akkor hiányzott, amikor a lánynak először a
kezébe került. Robert zavartan mosolygott.
– Nem látod, mit szeretnék? – kérdezte. – A nevedet akarom kinyomozni.
Maya tizenhat éves volt akkor…
És most itt állt, s az emléktől bénultan nézett Robert szemébe.

– Azon a napon nem akartad elárulni a neved – jegyezte meg a férfi. – Megtévesztett a bi-
ciklid, amelyet ennek a fának támasztottál. Azt hittem, a városból jöttél. Caesar házára egyál-
talán nem gondoltam.
Robert közelebb lépett, és meg akarta fogni Maya kezét, de a lány hátrahúzódott.
– Ne, kérlek, ne!
A férfi megállt.
– Te voltál a legcsinosabb lány, akit valaha is láttam. És most te vagy a legkívánatosabb nő
a világon.
– Nem lett volna szabad veled többet találkoznom – mondta maga elé Maya. – De teljesen
megszédítettél.
– Ahogy te is engem – mosolygott Robert. – És még izgalmasabbá tette a dolgot, hogy a
nevedet sem tudtam. Azt hiszem, nem is akartam tudni, mert így titokzatosabb voltál.
19
Mesésen valószerűtlenek voltak azok a titkos esti találkozások ebben a fenyőerdőcskében.

Két megszédült gyerek csókolta és ölelte önfeledten egymást. Maya azt hitte akkor, ez a sze-
relem.
Utoljára a tónál találkoztak. A telihold fénye átszűrődött a fák ágai közt, és az ezüstösen
csillogó víz olyan volt, mint egy elvarázsolt birodalom.
Amikor Maya visszatért, akkor is telihold ragyogott. Robert hazatéréséről pedig fogalma
sem volt.
– Leselkedtél utánam – vetette a férfi szemére.
Robert értetlenül nézett rá.
– Májusban – tette hozzá Maya. – Tudom, hogy te bújtál el a platánfák között.
– Nem, nem úgy volt. Nem leselkedtem. Egyszerűen sétáltam a birtokon, hogy vacsora
után kiszellőztessem a fejem.
– Sosem változol meg! – támadt rá Maya szikrázó szemmel. – Tudhattam volna, hogy en-
gem fogsz okolni. Sosem ismered el, ha hibát követsz el.
– Nem téged akartalak hibáztatni, egyszerűen csak…
De a régi sérelmek annyira felgyülemlettek a lányban, hogy nem látott, nem hallott. Olyan
dühös volt, hogy nem hagyta szóhoz jutni Robertet.
– Akkor is engem okoltál mindenért, és most is azt teszed. Egy Pierson mindig mindent jól
csinál. Nem is fontos már, mit vetettél annak idején a szememre, de amit az anyámról mond -
tál, azt soha nem fogom megbocsátani. Vagy talán…
A lány elnémult, mert könnyek fojtogatták a torkát.
Hevesen elfordult, és a lova felé indult. De Robert elkapta a karját, és visszatartotta.
– Egy pillanat! Tisztázzuk végre! Ha azt hiszed…
A férfi kis adóvevője sípolni kezdett. Robert szitkozódott, majd levette az övéről, és meg-
nyomta a gombot.
– Pierson doktor.
A vétel nagyon rossz volt, de nagyjából ki lehetett venni a hívás értelmét.
– Sürgős… görcsök… nyolcadik hónap… kórház…”
Robert rögtön elengedte Maya kezét, és visszakapcsolta a derékszíjára a készüléket.
– Ne hidd, hogy ezzel a dolog elintéződött! – figyelmeztette a lányt, és a lovához ment.
Miközben Robert egyre nagyobb iramra ösztökélte Emperort, a múlton járt az esze. Mayá-
nak igaza van, ő a felelős a történtekért. De akkor csak tizennyolc éves volt, és először ízlelte
meg a szerelmet. Tizenegy évvel ezelőtt egyetlen lányt sem tartott olyan titokzatosnak, mint
Mayát. Tudta, hogy ártatlan, és rettenetesen izgatta, hogy ő volt az első férfi, aki felkorbácsol-
ta az érzékeit.
Nem akart fájdalmat okozni neki. Sosem tette volna… egészen addig a délutánig, amikor a
Visalia kávéház előtt elsétálva észre nem vette, hogy Maya ott ül az ő apjával egy sarokasztal-
nál. George Pierson éppen nevetett, valószínűleg a lány egyik megjegyzésén. A megrázkódta-
tás szinte megbénította Robertet, és egyszerre megvilágosodott előtte, kicsoda a lány.
Mesebeli hercegnője Maya Gabaldon Najero. Az anyja halálosan boldogtalan lett volna, ha
megtudja, hogy a férje Estella Gabaldon lányával találkozgat. Susan sokszor szemrehányást
tett a férjének, amiért elhanyagolja.
– Nem jelentek neki semmit! – siránkozott gyakorta az asszony. – Nem engem akart felesé-
gül venni, hanem Estellát.
Később azt állította, hogy George Pierson Estella lánya iránt érdeklődik.
– Képzeld csak el, fizetni akarja a tanulmányait! Laura és a te pénzedet akarja elpocsékolni
arra a…
Robert gyerekkorában soha nem érezte az apja szeretetét. Nem is emlékezett rá, mikor volt
utoljára bensőségesen együtt vele. Lám, Estella lánya fontosabb volt neki, mint a saját fia. Ro-
bert keze ökölbe szorult. Maya az övé!
20
Akkor egész délután emésztette magát. Azok ketten elárulták őt. Estig annyira belelovalta
magát a sérelmeibe, hogy bosszúra szomjazott. Először nem akart elmenni a platánligetbe, de
mire besötétedett, mégis másképp döntött. Dühe csak még jobban felfokozta a lány iránti vá-
gyát, és ellenállhatatlanul vonzotta a liget felé.
Amikor meglátta Mayát a holdfényben, teljesen elkábult a szépségétől. Hamarosan a karjá-
ban tartotta, és tejesen magával ragadta a szenvedély. Maya eleinte viszonozta a csókokat és a
simogatást. Szenvedélyes volt, gyengéd és odaadó. A fiúnak majd eszét vette a loncillat,
amely a lány bőréből áradt.
Teljesen elbódult, és birtokolni akarta Mayát. Azt kívánta, hogy csak az övé legyen, és sen-
ki másé. Soha, senki másé!
Amikor lehúzta a lányt a fűbe, és le akarta venni a sortját, Maya védekezni kezdett.
– Ne, kérlek, ne! – könyörögött.
De Robert nem tudott, és nem is akart megállni. Már nem volt képes uralkodni magán.
Csak a lány kétségbeesett sírása ébresztette rá, hogy kis híján megerőszakolta. Megdöbben-
ve önmagától, zavartan fordult le a remegő lányról. Hogy lehetett képes erre!
Bűntudat töltötte el, és megvetést érzett önmaga iránt. Rendbe szedte a ruháit. Maya fojtott
zokogása haragot váltott ki belőle, úgy érezte, valami bántót kell mondania, különben szétveti
a düh.
– Fogadok, az apámnak nem mondasz nemet – kiáltotta. – Az anyád se mondott. A szerető-
je volt. És te…
– Elhallgass! – Maya Robertre vetette magát, és tehetetlen haragjában öklével a fiú mellka-
sát verte. – Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlölni foglak, amíg csak élek, Robert Pierson! Isten óv-
jon attól, hogy még egyszer a szemem elé kerülj!
Aztán Maya őrjöngve elrohant.
A fiú még sokáig állt ott mozdulatlanul, szégyenkezve és zavartan. Nem értette, hogy ra-
gadtathatta el ennyire magát. Nem, ő sem akarta többé látni Maya Najerót.
Hétfőn Robert már az irodájában volt, amikor Maya végigment a kórházi folyosón. A lány
megállt az ajtóban, és látta, hogy Robert egy kikapcsolt villanyborotvát tart a kezében.
– Úgy festesz, mintha az éjszakát bent töltötted volna.
Robert bólintott.
– És a vasárnap nagy részét is. Először egy haldokló, nyolc hónapos terhes anyánál kellett
császármetszést elvégezni, hogy megmentsük a csecsemőt, aztán beszállítottak még három
agyvelőgyulladásos gyereket. – A férfi végighúzta a kezét borostás állán. – Már szombaton vi-
lágra kellett volna segíteni a gyereket, de azt hiszed, találtam sebészt, aki elvállalta volna? A
nyavalya essen ezekbe az itteni orvosokba!
Maya tudta, hogy Robert belgyógyász lévén nem végezhetett császármetszést.
– És végül hogy sikerült rávenned valakit?
– Megfenyegettem Ken Townsendet, hogy feljelentem segítségnyújtás megtagadása vádjá-
val, ha nem végzi el a műtétet. Az anya agyműködése már kihagyott, nem várhattuk ki, amíg a
szíve is megáll. Townsend nagyon dühös volt rám, de lehiggadt, amikor egy két és fél kilós
kisbabát tartott a kezében. Néhány óra múlva az anya meghalt.
– Miben?
– Szerintem agyvelőgyulladásban. De a vizsgálatok eredménye még nincs kész.
– Ez volt az a sürgős hívás szombaton?
Robert bólintott.
– Örülök, hogy megmentetted a babát – mondta Maya. – Remélem nem lesz járványszerű
az agyvelőgyulladás.
– Attól tartok, fel kell készülnünk rá. A csapadékos tavasz következtében nagyon elszapo-
rodtak a szúnyogok. Ha nem csal az előérzetem, a következő napokban lesz még néhány ese-
tünk. A biztonság kedvéért értesítem az egészségügyi hatóságot a járványveszélyről.
21
Maya gondterhelten hallgatott. Tudta, hogy a betegség egyéves kor alatt többnyire halálos
kimenetelű.
Robert a szája elé tartotta a kezét, és nagyot ásított.
– Remélem, ma könnyebb napunk lesz.
– Amióta itt vagyok, még egy olyan nap sem volt, amelyet könnyűnek nevezhettünk volna
– mondta Maya.
Örült, hogy ilyen zökkenőmentesen zajlott le a találkozásuk. Megint elkezdődött egy zűrös
nap, megállás nélkül dolgoztak, és az utolsó beteg csak hat után távozott. Maya hazafelé me-
net Robert irodája előtt haladt el, és látta, hogy a férfi telefonál.
Robert észrevette a lányt, és a telefonra tette a tenyerét.
– Elfelejtettem mondani, hogy anyám meghívott hozzánk egy összejövetelre. Remélem, el-
jössz – mosolygott, és folytatta a telefonálást.
Maya zavartan lépkedett tovább. Susan Pierson meghívott egy Najerót Pierson's Pride-ba?
Lehetetlen. Robert egészen biztosan kényszerítette az anyját.
Az első pillanatban Maya természetesen el akarta utasítani a meghívást, aztán másként
döntött. Nem fél a Piersonoktól, el fog menni az estélyre. De mit vegyen fel? Eszébe jutott az
a láda, amelyet Pedro adott be neki a múltkorjában, és amely az édesanyja ruháit tartalmazta.
Micsoda elégtétel lenne anyja egyik ruhájában megjelenni Susan Pierson házában!
Maya kivonszolta a ládát a hálószobájából, és egy vasrúddal felfeszítette a leszögelt fede-

let. Legfölül a szülei esküvői fényképe volt.
A lány a nagyapjától tudta, hogy az anyja Mexikóban ment férjhez, és ott élt, amíg a férje
egy baleset során meg nem halt. Utána visszatért Caesar Gabaldonhoz Kaliforniába, s itt hozta
világra a gyermekét. Estella mosolya ugyan kicsit szomorúnak látszott a képen, de azért gyö-
nyörű menyasszony volt. A vőlegény, Jaime Najero elszántan nézett a fényképezőgépbe.
Maya sajnálta, hogy nem ismerte az apját.
Elgondolkodva tette félre a képet, és turkálni kezdett a ládában. Talált két bőrkötéses ver-
seskönyvet. Ahogy felütötte őket, látta, hogy ezekből is hiányzik az első oldal.
Maya sejtette, mi lehetett az oka. Bizonyára George Pierson ajándékozta az anyjának a ver-
sesköteteket, és valószínűleg beírt az első oldalra néhány gyöngéd, ajánló szót. Talán szerelmi
vallomást? Maya ezt már soha nem fogja megtudni. Estella úgy találta jónak, hogy megsem-
misítse ezeket az oldalakat.
– A Piersonok nem házasodnak Gabaldonokkal – magyarázta annak idején a nagyapja. –
George nem vehette feleségül az én Estellámat. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy az ő köre-
ikből való lányt vegyen el. Meg akarta szöktetni Estellát, de anyád, bár nagyon szerette őt,
nem akart vele menni. George nem volt túl kalandvágyó természetű ember, és beletörődött.
Amikor bejelentették az eljegyzését egy másik nővel, elküldtem Estellát a bátyámhoz Mexi-
kóba, azt remélve, hogy ott majd megnyugszik. Ott ismerte meg az apádat. De a szíve… Van,
akinek a sebei soha nem gyógyulnak be.
Maya most értette meg, miért volt George hozzá, Estella lányához olyan barátságos. Talán
így próbálta Estellával szemben érzett lelkifurdalását enyhíteni. Ahogy Maya hallotta, George
Pierson házassága sem volt boldog. A férfi és Estella áldozatul estek a szűklátókörűségnek és
az előítéleteknek.
A láda fenekén Maya egy menyasszonyi ruhát talált, mindenesetre nem ugyanazt, amely-
ben az anyja a fényképen látható. Mexikó egyes részein viseltek régen ilyen ruhát a menyas z-
szonyok. Ezt a darabot még kézzel varrták. Finom, puha fehér pamutból készült, és csodálatos
hímzés díszítette. A derékrész közvetlenül mell alatt kezdődött, és a négyszögletű nyakkivágás
meglehetősen merész volt. A csipkés-fodros szoknyarész bokáig ért. Úgy tűnt, a ruhát soha-
sem viselték.
22
Maya eltűnődött rajta, vajon miért ezt őrizte meg az anyja, és miért nem azt, amelyikben az
esküvői képen látható. Elhatározta, kitisztíttatja a ruhát. Most már tudta, miben fog megjelen-
ni az estélyen.
Robert lefeküdt aludni, mihelyt hazaért. Kilenckor az anyja felébresztette, és megkérdezte,

kér-e vacsorát. A férfinak csak ebben a pillanatban tűnt fel, milyen éhes.
Amikor a konyhába lépett, Susan épp akkor tett be a mikrosütőbe egy tányér rizses húst,
majd megterítette az asztalt.
– Nem lenne szabad annyit dolgoznod, Robbie – aggodalmaskodott. – Biztosan akadna
másik orvos, aki a munka egy részét átvállalná.
– Itt ugyan nem! – húzta el a száját megvetően Robert. – Ezek az orvosok hallani sem akar-
nak a mi kórházunkról. Felháborító alakok.
– Nem tehetsz nekik szemrehányást. Az az ember idejött, megnyitotta a La Raza Kórházat
anélkül, hogy bárkit is megkérdezett volna a thompsonville-iek közül. Okosabb lett volna, ha
előbb kikéri az itteniek tanácsát.
– A helybéli orvosok – csóválta a fejét Robert – semmiképpen nem akarták volna a mi be-
tegeinket kezelni, ezt biztosan tudom.
– Honnan tudod?
– Csak a pénzre gondolnak. A szegényeket nem éri meg gyógyítani. Ken Townsendet teg-
nap meg kellett fenyegetnem, hogy segítsen megmenteni egy életet.
Susan megütközve tette le a teáscsészéjét.
– Komolyan mondod? Alicia Townsend a Kertbarátok Klubja vezetőségében együtt dolgo-
zik velem. Nagyon sokat tesz a város szegényeiért.
Robert elnyomta feltörő sóhaját. Az anyja sosem fogja megérteni.
Rövid hallgatás után Susan megszólalt.
– Beszélned kellene a húgoddal, Robbie!
– Laurával? Miről? – csodálkozott a férfi.
– Az az érzésem, nem az igazat mondja nekem a barangolásairól. Tizennyolc éves, de meg-
lehetősen éretlen. Attól tartok, rossz társaságba keveredett. Lennél szíves…
– Jó. Majd meglátom, mit tehetek. Mindenesetre, szerintem Laura nem hazudozik.
Megszólalt a telefon, és Robert a készülékhez lépett. Miután beszélt a kórház egyik orvosá-
val, kilépett a verandára, és belebámult a sötétségbe. Elhatározta, hogy megkérdezi Pedrót,
mit tud Laura kiruccanásairól. Ő ismeri itt a legjobban a viszonyokat. Végül aztán csak szom-
baton jutott ideje arra, hogy megkeresse Pedrót. Amikor a barátja hollétéről érdeklődött, az
egyik munkás az öntözőgép felé mutatott. Ahogy közelebb ment, a húga hangját hallotta a
szín háta mögül.
– Mindig megengedted, Pedro, hogy segítsek neked. Olyan szívesen teszem. Miért nincs
már időd rám?
Robert megállt, és fülelt. Miért akar Laura mindenáron Pedro mellett lenni?
– Akad jobb dolgod is, mint hogy az én nyakamon lógj! – felelt Pedro.
– Nem, nincs jobb dolgom – felelte Laura szemrehányóan. – Hát nem szeretsz már?
– Természetesen szeretlek – felelte ingerülten a férfi.
– Akkor bizonyítsd be! Gyere el velem holnap lovagolni!
Robert megkerülte a színt. A húga Pedro karjára téve a kezét, könyörögve nézett a férfira.
Pedro boldogtalan képet vágott.
– Figyelj rám, Laura, én… – Elakadt a szava, mert meglátta Robertet. – Itt a bátyád.
Laura előbb leengedte a kezét, majd dacosan keresztbe fonta a mellén. Pedro láthatólag
megkönnyebbült.
Robert a húgához lépett, és átölelte a vállát.
– Mit szólnál egy kis teniszezéshez? A vesztes fizeti az ebédet.
23
Az anyja elájulna, ha tudná, hogy Laura Pedro Ramirez után fut. De Robert semmi okát
nem látta, hogy beszámoljon neki. Pedro nem viszonozza az érzelmeit, Laura pedig ősztől
úgyis Stanfordba megy az egyetemre. A gond tehát magától megoldódik.
– Segíteni akarok Pedrónak locsolni – jelentette ki a lány.
– Egyedül is boldogulok – mondta határozottan Pedro. – Menj csak teniszezni Robbal.
– Ez nem igazság! – duzzogott a lány. – Mr. Fairfax sosem dolgozik hétvégén, és minden
munkát Pedro nyakába varr. Szegénynek nincs egy perc szabadideje sem.
Robert a barátjára nézett, de az csak közömbösen megvonta a vállát. Egyszer kérdőre vo-
nom azt a birtokigazgatót! – határozta el Robert, pedig eredetileg nem akart a birtok ügyeibe
avatkozni.
– Később találkozunk – vetette oda Pedrónak, és magával vitte Laurát.
– Pedrónak nincs ugyan magas iskolai végzettsége, mint Mr. Fairfax-nek – közölte Laura
–, de sokkal jobban ért a szőlészethez. Csodálatos ember! Úgy gondozza a szőlőt, mintha a sa-
játja lenne. Ó, bárcsak idősebb volnék! – sóhajtott a lány.
– Ez a kívánságod hamarosan teljesül.
– A tizennyolc éveseket senki nem veszi komolyan. Mindenki úgy csinál, mintha ebben a
korban nem lennénk igazi érzelmekre képesek. – Laura lopva Robertre sandított. – Ugye te is
azt hiszed, hogy hamarosan elmúlik ez a szerelem?
A húga nyíltsága meglepte Robertet.
– Ez attól függ. Amikor én tizennyolc voltam, úgy éreztem, halálosan szerelmes vagyok.
Szóval, tudom, mit jelent ez. De túléltem.
– És tényleg teljesen elfelejtetted? - faggatta Laura.
– Be kell vallanom – mondta óvatosan Robert –, hogy azt a lányt soha nem fogom elfelej-
teni. De közben arra is rájöttem, hogy nem igazi szerelem volt.
Laura hitetlenkedve nézett rá.
– Mi lenne, ha újra találkoznál vele?
– Hagyjuk most ezt. – Robert idegesen megrázta a fejét. – Arról van szó, hogy Pedro már
harminc is elmúlt, sokkal idősebb nálad.
Laura megállt, és dacosan nézett a bátyjára.
– Zavar talán, hogy mesztic?
– Pedro a legjobb barátom, Laura!
Laura bizonyságot keresve bámult a bátyjára, s közben szórakozottan vakargatta a karján
egy szúnyogcsípés nyomát.
– Bárcsak velünk maradnál, Rob! Anyával képtelenség szót érteni.
Robert adóvevője ekkor sípolni kezdett, és valaki jelentette, hogy a doktort sürgős esethez
kérik. Amikor a férfi három órával később visszajött, Laura kocsija eltűnt, és Pedro teherautó-
ját sem lehetett látni.
Vajon együtt lehetnek? – futott át Robert fején. A verandán hallotta, hogy csöng a telefon,
és hamarosan megjelent Elsie, az alkalmazottjuk.
– Magát keresik, doktor úr. Miss Najero.
Robert szíve gyorsabban kezdett verni, és odasietett a készülékhez.
– Maya?
A lány rögtön a tárgyra tért.
– Laura nálam van. Nincs valami jól. Ő ugyan állítja, hogy semmi baja, de nem akarom
ilyen állapotban a kormány mellé engedni. Attól félek… – Maya elhallgatott, majd suttogva
folytatta: – A legjobb lenne, ha átjönnél.
Robert nyugtalan lett. Maya nem hívta volna fel, ha a helyzet nem lenne komoly.
– Mindjárt ott leszek.
Azzal már futott is az autójához.
24
– Csak a fejem fáj – tiltakozott Laura, amikor Maya azt tanácsolta neki, feküdjön le a heve-
rőre.
– Nem ismered a zsarnok ápolónőket? Gyere, a kedvemért feküdj ide le!
Laura fejfájása, reszkető keze, láza és a piros foltok a karján olyan lehetőséget sejtettek,
amelyet Maya nem is mert végiggondolni.
– Azt hiszem, mégsem vagyok valami jól – vallotta be Laura, és behunyta a szemét. – Rob
nem fog örülni – folytatta – Már Pedro miatt is kérdőre vont, most pedig még értem is kell
jönnie.
– Mi volt Pedróval? – kérdezte óvatosan Maya.
– Robert megtudta, hogy szeretem Pedrót. Erre azt mondta, az én koromban ő is szerelmes
volt, s tudja, mit érzek. És hogy majd kiheverem. – Laura felsóhajtott. – De én mindig szeret-
ni fogom Pedrót. Egyébként pedig, akárki volt is az a lány, szerintem Robert még most is sze-
reti.
Maya zavarba jött. Robert azon a végzetes nyáron volt tizennyolc éves…
– Kérlek, ne említsd Robertnek, hogy Pedro miatt jöttem hozzád – kérte Laura.
– Nem árullak el – ígérte Maya.
Laura fejfájása egyre gyötrőbb lett, és szédült is. Egy óra múlva Maya már a Thompson
Memóriái Kórház várótermében ült, és türelmetlenül várta Robertet. Bekövetkezett, amitől
félt. Laurának agyvelőgyulladása volt.
Végre megjelent Robert.
– Mi van vele? – kérdezte aggódva Maya.
– Félig eszméletlen – mondta komoran a férfi.
Maya hallgatott. Ez rossz jel.
– Mit szólnál hozzá, ha magánnővérként a hétvégén mellette maradnék? – Maya a sortjára
mutatott. – Természetesen át kell öltöznöm.
– Nagyon köszönöm és elfogadom az ajánlatod. Hazaviszlek. Van egy nővér, aki tizen-
egyig vállalta az ügyeletet, de éjszakára nincs senki. – Robert sóhajtott. Csüggedten tárta szét
a karját. –Remélem… Laura mégolyan fiatal.
Maya is nagyon szomorú volt. Csak rövid ideje ismerte, mégis a szívébe zárta a lányt.
– Mindent meg fogok tenni érte, amire képes vagyok – ígérte.
Eszébe jutott a nagyapja. „Benned is megvan a képesség – mondta az öreg. – De takaréko-
san bánj vele! Csak végszükségben folyamodj hozzá!”
Mihelyt besötétedett, Maya felvette a köpenyét és a fapapucsát. Kiment a házból, és elin-
dult felfelé a narancsliget mögötti dombon. Ott kilépett a papucsából, és mezítláb a fűre állt.
Levette a kígyókarperecét, és letette maga elé a földre. Aztán kinyújtotta az ég felé a karját.
Miközben elmormolta az ősi yaqui imádság szavait, behunyta a szemét, hogy tökéletesen tud-
jon összpontosítani, ősei nyelvén kérte a földet, minden élet anyját, adjon neki gyógyító erőt,
hogy átadhassa egy másik embernek.
5. FEJEZET
Maya Laura betegszobája felé tartott. Egyszer csak megpillantotta Robertet, aki egy magas,
szőke asszonnyal beszélgetett a folyosón. Ez csak Susan Pierson lehet. A lány egy pillanatra
megtorpant, aztán továbbment.
Robert csak akkor vette észre, amikor egészen a közelükbe ért.
– Anya, ez Maya Najero – mutatta be a lányt az anyjának. – Ma éjszaka Laura mellett vir-
raszt. Maya, bemutathatom az anyámat?
Maya udvariasan üdvözölte az asszonyt.
– Jó estét – mondta Susan Pierson fagyosan.
– Anya, Maya a szabadidejét áldozza fel Lauráért – mondta némi fenyegetéssel a hangjá-
ban Robert.
25
– Már mondtad egyszer – felelte Susan mereven.

Nem tetszik neki, hogy itt vagyok, - gondolta a lány. Mégis segíteni akart Laurán.
– Kérem, bocsássanak meg!
Ezzel otthagyta őket, és belépett Laura szobájába. A lány a jobb oldalán feküdt, és a bal vé-
náján át infúziót kapott. Az EKG-készülék képernyője nyugtalanító szívműködést jelzett.
Az éjszakás nővér, Wilma Larch barátságosan üdvözölte Mayát.
– Laura állapota nem javult. Eszméletlen, és a láza magas.
Maya Laura ágyához lépett, és megfogta élettelen kezét. Itt vagyok, üzente érintésével a
betegnek. Akárhogy is, de segíteni fogok rajtad.
Miután a nővér elment, Robert dugta be a fejét az ajtón.
– Hazaviszem anyámat – szólt be. – Aztán visszajövök.
Maya remélte, hogy a férfi nem lesz túl gyors, s bizonyos ideig egyedül maradhat Laurá-
val. Lehajtotta az ágy oldalrészét, óvatosan a hátára fordította a lányt, a fejét pedig kissé maga
felé igazította. Aztán lehúzta a kígyókarperecét, a lány homlokára tette, majd keresztben egy-
másra téve ráhelyezte a két tenyerét.
Ez volt a kézrátétellel való gyógyítás alaphelyzete. A karperec is kellett hozzá. Maya a
nagyapjától tudta, hogy az ezüst a gyógyító energiát könnyebben vezeti, mint bármely más
fém. A kígyóforma pedig a yaquik felfogása szerint az álom gyógyító erejét jelképezte.
Maya erősen a kezére összpontosított, hogy a gyógyító energia akadálytalanul átáramolhas-
son Laurába. Meg kell erősítenie a lány szervezetének ellenálló képességét, hogy leküzdhesse
az életveszélyes fertőzést. Nem tudta, mióta állt már kezét a lány homlokára helyezve, csak az
ajtónyílásra rebbent fel. Gyorsan fogta a karperecet, és visszahúzta a csuklójára, majd Robert-
hez fordult. A férfi megütközve kiáltott rá.
– Mit művelsz?
– Kézrátétellel próbálkoztam – felelte Maya higgadtan, és gyengéden visszafordította Lau-
rát a jobb oldalára. – Valami azt súgja, tudok rajta segíteni ezzel a módszerrel.
Robert erőt vett magán és vállat vont.
– Ártani mindenesetre nem árthatsz vele.
Maya az órájára pillantott, és elcsodálkozott, mert majdnem félóra telt el. Ilyen hosszú időn
át még egyszer sem sikerült energiát átvinnie.
Robert a húga fölé hajolt, és a pulzusát ellenőrizte. Néhány pillanat múlva mormolt valamit
a foga közt, és felhúzta Laura szemhéját, hogy megnézze a pupilláját. A lány összerezdült, és
erőtlenül megmozdította a fejét.
Megmozdult! Életjelt adott!
Maya észrevette a reménykedő csillogást Robert szemében. A férfi felnézett, a pillantásuk
találkozott, s mindketten tudták, mit gondol a másik. Aztán Robert intett Mayának, hogy kö-
vesse az ablakhoz.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta halkan. – Ne haragudj, amiért az előbb úgy rád támad-
tam.
A lány nem válaszolt. Feltűnt neki, mennyire kimerült Robert.
– Miért nem dőlsz le egy kicsit? – kérdezte.
– Még nem. Majd csak, ha…
– Legalább ülj le kényelmesen abba a fotelba! – győzködte a lány.
Robert még egyszer a húgához lépett, figyelmesen megnézte, aztán elhelyezkedett a fotel-
ban, és lehunyta a szemét.
Egy óra körül Maya a másik oldalára akarta fordítani a beteget, és Laura halkan felnyögött.
Robert azonnal ott termett.
– Laura – könyörgött –, kérlek, nyisd ki a szemed!
Laura szemhéja megmozdult, és lassan felnyílt. Bár rögtön le is csukódott, Maya mégis
örült, hogy a lány hallotta, amit beszéltek hozzá. Robert Mayára nézett, és megkönnyebbülten
mosolygott.
26
Két óra felé Laura kinyitotta a szemét, és megpróbált rájönni, hol lehet. Beszélni nem be-
szélt, de szemmel láthatóan javult az állapota.
– Miért nem próbálsz meg most aludni, Robert? – erősködött Maya. – Azonnal felébreszte-
lek, ha bármi változás történne.
A férfi bólintott, majd megérintette Maya vállát.
– Nem hiszek a kézrátételben, de soha nem felejtem el neked, amit a húgomért tettél.
Laurához lépett, és megcsókolta az arcát, mielőtt ledőlt volna.
Amikor Maya reggel hétkor hazament, Laura már teljesen magánál volt. Délután Robert te-
lefonált, hogy talált a húga mellé éjszakára egy nővért, és megnyugtatta Mayát, hogy a lány
sokkal jobban van.
Csütörtökön Laura elhagyhatta a kórházat.
Maya az istállók mellé állt be a kocsijával. Öreg bogárhátúja meglehetősen elütött a drága
autócsodáktól, amelyek Pierson's Pride-ban sorakoztak. Valószínűleg ő is hasonlóképpen fog
különbözni a vendégektől.
A lány bátorítást remélve egy pillanatra felnézett az ezüstösen csillogó félholdra, és né-
hányszor erőteljesen teleszívta a tüdejét levegővel, majd elindult a belső udvarból kiszivárgó
zene és nevetés irányába.
Itt az ideje, hogy szembeszálljon az ellenféllel, pontosabban Susan Pierson-nal. Laura há-
rom hete került haza a kórházból, és még mindig gyenge volt. Maya azóta hetente kétszer el-
jött hozzá, és alkalmazta a gyógymódját. Susan Pierson megpróbálta meghiúsítani a látogatá-
sait, pedig Robert is azt állította, hogy azok segítenek a húgán.
Susan Piersonnak nem a kézrátétel ellen van kifogása, hanem ellenem, mert mesztic va-
gyok, ráadásul Gabaldon-lány, - gondolta Maya keserűen. De mivel meghívott az estélyére, én
pedig eljöttem, valahogy át kell vészelnem a helyzetet.
Maya lassan elindult a ház felé. Mielőtt a leanderbokrokkal szegélyezett úthoz ért volna,
Robert észrevette, s dobogó szívvel sietett elé.
A leanderbokrok közt találkoztak. Robert megfogta a kezét. Még a gyenge világításban is
jól láthatta, milyen mesebeli jelenség a lány hosszú, hófehér ruhájában. Sűrű, sötét haját egyik
oldalon ezüst pánttal fogta össze. A kígyókarperecen kívül nem viselt ékszert.
Robert sóvárogva nézett végig rajta, és a legszívesebben nem is vezette volna oda a többi
vendéghez. Nagyon szeretett volna egyedül lenni vele. Az elmúlt hetekben alig tudtak néhány
magánjellegű szót váltani.
– Szervusz, Robert – köszöntötte halkan a lány.
– Maya, annyira örülök, hogy eljöttél! Már azt hittem…
– Hogy nem jövök? – Maya finoman elhúzta a kezét a férfiétól. – Meghívtak, hát eljöttem.
Nem megyünk közelebb?
Amikor beléptek az ünnepi megvilágításban pompázó belső udvarba, Robert észrevette né-
hány vendég megrökönyödését. Mosolyogva átkarolta Mayát, és az anyjához vezette. Gondol-
janak, amit akarnak!
– Már ismeritek egymást – mondta.
Susan Pierson mereven bólintott.
– Miss Najero, örülök, hogy eljött – mondta, de a hangja meghazudtolta a szavait.
– Kedves volt öntől, hogy meghívott – felelte Maya hasonló módon udvariaskodva.
– Maya! – kiáltotta Laura, aki a medence mellett egy nyugágyon feküdt. – Gyere ide, légy
szíves! Anya ragaszkodik hozzá, hogy még kímélem magam.
Maya udvariasan bólintott Susannak, rámosolygott Robertre, és odament Laurához.
– Ugyanolyan, mint ő – mondta halkan Susan.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Robert. – Susan kicsit félrehúzta a vendégektől a fiát. – Tud-
tad, hogy én egyetlenegyszer láttam csak Estella Gabaldont?
– Maya anyját?
27
– Igen – bólintott Susan. – Egyszer apáddal bementünk a városba. A főutcán észrevette

Caesar Gabaldon teherautóját. George megállt, kiszállt, és odament az öreghez beszélgetni.
Hiszen tudod, milyen volt apád! Úgy bánt a munkásaival, mintha a barátai lettek volna.
– Annak is tekintette őket – jegyezte meg Robert. Maga is elcsodálkozott a szavain. Még
soha nem kelt az apja védelmére. Mindig az anyja pártján állt.
– Én a kocsiban vártam – folytatta Susan. – És nemsokára megláttam őt. Az Olstrom áru-
házból jött ki. Terhes volt, az arcán szomorúság ült. Hosszú, fekete haját egyszerű lófarokba
kötötte. Apád mégsem tudta levenni róla a szemét. Otthagyta az öreg Caesart, és hozzá sietett.
Egészen közel voltak, hallhattam, mit beszélnek. „Azt hittem, Mexikóban vagy” – mondta
George. Ő elmesélte, hogy a férje meghalt, és hogy most az apjával él. Többet nem beszéltek.
Csak álltak, és nézték egymást. Nekem örökkévalóságnak tűnt. Végül apád gyengéden csak
annyit mondott: „Estella”. – Susan zavart pillantást vetett a fiára. – Akkor rádöbbentem, hogy
apád ugyan szeret engem, de sohasem fog úgy érezni irántam, mint iránta.
Robert megérintette az anyja karját.
– Sajnálom, anya – mondta halkan.
– Mégis meghívattad a lányát!
– Mayának semmi köze ehhez a történethez.
– Ó is Gabaldon.
– De semmiről sem tehet. Estella Gabaldon halott, és az az ügy a múlté.
Susan farkasszemet nézett a fiával, aztán elsietett üdvözölni az újonnan érkezett vendége-
ket.
Robert Mayát kereste, s végül a zenekarnál pillantotta meg. Maya mosolyogva beszélgetett
a gitárossal. Robert bosszankodott, és oda akart menni, de egy halványkék ruhás szőke nő túl-
áradó örömmel átölelte.
– Robbie! Nem láttalak egész nyáron. Csak azt ne mondd, hogy a kórház teljesen lefoglal!
– Szervusz, Julie! – Robert önkéntelenül hátrált egy lépést. – Tényleg nagyon elfoglalt va-
gyok. Azonkívül nem is tudtam, hogy hazajöttél.
– Már egy éve, a válásom után – felelte szemrehányóan Julie.
– Amióta San Franciscóban élek, nem tudom követni az itthoni eseményeket – magyaráz-
kodott Robert. –Bocsáss meg, kérlek, beszélnem kell valakivel.
A férfi észrevette, hogy Julie-nak nem tetszik, hogy ilyen kurtán elintézte. Mielőtt az asz-
szony férjhez ment volna egy Los Angeles-i ügyvédhez, Robertnek rövid viszonya volt vele,
de most még az emlék is hidegen hagyta. Egyetlen gondolat foglalkoztatta: Maya.
A zenekar újra játszani kezdett, és Maya eltűnt. Robert a táncolók közt fedezte fel egy ma-
gas, kissé ügyetlen fiatalemberrel, aki valószínűleg Laura egyik barátja volt. Robert halálosan
ideges lett, amikor meglátta, milyen áhítattal néz a fiú Mayára. Odalépett, és egyszerűen félre-
tolta a lány mellől.
– Túl fiatal vagy hozzá, barátocskám.
– Köszönöm a táncot, Lenny – kiáltott utána Maya, miközben Roberttel odébb perdült.
– Teljesen odavolt tőled! – állapította meg Robert sötéten. – Ki volt az a gitáros, akivel be-
szélgettél?
– Egy volt iskolatársam. Az együttesük most készül a nagy áttörésre. Los Angelesbe szer-
ződtették őket. Lehet, hogy lemezt is sikerül készíteniük. Hát nem nagyszerű?
Robert dörmögött valamit, és magában azon tipródott, lehet-e valami Maya és a gitáros
közt. Döbbenten vette észre, hogy először életében féltékeny.
Mivel nem akarta, hogy Mayát felkérjék, a következő szünetig táncolt vele. Ekkor a bárhoz
vezette, amelyet egy vén tölgyfa alatt állítottak fel. Maya citromos tonikot kért, Robert is toni-
kot ivott, csak nem citrommal, hanem vodkával. Aztán a lányt karon fogva átvezette a töme-
gen, s mihelyt az a veszély fenyegetett, hogy valaki üdvözölni akarja őket, azonnal irányt vál-
toztatott.
28
– Nem hiányzik San Francisco? – kérdezte Maya, amikor letelepedtek az udvar szélén álló
széles hintába.
Robert kiürítette a poharát, és letette egy asztalkára.
– Nem különösebben – felelte. Elgondolkodott rajta, bevallja-e Mayának, hogy a nagyvá-
rosi élet előnyei már elveszítették számára a varázsukat.
– Szeretem ezt a völgyet – mondta elábrándozva Maya, és kortyolt egyet az italából. – Itt
születtem, ide tartozom.
Robertnek eszébe jutott, amit az anyja mesélt.
– Ugye majdnem Mexikóban jöttél a világra? – A férfi érezte, hogy a lány egyszerre meg-
merevedik. Óvatosan kivette a kezéből a poharát, félretette, és megfogta a kezét. – Nem tud-
juk a múltat semmissé tenni – fűzte hozzá halkan. – Gyere, menjünk a házba! Itt túl sokan
vannak. Keresünk magunknak egy nyugodt zugot, ahol zavartalanul beszélgethetünk.
– Nem – tiltakozott Maya. – Engem egy estélyre hívtak meg, az pedig idekint van. Azonkí-
vül megígértem Laurának, hogy visszamegyek hozzá. Mesélte, hogy az anyja csak félórán-
ként engedi táncolni, mert szerinte még kímélnie kell magát.
– Anya túlzottan aggódik érte.
– Hála istennek, Laura nagyon szépen gyógyul. Biztosan használ neki, hogy erősen hisz a
kézrátétel csodaerejében.
Maya felállt a hintából. Robert is felemelkedett.
– Jó. Először menjünk Laurához, de aztán beszélgetünk.
Laurát azonban sehol sem találták.
– Talán bement a házba – gondolkodott hangosan Robert. – Nézzük meg!
Maya habozott, aztán követte Robertet.
Néhány vendég a hűvös nappaliban üldögélt, de Laura itt sem volt. Robert benézett Mayá-
val a könyvtárba is, ahol épp megszólalt a telefon. Mivel a legtöbb hívás úgyis neki szólt, Ro-
bert felvette a kagylót.
– Pierson doktor.
– Rob, de jó, hogy elértelek.
– Pedro? Mi a baj?
– Laura nálam van, és megmakacsolta magát. Hidd el, Robert, én nem tehetek semmiről!
Egyszer csak rám rontott.
– Máris megyek Mayával együtt – ígérte meg Robert, de alig tette le a kagylót, megszólalt
az adóvevője. A kórházból sürgős esethez hívták.
Maya egyedül ment Pedróhoz. Meglepődött, mert a ház előtt sehol nem látta Laura kocsi-
ját. Hogy került akkor ide?
– Lóháton jött a kis bolond – közölte néhány perc múlva Pedro dühösen. – Majd holnap ha-
zaviszem a kancáját. Szabadíts meg ettől a lánytól, de gyorsan!
Maya szemügyre vette az unokabátyját, aki egy szál rövidnadrágban állt előtte.
– Jól van, nyugodj már meg, Pedro!
Laura Pedro kopott pamlagján ült.
– Nem akarok hazamenni! – jelentette ki dacosan.
Maya okos szavakkal akarta a lányt jobb belátásra bírni, Pedro azonban fölkapta a vállára,
és mint egy krumpliszsákot, kivitte a házból, és ledobta a Volkswagen első ülésére.
– És ne merj visszajönni! – fenyegette meg, majd becsapta az ajtót. Sarkon fordult, és elsi-
etett, mielőtt Maya indított volna.
– Úgy látom, ez elég világos volt – fordult Maya Laurához, és beindította a motort. – Hogy
jutott az eszedbe, hogy ide gyere?
– Pedro mellett akartam lenni.
– Az éjszaka közepén? Minden bejelentés nélkül?
Laura kihúzta magát.
29
– Mikor tudtam volna jönni? Anyát ma végre lefoglalta az estély. Különben egy pillanatra
sem téveszt szem elől. Robert is jól le fog hordani – sóhajtotta.
– Attól tartok, rászolgáltál. Pedro nem szívesen lát itt téged.
Laura hevesen felkapta a fejét.
– Az unokabátyád, és mégsem ismered? Én tudom, hogy szeret, csak ezek a régimódi néze-
tek tartják vissza. Annyira fiatal és tapasztalatlan én sem vagyok, hogy ne lássam… – Meg-
vonta a vállát. – Bár ne lenne olyan csökönyös!
– A helyedben feladnám – tanácsolta Maya.

Laura elgondolkodva nézett rá.
– Képes lennél harc nélkül lemondani a bátyámról?
Maya annyira meglepődött, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutott.
– Robert és köztem nincs semmi – felelte végül. – Legalábbis semmi olyasmi, amire gon-
dolsz.
Laura sokat sejtetően felnevetett.
– Többet tudok, mint gondolnád. Egyébként ő vette rá anyát, hogy meghívjon az estélyre,
pedig anya, sejtelmem sincs, miért, nem szeret téged. Gondolom, ezt te is tudod. – Laura
megpaskolta Maya kezét. – De én szeretlek. Különben meg nagyon jó hatással vagy a bá-
tyámra. A legbiztosabb úton volt ahhoz, hogy egy városi majom legyen belőle. Kellett már va-
laki, aki észhez téríti.
Maya mosolygott.
– Ha megváltozott, nem az én érdemem.
– Jaj, dehogynem! Nálad nem tudja, hogy áll a szénája. Ez még soha nem történt meg vele.
Az itteni lányok mindjárt a nyakába ugrottak, ha csak rájuk nézett. Te kihívást jelentesz neki.
Ugyanúgy, mint Pedro nekem. – Maya hallgatott, ezért Laura folytatta a fejtegetését: – Szere-
tem Pedrót, és ő is szeret engem. Csak az a baj, hogy túl komolyan veszi azt a tizennégy év
korkülönbséget. Ha valahogy rá tudnám venni, hogy lefeküdjön velem…
– Nem, Laura, az nagy hiba volna! Azzal csapdába csalnád, és az nem lenne tisztességes.
– A szerelemben minden eszköz megengedett.
– Nem – vitatkozott Maya. – Ha nincs kölcsönös tisztelet nő és férfi között, vége a szere-
lemnek.
– És ha Pedro talál valaki mást, amíg én az egyetemen leszek? – kérdezte kétségbeesetten
Laura.
– És ha te szeretsz bele valaki másba?
– Én ugyan nem! Szeretem Pedrót. Soha senki mást nem fogok szeretni!
– Hát jó! Tegyük fel, viszonozza az érzelmeidet, úgy viszont várni fog, amíg idősebb le-
szel. Ha nem vár, nem is szeret. Akkor pedig jobb, ha nem történt köztetek semmi.
Laura leverten sóhajtott.
– Talán azért fogja vissza magát, mert Pierson vagyok. De miért zavarná őt, ha engem nem
zavar?
Laura rendíthetetlensége nyugtalanította Mayát. A lány elhatározta, hogy beszélni fog Pe-
dróval.
– Megmondod anyámnak, hol voltam? – kérdezte Laura.
– Lemondok róla a javadra.
Amikor megérkeztek, Maya nem lepődött meg, hogy Susan Piersont a kocsibehajtónál lát-
ja.
– Hajaj! – sóhajtott Laura. – Lesz nemulass!
Maya az anyjához kísérte a lányt. Mielőtt Laura megszólalhatott volna, Susan Mayának
esett.
– Gondolhattam volna, hogy a maga ötlete volt!
– Mami, neki semmi köze hozzá…
30
– Maradj csöndben! – fojtotta bele a lányába a szót Susan. – Menj a szobádba! Veled ké-
sőbb beszélek.
Laura bocsánatkérően nézett Mayára, aztán bement a házba.
– Miss Najero – folytatta Susan –, nem tudom, tisztában van-e azzal, amit csinál. Vagy
szándékosan akarja veszélynek kitenni a lányomat? Nagyon felelőtlennek találom a viselkedé-
sét. Nem értem, hogy…
Egy autó érkezése elnémította Susant. Robert szállt ki, és hozzájuk sietett.
– Laura? – kérdezte rögtön.
– Minden rendben – vágta rá Maya.
– Beküldtem a szobájába, és most magyarázatot kérek Miss Najeró-tól – foglalta össze a
történteket Susan.
– Úgysem hinne nekem – mondta Maya büszkén. – Ha megengedik, most távozom.
Robert visszatartotta.
– Várj, Maya! Mi történt tulajdonképpen?
– Kérj felvilágosítást az anyádtól!
A lány elrántotta a karját, és az autójához szaladt. Egy másodperc múlva felbőgött a motor,
és Maya elhajtott.
Egyenesen Pedróhoz ment. Megzörgette az ajtót. Szóhoz sem hagyta jutni Pedrót, bevihar-
zott mellette a lakásba. Odabent aztán nekitámadt.
– Miféle játékot űzöl te Laurával? Hogy fajulhatott eddig a dolog?
Pedro tiltakozóan emelte fel a kezét.
– Először is nyugodj meg, húgocskám! Nem játszom vele. Sose tennék ilyet.
Maya értetlenül bámult rá.
– Ezek szerint szereted?
Pedro elhúzta a száját.
– Micsoda kérdéseid vannak! Hiszen a lányom lehetne.
– A lányod? Azért olyan nagy korkülönbség még sincs közöttetek! Felelj a kérdésemre, ne
keress kibúvót! Szereted Laurát, vagy nem?
– Mintha a bátyja lennék – mondta Pedro rövid gondolkodás után.
– Tehát vonzódsz hozzá, de nem őt tartod álmaid asszonyának.
Pedro kétszer is kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem hagyta el hang az
ajkát. Maya megütközve bámulta. Miért nem neveti ki Pedro? Miért nem tartja bolondnak a
feltételezéseiért?
– Hogy a fene vinné ezt az egészet! Laura még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mit akar –
nyögte ki végül Pedro. – Miután az apja meghalt, és Robert is elment, hiányzott neki egy férfi,
akire rábízhatta magát. Állandóan mellettem sündörgött. Egyszer csak azzal állt elő, hogy sze-
relmes belém. Mit tegyek? Zavarjam el?
Maya elgondolkodott.
– Azon tűnődöm, nincs-e mégis neki igaza – mondta lassan. – Lehet, hogy jobban ismer,
mint te magadat.
– Még félig gyerek. Ha Stanfordban lesz, megismer majd valakit, aki az ő köreiből való, és
elfelejti ezt az ostoba rajongást.
– És te? Te is el fogod őt felejteni?
Pedro arca hirtelen kifürkészhetetlen lett.
– Hé, húgocskám, effélét nem szívesen köt más orrára az ember. Én sem kérdezem tőled,
szereted-e Robertet.
Maya zavarba jött.
– Hogy jut egyáltalán az eszedbe, hogy szerethetem Robertet?
– Fején találtam a szöget, ugye?
31
Maya tehetetlenül nézett Pedróra. De hát nem szerethetek egy embert, akit tizenegy éven át
gyűlöltem, - gondolta.
– Sok szerencsét hozzá! – folytatta Pedro. – Robert nagyon jó fiú, de ne felejtsd el, hogy
Pierson.
A lány torkát könnyek fojtogatták. Nem lehet, nem szabad Robertet szeretnem, - motosz-
kált a fejében.
– Az az érzésem – nyögte zavartan Pedro –, ő is szeret téged, csak nem tud leszámolni ma-
gában valami régi emlékkel. – Észrevette a gyanús csillogást Maya szemében, és a vállára tet-
te a kezét. – Istenem, húgocskám, nem akartalak elszomorítani.
Maya nem bírta tovább. Pedro mellére hajtotta a fejét és utat engedett a könnyeinek. Pedro
átölelte, és gyengéden simogatta a hátát.
Robert megállt Pedro verandáján, és a szúnyoghálón át benézett. Keze dühében ökölbe

szorult. Még miután az anyját megnyugtatta, és megnézte Laurát, Maya házához ment. Mivel
nem látta ott az autót, idejött, hogy beszéljen Pedróval. Erre itt találja Mayát a karjában. Nem
vigasztalta igazán, hogy Pedro Maya unokabátyja.
– Nem zavarok? – kérdezte éles hangon.
Pedro felemelte a fejét.
– Gyere be, Rob! Maya meglehetősen kiborult.
Robert kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, mire Maya gyorsan ellépett Pedró-tól, és elfordított
arccal kiment a konyhába, hogy a férfi ne lássa a könnyeit. Robert utánament, és vállánál fog-
va megfordította a lányt. Amikor látta kisírt arcát, magához akarta húzni.
– Hagyj békén! – kiáltott Maya, és kirohant a házból.
– A ma esti események meghaladták a tűrőképességét – jegyezte meg Pedro.
Robert hallotta, ahogy elindul a Volkswagen, és azon tűnődött, mit tegyen. Utánaeredhetne,
de a lány jogosan haragudott, amiért az anyja megbántotta. Bizonyára be sem engedné a laká-
sába.
Robert visszaballagott a nappaliba, és lerogyott a heverőre. Volt még valami, amit tisztázni
akart.
– Mondd el, mi van közted és Laura között! – kérte a barátját. Pedro nyugodt maradt.
– Haladjunk csak sorjában. Láttad, milyen állapotban ment el Maya, és ő nem fakad köny-
nyen sírva. Meséld inkább el te, mi van köztetek!
6. FEJEZET
Ezen az éjszakán Maya sokáig feküdt álmatlanul az ágyában. Végül lehúzta az ezüst karpe-
recét, és két tenyere közé fogta, közben megpróbálta Roberttel kapcsolatos gondolatait elűzni.
Valamikor végre sikerült elszundítania.
Robertről álmodott. A férfi kinyújtott karral állt egy dombtetőn, s szőlővesszők futottak fel
a derekáig. Maya döbbenten látta, hogy azért nyújtja ki a karját, mert ő maga is szőlőtőkévé
vált. Aztán Robert megmozdította az ajkát, mintha őt hívná, de Maya hiába igyekezett a segít-
ségére sietni. Valami ezüst színű akadály emelkedett körülötte, amely egyre magasabb lett,
amikor megpróbált átmászni rajta. Végül már nem is látta a férfit, maga is csapdába került.
Most már biztos volt benne, hogy örökre elválasztották őket egymástól.
Maya verejtékben úszott, amikor felébredt. Még zuhanyozás és öltözködés közben is a fe-
jében kavarogtak az álomképek. Felhúzta a csuklójára a karperecet, és hirtelen megdermedt.
Az ezüst akadály! Ez nem lehet véletlen! De mit jelenthet a rémálom?
Szórakozottan belebújt egy fehér rövidnadrágba, a szandáljába, és felvett egy keskeny váll-
pántos, könnyű blúzt. Aztán kiment a házból. Korán volt még, mégis forrón sütött a nap.
Maya a kis narancsliget felé indult a domboldalra, ahova gyakran járt. De a domb lábánál
megtorpant. Valami nem hagyta továbbmenni.
32
Elgondolkodva visszaballagott a házhoz, megkerülte, és a hatalmas tölgyfák alatt leült egy

kerti nyugágyba. Behunyta a szemét, és újra Robertet látta maga előtt. Nem tudta száműzni a
gondolataiból akár ébren volt, akár aludt. Be kellett vallania, hogy ez már több, mint ártatlan
vonzalom.
Talán arra akarta figyelmeztetni az álma, milyen reménytelen a szerelme? Maya felsóhaj-
tott. Nem szabad ugyanazt a hibát elkövetnie, mint tizenegy évvel ezelőtt. De mit tegyen?
Nem hagyhatja itt egyszerűen a kórházat, ki kell bírnia, amíg Joe Halago felépül, és Robert
visszatér San Franciscóba.
Maya ijedten rándult össze. Egy autó állt meg a ház előtt. Egészen biztosan Robert az. Hi-
szen megmondta, hogy beszélniük kell. Feltápászkodott, és előrement.
Néhány perc múlva Robert a nappaliban ült, s kicsit zavartan ezt mondta:
– Azt hittem, nem engedsz be. Nagyon tetszenek a falon azok a metszetek. Yaqui munkák,
mint a karpereced?
Maya bólintott.
– Kérsz narancslét? Leszedtem az összes érett narancsot, kifacsartam a levét, és lefagyasz-
tottam. Nem akartam, hogy megromoljon. A mélyhűtőmbe már nem fér több.
– Biztosan nagyon finom. Ráadásul még nem is reggeliztem.
Még Maya sem evett, de nem volt étvágya.
– Tojás nincs itthon. De piríthatok neked zabkenyeret, van mazsola és kávé.
– Jól hangzik.
Robert követte a lányt a konyhába, és figyelte, hogyan tölti pohárba a gyümölcslét. Aztán
Maya odanyújtotta a poharat, és az étkezősarokra mutatott.
– Ülj le!
Robert engedelmeskedett.
Amikor Maya elkészítette a reggelit, és leült vele szemben, végignézett a férfin. Roberten
világos rövidnadrág és ujjatlan póló volt, amely szabadon hagyta izmos karját. A lány meglát-
ta a derekára erősített adóvevőt.
– Így akarsz a kórházba menni?
– A nadrág megteszi, és van egy ingem az autóban.
– Ugye a megbeszélnivalónk miatt jöttél?
Robert mosolygott.
– Evés közben nem tudok beszélgetni. Még soha életemben nem ettem pirított zabkenyeret
mazsolával. De mesés íze van, még lekvár nélkül is. És a kávéd egyszerűen tökéletes. Egyéb-
ként a narancslé is. Vegyél gyorsan pirítóst magadnak, különben mind felfalom!
Mayának nem volt kedve enni, de, hogy ne kelljen magyarázkodnia, kivett egy szeletet, és
rágcsálni kezdte. Hamarosan eltolta maga elől a tányért.
– Most pedig beszéljük meg a dolgot!
– Ne itt az asztalnál! –mondta Robert, kiitta a kávéját, és a kezét nyújtotta a lánynak.
Maya ügyesen kikerülte az érintését, és felállt.
– Hát jó, menjünk a nappaliba! Ha becsukod az ablakot, bekapcsolom a klímaberendezést.
Maya egy fotelba ült le, nehogy a férfi mellé tudjon ülni. Robert a pamlagra telepedett, és
keresztbe tette a lábát.
– Tegnap utánad akartam jönni – vallotta be –, de Pedro azt mondta, egyedül szeretnél len-
ni.
– Igaza volt.
– Sajnálom, hogy anyám téged hibáztatott Laura ballépéséért.
Maya önkéntelenül felegyenesedett.
– Anyád nem szeret engem.
Robert tiltakozóan emelte fel a kezét.
– Nem ellened van kifogása, ő a múlttal hadakozik. A mi múltunkban is van valami, amit
tisztázni kell. Meg kell beszélnünk, ami köztünk történt.
33
– Mit lehet azon megbeszélni?

– Azt például, hogy féltékeny őrült voltam. Azt akartam, hogy az enyém légy, és ne az apá-
mé.
Maya összekulcsolta a karját.
– Én soha nem…
Robert közbevágott:
– Tudtam, hogy úgy bánik veled, mintha a lánya lennél, és az is dühített, hogy te több sze-
retetet kaptál tőle, mint én. De a legfontosabb az volt, hogy magamnak akartalak. Igazán bá-
nom, ami ott a Hold-tónál történt.
Robert felkelt, és leült Maya fotelje elé a bolyhos, fehér szőnyegre.
– Add a kezed!
A lány vonakodva odanyújtotta a kezét.
– Amit akkor mondtam, a legnagyobb ostobaság volt – folytatta a férfi. – Nem lett volna
szabad megpróbálnom olyasmit elvenni tőled, amit te magad nem akartál nekem adni. Igaz,
hogy csak tizennyolc éves voltam, de ez nem mentség. Már akkor tudtam, hogy nem lett vol-
na szabad úgy viselkednem.
– Pedig milyen gyönyörű volt minden! – Maya újra a múltban érezte magát. – És aztán
meggyűlöltelek, amiért azt a varázslatos, végtelen szépséget szétromboltad közöttünk.
Robert felállt, és felemelte a lányt is. Olyan közel volt hozzá, hogy Maya érezte testének
melegét.
– Azt hiszem, a sors akarta, hogy újra találkozzunk. Hadd próbáljam meg életre kelteni azt
a csodát! – kérte a férfi halkan.
Maya vívódott. Legyen ő is őszinte? Mondja meg Robertnek, hogy fél? Nem azért, mert
szereti, hanem azért, mert ha odaadja magát neki, nem fogja tudni elviselni, hogy a férfi egy-
szer elmegy, és nélküle kell élnie.
Robert halványan elmosolyodott.
– Van egy közmondás, csak a lényegére emlékszem: a sors azt vezeti, aki vezetni hagyja
magát, aki tétovázik, azt magával ragadja. Megígérem, hogy nem heveskedem, de a sorsot
nem tudom befolyásolni.
– Ki vagyok én, hogy szembe merjek szállni a sorssal? – kérdezte mosolyogva Maya, és
Roberthez simult.
A férfi boldogan szorította magához. Csókja ugyanazt a mámort váltotta ki a lányból, mint
tizenegy évvel ezelőtt. Csakhogy Maya most érett nő volt, és sokkal többre vágyott gyengéd
becézésnél. Olyan szenvedéllyel csókolta a férfit, hogy Robert vére forrni kezdett.
Az idő és a tér átalakult körülöttük. A lábuk alatt a szőnyeg a platánok alatti pázsittá, a klí-
maberendezés zümmögése ágakat simogató szél susogásává változott át.
Robert szorosabban ölelte Mayát. Iszonyúan kívánta, éppúgy, mint tizenegy évvel ezelőtt.
Óvatosan lehúzta válláról a blúz vékony pántját, mire a selyem lecsúszott, s Maya ott állt előt-
te fedetlen, feszes mellével. Robert lehajolt, és csókjaival borította be. Milyen régen várt már
arra, hogy kedvességével, gyengédségével halmozhassa el. A lány felnyögött az örömtől.
– Maya! – A férfi szinte áhítattal ejtette ki a nevét.
Az ártatlan gyengédség már nem volt elég Mayának. Arra vágyott, hogy eggyé olvadjon a
férfival, és szenvedéllyel szorította magához. Lassan leroskadtak a padlóra. Maya remegő
kézzel simogatta Robert arcát, majd apró csókokkal borította be. A férfi levette a pólóját, és a
lány meztelen melle hozzáért izmos felsőtestének göndör szőréhez.
– Csodálatos vagy! – suttogta. – Gyönyörűséges Mayám!
A lány el akarta mondani, mit érez, de Robert csókkal zárta le az ajkát. Nem tudták tovább
elviselni a zavaró ruhadarabokat. Gyorsan, egymásnak segítve bújtak ki belőlük, és végre
meztelenül feküdtek egymás mellett. A forróság, amely a férfit elöntötte, átáradt Mayára is.
Robert simogatni és csókolni kezdte a testét, hogy a lány felkészüljön a varázslatos utazásra,
amelyet még egyetlen férfival sem tett meg.
34
Maya teste követelően megemelkedett, s a férfi kiszáradt torokkal kérdezte:

– Biztos vagy benne, hogy akarod?
– Igen, Robert, igen!
A férfi felnyögött, és lassan, óvatosan behatolt a lány testébe, egyre mélyebben és mélyeb-
ben. Maya halkan felsikoltott a gyönyörűségtől. Robert az övé, és ő a férfié! Robert azonnal
mozdulatlanná dermedt. De a lány szorosan ráfonódott, feléje fordította az arcát, és a szemé-
ből forró sóvárgás sütött Robert felé.
A férfi erősen és egyenletesen folytatta a mozgást. Örömet adva és kapva úsztak át egy má-
sik világba, amelyről eddig a lány még csak álmodni sem mert. A gyönyör csúcsán testük, lel-
kük eggyé olvadt.
Egy idő múlva, amikor a szenvedélyt boldog elégedettség váltotta fel, Robert a könyökére
támaszkodott, és csillogó szemmel nézte a lány arcát. Gyengéden kisimította a haját a homlo-
kából.
– Mondtam már, hogy szép vagy?
– Azt hiszem, igen – mosolygott rá Maya.
– Soha többé nem engedlek el - mondta Robert a lány csípőjét simogatva. – És örökké kí-
vánni foglak.
– Remélem is.
A férfi Maya szemébe nézett. Az övé! Semmi más nem számít. Ahogy a lány szeretettel
megsimogatta az arcát, érintése izgató bizsergést váltott ki benne, s újra elhatalmasodott rajta
a vágy, hogy eggyé olvadjanak.
Jóval később Robert felébredt szundikálásából.

Maya mellette ült, és őt nézte.
– Előttem akarsz zuhanyozni, vagy utánam? – kérdezte mosolyogva.
– Veled.
Ebben a pillanatban megszólalt Robert adóvevője.
Miután megbeszélte a kérdést a kórházzal, és letette a készüléket, megállapította, hogy
Maya közben lezuhanyozott, és felvett egy pólót, amely éppen csak eltakarta formás fenekét.
– Rajtad a sor – mondta nevetve a lány.
A zuhany alatt állva, s a hűsítő vízsugarat élvezve Robert visszagondolt csodálatos szeret-
kezésükre. Hihetetlen, de újra vágy áradt szét a tagjaiban. Tegnap éjszaka megpróbálta meg-
magyarázni Pedrónak, mit érez Maya iránt. Nem tudom, mi a szerelem, - állította, de ami köz-
te és köztem végbemegy, sokkal mélyebb annál, mint amennyire erről tudomást akarunk ven-
ni.
Amikor visszament a szobába, Maya nagy pohár narancslével várta.
– Úgy teletöltesz C-vitaminnal, hogy soha többé nem leszek beteg – nevetett a lányra, az-
tán leült.
– Az éjszaka rólad álmodtam – mondta Maya, és elmesélte a rémálmát.
Robert arca elkomorodott.
– Ha anyámon múlna, ő tényleg a legszívesebben ideszögelne. De nekem semmi kedvem
Pierson's Pride-ot átvenni. Majd Laura megteszi helyettem. – Robert lerakta a poharát, és
megfogta a lány kezét. – Hagyjuk az anyámat és a birtokot. Inkább törődjünk magunkkal.
Szeretném a mai napot veled tölteni.
– Ne haragudj – felelt Maya sajnálkozva –, de olyan hirtelen történt minden. Időre van
szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Biztosan neked is.
– Nekem egyedül rád van szükségem.
– Már megint? – mosolygott Maya.
Robert felállt, és magához húzta a lányt. Amikor Maya a mellére fektette a fejét, Robertet
eddig soha nem tapasztalt gyengédség árasztotta el.
35
– Azt hittem, fájdalmat okoztam neked – vallotta be tétován. – Ha igen, bocsáss meg érte.
Nagyon finom akartam lenni, de egy ponton túl nem tudtam magam tovább fékezni.
– Minden fájdalom a múlté – felelte Maya.
Robert keze végigsiklott a lány hátán.
– Nincs rajtad semmi ez alatt a póló alatt?
Aztán jó sokáig nem volt szükségük szavakra…
– Ülj már le, Robbie! – nézett fel a fiára Susan Pierson. – Idegesít ez az örökös mászkálás.
Apád is ezzel ment az agyamra!
Robert megállt, és a kandalló márványszegélyének támaszkodott. Az anyja most először
hasonlította az apjához.
– Na, így már jobb – állapította meg Susan, aki egy fotelban ült. – Ahogy mondtam, Laurá-
ról szeretnék veled beszélni. Nem értem, mi érdekeset talál a húgod egy szőlőmunkásban.
– Pedro munkafelügyelő, és nem átlagos munkás – emlékeztette az anyját Robert.
Susan arcán gőgös kifejezés jelent meg.
– Számomra nincs sok különbség. Mindenesetre azt akarom, hogy azonnal bocsásd el!
Robert nem hitt a fülének.
– Dobjam ki Pedrót? Ezt nem gondolhatod komolyan. Egyedül ő foglalkozik rendesen a
birtokkal. Nélküle becsukhatjuk a boltot.
– A birtokigazgató Mr. Fairfax, és ha nem tévedek, az ő kezébe helyeztük a birtok irányítá-
sát. Pedro Ramirez jelenlétét nem tűröm meg a birtokon. Ha te nem mondasz fel neki, én fo-
gom megtenni.
– Nem teheted meg – mondta Robert, és igyekezett nyugodt maradni. – Éspedig azért nem,
mert ekkora igazságtalanságot nem tűrök el. Mint Pierson's Pride törvényes tulajdonosa, jo-
gomban áll meghatározni, ki megy, és ki marad. Pedro marad.
Susan szeme haragosan villogott.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ez az ember fontosabb neked, mint a saját húgod?
– Ha Pedro ki akarta volna használni Laura szerelmét, éppen elég alkalma lett volna rá. A
húgocskám már legalább fél éve a nyakára jár. De nem élt vissza a helyzetével, és nem is fog,
ebben egészen biztos vagyok. Ha valakit szemrehányás illet, akkor az Laura, és nem Pedro.
Susan alig tudott uralkodni magán, amikor felállt.
– Az apád az oka, hogy eddig fajultak a dolgok. Amikor gyerek voltál, határozott kívánsá-
gom ellenére megengedte neked, hogy sülve-főve együtt légy Pedro Ramirezzel. Láthatod,
hová vezet, ha nem tartjuk magunktól kellő távolságban ezt a népséget. – Ezzel büszke járásá-
val elhagyta a szobát.
Robert még akkor is a vitára gondolt, amikor elindult otthonról. Véleménye a legtöbbször
eltért ugyan az anyjáétól, eddig mégsem haragudott rá meg igazán. Amíg az apja élt, kifejezet-
ten az anyja védelmezőjének érezte magát, és mindig a pártjára állt, különösen, amikor meg-
tudta, hogy George Piersonnak más nőkkel is volt viszonya.
Robert lehuppant a kocsija kormánya mögé, és elindult. Miért kell neki mindig a múlttal
küszködnie?
Hirtelen ráeszmélt, hogy Maya háza felé közeledik. Lassacskán megnyugodott. Igen,
Mayára van szüksége.
– Mit keresel itt? – kérdezte csillogó szemmel a lány.
Robert a karjába kapta, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Még mielőtt a hálószobába
értek volna, megszabadultak a ruháiktól. Robert annyira kívánta a lányt, mintha először tarta-
ná meztelenül a karjában.
Maya odaadása, érzékisége lehetetlenné tette, hogy sokáig türtőztesse magát. Amikor egye-
sültek, s a lány mozgatni kezdte a csípőjét, Robert elveszítette minden kapcsolatát a valóság-
gal. A lány elbódította, elvarázsolta, akarat nélküli rabszolgává tette. Olyan fergeteges gyö-
nyört élt át, amilyet még soha.
36
– Ha azt hiszed, hogy valaha is felkelek az ágyból, akkor tévedsz – mondta egy idő múlva,
amikor már képes volt tisztán gondolkodni.
– De hiszen megegyeztünk, hogy ma este már nem is találkozunk – emlékeztette Maya
csendesen.
– Elfelejtettem. Mostantól minden estét veled szeretnék tölteni. Így, mint most.
– Az nem fog menni, Robert.
A férfi felült, és Mayára nézett.
– Miért nem?
– Mert Dolly Luera nálam fog lakni. Felhívott, miután a férje túlesett a műtéten.
Dolly annak a betegnek a felesége volt, akit heveny vakbélgyulladással szállítottak be hoz-
zájuk. A házaspár éppen úton volt Los Angelesből Sacramentóba, amikor Pepe Luera hirtelen
elviselhetetlen hasi fájdalmakat érzett. A mentőnek sikerült vele még időben beérni a kórház-
ba.
– Dolly nem tudja, mitévő legyen, és pénze sincs – folytatta Maya.
– Kifizetem neki a szállodai szobát.
– De terhes, Robert, és Pepén kívül senkije sincs – magyarázta Maya. – Fél, és nagy szük-
sége van egy barátnőre.
Robert felsóhajtott.
– Kellett nekem egy irgalmas szívű szamaritánussal kezdenem.
Maya átvette a férfi kötözködő hangját.
– Hát nem te voltál, aki a betegszállítás költségeit magadra vállaltad, és a kocsijukat is meg
akartad javíttatni?
– Ha így megy tovább, még ráveszel, hogy keressek valami munkát Pepé-nek Pierson's
Pride-ban.
Maya átölelte a férfi nyakát.
– Megtennéd?
Robert gyengéden megcsókolta a lány fülcimpáját.
– Ha még egyszer így átölelsz, majdnem mindenre rá tudsz venni.
– Igazán?
– Próbáld ki!
Maya kihívóan mosolygott.
– Tegnap velem akartál zuhanyozni, de nem jött össze, őszintén szólva eddig mindig egye-
dül zuhanyoztam.
A vallomástól Robertet szárnyat adó boldogság fogta el. Felpattant, és magával húzta a
lányt.
– Madame – mókázott –, hadd ajánljam fel szolgálataimat egy fürdőzés erejéig. Nem a
Hold-tó ugyan, de megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle.
– A Hold-tóban nem fürödhetnék veled… – Maya nem folytatta tovább. – Gyere, mielőtt
megszólal az adóvevőd!
Robert meg akarta kérdezni, miért ne fürödhetnének a Hold-tóban, de Maya a zuhany alatt
hamarosan elfeledtette vele minden józan gondolatát.
Aztán a konyhában frissen készített pattogatott kukoricával és narancslével öntöttek ma-
gukba új erőt.
– Anyám nagyon felidegesítette magát, amiért Laura ragaszkodik Pedró-hoz – mesélte Ro-
bert a lánynak. – Azt akarja, hogy dobjam ki Pedrót.
– És te hagyod, hogy anyád megszabja, mit tégy?
Robert megütközve nézett a lányra.
– Remélem, nem gondolod, hogy képes lennék rá. Soha nem dobnám ki Pedrót.
– Honnan tudhatnám, mire vagy képes, hiszen nyilvánvaló, hogy nem érdekel Pierson's
Pride.
37
– De Pedro a barátom.
– Ezt már többször állítottad.
Robert csörömpölve tette le a poharát.
– Arra célzol ezzel, hogy hazudok?
Maya bátran állta a pillantását.
– Te elhiszed, amit mondasz, és igaznak tartod. Közben mindenki, még Laura is tudja,
hogy Pedro vezeti a birtokot, és nem az a tehetetlen alak, akit anyád felvett. Miért nem állsz
végre a sarkadra, és veszed kézbe az ügyek intézését?
– Nem tehetem. Soha nem foglalkoztam a birtokkal…
– És miért nem? Miért hanyagolod el az örökségedet? Hogy az apáddal nem értettétek meg
egymást, az még korántsem ok arra, hogy lerázd magadról a felelősséget Pierson's Pride ügyé-
ben.
Robert dühös lett. Milyen jogon tesz neki a lány szemrehányásokat? Hiszen ő csak egy… A
férfi megdöbbent. Titokban talán neki is vannak előítéletei? Zavarta valaha az a tény, hogy
Maya mesztic, és egy munkás lánya? Robert az asztalra könyökölt, és a tenyerébe temette az
arcát. Nem, nekem nincsenek előítéleteim, próbálta magát megnyugtatni. Pedro a barátom,
akárcsak Joe Halago. És most itt van Maya is…
Tizenegy éve is itt volt. Akkor talán nem a Gabaldon-Najerót látta benne? Aki a származá-
sa miatt nem elég jó egy Piersonnak? Ó, istenem! – roskadt magába Robert. Talán még min -
dig így gondolom? Lehetetlen. Akkor gazember lennék.
– Robert! – Maya nyugtalanul nézett rá.
De a férfi nem tudott megszólalni.
– Mennem kell – nyögte ki végül, és zavartan az ajtóhoz ment. Egyedül akart maradni.
7. FEJEZET
Másnap reggel Maya bement Dolly Lueráért Bakersville-be. Útközben a két nő beszélge-
tett egymással, és Maya megtudta, hogy Pepe elveszítette az állását Los Angelesben, és hogy
Dolly, amíg terhes nem lett, segédnővérként dolgozott egy kórházban. Most azért utaztak Sac-
ramentóba, mert hallották, hogy Pepe kaphatna ott munkát és szállást egy birtokon.
– És tessék, itt kötöttünk ki! – fejezte be Dolly.
Maya bátorítóan pillantott rá.
– Talán találunk itt magának valamit, amíg a férje lábra áll.
– Maga már így is annyit tett értünk. – Dolly tanácstalanul széttárta a karját. – Mivel kö-
szönhetném meg a segítségét?
– Hát, éppenséggel volna egy lehetőség… – mosolygott Maya. – A La Raza Kórházban
sürgősen szükség lenne egy napi néhány órában besegítő segédnővérre. Elfoglalná magát,
amíg Pepét kiengedik. A kórháznak sokat segítene, Pierson doktor és én pedig nagyon hálásak
lennénk.
Dolly ragyogott a boldogságtól.
– Nagyon szívesen! Hiszen jól vagyok, a terhességgel nincs semmi gondom.
– Akkor holnap már kezdhet is – ajánlotta Maya. – Ma előbb kipiheni magát, hiszen az
egész éjszakát átvirrasztotta a férje mellett.
Maya felvitte a lakásába Dollyt, megmutatta neki, mi hol van, aztán indult munkába. Már a
kórházhoz közeledett, amikor újra eszébe jutott Robert tegnap esti különös viselkedése és hir-
telen távozása. Mi baja lehetett egyszerre? Igaz, ő a szemére vetette, hogy elhanyagolja Pie-
reon's Pride-ot, de ettől még nem kellett volna olyan furcsán elsietnie.
Maya akkor ért a parkolóba, amikor Robert belépett a hátsó bejáraton. A férfi nem vette
észre a lányt, pedig Maya szíve egyszerre várakozással teli örömmel kezdett kalapálni.
Végigment a folyosón, és megállt Robert nyitott ajtaja előtt. A férfi keresett valamit a kar-
tonos fiókban, és háttal állt neki. Maya várt egy pillanatig, de mivel Robert nem fordult meg,
38
továbbment. Nem értette, mi történhetett. A férfinak hallania kellett az ajtócsukódást. Külön-

ben is nagyon jól tudja, hogy ő ilyenkor szokott jönni. Legalább egy mosolyra méltathatta
volna.
Robert aztán egész délelőtt csak a munkával kapcsolatban szólt hozzá.
Aznap egy törékeny, nyolcvannyolc éves asszony, Mrs. Guerrera volt az utolsó beteg. Szív-
bántalmakra panaszkodott.
– Már sokkal jobban van, asszonyom – közölte vele Robert a vizsgálat után.
– És tudja, miért, doktor úr? – mosolygott a néni.
– Talán rendszeresen szedte mostanában a gyógyszereket?
A néni Mayára mutatott.
– A „curandera” mondta nekem, hogy a fölírt gyógyszereket olyan növényekből csinálták,
amelyek jót tesznek a szívnek. Én tudom, hogy a növényekből készített gyógyszer csak jó le-
het, ezért beveszem őket mindennap. Örülhet, doktor úr, hogy maga mellett van a „curan-
dera”. Ő meggyógyítja a betegeket.
A néni kitotyogott a szobából. Robert közben Mayára nézett, de az arca nem árulta el, mit
gondol.
– Holnaptól Dolly Luera néhány órában segédnővérként beáll hozzánk – jelentette be
Maya.
– Nagyon értesz hozzá, hogy megszervezd mások életét – felelte Robert csípősen.
Biztosan ezzel akar megfizetni, amiért tegnap a birtokkal kapcsolatos kötelességeire emlé-
keztettem, - gondolta a lány. Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Pepe Los Angelesben egy kertépítő mérnök mellett dolgozott. Biztosan jól el tudná vé-
gezni a munkát a szőlőben.
Robert szórakozottan nézett maga elé, és csak bólintott. Maya csalódott volt a férfi érdekte-
lensége miatt. Nem erőltette tovább a beszélgetést.
Robert már hat előtt elment a kórházból, mert semmiképpen nem akart Mayával egyedül
maradni.
Mi történt velem? Egy hete még nevettem volna Mrs. Guerrerán. Ma pedig alaposan fel-
bosszantott, - töprengett. Ugyanakkor úgy érezte, az idős asszonynak igaza van. Maya ért a
gyógyításhoz.
Robert könyvekből szerezte a szakmai tudását, a lánynak viszont józan ésszel felfoghatat-
lan érzéke volt az összefüggések felismerésére. Valóban csak örülhetett, hogy Maya mellette
volt. Milyen jó, hogy tegnap este nem mondta ki azokat a rettenetes gondolatokat! Mindent
szétrombolt volna, mindent összetört volna kettejük közt…
Beült a sportkocsijába, de nem indult el. A kórházi betegeit nem kellett ma felkeresnie, ha-
zamenni pedig nem volt kedve. Gondolni sem akart arra, hogy most az anyjával találkozzon.
Pillanatnyi lelkiállapotában azonban úgy érezte, valakivel beszélnie kell. De kivel?
Robert indított. Egyetlen ember van, akinek kiöntheti a lelkét.
Pedrót egy hatalmas szederfa árnyékában találta, amint éppen Padrinót csutakolta. Szó nél-
kül ment oda hozzá, és nézte, hogyan dolgozik.
– Puszta baráti látogatásnak örvendhetek, vagy valami határozott céllal jöttél? – kérdezte
végül Pedro.
– Magam sem tudom – vallotta be Robert.
Pedro kíváncsian szemügyre vette.
– Gondjaid vannak?
Robert vállat vont. Most, hogy itt volt, nem tudta, mit is mondjon.
– Idefigyelj, cimbora, nekem nincs tehetségem a gondolatolvasáshoz. Ki vele! Mit tehetek
érted?
Robert kínlódott még egy darabig, de mivel jobb nem jutott az eszébe, így szólt:
39
– Egy fiatal házaspárról van szó, Luerának hívják őket. Szállás kellene nekik. A férfi a kór-
házban van, kivették a vakbelét, az asszonyt Maya rögtön magához vette. Nem tudsz valakit,
akinek kiadó lakása lenne?
– Így hirtelenjében nem. De nálam van hely. Itt ellehetnek, amíg találnak valamit.
– Nem azért mondtam.
Pedro egykedvűen legyintett.
– Nem számít! – vigyorgott. – Ha az asszony kicsit még főzni is tud, akkor egyenesen
hasznomra lesznek.
Robert arra gondolt, mit válaszolt volna az anyja, ha Lueráékat néhány napra Pierson's
Pride-ba vitte volna Bár adományokat osztogat különböző jótékonysági célokra, azért addig
nem terjedt a nagylelkűsége, hogy magához vegyen néhány rászorulót. Maya és Pedro viszont
egy másodpercig sem habozott, hogy ami kevéskéjük van, azt megosszák másokkal.
És én? – vonta kérdőre magát Robert. Befogadtam volna Lueráékat a San Franciscó-i örök-
lakásomba? A betegszállítást meg az autójavítás költségeit igen, azt vállaltam volna, mert bő-
ven tudok annyi pénzt nélkülözni. Ez nem számít személyes áldozatnak. Az is csak hasonló
pénzadomány, amilyeneket az anyám osztogat.
– Kösz, Pedro – mondta hangosan. – Van még valami. Szeretnék Pepe Luerának munkát
kínálni a szőlőben. Eddig egy kertépítő mérnök mellett dolgozott. Gondolkodj rajta, tudnál-e
neki találni valami tennivalót.
Pedro felvonta a szemöldökét, de csak annyit felelt:
– Rendben. Még valami?
– Tulajdonképpen csak ennyit akartam – sóhajtotta Robert, és kelletlenül menni készült.
– Úgy félóra múlva kilovagolok Padrinóval a hegyekbe, hogy egy kicsit megmozgassam.
Nincs kedved elkísérni? Vihetnénk lasszót is magunkkal, és kipróbálhatnánk néhány fogást.
Talán még nem felejtetted el őket.
Régebben gyakran jártak ki lasszózni, és ebben a pillanatban Robertnek semmihez sem lett
volna nagyobb kedve.
– Emperorra is ráférne egy kis mozgás – jelentette ki. – Hol találkozunk?
– Jó lesz az eukaliptuszfáknál? Ott, ahol a Culpepper út átvág a birtokon.
– Rendben! – Robertnek eszébe jutott a régi napok édes tiltott gyümölcse. – Hozok ma-
gammal sört.
– Az jó lesz, mert nekem nincs itthon.
Amikor Robert később a Culpepper úti facsoport felé lovagolt, Pedro már ott várta.
– Hola, compadre! – kiáltott Robert felé.
A régi jó köszöntést hallva, Robert egyszerre szabadnak és boldognak érezte magát. Pedro
még mindig a cimborája. A legközelebbi barátja.
Ahogy a fák alá ért, visszafogta a lovát, a nyeregtáskába nyúlt, odadobott Pedrónak egy be-
hűtött sört, és várakozóan nézett rá. Pedro kinyitotta a dobozt, jól meghúzta, aztán elégedetten
csettintett a nyelvével:
– No, most már úgy érzem magam, mint hal a vízben!
Robert pontosan erre várt, s úgy válaszolt, ahogy hosszú éveken át mindig is tette:
– Nedvesnek és boldognak.
Miközben a hegyekben poroszkáltak, Robert számára világossá vált, hogy nem kell Pedró-
nak beszélnie a gondjairól. Elegendő együtt lennie vele, mint régen, és máris sok minden ma-
gától tisztázódik benne.
Maya és Dolly csütörtök este éppen mosogattak, amikor megszólalt a telefon.

– Pedro! – kiáltotta örömmel Maya. – Robert azt mondja, Dolly és Pepe hozzád költözhet.
Pedro, te aranyat érsz!
– Jó, jó – intette le Pedro a lányt. – Mi baj van közted és Robert közt?
Maya nagy levegőt vett.
40
– Miből gondolod, hogy valami baj van? – kérdezte óvatosan.

– Ha Robert úgy vergődik, mint egy törött szárnyú sas, akkor ott valami nincs rendjén. És
világosan látom, hogy a dolog veled van összefüggésben.
– Azt is világosan kell látnod, hogy vannak dolgok, amelyekről nem szívesen beszél az
ember.
– Ugyan, húgocskám, a barátod vagyok. És Roberté is.
– Nagyszerű! Most mindkettőnknek barát kell. De olyan, aki érti a célzást.
Pedro felsóhajtott.
– Jó, jó! Nem kíváncsiskodom.
Utána arról beszéltek, mikor engedik ki Pepét a kórházból, és ki fog érte menni. Végül
Pedro ezt mondta:
– Ma kaptam egy levelet Laurától. Összevissza ír benne mindent az igaz szerelemről,
amely minden gátat legyőz. Elég zavaros az egész. Az a gyanúm, megint valami őrültségre
készül. Nem ártana, ha beszélnél vele, mielőtt valami galibát csinál.
– Találkoztál vele az óta az éjszaka óta?
– Nem. És remélem, nem is fogok, amíg el nem utazik Stanfordba – dörmögte Pedro. – De
Laura olyan, mint a szöcske. Ha ugrani nem tud, akkor repül. Lehetetlen a földön tartani – tet-
te hozzá akaratlan csodálattal Pedro.
– Beszélni fogok vele – ígérte meg Maya. – De csodára ne számíts!
– Minél előbb veszed elő, annál jobb. Ha lehet, még ma este. De ne hívd fel! Az a ház tele
van telefonnal. Minden sarokból ki lehet hallgatni a beszélgetést.
Mayának a háta is borsódzott a Pierson's Pride-i látogatás gondolatától. Ugyanakkor min-
denképpen segíteni akart Pedrónak és Laurának. Fogalma sem volt ugyan, hogyan tudná jobb
belátásra bírni a lányt, de mindenképpen beszélni akart vele a Pedro iránt érzett állítólagos
szerelméről.
Felvette új, sárga nyári ruháját, s közben eltűnődött, kinek a kedvéért is csípi így ki magát.
Mrs. Piersonnak? Laurának? Vagy Robertnek, mert titokban azt reméli, találkozik vele?
– Egy óra múlva itthon leszek – mondta Dollynak, és elindult.
A csengetésre Susan Pierson nyitott ajtót. Az arcán fagyos kifejezés jelent meg, amikor
megismerte a látogatót. Maya elszántan megszólalt:
– Jó estét, Mrs. Pierson. Megengedné, hogy beszéljek Laurával?
Susan egy pillanatig némán nézett rá, majd félreállt.
– Jobb lesz, ha bent tárgyalunk egymással.
Maya el sem tudta képzelni, mi mondanivalója lehet számára Susan Piersonnak, de követte
az asszonyt egy fehér fonott bútorokkal berendezett szobácskába. Susan nem kínálta hellyel,
és maga is állva maradt.
– Úgy látom, nem avatták be ebbe az összeesküvésbe.
Ezzel egy papírdarabot nyitott oda a lánynak.
Anya! Pedrónál vagyok. Tudom, hogy nem örülsz neki, de Pedro és én szeretjük egymást.
Próbálj megbocsátani, kérlek! Amikor ezeket a sorokat olvasod, már úton leszünk, hogy ösz-
szeházasodjunk.
Laura
Maya ijedten adta vissza a levelet.
– Nem értem…
– Maga nem érti? – támadt rá Susan. – És én mit mondjak? Megszökni! Hogy tehette ezt
velem Laura?
– Mrs. Pierson, én nem hiszem, hogy Pedro ilyesmit…
Susan nem is figyelt Mayára.
– Elszökik, és ráadásul Pedro Ramirezzel! Annak a férfinak az ötlete volt! Alattomos em-
ber, biztosan rég kitervelte ezt a galádságot. Undorítónak találom, ha egy idősebb férfi önző
41
céllal fiatal lányokat hálóz be. Ha valaki az előbbrejutásáért kihasznál egy olyan tapasztalatlan
fiatal lányt, mint Laura, akkor az közönséges csirkefogó. – Susan egyre jobban belelovalta
magát. – Senki nem hallgatott rám, pedig én figyelmeztettem Robertet. Ki kellett volna dob-
nia Ramirezt! Ehelyett mit tett? Még védelmezte is azt az embert.
Susan elhallgatott, és idegesen kapkodott levegő után.
Maya kihasználta a lehetőséget, hogy közbeszóljon.
– Meg kell magának mondanom, hogy Pedro…
– Kár, hogy nem él már Laura apja! Ő megkorbácsolná Ramirezt! Alaposan rászolgált.
Maya ezt már nem tudta elviselni.
– George Pierson senkit nem korbácsolt volna meg! Ha egy szemernyi igazságérzete is len-
ne, tudná, hogy az unokabátyám becsületes ember. Elég szomorú, hogy Laura a szerelmes fe-
jével ilyen lehetetlen helyzetet teremtett. Pedro soha nem használná ki egy bakfis rajongását.
Erre mérget vehet.
Susan gőgösen kihúzta magát.
– Hogy mer nekem arról beszélni, hogy milyen volt a férjem? És ha már a kihasználásnál
tartunk, maga is azt csinálta. Kihasználta George gyengéjét, hogy az anyjához vonzódott, és
kicsalta a pénzét. Ami a gyerekeit illette volna meg! Azt hiszi, nem tudtam róla?
Mayát fojtogatta a sírás. Nagy levegőt vett. Nem fogja azt az örömöt megszerezni Susan
Piersonnak, hogy sírva fakad!
– Igen, Mrs. Pierson, George fizette az ápolónői tanulmányaimat, és ezzel a nagylelkűségé-
vel megteremtette azt a lehetőséget, hogy segíthessek a népemen. De ennél drágább ajándékot
is kaptam tőle: apai szeretetet. – Maya most már nem tudta türtőztetni magát. – Senki sem tö-
kéletes, George sem volt az. De azt tudom, hogy rajtam kívül még sokakat támogatott. Miért
nem látja meg végre a férje jó tulajdonságait, ahelyett hogy állandóan felhánytorgatja a hibá-
it?
Ezzel a lány sarkon fordult, és menni akart. Már a kilincsen volt a keze, amikor az ajtó kí-
vülről hirtelen kinyílt, és Laura viharzott be rajta. Amikor Mayát és az anyját meglátta, meg-
állt, és riadtan nézett egyikről a másikra. Aztán minden átmenet nélkül sírva fakadt.
– Pedro nem szeret engem! – zokogta. – Gyűlöl!
– Dehogy gyűlöl! – próbálta megnyugtatni Maya.
– De igen! Különben nem rakott volna a kocsimba, mint egy zsákot, és nem hozott volna
haza.
Maya gyengéden a lány vállára tette a kezét.
– Hallgass rám, Laura! Pedro sokkal idősebb nálad, akár az apád is lehetne. George bizto-
san nagyon jó apád lett volna. Szomorú, hogy olyan korán meg kellett halnia. Így nem nyújt-
hatja neked azt a szeretetet, amelyre annyira vágysz. Ezért szemelted ki Pedrót „pótapának”.
Persze hogy szereted őt, de nem úgy, ahogy egy asszony szeret egy férfit. Kérlek, légy okos!
Pedro megért téged, és a barátod lesz.
Laura könnyei végigcsorogtak az arcán.
– Nekem nem barát kell! – kiáltotta kétségbeesetten, és felrohant az emeletre. Susan utána-
sietett.
Maya kiment a házból, és szaporán szedte a lábát a kocsija felé. El innen! Soha többé nem
akarja átlépni ennek a háznak a küszöbét.
Amikor meglátta az ismerős olasz sportkocsit, megtorpant. Robert haza jött. Maya körül-
kémlelt. Mivel sehol nem látta a férfit, gyorsan beült az autójába, és indulni akart. De alig-
hogy beindította a motort, Robert a kocsi lámpái elé lépett. Aztán közelebb ment, a nyitott ab-
lakra tette a kezét, és behajolt.
– Hová mégy?
– Haza.
42
– Várj! –kérte Robert. Néhány lépést tett, és odakiáltott Pedrónak. – Menj a kocsimmal,
Pedro! A kulcs benne van. – Mielőtt Maya felfoghatta volna, mi a férfi szándéka, Robert beült
mellé az első ülésre. – Na, most már indulhatunk haza – jelentette ki.
– Hiszen te itthon vagy.
– Most inkább a te otthonodat részesítem előnyben. Anyámnak és Laurának meg kell nyu-
godnia, az pedig eltart egy darabig. Addig nem jövök haza.
– Dolly nálam lakik – emlékeztette Maya.
– Már nem sokáig. Pepe ma kijött a kórházból. Éppen Pedróhoz akartam vinni, amikor
Pedro elhúzott mellettünk Laura autójával. Kitettem Pepét Pedrónál, és idejöttem kideríteni,
mi történt. Még itt értem Pedrót, aki elmesélte a húgom legújabb merényletét.
– Laura teljesen kiborult.
– Pedro is. Ez már több a soknál. Utoljára fordult elő, gondom lesz rá.
Hazáig többet nem beszéltek. Mayánál összeszedték Dolly holmiját, és mindenestül átvit-
ték az asszonyt Pedróhoz.
Robert ott átszállt az autójába.
Maya reménykedett, hogy nem fogja követni. Amikor Robert a kereszteződésnél a város
felé kanyarodott, a lány föllélegzett. Hamarosan hazaért. Mivel túlságosan izgatott volt ahhoz,
hogy aludni tudjon, leült a tévé elé, de nem volt képes a műsorra figyelni. Éppen kikapcsolta a
készüléket, amikor csöngettek.
A lány résnyire kinyitotta az ajtót, de a biztonsági láncot nem vette le. Robert állt odakinn
egy pizzás dobozt és egy zacskót szorongatva.
– Szívesen megosztanám ezt veled – mondta suta mosollyal, miközben a lány levette a lán-
cot.
– Már vacsoráztam.
– De én még nem, és nem szívesen eszem egyedül. Ülj mellém, és csinálj úgy, mintha éhes
lennél!
Robert két csokoládéitalt vett elő a zacskóból.
– Ha valaki narancsligetben lakik, a végén még vitaminmérgezést kap.
Maya felfedezte, hogy Robert szardellás pizzát hozott, és nem tudott ellenállni a kísértés-
nek, egy darabot csak megkóstolt. A csokoládét pedig minden formában szerette.
– Tulajdonképpen nem lenne szabad itt lennem – jegyezte meg Robert, miután az utolsó
morzsát is eltüntette.
– Nem hívtalak – felelt Maya.
– Tudom. Tiszta hülye vagyok.
– Igen, én is úgy gondolom – mosolygott a lány. – De a belátás az első lépés a javulás út -
ján.
– Pedróval délután kilovagoltunk. Biztosan az adott indíttatást.
Vajon mihez? – tűnődött magában Maya.
– Még nem tartok ott, hogy beszélni is tudjak az egészről – tette hozzá magyarázat gyanánt
Robert, mintha olvasott volna a lány gondolataiban. Majd felállt, megkerülte az asztalt, és ma-
gához húzta Mayát. – Sejtelmed sincs, mennyire vágytam már erre.
Maya a legszívesebben hozzásimult volna, mégis elhúzódott.
– Nem vagyok játékszer.
Robert két tenyere közé fogta a lány arcát, és határozottan a szemébe nézett.
– Soha nem lennék képes játszani veled – mondta halkan. – Tudom, hogy furcsának tűnik a
viselkedésem, de magam sem értem, mi történik velem. Egyet azonban biztosan tudok: nem
bírom tovább távol tartani magam tőled.
Robert szeme többet elárult, mint a szavai. De ha most Maya enged neki, megint kezdődik
minden elölről. Most legyen boldogtalan, vagy később, amikor Robert elmegy Thompson-
ville-ből?
43
Robert szája könnyedén az ajkához ért. A csókja izgató ígérete volt annak, ami ezután kö-
vetkezik. Igen, az idő sürget. Maya elhatározta, hogy élvezni fogja a napokat, amelyekkel a
férfi még megajándékozhatja. Teljes odaadással viszonozta a csókot.
A hosszú csók után Robert váratlanul azt kérdezte:
– Sok szúnyog van erre?
– Engem még egy sem csípett meg – felelte a lány csodálkozva.
– Ez nagyszerű. Odakint akarlak ugyanis szeretni.
A dombtetőn, szaladt át Maya fején. Beleborzongott a gondolatra, hogy a csillagos ég alatt
szeretkeznek.
Hamarosan kéz a kézben ballagtak a narancsfák között. Robert a vállán vitt egy elnyűtt ta-
karót. Sűrűn megálltak, és hosszú csókokat váltottak.
– Ha így folytatjuk, nem fogunk felérni – vélekedett Robert. – Itt kötünk ki a narancsfák
alatt, és mindenféle bogár meg csúszómászó fog rajtunk matatni.
Maya nevetett.
– Milyen izgalmas lehetőségek, doktor úr!
Végre felértek a dombra, és Robert leterítette a takarót a száraz fűre. Aztán magához húzta
Mayát. A holdsarló gyér fénnyel világított, de a csillagok csak úgy ragyogtak az éjszakai égen.
– Mire gondolsz? – kérdezte Robert, miközben elnyújtózott a takarón, és magához ölelte a
lányt.
– Rád.
– Az elmúlt tizenegy évben is gondoltál rám néha-néha? – kíváncsiskodott tovább a férfi.
– Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elfelejtselek.
– Én teljesen száműztelek a gondolataimból – vallotta be Robert –, de néha az álmaimba
mégis belopóztál. Van egy dal a fehér sirályról, amelyik elrepül a végtelen szabadság felé.
Egészen addig, míg viszont nem láttalak, nem tudtam, miért kísértett mindig ez a dal. Az ál-
maimban mindig elmentél, és elhagytál, ahogy az a fehér sirály messzire száll.
Mayának a rémálma jutott az eszébe, de inkább nem hozta szóba, milyen félelmeket éb-
reszt benne fenyegető elválásuk.
– Kérlek, ne menj el! – suttogta a férfi.
– Nem megyek.
Maya odaadón nyújtotta az ajkát. Szenvedélyesen csókolóztak. A lány Robert inge alá
csúsztatta a kezét, érezte, ahogy bőrének melege az ujjhegyén át az ő testébe áramlik. Bár vele
tölthetné élete további részét, és szerethetné! S bárcsak a férfi is ugyanúgy viszontszeretné őt!
– Olyan vagy, mint egy őz. Bármelyik pillanatban elillanhatsz.
– Előled nem – felelte gyengéden Maya.
– Maradj velem, Maya! Édes Mayám!
A férfi szavai a lány lelkének legbelső zugaiba hatoltak. Elsöprő erővel hatalmasodott el
rajtuk a szerelmes vágy. Gyorsan levetkőztek, sóvárogva csókolták és simogatták egymás tes-
tét. Amikor egyesültek, eltűnt körülöttük a világ, mindketten feloldódtak együttlétük meg-
megújuló csodájában.
Azután Maya szorosan Roberthez simult, és édes elégedettséggel nézett fel az éjszakai ég-
boltra.
– Lement a hold – suttogta álmodozva.
– Ez úgy hangzott, mint egy vers első sora – jegyezte meg Robert, és kedvesen megsimo-
gatta a lány arcát. – Bár bevallom, eddig nem sokat tudtam kezdeni a költészettel.
– A hűvösen gondolkodó észember – ugratta a férfit Maya.
– Igen, az voltam régen.
– És most?
Robert a lány hajával játszott.
– A segítségeddel jobban megismertem magam.
Amikor a férfi elhallgatott, Maya kíváncsian megkérdezte:
44
– És? Felfedezted, hogy egy költő szunnyad benned?

– Addig még nem jutottam. De ki tudja? Sokat töröm rajta a fejem, hogyan tudtad Laurát
meggyógyítani.
– Kár, hogy a Pedro iránti bolondériájából nem tudom kikúrálni.
– Micsoda perpatvar lesz a szökéséből! – sóhajtott Robert. – Már előre iszonyodom tőle.
– Szegény Laura! Nem könnyű a felnőtté válás.
Robert úgy helyezkedett, hogy Maya föléje kerüljön.
– Ezt mi tudjuk a legjobban, ugye? Hál'isten, szerencsésen megúsztuk. – Robert könnyedén
végighúzta a kezét a lány csípőjén. – Csodálatos a bőröd.
Mayán jóleső borzongás szaladt végig. Ráhajolt a férfi mellére, és csókkal borította be. Ro-
bert halkan felnyögött. Egy idő múlva megkérdezte:
– Hány óra lehet?
Maya felemelte a fejét, és az órája világító számlapjára nézett.
– Tíz perccel múlt egy.
– Úgy szeretnék veled maradni! De valamikor haza kell mennem, és meg kell hallgatnom
anyám sirámait Lauráról. Ha anyám ideges, mindig ébren marad, amíg haza nem érek. Jobb,
ha mielőbb túl leszek rajta. Tudod, már gyerekkoromban úgy éreztem, felelősséggel tartozom
neki. Olyan boldogtalan volt. Apám szerette, de mindig voltak szeretői. – Robert egy pillanat-
ra elhallgatott, aztán így folytatta: – Azután, hogy anyám és apám vigasztalan életét láttam, el-
határoztam, hogy sosem fogok megnősülni.
Maya hallgatott. Robert bejelentése fájt neki, holott eddig is tisztában volt vele, hogy Ro-
bert nem venné őt feleségül. Amikor búcsúzóul megcsókolta, igyekezett palástolni a szomorú-
ságát.
8. FEJEZET
Robert a főbejáraton át lépett be a házba. A nappali ajtaja alól kiszűrődő fény jelezte, hogy
jól sejtette, anyja valóban ébren vár rá.
– Megjöttél végre – mondta Susan, amikor a fia belépett a szobába. Rosszallóan végigmér-
te, szemügyre vette a csizmáját, a farmerjét és összegyúrt pólóját. – Ebben az öltözékben
mászkálsz a kórházban?
Robert nem válaszolt. Az anyja bizonyára nagyon jól tudja, hogy nem a kórházban volt.
– Remélem, most elégedett vagy – folytatta Susan. – Kértelek, hogy zavard el Pedro Rami-
rezt, de nem hallgattál rám. Most aztán itt a baj! Hadd halljam, mit akarsz csinálni.
Robert nagy levegőt vett.
– Anya! Késő van, fáradt vagyok. Holnap nehéz nap vár rám a kórházban. Majd holnap
este megbeszéljük. – Robert határozott arccal nézett az anyjára. – Addig pedig egyikünk sem
lép az ügyben, rendben?
Susan megvetően felkiáltott:
– Azzal nem oldjuk meg a gondokat, hogy elodázzuk őket. Persze ha most nem akarsz ve-
lem szóba állni, nincs más választásom, mint hogy várjak.
Robert megkönnyebbülten mosolygott.
– Ez okos döntés. – Az anyjához lépett, és arcon csókolta. – Jó éjt, anya.
Reggel hétkor megszólalt az ébresztőóra. Robertnek rettenetesen nehezére esett felkelni, de

már előre örült, hogy láthatja Mayát.
A délelőtt viszonylag nyugodtan telt. Tizenegykor azonban Pedro telefonált.
– Ne haragudj, Rob, hogy munka közben zavarlak. De egy kis baj van itt a szőlőhegyen.
Tudom, hogy Pepe legkorábban csak egy hét múlva állhat munkába, de annyira kért, hogy vi-
gyem magammal. Körül akart nézni egy kicsit, és én…
– Csak nem történt vele valami?
45
– Nem, ő jól van. Fairfax kellemetlenkedik. Elzavarta Pepét.

– De hát miért? – kérdezte Robert.
– Azt mondta, Pepe nem a munkása. Amikor elmagyaráztam neki, hogy te fel akarod ven-
ni, dührohamot kapott. Azt ordította, hogy itt csak ő vehet fel és bocsáthat el embereket. És ha
nekem ez nem tetszik, elmehetek. Befogtam a szám, és hazajöttem Pepével ebédelni. De
őszintén szólva ilyen körülmények közt nincs sok kedvem tovább dolgozni a birtokon.
– Maradj otthon! Átmegyek hozzád, mihelyt tudok.
Amint a betegek elmentek, Robert Pedróhoz hajtott. A férfi komor ábrázattal a verandán
ácsorgott, nem is köszönt a barátjának.
– Meleg van idekint – szólította meg Robert.
– Igen. – Aztán Pedro felcsattant: – Fairfax úgy bánt velem, mintha nem lennék épelméjű!
– Először is nyugodj meg! – csillapította a férfit Robert. – Várd meg, amíg beszélek Fair-
faxszel.
Pedro a veranda korlátjára támaszkodott, és mereven a földre bámult.
– Megértem a felháborodásodat – folytatta Robert. – Nem csoda, ha ezek után hallani sem
akarsz a Piersonokról… Először Laura zaklatásai, most meg Fairfax… De Pierson's Pride-nak
szüksége van rád, Pedro. Nélküled nem boldogulnánk.
Pedro rávillantotta a szemét.
– Nem bánom – egyezett bele. – Várok, amíg beszélsz Fairfaxszel.
Robert ez idáig egyetlen szót sem váltott a birtokigazgatóval. Vince Fairfax harmincöt éves
lehetett, és mindig sokat adott a megjelenésére.
– Úgy hallottam, nézeteltérése támadt Pedro Ramirezzel – kezdte a beszélgetést Robert.
– Ramirez azt képzelte magáról, hogy ő itt az atyaúristen – védekezett Fairfax. – De hely-
retettem a fickót.
– Pedro az én utasításomra cselekedett – közölte Robert nagyon elővigyázatosan válogatva
meg a szavait. – Megkértem, nézze meg, alkalmasnak bizonyul-e az az ember, akit magának
felvételre ajánlok. Mindössze ennyi történt.
– Amikor Mrs. Pierson rám bízta a birtok vezetését, szabad kezet adott a munkások felvé-
tele és elbocsátása ügyében – felelte túlzott öntudattal Fairfax.
Robert igyekezett uralkodni a dühén.
– Ez azonban nem jelenti azt, hogy alkalmanként ne ajánlhatnék magának valakit.
– Természetesen ehhez joga van.
Robert úgy érezte, Fairfax találna okot, hogy Pepét mégse vegye fel.
– Én vagyok Pierson's Pride tulajdonosa – jelentette ki nyomatékosan.
Fairfax szemtelen kételkedéssel mérte végig. Robert arra gondolt, talán az anyja elmesélte
ennek a fickónak, hogy Pierson's Pride nem érdekli őt. Ezért veszi a bátorságot, hogy ilyen ar-
cátlanul viselkedjék vele.
– Kivételesen én fogok dönteni ennek a munkásnak az alkalmazásáról – szólalt meg hatá-
rozottan Robert.
Fairfax arca elsötétült.
– Ha egy vezető egyszer elveszíti a tekintélyét, az emberei az orránál fogva vezetik. Soha
nem fogadtam volna el az állást, ha tudom, hogy a tulajdonos a hátam mögött hoz döntéseket.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy elmegy, ha ragaszkodom Pepe Luera felvételéhez?
– Igen – felelt Fairfax, kihívóan kulcsolva össze a karját a mellén.
Robert biztosra vette, hogy a férfi egy percig sem gondolja komolyan, amit mond.
– Ez esetben a felmondásét azonnali hatállyal elfogadom- szólt hidegen. – A jelen körülmé-
nyek között méltányosnak találom, hogy egy havi fizetését megkapja végkielégítésként. Az
anyámmal nem kell beszélnie, kizárólag én döntök ebben a kérdésben.
Ezzel Robert sarkon fordult, és visszament a házba. Egy gonddal kevesebb, - állapította
meg megkönnyebbülten.
46
Susan éppen virágot locsolt a télikertben, amikor a fia belépett. Letette a kannát, és Robert-
hez fordult.
– Jó, hogy jössz! – mondta. – Tegnap elhamarkodottan ítélkeztem. Laura bevallotta, hogy
az ő ötlete volt a szökés. Mr. Ramirez ellene volt, és tulajdonképpen nagyon tisztességesen vi-
selkedett. Ezért visszavonom, amit mondtam. Nem lett volna szabad követelnem tőled, hogy
elbocsásd.
Robert helyet mutatott anyjának a fonott fotelban, aztán maga is leült.
– Nem dobtam ki Pedrót, ellenkezőleg. Még nem tudja, de elhatároztam, hogy előléptetem.
– Előlépteted? – csodálkozott Susan. – De hiszen már így is munkafel ügyelő!
– Összevesztem Vince Fairfaxszel, és azonnali hatállyal felmondott. – Robert megállt, és
várt, amíg az anyja felfogja, amit mondott. – Pedro fog a helyére lépni.
Susan tágra meredt szemmel bámult rá. Aztán nagy levegőt vett, és rátámadt.
– Egy meszticet akarsz megtenni Pierson's Pride birtokigazgatójának? Robert! Mi ütött be-
léd? Apád ilyet soha nem tett volna!
Robert nem mutatta ki az ingerültségét, és látszólag nyugodtan válaszolt:
– Mindig azt mondtad, örülsz, hogy nem hasonlítok apámra. Miért csodálkozol hát, ha nem
úgy cselekszem, ahogy ő. Én más vagyok.
– Hát persze, de…
– Pedro nagyon ügyes, és nincs még egy ember a környéken, aki úgy értene a birtokhoz,
mint ő. Akár tudomást veszel róla, akár nem, minden munkát ő végzett el Fairfax helyett. Ha
nem lettem volna olyan vak, már régen ki kellett volna őt neveznem.
Susan arca elárulta, hogy nem áll könnyen kötélnek. Robert felkészült a kifogásaira.
Az asszony mondani készült valamit, de aztán meggondolta magát.
– Ami történt, megtörtént – mondta végül Robert őszinte csodálkozására. Határozottan fel-
állt, megragadta a locsolókannát, és folytatta a locsolást.
Robert elégedetten tért vissza Thompsonville-be, miután beszélt Pedróval. Pedrót annyira
lehengerelte az ajánlat, hogy meghatottan borult a barátja nyakába.
A kórházban Robertre a szokásos hajsza várt. Dolly segített neki a rendelésnél. A férfi köz-
ben észrevette, milyen gyenge, törékeny alkatú az asszony.
– Hányadik hónapban van? – kérdezte tőle, amikor egy szusszanásnyi idejük volt.
– A hetedikben, doktor úr.
– Mikor volt az utolsó vizsgálata?
– Azt hiszem, három hete – felelte némi gondolkodás után Dolly.
– Nem beszélt az orvosa esetleges szövődmények lehetőségéről?
Dolly habozva válaszolt:
– A doktornő azt mondta, lehet, hogy császármetszésre lesz szükség. De én bízom benne,
hogy nem kerül rá sor.
– Én is – mosolygott Robert. – Ha úgy döntenek, hogy itt maradnak Thompsonville-ben,
keresnie kell egy orvost, aki rendszeresen ellenőrzi az állapotát.
Dolly elpirult, amikor Robertre nézett.
– Önt is választhatnám?
Robert szerette volna azt mondani, hogy igen, mert tudta, hogy Lueráék-nak nincs pénzük,
és egyetlen magánorvos sem fogja elvállalni Dolly kezelését.
– Szívesen vállalnám, de nem tehetem. Belgyógyász vagyok, nem nőgyógyász. Amíg az én
területemre esik a kezelése, mindent meg fogok tenni. De a legjobb lenne, ha a körzeti kór-
házban szülne.
Dolly láthatóan csalódott volt.
– Pedig önnél lennék a legjobb kezekben. Tudom, hogy a doktor úr nagyon jó orvos.
Robert megköszönte a bizalmat, ám az asszony kérését mégsem teljesíthette. Később az
irodájában közölte Mayával, hogy kinevezte Pedrót birtokigazgatónak.
– Ez csodálatos! – kiáltott a lány, és Robert nyakába ugrott.
47
Robert átölelte, és hosszan megcsókolta. A legszívesebben a helyszínen magáévá tette vol-

na.
– Beugrom hozzád az esti vizit után – suttogta.
De este Maya lakásán alig egy órájuk maradt a szerelmes együttlétre, mert Robertet sürgős
esethez hívták.
Augusztus utolsó hetei mozgalmasan teltek, így Robert nem tudott annyi időt tölteni Mayá-
val, amennyit szeretett volna.
Laura a nagy hatású férjhezmenési kísérlet után meglepően józanul viselkedett. Robert szí-
véről mégis nagy kő esett le, amikor az anyja a tanév kezdetekor Stanfordba vitte a lányt.
Pepe szorgos, lelkiismeretes munkásnak bizonyult. Miután Pedro beköltözött a birtokigaz-
gatói házba, Lueráék laktak az ő faházában. Amennyire Robert meg tudta ítélni, Pedro ragyo-
góan ellátta új feladatát.
Susan mindenesetre nem panaszkodott. Inkább annak örült, hogy a fia végre némi érdeklő-
dést mutat a birtok iránt. Így aztán hosszú idő óta először béke honolt a házban.
Szeptemberben egy szombati napon Maya felajánlotta a már igencsak előrehaladott álla-
potban lévő Dollynak, hogy elviszi autóval, és segít neki bevásárolni, amíg Pepe dolgozik
– Annyit rúgkapál a kicsi – sóhajtozott Dolly, és nehézkesen beszállt az autóba. – Ráadásul
az utóbbi időben mindig olyan fáradtnak érzem magam – tette hozzá, és megtámasztotta a ke-
zével a derekát. – Jó, hogy már nem dolgozom.
– Csak a kórházban nem – tiltakozott Maya. – Pedro mesélte, hogy az öreg faház úgy ra-
gyog, hogy rá sem lehet ismerni.
– Pedro nagyon kedves ember. Azt mondta, addig maradhatunk a házban, amíg csak aka-
runk. És mivel nem akar lakbért elfogadni, Pepével megpróbáljuk más módon viszonozni a
nagylelkűségét. A jövő héten Pepe ki akarja festeni a konyhát. Úgy megkedvelte a szőlőhe-
gyen a munkát, hogy akár örökre itt maradna. Nekem is jobban tetszik, mint a városi élet. –
Dolly szeretettel simogatta meg gömbölyű pocakját. – Azt szeretném, ha a gyermekem ilyen
szép helyen nőhetne fel.
Maya megállt az áruház parkolójában. A bejárat felé mentek, amikor észrevette, hogy
Dolly ismét a derekát fogja.
– Fájdalmaid vannak? – kérdezte.
– Azt hiszem, meghúzódott a derekam, amikor a konyhában lemostam a falat – vélekedett
Dolly.
– Nem lenne szabad túlerőltetned magad – intette aggodalmasan Maya.
Bevásárlás után a lány hazavitte Dollyt, és behordta a szatyrokat a konyhába. Éppen az

utolsót tette le a szekrényre, amikor Dolly felnyögött.
– Jaj, istenem, mi van velem?!
Maya megfordult, odafutott hozzá, és bevezette a hálószobába. Segített neki lefeküdni az
ágyra.
– Rettenetesen fáj! – jajgatott Dolly.
Maya rögtön tudta, hogy ezek szülési görcsök. A kezét Dolly hasára tette, és figyelte az
órát, hogy megállapítsa, milyen időközönként jelentkeznek
– Nagyon erősek a fájásaim! – nyögdécselt Dolly.
A görcsök gyakoriságából Maya megállapította, hogy a szülés az utolsó szakaszában van.
Azonnal mentőt kell hívnia. De mielőtt telefonálni ment volna, megtapogatta Dolly hasát, és
döbbenten állapította meg, hogy a baba rosszul fekszik. Rendes körülmények közt a gyerek
fejének kellene elől lennie, Dollynál azonban a gyerek válla elzárta a méhszájat. Szinte lehe-
tetlen, hogy a szülés a megszokott módon folyjon le.
Maya rádöbbent, hogy nem segíthet Dollyn. Megeshet, hogy a gyerek meghal, mielőtt a
kórházba érnének. Különösen, hogy koraszülésről van szó.
48
Csak nyugalom! Ne veszítsd el a fejed! – figyelmeztette magát Maya.

– Hívom a mentőt – mondta Dollynak.
Ebben a pillanatban zaj hallatszott a bejárat felől, majd Robert hangját hallották.
– Van itthon valaki?
– Robert! – Maya fellélegzett. – A hálóban vagyunk. Siess!
Egy perc múlva Maya kirohant a férfi kocsijához, és behozta az orvosi táskát. Gyorsan ki-
nyitotta, és odanyújtott egy pár eldobható steril kesztyűt. Míg Robert felhúzta, Maya elővett a
fiókos szekrényből egy tiszta lepedőt, Dolly alá helyezte, és eligazgatta az ágyon.
Robert mély lélegzetet vett, aztán kitapintotta a méhszájat.
Dolly felsikoltott.
– Vegyen mély lélegzetet! – utasította Robert a nőt.
Maya tudta, hogy most neki kell megnyugtatnia a szülő asszonyt. Robert ugyanis megpró-
bálja megfordítani a gyereket, hogy lehetővé tegye a természetes szülést.
Maya megfogta az asszony kezét.
– Mindig pontosan azt csináld, amit mondok. Hangosan számolok, ötig belélegzel, hattól
lassan ki. Egy, kettő, három, négy, öt…
Maya újra és újra elsorolta a számokat, hogy az asszony lehetőleg arra figyeljen.
– Sikerült! – szólalt meg Robert egy kis idő után. – Most aztán mindent bele!
Dolly újra nyögni kezdett.
– Tolja – mondta az orvos.
Maya az ágy fémrúdjára tette Dolly kezét.
– Szorítsd meg erősen, és nyomj, amennyire csak bírsz, ha a doktor azt mondja.
Maya csak reménykedni tudott, hogy Dolly medencéje lesz olyan széles, hogy a gyerek
feje kifér rajta, különben a baba meghal.
– Nyomjon! – parancsolt rá Robert.
Dolly már izzadságban úszott, ám ekkor Robertnek sikerült a kisbabát kibújtatnia.
– Megvan! – kiáltott fel győzedelmesen az orvos. – Kislány!
Robert a lábánál fogva magasra tartotta az újszülöttet, így a garat megtisztult a váladéktól.
Maya észrevette, hogy a kicsi arca kék az oxigénhiánytól.
Robert Dolly hasára fektette az újszülöttet, és az orrát meg a száját is kitisztította.
Dolly, aki eddig egy szót sem szólt, sírva fakadt.
– Már azt hittem, hogy meghal a gyerekem – szipogta.
Mire a méhlepény is kilökődött, az újszülött visszanyerte természetes színét, és teli torok-
ból bömbölt. Mint általában a koraszülötteknek, ráncos volt a bőre, és Maya legfeljebb ezeröt-
száz grammra becsülte a súlyát.
Robert elvágta a köldökzsinórt, és ellátta a kicsi köldökét. Maya pedig egy puha, tiszta tö-
rülközőbe bugyolálta a pöttöm kislányt, és Dolly kezébe adta.
A félénk, de áhítatos pillantás, amelyet az anya a gyermekére vetett, a lelke mélyéig meg-
hatotta Mayát.
– Kicsi ugyan, de egészséges – nyugtatta meg Dollyt Robert, és lehúzta a kesztyűjét. – In-
tézkedem, hogy mindkettőjüket a betegeimként vegyék fel a La Raza Kórházba. A babának
még legalább egy hónapig kell inkubátorban lennie, amíg meg nem erősödik, és haza nem
hozhatják. Magának is benn kell maradnia néhány napig, amíg a fertőzés veszélye fennáll.
Dolly hálásan szorította meg az orvos kezét.
– Robertának fogjuk keresztelni, azért hogy mindig emlékezzünk magára – mondta köny-
nyes szemmel.
Robert alig tudta elrejteni a meghatottságát.
– Ekkora megtiszteltetésről álmodni sem mertem.
Miután a mentő elvitte az anyát és az újszülöttet, Maya kitakarította a szobát.
– Akkora kő esett le a szívemről, amikor befutottál – vallotta be a férfinak. – Olyan veszé-
lyesen alakultak a dolgok, hogy teljesen tanácstalan voltam.
49
– Én pedig életemben nem féltem még ennyire – árulta el Robert. – Sejtelmem sem volt,
mit tegyek. Gyakorló orvosként egy hónapot dolgoztam a szülészeten, de ilyen szülést még
csak nem is láttam, nemhogy segédkeztem volna. Könyveket ugyan olvastam róla, de az el-
mélet és a gyakorlat között ég és föld a különbség. Nem mondom, meleg helyzet volt!
Maya mosolygott.
– Milyen aranyos kisbaba. Remélem szépen fog gyarapodni.
– Mi mást tehetne egy kislány, akit Robertának hívnak? – felelte jókedvűen Robert.
A férfi csak úgy repesett a boldogságtól hazafelé menet. Micsoda kihívás volt! És győzött!
– Keresték telefonon, doktor úr – jelentette a házvezetőnő, ahogy belépett a házba. – Az
üzenetet a könyvtárban a telefon mellé tettem.
– Köszönöm, Elsie. Ki volt az?
– Renwick doktor.
Robert elgondolkodva ment be a könyvtárba. Vajon mit akarhat tőle San Franciscó-i mun-
katársa? Töprengve ült le a fotelba, és tárcsázta Bill Renwick számát. Kellemetlenül érezte
magát, amit sehogy sem tudott mire vélni.
Bill háza a San Franciscó-i-öböl partján állt. Robert a teraszról nézte, ahogy a ködfoltok
egyre közelednek, és egymás után takarják el a város fényeit. A látvány ugyan tetszett neki,
sőt a nyirkos, hűvös esti levegőt is élvezte a San Joaquin Valley-i hőség után, mégsem volt va-
lami jó hangulata. Elfogadta a munkatársa meghívását erre az összejövetelre, de csak azért,
mert nem utasíthatta vissza.
– Gene Fowlert akarom bemutatni neked az estélyen – mondta Bill –, és természetesen
megünnepeljük a visszatérésedet.
– Még nem döntöttem el, hogy visszajövök-e – tiltakozott Robert, de hiábavalóan.
Bill azért kérette San Franciscóba, mert össze akarta ismertetni Fowler doktorral, akit Bill a
társukul szemelt ki, és döntést várt az ügyben Roberttől. Bill nehezen viselte, hogy egyedül
kell a betegeiket ellátnia, amit Robert teljesen meg is értett.
Eljött hát San Franciscóba, és Gene-t rokonszenves, szakmailag felkészült, figyelemre mél-
tó embernek találta.
– Éppen ilyen munkatársra van szükségünk – erősítette meg Bill választását.
Robert élvezhette volna a váratlan segélyhívásoktól mentes hétvégét, ehelyett azonban
nyugtalan és elégedetlen volt.
Megfordult, és a tolóajtó üvegén át benézett a nappaliba. Ideje visszamennie a vendégek-
hez. Egyszerre csak a lélegzete is elállt. Nem hitt a szemének.
A lány az ajtó előtt sétált el. Hosszú, sötét haja a vállára omlott, élénk piros ruhájának váll-
pántja élesen elütött bársonyos bőrétől…
Robert berontott a nappaliba.
– Maya!
A lány felemelte a fejét, és ránézett. A férfi csalódottan bámult az idegen arcra. A lány sze-
me kék volt, nem aranybarna, vonásai nem is emlékeztettek Mayáéra. De hát hogy is kerülhe-
tett volna ide Maya!?
– Bocsásson meg! – mosolygott kényszeredetten Robert. – Összetévesztettem valakivel.
– Bemutathatom Paula Kettermant? – szólalt meg a háta mögött Bill. – Paula, ez Robert
Pierson, a társam, akit sajnos az utóbbi időben nélkülöznünk kellett. Bizonyára rengeteg kö-
zös beszédtárgyuk akad, hiszen mindketten szőlőbirtokos csalódból származnak.
– Az az érzésem, Pierson doktor szívesebben társalogna egy Maya nevű hölggyel – jegyez-
te meg hűvösen a nő.
– Mayával nem szolgálhatok – jelentette ki Bill. – De most, hogy Robert megismert téged,
nem fog más társaságra vágyni.
– Nagyon örülök, Miss Ketterman – fordult Robert a nőhöz. – Merre vannak a szőlőhegye-
ik?
50
– Sonoma közelében. A családomnak van egy kis borgazdasága.

– Kicsi, de nagyon jó nevű – vetette közbe Bill. – A hozzáértők nagyra tartják a boraikat.
Bill otthagyta őket, más vendégekkel kezdett el beszélgetni.
– Mi Thompsonville-ben főleg csemegeszőlőt termesztünk – magyarázta Robert. Magában
azonban azt kérdezte, miért esik olyan nehezére társalogni ezzel a vonzó nővel.
– És most van az érési időszak – jegyezte meg Paula. – Bizonyára ezért nem marad ideje a
rendelőjükben dolgozni?
– Nem, nem erről van szó. A szőlőben egy birtokigazgatót alkalmaztam, aki leveszi a vál-
lamról ezt a munkát.
– Biztosan nagyon ügyes ember lehet. Persze megértem, hogy maga, mint orvos nem ér rá
effélékkel foglalkozni. Nálunk az egész család a szőlőnek szenteli magát. A nővérem és én
mezőgazdasági egyetemet végeztünk, és a szőlészetnek élünk.
– Ó, fogadja csodálatomat!
– Csodálatot azért nem érdemlünk. A szőlészetben ugyanis sosem lehet elég tudós az em-
ber. Egy diploma messze nem elegendő hozzá. Sohasem akart borszőlővel foglalkozni?
– Legalábbis nem komolyan. – Robert nem akart belemerülni abba, hogy tulajdonképpen ő
semmivel sem foglalkozott komolyan a szőlőben. – De ha egyszer mégis megpróbálom, ki fo-
gom kérni a tanácsát.
Robert sokkal inkább udvariasságból mondta ezt, mint a lány iránti valódi érdeklődésből.
Paula olyan nő, akivel az anyja bizonyára nagyon elégedett lenne: vonzó, a felsőbb körökben
elismert, ráadásul még diplomája is van.
Benne azonban semmiféle érzelmet nem ébresztett. Talán, ha nem találkozott volna újra
Mayával, akkor érdekelné…
9. FEJEZET
Maya elhatározta, hogy nem fog szomorúan otthon kuksolni, amiért Robert San Franciscó-
ba ment. Amikor Pedro szombat estére meghívta a birtokigazgatói ház felavatására, örömmel
elfogadta a meghívást. Elhatározta, hogy egy bekeretezett yaqui metszetet fog ajándékozni
neki. Mivel az unokabátyja arra kérte, vállalja el a háziasszony szerepét, jóval korábban érke-
zett a többi vendégnél.
A lány átnyújtotta Pedrónak az ajándékot, aztán körülnézett, és elismerően csettintett.
– Ezt nevezem! – állapította meg. – Erre az állásra igazán rászolgáltál.
– Nem vártad, igaz, hogy ekkorát ugrom a ranglétrán? – vigyorgott Pedro.
– Fogadok, hogy te magad sem!
– No, én azért sejtettem, hogy Robert egyszer majd közbelép.
Maya kétkedve nézett rá.
– Igazán?
– Igen. Ne felejtsd el, én sokkal jobban ismerem őt, mint te! Jó időbe telik, amíg felméri a
helyzetet, de akkor cselekszik. – Pedro másra terelte a szót. – Van egy kis gondom. Csak te
húzhatsz ki a csávából. Tegnap este felhívott Mrs. Pierson.
– Mi bosszantotta fel már megint?
– Semmi. Azt szeretné, ha a nőegyletben szervezett szüreti jótékonysági vásárra kitalálnék
valami műsort.
Maya tudta, hogy a thompsonville-i szüreti mulatság mindig szeptember harmadik hétvé-
géjére esik. Ehhez hozzátartozott a felvonulás, zenekar, este ökörsütés a parkban. A gazdasá-
gok díjakat alapítottak, és vetélkedőket, sportversenyeket rendeztek a gyerekeknek.
– És mi a célja Mrs. Piersonnak a vásár bevételével?
– Azt mondja, az egylete a La Raza Kórháznak gyűjti a pénzt.
Maya nem hitt a fülének.
– A kórháznak?
51
– Jól hallottad. Úgy gondolja, eredményesebb lehetne a vásár, ha valami népi jellegű „kul-
túrműsorral” állnék elő. Természetesen nem utasíthattam el. Most aztán itt ülök a pácban, és
semmi nem jut az eszembe.
– És tőlem kérsz tanácsot?
– Ki mástól?
– Mrs. Pierson hallani sem akar rólam.
– Nem kell semmit megtudnia – vágott közbe Pedro.
Maya felsóhajtott.
– Hát jó!
Pedro átölelte.
– Holnap elkezdjük a tervek kidolgozásét. Ma viszont ünnepelünk. Először is megmutatom
az új birodalmam, mielőtt a többiek beállítanának.
A lakás helyiségei egy belső udvart vettek körül, amelyben szebbnél szebb virágzó bokrok
és gyümölcstől roskadozó fák álltak.
Maya lelkesedett.
– Ez gyönyörű! Itt bizony én is szívesen ellaknék!
– Vegyem ezt ajánlatnak? – mosolygott Pedro. – A nyáron ez már a második lesz.
– Nem szép, hogy gúnyolódsz szegény Laurán.
– Ha nem tenném, a végén magam is elhinném, komolyan gondolta a dolgot. – Pedro sze-
me szomorúan csillogott. – Különben nagyon hiányzik.
Maya megilletődött. Hát mégis érezhet valamit Laura iránt? Tényleg szereti? Csak józan
megfontolásból utasította vissza?
– Ha az ember egy Piersonnal kezd, az maga a pokol – jegyezte meg.
– Rob legalább már felnőtt… – mosolygott kesernyésen Pedro. Aztán határozottan megráz-
ta a fejét. – Hagyjuk ezt! Azt hiszem, motorzúgást hallottam. Csak nem a díszvendégünk érke-
zett meg?
Maya az első pillanatban nem ismerte meg a középmagas, karcsú férfit, aki a kikövezett
úton a ház felé tartott.
– Halago doktor! – kiáltotta, amikor a férfi belépett az előszobába. – Sejtelmem sem volt,
hogy újra itt van. És arról sem, hogy szakállat növesztett.
– Kérem, szólítson Joe-nak – kérte a férfi, és megszorította Maya kezét. – Időközben már
hallottam, mekkora fogást csináltunk magával. Csak azt sajnálom, hogy engem kivontak a
forgalomból, amikor elkezdhettünk volna együtt dolgozni. Viszont már előre örülök a jövőbe-
ni együttműködésünknek.
– Mikor jön vissza a kórházba? – kérdezte Maya.
– Hétfőn. De csak lassacskán. Bár én már elég erősnek érzem magam, hogy teljes munka-
időben dolgozzam, az orvosom nem ismer könyörületet. És mivel kétszer kellett a műtőasztal-
ra feküdnöm, megadom magam az erőszaknak. Az első héten csak napi két órát engedélyez. A
következőn már fél napot is legyűrhetek. Aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Ro-
bert biztosan alig várja már, hogy visszamehessen a rendelőjébe.
– Pierson doktor ezen a hétvégén San Franciscóban van – közölte Maya. – Tudja vajon,
hogy maga visszajött Thompsonville-be?
– Nem hiszem. Csak pénteken dőlt el, hogy az orvosom útilaput köt a talpamra. Azt gon-
doltam, mindenkit meglepek hétfőn reggel a kórházban. Pedróval véletlenül futottam össze a
postán. Akkor hívott meg. – Joe leplezetlen csodálattal bámulta a lányt. – És itt találom magát.
Sokkal szebb, mint ahogy az emlékezetemben élt.
Pedro, aki három, hangszert cipelő férfit üdvözölt, odafordult Joe-hoz.
– Doki, elhozta a gitárját?
– Persze! De a kocsiban hagytam.
– Ha kedve szottyanna kísérni őket – mutatott Pedro a három zenészre –, ne fogja vissza
magát!
52
A harmonikás is közbeszólt:
– Hallottam magát tavaly játszani, doki. Komolyan mondom, jobban csinálja, mint a bá-
tyám – mondta nevetve, és a mellette álló gitáros vállára csapott.
– Úgy hiányzott nekünk, doki – szólalt meg a gitáros. – Az új orvos ugyan nagyon ügyes,
de nem tud gitározni, és biztosan énekelni sem.
Az újonnan érkezettek is hallották, miről van szó. Egyszerre Maya és Joe körül tolongtak,
és követelték, hogy Halago doktor játsszon és énekeljen nekik.
Joe engedett a kérésüknek. Hozta a hangszerét, és felhangolta. Aztán előadott egy elhagyott
szeretőről szóló mexikói dalt. Joe kellemes, mély hangján úgy énekelt, hogy mindenki azt
érezhette, a dal megható szavai egyenesen neki szólnak.
Amikor befejezte, a vendégek további dalokat akartak hallani, de Joe elhárította a kérést.
– Azért hívtak meg erre az összejövetelre, hogy szép asszonyokkal táncolhassak. De játsza-
ni és táncolni még én sem tudok egyszerre.
Az orvos a legtöbbször Mayát kérte fel. A lány Joe-t szórakoztatónak és nagyon rokonszen-
vesnek találta, mégsem tudta magát teljesen átadni a táncnak.
Joe minden bizonnyal megérezte ezt. Éjfél felé az udvar egyik nyugodt zugába húzta a
lányt, és megkérdezte:
– Senkinek nem akarom keresztezni az útját, inkább azonnal megkérdem: vajon megcsal-e
az előérzetem, vagy már valóban foglalt a szíve? Robert az?
Maya nem tudta, mit válaszoljon, így csak bólintott.
Joe vállat vont.
– Nem lehet mindenkinek szerencséje. Tiszta szívemből kívánom, hogy úgy alakuljon a
kapcsolatuk, ahogyan szeretné. Ha mégsem… – Joe nem folytatta, hanem gyengéden megcsó-
kolta Mayát.
A lány tudta, mit akart jelezni a férfi. Ha Robert elmegy, ő továbbra is elérhető marad a
számára. Ám Mayát Joe csókja is csak arra emlékeztette, milyen szívdobogás fogja el, ha Ro-
bert ilyen gyengéd hozzá. Ebben a pillanatban érezte csak igazán, mennyire hiányzik neki Ro-
bert.
Később Maya feltűnés nélkül elhagyta a házat, mert el akarta kerülni, hogy Joe felajánlja a
kíséretét.
Vasárnap dél felé Pedro felkereste a lányt. Maya felnyitott neki egy sört, magának töltött
egy pohár narancslét, és leült vele szemben.
– Kitaláltál már valamit? – kérdezte Pedro, és élvezettel meghúzta a sörét.
– Miért nem kéred meg Halagót, hogy játsszon valamit? Tényleg jól csinálja.
– Nagyon érdeklődik irántad, igaz, húgocskám?
Maya nem akart erről beszélni.
– Nem azért jöttél, hogy a „kultúráról” beszéljünk?
– Arról is beszélünk. Mit szólnál egy olyan művészhez, aki a folyóparton ül, és fest… Is-
merek valakit, aki remek képeket csapna össze azon a hétvégén.
– Nem hangzik rosszul.
Mayának is támadt egy ötlete:
– Mi lenne, ha megint beöltöznél kaliforniai nemesúrnak, és lovasmutatványokat adnál
elő?
– Gondolkodom rajta – mondta Pedro, aztán az arcvonásai hirtelen ellágyultak. – Amikor
Laura kislány volt, volt egy kedves közös játékunk. Megállt az út szélén, én pedig ellovagol-
tam mellette, és felkaptam a nyeregbe. Előtte persze lefékeztem a lovat, hogy ne legyen olyan
veszélyes. – Pedro szomorúan mosolygott. – Bolondult ezért a játékért.
– És most egy másik gyerekkel akarod bemutatni?
– Még nem tudom. – Pedro gondolatai elkalandoztak Végül megkérdezte Mayát. – Robert
jelentkezett?
53
– Nem. Arról volt szó, mihelyt hazaér, felhív. Valamikor ma este kell megérkeznie.
Pedro hamarosan elment, Maya pedig megpróbálta elfoglalni magát, hogy ne kelljen egy-
folytában Robertre gondolnia. Amikor a férfi még fél tizenegykor sem jelentkezett, a lány el-
határozta, hogy lefekszik. Abban a pillanatban csengettek. Maya szíve veszettül kalapálni kez-
dett.
Boldog várakozással nyitotta ki az ajtót. De nem Robert, hanem egy sötét hajú, negyven-
ötven közötti nő állt előtte.
– Jöjjön be, kérem – hívta be Maya barátságosan.
– Rita vagyok, Mrs. Guerrera menye – mutatkozott be az asszony. – Az anyósom nagyon
rossz állapotban van, de nem akarja, hogy bevigyük a kórházba. Azt mondja, maga meg tudja
gyógyítani, és ide küldött.
Maya tudta, hogy az idős asszony szíve nagyon gyenge, és már egy hónapja nem jelent
meg a rendelésen.
– Beszedte a néni rendesen a gyógyszereit? – kérdezte.
Rita vállat vont.
– Ki tudja? Nem akarja, hogy a férjem vagy én adjuk be a tablettáit. Hogy ő beveszi-e?
Nem vagyok benne biztos.
– Megyek, és megnézem – döntött Maya. – De ha nagyon rosszul van, be kell vinni a kór-
házba.
Rita felsóhajtott.
– Nagyon csökönyös, és nem hallgat se rám, se a fiára.
Maya az autójánál bosszankodva állapította meg, hogy a jobb első kerék lapos.
– Jöjjön velem–ajánlotta Rita. – Utána szívesen hazahozom. Hiszen úgyis nagy szívességet
tesz. Az anyósom senkiben sem bízik, csak a „curanderában”.
Maya meglehetősen rossz állapotban találta az idős asszonyt.

– A mama alig kap levegőt – aggodalmaskodott a fia.
Maya megfogta a néni csuklóját. A pulzusa nagyon gyors volt, és rendszertelen. A bőre ki-
csit kékesen elszíneződött. Kapkodva vette a levegőt. Haladéktalanul intézkedni kellett.
– Mrs. Guerrera – kezdte Maya –, maga nagyon beteg. Nem tudom meggyógyítani. Kór-
házba kell mennie.
Mrs. Guerrera ijedten kapaszkodott a lány kezébe.
– Azonnal kórházba kell mennie – jelentette ki határozottan a lány.
– Ha odavisz, magával elmegyek. De mentővel nem akarok – zihálta a beteg.
Maya a telefonhoz sietett. Pierson's Pride-ba telefonált, de Susan ridegen közölte vele,
hogy Robert még nem érkezett meg. Maya attól félt, nem talál majd a városban egyetlen or-
vost sem, aki elvállalja a beteg asszony ellátását, így kénytelen volt Joe Halagóhoz fordulni,
aki azonnal elindult a kórházba.
A betegfelvevőben Joe adott egy morfiuminjekciót az idős asszonynak, és az oxigénmaszk
segítségével könnyített a légzésén. Be akarta utalni a városi intenzív osztályra, de ott közöl-
ték, hogy nincs szabad helyük.
Hosszú, reménytelennek tűnő telefonálgatás után sikerült elhelyezniük Mrs. Guerrerát a
bakersfieldi kórházban. Már éjfél elmúlt, amikor Joe és Maya visszaértek Thompsonville-be.
Amikor a lány házához megérkeztek, Maya meg akarta köszönni az orvos segítségét, de
hirtelen nem jött hang az ajkára. A bogárhátú mögött egy kék sportkocsit pillantott meg. Joe
kocsijának fényében látta, ahogy Robert kiszáll, és komor képpel közeledik feléjük.
– Úgy látszik, Robert ránk vár – állapította meg Joe.
Ők is kiszálltak, és Joe Roberthez sietett, hogy üdvözölje. Maya azonban egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy Robert kezet fog a barátjával.
Vajon mi üthetett belé?
54
Halago aztán nem vesztegeti az idejét! – gondolta Robert, és vonakodva fogta meg Joe fe-
léje nyújtott kezét.
– Hiába igyekszem, senkit nem sikerül meglepnem – tréfálkozott Joe.
– Engem sikerült – mondta vészjósló hangon Robert.
Joe megütközve nézett Mayára, aztán újra Robertre.
– Nyugodj meg, amigo, különben még te is gyomorfekélyt kapsz! – mosolygott Joe, aztán
mindkettőjüknek odabiccentett. – Holnap találkozunk. Jó éjt, Maya! Köszönöm a segítséget.
Ezzel beszállt az autójába, és elhajtott.
– Nem voltál valami kedves a barátodhoz – jegyezte meg Maya. – Én legalábbis eddig azt
gondoltam, a barátod.
– Tizenegy óra óta volt elég időm, hogy kicserélem a kocsid kerekét, és elgondolkozzam
bizonyos barátokról – felelte gorombán Robert.
Maya karba tette a kezét.
– Mi ütött beléd?
– Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismered Joe-t – jegyezte meg Robert.
Maya büszkén hátravetette a fejét.
– Még egy csomó más dolog is van, amiről sejtelmed sincs.
Robert önuralmat kényszerített magára, a lányhoz lépett, és megragadta a vállát. A legszí-
vesebben megrázta volna.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért nem voltál itthon?
Maya kiszabadította magát a férfi szorításából.
– Ha nem viselkedsz ilyen dúvadként, megmondtuk volna.
Megmondtuk volna: Maya és Joe. Robertet tőrdöfésként érte ez a szó. Vajon mit mondhat-
tak?
– Végül is Mrs. Guerrera a te beteged – tette hozzá a lány.
Mrs. Guerrera? Robert egy szót sem értett az egészből.
– Akut tüdőödémája van. A menye eljött értem, mert a néni nem engedte, hogy kórházba
vigyék.
Robert megkönnyebbült, és elszégyellte magát. Féltékenységi rohamában eszébe sem ju-
tott, hogy valaki a „curandera” segítségét kérheti.
– Szegény Joe-val nagyon csúnyán viselkedtél – fejezte be a mondandóját Maya. – Ha pil-
lantással ölni lehetne, rég ott feküdne szegény holtan a porban.
– Nem is tudtam, hogy visszajött – védekezett Robert.
– Mondhatom, szép fogadtatás volt.
Robert értette, miért dühös Maya.
– Jó, jó, egy kissé elhamarkodottan ítéltem – ismerte el. – De amikor megláttalak egy má-
sik férfival… Másként képzeltem el a mai estét.
– Nem tehetek róla – felelte száraz hangon Maya.
– Egyetlen nő sem tudott úgy megbolondítani, mint te. – Robert gyengéden végighúzta az
ujját a lány ajkán. – Még mindig haragszol?
– Haragudnom kellene, de nem tudok. – Maya finoman megharapta a férfi mutatóujját. –
Ez azt bizonyítja, hogy ugyanolyan bolond vagyok, mint te.
Robertnek nem kellett ennél több bátorítás. Magához húzta a lányt, és szorosan átölelte.
– Két bolond – suttogta a fülébe.
Maya a Tule Creek pázsitos partján sétált. A folyómedret eukaliptusz-, fűz és kőrisfák sze-
gélyezték. A folyó keresztülszelte a Veteránok Parkját, amelyet most szüreti zászlókkal díszí-
tettek fel.
55
A fák alatt asztalok és székek álltak. Sok embernek már csak összecsukható pótszékeken
vagy az árnyékba terített pokrócokon jutott hely. Szeptember vége volt, a déli nap azonban
olyan forrón tűzött, mintha még mindig nyár lett volna.
Maya megállt egy zászló előtt, amely a park pavilonjának tetejéről csüngött alá, és elolvas-
ta a feliratot: „A vásár bevételével a La Raza Kórházat támogatjuk”.
Az épület belsejében tolongott a nép a pultok előtt, ahol minden elképzelhető portéka kap-
ható volt: fafaragások, ételek, italok, könyvek, növények, nyomott mintás pólók, gyűjtőknek
való ritkaságok. A pavilon előtt napernyővel védett asztalok sorakoztak, melyeken egy szabá-
lyos bolhapiac mindenféle vonzó árucikke fellelhető volt.
A pavilonból kiáramló csábító illat eszébe juttatta Mayának, hogy éhes. Elindult a pultok
felé, amikor valaki a nevét kiáltotta. Megfordult, és körülnézett. Laura sietett felé.
– De jó, hogy látlak – mondta boldogan Laura, és átölelte Mayát.
Maya is szeretettel szorította magához a lányt.
– A szüreti ünnepségre jöttél haza?
– A világ minden kincséért sem maradnék távol ilyenkor.
– Csuda jól nézel ki! Jót tesz az egyetem. Jól érzed ott magad?
Laura lesimította fehér ruháját.
– Többé-kevésbé.
– Éppen harapni akartam valamit – mondta Maya. – Nem tartasz velem?
– Dehogynem – felelt a lány. – Később remek műsor lesz.
Maya inkább nem hozta szóba Pedro nevét.
– A zenekar nagyon jó – jegyezte meg. – A műsorszámok is ígéretesek.
Különböző népek táncaiból állították össze őket, s az előadók kivétel nélkül a La Raza
Kórház volt betegeiből kerültek ki: mexikóiak, equadoriak, afrikaiak és vietnamiak.
Az egyik asztalnál az eladó egy csinos, szőke nő volt, aki nagyon ismerősnek tűnt Mayá-
nak. Csak akkor jött rá, honnan, amikor Laura bemutatta őket egymásnak.
– Julie, ő Maya Najero. Maya, ez pedig Julie Symond.
– Á, igen – csicsergett Julie. – Mintha maga is ott lett volna Susan estélyén.
Maya bólintott. Azóta sem vallotta be Robertnek, milyen féltékeny volt, amikor Julie Sy-
mond a szeme láttára megcsókolta.
– Maya együtt dolgozik a bátyámmal a La Raza Kórházban.
– Nagyon kedves – felelt Julie unott hangon. Lerítt róla, hogy nem érdekli a lány. – Később
talán még találkozunk, Laura! – búcsúzott, és már egy újabb vevőt szolgált ki.
Maya és Laura továbbsétált.
– Ugye Julie régebben Robert barátnője volt? – kérdezte óvatosan Maya.
– Két-három éve gyakran jártak el együtt szórakozni, de aztán egyszer csak nem érdekelte
tovább Robertet. Jellemző rá!
Maya görcsös mosolyt erőltetett az arcára.
– Elég egyértelműen kijelentette, hogy soha nem fog megnősülni.
– Akárcsak Pedro.
Maya fürkésző pillantással mérte végig a lányt. Már várta, mikor fog előhozakodni Pedró-
val.
– Ne ijedj meg! Kihevertem a múltkori ügyet!
Maya jobbnak látta, ha más mederbe tereli a beszélgetést.
– Gyere, vegyünk ásványvizet!
Miközben egy árnyékos fa alatt álltak, és szívószállal iszogatták az ásványvizet, Laura el-
sorolta, hogy hívják az asztaloknál árusító nőket. Meglepően sok orvosfeleség volt köztük.
– A legtöbben az egylet tagjai. A rábeszélő képességüknek nem lehet ellenállni. Ezt még
Robert sem vonja kétségbe.
56
– Igazán szép anyádtól, hogy ennyire igyekszik pénzt szerezni a kórházunknak. – jegyezte
meg Maya.
Laura lemondóan intett a kezével.
– Remélem, nem gondolod komolyan, hogy anya a kórház ügyét viseli a szívén? Csakis
Robertért csinálja. Abban bízik, hogy itthon marad, ha a város támogatni kezdi a kórházat.
Robert egyszer kirohant, amiért a helybéli orvosok nem vállalták a kórház betegeinek a keze-
lését, anya azóta a feleségeiken keresztül próbálja megdolgozni őket. Mindenre képes lenne
azért, hogy Robertet Pierson's Pride-ban tartsa.
Maya óvatosságból inkább nem szólt semmit.
A hátuk mögött megszólalt egy gitár. Laura megfordult, és kíváncsian nézte a közeledő gi-
tárost, aki fehér fodros inget, fekete nadrágot, a derekán széles, tűzpiros övet viselt.
– Hé, hiszen ez Halago doktor! Nem is tudtam, hogy gitározik.
– Méghozzá remekül – tette hozzá Maya. – És bámulatosan énekel.
Joe észrevette őket, és mosolyogva közeledett feléjük, de a játékot nem hagyta abba. A fa
árnyékában megállt, és egy másik dalba kezdett.
– Yo te quiero mucho…
– Maya! Téged néz – suttogta Laura. – Azt énekli, mennyire szeret téged.
– Ez csak egy dal – hűtötte le Maya.
Mindenesetre örült, amikor Joe körül csoportosulni kezdtek az emberek, így a férfi kényte-
len volt rájuk is figyelemmel lenni.
– Ennék egy fagylaltot! – jelentette ki Maya, és máris a fagylaltos sátor felé fordult.
Laura nem tágított.
– Csak neked énekelte azt a dalt – erősködött. – Nagyon jól láttam.
– Ki énekelt Mayának? – szólalt meg a hátuk mögött Robert.
– Szia, Rob! – üdvözölte a testvérét Laura. – Halago doktor gitározott, és egyenesen Mayá-
nak énekelt egy szerelmes dalt. De Maya nem hisz nekem.
Amikor Robert és Maya csak hallgatott, Laura egyikről a másikra nézett.
– Jó lesz vigyáznod, bátyuskám, mert vetélytársad akadt.
– Te pedig jobban teszed, ha eltűnsz innen – felelte kissé ingerülten Robert.
– Úgy látom, édesanyád egy zsák pénzt kerített a kórháznak – szólalt meg Maya.
– Rá is fér – bólintott Robert. – Nekem viszont az tűnt fel, hogy egyetlen orvost sem látok
itt, kizárólag a feleségek tüsténkednek.
Maya nem volt ennyire borúlátó.
– Lebecsülöd a nők szerepét. Várd csak ki a végét!
– Nem akarom kivárni. Inkább veled szeretném tölteni a délutánt – ellenkezett Robert. – A
legszívesebben egy hűvös, eldugott helyre vinnélek. De sajnos Pedro rábeszélt egy lasszódo-
bó versenyre, úgyhogy itt kell maradnom.
Maya mosolygott.
– Nem is tudtam, hogy tudsz bánni a lasszóval.
– Régebben sokat gyakoroltam, de manapság sajnos alábbhagyott a kereslet a lasszóvető
orvosok iránt.
Ekkor Robert anyja lépett hozzájuk.
– Végre megtaláltam, kedvesem! – szólt Mayához.
A lány nem hitt a fülének. Susan Pierson „kedvesemnek” szólította?
– Lenne néhány perce számomra? – folytatta Susan. – Szeretném bemutatni a hölgyeknek,
akik hozzájárultak a vásár sikeréhez.
Maya udvariasan bólintott, és elnézést kért Roberttől.
Miután Susan bemutatta Mayát az egylet tagjainak, a lány vállára tette a kezét.
– Elhatároztuk, hogy alapítványt hozunk létre a kórház megsegítésére – magyarázta. – Há-
lásak lennénk magának, ha tanácsot adna, hogyan tudnánk a legtöbbet segíteni. Alicia Town-
57
send felajánlotta, hogy beszervez egy csoport önkéntes ápolót, mert hallotta, hogy a kórház
munkaerőhiánnyal küzd.
Maya meglepetten pislogott.
– Alicia csecsemősnővér, és ingyen dolgozik az I.R. Thompson Kórházban – folytatta Su-
san.
Alicia kedvesen mosolygott Mayára.
– Mit szólna, ha felhívnám, és együtt kidolgoznánk egy tervezetet?
Maya rokonszenvesnek találta Aliciát.
– Természetesen segítek, amiben csak tudok. A ma összegyűjtött pénzzel már lehet valamit
kezdeni. De természetesen az önkéntes munkaerő nagyon sokat segítene rajtunk.
Susan könnyedén megszorította a lány vállát, mielőtt elengedte.
– Biztos vagyok benne, hogy jól megértjük majd egymást – mondta.
Maya elgondolkodva ment vissza Roberthez. Nemcsak Susan Pierson megváltozott maga-
tartása lepte meg, hanem az asszonyok segítőkészsége is, akik nem csupán pénzt, hanem sze-
mélyes segítséget is ajánlottak.
Maya és Robert kisétáltak a rétre, melynek egy részét a szervezők kötéllel elkerítették. Ro-
bert hozta a lasszóját, és csatlakozott a többi versenyzőhöz. Maya pedig Pedro keresésére in-
dult. A folyó mellett talált rá, éppen Padrinót nyergelte.
A férfi nem akart mutatványával egyetlen gyereket sem veszélybe sodorni, ezért az egyik
munkás felesége összeeszkábált egy jókora bábut, amely remekül megfelelt a célnak.
– Ha van kedved, odaviheted a pályára – mondta a lánynak Pedro.
Útközben Laura csatlakozott Mayához, és kíváncsiskodott, mihez kell a bábu.
– Pedro elvágtat mellette, felkapja, és maga elé ülteti a nyeregbe – magyarázta Maya.
– Hiszen velem is ezt csinálta valamikor! – kiáltott fel Laura.
– Őrültek voltatok – morogta Maya. – Szerencsére mostanára megjött az esze, és nem tesz
ki egyetlen gyereket sem ilyen veszélynek.
A pálya szélén Pedro segédei elvették Mayától a bábut, letették két cölöp mellé, és ügyel-
tek rá, hogy a nézők a kötélen kívül maradjanak.
Maya és Laura átmentek a szemközti oldalra, és onnan figyelték a versenyt. Maya észre-
vette Robertet, aki vállán a lasszóval feléje törtetett.
– Van még előttem egy versenyző – mondta. – Így láthatom Pedro számát.
Hirtelen patkódobogás hallatszott, és Pedro díszes öltözékében bevágtázott a pályára.
– Jaj, nekem! Agyontapossa! – sikoltott fel egy asszony rémülten.
Egy apró kislány átbújt a kötél alatt, és most éppen a pályán szaladt a bábu felé. A lovas
már kis híján hozzá ért. Maya bénultan állt. Laura azonban átvetette magát a kötélen, és a gye-
rek felé rohant. Ebben a pillanatban Robert elhajította a lasszóját. A hurok a gyerek derekára
repült, Robert megrántotta a kötelet, és kihúzta a kislányt a pálya szélére.
Laura látta, hogy a kicsi biztonságban van, és vissza akart futni, de a bokája kifordult, és
térdre esett. A megrémült tömeg néma csendben nézte, ahogy Padrino felágaskodik a lány fö-
lött. Pedro villámgyorsan cselekedett. Félrekapta a kantárszárat, lehajolt, derékon ragadta La-
urát, és maga elé ültette a nyeregbe.
A tömeg tombolt a lelkesedéstől. Pedro megfordította a lovát, és visszafelé felvette a babát
is, aztán a folyóhoz ügetett. Laura a magasba emelte a bábut, és mosolyogva integetett az uj-
jongó közönségnek.
Robert kézen fogta Mayát, és utat tört a tömegben. Elsőnek érkeztek a folyóhoz, ahol Ped-
ro éppen letette a nyeregből Laurát, és közben megigézve bámult a lány szemébe.
– Mennyit kell még öregednem? – suttogta Laura.
Maya nem hallotta Pedro válaszát. Odaszaladt hozzájuk, és átölelte őket. Robert is odaért,
magához húzta a húgát, és vállon veregette a barátját.
– Un caballero magnifico – szólt elismerően.
58
– A gyereknek nem esett baja? – kérdezte Pedro.

– Néhány kék folttal megúszta – nyugtatta meg Robert. – Amikor visszavittem az anyjá-
hoz, teli torokból bömbölt, mert nem szerezhette meg a bábut.
Laura magához szorította a játékot.
– Ez az enyém!
– Megszolgáltad – mosolygott Pedro. Addigra már egy csomó ember tódult köréjük.
Maya és Robert nagy nehezen kiverekedte magát a tömegből. Aztán Robert megszólalt:
– Ezek után nem hiszem, hogy fokozni lehetne még a hangulatot. Gyere, keressünk egy hű-
vös helyet, ahol végre egyedül lehetünk! Menjünk el például hozzánk.
Maya nem sejthette, megfordult-e a férfi fejében, hogy első ízben hívja őt magához.
– Jó ötlet. De menjen mindegyikünk a maga autójával, különben itt kell hagynom az enyé-
met.
Miután Maya a bogárhátúval beállt Robert kocsija mögé Pierson's Pride parkolójába, kéz a
kézben mentek fel a verandához vezető lépcsőn. A bejárati ajtónál Robert megállt.
– Van kedved idekint leülni? – kérdezte. – Nekem ez a kedvenc helyem. Maya körülnézett.
A verandán kerti székek, egy asztal és egy heverő állt.
Hatalmas kőrisfa nyújtott árnyékot, így a télikertben kellemesen hűvös volt.
– Csábító ajánlat – állapította meg Maya.
– Akkor jó. Ülj le! Hozok valamit inni. De ne számíts narancslére!
Maya leült az egyik székre, és érezte, hogyan oldódik fel benne lassanként a feszültség. A
langyos szellő a száradó szőlő illatát hozta felé. Ezek az őszi napok aszalják mazsolává az
érett szemeket.
– Limonádé megfelel? – zökkentette ki álmodozásából a lányt Robert.
– Pompás.
A férfi letette a poharakat a heverő előtt álló asztalra.
– Azon a széken nem férünk el ketten – mondta, és leült a heverőre. Maya mosolyogva lé-
pett hozzá, és odaült mellé. A férfi magához húzta, és ő boldogan hajtotta a fejét a vállára.
– Szeretném, ha velem jönnél San Franciscóba – mondta egyszer csak minden átmenet nél-
kül Robert.
Maya felegyenesedett, és hirtelen hevesen kezdett verni a szíve.
– Látogatóba?
– Nem. Azt szeretném, ha velem élnél.
A kísértés nagyon nagy volt. Maya már-már igent mondott, de tudta, hogy nem szabad en-
gednie.
– Nem fordíthatok egyszerre csak hátat a kórháznak.
– Nem is kell. Felmondasz, és addig maradsz, amíg nem találnak valakit helyetted. Aztán
utánam jössz.
Maya viaskodott önmagával.
– A népemmel szemben is elköteleztem magam. Szükségük van itt rám.
Robert nem rejtette véka alá a csalódottságát.
– Vagyis a kórház fontosabb neked, mint én?
– Nem.
– Akkor gyere velem.
– Nem tehetem – suttogta Maya.
Robert megfogta a lány vállát.
– San Franciscóban is vannak kórházak, ott is nélkülözhetetlen lennél.
– De nekem itt a hazám. – Maya a könnyeivel küszködött. – Ide tartozom. Azért lettem
ápolónő, hogy a népemnek segítsek. Az apád megértett. Te miért nem tudsz megérteni?
Robert elhúzódott tőle.
– Mi köze van hozzánk az apámnak?
Maya elszántan felállt.
59
– A barátom volt, és segített nekem. Most nekem kell segítenem a népemet. – A lány látta
Robert szemében a kemény kifejezést, és tudta, hogy a férfi nem fogja őt megérteni. – Te
könnyen itt hagyod Joe-t és a kórházat – mondta élesen. – Neked nem jelentenek semmit. Ne-
kem viszont annál többet.
– Joe! – Robert felugrott, és ökölbe szorította a kezét. – Miért nem ismered be, hogy miatta
akarsz itt maradni?
Maya hitetlenkedve meredt rá.
– Hogy lehetsz ilyen ostoba?!
Megfordult, és elindult kifelé, de Robert visszatartotta.
– Szereted Joe-t? – kérdezte nyersen.
Ez megfoghatatlan! Hát nem tudja, hogy őt szereti? Egyedül őt?
– Úgysem hinnél nekem, bármit mondok is – felelte kimerülten a lány. – Min változtatna,
ha megpróbálnálak meggyőzni?
– Csak egyféleképpen győzhetsz meg - jelentette ki Robert, és magához rántotta Mayát.
Olyan szenvedélyesen csókolta, hogy Maya ellenállása azonnal megszűnt. Boldogan simult
volna Roberthez, de a férfi szemében felcsillanó győzedelmes fény egyszerre kijózanította
Gyorsan kiszabadította magát.
– Ideje mennem.
Ezzel kiszaladt a verandáról. Miközben a kocsija felé tartott, abban reménykedett, hogy
Robert utánarohan, de a férfi hagyta elmenni.
A lakásába érve Maya lerogyott a heverőre, és sírva fakadt. Zokogott, amíg el nem apadt a
könnye. Ahogy a kézfejével letörölte az arcát, megérezte az ezüst karkötő hidegét. Eszébe ju-
tott az álma az ezüst akadályról, amely Roberttől elválasztotta…
10. FEJEZET
Vasárnap reggel Maya a telefon csörgésére ébredt. Álomittasan a készülékhez botorkált, de
felcsillant benne a remény, hogy talán Robert lesz az.
– Beatrice Reinholt – jelentkezett egy női hang.
Maya egy ideig gondolkodott, míg rájött, ki keresi. A háztulajdonos!
– A jövő héten megyek haza, ahogy terveztem – közölte Mrs. Reinholt. – Csak értesíteni
akartam, hogy előreküldök néhány csomagot. Lenne olyan szíves, és átvenné őket?
Maya megígérte, hogy mindent elrendez, aztán letette a kagylót. Az órájára nézett. Már
majdnem dél volt. Nem csoda, hiszen csak hajnal felé aludt el. Eszébe jutott a Dollynak tett
ígérete, hogy ma benéz hozzá, mert az asszony ezen a délelőttön hozhatta haza a kislányát a
kórházból.
Amikor megérkezett Lueráékhoz, Pepe bevezette a gyerekszobába. Dolly ott állt a fonott
ágyacska fölé hajolva. A baba rózsaszínű takaróba volt bugyolálva, Maya csak az arcocskáját
láthatta. A kicsi egy kilót hízott a születése óta, s a bőre most üde és sima volt.
– Alszik – suttogta Dolly.
Maya ott maradt, és megvárta, amíg a baba felébred, és sírni kezd. Aztán megfigyelte, ho-
gyan pelenkázza és eteti meg Dolly.
– Remekül csinálod - dicsérte meg a büszke anyát. Amikor megtudta, hogy Pepe hozzá
sem mer nyúlni a lányához, mert attól fél, hogy kiejti a kezéből, Maya leültette a férfit a kana-
péra, és a kezébe adta az elégedetten ásítozó csomagocskát.
Pepe boldogan pillantott a gyerekre.
– Nem is sír! – állapította meg csodálkozva. – Biztosan tudja, hogy az apja tartja.
– A kicsiknek szükségük van mindkét szülő szeretetére és figyelmére – magyarázta moso-
lyogva Maya.
Hazafelé menet meglátogatta Mrs. Guerrerát, akit egy hete engedtek ki a kórházból. Az
idős asszonyt az udvaron egy fügefa alatt találta. Éppen kötögetett.
60
– Jól vagyok – bizonygatta Mayának – Nem adom meg magam olyan könnyen a halálnak.
– Megmutatta a lánynak a kézimunkáit, és amikor látta Maya őszinte lelkesedését, hozzátette:
– Magának is készítettem ám valamit.
Belenyúlt a mellette álló kosárba, és egy csomagot vett ki belőle. Maya kibontotta. Egy
halványsárga, kézi varrású ruha került elő belőle, amelyet dúsan borított a kék és zöld színű,
szőlőt ábrázoló hímzés.
– Ez gyönyörű! – mondta áhítattal Maya.
Mrs. Guerrera elégedetten bólintott.
– A „curanderának” semmi sem lehet elég jó.
Rita lépett oda hozzájuk, és meghívta Mayát vacsorára. A lány semmi kincsért nem sértette
volna meg őket, ezért elfogadta a meghívást, pedig nem volt étvágya. A „curandera” nem ta-
lált gyógyírt saját összetört szívére.
Hazafelé Maya egyre rosszkedvűbb lett. A látogatások egy kicsit felvidították, de már előre
félt a magánytól, amely otthon várt rá. A nagyapja azt mondaná, tisztítsa meg a lelkét, és újul-
jon meg.
Maya a hímzett ruhára nézett, amely a mellette levő ülésen hevert. A sors úgy rendezte vol-
na, hogy a megtisztulási szertartás után ezt a ruhát vegye fel?
Még egy darabig autóval ment a hepehupás úton, aztán kiszállt, karjára dobta az új ruhát,
és elindult a szűk ösvényen. Alkonyodott, és az első csillagok már pislákoltak az égen. A hold
még nem jött fel, de elég világos volt ahhoz, hogy a lány kivehesse a platánok körvonalait,
amelyek sötét foltként rajzolódtak az éjszakai égboltra.
Ezúttal hiányzott a vad vízcsobogás, mert a nyári hőségben a folyó keskeny erecskévé
apadt. Hamarosan felduzzasztják az őszi esőzések, és újra haragosan fog hömpölyögni medré-
ben az ár.
Maya nem volt benne biztos, hogy egyáltalán meg tudja-e csinálni a tisztulási szertartást. A
Hold-tóba csak akkor merülhet le, és mondhatja el a nagyapjától tanult gyógyító szavakat, ha
a folyóból elegendő víz áramlott bele.
A platánliget fáinak fehér törzse kísértetiesen világított. A lány mélyen belélegezte a fűsze-
res, párás levegőt. Levette a cipőjét, és megsimogatta talpával a pázsitot. Úgy érezte magát,
mintha mesevilágba csöppent volna.
Csak néhány bogár zümmögött, különben néma csend volt. A lány leereszkedett a folyó-
parthoz, és belegázolt a vízbe, amely csak a bokájáig ért. Mégis elindult fölfelé. Odaért a ha-
talmas gránittömbökhöz, amelyek a folyót kis pihenőre kényszerítették és tóvá szélesítették.
Maya az egyik sziklára terítette a sárga ruhát, majd mellé rakta levetett darabjait is. Aztán
reménykedve a vízbe gázolt. Amikor a víz már a csípőjéig ért, előbukkant a hold a fák ágai
közül, s a tó felszíne ezüstösen felragyogott. A víz sekély volt, de a szertartáshoz megfelelt.
Maya lassan lemerült, és letérdepelt. A víz éppen elfedte a mellét. Hirtelen megrohanták az
emlékek. Tizenegy évvel ezelőtt járt itt Roberttel. Akkor halálosan fiatalok, szerelmesek és
balgák voltak… A lány hirtelen újra érezte azt a varázslatos vonzerőt, amely akkor a fiúhoz
húzta.
Májusban újra itt járt, és nem sejtette, hogy Robertet is idecsalogatta a múlt. Hogy meg-
ijesztette váratlan felbukkanása!
És most harmadszor van itt, egyedül.
Robert az átvirrasztott éjszaka után már hajnalban felkelt, és céltalanul bolyongott a kör-
nyéken.
Amikor a birtokigazgatói ház mellé ért, Pedro odakiáltott neki:
– Hé, compadre, nem innál egy kávét?
Robert elfogadta a meghívást. A két jó barát az udvaron telepedett le.
– A jövő héten valószínűleg esni fog – jegyezte meg Pedro. – Előtte le kell takarnom a ma-
zsolát.
61
Robert érdeklődést erőltetett magára.

– Apám is mindig azon aggódott, időben megszárad-e a mazsola.
– Amit a szőlőről tudok, azt az apádtól tanultam – mondta a távolba meredve Pedro. – Nél-
küle sosem lettem volna birtokigazgató. Mindenre megtanított, én pedig továbbadtam neked a
tudományom. Talán ő is így tervezte: azt akarta, hogy Pierson's Pride-ról mindent megtanulj.
De azt is tudta, hogy tőle nem fogadtad volna el a tanítást. Megpróbálta hát rajtam keresztül
eljuttatni hozzád a tapasztalatait. Szeretett téged, de te ezt nem akartad belátni vagy észreven-
ni.
Robert felfortyant, Pedro azonban mindjárt le is csillapította.
– Jó, jó. Nem prédikálok. Gyere inkább! Megmutatom a birtokot.
Robert nem tehetett mást, követte Pedrót, és igyekezett figyelni a szőlővédelemről, a per-
metezésről, az öntözésről és az egyéb szőlészeti részletkérdésekről szóló előadásra. Maga is
megdöbbent, amikor azon kapta magát, hogy érdeklődik, sőt még kérdez is.
Aztán ráébredt, hogy tulajdonképpen büszke Pierson's Pride-ra. Büszke az örökségére,
amely persze Lauráé is.
– A húgom a mezőgazdasági egyetemen szőlő termesztésre akar szakosodni – mondta.
– Már nagyon sokat tud róla – felelt Pedro minden irigység nélkül. Örült neki, hogy a lány
megvalósíthatja az ő nagy álmát.
– Azt vette a fejébe, hogy a tanulmányai után hazajön, és az ő részének az irányítását maga
veszi kézbe a segítségeddel – tette hozzá Robert.
– Remekül fogja csinálni – jelentette ki futó mosollyal Pedro.
– Komolyan gondolod?
– Természetesen. Hiszen Laurának Pierson-vér csörgedezik az ereiben.
Az enyémben is! – gondolta Robert.
– A Piersonok tudják, hova tartoznak – tette hozzá Pedro.
Robert elgondolkodott. Ő is ide tartozna? Egész életében az ellen küzdött, hogy köze le-
gyen ehhez a földhöz. De talán ez az egész inkább az apja ellen irányult, és nem Pierson's
Pride ellen.
Azért állt szemben az apjával, mert az a viselkedésével megalázta az anyját. S lám, Pedro
és Maya, akikben Robert annyira megbízott, mindketten nagyon szerették az apját. Milyen
volt George Pierson valójában?
– Szerettem volna jobban ismerni az apámat – szólalt meg hirtelen.
Némán bandukoltak egymás mellett. Robert gondolataiba merült, s végül arra a következ-
tetésre jutott, hogy az anyja is komoly hibákat követett el. Ha nem lovalta volna bele magát az
Estella Gabaldon-ügybe, és igyekezett volna legyűrni keserűségét, bizonyára jobb lett volna a
házasságuk…
– Az ördög vinné az előítéleteket! – kiáltott fel.
Pedro felvont szemöldökkel fürkészte a barátját.
– Tudós doktor vagy, Rob, most mégis nekem kell megállapítanom, mi a bajod. Összevesz-
tél Mayával, igaz?
Robert arra gondolt, ki másnak önthetné ki a szívét, ha nem Pedrónak.
– Kértem, jöjjön velem San Franciscóba, de nem akar. Azt mondja, nem hagyhatja cserben
a kórházat – mosolygott keserűen. – Én viszont biztos vagyok benne, hogy nem a kórház, ha-
nem Joe Halago tartja itt.
Pedro megvető hangon kiáltott fel:
– Minek tanultál éveken át, és lettél sikeres orvos, ha még azt sem vagy képes észrevenni,
hogy téged szeret?
– Ha szeretne, eljönne velem San Franciscóba.
– Nem érted a dolgot, mi amigo. Hogy szeret téged, ahhoz nem fér kétség. De ne felejtsd
el, Caesar Gabaldon volt a nagyapja. Az öreg abban a tudatban nevelte fel, hogy kötelességei
vannak a népével szemben. Nem várhatod el tőle, hogy megtagadja önmagát.
62
– A „curandera”-mesére gondolsz?
– Nem kellene olyan magas lóról beszélned! Nekünk, meszticeknek ez jelent valamit. És
Mayának is. – Pedro határozottan a barátja szemébe nézett. – Azt állítod, Maya nem szeret té-
ged. Ebben tévedsz. De azt még egy szóval sem említetted, hogy te szereted-e őt.
Szerelem… A szó elrettentette Robertet. Végül bevallotta:
– Nem tudom. De az biztos, hogy nem tudok nélküle élni. Nélküle minden jelentéktelen és
értelmetlen.
Pedro megértően bólintott.
– Mondtad már neki, hogy szereted?
– Nem. Hazudni nem akartam.
– Azt mondtad, nem tudnál nélküle élni! Hát mit gondolsz te, mi a szerelem?!
– Bár tudnám!
Pedro lemondóan legyintett.
– Feladom! De azért adok egy tanácsot. Mayát nem érdekli Halago. Joenak ugyan tetszik,
de visszafogja magát, mert tud a kapcsolatotokról. Végül is a barátod. Így áll a helyzet. De ha
visszamégy San Franciscóba, ki tudja, mi történik. Talán Maya is olyan ostobán fog gondol-
kodni, mint te: ha itt tudod hagyni, nem szereted.
Robert adóvevője megszólalt. Vészhívás a kórházból. Az autójához rohant, de Pedro szavai
még mindig a fülében csengtek, és nagyon elgondolkoztatták.
Robert csak este ért haza. Holtfáradt volt. Ledőlt a verandán a pamlagra, és nyomban el-
aludt. Susan csak vacsorakor ébresztette fel. Robert azonban alig nyúlt az ételhez. Étkezés
után visszament a verandára, és beszélgetett egy kicsit az anyjával.
Pontosabban Susan beszélgetett volna vele, de Robert olyan kurta válaszokat adott, hogy a
végén az asszony ezt mondta:
– Ideges vagy, Robbie. Miért nem sétálsz egyet? Nézd, telihold van, a kellemes éjszakai le-
vegő biztosan jót fog tenni.
Robert kiment a házból. A hold a feje fölött ragyogott. A férfi céltalanul őgyelgett a kör-
nyéken, és teljesen átadta magát gyötrő gondolatainak.
Joe-val az egész délután egy súlyos beteg életéért küzdöttek. Hiába.
– Minden alkalommal személyes vereségnek könyvelem el, ha nem tudok segíteni a bete-
gemen – mondta Joe.
Robert abban a pillanatban értette meg, miért fogadta barátjául a férfit. Nagyra értékelte és
csodálta, orvosként és emberként egyaránt. Mégis el akarja hagyni, csakúgy, mint Mayát. Pe-
dig Joe még mindig gyengélkedett, és nem tudott teljes erőbedobással dolgozni, az örökös se-
gélyhívások pedig különösen megerőltették.
Billnek, San Franciscő-i társának viszont ott van már Gene Fowler.
Hirtelen rádöbbent, mire vágyik igazán. Nem akar visszamenni San Franciscóba. Itt szeret-
ne maradni Thompsonville-ben, hogy segítsen Joe-nak a kórházban. Mellette magánrendelést
is folytathatna.
Mayával akar élni. Thompsonville-ben. A saját házában. Teljes lelkével arra vágyott, hogy
az életét megossza vele. Hogyan köthetné örökre magához? Talán házassággal?
Tulajdonképpen miért is ne? Ha valaki nem tud egy asszony nélkül élni, a legokosabb
megoldás a házasság.
Szereti Mayát, és nem fogja az apja hibáját megismételni. Ha Mayát hagyná elmenni, az
élete legnagyobb ballépése lenne. Remélhetőleg Pedrónak igaza van, és Maya szerelmes belé.
De vajon feleségül is menne hozzá?
Ezt meg kell tudnia! Méghozzá azonnal!
Robert körülnézett. Ekkor vette csak észre, hogy ösztönösen a platánligetnél kötött ki.
Most nem szállt narancsvirágillat a levegőben. Ősz volt, és lassan közeledett a tél. A folyó va-
63
lószínűleg kiszáradt, s a platánligetben csak a keserű emlékek várnának rá. Robert épp vissza
akart fordulni, de hirtelen földbe gyökerezett a lába, és fülelni kezdett.
Csak nem vízcsobogás volt? Elindult a hang irányába, aztán rohanni kezdett, mit sem tö-
rődve az akadályokkal. Megbotlott, de visszanyerte az egyensúlyát, és szaladt tovább.
– Maya!
A tónál megállt. Igen, ott volt a lány. Testét ezüstös fénnyel vonta be a hold. Ott állt, és őt
várta. Robert türelmetlenül cibálta le magáról a ruháit, de mielőtt a vízbe lépett volna, megtor-
pant.
– Maya – mondta halkan –, szeretlek.
A lány kecsesen felegyenesedett, s a vízcseppek ezüstgyöngyként hullottak le a bőréről.
Mosolyogva széttárta a karját a férfi felé.
Robert fejvesztve gázolt be a vízbe, és megragadta a lány kezét. Aztán szerelmesen a sze-
mébe nézett, és megkérdezte:
– Akarsz a feleségem lenni? És akarsz velem Pierson's Pride-ban élni? – suttogta.
A lány egy másodpercig tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Igen, Robert! Igen! – szólalt meg végül. – Szeretlek, és mindig is szerettelek.
Robert lassan, áhítattal magához vonta. Maya a karjába simulva kínálta csókra az ajkát.
Robert el akarta neki mesélni, mennyi mindenre rájött időközben, és hogy hogyan képzeli el
közös jövőjüket, de a lényeget végül is elmondta már. A többire pedig marad elég idejük.
Maya hozzá akar menni feleségül, és csak ez számít.
A sekély vízben gyönyörűséggel ölelték egymást, és olyan mohón szeretkeztek, mintha
először tették volna. Titokzatos pára lebegett a tó fölött, ami újra és újra egymás karjába ve-
zette őket.
Maya hátrasimította a menyasszonyi fátylat, óvatosan, nehogy a becses, régi fejék félre-
csússzon. Aztán körülnézett a zsúfolásig megtelt fogadóteremben.
Az a mexikói menyasszonyi ruha volt rajta, amelyet Estella Gabaldon sohasem viselt. Dús
haját pedig az a fejék koronázta, amelyet Robert dédanyja hordott az esküvőjén, s azóta a
Piersonok menyasszonyait ékesítette nemzedékeken át.
Maya boldogan mosolygott. Minden barátja itt volt, nemcsak a thompsonville-iek, hanem a
San Diegó-iak is.
Pedro remekül festett szmokingjában, de a teremben egyetlen férfi sem vehette fel a ver-
senyt a vőlegénnyel, aki a frakkot is olyan magától értetődő könnyedséggel viselte, mint a rö-
vidnadrágot és a pólót. Maya tekintete Robertre tévedt, aki egy volt stanfordi egyetemi társá-
val beszélgetett, és láthatólag megkönnyebbült, hogy baj nélkül túljutott a szertartáson. Előtte
ugyanis bájosan ideges volt.
Maya úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni ezt a napot.
Susan meglepően gyorsan megbékélt a dolgok alakulásával, és magára vállalta az esküvői
előkészületeket meg a fogadás szervezését, s a rá jellemző körültekintéssel intézte a teendő-
ket.
– Anya boldog, mert sikerült elérnie, amit a fejébe vett – mondta Laura. – A házasságotok
révén mégiscsak végérvényesen hazatalált a fia.
– Remélem, boldog leszel – mondta Susan, amikor Maya fejére tette a menyasszonyi ék-
szert.
Robert megérezhette Maya tekintetét, mert odament hozzá.
– De örülnék, ha vége lenne ennek a cécónak – súgta a fülébe, és magához vonta. – Mi
mindent kell egy férfinak elviselnie, hogy végre egyedül maradhasson a feleségével. Ugye té-
ged is ugyanúgy bosszant ez a zsibvásár, mint engem?
– Egyáltalán nem. Élvezem – mosolygott boldogan Maya. – Végtére is ez az első alkalom,
hogy férjhez megyek.
64
– És az utolsó is – mondta határozottan az ifjú férj. – Ha ezt túlélem, nem engedlek el soha.
– Amikor Maya csillogó szemmel nézett rá, a férfi gyengéden megcsókolta. – Menjünk ki leg-
alább az udvarra, ott nincsenek annyian.
Robert átölelte Maya derekát, és a medencéhez vezette. Amikor a lány pillantása a hintára
esett, eszébe jutott az az estély, amely Laura szökésével végződött.
– A húgod sokkal érettebbnek tűnik, amióta egyetemre jár – jegyezte meg.
– Lehet. A tanulmányai befejezése után részt akar venni a birtok vezetésében. Nem mon-
dott le Pedróról. Amit egyszer a Piersonok a fejükbe vesznek, attól senki sem tántoríthatja el
őket.
Robert újra megcsókolta ifjú feleségét, aztán kelletlenül elengedte, mert a vendégek köré-
jük gyűltek, és lelkesen megtapsolták őket.
– A legfőbb ideje elindulnunk a nászútra! – vélekedett a férfi.
– Előbb még el kell dobnom a menyasszonyi csokrom a vendégek közé, hogy meglássuk,
ki kapja el, ki lesz a következő menyasszony.
– Essünk túl rajta!
Kéz a kézben mentek vissza a fogadóterembe. Ahogy Robert anyja mellett elhaladtak, hal-
lották, amint az lelkesen mesél két hölgynek:
– …és mivel a fiatalok itt fognak lakni, én átköltözöm Robert San Franciscó-i lakásába.
Rengeteg barátom él ott. A lelkem mélyén mindig városlakó maradtam. Titkos vágyam volt,
hogy felelevenítsem a művészettörténeti ismereteimet. De természetesen boldogan jövök visz-
sza Pierson's Pride- ba látogatóba, különösen, ha már unokáim is lesznek.
Susannak igaza van, - gondolta Maya. Pierson's Pride-ba a borús évek után vidám gyerek-
kacaj kell. Boldog gyerekek, akik szülői szeretetben nőnek fel. Azonkívül Susan kezdeménye-
zését is folytatni kell. A gazdagokkal meg kell értetni, hogy kötelességük támogatni a rászoru-
lókat. Maya beszélni kezdett Robertnek a gondolatairól, de a férfi megrázta a fejét.
– Majd elmeséled, ha egyedül leszünk. A csokordobálás után. Vagy még később.
A vágyakozó kifejezést látva a férfi szemében, Maya bőre bizseregni kezdett. Egy örökké-
valóságnak tűnt, amíg a fényképész összeterelte a nyoszolyólányokat a bejárati lépcsőre, és a
megfelelő elrendezésben felállította őket. Maya magasra emelte narancsvirágokból kötött
csokrát, és a vendégek közé hajította. A sok lány nevetve igyekezett elkapni.
– Az enyém! – ujjongott Laura, és ragyogó szemmel nézett Pedróra.
Maya figyelmét nem kerülte el, hogy Pedro szeme egy pillanatra felcsillant, de aztán újra
közömbös képet vágott. Maya és Robert összenéztek, ugyanis Robert is szemmel tartotta a hú-
gát.
– Megmondtam, hogy nem adja fel – suttogta Mayának. – Egyébként is szeretnék Pedró-
nak részt kínálni Pierson's Pride-ból. Mit gondolsz, mit szól majd hozzá Laura?
– Meglásd, tíz éven belül egy rakás gyerek fog itt randalírozni – jövendölte Maya.
– A mieink… és talán Laura meg Pedro gyerekei.
Robert a karját nyújtotta a feleségének, és a boldogságtól ragyogva levonultak az autóhoz.
A násznép rizzsel szórta meg őket, mintegy biztosítván, hogy valóban sok lurkó szaladgálhas-
son nemsokára Pierson's Pride-ban.
– Ha csak egy csöpp eszem is lett volna, már tizenegy éve feleségül veszlek – mondta Ro-
bert, és beült Maya mellé a feldíszített autó hátsó ülésére.
– Tudod, mit mondott volna erre a nagyapám? – kérdezte Maya.
Robert tanácstalanul vállat vont.
– Fogalmam sincs.
– Mejor tarde que nunca – közölte Maya.
– A nagyapád igen bölcs ember volt – nevetett Robert –, és én csak igazat adhatok neki.
Jobb későn, mint soha!
65

Szívhang 038 - Diana Stuart - Az Ígéret Földje

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Szívhang 038 - Diana Stuart - Az Ígéret Földje

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szívhang 038 - Diana Stuart - Az Ígéret Földje

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Diana Stuart

– Először szájból-szájba lélegeztetéssel próbálkozom! – döntött gyorsan Robert. – Te pedig

– Pedro, ki az a nő Pierson doktorral?

– De hiszen az anyám máshoz ment feleségül, az apámhoz – vetette közbe kétségbeesetten.

És most itt állt, s az emléktől bénultan nézett Robert szemébe.

Mesésen valószerűtlenek voltak azok a titkos esti találkozások ebben a fenyőerdőcskében.

Maya kivonszolta a ládát a hálószobájából, és egy vasrúddal felfeszítette a leszögelt fede-

Robert lefeküdt aludni, mihelyt hazaért. Kilenckor az anyja felébresztette, és megkérdezte,

– Már mondtad egyszer – felelte Susan mereven.

– Igen – bólintott Susan. – Egyszer apáddal bementünk a városba. A főutcán észrevette

– A helyedben feladnám – tanácsolta Maya.

Robert megállt Pedro verandáján, és a szúnyoghálón át benézett. Keze dühében ökölbe

Elgondolkodva visszaballagott a házhoz, megkerülte, és a hatalmas tölgyfák alatt leült egy

– Mit lehet azon megbeszélni?

Maya teste követelően megemelkedett, s a férfi kiszáradt torokkal kérdezte:

Jóval később Robert felébredt szundikálásából.

továbbment. Nem értette, mi történhetett. A férfinak hallania kellett az ajtócsukódást. Külön-

Maya és Dolly csütörtök este éppen mosogattak, amikor megszólalt a telefon.

– Miből gondolod, hogy valami baj van? – kérdezte óvatosan.

– És? Felfedezted, hogy egy költő szunnyad benned?

Reggel hétkor megszólalt az ébresztőóra. Robertnek rettenetesen nehezére esett felkelni, de

– Nem, ő jól van. Fairfax kellemetlenkedik. Elzavarta Pepét.

Robert átölelte, és hosszan megcsókolta. A legszívesebben a helyszínen magáévá tette vol-

Bevásárlás után a lány hazavitte Dollyt, és behordta a szatyrokat a konyhába. Éppen az

Csak nyugalom! Ne veszítsd el a fejed! – figyelmeztette magát Maya.

– Sonoma közelében. A családomnak van egy kis borgazdasága.

Maya meglehetősen rossz állapotban találta az idős asszonyt.

– A gyereknek nem esett baja? – kérdezte Pedro.

Robert érdeklődést erőltetett magára.

You might also like