CATHERINE BARRY

Jack háza
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The House That Jack Built

TownHouse, Dublin, 2001

Copyright © Catherine Barry, 2001

FORDÍTOTTA: POLYÁK BÉLA

Hungarian translation © Polyák Béla, 2004

© Pannonica Kiadó, 2004
 Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Vénusz & Mars
 Első fejezet

„Van itt egyáltalán, akiben ír vér folyik?

Van itt olyan lány, aki szeretné, ha több ír lüktetne benne?”
Phil Lynott, Dalymount
Stadion, 1978

A szüzességemet 1978. december 31-én veszítettem el. A

bugyimmal együtt. Amikor kiléptem a kék Fiat furgonból, a
bugyim a térdem körül csalinkázott, aztán lecsúszott a
vádlimon, és végül a holdvilágos fövenyen kötött ki. Az ezt
megelőző megpróbáltatás egészen pontosan három percig
tartott. Elmondhattam, hogy én, Jacqueline Joyce, Dublin
Clontarf nevű városrészében felnőve tizenöt évet vártam erre
a jelentős eseményre, és mindvégig a „nagy Ő”-nek
tartogattam magam. Tettestársam végül nem volt más, mint
az öcsém egyik barátja, Matt. Mivel egy évvel idősebb volt
nálam, arra számítottam, hogy nagy tapasztalattal
rendelkezik a szeretkezés művészete terén. Mekkorát
tévedtem!
Az eseményt követő nyomorúságos hangulatú hazaúton
hamvába holt kísérletet tett arra, hogy önérzetemet sárba
tiporva férfiasságának legalább a látszatát megőrizze.
– A kurva életbe! – puffogott. – Előjátékról még soha nem
hallottál?
Megjegyzésének az lett az eredménye, hogy még
rosszabbul éreztem magam. Azt gondoltam, hogy a fiaskóval
végződött epizód csakis az én hibám lehetett. Próbáltam
kiötleni valamilyen vicces riposztot.
– Dehogynem, néha nézek meccset a tévében. – Ez igen
gyengére sikeredett. Lovagom közben már nagy odaadással
egy akkora spangli megsodrásán munkálkodott, amekkorával
egy kisebb hadsereget ki lehetett volna fektetni.
Az ominózus éjszaka szóban forgó eseményeire két héttel
tizenhatodik születésnapom előtt került sor. Az időzítés
nagyon is rendben lévőnek tűnt. Elvégre szilveszter este volt,
és Matt (a rendes neve egyébként Matthew) már korábban
előre odaadta a születésnapi ajándékaimat: egy pár
lecsüngő ezüst fülbevalót, amelyen alul több színes toll
borzolódott, valamint egy Tramp parfümöt – ezekből állt az
olyan nagyra törő kezdő hippik túlélő-felszerelése, amilyen
akkoriban én is voltam.
Jól indult az este, annak ellenére, hogy Matt szokásához
híven kétórás késéssel jött értem. Az alkalomra egyik
barátnőmtől kölcsönkértem egy bokáig érő muszlinruhát,
amit a felkapott Grafton Street egyik indiai üzletében vett. A
ruha megvételétől még az sem tántorította el, hogy egy
százhúsz centis hájpacni volt, széle-hossza egy, és
leginkább a Szent Patrik-napi felvonuláskor használatos
guruló dobogókat juttatta az ember eszébe. Az én karcsú
vonalaimra tökéletesen simult a ruha. Igazi szexuális
segédeszköz volt ez az 1970-es években: mellrészén
mélyen lenyúlt a laza gombsor. Aligha akadt volna olyan
udvarló, aki képes megállni, hogy ne használja ki az
egyszerű nyílászáró kínálta lehetőségeket. Ügyes ujjak
néhány fürge mozdulattal egy perc alatt tátongó rést üthettek
ezen a védvonalon. Ezt biztosan tudtam, mivel kétszer is
próbát tettem, és közben mértem az időt. Nagyon fontos volt,
hogy mit veszek fel aznap este. Miután a megfelelő helyekre
befújtam egy-egy szusszanásnyit az ajándék parfümből, és
tollas barátaim is a helyükre kerültek a fülcimpámban, kész
nőnek éreztem magam, mintha eltűnt volna az a tizenöt éves
lány, aki valójában voltam. Tudtam, szerelmes vagyok Matt
Howardba, és elérkezett a „nagy alkalom”. Kétség nem
férhetett hozzá, eljött az ideje.
Az este folyamán a kocsmában többször is megszédültem.
Részben az izgalom miatt, hogy mi is vár rám, de jórészt
mégiscsak a hat adag rumos kóla miatt, amit vakmerőségem
bizonyságául sorban benyakaltam. Matt-tel az asztal lapja
alatt összekulcsoltuk a kisujjunkat. Ezt nagyon aranyosnak
találtam, és egészében véve kifejezetten boldog voltam.
A lelkesedésem még attól sem csappant meg, hogy Matt
úgy ötpercenként nagy titokzatosan elvonult a mosdóba. A
szörnyű barnásvörös háromdimenziós tapétájára oly büszke
koszos kis kocsmának, a Tengeri Kilátásnak egyetlen pozitív
vonása volt: a tengerparttól alig százméternyire állt. Az
egymáshoz koccanó üvegek zaja elkeveredett a vendégek
harsány nevetésével, ki nem fogytak a rossz viccek, és
rókázás nélkül sem múlhatott el nap. Miközben úgy
lötyögtettem körbe poharamban a kólával kevert bacardit,
mint egy profi borkóstoló, kíváncsian figyeltem a nagy jövés-
menést.
Matt ismét eltűnt az ajtó mögött.
– Szerinted mi baja lehet? – kérdeztem Karen barátnőmet.
– Szorulása van?
– Ja, nagyon úgy néz ki – röhögött. – Hé, Mick! – intett a
csaposnak. – Hashajtót nem tartotok?
– Miért tartanánk vasajtót? – szólt vissza kurtán Mick.
Matt arcán jámbor kifejezéssel került elő, és üveges
tekintettel bámulva ült vissza mellém.
 – Hol voltál? – kérdeztem, pedig már pontosan tudtam,
merre járt.
– Tök gáz, de a furgonban szétfagyott a hólyagom.
Nem is rossz kifogás, gondoltam magamban. Hallottam
már jó pár rosszabbat. Az igazság persze az volt, hogy Matt
a haverjaival együtt egy áhítatos hívő rendszerességével és
odaadásával járta körbe a helyi patikákat, és receptre
kiváltható köhögés elleni orvosságot vett. Köhögni egyikük
sem köhögött, a recepteket hamisították. Akkoriban ez volt
az olcsó, de hatékony kábítószer. Akinek ebből nem jutott, az
egyszerűen átment a kocsma előtti út túloldalára, ki a
plázsra, ahol a legtöbb fű fogyott a környéken. Éjszakánként
megelevenedtek a parton álló, zöld festéket vedlő
öltözőkunyhók. A kuckókban párocskák ölelkeztek, a
szükségesnél nagyobb méretű tollkabátjukkal leplezve az
amatőr tini tapi-technikát. Odakint a járdán piros és sárga
színű holland facipők kopogtak sietve, majd öt- vagy
tízfontos bankjegyek cseréltek diszkréten gazdát. A környék
bandái a Clontarf Roadon meg a töltés mentén gyűltek össze
esténként. Elérkezett az új év előestéje. Általános elvárás
volt, hogy az ember jól berúgjon vagy befüvezzen, de ha
lehet, mindkettőt egyszerre.
Mattbe kilenc és fél éves korom óta voltam belezúgva. A
kapcsolatunk meglehetősen viharos és hullámzó volt. Matt
persze egyáltalán nem tudott képzeletbeli viszonyunkról. Az
események többsége az én fejemben született meg. Már
olyan régen voltam megszállottan szerelmes belé, hogy e
fölött a fontos apróság fölött könnyedén átsiklottam.
Elfeledkeztem erről a részletkérdésről, annyi minden történt
már köztünk – szakítottunk, kibékültünk, lefeküdtem vele,
összeházasodtunk, aztán elváltunk. Mindez persze csakis az
én borsónyi, éretlen agyamban zajlott. Anyu sokszor
figyelmeztetett, hogy ami Mattet illeti, mintha „vakfolt” lenne
az agyamon.
– Az a fiú csak bajt hoz rád – sóhajtott fel gyakran. Azt is
hozzá szokta tenni, hogy amikor valóban átjön, Matt mintha
mindig egy kissé kótyagos lenne. – Mi baja van annak a
fiúnak, csak nem ejtették a fejére kiskorában? – kérdezgette
ilyenkor ártatlan hangon.
A kérdés éppenséggel nem volt indokolatlan, mivel Matt
állandóan olyan benyomást keltett, mint egy kórházi ápolt,
akinek túladagolták az altatóját. Annyi biztos, hogy
csakugyan mindig volt benne valami, amit túladagolt. Én
persze bőszen kiálltam mellette, és még saját magam előtt
sem voltam hajlandó elismerni, hogy Matt tökélyre
fejlesztette a szinte állandó félkómás életmódot. Mást se
csinált, csak füvezett éjjel-nappal. Amikor kivételesen nem,
akkor pedig éppen fűért ment.
Mióta az eszemet tudom, Matt átjárt hozzánk. Az
öcsémnek és a haverjainak egy fontos közös vonásuk volt:
mindannyian imádták a zenét. Állandóan zenét hallgattak, új
lemezeket csereberéltek, és a zenészekről meg a
megjelenés előtt álló albumokról dumáltak. Mindennapos
esetnek számított, hogy négy vagy akár öt órán át ki sem
dugták az orrukat a hátsó szobából, ahol egyik lemezt
hallgatták a másik után. Az egyetlen rövid kihagyást az
okozta, hogy apának egyszer kezébe akadt a Black Sabbath
egyik albuma. Már a banda nevét is elfogadhatatlannak
ítélte, így aztán a zenehallgatást két teljes hétre megtiltotta.
Végül aztán megenyhült, és megengedte, hogy a
zenebolondok „jellemformáló és lelkileg felemelő” lemezeket
hallgassanak. A fiúk ettől kezdve naphosszat Mike Oldfield
Tubular Bells című albumát játszották. Igencsak vonakodva
bár, de apa kénytelen volt elismerni, hogy a lemez
kimondottan „kreatív”. Az albumot mintha végleg
ráragasztották volna a lemezjátszóra.
Jason öcsém alkalmanként előbújt a dohányfüsttel megleli
bűnbarlangból, hogy teát és pirítóst csináljon (akkoriban
leginkább ez a kaja dívott). A társaság olyan mohón falta be
a kisebb hegynek is beillő adagokat, hogy apa gyakran azon
morfondírozott, vajon a többi fiúnak otthon adnak-e
egyáltalán enni. Ezeket a szüneteket próbáltam felhasználni
arra, hogy észrevétessem magamat. A gyűlések rituális
rendje szent és sérthetetlen volt. A banda tagjain kívül senki
más nem léphetett be a szobába. Egyetlen lehetőség maradt
csupán, mégpedig hogy felajánlottam, leporolom büszke
apánk szeme fényét, a zongorát, és megtisztítom a
cigarettahamutól és a fiúk ujjlenyomataitól. Ez a módszer
kivétel nélkül mindig bevált.
Félénken léptem be, állig felfegyverkezve tisztítószerrel,
helyezővel és egy sereg törlőronggyá kinevezett régi
ruhadarabbal meg alsóneművel. Szeplős arcomra
igyekeztem az emberfeletti céltudatosság kifejezését ültetni,
mintha küldetésem mitológiai jelentőséggel bírna. Színészi
alakításommal mit sem törődve a fiúk csak nagy néha
bólintottak felém köszönésképpen.
Ez persze engem korántsem lepett meg, mivel felső
fogsoromon fogszabályzót viseltem, ami olyan visszataszító
volt, hogy ki sem kellett nyitnom a számat, hogy felhívjam rá
a figyelmet, anélkül is mindenkinek feltűnt. Az iskolában a
többiek gonosz megjegyzéseket tettek emiatt. Rákaptak arra,
hogy a Beano képregényújság Bash Street Kids című
sorozatának egyik huligánja után Szájzárnak szólítsanak.
Több alkalommal elszánt kísérletet tettem arra, hogy
„elveszítsem” a fogszabályzómat, sőt még összetörni is
megpróbáltam, de hiába. A legutolsó próbálkozásom
eredménye az lett, hogy a kudarc miatt sírva fakadtam. Ez
akkor történt, amikor a fogszabályzót elástam a kutyánknak
elkerített kertrészben, aztán vacsora közben ebünk nagy
büszkén beállított vele. Ott állt apa mellett, hevesen csóválta
a farkát, hatalmas állkapcsában a fogszabályzóm villogott.
Apa kivette nyáladzó szájából a szabályzót, és
szeretetteljesen megveregette a hátát.
– Okos kutya! Okos kutyus vagy! – Arca önelégült
kifejezést öltött. – Ezt pedig lenyeletem azzal a lánnyal –
morogta a bajsza alatt, mire én rémülten a szobámba
menekültem.
Amikor végül bebocsáttatást nyertem a szentélybe, az
meghozta életem második nagy szerelmét. A narancsszínű
lemezjátszó hangszóróiból különféle harsány énekhangok
áradtak. Azon a bizonyos napon éppen John Martyn
lenyűgözően bársonyos hangja talált utat a szívemhez. Ez
volt az első olyan élményem, hogy a zene révén mintha
magasabb szférákba emelkedtem volna, és ezekre a
percekre egész életemben emlékezni fogok. Rabul ejtett a
zene, mint ahogy korábban családom összes többi tagját is.
A húgom olyan bandák zenéjére vonaglott, mint a The Real
Thing, a The Chi-Lites meg a The Stylistics. Én viszont a fiúk
szobájában, ahol szinte harapni lehetett a füstöt, igazi
zseniket fedeztem fel, például Bob Dylant, Bruce
Springsteent, Rory Gallaghert, Thin Lizzyt, a Led Zeppelint, a
Supertrampet, a Genesist, Joan Armatradinget, a Fleetwood
Macet és James Taylort. Időnként a portörlésnek álcázott
belopakodó akciók alkalmával én is elpötyögtem egyik-másik
dallamukat a zongorán. A fiúk zenehallgatás közben
hangosan kiabálva cseréltek eszmét bálványaikról, és
minden lélegzetvételükkel úgy szívták magukba a számok
dallamát és szövegét, mintha az is szükséges lenne az
életben maradáshoz. És talán valóban így is volt, hiszen a
zene segített elűzni a közelgő év végi vizsgák unalmát és
elfeledtetni a tesztek haszontalanságát. Ezerszer jobban
érezték magukat attól, hogy a Kecskebéka Bluest élvezve
lustálkodtak, vagy Janis Ian Tizenhét évesen című számát
hallgatva heverésztek.
A banda tagjai, a „kiválasztottak” tizenhárom és tizenhét év
közötti barátok voltak. Ebben a korban nem létezik a
barátságnál fontosabb dolog a világon. Igazából teljesen
ártalmatlan társaság volt: lustán elnyújtott tagokkal hevertek
szerteszét a földön. Egyik legnagyobb kincsüknek azt a
gomba alakú gyertyát tekintették, melyet szinte vallásos
áhítattal gyújtottak meg minden összeröffenés alkalmával. Ez
a gyertya a csendes kis lázadásukat jelképezte, ami abból
állt, hogy a varázsfűből meg kenderből merítettek ihletet, mit
sem tudva az ezekben a kábítószerekben rejlő veszélyekről
(még legalább két évtizednek kellett eltelnie, míg végül
közismertek lettek a következmények).
Jámbor társaság volt tehát az övék, olyan haveroké, akik
együtt mulatták az időt a nyári délutánokon. Én pedig csak
egy csontos tizenhárom éves tini voltam, akit már meg-
megcsapott a küszöbön álló serdülőkor előszele. Ott
csüngtem hát odaadóan a billentyűkön, és fogaimon a
csikorgó szabályzóval, fülemet hegyezve ittam szavaikat. A
hónapok során a fiúk lassanként hozzászoktak a
jelenlétemhez, végül már nem is utálkoztak, nem tiltakoztak,
legalábbis amíg szó nélkül ültem köztük. Akkoriban alakult ki
enyhe selypítésem, ami a mai napig nem múlt el. Később
aztán az olyan alkalmakkor, amikor alaposan felöntöttem a
garatra, a selypítésem mindig hangsúlyosabbá vált, de ez
most nem tartozik ide. A fiúk szobájában messziről
csodálhattam Mattet. Állandóan a vele kapcsolatos
romantikus képzelgéseken járt az eszem. Fülig belezúgtam.
Odáig voltam érte meg vissza.
Matt szinte tökélyre fejlesztette azt a képességét, hogy
önmagán is nevetni tudjon. Imádtam. Ráadásul engem is
megnevettetett vele. A humora elképesztően magával
ragadó volt. Úgy tudott másokat utánozni meg pofákat vágni,
hogy mindenki a földön fetrengett a röhögéstől. Talán éppen
emiatt a tulajdonsága miatt ragaszkodtam hozzá olyan
elszántan éveken át. Egyszerűen nem értettem, miért nevet
annyit. Akkoriban még a világon semmit nem tudtam sem a
kábítószerekről, sem arról, hogyan hatnak. Ma is jól
emlékszem rá, hogy az iskolából hazaérve, amint beléptem
az előszobába, megszabadultam a hátamat görbítő nehéz
táskától, aztán némán állva füleltem, hallom-e Matt hangját.
Ha meghallottam a többieké között, máris rohantam fel
átöltözni. Hat ökörrel nem lehetett volna aztán elvonszolni
vágyálmaim főszereplőjének közeléből.
Azonban pár évnek még el kellett telnie, míg végre
megtörtént a kikerülhetetlen: Matt megszólított. Igen, tényleg
észrevett és hozzám szólt! Nem lehetett kétséges, hogy
hozzám beszél, hiszen rám nézett, és a nevemen szólított.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy nyugodtnak és
lazának lásson, meg persze hogy valamilyen letaglózóan
intelligens választ adjak. A szoba elcsendesedett, amitől még
hangsúlyosabbnak tűnt a Boston számának, a Túlcsorduló
érzésnek a szövege. Micsoda telitalálat! A mai napig halvány
fogalmam sincs róla, hogy mit is kérdezett, mint ahogy azt
sem tudom, mit válaszolhattam. Csakis azt tudtam abban a
szent pillanatban, hogy egy szemvillanásnyi idő alatt a
nirvána magasabb szintjén találtam magamat.
Amikor Matt a figyelmével kitüntetett, már egy valamelyest
kigömbölyödöttebb, tizennégy éves fruska voltam. Bizonyos
értelemben már pár skalpot is begyűjtöttem. Abban az évben
egy fiúval túlestem az első nyelves csókon. Üvegezés
közben történt; valaki ezt a meredek feladatot szabta, és az
üveg nyaka nálam állt meg. Belementem, mert nem akartam,
hogy maradinak tartsanak. A gusztustalan epizód után éppen
olyan tájékozatlan maradtam az ilyen dolgokat illetően, mint
korábban, és továbbra is sokat töprengtem, vajon mi jó lehet
a „serdülőkori enyelgésben”. Ám amikor elérkezett az a
csodás pillanat, és Matt végre emberszámba vett, majd’
szétvetett a vágy, hogy kikiabáljam titkomat. („Csókolóztam
egy sráccal, és nyelves is volt, szivi, úgyhogy te csak ne
próbáld itt nekem megjátszani a nagyfiút!”)
Igazi nagyvilági nő lettem. Borzasztóan szerettem volna,
ha a nyakam látványosan ki van szíva. Az aztán
egyértelműen, világosan jelezte volna, mi a helyzet. Ehelyett
széles vigyorra húztam a szájamat, kivillantva ragyogó fehér,
szabályzótól mentes fogaimat. Azt hittem, ez majd kellő
hatást gyakorol Mattre, de ő hirtelen odafordult az öcsémhez,
aki a fülére tapadó óriási fejhallgatóval úgy festett, mintha
Miki egérnek növekedési hormont adtak volna be. A
lengedező fűillattal mit sem törődve Jason a Brown Sugar
című Rolling Stones-szám szövegét hápogta, így Matt
visszafordult hozzám, és újból megszólított. Ezúttal már fel
voltam készülve rá – a tipikus tini libánál megalkuvóbb lény a
világon nincsen.
– Hali – mondta Matt.
Elindultam utamon a nagyvilágba.
De ugorjunk vissza az 1978-as év szilveszterére.
Elérkezett a nagy nap. Nemsokára betöltöm a tizenhatodik
évemet. Nemsokára végre lányból „igazi” nővé leszek. Ha
Matt akkor ott az orrom előtt kidőlt volna, akkor mással
csináltam volna végig az estét. Semmi nem állhatott az
utamba. Szilveszter éjszakájánál jobb alkalom nem
adódhatott arra, hogy végleg megszabaduljak a serdülőkor
terhétől.
Szó nélkül kiléptünk a kocsmából, beültünk a furgonba, (‘•s
néma csendben a „szerelmi fészkünkhöz” hajtottunk. A
Dollymount Strand nevű partszakaszon egyáltalán nem volt
ám könnyű félreeső helyet találni. Annyi volt ott az
egymáshoz préselődve vonagló testek alatt ringatózó kocsi,
ahány csillag van az égen. Olyan forgalom lepte el az utat,
mint a Fairview-t csúcsforgalom idején. Kezdtem azt
gondolni, hogy fél Írország éppen ott veszíti el a
szüzességét.
Az estére vonatkozó legfontosabb szabály az volt, hogy
„laza csajnak” kell látszanom. Olyan laza voltam, hogyha
annál csak egy kicsit is lazább vagyok, rögtön szétesem.
Próbáltam a koromnál valamivel érettebbnek mutatni
magam, miközben totál be voltam rezelve, tetőtől talpig –
vagy mondhatni egészen a 75 A-s cicifixemig. Talán Matt is
félt, mindenesetre rajta egyáltalán nem látszott.
– Biztos, hogy benne vagy a dologban? – kérdezte halkan,
ahogy a sebváltóra tett kezemre simult a tenyere.
– Naná, tuti biztos – feleltem, és közben minden egyes
dermedt idegszálamból igyekeztem önbizalmat sugározni
felé. – Gondolhatod, hogy nem ez az első eset – hazudtam
szemérmetlenül.
– Nekem sem – mosolygott rám.
A kurva életbe.
– Aha… és hányszor csináltad már? – kíváncsiskodtam.
Lelki szemeimmel egyszerre csak magam előtt látom, ahogy
ez a Casanova ágyba viszi a város összes nőjét. A fél várost
beterítik a plakátok, amelyeken ott a fényképe, és alatta a
felirat: „A legkívánatosabb szerető!”
 – Eddig csak egyszer – felelte.
Hát ez talán még rosszabb, mint amit az előző pillanatban
elképzeltem. Már mióta vágytam rá, hogy ő legyen nekem az
első! Most pedig, hogy már meggyőztem magam arról,
milyen tapasztalt és figyelmes szerető, késztetést éreztem,
hogy még jobban eltúlozzam képzeletbeli érzéki
kalandjaimat. Így aztán újabb vaskos hazugsággal álltam elő.
– Hát én igazából már nem is emlékszem, hányszor
csináltam.
Csönd. Semmi válasz.
– Nem azt mondom, hogy mindent tudok, érted, de azért
nem kezdővel van dolgod.
Néma csönd – az önmagamra mért gyötrő megaláztatás
csendje.
Végül a föveny legvégén álltunk meg. Már olyan régen
kocsikáztunk ide-oda, hogy azon sem lepődtem volna meg,
ha egyszer csak Holyhead ragyogó fényeit pillantom meg
magunk előtt. Helyettük azonban a balomon Howth Head
ismerős sziluettjét láttam, előttünk nem messze pedig a
Keleti fal rózsafüzérszerű lámpácskáit. Erről aztán Isten jutott
eszembe, és mivel biztos voltam benne, hogy amikor majd a
következő héten gyónni megyek, büntetést fogok kapni, már
előre el akartam mondani három Üdvözlégyet egymás után.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyetlen árva szó sem jut
eszembe az után, hogy „méhednek gyümölcse, Jézus”. Matt
megint rágyújtott egy füves staubra, én pedig egészen
rosszul voltam a sok rumos kólától, ráadásul majd
szétdurrant a hólyagom.
Kiszálltam, és méltóságteljesnek aligha nevezhető módon
leguggoltam a furgon mögött. A combomon egy hirtelen
támadt széllökés és felvert homok söpört végig. Nem tudtam,
ez milyen eredménnyel járt – vajon lepisiltem a cipőmet vagy
csak a kocsi köszönhet nekem egy ingyen mosást?
Félelmetes sötétség vett körül, és a fagytól recsegő fű
hangjától paranoid gondolataim támadtak. Kezdtem
megérteni, miért menekül Matt folyton a „vidám hangulatba”.
En csak azért próbálkoztam ügyetlenül a fűvel, hogy mellette
lehessek, a hatását nem szerettem. Kezdett forogni a
gyomrom, de Matt előtt nem akartam nevetségessé tenni
magam.
Fölrángattam a bugyimat, és gondosan ellenőriztem, nem
gyűrődött-e be a ruhám. Eszembe jutott, hogy régebben
egyszer láttam egy nőt, aki egy nyilvános vécéből kilépve
úgy sétált el, hogy a ruhája hátul beakadt felhúzott
harisnyájába, és ráadásul egy csík gyönyörű rózsaszínű
klotyópapír libegett a fenekétől a földig. Aztán pár pillanatig
azon gondolkodtam, most próbáljak-e meg hányni vagy
inkább majd utána.
A furgon utasterében Bruce Springsteen Sötétség a város
peremén című dalának simogató hangjai vesznek körbe
minket. Azon tipródom, hogyan kellene áttelepednünk a
hátsó ülésre. Ahogy lezseren hátrapillantok, egyszerre
nagyon kicsinek tűnik a hely. Hogy a csudába fogunk ott
ketten elférni – arról nem is beszélve, amit csinálni akarunk?
Matt csókolni kezd. A csókja nem valami romantikus. Ami azt
illeti, inkább kicsit durva, és nincs benne semmi ritmus.
Próbálom beleélni magam a dologba, de nagyon nem
vagyunk egy hullámhosszon. A nyelves csókja olyan, mintha
beragadt volna egy betonkeverő. Csak jár körbe-körbe, és a
fene se tudja, mikor lesz vége. Tudom, hogy kettőn áll a
vásár, de amit ő csinál, attól nem kezdenek nyüzsögni a
hormonjaim, az állkapcsom viszont annál inkább kikészül.
Unom a dolgot, és még mindig azon filózok, hogyan fogjuk
úgy átmanőverezni magunkat hátra, hogy ne legyen ciki a
szitu. Ekkor Matt veszi a lapot.
– Gyere, másszunk hátra!
Miközben átvergődünk az első ülések között, összekoppan
a fejünk, egymás combjába térdelünk, úgyhogy végül
nevetve huppanunk le a kocsipadlóra. Kényelmetlenül
fekszem, a fejem ferdén támaszkodik a pótkeréknek. De nem
érdekel. Még pár pillanat, és a mennyekben leszek, eláraszt
a gyönyör. Szinte már hallom halk nyögdécselésünket, ahogy
kéjesen egyesülő testünk izeg-mozog, hullámzik, míg végül
áradva megszólal majd az angyalok égi karának mennyei
dala. A valóságban viszont csak annyi történt, hogy Matt
lecibálta a térdemig a bugyimat, belém hatolt, és pár
másodperccel később az egésznek vége is volt. Semmi más
nem áradt el bennem, csak Matt. Ráadásul igencsak korán,
és minden gyengédség nélkül.
– Dugjunk! – hörögte közben a fülembe.
Veled szívesen – gondoltam magamban.
 Második fejezet

Ami Matt és köztem történt, az olyan hatalmas csalódást

jelentett, hogy igazából sosem tettem magam túl rajta.
Hazafelé menet mocskosnak éreztem magam, zaklatott
voltam, minden összekavarodott bennem. A következő hetet
hallgatagon, a zenébe merülve töltöttem, amire egyébként is
hajlamos voltam. A szüleim szerencsére mintha észre sem
vették volna a hangulatomban beállt változást. Valahogy
minden félresikerült. Egészen más hangulatban kellett volna
lennem. Ezért aztán azt a megoldást választottam, ami
később egész életemet végig kísérő rossz szokásommá lett:
becsaptam magamat. Azt hazudtam magamnak, hogy igenis
jó voltam akkor éjjel. Nem lehet, hogy mindenkinek így
sikerül az első alkalom? Dehogynem! Semmi mást nem
tudtam kitalálni, ami utólag helyrebillentette volna a dolgot,
és némi vigaszul szolgált volna. Egyetlen pillanatra nem
jutott eszembe, hogy Matt is nagyon tapasztalatlan volt. Csak
éltem tovább, mintha mi sem történt volna, építgettem az
illúzióimat. Elvégre a hetvenes évek mind légvárépítéssel
teltek, nem igaz?
A közhittől eltérően a valóság az, hogy az 1970-es
években a fiatalokat két erősen különböző irányzat osztotta
meg. Én magam a szakadt hippik csoportjába tartoztam.
Ugyanúgy túlcsordult bennem a felebaráti szeretet és a
békevágy, mint minden hasonló virággyerekben. A húgom,
Rachel viszont egy olyan bakancsos bőrfejűekből
összeverődött banda tagja volt, amilyenből nem egy
rendszeresen bóklászott a Szent Anna parkban, és elég
gyakran csúnyán össze is verekedtek. Egymás iránti
érzéseiket komoly, veszélyes fegyverekkel fejezték ki,
például ólmosbotokkal, láncokkal meg vaskos lécekkel.
Keresték a bajt, az összetűzés lehetőségét, és keményen
harcba vetették magukat.
Mindemellett Brut borotválkozás utáni arcszeszt és Old
Spice dezodort használtak, ami igencsak ellentmondásban
állt másik énjükkel. Istenítették Bruce Lee-t, mint ahogy
mindent és mindenki mást is, ami vagy aki az erőszakot
képviselte.
Ami a divatot illeti, csőnadrágot viseltek, méghozzá ha
tehették, kétszínűt, és hozzá olyan széles övét, hogy az akár
sálnak is beillett volna. Lent a nadrágjuk szárán zsebek
voltak, de hogy miért, azt senki sem tudta. Nagy
népszerűségnek örvendtek a számozott pólók, különösen
azok, amelyeken a 69-es szám díszelgett, és ugyancsak
népszerűek voltak a röhejes holdjáró cipők meg a vasalt
bakancsok – minél több vasalás került valakinek a
bakancsára, annál jobb volt, mivel a fém hangja félelmet
keltett. A lányok apródfrizurát csináltattak maguknak –
emlékeznek még Suzy Quatróra? A divathullám csúcsán
boldog-boldogtalan skótmintás kendőt tekert a csuklójára, így
tisztelegtünk a csodálatos Bay City Rollers előtt. Bray
környékén amúgy volt egy Bray City Rollers nevű zenekar,
amelyik az ő számaikat játszotta, de a tagjait aztán egy
alkalommal laposra verték.
Súlyos bűnnek számított, ha egy bandatagot egy másik
csoport tagjaival láttak. Jó darabig eltartott, amíg végre állást
foglaltam, mert sokáig nem tudtam biztosan, merre húz a
szívem. Egyszer suttyomban beóvakodtam a moziba, hogy
megnézzem a Szombat esti lázat, és John Travolta totál
lenyűgözött, de persze ezt senkinek nem árultam el. A
„másik oldal” zenéiből, együtteseiből is szerettem egypárat,
sőt néhányat mind a mai napig kedvelek, de ezt sem
ismertem be soha. Végül aztán úgy határoztam, hogy teljes
odaadással a hippiéletnek szentelem magam, és
tulajdonképpen erről a kitaposott ösvényről azóta sem tértem
le.
Míg a húgom a barátaival diszkóba járt, többek között a
Blindbe, az Apartmentbe meg a Club 74-be, addig mi a
haverokkal egész más műintézményekben lettünk
törzsvendégek: például a Tonersben, a Baggot Innben, a
Crofton Airport Hotelben, a McGonaglesben, a New Morans
Hotelben, illetve mind közül a legkirályabb helyen, a clontarfi
Limitben. Ennek elődje volt régebben a No Limit{1}, amiről azt
mesélték nekem, hogyha valaki nem volt tagja, akkor az a
többiek szemében egyszerűen nem létezett.
A katasztrofálisan végződött szilveszter estét követő
szombaton elérkezett az ideje, hogy bekerüljek a Limit
zártkörű tagságába. Mivel a tagok mind sorszámot kaptak,
minél alacsonyabb volt valakinek a száma, annál nagyobb
tekintélynek örvendhetett. Egyszer a barátnőimmel
találkoztunk egy sráccal, aki a 34-es tagságit kapta. Nem sok
hiányzott hozzá, hogy térdre hullva tisztelegjünk előtte.
Aznap a szokásos elfoglaltságaimmal telt a hétvége első
napja. A szombati nap szokásos elfoglaltságai közé tartozott,
hogy ellátogattam a Grafton Street felső végében lévő
Pitypang-piacra. Próbáltam nem gondolni Mattre, de nagy
meglepetésemre rájöttem, hogy rosszul sikerült afférunk
dacára ugyanúgy érzek iránta, mint korábban, helyette már
sokkal inkább saját magamat okolom a történtekért. Ez is
olyan jellemvonásommá vált, mely végigkísért életemen.
 Nem tudtam, rábízhatom-e barátnőimre a titkomat.
Akkoriban a szexuális érintkezés lépéseit egy hétcsillagos
skálával osztályoztuk. Egy egyszerű csók volt az egy csillag.
A két csillag a nyelves csók. Három csillag a tapi melltartón
kívül, aztán tapi a melltartón belül négy csillag. Tapi bugyin
kívül: öt csillag; bugyin belül: hat csillag. A hétcsillagos
fokozat… gondolom, ezt mindenki magától is kitalálja.
Még semelyik barátnőm nem jutott el hét csillagig – vagy
ha igen, engem nem avattak be. Aki egyik csillagos lépésig
sem jutott el, arra ráütötték a maradiság bélyegét, aki pedig
szépen lépdelt előre, arra azt mondták: „szabados”. Ha
valakiről kiderült volna, hogy eljutott a hetedik csillagig, azt a
többiek nemes egyszerűséggel közönséges ribancnak
nevezték volna. Borzasztóan szerettem volna megbeszélni
valakivel a történteket, de képtelen voltam összeszedni
hozzá a bátorságomat.
Fel-alá sétafikáltunk a Pitypang-piacon Jill-lel és Karen-nel,
akik akkoriban a legjobb barátnőim voltak. Vettem egy
férfiinget a sajátomnál két számmal nagyobb méretben, ami
az akkori divat szerint tulajdonképpen a nekem megfelelő
méret volt. Aztán bementem az egyik kedvenc indiai
üzletembe, és vettem pár füstölőt, egy kis illóolajat, meg egy
nyakpántot, amin díszként picurka kis bőrszandál fityegett.
Akartam venni egy pár kovboj csizmát is, de a szüleim nem
voltak hajlandók pénzt adni rá, úgyhogy helyette megvettem
a második helyre rangsorolt bokacsizmát.
Még mindig maradt hat fontom, úgyhogy figyelmesen
átböngésztem az egymás mellett sorakozó asztalokra
kirakott sok száz hanglemezt. Rábukkantam Thin Lizzy
Börtönlázadás című albumára, és egészen a St. Stephen
parkig vigyázva szorongattam kezemben az értékes leletet.
Ez volt az első lemezem, és a birtoklásától igen emelkedett
hangulatba kerültem. Hogy mindenki jól lássa, milyen értékre
tettem szert, gondosan kifelé fordítottam a lemez első felét.
A kacsák a parkban mintha már az éhhalál küszöbén álltak
volna. Karen úgy hívogatta őket, ahogy a kutyákat szokás.
– Ide gyertek! Jól van, okos vagy!
Odaszórtunk nekik néhány marék pattogatott kukoricát.
Elkezdtem olvasni a szöveget Lizzy albumának hátoldalán,
így kellett emlegetni, a „Thin” nélkül, ha nem akart leégni az
ember. Jill a piacon vett egy kis füvet, és alighogy
letelepedett, máris sodort magának egy spanglit. Engem
nem nagyon érdekelt a dolog, mivel a füvezés nálam azzal
járt, hogy tiszta paranoiás lettem, és a hányinger is rám tört.
Mivel én nemet intettem, csak egymásnak adogatták ide-oda
a spanglit.
– Veled meg mi van? – szűrte a szavakat Karen a fogai
között.
– Semmi.
– Jössz este a Limitbe?
– Ja.
– Ma kapod meg a tagságit, ugye?
– Ja.
– Ja – mondta Jill engem utánozva.
– Fogd be, jó? – förmedtem rá.
– Mi a rosseb van veled? Egész héten totál búvalbaszott
voltál.
– Semmi, mondtam már.
Jill elfeküdt a fűben és mélyen beszívta a spangli füstjét. –
Lányok, kurva jó ez az anyag!
– Az tuti – értett egyet vele Karen. Olyanokat sóhajtottak
mindketten, mintha rögtön orgazmusuk lenne. – Biztos, hogy
nem szippantasz?
– Ja.
 Kezdtek az agyamra menni. Jill belefogott az egyik
kedvencünkbe, a Roxy Musictól a Kitartunk egymás mellett
című slágerbe. Gyakran egymásba karolva énekeltük ezt
hármasban, miközben az utcán mászkáltunk. De aznap nem
volt ínyemre a vidor lánytársaság. Már csak azért sem, mert
színjózan voltam. Jill és Karen vihogni kezdett. Összevissza
keverték a szavakat, mintha botladozna a nyelvük.
– Hú, csajok, melyik is az a híres Chicklo Corea-szám? –
kérdezte Jill tettetett ártatlansággal.
– Az Chick Corea, tudod jól.
– Meg van az a másik, amit Budi Hali énekel. Akarom
mondani Buddy Holly.
Ahogy feltéptem a Maltesers csokigolyók zacskóját, úgy
csaptak le rám, mint a kiéhezett dögkeselyűk.
– Huhú, mindjárt éhen pusztulok, a francba! Jill, hozzál már
egy kis sajtot meg valami csokit!
Befalták az édességet, amit vettem, aztán átvonultak az
utca túloldalára, hogy vegyenek még.
Egyedül feküdtem a fűben, és az iskolára gondoltam.
Viszonylag rendszeresen lógtunk. A szünet után hétfőn
kezdődött újra a tanítás. Féltem is tőle, ugyanakkor örültem
is neki – legalább volt valami, ami elterelte a figyelmemet, és
nem gondoltam állandóan Mattre. Szerettem iskolába járni;
ahogy most visszagondolok, mintha mindig nevettünk volna
valamin. A tanító nővérek elöljárója fel is rótta nekem, hogy
túl sokat nevetek. Azt mondta, édesapám biztosan nem fog
örülni neki, ha emiatt be kell hívnia az iskolába. Azóta sem
értem, miféle titokzatos gonoszság bújhatott meg az
örömömben, mert hiszen csak erről volt szó: örömről,
vidámságról. Ezt az apácák képtelenek voltak megérteni,
ezért más megközelítéssel próbálkoztak. Azzal álltak elő,
hogy a sok nevetés oka nálam „mentális instabilitás”. Csupán
ennyi tellett tőlük, több nem.
Egy nap a szünetben valóságos kis tömeg gyűlt össze az
iskola imatermében, a kis házi kápolnában, ahol könnyen
magunkra maradhattunk. A nővérek repestek a boldogságtól,
amikor látták, milyen sokan járnak ki-be. Halvány fogalmuk
nem volt róla, milyen okból gyűltünk oda olyan sokan. Pedig
korántsem valamiféle spirituális cél vezetett minket; csakis a
Playboy egy gyűrött, régi példánya miatt mentünk vissza újra
meg újra.
– Atyavilág, kurvára úgy néz ki, hogy valaki ráélvezett erre
az oldalra – mondta Maria Troy, aki a legérettebb és
szexuális téren messze a legtapasztaltabb volt köztünk.
Azelőtt még soha nem hallottam az élvezni szót ebben az
értelemben.
Szabályosan le voltam nyűgözve. Maria már letudta a
hétcsillagos fázist, és így teljes joggal használhatott ilyen
kifejezéseket. Nem csinált titkot a dologból, az összes lány
tudta, meddig jutott. Ő maga intézte így. Maria és a nővérek
közt állandóan folyt a háborúskodás. Szerintem szinte
bármire képes volt, csak hogy rá figyeljenek a többiek.
Elképzelhető persze, hogy igazából még nem feküdt le
senkivel, de annyi biztos, hogy minket sikerült meggyőznie
arról, hogy már megtörtént.
Maria az oltáron ült, és a lábát lógázta. Jill gyertyákat
gyújtott, hogy letudja a dolgot, mielőtt a többiek betódulnak,
Karen pedig a sekrestyébe próbált bejutni a borért, mert
megesküdött, hogy meg tudja csinálni. Az egyik sarokban
pár lány kucorgott, akik mohón ittak minden egyes szót Maria
ajkáról. Maria éppen egy részletet olvasott fel a Playboy
levelezési rovatából, ahol az olvasók különféle gondjaikat
tették közzé. A levélíró férfi gondja az volt, hogy amikor
gyümölcsöt használt szexuális segédeszközként, a
partnerének komoly nehézséget okozott a „befogadás”.
A többiekhez hasonlóan én is értetlenül álltam a dolog
előtt, de túl ciki lett volna bármit is kérdezni. Vajon mi a
csudának akarna valaki egy ananászt oda betenni?
Szerencsére eszembe nem jutott, hogy értetlenségemnek
hangot adjak.
Akadt ott éppen elég tökfej, aki velem ellentétben nem a
hallgatást választotta.
– Képzeljétek el, hogy Danny odaállítana nekem egy
naranccsal! El is küldeném a jó büdös francba! – mondta
egyikük.
– A te Dannyd egy perverz disznó. Az égvilágon mindentől
beindul, amin lyuk van – felelte neki Jill.
– Te meg mit dumálsz, te akkor se kellenél senkinek, ha
fizetnél érte.
– Hogy ti milyen kurva sötétek vagytok! – szólalt meg
Maria fensőbbségesen. – A szex tulajdonképpen jó dolog.
Komolyan mondom, nektek fogalmatok sincs semmiről –
zárta le a vitát, azzal lecsusszant az oltárról, és az egyik pad
ülésére dobta a magazint. A többiek úgy vetették rá
magukat, mint a tyúkok az eléjük szórt kukoricára. Maria
kisétált a kápolnából. Alig lépett ki az ajtón, a lányok máris
szidni kezdték.
– Hogy ez micsoda egy kurva!
– De még mekkora!
– Egy nagy ribanc.
– Fűvel-fával összefekszik.
– A fiúk meg emberszámba se veszik. Anyu mondta, hogy
nekik csak arra kell…
Kinéztem a házi kápolna oldalablakán, és figyeltem, ahogy
a feslett Maria átvág az udvaron. Benyúlt az iskolatáskájába,
és elővett egy kis doboz Smartiest. Olyan magányosnak és
szomorúnak látszott, hogy egészen megsajnáltam.
Szerettem volna kérdezni tőle jópár dolgot arról, ami velem
történt, de mégsem tettem. Úgy döntöttem, várok szombat
estig, amikor úgyis találkozom Matt-tel, és addig senkinek
nem mondom el a nagy hírt.
Végre elérkezett a várva várt szombat este. Hazafelé a
Grafton Streeten Jill-lel és Karennel kitaláltuk, hogy a Limit
előtt bemelegítésképpen legurítunk valamit a Bruxelles-ben.
Jillt magunk előtt terelgetve jutottunk be, mivel neki volt
köztünk a legkerekebb feneke és a legnagyobb melle, így
mindig elhitték róla, hogy már elmúlt tizennyolc. A
wurlitzerből Al Stewart A macska éve című száma szólt.
Asztalunknál ülve a közösen rendelt kancsónyi Sangriát
kortyolgattuk – ez olcsó és igen célravezető módja a gyors
lerészegedésnek. Mire hazaértem és átöltöztem a Limitbe
szánt cuccaimba, már rendesen be voltam csípve. A nagy
nap tiszteletére jól kiglancoltam magam. Felvettem azt a
kopott farmeromat, ami azelőtt harangszárú volt, de
utasításaimnak megfelelően anya beszűkítette a szárát.
Mellesleg amikor visszaadta, teljesen rosszul lettem, mert
nagy lelkesen levarrta a nadrág kirojtosodott szegélyét,
minthogy fogalma sem volt róla, hogy olyannak kell lennie. A
farmer elejére hímezve a bal combomon a Status, a jobbon
pedig a Quo szó díszelgett. Fölülre a nemrég vásárolt
pompás, túlméretezett, fehér férfiingemet húztam, és
mindezt megkoronázandó a nadrágom övtartó pántocskáiba
befűztem egy hímzett selyemövet, aminek a két végét
hagytam lazán lecsüngeni a csípőmnél. Még egy pár csöpp
indiai illóolaj, és máris bevetésre kész voltam – és igencsak
elégedett magammal.
 Szigorúan megtiltották, hogy fél tizenegy előtt érkezzek a
Limithez, noha fél tízkor nyitottak. A megadott időben a
bizonytalanul imbolygó Jill és Karen társaságában érkeztem
a bejárathoz. Jómagam átmenetileg kijózanodtam egy kissé.
Mindenáron be kellett jussak.
– Megvolt a hat hét várakozási idő, és szóltak, hogy
megkaphatom a tagságimat – közöltem határozottan a
szekrény méretű ajtónállóval.
A pasi kiélvezte a helyzetéből adódó pillanatnyi hatalmat. A
sorsom a kezében volt, és ezt ő is tudta jól. Miután egy
örökkévalóságnak tűnő percig méregetett, és tetőtől talpig
végigvizslatott, intett, hogy odamehetek a jobb oldalon álló
pulthoz, ahol a többi új tag állt sorba.
– Köszönöm! – gügyögtem vékony, elhaló hangon, mint
egy csecsemő, amikor végre kézbe vehettem és
felmutathattam a mindennél drágább zöld kartonlapot,
melyen a 4938-as szám állt. Rendes tag lettem! Győzelem!
Odabent a sötét, dohányfüstös csarnokban mindenkinek
megvolt a maga „fix” helye, ahol hétről hétre letanyázott. Az
új tagok általában a helyiség első felében csoportosultak,
míg a régebbiek hátul, a színpadot pedig a VIP-tagoknak
tartották fenn. A Limit lemezlovasa pontosan tudta, mikor mit
kell nekünk játszania, és hogyan tud eksztázisba kergetni
minket.
Miközben egyik számot pörgette a másik után, vajon tudta-
e, milyen rengeteg ártatlan lélek veszítette el a szüzességét
a lemezjátszók pultja alatt? Az én társaságom a zenepulttól
jobbra, a helyiség közepétől nem messze talált magának
helyet. Akármelyik este mentem, mindig legalább húszán
múlatták ott az időt. Érkezéskor beadtam a ruhatárba a
düftinkabátomat, de előbb persze gondosan kicsempésztem
a zsebébe rejtett apró vodkásüveget. Bent aztán vettem egy
dobozos narancslevet, és elvonultam vele a mosdóba. A
narancslé felét kiöntöttem a vécécsészébe, a dobozt pedig
feltöltöttem a vodkával. Karen és Jill közben már sodorta az
első spanglikat. A mosdót betöltötte a sokféle pacsuli, a
cigifüst és az almabor illata. A mai napig nem tudom, minket
lányokat miért nem kutattak át az ajtónállók. Lehetséges
volna, hogy soha nem fogtak gyanút, miután mindig
színjózanul érkeztünk, és éjjel seggrészegen indultunk haza,
és sokszor látszott a hajunkba fröccsent, megszáradt
hányás.
– Matt itt van már? – kérdezte Jill, akinek máris olyan volt a
szeme, mint az ufonautáké a Harmadik típusú
találkozásokban.
– Nem tudom, még nem néztem körbe – feleltem.
– Amúgy mi van veletek? Most tulajdonképpen együtt
vagytok vagy nem? – kíváncsiskodott.
– Majd ma kiderül – válaszoltam halkan. – Nem látszik
rajta, hogy belém zúgott volna – tettem hozzá, hogy mindkét
eshetőségre felkészítsem őket.
– Ne marhulj már! – motyogta Karen, aztán a következő
pillanatban egyensúlyát vesztve lebillent a víztartályról, és a
spangliját beleejtette a vécébe.
– Jézusom, totál be vagyok állva – suttogta.
– Karen, előre szólok, hogy ma nem cipelünk haza, a múlt
heti volt az utolsó – figyelmeztette Jill felnőttesnek és
felelősségteljesnek szánt hangon.
– Beszarás, hogy kinyílt valakinek a csipája!
Lehajtottam a maradék narancsos vodkát. Rögtön
megéreztem a szétáradó melegséget, de még többet
akartam.
– Beszarás, totál kész vagyok. – Karen a falnak dőlve
lassan összerogyott, és rongybabaként elterült a földön.
 – A kurva életbe, vigyük ki innen, mert ha valamelyik
biztonsági meglátja, minket is kidobnak! – mondta Jill.
Felrángattuk Karent, és két oldalról közrefogva sikerült
áttámogatnunk a benti ajtónállók között, mintha csak
érzelmes, elválaszthatatlan jó barátok lennénk. Amikor aztán
megszokott helyünkhöz értünk, szépen lecuccoltuk a
sarokba, mint egy zsák krumplit, és rádobtunk néhány
kabátot.
Karen estéje minden egyes héten pontosan ugyanúgy
kezdődött és ért véget. Berúgott, betépett, és végül
bedepizett, mindig ugyanabban a sorrendben. Másnap aztán
mindig azzal dicsekedett, mennyire „beseggelt” előző este,
és hogy milyen jól érezte magát. Biztos tényleg jól érezte
magát, mert a világon semmire nem emlékezett a
történtekből. Márpedig ez egyértelműen azt bizonyította,
hogy remek estéje volt.
A dühöngőben a banda tagjai egyszerre himbálták a
fejüket a Füst a víz felett című Deep Purple-nóta ritmusára. A
hullámzó haj tenger láttán egészen megszédültem. A
társaság tagjai egy hevenyészett körben álltak fel, és saját
kitalált együttesükben játszottak. Képzeletbeli hangszereiket
meglepően élethűen kezelték. Ahogy múltak a hetek, egyre
többen tartoztak a bandába. Nemritkán huszonöten voltunk a
körben.
Én a dobokat püföltem, egy másik bandatag egy
gitárszólóval szaggatta a húrokat, Jill pedig az eredetihez
hangról hangra hűen adta elő a billentyűs részeket. Egy
agyatlan fickó Karent győzködte, hogy táncoljon vele. Úgy
látszott, nem zavarja, hogy a csaj nincs eszméletén.
Észrevettem, hogy a helyiség túlsó feléből Joe tart felém.
Amilyen régre vissza tudtam emlékezni, Joe mindig is együtt
lógott a bandával. Gyönyörű szőke, hullámos, vállig érő haja
volt és nagy zöld szeme. A frizurája miatt a társaság tagjai
Jézusnak szólították. Szerintem Joe titokban Clifford T.
Wardra szeretett volna hasonlítani, de a fürtjeit nem sikerült
ugyanolyanra csinálnia. Ezt az apró hiányosságot viszont
fergeteges humorral ellensúlyozta. Az arcát még nem láttam,
de már megismertem a haját, aztán már ott is volt,
valósággal rám vetette magát és megölelt.
– Hát neked meg mi bajod? – kérdezte.
Kérlek, ne legyél velem ilyen kedves, mert elbőgöm
magam!
– A szokásos – sóhajtottam. Próbáltam uralkodni
magamon, de az erőfeszítés szánalmas kudarcba fulladt.
A gyors szám hirtelen véget ért, és a lemezlovas a
Mennybe vezető lépcsőt tette fel a Led Zeppelintől. Most
aztán már rendes ürügyem is volt, úgyhogy hagytam, hadd
folyjanak a könnyeim.
Joe kiterelt a parkettre, én pedig a mellébe temettem az
arcomat. Úgy tett, mintha egymást szorosan ölelve
lassúznánk, holott igazából végig egész testemben remegve
zokogtam.
– Matt-tel van gond? – kérdezte semleges hangon.
– Igen – súgtam vissza neki. – Láttad már ma este? –
kérdeztem.
– Igen, ő is itt van – felelte Joe sóhajtva.
Előre tudtam, mi lesz ebből. Máris alkudozni kezdtem
Istennel: kérlek, Uram, add, hogy most idenézzen és
meglásson. Kérlek, Uram, add, hogy elsétáljon mellettem, és
észrevegye, hogy mással vagyok, hogy féltékeny legyen és
félrelökje Joe-t, aztán megmondja, hogy szeret, és aztán
minden újra rendben lesz, nem lesz semmi baj. Kérlek,
Uram, add, hogy észrevegyen, könyörgök!
 Joe magához szorított. Elmerültem védelmező
melegségében. Nagy szükségem volt rá. Az igazat
megvallva kihasználtam, de ez akkor fikarcnyit sem érdekelt.
Ahogy telt-múlt az idő, lassan ráébredtem, hogy valami
nagyon nem stimmel. Matt nem jött oda, hogy kiszabadítson.
Szóval nekem kellett elszánni magamat, hogy dűlőre
jussunk.
Szóltam Joe-nak, hogy kimegyek a mosdóba. A tükörbe
nézve nagy meglepetésemre kimondottan csinosnak találtam
magam. A hajam Barbra Streisand frizurájáról koppintottam a
Csillag születik című filmből. Egész jól állt. A fűtől a szemem
tágra nyílt, a torkom viszont kiszáradt. Hosszú ideig
álldogáltam a tükör előtt, és magamat bámulva az ábécét
tátogtam. A hangok egyszeriben ellenállhatatlanul
mulatságosnak tűntek – különösen az „o”. Újra meg újra
megismételtem, míg végül rádöbbentem, hogy rendesen
betéptem. De már ez sem tudott érdekelni. Sőt igazából
inkább egészen felvillanyozott. Mattre akartam hasonlítani.
Le akartam nyűgözni. Meg akartam mutatni neki, hogy
milyen érett vagyok – tessék, én is alaposan betéptem!
Egyszerre Jill rontott be a mosdóba, elszáguldott
mellettem, és vastag sugárban kidobta a taccsot a földre,
mint egy horrorfilm hősnője, akibe az ügyeletes szörny
belepetézett.
– A picsába… – motyogta, aztán még egyet rókázott,
ezúttal azonban hibátlanul célzott, a hányás csont nélkül a
vécékagylóba zúdult. Be akartam menni a szomszéd fülkébe,
de az ajtaja zárva volt.
– Szabad lesz? – sziszegtem be a résen. – Jó lenne, ha
pisilésre is lehetne használni a vécét!
Az ajtó feltárult, és félénken elsompolygott mellettem egy
lánytrió. A földön szerteszét szórva üres italosdobozok és
dohánydarabkák hevertek. Miközben pisiltem, a
szomszédból Jill öklendezése és nyögdécselése hallatszott.
Amikor végeztem és kiléptem a fülkéből, már a mosdótál fölé
hajolva állt, s hosszú haja végéről a csapból rálocsolt víz
csurgott.
– Beszarás, az életben többet nem szívok ilyen pakli füvet,
ez nem embernek való.
Azzal kiegyenesedett, sodort egy spanglit, és mintha mi
sem történt volna, rágyújtott.
Szó nélkül otthagytam, és az embertömegen átfurakodva
visszamentem a buliba. A lemezlovas A Hold sötét oldalát
játszotta a Pink Floydtól. Lassan elindultam körbe a
helyiségben a hátsó fal mentén, és közben igyekeztem úgy
tenni, mint aki csak egy barátját keresi. Egyszer csak
megláttam Mattét. Gyorsan bevágódtam két hosszú hajú
fickó mögé. A zene üteme egyre lassult, és középtájról, a
dühöngőből lelkes hangok üdvözölték Thin Lizzy Még mindig
szeretlek című számának jól ismert kezdőakkordjait.
A legszörnyűbb rémálmom vált valóra. Ott állt Matt,
karjaiban egy másik lánnyal. Méghozzá egy nagyon szép,
hosszú szőke hajú lánnyal. És mintha ez önmagában nem
lenne elég megaláztatás, a lány egy fantasztikus, kézzel
kötött moher pulóvert viselt. Ráadásul még jó melle is volt a
dögnek.
Eltűnődtem, vajon Matt megfogta-e már a lány mellét. Az
enyémhez hozzá se nyúlt. Igaz, az én melleim olyan picik,
hogy hiába nyomom össze őket, akkor sem tesznek ki még
egy fél rendes cicit sem. Csak néztem, ahogy lassúznak, és
közben Matt a lány aranyszínű sörényébe túr az ujjaival.
Elöntött a vereség érzése. A csatát megnyertem ugyan, de a
háborút elveszítettem. Matt még csak felém sem pillantott.
 Életem legszívfacsaróbb élménye volt, ahogy ott
ácsorogtam, hallgattam a számot és bámultam őket. Aztán
arra penderült egy bálna méretű csaj, akinek tűsarok helyett
bajonett lehetett a cipőjére szerelve, és jól rálépett a
lábamra.
– Jaj, bocsi, ne hari! – mentegetőzött szánalmasan.
– Semmi gond, majd oda is tetetek egy fülbevalót.
Te ronda, dagadt picsa! – gondoltam magamban a
fájdalomtól összerándult arccal, aztán elindultam vissza a
bandához.
Az este hátralévő részében csak ültem egy helyben, és
sértett önérzetemet ápolgattam. Karen hajnali egy előtt nem
sokkal kikelt a kabátok alól, mint Lázár a lepleiből. Nagyjából
ebben az időben futott be Jill is, aki rejtélyes módon egész
estére eltűnt valahová. Bizalmasan elárulta, hogy a
szomszédos Szent Anna parkban levezette egy srác
feszültségét. Azt mondta, „baszottul fáradt” a keze. Csak
évekkel később értettem meg a viccet.
 Harmadik fejezet

Az iskolai barátoktól nehéz megszabadulni. Próbáltam

elszakadni Karentől és Jilltől is, de hiába, mintha
összebilincseltek volna velük. 1980 nyarára elvégeztük a
középiskola utolsó osztályát. Tüzet raktunk a Karenék háza
melletti keskeny utcácska végében, és mámoros örömmel
belehajigáltuk az unalmas szürke iskolai egyenruhánkat.
Aztán indiántáncot jártunk a máglya körül, és nem hagytuk ki
a csatakiáltásokat és a ráolvasást sem.
Az egyenruhák borzalmasan füstöltek. Karen dühöngött,
mert a ruhadarabok csak igen lassan égtek. Úgy képzeltük, a
lángokban pillanatok alatt megsemmisül az egyenruhának
még az emléke is. Látni akartuk, ahogy sercegve hamuvá
válnak, mint egy sütiszacskó, de ehelyett csak füsttel
árasztották el a mellékutcát, mire a megriadt szomszédok
kihívták a tűzoltókat. Diadalmámorunk igencsak rövid ideig
tartott. Otthagytuk a tüzet meg a félig elégett, parázsló
ruhákat, és szedtük a lábunkat, eliszkoltunk a közeli rétre.
Ahhoz képest, hogy már felnőtt nőként kellett volna
viselkednünk, az epizód inkább a közeljövő ígéretes
piromániásai kezdeti botladozásának tűnt. Pontosan tudnunk
kellett volna, mit várunk az élettől, és hogyan akarjuk elérni a
céljainkat. A tanév vége felé mindenkinek el kellett mennie
az iskolai pályaválasztási tanácsadóhoz.
Jillnek és Karennek már készen álltak a tervei. Karen
kozmetikus akart lenni, Jill pedig építészmérnök. Azt
mondtam Jillnek, tetszik az elképzelése. Azt már nem
kötöttem az orrára, hogy szerintem nem neki való szakmát
választott. Ez hülyeség lett volna, meg persze udvariatlanság
is. Egy percre fel sem merült bennem, hogy utánanézzek,
tulajdonképpen mit is csinál egy építészmérnök. Azt hittem,
valami olyasmivel foglalkozik, hogy építkezéseken
mindenfélét méricskél. Szóval így kerültem ki a
középiskolából – tudatlanul, képzetlenül.
– Nos tehát, Jacqueline – kezdte a beszélgetést a
pályaválasztási tanácsadó –, milyen terveid vannak az iskola
elvégzése utáni időszakra? Választottál már magadnak
valamilyen pályát? – A nő a kérdés végén rám pillantott olcsó
SZTK-szemüvege lencséjén át.
– Elmegyek Donabate-be gyümölcsöt szedni – feleltem.
– Értem, rendben van – mondta egy beletörődő sóhaj
kíséretében. Újabb csődtömeg, a közeljövő egy újabb
kiskorú bűnözője, gondolhatta. Egyetlen árva tanácsot sem
próbált adni, pedig a titulusa alapján elvárható lett volna.
Még hogy pályaválasztási tanácsadó, egy nagy lószart!
Udvariasan az ajtóhoz kísért, azt tanácsolta, hogy küldjem
be a következőt, és szép szavakba csomagolva közölte,
hogy elhúzhatok a francba, de senkinek el ne mondjam,
hogy ebbe az iskolába jártam.
– Isten veled, Jacqueline – köszönt, és úgy mosolygott
rám, mintha épp most indulnék a Mountjoy-fegyházba egy
hosszabb büntetés letöltésére. Ennyi volt. Zéró javaslat, zéró
buzdítás. Nem vizsgálta meg, mihez van érzékem, még
annyi fáradságot sem vett, hogy megállapítsa, van-e
egyáltalán bármihez is.
Jill és Karen viszont igazi nagyokosok voltak. Ahogy ott
feküdtünk cigizve a fűben a mezőn, nagy lelkesen
megvitatták az elképzeléseiket.
– Elmegyek a fősuli előkészítőjére – mondta Karen. –Nem
elég jók az érettségi jegyeim, úgyhogy felvételit kell majd
írnom – mondta komoly hangon.
– Valószínűleg én is ezt fogom csinálni – válaszolta Jill.
– Bakker, nektek teljesen elment az eszetek? – kiabáltam
rájuk. – Hát nem volt még elég, ti még többet akartok
iskolába járni?
– Hé, higgadj le! Én el akarok érni valamit az életben –
védte magát Karen.
– Én is – fűzte hozzá Jill. Sodortak egy-egy spanglit, aztán
az aprójukat számolgatták, hátha tudnak belőle venni néhány
doboz italt. Röhögnöm kellett a helyzet iróniáján.
– És te mit fogsz csinálni, Jack? – kérdezték egyszerre.
– Honnan a jó büdös francból tudjam? – vágtam rá
idegesen. Úgy éreztem, hirtelen mindenki mindent tud,
nekem meg közben halvány gőzöm sincs róla, mihez akarok
kezdeni, Másra sem tudtam gondolni, mint hogy végre
megszabadultam az iskolától. Főiskolára meg felvételire még
csak gondolni sem tudtam. Jól akartam érezni magam, pénzt
akartam, és bulizni minden este. Ott ültünk hárman a fűben,
és néztük, ahogy a sikítozó szomszédok segítenek a
tűzoltóknak lelocsolni a mi kis tüzünket.
Végül eloltották a lángokat. Milyen jelképes – mintha
egyszerre a mi bensőnkben égő tüzet is kioltották volna.
Fiatal lányok voltunk, akik akkor kerültek ki a nagybetűs
életbe, méghozzá mindenféle képzettség nélkül, így más
reményünk nem lehetett, mint hogy egyszerű háziasszony
lesz belőlünk. Rebellis napjainknak befellegzett. Új kihívásnál
találtuk szemben magunkat: meg kellett nyílnunk a világ felé,
és kockázatot kellett vállalnunk. Tizennyolcadik évünk
küszöbén már többé-kevésbé felnőtt embernek lehetett
minket nevezni, ám az elménk megdöbbentően elmaradott
volt. Máson sem járt az eszünk, folyton csak a szexen – hol
csináljuk, hogyan csináljuk, hogyan ne essünk teherbe. Meg
persze hogy a legjobb füvezni, hol lehet legolcsóbban piát
kapni, és hol lehet zavartalanul benyakalni.
Még előttünk állt annak az évnek a nyara. Akármit forgatott
is a fejében Karen és Jill tanulással meg pályafutással
kapcsolatban, ezen a nyáron még játszani hívott minket
gyermeki elménk, mi pedig engedelmeskedtünk a hívásnak,
és alaposan kiélveztük felnőtt életünk szabadságának első
hónapjait. A nyár hosszú napjait a tengerparton lustálkodva
töltöttük; mászkáltunk, csevegtünk, bolondoztunk.
Fantasztikus volt. Joe meg a haverjai a Bika-szigettel
szembeni falnál csatlakoztak hozzánk. Szinte ijesztő
gyorsasággal párokba rendeződtünk, mint a párzó nyulak. A
párok tagjai aztán olyan sűrűn cserélődtek, hogy minden
egyes nap újabb szaftos pletykát szült. Jill összejött Matt-tel.
Matt összejött Karennel. Karen összejött Joe-val. Joe
összejött Maryvel. Mary összejött Anne-nel. Hogy micsoda?
Bizony, nem tévedés.
Vidékről befutottak a haverjaink haverjai. A banda egyre
nőtt, a kör tágult. Olyanok voltunk, mint egy bohém
vándorcirkusz. Senki semmit nem vett komolyan. A figyelem
középpontjában mindig Matt állt. Ő találta ki a legbolondabb
hecceket, ő nevettetett meg mindig mindenkit. Kézen állva
mászkált a falon, és cigánykereket hányt a fűben.
Bármikor leeshetett volna és kitörhette volna a nyakát.
Megbillenhetett volna, és akkor szépen belepottyant volna a
tengerbe. Bármire hajlandó volt, hogy szórakoztasson
minket, komolyan a végsőkig elment. A szeme folyton
véreres volt. Rendszeres időközönként eltűnt egy parti
házban, és amikor visszatért, egy fokkal még dilisebb volt,
mint addig. Rajtam kívül senki nem foglalkozott komolyan a
dologgal. Én viszont nagyon is aggódtam érte. Képtelen
voltam megérteni, a többiek hogy nem veszik észre,
mennyire elszállt már, mennyire nem bírt magával.
Lehetetlen volt közel férkőzni hozzá. Egyrészt azért, mert a
szó szoros értelmében sorban álltak érte a lányok. Másrészt
pedig mert szinte alig lehetett értelmesen beszélgetni vele. A
szövege akkor viccesnek tűnt, de most visszagondolva már
inkább szánandónak hat. Mattnek már akkor le voltak osztva
a lapjai. Valahol mélyen élt már bennem a gyanú, hogy
rosszra fognak fordulni a dolgai. Ez a hatodik érzékem
persze furcsán működött, mivel én magam sem viselkedtem
nagyon másképp.
Körülbelül egy tucat fiúm volt azon a nyáron, akik közül
egyik iránt sem éreztem semmi komolyat. Még mindig Matt-
re ácsingóztam, pedig változatlanul éretlennek és
felkészületlennek éreztem magamat. A mosdók és
öltözőkunyhók mögött megtapasztalt egyszerű kis tapizások
semmit sem változtattak azon a meggyőződésemen, hogy
kudarcot vallottam akkor éjjel. Azt akartam, hogy Matt-tel
történjen meg. Persze már megtörtént vele, de meg akartam
próbálni újból, hogy most tökéletesen sikerüljön, ami akkor
rosszul végződött. Biztos voltam benne, hogyha úgy
alakulna, adnánk egymásnak egy újabb lehetőséget. Sajnos
azonban Matt egyre távolabb sodródott, egyre inkább
magába fordult, érzékennyé vált és eltávolodott tőlünk.
Pedig sokszor előfordult, hogy bepréselődtünk a furgonja
hátsó felébe, és együtt mentünk ki a partra.
A homokdűnék közt történtek az igazán komoly dolgok. Aki
oda lemerészkedett, annak nem ártott mindenre
felkélkészülni. A hétcsillagos fokozat magától értetődő volt. A
homokdombok kiválóan takarták az eseményeket, és az
időjárás is mintha minden hatalmával azon lett volna, hogy a
párok összebújjanak, ami persze megint csak a szexhez
vezetett. Én viszont soha senkivel nem voltam hajlandó
befeküdni a dűnék közé. Azt nem bántam, ha egy kéz került
a bugyimba. De hogy homok kerüljön bele, azt már nem!
Egy este Joe egy hatos karton sörrel érkezett.
– Megjött Jézus – mosolygott Karen.
– Friss dauerrel – tette hozzá Jill.
Nadrágunkat felhajtva, térdig a hullámokban álltunk.
Néztem, ahogy közeledik a hullám fehér pudlira emlékeztető
taréja, aztán odaérve majdnem hanyatt lökött. Matt
furgonjából hangok hallatszottak ki – hisztérikus nevetést
hallottunk.
– Mi a fenét csinálnak már megint? – kérdeztem Joe-tól.
– Matt elakadt. A kerék túl mélyre süllyedt a homokban, és
nem tud elindulni a furgonnal. Gyertek ti is segíteni!
Sorban elindultunk a föveny felé. Joe a hóna alatt hozta a
karton sört, Karen és Jill pedig jajongva lépdelt mezítláb az
éles kavicsokon.
Amikor odaértünk a furgonhoz, a meghökkenéstől csak
bambán bámultunk. A banda egyik szótlanabb tagja, Peter
tetőtől talpig széles barna ragasztószalagba tekerve hason
feküdt a homokban. Matt és a haverjai megállás nélkül
röhögtek rajta, annyira viccesnek találták. És az is volt. Peter
a szalag mögül motyogott valamit. De a mumifikálók jó
munkát végeztek, mert egy szót sem lehetett érteni.
– Mi a rossebet csináltatok vele, ti hülye barmok!? – tört ki
Jill, de ő is alig tudta visszatartani a röhögést. Matt a
homokban fetrengett, képtelen volt abbahagyni a nevetést.
Joe-val felhúztuk Pétért, és ülő helyzetbe igazítottuk. Ám a
fiú nem tudta megtartani magát, rögtön visszacsúszott.
Ugyanolyan részeg volt ő is, mint a többiek. Joe lehúzta a
ragasztószalagot a szájáról.
– Jézusom, te vagy az, Jézus? – motyorogta Peter.
 Annyit röhögtünk, hogy a végén már majdnem
összecsináltuk magunkat. Joe-val kettesben elkezdtük
csíkonként meghámozni a múmiát. Lassan besötétedett, de
a furgon még mindig nem moccant. Jill és Karen hátulról
tolták, mi meg Joe-val együtt kézzel lyukat ástunk az
elsüllyedt kerék köré. Minél tovább kínlódtunk, annál
rosszabb lett a helyzet. Az abroncs szinte teljesen eltűnt a
homokban. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudjuk kiszabadítani a
kocsit. Matt csak nyomta, nyomta a gázt, a kerék pedig csak
pörgött, és egyre mélyebben beásta magát a gödörbe. Nem
maradt más választásunk, le kellett tanyáznunk éjszakára, és
bizton számíthattunk rá, hogy másnap reggel
mindannyiunkat jól kiosztanak a szülők.
Karen és Jill a furgon hátsó részében összegömbölyödve
éjszakázott. Én Joe-hoz kuporodtam az első ülésen, és az
ölében aludtam. Mind holtfáradtak és holtrészegek voltunk.
Akár egy fakír szögágyán is elvackoltam volna.
Joe magához ölelt és gyengéden megpuszilta a nyakamat.
Nem tiltakoztam. A teste finom meleg volt és puha. Aztán
egyik pillanatról a másikra álomba zuhant, és nemsokára
már hangosan horkolt a fülembe. A hullámok egyre
közelebbről hallatszó csobogó hangjára én is
elszenderültem. Az ablakon besütött a negyedére fogyott
Hold, és tompán megvilágította a mögöttünk fekvő testeket.
Micsoda ostoba tökfejek voltunk – a víz akár el is sodorhatott
volna minket!
Reggel aztán nagy volt a felfordulás. Matt és Joe
elballagott egy telefonfülkéhez, és felhívták a rendőrséget.
Beadtak nekik egy falmelléki sztorit arról, hogy a furgont
előző este ellopták. Rövidesen jött egy vontató, és máris
mehetett mindenki haza.
 Otthon aztán kaptam a fejemre rendesen. A szüleim
hosszasan prédikáltak arról, milyen felelőtlen vagyok.
Beláttam, hogy tényleg jobban teszem, ha összekapom
magam. Közeledett a nyár vége, és még mindig nem
találtam munkát. Teljesen elképedtem attól, hogy a többiek
milyen könnyedén álláshoz jutottak egyik napról a másikra. A
szülők révén vagy más családi kapcsolat segítségével már
mindenki tudta, mit fog csinálni. Vettem hát egy újságot, és
találtam benne egy apróhirdetést, amiben egy Grafton
Street-i ékszerüzlet eladót keresett. Jelentkeztem, elmentem
a megbeszélt időpontban, és nagy meglepetésemre ott
helyben megkaptam az állást.
Jillnek és Karennek közepes lett az átlaga az érettségin,
ezért mindketten elkezdték az előkészítőt, hogy jövőre jobb
eredményt érjenek el a felvételin. Karen végig sem csinálta
az évet, beállt dolgozni édesapja rendezvényellátó cégéhez.
Jill viszont végigcsinálta. Bizony meg is lepett vele.
Új világ tárult fel előttünk. A következő években lassan, de
feltartóztathatatlanul mindannyian felnőtté értünk.
Joe nem tudott hozzászokni az irodai munkához, pedig
számos ilyen állása volt. Dolgozott futárként is egy
szállítmányozási cégnél, aztán átment egy teherautó-
kölcsönzőhöz, később pedig abból élt, hogy a kocsmákban
elhelyezett cigarettaautomatákat töltötte fel. Egy időben még
öltönyt is viselt, nyakkendőstül, mindenestül. Nagyon nem
illett hozzá. Kedveltem Joe-t, mert sok mindenben
hasonlítottunk egymásra. Nem tudtuk, mihez akarunk
kezdeni az életünkkel, egyikünknek sem voltak kész tervei.
Mindketten egy csomó dologgal kísérleteztünk.
Meglepetésemre kiderült, hogy egészen jó eladósegéd lett
belőlem. A nyugodtabb percekben, órákban, amikor nem jött
vevő, megtisztogattam az ezüst ékszereket és átrendeztem a
tárlókat.
Gyorsan múltak az évek. Már a húszas éveinkben jártunk,
és végre csalás nélkül rendelhettünk alkoholt, amikor
elmentünk valahová. Egyre menőbb helyekre jártunk, olyan
klassz stílusú klubokba, mint például a Saints meg a
Tamangoes. Egyszerre csiszolgattuk társasági készségünket
és építgettük a karrierünket.
1982 táján rosszra fordultak a dolgok Írországban. Egyre
kevesebb lett a munkahely. Egyeseknek szerencséjük volt
ezen a téren, másoknak nem. Szűkösebben csordogált a
pénz, és a helyzet egy puskaporos hordóhoz kezdett
hasonlítani. A visszaesést mindenki megérezte, főként a
háztartásban. A szüleink keményen küzdöttek, nehogy
elveszítsék az állásukat. Többnyire a kisebb cégekben
dolgozók jártak a legrosszabbul. Előbb csak egy csődölt be,
aztán egy másik, és aztán beindult a dominóhatás. Valójában
a recesszió már évek óta kibontakozóban volt, csak persze
tini kölykökként mi egy cseppet sem vettük komolyan.
Egészen addig, míg végül a hatása személyesen minket is el
nem ért.
Karen szerencsés volt; édesapja vállalkozása rejtélyes
módon virágzásnak indult. Ezt többen azzal magyarázták,
hogy gazdasági válság idején az embereknek megnő az
étvágyuk. Ugyanez történt a szórakoztató- és a
vendéglátóiparban is. A haszon ott sem maradt el. Az
emberek menekültek a gondoktól, el akarták felejteni a
mindennapi valóságot. Ki akartak kapcsolódni, hogy
megfeledkezhessenek a terheikről és a gondjaikról.
Rendszeresen összejártunk esténként, és az ország
dolgain rágódtunk. Egyik hónapról a másikra nagy
érdeklődést mutattunk a gazdaság iránt – persze
kényszerből. Joe ötvenöt éves édesapja igent mondott a
távozóknak felajánlott végkielégítésre, és biztos volt benne,
hogy többé már az életben nem dolgozhat. Sokakkal együtt
az ő orra előtt is mézesmadzagként húzták el a
végkielégítést. Elfogadta, hogy ki tudja fizetni egyre csak
halmozódó adósságait. Nemsokára aztán a pénz el fog
fogyni. Joe haragudott apja döntése miatt.
– Te mit csináltál volna az ő helyében? – kérdezte kihívóan
Jilltől.
– Én is belementem volna – felelte magabiztosan Jill.
– Soha többé nem talál munkát, már túl öreg. Ki venné fel
ebben a korban? Még mi is alig találunk melót, pedig mi
fiatalok vagyunk. A faternak semmi esélye. – Joe dühösen
köpött egyet a szőnyegre.
– Ez undorító! – jegyeztem meg, de igazából nem tudtam
teljesen beleélni magamat a problémába. Apa szerencsés
volt, ő a vasútnál dolgozott. Az aztán szóba sem jöhetett,
hogy az ő állását felszámolják.
– Meg kell keresniük a kenyérrevalót – jelentette ki
egyszerűen Karen. – Nekünk fogalmunk sincs róla, milyen
az, amikor állandóan a számlákat kell fizetni. Gondoljatok
bele, mi csak odalökünk nekik pár fontot hetente, azzal kész.
Ők meg pengetik a jelzálogot, fizetik a villanyt, a gázt, a
telefont…
– Jól van, jól van, és? – kérdezte vicsorogva Joe.
– Én is a számlák kifizetését választanám. Apád jól döntött,
Joe – ismételte meg Jill.
– Mitől lett belőled hirtelen ilyen menő közgazdász? –tört ki
Joe kiabálva.
– Hé, nyugi, higgadj le! – avatkoztam közbe.
Csönd telepedett közénk. A kocsma zsúfolásig megtelt. A
vendégek mind az ország helyzetén vitáztak. Egy csomó
ember, aki azért kesereg, mert nincs pénze. Egy csomó
ember, aki elszórja a pénzét italra meg cigarettára, pedig
nem is engedheti meg magának. Szerintem még élvezik is.
Jó pár fontot kidobnak arra, hogy jártassák a szájukat,
ahelyett, hogy csinálnának valamit.
Mindannyian tudtuk, mi bántja Joe-t. Tudtuk jól, mi bújik
meg a haragja mögött: hogy saját magát hibáztatja. Sosem
tudott hosszabb ideig megmaradni egy állásban. Pedig ha
erőt vett volna magán, és sikerült volna állandó munkát
szereznie, akkor biztosan tudott volna segíteni az
édesapjának. Vagyis úgy érezte, részben ő is okolható a
családja anyagi nehézségei miatt. Mi könnyen prédikáltunk,
mi nem kerültünk ilyen helyzetbe. A mi szüleink
gondoskodtak rólunk, nem okozott gondot, hogy enni
adjanak és ruházzanak minket. Más családok viszont a szó
szoros értelmében a szegénységi küszöbre jutottak.
Joe családja is bekerült a szórásba. Sok más férfival együtt
az édesapjának is ott kellett ácsorognia a segélyt osztó
irodánál. Mi pedig nem fogtuk fel, hogy ez milyen érzéseket
vált ki a családjuk tagjaiból. Joe mindenképp tenni akart
valamit, de sajnos tehetetlen volt.
A kocsma hátsó zugában egy összeverődött banda tagjai
csaptak a húrokba. Az egyik asztal tetején Mattet vettem
észre: kezében egy üveggel gitározást imitált, miközben a
dobogóról a Whisky a palackban szólt szörnyű hamisan.
– Most nézd meg, megint milyen állapotban van! – mutatott
a fiúra Karen.
– Ezek a bénák még egy sípon se tudnának játszani,
nemhogy hangszeren – fanyalgott Jill.
Mellbe böktem Joe-t.
– Mi van? – kérdezte.
 – Ne játszd meg magad, tudod jól, mire gondolok? –
nyaggattam. Joe remekül gitározott. Ráadásul bodhránon{2}
és furulyán is jól játszott. – Menj és játssz valamit! – kértem
mosolyogva.
– Nem, most nincs kedvem – felelte morcosan.
– Na, a kedvemért! – nógattam.
Vonakodva feltápászkodott, és fellépett a dobogóra. Matt
ritmustalan gajdolás és tapsikálás közepette a földre zuhant.
A banda tagjai ismerték Joe-t, tudták, hogy jól tud zenélni.
Tülekedve kínálgatták neki a hangszereiket. Joe elvette a
gitárt, és ahogy a húrokat megpengette, felzendültek a
Whisky a palackban kezdőakkordjai.
Hibátlanul játszott; pár pillanat múlva már az egész
kocsma együtt énekelt vele. Amikor a dal végére ért, pár
idősebb férfi némi aprót szórt egy kalapba, és odaküldték
neki. Joe újabb dalba fogott. A vendégek még több pénzt
dobáltak a kalapba. Folyt a sör, gyűlt a pénz. Joe ekkor még
nem is tudta, hogy megtalálta az igazi hivatását. A zene
kiválasztottja lett. Az elkövetkező években rengeteget
köszönhetett a zenélésnek.
 Negyedik fejezet

1987. január 14-én betöltöttem a huszonnégyet. A

legnagyobb születésnapi meglepetésem a terhességi
gyorsteszt pozitív eredménye lett.
Emlékszem, ahogy ott ültem a vécén fehér
fürdőköpenyemben, és a félelemmel vegyes izgalomtól
émelyegve meredtem a kis rózsaszín csőre. A folytonos
migrénrohamok miatt két hete abbahagytam a tabletta
szedését, és mélységesen megdöbbentett, hogy ilyen hamar
teherbe estem.
Összevissza rázogattam a csövecskét, hátha attól
megváltozik a színe. Pár másodpercre meg is változott, de
aztán visszatért a rózsaszín. Teljesen magamba roskadtam.
Hosszú éveken át számtalanszor elképesztő rizikót vállaltam.
Olyan felelőtlenül éltem, hogy milliószor úgy maradhattam
volna, de valahogy mindig megúsztam. Sikerült anélkül
kilábalnom a serdülőkorból, hogy teherbe estem volna, és
erre büszke is voltam. Sokszor láttam, hogyan teszi tönkre
barátaim életét a hirtelen jött terhesség. Tanúja voltam,
hogyan kínlódnak, hogy veszítik el a szabadságukat, hogyan
ér véget egyik napról a másikra a fiatalságuk. Láthattam,
hogyan öregszenek meg idő előtt.
A szemükbe nézve a felelősségtől megöregedett embert
láttam. Pedig fiatal nők voltak még, festett hajuk tövénél
mégis látszott már az eredeti szín, mivel arra sem volt idejük,
hogy újrafestessék. Toprongyosan öltöztek, és mintha
állandóan rohantak volna. Csütörtökönként zsúfolásig
megtöltötték a postákat, ahol sorban álltak a
segélykönyvecskéjükkel, a családi pótlék osztásának napján
meg állandóan becsiccsentettek. Mindig ott láttam őket este
a kocsmákban: csak üldögéltek, miközben eleven csemetéik
magukban hancúroztak, unottan várva, hogy végre
hazamehessenek és megvacsorázhassanak. Nem akartam
az ilyen nők sorsára jutni. Ennél azért többre tartottam
magam. Hogy lehettem hát ennyire buta? A vécén ülve
próbáltam az akaratommal kényszeríteni a menstruációmat,
hogy megjöjjön. Sok mindent hallottam már spontán
abortuszról, vetélésekről az első három hónapban, a ginből
és tűzforró fürdőből álló módszerről, mosogatószer-ivásról
meg kötőtűről. Borzalmas gondolatok árasztották el az
elmémet.
Terhességem keserű története Angliában kezdődött. Akkor
épp Kent megyében laktam, Sevenoaksban, ebben a
hangulatos, színes városkában. Jill-lel az előző évben
költöztünk át, amikor odahaza Írországban a tetőpontjára
hágott a recesszió. A munkanélküliségi ráta az egeket verte.
A költözés kezdetben rossz lépésnek tűnt. Szomorúak
voltunk, mert el kellett búcsúznunk Karentől. A társaság
tagjai közül egyedül neki volt biztos állása. Nagy bánatomra
Matt-től is el kellett válnom, mivel ígéretesebb jövő várt rám
Angliában.
Az új élet és a várt jólét izgalma aztán elfeledtette velünk a
fájdalmas szomorúságot. Matt különben is leszögezte, hogy
nekünk egészen mások a céljaink. Ő maga például inkább
meghalna, de nem lenne képes reggeltől estig egy
munkahelyen robotolni. Sőt ami azt illeti, inkább meghalna,
de sehol sem lenne képes dolgozni. Én pedig úgy
gondoltam, hogy Londonban rengeteg a lehetőség, amellett
rengeteg a látnivaló, és lehetőségem lesz rá, hogy elérjek
valamit, hogy bizonyítsak magamnak. Az új környezet majd
segít elfelejteni, mennyire eltávolodtunk már egymástól.
Jill-lel együtt egyik napról a másikra megrögzött hazafiak
lettünk. Hogy őszinte legyek, egészen amíg Angliába nem
költöztünk, azt sem tudtam, mi a különbség a Tánaiste és a
Taoseach között, arról már nem is beszélve, hogy melyik
országnak ki áll az élén. A bérünket brit adófizetők pénzéből
fizették. Az ő országukban éltünk, de közben úgy
viselkedtünk, mintha ők lennének a legádázabb ellenségeink.
Esténként összegyűltünk a többi ismerős írrel, és lelkesen
zengtük az Athenry mezején című dalt – persze mi csak
tátogva, mert a szöveget egyikünk sem tudta. Állandóan a
Fureyst meg a Foster and Allent hallgattuk. Odahaza
Írországban soha a szánkra nem vettük volna a nevüket, de
külhonban ez helyénvalónak tűnt. Egy este magunkból
kikelve a falhoz vagdaltuk a poharunkat, amikor az aznapi
(Írföldről érkezett) vendégbanda többek között Paul Brady
Nehéz szolgálat című dalát is előadta. Egyetlen
szerencséjük, hogy nem a Távoli szigetet választották, mert
akkor nem ússzák meg élve! Állandóan ír barátainkkal
lógtunk, és csakis ír kocsmákba jártunk. Külön társadalom
volt a miénk a társadalmon belül.
Nem sokkal később Joe is utánunk jött, de ő ki nem
állhatta Sevenoaks nyugodt miliőjét, ezért hamar átköltözött
Finchleybe. Ezzel az erővel akár Hawaiion is lehetett volna.
Kis idő elteltével beállt egy hagyományos ír zenét játszó
bandába, és egész jól megélt az így szerzett pénzből.
Hozzánk hasonlóan Joe is meggyőződéssel hitte, hogy
csakis Angliában csinálhatjuk meg a szerencsénket. Váltig
állította, hogy számára a zenélés csak átmeneti
mellékvágány, és nemsokára talál magának „rendes”
munkát. Hármunk közül ő keresett legjobban. Zenei
tehetsége miatt sokfelé hívták. Mivel egyre több ír telepedett
át Angliába, egyre nőtt a hagyományos ír szórakoztatás iránti
igény. Joe a megfelelő helyen volt a megfelelő időben.
Hetente egyszer Jill-lel átrándultunk Finchleybe, ahol Joe
több haverjával együtt lakott egy bérelt házban. A helyi
(természetesen ír) kocsmában annyit játszott, amennyit csak
bírt. A „pallérlegények” tódultak, hogy gitározni hallják –
csodásan játszott. A zenéje és az ital egyaránt isteni volt.
Legalább egy kis időre elfeledtük, hogy milyen messzire
kerültünk otthonunktól, hazánktól.
Mi ketten egy igen szerény lakást béreltünk, aminél már
csak a fizetésünk volt szerényebb. Engem az egyik közeli
kisvárosban, Otfordban felvettek ügyfélszolgálatosnak, Jill
pedig földi utaskísérőként dolgozott a Heathrow repülőtéren.
Minden áldott nap bebumlizott London belvárosába, aztán
metróval ment ki a reptérre. Mire este hazaért, hullaként
rogyott össze. Szinte soha nem főztünk magunknak; a Pizza
Hut kínálatán és a helyi indiai gyorsétterem elvihető kajáin
éltünk.
Jill megváltozott az eltelt évek alatt. Annyival érettebb,
felnőttesebb lett, hogy az már komolyan megrémített. Már
egyáltalán nem vonzotta az állandó drogozás, sem az, hogy
hatalmas mennyiségű piát döntsön magába. Egyre inkább
abba ölte minden energiáját, hogy előrejusson a pályáján.
Kiderült, hogy ez neki gyerekjáték. Jill ugyanis eszméletlenül
vonzó nővé érett, és bárhová mentünk, azonnal a figyelem
központjába került. Néha beleuntam, hogy mindig csak az
árnyékában lézengek, de az igazság az volt, hogy Jill kapta a
legmenőbb, legérdekesebb meghívásokat. A neki
köszönhető társasági élet nélkül teljesen elveszett lettem
volna, úgyhogy hálás voltam a társaságáért és a józan
eszéért.
 Az egyik meghívója a Frith Streetre szólt, a Sohóba, ahol a
gyakorló pilóták klubjának megnyitóját tartották. Ott léptem rá
a túl korai anyasághoz vezető útra.
Jill ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el a megnyitóra,
mert rengeteg érdekes ember lesz ott. No igen, olyanok,
akiket ő érdekesnek talált. Szívesebben ültem volna otthon a
falat bámulva, még azt is izgalmasabbnak tartottam. A
ruhámat mintha a kutya szájából rángatták volna ki. Az
állandó gyorséttermi ételeknek már jócskán megmutatkozott
a hatásuk: egyik hónapról a másikra vaskos úszógumik
jelentek meg rajtam. Az 1980-as évek divathóbortja teljes
mértékben az önámításon alapult. Már majdnem huszonnégy
éves voltam, de még igencsak éretlen. Erről a tényről
ékesszólóan árulkodott az öltözködésem. Tizenöt centi
magas tűsarkú cipőben indultam útnak, aminél
kényelmetlenebb lábbeli a világtörténelemben nem létezett –
ezt mind a mai napig bizonyítani tudom formátlanná gyötört
lábujjaimmal. Testhez simuló, mályvaszínű
lasztexszoknyácskámat ma már inkább szélesebb övnek
hihetnénk, fehér blúzom elején pedig a gallértól lefelé dúsan
fodrozódott a zsabó. Mindennek a tetejébe a kezemre
csillámporral díszített glaszékesztyűt húztam, és az
összhatást olcsó bizsu kristály fülbevalóval és nyaklánccal
koronáztam meg.
Körülbelül úgy festettem, mintha Erzsébet királynő és Boy
George közös ruhatárából öltöztettek volna.
Jill arcáról könnyen leolvashattam, hogy nem tetszik neki,
amit lát. Ez persze engem nem lepett meg. Az előző
hetekben-hónapokban már alig találkoztunk. Időközben neki
az lett az elsőrendű célja – szinte vallásos áhítattal szentelte
ennek magát – hogy jól nézzen ki. Nekem pedig az, hogy jól
érezzem magamat.
 A megnyitón fantasztikusan nézett ki; női bájai a teremben
tartózkodó összes férfit váratlanul érték és rögtön
lenyűgözték. Nyíltan bámulták, én pedig koszosnak és
szakadtnak éreztem magam mellette, mint egy rongybaba
vagy madárijesztő. Egyszeriben elegem lett életem
felszínességéből, a megjátszásból és a külsőségekből. A
honvágy napról napra erősebben gyötört. Igazán ironikus
volt, hogy eljöttem otthonról, hogy megcsináljam a
szerencsémet, és aztán minden pénzemet arra költöttem,
hogy eleven maradjon a kapcsolatom Írországgal. Egyszerre
mintha fény gyűlt volna az elmémben, és attól kezdve már ki
sem hunyt: haza akarok menni!
Odamentem a bárpulthoz és rendeltem valamilyen italt.
Senki nem használt poharat, mindenki üvegből ivott. Semmi
előkelősködés, felvágás – ez tetszett. A csapost Andrew-nak
hívták; magas, karcsú, sötét hajú fiú volt, és egyből
megtetszett neki vaskos ír tájszólásom.
– Volt régen egy ír barátnőm – jegyezte meg.
– Igen? – kérdeztem már a második üveget fogyasztva. –
És te hová valósi vagy? – Örültem, hogy akad legalább
egyvalaki, aki szóba áll velem.
– Southamptonba – felelte, és mosolyogva megvillantotta
ragyogó fehér fogsorát.
Tetszel nekem. Nálad szebb mosolyú csapost még sosem
láttam.
– És mi a csudát keresel errefelé? – kérdeztem hirtelen
támadt érdeklődéssel.
– Repülőoktatónak tanulok. Össze kell szednem jó pár óra
gépidőt, és csak aztán kapok róla papírt.
Mesélj még, Andrew!
– És egy repülőoktató miért csaposkodik?
 – Muszáj, kell a pénz. Csak hétvégenként csinálok ilyesmit.
Amúgy iszol még egyet?
Katolikus a pápa? Erdőben kakál a medve? Naná!
Csak üldögéltem ott Andyvel, a csábos csapossá átvedlett
repülőoktatóval, akit borzasztó vonzónak találtam –
legjobban a foga tetszett. Mire a buli késő éjjel véget ért, el
sem tudtam volna képzelni szebbet, mint hogy új barátom
felvisz magával egy körre a fellegekbe. Legnagyobb
örömömre Andy pontosan ezzel a javaslattal állt elő.
Másnap reggel iszonyú macskajajra ébredtem. Sietve
beálltam a zuhany alá, aztán bevettem két Anadin Extra
fájdalomcsillapítót a kézitáskámban hordott minipatikából.
Kölcsönvettem a még alvó Jill egyik ruháját, noha tudtam jól,
hogy ezért alaposan beolvas majd nekem. De hát mégsem
mehettem repülni egy szimpla farmerban, nem igaz?
Andrew pontosan érkezett, és csinos, frissen vasalt
egyenruhájában csodásan festett. Kocsival elvitt egy kis
reptérre, ahol fölsegített egy apró, kétüléses gépbe. A repülő
alig különbözött egy nagyobb autótól. Az ajtaja alig akart
becsukódni, úgy kellett jó erősen bevágnom. A félelemtől
valósággal kővé dermedtem. Minden egyes széllökést és
kisebb kanyart legalább ötvenszeres intenzitással véltem
érezni. A felszállás alatt némán ültem. A gép belseje nagyon
szűkös volt, egészen egymáshoz szorultunk. Tetszett, ahogy
Andrew a légi irányítással beszél a rádión. Összeszedett volt
és intelligens. Kezében tartotta a dolgokat.
– Hová megyünk? – kérdeztem egy kis idő múlva enyhén
remegő hangon.
– Majd meglátod – felelte mosolyogva.
Izgalmas várakozással telt félóra múlva megérkeztünk
Alderneyre, a Csatorna-szigetek egyikére, ahol a gépet
„leparkoltuk” egy tágas mezőn.
 Alderney csöndes, nyugodt hely volt, a táj mindenütt
csodás. Körbesétáltunk a szigeten, és gyönyörködtünk a
lélegzetelállító látványban. Egyre jobban megkedveltem
Andrew-t; nagyon jó volt vele beszélgetni. Arra azonban
álmomban sem gondoltam persze, hogy gyereket szülök
majd neki. Mint ahogy az sem jutott eszembe, hogy ezúttal
következménye is lesz a védekezés nélküli szexnek. Hogy
teljesen elment az eszem? Pedig komolyan azt hittem, hogy
a nem kívánt terhesség csak másoknál fordulhat elő.
A sziget pár háztól eltekintve szinte teljesen lakatlan volt.
Egy kis étteremben ebédeltünk; megfigyeltem, hogy Andrew
nem iszik alkoholt. Ez persze érthető, hiszen úgymond
„vezetett”. Csodás napot töltöttünk együtt. A tökéletes
randevú: rendkívüli és romantikus.
Amikor este visszaértünk Alderneyról, elkísértem Amlrew-t
a pilótaklubba, ott üldögéltem a bárpultnál, mialatt dolgozott,
és csevegtem vele. Mesélt az ír kedveséről, és még a
fényképét is megmutatta. Hosszú hajú lány volt, igazul
nagyon csinos. Andrew elmondta, hogy mióta szakítottak,
más lányra rá sem nézett.
Andrew iránt érzett vonzalmam pusztán szexuális jellegű
volt. Úgy éreztem, az ő részéről is csak testi vágyról van szó.
Amikor hajnalban bezárt a klub, fogtunk egy üveg bort,
beültünk Andrew kocsijába, és a lakásához hajtottunk. Egész
éjjel szeretkeztünk. Nem volt ez más, mint egyszerű,
bonyodalmaktól mentes, hamisítatlan kéjvágy. A viszonyunk
hat hétig tartott, és ez idő alatt végig remekül éreztem
magam vele. Majd’ minden éjjel bezárkóztunk aprócska
bérelt garzonjába. Jill-lel alig találkoztam, de hát ő
rengeteget dolgozott, így nem is nagyon hiányoztam neki.
Örömteli érzés volt, hogy van kivel összebújni, és Andrew-
val végig jól éreztük magunkat együtt, sokat bolondoztunk.
Egy percig sem gondoltam, hogy tartós kapcsolat lehetne a
dologból, és szerintem ő sem. A kapcsolat végre elaltatta
bennem azon kételyeimet, hogy vonzó lehetek-e testileg
bárki számára is. Andrew ügyes szerető volt, sokat tanultam
tőle. Csak ekkor, az igazi gyönyört megismerve ébredtem rá
igazán, milyen kétbalkezes, ügyefogyott mamlaszok voltunk
Matt-tel.
Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, először makacs
igyekezettel próbáltam mindenfélével áltatni magamat.
Muszáj volt – egy ideig képtelen voltam megemészteni a
tényt. Olyan csecsemők képét idéztem föl magamban, akik
csinos kis copfba összefogott négy szál hajukat és egyetlen
fogukat mutogatva gügyögve gurguláznak. Az ilyen babák
leginkább az édes kis ölebeket juttatják eszembe. Rengeteg
pelenka- és babaolajreklámot láttam már a tévében.
Azokban szerepelnek ilyen imádnivaló, rózsaszín,
gömbölyded, mosolygó babák. Pár perc múlva aztán másfelé
terelődtek a gondolataim.
Anyu arca ötlött fel bennem. Elgondolkodtam az életén,
meg hogy mivé tette az anyaság. Láthattam, ahogy az álmok
szikrája az évek múlásával lassanként kihunyt a szemében,
és ezeknek az éveknek a szabadságától mi, a gyerekei
fosztottuk meg. Mindig nagyon igyekezett, hogy ne
látszódjék rajta a csalódottság. Végül aztán minden titkos
vágyáról lemondott, és beletörődött, hogy már semmi más
nem lehet belőle, csak anya. Én nem akartam olyan lenni,
mint ő. Szerettem ugyan, de amit a család léte tett
alapvetően lelkes személyiségével, az gyűlöletes volt.
A valóság késlekedés nélkül sújtott le rám. A csecsemők
egyáltalán nem ölebek, hanem emberi lények, akik ugyanúgy
felcseperednek, ahogy én. Egyszeriben fájdalmasan
nyilvánvalóvá vált számomra, milyen keserves a helyzetem.
Magam előtt láttam az önkormányzati lakáskiutalást kérők
várólistáját, az élelmiszerre váltható segélyjegyeket, az olcsó
darált húst. Nem tagadom, szinte megfagyott ereimben a vér
a rémülettől. Éreztem, tudtam, hogy eddigi életemnek
befellegzett. Arcomat a párnába fúrtam, és hevesen
felzokogtam. Hogy történhet ilyesmi éppen velem?
Miután kisírtam magam, úgy próbáltam mérsékelni a
csapás erejét, hogy igyekeztem meggyőzni magamat arról,
milyen izgalmas is lesz az egész. Persze csak azért
gondolhattam ilyesmiket, mert nagyon naiv voltam, és föl
sem fogtam, milyen hatalmas dolog az anyaság. Isten tudja,
mit tettem volna, ha alaposan átgondolom a helyzetet. Egész
nap ide-oda sétáltam a környék utcáin, és csak vártam. Majd
Jill segíteni fog. Ő tudni fogja, mit kell tenni ilyenkor.
Aznap este elmondtam neki. Az elítélő véleményére
viszont nagyon nem voltam kíváncsi.
– És most mi a jó fenét fogsz csinálni? – förmedt rám. – Itt
nem maradhatsz. Megmondtad már Andrew-nak? A
szüleidnek szóltál már?
– Hé, hé, higgadj már le egy kicsit, oké? Azért ez még nem
a világvége!
– Jack, neked kurvára fogalmad sincs, miről beszélsz!
Ettől már tényleg nagyon bedühödtem.
– Ezt meg hogy érted!? És te mióta vagy olyan profi
ebben? Legalább egy percig elgondolkodhatnál, mielőtt
előveszed a szokásos lemezedet a felelősségről!
– Pedig éppen erről van szó – vágott vissza öntelten. –
Szerintem neked gőzöd sincs róla, mivel jár ez az egész.
Soha semmit nem tervezel meg előre, az egész életed olyan,
mint egy nagy buli. Nem fogsz tudni tovább így élni, ahogy
most… és ha már erről van szó, egyáltalán hol akarsz lakni?
Honnan lesz pénzed? És ami a legfontosabb, mi lesz ennek
a szerencsétlen gyereknek az apjával?
– Azért teljesen hülye nem vagyok – védekeztem
mérgesen. Felzaklatott a terhesség híre, és az
együttérzésére vágytam, nem pedig hogy a nyakamba
zúdítsa a valóságot – Nem a Viktória-korban élünk, hanem a
nyolcvanas években, rengeteg nő szül gyereket, és ezek
közül sokan apa nélkül nőnek fel. Eszem ágában sincs itt
maradni, mindig is utáltam itt élni. Nekem nem tetszik
annyira az itteni nagymenő társaság, mint neked. Ne félts te
engem, Jill, fogom magam, és szépen hazamegyek. Amúgy
pedig kösz az együttérzést! Marha sokat segítettél. – Azzal
sarkon fordultam és kiviharzottam a lakásból.
Eddig a pillanatig még csak eszembe sem jutott az
abortusz, csak ekkor ötlött fel bennem a gondolata.
Céltalanul csatangoltam a környéken, és csak
gondolkodtam, gondolkodtam, törtem a fejem megállás
nélkül. Felhívjam Andrew-t? Tulajdonképpen nem akartam,
hogy értesüljön a dologról. Haza akartam menni. Még csak
gondolni sem mertem rá, hogy netalántán a családom is
elítél vagy kitaszít. Az lehetetlen. Ők nem tennének ilyet.
Nem tehetnek ilyet!
Zavarodottságomban egyszer csak azon kaptam magam,
hogy a vonaton ülök és úton vagyok London felé. Aztán a
belvárosban metróra szálltam. Nem is tudatosan döntöttem
el, hogy beugrom Joe-hoz, hanem inkább mintha a lábam vitt
volna oda magától, miközben én egyre csak gondolkodtam.
A fojtogató hőség elborított. A fejem egy másik utas nyirkos
hónaljának szorult. Legszívesebben elhánytam volna
magam, ahogy ott álltunk összepréselődve, mint a dobozba
zárt szardíniák. Egyre csak az járt a fejemben, hogy utálom
Londont. Hogy mennyire gyűlölöm. Joe lakásánál a
lépcsőfokokat kettesével véve siettem fel, és türelmetlenül
megzörgettem az ajtaját.
Hát megint itt vagyok. Ne haragudj, hogy egy ideje nem
hívtalak. Légy szíves, ne nézz így rám! Tudom, mit gondolsz:
„Már megint hozzám jön valamilyen újabb problémával.”
Bárcsak egyedül lennél itthon! Kérlek, ne fordíts te is hátat
nekem! Kérlek, nyisd már ki ezt a kurva ajtót! „Te is tudod,
hogy igazam van, Jack. Csak akkor jutok eszedbe, amikor
valami bánatod van.”
Senki nem jött ajtót nyitni.
Újból kopogtam, aztán belestem az aprócska ablakon.
Senki sem volt otthon. Egy teljes órámba került, míg
odaértem. Borzasztó kiábrándultság lett úrrá rajtam. Lassan
lebaktattam a lépcsőn, majd elindultam vissza a
metróállomás felé. Ekkor már bőséges, fürge patakokban
csordogáltak a könnyeim. Ahhoz is túlságosan zaklatott
lévén, hogy a méltóságommal törődjek, hangosan szipogva
mentem a járdán, és önutálattal eltelve azon
morfondíroztam, hogy most hová menjek. Ekkor azonban
futó léptek zaját hallottam a hátam mögül. Megfordultam.
– Baj van a hallásoddal, bakker? – kérdezte lihegve-
fújtatva Joe.
– Köszönöm kérdésed, remekül – válaszoltam.
– Nem hallottad, hogy teleüvöltöttem utánad az utcát?
Különben is mi a csudát csinálsz te itt? Tudod jól, hogy
esténként soha nem vagyok itthon. Most is csak egy
pillanatra jöttem vissza, elviszek a skacoknak pár oldalnyi
számszöveget.
– Köszönöm kérdésed, remekül – ismételtem pimasz
mosollyal.
– Jól van már, jól van na… A francba, alig kapok levegőt?
–Elhallgatott és nagy levegőt vett.
 – Terhes vagyok – böktem ki. Semmi értelme nem lett
volna halasztgatni. Ilyenkor nincs megfelelő pillanat, és
nincsenek olyan fennkölt szavak, melyek enyhítik a
döbbenetet.
Joe csípőre tett kézzel előrehajolt.
– A kurva életbe, rohadtul szúr az oldalam! – Vagy nem
hallotta, amit mondtam, vagy oda sem figyelt.
Folyt az orrom, és az arcomon csurogtak a könnyek.
Zsebkendő után kutatva beletúrtam a zsebembe, de mivel
nem találtam egyet sem, végül a kabátom ujjába töröltem az
orromat. Elmondhatatlanul undorodtam saját magamtól.
Egyszerre ráébredtem, hogy Joe rezzenéstelen tekintettel
mered rám.
– Megint részeg vagy? – tudakolta.
– Terhes. Nem részeg, hanem terhes.
Egyszeriben ellenállhatatlan vidámság tört rám. Képtelen
voltam visszatartani a nevetést – egyszerűen az arcába
neveltem. Joe csak állt és kifejezéstelen arccal bámult. Addig
nevettem, míg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen megint
csak sírok. Egyszerre kacarásztam és bőgtem. Hallottam,
ahogy Joe fejcsóválva csettintget a nyelvével, de nem
elítélően, hanem inkább szomorú beletörődéssel. Csak
álltunk ott egymás szemébe nézve. Aztán újból megtette.
Ismét meglette, amit annak idején a Limitben, mikor még
tizenhat éves ifjoncok voltunk. Előrelépett és magához ölelt,
én pedig valósággal elolvadtam a karjaiban, mint a vaj.
Összeölelkezve álltunk a járdán, meg-megdőlve kissé
jobbra vagy balra, csendben, csak Joe zümmögött halkan a
fülembe. Nem beszélt, nem mondott semmit. Csak ketten
léteztünk abban a pillanatban. Két bolond mamlasz. Egy kis
idő múlva a zokogásom alábbhagyott. De megszólalni még
mindig nem tudtam.
 Lassan visszaballagtunk a lakáshoz – én végigszipogtam
az utat. Titokban reménykedtem benne, hogy egyszerre
történik valami, ami megszünteti a gondjaimat, megoldja a
helyzetet. Joe-nak talán van valamilyen nagyszabású terve.
Nem lehet, hogy a teszt eredménye téves? Meg kéne
csinálnom újra! Hirtelen összeszorult a gyomrom. Tudtam,
hogy terhes vagyok. Biztosan tudtam, hogy terhes vagyok.
Minden egyes perccel tisztábban láttam a valóságot, és
egyre halványult a fodros rózsaszín blúzocskába öltöztetett
tündéri babalányka képe. Olyan hevesen vágytam a
segítségre, mint a kábítószeres a következő adagjára. Valaki
segítsen rajtam! Kockáztattam, és most fizetnem kellett érte.
Még nem álltam készen arra, hogy anya legyek.
Joe hozott nekem egy csésze teát és egy tekercs
vécépapírt. A csészét lerakta elém a padlóra, a tekercset
pedig az ölembe tette.
– Van még rengeteg, ha kell – suttogta a fülembe.
Erre mindketten elnevettük magunkat.
– Na és nevet tudsz mondani? – kezdett faggatni.
– Jézusom, te totál dilis vagy, hogy tudnék ilyenkor a
gyerek nevén tipródni!?
– Az apa nevére gondoltam, te lökött tyúk.
– Hát persze hogy tudok mondani. Nem szokásom fűvel-
fával lefeküdni.
– És tudja már?
– Még nem.
– Miért nem?
– Nem akarom, hogy megtudja.
– Miért nem?
– Mert haza akarok menni.
– Milyen kényelmes megoldás.
 Ridegen néztem rá. Az igazságot akartam hallani, de azért
finomabban is adagolhatta volna. Hát senki nem érti, hogy
magamtól is tudom mindazt, amit a fejemhez vagdosnak?
– Nem valószínű, hogy tapsikolni fog a gyönyörtől.
– De hát, az isten szerelmére, Jack, hogy a búsba
történhetett ez? Nem értem.
– Le kellett állnom a tablettával. Állandóan iszonyú
migrénem volt tőle.
– Ennyi? – kérdezte mérgesen. – De hát 1987-et írunk!
Minden sarkon lehet kotont kapni, bakker! Csak azt ne
mondd, hogy eszedbe se jutott!
– Eszembe se jutott. Azt hittem, nem lesz semmi baj. Még
csak pár napja ért véget a havim. Nem számítottam rá, hogy
ilyen hamar teherbe eshetek. – A menstruáció említésénél
nincs hatásosabb fegyver, ennek hallatán a férfiak
zavarodottan meghátrálnak. A módszer kivétel nélkül mindig
beválik.
– Na és most mi lesz?
– Hát, két választásom van – feleltem rekedten.
– Igen?
Csak várd ki a végét!
– Arra gondoltam, elmehetnék abortuszra. – Itt egy kicsit
kivártam. – Vagy hazamegyek, és valahogy majd csak
elboldogulok.
– Na és a harmadik lehetőség?
– Micsoda?
– Van harmadik választási lehetőséged is. Hogy közlöd az
apával, mi történt. Még az is lehet, hogy jól kijöttök együtt.
Különben is, ki a franc ez a faszi?
– Nincs harmadik lehetőség. Az apa meg nem fontos, nem
akarok vele maradni. Csak a szexről szólt a dolog, semmi
másról. – Te jó ég, hihetetlen, hogy ez velem történik!
 – Istenem, Jack, hát te sosem nősz már fel? –
szörnyülködött Joe.
– Értsd már meg, nem gondoltam, hogy ez velem is
megtörténhet! – Teljesen elképedtem azon, hogy minden
barátom ellenem fordul.
– Miért ne történhetne!? Mi olyan különleges benned? –
Joe most már kiabált.
Erre nem tudtam mit mondani. Totál idiótának éreztem
magam.
Csak ültünk, cigiztünk és beszélgettünk. Aztán tovább
ültünk. Tovább cigiztünk. És tovább beszélgettünk.
Mindeközben kezdett megszilárdulni bennem az abortusz
gondolata. Úgy éreztem, nem vagyok felkészült arra, hogy
gyereket vállaljak, ez nekem túl nagy felelősség. Nem mintha
néni szerettem volna gyereket, csak éppen borzasztóan
féltem attól, hogy ugyanúgy nem veszem majd komolyan,
ahogy az életben semmi mást sem. Vagyis rettegtem attól,
hogy totál elszúrok mindent. Márpedig képtelen voltam
elviselni azt a gondolatot, hogy valaki másnak is
tönkreteszem az életét. Csakhogy valamiért ezt senkinek
sem tudtam érthetően elmagyarázni, nem tudtam világosan
szavakba foglalni. Valójában nem is félelem volt ez, hanem
szilárd meggyőződés arról, hogy képtelen vagyok a
gyereknevelésre. Azonban ezeket a gondolatokat
megtartottam magamnak. Semmiféle késztetést nem
éreztem, hogy bárkinek is eláruljam, mire készülök. Inkább
megjátszottam magamat. Végső soron a döntést nekem,
egyedül nekem kell meghoznom.
Amikor Joe aznap este hazavitt, az út nagyobbik része
alatt némán vezetett. Úgy éreztem, mindenki elutasít,
mindenki elzárkózik tőlem, magamra hagy. Teljesen
magamba roskadtam.
 Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki türelmetlenül
bökdös.
– Jack! Hé, Jack, ébresztő! – Jill volt az.
Duzzadt, vaksi szemmel, kimerültén ültem fel az ágyban.
Az előző esti vita minden erőt kiszívott belőlem.
– Főztem neked teát – mondta Jill. Ez ugyan igen halvány
vigasz volt, de azért örültem neki. A következő pillanatban
azonban a forró tejes tea látványától fürge bukfencezésbe
kezdett a gyomrom. Éppen hogy sikerült beérnem a
mosdóba, máris jött a hányás. Kezében egy szelet pirítással
Jill riadtan követett.
– Tessék, edd meg ezt, állítólag megnyugtatja a gyomrot!
Úgy beszélt velem, mint egy szülésznő. A pirítóst látva
ismét öklendezni kezdtem. Egymás után kétszer rókáztam,
de a szédítő émelygés csak nem akart elmúlni. A kenyér
égett szagát elviselhetetlenül visszataszítónak éreztem.
Annyira rosszul voltam, hogy beszélni alig tudtam.
Visszabújtam az ágyba, és egészen az államig húztam a
paplant.
– Jaj, Jack, te szegény, úgy sajnállak! Istenem, olyan zöld
vagy, mint egy háromnapos vízihulla.
– Mert az én ereimben igazi zöld ír vér folyik – tréfálkoztam
remegő hangon.
Jillnek könnyek jelentek meg a szemében. Megörültem –
úgy kell neki, gondoltam. Egyszer az életben tényleg nagyon
rosszul vagyok, nem kell tettetnem. Ezt a lehetőséget
maximálisan ki kell használnom.
– Megmondtam neked, milyen honvágyam van, biztos attól
vagyok ilyen rosszul – nyögdécseltem. – Jézusom, fel se
bírok kelni. – De végül csak sikerült. Nem akartam becsapni
Jillt, de azért szerettem volna, ha bűnhődik kicsit.
 – Hol a fenében voltál? – szipogta. – Legalább telefonon
ideszólhattál volna! Majd’ bediliztem, úgy aggódtam érted. –
Úgy paskolgatta a párnákat, mint egy tapasztalt anyuka. Hát
ez fantasztikus, gondoltam magamban.
– Elmentem Joe-hoz – sóhajtottam.
– Jack, ismerlek. Most aztán el ne kapkodd a dolgot!
Alaposan meg kell beszélni mindent. Tudod, hogyha kellek,
mindig veled vagyok, akármi történt is köztünk. Csak azért
mondtam, amit mondtam, mert aggódtam érted.
Utolsó szavai közben már feltörő könnyeivel küszködött.
Jillt komolyan megviselte, ami előző este történt. Sajnálni
kezdtem, de igazából nem is tudtam, miért sajnálom. Elvégre
én volnék az, akire rászakadt a baj! Szorosan magamhoz
öleltem, és én is sírdogáltam még egy sort. Beláttam végre,
hogy mindenkire nagy szükségem lesz, különösen azokra,
akik a legjobban ismernek, és a legközelebb állnak hozzám.
Márpedig Jill gyerekkorom óta az egyik legjobb barátom.
Abban a pillanatban hirtelen ráébredtem, hogy ezerszer
rosszabb helyzetben is lehetnék. Apa mindig azt
mondogatta: „Ne pisilj széllel szemben, mert te iszod meg a
levét!” És milyen igaza volt! Nagy sokára sikerült elérnem,
hogy Jill ne tartson már annyira az elkövetkezendőktől. Nem,
nem ugrom fel az első dublini gépre. Nem, egyelőre még
nem telefonálok haza. Nem, egyelőre még nem szólok
Andrew-nak. Nem, nem fogom a Temzébe vetni magamat.
Nem, még csak fontolóra sem veszem az abortuszt. Pont.
Minden rábeszélőképességemet latba vetve sikerült
meggyőznöm, hogy nyugodtan menjen be dolgozni. Ezért az
alakításomért tuti Oscar-díjat érdemeltem volna. Valójában a
gyomrom még mindig igencsak reszketeg állapotban volt.
Tulajdonképpen megtehettem volna, hogy egész nap ágyban
maradok, de a hányinger így is, úgy is eszembe juttatta a
helyzetemet. Ezért amint Jill kitette a lábát, azonnal
feltápászkodtam az ágyból.
Amikor megtaláltam a helyi anyavédelmi központot és
beléptem, meglehetősen ridegen fogadtak. Eleinte azt
hittem, csak képzelődöm. A nővér alig néhány szót váltott
velem, és a rutinvizsgálatot a leghalványabb
érzelemnyilvánítás nélkül hajtotta végre. Alaposan
belekóstolhattam a magányba. Szinte olvasni tudtam a
gondolataiban: Újabb ír ribanc, aki bekapta a legyet. Húzzál
haza, buta liba! Csak rontod itt a levegőt, a rendes angol
emberek levegőjét. Egy kemény, hideg vizsgálópadra kellett
feküdnöm, amíg megnyomkodta a mellbimbómat, hogy
megállapítsa, kifelé vagy befelé forduló-e. Mire végzett a
vizsgálattal, úgy éreztem, a bimbóim önálló személyiséggel
rendelkeznek. Legszívesebben a falba vertem volna a nő
fejét, hogy vegye már le rólam a mocskos kezét.
Miután a böködő és piszkáló művelet véget ért, beküldtek
egy másik helyiségbe, hogy tudassák velem, milyen
lehetőségeim vannak. Itt megint csak minden érzelmet
nélkülöző, rideg párbeszéd várt rám.
– Megtartja? – kérdezte az orvos fel sem nézve, és beszéd
közben is írt valamit.
Hahó! Itt ülök magával szemben az asztal túloldalán! Rám
nézhetne, ha nem esik nehezére. Nem vagyok leprás,
megnézheti a leleteimet.
– Nem tudom. Még nem döntöttem el.
– Gyorsan el kell döntenie, ha abortuszt akar.
Egyszerre a magzatom csak egy esetleges küret
érdektelen tárgya lett. Eddig nem jutott eszembe, de most a
hasam alsó felére csúsztattam a kezem. Semmi változást
nem éreztem. Még nem duzzadt meg, és nem voltak
varázslatos kis mozgások sem.
 – Adok önnek pár tájékoztató füzetet, Miss… Mi is a neve?
– Köszönöm – mondtam hűvösen, azzal felálltam, és
kivettem a kezéből a brosúrákat.
– Amennyiben beszélni kíván egy tanácsadóval, itt kérhet
időpontot – közölte búcsúzóul ünnepélyesen.
Hogy akarok-e tanácsadóval beszélni? Ha azok is olyanok,
mint maga, akkor annak nagyjából annyi haszna lenne, mint
ha ragtapaszt tennék a homlokomra.
A gondozót elhagyva úgy éreztem, sok mindent csináltak
ott velem, csak éppen a gondomat nem viselték. Inkább
megrémisztettek és összezavartak. Az idő ebben a
kérdésben nagyon fontos szempont. Erre nem gondoltam.
Soha életemben nem fordult még elő, hogy ilyen szorító
kényszerhelyzetben kellett döntést hoznom. A lakásba
visszaérve csináltam magamnak teát, és sikerült hozzá
legyűrnöm két szelet pirítóst. Sajnos ezután elkövettem azt a
komoly hibát, hogy rögtön nekifogtam a brosúrák
áttanulmányozásának.
Csak a sóoldatos magzatelhajtási módszerig jutottam,
aztán máris lihegve próbáltam lélegzethez jutni a vécébe tett
újabb látogatás után. A gyűrött füzetet izzadt kezemben
tartva befeküdtem az ágyba. Az ujjaim közül egy kép
kandikált ki. Az aprócska kezet ábrázoló nyomasztó
fényképet a brossúra első oldalára nyomtatták;
összehasonlítás céljából a képen egy felnőtt odatartotta a
hüvelykujját a kis kezecske mellé. Lassan, óvatosan
széthajtottam a meggyötört füzetet, és kisimítottam a
gyűrődéseket. Sokáig mereven bámultam a fotót.
Elképzeltem a kisbabám kezét, levágva, leszakítva, egy
fekete műanyag zsákba hajítva. Elképzeltem, ahogy picurka
szervei szétszóródnak, elégnek, eltűnnek, elfelejtődnek.
Eltűnnek a szemünk elől, és eltűnnek az emlékeimből is.
 Bár a terhesgondozóban ezt nem tudhatták, mégis azzal
segítettek a legtöbbet, hogy a kezembe nyomták azt az
ismertetőt. Abban a szörnyű pillanatban odahaza nem volt
szükségem sem Joe, sem Jill, sem senki más tanácsára. A
hálószoba tompa fényében látott gyászos kép örök életre az
emlékezetembe vésődött. Meghoztam a döntésemet –
elhatározásom megmásíthatatlan volt. Az én kisbabám élni
fog.
Szinte ösztönösen megpaskoltam a pocakomat. Ezzel a
mozdulattal tudomásul vettem gyermekem létezését.
Életemben először hoztam olyan döntést, amelyik teljes
egészében önzetlen volt. Csakis egy másik ember igényeit,
egy másik ember jólétét, egy másik lény életét tartottam
szem előtt. Többé soha, soha az életben nem kívántam újból
ilyen döntés elé kerülni.
Az elhatározásomat követő hetekben felkészültem a
hazaköltözésre. Elkötöttem minden elvarratlan szálat,
otthagytam az állásomat, kifizettem a számláimat,
megvettem a repülőjegyet, eladtam a fölösleges holmijaimat.
Joe és Jill segített, amiben csak tudott. Az idő múlásával
valamiféle izgatott várakozás töltött el. Felvettük a
kapcsolatot Karen-nel és Mickkel, a barátjával, akivel már
hosszú ideje együtt voltak. Felajánlották, hogy bármiben
szívesen segítenek, és valósággal könyörögtek, hogy minél
hamarabb menjek haza. Én is erre vágytam, csak éppen
mindennél jobban rettegtem attól, hogy el kell mondanom a
szüleimnek a nagy hírt. Számtalanszor felemeltem a kagylót,
aztán hamar vissza is tettem, de aztán egy perc múlva
megint felvettem, így ment ez legalább egy tucatszor egymás
után. Végül már annyit húztam az időt, hogy tényleg nem
maradt más hátra, mint két feladat. Márpedig mindkettőtől
borzasztóan féltem.
 – Szia Andrew! – A piros telefonfülkében állva nekidőltem
a fülke üvegfalának.
– Helló Molly! – Andrew Molly Malone-tól, a kedves dalban
szereplő ír lánykától kölcsönözte ezt a becenevet. Ezt az
ötletét rendkívül szellemesnek tartotta, nekem pedig nem volt
szívem felvilágosítani, hogy a névválasztás nagyjából olyan
humoros, mint egy frontális ütközés. Vajon miért hiszi azt
minden angol, hogy ő az első, aki Paddynek hív minket,
íreket, vagy aki a koboldjainkkal tréfálkozik? Hát nem tudják,
hogy a koboldok már rég kihaltak? És miért hiszik azt, hogy
hozzánk még nem jutott el a televízió? Meg hogy mi még
sosem hallottunk a Dallasról és életünkben nem ettünk
pizzát? Lenne szíves végre valaki felvilágosítani őket arról,
hogy már legalább száz éve nem csak krumplin élünk?
– Ne haragudj, hogy nem hívtalak egy ideje. Tudod,
rengeteg dolgom volt. De mesélj, hogy vagy? – Tudtam jól,
hogy a legkevésbé sem érdekli, tényleg sok dolgom volt-e
vagy sem, mert ha érdekelte volna, keresett volna.
Az afférunk véget ért. A szexnél többet nem tudtunk
nyújtani egymásnak, és a szikra lassacskán kialudt. Ha
semmi más nem köt össze két embert, akkor a vonzalom
elmúltával nagyon gyorsan lezárul a kapcsolat. A miénkkel is
ez történt. Éreztem a habozást Andrew hangjában. Tudtam,
hogy igazándiból nem volt miért felhívnom. Úgyhogy gyorsan
a lényegre is tértem.
– Figyu, Andrew! Csak el akartam mondani, hogy
visszaköltözöm Írországba. Végleg. – Bár elhatároztam,
hogy a titkomat megtartom magamnak, úgy éreztem,
legalább annyival tartozom neki, hogy felhívom.
– Tényleg? Tulajdonképpen nem lep meg. Mikor indulsz?
Esetleg összefuthatnánk még mielőtt elmész.
 – Köszi, de nem megy. Az a helyzet, hogy holnap indulok.
Eddig nem nagyon volt időm, hogy telefonáljak. – Fellélegző
sóhaját még a vonal másik végén is tisztán hallottam. A
megkönnyebbüléstől hirtelen jóval magasabb lett a hangja.
– Na és tudod már, hol fogsz lakni? Megadod a címed?
Sosem lehet tudni, mikor járok Dublinban.
– Nem, még fogalmam sincs.
Megint sóhajtott; nyilván örült, hogy megúszta ezt az
álságos marhaságot.
– Jack, ha bármikor bármire szükséged van és segíthetek,
nyugodtan hívj fel! Nagyon jól éreztem magam veled.
Tőled soha nem lesz szükségem semmire. Bárcsak lenne
merszem hozzá, hogy ezt közöljem veled. De beérem azzal,
hogy biztos vagyok ebben. Te mafla tök.
– Köszi, én is veled – feleltem udvariasan. – Nem is
hinnéd, mi mindent köszönhetek neked. Azt hiszem, amíg
élek, emlékezni fogok rád.
Andrew szánalmasan erőltetett nevetéssel válaszolt.
Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Jól döntöttem.
Biztosan tudtam, hogy jól döntöttem. Örültem, hogy nem
kellett megalázó helyzetbe kerülnöm, hogy még többet
megtudjak. Immár nem kellett attól tartanom, hogy egész
életemben azon töprengek, vajon nem lett volna-e
kivételesen nagyszerű apa belőle. Már tudtam a választ.
Eleget hallottam ahhoz, hogy a gyanúm igazolódjék.
A következő hívást a lakásból akartam letudni. Hosszabb
beszélgetésnek ígérkezett, és ezt a hálószobám
magányában és csendjében akartam intézni. Anyu vette föl a
telefont. Amint belehallózott a kagylóba, tüstént a szemembe
szöktek a könnyek. A hangja hallatán teljesen elfelejtettem,
hogy már felnőtt nő vagyok. Olyan hatalma volt, hogy
szélvészként repített vissza gyermeki énemhez. Egyetlen
szempillantás alatt ismét kilencévesnek éreztem magam.
Mindennél jobban szerettem volna azonnal mellette teremni,
a karjaiba bújni. Azt kívántam, hogy ő takargasson be
lefekvéskor, mondja el a kedvenc mesémet, hagyja égve a
kislámpát, és résnyire hagyja nyitva az ajtót. A szavaimmal
ennek a valaha volt kislánynak a megsemmisítésére
készültem. Anya szemében immár soha többé nem leszek
gyermek. Elárasztott a bűntudat.
– Anyu! Találd ki, mi újság!
– Mi újság, kicsim?
– Kisbabám lesz!
– Jézus szent szíve! – Hallottam, ahogy koppan a leejtett
telefon, miközben anya keresztet vet.
– Anyu!
– Jack, ott vagy? – Szipogás hallatszott a vonal túlsó
végéről.
– Anyu, nincs semmi baj. Komolyan.
– Jaj, édes istenem, mit fognak szólni a szomszédok?
– De anyu, itt vagyok Londonban. Honnan tudnák meg?
– Csak azt ne mondd, hogy ott akarod felnevelni azt a
gyereket! Jézus, Mária, Szent József, mit szól apád, ha
meghallja!?
– Figyelj, anyu, csakis akkor megyek haza, ha tényleg nem
gond. Mármint neked és apunak.
Még mindig sírdogált és a szentekhez fohászkodott. Aztán
belezokogott a kagylóba:
– Jaj, kicsim, hogy tehetted ezt velünk?
Lassan elöntött a méreg. Noha tudtam előre, hogy ez lesz,
nem voltam felkészülve rá, menyire feldühít majd.
– Anyu, az égvilágon semmit nem tettem veletek. Amit
tettem, azt csakis magammal tettem! Bárkivel beszélek,
mindenki úgy tesz, mintha ő lenne terhes. Fogjátok fel, hogy
nekem lesz gyerekem!
– Jack, most képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Adj
egy kis időt, hogy apáddal megbeszélhessük a dolgot!
Szentséges Szűzanyám, add, hogy a szíve kibírja ezt a hírt!
– Jól van, akkor majd később megint hívlak. Anyu, nagyon
szeretlek, és ne haragudjatok rám! – Valahogy a
mentegetőzés üresnek hangzott, mintha tartalmatlan,
jelentés nélküli szavakat használtam volna.
– Jól van, kicsim. Én is nagyon szeretlek téged. Majd
együtt kitalálunk valamit.
Ettől kezdve egész álló nap jöttek a hívások. Először apu
telefonált, aztán az öcsém, utána a húgom, majd az egyik
szomszéd, és még az egyik távoli nénikénk is, akit kétéves
korom óta nem is láttam. Lelki szemeim előtt megjelent,
ahogy a körzeti lakógyűlés rendkívüli ülésen vitatja meg az
ügyet. Estig összesen tizenkilencen hívtak fel. Megszületett a
döntés: haladéktalanul haza kell mennem.
Apu rettentően haragudott. Próbálta nyugodtan
megemészteni a hírt, de éreztem a hangján, mi dúl benne. A
délután folyamán még egy „konferenciahívást” is
lebonyolítottunk. A szüleim külön beszéltek a két otthoni
készüléken, és a hívás java része alatt egymással
vitatkoztak.
– William, te csak hallgass, fogalmad sincs, miről beszélsz!
Nekünk ki kell állnunk a lányunk mellett.
– Ha, még hogy kiállni, egy nagy lótúrót! Inkább jól alfélén
kellene billenteni, azt kéne. Ha otthon maradtál volna
vigyázni rá, és nem mászkálsz el dolgozni, akkor nem lett
volna belőle ilyen könnyűvérű céda!
– Jack, ne is figyelj apádra! Így legalább valaki pénzt is
hozott haza. Miattad meg mindjárt szétvet a düh, te ostoba
fajankó!
Csak álltam a fülemre szorított kagylóval és hallgattam,
ahogy vagdalkoznak. Kimondottan szórakoztató volt. Mintha
ott sem lettem volna, úgy szidták egymást. Egyszerűn
tudomást sem vettek arról, hogy én is a vonalban vagyok.
Vajon mióta csinálhatták ezt? Már nem is emlékeztem, mikor
beszéltek utoljára valóban velem, nem csak hozzám, és
mikor bántak egyáltalán felnőttként velem. Rendszerint
kettesben álltak neki, hogy beszéljenek a fejemmel, de ez
sosem vált be. Olyan szülők próbáltak lenni, akik erőiket
egyesítve, egymással összefogva szilárdan kiállnak tévelygő
lányuk mellett, de ennek kivétel nélkül az lett a vége, hogy
egymás torkának estek, és a saját sérelmeiket hánytorgatták
fel. Olyasmiket vágtak ilyenkor a másik fejéhez, amikhez
nekem semmi, de semmi közöm nem volt. Ezeket a csatákat
csakis a kitartóbb fél nyerhette meg. Természetesen mindig
anyu diadalmaskodott, méghozzá minden különösebb
erőfeszítés nélkül.
Amikor aznap este lefeküdtem, alig vártam, hogy végre
elalhassak, csak az a gondolat riasztott, hogy reggel ismét
vár rám a kiborító hányinger. Lassan elszundítottam, és
serdülőkori nagy szerelmemről, Mattról álmodtam. A
szokásos rémálmom volt, ami gyerekkorom óta
rendszeresen visszavisszatért. A benne szereplők személye
időről időre változott, ám az esemény mindig ugyanaz
maradt. Ezúttal Matt volt az, aki harsányan nevetve, ujjával
az arcom előtt hadonászva rám mutogatott. Szörnyű érzés
volt.
Másnap elmentem a repülőjegyemért, aztán otthon
becsomagoltam szerény ingóságaimat. Jill újra meg újra
zokogásban tört ki. Napközben elment vásárolni, és
visszatérve átadott pár búcsúajándékot. A rá jellemző
gyakorlatiassággal vitaminokat vett és a terhességi csíkok
eltüntetését segítő krémet. Végül a kezembe nyomott egy
kicsinyke borítékot. Felnyitottam, és egy vékony kis
csuklópántot találtam benne. Jill kórházi névszalagja volt,
amit születésekor a csuklójára tettek.
– Ezt neked adom. Olyasmit akartam adni, ami mindennél
fontosabb nekem.
– Te jó ég, nem is tudom, mit szóljak. Biztos vagy benne,
hogy az enyém lehet?
– Te vagy a legjobb barátom! – Azzal a nyakamba vetette
magát és újból zokogni kezdett.
– Úgy vigyázok majd rá, mint a szemem fényére –
suttogtam. Már megint én vigasztalok valaki mást. – Jill, hidd
el, jól megleszek. Elvégre nem Auschwitzba vagy Szibériába
utazom.
Ott álltunk egymást átölelve, és felváltva nevettünk meg
könnyeztünk. Tudtuk, hogy hosszú-hosszú ideig nem
találkozunk majd.
A reptérre Joe vitt ki. Az út mintha egy örökkévalóságig
tartott volna.
Joe csöndben, magába zárkózva ült a kocsiban. Én ideges
izgalommal eltelve hallgattam mellette. Az indulási
csarnokban csatlakozott hozzánk néhány kollégám, akik
kijöttek elköszönni. Búcsúzóul koccintottunk még párszor az
egyik reptéri bárban. Megígértem nekik, hogyha visszajövök,
hozok mutatóba piros citromlevet és üveges „csapolt”
guinnesst, mert egyikről sem hitték el, hogy létezik.
Repült az idő, a hangszóróban máris elhangzott az utolsó
figyelmeztetés a járatom utasainak. A beszállókapunál állva
hirtelen nagyon elszomorodtam. Joe kezét a háta mögé
dugta, a rá jellemző módon fülig érő szájjal, pökhendin
vigyorral. Egy röpke pillanatra mintha valami megmoccant
volna bennem. Vagy csak képzelődtem? Talán a baba volt.
Vagy csak a gyomrom szorult össze a búcsúzás miatt. Joe
előhúzta a kezét a háta mögül, és felém nyújtotta az addig
rejtegetett plüssfigurát.
– Bemutatom Samet – mondta. – Ha bármikor egyedül
érzed magad vagy rossz kedved van, ölelgesd meg, bújj vele
az, ágyba, és beszélgess vele! Mindent megtesz, amit csak
kívánsz tőle, komolyan. Még énekelni is tud, nézd!
A kezembe adta a játékfigurát. A plüssbaba egy pántos
farmerbe öltöztetett sárga csibe volt, kobakján zöld kalappal.
– Fogj vele kezet! – szólt Joe.
Megfogtam a csirke szárnyát.
– Nem történik semmi – nevettem.
– Szorítsd meg, te puhány! Ha másként nem megy,
használd a fantáziádat!
Megint nevettem, és ezúttal jó alaposan megszorongattam
a csibe mancsát.
– A vén MacDonald tanyáján, éjáéjáóóó…
Eleredtek a könnyeim. Tiszta dilisnek éreztem magam,
ahogy ott állok a kezemben egy plüsscsibével, amelyik ezt a
nevetséges gyerekdalt énekli.
Joe magához szorított és gyengéden megpuszilta a fejem
búbját.
– Nemsokára találkozunk. Amikor csak tudlak,
meglátogatlak. Megígérem. Ha bármire szükséged van,
telefonálj, rendben?
– Rendben – feleltem engedelmesen akár egy gyerek.
Nem akartam csak úgy otthagyni Joe-t. A földi utaskísérő
egyre sürgetett, hogy siessek. Samet a hónom alá
szorítottam, és felvettem a holmimat. Már a gépen ültem
beszíjazva, amikor rádöbbentem, hogy még csak el sem
köszöntem rendesen, úgy váltunk el.
 Talán a sors akarta így. Fejemet hátradöntöttem a
fejtámasznak, és eltűnődtem, vajon Matt még mindig Dublin-
ban él-e.
 Ötödik fejezet

Büszkén virítottam a gépen új szerzeményemmel, míg

aztán le nem szálltunk Dublinban, ahol a Szent Patrik-napon
jellemző eső és hideg fogadott minket. Az egész családom
kijött elém a reptérre, még a húgom is, aki az alkalomhoz
illően tetőtől talpig zöldbe öltözött. Akkor ott helyben
megesküdtem, hogy soha többé nem megyek sehová.
Rögtön aznap visszaköltöztem a szüleim házába. Apu még
az érkezésem előtt kifestette a vendégszobát. A maga
módján így jelezte, hogy beletörődött a baba érkezésébe.
Nagyon kedves gesztus volt részéről.
Ami viszont engem illet, én a terhesség hátralévő részében
végig úgy viselkedtem, mint egy hullámzó hangulatú,
elviselhetetlen ribanc. Olyan szomorúság vett rajtam erőt,
hogy úgy éreztem, belehalok. Egyáltalán nem erre
számítottam. Nem azzal volt bajom, hogy kisbabám lesz,
hanem az zavart, hogy egyedül kell felnevelnem. Hogy
fogom megoldani? Hol fogok lakni? Miből lesz pénzem?
Hosszú várakozásnak néztem elébe; azt hiszem, ezek
voltak életem legunalmasabb hónapjai. A napok sírással
teltek, miközben egyik szobából a másikba vonszoltam
püffedt testemet. Az időt keresztrejtvényfejtéssel,
kenyérsütéssel meg sétafikálással próbáltam elütni. Szörnyű
forró nyár köszöntött ránk, a bokám pedig úgy megdagadt,
hogy egy elefánt térdének is bevált volna. A húgommal
olykor kimerészkedtem a Dollymount strandra, de mindig úgy
éreztem magam, mint egy partra vetett bálna.
Megbélyegeztek és lenéztek. Immár nem voltam más, csak
egy leányanya, aki a jóléti rendszeren élősködik. Egy szajha,
akiről kiderült, ki is valójában.
A kismagnómon Chopint játszottam a babának, és meg
mertem volna esküdni rá, hogy ahányszor csak hallotta,
megmozdult. Egy csomó éjszakát töltöttem álmatlanul azzal,
hogy próbáltam kényelmesen elhelyezkedni az ágyban.
Rendszerint már épp elbóbiskoltam volna, amikor a pimasz
kis disznó nekiállt rugdalózni. Napközben aztán izzadtam,
mint egy ló, és faltam, mint egy farkas.
Nem tudtam betelni a finom importált naranccsal; egy nap
akár hatot is képes voltam megenni. Ezek után nem csoda,
hogy éjjel rémálmok törtek rám, és állandó gyomorrontástól
szenvedtem. Az orvosom azt mondta, némi
folyadékfeleslegem van. Nekem egyre inkább az volt a
benyomásom, hogy az asszuáni gát hozzám képest
kismiska.
A terhesség utolsó szakaszában még az aranyér is
boldogított. De azért volt egy előnye is az egésznek:
életemben először normális mellem lett. A nyamvadt kis 70A-
ról előreléptem a 75B-s méretre. Persze ebben nem sok
örömöm telt, hiszen senki nem fogdosta és nem látta a
mellemet, és aztán amikor végül megszületett a baba, a
gyarapodás egyik napról a másikra titokzatos módon
semmivé lett, és azóta sincs nyoma. A terhesség alatt
ráadásul megszakadt a kapcsolatom a hüvelyemmel;
valamikor a hatodik hónap táján eltűnt a hastáji duzzanat
alatt. Úgy éreztem, a testem soha többé nem lesz olyan, mint
régen. Persze igazam is lett.
Sokat néztem a tévét. Még ma is jól emlékszem Joe
Johnson és Steve Davis hihetetlenül izgalmas
sznúkerpárbajára a döntőben. Ugyancsak élénken
emlékszem Connors és Pernsforth wimbledoni meccsére,
meg amikor Stephen Roche, a neves kerékpáros
végigparádézott Dublin utcáin, hogy ír férfiak és nők ezreivel
együtt ünnepelje sikerét.
Anyuval esténként azzal szórakoztattuk magunkat, hogy
miközben a Colby családot néztük a tévében, az összes
szereplőt agyonkritizáltuk. Együtt néztük a Késő esti show
huszonötödik évét ünneplő jubileumi adását, és az AIDS-ről
országszerte sugárzott tájékoztató műsort, ami a halálos
vírussal kapcsolatos tudnivalókat mindenkinek házhoz vitte.
Jill-lel és Joe-val telefonon tartottam a kapcsolatot. Egy
csomó unalmas levelet írtam nekik, és Joe mindig szorgosan
válaszolt is. Jill-lel nagyon meg voltak elégedve a
munkahelyén.
Karen majd’ kibújt a bőréből, amikor meghallotta, hogy
visszatértem Dublinba, és teljes mértékben támogatott
mindenben. Sokszor telefonált, és gyakran eljött
meglátogatni a terhesség alatt. Joe megígérte, hogy amint
elég pénze lesz repülőjegyre, azonnal meglátogat. A szüleim
ugyanúgy örültek, mint én, amikor megtudták, hogy
nemsokára újra találkozhatnak vele. Gondolom, titokban
abban reménykedtek, hogy szorosabb kapcsolat alakul ki
közöttünk. Ugyanolyan régről ismerték Joe-t, mint én, és
mindig is kedvelték. Engem viszont túlságosan lefoglalt a
baba meg a jövőm miatti aggodalmaskodás, így
romantikázásra még csak nem is gondoltam. Egyszerűen
barátokra volt szükségem, és Joe volt az egyik legjobb
barátom.
Szeptember elején Karennel és a fiújával, Mickkel
hármasban a helyiérdekűvel kibumliztunk Howth-ba. A
fojtogató hőségben a bokám megdagadt és erősen sajgott.
Alig sikerült felmásznom a Howth Head nevezetű kis
dombocskára. Útközben Mick mögém állt, és két kézzel tolt
fel egészen a dombtetőig. Szórakoztató látványosság
lehettünk. Elsétált mellettünk egy idősebb pár, és meghatott
tekintettel néztek minket. Pontosan tudtam, mi jár a fejükben.
Kedvem lett volna feléjük visítani: Nem, nem vagyunk férj és
feleség! Nem, nem ő az apa!
A terhesség utolsó napjai már szinte pokollá tették az
életemet. Éjszakánként alig tudtam aludni, és reggel gurulva
kellett kikelnem az ágyból. Egyszerűen képtelen voltam
egyenesen ülni. Órákig tartott, míg végre sikerült valahogy
kényelmesen elhelyezkednem, aztán a következő percben
máris ki kellett mennem vécére.
Szeptember 20-át mutatott a naptár, amikor szokás szerint
sírdogálva feküdtem az ágyon. Aznap délelőtt megvizsgált az
orvos, és azt mondta, hogy a baba feje még nincs is beállva,
úgyhogy még legalább két hetem van a szülésig. Akkor már
óráról órára, percről percre éltem. Kezdtem azt hinni,
sohasem lesz vége.
A ház valóságos csatatérré változott. A régmúlt ködébe
vesztek azok a szép idők, amikor tinikoromban az öcsém
barátai elfoglalták az utcai szobát. Nyugtalan hangulat
uralkodott el rajtunk a végtelenségig nyúló várakozás miatt.
Ideges kétségbeesés töltött el, és állandóan kiborultam, már
attól is, ha apu elrakta valahová a vajat, vagy ha foglalt volt a
fürdőszoba. Jason egyre gyakrabban maradt ki éjszakára;
közölte, hogy a „házisárkány” miatt már fel se hívhatja a
barátait. Lassan ráébredtem, milyen terhet jelentek a
családomnak, és azt is megértettem, hogy még nehezebb
lesz a helyzet a baba megszületése után.
Miközben ezeken a borús gondolatokon rágódtam, egyszer
csak éreztem, hogy valóságos özönvíz zúdul alá a két
combom között. Elfolyt a magzatvizem!
 A szülőotthon felé apu minden egyes piros jelzésnél
megállt, hiába mondtam neki, hogy teljesen fölösleges, mivel
rajtunk kívül egyetlen árva lélek sem volt az utcán.
A nővérpultnál jókora kavarodás támadt. Alig tudták
megállapítani, kivel foglalkozzanak inkább, apuval vagy
velem. Apu ugyanis erősen izzadt, és kapkodva szedte a
levegőt. Azt lehetett volna hinni, hogy nem is én vajúdom,
hanem ő. Ezzel szemben én meglepően nyugodt maradtam.
Aztán megkaptam a beöntést, ami alapvetően abból áll,
hogy a nővérek begyömöszölnek az ember alfelébe egy
slagot, és bepumpálnak egy jó nagy adag meleg, szappanos
vizet, hogy megindítsák a bélműködést. A bél persze jobban
szereti maga eldönteni, mikor működjön. Ha valaha is át kell
esniük ezen a roppant megalázó élményen, figyeljenek rá,
hogy biztosan legyen a közelben mosdó. Különben a
folyosón mit sem sejtve lézengőket nem éppen a hála érzése
önti el.
Az egyik nővér állandóan azt kérdezgette, fáj-e a hasam,
én pedig újra meg újra azt válaszoltam neki, hogy nem. És
igazat is mondtam. Fájni csak a hátam fájt alul, ott viszont
mintha egy rinocérosz tartott volna táncgyakorlatot a
gerincemen. A fájások egyre hosszabbak és egyre
erősebbek lettek, de nem gondoltam, hogy ennek
jelentősége van. Egek, micsoda tudatlanság!
Kisvártatva megérkezett anyu is a csomagommal, amit már
akkor összekészített, amikor még csak a hatodik hónapban
jártam. „Jobb résen lenni!” – szögezte le. Tudtam, hogy meg
akarnak szabadulni tőlem, de az már tényleg mindennek a
teteje volt, hogy az összes cuccomat becsomagolta. Most
meg szünet nélkül nyüzsgött, és ha bármelyik orvos vagy
nővér akár csak egy pillanatra odafigyelt, azonnal lecsapott
rá. Végre valahára megérkezett a szülésznő, és sikerült
meggyőznie anyut, hogy igazából még el sem kezdődött a
vajúdás. Amikor ezt meghallottam, egészen elborzadtam,
mert el sem tudtam képzelni, milyen lesz a vajúdás közben
jelentkező fájdalom, ha már most majd’ belepusztulok, olyan
szörnyű.
– Mrs. Joyce, biztosíthatom róla, hogy a lányának még
rengeteg ideje van. Semmi értelme, hogy itt töltsék az
idejüket. Ha szabad javasolnom, a férjével együtt nyugodtan
menjenek el reggelizni. Hat óra előtt ennek a babának esze
ágában sincs kibújni.
A szülésznő nagyot nőtt a szememben, anyu ugyanis
végre elhallgatott. Próbáltam én is meggyőzni, mert ahelyett,
hogy megnyugtatott volna, inkább felbosszantott. Egy kis idő
múlva aztán a szüleim végre úgy határoztak, hogy néhány
órára magamra hagynak.
A kórház harmadik emeleti ablakában állva néztem, ahogy
beszállnak a kocsiba. Épp mielőtt beült volna, apa
megdermedt, és fölnézett rám. Integettem, és csókot dobtam
felé. Visszaintegetett, aztán beszállt és elhajtottak. A
következő pillanatban kitört belőlem a zokogás. Magamra
maradtam. Teljesen egyedül voltam.
A fájások egy idő után olyan erősek lettek, hogy a nővérek
végül elszánták magukat, és még egyszer megvizsgáltak.
Meg is állapították, hogy már négy ujjnyi a tágulás, és
bármelyik pillanatban lebabázhatok. Legszívesebben jó
alaposan bevertem volna valamelyikük képét. Hirtelenjében
olyan válogatott szóvirágok tolultak az agyamba, amik biztos
nem szerepelnek díszhelyen az oxfordi kéziszótárakban.
– Ha még egyszer hozzám nyúlsz, szétverem a kibaszott
fejed, te picsa! – üvöltöttem a szülésznőre.
– Ugyan-ugyan, kedvesem, csillapodj! Vegyél mély
lélegzetet… koncentrálj!
 – Bazmeg, bazmeg! Istenem, kibaszottul fáj!!! Te állat! Te
rohadt szemét. Matt! Matt Howard, dögölj meg! – Sorban
elátkoztam mindenkit, aki csak eszembe jutott. Aztán
sipítozni kezdtem. – Anyu! Anyu gyere! Apu gyere! –
Magamon kívül voltam. A szüleim magamra hagytak, és erről
egyedül a szülésznő tehetett. – Te dagadt ribanc, te küldted
el a szüleimet!
– Ugyan, aranyom, nyugodj meg! A baba még nem jön. A
szüleid időben itt lesznek, meglátod.
Biztosan tudtam, hogy nem érnek vissza időben. Tudtam,
hogy már útban van a baba. Tudtam, hogy magamra
maradtam.
A nő egy tűt döfött a combomba, és ettől valamelyest
csökkent a fájdalom. Az oxigénmaszk ott hevert a kezem
ügyében, úgyhogy megragadtam és az arcomra
tapasztottam. Be, ki. Be, ki. Lélegezz! Lélegezz! Éreztem,
hogy vidámság és szédülés tör rám. A fájdalomcsillapító és a
dús oxigén együttes hatása elterelte a figyelmemet a
fájdalomról. Az egyik percben vihogtam, a következőben
sírtam. Matt jutott eszembe. Aztán Andrew. Aztán meg Joe.
Végül pedig Sam. Ettől viszont még rosszabbul lettem,
ugyanis rájöttem, hogy Samet elfelejtettem bepakolni.
Akármilyen nehéz is elhinni, soha még úgy nem hiányzott az
a buta bábu, mint ekkor.
– Sam, gyere! – kiabáltam. – Samet akarom, Samet
akarom, Samet akarom!
A szülésznő kezdte elveszíteni a türelmét. Odafordult az
asszisztens nővérhez. Hallottam, ahogy suttogva
megkérdezi:
– Ki a csuda az a Sam? A gyerek apja?
– Sam igazából egy csibe. – Joe hangját hallva az első
pillanatban azt hittem, csak képzelődöm. Aztán láttam, hogy
valóban ott áll mellettem. Vagy tényleg csak a képzeletem
játszik velem? A különféle szerektől már nem voltam teljesen
magamnál. Azt sem tudtam, mi igazi, és mi az, amit csak
képzelek.
– Csibe!? – hallottam a meglepett szülésznő kérdését.
– Csibe – ismételte meg Joe a rá jellemző kedves
mosollyal.
– És maga kicsoda, csak nem a baromfiól ura? – fordult
felé a nővér bosszúsan.
– Az én nevem Joe.
– Maga a gyerek apja?
– Nem.
– Biztos Matt az apja – vetette közbe az ifjabbik
asszisztens nővér.
– Nem, nem Matt az apja – helyesbített Joe. A nővér
zavartan billegette a fejét.
Ekkor a szülésznő dühösen Joe-ra förmedt:
– Már elnézést, de milyen nevet mondott?
– Joe.
– Nézze, igazából az sem érdekel, ha maga esetleg
Hasfelmetsző Jack, megértette? Ha nem tudná, ez itt egy
szülőszoba, és ez a leányzó mindjárt szülni fog. Ide csak
családtagok jöhetnek be. Úgyhogy meg kell kérnem, hogy
azonnal távozzon.
– Ahhoz saját kezűleg kellene kiraknia… Rátehet nővér –
felelte Joe.
Egy újabb fájdalomhullám hatására hatalmas sikoly tört ki
belőlem.
– Családtag vagyok – tette még hozzá Joe zordon arccal.
A szülésznő annyiban hagyta a dolgot.
– No jó, akkor el az útból, ne lábatlankodjék itt, Matt, Joe
vagy akárhogy is hívják!
 Az aneszteziológus épp azon fáradozott, hogy az
oldalamra fordítson. Úgy éreztem, lehetetlen ebben a
testhelyzetben megmaradnom, mivel a fájáshullámok már
szünet nélkül jöttek.
A férfi rám parancsolt, hogy egyetlen percig maradjak
teljesen mozdulatlan. Valahogy sikerült engedelmeskednem.
Joe mellém térdelt, arcát odadugta közel hozzám. Megfogta
és megszorította a kezem. Hirtelen azt éreztem, hogy hűvös
zsibbadás árad végig a lábamon, egész fel a csípőmig, aztán
a hátamat is elérte. A fájdalom egyik pillanatról a másikra
megszűnt. Csoda történt. Vagy lehet, hogy levált a lábam?
– Most hogy érzed magad? – kérdezte a szülésznő. –
Beadtunk egy epidurális fájdalomcsillapítót, úgyhogy már
nem fájhat annyira.
– Jézus, Mária, Szent József! Köszönöm, köszönöm,
köszönöm! – nyögdécseltem szánalmas szipogás közepette.
Semmibe tűnt a bátor és erős amazon, aki delfinek közt
úszkál, aztán egy röpke percre leguggol, a baba pedig
minden erőfeszítés nélkül kicsusszan. Már az sem érdekelt
volna, ha morfiummal kábítanak el. Sőt akár arra is hajlandó
lettem volna, hogy beadjam magamnak.
Teljesen kimerültem, elárasztottak az érzések, és féltem is.
Próbáltam csak Joe-ra figyelni, aki rám parancsolt, hogy
nézzek a szemébe. Én magam is csak gyerek voltam még,
pedig épp gyermeket hoztam a világra. Előre elolvastam az
összes fellelhető kismamakönyvet, végignéztem az
oktatófilmeket, eljártam a szülés-előkészítő kurzusra, de
semmi, a világon semmi nem készíthetett fel arra, ami
történt. Tudtam, hogy már nemsokára vége, és azt is tudtam,
hogy nem érzek semmit. Elszántan nekiduráltam magam a
végkifejletnek. A szülésznő és az asszisztens nővér
párnákkal megtámasztotta a hátamat. Így félig felülve
megpillantottam a tükörképemet a velem szemben lévő ablak
üvegében. Láttam, ahogy a hüvelyemből előbukkan az első
néhány szál fekete haj. Elképesztő látvány volt.
Megállt az idő. Emlékszem, milyen néma csönd támadt,
amikor még egy utolsót nyomtam, és világra jött a fiam,
David.
– Hát itt ez a makacs kislegény! – nevetett az orvos.
A hasamra fektették, én pedig felemeltem és
megpusziltam. Egy csöppet sem érdekelt, hogy véres lett
tőle az arcom. Magától értetődőnek éreztem, hogy
megpuszilom a gyermekemet. Teljesen odáig voltam a
büszkeségtől. Puha bőre simogatóan ért az arcomhoz. Az én
babám, az én kisbabám, az én gyönyörűséges kicsi fiam!
Megpusziltam még egyszer, aztán újra meg újra meg újra.
– Akarja maga elvágni a köldökzsinórt, ööö… Joe? –
kérdezte az orvos.
Az elvágott köldökzsinórra csomót kötött, amit egy tűvel
rögzített. Aztán a hajthatatlan nővérek elvették tőlem a
babát. Megkérdeztem az orvost, miért olyan kékes színű a
fiam. Azt felelte, hogy ez normális, nincs mitől tartanom. Pár
percre kivitték a kicsit, és amikor egy kék pólyába csavarva
visszahozták, már egészen más színe volt.
Meredten néztem aprócska kezét és lábát, és
végigszámoltam az összes ujjait. Megvolt mind: tíz ujj a két
kezén és tíz lábujj. A bal arcocskáján apró grüberlit fedeztem
fel. A tüdeje pedig vitán felül olyan erős volt, hogy akár
Pavarotti is megirigyelhette volna.
Joe csöndben ült mellettünk. Láttam, hogy lassan visszatér
arcára a szín. A nagy megpróbáltatás neki sem
mindennapos élmény volt. Csakis az ő bátorságának és
erejének köszönhettem, hogy végig tudtam csinálni.
 – Zseni vagy – hálálkodtam. – Hol tanultad ezeket?
Honnan tudtad, mit kell ilyenkor csinálni?
– Nem tanultam. Igazából kurvára gőzöm sem volt, mihez
kezdjek. – Elnevettük magunkat, aztán a nevetésből sírás
lett.
A kórházban töltött pár nap alatt szinte megállás nélkül
anyai elveimet alakítgattam. Az én kisbabám soha nem fog
cuclit szopogatni. Meg fogom oldani, hogy mindig tudjam
majd szoptatni. Az én kisbabám békésen fog aludni a
rugdalózójában, és történjék bármi is, éjjelente nem
követelheti ki sírással, hogy fölvegyem. Alig telt el egy hét, és
máris beszereztem egy különféle darabokból álló
cumikészletet, egy fertőtlenítőt és egy cumisüveg-melegítőt.
A fiam békésen aludt mellettem – egy maratoni, négyórás
visító-előadás után. A szoptatással egy időre felhagytam,
mivel a mellbimbóm kirepedezett és vérezni kezdett.
Szegény kicsim majd’ éhen halt, úgyhogy komoly
bűntudatom volt. Tizenhat varrat várta még bennem, hogy
kivegyék, a mellem pedig duzzadt a lefejetlen tejtől. Az
aranyér és a beöntések miatt már azt se tudtam, melyik
nyílásommal mit akarok, amikor vécére mentem. (Jézusom,
de fáj a fenekem! Jaj, a cickám! Auúú, a nunim!)
Jill küldött egy hatalmas csokor virágot, Karen pedig bejött
látogatóba. A családom tagjai is megjelentek nap mint nap.
Ingatag helyzetben trónoltam egy nagy gumibelsőn, mivel
másként képtelen lettem volna ülve maradni. Mindenki
betegre röhögte magát, amikor meglátott. Én viszont fáradt
voltam és rosszkedvű, és nagyon nem tetszett, hogy az
emberek úgy megbámulnak, mint egy majmot a ketrecében.
Azt kívántam, bárcsak békén hagynának. Bosszantott, hogy
állandóan fölvették Davidét, aki erre fölébredt, aztán persze
nekem kellett újból elcsitítani, megnyugtatni. Magamban
leszögeztem, hogy a kismamás kórtermekben egyszerűen
meg kellene tiltani a látogatást.
Egy hét múlva hazaengedtek. Haza… Eltöprengtem, vajon
van-e nekem egyáltalán otthonom. A szüleim minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy David is és én is jól érezzük
magunkat.
A kis gardróbszobát átalakították gyerekszobává, és vettek
egy gyönyörűséges mózeskosarat a kicsinek, amiben
alhatott is. Tényleg nagyon kitettek magukért, de én teljesen
bedepiztem, úgyhogy biztosan nagyon hálátlannak tűntem.
A napokra éjszakák, az éjjelekre nappalok következtek.
Aludtam, amikor a kicsi aludt, ettem, amikor ő evett, kakiltam,
amikor ő kakilt, és mindezeken kívül igazából se időm, se
energiám nem maradt semmi másra. Az első hat hónap java
részét orvosi rendelőkben és kórtermekben töltöttem, és
közben folyton David alvási és evési szokásai miatt
aggodalmaskodtam. Még mindig túlsúlyos és ápolatlan
voltam, és mióta elengedtek a kórházból, semmiféle
kikapcsolódásban nem volt részem.
Aztán egy szombati napon Joe állított be Karennel az
oldalán. Joe a hétvégére repült át. Nagyon megörültem, hogy
két felnőtt látogatóm van.
– Öltözz, jössz velünk – közölték ellentmondást nem tűrő
hangon.
– Na ne szórakozzatok, tudjátok jól, hogy nem mehetek
sehova. Ki vigyáz akkor a kicsire?
– Majd én – szólalt meg anyu.
– Biztos, hogy nem gond? – kérdeztem boldogan, de kissé
aggódva.
– Pár óra alatt csak nem fog nagy zűrt kavarni, gondolom –
mondta anyu ártatlan hangon. Bolond lettem volna
felvilágosítani.
 Már a készülődés is nagy örömmel töltött el – a régi szép
időket juttatta eszembe. Miután hazavittem a babát, otthon
egyre feszültebbé vált a helyzet. Eleinte minden rendben
ment. Anyu minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen, még
az éjféli etetést is átvállalta, hogy ki tudjam aludni magamat.
Apu és Jason viszont gyakran felébredt David sírására,
márpedig nekik másnap reggel munkába kellett menniük.
Kezdett nagyon elegük lenni abból, hogy mindenütt kakis
pelenkákba és babafürdetőkbe botlanak, meg hogy
babapiskóta-darabkákat találnak a heverő réseiben, és hogy
nem hallják a tévé hangját. Nem hibáztattam őket. Tudtam,
hogy nemsokára mindenképpen új otthon után kell néznem.
Most viszont igyekeztem nem gondolni erre, inkább máris
indultam öltözködni. Elszörnyedve tapasztaltam, hogy a
ruhatáramból semmi nem jön rám.
Karen megérezte a bennem alakuló feszültséget. Gyorsan
felkapott egy farmert.
– Na és ez? Ez rád megy.
– Ez a kismamaruhám.
Csönd támadt.
– Figyu, annyira nem számít! Inkább siessünk, már elég
késő van. Különben is csak ide megyünk a sarokra –
győzködött.
Belebújtam a kismamaruhába, és halványan kisminkeltem
magam. Legalább a hajam normálisan nézett ki. Ahogy a
hűvös alkonyi szürkeségben a helyi kocsma felé ballagtunk,
Karen kedvesen belém karolt. Joe vadonatúj frizurájával
virítva követett minket, és magában énekelgetett. Korábbi
hullámos fürtjei eltűntek; kétoldalt és hátul rövidre vágatta a
haját, elöl pedig egy kis huncutka díszelgett. Megállás nélkül
ugrattuk. Kifaggattam, találkozott-e Jill-lel mostanában, mi
van vele. Azt mondta, az utóbbi időben alig találkoztak. Új
beosztása miatt Jill ugyanis egyre többet repül. Remek érzés
volt végre újból eljönni otthonról és mindenféléről
cseverészni.
Alighogy beléptünk a kocsmába, máris a telefonhoz
mentem és hazacsörögtem. Anyu megnyugtatott: David
mélyen alszik. Hála istennek, gondoltam. Megrendeltük az
italokat, és letelepedtünk egy asztalhoz az ablak mellett.
Rengetegen voltak a kocsmában, és szinte minden sarokban
nagyképernyős tévé ragyogott.
– Mi ez a nagy felhajtás? – tudakoltam értetlenül. Teljesen
kimaradtam mindenből, ami a világban történt.
– Barry McGuigan mégsem vonul vissza, és ma este
bunyózik – közölte Joe. – Mi volt veled, hogy nem tudsz
erről, kómában voltál?
– Félig-meddig – feleltem, mire mindketten elnevették
magukat. Lassan kortyolgattam az első korsó sört. Pompás
íze volt; nemsokára már rendeltem is a következőt. Aztán az
újabbat. A harmadik már rendesen a fejembe is szállt.
A tömeg teljesen megvadult. Barry McGuigan
diadalmaskodott. A nagy üdvrivalgásból én is kivettem a
részem. Olyan jól éreztem magam, hogy még nem akartam
hazamenni. Aztán egyszer csak eszembe jutott David, és
felálltam, hogy megint hazaszóljak.
– Nyugi! – szólt rám Karen. – Boldogulnak nélküled is.
Ráeszméltem, mennyire begubóztam az utóbbi időben.
Imádtam Davidet, és nem bántam meg a döntésemet, csak
éppen fogalmam sem volt róla, milyen nehéz lesz társ nélkül
boldogulni.
Ahogy ott ültem a barátaimmal, megértettem, hogy az
életem már soha többé nem lesz olyan, mint régen volt.
Egyszeriben elhatalmasodott rajtam a magány. Borzasztó
nagy szükségem volt rá, hogy biztos anyagi hátterem legyen.
A tinédzseréveimre visszagondolva az jutott eszembe,
milyen magától értetődőnek tartottam akkor a
szabadságomat, aztán arra gondoltam, hogy többé már soha
nem tehetem egyszerűen azt, amit éppen szeretnék.
David mindennél fontosabb kell legyen. Szenvedélyesen
szerettem a kisfiamat. Imádtam az illatát, különösen fürdetés
után. Imádtam a puha kis fejét, hurkás ujjacskáit, a
gügyögését. Nevettem azon, ahogy a szájába kanalazott
ételt rám köpte, ahogy céklaszínűre lilult a feje kakilás
közben, és ahogy megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor
végzett. Egyszerű, mindennapos, apró dolgok voltak ezek,
olyasmik, amik révén közel kerültem hozzá. A fiam volt, és a
születése mindent, de mindent megváltoztatott.
Negyedszer is a bárpulthoz zarándokoltam. Miközben az
aprómat számolgattam, megéreztem, hogy valaki meredten
néz. Próbáltam tudomást sem venni róla, de végül nem
bírtam a kíváncsiságommal, és oldalra pillantottam. A bárpult
túlsó végén Matt Howard üldögélt egy korsó Guinnesst
kortyolgatva. Rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá.
Szemét disznó!
Megragadtam a korsómat, és olyan elánnal indultam
vissza az asztalunkhoz, hogy a sörnek legalább a felét
kilöttyintettem.
– Mit gondolsz, kit láttam az előbb? – kérdeztem Karentől
levegő után kapkodva. – Matt Howardot. Most mondd meg,
ott csücsül a bárpultnál. A rohadt szemét dög – tettem hozzá.
– Na és köszöntél neki? – kérdezte Karen. – Azt a
mindenit! Matt Howard! Bocs, de ezt nekem is látnom kell –
mondta, azzal kifurakodott mellettem, és átnyomakodott a
tömegen.
Az idegeim vitustáncot jártak. Szinte egy hajtásra
ledöntöttem a sört, aztán intettem a felszolgálónak, és
rendeltem még három korsóval. Próbáltam meggyőzni
magamat, hogy már felnőtt vagyok. Pedig nagyon is
gyerekesen és bután viselkedtem. Egyszerűen oda kellett
volna mennem hozzá, hogy váltsunk egy pár szót. Hülye
bunkónak éreztem magam, ahogy ott ültem, és kivörösödött
arccal háborogtam.
A következő percben elszörnyedve láttam, hogy a tömeg
szétnyílik, és Karen jelenik meg mindkét kezében egy-egy
korsóval – mögötte pedig Matt. Joe csettintett a nyelvével.
– Jesszusom – suttogtam. Amennyire csak tudtam,
lehuzigáltam az ingemet, hogy elrejtsem kitüremkedő
úszógumijaimat. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon
járó hordó. Jaj, ne! Csak most ne! – fohászkodtam
magamban. Majd akkor gyere, ha már visszanyertem az
alakomat, és magabiztosabb leszek! Amikor már lesz
állásom. Menj most innen! Disznóság! Istenem, lesz mit
magyaráznod, ha majd odafent leszek.
– Szia! – köszönt Matt fülig érő vigyorral.
– Szia! – nahát, micsoda frappáns válasz; lenyűgözően
tartalmas.
– Már figyeltelek egy ideje, csak nem voltam benne biztos,
hogy te vagy az – mondta mosolyogva.
Világos. Úgy érted, nem ismertél meg a csinos hájréteg
alatt. Jól van, dörgöld csak az orrom alá!
– Pedig én vagyok – feleltem kedves hangon, miközben
forrt bennem az utálat.
Azért te sem vagy éppen valami karcsú, rád férne egy kis
csinosítás, hogy eltűnjön a tokád.
– Ülj már le, mit álldogálsz itt!? – nyikkant közbe Karen.
Odébb tolt a pádon, én pedig az asztal alatt jó erősen bokán
rúgtam. – Tök hihetetlen, hogy itt vagy! – hadarta. – Te jó ég,
semmit se változtál! Tényleg hihetetlen!
 Aztán nyomta a szöveget tovább, be nem állt a szája. Én
meg csak ültem ott közöttük, és kortyolgattam a sört,
miközben nagy vidáman elcseverésztek a fejem fölött. Úgy
tűnt, nagyjából úgy hiányoznék bárkinek is, mint egy sunyi
lapos a szkafanderben. Félig-meddig mégis hálás voltam
Karennek. Így legalább alaposan felmérhettem, mi lett
életem nagy szerelméből.
Hány éve is lehetett? Kilenc? Tíz? Matt tényleg szinte
ugyanúgy festett – ugyanolyan jóképű volt, mint régen.
Ráadásul ugyanúgy nézett rám, mint akkor, ugyanazzal a
tekintettel. Vajon mi az benned, amitől mindig megdobban a
szívem és összeszorul a gyomrom? – kérdeztem tőle
némán. Tudtad-e, mennyire imádtalak? Tudod-e, mennyi
fájdalmat okoztál?
Tessék, nézz magadra! Pont ugyanolyan vagy. Göndör
fekete haj – a lányok egy vagyont költenek arra, hogy így
nézzenek ki. Hogy szerettem beletúrni, és érezni, ahogy a
csigák visszaugrálnak a helyükre! Miért vágattad ilyen
rövidre a hajad? A tekinteted még mindig ugyanolyan
szédítő. A szemed zöld, mint a macskáé – titokzatos, de
árulkodik az érzéseidről. Te disznó! Istenem, hogy utállak,
amiért csak üldögélsz itt, élsz és virulsz, és olyan kívánatos
vagy! Biztosan csak azért érzem így, mert már nagyon régen
nem bújtam ágyba senkivel. Csakis ez lehet az oka, hogy
egyáltalán eszembe juthat, hogy lefeküdnék veled.
Elkezdtek volt barátnőkről és fiúkról csevegni. Mosolyogva
hallgattam, ahogy egyik pletykát a másik után mesélték
egymásnak.
– Atyavilág, emlékszel Margaretre, arra a hosszú, szőke
hajú csajra, aki mindig utánad kajtatott? Az aztán jó kis firma
volt. Vajon mi lehet vele? – tűnődött Karen.
– Elvettem feleségül.
 – Jaj istenem, ne haragudj! – Karen próbálta visszatartani
a röhögést, Matt viszont azonnal elnevette magát.
Nemsokára mindannyian harsogva nevettünk. Nem is tudom,
mit találtam annyira viccesnek az egészben, de az biztos,
hogy majd’ meghasadt az oldalam.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy Margaret a
feleséged? – próbált komoly hangot megütni Karen.
– Te beszélsz? Te meg még mindig Mickkel jársz! –
vetettem a szemére.
– Nem létezik! – meredt rá Matt.
Erre újból mind nevetni kezdtünk. Micsoda nyamvadt,
gyáva népség vagyunk! Mindenki kapva kapott az első
adódó lehetőségen.
– Azt hallottam, hogy neked meg kisbabád született, Jack
– fordult hozzám Matt.
Jack. Jacknek szólított. Senki más nem tudta úgy mondani,
ahogy ő, és már nagyon régen nem hallottam ezt a hangot. A
Jack megszólítás a Jackie rövidítése volt, ami pedig a
Jacqueline lerövidítéseként született, és csupán néhány
kivételezett szólíthatott a rövid becenéven. Valamiképpen
ebben a pillanatban elröppentek, semmivé lettek az eltelt
évek. Egyszerre hízelgett és kicsit bosszantott is, hogy tud
Davidról.
– Igen, van egy kisfiam. David a neve, és ő a legnagyobb
örömöm az életben. Az apjába igazából soha nem is voltam
szerelmes. – Ezt sikerült mondanom, szóról szóra. Totál
égés. Teljesen fölösleges volt megemlíteni a spermagazdát.
Matt megértően vigyorgott.
A disznó.
– Mennyi idős a baba?
– Nemsokára hat hónapos lesz.
Csönd.
 – Na és te mikor házasodtál meg? – kérdeztem kissé
félénken.
– Négy éve.
Újabb fura csönd támadt.
– Csemeték vannak?
– Egy fiú, egy lány.
– Aha, szóval nem lustálkodtál.
Nyilván folyton megy az entyem-pentyem.
– Azért nem könnyű.
– Nekem mondod?
– Hogyhogy soha nem láttalak a környéken?
– Két évig Londonban éltem. – A nagy világutazó.
– És milyen volt?
– Ki nem állhattam.
– Na és az apuka?
Hohó, álljon csak meg a menet!
– Egy nagy semmirekellő. Pont olyan, mint te.
– Kösz a bókot.
– Tényleg nem értem magamat. Ha bármikor
felsorakoztattok nekem tíz rendes pasit meg egy
semmirekellő disznót, én azt az egyet szúrom ki magamnak.
– Azért csak volt benne valami jó is, nem?
Mit érdekel az téged? Neked ott van az a Margaret
hercegnő.
– Hát ja. Persze. Naná. Eleinte biztos csupa jó dolgot
gondoltam róla. Csak most már egyik sem jut eszembe.
Matt felnevetett, és én is kipréseltem magamból egy rövid
kis kuncogást. Kezdtem élvezni a társalgást.
– Mennyi ideig voltatok együtt? – kérdezte.
– Négy évig – hazudtam.
– Az hosszú idő. Nagy kár, hogy vége lett.
Te csak ne sajnálj engem!
 – Annyira azért nem. Én inkább örülök neki. – Te jó ég,
Jack!
– Hát azért nem ártana, ha ez meg is látszana rajtad.
Istennek hála, Karen közbeszólt: – Figyuzzatok, mindjárt
záróra. Jack, most te állod a rundot.
Ennek a nőnek teljesen elment az esze? Csúnyán
rámeredtem.
– Öö, izé, na jó. Majd inkább én hozom a piát. – Végre
vette az adást.
Matt ott maradt ülve.
– Még mindig a szüleidnél laksz? – folytatta a
kérdezősködést.
– Pillanatnyilag nincs más választásom, pedig érzem, hogy
útban vagyok. Nagyon rendesek voltak hozzám, de egyre
nagyobb nyűg vagyok nekik.
– Miért nem keresel magadnak külön lakást?
– Ahhoz előbb munkát kellene találnom. – Na és neked hol
a feleséged?
– Londonban mit dolgoztál?
– Á, csak egyszerű irodai munkám volt. Nagyon utáltam,
valami egész mást szeretnék csinálni.
– Arra gondoltál, hogy esetleg tovább is tanulhatnál?
– Ne csináld már! Ott van David, mellette hogy a fenébe
járnék suliba? – Hoppá. Ez kissé erősre sikeredett.
– Már miért ne járhatnál? Én is este tanulok, és napközben
dolgozom.
Tényleg? Na persze, mert ugye az asszonykának
köszönhetően megteheted.
– Hát lehet, hogy ez nálad működik, de nekem segítség
nélkül tuti nem menne.
Különben is, ki a jó büdös francnak képzeled magad?
Megpróbáltam témát váltani.
 – Joe hova lett? Egész este alig láttam.
– A bárpultnál beszélget valakivel.
– Aha. – Hirtelen feszültség vett erőt rajtam. Szokás szerint
túl sokat ittam. Egyre arrogánsabb lettem, és egyre kevésbé
artikuláltan beszéltem. A csapos körbekiabált:
– Hölgyek és urak, záróra! Kérek mindenkit, hogy
távozzon!
Legszívesebben elsírtam volna magam. Legszívesebben
elfutottam volna. Szerettem volna újra tizenhat éves lenni.
Hogy Matt megint levihessen a partra, újból betépjünk, és
most minden tökéletesen sikerüljön. Azt kívántam, bár valaki
meg tudná változtatni az életemet. Mitől lettem olyan dühös?
Senki mást nem hibáztathatok – magam választottam az
utat, amelyen jártam. Csak magamat okolhattam.
Egyszerűen képtelen voltam felnőni. Mattnek sikerült. Jill-nek
is sikerült, és Karen is jó úton járt. Csak én nem tudtam,
merre, hová.
Meggyújtották a lámpákat; Karen felállt és lassan indulni
készült. Matt nagyot sóhajtott, mintha kimerítette volna a
társaságom. Butának éreztem magam. Azzal próbáltam
átvészelni az estét, hogy ostoba kis pletykákat meséltem
neki. Ám hirtelen mintha a világon nem létezett volna
fontosabb dolog, mint hogy ott tartsam magam mellett. Ekkor
megszólalt a dobogó hangszórója:
– Egy Joyce nevű hölgyet keresnek telefonon. Egy Joyce
nevű hölgyet keresnek telefonon.
Pont most!? Odarohantam, felkaptam a telefont, és anyu
hisztérikus hangját hallottam. Azt mondta, David megállás
nélkül üvölt, és képtelen lecsillapítani. Rám parancsolt, hogy
azonnal menjek haza. Egy röpke pillanatra megutáltam
Davidét.
 A kijáratnál Karen épp megölelte Mattet. A helyiség túlsó
végéből figyeltem őket, és csak pár pillanattal később
indultam oda hozzájuk.
– Jack, ha van kedved, hazakísérnélek – ajánlkozott Matt.
Igen!
– Oké, menjetek csak, értem úgyis eljön Mick kocsival –
mondta Karen, és rám kacsintott.
Miközben hazafelé mentünk a Seafield Roadon, furcsa
érzések kavarogtak bennem. Mindvégig ott motoszkált a
fejemben, hogy anyu Daviddel a karjában fel és alá járkál a
szobában, mégis képtelen voltam rávenni magam, hogy
siessek. Aggódtam a kicsi miatt, de közben úgy éreztem,
mintha ketté akarnék szakadni. Valóságos háború dúlt
bennem az anyai ösztön és a hormonjaim között.
Ugyanakkor örömmel töltöttek el ezek a korábban ismeretlen
érzések. Már az idejét sem tudtam, mikor érezhettem utoljára
nőnek magam, mikor beszélgetett velem utoljára értelmes
dolgokról egy férfi.
Mattról lerítt, hogy nem siet. Összevissza csevegtünk
mindenféléről, és folyton megnevettetett, de úgy, hogy
belesajdult az oldalam.
– A fiam még nem tudja kimondani az r-t, úgyhogy mindig
j-t mond helyette. Ha hallanád, amikor közli, hogy jágót kéj a
boltból, vagy télen hogy el akaj menni jódlizni. Persze egy
idő után megszokja az ember.
– Davidnek még nincs ilyen gondja, csak hogy a nedves
pelenkától begyullad a popsija bőre.
– Arra a Sudocrem a legjobb.
– Jól lefogytál – állapítottam meg. – Az üldözési mániám
mólóban volt, és kényszeres védekezési mechanizmusom is
mintha enyhült volna.
– Ja, tavaly óta leadtam kábé hat-hét kilót.
 – Abból lehet igazán észrevenni, hogy fogytál, ha csak úgy
lazán lötyög a nadrágban. Öö… mármint…
– Mármint mi?
Megint kirobbant belőlünk a nevetés. Jaj, mindjárt
lerángatom rólad a nadrágot!
Közeledtünk a házunkhoz, és hallani véltem David sírását.
Minden idegszálam azt súgta, menjek már. Közben minden
idegszálam azt súgta, maradjak. Csupa ideg voltam.
– Nahát, komolyan mondom, tökre örülök, hogy
találkoztunk. Gyakran eszembe szoktál jutni – vallottam be.
– Dettó – felelte Matt, és közben benyúlt a zsebébe és
előhúzott egy spanglit. Meggyújtotta és nagyot szívott belőle.
Elborzadva néztem.
– Matt, még mindig nem álltál le ezzel a szarral?
– Á, csak néha-néha szívom.
Hirtelen elárasztott a csalódottság. Nem értettem, mit
keresek ott vele. Az is felötlött bennem, hogy Matt házas.
Aztán meg az jutott eszembe, hogy anyu minden bizonnyal
abban a szent pillanatban fojtja meg a fiamat.
Egyszeriben magamhoz tértem. Odaléptem Matthez és
átöleltem. Matt magához szorított.
– Tényleg nagyon jó volt találkozni veled – mondtam.
– Talán máskor is összejöhetnénk – vetette fel kérdő
hangsúllyal.
– Talán – suttogtam.
 Hatodik fejezet

Berohantam a házba, és a lépcsőfokokat kettesével véve

felszáguldottam az emeletre. Néma csönd volt. Anyu
keresztben feküdt az ágyon és hangosan hortyogott. David
kényelmesen összegömbölyödve aludt a babaágyban. A
külvilág megszűnt létezni számára. Jellemző.
A következő két órában egyedül üldögéltem a konyhában.
Fáradt voltam ugyan, mégsem tudtam rávenni magam, hogy
felmenjek, ágyba bújjak és elaludjak. Apu felöltőjének a
zsebéből kicsentem a bárszekrény kulcsát. Semmi mást nem
találtam, csak egy kevéske Pernod-t, amit nagyjából száz
éve vehetett valaki, de engem még ez sem zavart. A hűtőben
csak narancslevet találtam, úgyhogy ezzel kevertem
magamnak egy hatalmas adag koktélt. Émelyítő volt, de
megittam az egészet.
Az éjszakai bíróság megkezdte a tárgyalást. Miért nem
kérdeztem meg Matt-től, hol lakik? – vallattam magamat.
Miért kellett volna megkérdeznem, hiszen nős? – vetettem
ellen. Ugyan már, mit számít az manapság!? Ugyanakkor
hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is feltételezzek róla?
Minden valószínűség szerint nagyon is szereti a feleségét,
Margaretet… azt a ribancot. Egyszerűen nem tudtam
megemészteni, hogy pont őt vette el, mikor annyi lány
koslatott utána. Bárki mást választhatott volna. Választhatott
volna akár engem is.
Persze a nagy didkós szőke libuska biztos nagyon jó az
ágyban. Lefogadom, miközben az egyik kezével vasal, a
másikkal porszívózik, még furulyázni is képes neki. Nyilván a
gyerekeik is szépek. Igazi kis angyalkák, akik suhanva
közlekednek a házban, és kitűnő modorról tesznek
tanúbizonyságot, amikor anyuci és apuci elviszi őket
valahová.
Miért vagy ilyen rosszmájú, Jack? – tettem fel magamnak a
kérdést. Nem tudnál inkább örülni annak, amit Matt elért?
Neki is kijár a boldogság. Mindig csak irigykedsz és
féltékenykedsz mindenkire. Csak mert te nagy ügyesen
kátyúba vitted az életedet, nem kellene mindenki másét
szapulni.
Elhatároztam, hogy bekapok valamilyen könnyű kis
finomságot. Befaltam két bögre diós-ropogós
kukoricapelyhet, egy sonkás szendvicset, egy sajtburgert, két
kis tábla Cadbury’s csokit, és mindezt egy diétás kólával
öblítettem le, hogy azzal áltathassam magamat, továbbra is
igyekszem lefogyni. Te szánalmas, kövér nulla! Na ne
fárasszál már! Tessék, most nézd meg magad! Még egy
medve sem bírna átkarolni. Miből gondolod, hogy akár csak
egy szikrányit is vonzódna hozzád? Csak elment otthonról,
hogy kikapcsolódjon, slussz, passz. Véletlen találkozás volt,
semmi több. Puszta véletlen. Csak te próbálod felfújni a
dolgot. Feküdj le! Feküdj le!! Feküdj már le!!!
Halknak vélt léptekkel felcaplattam a lépcsőn. A
lépcsőfokok meg-megrecsegtek, és hallottam, hogy apu
felnyög. Becsusszantam a paplan alá, és David kiságyába
néztem. Még jobban elfogott a lelkifurdalás.
– Ne haragudj, kicsim! – suttogtam. – Bocsánatot kérek.
Nem voltam eszemnél, amikor azt gondoltam, hogy utállak.
Áthajoltam hozzá és gyengéden megpusziltam az arcát.
Ahogy lefeküdtem, a fejem egy szintbe került az övével.
Benyúltam a kiságy rácsán, és kezembe vettem David
aprócska öklét. Amint odadugtam az ujjamat, picurka ujjaival
azonnal megmarkolta.
Mindennél jobban szeretlek, kisember. A mami meg fog
változni. Már holnaptól, megígérem. Holnap új életet kezdek.
Minden rendbe fog jönni, meglátod. Szerzek munkát.
Elköltözünk egy másik lakásba, és hozhatod Thomast, a
tankot is. Ott csak mi ketten leszünk, az lesz a mi igazi
otthonunk. Aztán majd iskolába fogsz járni, és később
egyetemre. Lediplomázol, és professzor lesz belőled vagy
valamilyen más fontos ember. Büszke leszel az anyukádra,
és majd mindig azt fogod mondani a barátaidnak, hogy
csodálatos szülő voltam. Igen, holnaptól kezdve minden
megváltozik.
Másnap jókora macskajajjal ébredtem, David pedig nagyon
nyűgös volt. Joe újból beugrott. Már csak egy napja maradt,
mivel másnap vissza kellett mennie Londonba.
– Te meg hová tűntél tegnap este? – kérdeztem
kíváncsian.
– Összefutottam pár barátommal a kocsmában. Aztán meg
gondoltam, jobb, ha nem alkalmatlankodom, érted.
– Nem, egyáltalán nem értem – feleltem morcosan.
Nagyon nem volt kedvem megvitatni a témát.
– Hát amíg te is nosztalgiáztál.
– Úgy érted Matt-tel?
– Ha láttad volna magadat – mondta kuncogva, azzal
elővett egy cigit és rágyújtott.
– Miért, mit kellett volna látnom?
– Annyira nyilvánvaló volt.
– De mi volt annyira nyilvánvaló?
– Hogy mi van köztetek.
– Neked elment az eszed? Matt megházasodott!
– Tudom.
 – Te tudtad!? És nekem miért nem mondtad el?
– Nem gondoltam, hogy érdekelne.
– Hát nem is érdekel! – rikácsoltam.
– Hé, nyugi, higgadj le! Mostanában mindentől azonnal
fölkapod a vizet.
– Bocs – feleltem immár nyugodtabban. – Biztos csak mert
akkorát csalódtam benne. Hogy a fenébe vehette el azt a
libát?
– És te hogy eshettél teherbe egy angol pasitól?
– Hát én legalább otthagytam.
– Ő is ott fogja hagyni a feleségét.
– Ezt meg miből gondolod?
– Hallottam valamit a kocsmában…
Titokban felajzott ez a hír.
– Egyébként csak képzelődsz. Kilenc éve nem
találkoztunk, és valószínűleg most újabb kilenc évig nem
találkozunk. Úgyhogy csak dumáltunk, semmi több. – Vajon
mi lehetett Matt arcára írva?
– Na és mit szólnál akkor vagy mit csinálnál, ha nem lenne
nős?
Úgy tettem, mintha alaposan átgondolnám a választ, pedig
azonnal tudtam, mi lenne.
– Semmit – hazudtam. – Most már Davidre kell
gondolnom. Különben is tegnap az orrom előtt gyújtott rá egy
füves cigire, és ez nagyon kiábrándító volt. – Végre igazat is
mondtam.
– Nem hiszek neked – felelte Joe komoly hangon.
Rámeredtem. Valami furcsát éreztem a hangjában, de nem
tudtam rájönni, mi az. Csak nem féltékeny? Lehetetlen!
– Miért foglalkoztat ennyire ez az egész? – kérdeztem.
– Csak nem szeretném, ha te innád meg a levét – hadarta.
Anyu lépett a szobába.
 – Nézzétek, mit találtam! – Fejjel lefelé lóbálta Davidét, aki
vidáman göcögött.
– Kis csillagom, hát felébredtél? – Átvettem anyától a
babát, megöleltem és megpusziltam.
– Atyavilág, mekkora! Mivel eteted ezt a gyereket? –
kérdezte meghökkenve Joe.
– Szójatejjel.
– Szójatejjel?
– Úgy szlopálja, hogy csak na! Nem igaz, te kis kefekötő?
– Megcsikiztem David pociját, mire felnevetett. Átadtam
Joenak. Joe csodálatosan bánt a kisbabákkal, igazi
őstehetség volt e téren. Szemernyi kétség nem férhetett
hozzá, hogy nagyszerű apa lesz belőle. Anyu gügyögve,
olvadozva nézte a fiúkat. Imádta nézni, ahogy Joe Daviddel
hempereg a földön. Amikor kiabálva bújócskáztak, én is
boldogan néztem őket. David úgy hasonlított rám, mint egyik
tojás a másikra; még csak nem is emlékeztetett az apjára –
hála istennek.
Joe nagyon élvezte a babázást. Csodálatos barát volt, de
néha – mint például az előbb – nem igazán tudtam, mit
gondoljak róla. Örültem, hogy anyu bejött. Nem sok kedvem
volt a beszélgetés folytatásához, elegem lett a témából. Az
elmúlt éjjel sok mindenre rájöttem. Először is: feltétlenül
munkát kell találnom. Másodszor hogy le kell fogynom.
Harmadszor pedig hogy borzasztóan hiányzik a szex.
Aznap délután sétálni indultam Daviddel a kedvenc úti
célomhoz, a Szent Anna parkba. Meleg idő volt, sütött a nap,
így jólesett a séta, és örültem, hogy végre kiszabadulok a
házból. Miközben a kicsivel foglalkoztam, meg-meglöktem a
hintáját a játszótéren, elnéztem a „rendes” párokat, ahogy
tologatják ide-oda gyerekeiket, vagy vigyáznak rájuk a
csúszdánál. Nagyon vágytam rá, hogy én is olyan „rendes”
lehessek, mint ők. Egyik család a másik után tódult ki a már
amúgy is zsúfolt zöld gyepre, hogy nekilásson a pikniknek,
és a szülők időről időre rászóltak nyüzsgő csemetéikre. Úgy
éreztem, teljesen más vagyok, mint ők – mintha én
egyáltalán nem illenék közéjük.
Este, miután David elaludt, előbányásztam a régi
életrajzomat, és nekiültem, hogy felfrissítsem. Amikor
elkészültem, fogtam az esti lapot, és végigböngésztem az
Állást kínál rovatot. Végezetül pedig megírtam egy sor
jelentkezést. Anyu megkérdezte, mit csinálok, mire közöltem
vele, hogy állást keresek.
– Helyes. Gondoskodnod kell a jövődről! – mondta, és
megveregette a fejemet.
Amikor kiment a szobából, odalapoztam a kiadó lakásokat
soroló oldalra. A bérleti díjak láttán egészen elszörnyedtem.
Hogy a csudába leszek képes valaha elköltözni? Még ha
találok is munkát, akkor is fizetnem kell a pótmamának, aki
napközben Davidre vigyáz. Szinte semmi sem maradna
megélhetésre, az albérletről már nem is beszélve. Úgy tűnt,
képtelenség az egész elgondolás. Semmi remény rá, hogy
megoldható.
– Joe keres – szólt be anyu az ajtón.
Joe azonnal megérezte, hogy kiborultam.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Minden! – tört ki belőlem a zokogás. – Minden!
Elcsesztem az egész életemet!
– Figyu, tíz perc, és ott vagyok – mondta.
Letettem a telefont, és egy kicsit máris
megkönnyebbültem. Ugyanakkor szinte rosszul lettem attól,
hogy milyen nyamvadt és gyenge vagyok. Már én magam is
untam, hogy állandóan csak panaszkodom, siránkozom, és
másokra hagyatkozom, másoktól várom, hogy oldják meg a
problémáimat. Magányosságom és zaklatottságom a
tetőfokára hágott. Szükségem volt valakire. Bárki megtette
volna.
Joe egy üveg borral állított be. Aztán nemsokára elment,
hogy vegyen még kettőt.
Anyu bedugta a fejét az ajtón, és megkérdezte:
– Jól vagy?
– Jól vagyok, anyu. Csak egy kicsit mindenből elegem van.
– Elmehetnél Joe-val valahová kikapcsolódni. Én szívesen
vigyázok Davidre. Már amúgy is alszik.
Tudtam, mennyire szeretné, ha elmennék Joe-val.
Pontosan tudtam, mi jár a fejében.
– Késő van már, anyu.
– Kicsim, ha jól érzitek magatokat és elszalad az idő,
alhatsz nála is. Majd mi tartjuk itt a frontot.
– De anyu!
– Jaj, az isten szerelmére, hát vak vagy te, vagy mi bajod
van? Ez a fiú kedvel téged. Jobb ma egy veréb, mint holnap
egy túzok.
– Ne csináld már, csak barátok vagyunk, semmi több.
– Jobban tennéd, ha leszállnál a magas lóról, Jack. Jól
jegyezd meg: nincs olyan férfi, aki egy vénlányt választana
magának.
– Nem vénlány vagyok – helyesbítettem –, hanem
leányanya.
– Istenem, mit számít az most?
– Anyu, vedd tudomásul, hogy semmi nincs köztem és Joe
között!
Joe bőrig ázva robogott be kintről.
– Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.
Fölvettem a kabátomat.
– Megyünk valahova? – kérdezte Joe lankadtan.
 – Anyu azt mondta, vigyáz Davidre, úgyhogy elmehetünk
hozzád, ha van kedved. A mamádat nem zavarjuk? Az is jó,
ha csak a konyhában üldögélünk.
– Persze hogy nem zavarjuk, te is tudod jól – felelte egy
kissé bosszúsan.
– Akkor jó. Meg is egyeztünk – állapította meg anyu. –
Menjetek nyugodtan, gyerekek! Érezzétek jól magatokat! Te
meg ne aggódj, Jack, nem kell hazarohannod.
– Jól van már, értettem! – szóltam közbe, mielőtt még azt
is javasolná, hogy esetleg vehetnénk óvszert a sarki boltban.
Joe nagyon örült a kiruccanásnak.
Az édesanyja, Hayden néni kedves, idős asszony volt.
Üdvözlésképpen megölelt, érdeklődött családom hogyléte
felől, aztán rögtön magunkra is hagyott bennünket.
– A mamád mindig ezt csinálja – jegyeztem meg,
miközben lehúztam átázott cipőmet, aztán kinyitottam egy
üveg bort.
– Sosem üti az orrát a dolgaimba – mondta mosolyogva
Joe. Bárcsak az én anyukám is ilyen lenne!
– És a papád hogy van? – kérdeztem.
– Megvan. Elszöszmötöl, átmegy a kocsmába, aztán
elmegy egy bukmékerhez fogadni. Aztán megy vissza a
kocsmába. Ki nem állhatom, ahogy anyával bánik – tette
hozzá Joe.
A leépítés után Joe apja nem dolgozott többé. A
munkanélküliség rossz hatással volt rá. Megváltozott az évek
során, mégpedig hátrányára. A ház valóságos csatatérré
változott. Az égvilágon mindenért Joe édesanyját okolta.
– Minden áldott este ugyanaz a rohadt műsor.
Összevesznek. Apa elmegy. Anya lefekszik. Aztán apa
bedülöngél. Nem hiszem, hogy valaha képes lennék újra itt
lakni. Amikor hazajövök pár napra, alig várom, hogy
visszamehessek – mondta. Teljes szívemből együtt éreztem
vele.
– Abszolút megértelek – sóhajtottam. – Figyu, Joe, muszáj
valamilyen munkát meg egy lakást találnom. Anyu meg apu
kiteszik a lelkűket, de útban vagyok nekik. Hogy fogok tudni
egyszerre dolgozni és Davidról is gondoskodni?
– Éppenséggel visszajöhetnél Londonba – felelte nem túl
nagy meggyőződéssel. – Akkor legalább nem kerülnél az
utcára.
Csakhogy Londonnak még a gondolatától is irtóztam.
Megvitattuk, hogyan tudnám megoldani David felügyeletét,
meg az albérlet és a tanácsi bérlakás lehetőségét – hogy
miként lehet fölkerülni a listára. Aztán a részmunkaidős
állásokról dumáltunk. Az égvilágon minden lehetséges
megoldást fontolóra vettünk. Szinte lyukat beszéltünk
egymás hasába, és már a második üveg bornál tartottunk.
Választ persze egyik kérdésre sem találtunk. Joe azzal
biztatott, hogy jobbra fog fordulni a helyzet, meg fogom
találni a megoldást. Azt mondta, kis lépésekben kell haladni.
Föltettünk valamilyen ősrégi zenét, és elkezdtünk
nosztalgiázni: felemlegettük a Limitet és a régi szép napokat.
Kedvenc előadóink albumait csereberéltük a CD-lejátszóban,
hallgattuk a digitalizált számokat, és újra átéltük a réges-régi
érzéseket. Nem kellett sok idő hozzá, és a földön
fetrengtünk. Nevettünk, sírtunk, hol így, hol úgy. Egyre
jobban a fejembe szállt az ital, nagyon berúgtam.
Kezembe vettem az újabb üres üveget, és fejjel lefelé
fordítottam.
– A francba! Kifogytunk a munícióból!
– Semmi gond. – Joe talpra ugrott, és kinyitott egy
faliszekrényt. A kincseskamra telis-tele volt minden
elképzelhető méretű és formájú palackkal.
 – Mit igyunk? Lássuk csak… Sört? Bort? Vagy inkább
vodkát?
Legszívesebben megcsókoltam volna. Sőt elhatároztam,
hogy meg is csókolom. Hosszú, gyengéd, szeretetteljes
csókot váltottunk. Nem éppen ilyenre gondoltam. Ledőltem a
földre, és elengedtem magam. Utoljára az jutott el a
tudatomig, hogy elképzelem, amint Matt Howard belém hatol.

Iszonyú másnaposán ébredtem. Az első pillanatban azt

hittem, ennél rosszabb meglepetés aznap reggel már nem is
érhet. Aztán éreztem, hogy valami kemény dolog böködi a
hátamat. Hirtelen rájöttem, hogy egy férfi ágyában fekszem,
és az illetőnek erekciója van. Próbáltam visszaemlékezni az
előző estére. Egyszeriben fény gyűlt az agyamban. Egy
pillanatra borzalmas világosság áradt szét a fejemben.
Mozdulni se mertem. Elfogott a rosszullét. Nem tudtam
eldönteni, vajon az elfogyasztott alkohol miatt van
hányingerem, vagy azért, mert lefeküdtem Joe-val. Annyi
biztos, hogy egyik sem segített az állapotomon. Hallottam,
hogy Joe halkan felnyög. Karját a derekamra tette, és
közelebb fészkelődött. Édes istenem, mindjárt elhányom
magam!
Felrántottam a paplant és kipattantam az ágyból.
Elborzadva vettem észre, hogy anyaszült meztelen vagyok.
Jézusom, hol lehet a bugyim? Megragadtam egy takarót és
magam köré kanyarintottam. Ha bárki látott volna, biztosan
azt hiszi, épp az imént erőszakoltak meg. Az utolsó
pillanatban értem ki a mosdóba; ahogy odaléptem a kagyló
elé, azonnal rókáztam.
Csöndben hányni nem könnyű. A szomszédos
hálószobából mozgolódást hallottam. A mosdó ajtajában
Hayden néni álldogált, és úgy tett, mintha mi sem történt
volna.
– Jól érzed magad, kedvesem?
– Öö, igen, köszönöm. Ja, és jó reggelt! Bocsánat…
csókolom! – Azzal amilyen gyorsan csak tudtam, eliszkoltam
mellette, és becsaptam magam mögött Joe szobájának
ajtaját. Aztán csak álldogáltam az ágy végénél, és még
mindig azon töprengtem, hol lehetnek a ruháim. Egyszer
csak Joe bukkant fel mögöttem. Megfordultam.
– Kilóg a cicid.
Lenézve láttam, hogy a bal mellem csakugyan kibukkant.
Feljebb huzigáltam a pokrócot.
Joe a kezembe nyomta a ruháimat, én pedig pár pillanat
alatt mindent magamra kapkodtam. Ő közben rágyújtott,
nagyot szippantott a cigarettából, és nyugodtan figyelte,
ahogy a zoknimmal meg a cipzárjaimmal küszködöm.
– Te Jack – szólalt meg.
– Nem! – rivalltam rá.
– De hát nem is mondtam semmit, csak azt akartam…
– Nem, nem nem!!! – kiabáltam, aztán úgy faképnél
hagytam, mint a favorit egy sánta gebét.
Szerencsére Joe-ék alig pár sarokra laktak tőlünk. Amikor
hazaértem, anyu a konyhában épp azon igyekezett, hogy
bébitáppal megetesse Davidet. A Weetabixből több volt a
földön, mint a pici szájában.
– Jól mulattál? – kíváncsiskodott.
Egyből értett a pillantásomból. Tudta, hogyha jót akar, nem
szabad tovább kérdezősködnie. Nyilván emberfeletti
erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy a nyelvébe harapjon
és ne faggasson ki. Felmentem és leültem az ágyamra.
Istenem, mit tettem? Vajon megtörtént? Vagy épp csak a
bevezetőn jutottunk túl? Döntöttem: fel kell hívnom Karent.
 – Neked teljesen elment az eszed, hogy képes vagy ilyen
korán reggel felverni vasárnap? Még csak kilenc óra van!? –
Hallottam, ahogy leveri a földre az ébresztőórát.
– Ébredj föl, Karen! Muszáj beszélnem veled. Méghozzá
most!
– Visszahívlak egy óra múlva – felelte álmos hangon.
– Az nem jó! Ez most igazi vészhelyzet.
– Jesszusom! Itt a világvége, vagy mi? Legalább hadd
igyak egy teát, aztán elszívok egy cigit, és ha magamhoz
tértem, visszahívlak.
– Nem jó. Tartom, amíg visszajössz.
– Jézusom! Na jól van.
A kagylóval a kezemben várakoztam, és közben egyik
cigiről a másikra gyújtottam.
– Oké, hallgatlak – szólalt meg ismét Karen hangja a
telefonban. Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén szürcsöli a
teát.
– Lefeküdtem Joe-val. – Hallottam, ahogy a vonal túlsó
végén fuldokolva köhögi fel a félrenyelt teát.
– Épp ideje volt már végre, baszki – krákogta.
– Nem emlékszem a világon semmire.
– De tutira megtörtént?
– A legjobb barátommal keféltem.
– Ettől még nem dől össze a világ.
– Karen! Értsd már meg! Dugtunk Joe-val! Most mi lesz?
– Jaj, az istenért, hát én azt honnan a fenéből tudjam?
Különben is mi ebben olyan nagy szám? Miért kell ettől
mindjárt pánikba esni?
– Mert ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
– De hát gondolom, akartad, hogy megtörténjen, nem?
– Nem tudom, teljesen összezavarodtam.
– Ha nem, akkor meg minek csináltad?
 – Részeg voltam.
– Hát aztán, rengetegszer vagy részeg.
– Mi az, hogy rengetegszer részeg vagyok!?
– Figyelj, Jack, megbeszéltétek a dolgot? – kérdezte Karen
komoly hangon.
– Nem.
– Ott aludtál nála?
– Igen.
– Na és mi történt ma reggel?
– Semmi, csak felöltöztem és eljöttem.
– Na álljunk csak meg egy percre! Egyszerűen csak
felöltöztél és dobbantottál?
– Igen, igen!!
– Micsoda egy ribi vagy! – sóhajtott.
– Karen, most mondd meg, mit csináljak?
– Hát előbb vagy utóbb mindenképp beszélned kell vele.
Istenem, szegény ürge. Legalább egy pár szót beszélhettél
volna vele, mielőtt lelépsz. Néha tényleg nem értelek.
– Próbáltam, komolyan. De annyira kínos volt a szitu, nem
tudtam, mit tegyek.
– Jack, néha nem kell erőltetni a dolgot, csak hagyni kell,
hogy magától megoldódjon a helyzet, érted?
– De nem tudom, mikor melyik a jobb. Éppen ez a bajom.
Rövid csönd támadt, amíg Karen belekortyolt a teájába és
szippantott egyet a cigarettából.
– Na és legalább jó volt? Tényleg, mekkora…
– Karen, mondtam már, hogy semmire sem emlékeszem.
Esküszöm! Azt sem tudom, meddig jutottunk. Csak azt
tudom, hogy meztelenül arra ébredtem, hogy egy nagy dákó
bökdösi a hátamat.
– Szóval nagy van neki – kuncogott.
 – Engem most az se érdekel, ha akkora farka van, mint
egy lónak. Totál be vagyok szarva. Még azt sem tudom,
miket ittam össze.
– Te kis szajha!
– Most mihez kezdjek? – kérdeztem kétségbeesve.
– Fel kéne hívnod, mégpedig minél hamarabb, annál jobb.
Minél tovább halasztgatod, annál rosszabbul érzed majd
magad.
– Igazad van. Utállak!
– Akkor most végre visszamehetek aludni? Talán én is arra
ébredek majd, hogy bököd valaki.
– Tessék, ki a szajha?
– Sok szerencsét, Jack!
Kösz szépen. Ezúttal a szerencse nem elég, másra is
szükségem lesz. Lementem a konyhába, kivettem Davidet az
etetőszékből és az ölembe ültettem. Minden erőm elszállt.
Hála istennek, anyu még mindig nem faggatózott.
– Elmegyek a boltba – szólalt meg –, veszek valamit
ebédre. Ha akarod, vihetem a kicsit is, jót tesz neki a séta.
– Köszi, úgyis el kell még intéznem egy pár telefont.
– Veszem észre – mormogta alig hallhatóan.

– Joe?
– Nocsak, egy régi ismerős.
– Ne haragudj, hogy úgy elrohantam!
– Semmi gond, mindig ez van.
Hála istennek, ugyanúgy viccelődik velem, ahogy szokott.
Elöntött a hála érzése.
– Beszélnünk kellene.
– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan.
– Nem.
 – Akkor talán mégse kéne.
– Figyelj, Joe, nem emlékszem pontosan… Segíts!
– Nem semmi, milyen vadóc vagy – mondta élénken. –
Egészen ledöbbentem, amikor megkértél, hogy kötözzelek ki
és öntsek rád joghurtot.
– Joe, kérlek!
– De igazán akkor ijedtem meg, amikor elkezdtél ugatni.
Az teljesen betett nekem. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Pedig a legdurvább még hátravolt. Még szerencse, hogy
nem találtam itthon megfelelő zöldségeket… – Mikor
meghallotta kétségbeesett szipogásomat, kedves hangon
igyekezett csitítani: – Nyugi, Jack! Elaludtál. Nem történt
semmi.
Jaj, Jézus, Mária, Szent József meg az összes többi szent,
akik nem jutnak eszembe, annyi gyertyát gyújtok nektek,
hogy kigyullad a templom!
– Sajnos – tette hozzá Joe sóhajtva.
– Igen, kár – feleltem meggyőződés nélkül. – De azért
csókolózni csókolóztunk, ugye? – Erre egész biztosan
emlékeztem.
– De még mennyire.
– Az finom volt.
– Az bizony – mondta kedélyesen.
– Na és aztán mi történt?
– Lefeküdtünk a földre…
– És aztán?
– Aztán Mattnek szólítottál.
Jézusom!
 Hetedik fejezet

Másnap Joe visszarepült Londonba. Nem történt semmi

helyrehozhatatlan. Az elkövetkező években a lezajlott epizód
inkább humoros felhangot kapott. Valamiképpen a
történteknek köszönhetően még közelebb kerültünk
egymáshoz.
Anyu nagyokat hallgatott, apu pedig csak búslakodott.
Nem volt nehéz rájönni, mi bajuk. Nyilvánvalóan abban
reménykedtek, hogy Joe-val tartok Londonba – vagyis végre-
valahára megszabadulnak tőlem. A házban egyre nőtt a
feszültség, egyre gyakoribbá váltak a veszekedések,
amiknek többnyire én voltam az oka vagy David.
Nem mintha nem tudtak volna elviselni minket, nem ez volt
a gond. Az öcsém ekkor már egyetemre járt, történelmet és
művészettörténetet tanult. Csakhogy az otthoni légkör és a
lárma meglehetősen zavarta a tanulásban. Istennek hála, a
húgom, Rachel fiatalon férjhez ment, így már pár évvel
korábban elköltözött otthonról. Elérkezett az az idő, amikor
David elkezdett négykézláb mászkálni, és emiatt a házban
mindent legalább egy vagy két méterrel feljebb kellett
rámolni. Mindent lerángatott, veszélyes helyekre mászott föl,
tönkretette a fürdőszobát, elrontotta a videomagnót – és még
hosszan lehetne sorolni. Nem volt kimondottan eleven
gyerek; egyszerűen abba a korba ért, amikor a gyerekek
létszükséglete a felfedezés, az érintés, és nem tudnak
ellenállni a késztetésnek. Akárhányszor szóltam rá, két perc
múlva ugyanott folytatta, ahol abbahagyta.
 Anyu egyre inkább belefáradt abba, hogy igyekezett
mindenkinek a kedvére tenni. Apu egyre gyakrabban járt el
otthonról, és nagyon jól tudtam, hogy anyu emiatt haragszik
rám. Bűntudatom támadt, megromlott a kedvem, és végleg
elhatároztam, hogy találok magamnak munkát, és nem élek
tovább a nyakukon. Mindennap megvettem az újságot, hogy
lássák, mennyire elszántam magamat. Jelentkeztem az
Aranyoldalakban talált összes munkaközvetítő irodában.
Feliratkoztam az Országos Továbbképzési és Állásközvetítő
központ listájára, és felkerestem az önkormányzat szociális
osztályát is. Elmentem a helyi munkaerő-közvetítő
szolgálathoz, ahol profi módon megszerkesztették és
kinyomtatták az önéletrajzomat. A környéken minden olyan
cégnek írtam, amit ismertem. Próbáltam nem gondolni arra,
mi lesz napközben Daviddel. Egyelőre nem volt, aki vigyázott
volna rá – de úgy gondoltam, majd akkor kínlódom ezzel a
problémával, ha már lesz állásom. Tudtam, hogy anyura nem
számíthatok. Ő ugyanis pincérnőként dolgozott egy
szállodában – igaz, hogy csak hétvégenként, de akkor sem
lett volna korrekt dolog teljes egészében őt terhelni ezzel,
miután mindannyiunkat felnevelt, és csak mostanában
kezdhette újra a maga életét élni.
Már 1989 vége felé jártunk, amikor végre sikerült
elhelyezkednem: titkárnő lettem. A cég neve Brady
Biztosítóiroda volt, de mivel olyan szag volt bent, mint egy
nyilvános vécében, én csak Brady Piszkosítóirodának
hívtam. Borzasztóan utáltam a munkahelyemet.
David elhelyezését megoldani valóságos rémálom volt.
Végül az egyik helyi közegészségügyi tisztviselő
közbenjárásának köszönhetően fölvették egy North Strand-i
állami bölcsődébe, tekintettel arra, hogy alacsony keresetű,
egyedülálló anya vagyok. A bölcsőde díja alacsony volt, és
tetszett, ahogy a gyerekekkel bántak. A megismert gondozók
barátságosak voltak, úgyhogy miután kezdetben még attól
tartottam, hogy ez a hely talán nem lesz „elég jó” az én
fiamnak, végre minden aggodalom nélkül mehettem érte
mindennap fél hatra. David ugyanúgy mosolygott rám, mint a
reggeli elváláskor.
A Bradyben úgy éreztem magam, mintha hullaházban
dolgoznék. A kollégáim hűvösen tartották egymástól a
távolságot, és ha valaki nevetni merészelt, azt furcsállva
megbámulták. Ideiglenes munkaszerződésem volt, és ez
nekem tökéletesen meg is felelt, minthogy eszem ágában
nem volt ebben a rosszul fizetett gépírói és aktatologatói
állásban „karriert csinálni”. Minden reggel kilenckor
megérkeztem az Irodába, levettem a kabátomat,
felakasztottam, leültem az asztalhoz, fogtam az első aktát és
gépelni kezdtem. A munkám olyan unalmas volt, hogy több
izgalmat találtam volna abban, ha azt kell néznem, hogyan
nő a fű.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy spóroljak, de
David igényei egyre csak szaporodtak. Mivel olyan hosszú
ideig éltem a szüleim pénzéből, úgy éreztem, a tisztesség
azt követeli, hogy a fizetésem jelentős részét hazaadjam.
Csakhogy egy kis idő elteltével beláttuk, hogy ez így nem
mehet tovább, mert akkor soha az életben nem leszek képes
összespórolni a külön lakáshoz szükséges kauciót. Úgyhogy
végül inkább minden nélkülözhető pennyt félretettem.
Rengeteg lakást és szobát megnéztem Clontarfban és a
szomszédos városrészekben. Csalódottan vettem tudomásul
azt a hamar nyilvánvalóvá vált tényt, hogy ezen a környéken
nem tudom megfizetni az albérletet. Másutt kellett lakás után
néznem – egyszerűen nem engedhettem meg magamnak,
hogy Clontarfban maradjak.
 1990 nyarán aztán összepakoltam minden holmimat, és
beköltöztem egy kétszobás belvárosi lakásba. Szívesebben
mentem volna máshová, de mindenképpen költöznöm kellett,
úgyhogy nem maradt más választásom. A szüleim
kifogásolták, hogy a környék nem „elég jó”, ezt én is nagyon
jól tudtam. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy a fizetésem
nem teszi lehetővé, hogy „elfogadható” környéket válasszak.
Végül aztán beletörődtek a döntésembe és megértették,
miért határoztam így. Különben sem terveztem, hogy az idők
végezetéig ott maradok. Csupán átmeneti megoldásnak
szántam, amíg nem adódik egy jobb lehetőség. Azzal
biztattam magam, hogy idővel majd jobb állásom lesz, David
pedig felcseperedik és iskolába jár, úgyhogy nem kell fizetni
senkinek a felügyeletéért. Akkor még így képzeltem a j
övömet. Aztán hat hosszú évre ott ragadtam abban a
lakásban. Ahogy mondani szokás: ember tervez, Isten
végez.
Amikor beköltöztem a Good Shepherd-i lakásba, olyan
magas lovon ültem, hogy a föld alig látszott. Mivel
Clontarfban nőttem föl, valóságos sokként ért az új közeg, a
teljesen eltérő környezet. Még mindig „fönt hordtam az
orromat”, ahogy anyu mondta. Valójában azonban halvány
elképzelésem sem volt arról, mire számíthatok a
környékbeliek részéről. Féltem. Lenéztem őket. Biztos
voltam benne, hogy nem fogadnak be, ezért eleinte én is
elutasítóan viselkedtem. Az „üsd őket, vagy ők ütnek”
hozzáállás tipikus esete. Meggyőztem magamat arról, hogy
én nem vagyok arra a környékre való, és erősen
elhatároztam, hogy erről a helyieket is meggyőzöm.
Félelemből sarjadt arroganciámnak köszönhetően azonnal
szereztem néhány haragost. Jócskán megnehezítettem a
saját dolgomat.
 Többnyire azonban tudomást sem vettem szomszédaimról
és a környékbeliekről. Visszahúzódóan éltem. Ha
történetesen a boltban vagy az utcán összetalálkoztam a
szomszédaimmal, úgy tettem, mintha ott se lennének.
Gyakran még az utca túloldalára is átmentem, hogy
elkerüljem őket. Davidet rászoktattam, hogy csak a lakásban
játsszon, pedig ez kegyetlen és számára hátrányos lépés
volt. Már olyan korba ért, amikor éppen arra lett volna
szüksége, hogy a lehető legtöbbet érintkezzen más
gyerekekkel. Lassan közeledett az az időpont, amikor elkezd
iskolába járni, és eltökéltem magamban, hogy a lehető
legjobb iskolákba fogom járatni. Meg kell tanulnia szépen
beszélni és rendesen viselkedni. Illuzórikus
elképzeléseimhez szinte a végsőkig ragaszkodtam. Egy
olyan börtönben éltünk napról napra, melyet én magam
emeltem kettőnk köré. A szomszédaimat ellenségnek
tekintettem. Pedig mint a legtöbb faj, az ember is társas lény.
Apu mindig azt mondta: Rómában viselkedj úgy, mint a
rómaiak. Ám nekem is megvolt a magam bölcsessége: a
belvárosban viselkedj úgy, hogy önmagad maradhass.
Valójában persze az én környékem alig különbözött Dublin
többi városrészétől. Voltak jobb és rosszabb utcái. Laktak itt
jó és rossz emberek is. Csak hát én semmit sem tudtam az
itteniek szokásairól. Másként beszéltek, és másként intézték
a dolgaikat, mint a korábbi ismerőseim. Nem tudtam, hogyan
illeszkedhetnék be közéjük. A legkevésbé sem érdekeltem
őket. Érezték rajtam, hogy többre tartom magam – nehéz is
lett volna nem érezni, annyira nyilvánvalóvá tettem.
A beköltözésünk után néhány héttel aztán megkaptam a
magamét. David az utca szemközti oldalán nekiállt virágot
szedni az egyik ablak párkányán álló virágládából. A
lakásunk nyitott ablakában állva figyeltem, és magamban
még örültem is, miközben módszeresen pusztította a minden
bizonnyal hosszú évek munkájával kicsinosított láda
tartalmát. Kevés hiányzott hozzá, hogy még meg is
tapsoljam, nyíltan méltatva ténykedését. Egyszer csak egy jó
nagy adag ürülék repült be az ablakon, és egyenesen az
ölembe hullott. Ráadásul nem éppen a szilárd fajtából.
Hallottam, hogy az utca túloldalán röhögés harsan.
Aztán egy vaskos férfihang szólalt meg:
– Hé, maga seggfej! Vigye a taknyos kölkit a kertemből,
bazmeg, vagy kitöröm a szaros kis virgácsait!
David halálra váltra dermedt, markából virágokat
potyogtatva botladozott felém. A nevetés az egész utcát
betöltötte. Azt kaptam, amit érdemeltem. De tanultam az
esetből. Attól kezdve nyílt sisakos harc kezdődött. Soha, de
soha nem fogok hozzájuk fordulni, boldogulok nélkülük is,
megoldok mindent egyedül, az biztos.
Fárasztó volt minden reggel elcipelni a kicsit a bölcsődébe,
aztán a nap végén elhozni, különösen egy-egy kimerítő nap
után, de eltökéltem magamban, hogy mindent elvégzek
egyedül. Nem is ment rosszul. Aztán egy nap – 1991
tavaszán, húsvét táján – fáradtan és éhesen értem haza a
munkából. Elhoztam Davidét a bölcsődéből, és észrevettem,
hogy nagyon sápadt. Ekkorra már egész nagy, eleven, jó
húsban lévő gyerekké cseperedett, és a negyedik
születésnapjához közeledett. Nem mondhatni, hogy pont
olyan angyalka lett belőle, amilyet megálmodtam.
Aznap hazafelé csak ült kis kocsijában, és tompán bámult
maga elé. Rendszerint reggel át kellett esnünk a
ruhaválasztós cirkuszon, aztán pedig a hazaúton az
édességbolt előtt a második kötelező balhén. Alaposan
szemügyre vettem, miközben hazafelé tartottunk. Reggel
sem rendezett cirkuszt és most sem. Csak nem történt
valamilyen csoda? Lehetséges, hogy egyetlen éjszaka alatt
olyan álomgyerek lett belőle, amilyet reméltem?
Mindenesetre megálltam a boltnál, és vettem neki egyet
kedvencéből, a narancsos jégkrémnyalókából. Hozzá sem
nyúlt, csak nézte. Ekkor kezdtem komolyan aggódni. Amint
beléptünk az ajtón, összehányta a szőnyeget. Kezemet a
homlokára tettem, és éreztem, hogy magas láza van.
Korábban már nemegyszer volt hőemelkedése, de tudtam,
hogy ez most más. Egészen megrémített a némaságával.
Először az jutott eszembe, hogy felhívom a szüleimét, de
ők túl messze laktak. Aztán arra gondoltam, Karennek
kellene telefonálnom, de ő is ugyanannyi idő alatt érne ide.
Végül már nem tudtam mást kitalálni, mint hogy egyik
szomszédomtól kérek segítséget, és ekkor fájdalmasan
szembeszökővé vált a helyzetem. Előbb vagy utóbb el kellett
érkeznie ennek a napnak. Hát tessék. Szükségem volt
valakire, de nem tudtam kihez fordulni.
Végül kénytelen voltam telefonon kihívni egy orvost, akinek
két órájába telt, mire kiérkezett. Gyorsan megvizsgálta
Davidét.
– Azonnal hívjon mentőt! – szólt rám zord hangon.
– Atyaúristen, de hát mi baja van? – kezdtem pánikba esni.
– Agyhártyagyulladásra gyanakszom. De nem biztos,
kórházba kell vinni, hogy kizárhassák.
Sírással küszködve sebesen összecsomagoltam néhány
holmit. Nem akartam megijeszteni Davidet, aki csak feküdt
fásultan és falfehéren. Majd’ elájultam az aggodalomtól.
Megint úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Hirtelen
ráébredtem, miért is vagyok egyedül. Csak magamat
okolhattam. Ekkor bezzeg már mindennél jobban kívántam,
bár fordulhatnék segítségért valamelyik szomszédomhoz!
Szorult helyzetemet én idéztem elő, így csak magamat
hibáztathattam.
A mentő hamar megérkezett. A ház előtt összecsődültek a
gyerekek, hogy tanúi legyenek a ritka szenzációnak, viszont
egyetlen árva felnőtt sem dugta ki az orrát, hogy megtudja,
mi történt. Az utcában sok egyedülálló szülő lakott, csak én
viselkedtem mindig úgy, mintha én lennék az egyetlen.
Láttam, ahogy egyikük-másikuk kikukucskál a függönye
mögül. Miközben beszálltam a mentőautóba, elöntött a
megaláztatás érzése.
Davidet gondosan becsatolták egy tolószékbe, és mellé
készítettek egy tálat. Leültem vele szemben, megfogtam a
kezét, és imádkozni kezdtem.
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Hogy is van tovább?
A kórházban az orvosok és a nővérek egyik vizsgálatot
végezték a másik után. Végül teljes bizonyossággal kizárták
a nagy riadalmat okozó agyhártyagyulladást. Kiderült, hogy
Davidnek akut fülgyulladása van. Bekötöttek neki egy
infúziót, és közölték, hogy éjszakára benntartják
megfigyelésre. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem. Ott
aludtam mellette egy igen kényelmetlen székben. Amikor
másnap hazatértünk, David már jobban érezte magát. Én
viszont kimerült voltam – megviselt a nagy ijedtség.
Betelefonáltam az irodába, és megmondtam, hogy ki kell
vennem egy nap szabadságot, pedig tudtam, hogy ennek
nagyon nem örülnek. Teljesen hidegen hagyta őket, hogy a
fiam beteg. Ez az én gondom, nem az övék. Becsatoltam
Davidét a székébe, és magam mellé húztam, miközben a
konyhában ügyködtem. Egy pillanatra sem akartam szem
elől veszíteni. Ahogy rám mosolygott, rájöttem, hogy már
körülötte forog a világom. Ha bármi történne vele, azt nem
élném túl. Akár tetszett, akár nem, tudomásul kellett vennem,
hogy az anyaság vált életem értelmévé, kiteljesítőjévé. Még
amikor néha haragudtam rá, akkor is tiszta szívemből
szerettem. A következő pillanatban a falra borított egy bögre
tejet, és vidáman nézte, ahogy lassan csöpög a padlóra.
Kivételesen örömmel figyeltem, mert ez már arról árulkodott,
hogy ismét virul, hogy jól van. Ez volt az egyetlen olyan
alkalom, amikor szidás nélkül megúszta, hogy disznóólát
csinált. Elevenségét látva végre újra megnyugodhattam.
Nem sokkal azután, hogy hazaérkeztünk, valaki
bekopogott. Apura vagy anyura számítottam, de amikor ajtót
nyitottam, a mellettem lakó nő állt ott.
– Minden rendben van, szivecském?
Az első pillanatban majdnem azt feleltem neki, hogy
húzzon el a jó büdös francba. Nem gondolja, hogy hat
hónapot késett a látogatással!? Mielőtt azonban elöntötte
volna az agyamat a vér, eszembe jutott a kórházi kaland
előtti helyzet – hogy milyen nagy szükségem lett volna
segítségre, mégsem volt kihez fordulni. Így hát inkább a
nyelvembe haraptam és behívtam a nőt. Nem akartam, hogy
valaha megismétlődjön az előző esti eset. Feltettem egy teát,
hogy megkínáljam, Davidnek pedig a külön gyerekpoharában
adtam egy kis narancslevet.
A szomszédasszonyomat Alice-nak hívták. Nagydarab,
kövér nő volt; szalmaszőke haját a tarkóján felnyírva viselte,
és a bal karján egy tetováláson a Johnny név virított. Egy
cseppet sem szégyellte. A fülébe olyan rengeteg lyukat
fúratott. hogy a cimpája teljesen eltűnt a seregnyi fülbevaló
alatt. Harsány, érces hangon beszélt, amit akár az O’Connell
Street túlsó végéből is meg lehetett volna hallani.
A tarkójánál fogva felkapta Davidet, és a hóna alá csapta,
mint egy kölyökkutyát. Újból a nyelvembe haraptam.
 – Nincs ennek a tökmagnak semmi baja – szögezte le
határozottan. – Bár szerintem egy kicsit pufi. Mit mondtak a
doktorok?
– Azt mondták, begyulladt a füle.
– Aha, szóval fülgyulladás, mi? No igen, manapság mán
mindenre kapásból rásütik, hogy fülgyulladás. Vagy
valamilyen szaros vírus. Ilyen szaros vírus vagy olyan szaros
vírus. Az egész csak ködösítés.
– Hát én örülök, hogy mégsem meningitisz.
– Milyen ing?
– Szóval hogy most már jól van. És hogy nem kell
aggódnom miatta.
– Az én Johnnymat meg pont tavaly karácsony előtt kapta
el a takonykór. Tudja, melyik Johnny, az a kopasz kis
nyavalyás, aki folyton lehuzigálja a lyányok bugyogóját. A
doktor meg azt mondja nekem, hogy vírus. Vírus a lónak a
töke, az, mondom neki. Én mán csak tudom, mi van a saját
kölkömmel. Úgy is lett, a rákövetkező hétfőn mán semmi
baja nem volt a kis nyavalyásnak. Na és ezt a tökmagot itten
hogy híják?
– David.
– Jóképű egy kisember, ha mondom, még ha egy kicsit
gömböc is, jókötésű legényke. – Azzal Alice rásózott David
fenekére, aki pedig legnagyobb megdöbbenésemre
elmosolyodott. – Nincs ennek a kölöknek semmi baja, nekem
elhiheti, kislyány.
Az ajtóban hat koszos kisgyerek jelent meg.
– Nem takarodtok innét a jó csudába!? – rivallt rájuk
szomszédasszonyom, mire a gyerekek riadtan szétfutottak,
mint a patkányok. Aztán Alice hozzám fordult: – Szivecském,
ha bármiben szükséget lát, csak szóljon be nekem. Mifelénk
itt soha nem köll egyedül lennie, hacsak nem akar továbbra
is olyan magas lórul lenézni ránk. Mert akkor nagy ívben tesz
magára mindenki. Szomszédokra mindenkinek szüksége
van. Egyedül senki sem boldogul.
Alice-nak igaza volt. Attól a naptól minden megváltozott.
Többé nem voltam egyedül – tettem róla, hogy legyen kire
számítanom. Amikor gyerekek jöttek, hogy játszani hívják
Davidét, mindig beinvitáltam őket. Alice szinte mindennap
beugrott, és amikor nem, akkor sosem feledkeztem meg róla,
hogy én kopogjak át őhozzá. Rendszerint együtt mentünk
kora reggel a piacra, aztán megittunk egy teát. A piacon
egészen fura dolgokat vásárolt össze, és mindig vett valamit
Davidnek meg nekem is.
Rendkívül kedves nő volt. Egy nap egy hatalmas
bárányszelettel állított be. A húst kisebb szeletekre vágtuk
fel, és eltettük a fagyasztóba. Hónapokon át bárányt ettünk:
bárányragut, báránysültet, bárányos kebabot.
Ha nem volt kedvem bemenni a városba vásárolni, az sem
okozott gondot. Minden házhoz jött: zöldségek, ruhák,
cigaretta, alkohol, még az elektromos holmik is. Tudtam,
hogy az ilyesmiknek meglehetősen kétes az eredete, de
ezzel egy csöppet sem törődtem. Ekkor már vérbeli római lett
belőlem. Mindenki máshoz hasonlóan én is csak azon
igyekeztem, hogy a hó végéig kijöjjek a pénzemből.
A mi lakásunkba sosem törtek be. A közéjük tartozóktól
sosem raboltak. Inkább Clontarfba jártak ebből a célból, amit
én igen mulatságosnak találtam. Vettem egy kisebb CD-s
magnót meg egy hordozható tévét, ami pontosan olyan volt,
mint anyuéké. A kettőért együtt mindössze száz fontot
fizettem. Úgy örültem, hogy csak na!
David teljesen rendbe jött. Puszta megszokásból
próbáltam valamilyen jelét találni, hogy esetleg még mindig
valami gond lehet vele. Énem egyik fele képtelen volt elhinni,
hogy mindketten remekül érezzük magunkat. De ő
ugyanolyan jól megvolt ott is, mint bárhol másutt. Miután a
költözés okozta sokk elmúlt, rájöttem, hogy egy csomó
kedves szomszéddal vagyok körülvéve, akikre szükség
esetén barátként számíthatok. Kezdtem megváltozni. Egyre
inkább beláttam, hogy a beilleszkedésem elsősorban tőlem
függ, nem őtőlük.
Azt azért nem állítanám, hogy felhőtlenül boldog voltam.
Időnként úgy erőt vett rajtam a magányosság, hogy senki
nem tudta enyhíteni, feledtetni. Még mindig érződött rajtam
egyfajta elkülönülés, másság, de az évek múlásával
ráébredtem, hogy ez a természetemből fakad, nem pedig a
körülményeimből. Valahogy mindig is úgy éreztem, más
vagyok, mint a többi ember.
Kiderült, hogy jogosult vagyok a gyermeküket egyedül
nevelő anyáknak járó támogatásra. Magamban
elkereszteltem „skarlátbetűs” segélynek. Ez az összeg a
fizetésemmel és a havi családi pótlékkal nagyjából elég volt
ahhoz, hogy kihúzzam a hó végéig. Alig jártam el otthonról;
ezt az anyagi helyzetem és a pótmama költsége nem
engedte.
Szórakozás céljából beiratkoztam inkább az Annasley
Bridge könyvtárba. Itt nem kellett tagdíjat fizetni, és közel volt
hozzánk. Garmadával olvastam a regényeket. Esténként
meg-megittam néhány sört. Néha átjött Alice vagy valamelyik
másik szomszéd, miután a gyerekek lefeküdtek. Máskor
korábban érkeztek, és a gyerekeket is hozták magukkal. A
kicsik párnákat tettek a földre, és elbóbiskoltak. A
szomszédaim gyermekei könnyen alkalmazkodtak
mindenhez; szüleik szinte mindenhová magukkal vitték őket.
Látogatóimmal olcsó bort iszogattunk és közben vígan
énekelgettünk. Egyszer-másszor nekiálltunk kártyázni, de
Alice állandóan csalt, amiből mindig nagy veszekedés
kerekedett.
Jobbára csak éltük az életünket egyik napról a másikra.
Más esték pedig egyedül, békében teltek.
Joe-val tartottuk a kapcsolatot; minden hónapban
hazalátogatott Dublinba. Aztán visszafelé elvitte Londonba a
Jillnek írt leveleimet. A szomszédaim egyenesen imádták.
Alice mintha megrészegült volna, amikor jönni látta.
– Ihol jön a barátod, szivecském. Micsoda csődör!
– Alice! – szóltam rá ilyenkor szigorúan.
– Ugyan, hát miért nem találtok mán egymásra ti ketten?
– Mintha az anyámat hallanám.
– Milyen jóképű fiú! Én biza még a lába nyomát is
megcsókolnám!
– Tudod jól, hogy csak barátok vagyunk.
– Jaj, ne kábíts mán! Tényleg rád férne már egy jó kis
hancúr.
Időnként Karen és Mick is meglátogatott. A régi
ismerőseimnek nem volt egyszerű egy-egy ilyen vizit, mert
busszal vagy helyiérdekűvel kellett jönniük, aztán este
visszafelé is meg kellett tenniük a hosszú utat. Márpedig
nem állíthatnám, hogy este tíz után kimondottan biztonságos
lett volna a környéken mászkálni. Gyakorta csak úgy
elüldögéltem az ágyam szélén, mikor David már aludt, és
hallgattam a kinti zajokat.
Amikor 1991 szilveszterének éjszakáján az óra éjfélt ütött,
az utcát seregnyi ember árasztotta el. A szomszédok
kitódultak az ajtón, és lábosokon meg serpenyőkön dobolva,
sípokat fújva hejehujáztak. A gyerekek harangot rázogatva
fel és alá száguldoztak az utcában, és boldog-
boldogtalannak odaüvöltötték, hogy „BÚÉK!”
Összetalálkozva megölelték és megpuszilták egymást.
Nagyon tetszett az egész jelenet. Nagyobb biztonságban
éreztem magam, mint korábban szüleim otthonában. Hajnali
kettőre aztán alaposan megváltozott a helyzet. Ugyanazok a
szomszédok négykézláb vagy hemperegve távoztak lakásuk
ajtaján.
– Te utolsó barom! Hát beléd vágom a nagykést, ha még
egyszer a fiaddal jössz nekem!
– Pont te pofázol? Na és a te retkes kölköd, az a büdös kis
mocsadék? Még egy gazt se tudnál fölnevelni, te koszos
ringyó!
A két órája még vidám és jó kedélyű szomszédok most itt-
ott szépen laposra verték egymást. Az utcán üres
sörösdobozok zörögtek, időnként összetört üveg
csörömpölése hallatszott. Ajtók csapódtak, mentőautó
szirénája sivított. A ház előtt tűzoltókocsik robogtak el.
Minden évben ugyanúgy zajlott az ünnep.
Az idő múlásával rájöttem, az ember életében nincs egy
olyan meghatározott pillanat, amikortól kijelentheti, hogy
„nyugvópontra jutott”. Az élet egy véget nem érő utazás,
melyet napról napra kell megtapasztalni, sőt némelykor
óráról órára. Az évek gyorsan telnek, ám a napok lassan
múlnak.
Akkoriban szinte elégedett voltam az életemmel. Ha
eltekintek attól, hogy továbbra sem volt társam, azt
mondhatnám, a lehetőségekhez mérten boldog is voltam. De
hát ki nem magányos? Daviddel együtt mindketten
egészségesek voltunk, fedél volt a fejünk felett, és kerestem
annyit, amennyiből boldogultunk. Ekkor még mit sem
sejtettem arról, hogy az elkövetkező hat hónapnál nehezebb
időszakot még soha nem éltem át.
Az események 1992. március 10-én, anyák napján
kezdődtek. Az ablakból néztem, ahogy a környékbeliek
virágcsokrokkal és csokoládéval, bonbonnal felszerelkezve
jönnek-mennek az utcán. Beugrott Alice, és hozott néhány
szál szegfűt, aztán Jill telefonált, hogy boldog anyák napját
kívánjon, és megérkezett a parfüm is, amit anyu küldött
ajándékba. Mindezek ellenére nem voltam éppen lelkes,
mert sosem rajongtam az efféle kitalált családi hacacárékért,
mint amilyen a szilveszter, a karácsony vagy a húsvét,
amikor boldogtalan családok kényszerűen összegyűlnek,
akár tetszik nekik, akár nem. Vigyorogva forgattam a
fejemben azt az ötletet, hogy ki kellene jelölni egy napot,
amely a „Félresikerült és abnormális családok napja” nevet
kapná. Mindennél jobban gyűlöltem a megkülönböztető
bánásmódot és az egyoldalúságot.
Egyszer csak megszólalt a telefon, és félbeszakította a
gondolatmenetemet. Joe hívott.
– Meglepetés!
– Hol vagy?
– Itt a dublini reptéren.
– Remek – színleltem a lelkesedést.
– Hé, azért nehogy szívrohamot kapj az izgalomtól? –
Rögtön megérezte, hogy nem vagyok éppen ünnepi
hangulatban.
Máris bűntudatom támadt, amiért nem fogadtam nagyobb
örömmel.
– Tudom, anyák napja van – mondta megértően.
– Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdeztem. Rendszerint
már jó előre értesített, mikor lesz itthon.
– Van egy nagy meglepetésem számodra.
Kezdte felcsigázni az érdeklődésemet.
– Igen? Na és milyen meglepetés?
– Majd meglátod. Találkozzunk a Szent Anna parkban, a
kacsaúsztatónál. Ja, és hozd el Davidet is, már alig várom,
hogy újra láthassam.
Megörültem, hogy végre valami eltereli és leköti a
gondolataimat. Melegen felöltöztettem Davidét, mivel hideg
márciusi szél fújt, és esőt is jósoltak. De már ez sem zavart.
Joe ide vagy oda, úgy döntöttem, semmiképpen nem vagyok
hajlandó az egész napot a négy fal között tölteni.
Felugrottunk a helyiérdekűre, aztán leszálltunk a Raheny
megállóban. A kocsit egyedül kellett átcipelnem a hídon.
Ahogy ott kínlódtam a babakocsival, mögöttem az idősebb
nők türelmetlenül sóhajtoztak, de segíteni egyikük sem
segített. Hát ezek már nem emlékeznek arra, amikor nekik
volt kisgyerekük? – mérgelődtem magamban. Miért ilyen
önző mindenki?
Áttoltam Davidét Rahenyn, aztán el egészen a parkig, ahol
átpréseltem magam a fal egyik repedésén. Amikor
szabadjára eresztettem, David a hirtelen szabadságtól
mámorosan rohangált körbe-körbe. Aztán nemsokára rájött,
hogy nem csak körben szabad szaladgálnia, úgyhogy a
következő órát azzal töltöttem, hogy egyik tisztásról a
másikra futva hajkurásztam.
Sütött a nap, mégis hideg volt. Elsétáltunk a régi
kacsaúsztatóhoz, ahol David majd’ kibújt a bőréből, amikor
meglátta a kacsákat. Szerencsére előrelátó módon hoztam
magammal összemorzsolt száraz kenyeret, így elkezdtük
együtt etetni az éhes szárnyasokat. Már visszafelé
ballagtunk a kis tavacska túlsó partján, a szeméttel teleszórt
dombok tövében, amikor kiáltozásra, hangzavarra lettem
figyelmes. Fölnéztem a dombra, és láttam, hogy egy
összepiszkolt ruhájú kisgyerek ugrabugrál lefelé veszélyesen
botladozva Valamivel mögötte egy kislány követte
gördeszkán. Biztos voltam benne, hogy csúnyán meg fogják
ütni magukat. Az tán megláttam, hogy egy férfi szökdécsel a
nyomukban.
Micsoda fafej! – gondoltam. A férfi felegyenesedett, és
mindhárman fölnevettek. Megismertem a felnőtt hangját. Joe
volt az.
– Te nem vagy észnél! – közöltem vele.
– Szia – lihegte. A két kisgyerek vitán felül rendkívül
élvezte a dolgot. – Bemutatom Ronant és Katie-t. – A
gyerekek rám se bagóztak. Szedték a lábukat, igyekeztek
vissza a domb tetejére.
A következő pillanatban egy sötét hajú nő csúszott le a
domboldalon, méghozzá ugyanolyan vidáman, mint a
gyerekek, csak éppen kétszer olyan hangosan. A két gyerek
visítva szurkolt neki.
– Figyuzd anyut, odas, azt figyuzd!!!
Joe odasietett a nőhöz, hogy segítsen neki. Talpra állította
és leveregette róla a földet.
– Ő pedig… – folytatta a bemutatást kis szünetet tartva –,
Juliet.
– Szia – köszönt a lány. Valódi angol akcentussal beszélt.
Kezet fogtam vele, elvégre mégiscsak Joe barátja.
– Szia, Juliet.
Joe a füle mögé igazította hosszú, göndör haját. Nekem
pedig csak ekkor esett le a tantusz. Láttam, hogy néz rá a
lány. A tekintetéből értettem meg, miről is van szó. Ó,
istenem!
Ronan ismét lefelé bukfencezett a domboldalon, és közben
úgy sikítozott meg visongott, mint egy eszelős. Katié
félénken toporgott a dombtetőn.
– Gyere bátran, elkaplak! – buzdította Joe.
A kislány lehunyta a szemét, azzal nekiindult, és amikor
leért Joe lábához, már gurgulázva nevetett. Kétség nem
férhetett hozzá, hogy fenntartások nélkül megbízik Joe-ban.
Vajon mióta tart ez a dolog? Hogy létezik, hogy Joe egy szót
sem szólt erről a telefonban? Szépnek találtam mindkét
gyereket. Ronan erős fiúcska volt, az arca kerek, vidám és
huncut. Katie nagyon szép lány volt, de sokkal csöndesebb
alkat. Az édesanyjára hasonlított.
– Ő pedig itt David – mutattam a babakocsiban alvó fiamra.
– Úgy néz ki, mára már kihancúrozta magát.
Juliet bekukkantott a babakocsiba.
– Hasonlít rád – mondta.
– Igen, és már a viselkedése is kezd az enyémhez
hasonlítani.
– Szegény gyerek, szörnyű modora lehet – jegyezte meg
Joe vigyorogva. Aztán odaszólt a kisfiúnak:
– Ronan, vigyázz a húgodra! – Katie egy fa alsó ágáról
csimpaszkodott, és próbált lehuppanni a földre.
– Joe olyan sokat mesélt rólad, hogy teljesen úgy érzem,
mintha már évek óta ismernélek – fordult hozzám ismét Juliet
mosolyogva. Őszinte volt a mosolya, semmi kétség. Vajon
mennyi ideje lehetnek együtt? Julietet az első perctől kezdve
rokonszenvesnek találtam. Persze bosszantott, hogy rögtön
megkedveltem.
– Na és máskülönben hogy vagy? – kérdezte Joe ragyogó
mosollyal arcán. Úgy virult, mint egy frissen nyílt virág, és
csak úgy sugárzott róla a boldogság. A tökéletes család.
Úgy éreztem magam mellettük, mint egy hívatlan vendég a
lakodalomban. Igyekeztem megszokni a gondolatot, már
amennyire ilyen rövid idő alatt ez lehetséges. Haragudtam
Joe-ra, amiért úgymond bedobott a mélyvízbe. Még az is
megfordult a fejemben, hogy esetleg szándékosan csinálta
így. Azután pedig magamra haragudtam, amiért nem örülök
a boldogságuknak. Furcsán kavarogtak bennem az
ellentétes érzések.
Letelepedtünk a kacsaúsztató mellé, a gyerekek pedig a
kacsákkal játszottak. David is felébredt, és nagy örömmel
konstatálta, hogy két új játszópajtása akadt, és még jobban
örült annak, hogy új barátai idősebbek nála. Szeretett
nagyobb gyerekekkel játszani. Juliet felszabadultan, nyíltan
beszélt, mintha én lennék az egyik legjobb barátja. Eleinte
gyanakodtam, hogy valakinek a kedvéért megjátssza magát,
de aztán rá kellett jönnöm, hogy teljesen őszinte. Szeretett
csevegni, és kedves, józan gondolkodású lánynak éreztem.
Sok közös vonást fedeztünk fel egymásban. Korábban már
volt férjnél, de a házassága tönkrement. London egyik északi
városrészébe, Finchleybe költözött, és a közeli bárban
ismerkedett meg az ott zenélő Joe-val.
Juliet egy pillanatra elhallgatott és Joe-ra mosolygott. Joe
visszamosolygott rá. Egyértelmű volt, hogy mindkettőjükben
szárba szökkent a szerelem. Látszott rajtuk, mennyire
vonzódnak egymáshoz.
Különös érzés lett úrrá rajtam. Valamiképpen mindig
biztosra vettem, hogy Joe egyedül fog élni. Most viszont már
teljesen abszurdnak tűnt ez az elképzelés. Ahogy figyeltem,
miként játszik a gyerekekkel, és látva, mennyire odavan
Julietért, már óriási butaságnak tartottam azt a gondolatot,
hogy Joe egész életében egyedül lesz. Új kapcsolata olyan
magától értetődőnek tűnt, mint hogy reggel felkel a nap.
Hogyan is lehetséges, hogy másként képzeltem el az életét?
Joe szeretetteljes, hűséges, érzékeny fiú volt, és ráadásul
apának is nagyszerű. Ezt felismerve elkezdett mardosni a
féltékenység. Pár pillanat múlva már a gyomrom is
összeszorult. De hát hogy érezhetek ilyet, mikor ennyire
boldognak látom? Juliet minden tekintetben remek társ Joe
számára. A gyomrom ettől persze még inkább görcsbe
rándult.
– Elviszem a kölköket fagyizni ide a közeibe. Gyere te is
velünk, David is elfér a kocsiban.
– Honnan van ez a kocsi? – kérdeztem a fekete Mazdára
pillantva.
– Julieté. Komppal jöttünk át, mert így olcsóbb. Amúgy a
gyerekek miatt kell a kocsi. Na nyomás, rosszcsontok,
beszállás!
A töltés melletti úton mentünk végig, egészen a
tengerpartig. Eszembe jutott tizenhat éves korom.
Mosolyogva gondoltam vissza Matt Howardra. Katie
leszaladt a fövenyre, hogy gyűjtsön néhány kagylót.
Nemsokára egy teli vödörrel tért vissza. Kezembe vettem pár
fura alakú kagylóhéjat.
– Amikor akkora voltam, mint te most, ezeket ki szoktuk
festeni. Ha megkéred anyukádat, biztosan segít neked, és ha
készen vannak, kitehetsz néhányat dísznek a szobádba.
– Anyunak nincs festéke – felelte komoly hangon.
Szigorúan néztem Julietre, aki halványan elpirult.
– Szerintem ha megkéred, biztos vesz neked, amikor
otthon lesztek.
– Anyu és Joe csókolóznak – jelentette ki Katie minden
átmenet nélkül.
– Katie! – szólt rá Juliet.
– Nekem van festékem – szóltam közbe sietve, hogy témát
váltsak. – Kölcsönadhatom, ha akarod.
– Jó – mosolygott rám, azzal sarkon fordult, és széttárt
karjaival repülőt utánozva leszaladt a partra.
Valósággal égett az arcom a féltékenységtől. Tudtam,
milyen nevetséges vagyok, de az érzéseimen nem
változtathattam, hiába voltam tisztában vele, milyen
értelmetlen ez a féltékenység. Joe azzal csókolózik, akivel
akar. Képtelen voltam megérteni, egyszeriben miért lett ez
olyan fontos nekem.
– Te jó ég, mennyi energia szorult ebbe a lányba! –
fordultam hozzájuk. Igyekeztem leplezni a bennem kavargó
érzéseket. – Hogy bírtok vele? Én egy gyerekkel is alig
boldogulok.
– Muszáj, nincs más választásunk – felelte Juliet tökéletes
brit akcentusával. – Látom, alaposan megleptünk – váltott
aztán témát.
Tessék, nem elég, hogy okos, még a megérzései is jók.
Joe tényleg megütötte vele a főnyereményt.
– Hát, hogy őszinte legyek – ismertem el –, Joe egy árva
szót sem szólt rólatok, úgyhogy egy kicsit tényleg meg
vagyok döbbenve. De közben borzasztóan örülök is, hogy
boldogok vagytok.
– Tudom, hogy te vagy a legjobb barátja. Remélem, idővel
mi is barátok leszünk.
Nem vitás: Juliet komolyan elhatározta, hogy mindent
megtesz ennek érdekében. Benyúlt a zsebébe, és kivett egy
apró csomagot.
– Hoztunk neked egy kis meglepetést anyák napjára.
Remélem, tetszeni fog – mondta mosolyogva, azzal átadta
az ajándékot.
Felbontottam a gyönyörűen csomagolt dobozkát, és a
tetejét levéve egy apró aranyfüggőt találtam benne. A
hátoldalára nevük azonos kezdőbetűjét vésették: J. J. Sokáig
nézegettem az amulettet. Azt kívántam, bár egyedül Joe-tól
kaptam volna. Bár ő választotta volna, nem Juliet. Azon
kaptam magam, hogy meglepően felkavar a gesztus, az
ajándék.
David elkezdte hajtogatni, hogy pisilnie kell.
 – Mehetek Joe-val? – kérdezte nyíltan. Az arcáról le
lehetett olvasni, mi jár a fejében: „Ő is fiú. Tudom, hogy ő is
fiú, és szeretném megnézni.” Az apahiány egyre
szembeötlőbbé vált David életében, különösen így az
iskoláskorhoz közeledve. Tudtam, hogy nem lesz könnyű
dolgunk. A társait anyuci és apuci várja a tanítás végén.
Nyilván nagyon hamar észre fogja venni, hogy őérte nem
megy apuci. Akkor pedig sor kerül a kikerülhetetlen
kérdésekre. Már előre rettegtem.
Az ég beborult, szürke színt öltött. Gyorsan múlt az idő.
Újra beültünk a kocsiba, és visszahajtottunk, amerre jöttünk.
– Hazaviszlek, Jack – ajánlkozott Joe.
– Köszi, nem kell, épp itt a buszmegálló. Kiszállunk, és
hamar otthon vagyunk. – Nem akartam, hogy Juliet lássa,
merre lakom. Szerencsére pont abban a pillanatban fel is
bukkant egy busz az utca végén.
– Már jön is a buszunk – sóhajtottam fel. – Sietnünk kell,
nehogy elmenjen.
– Sziasztok! Vigyázz magadra, Jack! Nagyon örülök, hogy
találkoztunk. Majd hívlak nemsokára.
Juliet integetett, a gyerekek pedig a hátsó ablakból
kiabáltak utánunk. A buszra felküzdve magamat minden
erőmmel azon voltam, hogy ne tűnjünk túl szerencsétlennek.
A babakocsi lassan gurulva elindult az ülések között. A
kalauz mozdulatlanul ült a helyén, és végtelenül bamba
arccal csócsálta a rágóját. Egyszerre markoltam a kocsit, a
táskámat, Davidet, és végül sikerült félrehúzni az útból a
babakocsit. Aztán lehuppantam egy ülésre, és magamhoz
öleltem Davidet.
A kalauz egyre csak engem bámult. Mereven
visszabámultam rá. Hülye bunkó!
 Minden előzetes figyelmeztetés nélkül David egyszer csak
kipattant, lerántotta a nadrágját, és a busz padlójára pisilt.
Még soha életemben nem voltam ilyen büszke rá.
 Nyolcadik fejezet

A nap hátralévő részét félig-meddig kómában töltöttem.

Mintha köd borult volna az agyamra: fásult voltam és tompa,
semmi sem érdekelt, alig tudtam koncentrálni. Nem bírtam
tovább a négy fal között ülni. Fogtam magam, és hosszú idő
után először teaidőben hazalátogattam.
Ahogy végigballagtam a Vernon Avenue-n, minden olyan
furcsának tűnt, mintha megváltozott volna a környék. Már
egészen elfelejtettem, milyen szép zöld és barna színek
jellemzőek Clontarfra, hogyan pompázik a virágzó
cseresznyefasor a Belgrove Lane-en. Éppen elérkezett az az
időszak, amikor a cseresznyefa virágának szirmai
hópehelyként takarják be a járdát. David vidáman gázolt át a
rózsaszínű tengeren. Időnként nagyot rúgott a levegőbe,
amitől a szirmok konfettiként lebegtek körülöttünk. Ha
milliószor nem mentem már végig azon az úton, akkor
egyszer sem. Gyerekkoromban anyu minden áldott nap
elküldött a boltba. Mindig tíz szálat kértem a legolcsóbb
cigarettából, az eladó pedig átnyújtott tíz darab Richmondot.
Jól emlékeztem a kék dobozára, meg ahogy anyu vadul
füstölte a cigiket. Akkoriban egy szál tizenkét pennybe került.
Az utat úgy ismertem, mint a tenyeremet; minden repedését,
kátyúját fel tudtam volna sorolni. Amikor erre jártunk, mindig
próbáltuk elkerülni, hogy repedésre kelljen lépnünk, mert azt
mondogattuk, hogy akkor esni fog az eső.
Az eltelt évek során alig változott a házunk. Legalábbis
kívülről. Bár ha jobban belegondolok, odabent sem változott
sok minden – és nem a berendezésről van szó.
 – Anyu! – szóltam be hangosan, miután a régi kulcsommal
kinyitottam az ajtót, és beléptem. – Apu!? Van itthon valaki?
Hallottam, ahogy a huzat átsuhan a házon, és ebből
tudtam, hogy nyitva van a hátsó ajtó. Ez pedig azt jelentette,
hogy apu otthon van, és kedvenc vadászterületén, a hátsó
kertben tartózkodik. David egyenesen a videós szekrényhez
lépett, elővette a Franklin kalandjai-sorozat egyik kazettáját,
és betette a videomagnóba. Tudtam, hogy ez legalább tíz
percre teljes csöndet és nyugalmat jelent.
Ahogy gondoltam, apu a hátsó kertben ügyködött. Egy
veteményágyás fölött görnyedezve vadul döfködte a földet az
ásóval, és közben sűrűn káromkodott. Elmosolyodtam.
– Apu!
– Mozdulj már, te rohadék! – morogta.
– Apu!?
– Á, hogy a rosseb ebbe a szarságba! – Még mindig nem
vett észre.
– Apu!! – kiáltottam.
– Mi van már!? – eresztette ki ő is a hangját, aztán
hátrafordult, hogy lássa, ki merészelt hozzá szólni. – Ja, te
vagy az? Aha. Na és hol van Dennis, a komisz?
– Bent videózik – feleltem.
– Kockás lesz a szeme, ha sokat bámulja a tévét. Na gyere
már ki, te makacs szemét! – Dühödten vagdalta a földet; az
indulattól egészen lila lett az arca.
– Mi a csudával küszködsz itt? – kérdeztem.
– Ezeket a szemét gyökereket próbálom kiszedni. De csak
nem… akarnak kijönni… a kurva életbe! – A gyökerek
hirtelen kiszabadultak a földből, apu pedig megbotlott a saját
lábában, és hanyatt dőlt.
– Látod, mert mindig olyan makacs vagy – korholtam,
miközben két kézzel talpra segítettem, ő pedig leporolta
magát.
– Anyád hibája. Ő ültette, és esküszöm, direkt csinálta.
Annyit ért az ültetéshez, mint tyúk az ábécéhez. Tessék,
nézd meg! – Meglóbálta az orrom előtt a gyökereket. –
Mintha egy bazi nagy pálmafa lenne! Most mondd meg, hát a
Buckingham-palotában élünk, vagy mi? Az a nő arra
született, hogy engem gyötörjön. Soha nem elég neki.
– Apu, te is nagyon jól tudod, hogy ez marhaság. Hol van
anyu?
– Odaát a hadfőnökségen – felelte morogva.
Apu hadfőnökségnek hívta a szomszédok házát. Bármikor
letette volna a nagyesküt, hogy anyu kizárólag azért jár át
hozzájuk, hogy őt kibeszéljék.
– Nyilván rólam csicseregnek, jártatják a bagólesőjüket,
karattyolnak, mint a buta baromfiak, én meg itt halálra
dolgozom magam…
Otthagytam, és visszaballagtam a házba. Semmi sem
változott. Hogy is gondolhattam, hogy bármi változni fog
otthon? Hiszen már évek óta minden ugyanúgy ment. Sok
házasságban úgy hal meg az egyik fél, hogy a másik harcol
még érte. Az én szüleim ehelyett inkább egymás ellen
harcoltak.
Anyu kipirultan, felzaklatva jött meg. Ám amikor meglátta
Davidet, örömteli kifejezés jelent meg az arcán. Úgy tűnt, ő
az egyetlen a világon, akinek láttán így meg tud örülni.
– Hát itt az én kis katonám? Hát megjött? – Vidáman
csiklandozta, játékosan bökdöste, csipkedte unokáját.
– Anyu, mi baja van apunak? Olyan morcos, mint egy
medve, amelyik tüskébe lépett.
– Á, ne is törődj vele! – legyintett lemondóan. – Folyton
csak morog, reggel, délben, este. Angyali türelem kellene
hozzá. A végén még belőlem is angyal lesz, amiért kibírtam
mellette. – Gyorsan keresztet vetett, és utána megcsókolta
az ujját.
– Na de miért zsémbel annyit?
– Ó, hát mert neki semmi sem jó úgy, ahogy van, valamivel
mindig elégedetlenkednie kell. Majd szépen hozzászoksz, és
aztán már nem kell törődnöd vele.
Csakhogy én igenis törődni akartam apuval.
Éppen ekkor lépett be a hátsó ajtón a derekát
masszírozva.
– Hová a jó csudába tetted már megint a
kertészkesztyűmet?
Anyu odafordult felé.
– Ott van, ahol hagytad, Will. Én nem használom, akkor
meg honnan kéne tudnom, hol lehet?
Apu sorban kirángatta a konyhaszekrény fiókjait, pedig
tudhatta jól, hogy ott nem találja a kesztyűjét. Szánt
szándékkal csinálta, csakis azért, hogy anyut feldühítse.
A feszültség szinte tapintható lett.
– Biztos kihajigáltad a többi holmival együtt!
– Milyen többi holmival? – kérdezte meghökkenten anyu.
Ha apunak az első körben nem sikerült fölülkerekednie a
nézeteltérésben, akkor szokásához híven az örök B-tervhez
folyamodott: hazugságokat vetett be a vitában. Ezzel persze
csak még több olajat öntött a tűzre, ami már amúgy is nagy
lánggal égett. Pedig az én logikám szerint, ha valakinek ég a
háza, akkor nem berohannia kellene, hanem menekülnie.
Anyut figyelve elgondolkoztam azon, milyen anyánk volt.
Most, hogy én magam is anya lettem, vajon kiütköznek-e
belőlem a tulajdonságai? Daviddel gyakran voltam
türelmetlen vagy szigorú. Úgy éreztem, nem ártana egy
harmadik szem a tarkómra, hogy mindig lássam, mit csinál.
Viszont nem tudtam olyan alkalomra visszaemlékezni,
amikor anyu valamelyikünk miatt kikelt volna magából, vagy
akár csak elveszítette volna a türelmét. Énjének ezt az
oldalát egyedül apunak tartogatta, akit mindig csak így
emlegetett: „a legnagyobb gyerekem”. Minket, az igazi
gyerekeit nagyon szerette – valódi megváltást jelentettünk
számára.
Miközben ezeken elmélkedtem, anyu fogta Davidet,
beültette az etetőszékbe, és ollóját elővéve nekilátott
megnyírni azt a kevéske kis haját. Elöl az egyik oldalon
túlságosan rövidre vágta, így aztán ki kellett igazítania a
másik oldalon. Szegény David nemsokára kezdett úgy
festeni, mint egy ifjú tanonc valamelyik buddhista
kolostorban. Egyre csak izgett-mozgott, ficánkolt, huzigálta a
törölközőt, amit anyu betűrt a nyakába. A ruhája alá hullott
haj száltörekek szúrták, csiklandozták a bőrét. Anyu arcát
néztem; magában dudorászva kopasztotta Davidet,
boldogan, mindenről megfeledkezve.
– Szoktál rá gondolni? – kérdeztem hirtelen.
– Kire? – kérdezett vissza a fogai közé szorított fésűn át.
Tekintetét le sem vette a megcélzott területről. David fejét
előrenyomva állát a mellkasának szögezte. A gyerek
erélyesen tiltakozott. Az én ellenszegülő természetemet
örökölte. Hirtelenjében nem is tudtam eldönteni, hogy ez
vajon előnyére válik-e vagy inkább hátrányára. Ahogy ott
küszködött, hogy megszabaduljon, és elszántan duzzogva
biggyesztette az ajkát, olyan aranyos volt, hogy
elmosolyodtam.
Vártam, hátha anyu megragadja az alkalmat és megnyílik.
Már épp újból feltettem volna a kérdést, de elszánt arcából
kiolvashattam a figyelmeztetést: jobb, ha meghátrálok. Hiába
voltam már én is felnőtt nő és anya, még mindig nem tudott
egyenrangú félként fordulni hozzám. Megéreztem benne a
félelmet, a félelem mélyén pedig a szomorúságot. A bánat
alá temetve pedig ott rejtőzött az igazság. Beláttam: nem
várhatom tőle, hogy ott és akkor eljusson odáig. Szerettem
anyut. Külön azért is szerettem, mert szerette a fiamat.
Hirtelen rájöttem, igazából kinek is szólna a hajvágás, és
semmiképpen nem akartam lerombolni az illúzióját, még ha
csak röpke álom lehetett is. A múlt kísértetei alhattak tovább
– még egyikünk sem volt felkészülve rá, hogy felébresszük
őket.
Leültem David mellé tévét nézni. Az egyik csatornán egy
kitűnő dokumentumfilmet adtak Philip Lynott korai haláláról
és a Thin Lizzy további sorsáról. Csodás érzés volt újra
hallani a régi nótákat. Eszembe jutott, hogy az öcsém
megvette CD-n néhány régi lemezüket, úgyhogy elkezdtem
átböngészni a korongjait, és meg is találtam azt az albumot,
amelyiket kerestem. A CD-s magnó régebben lent szokott
lenni a konyhában, de most nem találtam.
– Anyu, hol van a magnó?
Ijedt arccal jelent meg az ajtóban, és a hátsó ajtó felé
integetve rám pisszegett.
– Ellopták – suttogta.
– Mikor!?
– Pár hónapja. A hordozható tévével együtt.
Jesszusom!

Aznap este ugyanúgy búcsúztattam a napot, mint már

évek óta. Amint David elaludt, máris indultam a számomra
legkedvesebb helyre – szinte az egyetlen olyan helyre,
ahová módomban állt elmenni. Ahová csak egyedül
mehettem.
 Elővettem az összes finomságot a hűtőből, és
felsorakoztattam mindet, mint egy hadsereget. Aztán
előkészítettem a hatos kartonból elővett sörösdobozokat a
heverő mellé, és arról is gondoskodtam, hogy legyen a
kezem ügyében egy jókora hamutartó meg elég cigaretta.
Kényelmesen elhelyezkedtem, bekapcsoltam a tévét, és
belevágtam az én kis egyszemélyes bulimba.
Ezek a bulik már jó ideje szokásommá váltak. Az unalom
hajtott, legalábbis így hittem. Ekkor már alig jártam el
otthonról, legfeljebb a könyvtárba mentem el időnként, Alice-
hoz ugrottam át, vagy a szupermarketbe mentem el
vásárolni. Az éjszaka volt a nap fénypontja. Nem kellett
másra figyelnem – mennyei gyönyör. Egymás után
zacskószámra faltam a chipset és a mogyorót, aztán a
csokikat, és mindezt több doboz sörrel öblítettem le.
Napközben alig vártam, hogy elérkezzék ez a perc.
Zabáltam, piáltam, és annyit cigiztem, amennyit csak bírtam.
Ám a sörösdobozok hamar kiürültek, és még fiatal volt az
idő. Átkopogtam Alice-hoz, és megkértem, vigyázzon
Davidre, amíg elugrom a nonstop boltba.
Visszafelé azon kaptam magam, hogy józanabb
gondolatok próbálnak a fejembe tolakodni, de elszántan
meghátrálásra késztettem őket. Más sem hiányzott, mint
hogy az aznap történteken agyaljak. Egyszerűen csak arra
vágytam, hogy az agyamat jótékony köd borítsa el. Bár
amilyen mértékben zabáltam, inkább az a veszély
fenyegetett, hogy elhájasodik az agyam. De ekkor erre sem
akartam gondolni.
Életemben először Joe igencsak meglepett. Miután
megjelent a szülőszobában, úgy éreztem valamilyen
nehezen szavakba önthető kötődés alakult ki köztünk. Noha
valójában nem ő volt a kisfiam apja, ott a szülészeten
magára vállalta ezt a szerepet. Ami azt illeti, sosem
kérdeztem meg tőle, miért tette, miért határozott úgy, hogy
jelen akar lenni életem legfontosabb pillanatában. Mérföldkő
volt ez kettőnk kapcsolatában, később mégsem tűnődtem el
rajta. Mindig is jellemző volt rám a megkésett reagálás, és
most is így bukkantak elő ezek a gondolatok. Folyton Juliet
arcát láttam magam előtt.
Természetesen a kórházi élmények alaposan
megváltoztatták a kapcsolatunkat Joe-val. Attól kezdve
egészen más szemmel néztem rá – félig-meddig a
„tulajdonomnak” tekintettem. Közel állt hozzám, nagyon
fontos lett nekem. Talán túlságosan is magabiztos voltam a
kapcsolatunkat illetően? Álmomban sem gondoltam volna,
hogy ilyen heves érzelmek törnek elő belőlem, ha
meghallom, hogy új barátnője van. Saját pimaszságomra
gondolva hangosan elnevettem magamat.
Kinyitottam egy újabb sört, és az előző üres dobozát a
sarokban szaporodó halomba dobtam. Egyik adóról a
másikra kapcsolgattam a tévét, ötvenhét csatorna jön be, de
nincs semmi néznivaló. Jobb híján kiábrándultan
bekapcsoltam a rádiót. Éppen egy nő beszélt arról, hogyan
vették le rákos mellét, és azóta hogyan boldogul.
Kikapcsoltam a készüléket. Fogtam egy könyvet, és olvasni
kezdtem, de a figyelmem állandóan elkalandozott, nem
tudtam túljutni a második oldalon. Meglódítottam és a
szemközti sarokba hajítottam. Tudtam jól, hogy Joe várja a
kötelező udvariassági hívást, de egyszerűen képtelen voltam
fölemelni a kagylót. Nem tudtam megbirkózni ezzel a
különös, új érzéssel. Valósággal rágta a bensőmet. Istenem,
egészen biztos, hogy az irigység a halálos bűnök
legrosszabbika!
 – A picsába! A kurva életbe! – dühöngtem az üres
szobában. Feltápászkodtam, bebotladoztam a hálószobába,
megálltam a nagy falitükör előtt, és kezdtem lassan
levetkőzni. Rákényszerítettem magamat, hogy a tükörben
figyeljem, jó alaposan megnézzem meztelen testemet.
Borzalmas látvány volt.
A hájhurkák egymásra csüngve dagadoztak. Úgy néztem
ki, mint a Michelin reklámfigurája. Mindkét combom belső
felén csúnya terhességi csíkok éktelenkedtek. Körben
megjelent a narancsbőr, a lábam lukacsos és szivacsos lett.
Soha életemben nem híztak még el így a végtagjaim. Mindig
is gyönyörű lábam volt. Anyu váltig azt állította, hogy tőle
örököltem. Ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben
egyetértettek apuval. Oldalt fordultam. Jesszusom, micsoda
borzadály! Úgy festettem, mintha még mindig hat hónapos
terhes lettem volna.
A háj undorítóan lelógott a fanszőrzetem elé. Nyugodtan
beállhattam volna egy csapat szumóbirkózó közé, nem
tűntem volna ki közülük. De még nem is ez volt a
legrosszabb. A hátam mögé tartottam a kézitükrömet, és
amikor a hátsó oldalamról is megpillantottam magamat,
elakadt a lélegzetem. Az ülepem akkorára hízott, hogy már
nem lehetett megkülönböztetni a törzsemtől. Ha nem lett
volna a közepén a mélyedés, azt hihettem volna, hogy a
hátam folytatása. Édes istenem, hogy lett belőlem ez a
húshegy? Mióta nézhetek így ki? Teljesen magamba
roskadtam. Miközben visszavettem a hálóingemet, könnyek
öntötték el a szememet, annyira undorodtam magamtól.
Meztelen testem látványa még engem is elborzasztott,
hogyan is várhatnám hát, hogy más látni akarja?
Önbizalmam semmivé lett. Leginkább az a gondolat zaklatott
fel, hogy semmi erőm megváltozni, képtelen vagyok tenni az
ellen, hogy így nézek ki.
Minden áldott reggel erős elhatározással, elszántan
ébredtem, de aztán már tíz óra előtt befaltam a reggelire,
ebédre és vacsorára szánt adagot. Akárhogy is
fogadkoztam, amint megláttam valakit evés közben, az
akaraterőm abban a pillanatban megszűnt létezni. Zabáltam,
mint egy bélpoklos. Mint egy ocsmány, falánk disznó. A
kézitükörbe nézve megérintettem az arcomat. A bőröm
mintha elöregedett, megfonnyadt, megráncosodott volna. De
hát mitől? Nem jártam én esténként kocsmázni! Csupán
néhány sört ittam otthon egyedül. Az arcom kétfelől
kipirosodott, mint egy menopauzás nőnek a hőhullámok alatt.
Tudtam, hogy a rengeteg étel lehet az oka. Mi mástól
kavarogna reggelenként a gyomrom?
Arra gondoltam, azok a rohadt elvihető kaják tehetnek
mindenről. Gyakran úgy éreztem, ételmérgezést kapok tőlük.
Már össze se tudtam számolni, hányszor ébredtem éjjel arra,
hogy izzadok és kezem-lábam remeg. Tudtam jól, hogy nem
kellene többé a kínai gyorsétteremből rendelni házhoz
szállított ételt. De akkor már ott tartottam, hogy bármit képes
voltam megenni. Lehetett volna akár szargombóc is, azt is
befaltam volna. A rossz közérzetemet a rengeteg ételnek és
a túlsúlynak köszönhettem. Tudtam: így nem folytathatom.
Ismét előkerültek az éjféli ígéretek, fogadkozások. Soha
többé. Soha többé!
Másnap reggel arra ébredtem, hogy David áll mellettem.
Egyik kezében a konzervnyitót tartotta, a másikban egy
doboz babot. A konzervdobozból fölül egy kiskanál lógott ki.
Ránéztem az órára. Elmúlt tizenegy. Már megint elaludtam.
Rájöttem, hogy a heverőn fekszem, és körülöttem szerteszét
szórva hevernek a ruháim. Ahogy felültem és talpra akartam
állni, egy üres borosüvegbe botlottam. Hát ez meg hogy
kerülhetett ide?
Kikaptam a konzervdobozt David kezéből, és
ráripakodtam:
– Mi a jó francot csinálsz ezzel!? A végén még elvágod a
kezed, te tökfej! – Olyan dühös lettem, hogy le is kevertem
neki egy nagyot.
– Éhes voltam! – válaszolta zokogva.
– Akkor miért nem szóltál nekem? – kiabáltam az arcába.
– De hát szóltam! Szóltam! – visított vissza.
Remegtem, izzadtam, olyan rosszul voltam, hogy majd’
elájultam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ilyen
cirkusszal kezdjük a napot. Félrelöktem Davidét, és
kimentem a vécére. A gyomrom korgott, a fejem iszonyúan
hasogatott. Olyan érzés volt, mintha egy csapat rikoltozó
majom kergetőzött volna vadul odabent. Nyilván megint
valamilyen ételmérgezést kaptam. Bevettem két Anadin
Extra fájdalom-csillapítót – megint ezzel kezdődött a nap.
Betelefonáltam a „Piszkosítóba”, és közöltem, hogy beteg
vagyok. Tudtam, hogy már alig néhány táppénzes napom
maradt. Szarok rá – gondoltam. Nemsokára úgyis találok
magamnak jobb munkát.
Késő délután végre sikerült rászánnom magam, hogy
felhívjam Joe-t. Emlékeztem, hogy aznap este indulnak
vissza Londonba, úgyhogy szándékosan a lehető legtovább
halasztgattam a hívást.
– Na halljuk, mi a véleményed? – kérdezte.
– Aranyos lány – feleltem őszintén. – Miért nem mondtad
korábban, hogy jársz valakivel?
– Hát, így alakult. Nem is tudom, miért. Igazából még
engem is meglep a dolog.
– Láttam rajtad, hogy odáig vagy érte.
 – És ő is értem, azt hiszem. Remélem.
– Reméled!? Ne hülyéskedj, akármikor ránézel, majd’
elolvad a gyönyörtől. Örülök nektek, komolyan. – Igazat
mondtam. Tényleg örültem, hogy boldogok együtt.
– Pedig nem hangzik valami meggyőzően – felelte Joe.
– Csak azért nem, mert az este kicsit túllőttem a célon.
– Na és kivel? – ugratott.
– Régi haverommal, a frigóval, ki mással?
– Figyu, Jack, most sajnos rohannom kell. Az esti komppal
megyünk vissza.
– Csak még annyit, hogy a gyerekek nagyon aranyosak.
Abszolút megbíznak benned. Úgy örülök, hogy itt voltatok!
Azt kívánom, hogy legyetek nagyon-nagyon boldogok!
Kissé kínos csönd támadt. Nem egészen értettem, mi lehet
az oka.
– Még mindig te vagy a legjobb barátom – szólalt meg
halkan Joe.
– Tudom. – Megsajdult a szívem.
– Te Jack…
– Igen?
– Mikor kezdesz már újra igazán élni?
– Amint letesszük a telefont, jó?
Joe letette.
Én pedig úgy éreztem, mindjárt meghalok.
 Kilencedik fejezet

Értetlenül álltam az élet dolgai előtt. Nap nap után mást

sem tettem, mint amit elvártak tőlem, de közben sosem
tudtam, miért. Nemsokára újból elérkezett a tél, közeledett a
karácsony. A vége felé járt az 1992-es év.
Joe hívásai megritkultak. Amikor felhívott, a beszélgetés
rendszerint feszült és akadozó volt – és akkor még finoman
fogalmaztam. Örültem, hogy boldog, ugyanakkor féltékeny is
voltam, pedig még én magam is beláttam, hogy erre
semmilyen alapom sincs. Ezért inkább igyekeztem vidám
hangot megütni. Gyakran többet beszélgettem Juliettel, mint
vele. Elcsevegtünk a gyerekekről, előadtuk, milyen
meghökkentően gyorsan nőnek.
David is mindig szívesen beszélt velük. Már elmúlt ötéves;
szeptember óta iskolába járt, vagyis maga mögött tudhatta
az élet újabb nagy mérföldkövét. Könnyen beilleszkedett az
iskolai társaságba, és hamar megmutatkozott, hogy
elsősorban a zenéhez és a rajzhoz van tehetsége. Továbbra
is megőrizte hetykeségét, bár én magam soha nem tartottam
pimasz gyereknek. Ezt a vonását inkább egyfajta túlzott
önbizalomnak tekintettem, és meglehetősen büszke voltam
rá. Tudtam, hogy ennek köszönhetően ki tud majd állni
magáért.
Ezzel be is értem volna. Ha boldog ember lesz belőle, az
engem is boldoggá tesz. Ha ez sikerül, az sem érdekel, ha
nem tanul tovább, és nem lesz belőle professzor. Különös,
mennyire megváltoztatják a gyerekek az életszemléletünket.
Ami korábban oly fontosnak tűnt, arra néhány évvel később
már alig-alig emlékszünk. David nélküli életem a múlt ködébe
veszett – mintha csupán egy homályos álom lett volna. Már ő
töltötte ki az életemet. Kész voltam arra, hogy az életemet
teljes egészében neki szenteljem.
Úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy megismerkedjen a
Télapóval. Előző évben nem vittem el, mert pénzkidobásnak
tartottam. Kisgyerekként hogyan is foghatta volna fel, mi
történik? Már régóta vártam a nagy napot. A különleges
alkalomra még új ruhát is vettem neki.
– Hogy néz ki a Télapó? – kérdezte kekszet rágcsálva.
– David, teli szájjal nem illik beszélni.
– Szóval? – Meg se hallotta, amit mondtam neki.
– Magas, pocakos, az arca kerek, és nagy fehér szakálla
van. A ruhája piros bunda, és szeret halihózni.
– Miért? – kérdezte David.
– Mert jól érzi magát – feleltem.
– Miért?
– Mert örömet okoz a gyerekeknek. Ez a munkája.
– Miért?
– Jaj, David! – Még félúton sem jártunk, máris kimerültem
a kérdések szűnni nem akaró özönétől. – Nemsokára
meglátod.
Odabújt hozzám és megpuszilta a kezemet. Ettől persze
rögvest lelkifurdalásom támadt. Reggel azzal kezdtem a
napot, hogy kiabáltam vele – és ez nem volt ritka eset.
Zavart a viselkedésem. Eltöprengtem, vajon más anyukák is
olyan gyakran elveszítik-e a türelmüket, mint én. David néha
tényleg az ember idegeire tudott menni, de ez nem mentség;
nem lett volna szabad kiabálnom vele, sem pedig
megpofozni.
Amikor eszembe jutott, hogy meg is ütöttem, még
rosszabbul éreztem magam. Különösen amiatt töltött el
bűntudat, hogy David kivétel nélkül mindig megbocsátott
nekem. Mintha mi sem történt volna. Kezdtem megérteni a
durva szülők gyermekeit – hogy miért tartanak ki olyan
sokáig a szüleik mellett, akármilyen borzasztóan bánnak is
velük. A gyerekek sebezhetősége egészen megdöbbentő, és
ez ijesztő felismerés. Azt tehet az ember, amit csak akar, és
vélhetően soha senki sem tudja meg. De ő maga tudni fogja,
mint ahogy én is tudtam, mit tettem. A rikoltozó majmok
sosem engedték, hogy elfelejtsem. Mint ahogy ezúttal sem.
A bűntudattól csak még jobban megfájdult a fejem.
Magamhoz szorítottam Davidét és megpusziltam a homlokai
Az én édes kicsi fiam!
A belvárost már teljesen eluralta a karácsonyi láz. A
ragyogva izzó égők fényesen bevilágították a Henry
Streetet!. David ugrált örömében, amikor meglátta az
O’Connell Street kellős közepén felállított hatalmas
karácsonyfát.
– Anyu, ugye mi is veszünk ilyet? – kérdezte, miközben
elkerekedett szemmel bámulta a fát.
– Dehogy, szívem. Be se férne a lakásba.
– Tényleg – mondta mosolyogva.
Csak néztem, milyen megértő, mennyire megbízik ben
nem. És milyen édes!
Továbbsétáltunk az utcai árusok mellett. Egymást
túlkiabálva csalogatták a vevőket, fülsiketítő lárma volt.
Szerettem ezt a nyüzsgést, hangzavart. Ingerült szülők
százai ráncigálták csemetéiket egyik boltból a másikba. Az
utcán kartonszám cserélt gazdát a csempészett cigaretta.
Öngyújtót is árultak, ötöt adtak egy fontért. A fagyos levegőt
enyhe szél tette még csípősebbé, de a karácsony színei és
várakozásteli izgalma gyermeki örömmel töltött el mindenkit.
Úgy éreztem, mintha én magam is először járulnék a Télapó
színe elé. Együtt izgultam Daviddel.
Beálltunk a Clery’s áruház előtt várakozó hosszú sorba.
Ahogy lassan araszoltunk előre, Bing Crosby karácsonyi
dalait hallgatva végignéztük a kirakatban elhelyezett
betlehemeket. Mint minden évben, a meghatottságtól most is
kicsordultak a könnyeim.
Hamarosan elértünk a Télapó barlangjának bejáratához.
Egy krampusz unott képpel terelt előre minket. Sötét,
kanyargós alagútban találtuk magunkat. A falakon láttam,
hogy feketére festett kartonból készültek. A villódzó fénytől
David egy kicsit megriadt. Géppel mozgatott bábuk mellett
haladtunk el. Az egyik kimondottan bánatos ábrázatú
hóember már ugyancsak az utolsókat rúgta. A mechanikája
nyilván tropára ment, mert társai tempójától teljesen
függetlenül ide-oda rángatta a fejét. A kinti ablak előtt a
látványosság miatt egybegyűlt gyerekek már forgalmi dugót
okoztak. David rendkívül jól szórakozott a hibás hóemberen,
és nagy vidáman elkezdte utánozni. A krampusz bosszúsan
zavart befelé bennünket.
Aztán egyszerre csak bent álltunk a Télapó barlangjában,
előttünk pedig ott ült a nagy hírű ajándékosztó, a jó öreg
Télapó. Csakhogy ennek a Télapónak egyedül a híre volt
nagy, ő maga nem annyira. Inkább csak középtermetű
lehetett. David szemében persze óriási volt, valóságos
emberhegy. Tágra meredt szemmel bámult fel rá,
A bamba krampusz nagyot ásított.
– Gyere csak ide, fiacskám! – harsogta a Télapó
megvastagított hangon.
David habozva indult el, ami aligha meglepő, mivel ez a
Télapó nem tűnt éppen vidámnak és kedvesnek. De még ha
annak tűnt volna is, öröme semmiképpen nem fakadhatott a
természetéből.
A Télapó megpaskolta a combját, mutatva Davidnek, hogy
üljön az ölébe. Biztatásképp közelebb kísértem, így végül
elhelyezkedett az öreg térdén.
– Hát lássuk csak – szólalt meg a Télapó szakállát
birizgálva. A jobb napokat is látott szakáll összevissza állt, a
Télapó ruhájából pedig dohányszag áradt.
– Aztán mondd csak, hogy is hívnak téged?
– David.
– Szóval David. No és merrefelé laksz?
– Anyuval.
– Hát az merre van, fiacskám?
– Itt a közelben.
– Értem. – A Télapó rám mosolygott, aztán pimaszul
kacsintott is egyet. – Árulja el, kedves anyuka, jó kisfiú volt
idén a mi Davidünk?
– Igen, nagyon jól viselkedett, kedves Télapó bácsi –
bohóckodtam vele, de közben teljesen lököttnek éreztem
magam.
– No és David, anyu jó anyuka volt idén?
Hogy micsoda?
David elmosolyodott. Aztán végre megszólalt:
– Igen.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A krampusz megint
hatalmasat ásított, és ez alkalommal megtoldotta még egy
öblös köhögéssel.
– Mondd csak, David, mit szeretnél karácsonyra?
David a rá jellemző módon alaposan fontolóra vette a
kérdést. A krampusz türelmetlenül topogott, dobolt a lábával.
– Egy tűzoltóautót, egy bicajt, egy számítógépet és egy
gumipuskát.
 – Értem. És szerinted anyuci mit szeretne? Esetleg egy
nagy üveg vodkát?
Azt a hétszázát! A szőrös pofájú disznó! Lesújtóan
meredtem rá.
– Szerintem a sört jobban szereti – kotyogott közbe David.
– Rendben. Akkor most állj oda, és figyeld a kéményt,
mindjárt érkezik neked egy ajándék.
David olyan izgatott lett, hogy a fütyijét fogdosva
ugrabugrált a kémény mellett.
A Télapó nagyot halihózott. Amint a csúnyán becsomagolt
ajándék földet ért, David máris megragadta és letépte róla a
papírt. Aztán legalább öt percig körbe-körbe rohangált az
örömtől. A Télapó szinte fetrengett a röhögéstől. A nevetését
hallva nyugtalanító érzésem támadt.
Végül beálltunk a sarokba, hogy a flegma krampusz
lefotózzon minket. A Télapó mögém lépett.
– Klassz lenne, ha az anyuka beállna a Télapó bácsihoz
segítőnek – suttogta a fülembe. Aztán a következő
pillanatban jókorát csípett a fenekembe.
Nagyot sikítottam. Ami sok, az sok! Átfurakodtam a kinti
tömegen, és odacsörtettem az áruház információs pultjához.
– Az egyik vezetővel szeretnék beszélni – jelentettem ki úri
modorban.
– Parancsoljon, hölgyem. Én vagyok a műszakvezető.
Miben segíthetek?
Előadtam neki, hogyan lettem a Télapó szexuális
zaklatásának áldozata, ő pedig a történetet hallva sűrűn
szabadkozott. Nem voltam hajlandó elfogadni az ő
bocsánatkérését. Farkasszemet akartam nézni azzal a
Télapónak álcázott szatírral.
A műszakvezető megkért, hogy fáradjak vele az irodájába.
Nagy jelenetet csináltam, és nem akarta, hogy a fél
vásárlóközönség tanúja legyen a cirkusznak. Rettentő dühös
voltam. Nagyon sokat jelentett számomra David első
találkozása a Télapóval, és most az a bunkó teljesen
tönkretette az egészet.
A műszakvezető megkínált teával. Szívesebben ittam
volna valami töményét, de persze ilyesmire ott nem
számíthattam. A férfi felajánlotta, hogyha vásároltam valamit,
annak visszafizetik az árát, és a tetejébe még kapok az
áruháztól egy ötvenfontos ajándékutalványt. Az asszisztense
közben elvitte Davidet az áruházi étterembe egy üdítőre.
Kijelentettem, hogy addig nem vagyok hajlandó távozni,
amíg jól be nem olvastam annak a pimasz fráternek. A
műszakvezető suttogva hadart valamit a telefonba. Közben
néhányszor felém pillantott és rám mosolygott. Még mindig
szörnyű mérges voltam. A nagy eseményt rémálommá
változtatta az az őrült. Aztán feltárult az ajtó, és beviharzott a
pokolbéli Télapó.
Megállt és vigyorogva nézett rám, mintha régi barátok
lennénk. Felháborodott arccal, önérzetesen meredtem rá.
Aztán lehúzta a viharvert szakállt az arcáról, és levette a
sapkáját.
– Szia, Jack! – vigyorgott diadalittasan.
– Matt Howard, te szemét disznó!

Apu gyakran mondogatta, hogy amikor a diák készen áll,

megtalálja a tanítóját. Én viszont a világon semmit nem
kívántam kevésbé, mint hogy ilyen rettentően kínos
körülmények között találkozzam újra Matt Howarddal.
Heteken, sőt hónapokon át fantaziáltam arról, hogyan is
kellene alakulnia egy ilyen találkozásnak. Eleve karcsú
lennék és kápráztatóan szép. Elárasztanám a bájommal és a
bölcsességemmel. Nagy hatást gyakorolnék rá elért
eredményeimmel, sikereimmel. De hát milyen
eredményekkel, milyen sikerekkel!? Jaj, hogy én milyen buta
vagyok! Az ilyesmi mindig akkor történik, amikor az ember
legkevésbé van rá felkészülve. Aztán amikor már múlófélben
volt a megdöbbenésem, végre nevetni is tudtam az
epizódon. Jobban belegondolva be kellett látnom, hogy a
huncut Télapó bácsi már kezdettől fogva kissé gyanús volt.
Hogy Dublin összes Télapója közül miért kellett nekem pont
őt kifognom!? Elképesztő véletlen, alig tudtam felfogni.
Ahogy ott ültünk az áruház éttermében, igyekeztem nem
túl feltűnően bámulni Mattet. Egyik cigarettát szívtam a másik
után, és a fél karomat odaadtam volna valamilyen erősebb
italért. Matt idősebb, érettebb lett. Persze miért is kellene
ezen meglepődnöm? A szeme sarkában apró szarkalábak
jelentek meg, de ezektől csak még vonzóbb lett. Kíméletesek
voltak vele az évek. Davidnek fogalma sem volt, kicsoda
Matt, úgyhogy csak úgy magában tötyörészett mellettünk.
Már befalt legalább négy Club-csokit, és megivott rájuk vagy
tíz liter tartósítószerben és adalékanyagokban gazdag
narancslevet. Láttam, hogy kezd „bepörögni”. Próbáltam
lecsillapítani, de közben önző módon azt kívántam
magamban, bár ott se lenne. Szerettem volna kiélvezni a
találkozás minden pillanatát, és a lehető legtöbbet megtudni
Mattról. Nem akartam újból évekre elveszíteni.
– Te alattomos kígyó – feddtem meg, de nem álltam meg,
hogy ne mosolyogjak.
– Jól átvertelek, mi? – bökött oldalba játékosan. – Rögtön
kiszúrtalak ám. Ahogy megláttam Davidét, tudtam, hogy csak
te lehetsz. Úgy hasonlítotok egymásra, mint két tojás.
Istenem, el se tudod képzelni, mennyire élveztem!
– Ezt soha az életben nem bocsátom meg neked!
 – El se hinnéd, milyen unalmas ez a meló. Napi háromszáz
gyerek, mindig ugyanaz a nóta újra meg újra. Egyszerűen
nem tudtam megállni, hogy ne csináljak valamit. –Vidáman,
kedvesen vigyorogva nézett rám.
Csak fecsegtünk, dumáltunk a világon mindenről, ami csak
eszünkbe jutott. Gyakran egyszerre beszéltünk, annyi
mondanivalónk volt, és olyan sürgősen akartunk mindent
elmesélni. Bár csak öt éve nem találkoztunk, mégis tizenöt
esztendő eseményei álltak mögöttünk. Szívesen maradtam
volna akár évekig is, de David egyre nyughatatlanabb lett.
Aztán egyszer csak megjelent a műszakvezető és megállt
Matt mellett. Rám kacsintott, majd egy intéssel jelezte Matt-
nek, hogy a rá várók sora már nagyon hosszú.
– Hogy a csudába kerültél te ide? – kérdeztem.
– Nagyon egyszerű: kellett a pénz.
– Azért el tudnék képzelni ennél kellemesebb munkát is.
– Igaz, végül is élhetnék abból is, hogy a testemet árulom.
– Hmm, gondoltam mohón. Nem is lenne rossz. –Figyu,
tényleg mennem kell – mondta, azzal fölállt, fejébe csapta
nevetséges piros sapkáját, és visszatette az álszakállt.
Ne menj, ne menj még! – könyörögtem magamban.
Képtelen lennék elviselni, hogy megint évekre elválunk.
– Persze, nekem is mennem kell – makogtam. David a
karomat ráncigálta, és már kezdett nyafogni. Ki nem
állhattam, amikor ezt csinálta, különösen ha idegenek előtt
nyavalygott – márpedig többnyire éppen mások előtt szokott.
Odaértünk a műbarlang bejáratához.
– Nos, szólít a kötelesség – mondta nevetve Matt.
Jaj, csak kérné el a számomat! – fohászkodtam
magamban.
– Szia, Jack, biztos találkozunk még – mondta.
 Na jó, legalább a címemet kérje el, már azzal is beérem.
Nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy csak megvontam a
vállamat.
Aztán egy aprócska, göndör hajú kislány észrevette Mattét,
és nagyot visított:
– Nézzétek! Ott van! Ott a Télapó! – Azzal odarohant
hozzánk, megragadta Matt kezét, és vonszolni kezdte
magával befelé a barlangba. Legszívesebben kitekertem
volna a hófehér nyakacskáját. Még ennek a következményeit
is vállaltam volna, csak hogy Matt-tel lehessek.
Megint elveszítettem.
– Benne vagyok a telefonkönyvben – brekegtem utána, de
akkor már magukkal hurcolták a gyerekek. Sírni tudtam
volna, olyan csalódott voltam. Megragadtam David kezét, de
a kelleténél valamivel erősebben szorítottam.
– Auú! – nyüszített fel. Aznapra már igencsak elegem lett
belőle. Egy percig elnéztem, ahogy a boldog családok
ajándékokat vásárolnak, és örömmel vetik magukat az
ünnepi forgatagba, aztán a tömegen átnyomakodva
elindultunk a kijárat felé. Egyszeriben borzasztóan szerettem
volna már otthon lenni.
Már majdnem kiléptünk az áruházból, amikor az az
ellenszenves krampusz megragadta a karomat.
– Hé, ottfelejtette a fényképet. – Azzal a markomba nyomta
a bent készült fotót.
Kinyitottam a kettéhajtott kartonkeretet. Jól sikerült a kép.
Az alján kacskaringós felirat díszelgett: „Kedves David! Ne
felejts el karácsony este kitenni valamilyen finomságot
Rudolph-nak, a rénszarvasnak!”
Megfordítottam a fotót. A hátán egy újabb sort találtam:
„Jack, az ajánlatom még mindig él. Hívj fel! A számom 567-
7897.”
 A disznó.
Három hónap kellett hozzá, hogy összeszedjem a
bátorságomat és végre felhívjam Mattét. Persze akartam
volna már hamarabb is. Sokszor fölemeltem a kagylót. De
aztán vissza is tettem. Majd újra fölvettem – és megint
letettem. Már saját magamat is kezdtem megőrjíteni, és
ugyanígy a környezetemben mindenki mást is lassan az
őrületbe kergettem. Pedig nem volt ez olyan nagy ügy,
mintha megkérte volna a kezemet. Nagyon szerettem volna
felhívni, de borzasztóan féltem.

Vajon még mindig házas? Vajon akarok én egy házas

férfival viszonyt folytatni? Tényleg érdekel, hogy házas-e
vagy sem? Lehet, hogy megsajnál. Meg az is lehet, hogy
még mindig kábítószerezik. Lehet ez, lehet az, lehet emez,
lehet amaz. Tényleg kezdtem elveszíteni a józan eszemet.
Elefántot csináltam a bolhából. Matt egyszerűen csak egy
gyerekkori szerelmem, és kész. Akkor meg minek
viselkedem úgy, mintha ennél fontosabb dolog nem is lenne
a világon?
A vonal túlsó végén egy örökkévalóságig csöngött a
telefon. Már épp le akartam tenni, amikor Matt fölvette.
– Szia Matt! Jack vagyok.
– Kicsoda? Milyen Jack?
Remek. Kurva jó. Már azt sem tudja, ki vagyok!
– Hát Jack. Jack Joyce. – Aztán meghallottam, hogy vihog.
– Te szemét disznó!
– Bocs, de nem tudtam kihagyni. De hát hogy is hihetted
el, hogy elfelejtettelek? Hiszen alig pár hónapja csak, hogy
úgy volt, felhívsz.
– Hát, ne haragudj, nagyon sok dolgom volt.
 – Figyu, lenne kedved meginni egy kávét valahol? Vagy mit
szólnál, ha felugranék?
– Ne, inkább menjünk el valahová. Tudod, elég nehéz
idetalálni. Találkozzunk bent a városban.
Szó nem lehet róla, hogy megtudja, milyen helyen lakom.
– Oké, mit szólnál mondjuk a Bewley’s kávézóhoz a
Grafton Streeten? Neked mikor lenne jó?
Akár ebben a pillanatban. Még helikoptert is bérelnék.
– Holnap délután ráérsz? – kérdeztem, mintha valójában
nem is létező egyéb találkozóim közé kellene beszorítanom.
– Persze, bármikor – felelte lezseren. – Akkor legyen
délután három, oké?
– Oké.
– Akkor ott találkozunk, szia!
A nap hátralévő részében mintha teljesen megkergültem
volna. Az egész ruhatáramat kirámoltam, hogy találjak
valamit, amit felvehetek másnap, de még a régi
kismamaruháim sem jöttek rám. Átrohantam a szomszédba
segítségért. Kész röhej volt az a ruha, amit Alice ajánlott.
Apu egész biztosan találóan ósdi hacukának titulálta volna.
Úgy véltem, bármilyen duci lettem is, Alice sokkalta
terebélyesebb nálam, így aztán nagyon megdöbbentem,
amikor a culáját nem bírtam áthúzni a csípőmön.
Borzasztóan szégyelltem magamat. Végül egy
neonszínekben pompázó szabadidőruhánál maradtam.
Egész egyszerűen nem volt más választásom.
Másnap reggel már hétkor talpon voltam. Mivel jobb
dolgom nem akadt délután háromig, Alice-szal múlattam az
időt.
– Hogy is híják a fiút, szivecském?
– Matt.
 – Szóval Matt. No, erről a jó öreg Matt Talbot jut eszembe.
Az biza állandóan csak ivott. Ez a fiú nem iszákos?
– Nem, Alice, nem az. Illetve…
– Az én uram is ivott. Aztán elvitte a fene valami csitri
libával. De mielőtt elkotródott, búcsúzóul még rám akasztotta
a bujakórt a mocsadék. A férfiak mán csak ilyenek. Aljas
disznók egytől egyig. Amúgy hova viszen ez téged?
– A Bewley’s kávézóba.
– A Bewley’s-be? No, hát ott bőven tanyáznak az
utcalányok, szivecském. Itten srégen lakik az egyik, tudod.
Az a maca az új kocsijával. Azt se ülve szerezte ám, csakis
hanyatt, az mán biztos. Mind ilyenek. No és mi ez a fiú, csak
nem strici?
– Nem, Alice, nagyon távol áll az ilyesmitől.
– Azért a zsebit majd nézd csak meg, szivecském, van-e
nála fogadási cetli a loviról. Az én Mary nővérem szegény
olyanhoz ment hozzá, aki állandóan csak fogadott. Össze is
törte szegény Mary szívét, a rosseb a fajtájába. A rosseb az
összes férfiba.
Végül már nem bírtam tovább Alice titkait és szitkait.
Magamban még mindig a Matt-tel kapcsolatos kérdéseimen
őrlődtem.
Borzasztó lassan telt az idő délután háromig. Amikor végül
Daviddel beléptem a kávézóba és körbenéztem, rögtön
megláttam Mattét. Az egyik asztalnál ült egy halom könyv
mellett.
– Jól nézel ki – mondta, miközben fölállt, hogy helyet
adjon.
– Úgy nézek ki, mint egy rakás szar – szögeztem le.
– Oké, akkor szarul nézel ki – értett egyet mosolyogva.
Elővettem egy kifestőkönyvet, és egy marék filccel együtt
kitettem David elé.
 – Nagyon ravasz – bólintott Matt. – Na mesélj, hogy vagy?
– Szarul, de büszkén – válaszoltam. Még csak füllentenem
se kellett.
– Nem térek magamhoz, mekkora ez a gyerek! Istenem,
hogy megnőtt!
– A tieid hány évesek? – kérdeztem.
– Az egyik hat, a másik nyolc. Jeanie a kisebbik, a
nagyobbik pedig Robert.
– Szép nevük van. – Na jó, most vagy soha, a rohadt
életbe. – És Margaret hogy van? – kérdeztem udvariasan.
Margaret, a hercegnő. Az a ribanc.
– Jól van. Esténként dolgozik, úgyhogy olyankor én
vigyázok a gyerekekre. Ez így jól működik.
Mint ahogy biztos az ágyban is minden.
– Elvégezte a nővérképzőt.
– Aha. – Ezzel ki is fogta a szelet a vitorlámból. Szóval egy
modern Florence Nightingale a nő.
– Gondolkoztál azon, amit a múltkor mondtam, mikor
találkoztunk?
– Sok mindent mondtál. Konkrétan melyikre gondolsz?
– A továbbtanulásra.
– Elképesztő vagy. Ezer éve találkoztunk utoljára, és te
most ugyanazzal állsz elő.
– Mert úgy gondolom, hogy most is erre lenne szükséged.
– Nincs szükségem semmire – jelentettem ki öntelten.
– Dehogynincs. Mindenkinek szüksége van valami pluszra
az életben.
– Mi van, pszichológus lett belőled, mióta nem
találkoztunk?
– Hát… ha már kérded, igen. Egyetemre járok.
Te jó ég!
 – De ahhoz nem kell pszichológusnak lenni, hogy rólad
véleményt mondjak, Jack. Téged hamar kiismertelek. Rögtön
az ismeretségünk elején.
Nagyon felbosszantott – és akkor még finoman
fogalmaztam. Egyáltalán nem ilyen beszélgetésre
számítottam.
– Ilyen pimaszságot! – fakadtam ki. – És azt is a
pszichológia szakon tanítják, hogyan kell Télapónak öltözni
és a nők fenekét csipkedni?
– Nem, dehogy. Azt magánszorgalomból tanultam.
Kitört belőlem a kuncogás. Mint mindig, most is sikerült
megnevettetnie.
– Akkor hát árulja el, Dr. Howard, mi a bajom?
– Azt akarod mondani, hogy neked fogalmad sincs róla?
– Igen, Matt. De te pontosan tudod, igaz?
– Nem, azért annyira nagyképű nem vagyok, hogy ilyet
mondjak. De azért van, amit tudok. Bizonyos dolgok elég
nyilvánvalóak.
Kortyolgatni kezdte a kávéját. Igencsak felkeltette a
figyelmemet. Ugyanakkor bosszantott is a dolog, de nem
tudtam, miért. Semmi olyat nem mondott és nem tett, ami
sértő lett volna.
Butának, jelentéktelennek éreztem magam, mintha csak
egy rovar lennék Matt mikroszkópjának lencséje alatt.
– Mint például? – kérdeztem élesen.
– Te is rá fogsz jönni, ha már készen állsz.
Csalódtam. Egészen másra számítottam. Tényleg nem
tudta, hogy romba dönti az álmaimat? Hogy lerombolja az
illúzióimat? Nem éppen arra vágytam, hogy valaki
kommentárt fűzzön az életemhez, és azzal szembesítsen,
mit tudok és mit nem. Ez a Matt már nem az a füvező
tréfamester volt, akibe annak idején tiniként belezúgtam. Már
olyan régen éltem a múltban, hogy elfelejtettem, mennyivel
idősebbek lettünk közben. Matt jó ideje más úton járt, mint
akkor, ez most már egészen szembeötlő volt. Nem tudtam,
hogy viselkedjek. Úgy éreztem, mintha újonnan ismerkedtem
volna meg valakivel, és tiszta lappal indulnánk.
– Nagyon gyakran rossz a kedvem, semmihez sincs
hangulatom. Úgy érzem… nem ezt érdemeltem volna. –
Saját magamat is megleptem az őszinteségemmel.
– Milyen téren? – Láttam rajta, hogy komolyan érdekli a
mondandóm.
– Hát, például hogy csak kettesben legyünk, érted. – A
tekintetemmel jeleztem, hogy Davidre gondolok, aki magába
feledkezve nyammogott egy sütit, miközben a füzetét
színezte.
– Az ilyesmire senki nem készülhet fel – felelte. – De úgy
nézem, egész jól boldogulsz.
Elnevettem magam. Ha tudná az igazat – mármint a teljes
igazságot! Ha tudna a veszekedésekről, a stresszről, ha
tudná, milyen a magány! Bár éppenséggel lehetséges, hogy
tisztában van mindezekkel.
Egy ideig mindketten csak hallgattunk. Magamban azt
kívántam, bár inkább egy kocsmában lennénk.
– Iszol velem valamit? – kérdeztem hirtelen magamat is
meglepve.
– Kösz, de nem. Már egyáltalán nem iszom alkoholt.
Bezzeg egy spanglira biztos nem mondanál nemet –
gondoltam magamban.
– És már nem is füvezek. Évek óta tiszta vagyok – tette
hozzá, mintha olvasott volna a gondolataimban.
Ez már mégiscsak túlzás. Feltűnően a vállára meredtem.
– Mi az? – kérdezte.
 – Csak azt nézem, hol van az angyalszárnyad – ugrattam,
aztán oldalba böktem, és nevettünk.
Már legalább két órája trécseltünk. Matt titokzatos
átalakulása nagyon meghökkentett, alig tudtam felfogni.
Elmesélte, hogy az elmúlt három évben napközben tanult,
órákra járt. Utolsó éves volt az egyetemen, és reménykedett,
hogy miután végez, sikerül majd saját praxist kialakítania.
– Jól megleptél – ismertem el.
– Nem hitted volna, hogy ilyesmire is képes vagyok, igaz?
– Nem bizony. – Nem akartam hazudni neki. Az
őszinteségem ellenére kissé csalódtam magamban. Igaz
ugyan, hogy Matt két végén égette a gyertyát, de soha egy
percig nem gondoltam róla, hogy buta lenne. Inkább
túlságosan is okosnak tartottam. Elképzelni sem tudtam, mi
eredményezhette ezt a hatalmas változást az életében, a
természetében. De nagyon tetszett az új énje. Szerettem
volna, ha nekem is jut belőle egy szeletke, és részese
lehetek az életének.
Én bezzeg még mindig nem jutottam egyről a kettőre. Úgy
éreztem, képtelen vagyok bármit megtervezni, nem
törekszem semmire, és nem él bennem semmilyen
késztetés, ami motiválna valamennyire. Mintha teljesen
hiányzott volna belőlem minden ambíció. Kicsit irigyeltem
Mattet. Ő legalább kezdett valamit az életével, én meg
változatlanul ott robotoltam a Piszkosítóirodában.
Tulajdonképpen csodáltam azért, amit elért, különösen mivel
közben két gyerekei nevelt. Én még eggyel is alig
boldogultam.
Feltűnt, hogy Matt szinte semmit nem mesél Margaretről,
Amikor egyáltalán megemlítette, akkor is csak kurtán,
címszavakban beszélt róla. Kezdett feltámadni bennem a
remény. Egy idő után azon kaptam magam, hogy a világon
mindent elmeséltem Mattnek, ami az elmúlt években történt
velem. Figyelmesen végighallgatott. Már az idejét sem
tudtam, mikor hallgatott meg valaki utoljára. Csodálatos
érzés volt. Annyira jólesett mesélni neki. Kétség nem
férhetett hozzá, hogy nagyon illett hozzá a szakma, amit
választott. Biztos voltam benne, hogy jó pszichológus lesz
belőle, és ezt meg is mondtam neki.
– Figyelj csak, Jack, van egy ötletem. Szerintem érdekelne
téged a dolog – szólalt meg hirtelen.
– Ki vele! – mondtam. – Csupa fül vagyok.
– Az egyetemi programom része egy családtörténeti
kurzus.
– Na és?
– Ez egy tízhetes kurzus, heti egy alkalom.
– Igen…?
– „Ismerd meg családod történetét!” Ez az óra címe.
– És honnan a fenéből veszed, hogy engem érdekel?
– Bízz bennem! Szerintem igenis nagy hasznodra válna.
Szeptemberben indul legközelebb, egy este van egy héten.
– Nincs nekem erre pénzem.
– Ingyen van.
– Nem tudok pótmamát fizetni.
– Jack, ne csináld már, csak tudsz találni valakit. Nem
lehet megkérni az egyik szomszédodat?
– Egész nap dolgozom, nem érek rá.
– Az előbb már mondtam, hogy este van. – Szélesen
mosolyogva erősködött.
– Hát nem tudom – tétováztam.
– Mit veszíthetsz? – El volt szánva rá, hogy rábeszél.
– Miért olyan fontos neked, hogy elmenjek erre a
kurzusra?
– Miért olyan fontos neked, hogy ne menj el?
 Jól csinálta. Igazán nagyon ügyes volt.
– Nem látom be, mit segíthetne rajtam egy családtörténeti
kurzus.
– Nálam bevált.
– Az te vagy – feleltem mosolyogva. Igazság szerint az a
gondolat nyugtalanított, hogy a magánéletemnek ebben a
részében kellene vájkálnom. Eltűnődtem, vajon miért is
tartok ettől. Már attól összeszorult a gyomrom, ha a
családomra gondoltam. Nem éreztem késznek magam arra,
hogy egy Ilyen Pandora szelencét felnyissak. Ki tudja, milyen
förtelmes dogok kerülnek elő belőle. Sosem szerettem a
förtelmes dolgokat.
– Te jártál erre a kurzusra? – kérdeztem.
– Kétszer is elvégeztem.
– Értem. – Tovább rágódtam a javaslaton.
– Figyelj, ősszel újból el fogok menni. Gyere velem, járjunk
együtt! Tényleg nincs vesztenivalód vele.
Már meg is hoztam a döntésemet – aminek hátterében
persze nem túl bölcs indokok álltak. Azonnal eldöntötte a
kérdést az a szempont, hogy Matt is ott lesz. Végső soron
tényleg miért is ne mehetnék el? Mit lehet tudni? Talán
éppen ez a kurzus tereli új mederbe az életemet.
Földobva indultunk haza, szinte röpdöstem az örömtől.
Útközben beugrottam a boltba és vettem egy karton sört.
Miért is ne? Megünneplem az elhatározásomat! Már
derűsebben láttam a jövőt. Matt egyértelműen érdeklődik
irántam. Majd szétvetett az izgalom.
Miután Davidet ágyba dugtam, felhívtam Karent.
– Találd ki, mi újság! – vágtam egyből a közepébe.
– Terhes vagy?
– Az biztos nem, hacsak nem volt szeplőtlen fogantatás.
– Nyertél a lottón?
 – Karen, ne szórakozz! Megint találkoztam Matt Howard-
dal!
– Te jó ég!
– Hihetetlen volt, komolyan! – Azzal elejétől a végéig
elmeséltem neki mindent, ami történt. A legapróbb
részletekig. – Figyeltél te egyáltalán? – kérdeztem a végén
izgatottan.
– Igen, persze hogy figyeltem.
– Na és mit szólsz hozzá?
– Mihez mit szólok?
– Neked meg mi a fene bajod van?
– Jack, tudsz róla, hogy akadozik a nyelved?
– Egy fenét! – tiltakoztam. A kiürült sörösdobozzal
megcéloztam a szemetest, de legalább egy mérfölddel
elhibáztam. – Na ne csináld már, Karen! Komolyan, mit
szólsz? Szerinted menjek a kurzusra?
– Szerintem igen. Éppen itt lenne az ideje, hogy az iváson
kívül mást is csinálj.
– De hát mi a francot csináljak, az istenit! – fortyantam fel,
és védekezni kezdtem: – Te könnyen beszélsz, nem neked
kell minden este egy gyerekkel foglalkoznod.
– Jack, neked sem kéne minden este a gyerekkel
foglalkoznod. Mickkel már egy csomószor felajánlottuk, hogy
vigyázunk Davidre, de te sose akarsz elmenni otthonról.
– Hát ez most majd nem így lesz. Megcsinálom ezt a
kurzust, úgy bizony, szépen végigcsinálom, és kezdek
magammal valamit. Ha Matt képes rá, akkor én is –
jelentettem ki magabiztosan.
– Nem annak alapján kellene eldöntened, mit csinálsz,
hogy Matt mit akar. Kicsit unalmas már, mikor állandóan
fogadkozol, hogy ezt vagy azt fogod csinálni. Végül aztán
sosem csinálod meg, amit mondasz.
 Ezzel persze borzasztóan felidegesített. Karennek halvány
fogalma sem lehetett róla, milyen nehéz dolgom van
Daviddel társ nélkül, egymagamban, mindarról nem is
beszélve, ami még az egyedülléttel jár. Az én helyemben
mindenkinek jólesne néhány pohárka esténként, különösen
ha egész álló nap biztosítási igényeket kell gépelnie. Ennyi
kényeztetés kijárt nekem. Mások persze könnyen ítélkeznek.
De tulajdonképpen nem is erről akartam Karennel beszélni,
hanem Mattról. De hirtelen elegem lett Karenből. Ő persze
könnyen beszél, ott van neki Mick, remek munkája van,
gyönyörű lakása és jó kocsija. Nekem viszont ezek nélkül
kell boldogulnom. Komolyan haragudtam rá.
– Figyelj, mi lenne, ha valamelyik este eljönnétek,
összeütök valamit vacsorára. Na mit szólsz? – próbáltam
békülékeny hangot megütni.
– Amikor legutóbb megbeszéltük, és beállítottunk, kiderült,
hogy elfelejtetted a meghívást. Emlékszel?
Már teljesen megfeledkeztem erről a kínos esetről.
Borzasztó helyzet volt.
– Karen, esküszöm, hogy nem fordul elő újra. Emlékszem,
hogy akkor egy kisebb ételmérgezésem volt. Egyébként
szerinted tetszem Mattnek?
Hallottam, hogy nagyot sóhajt a vonal túlsó végén.
– Szerintem ne nagyon reménykedj! A szemed nyitva
tarthatod, de a combjaidat zárd össze!
Ahogy elnevettem magam, az újabb dobozból a
szabadidőruhámra löttyintettem a sört.
– A francba! Karen, most le kell tennem. Micket üdvözlöm.
– Átadom. Szia.
Másnap elsétáltam a könyvtárba. A fejem még a
szokásosnál is jobban fájt a másnaposságtól. Megkértem az
egyik könyvtárost, hogy ajánljon nekem három híres
pszichológust. Jung, Rogers és Freud műveivel megrakodva
tértem haza. A második oldalnál nem jutottam tovább, olyan
borzasztó unalmas volt, aminek nekiültem. Ráadásul mintha
kínaiul lett volna, egy árva mukkot sem értettem az egészből.
Az ilyesmire mondta apu mindig, hogy „tudományos
halandzsa”. Igyekeztem legalább a szerzők nevét
megjegyezni; gondoltam, kezdetnek ez is elég lesz.
Elhatároztam, hogy tanulni fogok, gyarapítóm a tudásomat.
Eltökéltem, hogy a Matt-tel folytatott társalgás során
szórakozató anekdotákat és analógiákat fogok előadni –
csak előbb kiderítem, mit is jelent ez a két szó. Ott
gubbasztottam a könyvek mellett, de a fejfájásom csak nem
akart elmúlni. David folyton odajött és megzavart, és az
ismerős gyerekek is be-bekopogtak időnként. Egyszerűen
képtelen voltam összpontosítani.
Úgy akartam nekivágni a kurzusnak, hogy valamicskét már
konyítsak a dologhoz, még ha csak egy mákszemnyit is. Alig
vártam már, hogy kezdődjék a tanév. A naptárban minden
este áthúztam az elmúlt napot, és mindannyiszor
megfogadtam, hogy másnap elkezdek fogyókúrázni. Az
persze föl sem merült bennem, hogy nagyjából 1987 óta
állandóan „fogyókúráztam”, de csupán azzal sikerült
csökkentenem a súlyomat, hogy megszültem Davidét, azóta
egy grammot sem fogytam.
Amikor végre elérkezett a nagy nap, vitustáncot jártak az
idegeim. Egyszerre ajzott fel a várakozás izgalma, valamint
az a gondolat, hogy újra találkozom Matt-tel. Korábban kissé
félve megkérdeztem Alice-t, tudna-e vigyázni Davidre
hetente egyszer. Gondolkodás nélkül igent mondott. Minden
elrendeződött.
Nem is mertem remélni semmit. A remény tönkre is teheti
az embert, ha hiábavalónak bizonyul. Ez a régi bölcsesség
jutott eszembe, amikor odaértem a Szent Patrik Állami Iskola
elé. Igyekeztem tartani magam ehhez a gondolathoz, ehhez
a régi, idejétmúlt bölcsességhez, mely talán régi énem egyik
utolsó morzsája volt. Semmilyen áron le nem mondtam volna
róla, makacsul ragaszkodtam hozzá, mint egy felfegyverzett
terrorista az utolsó túszához. Egészen belepirultam a
butaságomba.
Mi a csudát keresel itt? – tettem fel magamnak a kérdést.
Szaporázni kezdtem a lépteimet, mielőtt őszinte választ
adtam volna a kérdésre. „Próbálok megváltozni” – hangzott
fel a fejemben a felelet. „De én nem akarok megváltozni” –
szólalt meg egy másik hang. Valóságos szópárbaj vette
kezdetét.
A főbejárathoz léptem. Innen már nincs visszaút. A küszöb
előtt egy pillanatra megálltam, hallgatóztam, de csak a
szívem kalapálását és a fejemben hadakozó hangokat
hallottam.
– Fogjátok már be, basszus! – parancsoltam rájuk.
Megnyilvánult a felettes énem.
 Tizedik fejezet

A termet könnyen megtaláltam – egyedül abból a

helyiségből hallottam hangokat kiszűrődni. Nagy levegőt
vettem, és benyitottam. Matt már ott volt, javában
beszélgetett valakivel. Úgy képzeltem, a terem tele lesz, mint
egy iskolai osztályterem, de csupán hét embert számoltam
össze. Ha Matt nincs köztük, ott helyben sarkon fordultam
volna. A következő pillanatban már észre is vett, és integetve
odahívott.
– Szóval eljöttél – mondta őszinte örömmel.
A székeket félkörbe rendezték. Vártam, hogy előbb a
többiek helyezkedjenek el. Minden székre előre kikészítettek
egy ceruzát, egy-két papírt, és néhány lap fénymásolt
anyagot. Felvettem a másolatokat és beleolvastam az
egyikbe. Alig pár perc múlva a többiek elfoglalták a helyüket.
Borzasztó ideges voltam, mintha újra iskolába járnék, és
felelnem kellene. Sokkal jobban éreztem magam, amikor
láttam, hogy Matt éppen mellém ül le. A félkör közepében
egy férfi helyezkedett el, aki pont úgy nézett ki, mint Woody
Allen, csak éppen kétszer akkora volt. Kicsit topis volt a
külseje: kopottas ruha, borostás arc, kócos haj. Látszott rajta,
hogy az a fajta ember, aki időpocsékolásnak tartja az olyan
fölösleges tevékenységeket, mint például a tisztálkodás, és
akit annyira lenyűgöz az élet, és magával ragad a megértés
vágya, hogy gyakran még enni is elfelejt.
– Szeretettel üdvözlök mindenkit – vágott bele. –
Köszönöm, hogy eljöttek erre a kurzusra. Az én nevem
Brian, én leszek a csoport irányítója, vagyis a vezetője. A
kurzus tíz héten át tart, az órák ugyanígy kedden este
lesznek héttől kilencig. Most az elején nagy segítség lenne
mindannyiunknak, ha megtennék, hogy föltűzik a
névtáblácskájukat, amíg meg nem tanuljuk egymás nevét.
Hogy egy csöppet érdekesebbé tegyük a dolgot, arra kérnék
mindenkit, hogy a neve alá rajzoljon egy kicsi képet, amivel
jelzi a többieknek, milyen hangulatban van ma este. Ne
féljenek, senki nem vár semmilyen műalkotást!
Segítség! Valaki mentsen ki innen! – gondoltam. Tűzzük ki
a nevünket? Jesszusom, ez tényleg olyan, mint az első nap
a suliban!
Matt kiosztotta a kitűzőket.
– Az asszisztensem, Matt is részt vesz az órán. A kurzus
elvégzése része a pszichológia szakon végzett
tanulmányainak. Matt azonban nem olyan résztvevő, mint
önök, hanem inkább csak megfigyelőként lesz jelen. Ha ez
ellen bárkinek kifogása van, azt most beszéljük meg…
nincs? Remek! Akkor ha mindenki elkészült a kitűzőjével,
neki is vághatunk.
Csak bámultam a hülye kitűzőt. Mi az, hogy milyen
hangulatban vagyok? Honnan a jó büdös francból tudjam én
azt? Egy csomó különböző érzés kavargott bennem,
úgyhogy mindenekelőtt bizonytalanságot és zavart éreztem.
Matt miatt jöttem el a kurzusra. Tudtam, hogy ez nem a
legjobb indok, ezért bizonytalan voltam, nem vonzott a téma
maga. Ugyanakkor válaszra is vágytam – arra, hogy miért
vagyok egyre fásultabb, közömbösebb; hogy miért vagyok
egyre ellenségesebb Daviddel szemben; hogy miért lett
számomra küzdelem az anyaság; hogy miért eszem
állandóan; hogy miért hagy hidegen a szex. No igen, ez
nagyon jó kérdés. Nem valószínű, hogy erre a kérdésre
választ kaphatok a családtörténeti kurzuson.
 Olyan hosszú ideje nem csináltam semmi komolyat, hogy
már attól jobban éreztem magam, hogy egyáltalán
megpróbálkozom valamivel, hogy tényleg eljöttem, és most
ott ülök. Főként mivel Matt mellett ülhettem. Mert hát
borzasztóan hiányzott Joe. Igen, ha ő jutott eszembe, mindig
a veszteség érzése lett úrrá rajtam. Akárhogy próbáltam erőt
venni magamon, mindig fájdalmas volt rá gondolni. És ez
borzasztóan zavart. Tudtam, hogy még mindig barátok
vagyunk, és mindig is barátok leszünk, de valami mégis
megváltozott. Az az érzésem támadt, hogy mindenki
megváltozott, csak éppen én nem. De hát miért?
Valamiképpen mindig ott mocorgott az agyam egyik
leghátsó zugában, hogy köztünk sosem került sor szexre. Ez
életben tartotta a kíváncsiságot, okot adott a töprengésre.
Tizenöt éve tisztán plátói kapcsolat volt köztünk. Mindig is
attól féltem, hogyha átlépjük azt a bizonyos határt, azt a
képzeletbeli korlátot, akkor utána elveszítjük egymást. Bár
most ettől függetlenül is így éreztem. Az már csak hab a
tortán, hogy egy másik nő miatt. Amikor legutóbb
találkoztunk, ezt nagyon el akartam neki mondani. Óriási
erőfeszítésembe került, hogy mégis megtartsam magamnak,
befogjam a számat. Kiderült, hogy Juliet nagyszerű társa
Joe-nak, ezt én sem tagadhattam. Csak hát újra meg újra
eltöprengtem, vajon mi lett volna, ha…? Ha Joe meg én…?
Az életem csupa ilyen „mi lenne, ha” helyzet. És tessék,
megint csak egy ilyen szituációba kerültem. Bár ennek igen
súlyos következményei lennének. Az ilyesmi veszélyes – a
tűzzel játszottam, és ezzel tisztában is voltam. Ezzel együtt
igencsak élveztem a veszély izgalmát. Hiszen máskülönben
nagyon unalmas volt az életem.
Felírtam a nevem a fehér kartonlapra, és alárajzoltam a
kért képet.
 A Woody Allen-utánzat újból középre állt.
– Most pedig arra kérek mindenkit, hogy mutatkozzon be,
és ha van kedve, mondjon pár szót magáról. Kezdjük talán
innen balról!
A félkör bal szélén egy férfi ült.
– Az én ne… nevem F… Frank – dadogta. A rajza felhőket
ábrázolt. – Nem is tu… tudom, mit mo… mondhatnék…
Alacsony férfi volt, vékony testalkatú, és olyan csúnya
parókát hordott, amilyet még soha életemben nem láttam. A
vendéghaj úgy meredezett a feje búbján, mint a zsúpfedél
egy ház gerincén. Túlságosan nagy volt a fejére, úgy festett
rajta, mintha bolhapiacon szerezte volna be. Ráadásul
mindkét oldalt fölkunkorodott, úgyhogy széles rés tátongott
közte és Frank koponyája között. Komoly erőfeszítésembe
került, hogy ne menjek oda megigazítani. Frank két kezét a
combja és a szék közé dugva előre-hátra hintázott. Annyira
ideges volt, hogy egészen megsajnáltam.
– Mit jelentenek a felhők a rajzán, Frank? – kérdezte Brian.
A kis emberke halálra váltan gubbasztott. Szemmel
láthatóan nem volt ínyére, ha kérdéseket tettek föl neki.
– Nem is tu… tudom – dadogta. – Ki… ki… kimehetek a
vé… vécére?
– Természetesen – intett Brian az ajtó felé. Frank kisietett,
mi pedig a sorban következő felé fordultunk.
A második széken egy nő ült.
– A nevem Diane. Elvált vagyok. – Megkönnyebbülten
nagyot sóhajtott, mintha magában hozzátette volna: „hála
istennek, ezen is túl vagyok”. Diane a neve alá egy
lebiggyesztett szájú bohócot rajzolt. – Azért jelentkeztem,
mert… szóval rengeteg dolgot nem látok tisztán
mostanában, és tudom, hogy ez nagyrészt a családi
hátterem miatt van így.
 Diane-t mintha skatulyából húzták volna ki. Tökéletesen
ápolt arc, kitűnő ízléssel választott, kiváló minőségű ruhák.
Blézerén a hibátlan vasalásnak köszönhetően sehol egy
ránc. Alatta ropogós fehér blúzt viselt. Sminkje kifogástalan
volt, cipője pedig úgy ragyogott, mint a gyémánt. Ahogy ott
ült, szüntelenül a kézfeje bőrét csipkedte. A nyakában és a
csuklóján egy sor csillogó arany ékszer pompázott. Újra meg
újra az arcához emelte a kezét, hogy egyik gyönyörűen
manikűrözött körmével megvakarja oldalt az orrát, és
ilyenkor az ékszerei megcsendültek, mintha apró harangok
lettek volna. Úgy ötvenévesnek saccoltam, de szeretett volna
harmincnak látszani. Fiatalabb korában valószínűleg
kimondottan szép lehetett. Ám szemmel látható volt, hogy az
élet osztott neki néhány rossz lapot is.
– Árulja el, Diane, a rajzából mit tudhatunk meg önről? –
tudakolta Brian.
Diane pár pillanatra elgondolkodott.
– Például hogy eléggé magam alatt vagyok – felelte végül
egyszerűen.
Keblemre, testvér!
Harmadikként ismét egy férfi következett, aki Franknál
jóval fiatalabb volt.
– Üdv mindenkinek, Bertie vagyok. Bertie O’Neill. – Felállt
és megköszörülte a torkát – látnivaló volt, hogy ő nem végez
pár pillanat alatt.
A kitűzőjére egy nagy, kerek arcot rajzolt, rajta széles
mosollyal.
– Ügynök vagyok, negyven múltam. A szerencsejáték a
szenvedélyem. Pár éve kezdődött az egész, amikor
tönkrement a házasságom. De ezt most hagyjuk, mert külön
megér egy misét. Majd máskor elmesélem.
Hála istennek.
 Bertie nagyot nevetett a saját viccén. Rajta kívül senki nem
találta viccesnek, amit mondott, de ez őt a legkevésbé sem
zavarta. Már nem lehetett leállítani. Beszéd közben többször
összedörzsölte a kezét, mintha potenciális vevőknek
szónokolna.
– Három évvel ezelőtt, amikor a házat végrehajtás útján
elvette a bank, elmentem az anonim szerencsejátékosok
csoportjába. Azok nagyon nehéz idők voltak, különösen a
gyerekek számára. Hála istennek, azóta nem jártam a
tilosban. Azért jelentkeztem erre a kurzusra, mert sokakhoz
hasonlóan én is arra jöttem rá, hogy a játékszenvedélyemet
az apámtól örököltem. Tudják, az apám is nagy
szerencsejátékos volt, és…
– Mondja csak, Bertie – szakította félbe végre a csoport-
vezető –, mit akar kifejezni a rajz a kitűzőjén?
– Hogy ma már boldog ember vagyok, hála istennek.
Remélem, máson is segíthetek majd azzal, hogy itt vagyok a
csoportban. Ami azt illeti, nagy tapasztalatom van abban,
hogyan kell…
– Értem. Nagyon köszönjük, Bertie – vágott közbe újból
Brian igen udvariasan. Meg kell adni, jól csinálta.
A sorban a mellettem ülő férfi következett.
– Connor a nevem – suttogta. A kitűzőjét a névtől
eltekintve üresen hagyta.
Connor hatvan körül járhatott. Úgy ítéltem, ő a korelnök a
teremben. Halkan, motyogva folytatta, alig lehetett érteni, mit
mond. Mindannyian közelebb hajoltunk, hogy jobban halljuk.
– A feleségem szerint érdekesnek fogom találni a kurzust,
ezért jöttem.
Ennél többet nem is mondott.
– Látom, üresen hagyta a kitűzőjét. Megmagyarázná,
miért?
 Connor zavartan nézett vissza Brianre. Látszott, nem
igazán tudja, mit mondjon.
Rajta, Connor, ez nem valamilyen beugratás kérdés! De
azért csak gondolkodjon nyugodtan, akár holnapig. Van
időnk bőven.
– Hát csak úgy. Nem tudtam, hogy érti a tanár úr, mit kéne
rajzolni.
– Rendben van, Connor. – Brian biztatóan rámosolygott. –
Egyébként nem kell uraznia, nyugodtan szólítson Briannek.
– Elnézést, Brian. – Connor láthatóan nagy kínban volt,
zavartan mocorgott a székén. Pár percenként nagyot
trombitált a zsebkendőjébe. Amúgy, ha nem fújja ki időnként
olyan hangosan az orrát, észre sem vettük volna, hogy ott
van.
Én következtem. Ülve maradtam.
– Az én nevem Jack – mondtam. – Matt barátja vagyok. Ő
javasolta, hogy jöjjek el erre a kurzusra, mert biztos tetszeni
fog. Hát itt vagyok.
– Meg kell mondjam, nem nagyon tudok kiigazodni a
rajzán, Jack. Volna szíves elmagyarázni a csoportnak, mit is
ábrázol?
A nevem alá egy nagy, fekete, ákombákomot firkáltam,
semmi mást.
– Hát az a helyzet, hogy elég nagy összevisszaságot érzek
egy csomó dologgal kapcsolatban. Főleg a családomra
gondolok. – Még magamat is sikerült meglepnem az
őszinteségemmel.
– Sosem könnyű, ha zavaros a helyzet. – Diane megértőén
mosolygott rám.
Amikor a bemutatkozás véget ért, a Woody Allen-klón
felállt, és belefogott a mondókájába. Legnagyobb
megdöbbenésemre egészen magával ragadott a
magyarázata. Matt rám kacsintott, én pedig válaszul
rámosolyogtam. Vajon honnan tudta, hogy ennyire fog
tetszeni az óra? Próbáltam minden idegszálammal
összpontosítani, és azon igyekeztem, hogy a többiek is
lássák rajtam, mennyire érdekel a téma. Aztán egy idő után
ez már nem igényelt erőfeszítést. Ugyanis teljesen
belefeledkeztem az előadásba.
Matt persze valamennyire még mindig elterelte a
figyelmemet a csoportvezetőről. A keze mágnesként
vonzotta a tekintetemet. A kézfején rövid, pelyhes szőrszálak
nőttek. Kicsi, finom, vékony keze volt. Ránézésre nem is
gondolta volna az ember, hogy férfikéz. Karcsú ujjai láttán
azt lehetett volna hinni, hogy soha életében nem végzett
kétkezi munkát. Elképzeltem, milyen lenne megfogni a kezét,
milyen érzés lenne megérinteni. Aztán hogy milyen érzés
lenne, ha a kezébe venné az én kezemet. Visszagondoltam
a gyerekkorunkra, amikor otthonról szinte menekült hozzánk.
A családi hátterét figyelembe véve valóságos csoda, hogy
ilyen sokra vitte. Túlélte az otthoni megpróbáltatásokat,
méghozzá viszonylagos épségben.
Csoportunk vezetője lelkesen, élénken adott elő.
Mindenkinek bőven hagyott időt arra, hogy megértse az
elhangzottakat, és gyakran megállt, hogy megkérdezze,
mielőtt folytatná, van-e hozzáfűznivalónk vagy kérdésünk
azzal kapcsolatban, amit elmondott.
Repült az idő. Hamar nyolc óra lett, és Brian bejelentette,
hogy rövid kávészünetet tartunk. Matt kiment, majd egy
perccel később teával, kávéval, több tányérnyi süteménnyel
és keksszel megrakott zsúrkocsit tolva jelent meg újra. Az
édes kekszek láttán gyorsan elkaptam a tekintetemet.
Legszívesebben mindet befaltam volna, de nem akartam,
hogy fény derüljön erre a gyengémre.
 Diane-t figyeltem, aki kivett egy teasüteményt, és rágcsálni
kezdte. Úgy ette, mintha külön fogás lenne; finoman ívelt
tenyerébe hullajtottá a morzsákat, miközben úri módon
majszolta a süteményt, minden egyes morzsáját alaposan
kiélvezve. Magamban azt kívántam, bár én is tudnék így
enni.
– Mindig csak egyetlen egyet eszem – mondta halkan.
– De hát hogy képes megállni? – bukott ki belőlem a
kérdés. – Én sajnos egyszerűen képtelen vagyok
abbahagyni egynél. Pedig próbáltam, higgye el, komolyan
próbáltam. De aztán a végén mindig megettem az egész
zacskót, utána meg csak undorodtam magamtól.
– Elhiszem, drágám. Ismerősen hangzik. Régebben én is
pont ezt csináltam. Amikor a volt férjem, Rory otthagyott,
zacskószám faltam a kekszeket meg a sütiket. Mindig azt
mondogattam magamnak, hogy megérdemlem.
Elnevettem magam.
– De hát maga olyan karcsú, hogyhogy nem hízott el? –
Borzasztó kíváncsi voltam, hogy csinálta. Hiszen olyan
vékony volt, mint egy nádszál. Hát hová lett akkor az a sok
kalória? Kipislogja?
– Ó, kedvesem, hát az hosszú történet, nagyon hosszú. Az
a helyzet, hogy az étel sosem maradt sokáig a gyomromban,
mert a falási rohamok után mindig meghánytattam magam.
Csak nemrég tudatosodott bennem, hogy bulimiás vagyok.
Bezzeg nekem soha nincs ilyen szerencsém! Mi a francért
nem történhet velem is ez? Még ha a kórházban haldokló
legjobb barátomat látogatnám, akkor is képes lennék
felzabálni mindent, amit az ágya mellett találok.
Keserűen gondoltam arra, hogy akármennyire tömtem
magam, nekem soha nem sikerült hánynom. Ahogy egyre
többet ettem, mintha a befogadóképességem is megnőtt
volna. Már annyi úszógumi volt rajtam, hogy egy
cementeszsákkal a vállamon sem süllyedtem volna el.
Közelről Diane már korántsem tűnt olyan makulátlannak,
mint első pillantásra. A kifogástalan külső mögött
észrevettem néhány apróságot: a fogai elszíneződtek, a haja
pedig – noha tökéletes frizurába volt rendezve –
töredezettnek és fénytelennek látszott.
Matt lépett mellém. Korábban nem is tudtunk rendesen
beszélgetni.
– Na, mi a véleményed? – kérdezte, mielőtt belekortyolt a
kávéjába.
– Nem szívesen ismerem be, de nagyon tetszik. – Tényleg
nagyon tetszett a kurzus, bár nem tudtam volna
megmondani, miért. Gondolom az egyik ok az lehetett, hogy
hiányoztak az életemből az értelmes, gondolatébresztő
beszélgetések. Aztán az is újdonságot jelentett, hogy a
változatosság kedvéért végre kimozdultam a lakásból. Jóleső
érzés töltött el már attól, hogy volt hová mennem. Örömmel
hallgattam mások mondanivalóját, véleményét, és
felfedeztem, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki
bizonytalan, akinek gondjai vannak.
– Na mit mondtam?
– Hová valók a csoporttársaim? – kérdeztem.
– Jönnek ide mindenfelől. Ez a kurzus minden félévben
tele van. A jelentkezőknek egy sor különféle okuk van, ami
miatt jönni szeretnének.
Azt meghiszem; nekem egyedül van vagy egy tucat.
– Engem mindig lenyűgöz, ami itt történik – folytatta Matt. –
Ahogy múlik az idő, a csoport tagjai egyre jobban
megismerik egymást, és az mindig nagy eredmény, amikor
oda elérünk. Olyankor már elmesélnek néhány titkot, mert
kezdenek bízni egymásban. Kezdik felfedezni egymást. Azt a
részt nagyon szeretem, ez az egyik oka, hogy visszajárok
erre az órára. – Matt szeme csillogott a lelkesedéstől. Olyan
szenvedélyesen magyarázott, hogy még én is belepirultam.
Szenvedély – hogy utálom ezt a szót! A szenvedély olyan
érzés volt, ami mintha valamiképpen mindig messze elkerült
volna engem. Bennem még soha nem ébredt szenvedély
semmi és senki iránt. Kivéve persze Mattét.
Most azonban évek óta először mintha egy aprócska szikra
csillant volna föl. Olyan érzés áradt szét bennem, mintha
valamilyen jelentős esemény várna rám. Mintha valami
idevezérelt volna. Többre vágytam, csak éppen nem tudtam,
miből. Valami olyasmit szerettem volna átélni, amit fiatalabb
koromban. Azt a megfoghatatlan érzést, aminek már
kezdtem érezni a csíráját, ahogy sugárzó melegséggel töltött
el. Aztán felismertem, mi ez – a remény. A reményre
vágytam. Amitől megtanultam félni. Hogy mit reméljek, arról
még csak elképzelésem sem volt, de ez nem is számított.
Mattnek sikerült felébresztenie a régi énemet. Egy rövid időre
végre újra éreztem, hogy élek, hogy eleven vagyok. Ismét
áthatott az a meggyőződés, hogy minden lehetséges – a
serdülőkor örök bizodalma, melyet még nem aknázott alá a
kiábrándulással az élettapasztalat, a valóság megismerése.
Körülnéztem, és eltűnődtem, vajon milyen utakon járva
érkezhettek el társaim ma este ebbe a terembe. Vajon
hasonlóak-e hozzám? Diane-nel együtt tudtam érezni.
Connort is megértettem. Még talán Bertie-t is, akinek
nehezére esett befogni a száját. De hát miért is kellene
hallgatnia? Hiszen valószínűleg már évek óta senki sem
figyel rá.
Brian szólt, hogy a szünetnek vége, úgyhogy visszaültem a
helyemre. Vezetőnk tovább magyarázott, én pedig odaadóan
hallgattam. Már nem kellett megjátszanom magamat. Percről
percre erősebben koncentráltam az előadására. Valósággal
ittam a szavait. Szinte megrészegített a vágy – a tudásvágy,
a megértés vágya, a vágy, hogy ismét önmagam lehessek.
Így ment ez egészen addig a pillanatig, amikor is az első óra
végén a Woody Allennek álcázott Brian előadása utolsó
mondataival úgy megdöbbentett, hogy majd’ hanyatt estem.
– Remélem, mindannyian jól érezték magukat az első
órán.
Velem együtt mindenki igenlően bólogatott.
– Mielőtt elmondanám, mi lesz az első otthon elvégzendő
gyakorlati feladat, szeretnék javasolni egyet s mást. Az
elmúlt években rendszerint hasznosnak bizonyult, hogy a
kurzus kezdetén lefektettünk néhány alapszabályt, vagyis
inkább megegyeztünk pár dologban, amikre a tapasztalat
tanított meg. Igazából ezek nem is szabályok, inkább csupán
javaslatok. Meggyőződésem, hogy hasznukra válik, ha
közreadom őket. Nem egyedül az én tapasztalataim, mert
elmondhatom, hogy a korábbi résztvevők is lelkesen
támogatták a javaslatokat. Természetesen magukon múlik,
megfogadják-e ezeket, szabadon dönthetnek. Csupán
ajánlások, semmi több. Csakis önökre tartozik, megfogadják-
e vagy sem. Tehát mint mondottam, abból szűrtük le ezeket
a tapasztalatokat, hogy hogyan alakult azoknak a sorsa, akik
a korábbi kurzusokat elvégezték.
Nagy levegőt vett, aztán folytatta: – A gyakorlati feladatok
jellege miatt azt javasolnám, hogy akik pillanatnyilag
egyedülállók, vagyis jelenleg éppen nem élnek
párkapcsolatban, azok a kurzus végéig lehetőleg ne
alakítsanak ki párkapcsolati viszonyt, amennyiben ez
lehetséges.
Szinte hallottam, ahogy az állam koppan a padlón.
 – – Idővel nyilvánvalóvá fog válni, miért teszem most ezt a
javaslatot. Sokakat felkavar a családjuk történetének
feltárása, és akadnak olyanok, akiket másoknál sokkal
inkább. Családunk vagy gyermekkorunk bizonyos
eseményeit esetleg hosszú éveken át homály fedi.
Előfordulhat, hogy egyeseknek nagy fájdalmat okozott a
családja. Ezek az emlékek alkalmanként rendkívül
nyomasztóak lehetnek. Az én feladatom az, hogy segítsek
feldolgozni mindazt, ami a kurzus során felmerül önökben.
Ezért volna hangsúlyozottan fontos, hogy ne alakítsanak ki új
érzelmi kapcsolatot a kurzus ideje alatt. Van valakinek
kérdése?
Nekem volna éppen. Hány évet lehet kapni nálunk súlyos
testi sértésért?
Mattre pillantottam, ő pedig rám mosolygott. És akkor
leesett a tantusz. Ő tudta előre. Hát persze hogy tudta!
Nagyjából annyira érdekeltem, mint egy véres rongy.
Legszívesebben ott helyben kibeleztem volna. Úgy éreztem
magam, mint egy utolsó, nyomorult senki. Egész idő alatt
azzal áltattam magam, hogy lehet közöttünk valami, hogy
azért hívott el a kurzusra, hogy találkozhasson velem.
Még jobban elcsüggedtem, amikor rájöttem, mi volt a
valódi oka: kísérleti nyúlnak akart használni. Tanulmányozni
akart, mert érdekes vizsgálati alanynak tartott. A szemétláda!
Olyan megalázónak éreztem a helyzetet, hogy azt kívántam,
bár nyílna meg a föld és nyelne el. Idegesen lóbáltam a
lábamat, és már nem is hallottam a csoportvezető szavait,
aki tovább magyarázott még valamit. Csavargatni kezdtem a
hajamat – ez a szokásom még gyerekkoromból maradt meg.
Addig csavartam, csavargattam, amíg aztán középen egy
nagy csomó alakult ki. Ha Brian nem fejezi be pillanatokon
belül a kiselőadását, akkor ott az orruk előtt pusztulok el.
Istenem, hogy lehettem ilyen naiv? Majdnem elsírtam
magam, de annyira tüzelt bennem a harag, hogy nem
buggyantak ki a könnyeim. Hála istennek, hogy így tudtam
haragudni – legalább a méltóságomat megőrizhettem.
Az órámra nézve láttam, hogy elmúlt kilenc. Ideje indulni.
Végre! Brian egy lapot nyomott a kezembe.
– Kérek mindenkit, hogy figyelmesen olvassa el a feladat
ismertetőjét, és szánjon elegendő időt a megoldásra. Ehhez
a gyakorlathoz sok türelemre és nagy toleranciára lesz
szükség. Az lenne a kérésem, hogy jövő hétre írásban
készítsék el a feladatot. Addig is minden jót, és érezzék jól
magukat! Nagyon fontos, hogy örömmel végezzék el az
otthoni gyakorlatot.
Érezzük jól magunkat? Mondok én olyat, hogy rögtön
mindenki jól érzi majd magát. Mert nagyot röhöghet rajtam.
Tessék, csak hallgassák meg, milyen ostoba illúziókat
dédelgetve ültem én itt!
Zajosan csikorogtak a széklábak a padlón; a csoport tagjai
máris húzták a kabátjukat. Távozás előtt többen csevegni
kezdtek, megosztották egymással az első órán szerzett
benyomásaikat. Nekem semmi kedvem nem volt az óráról
beszélni. Csak minél hamarabb szerettem volna már az ajtón
kívül lenni. Láttam, hogy Matt elindul felém. Diane
megállította, hogy kérdezzen tőle valamit. Ó, Diane, ha
tudnád, hogy szeretlek! Futva menekültem. Soha többé be
nem teszem ide a lábam – gondoltam. Semmi áron.
Odahaza még annyi lelkierőm sem volt, hogy felhívjam
Karent, Joe-t vagy esetleg anyut. Imádkoztam, hogy Alice
hagyjon békében. Iszonyú kínos helyzetbe hoztam magam.
Akárhányszor próbálok megváltozni, kibújni a régi bőrömből,
mindig valami ilyesmi történik. Elgondolkodtam Brian
javaslatán, hogy ne kezdjünk új kapcsolatba a kurzus alatt.
Nem volt butaság – egészen logikusnak tűnt. Ami azt illeti,
valójában teljesen érthető javaslat.
Én a magam részéről nagyon is tisztában voltam a
családom történetével. Sajnos. Jól emlékeztem mindenre,
nem úgy, mint mások. Nap mint nap együtt éltem ezekkel az
emlékekkel, és még elevenebbek lettek, amikor elmentem
meglátogatni a szüléimét.
Otthon, a szülői házban semmi sem változott, és már nem
is fog. Úgy éreztem, segítség nélkül nem tudnám folytatni a
kurzust, márpedig a családomtól semmiféle támogatásra
nem számíthatok. Egyedül voltam. De hiszen ez már nem is
számít, mivel eldöntöttem, hogy nem megyek többé.
Különben is, tudok én mindent a családomról, mi mást
akarhatnék még? Mi újat tudhatnék meg, amitől világosság
gyúlna a fejemben? Micsoda nevetséges elképzelés! Csak
az fájt borzasztóan, amit Matt csinált. Azt hittem, kedvel.
Ekkor a hangok a fejemben újból megszólaltak. A
következő nap azzal telt, hogy a vitájukat hallgattam. A
rikoltozó majmok végleg megtelepedtek a fejemben.
Gondolatok és érzések végtelen özöne árasztotta el az
agyamat. Csak tettem a dolgomat, és megpróbáltam
tudomást sem venni róluk. Szinte minden szabad időmet
kitöltötte, hogy Daviddel kellett foglalkoznom. Segítettem
neki megcsinálni a leckét, aztán nekiálltam vacsorát főzni.
Utána elkutyagoltunk a Fairview parkba, és játszottam vele a
játszótéren. Amikor kinyitottam a pénztárcámat, egyetlen
árva tízfontost találtam benne. Ez kevés volt arra, amit venni
akartam. Amire már nagyon szükségem volt.
Amikor David az esti meséje után elbóbiskolt, a tettek
mezejére léptem. A malacperselyét a szobájában tartotta az
ablakpárkányon. A perselyt Jilltől kapta a keresztelőjére, és
nem lehetett éppen olcsó mulatság. Kristályból készült,
gyönyörűen díszített darab volt. Ráadásul Jill bevésette a
fenekébe David nevét és a születése dátumát.
Az ajkamba harapva vettem kézbe a malacot. Fejjel lefelé
fordítottam, aztán vissza a csülkére. Nem tudtam kiszedni
belőle a pénzt. Pedig valahogy sikerülnie kell! Ráztam,
ütögettem, még egy késsel is megpróbáltam kipiszkálni az
érméket, de hiába. Egyetlen megoldás maradt.
Eltöprengtem. A két vetekedő hang vitába kezdett. Hagytam,
hadd jussanak dűlőre.
Még csak gondolni se merj arra, hogy összetöröd ezt a
gyönyörű, drága ajándékot!
Törd össze! Csak egy szaros kis persely!
Jilltől kapta.
Majd veszel neki másikat.
Ugyanilyet nem kapsz, azon kívül ennek külön értéke,
hogy ajándék volt.
Baromság! Szinte rá se néz.
David pénze van benne, több év alatt gyűjtötte össze
abból, amit a család tagjai adtak neki. Nem tehetsz ilyet.
Nyugodtan megteheted. Veszel másik perselyt, és
visszateszed a pénzt, ha összespóroltad.
Hát nincs neked szíved? Összetörnéd a fiad perselyét,
hogy elidd a pénzt?
Egy ilyen nap után muszáj inni valamit.
Szégyelld magad, undorító vagy!
Fogd be a lepcses szád! Te ezt nem érted.
Akkor tessék. Törd össze! Törd csak össze!
Kimentem a konyhába és a falhoz vágtam a
kristályperselyt. Millió darabra tört; a szilánkok egy része
visszaverődött a kezemre. A pénzérmék szerteszét gurultak.
Gyorsan felszedegettem, mielőtt meggondolhattam volna
magam. Az ujjaim véreztek, remegett a kezem. Letéptem pár
lapot a papírtörölköző tekercséről, és bepólyáltam vele az
ujjaimat. Aztán felkaptam a kabátomat, és indulás előtt
gyorsan bekukkantottam David szobájába. Tudtam, hogy
nem lenne szabad egyedül hagyni, de nyugodtan, mélyen
aludt. Nem lesz semmi baja. Különben is, csak pár perc, és
jövök.
Elrohantam a nonstop boltba, és kiválasztottam egy karton
sört. Maradt még pár font, úgyhogy betettem egy üveg
bacardit is. A rumhoz vettem kólát, és beraktam pár doboz
cigarettát is. Hazafelé a kínai gyorsbüfé mellett mentem el.
Éhes voltam, de elhatároztam, hogy nem engedek a
csábításnak. Nem fogom újból végigcsinálni a szokásos éjjeli
műsort. Elegem volt abból, hogy olyan kövér vagyok.
Különben is, alig maradt már pénzem. Arra pedig holnap
este még szükség lesz. Biztos nem innék annyit, ha nem
nyomasztana, hogy milyen dagadt vagyok. Tudtam, hogy
komoly gond van a súlyommal. Ez az én igazi problémám.
Ha ez megoldódna, minden más is rendbe jönne. Úgyhogy
ma este nem engedek a csábításnak, és elmarad a műsor.
Levegő után kapkodva értem vissza a lakáshoz, és amint
előkotortam a kulcsot és benyitottam, meghallottam, hogy
csöng a telefon. Odarohantam, hogy fölvegyem, mielőtt
David fölébredne rá.
– Szia Jack! – Matt hívott.
A francba!
– Szia – feleltem hűvösen. Az állam alá szorítottam a
kagylót, benyúltam a szatyorba, kivettem egy sörösdobozt és
kinyitottam.
– Mi volt veled, Jack?
– Hogy érted? – Eltökéltem magamban, hogy megjátszom
az értetlent.
 – Tudod te nagyon jól, hogy értem. Miért rohantál el tegnap
este? Utánad mentem, de mire kiértem, már eltűntél.
Megbántottalak valamivel?
Micsoda mézesmázos, szemét dög! Mintha nem tudná,
mivel bántott meg. Hát jó, ha te úgy, én is úgy.
– Dehogy bántottál, Matt. Csak tudod sietnem kellett haza
David miatt, meg egyébként is – mondtam, azzal nagyot
húztam a sörből.
– Nem úgy volt, hogy vigyáz rá valaki?
Tessék, a nagyokos.
– De igen, de hamar vissza kellett érnem, hogy én
fektessem le. Ha nem én olvasok neki, akkor nagyon nyűgös
lesz. Másképp nem hajlandó elaludni. Te is tudod, milyenek a
gyerekek. – Nesze neked freudi analízis, te aljas disznó!
– Fura, mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy haragszol
valami miatt.
Csönd támadt.
– Tudod, Matt, sokat gondolkoztam ma napközben, és arra
lyukadtam ki, hogy nem akarok járni erre a kurzusra.
– Miért nem? – kérdezte tompán.
– Hát, igazából átrágtam én már magamban ezeket a
dolgokat.
– Kár. Tényleg azt hittem, hogy jól fogod érezni magad.
Eleinte úgy is nézett ki.
Hirtelen eszembe jutott valami. Álljunk csak meg egy
percre! Ha most abbahagyom a kurzust, akkor Matt tudni
fogja, miért nem akarok járni. Azon pedig csak még jobban
elszórakozik. Akkor aztán tényleg biztos lehetne abban, mit
érzek iránta. Bolond lennék otthagyni az órát! Majd én
megmutatom ennek a disznónak! Csak azért is végigjárom
ezt a kurzust! Úgy bizony, csak hogy bosszantsam vele,
befejezem a nyamvadt, hülye óráját. Miért is kellene csak
miatta abbahagynom? Igenis jól éreztem magam, amíg Brian
elő nem állt a javaslatával.
– Jack, itt vagy?
– Mondd csak, Matt, tulajdonképpen miért akartad, hogy
eljárjak a kurzusra? Komolyan szeretném tudni. – A hangom
elvékonyodott, pedig szerettem volna uralkodni rajta. Eleve
nagyon dühös voltam, és a tetejébe még az alkohol is
rombolta a védőbástyáimat.
– Mert a barátom vagy és szeretlek, mi másért? – felelte
halkan.
Ettől majdnem hanyatt estem.
– Tényleg szeretsz?
– Persze. Nem tudtad?
– Nem, nem mondhatnám. – Nem teheted velem ezt.
Nagyon mérges vagyok, érted? Kurva mérges vagyok! Nem
fogok sírni miattad! Annak idején már sírtam miattad, ha nem
tudnád. Te szemét!
Szánt szándékkal tápláltam a haragom tüzét – ezzel
mindig sikerült eltitkolnom, ha bántott valami. Pontosan
emlékeztem minden érzelmi rezdülésemre még ártatlan
tizenhat éves koromból. Soha nem volt rá lehetőségem, hogy
elmondjam Mattnek, mit érzek. Így most elemi erővel tört rám
a vágy, hogy végre megtegyem. Az elfogyasztott sör is
megacélozta az akaratomat.
– Mindig is szerettelek, Jack, máskülönben minek hívtalak
volna föl most is?
Erre nem gondoltam. Kezdtem megpuhulni. Éreztem, jobb
ha leteszem a telefont, mielőtt még valami olyat találok
mondani, amit később esetleg megbánok.
– Figyu, Matt, nagyon rendes tőled, hogy felhívtál, de
David felébredt, hallom, hogy mocorog. Maradjunk abban,
hogy jövő héten megint elmegyek, aztán meglátjuk. Akkor
majd ott dumálunk, jó?
Megkönnyebbülten sóhajtott a vonal túlsó végén. Én is
megkönnyebbülten sóhajtottam a vonal innenső végén.
Lehet, hogy alaptalanul vádoltam magamban Mattet.
Másnap reggel a telefon csöngésére ébredtem. Még csak
nyolc óra volt. Ki a jó fene hívhat ilyen korán?
– Tessék – szóltam a kagylóba, miután kiszáradt torokkal,
csipás szemmel odavonszoltam magam a telefonhoz.
– Szia, Jill vagyok – az erős háttérzajtól alig értettem, mit
mond.
– Jill, nyolc óra van. Mi a csuda ütött beléd? – kérdeztem.
A következő pillanatban David rontott ki a szobájából,
kezében a persely darabkáival. Elállt a szívverésem. Lassan
visszaszivárogtak emlékezetembe az előző éjjel történtek.
Jill hadarva csacsogott a fülembe:
– Mindjárt indulok San Franciscóba, innen hívlak a reptéri
vámmentes bolt mellől. Gondoltam, megkérdezem, nem kell-
e cigaretta vagy bármi más. Elképesztően olcsó itt minden.
David felém nyújtotta a törött malacpersely cserepeit. Egy
hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. Tekintetét rám
függesztette, és én is a szemébe néztem. Vajon megláthatja
a szememben az igazat?
Az állam alá szorítottam a kagylót, és ünnepélyesen
átvettem tőle a persely maradványait. Ébredező
lelkiismeretem máris gyötörni kezdett. Nem, nem vallhatom
be neki.
– Mi történt, David? – kérdezte a hazug, becstelen énem.
– Nem tudom. – Magyarázatot várva nézett rám. Éreztem,
hogy gombóc nő a torkomban. Eressz ki! Eressz ki! Nagyot
nyeltem. Tűnj el! Úgyse figyelek rád.
– Biztos a mumus törte össze – szólalt meg a hazug.
 David elkerekedett szemmel, bizalommal teli tekintettel
bámult rám.
– A mumus? – suttogta. Jó alaposan ráijesztettem.
– Tegnap éjjel meghallottam, hogy itt van – folytatta a
hazudós. – Fogtam a seprűt a konyhából, és egészen
Clontarfig kergettem. Úgy kiporoltam az alfelét, hogy a végén
már kegyelemért könyörgött.
David szája széle lassan felfelé mozdult. Tétován
elmosolyodott.
Aztán lenézett a törött kristálydarabokra, én pedig őt
néztem.
– Jack! Jack, figyelsz te rám egyáltalán? – kiabált Jill a
telefonba.
– Veszek neked egy másikat, jó, kicsim?
David bólintott. Csak néztem, ahogy sarkon fordul, és
kibaktat a szobából.
– Persze hogy figyelek – kiabáltam vissza Jillnek.
– Tegnap találkoztam Joe-val – mondta semleges hangon.
– Na és kérdezett rólam valamit?
– Nem. Miért kérdezett volna engem rólad? Jól érzed
magad? Olyan furcsa a hangod.
– Nekem ehhez még túl korán van, Jill – feleltem
kimerülten. Amint elköszöntünk, rögtön visszafeküdtem. Az
ágyon kívül már sehol nem éreztem magam biztonságban.
Alvás közben legalább egy időre kikapcsol az agyam.
És elhallgatnak a hangok is.
 Tizenegyedik fejezet

A következő néhány nap során többször is elővettem és

tanulmányoztam a kurzuson kiosztott feladatot. Újra meg újra
elolvastam a lapra másolt szöveget: Amilyen részletesen
tudja, ismertesse szülei családi hátterét! Írja le legkorábbi
gyerekkori emlékeit! Arra gondoltam, hogy egy
örökkévalóságig fog tartani, amíg mindezzel elkészülök, de
eltökéltem magamban, hogy meg fogom csinálni. Próbáltam
nem gondolni Mattre, de nem volt könnyű elterelni a
gondolataimat. Valójában semmi nem volt könnyű, amit
csináltam. Borzasztóan szerettem volna beszélni Joe-val.
Tudtam jól, hogy nem fordulhatok hozzá mindig úgy, mintha
szerelmesek lennénk, hiszen nem a párom. Már abban sem
voltam biztos, hogy még mindig a barátom. Akárhogy
vesszük is, egyre kevésbé tudtam kapcsolatot teremteni
vele. Amint alkalmam nyílt rá, elmentem a közelünkben lévő
könyvtárba, mivel tudtam, hogy ott nemigen fog senki
zavarni. Miután nekifogtam az írásnak, már szinte meg sem
lehetett állítani.
Üdvözlök mindenkit a múltamban. Olyan eleven színtér ez,
hogy még egy amnézia sem tudná tisztára söpörni.
Miután egy ideig töprengtem a szüleim származásán, úgy
döntöttem, hogy az ő szüleikkel fogom kezdeni a
beszámolót. Apám, William Joyce egy isten háta mögötti
kisvárosból, a Tipperary mellett lévő Ballincullenből
származott. Olyan hely volt ez, ahol még a madár se jár. A
Joyce-ok régtől fogva megrögzött republikánusok voltak.
Apai nagyapám mindig nagy örömét lelte a Testvériség
idejéből való történetek előadásában. Apu aztán tovább
mesélte ezeket a legendákat nekünk. A család egy brit
katonai barakkból kialakított házban élt, aminek még hátsó
udvara is volt. Gyerekkorunkban tágra nyílt szemmel,
lenyűgözve hallgattuk apu sztorijait a „sávosokról,” vagyis az
írek ellen harcoló, barna-fekete egyenruhás brit katonákról,
meg a „robogó seregről,” a motoros rendőrbrigádról. Apu
tizenhét éves volt, amikor felkerekedett, és eljött Dublinba.
Nem sokkal érkezése után átesett élete első és egyben
utolsó felvételi beszélgetésén.
Összesen tizenkilenc éven át dolgozott „takarítóként” a
Córas Iompar Éireann-nál, az ír Állam vasútnál.
Beosztásának elnevezése csupán a nyersebb és őszintébb
meghatározás szépítő elhallgatása volt. Valójában az volt a
feladata, hogy a vonatok alól ellapátolja a sínek közé
engedett ürüléket. Jócskán a harmincas éveiben járt már,
amikor végül a vasút irodai állásba helyezte át, és azóta is
ott dolgozott.
Anyu viszont tősgyökeres dublini volt. Számos
felmenőjével egyetemben a Church Streeten élt. Aputól
eltérően ő nagy terveket dédelgetett, nagy álmokat szőtt.
Úgy tervezte, sokra viszi az életben, és szinte bármire képes
lett volna célja elérése érdekében. Bár Margaret névre
keresztelték, családja már fiatalon Métának becézte. Méta
O’Leary úgy vágott neki az életnek, hogy fölébe emelkedik
majd másoknak, mégis végül ugyanolyan sors várt rá, mint a
legtöbb emberre. Csupán abban különbözött a többségtől,
hogy nem tudta alázattal fogadni sorsát. Anyu elmondása
szerint – beszámolóját minden karácsonykor újból
végighallgathattuk a vacsoraasztal mellett – apuval a galwayi
futamon ismerkedett meg. Akkoriban egy belvárosi fiúval
„járogatott”. Állítólag már érett az eljegyzés, de még
semmilyen egyértelmű lépésre nem került sor.
Apu első látásra beleesett anyuba. A kísérővel mit sem
törődve merészen odalépett hozzá és bemutatkozott.
Métának igencsak hízelgett a dolog. Tetszett neki, hogy ő áll
a figyelem középpontjában, és többen versengenek érte.
Szerette az ilyen vetélkedést. Amikor visszautazott Dublinba,
apu úgy futott utána, mint egy kan kutya a tüzelő szuka
nyomában. Újra felvette vele a kapcsolatot, és komoly
udvarlásba kezdett. Méta boldogan játszotta ki a két udvarlót
egymás ellen. Végül aztán apu győzedelmeskedett. Sajna,
nem volt ez valami fényes diadal, mivel meglehetősen
dicstelen módon nyerte el anyu kezét.
Egy alkalommal a boldog párocska a csatorna melletti
sétányon smárolással töltött egy fél éjszakát. A csókolózás
aztán nyilvánvalóan szenvedélyesebb összebújáshoz
vezetett, ugyanis néhány héttel később Méta rájött, hogy
„bekapta a legyet”. Állapota hamarosan nyilvánvalóvá vált. A
szülei viszolyogva vették tudomásul a hírt, majd
megparancsolták Williamnek, hogy teljesítse a kötelességét,
és haladéktalanul vegye feleségül a lányukat. Három hét
múlva tartották az ifjú pár esküvőjét – a templom
mellékoltáránál, reggel kilenckor.
A szertartás után a megjelentek megittak egy-egy csésze
teát, aztán apu ment vissza dolgozni. Anyu tizenhat éves
volt, apu egy évvel idősebb. Én pedig csak akkorka voltam,
mint egy gombostű feje. Egy picike bimbó, nem több.
Az újdonsült Mr. és Mrs. Joyce Clontarfban vásárolt házat,
mégpedig a William szüleitől kapott nászajándéknak
köszönhetően. Szédítő árat fizettek a házért: kétezerötszáz
fontot, ami akkoriban, a hatvanas évek elején, csillagászati
összeg volt. A ház egy negyven épületből álló házsor egyike
volt egy szűk zsákutcában, mely után már a városszéli vadon
következett. Ha nekem kellett volna kiválasztanom, hol
legyen az otthonom, akkor én is Clontarfot választottam
volna. Közel volt a tenger, a strand, és alig pár percet kellett
sétálni a Szent Anna parkig, melynek mérföldeken át elnyúló
nyílt terét tavacskák, alacsony dombok, csinos kis zugolyok
és rövid lapályok tarkították. Valóságos mennyország volt ez
egy gyereknek – egy igazi paradicsom a hátsó kert helyén.
Mindennek ellenére a Joyce-házban nem volt felhőtlen a
boldogság. A szín már készen állt a rövidesen kezdődő
viszályokra és civódásokra. A hangulatot többnyire a „jegelt
harag” jellemezte. Szüléink mindketten nagyon igyekeztek,
hogy füstbe ment terveiket megtartsák maguknak.
Anyu nagyon szépen énekelt. Amikor nagy néha
megfeledkezett a gondjairól, kieresztette gyönyörű hangját,
és boldogan dalolt. Titokban a vidéket járó nagy zenei
kórusok egyikébe szeretett volna bekerülni. Apu pedig arról
álmodozott, hogy folytatja a tanulást, és talán még a főiskolát
is elvégzi.
A házasságukkal azonban elszállt az utolsó esélyük is
álmaik megvalósítására. Nagyon fiatalok voltak, és máris a
nyakukba szakadt a szülői felelősség. Egyik nap még
serdülőkorú fiatalként élték az életet, aztán hirtelen egyedül
kellett boldogulniuk, megtartva házastársi esküjüket, és
felelősségteljesen ellátva az új szerepből adódó feladatokat.
Az álmaik szertefoszlottak, darabokra hulltak. Anyura az a
sors várt, hogy egész életét gyermekei nevelésének
szentelje. Minden vágyát, kívánságát alá kellett rendelnie a
család érdekeinek. Azokban az időkben az anyáktól még azt
várták, hogy anyák legyenek, és nem többek.
A Holles Street-i kórházban születtem. Ha akkor tudtam
volna, mi vár rám, menten visszabújtam volna. Az Úrnak
azonban más tervei voltak velem, ezért úgy határozott, hogy
eljött az idő, meg kell születnem és élnem kell. Anyu úgy
boldogult velem, ahogy tudott. Alig telt el néhány hét, máris
újra teherbe esett, ám ezúttal hamar elvetélt. Három hónap
múlva aztán megfogant Jason. Öcsém minden gond nélkül
megszületett, ám az ő fogadtatása már korántsem volt olyan
lelkes. Azután újabb vetélés következett. Annyi biztos, hogy
apu nem fogta vissza magát.
Akkoriban még nem létezett semmiféle fogamzásgátló, az
egyház pedig azóta is elítéli a születésszabályozást.
Márpedig amit az egyház kimondott, annak úgy kellett lennie.
Anyu nagyobb koromban mesélte, hogy próbálkoztak a
naptármódszerrel, de hiába – nemsokára újra teherbe esett.
Szóval ennyit ért a számolgatás. Viszonylag hamar kiderült,
hogy ikreket vár. Meg is érkeztek mindketten, mégpedig a
terhesség hetedik hónapjában. A célszalagot Rachel húgom
szakította át elsőként, aztán tíz perccel később követte
Desmond. Egyik elesettebb volt, mint a másik, és igencsak
küzdöttek az életben maradásukért. A súlyuk
szívszakasztóan kevés volt: fél-fél kiló, vagyis ketten együtt
nyomtak annyit, mint egy zacskó cukor. Csakhogy senki nem
értékelhette, milyen édesek, mivel a következő órák során az
orvosok minden erejükkel és tudásukkal azon voltak, hogy
sikerüljön életben tartani őket. Borzasztó napok vártak
anyura és apura. Nem sokkal a szülés után mindkét babának
feladták az utolsó kenetet.
Szüleink a kórházban virrasztottak a kicsik mellett. Akkor
már sem ember, sem gyógyszer nem változtathatott azon,
miként alakul az a két fiatal élet. Desmond még harminchat
órát élt. Aztán aprócska tüdeje felmondta a szolgálatot. Noha
Rachel csodával határos módon életben maradt, ez aligha
szolgált vigaszul. Anyu és apu között egyfajta senki földje
alakult ki. A ház mintha börtönné változott volna. Úgy
éreztem, ha olykor-olykor feltételesen szabadlábra
helyeznek, és egy időre távozhatok, akkor képes leszek
túlélni az egészet. Előfordult, hogy a szüleim hetekig nem is
szóltak egymáshoz. Aztán úgy robbant ki belőlük a düh, mint
a felgyülemlett láva egy vulkánból. Egymást vádolták
mindenért, és soha nem a valódi problémán vitatkoztak.
Desmond nevét még csak kiejteni sem volt szabad.
A házunkban mindennek megvolt a maga haszna és célja.
A világon mindennek. Természetesen érzelmeknek ilyen
otthonban nem lehetett helye. Azokat kint kellett hagyni a
kukánál, ahol akár a kutyák is lepisilhették. Anyuban
állandóan forrt a harag. Nem úgy képzelte el az életét, hogy
egyedül kell majd ellátnia három kisgyereket. Borzasztó
nehéz dolga lehetett. Ráadásul a gyászát is egymagában
kellett feldolgoznia. Minden feladatát teljes elszigeteltségben
kellett ellátnia, ugyanis ha bárkitől segítséget kért volna, az
nyílt beismerése lett volna annak, hogy nem boldogul, vagyis
gyenge és tehetetlen. Rengeteg nő szenvedett akkoriban
ugyanígy: némán. Annyi év elteltével már elképzelni is
nehéz, hogy bírták ki.
Családunk régi tragédiáján eltöprengve egy időre
abbahagytam az írást és letettem a tollat. Olyan érzés fogott
el, mintha valaki másnak a történetét hallanám, melyre
egyfelől szomorúság vet árnyékot, másfelől félreértések sora
nyomja rá bélyegét. Családom életét hosszú éveken át
keserítette az elfojtott gyász. Írás közben újból előtört
bennem az akkor átélt bánat. A könyvtárban csönd és
nyugalom honolt. Az ilyen békés pillanatokban mindig
feltámadt a régi énem.
Körülnéztem, remélve, hogy valami majd leköti a
figyelmemet. A könyvtáros a visszahozott könyveket
rendezgette. A látogatók lassan lépdeltek a falak mentén
felállított polcok előtt, meg-megállva, hogy levegyenek egy
könyvet, majd rövid lapozgatás után visszategyék a polcra.
Legszívesebben félbehagytam volna a munkát, és vettem
volna a kabátomat, hogy átmenjek a gyorsbüfébe. Ám egy
belső hang arra intett, hogy inkább folytassam az írást.
Desmond emléke egyszeriben úgy hasított belém, mint téli
éjszakán a fagy. Hatalmas szomorúságot okozott még csak
rágondolni is. Hogy elfelejtsem, gyorsan megpróbáltam
előásni valamilyen vidám gyerekkori emléket. Törtem a
fejemet, milyen kellemes epizódot idézhetnék fel. Nem kellett
sokáig töprengenem, hamar eszembe jutott jó néhány
epizód. Kézbe vettem a tollat, és újból nekiültem a
feladatnak.

1978-ig egyetlen árva szőnyegünk sem volt. Linóleumot

raktak le az előszobában, a konyhában és a nappaliban is.
Testvéreimmel kitaláltunk egy remek játékot: zokniban
felálltunk az előszoba két végében, nekilódultunk, futottunk,
ahogy bírtunk, aztán végigkorcsolyáztunk a linóleumon,
egész a helyiség túlsó végéig. Gyakran persze nadrágféken
álltunk meg.
A hálószobánkban igazi szőnyeg helyett olcsó
megoldásként padlószőnyeg fedte a földet. Jasonnal
emeletes ágyban aludtunk. Minden áldott este
összekülönböztünk azon, hogy ki aludjon fölül. Persze
mindig én nyertem, mivel én voltam az idősebb. Életben
maradt húgunknak, Rachelnek külön szobája volt szüleink
hálószobájának túloldalán. Rachel mintha folyton csak sírt
volna. Utáltuk, mert sokkal többet foglalkoztak vele, mint
velünk.
 Jasonnal nem álltunk különösebben közel egymáshoz.
Neki megvoltak a maga barátai, és nekem is külön baráti
köröm alakult ki. Mindketten a házunktól gyalog alig pár
percre lévő iskolába jártunk. Emlékszem a napra, amikor
először mentem iskolába, és sorba kellett állnom az ebédért.
Reggelente nyirkos sötétben indultunk. Élénk narancssárga
színű karszalagot kellett viselnem. A kötelező iskolai
uniformisom eleinte a földet súrolta. Direkt úgy lett
kiválasztva, hogy több éven át jó legyen rám. Úgy nézhettem
ki, mint egy cirkuszsátorba öltöztetett törpe. Nem
emlékszem, hogy féltem volna, inkább kíváncsi izgalommal
vártam, mi lesz. Láttam, ahogy anyu a bejárati korlátnál állva
búcsút int, aztán beléptem, és megtettem első lépéseimet a
felnőttek világa felé.
A tanítás végén az iskola előtt várakozva figyeltem, mikor
bukkan fel újra. Káprázatos gesztenyebarna haját azonnal
felismertem. Néha kendővel a fején érkezett. Ez azt
jelentette, hogy fodrásznál járt – ezt apu ajándékképpen
fizette neki minden hónapban. Ilyenkor mindig megkértem,
hogy vegye le a kendőt, hadd szagoljam meg a hajlakkot.
Anyu engedelmesen lehajolt, én pedig mélyen beszívtam az
átható illatot.
Galwayből érkezett tanárnőnk egész álló nap teát
szürcsölgetett. Órán kívül másról sem tudott beszélni, mint
az időjárásról; örökösen panaszkodott, milyen hideg van.
Gyöngyökkel díszített hajhálót hordott, és kizárólag a tiszta,
ősi ír nyelven volt hajlandó megszólalni. Ám a többi tanár
messze túltett rajta.
Mrs. Crinnion, az igazgatónőnk volt mind közül a
legfélelmetesebb. Úgy féltünk tőle, hogy még a lélegzetünk is
elakadt, ha megláttuk. Amikor belépett a terembe,
felpattantunk, mint a katonák. Rajta kívül csak Sheehy atya,
a helyi plébános belépésekor kellett felállnunk. Őt mindig
kórusban elzúgott „Jó reggelt, atyám!” köszönéssel fogadtuk,
ám a hangulat kötetlen és nyugodt volt.
Amikor viszont Mrs. Crinnion lépett az osztályterembe, a
székek sikoltva-csikorogva repültek hátra. Rettegve vágtuk
vigyázzba magunkat, és szinte mindig akadt egyvalaki a
lányok közül, aki félelmében bepisilt. Mrs. Crinnion vaskos
alakjával és hasonmód vaskos hangjával terrorizálta az
osztályt. Folyékony ír nyelven bombázott minket kérdéseivel.
Kicsik voltunk még, igen messze álltunk a folyékony
nyelvtudástól, amit ő is tudott jól, mégis nagy örömét lelte
abban, hogy írül teszi fel kérdéseit. Tisztában volt vele, hogy
nem tudunk hibátlanul válaszolni. A tévesztések után pedig
jött a visszatérő fenyegetés:
– Szíjat hasítok a hátadból, és azzal akasztalak egy
rozsdás kampóra!
Egyik nap óra alatt észrevettem, hogy mellettem ülő
barátnőm nyakára rászállt egy darázs. Iszonyodva figyeltem,
ahogy végigmászik a gallérján, majd elöl be a blúza alá.
Barátnőm is észrevette a darazsat. Ijedtében tágra meredt a
szeme, mégsem mert szólni, annyira félt a „Sárkány”-tól.
Amikor aztán a darázs megcsípte, közelről láttam, hogyan
duzzad meg a vörös folt, miközben a lány arcán csurogtak a
könnyek. Ilyen rettegést ültetett el bennünk Mrs. Crinnion.
Még nagyon éretlen gyerekek voltunk akkoriban. Két
csoportra osztottak bennünket, melyeket találóan
kisbabáknak és nagybabáknak neveztek. Valóban azok
voltunk: babák, hisz alig nőttünk még ki a tipegőkorból. Egy
nap a Sárkány azzal viharzott be az osztályba, hogy a
fejünkbe veri az üdvözlégyet. Az osztályban az összes lány
minden erejével azon volt, hogy el tudja ismételni utána, és
én mindenkinél jobban igyekeztem. Mrs. Crinnion csakis
engem figyelt, de nem tudtam, miért. Aztán kihívott a
táblához. Ott álltam az osztály előtt rémülten összehúzva
magam.
– Nem figyeltél. Ismételd el!
Ismételjem el? De hát mit mondtam rosszul?
– Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr legyen teveled.
Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek
gyümölcse, Jézus…
– Nem jó! – üvöltött az arcomba. – Ismételd meg onnan,
hogy „Áldott vagy”!
Újból belevágtam.
– Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te
méhednek gyümölcse, Jézus…
– Nem jó! – rivallt rám megint. – Tartsd ide a kezedet!
Kinyújtottam a kezemet, liliomfehér tenyeremmel fölfelé.
A Sárkány elővett egy óriási vonalzót – olyasfélét, amilyet
építkezéseken használnak: legalább fél méter hosszú
lehetett, és vagy félujjnyi vastag. Nagyot ütött vele a
kezemre.
Összerándultam a fájdalomtól.
– Ismételd! – parancsolt rám.
Megismételtem. Most sem volt jó. De hát persze hogy nem
volt jó! Hogy is javíthattam volna ki a hibát, ha egyszer nem
árulta el, mi az!? Nem volt más választásom, mint hogy újból
elismételjem, amit korábban mondtam.
Újból lesújtott a tenyeremre. Hallottam, hogy egyik-másik
lány fojtott hangon sírni kezd. Az egyik pad alól vékonyka
patakban pisi csurgott elő.
A kezem duzzadtan lüktetett a fájdalomtól. Csak azért
voltam képes elviselni, mert tudtam, hogy a Sárkány nem
folytathatja sokáig. Kezdett ráunni a dologra.
 – Még azt sem tudod, hogy amikor az Úr nevét a szádra
veszed, utána rögtön fejet kell hajtanod? Áldott legyen
méhednek gyümölcse, Jézus – mondta, azzal hogy
megmutassa, hogyan kell csinálni, tüstént meghajtotta a
fejét, mint egy kaptató szamár. Ha korábban sosem hallottam
erről, honnan is tudhattam volna?
Miután végre megértettem, miben hibáztam, ismét
elmondtam az imát. Jézus nevét kimondva fejet hajtottam,
azután pedig bocsánatot kértem. Megpróbáltatásom véget
ért.
Aznap délután törött hüvelykujjal mentem haza. Mindössze
négyéves voltam. Gyanítom, hogy ebben rejlik az oka annak,
hogy később „elegánsan” elfelejtettem a megtanult imákat.
Otthon anyu hamar észrevette feldagadt kezemet és
könnyáztatta arcomat. Vigyázva megfogta a kezemet és
megvizsgálta a duzzanatot.
– Az istenért, hát mivel érdemelted ezt ki?
Amikor elmeséltem, mi történt, anyu szörnyű haragra
gerjedt. Márpedig ha anyu igazán haragos lett, akkor rosszul
járt, aki az útjába akart állni. Először is elvitt a
háziorvosunkhoz, aki előbb bekente feldagadt ujjamat azzal
a finom illatú, vöröses krémmel, amit olyankor is használtak,
amikor az iskolaudvaron valaki elesett és felhorzsolta a
térdét, aztán pedig finom pólyát tekert a kezemre. Másnap
reggel anyukám bemasírozott az igazgatói irodába, és
szilárdan, ünnepélyesen megállt a hirtelen szerepváltással
tökéletes, kedves igazgatónővé átvedlett Sárkány előtt.
Mrs. Crinnion fülig érő mosollyal üdvözölte anyut, de
fátyolos tekintete elárulta, hogy tart tőle. Soha máskor nem
láttam, hogy bárkinek is hízelgett volna. Hosszasan ecsetelte
anyunak, milyen jó a magaviseletem az iskolában. Elfojtott
hangon, őszintétlenül kért bocsánatot. Ám anyu nem hagyta
magát becsapni. Közölte az igazgatónővel, hogyha még
egyszer akár csak egyetlen ujjal hozzám nyúl, akkor feljelenti
a rendőrségen. Akkoriban persze az ilyesmit nem vették
volna túlzottan komolyan, ám a fenyegetés mégis megtette
hatását. Sőt varázslatos eredménye lett: soha többé nem volt
semmilyen problémám a Sárkánnyal. Mi több, attól a naptól
fogva émelyítően kedvesen és udvariasan bánt velem.
Ünnepnapokon vagy amikor a tanítónőnk beteg volt,
mindig ő jött be helyettesíteni. Később, hatodikban rám
osztott egy szerepet a diákok iskolai előadásában, ami Olivér
Plunkettről szólt. Heteken keresztül próbáltam; maga a
Sárkány tanította és gyakoroltatta be a szövegemet.
Az előadás estéjén a színfalak mögött állva vártam az én
jelenetemre. Tudtam, hogy szüleim ott ülnek a közönség
soraiban. A Sárkány mögöttem állva számolta visszafelé a
jelenésemig hátralévő másodperceket. Aztán elérkezett az
idő. Kiléptem a színpadra. A fényszórók egyenesen rám
irányultak. Eljött számomra a diadal pillanata.
Kezemből tölcsért formázva a fülemhez emeltem, és
nyújtogatni kezdtem a nyakamat. A Sárkány oldalról tátogta
felém a szöveget.
– Eist… – kezdtem, majd hosszan kivártam –, le fum an
gcling{3}! – A hangom csengve szállt a színpadról. Ennyi volt
– egyetlen sorból állt a szerepem. Anyu felugrott és tapsolni
kezdett. Apu csatlakozott hozzá, és ketten együtt viharos
ünnepléssel jutalmazták produkciómat. A többi szülő csitítani
kezdte őket, és végül nagy nehezen visszaültek a helyükre.
Csodás pillanat volt; éreztem, mennyire szeretnek, milyen
büszkék rám.
Amikor nagyobb lettem, apu úgy döntött, elérkezett az
ideje, hogy zsebpénzt kapjak. Attól kezdve minden
szombaton a kezembe nyomott egy fényesen ragyogó
hárompennyst. Nagyon tetszett az érme szokatlan alakja.
Szerettem fogdosni, babrálni, amíg a boltba nem értem vele.
Sosem tudtam egyből eldönteni, mire költsem. Gumicukorra?
Grillázsra? Karamellás cukorkára? Vagy olyan narancsos és
mentolos nyalánkságokra, amiknek a csomagján ott a gyártó
neve: „A corki Joyce-család”? Sajnos nem álltunk velük
rokonságban. De csábított még a narancsos töltött cukor is,
meg az édesgyökér-nyalóka. Aztán ne feledkezzünk meg az
olyan ínyencfalatokról sem, mint a robbanócukorka vagy a
törökméz, amin akár napokig is elnyammoghattam.
Az emlék hatására elnevettem magam, mire a könyvtáros
hangosan rám pisszegett. Teljesen megfeledkeztem róla,
hogy könyvtárban ülök.
Nem is bántam, hogy visszazökkentem a jelenbe. Már
úgyis elvégeztem a feladatot. Összeszedtem a holmijaimat,
és rövid sétára indultam a North Strandén. Pár lépés után
megláttam egy karácsonyfát ajánlgató hirdetést. Értetlenül
bámultam – karácsonyfa ilyenkor? Minden évben egyre
korábbra hozzák az ünnepi szezon kezdetét. Erről aztán
gyermekkori karácsonyaink jutottak eszembe.
Az utcánkban lakó többi gyerektől eltérően nekünk először
rendesen meg kellett reggeliznünk, el kellett mennünk
misére, és csak aztán nyithattuk ki az ajándékainkat. Minden
karácsonykor azért imádkoztunk, hogy a plébános miséje ne
tartson olyan sokáig, mint az előző évben. Úgy éreztük, apu
egy örökkévalóságig térdepel még, miután megkapta az
ostyát. Mi közben azzal foglaltuk el magunkat a templom
hátsó felében, hogy a betlehemi jászolt nézegettük. A mozgó
jelenetben hatvan másodperc alatt lett nappalból éjszaka.
Minden évben ugyanazt a csodálatos betlehemet állították
fel.
 Legalább száz levelet írtam a Télapónak, és mindben
ugyanazt az ajándékot kértem. Amire mindennél jobban
vágytam kislánykoromban, az egy igazi, nagy babaház volt.
Soha nem értettem, miért nem érkezett meg egyik évben
sem. Igazság szerint nem is számított különösebben, mit is
kapunk karácsonyra – már a mesésen ragyogó
csomagolópapír láttán mérhetetlen izgalom lett úrrá rajtunk
de azért mindig reménykedtem, hogy csak megkapom
egyszer az áhított babaházat. Minden karácsony előtt újból
feléledt bennem a remény; imádkoztam, szorítottam, de a
Télapó újra meg újra csalódást okozott.
A miséről hazaérve apu eljátszotta a szokásos „műsort”.
– Méta? Méta! Hova tettem azt a rohadt kulcsot? – Előző
este ugyanis gondosan bezárta a nappali ajtaját. Most pedig
motyogva-morogva túrta végig a zsebeit.
– Nahát már! Lássuk csak, mikor volt utoljára a kezemben?
– Dörzsölgetni kezdte az állát, aztán csípőre tette a kezét,
úgy töprengett, míg végül nem bírtuk tovább.
– Légyszi, apu, apu, ne, légyszi! Nyisd ki! Nyisd ki? –
Szerintem ezt a kiselőadását jobban szerette, mint minket.
– Majd ha szépen sorba álltok. – Erre persze az adott
helyzetben képtelenek voltunk.
Még pár pillanatig folytatta a tettetett keresgélést, mígnem
aztán már ő sem bírta tovább türelemmel. Elővette a kulcsot
és feltartotta magasan a fejünk fölé, mi pedig nyüszítve,
nyafogva, ugrabugrálva próbáltuk megkaparintani. Végül
kinyitotta az ajtót, mi pedig úgy rontottunk be, mint a vadak.
A szoba mintha Aladdin barlangja lett volna…
Elmosolyodtam, aztán a kabátom gallérját felhajtva
továbbindultam. Igencsak hidegre fordult az idő. Hazaérve
hálásan fogadtam a lakás jóleső melegét. Eszembe jutottak
azok az éjszakák, amikor testvéreimmel vacogva bújtunk
egymáshoz apu bundakabátja alatt. A kabát valamennyire
melegen tartott minket, de még így is előfordult, hogy
megfáztunk. Apu ilyenkor folyton ránk kiabált:
– Hagyd már abba ezt a köhögést! – Pedig a köhögést
nem lehetett visszafojtani. Néha olyan keserves hideg volt,
hogy csak feküdtem ébren a sötétben, és néztem a
szájamból felszálló felhőcskéket.
Lefekvés után miattam résnyire nyitva kellett hagyni a
szobánk ajtaját, hogy beszűrődjön némi fény. Sosem tudtam
ágyba bújás után rögtön elaludni. Biztos voltam abban, hogy
szörnyek tanyáznak az ágy alatt, és a sötétben kinyújtják
szőrös mancsukat és megragadják a lábamat. Esténként
rendszerint úgy kerültem ágyba, hogy az ajtóból
nekifutottam, és a matracra vetettem magamat. Mint a
legtöbb gyerek, én is az ágyban töprengtem és
aggodalmaskodtam a legtöbbet. Körülöttem mindenféle titkok
lappangtak, mint űz ágy alatt megbújó szörnyek. A kintről
behallatszó szél mintha valamilyen idegen nyelven sziszegett
volna – akárcsak anyu és apu a szomszéd szobában.
Amikor aznap este átmelegedve, jóleső érzéssel eltelve, és
a változatosság kedvéért józanul lefeküdtem, az járt a
fejemben, milyen furcsa napom volt. Fáradt voltam, de
egyszersmind szokatlanul nyugodt is. Pillanatok alatt
elaludtam, és az éjszaka békés álmot hozott.
 Tizenkettedik fejezet

Az iroda már hetek óta valóságos pokol volt számomra.

Másnap a főnököm, Gerard Shannon behívatott egy „kis
elbeszélgetésre”. Tudtam jól, ez mit jelent, de fütyültem rá,
Csakis azért vállaltam el ezt a munkát, hogy legyen miből
kifizetnem a számláimat, és tudtam, hogy végül sokkal jobb
állásom lesz.
Gerard Shannonnál rondább férfit életemben nem láttam.
A szája olyan volt, mint egy felhasított narancs, a szeme
keresztbe állt, és ráadásul beszéd közben köpködött.
Szabályosan felfordult a gyomrom attól, hogy beszélnem
kellett vele. Odúnak is beillő szűkös irodájában azzal kezdte,
hogy az elmúlt hónapokban havi átlagban két táppénzes
napot vettem ki. Márpedig ez szerinte megengedhetetlen.
Felszólított, adjak magyarázatot a hiányzásaimra.
– A menstruációm miatt van – bukott ki belőlem. Nem
találtam ki előre semmilyen indokot, mégis könnyedén
hangzott. – Amikor megjön, mindig borzasztóan rosszul
vagyok – folytattam, jól tudva, hogy kínjában azt sem tudja,
mit csináljon. Lezseren beszámoltam neki arról, hogy a
havivérzésem előtt mindig be kell vennem a tablettáimat, és
ezek nagyon rossz hatással vannak rám, szörnyen
elálmosodom tőlük. Vagyis már a fáradtság miatt alig bírok
ilyenkor kikelni az ágyból, és akkor a fájdalomról még nem is
beszéltem. Csak mondtam és mondtam, abba sem akartam
hagyni. Végül aztán félbeszakított a ronda kéjenc.
– Nos, Joyce kisasszony, csupán azt akartam közölni,
hogy feltűnt a vezetőségnek az állandó hiányzása, és úgy
döntöttünk, hogy ezek miatt kénytelenek leszünk levonni a
fizetéséből, ha továbbra is azt tapasztaljuk, hogy több napig
nem jön dolgozni.
Próbáltam elképzelni, ahogy a feleségével házaséletet él,
de ettől majdnem öklendezni kezdtem. Végül azzal
hallgattattam el, hogy megígértem, igyekszem majd valahogy
megoldani, hogy ne hiányozzak.
Napról napra nőtt rajtam a nyomás, de nem akartam ezen
gondolkodni. Igazából semmin nem akartam gondolkodni.
Elhatároztam, hogy folytatom a kurzust. Ám ez korántsem
azt jelentette, hogy feladom az elveimet, erről szó sem volt.
Kíváncsi voltam, a többiek hogyan oldották meg a feladatot.
Furcsa érzés uralkodott el rajtam – mintha mindenből
kiszakadtam volna. Egyébként pedig más dolgom, egyéb
programom úgysem volt. Aztán persze Matt-tel is akartam
találkozni. Bizonyítani akartam neki. Ugyanúgy befolyásolt
tehát a frusztráció és a magány.
Az óráról senki sem hiányzott. Diane mosolyogva intett
felém. Örültem, hogy újra találkozunk. Matt épp fénymásolt
lapokat osztott szét, Brian pedig buzgón olvasott valamit.
Leültem a többiek mellé, de közben szándékosan nem
néztem Matt felé. Gyere ide! Gyere ide hozzám!
– Szia Jack! – Matt állt mellettem.
– Szia! – köszöntem vissza hűvösen.
Éreztem, hogy nyugodt és összeszedett vagyok. Egész
héten sikerült kordában tartanom az étvágyamat, és amikor
aznap reggel a mérlegre álltam, nagy örömmel láttam, hogy
másfél kilót fogytam. A siker további erőfeszítésekre sarkallt.
Kisminkeltem magam, bepréselődtem egy farmerbe, és így
indultam a kurzusra.
– Örülök, hogy végül eljöttél – mondta halkan Matt.
Én is. Én is nagyon örülök.
 – Figyelj, lenne egy félórád, amikor végzünk? Megihatnánk
egy kávét. Itt nem messze van egy jópofa kis kávézó. Mit
szólsz hozzá?
Meglepődtem.
– Oké – feleltem megjátszott közönnyel, mintha én tennék
neki szívességet.
Elkezdődött a második óra. Brian felállt.
– Másodszor is üdvözlök mindenkit. Örömmel látom, hogy
mindannyian eljöttek. Remélem, az írásbeli feladat elvégzése
jó élmény volt. Ha marad időnk, a későbbiekben szeretném
majd megbeszélni a feladatot. De a mai estét most azzal
kezdjük, hogy párokat alkotunk. Olvassák el a kiosztott
feladatot, és a lehető legrövidebben, mondjuk úgy tíz
percben válaszoljanak a kérdésekre! Azután pedig
megbeszéljük a válaszokat. Akkor munkára!
Brian aztán nem vesztegette az időt. Istennek hála. Úgy
éreztem magam, mint a késés miatt aggódó fehér nyúl, akit
követve Alice Csodaországban találta magát. Ne
gondolkozz, nincs idő! Ne gondolkozz, nincs idő!
Diane azonnal odajött hozzám. Örültem, mert én is hozzá
indultam volna. Elolvasta a kérdéseket, aztán összevonta a
szemöldökét.
– Mi az? – kérdeztem
– Írja le, hányadik a családjában? – olvasta Diane. –
Legidősebb gyerek? Legkisebb? Középső? Azután olvassa
el az alábbi családi szerepeket, és karikázza be azt,
amelyiket a leginkább jellemzőnek érzi magára:
gondoskodó/békítő, elveszett gyerek, bűnbak,
bohóc/kedvenc. No, nekem ezen nem kell gondolkodnom,
bármikor kapásból megmondom. Maga érti ezt, kedves? –
kérdezte, ahogy a kezembe nyomta a lapot.
 – Azt hiszem, igen. Egyébként hogy tetszett a múlt heti
óra?
– Annyi biztos, hogy jó pár olyan dolog eszembe jutott,
amire nem szívesen emlékszem – felelte. – Őszintén szólva
fájdalmat okozott az élmények felidézése. Tudja, az én
gyerekkorom valóságos rémálom volt.
– Nekem is nehezemre esett – füllentettem. De hogy a
valósághoz hűbb maradjak, hozzátettem: – Nagyon furcsa
érzés volt.
– Furcsa?
– Igen, egész különös. Nem is tudom, hogy mondjam.
– Lehet, hogy csak régóta nem gondolt vissza ezekre a
dolgokra, nem? – kérdezte.
– Önnek egyáltalán nem volt furcsa visszaemlékezni? –
Úgy vártam a válaszát, mint egy bizonyosságra vágyó
gyermek.
– Nem mondhatnám, kedvesem. Tudja, én két éven át
jártam pszichiáterhez. Amit itt csinálunk, abban nekem
semmi új nincsen.
– Irigylem – mondtam őszintén.
– Ne higgye, hogy ez megkönnyítette a dolgomat. Amin
keresztülmentem, az egyetlen pillanatig nem volt könnyű.
Nem tetszett, ahogy ezt mondta. Figyelmeztetés csendült
ki a szavaiból, és ez zavart, kellemetlenül érintett. Pedig már
szinte teljesen hozzászoktam, hogy állandóan
kényelmetlenül érzem magam – árnyékként követett ez az
érzés mindenhová, mintha egy életre társamul szegődött
volna.
Brian szólt, hogy üljünk vissza a helyünkre, majd
összeszedte, amit írtunk.
– Lássuk csak… – Lapozgatva böngészte a válaszainkat. –
Nagyon érdekes. Na jó, vágjunk bele! Connor, lenne szíves
elmondani nekünk, miért érzi magát elveszett gyereknek?
Connor kifújta az orrát, aztán magyarázni kezdett.
– Hát ez nem volt nehéz választás. Mi hárman vagyunk
testvérek, én vagyok a középső. A múlt heti feladat
elvégzése közben rájöttem valami egész megdöbbentő
dologra. Fogtam magam, és előbányásztam a családi
fotóinkat. Az albumok degeszre vannak tömve a nagyobbik
testvérem, Luké bátyám képeivel. Az egyiken csücsül, a
másikon mászik, aztán lefotózták az első lépéseit, amikor
először ment iskolába, és a többi, és a többi. A másik
testvérem a húgom, Peggy. Róla is rengeteg kép van, még
ha nem is olyan sok, mint Luke-ról. Na és itt vagyok én, a
középső gyerek. Írd és mondd, két fényképet találtam
magamról. Ez jellemző az egész életemre. Semmiben sem
számítottam soha. Többnyire észre sem vettek, mintha nem
is léteznék. – Nagyot sóhajtott, majd újból a zsebkendőjébe
trombitált.
– Köszönjük, Connor – bólintott Brian. – Nos, akkor most
következzék Diane, aki a bűnbak szerepét jelölte be.
Megmagyarázná a csoportnak, miért ezt választotta? –
Csoport-vezetőnk biztatóan mosolygott Diane-re.
– Hát én azért választottam a bűnbakot, mert
gyerekkoromban állandóan én voltam a figyelem
középpontjában, afféle nyughatatlan, lázadó gyerek voltam.
A szüleimnek mindene volt a munka, szinte soha nem voltak
otthon. Én pedig mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy
magamra vonjam a figyelmüket. Persze a terveim mindig
rosszul sültek el. Azzal az ürüggyel, hogy velem folyton csak
baj van, félresöpörték a valódi problémát. Soha nem találtam
meg őket, amikor szükségem lett volna rájuk. Vagyis én
lettem a bűnbak, akit hibáztattak. Amíg engem okoltak, nem
kellett saját magukat okolniuk. Évekig jártam analízisre, amíg
végre meg tudtam bocsátani nekik. Igazából semmi bajom
nem volt, csak azt szerettem volna, ha rám is figyelnek.
Gondolom, bejelölhettem volna az elveszett gyereket is.
Néha magam sem tudom, melyik a találóbb – fejezte be a
magyarázatát Diane.
– Látszik is, hogy járt analízisbe. Ahogy fogalmaz, abból
megállapítható, hogy önnél már megkezdődött a sebek
begyógyulásának folyamata. Köszönjük. Nos, ki legyen a
következő? Lássuk, folytassuk Bertie-vel. Bertie, maga a
bohóc/kedvenc szerepet karikázta be. Elmondaná nekünk,
miért?
Bertie, a szószátyár vigéc átvette a szót.
– Mi hárman vagyunk testvérek, és én vagyok a
legidősebb. Azért jelöltem be a bohócot, mert mindig
bohóckodtam nekik és megnevettettem őket. Nem valami
vidám dolog árvaházban felnőni, de én sok örömöt okoztam
nekik. Nagyon élethűen tudtam utánozni híres embereket.
Egyébként azt szeretném még mondani, hogy nagyon
érdekesnek találtam, amit Connor mondott, de szerintem ő
egyáltalán nem elveszett gyermek. Aki így beszél és így kiáll
magáért, az nem lehet az. Szeretném neki elmondani, hogy
ami nálam nagyon bevált, az a…
– Álljunk meg egy kicsit, Bertie! – tartotta fel a kezét Brian,
mintha csak egy vonatot akarna megállítani. – Maradjon
egyelőre a saját történeténél! Később majd mindenki
elmondhatja a véleményét a többiek választásáról, rendben?
Akkor hallgatjuk.
– Oké, bocsi, elnézést. Nem akartam megbántani Connort.
Csak hát egyszerűen ilyen vagyok, tudják. Elég gyorsan jár
az eszem, ezért szeretek mindig mindenkinek tanácsot adni.
A feleségem azt mondta, az őrületbe tudom kergetni ezzel,
pedig én tényleg csak segíteni próbálok mindenkinek. Ha
eszembe jut valami, azt el is mondom. Na szóval, hol is
tartottam? Ja, igen. Szóval láthatják, hogy szeretem a
vidámságot – hadarta, azzal elnevette magát.
Én inkább sírni tudnék – gondoltam, és szerintem a többiek
is velem értettek volna egyet.
– Köszönjük, Bertie, nagyon érdekes volt. Biztos vagyok
benne, hogy mások is elmondják majd a véleményüket a
választásáról. – Bertie kicsit duzzogva ült le.
– Micsoda farok – dünnyögtem magam elé. De Diane
meghallotta, és odahajolt hozzám.
– Téved, kedvesem. A farok hasznos dolog.
– Nos, akkor már csak Frank és Jack van hátra. Ki legyen
a következő?
Bólintva jeleztem Franknek, hogy átengedem a sorom,
mivel már jó ideje borzasztó idegesen hintázott a székén, és
véget akartam vetni a kínlódásának.
– Nos Frank – szólította meg Brian –, látom, nem ment
könnyen a választás. Elmondaná, miért volt ilyen nehéz?
– M… mert én mi…mind… mindegyik vagyok egy…
egyszerre.
A szószátyár Bertie visítva felnevetett. Mindenki csúnyán
meredt rá, mire hirtelen elhallgatott.
– Ez nagyon érdekes megközelítés. Nagyon is
elképzelhető, hogy életünk egyik vagy másik szakaszában
csakugyan mindegyik szerep ránk illik. Úgyhogy el tudom
fogadni a magyarázatát. Van más is, aki hasonlóan érez?
Brian lassan körbenézett. Azon kaptam magam, hogy a
kezem a levegőbe emelkedik, a szájam pedig akaratlanul
szóra nyílik.
– Igen, én – suttogtam.
– Rendben, Jack, nincs ezzel semmi baj – mondta
mosolyogva Brian. Kezdtem megkedvelni. Mindig kedvesen
bánt velünk és buzdított minket.
– Azt hiszem, mindegyik voltam már – folytattam erősebb
hangon. – De most éppen nem nagyon veszek részt a
családom életében. Régebben talán a bűnbak passzolt
leginkább. Tinikoromban mindig mindenféle bajba
keveredtem. Most viszont elveszett gyereknek érzem
magam, hiába vagyok felnőtt nő. De nem lepne meg, ha a
többiek ezt butaságnak tartanák. – Körbenéztem, és
meglepve láttam, hogy rázták a fejüket. Megkönnyebbülten
felsóhajtottam.
Matt rám kacsintott. Büszke voltam magamra, hogy el
mertem mondani, amit éreztem.
A kávészünet következett. Kimentem a teremből, hogy
elszívjak egy cigarettát. Közben azon morfondíroztam, vajon
Matt miről akarhat beszélni velem. Az óra alatt megint a
kezét néztem. Nagyon rég nem szeretkeztem már. Lassan
még a mi Woody Allenünket is kezdtem vonzónak látni.
Törtem a fejemet, mit akarhat Matt, milyen titkos célja lehet.
Vagy talán nincs is semmilyen titkos célja? Erre nagyon nem
szívesen gondoltam.
A szünet után elkezdtük az otthoni feladatként megírt
emlékek boncolgatását. Én inkább csak hallgattam, és
figyeltem a többiekre. Brian azt a módszert választotta, hogy
beszedte mindenkitől az elkészült írásokat, kiválasztott
egyes részeket, és azokat felolvasta. Reméltem, hogy az
enyémre nem kerül sor.
Kimondottan érdekes volt a többiek szövegét hallgatni,
különösen Bertie-ét, aki alapos meglepetéssel szolgált.
Hétéves korában a szülei meghaltak egy autóbalesetben.
Bertie két húgával együtt árvaházba került, és onnantól
kezdve annak szentelte az életét, hogy gondoskodjon a
lányokról. Még a felsőfokú tanulmányaikat is ő fizette.
Szegény Bertie-nek meglehetősen keserű sors jutott
osztályrészül. Egészen megsajnáltam.
Aztán Brian Connor élettörténetéből olvasott fel
részleteket, mégpedig homályosan, szaggatott stílusban leírt
gyermekkoráról. Az írásmódból úgy tűnt, Connor nem
nagyon emlékszik már vissza ezekre az évekre. Mind közül a
legérdekesebbnek azonban Frank írása bizonyult, aki végre
nyugodtan hátradőlhetett, mivel nem neki kellett felolvasnia,
amit írt. Emlékeit gazdagon árnyaltan, részletes leírásokkal
tarkítva adta elő. Brian meg is jegyezte, milyen tehetsége
van az íráshoz.
Aztán én kerültem sorra.
Brian felolvasott néhány részletet a
visszaemlékezéseimből. A többiek feszülten figyeltek. Jó
érzés volt, hogy így árad felém a figyelem. Nem is akadt
semmi gond egészen addig, míg Brian át nem adta a szót a
csoportnak. Bertie ekkor azonnal talpra szökött.
– Szerintem Jack írása nagyon érdekes – kezdte hevesen
gesztikulálva, mintha áldást osztana a gyülekezetében –, de
az a véleményem, hogy egy kicsit talán érzelgősre sikerült.
Én a saját tapasztalatomból tudom, hogy az ember igyekszik
elfojtani bizonyos emlékeket. Nálam ennek az az oka, hogy
én voltam a család bohóca. Szóval én biztos vagyok abban,
hogy néha az ember még saját maga előtt is eltagad
dolgokat a múltjából, hogy kerülje a fájdalmas emlékeket –
mondta, azzal leült.
Borzasztó dühös lettem. Kinek képzeli magát ez a fickó!?
– Jack, ha akar, válaszolhat Bertie véleményére – szólalt
meg kedvesen Brian.
Válaszolhatok? Mi lenne, ha feleletként jól orrba csapnám?
– Jó, köszönöm. Most hogy hallottam a többiek írását, már
én is úgy érzem, hogy egy kicsit félreértettem a feladatot –
mondtam nem teljesen őszintén.
– Emiatt egy percig se aggódjon – nyugtatott meg Brian.
– A későbbiekben megpróbálunk majd jobban a dolgok
mélyére nézni. Úgyhogy mindenkinek bőven lesz alkalma,
hogy még több részletet előásson az emlékezetéből, még ha
most azt hiszi is, hogy erre nincs remény. – Az utolsó mondat
végén sokatmondóan Bertie-re mosolygott.
Megkönnyebbülten hallgattam Brian szavait. Azt írtam, ami
eszembe jutott, és nem igazán tudtam, másként hogy
adhattam volna elő mindezt. De mint rögtön kiderült, csakis
Bertie-nek volt negatív véleménye a stílusomról, a
többieknek mind tetszett, hogy milyen nagy figyelmet
fordítottam a részletekre. Örültem, hogy jó benyomást keltett
az írásom.
Ekkor Diane jelentkezett.
– Igen? – adta meg neki a szót Brian.
– Én nagyon meghatónak találtam, ahogy Jack az ikrekről
írt. Olyan szomorú a történetük. Biztos, hogy nagyon
nehezen tette túl magát rajta. Ami azt illeti, szerintem ez
lehetett az egyik oka, hogy sokszor olyan kívülállónak érezte
magát.
Jó érzés volt, hogy valaki együtt érez velem a múltam
miatt. A csoportból mások is hozzászóltak, és bevallották,
hogy ők is meghatódtak. Örültem, hogy elmondták a
véleményüket. Nagyon rég rejtegettem már ezt a családi
titkot, és megsínylettem a terhet. Jólesett mások véleményét
hallani, és az is segített, hogy szabadon elmondhattam, mit
érzek. A családom jutott az eszembe – csak a döntés jogától
fosztottak meg, a hangomtól nem.
– Van még valakinek kérdése, mielőtt elköszönünk? –
nézett körbe Brian.
Frank feltartotta a kezét.
 – Ki… kimé… kimehetek a vé… vécére?
– Az órának már úgyis vége, Frank. Köszönöm, hogy ismét
eljöttek, és remélem, jövő héten újra találkozunk.
Mielőtt szétszéledtünk, Brian még szétosztotta a jövő hétre
elkészítendő feladatot. A lapot eltettem a táskámba, és kifelé
indultam. Az ajtónál megállított Diane.
– Remélem, az a tökfej nem riaszt el – mondta, és
lesújtóan pillantott Bertie felé.
– Dehogy – feleltem. Egyáltalán nem. Már a világ minden
kincséért sem hagytam volna ott a kurzust. Eleinte csak
megjátszottam magam, de ekkor már őszintén érdekelt a
téma. Teljesen magával ragadott az óra, annyira tetszett.
Megtörte szürke heteim unalmát, és kiragadott a
mindennapos feladatok közül. Ráadásul most végre abban
az örömben is részem lehet, hogy kettesben beszélgetünk
Matt-tel.
A kávézó egyik csendes zugában telepedtünk le. Tökéletes
helyszín volt ez a mi romantikus társalgásunkhoz. Kávét
rendeltünk és egy-két fánkot. Nagy meglepetésemre
egyáltalán nem voltam éhes; úgy látszik, olyan izgatott lettem
a találkától, hogy még enni sem tudtam. Különben is mindig
szégyelltem, ha mások előtt kezdtem enni.
Matt aznap még a szokásosnál is csinosabb volt. Vastag,
bolyhos pulóvert viselt és kopott farmert. Így tetszett a
legjobban: lezseren és egy kicsit viharverten. Persze
ugyanakkor tökéletesen ápolt volt. Halványan éreztem rajta
kedvenc arcszeszem, a Polo illatát. Azt ki nem állhattam,
amikor egy férfit felhőben leng körül a parfümillat. Matt finom,
diszkrét illatától viszont azonnal fájdalmasan feltámadt
bennem a vágy. Próbáltam nem nézni a kezére.
– Valamit el akarok mondani neked – szólalt meg. – Már
régóta tervezem, hogy elmondom.
 A várakozás izgalmától alig kaptam levegőt. Matt
gyámoltalanul pillantott rám, én pedig mosolyogva biztattam.
Elérkezett hát a pillanat. A tökéletes alkalom. Most végre
bevallja hogy őrülten és halálosan szerelmes belém. Hogy
éjjel-nappal szüntelenül csak rám tud gondolni. Hogy
akármikor meglát, a vágytól szinte magán kívül van. Hogy
ezt az egész kurzuslátogatást csak azért találta ki, hogy
legyen ürügye találkozni velem. Álmaimat dédelgetve,
ártatlanul nagyokat pislogva közelebb hajoltam hozzá.
– Szóval tartozom egy vallomással – szögezte le tompán.
– Igen? – Suttogásnál több már nem telt tőlem.
– Aznap éjjel, amikor lementünk a furgonnal a partra,
tudod. Még gyerekkorunkban.
– Igen…
– Akkor azt mondtam, hogy már mással is lefeküdtem.
– Igen…
– Hát hazudtam.
Ennyi? Mintha nekiállt volna, hogy szívműtétet hajtson
végre rajtam, aztán félúton csak úgy ott hagyott volna
felnyitva.
– Aha. – Rápillantottam, mire elpirult. – Hát akkor jobb, ha
én is bevallok neked valamit.
– Igen?
– Én is hazudtam.
– Aha.
Erre mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés.
– Nem csoda, hogy olyan katasztrofálisan sikerült –
mondta a fejét csóválva.
– Hát én se állítanám, hogy a mennyekbe röpítettük
egymást – tódítottam.
Megint nagyot nevettünk. Meghitt pillanat volt.
 – Azt hittem, valami egészen mást fogsz mondani – bukott
ki a számon.
Felnézett, és egy percig rajtam tartotta a tekintetét. Valami
furcsán megvillant a szemében. Cigarettáját ide-oda
mozgatta a hamutartó fölött; a végével apró ábrákat rajzolt a
tál aljára. Aztán a hamut az egyik sarokban kis kupacba
kotorta össze. Rájöttem, hogy zavarban van, és
megéreztem, azt szeretné, hogy én beszéljek helyette.
– Jól megbántottál akkor – mondtam váratlanul. Csak
kiböktem. Tizenhárom évet kellett rá várni, de végre
elmondtam. Úgy tűnt, elérkezett a megfelelő pillanat. Végül is
mit veszíthettem? Mintha egyenesen arra kért volna Matt,
hogy segítsek neki. A nagy pszichológus tőlem kért
segítséget!
– Bocsánatot kérek – mondta, és nagyot fújva hátradőlt.
Aztán vállat vont, mintha azt akarta volna mondani, hogy
ennél többet nem lehet tenni. – Tudom, hogy ez egy nagy
semmi. Mármint hogy bocsánatot kérek. Valakit szeretni
annyit tesz, hogy soha nem kell tőle bocsánatot kérni.
Micsoda marhaság, nem?
Szeretet? Vagyis azt akarja mondani, hogy szeret? Ezt
vajon hogy érti? Szinte ellenállhatatlanul lett úrrá rajtam a
vágy, hogy megérintsem az arcát. Szerettem volna
végigsimítani az álla ívét, kézfejemet nekiszorítani az
arcának. Zöld szeméből biztatást véltem kiolvasni. Ahogy
elnyomtam a cigarettámat a hamutartóban, az ujjaink
összeértek.
– Van még valami, Jack. Ezt is el akartam mondani…
Ekkor egy nő állt meg az asztalunk mellett.
– Egyelőre nem kérünk mást, köszönjük – mondtam
anélkül, hogy felnéztem volna.
Aztán Matt szólalt meg:
 – Szia Margaret!
Te jóságos ég! Margaret hercegnő állt mellettem, a ribanc.
– Jack! – sikkantotta, mintha közeli barátok lennénk, akik
rég nem találkoztak. – Meg se ismernélek, ha Matt nem
mesélte volna, hogy te is jársz a kurzusra. Komolyan
mondom, nem ismertem volna rád. – Azzal tetőtől talpig
alaposan végigmért, a dühtől kipirult arcomtól egészen a
lábujjam hegyéig.
– Margaret – adtam a meglepődöttet, és felálltam. – Jaj de
örülök, hogy látlak! Marha jól nézel ki.
Tényleg elképesztően csinos volt – a rohadt dög! Akárcsak
régen. Telt mell, darázsderék, hosszú szőke haj. Az évek
kíméletesen bántak vele. Mintha csak nemrég múlt volna
tizennyolc éves.
Mattén nem láttam, hogy kizökkentené felesége érkezése.
– Bocs, hogy késtem – mondta Margaret, azzal lehajolt, és
megpuszilta Mattét.
Belőled se lesz a Swatch reklámembere – gondoltam.
Pocsék az időzítésed.
Matt tudta, hogy Margaret idejön?
– Figyeljetek, nekem már úgyis otthon kéne lennem –
mondtam, és gyorsan összekapkodtam a holmimat. – Kösz a
tanácsot, Matt – tettem még hozzá, és Margaret háta mögött
rákacsintottam.
Még otthon is egyre csak Matt járt az eszemben. Teljesen
összezavart az ellentétes jelzéseivel. Vagy csak én
értelmezem összevissza amiket csinál és mond? Már semmit
nem értettem.
Aznap éjjel nagyon sokáig ültem Daviddel az ölemben, és
csak néztem, ahogy alszik. Egész nap Alice hozta-vitte, és
már jócskán elmúlt a lefekvés ideje, amikor hazakerült.
Amikor megjött, befúrta magát az ölembe, és pár perc múlva
tévénézés közben elaludt. Nem akartam megmozdítani,
nehogy felébredjen, csak ültem és néztem. Ahogy feküdt,
kicsit eltorzult az arca, mert húzta a bőr, ahol nekidőlt a
lábamnak. A szája elnyílt alvás közben. Időről időre nyögött
egyet. Egyre csak csodáltam, milyen szép. Kisimítottam a
szájába lógó fürtöt, és a füle mögé igazítottam.
Imádtam az illatát. Megvolt a maga saját illata, amit bárhol,
bármikor felismertem volna. A fiam illata. Régóta nem
éreztem már, hogy így szétárad bennem a szeretet. Nem
tudtam, mi lehet az oka. Valahogy mindig elfoglaltak a
hétköznapi dolgok. Ám az évek során egyre jobban
megszerettem Davidét. Szerettem volna álmainak világában
is vele lenni – egy olyan boldog világban, ahol nincsenek
szabályok, korlátok, nincs felelősség, nincsenek döntések,
és nem kell mindent alaposan meghányni-vetni.
Épp befektettem az ágyába és betakargattam, amikor
megszólalt a telefon. Felkaptam egy doboz sört, és
odasiettem a készülékhez. Joe hívott.
– Nocsak, egy régi ismerős. Minek köszönhetem a
megtiszteltetést? – kérdeztem könnyedén. Régóta nem
tudtam ilyen fesztelenül beszélni Joe-val.
– Egész nap hívtalak. – Kicsit feszültnek tűnt a hangja.
– Mostanában már nem nagyon kerestél. Akkor meg miért
kéne itthon csücsülnöm, és várni, hogy rám csörögj? –
vágtam vissza nyersen. Valójában a megkönnyebbülés tört ki
így belőlem – mint amikor valakinek a gyereke átfut az úton,
majdnem elgázolja egy autó, aztán mikor kezébe kapja a
gyereket, lekever neki egy nyaklevest, ahelyett, hogy
megpuszilná. – Keddenként nem vagyok itt este – folytattam
immár higgadtabban. – Gondolom örülsz, ha megtudod,
hogy végre felkeltem, és már járok is. Szóval visszatértem az
élők világába. Jelentkeztem egy családtörténeti kurzusra.
 – Hát erre éppen nem mondanám, hogy az élők világa,
inkább a holtak megidézése, nem? Szerintem neked tuti
valami agyrákod van, ami miatt nem tudod jól érezni magad
– ugratott pimaszul.
– Ha tudnád, mennyire élvezem! Egyébként mitől ilyen fura
a hangod? – kérdeztem a lelkes hangból visszavéve.
– Fülkéből telefonálok. Utálom ezeket a szar érmés
telefonokat.
– Miért, mi baja van az otthoni telefonodnak? Megint nem
fizetted ki a számlát?
– Nem, igazából mostanában nem nagyon voltam otthon.
– Aha. – A sör kellemesen melegítette a gyomrom, és
kezdtem ellazulni.
– Mi ez a családtörténetes marhaság? – kérdezte Joe.
– Karácsonykor összefutottam Matt Howarddal. Mellesleg
te tudtad, hogy pszichológiát tanul? Ki hitte volna, nem? Na
mindegy, szóval ő ajánlotta ezt a kurzust. Komolyan
mondom, ennyire rég nem örültem már semminek… David
születése óta.
– Jack, az a fickó egy lepukkant hippi, egy narkós. Inkább
neki kéne pszichológus – tört ki váratlanul Joe.
– Dehogy, el nem tudod képzelni, mennyire megváltozott.
Már nem iszik és nem is kábítózik. Istenem, emlékszel,
amikor kézen állva mászkált a parti falon? Micsoda dilis
fazon volt! Szóval szerintem nem akármi, amit elért.
– Azért csak vigyázz vele! – felelte komoly hangon.
– Hogy érted, hogy vigyázzak vele? – kérdeztem kissé
felemelt hangon.
– Úgy, hogy ne éld bele magad semmibe! – mondta
mérgesen. A vonal erősen recsegett, és néha egy-egy
pillanatig nem hallatszott Joe hangja.
 – Semmibe nem élem bele magam. Szerintem inkább
örülnöd kellene, hogy végre belevágtam valamibe, és nem
itthon tespedek. – Bosszantott, hogy nem állt mellém és nem
buzdított.
– Örülök is – mondta, de minden lelkesedés nélkül.
– Figyelj, Joe, mikor jössz át legközelebb? Annyira
szeretnék már találkozni veled! Rengeteg mindent akarok
mesélni, és úgy érzem, már időtlen idők óta nem dumáltunk
egy jót.
– Hát igazából részben éppen ezért kerestelek. Jövő
kedden utazom haza.
– Király! Alig várom, hogy újra találkozhassak Juliettel és a
gyerekekkel. David is folyton kérdezgeti, mikor jönnek
megint. És meddig maradsz?
– Nem tudom. Sokáig – válaszolta fakó hangon.
– Micsoda? – Azt hittem, rosszul hallom.
– Egy darabig maradok, Jack. Szakítottunk Juliettel.
Jesszusom!
Csak ültem a sörösdobozok között, bámultam a falat,
egymás után nyitottam a söröket, és gondolkodtam, egyre
csak gondolkodtam. Nagyon örültem annak, hogy Joe
hazajön. Ugyanakkor szégyelltem is magam, mert mélyen
belül egy vékonyka hang nagyot hurrázott, akárhányszor
eszembe jutott, hogy szakítottak. Vajon mi a fene
történhetett? Miért nem hívott fel és mesélte el, hogy
gondjaik vannak? Hiába tudtam, mennyire ronda dolog, be
kellett vallanom magamnak, hogy nem örülök egyértelműen
Joe érkezésének. Kezdtem közel kerülni Matthez, és azt
akartam, hogy a kapcsolatunk magától értetődő módon
beteljesedjen. Le akartam feküdni vele. Vágytam erre az
afférra. Joe hazaköltözése viszont megnehezíti ezt a
kapcsolatot. Vigyáznom kell majd, mit mondok, amikor vele
beszélek. Nem értettem, miért óv annyira Matt-tól. Elvégre
nem tartozik rá a dolog. Én sem ütöttem bele az orromat a
kapcsolatába, amikor Juliettel járt.
Igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy ez
ugyanolyan, de a szívem mélyen tudtam, hogy nem így van.
Matt házas, és Joe csak jót akart nekem. Bosszantott, hogy
felpiszkálta a lelkiismeretemet. Nagyon jól megvoltam
lelkiismeret nélkül is. A magam útját akartam járni.
A hangosan szóló tévé előtt aludtam el. Körülöttem egy
rakás üres sörösdoboz hevert.
 Tizenharmadik fejezet

Másnap reggel ismét józanul ébredtem, és ahogy

magamhoz tértem, máris az járt a fejemben, amit Joe
mondott. Megdöbbentett a szakításuk híre. Inkább arra
számítottam, hogy bejelenti az esküvőjük időpontját, és
elmondja, hogy már fel is adta a meghívót. Azt is el tudtam
volna képzelni, hogy szeretnének közös gyereket, vagy hogy
vettek együtt egy házat. Minden másra számítottam, csak
éppen arra nem, hogy szakítanak. Az övék volt az egyetlen
olyan kapcsolat, amelyiket egy kissé irigykedve ugyan, de
csodálattal szemléltem. Erre tessék, ez is megszakadt.
Manapság már senkinél sem tart örökké semmi?
Egyszerre örültem is Joe érkezésének meg nem is. Az
időzítése pocsék volt. Szabad akartam lenni, hogy
nyugodtan kajtathassak Matt után. Már szinte biztos voltam
benne, hogy az érdeklődésem nem maradt egyoldalú.
Korábban soha nem éreztem ilyen egyértelmű
bizonyossággal, hogy hajlandó vagyok vállalni a
következményeket. Rég túl voltam azon a ponton, amikor
még lelkifurdalásom lett volna; immár készen álltam a
kalandra, kerül, amibe kerül. Különben is, milyen furcsa a
viszonyuk Margarettel? Mintha sosem lennének együtt.
Amikor Margaret ott a kávézóban megpuszilta, nem tűnt
éppen szenvedélyes gesztusnak. Nem éreztem benne sem a
vágyat, sem a bizsergető izgalmat. Mattnek pedig a szeme
sem rebbent, amikor a felesége felbukkant mellettünk.
Mintha egy cseppet sem érdekelte volna. Mindezek alapján
csak arra tudtam gondolni, hogy elhidegültek egymástól.
Meg is győztem magam ennek a következtetésnek a
helyességéről, már csak azért is, hogy tovább
mesterkedhessek a saját önző céljaim érdekében.
Mindenáron meg akartam szerezni Mattét. Mindenáron –
anyagi és érzelmi értelemben is.
A repülőtér érkezési csarnokában várakozva azon törtem a
fejemet, milyen kedves, vigasztaló szavakkal fogadhatnám
Joe-t. Félig-meddig még mindig azt vártam, hogy Juliettel és
a gyerekekkel együtt érkezik. Képtelen voltam értelmes,
elfogadható magyarázatot találni erre a különös fordulatra.
Bár még csupán két hete jártam a kurzusra, máris
megtanultam egy nagyon fontos dolgot: Joe-nak nem voltam
jó, figyelmes barátja. Túlságosan lekötöttek a saját
problémáim, annyira csak ezekkel foglalkoztam, hogy mások
gondjaival szinte egyáltalán nem törődtem. Sorban eszembe
jutottak azok a válságos órák, napok, amikor Joe mellettem
állt, még olyankor is, amikor nem kértem, nem hívtam. Ilyen
az igazi barátság. Eltökéltem magam, hogy ezúttal én is
mellette állok majd.
Amint megpillantottam bozontos szőke haját az érkező
utasok tengerében, heves integetésbe kezdtem. Meglátott,
és visszaintegetett. Fáradtnak, elgyötörtnek tűnt. Mintha nem
is az a Joe lett volna, akit ismertem. Jobban belegondolva
ráébredtem, hogy azelőtt még soha nem láttam
rosszkedvűnek. Most pedig olyasvalaki állt előttem, aki
láthatóan mély hullámvölgybe került.
Nem vesztegettem azzal az időt, hogy kiselőadást tartok a
szakítás utáni időszakkal való megbirkózás művészetéről.
Nem játszottam meg a kedvéért, hogy felhőtlenül boldogok
vagyunk. Meg sem próbáltam úgy felvidítani, hogy eltagadjuk
a valóságot. Azt a rendkívül értékes ajándékát, hogy már
tizenöt éve a barátom, egyetlen pillanatban akartam
viszonozni. Odaléptem hozzá, megöleltem és magamhoz
szorítottam. Két kézzel gyengéden megfogta a fejemet, és
egy puszit nyomott a fülemre. Éreztem, hogy megremeg a
teste. Istenem, Joe sír! Tényleg összetört a szíve.
Megpusziltam a feje búbját, aztán újra megöleltem, és csak
szorítottam, amilyen erősen tudtam. Felötlött bennem, milyen
ironikus a helyzetünk. Ott álltunk a dublini reptér zsúfolt
várócsarnokában, de mintha csak a Limitben lettünk volna.
Csakhogy ez alkalommal én voltam az erősebb, a vigasztaló
fél kettőnk közül. Felcserélődtek a szerepek. Se mozdulni
nem tudtam, se szólni. Majd később. Előbb hadd sírja ki
magát a vállamon, ahogy zaklatott életem során számtalan
alkalommal én is kisírtam magam az ő vállán. El nem tudtam
volna mondani, mennyire szeretem.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – szólaltam meg végül.
Tehetetlenül csóválta a fejét, próbálta visszanyerni az
önuralmát. Én pedig azt igyekeztem belészuggerálni, hogy
erre semmi szükség, hiszen velem van, Jackkel, a legjobb
barátjával, aki mindig is a legjobb barátja marad.
Taxival mentünk a szüleihez. Édesanyja borzasztóan örült
mindkettőnknek. Láthatóan ő is úgy döntött, hogy nem
kérdezősködik a szakításról. Tudtuk, hogy amikor eljön az
ideje, Joe úgyis mesél majd magától. Egyelőre csak az volt a
fontos, hogy érezze jól magát otthon, a mi társaságunkban.
– Nagyon fáradt vagyok – suttogta.
– Nem csoda. – Megsimogattam a karját. – Tudod a
számomat. Akármikor hívhatsz, éjjel is nyugodtan. –
Bólintott.
Odahaza aztán felzaklattak és megleptek a saját érzéseim.
Nem akartam megölelni a repülőtéren. Az adott pillanatban
mégis teljesen természetesnek, magától értetődőnek
éreztem. Az ölelésünkből hiányzott a nemiség, mégis
szenvedélyes volt. Vagy a kettő ugyanaz? Ezen
eltöprengtem. Korábban sosem tapasztaltam, hogy Joe
sebezhető vagy gyámoltalan lett volna. Ez a szerep kettőnk
közül nekem jutott, ő mindig erős volt és segítőkész.
Sebezhetőségét látva át kellett gondolnom a kapcsolatunkat,
és be kellett látnom, hogy most nekem kell a rendelkezésére
állnom. Elvégre Joe is csak ember. Rájöttem, hogy szinte
minden barátomat elidegenítettem magamtól az
önzésemmel. Jill és Karen már alig-alig hívtak. Én akartam
így, mégis bántam már. Én magam sem értettem a
viselkedésemet. Olyasmire kényszerítettem a hozzám közel
állókat, amit valójában nem is akartam.
Segíteni akartam Joe-nak, de megdöbbenve ébredtem rá,
hogy fogalmam sincs, mit kellene tennem ebben a
helyzetben. Elszégyelltem magam. Mindig csak kihasználtam
másokat.
Úgy látszik, mindig valamilyen válságra van szükség
ahhoz, hogy magamhoz térjek. Nagyon felzaklatott, hogy
Joe-t ennyire letörtnek láttam. Méghozzá valaki más miatt.
Én akartam az imádott fél lenni, csak persze soha semmit
nem tettem ennek érdekében. Juliet kedves lány volt. Én
kinek képzeltem magam? Milyen kényelmes megoldás, hogy
egyszeriben annyira aggódni kezdek Joe miatt. Tényleg
utálatos.
Másnap reggel elvittem Davidet az iskolába, és annak
rendje-módja szerint bementem dolgozni. Amikor délután
hazaértem, rendet raktam a lakásban. Eszembe jutott a
kurzuson kapott feladat, amit Brian szétosztott, úgyhogy
beletúrtam a táskámba és előhalásztam a papírlapot.
Elolvastam az első sort: Részletesen írjon le egy rossz
emlékű családi eseményt!
 Nocsak, nocsak. Ez bizony nem könnyű. Mert hát melyiket
is válasszam? Mióta elkezdtem a kurzust, százával jutottak
eszembe a rossz emlékű családi epizódok. Próbáltam nem
gondolni rájuk, de még éjszaka is kínoztak –
álomtöredékekben és rémálmokban köszöntek vissza.
Gyakran arra riadtam éjjel, hogy szakad rólam a verejték, és
könnyek csurognak az arcomon. Aztán rájöttem, hogy megint
csak egy álom gyötört. Újra meg újra a nyaralásról
álmodtam.
Bizony, a családi nyaralás! A nyaralás maga szinte mindig
jól sikerült. Családunkban az elutazás előtti és a nyaralás
utáni napok voltak a legrosszabbak. Gyakran
elgondolkodtam azon, hogy vajon más családoknak is
ugyanilyen borzasztó élményt jelent-e ez az időszak.
Örömteli izgalom helyett testvéreimmel együtt minden évben
rettegve vártuk ezeket a napokat. A cirkusz általában egy
héttel indulás előtt kezdődött. Anyu ilyenkor egyre idegesebb
lett, és a hétköznapi viták parázs veszekedésekké fajultak.
Apu egyre később járt haza, hogy kerülje anyu haragját.
Emiatt viszont anyu még rosszabb hangulatba került, és ettől
mi, gyerekek is sokkal rosszabbul éreztük magunkat.
Kilencéves lehettem, amikor az „emlékezetes” courtowni
nyaralásra utaztunk. Minden évben kibéreltünk egy
lakókocsit, rendszerint Kerry, Cork vagy Galway megyében.
Abban az évben a Wexford megyei Courtownt választották
szüleink – mindössze erre futotta. Nem panaszkodhattunk,
hiszen olyan család is akadt, amelyik csak Donabate-be
tudott elutazni.
Azóta sem tudom, az előtt az út előtt mi váltotta ki anyu
haragját. Mintha eszét vesztette volna, annyira nem tudott
uralkodni magán. Őrült düh szállta meg, melyen nem tudott
felülkerekedni. Egy ideig csak fortyogott, mint a láva egy
kráterben, amelyikben napról napra nő a feszültség, hogy
aztán pusztító erővel törjön ki belőle a magma, és mérföldes
távolságban mindent letaroljon. Az otthoni jelenetek
többnyire anyu egy-egy megjegyzésével kezdődtek,
melyeket apu a sokéves botránysorozathoz hozzászokva
fogadott.
Elérkezett az indulás napja. Úgy futkároztunk fel és alá a
házban, mint a bolondok, hogy az utolsó pillanatban
berakjuk, ami még eszünkbe jutott.
– Anyu, nem találom a szandálomat!
– William, hol a csudában van a fésűm?
– Apu, betetted a fényképezőgépet?
– William, remélem, a jövő hetet is kifizetted a tejesnek.
Nem akarom, hogy számla várjon, amikor megjövünk.
– Igen, kifizettem – sóhajtott apu.
– Megkérted Mrs. McCarthyt, hogy figyeljen a házra?
– Megkértem Mrs. McCarthyt – felelte apu vontatottan, és
zajosan megrázta az újságját. Ebből mindig lehetett tudni,
hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
– Lemondtad az újságot a kézbesítőnél?
– Az isten szerelmére, ne nyaggassál már folyton! Hát nem
tudsz egy percig sem csöndben maradni!? – horkant fel
mérgesen apu, mire anyu nagy zajjal lecsapta az edényeket
az asztalra.
– Már az is baj, ha kérdezek valamit? Ezért még nem kéne
mindjárt átharapni az ember torkát! Valakinek ezekkel a
dolgokkal is törődnie kell.
– Hát ha olyan jól tudod, akkor miért nem intézel te
mindent, és akkor nem kéne engem nyaggatnod mindennel,
miközben újságot olvasok.
– Tedd már le azt a nyavalyás újságot, az istenért! Nekem
kell egyedül kicipelnem mindent a kocsiba?
 Rachel megráncigálta apu nadrágját.
– Te meg mi az istent akarsz? – rivallt rá apu.
– Ne kiabálj azzal a gyerekkel! – rikácsolta anyu immár egy
fokkal hangosabban. – Mit szeretnél, kicsim? – húzta oda
magához Rachelt.
– Mikor indulunk? – kérdezte húgom, aki még túl fiatal volt
ahhoz, hogy érzékelje a feszült helyzetet.
– Majd ha elkészülök, kis vakarcs – válaszolt neki apu. –
Addig ne lábatlankodj itt, eredj, sicc! – Azzal elhessegette,
mint egy macskát.
– Ne merd vakarcsnak hívni! – visította anyu teli torokból,
csípőre tett kézzel.
Apu fölállt, és elindult kifelé.
– Jellemző, most meg kimegy. Sértegeti a gyereket, aztán
én meg vigasztalhatom.
– Minek? Inkább jól farba kéne billenteni, aztán legfeljebb
összetrágyázza magát.
Rachelnek sírásra görbült a szája.
– Csak kérdezett valamit, már azt sem szabad? Úgy bánsz
vele, mintha az ellenséged lenne. Jól van, kicsim, nincs
semmi baj, szállj be szépen a kocsiba! Mindjárt indulunk.
– Akkor indulunk, amikor én mondom! Az előbb mondtam,
hogy még nem vagyok kész. Hogy mersz nekem
ellentmondani a gyerek előtt? – Apu arca kivörösödött, aztán
egyre lilább lett.
– A „gyereknek” van neve is, ha nem tudnád! – vágta az
arcába anyu.
Ekkor apu végképp kijött a béketűrésből. Öklével akkorát
csapott az asztalra, hogy felborult a tejeskancsó. A tej
kiömlött, és csodás fehér vízesésként folyt le a földre.
Rachel zokogni kezdett.
 – Tessék, most nézd meg, miattad bőg, te nagy mafla!
Minden évben ezt csinálod! – rikácsolta anyu. Rachel
hüppögve-nyafogva bújt az asztal alá.
Hogy én hol voltam? A konyhaajtó mögött – mindig itt
kerestem menedéket, amikor megkezdődött a szócsata.
Vittem magammal a kifestőkönyvemet és a zsírkrétáimat,
amiket apu vett az év elején, mert kellettek az iskolában.
Elkezdtem rajzolni a falra. Tudtam, hogy ebből baj lesz, de
nem tudtam visszafogni magam.
– Te csinálod! Te kezdted az egészet a nyaggatással meg
a rohadt nyávogásoddal! Miattad viselkedik úgy, mint egy
csecsemő, miközben mindjárt ötéves lesz. Fogd már be, te
nyafka! Majd adok én mindjárt olyat, amitől tényleg
nyafoghatsz!
– Mert utálod! Igenis utálod! Mindig is utáltad! – Anyu úgy
hisztériázott, mint aki teljesen eszét vesztette.
Egy képet rajzoltam, Gábriel arkangyal képét. Közben
néha hátranéztem – de nem szállt le közénk. Pedig Sheehy
atya azt mondta – megesküdött rá –, hogy az őrangyalunk
mindig vigyáz ránk. Sírni kezdtem. A takony lecsurgott az
ajkamra, aztán bele a számba. Nem mertem szipogni, inkább
a pólómba töröltem az orromat.
– Isten bocsássa meg neked, amit mondtál. Ha van itt
valaki, akit utálok, az… az…
Anyu ekkor pofon vágta aput. A csattanás hallatán
összerándultam. Szinte én magam is éreztem a bőrömön a
csípős fájdalmat. Szüleim csak álltak egymásra meredve.
Más hang nem hallatszott, csak ahogy levegő után
kapkodtak, meg az asztal alól Rachel nyüszítése, ahogy
próbálta visszafojtani a sírást.
– Mindig is Rachelt okoltad, pedig ő csak gyerek. Nem ő
tehetett róla, hogy Desmond meghalt – hadarta anyu
kiabálva, botladozó nyelvvel.
– A hétszázát, asszony, megtiltom, hogy így beszélj velem!
Megtiltom! Isten a tanúm, ha még egy szót szólsz, minden
csontodat összetöröm! – Az utolsó szavaknál már megtört
apu hangja.
Anyu kihúzta Ráchelt az asztal alól, és magán kívül
őrjöngve elkezdte rángatni a hátsó ajtó kilincsét.
– Elegem volt! – lihegte. – Elmegyek! Elmegyek, és őt is
magammal viszem. Itt hagyom ezt a kurva házat, és vissza
sem jövök többé.
Rachel visítva rúgkapált.
– Nem! Nem! Apu!
Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled…
– Engedd el! – Apu rémületében hirtelen támadt
nyugalommal szólt anyura. – Engedd el, Méta! Nem tudod,
mit beszélsz. Gyerünk, higgadj le!
Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te
méhednek gyümölcse, Jézus. Meghajtottam a fejem.
Apu feléjük nyújtotta a kezét, mire anyu cséphadaróként
kezdett hadonászni. Az arca a haragtól teljesen elsápadt.
– Hozzám ne merj nyúlni, rohadék! – köpködte a szavakat.
És hol a kicsi Jack? Itt, az ajtó mögött. A konyhaajtó
mögött guggoltam, térdemet a mellemhez ölelve.
Teljesen összefirkáltam a falat, és eltörtem a zsírkrétákat.
Nem tudtam folytatni az üdvözlégyet. Csak az az ima jutott
eszembe, amit Sheehy atyától tanultam.

Úr angyala,
védangyalom,
Kit az Úr
rendel imádnom,
 Légy
mellettem
minden órán,
Vezess, óvjál,
Vigyázz reám!

Anyu még mindig a hátsó ajtóval küszködött. Végül nagyot

rúgott bele, és így sikerült kinyitnia. A kerten át magával
vonszolta Rachelt, aki kétségbeesve visított.
– Apu! Apu! Aput akarom!
Nem bírtam tovább. Nem, nem és nem! Apu csak sírt.
Talpra vergődtem, és rémülten rohantam a hátsó ajtóhoz. Az
ajtót anyu erősen bevágta maga után, én pedig nem értem el
a kilincset. Megpróbáltam az üveglapot elválasztó lécekbe
kapaszkodva felhúzni magam.
Nyissátok ki! Nyissátok ki az ajtót!
Ahogy felugrottam, az öklömmel betörtem az egyik
üveglapot. Folyt a vérem, mégsem éreztem fájdalmat. Majd’
eszemet vesztettem a félelemtől és az ijedtségtől.
Botladozva, bukdácsolva meg-megcsúszva rohantam végig
a kerten.
– Anyu! Anyu! Anyu, gyere vissza! Ne hagyj itt! Ne menj el!
Anyu!
A szél ide-oda lengette a kertkaput. Kinyílt, becsukódott,
aztán megint kinyílt, és időről időre a ház falának csapódott.
Anyu elment. Örökre elment. Nem is szeret. Engem nem is
szeret. Itt hagyott. Csak Rachelt vitte magával.
Éreztem, ahogy a vér melegen csurgott a csuklómon. Apu
lenyúlt, hogy fölvegyen. Láttam, ahogy közeledik hozzám a
keze. Vadul beleharaptam. Gyűlöltem a rohadékot. Utáltam
anyut is. Utáltam Desmondot. És biztosan tudtam, hogy
angyalok nem léteznek.

Álmomból arra ébredtem, hogy anyu nevét kiáltom.

Potyogtak a könnyeim. Ahogy felültem, zokogni kezdtem,
csak úgy rázkódott bele a vállam. Otthon voltam, körülöttem
üres sörösdobozok és borosüvegek hevertek. Körbenéztem,
nem maradt-e valami ital, de nem, mindent megittam.
Kezembe vettem a telefont.
– Anyu?
– Te vagy az, Jack? Hajnali fél kettő van. Mi a baj? Csak
azt ne mondd, hogy David megint beteg! Vagy meghalt
valaki?
– Anyu, miért hagytál ott?
– Jack, te ittál?
– Tudnom kell, anyu! Miért Rachelt vitted magaddal?
Amikor egyszer régen olyan csúnyán összevesztetek apuval,
és engem otthagytál.
– Te jó ég, Jack, fogalmam sincs, miről beszélsz. Van ott
veled valaki? Mi bajod van?
Nagyot sóhajtottam és megborzongtam.
– Nincs semmi bajom, anyu. Felejtsük el! Csak rosszat
álmodtam. Majd holnap felhívlak. – Elköszöntem, és letettem
a kagylót.
Sokáig csak üldögéltem és egyik cigarettát szívtam a
másik után. Gondolkodtam. Sosem bocsátottam meg
anyunak, amit akkor tett. Eszembe se jutott, hogy
megbocsássak. Valóban azt hittem, hogy nem szeret. Most
viszont már megértettem, mennyit szenvedtek, milyen
fájdalom gyötörte mindkettőjüket, őt is és aput is. Mindig azt
hittem, én voltam a hibás – hiszen máskülönben nem hagyott
volna ott.
Bementem David szobájába. A karja a teste alá szorult, a
feneke fölfelé meredt, így aludt halkan hortyogva. Csöndben
elnevettem magam, és eszembe jutott, milyen sokszor
éreztem tehernek, milyen sokszor éreztem, hogy szabad
akarok lenni, milyen sokszor okoltam ót azért, hogy hiányzik
a szeretet az életemből. Pedig nem ő tehetett róla. Nem a
szüleim. Egyszerűen csak ilyen az élet.

Túlságosan éber voltam, nem tudtam újra elaludni, annyira

élénken felidéződtek az emlékeim. Fogtam a Brian által
kiosztott lapot, és elolvastam a második sort. Ez a feladat
könnyebbnek ígérkezett. Írja le részletesen egy kellemes
gyerekkori emlékét!
Különös módon az egyik legkedvesebb emlékem az
ominózus cirkusz utáni órákból származik. Eszembe jutott,
ahogy ott feküdtem a Mater Kórház egyik apró szobájában.
Az üveggel csúnyán átvágtam az egyik nagyobb eret a
csuklómon. Apu rohant velem a kórházba. Még mindig nem
éreztem a fájdalmat, annyira féltem – pedig anyu időközben
visszajött. Alig húsz percet volt távol. Rachelt maga után
húzva végigment a kerten, és csendben belépett a hátsó
ajtón. Nem tudok róla, hogy apuval valaha beszéltek volna
az esetről. Anyu nyilván megérezte, hogy más baj is történt,
így én kerültem a figyelem középpontjába.
A kórházi szobában egy nővér nekikészült, hogy kapoccsal
rögzítse a vágást a csuklómon. Apu leült velem szemben, és
rám parancsolt, hogy nézzek a szemébe. Szót fogadtam.
Rászegeztem a tekintetemet, és alig éreztem a szúrást.
Miközben bátorítóan mosolygott rám, eszembe jutott, ahogy
az ölébe szokott ültetni, hogy levágja a lábujjaim körmét.
Nagyon szerettem, amikor ezt csinálta, ahogy csiklandozott
vele. Reggelente gyakran beosontam a külön szentélyükbe,
és megpusziltam. Az arca ilyenkor még szúrós volt a
borostától. Mindig panaszkodtam, hogy dörzsöl a „reszelője”.
Milyen fájdalmat okozhatott neki a látvány, hogy kapcsokat
döfnek belém! Biztosan önmagát okolta, és furdalta a
lelkiismeret.
A nővér végzett a csuklómmal, és bepólyálta a kezemet.
Apu végigvezetett a kórház hosszú, kanyargós folyosóin,
majd a kijárat előtt megállt. Az egyik sarokban óriási masina
terpeszkedett. Szavak álltak rajta, amiket még nem tudtam
elolvasni. Azelőtt még soha életemben nem láttam ilyesmit.
– Ide süss! – mondta apu lelkesen, mintha ő is gyerek
volna. Bedobott pár érmét a hatalmas szörnybe, ami válaszul
tompa kattogó hangokat adott. Azt hittem, mindjárt fölszáll,
de végül csak nyekegve töffentett egyet. Az alján volt egy
nyílás. Apu bedugta a kezét, én pedig azt hittem, hogy ki
sem fogja tudni húzni. Felnyögött, és ide-oda csavargatta a
kezét. Végül csak kihúzta, és gyorsan a háta mögé is dugta.
– Csukd be a szemed! – szólt rám.
Becsuktam.
– Most nyújtsd ki a kezed!
Kinyújtottam.
– És most nyisd ki a szemed!
Kinyitottam.
Egy tábla ropogós Cadbury’s csoki hevert a tenyeremben.
Egy egész tábla, gyönyörűséges aranyszínű
csomagolópapírjában, csak nekem. Egyedül az enyém volt.
Még soha életemben nem kaptam egyedül egy egész tábla
csokit. Ránéztem a varázslatos gépezetre, erre a csokoládé-
mennyországra.
 – Köszönöm! – mondtam apunak.
Amikor lehajolt, hogy megpusziljon, arra gondoltam, hogy
esetleg éppen ő az én védőangyalom.
Ahogy idáig értem emlékeimben, meghallottam, hogy
David felköhög a szomszéd szobában. Későre járt, a
lakásban csend és nyugalom honolt. Halkan pityeregtem a
zsebkendőmbe, nehogy felébresszem Davidét. Próbáltam
felidézni magát a nyaralást. Eleinte csak homályos képek
merültek föl bennem, ám lassanként tisztán
visszaemlékeztem mindenre. Bármily megdöbbentő, a
történtek dacára is elmentünk a Wexford megyei
Courtownba. Még elképesztőbb, hogy soha ilyen jól nem
sikerült a nyaralásunk. Apu fekete Fordjával keltünk útra.
Testvéreimmel hármasban a hátsó ülésre préselődtünk be.
Apu reggelente fogta a borotváját és a tisztasági
csomagját, törülközőt kanyarított a karjára, és elindult kifelé.
A szintén a nyilvános fürdő felé tartó apukákkal jókedvűen
üdvözölték egymást. Megbeszélték az időjárás-jelentést és a
környékbeli látnivalókat. A nők a túloldalon gyűltek össze, és
fegyelmezetten vártak sorukra, hogy aztán a jéghideg vízben
megmoshassák a hajukat. Beavatták egymást a ruhamosás
családi titkaiba, és tippeket adtak egymásnak arról, hogy mi
olcsó a helyi szupermarketben. Egyik-másik este apu
nagylelkűen „igazi” sült krumplit vett nekünk a sült halas
bódénál. Ha megéreztük a sülő krumpli szagát, addig
könyörögtünk, míg végül már ő sem tudott ellenállni a zsíros
illatnak. Az árus tölcsérbe csavart újságpapírban árulta a
forrón gőzölgő, ropogós krumplit. Ujjúnkat fújkálva kapkodtuk
ki a hasábokat, amiket aztán ecetbe és sóba mártogatva
tömtünk magunkba. Ha jó napunk volt, még egy adag
kecsapot is kaptunk hozzá.
 Esténként apu a helyiség közepére állította a
mozgóvécénket – egy vödröt. Minden éjjel akadt, aki
használta. Reggelente aztán mindig másnak jutott az a
gusztustalan feladat, hogy kivigye és megtisztítsa a
tartalmától. Egy alkalommal apu pisilés közben
belepottyantott a vödörbe egy shillinget. Én tüstént
vállalkoztam a nemes feladatra. Kivittem a vödröt a lakókocsi
háta mögé, felhajtottam a ruhám ujját, lehunytam a
szememet és turkálni kezdtem. A kezemmel körbe-körbe
kavargattam a vizeletet és az ürüléket, amíg meg nem
találtam a még mindig hűvös érmét. Odarohantam a
nyomókúthoz, és addig eresztettem rá a bőséges vízsugarat,
amíg meg nem csillant a napon. Aztán már futottam is a
vidámparkba, ahogy voltam, kaki- és pisiszagúan. Majd’
kibújtam a bőrömből örömömben.
Esténként élettel telt meg a városközpont. A játéktermeket
elárasztották a „jöttment nyaralók”. Neonfények hasítottak az
éjszakába. A zaj és a villódzó fények elegye varázslatként
hatott ránk. Csörögtek az érmék. Vijjogtak a szirénák. Időről
időre egy-egy gépből felhangzott a főnyereményt jelző
csilingelés, amire örömujjongás volt a válasz. Ilyenkor
odagyűltünk a szerencsés nyertes köré, és igyekeztünk
bűbájos, csibészes arckifejezést ölteni, hátha a kedves néni
vagy bácsi megajándékoz minket egy érmével.
Végigkutattuk a gépeket az ottfelejtett pennyk után. Órákat
töltöttem azzal, hogy az egyik gépbe potyogtattam ezeket.
Ha a fekete és a fehér vonal között sikerült pont középre
ejteni, akkor a gép hat pennyt dobott ki egy kis üvegablakba.
Nem emlékszem más olyan alkalomra, amikor a családunk
ilyen normális lett volna. Úgy tűnt, anyu és apu
megnyugodott. Boldog voltam, mert éreztem, hogy
szeretnek. Azt hittem, örökké fog tartam. Ám alig pár óra telt
el az után, hogy visszaérkeztünk Dublinba, és a civakodás
újra elkezdődött. A nyugalom tehát rövid életűnek bizonyult.
Visszagondolva olyan érzésem támadt, hogy talán a ház
sugárzott magából valami rosszat, valamilyen beteges
keserűséget. Valamiképpen az otthonlét váltotta ki a
szüleimből ezt a rossz érzést. Otthon egy szörnyű dologgal
szembesültek: a valósággal.
Az órámra pillantottam – hajnali négy is elmúlt. Nagyot
ásítottam. Beosontam David szobájába, bebújtam mellé, és
gyengéden megpróbáltam odébb tolni. Ahogy álmában
átkarolt, sikerült jól orrba vágnia. Elmosolyodtam. Jó érzés
töltött el attól, hogy életem egyik szeletét megértettem és
már másként láttam.
Kezdtek szárba szökkenni a megértés elvetett magjai. Egy
gyermekkori élményemet egészen felnőttkoromig magammal
hurcoltam. Anyut és aput okoltam a hibáimért, a
tehetetlenségemért, a kudarcaimért. Davidet hibáztattam
azért, hogy már nem tehetem azt, amit mindig is akartam.
Nem volt ez más, csupán ürügy – ürügy arra, hogy ne kelljen
megváltoznom. Ebben a kérdésben is leesett a tantusz. Az
újabb felismerés: én magam alakítom az álmaimat. Rajtam
múlik, mit teszek meg és mit nem. Ezzel az új tudással
felfegyverkezve talán most már új mederbe terelhetem az
életemet. Talán megpróbálhatok tenni a változás érdekében,
még ha csak kis lépésekben is. Semmiképpen nem akartam
olyanná válni, mint a szüleim: keserű, haragvó emberré.
Amikor gondolatban idáig jutottam, mély, nyugodt álomba
merültem. Hetek óta nem volt ilyen békés az álmom.
Tudtomon kívül túljutottam utam felén, és immár a
célegyenesbe fordultam.
 Tizennegyedik fejezet

Egyre több dolgot láttam világosan. Minél mélyebbre ástam

le az emlékezetemben, annál több felfedezést tettem. Nem
mindig bánt velem kesztyűs kézzel a sors. Gyerekkoromban
jó néhány vihart átvészeltem, annyi biztos. Leginkább az
döbbentett meg, mennyire hasonló élményekben volt részük
csoporttársaimnak. Ahogy a többiek fokozatosan megnyíltak,
nekem is megjött a bátorságom. A légkör már olyan baráti
lett, hogy tegezésre váltottunk. Az emlékezetem működése
kicsit a reptéri csomagkiadóhoz kezdett hasonlítani. A
csomagjaim egyre csak mentek körbe-körbe. Időnként
levettem valamit, alaposan megvizsgáltam, aztán
visszatettem.
Kezdtem megérteni, milyen komoly szerepet játszottak
gyerekkori élményeim a gondolkodásmódom alakításában és
ezen keresztül a kapcsolataimban is. Ezek jórészt feszültek,
problémásak voltak. Sosem éreztem, hogy megtaláltam a
helyem. Úgy éreztem, mások könnyen megtalálják
barátaikkal a bensőséges hangot. Én meg szinte azt sem
tudtam, milyen az. Mániámmá vált, hogy az adott helyzettel
meg kell birkóznom, ezért aztán nem is maradt energiám
másra.
Éjjelente múltbéli képek és hangok kísértettek.
Bármenynyire igyekeztem megszabadulni tőlük, nem
hagytak nyugodni. Egy illat, egy dal vagy akár egy szag
hatására ezernyi emlék tolult elő bennem. Időnként hevesen
megkívántam a csokoládét és az édességet, ami igencsak
felzaklatott. Ezt aztán a következő órán meg is említettem,
és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy másoknak is volt
ilyen élménye.
Brian kedvesen igyekezett megnyugtatni.
– Ez teljesen normális reagálás – magyarázta. – Sőt
igazából jó jel. Azt javaslom, hogy továbbra is írd le az
emlékeidet, akármilyen furcsa, bizarr dolog jut eszedbe. Írj le
mindent! Nem túlzok, tényleg mindent! Azok a belső hangok,
amiket hallasz, a te hangjaid. Tartozol nekik annyi tisztelettel,
hogy meghallgatod őket. Korábban vélhetőleg nem volt rá
alkalmuk, hogy elmondják, amit akarnak. Most viszont eljött
az ő idejük. Ne félj tőlük! Hallgasd meg, mit mondanak! Hadd
beszéljék ki magukat. Ha nem figyelsz rájuk, azzal valójában
saját magadat veszed semmibe, márpedig éppen azért
jöttetek el erre a kurzusra, hogy ez ne így legyen. Bízz
bennem! Fantasztikus, milyen bátor voltál eddig. Meglátod,
megéri majd. Megéri, mert rólad van szó, saját magadról.
Hinned kell ebben, és a kurzus végére új emberré válhatsz.
Valósággal csüngtem minden szaván. Amikor csak
lehetett, jegyzeteltem. Valami hajtott, ösztökélt belülről. Nem
tudtam, mi lehet az, és mi végre buzdít, de éreztem, hogy
értelme van annak, amit csinálok. Ez pedig már önmagában
is elég volt ahhoz, hogy folytassam a munkát. Mindent
pontosan úgy csináltam, ahogy Brian mondta. Figyelmesen
hallgattam a többieket, pedig néhányan igencsak
elveszettnek tűntek.
Diane viszont mindig egy lépéssel előttem járt. Elkértem a
telefonszámát, és nagyon örültem, hogy megadta, nem
húzódozott tőle. Így már bármikor kapcsolatba tudtam lépni
vele. Mert hiányzott hét közben, hogy beszéljünk, ezért aztán
nemsokára már mindennap hívtuk egymást. Brian azt
javasolta, hogy minden lehetséges támogatást vegyünk
igénybe.
 – Mármint a családunktól? – vágott közbe Bertie.
– Nemcsak. – Brian pár pillanatig habozva kereste a
szavakat. – Talán elérkezett az ideje, hogy a kurzus végéig
megpróbáljatok a családotok nélkül boldogulni. Ez azért
fontos, mert ha nehezteltek valamiért rájuk, akkor nem árt
egy időre némi távolságot tartam. Természetesen, ha a
családotok kiáll mellettetek, és támogat benneteket, akkor
annyit lehettek velük, amennyit csak akartok.
Bertie tovább értetlenkedett.
– Engem nagyon is támogat a családom. De nem hiszem,
hogy őket kellene traktálnom a problémáimmal. A
feleségemnek így is van épp elég baja.
– Bertie, én nem azt mondtam, hogy bárkit is traktálj.
Csakis olyan emberekre gondoltam, akikről biztosan tudod,
hogy segíthetnek – magyarázta Brian.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a feleségem nem segít
nekem? – Bertie egyből felkapta a vizet.
– Bertie – avatkozott közbe Diane –, szerintem Brian csak
segíteni próbál, hogy jól választhassunk.
– De nekem nem kell segítség, ki tudok én egyedül is
választani bármit – mondta bosszúsan az ügynök, akit
láthatóan felháborított a feltételezés, hogy egyedül nem
boldogul.
– Csakugyan? – kérdezte kissé gunyoros hangon Connor.
Brian gyorsan rendet teremtett köztünk:
– Most inkább térjünk rá a fontosabb témánkra.
Frank már egy ideje felemelve tartotta a kezét.
– Igen, Frank? – szólította végre Brian.
– Ne… nekem az is seg… segít, ha fe… fes… festek. –
Frank valamivel bátrabb lett, ahogy múltak a hetek.
Tetszettek a hozzászólásai. Jó megérzései voltak, és
kiderült, hogy milyen okos. Kár, hogy olyan nehezen beszélt.
 – Remek ötlet – dicsérte Brian, és a többiek egyetértően
bólogattak. – Az ecseten kívül bárki nyugodtan a kezébe
vehet filcet, zsírkrétát vagy bármi mást, amivel ki tudja fejezni
az érzéseit. Bármit használhattok erre a célra. Minél
kreatívabb az eszköz, annál több a haszna.
– Én David festékkészletét szoktam használni – szólaltam
meg félénken, és felmutattam egy lapot, amin rengeteget
dolgoztam.
– Ez micsoda? – kérdezte Bertie.
– Pillangó – felelte Diane.
– Dehogy, repülőgép – mondta a képet ferdén maga elé
tartva Connor.
– Ez ma… maga Ja… Jack – mondta halkan Frank.
Rámosolyogtam. Mindenki elnevette magát – meghitt pillanat
volt.
A negyedik óra után bőven akadt elmélkednivalóm. Amikor
hazaértem, a konyhából Joe ismerős hangját hallottam.
Azonnal tudtam, ez azt jelenti, hogy David még nem feküdt
le.
– Nocsak, egy régi ismerős! – Nagyon örültem, hogy vette
a fáradságot, és Clontarfból bebuszozott a belvárosba. A
lakást gyerekzsivaj töltötte be. Joe négykézláb mászkált a
földön, a hátán pedig David lovagolt. Alice vitán felül
kitűnően érezte magát.
– Szerbusz, szívecském, no, jól érezted magad? –
kérdezte.
Hirtelenjében nem is tudtam, mi lenne az őszinte válasz.
Alice nem nagyon értette, mit is csinálok a kurzuson. Aligha
szórakozni jár oda az ember, bármilyen érdekesek is az órák.
– Igen, egész jól – feleltem végül mosolyogva, aztán
leemeltem Davidet Joe hátáról. Vehemensen tiltakozott, de
határozottan rászóltam:
 – A fiatalembernek rég ágyban a helye!
– Hadd olvasson még Joe egy mesét! Lécci, anyu, lécci? –
Kérdően pillantottam Joe felé, de ő már a mesekönyvek
között válogatott.
– Na jól van – egyeztem bele.
Amint az engedélyt megkapta, David pillanatokon belül
pizsamát húzott, aztán parányi mancsát Joe kezébe
csúsztatta, és átügettek a szobájába.
Nekiálltam teát főzni. Egy fillérem se volt, és nem maradt
otthon semmilyen ital, de nem aggódtam, mert másnap
fizetésnap volt. Amúgy is későre járt már, mire David elaludt.
Mivel tudta, hogy Joe ott van, igyekezett minél későbbre
kitolni a lámpaoltás idejét. Még lefekvés után is percenként
mászkált ki.
– Szomjas vagyok, ihatok egy pohár vizet?
– Nem ihatsz, David, most ittál az előbb. Nyomás vissza az
ágyba!
Öt perccel később újra bedugta a fejét az ajtón.
– Pisilni kell.
Aztán újabb öt perc múlva ismét.
– Éhes vagyok.
– Dehogy vagy éhes! Elég a bohóckodásból, irány a
szobád és aludjál!
Pedig csak nagyon szeretett volna velünk lenni. Egy férfi
és egy nő társaságában. Akik az ő szemében anyuka és
apuka lehettek. Egy rendes, normális család. Már ha
egyáltalán létezik ilyesmi.
Joe telefonon taxit hívott.
– Mikor ér ide? – kérdeztem.
– Félóra múlva – felelte, és közben felvett néhány teleírt
lapot a konyhaasztalról.
 – Jézusom, azt el ne olvasd! – Gyorsan kikaptam a
kezéből a papírokat.
– Mi a fene ez? – kérdezte pár másik lapot felmarkolva, Az
asztalon szerteszét hevertek a papírjaim: írások, rajzok
együtt. A lapok egy részén festékfoltok virítottak. Az asztal
egyik felére régi újságpapírt terítettem, amin még mindig olt
állt néhány vizespohár, bennük egy-egy ecset. Indulás előtt
nem maradt időm rendet rakni.
– David festegetett – próbáltam menteni a menthetőt.
Joe a fény felé fordította az egyik lapot.
– Ezt nem David csinálta, bár kicsit gyerekes. Te festetted,
ne is titkold!
Hallgattam, és csak figyeltem az arcát. Már két hete, hogy
hazaköltözött, és még mindig nem árult el semmit a
történtekről. Hallgatag volt és távolságtartó. Bár nem is
nagyon adódott lehetőségünk, hogy megbeszéljük, miért és
hogyan szakítottak. Vártam a megfelelő alkalmat, csak
éppen nem tudtam, mikor pendítsem meg a dolgot. Nem
tudtam eldönteni, vajon Joe tőlem várja, hogy előhozzam a
témát, vagy pedig egyáltalán nem is szeretne beszélni róla.
– Állandóan rólad kérdezgetett – sóhajtott fel.
Megtört a jég! Itt a nagy lehetőség. Meg kellett ragadnom.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Ugyan Jack, ne játszd meg magad! Tudod nagyon jól,
kiről beszélek. Nem kell engem némán kerülgetned,
beszélhetünk róla. Ha éppen tudni akarod, én szakítottam
vele. –Óvatos mozdulattal tette vissza a papírt az asztalra,
nehogy felborítson egy poharat.
– Tényleg? – Nem hittem, hogy rendesen szakítottak.
Tudtam, hogy Juliet őrülten szerelmes Joe-ba. Valami
szörnyűséget kellett csinálnia, ha Joe képes volt szakítani
vele.
 – Akkor most beszélhetünk róla? – kérdeztem, miközben
odanyújtottam neki egy csésze teát. – Ha nincs kedved,
megértem. Csak képtelen vagyok felfogni, mi történt. Azt
hittem, minden a legnagyobb rendben van köztetek.
Joe levetette magát a heverőre. Kézbe vette David egyik
játékát, és egy darabig némán babrálta. Aztán felém fordult.
– Van neked is olyan, amire egész életedben vágytál?
Olyasvalami, amit már gyerekkorod óta nagyon szerettél
volna?
Gondolkodtam egy fél percig, aztán elmosolyodtam.
– Van, igen. Egy babaház. Az ég tudja, hány levelet
küldtem a Télapónak, de sosem kaptam meg – emlékeztem
vissza szomorkásan. – A mai napig sem tudom megállni,
hogy ne bámuljam meg a babaházakat karácsonykor a
játékboltokban. Nem tudok ellenállni nekik.
– Hát én meg mindig egy ilyen tűzoltókocsiról álmodoztam,
mint ez – mondta Joe David azúrkék játékát felém mutatva. –
Mintha nem is játék lenne, hanem igazi. Nézd meg, minden
részlet a helyén! – Megfordította, és az alját is alaposan
szemügyre vette.
– Juliet nagyszerű asszony. Nála jobb társat el sem tudnék
képzelni neked. Jó a természete, okos, figyelmes és remek
anya. És mégsem voltál boldog vele – tapogatóztam. Nem
értettem az egészet. Elhatároztam, hogy nem kerülgetem a
kérdést. – Mi volt a baj? Valami borzasztó dolognak kellett
történnie, hogy így otthagyd.
Joe rám mosolygott, és a heverőt megpaskolva hívott,
hogy üljek oda.
Leültem mellé, és széles, erős mellkasához bújtam.
– Egy másik lányt szeretek, de ő már foglalt – suttogta a
fülembe.
 – Micsoda!? Te sunyi disznó! Hát nem is mondtad! Szóval
közben mással randiztál? Hát erről van szó!?
Megismerkedtél valakivel, igaz, te mohó dög! Azt hittem,
hűséges típus vagy, nem ilyen csalfa. Na halljuk, mesélj,
mindent tudni akarok. – Titokban örültem a hírnek. Joe egy
kicsit mindig túl jó fiúnak látszott. Most viszont végre az ő
életében is akad egy piszkos folt. Márpedig én mindent tudni
akarok, még ha harapófogóval kell is kihúzni belőle, hogy
történt.
Joe jót nevetett rajtam.
– De hát nincs mit mesélnem, esküszöm! És nem voltam
hűtlen. Vagyis csak félig. Tényleg volt egy másik lány. Szóval
ott éltem Juliettel, és közben folyton ez a másik nő
foglalkoztatott. Emiatt úgy éreztem, hogy bizonyos
értelemben meg csalom, mert már az is hűtlenség, ha másra
gondolok, él másra vágyom. Már nem voltam belé
szerelmes, és így nem lett volna tisztességes vele maradni.
Ezért kellett végül szakítanom. De nem akart elengedni. – A
hangja elhalkult. –Könyörgött, hogy maradjak. De csak
szánalomból tettem volna. Istenem, pedig milyen könnyű lett
volna. Szerintem minden más pasi vele maradt volna –
sóhajtott nagyot.
– De nem tehetted – mondtam félig magamnak. Jól
ismertem Joe-t; ez nem vallott rá. – Azt hiszem, tudom, mit
érzel – próbáltam vigasztalni. – Mármint hogy milyen, amikor
olyasvalakire vágysz, aki nem lehet a tiéd – tettem hozzá
lesütött szemmel.
Egy percre csönd telepedett közénk.
– Na és miről szól pontosan ez a kurzus? – váltott témát
hirtelen Joe.
Ilyen könnyen azért nem szabadulsz!
 – Hogy? Ja! A címe az, hogy „Ismerd meg családod
történetét!” Képzeld, már nagyon megszerettem. Mindig
nagyon várom a következő órát. Ha el akarnám mesélni,
miket tanultam, azt se tudnám, hol kezdjem. De miért
váltottál témát? Ki ez a másik lány? – kérdeztem pimaszul
mohón.
– Te váltottál témát, nem én. Figyu, hidd el nekem, jobb, ha
nem tudod.
– Azt hittem, barátok vagyunk – mondtam, és közben
kezdett összeszorulni a gyomrom. Csak egy közös
ismerősünk van Angliában, akit esetleg titkolni kellene: Jill.
Elhűlt bennem a vér.
– Matt is jár erre a kurzusra? – váltott témát újból Joe.
Te jó ég!
– Hát persze hogy jár! Ha ő nincs ott, sosem lett volna
bátorságom elmenni. Jaj, Joe, ha tudnád, milyen sokat
segített ez az óra! – Próbáltam elterelni a szót Mattról, mert
vele kapcsolatban valahogy sosem tudtunk dűlőre jutni.
– Azért csak légy óvatos, Jack! – figyelmeztetett.
Kényelmetlen csönd támadt. Már mindketten eltitkoltunk
valamit a másik elől. Zavart ez a tudat; mintha fal emelkedett
volna közöttünk.
– Azért remélem, te tartod majd a kapcsolatot Juliettel.
Tényleg nagyon kedvelt téged is meg Davidet is. Szóval
beszélhetnétek néha – tette hozzá.
– Tessék?
– Mondom beszélhetnél valamikor Juliettel.
– Ja, persze. – Meredten bámultam rá. Kijár a fejedben,
Joe? Csak nem Jill? Az a ribanc! Tudhattam volna.
– Persze, fogok is. De még várok vele. Most úgyis csak
rólad kérdezősködne. Talán majd… nem is tudom. De majd
felhívom.
 – De tényleg hívd fel, Jack! Barátokra van szüksége. Mint
mindenki másnak.
– Az tuti – vágtam rá élesen. És nekem kik a barátaim?
Odakint megszólalt a taxi dudája.
Majd’ kifúrta az oldalamat, ki lehet az a titokzatos
nőszemély. Kíváncsi voltam, de egy kicsit csalódott is. Egy
röpke pillanatra megdobbant a szívem az izgalomtól, mert
azt hittem, Joe esetleg miattam hagyta el Julietet. Micsoda
nevetséges elképzelés! Csak hát az évek során annyiszor
elképzeltem már egy ilyen beszélgetést. A kapcsolatunk
plátói jellege miatt fantaziáltam össze mindenféle őrültséget.
De a valóság az, hogy csakis barátok leszünk, semmi több.
– Mennem kell – mondta Joe, miután a függönyt félrehúzva
kikukkantott az ablakon. – Előállt a sofőröm.
– Kár, hogy nem tudsz tovább maradni – mondtam
udvariasságból. Ezúttal nem gondoltam komolyan.
Joe beszállt a taxiba, és búcsút intett. Visszaintegettem
neki, aztán becsuktam az ajtót. Ha csak eszembe jutott, hogy
Joe és Jill együtt vannak, máris úrrá lett rajtam a
féltékenység. Inkább gyorsan valami másra gondoltam.
Továbbra is ott motoszkált a fejemben Matt, és szívesen
gondoltam arra, hogy az órákon mellettem ül. Inkább rajta
kezdtem el töprengeni. Most még az eddigieknél is
erősebben kívántam, történjék végre valami – méghozzá
hamar.
Annyi biztos, hogy a kapcsolatunk egyre intimebbé vált.
Biztos voltam benne, hogy mindketten vágyunk a másikra.
Éreztem a csontjaimban – meg persze a combjaim között.
Örültem, amikor bocsánatot kért a tinédzserkori füllentésért,
Ez reményt adott. Hajlandó voltam újból próbát tenni immár
felnőttként, tapasztaltan, a szerelmi játékokban jártasan.
 Semmi mást nem akartam, csupán egyetlen éjszakát, már
az sem érdekelt, hogy házas-e vagy sem. Kívántam a
gyönyört; minden egyes percben kívántam. Ezúttal jól
akartam csinálni. Újból akartam kezdeni vele, és érezni
akartam mindazokat a csodálatos dolgokat, amiket egy
nőnek éreznie kell. Az orgazmus kéjes gyönyörét, amit ő
okoz nekem. Hiszen tartozik nekem ezzel! Megérdemlem.
Álmodozva feküdtem a heverőn. Vajon mennyit kell még
várnom? Steven Bishop zenéjét hallgattam, aki szívhez szóló
dalaival csak még inkább elzsongított. Keresem az igazit.
Milyen találó. Hol elbóbiskoltam, hol magamhoz tértem, és
lassan eluntam a gondolataimat.
Várt rám a kurzus hatodik órája. Egész héten
szorgalmasan dolgoztam a feladatokon, nemegyszer
egészen hajnalig írtam. Előfordult, hogy egyszerűen nem
tudtam megállni, és muszáj volt felkelnem és írnom.
Felálltam és kimentem a konyhába. Az asztalt ugyanolyan
rendetlenül találtam, ahogy este otthagytam. Felmarkoltam a
teleírt lapokat és befeküdtem az ágyamba. Elhatároztam,
hogy a másnapi óra előtt még átolvasom, amit írtam. Egyre
több részletre emlékeztem vissza. Már nem kellett sokáig
törnöm a fejemet, hogy felidézzek valamit; az emlékek
maguktól bukkantak elő. Írás közben a toll valósággal
száguldott a papíron, a kezem pedig fájt a szokatlan
megerőltetéstől.
Nem sokkal a nyaralást megelőző incidens után
megváltoztam, méghozzá nem is kicsit. Visszagondolva, ez a
változás még nekem is feltűnt akkor, ám szüleim szemmel
láthatóan semmit sem vettek észre belőle.
Az egész egy egyszerű, hétköznapi vásárlás alkalmával
kezdődött. Anyu nap mint nap engem küldött át a boltba
cigarettáért meg egyéb dolgokért, amikre aznap éppen
szükség volt. A rövidebb úton mentem, végig a Belgrove
Lane-en, el az iskola mellett, át a Seafield Roadra, aztán ki a
Vernon Avenue-ra. Onnan már csak egy kis mellékutcára
kellett befordulnom, ami egyenesen a Moran’s szupermarket
parkolójába torkollott. Akkoriban persze ez az üzlet még egy
kisebb élelmiszerbolt volt; csak a leglényegesebb cikkezel
tartották – kenyeret, teát, paradicsomot és a tíz legolcsóbb
cigarettát.
Elvettem egy kosarat, és szórakozottan fel-alá mászkáltam
a polcok közötti szűk folyosókon. Aztán a kasszához
mentem, és kifizettem, amit a kosárba pakoltam. Csak
odakint vettem észre, hogy a zsebemben hagytam a
paradicsomokat, amiket előbb le akartam méretni, azért nem
tettem ínyből a kosárba. Megszámoltam a visszajárót. Juhé!
Egy kisördög telepedett a jobb vállamra, a másikra pedig
egy angyalka szállt. Ott álltam húsz pennyvel a kezemben,
és egy nehéz döntés előtt. Vagy visszamegyek, és
megmondom, hogy elfeledkeztem a paradicsomról, vagy
zsebre vágom a húsz pennyt, és arra költöm, amire akarom.
Soha senki sem tudná meg.
Az ördög nyert. Elsétáltam az édességboltba, és mind
elköltöttem az ebül szerzett pénzt. Azután visszabaktattam a
Belgrove Lane-en, felültem az iskola korlátjára, és boldogan
falatoztam a finomságokat. A legközelebbi alkalommal,
amikor anyu elküldött a boltba, a kisördög már odafelé
megjelent. Ha egyszer megúsztam, másodszor is
megúszhatom. Barna anorákom zsebébe gyömöszöltem egy
zacskó pehelycukrot, úgy mentem ki az üzletből. Semmi sem
történt. Juhéé!
Így alakult ki az a szokásom, hogy egyszemélyes bulikat
rendezek saját magamnak. Megértettem, hogy ez vezethetett
felnőttkori falánkságomhoz, és rájöttem, hogy ezzel
kezdődött az egész. Aztán még valami eszembe jutott, ami
nagyjából ugyanebben az időben történt.
Apu gyakran hagyott aprópénzt a lenti szekrénybe
akasztott felöltőjében. Éjjelente, amikor biztos voltam benne,
hogy mindenki alszik, olykor leosontam, és apró kezemet
bedugtam a tágas zsebbe. Az érmék megcsörrentek a
sötétben. Mivel féltem attól, hogyha lámpát gyújtok,
felébrednek a szüleim, azt vettem ki, ami a kezembe akadt.
Eleinte csak egy érmét, aztán később már kettőt; végül egy
kisebb marokkal emeltem el, és azt sem tudtam, mit csináljak
vele.
A hálószobámban felhajtottam a futószőnyeg egyik sarkát,
és az alá rejtettem az aprót. Reggelente korán felkelteni,
hogy még az első óra előtt be tudjak menni az
édességboltba. Az iskolában nekem volt a legirigyeltebb
tízórais csomagom. Én nem szendvicset és tejet vittem, mint
a többiek, hanem hatalmas, ropogós piros almákat. A lányok
versengtek a húsos csutkákért, amiket én nem ettem meg.
Hamarosan rájöttem, milyen előnyökkel jár, ha tolvaj valaki.
Egyik hétről a másikra igen népszerű lettem az osztályban.
Mindenkit megkínáltam, aki csak kért az édességből, és
összevissza hazudoztam arról, honnan van a pénz. Egyszer,
mikor egyedül voltam az osztályteremben, megakadt a
szemem az éhező gyerekeknek gyűjtött aprópénzes
dobozon. Felágaskodtam, beletúrtam, kihalásztam egy
marék aprópénzt, és a zsebembe dugtam.
A kisördög minden erőfeszítés nélkül diadalt aratott. A
védangyalom pedig szebb tájakra költözött. Alig
kilencévesen falánk tolvaj lett belőlem.
A házunk mögött többholdnyi érintetlen gyümölcsös terült
el. A környéken sehol másutt nem termett olyan finom alma,
körte és pöszméte. A házi feladat készítése közben eszeltem
ki a „nagy gyümölcsrablás” tervét, és úgy döntöttem, Jason
öcsémet is beavatom, hogy segítsen a terv
megvalósításában.
Magammal vittem egy vekkert a szobámba, és beállítottam
hajnali négy órára, mert biztos voltam benne, hogy akkor
mindenki mélyen alszik. Annyira izgultam, hogy el sem
tudtam aludni. Négykor felkeltem, gondosan lenyomtam a
vekkert, és felébresztettem Jasont. Álmosan, a szemét
dörzsölve ült fel.
– Hova megyünk? – kérdezte ásítva, miközben a papucsát
húzta.
– Majd meglátod. – Ujjamat a szám elé téve csöndre
intettem.
Ahogy lopóztunk lefelé a lépcsőn, vigyázva átléptük a
recsegő fokokat. Jason úgy jött utánam, mint egy vágóhídra
induló bárány. Odakint a kertben a madarak már vidáman
csicseregtek, de a kerten túl minden csöndes volt. Ahogy
átszeltük a mezőt, a harmat eláztatta a lábunkat. A
gyümölcsösben sok lehullott almát találtunk. Gyorsan
elkezdtem szedegetni őket a földről. Letérdeltem, és
odasöpörtem macim mellé a gyümölcsöket, majd felhajtottam
a hálóingemet, és addig rakosgattam bele az almákat,
ameddig bírtam. Integettem Jasonnak, hogy csinálja utánam.
Kicsi, piros, édes almák voltak. Nagyon ízlettek, úgyhogy
sorban tömtem őket a számba.
Végül aztán intettem Jasonnak, hogy ideje menni. Újból
átmentünk a mezőn, végig az ösvényen, keresztül a kerten,
és a hátsó ajtón csöndben vissza a házba. Egy egérnél is
halkabban osontunk föl a szobánkba, és visszabújtunk az
ágyba. A házban rajtunk kívül egy lélek sem moccant.
Sikerült!
 Majd’ szétvetett az izgalom és az öröm. Ez volt az első
igazi nagy kalandom, ráadásul tiltott dolgot műveltünk, mégis
megúsztuk! Több sem kellett, máris megesküdtem
magamban, hogy másnap megismétlem a balhét. Fáradtan,
de boldogan vackoltam be magamat a paplan alá, és hamar
mély álomba merültem.
Reggelinél aztán Jason szinte megállás nélkül ásítozott. Az
asztal alatt jól bokán rúgtam, mire ijedten felugrott.
– Nektek meg mi bajotok? – harsogott apu borotvakrémet
csöpögtetve a linóleumra.
– Semmi – feleltem.
– Látom, nem alusztok eleget. – Nagyot krákogott. – Na
majd ma este korán lesz lefekvés, világos?
– Igen, apu – feleltem Jasonra kacsintva.
Megcsináltam! Sikerült a nagy gyümölcsrablás! Életemben
először éreztem meg a bosszú ízét, először lázadtam a
szüleim ellen. Akárcsak az almák, a bosszú íze is édes volt.
Óriásit ásítottam, és félbehagytam az írást. Tettem fel
magamnak teavizet, ettem egy kevés kukoricapelyhet, aztán
bekukkantottam Davidhez, rendesen alszik-e. Utána
visszaültem a konyhaasztalhoz, és folytattam a történetet.
Úgy mentem az iskolába, mintha mi sem történt volna,
aztán délután otthon megebédeltem, megcsináltam a leckéi,
utána pedig az utcán játszottam a többiekkel. Apu állta a
szavát: nyolckor ágyban voltunk, és már a mesét is
elolvasták. Fáradt voltam, és egy kicsit furcsán is éreztem
magam, ezért nem is bántam, hogy korán le kell feküdnünk.
Hajnali egykor szörnyűséges hascsikarásra ébredtem. Egy
örökkévalóságnak tűnő ideig csak vergődtem, forgolódtam,
de az émelygés meg a fájdalom csak erősödött. Végül nem
bírtam tovább, és átkiabáltam a szüleimnek:
– Anyu, apu, hányingerem van!
 Apu jelent meg az ágyam mellett csíkos
pizsamanadrágjának zsinórját fogva, mert ez a nadrágja
állandóan le akart csúszni.
– Mit üvöltözöl!? – ordított rám. – Mi bajod van?
– Rosszul vagyok – nyafogtam. Alighogy ezt kimondtam,
megéreztem az epe ízét a számban. Kipattantam az ágyból,
még éppen időben sikerült beérnem a vécébe, ahol már nem
tudtam visszatartani a hányást. A szemem könnyezett az
öklendezéstől. Jaj, istenem – tudtam, hogy ezzel még nincs
vége.
– Bementél a gyümölcsösbe? Válaszolj! – Nem
mondhatnám, hogy apu különösebb együttérzést tanúsított
volna, pedig nagy szükségem lett volna rá.
– Nem én, esküszöm, a közelébe se mentem! – A
következő pillanatban újabb sugár félig megrágott alma
loccsant a vécékagylóba. Jókora nyakleves csattant a
tarkómon.
– Hát akkor ez micsoda? – dühöngött apu. – Talán vajas
kenyér? He?
Lebámultam a telehányt vécékagylóba, ahol félig emésztett
almadarabok úszkáltak. Újból öklendeztem, de ezúttal már
nem jött semmi. Egész éjjel így ment. Óránként rám jött a
gyomorgörcs, és ilyenkor az öklendezés után a fájdalomtól
összegörnyedve feküdtem.
Apu egyhetes szobafogságra ítélt. Jason megúszta
büntetlenül, mert én lettem kikiáltva „bandavezérnek”, aki
bemocskolta az ő „ártatlan lelkét”. Vagyis ő nem tehetett
semmiről. Nekem viszont vállalnom kellett a tettem
következményeit.
Az almát azóta nem tudom megenni, azonnal hányingerem
lesz tőle. Talán nincs is más étel, amitől automatikusan
rosszul lennék. Kár, hogy nem a csokoládéval jártam így,
mert akkor olyan karcsú lennék, mint egy agár. Sajnos már
kiskoromban is ilyen édesszájú voltam. Rászoktam, hogy
édességbe fojtsam a bánatomat, és mind közül a csoki volt a
legnagyobb kedvencem. A csokoládétól mindig jobban
éreztem magam – legalábbis azt hittem. Gyerekkorban ez
még többé-kevésbé elfogadható lett volna, ám a falánkság
felnőttkoromra sem múlt el, és ez nem tett éppen jót az
alakomnak. Minden újabb fogyókúrát csak még rosszabb
visszaesés követett. A végén már azt sem tudtam, melyik az
igazi mániám, az evés vagy a fogyókúrázás. Talán a kettő
együtt.
Hogy kárpótoljam magamat a nagy gyümölcsrablás után
elszenvedett megaláztatásért, újabb tiltott dolgot ötlöttem ki,
ami egyszersmind újabb szenvedély kialakulásához vezetett.
Amikor anyu nem figyelt, kiloptam a táskájából egy cigarettát.
Titokban rágyújtottam, és csak szívtam, szívtam, de egyre
csak azon töprengtem, mi ebben az élvezet, mígnem aztán
az egyik környékbeli fiú, aki egy évvel idősebb volt nálam –
vagyis igencsak felnéztem rá – el nem magyarázta, hogy
rosszul csinálom.
– Na figyelj – mondta szakértőm –, megmutatom. – Ajkai
közé vette a cigarettát, és nagyot szippantott belőle, aztán
nagy levegőt vett és lenyelte a füstöt. Majd egy olyan
bűvészmutatvánnyal lepett meg, amitől teljesen paff lettem:
megszólalt, és pár másodperc múlva a füst a száján jött ki.
Utána megismételte a varázslatot, ám ezúttal a cigaretta
füstje az orrából tört elő.
– Így kell rendesen leszívni – magyarázta. – A rendes
dohányosok így csinálják.
Ezzel el is dőlt a kérdés. Én is rendes dohányos akartam
lenni. Beszívtam a kesernyés füstöt, és letüdőztem.
Elzöldültem, aztán kivörösödtem, majd falfehér lettem. Végül
kifújtam a füstöt.
Tessék, okostóni!
Máris nikotinfüggő voltam, pedig még meg se jött az első
vérzésem.
Újból letettem a tollat, és elnevettem magam. Időnként jól
elszórakoztatott az emlékek felidézése. Felnőtt fejjel már
világosan láttam, mi játszódott le bennem akkoriban.
Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy vegyenek észre,
figyeljenek oda rám, de megtanultam magamba fojtani a
sikolyt. Ha mindez manapság történik, akkor a sokat
emlegetett jelek ismeretében a szüleim bármelyik ilyen
incidens után rájöttek volna, hogy valami gond van velem.
Úgy megjátszottam magam, hogy akár politikusnak is
elmehettem volna. Ők azonban nem törődtek vele, milyen
furcsa a viselkedésem, még akkor sem, amikor kiderült, hogy
loptam a boltban. Apu egyszer belém botlott a
mellékutcában, miközben éppen édességet ettem.
Kifaggatott, hogy honnan szereztem a pénzt, én pedig
megmondtam az igazat. Leszidott és szigorúan meg is
büntetett, ám ez rajtam mit sem változtatott, és
semmiképpen sem szüntette meg magát az alapproblémát.
Valójában csupán egy gyámoltalan kisgyerek voltam. Nem
akartam én rossz lenni, ám lassanként kezdtem elhinni, hogy
az vagyok. Egyre inkább úgy éreztem, hogy az állandó
vitatkozásról és perpatvarról én tehetek. Ezért aztán tennem
is kellett valamit, hogy meggyőzzem magam: valóban az én
hibám a sok veszekedés. Így hát loptam, csaltam, hazudtam.
Minél gyakrabban követtem el valamilyen bűnt, annál
többször kerültem a figyelem középpontjába. Nem vitás, ezt
sikerült elérnem. Persze valójában nem erre vágytam. Igaz
ugyan, hogy szerettem volna, ha figyelnek rám, de nem
ilyesmik miatt. Állandóan újabb meg újabb bajba
keveredtem. Bár elmentünk volna pár alkalommal a nevelési
tanácsadóba! Sokat segíthettek volna, hiszen akkor
valószínűleg nem halmozódtak volna a gondok az évek
során. Odahaza sosem beszéltük meg a közös dolgainkat,
mindig elhallgattuk, ami a fejünkben járt. Ahogy ez eszembe
jutott, egészen elszomorodtam. A családunk konfliktusainak
valódi oka már rég halott volt. Csakhogy ott kísértett köztünk
a házban.
Desmond Joyce, Rachel ikertestvére ott bujkált a
függönyök mögött, ott rejtőzött a sötét zugokban. Légy
alakjában megült a konyha falán. Ő derengett fel minden
vita, minden ajtócsapkodás, minden szócsata mögött. Az
otthonunkat vére csatatérré változtatta. A háború áldozatai
pedig mi voltunk, én és a testvéreim. Nem győzhettünk le
olyasvalakit, akit nem láthattunk, nem halhattunk, nem
érinthettünk meg, akihez nem is szólhattunk. Ha volt
épségben maradt „túlélője” ennek a csatának, az csak maga
Desmond lehetett, hiszen ő elkerülte azt a földi poklot, amit
halála teremtett.
A családunk válaszokat keresett. Anyun és apun olyan
érzések lettek úrrá, melyeket nem értettek és nem tudtak
feldolgozni. Egyszer egy bölcs ember azt mondta: „Semmin
nem változtathatunk, amíg fel nem ismerjük valós
természetét.” Mivel Desmond meghalt, az ő segítségével
anyu és apu sosem oldhatta meg a kialakult konfliktusokat.
Ami engem illet, rám az a sors várt, hogy különféle erők
hatására letérjek addigi pályámról, és családom
naprendszeréből kiszakadva egy távoli bolygóra zuhanjak.
Méghozzá térkép nélkül. Egy kicsit mintha én is meghaltam
volna. Úgy éreztem, annyi esélyem sincs a normális életre,
mint a harkálynak a gyémánthegy ellen.
 Ez hát Jack háza – bár inkább mintha légvár lenne, vagy
inkább kártyavár. Már az alapozás is hézagos, sok benne a
hiba. Elég hozzá egyetlen leheletnyi valóság, és máris
összedől…

A kurzus soron következő órájára pár perces késéssel

érkeztem. Ahogy leülve körbenéztem, rájöttem, hogy már
elkezdték nélkülem a beszélgetést. Frank a fejét fogta, és
lerítt róla, hogy mennyire levert. Nem csoda. Aznap végre
Bertie-re került a sor.
– Mióta idejárok, otthon folyamatosan romlik a helyzet.
Nemhogy segítene, amit itt csinálok, inkább ront a dolgokon.
Azt hiszem, ez a kurzus nem nekem való. Nem kellett volna
jelentkeznem – siránkozott Bertie.
– Kíváncsi vagyok, mit szólnak ehhez a többiek. Mielőtt
elmész, legalább hallgasd meg a véleményüket!
Bertie morcan csettintett a nyelvével, aztán visszaült a
helyére.
Connor jelentkezett.
– Engem érdekelne, hogy mit szól Bertie felesége ahhoz,
hogy idejár. Nem ellenzi? Azért kérdezem, mert engem ugye
eredetileg a feleségem küldött erre a kurzusra. Mostanában
viszont már elég furán viselkedik. Nem is tudom, mintha
mégsem akarná, hogy megváltozzak.
– A feleségem csak jót akar nekem – vágott vissza
felháborodottan, kivörösödött arccal Bertie. – Szerinte semmi
szükségem rá, hogy előbányásszam ezt a sok marhaságot a
gyerekkoromból.
– És teszerinted? – kérdezett közbe Diane.
Bertie egy percig csak ült némán, a padlóra szögezett
szemmel.
 – Kutya élete volt mellettem. Akkor meg minek ellenkezzek
vele? Nagyon, sokkal tartozom neki, mondhatnám azt, hogy
az egész életemmel. Ha nem tart ki mellettem, hát akkor ma
már fedél sem lenne a fejem fölött – mondta
megsemmisülten.
– De mi a gondja veled? – kérdeztem.
– Azt mondja, megváltoztam. Már nem az vagyok, aki
voltam. Szerinte túl sok időt töltök az itteni hülyeségek
irkálásával, és közben folyton csak magamra gondolok.
Elraboltam a legszebb éveit. Eljátszottam a fiatalságát.
– Tehát nem akarja, hogy szerencsejátékokat játssz, de
minden másban is engedelmességet vár, vagyis még
olyasmit sem tehetsz, ami a hasznodra válna – foglalta
össze dióhéjban Brian. – Nem erről van szó?
– De hát már régen nem jársz fogadni – érveltem. – Ez a
kurzus pedig csak egyszer van hetente.
Bertie a kezébe ejtette a fejét.
– Tudom jól, hogy régen rengetegszer megbántottam –
motyogta. – De hát életem végéig kell ezért vezekelnem? Ki
nem állhatom, hogy mindent úgy kell csinálnom, ahogy ő
mondja.
– Talán egy kicsit megijedt attól, mennyire megváltoztál –
szólalt meg Frank hibátlanul, dadogás nélkül.
A csoport elnémult.
Igen, Franknek igaza van – gondoltam. Aztán hangosan
folytattam:
– Bertie, ami történt, azon már nem lehet változtatni. Te
minden tőled telhetőt megteszel, hogy kárpótold a
feleségedet, de eközben nem szabad teljesen feladnod
magadat. Törődnöd kell magaddal is, különben ki tudja, mi
lesz!? Még a végén újból játszani kezdesz.
A többiek egyetértően bólogattak.
 – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy most nem te vagy a
hibás, hanem a feleségeddel van a gond, csak te már
mindenért magadat okolod – mondta Diane.
– Szerintem Diane jó nyomon jár – erősítette meg
csendesen Brian. – Te mit gondolsz, Bertie?
– Nem csoda, hogy elveszett gyereknek éreztem magam –
válaszolta lehorgasztott fejjel az ügynök.
– Az lehet – folytatta Diane –, hogy évekkel ezelőtt
elveszett gyerek voltál. Nem tudom, másnak mi a
véleménye, de én egyre inkább úgy érzem, hogy most már
gondoskodó és békítő vagy, próbálsz helyrehozni mindent.
De nem megy, Bertie, egyszerűen nem megy.
Bertie körbepillantott. A többiek bólogatása jelezte, hogy
egyetértenek Diane-nel. Nagy meglepetésemre Bertie a
helyén maradt, és az óra hátralévő része alatt szokatlanul
csöndes volt.
Connor hasonló történetet adott elő.
– Túlságosan sokáig voltam mintaférj. Mindenben
engedtem az asszonynak. Mintha én megszűntem volna,
miután elvettem Doreent. A békesség, a nyugalom kedvéért
mindig beadtam a derekamat, de ezzel csak saját magam
alatt vágtam a fát. Többel tartoztam volna magamnak. Hát
nem abszurd, hogy a feleségem javaslatára jöttem el a
kurzusra, most meg úgy viselkedik, mintha egy önző disznó
lennék. Nem titok, húsz éven át mindig az első szavára
ugrottam és csináltam, amit mondott. Ez most az első olyan
alkalom életemben, hogy valamit végigcsinálok. És ebből
most nem engedek. Mindenképpen befejezem a kurzust,
akár az életem árán is. Ezt most a magam kedvéért csinálom
– fejezte be, aztán nagyot trombitált a zsebkendőjébe.’
Frank ismét feltartotta a kezét.
Connor odahajolt hozzám.
 – Mi a fenét csinálhat kint állandóan? – suttogta. – Csak
nem zsebhokizik?
Majdnem elmosolyodtam, de aztán inkább komoly
kifejezést erőltettem az arcomra.
– Nyugodtan kimehetsz, Frank – szólt neki szinte oda sem
figyelve Brian.
– De én mondani akartam valamit – felelte Frank, mire
páran kuncogni kezdtünk.
– Ne haragudj! Azt hittem… Tessék, hallgatunk.
– Elkezdtem be… be… beszédterápiára járni.
Bertie felállt és tapsolni kezdett. Pár pillanat múlva már az
egész csoport tapsolt. A fiúk még kurjantottak is néhányat
lelkesedésükben.
Frank elvörösödve integetett, hogy hagyjuk abba.
– Ha nincs ez a kurzus, sosem mentem volna el. Korábban
azt gondoltam, nem érdemes. Pedig mindig arra vágytam,
hogy odafigyeljenek rám – magyarázta egyetlen hiba nélkül.
– Az emberek mindig azt hitték, hogy értelmi fogyatékos
vagyok. De nem igaz!
Csönd támadt.
– Nincs a fejemmel semmi baj. Mégis egész életemben
mindenki úgy bánt velem, mintha gyagyás lennék.
Elbeszéltek fölöttem, és néha megveregették a fejemet.
Sosem néztek a szemembe. Félénk vagyok, de nincs semmi
más bajom! De a végén már kezdtem elhinni, amit rólam
gondoltak.
Megint csak hallgatott mindenki. Frank lehajtott fejjel előre-
hátra hintáztatta a törzsét. Súlyos szavai megülték a termet.
Nem tudtuk, mit is mondhatnánk. Diane-nek könnyek
potyogtak a szeméből.
– Diane? – szólította meg szelíden Brian.
 – A férjem otthagyott egy fiatalabb nő miatt – szipogta
Diane. – Három hétig nem raktam ki a szemetet, hagytam
összegyűlni. A szemeteszsákokat kitettem a kertkapu mellé.
Azt reméltem, észreveszi… – Zokogni kezdett.
– Hetekig ott álltak a zsákok – folytatta megborzongva,
miután egy kicsit összeszedte magát. – Semmi eredménye
nem volt az egésznek. Végül egyszer a szemetes bejött
értük. Mindig csak arra vágytam, hogy szeressenek, és
önmagam lehessek – szipogta az orrát törölgetve.
Olyan csönd lett a teremben, hogy a légy zümmögését is
meg lehetett hallani. Bármelyikünk lehetett volna Diane
helyében. Mindannyian játszottunk már ilyen játékot, mint ő a
szemeteszsákokkal, és mindannyian veszítettünk.
Tökéletesen átéltük, mit érez, és együtt éreztünk vele. A
csoport fordulóponthoz érkezett.
Brian befejezésképp figyelmeztetett minket, hogy tanítási
szünet miatt a következő héten nem lesz óránk. Tudtam,
hogy ennek ellenére tovább folytatom az írást.
Megállíthatatlan volt, mint egy folyó; ha egy helyütt útját
próbáltam volna állni, mindenképp talált volna magának
másik utat.
 Tizenötödik fejezet

Örültem az iskolai szünetnek. Belefáradtam a nézetek

ütköztetésébe az órán, meg abba, hogy örökké csak várok,
mikor alakul már valami Matt és köztem. Az utóbbi időben
elhatároztam, hogy megfogadom csoportvezetőnk javaslatát,
és a kurzus ideje alatt nem bonyolítom még tovább a
kapcsolatunkat. Nyilvánvaló, hogy Matt is ehhez tartja magát.
Továbbra is felhívott időnként, és komolyan érdekelte, hogy
haladok. Emiatt változatlanul reméltem, hogy a kurzus vége
után esetleg összejöhetünk.
A múltam valósággal megfertőzte a jelenemet – gyerekkori
emlékeim olykor egy lázroham intenzitásával rohantak meg.
Például amikor Daviddel elmentünk a boltba, majd’
megvesztem a gyerekeknek szánt édességekért. Egy
alkalommal megláttam a pehelycukrokat, és szinte
mámorosan kaptam a zacskók után. Az eladó furcsállva
meredt rám.
– A fiamnak lesz – magyaráztam.
– Aha – mosolygott rám.
Tíz zacskót vettem, és mellé több üveg kólát, medvecukrot
meg karamellát. Az üzlet előtt össze is vesztünk Daviddel,
aki magának akarta a karamellát, de én úgy ragaszkodtam
hozzá, mintha az életem múlna rajta.
Gyakorta hazaugrottam a szüléimhez. A viselkedésem
enyhén szólva különös volt. Amikor már hetente kétszer
látogattam meg őket, anyu és apu végre elkezdtek
kérdezősködni. Anyu nem felejtette el azt a szerencsétlen
hajnali telefonhívást. Nagyon igyekeztem, hogy
elmagyarázzam, ami bennem zajlik, de mintha csak a falnak
beszéltem volna. Azt gondolták, második gyerekkoromat
élem, és pszichológushoz kellene fordulnom. Ebben talán
nem is tévedtek nagyot.
Megkértem anyut, bányássza elő a régi fotóalbumokat,
amiket aztán elbűvölve lapozgattam órákon át. Odafönt a
padlástérben volt egy titkos ajtó. Mielőtt elköltöztem,
elrejtettem a mögötte lévő kis odúba néhány dolgot. Nagyon
megörültem, amikor láttam, hogy még mindig ott vannak –
különösen a kincsesládikámnak. Ezt a nevet apu ragasztotta
az egyik különlegesen nagy becsben tartott tulajdonomra.
Nem volt ez más, mint egy szebb napokat látott ósdi, barna,
bőrbevonatú koffer. A zárja már réges-rég eltört, ezért egy
rácsomózott kopott sállal volt lezárva, alig tudtam letekerni
róla.
Felnyitottam és kutatni kezdtem benne. Igazi
kincsesbányája volt ez az emlékeknek. Egyik-másik tárgy
láttán elnevettem magam. Egészen vicces dolgokat is
elraktároztam a ládikámba. Például a vasalást, ami egyik volt
barátom bakancsáról esett le. Hatalmas Bálint-napi
üdvözlőlapokat, bennük a bugyuta versikékkel meg
némelyikben a kihajtós „Szeretlek!” felirattal. Mozi- és
koncertjegyeket. Azt a zsebkendőt, amibe a könnyeimet
töröltem, amikor Matt-tel szakítottam. Egy rágógumit, amit
egy német levelezőtársamtól kaptam. Néhány Szent Patrik-
napi kitűzőt. Az elsőáldozáskor kapott csokromat. Aztán a
bőrönd legalján egy napló akadt a kezembe. Kiemeltem, és
egy darabig csak gyönyörködtem a pompás, vörös
fedéllapban. Az 1974-es esztendő – egyik legrosszabb évem
– naplóját találtam meg. Ez volt a legnagyobb kincs mind
közül. Bedugtam a kezem a koffer belső zsebébe, és
előhúztam az oda rejtett apró, aranyszínű kulcsocskát.
Beillesztettem a napló pántos zárjába. A zár simán elfordult,
és egy igazi főnyeremény hevert az ölemben.
Anyu lépett be egy csésze teával meg néhány
teasüteménnyel. Az utóbbi időben szokatlanul kedves volt.
– David megint apádat nyaggatja – adta elő. – Addig nem
nyugszik, míg ki nem engedjük a tavacskához.
Apu a kert végében kialakított egy gyönyörű kis halastavat,
amibe egyetlen aranyhalat tett. David valamilyen okból
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kiszedje és elpusztítsa a
halat. Ezt tapasztalatból tudtuk, mert apu már az ötödik
aranyhalnál tartott. Lassan kapcsoltunk, csak a negyedik
eltűnése után fogtunk gyanút. Apu alaposan kifaggatta
Davidét a köddé vált halacska kapcsán.
– Megette a macska – mondta az én drágám ártatlan
hangon. – A saját szememmel láttam – bizonygatta. Nem is
lett volna rossz magyarázat, csak hát a szüleimnek
történetesen nem volt macskájuk. David a maga által ásott
gödörbe pottyant.
– Igyál egy kis teát, kicsim! Már megint nosztalgiázol? –
kérdezte a vállam fölött átkukkantva.
– Csak felmerült pár dolog a kurzuson, annak nézek utána
– feleltem, miközben egyszerre két sütit tömtem a számba.
– Kár, hogy jó modort nem tanítanak azon a kurzuson –
sajnálkozott anyu, aztán magamra hagyott a padláson.
Felütöttem a naplómat, és olvasni kezdtem.
1974-ben tizenegy éves voltam. Ekkorra már
összebarátkoztam néhány társammal a Belgrove
Leányiskolában. Ebben az évben az élet számos új és
izgalmas lehetősége nyílt meg előttem. Nem utolsósorban
elkezdtek hatni rám serkenő hormonjaim; egyre inkább
felfigyeltem a fiúkra. A barátaimmal sokszor leskelődtünk az
iskolában annál a falnál, amelyik a mi részünket elválasztotta
az ő intézményüktől. Gyakran küldtünk nekik repülővé
hajtogatott leveleket, remélve, hogy valamelyiküktől választ
kapunk. Az egyikre érkezett is válasz – ezernyi apró fecni
formájában. Hallottuk, ahogy nevetnek rajtunk a fal túlsó
oldalán.
Az egyik új barátnőmet Michelle-nek hívták. Vidám lány
volt, telt, piros arcán szinte mindig mosoly ült. Egy
alkalommal meghívott, látogassam meg otthon. Nem messze
laktak tőlünk, egy nemrég elkészült lakóparkban. Akkoriban
rengeteg új család költözött Clontarfba. Az újonnan átadott
házak gombamód szaporodtak. A lakosság száma igen
gyorsan nőtt. Nagyon örültem, hogy meghívást kaptam az
egyik új házba. Arrafelé járva már apu is megcsodálta ezeket
a tágas, drága épületeket. Meglehetősen jómódúak lehettek,
akik ilyet vettek – legalábbis így gondoltuk.
A megbeszélt időpontban bekopogtam Michelle-ék ajtaján.
Ő maga nyitott ajtót, aztán elvitt bemutatni a környékbeli
barátainak. Volt egy kisebb társaságuk, amibe nagyjából
egytucatnyi gyerek tartozott. A lakópark területén szabadon
hagytak a gyerekeknek egy jókora részt, és a „banda” itt
találkozott majd’ mindennap. Azonnal észrevettem, hogy a
társaságban fiúk is vannak. Igazi mennyország volt ez egy
bimbózó tizenévesnek. A lányok nagyon csinosan öltözöttek
voltak. Irigyeltem is őket friss divat szerinti, virágmintás
ruhájukért. Néhányan még olyan klassz, tetszetős, térdig
keresztbefűzős, szalmatalpú vászoncipőt is kaptak. Úgy
éreztem magam mellettük, mint egy szakadt rongybaba. De
őket nem izgatta.
Nem telt bele sok idő, és már mindennap a lakóparkba
mentem játszani iskola után. Igazán üdítő változatosságot
jelentett ez a környezet az állandó otthoni veszekedés után.
Örültem, hogy ennyi új barátot találtam. Mindannyian
rajongtunk az Abbáért. Az együttes nem sokkal korábban
robbant be a zene világába, amikor a Waterloo című
számmal megnyerte az Eurovíziós dalfesztivált. Ilyen zenét
még sosem hallottunk azelőtt. Még a szüleinknek is
viszketett a talpa, amikor ritmusos tánczenéjüket
meghallották. Mindennap a játszótér melletti falnál
találkoztunk; az összes környékbeli gyerek odajárt. Ha senki
nem volt még ott, nem kellett aggódni. Az elsőként érkező
leült, várt, és nemsokára mások is befutottak. Azon a nyáron
időnként legalább húsz-harminc gyerek játszott ott. Néha
kitódultunk az útra és áttrappoltunk a Szent Anna parkba,
ahol nagy métacsatákat folytattunk.
A fiúk mind a helyi Katolikus Cserkészegylet tagjai voltak.
Hogy a lányokat is bevonják a mókába, megszületett a
Kalandtábor ötlete. A táborunkat a Larch Hillen ütöttük föl. A
lányok főztek, a fiúk pedig fát gyűjtöttek, meg a többi
férfimunkát végezték. Csodálatos heteket töltöttem velük.
Mindennap újabb örömöt, újabb izgalmat hozott, és
mindennap magában hordta annak a lehetőségét, hogy az
egyik fiú esetleg járni akar velem. Persze tudtuk, hogy
megfelelő helyre van szükség ahhoz, hogy ilyesmi történjen.
Jól tudván, milyen felajzottan nyüzsögnek a hormonjaink, a
szülők gyakran sasszemmel figyeltek minket házuk ajtajából.
Hogy vigyázó szemük ne találjon ránk, a park közelében egy
elhagyatott telek végében felállítottunk egy kuckót.
Odajártunk cigarettázni, és ott meséltük el egymásnak a
másutt hallott disznó vicceket, amiket egyikőnk sem értett,
Legtöbben akkoriban szereztük első – teljesen ártatlan –
”szexuális” élményünket. Én például életemben először
csókolóztam egy fiúval, miután veszítettem az igaz-hamis
játék bán. A vesztesre kirótt feladat úgy dőlt el, hogy egy
papír lapot kocka alakba hajtogattunk, aztán többször ide-
oda pörgettük. Amikor megállt, a vesztesnek ki kellett
választania az egyik behajtott fület, és azt kellett csinálnia,
ami rá volt írva. Az enyémen az állt, hogy meg kell
csókolnom egy környékbeli fiút. Természetesen a csókra
nem ott a kuckóban került sor. Valamivel távolabb, az egyik
mellékutcában leültem egy régi víztartályra, a srác, Patrick
pedig kijött utánam. Megállt előttem, előrehajolt, és
megcsókolt. Vagyis igazából csak egy puszit adott a számra.
Finom puszi volt. Az izgalomtól majd’ kibújtam a bőrömből.
Elhatároztuk, hogy elmegyünk a Savoy moziba megnézni a
Cápa című filmet. A megbeszélt időpont előtti napon nekem
még mindig nem volt párom. Délután éppen hazafelé
tartottam az iskolából, amikor Patrick odarohant hozzám.
– Akarsz velem járni? – kiáltotta oda közvetlen közelről.
– Aha – feleltem.
A dolog ezzel meg is pecsételődött. Hivatalosan is
„bekötötték a fejemet”. A társasággal együtt mentünk a
moziba, de film közben Patrick be akarta dugni a kezét a
szoknyám alá. Közöltem vele, hogy hagyjon békén vagy
visítok. A kapcsolatunk két nappal és három órával később
ugyanúgy ért véget, ahogy kezdődött: iskola után megint
odarohant hozzám, és ezt kiáltotta:
– Nem járok veled!
Teljes húsz percre össze is törte a szívemet, amikor aztán
egy kövérkés fiú, Sean futott oda hozzám, és ugyanazt
rikoltotta:
– Akarsz velem járni?
– Aha – feleltem.
Három hétig jártunk, bár ez idő alatt egyetlen árva szót
sem váltottunk. De együtt jártunk! Legalább volt fiúm! Csak
ez számított. Azt már világosan láttam, hogy ennek a „fiú”
nevezetű különös emberfajtának az egyedei igen furcsán
viselkednek. Hosszú éveken át képtelen voltam megérteni a
magatartásukat. Mind ez ideig, azaz összesen huszonkilenc
évig.
Az év augusztusában anyu behívott a hálószobájukba, és
a kezembe nyomott egy vékony brosúrát.
– Olvasd el! – mondta.
– Mi ez? – kérdeztem előre-hátra forgatva a füzetkét.
– A madarakról meg a méhekról szól – felelte.
– Aha. – Kimentem a ház elé, és leültem a lépcsőre.
Diskuráló lányok volt a füzet címe. Az érdemdús ír Katolikus
Társáig adta ki.
– Ne itt olvasd! – szólt rám anyu, és behessegetett a
hálószobába.
Ez érdekes lesz – gondoltam magamban. Leültem, és
nekifogtam, ám egy árva kukkot sem értettem belőle.
Emlékszem, valami olyasmiről hablatyolt a szerző, hogy az
Úr egymásnak adja a férfit és a nőt, majd Isten szeretete és
a Szentlélek kegyelme által megfogan a gyermek. Praktikus
lett volna, ha kicsit részletesebben elmagyarázzák, hogy
miként fogan meg az a gyermek, ám ettől eltekintettek.
Lementem hát anyuhoz, hogy megtudakoljam.
– Anyu, hogy értik azt, hogy…
– Olvasd csak el, kicsim! Minden kérdésedre választ kapsz
a füzetből.
Az az érzésem támadt, hogy bizonyos dolgokat ő
ugyanúgy nem tud, mint én. Azt viszont rögtön felfogtam,
hogy ezekről nem akar beszélni. Fogtam a brosúrát és
szépen behajtottam az ágy mögé. Így zajlott az én szexuális
felvilágosításom. Ismereteim java részét aztán a Szent Anna
park óratornyának tövében és a mozik sötétjében, a hátsó
sorok dupla ülésein szereztem.
 Pedig hasznos lett volna minden tudomány a témával
kapcsolatban, mivel ekkoriban kezdtem időnként furcsán
érezni magam; változásnak indult testem rossz közérzetet
okozott. Külsőre még mindig gyerek voltam, ám odabent
természet anyánk már javában munkálkodott.
Egy nap épp az iskolában ültem, amikor óra közben az
ágyékom tompán hasogatni kezdett. Hiába izegtem-
mozogtam, a fájdalom csak nem akart elmúlni, hanem
inkább felhúzódott a hátamig, majd a gyomromba is.
Jelentkeztem él kikéredzkedtem az „An Leithris”-re. Az egyik
fülkében lehúztam a bugyimat, és egy rozsdabarna foltot
találtam rajta. Azt hittem, bekakiltam, ezért nagyon
elszégyelltem magam – annyira, hogy nem mertem szólni a
tanárnak, hanem hősiesen végigültem a napot az
összepiszkolt bugyi bán. Odahaza aztán ismét bevonultam a
vécébe. A barnás pecsétből időközben élénkvörös vérfolt
lett. Te jó ég! Azt hittem, meg fogok halni. Mindjárt elvérzek,
és fogalmam sincs, mit tegyek. Letéptem egy marék
vécépapírt, és gyorsan betömtem a bugyimba. Nagyon
megijedtem. Arra gondoltam, hogy esetleg rákos vagyok,
vagy valami még komolyabb bajom van.
Elhatároztam, hogy beavatom az ügybe új barátnőmet,
Michelle-t. Felpattantam a biciklimre, és átkarikáztam a
házukhoz. A fájdalom még mindig nem múlt el, bár enyhült,
és a mozgó kerékpáron többször éreztem, ahogy szivárog
belőlem a vér. Michelle anyukája kelletlen arccal mért végig,
amikor ajtót nyitott. Aztán felsiettem a lépcsőn barátnőm
szobájába.
– Azt hiszem, leukémiás vagyok! – böktem ki azonnal.
– Micsoda!? – Michelle-nek elkerekedett a szeme arra a
gondolatra, hogy személyesen ismer valakit, aki halálos
beteg. – Az unokatesóm egyik barátnője is leukémiás.
Szokott vérezni az orra. A nővérem azt mondta, hogy el fog
vérezni. Mert a leukémiásokkal mindig ez történik. –
Mindezzel persze csak még jobban megijesztett.
– Én is vérzek! – mondtam, és zokogni kezdtem.
– De hát nem is látok rajtad vért. Hol vérzel? – kérdezte az
orromba lesve.
Kénytelen voltam megmondani.
– Itt lent – suttogtam a lábam közé mutatva.
– Elöl vagy a popsidnál? – kérdezte.
– Elöl! – feleltem bőgve.
– Akkor az inkább lepra.
Erre persze még inkább rázendítettem.
Végül Michelle úgy döntött, szól az anyukájának. Nem
akarta, hogy az új curragh-i szőnyegükre potyogtassam a
testrészeimet. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg
egyedül ültem a szobájában. Folyton azt képzeltem, hogy
közeledő szirénázást hallok. Örültem, hogy nem szóltam
anyunak. Biztos, hogy azonnal infarktust kapott volna. Apu
pedig belebolondulna a gyászba, és önkezével vetne véget
az életének. Márpedig három haláleset éppen elég a
családban, az övét már igazán nem akartam magamra
vállalni.
Aznap épp sortot vettem fel, és a vér ekkor már kezdett
átszivárogni a nadrág anyagán. Arra gondoltam, ha nem
érkezik hamarosan segítség, tocsogva kell hazamennem.
A következő pillanatban Michelle anyukája viharzott be a
szobába.
– Tudod a szüleid telefonszámát, kislányom? – kérdezte
leereszkedő hangon.
Megadtam neki a számot.
– Megjött a havivérzésed, kedvesem. Tessék, tedd ezt be
az alsóneműdbe – mondta egy Southalls betétet lobogtatva
az orrom előtt. Nem jött oda hozzám, mintha félne, hogy
elkapja a kórt.
Vajon mi bajom lehet? Ez olyasmi, mint a mumpsz?
Bementem a fürdőszobába, és begyömöszöltem a vaskos
vattalapot a bugyimba, ami ekkor már úszott a vérben.
Szerettem volna már anyu mellett lenni.
Tíz perccel később kopogtatás hallatszott – már meg is
érkezett. Legszívesebben lerohantam volna a lépcsőn, hogy
a karjaiba vessem magam, de a lábam közé tömött vatta
olyan szokatlan volt, hogy csak cammogni tudtam. Anyu
csöndben állt, és csak mosolygott rám. Feltűnt, hogy alig
váltottak pár szót Michelle anyukájával, aki nagyon úgy
festett, mintha szóba sem akarna állni velünk. Engem persze
ez egyáltalán nem érdekelt. Anyu értem jött, és most majd
mindent megmagyaráz. Elindultunk hazafelé, és amikor már
elég messze értünk a háztól, leguggolt mellém, és a
szemembe nézett.
– Jacqueline, kicsim, tudnod kell, hogy a mai naptól fogva
igazi nő vagy. – Azzal nagy puszit nyomott az arcomra. Ennyi
volt. Semmi többet nem mondott. Tizenegy napig
egyfolytában véreztem. Anyu elment és vett nekem egy
egész csomag olyan pelenkaszerű micsodát. Minden
darabnak egy-egy hurokszerű valami volt a végén, de nem
kérdeztem meg tőle, azok mire valók. Egyszerűen csak
néhány óránként begyömöszöltem egy-egy újabbat a
bugyimba. Anyu kioktatott, hogy a használtakat csavarjam be
vécépapírba és dugjam el egy nejlonzacskóba a szekrénybe.
Amikor végre elállt a vérzés, fogta a zacskót, és kihívott a
kertbe, ahol a hátsó fal mellett kis tüzet rakott. Biztos voltam
benne, hogy énrám vár a tűz, és az lesz a sorsom, mint
Szent Johannának a máglyán. Mert boszorkány vagyok, és
terjesztem a kórt. Olyan szörnyű nyavalya támadott meg,
amit mindenképpen titokban kell tartani. Még apu sem tudta,
hogy beteg vagyok. A valóságban persze csupán annyi
történt, hogy már a tizenkettedik évemben jártam, és megjött
az első menstruációm. Talán ha anyu szíveskedett volna
korábban megismertetni az élet rendjével, akkor ez
korántsem okozott volna ekkora megrázkódtatást. Pontosan
tudnom kellett volna, mi történik. Tudnom kellett volna, hogy
nincs a világon semmi bajom. Már épp elég kerge gondolat
fészkelte be magát a fejembe, amik miatt egy kicsit
elszigetelődtem a többiektől.
Más sem hiányzott, mint hogy megerősödjön bennem az a
hit, hogy nagyon nem olyan vagyok, mint a többi gyerek.
Korábban úgy éreztem, hogy túl sok mindenben
különbözünk, és akkor mindennek a tetejébe most még
ráadásul vérzek is „elöl”. Mint valami szörnyszülött. Egyetlen
barátnőmnek sem beszéltem arról, ami történt, ám a
lakóparkban mégis minden megváltozott attól a naptól fogva.
A lányok úgy bántak velem, mintha sosem tartoztam volna
közéjük, hanem csak egy kívülálló lennék. Persze csak azt
kaptam, amit érdemeltem – legalábbis akkor így gondoltam.
Meg voltam győződve arról, hogy ez azért van, mert „leprás”
vagyok.
Továbbra is hívogattam Michelle-t, pedig már egyáltalán
nem volt olyan barátságos, mint régebben. Határozottan úgy
éreztem, a viselkedése nem őszinte, hanem kényszeredett.
Az iskolában, állandóan velem játszott, ám amikor felhívtam,
mindig nagyon hűvösen beszélt velem, és folyton arra
hivatkozott, hogy a leckéjét csinálja. Amilyen tökfej voltam kis
csitriként, nem állt össze a kép. Hűvössége aztán mintha
átragadt volna a többiekre is a lakóparki társaságban, egyre
gyakrabban fordult elő, hogy csak ültem egymagamban a
játszótéri falon, és nem jött oda senki. A park másik végében
gyűltek össze, ott dumáltak és játszottak. Nem fért a fejembe
a dolog. Mást már nem is érdekeltem, csak a fiúkat, a lányok
mintha észre sem vettek volna. De én nem a fiúkkal akartam
lenni, hanem a lányokkal. Ez így ment heteken át.
Egy percre letettem a naplót, és odaléptem a
padlásablakhoz. Pont ráláttam Davidre, aki közvetlenül a
kerti tavacska mellett álldogált. Apu a halastó túlsó feléről
felügyelte. Jól ismertem David taktikáját. Farkasszemet néz
apuval, mint a párbajhősök a westernfilmekben. Vajon ki bírja
tovább? Anyu lépett be ismét. Egy tányér epret hozott.
Letette a naplóm mellé, és kiment. Elmajszoltam egy pár
szemet, aztán visszaültem, és tovább olvastam.
Egy szép napon elhatároztam, hogy még egyszer utoljára
megpróbálom elhívni Michelle-t. Amikor bekopogtam
hozzájuk, láttam, hogy az anyukája kikukucskál a függöny
mögül. Michelle résnyire nyitotta az ajtót, és épphogy az
orrát dugta ki rajta.
– Jössz játszani? – kérdeztem reményteli hangon.
– Figyu, bocsi, de nem lehet. Anyukám azt mondta, hogy
nem játszhatok többet veled.
Döbbenten álltam.
– Aha. – Többet nem tudtam mondani.
Michelle pedig az orrom előtt becsukta az ajtót.
Sírva baktattam haza a Vernon Avenue-n. A kerten át
mentem be, és a konyhaasztalhoz telepedve tovább
pityeregtem.
– Ennek a gyereknek meg mi baja? – kérdezte apu
anyutól. Miért nem tőlem kérdezte meg?
Anyu némán magyarázott neki a hátam mögött: tátogott és
gesztikulált. A szemem sarkából láttam, „oda le” mutogat.
Apu megköszörülte a torkát.
 – Vagy úgy – mondta tompa hangon. Aztán szétnyitotta az
újságját és olvasni kezdett. Fölmentem a szobámba én
lefeküdtem. Nagyon felzaklatott, ami történt. El sem tudtam
képzelni, mi lehetett a baj. Tudtam, hogy Michelle kedvel,
ami pedig engem illet, mindig kedves és udvarias voltam az
anyukájával.
Borzasztóan szerettem volna megkérdezni anyut vagy
aput, hogy szerintük mi lehet a baj. Abba a korba értem,
amikor a gyerekembernek nagyobb szüksége van a szülei
segítségére, mint korábban bármikor. Nem volt még annyi
eszem, hogy hagyjam a csudába az egészet. Az elutasítás
csak még inkább arra ösztökélt, hogy próbáljak visszakerülni
a csapatba. Nap mint nap ott ültem a játszóteret határoló
falon, miközben volt játszótársaim sorra megszakították
velem a kapcsolatot. Kis idő elteltével már egyikük sem
hívott meg magához, de én még ekkor sem adtam fel. A
fiúktól megtudtam, hová jár a társaság.
A csapat tagjai szinte naponta elmentek úszni a közeli
uszodába. Elmentem én is egyedül, és beugrottam melléjük
a medencébe. Szabályosan átnéztek rajtam. Otthagytak a
medence sekély végében, ahol így már csak magamban
beszéltem, és átvonultak a másik oldalra ugrálni, fröcskölni
és játszani. Még az öltözőben sem jöttek a közelembe,
egyedül ültem az egyik sarokban. De én makacsul tovább
erőlködtem. Képtelen voltam beletörődni. Nem értettem az
egészet. Muszáj volt valamilyen magyarázatot találnom arra,
mi történik.
Az iskolában a fülembe jutott a hír, hogy az egyik lány, Liz
szülinapi bulit rendez. Mivel mindig rendesen viselkedtem,
tudtam, hogy még ha csak úgy állítok is be, meghívó nélkül,
akkor sem dobnak ki. Így hát pontosan ezt csináltam. A
házat könnyen megtaláltam, mert lufikat csomóztak a
kopogtatóra. Liz apukája nyitott ajtót. Ridegen köszönt, de
azért betessékelt. Bevált a terv. Újabb sikeres lázadás!
Ennek a sikernek még édesebb volt az íze, mint a
korábbinak.
Már minden meghívott megérkezett. Átadtam Liznek egy
apró ajándékot, amit anyu vett. Mindenki úgy nézett a kis
csomagra, mintha valami fertőző dolog lenne benne. Liz
letette a többi ajándék mellé. Az asztalon egy sereg pompás
házi készítésű finomság sorakozott – Liz anyukája igencsak
kitett magáért. Ráadásul díszítésképpen alufóliából csinált
egy nagy csigát is, és a szarvacskái végére likőrös cukorkát
tűzött. Nem mertem semmiből venni. Még hellyel sem
kínáltak, nemhogy étellel. Csak pár perc után jöttem rá, hogy
igazából nem is akarok maradni. Már tudtukra adtam, amit
akartam. Vettem a kabátomat és hazamentem.
Ahogy erről olvastam, felidéződött bennem, milyen büszke
voltam magamra, hogy olyan zsenge korban volt elég
merszem ehhez a lépéshez.
– Klassz húzás volt, Jack! – mondtam magamnak
hangosan, miután eljöttem.
Pár héttel később megint csak hívatlanul állítottam be az
egyik lány házibulijára, aki diszkót rendezett a garázsukban.
A skót kockás ruhámban vonultam be, mert éppen akkortájt
lettem a Bay City Rollers rajongója. Felvettem az egyenesen
Londonból beszerzett bőrövemet is, aminek elején
kedvencem, Eric neve ragyogott.
A garázst egy villogó fénykészlettel ügyesen diszkóvá
alakították. A lányok az egyik sarokban gyűltek össze, a fiúk
a másikban. Én zavartan ácsorogtam a két csoport között, a
lehető legsemlegesebb helyen. Ezen az összejövetelen is
teljesen levegőnek néztek. A naplót olvasva elgondolkodtam,
honnan merítettem a bátorságot ahhoz, amit tettem. Nyilván
régi barátomnak, a lázadás szellemének köszönhettem ezt a
merészséget. Napjaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy
megpróbáltam kiötölni, mivel okozhattam ezt a katasztrofális
fordulatot. Sem az életemben adódó más problémák
alkalmával, sem ekkor nem jutott eszembe, hogy valójában
semmi rosszat sem tettem.
Erre a helyzetre is úgy reagáltam, ahogy a többi
„problémás” helyzetre: meggyőztem magam, hogy bennem
van a hiba, és ezért viselkednek a többiek így velem. Végül
is ki más lehetne az oka, ha nem én? Úgy éreztem, átok ül
rajtam – mindent elrontok. Még egy barátot sem tudok
megtartani. Ez alkalommal arra lyukadtam ki, hogy nagyon
unalmas lehetek. Csakis ez lehet a probléma, gondoltam.
Túlságosan csöndes voltam, túl visszahúzódó, túl szürke.
Kitaláltam le hát, hogy attól kezdve szórakoztatóbb leszek.
Mihelyt eldöntöttem, nekiláttam, hogy megkétszerezzem az
erőfeszítéseimet. Sajnos mindhiába. Lehetetlen dologra
vállalkoztam, olyan célt tűztem magam elé, melyet
képtelenség volt elérni,
A naplót olvasva egyre fokozódó rémülettel láttam, mit is
tettem. Megint csak magamat okoltam mások viselkedéséért,
mintha én tehetnék róla. Egész gyerekkoromra ez volt
jellemző - saját magamat hibáztattam minden rosszért.
Borzasztóan megsajnáltam a tizenegy éves Jacket
mindazért, amin átment. Becsuktam a naplót; képtelen lettem
volna tovább olvasni. Végül sosem tudtam meg, miért
fordultak el társai olyan hidegen ettől a kislánytól. Nem
akartam elhinni, hogy mindez azért történt, mert megjött az
első vérzésem. Felnőttként ezt kimondottan nevetségesnek
éreztem, noha akkoriban úgy tűnt, ez az egyetlen logikus
magyarázat. A rejtélyre azóta sem derült fény. Persze
éppenséggel akad valaki, aki esetleg tud magyarázatot
adni…
Lecsuktam a koffert, visszacsomóztam rá a sálat, és
lementem a konyhába. Anyu a konyhaasztalnál ülve egy
kötésmintát tanulmányozott. David még mindig odakint
bőszítette aput. Időnként behallatszott, ahogy apu ráordít.
– Anyu, szeretnék kérdezni tőled valamit. – Letelepedtem
mellé, és rágyújtottam egy cigarettára.
– Halljuk. – A hangjából némi habozást véltem kihallani,
mintha arra akarna figyelmeztetni, csak nehogy olyasmit
kérdezzek, amivel mindenkit felzaklatok.
– Emlékszel, amikor elkészült a lakópark? Tudod, sokat
jártam oda, amikor tizenegy vagy tizenkét éves voltam.
– Persze hogy emlékszem. Hogyne emlékeznék. Nagyon
is jól emlékszem – felelte bosszús hangon.
– Hogyhogy ilyen jól emlékszel? – kérdeztem meglepve és
kíváncsian.
– Amiatt a nyavalyás disznó hogyhívjákné miatt. Mármint
Michelle anyja, őmiatta.
– Mrs. Hand?
– Az hát. Aljas szemét egy nő volt, isten bocsássa meg –
vetett gyorsan keresztet. – Vagy már nem emlékszel rá, hogy
eltiltotta tőled a lányát? – Anyu úgy nézett rám, mintha két új
fejem nőtt volna.
– Dehogynem. Épp azt akartam kérdezni, tudod-e, hogy
miért. Miért nem engedte, hogy velem játsszon? Nagyon
rosszul esett akkor – mondtam egy könnycseppet
elmorzsolva.
– Ó, tudom én nagyon jól, milyen rosszul esett neked,
kicsim. Hát már elfelejtetted, hogy apád utána átment
hozzájuk? – kérdezte.
– Tényleg? – kérdeztem vissza megdöbbenten.
 – De még mennyire. Én magam küldtem át, mert láttuk,
hogy úgy kajtatsz utánuk, mint egy eltévedt bárány. Tudtuk,
hogy valami baj van. Apád meg is kérdezte tőled, mi a gond,
te meg elmondtad neki, mit mondott neked az a szemét.
– Tényleg?
– Bizony ám, az a mocskos dög, isten bocsássa meg. És
tudod, mivel mentegetőzött? Hogy az a játszótér
magánterület. Hogy csak az ott lakó gyerekek használhatják.
Persze nem ez volt a lényeg. Hanem tudod, mi? – pillantott
rám anyu dühtől szikrázó szemmel. – Azért volt ez az egész,
mert az én lányomat nem tartotta az ő lányához illő
barátnőnek. Erre gondolt az a szemét. Mert mi nem voltunk
egy szinten velük, nem voltunk olyan jómódúak. Na hiszen!
Apád aztán jól megmondta neki szemtől szembe. Az én
lányom oda megy, ahova akar. Ugyanúgy joga van itt
játszani, mint bárki másnak. Ezt mondta neki. A vén
csoroszlya meg majd hanyatt esett ijedtében.
Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől.
– De hát én erről az egészről nem is tudtam – nyögtem ki
végül egy újabb könnycseppet letörölve.
– Pedig így volt. Úgy bizony, kicsim. Mondott persze apád
még egyebet is, amit nem szokás kitenni az ablakba. Attól
kezdve aztán nagyon udvarias volt vele az a nő. Előre
köszönt neki, meg érdeklődött a hogyléte felől. Apád is jól
emlékszik erre az esetre, hogy hogyan tanította illemre. Mert
hát hiába a világ összes pénze, ha nincs hozzá jó modor.
Odaléptem a kertre néző ablakhoz. David egy kisebb kerti
vasvillát tartott a kezében, és épp azzal fenyegette aput,
hogy beleszúrja a fenekébe. Elmosolyodtam. Eszembe jutott,
mit mondott Brian a legutóbbi órán.
– Előfordulhat, hogy ami az egyik gyereknek olyan
borzalmas, mintha Bejrútban lenne, az a másiknak
Meseország.
Csak ekkor értettem meg, mit is jelent ez. A gyerekek
sosem egyformák, ezért a környezetüket is különbözőképpen
érzékelik. Én olyan sokáig éltem „Bejrútban”, hogy
Meseország számomra csupán elérhetetlen álom lehetett.
Pedig a szüleim igenis törődtek velem, igenis szerettek,
noha ezt én gyerekkoromban másként gondoltam és
éreztem. Felnőttként már megértettem, hogy akkoriban ezt
még nem láthattam át. Kisgyerekként nagyon zagyva
gondolatok születtek a fejemben, és ezekből rengeteg
butaságot szűrtem le. De végre sok minden világossá vált,
sok dolgot másként láttam, és igazából csak ez számított.
 Tizenhatodik fejezet

Közeledett november vége. Eseménydús év volt

mögöttem. Már a kurzus hetedik óráján is túl voltam. Mattel
majd’ minden héten elmentünk kávézni az óra után.
Változatlanul tartotta a három lépés távolságot, úgyhogy nem
tudtam, mit remélhetek, de már nem bántam. Csak idő
kérdése, gondoltam.
A kurzus teljesen magával ragadott, megszűnt minden
fenntartásom. A csoport tagjai sorban megnyíltak, ahogy
Matt megjósolta. Időnként hatalmasakat nevettünk egyik-
másik történeten. Az iskolai szünet mindenkinek jót tett.
Javában készültem a karácsonyra, és már-már elégedett
voltam az életemmel.
Sikerült rávennem Karent és Michaelt, hogy jöjjenek el
egyik este, és Joe-t is meghívtam. Jillről egy szót sem
ejtettünk. Alig vártam, hogy újra együtt legyek velük.
Amennyire tudtam, kitakarítottam a lakást – még Alice-t is
segítségül hívtam. De még mielőtt átjött, gondosan
összeszedtem az üres sörösdobozokat meg a
borosüvegeket. Meg is telt velük három szemeteszsák. Nem
akartam, hogy Alice meglássa a gyűjteményemet, ezért
éjszaka lopóztam ki, és tettem be a szemetesbe. Alice
nagyon megkedvelte Davidet, vagy ahogy ő mondogatta, a
„dundi kiskrapekot”, akit Öcskösnek szólított. Általában nem
szeretem a beceneveket, de ezúttal hajlandó voltam kivételt
tenni.
Alice tisztítószerekkel megrakodva jött át.
 – Oszt kit híttál meg – kérdezte –, a pápát vagy ki a
rossebet?
– Ne hülyéskedj már! Gyere be! Tényleg nagyon rendes
tőled, hogy segítesz.
– Hagyd mán ezt a dumát! Olyan ez a lakás, mint egy
disznóól. Trehány egy lyány vagy, azt tudod? – Berobogott a
fürdőszobába. – Te jószagú Úristen, hát itten még egy
görény se lakna el – sopánkodott, azzal kefét ragadott, és
nekiállt sikálni.
Pirulva álltam be mellé takarítani. Még Alice normái szerint
is elhanyagoltam a lakásomat. Ráadásul mindenünnen üres
sörösdobozok és üvegek kerültek elő. Sorban összeszedtem
a szerteszét szórt holmikat, és mindent a helyére raktam.
Észrevettem, mennyire megsárgultak a falak a
cigarettafüsttől, főleg a hálószobában. Megfogadtam, hogy
amint lesz elég pénzem, kifestetem az egész lakást. Örömteli
izgalom járt át, és ettől még jobban ment a munka. Úgy
terveztem, hogy magam főzök a társaságnak. Hirtelen
elhatározással Alice-hoz fordultam, hogy javasoljon valami
finomat.
– A csődör is jön? – kérdezte.
– Igen. Szerinted mi ízlene neki?
– Á, be ne vedd azt a szarságot, amit mondani szoknak,
hogy a férfiak szívihez a gyomrukon át vezet az út. Süket
duma. Szívecském, a férfiak szívihez a micsodájukon
keresztül kell eljutni. Isten a tanúm, onnan is tudni ezt, hogy
azon keresztül szeretik kiönteni a szívüket.
– Na de Alice! – feddtem nevetve. – Amúgy eszemben
sincs elcsábítani Joe-t. Csak barátok vagyunk, semmi több.
Más is lesz itt, a barátaim.
– Pedig nagyon úgy néz ki, hogy odáig vagy érte. Most is
ez a fene nagy takarítás, tessék. Szóval csak barátok? Miért
nem prücskölsz vele egy nagyot, aztán jóccakát? Kár hagyni,
hogy egy ilyen jóképű gyerek pocsékba menjen.
– Alice! Joe nem fog pocsékba menni. Különben is épp
most szakított a londoni barátnőjével. Más se hiányzik neki,
mint egy alkalmi kapcsolat csak a szex miatt. Ha meg mégis,
akkor szerintem ezt a gondját máshol oldja meg – mondtam
mérgesen. Nagyon nem akartam, hogy az érzéseim
megzavarják az estét. Joe barátságára minden körülmények
között igényt tartottam.
– Marhaság! – rikoltotta Alice. – Igenis köll neki egy jó kis
hempergés. Levezeti a feszültséget. Tessék, például amikor
Eddie-t kirakták az állásbul, és hetekig otthon dekkolt, hát
folyton rám mászott. Egy nyugodt percem nem volt tőle.
– Nem beszélhetnénk inkább valami másról?
Alice folytatta a munkát: fütyörészve sikálta a falakat és a
padlót. Még a gyerekek is beálltak segíteni. David egy
fogkefével nekiállt megtisztogatni a csapot. A többiek
kitódultak a konyhába, és összesöpörtek, de ettől talán csak
még nagyobb kosz lett. Lassan már annyian lettünk, hogy
lépni sem lehetett.
Aztán Alice megelégelte a dolgot.
– Azannya! Te meg mi a jófrancot csinálsz? Tűnés innen,
amíg szépen mondom, otthon mosdózzál! Amúgy meg
neked sem ártana egy alapos sikálás. Borzalmas kulaszagod
van. Na nyomás, kifelé innét!
Estére a lakás kezdett emberi hajlékra emlékeztetni.
Vettem egy csokor virágot és egy új térítőt is. A sütőben
finom csirkeragu várta a vendégek érkezését. Az illata
belengte az egész lakást. A hűtőbe bekészítettem a bort.
David már elaludt, én pedig szépen felöltöztem, és ki is
sminkeltem magam. Megfogadtam, hogy mindent
megteszek, hogy jól érezzük magunkat. Amikor aztán
kopogtatást hallottam, siettem ajtót nyitni. Alice zörgetett.
Mellette elpillantva észrevettem, hogy a ház előtt álló taxiból
épp akkor szállnak ki a többiek.
Istenem! Alice, ne most!
– Ide hallgass, szivecském! – mondta szomszédom –, ha
bármire szükséged lenne, ihol vagyok a szomszédban.
Például ha el kéne ugrani valamiért a boltba.
– Köszönöm, Alice, de azt hiszem, megleszünk.
Már késő volt; a vendégek odaértek az ajtóhoz.
Észrevettem, hogy Joe mögött egy negyedik alak közeledik.
Egy pillanatra azt hittem, Juliet az, de aztán örömmel láttam,
hogy mégsem. Aztán a következő pillanatban a nőben Jillre
ismertem. Az örömöm abban a minutában elröppent. Még a
gyomrom is összeszorult. Mintha egy rémálomba
csöppentem volna.
– Jill? – nyögtem ki döbbenten.
A többiek nagyokat rikoltottak. Gyorsan össze kellett
szednem magamat. Semmi gond. Kibírod. Ki fogod bírni.
– A dögök! Nem is szóltak, hogy te is jössz. Mennyi ideig
maradsz itthon? Istenem, úgy örülök, hogy itt vagy! – Úgy
magamhoz szorítottam, hogy alig kapott levegőt.
– Jól van, nyugi! Hé, nyugi! Meglepetésnek szántuk –
nyökögte, miközben igyekezett kiszabadulni a karjaimból.
Meglepetésnek? Hát meg is leptetek, az biztos.
Nagyszerű, fantasztikus, kurva jó! Jill válla fölött Joe-ra
néztem. Ostobán vigyorgott rám. Hát azt hiszik ezek, hogy
most jöttem le a falvédőről?
Alice-ról teljesen megfeledkeztem. Úgy éreztem, nem illik
hagyni, hogy csak úgy álldogáljon az ajtóban, aztán meg
kicsukni, ezért gyorsan bemutattam.
– Ő Alice, a szomszédom és egyben a barátom. Alice, Joe-
t már ismered.
 – Halihó, szivecském – kacsintott felé Alice.
– Ő pedig egy régi barátnőm, Jill, egyenesen Angliából.
Vele már jó régen nem találkoztunk, úgyhogy rengeteg
mesélnivalónk lesz, igaz? – Éreztem, hogy a hangom
megremeg az elfojtott dühtől.
Mindenki kezet fogott Alice-szal. Tovább már tényleg nem
ácsoroghattunk ott az ajtóban, de Alice még mindig ott állt
vigyorogva, és önfeledten csócsálta a cigarettáját.
– Hát akkor éhenkórászok befelé, kész a vacsora –
mondtam, remélve, hogy szomszédasszonyom elérti a
célzást. De nem moccant.
– Nem iszik velünk valamit? – kérdezte tőle Karen. Meg
tudtam volna fojtani! Hát nem érti? Hiszen Alice nem tartozik
közénk!
– Jaj, nagyon kedves, szivecském – felelte lelkesen Alice.
Joe úgy tett, mintha csak megvakarná az arcát, de
valójában a vigyorát rejtette a tenyere mögé. Rég nem láttam
ennyit vigyorogni. Igazából örültem, hogy ilyen vidám, csak
éppen azt nem tudtam, hogy ez kinek is köszönhető. Talán
nem is volt olyan rossz ötlet beinvitálni Alice-t?
Miután letelepedtek, mindenkinek adtam poharat, aztán
egy percre kiugrottam a konyhába.
– Mi ez a szag? – hallottam Karen kérdését.
– Milyen szag? – kiáltottam vissza a konyhából. – Nem
fertőtlenítő?
– De olyasmi – mondta Jill.
– Nemrég takarítottam – feleltem, és még öntöttem a saját
poharamba.
Bevittem az üvegeket, és kínálgatni kezdtem őket.
– Te mit kérsz, Alice? Bort? Vodkát? A bor nagyon finom.
Selymes, telt vörösbor.
 – Á, nem nekem való az, szivecském. Az ilyen lőre mán
csak beöntésre való. Én inkább csak sört iszok. Hát te
szivecském, hunnat való is vagy? – fordult Karenhez.
Jill ezek hallatán majd’ megfulladt ivás közben.
– Hát én idevalósi vagyok, dublini – felelte, miközben
minden erejével próbált uralkodni arcvonásain.
Joe kimenekült a szobából.
Úgy éreztem, mindjárt szétrobbanok a méregtől. Engem
különösebben nem zavart Alice durva stílusa, de azért
mégsem a barátaim előtt kellett volna produkálnia magát.
– Csak azért jöttem most Angliából, mert néhány éve ott
lakom London mellett – magyarázta Jill.
– Az szép, az biza szép. Oszt mit dolgozol ottan?
– Légiutas-kísérő vagyok – válaszolta Jill csiszoltan
udvarias hangon.
Hogy oda ne rohanjak! – mérgelődtem. Légiutas-kísérő
vagyok – majmoltam dühösen magamban. Csak el ne
ájuljunk! Mert a napba lehet nézni, de rád nem, mi?
– Szóval légiutas-kísérő? Azt meghiszem, mert hát a
fizimiskájára nem lehet panasz. De hát akárhogy is
csavarjuk, azért a sztyuvik is csak pincérnők, csak pofásabb
a nevük, nem gondolja, szivecském?
Lehajtottam az italomat, és borzadva újra töltöttem, majd
kimentem a konyhába, hogy ellenőrizzem, hogy áll a ragu.
Készen volt. Most mihez kezdjek? Nincs más megoldás,
kénytelen leszek a vacsorára is itt tartani Alice-t. A kurva
életbe!
Nagy meglepetésemre a társaságot egyáltalán nem
zavarta sem Alice jelenléte, sem a stílusa.
Szomszédasszonyom igencsak otthon érezte magát. Kibújt a
papucsából, és javában magyarázott Jillnek. Ettől csak még
mérgesebb lettem.
 Joe benézett a konyhába.
– Ne segítsek valamit? – kérdezte.
– De, ha tudsz, hozzál egy kidobóembert – vetettem oda
nyersen.
– Na, ne csináld már, Jack! Tényleg senkit sem zavar. Add
ide azt a kés, mielőtt még kárt teszel valakiben!
A fokhagymával sült kenyeret próbáltam felszeletelni, de
folyton megégettem a kezem. Bementem, hogy újra töltsék
mindenkinek, de még meg sem itták az első kört, miközben
én már a negyediknél tartottam. Megterítettem az asztalt hat
személyre. Ki kellett hoznom David kisszékét a szobájából.
Ez jut majd nekem. Körbeültük az asztalt, felszolgáltam a
csirkét, és nekiláttunk. Nekem szinte egy falat sem ment le a
torkomon.
– Nagyon finom! – dicsérte a csirkét Mick. Ez nagy szó
volt, mert Mick máskor nem nagyon mondott véleményt
semmiről.
– Tényleg nagyon jó! – lelkendezett Jill.
Joe valósággal lapátolta az ételt a szájába. Kérdezni se
kellett, ízlik-e neki.
– Marha jó! – mondta Alice teli szájjal.
Vacsora után megint töltöttem bort mindenkinek, aki kért.
Időközben én már egyedül megittam egy egész üveggel.
Betettünk a lejátszóba egy CD-t. Alice egyre vígabb, én
viszont egyre morcosabb lettem. Szerettem volna egyedül
maradni a barátaimmal. De még inkább szerettem volna Jillt
megfojtani.
Alice azonban nem vette észre magát. Teljesen tönkretette
az estémet.
– Eztet én nem egészen értem, szivecském – kotkodácsolt
most épp Micknek. – Mi van ezzel az antibiotikummal, ezzel
az Aligmentével?
 – Augmentin – helyesbített Joe.
Te jó ég! Visszamentem a konyhába, és kinyitottam a
vodkát. Rajtam kívül senki sem kért. Hát én pedig nem
hagyom, hogy kárba vesszen. Láttam, hogy a hűtőben
bőségesen van még sör is. Gyorsan legurítottam egy
stampedli vodkát, aztán kinyitottam egy újabb doboz sört.
Lehajtottam a felét, a másikat pedig vodkával felturbóztam.
Bekukkantottam a gyerekszobába. David mélyen aludt. A
nappaliból behallatszott a nevetés. Ettől csak még idegesebb
lettem. Mindenki nagyon jól szórakozik, csak éppen az én
káromra.
Képtelen voltam olyan ürügyet kitalálni, amivel
megszabadulhattam volna Alice-tól. Hiába célozgattam, nem
vette a lapot. Tudtam jól, hogy a többiek csak az én
kedvemért udvariasak vele. Ebben egészen biztos voltam.
Nyilván halálra unják már ezt a banyát. Egy ilyen este után
soha többé a lábukat be nem teszik hozzám, az holt biztos.
Szégyelltem magam Alice miatt. Micsoda egy potyázó, vén
szatyor! Egész más, hogy akkor átjön, amikor megkérem. De
azt szerettem volna, hogy ez az este fantasztikusan jól
sikerüljön. Aztán mikor Jillt megláttam, azt hittem, annál
rosszabb már nem is jöhet. Most meg Alice ott csücsül vele,
és ő a társaság középpontja. Elszántam magam, hogy Alice-t
végre kitessékelem a lakásból. Összeszedtem a
bátorságomat. Aztán Joe-nak és Jillnek is megmondom a
magamét. Jogom van tudni, tényleg együtt vannak-e.
Visszamasíroztam a nappaliba, és ahogy becsiccsentve
lendületesen benyitottam, az ajtó nagy zajjal nekivágódott a
falnak. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, majd újra
megindult a csevegés.
– Te jó ég, Jack! Inkább ülj le! – szólt rám Jill, és integetett,
hogy telepedjek oda mellé. A heverő mellett ült a földön,
kezében félig teli poharával. Még ugyanaz a fél pohár bor
volt benne, amit érkezésekor töltöttem neki.
– Előbb még rátöltök neked – mondtam, és már nyúltam is
a poharáért.
– Ne – mondta a másik kezét felemelve –, köszönöm, nem
kérek többet.
Ez még jobban felbosszantott. Legalább értékelhetné,
milyen vendégszerető vagyok.
– Kér valaki még inni? – néztem körbe a szobában.
Egyedül Alice nyújtotta felém a poharát.
Dühösen kirántottam a kezéből, és kiviharzottam. A
konyhában kevertem magamnak egy újabb sör-vodka
koktélt. Joe megint megjelent az ajtóban.
– Neked meg mi a fene bajod van? – kérdezte.
– Semmi! – vágtam rá éles hangon, ami persze azonnal
elárulta, milyen ideges vagyok.
– Jack, mi van veled? Úgy csörtetsz ki-be, mint egy
fogfájós elefánt. – Odalépett és felém nyújtotta a kezét, de
én ellöktem.
– Szerettem volna a barátaimmal lenni, tudod? De még ezt
sem lehet! – dühöngtem, és a vodkásüveget lecsaptam a
tálalópultra.
– Miről beszélsz? De hát itt vagyunk! Nem kéne folyton ki-
be rohangálnod, inkább gyere és ülj le te is!
– Nem én! – fröcsögtem. – Itt ez a proli őnagysága, és
teljesen kisajátított titeket! A francba, hát nem igaz, hogy
nem veszi észre, mikor van útban.
Ekkor láttam csak, hogy Joe mögött áll valaki az ajtóban.
Alice.
– Mán itt se vagyok – mondta feszengve.
– Helyes – feleltem ridegen, és meg sem mozdultam.
Hallottam, hogy hangosan becsapódik a bejárati ajtó.
 – Az isten szerelmére, Jack, legalább kikísérhetted volna.
Most már Joe is kezdett az idegeimre menni. Bevonultam a
nappaliba, ahol Jill, Karen meg Mick némán ült. Úgy néztek
rám, mint valami torzszülöttre. Végképp elegem lett az
egészből.
– Mi van!? Mi a franc van!? – üvöltöttem rájuk.
Joe lépett be mögöttem.
– Elég volt, Jack! Most már tényleg elég! Ami sok, az sok –
mondta Jill, miközben Karen már hozta is a kabátokat.
– Nektek meg mi a franc bajotok van? – kiabáltam.
Mick a fejét csóválta.
– Jack, nagyon nem volt szép, ahogy azzal a szegény
nővel bántál – mondta Jill hűvösen, és már húzta fel a
cipzárját. – Borzasztó udvariatlan voltál vele.
– Micsoda? – tártam szét a karomat elképedve. –
Elmondanám, hogy meg se hívtam! Csak egy csöndes baráti
vacsorát szerettem volna. Ti meg én. A rohadt életbe, majd
elsüllyedtem miatta szégyenemben! – védekeztem.
– Minket nem zavart – mondta Mick.
A szavai nagyon megdöbbentettek.
– Karen!? – fordultam barátnőmhöz segítségért.
– Sajnálom, Jack, én megyek. Elegem van ebből a
csesztetésből. Minden alkalommal ez megy, amikor eljövünk.
Mindig, kivétel nélkül. Rohadtul elegem van belőle!
Ereztem, hogy borzasztó mérges.
– Mi bajod van neked? Miről beszélsz? Neked van
eleged!? Kurva jó, beállítotok, megjátsszátok az ájtatos jótét
lelket, aztán meg eltűntök. Közben meg kurvára le se
szarjátok, mi van velem és Daviddel, meg hogy milyen nehéz
nekünk itt – üvöltöttem teli tüdőből.
– Hallgass már, a rohadt életbe! – förmedt rám Joe. –
Fölébreszted Davidet.
 Odaléptem elé, és az arcába rikácsoltam:
– Nem mintha valaha is érdekeltünk volna! Nem vagy te se
az apja, se senkije, és nem tűröm, hogy a saját lakásomban
így beszélj velem!
Joe már túl volt azon a ponton, amikor még hajlandó
vitázni az ember – egyszerűen taszított egyet rajtam. Ahogy
meglökött, megbotlottam a saját lábamban, és lehuppantam
a földre.
– Most nézd meg magad, Jack – tett rá még egy lapáttal
Jill. – Már megint részeg vagy. – Karen és Mick komoran
bólogattak. Megértettem, hogy mind ellenem fordultak.
– Jill, te jobb, ha befogod a lepcses szádat. Nem vagyok
én olyan hülye, mint hiszed. Csak úgy besétáltok ide, mint
két régi haver, mi? Hát ti tiszta hülyének néztek engem?
Nem vagyok se süket, se vak! – visítottam.
Értetlenül néztek egymásra.
– Mi a szarról rinyálsz itt? – kérdezte Joe. Már neki is
vöröslött az arca a méregtől.
– Rólad meg Jillről! Mindent tudok! – sivítottam.
Karen elképedve legyintett.
– Hát ilyen nincs!
Aztán Joe szólalt meg, és szavai tőrdöfésként hasítottak
belém.
– Fogalmam sincs, honnan veszed ezt, de mondok neked
valamit. Szóval szerinted nem érdekelsz, és le se szarom, mi
van veletek? Tényleg ezt gondolod, Jack? Meg azzal jössz,
hogy nem én vagyok David apja? Te cseszett agyú hülye
liba! Hát ki volt ott veled végig, amikor David született? Ki állt
ki melletted és ki segített végig a terhességed alatt? Lett
volna valaki más, akiről nem tudok? Hihetetlen, milyen önző
vagy! Állandóan csak magadra gondolsz! Képzeld el, nem
csak neked vannak gondjaid! Úgyhogy nem kéne azt hinned,
hogy olyan kurvára különleges vagy! – Dühösen rázta felém
az öklét, és egy pillanatra azt hittem, mindjárt megüt.
– Ha volt egyáltalán, aki igazán rendesen törődött veled,
hát az én voltam! – füstölgött tovább. – Azt hiszed, más
képes lett volna ilyen sokáig elviselni a szánalmas, nyomorult
kis életedet? Jack, neked tényleg elment az eszed! De van
más bajod is, és amíg ezzel nem mész orvoshoz, addig
vegyük úgy, hogy nem is tudod a telefonszámomat!
Mostantól kezdve leveszem rólad a kezemet. – Azzal fogta a
kabátját és elindult kifelé.
– Tudom ám, hogy féltékeny vagy! – vetettem utána
magamat. – Mindig is féltékeny voltál… mert nem tudtál
megkaparintani magadnak. Igenis féltékeny vagy, mert Matt-
tel találkozgatok, és mert kezdem rendbe szedni az életemet.
És ezt nem tudod elviselni, ezért vádaskodsz összevissza
aljasul, megjössz mindenféle övön aluli dologgal, és még Jill-
lel is képes voltál összeállni!
Joe a képembe röhögött.
– Na ne mondd! Tényleg? Te önző kis dög! Én csak meg
akartalak védeni Matt-től! De te olyan makacs és öntelt vagy,
azt hiszed, mindent jobban tudsz, és senkire sem hallgatsz.
Még a barátaid tanácsai sem érdekelnek.
Karen egyetértően bólogatott. Aztán Jill rám támadt, és
meg akart pofozni, de Mick közénk lépett és
megakadályozta. Próbáltam elfurakodni mellette, hogy az
összes haját kitépjem annak a ribancnak.
– Gyertek, ez az egész csak időpocsékolás. Semmi
értelme, menjünk! – szólalt meg Mick.
Jill lihegve hátralépett. Joe már nyitotta is az ajtót.
Csakhogy én nem akartam így elengedni őket. Joe még
soha nem beszélt így velem. Soha az életben. Ezért most
igazán megijesztett.
 Nem engedhettem el így. Valamit tennem kellett.
– Tudom, hogy baj van velem! – kiáltottam.
Joe megtorpant és visszafordult.
– Tudom, hogy baj van velem – ismételtem csendesebben.
– És teszek is ellene.
Joe még mindig őrült dühös volt; a szeme szikrát szórt a
haragtól. A többiek sürgették, hogy menjenek már, de látszott
rajta, hogy szeretne valami olyat hallani, amivel helyre lehet
hozni a történteket.
– Jelentkeztem egy fogyókúrás csoportba – hazudtam. –
Hétfőn kezdődik a terápia. Én is tudom, hogy evési zavarom
van, és ez komoly. Már korábban rájöttem. Ezért iszom olyan
sokat. Ha nem paráznák folyton a súlyom miatt, akkor nem is
piálnék ennyit. Tessék, ezzel igazán elégedett lehetne.
– Micsoda? Ilyen nincs! Ez nem igaz! – törtek ki sorban
undorodva.
– Ez kurvára nevetséges! – mondta Karen hisztérikusan
vihogva.
Joe arca leírhatatlan kifejezést öltött. A szemében könnyek
jelentek meg. Kétség nem férhetett hozzá: borzasztóan
felzaklattam.
– Hát csak rajta, Jack – sóhajtott. – Csak rajta. Járj el a
csoportba! Ha szerinted ez a legnagyobb gondod, akkor
menj és oldd meg ott! Ha az egész ilyen egyszerű, akkor
vágj csak bele!
Igazság szerint már hetek óta egyetlen grammot sem
fogytam. Ettől függetlenül eszem ágában sem volt
fogyókúrás terápiára járni, de nem jutott eszembe más,
amivel esetleg leállíthattam volna ezt a szörnyű rémálmot. Jill
hangosan sírt. Mick a karjánál fogva húzta Joe-t, hogy
mehessenek végre.
Joe azonban újból megállt az ajtóban.
 – Egyébként meg mi a jó francra lennék féltékeny? A
szaros kis életedre? Neked soha semmi nem elég jó,
úgyhogy nyugodtan idd csak szét az agyad, Jack! Kurvára
nem érdekel, ha halálra piálod magad. Csak engem hagyj ki
belőle? –fröcsögte dühösen, aztán lesietett a lépcsőn.
– Szégyelld magad, Jack! – szipogta Jill. – Szégyelld
magad!
Észrevettem, hogy Alice ablakában megrebben a függöny.
Az egész az ő hibája, dühöngtem magamban. Ha nem üti a
bibircsókos orrát a magánéletembe, akkor ez az egész meg
se történt volna. Legszívesebben megdöngettem volna az
ajtaját, és jól beolvastam volna neki.
Utáltam az egész rohadt környéket. Gyűlöltem Alice-t.
Utáltam Davidét és utáltam Joe-t is.
Hogy mert velem így beszélni!? Pláne azok után, hogy az
elmúlt hetekben mennyi időt és energiát feccöltem a
kapcsolatunkba. Nem kéne rajtam kitöltenie a mérgét, csak
mert az ő kapcsolata tönkrement. Visszamentem a
nappaliba, kevertem magamnak egy újabb italt, és teljes
hangerőre állítottam a zenét. Már az sem érdekelt, ha
felébreszti Davidét vagy a szomszédokat. Eddig amúgy is
nekem kellett folyton hallgatnom a szomszédok bulijait.
Jillre is mennyire jellemző ez az egész. Még szinte meg se
melegszik alatta a szék, máris előadja a szokásos műsorát,
hogy ő mennyivel szebb meg jobb mindenkinél. Hánynom
kell tőle! A szaros kis csinoska-okoska. Persze neki kurva
egyszerű az élete. Gyerek nuku, számlák nuku, házimunka
nuku. Lószart se tud az életről. Rólam meg még annyit se.
Bár nyilván a hátam mögött már előre kibeszéltek. Karen
meg Mick pedig mintha külön világban élnének. Jól elvannak
egymással. De nekik is könnyen jár a szájuk, hiszen
nincsenek se gyerekeik, se anyagi gondjaik. Fogalmuk sincs
arról, milyen az, amikor az ember minden áldott este egyedül
marad, miután egész nap csak egy ötéves gyerekkel meg a
negyvenéves analfabéta szomszéd nyanyával beszélgetett.
Hogy lehettek ilyen kegyetlenek?
– Csesszék meg, elmehetnek a büdös francba! –
dühöngtem hangosan. – Miért kéne nekem szégyellnem
magam!? Inkább szégyelljék ők magukat! – Volt pofájuk így
elrontani az estémet, miután annyit kínlódtam, hogy minden
jól sikerüljön! Jézusom, és Joe-nak még volt bőr a képén,
hogy olyanokat mondott Mattról!? Napnál világosabb, hogy a
féltékenységtől ilyen. Mindig megpróbált mindenfélét
bemesélni nekem Mattról. Folyton be akarta feketíteni, hogy
elvegye tőle a kedvemet. De nem ám azért, mert barátként
aggódott miattam! Hú, de nem szeretnék most az ő helyében
lenni!
– Az égvilágon semmit sem fogok csinálni – jelentettem ki
az üres szobának. – Majd szépen megvárom, hogy reggel
sorban hívjanak, és könyörögjenek, hogy bocsássák meg.
De persze nem megy az csak úgy.
Elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal a lehető
legmesszebb költözöm. Ennél a környéknél jobbat érdemiek.
Odáig még rendben volna, hogy néha-néha elcsevegek
Alice-szal, elvégre mégiscsak a szomszédom, akivel
udvariasnak kell lennem. De nem lett volna szabad
beavatnom a magánéletembe. Csak mert egy teára
behívtam, az nem jelenti azt, hogy mindjárt be is költözhet!
Magamban azt kívántam, bár meg se szültem volna
Davidét. Ha ő nem lenne, nekem sem kéne ebben a piszkos
odúban laknom. Ráadásul most még a két legjobb barátom
is összejött titokban, és ellenem fordultak. Majd’ szétvetett a
düh. A harag úgy áradt szét bennem, mint a túladagolt
kokain. Előszedtem az összes CD-t és bakelitlemezt, és
szétrakosgattam mindet a földre. Aztán kimentem a
konyhába, és elővettem a legnagyobb, legélesebb kést, a
kenyérvágót.
Remek. Ez pont megfelelő lesz.
Lassan minden egyes CD-t összevissza karistoltam. Előbb
mindenféle ákombákomokat karcoltam rájuk, aztán úgy
estem nekik, mint egy eszelős, igyekeztem minél több kárt
tenni bennük. Szúrtam, vágtam, döftem. Felálltam, és ide-
oda hajigáltam őket a szobában. Fogtam a vendégek
poharait és a falhoz vagdostam őket. Pompás érzés volt.
Őrült nagy zajt csaptam. Közben a zene tovább harsogott.
Áradt belőlem a gyűlölet. Kezdtem kifogyni a széttörhető
tárgyakból.
Csak álltam a szoba kellős közepén, és a haragtól
fortyogva néztem körbe, hol találok még olyan tárgyat, amin
kitölthetem a dühömet. Lihegve kapkodtam levegő után, és
egész testemben remegtem. Hirtelen meghallottam, hogy az
egyik szomszédom felháborodottan dörömböl a falon.
– Menjetek a picsába! – visítottam, azzal felkaptam az
asztalt, és a falnak vágtam. Törött fadarabok repültek
szerteszét. Teljesen eszemet vesztettem. Egyszerre csak
hallottam, hogy megnyikordul egy ajtó. Ez meg kicsoda?
Csak nem az egyik szomszéd? Szóval bejöttek a rohadékok!
Megmarkoltam a széthullott asztal egyik letört lábát, és
kirohantam az előszobába.
A hálószoba ajtajában David állt könnyes szemmel, Action
Mán harcosát szorongatva.
– A nagyihoz akarok menni – suttogta, miközben csurogtak
arcán a könnyek.
Csak bámultam rá, és próbáltam rájönni, ki lehet. Ki a
csuda ez a kölyök? Aztán egyik pillanatról a másikra elmúlt a
roham. A hurrikán elvonult, éppoly hirtelen, ahogy jött.
 – David – szólítottam meg immár nyugodtan.
Mozdulatlanul állt, a félelemtől sápadtan, egész testében
remegve. A pizsamáján sötét folt terjedt szét. Bepisilt. A lábai
körül kis tócsába gyűlt a pisi. David remegve, sírva állt
benne.
– A nagyihoz akarok menni – ismételte suttogva.
Lassan kezdtem teljesen magamhoz térni. Éreztem, hogy
a testembe visszatér az értelem, ami egészen addig
mintha valahol az asztráltérben kalandozott volna. Vagy
mintha menekülőre fogta volna. Talán megjárta a poklot, és
most lassacskán, fokozatosan visszaköltözött belém. Hirtelen
elszállt az erő a lábamból, és megsajdult a karom. Lenéztem
a kezemre; a kézfejemet vérző vágások tarkították.
Mi a franc történt itt? Betörtek a lakásba?
Értetlenül álltam a pusztítás közepette. Köröttem a törött
asztal darabjai, az összetört poharak szilánkjai, meg
szanaszét szórt CD-k. Még a párnák is szét voltak
szaggatva, és a tollpihék ott szálldostak a levegőben. Valaki
itt teljesen eszét vesztette, és szétdúlta a lakásomat. Igazi
ámokfutást végzett ez a valaki, szinte semmit sem hagyott
épen. Felvettem néhány CD-t, hogy megnézzem, mi történt
velük. Az én CD-im voltak, abból a gyűjteményből, amit
hosszú évek alatt sikerült felhalmoznom. A szőnyegen
mindenütt üvegszilánkok csillogtak, és rengeteg nagyobb
üvegdarabot is láttam. Felvettem egy párat, és egy darabig
csak néztem, mi lett a poharakból, aztán a darabokat
óvatosan bedobtam a szemetesbe. Évekig tart, mire itt
rendet rakok. De hát mi történhetett? És én hol voltam
közben?
Hirtelen rettenetes kimerültség tört rám. Lehuppantam a
törött asztal lapjára, és a fiamra néztem. Az én gyermekem,
semmi kétség. Lehet hogy éhes vagy szomjas.
 David csak állt és bámult rám.
– David, neked éjszaka nem az ágyban lenne a helyed? –
kérdeztem.
Sarkon fordult és visszament a szobájába. Lehajtottam a
fejem a földre. Borzasztó fáradt voltam. Mielőtt lehunytam a
szemem, észrevettem, hogy valami sárga hever a fűtőtest
alatt. Benyúltam érte és kihúztam. Sam volt.
Joe, ne hagyj el! Nem hagyhatsz el csak így!
Megszorítottam Sam mancsát, mire megszólalt a dal:
– A vén MacDonald tanyáján, éjáéjáóóó…
Élt egy ostoba liba…
 Tizenhetedik fejezet

Harmincévesen kiváló eredménnyel levizsgáztam a

számomra oly testhezálló tudományból: valóságtagadásból.
Meg vagyok győződve arról, hogy a világon senki másnak
nincs igaza, csakis nekem. Nincs kivétel, nincs vitás eset,
nincs se talán, se ha, se de, és nincs helye semmilyen
ellenvetésnek.
Reggel olyan másnaposan ébredtem, mint még soha
életemben. A szememet mintha leragasztották volna. Mikor
végre sikerült mégis kinyitnom, homályosan hullámzott
körülöttem minden. Legszívesebben ott helyben meghaltam
volna. Az első pillanatokban még csupán a macskajaj kínjait
érzékeltem. Aztán a következő pár percben az
emlékezetemben sorban felmerültek az előző este szörnyű
csúfságai.
Megeresztettem egy hangos káromkodást, és nyúltam
volna a takaróért, hogy a fejemre húzzam. Ekkor vettem csak
észre, hogy a konyhai asztal lapján fekszem. Aztán eszembe
jutott, hogy van nekem egy fiam. Feltápászkodtam, és
próbáltam megállni a két lábamon. Éles fájdalom hasított a
lábamba; a kezem duzzadtan sajgott. Döbbenten néztem le;
mindkét kézfejemen ügyetlenül rátekert vécépapír pólya
éktelenkedett, amit helyenként az ujjaimhoz tapadt száraz
vérfoltok tarkítottak.
A két lábam kék és zöld volt, mintha valaki a fél éjszakát
azzal töltötte volna, hogy engem rugdos. Alig mertem a
tükörbe nézni, de tudtam, hogy muszáj lesz.
 Amit láttam, az nem az én arcom volt, még csak nem is
hasonlított hozzá. Vajon mi történhetett? Arra emlékeztem,
hogy vitatkoztunk Joe-val, meg halványan arra is, hogy
azután elmentek. Onnantól kezdve viszont semmi másra, és
ez megrémített. Még jobban megijesztett, hogy egy mukkot
sem hallok Davidtól.
Beléptem a szobájába. Az ágya üres volt. A földön ott
hevert nedves pizsamája. A gyomrom kavarogni kezdett az
aggodalomtól. Berohantam a vécébe, olyan hányinger tört
rám hirtelen. Nem jött semmi, de az öklendezés folytatódott.
Próbáltam cigarettára gyújtani, de attól csak még inkább
hányingerem lett.
Istenem, David, hol vagy? Kérlek, Jézus, mondd el, mi
történt, mert különben beleőrülök. Kérlek, tudni szeretném,
mi történt itt. És hol a francban van David?
A félelem és a zavarodottság együttes erővel rohant meg.
Sírva, remegve botladoztam egyik helyiségből ki, a másikba
be, és közben Davidét szólongattam.
– David! David, hol vagy? Válaszolj már, az isten
szerelmére!
Megszólalt a csengő. Rohantam ajtót nyitni.
– Ajánlott levél, asszonyom. – A postás az orrom alá dugta
az átvevőfüzetet. Sietve aláfirkantottam a nevem, hogy
gyorsan megszabaduljak tőle, aztán a barna borítékot bent
ledobtam a földre.
Újból csengettek. David játékaiban meg-megbotolva
futottam vissza, mint az űzött vad. Az ajtóban Alice állt a
megmosdatott és felöltöztetett Davidet kézen fogva.
– David! – sikítottam, és magamhoz szorítottam. Nem úgy
reagált, ahogy az öleléseimre szokott. Nem ölelt vissza, és
nem is puszilt meg. Csak bámult kifejezéstelen arccal,
fásultan.
 – Mi a fene ez az egész? – fordultam Alice-hoz.
– Hát elég ramatyul voltál, szivecském – magyarázta. –
David átkopogott, úgyhogy beengedtem, aztán meg…
– Ki a francnak képzeled te magad!? – ordítottam az
arcába, azzal a karjánál fogva berántottam Davidét.–
Gyerünk befelé! – parancsoltam rá.
– Hallgass ide, szíve… – próbált Alice közbeavatkozni, de
az orra előtt becsaptam az ajtót. David pár pillanatig csak állt
ott és bámult, aztán sarkon fordult és bevonult a nappaliba.
Az órámra néztem. Fél tizenegy múlt. Az iskolából már
régen elkéstünk. Persze miután belenéztem a tükörbe,
tudtam, hogy így eleve ki se mehettem volna az utcára.
Betelefonáltam az irodába, és közöltem velük, hogy csúnyán
begyulladt a torkom. Különösebben nem is kellett
megjátszanom a rekedtséget, mivel az előző esti kiabálás
meg a legalább negyven cigaretta miatt igencsak vaskos lett
a hangom. Követtem Davidet, aki kedvenc mozdonyát
magához szorítva a Sesame Streetet nézte a tévében.
Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy pátyolgassam.
Különben is, ha átadom magam a bűntudatnak, akkor
végem. Éreztem, hogy elég egyetlen kis repedés a
páncélomon, és azonnal kíméletlenül lesújt rám a
lelkifurdalás. Az előző este történteknek jó ha a felére
emlékeztem, és ez igencsak megrémített. Nem,
semmiképpen nem engedhettem meg magamnak, hogy a
lelkiismeretemmel foglalkozzak. Bármelyik percben
megszólalhat a telefon, és sorban fognak könyörögni, hogy
ne haragudjak. Elhatároztam, hogy elsőre nem fogok
megbocsátani nekik. Talán még második alkalommal sem.
Attól függ, mennyire lesz élvezetes a hízelgésük.
Csináltam Davidnek teát és pirítóst. Csöndben
kortyolgatott a csészéből, némán majszolta a kenyeret.
Szóba sem állt velem. Le vagy ejtve, te kis taknyos –
gondoltam. Nem érdekelsz. Mindenki elmehet a jó francba!
Lehajtottam egy korty vodkát, és némi émelygés ellenére
sikerült bent tartanom. Nem kívántam igazából az italt, de
tudtam, hogy enyhíti a szörnyű másnaposságot. A vodkára
aztán bevettem még két Anadin Extrát. Nagyjából fél órával
később kezdtem ismét úgy érezni, hogy visszatér belém az
élet. Főztem magamnak kávét, és rágyújtottam egy
cigarettára. Aztán letelepedtem a telefon mellé, és vártam.
Mindez kedden reggel történt. Péntek estére a Jégkirálynő
már igencsak olvadozott. Három nap alatt minden létező
érzés végigsöpört rajtam. Először az irtózatos harag. Amikor
kidühöngtem magam, a méreg lassan elpárolgott. Utána
szörnyű depresszióba zuhantam, és órákig csak zokogtam a
párnámba fúrt arccal. Aztán önmagam igazolására
felsorakoztattam ezer érvet, majd újból iszonyú dühbe
gurultam. A hangulatom úgy hullámzott, mint egy
tengeribeteg gyomor. Fel-alá mászkáltam a lakásban, és
addig töprengtem minden részleten, amire vissza tudtam
emlékezni, amíg végül már majdnem az eszemet vesztettem.
Éjszakánként alig bírtam aludni. Ahogy múltak a napok,
lassan ráébredtem, hogy egyikük sem fog felhívni. Ahogy az
ilyenkor lenni szokott, a sokk elmúltával már inkább azon
morfondíroztam, hogyan is gondolhattam, hogy telefonálnak.
Nagyon megdöbbentett a viselkedésük, de az enyém nem
kevésbé. Vajon mi válthatott ki mindannyiukból ilyen erős
reagálást? Régebben is össze-összezördültünk, ám ez a
mostani minden korábbi veszekedésen túltett. Lehetséges
volna, hogy sunyiban ők is ittak, csak nem vettem észre?
Jillre nem is haragudtam annyira, hiszen ő szinte sosem járt
haza, így aztán igazából fogalma sem lehetett, miről beszél.
Meg aztán amúgy sem állhatta sem az italt, sem a
kábítószert. Az ő felháborodása nem lepett meg
különösebben. Eleve félig-meddig ő tehetett róla, hogy
visszajöttem Írországba. Elő ember nem tudta volna elviselni
az állandó szapulását. Semmi rosszat nem tettem pedig,
csak jól akartam érezni magam. Azt persze nem tudtam
bebizonyítani, hogy viszonya van Joe-val. Ha csak erre
gondoltam, máris igazolva éreztem mindent, amit mondtam
és tettem. Igenis okom volt haragudni! Mert nekem nagyon
rosszul esett, amit tettek.
Ami Karent és Micket illeti, felháborítóan viselkedtek. Az
utóbbi időben már alig jöttek el meglátogatni. Biztos voltam
benne, hogy ez sem az én hibám. Egyszerűen nem vették a
fáradságot, hogy tartsák velem a kapcsolatot. Nagyon is jól
érezték magukat együtt, kettesben, és ezt mindig gondosan
mások orra alá dörgölték. Mindenekelőtt azonban Joe szavai
jártak a fejemben éjszakánként. Hogy lehetett ennyire
kegyetlen? Hogy mondhatott rám olyan csúnyákat?
Egyáltalán nem igaz, hogy önző vagyok. Egyedül nevelem
Davidet, és ez borzasztó nehéz. Az igaz, hogy barátként
mellettem állt, de azért nem volt mindig ott, hogy segítsen. A
munka oroszlánrésze mindig egyedül nekem jutott. Cseszett
agyú hülye libának nevezett. Akárhogy próbáltam, nem
tudtam kitörölni az emlékezetemből ezeket a szavakat. Pedig
olyan fájdalmat okoztak, hogy úgy éreztem, belehalok.
Cseszett agyú hülye liba.
Cseszett agyú hülye liba.
Cseszett agyú hülye liba.
Még jobban bántott, hogy nem vonta vissza, amit mondott.
Biztos voltam benne, hogy telefonálni fog, csak beletelik egy
kis idő, amíg rájön, milyen igazságtalan volt.
Újabb hét nap telt el. Egyre jobban kétségbeestem.
Számtalanszor felemeltem a kagylót, hogy felhívjam Joe-t.
Aztán mikor meghallottam a tárcsahangot, gyorsan letettem
a telefont. Egy idő után arra a következtetésre jutottam, hogy
összeszövetkeztek ellenem. Az egész egy igazi
összeesküvés volt, ezért nem hívnak. Majd még jobb teóriát
sütöttem ki. Hazafelé mind meghaltak egy autóbalesetben.
Valami magyarázata mégiscsak kellett legyen ennek az
elviselhetetlen hallgatásnak! Részeg homályban töltöttem a
napjaimat. Már nem is próbáltam abbahagyni az ivást – már
meg se mertem próbálni. És úgy döntöttem, ha már egyszer
berúgok, akkor alapos munkát végzek, és a sárga földig
leiszom magam. Szórakoztató részeg leszek, igazi cirkuszt
kerekítek a dologból, hadd beszéljenek az emberek!
Napközben csak tébláboltam fel és alá a lakásban, és
közben fél szemmel a telefont lestem. Két hét alatt összesen
háromszor csöngött. Az első alkalommal anyu hívott, hogy
megkérdezze, nem akarok-e elugrani hozzájuk valamikor
teára. A hangja kissé feszült volt, mintha aggódna értem.
Képtelen lettem volna szembenézni akár vele, akár apuval,
vagy bárki mással a családból. Miután kifogytam az olyan
magyarázatokból, amik szerint a barátaim felelősek a
helyzetemért, visszatértem régi kedvenc bűnbakomhoz: a
családomhoz. Egy halk hang ugyan azt súgta, őket sem
okolhatom, de ezt a hangot itallal sikerült elnémítanom.
Másodiknak Alice hívott, de ő köszönésnél nem is jutott
tovább. Ha még annyi kurázsi sincs benne, hogy
bekopogjon, akkor nem vagyok hajlandó szóba állni vele
telefonon. A harmadik hívás a munkahelyemről érkezett. A
szakszervezeti felelős értesített, hogy Gerard Shannontól
írásos figyelmeztetést kaptam. Mivel ez már a második volt,
egészen biztossá vált, hogy fizetés nélkül felfüggesztenek az
állásomból. A szemem se rebbent. Már az sem érdekelt, ha
soha az életben nem dolgozom többé.
 Próbáltam azzal lekötni magamat, hogy rendbe hozom a
lakást. Összeszedtem a törött tárgyakat, és mindent
beleraktam egy nagy szemeteszsákba. Az asztal lábát
sikerült szigetelőszalaggal a helyére ragasztanom.
Röhejesen nézett ki, de jobb híján kénytelen voltam beérni
ezzel a megoldással. Ismét elhessegettem a makacs hangot,
mely újra meg újra azt kérdezte: Mi történt? Ne gondolj rá! –
intettem magamat. Ha nem gondolsz rá, majd túlteszed
magad rajta. Gondoskodtam Davidról. Elláttam az egyszerű,
mindennapos teendőket, de semmi többre nem voltam
képes. Úgy festett, Davidét a legkevésbé sem érdekli, ott
vagyok-e vele vagy sem. Elmondhatom, hogy én ugyanígy
éreztem vele kapcsolatban. Robotként tettem a dolgomat,
szinte öntudatlanul. A napot éjszaka követte, majd az
éjszakát ismét nappal. A napok összefolytak. Kezdtem
elveszíteni az időérzékemet; már azt sem tudtam volna
megmondani, milyen nap van, vagy hány hét múlt el anélkül,
hogy észrevettem volna. Mintha egy mindenből kiszakadt
időkapszulában éltem volna, melyben nem lehetett a valóság
mércéjét alkalmazni. Mintha köd telepedett volna rám, mely
elaltatta, eltompította érzékeimet. De én remekül éreztem így
magam. Előbb vagy utóbb csak veszi majd valaki magának a
fáradságot, hogy kiszabadítson ebből a bénultságból.
Úgy két héttel a nagy veszekedés után ismét megcsörrent
a telefon. A szegény áldozat jól begyakorolt hangján szóltam
a kagylóba. Matt Howard hívott.
– Jack? Te vagy az? – kérdezte.
– Igen – feleltem szánandóan.
– Te meg hova lettél? Már csak két óra van hátra a
kurzusból. – A hangjából őszinte aggodalom csendült ki.
– Már nem érdekel a kurzus, Matt. – Igazat mondtam. Már
tényleg semmi nem tudott érdekelni.
 – Miért, mi a baj? Pedig olyan jól érezted magad, tényleg
jót tett neked.
Igen? Komolyan?
– Szeretnék beszélni veled. Mit szólnál, ha felugranék?
Istenem, csak azt ne! Ha feljössz, nem állok jót magamért.
– Most éppen nem a legalkalmasabb. – Kérlek, gyere!
Mindennél jobban szeretném!
– Figyelj, kezdek aggódni miattad. Megígérem, nem
nyaggatlak azzal, hogy fejezd be a kurzust, meg semmi
mással se. Csak dumálgatnánk egy kicsit. Nincs hozzá
kedved?
– Na jó – egyeztem bele végül, és megadtam a címemet.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy kihagytam egy órát.
Ugyanakkor a kurzus mintha már a múlt ködébe veszett
volna; úgy éreztem, évek teltek el azóta, hogy odajártam.
Nem volt más vágyam, csak hogy megszűnjön a fejemben a
zűrzavar, és hogy elmúljon a nyugtalanságom. Szerettem
volna visszakapni a barátaimat, de nem voltam hajlandó az
eddigieknél jobban megalázkodni. Matt hívása olyan volt
számomra, mint egy hajósnak a világítótorony fénye a
viharos tengeren. Készülődni kezdtem. Pimaszul
reménykedve leborotváltam a lábamat. Aztán kiborotváltam a
bikinivonalamat. Sosem lehet tudni. Majd a hónaljamat is. De
hát mit reméltem? Feltett szándékom volt, hogy elcsábítom.
Ezúttal ő jön „Rómába”. Tehát úgy kell viselkednie, ahogy a
rómaiaknál szokás. Márpedig én láttam a tévében az Én,
Claudiust. Úgyhogy mindent tudok.
Matt kilenc körül érkezett. Fantasztikusan vonzó volt.
Egészen meglepett, milyen friss és jókedvű. Miután leült,
itallal kínáltam, bár tudtam, hogy nem fog kérni.
– Nem, köszönöm – mondta láthatóan büszkén, hogy
nemet tud mondani. – Legfeljebb gyümölcslevet.
 Töltöttem magamnak egy nagy adag vodkát, öntöttem
hozzá egy kevés narancslevet, neki pedig odanyújtottam egy
pohár dzsúszt.
– Rendes tőled, hogy mégis megengedted, hogy feljöjjek-
mondta.
– Csak hogy lásd, még élek – mosolyogtam rá minden
vonzerőmet bevetve.
Az állát dörgölve nézett körül a szobában.
– Mi történt itt? Tornádó vonult át a szobán? – mutatott az
asztal lábára.
Reméltem, hogy a drága smink mögött nem látszik,
menynyire elpirultam.
– Ja, az asztal? – nevettem fel megjátszott vidámsággal. –
Az David volt. Tudod, milyen vadak néha a gyerekek.
– Hát alapos munkát végzett – mosolygott. – Kalapáccsal
sem lett volna könnyebb.
Mintha árnyalatnyi gúnyt hallottam volna ki a hangjából.
– Hát már nem először van baj ezzel az asztallal –
magyarázkodtam. Felálltam, hogy keressek valamilyen
hangulatos zenét, de sajnos a legjobb CD-im mind
használhatatlanok voltak. Szokás szerint figyelmen kívül
hagytam azt a folyton az agyamba tolakodó kérdést, amely
miatt sokszor álmatlanul forgolódtam éjszakánként. Mi történt
aznap éjjel, miután a többiek elmentek? Úgy rágódtam ezen
jó ideje, mint kutya a gumicsonton. Az események java
részét homály fedte az emlékezetemben. Képtelen voltam
visszaemlékezni, miket mondhattam és mit csináltam, miután
a többiek otthagytak.
– Min gondolkodsz? – szakította meg a gondolataimat
Matt.
– Ja, semmin, nem érdekes – legyintettem. Végül be kellett
érnem Dean Martinnal. Betettem a CD-t a lejátszóba és
elindítottam. Nagyon nem illett az alkalomhoz. Anyutól
kaptam karácsonyra előző évben. Ha minden igaz, ez volt az
első alkalom, hogy kikerült a tokjából.
– Nem is tudtam, hogy szereted Dean Martint – mondta
Matt meghökkenten.
– Rájöttem, hogy amikor a kurzusra való anyagot írom
vagy festek, olyankor háttérzenének tetszik az ilyesmi –
hazudtam gátlástalanul. Úgy láttam, Matt elhiszi, amit
mondok. Leültem mellé, és egyenesen a szemébe néztem.
– No és kimaradtam valami érdekesből múlt héten?
– Ki bizony. A múlt heti óra tényleg érdekes volt. Szegény
Bertie megint terítékre került. Frank alaposan nekiugrott.
– Rá is fér. Jót fog tenni neki. – Mintha egy szakképzett
tanácsadó szólt volna belőlem. – Frank igazi békítő. Minden
elismerésem az övé. Tényleg sokat fejlődött, nem?
– De igen. Ráadásul elképesztően gyorsan. – Belekortyolt
a narancslébe, én pedig egy hajtásra megittam a vodkát.
– Matt, emlékszel miről beszéltünk ott a kávézóban, amikor
egyszer csak beállított Margaret?
– Igen, emlékszem – felelte szédítő mosollyal.
Úgy kellett visszafognom magam, nehogy abban a
pillanatban rávessem magam. Várj még, kislány! Hadd jöjjön
Mohamed a hegyhez. Az én lakásomban van, az én
területemen. Nem kell elsietni. Nagyon rég várok már erre az
alkalomra. Minden pillanatát ki akarom élvezni.
Leültem a földre és odacsúsztam mellé. Matt kissé
szétvetett lábal ült a heverőn. Lezseren a térdére
könyököltem.
– Már nagyon rég el akartam neked mondani, mit éreztem
akkor ott a parton.
– Akkor most itt az alkalom – mondta, és az egyik kezével
a fülem mögé simította az arcomba hullott tincset. A bőröm
megbizsergett az érintésétől.
– Az az igazság, hogy másra számítottam – mondtam.
– Én is – felelte megértő mosollyal. – Istenem, milyen
bénák voltunk! Halvány fogalmunk se volt az egészről, igaz?
– De hát te voltál a fiú – válaszoltam nevetve. – Azt hittem,
te értesz hozzá.
Nagyot nevettünk. Egyre jobban éreztem magam.
Szerettem volna, ha az este örökké tart. Szívesen ittam
volna még egy vodkát, de nem akartam megtörni a varázst.
Már nagyon közel voltunk. Csupán néhány centi választott el
bennünket.
– Tudod Jack, hálával tartozom neked. Tőled tanultam
meg, hogy szembe kell néznem azzal, ami vagyok, és
vállalnom kell magamat.
Rendkívül hízelgőnek találtam, hogy Matt hálás nekem.
– Tényleg? – Kacéran néztem a szemébe. Gyönyörű,
széles ajka hívogatóan mosolygott rám. Mindennél jobban
vágytam arra, hogy odahajoljak és gyengéden
megcsókoljam.
– Igen – suttogta a fülembe. – Ha te nem vagy, és nem
történik meg, ami ott a parton történt, akkor még legalább tíz
évbe telt volna, míg rájövök az igazságra.
Szerelmes belém. Tudtam! Mindig is engem szeretett!
– És mi az igazság? – kérdeztem kezét a kezembe véve.
– Sokáig próbáltam titkolni, sokáig megjátszottam magam,
és végig reméltem, hogy majd elmúlik. Rengeteg másik
lánnyal randiztam aztán. Milyen naiv voltam! Visszagondolva
már annyira nyilvánvaló, hogy mindig is meleg voltam.
Micsoda!? Bambán bámultam rá.
– Tessék?
– Csak azt ne mondd, hogy nem tudtad!
A számon kívül mintha az egész testem megbénult volna.
 – Krisztus a mennyekben! – Csupán ennyit tudtam
kinyögni.
Matt átölelt és magához szorított. A döbbenettől teljesen
megdermedtem.
– De… de hát… te nős vagy!
– Rengeteg meleg férfinak van felesége.
– És gyerekeid is vannak!
– Rengeteg meleg férfinak vannak gyerekei.
– Komolyan? – kérdeztem bután.
– Margarettel már jó régen megállapodtunk abban, hogy a
gyerekek kedvéért együtt maradunk.
Egyre csak bámultam rá.
– Matt, azt ugye tudod, hogy a fél életemet úgy éltem le,
hogy szerelmes voltam beléd?
– Csak áltatod magad, Jack. Egy emlékbe vagy szerelmes,
nem belém. Vagy talán abba az érzésbe vagy szerelmes,
hogy szerelmes lehetsz.
– Átvertél! Tudnod kellett, hogy szeretlek! – Sírni kezdtem.
– Jack, esküszöm, azt hittem, hogy tudod. Minden
ismerősöm tudja, hogy meleg vagyok.
– Kivéve persze engem! – szipogtam. Aztán hirtelen
eszembe jutott Joe többszöri figyelmeztetése. Mindvégig
tudta. Vagyis csak engem akart megóvni a csalódástól.
Istenem, segíts!
– Hát én ettől bedilizek! – A heverőbe kapaszkodva talpra
vergődtem. – Ebbe tényleg belehülyülök! Á kurva életbe? –
Kirohantam a konyhába, és felkaptam a vodkásüveget.
Remegő kézzel töltöttem a poharamba, meg legalább
ugyanannyit a konyhaasztalra.
Matt utánam jött, és megállt az ajtóban.
– Azért ez még nem a világ vége – mondta kedvesen.
 Úgy bámultam rá, mintha életemben először látnám. Ki ez
a fickó? Ismerem? Nem az én Mattem, annyi biztos. Nyilván
mindjárt elneveti magát, és kiderül, hogy csak ugratás volt az
egész. Igen, mindjárt bevallja, hogy megint elkezdett
drogozni, és az egész csak egy hülye narkós ötlet volt.
Odalépett, hogy megsimogassa a karom, de elhúzódtam.
– Nem vagyok AIDS-es, ha ettől félsz – mondta hűvösen.
– Jaj, Matt, ezt nem tudom elhinni! Miért pont te!? Fel se
bírom fogni! – Mellém lépett és átkarolt. Ezúttal nem
tiltakoztam. Képtelen voltam ellenállni neki. Kezdtem úgy
érezni, hogy mindenkit elveszítek – előbb a barátaimat, aztán
a családomat, és most meg életem legnagyobb szerelmét.
Elveszítettem Mattet is. Nagyon sokáig tartott átölelve. Időről
időre felpillantottam rá – még mindig alig tudtam elhinni. Matt
meleg. Matt meleg. Mindig azt hittem, a meleg férfiak
buzisan öltöznek, nőiesen nyávogva beszélnek, és furán
járnak. Mattre egyik sem volt igaz. Megtermett volt, erős,
férfias, ráadásul vágányán jóképű, és látszott rajta, hogy
csak úgy duzzad a tesztoszterontól. Ha ezer évig élek, akkor
sem találtam volna ki, hogy meleg.
Alig tudtam a szemébe nézni. Tiszta idiótának éreztem
magam. A hülyeség minden lehetséges formáját kipróbáltam.
Nálam nagyobb fafej nem létezik a világon. Kik azok az
ismerősök, akik tudták? Jill is? Meg Karen is? De ha egyszer
tudták, miért nem mondták el nekem!? Micsoda szemét
disznók! Joe pedig… miért hagyta, hogy így tudjam meg?
Szándékosan? Meg akart leckéztetni?
– Na és Margaret? – kérdeztem végül. A fejemet majd’
szétvetette a rengeteg kérdés, ráadásul minden pillanatban
egyre újabb kérdések ötlöttek föl bennem.
– Margarettel már tizenegy éve élünk együtt. Majdnem a
legelejétől tudja. A világon mindent megpróbáltunk. Mert
tudod, éveken át próbáltam hetero lenni. Még a
családsegítőbe is elmentünk. Az ő kedvéért meg a
gyerekekért. Most már viszont a megállapodásunk szerint
élünk. Ugyanabban a házban lakunk, de neki megvan a
maga külön élete. Nagyon jó barátok vagyunk, és emellett
Margaret nagyszerű anya. Tényleg nagyon nagy szerencsém
van vele.
Elgondolkodtam, az évek során mennyi gonosz dolgot
mondtam Margaretre. Pedig nagyon nehéz dolga lehetett.
Kezdtem megérteni, mennyi mindenről le kellett mondania
a gyerekei érdekében. Az jutott eszembe, hogy én nem
lennék képes így alárendelni magamat David érdekeinek.
Egyre jobban undorodtam magamtól, ahogy ezt
végiggondoltam.
Talán még az undornál is több volt ez. Nagyon szerettem
Davidet, ám valami megakadályozta, hogy a szeretetemnek
utat engedjek. A haragom állt mindig a szeretetem útjába.
Vajon miért haragudtam mindenkire, akit szerettem? Ennek
semmi értelme. Mélyen, legbelül tudtam, hogy kell legyen
egy másik magyarázat. A harag nem tarthat örökké.
Lelkifurdalást éreztem és szégyelltem magam amiatt, hogy
mindenkit utálok. Tudtam, nem vagyok jó ember. És nem
vagyok jó anya sem. Rossz barát vagyok. Rossz ember
vagyok. Rossz ember vagyok. Rossz ember vagyok.
– Azt hogy értetted, hogy segítettem neked szembenézni
magaddal? – kérdeztem tétován.
– Akkor éjjel ott a parton rájöttem, mi az igazság. És attól
kezdve folyton kísértett. A te emléked kísértett, vagyis nekem
te mutattál rá az igazságra – mondta szomorúan. – De nem
tudtam beletörődni, amíg szinte mindent ki nem próbáltam.
Sajnos eközben elég sok embernek okoztam fájdalmat.
 Matt elmondhatatlanul kedves volt. Egészen hajnalig ott
maradt velem, és minden kérdésre válaszolt, ami csak
eszembe jutott.
Alaposan megváltozott róla a véleményem, mire végül
fölállt, hogy hazainduljon. Sokkal jobban átláttam a
történteket, sok mindent megértettem. Már csak egyetlenegy
kérdésre akartam választ kapni.
– Matt, miért akartad, hogy megcsináljam a kurzust?
– Még mindig nem jöttél rá? Éppen azért, mert szeretlek.
Vagy nem hiszel nekem?
Bólintottam. Végre megértettem, hogy nem volt semmilyen
hátsó szándéka. Hihetetlennek tűnt, hogy akad valaki, aki
törődik velem.
– Hamarosan megérted – mondta a kabátját gombolva. –
Tudom, a szavamat adtam, hogy nem nyaggatlak, de mégis
meg kell tennem. Meg kell ígérned nekem valamit.
Előre tudtam, mit fog kérni.
– Jack, nagyon kérlek, fejezd be a kurzust! A kedvemért.
Már majdnem végigcsináltad, nagyon kevés van hátra. A
barátodként kérlek erre. Tudom, hogy most még nem érted,
miben segít neked, de esküszöm, hogy a végére minden
világos lesz majd.
Megígértem, hogy végigcsinálom. Semmi okom nem volt
arra, hogy ne higgyek neki. Különben is, ő volt az egyetlen
megmaradt barátom. Egyébként meg tényleg jól éreztem
magam a kurzuson, és csakugyan jót tett. Igaz ugyan, hogy
fájó emlékeket is előhívott, de egyszersmind jó néhány
dologra rányitotta a szememet. Bíztam benne, hogy Matt
csak jót akar nekem, és neki is meg magamnak is tartoztam
azzal, hogy végigjárom a kurzust. Mit veszíthetek vele?
Amikor kikísértem az ajtó elé, a lépcsőfeljáró tetejéig, már
lassan pirkadt. Matt lement a lépcsőn, majd hirtelen
visszafordult.
– Azt ugye tudod, hogy valaki nagyon odáig van érted? –
kérdezte halkan, és fázósan összedörzsölte a kezét. – Most
már csak rajtad múlik, hogyan alakul.
Tudtam, kire gondol. Valahogy mintha mindig is tudtam
volna. Olyan nyilvánvaló volt! Olyan magától értetődő.
Borzasztó egyszerű. Végig ott volt az orrom előtt, mégsem
jöttem rá. Bizonyos szempontból pontosan azt tettem, amit
Matt – semmibe vettem a nyilvánvaló igazságot. Pedig
mindig szerettem Joe-t, csak éppen sosem vettem komolyan
az érzéseimet. Persze milyen kényelmes, hogy most, amikor
Matt megosztotta velem a titkát és elérhetetlenné vált,
szépen elhatározom, hogy inkább Joe kell nekem. Nem
érdemled meg. Kinek képzeled te magad? Azt hiszed, csak
így átnyergelhetsz? Csak úgy odaállhatsz elé, és közölheted,
hogy most már mindent értesz? És megmondhatod neki,
hogy most már összejöhettek? Rossz vagy! Rossz ember
vagy!
Ehhez már túl késő. Reménytelen. Tudtam, hogy nem
érdemlem meg Joe-t. Képtelen lennék elébe állni. Az megint
csak arról árulkodna, milyen gyenge és önző vagyok. De hát
mindegy is, hiszen Joe Jill-lel jár, és nem állhatok közéjük.
Remekül illenek egymáshoz. Túl későn kaptam észbe, már
nincs mit tenni. Akárcsak a szemüveges, zsebórás,
pápaszemes fehér nyúl. Késő! Késő! Lemaradok róla!
Most már soha nem lehetek az övé.
Bebújtam az ágyamba és magamhoz öleltem Samet. Nagy
ürességérzés töltött el; elapadtak a könnyeim, és már az
agyam sem forgott. Különös csönd telepedett rám. Az elmém
teljesen kiürült. Senkit nem tudtam volna megnevezni, aki
nálam zűrzavarosabbá tette az életét. Annyira
összegubancoltam magam körül mindent, hogy szinte
megfojtottam magam.
Már azt sem tudtam, ki vagyok. Húsz év elteltével ismét
felmerült bennem az öngyilkosság gondolata, de sem
energiám, sem akaraterőm nem volt ahhoz, hogy ilyesmit
tegyek.
Csak feküdtem, és imádkoztam, hogy az Úr szólítson
magához. Ez tűnt a leglogikusabb megoldásnak. Mindenki
sokkal jobban érezné magát, ha már nem élnék.
Végül elaludtam, és egy kislányról álmodtam. Szeplős arca
volt, és amikor mosolygott, a szeme sarka mindig
összeráncolódott. Egy rét közepén játszott, és hívott, hogy
menjek, játsszak vele. Ahogy közeledtem, és egyre jobban
láttam, a kislány kezdett megváltozni. A mosoly lehervadt az
arcáról, és szomorúság vette át a helyét. Aztán sírni kezdett,
de némán, egyetlen hang sem jött ki a száján. Minél
közelebb értem hozzá, annál inkább romlott a külseje. A
ruhái megkoptak, szakadozni kezdtek. Az arca koszos lett, a
haja csomós, piszkos. A szemem láttára ment össze a
kislány, egyre kisebb és kisebb lett, míg végül egyetlen
aprócska ponttá vált és eltűnt. Sikoltva, karjaimmal
csapkodva riadtam fel. A hálóingem csuromvíz volt.
Átmentem David szobájába, leültem az ágya szélére, és
figyeltem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa alvás
közben. Vajon hányszor ülhettem már itt ugyanígy? Az az
érzésem támadt, hogy szinte csak akkor jövünk ki jól, amikor
alszik. Ilyenkor mindig ki tudtam fejezni az érzéseimet. Meg
tudtam puszilni, megsimogathattam, átölelhettem és
beszélhettem hozzá – csakhogy ő minderről mit sem tudott.
Hirtelen ráébredtem, milyen rossz anya lett belőlem. Lehet
erre bármiféle mentség? Mit ér vele, ha csak éjjelente
szeretgetem meg, amikor halkan hortyog? Milyen kényelmes
megoldás, hogy csak az éjszaka kellős közepén mutatom ki,
mennyire szeretem.
Na és a nappalokkal mi lesz, Jack? Miért nem törődsz a
fiad érzéseivel? Miért nem játszol vele, hogy felvidítsd? Miért
ülsz itt minden éjjel és sajnálod magad? Attól ő egy cseppet
sem érzi jobban magát.
Hagytam, hogy a hang végigmondja a mondókáját.
Hagytam, hadd töltse meg szavaival kiürült elmémet. A
rikoltó majmok eltűntek, és nyomukban hatalmas űr támadt.
A szabad helyet átengedtem az új hangnak, és nem is igen
törődtem vele, mit mond, miről beszél. Csak hagytam, hadd
beszéljen. Nem harcoltam már senkivel és semmivel, sem a
múlttal, sem a jelennel, sem a jövővel. Némán beletörődtem,
hogy nem tudok semmit.
Végre megértettem, hogy nem tudok semmit.
Mintha a tornádó közepén álltam volna, abban a nyugodt,
békés kis körben. Szerettem volna egy életre ott maradni.
Ahogy ültem az ágy szélén, lepergett előttem az életem, mint
egy karcos fekete-fehér film. Csakhogy nem szereplő voltam
immár, hanem csupán néző, aki kívülről figyeli az
eseményeket. Mintha elveszítettem volna a kapcsolatot
önmagammal, és kiléptem volna a testemből. Magam előtt
láttam az álombéli kislányt, a szakadt, kopott ruhás, magára
hagyott, semmibe vett, elveszett gyermeket, és iszonyodva
döbbentem rá, hogy a kislány én magam vagyok – én voltam
az álmomban látott kislány.
Nagy sokára végre elaludtam. Amikor felébredtem, még
mindig éreztem a tompa ürességet. Hálás voltam érte. Nem
dühöngtem. Nem küzdöttem. Semmit sem akartam.
Szótlanul tettem a dolgom aznap, és hagytam a
gondolataimat szabadon kavarogni. Meghökkentő élmény
volt. Minél több rögeszmének intettem búcsút, annál
nyugodtabb lettem. Minél nyugodtabb lettem, annál több
minden világosodott meg előttem.
Elfogadtam végre, hogy én is tévedhetek. Akkorákat is
tévedhetek, hogy az már egészen humoros. Amikor ezt
beláttam, borzasztó tehertől szabadultam meg, nagyon
megkönnyebbültem. Olyan kellemes érzés töltött el, amilyet
addig nem ismertem.
Valamit David is megérzett mindebből, mert miközben a
teát szürcsölve üldögéltem, odajött, és minden ok nélkül,
váratlanul, egy árva szó nélkül megölelt. Kis gyerekkarját a
lábam köré fonta, úgy állt egy percig. Könnyek szöktek a
szemembe. Megveregettem a fejét. Nem volt szükség nagy
érzelemnyilvánításra. Elmúltak az indulatok. Megnyugodtunk.
Én sem szóltam semmit. Később is csak hallgattam órákon
át. Jó érzés volt, hogy semmit sem kell mondanom vagy
csinálnom.
Szünet nélkül folytak a könnyeim. Nekiálltam mosogatni,
és közben sírtam. Kivettem a vacsorához valót a hűtőből, és
közben sírtam. Kivasaltam a ruhákat, és tovább sírtam.
Megnéztem Daviddel egy rajzfilmet, és egyre csak sírtam.
Átszakadt a gát. Mikor már azt hittem, hogy egy folyóra való
könnyet elsírtam, új áradat tört elő. Mindenféle ok nélkül újra
meg újra rázendítettem. Úgy hullottak a könnyeim, akár a
záporeső. Sírtam, abbahagytam, aztán megint sírtam, megint
abbahagytam, majd újból folytattam.
Szerencsére Davidét nem zavarta ez a különös viselkedés.
Gondolom, még mindig elviselhetőbb volt, mint amikor
dühöngtem. Nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam
neki, amit mondani akartam. Ne haragudj rám, David!
Nagyon szeretlek. Egyáltalán nem gyűlöllek, soha nem is
gyűlöltelek. Magamat utálom, ez a nagy bajom. Gyűlölöm
magamat.
 Már nem értem be szavakkal. Tudtam, hogy a tetteimmel
kell majd bebizonyítanom neki, hogy mindez igaz.
Örömmel néztem elébe, hogy átküzdjem magam ezen az
időszakon, akármit hoz is. Ösztönösen éreztem, hogy nem
szabad ellenkeznem, hanem engednem kell, hogy
sodródjam, aztán majd meglátom, hogy alakulnak az
események.
Éppen tusolni indultam, amikor megszólalt a telefon.
Hagytam, hadd csörögjön jó sokáig.
A csörgés hangjára újból megindultak a könnyek. Valaki
rám gondol. Ki akartam élvezni ezt a gondolatot. Hallgattam
a csöngést. Brrrrr. Aztán csönd. Brrrrr. Majd újra csönd.
Aztán végleg elhallgatott.
Amikor pár perc múlva újra megszólalt a telefon, hevesen
kalapálni kezdett a szívem. Nem lehet vitás, valaki tényleg
szeretne velem beszélni. Egy pillanatig reménykedve
elábrándoztam arról, hogy talán Joe hív. Aztán felvettem a
kagylót.
– Halló, tessék.
– Halló, Jack, te vagy az?
– Igen…
– Jack Joyce?
– Igen. Kivel beszélek?
– Andrew Fenton vagyok. David apja.
Utam váratlan kanyarral egy feneketlen, sötét gödörbe vitt.
 Tizennyolcadik fejezet

Hát nem különös? Amikor az ember azt hiszi, a dolgok már

nem is fordulhatnak rosszabbra, pontosan ez történik.
Kikerülhetetlenül, mintha valamilyen természeti törvény írná
elő. Ilyenkor aztán azt gondoljuk: no, hát eggyel több
katasztrófát még csak kibírok.
Andrew-ra, sok évvel korábbi angol szeretőmre nem is
haragudtam annyira, inkább Jillt tudtam volna megfojtani.
Hiszen mi más módon szerezhette meg Andrew a
számomat? Az biztos, hogy én nem adtam meg neki. De
még inkább megrémített a bemutatkozása. Soha életemben
nem hallottam azt a nyelvtani szerkezetet, hogy „David apja”.
Falsul csengett. Davidnek nincs apja!
– Hogy szerezted meg a számomat? – tudakoltam számon
kérő hangon.
– Édesanyád adta meg – felelte.
– De azt nem mondtad meg neki, hogy ki vagy, ugye?
– Nem, nem tartottam volna bölcs dolognak.
– Helyes. Na és honnan tudsz róla?
Andrew egy darabig hallgatott.
– Tudom, hogy nem fogsz örülni, de az a helyzet, hogy a
barátnőd, Jill elszólta magát.
Na persze.
– Most már mindegy. Halljuk, miért hívtál! – Én magam is
meglepődtem, hogy még bátorítom is. Igazából az első
percben azt hittem, csak kíváncsiságból keres. Először az
egészet nem is vettem komolyan. Azt gondoltam, minél
gyorsabban befejezem a beszélgetést, annál hamarabb
véget ér a kínos helyzet. Már e nélkül is épp elég gondom
volt.
– Beszéltél már ügyvéddel? – kérdezte Andrew higgadtan.
– Tessék?
– Még nem döntötted el, mit akarsz csinálni?
– Mivel mit akarok csinálni? – kérdeztem türelmetlenül.
Kezdett elegem lenni ebből a fafejből, akivel öt éve nem
találkoztam és nem is beszéltem.
– Jack, nem kaptad meg a levelet?
– Milyen levelet?
– Jesszusom – motyogta bosszúsan.
Ekkor hirtelen eszembe jutott a barna borítékos ajánlott
levél.
– Várj csak! Tényleg kaptam valamilyen levelet, de nem
nyitottam ki.
– Hát akkor nem ártana, ha most kinyitnád – mondta
határozottan. – Ha gondolod, utána felhívhatsz.
Kezdett felzaklatni ez az egész. Letettem a telefont, és
rögtön a félredobott boríték felkutatására indultam. A
kenyértartóban találtam meg; kisebb-nagyobb kecsapfoltok
tarkállottak rajta. Ahogy cigarettára gyújtva kívülről
megvizsgáltam, rossz előérzet fogott el. Tudtam jól, hogy a
levél tartalma nem csupán néhány baráti sor egykori
szeretőmtől.
A kenyérvágó késsel felvágtam a levelet. Egy bírósági
idézést találtam benne. Próbáltam végigolvasni a hosszú,
apróbetűs magyarázatot, de a jogi szaknyelvből szinte
semmit sem értettem. De az első részből leszűrtem annyit,
hogy megértsem, miről is van szó. Hullámokban tört rám a
pánik, amikor felfogtam, hogy Andrew láthatási jogot akar
kiharcolni. Ezért kell a bíróság előtt megjelennem. Ez volt az
utolsó csepp a pohárban.
 Visszamentem a telefonhoz, és feltárcsáztam a számot,
amit Andrew szembeötlő helyre felírt a lap tetejére.
– Halló, tessék!
– Jack vagyok – szóltam a kagylóba harsányan.
– Szia! Figyelj, próbáljunk…
Azonnal közbevágtam.
– Nem! Te figyelj, te hülye fasz! Soha, de soha az életben
nem láthatod a fiamat. Hiába vagy vér szerint az apja, ennél
semmivel több nem vagy. Nem tud rólad semmit, nem is akar
tudni rólad, és nincs rád szüksége. A születése napjától
egyedül nevelem. Hogy a francba gondoltad, hogy csak úgy
besétálsz az életébe, és szépen eljátsszuk a nagy, boldog
családot? Neked halvány fogalmad sincs arról, mibe vágtad
a fejszédet. Soha nem egyezem bele a láthatásba. Soha!
Megértetted?
Én magam is meghökkentem azon, mennyire bedühödtem.
Heves védekezési ösztön tört elő belőlem. Pedig mindaddig
azt hittem, hogy ez a világon mindenki másnál kevésbé
jellemző rám. Nem engedem, hogy Davidét elvegyék tőlem.
– Nem érdekel, hogy mibe egyezel bele és mibe nem. Én
vagyok David apja, és ezért kötelességem úgy gondoskodni
róla, ahogy a bíróság jónak látja. Különben meg nem én
akartam úgy, hogy egyszer csak besétáljak az életébe. Ha
tudtam volna róla, már kezdettől fogva ott lettem volna
mellette. Annak alapján, amiket hallottam, azt kell mondjam,
nem lesz nehéz dolga a bírónak. Ha nem Angliában élnék és
korábban értesültem volna a gondatlanságodról, már réges-
rég kérelmeztem volna, hogy nálam helyezzék el.
Gondatlanság? Mi a jó francról beszél!?
– Fogalmam sincs, miről papolsz, de egy dolgot
mondhatok. Soha nem teheted a mocskos brit mancsodat az
én gyerekemre! Csak a holttestemen át! – jelentettem ki,
azzal levágtam a telefont.
Bár igen határozottnak tűnhettem, a lábam borzasztóan
remegett. Leültem, és rágyújtottam. A heverő alatt
észrevettem egy sörösdobozt. Letérdeltem, és kihalásztam –
de üres volt. A francba! A rohadt életbe! Megrohantak a
gondolatok. A félelem mintha egészen a csontvelőig átjárta
volna a testemet. Soha eszembe nem jutott, hogy elérkezhet
ez a nap, és most tessék, mégis itt volt. Szembe kellett
néznem vele. Mihez kezdjek?
Magamtól is kitaláltam volna, hogy Jill áll az egész mögött.
Az a szemét kurva. Honnan veszi a bátorságot, hogy bármit
is mondjon rólam Andrew-nak!? Először szépen elárulja neki,
hogy gyerekem van tőle, aztán meg még azt is közli, hogy
rossz szülő vagyok, és nem törődöm a gyerekemmel? Majd
mindennek a tetejébe lecsapja a kezemről Joe-t.
Ezek a gondolatok úgy hasítottak belém, mint egy
késszúrás.
Odarohantam a telefonhoz, és előkaptam a kis fekete
noteszomat. Jill csak nagy sokára vette fel a telefont.
– Halló – szólt a kagylóba álmosan.
– Na, ki beszél itt? – kérdeztem hűvösen. – Hát régi
barátnőd, Jack. Az anya, aki nem törődik a fiával, tudod.
Biztos emlékszel rám. Aki egyedül vállalta és felnevelte a
gyerekét, de azért most hirtelen gondatlan szülő lett belőle,
és bíróság elé citálja egy olyan fickó, aki soha életében nem
látta a gyerekét, sőt nem is tudott róla, amíg egy igen kedves
barátnőm el nem árulta neki. És ez bizony te volnál, Jill.
Ehhez mit szólsz?
– Jack, csakis David érdekében tettem. Szüksége van
apára, ráadásul most sokkal inkább, mint eddig bármikor. Ha
ez így folytatódik, bármikor baj érheti azt a gyereket. És
mivel a barátod vagyok, tartozom neked annyival, hogy…
– Nem kell a süket duma – szakítottam félbe. – Davidnek
lehetett volna apja, de te keresztbe tettél. Megvagyok az
ilyen barátság nélkül. Viszont ha miattad elveszik a
gyerekemet, akkor megöllek! Megértetted?
– Jól van, Jack. Nyugodtan engem is küldj el a fenébe. De
azért elmondom, hogy azért tettem, amit tettem, mert
szeretlek.
– Még hogy szeretsz!? Nem elég, hogy lenyúltad tőlem
Joe-t, most ráteszel még egy lapáttal, és Davidét is el akarod
vetetni tőlem! Miért jó ez neked? Bárkit megszerezhettél
volna, de neked pont Joe kellett, igaz? Hát elmehetsz a
picsába, te szemét kurva! Fingod nincs semmiről!
– Túl sokat iszol, Jack, orvoshoz kellene menned. Hallgass
rám, én csak jót…
De nem voltam hajlandó tovább hallgatni. Lecsaptam a
telefont. Egész testemben remegtem. Olyan dühös voltam,
hogy legszívesebben megfojtottam volna valakit. Mérgemben
eltökéltem magam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a
végére járok ennek a dolognak. Összeírtam, kiket kell
felhívnom. Az a szemét angol a közelébe sem jöhet a
gyerekemnek, történjék bármi. Ha kell, foggal-körömmel
fogok harcolni ellene.
Bármit megteszek. Nem érdekel, mibe kerül. Nem
találkozhat a fiammal. David az enyém, és mindig is az
enyém marad!
Elsőként az ügyvédemet hívtam. Vele apu révén
ismerkedtem meg, amikor David született. A jóléti irodán azt
javasolták, hogy készíttessek végrendeletet, és nevezzek
meg valakit gyámként arra az esetre, ha velem történne
valami. Jókora összegbe került az okirat elkészíttetése. Most
viszont már örültem, hogy belementem. Úgy gondoltam, az
elkövetkező néhány hétben még talán jól is jöhet.
Megkértem az ügyvédnőt, hogy a lehető leghamarabb
fogadjon, és kaptam is egy másnapi időpontot. Istennek hála,
még mindig nem jártam dolgozni – ugyanis az orvosunkkal
kiírattam magam két teljes hétre. Többször is próbáltam
elérni Karent, de miután már háromszor hagytam neki
üzenetet, rájöttem, hogy hiába is keresem, nem fog
visszahívni. Eztán felhívtam Mattet, és előadtam neki, milyen
helyzetbe kerültem. Figyelmesen végighallgatott, de hiába
volt kedves, tanácsot nem nagyon tudott adni. Utána anyut
és aput hívtam fel, akik azonnal a védelmemre keltek. Ezt
persze el is vártam tőlük, még ha nem is elsősorban miattam
tették, hanem David miatt. Az évek során nagyon
megszerették, és nem tudtak volna beletörődni, hogy
időnként valaki másnak kell átengedniük. Minél több hívást
tudtam le, annál levertebb és keserűbb lettem, míg végül már
úgy éreztem, képtelen vagyok megbirkózni a rám törő
félelemmel. Leültem és felhívtam Joe-t.
– Szia – szóltam félénken a kagylóba.
– Mondjad – felelte ridegen.
– Figyu, nyilván nagyon felkavart, ami múltkor történt, de
most szükségem van a segítségedre – mondtam, és egész
testemben remegtem, úgy féltem, hogy nemet mond.
– Jack, világosan megmondtam: vedd úgy, hogy nem is
létezem. Ha gondod van, oldd meg magad! – mondta
nyersen, azzal letette a telefont.
Zokogni kezdtem. Egyszeriben nagyon rosszra fordultak a
dolgaim. Biztos voltam benne, hogy a „barátaim” mind
tisztában vannak vele, milyen fenyegető helyzetbe kerültem.
Akkor viszont miért fordultak ellenem? Kétségbeejtően
magányos voltam. Nem tudtam, kihez fordulhatnék. Újra meg
újra kézbe vettem az idézést. Négy hét állt rendelkezésemre,
hogy felkészüljek. Eddig eszembe sem jutott, hogy komolyan
vegyem Andrew-t, de most végre kezdtem észhez térni.
Magamra maradtam, teljesen egyedül. Ezt a csatát mások
segítsége nélkül kellett megvívnom. Késznek éreztem
magam a harcra, de támogatásra volt szükségem. Ekkor
David dugta be a fejét a konyhába.
– Anyu, átmehetek Alice-hoz?
Alice-ról teljesen elfeledkeztem. Pedig soha így még nem
hiányzott. Ebben a helyzetben nagyobb szükségem volt rá,
mint korábban bármikor, de nem tudtam, hogyan
békíthetném meg. Úgy látszik, végképp nem maradt senkim.
– Átmehetsz, ha nem zavarod – feleltem reménykedő
arccal várakozó fiamnak.
– Köszi! – felelte mosolyogva.
Bár szinte már mindenkivel konfliktusba keveredtem,
Daviddel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és sokkal
jobban megértettük egymást, mint régebben. Lassan bár, de
végre megértettem, hogy ő igazán nem tehet semmiről.
Egészen összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy
esetleg nem lesz állandóan velem. Erre nem voltam
felkészülve.
Rájöttem, hogy a lehető legegyszerűbb dolgok teszik
leginkább boldoggá. Már az is elég volt a boldogságához,
hogy rendben megreggelizünk, rendben meguzsonnázunk
vagy megvacsorázunk, vagy hogy sétálni megyünk a parkba.
Az is boldoggá tette, ha együtt megnéztünk egy filmet. Vajon
miért tartott ilyen sokáig, míg rájöttem, milyen egyszerű
örömöt okozni neki? Nem vágyott másra, csak hogy vele
legyek. Mint ahogy én is csak azt szerettem volna
gyerekkoromban, hogy odafigyeljenek rám. Nem számítanak
a játékok, a nyaralások, és nem számít a pénz sem. Csak én
kellettem neki; érezni akarta, hogy mellette vagyok és
törődöm vele.
Tulajdonképpen megdöbbentett, hogy Andrew-t egyáltalán
érdekli David. Végül is nyilván számításba vette, hogyha
elismeri, akkor tartásdíjat kell fizetnie. Na és a köztük lévő
távolság? És arra vajon gondolt, hogy David nem is ismeri
őt? Arról győzködtem magam, hogy amikor elérkezik a
tárgyalás kitűzött napja, minden rendben lesz. A bíró nyilván
David érdekeit fogja szem előtt tartani.
Reggel korán ébredtem, és nem sokkal később tompa
puffanást hallottam, ami azt jelezte, hogy a postás bedobott
valamit a levélládába. Kinyitottam a ládát, és egy angol
bélyegzővel és bélyeggel ellátott levelet találtam benne.
Bementem és kinyitottam a levelet.
Andrew ügyvédjétől érkezett. Kétség nem férhetett hozzá,
hogy olyasvalakihez fordult, aki érti a dolgát. A levelet
olvasva hangosan felnevettem. Micsoda marhaságok!
Szegény Andrew. Megpróbált rám ijeszteni. Persze azért
félig-meddig el is érte, amit akart. A nevetéssel csak a
félelmemet igyekeztem leplezni. Mire beértem az ügyvédnő
irodájába, már korántsem voltam olyan magabiztos.
– Üdvözlöm, Jacqueline – köszöntött nyugodtan.
Greta Leahy igazi vagány nő volt. Hosszú évek óta
folytatott ügyvédi praxist, és családjogra szakosodott. Némi
közös múltunk is volt, mivel különféle ügyekben már több
alkalommal képviselte a Joyce családot. Ezúttal kemény,
határozott emberre volt szükségem, és ő tökéletesen
megfelelt a célnak. Átadtam neki a bírósági idézést és az
ügyvéd levelét. Az iroda kissé szűkös volt, és nemrég
festették. A friss festék szaga csípte az orromat. Csak ültem
és vártam, amíg Greta szemüvegével babrálva végigolvasta
a dokumentumokat. Lassan, figyelmesen haladt sorról sorra,
és olvasás közben nem fűzött semmilyen megjegyzést az
iratok tartalmához. Amikor végzett, újból elolvasta mindkét
iratot. Végül félrebillentett fejjel fölnézett. Nem tetszett, amit
az arcán láttam. Idegesen rágtam a körmömet, aztán hogy
biztosan abbahagyjam, inkább ráültem a kezemre.
– Attól tartok, a dolog igen komoly. – Levette a
szemüvegét, és a blúza ujjával megdörzsölte a lencsék belső
felét.
Aztán újból kézbe vette az idézést.
– Meg kell jelennie a bíróságon a megadott időpontban. Ha
nincs ott, letartóztatási parancsot adhatnak ki.
Micsoda!?
– Gondolom abban bízott, hogy valamiképpen kibújik a
tárgyalás alól, aztán az apa majd csak elunja a dolgot, igaz?
Bólintottam.
Most a levelet vette föl az asztalról.
– Jack, az itt szereplő állításoknak rendkívül súlyos
következményük lehet.
Lesütöttem a szemem, de hiába meredtem a földre,
csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy nem nyílt meg
alattam, így hát kínomban ide-oda kaptam a tekintetemet.
– Tudom – feleltem halkan.
– Mielőtt továbblépnénk, fel kell tennem néhány kérdést
ezekkel kapcsolatban. Ha akár csak egymorzsányi igazság
van ezekben a vádakban, akkor sajnos igen kemény
menetre számíthatunk, a költségekről nem is beszélve. – Pár
pillanatra elhallgatott, majd felolvasott néhány sort a levélből.
– „Ügyfelemnek tudomására jutott, hogy az anya súlyos
alkoholista. Ügyfelem ezért erősen aggódik gyermeke
biztonságáért, és az illetékes bírósághoz kíván fordulni azzal
a kéréssel, hogy amennyiben ezt szükségesnek ítéli, a David
nevű gyermek nála nyerjen elhelyezést.”
 A szemközti falra bámultam, melyen Van Gogh
Napraforgók című képének gyönyörű keretbe foglalt
reprodukciója függött. Mindig is szerettem Van Gogh képein
a vásznat buján elevenné tévő sárga és narancssárga
színeket.
– Nos, Jacqueline? – zökkentett ki merengésemből Greta
az asztal fölé hajolva. – Mit szól mindezekhez? Tudnom kell,
igaz-e ebből bármi is. – Éreztem, hogy kezd türelmetlenné
válni.
– Egy nagy rakás hazugság az egész – feleltem. – Csak
meg akar ijeszteni. Képtelenség, hogy ilyen vádakkal áll elő,
mikor öt éve nem is találkoztunk. Rohadt hazugság az
egész! – mondtam, és vidáman felnevettem, mintha valami
szórakoztató társasjátékot játszanánk.
Greta rendezgetni kezdte az aktáit, megigazgatta a
szétcsúszott iratokat, aztán nagyot sóhajtott.
– Sajnálom, kedvesem, de attól tartok, nem képviselhetem
ebben az ügyben. Tudnom kell, hogy mit vállalok. Hogy
egészen őszinte legyek, a leghalványabb reménye sem lesz
arra, hogy nyerjen, ha nem teríti ki a lapjait.
– Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben
magamban arra gondoltam, nehogy most még <5 is
rákezdje. –Hiszen megmondtam! Kitaláció az egész!
Esküszöm! Különben sem tudják bebizonyítani. Csak
vádaskodnak, ránk akarnak ijeszteni. – Nem voltam rá
felkészülve, hogy egy minden hájjal megkent, középkorú
ügyvédnő nem vállalja az ügyemet.
– Sajnálom, Jacqueline. Már régóta vagyok a szakmában,
és ki nem állhatom, ha hülyének néznek. – Szúrósan nézett
rám. – Nem egy alkalommal szembesültem már ilyesmivel.
Ha nem őszinte velem, akkor nélkülem kell végigcsinálnia az
ügyet.
 Elegem lett a kétértelmű kijelentéseiből és az erkölcsi
kioktatásból. Vettem a kabátomat és eljöttem. Az utolsó
szövetségesem is cserbenhagyott. De nem aggódtam,
hiszen ezrével akadnak még rajta kívül ügyvédek,
választhatok bárkit. Arról nem is beszélve, hogy egyedülálló
anya vagyok, vagyis folyamodhatok ingyenes
jogtanácsadásért.
Kikerestem a könyvből a Jogsegélyszolgálat
telefonszámát, és máris hívtam őket. Azonnal
kiábrándítottak. Legfeljebb várólistára kerülhettem volna,
csakhogy, mint mondták, az átlagos várakozási idő hat-nyolc
hónap. Nekem persze nem volt ennyi időm. Még hat-nyolc
hetem sem volt! Az egész beszélgetésnek nagyjából annyi
hasznát vettem, mint hal a cipőfűzőnek.
Hazabandukoltam. David még mindig odaát időzött Alice-
nál. Ahogy elmentem Alice lakása mellett, könnyek gyűltek a
szemembe. Szívesen bekopogtam volna, csak hogy végre
beszélhessek egy emberi lénnyel, aki még nem szállt be a
„Csináljuk ki Jacket!” jelszóval indult kampányba.
A Good Shepherd-i lakás immár az otthonommá lett.
Körbenéztem. A sok piszkos roletta és a lépcső felől áradó
vizeletszag szinte megszokottan hívogatott. Elfordítottam a
kulcsot, és beléptem. Elővettem a pénztárcámat, és
átkutattam, hogy felmérjem, hogy is állok anyagilag.
Összesen négy fontom maradt. Még két doboz sörre is
kevés. Pénzt kell szereznem valahonnan.
Kopogás hallatszott az ajtó felől. David jött át a
szomszédból, kezében egy csokor gyönyörű szegfűvel.
– Hát ezek? Remélem, nem „szerezted” valahol! –
mondtam a csodás, rózsaszínű virágokban gyönyörködve.
– Alice adta – mondta büszkén mosolyogva.
– Neked? – kérdeztem meglepve.
 – Nem nekem, ne hülyéskedj! Neked küldi – dugta az
orrom alá a csokrot. Nagyon nem mertem örülni neki, mert
tartottam tőle, hogy David téved. Amilyen csapások értek
sorban, már azon sem lepődtem volna meg, ha a következő
pillanatban valaki kitépi a kezemből a virágokat.
Elvettem Davidtól a csokrot, és betettem az egyetlen
vázámba, amit szintén Alice-tól kaptam. A belvárosi
bolhapiacon vette pár hónapja. A pereme egy helyen kicsit
kicsorbult, de máskülönben szép volt. Gondosan
elrendeztem a virágokat. Miután végeztem, kiléptem a
lakásból, és az ismerős lépcsőkön felmentem Alice-hoz, és
bekopogtam. Alig koppantottam kettőt, máris nyílt az ajtó.
– Szia, Alice! Köszönöm a virágokat – szipogtam zavartan
topogva.
– Gyere csak be, szivecském! – intett kedvesen befelé.
Miért ilyen rendes velem? Miért pont ő az összes
ismerősöm közül?
Szörnyen viselkedtem vele, mégsem gondolt rosszat rólam
soha. Hamar megértettem, miért. Jobban belegondolva
egészen nyilvánvalónak tűnt a válasz. Alice a fél életét úgy
élte le, hogy a környezetében rosszat gondoltak róla.
Pontosan tudta, milyen az, amikor az embert állandóan
figyelik, kritizálják és kigúnyolják. Tudta, milyen fájdalmas az
elszigeteltség. Megtapasztalta az osztálykülönbség
hátrányait. Tudta, hol a helye a világban. Végre ismerek
valakit, akinek ez nem okoz gondot. Én magam még mindig
nem találtam meg a helyemet.
Alice-on kívül senkim sem maradt. Sosem gondoltam,
hogy a barátaim és az ismerőseim közül épp ő tart ki
mellettem. Bűntudatom támadt, amiért ott ülök a
konyhájában és a teáját iszom, amire úgy keresi meg a
pénzt, hogy minden áldott, nap reggel hattól este tízig takarít.
Terebélyes alakja megnyugtatóan hatott zaklatott elmémre.
Képes lettem volna egész nap elüldögélni nála, az sem
számított, hogy beszélgetünk-e vagy sem.
Alice legkisebb gyereke, Jimmy bekukkantott a konyhába.
– Mama, ugye ehetek kekszet? – Okos gyerek lehetett:
tudta, hogy sokkal jobbak az esélyei, amikor látogató van.
Alice tréfásan megfenyegette, mire Jimmy kispurizott.
– Nem is tudom mán, mit csináljak az átkozott kölkivel.
Sose játszik a többiekkel, meg azokat se bírom rávenni, hogy
játszódjanak vele. Marha fura egy klapec, az mán egyszer
biztos. Csontot köllött a nyakába kötni, hogy legalább a kutya
játsszon vele.
Elnevettem magam. Már legalább két hete nem nevettem.
– Ráadásul enni se nagyon akar az ebadta. Tea meg
keksz, minden másra nagy ívben tesz. Olyan vézna, hogyha
lenyel egy meggymagot, máris púp nő a hasán.
Egyre csak nevettem Alice panaszain.
– A múltkor meg elvittük úszni, oszt kétszer köllött bedobni,
hogy egyszer csobbanjon. A lókötő apjára hajaz a nyamvadt
kis kölök.
Alice tovább csacsogott, fecsegett, ahogy szokott. Én
pedig csak ültem, kortyolgattam a teát, kuncogtam a
történetein, és egy teljes órára szinte minden gondomról-
bajomról megfeledkeztem. Elfeledkeztem arról, hogy Matt
meleg. Elfeledkeztem Andrew Fentonról és a bírósági
idézésről. Elfeledkeztem a bűntudatomról és a zűrzavarról a
fejemben. Elfeledkeztem arról, mennyire haragszom Jillre,
Karenre és Mickre – Joe-ról azonban nem tudtam
megfeledkezni. Az arca látomásként jelent meg előttem
időnként. Súlyos szavai kitörölhetetlenül rögzültek bennem,
és nem volt olyan óra, hogy a szívemet megsajdítva ne
jutottak volna eszembe. Gyötrő érzés volt rágondolni.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy megérem azt a
napot, amikor ilyen kegyetlenül eltaszít magától. Lassanként
kezdtem ráébredni, mit is érzek iránta valójában. A
felismerés megrémített – nem örültem neki. Persze nagyon
úgy festett, hogy bőven lesz időm búslakodni Joe elvesztése
miatt. Nem is reméltem, hogy valaha kibékülhetünk.
Mióta ismerem, soha nem tett ilyet. Be kellett látnom, hogy
az elhatározása nagyon komoly. Tiszteletben kellett tartanom
a döntését, hogy nem akar találkozni velem. Különös, mégis
jó érzés volt ezt eltökélni. Életemben először ismertem el –
bár csak magamban, nem nyíltan –, hogy valakit
megbántottam. Tudtam jól, mi történik, csak igyekeztem
tudomást sem venni róla. Az időpont most nem volt alkalmas
erre. Ha hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmeim,
akkor szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy végleg
elveszítettem Joe-t, márpedig nem tudnám elviselni.
Bár kívülről nyugodtnak tűnhettem, igazából majd’
meghasadt a szívem. Magányos voltam, elveszettnek
éreztem magam, és gyötört a bűntudat. Szerettem a
barátaimat, Davidét pedig a világon mindennél jobban
imádtam. Lassanként kezdtem belátni, mennyire magától
értetődőnek tartottam, hogy mindig mindenki
rendelkezésemre áll. Ám hiába jöttem rá, nem bíztam benne,
hogy meg tudnék változni. Az egyetlen halvány reményt a
kurzus két hátralévő órájából merítettem. Magam sem
tudtam, miért éreztem úgy, hogy ez a két óra mindent
eldöntő fontosságú számomra. Logikusabb lett volna, ha
egyre szaporodó gondjaimra fordítom megmaradt erőmet.
Már hetek óta a gyermekkoromban éltem gondolatban, és
éreztem, hogy valamilyen változás indul meg bennem. Nem
lett volna helyes, ha nem járom végig a kurzust, hiszen nagy
szükségem volt arra, hogy valamit végre rendesen
végigcsináljak. Korábban bármibe kezdtem is, sosem
fejeztem be normálisan. Rengeteg mindennek nekivágtam,
álmokat szövögettem, tervezgettem, de a legtöbb
elképzelésem rögtön az elején hamvába holt. Most viszont
erőt tudtam meríteni a kurzusból. Noha fájdalmas
élményeket idézett fel bennem, mindenképpen be akartam
fejezni. Minden más rosszul sült el, amibe belefogtam. Ez
volt az egyetlen időtöltésem, aminek valamilyen hasznát
láttam.
Hirtelen ötlettel Alice-hoz fordultam, és megkértem, hogy
figyeljen rám. Megkérdeztem, segítene-e megválaszolni a
kurzus kérdéseit. Nagyon megörült, hogy ilyen személyes
ügyben megbízom benne. Számomra már kevés dolog tűnt
túlságosan személyesnek. Minden titkomra fény derült.
Átvittem hozzá az irományom utolsó néhány oldalát, és
nekiálltam, hogy folytassam a történetet. Alice szigorúan
kitiltotta a gyerekeket a konyhából, aztán kinyitotta a hűtőt,
és elővett egy üveg olcsó almabort.
Tizenegy éves koromig jutottam el a visszaemlékezésben.
Furcsa módon az ezt követő néhány év meglehetősen
homályosan élt az emlékezetemben. Ezt annak tudtam be,
hogy tizenkét évesen megismerkedtem az alkohollal.
Cinkostársam nem volt más, mint Joe maga. Egyik napról
a másikra haverok lettünk, amikor megtaláltam a házunk
közelében lévő mellékutcában kószáló elveszett labradorját.
Kitettem egy hirdetést a helyi üzletben, és másnap Joe eljött
a kutyáért. A gyönyörű zsemleszínű, liffegő fülű, lógó nyelvű
labrador neve Sandy volt. Nem lehetett éppen szigorú
házőrző, mert vonakodás nélkül hazakocogott velem.
Joe-t azonnal megkedveltem. Folyton megnevettetett. A
többi fiútól eltérően meg sem próbált benyúlkálni a szoknyám
alá, és egy évvel idősebb volt nálam. Ez nagyon sokat
nyomott a latban. Sorban bemutatott a barátainak, akik
Clontarf távolabbi részében laktak. A lakóparki
menstruációellenes „barátaimmal” szemben Joe haverjai
normális, rendes srácok voltak. A kis társaság rögtön
befogadott.
A templomkertben szoktunk összejönni, és általában a
nagy, piramis alakú tető eresze alá húzódtunk be az örökös
eső elől. A dohányzás akkor már mindennaposnak számított
a bandában – mondhatni, részévé lett a szertartásnak. Nem
kellett hozzá sok idő és az alkohol is sorra került. Korábban
csupán egyetlen alkalommal ittam alkoholt: egyszer otthon
belekortyoltam apu borospoharába, mikor elfordult. A bornak
ecet íze volt, ezért gyorsan kiköptem.
Aztán elérkezett az az idő, amikor életemben először
megkóstoltam egy üveg Smithwicks sört. Mindenszentek
napja volt. Alkonyat után találkoztunk Joe-val, és
beszélgetve baktattunk a templom felé. Joe egy
nejlonszatyrot himbált a kezében. Azt hittem, a szokásos
pattogatott kukorica, alma meg törökmogyoró van benne, de
amikor letelepedtünk és Joe szétnyitotta a zacskót, egy
hatos karton sör került elő belőle. Aggódva néztem rá. Kicsit
megijedtem, de aztán gyorsan győzködni kezdtem magamat.
Ugyan már! Tizenkét éves vagy. Épp ideje felnőni. Figyeltem,
hogyan issza Joe a sört az üvegből. Nem cumizta az üveget,
hanem folyamatosan ivott belőle, akár a felnőtt férfiak.
Nagyon tetszett. Aztán én következtem. Undorítónak találtam
a sör ízét, de ezt persze eszem ágában sem volt elárulni
Joe-nak.
– Azt ismered, hogy két prosti utazik a vonaton? – kérdezte
Joe, majd lehajtotta maradék sörét. Én még mindig csak a
tetején lévő habos részt kortyolgattam.
 – Nem ismerem, hogy van? – Már a vicc elejét sem
értettem. Mi a csuda az a prosti?
– Az egyik panaszkodik, hogy milyen spermaszag van.
Mire a másik azt mondja: „Pardon, csak böfögtem.” –
Harsányan felnevetett, mire én is nagyot nevettem.
Egyáltalán nem értettem a viccet, de nem számított. Kezdett
a fejembe szállni az a kevéske sör, amit elszopogattam.
Elkezdtük körbejárni a környező házakat. Én mindig
elbújtam egy bokor mögé, Joe pedig bezörgetett, és amikor
ajtót nyitottak, megkérdezte, nem tudnának-e valamivel
hozzájárulni egy Mindenszentek-napi bulihoz.
– Húzzál innét a jó büdös francba, te retkes kis csavargó,
mielőtt rendőrt hívok – hangzott a válasz szinte minden
háznál, de mi azért mentünk tovább, és próbálkoztunk a
szomszédoknál is. Aztán az utolsó háznál egy kedves, idős,
ősz hajú néni nyitott ajtót. Miután meghallgatta Joe-t, intett
neki, hogy nyissa szét a zacskót, majd belepottyantott egy
gyönyörű kandírozott almát.
– Tessék, fiacskám – mondta mosolyogva, aztán becsukta
az ajtót. Örömünkben nagyot nevetve futottunk visszafelé az
úton.
A holdsütötte ég fekete háttere előtt petárdák robbantak és
hánytak szikraesőt. Fehér lepedőbe burkolózott gyerekek
jártak házról házra. A járdán zöldre pingált arcú
gyerekboszorkányok loholtak egyik helyről a másikra. Amikor
elterjedt a néni kedvességének híre, valóságos gyereksereg
rohanta meg a házát. Mindenfelől csillagszórók sercegése és
az ajtóknak hajított durrantok hangja hallatszott. A kertekben
sok helyütt tűzrakás lobogott. A gyerekek fáradhatatlanul
gyűjtöttek és hordtak minden éghetőt a hatalmas és pokolian
forró máglyákra. A tűzbe dobott flakonok hatalmas zajjal
pukkantak szét, miközben a felnőttek messzebb terelték a
gyerekeket, akik aztán biztos távolból figyelték a lángokat.
Szinte szédültem az örömteli izgalomtól meg persze a
másfél palack sörtől.
Joe nagylelkűen hagyott nekem még egy fél üveggel. Ezt
is lassan ittam, élvezve a bensőmben támadt bizsergést, és
amikor elfogyott, máris azt kívántam, bár lenne még.
Csatlakoztunk a többiekhez, akik kormos képpel az egyik
máglya körül üldögéltek. Kísértethistóriákat meséltünk, aztán
Joe azt találta ki, hogy hamuval feketére festi az arcomat. A
szüleim a lelkemre kötötték, hogy kilencre legyek otthon.
Ekkor már tizenegy óra is elmúlt, de nem törődtem vele.
Félig-meddig felnőttnek éreztem magam. Úgy képzeltem,
bármit megtehetek, amit csak akarok. Akár az egész világgal
is szembeszállhatok.
Rikoltozva és kurjongatva táncoltuk körül a tüzet, mint az
indiánok. Tényleg olyanok voltunk, mint a régi idők indiánjai:
szabadok, szilaj természetűek, ártatlanok és tiszta lelkűek.
Miközben körbe-körbe táncoltunk, láttam, hogy Joe szorosan
fogja a kezemet, mígnem aztán egyszer csak elvesztettem
az egyensúlyomat, és felbuktam. Úgy nevettem, mint aki az
eszét vesztette. Csak hevertem ott, és a sárgás színű Holdat
bámultam, meg a felhőtlen éjszakai égbolton ragyogó
csillagokat. Azóta sem voltam olyan boldog, mint abban a
pillanatban. Már tudtam, hogyan nézek majd szembe a
világgal. Tudtam, hogyan fogok boldogulni, hogy találom
majd meg a helyem. Tudtam, hogyan tarthatom távol
magamtól az őrületet, és hogyan találhatom meg egy másik
énemet.
Aznap éjjel rövid hálaimát intéztem védőangyalomhoz.
Megköszöntem, hogy megismerhettem az alkohol csodáját.
Általa mintha új életre születtem volna. Az ital úgy futott
végig az ereimen, mint az idegeken az inger, és erőt,
magabiztosságot adott.
Azelőtt állandóan össze-összeszoruló gyomrom végre
lecsillapodott. Arcomra mosoly telepedett. Egyre
könnyedebben elcseverésztem a bandába tartozó fiúkkal.
Minden sokkal könnyebbé vált. Előredőlve a térdemnek
támasztottam a könyökömet. Mellettem Joe épp füstkarikákat
eregetett. Egymás után lebegtek ki szájából a tökéletesen
kerek füstszalagok. Odahúzódtam hozzá, és a mellére
hajtottam a fejem. Szorosan hozzábújtam. Boldogság és
biztonságérzet töltött el. Mostantól ez mindig így lesz –
gondoltam. Többé semmi miatt nem kell aggódnom. Két
megbízható barátra tettem szert: az egyik Joe, a másik az
alkohol. Amíg őket magam mellett tudom, gond egy szál se.
Félbehagytam az olvasást, hogy kitörüljem a könnyeket a
szememből. Egészen letaglózott, mennyire magamra
maradtam. Alice is sírt. A falon halkan ketyegett az óra.
Odakintről egy távolodó autó motorzúgása hallatszott be.
Már rég elmúltam tizenkét éves. Most már rengeteg gonddal
kell szembenéznem. Joe pedig magamra hagyott.
– Elvesztettem, Alice – siránkoztam. – Végleg
elvesztettem!
Alice újratöltötte a poharamat, majd a ruhája ujjába törölte
a szemét. Nagyot kortyoltam a borból. Semmi hatása nem
volt. Színjózan maradtam. Már az alkoholra sem
számíthatok. Mindkét barátomat elveszítettem.
Ekkor még nem tudhattam, hogy egy új felismerés
küszöbén állok, és új élet vár rám. Elérkezett a számadás
ideje; a lelkek gyilkosa és az akarat elrablója, az őszinteség
von kérdőre. Megfoszt majd büszkeségemtől, mint egy
alattomos tolvaj, és megszabadít önmagámtól – hogy azután
új életet kezdhessek.
 Tizenkilencedik fejezet

Egyszer mindenkinek az életében elérkezik az igazság

pillanata. Sokan elfogadják, amit felkínál: a megvilágosodást.
Felismerik az igazság jelentőségét, és kapva kapnak az
alkalmon. Mások viszont fütyülnek erre a pillanatra, és
tovább remélik, hogy a megérzésük nem csalt. De persze
hiába. Igaz ugyan, hogy akadnak néhányan, akiknek kétszer
is megadatik az életben az igazság pillanata, de az ilyesmi
nagyon ritka. Nekem csak egy jutott. Az az egy azonban
pörölyként sújtott le rám egy kopott kis osztályteremben az
„Ismerd meg családod történetét!” elnevezésű kurzuson.
A nyolcadik órán történt. Isten tudja, hogyan és miért
határoztam el, hogy befejezem a kurzust. A magánéletem
mintha egy fekete lyuk lett volna, amibe egyre csak bámulok,
mint a kútásók a gödörbe, amit folyton-folyvást mélyítenek.
Az órán kívül szinte már semmi más nem maradt az
életemben, amiről elmondhattam volna, hogy jól megy, ezért
bár messze nem ez volt a legfontosabb, amivel foglalkoznom
kellett, eltökéltem magam, hogy mindenképpen befejezem.
Jó érzés volt újra találkozni a többiekkel. Nagy
meglepetésemre ők is örültek, hogy újra láthatnak. Ehhez
nem voltam hozzászokva. Nem tudtam senkit megnevezni,
aki ne akart volna futva menekülni a közelemből – még saját
magamat sem.
Matt tárt karokkal fogadott. Minthogy mindig erről
álmodoztam, furcsa érzés volt, amikor magához ölelt. Erős
karjaiban végre azt éreztem, hogy valaki igazán szeret, és
nemcsak hirtelen fellángoló, majd gyorsan elhamvadó
szerelemmel. Kezdtem tisztán látni, mi is a különbség a két
érzelem között, és ennek a felismerésnek köszönhetően
ráébredtem, hogy nem könnyű románc a célom. Igaz
szeretetve vágyom. Komoly és mély érzésekre. Körbenézve
az jutott eszembe, hogy csoportunk minden egyes tagja
ugyanezt az érzést keresi. Ami pedig engem illet,
összekevertem a testi vágyat, a szex utáni vágyat a
szerelemmel.
– Nincs kedved most egy gyors numerához? – suttogtam
Matt fülébe, mire hangosan elnevette magát.
Frank, Connor és Bertie gyerekkori képeiket mutogatták
egymásnak. Időnként ők is harsány nevetésben törtek ki,
amikor felismerték egymást a fotókon. Diane egy könyv
hátoldalára firkálgatott.
– Szia! Mit írsz? – kérdeztem a válla fölött átkukucskálva.
– Jack, kedvesem! – Hátrafordult, majd felállt és megölelt.
– Miután a múlt héten hiányoztál, azt hittem, nem jössz
többet. – Szinte ragyogott az örömtől.
– Befestetted a hajad – jegyeztem meg, és óvatosan
megérintettem egyik tökéletesen szőkített fürtjét.
– Na és mit szólsz hozzá? – kérdezte gyerekes hiúsággal
igazgatva a haját.
– Te mindig nagyon csinos vagy, akármilyen színű a hajad.
– Ahogy megdicsértem, hirtelen könnyek gyűltek a
szemembe.
– Mi a baj, kedvesem? Csak nem volt valami gond múlt
héten?
Jesszusom! Az nem kifejezés, hogy gond volt. Ha van tíz
órád, röviden összefoglalom.
– Állandóan rám tör a sírás – magyaráztam akadozó
hangon. – Mindig ez van. Megyek az utcán, és egyszer csak
elkezdek sírni. Nagyon kínos. Most is elég volt hozzá az,
hogy a hajadról eszembe jutott az anyukám. – Úgy
döntöttem, teljesen őszinte leszek vele.
– Jaj, kedvesem, meghalt az édesanyád? Annyira
sajnálom, őszinte részvétem. Az ilyesmit sosem lehet tudni,
én meg nem szoktam kérdezősködni.
– Dehogy, anyu él és virul. Az viszont stimmel, hogy
haláleset történt a családban, csak éppen nem a szó szerinti
értelemben. – Rákacsintottam, ő pedig mosolyogva nézett
vissza. Tudtam jól, biztosan azt hiszi, hogy teljesen
megzavarodtam. Még az is lehet, hogy igaza volt.
– Látom, ti ketten nagyon jól megértitek egymást –
biccentett Matt felé. No igen, a biztos régi fogás: kínos
helyzetben válts témát. Mindig beválik.
– Igen, régi barátok vagyunk. Együtt nőttünk fel.
– No és nem lehet, hogy mondjuk alakul köztetek valami?
– kérdezte.
– Ő már foglalt – feleltem, és magamban jót szórakoztam
azon, hogy Joe szavait idézem. Aztán leültem, és a
következő percben kezdődött is az óra.
Brian szokás szerint kedvesen köszöntött mindenkit, és
válaszolt a feltett kérdésekre. A beszélgetésből
egyértelműen kiderült, hogy csakugyan sok mindenből
kimaradtam. A csoport tagjai már sokkal nyíltabban
beszéltek, mint legutóbb, amikor én is jelen voltam. Aznap
esti témánk, a szexuális jellegű emlékek felidézése igencsak
parázs vitát indított a csoportban. Mindenki elpanaszolta,
gyerekkorunkban még milyen szánalmas volt a szexuális
felvilágosítás, ezért úgymond vakon tapogatózva kellett
eligazodnunk ezen a téren. Megtaláltuk közös vonásunkat:
nemi téren bizonyos értelemben mindannyian reménytelenül
elmaradottak voltunk. Matt vallomása után úgy éreztem,
mintha ismét szűz lennék. Nagyon megkönnyebbültem attól,
hogy az első szeretkezés sutasága nemcsak az én hibám
volt. Talán ha másik udvarlóval kerül rá sor, akkor ez az
esemény nem lett volna olyan traumatikus élmény.
A legszebb az volt az egészben, hogy immár nyugodtan
kezdhettem mindent elölről. Harmincévesen újra
elmondhattam, hogy szűz vagyok, és bátran újrakezdhettem
a témával való ismerkedést. Meg is fogadtam, hogy ezúttal
sokkal gondosabban választok majd társat magamnak.
Egyebek közt arra is nagyon oda fogok figyelni, hogy az
illetőnek legyen saját háza, mert én ugyan bele nem megyek
többé olyasmibe, hogy az út szélén, egy autó hátsó ülésén
történjen meg a dolog – még akkor sem, ha Mercedesről van
szó. Mostantól igazi úrinő leszek. És remélem, ezúttal sikerül
majd heteroszexuális férfit találnom magamnak.
Bertie előadta a maga szomorú történetét arról, hogy
gyerekkorában milyen sok ragyája volt. Aztán rátért arra,
hogyan jött ki az aranyere. Nem villanyozott fel túlságosan az
a lehetőség, hogy beavat az altesti panaszaiba, de ő
láthatóan úgy gondolta, hogy mindez összefügg a szexszel.
Biztos volt abban, hogy ezek a „testi tünetek” elmaradott
szexualitásának következményei. Kezdtem úgy érezni, hogy
már két Woody Allennel ülök egy teremben.
– A házasságom első két évében minden este hálópólóban
feküdtem ágyba – avatott be minket egyik titkába Diane is. –
Annyira szégyenlős voltam, és nem akartam, hogy a férjem
meztelenül lásson. Túlságosan sokat foglalkoztam a
külsőmmel. Szerintem ha többet törődtem volna a
kapcsolatunkkal, akkor nem hagyott volna ott egy fiatalabb
nő miatt.
Connor nem értett egyet vele.
– Nem gondolod, hogy mégis csak egy disznó volt? Ha
olyan típus, akkor így is, úgy is otthagyott volna. Ő is jobban
odafigyelhetett volna rád ahelyett, hogy mással foglalkozik.
Remélem, nem haragszol, hogy ezt mondom, de ami engem
illet, nekem pólóban és póló nélkül is annyira tetszetnél, hogy
le se tudnám venni rólad a szemem.
Frank és Bertie egyetértően bólogattak.
Diane elpirult. Örültem, hogy ilyen kedvesen bókolnak neki.
– Jack, ma szokatlanul hallgatag vagy – irányította rám a
csoport figyelmét Brian. – Kár, hogy nem tudtál jönni múlt
héten.
Ezúttal az egész csoport bólogatott.
– Eléggé összejöttek a dolgok. Ha nem gond, egyelőre
inkább csak figyelnék. Az utóbbi napokban akárhányszor
megszólalok, mindig elsírom magam, és ez olyan kínos. –
Szégyenkezve hajtottam le a fejemet.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki megérti – felelte
Bertie. – A múlt héten itt az órán is eltört egypárszor a
mécses, igaz?
A többiek megint bólintottak.
– Egyébként a legutóbbi órával kapcsolatban még el
akartam mondani, milyen érdekes, hogy hárman is szinte
teljesen azonos történetet adtatok elő. Úgy tűnik az
alkoholizmus gyakori vonás, és mindegyikőtök életét jelentős
mértékben befolyásolta. Ezen a héten továbbra is ezzel a
kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy még alaposabban
körüljárjuk a témát. Vettem a bátorságot, és megkértem
Mattet, hogy mesélje el nekünk a történetét. Biztos vagyok
benne, hogy tanulságosnak fogjátok találni.
Brian leült közénk az egyik székre, Matt azonban nem
akart középre kivonulni, inkább csak fölállt, és karba tett
kézzel, az asztalnak támaszkodva kezdett beszélni.
Közelgett számomra az igazság pillanata.
 – Köszönöm, Brian. Abban maradtunk ugye, hogy én is
mesélek egy kicsit a családi hátteremről. Remélem, nem
untatok majd senkit. Most harmadszor járok erre a kurzusra.
Az első alkalommal azért vettem föl, mert kellett a
pszichológia diplomámhoz. Aztán elsősorban azért
iratkoztam föl még kétszer, mert érdekel az alkoholizmus és
a kábítószerfogyasztás témája.
Ezt nem is tudtam.
– Mindhárom alkalommal felfigyeltem rá – folytatta Matt –,
hogy az alkoholizmus gyakori témája a családtörténeteknek.
Olyan probléma ez, melyet már az Egészségügyi
Világszervezet, a WHO is betegségnek tekint. Így egyáltalán
nem meglepő, hogy sorra hallom a történeteket arról, hogy
milyen pusztítást végez az alkoholizmus számos ír
családban. Én magam is gyógyulófélben lévő alkoholista és
narkós vagyok.
Négy éve mentem el elvonókúrára, mivel a feleségem
megfenyegetett, hogy a gyerekekkel együtt a lehető
legtávolabb költözik tőlem. Az alkoholisták többségéhez
hasonlóan én sem jöttem rá, hogy nagy bajban vagyok.
Egész egyszerűen eltagadtam magam elől a tényeket. Az
alkoholisták rendszerint csak akkor szánják el magukat arra,
hogy változtassanak a helyzeten, amikor baromi nagy baj
van, vagy esetleg amikor már élethalálkérdéssel
szembesülnek, mint például hogy teljesen tönkrement a
májuk, vagy kényszer-elvonóba kerülnek. Hadd kezdjem
most azzal, hogy röviden mesélek a szüléimről, a családi
hátteremről.
Nagy levegőt vett, majd folytatta.
– Clontarfban nőttem fel. A kábítószerekkel ismerkedtem
meg először, az alkohol csak sokkal később lépett be az
életembe. A szüleim semmit sem tudtak a narkóról, mert
minden idejüket ivással töltötték. Bár amúgy se nagyon
tűnhetett volna fel nekik a dolog, mert sosem szívtam be
annyira, hogy ne tudtam volna magamról. Látszólag mindig
fel voltam dobva, vidám voltam, úgyhogy azt gondolták,
minden rendben van velem. Utólag persze könnyű belátni,
hogy milyen kényelmes volt ezt gondolni, és hogy nem is
nagyon érdekelte őket, vajon tényleg jól vagyok-e, mert
akkor nem tudtak volna az állandó ivásra összpontosítani.
Apu afféle csendesrészeg-típus volt, aki már korán reggel
elmegy a kocsmába, egész nap iszik, és csak hajnalban tér
haza, aztán gyakran ruhástul elalszik a heverőn, vagy néha
még a konyhaasztalon is.
Nagyot nyeltem.
– Anyu otthon maradt, elvben persze csak azért, hogy
gondoskodjon a gyerekekről. A mai napig meg van győződve
róla, hogy csakis azért iszik, mert másképp nem tudna
megbirkózni a magánnyal, a frusztrációval és az unalommal.
Komolyan azt képzeli, hogy nincs abban semmi kivetnivaló,
ha merevrészegre issza magát. Meg van győződve arról,
hogy az ő helyében bárki más ugyanannyit inna, ha apuval
kellene együtt élnie.
Rajtam kívül mindenki nevetett.
– Gyerekkoromban gyakran előfordult, hogy amikor
délután hazaértem, a padlón fekve találtam, ugyanabban a
ruhában, ami előző nap volt rajta. Ilyenkor a húgom próbált
helyette vacsorát összeütni. Együttes erővel felnyaláboltuk,
ágyba dugtuk, aztán mindent mi magunk intéztünk el.
Vásároltam, végeztem a házimunkát, és gyakran leültem a
kisebb testvéreim mellé segíteni a leckében. Sokszor nekem
kellett elzavarnom az ajtóból az adósságbeszedőket.
Egyszer még végrehajtó is jött, hogy elvigye a bútorainkat.
 Nem nagy művészet kitalálni, hogy a mi családunkban én
voltam a gondoskodó, a békítő. Legidősebb gyerek lévén
természetes, hogy rám hárult ez a feladat – én osztottam
magamra ezt a szerepet. Gyerekfejjel azt hittem, minden
család így él. Pedig előfordult, hogy egyáltalán nem volt mit
ennünk. Édesanyánk annyi sört vett, amennyit tudott,
nekünk, gyerekeknek meg koplalnunk kellett. Hajnalig ébren
vártuk apu érkezését, mert néha hozott egy-egy zacskó sült
krumplit. Amikor végre befutott, úgy rohantuk meg, mint az
éhes hiénák. Aztán apu nekitámadt anyunak, hogy miért nem
etet minket rendesen, mire anyu nekiesett apunak, hogy
miért nem lát el minket rendesen. Mindig egymást
hibáztatták mindenért. Közben az élet folydogált tovább a
maga medrében.
Természetesen a családi problémák következtében nagyon
leromlott az iskolai teljesítményem, mivel az éjszakai viták és
veszekedések miatt sokszor teljesen kimerült voltam. Lassan
már minden dolgozatom elégtelenre sikerült. Tizenhárom
éves koromban kezdtem drogozni. Tizennégy évesen már
kemény drogokat szedtem. Tizenhét éves koromra már én
árultam a kábítószert a környékbelieknek. Jó fejnek
képzeltem magam, és azt hittem, rengeteg a barátom.
Halvány fogalmam sem volt róla, milyen gyorsan eltűnnek
mellőlem, mihelyt megváltozom. Csak felszínes barátok
voltak, semmi több. Nem veszítettem semmit azzal, hogy
nem jelentkeztek többé.
Matt történetét hallgatva egyre inkább úrrá lett rajtam a
várakozásteli izgalom.
– Ma is jól emlékszem arra, amikor egy reggel a húgom
felmászott az egyik felső polcig, mert azt hitte, hogy ott van
egy konzerv, amit megehetnénk. Mászás közben
megcsúszott, leesett és eltörte a lábát. Aztán anyu elverte,
amiért nem szólt neki. Utána meg apu elverte anyut, amiért ő
elverte a húgomat. Mondhatni színpompás kapcsolatban
éltek. Anyu gyakran volt tele kék-zöld foltokkal. Én pedig a
kábítószerezésbe menekültem. Sajátos időszak volt. Minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy meneküljek az otthoni
környezetből. Ha nem jutottam volna tudatmódosító
szerekhez, akkor nem biztos, hogy ma itt lehetnék, hogy
mindezt elmeséljem. Valahogy muszáj volt túlélnem a
mindennapokat.
Csakhogy egy idő után a kábítószer önmagában már nem
volt elég. Már nem hatott úgy, ahogy korábban, ezért
rákaptam az italra is. Ekkor kezdődtek a kihagyásaim. Csak
mellesleg mondom, hogy ez nem ugyanaz, mint az eszmélet-
vesztés. A kihagyás olyan hosszabb-rövidebb időszak,
amiből semmire sem emlékszik az ember. Nekem először
csak egy-egy óra volt, néha kettő. A vége felé aztán már
teljes napok maradtak ki. Reggelente mindig hányingerem
volt, de gyakran hiába öklendeztem, nem jött semmi. Egész
nap reszkettem és verejtékeztem, mintha magas lázam
lenne. Persze nem jöttem rá, hogy ezek az elvonási tünetek.
A hasam felpuffadt, sápadt voltam, meg állandóan fáradt és
rosszkedvű.
Ahogy Matt beszélt, úgy éreztem, a szavai áthatolnak a
bőrömön, és az ereimbe jutva útnak indulnak a véremmel.
Elhaladnak az agyam mellett, és egyenesen a szívembe
érnek. Mintha tőr hasított volna belém. A fájdalom olyan erős
és éles volt, hogy úgy éreztem, egy életre megbénulok.
Ahogy ott ültem és dermedten figyeltem, az igazság
örvényként vett körbe. Matt mintha rólam beszélt volna. Nem
tudtam, vajon tényleg nem az én történetemet adja-e elő.
Lehetséges volna, hogy két ember sorsa ennyire
hasonlítson? David jutott eszembe, aztán a konzerv, az
izzadás, a hányinger. Minden percben újabb érzés rohant
meg. Minden szó pörölyként sújtott le rám, mintha fejbe
vertek volna. Szembesültem az igazsággal, és ez az igazság
olyan könyörtelen volt, hogy egészen megdermesztett. Olyan
tisztán láttam mindent, mintha leültettek volna a tévé elé, és
egy rólam készült filmet néztem volna végig. A kép olyan
tiszta és éles volt, mint soha azelőtt.
– Húszéves koromra aztán – folytatta Matt – persze támadt
egy újabb gondom. Nem is kicsi. Nem volt elég pénzem
kábítószerre és italra. Becsületes úton nem tudtam
összeszedni, amennyi kellett. Kisebb dolgokkal kezdtem,
betöréssel, autólopással. Aztán ahogy a betegség
súlyosbodott, egyre csúnyább bűncselekményeket követtem
el. A kisebbik húgomnak például összegyűlt egy nem túl
nagy összeg a számláján. Egyik este, mikor anyánk részeg
volt, aláírattam vele egy pénzfelvételi megbízást. Aztán a
kivett pénzt az utolsó vasig elittam.
Újra belém hasított a fájdalom, amikor eszembe jutott
David gyönyörű malacperselye. Teljesen megfeledkeztem
róla, hogy mások is vannak a teremben. Csurogtak a
könnyek a szememből. Ijedten rezzentem meg, amikor
megéreztem valakinek a kezét. Felnéztem, és láttam, hogy
Matt szorította meg a kezem. Leült mellém, úgy folytatta a
történetét.
– Egy alkoholistát csak egy másik alkoholista érthet meg
igazán. Mégis amikor önmagáról van szó, maga az
alkoholista a legutolsó, aki rájön, mi is történik vele
valójában. Az emberek általában nem tudják, hogy az
alkoholisták is szenvednek. Csak az általuk okozott
pusztítást és fájdalmat látják. De az alkoholisták többnyire
nem rossz emberek, hanem csak betegek, akiket ugyanúgy
kell kezelni és gyógyítani, mint bárki mást, aki megbetegszik.
Törött lábat nem lehet ragtapasszal helyre hozni, igaz?
Amikor végre megértettem, mi bajom van, akkor lassan
felfogtam, milyen helyzetben kerültem, és elhatároztam,
hogy változtatok rajta. Persze borzasztó nagy erőfeszítést
igényelt, rengeteg időbe került, és sok fájdalommal járt.
Valaki odanyújtott nekem egy zsebkendőt. Ekkor vettem
észre, hogy egész testemben reszketek. Hiába próbáltam
abbahagyni a sírást, a könnyek egyre csak folytak. De már
nem érdekelt. Életemben először láttam saját magamat más
szemével. Ezer halált kellett meggyászolnom. Húszévnyi
veszteség zuhant rám hirtelen. Elárasztottak az érzések. Az
elutasítás pofonszerű hatása. A szeretet, amit kezdtem
megérteni. Az alázat, mely eltöltött. Éreztem, hogy Isten
kezében vagyok. Mintha önmagam középpontjába húzódtam
volna vissza, miközben addigi életem tornádóként örvénylett
körülöttem.
Minden idegszálam megfeszült. Kiszolgáltatottnak éreztem
magam, mintha lecsupaszítottak volna. A forgószél pedig
egyre csak kavargott, míg végül Jack háza darabokra nem
hullott, és el nem tűnt a szélben. A helyén nem maradt más,
csupán egy nagy üresség, egy elázott zsebkendő és Matt
keze.
Éreztem, hogy valaki a fürtjeimet babrálja. A fejem
félrebillent; érzékeim befelé fordultak, a múltamba. Éreztem
anyu főztjének illatát, a tenger vizének ízét Courtown mellett.
Éreztem David könnyeinek nedvességét. Magam előtt láttam
érzéseit tükröző porcelánkék szemét. Láttam bennük a
fájdalmat és a szomorúságot, amit azzal okoztam, hogy őt
okoltam mindenért, hogy elárasztottam a keserűségemmel,
és hogy utáltam, amiért létezik. Lelki szemeimmel ismét
láttam a konzervdobozt és a belőle kilógó kanalat, és mintha
egy kést forgattak volna meg bennem, olyan érzés volt.
Láttam Desmond kihűlt, viaszszerű testét egy fémasztalra
fektetve. A halott gyermeket, akinek szelleme nagyon is él,
és immár harminc esztendeje kísért otthonunkban. Ismét
hallottam Jill szavait: „Túl sokat iszol, Jack, orvoshoz kellene
menned.” Újra meg újra megszólalt bennem a hangja, míg
végül már belesajdult a fejem a makacs visszhangba.
Éreztem, hogy az ajkaim lassan mozdulva néma szavakat
formálnak.
Alkoholista vagyok.
Alkoholista vagyok.
Alkoholista vagyok.
Ekkor védőangyalom gyengéden megpuszilta a tarkómat.
Éreztem, ahogy védelmező melege körbevesz. Mikor
kinyitottam a szememet, megértettem, hogy Matt tart a
karjaiban. A csoport többi tagja is körém gyűlt. Diane
hangosan zokogott. Connor nagyokat trombitált a
zsebkendőjébe. Frank mosolyogva nézett rám. Bertie pedig,
akitől még egy kőszobor feje is megfájdulna, egy csésze teát
nyomott a kezembe. Mindennél furcsább volt azonban a
bensőmben végbemenő pusztítás. Képtelen voltam másra
figyelni. Emberek vettek körül, de mintha szörnyű messze
lettek volna tőlem. Bezárkóztam önmagamba, és csak énem
mélyéről érzékeltem a külvilágot, ahelyett hogy kívülről
néztem volna magamba. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig
maradok énembe zárva, mozdulatlanul, a tébolyító örvény
markában. Mintha egy üres centrifuga gyomrába kerültem
volna. A világ csak forgott, egyre forgott, semmilyen formát,
körvonalat nem tudtam kivenni magam körül, mégis tudtam,
hogy új kezdet vár rám. Már elindultam új életem felé.
Ahogy félelmem és borzongásom alábbhagyott, a
könnyeim is apadni kezdtek, és a forgószél elvonultával a
remegés is elmúlt. Nyugalom szállt meg. Pihentető, könnyű
megnyugvás töltötte el a szívemet. Felismertem, mi is ez: az
igazság pillanata életemben. A védangyalom. Énem jobbik
fele. A valódi énem. Jack. Jacqueline Joyce igazi énje.
A teát kortyolgatva fokozatosan kezdett eljutni hozzám a
többiek fojtott suttogása. Brian visszaült a helyére, és
megpróbálta összefoglalni, milyen tanulságot vonhatunk le
az aznapi órán elhangzottakból. Egyetlen szava sem jutott el
a tudatomig. De így is értettem mindent.
Az órámra néztem, és azt láttam, hogy megállt –
méghozzá különös módon éppen abban a percben, amikor
Matt beszélni kezdett: hét óra harminckettőkor. Felnevettem,
mire a többiek mind rám néztek. Újra elnevettem magam.
Elhatároztam, hogy soha nem javíttatom meg az órát.
Megmutattam Mattnek, aki válaszul rám mosolygott és
megölelt. Talán mégiscsak léteznek angyalok. Barátságos, jó
szándékú szárnyas lények, akik a kulisszák mögött
tevékenykednek. Matt azt mondta, hogy sírás közben biztos
erősen rádőltem az órára, és ráfolytak a könnyeim. Szerinte
az történhetett, hogy a könnyeim belecsurogtak, és ettől állt
meg. Én azonban inkább azt gondolom, hogy jel volt. Annak
a jele, hogy csodálatos dolog történt velem. Húsz éve
rejtegetett titkom végre vad dühvel a felszínre tört.
Pár percnyi csendesebb sírdogálás után ismét ömleni
kezdtek a könnyeim. Ezúttal azonban számítottam rá, és
egyáltalán nem aggasztott. Kezdtem hozzászokni, és nem is
próbáltam visszafojtani a sírást. Tudtam, hogy előbb vagy
utóbb majdcsak eláll, végül csak elapadnak a könnyek.
Ekkor még nem jöttem rá, hogy máris kezdem kedvezőbb
színben látni magamat, nem gondolom többé, hogy
értéktelen, rossz ember vagyok. Elfogadtam, hogy amit
teszek, az fájdalommal jár, és ezt mélyen át is éreztem.
Életemben először tudtam szeretni és tisztelni magamat,
először éreztem, hogy képes leszek kiállni magamért, és
ezek az érzések igencsak ismeretlenek voltak számomra.
Matt ismét elvitt a kávézóba. Annyira kimerült voltam, hogy
ott helyben, akár az asztalra hajtott fejjel képes lettem volna
elaludni. Kávémat lassan kavargatva próbáltam rendet
teremteni a friss felismerések között. Ráadásul egyre újabb
dolgokra jöttem rá. Sorra világosodtak meg elmém sötét
zugai.
Nem nagyon tudtam mit mondani Mattnek. Az asztalra
állított vázában egy szál rózsaszínű rózsa árválkodott.
Kivettem a vázából, és megszagoltam. Édes, szinte
tapinthatóan tömény illata volt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Matt.
– Nem tudom megfogalmazni – feleltem az igazsághoz
híven.
– Jack – mondta Matt hozzám hajolva, kezemet
megszorítva –, rendbe fogsz jönni! – Úgy éreztem, a kezem
apró és puha, mint egy kisgyereké. Újból elsírtam magam.
Hát ennek már sosem lesz vége?
– De hát mihez kezdjek most? Az életem egy nagy rakás
szar. – Saját magamat is megleptem szavaimmal.
– Azt fogod tenni, amit én is tettem – mondta, aztán
szabad kezével felemelte a csészéjét, és belekortyolt a
kávéjába.
– Tényleg alkoholista vagyok, ugye? – A súlyos szót
kimondva már nem is éreztem olyan idegennek; nem
döbbentett meg annyira, mint vártam.
– Szerinted? – kérdezett vissza.
Szomorúan bólintottam.
– Miért nem mondtad meg? Miért nem szóltál már
korábban? – kérdeztem.
 – Mert még nem készültél fel rá – válaszolta. – Nem lett
volna értelme szólni. Ha túlságosan korán kezdem erőltetni a
témát, azzal mindent elrontottam volna. A legjobb, ha magad
jössz rá, hogy súlyos alkoholista vagy.
A „súlyos” jelzőnek nagyon nem örültem, de tudtam, hogy
nem vitathatom.
– Én meg végig azt hittem, a kilóimmal van gond –
mondtam keserűen.
– A kilóiddal is van gond – vetette közbe Matt –, de csak az
alkohol miatt, nem fordítva. Ha az egyiket megoldod, a másik
is megoldódik, majd meglátod. Ugyanaz a gyökere
mindkettőnek. Érzelmi problémáid vannak.
Csak ültem, szürcsöltem a kávémat, és figyelmesen
hallgattam Mattet. Részletesen elmagyarázta, hogyan alakul
ki, és milyen hatással jár az alkoholizmus. Elmondta, hogy
napjainkban már betegségnek tekintik. Igencsak
megkönnyebbültem azt hallva, hogy beteg vagyok, és nem
rossz ember, ahogy addig hittem. De erősen kételkedtem
abban, hogy ezzel mindenki egyet fog érteni.
– Nem számít, hogy más mit gondol – nyugtatott meg Matt.
– De ne hidd, hogy könnyű lesz! Nagyon nehéz időszak vár
rád. Ha akarod, én segíthetek.
– Kezdettől fogva tudtad, mi a bajom, ugye?
– Persze. Mindig is tudtam, hogy alkoholista vagy –
mondta nevetve, és megpaskolta a kezemet. Én is
elmosolyodtam.
– Gondolom a többiek is tisztában voltak vele.
Lassanként összeállt a kép. Elmeséltem neki, milyen
cirkuszt rendeztem akkor éjjel Joe és a többi barátom előtt.
Alice-ról is beszámoltam neki, meg a bírósági idézésről.
Egyszerre száguldani kezdtek a gondolataim. Hogy a
csudába fogom rendbe hozni az életemet? Ha Davidét
elveszítem, akkor már nincs miért élnem.
– Nem fogod elveszíteni Davidét – legyintett Matt. Persze ő
könnyen mondja. Az én életemről van szó. David az életem.
Még elgondolni is rossz lenne, hogy esetleg meg kell
osztanom valakivel a fiamat. Matt megnyugtatott, hogy
Andrew nem akarja megkapni Davidét, csak szeretne vele
találkozni, mert meg akarja ismerni.
– Miért gondolod, hogy kizárólag a tiéd a gyereketek?
Attól, hogy az anyja vagy, még nem vagy a tulajdonosa. Nem
egyedül a tiéd. Nem gondolod, hogy rajtad kívül másokra is
szüksége lesz az életben? Az én gyerekeimnek bizony
nagyon is szükségük van minden egyes nagyanyára,
nagyapára, szomszédra, barátra. Mindegyikükre! Te viszont
olyan önző és befelé forduló lettél, hogy az már nem mehet
tovább, meg kell változnod! Nem mindig látjuk világosan, mi
jó a gyerekeinknek.
Nagyon fájt, amiket mondott, szinte a csontjaimba hasított
a fájdalom, mégis tudtam, hogy igaza van. A helyzet
korántsem volt olyan súlyos, mint gondoltam. Csak nagyon
rágörcsöltem arra, ami zavart, és nem tudtam túllépni rajta.
Mintha megakadt volna egy szálka a torkomban.
– Egy biztos – folytatta Matt –, ha tovább iszol, annak
David is kárát látja. Még az sem kizárt, hogy a végén
Andrew-hoz kerül Angliába. Hogy őszinte legyek, ha úgy
folytatod, ahogy eddig, akkor még örülni is fogok, ha így
alakul.
Végiggondoltam, amit mondott, és próbáltam őszinte lenni
magamhoz. Nem akartam, hogy David lássa kárát bárminek
is.
– Igazából mi bánt téged? – kérdezte Matt, mintha a
gondolataimban olvasna.
 A szemem megint megtelt könnyekkel. Csak ráztam a
fejem, nem tudtam megszólalni.
– Joe-ról van szó, ugye?
Ezúttal bólogatni kezdtem, és elmosolyodtam a név
hallatán.
– Komolyan Jack, erről csak azt tudom mondani, hogy
iszonyúan elcseszted a dolgot.
– Tudom – ismertem el végre, hogy hibáztam.
– Leszek a vezetőd – jelentette ki Matt határozottan.
– Az mit jelent?
– Hogy én irányítalak, megbeszélem veled, mit kellene
csinálnod. Hajlandó vagy eljönni velem a dupla a-sokhoz?
– A dupla a-sokhoz?
– Az anonim alkoholista terápiára. Igen vagy nem?
– Igen – feleltem habozás nélkül.
– Helyes. Meg kell egyeznünk néhány alapszabályban, és
pontosan be kell tartanod az utasításaimat, megértetted?
– Igen.
– Rendben. Először is nem szabad felvenned a
kapcsolatot Joe-val.
– Micsoda!?
– Semmilyen körülmények között nem szabad kapcsolatba
lépned vele. Rengeteg dolog van, amit előbb egyedül,
magadban kell megoldanod.
– Ebbe nem egyezhetek bele! Muszáj beszélnem Joe-val!
Ki kell békülnöm vele. Bocsánatot is kell kérnem. Mit gondol
majd rólam, ha sokáig halogatom?
– Jack, hidd el, hogy jobb, amit én javaslok. Ha túl korán
keresed meg, egyetlen szavadat sem fogja elhinni. Ezt az
ügyet különben sem lehet egy szimpla bocsánatkéréssel
rendezni. Be kell bizonyítanod neki, hogy mindent
megbántál, és meg kell mutatnod, hogy komolyan gondolod,
amit mondasz. A megbékélést nyugodtan kezdheted azzal,
hogy egy ideig békén hagyod. Érted?
– Nem! Közbe kell lépnem! – emeltem fel a hangom
dühösen.
– Micsoda? Hogy érted, hogy közbe kell lépned?
– Joe és Jill… Szerintem… együtt vannak. Istenem, még
rágondolni is olyan rossz, hogy alig bírom kimondani –
makogtam.
– Ha bármelyikükkel kapcsolatba lépsz, én kiszállok.
Kővé dermedten meredtem rá. Kénytelen voltam hinni
neki. De eltökéltem magam, hogy rendbe hozok mindent.
– Honnan veszed, hogy ez így jó? – kérdeztem. – Miből
gondolod, hogy olyan nagy szakértő vagy?
– Abból, hogy már négy éve józan vagyok. Te viszont nem.
Úgyhogy én értek hozzá, te meg nem.
Legszívesebben orrba vágtam volna. Semmit nem
változtam. Máris fortyogott bennem a düh. Szerettem volna
azonnal elrohanni Joe-hoz, megdöngetni az ajtaját, és
közölni vele, már tudom, hogy alkoholista vagyok, és
mostantól minden rendben lesz. Mintha ezzel bárkit meg
tudnék győzni.
– Most az elsődleges célod az, hogy józan maradj.
Mindenki más, minden kapcsolat csak ez után következik.
– De ők is ugyanolyan fontosak – tiltakoztam.
– Jack, most csinálod, amit mondok, vagy nem? Nem
akarod abbahagyni az ivást? – kérdezte türelmét vesztve.
– Dehogynem – feleltem nem túl meggyőzően. Valóban
szerettem volna abbahagyni, de borzasztóan féltem, hogy
nem fog sikerülni.
– Ma este kezdjük – mondta Matt, és felállt.
– Micsoda?
 – Először is pótmamát kell találnod. Mindennap terápiás
gyűlésre kell majd menned.
– De hát…
– Másodszor pedig, holnap az első dolgod, hogy elmész a
háziorvosodhoz. Lehet, hogy gyógyszeres kezelésre is
szükséged lesz. Mikor ittál utoljára?
– Tegnap este – füllentettem.
– Hazudsz.
– Jól van, na. Reggel is ittam egy sört, miután felkeltem.
Figyelj, Matt, nem vagyok én beteg, csak fáradt vagyok.
– Itt van a dublini terápiás csoportok listája. Az első néhány
hónapban velem kell járnod. Közben keresned kell
magadnak egy jó terápiás tanácsadót is.
– Álljunk meg egy polgári szóra! Meddig tart ez az egész?
Nekem jövő héten dolgozni kell mennem. Szerinted hány
terápiás gyűlésre kell elmennem?
Matt elnevette magát.
– Mindennap egyre, méghozzá legalább három hónapig.
Aztán már elég, ha életed végéig jársz!
– Na de hol találok én pótmamát?
– Nem tudom, Jack, ez nem az én gondom. Ha komolyan
végig akarod csinálni, akkor megoldod valahogy.
– Kösz szépen. Azért nem megy ez olyan könnyen.
– A vodkásüveget könnyebb megtalálni, az biztos.
Vasvillaszemeket meresztettem rá. Legszívesebben ott
helyben lehajtottam volna egy stampedli vodkát. Egyre
bizonytalanabbul éreztem magam, egyre idegesebb lettem.
Nem értettem, hogy lennék képes inni mindazok után, ami
aznap este történt. Már a gondolatot is bűnösnek tartottam,
ezért inkább hallgattam róla.
– Igazából nagyon egyszerű a dolog, Jack – mondta
gyengéden Matt. – Semmilyen kifogás nem érvényes.
Naponta jársz a gyűlésre, és közben nem iszol.
Halvány elképzelésem sem volt arról, hogyan gondolja.
Összezavarodtak a gondolataim, és egyre jobban
nyomasztott az egész helyzet.
– Segítségre van szükséged, kislány, méghozzá jó sokra.
Megmondtam, hogy kemény menet lesz. Minden erőddel
küzdened kell majd, és néha talán még az sem lesz elég.
Semmi másra nem szabad koncentrálnod, csak erre. Egy
rövid időre még Davidnek is kicsit háttérbe kell szorulnia.
Érted?
– Nem egészen.
– Nem baj, ha most még nem világos. Majd később
megérted.
– Ezt már mondtad.
– Na és nem volt igazam?
– De igen. Te pimasz disznó!
– Bíznod kell bennem.
– Van más választásom?
– Igen. Bármikor dönthetsz úgy, hogy ugyanolyan
nyomorúságosán éled tovább az életed, ahogy eddig.
– Nagyon vicces – feleltem.
A buszmegállóban elbúcsúztunk, és egyedül mentem
haza. A buszon majdnem elaludtam. Miután leszálltam és
elindultam a ház felé, úgy döntöttem, inkább elrohanok a
nonstop bolt mellett, mert valósággal rettegtem attól, hogyha
csak bepillantok, magába szippant, nem enged tovább. Mikor
a házhoz értem, felmentem Alice-hoz és bekopogtam.
– Alice, beszélnem kell veled.
Beinvitált, én pedig az utolsó szóig mindent elmeséltem
neki. A legapróbb részletekig beszámoltam az este
történtekről. Úgy ömlött belőlem a szó, mintha egy gát
szakadt volna át. Amikor mondandóm végére értem, Alice
csak bámult rám.
– Marhára fingom sincs, mit akarol tőlem, szivecském, de
ha egy sör kéne, hát az ottan van a frigóban.
– Jaj, Alice, nem! Figyelj, csak annyit kérek, hogy időnként
vigyázz Davidre, mert úgy néz ki, minden este el kell
mennem. Fizetek mondjuk öt fontot óránként, ha benne vagy,
oké? Tudnál rá vigyázni? – kérleltem.
– Jesszusmáriám, hát nem köll itten könyörögni! Persze
hogy vigyázok rá. Azért remélem, nem egy olyan szektába
keveredtél. Mert az mind mocskos banda, vigyázni köll ám
velük. Fityfenét vagy te alkoholista, szivecském! Aztat én
tudnám. Az én disznó férjem, na az volt alkoholista. A
mocskos disznaja. De te, egy nagy fenét! Olyat én még sose
láttam, hogy a nadrágodba csurgattál volna.
Istenem, kérlek, hallgattasd már el. Nem éppen ilyen
beszélgetésre vágytam. Úgy éreztem, egyetlen
szerencsétlen szó, és már ott sem vagyok, megyek a
nonstop boltba, mondhat Matt, amit akar.
– Köszönöm, Alice! – vágtam a szavába, és már ott sem
voltam. Lakásom biztos magányában végre fellélegeztem.
Ám a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Az aznapi
postával érkezett egy újabb baljóslatú barna boríték. Amint
kinyitottam, azonnal láttam, hogy jól sejtettem: a Brady
Biztosítóirodától érkezett. Arról értesítettek a levélben, hogy
újabb intézkedésig fizetés nélkül felfüggesztettek az
állásomból.
Már így is épp elég bajom van, gondoltam. Úgyhogy ott
rohadjanak meg, ahol vannak.
Elővettem a Matt-től kapott brosúrákat, és letelepedtem
olvasni. Addig olvastam, míg végül lassan elnehezült a
szemhéjam, és álomba merültem. Amilyen napom volt,
felőlem akár ágyúkat sütögethettek volna mellettem, akkor
sem ébredtem volna föl.
Mégis nyugtalanul aludtam, és a szörnyű rémálmoktól
izzadtam, remegett a testem, amikor végül felriadtam.
Átkutattam a lakást, hátha találok valamit inni. De semmiféle
alkohol nem volt. Megittam hát több liter narancslevet.
Később újra elaludtam, majd reggel hétkor ébredtem föl
ismét, és ekkor már örültem, hogy nem találtam otthon
semmilyen szeszes italt.
Miután Davidet elvittem iskolába, felhívtam Mattet, és
megbeszéltük, hogy este találkozunk a belvárosban. Egy
omladozó, régi házba kísért, és amikor odabent felfelé
lépkedtünk a kanyargó lépcsőházban, egy közeli folyosóról
beszélgetést és a padlón tologatott székek zaját hallottam.
Az egyik ajtóra nagy táblát akasztottak: Dupla A terápiás
gyűlés.
Beléptem, és az ajtó becsukódott mögöttem.
 Huszadik fejezet

1993 decemberének elején új emberként vágtam neki az

életnek. Minden előjel nélkül jeges szél támadt a városban,
és a sötétség ismét korán fölénk borult esténként. Már hét
napot tudtam magam mögött egyetlen korty alkohol nélkül.
Elmondhatatlanul nehéz hét volt. Úgy tapadtam Mattre, mint
egy kullancs. Utasításait az utolsó szóig híven követtem, és
mindvégig azt vártam, hogy nemsokára jobban érzem majd
magam. Ehelyett sokkal rosszabbul lettem.
Mindennapi támaszom, érzéstelenítőm nélkül összes
eltemetettnek hitt érzésem és gondolatom egy vulkánkitörés
erejével robbant elő. Olyan voltam, mint egy két lábon járó
Vezúv. Mintha az éjszaka kellős közepén rémálomból
riadnék – ám kiderülne, hogy ami annyira megrémített, nem
is álom volt. A hangulatom folyton változott. Egyszer jó
kedvem volt, egyszer rossz. Nem tudtam mit kezdeni ezzel
az ingadozással.
Ha nincs Matt, akit bármikor felhívhattam, kudarcot
vallottam volna. A lelkemre kötötte, hogy bármi baj van,
telefonáljak nyugodtan, nem számít, mennyi az idő.
Gondolom ezt később igencsak megbánta, amikor már
negyedszer hívtam föl éjfél után. Az éjszakák voltak a
legrosszabbak. Csak forgolódtam az ágyban, és halálra
aggódtam magam. A tárgyalás miatt, a munkám miatt, David
miatt. Amikor lefeküdtem, kimerülten hajtottam fejemet a
párnára, alig várva, hogy végre alhassak. És ilyenkor
árasztották el az elmémet ezek a mérgezett gondolatok, mint
a frontvonalra masírozó megszálló csapatok. Mintha a
szégyen és a bűntudat gumiszobája lett volna a fejem. A
felépülés korai szakaszának – nagyon korai szakaszának –
senki földjén jártam. Minden perc, minden másodperc
örökkévalóságnak tűnt.
Matt segítségével összeállítottam egy listát a teendőimről.
Amikor egy-egy újabb tétellel megvoltam, nagy
elégedettséggel pipáltam ki. Így éltem napról napra:
utasításokat követtem, és reméltem, hogy minden jóra fordul.
Minden bizalmamat Mattbe vetettem, és végeztem
mindennapi feladataimat, meg ami még adódott.
Első dolgom a háziorvos felkeresése volt. Tetőtől talpig
alaposan megvizsgált, és kijelentette, hogy makkegészséges
vagyok. Elmondtam neki az elmúlt napokban történteket.
Még mindig furcsa volt a saját számból hallani, hogy
alkoholista vagyok, hiszen korábban az alkoholistákat
csavargó külsejű iszákosoknak képzeltem, akik félig
öntudatlanul tántorognak az utcán. A szó hallatán olyan férfi
jutott mindig eszembe, akinek ócska, ütött-kopott kabátját
madzag fogja össze, vállát verdeső haja az utcán alvás miatt
csomókba zsírosodott, aki olcsó bort szlopál egy műanyag
palackból, és disznóságokat kiabál, vagy magában motyog.
Semmiben nem hasonlítottam az ilyen emberekre.
Az orvos érdeklődött, vannak-e elvonási tüneteim, én pedig
mondtam, hogy nincsenek. Kérdeztem tőle, ez vajon nem azt
jelenti-e, hogy mégsem vagyok alkoholista. Azt felelte, hogy
egyáltalán nem jelenti azt, úgyhogy ismét csalódtam.
Titokban ugyanis még mindig azt az illúziót dédelgettem
magamban, hogy nem ebben a ronda betegségben
szenvedek. De hiába hangsúlyoztam, hogy napközben
rendkívül ritkán szoktam inni, hogy sosem kerültem
kórházba, hogy többnyire csak sört iszom, tömény szeszt
csak ritkán, hogy sosem jutottam napi két üveg vodkás
szintre, hogy csak egyszer ütöttem ki magam itallal, és hogy
nem vertem magam adósságokba. Minden egyes illúzióm és
érvem semmivé lett a gyűléseken, miközben a többiek
történetét hallgattam. Rádöbbentem, hogy Írországban óriási
méreteket ölt az alkoholizmus. Az egyik gyűlésen valaki így
fogalmazott: „Három és fél millió alkoholista csücsül egy
marha nagy sziklán.” Nagyot nevettünk rajta. A dupla a-s
gyűléseken részt vevők többsége hozzám hasonló,
hétköznapi ember volt. Átlagos, normálisnak tűnő férfiak és
nők; az utcai csavargó típusa mintha nem is létezett volna.
Nehezen tudtam elfogadni, hogy ezek az emberek mind
alkoholisták. Úgy tűnt, jókedvűek, vidámak, hiszen mindig
sokat nevettünk.
A háziorvosom mindenesetre küldött egy rövid igazolást a
munkáltatómnak, melyben leírta hogy alkoholizmus miatt
kezelés alatt állok. Egyúttal felírt egy enyhe hatású
gyógyszert is, aminek segítségével könnyebben
átvészelhetem az első heteket. Biztos voltam benne, hogy a
tablettára nem lesz szükségem. Aztán alig telt el négy nap,
és már az összeset bevettem. Nem számítottam rá, hogy az
idegeim ennyire kikészülnek. Az ajtócsapódások és az
asztalon koppanó kávéscsészék hangja mintha erősítőn és
hangfalon keresztül jutott volna el hozzám. Minden nagyobb
tömeg vagy erősebb hang félelemmel töltött el. Azt
képzeltem, hogy láncfűrészes sorozatgyilkos próbál betörni a
lakásomba, meg hogy nácik követnek. Klasszikus elvonási
tüneteim azonban nem voltak. Nem láttam sem rágcsálókat,
sem pókokat, semmi ilyesmit. Csak nácikat. Viszonylag
szerencsésen megúsztam.
Amikor szégyentől piruló arccal elmondtam az orvosnak,
hogy ideiglenesen felfüggesztettek az állásomból, azt felelte,
hogyha elmondom nekik az igazat, a cég megértő lesz,
feltéve, hogy hajlandó vagyok kezelésre járni. Azt javasolta,
várjam meg, amíg megkapják tőle a hivatalos értesítést,
addig ne is lépjek kapcsolatba velük. Megfogadtam a
tanácsát, hiszen ennél okosabbat amúgy sem tehettem
volna.
Egyik nap éppen az új rendszerben kiszabott házimunkát
végeztem odahaza, amikor David táskáját a tanévben első
alkalommal felnyitva négy nekem címzett, bontatlan levelet
találtam, meg jó néhány iskolai hírlevelet és emlékeztetőt,
majd legvégül a táska aljára száradva egy szétpasszírozott
körtét. Az iskolatáska avas szendvics- és bőrszagot
árasztott, úgyhogy David könyveit le kellett törölgetnem egy
nedves ronggyal. Feltéptem a leveleket, és olvasás közben
egyre jobban elszégyelltem magam. Az igazgatónő aggódva
érdeklődött David hiányzásairól. Aztán a hibásan megírt házi
feladatok miatt fejezte ki aggodalmát. Ráadásul azt is
megemlítette, hogy David ruházata kívánnivalót hagy maga
után. Azt írta, a gyerekeknek csak a szabályszerű
formaruhában szabad iskolába menniük.
Annyira mardosni kezdett a bűntudat, hogy rögvest
átmentem az alig ötpercnyire lévő iskolába. Az utcán a
fülemre tapasztott kézzel védekeztem a forgalom
idegszaggató zaja és a hideg ellen. Mire az igazgatói
irodához értem, kész idegroncs voltam.
Az igazgatónő kedvesen üdvözölt és teával kínált. Arra
számítottam, hogy kiselőadást tart a szülői felelősség
fontosságáról és a felelőtlenség következményeiről, de
kellemes meglepetésben volt részem. Rájöttem, hogy nem
kell mást tennem, elég, ha igazat mondok. Minél gyakrabban
tettem, annál inkább hozzászoktam a súlyos szó
hangzásához. Eddig senki sem fordított hátat nekem. Az
igazgatónő együttérzően, érdeklődve hallgatta, ahogy
előadtam a történetemet, majd elmondtam, hogy próbálom
legyűrni a betegséget. Felajánlotta a segítségét, és tett
néhány apró javaslatot. El is fogadtam mindegyiket, és ezzel
rögtön kezdetét is vette együttműködésünk. Elköszöntem, és
indultam haza, hogy megnézzem a listán, mi a következő
feladatom.
Nagyon össze kellett szednem magam, hogy
kimerészkedjek a lakásból. Nem a zord időjárás tartott
vissza. A gond inkább az volt, hogy minden egyes sarkon
újabb csábítás várt rám: Igyál! Egyél! Egyél! Plakátok az
utcán. Plakátok a megállókban. A hirdetések elől nem volt
menekvés. Igyál! Egyél! Úgy éreztem magam, mint Alice
Csodaországban; legszívesebben zacskót húztam volna a
fejemre. Egy alkalommal összeszedtem magam, és elvittem
Davidet moziba, de ki kellett menekülnöm. A film előtt
elkezdtem számolni a szeszesital-reklámokat – hétig bírtam,
aztán felpattantam, és eljöttünk. Kárpótlásul elvittem Davidet
a Burger Kingbe, de még ott sem lehetett nyugtom – az
ebédidőben egy-egy italt legurítók sokasága lehelte arcomba
az alkoholszagot. Rászoktam, hogy este hat óra tájban
kikapcsolom a tévét, mivel onnantól kezdve csak szüntelen
provokációt jelentett. Hogyan maradjak józan egy alkoholtól
ennyire átitatott közegben?
Míg David iskolában volt, a lakás rendbetételével foglaltam
el magam, meg millió más dologgal, amiket az előző két
évben elhanyagoltam. Nap mint nap újabb bizonyítékára
bukkantam annak, mennyire rabja voltam az italnak. David
pizsamái közé dugva találtam két kicsi üveg vodkát,
amilyeneket a repülőn adnak. Fogcsikorgatva rohantam a
mosogatóhoz, és közben messzire eltartottam magamtól a
bűnjeleket, mintha csapdából kiszedett döglött patkányok
lennének. A két kis üveg tartalmát kiöntöttem a lefolyóba, és
utánaengedtem még egy jó adag tisztítószert, hogy elnyomja
a vodka illatát. A lakásnak kezdett olyan szaga lenni, mint
egy úszómedencének. Rendet raktam, port töröltem,
felsöpörtem, felmostam, azután kifényeztem mindent, amit
lehetett.
Mielőtt nekifogtam a takarításnak, borzasztó mocskos volt
a lakás. A csipkefüggönyök barnássárgára színeződtek.
Csak néztem, hogyan forognak körbe-körbe a mosógépben,
és milyen szürke levet ereszt ki a gép. Amikor elkészültem,
nekiálltam rendes vacsorát csinálni Davidnek. Szinte már el
is felejtettem, hogy valaha tudtam főzni. Hónapokon át a
közeli kínai gyorsbüfé ételeit ettük. Tiszta terítőt tettem az
asztalra, és kiraktam két terítéket. Egész csinosra sikeredett,
mint egy rendes családnál. Kés, villa, poharak. Jó ideig csak
bámultam az asztalt, és el is felejtettem, mihez akartam épp
kezdeni. Azon morfondíroztam, hogy vajon földön kívüliek
raboltak-e el és törölték-e ki az emlékezetemet, vagy mi
történhetett a gondolkodásommal?
Fél kettő körül ismét kiléptem a lakásból, és másodszor is
elindultam az iskolához. David majd’ kibújt a bőréből
örömében, amikor meglátott a többi várakozó anyuka között.
Korábban csupán egyetlenegyszer mentem érte. Akkor is
elkéstem. Már délben hazamehetett mindenki. Egészen
elszomorodtam, mikor eszembe jutott, hogy leszidtam a
kapuban, amiért nem szólt, ő pedig némán mutatott a
táskájában érintetlenül lapuló értesítőre. Még csak
bocsánatot sem kértem tőle.
Most azonban tárt karokkal rohant hozzám. Nagy
izgalmában meg is botlott, és hasra esett.
– Itt az anyukám! – kiabálta összevissza a körülötte
állóknak. A szülő elmegy gyermekéért az iskolába. Olyan
egyszerű, mindennapos dolog volt ez, melyet
gyerekkoromban én is magától értetődőnek tartottam.
Eszembe jutott, milyen jó érzés fogott el mindig, amikor
anyut megláttam az iskola előtt.
Megfeledkeztem az élet egyszerű dolgairól, mint ahogy
arról is, milyen fontosak lehetnek. David föltápászkodott, és
úgy rontott a lábamnak, mint egy öklelő bika. Elkaptam, és
lehajoltam, hogy puszit nyomjak a feje búbjára, ahogy egy
rendes anyukához illik. Jó érzés töltött el. Körbenéztem a
többi anyukára, és elhatároztam, hogy ettől kezdve én is
olyan leszek, mint ők. Odahaza David egy kicsit húzta a
száját konyhaművészeti erőfeszítéseim láttán, de nem
bántam. A lényeg, hogy elfoglaltam magam a teendőkkel.
Pontosan úgy csináltam mindent, ahogy Matt előírta. Azt
mondta, soká tart, míg eredményt érek el, és addig is nagyon
fontos a napi rutin – minél előbb ki kell alakítani, és nem
szabad eltérni tőle. Vacsora után leültem, hogy ellenőrizzem
David leckéjét, ami igencsak idegtépő feladatnak bizonyult. A
házi feladat egyszerű volt, könnyen meg lehetett oldani,
csakhogy David figyelme állandóan elkalandozott, alig tudott
a feladatra összpontosítani.
Vajon mióta ilyen?
Tudtam, hogy egyáltalán nem buta gyerek, csak éppen
nem segítettem neki, így nem fejlődhetett. Egy hét alatt máris
sokat javult az írása. Többször írtam az üzenőfüzetébe, és
másnap mindig meghozta a tanító válaszát. Remekül ment
minden. Így napi kapcsolatban lehettem a tanító nénijével, és
mindketten láthattuk, hogy kezd felzárkózni, még ha csak kis
lépésekben is. A tanító néni David magatartásáról ugyanúgy
tájékoztatott, mint fejlődésének apró jeleiről. Kiderült, hogy
kiváló szövetséges és barát a bajban.
Egyik délután jelentkeztem egy fogyókúrás csoportba.
Lassanként csökkent ugyan valamicskét a súlyom, de
állandóan faltam a csokoládét, és féltem, hogy miután
abbahagytam az ivást, most még jobban meg fogok hízni.
Egy hétfői nap estéjén mentem el az első találkozóra, ahol
egyből meg kellett mérnem magam. A tanácsadó
megbeszélte velem a részleteket, és megállapodtunk abban,
mi legyen a kitűzött célom. Sokat segített, hogy konkrét cél
lebeg a szemem előtt, ezt mindenképpen hasznosnak
tartottam. Elszántságot mutatott, hogy nyíltan beismertem
betegségemet, és tenni akartam ellene. Nem csupán egy
gonddal akartam leszámolni, hanem mindegyikkel,
méghozzá szépen sorban, napról napra.
A megállapodáshoz híven minden este elmentem a dupla
a-s gyűlésre. Alice-t végre meggyőztem arról, túl nagy kérés
lenne, hogy minden estéjét feláldozza miattam, így aztán
összeismertetett egy három házzal odébb lakó fiatal lánnyal,
és attól kezdve felváltva vigyáztak Davidre. Alice nem volt
hajlandó pénzt elfogadni, a másik pótmama pedig már egy
csomag cigarettának is nagyon örült. Mindenki úgy segített,
ahogy csak tudott. Be kellett ismernem: nagyon szerencsés
vagyok.
Ahogy múltak a napok, egyre inkább megértettem, milyen
szörnyű hárpia voltam. Tudtam, hogy nem érdemlek ennyi
jóindulatot, mégsem utasítottam el senkit. Minden felajánlott
segítséget igénybe vettem, mivel csak így tudtam kimutatni a
hálámat – azzal, hogy bebizonyítom, az erőfeszítéseim nem
lesznek hiábavalóak.
Matt bejelentett egy alkoholizmusra szakosodott terápiás
tanácsadóhoz, akivel hetente egyszer kellett találkoznom. A
tanácsadó nagyon kedves és segítőkész volt, sokat tanultam
tőle, sok mindenre rányitotta a szememet. Lelkesen
buzdított, hogy mindenképpen járjak tovább a gyűlésekre.
Részletesen megbeszéltem vele az esti alkalmakon
elhangzottakat, és komoly benyomást tettek rá a bennem
végbemenő változások. Felépülésemben igen nagy, ha nem
egyenesen nélkülözhetetlen szerepe volt a tanácsadómnak.
A szobájába zárkózva négyszemközt hangot tudtam adni
aggodalmaimnak, félelmeimnek és minden
szívfájdalmamnak. Még mindig borzasztóan elszomorított
Joe és a többi barátom elvesztése. Tanácsadóm arra
buzdított, hogy vegyek erőt magamon, és továbbra is a
kialakított rutin szerint éljek. Biztosított róla, hogy majd eljön
a megfelelő idő a békülésre is, egyszersmind figyelmeztetett,
hogy még túl korai lenne lépni. Tonnaszám áztattam el nála a
papír zsebkendőt, és biztosan az őrületbe kergettem azzal a
nyavalygással, amiről Matt hallani sem akart.
Amikor esténként hazaértem, lefekvés előtt az
alkoholizmusról szóló könyveket, vagy a felépülést segítő
brosúrákat olvasgattam. Ha zaklatott elmém nem tudott
megnyugodni, vagy nem tudtam a szövegre figyelni, akkor
valamilyen pihentető zenét hallgattam, vagy relaxáló
kazettákról a természet hangjait. Egyszer ugráló és lubickoló
delfinek hangjának felvételét hallgattam, és bár rám nem tett
különösebb hatást, Davidet egy perc alatt álomországba
repítette a csobogás.
Vettem magamnak egy új minitornyot. Mindennap legalább
egy fél órát sétáltam. Matt azt mondta, ez sokat fog segíteni,
és igaza is lett. Mikor telefonon beszéltünk, annyit
panaszkodtam és siránkoztam neki, amennyit csak hajlandó
volt eltűrni. Főként amiatt nyafogtam sokat, milyen nehéz
egyszerre józannak maradni és Davidról is gondoskodni.
Aztán egyszer mesélt egy nőről, aki hat gyereket nevelt, a
férje otthagyta, állása nem volt, mégis már tizenhat éve nem
ivott. Attól kezdve nem panaszkodtam többé.
 Két hét elteltével ismét felhívtam Greta Leahyt, és
megkértem, hogy fogadjon újból. Legnagyobb
meglepetésemre beleegyezett. A lehető legőszintébben
előadtam neki a történetemet. Megértően és együttérzően
fogadta. Adott egy jegyzetfüzetet, és arra kért, hogy
mindennap részletesen írjam le, mikor mit csinálok. Aztán
úgy döntött, válaszol Andrew ügyvédjének levelére,
méghozzá abban a reményben, hogyha értesülnek a
helyzetről, talán sikerül tárgyalás nélkül egyezségre jutni.
Mindössze egy hét maradt az egyezkedésre. Hihetetlennek
tűnt, hogy alig három hete vett gyökeres fordulatot az életem.
Mintha már legalább három hónapja történt volna.
Szerettem volna megtudni, milyen költségekre kell
számítanom, ezért megkérdeztem Gretát, mennyit kér a
munkájáért.
– Egyelőre semmit – felelte.
Annyira meglepődtem, hogy szóhoz se jutottam. Azt
hittem, szívességből teszi, mert apu ismerőse. Már épp
kiléptem az irodájából, mikor utánam szólt. Megnyugtatott,
hogy minden rendben lesz. Más választásom nem lévén,
hinnem kellett neki, és persze imádkozni sem árt majd. Mivel
szinte minden gondolatomat az kötötte le, hogy józannak kell
maradnom, szerencsére nem nagyon törhettem a fejem az
ügyön.
– Még valami – mondta Greta, miközben szemüvegét orra
végére csúsztatva már körmölt valamit az egyik aktába. –A
fiam is a dupla a-ba jár. Már évek óta nem iszik.
Elmosolyodtam, ő pedig visszamosolygott rám. Kifelé
menet nem győztem csodálkozni, micsoda véletlenek
vannak.
Elmentem a körzeti jóléti irodába is, ahol az egyik szociális
munkáshoz irányítottak. Melegszívű, kedves nő volt, aki
rögtön biztosított róla, hogy minden lehetséges segítséget és
támogatást megkapok. Elmondta, milyen juttatások jöhetnek
szóba – egyebek közt orvosi költségek fedezése, szociális
segély és álláskereséshez nyújtott segítség. Ráébredtem,
hogy számos olyan támogatási forma van, amit már
korábban igénybe vehettem volna, mégsem tettem, pedig
mind ingyenes. Rengeteget változott a szociális
ellátórendszer, és én még a felét sem vettem igénybe
mindannak, amire jogosult voltam.
Az irodában dolgozók segítettek kitölteni a szükséges
nyomtatványokat, és hazafelé mindent postára is adtam. Alig
telt el két nap, máris kaptam az adóhivataltól kétszáz font
visszatérítést. Teljesen megszédültem, amikor megláttam az
átutalásról szóló csekket. Egy alkoholista számára csupán
egy dolog létezik, ami még a rossz szerencsénél is rosszabb
– és ez nem más, mint a jó szerencse. Azonnal fel is hívtam
Mattet.
– Most kaptam egy kétszáz fontos visszatérítést az
adóhivataltól – újságoltam. – Mit csináljak vele? Meg kell
szabadulnom tőle, mert félek, hogy eliszom.
– Nyugi, nyugi – nevetett Matt. – Add oda az ügyvédednek!
– De hát nem fogad el tőlem pénzt – ellenkeztem.
– Add csak oda neki! – utasított határozottan.
– Értettem! – feleltem, azzal lecsaptam a kagylót. A
csekket mindjárt be is tettem egy borítékba, és
haladéktalanul postára adtam Gretának. Már bántam a
napot, amikor Matt-tel összehozott a sors. Elmentem a helyi
Interflora boltba, és küldettem anyunak egy gyönyörű
virágcsokrot. A kártyára csupán egy kurta üzenetet írtam:
„Szeretettel – Jack”.
Amikor hazaértem, leültem, és megírtam két levelet. Az
egyiket Angliába, Jillnek, a másikat pedig Karennek és Mick-
nek, bár elsősorban persze Karennek szólt. Őszintén írtam,
kedves szavakkal, és szándékosan rövidre fogtam a
leveleket. Ahogy Matt javasolta, egyszerűen csak leírtam,
hogyan próbálok megváltozni, és nagyon reméltem, hogy
hisznek majd nekem. Jill levelét gondosan úgy fogalmaztam,
hogy Joe-ra még csak utalás se legyen benne. Arra
számítottam, hogy esetleg telefonál valamelyikük, de hiába
vártam. Matt persze erre is felkészített.
Az első néhány hét után már senki se tagadhatta volna,
hogy komoly erőfeszítéseket teszek. Mindenben híven
követtem Matt utasításait. Pontosabban majdnem
mindenben – az imádkozás nem ment. Akárhogy próbáltam
rávenni magam, hogy letérdeljek és belevágjak, hiába,
képtelen voltam rá. Matt azt mondta, emiatt ne aggódjak.
Majd ha készen állok rá, ez is menni fog.
Bíztam benne, úgyhogy csak vártam, egyre vártam.
Vártam, hogy elmúljon az őrület. Vártam, hogy véget érjenek
a rémálmok. Vártam, hogy David megjöjjön az iskolából, és
kiderüljön, hogy hibátlan volt a leckéje. Vártam, hogy Karen
és Mick becsöngessen, és amikor ajtót nyitok, hurrázva
köszöntsenek. Aztán persze még a lottón is jó lett volna
nyerni, legalább egy autót vagy egy külföldi utat. Titokban azt
is vártam, hogy talán felhív Joe. Sokat ábrándoztam arról,
hogy egyszer csak megcsörren a telefon, és ő keres.
Beszélgetünk, aztán elsírja magát. Találkozunk, és egymás
karjaiba vetjük magunkat. Megbocsát nekem, térdre hull
előttem, és megkéri a kezemet. Minthogy már tudja, milyen
remek tulajdonságaim vannak, könyörög, hogy bocsássák
meg neki, amiért olyan szívtelenül hátat fordított. Aztán
boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Na persze. Természetesen mindebből semmi sem lett. Az
álombéli események helyett szépen felvettem a kabátomat,
és elindultam egy újabb nyavalyás dupla a-s gyűlésre. A
többiek a csoportban nevetve, mosolyogva üdvözöltek, és
állandóan csodálatos életükről regéltek. Boldogok voltak, és
virult bennük a remény Legszívesebben mindet megfojtottam
volna. Újból kezdtem megjátszani magam. Így egy kicsit
távol tudtam tartani magamtól Mattet, és végre
fellélegezhettem. A bensőm mintha egy nagy adag remegő
kocsonya lett volna, aminek elég egyetlen bökés, és
tócsaként szétterül. Boldogtalan voltam.
Miért éri ez meg nekem!?
Meghívót kaptam az irodai karácsonyi bulira. A korábbi
évekhez hasonlóan most is egy szálloda különtermében
rendezték, ahol egészen hajnalig lehet maradni. Nyilván
abban is hasonlít majd a tavalyihoz meg a tavalyelőttihez,
hogy a menedzserek – köztük Gerard Shannon – jól be
fognak rúgni és megtapizzák a lányokat, és hogy borzalmas
kaja lesz meg pocsék műsor. Más se hiányzott nekem.
Tudtam, hogy nemet kellene mondanom. Még kiváló
ürügyem is volt: beteg vagyok. Hazudnom sem kellett.
Sokáig ültem és bámultam a meghívót. Különösnek találtam,
hogy meghívnak, miközben félig-meddig ki vagyok rúgva.
Reggel óta gyötört a vágy, a kínzó szomjúság. Ilyen nehéz
napom még nem volt az igazság pillanata óta. A szó szoros
értelmében reszkettem a vágytól, hogy igyák valamit, és már
mindent megpróbáltam, hogy eltereljem a gondolataimat az
alkoholról. Tartottam néhány meditációs kazettát a
táskámban, amiket mind előszedtem, és sorban
végighallgattam őket, egytől egyig. Semmi eredmény. Hívtam
Mattet, de nem volt otthon. Bement az egyetemre, és tudtam,
hogy ilyenkor csak későn ér haza. A pénztárcámban volt egy
húszfontos. Ebből akartam kifizetni másnap reggel a postán
a villanyszámlát. Egyre csak babráltam a bankjegyet,
csavargattam, forgattam, összevissza hajtogattam. Előbb
repülőt csináltam belőle, aztán legyezőt. Összetekertem,
kettéhajtottam, és egyre csak néztem. Borzasztóan
kívántam, bár ne is lenne, és akkor nem volna miről dönteni.
Nincs guba, nincs gond.
Lassan kezdtem megőrülni. Borzalmas egy nap volt.
Szünet nélkül szakadt az eső, mintha dézsából öntenék.
Daviddel egy órát töltöttem a konyhaasztalnál, mire sikerült
megoldani négy egyszerű összeadást. A türelmem legvégső
határán jártam.
Végre ágyba került, és már el is aludt. Az ágya mellett
égett a lámpa; szobája ajtaját nyitva hagytam. Irigyeltem.
Szerettem volna én is gyerek lenni. Egyik szobáról a másikra
jártam, és közben egyre csak sóhajtoztam, rágtam a
körmömet, és egyik teát meg kávét ittam a másik után.
Megettem két egész tábla csokoládét, majd újból
megpróbáltam felhívni Mattét. Még mindig nem volt otthon.
Hirtelen megint felkaptam a kagylót, és anyuék számát
tárcsáztam.
– Szia anyu! Megkaptad a virágot? – kérdeztem.
– Meg, kicsim. Nagyon kedves ötlet volt. Apádnak persze
nem szóltam róla. Elképesztő, hogy eszedbe jutott. Nagyon
sokat jelentett, komolyan – mondta sírós hangon.
– Mi jutott eszembe? – kérdeztem értetlenül.
– Hát Desmond születésnapja. Pont a születésnapján
érkezett a csokor. Vagy nem azért küldted, kicsim?
Nem volt szívem kiábrándítani. Úgy látszik, rám mosolygott
a szerencse. Eddig ugyan erős volt bennem a kétely, most
mégis megtapasztaltam, hogy egy nálam nagyobb hatalom
kezében vagyok. Amikor elküldtem a csokrot, nem jutott
eszembe, hogy Desmond születésnapja van. Anyu hangján
hallatszott, mennyire elérzékenyült, mennyire
megkönnyebbült. Legalább egyvalaki vele emlékezett a
családból, legalább egyvalaki átérezte a fájdalmát. Jól
tettem, hogy hazudtam. Nem lett volna helyes, ha
lerombolom törékeny lelki békéjét. Így legalább örömöt
okoztam neki. Soha, többé nem akartam elszomorítani.
– Dehogynem, persze hogy azért küldtem – mondtam
kedvesen, a megdöbbentő véletlentől még mindig kissé
szédülten. – Meg mert szeretlek – tettem hozzá.
– Én is szeretlek téged, Jacqueline. Olyan kedves
figyelmesség volt. Nagy örömöt okozott, hogy emlékeztél rá.
Miután letettem a telefont, hálával és alázattal telt meg a
szívem, és eltűnődtem, vajon nem Desmond-e a
védőangyalom. Még az is lehet, hogy több van.
A jóleső felfedezés ellenére változatlanul gyötört a
szomjúság. Az ital utáni vágy ördögi erővel tört rám, és egyre
csak arra buzdított, hogy csillapítsam szomjamat.
Igyekeztem csak arra gondolni, amit el akarok érni. Mi
történne, ha most innék valamit? Olyan nagy baj lenne?
Csak néhány sörre vágytam – az még nem a világ vége.
Különben sem tudná meg senki. Még David sem. Egyedül én
tudnám. Lássuk be, húsz fonttal nem sokra megy az ember,
igaz? Holnap majd kezdek mindent elölről. Annyira kívántam
az italt, hogy a sóvárgás minden más gondolatot félresöpört.
Nem érdekelt a közelgő tárgyalás, nem érdekelt, hogy
esetleg kirúgnak, semmilyen felelősségteljes dolog nem
foglalkoztatott.
Egyszerre azon kaptam magam, hogy már rajtam is van a
kabát.
A nonstop bolt alig pár saroknyira volt. Siettem, de nem
azért, mert egyedül hagytam Davidét, hanem mert már igen
későre járt. Némán szidtam magam, hogy ennyit húztam az
időt, és még jobban szaporáztam a lépteimet. Még mindig
zuhogott az eső, úgyhogy pár perc alatt bőrig áztam.
Tizenegyre értem a bolthoz.
A boltvezető épp kezdte leengedni a redőnyt. Csak ekkor
vettem észre a nagy táblát a bejárat mellett, mely arra
figyelmeztette a vevőket, hogy az üzlet leltár miatt egy napig
zárva lesz. Lehajoltam, és az utolsó pillanatban berohantam
a boltba. Mintha Aladdin kincses barlangjába léptem volna.
Nem válogattam. Felkaptam az első karton sört, amelyik a
kezembe akadt, aztán az ajtó mellett gúlába rakott palackok
közül elvettem még egy üveg fehérbort is. Nem tudtam, és
nem is törődtem vele, pontosan milyen bor, csak az érdekelt,
hogy olcsó. Más nem számított. A sört és a bort letettem a
kassza mellé, miközben a tulaj egészen leengedte a
védőredőnyt. Ahogy ott álltam és vártam, hogy fizethessek, a
mellettem lévő tükörben megpillantottam magamat. Úgy
festettem, mint egy eszét vesztett ősasszony. Ha esetleg
valakinek nincs pontos képe arról, hogy is fest egy eszét
vesztett ősasszony, az képzeljen maga elé egy viharvert
madárijesztőt. Már csak egy szalmakalap hiányzott a
fejemről, és az illúzió tökéletes lett volna. Nem törődtem a
tükörben látható nővel, csak azzal a másikkal tudtam
foglalkozni, amelyik a pultnál türelmetlenül dobolt az ujjával.
Mi a francot csinál az a pasi ott kint? Újabb szárnyat épít a
házhoz? Nagy sokára végre visszajött.
– Pocsék időnk van – jegyezte meg.
– Bizony – feleltem.
A karton sört gondosan becsúsztatta egy barna
papírzacskóba, majd a papírzacskót egy nejlonszatyorba
tette. Aztán fogta a borosüveget, óvatosan becsomagolta
selyempapírba, aminek a tetejét megcsavarta és celluxszal
leragasztotta, majd végül az üveget egy másik
nejlonzacskóba rakta. A fenébe, nem karácsonyi ajándékok
ezek – gondoltam dühösen. Mi a francért nem bírja berakni
azt a rohadt piát egy zacskóba, és már mehetnék is a
fenébe.
– Nagyon úgy néz ki, hogy egész éjjel esni fog. – A kassza
mellett a pult fölé hajolva nekiállt egy kis sárga cetlin
kiszámolni az összeget, és közben egyre csak az időjárásról
locsogott. A kurva életbe már! Miért nem üti be az árat a
gépbe, mint bármelyik normális boltos!?
– Ne haragudjon, hogy csak így kézzel megy – magyarázta
komótosan –, de a kasszát már lezártuk.
Ekkor már az sem érdekelt volna, ha leütik, kirabolják, és
közben még a feleségét is megerőszakolják. Szinte már
éreztem a számban a sör ízét, és a fenséges bizsergést az
ereimben. Már a várakozástól félig megrészegültem!
– No tehát, lesz akkor nyolc font kilencvenkilenc penny a
sörért, a bor pedig három kilencvenkilenc. Az összesen
tizenkét font és kilencvennyolc penny, kedves.
Még szerencse, hogy nem szilveszteri bulit rendeztem
vagy valamilyen nagyobb összejövetelt. Igyekeztem az
agyamba vésni, hogyha egyszer tényleg év végi bulit
csinálnék, ahhoz ebben a boltban nem árt már húsvétkor
feladni a rendelést, ha meg is akarom kapni, ami kell.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és a farzsebembe
nyúltam a húszasért. Körbetúrtam az ujjaimmal, de hiába,
nem találtam a bankjegyet. Biztos a másik zsebembe tettem.
Újra felcibáltam átázott kabátomat, és most a másik
zsebembe túrtam bele. De ott sem találtam a pénzt. A két
első zsebemben is megnéztem. Semmi. A biztonság
kedvéért a két kabátzsebet is ellenőriztem, noha tudtam jól,
hogy oda soha nem teszek pénzt. Kinyitottam a táskámat, és
vadul turkálni kezdtem benne. Semmi. A kurva életbe! A
picsába!
 Körbenéztem a földön, hátha véletlenül kirántottam a
húszast, miközben a zsebeimben kerestem. Letérdeltem, és
négykézláb csúsztam-másztam fel és alá, próbáltam
visszafelé megtenni pontosan ugyanazt az utat, amin az
ajtótól a pénztárig jöttem. A boltos kezdte elveszíteni a
türelmét. Nem csoda, hiszen egy bezárt boltban álldogált egy
eszelős banyával, aki csuromvizesen mászkál a földön, és
ocsmány káromkodásokat morog maga elé.
– Már ne is haragudjon, kedves, de nem tudok tovább
várni. Nagyon sajnálom, de ha nem tud fizetni, akkor mennie
kell.
Szikrázó tekintettel meredtem rá.
– Esküszöm, hogy volt nálam egy húszas. Ide tettem, a
zsebembe – mutattam a nadrágomra. Az arckifejezése
elárulta, hogy nemigen hisz nekem. – Hol a legközelebbi
pénzkiadó automata? – kérdeztem egyre jobban
kétségbeesve.
– Itt a közelben egy darab sincs, kedves. – Lassan
elkezdte kicsomagolni az italt, ugyanolyan módszeresen,
ahogy becsomagolta.
– Nézze, hinnie kell nekem, az a húszas megvan valahol.
Biztos otthon hagytam. Megadom a címemet, és amint
kinyitnak, behozom. Egyébként biztos emlékszik rám,
többször jártam már itt. – Kezdtem pánikba esni. A hangom
egészen megváltozott, ahogy könyörgőre fogtam a dolgot.
Még csak meg sem kellett játszanom.
– Sajnálom kedves, de nem hitelezünk. – Fogta a
borosüveget és visszatette a helyére. Aztán a karton sör is
visszakerült a polcra.
Majd’ megszakadt a szívem. Magamban azon töprengtem,
hogyha buszra szállók, és keresek egy pénzkiadó automatát,
akkor utána kénytelen leszek egy bárba menni, mert addigra
már semmi más nem lesz nyitva. Akkor végre helyre jönnék.
A tulaj kikísért a hátsó kijáraton. Ahogy ácsorogtam az utcán,
a zuhogó eső cseppjei könnyeimmel keveredve folytak végig
az arcomon. Úgy éreztem, nem bírom tovább,
összeroppanok. A torkom teljesen kiszáradt. A ruhám a
testemre tapadt, a cipőm pedig minden lépésnél hangosan
cuppogott, amikor elindultam hazafelé.
– Mi a francot csinálok itt? Mi a fenét keresek itt ilyenkor? –
kérdeztem magamtól fennhangon. Egy kocsi száguldott el
mellettem. A kerekei felcsapták az úttest szélén hatalmas
tócsába gyűlt sáros esővizet, és úgy eláztattak, mint egy
szökőkút. Lassan baktattam haza, a hidegtől és a
megrázkódtatástól remegve. Mi ütött belém? Így nem jutok
egyről a kettőre. Sosem fogok tudni leszokni az italról, ha
minden esetben így reagálok, amikor megkívánom az
alkoholt. Első alkalommal szembesültem azzal, mekkora
erőnek próbálok ellenszegülni, és beláttam, nálam nagyobb
hatalomra van szükség ahhoz, hogy sikerrel járjak. Ezen
aztán elmorfondíroztam. Ahogy a valóság kezdett
visszaszivárogni a tudatomba, legalább olyan makacsul, mint
az esővíz a ruháim alá, meggyorsítottam lépteimet. Eszembe
jutott, hogy Davidet egyedül hagytam a lakásban. Futni
kezdtem.
Visszatértek régi ismerőseim, a bűntudat és a szégyen.
Rajtuk kívül más ismerősöm már nem is igen maradt.
Berontottam a lakásba, és egyenesen David szobájába
siettem. Hála istennek, mélyen aludt takarójába gabalyodva.
Levegő után kapkodva álltam az ágy mellett, miközben a
ruhámról lecsöpögő víz tócsába gyűlt körülöttem.
Átmentem a szobámba, és fölcsavartam a fűtést.
Levetkőztem, száraz ruhát húztam, és törölközővel szárazra
dörgöltem a hajamat. Ahogy csuromvíz pulóveremet és
farmeromat a fűtőtestre terítettem, észrevettem, hogy egy
darabka papír libeg le a földre. Ide-oda lebbent, mint egy
lehulló levél, míg aztán a fűtőtest alá tett tornacipőmbe nem
pottyant. Felvettem. A húszfontos bankjegyet tartottam a
kezemben. Még mindig legyező alakba volt hajtva.
Próbáltam rájönni, honnan kerülhetett elő. Talán a
pulóverem alá csúszott? Vagy a zoknimba? Isten tudja.
Várjunk csak – lehet, hogy Isten tényleg tudja? Nagyon
megdöbbentett ez az újabb véletlen. Vagy esetleg nem is
véletlen volt? Hihetek-e abban, hogy nálam nagyobb hatalom
intézte így?
Hihetek-e abban, hogy valami vagy valaki vigyáz rám?
Hogy mégsem véletlen volt, hanem isteni beavatkozás?
Végiggondoltam, milyen elképesztő „véletlenek” történtek
aznap. Aztán olyasmit tettem, amit legutóbb az
elsőáldozásom alkalmával – letérdeltem és keresztet
vetettem.
Csak térdeltem, és próbáltam felidézni az iskolában tanult
imákat. Az üdvözlégy, Mária jutott eszembe, mivel a Sárkány
annak idején gondoskodott róla, hogy egy életre
megjegyezzem. Nem szívesen mondtam volna ezt az imát,
mert fájó emlékeket ébresztett bennem. A miatyánkot viszont
még mindig nem tudtam kívülről. Ezért végül úgy döntöttem,
hogy jobb híján rövid és egyoldalú beszélgetést folytatok
ezzel a természetfölötti hatalomnak nevezett rejtélyes
valamivel.
– Kedves Akárki! Nagyon köszönöm! Utóirat: kérlek, a
továbbiakban is segíts!
Aztán ismét keresztet vetettem, és fölálltam. Nem harsant
fel angyalok kórusa, nem gyúlt mennyei fény, nem hallatszott
szárnyak verdesése. Nem éreztem semmilyen változást.
Még mindig kívántam az italt.
 Ugyanakkor elmondhatatlan megkönnyebbülést jelentett,
hogy mégsem ittam. Hálás voltam. Egyszersmind
megértettem egy fontos alapigazságot az alkoholizmussal
kapcsolatban: ez a betegség sosem fog nyom nélkül elmúlni.
Soha. Csak feküdtem az ágyon, kekszet majszoltam, és
közben zenét hallgattam. Eltűnődtem a múltamon, és minden
felidézett eseményt újra átgondoltam az alkohol
szemszögéből. Megdöbbentő azonosságot fedeztem fel:
minden jelentősebb eseményt nagy ivászat követett. Rossz
szerencsémet korábban a körülményeknek tudtam be, ám
végre ráébredtem, hogy ezeket a körülményeket én magam
alakítottam, és az alkohollal még tovább súlyosbítottam őket.
Mintha olajat öntöttem volna a tűzre.
Próbáltam legalább önmagam előtt felelősséget vállalni
mindazért, amit tettem, és rögtön megértettem, hogy a
tetteim következményeit is vállalnom kell. Borzongva
gondoltam arra, milyen következményekkel járhatott volna,
ha sikerül italt vásárolnom a nonstop boltban. Az észbontó
kényszer már múlóban volt, és bár még mindig kívántam az
italt, végre tiszta fejjel tudtam gondolkodni.
Folyamatos harc dúlt a fejemben a logikus gondolkodás és
az őrület között. Mindkét elmeállapot jelen volt, ám jól
elkülöníthetően, egymás mellett, egymással szemben.
Megértettem, hogy nekem kell választanom. Ha akarom, a
sárga földig leihatom magam. Ám ha úgy akarom, akkor
józan maradhatok. Rajtam állt a döntés, melyik utat
választom.
Tudtam, hogy óriási dilemmával kell szembenéznem.
Keresni kezdtem Samet, és meg is találtam David ágyának
végében. Piszkos volt és elhanyagolt. A bal füléről
lekapartam a rászáradt lekvárpöttyöt. Megszorítottam a
mancsát, mire megszólalt a gyerekdalocska. Az első néhány
taktus után a hang lassulni és mélyülni kezdett, majd
elnémult. Kimerült az elem. Milyen jelképes. Kifújt, akár a
kapcsolatunk. Ahogy Joe-ra gondoltam, megengedtem
magamnak azt a luxust, hogy egy percig elfantaziáltam róla.
Végzetes hiba volt.
Már egy ideje éreztem, hogy Joe egészen másként
hiányzik, mint korábban. Nem egyszerűen barátként
hiányzott, hanem egész valójában. Akkor kezdett ez
derengeni, amikor pár héttel korábban a kurzuson Diane a
férjéről mesélt. Tökéletesen átéltem, mit érez. Nem kellett
nagy észnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, Diane a szerető társ,
a szerelmes hiányáról beszél. Joe azonban nem volt a
szerelmesem. Úgyhogy kénytelen voltam feltenni magamnak
egy szörnyen kényelmetlen kérdést. Miért? Miért változtak
meg ennyire iránta az érzéseim? Csak nem azt szeretném,
hogy szerető társam legyen? A válasz persze napnál
világosabb volt, habozás nélkül robbant ki belőlem: Igen!
Igen! Igen! Természetesen mit sem törődtem a belső
hanggal. Nagyon is jól tudtam, hogy mennyire kényelmes ez
a döntés. Elvégre nemrég utasított el egy meleg férfi, nemrég
tudtam meg, hogy alkoholista vagyok, egy bírósági
tárgyalásnak nézek elébe, és mindennek a tetejébe évek óta
nem volt dolgom férfival. Hiába gondolkodtam tiszta fejjel,
ezek a gondolatok makacsul megkapaszkodtak elmémben.
Joe-t húsz éve ismertem, és meg se tudtam volna mondani,
mennyi időt töltöttünk együtt. Nem számított, hogy szexre
sosem került sor köztünk. Ettől eltekintve szinte semmi nem
volt, amit ne éltünk volna már át együtt. Sok vihart megért a
kapcsolatunk. Ha választanom kellett volna, őt neveztem
volna legjobb barátomnak.
Különben is, a szerető társ egyben az ember legjobb
barátja. Egyébként meg mi az a szerelem? Azon kaptam
magam, hogy Joe-ról álmodozom, de nem a szó romantikus
értelmében. Furcsán célratörő vágy volt ez arra, hogy eleve
szoros kapcsolatunkat a barátságnál magasabb szintre
emeljük. Rajta kívül nem volt a világon még egy ember, akiről
el tudtam volna képzelni, hogy le tudom élni vele az életem.
Korábban is jelentős része volt az életemben. Csakhogy
ebben az új helyzetben már azt sem tudtam, hogy egyáltalán
barátok maradhatunk-e még. Nagyon sokáig magától
értetődőnek tekintettem a barátságunkat. Aztán végül én
magam tettem tönkre. Pedig nem tudtam nélküle elképzelni a
jövőmet.
Vajon miért fordítottam hátat ilyen sokáig a saját
érzéseimnek? Hogy tudtam ennyi éven át nem észrevenni,
ami majd’ kibökte a szememet?
Persze tudtam a választ: féltem. Egyszerűen nem mertem
bízni magamban. Nem Joe-ban kételkedtem, hanem saját
magamban. Ha a kapcsolat zátonyra futott volna, akkor egy
barátot is elveszítettem volna. Most viszont a kapcsolat és a
barátság lehetőségét is eljátszottam, és ezért kellőképpen
haragudtam is magamra.
Nézd csak meg magad! Szánalmas vagy. Egy
plüsscsibéhez bújsz bánatodban. Nem tartod ezt egy kicsit
furcsának? Büszke vagy arra, mi lett belőled? Nem!
Nem csoda, hiszen alig egy órája megint majdnem
elhagytad magad. De végül mégsem.
Azt hiszed, szerelmes vagy Joe-ba, mi? Biztos vagyok
benne.
Miből gondolod, hogy a történtek után egyáltalán szóba áll
veled? Nem hiszem, hogy szóba áll velem, úgyhogy
elhúzhatsz a francba!
Klassz lehet olyan pasit szeretni, akivel találkozni meg
beszélni se kell. Neked arról fogalmad sincs, milyen nehéz!
 Mondjuk, hogy szerelmes vagy belé. Na és ő is szerelmes
tebeléd? Tűnj már innen!
Elindultam kifelé a vécére, és megakadt a szemem a
telefonon. Mintha integetett volna, olyan erővel szuggerált,
hogy használjam. Felemeltem a kagylót, és lassan
tárcsáztam. Kicsöngött. A torkomban dobogott a szívem.
Hirtelen letettem a telefont, majd újból fölvettem, és egy
másik számot hívtam.
– Tessék! – szólalt meg Juliet kedves brit akcentusa.
– Szia Juliet, Jack vagyok. Ne haragudj, tudom, hogy késő
van.
– Szia Jack. – Nem mondhatnám, hogy megörült nekem.
– Bocs, hogy ilyen sokáig nem kerestelek. Szerettem volna
beszélgetni veled, komolyan. Csak nem akartam, hogy úgy
nézzen ki, mintha beleavatkoznék a dolgotokba.
Juliet hisztérikus hangon felnevetett.
– Na és hogy vagy? A gyerekek jól vannak? –
Rágyújtottam egy cigarettára, és nagyot szippantottam
belőle.
– A gyerekek jól vannak. Én is jól vagyok. Azt hiszem.
Majd túlteszem magam rajta.
– Figyu, tudom, hogy ez nem sokat segít, de el kell
mondanom. Nem tudom, mi történt Joe és közted, és persze
nem is várom, hogy elmeséld, de abban egészen biztos
vagyok, hogy szeretett téged.
– Tudom, hogy szeretett, csak éppen van valaki, akit
sokkal jobban szeret. És vele nem tudtam felvenni a versenyt
– mondta szomorúan.
– Juliet, nem is volt semmiféle verseny – válaszoltam.
Keserűen nevetett.
– Hát, nem csodálom, hogy te így látod. Elvégre kezdettől
fogva érted volt oda. Húsz év előnnyel indultál. Hogy tudtam
volna ezzel versenyezni?
– Micsoda? – kérdeztem értetlenül.
– Ugyan már, Jack. Nem volt nehéz észrevenni, hogy
utánad ácsingózott, még akkor is, amikor semmi esélye nem
lehetett. Nyilván azt remélte, hogy ha ló nincs, szamár is jó,
de nem jött be. Végső soron hű maradt önmagához, és
tisztességes döntést hozott. A szíve hozzád húzott, még
akkor is, amikor velem volt. Úgyhogy végül belátta, jobb, ha
egyedül van, mint ha hazugságban élne.
– Juliet, te félreértettél. Jack vagyok, nem Jill.
Összekeversz minket – mondtam idegesen.
– Rólad beszélek, Jack – felelte nagyot sóhajtva. –
Nyugodtan elhiheted.
– De hát az nem lehet! Jill kell legyen, biztos vagyok
benne. – Éreztem, hogy olyan benyomást kelthetek, mint egy
tökkelütött hülye.
– Tudod, Jack, Joe mindig azt mondta, hogy okos lány
vagy, de kezdem azt hinni, hogy tévedett. Tényleg nem
tudtad, hogy réges-rég szerelmes beléd?
Nagyot nyeltem, és egyszerre lett volna kedvem sírva
fakadni és ünnepelni. Meg se tudtam szólalni.
– Megáll az eszem – nyögtem ki végül remegő hangon. –
Istenem, Juliet, annyira sajnálom! Tényleg nem tudtam.
Atyaisten!
– Fogadd meg a tanácsomat! Ne keresd tovább a nagy Ő-
t. Teljesen fölösleges, mintha nem létező tűt keresnél a
szénakazalban. Ti ketten nagyon összeilletek.
Nyilván nagy lelkierő kellett hozzá, hogy mindezt elmondja,
miután nemrég szakítottak. Csodáltam a bátorságát.
– Azt hiszem, most megyek és lefekszem – mondtam
bambán. – Ne haragudj, ha felzaklattalak. Tényleg nem
tudtam. Fogalmam sem volt róla. Őszintén sajnálom, tényleg!
 – Ne aggódj, Jack! Nem haragszom, mindig is szimpatikus
voltál nekem. Sok boldogságot kívánok nektek.
Letettem a telefont, bementem a szobámba, és
végigdőltem az ágyon. Csak feküdtem, bámultam a plafont,
és azon töprengtem, vajon az Úr szándékosan mérte fukar
kezekkel a sütnivalót, amikor engem teremtett?
 Huszonegyedik fejezet

Alice-szal a nézőközönség első sorában ültünk egy-egy

keménytámlás széken. Előttünk az iskola előadótermének
színpadja feldíszítve várta, hogy végre valahára
megkezdődjék a karácsonyi darab. A kulisszák mögött
várakoztak a szereplők, akik legifjabbika négy-,
legidősebbike pedig nyolcéves volt. Izgatott zsongásukat
még az előcsarnokban is hallani lehetett. Topogtak,
csoszogtak, dübögtek a színpadon, és hangosan kiabáltak
egymásnak. A függöny két szárnya közti résen olykor
kibukkant egy könyök vagy egy térd, a színpad széléről
pedig riadt arcú lurkók kukucskáltak ki. Davidét nem lehetett
látni, ami nem is volt baj, mert akkor ő is látott volna engem,
és attól csak még lámpalázasabb lett volna. A szülők
gyermekeik hangerejével vetekedve büszkélkedtek
csemetéik szerepével.
– Az én Marym tehén lesz – suttogta az egyik anyuka Alice
fülébe.
– Nem mondja!? – rökönyödött meg Alice. – Biztos családi
vonás maguknál, szivecském.
Az anyuka undorodva fordult el.
David először szerepelt karácsonyi darabban. Huszonegy
napja józan voltam, és még mindig nem végeztem
magammal. Talán ennél is meglepőbb, hogy másokkal sem.
A függöny szárnyai meglebbentek, és csikorgó hang
kíséretében félrecsúsztak. A színpadon vihogva, bambán
bámulva ott állt a teljes szereplőgárda. A szülők hangos
üdvrivalgásban törtek ki. Egyesek annyira nem tudtak
uralkodni magukon, hogy valósággal ficánkoltak a helyükön.
– Jesszusom, fogják mán be a lepcses szájukat! – kiáltott
nagyot Alice, mire pillanatokon belül csönd lett.
Davidet alig lehetett látni, mivel a csoport hátsó sorában
állt. Tudtam, hogy ott jobban érzi magát. Egyik kezében
vaskos botot tartott, a másikkal pedig izgalmában a fütyijét
babrálta. Várakozás közben zavartan huzigálta a fejére
madzaggal felkötözött térítőt, így nemsokára a fejfedő
egészen félrecsúszott, és David úgy lesett felénk szabadon
maradt fél szemével, mint egy küklopsz.
A Jézust és a Máriát alakító kisgyerek remekül játszott, jól
tudták a szövegüket, ám a kisebbek nem tudták nyugodtan
kivárni a sorukat. Egyik vagy másik folyton odasompolygott a
színpad szélére, és integetve kikiáltott:
– Ott az anyukám! Szia anyu!
A közönség gurult a nevetéstől, amikor az egyik ifjú
színészpalánta a nehéz szerepbe belefáradva befeküdt a
jászolba és elaludt. Józsefet és Máriát annyira felzaklatta az
újabb rendbontás, hogy elsírták magukat. Az egyik
pásztorfiúcskára rájött a pisilhetnék, és magáról meg a
helyszínről megfeledkezve minden szégyenérzet nélkül
bontogatni kezdte a nadrágját. Az utolsó pillanatban aztán
megjelent egy tanár, és kimenekítette a gyereket.
David szerepe annyiból állt, hogy előrelépett, és átadta,
amit a Kisjézusnak hozott. A tömjénnek kikiáltott súlyos
ajándékot kissé lezseren ejtette Mária ölébe. A kislány
feljajdult, és igencsak keserűen nézett David után. A hirtelen
fájdalom miatt egyszeriben el is felejtette a szövegét.
Hosszú, kínos csönd támadt. Fejét ide-oda forgatva a lányka
egy darabig várta, hogy súgjanak neki, de mivel nem
érkezett segítség, végül kénytelen volt rögtönözni.
 – Klafa cucc, kösz, uram. Csak elég nehéz.
Fergeteges sikert aratott. David visszasietett a színpad
végébe, és ismét felvette a korábbi férfias pózt. Egy perccel
később az egyik pásztort alakító fiú öblöset szellentett. Kész
katasztrófa volt az egész darab, az elejétől a végéig. A
tanítók ide-oda szaladgálva próbálták menteni, ami
menthető. Az előadás összesen négy percig tartott. Amint
vége lett, fülsiketítő tapsvihar tört ki. Soha életemben nem
láttam még ilyen jó műsort. Ráadásul a héten már nem is
először nevettem. Egészen elfelejtettem, milyen gyógyító
hatása van a nevetésnek, ám lassan kezdtem újra felfedezni.
Jobbra fordult az állapotom. Kétség nem férhetett hozzá, a
helyzet javult. Mióta beszéltem Juliettel, makacsul hittem,
hogy Joe változatlanul csak jót akar, és csak az én
érdekeimet tartja szem előtt. Arról is meg voltam már
győződve, hogy Jillt ugyancsak jó szándék vezette. Annyira
szégyelltem magam, hogy legszívesebben elsüllyedtem
volna. Talán úgy érezték, nem maradt más választásuk, mint
hogy végre szembesítenek azzal, mivé lettem. Kezdtem
elhinni, hogy szeretetből tették, nem pedig ellenséges
szándékkal, mint eredetileg gondoltam. Ráerőltettem
magamra ezt az új meggyőződést, mert ha nem hiszek
benne, akkor nincs miért küzdenem, értelmetlenek az
erőfeszítéseim.
Mindent megtettem a felépülésem érdekében, úgyszólván
éjjel-nappal ezen törtem magam. Kialakult a napi
menetrendem, és mereven ragaszkodtam hozzá. Reggelente
felkelés után letérdeltem, és elmondtam azt az imát, aminél
jobbat talán mind a mai napig nem találtak ki: „Istenem,
segíts meg engem!”
Minden reggel csodálattal töltött el az ébredés. Igazi
csodának találtam, hogy hét órán keresztül nyugodtan,
rémálmok nélkül aludtam, ébredéskor pedig nincs
hányingerem, nem fáj a fejem és nem verejtékezem. Mindent
ugyanott találtam, ahol este hagytam. A ruháim szépen
összehajtva a szekrényben, az edények ugyanúgy elmosva,
mint előző este. A telefonszámos noteszem nem tárva-nyitva
hevert, hogy zaklatottan törhessem a fejem, vajon kit
hívhattam fel. A hamutartókban nem állt kupacban a hamu
és a rengeteg félig elszívott cigaretta. Nem hevertek
mindenütt sörösdobozok és üres üvegek; nem ürült ki a
pénztárcám. Mennyei gyönyör volt úgy vágni neki a napnak,
hogy nem kell az előző nap történtek miatt aggodalmaskodni.
Miután Davidtól elbúcsúztam az iskola kapujában,
rendszerint beugrottam a kápolnába, és a gyertyák lángjának
lobogását figyelve elüldögéltem egy negyedórát. Néhányszor
én is gyújtottam egy-egy gyertyát Joe-ért és magamért. Nem
tudtam, mennyire bölcs dolog a kibékülésünkért imádkozni,
de azért nem haboztam. Ahogy múltak a hetek, szép sorban
minden ismerősömért gyújtottam gyertyát. Bár egy kisebb
vagyonba került, a szobrok örültek neki. A kápolna után
betértem a postára. Csak nemrég tudtam meg, hogy a
számlámat heti bontásban is fizethetem. Úgyhogy el is
mentem minden héten, és minden számlából kifizettem egy
kisebb részletet. Így sikerült elérnem, hogy életemben
először olyan gázszámlát kaptam, ami túlfizetést mutatott.
Hurrá!
Még egy kis spórolt pénzem is maradt, amit betettem a
David nevére nyitott bankszámlára. Különös érzés volt, hogy
van megtakarított pénzem. Egy kicsit még mindig
megrémisztett.
Otthon aztán sok-sok hónapnyi kihagyás után ismét régi
kedvtelésemnek hódoltam: megeresztettem a vizet, és isteni
forró fürdőt vettem. Miután befeküdtem a kádba, csurig fel
töltöttem vízzel, és mindenféle illatos parfümöt meg
fürdőolajat locsoltam bele. Mindennek a tetejébe még
gyertyákat is gyújtottam a kád mellett, végül bekapcsoltam a
magnót, és egy meditációs kazettát hallgatva csak áztam, és
nagyon igyekeztem, hogy béke és nyugalom szálljon meg.
Minden erőmmel azon voltam, hogy meggyógyuljak.
A fürdő után általában kisminkeltem magam, még akkor is,
ha nem kellett sehová mennem. Nem sajnáltam a pénzt,
vásároltam néhány nagyon jó minőségű sminkkészletet, és
otthon kipróbálgattam a különféle alapozókat és
árnyalatokat. Elszórakoztatott a kísérletezgetés. Elmentem
fodrászhoz, és rövidre vágattam a hajam. Könnyebb volt
rendben tartani, és ráadásul fiatalabbnak is néztem ki. Egy
órakor bekapcsoltam a tévét, és megnéztem a híradót.
Elhatároztam, hogy mindennap tanulok valami újat.
Fogalmam sem volt róla, ki áll az ország élén, és őszintén
szólva nem is nagyon érdekelt. Mégis tudtam, hogy jót fog
tenni, ha egy kicsit közelebb kerülök a mindennapok
valóságához. Fél kettő előtt pár perccel ismét vettem a
kabátomat, és újból elsétáltam az iskolához, hogy
hazahozzam Davidét. Végre nem kellett lehajtott fejjel
elosonnom mások mellett, nem kellett átmenekülni az utca
túloldalára, ha ismerőst láttam. Némi habozás után
elszántam magam, hogy minden szembejövőnek köszönök.
Nagy meglepetésemre többen visszaköszöntek. Remek
érzés volt, hogy nem kell szégyellnem magamat. Sajnos, az
öröm sokszor nem tartott sokáig, mert gyakran történt
olyasmi, ami az előző időszakra emlékeztetett.
Egyik délután David beszaladt a szobámba, és
elpanaszolta, hogy nem működik a tévé. Átmentem, és
rögtön kiderült, hogy a készüléknek semmi baja, csak
véletlenül ráült a távkapcsolóra. Tréfából felemeltem a
kezem, és megfenyegettem, mintha meg akarnám ütni, de
persze csak megjátszottam. David azonban korántsem
találta viccesnek a dolgot. Védekezésül rögtön az arca elé
kapta a karját, és a hátát fordította felém. Megdöbbentem, és
nagyon felzaklatott az eset. Ráébredtem, hogy hiába javult
szerintem a helyzet, sokkal több időre van szükség ahhoz,
hogy David megnyugodjon, és ne jelentkezzenek nála többé
betegségem és dührohamaim káros hatásai.
Délutánonként olyan kazettákat vettem ki újra a
videotékából, amikről tudtam, hogy voltak már nálam.
Érdekes volt józanul is megnézni a filmeket. A jelenetek jó
részére egyáltalán nem is emlékeztem. Két mozizás között
sem maradtam egyedül sosem. A telefonvonal valósággal
izzott új barátaim, a dupla a-s ismerősök hívásaitól. Éjjel-
nappal kerestek, sosem hagytak magamra. Bármikor
szükségem volt valakire, számtalan emberhez fordulhattam.
A magány többé nem lehetett ürügy az ivásra.
Hétről hétre engedelmesen jártam a terápiás
tanácsadóhoz. Elmeséltem neki, hogy felhívtam Julietet.
Nem mondhatnám, hogy felvillanyozta a hír, és ettől
kedvetlen lettem. Úgy éreztem, ha még sok keserű pirulát
kell lenyelnem, egyszer csak torkig leszek, és lázongani
kezdek. A tanácsadó azt javasolta, hogy küldjek magamnak
egy karácsonyi lapot. Tiszta dilisnek éreztem magam, ahogy
ott ültem a konyhaasztalnál, és próbáltam valami vicceset
kitalálni. Végül csak annyit írtam a lapra: Boldog karácsonyt
Jacknek Jacktől. A lapot betettem egy borítékba,
leragasztottam, és gyorsan feladtam.
A tanácsadó arra is rávett, hogy levélben írjam meg, mit
érzek Joe iránt. Sietve hozzátette persze, hogy a levelet nem
szabad elküldenem, csupán terápiás célt szolgál. Otthon
aztán dühödt lendülettel egész kötetre való levelet írtam.
Egyszer oldalakon át pocskondiáztam Joe jellemét – ezeket
a lapokat keserűségtől, utálattól és megvetéstől csöpögő
sorokkal töltöttem meg. Másszor pedig ontottam magamból a
szeretetteljes frázisokat és a romantikus szóvirágokat. A
leveleket a szekrényem felső polcára tettem. Egy-egy újabb
iromány elkészülte után néhány órával mindig
elcsodálkoztam, hogy lehettem képes olyan marhaságokat
összeírni. Ilyenkor eszembe jutott a bölcs tanács, és
igencsak örültem, hogy egy árva sort sem küldtem el.
A postára adás másnapján megérkezett a karácsonyi
lapom. Kinyitottam a borítékot, elolvastam, amit írtam, aztán
a lapot szépen kidobtam a szemétbe. A következő napokban
tucatjával kaptam jókívánságokkal teleírt üdvözlőlapokat
kedvesebbnél kedvesebb dupla a-s ismerősöktől.
Némelyikükkel alig váltottam pár szót a gyűléseken, mégis
vették a fáradságot, hogy írjanak nekem. Jóleső érzés töltött
el. Mintha egy új családba csöppentem volna. Mindennap
abban a reményben néztem meg a levelesládát, hogy
esetleg Joe-tól is érkezett valami, holott a szívem mélyén
tudtam, hogy hiába reménykedem.
A kurzus utolsó órájára pontosan érkeztem. Senki sem
hiányzott. A csoport minden tagja az ünnepi alkalomhoz
illően öltözött. Matt enni- és innivalóval készült az óra utáni
búcsúzásra. Nagy volt a lelkesedés, és legalább olyan nagy
a hangzavar.
Mindenkit megöleltem, és örömmel zsebeltem be a
fogyással kiérdemelt dicséreteket. Bár továbbra is faltam a
csokoládét, ezt hosszú sétákkal igyekeztem ellensúlyozni, és
így sikerült újabb néhány kilót leadnom. Jól éreztem magam,
jól is néztem ki, és ezzel tisztában is voltam.
Brian középre állt, és elkezdte az órát.
 – Nos, örülök, hogy mind eljöttetek az utolsó alkalommal.
Szeretném elmondani, hogy sok örömöt szerzett nekem,
hogy együtt dolgozhattunk ebben a félévben. Szokatlanul
érdekes csoportot alkottatok, és rengeteget lehetett tanulni a
hozzászólásokból.
Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
– Az együtt töltött hónapokat mindenkinek egy apró
ajándékkal szeretném megköszönni. Minden egyes
résztvevőnek külön készítettem egy oklevelet, amin
feltüntettem az illető nevét és a dátumot.
Sorban átvettük az ajándék oklevelet. Kedves gesztus volt
Brian részéről. Biztos voltam benne, hogy mindnyájan nagy
becsben fogjuk tartani. Amikor a ceremónia véget ért, egy
széket és egy asztalt állítottunk középre.
– Remélem, senki nem felejtette el, hogy hozni kellett egy
olyan tárgyat, amit meghatározónak tart az életében –
mondta Brian. – Akkor vágjunk bele. Ki szeretné kezdeni?
Bertie már lendítette is a kezét.
– Rendben. Tessék, Bertie.
Brian leült, az ügynök pedig büszkén, mellét kidüllesztve
állt elénk. Aztán benyúlt az aktatáskájába, és egy kalapácsot
vett elő. Mindannyian elnevettük magunkat, még Bertie is.
– Nevessetek csak nyugodtan. Ezek szerint nem nagyon
kell magyaráznom a választásomat. A minap olvastam egy
jópofa kis idézetes könyvet, és abban találtam ezt a
mondást: „Ha az embernek csak kalapácsa van, akkor
hajlamos minden problémát szögnek tekinteni.” Nem nehéz
kitalálni, mit is jelent ez az én életemben. Hát ezért hoztam
ezt a kalapácsot. Azt jelképezi, mit gondolok az emberekről.
Szeretem helyrehozni a dolgokat, mindig is ezt csináltam.
Mindig úgy gondoltam, hogy ez a teendőm. De itt a kurzuson
rájöttem, hogyha folyton ezt csinálom, inkább hátráltatom,
semmint megoldom a gondokat. Azt hiszem, itt az ideje,
hogy szerszámot cseréljek.
Visszaült a helyére, mi pedig megtapsoltuk.
Connor következett. Mielőtt megszólalt, harsányan kifújta
az orrát. Aztán benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy
okiratot.
– Ez a születési anyakönyvi kivonatom – mondta. – Öt
teljes hetembe került, mire végre előbányásztam. A padláson
találtam meg, jó alaposan eltemetve. Mintha csak én magam
lettem volna. – Egy percig elgondolkodott azon, amit
mondott, aztán föltette a szemüvegét, és széthajtotta az
okmányt.
– E szerint az irat szerint Connor Joseph Costigan vagyok.
Ami engem illet, én már egészen elfelejtettem, ki vagyok.
Elvesztettem az énemet. Nem akarom, hogy ez
megismétlődjön. A kurzus sokat segített abban, hogy
magamra találjak. Nagyon örülök, hogy most itt
elmondhatom, ki is vagyok.
Connort is lelkesen megtapsoltuk. Mind átéreztük, milyen
komoly eredmény ez számára.
Következőnek Diane állt fel. Ezúttal egészen másként
festett, mint az első órán. Divatos farmer volt rajta, amihez
egy lezser blézert választott. Leengedett, kócos haja
selymesen fénylett. Egészében sokkal természetesebb
hatást keltett, mint korábban. Diane mosolyogva benyúlt a
táskájába, és előhúzott egy Barbie babát.
Gurultunk a nevetéstől. Jó néhány percig eltartott, mire
összeszedtük magunkat. Maga Diane is alig tudta elfojtani a
kuncogást. Öröm volt nézni, hogy végre tud nevetni magán.
– No, hát nem kell zseninek lennetek ahhoz, hogy
kitaláljátok, miért ezt a kis szépséget választottam. Igazából
ez egy Csipkerózsika Barbie. Pont olyan, mint én. Állandóan
kikenve-kifenve várja a herceget, hogy elcsattanjon végre a
csók, és újra életre kelhessen. Csakhogy én nem várok
tovább. Most azonnal életre kelek, mert újra élni akarok.
Annyi mindent nem csináltam még! Többé nem akarok olyan
lenni, mint egy baba. Inkább csak önmagam leszek.
Hosszan tapsoltunk, miután Diane leült. Rajtam kívül már
csak szegény Frank volt hátra. Ő azonban ülve maradt, és
megint Brian állt középre.
– Frank megkért, hogy ezt olvassam föl helyette. A
meghatározó tárgya egy vers, amit ő maga írt. A címe az,
hogy Élet.

Tapasztól nem
múlik a szégyen,
A tabletta nem
hatol a bűnig,
Cellux nem
segít a tört
szíven,
Fúrótól a lyuk
el nem tűnik.

A keserűvíz
íze sosem édes,
Nem lehetne
öröm, ha nem
fájna,
A buta esze
nem lesz sosem
éles,
 Nem lehet már
a kripliből sánta.

Vérontás
nélkül nem
háborúzhatsz,
Nem lát a vak
se, ha nincs ujja,
Gyógyulás
nélkül meg nem
bocsáthatsz,
Nem
feledheted, mi
lelkedet dúlja.

Gyűlölet nélkül
nincs igazi
szerelem,
A szeretet
nem lehet
hűvös, mint az
ész,
A halottat meg
nem ölheted,
Ha nem törsz
meg, nem
lehetsz egész.

Nem lehet
akarat nélkül a
 lélek,
Sorsodat felül
nem írhatod,
Dicsőség
nélkül nem lehet
ítélet,
Mert ami él, el
nem
pusztíthatod.

Egy percre különös csend szállta meg a termet. Aztán

Connor lassan tapsolni kezdett, és mi sorban követtük a
példáját. Mindig is tudtam, hogy Frank tehetséges. Versével
mindenkit a saját útjára emlékeztetett, és könnyeket csalt a
szemünkbe.
Frank fölállt, meghajolt, majd visszaült. Zavarában nyakig
elvörösödve hintázott előre-hátra. Már csak én maradtam.
Felálltam, és középre léptem.
– Amit itt láttok a kezemben, azt úgy hívják, hogy
„gyászbelépő”. Ez egy éjjel-nappal érvényes kórházi belépési
engedély, amit a haldokló gyerekek szülei kapnak. Anyu és
apu azért kapták, mert az öcsém nagyon pici és gyenge volt,
amikor megszületett. Mint tudjátok, sajnos nem is maradt
életben, a születése után harminchat órával meghalt. Azért
választottam ezt az iratot, mert jól jelképezi, mennyire
abnormálissá vált a családi életünk ezután. Desmond
meghalt, de a szüleim nem tudták elfelejteni, és képtelenek
voltak túllépni a halálán. Olyan volt ez, mint egy családi átok,
vagy valamilyen szörnyű családi titok. Talán mondhatjuk azt
is, hogy nálunk Desmond volt a bűnbak. Sokat szenvedtem a
halála miatt, de nemcsak én, mert mindannyian szenvedtünk.
Nem akarom tovább viselni a halála terhét. Szeretnék
megszabadulni tőle. Rájöttem, hogy csak azért ittam, hogy el
tudjam viselni a szüléimét. Ők pedig azért vitatkoztak és
veszekedtek annyit, hogy túl tudják tenni magukat azon, ami
Desmonddal történt. Ami magát Desmondot illeti, ő egész
szerencsésen megúszta. De most végre a helyére kerül,
mert lezárom a múltat.
Összehajtottam a megsárgult, szakadozott papírt, és a
zsebembe tettem. Ezúttal senki nem tapsolt. De
megértettem, mert nem is lett volna helyénvaló.
Az óra végén a nagy asztal köré gyűltünk, és falatozni
kezdtünk a szendvicsekből meg a teasüteményből, és finom
teát ittunk. Felírtuk egymás telefonszámát, és megfogadtuk,
hogy tartjuk a kapcsolatot. Elszomorított a búcsúzás. Úgy
éreztem, mintha a csoport tagjait egész életemben ismertem
volna, pedig alig tíz hete találkoztam velük először.
Megbeszéltem Diane-nel, hogy feltétlenül hívjuk egymást,
Briannek pedig megköszöntem, hogy olyan sokat segített.
Miután szétszéledt a társaság, Matt-tel elmentünk kávézni.
Furcsa módon lassanként kezdtem észrevenni egy-egy
nőiesebb vonását. Nem is értettem, hogy nem tűntek fel ezek
korábban. Kimondottan tüchtig és rendszerető volt; most is
gondosan félbehajtotta a kiürült cukroszacskót, és kissé
kecsesen tartotta kezében a csészét. Minden haja szála
tökéletesen a helyén volt, és makulátlan ruháiban sem
lehetett semmi kivetnivalót találni. Éppen ezek miatt a nőies
vonások miatt szerettek bele olyan könnyen a nők.
Nagyszerűen lehetett beszélgetni vele, könnyen megnyílt, és
tökéletesen megbízható volt. Nem csoda, hogy olyan
vonzónak találtam. Nála jobb társat kívánni sem lehetett
volna.
Egy apró csomagot tett elém az asztalra.
 – Mi ez? – kérdeztem.
– Nyisd ki, és megtudod! – felelte vigyorogva.
Kinyitottam a kis dobozt, és egy kulcstartót találtam benne,
aminek a hátára a Megnyugvás imáját vésette.

Istenem, adj békességet, hogy belenyugodjak

mindabba, amin nem változtathatok,
Bátorságot, hogy változtassak, amin tudok,
És bölcsességet, hogy lássam, mikor mit kell
tennem.

A kulcstartót kezemben tartva egy kis időre eltöprengtem

az ima szavain.
– Köszönöm, Matt, nagyon kedves ajándék. Csak egy
kérdésem van. Mikor leszek én elég bölcs?
– A halálos ágyadon – felelte kapásból.
Ezen aztán mindketten jót nevettünk. A mellemhez
szorítottam a kulcstartót. Ennél jobban még sosem örültem
ajándéknak – kivéve persze Samet. Az éneklő csibémet
lehetetlen felülmúlni.
Valósággal rettegtem a közeledő karácsonytól. Bár mindig
gondosan titkoltam, ezt az ünnepet igazából soha sem
szerettem. Megint kitört rajtam az undor: szinte rosszul
lettem a „boldogcsalád-láztól”. Tényleg hányingerem volt az
egész felhajtástól. Próbáltam elereszteni a fülem mellett a
nagy álörömködést, a reklámok özönét, a harangocskákkal
csilingelő kunyerálókat, meg David könyörgését, aki minden
játékba belebolondult, amit csak meglátott. Legszívesebben
a világon mindent megvettem volna neki, hogy végre tiszta
lehessen a lelkiismeretem a sok gonoszság után, amit róla
gondoltam. Szerettem volna, ha teljesen helyre áll köztünk a
béke. Erős bűntudat gyötört amiatt, hogy rossz anyja voltam.
Matt előre figyelmeztetett, nehogy túlköltekezéssel próbáljam
kompenzálni a lelkifurdalásomat. Határozottan kijelentette,
hogy bármit mond is David, elsősorban nem játékokra van
szüksége. Sokkal fontosabb neki, hogy biztosan tudhassa:
vigyázok rá, bármikor a rendelkezésére állok, mégpedig nem
csupán fizikailag, hanem érzelmileg is.
Leginkább a kéz a kézben sétafikáló boldog párokat
igyekeztem elkerülni, akiktől ugyanúgy irtóztam, mint a
nyüzsgő kocsmák végzetes vonzerejétől. Összeszedtem
magam, és elszántan felkerekedtem, hogy meglátogassam a
szüleimet. Nagy meglepetésemre Rachelt és Jasont is ott
találtam. Együtt üldögéltünk a földön, és figyeltük, hogy állítja
fel apu a karácsonyfát. Tétován toporgott a kislétra mellett,
látszott rajta, hogy nem mer teljes súlyával ránehezedni.
– Az isten szerelmére, William! – tört ki anyu, aki mellette
állva fogyatkozó türelemmel markolta a fa törzsét, miközben
apu egyre csak tipródott. – Lépj már föl arra a nyavalyás
létrára!
Apu végre lassan, óvatosan az első fokra tette a lábát.
Aztán a másodikra.
– Ne nyavalyogj már, inkább add ide az égőket! – szólt
anyura.
Anyu már hozta is a füzért. Az arcára volt írva, mit gondol:
ő sokkal gyorsabban végezne a munkával. Próbáltam
szuggerálni, hogy ne nyaggassa aput, de a szája gyorsabb
volt, mint az agyhullámaim.
– Az a baj, William, hogy nem tetted föl a szemüvegedet.
Ha rajtad lenne, már rég készen lennénk. – Azzal kivonult,
hogy megkeresse apu szemüvegét.
– Nagy lópikulát – morogta apu.
 – Semmi gond, apus, a következő ezredfordulóra tuti
meglesz – ugratta Jason.
– Sőt ha szerencsénk van, addigra már nem is lesz divat a
faállítás – tódítottam.
– Teszek én az egészre – sziszegte apu dühösen. –
Addigra én már rég elporladok a földben, és ha az Úr
megszánja a világot, akkor anyátok is.
Nagyot nevettünk. Anyu közben már hozta is a
szemüveget.
– Már nem kell – mondta apu önelégülten. – Jason fiam,
dugd csak be a végét a konnektorba!
Jason benyomta a dugót, és máris felragyogtak az égők.
Aztán elaludtak, majd újra felvillantak.
– Hát ennek meg mi baja? – kérdezte mérgesen anyu.
– Ez így működik, te szamár! – Apu megkönnyebbülten
sóhajtva lépett le a kislétráról.
Anyunak kivételesen elakadt a szava.
Kijelentették, hogy nem maradhatok egyedül Daviddel
karácsony napján, ezért meghívtak az ünnepi ebédre.
Tiltakoztam ugyan, hogy az egész csak álságos
ünnepélyesség, de hiába, csak még jobban kérleltek. Végül
beadtam a derekam. Apu elégedetten bólintott anyunak.
Láthatóan nagyon örültek, hogy végül igent mondtam.
Elbeszélgettem Rachel húgommal, akivel alig találkoztam az
utóbbi években, mióta férjhez ment. Ő persze okosan
kitervelte, hogy a nagy ünnepen más programja legyen. Nem
csoda hát, hogy a szüleim annyira örültek nekem. Előre
reszkettem, ha belegondoltam, hogy három teljes órát velük
kell töltenem. De már nem volt menekvés. Egyébként pedig
tényleg nem szerettem volna kettesben maradni Daviddel,
karácsony napján semmiképpen sem. Mindenképpen józan
akartam maradni. Akárhogy vesszük, vélhetőleg a szüleim
háza a legbiztonságosabb helyszín; ott nem történhet baj.
Csak ültem, és figyeltem, ahogy apu és anyu a nappaliban
mindenféle kisebb teendőkkel foglalja el magát. Egyszerre
valahogy idősebbnek láttam őket, mint korábban. Mintha
hirtelenjében tíz évet öregedtek volna. Eddig észre sem
vettem, hogy ennyire megváltoztak. Pedig valóban
megöregedtek, nemcsak képzeltem. Az ötvenhez
közeledtek.
Igazából már nem is bántam, hogy elfogadtam a
meghívást. Elmúlt a tétovaságom, és inkább hálát éreztem,
sőt örömmel vártam a nagy estét.
Anyu leült mellém, kezében egy csésze teával.
– Mikor is van a tárgyalás, kicsim? – kérdezte.
Nem szívesen gondoltam rá.
– Pénteken. Három nap múlva – feleltem.
– És tudod, mi történik majd? – Láttam rajta, hogy már
előre aggódik.
– Nem, anyu, semmit sem tudok. Majd ott kiderül. De
Gretában nagyon megbízom, úgyhogy ráhagyom az egészet.
Mindent részletesen megbeszéltünk.
– Beleegyezel a láthatásba? – kérdezte óvatosan.
– Azt hiszem, igen. Itt az ideje, hogy David megismerje az
apját. Elvégre nem tagadhatom meg tőle.
– Szerintem jól teszed – mondta. – Persze nem lesz
könnyű. Apád nagyon nem fog neki örülni – fűzte hozzá.
Némán néztem ki az ablakon.
– Már rég akarok kérdezni tőled valamit, kicsim.
Próbáltam megacélozni magam, hogy felkészüljek a
további beszélgetésre.
– Szegény Karennel nem találkoztál mostanában? – Úgy
emlegette, mintha valami hazátlan menekült lenne.
 – Nem. Miért? – kérdeztem vissza.
– Hát csak kíváncsi lettem volna, hogy van. Mármint hogy
viseli a szakítást, meg egyébként is – mondta keresztet
vetve.
– Milyen szakítást?
– Jaj, ne mondd már, hogy nem hallottad! Szakítottak
Michaellel. Én is csak onnan tudom, hogy a tisztítóban
összefutottam a mamájával, és mesélte, hogy Karen
hazaköltözött. Szegény kislánynak majd’ meghasadt a szíve.
Nem is beszéltél vele? – kérdezte ártatlanul.
– Nem én. – Kortyolgatni kezdtem a teát, hogy leplezzem,
mennyire megdöbbentem.
– Hát én is csak ennyit tudok – sóhajtott. – Tényleg, ha
már így beszélgetünk, hadd kérdezzem meg, Joe-val nem
találkoztál valamikor?
– Anyu, az utóbbi időben rengeteg dolgom volt, a kurzus,
az ügyvéd, meg minden. Egész nap egyik helyről a másikra
szaladgálok. Szerintem karácsonyra biztos hazajön, mint
mindig.
Joe-nak még csak a nevét se akartam hallani. Különben is
nagyon mérges lettem. Hihetetlen, hogy Karen nem szólt
nekem. Otthon ül összetörtén, és még csak meg sem akarja
beszélni velem, ami történt! Aztán rájöttem, milyen önző
vagyok. Figyelmeztettem magam, hogy nem mindig csak az
számít, engem hogyan érint valami, sokszor más érzései a
fontosabbak. Persze ezt nem volt könnyű tudomásul venni,
hiszen meglehetősen fájón érinti az embert, hogy nem ő a
legfontosabb.
Szerettem volna elmondani anyunak, hogy abbahagytam
az ivást, de Matt azt tanácsolta, még ne beszéljek róla,
különösen a karácsonyi ünnepek alatt ne. Nem értettem,
miért ellenezte. Úgy gondoltam, a szüleim örülnének a jó
hírnek, és egyetértenének azzal, hogy a helyes irányba
haladok. Matt azonban nem osztotta a véleményemet. Most
viszont már örültem, hogy nem mondtam nekik semmit.
Olyan dühös voltam, hogy ölni tudtam volna. Mikor már
kezdtem azt hinni, hogy maga vagyok a két lábon járó
nyugalom, parázsló haragom ismét lángra kapott.
Letörten, kavargó gondolatokkal a fejemben indultam haza.
Amikor aztán lecsillapodott a dühöm, elsírtam magam.
Nagyon rosszul esett, hogy Karen nem szólt. Gyerekkorunk
óta barátok voltunk. Őt is és Micket is tizenöt éve ismertem.
Erre most szakítanak, és egyikük sem értesít. Még Jill sem
telefonált, hogy legalább tudjak róla. Nincs is rám szükségük.
Nem is akarnak beszélni velem. Egyre jobban sajnáltam
magam, és ahogy múlt az idő, csak még jobban
belelovalltam magam az önsajnálatba.
Így kínlódtam egész este, hol feldühödve, hol
szomorkodva. Lassan kezdett elegem lenni mindenből és
mindenkiből. Odakintről behallatszott a szomszédok
karácsonyi mulatozásának zaja. Több lakásban is tartottak
kisebb előbulikat. A fél ház lerészegedett, csak nekem nem
volt szabad.
Kínomban ököllel püföltem a párnámat, miközben Mattet
szidtam. Azt kívántam, bár sose ismertem volna, bár
elfelejthetnék mindent, amit megtudtam, mindent
kitörölhetnék a fejemből. Nem akartam tudni, ami kiderült.
Nem akartam alkoholista lenni. Nem akartam problémás
család tagja lenni. Nem akartam különbözni másoktól. Olyan
akartam lenni, mint mindenki más. Egy hétköznapi, normális
ember! Csak hát már azt se tudtam, milyen is normálisnak
lenni. Legszívesebben bevettem volna egy altatót, méghozzá
olyat, amit ha lenyelek, egészen az újévig alszom. Nem
akartam végigcsinálni az ilyenkor szokásos parádét.
Szerettem volna túllenni az egészen.
Bekapcsoltam a tévét, és épp elcsíptem a Karácsonyi
angyal című film végét. Jimmy Stewart kétségbeesve, egy
fillér nélkül ér haza. A házban nyüzsögnek a környékbeliek.
A gyerekeinek sikerült összegyűjteniük az elveszített
nyolcezer fontot. Áll már a karácsonyfa, a tetején kisharang.
A harang meg-megcsendül. Az egyik gyerek odafordul
apjához, és azt mondja:
– Emlékszel, apu? Amikor a harang megszólal, mindig
megkapja szárnyát egy újabb angyal.
Jimmy mosolyogva gondol vissza Clarence-re, az
angyalra, aki a film elején a biztos haláltól menti meg, amikor
öngyilkos akar lenni. Kezébe vesz egy könyvet, és kinyitja.
Clarence beírt egy sort az előzéklapra: Akinek barátai
vannak, az már elért valamit az életben.
Lassan álomba sírtam magam.
Másnap elindultam, hogy tisztázzam, megvan-e még az
állásom. Gyalog mentem, és bejelentés nélkül állítottam be
az irodába. A helyiségek sivársága még inkább aláhúzta,
józanul mennyivel jobban működnek az érzékeim. Az
előtérben kávé mellett cseverésző két lány hirtelen
elhallgatott, amint beléptem. Titokban nagyon féltem a
konfrontációtól, de úgy gondoltam, talán nem is olyan rossz
időzítés, hogy épp a karácsony előtti héten beszélek a
főnökömmel. Már úgyis meg kellett kapja a háziorvosom
értesítését, és mindenképpen szükségem volt a
támogatására ahhoz, hogy átvészeljem az előttem álló
időszakot. Bármennyire utáltam is a munkámat, az adott
körülmények között semmiképpen nem maradhattam állás
nélkül. A tárgyaláson valahogy bizonyítanom kell a bírónak,
hogy megállok a magam lábán. Tudtam, hogyha
munkanélküliként jelenek meg, azzal alaposan elásom
magam. Pedig már így is épp elég rossz a helyzetem.
Végigmentem a letakart Olympic írógépek sora mellett.
Már senki nem dolgozott. Életemben először nevetést
hallottam a főzőfülke felől. A főnökünk ajtaja mellett egy alig
félméteres, cingár fenyőfácska állt, rajta három vörös
gömbdísszel. Égőket is tettek az ágakra, de valamelyik
kiéghetett, mert a füzér nem világított. A fácska szánalmas
látványt nyújtott – mintha egy szegényházi vásárról
szerezték volna be.
Az irodában a szokatlanul nyájas Gerard Shannon éppen a
helyettesével poharazgatott. Amikor megzörgettem a tárva-
nyitva álló ajtó üvegtábláját, majd’ megfulladtak, úgy
félrenyeltek a meglepetéstől. Shannon helyettese bambán
mosolygott, aztán pillanatok alatt elhúzta a csíkot.
– Jacqueline! Micsoda meglepetés! Jöjjön csak! – invitált
be Gerard mosolyogva. Borzadva láttam, milyen csúnyán
elszíneződtek a fogai. Cserébe rávillantottam
fogpasztareklámba illő mosolyomat.
– Tessék, foglaljon helyet. Nem szólt, hogy bejön. Vagy
csak elfelejtettem volna? – kérdezte lassan formálva a
szavakat. Kicsit nehezen forgott a nyelve. Megakadt a
szemem az asztalon álló nyitott whiskysüvegen. Ő is arra
fordult, és most már ketten bámultuk az üveget. Aztán
odalépett, gyors mozdulattal lekapta az asztalról, és letette
maga mellé a földre. Mi a fenétől tartott vajon? Hogy
elmarom az üveget, kirontok az irodájából, és menekülés
közben már döntöm is magamba az italt, mint egy eszelős?
– Megérkezett a háziorvosa levele – szólalt meg
körülményesen. Kalapálni kezdett a szívem. – Jacqueline,
csak annyit mondhatok, hogy készek vagyunk minden
lehetséges módon támogatni és segíteni. Nagyon sajnálom,
hogy ilyen… ilyen nehéz helyzetbe került.
– Köszönöm – feleltem meghökkenten.
– Ha anyagi segítségre van szüksége a kezeléshez vagy
bármi máshoz, szívesen állunk rendelkezésére. Szeretnénk,
ha minél hamarabb rendbe jönne. Az állása miatt pedig nem
kell aggódnia. Akkor jön vissza, amikor jónak látja. Kezdhet
akár részmunkaidőben is, ha gondolja. Megfelel így?
Alig jutottam szóhoz.
– Tökéletes. Köszönöm szépen, Mr. Shannon, nagyon
hálás vagyok a segítségért.
Döbbenten léptem ki az irodából. Az őszinteség meghozta
a gyümölcsét, ahogy Matt előre megmondta. Már csak azért
imádkoztam, hogy a tárgyalás is ilyen szerencsésen
végződjék.
 Huszonkettedik fejezet

Korábban még soha nem jártam tárgyalóteremben. Az

előcsarnokban állva olyan érzés fogott el, mintha csak arra
várnék, hogy életfogytiglanra ítéljenek. Az ügyvédem, Greta
Leahy küszködve próbált az aktatáskájába gyömöszölni
néhány iratot meg mappát. Az egyik aktacsomó – épp az
enyém – kicsúszott a kezéből, és nagy csattanással a földre
esett. A súlyából ítélve azt lehetett volna hinni, hogy igen
hosszú bűnlajstrommal büszkélkedhetek. Nem sok jóra
számítottam. Borzasztóan ideges voltam, és azt sem tudtam,
hogy kellene viselkednem. Vajon a bíró előtt meg kell
hajolni? Vagy inkább tisztelegni kell? Körbenézve
elszörnyedtem, mennyire nyíltan zajlik minden.
Az előcsarnok olyan volt, mint egy hatalmas magtár belső
tere. Mindenfelé csoportokban álldogáltak az emberek, és
suttogva vitatták meg magánügyeiket. Az ügyfelek azért
jöttek ide, hogy megoldást találjanak családi problémáikra.
Nem tartottam éppen emberséges megoldásnak, hogy
ebben a tágas csarnokban kénytelen-kelletlen pont amellett
kell várakozni, akivel pereskedünk. Bőven akadtak gyerekek
is, akik fel és alá futkározva örvendeztek a korcsolyapálya
csúszósságával vetekedő tükörsima kőpadlónak.
Vidámságuk nagyon nem illett a helyhez.
Az egyik nő sírva tárgyalt az ügyvédjével. Magánéletének
részleteit jól érthetően visszhangozták a csarnok falai.
Megtudhattuk, hogy korlátozó végzésért folyamodott. A férje
közvetlenül mellette állt a falnak dőlve, és gúnyos
kérdésekkel bombázta, mintha kihallgatáson lennének. Nem
csoda, ha sok nő bele se vág a pereskedésbe. Ha ezentúl
bárki olyannal találkozom, aki perre vitte az ügyét, annak
biztosan csodálni fogom a bátorságát és kitartását.
Ekkor megpillantottam Andrew Fentont. Elegáns öltönyben
és nyakkendőben feszített. Köszönésképpen bólintottam
felé. Ő is bólintott. Még mindig lélegzetelállítóan jóképű volt.
Felfedeztem némi hasonlóságot is közte és David között, de
azért David sokkal inkább rám hasonlított. Andrew-t látva
mégis úgy éreztem, tagadhatatlan, hogy ő az apja, ugyanis
az arckifejezésük teljesen egyforma volt. Például amikor
elmosolyodott, a hasonlóság szinte ijesztőnek tűnt.
Aznap reggel különösen nagy gonddal sminkeltem ki
magam, és a legszebb kosztümömet vettem föl.
Elmondhatatlanul megörültem, amikor a szoknyám cipzárját
könnyedén fel tudtam húzni. A derekam visszafogyott a régi
méretére, ezért büszkén vizsgálgattam magam a tükörben.
Tetszett, amit láttam. De szükségem is volt rá, hogy
csinosnak érezzem magam.
Az ügyvédek sietősen jöttek-mentek a csarnokban, hogy
megtárgyalják ügyfeleikkel, mi vár rájuk. Greta elvonult egy
időre. Láttam, hogy Andrew ügyvédjével beszél, és fel-
felnevetnek. Nem tudtam, vajon ez jó vagy inkább rossz jel.
Mosolyogva jött vissza, karon fogott, és az egyik sarokba
kísért.
– A következő a helyzet – vágott volna mindjárt a
közepébe.
– Pillanat, álljunk meg egy percre! – szakítottam félbe. –
Ismeri a pasit?
– Ami azt illeti, ismerem. Jó ügyvéd. Nagyon is jó. Ravasz
fickó, de keménykedni is tud, ha kell – felelte.
– Úgy láttam, elég jóban vannak – mondtam.
 – Á, ugyan. Ez a jópofizás a műsorhoz tartozik. A
tárgyaláson aztán mindjárt más arcukat mutatják. Kíméletlen
disznó lesz belőlük, ahogy belépünk. Ne tévessze meg, amit
látott – mondta huncut mosollyal.
– Na és mit akarnak? – kérdeztem.
– Nem sokat. Havi egy szombatot, nem többet. O repül át
Angliából. Arra is hajlandó, hogy anyagilag segítse David
nevelését. Heti nyolcvan fontot ajánlott. A maga helyében én
belemennék.
– És ha nemet mondok?
– Akkor a végsőkig küzdeni fognak. Higgyen nekem, Jack,
nem lenne szép. Az égvilágon mindent előráncigálnak.
Biztos, hogy az alkohollal kezdik. – Greta elhallgatott.
– Értem – feleltem. Elgondolkodtam. Az biztos, hogy David
költségeire jól jönne a pénz. Mióta iskolába járt, egyre több
mindenre volt szüksége, és biztosan tudtam, hogy az
elkövetkező években a kiadásaim tovább fognak nőni.
Havonta egy szombat nem valami sok. Amúgy sem lenne
rossz egy szabadnap. De mindettől függetlenül tudtam, hogy
nem ragaszkodhatok Davidhez önző módon. Mindenképpen
szüksége van apára – ahogy nő, egyre inkább.
– Rendben – szólaltam meg végül. – Egyezzünk meg
velük!
– A dolog így is a bíróság elé kerül – mondta Greta.
– Miért?
– A láthatási megegyezést tanúk jelenlétében alá kell írni.
De nem tart sokáig. Egy perc az egész, és már itt sem
vagyunk. Ne aggódjon! – Biztatóan megveregette a karomat.
Egy teljes órát kellett várnunk, mire sorra kerültünk. Ahogy
Greta nyomában beléptem a 47-es számú tárgyalóterembe,
hirtelen elfogott az idegesség. Greta intett, hogy ő beszél
majd, én csak figyeljek. Azt se tudtam, leülhetek-e vagy
állnom kell. Aztán a törvényszolga elkiáltotta magát: –
Mindenki álljon fel!
Mindannyian felálltunk, és már jött is a bíró. Pontosabban a
bírónő. Hurrá! Meglepve láttam, milyen fiatal. Nem is tudom
miért, de arra számítottam, hogy a bíró biztos már a
nyolcvanas éveit tapossa. Valahogy úgy képzeltem, minden
bíró idős, és ezért olyan bölcs. Greta intett, hogy üljek le.
Szót fogadtam. Ahogy a széket közelebb húztam az
asztalhoz, a lába szörnyű csikorgó hanggal csúszott arrébb a
padlón. A bírónő a szemüvege fölött rám pillantott.
Megrémültem, úgyhogy gyorsan megmarkoltam a kabalámat
– a Matt-től kapott kulcstartót. Összeszorítottam a kezem, és
magamban elmondtam a Megnyugvás imáját.
Greta odalépett a bírói pulpitushoz.
– Bírónő, a két fél tárgyalás nélkül hajlandó kölcsönös
megegyezésre a láthatást illetően.
A bírónő lassan és figyelmesen végigolvasta a
megállapodás lejegyzett részleteit.
– Joyce kisasszony, ön tehát kész biztosítani a láthatás
feltételeit? Havonta egy alkalommal, szombati napon?
– Álljon fel! – sziszegte oda nekem Greta. Felpattantam.
– Igen, bírónő. Biztosítom a feltételeket. – Most akkor
vissza kell ülnöm?
– Nagyszerű, remek. Kérem a fogalmazót, jegyezze föl.
Havonta egy szombat, megegyezés szerint.
Még mindig álltam.
– Leülhet, Joyce kisasszony – szólt oda a bírónő újból rám
pillantva.
– Köszönöm, bírónő.
Hallottam, hogy mögöttem, a terem végében nyílik az ajtó.
Nem mertem odanézni, Greta azonban hátrafordult. A
fogalmazó szorgosan írta a bírói végzést. Arra lettem
figyelmes, hogy a bírónő várakozás közben dudorászik.
Talán már tényleg kezdtem elveszíteni az eszemet, de a dal
mintha az Itt van, megjött Télapó lett volna. Gretára néztem.
Próbált uralkodni a vonásain, de látszott rajta, hogy úgy kell
elfojtania a nevetését. Én is majdnem hangosan felnevettem.
Á fogalmazó elkészült az irattal, és átadta a bírónőnek. A
bírónő továbbadta Gretának. Greta odaadta nekem. Én
Andrew-nak adtam, aki az ügyvédje kezébe adta. Aztán a
fogalmazó kiállított egy újabb iratot, és megint élj átszőttük
az egész stafétát. Andrew is alig tudta visszatartani a
nevetést. Úgy éreztem, ha gyorsan nem jutok ki a teremből,
nagy baj lesz. Aztán végre a törvényszolga felkiáltott: –
Álljanak fel!
Engedelmesen felálltunk.
– Boldog karácsonyt mindenkinek! – mondta a bírónő,
azzal kisétált a tárgyalóteremből.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A két ügyvéd kuncogva
csevegett. Valószínűleg életükben nem kellett még ilyen
keveset dolgozniuk a pénzükért. De nem érdekelt. A
tárgyalás véget ért, és megúsztam anélkül, hogy bűnösnek
kiáltottak volna ki. Megfordultam, és elindultam kifelé. A
terem végében anyu, apu, Alice és Karen ült. Mind eljöttek,
már csak Joe hiányzott. Nem számít. Karen eljött! Amint
kiléptünk a teremből, a nyakába vetettem magam.
– De jó, hogy itt vagy! Jaj, de jó! – kiabáltam, és majd’
megfojtottam, úgy öleltem.
Nevetve próbált lehámozni magáról. Egy igen konzervatív
külsejű ügyvéd úgy méregetett, mintha nálam koszosabb
csavargót még nem hordott volna hátán a föld.
– Nyertünk! – harsogtam a képébe. – Többé végre nem
kell bujkálnunk és titkolóznunk, igaz, szerelmem? – Azzal
odahajoltam Karenhez és szájon csókoltam. A zord ügyvéd
lepedőnyi újságjával zörögve elvonult a csarnok másik
végébe. Anyu keresztet vetett. Greta viszont az oldalát fogva
nevetett.
Alice barátságosan hátba veregette aput.
– Micsoda egy dilinyós firma ez a maga lánya.
– Firma? Dilinyós?
– Dilinyós firma, érti. Valaki magyarázza mán meg neki –
nézett ránk segítséget kérőn Alice.
Apu értetlenül bámult.
– Csak viccből mondja, William – nyugtatta anyu.
– A jófenét – felelte bosszúsan apu.
Vidáman ölelgettük egymást a tárgyalóterem előtt.
Örömteli percek voltak – ismét a családommal és a
barátaimmal lehettem. El sem tudtam volna képzelni
nagyobb boldogságot. Már éppen indulni akartunk, amikor
Greta félrehívott. Ahogy kettesben maradtunk, egy borítékot
nyomott a kezembe. Kinyitottam és belekukkantottam.
Kétszáz font volt benne.
– Tartsa meg, Jack! – mondta kedvesen. – Jól jön
karácsony előtt, különösen, hogy ott van magának David
meg egy sor egyéb kiadás. Ezzel az üggyel szinte semmi
munkám nem volt, komolyan mondom.
Ez aztán a hab a tortán! Alig jutottam szóhoz.
– Jaj, nem is tudom, mit mondjak! De megígérem, hogy
nem fogom elszórni. Mindent nagyon köszönök. –
Odaléptem hozzá, és megöleltem. Elárasztottak az érzések.
Nem éreztem méltónak magam arra, hogy ilyen rendesek
legyenek velem az emberek.
– Nincs mit – felelte vidáman, aztán elindult a parkoló felé.
Ismét csatlakoztam a többiekhez, és az épület előtt
álldogálva cigarettára gyújtottunk. Félénken pislogtam
Karenre, akinek talán mindenki másnál nehezebb lehetett
kiállni mellettem, főként ha azt is figyelembe vesszük, hogy
megvolt neki a maga gondja. Nem is tudtam, hogy öntsem
szavakba a hálámat, amiért a történtek ellenére eljött a
bíróságra.
– Hallottam, hogy szakítottatok – szólítottam meg végül.
– Szívesen felhívtalak volna, csak nem tudtam, akarsz-e
velem beszélni.
– Egy ideig egyedül akartam lenni. De nem miattad, még
senkivel sem tudtam beszélni róla.
– Annyira örülök, hogy eljöttél! Nagyon rendes tőled. Figyu,
nincs kedved meginni egy kávét valahol? – vetettem föl. –
Megdumálhatnánk, kivel mi van.
– Ne haragudj, de vissza kell mennem dolgozni. De ami
késik, nem múlik. Az ünnepek alatt majd rád csörgők, és
annyit trécselhetünk, amennyit bírunk – mondta, aztán újból
megölelt.
– Már alig várom! – feleltem.
– Jack, olyan jól nézel ki! Tényleg nagyon büszkék
vagyunk rád.
Vagyunk? Miért többes számban?
Anyuék felajánlották, hogy kocsival hazavisznek, de nemet
mondtam. Elhatároztam, hogy elmegyek ajándékokat
vásárolni karácsonyra. Nem akartam, hogy a kétszáz font
égesse a zsebemet. A Delfin-háznál lementem a rakpartra,
és elindultam a Félpennys híd felé, a belváros irányába. Az
utcai kórusok tagjai szorosan összebújva álltak a fagyos
decemberi szélben. Karácsonyi dalokat énekeltek, de
igencsak hamisan. Engem azonban ez sem zavart;
megálltam az egyik előtt, és egy darabig boldogan hallgattam
őket. A földre letettek egy kalapot, bele egy nagy követ, hogy
el ne fújja a szél. Az aprómat belepotyogtattam a kalapba.
Hálásan megköszönték. Jó érzés volt ismét normális életet
élni.
Továbbsétáltam a rakparton, egészen a vásárlók kegyeiért
versengő utcai árusoktól nyüzsgő O’Connel Streetig. A
tömeg úgy hömpölygött, mint egy méhraj. Hagytam magamat
sodortatni a Henry Streetig. Mindenütt neonfények villództak,
és egymás után loholtak el mellettem a szatyrokkal
teleaggatott vásárlók. Lassan, ráérősen sétáltam végig az
utcán. Átadtam magam az ünnepi hangulatnak. A barna
borítékot szorosan markolva vidáman bandukoltam tovább a
Moore Streeten.
Néhány lépés után befordultam balra az Ilac bevásárló-
központba, és elindultam egyenesen a Roches-üzletbe, ahol
habozás nélkül a háztartási részleghez vonultam. Sokáig
keresgéltem, míg végre megtaláltam, amit kerestem: egy
gyönyörű, új kristályperselyt, hasonlót ahhoz, amit
összetörtem. Ahogy levettem a polcról, meglepődtem, milyen
súlyos. Szinte ugyanolyan volt, mint Davidé. A pénztárnál
megkérdeztem, vállalnak-e gravírozást. Megmutatták, hová
forduljak. A kis standnál leírtam, milyen szöveget szeretnék a
perselyre vésetni: David, 1987. szeptember 20. Az elkészült
munka nem volt éppen ínyemre, őszintén szólva már frissen
öntött betonba firkálva is láttam szebb betűket, de nem volt
időm máshová menni. Különben is a figyelmesség számít.
Az elkészült perselyt szépen becsomagolták, majd betették
egy nagy szatyorba.
Ezután átmentem a henteshez, és megvettem a
legnagyobb pulykát meg a legvaskosabb sonkát. Alice
nagyon tud örülni az ilyen ajándéknak. Ez a legkevesebb,
amit tehetek azok után, hogy számtalan alkalommal
vigyázott Davidre. Aztán a közeli ruhaüzletekben nézelődtem
egy darabig. Nagy nehezen sikerült kiválasztanom egy
nadrágot és egy pulóvert. Összesen ötven fontot fizettem
értük. Azt gondoltam, még ennyit sem érdemlek meg, ezért
úgy somfordáltam ki a boltból, mint egy tolvaj. Utána
beugrottam egy kis büfébe, hogy gyorsan bekapjak valamit,
majd indultam is vissza a Rochesbe, hogy utoljára még
megvegyek valamit.
A játékosztályhoz érve mintha egyenesen Meseország
határát léptem volna át. Időnként egy-egy elgyötört szülő
fülénél fogva cibálta ki hisztérikusan tiltakozó gyermekét a
játékokkal telezsúfolt polcok közül. A babák mintha életre
keltek volna: járni és beszélni is tudtak. A számítógépes
játékok felől mindenféle zörej és moraj hallatszott. A lábamon
ijesztő sebességgel átgázolt egy tűzoltóautó, majd
szirénázva tovatűnt. Egy másodperccel később egy kisfiú
száguldott utána, ám hirtelen megjelent türelme végére ért
édesanyja, és nyakon teremtette. Elmosolyodtam. Aztán
hirtelen eszembe jutott valami. Elindultam a polcok között, és
az autókhoz érve kiválasztottam egy vadonatúj tűzoltókocsit,
melynek feketére és kékre festett acélteste vakítóan
ragyogott a neonfényben. A hónom alá fogtam a játékot, és
továbbindultam. Alig tettem néhány lépést, mikor
belebotlottam egy nagy, kávébarna Teddy mackóba, amelyik
majdnem ugyanolyan volt, mint az én gyerekkori mackóm.
Azonnal elhatároztam, hogy azt is megveszem. Már épp
indultam volna hazafelé, amikor a szemem sarkából
megpillantottam valamit. Lassan megfordultam, és csak
bámultam kikerekedett szemmel. Az egyik alsó polcon egy
olyan gyönyörű, apró babaház állt, amilyet még életemben
nem láttam.
Letérdeltem, hogy bekukucskáljak, és megnézzem a
miniatűr bútorokat meg a kicsinyke szobákat. A babaházba
még külön könyvtárat is építettek, melynek polcain pöttömnyi
könyvek sorakoztak. A többi szobában a tapétázott falakon
bekeretezett festmények lógtak. Az egyiket óvatosan
megmozdítottam az ujjammal, hogy meggyőződhessek róla,
nem matricát látok. De valódi volt, mint minden más a
házban. A csillárokban picinyke égő égett. Álmélkodva
gyújtogattam a villanyt.
Egy eladónő állt meg mellettem, és lehajolva ő is
bekukkantott a házikóba.
– Csodaszép, igaz? – kérdezte.
– Soha életemben nem láttam ilyen szépet – feleltem. Le
se tudtam venni a szemem a babaházról.
– Ha még nem vett valakinek ajándékot, a lányok nagyon
szeretik az ilyesmit.
Rápillantottam.
– Igen, azt hiszem, még van, akinek nincs meg az
ajándéka.
– Hány éves a kislány? – kérdezte.
– Harmi… izé, akarom mondani kilenc. Kilencéves –
mondtam elpirulva.
– Jaj, ezt imádni fogja. – A nő látta, hogy képtelen vagyok
ellenállni a kisháznak.
– Gondolja? – kérdeztem vissza, mintha még haboznék.
– Biztos vagyok benne. Ezt a fajtát nagyon gyorsan
elkapkodták. Ami azt illeti, szerintem már nincs is több
belőle, ez az utolsó.
Nem volt menekvés, horogra akadtam.
– És mennyiért vesztegetik? – kérdeztem.
– Kereken száz font.
– Jesszusom!
– Csak képzelje maga elé a kislány arcát, amikor kibontja!
Elképzeltem az arcomat, ahogy kibontom a csomagot.
– Megveszem.
 Minthogy az utolsó fontig elköltöttem a pénzt,
hazaindultam. Egy fillérem sem maradt, mégis boldog
voltam.
Közeledett a karácsony. Legutóbb tizenhárom éves
koromban voltam józan az ünnep előtti napon. Ebben az
évben azonban nagy örömömre mintha sikerült volna végre
normális mederbe terelni az életemet. Mivel apuék vettek
egy új karácsonyfát, amit rögtön föl is állítottak, nekem adták
a régit. A fa kicsit csámpa volt, ezért hogy egyenesen álljon,
alul kövekkel kellett körberaknom a földdel töltött vödröt,
amibe betettem. David megállás nélkül ugrabugrált, szinte le
sem lehetett állítani. Az ágakat a Henry Streeten vásárolt
olcsó üvegharangocskákkal meg lamettával díszítettem.
Vidáman csillogott, mikor elkészültem – nekünk tökéletesen
megfelelt. Köré tekertem az égőfüzért, elrendeztem az
ágakon, majd bedugtam a konnektorba. És láss csodát! A
karácsonyfaégők kigyulladtak.
Aznap éjjel David csak nagy sokára aludt el. Addig
olvastam neki egyik mesét a másik után, míg végre
lecsukódott a szeme – kis híján az enyém is –, és
elbóbiskolt. Aztán mikor halkan ki akartam osonni a
szobájából, újból magához tért, és könyörögni kezdett, hogy
mondjak neki karácsonyi mesét, úgyhogy sokadszorra is elő
kellett adnom a Télapó történetét Végül már fogpiszkálóval
sem lehetett volna kipeckelni a szemét, úgyhogy a fal felé
fordult, és édesdeden hortyogni kezdett. Az ágya melletti
kisszekrényre kitettünk a Télapónak egy szendvicset és egy
pohár tejet. Haraptam egy nagyot a szendvicsből, és
belekortyoltam a tejbe. Levettem a kilincsre akasztott
hosszú, piros zoknit, és kivittem, hogy ajándékokat tegyek
bele. A nappaliban feltettem egy Bing Crosby-albumot. Más
évszakhoz mintha nem is illett volna a stílusa. Simogatóan
búgó hangja elringatott, megnyugtatott. Tudtam, hogy ez
csakis az öregedés jele lehet.
Elővettem és lerakosgattam magam köré a földre az
összes ajándékokat, majd sorban mindet becsomagoltam
gyönyörű, drága, selymes tapintású csomagolópapírba.
Aztán kísérőcédulákat vettem elő, és minden tudásomat
összeszedve próbáltam szépen felírni a neveket, majd a
kártyákat rátűztem az ajándékokra. A babaházat magamnak
adom majd. A tűzoltókocsit Joe-nak. A Teddy mackót
Desmond-nak vettem. A csomagokat David ajándékaival
együtt elrendeztem a karácsonyfa alatt.
Sokáig bámultam az ajándékhalmot, aztán egyszerre
rájöttem, milyen buta vagyok. Zokogni kezdtem.
Ráébredtem, hogy még mindig álomvilágban élek. Igaz, ez
nem volt olyan veszélyes, mint a korábbi. Legalább életben
tartott. De többé már nem hiszek az újabb ábrándban. Azzal
túl sokat veszítenék. Letöröltem a könnyeimet, és a földön
ülve rágyújtottam egy cigarettára. Csak ekkor jutott eszembe,
hogy egész nap nem is gondoltam az ivásra. Nagyon
megörültem!
Karácsony napja gyorsan elrepült. Az ünnepi ebéd
anyuékkal sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam. A
kandallón egy képeslap várt; Jill küldte, de mivel elfelejtette a
postacímemet, a szüleim címére adta fel. Nagy örömöt
okozott vele.
David egészen meggárgyult a rengeteg ajándéktól meg a
sok csokoládétól, amit megevett. Indulás előtt, mikor
összepakoltam a játékait, két nagy fekete szemeteszsák is
megtelt, amiket aztán betettünk apu kocsijának a
csomagtartójába. Nem sokkal azután, hogy hazaértünk, Alice
jött át két nagy tányér sült pulykával és főtt sonkával. Nagyon
örült a tőlem kapott ajándéknak, de ragaszkodott hozzá,
hogy mi is együnk belőle.
Késő délután elvittem Davidet sétálni a Fairview parkba.
A parkban karácsonyra kapott új ruhákba bújtatott
gyerekek száguldoztak fel-alá vadonatúj biciklijükön vagy
görkorcsolyájukon. A kislányok új babakocsiban új babákat
tologattak. A játszótér mellett elsétálva figyeltük, ahogy
boldogan nyüzsögnek. Jól éreztem magam. Mélyen
beszívtam a tiszta, fenyőillatú levegőt, és olykor
végigsimítottam egyik-másik bokor levelein, ami felidézte
bennem az ártatlan gyermekkor emlékét. Kiskoromban
csináltam gyakran ezt: az iskolából hazafelé leléptem a
sövény mellé, és a puha levelek közé fúrtam a kezem.
Csodálatos érzés volt. Most pedig kezdett visszatérni belém
az érzékelés egyszerű, mindennapos képessége.
Miután hazaértünk, én is kinyitottam a karácsonyi
ajándékaimat. A szüleimtől pénzt kaptam. Davidtól – Alice
ötlete nyomán – egy csomag Rolo cukrot, magamtól pedig a
babaházat. David rögtön lecsapott rá és játszani akart vele,
hiába magyaráztam neki, hogy nem játék. Végül inkább
beadtam a derekamat, mert tudtam, hogy úgyis hamar
megunja.
A nappaliban egy csapatnyi gyerek ült, és pattogatott
kukoricát majszolva a tévét bámulták. Örültem a
társaságnak, és kivételesen engem is elszórakoztatott a
televízió.
Egyszer csak megszólalt a csengő. Alice fia, a kicsi Johnny
kiment ajtót nyitni. Viccesnek találtam a helyzetet. Aki most
lát minket, azt hiheti, hogy mind az én gyerekem.
– Egy bácsi csöngetett – jelentette Johnny.
– Mondd meg neki, hogy nincs pénzem! Tizenegy kölköm
van, akiknek alig tudok enni adni.
 Hallottam, hogy odakint szóról szóra megismétli, amit
mondtam. Elmosolyodtam. Johnny lihegve és tanácstalanul
szaladt vissza újból.
– A bácsi nem hajlandó elmenni!
– Kérdezd meg, hogy hívják! – mondtam bosszúsan.
Biztos valamelyik szülő keresi elkóválygott csemetéjét.
Johnny harmadszorra már láthatóan kissé megelégelte a
közvetítést.
– Azt mondja, hogy jó barát, és a neve Sam.
Jesszusom!
Kimentem, és becsuktam magam mögött a nappali ajtaját.
A bejárati ajtóban egy szőke fürtöt láttam megvillanni. Aztán
Joe lépett elém.
– Csókolom, el tetszik engedni Jacket játszani?

– Szakállat növesztettél! – Ez volt az első dolog, amit ki

tudtam nyögni.
– Karácsonykor ez a divat, tudod – felelte mosolyogva.
– Na és szánkód is van? – kuncogtam.
– Igen, most töltik fel benzinnel – intett a ház előtt leparkolt
rozoga kocsi felé.
– Hát akkor addig is kerülj beljebb!
Amint belépett az előszobába, David bukkant fel a nappali
felől, és szokásos félénkségét feledve már rohant is hozzá.
– Joe! Szia Joe! – kiabálta boldogan, Joe pedig felkapta és
megölelte. Nem tudtam tovább elfojtani a könnyeimet.
– Van neked is ajándékod! – újságolta David izgatottan
ugrabugrálva, miután Joe letette.
– Tényleg? – Joe rám pillantott, én pedig elpirultam. .
David a karjánál fogva húzta befelé.
 – Gyere, gyere! – Berángatta a szobába, odaszaladt a
fához, és kivette alóla a csomagot. Aztán habozás nélkül
nekilátott, hogy kibontsa.
– David! – kiáltottam rá. – Talán hagynád, hogy Joe nyissa
ki!
A gyerekek kíváncsian gyűltek körénk.
– Úgy néz ki, közönséged is van – mondtam mosolyogva,
aztán karba tett kézzel, várakozón néztem rá.
Joe óvatosan lehámozta a papírt a csomagról, és kivette
belőle a tűzoltókocsit.
– Nahát! – álmélkodott. – Csodaszép! Egyébként én is
hoztam nektek ajándékot. – Azzal David kezébe nyomott egy
borítékot. David sietve feltépte, és egy húszfontost húzott
elő.
– Mi ez? – kérdezte csalódottan.
– A perselyedbe kell tenni – mondtam.
– Hát ez uncsi – sóhajtott pimaszul.
Joe hozzám fordult, hogy csukjam be a szemem és
nyújtsam ki a kezem. Engedelmesen álltam ott, azt remélve,
hogy odalép hozzám, és egy cuppanós csókot nyom az
ajkamra. Ehelyett azonban azt éreztem, hogy valami hűvöset
ad a kezembe.
– Most már kinyithatod a szemed – mondta.
Lenéztem.
– Mi ez? – kérdeztem tanácstalanul.
– Egy kitüntetés. Olvasd el, mi van rajta!
Egy máltai keresztet tartottam a kezemben.
Megfordítottam, és elolvastam, mit véstek a hátára: Jacknek,
hősies helytállásáért. Szeretettel – Joe.
Megöleltem, és hozzásimultam. Nem érdekelt, hogy a
gyerekek bámulnak, nem érdekelt, hogy David is lát minket,
még az sem érdekelt, ha a védőangyalom is figyel.
Megpusziltam Joe fülét, és közben éreztem, hogy szúrja az
arcomat a szakálla.
– Már azt hittem, elveszítettelek – suttogtam.
– Sosem fogsz elveszíteni, tudhatnád – felelte, és
magához szorított. – Csak azt tettem, amit tennem kellett.
– Tudom. És köszönöm. Köszönöm, hogy szeretsz!

1993. december 31-én újból elvesztettem a

szüzességemet. Joe felvetette, hogy elmehetnénk kocsikázni
a Dollymount strand felé.
– Na, gyere már, tök jó lesz! Versenyezhetünk, egy perc
alatt ki vesz észre több gumit.
Hogy is állhattam volna ellen ilyen ajánlatnak? A bugyimat
ezúttal nem vesztettem el, mert nem is vettem föl bugyit. Az
angyalok kara ez alkalommal sem harsant fel, viszont Bing
Crosbyt tisztán hallottam. De Bing Crosby ellen már semmi
kifogásom.
Utam végére értem.
{1} Limit=határ; No Limit=nincs határ, szabad a pálya (A ford.)
{2} Jellegzetes ír népi hangszer: kecskebőrrel bevont dob. (A ford.)
{3} * Ír; kb.: „És ekkor… megszólalt a csengő.”