Majoros Nóra: Apukám sátrat épít

Illusztráció: Varga Zsófi

Kulcsszavak: apa, sátor, szél (әке, шатыр, жел)

Alig kelt fel a nap, alig nyújtózkodott meg a reggeli szél, az apukám megkérdezte, vele tartok-e. Az
ölébe ültem, kuckóztam ott egy kicsit. Kidörgöltem a szememből az álmot, megcirógattam a karját.
Mintha fű nőtt volna rajta. Szerettem azt játszani, hogy az ujjaimmal lépkedek, és közben azt
képzelem, sétálok a mezőn.
– Hova mész?
– Sátrat építeni.
Kimentünk együtt a mezőre. Ott leült a földre, de nem keresztbe tett lábbal, ahogy az anyukám vagy
a nagybátyám vagy a barátom vagy én, hanem két lábát két oldalra hajtotta, mint a duplavét. Én
pillangókat kergettem, szöcskét fogtam, virágot szedtem, ő nézegetett, fülelt, dudorászott. Aztán
hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, megnyújtózkodott a reggeli szél, és az apukám megkérdezte, vele tartok-e. Az
ölébe ültem, kuckóztam ott egy kicsit.
– Olyan a karod, mint a mező.
– Úgy birizgálod, ahogy a szél.
Kimentünk együtt a mezőre. Leült a földre, mint a duplavé. Megkérdeztem, hol lesz a sátor.
Megkérdezte, én hova tenném.
– Oda, ahol az a szép fa nő.
– Nem lesz jó. Nézd csak, az az egyetlen fa a mezőn. A tetejéről figyelik a rétet a sasok. Ha túl közel
építed a sátrat, elijeszted őket.
– Akkor oda, ahol a domb alján az a kis tó csillog.
– Nem lesz jó. Az a tó egy tükör. Az ég nézegeti magát benne. Ha túl közel építenéd a sátrad, az ég
elszégyellné magát, és felhővel takarózna.
– Te hova tennéd?
– Fel a domb tetejére, ahol kedvére játszhat vele a szél.
Aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, megnyújtózkodott a reggeli szél, és mi kimentünk a mezőre. Az apukám leült a
földre, mint a duplavé. Ahogy gondolkodott, tervezgetett, az ujjával úgy rajzolt a levegőbe, mint egy
szélidéző varázsló. Megkérdeztem, milyen lesz a sátor. Megkérdezte, milyenre építeném.
– Tágasra.
– Milyen tágasra?
– Hogy elférjen benne az egész család.
– Nem félnél egy nagy sátorban éjjel?
– Csak ha egyedül lennék, és játszana vele a szél.
– Látod azokat a hegyeket a távolban? Csúcsaik a felhőket birizgálják, mint te a karomat. A mélyük
tágas, elférne bennük összehajtogatva az egész mező. Legyen olyan a sátor, mint egy hegycsúcs.
Az ölébe ültem, kuckóztam ott egy kicsit. Néztük a hegyeket, aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, megnyújtózkodott a reggeli szél, és mi az erdőbe mentünk. Vittünk fejszét. Az
apukám rámutatott egy szép, sudár törzsre. Megkérdeztem, miért azt választotta. Megkérdezte,
milyennek látom.
– Magasnak és egyenesnek.
– Mozgatja-e a szél?
– Mozgatja, mégsem dől ki.
– Elég tágas-e a lombja?
– Elférne alatta az egész család.
– Akkor ezt vágjuk ki, ez lesz a sátoroszlop.
Emeltem a kicsi fejszét, amikor az apukám figyelmeztetett:
– Nézd, itt van a törzs mellett ez a kétéves kis csemete. Úgy lépj, hogy ezt el ne törd. Ha kidöntjük az
öreg fát, ez a kicsi majd jól megnyújtózkodik az ég felé.
Bólintottam, aztán nekiálltunk ketten. Én kicsiket csapkodtam a fejszémmel, az apukám nagyokat.
Amikor kidőlt a fa, lepihentünk mellette. Aztán levágtuk az ágait, és a szép, sudár törzset
felvonszoltuk a dombra. Szaladt utánunk a szél, tolt bennünket hátulról. Beesteledett, mire
végeztünk. Néztük egy kicsit a csillagokat, aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, és esőt hozott a szél. Otthon maradtunk. Amit az apukám a levegőbe rajzolt
korábban a mezőn, most papírra vetette. Sátrat rajzolt, ami lombos fa is volt, meg felhőbirizgáló hegy
is. Én pillangókat rajzoltam, szöcskét meg virágot.
Az anyukám vásznat hozott, a nagymamám a szabóollóját. Az apukám leült a földre, mint a duplavé.
Hosszú csíkokat szabott a vászonból, és közben csücsörített. Mintha szelet fütyülne. Aztán az
anyukám összevarrta a csíkokat, a nagymamám meg morgott, amiért az apukám tönkretette a
szabóollót. Este belefeküdtem a vászongöngyölegbe, mint egy puha fészekbe, kuckóztam egy kicsit,
aztán elaludtam.

Másnap felkeltünk, korábban, mint a nap. Nagy zsákba csomagoltuk a vásznat, egy másikba kötelet,
szíjakat, cölöpöket és csavarokat. Kivonszoltuk a zsákokat a mezőre. Felébredt közben a szél,
megnyújtózkodott, aztán jól megtolt bennünket hátulról, fel egészen a domb tetejére, ahol várt ránk
a sátoroszlop. Leheveredtem mellé, és birizgáltam a domb borzas hátát, ahogy az apukám karját
szoktam. Amíg ott kuckóztam, az apukám gödröt ásott, a gödörbe beleállította az oszlopot, és feszes
kötelekkel kipányvázta. Olyan biztosan állt, mint az erdei fák, hiába próbálta eldönteni a szél.
Aztán az apukám cölöpöket fogott, és a sátoroszlop körül szép nagy körben beleverte őket a földbe.
Amikor elkészült, kiterítette a csíkokból összevarrt vásznat. Olyan volt, mint az anyukám pörgős
szoknyája. Az apukám integetett, mintha rajzolna a levegőbe, és megidézte a szelet. A szél belekapott
a vászonba, felemelte, dagasztotta, mint egy nagy vitorlát, de el nem vitte. Amíg a szél megemelte, az
apukám megkötözte. Először a sátoroszlop csúcsához, hogy birizgálja az eget, aztán a cölöpökhöz,
hogy birizgálja a füveket. Kifeszült szépen a vászon, én meg doboltam rajta, hogy meghallják még a
messzi hegyek is, hogy elkészült a sátor.

Éjjel lett, és nem mentünk haza. Bekuckóztunk az apukámmal a sátorba. Leterítettünk egy pokrócot,
és leheveredtünk. Behunytam a szemem. Alattam a pokróc, fölöttem a vászon. Pokróc alatt a domb,
vászon fölött az ég. Idebent az álom birizgálta a szemem, odakint a szél birizgálta a sátrat, mintha
szavakat mormolna. Megkérdeztem tőle, miről mesél. Megkérdezte, miről szeretnék mesét hallani.
– Az apukámról, ahogy sátrat épít.
– Hová építse a sátrat?
– A dombtetőre, ahonnan látszanak a távoli hegyek.
– Milyen legyen a sátor?
– Tágas, hogy elférjen benne az egész család.
– Miből legyen? Fából és vászonból?
– Legyen inkább a dombból, a tóból, az erdőből. Legyen a szélből, és hogy örökre biztosan álljon,
ahogy a hegyek a távolban, legyen meséből.

Szerkesztette: Rét Viktória