AVERY CORMAN
 
 
 A mű eredeti címe:
The big hype
Copyright © 1992 by Avery Corman
All rights reserved!
 
A fordítás a Simon & Schuster
1992. évi
kiadása alapján készült

 
Fordította: Tilki Ágnes
 
Hungarian edition and
translation
©1994 by LAP-ICS
 
ISBN: 963 434 068 7
 
 

Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó

 
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1994. évben
Felelős vezető: Bördős János
Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó
1.

IDŐNKÉNT úgy éreztem magam, mint a medvebocs egy olcsó

pénzbedobós játékautomatában, ami ide-oda kavarog, és megfordul
a tengelye körül, mikor az ember eltalálja a célt. Én egy félig-
meddig két tengerparti medvebocs voltam, aki utazgat a Beverly
Hills-i Polo Lounge és a New York-i Orosz Teaház között.
Forgatókönyvíróként dolgoztam, és eddig körülbelül negyven
tévéjátékra alkalmazott forgatókönyvet írtam. Vég nélküli
küszködés mindig újabb és újabb érdekes témát találni, így aztán
egyfolytában találkozókat beszéltem meg különböző emberekkel,
hogy felszedjek néhány ötletet, amit majd megírok, s közben
meghallgattam a javaslataikat. Négy Emmy-díjat nyertem, mindet
olyan filmekért, melyek utóélete videokazettákon folytatódott.
Számos producer „minőségi fickóként” emlegetett, és ezt a
kifejezést szégyenkezés nélkül használták beszélgetések során.
Igazán „remekül” végeztem a munkám, ugyanakkor sok
forgatókönyvíróhoz hasonlóan én is a Regényemet írtam.
Ezenkívül írtam egypár novellát is, melyek meg is jelentek. A két
hónapig tartó időszak, amikor csak a könyvre kellett
koncentrálnom, a végéhez közeledett; a pénz miatt szükségem volt
egy televíziós megbízásra, így aztán elérkezett az idő, hogy
felöltsem medvebocs külsőmet, és munka után caplassak.
Leginkább Tod Martinban, a nyugati part egyik producerében
reménykedtem. Ezeknek a kaliforniai producereknek annyira
napsütötte és egészséges külsejük volt, hogy nekem, a velük
szemben üldögélő New Yorkinak az jutott az eszembe, hogy úgy
nézhetek ki, mint egy fekete-fehér film szereplője, akit utólag
rosszul színeztek ki, és fakózölddé vált.
 Korábban már dolgoztam Tod Martinnal a Wright fivérekről
szóló értékes témán. Felhívott, és alig várta, hogy felajánljon egy
megbízást, ami az elmondása szerint olyan fontos, hogy
személyesen kell átadnia. Ebédelni mentünk a Orosz Teaházba, egy
napsütötte és egy fakózöld fickó. Martin a harmincas éveiben járó,
nyúlánk, 183 cm magas férfi volt, rózsaszín kasmírpulóvert, fehér,
bő szárú nadrágot viselt, nyakán az inget hanyagul kigombolta.
– Paul, a legjobbat ajánlom neked – mondta. – A Hét Filmjét. És
már szabad utat kaptam az ABC-től.
– Remek, Tod.
– Rettenetes, de minőségi. Akarod hallani? Lyme-kór! –
Önelégülten hátradőlt, s hagyta, hogy ízlelgessem az ajánlat
gyönyörét.
– Tod, én igazán nagyra értékelem a gondolatot, de nem csinálom
meg a Hét Betegségét.
– Első osztályú dolgot fogunk belőle kihozni. Ezért hívtam föl a
minőségi emberemet. Egyfajta orvosi rejtélyként ábrázoljuk majd,
mondjuk úgy, hogy a család kutyájától kapja meg valaki, aki
megbetegszik, de senki sem tudja, hogyan és miért.
– Lyme-kór. Feláll a hátamon a szőr – válaszoltam, és kissé
megborzongtam.
– Pontosan erre számítunk, ilyen közönségreakcióra. Az
emberek ülnek a tv előtt, elkezdenek vakarózni, és furcsán néznek
a kutyájukra.
– Engedd meg, hogy a helyzet magaslatára emelkedjem. A
zárókép valami olyasmi lenne, mint a Viva Zapatában, ahol a fehér
ló a hegyek közt él tovább. A néző utolsó, képként a család
kutyáját látja, egy cocker spánielt, aki ide-oda kószál a betegség
miatt elhagyatott házban.
– Ez átkozottul költői.
– Na ne! Nem gondoltam komolyan. Ocsmány egy betegség, és
én nem akarok ilyennel foglalkozni.
 – Szóval passzolod?
– Passzolom. Az a tengernyi munka, ami várna rám, ha
megcsinálnám, vegyük például a bőrgyógyásznak fizetett számlát,
szóval számomra egyáltalán nem lenne kifizetődő.

Számos egyéb javaslattal álltam elő. Tod Martin azonban

udvariasan visszautasította ezeket, mivel a fejében egyetlen
elképzelés, egyetlen betegség körvonalai fogalmazódtak meg. Az
ezt követő napokban rengeteg producert hívtam föl, de telefonon
keresztül egyikből sem tudtam kiszedni egy árva ígéretet sem. Már
azon voltam, hogy saját magam dobom piacra az ötleteimet, s
megint átutazom a nyugati partra. Ez idő alatt, a rendelkezésemre
álló szabad órákban a regényemen dolgoztam. Bizonytalan voltam
egy fejezettel kapcsolatban, ezért abbahagytam az írást,
ebédszünetet tartottam. Készítettem magamnak egy szendvicset,
lementem a Central Parkba, és leültem egy padra.
Miközben ott üldögéltem, Mario Puzo és Robert Ludlum sétált el
előttem.
– Hé, fiúk, hogy s mint? – kérdeztem tőlük, mire ők kimérten
felém biccentettek.
– Előfordult már veletek, hogy megakadtatok, és ki kellett
mennetek sétálni a ház körül és pihenni egy kicsit?
– Én rendszeresen pihenek, de még sohasem akadtam el –
válaszolta Robert Ludlum.
– Miféle író vagy? – kérdezte Robert Ludlum.
– Általában a tv-nek írok, de már három novellám jelent meg az
Esquire-ben, de megpróbálok kitörni, és regényt írok.
– Miféle regényt? – kérdezte Robert Ludlum.
– Arról, ahogyan élünk, az értékeinkről.
Mindketten hitetlenkedve néztek rám.
 – Mit értesz értéken? – kérdezte Mario Puzo. – Azt, amit az
áruházakban leértékelnek?
– Nem. Értékeinket a kultúrában, vagyis a kulturális értékeket.
– Kulturális értékekkel teli regény? – hitetlenkedett Mario Puzo.
– Mi a véleményed, mi lesz ebből? – fordult Robert Ludlumhoz.
– Akármi legyek, ha értem!
– Hé, mit eszel? – kérdezte tőlem Mario Puzo.
– Mogyorókrémes szendvicset.
– Mi vagy te? Buzi?
– Én csak azt eszem, amit a hűtőben találtam.
– Sohasem fogsz fasza regényt írni, ha mogyorókrémes
szendvicset eszel.
– Igaza van Mariónak. Ha ízlésesen akarsz írni, akkor a
férfiasság részeddé kell hogy váljon.
– Majd veszek egy viharkabátot – válaszoltam.
– Már majdnem befejezted a könyvedet? Mennyi értékre van
még szükséged? – kérdezte Mario Puzo.
– Körülbelül a felénél járok. Nagyjából százötven gépelt oldalam
van.
– Ez novella? – kérdezte Robert Ludlum.
– Nem, ez regény.
– Háromszáz gépelt oldal? – kérdezte Mario Puzo, fejben
kiszámolva az eredményt. – Jómagam azon gondolkodom, hogy
rövidebb formákat próbálok ki.
– Hát, sok sikert a könyvhöz – szólt Robert Ludlum. – Azt
hiszem, a hét végére be kell fejezned.
– Azután pedig fogyókúráznod kellene. Nőies dolgokat eszel,
nőiesen írsz – mondta Mario Puzo, ahogy elindultak.
– Fogok venni egy kis genfi felvágottat, hogy legyen otthon a
hűtőben – kiabáltam utánuk.
– Így mindjárt más – válaszolta Mario Puzo, majd így szólt
Robert Ludlumhoz: – Nem csodálkoznék rajta, ha uborkát is rakna
rá.

Los Angeles-i utam során az első néhány megbeszélésem

különböző producerekkel sikertelennek bizonyult. Nem tudom,
hogy ez az irányvonal honnan eredt, de egyikük szintén meg akarta
csinálni a Hét Filmjét a Lyme-kórról. Hogy kitisztuljon a fejem,
végigsétáltam a Rodeo Drive-on, és a ruhásboltok kirakatait
nézegettem. Tweedzakót és bő szárú nadrágot viseltem, amit New
Yorkban vettem. Valahogy sohasem sikerült vennem semmit, mikor
a nyugati parton voltam. Megvolt a lehetőségem, hogy átvegyem a
kaliforniai stílust, de nem bírtam el a Rodeo Drive árait, sem a
miliőjét. Kis idő után elindultam a Melrose Avenue felé, ahol jó
néhány remek régiségkereskedés található. A nyugati partra való
utazások eredményeként gyermekeim igazán egyedülálló Disney-
emlékek gyűjteményével büszkélkedhettek; Mickey Mouse
karórák, Donald kacsás tányérok és réges-régi holmik. Valamikor
talán ugyanolyan becsben fogják tartani, mint az apjuk. Feleségem,
szabadúszó illusztrátor, sohasem korlátozott ilyesmiben, így aztán a
gyűjteményt a lakás egyik tört vonalú bútorában tartottuk. Ezúttal
egy jó kis Mickey Mouse órát találtam.
Éppen hazaértem a Beverly Wilshire Hotelba, szálláshelyemre,
mikor a folyosón Joe Staple-be botlottam, aki szintén New York-i
forgatókönyvíró volt, s munka miatt jött ide. Joe negyven körül
járhatott, magas, sovány testalkatú férfi, New Yorkban
bozótdzsekit, inget és farmert viselt, de jelmezt cserélt, mihelyt Los
Angelesbe érkezett. Pasztellszínekre, tornacipőre és Dodger
baseballsapkára váltott, mintha a ruha táj szólást is kölcsönzött
volna neki. Én azonban sohasem szabadultam meg tweedzakómtól,
mivel a nyár kivételével mindig fáztam itt, a helybeliek pedig
egyfolytában elnézést kértek az időjárás miatt.
 „Igazán nem mindig ilyen az idő, Paul, csak amikor te is itt
vagy.”
Kezet fogtunk Joe-val. A férfinak enyhén rózsaszínű volt az arca,
s tudtam, New Yorkban kvarclámpa alatt pirította magát, hogy
felkészüljön erre az útra.
– Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte kíváncsian tőlem.
Nem valami ártatlan kérdés. Ami a versengést illeti, Staples a
forgatókönyvírók Tommy Lasordájának számított.
– Horgászgatok.
– Van egy lehetséges sorozatom. Egy tv-film már tuti, alá is van
írva, és Joe DiMaggiót bízták meg vele. Aztán komoly érdeklődés
van egy helyzetkomikum iránt, amit szintén én csinálok meg.
Valamint egy minisorozat hosszú forgatása. – Egészen közel jött
hozzám, és a fülembe súgta: – Greta Garbóval.
– Ez egyszerűen zseniális tőled, Joe. Akár hangosan is
mondhatnád.
– Annyi íróval beszélnek róla, hogy ezt az egyet odaadom neked.
– Csak egypár napig maradok, és igazán nem terveztem semmi
különlegeset.
– Kikkel találkozgatsz?
– Várjunk csak, ki is maradt még ki? Cineflex és Ronnie Hill.
Elővett a zsebéből egy kis jegyzettömböt, és az orrom előtt
kezdett el jegyzetelni.
– Mit sikerült beszerezned?
– Egy Mickey Mouse órát vettem Joe, ez minden.
– Odaadom neked a Greta Garbósat.
– Mostanság a Lyme-kór van felszínen. Tod Martin és Bill
Maxon is ezzel foglalkozik.
– Gyönyörű elképzelés.
– Martin máris nagyon beleszeretett a zárójelenetembe. A kutya,
aki megfertőzte az egész családot, egyedül kószál az üres házban.
 – Ezt azonnal megszerzem. Hálás köszönet, Paul. – Elindult a
telefon felé, majd megállt, és odaszólt. – Mit gondolsz, a
zárójelenetben a kutyának egyenesen a kamerába kellene néznie,
amikor kimerevítjük a képet?
Ezennel bevontak a Művészet Nagy Pillanataiba.
– Attól függ Joe, mit akarsz kifejezni vele.
Felhívtam a feleségemet és a gyerekeimet New Yorkban,
elolvastam az újságot, és jegyzeteket készítettem a másnapi
megbeszéléseimhez. Mielőtt lefeküdtem, megnéztem egy jelenetet
a jó öreg Bagdadi tolvajból, Sabu játszotta a főszerepet. Túlságosan
azonosultam a hőssel, és szinte láttam magam, ahogy leküzdöm a
nehézségeket, de nem egy pompás gyémánt miatt. Sabu nem
ismerte a nehézségeket; meg kellett volna próbálnia
szabadúszóként élni. Egy csendes szobára, előre kifizetett
számlákra vágytam, hogy befejezhessem a regényemet. Oké, a
zseni egy producer. A Sabu egy író. A gyémánt pedig kegyelem az
American Expresstől.

Másnap délelőtt a Cineflex Productions igazgatójával, Whelan

Briggsszel volt megbeszélésem. Meg volt őrülve az egészséges
életmódért, így aztán egy könnyű kis futás közben találkoztunk.
Briggs annyira sikeres volt a tv-ben, hogy ő maga ösztönözte a
kocogós randevú gondolatát. Így aztán a producerek kocogni jártak
az írókkal és az ügynökökkel együtt. Mivel jelenleg számos show-
műsora futott, és egy halom elképzelése állt kidolgozás alatt,
Beverly Hillsből nézve úgy festett a dolog, hogy holmi
szerencsétlen New York-i író próbálja magát rátukmálni Briggsre
két lélegzetvételnyi idő közepette. Feltételezésem szerint a
kaliforniaiak jobban hozzá vannak szokva a kinti élethez, így
jobban lépést tudtak tartani vele.
 Egyszer véletlenül elkottyantottam, hogy hetente kétszer
néhányszor körbefutom a Central Park tavát, így aztán Briggs azzal
állt elő, hogy menjek és kocogjak vele. Ő mindennap tizenkét
kilométert futott. Egyáltalán nem bántam, hogy mozgok egy kicsit,
míg kint vagyok, de csak az utolsó öt kilométeren akartam
csatlakozni hozzá.
Briggs ötven év körül járt, 183 cm magas, széles vállú, dús,
göndör hajú férfi volt. Jómagam negyvenhét éves, 175 cm magas,
világos barna hajú és szemű, közepes testalkatú egyén vagyok, bár
a kaliforniai egészségmániások ducinak tartanának.
– Felszedtél néhány kilót, ugye, Paul? – szólt hozzám, anélkül
hogy megállt volna, aztán útnak eredtünk. Briggs kocogáshoz volt
öltözve, pólót és rövidnadrágot vett magára. – Egy kicsit mozognod
kellene, amíg itt vagy. Se perc alatt rendbe ráznád az alakod. Aztán
gazdagabb lennél, mint Krőzus, s mindened meglenne, amit akarsz.
– A munka természete számít, nem igaz?
– Nehéz eset vagy, Paul. Tudtad? Erről nem is érdemes
vitatkozni.
– Számomra ez jól hangzik. Ha író lennél, jólesne-e, ha azt
állítanák rólad, hogy megalkuvó vagy?
– Csakhogy én nem lennék író.
– Ez igazán érdekes.
– Szeretném, ha bekapcsolódnál egy helyzetkomédiába.
Nagyszerű változás lenne a számodra. A történet egy tizenévesről
szól, aki nyer a lottón. Nyomon követi, mi történik vele és a
családjával. Írj nekem néhány forgatókönyvvázlatot. Légy a
szövegszerkesztőm. Ha megy a dolog, akkor jól meg fogsz majd
élni itt, vehetsz egy házat Malibuban. Olyan lenne, mintha te
magad nyertél volna a lottón.
– Tudom, hogy túlságosan nagyképűen hangzik, de én nem
akarok ilyesmivel foglalkozni.
 – Három, esetleg négy évet kell erre áldoznod. Talán ötöt.
Rátalálsz a négylevelű lóherére, s fogadok, hogy könnyedén le
fogsz futni tizenkét kilométert naponta. Sőt, maratonit is. Le tudod
futni azt az átkozott maratonit, mire végzel vele.
– Készen állok egy kukoricás cipóra.
– Na de Paul…
– Whelan, a válaszom: nem. Sajnálom.
– Hát akkor van itt valami, amit át kellene írni. Néhány hétig ne
is légy elérhető. Azt hiszem, ez tetszeni fog neked, egy Joe
DiMaggio.
Abbahagytam a futást.
– Ne állj meg! Nem állhatsz meg! Ha megállsz, lemerevednek az
izmaid.
– Azt mondod, hogy írjak át egy Joe DiMaggio-forgatókönyvet?
Hiszen épp most nyerted meg Joe Staplest! Hogyan rághatsz ki
valakit, s vonsz be valaki mást anélkül, hogy az a másik
bemutathatta volna a forgatókönyvét?
– Előre kell gondolkodni. Te később is bekapcsolódhatsz és
feltuningolod az írást.
– Feltuningolom ? Ez angolul van?
– Nagyon fontos munkálatokon dolgozom – mondta, mintha ez
megmagyarázná a dolgot.
– Én ebből kiszállok. Szó szerint.
Otthagytam. Ezek az emberek atlétatrikós machiavellisták
voltak. A fickó már egy újabb íróval beszélget, amikor még csak
épphogy megszerezte az elsőt. Elindultam vissza a szálloda felé.
Csak néhány háztömbnyit futottam, de úgy éreztem, megérdemlek
egy kukoricás cipót.
 E váratlan esemény hallatán felhívott az ügynököm, Peter
Raskin. New York legsikeresebb, forgatókönyvírókat képviselő
ügynökei közé tartozott, negyvenes éveiben járó, vibráló idegezetű
fickó, akinek alapvető érzelmi állapota a hisztéria. Whelan Briggs
felhívta Raskin nyugati parti üzlettársát, aki aztán felhívta Raskint.
Briggs magyarázatra várt. Nem akarta a kettős foglalkoztatottság
hatását kelteni egy jelentős ügynökségnél és egy jelentős írónál. Ő
egyszerűen csak felajánlotta, hogy dolgozzam át Staples kéziratát,
mert azt hitte, engem érdekel a dolog. Briggs szerint a
találkozónknak olyan hirtelen lett vége, hogy egyszerűen nem volt
lehetősége előállni a teljes javaslattal. Ezért aztán felvetődött a
kérdés, hogy találkoznék-e Briggsszel ebédidőben, ő ennek
érdekében lemondta az aznapi programját.
– Paul, a fickó helyre akarja hozni a dolgot. Ki akarja pofozni a
kerítést – mondta Raskin.
– Kit érdekel az a fickó?
– Nagyon fontos ember. És számomra is az. Ebédelj vele.
Egyszerűen fogadd el a meghívást.
– Hol lesz a helyszín? Vagy azt várja tőlem, hogy kocogás
közben egyek?
– Tedd meg a kedvemért, kérlek.
– Mi az ajánlata?
Ügynököm hosszú hallgatásba burkolózott.
– Peter, mit titkolsz előlem?
– Csak menj el, mondd meg, ha nem érdekel, s akkor bezárul a
kör, mindenki kivette részét a dologból, és senki sem lehet mérges.
– Mi az a terv, amit meg akar velem beszélni? – kérdeztem
bosszúsan.
– Szeretné, ha megírnád egy kétórás film forgatókönyvét, Benito
Mussolini titkos szeretői címmel.
– Micsoda?
 – Elutazott Olaszországba, megtetszett neki a dolog, és most
szeretne valami olaszosat csinálni.
– Akkor csak hadd menjen el egy főzőtanfolyamra.
– Könyörgöm, Paul, nekem zökkenőmentes együttműködésre
van szükségem ezzel a fickóval.
Végül aztán, hogy az ügynököm kedvére tegyek, beleegyeztem.
Briggsszel egy felkapottá váló, új olasz étteremben találkoztunk.
Egy kis általános beszélgetéssel indítottunk, filmekről,
tévéjátékokról, amiket ez idáig láttunk. Aztán amikor befejeztük az
evést, Briggs így szólt:
– Mussolini magával ragadó jelenség.
– Nem túl gyakran lehet hallani a nevét.
– Egy kicsit eljárt fölötte a történelem, ezt elismerem. De a
rendelkezésünkre áll egy anyag, amit emlékezetessé lehetne tenni.
Alkalmasint videokazettán képzelem el a dolgot, szóval valami
ilyen minőség kellene, a te minőséged.
– Whelan, ez egyszerűen nem az én asztalom.
– Majd kutatás céljából elküldünk Olaszországba.
– De aztán még meg is kell írnom a Benito Mussolini titkos
szeretői-t.
– Hát én csak megpróbáltalak kimozdítani itthonról.
– Igazán nagyra értékelem a fáradozásodat és az ügynökömét is.
Aztán kezet fogtunk, és búcsúzkodás közben tréfásan
megjegyeztem:
– Ha senki mással nem megy, próbáld meg a Woodrow Wilson
titkos szerelmei-t.
– Ragaszkodunk ahhoz, ami már megvan – mondta, komolyan
véve megjegyzésemet.
 Utolsóként Ronnie Hill-lel találkoztam Los Angelesben. Ronnie-
val számos munkán dolgoztunk együtt, például egy munka nélküli
autószerelőről szóló filmben, amiért az egyik Emmy-díjat kaptam.
Harmincnégy éves, csinos, hosszú fekete hajú nő volt, sasorral és
mogyoróbarna szemekkel. Elég feltűnő jelenség volt ahhoz, hogy
színészként szerepeljen egyik műsorában, aminek ő volt a
producere.
Ronnie korábban az NBC nappali műsorrendjéért volt felelős,
aztán megalakította saját cégét, és veszettül sikeres lett. Jelenleg, az
újságok hasábja szerint, egy ingatlanügynökkel járt, akinek
Kaliforniában vannak érdekeltségei, méghozzá az a hír járja, hogy
New Jersey nagyságú területről van szó.
Az irodájában találkoztunk, amely tágas volt, s benne egy
hatalmas fekete márványasztal, a berendezés szinte csak műszaki
cikkekből állt, egy hatalmas tv-készülék, hifitorony és néhány
testépítő gép, amitől úgy nézett ki a terem, mint egy Formáld
Magad bemutatóterem.
– Hogy vannak a gyerekek és Sandy? – kérdezte.
– Mindenki jól van. És neked ki a legújabb választottad? Észak-
Kalifornia sejkje?
– Hát, tényleg van egy kis pénze.
– Szerelmes vagy?
– Én, hmm, valami olyasmi. Nagyszerű pár vagyunk. Ő is pont
annyit telefonál, mint én.
A telefonkijelzőn megvillant a jelző. Udvariasságból megkérte
titkárnőjét, hogy egyetlen hívást se kapcsoljon.
– Paul, egy nagyszerű tervet szeretnék felajánlani neked. Egy jó
házból való lányról szól, aki a nyári szünidő alatt egy szörfös
bandába keveredik, beleszeret egy srácba, akit kábítószer miatt
megölnek. A lány rájön, ki a tettes, aki ezután a lány nyomába
ered.
 – Akkor most irányítsuk a reflektort az íróra – javasoltam. –
Ostobán üldögél, és a távolba mered. Már látta ezt a filmet, és most
azon gondolkodik, hogy az általában értelmesen gondolkodó
producer miért kért tőle ilyet.
– Mert másvalaki kezében olcsó kis elcsépelt történet lenne, de a
te kezedben intelligens lehetne, és mindent kihoznál belőle.
– Van egy ellenjavaslatom – szóltam, és előálltam egyik
ötletemmel, amit amúgy is szándékomban állt megmutatni neki. –
Egy lány nem hajlandó elmondani az osztályban a diákszövetségi
fogadalmat, mert úgy érzi, nem mindenki számára érhető el a
szabadság és igazság. A dolog nagy port ver föl, szétzúzva családja
életét. Ők olyan emberek, akik még sohasem kérdőjelezték meg
alapelveiket. Bepillantást nyerünk abba, hogyan bánnak a lánnyal,
hogyan kezdi ki a sajtó, mi történik vele és környezetével.
– Diákszövetségi fogadalom. Túlságosan politikai – mondta ki
kereken.
– Egyvalamit engedj meg, Ronnie. Te aztán nem veszteget az
idődet, hogy kimondd a nemet.
– Te sem.
– Egymillió nemmel rendelkezem. De van egy másik ötletem is,
amit szeretnék megcsinálni. Egy fekete, középiskolai kosárlabdázó
ösztöndíjat kap egy főiskolára, ahol az első évben kificamítja a
térdét, ami végzetes sérülésnek bizonyul. Vége a
sportpályafutásának. Egy srác, akit igazán sohasem érdekelt a
tanulás, egy egyszerű gettókölyök, aki jól kosarazott. Mi a
következő lépés? Hatalmas nyomás nehezedik rá, hogy megtör-e,
otthagyja-e az iskolát, és megint az utcán találja-e magát.
– Ez remek! Épp most van egy megállapodásom az NBC-vel. Ezt
fogom előterjeszteni. Az ügynöködnek majd fel kell hívnia a jogi
képviselőmet. Nekünk nem kell pénzügyekkel foglalkozni –
mondta fintorogva.
– Félelmetes!
 – Ez komoly televíziózás. És a kosárlabdázót nagyon jól meg
lehet eleveníteni, szinte látom magam előtt a képernyőn. Csak egy
apróság; a srác nem lehet fekete.
– Ronnie, hiszen ez a kiindulási alap! Ez ad okot a létezésére!
– Megkapsz mindent, amire szükséged van, ha a srác fehér.
Legyen mondjuk szegény, egy tanyáról, vagy a vadonból. Ezek is
fontosak.
– Csakhogy ez nem ugyanaz a történet.
– Mi azonban nem csinálunk közönségszolgálati műsorokat.
– Az NBA nincs túlzsúfolva tanyasi kosárlabdázókkal. Ez egy
városi történet. Egy fiatal fekete színésszel kell megcsinálnod, vagy
sehogy. Remek. Akkor viszlát, Ronnie. Örültem, hogy
találkoztunk…
– Mivel tisztellek – mondta, s odaberregett a titkárnőjének, hogy
hívja föl az NBC főműsorszerkesztőjét. Amikor az illető a
vonalban volt, így szólt: – Van egy remek filmötletem Paul
Brocktól. Egy kosárlabdás fekete gettókölyök bejut egy főiskolára,
de az első évben kificamítja a térdét. Mi a következő lépés?
Visszamegy a gettóba, vagy marad a főiskolán? Minden Paul ízlése
és érzékenysége szerint történik.
Ronnie megnyomott egy gombot a telefonon, hogy én is halljam,
amit az illető mond.
– Ezzel akar előrukkolni a megállapodásunk részeként?
– Igen, ez minőségi televíziózás, és jól megjeleníthető. Nekem
nagyon tetszik.
– Hogy demográfiai fogalmakkal éljünk, szükségszerű, hogy
fekete legyen?
– Ez csak az ötlet első változata – mondta egy pillanatra
megadóan.
Felálltam, búcsút intettem neki, és elindultam kifelé, ő azonban
megálljt parancsolt.
 – De ha azt akarod, hogy fehér legyen, akkor már nem
ugyanarról a történetről van szó – szólt közbe gyorsan,
megváltoztatva véleményét. – Olyan sok profi fekete
kosárlabdázónk van, s pont ez jelenti a dolog hitelességét. A téma
ereje abban rejlik, hogy ez egy fekete fiúról szóló városi történet.
– Lássunk egy forgatókönyvet.
A telefonbeszélgetés végén Ronnie odajött hozzám, és homlokon
csókolt.
– Zöld utat nyertünk.
– Alig tudtuk megcsinálni.
– Arra a kis közjátékra gondolsz? Ilyen az üzlet. Szóval mikor
kezdhetjük el?
– A történet önmagát írja.

Megszereztem, amiért elutaztam, megbízást egy kétórás film

forgatókönyvére. Ronnie Hill-lel, a producerrel együtt, igazán
remek emberekkel fog készülni a film. Bármilyen forgatókönyvírói
mércével mérve ez az út sikeresnek mondható, de egy kicsit
elkedvetlenített, milyen közel álltam az eredménytelenséghez.
Amit Ronnie „ilyen az üzlet” megjegyzéssel illetett, olyan
hozzáállás volt, amivel túlságosan gyakran találkoztam.
Miközben visszafelé sétáltam a szállodába, láttam néhány
embert, akik nem az én üzletágamba tartoztak; Tom Wolfe, Stephen
King, James Michener. Egy könyvesház elől színes hőlégballon
emelkedett föl, a három férfi a kosárban álldogált, és integettek a
bámészkodóknak. Wolfe pazar fehér öltönyt, King flanelinget és
farmert viselt, Michener pedig szélfogót, bő szárú nadrággal, a
fejébe pedig John Deer-sapkát nyomott. Mindannyian végtelenül
boldognak látszottak.
– Helló! – kiáltottam oda. – Én is írok!
 – Tényleg? Errefelé lakik? – kérdezte James Michener.
– New Yorkban élek. Forgatókönyveket írok, de jelenleg egy
regényen dolgozom – tettem hozzá sietve.
– Kaliforniában nem sok regényt termelnek. Jobban tenné, ha
hazamenne – szólt James Michener.
Végignéztem a hőlégballonon és a bámészkodókon.
– Mi folyik itt?
– Könyvesboltról könyvesboltra járunk, és megnézzük a
könyveinkből rendezett kirakodóvásárt – mondta Stephen King.
– És közben üdvözöljük népes számú olvasótáborunkat – tette
hozzá Tom Wolfe.
– Hőlégballonnal?
– Igen, ez így nagyon mókás. Magának is ki kellene próbálnia
egyszer – mondta James Michener integetve, miközben a
hőlégballon elkezdett emelkedni a földről.
– A legújabb könyveiknél az egészet, egy-egy részletet, vagy
csak a körvonalait terjesztették elő? – kérdeztem, s repesve vártam
egy kis mit-hogy-kell információra.
– Miféle körvonal? – hallottam még valamelyiküket, miközben a
hőlégballon tovább emelkedett, hanyagul lebegve az égen, ők pedig
hárman integettek az olvasó-közönségnek és forgatókönyvíróknak.
2.

ÁTMENTEM A Kennedy repülőtér kapuján, ahol a feleségem

várt rám a két gyerekkel, a fiúk egy maguk készítette transzparenst
tartottak a magasba, amelyen ez állt: „Isten Hozott Haza Papa!”
Meglehetősen gyakran utaztam Kaliforniába, egyedül jöttem-
mentem, sohasem kísért el senki. De amikor a feleségemnek
telefonáltam, és beszéltem neki a találkozók éles hangneméről, a
hangom biztos elárulta érzéseimet. Így aztán nejem kihozta a
fiúkat, hogy üdvözöljenek. Ez azon pillanatok közé tartozott, mikor
az ember ráébred, valami hihetetlen szerencse folytán pont a
megfelelő embert vette feleségül.
– Csodálatos ötlet.
– Helló, drágám.
– Hogy vagytok, srácok?
– Mami azt mondta, megnézhetjük, hogyan szállnak fel és le a
gépek – közölte Joey, a tízesztendős fiunk.
– Ez csak természetes.
– Nem aggódtál, hogy lezuhanhat a gép? – kérdezte Sammy, a
hétéves.
– Még egy repülőgép-szerencsétlenség sem vetne véget az
aggódásaimnak.
Egy kicsit megálltunk ott, ahonnan a repülőket lehetett látni,
aztán autóval hazamentünk Manhattanbe.
Az éjszaka közepén, tele érzelgőséggel és azzal az érzéssel, hogy
helyreállítsam magamban mindazt, ami a számomra fontos,
csöndben felkeltem, s megnéztem a család alvó tagjait. Sandynek
gesztenyebarna haja volt, amit általában csurkába fogott össze, 158
cm magas, karcsú alakkal, kék szemmel és kifejező, napsütötte
arccal. Még negyvenévesen is megőrzött valamit lányos
elevenségéből. Annyira csinos volt, hogy a velem egykorú, sőt
fiatalabb férfiak is állandóan utánafordultak az utcán,
férfiasságukat fitogtató értelmiségiek pedig megpróbáltak szemezni
vele.
Tizenkét éve házasodtunk össze. Ő éppen akkor került ki a
főiskoláról, egy fogorvossal, a mitikus Roland Greenblatt-tal járt
jegyben, aki most igen sikeres, szóval a „nagy fogorvossal”, ahogy
Sandy rokonai hívták, akik igazán sohasem értették a szabadúszó
élet gazdasági kiszámíthatatlanságát – bár azt hiszem, akkoriban én
sem voltam tisztában vele.
Sandy könyvborítókat tervezett, cikkeket és gyerekkönyveket
illusztrált. Főként vízfestékkel dolgozott, sugárzó fény jellemezte
munkáját, melyből néhányat a reklámillusztrációk gyűjteménye is
megjelentetett. Látszólag kitágítottuk az őrültség határait azáltal,
hogy két, hivatásának élő szabadúszó ember lépett házasságra.
Voltak pillanatok, mikor mindkettőnk nagy összegű csekkeket
kapott, melyről egy Fire Island-i tengerparti ház tanúskodott, s
voltak pillanatok, mikor mindketten eszeveszetten küzdöttünk
munkáért. Sandy foglalkozásának ár-apály jelensége az év
bizonyos időszakainak és hivatásából adódó körülményeknek volt
köszönhető, mint például egy újonnan kinevezett művészeti
igazgató egy könyv- vagy lapkiadó vállalatnál. Az én hivatásom
összekuszálódott a producerek szeszélyességével, tévés ügyvezetők
félelmeivel, színészek és rendezők egoizmusával. De legalább
Sandy máshogy kereste kenyerét, mint én. Sokszor gondolkodtam
azon, hogy milyen lett volna otthon a nyugtalansági szint, ha Sandy
is valamilyen rokon szakmában dolgozott volna. Szorongásaim
miatt majd minden héten be kellett volna vinni engem a Mount
Sinai Kórházba.
Feleségem családjában néhánynak vörös haja volt, így aztán Joey
szeplőket, kék szemeket és vörös hajat örökölt. Néhány évvel
ezelőtt a Central Park egyik játszóterén odajött hozzánk egy nő, aki
egy színészeket foglalkoztató ügynökségnél dolgozott, és
szerződtetni akarta Joeyt.
– A kisfiúnak igazán remek anyaország-kinézete van – mondta. –
Reklámfilmekben szerepelhetne.
Mi azonban nem akartuk ilyen életbe kényszeríteni, és
elutasítottuk az ajánlatot. Sammy az én családi ágamról barna hajat
örökölt és szénfekete szemeket. Ugyanaz a nő megint odajött
hozzánk, és így szólt:
– Hadd vigyem el a kicsit. Most nagy szükség van etnikai
kisebbségre. Úgy néz ki, mint egy bevándorló.
– Mi csak megpróbálunk asszimilálódni – válaszoltam
elutasítóan.
Lakásunk Manhattanben, a West End Avenue és a 79. utca sarkán
álló épületben volt, elterpeszkedő, régimódi lakás. Én abban a
helyiségben dolgoztam, amit egykor ezekben a régi épületekben
cselédszobának hívtak. Sandy úgy érezte, el kell mennie otthonról,
mivel a gyerekek túl sokat nyaggatnák, ezért aztán nem messze
tőlünk bérelt egy helyet egy barna, homokkő épületben. Én jobban
szerettem otthon dolgozni, ahol azonnal kéznél van a munkám, és
bármilyen hirtelen inspirációt ki tudok használni. Az otthoni
munkának megvolt az az előnye, hogy uzsonna gyanánt finom
sütikre számíthattam. Elképzeltem magamban, ahogy Gore Vidal
olíva-bogyókat uzsonnázott itáliai villájában. Joan Didion
alkalmanként sárgarépát. Joyce Carol Oates pedig salátát.
Amikor Los Angelesből visszatértem New Yorkba, az a kósza hír
járta, hogy az épület gazdája társtulajdonosi együttműködést
ajánlott fel. Nem estem pánikba ettől az ötlettől. Tisztában voltam
az előnyeivel; lehetőség nyílik arra, hogy bennfentesként
megvásároljuk a lakásunkat, s hogy méltányosan járjanak el velünk
szemben. Másrészről pénzzel kellene előrukkolni, kölcsönt kellene
felvenni. Lakógyűlést hívtak össze, így Sandyvel és a többi lakóval
együtt székeket vittünk a folyosóra. Az emberek megvitatták az
érveket és ellenérveket, s arra gondoltam „Kinek van erre
szüksége?”, én csak az új szövegkönyvemet akarom írni, hogy
legyen néhány szabad hónapom, amikor befejezhetem a
regényemet.
Ahogy azt előre lehetett tudni, a lakógyűlés éles hangú,
veszekedős volt. Szomszédaimról, akikkel sohasem beszéltem,
mert úgy gondoltam, nem szeretném őket, most kiderült, tényleg
nem szeretem őket. Miután lefektettük a gyerekeket, kimerülten
rogytunk le a nappaliban.
– Bármikor elköltözhetünk a nyugati partra, ahol a gyerekeink
drogosokká válnak – mondtam.
– Elköltözhetünk Vermontba, és vegetáriánusok leszünk.
– Mit csinálunk rosszul? Miért szeretnék üvölteni?
– Kicsim, egy csomó ember van, aki színitanodába jár, hogy
megtanulják, hogyan legyenek olyanok, mint te.
– Hálás köszönet. S vannak olyanok, akik képzőművészetibe
járnak, hogy olyanok legyenek, mint te.
– Esetleg azt, hogy legyenek komoly művészek.
– Hiszen te az vagy.
– Egy komoly reklámművész. De ez rendben is lenne. Már
megbékéltem azzal, hogy nem leszek Hopper vagy Georgia
O’Keeffe.
– Én is megbékéltem vele – mondtam gúnyos komolysággal. –
És ha ez az épület átmegy társtulajdonosi viszonyba, akkor még
mindig meg tudom csinálni a Benito Mussolini titkos szerelmeit, és
meg fogok békélni vele.
– Viccelsz?
– Passzoltam a dolgot.
– Valaki más fogja megcsinálni?
– Azt hiszem, Mussolini jól csókolt.
 Ez az éjszaka igazán nem a nagy döntések éjszakája volt. A
társtulajdoni helyzet egészen biztosan bonyolódni fog még néhány
hónapig, Sandy épp egy könyvsorozat fedélrajzolásának közepén
járt, amivel egy puha fedelű könyveket publikáló könyvkiadó
vállalat bízta meg, nekem pedig ott volt a Ronnie Hill-féle terv.
Elmentem Kaliforniába munkát keresni, de ennek most vége, itt
vagyok New Yorkban, a valós életben.

Másnap, miután befejeztem a munkát, megbeszélésem volt az

ügynökömmel. Peter Raskin 165 cm magas, keskeny,
majdhogynem sovány arcú, hosszú fekete hajú, barna szemű férfi
volt. Raskin, aki tíz éve képvisel, arra specializálta magát, hogy jó
feltételeket szerezzen forgatókönyvíró ügyfeleinek, és
idegösszeomlást szimuláljon.
– Kórházba fognak szállítani miattad. Igaz, amit hallottam?
– Sikerült Ronnie Hillre dumálnom a kosárlabdás filmet, s
amikor a szemem előtt kezdte eladni, én ki akartam sétálni a
szobából.
– Nem erre gondoltam. Azt ajánlottad Whelan Briggs-nek, hogy
csinálja meg a Woodrow Wilson titkos szerelmeit?
– Nem gondoltam volna, hogy figyel rám.
– Olyasvalaki mesélte ezt el nekem, aki a közeledben volt.
Szerinte nagyon vicces volt.
– Na látod! Legalább valakinek tetszett.
– Várj csak! Mit is mondtál az előbb? Ki akartál sétálni Ronnie
Hill szobájából?
– Ott kellett volna lenned.
– Tönkre akarsz tenni minket? Sikerült téged magas színvonalon
dolgozó fickónak beállítani, akivel végtére is megéri együtt
dolgozni. Évekbe tellett, míg hírnevet szereztem neked.
 – Közbevetőleg megjegyezném, hogy azért az én munkám is ért
valamit, nem?
– Mesés munka, Paul. A legjobb. De hogy kisétálj a szobából! Le
kellene csillapodnod! – kiáltotta.
Leültünk megbeszélni a Ronnie Hill-lel kapcsolatos ügyet;
határidő, fizetés. A feltételek közt, amit Raskin már lebeszélt,
fontos tényezőnek számított, hogy akkor is megkapjam a teljes
összeget, ha az NBC-nek nem áll szándékában műsorra tűzni a
filmet. Az ilyen egyezségekben sohasem garantálták, hogy meg is
filmesítik, amit az ember megírt. Egy író, Bill Heaton, akivel az
írószövetségben ismerkedtem meg, minden nyáron elutazott Dél-
Franciaországba az éppen aktuális feleségével, vett egy házat
Bucks Countyban, egy lakást New Yorkban, varázslónak számított
a vígjátékírásban, ötletgazdag írások, amiket megírt, aztán átírt, s
hat év alatt mégsem filmesítették meg egyiket sem. Olyan üzletág
ez, ahol rengeteg pénz van az ötletek kidolgozására, de olyan kevés
valósult meg belőlük, hogy az ember megélhetett olyan művek
írásából, amik sohasem jutottak el a közönséghez. Csodálkoztam,
hogyan tud Bill Heaton így élni, s mikor egy este elmentünk
sörözni, meg is kérdeztem tőle.
– Az a trükk, hogy nem produkciókat, hanem egyezségeket írsz –
mondta. – Úgy gondolsz rájuk, mint egyezségekre, s mivel
szerződés szerint dolgozol, egyszerűen üzleti alapon írsz, így
bizonyos szempontból minden, amit írsz, teljesíti a megbízást. –
Úgy általában megkímélt attól a sors, hogy ilyen körmönfont
logikával éljek.
– Akkor most otthon fogsz ücsörögni a szép otthonodban, szép
kis családoddal, és írsz nekünk egy szép forgatókönyvet –
tanácsolta Peter Raskin. – Hogy van a család?
– Jól vagyunk.
– Hogy merészelsz boldog házasságban élni ezekben az időkben?
– Másra nem jut a fenntartási költségből.
 – Akkor vigyázz rá, nehogy abbahagyd. Máskülönben véged, s
akkor Mr. Minőség, nem jutsz többre a National Geographic
minőségénél, és állandóan csak cerkófmajmokkal fogsz
foglalkozni.
– Még vannak cerkófmajmok? – kötekedtem vele.
– Idegösszeomlást fogok kapni miattad, és akkor senki sem lesz,
aki feltételekről tárgyaljon a te meg a cerkófmajmaid érdekében –
mondta, és kikísért az ajtón.

Fire Island-i tengerparti házunk családias környéken volt Fair

Harborban, ahol nyáron, valamint tavaszi és őszi derűs hétvégéken
annyi időt töltöttünk, amennyit csak tudtunk.
Sandynek volt egy műterme a ház végében, én pedig fent
dolgoztam az emeleten. Néhány évvel ezelőtt itt írtam első komoly
elbeszélésemet. A forgatókönyvek után ez a novella jelentette
belépőmet az elbeszélőirodalomba. Felajánlottam az Esquire-nak,
meg is vették. A történet nagyjából saját tapasztalaton alapult;
hogyan próbáltam megtartani a barátságot egy középiskolás
haverommal. Akkor hagytuk abba az évenként egyszeri közös
ebédelésünket, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúknak, akikben
egykor volt valami közös, férfiként már nincs miről beszélgetniük.
Az utolsó ebéd, ami egyben címként is szolgált, adta a történet
alapját. Az általános asztali társalgáson túl, mindkét férfi telve volt
a megbánás és veszteség érzésével, és megpróbálták kifejezni
azokat az érzéseket, melyek egy új kapcsolat alapjául szolgálhattak
volna. De nem sikerült.
Otthagytam az anyagot Sandynek, hogy olvassa el, én pedig
üzleti ügy miatt Manhattanbe mentem. Péntek este érkeztem vissza
az „Apuci Csónakján”, amit azért neveztek így, mert a kikötőben
feleségek és gyermekek várták, hogy munka végeztével
behajózzanak az apucik. Sandy várt rám a srácokkal és cocker
spániel kutyánkkal, aztán Sandyvel kéz a kézben elindultunk
hazafelé. Rendkívül feszültnek éreztem magam.
„Ilyen bolondnak hittem magam, hogy mondatba tudok foglalni
bármit is, ami megtölthet egy oldalt?”
– Úgy érzem magam, mintha egy csodálatos titok birtokosa
lennék – szólt Sandy. – Elolvastam a legkedvesebb, legőszintébb,
leggyönyörűbb novellát, amit valaha is írtak, és egyedül én tudom a
világon, milyen elképesztő szépirodalmi író vagy és leszel.

A következő hétre jó időt jósoltak, így aztán elhatároztuk,

elmegyünk néhány napra Fire Islandre. Át akartam nézni a
regényemet, és lefénymásoltam egy példányát annak, amit ebből a
célból írtam. Úgy gondoltam, a szombat estémet azzal töltöm majd,
hogy átrágom magam rajta. Nem ért meglepetés, amikor
elolvastam. A könyv olyan volt, amilyennek akartam; nekem
nagyon tetszett, egyetlen dolog őrjített meg, hogy még csak a
felével készültem el. A kosárlabdás forgatókönyv megint rengeteg
időmet fogja elrabolni. Szombat délután a ház oldalánál felállított
palánknál kosaraztam a srácokkal. Pihentünk egy kicsit,
nekitámaszkodva a kerítésnek, s közben járt az agyam.
– Mi a baj, papi? – kérdezte Joey.
– Semmi, csak a regényre gondoltam, amit éppen most írok.
– Mikor fog megjelenni?
– Először be kell fejeznem, és aztán még ki is kell nyomtatni.
– Már olyan régóta dolgozol rajta – mondta Joey, az otthoni
szerkesztőm.
– Amikor csak tudok, dolgozom rajta. De még egy kosárlabdás
forgatókönyvet is meg kell írnom.
– És azt mikor lehet majd látni a tévében? – kérdezte Sammy.
 – Először azt is be kell fejeznem. Aztán meg kell filmesíteni,
amit nem mindig csinálnak meg. – Úgy éreztem, ezt is hozzá kell
tennem.
– Papi, mi gazdagok vagyunk? – kérdezte Sammy.
– Ami azt illeti, anyátok jól néz ki, és mi is rendben vagyunk.
Vannak nálunk gazdagabbak és szegényebbek.
– Ha papa befejezi a regényét, akkor gazdagok leszünk –
magyarázta nagyszerűen Joey az öccsének.
– Ez nem feltétlenül igaz. Honnan szedted ezt?
– Elmentünk egyszer a moziba, ahol egy férfi beszállt egy nagy
autóba, és te ismerted őt és azt mondtad, hogy regényeket ír.
– Tényleg.
Moziba mentünk a srácokkal, és elmentünk egy színház mellett,
ahol védőgyűrű kíséretében ment ki William Styront, beszállt egy
limuzinba, én pedig felismertem az arcát. Egy író egy limuzinnal!
Élénk képzelőerő valakitől, aki csak egy részét fejezte be
regényének.
– Nem tudjuk, mi lesz, ha befejezem.
– És ha nem fejezed be, hajléktalanok leszünk? – kérdezte
Sammy.
– Nos, emiatt nem kell aggódnod. Mindig rendben leszünk.
Maminak van munkája, egy és én is dolgozom. Minden rendben
lesz.

Másnap reggel, még mielőtt a többiek felébredtek volna,

kisétáltam a tengerpartra. Észrevettem, hogy elegáns, hetvenes,
éveiben járó hölgy jön felém sárga ruhában, sárga konttyal,
kezében napernyő.
– Bocsásson meg – szólt –, lehetséges, hogy ön Paul Brock?
– Igen, az vagyok.
 – Hála a jó istennek! Láttam a fényképét az Esquire-ben, amikor
három novellája közül az elsőt jelentették meg.
– Ön tud erről?
– Elkezdtem figyelni a munkáit. Így aztán el tudja képzelni
örömömet, mikor az unokahúgom, aki egy fénymásolóboltban
dolgozik Manhattanben, elmondta, hogy maga bevitt a regényéből
néhány oldalt lefénymásoltatni. Azt is elmondta, hogy
belekukkantott, miközben másolta, s amit látott, az csodálatos.
– Még dolgozom rajta – mondtam szerényen.
– Alig várom, hogy elolvassam. Az előző írásaiból ítélve
biztosan ez is egyedülálló lesz. Brock úr, lehetek oly merész, hogy
megkérdezzem, van-e valami gazdasági feszültsége abból eredően,
hogy ön író?
– Ez változó. Most épp megpróbálok elegendő pénzt szerezni,
hogy befejezhessem a regényemet.
– Tudja, minden ízét élveztem a novelláinak, pontosan úgy, mint
a legeslegismertebb és jelenleg legnagyrabecsültebb írók műveit.
– Igazán nagyon kedves. S ha megbocsát, önt hogy hívják?
– Amanda DeWitt DuPont Carstairs Bernays. Milyen szerencsés
véletlen, hogy a tengerparton találkozhatom kedvenc írómmal!
Tudja, Brock úr, szerintem rendkívül méltánytalan helyzet, hogy
olyan embereknek, mint ön, anyagi nehézségekkel kell
szembesülniük. Szeretnék valamit tenni önért, cserébe az olvasás
öröméért, amit ön szerzett nekem. Saját tulajdonban van a lakása?
– Nem. Valójában az a helyzet, hogy az épület, melyben a
lakásom van, átmegy társtulajdonba, így aztán gyorsan elő kell
rukkolnunk egy kis pénzzel, hogy megvehessük.
– Nekem rengeteg lakásom van. Van egy bájos kis háromszobás
a Madison Avenue és a 70. utca sarkán, amiből pont most költöztek
ki. Kérem, fogadja ezt el cserébe. A könyvelőm majd elintézi, hogy
önnek egész életében ne kelljen lakbért fizetnie.
– Valóban?
 – Mindössze annyit kérek, Brock úr, hogy továbbra is rója azokat
a sorokat.

A forgatókönyvírásban az volt az egyik legjobb, hogy egy

bizonyos ideig elmélyedhettem egy témában, teljesen elmerültem
benne. A kutatás ennek a része volt, megtudni valami újat. A
kosárlabdás filmhez nem kellett sokat kutatnom, mégis úgy
gondoltam, jó lenne valami háttérinformáció. így aztán egy délután
felvettem a kosárlabdás edzőcipőmet, atlétámat és
rövidnadrágomat, hónom alá fogtam a kosárlabdát, és elindultam
az East Harlem-i Benjamin Franklin Középiskola iskolaudvarára.
Amikor elvégeztem a főiskolát, öt évig tanítottam angolt a
Franklinben, így egész jól ismertem a környéket. Gyerekkoromban
egész tűrhető kosaras voltam, és ezt a képességemet bizonyos
mértékig meg is őriztem. Tengerparti házunknál volt gyűrű, palánk,
és néha kimentünk dobálni a srácokkal a helybéli iskola udvarára.
Alig tudták elkapni a labdát, és hamar megunták, hogy az apjuk
csak magával foglalkozik, én azonban megpróbáltam szinten
tartani magam. Egy katasztrofális szezonban, mikor állandóan
kikaptunk, húsznál sohasem kevesebb ponttal, az írószövetség egy
egyesületi estén összeállított egy csapatot, és én jó néhány
középkorú álmodozóval játszottam együtt. Akárhogy is, a labdát be
tudtam dobni a kosárba. Nem azért, hogy eltúlozzam a dolgot,
képességeim megfeleltek egy kosarasénak, azt hiszem, jobban,
mint amilyen jéghokisnak George Plimpton bizonyult.
Az iskolaudvaron hatan játszottak félpályást. Mindannyian
feketék, koruk tizenhéttől húsz-egynehányra volt tehető.
Tiszteletben tartva a pályájukat, jómagam a másik kosárnál
kezdtem el dobálni. Kis idő múlva néhány újabb játékos tűnt fel, és
a többiek félpályás játékát figyelte.
 – Hé, fater! – kiáltott nekem az egyik.
– Fater? – kérdeztem hunyorogva.
– Kell a kosár. Egész pályán fogunk játszani.
– Én is szeretnék játszani.
– Ki van a csapatunk.
– Akkor én leszek a tartalék.
– Ő a tartalék – mondta egyikőjük gúnyosan.
Egymás után játszották a meccseket. Közölték velem, hogy még
nem kell „tartalék”. Végül, mikor nem volt ki az egyik csapat,
felengedtek a pályára. Egy passzot se kaptam. Néha elcsíptem egy
kóbor labdát, és egyszer bedobtam egy könnyű pontot. Ez után a
játék után emberek jöttek-mentek, néha megengedték, hogy
játsszak, máskor csak figyeltem.
– Mit keresel itt? – kérdezte az egyik jó kosaras. Hercegnek
hívták. Egyike volt azoknak, akik faternak szólítottak. Még nem
volt húszéves, de 190 cm magas és igen izmos. Egyszer a játék
folyamán, mikor támadót játszottam, teljesen figyelmen kívül
hagyott, s nem passzolta le nekem a labdát. Ez olyan hatást keltett,
mintha Michael Jordan átrepült volna egy sumo birkózó felett.
– Filmet írok a tévének.
– Nahát, tényleg? – kérdezte egy másik. – És minket is bele
fogsz írni?
– Még csak most írom.
– És miről szól? – kérdezte Herceg.
Megpróbáltam vázolni a lényeget, aztán megkérdeztem tólük,
szerintük mi fog történni a kosarassal, aki olyan környezetből jött,
mint ők, és súlyosan megsérült. Nyolc alkalmi kosaras állt
körülöttem, akiknek megoszlott a véleményük. A fele úgy
gondolta, vissza fog menni oda, ahonnan jött, és „elkallódik”,
ahogy az egyikük fejezte ki magát, a többiek szerint a kosaras a
főiskolán marad.
– Játszik valaki közületek egyetemi válogatottban? – kérdeztem.
 – Igen, én – szólt Herceg. – A Clintonban játszom.
– És ott van még Mason is – szólt közbe valaki.
– Aha, Mason is. Mostanában nem járt erre. Manhattanben
játszik.
– El fog jönni?
– Talán szombaton.
– Köszönöm a segítséget. Viszlát, fiúk.
– Oké, fater – mondta Herceg.
Egyenesbe kell hozni ezt a „ fater” elnevezést, elvégre tágabb
értelemben mindannyian kosaras bajtársak vagyunk.
– A „fater” idősebb férfira vonatkozik, nem olyanra, aki lejár a
pályára, egyáltalán nem olyanra, aki lejár a pályára.
– Hát, ha így gondolod, fater – mondta Herceg.
Néhány napig visszajártam. Elterjedt a hír, hogy egy író jár ki és
emberekkel beszélget, ennek ellenére ez nem jelentette azt, hogy
többet játszhattam, amikor kimentem. Erre továbbra is várnom
kellett. De legalább beszélgetni tudtam alkalmi kosarasokkal,
elmondtam röviden a történetet, és kikértem a véleményüket.
Szombaton eljött Mason. 195 magas, széles vállú, erőteljes játékos,
nagyszerű dobásokkal. Masonhöz és Herceghez hasonlítva, bármit
is csináltam, azt nem lehetett kosárlabdának nevezni. Ez valami
egészen más játék volt. A meccs szüneteiben újra és újra feltettem
a kérdést. Mason alaposan megfontolta a dolgot, mielőtt válaszolt.
– A srác kificamítja a térdét. Ezek után is kap ösztöndíjat, ha a
suliban marad? Még akkor is, ha nem játszik a csapatban?
– Úgy fogom megírni, hogy akkor is kap ösztöndíjat.
– Szóval akkor a suliban maradhatna. Neki kell eldöntenie, ugye?
– Így van, én is maradnék, fater – mondta Herceg.
– Persze, tudod mi lenne a filmből, ha a srác a suliban maradna?
Tündérmese – mondta vigyorogva Mason. – Csak vicceltem, fater.
Én ragaszkodnék hozzá, ahogy csak lehet. – Megint mosolygott,
élvezte, hogy szurka-piszkálhat.
 – De most komolyan – mondtam Masonnek.
– Komolyan. Szeretném hinni, hogy meg lehet csinálni –
mondta, és ezúttal egyáltalán nem viccelt.
Még egy meccset játszottam, mielőtt elmentem, s némi
elismerést váltott ki, hogy amikor Mason passzolt nekem egy
labdát, ami ritka csemegének számított ezeken a meccseken, szóval
kaptam tőle egy labdát, amit jól előkészített, így kosárra dobtam, és
sikerült. Utána elköszöntem tőlük, és megköszöntem a
segítségüket.
– Semmiség – mondta Herceg, és belecsapott a tenyerembe.
– Remélem, írónak jobb vagy, mint kosarasnak – szólt Mason
vidáman, széles mosollyal. – Viszlát, aztán jól írd meg!

A Ronnie Hill-lel való egyezség értelmében hat héten belül meg

kellett mutatnom a forgatókönyv első vázlatát. Ezt egy találkozó
követi, ahol megvitatjuk a forgatókönyvet, és neki szerződésbeli
joga, hogy néhány egység újraírását kérje tőlem. Az általános
munkamódszerem az volt, hogy az első vázlatot megmutattam a
feleségemnek, aztán az ügynökömnek. Meghallgattam őket,
jegyzeteket készítettem, és amennyiben egyetértettem az
észrevételeikkel, akkor még a hivatalos bemutatás előtt igazítottam
rajta. Az ügynököm annyira érdekelt volt a forgatókönyvem
megvételében és filmre alkalmazásában, hogy a forgatókönyvemet
olyan szempontból olvasta el, vajon bemutatható-e. Az átfogó kép:
mehet, nem mehet. Mutasd meg úgy, ahogy van. Szentelj még neki
egy kis időt. Sandy ennél sokkal pontosabban fogalmazott.
Ösztönösen érezte a forgatókönyv felépítését, mi volt a jó benne, s
mi nem. Néhány író, aki a forgatókönyvét odaadta egy nőnek,
lehet, hogy nem hallott mást, csak:
 – Ez csodálatos, drágám. Gyere szeretkezzünk, annyira
elképesztő vagy!
Ebben is van egy kis fantázia, de hosszú távon jobban szerettem
azt, ahogyan Sandy csinálta, aki képes volt kimondani:
– A második fejezetben, amikor Fredet szemmel láthatóan nem
érdekli többé Diana, távolságtartása fontos jellembeli
tulajdonságnak látszik. És tényleg az, mert nem tudod, mit kezdj
vele. Sajnálom, de még nem éreztél rá. – Ezek közül egy sem volt
felsőrendű hangnemben tálalva, de ha nem is így volt, Sandy akkor
is megmondta nekem.
Megmutattam neki a kosárlabdás forgatókönyv első változatát
egy hónapos munka után. Egy szombati nap olvasta el Fire
Islanden, mialatt én kivittem a srácokat néhány órára a partra.
– Nagyon tetszik. Minden benne van, amit szerettél volna.
Tetszik a srác, és amikor kificamítja a térdét, az lélegzetelállító, s te
mindvégig azért drukkolsz neki, hogy a suliban maradjon, és ne
süllyedjen el a faji egyenlőtlenség miatt. Tényleg nagyon tetszett.
– Semmi kifogás?
– Hát, talán csak a vége.
– Csak a vége? Ettől eltekintve, hogy tetszett a színdarab, Mrs.
Lincoln?
– Sablonos a történet vége, mikor látjuk, hogy ősszel iskolába
megy. Ráadásul még azt is tudja az ember, hogy három éve van
hátra, így aztán semmi értelme így befejezni. Mi lenne, ha időben
egy kicsit tovább kivetítenéd a dolgot?
– Egyéb?
– Más semmi. Büszke lehetsz árra, amit írtál.
Átdolgoztam a végét, és úgy változtattam meg, hogy egy
főiskolai meccsen az egyik játékos hajt a labdáért, felbukik, és
kificamítja a térdét. Olyan, mintha bevillanna a főszereplő sérülése.
De ahogy a kamera távolodik, látjuk, nem a főszereplő sérült meg.
A játékost, akinek a sérülése nem súlyos, a csapat edzője segíti föl.
Az edző a főszereplő. Sikerült megcsinálnia.
Sandy nagyon elégedett volt a forgatókönyvvel, az ügynököm is,
de azoknak az embereknek is hallani akartam a véleményét, akik
közelebb voltak a tűzhöz. Talán ez lehetett az első alkalom, hogy
valaki megmutat egy forgatókönyvet alkalmi kosarasoknak, én
mégis elvittem, hogy megmutassam nekik. Szombaton mentem el.
Herceg, Mason és még néhányan dobálgattak, én pedig
összetereltem őket, és felolvastam néhány részletet a kerítésnél
álldogáló srácoknak. Hangosan felszisszentek a nyelvezet miatt.
– Hé, ember, ez fehér kenyér.
De alapvetően elismerő szavakat mondtak. Miután a „felolvasás”
után elkezdtek játszani, Herceg odaszólt hozzám:
– Akarsz játszani, fater? – Játszottam egy utolsó meccset velük.
Nem váltam hirtelen Larry Birddé, és nem kápráztattam el őket,
nem is koronáztak meg, de azért néhányan elismeréssel engedtek
el, alsó és felső tenyérbecsapásokat kaptam.
Változtattam egy kicsit a nyelvezeten, néhány párbeszéd utcai
ízűbb lett, aztán eljuttattam a forgatókönyvet Ronnie Hillnek, aki
másnap elragadtatottan hívott föl. Amit írtam, „díjnyertes”, az
„eddigi legjobb”, e jelzőkkel együtt mellékelt néhány megjegyzést
egy hangyáni átírás végett. Mint kiderült, nem voltak
következetesek; a producert is aktívan be kell vonni, néhány nevet
és a helyszínt meg kell változtatni, és néhány sort ki kell hagyni.
Megcsináltam az átírásokat, ezzel befejeztem a forgatókönyvet.
Megérkezett a csekk, s most már elég pénzem volt ahhoz, hogy
három hónapig a könyvemen dolgozzam.
A könyv címe: Feltörekvő mobilitás. A forgatókönyvek
szüneteiben már két éve írtam a könyvet. Ahogy haladtam, folyton
újraírtam, azt hiszem, nagyon lassan dolgoztam, természetesen
sokkal nagyobb odaadással, mint a szabott határidejű
forgatókönyveken. Ez az én regényem volt, s azt akartam, most
már kész legyen. Egy New York-i házaspárról szólt, akik a 60-as
években találkoztak, együttjárásuk idején részt vettek társadalmi
tiltakozásban, háborúellenes és emberi jogok melletti tüntetésen,
aláírásgyűjtésen. A 90-es években a megállapodott
középosztályhoz tartoztak. Két gyerekük magániskolába járt. A
férfi ügyvédként dolgozott egy ingatlanügynökség jogi részlegén.
A nő áruházak kereskedelmi tanácsadója. Házasságuk zsákutcába
jutott, mind érzelmileg, mind szexuálisan. Életerejüket az az
egységes elképzelés adja, hogy gyermekeiket fel kell nevelniük.
Energiájukat mindketten karrierjükbe ölik. Eddig tíz fejezetet írtam
meg, és úgy véltem, további tízzel befejezhetem a regényt.
A fennmaradó fejezetekben azt mutatnám be, hogyan próbálja
meg a házaspár felfedezni a múltat, megtalálni elveszett
szenvedélyüket, amikor részt vesznek egy washingtoni tüntetésen,
amit a hajléktalanokért rendeznek. Ahogy vége a tüntetésnek,
rájönnek, a hajléktalanság kérdése sokkal összetettebb, mint ahogy
azt gondolták, nem elegendő ahhoz, hogy újra összeforrassza őket,
meg kell próbálniuk belülről újjáépíteni kapcsolatukat.
A regény saját házasságom sötét oldala volt, meg azoké, akiket
ismertem. Saját életemben semmi sem egyezett meg pontosan a
szereplők élményeivel, de némi különbséggel mi is lehettünk volna
azok az emberek. Irodalmi példaként, ihlető forrásként, valójában
John Updike Juharfák történetei szolgáltak. Tudtam, hiányzik
belőlem Updike elegáns nyelvezete, de azon igyekeztem, hogy
megragadjak belőlük valamit.

Hízelgő volt rám nézve, hogy az Esquire egyik regénykiadója

felhívott, s az iránt érdeklődött, írtam-e mostanában novellákat.
Elmondtam, most igazi regényen dolgozom – igazán nagyszerű
érzés volt ilyesmiről beszélni –, s aztán megkérdezte, közölhető
lenne-e valamelyik részlete az Esquire-ben. Ez is megfélemlítő
volt. Jobban teszem, ha a könyv hátralévő része még jobb lesz.

Pont mikor legjobban tapogatóztam a regény körül, John Updike

és Philip Roth hívott fel, mindketten egyszerre a vonalban.
– Brock úr – szólt John Updike hozzám –, beszélnem kell önnel
arról a regényről, amit az Esquire-hez küldött. Arra jártam, és
véletlenül belenéztem. Egyszerűen egyedülálló.
– Valóban?
– Ügyes munka, de ami engem igazából érdekel, az az
őszinteség. Manapság a kitaláció kerülőút, túlságosan mesterkélt.
De a maga szereplőinek igazsága átüt a lapokon.
– Azért hívott, hogy ezt elmondja?
– Egy órát töltöttünk el azzal, hogy a nyomára bukkanjunk –
mondta Philip Roth. – És a mi órabérünket tekintve ez nem
aprópénz, kis haver.
– El sem tudom mondani, mit jelent számomra egy ilyen hívás.
– Valójában azt szeretném kérdezni magától – szólt ismét John
Updike –, hogy gondolt-e már igazi regény írására? Az olvasók
többet szeretnének kapni önből.
– Most írok egy regényt. Az utóbbi években ezen dolgozom.
Amit ön olvasott, az a regény első fejezete.
– Nagyszerű hír! – mondta Philip Roth. Nézze, tudok egy házat
Connecticutban, egyet Angliában, ami az enyém, s rengeteg hely
van bennük. Ez segíthet magának befejezni a könyvét. Jöjjön el
velem. Lehet, hogy ott leszek, lehet, hogy nem. De azt hiszem,
fontos magának, hogy befejezze a munkát.
– Philip Roth megalapítja a saját személyes írói gyarmatomat?
– De ha jobban szereti, eljöhet Cape Codra is – mondta John
Updike. – Örömmel látom vendégül, majd elüldögélünk, és a
regényéről beszélgetünk. Van valami az írásában, ami a Juharfák
történetekre emlékeztet engem.
– Tényleg?
– Ha nincs ellenére, most éppen dolgozom valamin, és kíváncsi
lennék az ön véleményére. Elküldök majd néhány oldalt.
– Dettó, hapsikám – tette hozzá Philip Roth.
– Nahát! – mondtam újdonsült tollcimboráimnak.

Az írószövetség a producerek és a stúdiók elleni sztrájkra

szólított fel. Az írók úgy vélték, hogyha az igazgatóságnak
csökkent a haszna valamelyik területen, akkor az írók kárára újra
kezdték a tárgyalásokat. Ez korábban már megtörtént a
videokazetta-piaccal, és most ugyanez játszódik le a televíziós
műsorok külföldi eladásával. Néhányan kimerültek a színdarabok,
regények és eredeti forgatókönyvek írásában, abban, amit mindig is
szerettek volna csinálni. Számomra ez azt jelentette, hogy
zavartalanul folytathatom a regényírást. Senki sem téríthetett el a
regényemtől, még egy fantasztikus ajánlat sem, egyszer az életben,
az igazi Evita Peron sem. Ezt még Whelan Briggs ajánlotta fel a
sztrájk előtt. Véleményem szerint Briggs megpróbált letudni egy
dél-afrikai utazást.
A sztrájk értelmében nem volt szabad beszélni producerekkel,
televíziós ügyvezetőkkel olyan tervekről vagy forgatókönyvről,
amin az ember éppen dolgozott, vagy esetleg már átírt. Alaposan
belemerültem a regénybe, mikor Tod Martin hívott föl.
– Most éppen min dolgozol, Paul?
– Regényt írok.
 – Egy regény! Ez nagyszerű. Szeretnék egy regényt, most és
bármikor.
– És mi a helyzet a Lyme-kórral? Találtál gyógymódot?
– Nem emiatt hívlak, érted? Mindketten tudjuk, hogy a sztrájk
miatt ilyesmiről nem beszélhetünk.
– Csak azért hívtál, hogy üdvözölj, és megkérdezd, hogy
vagyok?
– Pontosan így van – mondta hevesen. – Csak azért, hogy
megkérdezzem, hogy vagy.
– Remekül.
– Én is, de lehetnék jobban is. Tegyük fel, hogy egy almát ki kell
fényesíteni, de az almafényesítők sztrájkolnak. De az
almaproducerek és rendezők nem sztrájkolnak és valaki, akinek
szüksége van erre a kifényesített almára, megkér valakit, aki
általában almafényesítő, hogy ezúttal alma producer-rendező és az
egyéb munkái mellett megcsinálná-e az almafényesítést.
– Vettél egy farmot, Tod?
– Nem! Tételezzük fel, hogy az alma olyan, mint egy
forgatókönyv – mondta türelmetlenül. Hogy is lehettem ilyen
ostoba, hogy nem értettem meg.
– Aha, szóval ez nem egy alma.
– Az, de mégsem az. És tételezzük fel, hogy az almafényesítő,
akit megkértek, hogy legyen alma producer-rendező, nincs
hozzászokva az ilyen jellegű munkához, de minden technikai
segítséget megkap, így valójában nem is producer-rendező.
– De a valóságban megkérték, hogy fényesítse ki az almát.
– Igen! Pontosan! – mondta, és megkönnyebbült, hogy
mindketten ugyanarról az almáról beszélünk.
– És ez egy görbe útja a sztrájk megkerülésének, azáltal, hogy
behozunk egy almafényesítőt, de máshogy nevezzük el.
– Én nem nevezném görbe útnak.
 – Ugye, nem akarod azt mondani, hogy az imént egyenesen
beszéltünk egymással.
– És mit szólsz ahhoz, ha elmondom, hogy más almafényesítők
is ezt csinálják?
– Erről nem tudtam. Biztos vagyok benne, hogy más almafarm-
tulajdonosok tesznek nekik ilyen ajánlatokat.
– Rengeteg pénz.
– Tegyük fel, az almafényesítő nem almát, hanem narancsot
fényesített. Egy ideig a narancson dolgozgatott, nem tudott az alma
közelébe jutni. És tudod miért? Mert ez alma és narancs kérdés.
Ráhagytam a dolgot. S bár annak ellenére, hogy kapásból
visszautasítottam az ajánlatát, hogy kiskapun keresztül vegyen rá
egy írót sztrájktörésre, mégis kényelmetlenül éreztem magam a
szóváltás miatt.

Mikor vége volt a sztrájknak, ügynökök, írók és producerek

tülekedtek, hogy szerződéseket kaparintsanak meg, és részletesen
kidolgozott terveket hozzanak össze.
– Úgy érted, nem vállalsz semmilyen munkát? – kérdezte tőlem
Peter Raskin a telefonban.
– Már majdnem befejeztem ezt a könyvet, nem szeretném, ha
valami elvonná a figyelmemet.
– Egy halom talált pénz hever előtted. A tervek, sok van belőlük,
olyan, mint egy légi közlekedési dugó.
– Egyszerűen nem vagyok elérhető.
– Kiestem a fotelemből. Ha itt lennél a szobámban, látnád, hogy
kiestem a fotelemből.
– Lötyög a karfa.
– És akkor is lötyögni fog, ha kisétálok az ablakon. Az egyetlen
ember, aki egyszerre hal bele a zuhanásba és idegösszeomlásba.
 – Peter, egyszerűen csak nemet kell mondanod.

Ronnie Hill titkárnője hívott fel Kaliforniából. Ronnie útban volt

New York felé, és velem akart ebédelni az Orosz Teaházban.
Egyből elkezdtem aggódni, hogy esetleg a rendező, vagy egy
színész óhaja miatt arra kér, változtassak még néhány dolgot a
kosárlabdás forgatókönyvön, mielőtt film készül belőle. Az
asztalnál üldögéltem, mikor megérkezett. Útban felém körülbelül
fél tucat embert puszilt meg, ebédidőben az étterem a
szórakoztatóipar fazonjaival volt tele. Az ebéd első fele azzal telt,
hogy a sztrájkot és annak következményeit beszéltük meg.
Megkérdezte, mik a közelebbi terveim, mire elmondtam, most
fejezem be a regényemet.
– Szeretném, ha szakítanál magadnak egy kis időt, ha tudsz –
mondta.
– Ettől féltem.
– Paul, nem is tudom, hogy hogyan mondjam el neked. A
tévétársaság kellemetlenül érzi magát e miatt a fekete kosárlabdázó
film miatt. Az ilyen jellegű produkciók piackutatási eredménye
nem olyan, amilyenre nekünk szükségünk van.
– Ez egy történet, nem pedig fogkrémreklám.
– Én ezt mind jól tudom. De hogy a középpontba egy fekete
srácot állítsunk, az nem fog menni. Legyen fehér. Indianából. Így
vázolni tudnánk az indianai kosárlabda helyzetét, amúgy ettől
eltekintve minden maradna úgy, ahogy megírtad.
– Ettől eltekintve?
– Légy rugalmas, Paul.
– Te a jók közé tartozol, akkor hogy mondhatsz ilyet?
– Ez az egyetlen módja, hogy megcsinálják.
– Azt már nem! – mondtam emelt hangon,
 – Ne szívd mellre, Paul! Ez az Orosz Teaház, és még szeretnénk
ide visszajönni.
– A srác a gettóból jött. Ez adja a történet lényegét. Ettől él az
egész.
– Szerintem nem. Konfliktust eredményezhet az is, hogy vissza
kell-e mennie a farmra, hogy egész életében dolgozzon.
– Ez nem ugyanaz. Érzelmileg, s mindenféleképpen kiforgatod.
– Azért akartam találkozni veled, hogy átírd. A te
forgatókönyved, te tudod, hogyan rendezd el, a sértetlenség
továbbra is biztosított.
– Miféle sértetlenség?
– Nélküled nem akarom megcsinálni. De ha kell, akkor
megcsinálom.
– Kíváncsi lennék, mit gondolnának erről a kosaras srácok, ha itt
lennének.
– Csakhogy ezt nem igazán azoknak a srácoknak csináljuk.
– Fekete. Már nem vagy a régi, Ronnie? Nem tudod, mi a
különbség fekete és fehér között?
– És te nem tudod, mi a különbség egy zöld utat nyert elképzelés
és egy íróasztalfiókos téma közt?
– Meg lehet a dolgot úgy is csinálni, ahogy megírtam. Feltéve ha
megcsinálod.
– Csakhogy nem fogjuk, ezt kereken megmondtam. Elfogadod,
vagy nem?
– Nem fogadom el. De leginkább azt szeretném, ha semmi
közöm nem lenne ehhez az egész szórakoztatóiparhoz. Vedd le a
nevem a forgatókönyvről – mondtam, és elindultam kifelé az
étteremből, mely édes beszélgetéstől és édes ügyletektől zsongott.
 Eszeveszetten dolgoztam a regényemen. Végre kész lett. Sandy
elolvasta, és gyönyörűnek találta.
– Ezek mi vagyunk, ugye? Amilyenek szerinted lehetnénk, igaz?
– A félelmeink, a rémálmaink, de valójában nem mi.
– Hát, szerintem sokan fogják magukat látni a szereplőkben,
abban, ahogyan az eseményeket alakítottad. Ahogy te mondod,
felfelé törekvő mobilitás, és az ember elveszti igazi énjét.
– Ez kitaláció – mondtam, és magamhoz öleltem.
– Nagyon büszke vagyok rád. Befejezted a regényedet.

Odaadtam a könyvet Peter Raskinnak. Miután elolvasta a

könyvet, annyira izgatott lett, hogy idegösszeomlás fenyegette a
boldogság miatt. Mint tévés ügynök, meg volt győződve azon
képességéről, hogy megfelelően el tudja helyezni a könyvet egy
kiadónál, és elmondta, hogy kapcsolatba akar lépni egy irodalmi
ügynökkel, akit régebbről ismer. Néhány nappal később Peter
irodájában találkoztam a nővel.
Martha Sipes zömök barna nő volt, hosszú fekete hajjal,
rendkívül jól öltözött, ötvenes éveiben járó higgadt nő.
– Remek a könyve. Amikor meghallottam, hogy maga
forgatókönyvíró, vártam a szokásos, forgatókönyvszerű regényt.
Gyors párbeszédek, blablabla. A részletek, az események feltárása,
a második rész vezérmotívuma, mind kiváló egyensúlyban vannak.
– Szóval azt akarja mondani, hogy nem tetszettek a párbeszédek?
– viccelődtem.
– A párbeszédek tökéletesek. Az elbeszélő rész lepett meg.
Szerinte az a legjobb megoldás, ha árverésre bocsátjuk a kiadók
között. Az első regényeket általában lenézik és lebecsülik, mivel
első regények esetében a szerzőknek még nincs hírnevük. De ha
árverésre bocsátanánk, az nagyobb bejelentés lenne, és a
szokásosnál nagyobb érdeklődést keltene.

Egész életemben New Yorkban éltem, de még sohasem

kocsiztam ki a Central Parkba. A városban töltött éveim alatt
mindig igazolatlan különcködésnek látszott.
Most eljött az ideje. Befejeztem a regényemet, és valaki, aki nem
tartozott a családhoz, azt mondta róla, hogy remek. A következő
szombat reggel fogtam Sandyt, a srácokat, és elmentünk a Plazára
reggelizni, egy újabb különcködés, amiben a családomnak még
sohasem volt része. A látvány, ahogyan gyermekeim a drága tojást
piszkálgatták, bármikor kihozott volna a sodromból. A
közelünkben ült egy másik család, szintén drágát reggeliztek.
Amikor az apa aláírta a csekket, így szóltam Sandyhez:
– Mit gondolsz, ő is most fejezte be a regényét?
Aztán kibéreltünk egy lovas kocsit, és a kocsis végigvitt minket a
Central Parkon.
– Ez mókás, olyan, mint egy pónilovaglás – mondta Joey.
Halálos gyermeki precízséggel Sammy hozzátette:
– Büdös a ló.
– Ettől olyan igazi – mondta Sandy.
– William Styron meg csak járjon limuzinnal – nagyzoltam az
élmény hatása alatt.

Az aukciót levezették, én pedig Martha Sipesszel és Peterrel

ültem az irodában. A legtöbbet egy új kiadó, a Greystone Books
ajánlotta. 20 000 dollárért kötötték le a könyvemet. Addig nem
garantálták az első nyomtatást, míg be nem érkezik a piaci
felmérés, de olyan tizenöt ezres példányszámról beszéltek.
 – A feleségem könyvborítókat tervez – mondtam az
ügynökségnek. – Könnyen ráérez a kiadó igényére, és amikor erről
beszélgettünk, azt mondta, hogy a könyvkiadás az önmegvalósító
jövő belátás üzlete. És abban az esetben, ha az ember nem indul
nagy előnnyel, vagy nem adják ki nagy példányszámban az első
könyvét, vagy nem költenek sokat reklámra, nos, akkor a könyv
sehova sem jut el.
– Azért ez nem mindig van így – válaszolta Martha.
– Némileg felmértem a helyzetet. Átfutottam a Publishers
Weekly néhány számát. Általában azok a könyvek fogynak el
utoljára, melyeket az első helyen ajánlanak. Vagy nem így van?
– Nagyjából. De négy könyvkiadó is ajánlatot tett, ez pedig
rendkívül hízelgő a könyvre nézve.
– Ki fogják adni, Paul – mondta Peter Raskin.
– És még van lehetőség puha fedelű kiadásra, meg hogy filmet
csináljanak belőle. Persze ezt senki sem garantálja – tette gyorsan
hozzá Martha. – És a könyvet még körülbelül nyolc, kilenc hónapig
nem adják ki, márpedig az olcsó kiadású könyvből származó pénz
általában késlelteti az azelőtti kiadást.
– Akkor ez nem egy lottónyeremény, igaz? – jegyeztem meg.
– Amikor a kiadókkal beszéltem, az volt az általános
benyomásom, hogy a könyv nem elég szexis.
– A szexist úgy érti, hogy a szex szempontjából?
– A piac szempontjából. A könyv érdekes, megrendítő, jól
megmunkált. De az ő kifejezésükkel ez nem rémtörténet, nem
szerelmes regény. Ez egyszerűen egy mindennapi témáról szóló jó
könyv, ami talán nem elegendő ahhoz, hogy első könyvként
kirobbanó sikert arasson.
 Megköszöntem nekik, és azt mondtam, még meg kell
emésztenem a híreket. Az igazság az volt, hogy két iskolás
gyerekkel, a fogszabályozós számlákkal, a rezsivel és egyéb
költségekkel, meg azzal, hogy mindketten dolgozunk, az
előkészület csak néhány hónapig tarthat. A könyvet talán
tisztességesen ki fogják adni, mégsem fog elindítani engem az igazi
regényírói pályán. A munka számomra továbbra is a
forgatókönyvírást fogja jelenteni. Azt hittem, megtaláltam a módját
annak, hogyan írjam ki magam abból a világból, de úgy látszik,
nem volt igazam; csapdába estem.
Otthagytam Peter Raskin irodáját, és elindultam a Park Avenue-
n, s közben Az elveszett frigyláda fosztogatói film egyik jelenetére
gondoltam, amikor Harrison Ford egy hatalmas sziklatömb elől
menekül. A mögöttem guruló hatalmas sziklatömb rajzfilmszerűen
úgy elevenedett meg bennem, mint egy nagy, ragadós massza,
melybe Whelan Briggs, Tod Martin és Ronnie Hill voltak
beleragadva, a fejük kiállt, kezükben gépelt lapokat lobogtattak, ott
volt a Lyme-kóros kutya is, meg Joe DiMaggio és Benito
Mussolini. A gumi görgeteg egyfolytában gurult utánam, hogy én
is beleragadjak, de én olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam.
Teljes sebességgel kezdtem el futni a Park Avenue-n, mintha én
is rajzfilmfigura lennék, s legyőzve a gravitációt, megpróbálok
kifutni a saját forgatókönyvemből.
3.

A JÁTSZMA utáni ünnepségek lassan elcsendesedtek. A lehűtött

pezsgő felbontatlan maradt. Sandy megjött a stúdióból, leültünk a
konyhában, és beszámoltam neki az aukció eredményéről.
– A pénzt illetően ugyanazon a skálán belül mozogtak, mintha
lett volna egy előre meghatározott szint.
– Négy kiadó is! Ez igazán lenyűgöző.
– Lehet, hogy saját magamnak kellene kiadni. Több újságban
egyszerre közzétenni, mint a versenylovakat. Részvényeket
kibocsátani. Egy a harminchoz jegyezhetők az oldalak. Hatvan a
harminchoz is megszerezhető. Nem is tudom, beszélnem kellene
Mellel. Lehet, hogy eszébe jut valami.
– Szerintem fel kellene bontani a pezsgőt, és megünnepelni a
teljesítményedet. Nagyszerű könyvet írtál.
– Nem hinném, hogy vissza kellene mennem a tv-s iparba, hiszen
annyira elutasító voltam velük szemben, hogy talán kizárnak az
Orosz Teaházból is.

Melt, akire már utaltam, Mel Steinernek hívták. A

szórakoztatóipar üzletembere volt, vállalatát, a Steiner Varieties-t,
egy újságcikk az iparág egyik legsikeresebb vállalkozásának
nevezte. Előadóművészeket irányított, programszervezőként
dolgozott, lemezszerződésekről tárgyalt, hazai és külföldi
koncertkörutakat szervezett.
Bizonyos időközönként egyytt reggeliztünk. Ezenkívül gyakran
eljött hozzánk vacsorázni. Mindig eljött, ha járt valakivel, és meg
akarta mutatni partnerének, hogy ő is átlagos fickó, és ismer
olyanokat, akik az egyszerű nép fiai. Selyemingében és selyem
nyakkendőjében Mel olyan nőkkel tűnt fel, akik vad frizurát
viseltek, volt köztük punk divattervező, rockzenekar énekese is.
Sandy és én művészetekről, politikáról beszélgettünk, és
otthonosságot sugároztunk, s miután Mel távozott a partnerével,
úgy éreztük magunkat, mintha idősek otthonában jártunk volna.
Felhívtam Mel irodáját, de a titkárnője azt mondta, hogy
értekezleten van, s talán nem is fogok tudni vele találkozni, mert
utána rögtön Európába megy.
– És meddig lesz távol?
– Három hétig.
– Olyan sokáig?
– Megpróbálom kapcsolni magát, és megmondom neki, ki keresi.
Maga azok közé tartozik, akikkel ezt megtehetem.
Mel azonnal a vonalban volt.
– Hogy sikerült az aukció, Paul? – kérdezte.
– A könyvet eladtuk, de nem remekeltünk. Azt reméltem, neked
talán akad valami javaslatod az életemmel kapcsolatban.
– Gyere át most rögtön. Befejezem az értekezletet, és
megbeszéljük a dolgot.
Taxival mentem az irodájához, ami a Seventh Avenue és 55. utca
sarkán, egy felhőkarcolóban volt. A porta körüli rész kinagyított,
bekeretezett fotókkal volt tele, azokról a szórakoztatóiparhoz
tartozó személyekről, akiket Mel képviselt. A bútor vastag szövetű
plüss, világos színű faberakásokkal, halovány világítás, luxus
bőrfotelek és székek, s mégis a falon azok a fotók. Elég bolondos
belsőépítész lehetett, aki bezsúfolta a Broadway-ízlést.
A recepció mögötti hangszórókból az „Új Julio Iglesias” hangja
szólt, legalábbis, ahogy Mel reklámozta őt. Manuelo Regasnak,
„Manueló”-nak hívták, ahogy legújabb lemezén, a Manueló-n
megjelent. Mel titkárnője, Freda Kloss, konzervatívan öltözködő,
ötvenes éveiben járó nő, elém jött, hogy bekísérjen Mel irodájába.
Mel egy plüssbézs színű szobában dolgozott, körülötte
hangberendezések, zongora, egy tervező figyelemre méltó munkája
a falakon, Melről és a szórakoztatóipar Személyiségeiről készült
fotók, díjak, aranylemezek, bekeretezett levelek, beférkőzött Mel
csemegebolt-ízlése.
Mel Steiner 186 cm magas, széles vállú, rövidre nyírt hajú férfi.
Keskeny arc, sötét szemek. Szokása volt, hogy beszélgetés közben
kancsalított, emiatt úgy nézett ki, mintha türelmetlen lenne az
emberrel. Valóban türelmetlen volt. Mel egyszerre két időzónában
élt; a jelenben és a jövőben. Akármit is mond neki az ember, ő
azonnal a jövőbeli hatását mérlegeli. Méretre szabott öltönyt viselt
selyeminggel, amit nem gombolt be, így kilátszott a gyémántokkal
kirakott aranylánca. A láncot a Liberace-től kapta, ami hellyel-
közzel meghatározta ízlésességét.
Mel éppen akkor hagyta abba a telefonálást, mikor beléptem.
– A nyelvi órák is beletartoznak, kedvesem. Minél jobban
beszélsz angolul, annál többet keresel – fejezte be a beszélgetést,
felállt és kezet fogtunk. – Egy új színész, jó hang, erős akcentus.
Azt hiszem, hogy a „csehszlovák Barbra Streisand” címkével
fogom ellátni. Szóval mi történt az aukción, mik a feltételek?
– A Greystone Könyvkiadó húszezret ajánlott föl. És tizenöt
ezres első példányszámot. A könyv értékelésük szerint nem elég
szexi a könyvpiachoz. Nem zsánerregény, vagy valami hasonló. Ez
egyszerűen csak regény.
Rám kancsalított és mérlegelte, amit mondtam. Intett, hogy
várjak egy pillanatig, és odacsörgött a titkárnőjének.
– Freda, hívja föl Marvint! – Mel hozzám fordulva így szólt: –
Az ügyvédem mostanában könyvkiadással is foglalkozik.
Hallgassuk meg, mi a véleménye.
Amikor a férfi vonalban volt, Mel így szólt hozzá:
– Van egy Emmy-díj-győztes íróm, Paul Brock. Írt néhány
novellát, ami megjelent az Esquire-bcn. Nagyszerű munka. Az első
regényét aukcióra bocsátották, és a Greystone szerezte meg
húszezerért. Tizenöt ezres első példányszám. Milyenek a könyv
esélyei a piacon? Nem, én eladásról beszélek. Értem. Az Ezer
évben egyszer című filmből. Köszi.
Mel letette a kagylót, és rám nézett.
– Szerinte számíthatsz irodalmi sikerekre. De ilyen adatokkal a
nagyobb könyvek ki fogják ütni.
– És mi lenne, ha én magam adnám ki a könyvet? Több lapban is
közzétenném egyszerre, ahogy a versenylovakat. Részvényeket
bocsátanék ki, ami fedezné a kiadási és reklámköltségeket.
– Freda, hívja föl megint Marvint!
Mel a következőt kérdezte meg:
– Marvin, mi van akkor, ha ő maga adja ki a könyvet, és
részvényeket bocsát ki? Jó, jó. Köszi.
Megint felém fordult.
– Hosszas próbálkozás, és lehet, hogy nem is tudod kiadni. Nézd,
add ide, hadd olvassam el. Tudsz adni egy példányt?
– Igen.
– Hadd olvassam el, és amíg távol leszek, gondolkodom rajta,
addig semmilyen szerződést ne köss.
– Mel, ennek a könyvnek ki kell szakítania engem a tv világából.
Úgy érzem magam, mint egy ütésektől kábult, csak dadogásra
képes bokszoló. – Ne hagyj visszamenni a ringbe! – Kezével
meglapogatta a vállamat, akár egy edző a bokszolóét.
– Cseppet se aggódj, bajnok, én a te oldaladon állok.

Mellel 1963-ban találkoztam, amikor mindketten kisegítő

pincérként dolgoztunk nyáron egy catskilli szállodában, a
Pineview-ban, amit régebben Swenskynek hívtak. Apám volt a
szálloda házi fényképésze. Felvételeket készített a vendégekről az
ebédlőasztalnál, az éjszakai klubban, a táncversenyeken, a
fényképeket pedig meg lehetett vásárolni kulcstartó formájában
vagy „Jól éreztem magam Pineview-n” feliratú leporellón. Ebből
állt apám nyári munkája. Az év többi részében Bronxban, a
Bainbridge Avenue-n tartotta fenn a Marvin Brock fényképész
stúdiót esküvők, első áldozások céljából. Anyám volt a stúdió
pénztárosa, könyvelője, üzletvezetője. A Bronx az idő tájt kezdett
el átalakulni; a környék kilátástalannak tűnt, a vendéglátó-
helyiségek, ahol a ceremóniákat tartották, lassan kiestek a
keringésből. Az, hogy nyáron Pineview-ba mehettünk, apám
számára magát a változatosságot jelentette. Apámnak művészi
késztetése volt a tájképfotózáshoz, melyeket az üzlet kirakatában és
a szálloda folyosójának üvegszekrényében állított ki. Alkalmanként
elkelt belőle egy-egy, tíz dollárért, ami annyira megrázta, mintha
egy verset adott volna el.
Szikár volt, 170 cm magas, viharos mozgása miatt madárra
emlékeztetett, mivel állandóan szapora léptekkel rohant, savanyú
ábrázattal. Munka után kellett járnia. Pénzt kellett szereznie.
Miközben az ebédlőben dolgozott, láttam, ahogy a megfelelő pózba
állítja az embereket, s közben tipeg-topog. Néha leszólták, vagy
figyelembe se vették. Én nem ilyennek akartam látni az apámat.
Anyám, Bea Brock, 163 cm magas, barna, meggyötört arcú nő volt.
Átlátta a dolgokat. Miközben apró részletekkel foglalkozott,
tanulmányozta a vevőket, a pénztár-könyveket; és nem lepte meg,
amit látott. Legjobban a színpompás, nagy, színes keretű
napszemüvegben tudta kifejezni magát; a lehetőségek mibenléte.
Ha lenne pénzünk, káprázatos lehetnék, mint Hedy Lamarr.
Szüleim nyáron Pineview szélén, egy kicsi házban laktak.
Amikor elvállaltam a munkát, egyezségünk függetlenségem miatt
úgy szólt, hogy nem fogunk bratyizni. Így aztán a kisegítő pincérek
szobájában tartózkodtam, mely felejthetetlen fanyar szagot
árasztott a penész és mosatlan ruhák miatt. Mel a mellettem lévő
ágyon aludt, de eleinte nem sok közünk volt egymáshoz. Nem
viselkedett barátságtalanul, de általában mindig lekötötte valami a
figyelmét, gyakran beszélgetett a konyha melletti telefonon. Azt
hittem, hogy bukméker.

A július 4-ei hétvégén, szombaton, a nagy szünidei gálaműsort a

Pineview kristály bálteremben rendezték. A meghívón, melyet az
étlapra nyomtattak, ott szerepelt Fred Wilp az Elképesztő Éneklő
Kutyáival, Marty Traum komikus, a színpad, a tv és Radio sztárja,
és Jamice Scott, a Miért születtem meg? című szám énekesnője,
egyenesen Copacabanából. A háromszáz férőhelyes terem
zsúfolásig megtelt. A konferanszié műsorszervező, Bobby Cole
megengedte a személyzet néhány tagjának, hogy a színpad mögül
nézzék a műsort; én is ott voltam Mellel. Aznap este Cole kapott
egy telefonhívást, hogy Marty Traum egy közeli szállodában késő
este lép föl, ahol ő kezd, és csak késve fog Pineview-ra érkezni.
Mialatt Cole megpróbálta később kezdeni a műsort, a közönség
dobolt a lábával, és türelmetlenül tapsolt. Végül aztán Cole
bejelentette Wilpot és Elképesztő Éneklő Kutyáit. Wilp, kétméteres
madárijesztő fazon, bevezette három német juhász kutyáját, akiket
Patty, Maxene és La Verne néven szólított. Amíg
tangóharmonikáján játszott, a kutyák egyfolytában vonyítottak.
Hangnemet sem váltottak, csak vonyítottak, egymás után hagyták
abba, és kezdték el, ami látszólag maga volt a mutatvány.
Miközben Fred harmonikáján olyan dalokat játszott, mint a
Funiculi Funicula, a kutyák „énekeltek”, ami nem hangzott
különbnek a kutyavonításnál.
A komikus még mindig nem érkezett meg, és Cole, aki a műsor
producere is volt, munkára kényszerítette a szálloda varázslóját, a
Nagy Bennyt. A szálloda előcsarnokában tartotta fenn
bűvészboltját, és rendszeresen szerepelt a hétközbeni műsorokban,
a kis kaszinószobában, ahol az izraeli tánccsoport is fellépett.
Bennyt hirtelen előszedték a szobájából, aki még mindig a
szmokingját igazgatta. Aztán gyorsan felment a színpadra a
bűvészjelenethez. Mivel Bennynek igencsak sietnie kellett, a
nyuszi nem kapta meg a kellő ösztönzést, és megharapta Benny
kezét, miközben ő ki akarta venni a kalapból. A trükk nem sikerült,
az Eltűnő és Előtűnő galamb-számban nem sikerült eltüntetni a
galambokat. Benny kezdett pánikba esni, és megpróbálkozott egy
kártyatrükkel, de az összes lapot leejtette. Cole vadul integetett
Bennynek, hogy menjen le a színpadról, a zenekar a „Varázslat”
fináléját játszotta.
Hirtelen felcsendült a Miért születtem meg? dal, és Janice Scott
lépett színpadra. Harmincas éveiben járó bögyös szőke nő, aki
rutinosan eljátszotta a „vajon kibuggyan-e arany estélyi ruhájából
vagy sem” szerepet. Visító hangon elkezdte az előadás címadó
dalát, de mielőtt befejezhette volna, hangos kutyaugatást lehetett
hallani. A színpadra teljes sebességgel a Nagy Benny nyuszija
rohant föl, amit Patty, Maxene és La Verne kergetett, nyomukban a
Nagy Benny, utána Fred Wilp. A nyúl Janice Scott lábai közt
rohangált. A nő sikoltozott, a kutyák egyenesen felé tartottak,
ledöntötték a lábáról, a nyuszi berohant a közönség közé, a kutyák
őrjöngve utána. A nők sikoltoztak, a kutyák csaholtak, a vendégek
kifelé igyekeztek a bálteremből, mialatt a zenekar megpróbálta
elsimítani a dolgot, és a Csillagokkal borított zászlót játszotta; nem
tudni, miben reménykedtek. Talán abban, hogy a nyuszi és a kutyák
hirtelen odafigyelnek?
Benny nekiment az embereknek, megpróbálta elfogni a nyulat,
még mielőtt a kutyáknak sikerül, de azok az üldözés közepette
megálltak, és az otthagyott ennivalónak estek neki. Bennynek
végül sikerült elfognia a nyuszit egy kinti folyosón, Wilp
visszanyerte uralmát a kutyák fölött, a személyzetnek pedig kiadták
az utasítást, hogy takarítsák föl a romhalmazt. Cole hangosan így
szólt:
– Most pedig jöjjön a tánc!
A zenekar elkezdett egy mambót, az ott maradt vendégek kaptak
az alkalmon, és táncolni mentek.
Mire visszamentem a szobánkba, Mel már az ágyban feküdt, a
villany sem égett. Eszembe jutott az esti műsor, és elkezdtem
nevetni. Hasonló hangokat hallottam Mel ágyából.
– Ez ám a műsor! – mondtam.
Ő azonban nem válaszolt. Rájöttem, hogy egyáltalán nem nevet,
hanem sír. Odamentem hozzá.
– Mi a baj? – kérdeztem. Megrázta a fejét, és tovább zokogott a
párnájába. – Mi van veled?
Felém fordította fejét, és a következő pillanatban
megpecsételődött a barátságunk. A szálloda fényképészének fia
tudta, hogy mit érez a másik fiú.
– A Nagy Benny az apám.

Attól fogva egyre több időt töltöttünk együtt, szabadnapjainkon

dupla randevúkat adtunk. Megtudtam, hogy a telefonbeszélgetések
során Mel túlfűtött társadalmi életet élt. Tavaly nyáron, mikor az
Orani táborban voltam felvigyázó, a tűzijáték fényében Rhoda
Peltz és én „igaziból” beteljesedtünk a baseballpálya talajba
rögzített gumija mögött. Azután megszámlálhatatlan érvénytelen
ütésjogot lőttem el. A városban, a Rhoda utáni időszak nagy része
azzal telt, hogy Ellen Moskovitz, egy heves vérmérsékletű
boszorkány kedvét kerestem, akivel minden hétvégén lefeküdtem,
persze csak álmomban. Annak ellenére, hogy nagy összegeket
költöttem randikra, meg kajálásokra, inkább csak alibinek
kellettem.
 Mel lesben állt a bejelentkezőpultnál, hogy lecsapjon az újonnan
érkezőkre. Egyszer sikerült behálóznia a Brooklyn College-ba járó
Goldner lányokat. Övé lett az idősebbik lány, Carol, aki akkor
végzett, az enyém pedig Mona, aki elsőéves volt. Hogy
elkápráztassuk őket, Mellel szerenádot adtunk, és tinglitangli
dalokat énekeltünk a holdfényben. Mindent megtettem volna.
Végül aztán, igen boldogan, Mona Goldnerrel eltűntünk az
erdőben.
Nyár végén Mellel megígértük egymásnak, hogy kapcsolatban
maradunk. Ő Bronxban, a Pelham Parkway közelében lakott, ami
busszal néhány másodpercre volt a mi Fordham Road közeli
lakásunktól. Egy este eljött hozzánk vacsorázni, anyám
marhaszegyet csinált, ami az Aranylázban a kedvesség jelének
számított.
– Nagyon finom – mondta Mel. – Mintha csak az anyám főzte
volna.
– Mit szeretnél csinálni a főiskola után? – kérdezte anyám.
– Milliomos leszek – válaszolta könnyedén.
– Miben? – tette fel anyám a következő kérdést.
– Bármiben, ami adódik.
Anyám helyeslően bólintott, jelezve, hogy ez volt a megfelelő
válasz, s hogy nekem és apámnak jegyzetelnünk kellene.
Ebéd után Mellel a környéken sétálgattunk, és megmutattam
neki, hol dolgozik apám.
– Ez igazán nagyszabású munka, ugye? Azok ott szépek –
jegyezte meg a kirakatban lévő tájképekre.
– Egy polc tele van fényképészkönyvekkel. Apám csak ül azok
előtt a könyvek előtt, és az ember nem tudja, hogy mire gondol.
Közben fotókat csinál Robert Schlossman bárjában, ha elég
szerencsés.
A következő hétvégén én mentem el Melékhez. Mindkettőnk
anyja egyazon főzőiskolát végezte el.
 – Nagyon finom – utánoztam Melt mintha csak az anyám főzte
volna.
Mel édesanyja, Bertha Steiner magas, vékony nő volt, egy fejjel
magasabb a Nagy Bennynél, a haját szigorúan hátrafogott kontybán
hordta. Csendesen engem tanulmányozott. A Nagy Benny
méltóságteljes férfi volt szomorú, megfáradt szemekkel. Nem
valami élénk társalkodó, a figyelmét teljesen lekötötte az előtte álló
sült húsos tál.
– Milyen tárgyakat vettél föl a Hunterben? – kérdezte Mel anyja.
– Bölcsész tárgyakat. Elsőnek az angolt, másodiknak a
történelmet.
– És mihez fogsz kezdeni vele?
– Még nem tudom.
Elégedettnek látszott a válaszommal, talán megbizonyosodott
afelől, hogy nem jelentek veszélyt a fia számára, nem fogom
megelőzni. Mel anyja varrónőként dolgozott otthon. A szülők
szobájának egy részét a varrógép és egy női ruhákkal teli fogas
foglalta el. Kicsi, sötét lakás, a miénkhez hasonló. Körös-körül
plakátok, rajta: a Nagy Benny. Mel apja egyfajta csomagküldő
szolgálatot tartott fenn, trükköket adott el.
– Akar látni egy trükköt? – szólt hozzám desszert közben, ahogy
a gyümölcssalátát kanalazta.
– Nem akar trükköt nézni – szólt mérgesen a felesége.
– Hagyd beszélni a fiút.
Benny alig várta, hogy csináljon valamit. Ebéd közben alig
beszélt, mintha a bűvészkedés lett volna az egyetlen kifejezési
módja.
– Szeretnék megnézni egy trükköt.
– Remek – mondta, és felragyogott az arca. – Ez a legújabb: Az
eltűnő pénzdarab. – Elővett egy kisebb dobozt, belerakta a pénzt,
megforgatta a dobozt, és a pénz eltűnt.
– Csodálatos – mondtam.
 – Köszönöm.
Szemmel láthatóan nagyon örült. Mel az el nem fogyasztott
desszertjét bámulta, anyja pedig már felállt az asztaltól. Ebéd után
elmentünk szétnézni a környéken.

– Ne haragudj az apám miatt.

– Megpróbált barátságos lenni.
– Nagyon jól tudja szórakoztatni a gyerekeket.
– Igazán csendes, rendes ember.
– A csomagküldő szolgálat olyan őrültség. Semmi haszna nincs
belőle. Én adok neki ötleteket. Állandóan mondom neki, csinálja
meg a Month Club Bűvös Trükkjét, de ő nem hallgat rám.
Egy darabig sétáltunk a környéken, elmentünk az Arthur
Avenue-ra pizzáért, aztán megálltunk a Pelham Parkway-on, ahol
nekitámaszkodtunk egy autónak, és popdalokat énekeltünk.
Bevallottam Melnek, hogy a suli kórusában énekelek, ő pedig
elmondta, az ő családja vérében is benne van a zene, hiszen apja
varietéénekesként kezdte. Éneklésünk szokássá vált, randikon
énekeltünk a lányoknak, azt hittük, elbűvölőek vagyunk.
Az elkövetkezendő években Mel kezdett „értelmiséginek”
tekinteni. Elfogadta javaslatai mát arra vonatkozóan, miket
olvasson, amivel jó fej lehet a lányok előtt, de ez később inkább
csak külsőségekben nyilvánult meg. Ő, saját szavaival élve, a
„nagy volumenű személyiségeknél” akart vonzó lenni. Áz én
vezetésemmel, ha dupla randira mentünk, megnéztünk egy-egy
külföldi filmet, vagy a színházban az erkélyre vettünk jegyet.
Cserébe én felnéztem Melre az energiája valamint a
hetvenkedése miatt.
– Semmi közünk többé az ebédlőkhöz – jelentette ki egy este. –
Ezen a nyáron nagy pénzt fogunk keresni. Van egy tervem.
 Felelőtlenség lett volna azt gondolni, hogy akármit is tervez Mel,
abba ne vonjon bele, mint ahogy én is bevontam volna őt.
Mindketten megértettük a másik titkát. Valahogy mindkettőnk apja
elveszett ebben a társadalomban, s láttuk a félelmet anyáink
szemében, hogy talán fiaiknak ugyanaz a sors jut.
4.

1964 NYARÁN, mikor utolsó évünkbe léptünk a főiskolán, a

popzenepiac rendkívül gyorsan fejlődött. Az éterben rock, népzene,
folk-rock, hagyományos popénekesek, dzsesszzene szólt. Mel ki
akarta aknázni bolondos éneklésünket, és duót akart formálni.
– De mi nem vagyunk hivatásosak – mondtam neki, mikor ezt
felajánlotta. – Csak két srác vagyunk, akik autóknak támaszkodva
énekelgetnek.
– Csiszolatlan, nyers tehetségek.
– Senki sem fog leszerződtetni minket.
– Fred Wilpnak és az Elképesztő Éneklő Kutyáknak ment a
dolog? Mi is össze tudunk hozni egy produkciót.
– Még ahhoz sem vagyunk elég jók, hogy amatőrök legyünk.
– Egyszerűen csak olyan jóknak kell lennünk, hogy játszani
tudjunk a Hegyekben. És ez a dolog nagyszerű része.
– Igen, én is nagyszerű dolgokat szeretnék hallani, mert amit
most hallok, az őrültség.
– Nem fogunk nagy termekben játszani. Távol tartjuk magunkat
az éjszakai kluboktól. Nem fogunk úgy tenni, mintha Steve
Lawrence vagy Eydie Gorme lennénk.
– Még szép.
– Hétköznapok műsorában lépünk majd föl, kis termekben. El se
hiszem, hogy ez milyen remek! Arra törekszünk, hogy
másodrangúak legyünk.
– Még azok se leszünk.
– Nincs más dolgunk, csak a haladás. Az egész nyarat
eltölthetjük másodrangű fellépésekkel, másodrangú számlákért.
– A középszerűség királyai.
 – Nevet kell találnunk, egy nagyon jó nevet. Te angol szakos
vagy, találj ki valamit.
Hétvégeken elkezdtünk gyakorolni, hogy lássuk, mire megyünk,
szabadidőnkben zenét hallgattunk és jegyzeteltünk. Azzal
viccelődtünk, hogyha valaha sikerül a produkciónk, akkor
hívhatnánk magunkat Fehér Everly Brothersnek is, feltételezve,
hogy azokban a körökben, ahol játszani fogunk, senki sem tudja
majd, hogy az Everly Brothers amúgy is fehérekből áll.
Mel azt tanácsolta, hogy játsszunk együtt eredeti és örökzöld
dalokat.
– Egyfajta amerikai Edith Piaf-keverékek leszünk.
– Edith Piafot is éneklünk?
– Nem, te írsz néhány sort, mondjuk a saját élményeid alapján
randevúkról, lányokról. Csinálunk valami zenét, és majd
összeszőjük a kettőt. A közönség pedig azt hiszi majd, hogy jól
szórakozott a pénzéért.
Írtam néhány dalszöveget bronxi randikről, szokásokról és
lányokról, akik csak orvosokhoz akartak férjhez menni. Ez
utóbbinak a Szerelem nemdoktora címet adtam.
Írtunk néhány rögtönzött dalt a szövegekhez, rázümmögtük egy
magnószalagra, s ezek a dalok alkották az eredeti anyagot, mintegy
huszonöt percben. Mel kijelentette, hogy elég másodrendűnek
vagyunk ahhoz, hogy meglátogassuk Bob bácsikáját. Ő Benny
bátyja volt, szaxofonos stúdiózenész.
– Annak idején nagy zenekarokkal is játszott. Most olyan,
mintegy idősödő államférfi, de nagyon jól néz ki. Nagyon sok
énekest meghallgatott már.
– Akkor nem fog sokáig tartani, hogy rájöjjön a tévedésünkre.
 Vasárnap reggel látogattuk meg Bob nagybácsit Riverside Drive-
i otthonában. Bob Steiner hatvanas éveiben járó, ősz hajú, előkelő
megjelenésű, karcsú testfelépítésű férfi volt, aki sportos pólót,
vasalt nadrágot és fényes papucscipőt hordott. Lehet, hogy nem
lettem volna olyan ideges, ha a férfiról kiderül, hogy ágrólszakadt.
Felesége is otthon volt; alacsony, angyalarcú hatvanéves nő. A
nappali asztalán egy halom fotó hevert, az ifjú Bob és szaxofonja
Glenn Millerrel, Woody Hermannal, Tommy Dorseyval, középen
pedig Dora, a zenekar énekese a mikrofon mögött. Szemmel
láthatóan nem olyan hatást keltettünk, mintha készen állnánk egy
kíméletlen üzleti megbeszélésre, mert Dora nagynéni tejet és
süteményt hozott be.
– Nos, miről van szó, Mel? – tette föl a kérdést Bob.
– A segítségedre van szükségem, bácsikám. Paullal egy
produkciót akarunk létrehozni, egy énekes csapatot erre a nyárra a
Catskill hegyekbe. És szükségünk van egy kis kísérőzenére.
– Sok két fiúból álló zenekar van a hegyekben?
– Egyedülállók vagyunk – válaszolta Mel.
– Utazóknak fogjuk hívni magunkat – tettem hozzá.
– A popzene világában teszünk zenei utazásokat – mondta Mel. –
Beatles-válogatással fogunk kezdeni, aztán egy kis népzene, aztán
valami bosa nova-keverék, aztán valami kis könnyed válogatás és a
saját Edith Piaf típusú dalaink, amik Bronx-randikról szólnak –
Bob bácsi nem győzött levegőért kapkodni –, s végül egy izraeli
egyveleggel zárunk, a Tzena-Tzenával, amit a közönséggel együtt
fogunk tapsolni.
Dora nagynéni ez utóbbi megjegyzés hallatán kiment. Bob bácsi
megfontoltan ült le.
– Zenei utazás. Ezért hívjuk magunkat Utazóknak –
magyaráztam.
– És szeretnétek, ha elintéznék egy-két dolgot. Van egyáltalán
fogalmatok arról, mennyibe fog ez kerülni?
 – Csak valami egyszerű zongorakíséret kellene – szólt közbe
Mel. – A helyi zenekarok alánk tudnának játszani. Mindig ezt
csinálják. De egy kis zongorakísérettel nem néznénk ki úgy, mintha
az utcáról toppantunk volna be.
– Pedig az utcáról toppantatok be.
– Hallgasd meg a produkciónkat! S miközben hallgatod,
elképzelheted, mennyivel jobban fog hangzani zongorával és
zenekarral – mondta neki Mel.
– Csupa fül vagyok.
Sokórás gyakorlás után végre bemutatkozhattunk, tele tüdőből
énekeltünk, közben néhány tánclépést is tettünk, ami ellen én
tiltakoztam, de amire Mel azt mondta, élővé tesz bennünket.
Amikor az izraeli egyveleghez értünk, elkezdtünk tapsolni, amiről
azt hittük, ösztönzőleg hat majd a hallgatóságra, és hatalmas taps
közepette mehetünk le a színpadról; Bob nagybácsi azonban
továbbra is összefonta karját. Nagy mosollyal hagytuk abba, s
vártuk a reakciót.
– Srácok, iszonyúak voltatok.
Legrosszabb félelmem vált valóra. Melhez fordultam, és így
szóltam:
– Tudtam. Iszonyúak és őrültek voltunk.
– Mennyire iszonyúak? – kérdezte Mel a nagybátyjától.
– Elég iszonyúak. Akartok valami mást is kezdeni az életetekkel?
– Ez csak a nyárra szól. És így nem kellene az ebédlőkben
dolgozni.
– Hát, azt hiszem, hallottam már rosszabbat is.
– Hallott rosszabbat is!
Mel mámoros volt a győzelemtől.
– Ez nem valami nagy dicséret – mondtam én.
– Bob bácsi szerint vagyunk olyan szinten, mint Fred Wilp és az
Elképesztő Éneklő Kutyák. Nem gondolod, hogy ilyen szinten
hétközben játszhatnánk néhány helyen?
 – Lehetséges.
– Határozottan lehetséges – mondta nekem Mel. – És ő pedig
benne van a dolgokban.
– Hogyan akartok szert tenni meghívásokra? – kérdezte Bob.
– Megtesszük az előkészületeket, fizetünk egy zongorakísérőnek,
próbaéneklést tartunk Joe Bossónak, aki meghív minket, mint
tisztességes, másodrangú produkciót.
– Valóban?
– Kérlek szépen, Bob bácsi, csak egy kis zongorakíséretet.
– Rendben. Add ide a magnószalagot.
– Pont itt van – mondta Mel, és átadta neki az anyagot.
– Ez el fog tartani néhány hétig. Lehet, hogy nem is csinálom
meg. Lehet, hogy megkérek egy fickót, aki szívességből
megcsinálja. Őszintén szólva, nem szeretném újra és újra lejátszani
a szalagot, és állandóan titeket hallgatni.
Bob bácsi megcsinálta a zongorakíséretet, és zenei áthidalókat írt
az egyvelegek közé. Igazán nagyszerűen nézett ki, bár egyikünk
sem tudott kottát olvasni. Mel kimásolta néhány zongorakísérő
nevét egy üzleti lapból, és elmentünk egy találkozóra Stella
Bradleyhez, Eight Avenue-i lakásába.
Mel óránként tizenöt dollárt akart fizetni. Alacsony, hetven év
körüli, rosszul szőkített hajú nő, lakása tele volt zenei és színházi
csecsebecsékkel. Átnézte az anyagunkat, és kritikusan
megjegyezte, hogy színházi dalokat nem tettünk bele. Mel
megmagyarázta neki, hogy mi popstílust énekelünk. Aztán
átfutottunk a dalokon, ő pedig zongorán kísért minket. Az én
fülemnek zongorával még rosszabbnak hatottunk.
Bradley kisasszonnyal való kétórás gyakorlás után, Mel úgy
vélte, készen állunk a meghallgatásra. Az ügylet ezen részére
harminc dollárt szándékoztunk költeni. Mel elrendezte, hogy
találkozhassunk Joe Bossóval, akit Mel apja évek óta ismert. Ő
rendelkezett az egyik legnagyobb szervezőirodával a Catskillben.
Néhány nappal később Bradley kisasszonnyal a Brill Building
előcsarnokában találkoztunk, és felmentünk a Bosso ügynökség
irodájába.
Joe Bosso nagydarab, kopaszodó, negyvenes férfi, rövid ujjú
inget, nadrágtartót viselt, kezében szivar, amivel nagyobb
nyomatékot adott szavainak. Goromba hangon beszélt,
szemöldökét állandóan összeráncolta. Mel és én, a magunk
tizenkilenc évével és majdnem négyszer olyan idős kifakult szőke
kísérőnkkel együtt sem tudtunk elsimítani azokat a ráncokat.
– Így hárman együtt a társaság?
– Bradley kisasszony csak ma kísér bennünket – válaszolta Mel.
Kísérőnk átadta Bossónak a vállalkozói igazolványát, amit ő az
asztalra dobott.
– Rendben van, Mel. Halljuk.
– Saját bevezetőnk van – mondta Mel meggyőzően.
Bosso türelmetlenül intett a szivarjával, hogy kezdjük el. Bradley
kisasszony elfoglalta helyét a zongoránál, mi pedig Bosso felé
fordultunk. Mel rákezdett.
– Egy csodálatos új énekes csapat bemutatójaként elvisszük
önöket egy zenei utazásra, a dalok országába, íme, az Utazók!
Elkezdtük a produkciót, néha mindketten elvesztünk az utazás
alatt, amit mosolygással próbáltunk elkendőzni. A mosolygás volt
egyik fő jellemvonásunk. Egész idő alatt mosolyogtunk. Bosso
azonban nem. Amikor befejeztük, elkezdte rágni a szivarját.
– Beszélhetnénk? – kérdezte, és Miss Bradley, a veterán, ismerve
a kulcsszót, kiment. Úgy tűnt, Bosso még jobban ráncolja
homlokát, amit én rossz jelnek véltem.
– Ugye, Mel, te főiskolás vagy?
– Igen, üzleti dolgokkal foglalkozom.
– Szóval üzleti élet. És ezzel mi a célod?
– Nézze, Bosso úr, tavaly Paullal kisegítő pincérként dolgoztunk,
és fejenként nyolcszáz dollárt kerestünk egész nyáron. Úgy
gondoltuk, megpróbálkozunk ezzel a produkcióval.
– Utazók. Inkább mesügének kellene hívnotok magatokat.
– Az az álláspontunk, hogy nem játszunk nagy termekben –
mondta Mel. – Nem teszünk majd úgy, mintha lennénk valakik, mi
csak hézagpótlók vagyunk. Az izraeli tánccsoport előtt lépünk majd
föl a hét közepén, hogy kikerekítsük a számlát.
– Mondta már nektek valaki, hogy tudtok énekelni? Mel, te
egyszerűen szörnyű vagy. Téged hogy hívnak?
– Paul.
– Paul, te nem is vagy olyan szörnyű. Ketten együtt; szörnyű.
– Meghallgatást kértünk Bob nagybátyámtól.
– Érdekelne, mit mondott. Egy ember, aki együtt játszott Jo
Stafforddal és Pied Pipersszel.
– Ő szerezte nekünk a zongorakíséretet. Ő így gondolta.
– Ezt adta nektek. És ez nem ugyanaz, mint amit gondolt.
– Azt mondta, hallott már rosszabbat is. Vallja be, Bosso úr,
hallott már ettől rosszabbat?
– El kell ismernem, hogy igen. De vajon szerződtettem-e
rosszabbat? Egyszer egy csőcselék fazonnak volt egy énekese. Azt
mondta, szerződtessem a fickót, különben kicsinálja a térdemet.
Nos, ő rosszabb volt.
– Tehát van rá példa – mondta Mel rendíthetetlen nyugalommal.
– Az Utazók – mondta Bosso, és kínosan vonaglott meg arca.
– Ugye, nem akar minket visszaküldeni az ebédlőbe? Remek kis
huszonöt percet fogunk produkálni.
– Jövőre végeztek?
– Igen.
– Egy nyár, és aztán szerzel magadnak munkát. És te is. Jövőre
nem akarlak itt látni benneteket egy lánnyal, mint Peter, Paul és
Mary. Előadásonként kétszáz dollárért szerződtetlek titeket.
Huszonöt százalék az enyém. Ti fedezitek a költségeiteket. A
szervezések miatt ne panaszkodjatok nekem. Ne késsetek el az
előadásokról. Ne is telefonáljatok, kivéve ha úgy döntötök, hogy
abbahagyjátok. Ez olyan esemény, amire már most gondolnotok
kellene.

Azért az hozzátartozik az igazsághoz, hogy történelmileg az

egyik legrosszabb helyet foglaljuk el azok között a művészek
között, akik valaha is megfordultak Catskillben. Ha éppenséggel
nem mi voltunk a legroszabbak. Azon a nyáron nem voltunk
rosszabbak, mint a Wanda és Tony tánccsoport, akik számos
esetben utánunk léptek föl, és megvolt a saját, különleges
egyvelegük; társas táncok és steppelés egymás lábán. Nem hiszem,
hogy rosszabbak lettünk volna, mint Fred Wilp és Elképesztő
Éneklő Kutyái. Másodrangú műsorokat adtunk másodrangú
szállodákban, és másodrangú műsorokat első osztályú
szállodákban, hétköznapokon. Hangosak és mosolygósak voltunk.
Átlagban heti két előadást tartottunk a nyár folyamán. A kiadások
után tisztán 1600 dollárunk maradt, szóval megdupláztuk a
kisegítőpincér-keresetünket. Néhány helyre másodszorra is
meghívtak, tehát nehéz lenne vitatni, hogy az idő haladtával még
javultunk is. Legfőképpen azonban olcsó szórakoztatást
nyújtottunk. Találkoztunk néhány lánnyal, a szállodák vendégeivel,
sikerült néhány szexuális aktus, de valójában meg kell kérdőjelezni
azoknak a lányoknak az ízlését és értelmi képességeit, ha egy olyan
társasághoz, mint mi, képesek voltak társulni.
Egyszer a Pineview-ban játszottunk, hétköznap a kaszinóban.
Másodiknak léptünk föl. Wanda és Tony voltak a címszereplők, a
kezdő számot pedig Albert és Barátai, egy zsonglőr kutyaprodukció
adta. Albertnak, aki úgy nyolcvanéves lehetett, volt két uszkárja, s
miközben a zenekar indulókat játszott, ő a kutyáival együtt piros,
fehér és kék karikákat forgatott az orrán. De a mi finálénk se volt
sokkal ízlésesebb. Kidolgoztuk a Tzena Tzena végét, és nagy
tölgypapírokra írtuk fel a refrént, hogy velünk énekelhessen a
közönség. A szüleink is lementek nyárra Pineview-ba, így aztán a
műsor után átmentünk a kávéházba.
– Szóval boldogultok vele? – kérdezte anyám.
– Egész nyáron ezt csináljátok a hegyekben, és pénzt kaptok
érte? – kérdezte apám.
Egyszerűen csak zavarban voltak. Ezzel ellentétben Mel anyja
teljesen elkeseredett. Félelmei beigazolódni látszottak. Fia, aki
hamarosan diplomát kap, ugyanabba a világba került, mint a Nagy
Benny.
– Meddig akarjátok még ezt csinálni? – tette föl a kérdést.
– Mama, most egy kis gratulációnak van itt az ideje. Sokkal
többet csináltunk, mint az előző nyáron, és sokkal jobban éreztük
magunkat.
– Tényleg így van. És egyre jobbak vagyunk – mondtam én. –
Eleinte iszonyúak voltunk, de mostanra…
– Lendületes – fejezte be Benny a gondolatot, aki eddig egy szót
sem szólt. – Lendületes kis műsor.
– Köszönjük, Steiner úr. Lendületesek vagyunk, és feltornáztuk
magunkat a középkategóriába.

Nyár végén a Ricker Szállodában léptünk föl, egy koszos kis

helyen, a grossingeri út mentén. Olyan csapnivaló szórakozást
nyújtottak, hogy a nagy szombat esti műsorban Albert és kutyái
kezdtek, s mi voltunk a fő attrakció. Egy hatvan férőhelyes
teremben játszottunk, a közönség, kicsit idősebb korosztálynak
nézett ki, összecsukható székeken ült. Közülük többen elaludtak,
még mielőtt színpadra léptünk, és semmi, még a műsor végén lévő
tapsolás sem ébresztette fel őket. Órák óta vihar tombolt odakint,
így aztán műsor után a folyosón lézengtünk, és vártuk, hogy
kimehessünk Mel ócska tragacsához, amivel bemehetünk a
városba. A szálloda igazgatója behívott minket az irodájába.
Grossingerből hívott minket valaki. Az éjszakai klub vendégei
senor Wences és a Sabra Tánccsoport voltak. Sabráék
kisteherautóval jöttek, de a vihar miatt késtek, és még negyven
mérföldet meg kellett tenniük. A közönség a helyén ült, az
igazgatóság nem késlekedhetett tovább, így körbetelefonálták a
szállodákat, hogy találjanak valakit, aki be tud ugrani
kezdőszámnak öt percen belül. Még arra is hajlandók, hogy
elvigyenek minket. Beleegyeztünk anélkül, hogy átgondoltuk
volna. Kirohantunk a kocsihoz, áthajtottunk Grossingerhez, és
esőtől ázottan megálltunk a színpad mögött, és kikukucskáltunk a
közönségre.
– Több ember van itt, mint a Yankee Stadionban – mondtam
Melnek nem valami ösztönző hangon.
– Egy szót se szólj, különben tiszta idegek leszünk.
– Milyen idegek?
Grossinger büszke volt, hogy Grossingeréknél debütál egy
meglepetéscsoport, a csodálatos Utazók.
El sem tudom képzelni, milyenek voltunk. Legfőbb célunk az
volt, hogy a végére érjünk. Az esőtől ázott refrénsorokat
feltartottuk a Tzena Tzenához, tapsot is hallottunk, aztán vége lett.
A műsorfelelős, egy fontoskodó, harminc év körüli, csíkos öltönyös
férfi rohant oda hozzánk.
– Sabrasék még nincsenek kész, senor Wencest pedig a végére
tartogatjuk. Menjetek vissza, és csináljatok egy kis ráadást.
– Nem tudunk – mondtam.
– Pedig kell. Odakint telt ház van.
– Nincs ráadás – mondta Mel.
– Úgy értitek, hogy egyáltalán nincs ráadásszámotok?
– Még sosem volt rá szükség.
 – Kifelé. Szélhámoskodjatok valamit – mondta, és kituszkolt
minket a színpadra.
Lesújtottan álltunk a közönség előtt. Mivel mást nem tehettünk,
intettünk a zenekarnak, és elkezdtük az egész műsort elölről, mint
egy gyerek, aki betanul valamit, és a közepén nem képes elkezdeni.
Előadtuk ugyanazt, amit pár perccel azelőtt, az egész huszonöt
perces műsort a feltartott refrénnel, meg mindennel. Abból a
kevésből, amit ki tudtam venni, az embereknek leesett az álluk.
Biztos vagyok benne, hogy néhányuk, akinek nem volt jó
emlékezőtehetsége, arra gondolt, Nem hallottuk mi már ezt? Ezúttal
a tapsos Tzena Tzena nem jött be. Talán mi voltunk az egyetlen
catskilli előadók, akik néma csendben mentek le a színpadról. A
nyárnak vége lett, mi pedig abbahagytuk a szórakoztató ipart.
5.

EPSTEIN KISASSZONY, egy izgága szocialista, egész

iparágakat fektetett le előttem kis brosúrák formájában. „Karrier az
Újságírásban”, „Karrier a reklámban”, „Karrier a
szabadtudományok bimbódzó területén”. Mielőtt megkaptam a
diplomámat, hiányzott belőlem az irányultság, ezért a kijelölt
konzulensemhez fordultam tanácsért. Ötvenes éveinek végén járó
magas, markáns arcú, borzos, ősz hajú nő, aki kizárólag feketében
járt, és szerette a nagy fülönfüggőket.
– Brock, mindez az osztálytársadalommal van összefüggésben.
Ezen a helyen, egy városi iskolában az emberek nem akarnak erről
hallani. Ha kikerül innen, olyanokkal kell majd versenyeznie, mint
Ivy Leaguers, meg a magániskolák növendékei. Alaposan benne
van a gödörben.
– Rendkívül ösztönző, Epstein kisasszony.
– Egy angol szakos. Maga nem fog bekapcsolódni az üzleti
életbe, és nem fogja meglátni, mennyi angol szakos van ott.
Magának az angol szakkal kellene kezdenie valamit. Mit szeretett
legjobban az iskolában?
– Könyvet olvasni.
– A kapitalizmusban az embert nem dicsérik meg az olvasásért.
Ah, csináljon amit akar. Menjen csak, és olvasson. Lehet, hogy
feleségül vesz egy gazdag lányt, aki szintén szeret olvasni.
– Ez tanácsadás, Epstein kisasszony?
– Amerikában minden az osztálytársadalommal van
összefüggésben. Higgyen nekem. – Közben körülnézett, mint egy
cselszövő. – Tegyen valamit az életében, ami áthidalja a társadalmi
osztályokat. Ez a dolog nyitja.
 – Addig is…
– Addig is munkálkodjon a kapitalizmus értéktelen termékein; a
reklámon, a társadalmi kapcsolatokon. Ezeket angolul irányítják.
Bizonytalan voltam az üzleti világhoz szükséges
képességeimben. Ha Melt, aki üzlettel foglalkozott, tekintem
követendő példának, akkor belőlem egészen nyilvánvalóan
hiányzik az agresszivitás.
– Mit tud még tanácsolni? – kérdeztem.
– Rendben, átadom a belépőt. Végezzen el néhány oktatási
kurzust, és biztosan kap munkát. Férfi angoltanár. Imádni fogják
magát. Szóval az élete megpecsételődött.

Mellel hosszú sétákat tettünk, és a jövőről beszélgettünk, ami

úgy tűnt, immár el is kezdődött. Őt szívzörej tartotta vissza a
katonaságtól. Elhatározta, hogy Joe Bossónak fog dolgozni, aki
munkát ajánlott neki; tengeri hajóutakon tehetségek szerződtetése.
– Ha el tudtad adni nekem azt a zagyva produkciódat, akkor
bárkit le tudsz szerződtetni – mondta neki Bosso.
Én hat hónapra bevonultam a tartalékosokhoz, aztán éveken át
meg kellett jelennem heti egy alkalommal, amit „a katonai
kötelesség teljesítésének” hívtak. Amikor befejeztem az aktív
szolgálatot, részt vettem néhány kurzuson, hogy elmélyítsem a
lényeget, aztán munka után néztem. Két dél-bronxi általános iskola
tartott rám igényt mint rendszeres helyettesítő. A polgárjogi
mozgalmak ekkor értek a csúcsra, és úgy éreztem, rengeteg
támogatást kapok a címlapok híreiből azzal kapcsolatosan, hogy
belvárosi kölyköket taníthatok. Alkalmasint végigküzdöttem
magam a tanítás lépcsőfokain a Benjamin Franklin
Középiskolában. Anyám nem volt elragadtatva választott
hivatásommal. Más anyák gyermekei gazdaságilag rég leköröztek
engem, ő azonban a következőképpen magyarázta a dolgot:
– Az én fiam szegény gyerekeket tanít, úgy segít az embereken,
mint egy rabbi.

Egy kis lakásban laktam az East Village-en, Mel egy sokkal

nagyobban a West Side felső részén, és ígéretes előadókkal
találkozgatott. Eleinte engem is meghívott a bulikra, de néhány
próbálkozásom, hogy társadalmilag versenyezzek nagy hatalmú
fiatal ügyvédekkel, orvosokkal, előadókkal, én, az iskolai tanár, ez
egyszerűen nevetségesnek hatott. Írtam egy szatirikus darabot, ami
a Realist-ben, egy szamizdat lapban megjelent. Ezt az írást
meglátta a Playboy egyik szerkesztője, aki felhívott, és
megkérdezte, hogy közre tudnék-e adni valamit a Playboy-ban, így
aztán abban is közölték az írást. Végre az anyámnak is akadt
valami tennivalója; lefénymásolta a cikkeket, felkasírozta,
bekeretezte őket, majd kiakasztotta az előszoba falára, hogy a
barátai is láthassák. A noteszében is hordott magával egy példányt
arra az esetre, ha valamelyik barátjával az utcán találkozik.
– A fiam, az angoltanár, aki olyan, mint egy rabbi. Most íróként
publikált – mondogatta az embereknek.

Mel úgy döntött, megválik Joe Bosso cégétől, és ezentúl William

Morris ügynökségének fog dolgozni Los Angelesben. Búcsúbulija
alkalmából elhatározta, meghívja az összes New York-i lányt,
akivel eddig járt. Meghívott néhány férfit is, akik a barátai voltak,
de igazából a nők szolgáltatták az indokot. Húsz nő jött el, közülük
jó néhány a férjével, barátjával. A nők közül néhányan kis beszédet
mondtak, visszaemlékezve a Mellel töltött időre. Mel is beszédet
mondott, és évődve invitált mindenkit, hogy vegyüljenek el, és
házasodjanak a jelenlévőkkel, ha már neki nem sikerült. Mel női
általában rikítóak voltak, néhányuk hivatásos szépség, modell,
előadóművész. Az én figyelmemet különösen egy nő keltette föl,
aki csöndesen, félrehúzódva ült, és szemmel láthatóan jól
szórakozott a látottakon. Huszonöt körül járhatott, csinos, szép arca
volt, barna haját csurkában fogta össze. Ahogyan ült, tartózkodó,
szép tartása egyedi előkelőséget kölcsönzött neki a szobában.
– Paul Brock vagyok – mutatkoztam be. – Mel egyik régi barátja.
– Sandy Green. És egészen nyilvánvaló, hogy valamikor Mellel
jártam, hiszen ezért vagyunk itt.
– Nem emlékszem, hogy valaha is említette magát.
– Ó, valóban? Pedig én voltam az, akit feleségül vett. Á, nem.
Néhány évvel ezelőtt jártam vele, az egész egy pillanatig tartott.
Vagy talán néhány perccel tovább.
– És mi hozta ma este ide? – kérdeztem, bármilyen rá vonatkozó
információ után fürkészve.
– Nem volt más programom. Különben sem mindennapi indok
egy bulihoz.
– Mit mondott, meddig jártak együtt?
– Azt akarja kérdezni, hogy lefeküdtünk-e egymással? Nos,
hagyjuk ezt.
Megfogadtam Mel tanácsát, hogy vegyüljünk és házasodjunk a
bulin. Nos, én megházasodtam. Együtt-járásunk idején Sandyvel
hűségesen jártunk polgárjogi és Vietnam-ellenes tüntetésekre.
Asztalokat állítottunk föl utcasarkokon, aláírást gyűjtöttünk, mind-
mind olyasmi, amit később felhasználtam a regényemben. Ami a
kérdést illeti, hogy Sandy és Mel meddig jártak együtt, ez úgy öt
hónap lehetett, amikor Mel meglehetősen sokat utazgatott, és nem
tartottuk a kapcsolatot. Feltételezésem szerint Sandy akkor lehetett
soron, csakhogy ő, Melhez hasonlóan, mindig semmitmondó
választ adott. Általános megállapodás volt közöttünk, hogy ezt nem
bolygatjuk, és ez így is történt.

Sandy szülei Huntingtonban, Long Islanden éltek. Sandy apja

okleveles könyvvizsgálóként dolgozott, a könyvelőszakma
leghidegebb kék szemével rendelkezett. Az élet mérlegként
működött, és én a tanári fizetésemmel a tartozik oldalon álltam.
Sandy egyszer már jegyben járt a szomszéd fiával, de a házasság
előtt három hónappal felbontotta eljegyzését a csodálatos Roland
Greenblat fogorvossal. Sandy anyja, Belle, tömzsi, vörös hajú nő,
egy utazási irodában dolgozott. Az utazási szakmában neki voltak a
leghidegebb barna szemei. Annak ellenére, hogy én évekkel a
fogorvosherceggel történt szakítás után jöttem a képbe, mégis
felelősnek tartottak azért, hogy a lányuk nem olyanhoz ment
feleségül, aki Belle legjobb ügyfelei közé tartozott, dúskált a
fogakban és a fogíny pénzben.
Nyáron néhány hétvégét Pineview-n töltöttünk Sandyvel. Apám
még mindig ott dolgozott. Unalom vett erőt rajta, talán a kor miatt,
talán attól a felismeréstől, hogy sohasem szerzi meg a ringlispíl
aranygyűrűjét. Mivel Bronx leromlott, Yonkersben nyitott egy
üzlethelyiséget, és pénzért körmölt. Még mindig fotózott tájakat,
amiket Sandy és én gyönyörűnek véltünk, s ez segített neki
megtartani méltóságát.

Mel rövid ideig dolgozott William Morrisnál, majd saját irodát

nyitott Los Angelesben. New Yorkba érkezett egy produkció miatt,
amit ő vitt színre a Westbury Music Fairben. Fesztiválokat
szervezett, főleg Las Vegas-i filmes produkciókhoz, mint például a
Brazil Fesztivál, vagy a Japán Fesztivál. Fényképeket is küldött
nekünk ezekről a fényes eseményekről. Lakásunkban úgy jelent
meg, mint maga a Mel Fesztivál, selyemöltönyben és nyitott
gallérú selyemingben. Bérelt egy autót, és átmentünk Westburybe,
az utolsó extravagáns műsorára, a Hawaii Fesztiválra. Rádiós
reklámokkal, újsághirdetésekkel, utazási irodák bevonásával és
kecsegtető hawaii utazás kombinációjával együtt sikerült
megtöltenie a termet. Hawaii táncosok, kardnyelők, és varietések
után a reflektorfény egy tánccsoportra irányult, akik Hawaii
történetét elevenítették meg képekben és dalokban, s mindez úgy
ért véget, hogy filmen bejátszottak egy kitörő vulkánt az amerikai
zászló alatt.
– Nos? – kérdezte Mel utána.
– Kitörő – válaszolta Sandy.
– Paul?
– A közönség szemmel láthatóan élvezte.
– És te? Mondd meg egyenesen.
– Olyan, mintha Busby Berkeley rendezte volna,
– Jó, rendben. Ő indította el gondolataimat. Megmondtam, hogy
őt utánozzák.
– És ez lett belőle.
– Szerinted tényleg rossz volt? Ne kímélj, légy őszinte.
– Tényleg rossz volt.
– Nagyszerű – mondta. – Ez a produkció nem neked való. Akkor
aggódnék, ha tetszett volna. – S ezzel felragyogott az arca, teljesen
el volt ragadtatva attól, hogy szörnyűnek ítéltem.

Írtam egy cikket a New York Times vasárnapi mellékletének a

középiskolában szerzett tapasztalataimról. Miután megjelent,
felhívott egy tévés producer, William Carlson, aki már rég
nyugdíjba ment. Carlson a régi nagyok közé tartozott. Elolvasta a
cikkemet, és azt akarta, írjak egy dokumentumfilmet a belvárosi
iskolákról. Voltak még egyéb tervei is, amiről azt gondolta, meg
tudom csinálni.
Amikor elmondtam, hogy nincs semmi tapasztalatom a tévés
munka terén, azt válaszolta, abból, ahogyan a párbeszédeket
alkalmaztam a Timesban, arra következtet, hogy meg tudom
csinálni. Felajánlotta, hogy velem dolgozik, és megtanítja, hogyan
kell televíziós íróvá válni. Kezdtem nyugtalanul érezni magam a
tanításban. Lehet, hogy kiégtem, csak nem vettem észre. De hogy
egy fizető állást felcseréljek szabadfoglalkozásúra, mikor a
feleségem, aki illusztrátor, szintén kétes fizetést kap…
Egypárszor találkoztam Carlsonnal. Programokat mutatott be
nekem, megmutatta, egy forgatókönyv mitől jó és mitől nem. A
dokumentumfilmeken kívül a vállalata elkezdett tévés
filmgyártással is foglalkozni, és úgy gondolta, hogy én azon a
területen is tudnék dolgozni. Mielőtt elvállaltam volna, hogy
forgatókönyvet írok Carlsonnak, Sandy, a szüleim és én elmentünk
anyósomékhoz szalonnasütésre. Apósom aziránt érdeklődött,
órabérben kifejezve mennyit kerestem a Times-cikkel.
– Az ilyet nem úgy kell mérni – mondtam.
– És mik a hosszú távú céljaid, ha konkrétak akarunk lenni?
– Nem kérem meg a lánya kezét, hiszen már feleségül vettem.
– Mi nem akarjuk megszabni, hogyan rendezd be életedet, de ha
valaha is családalapításra adod a fejed, akkor a bevételre is
gondolni kell.
Kimentettem magam, hogy Sandy családjából egy szövetségessel
beszélhessek, az unokatestvérével, Donnal, aki igen barátságos
volt, elektronikai mérnökként dolgozott az Amerikai Rádiós
Egyesületnél. Kedves volt velem, azonnal felhívott, hogy
gratulációját fejezze ki, mikor a Times-cikk megjelent.
– Azt hiszem, sohasem fognak megbocsátani a fogorvos miatt,
aki lelépett.
 – Ismertem a fazont. A fogakról szeretett beszélgetni. Én mérnök
vagyok, elvileg hülye. De ő volt a hülye.
Don a Lehighban focizott, és most foci utáni karrierpocakkal
küszködött. Amikor elmentünk Sandy anyja mellett, aki egy
asztalkáról szolgálta ki a vendégeket, tett egy kis kaját Don
tányérjára. Kapott egy kupac sült babot, kelkáposztasalátát,
makarónisalátát, így alig maradt hely a hamburgernek. Az én
adagom szinte sértésnek számított, egy szánalmasan kicsi adag. Az
igaz, hogy Don vér szerinti rokon volt és hatalmas méretű, de
családon belül egyenlő adagot adunk, nem? Megvetésünket nem
sült babon keresztül fejezzük ki.
Azt akartam mondani, mint De Coverly őrnagy a 22-es
csapdájában, hogy „Aggyál enni”.
Sokkal líraibb lehettem volna, ha a valóság intuitív megragadása
akkor jött volna, mikor épp egy szép irományra reagálok. Ehelyett
azonban ott volt a sült bab, a kelkáposztasaláta és makarónisaláta,
vagy mindezek hiánya. Ahogyan szomorú tányéromra néztem, a
megvetés, mely rokonomtól ért, eszembe juttatta, akár író is
lehetnék. Jelenlegi állásom még egy tisztességes tállal sem
kecsegteti egy családi szalonnasütésen. Így is, úgy is elítélnek.
– Meg fogom csinálni – mondtam Sandynek. – Félév végén
távozom, és megírom a forgatókönyvet.
– Nagyszerű leszel! Ez elképesztő!
– Ez azt jelenti, hogy nem lesz állásom.
– Majd csak megleszünk.
– Miről van szó? – szólt közbe fülelve anyám.
– Abbahagyom a tanítást, és a tévének fogok írni.
Dokumentumfilmet az iskolákról.
– Otthagyod a tanítást?
– Igen, pontosan ezt szeretném.
Apám, aki csatlakozott a társalgáshoz, fontolóra vette a dolgot.
 – Ez olyan, mintha én csak a tájképfotózással foglalkozhatnék,
mert mindig is azt akartam csinálni – mondta. – Kívánok neked
ehhez sok szerencsét.
– Köszönöm, papa.
– Nincs sok készpénzünk, de ha megszorulsz…
– Majd megmutatjuk nekik – mondta anyám, Sandy szüleire,
nem pedig a nagyvilágra gondolva.
Aztán odamentem az anyósomhoz, és így szóltam:
– Aggyá enni!
– Tessék?
– Aggyá! – és meglóbáltam a tányéromat. – Olyan adagot
akarok, amilyet Rod Serlingnek adtál. Aggyá egy Rod Serling-
adagot!
– Túl sok sört ittál?
– Van sör? Még nem is ittam. Aggyá sört!
– Van valami baj? – kérdezte apósom, ahogy odajött hozzánk.
– Csak annyi, hogy a lányod egy főállású íróhoz ment feleségül.
Otthagyom az állásom, hogy írhassak. És ha valaha bárki
megkérdezné, mivel foglalkozik a vőd, csak annyit kell mondanod,
hogy „szabadúszó író”. Szabadúszó író. Nem pedig fogorvos. Most
pedig aggyá!
Anyósom a szájához kapta a kezét, rám bámult. Automatikusan
adott egy megfelelő adagot. Az arckifejezésén tükröződő félelmet
kétféleképpen lehetett magyarázni: arcom vadságára reagáltak,
vagy egyszerűen a kapott információra válaszoltak, hogy lányuk
férje a szemük láttára vált szabadúszó íróvá. Azt hiszem, ez utóbbi
lehetett.
6.

HATALMAS VIRÁGCSOKOR, patkó alakban összekötve,

érkezett lakásunkba, olyan, amilyet egy ünnepelt lóversenyző
kaphat. Mel küldte az alábbi megjegyzéssel:
„A legjobb regény, amit valaha is olvastam.”
Nem kertelt. Visszajött New Yorkba, és megkért, hogy
ebédidőben találkozzunk az irodájában. Úgy tűnt, általam akarta
igazolni szerény származását. Amikor együtt reggeliztünk, azt
normális kávéházakban tettük, ebédre pedig szendvicseket
rendeltünk, amit az irodában ettünk meg, jó időben pedig kiültünk
a Central Parkba. Nekem ez megfelelt. Nem engedhettem, hogy
mindig Mel fizesse a számlát, de nem nagyon buzgólkodtam, hogy
kiegyenlítsek egy 200 dolláros ebédszámlát.
– Remek a könyv. Az elejétől a végéig nagyon tetszett.
– Ez igazán kedves. Persze lehet, hogy utoljára a Zabhegyezőt
olvastad, ha jól emlékszem, még az én javaslatomra. És abból
akartál profitálni valahogy.
– Ez igaz. Nem olvasok sok regényt. De fogadjunk, hogy ebből
is tudok profitálni. Gondold el, mennyire le lenne nyűgözve valaki,
hogy én ismerem a szerzőt.
Hirtelen egy férfi bukkant elő Mel fürdőszobájából, kezében
törülköző. Alig harminc, Vékony testalkatú, göndör fekete hajú,
éles pofacsontok, halovány szürke szemek. Ő volt Manuelo.
– Megtaláltam a bajt. Átkozott csap – mondta. Hirtelen megállt,
mivel nem várta, hogy én is ott lehetek.
– Miguel vagyok – mutatkozott be esetlenül.
– Nem Manuelónak hívják?
 – Miguelnek – makacskodott. Elindult az ajtó felé, mérgesen
ledobta a törülközőt Mel asztalára, és spanyolul motyogott valamit.
A tanítás során felszedtem egy kis spanyolt, s ő valami olyasmit
mondott, hogy:
– Az előbb még senki, aztán meg itt van valaki.
– De hisz ez tényleg Manuelo volt – mondtam Melnek. – Egy
vízvezeték-szerelő nem dobja a törülközőt egy gazdag ember
asztalára. Ráadásul meg is ismertem. Tetejében angolul beszélt,
amit meglepő volt hallani.
Manuelo nemrégiben tűnt föl, mint „Manuelo”, egy HBO-
különriportban, amit aztán egy Venezuelában forgatott interjú
követett. Az interjúban csak spanyolul beszélt egy angol nyelvű
tolmács jelenlétében. Manuelo, aki az imént ment ki a szobából,
most visszajött, bement a fürdőszobába egy fehér sportzakóért,
amit az előbb ottfelejtett. Kifelé menet Melre pillantott.
– Nos, ez az ember nem a karbantartóktól jött – válaszoltam.
Mel úgy tett, mintha nem szívesen bonyolódna bele a témába.
– Ez Manuelo volt. Nagyon megrögzött ember. Bement a
fürdőszobámba, megnézte a csöpögő csapot, és amikor
megmondtam neki, hogy senki sem tudja megcsinálni, ez
felkeltette érdeklődését. Olyan sokáig maradt odabent, hogy meg is
feledkeztem róla.
– Miért keltené föl egy nemzetközi sztár érdeklődését egy
csöpögő vízcsap?
Lassacskán halvány mosoly jelent meg Mel arcán.
– El se hinnéd.
– Azért csak folytasd.
– Manuelo, a színpad sztárja, aki lemezeket, video-klippeket
készít, Venezuela éneklő sztárja a 116-ik utcából származott el. –
Nem állhatta tovább a halovány mosolyt, és elkezdett vigyorogni. –
Manuelo az én felfedezettem. Egyszer eljött a lakásomba
megszerelni a WC-t, és közben énekelgetett. Én pedig azt mondtam
magamban: „Ennek az embernek jó hangja van”. Így aztán
szerződtettem a felfedezettemet, és sztárt csináltam belőle.
Megváltoztattuk a haját, lefogyasztottuk, kipofoztuk. És spanyol
nyelvleckéket adtunk neki.
– Miért pont spanyol? Hiszen hispán származású.
– Kicsit kicsiszoltuk a beszédmodorát. És megmondtuk neki,
hogy sose beszéljen angolul. Másképp elárulja magát. Mi vonzó
lenne egy Puerto Ricó-i, 116-ik utcából elszármazott
felfedezettben? A nagyvilág női nem szeretnek bele egy ilyen
történetbe, így aztán mi felruháztuk egy másikkal.
– Így aztán, mint az alkoholista, aki néha félrelép, néha ő is
bemegy a fürdőszobába, és WC-t szerel?
– Mint már mondtam, nagyon megrögzött. De ezt senkinek sem
szabad elmondanod.
– Ő elvileg jó családból való, rendezett körülmények,
farkaskutyák.
– Bérelt. Bérelt ház, bérelt kutyák.
– Van itt egy kis kellemetlen tényező, Mel.
– Feltételezem, hogy egy kis Barnum. De ez senkit sem sért.
Valamint ez hozzátartozik a szórakoztatóiparhoz. A színészek
megváltoztatják a nevüket, míg végül senki sem emlékszik a régire.
Mi ennél egy kicsit többet változtattunk.
– Mi van azokkal az emberekkel, akik egy házban laktak vele?
– El se hinnék, hogy ő az.
– Állandóan bajom van a konyhai csappal. Manuelo házhoz
hívást is vállal?
Mel az épület elé rendelte sofőrjét és a Jaguárt. Kimentünk a
Central Parkba, szendvicset ettünk a padon, igénytelenül, de azzal a
fonák helyzettel, hogy közben egy sofőr várt ránk. Mel elővett
néhány papírlapot a zsebéből, és együtt átnéztük azokat a dolgokat,
amiket a kiadóktól megkérdezett, a példányszámmal, az eladási
mutatókkal, szerzőkkel, első könyvesekkel, sikerírókkal
kapcsolatban.
– Bolondok lennének megszerezni egy olyan könyvet, mint a
tiéd, és nem kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Én mégis ettől
tartok. Korábban még nem volt tőled könyvük. Most látni akarják,
hová sorolható, mi lesz vele. Annyit mondhatok, hogy a
könyvkiadás területén is túl sokat bíznak a véletlenre.
– Szóval, mi a véleményed?
– Ez nekem magas.
– Ennyi papírmunka után egy „ez nekem magas”-t kapok?
– Még nem tudom, mit csináljak. De abban biztos vagyok, hogy
le kell csökkenteni a véletlenek számát. És nem adnám föl az én
területem esélyeit sem. Van még néhány perced? Mindjárt
megmutatom.
Mel közölte, hogy tárgyalása van egy stúdióban, és a sofőrje
elvitt minket egy 50-ik utcai épülethez. A stúdióban zenészek,
technikusok, és körülbelül hatvan tizenéves és húsz év körüli lány
gyűlt össze punk ruhában és vörösre festett hajjal. Kottával a
kezükben ücsörögtek. Néhányuk hajában vörös sáv, tövében
sötétebb, néhányukon pedig rosszul felrakott paróka volt.
– Egy új együttest hozok össze – mondta Mel, és intett, hogy
foglaljak helyet oldalt, egy karosszékben. Ő pedig a stúdió
közepére ment. Előtte állt egy rockzenekar három gitárossal, egy
ütőhangszereken játszó zenésszel, zongoristával, dobossal,
valamint egy trombitásból és szaxofonosból álló fúvós szekcióval.
A banda ritmikus kíséretet játszott, a lányok pedig négyes
csoportokban énekelték a „Forró tulajdon” című számot.
 
Forró tulajdon vagyunk, de nem a te tulajdonod.
Ezért aztán el a kezekkel, míg nem szólunk.
Aztán elő a kezekkel, még, még, ne hagyd abba.
Elő a kezekkel, ne hagyd abba, még, még.
  
A szöveg, és a zene miatt is csikorgattam a fogam, de Mel
teljesen belemélyedt gondolataiba, ahogy az éneklő, vörös fejű
lányok elmasíroztak előttük. Felragasztható számokat raktak rájuk,
Mel pedig egy jegyzettömbe irkáit.
– Ezek közül a legtöbb profi – mondta nekem –, és úgy akarom
összehozni ezt az együttest, ahogy te a szereposztást csinálod.
Ellenőrzőm a szereposztást és az eredményt. Semmit nem bízunk a
véletlenre.
Bementünk a hangtechnikusi fülkébe, és Mel belehallgatott
néhány énekes felvételébe. A többieket mellőzte. Aztán megint
leült a középpontban, és tizenhatan megint elénekelték négyesével
a dalt. Elégedetlennek látszott. Nem értettem, hogyan csökkenti a
véletlen szerepét, ahogy azt az elején leszögezte. De miközben ott
üldögélt és gondolkodott, a zenészek, énekesek és technikusok
pedig figyelték eközben, rájöttem, hogy bármi legyen is az
eredmény, azt ő alakítja ki.
Végül mosolyogva felállt, és így szólt:
– Gyorsan! Mindenkire szükségünk van.
Az emberek meglepődtek. A lányok hitetlenkedve gratuláltak
egymásnak.
– Nos, én úgy gondoltam, hogy ez az új együttes négy énekesből
fog állni, de végül is mind a tizenhat kell hozzá.
Két sorba állította az énekeseket.
– Szeretném, ha azt képzelnétek, hogy bekasztlizott, felhevült
macskák vagytok, akiket egy hétig egy cellában, vagy valami
hasonlóban tartottak fogva, most kiengedtek titeket a színpadra, és
tele vagytok energiával, szexvággyal. Törjetek ki! Gyerekek,
énekeljétek a dalt!
A négyről tizenhatra történő változtatás egyedülálló volt. Fiatal,
vad lányok társaságát zeneileg nem lehet kordában tartani. Mel
nyugodt volt, és nyájasan mosolygott. A hatás nem maradt el.
 Abban a pillanatban, mikor eszébe jutott valami, ami nem vált
be, elképzelését átalakította Felhevült Macskákká. Látványként
egyetlen együttesre sem hasonlítottak; tizenhat vad külsejű, vörös
hajú punk lány. Szóval Mel megcsinálta.
Hat hónapon belül a Felhevült Macskák bekerülhetnek a
legjobbak közé. Ami engem illet, én még mindig ott ülnék, és azon
gondolkodnék, hogy hétnek jobb-e a hangzása, mint tizenkettőnek.

Peter Raskin és Martha Sipes hívott föl, egyszerre a vonalban, és

türelmetlenül várták a Greystone Booksnak adott válaszom.
Melnek még időre volt szüksége, hogy kidolgozza elképzelésének
részleteit, és azt mondta, valamivel húzni kell az időt.
Mel megkért, menjek el az irodájába, mert elkészült a terve.
– Itt van. Szakértőket fogadtam, és befektetőkkel tárgyaltam.
Alapvetően a könyvkiadásra vonatkozó adatok megfelelőek, de ami
a tizenöt ezres első nyomást illeti, az nem igazán jó. Szóval
elhatároztam, hogy belemegyünk az üzletbe.
– Mire gondolsz?
– Megmutatom.
Kimentünk a lifthez, és egy emelettel lejjebb álltunk meg. A lift
ajtaja egy recepciónál állt meg, ahol egy húsz év körüli szőke nő
ült. Mögötte a falon nagy betűkkel ez állt: Steiner Kiadványok.
– Mavis, engedje meg, hogy bemutassam Paul Brock urat.
– Örvendek a szerencsének, uram.
– Mi folyik itt, Mel?
– Nagy dolgok.
Végigsétáltunk egy folyosón, melynek túlsó végéből számos
iroda nyílt. Mel bekopogott, s beléptünk. Egy negyvenes nő,
szarukeretes szemüvegben ült az íróasztala mögött.
 – Barbara Moss, hadd mutassam be Paul Brockot. Barbara a
főszerkesztőnk. Fontos feladatot lát el a kiadásban.
– Tényleg főszerkesztő vagyok, de ez idáig még senkinek sem
vagyok a főnöke.
– Miért nem magyarázod el Paulnak? – kérdezte tőle Mel.
– Kezdetként úgy tucatnyi címmel akarunk foglalkozni évente.
Mindegyik eredeti, kemény fedelű könyv. Egyaránt számítunk
regényekre, és egyéb jellegű írásokra. Természetesen, mivel
Melnek olyan sok ügyfele van, a könyvek egy részét róluk és velük
fogjuk elkészíteni.
– Az egészben az a gyönyörű, hogy mindezt a lemezkiadásból
tudom fedezni – mondta nekem Mel. És miért adna ki másvalaki
könyvet az én embereimről, ha én is képes vagyok erre? Ezért
tartom kezemben a gyertyát és a gyertyatartót is.
Barbara Moss elmesélte, hogy egy lerakattulajdonossal most
folynak előkészületek annak érdekében, hogy a könyv
kiskereskedelmi elosztásba kerüljön. Mel átfogó intézkedéseket
hozna, Moss pedig a szerkesztői oldalért lenne felelős. Ezenkívül
puha fedelűkönyvek kiadásában is érdekeltek lennének. Mel
bevezette az irodájába új kereskedelmi igazgatóját, Tom Riggset,
rövid hajú, kopaszodó, negyvenes férfit, aki korábban Doubleday-
vel dolgozott. Le sem lehetett tagadni ezeknek az embereknek a
tiszteletreméltóságát. Szóhoz sem tudtam jutni, csak sűrűn
bólogattam. Melnek támadt egy ötlete, hirtelen létrehozott egy
irodát, és embereket vett föl. Elmondta, ügyfelei számára szeretné
kényelmessé tenni az írást, és lehetőséget biztosítani arra, hogy
hivatásos szerzőkkel működhessenek együtt. Megmutatták a
bebútorozott irodákat, melyek a szerzők munkahelyéül, és
pihenőhelyéül szolgálnak majd.
– Magatokra hagylak Barbarával, aki majd mindent elmond –
közölte Mel, most először mosolyodott el, majd Tom Riggsszel
együtt távozott.
 – Nagyon tetszik a könyve – szólalt meg Barbara Moss. –
Szívhez szóló, fontos, és pont olyan, amilyet szándékunkban állt a
regények közt kiadni. Szeretnénk előre felajánlani százezer dollárt,
és a kereskedelmi hálózatok és függetlenek várható heves reakciója
alapján százezres első nyomást, s a reklámköltségek szintén
százezerbe kerülnek majd.
Megnémultam. Bizonyos szinten meg tudtam volna érteni a
logikát abban, hogy Melnek saját könyvkiadóvállalata van. Ami a
szórakoztatóipar embereit illeti, irántuk nagy volt az igény, Mel
lajstromában pedig valóban sikeres emberek szerepeltek. De azt is
tudtam, hogy Mel ilyesmivel nem próbálkozna pusztán azért, hogy
segítsen nekem. És a feltételek! Mel egyetlen kézmozdulattal
felszabadított engem a démonok alól.
– Ez tényleg igaz? Ez nem a Twiligh Zone egyik epizódja?
– Örömünkre szolgál, hogy birtokunkban van ez a könyv.
Kezet fogtunk, aztán kimentem az irodából, vissza Mel
emeletére.
– Azért jöttél, hogy gratulálj az új vállalkozásomhoz?
– Mel, amit értem teszel…
– Ez csak egy jó üzlet. Írd alá a szerződést. Bármelyik irodát
használhatod. Hiszen erre valók.
– Mel…
– Cssss. Miért nem kezded el az új könyvedet? Most már
regényíró vagy.

Azonnal elmentem Sandy műtermébe, hogy mindenről

beszámoljak neki.
– El sem tudom hinni! Saját zsebből?
– Nem, van külső anyagi támogatása is.
 – Fenemód szerencsés, hogy megszerzett téged – jegyezte meg,
közben mosolygott, és tudtuk, hogy ez mesébe illő. Én voltam
Sabu, Mel pedig a dzsinn.
– Mit szeretnél kis gazdám?
Mel ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen minket ebédelni a
Lutece-be, és megünnepeljük a Felfelé törekvő mobilitás-t.
Magával hozta legújabb barátnőjét, egy magas, csinos, erőteljes
pofacsontú, huszonéves modellt, Samantha Reillyt.
Melre emeltem poharam.
– Talán ez volt a nyugati civilizáció történetének legnemesebb
gesztusa. Vagy a legőrültebb. Vagy mind a kettő.
– A férjem köszöni, a gyerekek köszönik, én is köszönöm –
mondta Sandy, és hozzátette, hogy: – Ez azért talán mégsem igaz.
– Ezért imádom New Yorkot – mondta Samantha. – Képzelj el
egy várost, ahol kiadják a könyvedet, és a nap huszonnégy órájában
lehet oldalast enni.
– Azt hiszem, egyre több az oldalas – mondtam.
– Ezt mind meg fogom írni, az itteni tapasztalataimat, írok az
emberekről, akiket megismertem, megírom egy könyvben, ami
főleg a modellkedésről és rólam fog szólni, és én magam fogom
majd megírni. És tudjátok mit? A Steiner Kiadványok fogja
megcsinálni.
Ha minden nő, akivel Mel valaha is járt, könyvet akart volna írni,
akkor az nem lett volna túl nagy teljesítmény egy könyvkiadó
vállalattól.
– Kitaláltad már a címet? – kérdezte tőle Sandy.
– Dalcímekre gondoltam, tudod, olyan dalokra, amikre az évek
során szeretkeztem. De annak nem sok köze lenne a
modellkedéshez. Barbara Moss szerint, aki nagyon kedves nő, a
címnek fel kell hívnia a figyelmet a modellek világára. Így aztán a
következőre gondoltam: Fektess le, fektess le még egyszer, avagy
történetem a modellszakmában.
 – Fülbemászó – jegyeztem meg.
– Mel, ilyen irányba fog haladni a kiadód? – kérdezte Sandy
pajkosan.
– Tudod, Paul, az éneklésen kívül most rendeztük el Tennessee
Williams korai novelláinak újbóli kiadását, így nem mondhatnám,
hogy híján leszünk az igényes műfajoknak.
– Nagyon hatásos – mondta Sandy, és rám nézett.
– Ismerem a korai novellákat. Ettől egyáltalán nem érzem jobban
magam.
– Miért ne csinálhatnánk az úton? Én, és a modell-szakma –
mondta Samantha Reilly, még mindig saját hullámhosszára
hangolva.

Barbara Moss szerint a kiadás még hónapokkal odébb van, mivel

a cégnek meg kell szilárdítania a megoszlási szempontokat, a
könyvet elő kell készíteni a kiadáshoz, ami eltart egy ideig; a
nyomdai előkészítés, a könyv külső és belső formájának
megtervezése. Megkértem Barbarát, hogy Sandy tervezhesse meg a
borítót, és ő bele is egyezett.
– Az összes könyvedet én fogom megcsinálni, tekintsd magad az
ügyfelemnek – mondta Sandy.
– Azt hiszem, meg kellene kezdenem a következőt, mielőtt a
többiek meggondolják magukat.

A megszokott napirendem szerint heti öt nap írtam, és szabaddá

tettem a hétvégét, hogy Sandyvel és a gyerekekkel lehessek.
Hétfőként kijöttek egy takarítószolgálattól, hogy kitakarítsanak, így
túlságosan zajos volt a lakás. Péntekenként a babysitter csak fél öt
után jött, addig pedig a gyerekek gyakran elvonták a figyelmemet.
Elgondolkodtam, mi lenne, ha kihasználnám a Steiner Kiadványok
irodáit. Úgy döntöttem, megpróbálom, viszek magammal egy
laptop számítógépet, és jegyzeteket készítek a következő
regényhez. Elindultam hazafelé, hatalmas léptekkel szökellve.
„Helló mindenki, én szerző vagyok!”
A tévés szakmában senki sem hívott „szerzőnek”. Az ember
egyszerű alkalmazott. A szerzőknek fenntartott hely a hall végében
volt, Barbara Moss és Tom Riggs irodája mellett. A szoba, amibe
befészkeltem magam, egyszerűnek, de kényelmesnek látszott, és
ilyen magasságban csodálatosan csendes. Meglehetősen
otthonosnak éreztem magam ahhoz, hogy bevigyem a zacskó
édességet, amit a társalgó előcsarnokában hagytunk.
Egyik délután épp a társalgóban álltam, teát szürcsöltem, mikor
Samantha Reilly jött be.
– Helló!
– Szia, Samantha.
– Elkezdtem a könyvemet. Ez igazán fantasztikus dolog, hogy az
ember agyának csapongásait szavakba lehet önteni, s az emberek
lefekvés előtt a könyvedet fogják olvasni. Szeretkezés után. Vagy
vasárnaponként, mikor magányosak. Vagy elvonultan a
fürdőszobában.
– Erre ne igazán így gondolj, Samantha.
Megfogta a karomat, és beinvitált az irodájába. A falakon és
mindenhol papírfecnik, borítékok, feljegyzések, cédulák, telefirkált
papírok őrült kiállítása.
– Ez a te könyved?
– Még nem igazán alakult ki. Össze fogom szedni ezeket, és
legépelem. Egy könyvben fontos a szex, igaz? Úgy értem, rengeteg
férfival feküdtem le, ami New York-i tapasztalataim közé tartozik,
szóval szerinted beleírjam?
Emlékszem, egyszer hallottam Abe Burrowst, ahogy George S.
Kaufmannal kapcsolatos emlékeiről beszélt. Burrows azt tervezte,
hogy mozgószínpadot használ egy színdarabban, és tanácsot kért
Kaufmantól, aki az előző szezonban ilyet használt.
– A mozgószínpad remek dolog, de mit akarsz kifejezni vele? –
kérdezte Kaufman, és úgy gondoltam, én is így válaszolok.
– Egy könyv remek dolog, de mit akarsz vele kifejezni?

Már tudtam, miről akarom írni a következő regényemet. A könyv

ötlete a befejezetlen kosárlabdás forgatókönyvből jött. A könyv egy
forgatókönyvíróról szólna, aki elkezd kijárni egy harlemi pályára,
adatokat gyűjt. Adatgyűjtés közben, azáltal, hogy beáll az alkalmi
kosarasok közé játszani, egyre többet tud meg a játékosok életéről
és a helyi közösségről. Az egyik kosarashoz különösen közel kerül,
aki kosárban és tanulásban is ígéretes tehetség. Az író némiképp a
fiú mentora lesz. De közbeszól a külvárosi élet, s a konfliktus
abban rejlik, hogy a fiatal srác képes-e kiszabadulni környezetéből,
s az író valóra tudja-e váltani céljait. Komolynak tekintettem a
könyv külvárosi életről, fajról, társadalmi osztályról szóló részét,
de komikusan akartam megjeleníteni az író próbálkozásait, ahogy
fehérként és idegenként el akar vegyülni a többiek között.
Részt vettem egy írói projectben, ellátogattunk külvárosi
könyvtárak felnőttoktatási csoportjaihoz, s volt némi tapasztalatom
abban, hogy különböző társadalmi hátterű embereket hogyan lehet
összehozni. Ráadásul egész életemben New Yorkban éltem, együtt
éreztem a várossal, meg aztán a kosárlabdás forgatókönyvvel
behatoltam egy kicsit a területre. Ugyanazt a megközelítést akartam
használni, mint az előző könyvemnél, felhasználni a
tapasztalatokat, egy kicsit továbbfejleszteni, tökéletességet
remélve. Magabiztosan, talán egy kis arroganciával, s mivel egy
regényen már túl voltam, elhatároztam, felnövök Updike-hoz. Úgy
éreztem, én vagyok az a személy, akinek ezt a könyvet meg kell
írnia.

Kialakult a munkatempóm; hétfőként és szombatonként, mikor a

legzajosabb odahaza, a Steiner Kiadvány irodájában dolgoztam. A
hét többi napján pedig odahaza. Alkalmanként együtt reggeliztem
Mellel, s az egyik ilyen alkalommal közölte, már nem jár
Samanthával. Túlságosan kelekótyának tartotta.
– De ha annyira kelekótya, akkor miért ír neked könyvet?
– Tartalom. Szex, drog, gyönyörű nők manipulációja. Lehetne
többet kívánni?
– Veled végződhetne a könyv, mint az egyik szeretője.
– Erre nem is gondoltam. Ez alapos lecke volt a számomra –
mondta rosszallóan. – Ha kiadó akarok lenni, akkor nem
feküdhetek le a szerzőkkel.
Samanthától megtudtam, hogy a Mellel való kapcsolatát nem
veszi be a könyvbe.
– Barbarával úgy véltük, a könyv rólam, és a modellszakmáról
szól, Mel pedig azután jött, hogy abbahagytam a modellkedést, így
nem lesz benne, mivel ha már író az ember, akkor törekednie kell
az egységességre.
Samantha ragaszkodott hozzá, hogy nézzem át a könyv utolsó
jeleneteit.

A Steiner irodában voltam, épp pihentem a hallban, és

Samanthával beszélgettem, mikor fehér, bő szárú nadrágban, fehér
papucscipőben, fehér pólóban Manuelo lépett be a szobába.
– Szia! – szólalt meg Samantha. Manuelo rám vetette híres
Manuelo-pillantását. – Ez itt Paul.
 – Mi már találkoztunk – mondtam, és kezet fogtunk.
– Tudom, hogy tud rólam, és arról, hogy beszélek angolul. Mel
elmondta, hogy maguk hosszú ideje barátok. De maradjon ez
köztünk – mondta, és azzal Samanthához fordult. – Te pedig
könyvet írsz, de ne tedd bele a könyvbe, hogy beszélek angolul.
– Ne aggódj – mondta, szem előtt tartva a kiadói egységességet.
– Te a modellkedés után jöttél.
– Nekem is van egy saját könyvem. Manuelo életének története.
– Manuelo, kérdezhetek tőled valamit, mint kolléga a kollégától?
Hogy írhatsz könyvet magadról, mikor a te életedet kitalálták?
– Nem arról írok, hogyan lettem Manuelo. A könyv arról szól,
milyen vagyok Manuelóként. Milyen ruhát hordok, milyen zenét
szeretek, mit gondolok a nőkről, szerintem mi a szép, mit eszem,
mit iszom, hogyan gyakorolok, mi a véleményem a világ
különböző városairól, mitől vagyok boldog, mitől szomorú.
– Ez remekül hangzik – mondta Samantha. – Van egy szellem
íród, vagy te magad csinálod?
– Én magam – mondta önérzetesen. – Megmutatom. –
Bementünk az irodájába. Ezeket a helyiségeket íróasztallal,
gépírószékkel és fotellal rendezték be. Manuelo irodájában is volt
magnó az íráshoz és egy tükör, hogy nézegethesse magát.
– Ahhoz, hogy egy nő gyönyörű legyen – mutatta be a magnóba
beszélve –, belülről kell gyönyörűnek lennie. De ha belülről szép,
akkor milyennek látjuk kívülről? Kívül is kell láttatnia a belsőjét.
Azok a nők, akik képesek erre, gyönyörűek. – Mosolyogva fordult
felénk. – Ugye, jó írás?
– Angolul beszélsz – vetettem közbe. – Elvileg te nem tudsz
angolul.
– A magnóról fogják legépelni, és lefordítják spanyolra. Aztán
vissza angolra.
– Tudhattam volna – mondtam.
– Két hete dolgozom, és a könyv felénél járok.
 – Két hét! Én két hét után még mindig az ablakon bámulnék
kifelé.
– Használsz magnót? – kérdezte tőlem Manuelo.
– Számítógépet.
– Az újfajta magnók, a minik, nagyon jók. Az ember csak
berakja a zsebébe, és előveszi, ha kell. Bárhol használható.
– Olyan bájos, mikor az írók szakmai dolgokról beszélgetnek –
szólalt meg Samantha. – Hát nem nagyszerű írónak lenni?
Bizonyos értelemben jobb írni az életről, mint átélni.
– A tiédet hamarosan kiadják.

Minden új terv esetében átéltem egy kezdeti nyugtalan időszakot.

Ha valaki a vállam mögül figyelte volna, hogyan írok, csak káoszt
látott volna. Egy megrögzött átírót, aki számítógépen ír,
kinyomtatja a lapot, amit aztán mindenhol telefirkál, mielőtt újra
legépelné. Az új regény első oldalai esetében nem tudtam volna
megmondani, hogy az előttem lévő anyag abszolút tökéletes-e,
vagy egy alkalmatlan ember műve-e.

Otthon dolgoztam, mikor Judith Krantz, Jackie Collins, és

Barbara Cartland rontott be a szobámba, egyforma vörös estélyi
ruhában, melyben irodalmi nagyságáknak néztek ki. Felkapták a
lapokat, körbeadták, átfutva a leírtakat.
– Ez kasszasiker? – kérdezte Judith Krantz.
– Nem tudnám megmondani – feleltem.
– Mit ért azon, hogy nem tudná megmondani? Mielőtt
belekezdett, nem tudta, hogy kasszasiker lesz-e?
– Honnan tudtam volna? Egy látomással kezdtem…
 – Látomással? – vont kérdőre Jackie Collins. – Mi maga,
látszerész? Kasszasikert nem kezdünk látomással. Eseménnyel kell
indítani.
– És romantikával – tette hozzá Barbara Cartland. – Van benne
romantika?
– A főszereplő nős.
– Kivel van viszonya? – kérdezte Judith Krantz.
– Senkivel.
– Miféle könyv ez? Nincs benne szex?
– Nyíltan nincs. A srácnak, akivel jobban megismerkedik, van
barátnője.
– Megismerkedik egy sráccal? Ez nem valami ígéretes –mondta
Jackie Collins.
– Érzelmileg ismeri meg, mint barátot. A srác utcagyerek, a fickó
pedig egy másik világban él.
– Utcagyerek szerepel a regényében? Ez olyan polgári –
kommentálta tökéletes modorban Barbara Cartland, úgy ejtve ki a
„polgári” szót, mintha az káromkodás lenne.
– Te jó ég! – sóhajtott Judith Krantz. – Ez a szoba, és ez a lakás!
Hogy tud dolgozni egy bérházban, ami ráadásul nem felhőkarcolói
teraszos lakás?
– Ez nem igazán felhőkarcolói teraszos történet – válaszoltam.
– Kinek ír maga, a szegényeknek? – tette föl a kérdést Judith
Krantz.
– Csatlakozik a minisorozatokhoz? – kérdezte Jackie Collins.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy fajilag nem felel meg a
minisorozatoknak.
– Szellemileg nem készült föl a kasszasikerre, kétségei vannak
arról, amit ír, sőt a minisorozatokhoz sem csatlakozik – mondta
Judith Krantz.
– Ráadásul összefirkálja a lapot – tette hozzá Barbara Cartland,
és úgy emelte föl az egyik lapot, mintha bűzös hal lett volna.
 – Menjünk, lányok! – indítványozta Jackie Collins. – Egészen
nyilvánvaló, hogy problémás emberrel van dolgunk – és dölyfösen
kivonultak a szobámból, magamra hagyva a regény kezdetével és a
megjelölt lapokkal.

Samantha Reilly behívott magához, hogy nézzem át a regény

utolsó gondolatait. A szöveget legépelték, fotókkal látta el, s
mindent kirakott a falakra.
– Valami olyan nyomasztó – mondta. – Olyan, mintha már
összeállna, amit és ahogyan mondani akarok, s mindig csak
karnyújtásnyira van, de az ember sohasem tudja magát olyan
szépen kifejezni, mint gondolatban.
– Pontosan tudom, mire gondolsz, Samantha.
Ha az írót úgy definiálhatjuk, hogy valaki, aki ír, akkor Samantha
Reillyből író lett. Mindennap bejött és szorgalmasan írt. A falra
kitett lapokból láttam, hogy Samantha úgy ír, ahogy beszél;
véletlenszerű, egyenetlen visszaemlékezések. Az anyagban mégis
akadtak kiváló bekezdések. Munkájának most az Egy élet New
Yorkban címet adta, és az írás hangvétele számomra nagyon
jellegzetesnek tűnt.
Beszélgettem Barbara Mossszal, és nagyjából vázoltam az épp
elkezdett könyvem témáját. Bátorított, s feltette a kérdést, vajon én
és az ügynökségem fogunk-e előleget kérni. Nem láttam be,
hogyan élhetnék úgy, hogy ezentúl is Mel fedezi a dolgaimat,
ahogy eddig tette, ezért az javasoltam, várjunk addig, amíg valami
kézzelfoghatót fel tudok mutatni. Kifelé menet megkérdeztem, mi
van Samantha könyvével, amiről tudtam, hogy már befejezte, és
átadta egy kartondobozban.
– Őszintén szólva nincs formája. Túlságosan csípős. Egyszerűen
kiadhatatlan.
 Feldúlt voltam Samantha miatt. Tudtam, hogy azonosulok vele, s
hogy a „csípős” szó felháborít, s hogy Barbara Moss minden olyan
televízióst megtestesít, akinek nem tetszettek a forgatókönyveim, a
javaslataim, mert „csípősnek” találták. Ráadásul tudtam, hogy
Samantha tiszta, autentikus hangon szólalt meg.
– Kifogásolná, ha átnézném az anyagát? – kérdeztem Barbarától.
– Miért tenné?
– Azért, mert nekem tetszett, amit megmutatott. Mit gondol az
írásról? Magáról az írásmódról?
– Amit elolvastam, az tetszett. De annyira elvette a kedvemet a
forma hiánya, hogy abbahagytam az olvasást, és egészen biztos
vagyok benne, hogy az olvasó is úgy reagálna.
Most aztán igazán kijöttem a sodromból. Barbara még arra sem
volt képes, hogy elolvassa. Ahogy átnéztem az anyagot, eszembe
jutott, hogy maga a forma adja a formát. Úgy kellett volna kiadniuk
a könyvet, ahogy volt, a fényképekkel, a közbeiktatott szöveggel,
mintha egy New York-i élet szabadon szárnyaló naplója lenne. A
következő napokat azzal töltöttem, hogy megtaláljam az írás belső
ritmusát, átpakolva egységeket, sorrendet felállítva. Bevittem
Barbara irodájába, és elmondtam neki, hogy szerintem van valami
különleges Samantha írásában. Megkértem, megint olvassa el
figyelmesen. Becsületére legyen mondva, megígérte, hogy
elolvassa.
Néhány nap múlva bekopogott az irodámba.
– Paul, azt akarom mondani, hogy ki fogjuk adni Samantha
könyvét. Most már belátom, tényleg működik úgy, ahogy maga
elrendezte. Nem tudom, hány példányt fogunk eladni belőle, de
kiadjuk.
– Fantasztikus!
Valamivel később Samantha jött be ragyogva az irodámba.
– Kinyomtatott könyvű szerző leszek! Barbara Moss azt mondta,
nem tudja hány példányt fognak eladni belőle, de az írás remek, és
most megérdemlem, hogy én következzem, és azt is mondta, hogy
segít, és én annyira boldog vagyok!
Megpuszilta az arcomat, s olyan boldog volt, hogy majdnem
táncolva ment ki az ajtón. Ez volt a soron következő legjobb dolog,
ami megtörtént velem.
Samantha megemlíthetett valamit Manuelónak a segítségemmel
kapcsolatban, mert az egyik nap bejött hozzám az irodába, és
szégyenlősen megkérdezte, meghallgatnám-e, amit legutóbb
fölvett. Olyannyira bizonytalan volt abban, amit írt, és annyira
szüksége volt segítségre, hogy nem tiltakozhattam. Minden hétfő
reggel üzeneteket hagyott az ajtóm alatt aziránt érdeklődve, mikor
találkozhatnánk, mikor pihenek egy kicsit, mikor végzek aznap, s
utána bemegyek-e hozzá, hogy megmutathassa amin dolgozik.
Általában az áttekinthetőségre tettem javaslatokat, főleg amikor
valamiből hiányzott az egység.
A könyv tényleg olyan volt, amilyennek leírta. Első fejezet:
Kedvenceim cím alatt szokásokról és divatról, amiket a nőkben és
magában szeretett. Második fejezet: Amit nem szeretek cím alatt
drogról, harsány bulikról, becstelen nőkről, csöpögő csapokról
(Óvatlan pillanat). Harmadik fejezet: Kedvenc előadóim. Negyedik
fejezet: Rajongóimhoz szóló kívánságaim, melyben ösztönző
szavakat írt azokról, akik minden lehetőséget megragadnak. Ötödik
fejezet: Kívánságaim a Föld nevű bolygóhoz cím alatt pedig arról
írt, hogy meg kell őrizni a levegő és vizek tisztaságát. A két utolsó
fejezet meglehetősen édeskés volt, egy olyan férfi szentimentális
világnézete, aki nem sokkal azelőtt ismeretlen vízszerelőként
dolgozott.

Manuelo: A könyv, hamar kinyomtatták, és néhány hónap múlva

ki is adták. A kiadást követő fogadást a Plaza Hotel báltermében
tartották, ahol hatszáz vendég gyűlt össze. Sandyvel a különösen
fontos személyek szekciójában álltunk, egy bársonykötél mögött.
Láttuk, ahogy Mel levezeti az ünnepséget, szmokingban és
adóvevővel a kezében; milliomos biztonsági ember. Az estély
személyes apropója, mikor Manuelo teljes zenekari kísérettel
elénekelt egy számot a legújabb albumáról. Még inkább Manuelo.
Az első drámai pillanatokban Manuelo először angolul énekelt,
sokkal erősebb akcentussal, mint ahogy beszélt. A dal címe; Az író,
elég elnagyolt szöveggel.
 
Énekes voltam, szerelmes dalok énekese.
S most író is vagyok, érzéseimről beszélek.
Mindegy, dal vagy könyv, fogékonyságom
a válasz, és én kitárom neked szívemet.
 
Stephen Sondheimet nem fenyegette veszély.
Új videoklip készült a tévé számára, melyben Manuelo az írót
énekli, reklámozva a Manuelo: A könyv című saját szerzeményét. A
könyv, melyet szabadon illusztráltak a hangstúdióban készült
gyönyörű nőket és Manuelót ábrázoló képekkel, akár pofát vágva a
kamerának, akár komoly pillanatokban., ami alapvetően a Teljes
Manuelót adta. A reklámhoz tartoztak a plakátok és életnagyságú
képek. Mel Steiner gyalogáldozataként a könyvet lemezboltokban,
a lemezt pedig könyvesboltokban is meg lehetett szerezni.
Manuelo: A könyv legszívfacsaróbb sora így jelent meg a
kirakatokban: angol nyelvű kiadás.
Ez lett az első számú, önéletrajzi témájú bestseller.
7.

EGY CÍMLAPCIKK jelent meg az USA Today-ben, miszerint

„A szórakoztatóipar-ág királya újabb gyémántot illeszt
koronájához”, ami az új kiadóvállalatról adott hírt. A cikk
középpontjában a bestseller Manuelo-könyv állt, míg a Felfelé
törekvő mobilitást feltűnő helyen, dicsőítő megjegyzésekkel említi
meg Barbara Moss és Mel. Egy belső oldalon a fényképem is
látható volt; Paul Brock, a Steiner szerzője. A cikk a továbbiakban
Mel Steiner slágerparádéját elemezte. Manuelo Európában, a
Felhevült Macskák itthon turnéznak, a B-Tuff, egy fekete
rapegyüttes új albumot adott ki. Wanda, Mel Madonnája, egy
bodros szőke vadiúj lemezzel és videoklippel, a Bennem akarlak
számmal, amit rengeteg rádióállomás letiltott. Delta Jack Green,
egy ősi fekete bluesénekes pedig főiskolákon turnézik.
– Olyan sokáig voltam halott, és éltem visszavonultan, hogy
most a mennyországban érzem magam, a mennyország pedig ott
van, ahol a bluest játszod – nyilatkozta Delta Jack a riportban. Az
idézet korábban egy reklámfilmben szerepelt, amit a Steiner Public
Relation, Mel egyik leányvállalata készített, amelyik Mel ügyfeleit
propagálta. És ezt felhasználta Jay Leno, mikor bemutatta Delta
Jacket az „éjjeli show”-ban. Akárhogy is, Delta Jack sohasem
mondott ilyet. Mel fabrikálta az idézetet, és odaadta az embereinek,
hogy nyomtassák ki.
– Ezt mondta volna, ha eszébe jutott volna – magyarázta nekem
Mel.
 Az USA Today-cikket lakásunk előszobájában, az asztalon
hagytam, hogy mindkettőnk szülei, akik ebédre jöttek hozzánk,
észre vehessék. Anyám azonnal magához vette az én példányomat,
talán azért, hogy felkasírozza. Apósom pedig megkérdezte, hogy:
– Ha átszámítanánk, mit gondolsz, mennyit keresnél óránként
egy ilyen könyvvel?
Azért hagytam elöl a cikket, hogy kivívjam az elismerésüket, de
elszámoltam magam. A szobában olyan hangulat uralkodott,
mintha tévés interjún jelentem volna meg.
– A könyv megjelenése még hónapokkal odébb van, és senki sem
tudja, milyen lesz a fogadtatás – mondta Sandy, megpróbálva
kizökkenteni őket.
– Képzeljétek el – mondta anyám –, hogy eddig a tévének írt,
most pedig ő lesz műsoron. – Kétségkívül olyan mondat volt ez,
amit a barátnőivel begyakorolt.
Mialatt az új regényemen dolgoztam, folyamatosan haladtak a
Felfelé törekvő mobilitás nyomdai munkálatai. A könyvet átadták
nyomdai előkészítésre, és a Steiner irodában találkoztam a
megbízott nővel, hogy megbeszélhessük felmerülő aggályait.
– Nem azért fizetnek, hogy ilyet mondjak – mondta, miután
befejeztük –, de ez a könyv nagyszerű. Gratulálok.
Napokon át ugyanolyan örömittasan lebegtem. Ahhoz, hogy
örömittas lehessen valaki, aki éveken át megküzdött a
szabadúszóélet kiszámíthatatlanságával, ez maga volt az
örömittasság. Sandyt lefoglalta a borító megtervezésének művészi
munkája, én meg bementem a stúdióba megnézni, hogyan adja
vissza gondolataimat; egy házaspár, akik feszült arccal néznek
egymás szemébe, fejük fölött glória, a tudatosságot fokozóan
megnyújtva, ami a 60-as évek divatja volt.
„Egyszerűen nemcsak megragadta a könyv mondanivalóját,
nemcsak csodálatos tervezés volt, hanem az én saját feleségem
csinálta.”
 – Te csak megírtad a könyvet – mondta. – De a mi dolgunk
kitalálni, mit gondol a kiadó.
Természetesen tetszett nekik a művészi munka. Mel néhány hétre
Európába készült, de megnézte, mielőtt elment. Tizenkét szál
rózsát küldött Sandynek a következő megjegyzéssel: „Azt
javasolnám a szerzőnek, hogy vegyen téged feleségül, ha még nem
tette volna meg.”

A mennyországban, új hivatásom kezdetén, számláktól nem

zaklatottan, elmentem a Steiner irodába, hogy találkozzam Barbara
Mossszal és Tom Riggsszel, belesüppedtem egy fotelba, és vártam
a rám zúduló következő jó hírt. Négy másodperc. Ennyi ideig
tartott észrevenni, hogy valami vészjósló van a levegőben.
Antennám, mellyel ezt megállapítottam, a forgatókönyvírói évek
alatt fejlődött ki. Hallgattam, ahogy Barbara arról beszél, milyen
elragadtatottan fogadták Sandy borítómunkáját, hogy plakátot
akartak belőle készíteni, amit ki lehetne rakni a könyvesboltok
kirakatába, s szeretnék, ha Sandy újabb munkákat is készítene
nekik, én meg arra gondoltam, hallani kéne már a rossz hírt. Aztán
átadta a beszéd fonalát Tom Riggsnek, aki a következőket mondta:
– Paul, van néhány gondunk a könyvvel. Azt hittük, be tudunk
törni a piacra, magas példányszám, et cetera. De a kereskedelmi
lánchoz tartozók és a nagykereskedők vonakodnak nagy
példányszámot átvenni egy ismeretlen írótól.
– Nagyjából húszezer példányt tudunk szétszórni az országban,
és ez tökéletesen megfelel egy elsőregényesnek – mondta Barbara
Moss. – Csakhogy ez meg sem közelíti azt, amit ígértünk, és amit
Mel várt.
– Mel tud erről?
 – Nemrég beszéltem vele – válaszolta Tom Riggs. – Európában
van.
– Maguk olyan sok bestsellert adnak ki, nem jelent ez
jólértesültséget a kiadók számára?
– Ebben reménykedtünk, de ők külön kezelik a maga nevét és
könyvét.
– Nem szabad szem elől téveszteni – tanácsolta nekem Barbara
Moss –, hogy az emberek tényleg nagyra értékelik a könyvét, s
amikor az értékelések befutnak hozzánk, remélem, tényleg így lesz,
akkor nekünk rendelkezésünkre áll a muníció, hogy
továbblendítsük a könyvet.
– Csakhogy mi nem tudjuk beverekedni magunkat a
könyvesboltokba – folytatta Tom Riggs. – Több megbeszélést is
tartottam a negykereskedőkkel. Manapság a neves szerzők uralják a
piacot, és nincs hely olyan szerzőknek, akik kevésbé ismertek.
– Kötelességünknek éreztük ezt közölni magával. Én kezdetben
százezres első példányszámról beszéltem. Csakhogy nem áll
hatalmunkban ilyesmit kieszközölni. Nagyon sajnáljuk – fejezte be
Barbara Moss.

Megköszöntem nyíltságukat, és távoztam. Amikor Sandy

hazajött a stúdióból, beszámoltam neki az elhangzottakról.
Elgondolkodott, és egy darabig nem is mondott semmit. Lassan
beszélt, mintha gondosan megválogatná a szavait.
– Most minden bizonnyal csalódott vagy. De ez semmit sem
változtat a könyvön, amit írtál. Az így is csodálatos.
– Tudnád idézni önmagad? Nem azt mondtad, hogy ez az
önmegvalósító jövőbelátás üzlete?
– Igaz. Sajnos, te azt hitted, lesz egy nagy könyved. De ki fogod-
e állni a zajos tetszésnyilvánítást?
 – Biztos vagy te ebben?
– Én igen.
– Anyám ebből nagy jelenetet fog rendezni. De ha a könyv nem
kifizetődő, én nem tudok visszamenni Melhez, és megkérni,
fizessen nekem előre a második könyvemért. Akkor hiábavaló volt
a könyvkiadás.
Sandy nem válaszolt, mert erre nem lehetett mit válaszolni. Nem
állt szándékomban felszabadítani magam előző hivatásom alól, ha
az újjal anyagilag nem tudom ellátni magam.
– Talán Melnek eszébe jut majd valami, ha visszajön – mondta
erre.
– Szóval akkor Godot-ra várunk.

Játszottam a gyerekekkel, és megnéztünk egy Charlie Brown-

filmet a tévében.
– Tetszett? – kérdezte Sandy a fiúktól, amikor vége lett.
– Nekünk igen, papinak nem – mondta Sammy.
– De nekem is.
– De te nem nevettél annyit.
– Papi egy kicsit szomorú. Kapott néhány rossz hírt ma – mondta
Sandy.
– Mi történt? – kérdezte Joey.
– Azt hitte, a könyve nagy-nagy siker lesz, ma pedig közölték
vele, hogy mégsem lesz olyan nagy. De eszébe kell juttatnunk,
hogy a könyv ennek ellenére remek, ő pedig egy remek papi.
– Nem annyira remek, ha nem tudok nevetni Charlie Brownon –
mondtam. Ujjammal lefelé biggyesztettem a számat, amitől
elkezdtek kuncogni.
 Miután a gyerekek lefeküdtek, elmentem sétálni,
nekitámaszkodtam a Central Park kerítésének, és megláttam
Snoopyt. Írógépe mellett üldögélt. Bólintottam, és ő is
odabiccentett. Odamentem hozzá, hogy belekukkantsak a gépben
lévő oldalba. Ezt állt rajta:
„Sötét, viharos éjszaka volt.”
– A regényén dolgozik? – kérdeztem.
– Van egy kis gondom a kezdéssel – válaszolta.
– Még sohasem láttam errefelé – mondtam neki.
– Üzleti ügy miatt vagyok New Yorkban, és gondoltam,
beiktatok egy kis munkát is.
– Én író vagyok. Most fejeztem be az első regényemet, és már a
következőn dolgozom.
– Irigylem magát. Én most leblokkoltam.
– Lehet, hogy az eleje helyett valahol máshol kellene elkezdenie.
Én néha ezt teszem, ha leragadok. Kiragadom azt, ami jó résznek
ígérkezik, megírom, azért, hogy haladjak.
– Megpróbálhatom. Köszönöm. A boltokban van már a könyve?
Szeretném elolvasni.
– Még nincs.
– És hogy hívják?
– Paul Brocknak.
– Én Snoopy vagyok – mondta, és odanyújtotta a mancsát.
– Azt hiszem, ismerem magát – mondtam. – Rajta van a
törülközőmön.
– Nézze, ma este nem megyek sehová. Van egy példánya?
Szeretném elolvasni.
– Hát persze. Itt marad?
– Ez a tartózkodási helyem.
Hazarohantam, felkaptam a kézirat egyik példányát, és
visszavittem neki.
 —Elég gyorsan el kell olvasnom. Jártam egy kutyáknak tartott
gyorsolvasó tanfolyamra. Tudok gyorsan olvasni, futni, és szagolni.
De nem tudok gyorsan írni – tette hozzá.
Búcsúzóul integettem neki, és hazamentem. Másnap korán reggel
visszamentem a parkba. Snoopy az írógépen dolgozott.
– Helló! Remek ösztönzést adott, igazán nagyszerű a könyve.
– Valóban?
– Csodálom, ahogyan befejezte a könyvet. Lévén kiadatlan
vadászkopó, az én szememben ez nagy teljesítmény.
– Hát, köszönöm szépen a gondolatokat, ez erkölcsileg most
segít nekem.
– Szeretnék adni valamit.
Legépelt néhány szót, aztán átadott nekem egy ív papírt, ami így
szólt:
„Nagyon tetszett. Tökéletes könyv egy sötét, viharos éjszakához.
Snoopy.”
Ez nagyon kedves volt tőle. De ez nem igazán olyan idézet, amit
felhasználhattam volna.

Megpróbáltam koncentrálni az új regényemre, épp otthon

dolgoztam, mikor megszólalt a csengő. Mel állt az ajtóban, új olasz
öltönyében.
– Ezek őrültek! Azért ezt el kell mondanom. Épp csak leszálltam
a repülőről, egyenesen idejöttem, hogy megmondjam, ezek őrültek.
Az embereim őrültek. A könyved igenis kasszasiker lesz.
– Gyere beljebb, és ülj le.
– Nem ülök. Üléssel nem jutok sehova. Az én tennivalóm, hogy
előrehaladjak. Tudod, milyen utam volt? Tudod, milyen sikeres
volt számomra Európa? Három bandám turnézik, és mit hallok
New Yorkból? Húszezres első példányszám?
 – Nekem is ezt mondták.
– Őrültek. Erről az egészről az volt az elképzelésem, hogy
semmit sem bízunk a véletlenre. És majd meglátod, hogy nem is
fogok. Bemegyek az irodába, elrendezek néhány dolgot, utána meg
visszajövök érted a Rolls-Royce-szal. Egy Rollsos fazonnak
előkelőnek kell lennie. Aztán beszállunk az autóba, elmegyünk
Bronxba, eszünk egy pizzát az Arthur Avenue-n, akárcsak a régi
időkben, és csak a dolgok jó oldalát fogjuk nézni, azt, hogy írtál
egy remek könyvet, amit ki fogok adni, ami kasszasiker lesz. Hát
ezek őrültek!
Egyikünknek se volt egyetlen használható ötlete sem, sodródott a
társalgás, Mel pedig az európai útjáról beszélt. A tonikos vodka
után sört, és pizzát rendeltünk, aztán Mel ragaszkodott hozzá, hogy
pezsgővel ünnepeljük meg sikeres útját, és a könyvemet. Aztán
távoztunk. Én nagyon bizonytalanul álltam a lábamon, és úgy
gondoltuk, jobb, ha lejárjuk az alkoholt. Elhatároztuk,
végigmegyünk a Mosholu Parkway-n, ahogy gyerekkorunkban
tettük. A Rolls ott tett ki bennünket, mi sétáltunk egy darabig,
nekitámaszkodtunk egy autónak, ahogy egy másik időszámításban
tettük. Mel hirtelen megállt.
– És most az Utazók következnek! – s azzal belekezdett az egyik
dalunkba.
– Mel, valaki ki fog nézni az ablakon, és elkezd üvöltözni: „Hé,
srácok, még mindig próbálkoztok? Abba kéne már hagyni!”
Én is elkezdtem énekelni vele. Eszünkbe jutott néhány dal,
néhányat elfelejtettünk, aztán következett az Edith Piaf-rész, és
elénekeltük a „Szerelem nemdoktorát”, aminek a következő volt a
szövege:
 
Ó, én nem vagyok doktor,
És a lányoknak doktor kell.
Tudok fejen állni és művészi dolgokat,
 De az a szörnyű, hogy
Nekik csak doktor kell.
Vajon kulturális álmuk, hogy
A dr. a nevük előtt legyen ?
És végtelen magányomban
mi lesz velem,
A Szerelem nemdoktorával?
 
Nevetve zuhantunk a földre, részeg piások.
– Tudod, akkor volt bennünk valami – szólt Mel.
– Őrültség.
– Ilyen stílusú dalokat meg szöveget írni randikről, ez igazán
nagyszerű.
Belekezdtem a Szerelem nemdoktora visszatérő részébe, Mel
csatlakozott hozzám, és közönség hiányában mi magunk
tapsoltunk.
– Senki sem csinált ilyet, mint mi – jelentette ki. – Komikus
dalok, amik szóltak valamiről. Egyedieknek számítottunk. Akár
folytathattuk volna.
– Ugyan hány évig lehet tinédzser randikről énekelni? Ahogy
öregedtünk, úgy kellett volna haladnunk a korral.
– Rendben van – mondta Mel sértődött beleegyezéssel.
– Én írni tudok. Írhattam volna olyasmikről, amik érdekeltek
bennünket – mondtam, hibásan ejtve ki a szavakat.
– Abszolúte. Mindig naprakésszé tehettél volna minket.
Elképesztőek lehettünk volna.
– Meg tudtuk volna csinálni, Charlie. Álltuk volna a versenyt.
Felsegítettük egymást, kéz a kézben elindultunk vissza a
Rollshoz, ahol a sofőr várt ránk.
– Azok a házizenekarok – szólt Mel. – Nagy kár, hogy sohasem
hallottunk igazi hangzást. Még szórakoztatóbb is lett volna.
 – Még szórakoztatóbb – mondtam én, belesüppedve a hátsó
ülésbe. Részegen becsuktam a szemem, ahogy az autó elindult
vissza Manhattanbe. Néhány perc múlva Melre néztem, hogy
lássam, elaludt-e. Valamin gondolkodott, szeme bandzsított a
koncentrálástól. Felvette az autótelefont, és tárcsázott.
– Henry, Mel vagyok. Ráérsz most? Egy órán belül tizenhatra
van szükségem. Vonósokkal. Oké – azzal letette a telefont.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Elintézek néhány üzleti dolgot.
– Most dolgozni fogsz? Jézusom, én nem bírnék fennmaradni –
mondtam, és álomba zuhantam.

Ébredj, és tündökölj!
Mel a vállamat ütögette. Kinéztem, de nem a házunk előtt
álltunk, hanem az épület előtt, ahol Mel irodáit rendezték be.
– Mi történik itt?
– Szükségem van rád valamihez.
– Nekem le kell feküdnöm. Máris másnapos vagyok, pedig még
nincs is holnap.
A karomnál fogva megragadott, és rogyadozó lábaimmal
bevezetett az épületbe. Felmentünk az irodája alatti emeletre, ahol a
Steiner Varieties hangrögzítő stúdiója működött. Beléptünk a
stúdióba, ránéztem a villogó éles fényre és az elém táruló
látványra. Egy szimfonikus zenekar játszott odabenn, tizenhat
zenész, a padlón technikusok és egy hangmérnök a fülkéjében. Egy
negyvenes fickó jött oda hozzánk, törékeny alkatú, körülbelül 160
cm magas, edzőcipőben, farmerban és felhajtott ujjú pólóban.
– Henry Ross, ez itt Paul Brock. Henry egy ideig Angliában élt.
Meggyőztem róla, hogy jöjjön vissza, és dolgozzon az én
cégemnek.
 Homályosan emlékeztem a nevére. A hatvanas években Henry
Ross a legmenőbb zenei producerek közé tartozott.
– Paul egy dalt fog énekelni – mondta neki Mel. – Következő az
elképzelés: dalokat fog írni, olyanokat, mint amilyet most előad, de
felnőtt témákról, mi pedig megcsináljuk hozzá a körítést.
Szeretném, ha mindenki hallás után játszana, így a teljes zenekarral
együtt hallhatnánk.
– Micsoda? – mondtam én.
– Énekelni fogod a Szerelem nemdoktorát, ők pedig kísérnek
téged.
– Mel!
– Mi a baj? Hiszen emlékszel a dalra!
– Beszélhetnénk egy kicsit?
Kimentem vele a stúdióból a folyosóra.
– Azt akarod, hogy elénekeljem a Szerelem nemdoktorát ennyi
ember előtt? Te részeg vagy!
– Te is!
– Te alkottad a csapat másik felét, neked is énekelned kell.
Elindultam a folyosón, de ő megragadta a karomat.
– Ez egy apró kísérlet.
– Tizenhat zenésszel nem olyan apró. És a vonósok! A Szerelem
nemdoktora vonósokkal? Ez még csak nem is illik össze.
– Tőled az ötlet. Te mondtad, hogy írhattál volna dalokat arról,
ami velünk történt. Én meg szeretném hallani, hogy hangzik ez
teljes kísérettel.
– Miért?
– Mert ha működik úgy, ahogy elképzeltem, akkor megírhatnád
ezeket. Vidám dalokat arról, milyen vagy most házas emberként,
írhatnál a gyerekekről, számlákról. Létrehozhatnánk együtt egy
produkciót, csinálnánk egy albumot, te sztár lennél, és az emberek
hatalmas példányszámban vennék meg a könyvedet.
 – Te annyira hihetetlenül őrült vagy, hogy egyedül a vagyonod
miatt nem zárnak intézetbe.
– Könyvek egy híres embertől! Szóval hadd tegyelek híressé.
– Ez abszurdum. Szóval csak énekeljem el, hogy alakuljon ki
bennem egy érzés.
– Azok a zenészek majd feldobják. És én vagyok az egyetlen,
akinek ezt meg kellene csinálnia.
– Megfizetted azokat a zenészeket, hogy játsszanak neked?
Kielégítenéd a kíváncsiságomat?
– Nem.
– Tedd meg ezt egy öreg barátodért.
– Egyáltalán nem.
– Mibe fog ez kerülni neked, hogy a kedvemben járj? Úgyis
részeg vagy, Paul. Gyere kérlek, menjünk innen.
Egészen biztos, hogy részeg voltam, mert a következőt
mondtam:
– Egyszer eléneklem, de aztán mindannyian okádunk.
Visszamentünk. Egy technikus beállította előttem a mikrofont.
Ott álltam, elfordultam a zenekartól, nem akartam a zenészek
szemébe nézni. Henry Ross jelt adott, és elkezdtem énekelni a
Szerelem nemdoktorát. Mel megkért, csináljam meg még egyszer,
Henry Ross pedig beintett egy-egy zenekari egységet, mikor
kísérjenek engem. Mire befejeztem, az egész zenekar játszott.
– Nagyszerű – mondta Mel. – Már rögzítettük is. Henry majd
fejébe veszi a kíséretet, és összehozzuk a dolgot. Aludj jól, és kezdj
el gondolkodni az ötleten.
– Én ezt nem tehetem – tiltakoztam.
– Ha eszedbe jut egy dallam, miközben szöveget írsz, az
fantasztikus lenne. Dúdold föl egy magnóra. Henry majd
kicsiszolja, vagy meg is írja a dallamot.
– Azt mondtam, ezt én nem tehetem.
– Te így is író vagy.
 – Én nem szerepelhetek ilyen produkcióban. Elmúltam negyven,
és kölyökkorom óta nem énekeltem, akkor is alig.
Mel azonban tántoríthatatlanul így szólt Henryhez:
– Mi van, ha elszórunk benne néhány alaptípust, mint Willie
Nelson a Csillagpor című számában?
– Lehet róla szó.
– De én nem vagyok Willie Nelson!
– És Willie Nelson nem ír regényeket. – Mel átkarolt, és kivitt a
stúdióból. – Ezentúl te is állni fogod a versenyt.

Mel hazavitetett a sofőrjével. Aznap alvás közben álmodtam

valamit, és amikor reggel telefoncsörgés ébresztett, egy
másodpercig nem voltam biztos abban, nem álmodtam-e az egész
stúdióbéli jelenetet. Mel szólt bele a telefonba, és megerősítette,
hogy nem álmodtam.
– Ébredj! Új fejlemények vannak. Rögzítettük az anyagodat,
felkevertük rá a kíséretet, amit Henry dolgozott ki, és remekül
hangzik az egész.
– Még mindig iszol?
– Szeretném, ha azonnal a stúdióba jönnél egy éles felvételre.
Szeretném kipróbálni az alapok ötletét.
– Küldjék egy mentőt érted? Vagy elég, ha a Rolls bevisz téged
megfigyelésre?
– Paul, én sztárt fogok faragni belőled. Az emberek törni fogják
magukat, hogy megvehessék a könyvedet. Felejtsd el a húszezer
példányt. Felejtsd el a százezret. Ötszázezres első példány lesz. Ez
hogy hangzik? Nos, mit szeretnél énekelni a saját
szórakoztatásodra? Mit szoktál énekelni zuhanyozás közben?
– Amit elmondtál, klasszikus jó hír, rossz hír történet. A jó hír,
hogy közlik az emberrel az ötszázezres első kiadást, a rossz hír
pedig, hogy a férfi őrült.
– Egyetlen éles fölvétel.
Fél óra múlva Henry Ross telefonált. Kíséretet akart írni, és arra
volt kíváncsi, mit szeretnék énekelni. Egyfolytában őrültek
hívogattak.
– Megint össze akarod hívni azokat a zenészeket? Felejtsd el az
egészet.
– Hiszen tudod, milyen makacs Mel. Ha nem csinálod meg,
lehet, hogy mindannyiunkat odaküld hozzád. Mel azt mondta,
mondjak neked valami olyat, ami nagy jelentőséggel bír.
Ötszázezres első kiadás.
– Zuhanyozás közben néha azt éneklem, hogy Beléd rúgok.
– Nagyszerű! Később találkozunk.
Végre bementem a stúdióba; Mel és Henry ott voltak a
zenészekkel együtt. Első alkalommal részeg voltam, és olyan dalt
énekeltem, amit senki sem ismert. Most azonban azt várták tőlem,
hogy eléneklem a poptörténet egyik legnagyobb dalát.
– Ez mókás lesz – jelentette ki Henry.
– Olyasformán, mint egy horrorfilm.
Henry beintett a zenekarnak, jött a rezesbanda, a fúvósok, az
elektronikus rész, aztán beléptem én. Idegesen átvergődtem
magam, és létrehoztam valamit, ami egy dal legrosszabb
interpretálása volt, beleértve még a járdán éneklő részegeket is.
Mel és Henry kivittek a stúdióból, be a WC-be, ahol Mel olyan
stílusban, ahogy Higgins professzor beszélt Eliza Doolittle-lel,
előadta, hogy a dal remek, és képes voltam elénekelni. Henry, aki
elmondása szerint tapasztalt zenész, a korábban hallottak alapján
meg tudta állapítani, hogy meg fogom tudni csinálni. Komolyan
megkérdőjeleztem ennek az egész ügyletnek a józanságát. Egy
ember a Szerelem nemdoktora alapján meg tudta mondani, hogy jó
munkát fogok végezni a Beléd rúgok számmal.
 Mel makacskodott, hogy egyszerűen csak idegeskedtem, és
elénekeltette velem a dalt a mosdóban. Megint kimentem,
megpróbáltam nem nézni a zenészekre, úgy gondoltam magamra,
mintha a zuhany alatt énekelnék, de összekevertem a szavakat. A
következő nekifutáskor az egyik zenész tévesztette el a belépőjét, s
azon gondolkodtam, vajon ezt miattam dobta-e be, mint mikor egy
zsonglőr feldob egy tányért, hogy még nehezebbnek látsszon a
mutatvány. Ne légy ideges, Paul. Még a profik is követnek el hibát.
Háromszor csináltuk meg. Összehasonlítva azzal, ahogy kezdtem,
úgy éreztem, egyre jobb lettem. A végén Mel és Henry is bókolt
nekem, mondván, kitűnő volt.

A stúdiómunkálatok közepette meglepetésként felbukkant Erica

Jong, Gloria Steinem, és Erma Bombeck. Piros pöttyös ruhát vettek
föl, hajukat a negyvenes évek divatja szerint csináltatták meg, és
úgy néztek ki, mint az Andrews nővérek.
– Mi vagyunk az új háttérénekeseid – közölte Erica.
– Megjelentkéknek hívjuk magunkat – mondta Gloria Steinem.
– Nos, miután háttérként veled dolgoztunk, szeretnénk önállóan
tovább dolgozni – szólt Erma Bombeck.
– Kísérni fogunk téged, de őszintén szólva már hallottuk a
Szerelem nemdoktorát, és szexisebb, mint amilyennek gondoltuk –
fűzte hozzá Erica Jong.
– Az embernek rá kell jönnie, hogy évekkel ezelőtt íródott. Még
mielőtt a tudatomra ébredtem.
– Csináljuk meg az alapokat – javasolta Erma Bombeck. – Miért
ne csinálhatnánk meg az írhatnék egy könyvet című számot? – A
zenekarhoz fordult, és így szólt: – Csapjunk bele!
Őszintén szólva a vezérvokállal és a Megjelentkék kíséretével
gyors tempót diktáltunk, a dal sziporkázó változatát. A
takarítószemélyzet meg a biztonsági őrök is bejöttek meghallgatni
minket. Nagyszerűek voltunk.
– Sok írót hallottam már bárokban, bulikon énekelni – mondta
Gloria Steinem. – De te határozottan a legjobb hangú írók közé
tartozol.
– Valós ez vagy kitaláció? – kérdeztem én.
– Mindenkinek ez a véleménye – jelentette ki Erma Bombeck.
– Bármikor, ha szükséged van ránk, kíséretre, csak fütyülj –
ajánlotta föl Erica Jong. Aztán mindketten így szóltak: – Ugye,
tudsz fütyülni? Csak csücsöríteni kell, és fújni a levegőt. – Aztán
kimentek egy tündöklő piperkőchöz.

Mel ideadott nekem egy kazettát az átdolgozott kiadással, rajta a

Szerelem nemdoktora és a Beléd rúgok, valamint egy ösztönző
szöveg arról, hogy van tehetségem írni és előadni az anyagot. Üzlet
volt ez, amit ő is nagyon jól tudott. Gondoskodott a
támogatásomról, s hogy sztárnak kijáró felhajtást csináljon
körülöttem.

Talán egy magazinban olvasott dolog: Hogyan érhetjük el a

hosszú házasságot jutott eszembe, mikor elnyomtam a sürgető
érzést, hogy azonnal kirukkoljak a nap jó hírével, így aztán
megkérdeztem Sandytől, hogy sikerült a napja.
– Jól. És veled mi történt?
– Mel úgy döntött, sztár leszek a sztáristállójában.
– Kedvesem, te már így is az vagy – válaszolta, még nem értve a
dolgot.
– Ő énekes sztárra gondolt.
– Egy belső énekesre?
 – Egy belső énekesre, tizenhat tagú szimfonikus zenekarral.
– Az én kedvesem, aki a zuhany alatt a Beléd rúgok számot
énekli?
– Ez lehetne az egyik alapszám, amit szeretne belevenni.
– Tudom, hogy srácokként együtt énekeltetek, de nekem az volt a
benyomásom, hogy nem valami sikeresen.
– Ez igaz.
– Szóval?
– Mel makacskodik, hogy elég jó a hangszínem, és Henry Rosst
is bevette a buliba. – Amikor láttam, ez a név neki semmit sem
mond, elmagyaráztam. – Ő szervező és lemezproducer. Szerinte is
elég jól énekelek, de őt ezért fizetik. Szeretnének létrehozni egy
produkciót és egy albumot.
– Ki fogsz állni az emberek elé, és elénekled a Beléd rúgok című
számot?
– És azokat, amiket majd megírok. Mókás dalokat, Mel szerint a
családi életemről, gyerekekről és számlákról.
– Mindig gondoltam, hogy egy kicsit spiccesnek kell lenned
ahhoz, hogy Mel rávegyen valamire.
– Azt mondja, ha ezt tovább folytatom, akkor garantálja a
sztárságomat. A regényt ötszázezer példányban fogják kiadni.
– Rossz helyre pakoltál néhány nullát?
– Az elképzelés, hogy a szórakoztatóipar személyiségévé tesz,
elősegítve ezzel a regényemet, merőben új. Az őrültség
kiaknázatlan szintje.
– De kedvesem, te nem vagy Manuelo.
– Ez ellenkezik a logikával, hiszen Manuelo nem Manuelo.
Beraktam a kazettát a magnóba.
– Ezt vettük föl tegnap.
Odaadóan figyelte a kazettát, és a koncentrálástól összevonta
szemöldökét. Amikor vége lett, visszatekerte, és megint
meghallgatta.
 – Ez nem lehet – mondta végül. – A zenekarral, meg a kísérettel
együtt lehet, hogy föl sem ismertelek volna. Azt szeretné, ha ilyen
dalokat írnál, mint a Szerelem nemdoktora?
– Naprakész verziókat.
Zavartan néztünk egymásra.
– Van valami hátsó indítéka? – kérdezte Sandy.
– Mire gondolsz?
– Hülyét akarna csinálni belőled?
– Ez nagyon furcsa gondolatmenet. Van valami, amiről tudnom
kellene, mondjuk veled és Mellel kapcsolatosan?
– Majdnem én is ezt a kérdést tettem föl. Bízol benne, hogy totál
egyenes veled szemben?
– Csak azt szeretném tudni, van-e valami más is a dolgok
mögött. Mi van akkor, ha nem mégy bele? Akkor is ugyanígy
kiadja a könyvet?
– Megkérdezem tőle.

Késő este tudtam elérni Melt, és föltettem neki a kérdést.

Belekezdett egy hosszú, bonyolult magyarázatba. Eredetileg azt
mondta, hogy százezres példányt fog kiadni, még mielőtt
megértette volna a könyvkiadás apró fogásait, és annak ellenére,
hogy közeli barátok voltunk, mégis üzletről volt szó, márpedig
számomra a helyes üzletpolitika azt diktálta, hogy elfogadjam a
Nagy Sztárságot, és ne is gondolkodjam más megoldáson.
– Szóval nem adnád ki ilyen agresszívan, ha nemet mondanék az
elképzelésedre.
– Ez nem egy elképzelés. Te vagy az elképzelés, s mindez úgy
hangzik, mintha lenne benne valami kockázat. Ez egy garantált
helyzet.
– Értelek, Mel. Nem kezdenél sokat a könyvvel.
 – Ebből nem ez következik. Hadd folytassam.
– Sandy kérdéseket tett föl, hangjában furcsa tónussal. Van
valami lényeges, amit el akarsz mondani kettőtökről?
– Ennek semmi köze Sandyhez. Rólad van szó. És arról, amit
érted tehetek. Nézd, én tudom, hogyan kell ezt megcsinálni. Ezt
még olyanoknak is megteszem, akiket nem szeretek.
Továbbadtam Sandynek, amiket Mel mondott.
– Azt mondja, szeret téged, de nem fogja nagyban kiadni a
könyvet, hacsak nem egyezel bele.
– Hát, azt mondja, ez üzlet.
– Na persze. Ő aligha művész.
– Lehet, hogy a könyv el fog tűnni, és én visszakerülök a
tévéhez. Egy újabb forgatókönyvíró, aki mellékesen könyvet ír.
– Nahát, hogyan „garantálhat” ilyet? Hogy mondhat ilyet?
– Ötszázezres első kiadás. Ezért nagyon sok író énekelne.
– Az a sok év, mikor arra vártam, hogy a szüleim elfogadjanak
téged. Ha ezt megteszed, hogyan fogjuk megmagyarázni?
– Ha sztár leszek, imádni fognak.
– Biztos vagyok benne, hogy igazad van.

Mel megkért, menjek el az irodájába, ahol szendvicset

rendeltünk ebédre.
– Döntöttél, Paul?
– Ez nagyon bonyolult helyzet.
– Egyáltalán nem az. Kiválóan meg lehet csinálni. Mókás dalokat
írsz mondanivalóval. És mi hozzátársítunk még néhányat.
– Ez minden? De én nem vagyok profi énekes!
 – Nem is mondjuk, hogy az vagy. Egy fickó vagy, aki a zuhany
alatt szokott énekelgetni, és el tudja képzelni, milyen lehet egy
zenekarral énekelni. A közönségnek majd azt mondod: Én olyan
vagyok, mint önök. Hát nem érdekes? Nem kell komolyan venned
az éneklést. Csak jól szórakozol, és meghívod a közönséget, hogy
osztozzon ebben.
– Én azzal jövök, hogy nem vagyok énekes, te pedig azt mondod,
ez külön jó?
– Így van. Lelőttem a legjobb érvedet, igaz?
– Hogy működhet ilyesmi?
– Nem bukhat meg. Tudván, hogy én ebből élek. Véletlenül
enyém tizenöt százalék. Rendben?
– Nem.
– Paul, a mi kultúránkban a nevek és az ünnepelt sztárok a
menők. Egész gépezet van beállítva arra, hogy sztárokat neveljenek
ki. Emberek, akik nem sokban különböznek másoktól, meg tudják
csinálni a megfelelő csomagolásban és minőségben. Azt hiszed,
hogy a sztárok láthatóan és határozottan jobbak, mint azok, akik
nem csinálják ezt? Ne légy naiv. Ez az egész üzletpolitika.
– De én író vagyok, nem pedig előadóművész.
– Senki sem tudja, ki vagy. Az egyiket arra használjuk, hogy
eladjuk a másikat. Nézd meg azokat, akik manapság könyvet írnak,
és akiket vesznek mint az őrültek. Megveszik őket, még a
regényeket is, mert a szerzőknek csillog a nevük.
– Miféle író lehetek én, ha hozzájárulok ehhez? Ez befolyásolja
mindazt, amit írok, és amilyen vagyok.
– Miért? Szerzőként a hangod olyan félénk? Olyan könnyen
kisiklasz egy kis szabadságtól? Mert ez az, amit itt kaphatsz. Egy
beépült közönséget kapsz a könyvedhez, akik alig várják, hogy
elolvashassák. Ennek átkozottul felszabadítónak kell lennie.
Pontosan azt írhatod, amit akarsz, tudván, hogy hatalmas közönség
vevő rá. Könyvek, melyek kritikaállók. Eseményszámba fognak
menni. Melyik szerző utasítaná ezt vissza?
– Egy produkciót?
– Mi ma egy produkció? A szerzők könyvturnéra mennek.
Dolgozik a gépezet, Paul. Pár évvel ezelőtt senki sem hallott
Madonnáról. Nos, itt vagy te. A gépezeten kívül. De bekerülhetsz.
Ki kell használnod. Arra való, hogy kihasználd. Tehetséges vagy,
de ugyanakkor ismeretlen. Szóval, tedd ismertté magad. Érezd jól
magad ebben a produkcióban, és mostantól fogva írd mindig azt,
amit akarsz, az emberek olvasni fogják. Ebben nem lehet veszíteni.
Nincs abban semmi rossz, ha az ember ünnepelt szerző. Ha Ernest
Hemingway ma élne, és lenne egy újonnan megjelenő könyve,
akkor részt venne az „Esti show”-ban, hogy bemutathassa. És
bemenne a sminkszobába is, hogy a lehető legjobban nézzen ki.
– De nem énekelne dalokat.
– De Carl Sandburg igen, Belevágna egy népzenei albumba, az
isten szerelméért. Ha Carl Sandburg élne, akkor saját show-műsora
lenne. – Kijött az íróasztala mögül, és átkarolt. – Updike, Bellow.
Ők interjúkat adnak, hogy előlendítsék könyveiket. Te ezt nem
teheted, mert senki sem ismer téged, senkit sem érdekelsz. De meg
fognak ismerni. Szabadság ahhoz, hogy azt írd, amit akarsz.
Hatalmas közönség a könyveidhez. Mi késztet arra, hogy nemet
mondj? Gondolkodj még egy kicsit, ha akarod. Én azonban Paul,
fontos állásról beszélek, vadonatúj szerzői névvel és ötszázezres
első példányszámmal.

Az ezt követő estéken Sandy és én beszélgetésektől kimerülten

mentünk lefeküdni. Nem voltam képes igent mondani. De ha nemet
mondok, az azt jelenti, hogy visszatérek a számlafizetéshez és
olyan munkához, amit már nem bírok tovább. Láttam
forgatókönyvírókat, akik túl sokáig vettek részt a játszmában,
öreggé és megkeseredetté váltak, panaszkodtak a fiatal
forgatókönyvírókra, akik megelőzik őket. Nem akartam így élni.
Olyan voltam, mint saját könyvem hőse; visszatekintettem arra az
időre, mikor az elvárásaim közt szerepelt, hogy „saját utamat
járjam”. Írni akartam, de nem nekik, nem akartam, hogy megint
szerződtessenek.

Miközben a belvárosban sétáltam, megálltam egy parkban az 53-

ik utcában. A szomszédos asztalnál ült Saul Bellow, újságot
olvasott. Előkelően nézett ki, elegáns volt szürke öltönyében, fehér
ingében, és nyakkendőjében. Felé mosolyogtam, és ő
visszamosolygott.
– Bizonyos értelemben kolléga vagyok – mondtam neki.
– Igen?
– Megírtam az első regényemet. Még nem adták ki. Eddig tévés
forgatókönyveket írtam, Paul Brock a nevem. Biztos vagyok benne,
hogy még nem hallott rólam.
– Olyan sok író van. Ha megkérdezné az embereket ebben a
parkban, sokan rólam sem hallottak.
– Nagyra becsülöm önt, uram. Írásának állandó minősége egész
pályáján keresztül, a méltóság, amivel írói életében viseltetett.
– Köszönöm szépen.
– Szeretnék valamit megkérdezni öntől, ismerve az ön erkölcsi
kiállását, és hírnevét. Valaki felajánlott egy lehetőséget, hogy első
regényemet ötszázezer példányban adja ki.
– Tényleg?
– De énekelnem kell.
– Énekelni?
– Hogy legyek előadóművész, és írjak dalokat. Mókás dalokat.
 – Dalokat írna?
– Igen. Az élet megfigyelései lennének.
– Ha ön író, akkor tudnia kell megfigyeléseket is írnia. Tud
énekelni?
– Elég jól, legalábbis azt mondják. Nem az az elképzelés, hogy
jó énekes legyek, hanem, hogy meg tudjam csinálni a dalokat. De
nem tudom, hogy igent kell-e mondanom. Folt esik-e az írói
hírnevemen?
– Nem hiszem, hogy a hírnévvel kellene foglalkoznia. A fő dolog
belülről jön, ön mint író és írásainak minősége.
– Értem.
– Ha ezt elfogadja, akkor úgy tűnik a számomra, ön egyszerűen
egy nagy első példányos író lesz. Nagyon nagy példány számos.
– És nem gondolja, hogy ez hatással lehet regényírói erkölcsi
kiállásomra?
– Amiatt, hogy dalokat énekel, amiket maga ír? Mi köze ennek a
regényei minőségéhez? Addig, amíg regényt ír, arra vágyik, hogy a
lehető legjobbat hozza ki magából, nem értem tehát, mi okozhat
erkölcsi kérdést.
– Igaz. Nagyra értékelem, hogy vette a fáradságot, és beszélt
velem. Nagyon sokat segített.
– Ugyan, semmiség. Szóval énekelni fog? Tőlem ilyet sose
kértek. Lehet, hogy élveztem volna. Az ember a színpadra lép, és
jól érzi magát, míg énekel.
Elgondolkodott ezen egy darabig, aztán Saul Bellow hirtelen
dalra fakadt.
– A kedvesem hazatér…
Először elénekelte, aztán én is csatlakoztam, és együtt énekeltem
Saul Bellow-val. Egész jó ütemben énekeltük a dalt, doboltunk az
ujjunkkal, és teljesen beleéltük magunkat. Egy csomó ember
megtapsolt minket.
Felhívtam Melt egy telefonfülkéből.
– Ötszázezres első kiadás?
– Ötszázezer.
– Megcsinálom.
– Nem gond – mondta erre ő.
8.

MEL ELJÖTT HOZZÁM, hogy megnézze a ruháimat. A

szabászat igazából sohasem tartozott a fő érdeklődési körömbe.
Amikor nap mint nap kiválasztottam a ruhámat, két elv segített;
tiszta és puha volt-e. A mindennapi viselethez szívesebben vettem
föl használt farmert, puha tapintású pólót vagy rövid ujjú pólót,
edzőcipőt, a Banán Köztársaság bozótdzsekijét, télen bélelt dzsekit
és eső esetén a Giants rögbicsapat sapkáját. Ha egy találkozó miatt
kellett felöltöznöm, vagy elmentünk szórakozni, akkor általában
Paul Stuarttól származó tweedzakót vettem föl, vagy a Brooks
fivérektől vett tengerészkék öltönyömet. Lehet, hogy nem épp a
legmegfelelőbb példát mutattam fiaimnak. Néhány barátjuk apja a
mindennapi munkához is inget, nyakkendőt hordott. De én
kényelmi szempontból válogattam ruhatáramat. Nem állt
szándékomban felöltözni azért, hogy a lakásomon belül átmenjek
egyik szobából a másikba. Úgy éreztem, már az is elég, hogy nem
maradok egész nap pizsamában.
Azokon a napokon sem öltöztem ki, mikor a Steiner-irodába
mentem. Nem nagyon érdekelt, hogy nézek ki. Ha megfelelően
kellett felöltözni, ahhoz azért megvolt a megfelelő ruhatáram.
Melnek nem volt joga kritizálni engem az ő csicsás ruháiban. De
ott állt, harsány kockás zakójában, és engem bámult, ahogy
farmerban, pulóverben és papucscipőben álltam előtte.
– Image-re van szükséged. Mégpedig tetőtől talpig. Ezt csináltam
Manuelóval is. Ki se tette a lábát a fürdőszobából anélkül, hogy fel
ne vette volna a ruháját. És veled is ugyanezt kell tennünk.
Mel előjoga értelmében egy sor Manuelo-viselet került
bemutatásra; nyitott gallérú selyeming, hozzá illő torreádornadrág,
amiben én úgy néztem volna ki, mint egy mariachi játékos.
– Azt akarod, hogy Manuelo-összeállítást vegyek föl? –
kérdeztem tőle.
– Sikeresnek kell kinézned. Nem járkálhatsz farmerban és kopott
bozótdzsekiben.
– Hemingwaynél bevált – mondtam.
– Azért, mert olyan volt a külseje. De neked saját, állandó
külsőre van szükséged.
– Paul elég gyakran így öltözik – szólalt meg Sandy.
– Ez túlságosan szabadúszó-kinézet. Majd divatbeszámolót fogsz
tartani.
– Szerinted amikor ma reggel felkeltem, azt mondtam
magamban, hogy: Ma divatbeszámolót fogok tartani?
– Lássuk, mi van a szekrényedben!
Bementünk a hálószobába, átnézte a ruhatáramat, közben cö-cö
megjegyzéseket hallatott.
– Hol vannak az öltönyök és a zakók?
– Mind itt van.
– Vedd föl ezt – mondta, és ideadta a zakómat.
– Szerintem olyan aranyos benne – mondta Sandy, nem véve túl
komolyan az egészet.
Mel nem válaszolt, engem tanulmányozott. Levette az
öltönyfelsőmet, és a sportzakómat adta át.
– Olyan érzésem van, mint amit a gyerekeim érezhetnek:
Tényleg föl kell öltöznöm?
Körbejárt, és felmérte, hogy nézek ki a sportzakómban.
– Ez nem is olyan rossz – mondta. – Szép tweedzakó.
– Egy fickó, aki Liberace-láncot visel, engem vizsgálgat.
– Téged mint énekest és regényírót fogunk bemutatni. Nem
szeretnénk, ha a regényírói részed elveszne. Intellektuális külsőd
kell hogy legyen. Mindig tweedzakóban, jó minőségű nadrágban,
ingben és csíkos nyakkendőben fogsz járni. Nem úgy kell
kinézned, mint Manuelónak. Nem is úgy, mint egy broadwayesnek.
Mind a színpadon, mind a színpadon kívül, tweedesnek kell lenned.
Ez így tökéletes.
– Észrevetted, mennyire kirekesztő ez az egész? Javasol valamit,
aztán ő reagál helyetted a saját ötletére – szóltam Sandyhez.
Mel közölte, azonnal indulnunk kell Paul Stuarthoz egy új
ruhatárért. A költségeket majd az előadói keresetemből vonják le,
legalábbis Mel feltételezte, hogy lesz ilyen. Kerítettünk egy
babysittert, aki néhány óráig vigyáz a gyerekekre, amíg mi a
Rollsszal bemegyünk a belvárosba. Beléptünk az áruházba, Mel
kért egy eladót, és egy harmincas, jól öltözött férfi jött oda
hozzánk, akit Dereknek hívtak.
– Derek, őt Brock úrnak hívják. Mindenre szüksége van.
– Mindenre?
– Tételezzük fel, hogy most érkezett egy másik bolygóról, és egy
darab ruhája sincs, kivéve azt, ami pont rajta van, és azonnal le fog
vetni.
E megbízás hallatán szegény Derek alig kapott levegőt. Odahaza
a lakásunkban Mel összegyűjtötte a ruháimat, hogy biztos legyen a
megsemmisítésük felől. Jótékonysági szervezetnek akartuk
odaadni, de én megtartottam a bozótdzsekimet, egy pulóvert és egy
farmert.
– Nem szabad! – mondta Mel. – Teljesen új image-re van
szükséged.
– Pokolba vele! Ezek az én jó öreg ruhadarabjaim.
– Azt hiszem, bizonyos értelemben ezek az ő kismackói – vetette
közbe Sandy.
– Ezeket csak otthon lehet hordani. Ha bárhol máshol elkaplak,
hogy nem finom holmikat hordasz, akkor megkapod a magadét. Ne
akard, hogy magándetektívet fogadjak.
 Első nyilvános megjelenésem az új ruházatomban hétfőn reggel
történt, mikor a srácokat suliba vittem; új szarvasbőr cipő, fésült
gyapjúból készült nadrág, Shetland-pulóver, sportpóló és egy
sportos tweedzakó. Mikor visszamentem a lakásba, hozzá akartam
kezdeni a dalokhoz, de túlságosan kiöltözöttnek éreztem magam.
Szerettem volna visszavenni régi pulóverem és farmerem, hogy
írhassak.

Az iskola bejáratánál elköszöntem a gyerekektől, és gyalog

mentem haza a West End Avenue-n. Egy barna homokkőház
verandáján újságot olvasva üldögélt J. D. Salinger.
– Jó reggelt! – köszöntem neki. – Bocsásson meg, de tudom, ki
maga. Én Paul Brock vagyok.
– Ó, Paul Brock. Esquire. Remek írások.
– J. D. Salinger olvassa az írásaimat?
– Csak azért, mert én nem publikálok, nem jelenti azt, hogy nem
is olvasok.
Khakiszínű nadrágot, nyomott mintás inget és kardigánt viselt.
Odaintett magához, hogy üljek le mellé.
– Biztosan sokszor hallott már ilyet – mondtam –, de maga nagy
hatással volt rám. Az egyedi, csodálatos hangja. Mámorosan
olvastam magát. Lehet, hogy maga miatt gondoltam először arra,
hogy író leszek.
– Igazán hálás vagyok.
– És most min dolgozik? – kérdeztem csak úgy.
– Ezen is, azon is. És ön?
– Most fejeztem be egy regényt, és egy zenei tervezeten
dolgozom. Vicces dalokat fogok írni és előadni.
– Ez érdekes. De miért van ennyire kiöltözve?
 – Ez az új életvitelem része, hogy közszemélyiség lehessek.
Szalonképesnek kell lennem.
– Olyan fontos manapság, hogy néz ki egy író?
– Úgy látszik, igen. De megtartok magamnak néhány régi ruhát
az íráshoz.
– Alaklélektanhoz? Szóval dalokat fog írni.
– Mindennapi témákról fognak szólni. Most ezen jár az eszem,
szeretném úgy megcsinálni, mint valami humoros esszéket.
– Adhatok egy tanácsot?
– Ó, istenem, hát persze.
– Annak ellenére, hogy dalokat, és nem prózát ír, kiváló
minőségűeknek kell lenniük.
– Teljes mértékben.
– Ha már egyszer rátalált a hangjára, s feltételezem, ez
megtörtént, nincs olyan, legyen az regény, nem regény, dalok,
amiknek nem ezt a hangot kellene tükrözniük.
– Szándékomban áll megfogadni a tanácsát. De kérdezhetnék
valamit? Milyen érzés tudni, hogy bármit, amit írt, novellát,
regényt, amit kiadtak, szóval, hogy lesznek emberek, akik arra
várnak, hogy elolvashassák?
– Ennek ugyebár semmi köze az íráshoz.
– Várhatunk öntói valami újat?
– Sose lehet tudni.
– Miért hagyta abba a publikálást?
– Ennek sincs semmi köze az íráshoz.
Felállt, indulni készült. Boldogan ráztam vele kezet.
– Csodálatos volt önnel találkozni.
– Benne van a telefonkönyvben? – kérdezte.
– Igen.
– Majd valamikor, ha bemegyek a városba, együtt ebédelhetnénk
– mondta nekem J. D. Salinger. Aztán észrevétlenül ment el az
utcán. Megfordult, és így szólt:
 – Sok szerencsét a dalokhoz és a ruhákhoz.

Kinyitottam a szekrényemet, és kicsit megtévesztő volt, mikor

megláttam benne az új dolgokat, mintha más lakásába mentem
volna be. Együtt reggeliztem Mellel a 375 dolláros sportzakómban,
és 1,79 dolláros tojást ettünk. Mel azt javasolta, gyűjtsem össze
azokat a számokat, amiket kedvelek, mert jobb lenne, ha a
standardek, amiket majd énekelni fogok, a kedvenc számaim
lennének. Elköszöntünk egymástól, őt a sofőr az irodájához vitte,
én meg elindultam a külvárosba.
– Hová mégy? – kérdezte tőlem élesen Mel.
– A metróhoz.
– Többé nem járhatsz metróval. Sztárok nem utaznak metróval.
– Tudtom nélkül elkezdtek áramlani a csekkek?
– Taxival fogsz járni, meg bérelt autóval. Majd megadom az
autósszolgálat címét. A sztárjaid, a te Willie Nelsonod, Manuelód
nem használnak tömegközlekedési járműveket.
– Akkor mostantól fogva gyalogolok – mondtam, s azzal
elindultam. – Ne aggódj, így legalább több ember fog látni a
ruhámban.
– Joe, hívjon neki egy taxit – szólt a sofőrhöz, aki felvette a Rolls
telefonját, és az autóból rendelt egy autót.

A dalírás ugyanolyan szenzációs érzéssel kezdődött, mint

bármilyen más új munka; üres képernyő bámulása. Ültem a
számítógép előtt, a közelemben magnó arra az esetre, ha valami
dallam eszembe jutna írás közben. Rájöttem, fogalmam sincs,
mennyi anyagra van szükségem, így aztán felhívtam Melt.
 – Általában hány perces műsort tűzünk ki célul? – kérdeztem
tőle.
– Egy óra tíz perc.
– Tessék?
– Nem bemutatkozó produkciót akarunk. Gondolom, nem
szeretnéd, ha egy humorista lépne be a humoros dalaid közben,
vagy egy énekes, miközben énekelsz. Úgy gondoltam, te lennél
egyedül. Szóval ennyi időtartamra van szükségünk.
– Nem tudok ilyen sokáig a színpadon maradni. Nem tudok ilyen
hosszú anyagot megírni.
– Ezért hasznos, ha standardeket is énekelsz a bölcs, csodálatos
dalaid mellett. Vegyünk nagyjából három percet egy dalnak. Akkor
tíz eredetire és tíz standardre van szükséged.
– Egy óra tíz perc az lehetetlenség – tiltakoztam kitartóan.
– Ha egyszer beindulsz, majd azért fogsz jönni hozzám, hogy
kevés az idő. A Nagyszerű Halott háromórás koncerteket ad.
– Nekik több mint húszéves zenei múltjuk van, amiből
válogathatnak.
– Neked pedig gazdag popzenei örökséged és a saját tehetséged,
amit kiaknázhatsz.
– Mel…
– Hagyd abba! Fogj hozzá, és ha bajod van az anyaggal, akkor
megíratom neked.
– Néha azoknak, akik musicaleket írnak, márpedig ez olyan, mint
egy minimusical, több évre van szükségük.
– Leblokkoltál íróilag, vagy mi?
– Írói terror. Emlékszel a régi Menekülés című rádióműsorra? Én
most benne vagyok. Sétálgat az ember, és egyszer csak azt mondja
valaki: írj tíz darab humoros dalt. Ha megteszed, sztár leszel. Ha
nem vagy rá képes, akkor elfelejtődsz. Fel fogsz-e emelkedni a
csúcsra? Le fogsz-e csúszni a mélybe?
 – Miről beszélsz? Néha azt hiszem, az írók dilisek. Egyedül
ücsörögni a szobában, ez meghülyíti az embert. Fogj hozzá az
íráshoz, és ha nem tudod megcsinálni, majd érte küldünk valakit.

Ha életben lenne Lenny Bruce, ő újra tudná írni a komikus

mindennapjait, aki bombasikert arat a Palladiumban. Nekem is
bombasikerű lemezt kellene írnom, egy óra tíz percben, és nagyobb
sikert aratni bármelyik produkciónál.
Lemezboltokba jártam, és olyan emberek lemezeit vettem meg,
akik humort alkalmaztak dalaikban; Allan Sherman, Tom Lehrer,
Noel Coward. Rajtuk kívül olyan produkciókat, amikben humoros
dalok voltak, mint például a Fiorello! és az Annie fogj fegyvert!. Ha
bombasztikus őrültet akarnék csinálni magamból, akkor ott
kezdeném, ahol minden író, és elkezdenék anyag után kutatni.
– Azt akarja mondani – kérdezte minap tőlem egy riporter –,
hogy amit láttunk, azt kutatás előzte meg?
Számomra az jelentett kapaszkodót, hogy úgy kezeltem az
anyagot, mintha musical vagy revü lenne. Ez segített összerendezni
a gondolataimat. A témát a jelen élet adta, úgy ábrázolva, ahogy
egy kétgyerekes, házas ember látja. A szövegösszefüggésben sok
anyag szolgálhat a dalok alapjául. Elkezdtem kiaknázni az
ötleteimet. Egy nap elvittem a srácokat edzőcipőt venni. A mai
árakat figyelembe véve egy pár gyermekedzőcipő 80 dollárba
kerül. Egy gyereknek szüksége van edzőcipőre, csakúgy, mint
hótaposóra, alkalmi cipőre. Nos, ez lett az első dal eredete:
Gyerekcipő-blues.
A fent nevezett cipők viselői az asztalnál ültek. Sandy
érdeklődött, hogy halad a munka, mire én elmondtam, hogy
elkezdtem írni.
– Új könyvet írsz? – kérdezte Joey.
 – Elkezdtem, de egy kis időre félretettem. Most valami mást
csinálok. Dalokat írok.
– Milyen dalokat? – kérdezte.
– Vicceseket, remélem.
Elgondolkodott egy pillanatra, olyan komolyan, hogy még az
evést is abbahagyta.
– Hogyan írhatsz is te vicces dalokat? – kérdezte megint.
– Valakinek meg kell írnia őket.
– De te nem is vagy vicces.
Most én hagytam abba az evést.
– Nem is tudtam – mondtam erre. – Általában van egy kis humor
a munkáimban, és ebben az esetben elmondhatod, hogy a lábadon
lévő cipőt részben humorral kerestem.
– Vicces a papa? – kérdezte öccsétől.
– Nem – jött a határozott válasz.
– Apátoknak kiváló humorérzéke van – szólt Sandy.
A gyerekek zavartan néztek, s rájöttem, egyáltalán nem kritizálni
akartak, sőt inkább aggodalmaskodtak. Tudták, apjuk írással keresi
a kenyeret, s ők egyszerűen csak aggódtak. Eszembe jutott az Ezer
bohóc egyik jelenete, mikor a gyerekek így szólnak Mamlasz
Mókushoz:
– Nem vagy vicces. Még Stuart Slossman, a tizenegy éves
barátom is viccesebb nálad, aki mogyorót rak a szájába, és furcsa
hangokat ad ki…
– Hát, megpróbálok olyan vicces lenni, amilyen csak tudok, és
megírom ezeket a dalokat.
– Nem vagy olyan vicces, mint Kermit, a béka – jelentette ki
Sammy.
– Nekem csak olyan viccesnek kell lennem, mint Judith Krantz –
hangzott a cáfolatom, mire paffá váltak. – Fogadjunk, hogy most
meg tudlak nevettetni titeket.
– Gyerünk – szólt Joey.
 – Jávorszarvaslégzés. – Már majdnem elkezdtek nevetni,
mindkettő arcán mosoly jelent meg, de aztán mégsem nevettek. –
Csibecsőr. – Még mindig semmi. Mindig ez volt a legjobb poénom.
– A dalok viccesek lesznek. Szórakoztatóak – jelentettem ki, és
visszavonultam.
– Ki fogja elénekelni őket? – kérdezte Joey.
– Én.
Most mindketten csöndben maradtak.
– Na de papa – szólalt meg Joey – te nem tudsz énekelni.

Beszélgetésünk alapján írtam egy szöveget Csibecsőr címmel

arról, hogy múlik az idő, s ahogy nőnek a gyerekek, már nem
tartják viccesnek apjukat. Eldúdoltam egy Aznavour-féle számot a
magnóba. A kórus így hangzott:
 
Ó, csibecsőr, ó, csibecsőr
Hozd vissza ifjúságunk csibecsőrét
Ó, csibecsőr, ó, csibecsőr
Rajtad keresztül fontos igazságokat mondtunk ki.
 
Még mindig a dallammal játszottam, különbözőképpen
énekeltem a magnóba. Pihentem egy kicsit, lementem szendvicsért
a Stage Delicatessenbe. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál ül
Jackie Mason.
– Uram, maga dúdolt. Nem tudja, mi a különbség evés és
dúdolás között?
– Elnézést, egy dalon dolgozom.
– Én pedig az ebédemen.
– Csöndben maradok.
– Ha tud olyan jó dalt írni, mint a szendvicse, az igen. Van olyan
jó a dal, mint a szendvics?
 – Nem tudom, én valójában regényíró vagyok – válaszoltam.
– Eldúdolja a regényeit?
– Most máson dolgozom. Megfigyelem az életet, és dalt írok
róluk.
– Úgy érti, megnézi, hogyan kap szívinfarktust egy ember, és
utána ír róla egy dalt? A dal olyan, mint a szeretlek, nem pedig
olyan, hogy Mikor jön már a mentőautó?
– Piaf-Aznavour-féle dalokat használok, szenvedélyeseket,
amikben van lélek. De a szövegek a mindennapjainkról szólnak. És
ez benne a vicc.
– Ez vicc?
– A szöveg és dallam egymás mellé helyezésére gondolok.
– Egymás mellé helyezésére? Van ennek köze a szexhez?
– Megjegyzések az életről. Mint például, hogy mi történt azokkal
a lányokkal, akikkel fiatalkorában járt az ember. És lehet, hogy a
dal címe Cynthia Rosenbloom lesz.
– Ez egy komédia. Hát sosem lehet tudni. Elmondok magának
valamit. Évekkel ezelőtt, mikor a Catskill hegyekben dolgoztam,
láttam két srácot, akik egy kis műsort adtak elő. Sohasem fogom
elfelejteni az egyik dalt. A Szerelem nemdoktorát. Ahogy maga is
mondja, vidám dallam mókás szöveggel.
– Az én voltam! Én írtam a Szerelem nemdoktorát.
– Maga írta a Szerelem nemdoktorát? Uram, van önben valami.
Ilyesmit fog csinálni, csak felnőttesebben?
– Pontosan.
– Jó magának! Itt ülök egy fickóval, aki dúdol, és eszik, és
ráadásul tehetséges. Mi volt az a dal, amit dúdolt?
– Arról szól, hogyan nevettettem meg a gyerekeimet, ha azt
mondtam: csibecsőr. S most, ahogy nőnek, már nem nevetnek rajta.
– Mély mondanivalójú dal. Mély, és vicces. Rendben van. Nem
ölhetem meg magát. Pincér! Az ő számláját is kifizetem! – kiáltott.
– Köszönöm, örülök, hogy találkoztunk.
 – Csibecsőr. Lehet, hogy kipróbálhatná a csibecsípőt is. Egy dal
arról, milyen lehet egy tyúkkal. Bántaná, ha a tyúk sokkal
tapasztaltabb lenne, mint maga? Azután pedig a tyúk tojna
magának egy tojást, amit megehetne reggelire.
Fogta a számlát, és a Szerelem nemdoktorát dúdolva elment.

Az elkövetkező hetekben a dalokon dolgoztam, még mindig azt

tartva szem előtt, hogy ez egy musicalrevü, velem a középpontban.
A Csibecsőrhöz és a Gyerekcipő-blueshoz csatoltam a Cynthia
Rosenbloomot, ami egy családos emberről szól, aki eltűnődik,
vajon mi történhetett egykori barátnőjével. Egy zaklatott tangó a
Számlakifizetésről. Sporthősök című szám a fiatal tehetségek
kihasználásáról, akiken nagy pénzeket keresnek. Az Adók egy
nagy ballada volt, a Hol van a csillagpor pedig siránkozás a mai
popzenéről. Aztán végighallgattam az összes lemezünket, és
kiválasztottam néhány standardet, amik tetszettek. Lemértem az
előadást,, és zenei kíséret nélkül egy óra alatt maradt.
A nappaliban előadtam a produkciómat Sandynek. Mindvégig
mosolygott, szerintem túl sokat.
– Nagyon érdekes – mondta elgondolkodva, mikor befejeztem.
– A komédiákat nem illetjük nagyon érdekes jelzővel.
– Azt hiszem, tényleg remek munkát végeztél ezekkel a dalokkal.
Tényleg nagyszerűt. De kíséret nélkül hallani valakit énekelni,
ráadásul az első alkalommal, szóval ezt még föl kell dolgozni.
– Tehát szörnyű.
– Én ezt nem mondtam. Őszintén szoktam válaszolni. De még be
kell fogadnom. Itt áll előttem a férjem, dalokat énekel, zenei kíséret
nélkül…
Elhatároztam, rendszeresen fogok gyakorolni, mielőtt bemutatom
a produkciót Melnek. Munkaidőm nagy részét azzal töltöttem,
hogy álltam a hálószoba teljes nagyságú tükre előtt, és énekeltem.
Ahogy elnéztem magam, miközben ezeket a komikus
szemelvényeket adom elő, és vakmerően közbevegyítek Gershwint,
Berlint, Portert, és Hartot, voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, a
szórakoztatóiparág történetének legrosszabb produkciójába
kezdtem.
Gyerekkoromban egy tehetségkutató rádióműsorban feltűnt egy
beszélő kutya, aki valami olyasmit mormogott, hogy: hamburgert
akarok. Számomra az lenne mentőötlet, ha Mel elvetné ezt az
egészet, felismerve, hogy a beszélőkutya hozzám képest klasszikus
produkció volt.

Új ruhatáram tweedzakójában érkeztem meg Mel irodájába, hogy

elevenen jelenjek meg Mel és Henry Ross előtt.
– Nagyon izgatott vagyok – üdvözölt Mel.
– Hogy képzeli a többit? – kérdezte Henry. – Szimfonikus
zenekart szeretne?
Akár egy egész csapat zenészt összegyűjtöttek volna a
kedvemért.
– Most csak eléneklem.
– Ahogy akarod – mondta Mel, miközben Henryvel leült a
kanapéra, én pedig megálltam előttük.
– Tíz dalt én írtam, tízet kiválasztottam. Nem tudtam, közben
vezessem-e föl a dalokat vagy előtte, így aztán az egyszerűbb
mellett döntöttem. A vicceket pedig a dalokra bízom.
– Jó bevezetés – mondta Mel.
– Szóval, kezdem.
Az Adókkal kezdtem, aztán Cynthia Rosenbloom dalát egy
standard követte, az Egy ködös nap Londonban. Minden egyes dalt
magtapsoltak. A végére hagytam a Csibecsőrt. Befejezésül Mel
átölelt, Henry Ross pedig két kezével rázta meg az enyémet.
– Kitűnő! – mondta Mel.
– Elképesztő munka – tette hozzá Henry.
Mel a továbbiakban nem szólt semmit, a szobában járkált.
Bandzsított, és komoly képet vágott. Leültem egy székre, és
figyeltem, ahogy járkál. Aztán megszólalt:
– A standardekkel van kissé gond. Nincs elég jó hangod ahhoz,
hogy elénekeld ezeket. Azt hittem, a közönség jól fogja fogadni, ha
egy hozzájuk hasonló valaki ilyen dalokkal áll elő, de ez nem fog
menni. Kihagyjuk a standardeket. A produkció lelkét azok a dalok
adják, amiket te írtál. Ez jó, és ehhez nem is kell nagy énekesnek
lenned, ami ha szembenézünk a tényekkel, nem is vagy. További tíz
eredeti dalra van szükségünk.
– És egy kis segítségre a zenében – ajánlkozott Henry.
– Rendben. De a te dalaid közül is bűzlik néhány. Ismerd el Paul,
a szövegek, a helyszínek jók, de még dolgozni kell rajta. Alapjában
véve nem is lehetnék boldogabb, nagyon ígéretes kezdés.
Melnek igaza volt a saját kétségeim lényegét illetően, hogy én
mint énekes, nem tudom előadni a standardeket, s hogy a saját
melódiáim is gyengék. Hirtelen, mikor közölték velem, amit én is
tudtam, mindez valóssá vált, és szörnyen éreztem magam. Már nem
tudok menekülni ettől az ötlettől. A fickó komolyan gondolja.

 
9.

PILLANATNYILAG nem kellett idegeskednem a produkció

miatt. Felszabadítottnak éreztem magam. Ismét író voltam. A
standardek nélkül egységes elképzelésem támadt; az anyag úgy
kezdett kialakulni, mint egy középosztálybeli dalciklus. Írtam egy
dalt Középszerűségbe süppedve címmel arról, hogy a politikusok,
reklámszervezők, és Hollywood mennyire lenézi a középosztályt.
Az Én és az autóm szám jelzi, hogy a kocsi az ára és fenntartási
költségei miatt az egyik legfontosabb kapcsolatunk. A Burzsoá
rütyő egy gúnyos rapdal arról, milyen nehéz vezetni a háztartást, és
haladni az elvárásokkal.
Ezt a vonalat követtem, figyeltem a középosztály életét, és
dalban formáltam meg. Szomszédságunkban volt néhány
másodosztályú kínai étterem, amit jampik látogattak. Számukra
nem volt hagyománya a New York-i kínai ételek evésének, úgy
aztán ide jártak, mert vagy nem ismertek mást, vagy nem érdekelte
őket. Megénekeltem, mit árul ez el a jövőről, a fiatalemberekről,
akiknek az én generációm adta át a stafétát. Írtam egy dalt ezekről
az érzésekről Nem ismerik a kínai ételeket címmel.
Néhány hónap elteltével megvoltak az újabb dalok is, amit
megint bemutattam Sandy nek a nappaliban. Ezúttal fel volt dobva,
és azt mondta, a dalok szórakoztatóak és viccesek. Mel azt
ajánlotta, hogy mielőtt bemutatom neki a dalokat, dolgozzam ki
Henryvel a zenéket. Henry elfoglalt egy irodát abban az épületben,
ahol a Steiner stúdió működött. Megálltam előtte, előadtam a
dalokat abban a sorrendben, ahogy a leghatásosabbnak tartottam
őket. Henry mosolygott, nevetett, és minden dal után tapsolt.
Amikor befejeztem, közölte velem, hogy kiváló, majd diszkréten
hozzátette:
– A dallamot még csiszolni kell, de hát ez várható volt, ugye?
Az ezt követő három hétben mindennap elmentem az irodájába,
Henry a zongoránál ült, és próbálkozásaimból faragott eredeti
dalokat. Változtak a dallamvonalak, kiterjesztette őket, elhagyott
belőlük, és végül kialakult a zongorakíséret. Ezután meg kellett
tanulnom az új zenei betétet. Henry zongorázott, felvette kazettára,
amit otthon tanulmányoztam. Egy héten át próbáltunk, s aztán úgy
ítéltem meg, hogy kész vagyok bemutatni Melnek.
Elmentünk Mel irodájába. Henry elmagyarázta döntésünket,
hogy korlátozás helyett egy sor zenei hatást és ritmust hagyunk
érvényesülni. Amikor ezt elmondta, Mel idegesen megköszörülte a
torkát, s azt hittem, Henry beadja a derekát Mel hatalmát érezve.
Az én előadásom pedig Henry előadása is. Bizonyos értelemben
szövetségesek voltunk, és ő idegeskedett.
Elkezdtük, Henry zongorán kísért. Meg kellett állnom vizet inni,
a torkom néhány percig kapart. Ez idő alatt Henry önhitt mosollyal
folytatta kegyes, antik előadását. Mel nem úgy nézett ki, mint aki
kész arra, hogy folytatásra bátorítsa az énekest. Pókerarcot vágott.
Mély, átható tekintettel tanulmányozott. Meg voltam győződve
róla, hogy bombasztikus bukást csináltam. Aztán Mel felugrott és
átölelt.
– Fantasztikus! – mondta. – Pont olyan, amit vártam.
Gyönyörűen megírtad, Paul. Nagyszerű munka. Henry, valami
remekművet fogunk kihozni ebből. Ezek a szövegek teljes zenei
kísérettel! Zenei viccet fogunk kihozni belőle.
Mel az íróasztal mögötti székhez fordult, feltette a lábát, Steiner
módra magába szállt, és gondolkodott.
– A dalok nagyszerűek. Az egyetlen problémát a hangszeredben
látom, Paul.
 – Én semmilyen hangszeren nem játszom – tettem gyorsan
hozzá, s kezdtem pánikba esni. – Nem tudok megtanulni
hangszeren játszani.
– Én rád gondoltam. Te vagy a hangszer. Akadozik a hangod,
nem tudsz egy órán át, szünet nélkül énekelni. Hogy képzelted a
színpadi előadást? A hangod szart sem ér.
– Mel, én a te jó öreg barátod vagyok.
– Ne öreg barátozz itt engem. Ez üzlet. Mit sportolsz?
– Néhány kilométert szoktam futni hetente.
– Lusta formában vagy. Mi lenne, ha néhány egymást követő
estén előadást kellene tartanod? Paul, amilyen formában most vagy,
két nap múlva kórházba vinnének. És amilyen rossz állapotban van
a gégéd, az előadást gyorsírással adnád elő.

Hazavittem a kazettát, amit Henry készített a Melnek bemutatott

produkció alatt, és aznap este lejátszottam Sandynek meg a
gyerekeknek.
– Nehéz elhinni – mondta Sandy. – Olyan profinak hangzik,
mintha valaki más és nem a férjem énekelne. Meghaladja a
felfogóképességemet.
– Ezt dicséretnek veszem.
Joey nagyon jónak minősítette. Nem tudom, Sandy beidomította-
e őket, de Sammy ugyanezt mondta. Az egyik felem azt súgta,
most kellene abbahagynom. Lenne egy szép emlékem erről az
egészről, egy kazetta, amit lejátszhatnék a családnak, barátoknak.
Aztán hallom az ésszerűtlenség hangját, ami arra figyelmeztet,
hogy ötszázezer példány van kilátásban. Ha Mel egy szerelőből
énekest tud faragni, akkor egy íróból énekesírót farag, és a
legkedveltebb kiadói kategóriába juttatja.
 Mel azt akarta, hogy másnap együtt reggelizzünk, így aztán
elmentünk a 40-ik utca és Eighth Avenue sarkán lévő kávézóba.
Mindketten palacsintát rendeltünk, és Mel érdeklődve nézte, hogy
eszem.
– Mi van? – kérdeztem tőle.
– Az elítélt utolsó étkezése. Viszlát, palacsinták, hello, búzacsíra.
Ez is lehetne az egyik dalod. Ahogy öregszel, írhatsz dalokat az
öregedésről. És ahogy a gyerekeid öregszenek, arról is írhatsz.
Nincsenek korlátok. A végtelenségig folytathatod a produkciódat.
– Egyelőre szeretnék túljutni a következő perióduson, aztán
visszatérni a regényemhez.
– Kezdem fölismerni, milyen értékes vagy. A beépített
folytonosság. Te lehetsz az előadóművészek Szeretlek Lucyje.
Nem mondta meg, miért megyünk oda, de a sofőrrel a Broadway
és a 18-ik utca sarkához vitetett minket. Lifttel mentünk föl, Mel
megnyomta a csengőt, és az ajtót egy távol-keleti származású férfi
nyitotta ki, fehér köntösben. Meghajolt Mel előtt, és intett, hogy
menjünk beljebb. Egy tornateremben álltunk, a földön matracok,
oldalt ugródeszka.
– Chin úr, ő Paul Brock.
– Örülök, hogy megismerhetem. Fáradjon be az irodámba.
Bementünk az irodába, ahol fehér nyugágyakra ültetett le
bennünket. A falon a szórakoztatóiparág embereiről készült
fényképek, rajtuk Chin úr és egy alacsony távolkeleti nő áll az
ismert személyekkel, köztük az olasz díva, Anna Scavallo, Mel
néhány ügyfele, Manuelo is.
– Brock úr a barátom – magyarázta Mel. – Sztár lesz belőle.
– Ön ugye, író?
– Igen. Honnan jött rá?
– Én valójában Charlie Chan vagyok. Na jó, csak vicceltem. A
hátsója méretéből tudom, hogy író. A vállához képest túl nagy. Egy
olyan férfié, aki túl sokat ül.
 – Ez már a mi gondunk. Egyórás tornával formába kell hoznunk
– így Mel.
– Kérem felállni.
Engedelmesen fölálltam, ő körbesétált, felmérve engem elölről és
hátulról. Aztán csípőtájékon magragadott egy bőrredőt.
– Brock úr, szégyen.
– Mel, nekem ez nem tetszik.
– Nincs előadóművészhez méltó alakod. Manuelóból is Chin
meg a felesége faragott embert.
– Hívom feleség – azzal megnyomott egy hívógombot.
– Mesések ezek az emberek. És ez is a szerződés része – mondta
makacsul Mel.
Chin felesége belépett az irodába, alacsony távolkeleti nő, fehér
köntösben. Meghajolt Mel előtt.
– Ez új kliens. Brock úr, ő a feleségem. – A nő végigmért.
Semmi keleties kifürkészhetetlenség. Megvetően nézett rám,
különösen a hátsómra és a csípőmre.
– Manuelót kell belőle faragnunk – szólt Mel. – Egy órán
keresztül fog énekelni.
– Beszélni! – mondta nekem a nő.
– Szeretnék köszönetet mondani a mögöttem álló embereknek
ezért a Grammyért. Mel Steiner a menedzserem, Henry Ross a
producerem.
– Elég! Minden orrból. Undorító – jelentette ki a nő. – Most a
tornaterembe!
Az ajtóhoz taszigált, bementünk, én léptem be először. A padló
közepén állított meg.
– Énekelni hangosan! – követelte tőlem.
– Mel, nem érkezett el az a pont, mikor közbeavatkozol, és azt
mondod, ennyi elég volt?
– Értsük meg egymást. Én Chin urat és feleségét kitűnőnek
tartom a tekintetben, hogy előkészítsék a hangszert. Nélkülük nem
folytathatjuk tovább.
A Johnnyból énekeltem egy hosszú ahhhhhhhh-t.
– Hangosabban! – kiáltott Chinné.
– Ahhhhhhhhh – mondtam én, majd abbahagytam, mert
kifogytam a levegőből, és kisiklott a hangnem is.
– Ilyen a hangneme? – kérdezte Chinné, és úgy tett, mintha
bosszúsan összerogyna, s a földre zuhant. Chin úr nevetett, Chinné
is, majd felkelt a földről.
– Hát nem vicces? – kérdezte Chin úr. – Látja, mi nemcsak
munka jó, hanem vicces.
– Ez a különös keleti humor? – kérdeztem én.
– Nincs hangkontroll. Nincs erő. Úgy énekel, mint beszél. Orrból
– mondta Chinné. – Sok munkánk lesz.
– És ha ezzel kész vagyunk, akkor az alakra kell koncentrálni –
mondta Chin űr.
– Ó, én ezt is magukra bízom – szólalt meg Mel.
– Mel, ne! Ők olyan kultúrából jöttek, melynek lakosairól
kiderült, hogy huszonnégy órán keresztül egyfolytában képesek
tollaslabdázni.
– Ők fognak téged formába hozni. Dolgozz velük! Ez kötelező!
Meghajolt, Chinék viszonozták.
– Maga sem jó formában – mondta Chin úr Melnek.
– De én nem vagyok énekes – s azzal el is ment.
Chin átadott nekem egy jegyzettömböt és egy tollat.
– Először töltse ki ezt listát.
Követtem a nyomtatott utasításokat; fel kellett sorolnom, mit
ettem előző nap: ennivalót, italokat. Megnézték a válaszaimat, és
várakozásuk beigazolódni látszott.
– Tudja, hogy mondják a számítógépek? Szemét be, szemét ki.
Maga szemetet eszik, és szemetet kap érte. – Chin úr megint
megragadta húsos redőmet.
 – Napi három óra. Hat hét után egész életére meglesz a
megfelelő hozzáállása és alakja – mondta Chinné. – Kezdünk. –
Kinyitotta a lépcsőre nyíló ajtót. – Leszalad, aztán vissza. Nem áll
meg.
– Köszönöm, inkább lifttel megyek.
– Nem áll meg.
– Ez a nyolcadik emelet. Nem tudok felrohanni nyolc emeletet.
– Azt hiszem, maga lefelé sem tud nyolc emeletet – mondta Chin
úr.
– Steiner úr azt mondta, kötelező dolgozni velünk – szögezte le
Chinné.
Elindultam lefelé a lépcsőn. Nem aggódtam egy kis húzódás
miatt a térdemben. Hetente kocogtam néhány kilométert, tűrhető
formában voltam. Három emeletet tettem meg, mikor szúrást
éreztem a lábamban és a tüdőmben. Abbahagytam a futást, és
gyalogoltam. Chinék, mint a szúnyogok repkedtek körülöttem.
– Föl! Nem sétálni, rohanni föl! – kiabált Chinné.
– Így ni! – mondta Chin úr, és elindultak fölfelé, néztek le rám és
kiabáltak. – Föl! Futás!
Két emelettel megbirkóztam, aztán kimerültem.
– Igazán nem az én ötletem, hogy kimúljak a produkció előtt.
– Manuelo már fölért volna, és narancslevet inna – mondta Chin
úr.
– Maga rossz fiú – tudatta velem Chinné. Lemegy. Lentről kezdi
újra.
– Igen, lemegyek, de odalentről irány haza.
Lementem a lépcsőn. Követtek odáig, és kiabáltak:
– Dagadt fiú! Vesztes!
Amikor leértem, így szóltam hozzájuk:
– Ha már úgyis lekísértek, mint hájas kismalacot, a-a-akkor ezzel
vége is.
 Végigsétáltam a Broadwayen, dünnyögtem magamban az
abszurditás miatt, hogy Mel azt képzelte rólam, én ezekkel az
őrültekkel fogok edzeni. Nem állt szándékomban olimpiai bajnok
lenni, sem pedig első osztályú pingpongozó. Mi köze a lépcsőn
felfutásnak az énekléshez? Anna Scavallo, a díva, aki terebélyes nő
volt, biztos nem rohangált fölfelé a lépcsőn. Egy fülkéből
megkérdeztem Chinék telefonszámát a tudakozótól. Chin úr vette
föl a telefont.
– Anna Scavallo nem rohangászott fölfelé azokon az átkozott
lépcsőkön!
– Téved. Ő jön New Yorkba, és fölszalad lépcsőkön. Két dolog
tesz ő New Yorkban. Bergdorf Goodmanhoz megy és hozzánk
edzeni, föl lépcsőkön. Reggel nyolckor itt legyen. Hozzon
tréningruhát – azzal letette a kagylót.

Elismertem, van összefüggés a jó fizikai állapot és a közönség

előtti szereplés velejárói között. De úgy véltem, jó formában
vagyok. Éppen belső párbeszédet folytattam magammal erről,
mikor Clint Eastwoodot és Chert pillantottam meg az utcán, le
akartak inteni egy taxit. Mindketten klassz cowboyruhában voltak.
Clint Eastwood észrevett, felém fordult, és így szólt:
– Maga nem Norman Mailer?
– Nem, de én is író vagyok. Paul Brock.
– Ó, tényleg – mondta Cher. – Láttam a képét az Esquire-ben.
Clint azért tévesztette össze magukat, mert alkatilag nagyon
hasonlít Mailerre.
– Norman Mailernek, s ezt szerintem ő is elismerné, mostanra
van egy kis pocakja. Egy cseppet sem hasonlít rám, és én se őrá.
– Szerintem meg pont úgy néz ki – mondta Clint Eastwood. – Én
ismerem a típusokat. Filmeket rendezek.
 – Egy cseppet sem hasonlítok Norman Mailerre!
– Nem állt szándékomban megsérteni – mondta nekem. – Csak
mindketten olyan kis gömböcök.
– A kaliforniaikhoz képest a New York-iak teljes mértékben
leülepedettek – jegyezte meg Cher Clintnek.
– És amit esznek! A bolognai meg a tészták!
– Bolonyainak kell ejteni.
– Ahogy óhajtja.
– Akárhogy is, én nem tudnám magam magukhoz hasonlítani.
– Külsőleg majdnem betegesen vékonyak vagyunk, igaz? –
kérdezte Cher.
– Én inkább véznának mondanám – hangzott a válaszom.
– Brock űr – szólt Cher –, engem érdekelne egy olyan férfi, aki
jókat ír. De ahogy magát elnézem, puhány és gömböc, egyszóval
sohasem feküdnék le magával. Gondolkodjon el ezen. Ha valaha is
a fejébe venné, hogy le akar feküdni velem, a válaszom: nem.
Maga túlságosan New York-i tészta.
– Én sem feküdnék le magával – fűzte hozzá Clint Eastwood,
amin mindketten véznán nevettek. – De lehet, hogy fel fogom
hívni. Egy western filmhez keresek szereplőket, és szükségem van
egy gömböc alakra.
– Megkérdezhetem, mit gondolnak a lépcsőn való le-fel
futkározásról?
– Ó, ez annyira New York-i – jegyezte meg Cher. – De csinálja
csak azt, ami hasznára válik. Folytassa az írást.
– És az evést – tette hozzá Clint Eastwood a saját
szórakoztatására.
Feladták, hogy fogjanak maguknak egy taxit. Két lovas rendőr
jött felénk. Clint Eastwood és Cher váltott velük néhány szót, aztán
kölcsönvették lovaikat, és a város Canyonjai felé lovagoltak,
fájdalmasan sovány és csodálatos külsővel.
 Aznap éjszaka elmeséltem Sandynek Chinéket, s vártam, hogy
majd vádemelést hallok egy ilyen rigolyás testkarbantartó
programról. Ehelyett azonban azt mondta, ha Mel ezt kötelezőnek
véli, akkor megvan rá az oka. Kötekedve, mutató- és
hüvelykujjánál fogva megszorította a csípőmet, mutatva, tényleg
kezdek úszógumit növeszteni.
– Olvastad erről a cikket?
– Nem.
– Ez nagyon jellemző a férfiakra, ahogy öregszenek. A csípő
kezd átrendeződni.
– Nem ezt akartam hallani. Őrült kínaiak! Készek arra, hogy
dolgozzanak rajtam.
– Mel nem fizet kockázatos vállalkozást. Pedig te most már
befektetés vagy.
Elegáns ürüggyel hívtam föl Melt a lakásán. Ha az a kitétel, hogy
átlagos emberekhez kell szólnom, akkor mi értelme, hogy sovány,
kemény fickóvá faragjanak? Küzdöttem, hogy ne kerüljek az
ördögi kínaiak keze közé.
Mel azonban azzal érvelt, hogy a számítógép előtti üldögélés
nem megfelelő edzés egy produkcióhoz. Chinék leszoktatták
Manuelót a sörről, vacak kajákról, s olyanná nevelték, aki
kényelmesen játszik teltház előtt Los Angelesben, szóval meg kell
jelennem másnap a tornateremben, szólt az utasítás.

Mel titkárnőjétől megtudtam, hogy Manuelo a Beverly Hills

szállodában lakik, s megkértem, hívja föl nekem. Ellenőrizni
akartam Chinék utalásait. Később Manuelo hívott vissza.
– Amigo!
– Hogy mennek a dolgok?
– Gyönyörűen.
 – Manuelo, nem tudom, hallottál-e erről az egészről, de Mel
énekes sztárrá akar varázsolni.
– Tudsz énekelni?
– Ahhoz elég jól, hogy boldoguljak. Írtam néhány dalt, amit elő
fogok adni, aztán kiadják a könyvemet.
Nagyjából ebben a sorrendben.
– Ott leszek a kezdéskor. Elég jó nyilvánosságot fogsz kapni.
– Azért hívtalak, hogy Chinékről érdeklődjem.
– Ó, a Chinék! Mel azt akarja, hogy velük dolgozz? Felfuttattak
már a lépcsőn?
– Igen.
Nevetett.
– Tudod, hogy őrültek? – kérdezte Manuelo.
– Azt hiszem, észrevettem.
– Mégis zseniálisak.
– Ne! Mondd, hogy nem igaz, Manuelo.
– Hasznodra lesznek. Majd egyszer összejövünk, és együtt
futunk föl a lépcsőn, jó?
– Remek kis meghívás.
– Sok szerencsét az új hivatásodhoz, amigo. Nemsokára csapot
fogsz szerelni.

Másnap reggel bűnbánóan léptem be Chinék házába. Már vártak

rám egy görgős kocsival, rajta abrosz. Chin úr leemelte az abroszt,
felfedve egy halom ennivalót. Mindazt, amit tegnap megjelöltem:
pirítós krémsajttal, kukoricás marhaszendvics krumplisalátával,
szedres süti, mogyorós csokoládé, egy fél sült csirke,
kelkáposztasaláta, diétás meggyszörp, egy adag csokoládés fagyi és
négy apró csoki. El kellett ismernem, reggel nyolckor egy ennyi
mindennel megpakolt tálca undorítónak tűnik.
 – Biztos vagyok benne, hogy szereti a Twinkiest – mondta Chin
úr.
– Nem vagyok Twinkies-rajongó, de néha tényleg szeretek
megenni egy mogyorós csokit.
– Mérgezi magát – mondta Chinné. – Gyilkosság!
– Ha egyszer a földre dobná az ételeit, tudja, mi lenne ott?
Szemét!
Chin mereven kinyújtotta a karját.
– Nyomja le a karom. Használja mind a két kezét, ha kell.
Nyomja le! – Ehhez nem kellett herkulesi erő. Lenyomtam a férfi
karját, diadalmaskodtam. – Most pedig egye meg a mogyorós
csokiját!
– Én ezt délután négykor szoktam megenni.
– Enni!
Lassan, erőfeszítéssel, megettem a csokit.
– Most üljön le.
Néhány percre leültem a földre.
– Az édesség most a rendszerben. Álljon föl! Nyomja le a
karom!
Kitartotta karját, megpróbáltam lenyomni, de nem tudtam. Nem
tudom, hogy átvert-e, vagy volt valami módszere az ellenállásra,
vagy azt sugallta, hogy a csoki volt az oka.
– A cukor energiát lop. Ha félerősen akar élni, egyen cukrot.
– Lehangolttá is teszi – szólt közbe Chinné. – Gyors élvezetet
nyújt, de hamar cserbenhagy. Volt már valaha lehangolt?
– Igen, de amolyan mesterkélten lehangolt a pénz miatt, a lakbér
miatt, a karrierem miatt, az öregedés miatt, meg aztán egyre
drágább a megélhetés. Nem hiszem, hogy mindezt egy néha-néha
elfogyasztott csoki számlájára írhatnánk.
– Csak ezt egye – mondta Chinné, és elém tartott egy listát a
szokásos egészséges táplálkozás ételeiről. – Nincs több csoki,
sütemény, és jégkrém.
 – Maguknak adom a csokit és a jégkrémet. Én meg hadd tartsam
meg a mogyorós csokimat.
– Steiner úr utasításai. Ez kötelező – makacskodott a nő. – Most
pedig hang. – A falnak nyomta a vállamat. – A hang a
rekeszizomból jön, nem a torokból. Úgy cincog, mint Mickey egér.
– El kellene ismertetni magam vele.
– A hangja a magáé – mondta, és szemmel láthatóan képes volt
kultúrák közti üzenet közvetítésére.
Harmincperces légzőgyakorlatot végeztetett velem. Aztán
egyedül kellett gyakorolnom fél órán keresztül, mialatt Chinék
elektromos eszközökkel dolgoztak, ami a hangerőmet mérte. Aztán
Chin úr behozott hat darab közlekedési bóját, és bizonyos
távolságra lerakta őket. Azt várták tőlem, hogy e bóják között
futkossak, és közben énekeljem az amerikai himnuszt. Ez is
kötelező volt. A történelem nagy hazafias pillanatai; egy férfi az
amerikai himnuszt énekli, őrült keleti népek sarkantyúzzák, ő meg
levegőért kapkod.
– Jól csinálja – mondta Chin úr. – Manuelo elájult. – Büszke
mosollyal mutatták, hogy egy szekrényben oxigénfelszerelés áll
rendelkezésükre.
– Most lépcsők!
– Ezt csak úgy néha-néha bedobják? Most lépcső?
– Nem néha-néha, hanem bizonyos időközönként.
– Úgy érti, ez az őrültség benne van az órarendben?
– Gondosan kidolgozva. Most lépcső!
Lefutottam, aztán föl. A harmadik emeletig jutottam futva, aztán
gyalogoltam.
– Akar még több csokit? – kiáltott Chin úr gúnyosan. Bevitt a
tornaterembe, ahol egy gyaloglógép állt. – Most séta!
– Gyakorolja a légzést! – utasított Chinné. – Egy óra.
– Nem tudnék unalmasabbat elképzelni, mint hogy a
gyaloglógépen sétáljak egy órán keresztül.
 – Van tévénk – mondta győzedelmeskedve Chin úr.
Odafordult egy tévéképernyőhöz, rácsatlakoztatta a videót.
Sétáltam, és Chinné házivideóját néztem, amin hangképzést és
légzéstechnikát mutatott be, amit a leghangsúlyosabb rész, Chin úr
előadása a cukor szörnyűségeiről követett.

Három héten keresztül minden reggel átestem ezen az őrültségen.

A Chin házaspár úgy vélte, megfelelően haladok ahhoz, hogy
beiktassanak valami különlegest. Miután le- és fölfutottam a
lépcsőn, és túlvoltam a gyalogláson, behoztak egy pár veretes
cipőt, ami pont illett a lábamra.
– Dzsiggel?
– Csak szabadúszó életemen át.
– Megtanítjuk.
Előhozták saját veretes cipőjüket, és felhúzták. Chinné
megmutatott néhány alapfogást, aztán berakott egy kazettát, amin
Fred Astaire énekelt, és amit a filmjeiből vettek föl.
– Énekelni is. Tud belőle néhány szót? – kérdezte Chinné.
– Néhányat.
– Megtanulja. Gyerünk, Brock úr. Felveszem a kalapom…
Dzsiggeltem ezzel a két kötözni való őrülttel, akik végigtáncolták
és énekelték velem Fred Astaire számait, közben utasításokat
kiabáltak a tánc- és hangtechnikámhoz.
– Most mehet – mondta Chin úr, mikor lejárt a kazetta. – Vegye
föl az utcai cipőjét, és fusson le a lépcsőn. Fölfutnia nem kell.
Leszaladtam a lépcsőn, arra gondolva, hogy biztosan
megőrültem, mert úgy éreztem, Fred Astaire megmentett. Hogy
ráduplázok ezekre a döglesztő testi gyakorlatokra azáltal, hogy
Fred Astaire-re táncolok, és énekelek, olyan bizarrnak, ugyanakkor
csodálatosnak tűnt, hogy hirtelen teljesíthetőnek véltem a testi
gyakorlatokat.

Az életmód megingathatatlan volt. Fájtam, minden este hosszú,

forró fürdőt vettem. Ölni tudtam volna egy mogyorós csokiért.
Idővel enyhült az izomláz, és fel tudtam futni azokon az átkozott
lépcsőkön. Négy és fél kilót fogytam. Az úszógumi nem tűnt el a
csípőmről, de kisebb lett.
A szexuális lelkesedésem nőtt, ezzel együtt nárcizmusom is.
Gyakran nézegettem magam a tükörben. Az egészséges életmód
propagandistája lettem, családom minden tagját rávettem, hogy hét
végi reggeleken a Central Parkban kerékpározzunk. Sandy évek óta
hetente kétszer eljárt tornázni, már azokban az időkben, mikor én
lecsúsztam egy dagadt, cukros társadalomba, ami annyira
felzaklatta a kínaikat. Sandy remek formában volt, és nagyon
élvezte, hogy az egész család a szabadban kerékpározik, utána
mindenki jégkrémet evett, kivéve papit, aki kötelességtudóan
csipegetett sótlan mogyorós mazsolás zacskójából.
A kínaiakkal való edzés fénypontjának természetesen a
dzsiggelés számított. Abbahagyták az utasítások odavakkantását, és
minden álló nap velem együtt élvezték az album utolsó tíz percét.
– Fogadjunk, hogy minden ügyfelükkel ezt csinálják – mondtam
dzsiggelés után.
– Nem, de maga különösen jó – mondta Chin úr.
– Nehogy azt mondja, hogy a fehér regényíróknak van
ritmusérzékük.
– Maga jó a fehér regényírókhoz képest – felelte. Mel egyik
reggel a Fred Astaire utolsó néhány percében érkezett. Ahogy
táncoltunk és énekeltünk, ő elismerően tapsolt.
– Ötletes – mondta.
 – Gondolod, hogy ennek a produkciónak van jövője?
– Látszólag jó formában vagy. Egy ilyen produkció túl sok lenne
egy regényírónak.
– Kár, hogy abba kell hagynunk, amikor vége az edzésnek.
Lehet, hogy hasznára váltunk volna Twyla Tharpnak.

A reggeli edzéseket dzsiggeléssel és énekléssel zártuk, s utána

kirobbanóan jókedvű voltam. Egyik nap majdnem elkezdtem
szökdécselni az utcán, mikor kijöttem tőlük, és majdnem
nekimentem Michael Jacksonnak. Ott sétált egy hatalmas,
környezetéhez tartozó emberrel. Tettem néhány dzsigglépést
körülötte, pördültem egyet, rúgtam egyet jobbra, balra úgy, hogy
egyik lábam hegye a másik mellett, s a végén még csináltam egy
dzsigges cifrát.
– Bocsánat, de egyszerűen ellenállhatatlan nézni valakit, aki úgy
mozog, mint maga. Viszlát – mondtam, s azzal elindultam.
– Hé, várjon egy percet! – szólt utánam Michael Jackson. – Maga
remek.
– Én?
– Ki maga?
– Paul Brock, regényíró. Most egy produkción dolgozom.
– Dzsiggelés?
– Nem, csak dzsiggelni tanulok, hogy formába jöjjek.
– Maga igazán nagyszerű.
– Csak egypár hete csinálom – mondtam szerényen.
– Néhány hete? Elképesztő – mondta Michael Jackson.
Az egyik emberéhez fordult.
– Ti is arra gondoltok, amire én?
A fickók bólintottak.
 – Brock űr, ma este egy jótékonysági koncerten veszek részt a
Carnegie Hallban. Előadok néhány számot. Fergeteges lenne, ha fel
tudna jönni a színpadra, és csatlakozna hozzám az egyik számban.
– Michael Jacksonnal a Carnegie Hallban?
– Úgy mutatnám be magát, mint egy boldog, tehetséges férfit,
akivel az utcán találkoztam, és nem tudtam megállni, hogy ne
táncoljak vele.
– Megtisztelő.
Méghogy Michael Jackson visszavonultan él!
– Átlagos ruhát és dzsiggelős cipőt vegyen föl. Majd felszólítom
a közönség közül. Az embereknek tetszeni fog. Találkozzunk a
hátsó színpadon, ma este hétkor.

Sandy és a fiúk eljöttek velem a Carnegie Hallba. A műsor

sztárparádé volt. Michael Jackson természetesen káprázatosan adta
elő a számait. A harmadik szám után a közönséghez szólt,
elmesélte találkozásunkat, majd egy szám erejéig felhívott a
színpadra: Man in the mirror. A szám alatt többször is megfordult,
rám mutatott, én pedig szólóztam egyet. A végén Michael Jackson
csatlakozott hozzám, és együtt táncoltam vele. A közönségnek
nagyon tetszett.
A műsor után Sandy, a gyerekek és én elindultunk az utca felé a
Carnegie Hallból kifelé tartó emberekkel. Egy pillanatra
elsodródtam tőlük, és pont Cher mellett találtam magam.
– Brock úr, maga egy csoda! Olyan tehetséges! És olyan karcsú
lett!
– Rengeteg gyakorlással értem el ide.
– Visszavonom, amit a múltkor mondtam, hogy nem feküdnék le
magával.
 – Korábban nem említettem, de van valakim. Alkalmasint házas
vagyok.
Otthagytam. Sajnálatos. Otthagytam Chert véznán, gyönyörűen,
és csalódottan.
10.

CHINÉK KARBANTARTÁSRA jelöltek ki. Már nem kellett

elmennem hozzájuk, megbíztak bennem, hogy betartom a
napirendemet, nem süllyedek tunyaságba, falánkságba. Vettem egy
gyaloglógépet, amit beraktam a hálószobába, s minden reggel egy
órát gyalogoltam. Hetente néhány kilométert kocogtam.
A dzsiggelés szabadon választható volt, de én, akiből táncőrült
lett, naponta tizenöt percen át táncoltam. Szándékomban állt
elkerülni a tunyaságot és falánkságot, de néhanapján dőzsölésből
megettem egy szelet mogyorós csokit. Az ember csak idáig tud
eljutni a New York-i feszültségteremtő, sós mogyorós, mazsolás
kerülőutakon.
Henry felhívott, hogy kezdődik a próba a zenei kísérettel. Olyan
arányú összejövetelt tervezett, mint az első alkalommal.
Utálni fognak. Ki fognak fütyülni ezen a kitalálós játékon, a
tehetségtelent, a zenei analfabétát. Mi vagyunk az előadóművészek,
mondják, megpróbálnak mindvégig rendes arcot vágni, mialatt ez a
fickó énekelget. Itt van ez a Csibecsőr száma, és mi, amikor ő nem
figyel ide, csücsörítünk. Ez a szimbólumunk; hogyan üdvözöljük
egymást, mikor megérkezünk a próbára.
Együtt éreztem a rájuk váró helyzettel. A zenészek profik, akik
megbízásból kísértek engem. Első alkalommal, mikor Henry Ross-
szal énekeltem, a zenekar csak egy-két dalt játszott. Ez azonban
egy teljes produkció volt. Itzhak Perlmant figyeltem a tévében,
ahogy a New York-i filharmonikusokkal játszott, és még inkább
együtt éreztem a profi zenészekkel, akiknek engem kell kísérniük.
 Másnap, mikor a Central Parkban sétáltam, észrevettem, hogy
maga Itzhak Perlman ül egy padon, és újságot olvas.
– Bocsánat, de épp tegnap láttam a televízióban. Kiváló volt.
– Köszönöm, jól éreztük magunkat.
– Volt benne valami. Én tartok a zene világának embereitől.
– Évek kellenek hozzá és elkötelezettség. De biztos vagyok
benne, hogy bármit csinál, nekem is nehézségeim lennének.
– Írok.
– Úgy? És mifélét?
– Mostanában fejeztem be egy regényt. Habozom, elmondjam-e,
amin most dolgozom. Egy zenés produkció. Vidám dalok egy
szimfonikus zenekarral. Szörnyen félek. A színészek le fognak
röhögni engem a színpadról.
– Miért tennék? Mindannyian voltak kezdők valamikor. Olyasmi
lesz ez, mint mikor Jack Benny és Danny Kaye lépett színpadra
egy szimfonikus zenekarral?
– Bárcsak olyan jó lenne!
– Szeretném hallani a dalait. Adna belőle előzetest?
– Komolyan gondolja?
– Amott vár a kocsim és a sofőr. Egy koncertszervező küldte a
mai napra. Beülünk, és maga bemutatja a dalokat.
– Az ön mércéje szerint ez nem minősül zenének.
– Mindenfajta zenét kedvelek. Jöjjön.
A kocsiban elénekeltem neki az első néhány dalt.
– Nagyon bájos. De így szándékszik elénekelni őket? Ilyen
komolyan?
– Nagyon aggódom.
– De az anyag fogékony a humorra, és a maga ijedt arca nem ezt
tükrözi. A zenélés öröm. Mutassa meg nekünk az örömöt és dalai
humoros lényegét. Ilyen legyen a hozzáállása.
Itzhak Perlman utasításokat adott nekem! Elénekeltem egy másik
dalt, megfogadva intelmeit, s ő elégedett volt az eredménnyel.
 – Sokkal jobb. Tudja, szívesen kísérném magát. Hadd vegyem
magamhoz a hegedűmet.
Megkérte a sofőrt, adja oda hegedűjét, felhangolta, aztán
előadtuk a Cynthia Rosenbloomot, én énekeltem, Itzhak Perlman
pedig hegedűn kísért.
– Nagyszerűen fog menni – mondta. Kezet fogtunk,
elköszöntünk egymástól, s amikor kiszálltam a kocsiból, Itzhak
Perlman még mindig játszotta a dalt, a saját örömére.

Beléptem a hangstúdióba, ahol Henry már próbált a zenekarral.

A hangzás egyedülálló volt. Zenei stílusok ötvözetét alkotta meg;
nagyzenekari zene, mint az Artie Shaw Orchestra, ehhez társult a
Bánd rock zenéje, mikor a zenekar fúvósai is játszottak.
– Az én anyagom nem ér fel ehhez – mondtam neki.
– Neked nem tinglitangli kíséretre van szükséged, hanem teljes,
gazdag hangzásra. Ez is a szórakozás része.
Ránéztem a muzsikusokra, akik engem néztek. Felismertem
néhányat, akik az első alkalommal is a stúdióban voltak. A
többieket nem láttam azelőtt; harmincas, negyvenes éveikben járó
nők és férfiak, s néhány hatvan év körüli férfi.
– Aggódom e miatt az egész miatt. Ha meglátják, hogy kinek
játszanak…
– Paul, neked stúdiózenészeid vannak, akik évek óta keményen
dolgoznak. De akadnak olyan zenészeid is, akik egykor
rockzenekarban játszottak, de kiöregedtek a szakmából, s van
néhány nagyzenekari nagy öreg, akik fölött, úgy ahogy vannak,
eljárt az idő.
– Mindenki profi, csak egy amatőr van.
– Te foglalkoztatod őket. Te teszed lehetővé, hogy azt
csináljanak, amit szeretnek. Ők nem az ellenségeid, hanem a
zenekarod.
Megfogta a karom, bemutatott a zenészeknek, némelyik neve
ismerős volt a lemezekről. Elhelyezett a zenekar előtt, odaintett a
fülkében lévő hangmérnököknek, akik rögzítették a próbát, aztán
belevágtunk.
Az első néhány óra totál rendetlenség volt. Rosszkor léptem be,
vagy siettem, vagy lemaradtam a zene mögött.
– Remekül csinálod – ismételte állandóan Henry.
Az első néhány dallal foglalkoztunk, és pusztán az ismétlések
által, és a kiváló zenészek miatt, a végén sikerült megállapodnom
egyfajta következetes iramban. De ez órákba tellett.
A kínaiak megdolgoztak a pénzükért. A régi énem hörgött és
verejtékezett volna. Szerettem volna arra gondolni, hogy a
zenészek tisztelnek ezért, ha másért nem is. Képes voltam állni a
próbát.
Körülbelül délután négykor Mel bejött a stúdióba, s engem
évtizedekkel korábbi érzés fogott el, mint mikor általános
iskolában, az osztályban megjelent az igazgató.
– Nagyon boldog vagyok – mondta Henry.
– Szeretném meghallgatni.
Végigmentünk néhány dalon, Mel távolságtartó, komoly képet
vágott. Hallottam, ahogy ezt mondja:
– Megtartjuk a zenekart, és inkább csinálunk egy instrumentális
albumot.
Amikor befejeztük, így szólt:
– Kiváló! Remek munka! – azzal sugárzó arccal kiment a
stúdióból. Mi még egy óráig dolgoztunk, aztán abbahagytuk a
próbát. A végére teljesen kimerültem, de mégis nagyszerű nap volt.
Úgy éreztem magam, mint egy igazi zenész.
 – Olyan lesz ez, mint egy bárzene – mondta Henry másnap
reggel, a próba elején. – Mindent újra és újra megcsinálunk,
egészen addig, míg az éjszaka kellős közepén, ha felébresztünk, és
azt mondjuk, énekelj, te akkor is el tudod énekelni.
– Elkövettem néhány hibát.
– Mint mindenki.
– Mindenki követ el hibát, de nem mindenki vallja be. Itt is
ugyanaz a helyzet. Ha te hibázol, azt el lehet kendőzni.
Ahogy múltak a napok, Henryvel kiegészítettünk néhány dolgot,
szólókat iktattunk be a zenészeknek, melyek le voltak írva, és
eggyé váltak a kísérettel. Miután Henry elégedett volt az
előadással, befagyasztottuk a dalt, s utána már ugyanúgy kellett
elénekelni, ami biztonságot adott egy amatőr számára.
A nagy öregek egyike, Vinnie Palmeri a fiatal zenészek kedvence
lett. A régi idők nagy zenekaraiban trombitált. Jóval elmúlt már
hatvan, vékony, görnyedt alkat, sólyomszerű arc, állandóan rövidre
nyírt szakáll, a 40-es években készült kézi festésű, széles hajtókájű
öltönyt viselt.
– Jézusom, mi aztán támogattunk néhány nagy maflát – mondta
egyik nap az ebédszünetben. – A Randy Treadwell Orchestrával
játszottunk, és énekelt ott egy fickó, név szerint Mack Dodd.
Tarzant játszotta az egyik Tarzan-filmben. A nyugati parton
játszottunk, mikor Treadwell éneklésre szerződtette, s a műsornak a
Tarzan énekel címet adta. Úgy énekelt, mintha akkor jött volna ki a
dzsungelból, nagy, dübörgő, pocsék hangon. Nem tudták, milyen
dalokkal bízzák meg, természettel kapcsolatosat próbáltak keresni.
Aztán az Indián szerelmes dalt és ehhez hasonlókat énekelt.
Karomat a fejem fölé raktam, mintha elbújnék.
– Mi van? – kérdezte Henry.
– Látom magam, ahogy egy zenei történet részévé válok: Meg
aztán ott volt az a regényíró. Igazán gondosan összeállított zenekar
állt mögötte, ő pedig a mindennapi életről énekelt dalokat. A
lényeg az, hogy nem tudott énekelni, de írni sem.
– Nem, maga jól csinálja – szólt Vinnie. – És maga nélkül nem
lenne hecc.
– Ezt csak úgy mondja.
– Így is gondolom. Akkor a legjobb egy zenekar, amikor
összejön. Maga jobb, mint Tarzan, és már ezért megéri.

Mel a legújabb barátnőjével érkezett meg hozzánk, mert megint

megkért minket, hogy társadalmi legitimitással ajándékozzuk meg.
A nő olyasvalaki volt, akivel Sandy korábban már találkozott,
Laura Waits, egykor művészeti vezető egy magazinnál, aki a
Sohóban nyitott galériát. Harmincas éveinek közepén járt, magas,
sötét hajú nő, kiugró szögletes arccal. Ebéd közben nagyrészt
művészetről folyt a társalgás. Egy ponton Mel túlzott szerénységgel
így szólt:
– Az én művészi ízlésem a tucat szórakoztató lapok körül mozog.
– Kezdtem csodálkozni, ilyen alapon Laura hogy tud kijönni vele,
de a kulcs valószínűleg Mel külsőjében rejlett.
Ezúttal nem nyitott nyakú inget viselt, hogy mindenki lássa
Liberace-nyakláncát. Hagyományos szürke öltönyt vett föl, fehér
inggel és egyszerű nyakkendővel. Sőt nem akarta uralni a társalgást
a szórakoztatóiparág történeteivel.
Csipogója, amit magával hordott, megszólalt, és bement a
hálószobába, hogy telefonáljon. A köztük lévő kulturális szakadék
elegendő volt ahhoz, hogy Laura magyarázkodjon, miért jár vele, s
hogy a csúcsszínvonal, csipogó és szerződések mögött azért Mel jó
ember.
– Nekünk nem kell bemutatni – mondtam. – Évek óta ismerjük.
 – Azt mondja, megpróbál megnyugodni egy kicsit, és nem utazik
olyan sokat. Meg hogy egy fontos terve van folyamatban New
Yorkban egy régi barátjával.
– Én vagyok a terv.
Mel bocsánatkérések közepette tért vissza. Valamit el kellett
simítania az egyik turnén lévő együttessel.
– Nem is mondtad, hogy Paul az oka New Yorkban
maradásodnak – jegyezte meg Laura.
– És te, kedvesem. Erről jut eszembe, ezt akkor akartam odaadni,
mikor elmegyünk, de ha már felhozódott a téma…
Belenyúlt a zsebébe, elővett egy kartotéklapot, és átadta nekem.
Egy dátum állt rajta, aznaptól számítva hat hétre.
– Igen? – kérdeztem.
– Így van, pajtikám. A Radio City Music Hallban kezdesz.
Felélénkült a társalgás, Mel élénken magyarázott Laurának, s az
est hátralévő részét társasági beszélgetés jellemezte. Beszéltem,
mosolyogtam, miközben arra vártam, hogy elmenjenek, s
biztonságba kerüljek. Semmi, ami mindezt megelőzte; Henryvel
való találkozásom az első nap, mikor zenészekkel álltak elő, a
kínaiak, aztán a dalpróbák, szóval semmi sem tudott felkészíteni
engem erre a kijelentésre. Semmi kapcsolata nem volt életem
addigi részével. Igen, megírtam azokat a dalszövegeket, és Henry
megváltoztatta a zenét, és én a zenekarral dolgoztam. Csakhogy
ennek a kijelentésnek semmi köze sincs hozzám; ez valaki másra
tartozott. Manuelóra. Liza Minnellire. Hogy én a Radio Music
Hallban kezdjek? Én nem kezdek a Radio Music Hallban, én oda
járok.
Leültünk és beszélgettünk. Mel elmondta, újra fölfedezte annak
örömét, hogy New Yorkban lehet azzal a nővel, akit szeret.
Kellemes társalgás. Ott ültem, s közben üvöltött a belsőm; A Radio
Music Hallban kezdek! Felsegítettük a kabátjukat, puszit adtunk
egymásnak, nyugodtan, szeretetteljesen, aztán hirtelen kitörtem.
 – Hat hét múlva!
– Felkészítünk addigra.
– És mi van, ha senki sem jön el? Ez nem jó. Mi van, ha az
emberek tényleg eljönnek? – kérdeztem képmutatóan.
– El fognak jönni.

Aznap éjjel szeretkeztünk Sandyvel, miután azzal a javaslattal

álltam elő, hogy szükségem van rá, még mielőtt merev, félelemtől
gyötört állapotba kerülök. Nem tudtam elaludni. Jól jött volna egy
szép fantaziálás. Ha Judy Garland azt mondaná, ne aggódjak, mivel
én utazókofferban születtem. Ha Jimmy Durante azt mondaná, a
dolgok jobbra fordulnak, mert minden napomat dallal kezdem.
Sohasem működött jól a fantáziám. Pusztán villogó fényt láttam, a
következő szavakkal: A RADIO CITY HALLBAN KEZDESZ
HAT HÉT MÚLVA. Mindent láttam. Tweedzakómban kimentem a
színpadra, abban a hatalmas színházban, azokkal a nagy kapukkal.
Mel tévedett. Nem sikerült megtöltenie a nézőteret. Negyvenhat
ember jött el. Henry beintett a zenekarnak, ők játszottak, én nem
arattam bombasikert; meghaltam. „Előadóművész halála a Radio
City Music Hallban. Az orvos szakértő pánik-megalázás
szindrómáját állapította meg.”
Végül aztán hajnali négykor sikerült elaludnom. Hála Jimmy
Duranténak. Megjelent előttem, és így szólt:
– Ne aggódj, kölyök. Ha előadóművész vagy, akkor nem halhatsz
bele az előadásba. Lehet, hogy megbuksz, de nem halsz meg.
Aztán elénekelt nekem egy altatót, az Aludj, aludj csendesent.
A következő próbán megkérdeztem Henrytől, izgul-e a koncert
időpontja miatt.
– Ez egy jól megolajozott gépezet lesz – mondta. – Már az első
előadáskor rögzítenünk kellene egy koncertalbumot. – Nyugodt
volt. Mel jött be, meghallgatott néhány dalt, és ő is nyugodt volt.
– Mesés lesz – mondta Mel. – Lecsapás a közönségre és a
kritikusokra.
– Lehet, hogy megbírálják! Erre nem is gondoltál?
– Aligha. Lefizettem egy csomó újságírót, hogy a címlapra
kerüljünk.
– Húsz év múlva a bírálatok vezetőit puszta primitívségük miatt
újságíró-iskolában fogják oktatni.
Mel ezt egy kézlegyintéssel elintézte, és közvetlenül Henryhez
intézte szavait.
– Szeretném holnap reggelre kölcsönkérni Pault.
– Kezdhetünk fél kettőkor.
– Dolgoznom kell a fortélyosságán.
– A fortélyosságomon?
– A tévés interjúkhoz, amiket adni fogsz.

Mel a Rollsával vett föl másnap reggel. Egyéb helyszínekről

beszélt, mint Boston, Philadelphia, Chicago, Denver, Houston, Los
Angeles.
– MIRŐL beszélsz?
– Csak nem gondoltad, hogy ez egyszeri alkalomra szól, a Radio
Citybe?
Úticélunk a Blair és Rothman Vállalat volt a nyugati 57-ik utcán.
Mel bemutatott Bobby Blairnek, és Steve Rothmannak. Mindketten
harminc év körüliek, Blair 178 cm magas, szőke, kerek arcú,
Rothman 185 cm magas, bűnöző kinézetű, sötét, göndör hajú férfi
volt.
– Hát itt volnánk, Abbott és Costello – szólalt meg Blair, kitárva
karjait.
– Frank Sinatra – válaszoltam erre.
 – Kábé kettőt ér – mondta Rothman.
– Igaz, de nem rossz egy felszabadulás reklámhoz sem. Talán
hármat is ér – kommentálta Blair.
– Bobby és Steve Carsonnak dolgoztak. Ragyogóan csinálnak
talk show-interjúkat.
– És a rádiónak is dolgozunk. Ez olyan, mint egy jutalomjáték.
Munkájukhoz farmert, pulóvert, edzőcipőt húztak föl, és én arra
gondoltam, hogy úgy vannak öltözve, ahogy nekem kellene, én
mereven öltözködöm, és ezek az emberek kezdenek én lenni.
– Tetszik a ruhájuk – mondtam reménytelenül.
– Energiaszint nagyjából egyes – jelentette ki tömören Blair.
– Határozottan munkát igényel – javasolta partnere.
– Itt a haditerv – magyarázta nekem Mel. – Mielőtt fellépsz a
Radio Cityben, a tévében fogsz szerepelni, hogy megerősítsd a
helyed. Szeretnénk, ha olyan ismert lennél, hogy egyszerűen csak
Brocknak szólíthassunk. Ha már nincs szükség a keresztnevedre,
akkor a csúcson vagy. Sinatra. Streisand.
– Mussolini – vetettem közbe.
– Ez hármas – mondta Blair.
– Szerintem nullás – jelentette ki Rothman. – Ez az ember nem
értette meg, amit mondtak neki.
– Érti ő – mondtam. – Brando. Lassie.
– Bobby és Steve fog téged felkészíteni a tévés szereplésre. Ők
az ászaim.
– Olyan naggyá tettünk embereket, hogy meg sem tudjuk
mondani, kik lettek belőlük.
– Szerződéseket írtunk alá, hogy nem mondjuk el, milyen nagyok
– tette hozzá Rothman.
– A talk show-k titka, és ez magának olyan információ, amivel
semmire nem megy – súgta a fülembe Blair –, nos a titok, hogy
legyen egy nagyszerű hat perc.
 Beléptünk a következő helyiségbe, amit egy tévés talk show
utánzataként rendeztek be, videokamerák az ülőgarnitúrával
szemben.
– Lepörgetünk egy próbafelvételt, hogy lássuk, milyen edzés
nélkül – mondta Rothman.
– A világ kétfajta ember között oszlik meg – magyarázta nekem
Mel. – Az egyik, aki nézi az Éjjeli show-t, a másik pedig, aki tudja,
mibe kerül bejutni oda.
– Ez ragyogó! Ezúttal tízes – mondta Blair.
Rothman kezelte a videokamerát, ami egy tévémonitorral volt
összekötve. Blair foglalta el a házigazda szerepét az íróasztalnál. A
kamerába nézett, és így szólt:
– Következő vendégünk egy regényíró, aki egyben
előadóművész. Ezen a héten adja elő bemutatkozó előadását a
Radio City Music Hallban. Fogadják szeretettel Paul Brockot! –
Rothman megnyomott egy gombot a kamerán, és egy hangszórón
keresztül hallani lehetett a tapsoló közönséget. Ahogy a kanapéhoz
közeledtem, megbotlottam egy zsinórban, ő pedig megnyomott egy
gombot, ami hangos nevetést eredményezett. Blair közelében ültem
le a kanapéra.
– Miért vág bele egy ilyen előadásba?
– Régi barátom, Mel Steiner bátorított erre, s közösen
összehoztunk egy produkciót.
– De mi minősíti önt arra, hogy ilyen műsora legyen?
– Jó néhány órát öltünk bele Henry Ross-szal, egy nagyon
tehetséges zeneszerző-producerrel. A főiskolás évek alatt is
énekeltem a Catskill Mountainban.
– Szóval a műsora nosztalgia?
– Nem, mindez aktualitás. Vidám dalok a középosztály mai
életéről. Mind eredeti szám.
– Ébren van még valaki? – kiáltott Rothman a kamera mögül. –
Nagyjából kettesre értékelem.
 – Maga nagyon általános – felelte rá Blair. – Ahogy Joan Rivers
mondja: „Lehetek őszinte? Paul, magának semmije sincs.”
– Én kettest hallottam.
– Semmi. Nézzük meg a felvételt, ha már muszáj.
Rothman visszatekercselte, mi pedig egy monitoron keresztül
megnéztük, hogyan készít velem interjút Blair.
– Temetésre szokott járni? – kérdezte tőlem Blair. – Annyira
merev, úgy néz ki, mintha most röntgeneznék.
– Megpróbáltam akérdésre koncentrálni – válaszoltam.
– Megvillan az élet jele, mikor a Catskillt említi – jegyezte meg
Blair. – De nem, gyorsan visszamegy halottnak. – Vége volt a
felvételnek. – Mel, ezt a fickót szerepeltethetnénk egy zombie-
filmben.
– A zombie-k éjjel beszélnek – javasolta Rothman.
– A srácok arra céloznak – fordította le Mel –, hogy uralkodnod
kell ezen a közegen. Mi a vélemény, milyen voltál?
– Egyáltalán nem voltam elragadtatva magamtól a képernyőn. A
hangom nem elég mély. Nem vagyok elég magas. Hé, fiúk, ha már
újrakezditek, nem kellene néhány centit hozzátenni a
magasságomhoz?
– Ez hatos – mondta Blair.
– Lehet, hogy megpróbáljuk bedolgozni – jegyezte meg
Rothman. – Fizikai viccelégedetlenség a saját költségein.
– Majd ők irányítanak téged. Pontosan úgy, ahogy Henry a
zenében, segítenek majd, hogy tökéletes legyél az interjúban.
– Hat hetünk van. Bill Bradleyt is ki tudnánk fényesíteni hat hét
alatt – mondta Blair, és ujjával magára mutatva hatost adott
magának.
– Ez az, amit hangsúlyossá teszünk – mondta Mel, kinyitva
aktatáskáját. – A személyes témádat.
– A személyes témámat? A csapból is ez fog folyni, mint a Péter
és a farkas?
 – A másolattémád. Én tízest adok magamnak.
A táskájából elővett egy kinyomtatott posztert, és kitette a falra.
Az a méretű poszter volt, amit építési telkeken raknak ki. Engem
ábrázol tweedzakóban, mosolyogva. Fölöttem Manhattan
körvonalai. Így szólt a szöveg: „Élőben a Radio City Music
Hallban, Paul Brock, a középosztály balladája”.
– Mesés! Mintha csak én mondtam volna. Állandóan mellőzik a
középosztályt, te is erről beszélsz dalaidban. És most pedig a
hivatalos szószólójuk leszel. Hozzájuk fogsz szólni és értük. Többé
nem lesznek mellőzöttek. Itt vagy nekik te, az amerikai
középosztály balladája.
– Elragadó! – mondta Blair.
– Több mint elragadó – tette hozzá Rothman. – Csúcs!
Néztem a falon kiplakátolt önmagam. Különös volt ilyen
nagyban látni magam. Azon tűnődtem, vajon hogy nőhetek föl saját
poszteremhez.
11.

JÁTÉKAIKKAL; hanggépek, videokamera, play-backrendszer

együttesével Blair, és Rothman démoni kisfiúknak látszottak.
Mindennap elmentem az irodájukba, mikor Henry és a zenészek
pihentek, engem kiképeztek a talk shaw formátumához. Ünnepelt
nagyságokkal készült interjúk videoszalagjait nézegettük,
instruktoraim rámutattak az előadás, összpontosítás, nyilvánosság
értékeinek különbségeire. Velem is interjút készítettek, rögzítették,
aztán kielemezték. Élénkségükből arra lehetett következtetni, hogy
a filmek mesterdarabjait nézzük, ezeket a hatperces metszeteket.
Most, hogy már megvolt a témánk, az általam adott válaszok
sorozatán dolgoztunk. E napközbeni foglalkozások alatt; kérdések
fogadása, önmagam újra és újra történő megnézése, hogy állandóan
piszkáltak a technikával, szóval tényleg felfejlődtem egy talkshaw-
interjú-hoz.
„Olyan sok reklám foglalkozik jampikkal, egyedülállókkal, de
vajon a középosztály eltűnt a társadalomból? A sorsok annyira
elszeparálódnak, hogy olyanok vagyunk, mint egy külön nemzet a
saját szokásaival, ételeivel, nyelvével. Szárított tonhal, apró, párolt
zöldségekkel. Ez a jampik étele. Fizetni a gyerekek
fogszabályozását. Egy középosztálybeli elképzelése. Nos, én
magunk miatt aggódom. Ez olyan, mint a városi gyűlés, ahová
rohanunk…

Hét végén reggel elmentem újságot venni. A házunk közelében

egy építési telek mellett mentem el, és a hirdétőtáblán én voltam
kiplakátolva, egy teljes épület hosszában, sokszoros kiadásban:
Paul Brock… Paul Brock… Paul Brock… Radio City… Radio
City… Radio City… Mi lenne, ha megfáznék, ha influenzás lennék,
eltörném a lábamat, vagy mind a kettő? Tudtam a választ. Mel
kitűzne egy másik időpontot. Már megvették rám a jegyet.

Ahogy ott sétáltam, megláttam Paul Simont egy kerítésnek

támaszkodva, épp a gitárját pengette.
– Hé, ez nem maga? – kérdezte tőlem, és a feje fölött lévő
plakátra mutatott.
– Kinek kell megmondania, hogy az én vagyok-e? –válaszoltam
filozofikusan. Úgy véltem, hogy aki megírta a Csend hangjait, az
filozofikus hajlamú kell hogy legyen. – Kinek kell megmondani,
kik vagyunk? Ahogy bemutatnak a közönségnek, azok tényleg mi
vagyunk?
– Füvet szívott?
– Nem, csak arra reagálok, hogy megláttam az első
falragaszomat. Azt egy falon láttam, de ez itt van a nyílt utcán.
– Okos ötlet.
– Mel Steiner találta ki.
– Mel Steinerrel dolgozik? Akkor nincs miért aggódnia. Miféle
anyagot készített?
– Ha minden jól megy, akkor az élet megfigyelései. Ha szeretné
hallani, akkor van egy talk shaw-hoz készült hatperces metszetem,
ami mindent elmond, akár egy katalógus.
– Azt hiszem, a plakát alapján ki tudom találni. Dalok a
középosztályról. Ott leszek, megnézem magát. Egy társművész
kedvéért.
– Társművészek vagyunk?
– Ezt bizonyítja a jegyeladás, meg ez a plakát.
 – Úgy érti, én is abba a közösségbe tartozom, ahová maga és
Bette Midler?
– Miért? Á, pont itt jön – mondta.
Az biztos, hogy Bette Midler masírozott arra az utcán.
– Helló, fiúk! Hát nem egyfolytában édesen és csiricsárén nézek
ki?
– Bette, ő Paul Brock.
– Egy plakátfiú!
– Paul attól tart, hogy előadás közben kihagy.
– Amiatt kell aggódnia, hogy a közönség hagy ki, drágám.
– Miért nem tart bemutatót a dalaiból? – kérdezte Paul Simon.
Elkezdtem énekelni a Csibecsőrt. Paul Simon ragyogóan kísért
gitáron. Bette Midler elővett egy csörgődobot a tárcájából, leült a
járdára, én énekeltem, ők ketten pedig játszottak. Az ember ül a
saját plakátja alatt, énekli a saját dalát, Paul Simon és Bette Midler
kísérik. Nagyszerű New York-i pillanat. Nem hiszem, hogy túl
gyakran fordul elő ilyesmi.

Mindkettőnk szülei eljöttek hozzánk, hogy megünnepeljük

Sammy születésnapját. Mel irodája elküldött egy plakátot, Sandy
pedig kirakta az előszoba falára. Apósom azt akarta tudni, mi
magunk nyomtattuk-e. Azt hitte, ez is olyan volt, mint azok az
imitált újságszalagcímek, amiket megrendelésre ki lehetett
nyomtatni. Elmondtam, ez ahhoz a produkcióhoz készült, amiről
már beszéltem. Mind a négyen hallgattak, engem és a posztert
nézegették.
– Arról fogsz szólni, ami valós? Mi mindketten azok vagyunk.
– A barátom, Myra, már látta ezt a plakátot – mondta anyósom. –
A fiától, Fredtől érdeklődött, aki a reklámszakmában dolgozik. Ő
azt mondta, hogy az emberek csinálnak ilyesmit. Azok az emberek,
akik, hogy úgy mondjam, szerződést írtak alá egy lemezre, vagy
azért, hogy eladjanak egy dalt, ilyen plakátot készítenek.
– Ez a vad dolgok egyike – mondtam Sandynek. – Észrevetted
már, hogy aláírtam egy lemezszerződést?
– Papi a Radio Music Hallban fog énekelni – közölte velük
Sammy. – És mi mindannyian ingyen megyünk be.
– Olyan ez, mint amikor valaki kibéreli a Carnegie Hallt, hogy
egy zenekart vezényelhessen? – kérdezte apósom, aki még mindig
be akarta tájolni a dolgot.
– Nem – mondta Sandy. – Paul barátja, Mel Steiner, a
szórakoztatóiparág egyik hatalmassága szerint, Paulnak van egy
nagyszerű produkciója, amit maga Paul írt, van hozzá zenekari
kíséret, s az egész mesés lesz.
– Ezt Mel csinálja? – kérdezte anyám.
– Mel tette Manuelót sztárrá. Papit is sztárrá fogja tenni –
magyarázta Joey.
– Ez egy fontos személy. Ez a Mel Steiner – mondta anyám
anyósomnak.
– Nagyon sikeres – tette hozzá apám.
– A Catskill-műsorból csináltad ezt a produkciót? – kérdezte
anyám, valahogy egy kicsit zavartan.
– Egy egész kis hadseregnyi ember segítségével fogok kiállni, és
előadom a műsorom.
Elkezdtem dzsiggelni, és Fred Astaire-t énekelni, az Egyedül
járom az utamat.
– Ez a műsorod? – kérdezte anyósom.
– Ezt a fegyelem miatt tanultam meg.
– Biztos vagyok benne, Mel tudja, mit csinál – mondta apám,
megpróbálva alátámasztani szavaim.
– És ti pedig mind eljöttök – mondta Sandy.
– Igen, meg fogjuk rendelni a jegyeket – mondta apósom
előkelően.
 – Majd mi – ajánlottam föl.
– Nem akarok jótékonykodást – válaszolta, mintha férfiasságát
provokálták volna. – Majd megvesszük magunknak.
– Papa! – szólt Sandy.
– Majd mi megvesszük – jelentette ki.

Az ügynököm hívott föl, hogy Mellel találkozhasson és

megbeszéljék a terv ezen új területének gazdasági
következményeit. Mivel Peter semmit sem tudott az
előadóművészek világáról, nem is kísérletezett, hogy megbízást
adjon jegyelővételre. Bár leszögezte, annak érdekében, hogy
számomra a legjobb előadást biztosíthassa, akiadói oldalon
együttműködött Martha Sipesszal. És most a regényen és színpadon
keresztül elveszítette az egyik legsikeresebb forgatókönyvíróját.
Megegyeztek abban, hogy Mel átadja osztalékának egy részét,
amit én az előadásaimért kapok, cserébe
Peter átadja a könyvem kiadása után járó osztalék egy részét.
Elgondolkodtam; állítólagos jövedelmek, hapsikáim.

Helen Baskint, aki Mel kapcsolattartási részlegén dolgozott,

bízták meg azzal, hogy felügyelje nyilvános megjelenéseimet. Erős
felépítésű, barna asszony volt, jóval ötven fölött, akinek irodája
nem volt tele ünnepelt nagyságok fényképeivel. Előző
tapasztalataim alapján ez figyelemre méltónak számított.
Lesimította tweedzakóm zsebének hajtókáját.
– Mel szerint ez a maga külseje.
– Ő találta ki.
– Tetszik. Nem tudnék javítani rajta.
– Abba is belebonyolódik, mi van az embereken?
 – Ha szükségeltetik. A sikerrel szemben vannak elvárásaim. Én
vagyok az az illető, aki Manuelót fehérbe öltöztette. Ennek alapján
bíztak meg munkákkal. Ő öltöztette Manuelót fehérbe – kuncogott
Helen ezen a gondolaton.
Körülbelül fél órán át kérdezgetett, egyenesen önéletrajzi
adatokat. Észrevettem, hogy talk shaw-megközelítéssel
válaszolgatok a kérdésekre; a szemébe nézek, és kellemes hangon
csevegek.
– Olyan, mintha kamerával vennének. Most már örökre be leszek
zárva ebbe?
– Az írott interjúk nem ennyire színpadiasak.
– Nehogy azt mondja, hogy most megtanít, hogyan kell írott
interjút adni!
– De igen. Nem engedhetem el magát úgy, hogy azt mondja
majd, ami hirtelen az eszébe jut. Azt tartsa meg a regényeihez.
Elmagyarázta a nyilvánosság folyamatait. Személyzetének egyik
tagja intézi majd a tévés talk shaw-k időpontjait, egy másikuk
napilap- és magazininterjűkat adott át; egy nyilvánosság előtt
szereplő írót sajtótájékoztatóval kell előkészíteni.
– Néha ránézek Melre, és arra gondolok, senki sem lehet ilyen
előkelő. Az amerikai középosztály balladája. Nem is tudom
elmondani, a nyilvánosság szempontjából milyen fontos egy ilyen
sor.
– Remélem, nem tévesztjük szem elől azt a tényt, hogy regényíró
vagyok. Regényeket is ír.
– Nem fogjuk szem elől téveszteni. Hát nem erről szól az egész?
Rendelkezésére állt néhány velem készült tévés interjú
videokazettája, amiket Blair és Rothman küldött át. Megnéztük
ezeket, aztán megbeszéltük, hogyan vágjuk meg az anyagot egy
nyomtatott interjúhoz.
Pár nap múlva csomagot hozott egy küldönc, rajta Helen
megjegyzése: „Lehet, hogy nem tudja, milyen gyorsan megy ez. De
Mel azt akarja, hogy ezt támogassuk. Márpedig ha Mel akar
valamit…” Lezártuk a sajtócsomagot, ami egy borító volt a plakát
másolatával a tetején. Benne egy nyolcszor tízes
szórakoztatómagazin rólam, pont olyan beállításban, mint a
plakáton. Egy sajtónyilatkozat közben mutattak be, mikor az
emberekhez, az emberekért szólok. Jó néhányat felsoroltak a
dalcímek közül. Aztán tőlem idéztek:
„A középosztályt eddig alaposan elhanyagolták. Haza és szív
nem elég tüzes a haza számára. Nos, ideje, hogy magunkra
irányítsuk a reflektorfényt.”
Miközben olvastam, arra gondoltam, mikor mondtam én ezt?
Aztán eszembe jutott, hogy egy Blair-Rothman metszet alatt jött ki.
Bizonyos ponton már nem voltam képes megmondani többé, hol
végződöm én, és hol kezdődik a sajtóközleményem.

Mel meghívott minket ebédre a lakásába, melyet Laura Waits

készített.
– Mel barátnőinek hosszú sorát követed, akik még telefonon is
alig rendeltek ebédet – mondta neki Sandy.
– Kezdek betelepedni – válaszolta, és kötekedve csípte meg Mel
arcát. – Nézzük, milyen idegessé teszi ez. Már vonaglik.
– Boldog vagyok – mondta Mel, hangjában kis feszültséggel.
– Érdekes ez a környezet – mondta Laura. – Olyan, mintha
telefonon rendelték volna a művészetet.
– Azt hiszem, így is volt – jegyezte meg erre csípősen Mel.
– Azok a fotók nagyon tetszenek. Mel azt mondta, az apád
készítette.
Évekkel ezelőtt Mel volt olyan kedves, hogy megvette apám
négy tájképét, amit bekereteztetek, és a lakás bejárati részén
helyezett el.
 – Apám időtöltése.
– Mivel mindannyian olyan közel álltok egymáshoz, lehet, hogy
azt hiszitek, azért mondom mindezt, hogy kedvetekre tegyek, de én
az vagyok, aki vagyok. S nekem tényleg tetszenek.
– Van nálam egy megrendelőtömb, ha gondolod – mondtam.
– Általában nyomatokat árulok a galériában. De most egy
csoportos fényképes show-t csinálok, s szeretném, ha az apád is
részt venne benne. Feltételezem, vannak még ilyen minőségű
képei.
– Ez igazán kedves tóled – mondta Sandy. – És engem nem
érdekel, ha azért csinálod, hogy a kedvünkre tégy.
– Aranyos képek – mondta Laura.
– Vedd feleségül ezt a nőt – mondtam Melnek.
– Nehezen megfogható – mondta erre Mel.

Másnap felhívtam apámat, és beszámoltam neki Laura

ajánlatáról. Nagyon boldog volt, s a következő vasárnap reggel
bemutattam Laurának a galériában. Laura asztalára tette albumát, ő
pedig gondosan végignézte a képeket.
– Ezek nagyon jók – mondta. – A nyomásuk is szép.
– Köszönöm – mondta apám.
– Nagyon örülök, hogy bevonhatom a show-ba.
Azt hiszem, őszinte volt apámhoz; a tájképek aranyosak voltak, s
az én becslésem szerint mindig is azok voltak.
– Tényleg tetszik? – kérdezte apám. Majd kicsordult szememből
a könny. – Mennyibe fog ez nekem kerülni?
– Magának semmibe se fog kerülni – válaszolta Laura, és
zavartan pislantott rám.
– Láttam egy hirdetést az újságban, miszerint egy galéria kiállítja
az ember képeit, de ötszáz dollárt kell fizetni a kiadásokra.
 – Ez nem szövetkezeti tulajdonú galéria. Bemutatjuk a műveket,
és minden eladott kép után levonunk 30 százalék közvetítői díjat.
De a saját zsebéből semmit sem kell fizetnie.
– Akkor ez tényleg különleges alkalom – mondta apám.
– Mit szólna hozzá, ha kiválasztanánk hatot, huszonötöt
nyomtatnánk belőlük? És 250 dollár per nyomatban állapodnánk
meg.
– Gondolja, hogy sikerül eladni belőlük?
– Igen.
Kiválasztottak hat fényképet, egy geográfiai példatárat; City
island, Central Park, Hudson folyó, erdős tájkép a Catskill
Mountainban, Városkép napfeltekor és New Jersey partjai.

Nyitáskor megtelt a galéria. A galéria postaküldő szolgálata

alapján hívtak meg embereket, és további öt fényképész hívta meg
barátait és családját. Harminc év előnyével apám volt a legidősebb
a fényképészek között. Elvittük a gyerekeket, eljött Mel is, meg
szüleim néhány cimborája, akik csoportba verődtek szüleim körül.
Laura bemutatta apámat három, üzletemberként felöltözött japán
férfinak. Megdicsérték a munkáit, apám pedig öntudatosan
megköszönte. Néhány perc múlva Laura jött oda hozzánk, és így
szólt:
– Hat képből álló sorozatot vettek meg az irodájuknak!
– Az első nagy eladásom! – mondta apám ragyogva.
Estefelé megvett egy sorozatot a New York-i Történelmi
Társaság és Ingatlan Ügynökség, s még jó néhány vásárlásra volt
remény. Amikor szétszéledt a tömeg, apám még mindig
mosolygott.
– Nagyszerű este – mondtam neki. – Nagy siker.
– Jöhetett volna egy kicsit hamarabb is, de így is nagyon szép.
 Körülbelül hétéves lehettem, ültem a sötétkamrájában, miközben
tájképeket hívott elő.
– Akármit is teszel a többiekért, kell valami, ami csak a tiéd.
– Van egy üveggolyó-gyűjteményem – válaszoltam, akkor még
nem egészen értve a dolgot.
Apámat művészi ízlésű emberek ismerték meg, s most idős
korára szabad utat kapott. Mások valami cselekvés után néznének,
ő azonban jelentős elismerést kapott a munkájáért. Büszke voltam,
amiért mindig megtartott valamit önmagának a hosszú évek alatt, a
művészetét. Reméltem, megtanultam apámtól a tisztességet. Én
azonban kultúrám gyermeke is voltam, és hiányzott belőlem a
becsvágy szerénysége, és az ő nyugalma.
12.

KÉT HÉT VOLT HÁTRA a koncertig. Rohangásztunk, hogy

kivegyük az iskolából a gyerekeket, amikor megcsörrent a telefon.
– Liz Smith az! – kiáltott Sandy.
– Brock úr – szólt bele a telefonba Liz Smith –, szeretnék írni
valamit önről a rovatomba, és jó lenne, ha személyesen
beszélhetnék magával. Kifogásolná, ha egyedülállók mennének el a
koncertjére?
– Miért jönnének? Én sem megyek az ő bárjaikba, és nem eszem
szárított tonhalat.
– Mit tart a középosztály ételének?
– Sült csirkét, amit otthon a konyhában készít az ember, a jampik
általában előrecsomagoltat vesznek.
– Érdekes. Ez szó szerint megegyezik a sajtójában olvasottakkal.
El kell ismerni, Mel Steiner produkciói jól előkészítettek. Önt is jól
kiképezték, Brock úr?
Már majdnem válaszoltam: „Nem értem, mire gondol.” Talán ki
is kellett volna mondanom, de ehelyett így válaszoltam:
– Igen, kiképeztek.
– Ez a legjobb, amit mondott.
Másnap egy cikk jelent meg Liz Smith egyszerre több újságban
megjelenő rovatában.
Hallgassuk meg a középosztály érdekében! Ármánykodó
előzetes Paul Brock koncertjéhez, akit az amerikai középosztály
balladírjának neveztek el. Az új, komikus dalok előadója két hét
múlva debütál a Radio City Music Hallban. A húrokat Mel Steiner
impresszárió feszíti. Henry Ross készítette a zenei kíséretet. Paul
Brock regényíró, akiről talán még sohasem hallottak, most azonban
Mel Steiner ízlése szerint fognak. Viccesnek hangzik, de így lesz.
Brock rokonszenvesnek látszik. Amikor megkérdeztem, hogy jól
kiképezték-e interjúadáshoz, ezt válaszolta: „Igen, jól kiképeztek.”

A cikk megjelenése után Helen Baskin hívott föl először, s nem

azért, hogy üdvözletét tegye.
– Mi volt ez az egész? Ne mondjon ilyet, hogy jól kiképezték.
– Csak úgy kicsúszott a számon. Megpróbáltam őszinte lenni.
– Azt a struktúrát kell követnie, amit kidolgoztunk. Liznek
kedvére való volt ez az előzetes. De odakint cápák vannak, akik
elevenen eszik meg magát. Ne tegye ezt még egyszer!

Elértem a próbának azt a pontját, amikor tényleg olyan volt, mint

egy bárzene. Olyan jól tudtam az anyagot, és pontosan olyan ideges
voltam. Mel megjelent a következő próbán, s amikor szünetet
tartottunk, ezt súgta a fülembe:
– Nagyobb vagy, mint Manuelo.
– Őrült vagy, akár egy semmirekellő.
– Törvény által szabályozott rend és jog leszel.
– Véletlenül felhívtam a jegyirodát. Mindenhol kaphatók a
jegyek. Van valami új jelentése a törvény által szabályozott jognak
és rendnek?
– Holnap az Esti show-ban szerepelsz, másnap a Jó reggelt
Amerikában, a CBS Ma reggelében és az Irodalmárban.
– Én?
– A labda föl van adva.
 Másnap reggel 7.15-kor lementem a lépcsőn, ahol a limuzin várt
rám. Helen Baskin, Blair, és Rothman ült a hátsó ülésen. A csapat.
– Átveszünk néhány végső tanácsot, míg odaérünk – mondta
nekem Blair.
– Annyira végső, amennyire ti gondoljátok, hacsak nem jössz ki
te a kanapéra, és nem te készítesz velem interjút.
– Bárcsak lehetne – mondta Rothman.
A limuzinban volt egy tévé, videomagnóval összekötve.
Beraktak egy szalagot, amin Blair készített velem interjút.
– Nézd, hogy áll fel! – mondta Blair, rám célozva.
– Nézd, hogy néz a másik szemébe! – szólt Rothman. – Ez egy
nagyszerű hatperces. Igazítsa magát ehhez.
Amikor vége volt az interjúnak, még egyszer lejátszották.
– Hogyan számolnak az átmeneti nyugalommal, ami a között
támad, mikor kiszállok a kocsiból, és a kamerák elé kerülök.
– Ezt ki kell használnunk – mondta Blair.
– Elhozhattuk volna azt a hordozható egységet a Zöld Szobához.
– Majd legközelebb kipróbáljuk.
– Úgy értik, ez nem elég művészi állapot? – tiltakoztam.
Blair és Rothman kényelmetlenül néztek egymásra.
– Csak vicceltem.
– Túl sokat beszél, Paul – mondta Helen. – Az interjúra
összpontosítson.
Lifttel mentünk föl a stúdióba, s kényelmetlenül éreztem magam
amiatt, ahogy Helen az „Összpontosítson az interjúra” mondatot
mondta, érzéketlen hipnotizáló hangon. Valami különös
hipnotizálás megy végbe? Úgy programoztak be, hogy észre se
vettem? A Mandzsúriái Regényíró.
Amikor Helen nem ismételte meg a kifejezést, feltételezte, hogy
egyszerűen csak begyulladtam. Ültünk a Zöld Szobában, és néztük
a műsort. Bryant Gumbel készített interjút a szőke, harminc év
körüli Veronica Lawsonnal, aki tréningruhát és edzőcipőt vett föl.
A nő könyvéről beszélgettek, Győzni mindenáron a cím, amit
szinte minden mondatba sikerült becsempésznie.
– Ahogy könyvemben, a Győzni mindenáronban is leírtamba
siker 80 százaléka a győztes hozzáálláson múlik. Minden reggel,
mikor felébredek, ezt mondom magamnak: Ma győzni fogok.
Győzni fogok csütörtökön, pénteken. Győzni fogok a reggeli
evésben, a legjobb reggelit fogom megenni.
– És miből áll az? Nem lekváros fánkból és csokis tejből?
– Ez a Győzni mindenáron könyvemben a Győzni reggeli közben
fejezetben szerepel. Általában, mikor könyvet írok azt mondom
magamban: Ma győzni fogok az írásban. A lényeg az, Bryant,
hogyha győzöl, akkor nem veszíthetsz, ezért adtam könyvemnek a
Győzni mindenáron címet.
Blair és Rothman átszellemülten jegyzeteltek.
– Hát, már abban is győz, hogy a legtöbbször sikerül becsúsztatni
a könyv címét egyetlen interjúba – mondta Bryant Gumbel.
A nő szélesen, győztes mosollyal mosolyodott el. Ez után a
metszet után ugrándozva jött be a szobába, leült a kanapéra,
nyomában a hirdetési vállalkozója, szintén harminc körüli, szőke
férfi, tréningruhában. Mindkettő hátán a következő szöveget
lehetett olvasni: „Győzni mindenáron”.
Egy kék öltönyös, csokornyakkendős, negyven év körüli férfi jött
be, akit a hirdetési vállalkozója dr. Philip Maxwellként mutatott be.
– Mi hozta önt ebbe a műsorba? – kérdeztem.
– Depresszió – válaszolta mosolyogva.
Veronica Lawson mellett ültem, aki egy bevásárlószatyorban
turkált, amin ezt lehetett olvasni: Győzni mindenáron.
– Nagyon jól csinálta – mondtam neki. Aznapi napirendjét nézte,
és kipipálta az Esti show-t.
– Mi?
– Sok interjú vár még magára? – kérdeztem.
Felírt magának valamit.
 – Mi?
– Csak múlatom az időt egy meghívott vendéggel. Lehet, hogy
megpróbálom elterelni a figyelmemet az idegességről.
Folytatta az írást.
– Első alkalom? – kérdezte tőlem a hirdetési vállalkozója, hogy
ne figyeljek a kliensére.
– Az első.
– Mivel foglalkozik?
– Író-előadó vagyok.
E pár szó alatt Veronica Lawson egyszer sem pillantott föl
jegyzetéből, mindenkit figyelmen kívül hagyott a szobában.
Megtestesíteni látszott a fiatal karrieristák legrosszabbikát.
– Menjünk innen! – mondta hirdetési szervezőjének, s anélkül
hogy bárki mást figyelemre méltatott volna, Veronica Lawson saját
győzelmi útján kisietett a szobából.

A depressziós férfit Joe Garagiola kérdezgette. Ő egy kazettát

készített: Mosolyogj a depresszión. Az embernek saját magának
kell lejátszania, mikor lehangolnak érzi magát. Hallottunk belőle
egy részletet; szirupos zene, vidám, együgyű üzenetekkel. Maxwell
egyfolytában mosolygott, mintha valami dentálhigiénés műsorban
szerepelne. Elmondta, hogy kazettáját fantasztikus ütemben veszik,
ami rám igazán lehangolóan hatott.
A műsorban dolgozó egyik személy vitt a kanapéhoz, felszerelt
mikrofonnal, és bemutatott Bryant Gumbelnek. Aztán hamarosan
élőben vettek minket. A műsor eredetéről érdeklődött, én pedig a
begyakoroltak szerint elmondtam, hogy ez az előző írásom
kiterjesztése, s nem áll szándékomban nagy énekes sztár lenni. Arra
kért, beszéljek a produkcióról, én meg előadtam a „szív, és otthon
nem fontos” rutinválaszom, közben mosolyogtam, de nem olyan
széles szájjal, mint Maxwell. Blaimek és Rothmannak
köszönhetően annyiszor végigmentünk ilyen interjúkon, hogy
megtaláltam az egyensúlyt, és tudtam összpontosítani. Mikor
visszamentem a Zöld Szobába, az ember azt hihette volna, hogy én
vagyok Mario Andretti, akit átölel a legénysége.
– Tízes! – mondta Blair. – Egy igazi tízes!
– Olyan volt, mintha odahaza, a stúdiónkban lettünk volna,
annyira tökéletesen viselkedett – mondta Rothman.
– Kiváló – tette hozzá Helen.
– Megsemmisítette a többi vendéget – jelentett ki Blair.
– Megsemmisítette – mondta Rothman. – Lesöpörte őket.
Korábban úgy gondoltam, hogy saját magamban zajlik a verseny,
hogy mindezt képes legyek megcsinálni, és ne tegyem tönkre
magam a kamera előtt, de szemmel láthatóan azt is elvárták tőlem,
hogy megsemmisítsem a többieket.

Ez a séma napokon át folytatódott; emberek jöttek értem

limuzinnal, megnéztem magam a videón, miközben interjút
készítenek velem, aztán rész vettem az igazi interjún. A többi
show-n is azt várták tőlem, hogy megsemmisítsem a többi
vendéget.
A Késő este David Lettermannal műsor egyik producere hívott
föl, hogy elmondja, látta az interjúimat, s azon tűnődött,
kipróbálhatnának-e valami mást. Azt akarta, hogy jampikat
kérdezzek meg az utcán arról, mit gondolnak dalaim mögöttes
tartalmáról. Azt javasoltam, vigyenek el egy magányosok bárjába, s
úgy mutassanak be, mint egy partra vetett halat. A producert
érdekelte az ötlet, Letterman is beleegyezett, de amikor
visszamentem a stúdióba, és Helen, Blair, valamint Rothman is
értesültek róla, nagyon idegesek lettek.
 – Nem törhetjük meg a formát – mondta Rothman.
– Ezt még nem gyakoroltuk – siránkozott Blair.
– Paul, ez nem tanácsos – szólt Helen.
Csekély próbálkozás volt ez arra, hogy visszanyerjem saját
magam önmagam fölött. Kimentünk a stúdióból, utánam tiltakozva
a csapat. A felvétel színhelye Eirnie étterme volt a Columbus
Avenue-n, ami felkapott magányosok bárjának számított. Az
étterem előtt Letterman föltett néhány kérdést a műsoromról, aztán
követett a kamera, ahogy bementünk.
– Mi a véleménye a középosztálybeli férfiakról? – kérdeztem egy
nőtől, aki a bárpultnál állt.
– Ez most a Kíváncsi kamera?
– David Letterman.
– Maga viccel! A középosztálybeli férfiakról? Nehéz elmondani
– elkezdett nevetni –, maguk az én szememben olyan egyformák.
– Mit tehetnék ehhez hozzá, David? Ezek az emberek az én
szememben is olyan egyformák – jegyeztem meg, a kamerába
nézve. Egy fiatalember felé fordultam, tipikus tőzsdeügynök-
külseje volt. – Hogyan reagálna egy koncertre, amit a
középosztálynak hirdetnek meg?
– Nem mennék el.
– Ellenére van, ha én házasember és középosztálybeli létemre ide
jövök?
– Egészen addig nem, míg le nem csap a legjobb nőre.
– Van rá esélyem?
– Ezt is veszik?
Bólintottam.
– Nincs esélye – nevetett, és arrébb ment.
– Paul Brock jelentkezik, egy olyan helyről, ahová nem tartozik,
és ha ön sem tartozik ide, akkor már csak azért is jöjjön el a
koncertemre.
 A metszet végén David Letterman elköszönt egy közeli
építkezésen elhelyezett, a koncertemet hirdető plakát alatt.
– Ezt ki kell elemeznem – mondta Rothman.
– Remek volt, de veszélyes – jelentette ki Helen.

Anyósom tudatta velem, hogy a reklámos Phil látott engem

Letterman műsorában, s hogy jegyet fog venni.
– Merő kíváncsiságból – tette hozzá.
– Ez az egész a kíváncsiságról szól – válaszoltam.
Felhívtam Mel irodáját, és megmondtam titkárnőjének, hogy be
fogok ugrani a próba előtt néhány plakátért, mert a srácaim
szeretnék kirakni a szobájukban. Amikor megérkeztem, a portás
átadta az üzenetet, hogy egy köszönés erejéig ugorjak be Melhez.
Blair, Rothman és Helen kíséretében egy értekezleten vett részt
három fiatal nővel együtt, akik hasonló ügyekért voltak felelősek.
Mel elmondta, jól haladnak a jegyeladások, kapcsolatba lépett a
WNEW-vel, egy nem rockzenét játszó rádióállomással, hogy adják
le egy próbán készült kazettáról a Középszerűségbe süppedve
számot, és a reklám érdekében ajánlanak föl jegyeket a
hallgatóknak.
Ahogy a liftre vártam, egy huszonéves fiatal nő, Marcy, rohant
felém nagy lelkesen, hogy végre megtalált. A liftben így szólt:
– Elképesztő debütálás lesz. A végén állva fognak tapsolni.
– Sosem lehet tudni.
– De ez biztos. Mr. Steiner mondta az értekezlet végén. Állva
tapsolást vett magának.
– Állva tapsolást vett nekem?
Kíváncsi voltam, hol lehet ilyet kapni. Hol vannak az
ügynökségeik? Az embereknek rálátásuk lenne a dologra? Judy
Garland miatt felálltam, és úgy tapsoltam. Ezenkívül Stingben és
Madonnában volt bizodalmam.
Mivel a televízióhálózat reggeli műsoraiban szerepeltem, így
számos helyi adó is interjút készített velem. Ezalatt a WNEW
sugározta a dalom, és naponta többször említést tett a
koncertemről. Liz Smith rovatának egyik cikkében szólt a
nyilvánosság mértékéről.
„Ha Paul Brock ezeken az interjúkon úgy vergődik át, hogy nem
veszít a kimerültség csatájában, akkor minden bizonnyal
szórakoztató koncertet fog adni.”
Emiatt nem kellett aggódnom. A kínaiak munkájának hatása még
mindig tartott.

Beléptem a lakásunkba, ahol körülbelül ötven lufival találtam

szembe magam, rajta TRJ, törvény által szabályozott rend és jog.
Mel küldte őket a következő megjegyzéssel: „TRJ, ahogy
megígértem. Nagyszerű leszel, ahogy megígértem.” A gyerekek a
léggömbbel játszottak, amik ide-oda repkedtek a szobában, hamis
vidámságot juttatva eszembe. Amikor Sandyvel lefekvéshez
készülődtünk, így szóltam hozzá:
– Most már végig kell csinálnom. Üres színházzal sokkal jobb
lett volna.
– Akkor meg amiatt lettél volna szomorú, hogy üresen maradt.
– Gondolod, hogy Mel maga vásárolta föl a jegyeket?
– Kedvesem, te szerepeltél éjjel-nappal a tévében.
– Válaszolnál őszintén egy kérdésre?
– Nem.
– Tudod, mit szeretnék tudni.
– Nem tudok őszintén felelni.
– Te hallottál engem.
 – Egyszerűen nem tudok elmenni a mellett a tény mellett, hogy
te énekelsz. Szeretem az írásokat, mert szeretem a te írásaidat.
Csakhogy nem tudom, mennyire csinálod jól.
– Félsz? – Nem válaszolt, de ki tudtam olvasni az
arckifejezéséből. – Szóval mindketten félünk. Szerinted a
körülöttem lévő emberek is félnek? Már gyakorolják a bravózást?
– Engem Mel nem tud lefizetni, hogy bravózzak. Bravó,
kedvesem.

A tervek szerint, utolsó alkalommal a koncert előtti napon

próbáltunk a Radio City Music Hallban. Kimentem a színpadra,
körbenéztem, hogy mekkora nagy a hely; mély és magas volt az
egymást követő széksorokkal. Azonnal visszamentem a
sztáröltözőbe, és hánytam.
A koncert napján végig émelygett a gyomrom. Megkértük a
srácokat, hogy az est alkalmából vegyenek zakót, inget és
nyakkendőt, ami kapóra jött, mivel idegeskedtünk miattuk, s ez
elterelte a figyelmemet. Az indulást megelőző pillanatban átadtak
egy üdvözlőkártyát, amit ők maguk készítettek: „Sok szerencsét,
papi” szólt a felirat, mellette pálcikafigurák. Hogy szerencsét
hozzon, beraktam őket a belső zsebembe, és elindultunk a sofőrös
limuzinnal, amit értem küldtek.

A Music Hallban megálltam a kulisszák mögött, nem akarván a

közönségre nézni. Beteggé tett volna, ha meglátok akár egyetlen
üres széket, de a gondolat, hogy odalent emberek ülnek, még
rosszabb volt. Kilépett Mel, és bemutatott:
– Hölgyeim, és uraim! Következik szószólónk, az amerikai
középosztály balladírja. Itt van ő, fogadják szeretettel! –
hátrafordult, rám vigyorgott, s az a kölyök nézett rám, akit egykor
ismertem – Paul Brock!
Tiszteletteljes taps. Kisétáltam, elismerően bólintottam, Henry
elkezdte a zenét, én a közönségre néztem, és pánikba estem. Semmi
sem jött ki. Egyetlen hang sem. Talán valami zihálásféle.
Henry felé fordultam, aki gesztikulált a kezével, aztán vissza a
közönség felé, s a zenekar akkorára már jóval előttem járt.
Reménytelen volt. Henry leintette a zenészeket. Néhány
helytelenítő hangot és köhögést lehetett hallani.
– Mi van, Paul? – kérdezte Henry.
– Pánikba estem.
– Láttam, kezdjük újra.
Mel hívott a függöny mögül, lassan odamentem hozzá.
– Elfelejtettem a szavakat.
– Oké, figyelj rám! Vidd magaddal a zenét. – Odaintett az egyik
színpadi kisegítőnek, hogy adja át nekem az anyagot.
– Visszamégy, és megmondod a közönségnek, hogy sajnálod.
Hogy egy kicsit ideges vagy.
Így tettem. Visszasétáltam, szembenéztem a közönséggel, és így
szóltam:
– Sajnálom, ideges vagyok. Ez nem volt benne a műsorban.
Újrakezdtük. E néhány szó után eszembe jutott a szöveg. Az
idegesség nem tűnt el. A hangom jó néhányszor megremegett a
feszültség miatt, de folytattuk tovább. A közönség fogadtatása
mindvégig szívélyes volt. Miután elénekeltem az utolsó dalt,
hullámokban, az elejétől indulva a hátsó sorok irányába,
megkezdődött a hangos megfizetett ünneplés.
– Megcsináltad! – ujjongott Mel, majd boldogan átölelt.
Ahogy terveztük, ráadásszámként elénekeltem A jampik nem
ismerik a kínai ételeket. Amikor vége lett ennek, meg a koncertnek,
az emberek állva tapsoltak, körös-körül, néhányan feltartott kézzel,
amit én is láthattam. Néhányan győzelmi jelként V-t mutattak.
Tengernyi ember engem ünnepelt.
Nem tudom, mit gondoltak erről az írószövetségben vagy a
szerzői szövetségben, de el kell ismernem, én remekül éreztem
magam.
13.

MEL BÉRELT egy angol inast, Pembroke urat, hogy az

öltözőben legyen a szolgálatomra. Kíváncsi voltam, ez volt-e az
igazi neve, vagy ez is hozzátartozott a csomagoláshoz. Csillogó
kopasz, méltóságteljes megjelenésű, hatvan év körüli fickó, aki
elmondta, hogy a néhai Laurence Olivier öltöztetője volt, amikor
„Sir Larry” New Yorkban tartózkodott. Pembroke-nak kellett
szólítanom. Mondtam neki, hogy engem hívhat „Sir Paulie-nak”,
ha ez kényelmesebb. Pembroke fájdalmasan szomorú volt, mikor
rájött, hogy eme úriember az estére ugyanabban a ruhában jött,
mint amit előadás alatt viselt, sőt ugyanabban szándékszik
hazamenni.
– Nincs díszruhája, uram? – kérdezte. Nem hiszem, hogy
Pembroke-nak eszébe jutott az ajándékom, amit a zenekarnak és a
technikai személyzetnek adtam, s amihez ő is hozzájárult. –
Pólóban, uram? – tette föl a kérdést olyan hangon, hogy majd
megfagyott a Mel által fölszolgált pezsgő. Pólóm elején ez állt:
„Részt vettem Paul Brock koncertjén, és túléltem.” Minden
bizonnyal optimista lehettem, mikor ezt rendeltem.
Felszolgálók jöttek a színpad mögé, tálcán kínáltak italt és ételt
azoknak, akiknek bármi közük volt a koncerthez. Sandy lelkesen
közölte, hogy akkor is hangos ováció fogadott volna, ha Mel nem
fizet érte, s ezzel Laura is egyetértett. Ezen a ponton szálltam
szembe Mellel, s megkérdeztem, mi az árfolyama a hangos
ovációnak. Elmondása szerint 950 dollárba került, igaza volt a
nőknek, ezt az összeget megspórolhatta volna. A gyerekek bájosak
voltak, beszámoltak arról, mennyire élvezték a koncertet, aztán
átöleltek, mintha a koncert alatt meg lettek volna fosztva apjuktól.
 – Tudtam, hogy meg fogod csinálni – közölte anyám. – Már
amikor a Catskillben járt, akkor is volt tehetsége. Csak sohasem
összpontosított rá.
– Olyan büszke vagyok – mondta apám. – Látni téged kiállni
annyi ember előtt…
– És túlélni. Kösz, papa.
– Elképesztő! – jelentette ki apósom. – Egyszerűen elképesztő!
– Mint egy álom – mondta anyósom. – Paul a színpadon.
Mondtam is Miltnek, hogy sosem hittem volna. Az ember
szörnyűséget vár, aztán kiderül, hogy nem az.
– Nagyon örülök nektek – mondtam.
– Hogy számolod, mennyit lehet keresni egy ilyen koncerttel? –
kérdezte tőlem Milt.
– Nem tudom, a ruha árával még mindig tartozom.

Milyen érzés saját apátokat látni előadás közben a Radio

Cityben? Úgy számítottam, hogy cserébe azért, amiért mindezt
csendben kivártam, megérdemlek egy jégkrémet tejszínhabbal.
Hazafelé megálltunk egy presszóban, egy jégkrémszalonban.
Felfigyeltem egy ötven év körüli párra, akik minket bámultak.
Sugdolóztak, és mindketten ránk néztek. A férfi odajött hozzám.
– Maga Paul Brock?
– Igen.
– Épp most láttuk a koncertjét! Mondtam is a feleségemnek: Itt
van ő. Teljesen átlagos ember, pont eszik. Dedikálná a
műsorfüzetem?
– Hát hogyne.
Aláírtam a nevem a koncert programfüzetén.
– Mondd meg neki, hogy jobb volt, mint Wayne Newton –
kiáltott át a felesége.
 – Múlt hónapban Las Vegasban jártunk, ott láttuk Wayne
Newtont. Maga jobb volt.
– Papi, ez biztos sokszor elő fog fordulni – mondta Joey, miután
a férfi visszatért az asztalához. – Az emberek ismernek az írásaid
miatt, és autogramot kérnek tőled.
Sandyvel egymásra néztünk. Ez íróként sohasem fordult elő
velem.

A kritikák jóknak bizonyultak. A legtöbb kritikus elfogadta,

hogy az anyagom fontosabb előadói képességeimnél. A New York
Times kritikusa ezt írta:
 
A középosztályt leültette a zene. Az emberek idegességének, „a
középszerűségbe süppedésnek”, ami az egyik szám címe, nos ennek
kifejezője Paul Brock. 47 éves, Emmy-díjas televíziós író és
hamarosan regényíró is.
Brock maga írt komikus szövegeket, Piaf és Aznavour zenéjének
paródiájával, Sarah Jockmant játszó Allan Sherman felé tendáló
irányvonallal. A dalszövegek magukban foglalják a középosztály
teendőinek jó részét: számlák, szülőnek lenni, és a középosztály
megvetése társadalmunkban. Ahogy ezt a szövegíró Brock találóan
jegyzi meg. A Gyerekcipő-blues, az Én és az autóm, az Adók, mind-
mind e réteg gazdasági helyzetéről szólnak. A Csibecsőr pedig
arról, hogy az apa milyen nehezen tudja megnevettetni gyermekeit.
A Sporthősök pedig észhökkentő fizetésekről. A jampik nem ismerik
a kínai ételt című szám arról énekel, hogy magányos fiatalok járják
a maguk útját, s igen rossz ízlésüket mutatják meg a kínai éttermek
kiválasztásával.
Mindehhez előnyös zene társul, amit Henry Ross okosan
rendezett el. Paul Brockot aligha lehetne besorolni bárki közé, akik
hagyományos énekesként a közönségért küzdenek. Valóban elég jól
énekel ahhoz, hogy előadja saját dalainak történetét.
Paul Brock személyében, akit fanyar humorral Amerika
balladírjának neveztek el, vonzó, új előadóval találkoztunk, akinek
dalaiban lényeg és bölcsesség rejlik.
 
– Hihetetlen! – kiabáltam.
– Kedvesem, ez olyan fantasztikus! – kiáltotta Sandy.
Nem tudom, olyanfajta reakció volt-e ez egy kedvező kritikára,
amilyet Tonytól és Tony Bennettnétól kapott volna az ember, de mi
le-föl ugráltunk, kéz a kézben, mint a sportolók, akik épp most
nyerték meg a lobogót.

– Haver, sínen vagyunk! – hívott föl Mel, hogy ezt elmondja. –

További két koncertet fogsz adni a Radio Cityben.
– Én?
– Pusztán a kritikák alapján megtöltjük a helyeket. Aztán turnéra
indulsz.
– Én? – kérdeztem kétségbeesetten emelkedő hanggal.
– Nem fogsz meglógni, mikor elindultál fölfelé. Akkor kell
haladni, mikor lehet. Meg fogod csinálni a turnét, lehet, hogy
bedobok még valami mást is, a megfelelő időpontban adjuk el a
koncerteket, s akkor jössz te.
– Amikor azt mondtad, hogy turné…
– Úgy is gondoltam. Amerika, Amerikának szüksége van rád.

– Micsoda kritika! – mondta anyám, miután elolvasta a New York

Times cikkjét. – Azonnal lefénymásoltatom. Azt hiszem,
becsúsztatom néhány ajtó alá. – A szüleim szövetkezeti házban
laktak Bronx északi részén, ahol tizenötezer sokemeletes lakás állt.
Számítottam rá, hogy anyósom egyidejűleg negatív véleményt is
nyilvánít.
– Mit tehet az ember? – szólt a telefonba.
– Mivel kapcsolatban?
– Vegyes kritika a Timesban. Nem lehet minden jó.
– Te ezt vegyes kritikának hívod?
– Phil mondta ezt az anyjának. Leírtam, mit mondott.
– Mondd, semmiről nem szeretnék lemaradni.
– Vegyes, de nyerő.
– Ez nem volt vegyes. És ha a mi Philünknek, a reklámembernek
ilyen a nyelvezete, akkor jobb, ha otthagyja a pályát.
– Azt írta a cikk, hogy a zene előnyös volt.
– Ezzel a tudattal fogok élni.
– Szóval, mi lesz most?
– Földindulás, zűrzavar. Mert további két koncertet adok itt,
aztán turnézni megyek. Most le kell tennem, Belle. Megint el kell
olvasnom a vegyes kritikát.

A két ráadás koncertet péntekre és szombatra rakták, három hét

múlva. Felállítottak egy próbatervet, hogy formában tartsanak.
Mindennap két órát kellett énekelnem a zenekarral, és a koncert
közeledtén ezt az időtartamot növeltük. Amikor folytatódtak a
próbák, a bajtársiasság jeleként mindenki a tőlem kapott pólót vette
föl.

Az első próba után kimentem a stúdióból, és az épület előtt ott

állt Bruce Springsteen. Farmerben, sárga pöttyös selyemkendőben,
és pólóban volt, rajta a felirat: „Részt vettem Paul Brock
koncertjén, és túléltem.”
– Hallottam az egyik technikustól, hogy ma próbál. Bruce
Springsteeen vagyok.
– Tudom, ki maga.
– Ott voltam a koncertjén, állva tapsoltam.
– Mennyit fizetett magának Mel Steiner?
– Még mindig ezt csinálja? Elképesztő show volt!
– El se tudom hinni, hogy felvette ezt a pólót.
– Láttam Pembroke-ot. Dolgozott néhány sajtótájékoztatón, de a
lemezcégem ejtette. Tele volt a keze pólókkal, és megkértem,
nekem is adjon egyet.
– Nekem is van egy a maga pólói közül. Futáshoz szoktam
fölvenni.
– Nem vagyok az ellensége?
– Maga előadóművész. Hogy csinálja ezt? És amikor városról
városra turnézik, hogy őrzi meg energiáját?
– Megmondjam magának az igazat? A kínaiakhoz jártam edzésre
– mondta.
– Tényleg?
– Tudom, hogy leköti a saját anyaga, de egy nap talán nekem is
írhatna egy dalt.
– Istenemre!
– Nem hiszem, hogy az istenemre szót használná, ha nekem írna.
– Hát persze, baszd meg.
– Én nem vagyok Eddie Murphy.
– Bocs, az már igaz.
– Mit csinál legközelebb? – kérdezte tőlem Bruce Springsteen.
– Turnézom, de kételyeim vannak ezzel kapcsolatban.
– Igazán felesleges. Miközben magát néztem, az jutott eszembe,
hogy érti a módját. Néhány művész csak kis helyeken tud játszani,
de egy arénában énekelni olyasvalami, amire nem mindenki képes.
 – Csak egyetlen koncertet adtam.
– Meg kell mondanom, remekül. És szeretném megkérni,
csatlakozzon a klubunkhoz. A neve: Aréna Előadók Klubja.
– Azt akarja, hogy a klubhoz tartozzam?
– Ez csak olyan embereknek való, akik egy arénában is tudnak
énekelni, és képesek megmozgatni a tömeget. Néha összejövünk,
filmet nézünk, technikai dolgokról beszélgetünk. Mindezt a
legmagasabb színvonalon. Ez idáig belőlem, Madonnából, Neil
Diamondból, Mick Jaggerből, Michael Jacksonból, a U2 két
tagjából, és magából áll a klub.
– Istenemre, ez igen!
– Sok szerencsét a turnéjához. Addig is érdekelne, van-e még
felesleges pólója?

Ha akadt egy kis szabadidőm, az új regényemen dolgoztam, és

válaszoltam a koncert után érkező levelekre. Tucatnyi levelet
kaptam emberektől, akik minden bizonnyal a telefonkönyvből
nézték ki a nevemet és a címemet. A levelek meg egyfolytában
jöttek. Többnyire variációk egy témára: „Végre valaki, aki értünk
szólal föl.” Az egyik levél attól jött, aki alkalmasint a fiatalságunk
lányairól szóló Cynthia Rosenbloom számot inspirálta. Olyasvalaki
küldte, akivel Bronxban jártam, Ellen Moskowitz.
Olyan sok kínai ételt és pizzát költöttem arra a lányra, az összes
tőkémet, és nem kaptam mást, csak nyaklevest, durva elutasítást
Marty Shuman miatt, aki azt állította, hogy orvos lesz. (Lásd a
Nemdoktor szerelme számot.) Most pedig itt van Ellen Moskowitz,
levelet ír nekem, hogy elmondja, elment a koncertemre, és nagyon
jól érezte magát. A következő héten New Yorkba látogat,
találkozhatnánk-e egy italra.
 Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meglássam, mi lett
belőle, meg annak sem, hogy valakinek, aki visszautasított,
megmondjam, Lám ez lett belőled. Felhívtam, és megegyeztünk,
hogy az Algonquinben találkozunk. Már ott ült, mikor
megérkeztem, súlyos, középkorú nő, nyomott mintás ruhában,
leengedett barna hajjal. Ami egykor bájos, pimaszul szexi arc volt,
az mostanra kerek tányérképpé változott, mintha egy másik arcot
nyomtattak volna az eredetire. Tudtam, hogy van, akiben
ugyanilyen reakció játszódik le, miután huszonöt év múltán meglát
engem.
– Tudod, Paul, bárhol el tudtalak volna képzelni, de mikor
megláttalak a színpadon!
– Szép volt tőled, hogy elmentél.
– Hát végtére is, a szeretőm voltál.
– Nem igazán a szeretőd. Nyaklevesen túl sohasem jutottunk,
Ellen.
– Ez csak egy kifejezés, hogy „szeretőm”.
Beszélgettünk egy darabig, hírekkel láttuk el egymást. Volt egy
tizenhat éves fia és egy tizennégy éves lánya, férje, Bob Kaplow,
belsőépítész a Rockville Center Kaplow cégénél. Nem tudta, hogy
író lett belőlem, míg meg nem látta a koncertelőzetest.
– Nem is hittem, hogy te vagy az.
– Én sem. És mi lett azzal a fickóval, akivel jártál, Marty
Shumannal?
– Eladó lett belőle, illatszerboltoknak ad el.
– Álljon meg a menet! Orvosnak készült! Ezért hagytál ott
engem.
– Pedig mindig szerettelek.
– Ellen, biztos, hogy vagy hússzor vittelek el szórakozni. Tovább
jártunk együtt, mint ameddig néhány ember házas marad, és
sohasem engedted, hogy túlessünk az alapokon.
 – Mert nem tudtam. Amikor veled jártam, akkor Martyval
feküdtem le.
– Lefeküdtél vele? Igaziból?
– Őszintén szólva, mikor megismertem Martyt, még utána is
jártam veled, mert a szüleim nem akarták, hogy megállapodjak. De
veled nem csinálhattam semmit, mert Martyval feküdtem le. Nem
voltam én kicsapongó!
– A fickó azt állította, hogy orvos lesz. A szavát adta erre. Te
pedig lefeküdtél vele! Szerinted hányszor feküdtél le vele,
miközben velem jártál?
– Huszonkétszer.
– Számokat tárolsz a fejedben?
– Biztos vagyok benne, Paul. De ha akarod, úgy értem, szóval
nem vagyok én szűz! Ha akarod, felmehetünk a szobámba. A régi
idők kedvéért.
– Azt hiszem, a régi idők kedvéért csak akkor működne, ha
annak idején megtettük volna.
Még beszélgettünk egy darabig, de egyszerűen nem tudtam
odafigyelni, aztán kértem a számlát.
– Már menned kell? Hát ha nem akarod velem, akkor legalább
adj egy autogramot.
Néha az ilyen dolgok nem úgy sülnek el, ahogy eltervezte az
ember. Találkoznom kellett fiatalságom Cynthia Rosenbloomjával,
s rájöttem, hogy egy mondvacsinált doktor miatt veszítettem.
Huszonkétszer! Miközben én kajákat fizettem neki.

Befejeztük a Parade magazinnak adott interjúmat, elindultam a

Steiner-irodából, mikor elkapott Mél titkárnője, hogy Mel beszélni
akar velem.
 Az íróasztalánál ült, sötét ború árnyékolta be az arcát. Ott volt
vele Blair, Rothman, és Helen Baskin, akik szintén borús képet
vágtak.
– Egy kis balszerencse, hapsikám.
Átadta a Variety egyik számát, és rábökött egy cikkre. Egy nő,
név szerint Priscilla Blake, most debütált új műsorával a
Ballroomban, egy Jampi vallomásai címmel. A dalok magukban
foglalják: Mit esznek és isznak a jampik?, A jampiknak rossz a
sajtójuk, és Amikor egy jampi idősebbel jár.
– Tulajdonképpen a műsor a tiéd tökéletes kicsavarása – mondta
Mel. – Egy Art Bergman nevű fickó menedzseli, amolyan agyafúrt
szemétláda. Úgy látszik, teljesen szabadon akar garázdálkodni.
– Jó a nő? – kérdeztem.
– A kérdés az, hogy reflektorfénybe kerül-e? – válaszolta Mel.
– Úgy tudom, Regisszel és Kathie Lee-vel szerepelt egy
műsorban.
– Ha elkapja a dolgot, és eljátssza a jampi angyalt, amit te a
középosztállyal, akkor eltéríti tőled az embereket. Teljesen túl
leszel terhelve ilyenfajta műsorral.
– Szóval, ha jó a nő, az nem jó. És ha nem jó, az sem jó –
mondtam.
– Felfogtad hát – válaszolta Mel. – Nem jó.

Aznap este Mel, Laura, Sandy, én, meg Helen, Blair, és Rothman
elmentünk megnézni a műsorát, egy hátsó asztalnál foglaltunk
helyet. Priscilla Blake harminc körül járhatott, csinos, hosszú vörös
hajú nő, tiszta, képzett hanggal. Egy zongorista kísérte. Mel
elmondta, hogy egy zenés színházból jött, s ez szemmel is jól
látható volt. Szerepet játszott. Méretre készült kosztümöt, Reebok
cipőt viselt, kezében aktatáska. Dalai olyanok voltak, mintha
visszafelé játszották volna le, s mindmind az egyedülállók
érdeklődési köréről szólt. Még a dallam is annyira az enyémhez
hasonlított, hogy tulajdonképpen az egész műsor a saját paródiám
volt. Meglehetősen jól fogadta a közönség az éjszakai klubban,
ahol az emberek nagyjából azonos korúak voltak vele.
– Adok nekik egy tízest a szemtelenségük miatt – mondta Blair a
műsor után.
– Ma este szerepel Lettermannel – mondta Helen. – Olyan
természetes Letterman számára, hogy akár rendszeres szereplője is
lehetne.
– Az egyetlen pozitívum, amit észrevettem, hogy Art még nem
szervezett műsort a Radio Citybe. Még nem.
Senki sem tudta közülünk, mi a teendő. Nagyjából sokkos
helyzetbe kerültünk. Bizonyos értelemben ellopták a műsorom.
Mel és Laura visszament velünk a lakásunkba, és megnéztük
Priscilla Blake-et Letterman műsorában. Családi hátteréről szóló
bevezető után, meg amikor elmondta, hol lesz látható, Letterman
így szólt:
– Van valaki, név szerint Paul Brock, aki a középosztályról
énekel…
– Nem ismerek középosztálybeli embereket. Ilyenek nem jönnek
bárokba, ahol a barátaimmal töltöm az időt, én pedig nem járok
fogszabályozásra, ahol ők a gyerekeikkel töltik az idejüket.
– Látta a műsorát? – kérdezte tőle Letterman.
– Számomra minden középosztálybeli férfi egyforma –mondta,
és a közönség elkezdett nevetni. – Emlékezzen csak vissza
Nicholsra és Mayre, ahol a nő arról beszél, hogy Albert
Schweitzerrel randizott. Nos, én azt hiszem, randiztam ezzel a
fickóval, ezzel a Paul Brockkal. Burzsoá. Dundi. Keserű fajta.
Aztán elénekelte A jampiknak rossz a sajtójuk számot, és úgy
tűnt, nagy sikert aratott a közönség körében.
 – Azt hiszem, randiztam vele. Mi ez az egész? Hogy mer ilyet
mondani? – kiabáltam.
– Miért állítaná, hogy randizott veled? Ezt én nem értem.
– Ez alattomosság – válaszolta Mel. – Ha Paul mindent szívvel-
lélekkel csinál, akkor miről árulkodik az, ha kiderül, hogy olyan
nővel randizott, akikről a dalaiban énekel?
– Ki hisz el ilyesmit? – kérdezte Sandy.
– Az nem számít, ennek a nyilvánossághoz van köze – mondta
Mel.
Hamarosan távoztak, Mel nagyon nyomorultul nézett ki.
– Szerintem nem is volt olyan jó – vetette közbe Sandy. – Jól
énekelt, de a dalai rosszak voltak. Mégis azt hiszem, itt nem ez a
lényeg.
– Emlékeztek a baritoncsatára? A nagy zenekarok csatájára?
Lehet, hogy szemtől szembe kellene megmérkőznünk. –
Magamban a választ fontolgatva, azonnal felhívtam Mel
magánszámát, s ő útban hazafelé, a kocsiban vette föl.
– Mi lenne, ha tűzharcot vívnék vele, mondjuk a Radio Cityben?
– Nem állíthatjuk a figyelem központjába. Semmiféleképpen
nem szabad érintkezned vele. Az levon az értékedből. Ez az egész
átkozott dolog levon az értékedből – mondta, s a hangja fáradt volt
és törődött.

Priscilla Blake felbukkant a reggeli hírműsorokban, és a helyi

adókban is. Általában sikerült beleszőnie az interjúkba, hogy én
randiztam vele. Egy hasonszőrű riporter az egyik
kábeltévéműsorban a nő stratégiáját folytatva így szólt:
– Nem sok jót árul ez el egy olyan férfiról, aki a maga
korosztályát ki gúnyolja, mialatt az egyikőjükkel randizik.
– Igazán nem értem a szokásaikat – válaszolta a nő.
 A Newsday is cikket közölt Priscilla Blake-kel, aki megint belém
gázolt. „Burzsoá. Dundi. Keserű fajta.” Keserű? Igen, kezdtem
nagyon megkeseredetté válni. Ráadásul nem is voltam dundi!
Helen megpróbált nyilvánosságot szerezni a számomra, így aztán
elmentem egy rádiós beszélgetésre. Akárhogy is, a tévében, az
újságokban nem tudott a hátam mögé kerülni. Mel attól tartott,
hogy a műsorom Priscilla Blake miatt befagy a sajtóban. Megjelent
egy hirdetés a New York Times-ban, hogy Priscilla Blake a Town
Hallban ad koncertet, szándékosan időzítve az azelőtti hétre, nogy
én a Radio Cityben koncertezem.
A koncertemre lassan fogytak a jegyek. Épp a zenekarral
próbáltam, mikor egyik nap bejött Mel, sötét arckifejezéssel
belehallgatott, aztán kiment anélkül, hogy szólt volna valakihez.
– Igaz a híresztelés, hogy a koncertet esetleg elhalasztják? –
kérdezte az egyik zenész.
– Nem tudom, én csak itt dolgozom – feleltem.

– Mit gondolsz, tudnék ebből dalt csinálni? – kérdeztem aznap

éjjel Sandytől. – Amikor egy jampec ellopja a műsorodat,
befagyasztja a nyilvánosságodat, elhalasztja a koncertedet,
tönkreteszi a kiadás alatt álló regényedet, visszaűz a tévéhez.
– Ebből nem minden igaz. Nem vette el tőled az üzletet.
– Még nem. De amit látunk, az nem más, mint hogy a turném
nem indult be. A könyv kiadása szerényen halad. Vissza fogok
menni forgatókönyvet írni.
– Lehet, hogy ez a gondviselés; kicsúszott a kezetekből mindaz,
amit Mel kifőzött veled kapcsolatban. Miért nem fogjuk föl ezt
győzelemnek, és tekintjük elintézettnek a dolgot?
– Miféle győzelemnek?
– Többen ismernek, mint azelőtt. Ez talán segíthet a könyveden.
 – Drágám, ez nem elég. Alapvetően ugyanott vagyok, ahol eddig
voltam. Ráadásul annyi energiát és munkát fektettem ebbe a
műsorba, de ezentúl soha nem kell lejátszanom.
– Megírtál egy regényt. Most már regényíró vagy. El fogunk
költözni New Yorkból. Majd kevesebből is megélünk. Azt fogod
írni, amit szeretnél.
– Mit gondolsz, mennyivel csökkenthetjük a kiadásainkat? És ha
valaki nem regényíróként keresi kenyerét, azért még valamiből
meg kell élni. És mi lesz veled? Fel kellene adnod, hogy állandóan
elérhető legyél. Leragadtunk, drágám.

– Á, itt van MINŐSÉG úr. – Konferansziéhoz illő

hanghordozással, a Miss Amerika zenéjére győzedelmesen tértem
vissza a Polo Lounge-ba. A férfi mögött hat háttérénekes, hat
napsütötte férfi pólóban, fehér farmerban, Gucci-cipőben,
aranylánccal a nyakukon. A férfi ellenpontjaként ezt énekelték:
 
Brock visszatért, ezért az örömünk,
Brock visszatért, itt van Mr. Minőségünk.
 
Sétáltam, kezet fogtam a salátát evő emberekkel.
 
– Itt van a mi minőségi emberünk, akit az első vázlata alapján be
lehet sorolni a dicsőséges Polo Lounge Nagyterembe. De minden
bizonnyal utolsó, hatásos újraírásai szolgálnak a legendák
alapjául. Rendelkezésére állt egy kis tanulmányi idő, hogy
kimozdítsa és útnak indítsa regényét. De aki egyszer tévés író volt,
az az is marad! Köszöntsük tehát nagy Polo Lounge-üdvözléssel az
önök, és az én szerződésre kész írómat, Paul Brockot!
 
 Mint egy kereskedő a Wall Streeten, úgy jártam körbe-körbe a
Polo Lounge-ban, és rendeléseket vettem föl. Producerek és tévés
rendezők ültek az asztaloknál, és sztorikhoz kiabáltak ötleteket.
Lyndon Johnson titkos szerelmei, Dwight D. Eisenhower titkos
szerelmei. A politikai indíttatású ötletekkel szemben mások
betegségeket kiabáltak be. Sarlósejt, Tay-Sachs, Lyme-kór.
– Ezt még mindig nem csinálták meg? – kérdeztem.
– Rád vár – kiáltotta Tod Martin.
– Egy rögbijátékos kificamítja a térdét, mialatt ösztöndíjasként
tanul – harsogta túl a tömeget Ronnie Hill. Marad-e az iskolában,
vagy visszatér a farmra?
– De ezt már megcsináltad.
– Kosárlabdázóval. De ez rögbi – mondta.
– Charles de Gaulle titkos szerelmei az európai filmvilág
számára – kiáltotta egy producer.
Végigmentem a termen, és csomagterveket írtam alá. Évekre
elegendő munkát szereztem, egész hátralévő életemre elegendőt.

– Elvesztettük a nagy pillanatot, Paul – mondta Mel az

irodájában. Megmutatta Priscilla Blake újságkivágásait, ami ezúttal
magában foglalt a USA Today-ben megjelent telefonos történetet,
és egy jellemábrázolást. – Rendben mennek a jegyeladások.
Elfogadható nézőszámra számíthatunk New Yorkban, de hogy
turnézzunk veled, az kész katasztrófa lenne. Szóval egy ideig
tegyük takaréklángra a turnét. Majd megpróbálok kitalálni valamit.
Átnéztem az újságcikkeket. A nővel kapcsolatos turnékról szóló
hírekkel volt tele. Antifelhajtást kaptunk.
14.

KEDVES BROCK ÚR!

Ott voltam a Radio Cityben adott koncertjén. Én is
belesüppedtem a középszerűségbe. Minden, amiről ön szólt,
megpendített bennem valamit. Nemrégiben New Yorkban járt az
unokahúgom, és elmentünk Priscilla Blake koncertjére a
Ballroomba. Egyáltalán nem találtam érdekesnek, ezenkívül önt
utánozta. Nem szoktam rajongó leveleket írni, de el kellett
mondanom, hogy ön tényleg értünk szól.
 
Körülbelül hetven levelet kaptam a koncert óta. A „miértünk”
gondolat visszatérő témája volt a rajongó leveleknek. Sandy úgy
kommentálta ezt, hogy a levelek majdnem politikai értékűek, s ezt
a megfigyelést elmondtam Melnek, mikor legközelebb beszéltünk.
– Hány levél érkezett? – kérdezte.
– Körülbelül hetven.
– Hetven? Be tudnád őket hozni? Most azonnal?
Épp tanácskoztak Mel irodájában, mikor megérkeztem.
Helen, Blair, és Rothman voltak ott. Mel íróasztalán újabb kupac
levél feküdt. Ezeket a Radio City Music Hall vagy a Steiner
Varieties címén küldték nekem.
– Körülbelül száz levél áll rendelkezésünkre. Ezenkívül van még
hetven. Elég jelentős rajogói levélszám – mondta Mel. – Nézzük
meg megint azt a filmhosszt.
Blair és Rothman kivetítettek egy videoszalagot, amit Mel
tévéjén néztünk meg, s ami a koncerten mutatja a nézők reagálását,
köztük felvillan néhány Viktóriát mutató ujj is. Mel szerint ők nem
a bérelt emberek voltak.
 – Valami van itt, de micsoda? – kérdezte Mel.
Visszapörgették a bejátszást, Mel kimerevített egy képet, ahol
egy férfi V betűt mutat, Mel elmerült a gondolataiban.
– Ha nem tudnánk, hol vettük föl, mit mondanátok, hol történt
mindez?
– Egy politikai tüntetésen – válaszoltam.
– Pontosan.
Mel bandzsítva nézte a kimerevített képet. Egy darabig csöndben
ültünk. Aztán Mel megszólalt:
– Oké gyerekek, megvan, mit kell tennünk. Úgy fogjuk
propagálni, mint egy politikai kampányt. A kampány maga a
középosztály mindenki más ellen. Hangosítókat használunk majd,
szövegeket osztogatunk az utcán. Az egészet olyan külsővel és
érzéssel ruházzuk föl, mint egy politikai választás. Hogyan lel
meghallgatásra a középosztály, és hogyan voksol? El fognak jönni
Paul koncertjére! És mi lesz a koncerten? Tapsolnak, lobogókat
lengetnek, mint egy igazi politikai felvonuláson. Még arra is
rávesszük őket, hogy énekeljenek veled, mint egy régimódi
népünnepélyen.
– Helen még csak nem is volt képes fölhívni engem.
– Helennek most más dolga van. Hatalmas kezdőrúgással
indítjuk a kampányt. Előszedünk egy Richard Nixont.
– Megint eljön?
– Tartunk egy nagybeszédet. Bejuttatunk az Esti
Szórakoztatáshoz. Ott fogsz ülni a feleségeddel, a gyerekekkel és a
kutyáddal. Tagadod, hogy valaha is találkoztál Priscilla Blake-kel.
És elmondod, a puszta tény, hogy valótlanul ilyesmit állított, az
pontosan alátámasztja azt, amit ellenzel a jampi értékrendben.
Aztán útnak indítjuk a kampányt. Nagyszerű lesz! Jobb, mint
amilyenek mi voltunk. Fiúk, a tálalás érdekében nektek kell Paulon
dolgoznotok. Paul, fogd fel mindezt úgy, mint a műsorod
kiterjesztését. És megint benne leszel a körforgásban!
 – Várj egy percet! Richard Nixon? Te tényleg gúnynak szánod az
egészet?
– Hát persze. Még egy amerikai zászlót is rakunk a hátad mögé.
De tagadnod kell a viszonyt. Ez indítja el a vitát. S aztán abszolút
sikert fogsz aratni.
– Nagyon büszke vagyok, hogy magával dolgozhatom, Mel –
mondta Blair mély átéléssel. – Tudom, nagyszerű vagyok. Most
munkára, emberek! Akárhogy is, Paul, győzni fogunk. Te leszel az
egyetlen áthidaló művész. Átvágod az etnikai határokat, eljutsz a
középosztály minden emberéhez. Te vagy Amerika!

Mellel, Blairrel, és Rothmannel dolgoztam együtt. A televíziós

műsor bizonyos pontján el kellett mondanom, hogy:
– Priscilla Blake sohasem jelentette ki, hogy viszonyunk volt.
Okosan csak annyit mondott: „Azt hiszem, randiztam vele.” Nos én
tudom, hogy nem randiztunk. És ez a fajta csűrés-csavarása a
nyelvnek és az igazságnak, olyasmi, amit gyakran látunk
társadalmunk ifjaitól. Azt hittem, ez kiment a divatból a nyolcvanas
évek kapzsiságával és mértéktelenségével együtt.
Odáig merészkedtem, hogy kijelentettem, a középosztály családi
élettel, és számlákkal való küzdelme megorrolt az Én Generáció
anyagiasságára, és öntetszelgésére. Jó ideig mellőzötteknek, az
„elfeledett középosztálynak” éreztük magunkat. Előhozakodtam a
középosztály mindennapjairól szóló dalaimmal, s azzal, hogy végre
akadt valaki, aki a hozzám hasonló emberek véleményét kimondja.
Támogatásuk szinte politikai értelmet nyert.
– Mélyreható – mondta Blair. – Mélyrehatóság területén tízest
kell adnom neki.
 
 
 Jókedvűen mentem hazafelé, tudván, hogy túl fogunk járni
azoknak a vadorzóknak az eszén. Otthon előadtam Sandynek a
stratégiát, aztán elmagyaráztam az Éjszakai Szórakoztatás
műsorához szükséges tudnivalókat.
– Ez már abszurdum! – felelte Sandy.
– Mire gondolsz?
– Te mire gondolsz? Nem szerepelek a tévében sem veled, sem a
fiúkkal, sem a kutyával. Nem használhatod fel a gyerekeidet, a
családodat.
– Ez csak gúny. Richard Nixon.
– Ez Mel manipulációja.
– Miért, mit kellene tennem? Hagyni, hogy kicsináljanak ezek az
emberek?
– Ha ez az egész idevezet, akkor megérdemled.
– Egyáltalán nem. Priscilla Blake egy hazug tolvaj. Ez a fajta
viselkedés kiment a divatból a nyolcvanas évek kapzsiságával és
mértéktelenségével együtt.
– Ezt épp az imént mondtad.
– És el fogom mondani a tévében is, akár veled, akár nélküled.
– Nélkülem, és a srácok nélkül, és a kutya nélkül.
– Ne beszélj Skippy nevében.
– Paul, ebbe nem kell belevonnod a feleségedet és a gyerekeidet.
– Akkor a hűséges kutyámat viszem magammal, és nélküled
csinálom meg!
– Beszélj Mellel ezzel kapcsolatban.

Sandy egyáltalán nem értette a lényeget és a Nixon-gúnyt. Sajnos

sok tévékritikus sem. Marvin Kitman, egyszerre több újságban
megjelenő rovatában „visszás bókú Nixonnak” és „Skippy kutya-
beszédnek” nevezett. (Végül is sikerült magammal vinnem a
kutyámat.) Megcáfoltam Priscilla Blake célozgatásait.
Hangot adtam az „elfeledett középosztály” aggodalmainak.
Mindezt a lábam előtt heverő kutyámmal, és hátam mögött
kifeszített amerikai zászlóval tettem, erkölcsi tisztasággal
alátámasztva, hogy választókerületem kedvére tegyek. Ebben a
felvilágosult országban a tévékritikusok igen jól szórakoztak a
nixoni fordulatomon.
Elkezdődött a „kampány”. Hatalmas teherautók gurultak végig
Manhattan üzleti negyedeiben, mindkét oldalon hatalmas
hirdetőtáblákkal, rajta életnagyságű képem. A teherautók
hangszóróiból a Középszerűségbe süppedve című szám szólt, és a
politikai közlemények hanglejtésével egy férfihang a következőket
mondta:
– Ha a középosztályhoz tartozik, és elege van a mellőztetésből,
akkor önért szól Paul Brock. Nézze meg Paul Brock koncertjét!
A teherautók mögött kampánydolgozók mentek, és brosúrákat
adtak át az utca emberének. Ezek a dolgozók piros, fehér, kék kötőt
vettek föl és szalmakalapot, melynek szalagján „Paul Brock önért
szól” felirat állt.
Az új reklámozás látható megjelenési formája; a teherautók, a
kampány dolgozók természetessé tették, hogy belekerültek a
hírekbe. Helyi hírcsatornákon beszámolók jelentek meg erről az
erőfeszítésről, ami ahhoz vezetett, hogy az újságok címlapjain
jelentünk meg.
A New York Times városi hírek részében megjelent egy történet
az előkészületekről, a fényképen a teherautó, amint éppen New
York utcáit járja. A bulvárlapok is írtak rólunk. Az „elfeledett
középosztály” szószólójaként, a teherautókkal és
kampánydolgozókkal együtt tökéletes záróanyagként szolgáltam az
éjszakai híradóknak. A CBS és az NBC is rólam szóló tudósítással
zárt. A New York Times Vasárnapi művészetek és szabadidő
mellékletében megjelent egy cikk, interjú és vita a dalaimról. És
aztán MacNeil/Lehrer készített rólam egy jellemrajzot.
Ezzel a váratlan politikai lépéssel Priscilla Blake egyszerűen
elhomályosult. Abból a személyből, aki akadály volt a számomra,
gyorsan olyasvalaki lett, aki megtestesíti azt az alapvető viszályt,
hogy túl sokat hallani ajampikról, amiből elege van a
középosztálynak. S mi van velünk?

Megkaptam a menetrendet arról, mikor hol jár a teherautó, így

magammal vittem Sandyt és a gyerekeket. Sandy visszafogottan
reagált a „kampányra”. A gyerekek rendkívül izgatottak voltak. Az
57-ik utca és Fifth Avenue sarkán álltunk, mikor feltűnt a teherautó,
és igazi énem fölé tornyosult képmásom.
– Papi, itt vagy! – kiáltotta Sammy.
– Parádé – jelentette ki Joey, látva, hogy az értem dolgozók
betöltik az utcát.
– Nagyon nagy lettél – jegyezte meg fintorogva Sandy.
– Nem volt igazad a Skippy-beszéddel kapcsolatban. Helyesen
döntöttem, hogy megcsináltam.
– És nyilvánvalóan bejött a számításod.
– És Skippynek is. Fogadok, hogy ki lehetne hozni belőle egy
könyvet – vicceltem.

Városszerte jelentek meg az amerikai középosztály balladájának

új plakátjai, hirdetve a koncertet. És a plakáton egy új sor is
olvasható volt: „Az elfeledett középosztály a világ ellen, avagy
Paul Brock önökért szól!” Kezdtek megjelenni újsághirdetések az
új plakátot ábrázolva, és idézve az első koncert utáni kritikákat. A
„kampány” eredményeként mind a két koncertre eladták a jegyeket.
És megint téma lett a turné.
– Mel épp most állt elő a nyilvánossághoz szóló utolsó
morzsájával – mondta a telefonba Helen Baskin. – Ezentúl a
Fenomenális Paul Brocknak fogunk hívni.
– Nem túlzás ez? – kérdeztem.
– A választ az adja meg, amiért felhívtalak. A sajtónak is a
Fenomenális Paul Brockként akarunk eladni, és nem szeretnénk, ha
bölcselkedő vitába bocsátkoznál, hogy fenomenális vagy-e.
– Én nem hívhatom magam így.
– Pár héttel ezelőtt még senki sem hallott rólad. Hirtelen
megtöltöd közönséggel a koncerttermeket, áramlanak a
rajongólevelek, és turnéra indulsz. Paul, ez fenomenális.

Mel bejött a Radio City koncert előtti utolsó próbára, hogy

foganatosítsa a közös éneklés gondolatát. A műsorfüztbe akarta
kinyomtatni a számok szövegét, hogy a közönség is tudja követni.
Páni félelmemmel együtt, ami ha a színpadra lépek, természetesen
megint elfog, elfelejtem a szöveget, elájulok, és hasonlók, így aztán
nem tartottam attól, ha Mel belebabrál az anyagba. Én, aki sohasem
gondoltam volna, hogy előadok egy produkciót, nem aggódtam
annak szentsége miatt.
– Nem szeretném, ha cirkuszt csinálnál belőle – mondtam.
– Valami olyasmit szeretnék csinálni, mint Springsteen, mikor az
egész közönség együtt énekel vele.
El kellett különítenem a fantaziálást a valóságtól, s vissza kellett
fognom magam, nehogy: „Ó, Bruce, hát persze. Klubtagok
vagyunk.”
Átvettünk néhány számot úgy, hogy először én énekeltem, aztán
mindenki velem együtt; másodszorra velem énekelték a dalokat a
zenészek, technikusok.
– Gyönyörű – mondta Mel. – Így folytassátok! Gondoljatok
közben Springsteenre. Vagy egy régimódi népünnepélyre. Ez nem
fog kicsúszni a kezünkből.

Pembroke szolgáltatásait a második koncertre is igénybe vettük,

s valaminek egész biztosan történnie kellett a népszerűségemet
illetően, mert Pembroke autogramot kért tőlem. Annak még mindig
nem örült, hogy az utcai ruhámban jelentem meg.
– Talán kölcsönadhatnék önnek egy díszruhát, uram.
– Ez már csak ilyen, Pembroke. Az én új énem.
Mel jött be az öltözőbe, hogy elmondja, körbejárt a nézőtéren, az
emberek már helyet foglaltak, és buzgón nézegetik a műsorfüzetet.
– Paul, szeretném, ha tudnád, a minap újra elolvastam a
regényedet amiatt, hogy a végcélra összpontosítsak. Mindent jól
csinálunk, pajtikám. A könyved elképesztő!
– Köszönöm, Mel. De lehet, hogy ma este csak felolvasást
kellene tartanom belőle. Hogy néz ki egy közös éneklés, ha senki
sem énekel veled?
– Énekelni fognak.
– Lefizetted az embereket, hogy énekeljenek? – Nem válaszolt. –
Megvettél egy közös éneklést?
– Itt-ott szétszórtam néhány embert, pusztán azért, hogy menjen
a dolog.
 Annak ellenére, hogy már adtam egy koncertet, egyáltalán nem
voltam nyugodt. Kartotéklapokra raktam a szövegeket, nehogy
eltérítsen az az új elem, hogy a közönség is részt vesz az
éneklésben. Mel a következőket mondva mutatott be a
közönségnek:
– Köszöntsék szeretettel a Fenomenális Paul Brockot! Itt van ő,
az amerikai középosztály balladírja! Az elfeledett középosztály
szószólója! Brock!
Kezdetként, állva üdvözöltek. Ezt biztos megvette Mel. Azt
hiszem, nagyjából az előző színvonalon teljesítettem. Az
aggasztott, hogy mikor kezd el velem együtt énekelni a közönség.
Elvileg a harmadik dal után kellett bekövetkeznie. Miután
elénekeltem egyszer, népünepély stílusban ki kellett szólnom a
közönséghez, hogy mindenki énekeljen velem. Még akkor is, ha a
közönség között lefizetett énekesek ültek, furcsának éreztem a
közös éneklést. Ahogy belejöttünk, kezdett kialakulni a hangzás.
Mire elértem A jampik nem ismerik a kínai ételeket számhoz, az
emberek nagyjából azonosultak a számokkal, s úgy tűnt, hogy az
egész közönség énekel. Újabb ováció, én pedig lementem a
színpadról.
– Bejött! – mondta Mel.
– Igazán szép volt, ugye? Az a sok ember ahogy énekelt!
– Igen, tényleg szép volt – felelte, és pofát vágott naivságom
hallatán. – Sztár vagy.

Az előadást estély követte a Pierre Hotelben, s mikor Sandyvel

beléptünk, hangos taps fogadott minket.
– Úgy érzem magam, mint Fred és Ginger – mondta Sandy.
– Azt hittem, nagyszerű első koncert volt, de a közös éneklést
hallgatva! – szólt Laura. – Ez tényleg olyan volt, mintha valami
nagy dolog történne.
– Akárcsak ez itt – mondtam körülnézve a teremben, ami
ünnepelt nagyságokkal volt tele. Samantha Reilly rohant oda
hozzám, hogy puszit adjon, miközben fotósok fényképeztek
bennünket. Könyvének kiadását kedvező kritikák kísérték, és
elmondta, egy új elképzelésen dolgozik; a manhattani életről akar
kiadni egy magazint. Új houstoni barátja finanszírozná, a magazin
séma a könyv szerkezetét követné Samantha címmel.
Nyugtalanság uralkodott a teremben, s feltűnt Manuelo. A
fotósok, akik az est folyamán állandóan körülötte keringtek, most
kettőnket fényképeztek le, amint éppen átölelt.
– Nagyszerű voltál, amigo – suttogta, hogy senki se hallja őt
angolul beszélni. – Az éneklés… Ez ugye tényleg a mi Melünk,
nem?
– De igen.
– Mel, erre nekem is szükségem van. Angol és spanyol nyelvű
szövegek.
Helen Baskin furakodott keresztül a tömegen.
– Paul, itt van egy újságíró a People magazintól. Arról akar veled
beszélni, hogy mi történik veled és a közönségeddel. Ez nagyon
fontos!
Helennel kiváltunk a tömegből, a terem egyik sarkába vezetett,
ahol bemutatott egy harminc év körüli férfinak, aki magnót tartott
kezében.
– Brock úr, újabb telt házas koncertet adott. Hatalmas
fogadtatással. Mivel indokolja ezt?
– Hát… – ránéztem Helenre, a felügyelőre, aztán folytattam
tovább. – Ami itt történik, az fenomenális…
 A People magazin címlapjára kerültem, amint épp egy
szupermarket polcai és újságállványai mögül kukucskálok ki. A
történet egy kétlapos képpel kezdődött, amint a második koncert
végén a színpadon állok, s a közönség állva tapsol. Képszöveg: „A
Fenomenális Paul Brock szuper sikert aratott New Yorkban. Más
városokba is ellátogat”.
„Néhány hét alatt, komikus szövegei által, Brock a középosztály
zászlóvivője lett”. Az alapcikkben tőlem idéztek, hogy idáig a
középosztály nem kapott lehetőséget arra, hogy hangot adjon
aggodalmainak, amiről most én énekelek.
Aztán egy manhattani pszichológustól, dr. Ernest Tolentine-től
idéztek, aki a következőket mondta:
,A Fenomén erős, értékes gyökerekkel rendelkezik. Brock a
mellőzöttség érzését célozza meg, amit manapság nagyon sok
ember átél. Amikor énekel, sokan magukat látják benne. A közös
éneklés gondolata, amit a második koncerten tapasztalhattunk,
lehetőséget ad ezeknek az embereknek, hogy fiatalságuk szabadabb
időszakába képzeljék magukat, amikor különlegesnek érezték
magukat, s most úgy viselkedhetnek, úgy énekelhetnek, mint a
fiatalok.”
Azután Mel szavait idézték, aki felsorolta a turné városait, s ezt
mondta:
„Manuelo óta nem láttunk ilyet. Az egész országban telt házzal
fogunk játszani.”
Helen hívott föl, hogy gratuláljon a cikkhez, ami ha az ember
belegondol, elég furcsa. A gratuláció nem a valóságnak szólt, nem
annak, amit elértem, hanem a nyilvános szereplésnek.

Megvettem a reggeli lapokat, és elindultam át az utcán a

lakásunkhoz. Egy sofőrös Bentley várt a pirosnál. Leereszkedett az
ablakos hallottam, hogy angol akcentussal kiszól egy nő.
– Ön Paul Brock?
Lady Di volt az!
– Igen, Paul Brock vagyok.
– Gondoltam, hogy ön az. Nincs ellenére, ha csevegünk egy
kicsit? – Kinyitotta a kocsi ajtaját, beszálltam, és leültem mellé. –
Micsoda szerencsém van! Épp most olvastam önről a People-ben.
– Ó, ön olvassa a People-t?
– Előfizettem rá. Szeretném nyomon követni, miket beszélnek
rólam.
– Hogy alakulnak a dolgok? – Nem valami briliáns megjegyzés,
de mit lehet mondani egy ilyen személynek?
– Megsemmisítően – válaszolta.
Meg kell őrülni az angolokért. Mi sohasem hozakodnánk elő a
„megsemmisítően” szóval.
– Tetszik, ahogy öltözködik – mondta nekem. – Annyira laza és
amerikás. A brit férfiak kicsit túlzásba viszik a Turnbull & Asser
stílust.
– Ez az image-em.
– Igazán nagyon kellemes. Ön szemmel láthatóan olyan férfi, aki
önmaga ura. Kitűnően kezelte a People-interjút.
A rólam szóló cikknél tartotta nyitva a magazint, és apró
megjegyzéseket írt a margóra: „Kitűnő.” „Jó szóhasználat.”
– Az emberből olyan könnyen csinálnak hülyét – mondta. –
Maga ezzel is tökéletesen bánt el.
– Igazán nagyra értékelem, hogy ilyeneket mond.
– El kell jönnie hozzánk, Londonba. Össze kellene hoznunk egy
királyi előadást.
– Örömmel. Tisztelem, ahogy ön megjelenik a nyilvánosság
előtt.
– Ön sokkal jobban néz ki élőben – mondta. – Örülök, hogy
találkoztunk. – Lady Di puszit nyomott az arcomra, aztán elpirult,
és így szólt: – Kérem, ne tulajdonítson ennek nagy jelentőséget.
Kicsit magas vagyok önhöz képest.

Ebédnél Mel és Laura bejelentette, hogy összeházasodnak.

Reszkettünk értük. Mel megkért, legyek a násznagya, és az
elkövetkező napokban számos beszélgetésünk volt a
legénybúcsúval kapcsolatosan. Én ebédet akartam neki rendezni,
este elvinni szórakozni, bármit, amiben kedvét leli. Ő azonban azt
mondta, semmit sem akar jobban, minthogy mi ketten elmenjünk a
Fordham Road-i Lum Fong kínai étterembe, ahová annak idején a
lányokat vittük mozi után. Rollsszal mentünk, talán a Lum Foghoz
most először, s olyan volt, mintha visszaléptünk volna az időben.
Az étterem még mindig ott állt, ugyanaz a sötét, keskeny hely,
ahogy az emlékezetünkben élt, s az étel is ugyanolyan volt.
Fiatalkorunk kedvencét, csirkekaját rendeltünk, s úgy tűnt, már
régtől kezdve ülünk ott.
Megpróbáltunk visszaemlékezni minden egyes lányra, akivel
jártunk, miközben felnőtté váltunk.
– A nők, akikkel az évek során jártam… – szólalt meg Mel. –
Őrültek, majdnem kurvák. Én tartom a csúcsot abban, hogy a
legtöbb nőmnek műszempillája volt. – Egy pillanatra
elgondolkodott, és a szeme elhomályosodott. – Lehet, hogy ezért
akartam idejönni. Hány étteremben ülhetnék, és hullathatnám a
könnyeimet? – Kinyújtottam a kezemet, és megfogtam az övét. –
Nem gondoltam, hogy egy kedves lánnyal zárom a sort.
– Tényleg kedves.
– Az. Sok-sok év után most feleségül veszek egy kedves lányt.
 Kis esküvőt tartottak Laura szüleinél, New Rochelle-ben. A
szertartás után bemutattam Sandyt Mel szüleinek, akik Floridából
érkeztek, mert most ott laktak. Napbarnította, egészséges, jól menő,
idősödő házaspár, távol attól, akit én valaha a Nagy Bennyként
ismertem.
– Mindannyiunknak gratulálok – mondtam. – Mel végre
megházasodott.
– Gratulálok – mondta az anyja. – Nagy sztár lettél.
– A fiának köszönhetően.
– Nagyon büszke rád. És mi is. Állandóan figyelemmel kísérjük,
amiket írsz.
– Mi már akkor is ismertük, amikor még nem volt ilyen nagy
ember – mondta Benny Sandynak.
– Tudom, én is.
Köszöntőt mondtam Mel és Laura házasságára, s közben
elénekeltem a Még sohasem voltam szerelmes című számot a Guys
and Dollstól. Úgy éreztem, mintha repülnék éneklés közben, mert
ez távol esett a szórakoztatóiparágtól, az elmúlt hónapok
eseményeitől. Olyan volt ez, mint mikor egy esküvőn feláll a
nagybácsi, aki azt hiszi, hogy jő hangja van, meg egy kicsit sokat
ivott, és előad egy számot a zenekarral.

A Wall Street Journal közölt egy cikket a Fenomenális Paul

Brockról, benne egy felosztás, hogy a jelenlegi sztárok a
társadalom melyik rétegéhez húznak. Táblázatuk szerint én Barbra
Streisanddal és Frank Sinatrával osztoztam egy közönségen.
„Feladom” – mondtam magamnak. A Time magazin is közölt egy
alaposan előkészített cikket, gyerekkori fotókkal, amiket anyámtól
kaptak. „Már amikor barátjával énekelt a Catskill Mountainban,
tudtuk, hogy sztár lesz belőle” – idézték anyámat.
 Sandyt illusztrátor feleségként titulálták, a média nagyon szereti
az új kötőjeles szóösszetételeket. Illusztrátor feleségemet
potenciális lehetőségekkel ostromolták meg azok az emberek,
akiknek már dolgozott, de mostanában nem dolgoztattak vele.
„Véletlenül láttunk a Time magazinban”.
Joe Bosso, a közönségszervező előbújt visszavonultságából,
hogy nyilatkozzon az Utazókról. „Nagyszerű kis produkciója volt
ennek a két srácnak. Bátorítottam őket, hogy folytassák, de más
terveik voltak”. A U. S. News és a Newsweek is jelentetett meg
cikket a Fenomenális Paul Brockról, s valahogy ebben az egészben
úgy éreztem, az a fenomenális, hogy engem fenomenálisnak
neveznek.

A Fenomenális Paul Brock szolgált témaként Ted Koppel „Éjjeli

vonal” műsorához. Jeff Greenfield nyitotta a műsort egy riporttal,
ami koncertjeim hosszú beszámolója volt.
 
Paul Brock nem fűmag, aki besétált a városba, és daloszsákjából
szórja a szövegeket. Alkotó író, s ezt a vállalkozást a
szórakoztatóipar-ág impresszáriója, Mel Steiner vezényelte le.
Vajon Paul Brock tényleg fenomenális-e, ahogy reklámozzák, vagy
jól tervezett termék, aki végül érdektelen lesz közönsége számára?
Vidám dalai összekötik a középosztályt, és ez az emberek
elmondása alapján örömteli fogadtatásra lelt a szórakoztatóipar-
ág világában.
 
A Columbia Egyetem egyik professzora, aki a népszerű kultúrára
specializálta magát, ezt mondta: „Kultúránkban szenvedünk a
közösségért, és Paul Brock koncertje ideiglenes, de tisztán
meghatározott közösség”. Egy szabadúszó zenekritikus, aki a
Rolling Stone-nak írt, ezt mondta: „Az Archies óta, ami egy
megzenésített könyv zenei együttese volt, nem jelent meg ilyen
tálalás a zenei palettán”. A stúdióban tartózkodtam, és megkértek,
válaszoljak erre. A következőket mondtam: „Még ha a produkciót
meg is csinálták nekem, ez nem jelenti azt, hogy a szöveget mások
írták. Saját magam írtam az anyagot, hogy hitelt adjak neki”.
Koppel megkérdezte, hogy íróként mi bennem a való, és én azt
válaszoltam, hogy az Emmy-díjaim, meg a hamarosan megjelenő
regényem. Meltől Los Angelesből kértek interjút. Könnyedén
fölemelkedett székéből, s tudtam, hogy valamikor, fű alatt Mel
fölkészült a tévés szereplésre. Arról beszélt, hogy koncertjeim
mennyire hasonlítanak egy politikai tüntetéshez, sokkal inkább,
mint egy hagyományos koncertre. Koppel aztán kiprovokálta, hogy
írjam le saját előadói képességeimet.
– Tudom, nem vagyok nagyszerű, de azért elég jó. A lényeg az
anyag, ami az elfeledett középosztályért szól.
A műsor ezzel a megjegyzéssel ért véget. Mel és csapata elérte,
hogy tudtam bánni a sajtóval, és el tudtam bánni az ilyen helyzettel.
A nagyágyúk; én, Alan Dershowitz, Henry Kissinger, mi mind
elmehettünk az Éjjeli vonal műsorba, és ártalmatlanná tudtuk tenni
az interjút.
15.

– NAGYSZERŰ FORMÁBAN VAGYUNK – mondta nekem

Mel. – Megcsináljuk a filmet, aztán a turnét, aztán kiadjuk a
könyvet, és mehetsz haza.
– Visszafognád magad egy kicsit? – mondtam neki. Az
irodájában ültünk, szendvicset ebédeltünk éppolyan lazán, mint
ahogy mindezt előadta. – Milyen filmet?
– Rólad, a sztárról, akit hamarosan minden moziban látni lehet
majd. És persze az országos turné, hogy Amerika is kapjon egy
darabot a fenoménből. Aztán a könyv, amit azt hiszem, ismersz.
Belenyúlt a fiókjába, és átadott egy kéziratot.
– Én pénzelem. Hamar megcsináljuk. Egy hét alatt be, ki, aztán
kész.
– Mint azok a régi Republic Pictures westernfilmek?
Figyelmeztetnem kell téged, még mielőtt belebonyolódnál, hogy én
nem vagyok Hopalong Cassidy. És nem tudok lovagolni.
A forgatókönyv címe, Harold a jampik ellen. Egy író, Barry
Redden írta, akinek a neve ismerősen csengett a mostani
filmkomédiákból.
– Megszereztem Jim Hedgest a rendezésre. Most fejezett be egy
Steve Martint. Számodra ez nagyszerű eszköz. Azonnal leforgatjuk.
Mialatt az utómunkálatokat csináljuk, te turnézni fogsz. Akkor
fogjuk bemutatni a filmet, amikor befejezed a turnét, aztán
megjelentetjük a könyvet. Koncertalbumot csinálunk az
előadásokból. Az albumot könyvesboltokban, a könyvet
lemezboltokban fogjuk árusítani. Amikor a film videováltozata
megjelenik, akkor lesz időnk a puha fedelű kiadásra. A puha fedelű
kiadványokat videoboltokban fogjuk árusítani.
 – Lassíts! Egy film? Én nem tudok játszani!
Csípőre tette a kezét, mint amikor megdöbbenésünket akarjuk
kifejezni egy kisgyerek tettén.
– Ez nem vita tárgya. Hát semmit sem tanultál?

Harold a jampik ellen egy kiégett tévés producerről szólt, aki

elhidegült a feleségétől, egy pénteki nap kirohan az irodájából,
lelkesen bejelenti, hogy nyaralni megy, és gyorsan helyet foglal egy
utazási irodánál, egyedülállók kedvelt üdülőhelyén találja magát,
ahol mindenki fiatalabb nála. Dalaim közül számosat beiktattak,
amiket nekem kellett elénekelnem. Mel szerint a szereposztásnak
meg kell közelítenie a Szombat esti egyenes adást.
A történetben, mivel Harold idegennek érzi magát a fiatalok
közt, és őket sem igazán érdekli a férfi, kipiheni a hét fáradalmait,
és várja a hazainduló gépet. Északkeleten szélvihar kerekedik, és
egyetlen járat sem indul New Yorkból, hogy visszavigye őket, és
mindenki az üdülőhelyen marad. A fiatalemberek közül sokan
aggódnak, hogy elveszítik állásukat. Harold meghallja az
aggodalmaikat, és taktikákat ajánl föl, hogyan intézzék el a dolgot.
Az elkövetkező néhány napban amolyan „ombudsmanná” válik. A
szigeten töltött utolsó éjszakán Ki Mit Tud?-ot rendeznek. Harold
teljesen hatása alá kerül a fiatalok tehetségének és lelkesedésének,
melynek eredménye egy különkiadás a tévében, odahaza New
Yorkban. Haroldnak megoldódnak nehézségei, kibékül a
feleségével, és vége a történetnek.
A forgatókönyv természetesen nem tetszett. Átadtam Sandynek,
hogy olvassa el. Ő is azt érezte, amit én; a történetben túl sok az
esemény, és nem kapcsolódnak egymásba.
Egy egész estét töltöttünk el Mellel és Laurával. Laurának az volt
a véleménye, hogy egy filmforgatás jó móka lehet. Az a lényeg,
hogy Floridában forgatunk. Mindannyian lemehetnénk, a
gyerekeknek úgyis tavaszi szünet jön. Olyan lenne, mint egy nagy
családi vakáció, eltekintve attól, hogy én filmet forgatok.
– Húszmillió dollárunk van a forgatásra és a költségekre –
mondta Mel. – Barátunknak csak bele kell egyeznie.
– Hát nem elképesztő? – szólalt meg Sandy. – Itt ülünk, és arról
beszélgetünk, hogy Paul szerepeljen-e egy filmben vagy nem.
– Ó, gyerünk már, Paul! Legyél mozisztár – kötekedett Mel.
– Mel, a forgatókönyvet ki kell pofozni, a sztár pedig igen
bizonytalan – válaszoltam.
– Hozd rendbe a forgatókönyvet. A sztár miatt pedig ne aggódj.
– Csak annyit mondhatok, hogy gondolkodom rajta, de a
forgatókönyvnek akkor is rendben kell lennie.
– Máris úgy beszél, mint egy színész – kötekedett Mel.
A forgatókönyv alapvető hibája a túlzott esemény gazdagság
volt. Valójában egy régimódi hollywoodi musicalhez hasonlított,
ahol különböző sztárokon a sor, mint az 1936-ban készült A nagy
tudósítás film. De ha azt várták az embertől, hogy ilyen filmet
csináljon, akkor az később már úgy is érezte, hogy meg kellene
csinálnia. Ezért aztán megvágtam a forgatókönyvet, átírtam az
ellentétes jeleneteket, így aztán sokkal inkább olyan érzés töltött el,
mint amikor valaki semmit nem vesz komolyan. Ráadásul
kiszólásokat írtam a kamerába, mintegy régi Hope-Crosby-filmben.
Ha a film önmagát nem veszi elég komolyan, és a szereplő sem,
akkor lehet, hogy sikerül, és felületesen játszhatom el a szerepet. A
még szegényesebb verzió érdekében megváltoztattam a főszereplőt,
hogy még jobban rám hasonlítson, olyan stílusban, ahogy a régi
filmekben alakították önmagukat a szereplők, s az új cím Paul
Brock a jampik ellen lett. Amikor átadtam Melnek, ő olyan
szavakat kezdett mondani, hogy „csodálatos”, „mesteri”.
– Mel, ez csak egy film. Egy ódivatú musical. Ezt sugallta a
téma, és ilyen lett. Ennyi az egész.
 – Ezért csodálatos!

Az Orosz Teaházban találtam magam, amiről azt hittem, sohasem

fogom újra látni, de ezúttal nem íróként, hanem sztárként. Mel és
én Jim Hedgesszel, a rendezővel találkoztunk. Karcsú, magas,
harminc év körüli vörös hajú férfi, szeplős, nyájas arc, fején L. A.
Dodgers feliratú sapka, még az étteremben is.
– Jegypénztár-minőség, Mel.
– Kérem. Szeretném, ha képes lennék felületesen eljátszani a
szerepet.
– És maga ilyen irányban húzta meg a forgatókönyvet. Remek
ötlet – mondta Hedges.
– Egyfolytában csinálhatna ilyen filmeket – szólt közbe Mel. –
Vég nélkül.
– Mint Bulldog Drummond – vetettem közbe. – Hapsikám, ez a
szerződés csak egy alkalomra szól. Az a célom, hogy megszökjem
az életemmel.

A zenés számokat a New York-i stúdióban forgattuk Republic

Pictures stílusban, így két napig tartott. Biztos vagyok benne, hogy
a Metro-Goldwin-Mayer különcei egyetlen számnak több időt
szentelnek. De velem remekül mentek a dolgok. Lementünk egy
Key West-i szállodába, ahol a helyszíni felvételek készültek. Sandy
is eljött a gyerekekkel, s amikor nem volt rám szükség, úsztunk,
labdáztunk. Tényleg olyan volt, mint egy nyaralás.
Kevés dolgom akadt a többi szereplővel, akik mind ismerték
egymást New Yorkból. Az igazi énem is elhidegült a fiatal
színészektől, csakúgy, mint a szerepbeli figura. Ami a szerepemet
illeti, általában zsebre dugott kézzel mászkáltam. Aggodalmamnak
adtam hangot, mire Hedges a következőt mondta:
– Pontosan ilyen hatást vártunk, pont olyat, amit megírt. Maga itt
Jimmy Stewart. – Hedges és Mel minden egyes nap visszaforgatták
az aznapi felvételt, és megkérdezték tőlem, részt akarok-e venni
ezeken. Hedges ezt mondta:
– Ne izguljon emiatt. Jimmy Stewart sohasem izgult. – Szóval
Jimmy Stewart családjával és Laurával töltötte az estéket, Mel néha
csatlakozott hozzájuk.
Köztem és a fiatal színészek közti távolság egyre nőtt, ahogy a
forgatókönyv alapján egyre gyakrabban dolgoztunk együtt. Munka
után röplabdáztam velük, a személyzethez tartozó nővér befáslizta
a bokámat, hogy az értékes tulajdon nehogy kificamítsa a bokáját.
Amikor azt a jelenetet forgatták, hogy a fiatalok megmutatják
tehetségüket, én is ott voltam a játékban, és végig nevettem. A
forgatás utolsó estéjén bűcsúbulit tartottak, és én is elég jól
betagozódtam.

A buli után, felajzva a gondolattól, hogy egy filmben

szerepeltem, kisétáltam a vízpartra, és megláttam Steven
Spielberget egy fának támaszkodva.
– Nem is tudtam, hogy itt van – mondtam.
– Jim Hedges barátja vagyok. Épp csak beugrottam köszönni.
Megmutatott néhány filmhosszt. Tudja, magának igazán remek,
laza stílusa van. Zsebre dugott kéz, kiszólás a kamerába, nagyon
természetes.
– Nem úgy nézek ki, mintha felületesen játszanék?
– Magának van egy nemtörődöm tulajdonsága, ezért nem látszik,
hogy szerepet játszana.
– Mert nem is játszom.
 – Én azt mondanám, hogy segítségére voltak a koncertek.
Magabiztosságot adott ahhoz, hogy ezt meg tudja csinálni.
– Én csak megpróbálom a lehető legjobbat kihozni magamból, s
észben tartani Jimmy Stewart egyéniségét.
– Magának mozivászon-személyisége van, ezt elég hosszú ideig
kiaknázhatná.
– Tényleg? Mel Steiner azt mondta, hogy vég nélkül
csinálhatnánk az ilyen filmeket.
– Szeretném, ha azokból a filmekből legalább egy az enyém
lehetne. Beszéljünk majd róla, ha visszament New Yorkba.
Valamikor együtt ebédelhetnénk. Tudja maga, nagyon is olyan,
mint Jimmy Stewart.
– Hát, Jesszusom, ejha!
– Cary Grantre is emlékeztet.
– Nagy tisztelője voltam.
– Nézze, a legtöbb szerephez megvannak a barátaim, de abból
kiindulva, amit idáig láttam magából, szeretném személyesen is
megismerni. Itt a helikopterem. Biztosan remegnék, ha a rendezője
lennék. Remélem, hamarosan találkozunk.
– Köszönöm, Spielberg úr.
– Szólítson csak Steve-nek.

A film utómunkálatokra került, Mel a turné részletein dolgozott.

Közreműködésemért, hogy átírtam a forgatókönyvet, és
szerepeltem, valójában alig néhány heti munkáért 250 000 dolláros
csekket kaptam. Amikor megérkezett, Sandyvel megsemmisülve
néztük, és néhány napig nem is mertünk hozzányúlni.
– Lehet, hogy be kellene kereteztetnünk – mondtam. – Hagyjuk a
falon, mint az első pénzünket, amit egy kisvendéglőben kaptunk.
 – Lehet, hogy venni kéne egy kisvendéglőt – szúrta közbe Sandy.
– Biztonsági lépés arra az esetre, ha kipukkan a léggömb.

Mel kapcsolatba hozott üzleti tanácsadójával, Sonya Hall-lal,

csinos, negyven év körüli, vörös hajú nő, akinek a Madison
Avenue-n volt irodája. Csupasz falú szobában üldögélt, semmi
művészet, könyvespolc, semmi őrültség. Szúrós szemekkel nézett
ránk.
– Készítenünk kell egy egyszerű anyagi tervet – mondta. –
Óvatosnak kell lennie. Ismertem egy tévéjátékírót, aki rossz
befektetést csinált, az adóhivatal büntetéseket foganatosított, ami
azt jelentette, hogy ha minden évben kasszasikert csinál, akkor se
kap meg belőle semmit. Azt tette, amit minden érzékeny ember
megtett volna a helyében. Meghalt.
– Ez igazán ösztökélő történet – mondtam.
– Aztán ott volt az a kosaras, nem akarok nevet említeni, de ő
sportszeráruházakba fektette a pénzét. Kizsigerelték. Annak a
férfinak annyi volt. Majdnem belehalt.
– Van valami jó története is? – kérdeztem. – Amiket
slágerkönyvekben lehet olvasni? Amikor tíz dollárból tízmilliót
csinálnak?
– Ne csapja be saját magát. Várjon, van egy másik, egy színész.
Üzleti tanácsadója egy tejgazdaságba vonta be. Megsavanyodott.
Cseppenként veszített el mindent.
– Azt hiszem, hatékonyan vezetett be minket az új jövedelmek
törékenységébe, asszonyom – mondta neki Sandy.
– Figyeljen még – szólt Sandyre. – Egy textilgyáros felesége a
férje halála után meg akarja szerezni a pénzt. Nem sikerül. Szép, de
buta nő.
– Aztán a feleség meghal – mondtam.
 – Valóban. De honnan tudta?
– Szabadfoglalkozású élet – válaszoltam. – Az embernek
szakértőnek kell lennie a rossz történetű forgatókönyvek esetében.
Elmondta, luxus társak után kellene néznünk, hogy előnyre
tehessünk szert az ingatlanpiacon, mi azonban a
léggömbkipukkanós elméleten dolgoztunk. Ha bármilyen
kedvezőtlen lépést tennénk, ami önhittséghez hasonlítana,
márpedig egy ragyogó partner keresése ezek közé tartozik, akkor
az istenek, akik a materialista szabadúszókat felügyelik,
lecsapnának ránk, és kipukkadna a léggömb. Elhatároztuk hát,
maradunk ott, ahol vagyunk, a pénzt meg a bankban hagyjuk,
védelem arra az esetre, ha a házunkban létrejönne a szövetkezeti
tulajdon. Semmi kicsapongás. Ezért aztán az isteneknek távol
kellene maradniuk az épületünktől.

– Remekül szerepeltél a filmben – mondta nekem Mel. – Azon

gondolkodom, te leszel a következő film sztárja.
– A következőé?
– A Felfelé törekvő mobilitás filmben. Lehet, hogy én leszek a
producere. Na jó, jobb, ha szerződtetek egy igazi színészt.
– Remek. Nem vagyok megsértve.
– Meg akarod írni?
– Amolyan foglalt ember vagyok, ha nem vetted volna észre. Van
egy regény, amin dolgozom, és egy országos turné előtt állok.
– A forgatókönyvet pihentethetjük egy darabig. De azért
gondolkodj rajta.
– Egyszerűen szeretnék túllenni ezen a turnén.
– Így is lesz. Amerika téged vár, pajtikám.
 A turné városai Boston, Philadelphia, Washington, Detroit, St.
Louis, Chicago, New Orleans, Houston, Dallas, Denver,
Minneapolis, Seattle, San Francisco, San Diego, és Los Angeles. A
turnét a Fenomenális Paul Brock címen propagálták. Mel
beszámolt arról, hogy körülbelül 90 százalékos a jegyeladási arány.
Azt jósolta, hogy a megmaradt jegyeket egy kis koncert előtti
hadjárattal minden egyes városban el lehet adni.
Tom Riggsszel és Barbara Mossszal is találkoztam, akik
elmondták, hogy fordulat állt be a könyvrendelésekkel
kapcsolatban. Ötszázezres első kiadásba kezdenek. Mivel
valamelyest kiszámíthatatlan volt, hogy mindez meg fog történni,
elképzeltem néhány léggömbtörténetet, és kipróbáltam Sandyn.
– A könyv kudarcot vall, mocskolódó kritikák, ellenem irányuló
kegyetlen visszahatások, és a kiadóipar történetének legmagasabb
számú raktáron maradt könyvét fogja produkálni a Felfelé törekvő
mobilitás.
– Ez meglehetősen teljes. De valakit, aki ismeri Sonya Hallt, és
sírboltjából származó meséit, azt a halál figyelmen kívül hagyja.
– Igen, a halál. Attól fogok meghalni, hogy egy könyvesboltban
fejemre dőlnek a könyvek. A megmaradt könyveim.

Vagy Helen Baskin, vagy valaki az asszisztensei közül el fog

kísérni a turnéra, hogy ellenőrizze interjúimat. Mel megkért,
vegyek magamhoz egy csipogót arra az esetre, ha valami baj
történne a nyilvános szereplésemmel. Az interjúk egy alkalmas
pillanatában elvárták tőlem, hogy a következőket mondjam:
– És szeretném megemlíteni azt is, hogy hamarosan megjelenik
legújabb regényem, a Felfelé törekvő mobilitás.
Bódékat állítottak föl a koncerttermek előcsarnokában, hogy
Fenomenális Paul Brock-emléktárgyakat árusítsanak; kitűzőket,
pólókat, amiknek az elejére a képemet, hátára a turné állomásainak
városait nyomtatták.
Elindultunk Bostonba. Mel a tervek szerint később jön utánunk, a
gépen velem volt Helen, Mel irodájából két asszisztens, Pembroke,
és Henry Ross, akit arra szerződtettek, hogy vezényeljen a turné
alatt, aztán ott voltak a zenészek ahangszereikkel, az egész
kompániám. Én lettem a Szovjet Hadsereg Kórusa és Zenekara.

Gyors próbát tartottunk a bostoni színházban a koncert előtti

napon. Mel betoppant, álldogált egy darabig, majd bejelentette,
hogy kész vagyunk. A szállodában Pembroke felügyelt rám, és
rosszallását fejezte ki az úton viselt ruhám miatt.
– Miközben Sir Larryvel vidéken turnéztunk, segítségére voltam
a ruházatát illetően – mondta, és megint megigazította
fehérneműmet a fiókban. Sokan bánják, hogyan sohasem látták
Oliviert színpadon játszani. Ez az ember azon bánkódott, hogy nem
segítettek neki kipakolni.
– Óhajt valamit, uram? Egy kis mentát?
– Pembroke, ez olyan ötlet, aminek még nem jött el az ideje.
Tudok vigyázni a saját fehérneműmre, és bekapni a mentáimat.
– Uram, a sztárok nem pakolják ki a fehérműiket, és nem maguk
gondoskodnak a mentáikról.
– Ez velem nem fog menni. És a produkciómmal se. Nekem nem
lehet komornyikom.
– Boldogan térnék vissza New Yorkba. Remek szerződésem lett
volna a Metropolitan Opera House-ban, de a maga turnéja miatt
nem jött létre. Hogy őszinte legyek, a ön holmija nem az én
ízlésem szerint való.
– Nagyszerű! Menjen haza, a pénzt majd elrendezzük. Úgy,
ahogy hajdanán a farmereket fizették, hogy ne ültessenek krumplit.
Magát azért fogjuk megfizetni, hogy ne hajtogassa a
fehérneműmet.
Azonnal szabadnak éreztem magam, ahogy elment. Életem
elkövetkezendő nyolc évét nem kell Erie Blore rosszallásával
tölteni.

Mel jött be, hogy megnézzen a színpad mögött, mielőtt

elkezdődik a koncert.
– Azért jöttem, hogy jó szórakozást kívánjak. Szerencsét nem
kell kívánnom. Ezt már túllendítettem a szerencsén.
– Megvetted az állva tapsolást? Éneklőket fizettél le?
– Semmi ilyet.
– Háló nélkül fogsz kiengedni?
– Nagyszerű leszel. Csak azt akarom mondani, és ez a buzdító
beszéd, hogy fizikailag és zeneileg is nagyszerű formában vagy.
Érzelmileg is frissnek kell maradnod, ami nem könnyű, városról
városra járva. Jusson eszedbe, hogy azok az emberek, akik a
nézőtéren ülnek, most látnak először. Ha valaki becsapja a
közönséget, az sehová se jut. A te kötelességed, hogy megkapják a
pénzükért járót.
– Mel, ez olyan édes. Igazi beszédet mondtál.
– Nagyon büszke vagyok rád, amit eddig elértünk. És persze arra
is nagyon büszke vagyok, amit én értem el.

A koncert „átütő sikert” aratott. Az emberek zászlókat

lobogtattak, a közös éneklés pedig szívmelengető volt. Másnap a
második bostoni koncert előtt akadt egy kis időm, elmentem
sétálni, de megszólalt a csipogó. Egy üzenetközvetítő hívott, és
megkért, hívjam föl Helent a szállodában. Azt akarta, hogy egy
órán belül menjek vissza egy különleges sajtótájékoztató miatt. A
fogadótermet berendezték a médiának, jó néhány riporter jelent
meg a kameramanokon és a fényképészeken kívül. Helen
bemutatott négy középkorú hölgynek, akik Paul Brock-
szalmakalapot viseltek. Barátok voltak, Brookline-ban éltek, és
előző este a férjeikkel együtt jöttek el a koncertre. A csoport
vezetője elmondta, hogy amikor ma reggel egymással beszélgettek,
elhatározták, hogy Paul Brock-rajongóklubot nyitnak. Elmondtam,
milyen hízelgő ez számomra, és még azt is sikerült megemlítenem,
hogy remélem, majd a könyvemért is rajongani fognak. A hölgyek
megpusziltak a kamerák miatt, s amikor elindultam, így szólt a
rajongóklub elnöke:
– Már eddig is olyan jól szórakoztunk. Évek óta nem csináltunk
ilyesmit. Annak idején Perry Comóért rajongtunk.

Telt házas koncerteket adtam keleten és közép-nyugaton.

Megfogadtam Mel tanácsát, és megpróbáltam azt adni az
embereknek, amiért eljöttek, s nem tudom, a turné haladtával
javultam-e, a fő az, hogy nem lettem rosszabb.
Néha egy-egy napra visszamentem New Yorkba Sandyhez és a
gyerekekhez. A nyugati adag jelentett nagy erőfeszítést, mikor
három hétvégén keresztül voltam távol. Elvittem a laptop
számítógépemet, és szabadidőmben annyit dolgoztam a
regényemen, amennyit csak tudtam. Munkám címe Az iskolaudvar
volt. Úgy véltem, jó úton haladok a főszereplőt illetően, akit
olyasvalaki alapján formáltam meg, amilyen én vagyok. A fekete
kosaras, akivel összebarátkozik, azoknak a kosarasoknak az
együtteséből alakult ki, akiket akkor ismertem meg, mikor a
forgatókönyvhöz gyűjtöttem anyagot. Tényleg megcsodáltam
azoknak a srácoknak a könnyed eleganciáját és atletikus termetét.
Kifejezésre akartam juttatni a regényben, hogy a legtöbbjük – jó
játékosok, de nem leendő NBA-sztárok – könnyed eleganciája a
társadalomban nem fog teret nyerni, csak a suli udvarán.

San Franciscóban megnéztem a várost, napszemüvegben és

széles karimájú nemezkalapban, mint valami jelmezben
sétálgattam. A drótkötélpályán egy turista szólt oda saját széles
karimájú kalapja alól:
– Bocs, te hová valósi vagy?
– Bronxba – válaszoltam.
Egyik San Franciscó-i interjúmat, amit az egyik újság főhíreként
akartak elkészíteni, szokás szerint a szállodai szobámban adtam
volna. Csütörtök délután volt, a péntek esti koncertet megelőző
nap.
Megérkezett a riporter, Debby Chandler, harminc körüli klassz
nő, 165 cm magas, világosbarna haj, sápadt kék szemek,
porcelánsima arc. Blézert, szoknyát és blúzt viselt, blézerét elöl
nyitva hagyva, ami erőteljes mellet és vékony csípőt fedett föl. Ő
volt a legvonzóbb nő, akivel a turné során találkoztam.
Olyan technikával vezette le az interjút, amilyet csak néhány
idősebb kollégánál észleltem. Amikor válaszoltam kérdéseire, úgy
mosolygott, mintha én pont a megfelelő választ adtam volna,
mindez nyugtatóan hatott rám.
– Belefáradt már az előadásokba, hiszen olyan régóta van úton?
– Egyáltalán nem. Minden egyes koncert új közönséget jelent.
Az adott közönség akkor van ott először, s ezt mindig szem előtt
kell tartani. (Egy a sematikus válaszok zsákjából.)
 – Nem fáradt még bele, hogy állandóan interjúkat kell adnia?
(Nem sematikus kérdés.)
– Ez az interjútól függ.
– Magányos az út során?
– Kárpótol érte a közönség.
– Én nem tartozom a rajongói életkori csoportjába, s hogy
felkészüljek erre, elmentem a Seattle-ben tartott koncertre. Jól
éreztem magam. A közönségnek határozottan tetszett az éneklés.
– Maga énekelt?
– Dúdoltam.
Az interjú a továbbiakban tényszerű adatokkal folytatódott,
kíváncsi volt, milyen városokban jártam, mik a jövőre vonatkozó
terveim, én pedig említést tettem a regényemről.
– Mivel tölti hátralévő idejét San Franciscóban? – kérdezte.
– Írok egy kicsit, ha tudok.
– Egyedül eszik?
– Lehet.
– Az interjúk kíváncsiskodó kis kapcsolatok, igaz? Nagyjából fél
órát tölt valakivel, majdnem intim szférában, aztán soha többé nem
látja az illetőt.
– Nekem azt mondták, ilyen a szórakoztatóipar.
Kezet fogtunk, rám nézett, olyan sokáig, hogy már
kényelmetlenné vált, majd elment. Pár perc múlva csörgött a
telefon, és ő szólt bele.
– Gondolkodtam. Az elképzelés, hogy egyedül lesz, talán a
szobájába kéri az ennivalót, egyedül eszik, szóval mindez nem tűnt
helyénvalónak. Szeretne társaságot vacsorára?
Azt mondta, hogy „vacsorára”, de vitathatatlan, hogy volt még
valami a pakliban.
– Nem vagyok benne biztos.
– Felhívom magát mondjuk egy óra múlva. Lehet, hogy akkorára
biztos lesz benne.
 Senki mással nem feküdtem le, mióta összeházasodtunk a
feleségemmel, s ez igaz is volt. Egyedül tartózkodtam San
Franciscóban, Sandyvel és a gyerekekkel már korábban beszéltem
telefonon. Ki fogja megtudni, hogy lefeküdtem ezzel a gyönyörű
nővel? Lehet, hogy az ilyesmi együtt járt a sztársággal. Lehet, hogy
nem éltem át az élet teljességét. Zavartan, szexuálisan felizgatva,
elhatároztam, sétálok egyet a szálloda folyosóján.

A folyosón, egy fotelban üldögélt dr. Ruth. Lehet, hogy

egyenesen ehhez a szakértőhöz fordulhatnék.
– Bocsásson meg, Paul Brock vagyok…
– Tudom, ott voltam Chicagóban a koncertjén. Nagyon jó.
– A tanácsára lenne szükségem. Nős vagyok. Szeretem a
feleségem. Most azonban távol vagyok, és magányosnak érzem
magam. És egy gyönyörű fiatal nő most ajánlotta föl, hogy eljön
hozzám vacsorázni.
– Hm. Klasszikus probléma.
– Van, ami ellene szól. Mi van, ha megtudja valaki? Mi van, ha
ez a nő ír róla? Mi van, ha megfertőződöm?
– Te jó ég, maga morbid! Talán a regénye is ilyen morbid?
– Mit tanácsol?
– Csináljon saját tévéműsort. Tud énekelni, tud szólni a
közönséghez.
– Gondolja, ha szeretkezem ezzel a nővel, az hozzátartozik a
teljes, gazdag élethez, az élet által kínált dolgok
megtapasztalásához?
– Forduljon konzorciumhoz. Most nem olyan szabályok
érvényesek magára, mint a tévéhálózatokon. Kapcsolatban állok jó
emberekkel, akik ezt elő tudják állítani magának.
– Maga kerüli a témát. Lefeküdjek vele, vagy se?
 – Honnan tudjam?
– Ez a szakterülete.
– Nem vagyok rabbi. Technikailag erről nem tudok magával
beszélni. Alapvetően a fő tanácsom, hogy próbáljon ki új pozíciót.
– Még sohasem feküdtem le vele! Minden pozíció új!
– Azt tanácsolom, gondolkodjon a konzorciumon.

Visszamentem a szobámba. Debby nem sokkal utána fölhívott,

de én mondtam neki, hogy fáj a fejem, s elköszöntem. Egyszerűen
nem tudtam megtenni. Talán ha dr. Ruth azt mondta volna, hogy jól
teszem…

Mel turnézáró bulit tervezett Los Angelesben, Sandy csatlakozik

hozzánk, a srácok New Yorkban maradnak a szülőkkel. Beverly
Wilshire-ben voltunk, s ahogy beléptünk a folyosóra,
megpillantottam Joe Staples New York-i forgatókönyvírót, aki
talán munkaszerzés miatt jött Kaliforniába. Valószínűleg azért
tartózkodott a folyosón, hogy lássa, kik érkeznek, és kik mennek el.
– Helló, Joe, hogy vagy? Ő a feleségem, Sandy.
– Örülök, hogy megismerhettem. Ki vele, Paul, mid van?
– Nem munkaszerzés miatt vagyok itt.
– Ne viccelj, pajti.
– Nem viccelek, Joe.
– Kérlek…
– Nem hallottál még a Fenomenális Paul Brockról?
– És az mi? A saját előadói társaságod? Most előadásból élsz?
 – Hol jártál az elmúlt néhány hónapban?
– New Yorkban, egy forgatókönyvön dolgoztam. Csak most
érkeztem, hogy kiszellőztessem a fejem.
– És az idő alatt teljesen belemerültél a munkába, igaz? Azon
kívül semmi más.
– Úgy éreztem, lemaradok valamiről, ezért aztán idejöttem.
– Joe, én írtam egy regényt, amit nem tudtunk előrelendíteni,
ezért aztán írtam egy műsort, dalokat éneklek a középosztály
életéről, filmet is csináltunk, hogy jobban menjen a dolog, holnap
este pedig egy nagy koncertet adok.
– Gyönyörű. Rengeteg jó rész van benne. Kinek fogod eladni?
– Ez nem egy történet!
– Na ne! Kinek fogod eladni?
– Senkinek. De tényleg.
– Nem piskóta a férje!

Megkértek, hogy vegyek részt az Esti show-ban. Blair és

Rothman eljöttek Los Angelesbe, hogy átsegítsenek rajta. Korábbi
adások felvételeit játszották le szállodai szobámban, átvették a
házigazda szerepét, kérdezgettek, elismételték a szabályokat; ne
térj el az alaptémától, ülj egyenesen, koncentrálj, néz a szemébe.
– Fiúk, annyira fel vagytok spanolva, mintha Leart alakítanám.
– Norman Lear? – kérdezte hirtelen zavartan Rothman.
– Lear királyt. Csináltam már interjúkat, nem fogok
belezavarodni.
Jay Leno volt a házigazda. A vendégek pedig: Burt Reynolds,
Charro, és én. Az én interjúm olyan volt, mintha gyakoroltunk
volna. Megemlítettem a szárított tonhalat, a gyerekek
fogszabályozási költségeit, beszéltem a filmről és a regényről.
– Országszerte telt házak előtt játszik – mondta Jay Leno.
– Ez is hozzátartozik a fenomenálishoz, Jay…
Minden a terv szerint haladt. Amikor lejöttem a színről, Blair és
Rothman annyira meghatódtak a jelenet tökéletessége miatt, hogy
könnyeiket törölgették.

A turné utolsó koncertje nagyszerű, örömteli esemény volt, a

közönség hangosan énekelt, a zenészek is abbahagyták, és
énekeltek. A Mel Steiner-gálán néhány számban a Felhevült
Macskák és Manuelo kísért. Felhívtam néhány embert, s kéz a
kézben énekeltünk a színpadon; Sandy, Mel, Laura, Helen, Blair, és
Rothman.
A kötelező limuzinok vittek el a koncert utáni partira, egy
hatalmas étterembe, amit gyárépületből alakítottak át. Mel már
korábban bevezette a kínaiakat, akik odarohantak, és vidáman
hasba bokszoltak. Aztán tettünk együtt néhány Fred Astaire-lépést.
Társastáncot szolgáltató zenekar játszott, s mi Sandy-vel olyan
bizalmas párok között táncoltunk, mint Kevin Costner és Julia
Roberts, mégpedig azokra a dalokra, amiket én írtam.
– Ha most mindennek vége lenne, az legmerészebb álmaimon is
túlnőtt volna – mondtam Sandynek.
– Az az elképesztő, hogy nem ér véget.

Paul Brock a jampik ellen öt héttel később indult, mintegy 750

moziban. A Republic Pictures öregjei csodálkoztak volna azon a
sebességen, ahogy piacra dobták a filmet. Elmentünk egy
jupiterlámpás bemutatóra, leskelődő fotósok, bámészkodók a
bársonykötelek mögött, aztán egy partira a Four Seasonba.
– Szóval mi a véleményed a filmről? – súgtam Sandynek, mikor
egyedül maradtunk a sarokban.
– Egész jó volt – válaszolta, és én pontosan tudtam, mire gondol.
Nem váltam kegyvesztetté. Azáltal, hogy lazán viselkedtem a
vásznon, nem vádolhatnak azzal, hogy túl komolyan vettem a
vállalkozást vagy magamat. Musicalrevü volt, nem több, és nem is
kevesebb. A Szombat esti élőben az emberek rutindolgokat
csináltak, én pedig elénekeltem a dalaimat. Szeretném azt hinni,
hogy az átiratom mentette meg a forgatókönyvet.
A film szombaton indult, miként több más új film is, és
fontossági sorrend tekintetében a harmadik vagy negyedik
ismertetésben írtak róla az újságok. A kritikusok nagyrészt
elfogadták a filmet musicalrevünek a maga korlátozott törekvésein
belül, s általában pozitív véleményüknek adtak hangot. Siskel és
Ebert, akik akkurátusán írtak rólam, úgy vélték, hogy műsorom a
régi idők musicaljeire emlékeztetett, megemlítették A nagy
tudósítást, a Téli karnevált. Én lettem az idei év Sonya Henie-je. S
ez nagyszerű volt. Senki sem mondta, hogy az idei év kutyája
lettem volna.
A film, ahogy a szaklapok írták, „üzletet csinált”. Az emberek,
akikből a közönség állt, akár a rajongóim, akár középosztálybeli
kíváncsiskodók, azért jöttek, hogy lássanak, míg a Szombat esti élő
műsor odaadó hívei a kedvenceiket akarták látni. Mel, hogy ne
veszítse el a fonalat, a filmelőzetesbe is beszúrt egy mondatot:
Keresse Paul Brock új regényét, ami hamarosan kapható lesz a
könyvesboltokban.
Megjelent a lemez A fenomenális Paul Brock: Koncertfelvétel
címmel. A lemezboltokban az albumot reklámozó kirakatokban hírt
adtak a regényről, míg a könyvet mindkét helyen árulták.
 A regényt akkor szállították ki a boltokhoz, amikor másodikként
mutatták be a filmet, s mintegy 15 000 mozi játszotta országszerte.
Sandy-vel vasárnap elvittük a gyerekeket, hogy megünnepeljük
mindezt; állatkert, ebéd Tavernél a zöldben, aztán kirándulás
belvárosi könyvesboltokhoz, hogy megnézzük „papi könyvét mami
művészi illusztrációjával”. A boltokban óriási volt a könyv
reklámja. A könyvet feltűnő helyre rakták a kirakatokban, a borítót
kinagyították, ezt használták föl a boltok. A poszter tetején az
alábbi szavak álltak: „A Fenomenális Paul Brock elhozta önnek új
regényét”.
– Hihetetlen – mondta Sandy, ahogy ott álltunk a hatalmas
könyvplakát előtt.
– Könnyű, mint a pite – mondtam a helyzethez illő iróniával.
16.

AZ ELSŐ SZÁMÚ BESTSELLER. A megjelenést követő

napokban a Felfelé törekvő mobilitás volt az első minden
regénybestseller-listán. Számos jelentős könyvrovatban még nem
jelent meg kritika. Az eladás szempontjából Mel úgy adta ki a
könyvet, hogy lényegében véve kritikabiztos volt.
Megállapodhattam volna azok közt a regényírók közt, akiknek a
kritikusok pocskondiázzák a könyveit, mégis elfogynak. „Az én
szándékom az, hogy ne a kritikusokkal, hanem az olvasókkal
kommunikáljak.” „Sohasem olvasom el a kritikákat.”
„Egyfolytában nevetek, míg a bankba megyek.”
Felkészültem rá, hogy merítek ebből a különleges
hagyományból, de kiváló kritikát kaptam. Néhány kritika
leereszkedően kezelte, mint más ünnepelt személyiség könyvét,
mintha mondjuk Billy Joel írt volna egy regényt. Nagyjából
azonban figyelemre méltónak találták, jól megírt, szól valamiről,
szóval olyannak látták, amilyennek mindig is reméltem. A Time
magazin kritikája a következőt írta:
 
A Fenomenális Paul Brock nyomtatásban. A Felfelé törekvő
mobilitás, melynek szerzője Paul Brock, ha nem is fenomenális, de
első regényíróhoz képest jelentős irodalmi szinttel bír. Azelőtt, hogy
nemrégiben az amerikai középosztály balladírjává vált, Brock
három novellát publikált az Esquire-ben és négy Emmy-díjat nyert
forgatókönyveiért. Igazi írói kéz van jelen. A Felfelé törekvő
mobilitás a középosztálybeli, hozzánk hasonló emberek alapos
megfigyelésén nyugvó leírás.
 
 A kritika pozitív megállapításokkal folytatódott, melyben leírták,
hogyan küzd a főhős, hogy újra megtalálja házasságuk és életük
szenvedélyét, idealizmusát. Aztán így folytatódott:
 
Paul Brock a nagy idők sikerére emlékeztet, a 90-es évek Allan
Shermanje, s miért vitatnánk el tőle a dicsőséget? Az előadók
jönnek, mennek. És hol van ma Allan Sherman? Egy érdekes
regényíró színrelépése nem akadémiai úton, hanem a középosztály
városi életének kavalkádjából, több mint fenomenális. Csábít a
gondolat, hogy azt mondjuk: „Énekeld ki magadból, Paul, ha
muszáj.” Mi azonban jobban kedveljük a csöndesebb Pault, aki
minőségi regényt ír.
 
Végül anyósomék is kénytelenek voltak elismerni. Eljöttek
vacsorára, győzedelmes bejövetellel, egyetlen rossz szót nem
szóltak rólam vagy a regényemről. Sőt még arra is megkértek, hogy
néhány példányt írjak alá a barátaik számára. Ami anyámat illeti,
minden bizonnyal anyai megdicsőülése lehetett egy printerrel
kinyomtatott négyoldalas kis kiadványa a rólam megjelent
cikkekből: Paul Brock-hírek.
– Anya, biztos vagy benne, hogy ez megtisztelő? – kérdeztem
tőle.
– Tudod, hány anya van itt, aki szeretné, ha ilyesmivel
foglalkozhatna?

Mel meghívására Sandyvel és Laurával együtt elmentünk

ebédelni a Rainbow Roomba, hogy megünnepeljük a könyv első
számú sikerét. Mel felemelte poharát, és köszöntőt mondott:
– Egy elfogadható dalénekesre, és egy nem rossz regényíróra.
– Melre, az egész jó felbujtóra.
 – Még sohasem ismertem ilyen fickót – mondta Laura Melről. –
Azt mondja, csinál valamit, és meg is csinálja.
– Ebben sohasem kételkedtünk – mondta Sandy gúnyosan.
– Mostantól kezdve – szólalt meg Mel – a határ a csillagos ég.
– Mel, mi máris a csillagos égben járunk, merthogy gyakorlatilag
teljesítetted minden lehetséges álmom a könyvemmel és azzal
kapcsolatban, hogy regényíró legyen belőlem. Akkor most miről
beszélsz?
– Az európai turnéról.
– Semmiféle európai turnét nem csinálok.
– De muszáj.
– Küldd el Manuelót!
– Ő már volt. Meg fogod csinálni az európai könyveladás
érdekében.
– Nem!
– És Japán érdekelne?
– Csak akkor, ha rehabilitáljuk az Utazókat, és te is jössz velem.
Hosszú, nevetséges szünetet tartott, mintha elgondolkodott volna
róla.
– Kik az Utazók? – kérdezte Laura.
– Titkolózol a feleséged előtt? – kérdeztem.
A csalódás okozta szomorúság láttán előadtuk a Nemdoktor
szerelme számot, ez lett a Rainbow Room-i bemutatkozásunk.

Megbeszélésem volt Barbara Mossszal és Tom Riggs-szel, nagy

vonalakban beszélgettünk a folyamatban lévő regényről.
Diplomatikusan lelkesedtek, nem mintha elolvastak volna egyetlen
oldalt; nem hiszem, hogy kész lett volna a bemutatásra. Tom Riggs
biztosított róla, hogy a Felfelé törekvő mobilitás puha fedelű
kiadása kész lesz, mikor megjelenik a Paul Brock a jampik ellen
videokazettája. A könyvet videotékákban és könyvesboltokban, a
videokazettát könyvesboltokban és videotékákban fogják árusítani.
Az emberek sorban álltak a dedikáláshoz, a megérkezésemre várva,
s én azt hiszem, ilyen csak Sophia Loren és Pavarotti könyvénél
fordult elő.

Bronxban a Grand Concourse-tól néhány tömbnyire keletre

található a könyvtár Fordham részlege. Amikor gyerek voltam,
szombat reggelenként idejártam. A könyvtárosnő gyertyát gyújtott,
hogy megteremtse a mesedélelőtt hangulatát, mi leültünk a földre,
és hallgattuk a meséit. Amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy
magam olvassam a könyveket, teli kézzel cipeltem haza őket.
Odatelefonáltam, és megkérdeztem, van-e Felfelé törekvő
mobilitásuk, mire a könyvtárosnő azt válaszolta, hogy igen, van,
félretesz nekem egyet. Taxival mentem el a könyvtárba, és
elkértem a könyvet.
– Itt van – mondta a könyvtárosnő. – Szerencsés napja van, ez az
utolsó példányunk.
– Tényleg.
Fogtam a könyvet, és az „Új Könyvek” polcára raktam, és csak
úgy néztem. Semmi sem tett olyan büszkévé, amit idáig íróként
tettem, mint saját könyvem látványa gyermekkorom könyvtárában.

Mel az európai turné ötletével nyaggatott. Azt mondta, el kell

kezdenie a helyfoglalásokat. Egyszer és mindenkorra leállítottam,
mivel az új regényemen kellett dolgoznom. És az elkövetkezendő
három hónapban az Iskolaudvarra koncentráltam.
– Mikor lesz kész az új könyv, papi? – kérdezte Sammy reggeli
közben. A Felfelé törekvő mobilitás eladási adatait nézegettem, s
egész belemerültem, mikor válaszoltam.
– Dolgozunk rajta. Reméljük, hogy olyan pontos megfigyelések
előzik majd meg, mint a Felfelé törekvő mobilitást – olyan mondat
volt ez, amit az interjúim során használtam.
– Hm? – mondta erre ő.
– Ki az a „mi”? – kérdezte Joey. – Én azt hittem, egyedül írod a
regényedet.
– Ez az egyes szám első személyű hencegés – jegyezte meg
Sandy.
Olyan sok interjút adtam, hogy nehezemre esett kizökkenni abból
a hangulatból.

Még mindig gyakran jelentem meg nyilvánosság előtt a

könyveladás érdekében. Sandynek más volt a véleménye, s egyre
többet veszekedtünk amiatt, hogy mennyi időt töltök a könyv
propagálásával.
– Szerintem egyszerűen rajongsz ezekért az interjúkért – mondta
egyik reggel. Épp egy riporter látogatására készültem, aki egy
brazil újságnak dolgozott.
– Ez nem így van. Muszáj csinálni. Ez az én pillanatom. Ez adja
el a könyvet.
– A te pillanatod az, hogy írj. Áramlik a pénz, nem kell aggódni,
nem kell forgatókönyveket írnod.
– Ez a karbantartás, mint a kínaiakkal. Karban kell tartani a
dolgot.
Az interjú a nappaliban zajlott le. Korábban már találkoztam az
újságíróval egy külföldi médiának tartott sajtótájékoztatón.
Megkapó nő, de első rangú érdeme magazinjának olvasói köre volt.
Dolores Vida alig harmincéves, érzéki arccal, elképesztő alakkal.
Sandy korábban azt mondta, nem lesz otthon, mikor a riporter jön,
de úgy tűnt, Sandy kémkedett utánam, mert mialatt folyt az interjú,
ő visszajött a stúdióból. Bemutattam őket egymásnak, de Sandy
hirtelen felállt, és megint elment.
– Érdekes kis karbantartás – mondta nekem este.
– Ez csak egy interjú volt.
– Nem is tudtad, hogy így néz ki a nő?
– Néhány héttel ezelőtt találkoztunk, s megkérdezte,
beszélgethetünk-e. Kétmilliós olvasói köre van Brazíliában, így
aztán igent mondtam. Ez üzlet.
– Paul, a te üzleted az írás, nem pedig az, hogy brazil
bombázókkal töltsd az idődet, Mister Fenomén.
– Féltékeny vagy?
– Tudom, hogy nem nézek ki úgy, mint Miss Brazil. És tudom,
hogy nem jövök lázba minden szavadtól, ezt aláírom.
– Akkor hát a sikeremre vagy féltékeny.
– Nem. Egészen véletlenül még büszke is vagyok rá. Írtál egy
bájos műsort, egy remek könyvet, de a műsorba kezdek
belefáradni. Soha sincs vége. Ez az otthonom. Neked pedig
folytatnod kellene az írást.
– Lehet, hogy csinálni kellene neked egy lemezt, vagy valami
hasonlót. Neked sincs rossz hangod – mondtam, megpróbálva
fölvidítani a légkört.
– Ez egy talk shaw-ba illő válasz. Én nem egy talk-shaw-sztárhoz
mentem feleségül.

Mel kezdett nyugtalankodni, és legalább hetente egyszer

fölhívott, hogy ellenőrizze, haladok-e a könyvvel.
– Ki kap ilyen érdeklődést? Lendítsük ki a dolgot – mondta.
– Ezen dolgozom.
 – Ne légy dilettáns. Addig kell kiadni az újat, míg a csúcson
vagy.
Fontolóra véve a nagy pillanatot, ami a rendelkezésemre állott, a
túl sok átírás dilettáns élvezetnek tűnt számomra. Sikerült
növelnem a tempót, és az átlagosnál gyorsabban dolgoztam ezen a
könyvön. A lassú, átgondolt írásmód, ahogy az első regényemet
írtam, nem látszott megfelelőnek ehhez az anyaghoz. Laza,
korlátok nélküli, belvárosi szereplőkről írtam. Hosszú távon az
első, szabadosabb kifejezéseim tűntek a legjobbaknak.

Mel megkért, menjek el az irodájába egy megbeszélésre, s

amikor odaértem, két, általam nem ismert személy volt bent.
Egyikük divatosan öltözött, harminc év körüli barna nő, mellette
egy negyvenes férfi, jóképű, tökéletesen őszülő haj, kifogástalan
halszálkás szürke öltöny.
– Paul, hadd mutassam be Sherry Stone-t és Bob Reynoldsot.
Mindannyian kezet fogtunk.
– Szabad? – kérdezte Sherry Stone, közelebb jött hozzám, és
megszagolt. Végigfuttatta orrát nyakamon és arcomon. – Old Spice
– jelentett ki határozottan.
– Olyan csodálatos tömegcikk – mondta Reynolds.
– Mi ez az egész? – kérdeztem én.
– Mutassák meg neki – mondta Mel Reynoldsnak.
Reynolds egy bőrmappából elővett négy kis porlasztót, amiket
Mel asztalára tett. Stone megfogta a kezemet, megfordította, és az
egyikből a csuklóm alá fújt.
– Tetszik? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Ha választania kellene, ez jobban tetszene?
A másik csuklómra is fújt egyet.
 – Piackutatás miatt hoztak ide?
– Hagyd működni a szaglószervedet – mondta Mel. – Melyik
parfüm tetszik jobban?
A harmadikból és negyedikből a kézfejemre fújt.
– Az első szemtelen, a második tolakodó kis ördög. Ki vele, Mel,
mit tudok én erről?
– Azt, hogy milyen.
– A második. Az nem olyan átható, mint a többi.
– Biztos benne? – kérdezte Reynolds.
– Amilyen biztos csak lehetek.
– Ragyogó, szóval a kettes számú – mondta a segédjének, s
szemmel láthatóan mindketten örültek.
– Ő maga választotta ki – mondta Mel.
– Kezdem nagyon kényelmetlenül érezni magam.
– Paul, van itt valami, amit egy író nem szívesen fogadna el.
Nem folytathatod örökké. Még egy olyan nagy játékosnak, mint
neked is véged lesz egyszer. Én azonban adok neked valamit, ami
öregkorodig elkísér, és meg kell bocsátanod nekem, de még akkor
is, ha te már nem vagy. Itt van.
Feltartotta a kezem.
– A saját illatod.
– Az én micsodám?
– Elnevezhetjük „Brocknak”. Férfiparfüm a gondolkodó férfiak
számára. „Brock”. Nagyszerű márkanév.
– Nem akarom, hogy parfümöt nevezzenek el rólam.
– Úttörők vagyunk – mondta Mel. – Nem túl sok ilyen
licencajánlatot kapsz.
– És mi lesz vele? Középosztálybeli férfiakkal fogod
reklámozni?
– Igen. Átlagos külsejű embereket fogunk mutatni, akik ezt a
terméket használják – válaszolta Stone.
– Itt húzom meg a vonalat. Ez teljes mértékig kizsákmányoló.
 – Hát persze hogy az – válaszolta hanyagul Mel.
– Nagyon szép, tömegpiacra alkalmas illatot választott ki, Brock
úr – mondta Reynolds. – Nem olyan, mint az Old Spice. Igaza van
Melnek. Az ön parfümje könnyen létezhet még azután is, hogy ön
elment.
– Ha leszögezhetném, akkor szeretnék megmaradni olyannak,
amit írok, nem pedig olyannak, hogy milyen illatom van.
– Használd reggelenként. Élj vele egy kicsit – mondta Mel, és
átadott egy üveget. – Ez nem olyasmi, amit le lehet nézni. Az első
regényíró, akinek saját illata van.
Hazavittem az üveget, beszámoltam Sandynek a találkozóról, s
azt hittem, mulatságosnak fogja találni.
– Igent fogsz mondani?
– Nem. Vagy szerinted igent kellene?
– Természetesen veled ez is lehetséges. Azzal megfordult, és
otthagyott.

Befejeztem a regény első vázlatát, s bár mostanában fagyos volt

köztünk a légkör, mégis megkértem Sandyt, hogy olvassa el. Eddig
mindig ő volt az első olvasóm. Szombaton egész napra elvittem
otthonról a gyerekeket. Amikor hazamentünk, nem fogadott minket
ünnepelve.
– Talán a kiadódban fog némi gondolatot ébreszteni, de ez nem
az én kedvemre való.
– Micsoda?
– Sok minden. Ne haragudj, hogy ezt mondom. Elterelő
jelenetekkel és érzelmekkel van tele, mintha sietnél, hogy a végére
juss.
– Ez még csak az első vázlat.
– Elsietett.
 – Ezt azért mondod, mert tudod, hogy be akartam fejezni. Lehet,
hogy túl sok mindenről tudsz.
– Azért mondom mindezt, mert ilyen. Sajnálom. A fickó és a
gettókölyök kapcsolata, a könyv központi kapcsolata, hamisan
csöng. Nem hiszem, hogy elég mélyen belemerültél a gettóéletbe
ahhoz, hogy jól megjelenítsd a srác életmódját. Te ezt nem élted át
közvetlenül, ezért több időt kellene szentelned ezekre az
egységekre, és igazából ki kellene dolgoznod. Ez így elnagyolt,
sekélyes. De ne hagyatkozz rám. Mutasd meg másoknak is.
Odaadtam az ügynökömnek, Martha Sipesnak, és Barbara
Mossnak, a kiadómnak, ők sokkal engedékenyebbek voltak, és
rámutattak a regény erősségeire, bizonyos jelenetekre,
párbeszédekre, amik tetszettek nekik. Nagyjából azonban
egyetértettek Sandy-vel. Mindkettőjüktől kaptam néhány
feljegyzést, amik egyforma megjegyzéseket tartalmaztak. Éreztem,
hogy elpirulok. Hiányzott a hitelesség.

Hétvégére elmentünk Fire Islandre. Az idő szürkére és hidegre

fordult. A part mentén sétáltam, amikor megláttam Sandyt, egyedül
állt a kikötőben, és a szárazföld felé bámult.
– Mit csinálsz itt kint? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
– Mi folyik itt?
– Várom az Apuci Csónakját.
– Miről beszélsz? Hiszen itt vagyok.
– Ki vagy te?
Úgy nézett, mintha azelőtt sohasem látott volna.
– Sandy!
Továbbra is a szárazföldet bámulta.
– Arra a férfira várok, akit megszerettem.
 – Ez kísérteties. Hagyd abba.
– Gyönyörű dolgokat akart írni.
– Elég!
– Az édesapja mindvégig megtartotta büszkeségét. – Bánatosan
felnevetett. – Gondolod, hogy a férjem is ott van, és saját
büszkeségét keresi?
– Hideg van. Menjünk be.
A karjáért nyúltam, de ő elhúzódott.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte élesen.
– Egy kis időt – találtam mondani.
– Időt? Azt én nem tudok adni. Még csak nem is ismerlek.
Néhány lépésnyire arrébb ment.
– Jössz?
Nem válaszolt. Visszasétáltam, ő pedig ott maradt a kikötőben,
engem keresve.

A Felfelé törekvő mobilitás továbbra is number one maradt. A

USA Today címlapsztorit jelentetett meg: A Fenomenális Paul
Brocknak lábai vannak címmel. Felvettem egy példányt, mikor a
szupermarketben megvettem néhány szükséges holmit. Este tíz felé
járt. Hazafelé sétáltam, mikor észrevettem, hogy egy kisteherautó
jön felém, igen lassan. Az ablakon keresztül egy napszemüveges
férfi bámult rám. Meggyorsítottam a lépteim, a kisteherautó is
gyorsított. Elkezdtem futni. A férfi kiugrott a teherautóból, és rám
kiáltott, hogy álljak meg. Fegyvert tartott a kezében. Megfagyott
bennem a vér. Odarohant hozzám, és a fejemhez nyomta a fegyvert.
– Ha kiáltasz, szétloccsantom az agyadat.
Egy másik fickó is odarohant, nála is fegyver volt. A
kisteherautó hátuljába kényszerítettek. Az autó padlóján ültem, és
iszonyúan éreztem magam. Elrablóim arabul kezdtek el beszélni,
veszekedtek egymással. Egy órának tűnő utazás után nyilvánvalóvá
vált, hogy elraboltak az egymással veszekedő terroristák. Most
pedig eltévedtek.
Imádkoztam, hogy félresiklott fantaziálás legyen, ne több.
Minden valós volt. Megálltunk, kiszálltunk az autóból, a szememen
még mindig kötés, aztán lökdöstek egy darabig, majd elkezdtek
tuszkolni fölfelé. Úgy tűnt, mintha beléptünk volna egy épületbe.
Kinyílt egy ajtó, és levették a szememről a kötést. Mindkét
elrablóm könnyű testfelépítésű volt, bőrdzsekit, pólót és bő
nadrágot viseltek. Egy kicsi lakásban találtam magam. Vaságy
matraccal, de az ágy szélén nem volt ágynemű, viseltes fotel egy
asztallal szemben, amin a tévé állt. Az egyik férfi a mellettem
heverő fegyverre mutatott, a másik egy láncos bilincset erősített a
bokámhoz, a másik végét pedig a vaságyhoz lakatolta.
– Te politikai fogoly – mondta a napszemüveges férfi. – Én
Abdullah vagyok. Ő Omar.
– Mit akarnak tőlem?
– A Palesztin Felszabadítási Front tagjai vagyunk.
– Mi közöm nekem a palesztin szabadsághoz?
– Követeljük, hogy azonnal adják át a földet a palesztinoknak.
– Most! – tette hozzá Omar.
– Adják át a földet? Mit akarnak, a Fire Island-i házamat?
– Izraelből! Adják át a földet Izraelből.
– Most! – tette hozzá Omar.
– Azért raboltak el, hogy földet szerezzenek Izraeltől?
– Maga híres amerikai. Benne van a USA Today-ben –
magyarázta Abdullah.
– Nézzék, ez egy szörnyű tévedés. Nekem semmi hatalmam sincs
az izraeli politika fölött. Én csak egy egyszerű állampolgár vagyok.
– Maga híres. Legyen a követeléseink szószólója. Egy rossz
válasz, és megöljük magát.
 – Hogy értessem meg magam? Én teljesen jelentéktelen vagyok
abban, amit kérnek tőlem.
– Mi okosak vagyunk. Elkaptunk egy híres amerikait. Amerika, a
világ közvéleménye nyomást gyakorol Izraelre. Földet kapunk.
Maga szabad – mosolygott, elégedett volt a felvázoltakkal.
– Ez nem fog menni. Milyen földet? West Bank? Gáza?
– Egész Izraelt.
– Az egészet? Azt hiszik, Izrael át fogja adni a teljes területét,
mert maguk elraboltak egy amerikai állampolgárt?
Két komikus terrorista rabolt el.
– Felhívjuk rendőrséget most. Mondja meg, hogy elfogtuk. Hadd
várjon és aggódjon mindenki. Holnap közöljük a követeléseinket.
Abdullah kiment az épületből, ahol nem volt telefon, és kívülről
bezárta az ajtót. Omar a fegyverével őrzött.
– Van pénzem. Ha elengednek, egész életükre gazdaggá teszem
magukat.
– Föld kell! – válaszolta, és elfordult tőlem.
Abdullah kis idő múlva visszatért, közölte, hogy értesítette a
rendőrséget, s hogy másnap reggelig várunk. Leláncolták a
vaságyat, lefeküdtem, és egész éjszaka azon gondolkodtam, milyen
szörnyű lehet Sandynak és a gyerekeknek, ha meghallják mindezt.
Minden rossz dolgot felsoroltam magamban, amit eddig velük
tettem, minden egoista kitörést, indulatot, türelmetlenséget. Vajon
tudják, mennyire szeretem őket?
Az éjszaka folyamán néha elaludhattam a kimerültség miatt.
Abdullah korán reggel elment, s hamarosan visszatért egy
fogkefével, fogkrémmel, narancsdzsúsz-szal, sajttal, és kenyérrel;
civilizált gesztus, de még fontosabb, amit elárult nekem, hogy
emberekhez vagyunk közel. Bekapcsolta a tévét. A hírekben
beszámoltak az elrablásomról. A fenomenális Paul Brockot
elrabolták a Palesztin Felszabadítási Front emberei.
 A külügyminisztérium szóvivője elmondta, hogy nem ismernek
ilyen szervezetet, ami valószínűleg azokhoz a szakadár
csoportokhoz tartozik, melyek a központi szervezet ellenőrzése
nélkül működnek. A riport végén elmondták, hogy a könyvem
hatalmas siker, a filmemet most mutatják be országszerte. Ez volt
az a pont, mikor arra gondoltam, hogy az egész emberrablás
megtévesztés, Mel kitalációja, hogy rám irányítsa a figyelmet.
Ettől megnyugodva a reggelt elrablóimmal töltöttem,
játékbemutatókat néztünk. A déli hírekben Melt kérdezték a háza
előtt, s ő elmondta, mennyire szomorú, s szeretné, ha az elrablók
tudnák, hogy ő teljesíti pénzre vonatkozó követeléseiket, csak
sértetlenül engedjenek el. Észrevettem a képernyő szélén, hogy
Laura áll Mel mellett. Sírt. Görcsbe rándult a gyomrom. Laura
ilyesmihez sohasem asszisztálna. Éz nem kitaláció. És elrablóim
célja, hogy Izrael adja át az összes területét, mindenféle arab
frakciótól balra helyezkedett el.
– Teljesen ésszerűtlen, amit akarnak – mondtam nekik. – Az arab
oldalon egyetlen felelős személy sem követeli Izrael feloszlását. És
ha az arab országok figyelembe vették volna az 1947-es felosztást,
és tiszteletben tartották volna Izrael jogát a létezéshez, akkor ma
semmi baj nem lenne – szögeztem le egy nem értő közönség előtt.
– Az összes földet – mondta Omar.
– Tárgyalási alapnak tartják a 242-es Megoldást? Ez, ha
emlékeznek rá, fokozatos visszavonulást ír elő Izrael számára az
arab földekről folyamatos békéért cserébe – mondtam
felvilágosítóan.
– Az összes földet – dünnyögte Omar.
Ennyit a kísérletemről, hogy növeljem elrablóim intellektuális
színvonalát. Abdullah megmutatta a papírt, amire a követeléseit
írta. Fel akarta hívni a rendőrséget, és megmondani nekik, hol
találják meg az üzenetet. Szánalmas, kaparó betűkkel a következőt
írta: „Paliszdin Felszabadidási Front fogva tarcsa Brockot amig
Izrel oda nem ággyá az öszes arabokho tartozó fődet”.
– Miről szól ez? Senki sem fogja tudni kiolvasni.
Abdullah elment, hogy elhelyezze az üzenetet, Omar pedig
elaludt a tévé előtt. Sikerült kimásznom az ablakon, magammal
cipelve a tábori ágyat. Az ablak egy udvarra nyílt.

Egy közeli épület ablakából John le Carré nézett ki.

– Hé, maga, ssz – kiáltottam óvatosan, nehogy felébresszem
Omart.
– Helló!
– Tudom, ki maga. Segíthetne nekem. Arab terroristák raboltak
el.
– Ó, az emberek állandóan ilyesmiket mondanak nekem. Ha az
ember olyan stílusú regényeket ír, mint én…
– De nem, ez igaz! Kérem, hívja föl a rendőrséget.
– Tartok tőle, hogy ezt nem tehetem, barátocskám. Egy ideig az
Államokban tartózkodtam, és nem tudtam befejezni egy könyvet,
amin már jó ideje dolgoztam. Akkor így szóltam egy amerikai
barátomhoz: „Zárj be! Vigyél el valahova egy kis ellátmánnyal,
ahol nincs telefon, és zárj be, míg be nem fejezem.”
– Megfenyegettek, hogy megölnek.
– Kik?
– Két arab terrorista. Egy szélsőséges terrorista csoporthoz
tartoznak. Én egy jól ismert író, Paul Brock vagyok. Az utcán
kaptak el, és addig tartanak fogva, míg Izrael át nem adja az összes
területét az araboknak. A kiejtésük és az írásuk egyszerűen
szörnyű. És azt mondták, ha nem teljesítik a követeléseiket, akkor
megölnek.
– Ez a történet lényege? Elég banális.
 – Biztosíthatom, hogy maga mester. De nekem most nem kiadói
kritikára, hanem segítségre van szükségem.
– Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben, hogy segíteni
tudjak. Mondja csak, ha a kiejtésük és az írásuk olyan szörnyű,
akkor ki fogja megérteni a követelésüket?
– Hát ez az!
– Azt tanácsolom, írja át az üzenetet – mondta John le Carré.
– Ez minden, amit fel tud ajánlani?
– Jó tanács. Egy hét múlva kint leszek. Ha még mindig itt
találom, első dolgom lesz, hogy közöljem a hatóságokkal.
– Kérem! És figyeljen ide! Ez az enyém, nem szeretném
meglátni, hogy valamelyik könyvében felhasználja.
– Nem kell félnie. Ha ez a maga története, akkor tartsa meg.

Az esti hírekben velem kapcsolatosan elmondták, hogy az

egyetlen fejlemény egy üzenet, ami nem intelligens terroristákra
vall. Felajánlottam segítségemet Abdullahnak az angol helyesírást
illetően, hogy legalább olvasható legyen az üzenet. A következőket
írtam: „A Palesztin Felszabadítási Front emberei vagyunk. Paul
Brockot túszként tartjuk fogva, és meg fogjuk ölni, hacsak Izrael át
nem adja a jelenleg Izraelhez tartozó területeket az araboknak.”
Érdekes követelés. Tulajdonképpen halott voltam.
A külügyminisztérium szóvivője egy másnap reggeli hírekben
elmondta, hogy üzenetet kaptak a terroristáktól, de a követelésük
teljesíthetetlen Izrael számára.

Abdullah és Omar egyfolytában veszekedtek, aztán Abdullah így

fordult hozzám:
 – Omar azt mondja, jobb, ha azonnal végzünk magával. Jobban
szolgálná az ügyet.
– Milyen ügyet?
– Az unokatestvéremnek van egy étterme Hollywoodban. Sok
filmes embert ismer. Azt mondja, ha nem teljesítik a
követeléseinket, a sztorit még akkor is el tudjuk adni a
filmeseknek.
– Micsoda? Ezt az egészet egy film kedvéért csinálják?
– Földért. De filmért is. Omar szerint jobb a történet, ha maga
halott.
– Omar egy szart se tud a történetről. Sokkal jobb, ha élek!
Megint veszekedtek, forgatókönyv-értekezlet, ahol arról
döntöttek, szó szerint megöljék-e a főhőst, vagy se. Abdullah
szemmel láthatóan a halasztás mellett volt, és a legfrissebb
üzenettel, amit én írtam, és ami magába foglalta a Golán-fennsíkot,
West Bankot, és Izrael állam felét, kirohant az épületből. Ha elég
sokáig éltem volna, akkor még egy olyan üzenetet is írattak volna
velem, hogy szerezzek nekik ügynököt.
A vita hevében Abdullah elfelejtette bezárni az ajtót. Biztos
elhagyta a kulcsot. Teltek-múltak az órák. Omar elaludt a fotelben,
a fegyver a csípőjén lógott. Horkolt, és a tévé is be volt kapcsolva.
Oldalára fordítottam a tábori ágyat, lecsúsztattam a matracot, és
lassan elindultam az ajtó felé, magammal cipelve az ágyat, amihez
hozzáláncoltak. Kinyitottam az ajtót, az épület bejáratához cipeltem
az ágyat, aztán ki az utcára. Úgy tűnt, mintha valahol Queensben
lettem volna. Háromemeletes épületek sorakoztak az utca mindkét
oldalán. Segítségért, rendőrért kiáltottam, s arcok tűntek fel a
lakások ablakaiban. Valaki, aki minden bizonnyal a 25 dolláros
jutalmat célozta meg, egy helyi tévéállomást hívott föl, mielőtt
értesítette volna a rendőrséget. Megérkezett egy stáb, hogy filmre
vegyen egy ágyhoz láncolt férfit az utca közepén. Másnap a kép
széles körben végigjárt, különböző történetekkel; „Fenomenális
szabadulás”, ahogy a címlapok írták. Mire a rendőrség körülvette
az épületet, ahol fogva tartottak, Omar elszelelt. Abdullah meg
lehet, hogy eltévedt.

Hosszú ideig öleltem Sandyt és a fiúkat, mikor újra találkoztunk.

A sajtónak tett első kijelentéseimben kedves szavakkal illettem
elrablóimat, akikről elmondtam, hogy jól bántak velem. Nem
szerettem volna, hogy még egyszer elkapjanak.
– Ez azért már túl sok – mondtam Sandynek, ahogy együtt
üldögéltünk a nappaliban. – Az ünnepeltség. Kivé válok én? Ki kell
törnöm ebből.
– Én benne vagyok.
– Remélem, meg tudom csinálni. Ahogy Mel összehozta ezt az
egészet, teljesen iparág lettem.
– Én Mel miatt nem aggódnék. Majd talál valakit, akivel
helyettesíthet.
– De mégis, annyi mindent csinált. Nem is tudom, hogyan
mondhatnám meg neki.
– Egyszer, nagyon régen, Mel és én együtt jártunk…
– Igen? – kérdeztem rossz előérzettel.
– Nem tartott sokáig. Olyan volt, mint egy forgószél. De ő
megkérte a kezem.
– El akart venni?
– Nem tudtam mit kezdeni a hozzá fűződő érzelmeimmel.
– Sohasem tudtam, hogy ez ennyire komoly volt. Én azt hittem,
rövid ideig jártatok együtt.
– Ez így volt.
– A legjobb barátom, és a feleségem!
– Paul, felcseréled az időrendet. Ez még azelőtt történt, hogy
megismertelek. Mielőtt megismerkedtünk, több mindenkivel
jártam, és te is. A híres fogorvos, Roland Greenblatt, közeli
hívásnak számított.
– Egy francia filmben érzem magam.
– Kérlek, mindezt azért mondom el most, hogy megtudd: Az
ember képes nemet mondani Melnek.

Tárgyilagosan nézve kapcsolatuk nem igazán mai epizód volt.

Kiszámítottam, hogy mindez kettejük között nagyjából tizenhat
évvel, négy hónappal, és két héttel ezelőtt történt. A jelenlegi
események tükrében sokkal sürgetőbb események miatt kellett
aggódnom, például, hogy mi lesz a hátralévő életemmel. Így aztán
megpróbáltam meghallgatni Sandy tanácsát, hogy lehet nemet
mondani Melnek.
Folytatódott a száguldás, Mel utasította Helen Baskint, hogy
másnap reggelre szervezzen nekem sajtókonferenciát, ahol
beszélhetek az elrablásomról, kihasználva a legtöbbet, amit ki lehet
belőle hozni. Regényem és lemezem példányai foglalták el a
pulpitus mögötti részt a Hilton Hotelban. A nyomtatott és hangzó
sajtó néhány száz tagja jelent meg.
– Szerencsétlenség, hogy mindez megtörtént – mondta nekem
Mel, mielőtt a mikrofonhoz léptem. Újságokat tartott a kezében,
melyek a szökésemről írtak. – De ilyen arányú figyelemfelkeltést
nem tudtunk volna kivívni. Még a külföldi sajtó is. Ez segíteni
fogja az európai turnét. Azonnal hozzá kell kezdeni.
– Semmiféle európai utat nem csinálok.
– Szerintem ebből a történetből is csinálhatnánk egy filmet, te
játszanád a főszerepet.
– Akkor versenyezned kell az elrablókkal a jogokért.
Feltételezem, hogy ehhez kapcsolódva a film mellé szeretnél kiadni
egy kemény fedelű könyvet, és puha borításút a videokölcsönzők
számára.
– Tanulsz.
– Azt hiszem, Mel, ezt passzolhatjuk.
– Akkor kezdj el gondolkodni egy amerikai turnén az új
könyvedhez. Ismered a mondást: Minden csoda három napig tart.
Én veszek neked még néhány napot.

A sajtótájékoztatón beszéltem az emberrablásról, a szökésemről,

és válaszoltam az újságírók kérdéseire. Aztán bejelentettem, hogy
fontos közlendőm van.
– Paul Brock, az ünnepelt híresség úgy áll önök előtt, mint aki
tökéletes csomagolást kapott. Profik támogattak, kiképeztek,
megtanították, hogy üljek, álljak, hogy adjak interjúkat. Olyan volt,
mintha szinkronizáltak volna. Én írtam meg a saját szövegemet,
ezért kezeskedem. És a saját éneklésemet is én csináltam, egészen
addig, míg ez éneklés volt. Hálás vagyok azoknak, akik a
rajongóim lettek. De én nem vagyok előadóművész. Ez csak egy
kreáció. Így aztán nem tudok hű lenni önmagamhoz, nem tudom
tovább folytatni. Én egy csinált produkció vagyok. Valójában
azonban író, s mostantól fogva csak ennek akarok élni. Bejelentem
a visszavonulásomat a szórakoztatóipartól, gyakorlatilag ettől a
perctől kezdve. Kihúzom a dugót. Vége a Fenoménnak.
Lesétáltam a pulpitusról, záporoztak a kérdések, villogtak a
kamerák.
– Mit tettél? – kérdezte Mel. – Ez ám a tőkekovácsolás! Tudod
másnak mennyi ideig tart, hogy reflektorfénybe kerüljön?
– Mel, én kezdtem elveszettnek érezni magam.
– De mi itt a gyerekeid gyerekeinek a jövedelméről beszélünk.
 – Ők megcsinálhatják a saját produkciójukat. Értsd meg, nem.
Kész, vége.

A következő néhány hétben minden interjút visszautasítottam.

Újságírók hada várt a házunk bejárata előtt, de amikor
ragaszkodtam hozzá, hogy több kijelentést nem teszek, csökkent a
számuk, majd mindenki lekopott. Mel meglepetést szerzett azzal,
hogy tiszteletben tartotta döntésemet. Megmaradtam hát
magamnak, és elkezdtem dolgozni az új regény átírásán.
Júniusban a gyerekek befejezték az iskolát, és elmentünk
Görögországba. Sandy ismert egy művészeti vezetőt, aki Rodosz
szigetén töltötte nyarait. A művészeti vezetőnek és feleségének, aki
tanár, három gyerekük volt, hét, tizenkettő, és tizennégy évesek.
Béreltünk egy házat, a gyerekek együtt játszottak, Sandy festett, én
a regényen dolgoztam. Néha egy-egy amerikai turista furcsán
nézett rám; Nem ismerlek én valahonnan? A Fenomén azonban
sohasem járt Görögországban, így boldogan és ismeretlenül tudtam
létezni a helyi lakosok közt.

Egyik nap lent voltunk a tengerparton, a fiúk homokvárat

építettek, Joey pedig a következőt kérdezte:
– Papi, te híres vagy?
– Az voltam egy pillanatig.
– Mami azt mondta, nem fogsz többet énekelni – mondta
Sammy.
– Csak nektek, srácok – azzal elénekeltem az Esik az esőből egy
kicsit, a végén pedig pofát vágtam.
– Egyre viccesebb vagy, papi – jelentette ki Joey ünnepélyesen.
 – És az hogy tetszik, hogy pont akkor, mikor kiszálltam az
üzletből?

Odaadtam az átírt regényt Sandynek, és elküldtem egy-egy

példányt Martha Sipesnak és Barbara Mossnak.
– Ez sokkal elmélyültebb – mondta Sandy. – Most tényleg együtt
érzel a fickóval, és a sráccal.
– Jobb mint a Felfelé törekvő mobilitás?
– Ez a kérdés nem igazságos, mert ez teljesen más. A Felfelé
törekvő mobilitás sokkal személyesebb. Ez távolabb esik a
tapasztalataidtól, inkább kitaláció, de jó.
– Nem olyan jó, ezt akarod mondani, ugye?
– Nem lehet minden egyforma színvonalú.
– Arra nincs is szükség. Az ember munkájának egyre jobbnak
kell lennie.
– Majd a következő az lesz.
– Az lesz?
Az ügynök és a kiadó egyetértett Sandyvel, hogy az átirat
elmélyültebb a korábbi vázlatomnál. Egy kis erőszakoskodás után
azt mondták, kiadható, ha nem is olyan szinten, mint az első
regényem. Tudtam, nem dolgoztam olyan megfontoltan, mint az
első könyvemen. Bizonyos részeket még mindig elnagyoltnak
éreztem. Mégis úgy véltem, bármennyi időt is szánok még rá, a
regény nem lesz jobb. A könyv tűrhető, nem annyira jó, mint az
első. Még mindig megvolt a lehetőségem, hogy elálljak tőle.
Barbara Moss ragaszkodott hozzá, hogy ennyivel tartozom
magamnak, s hadd olvassák nyomtatásban az olvasóim. Sandy,
kitartását tekintve tántoríthatatlan volt, és határozottan amellett állt
ki, hogy ki kell adni a könyvet, én pedig elhatároztam, úgy adom
ki, ahogy van. Magabiztos gondolatokkal indultam neki ennek a
regénynek, tudván, nem vagyok Updike, de önmagamhoz képest is
süllyedtem.

Augusztusban beszéltem Mellel. Azelőtt érkeztek meg Laurával

New Yorkba, Manuelo egy hónapos japán turnéjáról. Elmondtam
neki, hogy az új regényen dolgoztam. Ő pedig beszámolt róla, hogy
a Felfelé törekvő mobilitás még mindig első az eladási listán.
Kellemesen elbeszélgettünk. Nem bírálta a döntésemet, hogy
otthagytam az előadást, s még csak meg sem említette. A nyár
önmagában véve annyira teljes, annyira távoli volt az előző
hónapok eseményeitől, hogy előadóművészként szerzett
tapasztalataim teljesen távolinak tűntek.
Hazafelé átestünk a Kennedy reptér vámvizsgálatain, s már
majdnem a váróterem közterületére léptünk, mikor megtorpantunk,
megrökönyödve az elénk táruló kép láttán. Fotósok, riporterek, tv-s
stábok kamerákkal, lámpákkal nyomultak a kapu felé, hogy rám
vessék magukat. Mel félrenyomta az őröket, és odarohant hozzánk.
– Isten hozott titeket idehaza! – mondta.
– Mi a fene folyik itt?
– Nem akartam szólni neked. A könyveden dolgoztál, és én nem
akartam elterelni a figyelmedet. A visszavonulást bejelentő
beszédedet vettük alapul, összekombináltuk néhány felvétellel, ami
az előadásaidon készült, és kiadtuk videokazettán. Átütő siker. A
number one videokazetta. Kislemezen is megjelent. Imádják a
gyerekek. A kulturális büszkeség elképesztő példájának tekintik,
hogy csak így kisétáltál. Egy csodálatos, nem megszervezett
kijelentés.
– Ó, istenem!
– És beleegyeztünk egy tévé-különkiadásba, A nagy felhajtásba,
ami a fenomén saját története. Arról, hogyan jött létre a produkció,
a nyilvánosság megteremtése, Blair, Rothman, a kínaiak, az
előadásmód, jelenetek a filmből, és a visszavonulásodat
bejelentőbeszéd. Őszinte televízió. Televízió, amely informál.
Megragadott a karomnál fogva, hogy a tömeg felé taszigáljon.
– Nem hallottad, amit mondott – szólalt meg Sandy. – Paul nem
akar többé a szórakoztatóipar-ágban dolgozni.
– Nem is fog. Beszéltem én turnéról, előadásról? Semmi mást
nem kell csinálnia, csak írni. És néha eleget tenni a szerzői
megjelenésnek. Esetleg valami műholdas sajtótájékoztató.
Befejezted a könyvet?
– Tartogatom.
– Akkor tartsd erősen. Hatalmas lesz. Még nagyobb, mint az
első.
– Mel, általános vélemény, hogy nem olyan jó.
– Mi köze ennek ehhez? Nagyobb vagy, mint mielőtt elmentél.
– Papi, nem azt mondtad, hogy nem fogsz többet énekelni? –
kérdezte Joey, a hullámzó tömeget nézve.
– De igen. Mégis úgy látszik, hogy a visszavonulásomat is
megfelelően kell csomagolni.
– Elég, ha mindenkinek köszönsz, és hazamégy. A többit
elintézzük. Erre a hétre tesszük a tévés különkiadást, kinyomtatjuk
a könyvet, aztán folytatjuk az első könyv puha fedelű kiadásával,
egyidejűleg bemutatjuk a filmet a televízióban, jelenleg az első
könyved megfilmesítésén dolgozom, aztán a tévé-különkiadással
együtt megjelentetjük a második könyvedet is.
– Mel!
– Mit is mondjak, teljesen be vagy lelkesülve.
– Ez a te műved. Többé nem állok ki a műsorommal.
– Abszolúte. Már úgyis videón van. Ez a büszkeség – fordult
Sandyhez –, ezért imádják annyira.
A tömeg mindent elkövetett, hogy a közelembe jusson.
 – Ha az ember egyszer aláírta, akkor nincs menekvés, igaz? –
mondtam Sandynek.
– Ezek az emberek itt mind rád várnak – mondta Mel. – Menj hát
oda, és integess nekik. Mostantól a kezedben az irányítás. Amit a
Büszkeség Nagy Öregje akar.
Ahogy a tömeg felé néztem, néhányan elkezdték lobogtatni Paul
Brock-os zászlójukat.
– Gyerünk! Lesz egy újabb nagyszerű könyved – szólt Mel. –
Mosolyogj! A kultúra hőse vagy.
Sandy vállat vont, belenyugodott a helyzetbe, homlokát az
enyémhez nyomta, és így szólt:
– Csibecsór. – Sikerült mosolyra derülnünk, üdvözöltük az
embereket és a sajtót, akik a Femomén kettő, Folytatásra gyűltek
egybe.
 
 
Vége
 Table of Contents
Title page
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.