Szívhang 044 - Sheila Danton - Saját Felelősségére

Sheila Danton
Saját felelősségére
Szívhang 044
Eredeti cím: Monsoons Apart 1992
Megjelent: 1995. július 18.
Angliai egyetemi tanulmányai idején Helen Renshaw megismerkedett egy trópusi orvos-
sal, aki később meghívta Indiába. Mire a lány odaér, a doktor maga is kórházba kerül, s
egyik kollégáját bízza meg, hogy gondoskodjon Helenről. A mogorva Matthew Chainey
azonban csöppet sincs elragadtatva a szőke európai lány terveitől, s szinte egy pillanatra
sem meri magára hagyni védencét. Aggodalmait egyre inkább táplálja a féltékenység is…
Sheila Danton Saját felelősségére (Szívhang 44.)
1. FEJEZET
– Memszahib Renshaw? – A tenyeres-talpas asszonyság, a kis szálloda bengáli tulajdo-
nosnője éppen csak résnyire nyitotta Helen Renshaw szobájának ajtaját, hogy beszólhasson
rajta, és egyúttal széles termetével elállja az utat a váratlan látogató előtt. – Ez az ember
akar maga beszélni. Ismerni? – tudakolta, hogy eldöntse, beeresztheti-e a férfit vagy sem.
Helen hátratántorodott: nem annyira a szobába tóduló párás levegőtől, mint inkább at-
tól, hogy megcsapta az asszonyból áradó kellemetlen szag. Ráadásul az ajtóban álló ma-
gas, barna arcú, szikár férfit indiainak nézte, s ez óvatosságra késztette. Idegesen megleb-
bentette sűrű, szőke haját a tarkója fölött, hogy izzadt bőre egy kis levegőhöz jusson.
– Nem, nem ismerem – mondta bizonytalanul.
– Dr. Matthew Chainey vagyok – szólalt meg az idegen. – John Parry doktor kért meg,
mielőtt kórházba vitték, hogy keressem fel önt, amint megérkezett.
– Ó, igen? – Helen egy kicsit zavarba jött, mivel kiderült, hogy a látogató lebarnult arca
ellenére szintén angol, mint ő maga. Zavarát csak növelte, hogy azok után, amiket a kalkut-
tai repülőtéren a fogadására megjelent apácától hallott, Chainey doktort sokkal idősebb-
nek képzelte.
– Mary nővér említette, hogy ön lesz a segítségemre, ha nehézségeim támadnának –
nyögte ki végül.
A férfi félretolta a terjedelmes asszonyságot, aki bizalmatlan ábrázattal adta fel őrhe-
lyét.
– Talán jobb lesz, ha a szobájában beszélgetünk – mondta az orvos.
Helen beengedte, a szálloda tulajdonosnője pedig dünnyögve elcsoszogott a konyhába. A
férfi kék inget és kék nadrágot viselt, s rendkívül ápolt, kellemes külseje fölöttébb vonzóan
hatott. Helen nem tudta kivonni magát személyiségének varázsa alól.
– Rendelhetek önnek egy teát? – kérdezte.
– Köszönöm, nem kérek. Nemrég ittam a Mercy Seat missziós házban, ahol Mary nővér
tájékoztatott a megérkezéséről.
Miközben Helen lopva szemügyre vette kollégája sötétbarna bőrét és szemét, töprengő
arckifejezését, érezte, hogy az orvos figyelmét sem kerüli el semmi. Ösztönei azt súgták,
hogy Chainey doktortól nem fogja megkapni az ígért támogatást. Önbizalma kissé megren-
dült, aggodalom fogta el.
– Nagyon kedves, hogy segíteni akar – mondta udvariasan, hogy megtörje az egyre kíno-
sabb hallgatást.
– Fölösleges hálálkodnia – hűtötte le az orvos rögtön. – Erre mindjárt rá fog jönni, ha
meghallja, amit mondani akarok.
Helen nem számított ilyen goromba fogadtatásra. Épp az imént állapította meg magá-
ban, hogy egy kis súlygyarapodás még vonzóbbá tenné a férfit.
– Ugyanis azért jöttem, hogy a lehető legrövidebb úton visszajuttassam magát London-
ba. Nem engedhetem meg, hogy továbbutazzon Aszanbagba. – Az orvos ezt szívélyes, csak-
nem aggódó hangon közölte, de metsző tekintete semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy
komolyan beszél.
Helen feldúltan simította hátra megizzadt homlokából szőke tincseit.
– Ha szabad megkérdeznem, magának mi köze van ehhez? Ha a repülőtéren meg tud-
tam küzdeni a bevándorlási hatósággal és a formaságokkal, meg fogok birkózni a többi ne-
hézséggel is.
– Ilyen kellemetlennek találta a fogadtatást? Akkor engedje meg, hogy felvilágosítsam:
Aszanbag tízszer akkora kulturális megrázkódtatást fog okozni magának, mint amekkorá-
ban a megérkezésekor részesült.
2
Az orvos szavait követő súlyos csöndben a ventilátor halk surrogása szinte lármának ha-
tott. Helen küszködött, hogy megőrizze önuralmát. Szeme villámokat szórt.
– Ha nem tudná, Mary nővér azzal fogadott, hogy John megkért, folytassam a munkáját
Aszanbagban, amíg ő kórházban lesz.
– Szó sem lehet róla! – zárta le a vitát Chainey doktor. – A TCI valószínűleg még nyitva
van, és azonnal helyet tudunk foglalni a visszaútra.
– Mi az a TCI?
– Utazási iroda, nagyon megbízható alkalmazottakkal.
– Jó tudni. Ott legalább megmondhatják, mikor indul vonat vagy busz Aszanbagba –
mondta Helen, mintha nem is hallotta volna az orvos megjegyzését. Közben csak nagy erő-
feszítéssel tudott ellenállni a férfiból sugárzó határozottságnak.
– Úgy látszik, nem értett meg. Aszanbag a világ végén van, de legalábbis az ország belse-
jében.
– Dr. Chainey! Nagy utat tettem meg azért, hogy John Parryt segíthessem a munkájában.
Nem hagyom, hogy az utamba kerülő első technikai akadály miatt visszatoloncoljanak va-
lami biztonságos kikötőbe. Ha ilyen ijedős lennék, John nem is kért volna meg, hogy idejöj -
jek.
– Úgy látszik, nincs tisztában azzal, mire vállalkozik. – Az orvos nem várt tovább, hogy
hellyel kínálják. Leült egy székre, s közben ellenségesen méregette Helent. – A kórház felsze-
reltsége enyhén szólva kezdetleges. Maga lenne ott az egyetlen külföldi nő. Amióta John
kórházba került, rajtam kívül nincs angol orvos az egész körzetben – folytatta önelégült
mosollyal, kivillantva pimaszul fehér fogsorát. A szeme azonban nem mosolygott. – S mint-
hogy maga nő, nem szavatolható a biztonsága – fejezte be.
– A biztonságom? – kérdezte Helen hitetlenkedve. – John soha nem beszélt arról, hogy
bármi is fenyegetne.
– Mert arra számított, hogy együtt fognak dolgozni. Amióta a terroristák miatt egymást
érik a határvillongások, a lázadók a kórházat sem kímélik, néha onnan szereznek maguk-
nak élelmiszert és gyógyszereket.
– Ez nagyon érdekes, de egyáltalán nem magyarázza meg, hogy én miért lennék jobban
veszélyeztetve, mint az évek óta ott dolgozó ápolónők és a többi női alkalmazott. – Helen
nagy hálával gondolt Johnra azért, hogy előzőleg mindenre kiterjedő, pontos képet festett
neki Aszanbagról.
A férfi mérgében mély lélegzetet vett.
– Meglehet. Nekik azonban megvan az az előnyük, hogy indiaiak. Magának hosszú időre
lenne szüksége ahhoz, hogy angol nő létére megértse és elfogadja a helybeli lakosság élet-
módját. Az Angliában tanultaknak semmi hasznát nem veszi ebben az országban. Ezért
döntöttem úgy, hogy John távollétében nem engedem oda.
Helen dermedten állapította meg, hogy Chaineynek esze ágában sincs engedni.
– És addig ki látja el a betegeket az aszanbagi kórházban? – csattant fel gúnyosan.
– Johnnak van egy megbízható segédorvosa, aki nemrég fejezte be az egyetemet. Ásók-
nak hívják. Egyedül látja el Aszanbagot, s ha kell, kisegítem.
– Erre nem lesz szükség, Chainey doktor, mert én ott leszek. – Helen világosan az orvos
értésére adta, hogy ő is kemény fából van faragva, nem adja meg magát. – És ha jól tudom,
magának is megvan a saját klinikája. Aligha várhatja el bárki is, hogy egyszerre két kór-
házban álljon helyt. Ez nagy nehézségekkel járhat, ami bizonyára nem hiányzik magának
sem.
Chainey doktor felsóhajtott.
3
– Nézze, Helen… ugye megengedi, hogy így szólítsam? – A lány bólintott. – Én pedig a ba-
rátaim számára Matt vagyok, ha nem veszi tolakodásnak. Szeretném meggyőzni arról,
hogy mint egyetlen nő nem lenne ott biztonságban.
– Jóságos ég! – Helen türelme fogytán volt. – Mégiscsak a huszadik század végén élünk…
Ha ez segít valamit, ne tekintsen nőnek, csak kollégának. Kérdezze meg Johnt, ő jól tudja,
hogy testileg-lelkileg alkalmas vagyok az itteni munkára. Semmi nem tántoríthat el attól,
hogy Aszanbagba utazzak. Egyetlen kérésem, hogy segítsen kiválasztani a megfelelő közle-
kedési eszközt. Ezenkívül szeretnék többet tudni John betegségéről.
Helen közben arra a következtetésre jutott, hogy Matthew Indiában bizonyára elfelejtet-
te, miképpen kell értelmesen társalogni. A férfi az ujjaival végigszántott sötét, göndör ha-
ján.
– Johnnak hónapok óta fáj a lába. Abban reménykedett, hogy el tudja halasztani a kór-
házba vonulást, amíg maga megérkezik, és egy kicsit megszokja a körülményeket. Az álla-
pota azonban gyorsan romlott. Olyan folyamat kezdődött el a lábában, amelynek pontos
mibenlétét az egyszerű aszanbagi röntgenkészülékkel nem tudjuk meghatározni. Ezért
szállították Velloréba.
– De hát az nagyon messze van!
– Sajnos – bólintott Matt. – Mint talán tudja, a mi segélyszervezetünk kicsiny, így aztán
minden a Mercy Seat misszión keresztül bonyolódik, ők pedig odaküldik a betegeket. John
nem repesett az örömtől, de kénytelen volt engedelmeskedni.
– Biztosan föl lehet venni a kapcsolatot a vellorei kórházzal – vélte Helen.
– Lehet, de nehéz. John megígérte, hogy a kalkuttai központon keresztül időnként tájé-
koztat bennünket.
– És én hogy kapom meg Aszanbagban a híreket?
Lehet, hogy Matthew engedett Helen határozottsága láttán? Vagy még egyszer érzékel-
tetni akarta, milyen keveset tud kolléganője az országról és a kapcsolattartás lehetőségei-
ről? Mindenesetre részletesen válaszolt a kérdésre:
– A telefon-összeköttetés teljesen bizonytalan, de a postai kézbesítés igazán jól működik.
A vasútállomásról terepjáróval rendszeresen kihordják a kórházba a postát és az egyéb
küldeményeket. Így aránylag gyorsan hozzá lehet jutni a hírekhez.
– Kitűnő. Most, miután megállapodtunk, hogy ott fogok dolgozni, talán meg kellene kér-
deznünk Mary nővért, vannak-e tervei velem.
Ha Matthew eddig nem vette volna észre, hogy Helent nem lehet eltéríteni a szándékától,
most rá kellett jönnie.
– Azt mondta, megegyeztünk? Érdekes! Én nem emlékszem, hogy bármiben is megegyez-
tem volna magával. Persze ettől függetlenül beszélhetünk Mary nővérrel.
Helennek gyanús volt, hogy Matthew ilyen hirtelen letette a fegyvert. Annyi bizonyos,
hogy az orvos az imént járt a misszióban. Talán támogatást remélve meggyőzte Mary nő-
vért, hogy az lesz a legjobb, ha őt azonnal hazatessékelik?
Helen már nyúlt volna a kalapjáért és a napszemüvegéért, de meggondolta magát. Egy-
általán nem akar közönséges turistának látszani az orvos szemében.
– Indulhatunk, én kész vagyok – mondta, és fürgén leszaladt a lépcsőn. A legkülönfélébb
szagok egyvelege csapta meg az orrát. Csípős fűszerek illata és nehéz ételgőz tette fojtóvá
az egyébként is fülledt levegőt. Amint leért a földszintre, fekete szemű gyerekek rohanták
meg, egymást lökdösve nyújtogatták felé a kezüket.
Emlékezett ugyan Mary nővér repülőtéri szavaira, hogy óvakodjon ezektől a gyerekektől,
de megesett a szíve a rosszul táplált apróságokon. Amikor azonban meg akart állni, Matt-
hew megfogta a karját, és gyorsan elvonszolta onnan.
4
– Ha megáll, csak akkor hagyják békén, ha már az utolsó garasát is elkunyerálták. Ez az

első bizonyítéka annak, hogy itt sem boldogul egyedül – próbált fölényes lenni. – Továbbá
elmulasztotta, hogy kalapot tegyen a fejére, pedig az olyan világos bőrű emberek, mint
maga, ezt a tűző napon nem nélkülözhetik.
Miért nem szólt már a szállodában? – háborgott magában Helen, s mérgében alig tudott
a környezetre figyelni.
A kerékpárok és robogók áradata helyenként teljesen megbénította a forgalmat. Amikor
Matt határozott mozdulattal megfogta a lány karját, azon a hőség ellenére enyhe borzon-
gás futott végig. Igyekezett leplezni zavarát, s arról kezdett mesélni, hogy Mary nővér mi-
lyen hajmeresztő cikcakkokkal vezette háromkerekű teherautóját, s még egy alaposan
megrakott ökörfogatnak is útját állta. Beszélgetni azonban nem lehetett: minden hangot
elnyelt az utca fülsiketítő lármája.
Helennek elakadt a lélegzete, amikor a sarok mögül előbukkant egy autóbusz: hágcsóin
fürtökben csüngtek az emberek.
– Hogy tudj a megtartani az egyensúlyát az a busz? – rémüldözött. – Hiszen mindjárt fel-
borul!
Matt nevetett Helen csodálkozásán.
– Alighanem az oldalára pingált képek óvják meg a borulástól.
Az orvos megjegyzése föloldotta a feszültséget közöttük, és Helen együtt nevetett vele.
– Gondolom, úgy festek itt, mint egy álmélkodó falusi liba, aki hirtelen a nagyvárosba
csöppent. Kalkutta persze nem hasonlítható egyetlen nagyvároshoz sem. Mary nővérrel
szörnyű nyomornegyedeken hajtottunk át. Egész családokat láttam, amelyek összes ingósá-
gukkal zsebkendőnyi területen táboroztak a járdán. Maga már biztos régen megszokta ezt
a látványt, engem azonban elborzaszt, hogy emberek ilyen körülmények között élnek.
– Nem hiszem, hogy Kalkuttát meg lehet szokni. Ehhez túlságosan sok ellentmondást rejt
magában. Ezt csak akkor fogja megérteni, ha már hosszabb időt eltöltött itt. Egyébként pe-
dig minél szegényebbek az emberek, annál készségesebben osztják meg egymással a legcse-
kélyebb adományt is, amelyben részesülnek. A nyomornegyedekben, bár az emberek külön-
böző vallásúak, az utcákon szeretet és önzetlenség uralkodik. A mi úgynevezett jóléti társa-
dalmunk sokat tanulhatna ezektől az emberektől.
Matthew alighanem rájött, hogy túlságosan nyíltan állt ki a szegények mellett, mert hir-
telen elhallgatott.
Helen azonban remélte, hogy az orvos többet is beszél erről a városról.
– Már többször eltöprengtem rajta, hogy az utcán élő emberek hogyan védik meg kevés-
ke holmijukat a tolvajok ellen – jegyezte meg.
– Nem szeretném, ha félreértene, Helen! A város kétségbeejtően túlzsúfolt. Minden eresz-
tékében recseg-ropog, és virágzik benne a bűnözés.
– Éppen erre gondoltam – vetette közbe Helen.
– Engedje meg, hogy elmagyarázzam! Itt íratlan törvények szerint élnek az emberek.
Bár azokat, akiknek jobban megy, gondolkodás nélkül megszabadítják a nélkülöző család
ellátásához szükséges javaktól, soha nem lopják meg a szomszédaikat. Soha nem ártaná-
nak annak, aki megpróbál rajtuk segíteni. Rövid ideig társadalmi munkában dolgoztam itt,
és ugyanúgy, mint az állami egészségügyi szolgálat orvosainak, rendelkezésemre bocsátot-
tak egy remek kerékpárt. Soha nem volt gondom vele. Nyilvánvalóan mindenki tudta, hogy
a kerékpár egy orvosé. A beteglátogatások után minden esetben ugyanott találtam, ahol
hagytam.
– Szívesen dolgozott itt? – kérdezte Helen.
– Igen, bár nagyon kiábrándító, hogy olyan kevéssel tud hozzájárulni az ember a nyomor
enyhítéséhez. Egyszerűen rengeteg a tennivaló. A kórházakban gyakran el kellett külde-
5
nünk olyanokat is, akikről tudtuk, hogy a segítségünk nélkül meg fognak halni. A rossz ter-
mésű évek után napról napra duzzad az utcán élők tömege. A parasztok a városba mene-
külnek, azt remélik, hogy itt üstökön ragadhatják a szerencséjüket. Alig van valamijük. En-
gem lekötött a megbízásom, ezért gyakran nem tudtam törődni azokkal, akik a leginkább
segítségre szorultak volna. Így a kék-fehér angyalokra marad, hogy az utcán heverő bete-
geket és haldoklókat ápolják.
– Angyalok? – kérdezte Helen meghatódva az orvos szavaitól.
– Teréz anya apácái ők. Éjszakánként járják a nyomornegyedeket, s igyekeznek össze-
szedni a súlyos betegeket, hogy legalább fedél legyen a fejük fölött. A többieket ott éri a ha -
lál, ahol éppen fekszenek.
– Matt, hiszen ez szörnyű! – kiáltott fel Helen elborzadva.
– Szörnyű vagy sem, itt ilyen az élet. Bármennyire fájt is annak idején elhagynom Kalkut-
tát, be kellett látnom, hogy Szaipában még nagyobb szükség van rám.
Helen úgy érezte, hogy újabb érvet kapott, amelyet felhasználhat.
– Ezért nem szabad ezt a feladatát elhanyagolnia, elég dolga van Aszanbag nélkül is.
– Semmit sem hanyagolok el! – fortyant föl Matthew. – Mitu pontosan tudja, milyen kö-
vetelményeket támasztok, és gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen, ha távol va-
gyok.
Helen rájött, hogy burkolt feltételezésével lerombolta a kettejük között bontakozó ígére-
tes egyetértést, s megpróbálta helyrehozni hibáját.
– Mitu orvos? – kérdezte.
– Igen. Delhiben tanult, és közvetlenül a záróvizsgák után került hozzám. Nagyon gyor-
san fejlődik. Bátran állíthatom, hogy ma már annyit tud, mint én. Kitűnően érti a dolgát, és
felbecsülhetetlen előnye, hogy ő itthon van.
Átmentek a Hávra hídon, és hamarosan a Mercy Seat misszió főhadiszállásához értek.
Matt megrángatta a kovácsoltvas kapu mellett lógó csengőzsinórt. Az a fiatal lány nyi-
tott ajtót, aki korábban Mary nővért kikísérte a repülőtérre, és megkérte őket, hogy köves-
sék. A lányt szemmel láthatóan elbűvölte a fiatal angol nő szőke hajkoronája. Helennek ez
már a repülőtéren is feltűnt. Nagyon zavarta, hogy világos bőre és csillogó, szőke haja ma-
gára vonja a tekinteteket.
Matt előrement. A belső udvart fehérre meszelt falú épületek szegélyezték. Gondosan
ápolt virágágyak körül egész sereg nő és gyermek szorgoskodott.
Mary nővér elébük jött.
– Kérem, fáradjanak be! – invitálta vendégeit.
Az egyik épület árnyékos oldalán hűvös szoba várta őket.
– Miben segíthetek?
– Tett már lépéseket a továbbutazásom érdekében? – tért rá azonnal látogatása céljára
Helen.
Az apáca idegesen Mattre nézett.
– Matt úgy gondolta, jobb lesz önnek, ha visszatér a hazájába – mondta. – De talán nem
kell ezt szó szerint venni – tette hozzá gyorsan. – Bizonyára Kalkuttában is hasznosítani
tudná a képességeit.
– Sem az egyik, sem a másik javaslatot nem fogadom el. Meghatározott feladattal jöttem
ide, és ez Aszanbagban vár rám. Senki sem akadályozhat meg benne, hogy odautazzam.
John úgy látja, hogy ott szükség van rám, és én nem fogok csalódást okozni neki. Ha ön,
Mary nővér, nem segít, akkor holnap reggel elmegyek egy utazási irodába, és magam gon-
doskodom róla, hogy eljussak Aszanbagba.
Mary nővér Mattre nézett, aztán vállat vont.
6
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a doktornővel értek egyet. Ezért holnap elkísé-
rem az utazási irodába, és kiválasztjuk a megfelelő vonatot. Utána összeköttetésbe lépek
Aszanbaggal, és megkérem őket, menjenek ki magáért az állomásra.
– Ha összeköttetést tud teremteni Aszanbaggal, akkor csodát visz véghez. Ha ráadásul
talál valakit, aki hajlandó kimenni Helenért az állomásra, az még nagyobb csoda lesz – je-
lentette ki Matt rosszmájúan.
– Ne legyen ilyen borúlátó, Matt! – korholta a férfit Helen. – Ha már eljutok Aszanbagba,
előbb-utóbb úgyis minden elrendeződik.
Matt végül belátta, hogy minden további vita meddő lenne. Felajánlotta, hogy kocsival
elviszi Helent Aszanbagba, mivel ez nem nagy kerülő Szaipa felé.
Helen a meglepő ajánlat hallatán föllélegzett. Nehezen tudta volna továbbra is elviselni
a férfi kötözködését.
Már békés hangulatban távoztak a misszió központjából.
– Éhes? – kérdezte Matt, és oltalmazóan Helen vállára tette a kezét.
A rengeteg nyomorék látványa és a rothadás orrfacsaró bűze elvette Helen étvágyát, de
az esze azt parancsolta, hogy egyen valamit, ha jó erőben akar maradni.
– Nem nagyon. Viszont meglehetősen elfáradtam – tette hozzá.
Matt közelebb húzta magához, mintha erőt akarna önteni belé.
Ettől a bizalmas mozdulattól Helen egész testét kellemes bizsergés járta át.
– És maga, Matt, nem éhes? Mikor evett utoljára? – kérdezte Helen.
A kérdés meglepte a férfit.
– Ha jól belegondolok, ma még nem ettem semmit. Éhes vagyok, mint egy farkas. Isme-
rem az összes éttermet a környéken, úgyhogy választhat. Mit enne a legszívesebben? Ra-
gaszkodik az angol konyhához?
– Nekem bármi megfelel. Magára bízom a választást.
Az étterem, amely felé Matt igyekezett, a városközpontba vezető, forgalmas utcában állt.
Helent mulattatta, hogy az utcát Park Streetnek hívják, mert parknak errefelé se híre, se
hamva nem volt. Csak a járművek és gyalogosok minden képzeletet felülmúló, zajos árada-
ta.
Matt később segített kiválasztani Helennek a fogásokat. Az ételek túlzott fűszerezése, a
hőség és a szokatlanul magas páratartalom azonban émelyítette a lányt. Alig tudott le-
gyűrni néhány falatot. Csak egy dolgot kívánt igazán: hogy minél előbb végignyúlhasson
szállodai ágyán. Matt megértőnek bizonyult, és nem erőltette a beszélgetést.
Amint végeztek az ebéddel, az orvos Helenhez fordult.
– Jöjjön! Ma hosszú és nehéz napja volt. Csoda, hogy ilyen sokáig bírta. Visszaviszem a
szállodába.
Afféle békés egyetértés alakult ki közöttük. Helen csak most érezte igazán, milyen erős
kisugárzás árad a férfiból. Amikor Matt ismét belekarolt, szaporábban kezdett verni a szí-
ve, és izgatottan tette föl magában a kérdést, mire is vállalkozik, ha másnap útnak indul ez-
zel az emberrel, aki az erősebb nem őseinek minden férfiasságát örökölte.
2. FEJEZET
Hallgatagon tették meg a szállodához vezető rövid utat.
– Jó éjszakát, Helen! – köszönt el Matt a szálloda ajtajában. – Aludjon jól! Korán le kell
feküdnie, mert holnap már hajnalban indulunk, hogy elkerüljük a legnagyobb hőséget. Rá-
adásul arrafelé jórészt csak földutak vannak.
7
– Köszönöm a gondoskodást! Rögtön ágyba bújok – mondta Helen hálásan. Matt végre
elég komolyan vette ahhoz, hogy jó tanácsokkal lássa el. – Mennyi idő alatt ér Aszanbagból
Szaipába?
– Holnap még nem utazom tovább. Előbb szeretnék meggyőződni róla, hogy nyugodtan
magára hagyhatom-e Aszanbagban.
– Ott akar maradni? – kérdezte Helen csalódottan.
– Igen. Talán holnapután reggel indulok tovább.
Helennek kedve lett volna tiltakozni az orvos fölösleges gyámkodása miatt, de már nem
volt ereje hozzá. Alig tudott elfojtani egy ásítást.
– Mindent köszönök. Matt! Jó éjszakát!
A férfi nem ment föl a neki lefoglalt szobába, amelyről még John gondoskodott, hanem
elvegyült az utcai forgatagban. Helen hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
Vajon mi dolga lehet Mattnek ilyenkor, ebben a még most is élettől lüktető városban? De
nem sokáig töprenghetett ezen, mert alighogy a párnára hajtotta a fejét, mély álomba zu-
hant.
Még sötét volt, amikor az ébresztőóra csörgése felriasztotta. Először azt sem tudta, hol
van, de aztán lassan beúsztak tudatába az elmúlt nap eseményei. Hirtelen kiugrott az ágy-
ból, nem törődve a villanygyújtásra ijedten menekülő svábbogarakkal. Gyorsan megmosa-
kodott, felöltözött, és becsomagolta a holmiját.
Alighogy megjelentek az ég alján az első, derengő fények, éktelen lárma rémítette meg.
Kinyitotta a zsalutáblát, és kinézett. Az eget fekete madárfelhő sötétítette el, éppúgy, mint
Hitchcock filmjében, amelyben madarak támadták meg az embereket, s amelyet évekkel az-
előtt iszonyodva nézett végig. Gyorsan becsukta az ablakot.
Hamarosan megjelent Matt, hogy levigye a poggyászát. Észrevette Helen rémületét, és
jót derült rajta.
– A varjak az utcaseprők. Gondoskodnak a köztisztaságról. Reggelenként ők ébresztik
Kalkuttát.
– Ez minden reggel így megy?
– Igen, és még sohasem hallottam róla, hogy valakit bántottak volna. – Ezzel természete-
sen a filmre célzott, mintegy csúfolódva Helen ijedezésén.
Alig hagytak maguk mögött néhány háztömböt, amikor az út hirtelen kiszélesedett, és
gondosan ápolt gyep közepén álló villák között folytatták útjukat.
– Itt egyik utca sem hasonlít a másikra – csodálkozott a lány.
– Úgy látom, magát már elbűvölte Kalkutta varázsa, Helen. Legalább van egy közös vo-
násunk – mondta Matt elnéző mosollyal, és utasa térdére tette a kezét.
A férfi érintésétől jóleső borzongás fogta el Helent. Csodálkozott is egy kissé ezen a bizal-
mas mozdulaton, mert a tegnapi fogadtatást mindennek lehetett nevezni, csak barátságos-
nak nem. Szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát.
– Nem is olyan rossz az út, mint gondoltam – nyögte ki végül. Az orvos erre csak unott
fejbólintással válaszolt, s Helen elhallgatott.
Eleinte gyorsan haladtak, bár az úton egymást érték az autóbuszok és a teherautók. He-
lennek megfájdult a feje az egymást előző gépkocsik szakadatlan tülkölésétől, ezért öröm-
mel fogadta Matt bejelentését, hogy hamarosan megállnak reggelizni.
– De hol lehet itt enni? – kérdezte, mert közel s távol nem látott egyetlen házat sem.
– Mindjárt egy turistaházhoz érünk – felelte Matt.
Helen nem evett semmit, csak egy teát ivott. A gyomra háborogni kezdett, amikor rápil-
lantott a hagymával és burgonyával töltött ropogós lepényre, amelyet Matt jóízűen bekebe-
lezett. A hőségtől és a nehéz zsírszagtól a lány rosszul lett, és hirtelen fölállt.
8
– Odakint megvárom magát – motyogta mentegetőzve.

Természetesen tudta, hogy nem engedhet meg magának semmiféle gyöngeséget. Matt
azonnal arra használná, hogy eltávolítsa őt Indiából. Amikor a szabadba lépett, rájött,
hogy a kinti fojtó hőséghez képest az étterem szinte hűvös volt. A házból kiáramló erős sza -
gok elől azonban menekülni akart, és határozott léptekkel a kocsijukhoz ment. Hadonászva
próbálta elhessegetni a feje körül röpködő legyeket. Még a kocsi árnyékában is úgy érezte,
mintha forró és nedves lepel burkolná be a testét.
Szerencsére Matt hamarosan előkerült, és folytatták útjukat.
– Jobban van? – kérdezte a férfi aggódva, és újból Helen térdére fektette a tenyerét.
A lányban ez az érintés megint érzéki vágyat gerjesztett.
– Köszönöm, sokkal jobban – válaszolta hangsúlyozott könnyedséggel. – A légáram kelle-
mesen hűsít ebben a hőségben.
– Ahhoz képest, hogy csak tegnap érkezett az országba, egész jól bírja ezt a párás mele-
get – jegyezte meg Matt elismerően.
Ez bátorságot öntött a lányba.
– Örülök, hogy így látja. Ha ilyen gyorsan haladunk, gondolom, hamar odaérünk.
Matt azonban a fejét rázta.
– Amint letérünk a főútról, sokkal lassabban fogunk előrejutni.
A forgalom olyan sűrű és zajos lett, hogy Helen még örült is, amikor rákanyarodtak a gö-
röngyös és poros mellékútra. Matt kénytelen volt fékezni egy ökrösszekér mögött, amelynek
a rakománya veszedelmesen imbolygott a hepehupás úton.
– Tudja-e, hogy rendszeresen látogatnia kell majd a körzet távoli egészségügyi állomá-
sait, és ehhez csak egy ócska terepjárót kap? És azok az utak sokkal rosszabbak, mint ez itt.
– Ezt nem tudtam – felelte Helen higgadtan –, de számítottam rá. Milyen messze va-
gyunk még Aszanbagtól?
– Negyven mérföldnyire, és ha így haladunk, még órákig eltart az út. John biztosan azért
nem említette a vidéki kiszállásokat, mert fokozatosan akarta bevezetni az itteni világba.
Nekem ezért sem tetszik, hogy rögtön a mélyvízbe dobják magát.
Helen csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi makacskodik, s egyre csak azon van,
hogy kedvét szegje.
– Lassan abbahagyhatná, hogy úgy kezel, mint egy tehetetlen, elkényeztetett grófkisasz-
szonyt! – fakadt ki indulatosan.
– Várjon csak! Majd meglátjuk, hogy fogja érezni magát Aszanbag-ban – figyelmeztette
Matt. Mivel nem kapott választ, témát változtatott. – Hol ismerkedett meg Johnnal?
– Orvostanhallgató voltam Londonban, amikor a gyakorlókórházunkban adományokat
gyűjtött: gyógyszert, kötszert, injekciókat és egyéb gyógyászati anyagokat. John szenvedé-
lyes elkötelezettsége nagy hatást tett rám. Már akkor komolyan elhatároztam, hogy mi-
helyt megszerzem a szakképesítést, támogatni fogom a munkájában. Egyébként sem tar-
tóztatott semmi Angliában.
– A szülei nem ellenezték?
– Amikor a világra jöttem, apám és anyám már a negyvenes éveiket taposták. Apám ha-
lálakor még egyetemre jártam. Anya megérte az orvossá avatásomat, de hamarosan ő is
meghalt.
– Sajnálom. Nincsenek testvérei?
– Nincsenek. Szabad vagyok, mint a madár – összegezte a helyzetét Helen.
– Hát igen… A rokonok néha fárasztóak, de mégis jó érzés tudni, hogy valaki hazavár
bennünket.
Vajon saját tapasztalatai mondatják ezt vele? – tűnődött el Helen.
9
– Az élet már csak ilyen! Viszont én így megszoktam az önállóságot – mondta vállat von-
va. – Magát ki várja odahaza?
– A szüleim Wallaseyben élnek.
– Igazán? Én merseyside-i vagyok.
– Ezek szerint Liverpool környékéről származik? Soha nem találtam volna ki! – kiáltotta
Matt hitetlenkedve.
– Már olyan rég elkerültem onnan, hogy a tájszólás nem érződik a beszédemen.
Helen kíváncsi volt, vajon Mattnek van-e otthon felesége, ezért megkockáztatott egy bur-
kolt puhatolózást.
– A szülei biztosan epedve várják a látogatásait.
Matt némán bólintott.
– Mi késztette arra, hogy idejöjjön? – faggatózott tovább Helen.
A férfi nyilvánvalóan nem szívesen beszélt magáról, mert kitérő választ adott.
– Körül akartam nézni a világban.
– És éveken keresztül egy és ugyanazon a helyen maradt – csapott le az ellentmondásra
Helen.
– Kilenc évig. Nekem tetszik ez az élet. Itt nagyon sok a tennivaló, nem lehet egyszerűen
abbahagyni. John is valahogy így van vele. Különben aligha kérte volna meg magát, hogy
támogassa itteni munkájában.
– Valóban úgy látszik, hogy segítségre van szüksége – bólogatott Helen.
– Maga biztosan több a számára, mint egyszerű segítőtárs – próbálta Matt kiugratni a
nyulat a bokorból. – Mi van maguk között? Kell lennie valami rendkívül csábító dolognak,
ami miatt ilyen makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ebben az isten háta mögötti fészekben
éljen.
– A leghatározottabban tiltakozom az ilyen föltételezés ellen! Dolgozni jöttem ide, sem-
mi egyébért – gurult méregbe Helen. Nyugodtan hozzátehette volna, hogy Johnra inkább
úgy tekint, mint afféle pótapára.
– Nyilván tévesen ítéltem meg a helyzetet – mentegetőzött Matt.
– Mit akar ezzel mondani?
– Amikor tegnap megláttam magát, meg mertem volna esküdni rá, hogy John határozott
céllal csalta ide.
– Akkor nagyot tévedett.
– Elismerem. Bocsásson meg! Jó barátságban vagyok Johnnal, úgyhogy tekintse ezt in-
kább bóknak a részemről.
Helen bosszúsan hallgatott. A férfi fölöttébb vidámnak látszott, tehát feltehetően csak
azért célozgatott, hogy lássa, miként reagál, és ebből levonja a megfelelő következtetést.
Helen egyre inkább feszengett. Ráadásul nyirkos bőre is viszketni kezdett a rátapadt portól.
Alig várta, hogy véget érjen ez a lidérces utazás.
– Nem szomjas? – kérdezte Matt egy idő után.
– Nem. És maga? – Útközben sűrűn nyitogatták a hűtőládát, hogy hideg vízzel hűsítsék
magukat, de kiszáradt torkukon ez nem sokat segített.
– Köszönöm, nem. Már nem járunk messze. Azt hiszem, most inkább azzal kell törőd-
nünk, hogy minél hamarabb magunk mögött hagyjuk ezt a kifejezetten a maga kedvéért
megtett utat. Csak akkor állok meg, amikor kívánja.
A goromba megjegyzés Helen torkára forrasztotta a szót. Megmasszírozta a nyakát,
hogy oldja belső feszültségét.
– Miattam ne fájjon a feje, gyönyörködöm a tájban – mondta dacosan, noha éppen egy
kopár, lakatlan síkságon döcögtek keresztül.
Matt nem számított erre a fölényes válaszra. Döbbenten nézett útitársnőjére.
10
– Talán mégis könnyebben boldogul majd Aszanbagban, mint gondoltam.

– Meg vagyok győződve róla.
Matt ezután egy kissé fölengedett, s mesélni kezdett hajmeresztő indiai élményeiről. He-
len megigézve hallgatta. Talán Aszanbagban nekem is részem lesz hasonló élményekben, -
gondolta. De ha Matt meg tudott birkózni a nehézségekkel, én sem maradok el mögötte, ha-
tározta el magában.
John bizonyára sohasem engedte volna meg, hogy idejöjjön, ha nem tartja alkalmasnak
az itteni munkára. Ezért is találta Helen érthetetlennek Matt makacskodását. Lehet, hogy a
szakmai féltékenység beszél belőle? Azért is bebizonyítom neki, morfondírozott, hogy helyt
tudok állni.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor ocsúdott föl, amikor Matt megállt
egy épületcsoport előtt, mely egy belső udvart zárt körül. Nyúlánk, karcsú indiai férfi sietett
eléjük, és szívélyesen üdvözölte őket. Megérkeztek Aszanbagba.
Matt lesegítette Helent a terepjáró magas üléséből, és bemutatta indiai kollégájának.
– Helen, szeretném bemutatni dr. Ások Csatterdzsit. Ások, ő dr. Helen Renshaw.
A lány kezet nyújtott az indiainak, aki sokkal hosszabb ideig szorongatta a karcsú ujja-
kat, mint ahogy az illő lett volna. Nyilvánvalóan ő is úgy járt, mint az a fiatal lány a misszió
kalkuttai házában: megbabonázta a szokatlanul világos bőr és a szőke haj látványa.
Helen visszahúzta a kezét. Ások könnyű, homokszínű nyári öltönyt viselt, nyakkendővel.
Fényes cipője makulátlanul csillogott, pedig elég volt néhány lépést tenni ahhoz, hogy be-
lepje a por.
– Szíveskedjenek beljebb fáradni – mondta Ások udvariasan, és a verandára vezette őket,
ahol egyszerű asztal állt néhány nádfonatú székkel. – Megkínálhatom önöket valami hideg
itallal? – Ások helyi nyelvjárásban utasításokat adott egy fiatal fiúnak, aki hamarosan visz-
szatért, kezében tálcával, rajta egy kancsó gyümölcslével és néhány pohárral.
Helen nem nyúlt az italért. Arra figyelt, milyen furcsa hangzavar tölti be az egész udvart.
Matt észrevette, hogy a lány a hangok irányába fülel, és magában mulatva fölvilágosí-
totta kolléganőjét:
– Nézzen oda a sarokba, és meglátja, honnan ered ez a zsivaj. A kezelésre váró betegek
zsinatolnak.
Helen mélyen előrehajolt, és tekintete hirtelen találkozott egy távolabbi, feketén csillogó
szempárral. Egy indiai kisfiú nézett rá kíváncsian, majd kuncogva visszaszaladt a pajtásai-
hoz, akik az anyjuk körül ugráltak a porban.
– Ma még mindenki sorra kerül? – kérdezte Helen csodálkozva a tömeg láttán.
– Nem mindenki. Az ápolónők kiválasztják azokat, akik orvosi kezelésre szorulnak. A
többieket saját magukat kezelik – válaszolta Ások.
– Ha emlékszik, már elindulásunk előtt felhívtam a figyelmét erre – tette hozzá ridegen
Matt, aki csak nem hagyta eltéríteni magát kedvenc témájától.
– Noha ez a módszer valóban ismeretlen számomra, idővel megszokom! – feleselt Helen.
– Majd meglátjuk!
Amikor Ások észrevette, hogy a két angol orvos társalgása nem a legbarátságosabb me-
derben folyik, megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést, és megkérdezte, mikor uta-
zik tovább Matt Szaipába.
– Úgy terveztem, hogy legalább egy éjszakát itt töltök, amíg Helen egyedül is boldogul –
tette hozzá gúnyosan. Látszott az arcán, hogy erre azért nem számít egyhamar.
– Akkor én a kórházban alszom, és a magáé a szobám, Matt.
– Nem szükséges. Johnnak biztosan nem lenne kifogása ellene, hogy a szobájában alud -
jak – hárította el az ajánlatot Matt.
11
Ások zavarba jött.

– Parry doktor holmiját már összecsomagoltam, és a szobát berendeztem a memszahib
doktornak – mondta, és meghajolt Helen felé.
Helen hálás volt Ások gondoskodásáért. Már aggódni kezdett, hogy másokhoz fogják be-
szállásolni, és kénytelen lesz elviselni egy-két szobatársat.
Az azonban nem fért a fejébe, miért kell Mattnek egyetlen éjszaka miatt kiűznie - Ásokot
a szobájából. Amikor magukra maradtak, meg is kérdezte:
– Nem lehetett volna megkímélni Ásokot azzal, hogy maga tölti ezt az egy éjszakát a
kórházban?
– De igen. Csakhogy megsértettem volna, ha nem fogadom el az ajánlatát.
– Mert maga angol?
– Nem. Itt inkább a rangtiszteletről van szó. A bengáliak sokkal nagyobb jelentőséget tu -
lajdonítanak a beosztásnak és az életkornak, mint mi. Ások, aki csak nemrég végezte el az
egyetemet, orvosként kezdőnek tartja magát. A vendégnek ezen a vidéken egyébként is a
legjobb szobát engedik át.
Ez gondolkodóba ejtette Helent.
– Akkor Ások miért adta nekem John szobáját?
– Talán azért, mert maga nő.
– Olyan országban, ahol a nők alacsonyabb rangúnak számítanak? – hárította el a gú-
nyolódást Helen. – Kötve hiszem!
– Úgy tűnik, Ások ezt másképp látja. És, ahogy már mondtam, megbántaná őt, ha nem
fogadná el a felajánlott szobát.
Helen fölsóhajtott. Úgy látszik, nem mindenre készítette föl az egyetem. Ami a bengáliak
és a saját életszemlélete közti különbséget illeti, még sokat kell tanulnia.
– Akkor köszönöm, hogy megmentett egy tapintatlanság elkövetésétől. Ezeket az ismere-
teket útikönyvekből sem lehet elsajátítani.
Ások visszajött, és közölte, hogy a szobája Matt rendelkezésére áll.
– Várnak a betegeim – mondta. – Tudják, hová kell menniük? – kérdezte Mattét, aki szót-
lanul bólintott rá.
Helen és Matt átmentek abba az épületbe, ahol a kórház személyzete lakott. Az orvosnő
elcsodálkozott, amikor megpillantotta Ások szobáját. Alig volt több, mint egy cella: csupasz
betonpadló, vaságy, szék, durván összeácsolt asztal. A mennyezetről csüngő ventilátor han-
gosan zümmögött, a szúnyoghálót nappalra fölhajtották az ágy fölött.
Matt nem ütközött meg a szegényes helyiség láttán. Letette útitáskáját, és Helent a szo-
bájába kísérte. Ezt is egyszerűen rendezték be, de Ások szobájához képest fényűzőnek ha-
tott.
– Miért ennyire különbözőek a szobák? – húzta el a száját Helen.
Matt a kérdésre kérdéssel válaszolt.
– Talán Londonban egy fiatal segédorvosé sokkal kényelmesebb? – Vádlón a franciaágy-
ra mutatott, nem hagyva lehetőséget Helennek a válaszadásra: – Még mindig azt próbálja
bemesélni nekem, hogy nem akart együtt élni Johnnal? Ugyan hol lakott volna, ha a bará-
tom nem betegszik meg?
Helen dühösen elővett egy levelet a táskájából.
– Tessék, olvassa el! John ebben adott tanácsokat az utazással kapcsolatban. Láthatja,
hogy eredetileg együtt kellett volna laknom az ápolónőkkel. – Megvárta, amíg Matt elolvas-
sa a levelet. – Nos, megnyugodott?
– Megmutatom a kórházat – mondta az orvos, és megjegyzés nélkül visszaadta a levelet.
Meg sem kísérelt bocsánatot kérni. Elindult Helen előtt, és átvágott az udvaron.
12
Amikor Helen megpillantotta a kórház épületét, akaratlanul is azt kérdezte magában,

hogyan lehet itt steril körülmények között dolgozni, ha még az ablakok sincsenek beüve-
gezve. Csak egy rácsot szereltek fel rájuk, a hívatlan vendégek távol tartására.
– Amint látja, itt nincsenek korszerű berendezések – kezdte Matt a kórház bemutatását.
– Ez bizonyára zavarni fogja magát. Többek között ezért sem akartam, hogy egyedül jöjjön
Aszanbagba. Ha John itt lenne, más volna a helyzet.
Ások közben csatlakozott hozzájuk, és bemutatott Helennek két indiai lányt.
– Ranu vizsgázott betegápolónő, Depaka asszisztensnő, gyakran segít a rendeléseken, lá-
togatja a környék egészségügyi állomásait is.
– Elkísérne a fekvő betegekhez, Ások? – kérdezte Matt. – Helen így képet alkothat róla,
mi vár rá.
Úgy látszott, az angol orvos nagyon fontosnak tartja, hogy főnökként viselkedjen.
– Szívesen. Az első három ágyban kislányok fekszenek, akiket szüleik elhanyagoltak, s
ennek következtében betegedtek meg. Sok helyütt sajnos csalódást okoz, ha lány születik. –
Csodaszép, barna bőrű gyermek nyújtotta Ások felé a kezét, aki fölvette, a kislány pedig bol-
dogan hozzásimult. – Ezeket a gyermekeket a családok tehernek tekintik. Alig törődnek ve-
lük, mert azt remélik, hogy így hamarosan elpusztulnak. Jobb érzésű családapák előre meg-
állapíttatják a születendő utód nemét, és ha nem fiú, elvetetik.
Helent megrémítette, hogy ebben az oly sok tekintetben elmaradott országban a tudo-
mányos kutatás legújabb vívmányalt ilyen kétes célokra használják fel.
– Hiszen ez a nemek közötti egyensúly felborulásához vezet! – rémüldözött.
– Ez már be is következett! – Ások lefejtette a csöppség karját a nyakáról, és visszafektet-
te az ágyra. – De mindaddig, amíg a fiúk fölérnek egy jó befektetéssel, a lányok pedig csak
anyagi terhet jelentenek, nem vehetjük rossz néven az emberektől ezt a szemléletet.
– Ha ezek a gyermekek meggyógyulnak, visszaadják őket a családjuknak?
Helen képtelen volt felfogni, hogy lehetett ezt a szeretetre méltó és szeretetre vágyó, bá-
jos kislányt ilyen szörnyűségesen elhanyagolni.
– Megkíséreljük. Sok család azonban kitagadja a gyermeket. Ahol visszafogadják, hama-
rosan újra ugyanaz történik velük, mint korábban: bűnösen elhanyagolják őket.
Két idősebb kislányhoz értek, és Ások folytatta:
– A lányok nem kapnak semmiféle nevelést. Amint megtanulnak főzni és takarítani,
munkába küldik őket. A legtöbbjüknek jobb lenne árvaházban.
– Sok árvaház van itt?
– Túlságosan sok. Ezek megkönnyítik a szülőknek, hogy kivonják magukat a felelősség
alól.
Helen belátta, hogy itteni munkája aligha lesz összehasonlítható azzal, amit eddig Lon-
donban végzett. Még az elvárások is merőben mások. Hiszen nem minden család akarja,
hogy a hozzátartozók életét megmentsék. És éppen ez a szemlélet áll éles ellentétben az Eu-
rópában megszokottal, ahol minden körülmények között meg kell kísérelni az emberek
életben tartását.
A hűvös épületből ismét kiléptek a fülledt hőségbe, a várakozó betegekhez, akiket hatal-
mas ponyvatető védett a tűző nap ellen. Úgy tűnt, a számuk nem csökkent, de senki nem pa-
naszkodott. Fiatalok és öregek egyaránt békésen szenderegtek az épület árnyékában, s csak
azokat ébresztették fel, akik éppen sorra kerültek.
– Milyen panaszokkal jelennek meg leggyakrabban a rendelésen? – kérdezte Helen.
Matt átvette a szót:
– Leggyakoribbak a gyomor- és bélpanaszok, különösen a gyermekeknél. Szemgyulladás,
égések, harapott sebek. Mindezzel számolnia kell. Egyesek a gyereküket szeretnék beoltatni,
mások sterilizálást kérnek. Sokan kétségbeesetten folyamodnak segítségért, mert megvaku-
13
lás fenyegeti őket. Az olyan esetek, amelyek egy angol baleseti sebészeten egyszerűnek mi-
nősülnek, itt sokkal súlyosabbak, mert először mindenki meg akarja gyógyítani saját ma-
gát, és elkésve keresi fel a kórházat. A sebek elgennyesednek, az eltört csontok rosszul forr -
nak össze. Nagyon gyakori a gümőkór is.
– Mindez valószínűleg rendkívül szokatlan lesz magának, Helen. Ha nehézségei támad-
nak, természetesen segíteni fogok – tette hozzá Ások.
Helen különösnek találta, hogy mindkét orvos feltételezi, nehézségei lesznek a munkája
során. Pedig nem felkészületlenül jött Indiába: elvégzett egy alapos tanfolyamot a trópusi
betegségek gyógyításáról. Egyelőre azonban nem akart vitába szállni velük.
– Mi a helyzet a terhességgel?
– Csak akkor hívnak bennünket, ha valami baj van – felelte Matt.
– Nos, talán a legjobb lesz, ha rögtön munkához látok – mosolygott Helen Ásokra. – Ide -
hozom az orvosi táskámat.
Matt elkísérte Helent.
– Helyesnek tartanám, ha együtt vizsgálnánk meg a betegeket, amíg itt tartózkodom.
Talán hasznát vehetné a tapasztalataimnak.
Helen metsző pillantást vetett Mattre.
– Tekintettel a kezelésre váró betegek számára, célszerűbb, ha megosztozunk rajtuk.
Szükség esetén magához tudok fordulni. Nem vagyok kezdő, még ha annak igyekszik is fel-
tüntetni.
– Bocsásson meg, Helen! – Matt meglepő módon megbánta előbbi kijelentését. – Rosszul
fejeztem ki magam. Nem állt szándékomban tudatlanságot feltételezni magáról. De olyan
fiatalnak látszik! Az ember egyszerűen nem tudja elhinni, hogy már befejezte az egyetemet,
nem is beszélve a szakorvosi képesítésről. – Zavartan elmosolyodott. – Talán tévesen ítélem
meg, a saját életkorom miatt.
Minthogy Helen az orvost harmincöt év körülinek becsülte, tréfásan vigasztalni kezdte:
– Föltehetően azért még nem áll nyugdíj előtt. Egyébként huszonhét éves vagyok.
– Ilyen öreg? – csúfolódott Matt.
Még mindig oldott hangulatban visszatértek a várakozó betegekhez. Helen leült egy föl-
fordított gyümölcsösládára, amelyet Ások hozott neki oda, és magához szólította az első
beteget. A fiúnak gyulladt, vágott seb volt a lábán. Helen alaposan kitisztította és bekötözte
a sebet, majd gyógyszert írt fel a gyereknek.
– Nagyon jó! – Helen csak most vette észre, hogy Matt, aki ugyan szintén a betegekkel
foglalkozott, minden mozdulatát szemmel tartotta. Ez nagyon fölbosszantotta, különösen
az után a békülékeny hang után, amelyet Matt előzőleg megütött.
Késő délutánra végeztek a munkával.
– Kik ezek? – kérdezte Helen Ranutól, néhány bengálira mutatva, akik az udvart takarí-
tották, és mindent összerámoltak, amit be kellett vinni a házba.
– Egykori hálás betegek. Egész csoportunk van. Nem irtóznak a legalantasabb munkától
sem, ezenkívül ragyogóan főznek. Biztosan értékelni fogja a bengáli konyhát.
Ranu különösen örült, hogy orvosnő került a kórházhoz. Megmutatta Helennek a nők
szobáját.
– Depaka nagyon zárkózott – mondta. – Soha nem beszélget senkivel. Mi ketten azon-
ban, úgy érzem, jól kijövünk majd egymással, és maga is hamarosan jól fogja érezni magát
nálunk.
Ez a szívélyes fogadtatás jókedvre derítette Helent. Ranu legalább nem riogatta a nehéz-
ségekkel.
Mialatt az ápolónő kiosztotta a betegeknek a vacsorát, Helen a verandán üldögélő férfi-
akhoz csatlakozott. Matt éppen néhány délutáni esetéről mesélt. De amikor fölhívta Helen
14
figyelmét arra, hogy másnap mivel törődjön, és mivel ne foglalkozzon, a lány ismét ideges
lett.
– Itt érdemes korán kelni – intette Matt. – Délelőttönként most még kellemes, üde a leve -
gő. A jövő hónapban azonban emelkedni fog a páratartalom, ezért akkor még korábban
kezdjen, és napközben hosszabb pihenőt iktasson közbe. – Kis szünetet tartott, miközben új-
ratöltötte kiürült poharát. – A legnyugodtabb időszak június végén, július elején kezdődik.
A monszunesők ekkor folyóvá változtatják az utakat, és elvágják tőlünk a környékbeli fal-
vakat. Sajnos, ez egyúttal azzal is jár, hogy a betegségek ebben az időszakban, megfelelő
kezelés híján súlyosbodnak.
Helen tulajdonképpen hálával tartozott Matt fáradozásáért, amellyel a férfi meg akarta
könnyíteni beilleszkedését a szokatlan környezetbe, de halálosan fáradt volt, és túlérzé-
kennyé vált.
– Van papírja és ceruzája? – kérdezte hangsúlyozott kedvességgel.
– Töltőtoll van nálam – válaszolta Matt, és gyanútlanul keresgélni kezdett a zsebeiben,
de nem találta. – Föl akar valamit jegyezni?
– Nem, csak arra gondoltam, talán volna szíves itt-tartózkodásom idejére pontos óraren-
det készíteni számomra. Úgy látom, meggyőződése, hogy enélkül a segítség nélkül soha nem
boldogulok.
Amikor Ások eltávozott, hogy megtartsa esti vizitjét. Matt, Helen legnagyobb meglepeté-
sére, megfogta a kezét.
– Tudja, maga olyan gyönyörű. Szőke hajával, kék szemével az itteni lányok izgató ellen-
téte. Már értem, miért akarja John, hogy mellette dolgozzon.
Helen a hátán végigfutó furcsa borzongás ellenére már utálatosnak érezte Matt ismétlő-
dő célozgatását.
A férfi megérezte, mi játszódik le a lelkében, s ügyetlenül azzal próbált mentegetőzni,
hogy két fiatal kapcsolatában szerinte nincs semmi elítélendő.
– Ások sem tudja leplezni, hogy elbűvölte őt – tette hozzá.
Helent elfutotta a méreg. Mit képzel ez az ember? Azt hiszi, minden férfi érdekli, aki az
útjába kerül? Amióta Larryvel szakított, mégpedig meglehetősen fájdalmasan, éppenséggel
nem vágyott a férfiak után. Egyáltalán nem hiányzott neki senki, aki beleavatkozna az éle-
tébe. Elrántotta a kezét.
– Világos, mire akar kilyukadni, Chainey doktor. Ezért most jó éjszakát kívánok. Holnap
látjuk egymást, hacsak addig el nem utazik.
Helen azt remélte, Matt nem olyan érzéketlen, hogy ne értette volna meg a célzást.
– Komolyan mondtam, Helen! – erősködött a férfi. – Ások nemrég végzett. Fiatal, és
könnyen lelkesedik. Ezért nem szabad túlságosan gyakran igénybe vennie a segítségét.
Helen ezt a megjegyzést mind magára, mind Ásokra nézve olyan sértőnek találta, hogy
szó nélkül hátat fordított Mattnek.
Bár a fárasztó nap kimerítette, nem jött álom a szemére. Alighogy lekapcsolta a villanyt,
megjelentek az élelem után kutató svábbogarak és egyéb rovarok. Tudta, hogy a jövőben
hozzá kell szoknia apró lakótársaihoz, de ez korántsem izgatta annyira, mint az a kérdés,
mit hoz számára a következő nap. Nagyon remélte, hogy Matt hamarosan elmegy Szaipá-
ba.
3. FEJEZET
Matt már a reggelizőasztalnál ült, amikor Helen megjelent. Az orvosnő gyanakodva mé-
regette a feltálalt ételeket.
15
– Kóstolja meg az idliszt! – Javasolta a férfi. – Nagyon ízletes péksütemény, hasonlít ah-
hoz a lepényhez, amelyet tegnap útközben ettem.
Helen megfogadta a tanácsot.
– Nagyon finom – mondta, amikor a sütemény szinte szétomlott a szájában. – Miből ké-
szítették?
– Azt hiszem, őrölt rizsből és lencséből.
– A reggeli után rögtön indul, Matt?
– Mitu azt mondja, Szaipában minden rendben van, úgyhogy itt maradok még néhány
napig, és segítek magának.
– Teljesen fölösleges! – tiltakozott Helen bosszúsan. – Ásókkal el tudunk intézni mindent.
– Talán – sóhajtott az orvos. – De maga még a kezdet kezdetén tart, és Ások is aránylag
gyakorlatlan. Megnyugtató lenne számomra, ha a kérdéseivel inkább hozzám fordulna.
– John ezt biztosan nem így tervezte. A leveleiből azt vettem ki, hogy hála Ások segítségé-
nek, az utóbbi évben sokkal könnyebb volt a helyzete, mint korábban. Ugyan mit árthat, ha
Ások nem ismer mindent teljes részletességgel? Maga is így kezdte annak idején, nem? Mi-
kor is volt? Kilenc éve?
Helen természetesen jól tudta, hogy ellenvetései nem mozdítják elő kettejük viszonyának
javulását. Matt azonban ne higgye azt, hogy ő az egyetlen orvos, aki a civilizációnak ezen
az előretolt bástyáján sikereket érhet el!
Matt fölállt, és vállára tette a kezét.
– Ne felejtse el, hogy nem Angliában van! Figyeljen rá, hogy kit ajándékoz meg a bizal -
mával!
Helen erre felpattant, lesújtó pillantást vetett rá, és elindult a betegekhez. Boldog volt,
hogy Matt nem követi. Hiszen nem a szavai késztették gyors távozásra, hanem az érintése,
amely fölkavarta az érzéseit. Ezt pedig Mattnek nem volt szabad észrevennie.
Matt sejtette, hogy hibát követett el, megint elhidegítette magától „pártfogoltját”. Ami-
kor annak idején megígérte Johnnak, hogy Kalkuttában fogadja Helent, nem tudta, mi vár
rá. Álmában sem gondolta, hogy azok az események, amelyek évekkel ezelőtt Alice halálá-
hoz vezettek, megismétlődhetnek.
Arra számított, hogy a fiatal Renshaw doktornő megfogadja a tanácsait, és vagy Mary
nővérnél marad, vagy szépen hazarepül Angliába. Ehelyett még Alice-nél is tettre készebb,
konokabb nőszemély szakadt a nyakába.
Megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Hogy jön ő ahhoz, hogy összehasonlítsa a két
nőt? Alice a kedvese lett, akiért felelősséggel tartozott. Helen más eset. John megkérte, hogy
hozza Aszanbagba, és mutassa meg, mit kell tennie. Semmi többet. Ha tehát valami törté-
nik vele, neki semmi köze hozzá.
Vagy mégis?
Matt érezte, hogy bajban van: felelősnek érzi magát Helenért! Alice sötét hajú volt, Helen
szőke. Ezzel azonban meg is szűnt minden különbség közöttük. Helen éppúgy eltökélte,
hogy a saját feje után megy, mint akkoriban Alice. És Matt úgy érezte, újabb veszteséget
már nem tudna elviselni. Ez a gondolat megrémítette. Hogyan veszíthetne el valamit, ami
nem is volt az övé? Mégis ebben a pillanatban pontosan tudta, hogy soha nem bocsátaná
meg magának, ha Helen meghalna, mint Alice – magányosan, körülvéve olyan emberekkel,
akik nem értették meg. A tragédiának nem szabad megismétlődnie.
– Jó reggelt, Helen! – üdvözölte újdonsült munkatársát Ások a kórházban.

– Jó reggelt! Mi újság?
– Semmi rendkívüli, eltekintve attól, hogy megérkeztek a kereskedelmi képviselő roko-
nai.
16
– Csak nem annak az embernek a rokonai, akit Dzsainnak nevezett, azzal a csúnya lőtt
sebbel?
Ások bólintott.
– Itt van a felesége meg az anyja, hogy főzzenek neki. Nem becsülik semmire a konyhán-
kat, és a szabadban készítenek neki vegetáriánus ételeket.
– Hogyan sebesült meg? – kérdezte Helen.
– Valószínűleg túlságosan közel merészkedett a határhoz, és banditák vagy terroristák
csapdájába esett. Ezt azonban soha nem vallaná be. Mint ahogy azt sem, hogy a lövedék
már több mint egy napja a lábában van.
– Azaz inkább titokban tartja az üzleteit – foglalta össze Helen mosolyogva.
Ások viszonozta a mosolyt, és közelebb lépett Helenhez.
– Maga nagyon okos, Helen. Gyorsan kapcsol. A Dzsainok jó üzletemberek, de nem en -
gednek maguk közé senkit.
Mint minden indiai, ő is hajlamos volt arra, hogy szorosan a másik elé álljon, és meg is
érintse, szöges ellentétben az angolokkal. Helen még hatása alatt állt a Matt által mondot-
taknak, bár ezt nem szívesen ismerte be. Mindenesetre észrevétlenül hátrált egy lépést,
hogy növelje a kettejük közötti távolságot, de Ások követte, és kezét a karjára tette.
– Együtt látogatjuk végig a betegeket, jó?
– Rendben van. – Matt bizonyára nem szereti az efféle bizalmaskodást, gondolta Helen.
Ellépett Ásóktól, és a kezébe vette a beteglapokat. A jelenet azonban nem maradt titokban.
Matt a közelben állt, és rosszallón összeráncolta a homlokát.
Helen bosszúsan hátravetette a haját. Először azzal a fiúcskával foglalkozott, akit az
előző nap ismert meg.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
A fiú nem értette az angol beszédet. Ások segített, tolmácsolta a kérdést. A gyerek erre
ragyogó arccal magasra emelte sebesült lábát, hogy Helen meggyőződhessen a látványos
javulásról.
– A penicillin gyorsan segített. – Ások büszke volt a sikeres kezelésre.
Helen bátorító mosollyal elköszönt a gyerektől, és indult tovább a következő ágyhoz.
Matt azonban útját állta.
– Amíg én itt vizitet tartok, Ások megmutathatja magának a gyógyszer- és kötszerkész-
leteket. Legalább megtudja, milyen szűkösen vagyunk. Minél hamarább tájékozódik, annál
jobb.
Helen ezt a megjegyzést is a szívére vette.
– Ha lehetőséget kapnék arra, hogy gyámkodás nélkül kezeljem a betegeket, egyedül is
nagyon gyorsan megszerezném a szükséges tapasztalatot, mint ahogy maga is rákénysze-
rült erre valamikor.
Matt szándékosan eleresztette a füle mellett a csípős megjegyzést.
Helen már a bejáró betegekkel foglalkozott, amikor még mindig forrt benne a méreg. A
szék gyanánt szolgáló gyümölcsösládát olyan messze állította le Matt-től, amennyire csak
lehetett, hogy a férfi ne köthessen bele. Szeretett volna zavartalanul túljutni első teljes
munkanapján. Kezdetben nem is akadt olyan panasz, amelyet ne ismert volna londoni gya-
korlatából, és ettől megjött az önbizalma.
Miután azonban egy kis szünetet tartott, hogy szomját oltsa, az egyik fiatal fiú nyakán
világos foltot talált. Először nem tulajdonított neki jelentőséget, s néhány perc eltelt, ami-
kor megszólalt a fejében a vészcsengő. Depaka nem látta szükségesnek az orvosi kezelést,
fölöslegesnek tartotta a vizsgálatot. Helen azonban alaposan szemügyre vette a gyereket.
Odahívta magához Ranut.
17
– Meg tudná kérdezni, hogy máshol is vannak-e a testén ilyen foltok?

Ranu sebesen fordított. Szukomal, így hívták a gyereket, megrázta a fejét.
– Mondja meg neki, hogy meg akarom vizsgálni az egész testét.
Ranu lefordította. A fiú zavartan levette az ingét és kopott nadrágját.
Helen tüzetes vizsgálattal sem fedezett fel máshol leprára utaló tüneteket. A fiú vissza-
húzódott. Helen titokban belelapozott az orvosi táskájában fekvő kézikönyvbe, de az elővi-
gyázatosság mit sem ért. Matt sasszemét nem kerülte el, hogy a lány elbizonytalanodott.
– Gondjai vannak? – lépett oda Helen mögé.
– Tulajdonképpen nincsenek, de ez az első leprás beteg, akit kezelek, és meg akartam
győződni róla, hogy valóban szigorúan az előírások szerint járok el.
– Úgy, szóval lepra! Nemsokára bekötött szemmel fogja kezelni. Korai szakasz vagy elő-
rehaladott a betegség?
Matt fölényes fellépésével a sokat tapasztalt szakember benyomását akarta kelteni. He-
len most egy kicsit mulatságosnak találta.
– Korai szakasz – vágta rá.
– Itt másképp járunk el, mint ahogy a tankönyvek írják. – Matt az asztalához ment, és
táskájából előhalászott egy kissé már összegyűrődött papírlapot, amelyen kézzel írt utasí-
tások sorakoztak. Átadta Helennek.
– Később is ráér elolvasni. Én kívülről tudom, úgyhogy akár meg is tarthatja.
Helen azt hitte, hogy ezzel az ügyet elrendezték, és Matt visszamegy a betegeihez. Téve-
dett.
– Még egyszer előveszem a fiút, hiszen ez magának az első esete.
– Ahogy óhajtja – sóhajtott az orvosnő.
Matt nem vett tudomást Helen érzékenykedéséről.
– Vett bőrkenetet a diagnózis megerősítésére? – kérdezte, miközben a gyereket vizsgálta.
Helen föl tudta volna pofozni magát. Ások is megmondhatta volna, hogy ilyen esetben mi
a teendő. Amíg azonban Matt a közelben volt, az indiai orvos visszahúzódott.
– Ebben a korai szakaszban csak nehezen lehet kimutatni a kórokozókat – folytatta
Matt. – De túlzás nélkül mondhatom magamról, hogy megtalálom őket, ha előfordulnak.
Miközben Matt a kezét mosta, Helen véletlenül Ranura nézett. A lány rákacsintott, ami
bátorságot öntött belé, s máris nem érezte magát annyira magányosnak. Matt steril sziké-
vel lekapart egy kevés váladékot.
– Az a tapasztalatom, hogy a kis gonosztevők közvetlenül ennek a foltnak a szélén üldö-
gélnek – mondta, mialatt a váladékot egy vékony üveglapra kente.
– Itt vizsgálja meg?
– Persze. Igaz, a laborfelszerelésünk egy kissé kezdetleges, de ilyesmivel még boldogu-
lunk. Szinte mindennapos vizsgálat. Megkockáztatom a föltételezést, hogy még nem dolgo-
zott patológusként.
– Bármilyen különösnek találja is, a trópusi betegségek tanfolyamán kötelező volt a la -
boratóriumi gyakorlat megszerzése – vágott vissza Helen.
– Kitűnő! – Matt eleresztette a füle mellett az epés megjegyzést.
Átmentek együtt a laboratóriumba, ahol Matt úgy érezte magát, mint hal a vízben. Ha-
marosan hallatszott is diadalmas hangja a mikroszkóp mögül.
– Pontosan olyan, ahogy vártam, Helen! Nézze csak meg! Elcsíptem néhányat a gazem-
berek közül.
Amikor a lány a mikroszkóp fölé hajolt, Matt könnyedén a vállára fektette karját. A férfi
érintése zavarba hozta Helent. Gyorsan kijelentette, hogy látta a baktériumokat, és hátra-
lépett.
18
Matt nem vette észre, hogy Helennek kellemetlen volt ez a bizalmas mozdulat. Előkeres-
te a szükséges gyógyszert, és elmagyarázta, hogyan kell Szukomalt kezelni.
Az orvosnő a fiú lelkére kötötte, hogy ne hanyagolja el a meglehetősen hosszú ideig tartó
kezelést, és megkérte Ranut, kérdezze meg, nem szenved-e más családtag is ebben a beteg-
ségben.
Amikor Matt látta, hogy Ranu tétovázik, közbeszólt:
– Nem kell megkérdeznie, mert én már megtettem.
Helen ebben a pillanatban szentül elhatározta, hogy olyan gyorsan megtanulja a nyel-
vet, amilyen gyorsan csak lehet. Csupán azért, mert nem értette, mit beszéltek, Matt ismét
kínos helyzetbe hozta.
– És mi volt a válasz? – kérdezte ingerülten.
– Az apja jelenleg kezelés alatt áll. Amikor a család megkapta a védőoltást, ez a fiú kint
volt a földeken.
Ranu mondott még néhány kedves szót Szukomalnak, majd útjára bocsátotta.
Matt folytatta saját betegei kezelését, Helen pedig kiegészítette a feljegyzéseket a beteg-
lapokon. Váratlanul könny szökött a szemébe. Zsebkendőjével dühösen felitatta az árulkodó
cseppeket. Megérkezése óta szinte egyfolytában együtt volt Matt-tel. És ennek következté-
ben valósággal függő helyzetbe került. Eljött az ideje, hogy ismét visszanyerje megszokott
önállóságát.
Az észérvek azonban nem győzték le az érzelmeit. A fojtó, párás levegő erőtlenné és egy-
kedvűvé tette, hiába küzdött ellene. Matt végre szünetet rendelt el.
– Fejezze be, Helen! Szükségünk van egy kis felfrissülésre.
Helen megkönnyebbülve itta meg a gyümölcslét, melyet az orvos töltött neki.
– Jöjjön, egyen valamit!
Matt kiszolgálta magát a bengáli szakács által készített ételből, Helennek azonban nem
volt étvágya. Egyáltalán nem csábította az ennivaló látványa, csak az italt kívánta. Most
már sejtette, hogy a férfi miért hat soványnak, rosszul tápláltnak.
– Csupán a folyadékveszteségemet kell pótolnom – mentegetőzött.
Matt elmosolyodott.
– Hamarosan hozzá fog szokni ehhez az éghajlathoz.
Helen leült az árnyékba, mire Ások is követte a példáját.
– Délután kell segédkeznem magának? – kérdezte Matt az indiai orvost.
– Ha ketten leszünk, gyorsabban végzünk.
– A járó betegekről beszélnek? – nézett rájuk Helen értetlenül.
– Igaz is, Helen, hiszen maga nem tudja, mit terveztünk ma délutánra – kapott észbe
Ások.
– Nem tudom.
– Az ápolónők mindenkit Ásókhoz küldenek, aki sterilizáltatni akarja magát – közölte
Matt. – Ások és John eddig hetente két alkalommal nem tartott rendelést délután, helyette
operáltak.
– Férfiak vagy nők sterilizálásáról van szó? – kérdezte Helen.
– Mindkettőről. Az ország lakossága olyan rohamosan szaporodik, hogy a kormányzat
pénzjutalomban részesít mindenkit, aki sterilizáltatja magát.
– Nem rossz ösztönzés.
– Viszont ez sajnos tömérdek papírmunkával jár. Ha az űrlapokat nem töltjük ki lelkiis-
meretesen, nem folyósítják a pénzt, mi pedig itt állunk üres kézzel, mert már előre kifizet -
tük a jogosultnak.
19
Ások odavitte Helennek a halom nyomtatványt, amiről beszéltek. Kitöltésük, tekintettel a

nyelvi nehézségekre, megoldhatatlan feladat elé állította volna az orvosnőt.
– Nem hiszem, hogy nyelvtudás nélkül segíthetnék ebben. A műtőben természetesen
hasznosítani tudom magam. Föltételezem, hogy csak helyi érzéstelenítést alkalmaznak.
– Igaza van – erősítette meg Ások. – Az űrlapok kitöltésére megtanítottam egyik volt be -
tegünket, de ő sajnos ma nincs itt. Ezért azt javaslom, hogy maguk végezzék el a műtéteket,
én pedig vállalom a papírmunkát.
Valóban ez látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, Helent azonban szorongással töl-
tötte el. Sebészeti tapasztalatokban bizony jócskán volt pótolnivalója, és nem szeretett vol-
na szégyenben maradni.
– Hányan vannak ma? – kérdezte, egy-két beavatkozásra számítva.
– Hét férfi és egy nő. – Ások átnyújtotta a névsort.
– Akkor kezdjük a nővel – döntött Matt.
Helennek közben az járt a fejében, hogy még sem a műtőt, sem a sebészeti eszközöket
nem látta. Amikor ezt megemlítette, Matthew higgadtan válaszolt:
– Az eszközöket valóban nem látta, de a helyiséget igen. A folyosó végén fekvő kis kezelő-
ben operálunk.
Helen röstelkedett magában. Micsoda balga kérdést tett föl! Gondolhatta volna, hogy itt
nincs tökéletesen fölszerelt műtő.
– Egyébként nálunk kevesebb a sebfertőzés, mint Angliában – morfondírozott Matt. – Ez
valószínűleg annak köszönhető, hogy mivel nélkülöznünk kell a korszerű műtőt, nagyobb
gondossággal járunk el.
Ebéd után Matt előkészítette a műtéteket. A kezelőben fehér hosszúnadrágban, fehér kö-
penyben egy idős bengáli férfi rendkívüli alapossággal mosta a falakat.
– Paramesvart műtős asszisztensnek nevezhetném. Mindent el tud végezni, kivéve magát
a műtétet.
A férfi sugárzott a dicséret hallatán, közben fölfedte fogatlan ínyét.
Elhagyták a helyiséget, hogy az indiai nyugodtan befejezhesse a munkát.
– Ő is egykori beteg? – tudakolta Helen.
– Igen. John az egyik legnagyobb sikerét az ő meggyógyításával érte el. Amikor fölkere-
sett bennünket, leprája annyira előrehaladott volt, hogy elcsúfított arcát már nem lehetett
helyrehozni. Szülőfalujában ezért máig is kerülik. Visszajött hozzánk, és itt nagyon elége-
detten él.
Ranu közben fölvette maszkját. Fogójával ügyesen kiemelt egy köpenyt a sterilizáló dob-
ból és felsegítette az orvosra.
Hosszú évekkel ezelőtt Angliában is ilyen kezdetleges körülmények között operáltak az
orvosok. Helen erről csak az egyetemi előadásokon hallott, s számára mindez most új él -
ményt jelentett. Eddig csak a mostanában szokásos steril, gyári csomagolásokat ismerte.
Eddig jutott gondolataiban, amikor behozták a műtétre váró nőt. Matt bengáli nyelven
beszélt vele. Paramesvar felfektette a nőt a műtőasztallá kinevezett heverőre, amelyen
egyébként a vizsgálatokat végezték. Ranu az érzéstelenítőt tartalmazó üvegcsét, Helen pe-
dig a fecskendőt tartotta készenlétben.
Miután Matt a műtéti területet fölfedte, intett Helennek, hogy adja be az érzéstelenítőt.
Minden kifogástalanul zajlott. Az orvosnő annyira alkalmazkodni tudott Matthez, hogy
minden intésére azonnal reagált. A várakozók eközben fesztelenül locsogtak az ajtó előtt.
Paramesvar a műtét befejeztével átvitte az indiai asszonyt egy számára odakészített
matracra, Matt pedig gratulált Helennek.
20
– Ez kifogástalanul sikerült. Úgy látom, jól tudunk egymással dolgozni. – Helen azonban
megdöbbent, amikor Matt mögéje lépett, és a fülébe súgta: – Azt hiszem, a következő műté-
teket egyedül végzem el.
Helen megpördült a sarkán.
– Azért mond le a segítségemről, mert nő vagyok? Vagy alkalmatlannak tart rá?
– Maga mindent azonnal személyeskedésnek tekint. Egyáltalán nem akarok lemondani a
segítségéről. A betegekről van szó. A brit férfiak gondolkodásmódja kevésbé merev, mint a
bengáliaké, de ha az én ondóvezetékemet kellene elvágni, én is szívesebben csináltatnám
férfival. Az emberek itt olyan kultúrkörben élnek, amely fényévnyi távolságra van attól,
amit Angliában megismert. Senki sem fog megütközni azon, ha a háttérben segédkezik. De
a műtétet nekem kell elvégeznem.
Szerencsére Helen arcát maszk takarta, s ezért nem látszott, hogy mosolyog Matt ma-
gyarázkodásán, aki persze meggyőzte érveivel. Lenyűgözve figyelte, hogy az orvos milyen
pontosan, ügyesen és villámgyorsan hajtja végre a hét férfi magtalanítását. A segítsége nél-
kül természetesen nem boldogult volna.
– Azt javaslom – mondta az orvos –, hogy ezután Ások jelölje ki a hónap egy bizonyos
napját. Ezeken a napokon átjövök, és segítek neki.
– Miért? Hiszen én itt leszek.
Matt válasza úgy hangzott, mintha egy nehéz felfogású gyerekkel beszélne.
– És mi lesz a járó betegekkel? Ne féljen, nem marad munka nélkül!
Helen csüggedten állapította meg, hogy viszonyuk semmit sem változott. Ismét feszült-
ség vibrált közöttük, s ez ingerültté tette. Összeszorította a szemhéját, hogy a mai napon
már másodszor kibuggyanó könnyeit visszafojtsa. Szótlanul kiment a műtőből, a konyhá-
ban kivett a hűtőből egy üveg üdítőitalt, és a szobájába indult. Csaknem megfulladt a pá-
rás, fülledt levegőtől. Úgy érezte, mintha ólomból lennének a lábai. Még távolról, mintegy
ködön át, hallotta, hogy az üveg széttörik a padlón, aztán ájultan összeesett.
Arra eszmélt, hogy valaki a karjában tartja. Kinyitotta a szemét, és pillantása Matt te-
kintetével találkozott. Zavartan megrázta a fejét, de jobb lett volna, ha nem teszi, mert éles
fájdalom hasított belé, amely annyira elviselhetetlen volt, hogy a szemhéja alól könny tört
elő, és végigpatakzott az arcán.
– Hogy van? – hallotta Ranu hangját, és remélte, hogy Matt egyedül hagyja a lánnyal.
A férfi azonban bevitte a szobájába, és óvatosan az ágyra fektette.
– A doktornő túlhevült, Ranu. Hozzon egy tál vizet! – rendelkezett.
Amint kettesben maradtak, Matt leült Helen ágya szélére.
– Micsoda kíméletlen vadbarom vagyok! Nem csodálom, hogy a teste föllázadt. A megér-
kezése óta nem pihent igazán. – Egy rakoncátlan tincset félresimított Helen homlokából, s
az orvosnő csak egy pillantással fejezte ki háláját. – Pontosan három nap Indiában, gyakor-
latilag pihenés nélkül. – Matt bizonytalanul ingatta a fejét. – Hát mi a fenét gondoltam én?
Most már azonban meg fog birkózni vele, Helen. – Úgy hangzott ez, hogy a lánynak mind az
egészségére, mind a feladataira vonatkozhatott. – Persze maga is hibás – folytatta tréfásan
az orvos. – Egyáltalán nem árulta el magát. Ezért aztán elfelejtettem, kezdetben mennyire
kínozza az embert ez az éghajlat.
Helen mondani akart valamit, mire Matt a szájára tette a mutatóujját.
– Nyugalom! Pihenje csak ki magát! Ha Ranu megmosdatta, aludni is tud majd. – Helen
már tápászkodni kezdett, de a férfi nem engedte. – Mostantól vége ennek az átkozott ko-
nokságnak! Ez egyszer kivételesen azt fogja tenni, amit mondok.
Helen fölé hajolt, s az orvosnő várakozásteljesen visszatartotta a lélegzetét. Szerencsére
Mattnek még idejében eszébe jutott, hogy Helen most a betege. Gyorsan fölegyenesedett, és
21
kiment a szobából. Izgatottságában meg-megtorpant, majd ismét folytatta útját. Hogy sa-
ját magával vagy Helennel nem volt kibékülve, nem tudta eldönteni.
Ranu behozta a vizet, de Helen ragaszkodott hozzá, hogy egymaga mosakodjon.
– Matt igazán aggódik magáért – mondta vidáman Ranu. – Végre rá kellett jönnie, hogy
maga nő. Már éppen itt volt az ideje.
– Hát pontosan ez az, Ranu! Jól tudja, hogy nő vagyok, ezért nem akarja, hogy itt marad-
jak.
– Félreértett – vitatkozott Ranu. – Mattnek asszonyra van szüksége. De, ahogy hallottam,
nem tudja elfelejteni azt a lányt, aki valamikor csalódást okozott neki. Talán magának sike-
rül… – Az ápolónő fogta a mosdótálat, és mosolyogva az ajtóhoz lépett. – Most azonban
aludjon egyet. Később visszajövök, és megnézem.
Helen végignyújtózott az ágyon, és összehúzta a szúnyoghálót. Elgondolkoztatta, amit
Ranu mondott. Neki kell bűnhődnie olyasmiért, amit egy másik lány valamikor Matt-tel
szemben elkövetett? Vagy még mindig szakmai féltékenység gyötri a férfit? Helen ezt a le-
hetőséget rögtön el is vetette. Matt hirtelen távozása előtt még azt hitte, hogy az orvos vég -
re egyenjogú munkatársnak tartja. Mi bosszanthatta föl olyan váratlanul? Talán eszébe ju-
tott az a lány, akit Ranu említett?
Helen addig tépelődött a válaszon, amíg észrevétlenül álomba nem merült. Már sötét
volt, amikor fölébredt. Az órára nézve rémülten állapította meg, hogy késő este van. Bár
sokkal jobban volt, sürgős szükségét érezte, hogy fürdéssel frissítse föl magát.
Ranu éppen kifelé tartott a zuhanyozóból, amikor Helen odaért.
– Jobban van, doktornő? Hagytuk, hogy aludjon. Úgy látszik, most jött ki magán a hosszú
út minden fáradalma.
Az ápolónő együttérzése jólesett Helennek.
– Igen, valószínűleg. Alig tudom elhinni, hogy három nappal ezelőtt még Londonban vol-
tam.
– Mindenesetre csodálatos, hogy most itt van. – Ranu vidáman fölnevetett. – Nagyon mó-
kásnak tartom, ahogy Matt és Ások túl akarnak tenni egymáson a magáért való aggódás-
ban.
– Ugyan már, ne tréfáljon!
– Dehogy! Igazán nem tréfálok. Matt azt mondta, addig nem vacsorázik, amíg maga ki
nem piheni magát. Ások pedig nyomban csatlakozott hozzá. Hát nem aranyosak?
Zuhanyozás után Helen gyorsan felöltözött, és a konyha felől áradó, ínycsiklandó illatok
nyomába eredt.
– Rendbe jött? – kérdezte Matt.
– Köszönöm, igen.
– Megvártuk a vacsorával. Mármint Ások és én.
– Sajnálom. Igazán nem kellett volna.
– Nem kellett volna – sóhajtott Matt –, de ez az ötletünk támadt. Szólok Ásóknak, hogy
megérkezett.
Ranu szavai meglehetősen összezavarták Helent. Amikor megpillantotta a sarkon a két
férfit, amint egyetértő csevegésbe merülve közelednek, az a benyomása támadt, hogy Ranu
hetet-havat összehordott, aminek semmi alapja.
A vacsora közben egyre nehezebben tudott Matt-tel szót érteni. Ehelyett Ásokot tüntette
ki figyelmével, aki minden varázsát megcsillogtatta, hogy erre méltónak is bizonyuljon.
Matt sértődötten hallgatott, teljesen átengedte Ásóknak a kezdeményezést.
Az indiai orvos vacsora után vizitet tartott. Helen csatlakozott hozzá, mert nem akart
kettesben maradni Matt-tel. Szinte érezte, hogy a férfi izzó tekintete perzseli a hátát.
22
4. FEJEZET
– Nagyon örülök, hogy idejött dolgozni, Helen. Meglátja, nem kell hozzá sok idő, hogy jó
kis csapattá kovácsolódjunk – mondta Ások, miközben a lakóépületbe kísérte Helent.
– Ha egyáltalán Matt megengedi, hogy itt maradjak. Amióta megérkeztem Kalkuttába,
egyre azt magyarázza, hogy India nem nekem való. Talán a világos bőröm miatt.
– Ugyan, Helen! Ennek semmi köze magához. – Ások elhallgatott egy pillanatra, aztán
elhatározta, hogy mégis folytatja. – Lehet, hogy most visszaélek mások bizalmával, de tud-
nia kell, John nagyon jó gondolatnak tartotta, hogy itt dolgozzék, Matt azonban megpró-
bálta lebeszélni róla.
– De miért? Nem értem.
– Ennek magához személy szerint semmi köze. Azt hiszem. Matt egy kissé régimódi néze-
teket vall a nőket illetően. John egyszer utalt rá, hogy a barátja előítéletei e téren nem meg -
alapozatlanok.
– És nem mondott semmi közelebbit?
– Sajnos nem. Matt-tel már hajba kaptunk a maga itteni munkája miatt. Én azonban ra-
gaszkodtam hozzá, hogy maradjon.
A lány megborzongott. Nem szerette volna, hogy miatta civakodjanak.
– Hiszen maga reszket, Helen! – Ások átkarolta a derekát. – Ágyban kellett volna vacso-
ráznia. Minél hamarabb lefekszik, annál jobban fogja érezni magát.
Helen mosolyogva megrázta a fejét.
– Ezzel csak olyasmit tennék, ami igazolná Matt előítéleteit. Nem, már nincs semmi ba-
jom, Ások.
– John sokat beszélt magáról. Persze a maguk kapcsolata tisztán szakmai jellegű. – Jólle-
het ez megállapítás volt Ások részéről, Helen mégis méregbe gurult, mert kihallotta belőle
a kétkedést. Ezért aztán a kelleténél hevesebben válaszolt:
– Természetesen! Kizárólag szakmai kapcsolat, Ások.
– Mattét is Angliában ismerte meg?
– Nem. Ha így lenne, ez biztosan visszatartott volna attól, hogy idejöjjek – nevette el ma-
gát Helen.
Ások együtt nevetett vele.
– Azt hiszem, ezt Matt másként látja.
– Hogy értsem ezt? – komolyodott el Helen.
– Nem akarja magát egyedül itt hagyni. Szívesen van együtt magával, és véleményem
szerint szeretné Szaipába vinni. Ha maga is így érez iránta, menjen vele. Egyedül is boldo -
gulok itt.
Helent módfelett idegesítette, hogy mindenki azt hiszi róla, férjvadászatra jött Indiába.
– A munkaszerződésem Aszanbagba szól, Ások. Kedvelem Mattét, de nem szeretnék Szai-
pába menni vele. Hogy őszinte legyek, alig várom, hogy elutazzon.
Helen ezzel nem mondott igazat, de minden további találgatást a csírájában el akart foj-
tani. S hogy biztonságban érezze magát, még egy hazugsággal tetézte meg az előzőt:
– Tudja, Ások, Angliában vár rám valaki. – Larryre gondolt, aki annyira ellenezte, hogy
Indiába utazzon. Larry ugyanis gyakorló orvosként akart letelepedni Sussexben, és Helent
állandóan azzal az ötlettel gyötörte, hogy közös vállalkozás keretében gyakorolják hivatá-
sukat.
– És mégis nálunk kötött ki? – Az indiai orvos hitetlenkedő kérdése megállította az emlé-
kek filmszalagját. Ások Larry helyében valószínűleg soha nem engedte volna meg, hogy be-
levágjon egy ilyen kalandba. Larry másképp látta a dolgokat. Ő kigúnyolta Helen szakmai
becsvágyát.
23
– John az Angliában tartott előadásain rendkívül vonzónak festette le az itteni életet –

avatta be titkába az orvost Helen. – Ezért már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy szemé-
lyesen teszek próbát. Ráadásul az is izgatott, hogy minél többet lássak a világból, és megis -
merjem hivatásunk még egy oldalát is. Láthatja, hogy az indítékaim meglehetősen önzőek
voltak.
– Dehogy azok, Helen! Hiszen maga segíteni akar a rászoruló embereken.
– Mindenesetre szívesen fogok dolgozni itt.
– Ez azt jelenti, hogy marad? Ennek igazán örülök. Az állam pénzén kiképzett orvosok
szívesebben maradnak a városi kórházakban.
– És maga?
– Visszahúzott a szívem a szülőföldemre. Ezért az utolsó vizsgáim után azonnal érintke-
zésbe léptem Johnnal. Évekkel ezelőtt én is a betege voltam.
Helen csak a lakóépület előtt kapott észbe, hogy Ások keze a derekán van, és hirtelen
odébb lépett.
– A családja biztosan büszke magára.
Ások megrázta a fejét.
– Nekem már nincs családom. Az utolsó rokonom is meghalt, amikor egyetemre jártam.
Mindezen Helen is keresztülment, és át tudta érezni Ások helyzetét.
– Akkor hát senki nem gratulál a sikereihez?
– Félreértett, Helen – mosolygott a fiatalember. – A szívemben az egész falu a családom.
Mindannyian együtt örülnek velem. Ezért is jöttem vissza. És nagyon remélem, Ranu egy-
szer beleegyezik, hogy ő is a családom része legyen.
– Feleségül akarja venni? – Helent ez meglepte. Figyelmesen nézte Ásokot. A férfi arcáról
leolvasható szemérmes büszkeség mindent elárult. – És Ranu? Ő mit szól ehhez?
Ások megint bizakodó mosollyal válaszolt.
– Nem sérthetem meg azzal, hogy megkérem a kezét, mielőtt otthont tudnék nyújtani
neki. Az emberek nálunk ilyesmit nem sietnek el. – Kacsintott. – De most, hogy maga itt van,
sürgősen szerelmet kell vallanom neki, különben még hamis elképzelései támadnak.
Helen az első pillanatban föl sem fogta, mire céloz a férfi, aztán hirtelen rájött. Ások at-
tól tart, hogy Ranu féltékeny lesz. Elnevette magát.
– Mondja, Ások, maga valóban olyan ravasz, amilyennek mutatja magát?
Mialatt Helen beszélt, Matt befordult a sarkon, de az élénk beszélgetést hallva visszahú-
zódott.
Helen titokban elátkozta ezt a találkozást, de kedvesen az indiaira mosolygott, és jó éj-
szakát kívánt neki.
Már vágyott a szoba csendjére. Éppen kinyitotta az ajtót, amikor valaki hátulról elkapta
a csuklóját. Helen halkan fölkiáltott, és megfordult.
Matt állt mögötte. A lány azonnal rángatni kezdte a kezét, hogy kiszabadítsa magát, de
hasztalan.
– Mit merészel? Azonnal engedjen el!
Matt erélyes mozdulattal szembefordította magával Helent. Arcáról semmit sem lehetett
leolvasni, mert a folyosón nem volt világítás, és a holdfényben csak a körvonalai látszottak.
– Végre egyedül van.
– Tessék?! – Matt közelsége kihozta a sodrából Helent.
– Azt hiszem, jobb, ha ezt a beszélgetést négyszemközt folytatjuk a szobájában.
– Ó, van valami megbeszélnivalónk? – csattant fel Helen dühösen.
– Feltétlenül. John arra kért, törődjek magával, és úgy látom, legfőbb ideje, hogy tisztáz -
zunk egyet s mást.
24
A lány félrelökte Matt kinyújtott karját, és a dühtől remegve bemenekült a szobájába. Az

ajtót azonban nem tudta becsukni, mert Matt erősebbnek bizonyult.
– Beszélnem kell magával, Helen! – fogta kérlelőre hangját az orvos. – Mindegy, hogy
hol. Akár a maga szobájában, akár kinn az udvaron. Addig nem tágítok, amíg el nem mond-
tam, amit akarok.
Helen ettől megenyhült egy kissé, és kilépett a folyosóra.
– Ha beszélnünk kell, menjünk ki az udvarra! – jelentette ki fagyosan.
Matt megadóan követte.
– Tehát mit óhajt elmondani? Gyorsan essünk túl rajta, hogy mielőbb visszamehessek a
szobámba.
A férfi nyilvánvalóan el akarta kerülni a vitát, de rendkívül idegesnek látszott.
– Tudom, azt hiszi, hogy állandóan akadályokat akarok gördíteni az útjába. De mindent
csak a maga érdekében teszek.
– Szabad megtudnom, hogy a kritika mely gyöngyszemével akar ezúttal megajándékoz-
ni?
Matt nagyot nyelt.
– Talán mégis igaza van, okosabb lesz, ha ezt ma estére elfelejtjük. Ebben a hangulatban
úgysem lenne hajlandó megérteni, amit mondani akarok.
– Ugyan már! Ha olyan fontos a dolog, hogy még leselkedett is utánam, legalább tudni
akarom, miről van szó. Álomba akar ringatni?
– De szép is lenne! – ábrándozott a férfi.
– Nos, ki vele! – mondta Helen türelmetlenül.
– Magáról és Ásokról van szó. – Matt körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki
meghallja.
Aha, gondolta Helen. Együtt látott Ásokkal, és rögtön képzelődni kezdett. Nos, gondoljon,
amit akar.
– Hallgatom.
– Helen… – Matt nem tudta folytatni.
A meleg még ebben a kései órában sem csökkent, és Helen azt javasolta, mégis a szobá-
jában folytassák a beszélgetést. Elhelyezkedett az ágya szélén, Mattnek pedig intett, hogy
üljön a székre.
– Tudom, hogy aggodalmaimat fontoskodásnak, netán kötözködésnek tartja, Helen, de
én már nagyon régen élek Indiában. Ezért szeretném figyelmeztetni, milyen könnyen bajba
kerülhet az ember a kultúrák különbözősége miatt.
Helen felsóhajtott. Sajnálkozva látta, hogy mégiscsak tiszta vizet kell öntenie a pohárba,
ha nem akarja, hogy a férfi továbbra is a pesztonka szerepét játssza mellette.
– Nem vagyok az a buta liba, akinek gondol. Matt. Ásokkal jól megértjük egymást, per-
sze csak mint barátok. Többet erről nem nagyon lehet mondani. Szerintem maga túlságo-
san hosszú ideje van távol Angliától, de előbb-utóbb kiheveri ezt, és akkor már nem fogja
olyan gyámoltalan teremtéseknek tekinteni a nőket, amilyenek régebben voltak. Higgye el,
nagyon jól tudunk vigyázni magunkra.
Matt nem tiltakozott. Lemondóan hallgatott, mert nem találta a kellően meggyőző sza-
vakat. Aztán halkan mentegetőzni kezdett.
– Bocsásson meg, Helen. Úgy látszik, amióta megismerkedtünk, hibát hibára halmozok,
és éppen azt érem el, amit elkerülni szeretnék. Talán valóban túlságosan régóta élek itt.
– Nem értem.
– El tudom képzelni. Igen, most már látom, hogy rosszul fogtam a dologhoz. Miközben
megkíséreltem visszatartani vagy lebeszélni valamiről, csak azt értem el, hogy maga még
elszántabban igyekezett éppen azt tenni.
25
Lehet, hogy Matt ezt a béke olajágának szánta? Helennek ismét eszébe jutott, mit mon-
dott Ranu. Tudta, hogy nem tett semmi olyat, ami ilyen mélyen elszomoríthatta a férfit.
– Mi a baj, Matt? – kérdezte már csaknem gyöngéden.
– Semmi – vont vállat csüggedten a férfi. – Mindenesetre nyugodtabb leszek, ha elme-
gyek innen.
– Elutazik? Holnap? – Helen maga sem értette, miért remegett meg olyan hirtelen a szí-
ve.
– Holnap vagy holnapután. De csak akkor, ha meggyőződtem róla, hogy semmilyen ve-
szély nem fenyegeti az életét. Azt már tudom, a munkában boldogulni fog. A biztonságáért
azonban aggódom. Ha valami történne magával… – Nem folytatta, tenyerébe vette Helen
mindkét kezét. – De hiszen ért engem, ugye? – könyörgött szinte esedezve.
Helen képtelen volt követni ezt a hullámzó kedélyállapotot. Saját csapongó érzéseit sem
értette. Még csak azt sem tudta pontosan, hogy Matt mit akar mondani neki. Ennek ellené -
re rábólintott, de a kezét gyorsan visszahúzta, nehogy a férfi megérezze a testében futótűz-
ként terjedő vágyat. Bosszankodott magán. Az idegen környezet és a hőség sajnos megvisel-
ték, mindamellett érezte, hogy megálljt kell parancsolnia érzelmeinek, hiszen Matt szíve
már egy másik nőé. Fölállt, hogy ajtót nyisson a férfinak.
Matt azonban ismét gyorsabb volt. Hirtelen átölelte, és a száját olyan vadul szorította az
ajkára, hogy Helen biztos volt benne, nem azért csókolta meg, mert kívánta.
Kezét Matt vállának feszítette, és hevesen ellökte magától.
– Csak azért, mert véletlenül együtt dolgozunk, még nem illetik meg különjogok.
– Azt hittem, erre vágyik. Sajnálom, ha tévedtem.
A férfi kiviharzott a szobából. Helen arca lángolt a szégyentől. Az igazságtalan vád mé-
lyen megbántotta. Talán észrevette Matt, mennyire felizgatott az érintése, és egyszerűen
azt gondolta, hogy meg akarok kapni minden férfit, aki az utamba kerül? – tépelődött.
Vagy csak azért csókolt meg, hogy megleckéztessen, és figyelmeztessen, megégetem ma-
gam, ha a tűzzel játszom?
Helen arcán a tehetetlen düh könnyei patakzottak. El sem tudta képzelni, mit követhe-
tett el Matt kedvese, amiért a férfinak ilyen torz véleménye alakult ki a nőkről.
Helen félt a másnap reggeli találkozástól. Boldog volt, amikor csak az indiai orvos várta
az asztalnál.
– Jó reggelt, Helen! – üdvözölte Ások kedvesen. – Jól aludt?
– Köszönöm, jól!
Helen valamit már megtanult: vérmérséklet dolgában nagy különbség van a két nép kö-
zött. Amit ő létfontosságúnak tartott, az hidegen hagyta Ásokot és az indiai lányokat.
– Depakának ma el kell mennie egyik állomásunkra – újságolta Ások. – Ha van kedve,
vele tarthat, legalább ismerkedik a vidékkel…
Remek alkalom, hogy elkerüljön Matt látóköréből!
– Igen, hogyne. Szívesen elmegyek. Egy napig leszünk oda?
– Nem. Depaka egy hosszú hétvégére leváltja Radzsivot, aki vöröskeresztesként dolgozik
ott. Magának azonban nem kell végig ott maradnia. Megtarthatja a rendelést, és holnap
vissza is térhet. A jövő héten pedig valamelyikünk hazahozza Depakát.
– Csábító ajánlat. – Helen megreggelizett, és ragyogó hangulatban elindult, hogy vizitet
tartson. Jókedve azonban rögtön elszállt, mert a kórházban az elcsigázott Mattbe ütközött,
aki láthatólag szemhunyásnyit sem aludt.
– Mi történt? – lépett oda hozzá Helen.
– Behoztak egy eszméletlen fiatalembert. Senki nem tudta, mitől veszítette el az öntuda-
tát. Hamarosan rájöttem, de egész éjjel foglalkoznom kellett vele.
26
– És miért nem szólt nekem vagy Ásoknak? – öntötte el a méreg Helent.

– Hogy reggelre mindannyian kikészüljünk? Talán szundítok egyet, amíg maga odakint
az emberekkel foglalkozik.
Mivel az orvosnő habozott, megkérdezte:
– Fél, hogy nem boldogul?
– Szamárság! De Ások épp az előbb kérdezte, hogy nem tudnám-e Depakát elkísérni.
Merthogy a hétvégén az egyik állomáson helyettesítenie kell valakit. Ások azt javasolta,
maradjak ott éjszakára, és lássam el azokat a betegeket, akik nem tudják kezelni magukat.
Tehát csak holnap este érnék vissza. Ilyen körülmények között azonban rögtön lemondom
az utat.
– Nem kell lemondani. A terepjáróban is tudok aludni. Ha mindannyian nekilátunk, ta-
lán még Depaka indulása előtt el tudjuk látni a betegeket odakint.
Helen a homlokát ráncolta. Matt már megint kitalált valamit, hogy megkeserítse az éle-
tét.
– A terepjáróban? – csodálkozott. – Hiszen tegnap még Szaipába készült, vagy nem?
– Szaipában nincs semmi sürgős dolgom. Ha meg beüt valami, majd értesítenek, és röpü-
lök oda.
– Persze! Miközben itt áll a kocsija! – mutatott Helen diadalmasan Matt autójára.
– Természetesen az aszanbagi helyett az én kocsimmal megyünk, és ha közben Szaipá-
ban szükség lenne rám, magáért küldök valakit.
Helen elképedve csóválta a fejét.
– Minek? Ha értem kellene jönnie valakinek, az újabb utat jelentene.
– Nem számít. Mint mondtam, szeretném minden helyzettel megismertetni, mielőtt ma-
gára hagyom.
– De hiszen egyáltalán nem leszek egyedül! – Helent fojtogatta a düh. – Itt van Ások és
Ranu, aztán velem lesz Depaka is.
– Mindegy. Így látom jónak.
Helen alig tudta türtőztetni magát. Gyorsan témát váltott:
– Mi volt azzal a beteggel, aki elrabolta az álmát?
– Akár hiszi, akár nem, cukorbaja van, amiről nem tudott.
Matt elővett néhány följegyzést, és odanyújtotta Helennek.
– És az egész éjszakára szüksége volt, hogy rendbe hozza? – nézett rá kétkedve az orvos -
nő.
– Előbb nézzen bele a jegyzetekbe, azután kritizáljon! Kalian többször hányt a nap folya-
mán, de a család csak akkor figyelt föl rá, amikor kómába esett, és csupán akkor értesítet-
tek minket, amikor a fiú már semmilyen életjelt nem adott. Ezért tartott olyan sokáig a ke-
zelése. Ugyanis szövődmények léptek föl. A beszállításkor úgy felpüffedt az alsóteste, mint-
ha minden pillanatban szét akarna pukkadni.
– És maga mit csinált? – Helennek még nem volt ilyen nehéz esete.
– Maga mit csinálna? – kérdezett vissza az orvos.
– Utána kellene néznem. Kapásból nem tudnám, hogy mi a teendő – ismerte be őszintén.
– Nekem is azt kellett tennem. – Helen csodálkozott, hogy Matt ezt bevallotta. – Infúziót
akartam adni, de kénytelen voltam megállapítani, hogy egyetlen steril eszközünk sincs.
Meg kellett vámom, amíg Ranu fertőtlenít egy készletet.
Helen olyan országból került ide, ahol bőségesen rendelkezésre álltak ezek a dolgok.
– Kétszer is használnak ilyen készletet? Elég biztonságos ez?
– Az adott körülmények között ez volt a legjobb, amit tehettünk. Továbbá beadtam neki
egy kis adag inzulint, az orrán keresztül bevezettem a gyomrába egy csövet, és óránként
megismételtem az injekciót.
27
– Ellenőrizte a vércukorszintet, hogy megállapítsa, mikor kell abbahagynia az inzulin-

adagolást?
– Igen. Ezért voltam fönn egész éjjel.
– Minden elismerésem a magáé. Úgy látom, nem kis kockázattal jár orvosi gyakorlatot
folytatni ebben az országban.
– Egyúttal azonban nagyszerű kihívás is. Nyugodtan mondhatom, hogy ha visszame-
gyünk Angliába, az itt gyűjtött tapasztalataink megfizethetetlenek lesznek.
– Magához tért már a fiatalember?
– Igen. Jöjjön, megmutatom.
Amikor azonban már a beteg mellett álltak, Helen fölöslegesnek érezte magát, mert
Matt a fiú anyanyelvén beszélt. Elhatározta, megkéri Ásokot, hogy legalább a nyelv alapis-
mereteire megtanítsa.
– Azt mondja, már jól érzi magát, és haza akar menni a falujába. De minthogy egyikünk
sem szeretné, ha az eset megismétlődne, elmagyaráztam neki, hogy még két napig itt kell
maradnia, amíg megtanítjuk, hogyan kezelje a betegségét.
– Berzenkedni fog ellene.
– Ha nekem nem sikerül, Ranu rá fogja beszélni. Feltételezem, hogy még reggel idejön
valaki a családjából. Akkor kezdődnek majd a nehézségek: ha látják, hogy a fiú sokkal job-
ban van, ragaszkodni fognak hozzá, hogy ismét munkába álljon. Tehát el kell túloznunk az
eset súlyosságát, és meg kell értetnünk velük, hogy elveszíthetik őt, ha nem hagyják nálunk.
És most menjünk, segítsünk Ásoknak odakint.
Az épületben a ventilátorok legalább megmozgatták a levegőt. Amint kiléptek a szabad-
ba, mellbe vágta őket a fülledt meleg. Helen nem mutatta, mennyire kínozza a hőség, mert
ezzel csak újabb érvet adott volna Matt kezébe.
Már késő délután volt, mire Depaka elkészült, és útnak indulhattak.

Az asszisztensnő fölkapaszkodott Matt terepjárójának vezetőülésébe, Helen pedig mellé
ült. Matt a hátsó ülésen helyezte kényelembe magát.
Mivel Depakát még tévedésből sem lehetett volna bőbeszédűnek nevezni, Helen felké-
szült a hallgatásra. Matt azonban eleinte nem tudott elaludni, és a hátsó ülésről bombázta
Helent a környékkel kapcsolatos tudnivalókkal. Érdekfeszítő leírásai egy idegenvezetőnek is
becsületére váltak volna.
Áthaladtak Kalian faluján.
– Ezer szerencse, hogy nem lakik messze tőlünk – mondta Matt elgondolkozva. – Külön-
ben útközben meghalt volna.
– És ha az állapota nem javul, maga Aszanbagban maradt volna? – gúnyolódott Helen.
– Ások végrehajtja az utasításaimat. Ezért is tartom fölöslegesnek, hogy maga Aszan-
bagban maradjon. Ha már egyszer a vadonban kell dolgoznia, nálam, Szaipában megfele-
lőbb kezekben lenne, bár határozottan jobban szeretném, ha visszatérne Kalkuttába.
– Matthew! – A férfi hajthatatlansága és vaskalapossága Helent a kétségbeesés szélére
sodorta. – Teljesen érthetetlen számomra, hogy mind a mai napig nem fogta föl, amit meg-
érkezésem óta magyarázok: orvos vagyok, aki képes eleget tenni John megbízásának, és
már elegem van az ellenérveiből. Meg tudnánk állapodni benne, hogy végérvényesen elfe-
lejtjük ezt a témát?
Matt nem válaszolt, összekuporodott az ülésen, és a zötykölődés ellenére hamarosan el-
aludt.
Helen hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozzanak. Matt viselkedése egyre rejté-
lyesebbé vált előtte. Ásoktól akarja távol tartani, mert féltékeny rá? Izgató elképzelés!
Kénytelen volt beismerni magának, hogy noha folyton berzenkedik Matt ellen, erősen von-
28
zódik hozzá. De hogy a csudába lehetséges, hogy ilyen korú férfit ne várjon valahol egy as z-
szony vagy állandó barátnő?
A terepjáró sűrű porfelhőt kavarva rázkódott az úton, és Helen egyre nyugtalanabbul
fészkelődött, mert már nagyon zavarta a bőrére tapadó por, izzadságtól csuromvizes ruhá-
ja.
– Milyen messze vagyunk még, Depaka?
– Egyórányira. Sajnos, ilyen rossz lesz az út végig.
5. FEJEZET
Depaka megállt egy rozzant ház előtt. Megérkeztek.
A kezelésre várók körülbelül annyian voltak, amennyien Aszanbag-ban szoktak megje-
lenni. Matt és Helen munkához látott, Radzsiv és Depaka pedig elintézte az átadást.
Radzsiv hamarosan elköszönt tőlük, s utána Depaka segített a kezelésben. Már estele-
dett, mire a járó betegekkel végeztek.
– Fekvő betegek vannak? – kérdezte Matt Depakától.
– Csak kettő, de már ők is szépen gyógyulnak. Úgy látszik, itt minden rendben van.
– Csak ne bízzuk el magunkat. Ki tudja, holnap mi vár ránk? – adta most az aggodal-
maskodót Matt. De mintha kicserélték volna.
Felszabadultan viselkedett, és elégedettnek látszott. Helen nemigen értette. Vajon azért
ilyen jókedvű, mert nem kell tartania feltételezett vetélytársától, Ásoktól? Vagy abban re-
ménykedik, hogy itt jobb belátásra térítheti őt, és elveheti a kedvét Aszanbagtól?
Vacsora után, amely ízetlen kebabból és meghatározhatatlan körítésből állt, az országút
felől egyre közeledő lárma hallatszott. Hamarosan kiderült az is, hogy mi okozza a lármát.
Egy csapatnyi ember érkezett az állomáshoz a szomszéd faluból.
Az izgatott emberek egymást túlharsogva kiáltoztak az orvosnak. Mind egyszerre akar-
tak beszélni.
– Nyugalom! – kiáltott rájuk Matt erélyesen. – A tömeg egyszerre elnémult. – Úgy, és
most csak egy beszéljen!
Depakának mindent fordítania kellett, mert itt olyan nyelvjárást beszéltek, amelyet az
orvos nem értett.
– A falu bírójának a fia beteg. Olyan rosszul van, hogy nem tud idejönni. Ezek az embe -
rek azt szeretnék, ha elmenne velük a faluba. – Depaka kérdően nézett Mattre.
– Jó. Hozom a terepjárót. Velem jön, Helen?
Helen leghőbb vágya az volt, hogy az orvossal tartson, de azért megkérdezte:
– Nincs szüksége Depakára, hogy tolmácsoljon?
– A bíró állítólag beszél angolul. Depakának egyébként is itt kell maradnia, hogy ellássa
a két fekvő beteget.
Berakták Matt orvosi táskájába azokat a gyógyszereket és eszközöket, amelyekre esetleg
szükségük lehetett, és kihajtottak a faluból. Hamarosan megelőzték az énekelve hazafelé
tartó embereket. Mivel az egyik fiatal legény belekapaszkodott a kocsi hátuljába, Matt
megállt, és az idősebbek értésére adta, hogy felveszi őket. Erre egy szempillantás alatt any-
nyian zsúfolódtak a hátsó ülésre, hogy Helen attól tartott, a kocsi összeroskad a nagy teher
alatt. De szerencsére nem történt semmi baj.
Helen meg sem próbált beszélgetni. Az utasok zajos eszmecseréjétől nem értették volna
egymás szavát.
A faluba érve egy kőépülethez irányították őket. A beteg a padlóra terített vékony mat-
racon feküdt. Helen tizenhárom évesnek nézte a kisfiút, aki kínjában a térdét a hasa fölé
húzta. Eltorzult arca nagy fájdalomról árulkodott.
29
Matt megvizsgálta a fiút, közben az apját faggatta, hogy a gyerek előbb milyen betegsé-
geken esett át.
Helen csak nehezen értette meg a férfit, aki törte az angolt. Mivel úgy látta, hogy a kis
beteg lázas, hőmérőt dugott a hóna alá, és kitapogatta a pulzusát.
Matt kérdően nézett rá.
– Szapora pulzus, hőmérséklet 39,6. A szag pedig arra utal, hogy a gyerek hányt.
Matt bólintott.
– Az apja azt mondja, hogy a nap folyamán többször rosszul lett. Mégsem mutat semmi
jel akut vakbélgyulladásra, amire először gyanakodtam. Hasmenése sincs.
Helen látta Matt tanácstalanságát, így meg merte kockáztatni saját föltevését.
– Voltak fájdalmai a gyereknek vizelésnél? – kérdezte az apát. A választ az orvos adta
meg.
– Természetesen én ezt már kérdeztem. Vizelése fájdalommentes volt – próbált fölényes
lenni az orvos. Megsértődött, mert Helen feltételezte róla, hogy a vizsgálat során elsiklik
valami fölött.
– Én is megvizsgálhatom? – kérdezte Helen.
Matt kényszeredetten hátralépett. Teljesen kizártnak tartotta, hogy Helen több sikerrel
jár, mint ő.
Mint Helen sejtette, Szadan panaszainak a gócpontja a bordák alatt helyezkedett el.
Ezért óvatosan végigtapogatta a gyerek hátát, és egy bizonyos ponton enyhén megnyomta.
A heves rándulás igazolta gyanúját.
Fölegyenesedett, és rámosolygott Mattre.
– Vesemedence-gyulladásra gyanakszik? – kérdezte Matt csodálkozva, de nem hitetlen-
kedve. – Annak ellenére, hogy nincsenek fájdalmai a vizelésnél?
Helen bólintott.
– A gyulladás nyilván nem terjed ki a hólyagra is. – Az orvosnő bölcsen elhallgatta, hogy
nem sokkal Angliából való elutazása előtt már találkozott hasonló esettel. – Jóllehet ez nem
a szokásos lefolyású vesemedence-gyulladás, de néha így lép fel. Van nálunk véletlenül Co-
Trimoxazol?
Matt közben már ki is nyitotta a táskáját.
– Örvendetes módon ez azok közé a gyógyszerek közé tartozik, amelyekkel kielégítően
elláttak bennünket. Nem gondolja, hogy le kellene mondanunk az injekcióról? Kezdetben
két tabletta naponta. Egyetért velem?
– Igen. Tekintettel arra, hogy a rosszullét előtt a gyereknek nem voltak nehézségei a vi -
zelésnél.
Az orvos a biztonság kedvéért még egyszer alaposan megvizsgálta a kisfiút, különös fi-
gyelemmel általános egészségi állapotára. Miután ezt megnyugtatónak találta, kiszámolta
a kezelés időtartamára szükséges gyógyszert, és átadta az apának.
– Ne felejtse el, hogy a fiának reggel be kell vennie egy tablettát, és este is egyet. Amíg
szedi a tablettákat, sokat kell innia.
Az öregember köszönetet mondott Mattnek és Helennek, de nem titkolta aggodalmát.
– Még mindig vannak fájdalmai – mondta.
Matt megnyugtatta, hogy a fájdalom enyhülni fog, majd egészen elmúlik, ha a gyógyszer
teljesen kifejti a hatását. Az öreg azonban nem érte be ezzel a magyarázattal, és kétkedve
nézett az orvosokra.
– Adunk neki még valamit, ami a fájdalmát azonnal enyhíteni fogja, és jól fog tőle alud-
ni. Holnapra sokkal jobban lesz – biztosította őt az orvos.
– Igen, doktor úr!
30
Helen az öregember aggódó hangjából kiérezte, milyen fontos neki, hogy ne lássa szen-
vedni a fiát. Vagy valami más oka volt, hogy sürgette a fájdalomcsillapítást? Azok után,
amiket Helen az aszanbagi kórházban tapasztalt, önkéntelenül fölvetődött benne a kérdés,
nem csak azért fontos-e az apa számára a gyors gyógyulás, hogy a fiút minél előbb a föl-
dekre küldhesse dolgozni.
Vártak, amíg a gyerek megnyugodott, majd búcsút vettek, és megígérték, hogy másnap
visszajönnek. Matt megkérte az öregembert, hogy reggelig vegyenek a fiútól vizeletmintát,
mert meg akarja vizsgálni.
Amikor távoztak a bíró házából, a faluban már teljes nyugalom honolt. Szótlanul be-
szálltak a terepjáróba. Helen várta Matt szemrehányásalt, amiért beavatkozott a vizsgálat-
ba, de a férfi csak elgondolkozva nézett rá.
Helen a sápadt holdfényben bivalyokat fedezett föl, melyek a többnyire zsúpfedeles há-
zak előtt hevertek.
– Hogy bírják ki az emberek ezt a szörnyű bűzt? – próbálta megtörni a hallgatás nyo-
masztó csöndjét. – Az ember azt gondolná, hogy inkább olyan messze helyezik el a háztól
az állatokat, amilyen messze csak lehet.
Matt Helen vállára fektette a karját.
– Ha hajlandó ezt a gyönyörű éjszakát velem tölteni, holnap reggelre megtudja, miért.
Helen érezte, hogy a férfi közelsége miatt gyorsabban ver a szíve, s ügyesen kisiklott
Matt karja alól. Nem volt kedve újabb szemrehányáshoz, hogy epedezik a férfi csókja után.
Tartsa csak meg a szerelmeskedést a barátnője számára, bárki legyen is az.
Matt fölnevetett.
– Ne féljen, nem nyúlok magához! Bármilyen csábító is lenne. Pedig meg mernék esküdni
rá, hogy ezzel sok mindent elszalasztok. Ami a szabadban töltött éjszakát illeti, ha itt ma -
radnánk, halálra marnának bennünket a moszkitók. A helybeliek azért nem szenvednek tő-
lük, mert ezek a rovarok az állatok vérét jobban szeretik, mint az emberét, így aztán a falu-
siak szántszándékkal tartják a házuk közelében a bivalyokat.
Helen mindenképpen el akarta kerülni, hogy Matt észrevegye, mennyire felkavarja a kö-
zelsége. Jól tudta, hogy a férfi éppen ezt akarja elérni. Tudatosan kihasználta azt is, hogy
nem ismeri a falusi életet.
Helen mindenesetre sürgette az indulást.
Matt tekintetéből a lány vágyakozást olvasott ki, és kénytelen volt bevallani magának,
hogy ez nem hagyja hidegen.
Visszafelé gyorsabban haladtak, mert megszabadultak a potyautasoktól. Helennek még
annyi ideje sem volt, hogy visszanyerje belső egyensúlyát.
– Ha holnap délelőtt még Aszanbagba akarunk érni, valamelyikünknek nagyon korán el
kell mennie Szadanhoz – jegyezte meg, miután elindultak.
– Úgy van. Két órán keresztül rendelünk, aztán meglátogatjuk a gyereket – helyeselt
Matt.
– De hát nem kell, hogy mindketten odamenjünk! Egyikünk itt maradhat, amíg nem in-
dulunk vissza Aszanbagba.
Helennek nem először okozott fejtörést, hogy megértse Mattét. Ezúttal azonban maga a
férfi válaszolt a kimondatlan kérdésre.
– Hiszen nem kell sürgősen visszamennünk Aszanbagba. Ások most egyedül is győzi a
munkát. Arra gondoltam, hogy előbb ellátogatunk Szaipába, ahol körülnézhet, és elmond-
hatja a benyomásait.
Helen ingerülten tette föl magának a kérdést, hogyan kerülhetné el egyszer s mindenkor-
ra ennek az embernek a csapdáit.
31
– Ezt rendkívül tisztességtelennek tartanám Ásokkal szemben. Holnap visszavár bennün-

ket.
Matt megrázta a fejét.
– Megmondtam neki, hogy valószínűleg továbbutazunk Szaipába, amivel ő egyetértett.
Szerintem boldog, hogy egyedül tud tenni-venni. És meg kell hagyni, igazán jó orvos.
Helen gúnyos fintort vágott. Az ő ízlése szerint Matt egy kissé gyakran váltogatta Ások-
ról alkotott véleményét.
– Ennek ellenére szeretnék visszamenni Aszanbagba – erősködött.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki az orvos ellentmondást nem tűrő hangon. – Ez az én
kocsim, és én döntöm el, hová megyek vele.
Helen tudta, hogy nincs más választása: akarata ellenére csatlakoznia kell a férfihoz. Ha
ezen az eldugott egészségügyi állomáson marad Depakával, napokig várhatja, hogy érte
jöjjenek.
– Nos, rendben van. De csak akkor, ha ez csupán egyetlen éjszakát jelent. Másnap, magá-
val vagy maga nélkül, de mindenképpen visszatérek Aszanbagba, amilyen gyorsan csak le-
het.
Ha Szaipa lenne a földi paradicsom, akkor sem maradnék ott, hogy úgy táncoljak, ahogy
Matt fütyül, - gondolta Helen. John teljes mértékben számít rá, hogy helyettesítem Aszan-
bagban, és ezt fogom tenni, ha belegebedek is.
– Majd meglátjuk – mosolygott az orvos fölényesen.
– Matt, én ezt a legkomolyabban mondtam. Soha nem titkoltam a céljaimat, de nem is
hagyom magam eltántorítani tőlük.
Megérkeztek az állomás düledező épületéhez. Matt nem válaszolt. Szótlanul bementek
szobáikba. Helen abba, amelyet Depaka osztott meg vele. Matt egy másikba az épület túlsó
végén.
Helen szemére nem jött álom. Élénken foglalkoztatta a sok új benyomás, amely napköz-
ben érte. Gondolatai elkalandoztak.
Mi lehet Johnnal? Mikor gyógyul meg, s főleg mikor tér vissza Aszanbagba? Csak az ő je -
lenléte szabadíthatná meg Matt-től, aki folytonos kötözködésével megkeseríti az életét.
Egyrészt… Másrészt pedig? Hát igen! Ez a Matt azért nem akármilyen férfi!
Ez a képtelen ellentmondás idegesítette, és nem hagyta nyugton. Már hajnalodott, ami-
kor végre elaludt. Néhány órával később teljesen összetörve ébredt, s csüggedten gondolt az
előtte álló napra.
Amikor fölkelt, Depaka már régen talpon volt. Gyorsan ő is rendbe hozta magát, és meg -
kezdték a rendelést. Helen örült, hogy Matt nem mutatkozott, s zavartalanul a betegeknek
szentelhette magát.
– Jól aludt? – üdvözölte a férfit, amikor egy óra múlva ő is csatlakozott hozzájuk.
– Nem aludtam el, ha erre gondol – tiltakozott az orvos. – Szadannal foglalkoztam. Az
antibiotikumnak köszönhetően egyértelműen javult az állapota. Ennek ellenére az apja lel-
kére kötöttem, hogy vegyen újabb vizeletmintát, ha Szadan már az összes tablettát bevette.
– Azt akarja mondani ezzel, hogy már ott járt? Nem hallottam az autó berregését.
– Mert a fiú apja személyesen hozta el a vizeletmintát – mosolygott Matt. – Még pirkadat
előtt fölkelt, hogy minél hamarabb elvégezhessük a vizsgálatot.
Helen bosszúsan hallgatott. Mattnek a végén még igaza lesz. Néha úgy érezte magát
ezek között az emberek között, mint a partra vetett hal. Nem tudott rajtuk eligazodni. Csu-
pán az vigasztalta, hogy a személyes tapasztalat a legjobb tanítómester.
Tíz órára túljutottak a munka felén.
32
– Nyugodtan elindulhatnak Szaipába - jelentette ki Depaka határozottan. – Most már

boldogulok egyedül is.
– Meglátogatjuk még Szadant? – kérdezte Helen, miközben a kocsi felé tartottak.
– Az apja azt mondta, hogy nem szükséges. Értesíti Depakát, ha a fiú állapota rosszab-
bodik.
– Mit tud tenni Depaka ilyen esetben?
– Amit egyébként is megtenne, éppúgy, mint Radzsiv: másik gyógyszert ad neki, és szük-
ség esetén segítséget kér.
– Hiszen éppen maga mondta, hogy a telefon gyakorlatilag használhatatlan – emlékez-
tette az orvost Helen. – Hogyan tud segítséget kérni?
– Sürgős esetekben rádiót használunk – világosította föl Matt.
– Ezek szerint azt is könnyen megtudakolhatnánk, javul-e John állapota – hangzott erre
rögtön a szemrehányás.
Matt rámeredt a lányra.
– Maga ezt sürgős esetnek nevezi? Még sokat kell tanulnia, kedvesem!
Helen nem engedhette meg, hogy a férfi szüntelen akadékoskodása kikezdje az önbizal-
mát.
– Miből gondolja, hogy Depaka nincs veszélyben, ha egyedül marad?
– Ezek itt a földijei.
A magyarázat sántított, de Matt föltételezte, hogy Helen nem jön rá.
– Vagyis, ha netán engem megtámadna valaki, az aszanbagi emberek nem állnának ki
értem, csupán azért, mert angol vagyok?
– Nem, ezzel nem ezt akartam mondani.
– Akkor nem értem, mi ez a nevetséges cirkusz, amit a biztonságom ürügyén művel. Az
ember azt hihetné, hogy egészen más okok húzódnak meg mögötte.
Matt hirtelen Helen felé fordult.
– Lehet. De ezeket az okokat csak akkor fogja megérteni, ha már hosszú ideje ebben az
országban él.
Miután italokat készítettek a kocsiba, elindultak. Útközben alig váltottak néhány szót.
Mattét lekötötte a vezetés, Helen pedig jobbnak látta, ha elkerül mindent, ami újabb okot
szolgáltathat a fölényeskedő kioktatásra.
– Még fél óra – szólalt meg Matt.
Helen elcsodálkozott. Azt hitte, hogy az út sokkal tovább fog tartani.
– Ezek szerint Szaipa nincs messzebb ettől az állomástól, mint Aszanbag – következte-
tett.
– A két távolság csaknem azonos. Az utóbbi időben meglehetősen gyakran jártam ebben
a faluban, hogy tehermentesítsem Johnt.
Vajon miért nem említette ezt Matt már korábban is? – töprengett Helen. Csak egyetlen
oka lehetett. Ezzel megerősítette volna azt a szándékomat, hogy saját erőmből birkózzam
meg a feladattal.
– Mekkora utat kell megtenniük a betegeknek a szaipai körzetben, ha vizsgálatra vagy
kezelésre mennek? – kérdezte.
– Körülbelül akkorát, mint az aszanbagiaknak. A Szaipa körül fekvő falvak azonban ki-
sebbek, ezért jóval kevesebb betegről kell gondoskodnunk.
– Mitun kívül hányan dolgoznak a kórházban?
– Két mentős és egy betegápolónő. Ezenkívül több-kevesebb bengáli, akik egészen várat-
lanul szoktak megjelenni, hogy a segítségünkre legyenek.
– Ők is a környező falvakból jönnek?
33
– Többnyire, de nem mind. Sokan segítenek az egykori betegeink közül – felelte Matt. –
Nos, meg is érkeztünk. Legyen üdvözölve Szaipában, Helen!
Az orvos az aszanbagihoz nagyon hasonló épület előtt állította le a kocsit. A különbség
csak annyi volt, hogy itt senki sem sietett az üdvözlésükre. Az orvos a homlokát ráncolva
szállt ki a kocsiból.
– Hol a csudában vannak? – Körülnézett az épület mögött, de egyetlen várakozó beteget
sem látott. – Mi van itt? – kiáltotta, amikor benyitott a házba.
Helen habozva követte. Matt végre ráakadt egy fiatal bengáli nőre, aki fehérneműt mo-
sott egy lavórban.
– Hol van Mitu? – kérdezte az orvos.
– Doktor elmenni. Keres leprás ember.
– Ki az az ember?
– Ő jönni, mert beteg, de emberek elkergetni. Grupta mondani, azt gondol, emberek félni.
Férfi nagyon beteg. Mitu nagyon haragudni. Ő mindenki elküldeni, és keres ember.
Matt zavartan Helenhez fordult.
– Hát ez különös! Azt hittem, annyit legalább már elértünk eddig, hogy az emberek nem
félnek a leprásoktól. – Fogta a naplót, amelyből kiderült, hogy ezen a napon egyetlen be-
jegyzést sem tettek. Megcsóválta a fejét. – Mint ahogy időközben maga is láthatta, Helen, a
lepra, ha idejében fölismerik, ma már gyógyítható.
– Azért ez a betegség továbbra is fertőző – emlékezett Helen a tanulmányaira.
– Igen, de csak ritkán. A leprásokkal érintkező személyek legfeljebb öt százaléka kapja
meg a betegséget. A többiek, úgy látszik, természetes ellenálló képességgel rendelkeznek a
leprával szemben. Azt javaslom, először nézzük meg a kórházban fekvő betegeket.
Matt a vizit után megkönnyebbülve sóhajtott.
– Legalább itt nincsenek újabb nehézségek. Most már csak azt kell megvárnunk, hogy
Mitu visszajöjjön. Addig megmutatom a női szállást.
A szoba, amelybe Matt Helent bevezette, hasonlított az aszanbagi kórház nővérszállásá-
hoz. Az orvosnő egy használaton kívüli ágyra helyezte a táskáját, megmosakodott, majd
visszatért az épület központi szárnyába. Matt közben előszedett egy kis enni- és innivalót.
– Kóstoljuk meg ezeket. Mást nem is nagyon tudnánk csinálni, mert a betegekről való
gondoskodáson kívül itt alig akad egyéb tennivaló.
Helen leült az alacsony padra, amelyen csak annyi hely volt, hogy szorosan Matt mellé
kényszerült. A konyhából szerencsére kihallatszott a vacsorát készítő bengáli lányok vidám
csivitelése, s ez bizonyos fokig növelte Helen biztonságérzetét. Szüksége is volt erre, mert
Matt valahogy furcsán viselkedett.
– Milyennek találja Szaipát? – Matt a pad háttámlájára fektette a karját, és könnyedén
hozzáért Helen hátához. Helen azonnal arrébb húzódott.
– Többé-kevésbé emlékeztet Aszanbagra. Az alkalmazottakat azonban még nem isme-
rem, így nem tudok határozott véleményt mondani.
– Nem maradna inkább nálam, ahelyett hogy visszatér Aszanbag-ba? Biztos vagyok ben-
ne, hogy nagyszerűen együtt tudnánk működni. Jó kis páros lennénk, hiszen a nézeteink
megegyeznek.
Helen elképedve bámult rá: szeméből dacos eltökéltség sugárzott. Hát mit képzel magá-
ról ez az ember?
– A legelső adandó alkalommal visszamegyek Aszanbagba – mondta tagolva, mielőtt a
férfi folytathatta volna. – Miért nem akarja ezt tudomásul venni? Honnan veszi, hogy azo -
nosak a nézeteink, amikor állandóan az utamba áll, és a kákán is csomót keres, hogy elve-
gye a kedvem…
Helen kifakadása azonban nem érte el célját.
34
– Vallja be, hogy már csak ebben az egy pontban nem értünk egyet – válaszolt Matt tré -
fásan. – Orvosi kérdésekben teljes az összhang közöttünk.
– Lehetetlen alak!
– Talán mégsem. Már azzal is megelégednék, ha tudnám, hogy végre egy kis figyelmet
szentel nekem.
– Elhiszem. De nem erről van szó. Éppen maga mondta, hogy itt jóval kevesebb a beteg,
mint Aszanbagban. Semmivel sem tudja megindokolni, hogy itt három orvosra is szükség
van, míg Aszanbagban csak egyre.
– Tudom, hogy talán egy kicsit önző vagyok – vágott közbe Matt, mielőtt Helen folytat -
hatta volna érvei fölsorolását –, de már nagyon régen egyedül vagyok, s szeretném, ha a kö-
zelemben tudhatnám.
Ez a vallomás váratlanul érte Helent, és hirtelen elpárolgott a haragja. Matt közben is-
mét közelebb csusszant hozzá. A lánynak lángba borult az arca. Érezte, hogy zavara nőttön
nő. Hiszen Matt a minap még arra célozgatott, hogy valószínűleg viszonya van Johnnal, az-
tán meg arra, hogy kivetette a hálóját Ásokra. Könnyűvérű nőnek tartja, tehát nem lehet-
nek őszinte, mély érzései iránta. Nyilván olcsó prédának tekinti, akinek hasznát veheti
unalmas magányában.
Helennek nem jutott eszébe épkézláb válasz.
– Sajnálom, hogy zavarba hoztam. – Matt a mutatóujjával fölemelte az állát. – Maga na-
gyon kívánatos nő, Helen. Ez az egyik oka annak, hogy annyira aggódom a biztonsága mi-
att.
Miért nem hagy békén ez az ember? – háborgott magában Helen. Most meg még hízeleg-
ni sem átall, csak hogy itt marasztaljon. Elég ebből, végleg lezárom ezt a témát, határozott.
Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a folyosón hangok közeledtek.
– Úgy látszik, vége a nyugalmunknak. Jöjjön, bemutatom a többieknek.
– Jó napot, Mitu! Megtalálta a beteget? – kérdezte Matt.
– Szerencsére igen – válaszolta a fiatal orvos, büszke mosollyal. – A lányok már ágyba
dugták. Közben azonban visszajöttek azok a betegek is, akiket elküldtem, vagy akik ijedtük-
ben elszaladtak. Sok munka vár ránk – tette hozzá nagy szemeket meresztve Helenre.
– Ha mind a hárman nekilátunk, egykettőre végzünk – nyugtatta meg a főnöke. – Mitu, ő
Renshaw doktornő. Aszanbagban segít Johnnak, de meg akartam mutatni neki, milyen
munka folyik nálunk.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mosolygott Mitu.
Helen még mindig nem szokott hozzá ahhoz a kimért angol nyelvhez, amelyet az indiai
orvosok és segítőik beszéltek.
– Én is örülök, hogy itt lehetek – válaszolta szűkszavúan. – Hol kezeljük a betegeket?
Mitu elindult a ház hátsó traktusába, és kiment az udvarban várakozó betegekhez. Mint
Aszanbagban, itt is ponyvatető nyújtott védelmet a tűző napsugarak ellen.
– Grupta! – hívta magához Matt a mentőst. – Tud segíteni valamelyik ápolónő?
– Sila mindjárt jön. – Grupta kinyitott egy nagy fémdobozt, amely kötözőszert tartalma-
zott, és karnyújtásnyira az orvos mellé helyezte.
Megérkezett Sila is, és bemutatkozott Helennek.
A következő két órában mind az öten megszakítás nélkül dolgoztak. Utána már csak a
későn jövőkről kellett gondoskodniuk.
– Vállalná ezt Gruptával, Helen? Akkor Mituval meg tudom nézni Kait, a leprás beteget. –
Matt fáradtnak látszott. Nem csoda, az után a két éjszaka után, amelyet álmatlanul töltött,
illetve amikor alig aludt. Helen ezért szívesen megtett mindent, hogy tehermentesítse.
– Ha készen vannak, jöjjön vissza a házba. Silát most magunkkal visszük, mert meg kell
beszélnünk, hogyan kezelje a beteget.
35
Helen élvezte, hogy egyedül dolgozhat, és senki nem figyeli. Hála Grupta segítségének,
hamarosan az utolsó beteg is távozhatott. A lány visszament a házba a kollégáihoz, akik
annyira elmerültek a kezelés megbeszélésében, hogy eleinte észre sem vették őt. Matt azon-
ban megérezte a közelségét, és rámosolygott, mire Helen szíve hevesen zakatolni kezdett.
– Ez nem kis munka lesz, Helen. – Matt helyet csinált az orvosnőnek. – Az esetek többsé-
gét manapság már olyan korán fölismerik, hogy a tüneteket megfelelő kezeléssel csírájuk-
ban el lehet fojtani. Ha azonban Kait megvizsgálja, meg fogja állapítani, hogy ez nála gya-
korlatilag lehetetlen.
– De a kezelés módja ugyanaz, nem? – Helen elkérte a Matt által készített följegyzéseket,
és megnézte, mit írt elő.
– Ami a heveny fertőzést illeti, ugyanaz. De mihelyst úrrá leszünk rajta, el kell gondol -
kodnunk azon, hogy mit tehetünk a beteg érdekében. A bőrét annyira tönkretette a lepra,
hogy így nem mehet emberek közé. Valószínűleg nem marad más választásunk, mint a
plasztikai műtét.
– Mennyi ideig kell elkülönítve feküdnie? – tudakolta Helen, miközben a kórterem füg-
gönnyel leválasztott részéhez közeledtek.
– A fertőzést általában négy nappal a kezelés megkezdése után ellenőrzésünk alá tudjuk
vonni. Ezután már nem számítunk szövődményekre. Nézze meg a beteget, aztán mondja
meg, egyetért-e a javaslatommal!
Helen gyanakodott, hogy Matt próbára akarja tenni. Alaposan megvizsgálta a fiatalem-
bert, és Mitu tolmácsolásával kérdéseket tett föl neki.
– Hogy biztosra menjünk, széles spektrumú antibiotikumot választanék.
– Mitu már el is kezdte vele a kezelést – bólintott Matt. – Látja, mennyire egyetértünk a
szakmai kérdésekben?
– Ennek ellenére holnap szeretnék visszamenni Aszanbagba.
– Nem érdekli a kezelés eredménye?
– De igen. Rajta leszek, hogy minél hamarabb újabb látogatást tehessek Szaipában. A he-
lyem azonban Aszanbagban van. Semmi szín alatt sem maradok itt. Az ottaniaknak szüksé-
gük van rám. És ha maga nem hajlandó visszavinni, más lehetőség után nézek.
– Ne felejtse el, Helen – emelte fel a hangját Matt –, hogy John rám testálta a felelősséget
magáért, és ha nem engedem meg, hogy visszamenjen Aszanbagba, akkor nem is fog visz-
szatérni oda.
Helen már kezdett kifogyni a béketűrésből. Elvégre ő felnőtt ember, gyakorló orvos! Matt
talán azt hiszi, hogy úgy parancsolgathat neki, mint egy segédorvosnak?
Már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, amikor Matt csüggedten folytatta:
– Mitu visszaviszi a terepjáróval. Holnap korán reggel indulhat.
Az orvos ennyit mondott, aztán lehajtotta a fejét, és lassan elballagott. Nyilvánvalóan
nem akart további vitába bocsátkozni. A vacsoránál szakadatlanul a szaipai és az aszanba-
gi kórházról beszélt, anélkül hogy egyetlen szót szólt volna Helenhez. Mintha tudomást sem
vett volna a jelenlétéről.
– Helen, hány órakor indulna holnap? – kérdezte Mitu, amikor fölálltak a vacsorától.
A lány elbizonytalanodott. Matt viselkedése nagyon elszomorította, és nehezére esett a
válasz.
– Amilyen korán csak lehet, Mitu. Nagyon remélem, hogy Aszanbagban hírt kapok John-
ról.
Az indiai orvos a homlokára csapott.
– Hogy én milyen ostoba vagyok! A leprás beteg annyira lekötötte a gondolataimat, hogy
elfelejtettem közölni a hírt, amelyet reggel Kalkuttából kaptunk.
– Johnról? – kérdezte Helen elakadó lélegzettel.
36
– Igen. Jobban van. Az angol orvosok csontvelőgyulladást állapítottak meg nála, és en-
nek megfelelően kezelik. De eltart még egy ideig, amíg ismét munkaképes lesz. Azt taná-
csolták neki, térjen haza Angliába, de úgy tudom, erről még nem döntöttek végérvényesen.
– Tehát nem jön vissza Aszanbagba? – rémüldözött Helen. Eddig abban a hiszemben élt,
hogy John távolléte csak ideiglenes.
– De hiszen tudja, az orvosok csupán tanácsolnak – nyugtatta meg Mitu. – Ebbe John
nem fog belemenni. Kijelentette, hogy kizárólag gyógykezelés és pihenés végett hajlandó
hazamenni Angliába. Mindenképpen vissza akar ide jönni.
Helen megkönnyebbülten fölsóhajtott. Matt végighallgatta a beszélgetést. Csúfondáros
mosolya arról árulkodott, hogy észrevette Helen pillanatnyi elbizonytalanodását.
Mitu azt javasolta, hogy közvetlenül reggeli után induljanak útnak. Helen azzal az
ürüggyel, hogy ki kell aludnia magát, korán búcsút vett a társaságtól. Elvonult spártai há-
lóhelyére, de nem tudott elaludni. Hiába kísérelt meg eligazodni Matt változékony kedélyál-
lapotán.
Arra gyanakodott, hogy a férfi inkább bátortalan és félszeg, mint rámenős, és ezt fölé-
nyeskedéssel, olykor nagyképűséggel próbálja leplezni. Milyen szívesen segített volna neki,
hogy leküzdje tétovaságát! Sejtette azonban, hogy Matt meghiúsítaná minden kísérletét,
amely a magánéletébe való beavatkozással fenyeget. Mégis elcsüggedt, amikor a hosszas
töprengés után rádöbbent, hogy Matt többet jelent neki, mint ő a férfinak.
6. FEJEZET
Helen a kocsiban hátrafordult, s még egy pillantást vetett Szaipára, noha Matt arra sem
méltatta, hogy búcsút vegyen tőle. Reggel még csak nem is látta a férfit. Elutazása külön-
ben sem keltett feltűnést a kórházban. Csalódottan nézett maga elé.
– Gyakran utazik Szaipából Aszanbagba? – kérdezte a fiatal orvost.
– Csak egyszer voltam Aszanbagban. Egyébként Chainey doktor vállalja ezeket a látoga-
tásokat.
Mitu ezzel megerősítette Helen feltételezését: végképp kiesett Matt kegyeiből. Számára
az egyetlen reménysugár az orvosnak az a rögeszméje lehetett, hogy Aszanbag nem neki
való. Emiatt Matt talán előbb-utóbb odalátogat, hogy meggyőződjön az igazáról. Mivel té-
pelődése nem vezetett sehova, elhessegette nyomasztó gondolatait, és ismét beszédbe ele-
gyedett Mituval.
– Aszanbagból rögtön visszamegy Szaipába, vagy ott marad éjszakára is?
– A legszívesebben azonnal visszaindulnék, ha maga is egyetért vele.
– Okvetlenül. Tegye csak, amit jónak lát.
Mitu megkönnyebbült. Helennek feltűnt, hogy az indiai milyen biztosan vezet.
– Az ember azt gondolná, ha magára néz, hogy a vezetés egészen egyszerű dolog –
mondta. – Remélem, én is ugyanilyen jól csinálnám, ha át kellene vennem a volánt.
– Még nem vezetett Indiában? – csodálkozott Mitu. – Beletelik egy kis időbe, amíg hozzá-
szokik az itteni utakhoz.
– Átadná a kormányt?
A férfi bólintott, azonnal megállt, és helyet cseréltek. Mitu hagyta, hogy az út hátralévő
részén Helen vezessen, akinek ez magabiztosságot kölcsönzött. Vezetés közben fesztelenül
társalogtak a vidékről és Mitu feladatairól.
Annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy a lány elcsodálkozott, amikor feltűntek
Aszanbag első házai. A kórházban Ások sietett üdvözlésükre. Megkérte Mitut, tartson velük,
és egyen valamit, mielőtt ismét útnak indul. Mitu el akarta hárítani a meghívást, Helen
azonban nem engedte:
37
– Pihenjen egy kicsit, mielőtt visszaindul – jelentette ki határozottan. – Megyek, megkér-

dem Ranut, szüksége van-e rám.
Ásoknak azonban más elképzelése volt.
– Mindannyian pihenőt tartunk – javasolta.
Helen kétségtelenül megszomjazott, és szívesen ivott volna valamit. Ugyanakkor alkal-
mat akart adni a két férfinak, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
– Ások, nincs semmi, amivel a segítségére lehetnék?
– Ranuval már mindent elintéztünk – mosolygott az orvos.
Helen sejtette, hogy Ások megjegyzése kettős jelentésű, melyből az egyik személyes jelle-
gű, mert a férfiból sugárzott a boldogság és a kiegyensúlyozottság. Ebben nyilvánvalóan
nagy része volt Ranunak.
Helen végre lazíthatott egy kicsit, Matt nem leste állandóan a szeme sarkából. Nyugod-
tan hallgathatta a két indiai orvost, akik legnehezebb eseteikről beszélgettek. Később Ranu
is melléjük telepedett. Ragyogó szeme elárulta, hogy megtörtént a beszélgetés közte és Ások
között.
– Boldog vagyok, hogy ismét maguk között lehetek – csúszott ki ösztönösen Helen szá-
ján. – Aszanbagot szinte már az otthonomnak érzem.
Mitut ez arra figyelmeztette, hogy még hosszú út áll előtte.
– Mennem kell, Helen. Matt bizonyára átjön a hét folyamán, hogy megnézze, minden
rendben van-e.
Ások másnap elment Depakáért. Ez volt az első eset, amikor kizárólag Helen vállán nyu-
godott a felelősség, örült, hogy végre alkalma nyílik majd hosszabb beszélgetésre is Ranu-
val.
Depaka és Ások azonban már az este folyamán betoppant. Megérkeztükig Helen egyfoly-
tában dolgozott, csak rövid pihenőt iktatott közbe, hogy lezuhanyozzon.
A következő hetekben a megszokott rend szerint zajlott az élet. Mivel sem Ranu, sem
Ások nem beszélt kettejük kapcsolatáról, Helen nem firtatta ezt. Mindenesetre a két fiatal
nem tudta eltitkolni, hogy szerelmük egyre mélyül.
Három hét elteltével Helen reggelenként szinte szikrázott a tettrekészségtől és a lelkese-

déstől. Munkáját a változatosság tette különösen vonzóvá. Egyszer életveszélyt kellett elhá-
rítania, másszor mindennapos panaszokat orvosolt.
Helen egyik nap kivételesen egyedül vonult el délelőtti pihenőjére, s az alkalmat kihasz-
nálva eltöprengett megváltozott életén. Már öt hete élt Indiában, s csak az bántotta, hogy
Matt azóta sem jelentkezett. Bár ezen, amikor józan ésszel belegondolt, maga csodálkozott
a legjobban. Hiszen alig várta, hogy megszabaduljon Matt gyámkodásától.
És mégis, miután teljesen visszanyerte önbizalmát, azon kapta magát, hogy hiányzik
neki a férfi. Szerette volna elmesélni a sikereit, és reménykedett, hogy elismerésben részesül.
Valahányszor Depaka visszatért a vasútállomásról, Helen alig tudta kivárni, hogy megkér-
dezze:
– Vannak hírek Szaipából? Vagy Kalkuttából? – A második kérdést inkább csak köteles-
ségből tette hozzá. El is restellte magát, amikor rájött: előbb szeretne hallani Mattről, mint
John hogylétéről.
Egy hét múlva begördült a ház elé az öreg terepjáró. Helennek repesett a szíve örömé-
ben, s nehezen tudott uralkodni magán, hogy ne rohanjon Matthez. Bizonyára sokkal mele-
gebben üdvözölte volna, mint ahogy megérdemelné.
A férfi kiszállt, s Helen megilletődve, csaknem szégyenlősen köszöntötte:
– Jó napot, Matt! Örülök, hogy látom.
Ennél többet nem is tudott mondani, mert az orvos rögtön átvette a szót.
38
– Szóval túlélte. Örülök neki – nézett a lányra úgy, mintha kísértetet látna.
Az a kétkedés, amely ebből a megjegyzésből kicsengett, csírájában elfojtotta Helenben a
viszontlátás örömét.
– Ó, igen! Persze maga ezt másképp gondolta.
– Ismeri a véleményemet az itteni tevékenységéről.
– Igen, hogyne. Annak idején eléggé világosan kifejezésre juttatta.
Helen szeme szikrázott. Mivel elég önbizalmat érzett magában, átvette a kezdeménye-
zést.
– Inna valamit?
– Köszönöm, igen!
Helen ujjongott. Élvezte, hogy nem hagyta magát kihozni a sodrából. Kárörvendő mo-
sollyal figyelte Matt zavarát.
– Sok dolguk van Szaipában? – kérdezte, miközben átnyújtott a férfinak egy pohár jéghi-
deg gyümölcslét. Természetesen főleg azt szerette volna megtudni, hogy miért látta olyan
régen Mattét.
– Sok, de nem több, mint általában. És maguknál?
– Többé-kevésbé ugyanannyi a betegünk, mint annak idején, amikor maga itt járt. – He-
len lelkesen megemlítette azt a fiatalembert is, akinek Matt mentette meg az életét. – Las-
sanként ő lesz a legnehezebb esetünk.
– Miért? A vércukorszintjének már régen stabilizálódnia kellett volna.
– Kalian elragadó fickó, de egyszerűen nem tartja be a diétát és az utasításokat – vála-
szolta Helen. – Mielőtt elbocsátottuk volna, rajtakaptuk, hogy pontosan kimért diétás adag-
ját készségesen megosztja a látogatóival. Ez persze állandóan visszaeséseket okozott. Így
azután csökkentenünk kellett az inzulin mennyiségét. Amióta távozott a kórházból, alig
ügyel az előírt adagolásra, és a jó ég tudja, miket eszik.
Matt elgondolkodott.
– Úgy látszik, egy időre megint be kell feküdnie a kórházba, hogy a kezelés beléidegződ-
jön.
– Pontosan ez a mi véleményünk is, a családja azonban hallani sem akar róla. Inkább
esetről esetre behozzák.
Ekkor Ások is előkerült.
– Üdvözlöm, Matt. Helen már gondoskodott magáról?
– Örülök, hogy látom. Ások. – Matt üdvözlése szívélyesen hangzott, de a szeme összehú-
zódott, amikor a fiatal orvos kolléganője vállára tette a kezét.
Helen pontosan tudta, Ások mit akart ezzel kifejezni. Így adta tudtára, hogy vita esetén
mindenképpen őt támogatná. Kényelmetlenül érezte magát, ezért fölállt.
– Visszamegyek Ranuhoz. Még nagyon sok a tennivalónk – mentegetőzött.
– Segítek magának – csatlakozott hozzá Matt. – Látom, jól megértik egymást Ásokkal –
morogta, mihelyt hallótávolságon kívül kerültek.
A célzás fölbosszantotta Helent.
– Ások éppúgy, mint én, azt szeretné, hogy itt maradjak. És nem bízik magában.
Matt megsértődött.
– Ugyan miért? Mindig jól kijöttünk egymással… Amíg maga be nem toppant ide.
A belső udvarba értek, ahol a betegek várakoztak. Helen már csak a munkájával törő-
dött.
– Elfoglalhatja Ások helyét odaát – vetette oda Mattnek. – Ő csak később jön vissza.
Leült a gyümölcsösládára, és magához intette az első beteget. A hátában érezte Matt te -
kintetét, de nem adta meg neki azt az elégtételt, hogy tudomást vegyen róla.
39
Az ebédszünetben Helen erőt vett magán, és barátságosan megszólította Mattét.

– Szeretném megkérni, hogy mielőtt elutazik, nézze meg Dalipot. Dalip falubíró. Nemrég
vettük föl a kórházba. Hetek óta lázas, és nyomorultul érzi magát. Fogyott is az utóbbi idő-
ben. A vizsgálati eredmények azonban negatívak.
– Milyen vizsgálatokat végeztek eddig?
– Röntgenfelvételeket készítettünk a mellkasáról és az altestéről. Ezek nem mutatnak
kóros elváltozást. A teljes vérkép és a gümőkór-teszt sem sokat árult el, csupán annyit, hogy
az öreg vérszegénységben szenved. Ez pedig errefelé nem ritkaság. – Helen gondolkodott,
hogy minden vizsgálatot fölsorolt-e. – A tünetek alapján influenzát föltételezhetnénk, de ez
nem indokolná a beteg ennyire súlyos állapotát. Attól tartok, hogy valami elkerülte a figyel-
münket – tette hozzá.
– Megnézem, de már most is eszembe jutott egy lehetséges diagnózis.
– Valóban?
– Hallott már a rejtett gümőkórról? – Helen szégyenkezve vallotta be, hogy ez nem jutott
eszébe. – A beteg panaszai erre utalnak – folytatta az orvos.
– De nem sokat köhög, és nem ürít váladékot.
– A gümőkór ezeknél a betegeknél így jelentkezik. Ezért is hívjuk rejtett tuberkulózisnak.
Az elmúlt években több alkalommal kezeltem ilyen betegeket. A jellegzetes tünetek minden
esetben hiányoztak. Utánanézett, hogy az utóbbi időben előfordult-e gümőkóros megbete-
gedés Dalip falujában?
– Nem sok választ lehet kicsikarni belőle. Ranu legalábbis nem tudott értesüléseket sze-
rezni erről.
Ebéd után átmentek a kórházba, ahol Matt figyelmesen tanulmányozta a beteglapot,
majd beszélt az öreg bengálival. Helen már megértett egy-két szót, mert közben vett né-
hány nyelvleckét Ásoktól. Ismeretei azonban még túl szűkösek voltak ahhoz, hogy követni
tudja a beszélgetést. Ezért meg kellett várnia, amíg Matt befejezi a vizsgálatot, hogy meg-
tudja, mit derített ki.
Az orvos bátorítóan megveregette az öreg vállát, és elköszönt tőle.
– Nem lettem sokkal okosabb – mondta aztán Helennek. – Feltételezem azonban, hogy
az előzetes diagnózisom helytálló. Készítsen újabb vérképet! Akkor meglátjuk, hogy vérsze-
génysége a vastartalmú gyógyszerek szedése ellenére is fokozódott-e. Ezzel világos bizonyí-
ték állna rendelkezésünkre. Ettől függetlenül én azonnal elindítanám a gümőkór elleni ke-
zelést.
– Köszönöm, Matt. Ostoba voltam, hogy nem jutott rögtön eszembe ez a lehetőség.
A konzílium után kimentek a verandára.
– Akkor most egy-egy – ugratta Matt az orvosnőt.
– Hogyhogy?
– Én is ostobának éreztem magam, amikor maga azonnal helyes diagnózist állapított
meg Szadannál. – Matt leült, és elővette a jegyzetfüzetét.
Helen azon tűnődött, vajon a férfi nem ezért viselkedett-e olyan közömbösen az utóbbi
időben. Lehet, hogy tudálékosnak tartja?
– Bocsásson meg, Matt! Egyáltalán nem állt szándékomban lejáratni magát.
– Nem is föltételeztem – válaszolta az orvos. – Felejtsük el! Foglalkozzunk inkább a bete-
geivel.
Helen elnehezülő szívvel bólintott. Úgy látszik, nincs visszaút a korábbi, valamicskével
több egyetértéshez. Matt rideg hangja arra indította, hogy visszautasítsa a segítségét.
– Most már egyedül is győzöm. Bizonyára hamarosan vissza kell indulnia – tett félreért-
hetetlen célzást Matt távozására.
40
– Nem sietek. Olyan sürgős magának, hogy kidobjon innen? Szálka vagyok a szemében?
Vagy tán fél, hogy rájönnék, egyedül mégsem boldogul olyan könnyen, mint elhitetni szeret-
né velem?
Ez a föltételezés sértette Helent. Erélyesen tiltakozni akart. Matt azonban megragadta a
kezét.
– Ne vitatkozzunk, Helen! Sokkal többet tudunk segíteni ezeken az embereken, ha össze-
fogunk, ahelyett hogy egymás ellen ágálnánk.
A felkínált békejobb zavarba hozta Helent. Mattnek természetesen igaza volt. Helen
azonban nehezen tudta követni ezeket a hátraarcokat. Végül mégis belátta, hogy a férfi
csak attól a gondtól akarja megszabadítani, amely mindeddig végigkísérte. Hirtelen elmo-
solyodott.
– Nekem is jobb lenne, Matt. Jól érzem itt magam. A munka hallatlanul kielégít. De még
elégedettebb lennék, ha maga is elismerné az itteni teljesítményemet.
Matt megfogta Helen kezét, s leült a padra.
– Nagyon hiányzott, miután olyan elhamarkodottan távozott Szaipából.
Helen szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Nem készült föl erre a vallomásra. – Éppen ak -
kor, amikor végre kezdtük megérteni egymást – folytatta Matt.
– De hiszen kezdettől fogva tudta, hogy Aszanbagba akarok jönni. Ezt már a legelső al-
kalommal megmondtam.
– Kérem, Helen, ne folytassa! – sóhajtott Matt. – Mindent félreért. Ha úgy tetszik, a ma-
gam kissé körülményes módján így akartam hízelegni. – Szorosan magához vonta Helent,
de rögtön vissza is húzódott, mert megjelent Ások, hogy tanácsot kérjen Dalip további keze -
léséhez.
Helen megbeszélte az indiai orvossal a teendőket, majd követni akarta a betegekhez, de
Matt visszatartotta.
– Csak még egy pillanatra, Helen! Higgye el nekem, hogy nem esem rögtön révületbe az
első angol nőtől, aki a hazámból érkezik, még ha régóta élek is külföldön. De ha magára
gondolok, mindig úgy érzem, nem lenne szabad védtelenül itt hagynom Aszanbagban.
Ugyanakkor csodálom azt a szívós ellenállást, amelyet tanúsít. Talán ez a legfőbb oka an -
nak, hogy szeretném közelebbről megismerni. Mindemellett valami olyasmit szeretnék
megértetni magával, amit magamnak sem tudok pontosan megmagyarázni. – Helen álla
alá nyúlva maga felé fordította a fejét, hogy a szemébe nézzen.
Matt nem először próbálta rávenni magát, hogy a megérdemelt elismeréssel adózzon
Helennek. Hiszen feltűnően csinos nő. Tetszik neki. Kívánja. Akkor hát miért nem vallja ezt
be? Miért nem mutatja ki vonzódását, miért nem érezteti vele, hogy kedveli, miért keres
folyton más indokokat arra, hogy a közelében lehessen?
Helen elbizonytalanodott, s úgy érezte, okosabban teszi, ha nem mutatja ki az érzéseit.
Ekkor megjelent a verandán Ranu és Depaka. Helen hallotta, hogy Matt halkan felsóhajt.
Az ápolónők italt töltöttek maguknak az odakészített kancsóból. Ranu lélegzetvétel nélkül
csacsogott, míg Matt meg nem unta.
– Nem gondolja, hogy valamivel nyugodtabb helyen kellene folytatnunk a beszélgetést,
mielőtt visszaindulok? – súgta Helen fülébe. – Hiszen ez rosszabb, mint a kalkuttai pályaud-
var!
Helen nem is sejtette, Matt mit akarhat még bizalmasan közölni, de rábólintott:
– Utolsó lehetőségként ott van a szobám.
Magában arra számított, hogy az orvos, azokkal a tapasztalatokkal a háta mögött, ame-
lyeket legutóbb abban a szobában szerzett, nem fog rajongani az ötletért. Legnagyobb
meglepetésére a férfi nagyon is szívesen elfogadta az ajánlatot.
– Csodálatos lenne! – csillant föl a szeme.
41
– Mikor szándékozik indulni? – Helen alig tudta leplezni idegességét.

– Nemsokára. Még a sötétség beállta előtt szeretnék visszaérni. Nagyon jó lenne hát, ha
már most tudna egy kis időt szentelni nekem.
– Menjen előre, és frissítse föl magát – nyújtotta át Helen a szobája kulcsát. – Én előbb
szeretnék meggyőződni róla, hogy Ásoknak nincs szüksége a segítségemre. Aztán maga
után megyek.
Matt letörölte az izzadságot a homlokáról, és elindult a lakóépület felé.
Helen megbizonyosodott felőle, hogy pillanatnyilag nélkülözhető, és elindult a szobájá-
ba. Útközben eltöprengett rajta, milyen nehéz is Mattét kiismerni. Teljesen kiszámíthatat-
lan volt.
Elakadt a lélegzete, amikor kinyitotta az ajtót. A férfi meztelenül feküdt az ágyon. Vissza
akart fordulni, de ekkor Matt felült, és Helen megkönnyebbülve látta, hogy rövidnadrág van
rajta, amely az első nézésre egybeolvadt napbarnított testével.
– Jöjjön csak be! Kihasználtam az alkalmat, és pihentem egy kicsit – mentegetőzött Matt,
és gyorsan fölhúzta könnyű vászonnadrágját.
Helen megigézve nézte a férfi mellén göndörödő sötét, nedvesen csillogó szőrzetet. Mat-
tét eddig mindig csak ingben, sőt legtöbbször nyakkendővel látta. Meztelen felsőtestének
látványa felizgatta.
A férfi letelepedett az ágy szélére, és megveregette maga mellett a matracot.
– Üljön ide mellém!
Helen a lehető legnagyobb távolságot tartva leereszkedett az ágyra, Matt azonban vil-
lámgyorsan magához húzta, s ekkor már semmi esélye nem volt a védekezésre. A férfi min-
den tiltakozást elfojtott egy forró csókkal. Meztelen felsőtestének melege és bőrének illata
felkorbácsolta Helen érzékeit, képtelenné tette bármilyen ellenállásra.
Matt végigcirógatta ajkával nyakának érzékeny pontját, majd ismét szájon csókolta.
Mindkettőjüket elborították a szenvedély hullámai. A férfi csak akkor lazított forró ölelé-
sén, amikor kifulladva levegő után kapkodtak.
– Most végre megmozdul bennem valami, ha rád gondolok – mondta mélyen Helen sze-
mébe nézve. – Akár itt is tölthetném az éjszakát. – Matt olyan hangsúllyal ejtette ki a szava-
kat, mintha bizonytalan kérdést tett volna föl. Nem tudhatta, milyen választ kap merész ja-
vaslatára.
Helen remegett az izgalomtól. Túlságosan kívánta a férfit. Már majdnem bólintott, ami-
kor eszébe jutott, hogy Matt saját bevallása szerint nem tudja megmagyarázni a saját érzé-
seit sem. Más szavakkal: az orvos nem öntött tiszta vizet a pohárba. Ő pedig iménti teljes
odaadásával sajnos félreérthetetlenül kiszolgáltatta magát. Úgy érezte, bolondot csinált
magából. Már bánta, hogy egyáltalán beengedte Mattét a szobájába. El kellett volna mene-
külnie, amikor meglátta, hogy félmeztelenül fekszik az ágyán.
– Miért merevedtél meg, Helen? Mi veszítenivalód van?
– Hát éppen ez az! Nem tudhatom.
Helen helyzete nem volt irigylésre méltó. Mindaddig nem szabad bevallania, és nem is
akarta bevallani, hogy a férfi mit jelent neki, amíg az a saját érzésein sem tud eligazodni.
Ha azonban nem hozza a tudomására, hogy szereti, akkor megerősíti Matt első feltevését,
hogy él-hal a férfiakért. Vagy talán Matt csak azért játssza meg a forróvérű szeretőt, hogy
könnyebben el tudja csalogatni őt Aszanbagból? Helen sokat adott volna érte, ha megtudja
igazi célját és szándékait.
Kibontakozott az ölelésből, és átült a székre.
– Helen, bocsáss meg, kérlek! Nem akartalak így lerohanni. Hidd el, nem volt szándékos.
42
– Nem kell mentegetőznöd! Mindketten elragadtattuk magunkat – nézett le a térdére

Helen zavartan. – A hőség a bűnös, meg ez a helyzet, amelybe belekeveredtünk. Engem is
éppúgy szemrehányás illet, mint téged.
– Ne beszélj bűnről meg szemrehányásról!
Helen még soha életében nem szégyellte magát ennyire, mint most. Megpróbált témát
váltani.
– Miért nem te hoztál vissza Mitu helyett Aszanbagba? – kérdezte.
– Egyszerűen nem hozhattalak vissza, Helen. Ha utána történik veled valami Aszanbag-
ban, úgy éreztem volna, hogy én okoztam a szerencsétlenséget. És ezt soha nem tudnám
megbocsátani magamnak.
Helen hangos kacagásban tört ki.
– Hát ez mindennek a teteje, Matt! Nem gondolod, hogy kissé túlzásba viszed a dolgot
ezzel az érzelmes rémtörténettel?
Helen vidámsága mélyen megbántotta a férfit. Fölállt és az ajtóhoz ment.
– Úgy látszik, annyira a munka megszállottja lettél, hogy már nem tudod más ember he-
lyébe képzelni magad, és megérteni, mi játszódhat le benne. – Matt hangja még rekedt volt
a vágytól, s szinte gyűlölködve csengett. – Minél hamarabb magadra hagylak, és minél
gyorsabban szedem a sátorfámat, annál jobb. Különben is, sötétedés előtt már aligha érek
haza Szaipába.
Helen vidámsága természetesen túlzottra sikeredett. Belül azonban még mindig reme-
gett az izgalomtól.
– Matt, én nem úgy gondoltam…
– Talán szerencse, hogy ismét sokáig nem fogjuk látni egymást. Örülhetsz, mert a közel-
gő monszun lehetetlenné teszi, hogy idelátogassak.
– Figyelj ide, Matt, egyáltalán nem örülök neki…
Ő azonban ezt már nem hallotta, mert becsukta maga mögött az ajtót.
Helen utánanézett az ablakból. Csak most érezte, milyen mélyen megalázta a férfit a ne-
vetésével.
7. FEJEZET
A kórházban az élet ment tovább, Dalip állapota viszont fokozatosan romlott. Vizit után
Helen még egyszer megvitatta Ásokkal az öregember vizsgálati eredményeit, de egyre ke-
vésbé reménykedtek.
Helen csak késő este került ágyba, s alighogy elaludt, fölébresztette az éjszakai ügyeletet
ellátó bengáli fiatalember.
– Gyorsan, memszahib!
Néhány perc múlva Helen ott állt Dalip ágyánál. A halál, amely oly feltartóztathatatla-
nul közeledett, ezúttal különösen megrendítette. Minden bizonnyal az a szakmai magány
okozta ezt, amelyet eddig magának sem mert bevallani. Ásokot, mint orvost és munkatár-
sat nagyra becsülte ugyan, de a halálról vallott felfogása homlokegyenest ellenkezett az
övével. Az indiai orvos, bármennyire szeretett volna is a nyugati felfogáshoz igazodni, az
őseitől örökölt életszemléletet nem tudta megtagadni.
Helen átment Ásokkal a lakóépületbe. Közben igyekezett meggyőzni magát, hogy az a
szívtrombózis, amely Dalip halálát okozta, akkor is bekövetkezett volna, ha korábban felis-
meri a gümőkórt.
Az indiai orvos vigasztalólag megütögette a vállát.
43
– Dalip nem akart tovább élni, Helen. Úgy döntött, hogy eljött az ő ideje. E felfogással
szemben mi, orvosok gyakran tehetetlenek vagyunk. De legalább békés halált tettünk lehe-
tővé neki.
Helent reggel Dalip rokonainak jajveszékelése ébresztette föl, akik a halál hírére idese-
reglettek a faluból. A gyászolók fájdalma nagyon megviselte a lányt. Ezen a délelőttön nem
tudta olyan odaadással végezni a munkáját, mint máskor. Levertsége egyre fokozódott.
– Valószínűleg túl keveset aludtam, Ranu. Nem tudom mással magyarázni ezt a rossz
előérzetet – sóhajtotta a rendelés szünetében.
– A monszun előtt emelkedik a páratartalom – magyarázta Ranu. – Még a mi hangula-
tunk is nyomott, pedig ezen az éghajlaton nőttünk fel. Ha végül beáll az esőzés, sokszor
olyan idegesek vagyunk, hogy egymásnak esünk, akár a veszett kutyák.
Helennek el kellett ismernie, hogy Ranu pontosan azt mondta el, amit ő is érzett.
– Menjünk vissza dolgozni, Ranu. Talán sikerül még délelőtt befejeznünk a rendelést, és
lélegzetvételnyi szünethez jutunk.
Délig valóban elvégezték a munkát. Helen hideg vízzel lezuhanyozott, és az ágyára dőlt.
Nem számított rá, hogy aludni tud, de másodperceken belül lecsukódott a szeme.
Arra ébredt, hogy Ranu keltegeti.
– Sajnálom, Helen! – mondta a lány, és megvárta, míg az orvosnő magához tér legmé-
lyebb álmából. – Matt mondott tegnap olyasmit, hogy egyenesen hazamegy Szaipába?
Helen kábultan igyekezett felidézni a beszélgetést.
– Igen, úgy osztotta be a munkáját, hogy még sötétedés előtt haza kell érnie. Miért?
– Mitu éppen most küldött egy értesítést. Valamit meg akart beszélni Matt-tel. Azt hitte,
itt éjszakázott.
Helen egy pillanat alatt éber lett.
– Azonnal meg kell keresnünk! Talán elromlott az autója. Rögtön jövök, Ranu. Tudna ad-
dig gondoskodni útravalóról és hideg italokról?
– Igen, hogyne.
Ranu kiment a konyhába, Helen pedig sebtében felöltözött. Könnyekkel a szemében gon-
dolt arra, hogy Matt valahol a szabadban töltötte az éjszakát, mérföldekre minden lakott
településtől. Bár nagyon szeretett volna részt venni a keresésben, tudta, hogy ezt Ásokra és
Depakára kell bíznia.
Nem sokkal azután, hogy a kutatócsoport eltávozott, kisebb csődület támadt a kórház
bejárata előtt. Helen és Ranu odarohantak. Egy kétségbeesett férfi, számos rokona és szom-
szédja gyűrűjében, erőtlen csecsemő testét tartotta a karjában.
– Hozza be a gyereket a kórházba! – parancsolt rá Helen. – Mi történt?
Ranu fordított.
– Az apja azt mondja, hogy a baba két napja sír, s közben mindig felhúzza a lábát a ha-
sához. Ezért azt hitték, hogy szélgörcsei vannak, amit romlott tejpor okozhatott. Ma már
azonban nem fogadott el semmilyen ételt, és úgy gondolják, hogy torokfájdalmai vannak.
– Mióta ilyen csöndes? – kérdezte Helen, és közben már vizsgálta is a gyermeket, aki
annyira kiszáradt, hogy a bőre egészen petyhüdt és ráncos volt.
Ranu tolmácsolta a kérdést a bengálinak.
– Nem régóta. Útközben hirtelen megnyugodott.
Helen megtapogatta a gyerek hasát, és aggódó pillantást vetett Ranura.
– Azonnal infúzióra kell kötnünk a kicsit. Folyadékra van szüksége.
Ranu elrohant, hogy előkészítse a szükséges eszközöket. Aztán elő kellett vennie minden
rábeszélő képességét, míg a szülők beleegyeztek, hogy a csöppséget, akit Szunitinak hívtak,
a kezelőszobába vigyék. Helen csak itt tudta zavartalanul elvégezni azt a nehéz feladatot,
hogy valamelyik ernyedt kis vénába bevezesse az infúziós tűt.
44
– Mit gondol, mi a baja? – kérdezte Ranu.

– Azt hiszem, a kiszáradás bélfertőzés következménye. De ebben a pillanatban sokkal
jobban aggaszt a légzése. A torka nagyon vörös, és egyáltalán nem tetszik a gégéje. – Helen
a gyermek mellkasához hajolt. – Egyre nehezebben lélegzik. A légutat azonnal szabaddá
kell tennünk! – Fölsóhajtott. – Nem lesz egyszerű.
– Különben nem éli túl? – aggodalmaskodott Ranu.
– Nem. Gégemetszést kell végeznünk. Csak így van esélye az életben maradásra. Le tudja
ezt fordítani a rokonoknak, Ranu? Közben megnézem, milyen eszközök állnak rendelkezé-
sünkre.
Helen keresés közben állandóan ellenőrizte Szuniti állapotát. Bár a testbe juttatott fo-
lyadéknak köszönhetően enyhe javulás mutatkozott, Helen szíve mégis hevesebben kezdett
dobogni, amikor Ranu közölte, hogy a rokonok szabad kezet adnak neki.
– Tudják a szülők, milyen súlyos a gyermek állapota? – Helen ugyan nem akarta fölösle-
gesen nyugtalanítani őket, de nem szerette volna, hogy csodát várjanak tőle.
– Megmondtam nekik, hogy minden egy hajszálon múlik. Most ezért sírnak és jajgatnak
odakint. Mindaddig, amíg kint maradnak, ez még csak elviselhető. De a monszun gyorsab-
ban közeledik, mint ahogy gondoltuk. Azt hiszem, hamarosan bezavarja őket az eső.
Helen nem tudta, mit várhat az időváltozástól, de észrevette, hogy a levegő már nem
olyan nyomasztóan párás, mint néhány perccel azelőtt. Röviddel később föltámadt a szél.
– Bárcsak kapnánk híreket Mattről – suttogta maga elé, amikor Ranu a kisbabát a mű-
tőasztalra helyezte. – Szörnyű rágondolni, hogy Ások és Depaka esetleg az életüket kockáz-
tatják – mondta, miközben beadta az érzéstelenítő injekciót.
Bár Ranu is aggódott Ásokért, vigasztalni próbálta Helent.
– Mindnyájan tisztában vannak vele, mit jelent a monszun, és van elég tartalékuk.
Helen bólintott, bár Ranu nem tudta meggyőzni. Miközben bemosakodott, az ápolónő
minden szükséges eszközt a műtőasztal mellé készített. Szunitit az egyetlen erős fényű lám-
pa alá igazította, és letakarta a szintén egyetlen példányban fellelhető steril kendővel.
– Akkor fogjunk hozzá! – mondta az orvosnő. – Szikét!
Feltárta a műtéti területet, és végrehajtotta a szükséges bemetszést.
Minden jól haladt, míg az eső el nem kezdett dobolni a tetőn, és Szuniti csuklani nem
kezdett. Paramesvar, a pótolhatatlan műtős, aki eddig a háttérben várta, hogy szükség ese -
tén segédkezzen, lefogta a gyereket. Helennek így némi vesződség árán sikerült a légcsőbe
műanyag csövet vezetnie, amelyet ragtapasszal rögzített. A műtét azonnali eredményt ho-
zott. Szuniti állapota percről percre javult. Helen kimérte a szükséges mennyiségű antibio-
tikumot, amelyet a vénába kellett beadnia.
Az ajtó ekkor hirtelen kinyílt, és belépett Depaka. Egyedül jött. Helen szívét jeges félelem
szorította össze.
– Úristen, Depaka, hol van Matt? Nem találták meg? – Ranu is halálsápadt lett. Helen
azonban rögtön összeszedte magát. – És mi van Ásokkal? Csak nem történt valami baja?
– Mindketten biztonságban vannak – felelte Depaka nyugodtan. – Matt itt van, de most
pihennie kell.
– Nincs semmi baja? – Helen a legszívesebben odarohant volna az orvoshoz.
– Csak nagyon fáradt, mint mondtam. Tudok itt segíteni valamit? – Depaka látta, hogy
Ranu elhelyezi azt a hordozható készüléket, amely a váladék lerakódásának megakadályo-
zásával szabad légutat biztosított a műanyag csőben. – Én majd folytatom ezt. Ranu, segíts
a doktornőnek!
Helen beadta Szunitinak az injekciót, majd anélkül, hogy az apróságot szem elől tévesz-
tette volna, elrakta az eszközöket. Kis idő múlva ismét nyílt az ajtó, és Matt lépett be. Telje -
45
sen kimerültnek látszott. Helen aggódva nézte élesen kirajzolódó vonásait. Matt Helen vál-
lára tette a kezét.
– Úgy látom, te sem vagy könnyű helyzetben.
Helen leereszkedett egy zsámolyra. Az idegfeszültség teljes erővel kitört rajta. Egész tes-
tében remegett.
– Mi a baja a gyereknek? – kérdezte Matt.
– Súlyos hasmenés. Teljesen kiszáradt.
– Tehát ezért kap infúziót. De miért kellett gégemetszést alkalmazni?
– A legyengült immunrendszer következtében szövődményként torokgyulladást kapott,
és egyre nehezebben lélegzett. Számolnom kellett a torok teljes elzáródásával.
– Adtál neki antibiotikumot? – faggatózott Matt.
Helen észrevette, hogy Ranu és Depaka élénk társalgásba merül, s nem figyel rájuk.
– Természetesen. Később majd csinálok a garatváladékból egy kenetet.
– És mi van a vérképpel? – Mivel Helen nem válaszolt azonnal, Matt izgatottan folytatta:
– Nem vettél vérmintát? Tudhatnád, hogy a kórokozót így lehet a legbiztosabban meghatá-
rozni.
A leplezetlen bírálat feldühítette Helent.
– És szerinted mikor lett volna időm ezeknek a vizsgálatoknak az elvégzésére? Fölöttébb
érdekelne a válaszod. Lehet, hogy nem hiszed el, de attól a pillanattól kezdve, hogy behoz-
ták a gyereket, Ranuval megállás nélkül vele foglalkoztunk. Véleményem szerint sokkal fon-
tosabb volt megmenteni a kicsi életét, mint kideríteni, hogy milyen kórokozó fenyegeti.
– Nem is vártam el, hogy kiértékeld a mintát, de föltételezem, hogy a vérvétel az infúzió
beadásakor is elvégezhető lett volna – vágott vissza ingerülten az orvos.
Matt sokkal kimerültebb volt Helennél, de a lány ezzel most nem törődött.
– Hát ez elképesztő! Berontasz ide, és kioktatsz, mi lett volna a teendőm, miközben kuta-
tócsoportot kellett kiküldenem utánad. Ha tudni akarod, téged kell felügyelet alá helyezni,
nem engem. Itt az ideje, hogy belásd, ugyanúgy megállom a helyemet, mint te.
Matt szó nélkül sarkon fordult, és kicsörtetett a műtőből. Nem törődött a gyerekkel, min-
den további teendőt a lányra hagyott. Helen rögtön megbánta, hogy elveszítette az önural-
mát. Szeretett volna Matt után rohanni, hogy bocsánatot kérjen tőle, a kisgyermek állapota
azonban ezt nem engedte meg.
Miután elvégezték a szükséges vizsgálatokat, Helen otthagyta Ranut a csecsemővel. Any-
nyira rosszul érezte magát, hogy kiállt a szakadó esőbe, amely Indiába érkezése óta először
paskolta végig fölhevült testét. Néhány perc múlva sokkal jobban lett, és visszament a ház-
ba.
– Rossz ránézni magára. Jöjjön, egyen és igyon valamit! – hívta Depaka, aki egyedül ült
az étkezőasztalnál. Helen letelepedett mellé, és mohón megivott egy nagy pohár gyümölcs-
lét.
– Hű, ez jólesett! – sóhajtott nagyot, és még egy pohárral akart tölteni magának.
– Egyen valamit, mielőtt ismét iszik! – figyelmeztette az asszisztensnő. – Különben meg-
betegszik.
Depaka gondoskodása megdobogtatta Helen szívét, s szófogadóan magába erőltetett
néhány falatot.
– Több nem megy, Depaka – mentegetőzött. – Iszom még egy kis gyümölcslét, aztán fel -
váltom Ranut.
Depaka Helen karjára tette a kezét.
– Nem kellene előbb átöltöznie? – kérdezte a maga nyugodt módján. – Csuromvíz a ru -
hája, nekünk pedig nincs szükségünk még egy betegre.
46
– Igaza van. Most, hogy fölhívta rá a figyelmemet, érzem, hogy valóban fázom egy kicsit.
Rögtön visszajövök.
Helen bement a szobájába, gyorsan levetette vizes ruháját, majd ujjatlan blúzba és szok-
nyába bújt. Néhány perccel később már Szunitival foglalkozott.
Depaka közben fölváltotta Ranut.
– Ranu azt mondja, hogy a kicsi állapota nagyon sokat javult – újságolta, miközben ki -
cserélte az infúziós palackot.
Amikor Ranu később visszatért, Szunitit matracra fektették át, s rövid időre beengedték
hozzá a rokonokat is.
– Depaka ledőlt egy kicsit – mondta Ranu. – Az éjszaka első felében én vigyázok a kisba -
bára, aztán Depaka fölvált. Most magának is le kell feküdnie, Helen! Szólunk, ha szüksé-
günk lesz a segítségére.
Az orvosnő megrázta a fejét.
– Nem. Inkább itt maradok. Szeretném látni, Szuniti hogyan viselkedik. Később talán le-
fekszem. Ki tudja, hátha Matt vagy Ások felajánlja a segítségét.
Gúnyosnak szánt megjegyzése azonban célt tévesztett. Ranu hevesen védelmére kelt
mindkét férfinak.
– Lehetetlen elvárni, hogy Matt fönt maradjon éjszakára. Teljesen kikészült, és már mé-
lyen alszik.
Helen nem tudta elképzelni, hogy az orvos nála is kimerültebb lehet.
– Miért? Nem tudott aludni, amíg arra várt, hogy valaki a segítségére siessen? És hová
tűnt Ások? – kérdezte metsző hangon.
Ranu zavarba jött
– Ezek szerint a doktor úr nem beszélt a múlt éjszakáról. Ugyanis egyáltalán nem a se -
gítségünkre várt. Egész éjjel talpon volt, és mérgezett emberek életéért küzdött. Ások pedig
felváltotta őt. Chainey doktor azonban nem reménykedik benne, hogy erőfeszítéseit siker
koronázza.
Helen megrémült.
– Hogyan történt? – kérdezte elszoruló szívvel.
– A doktor úr már majdnem Szaipába ért, amikor két férfival találkozott, akik a segítsé-
gét kérték. Rögtön a faluba hajtott velük, de már későn érkezett. Nem sok embert tudott
megmenteni.
– Mitől betegedtek meg?
– A doktor úr azt mondta, hogy a faluban esküvőt tartottak. A lakodalmon rengetegen
vettek részt. Feltehetőleg valamilyen étel okozta a mérgezést. Néhány beteget Szalpába vit-
tünk Mituhoz, mielőtt visszaindultunk Aszanbagba.
Helen már szégyellte, hogy igazságtalanul gúnyolta Mattét.
– Maga miért nem maradt Szaipában, legalább addig, amíg a doktor úr kipiheni magát?
– csóválta a fejét Helen.
– Ragaszkodott hozzá, hogy a lehető leggyorsabban visszajöjjünk, mert aggódott maga
miatt. Hiszen itt állt Ások segítsége és a jármű nélkül.
Helent a szégyen mardosta. A férfi föláldozta az éjszakáját, csak az ő kedvéért!
– Én itt maradok – nyugtatta meg az ápolónőt. – Menjen, feküdjön le!
Gondolatai a szobát betöltő nyugodt csöndben állandóan Matt körüljártak. Találkozá-
suk napja óta mindig csak védekezett ellene, s ez folytonos ellenségeskedéshez vezetett kö -
zöttük. Lehet, hogy Matt nem is volt olyan igazságtalan? Végtére is félretette kezdeti fenn-
tartásait, és segített, ahol tudott.
47
Mire Helen idáig jutott az önmarcangolásban, alig tudta a szemét nyitva tartani. Hogy
elűzze álmosságát, körbejárta a kórházat. Aztán kiállt az ajtóba, és elnézte a hangos sister-
géssel alázúduló esőt.
Amikor ismét megvizsgálta Szuniti pulzusát és vérnyomását, örömmel állapította meg,
hogy a gyerek állapota javul. Az infúziós palackot azonban ki kellett cserélnie, mert már
majdnem kiürült. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy szokatlanul nagy csend lett: az eső ab-
bahagyta a dobolást a tetőn. Kiment a verandára, és mélyen beszívta a gőzölgő föld üde il-
latát. Csodálatos nyugalom szállta meg, és érezte, hogy új erő költözik testébe-lelkébe.
Már éppen vissza akart menni a házba, amikor a veranda ajtajában feltűnt egy magas
alak. Az árnyképben ráismert Mattre. A férfi közelebb lépett hozz, szeme dagadt volt a ke-
vés alvástól.
– Mit keresel itt? – suttogta Helen. – Miért nem alszol?
– Eleget aludtam. Most én következem. – Matt átható tekintettel nézett Helenre. – Ször-
nyen rossz bőrben vagy.
Helen ezúttal kedvesen válaszolt.
– Nem csak én.
– Légy szíves, mondd meg, mit kell tennem. Átveszem az ügyeletet.
– Én mondjam meg neked, hogy mit csinálj? Ne kívánd ezt tőlem! Ha Szunitival akarsz
törődni, akkor rád bízom, hogy eldöntsd, hogyan kezeld. Eddig sem csináltuk másképp. –
Helen átadta a beteglapot. – Igazán föl akarsz váltani? – Amióta az alvás szóba került, a
lány alig tudta nyitva tartani a szemét.
– Igazán – válaszolta az orvos, és az ajtó felé tuszkolta.
– Matt, szeretnék bocsánatot kérni tőled. Azóta, hogy ismét elmentél, egyszerűen ször-
nyű volt. Dalip meghalt, és… – Könnyek szöktek a szemébe. Matt vigasztaló öleléssel a kar-
jába zárta.
– Tudom, Helen. Ások mindent elmondott. Dalip azonban teljes életet élt. Sokkal inkább
a szívünkön kell viselnünk az életveszélyben lévő gyermekek sorsát. Most viszont sem a hely,
sem az idő nem alkalmas arra, hogy eszmecserét folytassunk erről. – Az orvos ezt egyálta-
lán nem ridegen mondta, Helen mégis elbizonytalanodott.
Matt az ajtóhoz kísérte, vagy inkább támogatta, mert nem vette le válláról a kezét. Érin-
tése a lány egész testét átforrósította. Ezzel a kellemes érzéssel hajtotta álomra a fejét. El-
határozta, hogy a jövőben előítéletektől és indulatoktól mentes vitában fog tisztázni min-
den félreértést. Előre örült, hogy ezt már másnap gyakorolhatja.
Arra ébredt, hogy Ranu szólongatja. Már világos nappal volt. Helen megrémült.
– Hány óra van, Ranu? Fel akartam váltani Mattét.
– Nyugodjon meg, Helen! Az ügyeletet átvállaltuk Depakával. Most jöjjön reggelizni! Szu-
niti miatt nem kell aggódnia, a kicsi jól van.
Helen igyekezett a mosakodással és az öltözködéssel. Félt, hogy Matt megdorgálja, ami-
ért nem jelent meg korábban. Amikor azonban leült Ranu mellé az étkezőasztalhoz, hiába
kereste az orvost.
– Matt Szunitinál van? – kérdezte. – Beszélnem kell vele, hogy megmagyarázzam…
– Sajnálom, Helen – válaszolta az ápolónő. – Matt hajnalban visszautazott a faluba,
hogy fölváltsa Ásokot.
8. FEJEZET
Helen szíve összeszorult a lesújtó hír hallatán. Mégsem tud hát Matt-tel beszélni, hiába
remélte, hogy végre megmagyarázhatja eddigi viselkedését. Be kellett azonban ismernie,
48
hogy Matt és Ások betegei sokkal fontosabbak az ő személyes gondjainál. Nagyot sóhajtott,
kiürítette a poharát, és fölállt.
– Megyek, megnézem a betegeket. Velem jön? – kérdezte az ápolónőt.
Ranu Helen vállára tette a kezét
– Meglátja, visszajön a doktor úr, amint teheti.
– Csak azt hiszi, Ranu!
– Magának is hinnie kell, hacsak nem vak. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a doktor úr
képtelen lesz sokáig távol maradni. Ahhoz maga túl sokat jelent a számára.
Miután Depakát reggelizni küldték, ellenőrizték Szuniti állapotát, majd elkezdték a szo-
kásos napi munkát.
– A betegek mindjárt ellepik az udvart – nézett ki az ablakon Helen.
– Én inkább azt hiszem, ma nagyon kevesen fognak betévedni hozzánk. Erről a monszun
gondoskodik.
– Hiszen elállt az eső!
– Átmenetileg. Hamarosan ismét rázendít, és a legtöbb út rohanó áradattá változik.
Egy órával később Helennek el kellett ismernie, hogy Ranu nem túlzott. Az eső szakadt,
mintha dézsából öntötték volna.
Ettől kezdve csigalassúsággal vánszorogtak az órák. Délután felváltva pihentek, de He-
len sokkal kínzóbbnak tartotta a magas páratartalomtól nehéz levegőt, mint a fáradtsá-
got. Mivel a csecsemő állapota látványosan javult, alig találtak maguknak valami elfoglalt-
ságot. Estig sem Ások, sem Matt nem jelentkezett, gyötrelmet okozva ezzel mind Helennek,
mind Ranunak. A magukra hagyott nők korán megvacsoráztak, majd egymást váltogatták
Szuniti ágya mellett.
Helen éppen a műanyag csövet tisztogatta, amikor Ranu, aki az infúziót ellenőrizte,
megszólalt:
– Attól tartok, hogy az infúziós tűt meg kell igazítani. Az oldat már nem az érbe, hanem
a szövetekbe áramlik. A gyerek anyja valószínűleg megrántotta a csövet, amikor a karjába
vette a kicsit. Figyelmeztettem, hogy nem szabad fölvennie, de ragaszkodott hozzá, hogy
járkáljon a gyerekkel.
Az eső egyre hangosabban dobolt a tetőn, és nem lehetett tudni, nem jut-e át rajta esővíz
a szobába is. Közben Helen egyre növekvő aggodalommal gondolt Mattre és Ásokra.
Ranu hozta az új tűt, és felszólította a rokonokat, hogy a verandán várakozzanak, mert
az orvosnőnek hely kellett a kényes beavatkozás végrehajtásához. Amikor Helen keresni
kezdte a megfelelő vénát, a lámpa villogni kezdett, majd elaludt. Minden sötétségbe borult.
– Még ez hiányzott! – kiáltotta gyertya után tapogatózva Ranu. – Már megint víz került
a generátorba. Csaknem minden évben így járunk. – Meggyújtotta a gyertyát, és hozott egy
másikat is. – Megnézem, elő tudok-e keríteni egy borszeszlámpát.
Helen Szuniti mellett maradt. Torkát összeszorította a félelem, mert nem tudta, elegendő
fény híján hogyan vezesse be a tűt a csecsemő gyönge vénájába. Ranu csakhamar valóban
megjelent egy viharlámpával, amely világítás dolgában némi javulást eredményezett. He-
len ennek ellenére nem talált megfelelő vénát a gyermek testén, s már-már pánikba esett.
Annyira elmélyült a munkában, hogy nem hallotta a csöndes lépteket a háta mögött.
– Segíthetek?
Matt ekkor már mellette állt. Helent szinte sokkolta a megkönnyebbülés. Könnyeivel
küszködve bólintott.
– Az oldat a szövetbe hatolt, és nem találok új vénát – mondta. – Ha nem tudjuk pótolni
a folyadékveszteséget, a gyerek nem éli túl.
– Nyugalom, Helen! Együtt megoldjuk. – Matt letérdelt a padlóra, s mindketten a kicsiny
test fölé hajoltak. – Följebb tudná tartani a lámpát, Ranu? – A férfi ugyanolyan tüzetesen
49
végigvizsgálta Szunitit, mint Helen. Végül megállapodott a gyermek fejénél. – Kíséreljük

meg itt.
– Csökkentened kell ehhez az oxigén mennyiségét? – kérdezte Helen, és gyorsan ellen-
őrizte, Ranu milyen felszerelést állított össze.
– Csak akkor, ha nem megy másképp. Az eddig bejuttatott folyadék sokat segített. Egy
kis szerencsével ezúttal is sikerülni fog. Elejét kell vennünk az újabb fertőzésnek.
Helen bólintott. Megpróbálta Matt helyébe képzelni magát, és a kellő pillanatban nyúj-
totta neki a szükséges eszközt. Csodálata a férfi iránt nőttön nőtt, mert ebben a kétségbeej -
tő helyzetben minden ügyességét latba kellett vetnie.
Matt észrevette Helen pillantását, és elmosolyodott.
– Mindjárt készen vagyunk. Ennek működnie kell! – mondta, és ragtapasszal rögzítette a
tűt. Aztán Ranuhoz fordult:
– Magyarázza meg Szuniti anyjának, miért kellett áthelyeznünk a tűt. A legegyszerűbb,
legérthetőbb szavakkal, ha lehet. Nem szeretném, ha az anyja azt hinné, hogy valami rosz-
szat tettünk a gyerekkel.
Ranu nyájasan nyugtatgatta az anyát. Helennek most már valósággal fájt, hogy nem
tudja közvetlenül megértetni magát a betegekkel meg a hozzátartozóikkal. Újból eltökélte
magában, hogy mihelyt Ások visszatér, nagy lendülettel nekilát a nyelvtanulásnak.
Matt nehézkesen fölemelkedett. A görnyedt testtartás után minden porcikája sajgott.
– Úgy látszik, az oldat kifogástalanul áramlik a vénába – mosolygott Helenre.
– Köszönöm, Matt! Már teljesen kétségbe estem – vallotta be Helen.
– Én is köszönöm neked! Tényleg első osztályú csapat lenne belőlünk.
Matt könnyedén megérintette Helen karját, és futó csókot lehelt a szájára. A lány megle-
petésében és felindultságában reszketett. A viharlámpa még akkor is imbolygott a kezében,
amikor még egyszer ellenőrizte az infúziót.
A következő órákra nem akarta magára hagyni a csecsemőt. Mattét pedig megpróbálta
rábeszélni, hogy menjen aludni.
– Én jól kialudtam magam az éjszaka. Most te következel. Hacsak vissza nem kell men-
ned a gyászoló faluba.
– Sajnos, már nem kell. A túlélőket Szaipában ápolják tovább. Mitunak üzentem rádión,
hogy itt maradok. Közben Ások is Szaipába ment, mert a faluban már nincs mit tennie. Ami
azt illeti, Szaipába is visszatért a nyugalom. Ezért is jöttem ide egyenesen, még a rossz idő
beállta előtt.
– Igazi áldás, hogy itt vagy. Szörnyű órákat élhettél át.
Matt nem tagadta.
– Meglehetősen komisz helyzet volt. De erről holnap is mesélhetek. Megyek, lefekszem.
Később felváltalak.
Az éjszaka bizony hosszúra nyúlt. Helen tudta, hogy Matt ereje fogytán van, és a világ
minden kincséért sem ébresztette volna föl. Valahányszor le akart csukódni a szeme, sétálni
kezdett.
Már derengett, amikor Ranu nyitotta rá az ajtót.
– Bocsásson meg, Helen, sokkal előbb kellett volna jönnöm. Csak nem maradt fönt egész
éjszaka?
– De igen. Nem baj. Bár őszintén megvallva őrülök, hogy felvirradt. Nincs szebb dolog a
napkelténél. Remélem, hamarosan ismét üzembe tudják helyezni a generátort.
Ranu nevetett.
– Ha sikerül is nekik, jön az újabb eső, és kezdődik minden elölről.
50
– Csak azt ne! – jajdult föl Helen. – Ilyen körülmények között lehetetlen betegeket gyó -
gyítani.
– Ez is hozzátartozik az aszanbagi élethez – évődött vele Ranu. – Ha ezek után visszatér
Angliába, bizonyára jobban fogja értékelni az orvostudomány legújabb vívmányait.
Ranu szavai nem derítették jobb kedvre Helent. Nem húzta a szíve vissza Angliába. Úgy
érezte, sokkal inkább kötődik Indiához, mint a szülőhazájához. Magára hagyta az ápoló-
nőt, s elindult reggelizni.
– Nagyot vétkeztem ellened, Helen! Kérlek, ne haragudj! – mentegetőzött Matt, amikor
letelepedett mellé az étkezőasztalhoz. – Gondolom, egész éjjel Szunitit őrizted.
– Igen, de kibírtam, Matt. És boldoggá tesz a tudat, hogy a gyerek jól van.
– Nem Szuniti miatt aggódom, hanem miattad. Ahogy elnézlek, fogytán az erőd. Miért
nem ébresztettél föl?
– Mert nagyobb szükséged volt az alvásra, mint nekem. Nem vitt rá a lélek, hogy felkelt-
selek.
Matt hosszan nézte Helent, fejét csóválta.
– Nagyon kíméletes vagy, hogy ennyire vigyázol rám. Csak azt nem veszed észre, hogy
nincs egy perc nyugtom miattad.
Megfogta Helen állát, és arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Úgy látszott, na-
gyon fontosnak tartja, hogy Helen tisztában legyen vele, mivel dúlta fel a lelki nyugalmát.
Előrehajolt, megcsókolta, majd a lábával maga mellé húzta a székét, hogy szorosan magá-
hoz ölelhesse.
Helennek eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. Viszonozta a férfi egyre követelőzőbbé vá-
ló csókját, és gyöngéden hozzásimult. Aztán Matt mellére hajtotta a fejét, és elnyomott egy
ásítást.
– Szörnyen ostobán viselkedtem – sóhajtott alig hallhatóan.
– Mindketten ostobák voltunk, Helen. De nem ismételjük meg a hibákat.
– Nem. Biztosan nem. Annyi mindent szeretnék tudni, Matt! Először is, hogyan kerültél
ide tegnap, mi okozta a mérgezést a faluban, és egyáltalán…
– Nagyon sok időnk lesz még erről beszélgetni, kedves. A monszun gondoskodik róla. Sze-
rencsésnek mondhatom magam, hogy még az éjjel el tudtam idáig vergődni. Ez ma már
nem sikerült volna. És semmi lehetőségem rá, hogy visszajussak Szaipába. Azt hiszem, mi-
előtt folytatnánk a beszélgetést, be kell fejezned a reggelit, és ki kell aludnod magad.
Matt a szobájáig kísérte Helent, aki megint nagyot ásított.
– Nyomás az ágyba! – nevetett Matt. – Különben még elcsábítasz, és melléd fekszem! Il-
letve feküdnék, de sajnos, vár a kötelesség. Szép álmokat, édesem!
Helen bebújt a szúnyogháló alá. A boldogság mindent elsöprő érzése áradt szét benne,
mielőtt mély álomba zuhant.
Helen a tetőre zúduló eső dobolására ébredt föl. Rémülten pillantott az órájára: már ké-
ső délután volt. Miután rendbe hozta magát, a Ranutól kölcsönzött esernyő védelmében át-
szaladt a kórházba, ahol Matt sietett elé, és megfogta a kezét.
– Jobban érzed magad, Helen? Gyere, ülj mellénk, éppen inni akartunk valamit.
Ranu, aki az imént tette tisztába Szunitit, lopva Helenre pillantott.
– Azt javaslom, hogy fogják az italukat, és menjenek át a konyhába. Én is mindjárt me-
gyek maguk után.
Matt engedelmeskedett a felszólításnak.
– Köszönöm, Ranu! – Az orvos és az orvosnő kéz a kézben távozott a kórházépületből.
– Szuniti állapota tovább javult – közölte Matt. – A csövet eltávolítottuk, mert ismét ne-
hézség nélkül lélegzik. A vizsgálati eredmények értékelése után az a meggyőződésem, hogy
51
jó úton haladunk. Ez neked köszönhető. Megmentetted az életét – mosolygott gyöngéden a

lányra, miközben átkarolta a vállát. – Nem volt könnyű dolgod!
– Ez igaz. De azért nem lett volna szabad olyanokat mondanom, amik akkor kiszaladtak
a számon.
– Ugyan már, felejtsük el! Mindketten túlhajszoltuk magunkat, és tele voltunk gonddal.
Ilyen állapotban könnyen elragadtatja magát az ember.
– Még mindig nem tudom pontosan, miért kellett a keresésedre indulnunk. Csak annyit
tudok, hogy az ételmérgezésnek számtalan fajtája van. Mi történt tulajdonképpen? – Helen
leült a ház előtt álló, durva ácsolatú padra, Matt pedig mellé telepedett.
– Nem sokkal Szaipa előtt két férfi állított meg az úton. Kétségbeesve kérték a segítsége -
met. Azonnal visszafordultam, és a falujukba hajtottam velük.
– És aztán?
– Ami ott fogadott, az maga volt a megtestesült borzalom. Az emberek a földön fetreng -
tek kínjukban. Akkorra néhányan már meghaltak. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, mi
történt. Az egyik földműves lányának a lakodalmát tartották. Még nem tudtam, melyik étel
okozta a mérgezést, az viszont rögtön kiderült, hogy jóformán az egész falut érte a csapás.
– És mit tettél? – rezzent össze Helen a döbbenettől és a szánalomtól.
– Sajnos, nem sok tennivalóm maradt. Az emberek a kezem között haltak meg.
– Szörnyű lehetett. – Helen Matt vállára fektette a fejét.
– A szenvedő emberek láttán rettenetesen tehetetlennek éreztem magam. Később aztán
kiderült, mi okozta a szerencsétlenséget. Nehogy azt hidd, hogy valami romlott étel volt a
bűnös. Modern világunk nagyszerű vívmányai a vétkesek.
Helen értetlenül nézett Mattre.
– Sokan azzal keresnek vagyonokat, hogy vegyszereket adnak el a parasztoknak, akik
sem írni, sem olvasni nem tudnak. A kereskedőket ez természetesen nem érdekli, és nem is
veszik a fáradságot, hogy elmagyarázzák az embereknek a növényvédő szerek és a műtrá-
gyák pontos használati utasítását. A lakodalmon vegyszerrel fertőzött lisztet használtak
fel. És egyébként is, mint mondtam, kevés paraszt tud olvasni, de ha tud is, azt hiszi, hogy
kétszer annyi termése lesz, ha az előírtnál kétszer több védőszert szór ki a földre.
– Őrület!
– Az esküvőt rendező paraszt egész rokonsága a tudatlanság és a kapzsiság áldozata
lett. A megmérgezett emberek közül csak kettőt tudtunk megmenteni, őket Szaipába szállí-
tottuk.
– Gondolom, Ások tudja, mit kell tennie.
– Igen. Ott marad, amíg csak a monszun véget nem ér. Ranu persze boldogtalan Ások
hosszú távolléte miatt, Mitu viszont nagyon is örül a társaságának.
Helen titokban köszönetet mondott Mattnek, hogy így rendezte el a dolgokat. Lesz hát
ideje, hogy jobban megismerje a férfit, akin eddig oly nehezen tudott eligazodni.
– Mennyi ideig tart a monszun? – nézett rá reménykedve.
– Legalább két hónapig. Ha szerencsénk van, még tovább is. – Matt a hüvelykujjával
gyöngéden simogatta Helen puha tenyerét. Ez olyan vágyat lobbantott lángra a lányban,
hogy legszívesebben összecsókolta volna Mattét. A kötelesség azonban újra közbeszólt.
Depaka jelentette, hogy beteg érkezett, akit meg kell nézniük.
Matt eltávolította a leromlott állapotú, alighanem vak ember csatakos ruháját.
– Egyik szemére sem lát? – kérdezte Depakát Helen.
– Csak homályos foltokat. Teljesen kétségbe esett, amikor észrevette, hogy a másik sze-
mére is csaknem megvakult.
– Tudunk valami ennivalót és száraz ruhát adni neki? – fordult Depakához Matt.
Miután gondoskodtak a betegről, hagyták, hogy előbb kialudja magát.
52
– Tehetünk érte valamit? – kérdezte Helen csüggedten.

Matt megrázta a fejét.
– Sajnos, nem sokat, bár szeretném, ha módunkban állna. Ilyen fertőzések esetén azon-
ban csak a korai szakaszban számíthatunk gyógyulásra. E téren nincsenek tapasztalataink,
és hiányoznak a műtéthez szükséges eszközök is.
– És mi van a légi szemklinikával? Úgy tudom, létezik ilyen intézmény. Repülő szemorvo -
sok, akik oktatást tartanak a vidéki orvosoknak a szemészetről, és ellátják őket a megfelelő
eszközökkel is.
– Most, hogy említed, eszembe jutott, a közeljövőben várjuk őket Szaipába. Az időpontot
azonban nem tudom.
– Írok nekik. Most bőven van időnk ilyesmire – lelkesedett Helen.
– Hát igen. Időnk az van bőven. De ezt alaposan ki fogjuk használni! Végre közelebbről
megismerhetlek. – Matt szeretettel megsimogatta Helen arcát. – A legszívesebben egy egész
estét máshol töltenék veled. Azt szeretném, hogy egészen és kizárólag az enyém légy. Ígé-
rem, ha vége a monszunnak, néhány napra Kalkuttába utazunk. Megint csavargunk egyet a
Park Streeten, és meghívlak egy nagy evészetre. Aztán hangversenyre megyünk, vagy be-
ülünk egy moziba.
– Jól hangzik. – Helen számára azonban mindez a távoli jövő zenéje volt. Nem akarta a
varázst megtörni azzal a gondolattal, hogy Aszanbagtól el kell majd búcsúznia. Mert mi-
közben odakünn vastag felhők sötétítették el az eget, az ő szíve derűvel és bizakodással volt
tele, s még az előttük álló két hónapot is kevésnek érezte.
9. FEJEZET
Helen boldogsága nem ismert határt. Minden egyes nap újabb örömöt ígért, s csak az
bántotta, hogy Matt nem hajlandó beszélni az életéről. Helen egész nyíltan feltárta a saját
múltját, és minden áldott nap elhatározta, hogy szóba hozza azt a lányt, akit Ranu említett
Matttel kapcsolatban, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Attól tartott,
hogy kíváncsiskodásával veszélyeztetné kettejük kiegyensúlyozott kapcsolatát.
Nem telt el azonban egy hónap sem a monszun beköszönte óta, amikor váratlanul véget
értek az esőzések. Helent ez nagyon fájdalmasan érintette.
– Legalább két hónapot emlegettél – kesergett, miután Matt közölte vele, hogy hamaro-
san vissza kell térnie Szaipába.
– Tudom – felelte Matt. – De a monszun időtartamát nem lehet teljes biztonsággal meg-
jósolni. A helybéliek sokkal rosszabbul jártak, mint te, mert a megélhetésük függ tőle. A
mostaninál jóval több esőre lenne szükségük, hogy elegendő termést takaríthassanak be.
Ez tagadhatatlan volt. Helen mégis kis híján elsírta magát, amikor Ások behajtott a ko-
csival az udvarra. Csak az vigasztalta, hogy legalább Ranu boldog lesz. Még Matt elutazása
előtt feltétlenül meg akarta tudni, van-e vetélytársa. Egész délelőtt az alkalmas pillanatra
várt, de a betegek áradata lélegzetvételnyi időt sem engedélyezett nekik. A monszun rabsá-
gából kiszabadult emberek valósággal ellepték a kórházat, így aztán a lánynak nem nyílt
alkalma a tisztázó beszélgetésre.
Miközben gyorsan bekapták az ebédet, Matt bejelentette, amitől Helen már előre félt.
– Mivel az útviszonyok annyira megjavultak, már nincs semmi, ami indokolttá tenné,
hogy tovább maradjak – magyarázkodott.
Helen elszántan ránézett.
– Matt, egész idő alatt nagyon keveset beszéltél magadról, az életedről… Most azon töp-
rengek…
– Min töprengsz?
53
– Amikor Aszanbagba érkeztem, Ranu említett egy lányt, aki sok bánatot okozott neked.
– Matt arca elsötétült. Helen szeme tétován kereste a férfi tekintetét. – Nem kellett volna
említenem, Matt? Gondolod, hogy semmi közöm hozzá?
– Semmi – válaszolta a férfi. – Sajnálom, hogy felülsz ilyen pletykáknak. Ez viszont meg-
magyaráz néhány dolgot! – Fölállt, s izgatottan járkálni kezdett. – Ha mindenáron tudni
akarod, szerelmes voltam valamikor egy Alice nevű lányba. – Olyan fakó hangon beszélt,
mint egy számítógép. – Ennek már sok éve, és nem szeretnék beszélni róla. – Hirtelen abba -
hagyta a járkálást, és zaklatott tekintettel Helenre nézett. – Holnap el kell utaznom. Kérlek,
csomagold be a holmidat, mert velem jössz Szaipába.
Helen nem hitt a fülének.
– Itt kell hagynom Aszanbagot? Tudod, hogy nem tehetem. John számít rám.
– Ások egyedül is győzi a munkát. És ha kell, Mitu segít neki.
A teljes egyetértés után, amely az elmúlt hónap során kialakult közöttük, Helent meg-
döbbentette Matt ellentmondást nem tűrő hangja. Be kellett azonban vallania magának,
hogy ingadozik. Egyrészt a szíve Matthez húzta, másrészt nagyon sokkal tartozott Johnnak.
Végül úgy döntött, itt kell maradnia mindaddig, amíg szükség van rá.
– Sajnálom, Matt, de nem megy. Legalábbis egyelőre. Boldogan követlek, ha John újra itt
lesz, és át tudja venni a munkát. Tudod, mit jelent számára ez a kórház. És nekem is sokat
jelent.
Matt haragra gerjedt.
– Úgy látom, Aszanbag sokkal fontosabb neked, mint én valaha is voltam. Különben ve-
lem jönnél. – Megfogta Helen vállát, és megrázta. – Hát nem érted, hogy megőrülök az ag-
godalomtól? Félek, hogy valami szörnyűség történik veled. Kérlek, Helen! Nem! Ragaszko-
dom hozzá, hogy velem gyere!
Matt makacssága mindent eldöntött.
– Aszanbagban maradok, bármit mondasz is – közölte Helen kérlelhetetlenül.
– És én még azt hittem, hogy megértettél végre! Most már kár minden szóért! Ne is szá-
míts rá, hogy ide fogok futkosni hozzád! – Azzal sarkon fordult, és döngő léptekkel elindult.
A lány erőt vett magán, és utánaszaladt.
– Matt, tudod, hogy nagyon sokat jelentesz nekem! Én lennék a legboldogabb, ha veled
mehetnék, de nem okozhatok csalódást Johnnak.
– Holnap korán reggel indulok – vágta el a további beszéd fonalát Matt.
Helen a könnyeivel küszködve nézett utána. Bár keserű szemrehányásokkal illette ma-
gát, hogy széttépte a gyöngéd szálakat, amelyek Matthez fűzték, tudta, hogy a férfi megér-
tette volna, ha igazi erős vonzalmat érez iránta.
Helen folytatta a rendelést, mert időközben újabb betegek jelentek meg az udvaron. A
monszun által szobafogságra kárhoztatott emberek panaszai sok esetben súlyosbodtak,
ezért az egyes betegek vizsgálatára és kezelésére a szokásosnál több időt kellett áldoznia.
Gyakorlatilag szakított Matt-tel. Csak egyszer szólította meg, hogy egy szemfertőzés utó-
kezelését megbeszélje vele.
Később megállapodott Ásokkal, hogy visszatérnek a Matt megérkezése előtti napirend-
hez, amelyben vacsora előtt helyet kapott Helen nyelvtanulása is. A lány azért is szerette a
nyelvleckéket, mert összpontosításra kényszerítették, és értelmes irányba terelték a gondo-
latalt.
– Jöjjön csak, jöjjön! – üdvözölte este a szobájába lépő Asokot. – Itt legalább nem zavar-
nak bennünket.
54
Helen nagy odaadással szentelte magát a tanulásnak. A kiejtése még akadozott, ezért
gyakran nevetésben tört ki, amikor igyekezetében megbotlott a nyelve. Észre sem vették,
milyen gyorsan elszaladt az idő, amikor kopogtattak.
– Szabad! – kiáltotta Helen még mindig nevetve.
Kinyílt az ajtó, s a küszöbön megjelent Matt. Az elé táruló látványtól sötét ráncok tá-
madtak a homlokán.
– Csak azt akartam megtudakolni, miért nem jössz vacsorázni, Helen. De ahogy látom,
sokkal kellemesebb időtöltést találtál.
Mire tanár és tanítvány fölocsúdott a meglepetésből, Matt becsukta az ajtót, és távozott.
Ások zavartan fölállt.
– Menjünk vacsorázni. Ott is megtanulhat néhány fontos szót.
Helen nem tartotta jó ötletnek az étkezőasztal melletti tanulást, mert tudta, hogy ezzel
csak még jobban felbőszítené Mattét.
Amikor az ebédlőbe értek, Matt tányérja már csaknem üres volt. Még le sem ültek, ami -
kor a férfi fölpattant, és hosszú léptekkel távozott.
A két ártatlan fiatal hallgatagon evett. Helennek elment minden étvágya, s már indulni
akart, amikor Ásoknak eszébe jutott valami.
– Elfelejtettem mondani, hogy Szaipában meglátogatott bennünket a központi szemé-
szeti klinika képviselője. A monszun elmúltával mind Szaipát, mind Aszanbagot el akarják
látni a szemműtétekhez szükséges eszközökkel, a használatukat pedig szakorvosok fogják
megtanítani.
– Ások, ez csodálatos! Nem is olyan régen beszéltünk erről Matt-tel, és azt terveztem,
hogy levélben kérek segítséget. Megyek, viszem is az örömhírt. Matt biztosan örülni fog
neki.
Helen elindult, hogy megkeresse az orvost. Mattét azonban mintha a föld nyelte volna el.
Sem az épületekben, sem az udvaron nem találta a lány. Végül föladta a keresést, és bement
a szobájába.
Nyugtalanul töltötte az éjszakát, s még alig derengett az ég alja, amikor fölkelt. Újabb
kísérletet akart tenni, hogy Matt-tel beszéljen. A főépületben Ásokba botlott.
– Matt üdvözletét küldi – adta át Ások a férfi üzenetét.
– Már elment? – Helen nem tudta fölfogni, hogy annyi bizalmas együttlét, annyi meghitt
beszélgetéssel eltöltött óra után, mellyel az elmúlt hetekben megajándékozták egymást, ho-
gyan tudott Matt egyetlen szó nélkül távozni.
Úgy érezte, hogy mindennek vége, minden álma szertefoszlott. Ahogy azonban teltek-
múltak az órák, egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, jobb, hogy így történt. Matt pa-
rancsolgató magatartása, birtoklási vágya talán rövid időn belül elviselhetetlenné tette
volna az életét.
Nem maradt más választása, mint hogy a munkába fojtsa bánatát. Csak így tudta Matt
emlékét kiszorítani a gondolataiból.
Napról napra több beteg érkezett Aszanbagba, és Helen vasakarattal kényszerítette ma-
gát, hogy ne gondoljon Mattre. Észre sem vette, hogy egyre kimerültebb, mert szusszanás -
nyi szünetet sem engedélyezett magának. Egy hét telt el így, s akkor már Ranu nem állta
meg szó nélkül.
– Nem tudom ugyan, mi nyomja a szívét, nincs is hozzá semmi közöm, de figyelmeztet-
nem kell, hogy bele fog betegedni, ha agyonhajszolja magát.
– Nincs semmi bajom – hazudta Helen, és elpirult, mert nem volt hazudós természet…
55
Aszanbagban a hónap folyamán az élet lassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Matt

még mindig nagyon hiányzott Helennek, de már sokkal jobban tudott uralkodni a fájdal-
mán. Csak akkor tört rá teljes súlyával minden bánata, amikor visszavonult a szobájába.
Hat héttel Matt elutazása után Ások örömmel újságolta, hogy megérkeztek a vasútállo-
másra a szemészeti eszközök, s hogy délután elhozza őket. Helen szívesen vele tartott volna,
hogy néhány órára kikapcsolódjon, de a kórház nem maradhatott orvos nélkül. Mivel az
udvaron nem volt kezelésre váró beteg, Helen elfoglalta kedvenc helyét a főépület előtti pa-
don. Álmodozott és emlékezett, magában Matt-tel vitatkozott.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Hir-
telen meghallotta Ások kocsijának a hangját, amint begördült az udvarra. Megkönnyebbül-
ten elindult felé, s közelebb érve észrevette, hogy Ások nem egyedül érkezett. A kocsi körül
gomolygó portól nem ismerte föl rögtön az utast. A szíve izgatottan zakatolt. Lehet, hogy
Matt az? A kocsiból azonban nem Matt kászálódott ki.
– John! – kiáltotta Helen izgatottan. – Csodálatos, hogy végre viszontláthatom! – Odafu-
tott az orvoshoz, és átölelte. – Hogy érzi magát?
– Napról napra jobban. Komolyabb baj kell ahhoz, hogy levegyen a lábamról.
– Menjünk az árnyékba! Rögtön hozok egy hideg üdítőitalt. Nem is tudja elképzelni,
mennyire örülök, hogy végre itt van!
Ások legalább annyira örült John visszatértének, mint Helen.
– Egyenesen Angliából érkezett? – csapta össze a kezét örömében Helen, és nem tudta
volna megmondani, miért is tette föl ezt a kérdést.
– Három nappal ezelőtt érkeztem Indiába – felelte John.
– És ami még fontosabb – ragyogott föl Ások szeme –, ismét dolgozni akar.
Az élénk beszélgetés mellett elköltött vacsora után Ások kimentette magát, mert még
egyszer meg akarta nézni a fekvő betegeket.
A két honfitárs kettesben maradt. John személyesebb dolgokra terelte a szót. Megkérdez-
te, hogy az aszanbagi munka megfelelt-e Helen előzetes elképzeléseinek.
– Többé-kevésbé – mondta a lány. – Most, miután berendezkedtem, nagy örömmel vég -
zem a munkámat.
– Sajnálom, hogy így cserbenhagytam, Helen. Remélem, Matt megkönnyítette a beillesz-
kedését.
– Ugyan, ne beszéljen ilyeneket! Egyáltalán nem hagyott cserben. – Helen elhallgatott.
Nem akarta terhelni Johnt az összeveszések és nézeteltérések ecsetelésével, de az ellen is
berzenkedett, hogy dicsérje Mattét.
– Az, hogy nem nyilatkozik Mattről, csak megerősíti aggályaimat. Találkoztam vele Kal-
kuttában.
Helent ez készületlenül érte.
– Mi járatban volt ott?
John hallgatott, homlokát ráncolta, tekintetét Helen szőke haján pihentette, s csak nagy
nehezen szólalt meg.
– Az Angliába való visszatérését készíti elő.
– Vissza akar menni Angliába? – hüledezett Helen. – Úgy érti, nyaralni?
– Nem. Végérvényesen Angliában akar letelepedni.
– De hát miért? – döbbent meg Helen a hír hallatán. – Eddig az volt a benyomásom,
mintha az itteni életet éppen neki találták volna ki.
– Úgy látszik, India az utóbbi időben elvesztette a varázsát a szemében.
– Miből gondolja ezt?
John kitért a kérdés elől.
– Matt felsőfokú jelzőkkel illette a maga itteni munkáját és a képességeit.
56
– Valóban? Annak ellenére, hogy csak nő vagyok?

John kihallotta Helen szavaiból a keserű felhangot, és fölsóhajtott.
– Most talán azt gondolja, olyasmibe ártom bele magam, amihez semmi közöm. Ennek
ellenére szeretném tudni, hogy emiatt különböztek-e össze.
Helen némi habozás után bólintott. John megfogta a kezét.
– Már jó néhány éve ismerem magát, Helen, ezért úgy gondolom, megengedhetem ma-
gamnak az atyai hangot. Talán nem alaptalanul feltételezem, hogy úgy érezte, Matt korlá-
tozni akarja a szabadságát, mert túlzottan aggódik a biztonságáért. Ez az aggodalom tel-
jesen megalapozott volt. Ő ugyan elhatározta, hogy nem beszél róla, szerintem azonban
magának tudnia kell erről.
Helen nagyon kínosan érezte magát, és hallgatott.
– Matt első indiai megbízása alkalmával magával hozott egy ápolónőt, akivel a gyakor-
lókórházban ismerkedett meg, s egymásba szerettek. Alice azonban küzdött az önállóságá-
ért.
– Szóval Alice – hajtotta le a fejét Helen.
– Igen. És ugyanúgy, mint maga, nem hitte el, hogy nem szabad egyedül látogatnia a fal-
vakat. Alice sokkal fontosabbnak tartotta a betegség megelőzését, mint a gyógyítást. Matt
végül engedett neki, mert nagyon szerette. Aztán bekövetkezett a tragédia: a lány életét
vesztette egy távoli faluban.
– Mi történt?
– Megpróbált elsimítani egy családi perpatvart, amelyben természetesen az asszony
húzta a rövidebbet. A vita hevében valaki meglökte Alice-t. Elesett, beütötte a fejét egy kő-
be, és elvesztette az eszméletét. Nem tudták elsősegélyben részesíteni. Senki nem fordította
az oldalára, ami ilyenkor az első teendő, és megfulladt. Baleset történt, semmi más. Matt
azonban még mindig magát hibáztatja, hogy elengedte egyedül. Különösen azért, mert a
lány mindaddig nem tudta felfogni, hogy az efféle viszálykodás hozzátartozik az indiaiak
mindennapjaihoz.
– Matt mégis itt maradt, pedig nem lehetett volna csodálkozni rajta, ha ezután meggyű-
löli az indiaiakat – morfondírozott hangosan Helen.
– Azért maradt Indiában, mert itt érezte magát a legközelebb Alice emlékéhez. Emellett
folytatni akarta a munkáját, amelyet oly fontosnak tartott.
– És most mi késztette rá, hogy másként döntsön?
– Attól tartok, Helen, hogy maga – felelte John. – Matt retteg attól, hogy egy napon újabb
tragédia felelőssége szakad rá. Inkább végleg búcsút mond Indiának.
– De hiszen megpróbáltam bebizonyítani neki, hogy tudok magamra vigyázni.
– Ez azért nem ilyen egyszerű. Megkértem, hogy törődjön magával, és ő nem akart csaló-
dást okozni nekem. Különben… nagyon szenved amiatt, hogy maga annyira küzd az ő érzel-
mei ellen.
– Az ő érzelmei ellen? – suttogta Helen alig hallhatóan. – Soha nem tudtam tisztába jön-
ni velük, John.
– Kényszerű aszanbagi tartózkodása során Matt úgy érezte, igen közel került magához.
Az elutazása előtti éjszakán jött rá valójában, hogy egész idő alatt milyen fölöslegesen ra-
gaszkodott az oltalmazó szerepéhez. Az utolsó pillanatban úgy döntött, visszakozik, és nem
ragaszkodik tovább ahhoz, hogy maga vele menjen Szaipába.
– Akkor miért nem mondta ezt meg?
– Mert rájött, hogy Ások fontosabb magának, mint ő.
– Ások? – nézett csodálkozva az orvosra Helen. Aztán eszébe jutott, hogyan lepte meg
őket Matt aznap este, amikor nyelvleckét vett. Ha a férfi akkor valóban azért ment be hoz-
zá, mert szerette, és azt akarta elmondani, hogy meggondolta magát, s engedni is hajlandó
57
merevségéből, akkor érthető, ha olyan mélyen megrázta, amikor kettesben találta Ásokkal.
Hiszen nem tudta, hogy ő az indiai orvostól nyelvleckéket vesz.
– Hogy lovalhatta bele magát ebbe a gondolatba? – emelte fel a hangját Helen. – Hiszen
elmondtam neki, hogy Ások feleségül akarja venni Ranut.
– Talán el is hitte. Egészen addig, amíg meg nem látta magát Ásokkal a szobájában.
Ások másnap reggel, Matt elutazása előtt megkísérelte tisztázni a magánál tett látogatá-
sát. De még jobban elrontott mindent, mikor ártatlanságuk bizonyítására elmondta Matt-
nek, hogy magának vőlegénye van Angliában.
– Nem! – Helen nem bírta tovább. – Szegény Matt! Ezek után mit gondolhat rólam? Tud-
ja, John, nagyon fájt a gyanúsítgatás, mert néha azt éreztette velem, ki nem állhat, mivel
nyilván csak azért jöttem Indiába, hogy férjet fogjak magamnak. Ezért meséltem Ásoknak a
nem létező vőlegényemről. Honnan tudhattam volna, hogy ő ezt továbbadja a főnökének,
aki készpénznek veszi? Még én meséltem tréfálkozva Mattnek, hogy Larry, a volt udvarlóm
meg sem várta, míg felszáll velem a repülőgép, máris újabb barátnő után nézett. Ó, John!
Maga most biztosan bosszankodik amiatt, hogy ilyen bolondokháza fogadta itt.
John elmosolyodott.
– Remélem, még időben érkeztem. Nagyra becsülöm Mattét, és bánt, hogy visszaélek a
bizalmával, amikor kifecsegem ezeket a titkokat, de szeretném, ha maga megértené őt.
– Matt mikor utazik el Indiából?
– Két napja ment vissza Szaipába, hogy becsomagolja a holmiját. Valószínűleg már is-
mét úton van Kalkutta felé.
– John, maga már régen ismer, és tudja, hogy általában nem ragaszkodom megszállot-
tan az önállósághoz. Csak Matt ellentmondást nem tűrő modora bőszített fel.
John maga felé fordította Helen könnyáztatta arcát.
– Hát persze! Összetalálkozott két rendkívül céltudatos ember, és óhatatlanul összekü-
lönböztek. Eddig nem tudtam. Matt mit jelent magának. De ezek a könnyek a szemében vá-
laszt adtak a kérdésemre. Meglátjuk, el tudjuk-e érni Mitut, hogy megkérdezzük tőle, hol
van most Matt.
– Szeretnék Mattnek minden jót kívánni a jövőre. Talán errefelé veszi az útját, amikor
Szaipából Kalkuttába tart.
John felsóhajtott.
– És ha már elment, mint azt joggal feltételezem?
– Akkor semmit nem tehetünk.
– Nekem más a véleményem, Helen. A következő vonattal Kalkuttába utazhat, és a misz-
szión keresztül elérheti Mattét.
– Megtehetném, de nem akarom magára hagyni, John, a rengeteg munkával.
– Ások itt van, és maga mondta az imént, hogy a kórházban jelenleg nincs súlyos beteg.
Két nap múlva visszatérhet, és ha rá tudja venni Mattét a maradásra, az mindkettőnk szá-
mára főnyeremény.
– Ha úgy gondolj a…
– Mindenképpen! Kérdezze meg Ásokot, mikor indul a következő vonat, és próbálja meg,
hátha el tud érni valamit.
Ások közölte, hogy aznap már nem indul vonat Kalkuttába. Helen elbizonytalanodott.
Ha Matt közben elindult Kalkuttából, hiába minden fáradság.
10. FEJEZET
58
Helen egész éjjel töprengett. Végül még napkelte előtt megkérte Ásokot, hogy vigye ki a
vasútállomásra, ahol már tolongtak az emberek a pénztár előtt. Hálát adott magában
Johnnak, hogy előző nap egyik régi betegét elküldte jegyért.
– Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást, Helen. Bízom benne, hogy nem szökik
vissza Angliába – mondta Ások, és búcsúzóul melegen megszorította az orvosnő kezét.
Helen tiltakozott a feltevés ellen, aztán kissé elszontyolodva elvegyült a várakozó utasok
között.
A vonat nagy késéssel, zsúfolva érkezett meg. Helen szerencsére összeakadt két ismerős
falubeli asszonnyal, akik segítségére siettek, és helyet szorítottak neki maguk között. A rek-
kenő hőségben, a szüntelen zsivajban fárasztó volt az utazás, és mintha sosem akart volna
vége szakadni.
Hosszú órák múltán végül mégis célhoz értek. Helent magával ragadta a sodródó, kavar-
gó emberáradat. John tanácsát megszívlelve messze elkerülte a magántaxisokat, akik olcsó
díjakkal csábítják és végül jól megsarcolják utasaikat, és céltudatosan elindult a tér irányá-
ba, ahol az állami taxik várakoztak. Johnnak igaza volt: ezeket megbízható taxiórákkal lát-
ták el.
Helen a Mercy Seat misszióhoz vitette magát. A ház előtt minden bátorságát össze kel-
lett szednie, hogy csengetni merjen.
Az ajtót nyitó fiatal lány megismerte.
– Mary nővérhez, memszahib?
Helen bólintott. A lány az apáca szobájába vezette.
– Mit tehetek önért? – Mary nővér alig tudta leplezni meglepetését.
– Johntól tudom, hogy maga intézte a dr. Chainey hazatelepülésével kapcsolatos teendő-
ket. Elutazott már a doktor úr? – Az apáca tagadó válaszát hallva Helen szívéről óriási kő
esett le. – Most hol találom? – kérdezte.
– Még nem értesítettek, melyik gépre tudnak helyet biztosítani számára. Szállodában la-
kik, de napközben az utcákat járja, és kezeli a betegeket. Minden este idelátogat, miután
végzett.
Helen ránézett az órájára. Estig már nem sok idő volt hátra.
– Megkínálhatom teával? – kérdezte Mary nővér.
– Köszönöm, örömmel elfogadom. De megengedné, hogy előbb lemosakodjak?
Az apáca bekísérte vendégét egy fürdőszobába, aztán elment teát főzni.
Helen csak részben tudta eltüntetni a hosszú utazás nyomait, amikor meghallotta az
edénycsörgést. Nem akarta megvárakoztatni Mary nővért, ezért sietett vissza az apáca hű-
vös szobájába.
– Nővér – kezdte, ahogy a szobába lépett –, Chainey doktor még nem… – De elakadt a
hangja. Az apáca helyén Matt ült.
– Szervusz, Helen! – A lány egész testében megremegett, amikor meghallotta a számára
oly kedves, mély hangot. – Ez aztán a meglepetés! Erre a látogatásra végképp nem számí-
tottam! – Matt szavai éppenséggel nem úgy hangzottak, mintha örülne a viszontlátásnak.
Helen zavartan köszörülte a torkát, a hangja azonban fátyolos maradt.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – nyögte ki nagy nehezen.
Matt lesújtó pillantást vetett rá.
– Bocsánatot akarsz kérni? Miért, ha szabad kérdeznem?
A lány útközben számtalanszor elképzelte, hogyan fog lezajlani ez a találkozás, de hogy
ilyen lesz, arra álmában sem gondolt volna. A férfi hideg volt, mint a jégcsap. Helennek nem
jött több szó a nyelvére.
– Ülj le, és igyál egy teát! – mondta Matt, és megtöltött egy csészét a gőzölgő itallal. –
Gondolom, John küldött utánam, hogy rábeszélj, maradjak itt.
59
Erre nem volt könnyű válaszolni, hiszen Helent valóban John küldte Kalkuttába, de nem
ezzel a fő céllal.
– Magam akartam jönni. Matt, én…
A férfi a szavába vágott.
– Miért jöttél, Helen? Azt akarod megmutatni nekem, hogy élvezed a szabadságot, mi-
közben egyedül utazgatsz? El akarsz dicsekedni vele, hogy végre azt csinálhatsz, amit
akarsz?
Semmi értelme nem volt, hogy a beszélgetés ezen a vakvágányon haladjon tovább. Helen
ezért a legegyszerűbb megoldást választotta.
– Meg akartam mondani, hogy szeretlek, Matt!
Helen úgy számított, hogy vallomása egyengeti a kibékülés útját, ámde csalódnia kellett.
Matt másképp reagált, váratlanul megragadta a karját.
– Ezért jöttél utánam? – sziszegte. – Hogy gúnyt űzz belőlem? Hogy szórakozz velem?
Helen feljajdult a fájdalmas szorítástól. De mi volt ez ahhoz a lelki fájdalomhoz képest,
amelyet reményeinek szétzúzása okozott?
– Bocsáss meg, Helen! Nem akartam fájdalmat okozni. – Matt leült vele szemben, és
olyan szenvtelenül kavargatta a teáját, hogy a lány szíve majd megszakadt.
Ekkor megjelent Mary nővér.
– Az utazási iroda reméli, hogy a következő héten az egyik járatra helyet tud biztosítani
magának, Matt. Valószínűleg hétfőre, ha megfelel – közölte.
– Most még nem tudom, de hamarosan pontos választ adok. Mikor utazol vissza Aszan-
bagba, Helen?
A lány reménykedni kezdett, hogy Matt meggondolja magát, s mégsem utazik el.
– Fogalmam sincs róla.
Mattnek csak ekkor tűnt fel Helen siralmas állapota.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte.
Helen nem válaszolt. Egész nap eszébe sem jutott, hogy ennie is kellene.
– Elviszlek egy étterembe – jelentette ki a férfi, de olyan szenvtelenül, hogy Helen ettől
még jobban elszomorodott. – Hol laksz?
– Még sehol nem foglaltam szobát – hangzott a tétova válasz.
– Ahol én lakom, még van hely, bár nagyon kezdetleges szállás.
– Nem számít. Teljesen mindegy, hol alszom.
Matt erre gúnyos pillantást vetett rá, aztán udvariasan megköszönte az apácának a te-
át.
A misszió előtt belekarolt Helenbe, s elvegyültek a zsúfolt utcák forgatagában. Érintése
izgatóan hatott a lányra, akit ez most mégsem töltött el örömmel. Matt viszont észrevette,
hogy Helen megremegett, amikor belékarolt, és hitetlenkedve kérdezte:
– Tehát még emlékszel rá?
– Mire? – Helen adta az értetlent, mint aki nem emlékszik semmire.
– Arra a napra, amikor megismerkedtünk. Akkor megígértem neked, hogy még egyszer
eljövök veled ide, és elviszlek egy étterembe. Már az első nap szabályosan levettél a lábam-
ról – merengett Matt. – Akkor értetted meg velem első ízben, hogy kemény dió leszel szá-
momra. Nem fogod elhinni, de még csodáltam is a határozott fellépésedet. Végül ezért is tö -
rődtem bele, hogy itt maradj. Persze csak azzal a feltétellel, hogy elkísérlek Aszanbagba.
Akkor még azt hittem, vigyázni tudok rád. Istenem, milyen bolondnak tarthattál! Minden
alkalmat megragadtál, hogy lerázz magadról. – Szavai híven tükrözték mélységes megbán-
tottságát és keserűségét.
– Matt, ha akkor tudtam volna Alice-ről…
60
– Szóval John elmondta?! – komorult el a férfi arca, de ezt már nem firtatta tovább. – Azt
javaslom, menjünk abba az étterembe a Park Streeten, amelyben akkor is ebédeltünk.
Mint megismerkedésük napján, Helen most is alig tudott legyűrni néhány falatot. Lesü-
tött szempillái alól látta, hogy ezúttal Matt szintén étvágytalansággal küszködik. S most az
is feltűnt neki, hogy a férfi arca igencsak beesett. Úgy érezte, ő a felelős megromlott állapo-
táért, s ezt csak úgy teheti jóvá, ha kiönti előtte a szívét. Matt azonban olyan zárkózott volt,
hogy Helen nem mert előhozakodni az érzelmeivel. S hogy időt nyerjen, az ebéd után, már
útban a szálló felé. Matt munkájára terelte a szót.
– Nagyjából olyan a helyzet itt is, mint Aszanbagban – eredt meg a nyelve Mattnek –, az-
zal a különbséggel, hogy a világ minden tájáról vannak itt önkéntes orvosok és ápolónők.
Egyébként a gondok hasonlóak.
– Az első napon, amikor megérkeztem, miután hazakísértél a szállodába, elsiettél. Vár-
tak valahol?
– Dehogy. Vérkonzervet próbáltam felhajtani, amire egy másnapi műtéthez volt szüksé-
günk. Tudtam, hogy később már zárva találom a kórházat.
– Bezárják éjszakára? – csodálkozott Helen. – És mi történik a sürgős esetekkel?
– Megkíséreljük menhelyeken elhelyezni őket. Esetleg az állami kórházban. Ez azonban
pénzbe kerül. És ha a betegeinknek vérre vagy infúzióra van szükségük, nekünk kell besze-
reznünk.
– Hogyhogy beszereznetek? Hol?
Matt elkínzottan mosolygott.
– Helen, te még mindig ugyanúgy gondolkodsz, mint amikor megérkeztél. Nem is értem,
Ások miért hiszi, hogy egyedül is boldogulsz.
Ha már Ások szóba került, Helen azonnal megragadta az alkalmat, hogy legalább kette-
jük viszonyát tisztázza.
– Ások éppoly kevéssé írhatja elő, hogy mit tegyek, mint te. Tudom, mit gondolsz rólunk,
de nagyot tévedsz. Ások a jó barátom, semmi több. Egyébként minden vágya az, hogy felesé-
gül vegye Ranut.
A szállóhoz érve Matt azonnal a portáshoz sietett, de hiába.

– Sajnálom, doktor, minden ágyunk foglalt. Hiszen tudja, hogy sokkal korábban kellett
volna jönniük.
– Matt, hiszen ez női szálló! – kapta fel a fejét Helen megütközve.
– Ezek szerint már rájöttél.
– És hogyhogy te itt alhatsz?
– Házaspárok részére is van néhány szobájuk. Rendesek voltak hozzám, és rendelkezé-
semre bocsátották az egyiket, mivel éppen átellenben van a kórház, ahol dolgozom.
– Most hol keressünk szobát nekem? – aggodalmaskodott Helen szemrehányóan.
Matt engesztelőn derékon fogta és magához vonta a lányt.
– Boldoggá tesz, hogy itt vagy mellettem.
– Miért nem mondtad már előbb, miért hagytál meg abban a hitben, hogy…
– De hát mit hittél?
– Hogy elveszítelek, Matt. Azt hittem, már semmit sem jelentek neked!
– Én is pontosan ezt gondoltam rólad, amikor a misszióban nem tudtál a szemembe néz-
ni. Azt gondoltam, csak John megbízásából jöttél, hogy rábírj a maradásra.
– És mitől jött meg az eszed? – kezdett magához térni Helen.
– Attól, ahogy összerezzentél, amikor eljöttünk a misszióból, és beléd karoltam. Akkor
már lehetségesnek tartottam, hogy tévedtem. S ez akkor vált bizonyossá, amikor láttam,
61
hogy idegességedben alig nyúlsz az ételhez. El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyeb-
bültem, amikor a saját szádból hallottam, hogy csak barátság van közted és Ások kőzött.
Matt gyöngéden magához szorította a lányt, Helen pedig a vállába fúrta a fejét.
– Ekkor már gyanítottam – folytatta Matt –, hogy helyesen tettem, amikor nem foglal-
tam számodra szobát.
– Matt Chainey – korholta Helen, és ujját a férfi szájára tette, amikor az közbe akart
vágni –, lehetetlen alak vagy. Előre megfontolt szándékkal a szobádba akarsz vinni!
– Csak reméltem, hogy sikerülni fog, szívem. Mást nem is tehetek, csak reménykednem le-
het. Amikor a szállásról beszéltem, még nem terveztem ilyesmit, de miután eljöttünk a
misszióból, s az utcán magam mellett éreztelek, annyira megkívántalak, hogy már csak egy
vágyam volt: veled lehessek akár csak egyetlenegy éjszakán.
Átölelte és forrón megcsókolta Helent. A lány azonban hirtelen kibontakozott az ölelés-
ből, és zavartan körülnézett. Meglehetősen sokan álltak körülöttük.
– Nem tudnánk ezt megbeszélni olyan helyen, ahol senki nem háborgat? – villantotta rá
a szemét Mattre.
– Valamikor, Aszanbagban én is feltettem ugyanezt a kérdést. És ugyanazt válaszolom,
amit te válaszoltál: „végső megoldásként ott van a szobám”.
Helen követte Mattét a folyosón. A szoba, amelybe beléptek, egyszerű volt, de kellemesen
berendezett. A férfi maga mellé vonta Helent a matracra.
– Megismételjük, amit akkor csináltunk?
– Mit? – Helen hirtelenjében nem tudta, Matt miről beszél.
– Ha jól emlékszem, így kezdtük… – A férfi magához ölelte, és apró csókokkal borította
be az arcát, csak az ajkát hagyta ki. Amikor Helen már alig tudta elviselni felindultságát, ő
maga nyújtotta csókra a száját. Matt azonban inkább a nyakát cirógatta végig a szájával.
Aztán szelíden lenyomta az ágyra a lányt, és fektében szorította magához.
Helen érezte Matt izgalmát, és úgy fogadta a csókját, mint a megváltást. Maga kezdemé-
nyezte, hogy a férfi, aki után oly régóta sóvárgott, végre birtokba vegye. Amikor a szenvedé-
lyes csókoktól kifulladtak. Matt felkönyökölt, és izgató gyöngédséggel simogatni kezdte He-
len mellét.
– Annak idején valahogy így fogtunk hozzá, de nem fejeztük be – suttogta.
– És miért nem? – incselkedett Helen boldogan.
– Mert akkor féltem, hogy nem engednéd meg. Most azonban másképp érzem. Remélem,
velem maradsz éjszakára.
– Igen, de csak azért, mert én akarom! Ha nem akarnám, semmi esélyed nem lenne –
évődött Helen, majd boldogan felnyögött, amikor Matt átölelte a csípőjét, és lassan ráta-
padt egész testével.
– Óriási tévedés! Ezúttal én vagyok az, aki a kezében tart mindent – mondta lihegve
Matt, győzelme biztos tudatában.
Helen a nyaka köré fonta a karját, lágyan megsimogatta a haját, majd magához húzta,
hogy ismét összecsókolhassa.
– Csak ne légy olyan elbizakodott! Megvannak a magam kis fortélyai, amelyekkel meg
tudlak vadítani.
– Mintha eddig nem vettem volna észre! De semmi kifogásom ellene, hogy kipróbáld raj-
tam a fortélyaidat.
Helen pedig nem késlekedett.
Jóval később Matt szerelmesen rámosolygott kedvesére.

– Valahogy állandóan az az érzés motoszkál bennem, hogy csak el kellett jönnünk Aszan-
bagból, s máris minden tisztázódott közöttünk – suttogta.
62
– Végre – tette hozzá jóleső sóhajjal Helen. Ekkor azonban eszébe jutott valami, amin túl
kellett tennie magát. – Matt, tudom, hogy nem szeretnéd, de vissza kell még mennem
Aszanbagba. Legalább addig, amíg megbizonyosodom róla, hogy John nélkülem is győzi a
munkát.
– Számítottam rá. Őszintén szólva korántsem szeretnélek ennyire, ha cserbenhagynád.
De ezt most könnyebben elviselem, mert tudom, hogy ott van melletted. Még egy öreg tra-
gacs megvásárlására is hajlandó vagyok pénzt áldozni, hogy Aszanbagba vihesselek.
– Fölösleges. Én is tudok magamnak kocsit venni.
– Ekkora utat nem tehetsz meg egyedül! Még sohasem vezettél Indiában.
– Tévedsz, drágám! Amikor Szaipából Aszanbagba mentünk, Mitu átengedte nekem a vo-
lánt.
– Így bízzon az ember a saját alkalmazottjában! – dohogott Matt. – Akkor sem utaz-
hatsz egyedül!
– De hát te úgyis visszamégy Angliába…
– Nem. Legalábbis egyelőre nem – mondta Matt, majd rövid habozás után hozzátette: –
Tudom, hogy túlságosan érzékeny voltam, elvakított a féltékenység… Aztán meg azt hittem,
csak akkor tudok megszabadulni az Alice miatt érzett bűntudattól, ha hazautazom. – Ujja
köré csavart egy aranyló hajtincset. – A kalkuttai nincstelenek azonban, akik oly beletörőd -
ve viselik sorsukat, meggondolásra késztettek. Most már belátom, hogy Alice halála csupán
tragikus baleset volt. Azt hiszem, sohasem fogom elfelejteni őt, de most már eljött az ideje,
hogy a jelenben éljek.
– Különös, de Ranu is pontosan ezt mondta – kuncogott Helen. – Arra biztatott, hogy
hozzalak vissza a mába.
– És még mi mindent mondott rólam az a nőszemély?
– Hogy nem élheted le az életedet asszony nélkül. S ha tudni akarod, ezért vagyok most
itt!
Matt hevesen magához ölelte.
– Ez az egyetlen ok hozott ide?
– Ezenfelül van még egy s más – vallotta be Helen kacéran.
Matt szenvedélyesen megcsókolta.
– Szoros összefüggésben a fő céloddal?
Helen zihálva bólintott.
– Igazán nem utazol haza? – kérdezte, amikor végre levegőhöz jutott.
– De igen. Meg kell látogatnom a szüleimet. Mehetnénk együtt is, és egyúttal… egyúttal
összeházasodhatunk. Liverpoolban, vagy ahol akarod. Föltéve, hogy akarsz a feleségem len-
ni.
– Ó, Matt! Semmire sem vágyom jobban! De van egy kikötésem: a mézesheteket Kalkut-
tában szeretném eltölteni.
– Komolyan mondod? Csakugyan vissza akarsz jönni ide? – Matt szenvedélyes csókkal
zárta le kedvese száját. – Tudom – folytatta aztán –, hogy itt nagyobb szükség van rám,
mint Szaipában vagy Aszanbagban, de követni foglak bárhová, ahol boldogabb leszel. Mitu-
nak van egy új munkatársa, aki segít neki Szaipában, így ott már nincs rám szükség. És ha
John teljesen fölépül, ő is győzni fogja a munkát Ásokkal. Gondold meg, Helen, akár Angliá-
ban is élhetnénk.
Helen elgondolkozva ingatta a fejét.
– Nekem mindenütt jó mindaddig, amíg melletted lehetek. De ha már választhatok, Kal-
kutta mellett maradok. Itt szeretnék veled élni és dolgozni, Matt!
– El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, kedvesem! De most már ne beszéljünk any-
nyit! Van fontosabb teendőnk is…
63
64

Szívhang 044 - Sheila Danton - Saját Felelősségére

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szívhang 044 - Sheila Danton - Saját Felelősségére

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Sheila Danton

– Ha megáll, csak akkor hagyják békén, ha már az utolsó garasát is elkunyerálták. Ez az

– Odakint megvárom magát – motyogta mentegetőzve.

– Talán mégis könnyebben boldogul majd Aszanbagban, mint gondoltam.

Ások zavarba jött.

Amikor Helen megpillantotta a kórház épületét, akaratlanul is azt kérdezte magában,

– Jó reggelt, Helen! – üdvözölte újdonsült munkatársát Ások a kórházban.

– Meg tudná kérdezni, hogy máshol is vannak-e a testén ilyen foltok?

Ások odavitte Helennek a halom nyomtatványt, amiről beszéltek. Kitöltésük, tekintettel a

– John az Angliában tartott előadásain rendkívül vonzónak festette le az itteni életet –

A lány félrelökte Matt kinyújtott karját, és a dühtől remegve bemenekült a szobájába. Az

– És miért nem szólt nekem vagy Ásoknak? – öntötte el a méreg Helent.

– Ellenőrizte a vércukorszintet, hogy megállapítsa, mikor kell abbahagynia az inzulin-

Már késő délután volt, mire Depaka elkészült, és útnak indulhattak.

– Ezt rendkívül tisztességtelennek tartanám Ásokkal szemben. Holnap visszavár bennün-

Tíz órára túljutottak a munka felén.

– Nyugodtan elindulhatnak Szaipába - jelentette ki Depaka határozottan. – Most már

– Pihenjen egy kicsit, mielőtt visszaindul – jelentette ki határozottan. – Megyek, megkér-

Három hét elteltével Helen reggelenként szinte szikrázott a tettrekészségtől és a lelkese-

Az ebédszünetben Helen erőt vett magán, és barátságosan megszólította Mattét.

– Mikor szándékozik indulni? – Helen alig tudta leplezni idegességét.

– Nem kell mentegetőznöd! Mindketten elragadtattuk magunkat – nézett le a térdére

– Mit gondol, mi a baja? – kérdezte Ranu.

végigvizsgálta Szunitit, mint Helen. Végül megállapodott a gyermek fejénél. – Kíséreljük

jó úton haladunk. Ez neked köszönhető. Megmentetted az életét – mosolygott gyöngéden a

– Tehetünk érte valamit? – kérdezte Helen csüggedten.

Aszanbagban a hónap folyamán az élet lassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Matt

– Valóban? Annak ellenére, hogy csak nő vagyok?

A szállóhoz érve Matt azonnal a portáshoz sietett, de hiába.

Jóval később Matt szerelmesen rámosolygott kedvesére.

You might also like