A mű eredeti címe:

La Bouche

© Plon, 2000

Fordította Mazzag Tímea

Hungarian translation © Mazzag Tímea, 2000

YVES DELABORDE
A száj

ELEKTRA KIADÓHÁZ
Assane-nak
A Fenség pincemestere parancsára már felvittem a pincékből a
konyhákba az aznapi kis ünnepségre szánt, különböző
helyekről származó borosflaskákat. A kádaknak dőlve éppen
befejeztem a bormeregetést a szolgák számára, amikor egy
pokoli morajlás durván felriasztott.

Ahogy a fejem nekikoppant a boltív tövének, az ütődés

felerősítette bennem a dübörgés visszhangját. Ködbe borult
agyamban földrengés és vulkánkitörés képei jelentek meg.
Eddig még sohasem éltem át a föld haragját, de tisztán
emlékszem a Pompeji romjairól készült rajzokra. A kővé
dermedt csontvázak, a testek lenyomatai, a boldog Campagna
lakosai, akik a föld alá menekültek, mielőtt betemette volna
őket a hamu vagy a saját házuk – mindezen rémképek még
tizenhét évszázaddal később is kézzelfogható valóságnak tűntek
számomra.

A talaj rothadó szaga és a kádak kipárolgásaitól

belélegezhetetlenné és részegítővé vált levegő cselekvésre
ösztönzött. Meg-meginogva felegyenesedtem, amilyen erősen
csak tudtam, megragadtam a lámpát és a flaskákkal teli két
kosarat, majd kulcsra zártam a rácsot. Bár kitűnően ismerem
ezt a föld alatti labirintust, most mégis nehezemre esett a
tájékozódás. Félelmemben balra magam mögött hagytam a szűk
átjárót, amely valahol messze a csatornákba torkollik és futva
befordultam az első utamba eső folyosóra.
A vastag falban egyszer csak észrevettem egy lépcső sötét
mélyét. Elindultam rajta felfelé, hogy a lehető leggyorsabban
kikerüljek ebből a rémisztő börtönből. A pincék feletti szintre
érve megpillantottam a várárok tövére néző
csatornanyílásokon átszűrődő halvány fényt.
A morajlást csend követte, nem hallottam mást, csak a
lélegzetem és ideges lépteim zaját. Aztán újból felhangzott a
dübörgés a mélyben, és visszhangja elhallatszott a nyílásokon át
egészen a kápolna alatti hatalmas pincékig, ahol éppen jártam.
A lámpásom ütődéseitől felriasztva egy szúnyograj rebbent
fel és csapott le rám, mint egy zivatarfelhő. Mivel mindkét
kezem tele volt, nem tudtam védekezni a rovarok váratlan
támadása ellen, bár előző cipekedésemkor már észrevettem,
hogy ott csüngenek a nyirkos falakon. Mivel attól tartottam,
hogy még jobban összecsipdesnek, ha megállok, ezért úgy
döntöttem, hogy félig behunyt szemmel és összeszorított szájjal
folytatom utamat, mert féltem, hogy a zihálásommal
belélegzem ezeket az apró állatokat és megfulladok tőlük.
Ebben a siralmas állapotban végre ráakadtam egy csigalépcső
aljára, amely már a várárok szintje felett elhelyezkedő konyhák
szintjére vezetett.

Arra eszméltem fel, hogy újból csend lett. Ez a kibírhatatlan zaj

nem a föld belsejéből eredt, hanem a díszudvarból, amelynek a
közepére a föld alatti kádaknak az a szellőzőablaka nyílik, ahol
pont néhány perccel ezelőtt jártam. Akkor hát egy
érzékcsalódás áldozata voltam!
Letöröltem izzadt arcomról a ráragadt szúnyogokat, majd
kinyitottam az ajtót, amely az élettől pezsgő világtól
elválasztott. Az általános izgalomnak, a dühöngő nyüzsgésnek
csak egy magyarázata lehetett: megérkezett a Monseigneur1.
Akkor a hintójának és a vendégeinek az udvar kövezetén
csapott zaját hallottam az előbb! A kapus, belegabalyodva új
ruhájába és a vállán átvetett kardszíjába, kinyitotta az
előcsarnok felújított, nagy ajtaját. A Monseigneur kiszállt a
hintójából, lépései alig érintették a márványkockákat…
Próbáltam utat vágni a konyhák és a tálalók szintjét teljesen
elárasztó tömegben: nem volt olyan hely, amely nem a
Monseigneur udvari konyháját lett volna hivatott szolgálni;
mindenhol kukták és segédek, fiatalemberek és gyerekek hada,
akik egyenesen Versailles-ból jöttek.

Hirtelen a mozgolódás elsodort, és a várárokkal szembeni

egyetlen ablakhoz taszított. Azon kihajolva sikerült meglátnom,
hogy mi történik fent, a teraszokon és az őket összekötő
kanyargós hídon.
A két testőr után egy karcsú árny közeledett, amelyet más
árnyak követtek, férfiak és nők, mereven, a forró szélben
duzzadtan lobogó ruhakölteményekbe burkolózva; törékenyek
voltak a perzselő nap sugárzásában, az 1781-es év ezen
augusztus hatodikai napján, három órával dél után.
A mozdulataik lelassultak, az égre rajzolódtak, megvakítva és
egyben megfosztva minket a kőerkély felé tartó főurak és az
Udvar úrhölgyeinek látványától. A Monseigneur már el is tűnt
néma seregével, amire az alagsor homályában kitört a
lökdösődés, hogy minél tovább láthassák őket.
Már türelmetlenül vártam ezt a nagy napot, azóta, hogy Ő
Fensége Artois grófja2, XVI. Lajos királyunk legifjabb fivére
tulajdonába került Maisons grófsága3. Ez a vétel és a kastélynak
az ezt követő, három, hosszú évig tartó felújítása teljesen
átalakította az életemet, és a helyiek életében is fordulatot
hozott. Valósággal büszkék lettünk arra, hogy ezentúl már egy
királyi vérből származó herceg az urunk. Ami engem illet, én el
is szomorodtam ettől, mert korlátozták a szabad barangolást, a
játékokat a parkban és az üres kastélyban, amit születésem óta,
mint azt majdnem minden gyereknek a grófságban, eleddig
engedélyeztek.

Csodálatuk tárgyának eltűnése ellenére az álmélkodók egy

része még mindig az ablakokhoz tapadt; a birtok cselédeinek
többségét viszont, amiként engem is, hívattak, hogy segítsünk a
Fenségek konyhai cselédeinek, mivel ezen a számukra
ismeretlen helyen nem tudtak megbirkózni a mulatság
előkészületeivel. Az utóbbiaknak, velünk ellentétben, gyakran
kellett kiszolgálniuk a Monseigneurt, az udvartartásához
tartoztak, és ezért – köztünk szólva – teljesen elteltek saját
felsőbbrendűségükkel. Minket viszont ugyancsak zavarba
hozott és elbűvölt a királyi család tagjainak ez a közelsége,
hiszen először fordult elő velünk az életünkben.

– Szolga urak, munkára! – jelentette be fellengzősen Desentelles

úr. – Urunk negyedóra múltán vacsorázni óhajt. Ő Királyi
Fensége körbevezeti vendégeit a versenyistállójában.
Visszatértekor már készen kell állnia az asztalnak az első
fogáshoz.
 A pánik szele sepert végig a termen és mindenki igyekezett
vissza a helyére. Desentelles úr, a Monseigneur udvarmestere
és ennek az őrületes napnak a főrendezője, a földszintre vezető,
széles kőlépcső legfelső fokán állt, korát meghazudtolva, olyan
egyenesen, mint egy ifjú.
Tekintetét végigjáratta a termen, és észrevett engem.

– Gyere ide, fiam, itt most komoly dolgok kezdődnek. Ettől a

pillanattól fogva készen kell állnod bármire. Máris itt van egy
megoldásra váró talány: sehol sem találni a nagy játékasztalra
való zöld posztót.
– Én tudom, hol van, udvarmester úr.
– Hát ez nem lep meg, te a kastély minden titkát ismered.
Nohát, mire vársz? Keresd meg és terítsd arra az asztalra, ami
már ott áll a díszteremben. A Monseigneur játszani óhajt
vacsora után. Öltözz libériába, szó sem lehet róla, hogy téged
így lássanak!

Ösztönösen válaszoltam, anélkül, hogy belegondoltam volna,

mindez hová vezet, és Desentelles úr is folytatta a parancsok
osztogatását. Az udvarmesterrel is minden ugyanúgy történt,
mint a többiekkel – az új ispánnal, Bazile Regaiez-vel is, vagy
Bélanger úrral, a Monseigneur főépítészével. Végül már azt
hittem, összebeszéltek.
Desentelles úr viszont olyan nyájas és udvarias ember volt,
akiért az ember bármit örömmel megtenne. A legkisebb gőg
nélkül beszélt mindenkivel, és a távolság ellenére, ami minket
elválasztott, úgy éreztem, hogy majdnem barátságos viszony
alakult ki köztünk. Kérdések ezreit intézte hozzám a
neveltetésemmel és a tudásommal kapcsolatban, ami meglepte,
és egyben mulattatta is. Maisons vadőrének egy fia, aki
klasszikusokat idéz… De hát fent kellett tartani ezt a rejtélyt,
nem árultam el, hogy az egyik nagybátyám, a parókia papja
tanított meg a francia és a latin nyelv alapjaira, a reggeli mise
körüli szolgálataimért cserébe. Ez egyszer anélkül kellett
végrehajtanom a rendelkezéseit, hogy igazán értettem volna; a
díszterem, ahová megparancsolta, hogy a játékhoz szükséges
zöld posztót tegyem, még nem volt használható állapotban.
Nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint a jobb szárny földszinti
lakosztályának egyéb termei, amelyet Bélanger úr alakított át
egy új ebédlőteremmé4. Bár a Monseigneur pont abból a célból
érkezett, hogy ma a barátaival felavassa, az volt az érzésem,
hogy a vacsora és az azt követő játék a másik szárnyban lesz
megtartva. Múltkor is eleget kínlódtam a játékasztal átvitelével,
amíg helyet csináltam neki.
Egy libéria? Nem nehéz a méretemben találni egyet, a
Monseigneur színeiben pompázó ruhadarabok ott állnak
halmokban a tálaló bejáratánál. Rávetem magam egy
karmazsinvörös, fehér sávolykötéses, selyemmel bélelt
mellényre, olyan, mintha rám öntötték volna! Egy ugyanolyan
színű térdnadrágot választottam hozzá, és egy Artois-zöld színű,
szedáni szövetből készült frakkot, karmazsinvörös béléssel és
díszítéssel.5 Nem figyelve az étkezést előkészítő szolgák, kukták
és egyéb segédek nyüzsgő sokaságára, egy pillanat alatt felöltöm
a ruhadarabokat és keresni akarok valakit, hogy rendbe hozza
az új öltözékemet.
– Talán konyhai cselédet játszol a darabban?…
Ezt a kedves női hangot nagyon is jól ismerem.
– Óh, dehogy! Távol áll tőlem, hogy a színpadra lépjek és nem
is jutottam semmilyen tisztséghez sem, egyszerűen csak ott
voltam, amikor Desentelles úr…
– Mindig a megfelelő helyen, a megfelelő időben, figyelni…
– Így van! És váratlanul lehetőségem nyílt közelebbről
nézelődni. Én fogom előkészíteni a játékasztalt. És ki nem
találnád, hogy hol: a díszteremben.
 – Aha, értem! ez volt az a nagy hűhó a földszinten, amíg te a
pince hűvösében heverésztél…
– Egy kis szerencsével olyan közelről láthatom a
Monseigneurt, mint most téged! És a főurakat és a hölgyeket az
Udvarból!…
– Ó, hogy miket nem fecsegsz itt nekem!
– Esküszöm! Nincs nálad egy tükör kölcsönbe?
Egy gyengéd mosoly kíséretében Sylvia átnyújt egy kicsi
tükröt, amelyet az alsószoknyájának egyik láthatatlan zsebében
szokott rejtegetni. Addig intrikált, amíg a színház körüli
szolgálatra osztották be, amely már reggel óta egyfolytában
próbál odafent. Sylvia már évek óta arról álmodozik, hogy
színésznő lesz; így tehát nem akarta elszalasztani életének eme
nagy lehetőségét, ahogy ezt ő maga megfogalmazta. Egy
vígjátékbeli szobalány jelmezét öltötte magára és felvette a
Fenségek által adományozott tíz, híres és csinos kötényke
egyikét, amivel magára vonta többek féltékenységét.
Azt is hozzá kell tennem, hogy ő is, bár igencsak más okokból,
de ösztökéli az intendánsok és a szolgák érdeklődését. Ez engem
gyakran bosszant és a jövőt tekintve nyugtalanít is: egy ilyen
szép és tüzes nő…
Hányszor hittem azt, hogy remélhetek; majdnem minden
nap, azóta, hogy elértem azt a kort, amikor az ember már
gondol ilyen dolgokra… A kapcsolatunk mégis majdhogynem
családias, gyermekkorunk óta ismerjük egymást, Sylvia a birtok
egy kertészének a lánya, apja a főkertész Koller parancsa alá
tartozik.
Az álmodozás és a komédiázás iránti közös hajlamunk,
határtalan képzeletünk, közös útjaink és búvóhelyeink a kastély
eldugott zugaiban, mind ingerlően bensőséges viszonyt
alakítottak ki köztünk, bennem olyan érzést, amiről úgy
gondolom, ez a szerelem, benne viszont, úgy látom, inkább a
cinkossággal rokon, még akkor is, ha kis játékaink gyakran
meghaladják azt a határt, amit rendszerint pajtási viszonynak
hívnak…

Egy darab szövetet teríteni egy asztalra: végül is, ez nem nagy
ügy. Mégis beleszédülök még a gondolatba is! Felmenni a
földszintre, amikor a Monseigneur itt van valahol az épületben!
Ha a díszteremhez akarok eljutni, akkor nem mehetek a
konyhai főlépcső felől, mert szembetalálkozhatom a
Monseigneurrel, aki az előcsarnokon át fog bejönni. A
felszolgálók néhány perc múlva tálalják a vacsorát. Így tehát
elindulok az épület végében található hátsó lépcső felé, mivel
több lépcső is van a kastélyban, a pincétől a padlásig, hogy
láthatatlanul tudjunk közlekedni.
Átvágok a szólongatásoktól és kiabálásoktól hangos tálalón; a
patyolatfehér abrosszal letakart, hosszú asztalokon különböző
lapos tányérok, agyagtálak és levesestányérok sorakoznak, arra
várva, hogy megtöltsék és az emeletre hordják őket. Odébb az
udvari pékmester készíti a különböző fogásokhoz illő
pékárukat: asztali kenyeret, rozskenyeret, leveshez való
kenyeret, kávéhoz süteményt… A gyümölcshalom mellett a
pincemester úr mutogatja a vacsorára szánt ötvenüvegnyi bort.
Buzgón behozom a köznépnek kimert bort, amiről cseppet
elfelejtkeztem… Jól ismerem Martin urat, azóta, amióta
boroshordók és flaskák ezreit helyezte el a kastély pincéiben6;
egy kis ügylet, amiből nyilvánvalóan hatalmas hasznot húz.
Most viszont Martin úr a főpohárnok úrhoz küld. Amott egy fiú
egy jégtömböt tördel, amelyet az elmúlt tél óta a park
jégvermében tároltak, hogy majd a megfelelő fogásokhoz illő
porcelánvödröket megtöltsék vele.
 Mindegyiküknek megvan a jól meghatározott helye a
ranglétrán, ugyanúgy, ahogy az udvari konyhában is, szó sem
lehet arról, hogy beleszóljanak egymás dolgaiba. De mindez
hiába működik úgy, mint a jól olajozott fogaskerekek, szükség
volt arra, hogy az udvartartás személyzetének étkezését
megszervezzék: a Monseigneurön és vendégein, azok kísérő
inasain és kocsisain kívül el kell majd látni étellel a
teherhordókat, a tizenkét testőrt, a harminc, Párizsból érkezett
komédiást, akik majd egy előadást tartanak, valamint az ő
cselédjeiket, a tizennégy zenészt, a mulatságokon dolgozó,
illetve a bútorhordozó munkásokat, és még a többieket, akik
nem jutnak eszembe… Összesen legalább százötven embert,
akik mind a vendégek kiszolgálása végett vannak itt.

Az első konyhában Constantin úr, a főcukrász úgy vezényli a

műveleteket, mint egy hadmozdulatot, a hőség meg akkora,
hogy az ember már azt hinné, a pokolban van. A sárga falak, a
barna padló, az új, piros téglás sütők, tűzhelyek és kemencék,
amelyek most is étkekkel telten duruzsolnak: ettől a
színkavalkádtól az embernek még inkább olyan érzése támad,
hogy a föld gyomrának mélyébe került.
A mester és segédei a munkapadjaik előtt tevékenykednek,
darabolnak, kevernek, habot vernek az illatfelhők
következtében kialakult félhomályban.
A második konyhába lépvén, ahol a húsokat sütik, már kétség
nem fér ahhoz, hogy ez maga a pokolbéli tűz. A hőség miatt a
várárokra néző ablakokon keresztül még egy fuvallat sem képes
behatolni, abból a várárokból, amelyet száraznak neveznek, de
a közeli folyótól állandóan egészségtelenül nyirkos. Marha- és
birkahúsok, szárnyasok tucatjával felszúrva forognak a
kéménykürtő alatt, izzadó gyerekek forgatják a nyársakat. A
terem közepén álló asztalnál a legnagyobb a sürgés-forgás, ahol
a két konyhafőnök és segédeik serénykednek, de a mozdulatok
jól kiszámítottnak, begyakorlottnak tűnnek. Egy pajkos
mosogatófiú valóságos botrányt okoz, amikor bután lelocsolja a
többieket a rézcsap vízsugarával; pedig csak az ezüstneműkért
felelős apródot akarta megfutamítani, mert az nem találta elég
tisztának az evőeszközöket…
Mielőtt a csatározás közepette összepiszkolnám a libériámat,
de még inkább mielőtt hőgutát kapnék ebben a hatalmas
forróságban, magam mögött hagyom az élelemhalmokat, a
mosókonyhát, a szárny végében felmegyek a lépcsőn és
visszatérek az új épületrészbe.
Egy pillanat múlva már a Bélanger úr által felújított és
feldíszített étkezőtermek ajtajában vagyok7. A termek pontosan
a konyhák felett helyezkednek el, ugyanakkora területen: ebben
a kastélyban minden szimmetrikus – ahogy ezt a nagy François
Mansart akarta, a zseniális építész, aki a múlt században, XIII.
és XIV Lajos uralkodása idején alkotta ezt a lakot.
Csend van, így belépek az első helyiségbe, a díszterembe nyíló
dolgozószobába. Elvakulok a fényáradattól. A Monseigneur
asztalosától, Denizot úrtól származó whist- és tric-trac-táblák
már itt vannak. Ez is azt igazolja, hogy használatba
szándékoznak majd venni a kastélyt. De az az érzésem, hogy
legutóbbi, két vagy három nappal ezelőtti ittjártam óta valami
megváltozott.
Hosszasan nézegettem a mesterembereket és a munkásokat,
amint hosszú hónapok munkájával létrehozták ezt a
berendezést, és mégsem tudok rájönni, hogy mi az, ami új
benne. Így hát zavartan szemügyre veszem az áttetsző víz színű
faburkolatot, amely erős jázminillatot áraszt: egy találmánynak
köszönhetően a festékhez kevert parfüm éveken át illatozik.
Úgy tűnik, mindenhol rend van…
A félkupolás válaszfal mögött elkészült öltözőszobában
megtalálom a zöld bársonyabroszt. Elsietek, hogy leterítsem
vele a díszterem nagy, kerek asztalát, ugyanekkor a faburkolat
tükrei megsokszorozzák a látványt: zöld terítők ezrei
szállonganak mindenfelé.
Egyszer csak egy furcsa és kellemesen friss illatot érzek, talán
az éppen, hogy csak megszáradt stukkó az oka. Felismerni
vélem a nedvesség áporodott szagát a terem négy sarkában, a
faburkolatba épített tükörasztalokon elhelyezett alabástrom
virágtál rózsaszirmainak illata mögött. De egy másik illatot is
érzek, a parázsló tömjén illatát, amely az étkezőteremből
áramlik ide. Magával ragad a kíváncsiság, átszelem a folyosót,
miután meggyőződtem róla, hogy a Monseigneur váratlan
felbukkanásának semmi jele: egyre csak ugyanazt a furcsa
csendet hallom ezekben az ünnepség számára oly rejtélyesen
feldíszített termekben.
Miként az előbb a dolgozószobában és a díszteremben, itt is
úgy tűnik, hogy egy rejtélyes erő befejezte a díszítéseket. Az
immár a maga tökéletességében pompázó ókori építészet
látványától feldobog a szívem.
Már majdnem két éve, amióta Lhuillier úr, a díszítéseiről
híres szobrász és tucatnyi társa itt munkálkodik, türelmetlenül
vártam, hogy láthassam végre a tervrajzok végeredményét,
amelyet csak egyedül ő sejtett előre. Bélanger úr sokat mesélt
nekem a művészetekről és az építészetről, de Lhuillier úr talán
még többet. Ő mutatta meg nekem Le Piranese Pompejiről
készült rajzait, amelyeket egy hosszú, itáliai útjáról hozott, és
amelyekből aztán Bélanger úr is merített ötleteket, számos,
szobrászattal kapcsolatos utasításainak elkészítéséhez, amióta
elfogadta a Monseigneur-nek, Artois grófjának a főépítészeként
való megbízatását.

De voltak még csodálatos dolgok, amelyek megleptek: az álajtók

keresztül-kasul, a szimmetria kedvéért való ismétlődése, az
étkezőterem ajtaja, a lépcsőzetesen álló pohárszékeknek egy
olyan pompája, amelyet nem is tudtam volna elképzelni, bár
létezett. Különböző likőrök keverékével megtöltött hatalmas
ezüsturnákat állítottak a fehér kretonterítőkre, amelyek mozgó,
színes ábrákat rajzolnak a fehér falra, az ugyanolyan fémből
készült gyönyörű tálakra pedig megszámlálhatatlanul sokféle
süteményt halmoztak.
És éppen akkor, amikor kisgyermekként rácsodálkozom a
mestermunkáknak eme pazar bőségére, amelyek egyaránt
szolgálnak a palota és a szem gyönyörűségére, az előcsarnok
ajtaja durván kivágódik. Ösztönösen az asztalterítő alá vetem
magam… De ez biztosan nem a Monseigneur, felismerem az
asztalszolgák majdnem katonás léptét. Előbújok a
rejtekhelyemről. Ezen a Monseigneur színeiben pompázó,
díszruhás urak annyira meglepődnek, hogy majdnem a földre
ejtik a kényeskedve hordozott, hatalmas, friss gyümölcsök és a
befőttek művészi piramisaival megrakott porcelántáljaikat.
Sértések záporoznak rám, de ugyanabban a pillanatban abba is
maradnak.
A szolgák megdermedve előrehajolnak, tekintetüket a földre
szegezik. Lebilincselve a pompázatos látványtól, csak a
vendégek belépésekor értem meg hirtelen viselkedésüket. Most
már nem tudok hová menekülni, a vér is megfagy bennem, az
egész lakosztályt belengő hűvösség kibírhatatlannak tűnik
számomra. Ahogy csak tudom, utánzom a szolgák viselkedését.
A libériámban akár egy szolgafiúnak is nézhetnek a konyháról,
a kócos hajzatom ellenére, amelyet nem szelídített meg fésű és
rizspor.
Sajnos felfedezem magamon a pince és a talaj illatát,
amelyekhez konyhai szagok is keveredtek és átitatták
ruházatomat, de nagy szerencsémre a háromlábú, aranyozott
faállványra állított, két, bronzzal bevont, rózsaszínű gránit
illatszertartóban tömjén parázslik…
Bár lesütött szemekkel megyek, de egy pillanatra elém villan
egy selymekbe burkolt láb, felismerem benne Ő Királyi
Fenségét, Artois grófját abban a csizmájában, amelyet annyira
szeret viselni, látom amint a ruhaszegélyek súrolják a padlót…
És megértem az egy délelőtt alatt befejezett munkálatok
rejtélyét. Hogy hogyan nem vettem észre azonnal? Én, aki
mindig tudtam, hogy honnan fúj a szél! A padlót is teljesen
befejezték, pedig tegnapelőtt még… Viszont nem márványból
van, ahogy azt előzetesen tervezték, és már meg is hozatták,
mert a munkásoknak már nem lett volna idejük kirakni a
padlót. Egyszerűen egy festett vásznat terítettek a régi, korhadó
padlóra. A terem sarkában egy patkány szalad ki a
műmárvánnyal borított gerendák közül, amelyet egy ügyes
díszítőmunkás festett.

A vendégek még azelőtt csodálkozva felkiáltottak, mielőtt

áthaladtak volna az oszlopcsarnokon, amely a helyiséget két
részre osztja – és így folyosót képez az előcsarnok és a
lakosztály többi termei között. Örömmel látom, hogy nem én
vagyok az egyedüli csodálója Bélanger úr építészetének.
– Ah, Monseigneur, ez már túlzás!
– Teljesen el vagyok tőle ragadtatva!
– Ez a látvány méltán elvarázsolná még a tündéreket is!
 – Ő Fenségével az előbb már bejártuk az Ezeregyéjszaka
világát! És most az ókori Rómába repít el minket…
A hölgyek lágyan, érzelmektől hullámzó hangon beszélnek.
Azonnal kialakul köztük egyfajta harmónia, és egyformán
csengő hangjuk azt a különös érzést okozza, mintha egy éneket
hallanánk.
– Na ugye, Vaudreuil, ez már más, mint a Bagatelle! Legalább
nem vetik majd a szememre, hogy egy kis kulipintyót
építtettem, vagy egy bordélyházat.
A tekintélyes hang elárulja a Monseigneurt. A Monseigneur!
Elkap az örömmámor! Hallom a Monseigneur hangját, itt,
közvetlenül mellettem! Hogyan? Az a tisztelet, az az öröm ér,
hogy egy levegőt szívhatok vele?!
– Ezen építészet nemes fehérsége generációk múltán is a
Monseigneur dicsőségére válik majd!
– Síri fehérség…
Hát ezt meg ugyan ki merészelhette…? Hát fehérnek éppen
fehér.
Viszont pont ettől érvényesülnek a díszítések és az arányok.
És a festett vonalvezetések finomsága, amely domború hatást
kelt, az semmi? És a bevonatok minősége? „Olasz módra, olasz
módra”, hajtogatta állandóan nagy hűhó közepette Bélanger úr,
ő, aki még sosem járt Itáliában, amint azt barátja, Lhuillier úr
szerette emlegetni…
De nem azért vagyok itt, hogy építészeti leckéket adjak. Pedig
előfordul néha: Maisons kastélya igen nevezetes épület (sőt,
állítólag Vaux-le-Vicomte és Versailles számára is mintául
szolgált), és minden jövendő építész eljön megnézni. És ilyenkor
én körbevezetem őket.
A vendégek csekély száma meglep. Százötven személy kell
ahhoz, hogy a legfeljebb tizenöt főt kiszolgálják…8 Püspöki
lassúsággal siklanak tova, amíg a Monseigneur kitörő fiatalos
hévvel és örömmel egyiküktől a másikukig lép.
– Nos, tehát akkor tetszik önöknek, kedves barátaim? Annál
jobb. Mindjárt meglátják a többit is, Bélanger felülmúlta
önmagát. És önnek, Asszonyom, mi a véleménye? Nem szólt
eddig egy szót sem.
– Úgy gondolom, Uram, hogy boldog lennék itt, Maisons
grófnéjaként.
Ő Fensége Artois grófnéjának melankolikus, kellemetlen
hangja elüt a többi hölgyétől.
A Monseigneurtől követve a grófné odamegy az ablakhoz,
hogy élvezze a kert és a patak nyújtotta kilátást. Ekkor arra
vetemedem, hogy enyhén felemeljem a fejem, mert szeretném
tudni, kikhez tartoznak az előbb hallott hangok. A törékeny
árnyak a fénnyel szemben darabokra hullanak, a dór oszlopok
és a két hatalmas váza, amelyeket Bélanger úr tervezett,
megtörik a látványt. Ezek a legszebb márványból nemrég
faragott vázák az emelvényeken olybá tűnnek, mintha egy ókori
rom alól kerültek volna elő.
A fénysugarak feldíszítik az illatszertartóból felszálló
füstcsíkokat és leleplezik az átlátszó ruhákat. Az arcok, a karok
és a kezek haloványsága, a könnyű selyem, a krepp vagy a
muszlin okozta kényszerű ruhafogság engem ugyanúgy meglep,
mint a finomabbnál finomabb színek harmóniája: a viharos ég
kékje, a mezei virágok halvány mályva színe, a búzakalász
sárgája, a szürkészöld egy árnyalata… Egyedül a Monseigneur
visel skarlátvörös szaténfrakkot fehér térdnadrággal és
mellénnyel, fekete kihajtós csizmával, ahogy gyanítottam,
amely simulékony és ráncos, akár egy kesztyű.
Egy férfi áll hátrább, visszavonultan. Istenem, az ember azt
hinné… a király maga! De hát ez lehetetlen! Bár sosem láttam
XVI. Lajos királyt; sosem vettem részt Versailles-ban a híres
vacsorákon, ahol mindenkinek jogában áll nézni Ő Fenségét,
amint a tömeg előtt magában étkezik, de miként a királyság
minden lakója, én is olyan gyakran látom a király képmását,
hogy azt hiszem, határozottan állíthatom…
De a király nem… hogy is mondjam? Szerintem egy királynak
vagy egy királynőnek szépnek kell lennie, mégpedig nem a
mindennapi értelemben vett szépségűnek, hanem a rangjának
megfelelően. Aztán meg azt mondják, hogy a király ma nem is
jön Maisons-ba, mert a melegtől és a terhességétől szenvedő
királyné mellett marad.
A férfi fiatal kora ellenére testes. Keresetlenül előkelő kék
öltözete sem fedi el esetlen termetét. Egyik kezével a zsebében,
a másikkal a hasán, a szürke mellénye nyílásában a
Monseigneur katonai tevékenységeit ábrázoló fali alkotásokat
szemléli alaposan: az ajtó feletti harci sisakot, a görög
pajzstrófeákat, a féldomborműveken látható fegyvereket és
görbe kardokat9. Akkor viszont ki is lehetne más, mint a
„Monsieur”? A Monsieur, vagyis a Monseigneur legidősebb
fivére, Provence grófja, a legelső személy a francia trón
örököseinek sorában.
A mellette álló mozdulatlan hölgy, Artois grófnéjának eleven –
de még alacsonyabb és még szomorúbb – mása pedig nem lehet
más, mint a grófné nővére és egyben a Monsieur felesége, a
„Madame”10.

Ekkor a Monseigneur felém fordul. Nem merek az arcába nézni,

de futólag észreveszem szabályos vonásait, kedves és széles
mosolyát. Hasonlít a fivéreire, semmi kétség, ráadásul van
benne valami vonzó. A Monseigneur ekkor a zsúrasztalokra
pillant és ha nem vigyázok, még szembejön velem. Fejemet
lehajtva a pokol kínjait állom ki. Egy apród, a legjobbkor, kitárja
az étkezőterem két ajtószárnyát: Desentelles úr bejelenti, hogy
tálalva van. Az udvarmester igyekszik megfelelően alakítani
szokatlan szerepét, ma kivételesen a beteg főasztalnokmestert
helyettesíti.
A mostanra már megéhezett Monseigneur magával ragadja
vendégeit az étkező irányába, a Bélanger úr által felújított
lakosztály legdíszesebb termébe.
Újra felhangzik az elragadtatott kiáltások kórusa a
korinthoszi oszlopok és párkányok, a lépcsőkorlátok, a keretek,
az ajtó feletti és egyéb bolondos díszek, a fülkék mennyezetét,
miként a legkisebb falfelületet is befedő díszítő elemek pazar
bőségének látványára. Nem kétlem, hogy az udvaroncok
dicséretei részben őszinték, hiszen építészetileg annyira
csodálatos ez a terem. Ezek a mesterművek méltán az Isten
dicséretének templomai, amiként Soufflot temploma is, amelyet
a párizsi Sainte-Genevieve hegyen épített fel11.
Az oltár a helyiség közepén áll, Lhuillier vésőjének
köszönhetően a hatalmas, két életnagyságú baccháns
szoborcsoporttal díszített kémény alatt.
A vendégek duruzsolása beleolvad az ablaküvegekben
visszatükröződő ékszerek zajába: a hat ablakból három
tükörrel befedett álablak, amelyekbe láthatatlan ajtókat vágtak.
Így a főépítész úrnak módja nyílt helyreállítania, ezzel a
fényűző szemfényvesztéssel, a tökéletes szimmetriát, amely egy
kastély esetében egyetlen megoldásként egyáltalán szóba jöhet.
Nem, nem értem, hogy az intéző úr miért döntött úgy, hogy
megszakítja a felújítási munkálatokat a padló befejezése előtt,
aminek következtében a korhadó padlót a műmárvánnyal
kellett befedni.
Azt mesélik, hogy Radix de Sainte-Foy úr nem fizetett a
beszállítóknak, meg azt is, hogy elbocsátották és az egész
mögött egy pénzügyi botrány van… Sajnálnám a dolgot, egy
kicsit neki is köszönhetem, hogy most az asztal körül helyet
foglaló vendégek díszes társaságát élvezhetem, akiket az
asztalszolgák tiszteletteljesen kiszolgálnak, mindegyiküknek
megmutatva a székét.

A nézelődő gyülekezet lehetővé teszi számomra, hogy egy

pillantást vessek a hölgyekre, a ruháikra és légies
hajkölteményeikre. Ebből a távolságból mindegyikük szépnek
tűnik, egyik szebbnek, mint a másik! Annyira belemerülök ebbe
az új látványba, hogy elfelejtkezem nem odavaló helyzetemről
és maga Desentelles úr az személyesen, aki visszarángat az
álmodozásomból, megparancsolva, hogy… maradjak itt, álljak
továbbra is az udvari konyha rendelkezésére!
A legváratlanabb véletlen lehetővé tette számomra, egy
szerencsétlen vadőr fia számára, hogy részt vegyek a király
fivéreinek étkezésén! Semmi sem kerülheti el a figyelmemet…
hogy mindent elmesélhessek apróra… Sylviának, amint azt
megígértem.
Kihasználva, hogy az urak háziszolgáinak bemutatása zajlik,
akik elvegyülnek az asztalszolgák között és elárasztják az
étkezőt Ő Fensége testőreivel együtt, vállalom a veszélyt és
közelebb húzódom egyik szenttől a másikig.
Az ajtómélyedésből láthatom az aranyozott asztalneműt,
amely szikrázik a napsütésben, a tálakat, a levesestányérokat, a
tálcákat, a mustárosedényeket, a vajtartókat, a sótartókat, a
mártásoscsészéket, a szósztartókat, amelyek beborítják az egész
ovális asztalt. Minden egyes edény a Királyi Műhelyben készült
és ugyanabba az „aranysodronyos”, porcelán előételkészletbe
tartozik.
 Az épület váza, Jacob – a híres bútorasztalos – új, lakkozott
székei és a fehér, a Monseigneur nevének kezdőbetűivel
kihímzett damaszt asztalnemű, mind egységesen egyszerűek, és
a jelenet számára kitűnő hátterül szolgálnak. Mindezekhez
képest a különféle ruhák és öltözetek kifinomult és lágy
színeinek keveréke, amelyet a Monseigneur élénk színű ruhája
csak fokoz, egy virágcsokrot alkot, amelyet a székek kék selyem
kárpitozása, mint egy díszszalag, fog össze.

A király két fivére az asztal két végében foglal helyet.

– Előételek: húsos aprósütemények Choisy módjára, Nesle-féle
húsos aprósütemények, ízes ürüszeletek, marhanyelv Mariotte
módjára, csirke kegyencnő módra…
Az udvarmester úr csodálatosan játssza a szerepét, azzal
együtt, hogy az asztalon már elhelyezett első fogás listájának
papírját gyűrögetve néha összekeveri a különböző ételeket.
– …galambfióka champagne-i borban, jérce szultán módjára,
hagymával készített rák borban, hússal töltött torta,
szalonnával tűzdelt hideg borjúszeletek sóskával…

A vendégek beszélgetéseire is figyelek. Egy férfi, akinek elég

fehér ahhoz a haja, hogy ne legyen szüksége rizsporra,
világosszürke ruhájában odafordul a ház urához.
– Monseigneur, az ön építésze…
De ugyanebben a pillanatban felrezeg egy hegedű hangja.
Általános csend lesz. Minden fej kelletlenül az alkalmatlankodó
felé fordul, aki csendben felhangolja hangszerét. Ő is a
vendégek közé tartozik, és kétségtelenül arra készülődik, hogy
egy koncertet adjon nekik.
– Mivel ma szeretnénk teljesen átélvezni a vidéki élet
nyugalmát, arra kérem, hogy ez egyszer legyen oly kegyes és
kíméljen meg minket a zenéjétől!
A hegedűs vonakodva beletörődik a helyzetbe és válaszként
felhangzik egy fülsértő akkord.
– Monseigneur, az ön építésze…
– Bélanger?
– Igen, Bélanger: Pompejit és Herculanumot vette mintának
alkotásához, méghozzá a lehető legnagyobb tehetséggel.
– Szóval tetszik önnek?
– Természetesen; Bélanger-nak Pompeji romjai adták az
ötletet a díszítőelemek kitalálásához… A híres város, amelyet a
kitörő Vezúv teljesen elnyelt. De így legalább érintetlenül
fennmaradtak napjainkig a római kor emlékei.
Hát az meg hogy lehet, hogy a Monseigneur nem hallott egy
ilyen híres felfedezésről? Most már könnyedebben nézek rá,
amikor oldalt fordul, és meglepődöm, mert a száját furcsán
nyitva hagyja. Igen, nyitva, egészen egyszerűen nyitva,
miközben egyfolytában könnyedén mosolyog…
– Bésenval báró12, az ön tudálékossága tönkretenné a legjobb
bort is – szól közbe egy másik uraság.
– Tulajdonképpen – kérdezi a Monseigneur Desentelles úrtól –
mit ajánl nekünk, mit igyunk?
– Úgy gondolja – erősködik egy kénsárga színű ruhás, a
vérbajtól ragyás arcú, tekintélyes nemesember –, úgy gondolja,
hogy illendő felidézni ilyen szörnyűségeket a hölgyek előtt?
Ez hiányozna csak. És holmi romok nem képezhetik a
beszélgetés tárgyát egy herceg asztalánál. Manapság már az
Ember épít romokat, és nem vár arra, hogy a Természet tegye.
– Bordeaux-i bor, a Lafite-ház termése, beaune-i bor,
mersault-i fehér bor, rajnai 1726-os bor… – jelenti Desentelles
úr rendületlenül.
 A vörösboros palackokat már sorba állították a fal melletti kis
asztalon az üvegvödrökkel együtt. A fehér borokat jég közé
tették; ellepik a Denizot-tól származó négy, aranykeretes fehér
márványlappal borított mahagóni tálalóasztalt.
– Igaz, Vaudreuil herceg13 – teszi hozzá Bésenval úr –, a
hercegekkel és a királyokkal való társalgás igen kellemetes a mi
számunkra, akik csak udvaroncok vagyunk…

Az asztalszolgák jövés-menése engem a mise szent szertartására

emlékeztet, valamint arra a táncra is, amit a lakodalmakban
járnak, két lépés előre, bókolás, három lépés hátra…
Ők a Monsieur, a Madame, a Monseigneur és felesége
parancsait teljesítik, amíg a szolgafiúk a hölgyekét, az apródok
pedig annak az úrét, akihez tartoznak. Az egymást kiegészítő
mozgásuk egy asztal körüli csendes és folyamatos balettjátékot
formáz, ott állnak bágyadt pózokban, a tányérok felett pillangó
módra repdeső kezekkel.
– Hogyan? Valamit titkolnak előttem? – kérdezi nevetve a
Monseigneur, még mindig nyitva hagyott szájjal.
– Lehetetlenség bármit is eltitkolni Ő Fensége előtt – súgja
halkan a mellette ülő fiatal hölgy.
Egy könnyed nevetés fut végig a társaság azon részén, akik
hallották a megjegyzést.
– Köszönöm, Kicsikém! És te, te sem titkolsz semmit előttem? –
folytatja a Monseigneur odafordulva a „Kicsike” szomszédjához.
– Mesélj el mindent nekem, ami az eszedben jár.
Így sürgeti a Monseigneur, megpaskolva Hénin herceg fejét
vékony kardjával, amelyet az csak tréfának vesz. Ráismerek a
herceg katonás viselkedéséről: Artois gróf testőreinek a
kapitánya. Acélszürke szaténöltözéket hord, ugyanolyan
sótalant, mint ő maga: az unalmak hercegének csúfolják…
 – A fejem nem játékszer, Monseigneur, azért van itt, hogy az
önéért feleljen.

Ő Fenségének a barátaival szembeni szabadossága meglep.

Könnyed és szeszélyes velük, ahogy látom, viszont az
udvaroncai a legmélyebb tisztelettel szólnak hozzá. Ez annál
inkább meglep, mivel az urak mind idősebbek nála. A hölgyek
is tisztelettudóak, annak ellenére, hogy a Monseigneur
viselkedése nem éppen hasonlatos szép szomszédnőjével
szemben…
Az udvari konyha szolgái asztalkendővel karukon folytatják a
bemutatót. Megdöbbenéssel látom, hogy milyen gyönyörűen
mozgó összképet alkotnak. Úgy tűnik, mindegyikük tudja, hogy
mely ételek, falatok tetszhetnek uraiknak. Mozdulataik
tökéletesen pontosak, láthatóan élénken versenyeznek
egymással. A Monseigneur apródja, egy rövid ujjú, Artois-színű
öltözéket viselő csinos, kedves fiatalember Ő Királyi Fensége
legkisebb sóhaját is lesi, de inkább cinkos módjára bánnak vele,
mintsem szolgaként.
A bor felszolgálásakor az apródok gépies élénksége a
ministránsokéhoz hasonlatos: bal kezükben tartott tálcán
hozzák a poharat, a jobb kezükkel töltik ki a bort, megvárják,
amíg a gazdájuk megissza, majd a következő kéréskor újból
töltenek.
Mily csodálatos bonyolultság! Milyen kényelmetlen, hogy
minden alkalommal, amikor szomjas az ember, meg kell várnia,
hogy így kiszolgálják!
Az udvari konyhán szolgálni mindezek ellenére mégiscsak
más, mint az isteni szolgálatot végezni: az Istenség hódolóival
együtt étkezik, itt, a Földön, méghozzá ő az egyetlen, aki ezt
természetes könnyedséggel teszi. Körülötte lágyan, kedvesen
zsonganak a szavak, de egyre inkább észrevenni, hogy
változatlan hangszínnel, ugyanúgy ejtik, suttogják őket, mint a
szerelmes szavakat… amelyeket már kívülről fújnak. Olyanok,
mint egy seregnyi szép, felhúzható zenedoboz, különböző
ritmusra járó urak és szolgák. Talán a jelenet mesterkéltsége az,
ami elbűvöl engem.
– Én mindig megmondom, amit gondolok – folytatja
felkavartan a Monseigneur. – Miért nem kapom ezt
viszonzásul? Önök tán nem a barátaim? Igaz, velem nem lehet
politikáról beszélgetni, sem történelemről, amint azt
tapasztalhatták, sem a közigazgatásról… Akkor hát mi marad a
legutolsó divatos szavakon, látványosságokon kívül?
– A vallás, Monseigneur – feleli egy hölgy oldalra hajtott fejjel,
aki eddig igen tartózkodóan viselkedett. Fehér
muszlinruhájában nagyon csinos, majdnem olyan, mint egy
leánygyermek. Szűziesen, lágyan tekint Ő Fenségére. Hogy is
lehetne ellenállni neki?
– Louise de Polastronnak14 igaza van… De jaj annak, aki
bírálni merné Szent Vallásunkat, avagy Egyházunk bármely
tagját.
– Hiszen ez az egyetlen, a kétségbevonhatatlan Igazság!
– Ön még túl fiatal, kedves Lusy, hogy megértse ezeket a
kérdéseket, valamint nő. Ami engem a leginkább bánt, az az,
hogy egészen egyszerűen nem ismerhetjük a valódi oldalát az
életnek. Épp úgy, ahogyan ön, Asszonyom, aki az előbb arról
álmodozott, hogy Maisons grófnéja lesz, én is arról álmodozom
néha, hogy jó lenne megkettőzni magam és élni az életet, mint
bárki más.
– Fittyet hányna az etikettre? – szól közbe a Monsieur két falat
között.
 – Megértem én, hogy szükség van rá, bizonyítja a királyi
család dicsőségét; igaz-e, fivérem?
Provence grófja bámulatos gyorsasággal hatalmas
mennyiségű étkeket nyel el. Egyébként egyikük sem hagy elég
időt arra, hogy kiélvezze ezeket a drága és minden bizonnyal
ízletes fogásokat; gyakran csak a kezükkel ragadják meg az
ételt, és hatalmas pecséteket ejtenek a fehér abroszon és az
asztalkendőkön.
– Nekem nincs szükségem arra, hogy elkísérjem önt az
éjszakai kiruccanásaira a söpredék közé: amikor ön egy
nevetséges álarcot vesz fel, hogy rangrejtve kiélje magát, biztos
vagyok benne – és remélem –, hogy senki nem feledkezik meg a
kötelező tiszteletről, ami a király fivérének kijár. Az etikett nem
egy egyszerű szertartás; csak a nép nem képes beleérezni a
dolgok mélyébe, valamint ahogyan nagyatyánk, XIV. Lajos
mondta volt: csak azt ítéli meg, csak az tartja be, aki ismeri.
A Monsieur méreteihez kevésbé illő fejhangon beszélt,
mialatt Artois grófnéja, idegesen rágva a falatokat, az ablakon
kifele nézelődött.
– Annyira szeretnék olyan ember lenni, mint a többiek…
– Mármint úgy gondolja a Monseigneur, hogy olyan
nemesember, mint a többiek – teszi hozzá Vaudreuil úr.
– Na, tessék, a Fővadász úr, megint egy „filozofikus”
megjegyzés – veszi át a szót Bésenval úr, megörülvén, hogy
visszavághat az előbbiekért. – Ez persze, nem meglepő Voltaire
egy barátjától. Semmi sem lehet rosszabb a filozófusok
szabadságánál. Semmibe veszik az alapelveket és a feltételek
egyenlőségéről prédikálnak, mert egyenlőek akarnak lenni
azokkal, akik felettük állnak.
– Nem, szerintem a Monseigneur nem osztja a filozófusok
nézeteit. Ő Fensége inkább a lélekvándorlásban hihet.
 A lágy hang csendet kelt, a ravasz férfi szomszédnője
gépiesen tapsolni kezd, anélkül, hogy megértette volna a
szellemes szavak jelentését. Aztán kijavítja magát az általános
bénultság közepette.
– Magyarázza el nekünk, herceg úr, miért pont a
lélekvándorlásban?
– A mi Galaorunk15 – magyarázza a szóban forgó herceg –
attól tart vagy azt reméli, hogy ló alakban… ha lehet, angol
versenylóként fog újraszületni. Ezért él úgy a palotában, mintha
versenyistálló lenne.
Az udvaroncok szokatlanul halkan nevetnek, az arcuk alig
változik meg az állandóan látható mosolyukhoz képest.
– Valóban, Monseigneur, az ön ménesének kiváló helye van a
hírneves Mansart eme csodálatos épületében!
– És majd meglátod, Crussol16, elégedett leszel a
lóversenypálya útvonalával is, amelynek a helyét a síkságon
jelölték ki, a Szajna mentén.
– Kíváncsi lennék, mindez mennyibe került…
A Monseigneurnek újfent megvillan a szeme, amitől
elcsendesül a társaság.
– Pillanatnyilag semmibe, a pénzügyekkel foglalkozó intézőm
sohasem rendezi a számlákat.
A kellemetlen hangulat megmarad, én meg szeretnék a föld
alá süllyedni, de nem moccanhatok és kénytelen vagyok tovább
hallgatni ezt a szóváltást, amely szerintem nem közönséges
halandó fülének való.
– Radix de Sainte-Foy úr csaló, már nem tagja az ön
udvartartásának17.
– Hát ez fel is dühített! Micsoda ötlet! El kellett bocsátanom
egy kedvemre való embert, aki minden kívánságomat
teljesítette!
 – Talán csődbe akar kerülni, kedves öcsém? És azt akarja,
hogy a botrány visszaszálljon a királyra és az egész királyi
családra?
– Most akkor el kell adnom az összes földemet? Ezen ne
múljon! Kinek kell Maisons birtokom? Olcsón adom!
Tulajdonképpen lehet, hogy Ő Fenségét érdekelné, s hogy
megnövelje az erdőt, földig rombolja majd a kastélyt. Legyen
hát, elárverezem! Mennyit érhet18? Ötszázezer frankot?
– Ötszázezer frankért én azonnal megveszem.
– Hatszázezer.
– Hétszázezer.
– Nyo-nyo-nyolcszázezer – bolondozik hebegve Artois grófja,
minden bizonnyal a király legendásan akadozó beszédét
utánozva.
– Most, amikor először tetszik nekem, amit ön véghezvitt, el
akarja adni a kastélyt avagy földig romboltatná!
Még Artois grófnéja sem törődik a szokásos óvatossággal,
nem jobban, mint férje vagy sógora. Egyedül a Madame nem
vesz részt egyáltalán a beszélgetésben. Csak gyakrabban iszik,
mint eszik, ami meglepő egy hölgytől.
– A király kifizeti majd az ön tartozásait, ön pedig újrakezdi
az egészet – vonja le a következtetést a Monsieur.
– Nincsenek adósságaim a bevételeimen felül, sőt, inkább
bevételeim vannak az adósságaimon felül!
Sohasem gondoltam volna, hogy a király édestestvérei
közönséges halandók előtt így vitatkoznának! Viszont senki sem
veszi komolyan a botrányt. Ez megnyugtat, és az izgalmak
közepette ki venné észre tartózkodóan figyelő tekintetemet?
Ugyanolyan mereven állok, mint a válaszfal kőfülkéinek négy
ember nagyságú alakja (a Négy Évszak ezen alakjait nemrég
öntötték gipszből, hogy addig is helyettesítsék az eredetieket,
amíg a bourgogne-i kőből kifaragják majd azokat a szobrászok,
amelyekhez Houdon, Clodion, Foucou és Boizot urak állnak
modellt)19.
Miként a szobrok avagy az összes szolga, testőr és lakáj, így
Artois-zöld libériámban én is beleolvadok a háttérbe. A
többieket mímelve felöltöm a legközönyösebb kifejezést, üres
tekintetemet egy pontra szegezem. Így láthatóan ott vagyok,
anélkül, hogy törődni kellene velem.
Desentelles úr megint meglep ezen ostoba viselkedés
közepette. Annyira vigyázok a mozdulataimra, hogy nem is
hallottam, amikor bejött. Néhány szót súg az étkező ajtajának
másik oldalán őrt álló testőr fülébe. Az őr odamegy az asztalhoz
és most ő súg néhány szót Hénin herceg fülébe20, aki végül így
szól:
– Bocsássa meg nekem, Ő Fensége, hogy félbeszakítom –
jelenti unalmas hangján a testőrök kapitánya, büszkén, hogy új
szórakozással szolgálhat –, de Maisons népe szeretné
tiszteletteljes hódolatát nyilvánítani urának, ahogy azt a
hagyomány megköveteli. A grófság és a falu lakói arra kérik,
hogy részesítse őket abban a tisztességben, hogy Ő Fensége
ebédlőtermében fogadja őket.
Egy kurta mozdulat csak a válasz Hénin herceg kérésére, aki
megismétli azt az őr irányában. A testőr buzgón visszasiet az
udvarmesterhez, aki végül, visszafordulván az ebédlőterem
ajtajához, beengedi és jó néhány intelemmel ellátja a
látogatókat.
Az ijedt és elbűvölt emberek lábujjhegyen belépnek a
terembe. A pékmester halad az élen a feleségével és a fiaival,
őket a mészáros és a patkolókovács követi; felismerem közöttük
még magát a plébános urat is; aztán a grófság mindazon szolgái
jönnek, akik nem vettek részt az ünnepség előkészületeiben:
kertészek, parkettakefélők, lovászok, vadőrök… A saját apám is
itt van az anyámmal és egyik kishúgommal! Mint mindenki
más, ők is a legszebb ruhájukba öltöztek, a mindennapi
inasruhájuk és a különleges alkalmakra tartogatott, megbarnult
régi csipkéik gondos elegyébe.
Mennyire elcsodálkoztak a családom tagjai, amikor
megláttak! Hát még a pajtásaim, akik egyáltalán nem
számítottak arra, hogy itt találnak, a királyi család mellett! Én
meg, akaratlan hősként, csak itt állok… Félreérthető helyzetem
miatt elpirulok, és még a húgomat is kénytelen vagyok arrébb
lökni, amikor büszkén megfogja a kezem.

A mintegy harminc maisons-beli emberből álló csoport

Desentelles urat követve pont akkor lép az étkezőterembe,
amikor a Monseigneur és udvartartása befejezi az első fogást.
Mialatt az őrök a terem széleire terelik a tömeget, az
asztalszolgák pillanatok alatt kicserélik az abroszt, az
asztalkendőket, a tányérokat, a fogásokat…
Desentelles úr állandóan felügyelő tekintete alatt az
étekhordók hosszú, ünnepélyes sorban átszelik az étkezőt. Úgy
mutatják be a fogásokat, mintha a mindenszentek ereklyéit
hordoznák. Látván ezt az aranypaszományos, kifejezéstelen
díszmenetet, akaratlanul is a mise pompázatos szertartására
kell gondolnom. A szolgák, miután átszelték az étkezőt,
határozottan meghajolnak, majd odafordulnak az asztalhoz,
egy kicsit már nevetséges mozdulattal; mintha a gépezet
elromlott volna. Az asztalon kifinomult fényűzéssel elrendezik
a következő fogás rózsáktól és levéldíszektől ékes sevres-i
porcelánkészletét.
Ugyanaz az esemény igen különböző eredményeket szülhet.
Ha Maisons lakói oldaláról nézzük a dolgot, az áhítatos csodálat
uralkodik az arcokon. A fásult vendégek és vendéglátó gazdájuk
oldalára viszont a csömörlött érzések a jellemzőek, még akkor
is, ha illő falánksággal vetik magukat az ételre.
A fogások felsorolása megnöveli az étvágyukat.

Egy „tyúkbecsinált” és egy „tejszínhabos torta” között az

udvarmester úr megparancsolja nekem, hogy a zsúrasztalon
található süteményekből osztogassak a látogatók közt.
Ügyetlenül megkaparintok egy nagy ezüsttálcát, és
körbekínálom a barátaimat és szüleimet azokkal az
édességekkel, amelyekre néhány perce még én is
rácsodálkoztam.
Azért, hogy a beszélgetés fonalát is követni tudjam, felveszem
az étekhordó szolgák tartását… Ferdén meghajolva haladok, az
asztal felé fordulva és a tálcát a másik oldalamon tartva. Így
büntetlenül egészen közelről láthatom a Monseigneur és
vendégei hátát. Óvatosan lépkedek, mert attól félek, hogy
felbukom a műmárvány padlót utánzó, festett vászon alatti
egyenetlen padlóban.

– A kutyák bekerítettek egy harminc hónapos állatot – meséli a

Monseigneur –, és mi behajszoltuk a Joyenval21 környéki
völgyekbe.
Amikor a vadászatról beszélnek, mindent megértek.
– Ő Fensége elmulasztotta megemlíteni, hogy saját maga
szúrta le, miután bátran megközelítette – teszi hozzá Crussol úr.
– El kell ismerni, hogy a Monseigneurnek, és önnek is,
Monsieur, több érzéke van a vadászathoz mint Ő Királyi
Fenségének.
A „lélekvándorlás hercege” intézte ezt a célzást a két fivérhez,
egy feltűnően ravasz és előkelő férfi, akinek nagyobb a
tekintélye, mint bármely másik vendégnek. A ruházata
különleges árnyalatú, egyfajta fénylő kékeszöld, mint a
természetes állapotú réz. Feltételezésem szerint Ligne22 herceg
lehet, azon ritka személyek egyike, aki a krónikák tanúsága
szerint a király egyik bizalmasa.
De ebben a pillanatban, a Kicsike mögött járván, akit
„bárónőnek” is hívnak, a tekintetemet akaratom ellenére
magához vonzza egy elbűvölő látvány. Könnyedén előre
hajolva, csodáló szemekkel egyfolytában a Monseigneurt nézi. A
mályvaszínű ruháját szegélyező, hullámzó muszlinfelleg
közepette, amely ugyanolyan színű, mint amilyennek a szemei
tűnnek számomra, felfedezem kecses nyakát, meztelen vállait,
tökéletes kerekségű kebleit, amelyek ragyognak az enyhén
szétnyílt fátyolban. Nem gondoltam volna, hogy egy bárónő
felkeltheti az érdeklődésemet… ezelőtt az angyal előtt. Hiába
bárónő, végül is nő, és úgy tűnik, minden porcikája szerelemre
termett: magam elé képzelem kettős angyali arcát, égő
tekintetét, túlságosan összeszorított száját, kihívó mosolyát,
hajlékony mozdulatait. Madame Polastron is szép, de az én
szememben inkább egyfajta hideg szépség.
Ami Madame de Polignacot23 illeti – egy másik hölgy, akinek
rájöttem a nevére, mert annyira közismert –, a pillantása olyan
megvetést tükröz, hogy nehezemre esik felfedezni benne a nőt;
de úgy látszik, Vaudreuil úr elbűvölőnek találja, mert
szorgalmasan udvarol neki, másállapota ellenére, amit még a
csipkeáradat sem tud elrejteni. Amit nem értek, miként a
Monsieur sem, hogy Madame Balbinak24, hivatalos
barátnőjének, goromba és kellemetlen modora hogyan képes
megpuhítani őt (a ruhája citromsárga színű, ugyanolyan
savanyú, mint ő maga…). Az Artois és Provence grófnékról
viszont, bármennyire is tisztelem őket, nem lehet elmondani,
hogy igazán szépek vagy csinosak lennének! Egyébként egyedül
a Kicsikének nincs hosszú orra, pedig úgy tűnik, minden
versailles-i hölgynek van. Az én ízlésemnek ő felel meg a
legjobban a társaságból és megértem a Monseigneurt…
Ha arra gondolok, hogy egy pillanatig azt képzeltem, majd
papi ruhát öltök magamra! Az a tisztelet, ami a nagybátyámat
és a plébánost körülveszi, arra ösztönzött, hogy én is kövessem
példájukat… De határozott vonzalmam a szebbik nem iránt,
szerencsémre, nagyon gyorsan eltávolított ettől az állapottól,
amely egész életemben rám nehezedett volna.
Zavarom ellenére próbálok kellemes arcot vágni és kecsesen
osztogatni a süteményeket, ugyanakkor fülelek Ligne hercegre
is.
– Egy napon éppen a Mare des Princesses táján járhattunk,
amikor Ő Fensége nagyon megijesztett egy szarvas kilövésekor:
az egyik golyója ott fütyült el a fülem mellett. A király
jelenlétében, aki abban a tiszteletben részesített, hogy maga
mellé vett, jómagam nem lőhettem, pedig, magunk között
szólva, igencsak csorgott a nyálam!
Csorgott a nyála… Nekünk, a falubelieknek mind csorog a
nyálunk, amikor látjuk az urakat enni; nekem is, amikor a
bárónőt nézem; a bárónőnek, aki a Monseigneurt nézi és
Monseigneur-nek, aki Madame de Polastront nézi…
De a beszélgetés már alábbhagy, eluralkodik a csömör. Be kell
látni, hogy habzsoló tekintetek közepette étkezni…
– Polastron vicomte – ugratja a Monseigneur játékosan a
hegedűművészt, aki tehát Lusy férje –, itt az alkalom, hogy
elkápráztasson minket az előadásával, adjon ízelítőt legszebb
darabjaiból, hogy így köszönjük meg Maisons derék
embereinek a hódolatát…
A vicomte, túlzottan megörülve annak, hogy végre hagyják a
szenvedélyének élni, megragadja az állandóan a keze ügyében
lévő, és most a szolgája által felé nyújtott zeneszerszámot. Az
első néhány hanggal Ő Fenségét köszönti, aztán odaáll a
kandalló elé, és mintha egy bálban lenne, belekezd egy
menüettbe.
Az udvaronc úgy bánik a vonóval, mint egy született művész,
a hegedűjéből előcsalt hangok magával ragadnak. Azok,
akiknek szól a dallam, szintén meghatottak. A vendégek meg
ásítoznak. A Monseigneur megpróbálja leinteni a művészt, de
Polastron úr akarattal másfelé néz és az utolsó hangjegyig
végigjátssza a darabot. Amíg az őrök kiterelik a tisztelettel és
hálával telt látogatókat, addig a szolgák és az apródok folytatják
páros táncjátékukat.
– Ne higgyék, hogy ők a legszerencsétlenebbek ezen az irigy
világon, az ösztöneik megvédik őket: ha valaki nyers hagymán
él, egy rákleves halálos méreg lenne számára.
A Monseigneur mindig megtalálja a végszót.
A vacsora véget ér és az udvarmester elküld, hogy segítsek a
tálalóban Sylviának. Egy kicsit kimerült, teszi még hozzá, a
komédiások miatt.
Az elragadtatott lelkesedést mély lelki levertség követi. Túl
erősek voltak az érzések, minden túl gyorsan történt. Szívesen
megismertem volna még jobban ezt a különös világot, amiről
egy órája még csak fogalmam sem volt. Már majdnem
betöltöttem a huszadik életévemet anélkül, hogy belegondoltam
volna, hogy létezik más is, mint az én kis maisons-sur-seine-beli
életem. Sok mesét hallottam Versailles-ról és az Udvarról. De
hogy is tudtam volna elképzelni ezt a szépséget, ezt a fényűzést,
ezt a távolságot, amely elválasztja őket a közönséges
halandóktól?
Ugyanakkor ezek az emberek szintén húsból és vérből
vannak. Például a bárónő (akinek még mindig csak az
emlékezetes „Kicsike” becenevét ismerem), biztos vagyok
benne, hogy igencsak eleven teremtés… Ugyanúgy mint én, ők
is esznek, isznak – alkalmam nyílt rá, hogy lássam, még akkor
is, ha ők másképpen teszik –, lélegeznek, szerelmeskednek…
Ami viszont a legmeglepőbb: anélkül voltam jelen az
étkezésnél, hogy észrevették volna. Ott is voltam, meg nem is.
Testben ott voltam, de ami a történteket illeti, nem voltam ott.
Talán nézőként voltam jelen? Ahhoz, hogy néző legyek, az kell,
hogy a színészek bármilyen közönségnek játszanak. Márpedig
ez még a falusiak látogatásakor sem volt így.
Nem, olyan átlátszó voltam, mint az ablaküveg, amelyen át az
ember a tájat nézi. Az udvari konyha népe is ugyanolyan
átlátszó volt, a falusiak is. A Monseigneur és vendégei, úgy tűnt,
csak egymás számára léteztek, el voltak vágva attól a valós
világtól, ahová én is tartoztam. Avagy lehet, hogy pont fordítva
van mindez? Ők alkotják a valódi világot és én voltam elzárva a
mai napig a valóságtól?
Talán kettős helyzetemnél fogva jutnak eszembe ilyen
helytelen gondolatok? Újra át kell még gondolnom.
Lassan lemegyek a konyhák lépcsőjén. A késő délután és
annak ellenére, hogy ma csak reggel ittam egy tejeskávét, nem
vagyok éhes. Most csak egy dologra vágyom: Sylviával
találkozni, hogy elmesélhessem neki a kalandjaimat és
visszatérjek a földre.
Sylvia: keresem a pecsenyesütőknél, ahol a gyerekek ott ülnek
a nagy asztal körül és két kézzel tömik magukba a maradékot; a
konyhában és a cukrászoknál; a tálalóban, ahol az emberek
mindent felfalnak, amit tudnak a feljebbvalóik vigyázó szeme
mellett; az udvari konyha szolgáinak ebédlőjévé átalakított
nagy tálalóhelyiségben, ahol a cselédek porcelánból esznek, és
már az első fogás vége felé járnak a Monseigneur testőrével
egyetemben. Az ennivalóknak és a boroknak ettől az áradatától,
az avas szagok elegyétől elfog az émelygés. És attól, hogy akkora
a hőség az alagsorban, míg a néhány lépésnyire lévő földszinten
kellemesen üde a levegő…
Sylviára végül a zöldséges- és gyümölcsöskamránál találok rá
felettébb izgatott állapotban.
– Éppen jókor jössz, segíthetsz felvinni a kosarakat. Contat
kisasszony szeszélyeskedik és csak friss gyümölcsöt, sajtokat és
salátát hajlandó enni. A szolgák által ajánlott ételek egyike sem
felelt meg neki! Szegényke, „csak valami könnyűt” akar
vacsorázni…
– Contat kisasszony?
– Igen, Louise Contat, személyesen, a híres Contat a Comédie
Française-ből25! Valamint kért még egy üveg champagne-i
rosébort is! Azt állítja, hogy a Monseigneurnek mindig van
ebből a kiváló borból.
– Ez így van, hoztam is fel belőle a pincéből az esti étkezéshez
néhány flaskával.
– Meg fogsz lepődni, szép hölgy! Olyanfajta szépségű, mint…
Hercegnőnek képzeli magát, közben meg úgy viselkedik, mint
egy örömlány.
– Jegyezd meg jól, amit mondok: nem ismerek sem
hercegnőket, sem örömlányokat!
Átmegyek a pincékbe, ahol Martin úr hosszas alkudozások
után rám bíz egy üveg champagne-i bort, amit beteszek egy
jéggel teli vödörbe. Mint két megpakolt öszvér, a kápolna
lépcsőjén felmászunk az első emeletre.
Még az élményektől ittasan, ahogy tudom, elmesélem őket
Sylviának, aki szintén hősként tekint reám. De túlságosan
nyugtalan ahhoz, hogy részletesen meghallgassa a
kalandjaimat; azt hiszem, ezek a komédiás urak észrevették a
szobalány szerep iránti vonzalmát, és ezt kifejezésre is juttatják.
Sylvia elérte a célját, én meg attól félek, hogy a színművészet
iránti elhivatottsága nem lel megerősítésre.
Az olasz szoba ajtajában egy újabb csodát fedezek fel.
Amennyire az előbb az étkezőteremben kimért, visszafogott,
majdhogynem hűvös volt a hangulat, itt annyira eluralkodik a
legforróbb vidámság, nagy a kiabálás, furábbnál furábbak a
pózok.
 A díszudvarra néző olasz szoba az étkezőtermek szárnyával
szemközt fekszik. Közvetlenül a Herkules szalonba nyílik,
amelyet a bálteremből választottak le egyszerűen egy
árkádsorral. A Monseigneur által megrendelt előadás is majd az
utóbbi teremben lesz megtartva, amelynek mindkét oldalán
ablakok nyílnak26.
Ma már semmi sem látható Mansart díszítéseiből, egyedül a
kariatidák tartotta bordás mennyezet látszik még. A terem
minden szögletében fülkéket állítottak fel a komédiások
számára, csak egy szűk folyosót hagytak szabadon a szalon
irányában, és újabb fülkéket építettek a hátsó színpadnál. A
király komédiásainak szolgái valóságos kis lakosztályokat
varázsoltak némi kárpit és a palotából hozott ülőkék
segítségével. Ahogy egymáshoz szorulnak, egyik a másikhoz,
leginkább a vásárok bódéihoz hasonlítanak, avagy
bennszülöttkunyhókra, amilyeneket a gyerekek építenek
mindabból, ami a kezük ügyébe kerül. A kárpitok többé-kevésbé
elrejtik az életük bizalmas pillanatait, de a szóváltások és a
bolondozások hangjai minden irányból fel-feltörnek és
áthallatszanak a vékony válaszfalakon. Contat kisasszony
fülkéje a Királyi Palota egyik szobalányának öltözőszobája: a
félrehúzott függönyön túl ott hever egy pamlagon a
komédiásnő, alig egyetlen pongyolában, amelybe a saját neve
van belehímezve!
Hozzá kell tennem, hogy a hőség itt is nyomasztó. Hátrább a
múlt század építészetének egy remekműve, a tükörszoba
bejárata látható, amelyet a kisasszony szintén kisajátított.
– Nos, leltél abból a champagne-i borból?
Amíg kinyitom az üveget, a kisasszony érces hangjától felvert
komédiások vidám zenebonával körbevesznek minket.
– No, nézd csak, a szép Sylvia – mondja egyikük.
 – …a szerelmesével – teszi hozzá gúnyosan egy másik.
– Mindig ugyanazzal kivételeznek – jegyzi meg egy
komédiásnő a könnyű uzsonna láttán.
– Ha már… ha már az ember a hercegek és az Udvar körül
nyüzsög, akkor csak jó bort ihat – okoskodik az első komédiás.
– Hát te aztán igencsak rosszul helyezkedtél, hogy erről
leckéztessél minket, Dugazon27. Ha jól tudom, volt idő, amikor
te tanítottad színművészetre a királynét.
– Akkor még csak a trónörökös felesége volt, nagy különbség!
Viszont, nemes Dazincourt28, utánam te következtél a
királynénál; mindenki azt teszi tehát, amire képes!
– Nocsak, milyen csinos a szerelmesed – szólal meg
kényeskedve Contat kisasszony és olyan közel lép hozzám, hogy
megérzem a bőre illatát. A bárónő miatti zavarodottságom után
a Comédie Française eme tökéletes külsejű komédiásnője
feltüzel, annak ellenére, hogy a modora túlzottan közvetlen az
ízlésemnek.
– Kicsi Contat-m…
Az erős, de tartózkodó és bánatos hang egy igen csinos és
fiatalos emberé.
– Hee…? „Kicsi Contat-m”…? Végül is mit akar tőlem?
– Itt… a pillanat, amire vártunk…
– Mindig azok késnek, akik morognak, ha véletlenül várniuk
kell. Nahát, akkor várjon csak, még nem vacsoráztam!
– Ez nem akadályozza meg abban, hogy próbáljon. Aztán
nyugodtan vacsorázhat.
– A borom meg közben tönkremegy!
A férfi bosszúsan sarkon fordult és elment.
A színpad hátsó részében két munkás sürgölődik még mindig,
hogy felrakják a nehéz függönyöket és elfedjék a
komédiásokhoz vezető ki- és bejáratot.
 – Na, siessünk, mert szeretnék egyet pihenni a próba után –
mondja egy eleven és tréfás öreg.
– Kedves Préville29, egyedül csak maga képes meggyőzni
csökönyös tanítványát, hogy jöjjön próbálni.
– Jó lesz, ha megtanul majd élni a hatalmával akkorra, amikor
majd visszavonulok, kedves Molé30.
A színészek hangos méltatlankodása fogadja a bejelentést.
– De, de. Préville asszonysággal elhatároztuk, hogy
hamarosan visszavonulunk Senslis-be, a házikónkba.
– És mi lesz a Comédie Française-zel a nagy Préville nélkül?
– Mindig is marad, ami volt, a Comédie Française. Molé a
soros, ő a rangidős önök között.
– Óh, ne tréfálkozzon így a hölgyek előtt – mondja egy
hatalmas alak –, Molé úr még fiatalember…
– Tartsa meg a komikus tehetségét a színház számára, Essarts
úr31. Ha már itt tartunk: mindenki tudja a szerepét? A legutóbbi
alkalommal nekem úgy tűnt…
Contat kisasszony, az őt szerényen követő Sylviával, végül
csatlakozik a társasághoz, amitől Molé rögtön ellágyul.
– Ah, Louise… felpróbálta már az angol ruháját, amely most
érkezett az Opera szabóműhelyéből?
– Akkor kezdünk – vág közbe Préville. – Kisasszony, ön lép be
először. Csend legyen, kérem! És ön, Dazincourt, akkor lép majd
be a királyné felőli oldalon, amikor felmegy a függöny. Ami
Dugazont illeti… Dugazon! Ha majd befejezte széptevését
Sylviánál, akkor a király felőli oldalon fog belépni.
Ezek a csípős szócsaták, ez a szabadság, ezek a
hangulatváltozások, a megszokottól jócskán eltérő viselkedések,
ezek a túlzottan kifestett vagy sápadt arcok, a rizsport és
parókát nélkülöző lenyalt hajzatok, a hamis fényűzés és hamis
nyomor, a por és aranyfüst eme keveréke mind elvarázsolnak…
 Eközben kedves Sylviám nem vesztegette az idejét, az ember
azt hinné, hogy már a társulathoz tartozik!
– Szóljon Bellocq-nak, hogy jöjjön a zenészeivel!
Az öreg komédiás parancsára csak egy kényszeredett zsivaj a
válasz.
– Hát itt meg mi történik már megint?
Desentelles úr lép be élénken, majdnem megfeledkezve
méltóságáról. A színházi teremben, a színpad hátterének másik
oldalán helyet foglaló és ezért eleddig láthatatlan zenekar most
lendületesen rázendít és a főudvarmester hangja belevész a
zajba.
– Jön a közönség! – ordítja torkaszakadtából a
főudvarmester… a végre beállt csendben.
– Ne tréfálkozzon, két óra múlva, hat órakor lesz a bemutató.
Addig még van időnk, hogy…
– Csak szeretném bejelenteni, hogy Ő Fensége, Artois grófja
pillanatokon belül megérkezik…
– Hát ez már bosszantó, mi már sosem tudunk… na, hadd
szusszanok egyet, Molé.
– Ő Fenségének látni támadt kedve önöket még a bemutató
előtt, és én azt mondtam neki, hogy… a komédiások nagy
megtiszteltetésnek vennék és nagyon örülnének…
– Főleg Contat kisasszony – teszi hozzá Dugazon Desentelles
úr fellengzős modorát utánozva.
Kihasználva a zűrzavart, Louise Contat már visszavonult a
tükörszobájába. A szobalánya egy könnyű szövetet akasztott a
bejárat elé, amelyen kirajzolódik az ifjú komédiásnő árnya.
A színházi kellékekkel és ruháskosarakkal telezsúfolt folyosón
apródja mögött a Monseigneur közeledett, akit a bárónő
követett. Örülvén, hogy meglepheti őket, mosolygott, de ahogy
szokott, örökösen és kétségbeejtően nyitott szájjal. A
komédiások a terem szélei mentén, bár színpadias és
nevetséges pózokba görnyedve, de mély tisztelettel sorfalat
alkottak. Ekkor a sorfal másik végéről a nagy Molé, az Udvar
tökéletes szolgájának mintaképe, a Monseigneur elé járul.
– Ő Királyi Fensége, kérjük, nézze el nekünk ezt a zsibvásárt,
de éppen a próba közepén tartunk, hogy a Koldus Ámor című
darab majd Ő Fensége dicsőségére váljon32.
– Hálás vagyok nektek ezért a rögtönzött előadásért33, kedves
Molém. Hallottátok? Ligne herceg megnevettetett minket!… a ti
kék szalagos történetetekkel!
– Hát Ő Fensége megbocsát nekem…?
– Elmesélte, hogy te a közbenjárását kérted a királynál egy
kék szalagért. Ez csinos kis személykeveredéshez vezetett.
„Hogyan? – kérdezte a király, ön, aki már spaaa… spaa…
spanyol grand? Akkor hát ez nem önnek kell, hanem valami
újabb eeel… eel… elhamarkodott ördögi pártfogoltnak?”
(A Monseigneur kétségtelenül újra a királyt akarta utánozni;
az egész társulat udvarias nevetéssel fogadta.) Ekkor a herceg
elmagyarázta Ő Fenségének, hogy te vágytál a Szentlélek
érdemrendre… a színházi tevékenységed okán!
A történetet hallva Molé elsápadt.
– Úgy tűnik, a király elküldte a pokolba. Dühös volt,
egyáltalán nem akarta, hogy a színházi dolgokkal így
gúnyolódjanak…
– Ő Fensége tudja rólam… tudja rólam…
– …bár nem szóltam… – jegyezte meg rosszmájúan Dugazon.
Kitör az általános nevetés, Molén meg egyre inkább látszik,
hogy milyen mélyen érinti az ügy.
– Ne aggódj, elintézem ezt a fivéremmel. Louise Contat itt van
valahol?
– Monseigneur a fülkéje előtt áll.
 – Ah, végtelenül hálás vagyok, hogy Ő Fensége egy szegény kis
komédiásnő iránt érdeklődik…
Alig lehet ráismerni Contat kisasszony hangjára. Milyen
kecses, mennyire kifinomultan ironikus, amikor köztudott,
hogy a Monseigneurnek hála, már anyai örömök érték,
legalábbis ahogyan azt a hírlapok állítják.
A híres szobácska, ahová a színésznő maga után vonzza az
elbűvölt herceget, egy különös, apró helyiség, amelyről soha
nem tudtam, hogy merre lehet. Gyakran nézelődtünk errefelé
Sylviával, amikor jelmezekként magunkra öltöttük a
raktárakban talált régi ruhákat.
Milyen különös egybeesés, hogy Contat kisasszony pont itt
alakította ki a fülkéjét! Jövendő komédiássorsának előjele,
mondaná biztosan Sylvia. Akkoriban mi csak mezítláb mertünk
járkálni a törékeny, berakásos padlón, Contat kisasszonynak
viszont nemcsak a lába meztelen, hanem maga is teljesen!
A Monseigneur nem tudja megállni, hogy ne vegye szemügyre
minden oldalról Contat kisasszony alakját az illedelmesen, bár
inkább csak jelképesen takaró kendő ellenére: a szobácska kör
alakú és… a faburkolatba foglalt, színes mintákkal díszített és
aranyvonalakkal körberajzolt tükrök teljesen beborítják a
falakat.
Ez a felettébb szerelmetes jelenet az egész szobában
visszatükröződik. Én csak véletlen szemlélője vagyok
mindezeknek Ő Fensége apródjával egyetemben, aki viszont
különösen érdeklődőnek tűnik… A valójában célba vett
személyen csodálatos változás kezd kialakulni a látvány
hatására: nagy csodálkozásomra az egyik tükörben meglátom a
Monseigneurt csukott szájjal! Attól tartva, hogy az én arcomat is
meglátják a tükörben, átlátszóságom tudatának ellenére, a
lábamat akképpen a földön csúsztatva, ahogy azt egy
asztalszolgánál láttam, visszavonulok. Jobb, ha magára hagyom
a Monseigneurt – és apródját, amennyiben ez mulattatja –,
ennek a megkapó jelenetnek a csodálatában.
A szolgálati lépcsőt keresvén magammal viszem Sylviát egy
rejtekajtóhoz, amely a király hálószobájába nyílik.
– Nézd csak, a szép kisinas, a hamis kisinas, te tetszel a szép
hölgyeknek! És még kelletni merte magát neked… nem
csaphatsz be!…
A szoba üres, illetlenség lett volna itt elszállásolni a
komédiásokat. A hálószobából, amely bensőséges hangulatot
áraszt, a király szobája még inkább aránytalannak tűnik. Ez a
kastély egyik legszomorúbb helyisége és mindig is lepusztult
volt, amióta csak tudok róla. Nemrég újították fel, hátha a
Monseigneurnek kedve támadna Maisons-ban aludni. Az olasz
szobához és a nagy bálteremhez hasonlóan szintén
egyemeletnyi magas, kupolás a mennyezete. A falakat majdnem
teljesen befedik az antik, aranyozott kárpitok és a mitológiai
szörnyek képei. A grófnő ágyát ibolyalila, aranycsíkos
bársonyszegélyű, koronás szaténtakaróval terítették le34. A
megegyező szövetű karosszékek, miként az asztal is,
gyönyörűen faragottak és aranyozottak.
Az ablakok előtt vastag függönyök csüngenek, amelyektől a
szoba félhomályba borul.
Ha majd Bélanger, Lhuillier és Jacob urak is itthagyják
nyomaikat, a Monseigneur szobája is hangulatosabb és
barátságosabb lesz. Talán a hely szinte gyászos rejtélye avagy a
tiltott dolgok iránti kedvtelésünk miatt Sylvia, velem együtt,
évek óta különösen vonzódik ehhez a helyiséghez. Még a neve
is, „a király szobája”, csábítólag hat az erős izgalmakra vágyó
gyermekekre. Amikor „kis játékaink” közben elrejtőztünk a
hatalmas ágy kárpitjai mögé, felettébb különös
szentségtörésnek tűnt.
 Megmutatom Sylviának a bútorzatban történt apró
változásokat: a Monseigneur bútorraktárából származó
rózsafából készült íróasztalt és a csillárt, és főleg a négy
strucctollforgót, amelyeket én magam tettem fel, hatalmas
nehézségek közepette, az ágy csúcsára.
Abban a pillanatban, amikor éppen kinyitom a hálószoba
másik oldalán található illemhely ajtaját, hogy megmutassam
Denizot alkotását, a mahagónifából készült, különös bidét,
meghallom, hogy a nagy ajtó zárja megmozdul. Kénytelenek
vagyunk elbújni az illemhelyen, ahol előbb egy testőr lépteit
halljuk, majd két sokkal könnyedebbet.
Az ajtó bezárul mögöttük.
– Óh, a szobám!… Már teljesen el is felejtettem… Az ember azt
hinné, Versailles-ban van, a nagyapánk, XIV Lajos valamely
lakosztályában!
Ez Monseigneur és a Kicsikéje!
A sötétben megkeresem a szolgálati lépcsőre nyíló ajtót és
meg is találom… kulcsra zárva! Foglyai lettünk ennek a büdös
és poros rejtekhelynek! Érzem, hogy Sylvia mindjárt
nevetésben tör ki.
– Mindig meglátogatja ezt a komédiásnőt?
– Asszonyom, féltékeny lenne a Comédie Française
társulatának egy nőszemélyére? Hagyja meg ezt Artois
grófnéjának.
– Ma nem volt túl udvarias a feleségével. Pedig az elején úgy
tűnt, hogy elválaszthatatlanok.
– Amikor még igen fiatal volt… a hercegnő… ugyanolyan
elbűvölő volt, mint az ajtófélfán látható Vénusz…
– Igaz is, ön a nagyon fiatal hölgyeket kedveli…
– Louise Contat és Louise de Polastron után még ez is! Már
megint jelenetet akar rendezni, kedvesem. Hát igen, túl sok
regényt olvas!
 Mivel attól félünk, hogy zajt csapunk, meg sem moccanunk,
ezért az egyre jobban mulató Sylvia, jobb híján, hevesen
megcsókol.
A csók egész mivoltomra tett jelentős hatása ellenére,
hozzászokva a félhomályhoz, észreveszem, hogy a faburkolat az
aljától a tetejéig elrepedt. Közelebb lépve nemcsak hallani,
hanem látni is lehet a szobában zajló jelenetet. Megmutatom
Sylviának a repedést, aki rögtön rátapasztja a szemét.
Hátat fordítva a bárónő úgy tesz, mintha csendben sírna. Ő
Fensége odalép hozzá – nyitott szájjal…
– Elképzelni sem tudom, hogy elveszíthetném önt, túlzottan
örülök ezeknek a boldog pillanatoknak, kettesben önnel…
– Madame de Polastron érdekel engem, ahogy ön mondja, de
csak azok miatt a szellemes bemondásai miatt, amelyekkel
szent vallásunkat magyarázza.
– Előbb legyen király, aztán gondoljon ilyen dolgokra.
A Kicsike egyenesen a Monseigneur szemébe néz. Kecsesen
megérinti Ő Fensége száját, majd eltávolodik tőle.
– Tudja-e ön, hogy egyfolytában hordom a harisnyakötőt,
amelyet öntől kaptam a múlt héten; nézze csak, egészen
összegyűrődött.
Azzal felteszi lábát az ágydobogóra és mindenféle
figyelmeztetés nélkül felemeli ruháját és alsószoknyáját! A
félhomályban megérzem, hogy lábának fenséges körvonala
láttán Sylvia megrezzent. Nekem is felkorbácsolja a vérem a
látvány (és az előbb kapott csók). Ami a Monseigneurt illeti, az
alsószoknya redőinek árnyékában biztosan ő is látja azt, amit
mi, és amit már ismer annyira, hogy a vágya újból meglepő
változást okoz: a szája becsukódik, mintha megfelelő szavakat
keresne.
Kezével megérinti a harisnyakötőt és végigsimogatja a Kicsike
combját, majd IV. Henrik, XIV. és XV. Lajos méltó örököseként
lehajol és megcsókolja a sugárzóan fehér bőrt. Mielőtt
rádöbbennénk a furcsa helyzetre, amelyben vagyunk, a bárónő
elterül az ágyon, mint egy hátára pottyant cserebogár, a
szoknyáját felhúzza egészen a derekáig, a vállkendője kibomlik,
a nyaka magához vonzza a pillantást. A meglepetést a bűvölet
követi. A szép hölgy érzéki viselkedése oldalról kirajzolódik a
hálószoba sötét kárpitján. Sylvia felegyenesedve, hogy
visszanyerje elfúló lélegzetét, véletlenül végigsúrol és
észreveszi a jelenet rám gyakorolt hatását.
A szíve hihetetlenül gyorsan ver. A legnagyobb csöndben,
Artois grófjával és szerelmesével egy időben, de egészen más
helyzetben, első ízben teszünk olyat, amelyet gyerekes
játszadozásaink közben sosem mertünk. Visszafogott és
feszélyezett mozdulataink ellenére rögtön kialakul köztünk az
összhang, és ha a Monseigneur nem a saját dolgával lenne
teljesen elfoglalva, a saját szerelmese sóhajtozásainak különös
visszhangját hallhatná. A bizonytalan és veszélyes helyzet miatt
Sylviával mindketten sietünk, de ezeknek a pillanatoknak az
emléke mindig is olyan drága lesz számomra, amennyire
különlegesen élénkek és gyorsan múlóak voltak.
Éppen hogy csak lenyugszanak érzékeink, amikor
rejtekhelyünk ajtaja hirtelen kitárul. A bárónő lép be, felemeli
ruháját – ez a szokás –, leül… az illemhelyként működő bidére,
és végül észrevesz minket, ahogy bénultan moccanni sem
tudunk a sötétben.
Még csak meg sem lepődve a felfedezéstől, egy kacaj kiszalad
a száján.
– Minek örvend ennyire?
– Óh, semmi, semmi… egy ötlet, egy emlékkép …
Gőgösen semmibe vesz minket, mintha nem is léteznénk,
mintha csak egy dísz lennénk a falon vagy valami csalóka
szemfényvesztés.
 Belemered… a semmibe. Megint átlátszóak vagyunk!…
Természetes szükségletét kielégítve kimegy anélkül, hogy a
találkozás a legcsekélyebb hatást gyakorolná rá, majd
emlékezteti kedvesét, hogy várják őket a játékszobában
banknak a fáraójátékhoz.
Ahol végül is körbeülhetik a díszterem zöld posztóját!
Örömeink börtönéből szabadulva szembenézünk a zavaró
fényáradattal. Sylvia ekkor a lehető legszenvedélyesebben
megcsókol. Mivel a melléklépcsőn nem menekülhetünk, ott kell
kimennünk, ahol bejöttünk, és mivel nekem kellett volna
felkészülve várakozni rájuk, összetalálkozunk a Monseigneurrel
és bájos cinkosával. De természetesen most sem vesznek észre,
miként az étkezőben sem tették… avagy a hálószobában!
– Nevettessetek meg minket, ahogy az előbb, hé, nevettessetek
meg minket – szól köszönésképpen Artois grófja a mély
tisztelettel meghajló, megdöbbent színészekhez.
Egyedül Contat kisasszony nem vesz részt az ünneplésen: a
páholya párnái között hever összetörten. A Monseigneur
apródja a színésznő mellett maradt, még utoljára tölt neki a
roséborból, majd gyorsan kitör a komédiások gyűrűjéből, hogy
még gazdája előtt elérhesse az ajtót.
Miután Dugazon mesterien utánozta Artois grófjának tátott
száját és huncut szemeit, a társulat végül folytatja a dolgát,
végre elkezdődik a próba. Néhány percig Sylvia és én, kicsit
kábán, hagyjuk magunkat sodortatni ebben a forró hangulatú
örvényben.
Együtt csodáljuk Molé urat, aki képes egy pillanat alatt
elfelejteni a gondjait, csodáljuk Contat kisasszonyt, aki már újra
a színház királynője. A tréfák abbamaradtak, és látjuk, ahogyan
egyikük a másik után eltűnik a színpad mögött. Most úgy
érzem, illetlenség lenne maradni, és azt javaslom Sylviának,
hogy este valamiképpen vegyünk részt a Koldus Ámor
bemutatóján.
Vajon Desentelles úr jós vagy boszorkány? Mindig a
legjobbkor vesz észre.
– Szaladj rögtön és ellenőrizd, hogy felszolgálták-e már a
kávét a díszteremben. Ha még nem, szolgáld fel magad,
biztosan találsz majd segítséget.
A főudvarmester úr maga érzéketlen marad, hűen
önmagához ebben a hatalmas zűrzavarban. Amikor már közel
jár a katasztrófához, akkor is úgy tűnik, hogy mindezt előre
látta és tökéletesen a helyzet magaslatán áll.
A tálalóban már befejeződött az ivászat. Egyesek az asztalokon
hemperegnek vagy elnyúltak egy padon, mások meg homályos
dolgokról vitáznak, amelyeknek már elfelejtették a tárgyát. Az
udvari konyha kuktái és segédei teljesen ellentétes képet
mutatnak. Kicsit lepihentek és várják, hogy a vacsora
előkészületei kezdetét vegyék, amely csak késő este lesz tálalva.
Egyedül a mosogató fiúk dolgoznak. Rám bíznak egy ezüsttálcát
két nagy porcelánkannával, amelyek erős Levant35 kávéillatot
árasztanak.

Újból elindulok a fényűzés világa felé.

Az étkezőtermek átjárójában és a folyosón lakájok állnak

készenlétben, hogy kielégítsék a vendégek igényeit. Egyikük
elveszi az indiai porcelánból készült kannákat és a cukortartót,
amíg egy másik megnyitja a menetet és elindul a díszterem felé.
Mindhárman itt vagyunk a díszteremben. A csend, a
mozdulatlan testek és tekintetek mély benyomást tesznek rám.
Az udvar hideg fénye szoborszerűvé varázsolja az arcokat. Úgy
tűnik, mintha a legcsodálatosabb márványokat utánzó díszítés
részét képeznék: szobornak való fehér stukkó, szürke erezetű
fehér stukkó, ókori zöld stukkó, fényűző és bűvös anyagok,
amelyeket különféle mésszel kevert márványporokból a
Monseigneur stukkókészítője, Régnier36 állított elő.
A Lhuillier által, ugyanabból a rideg anyagból készített négy
ajtófélfa négy Medúza-fejet formáz. Ők őrködnek a tucatnyi
asztalhoz simuló játékos felett, akik Jacob nádból font, az étkező
ülőalkalmatosságaihoz hasonló, gyámkőlábas, félköríves
háttámlájú, fehérre mázolt székein ülnek.
Egy új személy foglal most helyet közöttük, a fáraójáték
bankára. Hímzett ruhát visel, amely divatjamúltnak tűnik az
udvaroncok mértékletes eleganciája mellett. A sárgásfehér
kínai selyem még jobban kiemeli fakó arcát.
Egy fáraóbankárnak csak módja nyílna rá, hogy
egészségesebb levegőt szívjon, mint a játéktermek levegője? Bár
a játékosok „lovagnak” szólítják, túlzott alázatossága jelzi a
köztük fennálló távolságot.
Csak a következőket tudom erről a szerencsejátékról: az egyik
oldalon a „bankár” foglal helyet, aki oszt, és vele szemközt
ülnek a „játékosok”, akik azt hiszik, kitalálhatják, hogy hol
rejtőzik a szerencséjük. Azt mesélik, egész vagyonok cserélnek
gazdát a zöld posztós asztalokon. Azt mondják, egész Európa,
Oroszországtól Franciaországig, nemesek és banditák,
mindenki fáraót játszik. Egyedül a köznépnek tilos, az állam
megtiltotta ezt a szerencsejátékot az országunkban. Ami engem
illet, újabb felfedezéssel lettem gazdagabb ezen az
újdonságokkal egyébként is teli napon.
Most fejeződött be egy kör, a lovag éppen néhány csomagnyi
új kártya kibontásával van elfoglalva. Összekeveri őket és
odanyújtja Madame Balbinak, a szebbik nem hozzá legközelebb
ülő képviselőjének emelésre, aki hihetetlen komolysággal el is
végzi feladatát. A lovag színtelen hangon bejelenti, hogy ezentúl
a játékvezető hiánya miatt nem tudja már az egész játékot
figyelemmel kísérni, csak azokat a lapokat, amelyek téttel
járnak. A Monseigneur ekkor felajánlja, hogy az apródja betölti
ezt a tisztséget, amit mindenki örömmel fogad; ez érthető is,
mivel hamar rájöttem, hogy nehéz figyelemmel kísérni az
egyaránt tapasztalt és gyors játékosokat.
Úgy kell megfejtenem a játékszabályokat, hogy közben csak
hátakat és arcéleket látok. A játékosok babonából nem szeretik,
ha figyelik őket. Nagy ravaszan kilesem őket a körülöttünk lévő
tükrökben. Bélanger ebben a helyiségben egyáltalán nem
takarékoskodott a tükrökkel és álablakokkal. Az ember már
nem is tudja, hogy mi igaz és mi hamis, mi a tükörkép és mi a
valóság.
A bemondások ellenére, amelyek nekem kínaiul hangzanak,
rájövök a játék lényegére. A bankár két lapot felfed a kártyái
közül és az előtte fekvő játéktábla mezőire helyezi azokat. Az
egyik a bankot képviseli, a másik a játékosokat. Természetesen
a legnagyobb kártya nyer. És ez így megy, egyik kör a másik
után. Minden játékosnak tizenhárom lapja van – a bankár a
teljes, ötvenkét lapos csomaggal játszik –, és választhatnak, hogy
tétjeiket egy vagy több lapra teszik. De van még egy megoldásra
váró rejtély: a Monseigneur és barátai vajon pénzben
játszanak? És ebben az esetben mennyit érnek a játékpénzek,
amelyeket mindenki a saját kosárkájában tart?
Mivel teljesen lefoglalja a figyelmemet, hogy a tálcámat
egyenesben tartsam, nem tudok mindenkinek a játékára
ügyelni, és különben is elsősorban a Monseigneuré érdekel, aki
heves ösztöneit követve nyugtalanító gyorsasággal teszi meg
tétjeit.
 A lovag takarékoskodik a mozdulataival, gépiesen húzza a
kártyákat, időt hagyva a játékosoknak, hogy megtegyék
tétjeiket, valamint játékmesterének, hogy begyűjtse a téteket és
gyakorlottan szétossza a nyereményeket. Mivel már befejeztük
az asztaloknál végtelenül körültekintő szolgálatunkat (a fiúknak
sikerült ügyesen, a legkisebb zaj nélkül felszolgálni a csészéket,
aljakat, kanalakat, cukrot és kávét), megparancsolják, hogy
menjünk át a díszterembe nyíló szobába. Ott Artois grófnét
leljük, Denizot egyik asztala előtt üldögélve. Vele szemben
nővére, Provence grófnéja szunyókál.
Mialatt felszolgáljuk a két csésze italt, a Monseigneur lép be.
– Ah, szóval itt van, Asszonyom.
– Itt vagyok, Uram.
És a Monseigneur eltűnik néhány pillanatra abban az
öltözőszobában, ahol én a zöld posztóra leltem. Visszafelé újra a
hercegnőhöz fordul.
– Egy parti tric-tracot játszik?
– Egy parti tric-tracot játszom. Már ha ez elmondható, hiszen
az ellenfelem egy cseppet elkalandozott.
Két ember helyett játszva megrázza a kockadobó poharat és
egymás után elgurítja a dobókockákat, amelyek könnyedén,
némán szökellnek tova az asztal körbekerített lapján.
– Jöjjön át, játsszék velünk fáraót.
– Köszönöm, de nem kedvelem azt a csalóka játékot. Mennyit
vesztett már?
– Legyen belátóbb, Asszonyom, érzem, hogy ez a kastély
szerencsét fog hozni nekem. Már nyerésre állok!
A király fivérének asztalánál akkor, szép kis dolog, pénzben
játszanak… tehát igazak a híresztelések.
A herceg kiment, Ő Fensége Artois grófnéja megkér, hogy ha
lehetséges, hozzak egy kényelmesebb széket a Madame
számára. Mivel nem merek közvetlenül a grófnéhoz szólni, a
lehető legtiszteletteljesebben meghajtom magam. Néhány
pillanat múlva egy alacsony, párnás karosszékkel térek vissza,
amelyet a játékszenvedélynek élők szalonjában találtam, az
előcsarnok felőli oldalon. Társnője kérésére az ablak elé
helyezem a karosszéket. Innen jól látni a napfényben fürdő
kertet; az antik márványszobrok árnyékukkal kihangsúlyozzák
a négyszögletű virágágyásokat. Vénusz Ámor mellett lépdel,
Léda Kleopátra társaságában áll, egy haldokló gladiátor egy
megmámorosodott sziréntől védi magát… A motoszkálásomra
felébredő Madame felkiált.
Belekapaszkodik barátnője kezébe, aki tartja őt és segít
eljutnia a fotelig. A zokogása csak azután csillapodik, hogy az
ifjú hölgy határtalan szeretetéről biztosítja.
Zavartan eltávolodom tőlük, miközben Artois grófné hálásan
rám mosolyog! A folyosón Desentelles úrral találkozom, aki
most azzal bíz meg, hogy sürgősen menjek uzsonnát
felszolgálni.
– Elnézést, udvarmester úr, szeretnék kérdezni valamit öntől.
– Hallgatlak.
– Pénzben játszanak, igaz?
– Természetesen.
– És ön tudja, hogy mennyit ér egy játékpénz?
– Azt hiszem, egy lap tíz Lajos-arany.

Kétszáznegyven frankot ér egy lap! Ami annyit tesz, hogy több

tízezer frank hever az asztalon! Az aranyhalmok előtt az
ijedtségtől megdermedve moccanni sem tudok, elfelejtem
körbekínálni a gyümölcsöket, mandulás süteményeket,
kalácsokat, cukorkákat, gyümölcssajtokat, apró almákat.
Provence grófjának a pillantása eszembe juttatja a feladatomat.
Teli a keze, annyit elvesz a tálcámról. Ő az egyetlen, akit
egyáltalán érdekelnek a desszertek, amelyekből a kártyái
mellett egy egész kupaccal felhalmoz.
Időközben folyik a játék. Érdeklődve szemlélem a játékosok
keretbe zárt tükörképeinek különféle viselkedéseit. Egyrészt
vannak, fogalmazzunk úgy, a szenvedélyesek, akik számolnak,
konokul figyelik a bank kártyáit, mintha így ki tudnák előre
találni, és vannak, akik nevetnek az egészen, és úgy tesznek,
mintha nem törődnének a nyereséggel, veszteséggel. Annak
ellenére, hogy nem nagyban játszik, a Monseigneurt az első
csoportba lehet sorolni, miként Madame Balbit is, aki
ellenkezőleg, minden alkalommal nagy halom játékpénzzel
játszik. Bésenval úr viszont már elkomorodott, aprólékosan
rendezgeti el a játékpénzeket a kártyáin. Ellenben Crussol és
Vaudreuil urak, talán még Polignac asszony is, úgy tesznek,
mintha jól szórakoznának azon, hogy vesztenek vagy nyernek.
Végül úgy tűnik, hogy a Monseigneur beleun, és mivel vesztett,
kér egy újabb kosárka játékpénzt.
A mozdulatok jelentéktelenek, a bemondások egyre
halkabbak. Ha a Monsieur nem enne egyfolytában, ha a bankár
nem kezelné kifogástalanul a kártyákat, tényleg olyanok
lennének a játékosok, mint a márványszobrok.
Amikor a tric-trac-szobába érek, hogy megkínáljam
édességgel Artois grófnét, Desentelles úr megszólít.
– Van valami ötleted, hogy Ő Fensége hogyan juthat fel az első
emeleti… még átépítés alatt álló lakosztályokba?
– Igen, Uram; a díszlépcsőre nyíló ajtó zárva van, de a hátsó
kis lépcső pont odavisz.
És újból én vezethetem körbe a többieket a kastélyban. Már
nem lep meg; három éve egyfolytában ezt teszem. Először
Bélanger urat vittem körbe, Bazile Regaiez, az intéző ötletére.
Az építész minden egyes helyiséget részletesen látni akart.
Mivel a kastély legapróbb titkait is ismerem, és még inkább a
szolgák közötti egyedülálló neveltetésem miatt én voltam az
egyetlen szóba jöhető személy, ezért továbbra is betöltöttem ezt
a most már hivatalos és fontos posztot az ezután érkezőknél:
építészeknél, mindenféle mesterembereknél, kertészeknél…
Buzgón teljesítettem ezt a feladatot, és úgy hiszem, gazdáim
elégedettek voltak velem, mert ezután is igényelték
szolgálataimat.
A „királyné lakosztályát”, amely egészen pontosan az új
étkezőtermek felett helyezkedik el, minden bizonnyal – majd a
távoli jövőben! – Artois grófnénak szánják. Pillanatnyilag a
felújítások miatt teljesen lerombolt állapotban van, az ott
dolgozók félbehagyták a munkálatokat, elvitték a
szerszámaikat, lebontották az állványokat.
A kárpitokat, a faburkolatokat, a kandallókat eltávolították, a
falakat lerombolták. Egyedül a vastag kőfal áll, illetlenül
csupaszon, felfedve a könyörtelen napfényben sebeit és
forradásait, szemcsés bőrét és szemérmes foltjait37.
A romok mérhetetlen és tragikus látványa okozta
reménytelenség első pillanata után Ő Fensége egyre inkább
megbarátkozik a hellyel. A környező tájakra nyíló kilátás
rendkívüli módon felkelti érdeklődését. A királyné szobájában a
Madame megkéri, hogy nyissunk neki ablakot, majd néhány
lépést tesz a teraszon. De a lerombolt előszobában már
megkérdezi Desentelles urat az építész terveiről. Az
udvarmester bajban van a válasszal, ezért tétova pillantással
felém fordul. Tekintetemből megérti, hogy számíthat a
segítségemre.
– Itt van egy fiatalember, aki minden bizonnyal tud önnek
mesélni Bélanger úr terveiről.
– Igenis, udvarmester úr.
Ez itt az előszoba, amott a másik oldalon pedig van egy
dolgozószoba és egy udvarra nyíló szoba. Fel-alá járkálok a
teremben és megmutatom a jövendő falak elhelyezkedését, a
hálószoba, a kandallók és kályhák, az aranyozott oszlopok
helyét…
Az előadásom fellelkesíti a Madame-ot és mosolyt csal az
arcára.
– Remélem, Bélanger mértékletesebb lesz, mint az
étkezőtermek esetében.
– Óh, igen, Fenség, egy nagyon egyszerű díszletet gondolt el, a
zsúrtermekhez hasonlóan, de színekben gazdagabban, finom
árnyalatokkal.
Lelkesedésemben közvetlenül Artois grófnéhoz intéztem
szavaimat!
– Ön a kastélyhoz tartozik? Nagyon jól ismeri a felépítését.
– Igen, Fenség, itt születtem Maisons-ban; volt szerencsém
követni a felújítási munkálatokat…
Desentelles úr tekintetéből megértem, hogy túl sokat
beszélek.
– Tetszenek nekem a magyarázatai. Szeretem ezt a kastélyt.
Remélem, gyakran jövünk majd ide, és ön akkor is a
szolgálatomra lesz.
A hangszínének változása mögött egy kimondhatatlan
felindultságot érzek, olyan, mint egy megérzés, amit szeretne
elhárítani oly módon, hogy a hely szellemével beszélget, velem,
aki semmi és senki vagyok, még csak komédiás sem.
Visszatérve a helyemre, rosszul leszek a zsúrasztalok
látványától, amelyeket elleptek a legyek. A folyosón maradok,
hogy követhessem a játékot. De a Monseigneur nevetve feláll.
– Tessék, kiállítok egy váltót a kincstárnokom részére –
fordult végül a bankárhoz.
Néhány játékos, kihasználva a Monseigneur távozása
nyújtotta lehetőséget, szintén felállt és megszámoltatta a
nyereményét. Így a lovag jóval nagyobb összegeket kénytelen
kifizetni, mint a Monseigneur vesztesége, és a bankjának
tekintélyes része odavész! Beesett arcvonásait a fáradtság
okozza, keserűségnek vagy aggodalomnak a legkisebb nyomát
sem látom rajta.
A „hangulat” most feszültebbé vált az asztal körül. A
beszélgetések könnyed moraját váratlanul egy kiáltás szakítja
félbe, amely rögtön abba is marad. Durva szavak, a keserűség
vagy az öröm hangjai törnek fel a játékosokból. Bésenval báró
egy kocsis káromkodást ismételget. Bár Madame Balbi éppen a
kesztyűinek a keresésével van elfoglalva, nem tudja
visszafojtani éles sikolyait. A Monsieur most is gúnyos
mosollyal figyeli őt, végül bosszúsan megpróbál felállni. Két
apród a segítségére siet.
Hatalmas teste megbotlik, és mint egy szomorú Bacchust,
törékeny gyermekek tartják meg.
Most Vaudreuil úr kezd szitkozódni. Kételkedik a bankár
becsületességében. Madame de Polignac megpróbálja
lecsillapítani, de ő annyira elragadtatja magát, hogy köhögési
roham tör rá, vonaglani kezd és a zsebkendője vértől piroslik.
Most látom igazán, hogy jó királyunknak mennyire igaza van,
amikor megtiltotta az embereknek a szerencsejátékokat…
Újra csend van, csak a játszmák és a kiosztott, majd
összegyűjtött kártyalapok zaját hallani. A zsúrteremből már
csak a legyek idegesítő zümmögése hallatszik át. Ez idő tájt az
undorító szag, amely a virágtálakból árad, már nem igazolja a
nevüket. Az ajtófélfán Lhuillier csodálatos Medúza fője még
mindig a kővé dermedt játékosokra mered.
A bankár már a végét járja, de még mindig úgy viselkedik,
mintha ő is kőből lenne. Ugyanolyan gondosan húzza a
kártyákat. Néhány játékosnak már kisebb-nagyobb
nyereményhalma van, Fortuna azonban ma Crussol
főparancsnok úrhoz szegődött. Az utolsó játszma bejelentésekor
az az ötlete támad, hogy bankot robbant.
– Nyolc kártya a kézben – szól az egyre sápadtabb lovag.
Crussol úr számolatlanul egy rakás pénzt tesz fel egyetlen
kártyalapra. Nyer. Megduplázza a tétet és újra csak nyer.
A bank a végét járja.
– Tedd fel a bankot erre a kártyára – jelenti ki Crussol.
A sarokba szorított lovag kihúzza az utolsó két kártyát.
Crussol úrnak sikerült bankot robbantania. Először az est
folyamán, úgy tűnik, hogy villámlik a bankár tekintete.
– Felajánlok egy utolsó játszmát – próbálkozik a vesztésre álló
férfi.
– Hiszen üres már a bankja – torkollja le egy játékos.
– Nem utasíthatnak vissza, hogy megpróbáljam visszanyerni,
amit elvesztettem – erősködik alig hallható hangon. – Felteszem
a hintómat a lovaimmal együtt.
– Tedd fel a hintót és a lovakat erre az ászra – fogadja el a
kihívást Crussol úr, szívből felnevetve.
Így a bankár számára a visszavágás minden esélye elveszett.
A szája félig kinyílik, de már egy hangot sem képes kinyögni.
Közben elvégzik a végső számításokat, szétosztják az arannyal
telt zacskókat, a Monseigneur váltóját, és a megegyezésre jutott
társaság feloszlik.
A lovag végül is feláll, lóbálódzó kezekkel, néhány
bizonytalan lépést tesz a terem ajtaja felé a segítői tekintetétől
kísérve és összerogy… mint egy kártyavár.
A hölgyek kimenekülnek a teremből. Egy szolga megállapítja,
hogy már semmi sem segít szegényen. A segítségére hívnak egy
hozzáértő embert: Marat úr érkezik, a Monseigneur testőrének
az orvosa38. Rejtély ez a Marat. Elkínzott és rémült arcát látván
betegei hozzászokhatnak a Halál képéhez. Mindig akkor
érkezik, amikor már csak a halál beálltát tudja megerősíteni.
Hirtelen elkezdenek tréfálkozni, amit nem értek. Képtelen
vagyok megmozdulni és a tekintetemet sem tudom levenni a
hulla különös grimaszba meredt és tragikusan nyitva maradt
szájáról. Váratlanul belép a Monseigneur. Letakarják a testet a
damasztruháival, hogy senki ne lássa.
Ő Fensége megparancsolja, hogy minél hamarabb vitessék
haza. Valaki csak tudja, honnan jött ez a bankár.

– „…uram, most ön következik,

szerencse hercege, kinek
címe kártyától származik.”

– Csinos kis sírfelirat… csak sajnos Régnard-tól való!

– Tegyék a hintójába. A lovaknak ismerniük kell a haza vezető
utat.
De a szerencsétlen még a hintóját is elvesztette.
– Na, nem, Crussol, inkább kapsz tőlem egy másikat, minthogy
azt lássam, hogy egy halott hintóját használod. Az
szerencsétlenséghez vezetne. Jöjjenek, barátaim, felejtsük el ezt
a bosszantó közjátékot, amelyhez már semmi közünk és ami
előre meg volt írva a sors könyvében. Szeretném megmutatni
önöknek a parkot: tudják, Blaikie39, a Bagatelle kertésze
hihetetlen egy ember, nem akarja a „francia” kertemet
kanyargós „angol” kertté átalakítani! Azt állítja, hogy a táj nem
alkalmas rá, valamint elrontaná a folyóra nyíló kilátást…
Desentelles úr, mivel túl későn érkezett ahhoz, hogy távol tartsa
a Monseigneurt a hulla botrányos és illetlen látványától, most
újra kézbe veszi az irányítást. Először is izgatott. Senki sem mer
közeledni a holttesthez. Végül egy kastélyszolgával nekünk kell
elvégezni a feladatot. Életemben először érek halotthoz.

Kihasználva a helyzetet, kérdésekkel fordulok az

udvarmesterhez: Ő Fensége egy óra leforgása alatt húsz- vagy
huszonötezer frankot vesztett, ugyanannyit, amennyi a
stukkókészítő díja, aki hat hónapig dolgozott Maisons-ban a
társaival!
Desentelles úr elmagyarázza nekem, hogy gyakran előfordul,
hogy a Monseigneurnek nem kedvez a szerencse a játék
folyamán, és hogy minden évben, ha jól számolja, legalább
ötszázezer frankot felváltva nyer és veszít…40
Többet, mint a kastély három évig tartó felújításának összes
költsége! És még azt mondják, hogy pénzhiány miatt hagyták
abba a munkálatokat! De hát milyen öröme telhet benne, mit
érez, amikor ilyen könnyedén jut pénzhez? Hiszen elég, ha aláír
egy papírt, ennyi az egész.
Ha a Monseigneur nem is ismeri a dolgok árát és a pénz
értékét, mások nagyon is jól tudják helyette és szép kis hasznot
húznak belőle vagy megégetik a kezüket. Artois grófja és a
királyné egy pokoli játékot játszanak, amelyhez kénytelenek
beengedni a köreikbe az egész Európából odasereglő, gyanús
alakokat, amilyen ez a szerencsétlen lovag is volt.
De hogy tisztelje őket az ember, amikor így egész
aranyhegyeket elvesztegetnek, vagy ami még rosszabb, ha
annyit nyernek?
A király utál nagyban játszani, legfeljebb tric-tracot játszik,
ahol egy tallért ér egy lap, meséli nekem Desentelles úr,
befejezve beszélgetésünket, amelyet szerencsére senki sem
hallhatott.

Miután letettük a díszteremmel szemközti kápolnában, a

kastély másik szárnyában a halottat, elszaladok a falu
plébániájára egy papért, és segédkezem a szentségek
feladásánál.
A bankár ügye tehát véget ért, találkozhatom végre Sylviával.
A lehető leggyorsabban felszaladok a padlásra, átvágok a sötét
folyosók útvesztőjén. Elérek a körerkélyre nyíló kijárathoz, ami
kinyúlik a lépcsőházig. A Mansart készítette kupola alól
szédületes a látvány.

Lassan hét óra van, az előadás később fog kezdődni. Sylvia még
nincs itt, így összefüggéstelen gondolatok áradata jut eszembe
és egy tervet kovácsolok, hogyan vehetnénk részt a bemutatón:
tudom, hová rejtették a kis szószék kulcsát, amely a bálterem
fölé benyúlik, és amelyet a körerkély felől lehet megközelíteni.
A zenészek a színpad tövében foglalnak helyet, ma tehát
senkinek sem lesz rá szüksége. Ebből a kis csendes zugból a
terem végében kitűnően végignézhetjük az előadást.
Amikor néhány pillanattal később Sylvia megérkezik, még
soha nem látott érzéseket látok rajta, de most nem akarok erre
figyelni. A viszontlátás örömének gyengéd kimutatása után
óvatosan végigsurranunk a körerkély fala mentén, hogy
megcsodálhassuk a hercegi menet bevonulását, amely éppen a
késő délutáni napfényben ragyogó díszlépcsőn tart felfelé.
Az élen a Monseigneur halad a testőrével, a feleségével és az
apródjával. Artois grófnője ügyetlenül felemeli két kezével a
ruháját, hogy kövesse tüzesen siető férjének lépteit. Utánuk a
Monsieur és a Madame következik. Az apródsereg erőlködése
ellenére Provence hercege kénytelen pihenőt tartani az első
lépcsőfokon, mivel nyugtalanítóan imbolygó járása miatt attól
tartanak, hogy bármelyik pillanatban hanyatt zuhanhat. A
többiek tisztes távolságban türelmesen várakoznak.
A kitűnően illeszkedő köveknek köszönhetően a semmi fölött
függő és a falak mellett elterülő, Mansart alkotta lépcső
fenséges látványa kiemeli az udvaroncok törékenységét. A
magasból kis puttóangyalkák néznek le rájuk nagy gondtalanul,
és játszanak büszkén a párkányon a díszekkel.

A bálterem most felismerhetetlen. Sohasem hittem volna, hogy

fel lehet építeni egy valódi színházat ezen a helyen, színpaddal,
zenekarral és lépcsőkkel együtt. Mindezt egyetlen előadás
kedvéért.
A hatalmas munkálatok, a Comédie Française színészei
hírnevéhez méltóan, nem mindennapi gyorsasággal és
ügyességgel folytak. A munkások öt nap alatt vitték végbe
mindezen átalakulást41.
 Először Carbillet, az asztalos elkészítette Bélanger úr
vezetésével a színpadnak és a díszleteknek a vázát. Hat társával
még a függönyrudakat és a felvonócsigákat is feltették a
színpadi függönyök és a hátterek számára.
Destors, a kárpitos a bútorokat és a kellékeket hozta. Felrakta
a faburkolathoz illő fehér tapétát, amely így elrejtette a falak
nagy részét és a hat ablakot. Hasonló színű anyaggal takarta le a
színpad alatti részt és a lépcsőfokokat is.
Végül a díszletfelelős, Dussaux, az építész rajzai alapján
megfestette a darab díszleteit, a keretet és a függönyt: fehér
háttér előtt két szárnyas szirén fordul egymás felé és tart egy
mindenféle színű virágfüzért egy kék és aranyszínű váza körül.
Két ugyanolyanra festett, hatalmas oszlopot állítottak a
színpad előterének mindkét oldalára. Magát az előteret
határoló, tizenöt lábnyi magas keretet arab és összefonódó ágak
motívumai díszítik.
Az egésznek a tetején egy egyszerű szegély van, amelyet
boltozatok szakítanak meg, és egy festett párkány, amely az
egész termet uralja. Ez összességében egy „gótikus” jellegű”, de
nagyon is újszerű építészet, ahogyan azt Bélanger úr mondaná.
A legélénkebb és legüdébb színek, a vonalak könnyed
vezetése elfelejtetik az emberrel, hogy mindez csak durva,
festett vászon. Dussaux ezen alkotása látható könnyedséggel
született. Legpuhább ecsetjeinek néhány vonásával sikerült
elérnie, hogy az ember azt hiszi, egy megannyi festői részlettel
teli domborművet lát. Ha már közelről nézzük, mindez
összecsapott munkának tűnik. Viszont most a gyertyák fényénél
Bélanger műve teljes pompájában látható. A magasban függő
csillár és a lámpafüzér, sajnos, elkápráztatja a szemet, főleg a
teremnek abban a részében, ahol most vagyunk. Ellenben a
lépcsőkorlát elrejti szem elől a gyertyalángokat, amelyek
visszatükröződnek a színpad előtt a földre helyezett,
huszonnégy, fehér porcelántartóban.

A Monseigneur és vendégei elfoglalják a lépcsőzetesen

elhelyezett, kék Jacob-székeket.
Desentelles úr megadja a jelet és a hagyományosan felhangzó
gong jelzi az előadás kezdetét.
A színpad lábánál található szűk helyükön, Bellocq úrral, a
király zenemesterével egyenesen Versailles-ból érkezett hat
zenész egy dallamba fog, amelynek az elejét már hallottam a
próbán. Közismert darab: egy olyan, mostanában divatos dal,
amelyet Sylvia is dúdolgatni szokott egész nap42.
Varázsszerűen Louise Contat jelenik meg a színen,
angolszabású ruhájában, amelynek a színei beleolvadnak a
háta mögött lógó függönybe, és énekelni kezd.

Egy nap Jupiter mérgébe’

Ámort a Földre száműzte,
Neki semmihez nem volt kedve,
Belépett egy kolduló rendbe.
Tiszteletre méltó személy lett
Csuhában így beszél:
Kámzsás Ámor testvér (kétszer)
Csak szeretnivaló lehet (kétszer).

Elég néhány ecsetvonás, néhány futam egy dalból és teljesen

belelkesedem. A komédiásnő selymes hangja is magával ragad.
Tény, hogy nem kíván nagy énektudást a darab, az egyik
refrénje miatt kedvelik annyira; Contat kisasszony meg
ráadásul nem várt méltósággal adja elő. Össze-összeránduló
kezét fogva érzem, hogy Sylvia képzeletben már a deszkákon
áll.
A nézők, a legkevésbé sem zavartatva magukat, még mindig
az elhelyezkedéssel vannak elfoglalva. A Monseigneur testőre
visszahúzódik a Fenségek szolgáival együtt az oldalfolyosókra,
hogy onnan nézzék állva az előadást.

Cupido, szegény árva,

Céltalanul bolyong mindenfele:
A világ uralkodó Jóistene,
Végre őt megszánja.
Egy monostor ajtajában
Lerogy kimerülten és éhesen:
Könyörüljetek rajtam, szegényen,
Nagy nyomorúságomban.
A kis csábító kiáltásaira
Egy apáca siet elő…

A dalocska szövege valóban kissé együgyű. Contat kisasszony

ezért, hogy felkeltse az érdeklődést és végre csend legyen,
minden szenvedélyét beleadja az előadásába.
A bárónő viszont komisz örömét leli abban, hogy zajosan ide-
oda mászkál, mintha övé lenne a főszerep.
Ekkor a komédiásnő lehalkítja a hangját, az őt kísérő zongora
is elhalkul. Contat mereven a bárónőt nézi… és a Kicsike
ügyesen úgy alakítja a dolgokat, hogy kinevetik az ellenfelét.
– Folytassa, kisasszony, folytassa, itt „mindenki” nagyon
szereti önt.
A visszhangnak köszönhetően a zene ellenére a nézők
leghalkabb megjegyzéseit is tisztán halljuk. A kúpos
mennyezetnek gyakran ez a fura dolog az eredménye. Bellocq
egy cseppet hangosabb előadásra készteti a zenészeket a
dalocska következő versszaka előtt, majd Louise Contat minden
lelkesedésével belekezd. Annyira természetes, annyira igaz,
hogy az embernek olyan érzése támad, hogy bármely
pillanatban rájöhet a megoldásra – és nem érti a sikamlós
célzásokat, amelyeket pákosztosan hangsúlyoz…

…És édes ártatlansága

Tovatűnik örökre…

Contat kisasszony a Monseigneurt nézi komoly szemekkel,

nekem meg az az érzésem, egy csipetnyi érzelmet, egy csipetnyi
tréfát is látok talán. A szent művészet után egy szánalmas
szándék előadása…
A helyünkről a nézők arcai már nem jól kivehetőek. Csak
hátakat és parókás koponyákat látunk, akik egységesen mind a
Monseigneur felé fordulnak: Ő Királyi Fensége lelkesen tapsol a
dalocska végén, míg Polastron vicomte a zenekarhoz siet
hegedűjével és gratulációként rázendít egy dalra a karmester
fülébe!

Felmegy végre a függöny, a felvonócsiga és a festett vásznak

súrlódásának könnyed zaja közepette.
Bár láttam, amint a munkások felállították a díszleteket,
mégis teljesen meglepődöm, hiszen nem szoktam hozzá a
színpad csalóka világához. A háttér hatását, amely a
díszletmester akaratának megfelelően egy utcaképet ábrázol,
fokozza a gyertyák fénye. A színpad mindegyik oldalán a
színfalakon kisebb formában megismétlődnek az oszlopok és a
keretek mintái. A hátsó függöny, amely egy gótikus monostort
ábrázol, a Dussaux által tökéletesen megvalósított tájképnek
köszönhetően, még jobban a messzeség érzetét kelti.
Mielőtt még alaposabban szemügyre vehetném ezt a
sikeresen létrehozott látszatvilágot, Dazincourt úr lép a
színpadra.
Néhány pillanat múlva a színpad másik végén megjelenő
Dugazon látványára kitör a nevetés, mert úgy ugrándozik fel-
alá mint egy vásári bohóc. „De hiszen ez a huncut Ámor az!”
„Nahát, ez meg a huncut Merkúr”, válaszol kecsesen
Dazincourt.
Anélkül, hogy észrevenné, az elbűvölt Sylvia elengedte a
kezemet.
Az előkelő Dazincourt Ámor minden vonását viseli. Arcát
fehérre és rózsaszínűre festette, amitől örök gyereknek tűnik.
Egy negédes, szőke, göndör parókát visel antik ruhájához. Hátát
hatalmas szárnyak ékesítik… A furcsa Dugazon a tolvajok
istenének öltözött. Alakja, ruházata és teste pénzt formáz.
Szárnyas sisakját a szemébe húzta, és így inkább Harlequinre
emlékeztet, mintsem egy mozgékony istenségre. És méghozzá
mennyire mozgékony! Megállás nélkül a lehető
legnevetségesebb pózokat vágja és összevissza szökell, hogy
kiérdemelje az „istenek hírnöke” címet – legalábbis Dazincourt
ezt szeretné eljátszani, de úgy ahogy van, belegabalyodik a
tollazatába.
Néhány mondat után elénk tárul az igen egyszerű helyzet.
Merkúrt és Ámort Jupiter a Földre száműzte, ahol ők szeretnék
kellemesen eltölteni az idejüket. Az előbbi becsületesen akar
élni… „Merkúr lehetne, anélkül, hogy le kellene ereszkednie,
mondjuk bankár.” Egy olyan mulatságos bankárt varázsol elő,
hogy Sylvia ragályos nevetésben tör ki. Amire Desentelles úr
körülnéz, hogy honnan jöhet ez a kitörő vidámság. Ha mi
mindent hallunk, amit a teremben mondanak, ez fordítva is
igaz lehet, vagyis a leghalkabb susogásunkat is meghallják
odalent! De szerencsére a nevetés belevész a földszinti zsivajba.
Ámornak az a terve, hogy megrohamozza a zárdát és „fiatal
lakóit, akik között van három tizenhat-tizenhét éves leány, oly
ragyogó szépségűek, mint a Nap…”

A hangjával, fintorgó arcával, komikus pózaival Dugazon

igyekszik magának „megszerezni a jobbik részt”. Aminek az az
eredménye, hogy felbosszantja Dazincourt-t és általános
derültséget okoz, főleg Sylviánál. Ebben a pillanatban
Desentelles úr felfedezi a helyünket a kakasülőn. Hát,
udvarmester úr, ön előtt semmi sem marad rejtve, mindent lát;
és főleg hall!
Kérdőre von a tekintetével és óvatosan kimegy a teremből.
Megértettem az üzenetét. Gyorsan leszaladok a bálterem
ajtaja mellett a falba vájt kis csigalépcsőn. Mindenféle
magyarázat helyett feljön utánam a páholyunkba, és jókedvűen,
elragadtatva elhelyezkedik mellettünk.
Ezen idő alatt a színpadon Merkúr azt tanácsolta Ámornak,
hogy sikere legyen a zárdában, hogy öltse magára a Szeszély
alakját, „azt az istenséget, akit imádnak a franciák”. És a szolgák
és testőrök éljenzésétől kísérve kimentek a színről.
– Úgy tűnik, nem érdekli önt a darab, uram.
– Már háromszor láttam! valamint a próbákon is; és tudod, ez
a fajta irodalom egy kissé unalmas.
– Ki írta ezt a vígjátékot, a Koldus Ámort?
– Az igencsak nevezetes… Alexandre Robineau, más néven
Beaunoir – Robineau/Beaunoir… egy újabb tollforgató, aki azt
hiszi, hogy egy anagrammával eléri Arouet le Jeune, más néven
Voltaire tehetségét és sikerét.
 Hát igen, most bevethetem a tisztelendő nagybátyámnál
tanultakat, hogy eme drámaíró szelleméről ítélkezzünk.
De az előadás folytatódik. Különös csend ereszkedik a
teremre.
Egy csapatnyi fiatal zárdanövendék sorakozik fel az
előszínpadon. A könnyű apácafátyoltól nem látni a hajukat, de a
ruhájuk rövid és szűkszabású. A terem tetejéről lefüggő csillár
és a lámpák megvilágítják festett arcukat és kerek kebleiket,
amíg a bokáik az alulról sugárzó nyers fényben fürdenek. Az
eltérő fényhatások és az általuk létrejött árnyékok ártanak a
színház keltette álomvilágnak. Ugyanígy a szereplők arcjátéka
és mozgása, amelyek bizonyára pásztort, vízitündért, apácákat
idéznek ugyanazokkal a mozdulatokkal, karjátékokkal,
lábkörzésekkel, apró lépésekkel… Kárminpiros mosoly és
porcelánfehér fogak, amelyek szívesen szétnyílnának, ha
kettesben maradnának az urakkal, akiknek látható az
érdeklődése… még a hátukról is. Még Provence grófja is
felélénkülve kiegyenesedik, ő, aki rögtön levetette magát a
színpad előtt az első székre. Artois és Provence grófnéi idegesen
mozgatják legyezőiket.
A tánc befejeződött, a növendékek sorokba rendeződnek,
mint a kisiskolások, a monostor előtt, hogy helyet csináljanak
Doligny kisasszony43 feltűnő belépőjéhez. A feketébe öltözött,
sétapálcájára görnyedő komédiásnő egy szeszélyes, zsémbes
duenna szerepét játssza. De tüzes és fedetlen keble és festett
arca miatt inkább látszik kerítőnőnek. Ilyesfajta színházi
figurákat láttunk néhányszor Sylviával a saint-germaini vagy a
saint-laurent-i vásárokban és most igen meglepetten ülök
Desentelles úr mellett.
– A klasszikusokat és a tragédiákat a Comédie a párizsi
színházában játssza, az Udvarban csak könnyed darabokat
adnak elő. A Monseigneur számára mindig ilyen jellegű
előadást rendelek: Nicolet kötéltáncosait, Seraphini kínai
árnyjátékát, az Audinot testvéreket. Utoljára a Csipkerózsikát
játszották; nahát az majdnem úgy végződött, mint az Opera
esetében44: ezek a fickók olyan együgyűek voltak, hogy tüzet
raktak Csipkerózsika hintájából45! De hát ami tetszik itt, az az,
hogy megpróbálják elfeledtetni az emberrel a mindennapos
bosszúságait. Egyébként a Monseigneur annyira rajong
Beaunoir úr műveiért, hogy elrendelte Dussaux-nak, fesse meg
a Koldus Ámor és a Zarándok Vénusz, csodálatos írónk másik
művének a szereplőit a Bagatelle-ben található rózsaszín
öltözőszobájának az ajtajaira.
Doligny kisasszony a vezetője és az erkölcseik felvigyázója
ezeknek az arcátlan apácáknak: rajtakapja Ursula nővért, akit a
melankolikus tekintetű Joly46 kisasszony alakít, amint regényt
olvas; a szemtelen Brigitta nővér, akit Contat kisasszony játszik,
egy dalt tanul, a Koldus Ámort, ahogy azt kell; és Ágnes, az
örökké ártatlan nővér, akit az igen fiatal Ollivier kisasszony47
formál meg, a golyófogó játékot tanulja. Nyomós érvek, hogy
bezárják őket a zárda kettős tornyába.
Szerzetesi csuhába öltözvén, amely ahhoz már túl rövid, hogy
elrejtse a szárnyait, Ámor ekkor bekopogtat az ajtón. A naiv
Ágnes nővér nyit ajtót és „bevezeti a farkast az akolba”. Itt ér
véget az első felvonás.
– Óh, udvarmester úr, amikor azt látom, hogy legnagyobb
színészeink ilyen fajta darabokban kénytelenek szerepelni, arra
gondolok, hogy meg kellene győzni Sylviát, ne menjen színi
pályára!
– Hát a szép Sylvia csepűrágó akar lenni? Jó ötlet, de ne
felejtsétek el, hogy – talán – egyesek imádni fognak, de – és ez
sokkal biztosabb – az egész társadalom kivet majd magából.
 – Sőt, kiátkoznak!
– Hát igen, a komédiásokat még mindig tilos keresztény
temetőben nyugalomra helyezni. Mármint Franciaországban48.
Viszont akár mondjuk Rómában, a színház elfogadott dolog. Ha
holnap ezen ünnepelt szépségek egyike meghal, anélkül, hogy
ideje lenne megbánni bűneit és lemondani mesterségéről,
elbűvölő testét a szemétdombra hánynák. Ezek a színészlét
ellentmondásai: a király megfizeti a szolgálatod, játszhatsz a
királyné vagy Artois grófja előtt; egy kis szerencsével egy
asztalnál ehetsz a főurakkal, de a védelmük csak az egyház
küszöbéig ér… és a halálig. Törvényen kívüli vagy, mint a
hóhérok és a zsidók!
– De hát az erkölcseiket tekintve nem állnak alacsonyabb
szinten, mint a nemesek vagy az udvarbeli hölgyek – felesel
Sylvia.
– Az egész csak előítélet – magyarázza Desentelles úr. – De ne
aggódj, szép Sylvia (neked máris egy színpadra termett neved
van!), a dolgok hamarosan megváltoznak, hamarabb, mint az
ember gondolná. Tehát irány a színház, miért is ne? Neked úgy
is nevetős a természeted, és főleg azért, mert észrevettem, hogy
igencsak felkeltetted a komédiások érdeklődését. Ez jó előjel:
mielőtt megtetszenél a közönségnek, meg kell nyerni a
„társaidat”!
– De Udvarmester úr, ön arra ösztönzi, hogy…
– És te? Te miért nem csatlakozol egy társulathoz? Jó
gépmester lenne belőled, amilyen ügyes és találékony vagy. Még
segíteni is tudok nektek ebben, súlya van a szavamnak a
Comédie Française-nél, de az olasz vagy egyéb színházaknál is.
Beszélhetek az ügyetekben Papillon de la Fertével, a király
főudvarmesterével, aki egyben a franciahoni színházak első
embere. Biztos vagyok benne, hogy menni fog nektek a dolog.
Láttad, nem egy bonyolult dolog szerepelni. Aztán már csak
rajtad áll, hogy kibontakoztasd a tehetségedet …
– Hogyan…? Ön azt javasolja, uram, hogy…
– A Monseigneur szolgálatában semmilyen kilátásotok sincs, a
színház meg egy jó lehetőség, számotokra az egyetlen, arra,
hogy elboldoguljatok a világban. És ki tudja? Te képes lennél
ugyanolyan ügyesen írni, mint Beaunoir úr… Próbáljátok ki a
szerencséteket, mielőtt elmúlik a fiatalságotok, elvesztitek
szépségeteket, őszinteségeteket – az egyedüli kincseiteket.
– Végigfut a hátamon a hideg a szavaitól, udvarmester úr –
szuszog Sylvia.
– Csak várd meg az előadás folytatását, akkor végigfuthat
rajtad a hideg.

Második felvonás. A díszlet ugyanaz marad, de a monostor

eltűnt, mintha elvarázsolták volna, hogy helyet adjon az épület
belsejének.
A látóhatár lámpásai eltűntek a hátsó függönnyel együtt, így a
fogadószoba most félhomályban úszik, ahogy azt az ember
megálmodja. Doligny kisasszony komoly előadást tart a
tanulóinak a férfiakról. „Ezek szörnyetegek, akik csak a
becsületünk ellen törnek.” „Mit jelent az, hogy a becsületünk,
asszonyom?” „Micsoda buta kérdés… a becsületünk, az a… az a
világon a legbecsesebb dolog számunkra… ez maga az
erényesség … a férfiak állandóan azt akarják, hogy elveszítsük.”
„És honnan tudjuk, hogy egy fiatal lány elvesztette az
erényességét?…”
A hölgyek felnevetnek, a tréfa súlyossága ellenére. Ami az
urakat illeti, néhányan szintén szenvedélyesen felnevetnek, a
Monseigneurrel és a Monsieur-vel az élen, amíg mások, mint
például Ligne hercege, finoman ásítoznak.
A Koldus Ámor ezt követő kalandjai egyetlen dolog körül
forognak: egyre jobban felfedni az apácanövendékek bájait,
pikáns célozgatások közepette. Miután megvárta, hogy a csinos
apácák szobáikban nyugovóra térjenek, Ámor bekopogtat
három kedvence szobájának ajtaján.
És egyikük a másik után megjelenik, mindegyikük ártatlanul
egyetlen hálóingbe öltözve!
A díszlet könnyű szövete szétnyílik és látni engedi Joly
kisasszony fenségesen gömbölyded combjait, Louise Contat
szoborszép kebleit – apácahálóinge oly lassan, lassan csúszik
lefelé, hogy Artois grófnéja kimegy a teremből –, és még inkább
láthatóvá teszi a kis Jeanne Ollivier hófehér, és már most érzéki
bőrét. A komédiásnő nem lehet több tizennégy vagy tizenöt
évesnél, de ezen gyermek újdonsága a társulatban hatalmas
érdeklődést kelt: csend lesz és előkerülnek a látcsövek.
Mindegyik apáca átnyújtja ekkor az álruhás istennek saját,
törékeny… üveggyűrűjét, amelyekkel kapcsolatban a
rendfőnöknő bizonnyal meghagyta, hogy nagy becsben őrizzék
meg, ne adják kölcsön, ne veszítsék el, ne ajándékozzák el, ne
törjék össze és főleg ne engedjék, hogy bármilyen ürüggyel más
hozzáérjen… Egy valóságos illemtankönyv fiatal lányok
számára!
Sem akkor, amikor Contat rohamától kell megvédenie magát
vagy akkor, amikor az Ollivier kisasszony hálóingébe rejtett
híres gyűrűt kell megkeresnie, Dazincourt egyszer sem
felejtkezik el finom és becses modoráról, amelyet minden
bizonnyal a királynénak is meg szokott tanítani.
– De uram – szólok az udvarmester úrhoz –, az Udvar
ilyesfajta mulatságokkal tölti az idejét? Megértem Ligne
herceget!
Belefásulva az előadásba, vagy csak egyszerűen a
visszafojthatatlan unalomtól, az előbb említett úr elaludt.
 – Ah, nem, néha komolyabb az egész. Brunoy-ban, például,
amikor a Monseigneur ünnepséget rendez a fivéreinek és a
barátainak, akkor olyan csibész darabokat rendel bemutatásra,
amelyeket lehetetlenség lenne egy köznapi színházban előadni.
Azokon az estéken már nem a Comédie Française színészei
játszanak… és általában a hölgyek sincsenek jelen. Ilyenkor
mindig attól félek, hogy a Monseigneur gutaütést kap. Mindig
olyan duhajul akar mulatni és az nem áll jól neki. A király meg
annyira szemellenzős, hogy szinte őrjöng a dühtől és
kénytelenek vagyunk előtte magyarázkodni…
– Én ezt képtelen vagyok elhinni önnek, uram! A Monseigneur
a művészetek és a művészek védelmezője!
– Így van! Nem is olyan rég egy sor művet nyomtattatott ki…
eleddig igazságtalanul kiadatlan, sikamlós műveket. Sajnálom,
de ez az ostoba gyűjtemény az egyetlen művészettel kapcsolatos
dolog, amit támogatott.
A színházi fények, a lámpások, a papírlámpák és a különböző
csillárok lassan hatalmas füstöt termelnek, de pont kapóra jön a
kialakuló ködfüggöny.
Kitűnően hozzájárul a színésznők és a többi szereplő
alakította érzéki képhez, akik között a színpadra visszatérve az
egyik ruhátlanabb, mint a másik.
Ez az emlékezetes vidám jelenet végül egy valódi orgiába
torkollik, ahol Dazincourt korbáccsal uralja az egész zárdát, a
Doligny kisasszonytól szerzett korbáccsal, aki ugyanolyan
eszeveszettül szerelmes, mint a növendékei.
Mielőtt visszatérne az Olümposzra, Ámor emlékül
hátrahagyja „csodálatos” szerzetesi zsinórját, amelyre ezen
kisasszonyok oly szemérmetlenül ugráltak. Priaposz
jelképeként végül egy oltárra kerül, ahol az apácák
bálványozzák.
 A teremben határtalan a lelkesedés. A Monseigneur és a
Monsieur tele torokból kacagnak a színészek amennyire
közönséges, annyira erőltetett vaskos tréfáin. És mindenki, a
közönség is, kórusban éneklik a Koldus Ámor dalát. A zenekar
lendületesen kíséri őket. A színészek megköszönik a figyelmet, a
függöny lehull. Vége!

No, jó, ne rontsuk el az örömünket, el kell ismernem, hogy egy

nem mindennapi előadásnak lehettem a nézője. És teljesen
ingyenesen. Láttam szép hölgyeket (ebből a szempontból
bolond egy nap ez a mai!), hallottam kitűnő zenészeket, tetszett
a híres komédiások játéka, még ha néha kicsit túlzásba is estek,
megcsodáltam a végtelenül kifinomult díszleteket.
De mégis mit ér a tehetségeknek ezen találkozója? Elég lett
volna akár néhány vásári szemfényvesztő vagy szép
komédiásnő. A lelki örömök tekintetéből a Monseigneur
ízlésének kiszolgálása elég alacsony szinten áll.
És ez vajon az én dolgom, mint legutolsó cselédnek, hogy
ilyen ítéleteket mondjak? Csak nem a keserűség beszél belőlem,
mert nem a jó oldalra születtem? De hát akkor hogyan
magyarázzam Ligne herceg viselkedését? Neki aztán semmi oka
az irigységre. Egész Európában becsülik kifinomult és művelt
szelleméért. Hallottam, amint Bélanger dicsérte, akinek a
herceg a kedvenc megrendelője.
A szünetben, amíg a következő kis vígjátékra várunk, vitánk
újra felizzik. De az udvarmester úrnak most komoly érvei
vannak.
– Nézd csak meg a barátodat, Bélanger-t, ő is a színháznak
köszönheti, hogy mi lett belőle. Egészen pontosan Arnould
kisasszonynak. Igen, a barátnője, Sophie Arnould beajánlotta
előbb Lauraguais grófnak, majd Hénin hercegnek és még Ligne
hercegnek is, egymást követő vagy egymás melletti szeretőinek,
akik maguk meg beajánlották Artois grófnak. És a Monseigneur
meg, hogy kövesse a divatot, szintén a megrendelője lett.
Desentelles úr keserves leleplező szavai egy forradalmat
indítanak el bennem.
– De uram, nem tudom, hogy van-e jogom hallani ilyen
dolgokról…
– Miért? Te képes vagy megérteni ezeket a dolgokat és én
bízom benned. Örülnék, ha segíthetnék neked. Mindenféle
képmutatás nélkül vizsgáljuk csak meg a helyzeted. Még abban
a korban vagy, amikor minden lehetséges, ha nem ringatod
magad illúziókban.
– Óh, uram, nem szoktam én magamról beszélni…
– Egy olyan embernek, mint te vagy Sylvia, szüksége van arra,
hogy megőrizhesse a szabadságát. Te túl sokat tudsz ahhoz
képest, hogy sem rangod, sem szakmád sincsen. Jól
elboldogulhatsz az életben, ha hagysz egy kis helyet az
álmaidnak. Ellenben, ha minden egyes nap tudod, hogy mit
fogsz másnap tenni, hogy újra csak egy ízetlen ünnepséget, egy
rémes étkezést kell megszervezned, aminek semmi értelme,
még csak a megrendelők dicsőségét sem szolgálja, nemhogy
örömükre lenne…
– Óh, dehogynem! Jól szórakoznak!
– Tévedsz. A nevetések, amiket hallottál, csak gépies zajok és
arra jók, hogy megtöltsék velük végtelenül üres életüket. Az
örvény szélén állnak és nevetnek! Nevetnek ijedtükben… De a
pillanat most nem alkalmas arra, hogy ezt megvitassuk. Menj
inkább és nézd meg, hogy áll a maradék díszkivilágítás. Én
addig itt maradok az elbűvölő Sylvia társaságában.
Mostanra besötétedett, a lépcsőházban komor sötétség
uralkodik, Arra gondolok, hol lehet Artois grófnéja. A teraszon
Guerrier, a Monseigneur épületeinek üvegesmestere hadakozik
az emberekkel és parancsokat osztogat. A munkálatoknak, úgy
tűnik, lassan a végére érnek, de a fényes égbolt még versenyre
kél a mesterséges világítások ragyogásával.
Abban a pillanatban, ahogy átlépem a küszöböt, Guerrier
nagy, érthetetlen mozdulatokkal hozzám fordul. Egy villanás
süvít el a fülem mellett. Egy agyagtál tompa puffanással
darabokra törik a földön. A gyertya viszont még ég.
Arrébb lépek, az ereimben még fagyott a vér, és felemelem a
fejem. Az első emeleti párkányzaton egy férfi a félelemtől
bénultan csak áll a semmi felett, szétvetett kezekkel hozzátapad
a homlokzathoz.
– Hát igen, vannak itt ketten, akik alig maradtak le a
paradicsomi díszkivilágítás látványáról – mondja Guerrier,
ámbár nem sok kedve van tréfálkozni.
Guerrier úr négyfős csapata számára kényes a pillanat.
Tegnap nyolcszáz agyagtálat helyeztek el szerte az egész
homlokzaton, és most kell egymás után meggyújtani az
agyagvázákba rejtett gyertyákat. Amiként a templomban az
ünnepnapokon, tenné hozzá a ministránsfiú énem, aki lélekben
még mindig vagyok…
– Ezenkívül minden rendben működik – fordul hozzám
Guerrier. – A legények elhelyezték a kertben a kétszázötven
lámpást. Itt is öt percen belül végzünk, és aztán már csak a
lépcsőház van hátra.
– Gratulálok a színpadi látványhoz!
– Szóval láttad?
– Igen, elrejtőztem a bálterem egyik erkélyén.
– És senki sem fedezett fel?
– De igen, Desentelles, természetesen.
 Jól ismerem Guerrier-t, az egész kastélyt ő látja el évek óta
üvegablakokkal és tükrökkel. A megvilágítás, az áttetszőség, a
káprázat, a bűvölet mestere ez az ember.
A lámpák karbantartása is az ő feladatai közé tartozik.
– Na, mehetsz és jelentheted a drágalátos udvarmesterednek,
hogy minden kész lesz, mint mindig, amikorra kell.
Mire visszaérek a színházba a helyemre, éppen Molé és
Préville urak vannak a színpadon.
– Minden rendben van, udvarmester úr.
Sajnos, már csak az utolsó néhány mondatokat tudom
meghallgatni. Még éppen arra van időm, hogy szemügyre
vegyem a szép Molé könnyed játékát – és fiatalságát; mire nem
képes a festék –, valamint Préville rendkívüli és megható
szereplését.
– Nos, jó volt ez a darab?
Sylvia a hetedik mennyországban érzi magát.
– Te semmit nem vesztettél, neked nem tetszett volna. Én
viszont élvezem, hogy láthatom őket játszani. Azt hiszem,
színdarabok nélkül nem sok értelme lenne az életnek.
– Jól van, elmegyek és megnézem őket a párizsi
színházukban.
– Hamarosan átköltöznek a Luxemburg palota49 mellé.
Provence grófjának így csak át kell mennie az utca másik
oldalára…
– Hát igen, én leszek az egyik első nézőjük az új termükben.
De majd én választom meg a darabot. Most már tudom, miért.
Voltaire egy tragédiáját vagy Beaumarchais úr Borbélyát,
például, akkor is, ha a nagybátyám tisztelendő…

Miután a színészek eltűntek a színről, a Monseigneur felrohan a

színpadra, az apródja és az egész társaság utána; még a
fivérének is sikerül felkapaszkodni a zenekartól a színpadra
vezető keskeny lépcsőkön. Ekkor muszáj leengedni a függönyt.

A következő, eleddig nem játszott darabban a színészeket az

Udvar legelőkelőbb tagjai alakítják. Különös örömöt lelnek
abban, hogy a deszkákon állhatnak és, miként a gyerekek,
felidézik az előbb látott színdarab egyes párbeszédeit. Igaz, ők
is tanulnak színművészetet Versailles-ban. Szívesen
megnézném a magánelőadásaikat, amelyeket a Kis Trianon
palota termében adnak. Úgy tűnik, hogy a királyné és Artois
grófja kitűnő színészek. Azt mondják, hogy Madame de Polignac
és Vaudreuil úr kiemelkednek a szereplők közül. Ez nem lepne
meg, most is ők a legtökéletesebb udvaroncok. Valójában
kiérdemelnék, még jobban is, mint a többiek, a „Király
komédiásai” címet.
A csodálói hívására Dazincourt újból megjelenik a színen,
most már a „tökéletes nemes” szerepében.
– Türelmetlenül várom, hogy újrakezdjük a próbákat, kedves
Mester – tréfálkozik Polignac hercegnő.
– Majd ősszel, amikor a királyné is már jól lesz és ön is,
Yolande; valamint számítunk Dazincourt barátunkra is – teszi
hozzá a Monseigneur.
– Óh, Fenség, hölgyeim, számomra hatalmas megtiszteltetés,
hogy ekkora tehetségeket szolgálhatok…
– Igen jól állt önnek az udvarló szerepe a szerelem
kolduláskor…
– Ez valóban egy elbűvölő darab…
A türelmetlen Monsieur arrébb taszigálja az ingatag díszletet.
Alig bír áthatolni a színfalak szűk résén, hogy gratuláljon a
színésznőknek. Őt követvén mindenki utána zúdul.
 A színház üres, már csak a függönyök mögötti hangok zaja
szűrődik át. A mindenhol váratlanul megjelenő Desentelles
úrnak fura mód most nincs kedve felkelni, hogy feladata után
nézzen. Hát jó, ő ismeri ezt a világot. Hirtelen Louise Contat
újra megjelenik a színpadon egy városi ruhában, amely
ugyanolyan kifinomult ízlésű, mint az udvarbeli hölgyek ruhái.
Virágokkal és gyümölcsökkel díszített kalapja egyszerűen
göndör, rizsportalan haján ugyanolyan mintájú, mint színes
perzsa ruhája. Mintha a cinkosa lenne, a Monseigneur apródja
követi őt. Azt hiszik, hogy egyedül vannak.
– Ma este vagy soha többé – csattan a színésznő szava.
– De nem tudok csak ilyen egyszerűen elszabadulni a
Monseigneur szolgálatából pont abban az órában – suttogja az
apród.
– Érted játszottam ma este. És mindenki azt hitte, hogy… Mert
pont mögötte ültél. A blúzom is csak miattad csúszott le…
– Hogyan, hát akarattal…?
– A művészet annyit tesz, mint alkotni…
Contat kisasszony felváltva rideg és csábos. Az apród nem
képes ellenállni neki.
– Sosem merném…
– Te félsz a Monseigneurtől? Ah, mindenki rabszolgának hiszi
magát…
– Én a Monseigneur apródja vagyok. Nemes vagyok,
asszonyom, és senkinek sem vagyok a rabszolgája, de a
becsületem, a tisztesség…
– Miféle tisztesség? Te azt hiszed, ők tisztességesek, ezek itt
mind… akik a fenekünket bámulják égő, erkölcstelen
szemekkel! Tetszel nekem és téged akarlak. Most. Szeretem a
nemeseket, és majd megpukkadok, hogy nem tartozom közétek,
hogy csak egy színésznő vagyok, akit miután kihasználtak,
eldobnak. És mégis, ez az én életem és sosem tudnék tőle
megválni. A sorsom ehhez a szerencsétlen Udvarhoz köt. De
hagyjuk ezt, most nem azért vagyunk itt, hogy filozofáljunk…
Szóval nemes vagy, kis apródom…

Desentelles megdermed. A karjainkra tett kezével csendesen

megtiltja a legapróbb mozdulatot is.
A Monseigneur lépett be a színpad hátsó részébe. Szája
mérhetetlenül nyitva van. A terem felé fordulva a két másik
nem veheti észre őt és folytatják az évődést. Szeretnék
felkiáltani, hogy figyelmeztessem őket. De nem vagyunk a
bábszínházban.
– Vágyom rád.
– Óh, asszonyom, már hónapok óta önről álmodozom, azóta,
hogy Ő Fenségével látom önt.
– Felejtsd már el egy kicsit a Fenségedet. Én kitöröltem az
életemből. Ez egy aljas személy, egy erőtlen senki. Rosszabb
mindenki másnál.
Nem látom jól a Monseigneur arcát. Amikor meg szemügyre
vehetem, akkor mint egy színészt, elvakít a színházi csillár.
Az apród gyengéden megragadja a színésznő kezét, ő meg
szorosan odahúzódik hozzá és hevesen megcsókolja!…
Ekkor a Monseigneur finoman tapsolni kezd. Az apród veszi
észre először. Elengedi Contat kisasszonyt. Aki lassan, nevetve
fordul meg.
– Ah, ön itt volt, Monseigneur… régóta… Ez nem lep meg,
tudom, hogy Fenséged milyen tapintatos…
– Ön nagy komédiás, kisasszony. Ami önt illeti, fiatal úr – szól
az apródhoz Artois grófja anélkül, hogy ránézne –, megértem,
hogy türelmetlenül szeretne visszavonulni távoli birtokaira.
Felmentem hát kötelezettségei alól. Indulhat, most azonnal. Ne
vesztegesse az idejét.
 – Köszönöm Ő Királyi Fenségének a jóságát…
Az ifjú apród belekapaszkodik, amennyire tud, a díszlet
vékony vásznába, ami kicsúszik a kezei közül.
Ugyanekkor a Monseigneurt keresvén a bárónő és a hercegnő
is belép a színpadra, így a különös helyzet nem ér véget.
De a szalonszínészek belépését felhasználva már a valódi
színészek is magukhoz térnek: Louise Contat besiklik a
színfalak mögé és Desentelles úr eltűnik a csigalépcső mélyén,
hogy utána rögtön újra felbukkanjon a terem végében.
– Az Ő Fensége által rendelt díszkivilágítás már csak önre vár,
hogy teljes szépségében ragyogjon…
Szent Desentelles; micsoda ész!
Néhány pillanattal ezelőtt a gondviselésszerű bejelentése
időszerűtlen lett volna. Viszont három másodperccel később
már a Monseigneur kényelmetlen magyarázkodásait az intéző
nem tudta volna félbeszakítani.
– Menjünk, barátaim, a díszkivilágítás, igen, a kerti
díszkivilágítás! Jöjjenek!
És az egész királyi társaság levonul a színpadról.
Az apród még mindig nem tud moccanni sem. Ma este
minden pénzzel, ranggal, megbecsüléssel, tekintéllyel
kapcsolatos reménye végleg füstbe ment ezen a színpadon.
Sylviával egy gyors pillantást vetünk a fénylő díszlépcsőre. Már
mi is kezdünk belefásulni ebbe a léha nyüzsgésbe. Hatalmas
nyugalmat érzek Sylviában, ahogy karjaimban tartom, de azért
elhívom magammal, hogy nézzük meg a díszkivilágítást.
– Vissza kell mennem a kamrába.
– Hogyan? Csak nem hiányolod? Ez lenne az első eset! És
talán az utolsó is… hiszen elhatároztad, hogy elmész…
– De hát tudod jól, hogy képtelen vagyok itt maradni ebben a
bezártságban, lógatni a lábam vagy éppen kitérni a szolgák
kezeügyéből.
– Ezt a döntést te hoztad… egyedül. Mégis az előbb azt hittem
a király szobájában…
– És aztán mit? Éppen kedvem támadt szerelmeskedni…
veled! Ne rémüldözzél már, na!
– Nem vagyok féltékeny.
– Tudom, ismerlek. Talán túlságosan is.
– Azért megpróbálhatnánk…
– Csakis azzal a feltétellel, ha hagyod, hogy azt csináljak, amit
akarok.
– Rendben.
 – A színházat…
– Igen, persze, de van még időnk, hogy…
– Nem, eleget vártam. Te is megértetted, hogy Desentelles
barátod mit tanácsolt. Még ma este. Most vagy soha, ahogyan
Contat kisasszony mondaná!
– De miért ma este?
– Miért ne?
– Valaki azt javasolta neked…? Dugazon?
– Neeem, csak tréfálok…
Egyre csak odázzuk a pillanatot, amikor majd el kell válnunk.
Érzem a tétovázását. De hát meg kell keresnem Desentelles-t.
Egy utolsó kis csók. Elindulunk, mindegyikünk a saját felén,
majd gyorsan elkezdek szaladni, hogy utolérjem a körfolyosón,
ami körbeéri a kupola belsejét. Már vár rám. Ez az egyik kis
szokásos játékunk. Még egyszer megölelem.
– Isten veled – mondja.
Muszáj, hogy újból körbeszaladjak a körfolyosón. De már
eltűnt a padlás sötétjében. Hallom a lépteit, de már messziről.
Isten veled? Ez egy újabb tréfa?
A szobák, cselédszobák és padlásszobák, amelyek ugyanúgy
rejtőznek a tetők alatt miként a konyhák az alagsorban, egy
elhagyatott és lepusztult labirintust alkotnak, és ez erőteljes
ellentétben áll a látott ünnepségekkel. A folyosókra nyíló
ajtókon át halvány éjszakai fény dereng, ami megvilágítja a
lépéseimet is. Ha látni akarom a kerti mulatságot, nincs
vesztegetni való időm. Lerohanok a lépcsőn egészen a várárok
mélyéig. Féktelenül végigszáguldok az alagsoron, amely a kert
nyugati részében végződik és a terasz lábánál rálelek
Desentelles-re. Itt már kicsit könnyedebben lélegzik az ember,
mint az áporodott levegőjű bálteremben!
Pont időben érkezem, hogy lássam a Monseigneur és
udvartartása – tengermély álomból felbukkanó homályos
árnyak – kivonulását. Szórakozott pillantásokat vetnek a
lábaiknál elterülő, kivilágított parkra és a ház homlokzatára,
amelynek ragyogó fényára csodával határos ebben a sötét
éjszakában. Egyedül Artois grófné sétál le a kertbe vezető
kőlépcsőn.
Az udvarmester úr megparancsolja nekem, hogy maradjak
mellette, és gyorsan visszatér a Monseigneurhöz, hátrahagyva
engem, hogy most már én töltsem be a főrendező szerepét.

A folyóra fenséges a kilátás, a kivilágítás tökéletes. A gyep

mindegyik sarkában, amelyet mértani pontossággal vágtak le
tegnap este, egy-egy, a bokrok közé rejtett lámpások által
megvilágított szobor vagy márványváza áll. Középen a szökőkút
vize úgy ragyog, mint a csillárok a színházban. A világítást
mindenhol olyan fokozatosan helyezték el, hogy, köszönhetően
az egyre nagyobb méretű lámpásoknak, a közelebb lévő tárgyak
tisztábban látszanak, mint a távolabb elhelyezkedők.
A térség közepére érve, úgy találván, hogy már eléggé
eltávolodott, a grófné végül a kastély felé fordul. A látvány
hatására egy elismerő kiáltás hagyja el az ajkát, teljes
mértékben igazolva Guerrier fenséges munkáját. Mivel a
fényforrások láthatatlanok, az ember megesküdne, hogy
valamiféle varázslat segítségével a világos kövek megőrizték a
napsugarak erejét. Az épületek formái kirajzolódnak a viharos
égen… mint valami díszlet. A legkisebb részletek is
pompázatosak, a hármas oszlopok, a fülkék, a központi
oromzat, a gyámkövek, a párkányzatok, a szobrok. Minden
ablakot kivilágítottak, ami alapján azt hihetnénk, hogy az
ünnepség az egész épületet elfoglalta.
Mivel a grófnő a platánsor felé tart, odaintek az egyik fa
mellett álló fiúnak, és amikor beérünk a fák alá, egy dallam
csendül fel néhány mezei hangszerből, olyan különlegesen
lágyan, hogy azt sem tudni, honnan jön. A fák között elrejtőzött
királyi zenészek csak a mi kedvünkért játszanak. Annak
ellenére, hogy ismerem az ünnepség szervezésének hátterét,
mégis valójában áldozatnak érzem magam, néhány bűbájos
mezei istenség zsákmányának.
A sétány végén, amely minden lépéssel egyre sötétebb lesz,
felfedezem a folyót. A vihar távoli visszhangja elér hozzánk. Itt
egy éteri hang Orfeusz sirámát énekeli – „Glück úr
szerzeménye”, teszi hozzá a grófné. Kevés zenével kapcsolatos
ismeretem az egyházi énekekre korlátozódik, így akkor sem
ismertem volna fel, ha sokkal híresebb.
Ezek voltak az első szavak, amiket nekem mondott a séta
kezdete óta. Egyfajta bensőségességet vélek felfedezni mögötte.
Ha merném, vagy talán ha méltó lennék arra, hogy csak úgy
közvetlenül megszólítsam, őszintén, azt mondanám: „miért
olyan szomorú, Fenség, ez a kastély egy gyönyörű palota, amely
a legműveltebb és a legigényesebb léleknek is a megelégedésére
szolgál. Nézze csak, azt a Szajna partján emelkedő dombot,
amelyet hajnalban már beragyog a nap és az erdő megvédi az
északi széltől. Az épület országunk egyik legszebbike, és kevés
dologtól lenne még kellemetesebb a belseje. Maradjon itt,
kedves Hercegnő, és akkor én sem megyek el innen szerencsét
próbálni. Tudja, a színház világa, Párizsban… A Monseigneurt
egyáltalán nem érdekli Maisons. És nem tölti ki az életemet, ha
félévente egyszer eljön majd vadászni, miként Sylviáét sem. Óh,
asszonyom, legyen Maisons márkinéja50 és én itt maradok a
szolgálatában, miként azt az előbb kérte…”
Most majd’ belebolondulok a türelmetlenségbe, hogy Sylviám
mellett legyek. Szeretném tudni, hogy éppen mire gondol. Félek
az állandóan váratlan döntéseitől.
 Ő Fensége lassú léptei ellenére megérkezünk végre a kastély
teraszához. Egy erőszakos szélroham jelzi a küszöbön álló
vihart. A tetők felett gyorsan szállnak a nyolcszáz lámpástól
megvilágított felhők. Előresietek, hogy kinyissam az ajtót és egy
pillanatra meglátom a grófné könnyektől nedves arcát.
Az étkezőtermekben a szolgák már az utolsó simításokat végzik
a késő esti étkezéshez megterített asztalokon, a konyha felőli
jövés-menések miatt leírhatatlan a tolongás az átjárón és a
folyosón, amerre épp járunk, hogy elérjünk a hátsó kis
dolgozószobába. Úgy látszik, minden hölgy odagyűlik.
Nagy meglepetésemre Sylvia is ott van. A szobalányokkal
együtt hatalmas púderfelhőben a hajviseletekkel és a díszekkel
van buzgón elfoglalva. Váratlan megjelenésemre élénken felém
int, amit nem tudok hogyan értelmezni. Ami engem illet, már a
jelenlététől bolondul elkezd verni a szívem és rájövök, hogy
életem egyik legfontosabb pillanatát élem át. De Sylvia
túlságosan elfoglalt, én meg nem fogom arrébb lökdösni a
hölgyeket, hogy megcsókoljam, pedig égnek tőle az ajkaim. De
most mégsem a színházi öltözőben vagyunk…
A testek és az illatszerek összekeveredő illata kicsit fojtogató
ezen a szűk helyen. Kimegyek, miközben reménytelen
kacsintást vetek gyengéd kedvesemre, aki jelentőségteljesen
rám néz, amiből azt olvashatok ki… amit akarok.
Ahogy az lenni szokott, az udvarmester úr egyszerre ott van
mindenhol.
 – Eredj, állj készen az asztal körüli szolgálatra – mondja,
miután elbeszélem neki a díszkivilágítás eseményeit –, nincs
senki, aki helyettesíthetné a Monseigneur apródját.
Az asztalnál szolgálni? De hát arra én képtelen vagyok!
Próbálok emlékezni, hogy mit is csinált a vacsoránál az apród.
Végül is azt hiszem, nem sokat. Időről időre töltött a borból és
néha segített a Monseigneur szolgálatára beosztott
asztalszolgáknak. Ez nem is bonyolult, azt hiszem, menni fog.
Mindazok ellenére, amit a megérkezésük óta elnyeltek, a siker
azonnali, és mindenki odasiet a késő esti étkezést jelző szóra.
Ami a zsúrasztalokon maradt, már mind hulladék. A legyeket
a patkányok követték. Az illatszeres edénykék immár
kimerültek és már nem árasztanak egy cseppnyi kellemes illatot
sem. Majdnem mindenhová karos gyertyatartókat helyeztek.
Az aranyozott bronz fáklyatartók pedig még a legsötétebb
sarkokat is bevilágítják.
Gyertyák milliói árasztják el az étkezőtermeket. Az asztalon
elhelyezett gyertyatartón kívül a helyiséget körbeaggatták az
oszlopok között csillárokkal, és ugyanolyan hervadt
levélfüzérrel kötötték össze őket, mint amilyenek a
virágcsokrok.
A gyertyatartók alatt csillog az arany, jól elválik a fehér
abrosztól és a fehér étkészlettől. Desentelles úr egymás után
belenéz az ételektől gőzölgő tálakba… Az udvari konyha
megérkezett.

– Első fogás! Előételek: fácánborda Périgord módra, tűzdelt

borjúdió páratlan szósszal, borjúszeletek lyoni asszony
módjára…
Kint egyre erősebben fúj a szél, kénytelenek vagyunk bezárni
az ablakokat, megfosztva magunkat így a szívesen vett friss
levegőtől.
A vadászatról megkezdett beszélgetés folytatódik az asztalnál
(tanúsíthatom, hogy a Monseigneur ért a témához), bizonyára
érdekfeszítő lehet, de részben elnyomja Polastron vicomte
egyre erősödő hegedűjátéka. Egyik embertől a másikhoz lép,
mint ahogyan La Fontaine hencegő legye. Ő ilyen fura módon
járul hozzá a beszélgetéshez…
– Figyeljenek, barátaim – szól Artois gróf –, maradjunk itt ma
éjjel, és holnap reggel hét órakor mehetünk vaddisznóra
vadászni!
Micsoda ötlet, a kastély nem áll készen arra, hogy itt aludjon a
Monseigneur! Desentelles szemeiben egy pillanatnyi kételyt
látok felvillanni, de bátran folytatja a főasztalnoki nótáját.
– …szalonnával tűzdelt birkakockák, szarvasgombás
jércefalatok, napraforgóval töltött bárányfarok, rákkal töltött
kiscsirkék…
– Herceg, holnap reggel hétkor? És nehogy azt mondd nekem
megint, hogy túl korai számodra!
– Ah, Monseigneur, én már nem vagyok olyan ragyogóan
fiatal, mint ön, aztán meg megígértem már a királynénak, hogy
meglátogatom, egészen pontosan holnap reggel…
– Azért velem jöhetsz.
– Nem, Monseigneur – próbálja Ligne herceg lezárni a
beszélgetést.
– …borjúmirigy zöld turbolyával, francia tyúk Muette
módjára, borjúszeletek Conti módjára, tyúk Dauphine módjára,
pontytej Béchamel módjára, rák szarvasgombával…
– És mégis így lesz – erősködik a Monseigneur, miközben a
háttérben Polastron muzsikája szól –, uraim, önökre is
számítok!
– Engem várnak Párizsban – válaszolja egyikük.
– …engem meg Gennevilliers-ben – teszi hozzá másvalaki.
 – Nem vagyok benne biztos, hogy számítottak arra a
kastélyban, hogy itt alszunk… – merészel szólni Hénin herceg,
miután Desentelles-re vetett egy pillantást.
– A borok: Chambertin, Clos Vougeot és Marasquin
szarvasgomba kíséretében.
– Becsületszavamat adom önöknek, hogy holnap reggel
hétkor mindannyian Maisons földjén fogunk vadászni. És ön,
Polastron, váltsa fel a hegedűjét puskával… Óh, nem, még jobb
lenne, ha mégis inkább ezt tartaná meg. Úgy lenne még csak
veszélyes!
Ez idő alatt a szolgák, a szolgagyerekek és a cselédek elkezdik
a négyes táncra emlékeztető felszolgálást, amelyhez én is
csatlakozom. Desentelles apró jelet küld nekem. A helyzet
magaslatán kell lennem. Nos, nézzük csak: a bal kézben a tálca
és a pohár, amelyet a poharas vödörben találok, a jobb kézben
az üveg. Logikus! De melyik üveg? Legyen az 1775-ös Clos
Vougeot! Hevesen dobogó szívvel közeledem, és próbálván
csillapítani remegő kezemet, töltök a fenséges italból. Eddig
minden rendben megy. A Monseigneur iszik, majd eloltván
szomját, leteszi a poharát. Phűű…!
– Herceg, a királyné néhány órát várhat a látogatásodra.
Pillanatnyilag úgysincs egyéb dolga, mint hogy vár… Akkor meg
egy kicsit többet vagy kevesebbet… Egyébként meg mi is
ugyanannyira várjuk a királyi sarjat mint ő, nemde? Fiú vagy
lány lesz? Vajon megajándékozza egy trónörökössel
Franciaországot Marie Antoinette? Önök mit jósolnak?
Nyissunk fogadást! Tudják, hogy az asztrológusok és a többi
mágus szerint fiú lesz?
– Mindig ezt jósolják…
Miután mindenki ugyanarra a helyre ült, mint vacsoránál, az
egész olyannak tűnik, mintha a dolgok ismétlődnének. A
társalgási téma megint nem mindenkinek tetszik. Provence
grófja például a tányérja fölé borult, amikor a trónörökös
kérdése került szóba. A felesége meg, a szokásos fennkölt
hallgatagságával a poharába bújt.
Vaudreuil és Bésenval urak gyanakodva nézik egymást; Ligne
herceg nyíltan unatkozik, Hénin herceg üres tekintettel,
egyenesen ül a székén; Crussol a Lajos-aranyait számolgatja a
fejében; Artois grófné a sötét felhőket és a villámokat nézi a
távolban; Polignac és Balbi grófnők és a többi hölgy szellemes
mondásokat próbálnak alkotni, de az ihlet már elapadt ebben
az órában. Ami Madame de Polastront illeti, egyre inkább az
oldalára dől. Vajon fel fog borulni?
És Sylvia? Vajon hol lehet? Észreveszem az indulófélben lévő
Dazincourt-t, Molét és a társaság többi tagját a zsúrterem
ajtajában. Az intéző úrnak az az ügyes ötlete támad, hogy
bevezeti őket a terembe, hogy elbúcsúzzanak a Monseigneurtől.
Legalább lesz egy kis szórakozásunk. Nézd csak, sehol sem
látom Contat kisasszonyt… És Dugazont sem! Ah, dehogynem, a
zsúrteremben maradt és éppen Desentelles-nek súg valamit a
fülébe…., aki kimegy a folyosóra…., és aztán visszatér hozzá a
válasszal… Csak nem kezdek féltékeny lenni? Nem, ez csak
színtiszta kíváncsiság. Csak szeretném tudni, hogy mi történik,
ez minden. Követve a Comédie Français komédiásainak
visszavonulását, átsiklok a zsúrterembe, ahol Sylviát találom,
aki fitos kis orrával a távolodó színészek felé fordulva csak nézi
őket… Vajon már ma este indulni akar?
– Ha te tényleg szereted Sylviádat – suttogja a fülembe
Desentelles –, ne habozz túl sokáig, hogy követed-e. Avagy még
jobb, ha magadhoz ragadod a gyeplőt, mielőtt még elmegy.
Odafutok hozzá.
– Mit üzent neked Dugazon?
– Semmi olyat, ami miatt aggódnod kéne. Felajánlja, hogy
színi leckéket ad nekem. Micsoda szerencse! A nagy Dugazonnál
fogok tanulni, a Comédie Française színészénél, mint a
királyné!
Kár, hogy Sylvia nem láthat az új szerepemben. Azok után
nem vonná kétségbe többé, hogy nekem is van tehetségem a
színházhoz. Ő Fensége szomjas? Igen? Pont jókor! Kitűnően
alakítom a vígjátékbeli apród szerepét. Töltök, majd újra töltök.
– Második fogás! A következő fogás…
Csak nem hagy ki az emlékezete Desentelles úrnak, ahogy azt
a színészek mondják? De senki sem veszi észre a nagy
hangzavarban. Ma este nem jellemző a jókedv az
asztaltársaságra. A borosüvegek viszont rettentő gyorsan
ürülnek. A vacsoránál megszámolt fejenkénti két üveget is túl
fogják szárnyalni.
– És ha előadnánk Maisons-ban Beaumarchais új
szerzeményét?
A beszélgetés újrakezdéséhez ki sem találhatott volna jobbat
a Monseigneur.
– A Bolond napot?
– Figaró történeteinek a folytatását…
– De jó lenne!
– Az ön bálterme csodálatosan illene hozzá!
– De a cenzúra?
– Ez az, ami mulattat engem!
– Ő Királyi Fensége betiltotta ennek a veszélyes
forradalmárnak a műveit, lehetetlenség tehát, hogy a királynak
a saját fivére…
– Akkor bemutattathatjuk nálam, Gennevilliers-ben. Az én
kastélyom is ugyanolyan alkalmas rá, és biztos vagyok benne,
hogy Beaumarchais barátom is bele fog egyezni.
– Vaudreuil gróf, úgy tűnik, ön fittyet hány a király
parancsára! A fivérem „beszámíthatatlan”, ön pedig
szemtelen51!
– És ön, Lajos, ünneprontó. Akármit is mondanak, ön mindig
megtalálja az utat, hogy okoskodjon, ellentmondjon, végül is
hogy szembeszálljon velem. És ez örök időktől fogva így megy.
Az a különös érzésem támad, hogy Desentelles úr nevet,
miközben engem néz.

– Harmadik fogás! Fogásközi ételek: szarvasgomba ropogós sült

tésztában, turini sütemény, mandulás sütemény d’Estrées
módra…
Mióta feljöttem a pincéből, vagyis amióta a Monseigneur
megérkezett, a sorsom álomszerű fordulatot vett. Már nem
tudom megkülönböztetni, hogy mi az igaz és mi nem, ébren
álmodom. Desentelles például, mivel most róla van szó,
meggyőződésem, hogy nevet ebben a pillanatban, és úgy tűnik,
mégsem hallja senki. Egyébként nem ő az, aki annyira
tapintatlan. Ő rangjához méltóan tökéletesen áll a helyén. Na,
már nem nagyon tudom, hol vagyok.
Mindenesetre egy házicseléd élete nem igazi élet, legfeljebb a
többieké az. És azt hiszem, hogy ma kelepcébe estem. Kitörnek
belőlem az érzéseim. És bár nincs éppen itt az ideje, de túl
fontos dolgok történnek velem. A Monseigneur miatt nem
hagyom elmenni magam mellett a lehetőséget. Akkor sem, ha
neki köszönhetem…
És a színház mindezen zavaros história közepette? Az írók azt
állítják, hogy a színészek egyszerre több életet élnek. De azokat
szabadon választják meg. Ez marad nekik. Igen, igen, ez
biztosan más.
Istenem, hogy ez milyen bonyolult, túlságosan is az én
kimerült agyamnak…
 – A sültek: vaddisznómalac, tejszínes tyúk, fürjek intéző
módjára, szalonkák, zsenge nyulak, fogoly… Zöldség- és
olajbogyó-saláta, narancs- és citromsaláta.
– Ön, aki szereti a rejtélyeket, Lajos – szól a Monseigneur –,
ön, aki szereti – a pletykák szerint, de higgyenek nekem, engem
ezek nem érdekelnek –, ön aki szereti az ördögi cselszövéseket,
önnek tudnia kell, hogy a királyné vajon egy trónörökössel fog-e
minket megörvendeztetni… (A Monsieur a tányérja felett
morcosan próbálja elkerülni a nyílt szembenállást.) Igaz, ha
gyermekekről van szó, talán nem ön ért hozzá a legjobban…
Zaj támad, mivel szerencsétlen Provence grófjának ugyanaz a
baja, mint a királynak, de ő nem akarja vagy nem tudja az
orvosokkal megoperáltatni magát… És most már valószínűleg
késő is egy kicsit, mert ilyen kövéren nem tudom elképzelni,
hogy miképpen csinálhatna gyereket a pici, az ilyen pici
feleségének… Milyen elképesztő! Biztos vagyok benne, hogy
mindenki arra gondol!…
– Igaz, kedves öcsém, hogy ami meg önt illeti, ön nagyon jól
ért a témához, igen-igen jól…
A Monsieur a visszavágáskor is megőrzi a hidegvérét.
– Mit akar ezzel mondani?
– Ön nagyon jól értette, hogy fivérünk mire akar utalni – szól
közbe finoman Artois grófné.
A ma esti hangulat kissé savanyú. Meglepő, hogy ez az úri
világ mind jólnevelten társalog, kivéve a királyi család tagjait!
– Talán az én hibám, hogy Provence grófját még nem érte az a
boldogság, hogy apa lehessen?
A Madame az előbb felemelte a fejét a poharából. A szóváltás
alatt elsápadt, felállt és a dolgozószobába nyíló ajtó felé vetette
magát, miközben szeretett társalkodónője egyidejűleg követte
és szaladt előtte.
Isten veled, illem!
 A mennydörgés morajlásai egyre közelebbről szólnak, egy
rosszul bezárt ablak durván kivágódik és nagy csörömpölés
közepette összetörik. A gyertyák egy részét elfújja a szél,
Bélanger remekműve gyászos félárnyékba borul.
– Egyedül az ima segítségével válhatnak valóra reményeink.
És az Anyaszentegyház segítségével…
– Igaza van, kicsi Lusym, magának mindig igaza van.
A férje mögéjük penderül, mint egy kocsmai zenész, és egy
szerelmes dalt kezd el játszani.
– Asszonyom, szólna a férjének, hogy egy kicsit csendesedjen
el. Hadd pihentessük a mai élénk este folyamán igénybe vett
füleinket és idegeinket.
Artois grófné felkelt, hogy nővére után menjen. A felszolgálás
egyre bonyolultabb, a szolgák már nem tudják, hol áll a fejük.
És Desentelles nevet. Óh, persze, ez nem látszik. De én hallom.
Mivel Polastron nem hagyja abba idegesítő játékát, a
Monseigneur int Hénin hercegnek, az szól a testőröknek, akik
nem teketóriáznak. Megragadják a vicomte-ot, mint a
csendőrök a csavargót, a hegedűje vad nyerítő hangokat hallat a
műmárványpadlón csattogó csizmák zajától kísérve.
A Monseigneur figyelő gondoskodása ellenére Madame de
Polastron az ünnepség csábítójának kedvelt szerepében nem
érzi jól magát, kimegy. Polignac hercegné (született Yolande de
Polastron) követi; ez a legkevesebb. Elkíséri sógornőjét a zöld
szobába. Egy kis munka Sylviának. Mindjárt ki kell őket
szolgálni. Kint egyre sűrűbben villámlik, és az eső mégsem esik.
Pedig mindenkit megnyugtatna. Elsőként engemet. Na, inkább
megyek és iszom valamit, hogy kibírjam ezeket az érzelmi
viharokat. Egy pohárka Marasquin, szép csendben. Mivel ma
még nem ettem, erélyes lesz a hatása.
Eh, udvarmester úr, hozhatnák a következő fogást? Már senki
sem eszik. Most már tudom, mi lesz a sorsa mindezen
maradéknak az alagsorban. A Monseigneur nyugtalan
pillantásokat vet a dolgozószoba felé. A Kicsike figyeli őt, bár
sohasem látott, boldog mosoly ül az arcán. A lovagias Galaor
felemelkedik, és ő is bemegy az üvegajtón át a dolgozószobába.
Én követem, akármi is történjék. Szüksége is lehet rám, és így
láthatom esetleg Sylviát.
A helyiségbe lépve váratlan látvány fogad minket: a grófnő
nyaka a gyertyák fényében. Ő Fensége arckifejezését látva úgy
vélem, ez új felfedezés a számára. Louise de Polastron tehát
még csak egy jövendő kaland. A grófnő ugyanolyan pajkosan ül,
amilyen maga is, Madame de Polignac előtte térdel. A hercegnő
minden bizonnyal, hogy szabaddá tegye a fiatal hölgy légzését,
kibontotta a blúzát és akaratlanul is kitakarta a két csodálnivaló
gömbölydedségét, amelyeket most óvatosan simogat.
– Ne zavartassák magukat! Csak aggódtam az egészségéért, de
látom, jó kezekben van… – jegyzi meg huncutul a Monseigneur.
Vajon be meri csukni a száját egy ilyen jámbor hölgy előtt?
Egy óvatos pillantással a kandalló tükrében meggyőződöm róla,
hogy igen, be merte.
– Óh, ez semmiség, Ő Fensége túl jó hozzám – mormolja a
beteg, és szűzies mozdulattal megpróbálja elfedni kissé
meztelenségét, de ezzel csak még kívánatosabbá teszi magát.
Ah, Sylvia! Ha a te izmos testeddel összehasonlítom, ez engem
igencsak hidegen hagy. Ki is használom majd a lehetőséget, ha
végre a közeledben leszek, hogy megcsókoljam a nyakad,
amiről már mióta álmodozom. A száguldó gondolataimat az
öltözőszobából áthallatszódó ijesztő hörgés szakítja félbe: a
Madame hányja ki mindazt, amit apró teste képtelen
megemészteni. Ziláltan, tántorogva jön elő, a jobbján lévőbe
csimpaszkodva a kővé vált nézősereg szeme láttára. Gyerünk,
asztalhoz, folytatódjék az ünnepség!
– Negyedik fogás! Fogásközi ételek: szarvasgombával töltött
articsóka, libamáj hercegnő módjára, kakastaréj zöld rét
öntettel, pisztáciatorta, mandulakrémes gyümölcstorta,
fánkocskák, sóskával töltött tojás, karamellkrém, Máltai kereszt
krém…
Kegyelem, Desentelles úr, alig tudom visszafogni a
hányingerem. Az illategyveleg émelyítő. Az ételek fele egy
szempillantás alatt kárba vész, bepiszkítják vele a már
mindenfelé pecsétes abroszt. Tanulják meg, mélyen tisztelt
nemes urak és udvarbéli hölgyek, hogyan kell az asztalnál
viselkedni. Engem aztán nem így neveltek. Még az apám, a
vadőr is igényesebb ennél.
A táncjátékszerű felszolgálás után már az Erinnüszök vad
tombolása uralkodik az asztal körül, megállás nélkül folyik a
bor. Bár a lehető legkevesebbet próbálom a pohár mellé önteni,
mégis ejtek egy hatalmas pecsétet a Monseigneur ruháján.
Vörösre vörös, senki semmit sem látott, kivéve Desentelles-t, aki
fáradhatatlanul, gúnyosan nevet. Magában, mégis hallom.
Nézd csak, a Négy Évszak, akik felügyelnek az udvaroncokra
és marasztalják őket, megmozdultak a fülkéikben és ingerlő
pózokat vágnak. A lábaiknál a virágcsokrok borzalmasan
hervadtak. Az elsárgult levelek lehullanak a terítőkre; a
szirmok már mind leperegtek, a szárak viszont illetlenül
mereven, kicsavarodottan állnak. Az asztalszolgák elcsigázottan
lökdösődnek és hátrálva futtukban neki-nekiütődnek a falnak;
az apródok újabb üvegeket bontanak fel már részeg
gazdáiknak. Semmit sem értek már az összefüggéstelen, egymás
szavába vágó beszélgetésekből.

Végül itt az ötödik fogás.

 Az asztalt jól-rosszul letakarítják. Inkább rosszul, és bár
próbálom hasznossá tenni magam, de tudatlanságom miatt
mindenhonnan elutasítanak. Amióta Polastront elvitték, a zene
is hiányzik. Desentelles, aki mindenre gondol, a kertből
összeterelt néhány lézengő muzsikust, és az étkezőterem egy
sarkában hagyja őket. Mialatt felhangolják hangszereiket,
fürgén kicserélik az asztalterítőt és, micsoda meglepetés,
feltűnik az utolsó fogás: az asztalt előzetesen teljesen
beborították tükrökkel, amelyek egy kertet formáznak, utakkal,
virágágyásokkal, gyepekkel. Az asztal közepét üresen hagyták
és az udvari étekhordók most asztaldíszként egy-egy ókori
templomot helyeznek el a két végébe. Ezek a félig lerombolt
épületek a király fivéreivel szemben igen szemrevaló anyagból
készültek; az alapján, amit ma reggel láttam a konyhában,
minden bizonnyal cukorból vannak. A kicsiny talpas alakok, a
nimfák és a szatírok, amelyeket odahelyeznek minden vendég
elé, valószínűleg ugyanabból a folyékony márványból
készültek.
Mindenhonnan a feltörő bámulat hangjai hallatszanak, újra
kitör az örömujjongás. Desentelles úr elküld a többiekkel a
konyhákba a desszertekért. Az édességek mind készen állnak,
de meglepő módon a konyhák úgy kiürültek, olyan
elhagyatottak, mintha az udvari konyha minden embere egy
küszöbönálló veszély elől menekült volna el. Beállok a
felsorakozó felszolgálóseregbe és lépésben elindulunk felfelé.
Ünnepélyes belépésünkkor a zenészek – tévedésből vagy
tréfából – pompázatosan rázendítenek egy gyászindulóra.
Az udvarmester úr megint csak a helyzet magaslatán áll.
Egyetlen hatalmas táncos mozdulattal mindannyiunkkal közli a
parancsait; behajlítja a könyökét, majd az ujjával rámutat arra a
helyre, amelyet az egyes ételeknek, kelyheknek, serlegeknek
kinézett. Végtelenül megtévesztően csinálja, ugyanis meg
vagyok győződve róla, hogy ott találja ki helyben, de olyan
tekintélyesen, hogy az már megint a Koldus Ámorra emlékeztet.
Azért el kell ismernem, hogy a végső eredmény varázslatosan
kifinomult. Az ezerszínű ligetecskék, utak, medencék, a
szegélyek és a göröngyök, az egész remekmű egy fényűző
parkra emlékeztet és tökéletesen illeszkedik a tükör és a
cukoralakok alkotta összképbe.
– Champagne-i bor, fehér és rosé.
– A d’Estrées marsallné Sillery bora?
– Igen, Fenség, a rosé. A másik egy igen öreg Ay bor.
– Akkor hát, barátaim…
– Rosé bort a Monseigneurnek!
Gyorsan beteszek egy champagne-i borospoharat, egy
alátétet, egy üveg bort a jegesvödörbe. Megragadom a kendőt,
amit az előbb a vállamra vetettem, hogy beterítsem vele a
flaska nyakát…
– …azt kérem önöktől, hogy mindenki kívánjon valamit, mint
én, hiszen ez az első kis ünnepségünk Maisons-ban!
És a Monseigneur felemeli a poharát.
– Én azt kívánom, amit minden jó francia – szólal meg egy
hang –, hogy oly nagyon szeretett királynénk az áhított
trónörökösnek adjon életet…
Természetesen Madame de Polignac az, aki fiúról álmodozik.
Az éppen ivásra készülődő Monseigneur keze megakad a
levegőben. A Monsieur poharának a tartalma a domború
hasára borul.
– Én is – teszik hozzá kórusban az udvaroncok.
– És én is!
– A trónörökösre!
– Legyen igazunk, a trónörökösre!
– Könnyű önnek, fivérem, aki nem a legelső a király után.
Nem önre szállna a korona abban az esetben, ha… De tudnia
kellene, ha egy nap én uralkodnék, az azt jelentené, hogy ön is
talán…
A Monsieur hangja komor, mégis éles. Ebben a pillanatban a
szolgák befejezik az utolsó simításokat is az asztal középső
díszén, egy óriási fagylalthegyen (amit ez egyszer elfogyasztásra
szántak), amely a Monseigneur nevének kezdőbetűit formázza,
tetején egy életnagyságú cukorkoronával.
– A desszertek: kávékrém, csokoládékrém, pirított őszibarack-
és birsbefőtt, ostyák, piskóták…
Hát most az egyszer, Desentelles úr, nem vagyok benne
biztos, hogy mindent jól csinál, mindjárt valami nagyon fontos,
talán drámai dolog fog történni. Előre érzem az arckifejezések
láttán. Desentelles úr is meglepődik, abbahagyja a felsorolást és
meglátja a koronát. Na és, mi van ezzel a koronával? Olyan
mint bármelyik másik.
A Monsieur hátrahőköl és így szól.
– Mi ez a gusztustalan tréfa? Egy királyi korona az ön
asztalán?
– Ez… ez teljesen véletlen! Udvarmester úr!
– Bocsássa meg Fenséged, én csak egy koronát rendeltem a
cukrászoktól… egy egyszerű koronát! és nem is feltételeztem…
– De miért tulajdonít ennek ekkora jelentőséget, Monseigneur,
ez csak egy ócska cukorkorona. Még a legszegényebb paraszt is
király a maga házában, én is számtalanszor láttam szerte
Európában az asztalokon királyi koronákat a legközönségesebb
lakomák végén.
Nem tudom, hogy Ligne herceg igazat mond-e, de
mindenesetre megtalálta a kellő szavakat, hogy lecsillapítsa a
kedélyeket.
– Éljen Maisons királya!
– „Maisons királya”!… hát mindenesetre jobb, mint a
„Bagatelle grófja”…
 – Köszönöm, barátaim, köszönöm. Látja, Lajos, ön az egyetlen,
aki túl komolyan veszi az egészet… Ez természetes is, hiszen ez
egy olyan dolog, ami közel áll a szívéhez. Talán kicsit túlságosan
is. Mindenki tudja, hogy ön arról álmodozik, hogy
összeesküvést sző a király, szeretett fivérünk ellen.
Egy villám bevilágítja a félárnyékban úszó étkezőtermet. A
dörgés kibírhatatlan, nem messze csaphatott be.
– Amit én teszek, azt csak a Bourbon-család érdekében
teszem, ellenben az ön gyerekes dolgai…
Ekkor a drága udvarmesterünk nyugodtan folytatja a
szerencsétlen módon megszakadt felsorolást.
– Fagylaltok: narancsvirág, szekfű, savanykás szőlő, citrom,
gránátalma, fahéj, rózsa és nárcisz, ánizs, koriander…
– Édes gyönyörűség… – próbálkozik Vaudreuil úr mint valami
kísértet.
Gyönyörű édesség, végül is, gróf úr. A hideg hatására
megdermedt krém, tömöttsége és hamvassága miatt arcbőrre
emlékeztet, szőkére, barnára, vörösre, széles választék, amíg a
többi…
– …cseresznye, ribizli, málna, ibolya, jázmin…
– Én? Én nem ismételgetem órákon át a dolgozószobám
biztonságában a koronázási szertartás szövegét, hogy készen
álljak, ha eljő a nap.
A Monsieur úgy nézi a cukorkoronát, mint aki nem akar hinni
a szemének.
– A király, ez az „őrült”, aki arra született, hogy
választófejedelme legyen a legnagyobb német fejedelemségnek,
önök mind tudják, hogy a vesztébe rohan, és hogy a felesége,
Antoinette, az ön barátnője…
– Az osztrák nő…
Inkább vakkantás, mintsem emberi szó, ami a mai napon
elsőként hagyja el Provence grófnőjének a száját!
 – …még inkább. Hogy is feltételezheti hát, hogy ne gondoljak
olyan megoldásokra…
– Sosem fogom önt követni beteges kábálmaiba.
– Egy nap király leszek, tudom – jelenti ki egyedül felállván a
Monsieur.
A széke felborul, a zene követi hátborzongató lépései ütemét,
mivel a Monsieur elkezd menetelni, fenségesen, nevetségesen.
– Láttam, megjelent előttem, Modéna grófja előtt, hogy egy
nagy könyvben, a Sors könyvében tűzbetűkkel van lejegyezve…
Láttam ezt a koronát…
A Monsieur megkaparintja a megolvadt fagylaltba ragadt
cukorkoronát, fellengzős mozdulattal felhevült fejébe nyomja,
saját magát megkoronázza. Folytatja a felvonulását az asztal
körül, ahol senki sem mer megmoccanni, bár innen-onnan
felhangzik egy-egy ideges kacaj. A Monseigneur abbahagyja az
evést…
– És ha folytatja a feleségem állandó leitatását, száműzni
fogom önt – jelenti ki a Monsieur a kedves barátnők52 mellé
érve, majd leroskad a székére.
Szerencsére Jacob jó munkát végzett! Egy hajtásra megiszik
egy pohár bort, ettől magához tér az előbbi emberfeletti
erőfeszítés után. A koronára ragadt fagylalt végigfolyik a
Monsieur arcán és összekeveredik a hajában lévő rizsporral. De
a Monsieur-höz nem érnek fel ezen alantas világ kicsinyes
dolgai, a Monsieur most király. Már semmit sem hall meg.
Mégis, mintha a korona zavarná. Leveszi a fejéről… és miután
ezer darabra törte, megeszegeti. A Monsieur megeszi a koronát.
Aztán az elé helyezett cukoralakot. A Monsieur falánkul elnyeli
az ajándék nimfát, amire az egész vendégsereg egy emberként
veti rá magát a szobrocskákra. Teli szájjal ropogtatják az ókori
figurákat. Mintha óriások lennének, összetörnek, elszopogatnak
egy kart, letépnek egy fejet, elrágcsálnak egy lábat, egy kezet,
ahogyan néhány perccel ezelőtt a különböző mártásokkal
készített madarakat ették meg. Egyedül Ligne herceg nézi
zavartan a cukorszobrot, amely kellemetlenül összemaszatolja
a kezét.

Ezalatt a fagylalt elolvad a tányérokon, ráfolydogál a tükörre.

Az ánizsosba belekóstolok, egy cseppet felfogok az ujjammal, de
rögtön ki is köpöm. Gyorsan egy pohár bort, hogy leöblítsem ezt
a rothadt ízt! Ah, és ez a rózsaszín… mint a rajtakapott fiatal
lányok piruló orcája. Ön is kér belőle, Monseigneur? Bort! Most
én vagyok a házigazda. Bort mindenkinek! Desentelles úr, egy
kis bor? Szolgálatban nem, igaza van, be kell tartani a
szabályokat. De miért játssza még mindig itt a szolga szerepét?
– Mert nem értek máshoz és nincs is másra lehetőségem. Már
nagyon rég volt, hogy elnyertem ezt a tisztséget és most már
végérvényesen Artois grófjának, Franciaország fiának vagyok
az udvarmestere. Valahol még tetszik is nekem. Szeretem az
állásomat, szeretem a jól elvégzett munkát, a gondosságomnak
köszönhetően sikeresen véget ért napokat. Ma is, figyeld csak,
mindannyian elégedettek. Lehet, hogy majd felfalják egymást,
mielőtt még vége az egésznek, de a kiszolgálással elégedettek.
És visszajönnek újra, mert szükségük van rám.

A szolgafiúkkal állandóan egymás előtt, mögött az asztal körül

keringünk, töltünk, végeszakadatlanul, a champagne-i borból.
Miközben épp öntöm ezt az édes folyadékot, az asztalon lévő
tükrökben a vendégek arcait olyan közelről látom, amilyen
közelről még sohasem láttam. Ezek a rizsporos, részeg fejek
alulról nézve igen furcsák. Szörnyek, éhes szájak gyülekezete…
 – Ön túlságosan mesterkélt, fivérem – folytatja a Monseigneur
a társalgást. – Az ön módszeres és erőltetett fellépése sehova
sem fog vezetni. Főleg Marie Antoinette-tel nem; az ön
mézesmázos, édeskés modora semmit sem ér. Én viszont, ha
eljön a megfelelő pillanat, ott leszek, hogy segítsek…
Na, Monseigneur, ne dicsekedjék már. Mindenki látja, hogy
ön túlságosan gyenge és határozatlan ahhoz, hogy a legkisebb
dologban is döntsön, annak ellenére, hogy ebben a pillanatban
ön igen kicsípettnek mutatja magát. Most éppen csukva van a
szája, de nem hisznek önnek, mert valami erő folytán pár
pillanat múlva újra kinyílik. Ön is jól tudja, Monseigneur, hogy
csak egy dologban határozott és akaratos!
Óh, Sylvia! És ha elmennék megkeresni, hogy ő is lássa ezt a
meglepő eseményt, hiszen lehet itt színházi leckéket venni.
Csendesen kinyitom az álablakba rejtett tükörajtót, és kit látok
mögötte? az én Sylviámat, a kulcslyukra tapadva. Gyerünk, ne
habozz, lépj be bátran, senki sem fog felfigyelni rá – emlékezz:
átlátszóak vagyunk! – és én nyugodt és boldog leszek, ha
magam mellett tudhatlak.
Ez azért érdekes és alig hihető, ami ebben a Bélanger úr által
felújított étkezőteremben zajlik. Nehogy megkóstold a
fagylaltokat, undorítóak. Azt hiszem, Versailles-ból hozták őket,
akkor meg, ebben a viharos időben…
Egyre gyakrabban villámlik, fényük visszatükröződik az
ablakokban, a tükrökben, az asztalon. A vendégek lassú
mozdulatai, a szolgák gyors mozgása ettől olyan darabossá
válik, mintha bábok lennének.
– Ha én lennék a király…
A Monseigneur fennhangon álmodozik.
– Ha én lennék a király, azzal kezdeném, hogy észre térítem
Franciaország nemeseit. Vigyázat, barátaim, semmi bolondság,
a király az, aki parancsol. Természetesen eltörölném a
parlamentet; minden negyedben bordélyházakat nyitnék,
amelyből kitiltanám a csőcseléket; és hogy tiszteljék az
erkölcsöt, börtönbe vettetném a filozófusokat, az írókat,
mindenféle veszélyes népséget.
– És a vallás, Monseigneur!
– A vallás. Mondom is. A római katolikus és apostoli vallás…
A székén állva a Monseigneur képtelenül széles mozdulatokat
tesz, parókája lecsúszik a vállaira, úgy kell majd a porból
felvenni. A zenészek szakadatlanul a gyászindulót játsszák, hát
nem ismernek semmi egyebet?
– A vallás, nos, az lenne az uralkodásom célja. Elhatároztam –
elhatároztuk –, hogy törvényt adok ki a szentségtörés ellen.
Igen, a szentségtörés ellen! Nincs nagyobb bűn a
szentségtörésnél!
A hízelgők lelkesen tapsolnak. A felbátorodott Monseigneur
még szebben folytatja.
– Amíg a nép és a filozófusok büntetlenül megszeghetik a
vallás előírásait, semmi sem fog úgy menni a francia
királyságban, mint kellene. Földig kell rombolni az
eretnekséget, csak ebben az esetben lesz újra biztonságos és
boldog az országunk…

Egy kis bor, Monseigneur! Közelebb lépek, hogy töltsek egy

újabb pohárral, de a lábam beleakad a valóságosnak látszó
álpadlóba. Az egyik padlódeszka felszakította az élethű
márványnak megfestett leplet és bután kiemelkedik. Veszélyes,
szörnyű baleset! Ettől egyensúlyát veszti a szék és a
Monseigneur az asztalra zuhan. A szomszédai, majd’ mindenki,
odarohannak hozzá, de az ellenkező hatást érik el, mint amire
számítottak. A padlódeszkák azon az oldalon mind felbillennek
a Monseigneur felé.
 A tükrök vészes csörömpölés közepette összetörnek az
asztalon, a cukortemplomok összeroskadnak. A szolgák, a
testőrök szintén odaszaladnak, a féleszűek. Ekkor, mint valami
színházi süllyesztő, amely meglepő módon rosszul van bezárva,
a padló drámai módon megnyílik egy olyan zaj közepette,
amely engem különös módon a kövezeten dübörgő postakocsira
emlékeztet…. Ha legalább a zene abbamaradna! A végbevitt
dologtól elborzadva hátrébb lépek, de Desentelles megölel, hogy
hevesen gratuláljon és… maga is megbotlik egy kiálló
deszkában. Ez az utolsó botlás betetézi a szerencsétlenséget,
amit az előbb elindítottam. A mennydörgés zaja elkeveredik a
padló okozta dübörgéssel; a szemérmetlen hasadék szétreped.
Az egész asztal eltűnik a mélyben.

A Monseigneur azért sem zavartatja magát.

– A szentségtörés, barátaim, az összes minket érő baj forrása,
így hát büntetést érdemel.
De hát ne mozogjon, Fenség, mert leesik! Mi haszna annak, ha
az ember patkányok közé zuhan, Monseigneur! Ez egy nagyon
szapora faj, nézze csak, egy egész hadseregnyi menekül
szerteszét a tartógerendák közül, amelyek olyan veszélyesen
szétnyíltak az ön lábainál.
Kábító porfelhő száll fel a rothadó alagsorból és beborítja a
jelenlévőket, ugyanúgy mint ahogyan a Vezúv beborította a
lejtőit a Föld belélegezhetetlen hamvával. Bélanger úr, hát
kellett feléleszteni Pompejit? Nem lehet, hogy valami rossz
szellemet ébresztett fel? Reng a föld, összeroskad a padló. Lelki
egyensúlyát vesztett, elvakult emberek, a Monseigneur, a
Monsieur és őket követve az összes vendég eltűnik abban a
hatalmas szájban, amely felnyílt előttük.
A Monseigneur indul elsőnek, egyik oldalán Madame Polastron,
aki keresztet vet és szűziesen megragadja jövendő szeretőjének
a karját, a másik oldalt a Kicsike, aki latba veti rejtett bájait (ez
valami rögeszme), hogy megpróbálja megtartani magának Ő
Királyi Fenségét: a huzat pajkosan fellibbenti a szoknyát, az
alsószoknyákat. A jövőt tekintve nem tudom, hogy elég lesz-e a
csábereje a védelmére, asszonyom.
Mindenki olyan méltósággal néz szembe a mélységgel, ahogy
tud: Hénin herceg, például, büszkén kardot ránt, kész
szembeszállni magával az ördöggel és a cimboráival is.
Vaudreuil úr megigazítja a csipkéit és lesimítja a hajzatát,
Crussol úr átkutatja a zsebeit, Polastron úr, aki csak most
érkezett vissza a helyszínre, mögöttük ugrándozik, hegedűje
parlagon, míg Ligne herceg keresztbe vetett lábbal a székén
ülve gúnyosan megjegyzi:
– Vak világ, süket világ; finomság, természetesség, jog, igazság,
merre vagytok?
Mint egy ide-oda hánykolódó bárka, a Monsieur makacsul a
fellegekben lebeg.
De hát tenni kéne valamit! Az őrség bátran követte őket.
Udvarmester úr, udvari szolgák!

Ez lehetetlen, ezek folytatják dolgukat, leszedik az asztalt,

összegyűjtik az üvegeket, mintha semmi sem történne!
Látod, Sylvia, nincs miért aggódnunk, holnap indulunk.
Elmegyünk együtt Párizsba, új életet kezdünk, elfelejtjük az
Udvart, elfeledjük a gazdáinkat. Holnap már nem leszünk
átlátszóak. Színpadra lépünk, ha akarod, az élet másik
színpadára, biztosabbra. És többé nem gondolunk a maisons-i
kastélyra. Nehéz lesz, de ígérem, megpróbáljuk.
Miután egyedül maradtak, elhagyatottan, Provence és Artois
grófnéi gyengéden megfogják egymás kezét és becsusszannak a
tátongó lyukba, mintha a fürdővizükbe merülnének bele.
– És ön, udvarmester úr, hogyan határozott?
– Óh, számomra minden véget ért, mély tisztelettel
elköszönök. Sok szerencsét, fiam, és fogadd meg jól a
tanácsaimat. Ezt itt mind felejtsd el! Ne hagyd, hogy elsodorjon
az összeomlás és igyekezz, hogy ne csak a nézője légy a
nemsokára eljövendő pusztulásnak!
Desentelles úr méltósággal, nagy, majdnem túlzott
méltósággal beugrik a mélységbe. Még hallom, ahogyan nevetve
követelőzik: „a bérem! a bérem!”

Közelebb lépek, hogy lássam, amint eltűnik az éjszakában. A

zenészek is csatlakoznak hozzám, gépiesen újra meg újra a
gyászindulót ismételgetve. Amikor már nem látják tovább az
udvarmestert, elteszik hangszereiket a dobozaikba és futva
elmenekülnek.

Alig látom Sylviát a hamvak közepette Bélanger úr

étkezőtermében, ahová csendben húzódott. Már csak a falak és
az oszlopok állnak, Lhuillier elegáns alkotásai. A szobrok, ezek
a békés szellemek, újra a Négy Évszak alakjait formázzák.
Hatalmas bűz száll fel a pincékből. A szél az utolsó gyertyákat is
elfújta. Pontosan este tizenegy óra van, és „mindenkinek, aki
Maisons-ban volt, vissza kell jönnie (Versailles-ba) még az
éjjel53”.
A Bélanger által Maisons kastélya étkezőtermei számára kitalált
terv helyreállítási kísérlete.

{a rajz magyarázata:}

A: Zsúrterem
B: A Monseigneur étkezőterme
C: Díszterem54
D: Félkupolás dolgozószoba
E: A pincétől a padlásig vezető lépcső
F: A konyhák felé vezető lépcső
A szerző szeretné megköszönni Florence de La Ronciere-nek, a
Maisons-Laffitte kastély intézőjének az általa nyújtott értékes és
kedves segítségét.
Ugyancsak köszönettel tartozik a levéltárosoknak, akiknek
hála, fennmaradtak a felhasznált dokumentumok, és minden
XVIII. században élt férfinak és nőnek, akik krónikákat és
emlékiratokat írtak, amelyekben az Udvar mindennapi életével
kapcsolatos különböző adatokat fellelte.

Mégpedig:
a hölgyek közül: Campan, de Boigne, de Genlis, d’Oberkirch,
Vigée Lebrun, valamint
az urak közül: Bachaumont, de Bésenval, Brillat-Savarin,
Casanova, de Croy, Fleury, Grimod de La Reyniere, d’Hezecques,
de Ligne, Mercier, de Tilly, Ruault…

A szerző szeretné azt is megjegyezni, hogy a menük

összeállításánál a herceg ízlését és szokásait vette figyelembe,
de ugyancsak támaszkodott a korszak szakirodalmára, mint
például: Menon: Az Udvar esti étkezései (Arsenal 8. száma, S
9824) vagy Az asztal körüli szolgálat (ismeretlen szerző, Arsenal
8. száma, S 9826)…
 Elektra Kiadóház, 2000
Felelős kiadó Bernáth István
A kötetet tervezte Neyer Éva
Kézirat-előkészítés, korrektúra Tibai Tímea
Tördelés: HollyPress Bt.
Nyomta és kötötte
Sylvester János Nyomda Kft., Szombathely
Felelős vezető Varró Attila ügyv. igazgató

ISBN 963 9205 64 8
Megjegyzések

[←1]
a „Monseigneur”, „Monsieur”, „Ő Fensége”, „Ő Királyi Fensége”, „Herceg”
címeket a király fivérei használták (a fordító megjegyzése).

[←2]
KÁROLY FÜLÖP, Artois grófja 1757. október 9-én született. X. Károly néven 1824-től
az 1830-as forradalomig volt Franciaország királya, 1836-ban halt meg. Felesége
az 1756. január 3-án született Szavojai Mária Terézia, a szardíniai király, III.
Amadé lánya volt.

[←3]
Maisons területét a XIX. század folyamán darabolták fel és 1500 holdnyi parkját
a bankár Jacques Laffitte ötletére felparcellázták, létrehozván így a régi
Maisons-sur-Seine városkával együtt Maisons-Lafitte városát. Egyedül a kastélyt
és közvetlen környékét hagyták meg eredeti állapotában. A versailles-i
kastélytól és a Louvre palotától mintegy 20 kilométerre fekszik.
Vö.: Pierre-Yves Louis „Maisons grófsága 1777-ben” című dokumentumával,
amely a Maisons kastély Baráti Köre társaság segítségével jelent meg.

[←4]
FRANÇOIS-JOSEPH BÉLANGER (1744–1818) Maisons megvásárlásakor, 1777-ben lett
Artois grófjának az építésze. Ugyanebben az évben építette fel, még mindig
Artois grófja számára, egy Marie Antoinette királynéval történt fogadás
nyomán 64 nap alatt a Bagatelle pavilont a Bois de Boulogne-ban. A Maisons-
ban Bélanger által kivitelezett munkák főleg csak az étkezőtermeket érintették.
Bélanger kétségtelenül az egyik legnagyobb XVIII. század végi, XIX. század
eleji építész. Angliában tett utazása során nagy befolyással volt rá az Adam
fivérek neoklasszicista stílusa és egyike lett azon építésztervezőknek, akik a
Direktórium stílusát képviselték. Egyszerre volt tervező és mérnök, az elsők
között használta nagymértékben a fémeket (a régi Halle aux blés, a mai párizsi
Árutőzsde kupolájának födémszerkezete).

[←5]
ARCHIVES NATIONALES (A.N.) R 327. Trémeau és Tsa számlája, posztókereskedők,
rue Saint-Denis, Párizs, „A Fekete Lóhoz”.
A.N. R 315. Jelentés Maisons háznépének illetve a Monseigneur Fenségeinek
készítendő öltözékekről”.
[←6]
A.N. R 327. Artois grófja Fenségei szolgáinak listája.
A.N. R 328. Artois grófjának udvartartása 400–500 személyből állt, nem
számolva a különböző birtokok és istállók cselédségét. Artois grófnéjának az
udvartartása is majdnem ugyanennyi emberből állt, a hercegi gyermekeké
szintén. Az archívumok tanúsága szerint mintegy száz ember tartozott egyedül
Artois grófja konyhájához.

[←7]
FRANCIA NEMZETI KÖNYVTÁR, Estampes-gyűjtemény. Va 354. Bélanger Maisons
átépítésével kapcsolatos vázlatrajzai.
A.N. R 17, R 310-től 335-ig, R 379. Kereskedők, iparosok és az itt fellépő
művészek számlái.
A gyakran igen részletes vázlatrajzok és a számlák segítségével
rekonstruálható Maisons étkezőtermeinek eredeti állapota (egyedül egy
válaszfalat emeltek szerencsétlenül a XIX. században a zsúrszobában, de
lebontják majd, hogy helyreállítsák Bélanger tervei szerint). Ezek a termek
tehát kivételesen jó állapotban maradtak fent. Egyedülálló építészeti tanúi a
XVIII. századi francia Udvar meghatározó, rituális étkezéseinek (még Versailles
étkezőtermei sem látogathatóak napjainkban).
Minden bútor-, szobor-, étkészlet-, üveg-, ruhanemű-, posztó- és
műtárgyszállítót felsorolnak, amely segítségével – elméletben –
rekonstruálhatjuk az Artois grófja korabeli kastély teljes belső berendezését.
Megtalálhatóak többek között Denizot, a műasztalos (Párizs, rue Neuve Saint-
Roch), Jacob (rue Melée; Georges Jacob látta el számos ülőalkalmatossággal és
faággyal a kastélyt)… Ugyancsak megtalálhatjuk az „itáliai márványok” listáját,
a festő Plou számláit Jacob székeiért stb…

[←8]
A.N. R 339. Különlegesen pontos feljegyzés az 1781. augusztus 6-án történt
kiadásokkal kapcsolatban, amikor Artois grófja „tíz másik urasággal együtt”
ebédelt és vacsorázott. Tehát nem ismerjük a vendégek pontos listáját, az
újságokban nem volt ennek a jelentéktelen eseménynek visszhangja.
Végeredményben csak a hercegnek és barátainak egy mindennapos
elfoglaltsága lehetett.
Éppen így arról sincs semmilyen feljegyzés, hogy melyik termekben zajlott le
a két étkezés, így a narrátorra bíztuk, hogy oda képzelje az egész ünnepséget,
ahol szerette volna látni.

[←9]
 A.N. 379. „Az 1779-ben, 1780-ban, 1781-ben Maisons kastélyában, Lhuillier, a
szobrász által elvégzett munkálatok számlái”.

[←10]
„MONSIEUR”, LOUIS STANISLAS XAVIER, Provence grófja, a jövendő XVIII. Lajos 1755-
ben született. Szavojai Mária Jozefát vette feleségül, Artois grófnéjának nővérét.

[←11]
a mai Panthéon (a fordító megjegyzése).

[←12]
BÉSENVAL BÁRÓ, a svájci testőrök kapitánya, XV. Lajos és XVI. Lajos híres
udvaronca, Artois grófjának a barátja. A „Mémoires” szerzője, amelyben az
Udvarban szerzett tapasztalatairól beszél.

[←13]
JEAN FRANÇOIS DE PAULE, VAUDREUIL GRÓFJA. Az emigráció alatt is Artois grófjának
bizalmasa maradt.

[←14]
LOUISE D’ESPARBES, Polastron vicomte felesége 1764-ben született. 1780-ban
kezdődött Artois hercegével a szerelmi viszonyuk, bár hivatalosan csak 1785
végén vagy 1786 elején. Artois grófjával tartott az emigrációban, 1804-ben halt
meg.

[←15]
GALAOR, lovagregények hőse, akihez készségesen hasonlították Artois grófját.

[←16]
Artois grófjának másik barátja. A király szerint CRUSSOL KAPITÁNY különösen
szerencsétlen hatással volt öccsére.

[←17]
Pontosan 1781 augusztusában tört ki ARTOIS GRÓFJÁNAK AZ ELSŐ PÉNZÜGYI BOTRÁNYA.
Radix de Sainte-Foy-t elküldték és száműzetésbe kellett vonulnia… hogy néhány
év múlva befolyásos személyiséggé váljon mind az Ancien Régime, mind
Napóleon császársága idején. Lásd: A.N. R 310. Artois grófjának adósságai.

[←18]
 MAISONS birtokáért 1  500  000 frankot kapott Président de Longueil
leszármazottja, Maisons első márkija, a királyság pénzügyi főintendánsa 1641-
től Maisons építtetője.
XVI. Lajosnak valóban szándékában állt visszavásárolnia Maisons birtokát, és
leromboltatni a kastélyt, hogy vadászatra használt erdeit megnagyobbítsa
(ezzel egy csapásra rendezhette is fivére néhány jelentős adósságát). Mindez
csak kiegészítette volna a Chateau-Neuf de Saint-Germain-en-Laye sajnos
tényleges lerombolását (amelynek az első terve Philibert de l’Orme nevéhez
fűződik), amelyet Artois grófja vitt végbe és mindent összevéve semmit sem
épített a helyén!

[←19]
A.N. R 379.

[←20]
HÉNIN HERCEG, Artois grófja testőreinek a kapitánya, a Bagatelle kormányzója.
Bélanger megrendelője volt, mielőtt az Artois grófjának az építésze lett volna.

[←21]
ARSENAL, Ms 2711 KÉZIRAT. „Jelentés a királyné és Artois grófjának vadászatairól”.

[←22]
LIGNE HERCEG a XVIII. század végének egyik legragyogóbb elméje volt. A
„Mémoires” írója, amely népszerű maradt. A szép hölgyek és a színház
csodálója, Európa összes koronás főjének, de ugyanígy művészeknek vagy
olyan íroknak, mint Voltaire vagy Casanova, a barátja.
Bélanger nála is dolgozott Beloeil nevű birtokán (ma Belgiumban található).

[←23]
YOLANDE DE POLASTRON, Polignac hercegné, Marie Antoinette kegyencnője.

[←24]
ANNE DE CAUMONT LA FORCE, Balbi grófnője. Úgy szabadult meg féltékeny férjétől,
hogy bezáratta mint bolondot.

[←25]
LOUISE CONTAT 1760-ban született, 1776-ban lépett be a Comédie Française
társulatába. Suzanne szerepét játszotta a Figaró házassága című darab 1784.
április 27-ei előadásán. A Forradalom folyamán királypárti maradt.
[←26]
a kastélynak ez a része nincs rajta a könyv végén található tervrajzon (a fordító
megjegyzése).

[←27]
HENRI DUGAZON. 1770-ben lépett be a Comédie Française társulatába. A
forradalom csatározásai idején Talma barátja oldalán kötelezte el magát.

[←28]
JOSEPH DAZINCOURT. 1776-ban lépett be a Comédie Française társulatába. Ő
játszotta Figaró szerepét a Figaró házassága című darabban. Mindig is
monarchista nézeteket vallott.

[←29]
PIERRE PRÉVEILLE. 1753 és 1786 között a Comédie Française ünnepelt színésze, ő
játszotta Figaró szerepét a Sevillai borbélyban.

[←30]
FRANÇOIS MOLÉ. A társulat másik jeles tagja, 1754-től 1802-ben bekövetkezett
haláláig. A színháztörténetben Almaviva gróf szerepének megformálása miatt
maradt fenn a neve. Reakciós és nagyvilági életet élő személyiség volt.

[←31]
A COMÉDIE FRANÇAISE egyéb alakjai, akik az előzőekhez hasonlóan rendszeresen
játszottak Artois grófjának.

[←32]
A.N. R 325. „Részlet a Monseigneur udvarmestereinek kiadásairól S. Desentelles
által készített általános jelentésből. 1781. augusztus 6., ünnepség Maisons-ban”.

[←33]
A COMÉDIE FRANÇAISE színészeinek kiváltsága (néhány év óta a Comédie Italienne-
nel egyetemben) azt eredményezte, hogy a királlyal és a királyi családdal
függőségi viszonyba kerültek és folyamatosan rendelkezésre kellett állniuk.

[←34]
Lásd tanulmányunkat a CAHIERS DE MAISONS 1992. évi 21. számában Maisons XVII.
és XVIII. századi bútorainak történetéről.
[←35]
A.N. R 315. „Levant kávé” házhozszállítása.

[←36]
A.N. R 327. Régnier, „a Monseigneur stukkókészítőjének” számlája.

[←37]
BNF VA 354. Bélanger egy új tervet dolgozott ki az első emelet ezen részére. Azt
is tervezte, hogy átalakítja a földszinti másik szárny kápolnáját. De ebből semmi
sem valósult meg, az építkezés 1781 augusztusában véglegesen abbamaradt.
Amikor a forradalom folyamán felbecsülték Artois gróf vagyonát abból a célból,
hogy eladják a kastélyt, a biztosok a kérdéses lakosztályt ugyanebben a
lerombolt állapotban találták (Archives départementales). Végül Lannes
marsall, Montebello hercege, a birtok első császárság alatti tulajdonosa idején
újították fel.

[←38]
JEAN PAUL MARAT, a L’Ami du Peuple című újság jövendő és híres szerkesztője, az
1780-as évek elején töltötte be ezt a posztot.

[←39]
THOMAS BLAIKIE, skót táj- és kertépítész, egész Franciaországban elterjesztette az
akkor divatban lévő angolkert alapelveit. Határozott jellemű emberként
ellenezte Artois herceg Maisons-nal kapcsolatos tervét, de Rollerrel együtt
újratelepítette a parkot (A.N. R 319.)

[←40]
A.N. R 315. „Jelentés a szerencsejátékról” és „A Monseigneur szerencsejátékokra
elköltött, kifizetett összegei”, dokumentumok, amelyek segítségével elkészíthető
az 1779-es év mérlege.
Lehetetlenség összehasonlítani a mai pénzzel. Annyit mindenesetre tudunk,
hogy egy akkori munkaerő, ha talált munkát, akkor 1–2 frankot kapott egy nap,
egy szobrászsegéd Maisons-ban 7 frankot és szállást, ellátást. Maisons
hivatalosan 8 millió frankjába került Artois grófjának évente, de 1781-ben a
király kénytelen volt egy 12 milliós „lyukat” betömni, 1784-ben pedig egy 14
milliósat. És amikor a herceg 1789-ben elmenekül (július 17-én…), több mint 39
millió frankos adósságot hagy maga után!

[←41]
 A.N. R 325. „Az 1781. augusztus 6-án Maisons-ban lezajlott előadásokkal
kapcsolatos munkálatok”.

[←42]
Lásd: a KOLDUS ÁMOR című darab írójának előszavát. A darabot először 1777
szeptemberében mutatták be Párizsban a Királyi Balettszínházban. Maga a
szerző, Alexandre de Beaunoir adta ki először 1782-ben (egy példány van a
Bibliothèque de l’Arsenal tulajdonában), aztán 1783-ban „Küthérán és
Párizsban, Cailleau-nál” (ez a kiadás is tartalmazza a Zarándok Vénusz című
darabot), BnF Yf 5132.

[←43]
DOLIGNY KISASSZONY, 1763-tól 1783-ig a Comédie Française színésznője.

[←44]
1781. június 8-án, néhány héttel hamarabb tört ki a TŰZVÉSZ A PÁRIZSI OPERAHÁZBAN.

[←45]
A.N. R 310. Különböző egyéb, az udvarmesterek által szervezett látványosságok,
mégpedig 1781. április 8. és 10. között Choisyban.

[←46]
JOLY KISASSZONY, 1781-től 1793-ig a Comédie Française tagja.

[←47]
OLLIVIER KISASSZONY. 1780-ban lépett a Comédie Française társulatába, hatalmas
sikerrel játszotta Chérubin szerepét a Figaró házassága című darabban. 1787-
ben halt meg.

[←48]
MINDENFÉLE, elsősorban Voltaire támogatása ellenére a színészek védelme
érdekében szervezett kampányok sikertelenek maradtak a túlságosan erényes
francia egyházzal szemben, amely még a XV. századból örökölt álláspontot
képviselte, amikor a színház (amelynek a létrehozásához pedig hozzájárult)
kikerült a befolyása alól.

[←49]
Az épületet, amelyet Peyre és Dewailly épített, egy tűzvész után átalakították. A
mostani ODÉON színházról van szó.
[←50]
ARTOIS GRÓFNÉJA 1805-ben halt meg, az emigráció évei alatt. Magányosan, a férje
által kifosztva és elhagyatva Maisons márkinéjának hívatta magát.

[←51]
A FIGARÓ HÁZASSÁGA című darab körüli botrány még csak éppen elkezdődött.
Végül a premier előtti magánelőadást nem Maisons-ban, hanem a gennevilliers-
i kastély báltermében tartották meg, két évvel később Vaudreuil grófnál.

[←52]
MADAME DE GOURBILLON-t azzal vádolták, hogy lezüllesztette Provence grófnéját,
és hogy leitatta, ezért száműzték az Udvarból. A két barátnő az emigrációban
találkozott újra. A grófnét szintén elhagyta a férje, viszont amikor később
diplomáciai kötelezettségeiknek eleget téve, újra együtt kellett élnie vele, újra és
véglegesen elválasztották a barátnőjétől.

[←53]
A.N. R 379. Verdun úrnak, Artois gróf új pénzügyi főintézőjének jelentése.

[←54]
és egyben játékterem is (a fordító megjegyzése).