NICKY PELLEGRINO

Egy év Velencében

Budapest, 2019
 A mű eredeti címe: Nicky Pellegrino: A Year At Hotel Gondola
Copyright © Nicky Pellegrino 2018

Fordította: Sipos Katalin, 2019

Magyar kiadás © 2019 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus,

mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes
írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Dobos Gréta, Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borító: Németh Imre
Cover @Orion Books

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5921-18-6 (epub)

ISBN 978-615-5921-19-3 (mobi)
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

1. fejezet

Nincs annál lehangolóbb, mint amikor az ember irigykedve

néz vissza saját addigi életére. Ismered ezt az érzést?
Megfogalmaztad-e már, hogy a múltad izgalmasabb volt,
mint amilyen a jövőd lehet? Éreztél ilyet valaha? Azért
kérdezem, mert én most pont azon vagyok, hogy ez velem
ne fordulhasson elő.
Azóta, hogy saját kezembe vettem az irányítást, az életem
elég érdekesnek mondható. Persze pont olyan unalmasan
kezdődött, mint bárki másnak: iskolával, házi feladattal,
délutáni rajzfilmnézéssel, asztalterítéssel a túlfőtt
zöldségekből és rágós húsból álló vacsorához, korai
lefekvéssel, amikor még órákig ébren feküdtem az ágyban,
lestem az ajtó alatt beszüremlő fényt, és közben járt az
agyam. Valahogy sejtettem, hogy ennél különb dolgok
várnak még rám. Csak keresnem kell őket, vagy igyekeznem,
hogy rám találjanak.
Az embernek persze rendszeresen mosnia kell magára, és
porszívózni is, szóval nem mondhatom, hogy minden egyes
percben különleges dolgokat csináltam. De azért igyekeztem
az időmet jól kihasználni.
Lovon átszeltem a mongóliai sztyeppét, ahol jakhúst ettem
a nomád helybéliekkel. A grönlandi eszkimóknál fókazsírt
kóstoltam. Reykjavíkban a hónapokig érlelt cápahúst is
leküzdöttem nagy nehezen. Sanghajban az utcai árusok
ropogós palacsintáját reggeliztem, Mumbaiban egy út menti
standnál egy másik fűszeres lepényfélét, a dosát{1}.
Az étvágyamat követve jártam be a világot. Talán láttad a
tévéműsoraimat, vagy olvastad a cikkeimet, a könyveimet?
Kalandos életem volt, legalábbis mostanáig.
Aztán egyszer csak valami mintha megváltozott volna.
Anyámat hibáztatom emiatt, aki azt mondta: „Van még húsz
jó éved. A te korodban ezek a kilátások. Azután már nem
leszel többé kalandvágyó.” Mondtam én neki, hogy ez
hülyeség, de miután letettem a telefont, csak nem ment ki a
fejemből, amit mondott. Az a húsz jó év egyáltalán nem tűnt
soknak. És ha anyámnak van igaza? Ha néhány év múlva
tényleg egész máshogy fogom magamat érezni, mint most?
Még fiatal vagyok, de talán van valami határvonal, amelyen
ha az ember átlép, elkezd hiányozni a biztonság és a
kényelem. Hogy is lehetnék biztos az ellenkezőjében?
Felriadtam aznap éjjel háromkor, és nem is tudtam újra
elaludni. Abban az éjszakai órában az ember félelmei
hajlamosak fölerősödni, én azonban azt reméltem, hogy
reggelre az egésznek nyoma sem marad. De valami
aggodalomféle mégis utat talált az agyamba, és befészkelte
magát. Nem lehetett tőle szabadulni.
 Visszahívtam anyámat.
– Te sosem voltál kalandvágyó – hánytam a szemére. –
Honnan is tudhatnád?
– Onnan, hogy körülöttem mindenki ilyen öreg, mint én,
és mind ugyanúgy működünk – felelte. – Hagyjuk, hogy
lejárjon az útlevelünk, és leadjuk a jogosítványunkat is.
– Istenem, de lehangoló!
– Találhat az ember örömöt kis dolgokban is. Hidd el, Kat,
egész kellemes ilyen otthon ülőnek lenni, majd meglátod!
Nem, én ezt nem akarom meglátni. Számomra az élet az,
ami a bejárati ajtómon túl kezdődik. Megpakolt bőrönd és
külföldi pénzzel tömött pénztárca. Nem állítom persze, hogy
nem érzem, hogy nem vagyok már húszéves. De
megfogadtam valamit: ha száz évig élek is, én nem leszek
otthon ülő. Azt tervezem, hogy egyre érdekesebbek lesznek
körülöttem a dolgok, ahogy öregszem, és nem
unalmasabbak. Nem fogom az időmet vesztegetni. Nem
akarok a saját életemre irigykedni. Nem én, soha!
 1.

Kat Black elbizonytalanodott: tényleg be kell ismernie, hogy

már nem tizennyolc éves? Az emberek, ugye, hajlamosak
mindenkit beskatulyázni.
De miért is titkolná a korát?
Nyilvánvaló, hogy eljött az idő, hiszen a tévécsatorna
nem akar már új évadot az utazós főzőműsorából, a Black
az isten háta mögöttből. Talán mindenhol csak a
húszévesekre van szükség, és ez az oka annak is, hogy a
kiadója megfelezte az új könyvére adott előleget? Igaz, az
ügynöke azt állította, most mindenkivel így bánnak, de Kat
nem hitt neki. Nagyon sokat dolgozott, és érezte, hogy
változtatni kell az életén.
Kinézett az ablakon. Innen nem valami sokat lehetett
látni, ha nem hajolt ki. A legszebb kilátás a Hotel Gondola
vendéglakosztályaiból nyílt. Ebbe az eresz alatti szobába,
ahol Kat most lakott, egy meredek lépcsőn kellett felmászni,
és az ablak a szemközti szálloda ablakaira nézett. Kat mégis
szeretett itt lenni, Velence kellős közepén, a város állandó
morajában. Egészen más volt ez, mint ha csak látogatóba
érkezik az ember. Minden más volt most, és éppen ezért jött
ide.
Kat a monitorra bámult, megnézte a szavak számát, és
nagyot sóhajtott. Egy könyv megírásának legnehezebb
része mindig az első fejezet. Ez a könyv pedig még a
többinél is nehezebbnek ígérkezik, mert egyszerre kell
megélnie és leírnia, amit tapasztal.
Egy év a Hotel Gondolában – meg is lepődött, mennyire
tetszett a kiadójának a könyv alapötlete. Na persze meg
kellett ígérnie, hogy receptek is lesznek benne, ami pedig
mindig sok munkával jár, mert végig kell csinálni a
próbafőzéseket, és grammra pontosan le kell mérni a
hozzávalókat. Kat nem így szeretett főzni, de tudta, hogy
enélkül nem kötnek vele szerződést.
Amikor vázolta nekik az elképzelését, így érvelt:
– Ez lesz az eddigi legnagyobb kalandom. Kat Black olyan
útra vállalkozik, amire eddig még soha: belép egy
kapcsolatba.
Ami persze nem volt teljesen igaz. Hiszen volt jó pár férfi
az életében, de a legtovább, nyolc hónapig egy fotóssal
bírta, aki legalább annyit utazott, mint ő. Így aztán azt nem
is lehetett rendes kapcsolatnak nevezni. De most Massimo
Morosini meg ő – ez más, illetve az kell hogy legyen, mert
ezúttal elég nagy a tét.
Kat lecsukta a laptopját, a karját kinyújtóztatta, és ásított.
Ha most elmenne egyet járni, talán kitisztulna a feje. Azt
kellett most leírnia, hogyan is került Velencébe, a Hotel
Gondolába, és fogalma sem volt, hogy lenne a legjobb
hozzákezdeni. Massimo anyja ugyanis olvasni fogja majd a
könyvet, ahogy Kat anyja is. Az exbarátainak is a kezébe
kerülhet, mint ahogy remélhetőleg több ezer idegen is
megvásárolja. És ezek mind érdeklődve olvassák majd a
magánéletéről szóló részeket. Hirtelen nem is értette, miért
gondolta ezt olyan jó ötletnek.
A táskájába csúsztatta a laptopot, napszemüveget és
kalapot tett fel. Óvatosan nyitotta a szobája ajtaját, megállt,
kilesett, és hallgatózott, mielőtt kilépett. A szálloda tele volt
vendégekkel, de ő semmi esetre sem akart most emberekkel
találkozni. Mert mindig kérdésekkel fordultak hozzá, a
problémáikat kellett megoldani. Faggatták, merre kell
menni a Lidóra, pluszpárnát akartak az alváshoz, vagy
éppen tanácsot kértek, hová induljanak vacsorázni. Kat
tehát rászokott, hogy lábujjhegyen osonjon ki a szobájából,
aztán a lehető leggyorsabban menjen le a lépcsőn: a fejét
lehajtva, napszemüvegben, a kalapot jól az arcába húzva.
Ha sikerült a recepción túljutnia anélkül, hogy bárki
megállította volna, akkor már majdnem biztonságban volt,
de addig nem tudta teljesen elengedni magát, míg ki nem
ért a sarokra a csöndes csatorna mentén, és a Hotel
Gondola el nem tűnt szem elől.
Kat nem régóta lakott Velencében, de máris rátalált
néhány olyan helyre, amelyeket a sajátjának tekintett.
Magas, lombos fákat keresve gyakran elsétált a Papadopoli
kertbe. De ezúttal is eltévedt odafelé menet: elég volt
egyetlen sarkon rossz felé fordulni, csak egy pillanatra
elkalandozni. Ilyen alkalmakkor szokott véletlenül
rábukkanni azokra az eldugott helyekre, amikről hallott
már, de még soha nem sikerült megtalálnia. A kis osteriát{2}
például így lelte meg, aminek kézzel írott étlapja volt, a
bárt, ahol papírzacskóban árulták a napsárga, ízes
polentaszeleteket,{3} a családi éttermet, amely mindig teli
volt helybéliekkel. Massimo mindig azt mondta neki: ha
Velencét élvezni szeretné, föl kell fedeznie a város titkait.
Velence Massimo városa volt, aki egész életében itt járt-kelt,
de mindig meg tudta indokolni, hogy miért nem kíséri el
Katet a napi sétájára: sok volt a dolga, a kötelezettsége. Így
aztán Kat egyedül kalandozott, ahogy mindig is tette.
Massimo ma bevette magát pici irodájába, ahol nagy,
kiterített papírokon számokat böngészett. Ő volt a Hotel
Gondola tulajdonosa és igazgatója is egyben, és komolyan
vette a munkáját. Most Katnek is dolgoznia kellett volna:
erre figyelmeztette őt a táskáját lehúzó laptop súlya. De
neki sosem volt erőssége, hogy az íróasztal mögött ülve
gondolja ki a történeteket. Másrészt egy egész éve volt erre
a könyvre, és nem vitás, hogy jobban teszi, ha kimozdul, és
megtapasztalja a dolgokat. Akkor színekkel, kalandokkal
töltheti meg ezt a könyvet, hogy az olvasóknak élővé tegye a
várost, hogy a szavait olvasva azt érezzék: ők is itt vannak.
Egy egész év ebben a vizes, árnyékos városban, ami alatt
megtanul velenceiként élni, velenceiként étkezni és
szeretni: amikor Kat ezt kitalálta, úgy érezte, hogy ezzel
minden gondja megoldódik. Most azonban már inkább úgy
látta: csak a gondjait szaporította vele. Mert az egy dolog,
hogy elő kell varázsolni egy új könyvet a semmiből, de
felépíteni egy kapcsolatot – az egészen más tészta,
különösen hogy ő és Massimo ennyire újak még együtt.
– Elnézést, szia!
Az angol szavakat hallva Kat odafordult, és felismerte az
idősebb nőben, aki leszólította, a Hotel Gondola egyik
vendégét. Látta már a hallban: a csillár alatt üldögélt, és az
útikönyvét böngészte.
– Jól érzed magad? – kérdezte a nő.
– Jól, miért? – kérdezett vissza Kat egy kissé
udvariatlanul.
– Ne haragudj, de mintha láttam volna valamit az
arcodon.
A nő levette a napszemüvegét, és kékesszürke szemét
Katre szegezte.
– Gondoltam, az lesz a legjobb, ha megkérdezem, nincs-e
valami baj. Egyszerűbb persze, ha az ember nem teszi meg,
de én aztán meg szoktam bánni. És láttalak már a
szállodában. A nevem Ruth Wilson. Egy hete lakom a
hotelben, és még három hétig maradok.
– Ó, az remek!
Kat megpróbált kedvesebb hangot megütni, mert
Massimo azt mondta a hosszan megszálló vendégekről, akik
esetleg évről évre visszajárnak, hogy ők a szálloda
aranyozása.
– Remélem, nem gond, ha tegezlek, nagy rajongód
vagyok – folytatta a nő. – Évekig néztem a műsorodat a
tévében, emiatt is kaptam újra kedvet az utazáshoz, miután
a férjem meghalt.
– Nagyon köszönöm. Remélem, hogy kellemesen érzed itt
magad.
Kat kezdett elhúzódni a nőtől, aki viszont nem értette,
hogy ez jelzés a társalgás befejezésére.
– Tudod, festeni jöttem ide – magyarázta –, de még ki
sem pakoltam a vásznaimat. Egyelőre próbálom elkapni a
hely hangulatát. Szeretném úgy megfesteni, ami túllép a
kliséken.
– Velence esetében ez nem könnyű, hisz annyi festő járt
már itt korábban – felelte Kat.
– Ez igaz, de én nem a csatornákat meg a gondolákat
akarom megfesteni. Engem az emberek érdekelnek.
– Hát, azokból van itt épp elég. Bár, gondolom, inkább a
velencei embereket szeretnéd lefesteni, és nem a turistákat.
– Azt még nem tudom. Épp csak járkáltam itt, ezen
tűnődve, amikor megláttalak.
Megint fürkészve nézett Kat arcába, mintha a választ ott
találhatná meg.
– Már vártam, hogy beszélhessek veled, de a hotelben
mindig nagyon siettél.
Világos volt, hogy ez a nő magányos. Kat a
legszívesebben lerázta volna, de nem vitte rá a lélek.
Velencében, ahol lépten-nyomon nászutasokba és hangos
csoportokba botlik az ember, a délutánok bizony
nyomasztóak a fáradt pompa díszletei között, és nagyon
rossz egyedül.
– Nem akarsz csatlakozni hozzám? – kérdezte
kötelességtudóan. – Éppen a Papadopoli kertbe tartok.
– De jó, én is nagyon szeretem a kerteket! Szép? –
kérdezte felcsillanó szemmel Ruth.
– Igen, bár nincs benne semmi különleges. Én azért járok
oda, hogy a könyvemen gondolkozzam, amit most próbálok
megírni.
 – De ha én is ott vagyok, és fecsegek, akkor nem tudsz
majd dolgozni, igaz?
Erre Kat valami közhelyeset mormolt, de a nőnek az is
elég meggyőző volt.
– Ha gondolod, szívesen elkísérlek.
Együtt mentek tovább, Ruth próbált lépést tartani Kattel.
Kerülgették a turistacsoportokat, gyaloghidakon keltek át
az iszapos csatornák fölött, és lassan pöfögő motorcsónakok
mellett haladtak.
Ruth tényleg szeretett fecsegni, ahogy azt előre közölte is.
Főleg Kat munkájáról beszélt, a tévéműsorokról, amelyek a
legjobban tetszettek neki, meg az útikönyvekről, amelyek
utazásra inspirálták. Többször is elmondta, milyen nagy
rajongója Katnek.
Kat mindig idegenkedett a rajongástól. Ő nem azért
küldte ezeket a dolgokat a világba, hogy híres legyen, és
istenként tiszteljék miattuk. Hanem azért, hogy biztosítsa
belőlük azt az életformát, amelyet szeretett. Eddig
legalábbis így működött.
– No és az új könyved miről fog szólni? – kérdezte Ruth. –
Jól gondolom, hogy Velencéről?
– Így van.
– És milyen szeletére koncentrálsz? A történelmére, a
konyhájára…? Ó, bocsánat, talán te is olyan szerző vagy, aki
utál az éppen készülőben lévő munkájáról beszélni?
– Még nem sokat tudok róla mondani – ismerte be Kat. –
Annyi biztos, hogy egy évet fogok itt tölteni, és írok az
emberekről, akikkel találkozom, a helyekről, ahol
megfordulok és az ételekről, amiket eszem – nagyjából
ennyi.
– Szóval kalandokról fog szólni.
– Remélem.
Ruth most megint Kat arcát fürkészte.
– Az előbb megkérdeztem, hogy jól vagy-e, emlékszel?
– Mert valami fura grimaszt láttál az arcomon?
Gondolom, a könyv járt a fejemben.
– Nem, valami más volt. Nem könnyű erről beszélnem,
de én, ha az embereket nézem, színeket látok.
Kat egészen ledöbbent. Ez az alacsony, vékony nő
annyira jelentéktelennek látszott! Őszülő haját takarosan
félhosszúra vágatta, kényelmes ruhát viselt, és az arcán épp
csak jelzésszerű volt a smink. A külseje semmi módon nem
utalt arra, hogy pont ő kezd arról beszélni: színeket lát.
– De nem aurára gondolok – magyarázkodott Ruth
sietősen. – Inkább csak érzem a színt, nem fénykört látok.
És akkor megérzem, milyen az az ember, kicsoda, és
hogyan érez éppen.
– Ott az a sok ember – mutatott Kat egy feléjük tartó
csapatra. – Ezek szerint mindenféle színeket látsz, ha rájuk
nézel?
– Igen. Gyerekként teljesen elképedtem, amikor rájöttem,
hogy mások nem így tapasztalják meg a világot.
– És én milyen színű vagyok? – kérdezte Kat.
– Hát éppen ez az – felelt Ruth vonakodva. – Folyton
változik a színed. Most éppen ezüstszínű, előzőleg pedig
örvénylő kék voltál. Tegnap meg, amikor a hallban elsiettél
mellettem, narancssárga nyomokat hagytál magad után.
– És ez nem szokásos jelenség?
– Nem bizony, ezért gondoltam, hogy esetleg valami
bajod lehet.
– Amikor a tévéműsoromat nézted, akkor más volt a
színem?
Ruth mosolygott.
– Úgy nekem nem működik, csak ha valaki fizikailag
jelen van. Megértem, hogy szkeptikus vagy, a legtöbb
ember ezt így fogadja. De hidd el, nem vagyok bolond.
Kat úgy döntött, hogy beszáll a hintába.
– Mit gondolsz, mit jelenthet ez az én szivárványos
színváltozásom?
– Azt nem tudom, csak azt, hogy rám hogyan hat.
„Zaklatott” – ez volna talán, amivel a legjobban le tudom
írni.
– És most ezüstszínű vagyok?
– Még igen.
Kat elnevette magát:
– Bocs, de ez az egész nagyon furán hangzik!
– A férjem színe a leggyönyörűbb árnyalatú zöld volt –
mesélte Ruth szomorúan. – Mindig megnyugtatott. De
azután megbetegedett, és a színe piszkosbarnára változott.
És csinálhattak vele bármit az orvosok, úgy is maradt.
– Nagyon sajnálom… Mondtad, hogy meghalt.
Közeledtek a parkhoz. Katnek most sikerült mindenütt jó
irányba fordulnia, noha nem is igazán figyelt rá.
– Igen, két évvel ezelőtt. Ő mondta mindig, hogy meg
kéne festenem a színeket, amiket látok. Akkor kezdtem
festeni, amikor őt elveszítettem. Nem született gyerekünk,
csak ketten voltunk egymásnak. Ezért is utazgatok olyan
sokat azóta. Könnyebb, mint otthon lenni.
Szegény Ruth, magányos, akárhová megy. Kat most már
örült, hogy elhívta, bár tagadhatatlanul fura nő.
– Miért pont Velencébe jöttél? – kérdezte tőle.
– Egyszer már voltam itt, évekkel ezelőtt, és kíváncsi
voltam, hogy változott-e azóta.
– És változott?
– Nem nagyon, a lényeges dolgokban nem.
A Papadopoli kert nem volt nagy, a kavicsos ösvényeket
hamar be lehetett járni. Kat rendszerint keresett egy padot,
nem túl közel a játszótérhez, ott ülve hallgatta a lombok
susogását, és élvezte a hely viszonylagos nyugalmát. Ma
viszont vele volt Ruth, aki szavakkal töltötte ki a csendet, és
nem lehetett megszabadulni tőle. Kat megpróbálta beleélni
magát, milyen az, ha az ember ennyire magányos. Hallgatta
Ruth hosszadalmas és csapongó elbeszélését a korábbi
velencei útról, amikor még fiatalabb volt, és belegondolt a
közben eltelt sok évbe, amit egyetlen férfi mellett töltött,
majd végül ott maradt üres kézzel egy üres házban,
kiüresedett élettel.
– Ez az első utazásom önállóan – vallotta be Ruth. – Eddig
csoportos utakon vettem részt, meg elmentem egy folyami
hajókirándulásra, hogy összeszedjem a bátorságomat, és
aztán döntöttem úgy, hogy idejövök Velencébe. Gondolom,
te már sokszor jártál itt.
 – Inkább kerülni igyekeztem eddig – válaszolta Kat. –
Számomra az igazi Olaszországot inkább a dél jelenti, és
Velencét egyfajta turista Disneylandnek tekintettem, ahová
nincs értelme eljönni.
– És miért változtattad meg a véleményedet?
– Egy véletlennek köszönhetem, hogy itt vagyok. Az
hozott ide, és valahogy ez a véletlen kezdett új irányt adni
az életemnek. Éppen erről fog szólni a könyvem. Az, amin
most is dolgoznom kéne.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

2. fejezet

Szerelem és pénz: az emberek többsége erre vágyik az

életben, legalábbis én így látom. Akarnak más dolgokat is,
de végső soron minden erről a kettőről szól. Én azonban
mindig másképp működtem. Nekem a szerelem csak
kötöttséget jelentett, ami gyerekeket hoz és dolgok
birtoklását, ezek pedig erősen gúzsba kötnek. A
szabadságom ennél sokkal fontosabb volt. Ami meg a pénzt
illeti, azt szeretem pont olyan gyorsan visszaküldeni a
világba, ahogy megkerestem. Pénzköltő típus vagyok. De én
nem táskákat és cipőket vásárolok belőle, dehogyis, sőt,
úgynevezett jól megtérülő dolgokat, mint például ingatlant
sem veszek. Ha látnák a lakásomat, ki is nevetnének. Egy
szűk kis lyuk Maida Vale-ben egyetlen szobával. Egy kanapé-
ágyon alszom, és a padlón mindig ott a bőrönd, amelyet
vagy ki-, vagy becsomagolok éppen. Szűk lakás, nem is túl
szép, de ez nem is fontos, mert úgyis csak átmeneti
szállásként használom. Az utazást és a kalandokat szeretem,
azt, ha folyton más a nézőpontom, és nem is számítottam rá,
hogy ezen a téren valaha is megváltozzam.
Miután elkezdett foglalkoztatni a korom, az egyik
gondolat, ami mellbe vágott, az volt, hogy talán úgy élem
majd le az életemet, hogy engem soha nem fog férfi igazán
szeretni. Lehet, hogy túl sok fotót láttam az Instagramon
meg a Facebookon boldog párokról, de feltettem
magamnak a kérdést: vajon annak, aki így keresi a különféle
kalandokat, mint én, szabad-e kihagynia ilyen lényegi
tapasztalást? Nem fogok-e esetleg lemaradni róla? Hátha
olyasvalami, aminek az elszalasztását később nagyon
sajnálnám? Meglepetten láttam, hogy a gondolat nem hagy
nyugodni: folyton eszembe jutott. Meg kellett tudnom,
milyen az, ha az embert szeretik. Nem akartam kihagyni.
A szerelemmel persze az a helyzet, hogy nem
menetrendszerűen jár, mint a vonatok vagy a repülők. És az
igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy hol keressem.
Hogyan találkoznak egymással az emberek? Korábbi
partnereimmel vagy a munka, vagy a baráti köröm hozott
össze. Már egy ideje nem volt senkim, még futó kalandom
sem. Meg sem tudtam mondani, mióta, amíg ki nem
számoltam. Három éve, hacsak nem felejtettem ki valakit, és
elég biztos voltam benne, hogy nem – ami elég hosszú
szünet. Ideje volt ezen változtatni.
Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor megkínáltak a
velencei úttal. Egy utazási magazintól jött a felkérés, a
repülőutat és a szállást ők fedezték, a szerkesztő pedig úgy
vázolta a feladatomat, ahogyan az várható volt:
– Kerüld a járt utakat! Találj olyan helyeket nekem,
amelyek nincsenek benne az útikönyvekben, olyanokat,
amelyeket csak a helyiek ismernek!
A szerkesztőket soha nem érdeklik az ember problémái.
Csak az írást akarják tőled, határidőre, és hogy ne legyenek
benne ordas hibák, amiket az olvasók észrevehetnek. Én
általában teljesítem a feladataimat, de ezúttal nem tudtam
nem tiltakozni.
– Van egyáltalán Velencében olyan, hogy járatlan út?
– Ugyan már, Kat, te mindig tele vagy belső infókkal! Csak
elő kell venned a kapcsolataidat, és máris találsz valami
izgalmas anyagot, amiből aztán én címlapsztorit csinálok: A
REJTŐZKÖDŐ VELENCE.
Nem mondtam meg neki, hogy még soha nem jártam
Velencében, hogy inkább utazó vagyok, mint turista, és hogy
a régóta bejáratott úti céloknál jobban szeretem a távoli,
eldugott helyeket. Ezt mind elhallgattam.
– Na jó, szeretem a kihívásokat, úgyhogy megcsinálom –
mondtam inkább, már csak azért is, mert épp nem volt más
munkám. – Milyen terjedelemben akarod?
Miután letettem a telefont, nekiálltam blogokat olvasni a
témáról, és kezdett megjönni a kedvem. Hogy Velence
rejtőzködő volna, az talán túlzás, de tény, hogy ott is élnek
emberek, akiknek bizonyára vannak törzshelyeik. Kaptam rá
egy egész hetet, azalatt biztosan össze tudok hozni valami
értelmeset.
Ez volt az a véletlen, ami engem a Hotel Gondolába vitt. A
szerkesztőségi titkárnő nyomta a kezembe a papírokat,
rajtuk a szálloda nevével és hogy kit keressek: a tulajdonos-
igazgatót, Massimo Morosinit.
Hadd írjam le a Hotel Gondolát. Valóságos kis
ékszerdoboz, tele csillárokkal, muranói üvegmozaikokkal és
antik tükrökkel. Mindegyik szoba más és más, de mindenhol
dúsan redőzött szaténfüggönyök vannak és aranytapéta. A
legszebb lakosztályok erkélye a csatornára nyílik, és tényleg
lehet gondolával jönni, ha valakinek úgy tetszik, mert a
szállodának van saját kikötője. Van egy reggelizőhelyiség
meg egy kisebb bár, amely a teraszra nyílik: itt melegebb
estéken meg lehet inni egy koktélt, mielőtt vacsorázni indul
az ember.
Pocsék hangulatban érkeztem meg azon az első
délutánon. Velence túljárt az eszemen. A bőröndöt húzva
elkeveredtem a keskeny sikátorok útvesztőjében, és a régi
köveken zötyögő műanyag kerekek kellemetlen zaja kísért,
miközben elhaladtam mások mellett, akik ugyanezt
csinálták. Vízitaxit kellett volna fogadnom, csakhogy elég
egyszerűnek látszott az útvonal a hotelbe, amikor
megnéztem a térképen (ami aztán jól összegyűrődött a
kezemben).
A szállodába jó nagy késéssel érkeztem, ott meg kiderült,
hogy valami gond van a foglalásommal. Hosszas
billentyűzetcsattogtatás és fejcsóválás következett. A világ
különféle szegleteiben járva az volt a tapasztalatom, hogy
ilyen esetben az a célszerű, ha az ember mérgesnek mutatja
magát és hevesen hadonászik. Nem is nagyon számít, mit
mond vagy hogy milyen nyelven mondja: a dolog működni
szokott. Itt is megpróbálkoztam ezzel, de a fiatal recepciósnő
arckifejezése nem változott. Erre már tényleg bedühödtem,
a papírokra nézve fölemeltem a hangomat, és bedobtam a
szállodaigazgató nevét. Egy perc múlva előkerült egy férfi a
recepcióspult mögötti leválasztott fülkéből. Felfoghatatlan
volt, hogy fért be oda, mert magas volt és széles vállú, a
bőre olajbarna, a szeme fekete, és izmos a mellkasa, olyan,
amihez jó hozzábújni.
– Signora,{4} van valami probléma? – kérdezte mély,
nyugodt hangon.
– Igen, úgy látszik. A Travel Magazine-től jövök, és kellene
hogy legyen itt egy szobafoglalásom, de a számítógép nem
mutatja.
Még több billentyűzetcsattogtatás és fejcsóválás
következett, majd a két szállodás vitatkozni kezdett. Az lett a
vége, hogy a fiatal nő kiviharzott a hallon át. A magas fickó
mormolt valamit az orra alatt, majd hozzám fordult:
– Bocsánatát kell kérnem, signora, a foglalási rendszer
hibája miatt kavarodás történt, és az ön szobáját más kapta
meg, aki már be is jelentkezett.
– Hát ez remek – közöltem. – Tud ajánlani nekem valami
másik szállodát, ahol volna hely számomra?
Fölemelte az egyik kezét.
– Várjon csak, most látom, hogy van itt egy lemondásunk,
az utolsó pillanatban, úgyhogy tudunk önnek szobát adni.
Még jobb is, mint az előző, mert ez egy nászutas lakosztály.
– Tényleg? És ki az, aki az utolsó pillanatban lemond egy
nászutas lakosztályt?
– Valaki, akinek valószínűleg sokkal rosszabb napja volt,
mint önnek, signora.
Bemutatkozott, hogy ő Massimo Morosini, a szálloda
tulajdonosa, aztán elnézést kért az alkalmazottja
viselkedéséért, majd maga regisztrált engem, és
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen kísérjen a
szobámhoz. Olyan pici volt a lift, hogy ha nem akartuk, hogy
egymáshoz érjünk, egészen a falához kellett lapulni. Kicsit
kínos volt így beszélgetni, én mégis úgy gondoltam, rögtön
tanácsot is kérek tőle, hogy milyen helyeket keressek föl.
– Olyan titkos helyek érdekelnek, amelyeket a turisták nem
szoktak megtalálni – mondtam neki. – Kis bárokat,
vendéglőket, esetleg zenés helyeket.
– Csak ki akarja próbálni őket, vagy az újságcikkéhez
kellenek? – kérdezte, amikor a liftajtó kinyílt.
– Természetesen írni szeretnék róluk – feleltem.
– Nem tudok ilyet ajánlani, sajnálom.
– Maga hová jár, amikor nem dolgozik?
Épp nyitotta volna a szobaajtómat, de fölegyenesedett, és
a szemembe nézett.
– Nekünk, velenceieknek is kell néhány hely, ami csak a
miénk. Ezek nem túl előkelő helyek, sőt inkább az
ellenkezője. Az önök olvasóinak nem tetszenének annyira,
mint a Harry’s Bar vagy a Caffè Florian.
– Az én olvasóim az eredeti dolgokra kíváncsiak –
érveltem.
– De ha ezek a helyek megtelnek külföldiekkel, többé már
nem lesznek eredetiek. Sajnálom, signora, de van néhány
titok, amit nem osztok meg önnel.
 Kinyitotta az ajtót, és előretessékelt. Jó nagy szoba volt, és
legelőször a szép, nagy erkély tűnt föl, amely a csatornára
nyílt. Csak aztán láttam meg az ágyra szórt vörös
rózsaszirmokat és a jegesvödörbe odakészített Moët
pezsgőt két pezsgőspohár mellett.
– Istenem… ezek tényleg nászútra jöttek volna.
Massimo lerakta a bőröndömet a szirmokkal beszórt
ágyra, majd rám nézett, és elmosolyodott. A mosolya volt a
legszebb. Meglágyította az arcát, és csillogni kezdett tőle a
fekete szeme.
– A pezsgőjük önnek is jól fog esni. De küldhetek valakit,
hogy a rózsaszirmokat takarítsa el.
– Nem kell, köszönöm, hagyja csak!
– Akkor hát szép estét kívánok, signora!
– Mondjon már nekem egy helyet… – kértem hízelegve. –
Csak egyetlen törzshelyet, amit hiába keresnék az
útikönyvekben!
– Sajnálom, de nem – rázta meg a fejét. – De ha elég
figyelmesen keresgél, maga is rábukkanhat ezekre.
 2.

A rejtőzködő Velence. Kat Blacket a délután a Papadopoli

kert egyik padján érte: épp azt latolgatta, vajon fel tudja-e
valaha fedni a város rejtett titkait. Mert egy hét nem volt rá
elég. Egy év talán elég lehet, de még ebben sem volt biztos.
– Az a baj, hogy a velenceiek csak egy pontig engedik be
az idegeneket – magyarázta Ruthnak. – Bosszantó. És az
sem mindegy, hogy az ember újságcikket akar-e írni, vagy
könyvet…
– Mióta vagy már itt? – kérdezte Ruth.
– Úgy érted, hogy hivatalosan, életvitelszerűen? Még csak
négy hete. Itt voltam már előtte is, de azt az átmeneti
időszakot nem számítom hozzá az évhez. Szóval van bőven
időm, azt gondolom.
– Irigylem, hogy egy évet Velencében tölthetsz. Biztosan
az olvasók is irigyek lesznek.
– Szerintem még soha nem töltöttem teljes tizenkét
hónapot egy helyen – osztotta meg Ruthtal Kat. – Már úgy
értem: felnőttként. Általában úton vagyok egyik helyről a
másikra.
– De azért, ugye, hazaugrasz majd néha Londonba, hogy
lásd a barátaidat és a családodat?
– Nem hiszem. Ha azt szeretném, hogy a kaland teljes
értékű legyen, akkor gyökeres váltásnak kell lennie. Csalás
volna, ha közben visszamennék a régi életemhez.
 – Igen? Miért lenne az csalás? – kérdezte meglepve Ruth.
– A kiadóm azért vette meg a könyvötletemet, mert az
emberek imádják Olaszországot, meg a romantikus
regényeket. Én meg épp most szerettem bele egy olasz
férfiba, és megfogadtam, hogy vele töltök egy egész évet,
ami alatt kiderül majd, hogy tud-e ez működni.
Kat röviden összefoglalta a történetet Ruthnak. Csiszolta
is a sztorit az újrameséléssel. Találkoztak Massimóval,
rögtön vonzódni kezdtek egymáshoz, és úgy döntöttek,
hogy nem vesztegetik az időt a távkapcsolatra.
– Úgyhogy most mindent föltettünk a szerelemre –
fejezte be Kat a rá jellemző lendületességgel. – Ugye milyen
romantikus?
Ruth azonban a homlokát ráncolta.
– Mi lesz, ha mégsem működik? Ha Massimo nem az az
ember, akinek hiszed? Ez a legnagyobb kockázat – mondta
igazi aggodalommal a hangjában.
– Viszont csak egy évről van szó, és tőlem soha nem volt
idegen a kockázatvállalás – mutatott rá Kat. – Ez csak egy
másfajta rizikó.
– Talán ez magyarázza, hogy miért változik folyton a
színed.
– Azért, mert attól félek, nem tudom teljesíteni, amit
ezzel a könyvvel vállaltam?
Ruth tagadóan rázta a fejét:
– Nem, nem azért.
Kat már nem is számolta, hányan óvták attól, hogy
összeköltözzön egy olasszal, akit alig ismer. A legjobban az
anyja volt kiakadva, aki szerint Kat úgy viselkedik, mint egy
tizenéves. Katnek pont az anyja ellenkezése volt a
legerősebb érv amellett, hogy meghozza ezt a döntést. Ha az
anyja valamit ellenzett, azt ő rendszerint megcsinálta. Ezt
afféle életvezetési szabállyá tette, és idáig tökéletesen
bevált.
A barátai között is voltak, akik aggódtak érte, pedig az ő
véleményükre inkább adott. Páran találkoztak is
Massimóval, meg is kedvelték, mégis úgy gondolták, hogy
Kat túlzásba esik vele kapcsolatban. Ne ugorj ebbe fejest,
lassíts, szánj rá több időt – mondogatták. Kat azt felelte
nekik: ez a lehetőség most van itt. Vagy él vele, és meglátja,
mi lesz belőle, vagy vár, és akkor lecsúszik róla.
– Másmilyen könyv lesz belőle, ha a dolog mégsem
működik – ismerte el Ruthnak.
– Ha letelik az év, mi fog történni? Itt maradsz vagy
hazamégy?
– Ki tudja. Én nem látom előre, hogy mi lesz, és éppen ez
a lényeg.
– De biztos elgondolkodtál már ezen… – vélte Ruth
meglepődve.
– Nem igazán – vallotta be Kat. – Egy egész év áll
előttünk, és én arra számítok, hogy a dolgok majd maguktól
kialakulnak, mint ahogy ez a kapcsolatokban lenni szokott.
Szerinted lehet az ilyesmit előre tervezni?
– Azt hiszem, nem – felelte Ruth halkan.
Vajon milyen korú lehet Ruth, tűnődött Kat, az ötvenes
évei közepén jár talán? Vagy már hatvan? Az aranyló
délutáni napfény ráncokat és hajszálereket világított meg
Ruth arcán, és ragyogóvá tette a haját. Amikor Kat másfelé
nézett, meglátott egy másik nőt: egy anyukát, aki a kisfiához
guggolt le simán, könnyedén, mint akinek egyáltalán nem
fáj a térde. Nem volt ebben az anyukában semmi
különleges, de a fiatalság bája megszépítette. Katnek az a
furcsa érzése támadt, mintha egy tömegbe keveredve
kénytelen lenne a rossz irányba haladni, akarata ellenére.
Nem kell hozzá sok idő, és az ő szeme alatt is szarkalábak
húzódnak majd. Ezt sehogy nem tudja megakadályozni.
Pánikba esett, ahogy ezt végiggondolta.
– Eddig még nem bántam meg a döntésemet – mondta
Ruthnak. – Jól megy minden. Massimo persze sokat
dolgozik: nem könnyű egy olyan szállodát vezetni, mint a
Hotel Gondola. Ott kell lennie mindenütt. De amikor el
tudom egy kicsit csalni a munkától, akkor nagyon jól
megvagyunk együtt.
Ruth bólintott, de látszott rajta, hogy nincs meggyőzve.
– Te hogy találkoztál a férjeddel? – kérdezte Kat.
– Az bizony jó régen történt – mosolyodott el Ruth. –
Jegyszedő voltam a helyi moziban, és miután bent
lekapcsolták a világítást, én kísértem zseblámpával a
helyükre a későn érkező nézőket, a szünetben meg
fagylaltot árultam. A férjem nagyon szerette a filmeket, és
vagy a barátaival, vagy egyedül, de mindig ott volt. Aztán
egy nap elhívott randevúra. Ilyen egyszerű volt.
– Mennyi idő után házasodtatok össze?
– Nagyjából egy év után.
 – És soha nem voltak kétségeid, soha nem aggódtál, hogy
mi lesz, ha mégsem működik?
– Ha az ember fiatal és szerelmes, ilyenre nem gondol. És
mi nagyon fiatalok voltunk.
– Akkor te is kockázatot vállaltál.
– Nem éreztem annak – mondta Ruth. – De igen, értem,
hogy mire gondolsz. Miért is lenne más a helyzet, ha az
ember már nem tizennyolc éves?
– Miért kéne bárminek másnak lennie?
Ruth felsóhajtott:
– Ez nagy kérdés, és nem hiszem, hogy meg tudom
válaszolni.
A park megélénkült, mert egyre több diák és munkából
hazatérő ember szelte át. Kat szeretett volna velük menni,
belesni a lakásukba, találkozni a családjukkal, hallgatni,
ahogy beszélgetnek egymással, és megkóstolni, amit
vacsorára főztek.
Felállt a padról, kinyújtóztatta elmerevedett lábát, és így
szólt Ruthhoz:
– Gyere, készítek neked egy italt, meglátjuk, hogy ízlik!
– Nem kell dolgoznod a könyvön?
– De igen, csak most a Hotel Gondola bárjába szólít a
kötelesség. Később majd megírok egy fejezetet, vagy
legalábbis megpróbálom.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

3. fejezet

Velencében soha semmi nem a normális módon megy: az itt

lehetetlen. Ezt most már kezdem belátni. Azon az első estén,
amikor Massimo magamra hagyott a nászutas
lakosztályban, kiültem az erkélyre, és elszopogattam az
egész üveg pezsgőt. Pedig nem szoktam ilyen sokat inni, de
valahogy úgy éreztem: meg kell ünnepelni, hogy Velencében
vagyok.
Ősz elején jártunk, és a szellő a csatorna nyirkos, kissé
áporodott szagát hozta. Alattam egy gondola siklott, egy
közeli bárból zeneszó hallatszott. Észre sem vettem, de
Velence máris kezdte elcsavarni a fejemet.
Rengeteget utaztam már, de nem mondanám, hogy
beleuntam volna. Nekem minden hely új meglepetésekkel és
örömökkel szolgál. Mostanában azonban mégis kerülni
igyekeztem azokat a helyeket, amelyeket túlságosan
ellepnek a turisták. Ez nem is olyan könnyű. A kínai nagy
falon nem bírtam lerázni a nyomomba szegődött
mozgóárusokat, akik hűtőmágnest akartak rám sózni. Nehéz
sóhajtásokkal figyeltem, ahogy egymás sarkára hágva
hömpölyögnek az emberek a Sixtus-kápolnában és az Anne
Frank Múzeumban, és ahogy a Mona Lisa előtt szelfiket
készít a jónép… És akkor még ott vannak a tömegkaják is!
Észak-Vietnamban hamburgerrel kínáltak,
Spanyolországban sült krumplival – amitől a szívem szakadt
meg. Szóval ha őszinte akarok lenni, arra számítottam, hogy
ez a feltupírozott, a turisták terhe alatt nyögő Velence csak
csalódást fog okozni.
Első nap a pezsgő ellenére hajnalban ébredtem, így aztán
meg tudtam nézni a néptelen várost. A friss, nyugalmas
reggeli órákban jártam be a csodálatos tereket és a
macskaköves kis utcákat; átkeltem a sötétlő víz felett ívelő
kis hidakon, láttam a karneváli maszkokat áruló boltok
kirakatait, s elmentem egy csöndesen omladozó palazzo{5}
meg egy impozáns templom előtt. Bebarangoltam a néma
és üres Velencét, és olyan érzésem volt, mintha magában a
történelemben járnék.
A varázslatos hangulatot azonban nemsokára megtörte
egy motor hangja. Boroshordókkal és sörösrekeszekkel
megpakolt vízi jármű pöfögött el mellettem, majd
lehorgonyzott előrébb. Férfiak kurjantásai hallatszottak,
ahogy átrakták a szállítmányt kézikocsikra.
Hirtelen kávé- és meleg cukorillat lengett felém. Egy
sarkon befordulva kis bárra bukkantam, aminek ajtaját
valósággal elállták az espressót kortyoló és friss
süteményeket falatozó emberek. Ezek biztosan helybéliek,
gondoltam, miközben befurakodtam egy színes
vállkendőben pompázó öregasszony és egy csíkos öltönyös,
napszemüveges üzletember között. Odabent hosszú, fából
készült pult fogadott, rajta üveg alatt sokféle sütemény,
továbbá egy ódon Gaggia kávégép, ami sziszegve fújta ki a
gőzt.
Nagyon szeretem a reggeli kávé első kortyát, a pörkölt,
kesernyés ízt, amelytől azonnal felébredek. Erre a csészére
elég sokat kellett várnom, mert szemlátomást olyan helyre
keveredtem, ahol először a törzsvendégeket szolgálják ki. De
türelmesen vártam a soromra a pultnál, hallgattam a vállam
fölött pergő olasz beszédet, és megnéztem a mellettem lévő
férfit, aki teljesen belemélyedt a La Repubblicába. Lehet,
hogy a kapott feladat mégsem annyira lehetetlen? Hiszen
máris itt vagyok, az igazi Velencében!
A napot rászántam a csatangolásra. Néha letelepedtem
valahol enni vagy inni, jegyzetelni, vagy csak megpihentetni
fáradt lábamat. Ekkor még csak a benyomásokra figyeltem,
nem a részletekre. Ezért leírtam a helyek nevét, ahová még
vissza akartam térni, és továbbsétáltam.
Délután már mindenütt ott zsongtak körülöttem a turisták.
A Szent Márk téren valóságos turistatenger fogadott.
Gondolákban ringatóztak a Canal Grande vizén, minden
templomlépcsőn ültek, és ott nyüzsögtek az összes keskeny
utcácskában.
Távolabbi városrészek felé indultam, ahol még nyugalom
várt, ha az ember azt keresett: egy palazzo mögötti kis
parkban vagy egy csatorna partján, amit magánházak
szegélyeztek. A spalettákat diszkréten mind zárva tartották,
és annak, hogy laknak itt, egy jele volt csak: a ruhaszárító
köteleken libegő mosott ruha.
Hosszan barangoltam, jól elfáradtam végül, és el is
tévedtem. Minden árkád és minden sarok új útra csábított.
Végül rátaláltam egy vaporettomegállóra,{6} és megragadtam
a lehetőséget, hogy a zsúfolt hajóval menjek vissza a Hotel
Gondola környékére.
Majdnem este volt már, mire a szállodába értem, és akkor
szivárgott be a többi vendég is: hátizsákos családok térképet
szorongatva, sportcipős középkorú nők és egy párocska kéz
a kézben. A recepció felé néztem, de nem láttam Massimót,
csak a tegnapi ellenszenves alkalmazottat.
– Itt van az igazgató? – kérdeztem.
– Nincs – felelte, és kerülte a tekintetemet.
– Tudja, hogy mikor jön meg?
– Nem.
– És azt tudja, hogy hol van?
– Az emeleten, a bárban – válaszolta kelletlenül angolul,
erős akcentussal.
Azt gondoltam, hogy Massimo biztos a munka után iszik
egyet levezetésül, és felmentem a terasz melletti keskeny
lépcsőn a bárba. De Massimo nem egy hideg sör mellett
ücsörgött, hanem a pultban állt, és homlokráncolva nézte a
mobilja kijelzőjét.
– Jó estét! – köszöntem.
– Buona sera{7} – felelt szórakozottan.
– Nemcsak igazgató, hanem pultos is?
– Általában nem – nézett fel Massimo. – A rendes pultos
ma este nem jelent meg.
– Mindig ilyen megbízhatatlan?
– Ő az unokaöcsém.
– Á!
– A recepciós kis hölgy az unokahúgom.
– Á, értem!
– Ez egy családi vállalkozás, és mi a családtagokat
alkalmazzuk, ha csak tehetjük. – Massimo rögvest felemelte
a kezét: – Arról ne kérdezzen, hogy miért éri ez meg nekem!
Nevettem.
– Akkor ma este maga töltögeti az italokat?
– Próbálkozom, de most az a két angol hölgy olyan koktélt
rendelt, amiről még sosem hallottam: Double Bangert. Úgy
tettem, mintha ismerném, és azt gondoltam, majd lenézem
a netről. Találtam is egy Fruity Bangert,{8} egy Cactus Bangert{9}
és egy Harvey Wallbangert{10}…
– De Double Bangert nem?
– Azt nem, mintha nem is létezne.
Odanéztem a kinti asztal mellett ülő két nőre. Csillogó
ruhát viseltek, esti kiruccanásra készen. Egyikük errefelé
nézett, és vihogott. Double Bangert akartok, mi? Nyilvánvaló
volt, hogy Massimo nem érti, nincs ilyen nevű koktél, valami
egész másra célozgat a duplázós döngetéssel a két nő.
– Engedjen be! – mondtam Massimónak. – Ezt majd én
elintézem.
– Dolgozott már pultban? – kérdezte reménykedve.
– Mi az hogy! – füllentettem. – Sok éven át.
Elkészítettem narancslével, vodkával és Gallianóval egy
alap Harvey Wallbangert. Aztán belenyomtam egy kis
gránátalmaszörpöt, ami látványosan lement az aljára, majd
belefacsartam egy kis narancsot, és beledobtam egy
koktélcseresznyét.
Massimo csak nézett:
– Ez volna a Double Banger?
– Nem tudom, de ne aggódjon, ők sem fogják tudni!
Néztem, ahogy kiviszi az italokat. Mosolyogva beszélgetett
a két nővel, miközben letette az asztalukra a
papírszalvétákat meg egy adag sózott mandulát ezüsttálban.
A két nő közül a fiatalabb belekóstolt az italba, és bólintott. A
másik is ugyanígy tett. Massimo még ott maradt az
asztaluknál egy kicsit csevegni, a nők meg áhítatosan
bámulták, mintha egy szavát sem szeretnék elmulasztani.
Amikor visszajött a pulthoz, vigyorgott.
– Minden arra mutat, hogy igazi Double Bangert kaptak,
kitűnően elkészítve, úgyhogy gratulálok, és köszönöm!
– Szerintem ha elég ideig flörtöl velük, a maga kedvéért
bármit megisznak – jegyeztem meg gunyorosan.
Rám nézett, és elnevette magát.
– Remélem is. Mert van egy olyan érzésem, hogy nem én
leszek a pultosok gyöngye.
– Bele fog jönni. Jól gondolom, hogy nem szokott itt túl
nagy tolongás lenni?
– Vacsora előtt azért szép számmal érkeznek a vendégek
egy italra. Ebben az évszakban már hűvös van a teraszon,
ezért pokrócokat rakunk ki, meg beizzítjuk a
hőkandelábereket, és égnek a fényfüzérek: csalogató a
látvány.
– Helybéliek is járnak ide?
– Nem, ők máshová mennek. Ez itt nem olyan titkos hely,
mint amit maga keres.
– Azt hiszem, ma találtam egyet – újságoltam neki. – Egy
kis kávézót, ami tömve volt, de csak velenceiekkel.
– Igen?
– Maga biztos sokkal jobb helyeket is tudna nekem
mutatni, amiket egyedül soha meg nem találnék.
Massimo megint elnevette magát.
– Ez a beszélgetés nem zajlott már le köztünk? Tegnap
este?
– De igen, csak akkor még nem szorult rá a segítségemre –
mutattam rá. – Maga most egy minden tapasztalatot
nélkülöző pultos, akinek meg kell küzdenie a vendégek
rohamával: képzelje csak el, hogy fest ez majd a
TripAdvisoron!
Massimo háttal nekitámaszkodott a pultnak, és összefonta
a karját.
– Ügyes – mondta.
Mosolyogtam:
– Igen, tudom.
– Szóval ma este segít nekem itt a bárban, és én
viszonzásul holnap este megmutatom magának az én
Velencémet?
– Ez jól hangzik – helyeseltem.
– De ha elviszem a törzshelyeimre, akkor sem írhatja meg,
hogy pontosan hol vannak!
 – Ezt a kikötést nem tudom elfogadni.
– Csak ezzel együtt áll az alku.
– Akkor nem tudunk megállapodni.
– Va bene{11} – túrt bele fekete hajába. – Akkor majd
igyekszem egyedül helytállni.
Egy házaspár jött két tinédzserkorú gyerekkel. Leültek egy
asztalhoz, és várták, hogy kiszolgálják őket. Jött egy idősebb
fickó is, ő is leült.
Massimo rám nézett nagy, kerek szemekkel.
– Na jó, rendben! – adtam be a derekam. – Maga veszi fel a
rendelést, én megcsinálom az italokat. De holnap este aztán
tényleg jó helyekre vigyen!
– Úgy lesz, ígérem!
A terasz lassan megtelt, nem maradt szabad asztal.
Szerencsére az emberek többsége a megszokott italokhoz
ragaszkodik. Sört kértek, Aperol spritzet,{12} Bellini koktélt{13}
vagy Margaritát{14}: semmi olyat, amit ne tudtam volna
megcsinálni. Amikor felgyűltek a rendelések, Massimo is
beállt a pult mögé segíteni. Kihúzta az üvegekből a dugót,
elmosta a poharakat, és letörölte a pultot, ahol kilöttyentek
az italok. Jól tudtunk együtt dolgozni. Jó pár óra telt el, nem
is volt időnk beszélgetni, de aztán elkezdtek fogyni a
vendégek, míg végül csak egyetlen asztalnál maradtak.
Massimo kitöltött két pohár proseccót,{15} és átnyújtotta az
egyiket.
– Szerintem ránk fér.
– Mit gondol, mennyi időnk van, mielőtt mind
visszaözönlenek?
 – Jó két-három óra, de már közel sem lesznek ennyien.
Elfáradt?
– Nem, jól vagyok – feleltem, pedig a járkálással töltött nap
után teljesen el voltam csigázva.
– Maga nélkül nem boldogultam volna – azzal koccintott
velem.
– Hogy győzi ezt az unokaöccse egyedül?
– Szegény Nico, azt hiszem, muszáj lesz valami segítséget
keresnem mellé – sóhajtotta. – Egy ilyen helyen, mint ez,
soha nincs vége a tennivalóknak.
– Régóta dolgozik itt?
– Mondhatni: amióta élek.
Massimo a habzóbor iszogatása közben elmesélte a
történetét. A szállodát még a nagyszülei nyitották, majd a
szülei vették át, és gyerekként ő meg a húga is besegítettek:
az egyszerűbb feladatokat ők végezték, mint például a
használt ágynemű összeszedését a szobákból, a poharak
törölgetését, az ezüsttárgyak tisztítását. A szüleik elvárták
tőlük a segítséget a hétvégeken, és az iskola végeztével
hétköznap is. Pár éve azonban a szülők visszavonultak,
Buranóba költöztek, így Massimóra maradt a szálloda
vezetése, mert a húgát nem érdekelte.
– Az egész életét egy helyen tölti… – csodálkoztam el.
– Itt nagyon szép – mondta, és kinézett a teraszra.
A kovácsoltvas korláton világítottak a fényfüzérek, és
mindenütt formára vágott cserjék díszelegtek
terrakottacserepekben.
– De hát olyan sok más szép hely van még a világon! –
mutattam rá.
– Így van, és én el is utaztam megnézni egypárat, de
mindig hazavágytam. Maga nem így van ezzel?
– Nem igazán.
Vállat vont.
– Ha a Hotel Gondola lenne az otthona, talán másképp
érezne.
Megpróbáltam belegondolni, hogy Velencében élek, egy
ilyen helyet vezetek, és minden reggel ugyanazok a
feladatok, események várnak: a vendégek kiszolgálása és a
személyzettel való veszekedés. Akkor semmi nem állt tőlem
ennél távolabb. El sem tudtam képzelni, hogy az életemben
ilyen helyzet adódhat.
 3.

Kat nem különösebben élvezte a pult mögötti munkát. De

most már benne volt: többé nem mint vendég lakott itt,
hanem besegített a Hotel Gondola működtetésébe. Úgyhogy
mielőtt a vendégek érkezni kezdtek vacsora előtt, ő minden
este odaállt Nico mellé a teraszon, és együtt dolgoztak.
Egyre többféle finom koktélt tudott keverni. Emiatt meg
is nőtt a bár forgalma, és gyakran fel is ismerték őt. Kat
rettegett ezektől a találkozásoktól, amikor valakinek a
tekintete rászegeződött, és hamarosan elhangzott a
szokásos kérdés:
– Nem ismerem magát valahonnan?
Ha erre igennel felelt, és megemlítette a tévéműsorát, a
Black az isten háta mögött-öt, az emberek nagy hűhót
csaptak körülötte, autogramot kértek egy szalvétára, és
faggatták, hogy mit csinál Velencében. Úgyhogy Kat nagyon
hamar rájött, hogy jobb, ha ilyenkor azt feleli:
– Nem, még biztos nem találkoztunk.
És ha valaki netán a nevére is emlékezett, akkor csak
annyit mondott:
– Igen, tényleg hasonlítok rá, mások is mondták már.
Sokkal egyszerűbb volt az élete, ha nem elegyedett szóba
a szálló egyetlen vendégével sem. Akkor ugyanis
magyarázkodnia kellett, hogy miért dolgozik most
bármixerként, ahelyett, hogy a tévékamerák előtt állna. Ma
mégis egy vendéggel töltötte a fél délutánját, és Ruth most is
itt ül az egyik bárszéken, bizalmatlanul méregetve a
koktélt, amit Kattől kapott.
– Hogy mondtad, mi is ez pontosan?
– Egy breakfast martini.
– Mi van benne?
– Kóstold csak meg: finom.
Ruth egy pici kortyot ivott.
– Elég erős…
– Ne izgulj, csak egyet adtam!
– Van benne valami ismerős íz, de nem tudom, micsoda.
Limoncello?{16}
– Narancslekvár – árulta el Kat.
– Tényleg? Az van a koktélban?
– Igen. Gin, Cointreau, lime-lé és egy kanálka finomra
vágott narancsból készült lekvár. Ez a heti koktélunk.
Kat már átlátta, hogy a koktélkészítés is olyan egy kicsit,
mint a főzés. A titok itt is az, hogy jók legyenek az
alapanyagok, és az ember jól ismerje mindet. Aztán már
csak össze kellett hozni az ízeket: a gin erejét, a citrom
fanyarságát és a ragacsos lekvár édességét.
Ruth megint belekortyolt.
– Reggelire ivott már valaki ilyet?
– Nem, és nem is ajánlanám senkinek. Reggelire espresso
martinit{17} kell inni. Valamelyik nap majd azt is csinálok
neked.
Kat ellenőrizte, hogy kéznél van-e minden, ami az esti
műszakban kellhet, Nico pedig az asztalokat törölte le,
amelyeket a velencei verebek és sirályok rondán
összepiszkítottak. Hamarosan szállingózni kezdenek majd a
vendégek az első italra.
– Ha te minden este itt dolgozol, Massimót pedig egész
nap lefoglalja a szálloda, mikor találtok időt egymás
számára?
– A helyzet tényleg nem ideális – mondta Kat. – De
vannak azért szünetek, amikor Massimo elvisz egy
étterembe, vagy velem jön, amikor Velencében barangolok.
És ha tél lesz, a teraszt a hideg miatt már nem lehet majd
nyitva tartani, így sokkal kevesebben fognak idejárni.
Massimo szerint akkor rengeteg időnk lesz együtt.
– A tél még jó messze van – mondta Ruth kétkedő
hangon. – Szerintem nagyon kemény próba elé állítjátok
magatokat.
– Lehet, de ahogy már említettem, nem térek ki a
kihívások elől.
Azzal Kat kezdte sorolni mindazt, amit szokott, ha
belemelegedett ebbe a témába. Hogy fejben még
ugyanolyan fiatalnak érzi magát, mint tizennyolc évesen;
hogy az álmai nem változtak; hogy nem hajlandó elfogadni
ezt a „van még húsz jó éved” dumát, és hogy tervei szerint
ugyanígy fog élni addig a pillanatig, amíg össze nem esik és
meg nem hal.
– Hát jó – nyugtázta Ruth. – De muszáj így
megnehezítened a saját dolgodat?

Massimo általában betért a bárba az első vendégek

érkezésekor. Az este folyamán is szeretett benézni egyszer-
kétszer. Kat olyankor csinált neki is egy italt, ő meg asztaltól
asztalig sétált, és beszélgetett a vendégekkel, hogy ki mivel
töltötte a napot. Jó volt ránézni izmos testére, széles vállára
és még mindig fekete hajára. Az emberek szívesen
csevegtek vele, és Kat látta, hogy Massimo mennyire élvezi,
hogy mindenkit meg tud nyerni.
Ma este azonban úgy tűnt, máshol jár az esze. Miután
odavezetett két amerikai párt egy asztalhoz, ahonnan
remek kilátás nyílt a háztetőkre, a bárhoz jött, és megállt
mellette, a lehető legtávolabb Ruthtól.
– Kat, szeretnék beszélni veled – szólt halkan.
– Pont most? Mindjárt jó sok dolgom lesz – felelte, mert
Nico már elindult az amerikaiak felé, felvenni a rendelést.
– Csak egy perc.
Kat egy martinispoharat törölgetett:
– Iszol valamit?
– Most inkább nem, de neked lehet, hogy jól jönne: a
feleségem be fog jönni az este.
– Te jó ég, már megint?
Massimo feleségét Zitának hívták. Massimo azért nem
tudott elválni tőle, mert a férfi szülei nem voltak hajlandók
tudomásul venni, hogy már nem élnek együtt. Zita
alacsony, vörösesbarna bőrű nápolyi nő volt, aki nagyon
szerette a díszes öveket és a méretes fülbevalókat. Kat azt
gyanította, hogy Zita vérbeli bajkeverő, de Massimo mindig
azt mondta, emiatt ne fájjon a feje.
– Ez valami kisded játék a részéről?
 Massimo a homlokát ráncolta:
– Zita nem olyan.
Kat a shakerbe löttyintette a gint, aztán a Cointreau-t
meg a lime-levet, végül a kanálnyi narancslekvárt.
– Akkor meg miért csinálja ezt?
Kat megpróbált halkan beszélni, tudatában annak, hogy
Ruth ott ül nem messze, és csöndben hallgatózik.
– Mert szeretne leülni a teraszon, meginni egy koktélt, és
üdvözölni engem – mondta neki Massimo.
Kat az indokoltnál jóval hevesebben rázogatta a
martinit, majd pohárba töltötte, és kitette a pultra. Nem
értette, miért kell ilyen sok idő ennek a hülye helyzetnek a
rendezéséhez. Massimo és Zita már két éve külön élnek.
Nem szeretik egymást jó ideje, a két lányuk pedig
egyetemre jár Milánóban. Nagyon úgy nézett ki, hogy
Massimo csak azért nem lép az ügyben, mert a szülei ezt
rossz szemmel néznék.
– Igazán a saját kezedbe vehetnéd már az életedet – ezt
mondta Kat mindig, amikor a dolog szóba került.
– De nálunk, olaszoknál ez egy kicsit másképp megy. Te
ezt nem érted. A kettőnk kapcsolata nagyon gyorsan jött. A
családomnak időre van szüksége, hogy feldolgozzák.
Ezért aztán Massimo eddig még nem is beszélt a
feleségének Katről. Azzal indokolta, hogy akkor rögtön
megtudnák a lányaik is. Nem hozta még össze Katet sem a
húgával, sem a szüleivel. De a dolog így is kiszivárgott:
valószínűleg Nico vitte el a hírt a családnak. Zita tudott róla,
és Kat első itt töltött hetének végén már egyszer megjelent:
a haja csillogott, a körmei frissen voltak lakkozva. Szemben
ült le a bárral, és Kat magán érezhette a nő hideg,
méricskélő pillantását.
Ez még rendben is volt: Kat azt gondolta, hogy hasonló
helyzetben őt is erre indította volna a kíváncsiság. De Zita
most megint idejön. Mit akarhat?
– Mutatni akarja nekem, hogy ez az ő territóriuma –
mondta Kat Massimónak.
– Ez az egész nem neked szól – nyugtatta Massimo.
Kat úgy érezte: csapdába esett a bárpult mögött, és
idegességében a ginesüvegekkel csörömpölt.
– Kérlek, ne idegeskedj ezen! – hajolt át a pulton
Massimo, és futó csókot lehelt Kat szájára. – Nem
szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad.
Kat eltűnődött, hogy mit is kéne most éreznie. Eddigi
életében még nem történt vele ehhez hasonló, ilyen
helyzetre nem volt felkészülve.
– Zita legfeljebb egy órát marad – bizonygatta Massimo. –
A terasz túlsó végén foglalok neki asztalt. De ha nem akarsz
itt lenni, tarts szünetet nyugodtan, Nico majd megoldja
addig egyedül.
Még egy könnyű csók, aztán Massimo elfordult, hogy
szokása szerint körbesétáljon a vendégek között. Az egyiket
megkérdezte, kér-e egy újabb italt, a másikat, hogy nincs-e
szüksége segítségre egy kirándulás megszervezésében.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy ideges lenne, a szokásos
szívélyes formáját hozta.
– Nem fogok elfutni – motyogta magában Kat.
 Felvette a cetlit, amelyen a legújabb rendelés állt, és
próbált az italkészítésre koncentrálni. Egy Negroni,{18} egy
spritz, egy Bellini: mindenki ezeket a helyi specialitásokat
választja, ha már itt van Velencében. Mintha kötelezően
meg lenne szabva, mit eszik-iszik az ember és mit néz meg,
ha idelátogat. Talán mindenütt a világon így van ez. Katnek
viszont az volt a benyomása, hogy az ő életéből kezdenek
eltűnni az ilyen biztos fogódzók. Sokkal elveszettebbnek
érezte magát, mint korábban bármikor, amikor keresztül-
kasul beutazta a Földet.
Ruth mostanra befejezte a martiniját, és az üres pohárral
babrált.
– Szerinted ihatnék még egyet ebből? – szólt oda Katnek
spicces hangon.
– Semmiképp – felelte Kat.
– De nagyon kellemesen hatott rám: olyan könnyű,
feldobott és laza lettem!
– Tudom, de ha megiszol még egyet, nem leszel tőle
kétszer ilyen jól.
– Kár…
– Inkább adok valami gyengébbet, egy gin-tonikot.
Ígérem, az biztonságosabb.
– Pedig te nem szoktál biztonsági játékot játszani, igaz?
Kat megtöltött egy magas poharat jéggel, és
belelöttyintett egy kis gint.
– Igazad van, Ruth, tényleg nem szokásom.
Kat eltűnődött: vajon hogyan tudja majd mindezt
beleírni a könyvébe? Közben Massimót figyelte, aki megállt
egy asztal mellett, és mosolyogva szóba elegyedett pár
vendéggel, mint akinek a világon semmi gondja nincs. Kat
eldöntötte: ezen most nem fog agyalni, mert az első
fejezetek megírása is elég macerás, amikben a kezdetekről
mesél, a flörtölésről és a szerelem feltámadásának
mámorító időszakáról – amikor még minden olyan
könnyűnek és izgalmasnak tűnt.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

4. fejezet

Még csak a második napomat töltöttem Velencében, de

máris volt programom estére. Massimo szigorú
instrukciókkal látott el. Azt mondta, este 6-kor találkozunk a
hotel halljában. Nem vihettem magammal jegyzetfüzetet és
tollat, de még a mobilomat sem, nehogy bármit lejegyezzek
vagy rögzítsek. A külsőmre nézve szabad kezet kaptam, azt
leszámítva, hogy a magas sarkú cipő ellenjavallt. És arra
kellett számítanom, hogy hosszú lesz az este.
Nem volt ez randevú, mégis valamiért úgy éreztem,
szépnek kell lennem. A magammal hozott ruhákat átnézve
egyet sem találtam, ami erre megfelelt volna. Túl
hétköznapi, unalmas darabok voltak, és mind kényelmesen
lötyögött rajtam. Valami bomba jó ruhát akartam.
Nem szeretek ruhát vásárolni. Az a baj, hogy nem vagyok
sem kövér, sem igazán sovány: a fenekem például inkább
nagynak mondható, egy kis hasam is van, a lábam viszont
elég jó. Egy jó öltözékben ki tudok nézni valahogy, de ha
előnytelen darab van rajtam, az rémes.
 A tévéműsoraimban egy stylist öltöztetett, aki napokon át
kutatott a megfelelő ruhák után az üzletekben. Máig azok a
legjobb darabjaim, amelyeket megtartottam a forgatások
után: redős felsőrészek és nem túl feszes nadrágok.
Csakhogy most egy igazi nőies ruhára volt szükségem, és
sehol egy stylist…
Már az is gondot jelentett, hogy olyan boltot találjak, ahol
az ízlésemnek megfelelő áru van. Kijutottam a Strada
Nuovára, ahol végestelen-végig olcsó bőrárut lehetett kapni
meg üveg ékszereket. Megfordultam, és visszamentem,
amerről jöttem, majd át a Rialto hídon, el a nyüzsgő hal- és
zöldségpiac mellett, és nagyon hamar el is keveredtem az
itteni utcácskákban.
Az a fura kis bolt éppen egy kőhíd sarkánál állt. A bejárat
fölötti napernyőn nem volt semmilyen felirat, és simán el is
mentem volna mellette, ha meg nem látok az ablakban egy
klasszikus, az 1950-es évekre jellemző szabású ruhát, karcsú
derékkal, mély kivágással, vidám, citrommintás anyagból.
Megálltam, és úgy döntöttem, bemegyek.
Még egy kétszer ekkora üzlethelyiségben is sok lett volna
az a rengeteg holmi, ami odabent volt. Sűrűn lógtak a ruhák
az akasztós részen, a polcokról pedig valósággal lefolytak.
Szinte megszédültem ott, megállva a bejáratban, de aztán
női hangot hallottam:
– Jöjjön, jöjjön csak be, maga ugye angol?
Meg nem tudtam volna mondani, honnan jön a hang, csak
azt, hogy nagyon közelről.
– Helló, igen… Merre van?
 Valami zörgés hallatszott egy sűrűn megrakott állvány
mögül, ahonnan előtört két kicsi, szőrös kutya: az egyik
visítva megugatott, a másik a lábamat szimatolta. Az őket
követő személy, aki egy fekete estélyi és egy krémszínű,
flitteres boleró közül bújt elő, apró termetű volt, és karcsú,
divatosan vágott ősz hajjal, a karján sok-sok karkötő, a
nyakában pedig egész kazal színes üveg gyöngysor. Mindezt
előbb vettem észre, mint azt, hogy már elég idős.
– Ejnye – mondta reszelős hangon. – Igazán ideje, hogy
legalább egy ösvényt vágjak a raktárhoz! Egyre nehezebben
vergődöm át, hogy itt ez a sok új áru…
– Új áru? – nevettem el magamat. – Muszáj lesz pár dolgot
eladnia, mielőtt bármi új beférne ide!
– Na igen, de épp az eladás az, ami nehéz – vonta meg a
vállát a hölgy tanácstalanul. – Mert ugye nem hagyhatom,
hogy valaki kisétáljon innen egy ruhával, ami rosszul áll neki.
Ha belegondolok, hogy az a darab ott lógna a szekrényben,
és csak utálná a gazdája… Nem, én nem ezért vagyok itt! Én
azt akarom, hogy a ruháimat viseljék, és hogy ugyanolyan
örömöt szerezzenek más nőknek, mint amilyet nekem
szereztek.
– Ezek itt mind a saját ruhái? – kérdeztem meglepetten.
– Csak a legszebb darabok azok. Amikor ezt a boltot
nyitottam, a barátaim azt kérték, hogy áruljam az ő ruháikat
is. És nekem nagyon sok a barátom, így aztán, láthatja, az
üzlet eléggé teli van.
– Maga velencei?
– Itt születtem, és itt éltem egész életemben.
 Felém nyújtotta a kezét:
– Coco a nevem.
– Én Kat vagyok.
– Akkor hát, Kat, meséljen magáról!
– Tessék?
– Tudnom kell, milyen ember, hogy eldönthessem, milyen
ruha állna jól magának.
– Azt a ruhát szeretném felpróbálni, ami ott van az
ablakban, azt a citrommintásat.
– Azt már nem! – mondta nyomatékkal.
– Gondolja, hogy nem jó rám?
– A méret jó lehet, de azt a ruhát nem adom el magának.
Megbánná, hogy megvette, még mielőtt visszaér a
szállodájába.
– Csak szeretném felpróbálni – kockáztattam meg.
– Nem – ismételte megint. – Lesz itt ruha, ami jó magának,
de nem az. Meséljen hát magáról! Milyen ruhákat szeret?
Már láttam, hogy hóbortos a vénasszony. Keresni kezdtem
valami kifogást, hogy mivel hagyhatnám ott az üzletet, de
tényleg szükségem volt egy új ruhára.
– Azokat a ruhákat szeretem, amelyek egy kicsit
különböznek az átlagtól, inkább színesek, mint feketék, és
semmiképp nem túl átlagosak.
– Akkor maga egy vállalkozó szellem?
– A szó szoros értelmében – helyeseltem.
– És mindig ilyen nagy labdában hordja a haját a feje
tetején?
Rosszallóan ráncolta a homlokát, és kört rajzolt az ujjával.
 – A kontyomra gondol? Tudja, elég sok a hajam – feleltem
védekezőn. – És sokkal praktikusabb, ha felkötöm.
– Praktikusabb!? – szaladt fel a szemöldöke. – Eressze le a
haját, signora, hadd nézzem meg rendesen!
Megtettem, amit kért, hogy a kedvében járjak. Fényes,
barna fürtök hullottak sűrűn a vállamra, a hátamra. Coco
felszegte a fejét, majd kotorászni kezdett egy állványnyi ruha
között a bolt túlsó sarkában.
– Megnézzük azt a kék ruhát, ami Isabella di Bonóé volt –
mondta, de a hangja egészen tompán hallatszott a sűrűn
sorakozó ruhák mögül. – Csakis a hidegebb színek jöhetnek
számításba. Semmi vörös vagy narancs, és citromokról aztán
szó sem lehet.
Négy ruhával bújt elő.
– Kezdetnek ez jó lesz!
Mindet felpróbáltam az elfüggönyözött részen, amit
próbafülkének használt. Coco minden ruhában kihívott
onnan a teljes alakos tükör elé, és meg-meghúzta,
becsippentette itt-ott a ruhákat. Meglepődtem, hogy milyen
jókat választott, és hogy mind a méretem.
– Nem is tudom, melyik tetszik a legjobban – mondtam
neki.
– Vigye el a kéket meg a kis fehér átkötőset, mert az jól
kiadja az alakját!
– Mennyibe kerülnek?
Coco olyan árat mondott, ami kicsit magasnak tűnt két
használt ruhadarabért, de tényleg nagyon tetszettek, és,
mint említettem, nem sűrűn vásárolok.
 – Jó, akkor elviszem mind a kettőt.
– Nem, nem!
– De hát azt mondta…
– Képes lenne elfogadni a legelső árat, amit mondok?
Coco olyan pillantást vetett rám, amiből világos volt, hogy
reménytelen esetnek tart.
– Nem is akar alkudni velem?
– Nem terveztem – ismertem be.
– Hát akkor mi a jó az egészben?
Úgyhogy alkudozni kezdtem vele, először csak tessék-
lássék, de aztán én is belejöttem, miután láttam, neki milyen
örömöt okoz. Végül annak a feléért kaptam meg a ruhákat,
amit először mondott.
– Nagyon jó vásárt csinált – dicsért meg Coco kedvesen,
miközben csomagolópapírba hajtogatta a ruhákat. – Lett két
szép darabja, amelyekben csinosan fog kinézni – már ha
nem rontja el az egészet a hajviseletével. Igazán örülhet.
– Örülök is!
– Akkor jó.
Nagyon elégedettnek látszott.
Eszembe jutott: hátha a ruháknál többet is kaphatok
Cocótól. Hiszen ő is helybéli, akinek lehetnek jó tippjei, hová
érdemes ellátogatnom. A rejtőzködő Velence még nem fedte
fel magát nekem, de én nem az az ember vagyok, aki feladja,
mielőtt megkapná, amit akar.
– Örömmel meghívnám egy kávéra hálából – mondtam
neki. – El tud szabadulni fél órára az üzletből?
– Hát persze, mire való a „ZÁRVA” tábla? De nem igazán
értem, miért ilyen hálás.
– Azért, hogy eladott nekem két tökéletes ruhát
engedményes áron. Ma este egy randevúféleségre megyek,
és föl fogom venni az egyiket.
– „Randevúféleség”?
Coco elnevette magát, és közben egészen megszépült:
szépsége törékeny volt, mulandó. Karja megmozdult, és
karperecei dallamosan csilingeltek a nevetéséhez.
– És jóképű?
– Igen, nagyon – bólintottam. – Velencei, úgyhogy talán
ismeri is. Massimo Morosini, övé a Hotel Gondola.
– Morosini… Hadd gondolkodjam… – ráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, tudom, ki ő. Magas… és igen, tényleg nagyon
jóképű, olyan az arca, mint egy arisztokratáé. A felesége
Nápolyból jött, de hallom, egy ideje már nincsenek együtt.
Coco a pult alatt matatott, végül előhúzott egy nagy táblát,
amelyen a ZÁRVA szó szerepelt kézírással, több nyelven,
különböző színekben. Felakasztotta belül az ajtóra, majd a
kezembe nyomta az egyik szőrös kiskutyát, hogy én vigyem
a mostanra már benépesült utcán. A kutya bundáján is Coco
parfümje érződött, valami régimódi illat, amit még akkor is
magamon éreztem, amikor letettem az állatot.
Ahová vitt, a csatorna partján élénk csíkozású napernyők
alatt sorakoztak az asztalok.
– Ez a hely nem turistáknak való? – kérdeztem.
– De, lehet – vont vállat. – De jó a kávéjuk, és én mindig ide
jövök.
Leültünk egy asztalhoz, és a pincér szinte azonnal ott
termett Coco mellett. Coco rendelt, de tőlem meg sem
kérdezte, hogy mit szeretnék. A rövid séta alatt úgy tűnt,
mély barátságot kötöttünk.
– És most mesélj erről az estéről Massimo Morosinivel! –
szólt felém fordulva. – Ez most randevú vagy nem randevú?
Hogy lehet az, hogy nem tudod?
– Az a legvalószínűbb, hogy nem az – ismertem be. –
Megjegyeztem, hogy a városnak azokat a részeit szeretném
felfedezni, amelyeket más látogatók sosem találnak meg, és
ő felajánlotta, hogy körbevezet.
– Egyedül utaztál ide?
– Igen.
Coco ezen elgondolkozott egy kicsit.
– Akkor elképzelhető, hogy ez randevú lesz.
Mindenképpen a kötős fehér ruhát vedd fel, az segíthet
kiugratni a nyulat a bokorból.
Megjött a pincér a kávénkkal meg egy tányér édesnek
látszó süteménnyel. Nagy vehemenciával pakolt szét az
asztalon, egy cappucinót nekem, egy dupla espressót és egy
kancsó meleg tejet Cocónak.
– Ez a sütemény nagyon jó, meg kell kóstolnod – azzal
Coco odanyújtott egyet.
Ropogós volt, édes, vaníliás. Megkértem Cocót, hogy
mondja meg a nevét, hadd írjam fel a jegyzetfüzetembe:
lingue di gatto{19}.
Coco több süteményt adott a kutyáinak, mint amennyit ő
evett meg. Az egyik a térdén ült, a másik lent, szorosan a
lábánál.
 – Ma este én is randevúra megyek – mesélte, miközben
egy kis tejhabot kanalazott az erős feketekávé tetejére. – Az
egyik szeretőm visz el táncolni.
– Az egyik?
– Igen – felelte könnyedén. – Van több is.
Rámosolyogtam, gondoltam, biztos élénk a fantáziája.
– És mondd csak: mit remélsz Massimo Morosinitől?
– Hogy mit remélek? Egy kiruccanást, hogy szórakozunk
egy jót…
– És azután?
– Hát, én tulajdonképpen…
Egészen elképedtem ettől a nyíltságtól.
– Én a helyedben biztosan lefeküdnék vele – közölte Coco
határozottan. – Itt vagytok Velencében, mindketten
függetlenek vagytok, hülyeség volna kihagyni. Hát nem?
Megint ugyanúgy nézett rám, mint korábban a boltban,
amikor nem akartam alkudni vele.
– Nem azt mondtad, hogy vállalkozó szellem vagy?
– De igen – feleltem teljesen ledöbbenve.
– Akkor mi gátolna ebben? Remek dolog, ha az embernek
szeretői vannak. Ez a legjobb.
Coco mindent elmesélt arról a férfiról, akivel este
találkozni készült. Elmondta, milyen jó táncos, milyen szépen
öltözködik, és hogy van egy elegáns motorcsónakja, amivel
Coco nagyon szeret közlekedni.
– Persze felesége is van, úgyhogy csak egyszer-kétszer
látom hetente, de ez így tökéletes, mert legalább soha nem
ununk rá egymásra.
 – És még az az előnye is megvan, hogy marad idő a többi
szeretőre – jegyeztem meg, de még most sem hittem neki.
– Pontosan!
Miután megittuk a kávét, visszakísértem Cocót az
üzletéhez. Megígértette velem, hogy másnap délelőtt
megint eljövök, és elmesélem neki, hogy sikerült a
„randevúféleség”.
– Ne feledd: a fehér ruhát kell ma felvenned, nem a kéket –
kiáltott utánam az ajtóból. – Kibontva legyen a hajad, és
tegyél az arcodra egy kis pirosítót!
Mosolyognom kellett magamban, miután elbúcsúztam
tőle. Coco minden szempontból különös jelenség volt: a
boltja, meg ahogy öltözött, meg amiket beszélt. Meg kellett
hagyni: nem is volt hülyeség, amit mondott. Tényleg szingli
vagyok, és Massimo is annak tűnik – hát miért ne
élvezhetnénk ki az alkalmat?
 4.

Kat rémes hangulatba került. Mialatt arra várt, hogy

Massimo felesége megjelenjen a bárban, megivott egy
martinit. Ez éhgyomorra nem volt a legjobb ötlet. A szeme
sarkából figyelte a terasz túlsó sarkán álló asztalt, de
miközben a hely megtelt emberekkel, az az egy üres
maradt. Lehet, hogy Zita végül mégsem jön. Kat éppen azt
latolgatta, hogy emiatt megkönnyebbülést vagy csalódást
kell-e éreznie, amikor mégiscsak megjelent.
Szűk, vörös sztreccsruhát viselt, és egy olyan feltűnő
táskát, ami többe került, mint egy autó. Massimo két
puszival üdvözölte, és odakísérte a foglalt asztalhoz.
– Ó, jaj… – szólalt meg Ruth még mindig a bárpult mellől.
A ginespohara üres volt.
– Tessék? – nézett oda Kat szórakozottan. – Kérsz még
egy italt?
– Nem, elég volt.
– Akkor mi volt ez az „ó, jaj”?
– Most megint folyton változnak a színeid: lángoló
narancssárga, vörös és arany. Gyönyörű, de ijesztő is.
Kat dühösen szusszantott.
– Már ne haragudj, Ruth, de ebben a hókuszpókuszban
én nem hiszek.
– Semmi baj, nem kell hinned – reagált Ruth nyugodtan.
– De egy italt mégis kérek, ezúttal csak szódát lime-mal.
Szeretnék még maradni, hogy követhessem az
eseményeket.
– Milyen eseményeket? – kérdezte Kat.
Ruth vállat vont:
– Azt majd meglátom.
Kat úgy érezte: Nico csigalassúsággal csoszog oda Zitához
és veszi fel a rendelését. Aztán Zita hosszan elbeszélgetett
vele – elvégre a házasság révén nagynénje volt, és nyilván
kicsi korától ismerte, gondolta Kat. Nico most az egyszer
visszafelé is megállt leszedni pár kiürült poharat.
Kat valósággal kikapta a kezéből a rendelést. A martini
Massimóé lesz, az Apperol spritz pedig az exfeleségé. Kat
gyorsan megcsinálta az italokat, és elhessegette Nicót.
– Ezeket én viszem ki. Te menj azokhoz az
amerikaiakhoz, és kérdezd meg, kérnek-e még valamit!
Kat tudta, hogy Massimo őt nézi, ahogy megy feléjük, de
a férfi arckifejezése nem változott, akkor sem, amikor
letette az italokat, és rámosolygott Zitára.
– Helló! Én Kat vagyok, Massimo barátnője. Örülök, hogy
találkozunk.
Zita felugrott.
– Már vártam, hogy megismerkedjünk – azzal
megragadta Kat kezét. – Massimo azt mondta, ne rontsak
azonnal rád. Szerintem nem akart rád ijeszteni a nagy,
bolond családjával.
Zita erős parfümtől illatozott, és nagyon puha volt a
bőre. A hangja fátyolosan szólt, de a keze meglepően
kemény volt. Kat odanézett: mindkét gyűrűt hordta, a
karikagyűrűt és az eljegyzési gyűrűt is.
– Csatlakozz hozzánk! – kérte Zita. – Ülj le, tessék, itt az
italom, én meg majd kérek egy másikat.
Massimo feszengve nevetgélt:
– Ma este éppen Kat az, aki az italokat készíti, úgyhogy
nem tud ideülni hozzánk.
– De én meg akarok ismerkedni vele – erősködött Zita.
– Talán majd egy másik alkalommal…
– Massimo, caro{20} – mondta Zita hízelegve. – Ne légy
már ilyen fafejű! Ha Nico nem boldogul Kat nélkül, miért
nem mész oda segíteni te?
– De én… – akart vitába szállni Massimo, aztán
meggondolta magát. Kelletlenül mondta: – Hát jó, ha
tényleg ezt szeretnéd.
– Perfetto!{21} Menj csak, és hagyj minket beszélgetni! –
paskolta meg Zita a férfi karját. – Ne aggódj, caro,
megbízhatsz bennünk.
Katnek egyáltalán nem ez volt a terve. Ő csak találkozni
akart a volt feleséggel, és nem vele csevegve tölteni a fél
estéjét. Most mégis egy székbe tessékelik, és ez a nő
keményen fogja a karját. Massimo pedig megadón feláll, és
visszavonulni készül.
– Jó beszélgetést a hölgyeknek! Szóljanak nekem, ha
kérnek még egy italt! – Mókásan meghajolt előttük: –
Szolgálatukra!
Kat beleivott a martiniba, amit a férfi az asztalon
hagyott. Zita ott ült mellette, előrehajolva, nagyon közel, és
édes illatszerének felhője mindkettejüket beburkolta.
 – Hát… – kezdte Kat tétován.
– Hát – ismételte Zita. – Te vagy Kat Black. Láttam pár
műsorodat. Te egy híresség vagy, igaz? És most te lettél
Massimo barátnője.
– Így van.
– Mondd csak, Kat Black, mi ketten barátnők leszünk,
vagy ellenségek?
– Mindenképpen ezek közül kell választani?
Kat úgy érezte, kibillentették az egyensúlyából.
– Mindenképpen – dobolt rézvörös körmeivel Zita az
asztalon. – Ez elkerülhetetlen, nem?
Kat nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon.
– Én nem hiszem, hogy…
– Nézd csak meg Massimót a bárban! – szakította félbe
Zita. – Meg tudod mondani, mit gondol most? Nem, mert
még nem ismered annyira. Én viszont igen, és el is árulom
neked. Elégedett, hogy találkoztunk, mert aggasztotta,
hogyan fog sikerülni, viszont kicsúszott a kezéből az
irányítás, és ez nyugtalanítja. Látod? Ha barátnők leszünk,
például ilyenekben segíthetek neked, ha viszont ellenségek,
akkor…
– Inkább leszek a barátnőd – igyekezett könnyedén
reagálni Kat.
Eszébe villant Ruth a bárszéken, aki most is őket nézi. Ha
tényleg színeket lát, vajon most milyen színkavalkádban
gyönyörködhet?
– Remek, jól döntöttél! – dőlt hátra Zita a széken.
Zita igazán szép nőnek számított, de volt az arcán valami
kemény vonás. Kat úgy érezte: jobb, ha ez a nő nem lesz az
ellensége.
– Örülök, hogy így látod.
Zita rámosolygott:
– Szegény Massimo, nem azt tervezte, hogy ilyen hamar
találkozunk egymással, és ő olyan, aki nem bírja elviselni,
ha a dolgok nem a terve szerint haladnak. Szereti a világot
a maga módján elrendezni.
Kat elgondolkodott: ez valószínűleg igaz. Massimo az a
fajta férfi, akinek az asztalán mindig rend van, és a
szekrényeiben is rendszerezve vannak a holmik. Ha Kat
otthagyott a földön egy könyvet kinyitva, mire visszament,
a polcra visszatéve találta. Ha egy szék támlájára dobta a
levetett nadrágját, Massimo összehajtogatta. Massimo
viccesen azt mondta erre: a katonaságnál verték belé, de
Kat látta, hogy a rendetlenség tényleg idegesíti. Kettejük
szobája a hotel legfelső szintjén valóban elég zsúfolt volt, és
ha bármit elöl hagytak, az útban volt. Katnek sem kellett
sok idő, hogy ne hagyja többé a holmiját kupacokban
szanaszét, hanem mindennek helyet keressen, ahová el
lehet rakni.
– Azt hiszem, rendszeretőnek kell lennie, ha már egy
ilyen szállodát vezet – mondta Kat Zitának.
Kellemetlen érzés volt, hogy így kitárgyalja Massimót
Zitával, mert tudta, Massimo utálná.
– És te most segítesz ebben neki, itt dolgozol. Hogy megy?
– Jól.
Zita hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét:
 – Pedig micsoda karrier áll mögötted: az a sok utazás,
tévéműsorok… Most meg itt élsz Velencében! Milyennek
találod ezt?
– Érdekesnek – felelte Kat, és megragadta az alkalmat,
hogy témát válthat. – Velence különbözik minden más
helytől, ahol eddig jártam, és nem csak a csatornák meg az
épületek miatt.
– Miben különbözik?
– Olyan, mintha két város lenne egyben – kezdte Kat. –
Van egyrészt a velencei emberek városa, és van egy másik,
amit a turisták látnak. És a kettő olyan különböző.
– Valószínűleg tényleg így van – értett egyet Zita. – A régi
velencei családok nagy része már elköltözött innen a
szárazföldre, ahol olcsóbban és könnyebben élnek. Akik
maradtak, azok tudják, hogy a megélhetésük a látogatóktól
függ, de szeretik megtartani a három lépés távolságot.
– Én azt szeretném, hogy utat találhassak hozzájuk. Az
eredeti Velencéről kellene írnom egy könyvet.
– Sok szerencsét!
– Te már régóta élsz itt, biztosan jól ismered a várost.
– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy az embereket is. Ne
feledd, hogy az én szülővárosom Nápoly. Az ittenieknek én
jöttment vagyok, aki nem az ő tájszólásukat beszéli. Pár
évszázad alatt talán befogadnának, de eddig még nem
tették.
Kat csalódottnak tűnt.
– Az a gondom, hogy itt a szállodában szinte csak
turistákkal beszélek. Nem is tudom, mit kéne tennem.
 – Ha nagyon erőlködsz, hogy az eredeti Velencét
megkeresd, talán annál nehezebb lesz megtalálni –
vélekedett Zita.
– Szerinted mit csináljak?
– Ha kivárnád, amíg rád talál…?
– Nem vagyok túl jó abban, hogy kivárjam a dolgokat.
Zita megint elmosolyodott:
– Akkor Massimón kívül még egy dolog közös bennünk.
Észre se vették, de a beszélgetés egyre könnyebben folyt.
Zita büszkén, szeretettel beszélt a lányairól. Mesélt a
Morosini famíliáról, a szülők, nagynénik, unokatestvérek,
unokaöccsök és unokahúgok meghökkentően népes
táboráról. Kat el sem tudta képzelni, hogy valaha is meg
fogja mindet jegyezni. Zita ajánlott neki egy fodrászt, és azt
is elárulta, hogy ki az egyetlen Velencében, akinek Kat
megengedheti, hogy a szemöldökéhez hozzányúljon.
Közben egyik spritzet itta a másik után, egyre hangosabban
beszélt és gesztikulált. Massimo időnként feléjük nézett, és
Kat észrevette, hogy nem szívesen látja őket együtt.
– Nagyon örülök, hogy a férjem éppen rád talált –
mondta Zita. – Szerintem illesz hozzá. És biztosan tudom,
hogy te meg én nagyon jó barátnők leszünk.
Az ég beborult, a terasz kezdett kiürülni. Az egy-két
koktéltól jókedvűre hangolt emberek vacsorázni indultak.
Kat hirtelen azt érezte: szeretne ő is velük tartani. Énjének
egyik fele azt kívánta, bárcsak elfuthatna ez elől a helyzet
elől – ettől a nőtől, Massimótól és a szállodájától, a
könyvszerződéstől, és minden kihívástól, amit maga
választott. Még Velencétől is. Olyan komplikáltnak látszott
minden, és már fogalma sem volt, miért hitte kitűnőnek ezt
a tervet. Mintha a kalandvágy, ami elvitte őt a világ minden
tájára, ebben a csodás városban elhagyni készülne őt.
Most először életében megijedt. Alighanem könnyebb
bármilyen vad helyen bátornak lenni, mint itt, ahol be kell
illeszkednie valakinek az életébe, és meg kell tapasztalnia,
milyen a szerelem.
Kat felpattant.
– Mennem kell – hadarta –, dolgom van.
Zita meglepődött:
– Azt hittem, együtt vacsorázunk.
– Majd máskor – felelte Kat. – Túl sok időt veszítettem
ma, és legalább pár száz szót meg kell írnom még lefekvés
előtt a könyvemből, különben nem leszek kész határidőre.
– Á, a könyved! És miről fog szólni? Velencéről?
Massimóról? A kapcsolatotokról?
– Erről mind – felelte Kat kelletlenül.
– Várom, hogy majd elolvashassam.
– Még nagyon az elején tartok. Sokat kell még rajta
dolgozni. Szép estét, Zita! Látjuk egymást hamarosan?
– Biztosan – válaszolta Massimo felesége. – Azt hiszem,
nagyon hamar!
A bár mellett üldögélő Ruth persze nyilván végig figyelte
őket, de most úgy tett, mint aki az útikönyvét böngészi.
– El kéne döntenem, hogy hol akarok vacsorázni –
mondta Katnek. – Menjek vajon egy kis bárba, vagy egy
rendes étterembe?
 Kat ajánlott neki a környéken helyeket, amelyek nem túl
drágák, és ahol egy egyedülálló nő sem érzi magát nagyon
kényelmetlenül.
– Elmennék én is, de még dolgoznom kell – tette hozzá
Kat. – Utána meg muszáj haladnom egy kicsit a
könyvemmel.
– Hát persze, dolgozz csak!
Ruth rámeredt Katre.
– És ha esetleg érdekel: most egészen kék vagy. Nagyon
sötétkék. És látványosan rosszkedvű a hatás.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

5. fejezet

A Massimóval való találkozásra leeresztettem a hajamat, és a

fehér ruhát vettem föl, ahogy Coco tanácsolta. Bevetettem
pár fogást is, amit a tévés sminkmesterektől lestem el az
idők során: a szemem nagyobbnak látszott, mint rendesen, a
bőröm pedig harmatosan üde volt. Velence harangjai este
hatra kongattak, amikor beléptem a szálloda halljába.
Massimo már várt.
Van az olasz férfiaknak egy speciális öltözködési stílusa –
világos színű pantallók és testhez simuló ingek a fagylalt
minden árnyalatában. Egy angol férfin ez nevetséges lenne,
de az olaszok lazák és természetesek így. Massimón
pisztáciazöld ing volt, és krémszínű nadrág, a vállára vetve
pedig a pulóver, ami jól jön majd, ha hűvösebb lesz az este.
Sötét haja frissen vágva, és meg is borotválkozott.
Makulátlanul festett.
Üdvözlésül könnyedén az arcomhoz érintette az övét.
– Készen áll?
– Igen!
 Gyorsan lépkedett. Míg a kis mellékutcák, callék{22}
útvesztőjében kanyarogtunk, ő állandóan kérdezgetett.
Melyik a kedvenc helyem a világban (erre túl nehéz lenne
válaszolni). Mi volt a legrémisztőbb kalandom (ha őszinte
akarok lenni: minden olyan alkalom, amikor szédítő
magaslattal volt dolgom). Mit szeretek annyira az
utazgatásban (a szabadságot, a változatosságot, az új
lehetőségeket… folytassam?). Annyira lefoglalt a válaszok
megfogalmazása, hogy végül már azt sem tudtam, merre
járunk.
– Ezt most direkt csinálta? – kérdeztem vádlón.
– Micsodát? – kérdezett vissza.
– Azért beszéltetett, hogy ne tudjam, milyen útvonalon
megyünk.
Massimo nevetett:
– Még az is lehet…
Csillogó víztükör fölött keltünk át, a parton álló falakat
befutotta a borostyán. Arcunkon ragyogott az esti nap arany
fénye, a híd alatt halkan pöfögve haladt egy motorcsónak.
– Az igazi Velencét szeretné látni? Hát itt van, körös-körül –
mondta Massimo. – Csak ki kell nyitnia a szemét.
Az első helynek, ahová elvitt, mindössze egy félig
elfüggönyözött ablaka volt, a bejárata pedig nagyon
alacsony. Bent illatos szivarfüst szállt.
Minden velenceinek megvan a maga kedvenc bacarója,{23}
ahová délben és késő délután betér egy pohár borra és pár
falatra, amit itt úgy neveznek: cicchetti{24}. Ez a hely szinte
csak egy odú volt a falban. Sok-sok év nyoma látszott a fa
italpulton, amin egy üvegpolcon rengeteg crostini{25} állt. A
különféle finomságokat fogpiszkálóval tűzték rá a falatkákra,
de volt húsgolyó is kis tálkákon, olajos paradicsomszósszal
leöntve.
– Ez egy régi bacaro – árulta el Massimo. – Azt mondják,
Casanova is járt ide.
– Mit gondol, mit ihatott Casanova? – kérdeztem.
– Biztos, hogy egy pohár proseccóval indított, amihez pár
falat baccalà mantecatót{26} evett. Tegyük mi is ezt!
Élek-halok az új ízekért, és bár ettem már sózott tőkehalat,
de így még soha: olívaolajjal és fokhagymával teljesen
pépesre keverve, majd enyhén megpirított bagettkarikákra{27}
kenve. Lehunyt szemmel, lassan rágtam. Ízes volt, és éppen
csak érezni lehetett benne a halat.
Amikor kinyitottam a szememet, Massimo kérdő
tekintettel nézett rám.
– Á, bocs! Ha valami újat kóstolok, mindig így csinálok –
magyaráztam neki.
– Meg nem tudnám mondani, hogy ízlett-e, vagy sem.
– Azt még én sem tudom. A legelső falat arról szól, hogy
megértsem, mit eszem: hogy elemezzem az ízeit, az állagát.
Így tanulok, azt hiszem. Hogy ízlik-e, azzal csak később
foglalkozom.
– Van egyáltalán olyan, amit nem kóstolna meg? –
morfondírozott.
– Azt hiszem, nincs. Hacsak nincs benne méreg… De még
abból is megkóstoltam néhányat: Japánban a gömbhalból
készült szusit, meg néhány elég rizikós növényfélét és
gombát is. Eddig még nem haltam bele.
– És miért akar ilyeneket enni? – kérdezte Massimo
fintorogva.
– Mert az étel nagy kaland: ha egy helyet alaposan meg
akarunk ismerni, nemcsak a hagyományokat és a
szertartásokat kell nézni, hozzátartoznak az ízek és illatok is.
– Az lehet… én mégsem volnék képes megenni olyat, ami
nem ízlik. Már a második falat nem menne le a torkomon.
Egy velencei mondás szerint: „Egyél-igyál, mert az élet oly
gyors, akár egy villámcsapás.” Nekünk az étel arról szól,
hogy élvezzük.
– Nekem meg a kíváncsiságról – mondtam.
– Jó, de akárhogy is, egyen még párat az itteni cicchetti-ből,
mert itt csinálják a legjobban!
Nem ragadtunk ott a bacaróban, csak amíg
elfogyasztottunk egy tányérnyi, mozzarellával töltött,
ropogós szendvicset, amit egyenesen a mélyhűtőből tettek a
sütőbe.
Ősrégi házak árkádjai alatt haladtunk tovább, átkeltünk
egy hídon, majd egy másikon: odalent a sötéten csillogó
vízben visszatükröződtek a fények.
Egyik bacaróból mentünk a másikba, rózsaszínű, eper-ízű
bort ittunk, mellé falatnyi padlizsángolyókat ropogtattunk.
Aztán ettünk hirtelen sült polipkarokat és még több crostinit,
ezúttal sós, füstölt húsokkal és természetesen a velencei
módon elkészített, édes-savanyú szardíniával, amit sós
hagymával és fenyőmaggal kínálnak. Közben pedig
rengeteget beszélgettünk, már nem is tudom, miről, csak
azt, hogy nem kellett keresgélni a témákat, olyan sok
mondanivalónk volt egymásnak.
Egyre későbbre járt, és Massimo másféle helyekre
kalauzolt: egy nehéz faajtó mögött megbújó jazzklubba, ahol
kopogtatni kellett, csak úgy engedtek be minket, majd egy
omladozó palazzo bálterme következett, ahol mindenki
táncolt. Olyan helyekre vitt, amiket feltétlenül bele szerettem
volna venni az újságcikkembe, de esélyem sem volt, hogy
Massimo nélkül újra odataláljak.
Hazafelé már lassabban sétáltunk, mert addigra
megteltünk finom ételekkel és jó borral. Eszembe jutott,
amit Coco mondott a szeretőkről: hogy nincs is annál jobb az
életben. Pár pillanatra engedtem szárnyalni a fantáziámat,
hogyan fogom Massimót az ágyamba vinni, és hogy veszem
le a puha vászoninget izmos testéről. Ahogy elképzeltem
magunkat, kellemesen beleborzongtam.
Velencére vékony ködtakaró ereszkedett, és a város
egyszerre látszott sötétnek és rosszkedvűnek. Odanéztem a
mellettem haladó Massimóra. Vajon neki is ilyeneken jár az
esze?
Még akkor is ezen tűnődtem, amikor odaértünk a Hotel
Gondolához. Csak tompa fény égett odabent, a recepción
nem volt már senki. Massimo felkísért a szobámba, ami azzal
járt, hogy most is be kellett szorulnunk a miniatűr liftbe,
majdnem egymáshoz érve, de mégsem.
A szobaajtómnál megálltunk.
– Köszönöm a szép estét – mondtam.
– Nagyon élveztem, hogy megismerkedtünk, Kat.
 Csak állt, és nézett. Én sem vagyok alacsony, úgyhogy
szinte egy magasságban volt a szemünk. Ha akart valamit,
ez volt rá a megfelelő pillanat.
– Holnap korán kell kelnem, és hosszú nap áll majd
előttem – mondta halkan. – Ki kellene használnom a
hátralévő órákat, hogy aludjak.
– Oké – válaszoltam, és azon voltam, hogy ne hallja a
hangomból a csalódottságot. – Akkor jó éjszakát!
Erre megcsókolt, de olyan gyorsan, hogy mire
észrevettem, hogy meg lettem csókolva, már vége is lett, és
ő már ott sem volt. Lehunyt szemmel igyekeztem tartogatni
az ízét. Aztán kinyitottam a nászutas lakosztály ajtaját,
lehúztam magamról a ruhát, és egyedül feküdtem bele abba
a hatalmas ágyba.
Reggel Massimo nem volt sehol. Kerestem a teraszon, és a
recepciónál is lődörögtem egy kicsit, remélve, hogy megint
köszönetet mondhatok neki a tegnapi remek estéért – de ő
nyilván az irodájába bújt el.
Elmentem hát sétálni, azt gondolva, hogy majd
megkeresem, merre jártunk előző este. Persze elvetélt
ötletnek bizonyult. Még amikor teljesen biztos voltam
benne, hogy jó helyen járok, akkor sem találtam azt a bárt,
ahol azokat a zseniális, ropogósra sült padlizsángolyókat
ettük, és Casanova törzshelyét sem sikerült felkutatnom.
Megálltam kávézni, és ettem egy cukros brióst. Próbáltam
eldönteni, mihez kezdjek a napommal. Sokféle kulturális
séta és néhány főzőprogram is kínálkozott, valamelyikre
befizethetnék, és aztán kerekíthetnék belőle valami sztorit,
ami megfelel a szerkesztőmnek. Ez azonban ellenkezett az
elveimmel. Én mindig a helyiekkel szeretek találkozni,
akárhová megyek, bekukkantok az életükbe, és egy kicsit
velük együtt csinálom a dolgaikat. A tévéműsorom, a Black
az isten háta mögött is éppen ezen alapult, és most is
Massimóról szeretnék írni meg a helyekről, ahová elvitt.
Talán este, amikor majd mind ki lesznek világítva a
bejáratok, könnyebb lesz megtalálni a bacarókat.
Mindenesetre szükségem lett volna némi útbaigazításra.
Ekkor eszembe jutott az öreg velencei hölgy a ruhaüzletből:
ő segíthetne nekem.
Az is eltartott egy ideig, amíg őt megtaláltam, mert
Velence szokás szerint túljárt az eszemen: az a sok kis
sikátor, ami mindig rossz irányba visz! Már majdnem
ebédidő lett, mire megpillantottam a boltot az egyszerű
kőhíd sarkánál, ahol mindig is volt.
Coco kinn állt a bolt előtt, a kiskutyái meg a lábánál. Fáradt
narancsszínű, kámzsanyakú felsőrészben és trapéz szabású
sötétkék farmerben volt, éppen egy gondolással
beszélgetett. Annyira tipikusan velencei volt a kép, hogy
muszáj volt lefotóznom. Coco meglátott, és azonnal pózolt a
képhez: fejét hátradobta és nevetett, mintha a gondolás épp
valami remek viccet mondott volna neki.
– Rengeteg turista velencei fotóin szerepeltem az évek
során. Igazából pénzért kéne modellt állnom – mondta,
amikor odaléptem mellé a boltajtóba.
– Igazán remekül nézel ki! Nagyon tetszik ennek a blúznak
a színe.
 – Neked nem állna jól. – A szeme összeszűkült: – Mint
ahogy ez sem, ami most rajtad van!
– Miért, mi a baj vele? – kérdeztem meghökkenten.
– Cara,{28} hát nem veszed észre, hogy a középkorú nők
egyenruháját viseled? Térden alul végződő sötét nadrág és
lötyögős felsőrész! – Megborzongott: – Rémes!
– A járkáláshoz nagyon kényelmes – védekeztem.
– Kényelmes az is lehet, aminek van stílusa – jegyezte meg
élesen. – Tekintettel kell lenni azokra is, akiknek rád kell
nézniük.
– Azt gondoltam, hogy elmehetnénk megint kávézni, de
úgy látom, nem szeretnél velem mutatkozni, ha így nézek ki,
igaz? – viccelődtem.
– Bizony – felelte Coco csípősen. – Még szerencse, hogy
van egy egész üzletem, teli szebbnél szebb ruhákkal. Miért is
ne adnék kölcsön belőle?
És már terelt is be a boltba, mielőtt bármit szólhattam
volna. Most mintha még zsúfoltabb lett volna, mint előző
nap. Voltak ott kiegészítők, amiket akkor nem vettem észre:
kalapok, tollakkal díszített bolerók és szőrmestólák. De Coco
elnavigált ezek mellett, és odavitt egy köznapi viseletekkel
megrakott állványhoz.
– A velencei nők rétegesen öltözködnek – magyarázta. –
Napközben nem szeretünk túl sok bőrfelületet mutogatni.
Igazából elegáns, lezser, mégis mindig sikkes külsőre
törekszünk.
Coco elővett egy kőszínű nadrágot, egy kék és szürke
ujjatlan felsőt meg egy krémszínű, hosszított blézert
leheletkönnyű anyagból.
– Na, ezt! – mondta.
– Próbáljam meg? – kérdeztem.
– Nem, csak vedd fel, és már mehetünk is!
A pirinyó próbafülkében levetettem a leszólt sötét
nadrágot meg a felsőmet, amiről addig azt hittem: hízelgően
ápol és eltakar, és felvettem a ruhákat, amiket Coco adott.
– Egy kicsit szürke, de most megteszi – mondta Coco,
amikor előjöttem. – Az unalmas még mindig jobb, mint a
ronda.
Adott egy percet, hogy megnézzem magam a tükörben,
aztán kitolt maga előtt a boltból.
– A kávézás ideje már elmúlt – közölte, miközben
kiakasztotta a ZÁRVA táblát, és bezárta az ajtót. – Velencében
mindennek megvan a maga szabott ideje, és most az
étkezés ideje van. Úgyhogy ebédeljünk meg! Hová szeretnél
menni?
– Olyan helyre, ami tele van helybéliekkel – vágtam rá
azonnal. – Hol szoktak ebédelni a gondolások?
– Mindenki ezt kérdezi – mondta kuncogva Coco. – Az
igazság az, hogy több száz gondolás van, akik mind máshol
ebédelnek. De ne aggódj, tudok egy nagyon jó osteriát{29}.
Tetszeni fog!
Hosszú gyaloglás következett, a kutyusok Coco mögött
ügettek, gazdájukkal együtt meglepően friss tempóban.
– Gondolásokat nem ígérek – mondta Coco, amikor
megérkeztünk egy helyre, ami előtt pár ócska asztal állt. –
Csak friss halat és jó társaságot.
 A vendéglő belső helyiségét fával burkolták, a berendezés
is ehhez illett, ami nem eredményezett túl vidám összhatást.
Étlap nem volt, de Coco azonnal egyeztetni kezdett a
tulajdonossal, ami elég sok fejcsóválással járt. Végezetül a
tulaj elfordult, peckesen elvonult a konyha felé, majd
visszajött egy tál jeges vízzel, amiben hüvelykagylók úsztak.
Megmutatta Cocónak, aki alaposan megnézte, majd
bólintott. Újabb hosszas megbeszélés következett, míg végül
úgy tűnt, sikerült rendelnünk.
– Nagyon oda kell figyelni, ha az ember friss tengeri ételt
akar enni – mondta Coco. – Itt ismernek engem, de még így
is mindig ellenőrizni kell, hogy nem hozzák-e ki nekem azt a
halat, amit gyorsan el akarnak adni, mielőtt megromlik.
– Ilyet csak nem csinálnak…! – mondtam félig viccesen, de
Coco nagyon komolyan válaszolt:
– Dehogynem! És még másra is oda kell figyelni.
Velencében a legtöbb hely kétféle árral dolgozik: az egyik a
helyieknek szól, a másik, a magasabb a turistáknak. És még
valami: mindennap készítenek egy olyan ételt, ami az étlapra
nem kerül fel, csak a törzsvendégeknek ajánlanak. Ma ez a
párolt tengeri süllő almapürével és érlelt balzsamecettel.
– Azt fogunk enni?
– Csak miután megkóstoltuk a kagylólevest, mert ennek a
kagylónak most van a szezonja. És kértünk egy tál frittura
mistát{30} is, mert itt nagyon értik a könnyű és ropogós
bundázást, és itt adják a legízletesebb garnélát.
– Ez nagyon jól hangzik. Nem baj, ha közben jegyzeteket
készítek?
 Coco megint azzal a lesújtó tekintettel nézett rám, ahogy
már máskor is.
– Minek? Attól tartasz talán, hogy az ebéd nem lesz elég
emlékezetes?
Elmondtam neki, hogy író vagyok, és meséltem a cikkről,
amin dolgozom. Coco szerencsére nem aggályoskodott,
mint Massimo, amikor bennfentes részletek kiadásáról volt
szó. Inkább izgalmasnak találta, hogy segíthet nekem.
Meghallgatta, milyen helyeken jártunk előző este, és három
bacarót beazonosított, ahogy a báltermet is, sőt
segítőkészen be is jelölte őket a térképemen.
– Abban a kis jazzklubban viszont soha nem voltam.
Keresd meg, hogy hol van, és akkor elmehetünk egyszer
együtt oda – javasolta. – Manapság olyan csöndes lett az
életem. Már nincsenek partik, mint régebben, a
barátaimmal. Kezdenek kiöregedni, és már nem tudnak
rendesen szórakozni.
– De veled nem ez a helyzet!
Vállat vont:
– Eddig még nem.
Megérkeztek a kagylóink fehérborral, petrezselyemmel és
fokhagymával elkészítve, megspriccelve finom olívaolajjal. A
szememet lehunyva ízleltem meg az első kanálnyit: tényleg
egyszerű volt, és nagyon friss, ahogy Coco előre
megmondta. Nagy élvezettel evett: pirított
kenyérdarabkákat mártogatott a levesébe, és kiszippantotta
a héjból a puha kagylóhúst. Amikor befejezte, félretolta a
tányért, mint aki látni sem akarja tovább.
 – Kedves Kat – mondta –, még nem mesélted el nekem az
estéd legizgalmasabb részét.
– És mi volna az? – kérdeztem.
– Hogyan végződött?
Biztosan vágtam erre valamilyen képet válasz helyett, mert
felnevetett.
– Felháborítónak tartod, hogy így kíváncsiskodom? –
Megvonta a vállát: – Én már csak ilyen vagyok.
– Nem történt semmi – feleltem. – Csak egy kis jóéjt-csók,
mielőtt mindketten lefeküdtünk a saját, külön ágyunkba.
– Ó, de kár! – reagált Coco. – Na nem baj, talán majd
legközelebb.
– Nem tudom, hogy lesz-e legközelebb – osztottam meg
vele a kétkedésemet. – Massimót talán nem is érdeklem.
Nehéz lenne megmondani.
– De hát csak küldött jelzéseket, amiből következtetni
lehet? Mit mondanak a jelek?
– Nincsenek jelek.
– Dehogyisnem! – makacskodott Coco. – A férfiak mindig
adnak le jelzéseket. Csak figyelni kell rájuk, és helyesen
értelmezni.
– Nekem ehhez, úgy látszik, nincs tehetségem – mondtam.
– Hogyan éltél eddig, hogy ezt még nem sajátítottad el?
– Az életnek ezt a részét eléggé hanyagoltam – ismertem
be. – Más dolgokkal voltam elfoglalva.
– Aha – nézett rám szánakozó tekintettel.
– Inkább kalandjaim voltak, nem kapcsolataim – tettem
hozzá védekezőn.
 – Én személy szerint úgy tapasztaltam, a két dolog eléggé
összefügg – mondta rá Coco olyan hangon, ami azt sugallta,
hogy egyetlen szavamat sem hiszi.
– Hát, voltak persze pasijaim, de csak ahogy az élet hozta:
vagy a munka, vagy az utazás révén. Valahogy összejöttünk,
de aztán mindig volt egy pont, amikortól már az tűnt
észszerűbbnek, ha külön megyünk tovább. Egyikünk sem
erőlködött különösebben, hogy együtt maradjunk.
Coco kezdte már érteni, és bólintott:
– Szóval te is olyan vagy, mint én. Sok szeretőd van, de
egyik férfi sem különlegesen fontos. Ezzel nincs is semmi
baj.
– Nincs? Én már kezdek ebben kételkedni. Mintha a
szerelem nagyon fontos lenne, fontosabb annál, hogy
kihagyja az ember.
Coco megint bólintott. Kerek szemüvegében úgy festett,
mint valami bölcs, öreg bagoly.
– Másképp érzel Massimo iránt, mint a korábbi férfiak
iránt?
– Talán igen – döbbentem rá, és kutattam az agyamban,
hogy mi lehet ennek az oka. – Hozzá azonnal vonzódni
kezdtem. Tudod, amikor ránéz az ember egy férfira, és úgy…
beleborzong. És folyton rá gondolok, pedig az ilyesmi nem
jellemző rám.
– Ez jó jel.
– De az az érzésem, hogy még ha érdeklem is, ő akkor sem
fogja megtenni a kezdő lépést.
– Akkor neked kell őt elcsábítanod – mondta határozottan
Coco.
– Én arra nem vagyok képes!
– Dehogynem!
– Tényleg nem – erősködtem. – Azt sem tudnám, hogy
fogjak hozzá. Még soha senkit nem csábítottam el.
– Akkor az a többi férfi hogy lett a szeretőd?
– Hát, tudod, hogy van ez… iszunk együtt egypár
pohárral… aztán egyik dolog hozza a másikat.
Coco a homlokát ráncolta, és felsóhajtott.
– Akkor neked most tanácsra lenne szükséged…?
A pincér megjött a frittura mistával.
– A legtöbb nő ott követi el a hibát, hogy feltételezi: a
férfiak egyszerű élőlények – közölte velem két harapás
között. – Hogy ha megkapják a maguk fociját, borát és finom
ennivalóját, valamint egy csinos nőt, akkor elégedettek
lesznek. Csakhogy a férfiak pont ugyanolyan komplikált
lények, mint mi, nők, de másféleképpen. Ha ezt megérted,
máris könnyebb lesz minden.
– Oké – mondtam.
Kezdtem hajlani rá, hogy elhiggyem, Coco tudja, mit
beszél.
– Én Massimo Morosinit nem ismerem jól, úgyhogy csak
találgatni tudom, mi lehet a fejében – rágcsált tűnődve Coco
egy garnélát. – Azt hiszem, hogy szeretné betartani az
illendőség szabályait. A velencei férfiaknak ugyanis nagyon
fontos a kifogástalan modor. Te az ő szállodájának a
vendége vagy, aki egy újságcikken dolgozik. A kapcsolatotok
ilyenformán alapvetően szakmai. Massimo maximálisan
ügyelni fog arra, hogy ilyen esetben mi a követendő
viselkedés.
– Ez igaz lehet – ismertem el. – Úgy látom, nagyon
komolyan veszi a munkáját.
– A kérdés most az, hogy hogyan lehetne rávenni, hogy ne
törődjön az illemszabályokkal. És most nem kacérkodásra
gondolok, vagy hogy mennyire rövid szoknyában jelensz
meg előtte.
– Hát akkor?
Ujjai tétován a tintahal felé nyúltak:
– Még gondolkozom.
Miközben némán ettünk, bennem felötlött: micsoda
eszement dolog, hogy a csábításra vonatkozóan egy nénitől
kérek szaktanácsot! De sokat nyomott a latban Coco
mérhetetlen magabiztossága. Olykor elbizonytalanodom a
szavait illetően, ha újra átgondolom őket, de ha együtt
vagyunk, szinte mindig meg tud győzni.
Coco lenyelte a garnéla utolsó morzsáját, odaintette a
pincért, és elvitette vele az üres tányért, majd bejelentette:
– Megmondom pontosan, hogy mit kell tenned.
– Halljam!
– Meghívod Massimót vacsorázni a Harry’s Barba, hogy
megköszönd neki a szép estét. Tudom, mit akarsz erre
mondani: hogy az egy turistáknak való hely, de hidd el
nekem, a velencei ember szívesen beül oda, ha megteheti.
És a benti világítás a nap minden szakában nagyon hízelgő.
Te egy Bellini koktélt iszol majd, és eszel egy carpacciót{31}
zöldsalátával, a hagyományos menüt.
 – És azután?
Elutasító kézmozdulattal elhárította a közbeszólást.
– Vacsora közben elmeséled neki, hogy befejezted a
cikkedet, és elküldted a szerkesztőnek. Lehet, hogy ez nem
igaz, de ez most nem fontos. Az kell, hogy Massimo azt
gondolja: teljesen felszabadultál, és csak jól akarod magadat
érezni.
– Oké, ezt meg tudom csinálni.
– Most jön a neheze. Meg kell őt csókolnod, mielőtt még
visszaérnétek a szállodába. Kérd azt tőle hazafelé, hogy
mutassa meg neked a kedvenc városi panorámáját vagy a
kedvenc helyét. És találj rá módot, hogy közel kerülj hozzá,
és akkor csókold meg!
Engem kételyek gyötörtek.
– És mi van, ha neki nem jön be, hogy én megcsókolom?
– Massimo úriember, aki úgy fogja ezt közölni, hogy az
nem lesz túl kínos. Aztán úgyis elmész innen Velencéből pár
nap múlva, és őt soha nem is látod többet. De én azt hiszem,
a terv működni fog. Még az a dolgunk, hogy megtaláljuk a
legmegfelelőbb ruhát, ami visszafogott, de mégis szexi. Kell
legyen a boltomban valami ilyen, de most nem jut eszembe.
Míg a halat ettük, Coco a divatról értekezett. Cocónak igen
határozott véleménye volt arról, hogy mi sikkes, és mi nem.
Nem a térd alatt végződő nadrág volt az egyetlen bűnöm.
Mint kiderült: a farmernadrág semmiképp nem lehet bő, és
a nyaksálak megkötésének is van valami trükkös, egyedül
üdvözítő módja, és így tovább. Hagytam beszélni, és
élveztem a tengeri süllő ízének találkozását az alma
édességével és a balzsamecet savanyúságával.
– Nem is tudom, mi legyen ezzel a tervvel… Még
gondolkozom rajta – mondtam, amikor befejeztem az evést.
Coco rosszallóan ciccegett:
– Itt vagy a világ egyik legromantikusabb városában,
szingli vagy, és igazán rád fér egy kis szenvedély. Mit
tétovázol?
 5.

Most, hogy a kezdetekről írt és a szenvedély legelső,

kipattanó szikráiról, Kat elgondolkodott: vajon jól alakul-e a
kapcsolatuk. Még soha nem élt és nem dolgozott együtt
senkivel ilyen szoros kapcsolatban, úgyhogy nem volt
viszonyítási alapja. Vajon rendjén való-e, hogy Massimo
ennyire halogatja Kat találkozását a családjával, illetve a
barátaival? Aggódjon-e azon, hogy amíg ő az írással volt
elfoglalva, Massimo elvitte a feleségét vacsorázni? Vajon
nem kezd-e Massimo belefáradni a kapcsolatukba, nem azt
keresi-e, hogy hogyan szabaduljon belőle? Kat szerette
volna feltenni ezt a kérdést Massimónak, de persze nem
tette. Attól tartott, hogy esetleg nem fog örülni a válasznak.
És hogyha a kapcsolatuk pár hét alatt kifullad, az Egy év
a Hotel Gondolában sem tud elkészülni. Kat mindenképpen
azon volt, hogy működjön ez a dolog, mert más munka nem
volt kilátásban, és az előleg nagy részét már el is költötte.
Megszokta a felső kategóriás életmódot: a business class
repülést, az ötcsillagos szállodákat, és ha a tévéműsora
költségvetéséből nem telt rá, elővette a hitelkártyáját.
Szeretett nagyvonalú lenni, megvendégelni a barátait
fényűző, pezsgős ebédekkel, vacsorákkal. Mindig azt
vallotta, hogy „a pénz nem gond, lesz majd megint”.
Nagy csalódás volt neki, amikor a tévécsatorna úgy
döntött, hogy nem akar új évadot a Black az isten háta
mögött-ből. Azt mondták: a sorozat lefutott. De Kat még
egyáltalán nem tett le a tévézésről. Nagyon szerette, és nem
volt hajlandó elfogadni, hogy félreállították. Ha ez a könyve
sikeres lesz, azzal felvezethetne egy új műsort. Az lehetne a
címe, hogy Kat Black Velencéje. Mások is csináltak már
hasonlót, de ő jobbat tudna, mert addigra egész bennfentes
lenne már itt. Csak az a fontos, hogy Massimóval jól
működjenek a dolgok.
A szexben nagyon jól egymásra találtak, sőt egyre
jobban. Kat visszagondolt az előző pasijaira, és rádöbbent:
nem is sejtette, hogy mi hiányzott neki eddig. Csak akkor
bizonytalanodott el mindig, amikor nem az ágyban voltak
Massimóval. Massimónak igaza volt: közöttük tényleg
nagyon gyorsan történt minden, és talán több időt kell
eltölteniük együtt.
Kat befejezte az írást, elrakta a laptopját, és kinyitotta az
ablakot, hogy beengedjen egy kis levegőt. Kihajolt, és arra
gondolt, hogy soha meg nem unná ezt a kilátást, az éjszakai
Velencét a sötét vízzel és a színes lámpákkal. A tenger felől
némi párát hozott ide a szél.
Akkor is ilyen idő volt, amikor először mentek a Harry’s
Barba. A benti fények kissé elmosódottá tették az alakokat,
mint most a párás levegő.
Ágyba bújt, és a vállára húzta a takarót. Ebben a kis
szobában minden nagyon egyszerű volt. Semmi rojt, bojt,
semmi aranytapéta vagy muranói üveg, amivel oly
gazdagon díszítették a Hotel Gondola többi részét.
Fölösleges is lett volna itt, a személyzetnek fenntartott
szinten.
Kat már félálomban volt, amikor Massimo bejött.
Hallotta, ahogy a férfi lerúgta a cipőt és – most az egyszer –
ledobta a ruháit a földre.
– Jól érezted magad? – kérdezte Kat halkan.
– Bocs, nem akartalak felébreszteni.
– Még nem aludtam, csak szenderegtem.
– Hát akkor… – kapcsolta fel az olvasólámpát Massimo,
és felvette a ruháit a földről. – Tudod, milyen vagyok…!
– Jobban alszol, ha rendben hagyod őket.
– Pontosan.
Amikor szépen felakasztotta a ruháit, Massimo bebújt az
ágyba Kat mellé, átölelte, az állát Kat meztelen vállához
dörzsölte, és arcát a nyakához szorította.
– Istenem, de lefáradok Zitától! Pár órát kell csak együtt
töltenem vele, és azonnal látom, miért nem tudtunk együtt
élni.
– Miről beszélgettetek az este?
– Mindenféléről: a jövő nyárról, és hogy milyen
programot szeretne csinálni a lányainkkal. Zita családjának
van egy háza a calabriai tengerpart közelében, ahol Zita és
a lányok mindig együtt töltöttek egy hetet augusztusban. De
már nagyok a lányok, és lehet, hogy más terveik vannak.
– Beszéltetek egyáltalán rólam? – kérdezte Kat, miközben
érezte Massimo szájának melegét a nyakán.
– Mmmm.
– Az mit jelent pontosan, hogy „mmmm”?
Massimo elengedte.
 – Igen, persze, beszéltünk. Zitának tetszel. Szeretne
többször találkozni veled. Nem nagyon érteném, hogy te
miért akarnád ezt, de ha szeretnéd, én nem bánom.
– Igazából egy kicsit félelmetes volt – ismerte el Kat. –
Eleinte provokálóan viselkedett, de aztán megnyugodott.
– Lehet, hogy fenyegetve érezte magát. Hisz te sikeres nő
vagy, olyan nagy karriert csináltál!
Kat közelebb húzódott.
– Massimo, szerinted csináltassak botoxkezelést?
– Hát ez hogy jön most ide? – kérdezte meglepett hangon
Massimo.
– Úgy, hogy Zita egykorú lehet velem, vagy talán idősebb
is, de fiatalabbnak látszik. Az jutott eszembe, hogy ezen
azért lehetne segíteni.
– Ne babráljanak rajtad! – mondta szigorúan Massimo. –
Szép vagy, Kat! – magához húzta. – Botoxot? Ha az arcod le
lesz bénítva, nem fogom tudni, hogy felizgultál-e, és hogy
többet akarsz-e, vagy kevesebbet. Erre nem gondoltál?
– Erre nem – ismerte be Kat, és odaszorította a csípőjét a
férfiéhoz.
Már kapkodta is a levegőt attól, ami következni fog.
– Hát akkor – ragadta meg Massimo Katet éppen a kellő
hévvel – szót se többet erről!

Massimo hamar elaludt, Kat pedig hallgatta, ahogy szuszog,

de közben a gondolatai kergetőztek. Furcsa nap volt, az már
igaz: először Ruth, aki színeket lát, aztán meg Zita a maga
dolgaival. Vajon sejti-e bármelyikük, hogy bele fog kerülni
Kat könyvébe? Kat mindenkit, akivel Velencében
találkozott, szabad prédának tekintett, bár nem tudta, hogy
Massimónak például mi lenne erről a véleménye.
Valahányszor szóba került Kat írása, Massimo fő
szempontja az volt, hogy hogyan lendíthetne ez az üzleten
ezekben a bizonytalan időkben. Csak arról tudott beszélni,
hogy az Airbnb hogyan teszi tönkre a kis családi
szállodákat, és hogy a látogatók száma egyre csökken,
amivel előbb-utóbb együtt fog járni az is, hogy a szobaárak
le fognak zuhanni. Massimo annak tudott volna örülni, ha
Kat könyve olyan jól fogyna, hogy a Hotel Gondolát
visszahelyezné a köztudatba, több vendég érkezne, ami azt
jelentené, hogy lenne pénz szigetelni a tetőt és a falakat.
Massimo természetesen arra számított, hogy átolvashatja
majd a kéziratot, és hozzájárulását adja ahhoz, ami
megjelenik róla. Hogy ez tényleg így lesz-e, azt Kat még nem
döntötte el. Attól függ, hogy állnak majd a dolgok az év
végeztével. Ha még együtt lesznek, akkor talán valóban oda
kell Massimónak adnia a szöveget.
Kat sejtette, hogy a barátai fogadásokat kötnek: vajon
meddig tart a kapcsolatuk? Többen is azt mondták: Kat nem
az a típus, aki megállapodik, mert azt túl kiszámíthatónak
és unalmasnak fogja érezni. Milyen érdekes, hogy
mennyire nem lett ebben igazuk! Kat arra gondolt: aki ezt a
talajvesztést érzi folyton, mint ő, az nem tud unatkozni!
Hiszen minden reggel arra ébred, hogy nem tudja, mit hoz
az új nap – pont úgy, mint korábban, amikor az élete
folyamatos utazásban telt. Itt ugyan csak Velence volt és
Massimo, de ő még egyiknek a szívéhez sem tudott közel
férkőzni.
De hisz még csak pár hét telt el – emlékeztette magát.
Érkezésekor a tavasz épp csak megkezdődött, bőséges esők
áztatták az utcákat, és a víz felbugyogott a Szent Márk tér
csatornafedői alól. Gyorsan telik az idő, és Velence most
már nem annyira hideg, viszont sokkal nagyobb lett a
forgalom. A nyár itt áll a küszöbön, Kat pedig egészen más
embernek érzi magát, mint amikor iderepült két bőrönddel
meg egy laptoptáskával, és a fejében kergetőztek a
gondolatok, hogy milyen könyvet fog majd írni.
Az élet Massimóval, az, hogy együtt van vele nap mint
nap, nem olyan volt, mint amire Kat előzőleg számított. Sok-
sok órát töltött azzal, hogy Massimo arcát figyelte, mert
meg akarta fejteni, mit érez a férfi. Vajon boldog-e? Vagy
szomorú? Elégedett-e? Kat lassan tanult ebbe bele. Eleinte,
ha Massimo a homlokát ráncolta, Kat azt hitte: biztos ő tett
vagy mondott valami rosszat, pedig legtöbbször a
munkájával kapcsolatban aggódott valami miatt. Ha este
ágyba bújt, de nem közeledett Kat felé, csak aludni akart,
Kat azt elutasításnak vette, és nem a fáradtság jelének. Ha
Massimo nemet mondott neki – egy sétára, egy vacsorára
vagy egy italra –, Kat mellőzve érezte magát, pedig bárki
másnak egyértelmű lett volna, hogy Massimónak
egyszerűen sok a dolga.
Kat belépett Massimo életébe, és része lett a
mindennapjainak. Olyan tánc volt ez, amelynek a lépéseit
nem ismerte. Szóval nem, még nem unta magát, pedig
Velence olyan város, ami a saját tempóját követi, lassan,
öregesen; és az is igaz, hogy egy férfi meg egy könyv kötötte
ide, és olykor mindkettővel meggyűlt a baja.
Massimo halkan horkolt mellette. Kat irigyelte a jó
alvókáját. Képes volt elaludni, ahogy letette a fejét a
párnára, és reggel korán ébredt, kipihenten. Borotválkozott
és lezuhanyozott, majd gondosan kivasalt inget vett, ivott
egy kicsi espressót, és belevetette magát a munkába.
Eközben Kat még az ágyban hevert, és csak fogadkozott,
hogy tíz perc múlva már tényleg felkel.
A virrasztó Kat most arra gondolt: ez egy jel lehet. Ha a
nap legelső lépéseit sem képesek együtt megtenni, akkor
lehet-e vajon remélni, hogy hosszabb távon majd
megtalálják a közös ritmust?
Kat az éjjeliszekrényen lévő órán látta, hogy már elmúlt
éjfél. Egyáltalán nem érezte magát álmosnak. Az is zavarta,
hogy éhes. Vacsorára csak pár falatot evett a bárból, később
néhány olajbogyót elrágcsált írás közben.
Sajnos a Hotel Gondolában nem volt rendes konyha.
Régebben persze igen, de amikor Massimo átvette a
szállodát, megszüntette, hogy még több szobát alakíthasson
ki. Most csak egy akkora sarok volt, ahol el lehetett
készíteni a reggelire kínált kávét és brióst, valamint a
koktélok mellé felszolgált rágcsálnivalókat – de ott nem
lehetett megfőzni egy komplett vacsorát. Kat és Massimo
vagy csak hideget ettek, vagy elmentek valahová – és
Katnek bizony ilyenkor, késő este gyakran korgott a
gyomra.
 Rátalált egy olyan helyre a Szent Márk tértől nem
messze, ami minden jel szerint állandóan nyitva volt.
Pizzaszeletet lehetett náluk venni, mégpedig meglepően
finomat: vékony tésztájút, amin friss paradicsomból készült
szósz volt rengeteg fűszeres házi szalámival és a tetején
rotyogósan olvadozó sajttal. Kat éppen ilyen ételt kívánt
most: laktatót, meleget és egyszerűt.
Halkan kicsusszant az ágyból, felöltözött, és úgy surrant
ki az ajtón, hogy Massimo fel sem ébredt. A hotelben nagy
csönd honolt, az éjszakai portás is alighanem szunyókált az
irodában, úgyhogy Katet ő sem látta elmenni.
Az éjszakai Velencének egész más lett a hangulata,
amikor a fáradt turisták eltűntek az utcákról. Kat a saját
lépteinek zaját hallgatta, ahogy átszökdelt az utcai lámpák
fénytócsáin, éjfekete csatornák mellett haladt vagy
árnyékba burkolódzó tereken keresztül, amelyeket a
helyiek campóknak neveznek, elhagyva néhány kései
mulatozót egy bár előtt, ahol még szólt a zene. Ahogy
remélte, a pizzázó nyitva volt, és ült is néhány vendég előtte
egy padon. Kat két szeletet vett, s gyorsan meg is ette, ott
kint állva a callén, miközben bebámult a kis pizzeria
ablakán a férfira, aki kiszolgálta. Sokszor látta már ott, Kat
feltételezte, hogy ő a tulaj. Ha most a tévésorozatot
forgatná, a Black az isten háta mögött-öt, talán eltöltene
néhány órát ezzel a férfival, és kifaggatná, mi a titka a
paradicsomszósza zamatának, és mitől ilyen istenien
ropogós a tésztája. És talán megtenné ugyanezt egy
bacaróban is, ahol olyan igazán finom cicchettit adnak.
Akárhová vetődött is a tévéműsora készítése közben, a
műsor történetének vezérfonala mindig az ételek voltak, és
mindig eljött az a pillanat, amikor Kat együtt kezdett főzni
egy helybélivel, annak saját konyhájában.
Itt hiányzott neki a főzés. Számára egy hely akkor vált
megérthetővé, ha bevásárolt az utcai árusoknál, és
kipróbálta, hogyan kell elkészíteni az ételeket, amelyeket a
megismert helybéliek szívesen ettek nap mint nap. De még
ennél is fontosabb volt, hogy megnyugtatta a főzés. Jól
feltalálta magát mindenféle konyhában, akármerre járt a
világban. Még Londonban, a saját pici lakásában is örömet
talált az ételkészítésben, legyen az egy sima grillezett hal
romesco mártással{32} vagy egyetlen csirkecomb Marsala
borban, zsályával; akármi rotyogott a tűzhelyen, az egész
lakásban szétáradt az illat, és az asztal csak neki volt
megterítve. Most meg már több hete van Velencében, és
még egy hagymát sem aprított fel. Ez a rutin hiányzott neki
ebből a furcsa, új életmódból.
Akkor jött Katnek a megvilágosodás, amikor kért egy
harmadik szelet pizzát. Az étel központi szerepet kell hogy
kapjon a könyvében, de ő az eddigi fejezetekben csakis a
Massimóval való kapcsolatára koncentrált. Massimo
annyira megkavarta a fejét, hogy nem volt képes a
kapcsolatuknál messzebbre nézni, pedig tudta, hogy a
kiadója és az olvasói többre számítanak tőle. Azt várják,
amit mindig is adott nekik: a főzés és evés jóízű
bemutatását, a különleges étkezési szokások és az ezzel
kapcsolatos kalandok leírását, de ezúttal még recepteket is –
no de egy tisztességes konyha nélkül hogy tudná mindezt
megoldani?
Az utolsó pizzaszeletet már a Hotel Gondola felé sétálva
ette meg. Most nem érdekelte, hogy Massimo alszik.
Behúzta az ajtót, lámpát gyújtott, és lehuppant az ágyra.
Massimo félálomban hunyorgott.
– Te vagy, Kat?
– Massimo, nekem kell egy konyha.
– Tessék? Most? – Hunyorogva nézett fel: – De miért?
– Mert konyha nélkül nem boldogulok.
Massimo álomittasan nyögött fel:
– Oké, majd kitalálunk valamit, de nem beszélhetnénk
ezt meg reggel?
– Szerinted menni fog? Úgy értem, ki a csodának volna
egy fölösleges konyhája Velencében? Vagy esetleg te
ismersz valakit?
– Mmm – felelte Massimo, és látszott, hogy máris elalszik
újra.
Ha most megint felébresztené, dühös lenne, és joggal,
gondolta Kat. Massimóból teljesen hiányzott Katnek az a
késztetése, hogy a dolgokról azonnal döntsön, és rögtön
meg is csinálja. Nála türelmesebb embert Kat még nem
látott. Massimo körül is haladtak a dolgok, de csak
mérsékelt tempóban, és nem is lehetett őt siettetni.
Kat felöltözve hevert az ágyra, úgy latolgatta a
lehetőségeit. Velencében jellemzően minden talpalatnyi
hely ki van használva. Talán osztozhat majd valamilyen
konyhán: találhat egy kávézót, ami éjszaka zárva tart, vagy
valakit, aki csak időnként használja a lakását. Már látta is
magát, ahogy a Rialtón, a piacon bóklászik a standok között,
karján kosárral. Az ábránd lényeges része volt, hogy
mellette ott jött egy velencei is: megmutatta neki a helyi
különlegességeket, amelyeket csak itt lehet beszerezni, és az
elkészítésüket is megosztotta vele. Kat éppen arról
fantáziált, hogyan fog ráérezni a sarde en saorban{33} az
édes és savanyú íz kényes egyensúlyára, amikor álomba
zuhant. De álmában is főzött: rizottót kavart, vajat
kanalazott bele, és reszelte a parmezánt, majd széles, fehér
tálakban tette az asztalra.
Massimo korán felverte, nem is egy csókkal, hanem
megrázta a vállát.
– Te tényleg későn jöttél meg, és mindenféle konyhákról
beszéltél nekem, vagy csak álmodtam?
Most Katen volt a sor, hogy álmosan hunyorogjon.
– Bocs – motyogta. – Megvilágosodtam, és muszáj volt
rögtön megosztanom veled.
Massimo adott Katnek egy erős, rövid kávét, amit a
szobájukban álló Nespresso géppel készített.
– Mondd el még egyszer, mert félig aludtam.
Kat felült, elvette a kávét, és belekortyolt.
– Muszáj találnom egy konyhát. A kiadómnak azt
ígértem, hogy a könyvben receptek is lesznek, úgyhogy kell
egy hely, ahol megcsinálhatom a próbafőzéseket. A legjobb
volna valahol a Rialto piac közelében.
– Oké – mondta habozva Massimo. – Majd gondolkodom,
és körbekérdezek. Most épp nem jut eszembe semmi.
 – Ha volna konyhám, megfőzhetném neked a kedvenc
receptjeimet. – Kat azt remélte, hogy ezzel fel tudja
gyorsítani Massimo gondolkodását. – Annak örülnél, nem
igaz?
– Igen – helyeselt Massimo. – Mégis nehezen tudlak úgy
elképzelni… Mindig mondod, hogy milyen türelmetlen
természet vagy. Egy séfhez hogy illik ez?
– Nem séf vagyok, hanem szakács – helyesbített Kat. – És
egy konyhában az ember folyton jön-megy, játszik a
hozzávalókkal, átalakítja a dolgokat: alkot. Az eredmény
pedig a finom étel. Még szép, hogy imádom!
– Akkor tényleg találnunk kell neked egy konyhát –
mondta Massimo. – Meglátom, mit tehetek, ígérem!
Kat elnézte, ahogy Massimo öltözködik, és valami
nagyon jó érzés lett rajta úrrá. Itt él Velence kellős közepén
ezzel a nagyon vonzó férfival, aki szinte minden este
szerelmeskedik vele, és sokszor mondja is neki, hogy
milyen szép. Massimo csíkos inget vett, és lenvászon zakót,
aztán megfésülte gondosan ápolt, sötét haját, és egy
pillantást vetett a tükörbe. Megcsókolta Katet, és közben a
hasára tette a kezét: az érintéstől a szokásos kellemes
bizsergés indult be.
– Mi a mai terved? – kérdezte. – Tovább dolgozol a
könyvön?
– Igen, azt hiszem. Azt a részt kell megírnom, amikor a
Harry’s Barban ettünk.
– Azt az estét… – mosolyodott el az emléken Massimo. –
Azért ne add ki minden titkunkat, Kat! Maradjon valami
nekünk is!
Kat szerette volna megkérdezni tőle, hogy mire gondol
pontosan, de Massimo egy csók után már ki is lépett az
ajtón: ment a dolgára. A megjegyzése feszélyezte Katet. Ő
többnyire a nyilvánosság előtt élte az életét, és tudta, hogy
ez nem igazán normális, de már megszokta, hogy az
emberek mindenfélét tudnak róla. Vajon Massimo mit érez
elfogadhatónak, számára hol van a határ? Nem ott, ahol Kat
meghúzza a vonalat, ez borítékolható volt. Kat inkább
megpróbált nem foglalkozni ezzel a kérdéssel. Ha ugyanis
túlságosan belemélyed, akkor egyetlen szót sem lesz képes
többé leírni.
Lopott pár percet még az ágyban lustálkodva, aztán
felkelt, lezuhanyozott, majd felmérte a ruhatárát. Meg
akarta látogatni Cocót, de mostanra már megtanulta, hogy
nagyon nem mindegy, mit visel. Ezúttal nem vesz magára
térd alatt lógó nadrágot és mindent elrejtő tunikát, amit
Coco a középkorú nők egyenruhájának hív. A haját sem
csavarja kontyba, hanem leengedi, hadd lógjon a vállára.
Kell egy kis rúzs és arcfestés, sőt, esetleg egy kis barna
árnyalat a szemhéjon is. Kat nem akart alkalmat adni a
barátnőjének, hogy sopánkodjon.
Nagyon jól szórakozott azon, hogy Coco, bár jóval
idősebb nála, mégis mennyire ad a megjelenésére. Coco
csak akkor volt hajlandó kidugni az orrát az ajtón, ha már
bepúderezte, és mindenkitől elvárta ugyanezt. Ezért ha
együtt készültek programot csinálni, Kat mindig úgy
öltözött, hogy Coco kedvére tegyen vele.
 Ma reggel azt a kék ruhát vette fel, amit legelőször
vásárolt a boltban. A ruha Coco egy régi ismerőséé volt
korábban, ezért Coco mindig nosztalgikus hangulatba
került tőle. Ha az ember eléri ezt az életkort, az életét át-
meg átszövik mindenféle emlékek – bár meg kell hagyni,
hogy Coco nem is sokat beszélt a régi időkről. Inkább az
adott napra koncentrált, arra, hogy milyen örömöt talál
benne. A könyv szempontjából Coco valóságos
főnyeremény volt, és Kat nagyon szeretett róla írni. Most
pedig további segítséget remélt a különc velencei
asszonytól.
A Hotel Gondola folyosóin kávéillat lengett, mint minden
nap kezdetén. Sokan a vendégek közül már ott is vannak a
bárban, ott fogyasztják jóízűen a briósból és caffè con
lattéból{34} álló reggelit, ami a szoba árában benne van. Kat
azonban soha nem reggelizett velük. Talált magának a
hoteltől kellő távolságra egy pasticceriát,{35} ahol nyugodtan
ehette meg a reggeli croissant-t,{36} és ahol nem várták el
tőle, hogy közben szellemesen társalogjon.
Ma reggel azonban Ruth már lesben állt a recepciónál, és
őt várta: úgy tett, mint aki érdeklődve nézegeti a kezében
tartott útikönyvet.
– Jó reggelt! – köszöntötte Kat, és fura módon még örült
is, hogy látja. – Mit tervezel mára?
– Hát, nem is tudom – felelt habozva Ruth. – Talán
napközben majd elmegyek a Peggy Guggenheim
Gyűjteménybe. Azt mondják, azt feltétlenül meg kell nézni.
Kat még nem járt ott, de ezt nem árulta el Ruthnak.
 – Igen, így van, különösen ha érdekel a művészet –
mondta. – Én reggelizni indulok, aztán pedig meglátogatom
a barátnőmet, Cocót.
– Milyen jó lehet, hogy vannak barátaid Velencében! –
mondta Ruth.
– Gyere el velem! – vetette fel hirtelen elhatározással Kat.
– Szerintem érdekesnek fogod találni Cocót. Kíváncsi
vagyok, hogy őt milyen színűnek látod majd.
– Ma reggel ezek szerint nyitottabb vagy az én
hókuszpókuszomra? – kérdezte Ruth elégedetten.
– Nem, nem nekem való. Az igazság az, hogy elég
bizarrnak érzem.
– De azért érdekel is, igaz?
– Egy kicsit – ismerte be Kat.
Ruth szemlátomást örült, hogy a galériába tervezett
látogatást elhalaszthatja Kat invitálása miatt. Együtt léptek
ki a hotelből és fordultak rá a csatorna melletti keskeny
járdára.
– Ugye tényleg látod ezeket a színeket? Nem csak
kitalálod az egészet? – kérdezte Kat.
– Én tényleg látom a színeket – bizonygatta Ruth. – Néha
azon gondolkozom, hogy jobb volna-e, ha nem látnám őket.
Mert néha bonyolítja a dolgokat. Vannak emberek, akik
valamilyennek mutatják magukat, de a színük elárulja
nekem, hogy egész másfélék.
– Ez neked előny, nem?
– Talán igen… de mindenki szeret magáról egy bizonyos
képet mutatni kifelé. És mivel én belátok emögé, számomra
sok apró dolog megváltozik: hogy hogyan közeledem
emberekhez, hogyan beszélek és milyen kapcsolatba
kerülök velük. Vegyünk például téged. Biztosan észrevetted,
hogy figyellek. De nem tehetek róla: annyira szép vagy!
– Most milyen színű vagyok? – kérdezett rá Kat.
– Rózsaszínű, mégpedig nagyon kellemes árnyalat,
boldognak tűnsz.
Velence ma reggel napfényben fürdött, és az ég kékje
tükröződött a csöndes vizeken. Ha Kat sietett volna, biztos
nem veszi észre az omladozó falak, ferde ablakok és
kövezett utcák szépségét, amelyek köveit simára koptatták
a járókelők az évszázadok alatt. De Kat ma nyitott szemmel
járt, és lenyűgözte mindez.
– Rémes lehet, ha valaki egy ilyen reggelen itt van
Velencében, és ez nem tölti el boldogsággal – mondta
Ruthnak.
– Rémes bizony – helyeselt új barátnője.

Két csésze tejeskávé és egy vaníliakrémmel töltött croissant

után Kat még a korábbinál is prímább hangulatba került.
Kezdte magát otthon érezni itt. Lám csak, a pasticceria
pultja mögött a kiszolgáló már barátságos biccentéssel
üdvözölte! Ráadásul új ismeretségeket köt. Ez már azt
jelenti, hogy Velence kezd megnyílni előtte. És lett egy jó
ötlete is, amitől mindig fel szokott dobódni.
– Ideje elnéznünk Cocóhoz! – indítványozta Ruthnak,
mihelyt az befejezte az evést.
A bolt felé menet Ruth Cocóról kérdezgetett: hogy ki ő,
hogyan ismerkedtek meg, és hogy mit dolgozik. Kat
szűkszavúan válaszolt neki, mert azt akarta, hogy Ruth
maga formáljon véleményt Cocóról.
– Találkozni kell vele, hogy az ember elhiggye: van ilyen
– magyarázta Kat. – Majd meglátod!
A bolthoz érve Cocót csupa élénk színbe öltözve találták:
kék szoknya volt rajta narancssárga felsőrésszel, hozzá
piros cipő és zöld nyaksál.
– Össztűz, színekből – mondta Katnek, miután két
puszival üdvözölte. – Ezt a Vogue egy régi számában
olvastam. Neked hogy tetszik?
– Szenzációs – felelte Kat, és Ruthra nézett.
Meglepetésére Ruth arcán inkább riadalmat látott, nem
csodálatot.
Coco manökenpózba vágta magát:
– Ha az ember egy egész üzletnyi készletből válogat,
könnyen kipróbálhat bármilyen stílust. Nekem ez most
tetszik, ma legalábbis.
Kat bemutatta neki Ruthot, akin továbbra is az a különös
riadtság ült, bár igazán igyekezett dicsérni a boltot és benne
a sok szép holmit.
– Neked is fogunk mindjárt találni valami tökéletes
darabot – biztatta Coco. – Csak mesélj magadról! Milyen
ember vagy, mi a különleges benned?
– Én egészen átlagos vagyok – mondta Ruth.
– Ilyet soha ne mondj! Senki sem átlagos.
– De én igen – bizonygatta Ruth. – És az öltözködés soha
nem volt az erősségem, ami azt illeti.
 – Éppen ezért van szükséged rám! – lépett hátra egy
kicsit Coco, hogy jól megnézhesse. – Egy igazi angol
rózsaszál vagy, szerény, aki nem hívja fel magára a
figyelmet. Neked nem állna jól a színek össztüze, sem
semmilyen feltűnő ruhadarab, mert visszafogott a stílusod.
– Ez igaz – mondta Ruth.
– De nagyon csinos vagy, csak nem hozod ki magadból,
amit lehetne. Mondták ezt már?
– Nem rémlik – felelte Ruth nyugodtan.
– Lássuk csak, miben látnálak a legszívesebben – hajtotta
félre a fejét Coco. – Hm, azt hiszem… igen, igen… egy
pillanat, signora!
Míg Coco serényen turkált a szűk ruhafolyosókon, Kat
Ruthhoz fordult, és halkan megkérdezte:
– Na, ő milyen színű?
Ruth összevonta a szemöldökét, és nemet intett:
– Ne most!
Kat kérdőn nézett rá, de Rutht nem tudta szóra bírni, és
aztán Coco már elő is került két lenge nyári ruhával.
– Mit szólsz hozzájuk?
– Nagyon szépek – mondta Ruth. – De…
– Így felakasztva nem látszik, hogy igazából mit tudnak.
Fel kell őket próbálnod, csak akkor tudjuk meg, hogy
tényleg neked valók-e.
Kat kénytelen volt elismerni Coco szakértelmét: tudta,
mit csinál. Mindkét darab remekül állt Ruthon, és ami
mellett végül döntött, a kék mintás ruha hangsúlyozta a
szeme színét, és évekkel fiatalabbnak mutatta.
 – Most alkudni kell vele – súgta oda Kat. – Ragaszkodik
hozzá.
– Képtelen vagyok rá! Gyűlölök alkudozni.
Coco máris hajtogatta a ruhákat, a bajusza alatt pedig
mosolyogva úgy tett, mint aki nem hall.
– Csak a kéket kérem – figyelmeztette Ruth.
– Ma akciósan adom: a kettőt egy áráért – felelte Coco.
– Tényleg? Miért, leárazás van? – nézett körül Ruth, mint
aki a kiírást keresi.
– Nem, ez csak neked szól, mert Kat barátnőmmel jöttél…
meg azért is, mert tudom: ha elviszed a krémszínűt, azt
jobban fogod szeretni, mint a másikat.
Ruth elvörösödött:
– Nagyon kedves tőled.
Coco méltósággal bólintott:
– Ez a ruha egy nagyon kedves barátomé volt. Örömmel
fogok arra gondolni, hogy új életet kezdett egy másik
országban.
Míg nyélbe ütötték az üzletet, Kat találomra keresgélt az
állványokon lógó darabok között. Épp egy repdesős nyári
felsőt tartott maga elé a tükör előtt, amikor Coco odaszólt:
– Nem, Kat, neked most nincs szükséged arra. Elég ruhád
van.
– Ezt meglepve hallom pont tőled: hát lehet valaha is elég
a ruhákból?
– Nekem nem, csakhogy bennem megvan a képesség,
hogy minden darabra emlékszem, és jól párosítom őket. Te
nem.
 – Igaz – ismerte be Kat. – Én is inkább olyan vagyok, mint
Ruth: sosem volt erősségem a divat.
– Tudom, kedvesem, nem kell folyton emlékeztetned –
mondta Coco, aki már a fiókban kotorászott, ahol a házilag
készített ZÁRVA táblát tartotta. – Most pedig ideje, hogy
kávézni menjünk, nem igaz?
A szokott helyére vitte őket, a kutyái a lábuknál
szaladgáltak. A csatorna mellett lévő asztalok egyikéhez
ültek, a csíkos napernyő alá. Ha ketten voltak Kattel, mindig
Coco rendelt maguknak ételt és italt is. Ruthtal viszont
másképp bánt. Hogyan szereti a kávét? Kér-e esetleg egy
édes süteményt hozzá?
Amikor az enni- és innivalók sora elrendeződött, Coco
Kat felé fordult.
– Most mondd, amit akarsz!
– Honnan tudod, hogy akarok valamit?
– Vén boszorka vagyok én már – mosolygott Coco
önelégülten. – De azt nem tudom kitalálni, hogy mi az.
Neked kell elárulnod.
– A segítségedet szeretném kérni – mondta Kat. –
Keresnem kell egy konyhát, ahol kipróbálhatom a
könyvemhez szükséges ételrecepteket. Nem kell, hogy nagy
legyen vagy hogy spéci módon legyen felszerelve, de azt
nagyon szeretném, ha a Rialto piactól nem esne messzire.
Azt remélem, hogy te esetleg tudsz ilyet.
– Kéne egy konyha – szögezte le Coco. – Hát Massimónak
nincs valami ötlete?
– Kérdezősködik, de ez eltarthat egy darabig, ezért úgy
gondoltam, én is kérdezősködöm. Eszembe jutott például a
te lakásod – vetette fel Kat bátortalanul. – Nem is
zavarnálak, ha akkor főznék ott, amíg te az üzletben vagy.
Hagynék neked finom ennivalót a sütőben, plusz
természetesen fizetnék a konyhahasználatért.
– Az én konyhámban…? – kérdezte Coco, szemlátomást
kicsit zavarban. – Te azt még nem láttad.
– Nem, csak említetted, hogy nincs messze a piactól.
– Ami igaz is, de akkor sem fog neked megfelelni – Coco
nevetni kezdett. – Biztosan nem!
– Miért?
– Megmutatom. Kávézás után odamegyünk. – Coco
megint elnevette magát: – Főzni, az én konyhámban…
kizárt!
Fizetés közben Coco megkérte a pincért, hogy a maradék
süteményeket csomagolja be. Utána hármasban sétáltak el
Coco lakásához, aki a kutyákat Kat és Ruth kezébe nyomta,
mert az utcákon kezdett nőni a tömeg, és Coco attól félt,
hogy valami csörtető turista eltaposhatja őket.
A földszinti lakás szép részén volt Velencének, egy
keskeny csatorna partján, ahol a legtöbb házon tavaszi
virágok díszlettek az ablakokban. Coco ajtót nyitott, és
betessékelte őket a kis előszobába.
Kat azonnal átlátta, mi a gond. Ruhák lógtak már a
bejáratnál is, de a nappali is tömve volt teliaggatott
ruhaállványokkal, a konyháról pedig kiderült, amikor
beverekedték oda magukat, hogy cipőraktárként működik.
– Nem volt ez mindig így – mondta Coco tanácstalanul
körbetekintve, mint aki csak most látja át a probléma valódi
súlyát. – Az emberek folyton ruhákat ajándékoztak nekem,
és ha szép holmikat hoztak, nem tudtam nemet mondani.
Hamar megtelt a lakás, hisz látjátok, nem nagy. Akkor
nyitottam a boltot. De azóta is folyamatosan érkeznek a
dolgok, így aztán az sem sokat segített.
A tűzhely teteje ugyanúgy teli volt pakolva, mint minden
más felület. Kat kinyitotta a sütőt: Coco azt is
rakodóhelynek használta.
– Hogy főzöl itt?
– Már nem szoktam – vallotta be Coco. – A főzés
elvesztette számomra a vonzerejét, de nem is voltam benne
soha tehetséges.
– De enni nagyon szeretsz – jegyezte meg Kat.
– Azt Velencében sok helyen megtehetem – nézett körül a
konyhájában megint Coco. – No látod: ez itt neked nem felel
meg.
– Nem bizony – értett egyet Kat.
– Muszáj volt megmutatnom, különben nem hittél volna
nekem – magyarázta Coco. – De más miatt is akartam, hogy
meglátogass. Az emeleten van egy üres lakás. A tulajdonos
arra tartja, hogy odaadja a barátainak, ha eljönnek ide,
szóval nem akarja kiadni. De talán használni tudod a
konyhát. Nekem van hozzá kulcsom. Szeretnéd megnézni?
– Igen, persze!
– Meredek és keskeny a lépcső, gyertek óvatosan!
Kapaszkodjatok a korlátba! – tanácsolta Coco, és mutatta az
utat.
 Ez a hely viszont tökéletes volt, ezt Kat azonnal látta. A
szobában alig volt bútor, csak egy molyrágta heverő meg
egy kicsi étkezőasztal. Tetszett neki, hogy nagy a
belmagasság, hogy vidám rózsaszínűek a falak, és szép volt
az ajtó is, ami az erkélyre nyílt. De leginkább a kicsi,
egyszerű konyha vonzotta, ami az egyik falat foglalta el. Kat
kinyitotta a fiókokat és a konyhaszekrényajtókat:
mindenféle, egymáshoz nem illő edényt és fedőt talált, pár
igazán jó kést meg egy ősrégi, narancssárga Le Creuset
edényt.
– Itt nagyon szívesen főznék – mondta Kat Cocónak. –
Megadnád a tulajdonos számát?
– Ezt bízd csak rám!
– Mikor tudsz vele beszélni? Hamarosan?
– Gondolom… – mondta Coco bizonytalanul.
– Csak nem szeretném, ha időközben valaki más
kibérelné. Ha egy ilyen helyet kiadnak az Airbnb-vel, azzal
sok pénzt lehet keresni.
– Mondtam már: a tulajt nem érdekli a lakáskiadás, és az
Airbnb sem, akármi is az…
– Akkor gondolod, hogy van esélyem?
– Nagyon remélem.
Ruth kitárta az üvegajtót, most kint állt az erkélyen, és a
szemben lévő ház ablakait pásztázta. Leült az egyik rozoga
székre a kornyadt, cserepes muskátli mellé, és csak
meresztette a szemét. Kat kiment hozzá.
– Mit nézel? – kérdezte.
– Bevallom: leselkedem – mondta Ruth. – Olyan keskeny
ez a csatorna, hogy be lehet látni a szemben lévő szobákba.
Kat követte Ruth tekintetét, és látta, hogy igaza van.
Tisztán ki tudta venni a szemközti lakás belsejét. Kék
takaróval letakart kanapé állt bent, egy kis asztal, ami
mögött rézedények lógtak, nyilván a konyhapult fölött.
Most nem volt bent senki, de ha hazamegy a lakója,
könnyen ki lehet lesni, mit csinál.
– És onnan is jól belátnak ebbe a lakásba – mondta Ruth.
– Igen, de én itt csak főzni fogok, szóval ez nem zavar. És
nagyon nyugis ez az erkély. Jól tudok majd írni itt.
Coco odabent maradt. Talált egy partvist, és most a
padlón a port és a döglött bogarakat húzta össze.
– A boltban nem akartál a színéről beszélni – jutott
eszébe Katnek. – Gondolom, szép látvány lehet!
Ruth újra csak nemet intett, és megismételte:
– Ne most!
Kat nem értette, Ruth miért titkolódzik ennyire. Eddig
semmit sem akart elhallgatni.
Ruth nem is nyílt meg, míg el nem búcsúztak Cocótól. A
Hotel Gondola felé sétálva kezdett el beszélni.
– Szürke – mondta váratlanul. – Abszolút szürke,
majdnem teljesen szín nélküli.
– Hogyhogy?
– A barátnőd, Coco fantasztikus előadást nyújt – de
ennyi!
– És ez szokatlan?
– Láttam már ilyet.
– És ez mit jelent? – kérdezte Kat.
 – Nem tudom biztosan.
– Boldogtalan lenne? Depressziós?
– Remélem, nem az – felelte Ruth. – De nem tudom. Csak
azt, hogy szürke volt, és ettől elszomorodtam.
Kat arra gondolt, hogy nem is igazán hisz Ruth különös
képességében, de azért a szavai aggasztóan hangzottak. Egy
olyan életvidám nő, mint Coco, a szivárvány minden
színében kéne hogy pompázzon – és mégis szürke? Valami
baja lehet? Talán beteg? Vagy csupán szomorú?
Délután csak ült a laptopját bámulva, de a gondolatai
nem hagyták, hogy belekezdjen a Harry’s Barról szóló
fejezetbe. Pedig ez kulcsfontosságú történet volt: a nagy
csábítás. Jól kellett megírni. Gondolatai mégis mindig
visszatértek Cocóhoz, és keményen kellett koncentrálnia,
hogy a szavak meginduljanak.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

6. fejezet

Jellemzően merész típus vagyok, aki nem fél kockáztatni. De

Cocónak az a terve, hogy el kell csábítanom Massimót,
egészen elbizonytalanított. Eleve nem találtam az alkalmat,
hogy elhívjam vacsorázni. Ha láttam, mindig voltak ott
mások is – szállóvendégek vagy a morcos recepcióslány –,
máskor meg folyton beszélt a telefonon.
Már attól tartottam, hogy feltűnik neki, milyen sokszor
botlik belém, mert aznap délután indokolatlanul sűrűn
sétáltam el a recepciónál. Vacsora előtt a bárba mentem, és
leültem egy Aperol spritz mellé. Az a kis fekete ruha volt
rajtam, amelyet Cocótól vásároltam, és gondolatban át- meg
átvettem, mint egy drukkoló bakfis, hogy mit is fogok
mondani.
Amikor Massimo megérkezett, már több asztalnál ültek,
de hozzám jött oda először.
– Buona sera, Kat, hogy telt a napja? Felderítette Velence
titkait?
– Köszönöm, jó napom volt, és a cikkemet már be is
fejeztem – hazudtam, ahogy Cocóval megbeszéltem.
– Máris? – lepődött meg.
– Szeretek gyorsan dolgozni, és maga olyan remek
kalauzom volt tegnap este!
A nyelvével csettintett:
– Akkor hát megszegte a szavát, és mégis írt a helyekről,
ahová vittem? Nagyon csalódott vagyok.
Reméltem, hogy csak viccel.
– Tudhatta volna, hogy így lesz… Az a jó most, hogy
letudtam a kötelezettségemet, és csinálhatok valami
szégyentelenül turistásat. A leginkább arra vágyom, hogy a
Harry’s Barban vacsorázzam.
– Ma este? Biztosan sokan lesznek, de megnézem, hogy
tudok-e asztalt foglalni.
Massimo visszazökkent szállodaigazgató üzemmódba.
– Nem tart velem? – kérdeztem, mintegy mellékesen. –
Hadd hívjam meg, hogy megköszönjem a tegnap esti
élményeket, és engesztelésül, amiért megszegtem az adott
szavamat.
– Az engesztelésnek kiváló módja egy vacsora a Harry’s
Barban, de ma este sajnos számlákat kell könyvelnem.
– Nem lesznek ott azok a számlák holnap reggel is?
– De igen – ismerte el.
– És nem érezné magát rémesen, hogy hagyott engem
egyedül vacsorázni?
– Én… sajnálnám.
Kutattam az agyamban, hogy mivel győzhetném meg.
– És a Harry’s Bar nem a világ egyik leghíresebb étterme?
 – De igen.
– Akkor eljön?
Mosolygott.
– Telefonálok, és meglátjuk, van-e szabad asztaluk.
Massimo eltűnt öt-tíz percre, és mikor visszajött, megint
mosolygott.
– Szerencséje van. Tudtam asztalt foglalni.
– Két főre?
– Két főre, a földszinti bárhelyiségben, ami pont a hírneves
rész, bár kilátás csak az emeleti étteremből van.
– Oda vitte Humphrey Bogart Lauren Bacallt – mondtam.
– Mindenki járt ott, Ernest Hemingway, Truman Capote,
Aristoteles Onassis, meg mindenféle királyi fenség.
– És most oda látogat Kat Black is. Massimo Morosinivel.
– Igen, de csak később, hogy a számláimmal is tudjak egy
kicsit foglalkozni.
Annyira feldobott a siker, hogy várakozás közben ittam
még egyet. A bárban halkan duruzsoltak az emberek, de
elkaptam pár beszélgetésfoszlányt a szomszédos
asztaloktól. Megtudtam, hogy a Hotel Gondolába nem a
fiatalok járnak: ők inkább az olcsóbb pensionékat{37}
választják vagy a szárazföldön lévő olcsó szállásokat. Akik itt
szállnak meg, azok meg akarnak mártózni a velencei
fényűzésben. Van némi pénzük, de nem annyi, hogy a
luxusszállodák egyikében, a Danieliben vagy a Gritti-
palotában vegyenek ki szobát. Sokan vannak a középkorúak,
van pár nászutas, néhány család és én, a magányos utazó.
Mellettem osztrákok beszélgettek, kicsit távolabb oroszok,
angolok és németek. A legtöbben ugyanazokról a dolgokról:
hogy milyen zsúfoltak a Szent Márk tér körüli utcák; arról,
hogy a Dózse-palotát nézzék-e meg egy vezetett túrával,
vagy inkább kiránduljanak hajóval a közeli szigetek egyikére.
És panaszkodtak, hogy milyen magasak az árak, meg hogy
amit meg akartak nézni, az pont zárva volt felújítás miatt.
Szopogattam az italomat, és hallgattam a fecsegést.
Már sötét volt, amikor Massimo bejött értem.
Idegességemet kissé oldotta az elfogyasztott ital, és már alig
vártam, hogy leülhessek a Harry’s Barban, és az érkező
pincér étlapot adjon a kezembe.
Mindig imádok étteremben enni, legyen az egy
környékbeli bisztró, ahol gyertyát ragasztottak egy régi
chiantisüvegre{38}, vagy egy csillogó kristálypoharas hely.
Minden kis rituálét élvezni tudok: ahogy a térdemre terítem
a vászonszalvétát, a pillanatot, amikor elmondják a napi
ajánlatot, a borválasztást. Azt a kis feszültséget, amíg eldől,
mit rendelek: valami jól bevált ételt, vagy inkább újjal
kísérletezzem? És élvezem a várakozást is, mialatt az étvágy
egyre inkább követelődzik, majd mikor megérkezik az étel,
és még nem kóstoltam bele, azt a pillanatot is szeretem,
mert még minden csak lehetőség.
– Remélem, nem fog csalódni – mondta Massimo. –
Nagyon visszafogott a hely.
Igazat mondott. Az utcáról csak azért lehetett észrevenni,
mert a homokfúvott üvegajtóra ki van írva a legendás név:
Harry’s Bar. Belépve egy váratlanul kicsi és zsúfolt
helyiségbe értünk, ami olyan volt, mint egy hajókabin. A
főpincér egy sarokasztalhoz vitt minket, ahol egy padra
ültetett engem.
Tömve volt a hely, de az étlapot hamar hozták, és utána
rögtön egy adag még meleg zsemlét meg egy kancsó bort,
amit Massimo rendelt.
– Itt egyszerű a konyha, de a klasszikus ételeket nagyon jól
főzik – mondta nekem.
Előételnek carpacciót ettünk, papírvékony
marhahússzeleteket némi citromos majonézzel. Utána
rizottót puhára főtt tintahallal, gazdagon meglocsolva a saját
fekete szószával: minden falat feketére festette a szánkat,
ezért állandóan törölgettük magunkat a szalvétával.
– Az ember randevún ne rendeljen ilyet! – szólt Massimo
tanácsa, aki mosolygott rajtam, amikor áthajolt az asztalon,
hogy a saját szalvétájával letöröljön a szám sarkából egy
ottfelejtett foltot. – Finom, de egyszerűen lehetetlen szépen
enni!
– Ezt megjegyzem! – mondtam csípősen.
Utána ketten elfeleztünk egy tál salátát dundi kagylókból
és kissé borsos ízű, roppanós rukkolából, karamellesen
édeskés balzsamecettel. És bár bírtunk volna még enni,
fahéjjal párolt körtével zártuk a vacsorát, amire két pohár
Moscato d’ Astit{39} ittunk.
– Tökéletes Harry’s Bar-vacsora volt! – mondta Massimo,
és csilingelve a poharamhoz érintette az övét.
És én ott, abban a hangulatos helyiségben, ami
valószínűleg évtizedek óta semmit sem változott, ahol
mindig a vendégek rendelkezésére állt egy fehér kabátos
pincér, ahol a fények nem űzik szét a félhomályt, és a
vendégkör részint az áraktól pislogó turistákból, részint
pedig öreg helybéliekből állt, akik mintha a berendezéshez
tartoztak volna; én ott, a Harry’s Barban, egy asztal mögé
beszorítva lettem szerelmes.
Vagy ha nem is egészen szerelmes, de azért eléggé, és
legalább annyira Velencébe, mint ebbe a velem szemben
ülő, káprázatos férfiba. Mind a kettő kellett nekem.
A kávé után még maradtunk egy kicsit, és ő kitalálta, hogy
ő fizet, hiába erősködtem, hogy én hívtam meg. Már jó késő
lett addigra, de eltökéltem, hogy végig tartom magam Coco
tervéhez. Rá kell vennem Massimót valahogy, hogy vigyen el
egy romantikus helyre, ahol megcsókolom.
– Honnan szereti a legjobban nézni Velencét? – kérdeztem
könnyed, csevegősnek szánt hangon, mikor kiléptünk a
Harry’s Barból.
Elgondolkozott rajta.
– Azt hiszem, az a legszebb, ha az ember a lagúna
valamelyik szigetéről néz vissza a városra.
– És itt a városban melyik a kedvenc helye? – faggattam
tovább, mert a válaszát sajnos nem tudtam használni.
– Az attól függ, melyik napszakban.
– Mondjuk most.
Ránézett az órájára.
– A Szent Márk tér – felelte. – Már kevesebb a nép, de a
kávézókban még játszanak a zenekarok. Szeretem ezt a
hangulatot, a kivilágított árkádokat, különösen akkor, ha a
tér épp víz alatt van, és a vízben olyan szépen tükröződik
minden.
Kicsit túl nyilvános helynek tűnt a csábításhoz, de nem volt
jobb ötletem.
– Sétáljunk oda! – javasoltam.
– Jó, mindjárt itt van a sarkon túl.
A Szent Márk téren vagy kora hajnalban jó lenni, vagy késő
este. A két időpont között a téren tömeg hömpölyög, és a
látogatók zöme olyan ruhában van, ami Coco megvető
tekintetét vívná ki. Mindenki nyüzsög, hogy fotózhasson, és
elállják a kilátást. Vagy ami még rosszabb: a lépcsőkre ülnek
megenni a szendvicseiket, ami dühíti a velenceieket, itt
ugyanis ez szigorúan tilos.
Azon a hűvös őszi estén, amikor először mentem oda
Massimóval, ő egy finom gyapjúzakóban volt, és a téren
csupán egyetlen zenekar szórakoztatta a gyér közönséget.
Kicsit távolabb álltunk meg a Caffè Florian asztalaitól, úgy
hallgattuk a Strauss-keringőt.
Aztán a zenekar belekezdett Ravel Bolerójának ihletett
előadásába. Én nekidőltem Massimónak, belekaroltam, és
együtt ringatóztunk. A zene végül odavitt engem a csókhoz.
Ajkamat az övéhez érintettem, és akkor egy röpke pillanatra
meghökkent, de aztán magához húzott. A dob dübörgött, a
klarinét újra meg újra ismételte a dallamot, és mi hosszan,
lassan csókolóztunk, mintha abba sem tudnánk hagyni, míg
szól a zene.
Nem is tudom, mikor csókoltak így meg. A csók, ugye, nem
a főfogás szokott lenni, hanem az előétel, aminek az a
szerepe, hogy valami máshoz vezessen, ami kiadósabb. De
ott, azon a tágas piazzán{40} Massimo úgy csókolt engem,
mintha az lenne a minden. És amikor a zenekar elhallgatott,
mi meg szétváltunk, én szédelegtem.
– Kat, én nagyon kedvellek… és vonzónak talállak –
mondta Massimo. – De mondanom kell valamit.
– Mit? – kérdeztem.
A csóktól még mindig forgott velem a világ.
– Nem leszek futó kalandja senkinek, még neked sem.
Kedvesen mondta, de határozottan.
Alighanem egy kicsit kapkodtam a levegőt:
megdöbbentett a nyíltsága.
– Van éppen elég nő Velencében, aki szívesen elszórakozik
egy éjszakára, mielőtt elmegy innen – folytatta. – Ha veled is
ez a helyzet, akkor búcsúzzunk el most!
Csak ráztam a fejem, némán.
– Meg kell értened, milyen az, ha az ember ebben a
városban él, ahol majdnem mindenki átutazó. Volt épp elég
egyéjszakás kalandom, de ezek sosem boldogítottak.
– Én sem ilyet keresek – mondtam, kissé védekezőn.
– Akkor mit?
Elnéztem a Caffè Florian zenekarára, akik most a New York,
New York egy vidám feldolgozását játszották.
– Legyél őszinte velem! – kérte Massimo.
– Őszinteséget akarsz? Hát jó. – Mély levegőt vettem. –
Arra vágyom, ami az életemből eddig hiányzott: őrült,
eszement, romantikus szerelemre, amilyen a könyvekben és
a filmekben van. Nem tudom, hogy ez a való világban
létezik-e, de meg kell próbálnom.
 – Nem éltél át még ilyet?
– Nem, és attól félek, hogy kifutok az időből.
Ujjaival megérintette az arcom. Az arca árnyékban volt,
nem láthattam, mit érez, és a hangja is suttogott:
– Jól értem? Igazi szenvedélyre vágysz?
– Istenem, de még mennyire!
Megcsókolt megint. Ez most olyan volt, mintha
megpecsételtünk volna egy szerződést.

Vannak dolgok, amelyeknek a négy fal között a helyük,

úgyhogy most felviszlek téged, kedves olvasó, Massimo
szobájának ajtajához a Hotel Gondola legfelső szintjén, de
ott is hagylak előtte, miközben Massimo meg én
bemegyünk. Tudnod csak annyit kell, amennyit másnap
Cocónak is elmondtam: hogy nagyon jó volt a terve. Egészen
zseniális.

Még volt néhány napom Velencében, és azalatt rengeteget

beszélgettünk. Massimo a munkától lopta el az időt, amit
aztán főképp a kedvenc bacarójának pultja mellett üldögélve
töltöttünk: halat, rákot és kagylót ettünk, és bort ittunk rá.
Vaporettóztunk együtt, és hosszú, céltalan sétákat tettünk.
Olyan is volt, hogy csak ültünk az őszi napsütésben, és
elnéztük a lagúna vizén játszó sugarakat, miközben fogtuk
egymás kezét, mint a tinédzserek.
Azt gondoltam akkor, hogy igen, ez a szerelem. Minél több
időt töltöttünk együtt, annál erősebben éreztem, hogy
nagyon rendben van ez a dolog kettőnkkel; hogy ez az a
kapcsolat, amelyre vágytam. Úgy látszott, hogy Massimo is
ezt érzi. Mire elérkezett utolsó velencei reggelem, ő már le is
foglalta a repülőjegyét, hogy átjöjjön Londonba egy hosszú
hétvégére, utána pedig azt akarta, hogy a karácsonyt
töltsem én a Hotel Gondolában.
Azon a télen elég sokat röpködtünk, és sok olyan
éjszakánk volt, amikor nem tudtunk egymással betelni, és az
elválás mindig egyre nehezebb volt. Soha nem szerettem
kimaradni semmiből. Látni akartam a helyeket, átélni a
kalandokat és megkóstolni az ízeket, mind. És most
alkalmam lett átélni a lehető legnagyobb kalandot.
Semmiképp nem hagyhattam ki. Hamarosan meg is hoztam
a nagy döntést: kihasítok egy évet az életemből Massimo és
Velence számára, és meglátom, mit kezdenek vele.
Odaköltözöm a Hotel Gondolába egy évre.
 6.

Kat úgy érezte: jól tette, hogy az olvasóit kizárta a szobából,

még ha így ki is maradtak az este legjobb részéből. Mert a
vacsora a Harry’s Barban, a zenére ringatózás a Szent Márk
téren, de még élete legjobb csókjai is eltörpültek amellett,
hogy milyen volt Massimóval az ágyban. Massimo gyengéd
volt, de néha vad is, és mindig meglepetést okozott. Kat
beleborzongott, ha rágondolt. De a könyvben ezt a témát
gondosan kerülni akarta. Elvégre az olvasónak van
fantáziája! És különben sem akarta átírni a fejezetet. Épp
elég ideig tartott, amíg megírta.
Mert miközben írt, Coco folyton vissza-visszatolakodott a
gondolataiba. „Szürke, szinte teljesen színtelen” – ezt
mondta róla Ruth. Kat szerette volna ezt elintézni azzal,
hogy csak hókuszpókusz – mégis volt Ruthban valami
különös érzékenység: egészen pontosan meglátta mindig a
másik ember hangulatát. És hogy Coco nem kápráztatta el
Rutht a maga színes egyéniségével és a különcségeivel, az
bizony furcsa volt. Kat nem tudta elhessegetni magától az
aggodalmat.
Másnap reggel a kávé és a briós után rögtön a bolt felé
indult, félig már arra számítva, hogy Coco nem is lesz ott,
mert valami baj történt vele. De az üzlet nyitva volt, előtte
egy próbababa állt, rajta pedig szépen, formára összetűzve
egy arany-ezüst brokátblézer.
 Coco épp javában győzködött egy vásárlót.
– Értem, hogy önnek a csipkeruha tetszik, de higgye el,
ha hazaviszi, rájön, hogy tévedett – mondta éppen. –
Egyszer sem fogja felvenni. Ellenben a másik ruha…
Mindenki meg fogja csodálni benne!
– A sárga nem az én színem – felelte a nő amerikai
akcentussal.
– Szerencsét hoz majd, ha ezt a ruhát viseli.
– Csak a fekete csipkeruhát kérem – makacskodott a nő. –
Az tetszik.
– Azt nem adom el önnek.
– Tessék?
– Nem eladó… önnek nem… nagy hiba lenne. De a sárga
ruhát nagyon kedvezményes áron adom.
– Nem gátolhatja meg, hogy megvegyem azt a ruhát, amit
akarok! – mondta felháborodva a nő.
– De igen.
– Mindig így bánik a vevőivel?
– Természetesen – felelte Coco.
A nő felhorkant, megfordult, és ki akart rohanni a
boltból. Katet meglátva ezt mondta:
– Hát ez nevetséges, ez teljesen őrült…! Én itt nem
vásárolok!
– Várjon egy percet, signora! – szólt utána nyugodtan
Coco. – Van önnek egy ajánlatom. Ajándékba adom ezt a
ruhát. Ha felveszi, és rájön, hogy igazam volt, küldjön
nekem egy annyiról szóló csekket, amennyit gondol.
A nő megtorpant az ajtóban. Egészen össze volt
zavarodva.
– És ha utálom, és soha nem veszem fel?
Coco máris csomagolta selyempapírba a ruhát, és mellé
becsúsztatott egy kézzel, bordó tintával írt névjegyet.
– Akkor nem kell nekem pénzt küldenie.
– Ez komoly?
– Abszolút komoly.
– És megbízik bennem, hogy fizetni fogok, ha hordom?
– Signora, én magamban bízom. Ez a ruha önnek készült.
– Hát akkor… el kell vinnem, azt hiszem. Bár ez az egész
nagyon különös! Az biztos, hogy nálunk nem így szokás
ruhát eladni.
A nő elhagyta a boltot, erősen kapaszkodva a nyűtt
pöttyös szalaggal összekötött csomagba. Kat felé pislogott,
és közben a fejét ingatva próbálta jelezni neki, hogy
meneküljön gyorsan, amíg még nem késő.
– Na! – mondta Coco, nézve, ahogy távozik. – Akkor már
három jó dolog történt ma velem.
– Tényleg? – kérdezte Kat.
– Azt hittem, ennek a ruhának sosem fogom megtalálni a
gazdáját. A sárga ugyanis nem könnyen adja magát. Rá
mégis úgy illett, ahogy a kézre a kesztyű.
– És mi a másik két jó dolog?
– Megkaptam ajándékba ezt a szép régi próbababát, így
naponta más és más darabot tudok majd rajta megmutatni.
És az egyik szeretőm felhívott: ma este elvisz koncertre. –
Coco mosolya csak úgy ragyogott: – Három jó dolog, és még
csak reggel van!
 Coco egyáltalán nem tett szürke benyomást: rendkívül
vidám volt, és Kat hajlott rá, hogy Ruth biztosan tévedett.
– Sőt összesen négy! – mondta most Coco. – Neked szól a
negyedik. Híreim vannak! Tiéd a konyha, ráadásul elég
kedvező bérleti díjért.
– Komolyan? Máris elintézted? – Kat meg volt lepve.
– Megígértem. Van viszont a tulajnak egy kikötése. Ha a
barátai jönnek, akik itt akarnak aludni, arra az időre ki kell
ürítened a lakást.
– Az nem okoz problémát. Nagyon szépen köszönöm,
egészen elképesztő vagy! Neked fogok legelőször főzni!
– Nagyon finnyás vagyok – figyelmeztette Coco.
– Csak a legfrissebb halból, megígérem.
– No, akkor jobb lesz, ha veled megyek bevásárolni a
Rialtóra. Egyedül ne menj oda!
– Vajon mikortól használhatom a lakást? – kérdezte Kat.
– Üres, úgyhogy máris odaadom a kulcsokat. Megint
körül tudsz nézni, és meglátod, mire van még szükséged. De
a piacra ne menj nélkülem! – intette Coco nyomatékosan.
Kat szentül megígérte, hogy ő aztán a Rialto piacnak a
közelébe sem fog menni, és akkor Coco előhúzta a
kulcsokat: egy hatalmas, régi kapukulcsot meg egy kisebbet
a lakáshoz.
Persze képtelenség volt ellenállni a kísértésnek, hogy ne
a piac felé sétáljon. És amikor meglátta a friss, tavaszi
zöldségekkel megrakott standokat, Kat nem tudott nem
megállni. Stószokban álltak a fehér spárgacsomók, fejükkel
egymás felé fordítva, nagy kupacokban a kövér
borsóhüvelyek, kötegekben a zöldeslila levelű articsókák, és
voltak tavaszi zöldségfélék, amelyeket Kat nem ismert,
pedig kis táblán a nevük is ott állt: bruscandoli,{41} barba di
frate{42}.
Kat megvárta, amíg az árus befejezi az előtte álló vevő
kiszolgálását, aztán megkérdezte, hogy beszél-e angolul. A
férfi a fejét rázta.
– A fiam – mondta felemelt mutatóujjal, jelezve, hogy Kat
várjon egy kicsit.
Kat közben eltűnődött: mit lehetne ezekből a friss,
tavaszi levélzöldségekből készíteni? Talán valami
tésztaételt, vagy egyszerűen megpárolhatná őket egy kis
kockázott pancettával,{43} sok-sok borsos ízű olívaolajjal.
Ábrándozva vette sorra a lehetőségeket, amíg az árus fia
oda nem ért.
– Segíthetek, signora? – kérdezte.
– Meg tudja mondani nekem, mik ezek? – mutatott Kat a
zöldségekre. – Helyi specialitások?
– Si, signora – felelte a fiú, és felvett egy csomót a hosszú
snidlinghez hasonlító zöldségből, amin rajta volt hagyva a
homokos gyökere.
– A barba di frate olyan fű, ami itt szeret nőni a mocsaras
részeken. A bruscandoli pedig a vad komlónövény friss
hajtása. Mindkettőt a lagúnákból hozzák, olyan helyekről,
ahol sós a talaj, ezért finom az ízük. Csak ilyenkor tavasszal
lehet őket megtalálni, és csak rövid ideig. Már nem sokáig
lesznek.
– Akkor a legjobb, ha veszek mindkettőből egy csomóval
– mondta Kat.
Ezután a halpiacra ment, egy ideig nézelődött a standok
között, és végül tintahalat választott. Egy közeli kis boltban
talált olívaolajat és tengeri sót, és más nem is kellett ahhoz,
hogy megfőzze első velencei ételét.
A lakásban kissé áporodott szag terjengett, ezt Kat az első
látogatáskor észre sem vette. Kinyitotta az erkélyajtót, hogy
beengedje a friss levegőt, és csak aztán kezdett a konyhával
foglalkozni. Talált egy nagy, öntöttvas serpenyőt, egy
séfkést meg egy vágódeszkát. A tintahalat vékonyan
felszeletelte, aztán jó sok olívaolajat öntött a serpenyőbe, és
abban sütötte puhára a vásárolt levélzöldségeket. A
tintahalat csak a legvégén adta hozzá. Megszórta sóval, tett
rá egy kis fehér borsot is, amit a szekrényben talált, és egy
kicsit sajnálta, hogy nem jutott eszébe citromot venni az
ételhez, de máris készen állt az evésre.
Kiült az erkélyre, ölében a mélytányérba szedett étellel,
és lehunyt szemmel megkóstolta. A zöldségeknek erőteljes
ásványos zamatuk volt, talán mert a dagály rendszeresen
elárasztja a termőtalajukat. A tintahal egészen puha lett, és
Kat most megint sajnálta, hogy nem tudta meglocsolni egy
kis citrommal.
Evés közben a szemközti lakás felé nézett, és meglátta,
hogy valaki van ott. A kanapén egy férfi hevert
farmernadrágban, meztelen felsőtesttel. Kat először azt
gondolta, hogy alszik, de a férfi felült, majd felállt.
Kat nem tehetett róla, tovább figyelte, még akkor is,
amikor az ablakhoz lépett, kitárta, és kissé kihajolt, úgy
szívta be a friss levegőt. Sovány volt, de elég izmos, a bőre
fehér, kócos haja szőkésbarna. Udvariasan biccentett,
amikor találkozott a pillantásuk:
– Buon appetito,{44} signora.
– Grazie{45} – felelte Kat, és szégyenkezett, hogy
leselkedésen kapták.
A férfi ásított, hátrasimította a haját, majd visszament a
lakásba.
Kat lassan befejezte az evést, és közben látta, hogy a férfi
hátramegy a konyhába. Hamarosan kávéillat szökött ki a
nyitott ablakon.
Ki lehet vajon? Turista? Vagy itt él? És ha itt él, vajon mit
dolgozik? Kat eltűnődött: meg fognak-e ismerkedni
egymással? Vagy a kettejüket elválasztó keskeny csatorna
miatt mindig megmaradnak a köszönő viszonynál?
Kat gondosan rendet csinált a konyhában, mindent
visszatett oda, ahol találta, végül semmi nem utalt arra,
hogy itt valaki ebédet főzött. Nem akarta Cocónak említeni
ezt a mai egyszerű ebédet. Nem volna tisztességes dolog, ha
megfosztaná őt attól az örömtől, hogy bevezetheti Katet a
Rialto piac világába, hiszen meg akarta mutatni, kinél van a
legszebb áru, be akarta Katet mutatni az árusoknak, és
természetesen alkudozni is akart.
Kat feldobva sétált vissza a Hotel Gondolába, és újabb
ételeken törte a fejét. Vesz nemsokára articsókaszívet és
friss zöldborsót is. És ha a tavaszi zöldségek szezonjának
vége lesz, jön a meleg nyár a hasas paradicsomokkal és
padlizsánokkal, azután meg az ősz az édesre sülő
sütőtökökkel, végül a tél a kesernyés ízű radicchióval{46}.
Kat étvágya kezdett megint megjönni, és elhatározta,
hogy elcsábítja Massimót a kedvenc pasticceriájába egy
szelet pisztáciatortára. Nagyon jó lenne egy kis időt eltölteni
együtt, távol a szállodától. Kat úgy elgondolkodott, hogy
csak későn vette észre: belekeveredett valami tüntetés-
félébe. Előtte emberek százai vonultak lassan,
babakocsikkal és bevásárlókocsikkal, és eltorlaszolták a
callét. Olaszul kiabálták a követeléseiket, Kat meg is értette
némelyiket: „Velence a velenceieké!” „Turisták, menjetek
haza!” Voltak, akik táblákat vittek, méltányos lakbért
követeltek rajtuk, illetve hogy tiltsák ki a hatalmas
tengerjáró hajókat a városból. A tüntetők többsége fiatal
volt, és igen dühös.
– This is not Disneyland, this is our home!{47} – ordította
angolul egy fiatalember. Kat megdöbbenve ismerte fel: Nico
volt, a pultos kolléga a Hotel Gondolából. És mellette ott
ment a testvére, Adriana is, akinek most is a recepción
kellett volna lennie. Mindketten táblát vittek, ezzel a
szöveggel: No more tourists!{48}
Ezek meg mit akarnak? Hát nem fogják fel, hogy a
megélhetésük múlik a városba látogatókon? Kat egy
pillanatig azt gondolta: beszélnie kellene velük, aztán
inkább letett róla. Nem valami barátságos társaságban
voltak, akikkel együtt skandálták a jelszavakat, ráadásul
úgy tűnt, Nico az egyik vezetőjük. Mindenesetre
Massimónak szólnia kell erről, aki nem fog örülni.
Kat semmi módon nem tudott elmenni a demonstrálók
mellett, úgyhogy letért mindenféle mellékutcákba, de az
utcák labirintusában persze egy ideig rossz irányba ment,
és csak idővel tudott visszakavarodni a szállodához.
Massimo a recepción állta a sarat: épp barátságos
mosollyal fogadott néhány új vendéget. De ahogy végzett
velük, a mosoly lehervadt az arcáról.
– Tiszta rémálom ez a nap! – panaszolta. – Adriana nem
jött be dolgozni, és nem veszi fel a telefonját. Nem tudom,
mi lehet vele.
– Én tudom, mert épp most láttam – mondta
felháborodottan Kat. – Valami tüntetésen vesz részt Nicóval
együtt. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Úgy látszik, meg akarnak
szabadulni a turistáktól, ami elég nagy baromságnak tűnik.
Massimo reakciója váratlanul érte Katet.
– Igazából nem akarnak ők megszabadulni az összes
turistától – mondta –, csak azoktól, akik tengerjáróval
jönnek ide egyetlen napra, mindent gyorsan lefotóznak, és
már mennek is tovább. A fiatalok aggódnak a jövő miatt.
Azt szeretnék, ha Velence megmaradna igazi városnak,
ahol élni és dolgozni is lehet, ahol megfizethetőek a
bérlakások, és ahol nem csak szuvenírboltok vannak.
– Akkor nem szólsz nekik, hogy ezt ne csinálják? –
kérdezte döbbenten Kat.
– Milyen jogon tilthatnám én meg, hogy tüntessenek, ha
egyszer hisznek valamiben?
– Nekem úgy tűnik, nem vet túl jó fényt a szállodára,
hogy két alkalmazott is ilyesmiben vesz részt, még ha te át
is érzed a szempontjaikat.
 Amikor Kat elmesélte, hogy milyen táblákat vittek és
miket kiabáltak, Massimo is összevonta a szemöldökét.
– Lehet, hogy igazad van. Ha meglátná őket valamelyik
vendégünk, az kínos lenne.
– És nem tenne jót az üzletnek – tette hozzá Kat, tudva,
hogy ezzel érzékeny pontra tapint.
Massimo előrántotta a telefonját, és többször is hívta
mindkettőjüket. Kat látta, hogy egyre türelmetlenebb, mert
egyikük sem vette föl.
– Szerintem elmegyek, és megkeresem őket – mondta a
férfi, de nem hangzott lelkesnek. – Mondd el, pontosan
merre volt a tüntetés! És megtennéd, hogy tartod a frontot,
amíg nem vagyok itt? Megpróbálok sietni vissza.
Katnek az volt a terve, hogy a délutánt az írásnak
szenteli, most azonban belement, hogy ő lesz a recepción,
amíg Massimo megjön. Nem élvezte. Hosszú, unalmas órák
teltek el úgy, hogy csak udvariasan mosolygott a jövő-menő
vendégekre, s mindössze annyi tennivalója akadt, hogy
kedvesen üdvözölte őket – Buongiorno!{49} –, és
megkérdezte, hogy vannak. Időnként adódott csak némi
dolog, amikor be- vagy kijelentkezett valaki, esetleg
kifogásolt vagy kért valamit a szobájával kapcsolatban,
netán vízitaxira volt szüksége, illetve asztalfoglalást kért
valamelyik étterembe. Kat már nagyon szeretett volna
elszabadulni onnan, amikor Ruth felbukkant.
– Bordó, de nem valami szép árnyalat – közölte Ruth
azonnal. – Szerintem ilyen színűnek még nem láttalak.
– Most erre nem vagyok vevő – mondta Kat tompa
hangon.
– Azt látom – felelte Ruth, de nem zavartatta magát. – Ez
az új munkád? Hová lett a lány, aki itt szokott lenni?
– Ma nem tudott bejönni.
– És te ugrottál be helyette?
– Csak amíg Massimo visszajön. Remélem, nemsokára
ideér.
– Azt én is remélem – mérte fel Katet Ruth –, mert ez a
bordó nagyon visszataszító.
Aztán Ruth témát váltott, és elmesélte aznapi látogatását
a Peggy Guggenheim Gyűjteményben. Kat hallgatta
elragadtatott beszámolóját a Pollock-, Picasso- és Mondrian-
képekről, meg hogy milyen békés a kert, és milyen príma
ott a kávézó.
– Annyi inspirációt kaptam, hogy el fogok kezdeni egy
teljes velencei sorozatot: a táj, a víz és az emberek színeivel!
– lelkesedett. – Soha nem leszek akkora művész, mint Pablo
Picasso, de én is kifejezhetem magamat festékkel a vásznon,
ahogy ő. Miért is ne?
Kat a maga részéről úgy vélte: nem sok értelme van
olyasmit csinálni, amihez az embernek nincs igazi
tehetsége. De Ruth már arról áradozott, hogy mennyire
lebilincselő számára a festés, ezért Kat inkább nem
mondott semmit.
– Úgy érzem, hogy a világban hullámzik ez a hatalmas
kreatív erő, és ennek egy parányi része vagyok én is.
Egészen varázslatos érzés, de félelmetes is, mert egészen át
kell adnom magamat, és az életemnek pont ebben a
szakaszában… – Ruth váratlanul elhallgatott. – Vagy ez
neked teljesen hókuszpókusz?
– Egy kicsit – ismerte be Kat.
– Csak azt szeretném mondani, hogy mostantól nem
fogok utánad kémkedni, mert mással leszek elfoglalva.
Kat nem tudta elnyomni a mosolyt:
– Nálad kedvesebb kémet el sem tudok képzelni. És azért
remélem, hogy néha lesz időd meginni velem egy kávét!
– Hát persze! Sőt, most is épp azt terveztem, hogy
nemsokára felmegyek a bárba, és kérek tőled egy olyan
espresso martinit, amiről beszéltél.
– Ó, a fenébe, a bár! Hány óra van? – fordult a recepció
mögötti óra felé Kat, és megismételte: – A fenébe!
– Nem tudja a bárt az a jóképű fiú egyedül ellátni, ha
neked itt lent kell lenned? – kérdezte Ruth.
– Ő sem tudott ma bejönni – motyogta Kat az orra alatt. –
Valamit ki kell találnom. De azért gyere fel később a bárba!
Remélem, lesz ott valaki, aki elkészíti az italodat.
A Hotel Gondola rendszerint nagyon olajozottan
működött, Kat azonban elképedt, milyen könnyen kerülhet
kavics a gépezetbe. Mindenesetre megtalálta a személyzet
tagjainak telefonos elérhetőségét, és megvolt annak az
embernek a száma is, aki az esti recepciót szokta csinálni:
Massimo egyik unokatestvére. Kellett egy kicsit győzködni,
és beígérni neki egy kis pluszpénzt, de végül hajlandó volt
rögtön bejönni. Kat most már csak abban reménykedett,
hogy ma este nem lesz nagy roham a bárban, különösen ha
Massimo továbbra sem tud visszajönni.
 Massimo még akkor sem volt sehol, amikor az
unokatestvére megjött, és átvette a recepciót. Kat hívta a
mobilján, és amikor nem vette fel, küldött neki SMS-t. Már
fent volt a bárban, és az esti műszakot készítette elő,
amikor végre válasz jött Massimótól:

„Bocs, de problémák adódtak, remélem, boldogulsz.”

Katen egyszerre lett úrrá a bosszankodás, hogy Massimo

miért ilyen szűkszavú; az aggódás, hogy vajon nincs-e
valami komoly baj; és az idegesség amiatt, hogy mit fog
csinálni, ha a bár megtelik vendégekkel. A heti
koktélajánlat, a sgroppino{50} elég macerás volt:
citromszorbetet kellett vodkával és proseccóval habosra
felverni.
Az első két-három csoport fokozatosan érkezett meg, és
nem okozott különösebb gondot felvenni a rendeléseket és
elkészíteni az italokat. De aztán valósággal elözönlötték az
emberek a bárt, és sokan a hideg tavaszi szellő dacára az
erkélyen ültek le, úgyhogy Kat le-föl szaladgált, hogy
beizzítsa a hőkandelábereket, és takarókat osztott a
vendégeknek.
Pont visszaszaladt a papírért, amelyre a rendeléseket
írta fel, amikor betoppant Zita. Ebben a percben Katnek a
legkevésbé Massimo exneje hiányzott. Zita kifogástalanul
nézett ki, mint mindig: a szeme rafináltan árnyalva, a
száján csillogó rúzs, a haja frissen besütve. Kat kifejezetten
szedett-vedettnek érezte magát mellette, és már bánta, hogy
csak sebtében kapott fel egy kasmírkardigánt a ruhája fölé,
és a haját is csak egy gyors, zilált kontyba tűzte fel.
Zita egy merő mosoly volt:
– Buona sera.
– Szia – felelt Kat hajszoltan. – Bocs, de pont most nem
tudok időt szakítani a beszélgetésre. Egy kicsit kevesen
vagyunk ma este.
– Hol van Nico? – nézett körbe a teraszon Zita. – És
Massimo?
Kat gyorsan vázolta neki a helyzetet, és felmarkolta a
tálcát a pultról.
– Lehet, hogy többet kell ma várni az italra – jelezte –, de
ígérem, hogy hozzád is ideérek majd!
– Mannaggia!{51} – Zita az ég felé lökte a karját. – Nem
várhatja el tőled senki, hogy egyedül csinálj itt mindent!
Add ide a papírt, én majd felveszem a rendeléseket, te meg
készítsd az italokat!
– Komolyan? – lepődött meg Kat.
– Igen, igen, cara, csináltam én már ilyet. Nincs olyan
munka ebben a szállodában, amiben ne segítettem volna.
Kat nem nagyon ugrált az ötletért, de tényleg szüksége
volt valakire.
– Hát, ha gondolod… csak amíg Massimo vagy Nico
visszaér. Nagy segítség lenne, köszönöm.
Zita már indult is, Kat nézte, ahogy magas cipősarkán
kivonul a teraszra. Sokkal jobban látta el a feladatot, mint
Nico: gyorsan odaért mindenkihez, ásványvizet kínált,
koktélokat ajánlott, gondja volt rá, hogy minden asztalon
legyen egy tálka sós rágcsálnivaló, és az üres poharakat
azonnal leszedte, könnyedén, ügyesen.
Katnek most tűnt fel igazán, hogy Nico milyen lusta, és
hogy milyen kelletlenül dolgozik. És Adriana, a testvére is
ilyen volt. Kat eddig azt gondolta: azért ilyen morcosak,
mert nem tetszik nekik, hogy ő, ez az angol nő egyszer csak
besétált ide, és átvette a hatalmat. De most, hogy látta őket
az utcán, kezükben táblákkal és dühvel az arcukon,
jelszavakat skandálva, rájött, hogy valami más is van a
háttérben.
– Egy Bellini meg egy Negroni a négyes asztalnak! –
fuvolázta Zita, és a lapot a pultra dobta. – A nyolcasnál
Massimót keresik. Halételeket akarnak enni, és ő ajánlott
nekik egy jó éttermet, de elfelejtették, melyiket.
Kat a homlokát ráncolta:
– Hát én sajnos nem tudom…
– Nem baj – szólt közbe Zita. – Már mondtam nekik, hogy
menjenek az Antiche Carampanéba, mert Massimo
mindenkinek azt szokta mondani. Csak meg kéne
mutatnom nekik a térképen, mert különben soha nem
találnak oda. Tartotok még turistatérképeket a bárban?
– Persze – nyújtott oda Kat egyet, aztán visszatért a
koktélokhoz.
Zita megmutatta a nyolcas asztalnál ülőknek, merre
menjenek a San Polo negyed mellékutcáin.
Kat tudta: nem kéne rühellnie, hogy Massimo exneje
ilyen könnyedén visszailleszkedett a Hotel Gondolába.
Nagyon hálás volt a segítségéért, de azt kellett éreznie, hogy
Zita sokkal inkább a helyén van itt, mint ő valaha is lesz.
Meghökkent azon, hogy ez a gondolat mennyire
elbizonytalanította.
A bárba egyre többen jöttek. Ruth is megérkezett az
espresso martiniért, és egy bárszéken iszogatta. Aztán még
többen jöttek, majd elmentek, Ruth is, aki korán akart
lefeküdni, hogy másnap reggel elkezdje a festést.
Több mint egy órával ezután került csak elő Massimo.
Kat ilyen fáradtnak még nem látta, de Massimo szinte meg
sem lepődött, amikor észrevette a rendelésekkel érkező
Zitát Kat mellett.
– Mi történt? – kérdezte Kat, amikor Massimo
belehuppant az egyik bárszékbe. – Hol voltál ilyen sokáig?
– Katasztrófa – felelt Massimo.
– Micsoda? – kérdezte Kat türelmetlenül.
Zita belépett a pult mögé, kitöltött egy nagy pohár
brandyt, és odaadta Massimónak. Kat még nem látta ilyet
inni, de most majdnem az egészet lehúzta.
– Nico jól van?
– Nem igazán. Letartóztatták.
– És Adriana?
– Azt sikerült elérni, hogy őt elengedjék. De Nico komoly
bajban van. Ez kész katasztrófa.
Massimo még egy kis brandyt töltött magának, és aggódó
pillantást vetett Katre.
– Ez nem a könyved lapjaira való. Meg kell ígérned, hogy
nem fogsz írni róla.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

7. fejezet

Nagyon úgy ábrázoltam a Massimóval való kapcsolatom

kezdetét, mintha egyszerű és könnyű lett volna. Pedig
természetesen voltak kételyeim. Álmatlan éjszakákon át
forgolódtam az ágyban. De aztán Massimo Londonba jött
néhány napra, és akkor alig léptünk ki a lakásomból. A
kettőnket összekapcsoló szenvedély fellángolt megint, és
minden a helyére került.
A barátaim kinevettek, amikor azt mondtam nekik: ez a
kapcsolat lesz az új kalandom. Sorra ecsetelték az együttélés
árnyoldalait, de amit mondtak – széthagyott zoknik,
semmiségeken kirobbanó parázs veszekedések –, az nekem
teljesen elhanyagolhatónak tűnt. Pár barátom már húsz
vagy még több éve él házasságban, el kellett hát fogadnom,
hogy tudják, mit beszélnek, de akkor is: biztosra vettem,
hogy Massimóval és velem máshogy lesz.
Ráadásul tökéletes volt az időzítés a pályám
szempontjából: kellett már egy kis lazítás. Éveket töltöttem
azzal, hogy folyton repülőn ültem, és szoros határidőket
kellett betartanom. Most készen álltam valami egészen
másra. Tetszett, hogy egy kicsit lassabb tempóra válthatok,
hogy alaposan megismerhetem Massimót meg az ő városát,
és nem kell folyton új helyekre, új emberekhez rohannom,
mint amikor a tévésorozatomat, a Black az isten háta mögött-
öt forgattam.
Azt terveztem, hogy tavasztól egy évet töltök a Hotel
Gondolában, ott élem meg az évszakok változását, és
megtapasztalom, hogyan fejlődik és változik majd
Massimóval a kapcsolatom. A terv neki is tetszett.
Egyetértettünk, hogy ha meg akarjuk tudni, fog-e a
kapcsolatunk hosszú távon működni, ahhoz sok időt kell
egymással töltenünk. Megállapodtunk bizonyos
szabályokban. Például hogy én be fogok segíteni a
szállodában, mert ez egy családi vállalkozás, amitől nem
várható, hogy engem eltartson. Aztán hogy Massimo még
nem fog engem bemutatni a szüleinek és a két felnőtt
lányának, mert úgy gondolja, ennek addig nincs értelme,
amíg nem vagyunk egészen biztosak egymásban. Végül a
legfontosabb szabály: akárhogy végződjön is az év, ne
kelljen megbánnunk egyetlen percét sem.
Maradt néhány elintéznivalóm, de szerencsére nem sok.
Bérlőt kellett keresnem a lakásomba. Ez azzal járt, hogy
minden holmimat el kellett csomagolni és raktárba tenni,
vagy begyömöszölni abba az egyetlen bőröndbe, amit
engedélyeztem magamnak. Indulás előtt el kellett
búcsúznom pár jóbaráttól, mert nem akartam visszajönni
Londonba az év letelte előtt. Régi kollégáim pedig
búcsúestet rendeztek nekem, ahol egy kicsit meginogtam,
amikor megláttam a pohárral a kézben összegyűlt
ismerősöket. Miért is kell elmennem innen? Miért ne
elégedhetnék meg ezzel az élettel, ahol olyan emberek
vesznek körül, akiket ismerek és szeretek?
Azt hiszem, azért, mert nem ilyen a természetem. Soha
nem is volt ilyen.

Velence borús éggel fogadott. A Szent Márk téren ott volt a

passarelle, a pallórendszer, amelyen akkor lehet járni, ha a
teret elönti az acqua alta{52}. A turisták mind műanyag
esőköpenyt és eldobható gumicsizmát viseltek. Rögtön
elhatároztam, hogy legelőször egy jó, tartós gumicsizmát
veszek magamnak, amelyben dagály idején is tudok
közlekedni. Mert hiszen nem turista leszek, hanem itt fogok
élni.
Adtam magamnak néhány hetet, hogy megszokjam
Velencét. Új gumicsizmámban jó sokat járkáltam, a
mélyebben fekvő városrészekben tényleg gázoltam a vízben,
és nem riadtam vissza sem a viharos időtől, sem a csípős,
ködös reggelektől. Útjaim során legtöbbször útba ejtettem
Coco kis üzletét. Persze nincs mindig ott, mert a nyitvatartási
időt elég lazán kezeli. Nincs is értelme őt 10 előtt keresni,
mert reggelente szeret kényelmesen készülődni: kiválasztja,
hogy milyen ruhát vegyen fel, gondosan felékesíti magát
nyakláncokkal, és összeválogatja hozzá a karpereceket. A
boltot 10-től délig általában nyitva tartja, bár ebben sem
lehet bízni, mert néha elugrik kávézni. A délutáni
nyitvatartás attól függ, hogy Coco épp hogy érzi magát.
Szeret szunyókálni ebéd után, különösen ha aznap este
táncolni készül.
Eleinte úgy tettem, mintha vásárolni járnék oda, és vettem
is pár dolgot, amire valójában nem volt szükségem: egy
sálat, egy estélyihez való, gyöngyökkel díszített táskát, több
ruhát, egy kalapot. Coco nemegyszer kiszedett dolgokat a
kezemből, és visszatette őket a polcra, illetve kerek perec
megmondta, ha valami nem állt jól. De úgy láttam, hogy
mindig örül nekem, és annak, hogy visszajárok. Szereti
elmondani mindenkinek, hogy ő segített összejönni a
párommal, ezzel jelzi a vásárlóknak, hogy nyugodtan
rábízhatják a nekik megfelelő ruha kiválasztását is. Ha nincs
a boltban senki, elhív kávézni, ahol a kávé mellé gyakran az ő
kedvenc bussolàját adják, ezt az S alakúra sütött, vaníliával és
citromhéjjal ízesített aprósüteményt.
Jelenleg Coco az egyetlen velencei barátom, de ez inkább
izgalmas, és nem ijesztő érzés. Még úgy sem, hogy jóval
idősebb nálam. Az életemben most jó sok hely van, amit be
tudnak majd tölteni új emberek és mindaz az érdekesség,
amit ez a város nyújtani tud.
A Hotel Gondolában már nincs ilyen sok szabad hely
sajnos. Télen sosem volt tele vendégekkel, ezért mindig
használhattuk valamelyik vendéglakosztályt. És most, hogy
már hivatalosan is itt élek, a legfelső, személyzeti szintre
kerültem, egy kis szobába, amelyben Massimóval ketten
lakunk. Amikor kicsomagoltam a bőröndömet abba a fél
ruhásszekrénybe, amelyet Massimo kiürített nekem,
rádöbbentem, hogy életemben most először nincs saját
szobám. Az együttélés néhány nehézségét már
megtapasztaltam. Íme, itt vannak, nem fontossági
sorrendben: én rendetlen vagyok, Massimo rendes; én este
sokáig olvasok az ágyban, ő azonnal elalszik; én nyitott
ablaknál szeretek aludni, ő a légkondicionálót kedveli;
mellettem mindig szól valami zene, ő viszont imádja, ha
csönd van.
És nyilván még más is ki fog derülni. Ahogy előjön valami,
mindig igyekszünk megoldani. Én próbálok rendesebb lenni,
ő meg kezdi megszeretni Adele-t és Amy Winehouse-t. És
eddig még elég jól mennek a dolgok.
Ha az ember szűk helyen kényszerül lakni, annak az az
előnye, hogy muszáj kilépni a világba. Az én nappalim
Velence, a tágas közterek, a campók meg a várost behálózó
csatornák. Az időm nagy részét a bacarókban és a
kávézókban töltöm. A parkokat a kertemnek tekintem.
A Hotel Gondolában a napoknak állandó ritmusuk van. Az
itt dolgozók mind a Morosini család tagjai, kezdve a
szobalánnyal, aki a szobádat takarítja, egész a pincérig, aki
felszolgálja a reggeli kávédat. Régi vágású hely, a régi
Velence hangulatát idézi.
Esténként koktélokat készítek a bárban, ez kötöttség, de a
napjaim szabadok, és nagyon sok mindent szeretnék
csinálni. Szeretném felfedezni a lagúnát, és szeretnék
végigevezni a Canal Grande vizén az egyik sárkányhajóban.
Még gondolában sem ültem! Sok mindent kell még
kipróbálnom.
 Hadd meséljem el, hogy néz ki a vásárlás a Rialto piacon!
Coco ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen el oda, mert azt
mondta: különben kétszer annyit számolnak majd fel nekem,
vagy rossz minőségű árut sóznak rám. Aznap nagyon korán
kelt, hogy találkozzon velem. Elég könnyen kiszúrtam a
találka helyszínén, mert senki más nem volt rikító rózsaszínű
gyapjúpelerinben és narancssárga Hermès selyemsálban.
A Rialto piac élénken nyüzsgő bevásárlóhely a Canal
Grande partján. A standokon magasra halmozva áll a
legfrissebb áru, amelynek egy részét a lagúnában lévő
szigetek homokos, sós talaján termesztik: a velenceiek
esküsznek rá, hogy ettől intenzívebb az ízük.
Aznap reggel Coco izgatottan hurcolt engem egyik
standtól a másikig, és bemutatott mindenkinek, aki ott
számít.
– Ismerd meg Giancarlót! Télen nála kapod a legjobb
radicchiót. Ez pedig Michele, nyáron csak hozzá érdemes
paradicsomért jönni!
A halpiac oszlopsora alatt Coco még alaposabban
szemügyre vett mindent.
– Csak olyan rákot vegyél, amelynek édes az illata! Halból
pedig csak olyat, amelynek fényes a szeme! – kötötte a
lelkemre. – A tintahal húsa legyen áttetsző, a garnéla akkor
jó, ha nedvesnek látszik, és soha ne vegyél meg törött héjú
kagylót! A fésűkagylónak pedig gyöngyfehérnek kell lennie!
Coco elővetette velem a jegyzetfüzetemet, és lediktálta
mindezt.
Mindenből túl sokat vásároltam, ahogy mindig. Coco
szidott érte, de én megtöltöttem a kosaramat. Egy olyan
ételt akartam megfőzni a közös ebédünkhöz, amelyet a
klasszikus sarde en saor inspirált. Ezt az ételt Velencében
mindenhol meg lehet találni, a legegyszerűbb bacaróban és
a legelegánsabb vendéglőben is. Nagyon egyszerű: a fehér
hagymát lassan kell párolni olívaolajon. A borecet nagyon jó
minőségű legyen. Érdemes babérlevéllel ízesíteni. Lehet
tenni hozzá fehérborban áztatott mazsolát és fenyőmagot,
de nem muszáj. A velenceiek ebbe az édes-savanyú
hagymakeverékbe teszik a szardíniát, és hagyják állni jó pár
órán keresztül.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretek órákat
várni arra, hogy az ízek lassan összeérjenek. És a recepteket
sem szoktam betű szerint követni, mert mi a pláne abban,
ha az ember valamit pont úgy készít el, ahogy azt mindig
csinálják? Inkább minden ételhez hozzáteszek valami saját
ötletet. Így aztán a saornak több változatát is elkészítettem
Coco ebédjéhez, és most azt közlöm, amelyik a legjobban
ízlett neki.
Igen, egy recept következik, de ez csak javaslat. Mert az
így elkészített hagyma remekül felhasználható grillcsirkéhez
vagy sütőben sült padlizsánhoz is, és szintén nagyon finom
fehérbab-salátához vagy újkrumplihoz keverve. Ki lehetne
belőle hagyni a fűszereket, vagy tenni hozzá még másfélét
is, sőt lehetne akár vöröshagymából is készíteni. Lehet bele
tenni a mazsolát (amit én kihagytam), ahogy tetszik: még
jobb is lehet a saját változatod, kedves olvasó, mint az
enyém, nem fogok megsértődni, ha így gondolod!
 Coco szerint az a leglényegesebb, hogy a hal friss legyen, a
hagymák pedig kemények. Arra is megkért, hogy írjam le, ez
az étel olyan, mint az élet: meg kell benne találni az édes és
a savanyú kellő egyensúlyát, mert ha bármelyikből túl sok
van, az úgy nem jó.

SARDE IN SAOR
(ÉDES-SAVANYÚ PÁCOLT SZARDÍNIA)

4 szardínia, konyhakészen

A páchoz:
3 fej fehér, édes hagyma
125 ml olívaolaj
5 szem egész bors
½ teáskanál só
2 babérlevél
1 teáskanál őrölt koriander
1 késhegynyi őrölt szegfűszeg
¼ teáskanál őrölt fahéj
¼ teáskanál cukor
125 ml fehérborecet
1 nagy marék pirított fenyőmag

1. A páchoz vágjuk a hagymákat félbe, majd vékonyan

szeleteljük fel. Lassan melegítsük az olívaolajat egy vastag
aljú serpenyőben. Tegyük bele a hagymát, és süssük pár
percig, majd újabb pár perc után adjuk hozzá a borsot, a
sót és a babérlevelet.
2. A hagyma alatt vegyük takarékra a lángot, fedjük le, és
lassan pároljuk tovább. Nagyon fontos, hogy olyan lassan
pároljuk, hogy egyáltalán ne barnuljon meg. Kevergessük,
és ha úgy látjuk, hogy elfőtte a levét, tegyünk hozzá egy
kis vizet.
3. Miután pároltuk a hagymát 25 percig, adjuk hozzá a többi
fűszert és a cukrot. Keverjük át, majd öntsük hozzá az
ecetet. Fedő nélkül főzzük tovább, amíg a hagyma
teljesen megpuhul: egy kicsit ragacsosra kell sülnie
(imádok ilyenkor beleszimatolni a serpenyőbe, mert isteni
az illata!).
4. A hagymás keveréket vegyük le a tűzről, adjuk hozzá a
fenyőmagot, és tegyük félre hűlni.
5. Ezalatt a halat kevés olajban gyorsan süssük meg egy
másik serpenyőben.
6. Halmozzuk a halra a hagymás pácot. Tálaláskor adjunk
mellé párolt spárgát, zöldbabot vagy vajas burgonyát.

4 személyre elegendő mennyiség

Most már mindent elmondtam, ami eddig történt velem.

Ettől a fejezettől kezdve amint megélem a dolgokat, már le is
írom: így készül majd a könyvem. Bárhová megyek
Velencében, viszlek majd magammal, kedves olvasó,
találkozol majd mindenkivel, akivel én, és azt eszed, amit én.
Együtt sétálsz majd Massimóval és velem a városban, és
osztozol minden gondomban-bajomban a Hotel
Gondolában.
Gyakran eszembe jut anyámnak az a félmondata, ami úgy
kiborított: „még húsz jó éved van”. Ebből a húsz jó évből
egyet most Velencének szentelek. És bár gyönyörű a hely,
mégis vannak kételyeim, hogy jó-e így megülnöm egy
városban, amikor az életem eddig arról szólt, hogy folyton új
helyek és új emberek felé mentem tovább. És akárcsak
neked, kedves olvasó, fogalmam sincs, hogyan fognak itt a
dolgok alakulni.
 7.

Katnek nem ment könnyen, hogy szánjon időt az írásra, és

éljen, dolgozzon is. Többször előfordult, hogy odaült a
laptopjához, aztán valami elvonta a figyelmét. A tavaszból
kezdett már ragyogó nyár lenni, és a szép idő kifelé
csalogatta. Képes volt órákat mászkálni a napsütötte
Velencében, vagy vaporettóra szállni, és vitetni magát,
mindegy, merrefelé. Hozzátartozott persze a munkához a
város felfedezése is, mégis, amikor eltelt egy hét, és látta,
milyen keveset írt, addig ismeretlen pánik tört rá.
Amikor a tévésorozatát forgatták, Kat egy csapattal
dolgozott, velük mindig megvitatta a problémákat. Korábbi
könyveit pedig mindig egy társszerzővel, egy fotóssal,
illetve food stylisttal{53} együtt készítette. Most viszont csak
magára számíthatott, és most itt ez az írásképtelenség vagy
alkotói válság…! Akármi volt is a baj, nem tudta, hogyan
léphetne tovább.
Massimo folyton nyugtatta:
– Hiszen előtted az egész év! Engedd el magad, élvezd a
dolce vitát,{54} és meglátod, egyszer csak beindul majd!
Ilyeneket mondott, és utána mindig visszatértek az ő
gondjaira.
Ezek a Hotel Gondolával voltak kapcsolatban. Elég rossz
helyzet állt elő az utcai tüntetés után, amikor Nicót
letartóztatták az utcára kitett éttermi táblák összetörése,
árusok standjának felborogatása és üvegtörés miatt. Talán
elég jól megúszhatta volna, ha nem kezd el verekedni és
erőszakoskodni az intézkedő rendőrökkel. Most
szemlátomást vele akartak példát statuálni.
Massimo minden lehetséges módon próbált neki
segíteni: pénzzel járult hozzá, hogy a családja ügyvédet
fogadhasson, tanúkat szerzett, akik Nico makulátlan
előéletét igazolták, és ő is írt egy levelet, amiben Nicót
lelkiismeretes, jó munkaerőnek írta le. De Nico nem hálálta
meg mindezt, amikor kiengedték. Szinte azonnal bevitték
megint, két tüntetésről is: az egyiket a Szent Márk téren
tartották, a másikban meg csónakokkal torlaszolták el a
Canal Grandét. Nico a vendégekkel és Kattel is mogorva
volt, ráadásul folyton összekeverte a rendeléseket, és olyan
sűrűn borította ki az italokat, hogy az már nem lehetett
véletlen.
– Lehet, hogy hagynod kéne őt elmenni – vetette föl
Massimónak Kat. – Csak gondot okoz neked.
– De családtag!
– Tudom, de akkor is. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb kárt
fog itt okozni. Nem lehet tudni, legközelebb mi jut eszébe.
Massimo vonakodva bár, de igazat adott Katnek. Ám
amikor Nicót elengedte, csak még több probléma ütötte fel
a fejét. A Morosini család két táborra szakadt: a személyzet
fiatalabb tagjai, akik támogatták Nico ügyét, felmondtak.
Massimo kénytelen volt felfogadni egy éjszakai portást, aki
nem volt családtag, és Katnek átmenetileg be kellett
segítenie a reggeli műszakba is az esti mellett. De az
egészben a legrosszabb Zita volt. Felajánlotta, hogy amíg
Nico helyére találnak valakit a bárba, ő besegít.
– Mi Kattel nagyon jó csapat vagyunk! – mondta Zita
vidáman. – Jól szórakozunk együtt.
Massimo nem vitatkozott, pedig sejthette, hogyan érinti
ez Katet. És nem úgy festett, mint aki siet állandó
alkalmazottakat találni. Nyilvánvaló volt, hogy miért nem.
Azt várta, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba:
Nicóval majd kibékülnek, és a többi rokon is visszajön.
Különféle családtagok igyekeztek Massimóra nyomást
gyakorolni, akikkel hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott,
és Kat jól látta, milyen gondterhelt volt ezekben a
napokban.
– Én beszéltem rá, hogy küldje el Nicót – mondta
Ruthnak. – Úgyhogy felelősnek érzem magamat.
Rutht mostanában lefoglalta a festés, és sorra alkotta a
színfoltokkal telifestett vásznakat, amelyeket csak Katnek
mutatott meg. De a legtöbb napon azért összefutottak, és
gyorsan megittak együtt egy kávét a közeli pasticceria
pultjánál állva.
Katnek igazából nem kellett volna egy szállóvendéggel
megbeszélnie a Hotel Gondola problémáit, de nem tudta,
kihez fordulhatna. És megbízott Ruthban, mert a
hókuszpókuszai dacára kedves és bölcs nő volt.
– Valamit tennem kéne – mondta neki Kat. – De nem
tudom, mit.
Ruth úgy vélte: Adriana lehet a megoldás kulcsa, mert ő
Nico testvére, a tüntetésen is ott volt vele, de ő megmaradt a
szálloda recepcióján, bár mindig nagyon hűvösen
viselkedett.
– Tökéletes közvetítő lehet, aki mindkét fél számára
megkönnyítheti a dolgokat – mondta Ruth. – Ha meg akarod
oldani ezt a helyzetet, hozzá fordulj!
– De Adriana utál engem – aggódott Kat.
– Ez nem valószínű.
– Tényleg utál, soha nem volt velem barátságos.
– Talán mert te sem voltál az vele – mondta Ruth.
Kat tehát habozva közeledni kezdett Adrianához.
Kezdésnek mindig kedves mosollyal ment el a recepció
előtt, és vidám buongiornóval köszönt. Megjegyezte neki,
milyen szép az idő, és megdicsérte az új frizuráját. Még az
új koktélreceptekről is kikérte a véleményét. És amikor már
úgy tűnt, hogy Adriana kezd felengedni, Kat óvatosan
beszélgetni kezdett vele.
– Hogy van a testvéred? – kérdezte tőle egy délelőtt a
hallban, amikor egy vendég sem volt a láthatáron.
– Miért kérdezed? – kérdezett vissza gyanakodva
Adriana.
– Sajnálom, hogy már nem dolgozunk együtt. Nem arról
van szó, hogy Zitával ne jönnék ki, de ő mégis Massimo
felesége… és ez egy kicsit kínos, gondolom, érted, miért –
mondta bizalmasan Kat.
Adriana a számítógépe képernyőjére nézett, bepötyögött
pár szót, és csak utána nézett Katre:
– Igen, értem.
– Zita csak akkor fog elmenni, ha Nico visszajön
dolgozni.
– Massimo kirúgta.
– Én rá tudnám beszélni, hogy gondolja ezt át.
– Ne fáradj! Nico nem akar ide visszajönni. Ő nem
sajnálja, hogy már nem dolgozik veled.
– Ó… – hökkent meg Kat.
– Nem tisztel téged – közölte Adriana ridegen.
Kat elfeledkezett róla, hogy szeretett volna barátságos
maradni.
– Sosem értettem, hogy nektek, kettőtöknek mi bajotok
van velem.
– Nemcsak veled van bajunk, hanem mindenkivel, aki
olyan, mint te. Ti mindenből elveszitek a legjobb részt, és
nekünk nem hagytok semmit. Most meg azt szeretnétek,
hogy fogjuk be a szánkat.
– Ezt gondoljátok? Nevetséges.
– Majd én megmondom, mi a nevetséges! Nico meg én
soha nem leszünk képesek saját otthont szerezni
Velencében, sőt még bérlakást sem tudunk fizetni itt. Ha
családot alapítunk, ki kell költöznünk innen a szárazföldre.
Szinte az összes barátunk ilyen helyzetben van. Mi fog
történni akkor Velencével? Nem lesz többé igazi város.
– Massimo is ezt mondta nekem – emlékezett Kat. – Hogy
ezért mentetek arra a tüntetésre.
– Pontosan. Muszáj harcolnunk azért, amit akarunk.
Nekünk nem kínálják tálcán, amit nektek.
– Én keményen megdolgoztam azért, amim van –
csattant föl Kat, mert Adriana feldühítette. – És most is
dolgozom. Minden este odafönt vagyok a bárban, és
csinálom a koktélokat, nem?
– Igen, most épp azt játszod, hogy úgy élsz, mint az
itteniek, de bármikor kisétálhatsz innen, amikor csak
akarsz.
– Akkor Nico meg te ezért nem szerettek engem?
– Nem ezt mondtam.
– Akkor miért nem tiszteltek?
– Azért nem tiszteljük a hozzád hasonlókat, mert meg
sem akarjátok hallgatni a mi mondandónkat. Csitrinek
tartotok minket, azt várjátok tőlünk, hogy kussoljunk, és ne
kérjünk semmit.
A beszélgetés már kisiklott, de Kat nem akart ebbe
belenyugodni.
– Oké, értem, hogy dühös vagy – mondta. – De azért
átadnál egy üzenetet Nicónak? Mondd meg neki, hogy
szeretném, ha megbeszélnénk a dolgot, szeretném, ha
visszajönne, és biztos vagyok benne, hogy Massimo is ezt
akarja. Kérd meg, hogy gondolja át.
Adriana lesújtó pillantást vetett rá:
– Signora, te nem hallottad, amit mondtam?
Térképeket markoló turistacsoport vetett véget a
beszélgetésnek, mielőtt még elmérgesedett volna. Kat
otthagyta Adrianát, intézze ő a vendégeket. Neki el kellett
szabadulnia a Hotel Gondolából.
Abban a Coco fölötti kis lakásban már nemcsak főzött,
hanem az lett a búvóhelye. Szeretett itt lenni, egyedül:
heverészett az öreg bársonypamlagon, vagy kiült az
erkélyre, ha meleg, napos volt az idő. Csak ritkán írt
valamit, leginkább élvezte a nyugalmat, és hogy
átgondolhat mindent.
Aznap a laptopját sem vitte magával. Lassan ballagott
arrafelé, és azon töprengett, amit Adriana mondott.
Útközben megállt kávét inni, és a gondolatai is olyan
hullámokat vetettek, mint odalent a csatorna vize. Talán
minden generációnak az a sorsa, hogy utálja az
idősebbeket, és hogy azt érezze: őt nem értik meg. Hát Kat
valamikor nem ugyanezt érezte? A gondolattól iszonyú
öregnek érezte magát.
A lakásban a legelső dolga az volt, hogy kitárta az
ajtókat, hadd menjen ki az áporodott szag. Jó néhány napja
nem járt már itt, és amikor kinézett az erkélyen, észrevett
egy kis változást. Három virágláda fűszernövény került a
szemközti lakás ablakpárkányára, amitől egy kicsit kevésbé
lehetett belátni a szobába. Kat nem tehetett róla, folyton
figyelte azt a szemben lakó férfit. Gyakran látta, amint
délelőtt szundít a kanapén vagy a konyhájában tesz-vesz.
Most úgy látszott, hogy fűszernövényeket kezd termeszteni:
sima levelű petrezselymet, zsályát és vörös levelű
bazsalikomot. Ha meg akarja öntözni őket, muszáj lesz az
ablakhoz mennie, és akkor újabb alkalom adódik majd
buongiornót köszönni.
De a férfinek most híre-hamva sem volt: az ablakok
zárva, a kanapé üres. Kat még mindig ki volt borulva a
szóváltástól Adrianával, úgyhogy leült odakinn, és azt
csinálta, ami mindig megnyugtatta: ételsort tervezett. A
jegyzetfüzetébe már jó néhányat beleírt, szépen, kézírással.
Teljes étkezéseket szeretett megtervezni, lakomákat,
amelyek valamilyen antipastóval{55} kezdődnek, és apró,
édes falatkákkal végződnek, amelyeket a desszert után
lehet elfogyasztani. Nagy gondot fordított rá, hogy az ételek
jól menjenek egymáshoz, és hogy szezonális terményeket
használjon hozzájuk.
Ez a megálmodott ételsor most velencei volt. Koktéllal
kezdődött, ami erdei szamócapüré és jéghideg habzóbor,
elsősorban prosecco keverékéből állt. Ezt követte egy tányér
cicchetti: most éppen csilibundás bébipolip, mellé néhány
aranybarna polentaköpenyes apró szardínia. Utána inkább
rizses ételt gondolt, mint tésztát: egy kis szaftos risi e bisit{56}
a frissen fejtett zöldborsó karakteres ízével. A főétel
kiválasztásához gondos mérlegelés kellett: hús legyen, vagy
valami hagyományos helyi halétel? Kat végül egy egyszerű
halétel mellett döntött: Szent Péter halfilé lesz édeskés
paradicsomszószban, amit apróra vágott kapribogyó tesz
kellemesen pikánssá. Végül desszertnek zabaionét szánt, ezt
a finom, meleg tojássárgájás borkrémet Marsala borral, és
utána sok-sok amaretti{57} kekszet, amit a kávé mellé lehet
ropogtatni.
Kat elégedetten tette le a tollat. Remek menüt állított
össze, a késő tavaszi idényre valót, amit a legjobb a
szabadban elfogyasztani. Csak ahogy a többi ételsort a
füzetben, ezt sem fogja soha megfőzni. Aprócska londoni
lakásában nem volt hely ahhoz, hogy több fogást
elkészítsen, nem is beszélve arról, hogy össze sem tudta
volna hívni oda a barátait, hogy helyben megegyék. Itt meg,
Velencében nem sok embert ismer, csak Cocót és Rutht, és
ők vajon meg bírnának enni ennyi mindent?
Talán megkurtíthatná az ételsort, maradna a rizs pár
olajban sült rákkal, ami mellé borsos ízű zöldsalátát adna,
és elhagyná a masszív zabaionét. Adhatna egy ebédet csak
hármuknak itt, a lakásban, és azt az eperízű bort ihatnák
utána – ha sikerül olyat találnia valahol. Ebéd a
hölgyeknek: minél tovább forgatta a fejében az ötletet,
annál jobban tetszett neki.
Még akkor is ez foglalkoztatta, amikor kilépett a
lakásból. Már azon járt az agya, hogyan fogja feldíszíteni az
üres szobát virágcsokrokkal, és hogy milyen terítéssel
dobhatná fel az összevissza karcolt faasztalt. És akkor, a
hídon átkelve a callén egyenesen nekiment a titokzatos
férfinak, akit már egy ideje figyelt a szemközti lakásban. Ha
a férfi el nem kapja, el is esett volna a köves utcán. Kat
zavartan kért elnézést.
– Bocsánat, nem néztem magam elé.
– Nem baj, Velencében soha senki nem szokott, signora.
A férfi hófehér fogakat villantva rámosolygott,
hunyorított, majd elengedte Katet, és továbbment az utcán.
Odaért a háza bejáratához, Kat meg szerette volna
visszahívni, hogy bemutatkozzon, és megkérdezze a nevét,
de csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal, és nézte, amíg az
idegen el nem tűnt a házban.

Massimo a recepción volt, amikor Kat visszaért a Hotel

Gondolába. A férfi mosolygott, örült neki, és gyorsan
megölelte.
– Milyen volt a délelőttöd? – kérdezte. – Írtál?
– Egy szót sem – felelte Kat. – Hozzá sem fogtam.
– Akkor mit csináltál?
– Csak kóboroltam, szokás szerint.
Valami okból Kat nem mondta el Massimónak, hogy
kibérelte azt a lakást. Pontosan nem is tudta, miért, hisz
nem volt értelme eltitkolni. Talán csak jólesett neki, hogy ez
egyedül az övé. Vagy az is lehet, hogy titokban haragudott
Massimóra, aki megígérte ugyan, hogy segít neki konyhát
keresni, de annyira lefoglalták a saját bajai, hogy erről
nyilván meg is feledkezett.
– Hol van Adriana? – kérdezte Kat szinte
megkönnyebbülve, hogy nem látja a lányt.
– Elment valamit elintézni – felelte Massimo. – Azt
mondta, Nicóval lesz, én meg nem kérdeztem többet.
Gondolom, megint valami tüntetést szerveznek.
– Én is azt hiszem – mondta Kat, és eltűnődött, vajon a
reggeli beszélgetésüknek volt-e szerepe ebben.
Kat egész délután haladni próbált a könyvvel. Amikor
végre megírt egy bekezdést, és újra elolvasta, nem tetszett
neki. Nem tudta eldönteni, hogy mi is az pontosan, amit
megoszthat az olvasóival ebben a helyzetben. Hogy
Massimo és ő egyre kevesebb időt töltenek együtt az
ágyban? Hogy Massimo felesége része lett az életüknek?
Hogy Velence továbbra sem tárulkozik ki neki?
Katnek most már muszáj volt megindítania valamit, egy
történést, amelyet elmesélhet; utat kellett találnia ahhoz az
élethez, amelyet élni akart és a könyvhöz, amelyet megírni
próbált.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

8. fejezet

Ha nem figyelünk oda, könnyen lemaradunk a tavaszi

primőrök szezonjáról, különösen Olaszországban, ahol a
forró nyár igen korán érkezik. Úgyhogy amikor a Rialto
piacon szólt a kedvenc zöldségesem, hogy vegyek a lagúna
szigeteiről származó apró, édes zöldborsóból, mert
hamarosan el fog tűnni a kínálatból, tudtam, hogy gyorsan
meg kell főznöm egy risi e bisit. Régi kedvelt fogás, már a
Velencét valamikor irányító dózsék is ették, mégpedig
mindig Szent Márk ünnepén, és nagyon pontos szabályok
szerint kellett elkészíteni. Nekem persze mindegy, hogy ők
milyen szabályokhoz ragaszkodtak. Megvan a magam
elképzelése arról, hogy hogyan kell a rizst a friss
zöldborsóval a legszerencsésebben összeházasítani.
Számomra a főzésnek akkor van értelme, ha valaki meg is
eszi a főztömet, úgyhogy erre a risi e bisire a barátnőimet
hívtam meg: Rutht, egy igen kedves festőnőt, aki a Hotel
Gondolában szállt meg, és természetesen Cocót.
– Ebéd a hölgyeknek, milyen kedves ötlet! Tartsuk a
kertemben! – mondta rögtön Coco, amikor megemlítettem
neki a dolgot.
A Santa Croce negyedben, egy csatorna holtága mellett
lakik Coco egy földszinti lakásban, ami rémesen túlzsúfolt.
De van hozzá egy pici, fallal övezett kert, teljesen privát és
nagyon bájos, bár elég gazos. Én azt hiszem, hogy Coco a
gazokat nem is veszi észre: ő a lilaakác kacskaringós indáiról
lecsüngő virágfürtöknek örül, a mohos cserepekből kihajtó
levendulának, a pálmák lombjáig felnövő leandereknek és a
viharvert faasztalnak a nagy fügefa szerteágazó ágai alatt.
– Tökéletes ebédhelyszín – jelentette ki. – Azt hiszem,
meghívom a kedvenc szeretőmet is.
– Ez most egy hölgyeknek szóló ebéd – emlékeztettem.
– Azért kell valami férfitársaság is – makacskodott. – És
Vittorio tetszeni fog nektek, nagyon aranyos ember.
Sokszor hallottam Cocót a szeretőiről beszélni, de még
egyikkel sem találkoztam. Nem lehetett megállapítani, hogy
mennyi van belőlük, de szemlátomást mindannyian imádták
Cocót. Táncolni hívták, koncertekre és vacsorázni vitték.
Feltételeztem, hogy ezek inkább olyan partnerek, akikkel
eljár ide-oda, és Coco csak azért használja rájuk a „szerető”
szót, mert az olyan jól hangzik.
– Rendben, hívd el, és reméljük, hogy nem esik aznap –
mondtam.
– Nem fog – jelentette ki Coco magabiztosan.

És tényleg, kis vendégségem napján Velence napfényben

fürdött. Én úgy szeretem az ebédet, ha hosszan elhúzódik,
akár a vacsoráig – vagy legalább addig, amíg mindenki azt
nem érzi: le kell dőlnie egy kicsit szunyókálni. Ezért azt
terveztem, hogy a vendégeimet lassan cserkészem be a
különféle ízekkel, és nem fogom hirtelen megtömni. Órákat
töltöttem az ételsor tökéletesítésével, majd az utolsó
pillanatban szinte mindent megváltoztattam benne.
Korán felkeltem, hogy már nyitáskor ott legyek a Rialto
piac halárusainál. Moechét{58} akartam venni, ezt a különleges
rákot, amit csak tavasszal és ősszel lehet pár hétig
beszerezni: csodálatos étel lesz belőle tojásban, majd
lisztben megforgatva, forró olajban kisütve. A kosaramba
bőven került még ezen kívül is a tengeri finomságokból. Egy
jó adag moscardini{59}, amelynek finom tengeríze van, és
kétféle kagyló, amelyet fokhagymával és petrezselyemmel
összedolgozva akartam crostinire kenni. És megvettem
természetesen a zöldségeket is: a szezon első, pici
padlizsánjait, amelyekből lereszelve falatnyi, bundás
finomságok lesznek; a trevisói radicchio utolsó példányait,
amelyeket roston megsütök és ecettel meglocsolok majd;
valamint lila articsókákat, és persze a zsenge borsót, amely
az étkezés sztárja lesz.
Az ebéd afféle luxusnak tűnik mindig: abban az időben
készíti az ember, amit máshonnan – a munkától vagy az
unalmas házi teendőktől – ellopott, és én épp ezért szeretem
jelezni, hogy különleges alkalom. De kiderült, hogy Coco is
ugyanígy gondolkozik, mert csodálatosan megterítette az
asztalt. Hófehér, régi buranói csipkével szegett terítőt rakott
fel, és virágmintás szalvétákat; a kertjéből
fűszernövénycsokrokat tett korsókba (köztük pár gazt is),
plusz többféle vázába halvány színű bazsarózsákat,
amelyeknek máris hullottak a szirmai.
És Coco is valóságos jelenésnek látszott mentazöld
ruhájában, amely fölé kasmírsálat kanyarított.
– Ugye rendesen fel fogsz öltözni? – kérdezte, és egy kissé
ideges pillantást vetett a farmernadrágomra és a
világosszürke pólómra. – Vittoriónak azt mondtam, hogy
öltönyt vegyen.
– Ne izgulj, nem hozok rád szégyent!
– Milyen színű ruhában leszel?
– Élénk rózsaszínűben: a napokban vettem, de nem nálad,
bocs…
– Rózsaszínű – mondta elismerően. – Jól fogunk kinézni
együtt!
Van, aki egyedül szeret főzni, és van, aki annak örül, ha
sokan segítenek neki. Nekem mindegy. Most Coco fejtette a
borsót, Ruth pedig, aki korábban jött, és egy kötényt is
hozott magának, besegített a kagylók kibontásába, és a
crostinihez megsütötte a bagettből szelt pirítósokat.
Ahogy közeledett az idő, amikorra Coco szeretője ígérte
magát, Coco elkezdte újrapúderezni az orrát, és sehogy sem
volt elégedett a rúzsával.
– A legtöbb férfi nem szereti, ha egy nő túl sok sminket
használ, de enélkül úgy nézek ki, mintha nem is lenne szám!
– panaszkodott.
– Remekül nézel ki – mondta neki Ruth. – Nem tudom, mit
izgulsz.
 Coco aggodalmas képet vágott:
– Vittorio fiatalabb nálam.
– Mennyivel? – kérdeztem, miközben a kagyló húsát
aprítottam.
– Nehéz lenne megmondani. Én sosem árultam el neki a
koromat, és ő se nekem az övét.
– Hol találkoztatok? – érdeklődött Ruth.
– Már nem is tudom. Nagyon régóta ismerem. Évekig csak
barátok voltunk, de aztán meghalt a felesége, és akkor
nagyon egyedül maradt, úgyhogy…
– Összejöttetek – fejeztem be helyette.
– Ha így mondod, semmi romantikus nincs benne! –
tiltakozott Coco.
– Nincs? – cukkoltam tovább. – Te hogy mondanád?
– Valahogy emelkedettebben… hogy is…, jaj, nem is
tudom, mi rá az angol szó!
És Ruthra nézett, aki nevetett.
– Tőlem ne kérdezd! Mióta a férjem meghalt, én senkivel
nem jöttem össze, sőt randevúm sem volt.
– Nem? – kérdezte megdöbbenten Coco. – És mióta vagy
egyedül?
– Épp elég hosszú ideje ahhoz, hogy tudjam: jól elvagyok
magamban – vágta rá gyorsan Ruth.
– Az élet többről szól, mint hogy csak jól ellegyünk. Hol
marad akkor az izgalom, az élet sava-borsa, a varázslat? –
kérdezte Coco. – A szenvedély?
– Nekem ez nem hiányzik – mondta Ruth. – Mindez ott van
a múltamban, biztonságban.
 Coco nagyot nézett, de erre már nem szólt semmit. Inkább
elkezdte pirosítani az arcát, és egy papír zsebkendővel
leszedte a fölös rúzst a szájáról. Kíváncsi voltam erre a
Vittorióra, akinek Coco ennyire akar tetszeni. Egy fehér hajú,
hajlott öregurat képzeltem magam elé elegáns, de
divatjamúlt öltönyben. Igaz, Coco azt mondta: nála fiatalabb,
mégis egy törékeny, bottal járó bácsira gondoltam.
Mint kiderült, Vittoriónak tényleg van botja: csillogó
lakkozású, ezüstfogantyús darab, amit leginkább
gesztikulálásra használ, és azzal mutat rá mindenre.
Pontosan érkezett barna Nehru zakóban, remek szabású
fekete pantallóban és széles karimájú szalmakalapban.
Az ajándékokkal kezdte. Hozott Cocónak egy csokor
tavaszi virágot, egy üveg vintage pezsgőt és egy üveg kölnit;
és három doboz csokoládét, amelyet széles mosoly
kíséretében osztott szét. Mihelyt a keze kiürült, azonnal
megfogta Coco derekát, magához húzta, és olyan csókot
adott neki, ami egyértelműen több volt baráti puszinál. És
bizony Vittorio egyáltalán nem volt hajlott hátú vagy
törékeny. Nagyon is jóképű férfi volt acélos árnyalatú ősz
hajjal, enyhén barnult arcszínnel és keskenynek nem
mondható vállal.
Mihelyt átöltöztem rózsaszínű ruhámba, leültünk együtt a
kertben, hogy elmajszoljuk az első fogást, a kagyló-krémes
crostinit. Vittorio közben megtalálta a módját, hogy
elbűvöljön minket. Különösen Ruth kötötte le a figyelmét,
neki tett fel kérdéseket a maga lassú, körülményes
angolságával, és érdeklődve bólogatott a válaszokra. Coco
kissé türelmetlenül reagált, látva, hogy Vittorio nem vele
foglalkozik. Folyton közbeszólt, olyan megjegyzésekkel,
amelyek nem igazán tartoztak a témához, és amikor Ruth
megemlítette, hogy fest, Coco hosszan, elég színpadiasan
felsóhajtott.
– Gondolom, le akarsz festeni engem… Mindig mindenki le
akart – mondta.
Ruth jól láthatóan meghökkent:
– Ó, hát én…
– Már sokszor, nagyon sokszor lefestettek – vágott közbe
Coco. – Egy csomó akt készült rólam fiatalkoromban, de azok
nem nagyon tetszettek. Te, ugye, nem festesz aktokat, Ruth?
– Nem, én…
– Mert a test jobban néz ki ruhában, és sokkal többet árul
el rólunk, ahogy öltözködünk, mint a meztelen bőrünk. Én a
később készült portréimat szerettem, azt viszont utáltam,
hogy olyan hosszan kellett modellt ülni hozzájuk. Órákon át
egy huzatos műteremben, és semmit nem volt szabad
csinálni, csak mozdulatlanul ülni!
– Elég rémesen hangzik – helyeseltem.
– Ezért is határoztam el, hogy többször nem vállalkozom
rá. Mindegy, mennyire könyörög a festő, most már nem
vagyok hajlandó modellt ülni.
– Ó, milyen kár! – mondta Ruth. – De én megértem, és
általában nem is kérem az embereket, hogy üljenek nekem.
– Akkor inkább fényképről fest? – kérdezte Vittorio.
– Nem, bennem impressziók alakulnak ki, és gyakran
festek emlékezetből. Más ez a módszer, mert nálam a festés
inkább az érzelmekről szól.
– És milyen témát választott eddig Velencében? –
kíváncsiskodott Vittorio.
– Főleg olyan járókelőket festettem meg, akikre
felfigyeltem, de jó pár képet készítettem Katről is – vallotta
be Ruth.
Ez nekem új volt. Eddig csak olyan képeit láttam,
amelyeken velencei kávézók előtt ülő csoportok voltak vagy
a csatorna mellett sétálók, de ezek inkább csak színfoltok
voltak, nem jól kivehető alakok.
– És nem akartad ezeket megmutatni nekem? –
kérdeztem.
Ruth idegesen nevetgélt, de nem felelt.
– Én is szívesen megnézném a munkáit – mondta Vittorio.
– Meg kell beszélnünk egy találkozót! Meddig marad még?
– Sajnos már nem sokáig. Még egy hétre foglaltam a
szobámat a Hotel Gondolában. De lehet, hogy ősszel
visszajövök Velencébe. Gondoltam arra is, hogy egy
apartmant bérelek majd.
Ruth bocsánatkérőn nézett rám:
– Az sokkal olcsóbb…
– Az ősz mindig is a kedvenc évszakom volt! – mondta
szomorkásan Vittorio. – Akkor ünnepeltük a házassági
évfordulónkat Laurával, a feleségemmel. Mindig
gesztenyetortát sütött az alkalomra csokoládéval és
rozmaringgal. Azóta sem ettem olyat!
Ruth együttérzéssel bólogatott.
– Az én férjem a répatortát szerette vajkrémes bevonattal.
A süteményekben nem vagyok túl ügyes, de az
évfordulónkra ezt mindig megsütöttem. Milyen érdekes,
hogy egyes ételekről mindig egyvalaki jut eszünkbe, ugye?
Vittorio Ruthra bámult:
– Nem is tudom, bírnék-e enni abból a tortából, még ha
találnék is valahol olyat. Annyira elszomorodnék, és…
Coco két kezével betakarta Vittorio kezét, és gyorsan
megjegyezte:
– Drága szívem, ez most nem a szomorkodás ideje. Itt
vagyunk együtt ezen a szép napon, és a te Laurád is azt
akarná, hogy jól érezd magadat.
– Az én férjem is ugyanezt akarná – mondta Ruth –, és
örülne, hogy itt vagyok Velencében, és nem otthon,
magányosan.
– Én még abban is biztos vagyok, hogy helyeselné, hogy
ősszel vissza akarsz ide jönni – szúrtam közbe. – És rá
tudnám beszélni Massimót, hogy adjon neked valami
engedményt, ha a Hotel Gondolában szeretnél lakni inkább,
mint egy apartmanban, egyedül.
– Én meg esetleg hajlandó lennék a kedvedért modellt
ülni, ha nem kell túl sokáig – tette hozzá Coco nagylelkűen. –
Lefesthetnéd Vittoriót is.
Nekem ekkor ott kellett hagynom az asztalt, hogy
elkészítsem a következő fogást. A lágy páncélú rákokat, a
polipot és a padlizsángolyókat gyorsan megsütöttem, és egy
nagy tányérra rendeztem. Kivettem a hűtőből egy üveg bort,
a hónom alá csaptam, és ki is tudtam mindent vinni a kertbe
baj nélkül, bár a megpakolt tányér széléről menet közben
majdnem lepotyogott pár falat.
Ahogy kiértem, kínos csönd lett, mint amikor pont rólad
beszéltek előzőleg. Kíváncsi lettem volna, hogy mit. Csak
Coco látszott továbbra is fesztelennek. A többiek gyorsan az
étellel kezdtek foglalkozni, dicsérték, hogy milyen jól néz ki,
és nagy adagot szedtek a ropogós rákból és az aranyszínű,
bundázott polipból és a golyókból.
Húsz perccel később, amikor újra a konyhába mentem
elkészíteni a risi e bisit, Ruth is velem akart jönni segíteni.
Gondolom, négyszemközt akart beszélni. Míg én a
sáfránnyal fűszerezett levest adagoltam a rotyogó rizshez, ő
a festményeiről mesélt, arról, hogy ezek inkább az ő
látomásai, és nem a valóság, és lehet, hogy rá sem ismernék
magamra a képeken.
– Még soha nem festettek rólam portrét – mondtam neki.
– Izgat, hogy milyenek.
– Remélem, nem fogsz csalódni. Tudod, hogy csak
műkedvelő vagyok.
– Le fogod festeni Cocót? – kérdeztem. – Úgy láttam, nem
rajongsz az ötletért.
– Gyanítom, hogy nincs más választásom.
Ezen nevettünk, mert Cocónak tényleg nem lehetett
ellenállni, és ha egyszer portrét akar magáról, akkor azt meg
is fogja kapni.
Már majdnem kész volt a risi e bisi. A rotyogó rizsbe
borítottam a borsót, és pár percig hagytam együtt
párolódni, hogy a friss borsó épp csak puhuljon egy kicsit. A
velenceiek nem így csinálják, de én meg akartam őrizni a
zöldborsó édes, olajos magokra emlékeztető ízét. Végül
botrányosan sok frissen reszelt parmezánnal kevertem
össze, és négy tálba szedtem ki a forrón gőzölgő, krémes
rizst.
Ruth segített kivinni a kertbe, mellé a sült radicchio-salátát
meg az articsókákat is. Megint az a fura elhallgatás fogadott,
ami előzőleg, de ezúttal Coco feszengett. Csöndben is
maradt, míg ettünk, nem szólt hozzá, amikor megtárgyaltuk
a zsenge zöldborsókat, és hogy milyen lényeges, hogy az
ember kövér hüvelyű, hibátlan borsót vásároljon. Az ételt
megdicsérte Coco, de alig evett belőle.
Vittorio aggódva figyelte: lopva, de folyton odanézegetett.
Arra gondoltam, hogy talán civakodtak, amíg mi a
konyhában voltunk. Valami nyilvánvalóan nem volt rendben.
Hogy oldjam a hangulatot, mindenkinek teletöltöttem borral
a poharát, és ragaszkodtam hozzá, hogy tósztot mondjunk
Velencére, Ruthra, Vittorióra, Cocóra, sőt még a Hotel
Gondolára is – és utána még egyszer megtöltöttem a
poharakat. Ezután egy kissé összefolynak a történések, de
arra emlékszem, hogy Coco főzött kávét, és omlós kekszet
hozott ki, de abból már senki nem tudott enni. Mondtunk
még pár tósztot, és megegyeztünk, hogy Ruth ősszel
visszajön, lefesti Cocót és Vittoriót külön-külön és együtt is.
Utána Coco elküldte Vittoriót. Nagyon diplomatikusan
csinálta, mondván, hogy csodálatos volt ez az ebéd, ő
személy szerint azt szeretné, ha még sokáig együtt
maradnánk, de Vittorio nagyon fáradt, és ő nem szeretné, ha
kimerítené magát, és a legjobb az lenne talán, ha vízitaxit
hívna, és most rögtön hazamenne. Megfogta Vittorio kezét,
felállította a székéből, és el sem engedte, amíg el nem
búcsúzott mindenkitől, majd kivezette a kertből. Tíz perc
múlva jött csak vissza, lerogyott egy székbe, és reszkető
hangon azt kérdezte:
– Maradt még abból a borból?
Kitöltöttem neki a maradékot, és pár korttyal le is húzta.
– Istenem…! – mondta.
– Bontsak még egy üveggel? – kérdeztem.
– Nem, inkább ne – rázta a fejét.
– Minden rendben?
– Hát, nem is tudom.
Én mindenesetre bementem azért a másik üveg borért, és
amikor kiértem a kertbe, a hölgyeket bizalmas
beszélgetésbe merülve találtam.
– Na, mi van? – kérdeztem.
– Csak az, hogy Cocót nagy meglepetés érte – mondta
Ruth.
– Inkább nagy megrázkódtatás, mert erre aztán végképp
nem számítottam – mondta Coco, és remegett a hangja. – Az
én drága Vittorióm megkérte a kezemet. Amíg te meg Ruth
a konyhában főztetek, arra kért, hogy legyek a felesége.
– És mit feleltél neki?
– Hogy ez váratlanul ért, és időre van szükségem, hogy
átgondoljam. Mi mást mondhattam volna?
– Mondhattál volna igent neki – mondtam. – Hisz
szemlátomást nagyon kedveled.
– Csodálom őt, remek ember, de nem akarok férjhez
menni – jelentette ki Coco.
– Akkor ezt kell megmondanod neki.
– De hosszan ecsetelte, hogy mennyire szeret. Hozott egy
gyűrűt is, smaragdköveset, bársonydobozban. Gondoskodni
akar rólam…
– Istenem! – mondta Ruth. – Akkor most ki kell találnod,
hogy hogyan tudod tapintatosan lebeszélni.
– Olyan magányos! Feleséget szeretne, akivel mindennap
együtt ébred, akinek gondja van rá, hogy ő mit egyen, és aki
megmondja neki, melyik inget vegye föl. Erre volna
szüksége. És azt hiszi, hogy én ilyen vagyok.
Coco hátradőlt, és lehunyta a szemét.
– És nem ilyen vagy? – kérdeztem. – Egészen biztos vagy te
ebben?
– Én nem akarom az életem hátralévő részét vele tölteni,
sem más férfival. De remélem, hogy talál egy nőt, aki
hajlandó lesz erre.
Coco kinyitotta a szemét, és egyenesen Ruthra nézett.
– Én biztos nem – mondta Ruth sietve. – Az én életem
szerelme már megvolt. Őt nem akarom lecserélni senkire.
– Biztos? Hát ha nem, nem. – Coco témát váltott: – Kat,
mitől volt ilyen sárga ez a risi e bisi?
– Sáfrányt tettem bele.
– És még mit változtattál meg benne?
– Egy csipetnyi csilit tettem hozzá, meg pár ropogós
cukorborsóhüvelyt és füstölt pancettát.
– Érdekes… Milyen kár, hogy Vittorio pont előtte kérte meg
a kezem, és alig tudtam enni belőle!
 – Pedig finom volt – mondtam neki.
– Az én drága szívem, Vittorio biztos úgy gondolta, hogy az
a legmegfelelőbb pillanat! Most muszáj lesz feleséget
találnom szegénykének. – Coco felsóhajtott: – Talán mégis
kérek bort.

RISI E BISI
(VELENCEI ZÖLDBORSÓS RIZOTTÓ)

80 dkg friss, hüvelyes zöldborsó

500 ml csirkealaplé
késhegynyi sáfrány
2 evőkanál olívaolaj
10 dkg pancetta, felszeletelve
1 fej hagyma, apróra vágva
2 gerezd fokhagyma, apróra vágva
15 dkg arborio rizs
¼ teáskanál csilipehely
só és frissen őrölt fekete bors
10 dkg zsenge, héjas cukorborsó, felszeletelve
10 dkg frissen reszelt parmezán

1. Fejtsük ki a borsót. Tegyük félre.

2. Forraljuk fel a csirkealaplevet, majd zárjuk el alatta a
lángot, és adjuk hozzá a sáfrányt. Készítsük magunk
mellé.
3. Pirítsuk meg a pancettát az olajon, pároljuk meg rajta a
hagymát, majd vegyítsük hozzá a fokhagymát.
4. A hagymás alaphoz öntsük hozzá a rizst, és kevergessük 1
percig, hogy mindenütt érje az olaj.
5. Innentől kezdve lassan megfőzzük a rizst, miközben
merőkanalanként adjuk hozzá a meleg alaplevet. Mindig
várjuk meg, amíg a rizs felszívja a folyadékot.
6. Tegyük bele a csilit, a fekete borsot, és kóstoljuk meg. Ha
kell, sózzuk, de mivel a pancetta sós, lehet, hogy erre
nincs szükség.
7. Ha a rizs már majdnem puha, adjuk hozzá a kifejtett
zöldborsót és a felszeletelt cukorborsót, és addig főzzük,
amíg épp csak megpuhulnak.
8. Az elkészült ételnek kicsit leveses állagúnak kell lennie,
ezért nem kell aggódni, ha nem szívta föl az összes levet.
Vegyük le a tűzről, keverjük bele a reszelt parmezánt, és
tálaljuk. Ha akarjuk, gazdagíthatjuk egy kevés vajjal is.

2-3 adag lesz belőle

 8.

Kat elégedett volt a most megírt fejezettel. Az elhanyagolt,

növényekkel benőtt kert leírása színt adott hozzá, Vittorio
lánykérése drámai fordulatot, és ami a legfontosabb: az
olvasók azt hihették, hogy az ebéd Coco konyhájában
készült. Kat nem akarta elárulni nekik, hogy kibérelte ezt az
emeleti lakást, mert nem illett volna bele a könyv
alapkoncepciójába. Jobb, ha azt sem árulja el, hogy Coco
cipőket tárol a sütőjében, a tűzhelye tetején pedig kupacban
állnak a selyemsálak és a gyöngyös táskák, és hogy nem
lehet tudni, milyen rég nem főztek ott semmit. És jobb arról
sem szólni, hogy ők hárman jól beboroztak délután, amíg a
leszálló nap fénye ott nem hagyta Coco kertjét, és a hirtelen
hűvösség eszébe juttatta Katnek, hogy neki még dolgoznia
kell.
Otthagyta a mosogatást Ruthnak, ő meg félig futva sietett
vissza a Hotel Gondolába, de még így is elkésett. Zitának ez
remek alkalmat szolgáltatott arra, hogy megmutassa,
kézben tart mindent. A bárban rend volt, minden vendég
előtt ital, Zita pedig éppen Massimóval tárgyalta meg, hogy
min volna jó még a nyár előtt változtatni: illatozó virágokat
kellene a cserepekbe ültetni, még több fényfüzért feltenni,
és lecserélni a koktélospoharakat exkluzív muranói
üvegpoharakra.
Zita az ötletek sorolása közben vetett egy pillantást Katre
is.
– Jól érzed magad? Be tudsz állni dolgozni? – kérdezte.
– Semmi bajom – állította Kat, akinek majd szétment a
feje, úgy fájt. – De nem lesz túl sok macera azokkal a szép
poharakkal? Külön kell majd elmosni mindegyiket, kézzel.
– A Hotel Gondolába azért jönnek a vendégek, hogy
megtapasztalják Velence fényűző oldalát, és ezt az igényt ki
kell szolgálni – felelte Zita. – Biztosan fogunk rá találni időt,
hogy elmossunk néhány poharat, Kat. Végső soron nem
olyan nagy fáradság.
Zita hangja elutasító volt, és úgy nézett Massimóra,
mintha azt mondaná: már megint egy újabb kelletlen
alkalmazott…! Kat némán dühöngve csinálta végig az egész
műszakot. Ahogy végzett, azonnal lefeküdt, azt sem
mondta: jóccakát.
Reggel, amikor Massimo dolgozni indult, ő úgy tett,
mintha aludna, majd gyorsan felöltözött, és elszökött a
Hotel Gondolából. Mert a lakásban jobban lehet írni, győzte
meg magát. Ott a pamlagon, a nyitott erkélyajtónál, térdén
a laptoppal, miközben a motorcsónakok egyenletes
pöfögését hallgatta és a csatorna vizének sós illatát
lélegezte be, végre akadálytalanul jöttek a szavak.
De amikor meg kellett írnia a receptet, felbosszantotta
magát: ennyi meg ennyi gramm ebből meg abból, kóstoljuk
meg, mielőtt megsóznánk, ne hagyjuk a hagymát
megbarnulni… Mintha az olvasók mind idióták lennének!
Kat nem szeretett így gondolni az olvasóira. Mindenesetre
ez az ebéd jó sok anyagot szolgáltatott, és éppen emiatt
találta ki.
Kat lecsukta a laptopját, és kiment az erkélyre, hogy
kinyújtóztassa magát. Közben nem mulasztott el átnézni a
szemközti ablakokra, hogy ott van-e a szomszédja. A lakás
üresnek látszott, és az ablakba kitett növények is tikkadtan
kornyadoztak. Kat a korlátra könyökölve lenézett a
csatornára, amelynek túlsó oldalán fényesre festett és
kopottas motorcsónakok voltak kikötve vegyesen. Lehet,
hogy vennie kellene egyet magának, gondolta. Egyáltalán
nem volt benne biztos, hogy merné-e egyedül vezetni a
motorcsónakot a nyüzsgő csatornákon, de erről is lehetne
írni. Az olvasóinak megígérte, hogy vele együtt élhetik át a
kalandjait, de ehhez kellenének valamilyen kalandok is.
Kat iszonyú éhes lett. A reggelit kihagyta, most meg
mindjárt ebédidő. Kiment hát valami ennivalóért, és menet
közben bekopogott Coco ajtaján. Nem igazán számított arra,
hogy otthon találja, de a kopogásra válasz jött, olaszul, majd
az ajtó résnyire nyílt, és egy nagyon sápadt Coco kukkantott
ki rajta.
– Á, buongiorno!
Kinyitotta az ajtót, és Kat meglátta, hogy kifakult kék
kimonóban van, a fején pedig narancssárga turbán. A
turbánt nyilván sietve tehette fel, mert csálén állt.
– Nem vagy jól? – kérdezte Kat.
– Az előbb egy kicsit még gyenge voltam, de most már
átment rajtam.
– Nincs kedved felkapni valami ruhát, és eljönni velem
ebédelni?
 – Az én koromban egy nő már nem „kapja fel” a ruhát,
hanem szép komótosan öltözködik. Ez időbe telik.
– Akkor, ha jól értem, nem jössz velem?
– Hoznál nekem inkább valamit? – kérdezte Coco. – De
nem kell sietni, mert azt hiszem, még visszafekszem egy
kicsit.
Kat most nem a szokott útvonalát választotta, ami a
Rialto piac felé vitt, hanem bevette magát a csatornák és
sikátorok egy olyan negyedébe, ahol még soha nem járt.
Kevesebb turista vetődött ide, és több volt az olyan bár,
amelynek asztalainál idős velencei férfiak ücsörögtek.
Kat valami érdekes helyet keresett, ahol ehetne, és nem
egy átlagos bacarót, ahol mindig ugyanaz a kínálat: nagy
tálakon húsgombócok és fogpiszkálóval feltűzött különféle
falatok ropogós kenyérszeleteken. Már épp kezdett
beletörődni, hogy ebben a városrészben csak ilyet talál,
amikor rábukkant egy furcsa külsejű osteriára. Csak
egyetlen helyiségből állt, ahol az egyik fehérre meszelt falat
teljesen elfoglalta egy pad, és hatalmas szárazvirágcsokrok
lógtak a mennyezetről. Nem ült odabent egy lélek sem,
pedig már majdnem dél volt, de Kat orra megsúgta, hogy a
tűzhelyen valami finom fő.
Beóvakodott, és mivel pincér sem volt a láthatáron,
helyet választott magának. Öt percen keresztül csak
sóváran szimatolta, hogy karamellizálódik valami, aztán
dinsztelődik, majd vajban forgatják és borral öntik fel –
aztán felállt, körülnézett, és talált egy étlapot. De a
türelmetlensége csak fokozódott, amikor meglátta, hogy az
egész olaszul van, nincs angolra fordítva, ráadásul tele
olyan ismeretlen szavakkal, amelyeknek még csak meg sem
tudja saccolni a jelentését.
– Helló! – kiáltotta el magát, majd megismételte: – Helló,
van itt valaki?
Erre sem jött elő senki, és ez már igazán feldühítette.
Otthagyta az asztalt, öles léptekkel odamasírozott a
konyhába vezető lengőajtóhoz, és belökte. A séf háttal állt, a
tűzhelyén pedig gőzölgő levesesfazekak és rotyogó
mártásoslábosok.
– Nyitva vannak? – kérdezte számonkérőn Kat.
Csak amikor a szakács megfordult, Kat akkor ismerte fel.
Szőkésbarna haj, világos bőr, finom vonások: a szemközti
lakásból a férfi, fehér szakácsöltözékben, a kezében pedig
mártásoskanál: épp meg akarta kóstolni.
– Nahát! – hőkölt hátra Kat meglepetten. – Maga a
szomszédom!
– Igen? – kérdezett vissza bizonytalanul a férfi, de aztán
hozzátette: – Tényleg, maga az, aki mindig a laptopján
pötyög! Miért jött ide?
– Ebédelnék. Zárva van? Mert akkor nem kellett volna
nyitva hagyni az ajtót.
– Nem, signora, nem vagyok zárva, a vendéglő nagyon is
nyitva van!
Letette a kanalát, gyorsan a köténybe törölte a kezét, és a
könyökénél fogva visszavezette Katet a lengőajtón túlra.
– Üljön le, kérem, ahová szeretne, én egy percen belül
visszajövök, és elmondom az étlapot.
 – Nincs pincér?
– Egy kis gond adódott, de ma nincs nagy forgalom,
úgyhogy nem számít.
Zöld szeme van, látta meg Kat. De mégsem: aranybarna.
Vagy a velencei csatornákhoz hasonlóan talán a szeme
színe is attól függ, hogy milyen fény esik rá.
– Ne mesélje el az étlapot, inkább etessen meg! –
javasolta Kat. – Hozza a legfinomabbakat!
A szakács rámosolygott:
– Jó étvágya van?
– Nekem mindig.
– Akkor örömmel fogom jóllakatni.
Amiket kihozott, azok éppen Kat ínyére való ételek
voltak: izgalmas és bőséges fogások. Dundi tésztatáskákba
rejtett sült karfiol citromkrémmel, ami vajban párolt
újhagymaágyon illatozott. Főételnek hal érkezett:
{60}
chorizobundában kirántott tengeri süllő és garnéla. A
desszert pedig egy újragondolt tiramisù volt fanyar erdei
szamócával, megszórva durvára vágott pisztáciával,
finoman körbelocsolva zabaionéval.
Minden fogást a férfi hozott ki, ő töltötte tele Kat
vizespoharát, és ő szedte le a piszkos tányérokat.
– Ugyan, üljön már le! – mondta Kat, amikor megjött a
desszerttel. – Segíthetne ezt megenni. Tudom: azt mondtam,
hogy jó az étvágyam, de most már alaposan jóllakatott.
A férfi körülnézett a néptelen helyiségben, és vállat vont.
– Hát jó – mondta, és leült a szemközti székbe.
– Most már bemutatkozom: Kat Black vagyok.
 Sokaknak szokott ismerősen csengeni a neve, de látszott,
hogy ennek a férfinak nem.
– Én Dante Berardi – felelte. – Mondja, hogy ízlett az étel?
– Remek volt! Nem is értem, hogyhogy nem állnak sorba
itt az emberek.
– Csak ezen a héten nyitottam.
– Amit itt csinál, az nagyon izgalmas, és erről az
embereknek is tudniuk kell… kellene persze pincér is… és
talán le kellene angolra fordítani az étlapot, hogy a turisták
is értsék. Minden más nagyon jó: az egyszerű környezet, az
ételek. Nekem nagyon tetszik, ahogyan a hagyományos
alapanyagokat felhasználta: hozzátett más hatásokat is, de
nem tolta túl ezt a fúziós dolgot. Minden étel teljesen a
sajátja volt.
Kat egészen föllelkesedett, és erre válaszul a Dante
zöldből aranybarnába váltó szeme is felragyogott.
– Ettem én már finomat Velencében, de valahogy minden
ugyanolyan volt. Ez az első eset, hogy meg tudtak lepni.
– Éppen ezt akarom: modernizálni a velencei konyhát,
de mégis tisztelni a hagyományainkat. – Odahajolt Kathez
az asztal fölött, és csak úgy sütött a pillantása: – Amit főzök,
annak mindnek saját története van, és minden egyes
hozzávalónak üzenete és jelentése, és célja annak, hogy
odakerül a tányérra. Minden fogás egy kis meglepetést kell
hogy okozzon az embereknek, de nem túl nagyot.
– Milyen embereknek? – kérdezte Kat, és az üres
asztalokra mutatott. – Nincs itt senki.
– Majd lesznek – jelentette ki Dante magabiztosan. – Rám
fognak találni.
– Hát én biztosan visszajövök megint – mondta neki Kat.
– Szeretnék még enni a főztjéből, jó sokszor.
A szakács rámosolygott:
– Itt mindig lesz egy asztal a maga számára.
Ezt a fickót mindenképpen beleveszi a könyvébe,
határozta el Kat. Az ötletessége, a szenvedélye és
tőrőlmetszett velenceisége valósággal ki fog ugrani a könyv
lapjairól. Talán azt is megengedi Katnek, hogy az
egyszerűbb receptjeiből párat közöljön. Majd ha
közelebbről megismerkednek, megkérdezi tőle, de most
mást akart tőle kérni.
– Megígértem egy barátomnak, hogy ebédet viszek neki –
mondta a férfinak. – Készítene még egy kicsit a
ravioliból{61}?
Dante igent mondott, és be is engedte Katet a konyhába,
hogy nézhesse, amíg elkészíti. Olyan séf volt, aki nagyon
nyugodtan, módszeresen dolgozott. Egyikőjük sem beszélt,
amíg a ravioli becsomagolva készen nem állt az elvitelre.
Kat kifizette a számlát, ami nem volt kevés, de megérte.
– Ígérje meg, hogy szerez magának személyzetet.
Konyhai segítőt, pincért!
– Minden azon múlik, hogy megtalálom-e a megfelelő
embereket. Eddig nem volt szerencsém – árulta el Dante.
Katnek támadt egy ötlete:
– Lehet, hogy tudok egy pincért, aki alighanem azonnal
kezdeni tudna itt. Helybéli, és gyakorlott.
– Nekem olyan kell, aki a bárban is elboldogul, amellett
hogy felszolgál az asztaloknál – legalábbis amíg beindul az
üzlet. Alkalmas volna az az ember erre?
– Nicónak hívják, és szerintem tökéletes lenne ide –
bizonygatta Kat.

Ha Kat jót evett, mindig úgy érezte, hogy szebb a világ, és

most, hogy a becsomagolt raviolival visszaindult Coco
lakása felé, különlegesen kellemes hangulatba került.
Velence szédítően gyönyörű volt, csupa kék és rózsaszínű a
ragyogó délutáni fényben. Már érződött, hogy a nyár
mindjárt ideér. Bizsergő élvezettel töltötte el, hogy rátalált
egy ilyen klassz, új vendéglőre, amelyre előtte még senki. És
remélte azt is, hogy Massimo unokaöccsének sikerül egy jó
állást szereznie.
Kat odaadta a tésztát az álmos Cocónak, majd
összepakolta a laptopját, és hazaindult. A Hotel Gondolába
érve egészen pontosan tudta, hogy mi a teendője.
Adriana ott volt a recepcióspult mögött. A minden
vendégnek kijáró, kötelességtudó mosollyal nézett fel, ami
azonnal eltűnt az arcáról, amikor meglátta: csak Kat az.
– Massimo hol van?
– Iroda – intett arrafelé Adriana a fejével.
– Meg kéne adnod nekem Nico telefonszámát – mondta
Kat, de már tartotta is fel a kezét, hogy elejét vegye Adriana
ellenkezésének. – Lehet, hogy találtam neki egy jó munkát.
Gondolom, munkát keres…
– Munkát egy másik szállodában? – kérdezte Adriana.
– Egy vendéglőben, egy igazán remek új helyen.
 – Akkor rendben – mondta Adriana, és változatlanul
merev arccal ráírta a telefonszámot egy hotelkártyára,
majd odaadta.
– Akár meg is köszönhetnéd. Segíteni próbálok – mondta
Kat.
– Biztosan megvan rá az okod.
Katet megint úgy feldühítette a lány, hogy nem is tudott
mit felelni. Átbújt a recepcióspult alatt, és bekopogott
Massimo szűk kis irodájának ajtaján.
– Van egy perced?
– Hát persze! – Massimo megörült neki: – Úgyis szünetet
kell tartanom, nem nézhetem folyton ezt a képernyőt.
Sokkal szívesebben nézlek téged. Gyere, ülj le!
– Nem, inkább menjünk ki innen, normálisan szeretnék
beszélni veled.
– Akarod, hogy fölmenjünk?
– Menjünk ki innen – mondta Kat. – Menjünk ki abba a
bacaróba a sarkon, csak tíz percre! Biztosan az elszámolást
kell csinálnod, én tudom, de tényleg beszélnünk kéne.
– Nem az elszámolást csinálom, csak a vendégek listáját,
akiket be kell jelenteni a rendőrségen, és a listát a
statisztikai hivatalnak is el kell küldeni. De ez várhat.
Mire odaértek a bacaróba, Kat már meg is fogalmazta a
mondandóját Massimónak.
– Nico nem fog visszajönni – jelentette ki, miközben
buborékos vizet ivott. – Ugye tudod?
Massimo sóhajtott, és bólintott.
– Azt hiszem, igazad van.
 – Meg kell találnunk a helyettesét, és akkor Zita
visszamehet azt csinálni, amit különben szokott, és azt
hiszem, ez mindenkinek nagy megkönnyebbülés lesz.
– Nekem nem mondta, hogy ilyen gyorsan menni akar
innen – mondta Massimo szemlátomást meglepve. – És ti
ketten olyan jól megvagytok együtt! Mindig azt mondja
nekem, hogy mennyire szeretitek így együtt csinálni a bárt.
– Komolyan ezt mondja?
Kat annyira meghökkent ezen, hogy egészen elfelejtette,
mit akart még mondani Massimónak.
– És te elhiszed, hogy tényleg így gondolja?
– Miért hazudna?
– Azt én nem tudom, Massimo, de én gyűlölöm ezt a
helyzetet.
Most Massimo volt megdöbbenve.
– Tett valamit, amivel kiborított téged?
– Igen – mondta Kat, de amikor kereste, hogy milyen
példát hozzon fel, nem tudott semmire kifejezetten
rámutatni. – Nem, nem igazán, de ez egy kínos helyzet, és
én úgy gondolom, sokkal jobb lenne valaki olyat idehozni,
aki nincs még mindig házastársi kapcsolatban veled.
– Zita meg azt mondta, hogy egyáltalán nem kínos. Én
direkt rákérdeztem.
– Engem viszont nem kérdeztél meg – mutatott rá Kat. –
Nem akarom őt minden este itt látni. Nem tudok elszökni
előle. Úgy érzem magam… nem is tudom… mintha ő volna
az, aki igazán ide tartozik – ami egyébként valamilyen
szempontból igaz is, ugye?
 – Nem, ez semmilyen szempontból nem igaz –
bizonykodott Massimo. – Én nem vettem észre, hogy így
érzel. Ez most elég rosszul érint, Kat, és nagyon sajnálom.
– És most, hogy már tudod, megtalálnád a módját, hogy
megszabaduljunk tőle?
Massimo elfehéredett.
– Ehhez nagyon taktikusnak kell lennem. Egy kis
türelmedet fogom még kérni.
Kat olyan pillantást vetett Massimóra, amiből
nyilvánvaló lehetett, mennyire szűkében van a türelemnek.
– Nem haragíthatom meg – magyarázta Massimo. –
Gondolnom kell a lányainkra, akiknek fontos, hogy Zitával
jó kapcsolatban legyek. Ha azt gondolják majd, hogy
kirúgtam az anyjukat…
– Én ezt értem, de most már rám is gondolnod kell –
érvelt Kat.
– Ennyire tűrhetetlen lenne a helyzet?
– Nagyon hamar az lehet, ha nem teszünk valamit.
Emlékszel, hogy korábban be sem akartál mutatni Zitának?
– Így volt, és nekem is az lenne a legjobb, ha nem alakult
volna így, de már ez van, és most azt kérem, hogy várd ki
türelemmel, amíg megtalálom ennek az elegáns elintézési
módját.
– Elegánsan szeretnéd elintézni… – enyhült meg Kat egy
kicsit. – Én tudom, milyen kínos ez neked is. Jól van, majd
próbálok türelmes lenni.
– Köszönöm. És ha bánt bármi más, ha úgy érzed, hogy
nem vagy boldog, akkor kérlek, hogy azonnal szólj nekem,
Kat! Azt nem ígérhetem, hogy az élet itt mindig tökéletes
lesz neked, de mindig meg fogom próbálni, hogy a lehető
legjobb legyen.
Massimo ekkor átölelte, és ahogy Kat odabújt hozzá, és
beszívta tiszta nyírottfű-illatát, és érezte a karja erejét,
emlékeztette magát: milyen szerencsés, hogy Massimóval
lehet.
Erre még többször is emlékeztetnie kellett magát az este
folyamán, amikor Zitával dolgozott a bárban. Zita ugyanis
mintha épp azon lett volna, hogy próbára tegye Kat
türelmét. Összevissza utasításokat adott, majd épp akkor
tűnt el szó nélkül, amikor hirtelen sokan lettek a bárban,
aztán abba kötött bele, hogy Kat mennyi baracklevet önt a
Bellini koktélokba, panaszkodott, hogy milyen sok rendelés
jön, és Katet nyaggatta, hogy dolgozzon gyorsabban. Nem
tett semmi kézzelfoghatót, amit érdemes lett volna szóvá
tenni, a viselkedése mégis azt az érzést keltette Katben,
hogy direkt tör borsot az orra alá – és Zitával mindig ezt
érezte.
Amikor Ruth betoppant a bárba – csak egy limonádéra,
mert megfogadta, hogy most egy ideig tartózkodni fog az
alkoholtól –, Kat megkérdezte tőle, amit már egy ideje
akart:
– Nézd csak meg Massimo feleségét a teraszon! Arra
lennék kíváncsi, hogy ő milyen színű.
Ruth oda sem nézett.
– Na, ő egy érdekes eset. A színek általában kavarognak
az emberek körül, mintha aurát alkotnának. Zitának
viszont egy masszív, vörös színoszlop megy át a
középpontján. Senki másnál nem láttam ilyet.
– És ez mit jelent?
– Mindenkiről ezt kérdezed, és nekem nincs erre kész
válaszom. Most sincs, sajnálom. De hatásos nő, az biztos.
Kat elnézte, ahogy Zita leszedi az üres poharakat egy
asztalról. Ahogyan járt, ahogy tartotta magát, ahogyan
kiszámította a mosolyát, az a hidegvér… Nem kellett hozzá
különleges képesség, hogy az ember meglássa: Zita valóban
hatásos.
Most az egyszer Katnek írni támadt kedve. Mintegy
menedékül kínálkozott az írás, hogy az ételekre és az
újonnan felfedezett helyre gondolhat, hogy elfeledkezhet
Zitáról, és egy sokat ígérő, új barátságra fordíthatja a
figyelmét.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

9. fejezet

Az evés pont olyan, mint a divat: nem a minőség a fontos,

hanem az időzítés. Mi mással magyarázhatnánk különben,
hogy a Locanda Dante ennyire üres?
Gyanítom, hogy Velencében én lehettem a legelső, aki
felfedezte ezt a fantasztikus osteriát. Olyan finom ebédet
kaptam ott, hogy még másnap reggel felébredve is az járt a
fejemben. A séf modern és izgalmas, az étel igazi élmény –
ennek olyan helynek kéne lennie, ahol közelharc dúl az
asztalokért. Mégis én voltam az egyetlen vendég, és nem
értem, miért. Talán azért, mert még annyira új, hogy nincs
benne az útikalauzokban, és nincs olyan jól csengő, ismerős
neve, mint a Harry’s Barnak. Legalábbis még nincs. Az is
lehet, hogy még nem jött el a Dante Berardi-féle ételek ideje,
bár személy szerint azt remélem, hogy nem ez a helyzet.
Véleményem szerint Dante olyan kitűnő szakács, hogy
főzhetne bármelyik neves étteremben. Nem az a fajta, aki az
átadópultnál szeret ácsorogni, és legfeljebb csak a szép kis
zöldségdíszt biggyeszti oda a már kész tányérok szélére.
Dante szereti érezni a gázégők hőjét, összemaszatolni
magát az étellel, és tudni minden alapanyagról, hogy miféle.
Reggelente kint van a Rialto piacon, hogy kiválassza a
legfrissebb dolgokat. Minden évszakban abból főz, ami a
lagúnákban és a szigeteken terem, és olyan ételeket kreál,
amelyek a gyermekkorára emlékeztetik. Itt nőtt fel, a San
Polo negyed mellékutcáiban, azon a környéken, ahol
rábukkantam szerény kis osteriájára.
„Kell egyfajta beállítottság, hogy valaki ezt az életet
válassza” – mondta nekem Dante, amikor visszamentem oda
enni, ezúttal Cocóval, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ő
mit szól a helyhez.
Betessékeltem, és nem engedtem, hogy megnézze az
étlapot. Dante máris kijött a konyhából, és körülugrált
bennünket, ami persze nagyon tetszett Cocónak. Most
eszébe sem jutott, hogy ellenőrizze, mennyire friss a hal,
vagy hogy kikösse: nem a turistáknak szóló árat akarjuk
fizetni. Engedte, hogy Dante válassza meg, mit hoz ki
nekünk.
Megjelent az első fogás: gyömbéres tőkehalkrémmel
töltött falatnyi lepényke. Aztán következett három kövér
fésűkagyló, amelyek szardellás spagettihalomban fészkeltek,
némi salsa verde mártással{62} nyakon öntve. És jött egy
tengeri süllő, ezúttal egy olyan könnyű mártással, amely
enyhén megpárolt eperből, mentából és bazsalikomból állt.
Lehunyt szemmel ízlelgettem minden falatot.
Amikor Coco befejezte az evést, sóhajtva tette le a villáját:
– Egy kicsit szomorú vagyok.
 – Szomorú? De miért?
– Ez a fajta étel nem fog bejönni, itt nem. A San Polóba
jövő turisták egy ilyen egyszerű osteriától a szokásos étlapot
várják: sarde in saort, tintahalat a saját levében megfőzve és
fokhagymás-citromos articsókát. És a helyiek is ezt várják, ha
őszinték magukhoz: olyan ízű ételeket, amilyeneket a
nagymamájuk, a nonna főzött a saját konyhájában,
olyanokat, amelyek nem változtak semmit száz vagy még
több éve. Akkor lehetne ebből valami, ha ez a hely egy kicsit
nagyvilágibb lenne, közel a Szent Márk térhez, vagy egy
másik, előkelőbb környéken. De itt, eldugva, nagyon nehéz
lesz.
– Igaza van, signora – szólt közbe Dante, aki meghallotta
Cocót. – Ilyen problémákkal kell szembenéznem, de muszáj
hinnem, hogy sikerülni fog. Ezért kelek korán mindennap és
megyek ki a halpiacra, ezért vagyok itt egész nap, késő estig,
ezért teszem bele szívem-lelkem a Locanda Dantéba.
– De mi van, ha mégsem sikerül? – kérdeztem, azon
töprengve, amit Coco mondott.
Dante nagyon komoly képet vágott:
– Sikerülnie kell.
Azt mondta, kell egyfajta beállítottság, ha a séfhivatást
választja valaki. Kihozott egy aprósüteménnyel megrakott
muranói üvegtálat, aztán a hosszú munkaidejéről mesélt, a
maximalizmusáról és arról, hogy képtelen olyan ételt főzni,
amelyben nem hisz. Benne is megvan az arroganciának és
sebezhetőségnek az a különös keveréke, amit már más
séfeknél is láttam, és mindig nagy hatással volt rám.
 Később, amikor már hazafelé sétáltunk Cocóval, szerettem
volna Dantéról beszélgetni vele, az ételekről, amelyeket főz
meg a sikere esélyeiről – de Coco letorkolt.
– Ez csak főzőcskézés, amire Itáliában minden nő képes, és
nem csap nagy hűhót körülötte. Ha meg jön egy fickó, fehér
zakót húz, és epret ad a hal mellé, akkor már le kell borulni
előtte?
– De hát neked is ízlett!
– Igen – mondta. – De csak étel volt, amit megettem, és
aztán elfelejtek.
– Hihetetlen volt! – tiltakoztam. – Tökéletesen elkészítve,
hibátlanul tálalva, olyan étel, amelyet…
– És a fickótól, ettől a Dantétól sem vagyok lenyűgözve –
vágott közbe Coco. – Szerintem nagyon önző szerető lehet.
– Ki a fene akar vele lefeküdni? – hadartam megzavarodva.
Coco ma fehérbe öltözött, széles karimájú kalapot és
hatalmas napszemüveget vett, és a nyakába kendőt kötött.
Ebben a ruhában legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott, de
akkor is sokkolt, hogy egy ilyen korú nő így beszél.
– Csak eltűnődtem – mondta szelíden. – Nem ez jut
minden nő eszébe, ha találkozik egy vonzó férfival?
– Azért mondasz ilyeneket, hogy megbotránkoztass? –
kérdeztem, de már nevettem.
– Persze hogy nem – felelte Coco, de nem nevetett velem.
– Lehet, hogy már öreg vagyok, de ugyanolyan gondolataim
vannak, mint fiatal lánykoromban. És az érzéseim is
ugyanazok.
– Jó ezt tudni…
 Lehet, hogy a megjegyzésem pikírtnek hallatszott, mert
Coco rosszallóan nézett rám sötét napszemüvege mögül.
– Te nagyon bátornak tartod ezt a séfet, Dantét?
Rábólintottam:
– Igen, annak.
– Azt meg nem veszed észre, hogy az én koromban már
minden bátorság.
Nem értettem abban a pillanatban, hogy Coco mit akar
ezzel mondani. Senki nem akar túl sokat gondolkozni azon,
hogy milyen lesz, ha majd megöregszik, igaz?
Még szerencse, hogy már álmomban is össze tudok állítani
egy Negronit, mert nagyon szórakozott lehettem a bárban a
műszakom alatt. Folyton Cocóra gondoltam és arra, hogy
milyen érzés lehet az, hogy ilyen öreg és törékeny a teste.
Lehangoló? Vajon azt érzi, hogy az igazi önmagát elhagyta
valahol? Rá tud-e nézni a nála fiatalabb nőkre irigység
nélkül?
Amikor Ruth barátnőm betért a bárba, kétszer is
megkérdezte, hogy nem bánt-e valami, de én nem akartam
megosztani vele a gondolatokat, amelyek a fejemben
kergetőztek. Egyik tálca koktélt a másik után küldtem ki, és
közben az az érzés kapott el, hogy az élet rohan velem.
Nagyon gyorsan föl fogom emészteni azt a húsz jó évet,
amelyről az anyám beszélt. Előbb-utóbb öreg leszek én is,
mint Coco, és olyan kevés idő áll majd előttem…
Mihelyt befejeztem a munkát, visszamentem Dantéhoz.
Meg akartam mondani neki, hogy jó úton jár, ha vállalja a
kockázatot, ha azt az életet kergeti, amit megálmodott.
Olyan kevés időnk van, miért is vesztegetnénk arra, hogy
olyasmit csináljunk, amiben nem hiszünk?
Néhány amerikai fordult ki éppen az osteriából, amikor
odaértem. A borsos számlát tárgyalták, azt mondták, hogy
ennél nem sokkal többért akár a Harry’s Barban is ehettek
volna.
Dantét egyedül találtam a konyhában, éppen a
mosogatógépet pakolta meg. Nekiálltam letakarítani a
maradékot az edényekről. Az egyiken elég sokat hagytak a
halból, egy másikon pedig szinte érintetlenül ott maradt a
tőkehallepény.
– Csak egy asztalnál voltak ma este? – kérdeztem.
Bólintott.
Ha még élt volna a tévéműsorom, biztos, hogy Dantét
bemutattam volna benne. A Black az isten háta mögött
többekből is sztárt csinált, akik megjelentek benne: egy
ismeretlen tokiói ramenező{63} séfjéből, egy kínai város
lepukkant kis étkezdéjében szenzációs gombócokat alkotó
szakácsból és egy barbecue-mesterből Tennessee-ben.
Miután a róluk forgatott rész adásba került, az éttermüket
megrohanták a vendégek. Bárcsak Danténak is
megtehetném ugyanezt!
Hogy mégis valahogy segítsek neki, ajánlottam korábban
egy pincért a vendéglőjébe.
– Felhívtad már? – tudakoltam.
– Igen, de nem felel meg – válaszolta Dante.
– Miért nem?
– Nincs benne elég szenvedély.
 – Létezik olyan, aki szenvedélyesen pincérkedik?
– Aki itt dolgozik, annak ugyanolyan komolyan kell vennie
a dolgát, mint nekem.
Nagy hatással volt rám, hogy mennyire nem hajlandó
kompromisszumra, de én is láttam, hogy el van rugaszkodva
a valóságtól.
– Ha ez a kikötésed, lehet, hogy nem fogsz találni
személyzetet – figyelmeztettem.
– Majd ők is rám találnak, ahogy a vendégek is.
Nagyon magabiztosan mondta.
Főzött nekem vacsorát, egy egyszerű bigoli in salsát,{64}
amelyet egy lábasból ettünk meg a konyhában, álltunkban
fölé hajolva. Nem az a fajta étel volt, amelyről Dante híres
szeretne lenni, nem volt benne semmi rafinéria, semmi
meglepő íz a szájpadláson: csak a vastag, teljes kiőrlésű
tésztaszálak, amelyeket rágni kell, rajtuk szardellából és
hagymából készült rusztikus szósz.
Amikor megettük, leírattam vele a receptet, mert igazán
érdemes közkinccsé tenni. Olyan étel, amelyet akkor is meg
lehet főzni, ha szinte semmi nincs otthon. Tisztességes,
markáns ízű fogás, amely csillapítja az éhséget és
megmelengeti az embert. Az a fajta, amelyen érződik, hogy
szeretettel készítették.

BIGOLI IN SALSA
(TÉSZTA SZARDELLÁS, HAGYMÁS MÁRTÁSSAL)

Aki nem szereti az olajos és sós ételeket, az gyorsan

lapozzon tovább, mert ez a tésztaétel nem neki való. És szót
kell ejtenem a bigoliról is. Ezt a vastag, teljes kiőrlésű észak-
olasz tésztafélét valószínűleg hiába keresnénk az otthoni
sarki üzletben. Ki lehet váltani a közönséges teljes kiőrlésű
spagettivel, de annak szerintem a bigolihoz képest
kartonpapíríze van. Ha valamit, akkor én inkább a vastagabb
fehér spagettit választanám.

25 dkg bigoli (spagetti)

2 evőkanál + 1 ½ dl olívaolaj
1 nagy fej hagyma, apróra vágva
1 gerezd fokhagyma, apróra vágva
6 dkg olajos szardellafilé
2 evőkanál száraz fehérbor
só és frissen őrölt fekete bors
1 nagy csokor petrezselyem

1. Tegyünk fel egy nagy fazék vizet a tésztafőzéshez.

2. Forrósítsunk fel 2 evőkanál olajat egy serpenyőben (én
mindig beleteszem a szardella olaját is), és lassan,
alacsony hőfokon dinszteljük meg benne a hagymát és a
fokhagymát, amíg egészen megpuhulnak. Adjuk hozzá a
szardellát, amelyet a fakanállal kicsit összetörünk, majd a
fehérbort, és rottyantsuk össze. Szórjuk meg fekete
borssal. Sót ehhez már nem kell tenni.
3. Sózzuk meg a tészta főzővizét, főzzük ki a tésztát, szűrjük
le, majd tegyük vissza az edénybe.
4. Forgassuk össze a tésztát a szardellás szósszal és az
apróra vágott petrezselyemmel. Hát kell ennél
 egyszerűbb?

2 adag lesz (nem madárétkűekkel számolva)

 9.

A nyár meghozta Velencébe mindazt, amire mindig

panaszkodni szokás: fülledt napokat, csatornabűzt, utcai
árusokat, lassan hömpölygő tömeget és kibírhatatlan
zsúfoltságot a vaporettón.
Katnek azonban sikerült szinte mindezt nagyjából
figyelmen kívül hagynia. Számára a velencei nyár a tiszta,
kék eget jelentette meg a párás kánikulát. A sikátorokban
kószálva a nyitott ablakokon kihallatszó hangokból
felcsipegette más emberek életének morzsáit. Valahol
operát hallgattak, másutt tányércsörgés hallatszott, ahogy
ebéd után leszedték az asztalt, itt kisbaba sírt, amott túl
hangosan szólt a tévé, egy pár nevetett együtt. Velence így
nyáron nem is volt annyira titokzatos, és mintha jobban
hajlott volna arra, hogy befogadja őt.
A Hotel Gondola telt házzal ment, és a bár is tömve volt
esténként. Kat megtanulta, hogy a vendégek ruhája alapján
el tudja dönteni, milyen helyeket ajánljon nekik. Ha olyan
ruhát hordtak, amitől Cocónak rángatózni kezdett a szeme
– bő sortot, tornacipőt, pénztartó övet –, akkor a standard
kombinációt ajánlotta nekik, a Szent Márk-székesegyházat
és a Dózse-palotát, és megmondta, hogy hol vannak a
legjobb karneválimaszk-üzletek. Ha divatosan öltözött,
érdekes ékszereket viselő nők jöttek, őket Kat mindig
elirányította Coco boltjába. Másokat olyan helyekre küldött,
amelyek még ma is nagyon úgy néznek ki, mint régen: a
Cannaregio távolabbi csatornáihoz, egyes eldugott
kertekhez vagy nehezen megtalálható bacarókhoz, vagy a
Dorsoduro negyedbe a zöldség- és gyümölcsárusító
bárkához, ami olyan jól néz ki, hogy mindenki azonnal
kiteszi az ott készült fotóját az Instagramra.
Sokan kérdezték arról is, hogy hová érdemes menni
enni, és mindig azt akarták tudni, hogy hol esznek a
helybéliek. Kat gondosan megválogatta, hogy kit küld a
Locanda Dantéba, bár ott a konyha egyre jobb lett, még
merészebb és még zseniálisabb. Már mások is rátaláltak, és
állandóan voltak vendégek, ebédidőben is. Kat szinte
mindennap elment oda. Ez is része lett új életének, mint
ahogy a Cocóhoz tett látogatások és a Ruthtal megivott
gyors kávék.
A nyár beköszöntével Ruth sajnos elutazott. Fájdalmas
volt a búcsúzás: együtt csomagolták el Ruth vásznait, aztán
elköszöntek. Kat megígértette vele, hogy biztosan visszajön,
amikor vége a forró évszaknak.
– Vissza kell jönnöd, hogy lefesd Cocót – emlékeztette
Rutht.
– Nagyon remélem, hogy erről addig megfeledkezik. Nem
tudom, hogyan fessek le valakit, akinek nincs színe… Egy
szürke vászon nem volna túl izgalmas.
Katnek hiányzott Ruth fecsegése a színekről. Néha
odalesett Zitára, hátha ő is meglátja azt a vörös
színoszlopot, ami átmegy rajta, máskor meg, ha egy háklis
vendégnek nehéz volt a kedvére tenni, elképzelte, milyen
dühödten örvénylenek körülötte a színek.
Kat ágya fölött most Ruth egyik róla készített portréja
lógott. Első ránézésre Kat nem is tudta, vajon tetszik-e neki.
Az arcvonásait nem lehetett rajta kivenni, de Massimo
szerint jól elkapott egy Katre nagyon jellemző mozdulatot.
És jó érzés volt, hogy a kép ott lóg, és emlékeztet egy
váratlanul megtalált barátságra.
Kat nem tudta elképzelni, hogy bármelyik másik
szállóvendéggel ilyen közeli kapcsolatba kerüljön. A
legtöbben egyébként is csak néhány napig maradtak, aztán
utaztak tovább Firenzébe, Pisába vagy Sienába, hogy azt is
kipipálják a listájukon. Mire fognak ők emlékezni
Velencéből? Az összevissza kanyargó csatornákra? A
délutánra, amikor eltévedtek? Vagy egy városnéző
kirándulásra, amire befizettek? Kat sajnálta őket, hogy nem
volt módjuk úgy beengedni a várost a pórusaikon, ahogy ő
teheti.
Az itteni élet lehetett volna akár tökéletes is. Reggelente
arra ébredt, hogy a nyitott ablakon behallatszik a víz
locsogása és a szellő susogása. Massimo ott feküdt mellette,
keze Kat csípőjén, vagy a bokáját dugta oda az övéhez.
Katre újabb nap várt, amikor azt tehetett, amit csak akart:
hajóval kimehetett valamelyik szigetre, egy új helyen
ebédelhetett, meglátogathatta az ismerőseit vagy írhatta a
könyvét. Hogyha nem lettek volna az esték és az a
kellemetlen pillanat, amikor odaért a bárba, és Zita mindig
már ott volt, és szorgalmasan porciózta tálkákba az
olajbogyót vagy a cukorszirupot készítette, akkor Katnek
nem lett volna oka a panaszra.
Massimónak nem sikerült még megtalálnia azt az
elegáns megoldást, amelyet ígért, és az exneje egyre jobban
bevette magát a Hotel Gondolába. Szemtől szemben
elbűvölően viselkedett, de Kat folyamatosan új és új okot
talált, hogy ne kedvelje. Szeretett parancsolgatni, mindig
úgy tett, mintha ő lenne a főnök, és úgy döntött dolgokról,
hogy Katet meg sem kérdezte. Ha egyes megjegyzéseibe Kat
utólag belegondolt, egyre könnyebb volt felfedezni bennük
a bántó élt.
Zita sokszor rátapintott Kat legérzékenyebb pontjaira,
majd nagy élvezettel szurkálta éppen ott. Vég nélkül képes
volt például az anyai örömeiről beszélni. Nem mintha Kat
különösebben fájlalta volna, hogy neki nincs gyereke. Egy
ilyen utazó, mint ő, nem is tette volna jól, ha gyereket vállal.
A Black az isten háta mögött stábtagjai azt mesélték, hogy a
gyerekeik azt hiszik: apa a reptéren lakik, mert olyan
sokszor vitték ki oda. Kat nem akarta, hogy az ő gyereke is
így nőjön föl, és amikor hiányérzete támadt, mindig erre
gondolt.
Egyszóval nem ez volt a kifejezetten fájó pontja, de azért
fel lehetett őt bosszantani, különösen ha valaki úgy
viselkedett vele, mintha nőként nem is jöhetne számításba,
csak mert nincs anyai tapasztalata. Márpedig Zita éppen ezt
csinálta vele.
– A család a legfontosabb, nem igaz? – jegyezte meg, és
érzelmes mosollyal szemlélt egy kamasz gyerekekkel
üldögélő családot a teraszon. – Nekem is a lányaim az
életem! Egészen különleges az a kapcsolat, ami Massimót és
engem hozzájuk fűz.
Ha kisbabát látott, mindig leállt gügyögni neki, a
nagyobbacskáknak pedig a pufók kis arcát csipkedte.
– Micsoda áldás! Nincs párja egy kisgyerek szeretetének!
– jegyezte meg a büszke anyukának, majd Kat felé nézett,
azzal a jól érthető üzenettel: „Te karriert csináltál, de erről
lecsúsztál!”
Ráadásul Zita nagyon közvetlenül bánt Massimóval.
Talán direkt csinálta, talán nem, de Katnek feltűnt, hogy az
indokoltnál többször érinti meg Massimót: amikor két
puszival üdvözölte, a kezét a mellkasára tette; néha
hanyagul a vállának dőlt, és sokszor a haját is kedveskedve
borzolta fel. Massimo váltig állította, hogy ez mind semmit
nem jelent, mert Zita Nápolyban született, és ott mindenki
ilyen. De Katet ez nem győzte meg egészen. Néha már azt
érezte, hogy Zita verseng vele Massimo figyelméért.
– Mit akar? Miért nem megy már el? – tette fel a kérdést
Cocónak egy délelőtt, amikor együtt voltak a boltban.
Barátnője vállat volt.
– Lehet, hogy unatkozik. Vagy vissza akarja szerezni a
férjét. Vagy féltékeny. Még az is lehet, hogy tényleg kedvel
téged. Minden elképzelhető. De miért tőlem kérdezed, miért
nem tőle?
– Azt nem lehet.
– Miért nem? Csak ő tudja a választ.
– Ha Massimót vissza akarja szerezni, azt nyilván nem
fogja nekem beismerni.
 – Ki tudja? – kérdezte Coco. Alkalmi táskákat nyitogatott
sorban, a bennük felejtett dolgok után kutatott. Már egy
egész kupac volt előtte a pulton: régi pénzérmék, egy
aprócska, aranyozott tükör, egy kulcs és egy elszakadt
gyöngysor szemei. – Miért van az, hogy annyira nem
szereted ezt a nőt? Csak azért, mert Massimo exfelesége?
– Azért, ahogyan érzem magamat miatta – próbálta
elmagyarázni Kat. – Mintha ő lenne, aki irányít, aki rángat
engem, illetve mintha csak ő tudna valamit, amit én nem.
Lehet, hogy túlreagálom, de jobban szeretném, ha nem
lenne ennyire része az életünknek.
– Tényleg nem könnyű szituáció – ismerte el Coco. – Neki
ott vannak a gyerekei. Massimónak régen, amikor téged
még nem is ismert, ő volt a családja, és az, hogy ott van,
folyton erre emlékezteti. De miért kell a legrosszabbat
feltételezned róla? Miért idegesíted magad ennyire?
– Nem idegesítem magam.
– Dehogynem, pedig semmi értelme. Vagy beszélsz vele,
és fölteszed neki a kérdéseidet, vagy elfogadod, hogy ő is
része a Hotel Gondola életének, és nem tehetsz ellene
semmit.
– Massimónak nagyon nem tetszene, ha beszélnék
Zitával – mondta Kat. – Nem tudom, hogy szabad-e.
Coco felelni akart, de betért egy vásárló. Fiatal,
mezítlábas lány volt, és nagyon bizonytalanul óvakodott be,
mint aki nem tudja, jó helyen jár-e.
– Salve!{65} – köszöntötte Coco.
A lány szinte megijedt:
 – Itt minden ruha régi?
– Vintage – helyesbített Coco.
– Á, értem…
– Lesz itt egy olyan ruha, ami tökéletesen fog állni önnek
– biztatta Coco. – De előbb, signorina,{66} cipőt kellene
vennie. Nem járhat így Velencében. Piszkos lesz a lába, de
ennél is lényegesebb, hogy nem illendő.
A mezítlábas lány szó nélkül kifordult az üzletből, Coco
pedig hosszan felsóhajtott:
– Hát ezért nem érdemes tanácsot adni… mert nem lehet
rávenni az embereket, hogy megfogadják.

Katen nyugtalanság lett úrrá. Nem akart a kis lakásba

menni írni, nem volt kedve a szokott helyeire betérni
kávézni, és nem volt képes megülni egy padon, hogy
figyelje a járókelőket. Egy darabig céltalanul őgyelgett, de
aztán egy vaporettoállomáshoz ért, ahol épp bent állt a
hajó, és ő felment a fedélzetre, bár fogalma sem volt róla,
hogy hová megy.
Az Arsenale megállónál szállt ki. Velencének ezt a részét
nem nagyon ismerte. Sétált már a régi hajógyár magas
téglafala mentén, és járt a csöndesebb tereken is, de soha
nem töltött itt sok időt, mert Zita errefelé lakott, és Kat nem
szeretett volna összefutni vele.
Most azon gondolkodott, hogy talán Cocónak mégis igaza
van, és nem jó az, ha ő csak hallgat, és elfojtja az érzéseit.
Véletlenül került most ebbe a negyedbe, de az ismeretlen
mellékutcákat róva döbbent rá: ide kellett jönnie. Hát
muszáj neki Massimóra várnia, hogy a helyzetet megoldja?
Idáig soha nem várt egy férfira sem, ha valami gondja
adódott.
Kat nem tudta, hol keresse Zita lakását, csak annyit
tudott, hogy a földszinten van, és egy kis belső kert is
tartozik hozzá. Egy ízben Zita megemlítette, hogy a
hajógyár falához közel lakik, de erre igen sokan laktak. Kat
egy órán át kószált, azzal a halvány reménnyel, hogy
esetleg meglátja valahol. De Zita nem bukkant fel, így
Katnek nem kellett a bátorságát tesztelnie. Mit is mondana
neki? Hogy azt szeretné, ha Zita elmenne a Hotel
Gondolából, és nem is jönne vissza többé? Hogy
szívesebben küzdene egyedül a bárban, mint hogy Zita ott
legyen? Hogy Zita idegesíti? Hogy egyáltalán nem akar
barátkozni vele? Ez mind igaz volt, mégsem lehetett
elmondani. Kezdte már érteni, hogy Massimo miért találja
nehezen a megoldást.
Kat lassan sétált, és nem bánta, hogy eltéved. Tűzött a
nap, nem járt senki a campón, a környék lelassult, és
egészen álomittasnak tűnt. Csak amikor a Szent Márk tér
környékére ért, akkor látta meg a másik Velencét, a
turistákkal zsúfolt utcákat, ahol harsány pincérek
hívogatják a vendégeket, és ahol az üzletek ajtajára
ugyanazok az olcsó bőrtáskák vannak fellógatva, mint
amiket az egész városban árulnak.
Meglátta azt a lányt, aki korábban betévedt Coco
boltjába. Egy csatorna szélén ült, és csupasz lábát a víz fölé
lógatta. „Lehet tanácsot adni… de nem lehet rávenni az
embereket, hogy megfogadják” – mondta Coco. És ez igaz,
csakhogy még a legjobb tanácsot sem könnyű megfogadni.

Zitával csak fél órával a műszak kezdete előtt találkozott a

hotelban. Már az üvegeket rendezgette a bárban, kezében
lista, arcán gondterhelt kifejezés.
– Proseccót kell rendelnünk – mondta. – És
őszibaracklevet is.
– Majd én megrendelem – ajánlotta Kat.
– Nem, majd én – intette le Zita. – Akkor biztos nem lesz
kavarodás. Ahonnan rendelni szoktunk, ott nem beszélnek
jól angolul.
Kat felült egy bárszékre, arra, amelyik Ruth kedvenc
helye volt.
– Értem – mondta. – De képes vagyok leadni egy
rendelést.
– Természetesen! Én csak segíteni szeretnék – hagyta
félbe Zita a borospalackok rakosgatását, és merőn nézett
Katre. – Én mindig segíteni szeretnék. Ezt te is tudod, nem?
– Az a helyzet, hogy… – kezdte Kat.
– Tudom – vágott közbe Zita. – Engem is pont ez
foglalkoztat.
– Igen? – lepődött meg Kat.
– Azt gondoltam, ha majd együtt dolgozunk, akkor
jobban megismerjük egymást, de ez nem nagyon sikerült,
igaz?
– Hát nem – helyeselt Kat, és hirtelen remélni kezdte,
hogy majd Zita áll elő azzal az elegáns megoldással, amire
várnak.
– A Hotel Gondolán kívül kellene találkoznunk, hogy
össze tudjunk barátkozni – jelentette be ehelyett Zita.
Kat meg sem tudott szólalni. Csak bámult Zitára, a túl
fényes hajára, a túl sima bőrére, a ruhájára, ami mindig egy
kicsit szorosabban tapadt az idomaira, mint kellett volna –
és nem értette, hogy mit akar már megint.
– Szeretnélek meghívni hozzám ebédre. Nápolyi ételt
fogok adni neked. Mit szólnál a holnaphoz?
– Ma éppen azon a környéken jártam – Kat csak ennyit
tudott kinyögni.
– Komolyan? Otthon voltam szinte egész nap. Milyen kár,
hogy nem jöttél be hozzám!
– Nem tudtam a címedet.
– Majd most leírom neked, meg persze azt is, hogy hogy
jutsz oda, bár egyáltalán nem nehéz odatalálni. És akkor
holnap ebédidőben megint eljöhetsz az én környékemre –
mosolygott Zita. – Üldögélhetünk és beszélgethetünk a kis
kertemben egész délután, amíg nem kell jönni dolgozni.
Nagyon békés kis hely!
– Hát… oké – egyezett bele Kat, mert sehogy sem tudott
kitérni a meghívás elől.
Zita megint mosolygott: – Nagyon várom!
Aznap este dugig telt a bár vendégekkel, és nem volt
alkalom, hogy Kat félrevonja Massimót beszélni, csak a
műszak végén. Jó fáradtan, de azt javasolta a férfinak, hogy
menjenek abba a kis bacaróba, ami a legtöbb hasonló
helynél tovább tartott nyitva. Olyan bár volt, ahová Kat
akkor vágyódott, amikor először Velencébe jött: kicsi és
jelentéktelen, teli idős férfiakkal és nőkkel, akik a velencei
dialektusban beszélnek. A szokásos crostini mellett itt
ricottával{67} töltött cukkinivirágokat is lehetett kérni,
amelyeket szerecsendióval szórtak meg és leheletfinom
bundában sütöttek ki.
Kat ebből soha nem tudott eleget enni. Elfogyasztott egy
tányérral, majd rendelt még egyet, és csak utána tudott
előhozakodni a mondandójával. Massimo szemlátomást
nem örült, amikor értesült Zita ebédmeghívásáról.
– Ebben én lehetek a hibás – ismerte el. – Próbáltam vele
beszélni, és lehet, hogy nagyon ügyetlenül fogtam hozzá,
mert azt vehette ki belőle, hogy újabb lépéseket kéne tennie
feléd. Sajnálom, Kat!
– Semmi gond, értem én, hogy ez milyen nehéz ügy. Csak
oda kell mennem, és valahogy elmagyarázni neki, hogy
neked és nekem némi szabad levegőre van szükségünk.
Hogy kínos a jelenléte, és hogy egyszer majd szívesen leszek
a barátnője, de még nem állok készen rá. Így fogom
mondani.
Massimo aggodalmasan kérdezte:
– Gondolod, hogy ez jó lesz?
– Nem fogom megharagítani – ígérte Kat.
Massimo fáradtan dörzsölte meg a szemét.
– Sajnos az van, hogy szerintem ő tényleg élvezi, hogy
veled dolgozik. Jó ideje nem láttam őt ilyen boldognak.
Zitának valami célra van szüksége az életben.
– Ó, értem – mondta Kat, és eltökélte, hogy nem fog
lelkifurdalást érezni. – Biztosan azt is élvezni fogja, ha majd
máshol, másvalakivel dolgozik.

Ritkán fordult elő, hogy Kat tartott egy ebédtől. Általában

olyan gondolatok foglalkoztatták, hogy vajon mi kerül majd
a tányérjára, és nem sokat törődött azzal, hogy miről fog
folyni a beszélgetés. De most ez az ebéd egyáltalán nem az
ételről szólt. Nagy gonddal öltözködött: egy könnyű, nyári
ruhát vett fel, ami Cocótól származott. És vízitaxival ment a
kapott címre.
Zita is kicsípte magát. Haját laza fürtökbe sütötte, és
olyan ruha volt rajta, ami szabadon hagyta barna vállát és
dekoltázsát. Két puszival üdvözölte Katet, amikor
beinvitálta a kis lakásba: alacsony, fagerendás mennyezet
volt odabent, a padló pedig egyenetlen.
– Menjünk át a kertbe! – mutatott Zita a kertbe vezető
üvegajtó felé. – Ilyen hőségben csak ott érdemes lenni.
Kat egy napernyő árnyékába ült, és hűtött fehérbort
szürcsölt, amíg Zita kihozta az előkészített ételt.
– Nem bonyolítottam túl ezt az ebédet, hogy legyen elég
időnk beszélgetni, de nagyon gondosan vásároltam be
hozzá. Friss bivalymozzarella van Campaniából, a
paradicsom és a bazsalikom a Sant’Erasmo-szigetről való, a
kenyeret pedig még melegen vettem a kedvenc
panificiómban{68}. Tudom, hogy neked milyen fontos az étel,
és a legjobbat szerettem volna adni. Úgyhogy kérlek, egyél!
A mozzarella szenzációs volt, olyan puha, hogy azonnal
krémmé olvadt Kat szájában. A koktélparadicsomok édes
kis ékszereknek tűntek, a bazsalikom íze hét nyelven
beszélt. Kat a lelkiállapota dacára lehunyta a szemét,
miközben végigkóstolta őket.
– Ugye finom? – kérdezte Zita elégedetten. – A
mozzarellát a Casa del Parmigianóban veszem, a Rialto piac
mellett. Ismered?
– Igen, sokszor megyek oda sajtért – mondta Kat. – A
pecorino{69} sajtjuk is csodálatos.
– Ott minden a legjobb minőségű. Az olajbogyójukat is
érdemes megkóstolni – mondta Zita. – De nem azért
hívtalak ma el, Kat, hogy ételekről beszélgessünk. Valami
fontosat szeretnék mondani.
Kat megdermedt, és a szájához közelítő mozzarellafalat
megállt a levegőben.
– Amikor Velencébe jöttél, senki sem tudta, hogy mit
gondoljon rólad: itt ez a híres valaki a tévéből, aki
berobbant Massimo életébe, és úgy döntött, hogy itt is
marad. Meg voltunk döbbenve ezen. És most a családjáról
beszélek: magamról, a szüleiről és a testvéréről. Micsoda
szóváltásaink voltak! Mindenki másként reagált. A mamma
és a papà nagyon velenceiek. Engem is nehezen fogadtak
be, akkor gondolhatod, hogy éreznek most miattad.
Massimo testvére nagyon anyagias, ő meg azért aggódik,
hogy esetleg te is az vagy.
– És te hogy állsz a dologhoz? – kérdezte Kat.
– Én nagyon vártam, hogy feltűnjön valaki hozzád
hasonló. Massimo jó ember, vonzó és kedves. Nyilvánvaló
volt, hogy lesz más nő mellette énutánam, és én ezt reálisan
nézem, el tudom fogadni. Ezért amikor megérkeztél,
nagyon vártam, hogy találkozzunk. Rögtön el is határoztam,
hogy akármilyen ember is vagy, össze kell barátkoznunk,
mert ez látszott a legjobb megoldásnak mindenki számára.
Én ezért komoly lépéseket is tettem. Te viszont ezt
egyáltalán nem viszonoztad, Kat.
Mozdulatlanságba dermedt minden. A kertben szellő
sem rezzent, a citromfán egy levél sem mozdult, és Zita
fürtjei is mozdulatlanul álltak. Egyenesen Kat szemébe
nézett. Nem hallatszott más, csak egy kabóca ciripelése.
– Az lehet – ismerte el Kat.
– Ez nem volt okos dolog a részedről. Nem emlékszel, mit
mondtam, amikor legelőször találkoztunk? Hogy
barátoknak kell lennünk, mert én tudok neked segíteni? És
szükséged is van a segítségemre, cara, mert küszködsz, és
ez csak egyre rosszabb lesz.
Kat nem akarta ennek a nőnek megengedni, hogy azt
higgye, bármire is szüksége van pont tőle.
– Tévedsz. Nem küszködöm. Massimo és én boldogok
vagyunk, imádom Velencét, és a könyvem jól halad. Minden
rendben van.
Zita egyetlen mozdulattal felszúrt a villára egy
paradicsomot és egy kis darab mozzarellát.
– Ha az rendben van, hogy ő folyton dolgozik, alig
látjátok egymást, és te úgy érzed, hogy őt csak a Hotel
Gondola érdekli…
– Miért mondod ezt? – kérdezte Kat.
– Mert én is pont ezekkel küszködtem. Amikor a lányok
még itthon laktak, nem volt olyan rossz. De aztán felnőttek,
kirepültek, és már senkinek nem volt rám szüksége. Ahogy
most te, én is a szállodában dolgoztam, mert ez volt a módja
annak, hogy része maradjak az életének. És így még egy
darabig ment a dolog, de Massimo és énközöttem ennek
véget kellett érnie.
– És nem találtál valaki mást magadnak?
– Nem – nézett el Kat arcáról Zita. – Nem találtam, még
nem.
– És most vissza akarod szerezni Massimót? – tette fel
Kat a kérdést, mert úgy érezte, eljött a kíméletlen őszinteség
ideje.
Zita égnek emelte a kezét:
– Mamma mia,{70} te egyáltalán nem figyelsz rám? Épp azt
próbálom mondani neked, hogy tölts több időt ezzel az
emberrel, és te azt veszed ki ebből, hogy vissza akarom
kapni?
– De hát töltök én vele időt – védekezett Kat.
– Mondd, kiveszi-e a kedvedért a hétvégét, akár csak egy
napot a hétből? Voltatok-e piknikezni a családjuk
csónakjával valamelyik szigeten? Vagy horgászni? Rákot
szedni? Elmentetek-e az Alberoni strandra úszni? – Zita a
fejét ingatta: – Nem hiszem. Rá kell venned Massimót, hogy
csináljatok ilyen programokat. Ezek fontosak. A szálloda
meg elmegy addig. Mindenki tudja a dolgát. Te meg
boldogabb leszel.
Kat úgy érezte, valami megakadt a torkán.
Megköszörülte, aztán már érezte is, hogy sír, és nem is
tudta abbahagyni.
– Ennyire rossz a helyzet? Már korábban szólnod kellett
volna… – szólalt meg halkan Zita.
– Nem is tudom, miért sírok – szepegte Kat, és igazat
mondott.
Zita ezt figyelmen kívül hagyta.
– Majd megoldjuk. Segítek neked.
Olyan eltökélten mondta, hogy Katnek eszébe jutott az a
vörös színoszlop, amelyet Ruth látott Zitánál.
– De miért tennéd?
– Miért ne?
Zita újabb ételeket hozott. Pirított fenyőmag, sós sajt és
prosciutto{71} keveréke volt betekerve puha
borjúhússzeletekbe, ami paradicsom és bor erősen fűszeres
keverékében párolódott puhára. Zita szedett belőle egy
tányérra, és némi sült cukkinivel és csípős salátalevelekkel
körítette. Kat úgy érezte, a gyomra fel van kavarodva, és
nem hitte volna, hogy tud enni. Egy falatot azért mégis
megkóstolt, majd még egyet, és valahogy végül az egészet
megette.
– Meg kell kérdeznem valamit – mondta Zita, amikor a
tányér kiürült. – Itt akarsz maradni Velencében?
– Azt vállaltam, hogy egy évig maradok – felelte Kat.
– És aztán?
– Még nem tudom. Azt hiszem, majd akkor fogjuk ezt
megbeszélni, ha közelebb lesz az év vége.
– Akkor Massimo sem tudja, hogy mire számíthat tőled.
– Ebben egyeztünk meg a legelején – védekezett Kat. –
Együtt döntöttük el.
– Aha, kezdem érteni – mondta Zita.
– Mit?
– Van pár dolog… – Szedett még egy kis borjúhúst Kat
tányérjára. – De még így sem értek mindent.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

10. fejezet

Meleg nyári estéken igazán kellemes hely a Hotel Gondola

bárterasza. Látni onnan, ahogy az ég rózsaszínűre, majd
aranyra változik, aztán lehet üldögélni a csillagos ég alatt.
Halk zene szól, a fények villognak, mindenki vidám, és jól
érzi magát. A velenceiek mégsem ide járnak iszogatni. Nem
tartozik a törzshelyeik közé. Ezért is lepődtem meg, amikor
egy nap koktélidőben beállított Coco és Vittorio.
Leültek a bárpultnál, mert az összes kinti asztal foglalt volt,
és mind a ketten Negronit kértek.
Coco csüggedten nézett körbe, mialatt én az italokat
készítettem nekik.
– Nincs itt egy lélek sem – jelentette ki.
– Miről beszélsz? Tele vagyunk – ellenkeztem.
– Még sincs itt senki – makacskodott.
Kérdezősködni kezdett az asztaloknál ülőkről. Kicsodák,
honnan jöttek? Van-e családjuk, vagy egyedülállók? De mivel
a vendégek elég gyorsan cserélődnek a Hotel Gondolában,
nem sok információval tudtam szolgálni neki.
 – Nincs itt valaki olyan, mint Ruth? – súgta oda nekem, és
akkor leesett, hogy mi ez az egész.
Coco azt remélte, hogy Vittorio a Hotel Gondolában talál
majd egy feleségnek való, egyedülálló hölgyet, aki örömmel
fogadja egy fess, velencei férfiú udvarlását. Coco azt
gondolta, hogy több, Ruthhoz hasonló vendégünk is van, de
persze nem ez volt a helyzet.
– Nemigen van olyan, hosszabb távon megszálló vendég,
mint ő – magyaráztam. – És Velencébe szinte senki nem jön
egyedül.
Szerintem Coco nem igazán hitt nekem, mert rendelt még
egy Negronit, és ott maradt a bárpultnál, onnan nézte a
járkáló embereket. Vittorio nemigen volt tudatában, hogy mi
folyik itt, és egyszerűen csak nagyon jól érezte magát.
– Manapság olyan sokszor vagyok egyedül, hogy nagyon
tudom értékelni az ilyen estéket, amikor kimozdulok –
mondta nekem. – Coco mindig érdekes helyekre szokott
elvinni, de itt még sosem voltunk. Nagyon szép az önök
szállodája, szívesen szállnék meg itt, ha városlátogatóba
jönnék.
– Velencében született? – kérdeztem, és tálcára
készítettem jó pár kész italt.
– A családom chioggiai: az az egyik falu a lagúnában.
– Biztosan sok változást látott itt gyerekkorától fogva –
mondtam, és a pezsgőspoharakba öntött baracklevet
feltöltöttem proseccóval.
– Velence nem igazán változik. Az emberek úgy mossák át,
mint a dagály meg az apály, de a város ugyanaz marad.
 Coco valamit mondott olaszul, amin Vittorio
elmosolyodott.
– Azt mondja, hogy inkább költőnek kellett volna mennem,
nem ügyvédnek.
– Talán még most sem késő – mondtam neki.
Cocóra pillantott.
– Remélem, még sok dologhoz nincs túl késő.
Ezután hamar elbúcsúztak, de Coco másnap kora délelőtt
visszatért a Hotel Gondolába, hogy beszéljen velem. Mint
mondta, a helyzet egyre rosszabb. Vittorio folyton csak
nógatja, hogy adjon választ a házassági ajánlatára, és Coco
meg van róla győződve, hogy a férfi teljesen tönkremegy
bele, ha visszautasítja.
Coco a közeli pasticceria asztalánál, a kávé és briós fölött
vázolta a tervét.
– Találnom kell valakit, akibe beleszerethet, valaki olyat,
mint a te Ruth barátnőd. Legyen csinos, kedves, lehetőleg
jobb szakács, mint én, és igen: adjon magára, Vittoriónak ez
volna a tökéletes.
– Honnan veszel ilyen csodanőt? – gondolkoztam
hangosan.
– Éppen ez az én nagy gondom. Ütöttem én már nyélbe
házasságot, de fiatalabb korunkban ez könnyebben ment,
mert folyton voltak partik meg kirándulások. Most meg
mindenki otthon ül. És Vittoriónak nem olyasvalaki kell, aki
egész nap elvan a tévé előtt. Engem is azért szeret, mert
mindig érdekes vagyok.
– De ő téged akar, és nem bármi más nőt, akivel
összehozod. Muszáj lesz elmagyaráznod neki, hogy nem
akarsz házasságban élni.
Egyetlen legyintéssel elintézte, amit mondtam.
– Addig nem, amíg nincs valami más, ami elvonja a
figyelmét. Én azt hiszem, hogy ez a ti szállodátok ezzel a sok
jövő-menő vendéggel elég jó vadászterület.
Én ebben kételkedtem.
– Szoktak jönni hozzánk egyedülálló nők, kisebb
csoportban, de őket a történelem, az építészet és Tintoretto
festményei érdeklik, nem a szerelem.
– Őket is a szerelem érdekli, még ha nem is tudnak róla –
mondta Coco makacsul.
– Majd figyelem az érkezőket a kedvedért – ígértem meg
neki. – De ha netán rátalálnék erre a kedves, aranyos és
gyönyörű teremtésre, akit keresel, hogy akarod őket
összehozni?
– Azt csak bízd rám, megtalálom a módját!
Szóval keresgélni kezdtünk, Coco meg én. Coco többször is
benézett a Hotel Gondolába, és rászokott, hogy a turisták
helyeire járjon: a Szent Márk térre, a Peggy Guggenheim
Gyűjteménybe, a Sóhajok hídja előtt elhaladó útra – és a
kiskutyáit mindig vitte magával. És ha bárki betért hozzá a
boltba a ruhák között böngészni, nem kerülhette ki Coco
kérdezősködését: Honnan jött? Mennyi ideig marad? Hol van
most a férje?
Első látásra mindenki bogaras különcnek nézi Cocót,
eleinte én is így gondoltam. De már látom, hogy
félelmetesen éles a szeme. Felméri az embert, és ha bármi
fogyatkozása van, azt ő észreveszi: ha piszkos a körme, ha
vastag a bokája, ha rosszul választotta meg a rúzsa színét,
ha túlságosan vihogva nevet, ha túl erőszakos vagy ha túl
visszahúzódó: ő mindent meglát.
– Nagyon válogatós vagy – jegyeztem meg neki.
– Ez most Vittorio kedvéért van: olyat érdemel, aki neki
való. Kár, hogy a barátnőd, Ruth elment. Én meg vagyok róla
győződve, hogy ő volna az ideális. És Vittoriót nagyon
érdekelték Ruth festményei, emlékszel? Az nagyon jól
kezdődött.
– Ruth ősszel vissza fog jönni. De elég határozottan
mondta, hogy ez őt nem érdekli.
– Mert még nem ismeri Vittoriót.
– Te viszont ismered, mégsem akarsz hozzámenni –
jegyeztem meg.
– Az teljesen más.
– Nem látom be, miért.
– Én idősebb vagyok, mint Vittorio meg Ruth. Az én
életembe nem fér bele még egy újrakezdés.
És ekkor mesélte el nekem Coco a boltja történetét. Ő ezt
tekintette élete utolsó újrakezdésének, és ahogy mesélt, az
olyan volt, mintha egy függönyt látnék felemelkedni, és
megpillantanám a mögötte lapuló szomorúságot.
– Mindig itt mentem el a bolt előtt, és láttam, hogy üresen
áll – így kezdte. – Végül az a gondolatom támadt, hogy
kibérelem egy vagy két hétre, hogy eladjam itt a saját,
fölöslegessé vált dolgaimat. De aztán elkezdték az emberek
odahordani nekem a saját kincseiket. Alkalmi táskákat,
amelyeket már nem fognak hordani, estélyi ruhákat,
amelyeket sosem vesznek fel többé: olyan darabokat,
amelyek még tele voltak élettel, de a gazdáiknak már
feleslegessé váltak.
– Akkor ezért van így tömve a boltod és a lakásod is?
– Nem, az a halálesetek miatt van: milyen sok halál…! Az én
koromban már sorban mennek el a régi barátok. Itt hagyják
a kalapokat, amelyeket a partikon hordtak, a cipőket,
amelyekben esküvőkre, keresztelőkre és temetésekre
mentek, az összes ruhát, amelyben leélték az életüket. Ezért
tartom meg továbbra is a boltomat, és adok új életet
ezeknek a holmiknak… amíg én is el nem megyek.
– Ne mondd ezt! – kértem, mert rossz volt erre gondolni.
– Pedig ez van. Egy nap én is elmegyek, és akkor ezt a
blúzt majd eladja más. – Ujjaival megsimogatta a
színpompás, pávamintás darabot: – Remélem.
– Azért nem akarsz hozzámenni Vittorióhoz, mert attól
tartasz, hogy meghalsz, és ő már elveszített egy feleséget?
– Van más okom is.
– Micsoda?
– Szabad akarok maradni. Hogy én választhassam meg,
hogyan töltöm a napjaimat és az éjszakáimat. – Coco huncut
képet vágott: – És ami még fontosabb: nem szeretnék
szakítani a többi szeretőmmel!

Nyári estéken mindig sok a munka a Hotel Gondola

bárjában. Gyakran arra sincs idő, hogy szusszanjon egyet az
ember. De ha Coco bejön, rá mindig szánok egy kis időt.
Negronit készítek neki, és ő közben árgus szemekkel figyel,
hogy pontosan olyanra csináljam, ahogy szereti.
Utána elveszi az italát, és megy beszélgetni az emberekkel,
egyik asztaltól a másikig.
Massimo szerint Coco szenzációs. Azt mondja, a vendégek
imádják, és hogy fizetést kellene adnunk neki. Massimo nem
tudja, hogy Coco miben sántikál – de én igen.
Azt persze nem tudom, hogy a házasságszerzése sikeres
lesz-e. Ma este mindenesetre nem volt szerencséje.
Körbement a teraszon, aztán visszajött kérni egy újabb
Negronit. Odatettem elé a bárpultra, de ő csak ráncolta a
homlokát, és azt mondta:
– Nincs itt egy lélek sem!

HOTEL GONDOLA NEGRONI

Ez az a bizonyos klasszikus olasz koktél, csak épp az én

kezem alól kerül ki: teszek hozzá egy löttyintésnyi proseccót,
hogy belecsempésszem Veneto régió ízét. Coco úgy szereti,
ha több benne a gin, mint a Campari és az édes vermut. És
egy egész narancsszeletet követel hozzá a hagyományos,
kunkori narancshéjcsík helyett (igen, megköveteli).

1 rész gin
1 rész Campari
1 rész édes vermut
1 löttyintésnyi prosecco (habzóbor)
Töltsük az első három hozzávalót egy shakerbe némi jéggel
együtt. Jól rázzuk össze. Hűtött pohárba öntsük ki,
spricceljük fel egy kis habzóborral, és díszítsük egy kunkori
narancshéjdarabbal.
 10.

Utólag Kat végképp nem értette a könnyeket: ott csorogtak

az arcán, miközben Zita csöndesen és megértően beszélt.
Kat visszaemlékezett a könnyek sós ízére, az elfogyasztott
étel fűszerességére, majd arra, hogy olyan dolgokat osztott
meg Massimo feleségével, amelyekre épp csak kezdett
rádöbbenni. Hogy szeretne többet Massimóból, hogy
egyedül érzi magát, és hogy a szerelem nem egészen olyan,
mint azt korábban képzelte.
Zita azt ígérte, segít majd. És azon a forró délutánon,
amikor Kat el volt telve borral és étellel, úgy is tűnt, mintha
Zita ezt komolyan gondolná.
De Kat utólag már nem volt olyan biztos ebben. Minél
többször gondolta végig annak a napnak a történéseit,
annál inkább azt érezte, hogy Zitának sikerült rátapintania
egy újabb gyönge pontjára, és azt ismét nagy élvezettel
piszkálja.
De vajon Kat komolyan gondolta, amit akkor elmondott?
Soha nem jelentett neki problémát az egyedüllét. Beutazta a
világot, mindenféle helyzetekben csakis saját magára
támaszkodhatott, mégis nagyon ritkán érezte, hogy bárkire
szüksége volna. Mitől változott volna ez meg? És az
akadálytalanul ömlő könnyek, amelyektől nedves lett az
arca – eddig ez sem volt rá jellemző.
Másnap reggel Kat korán ébredt, kibújt Massimo mellől,
és fel is öltözött, mire a férfi mocorogni kezdett. Kat felvette
a laptopját, és egyenesen a bérelt lakásba ment, mert azt
érezte a legbiztonságosabbnak. Kávézni sem állt meg,
annyira sietett oda, és az ajtót becsapva hamar kizárta a
világot. A cipőjét is lerúgta, úgy járt-kelt a lakásban, nehogy
Coco meghallja, ha odalent van.
Kint a kis erkélyen írni kezdett. Tudta előre, hogy ezt a
fejezetet ki fogja törölni, mihelyt elkészül: túl nyers volt,
túlságosan őszinte, és nem olyan, amilyennek mutatni
akarta magát a világ előtt. Mégis le kellett írnia.
Megint elfutotta a szemét a könny, és nem látta tőle a
képernyőt. Türelmetlenül letörölte a pólója szélével, és nem
értette, hogy megint mi ez. Semmi oka nem volt, hogy ilyen
nyomorultul érezze magát. Semmi sem tökéletes, no de
volt-e bármikor is az? Járt ő már úgy, hogy egy kitörő
vulkán miatt ott rekedt valahol, máskor a csomagját lopták
el, volt, hogy becsapták, sőt megtámadták és kirabolták,
egyszer még ott is felejtették valahol. Egyik esetben sem
sírt, soha. Most dühös is volt magára, és rácsapott a
billentyűzetre.
– Cara, mi a baj?
Dante hajolt ki a szemközti ablakon, és aggódva nézte
Katet.
– Semmi – sietett a válasszal Kat.
Kiment a fejéből, hogy hétfő van, a Rialto piac zárva, és
ezért Dante osteriája is.
– De hiszen te sírsz!
– Ez csak allergia – füllentette Kat.
 Dante hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Ha te mondod… De Velencében senki nem szokott
allergiás lenni.
Kat a delete billentyűre tette az ujját, és a leírt szavak
egyesével kezdtek eltűnni.
– Csak egy kicsit mísz vagyok ma valamiért.
– Mísz? – kérdezett vissza Dante, és látszott, hogy nem
ismeri a szót.
– Igen, nyomott.
– Nyomott? – kérdezte még tanácstalanabbul Dante.
– Levert, kedvetlen, letört – sorolta Kat a szavakat, hátha
valamelyik ismerős lesz.
– Á, depressziós! – mondta Dante felcsillanó szemmel.
Megörült, hogy végre megértette.
– Ez nem olyan komoly, mint a depresszió…
– Az nem jó – billentette féloldalra a fejét Dante, mintha
más szögből akarná látni Katet. – Épp feltettem egy kávét.
Van kedved átjönni?
– Hozzád?
Kat még sosem volt Dante lakásában, és kíváncsi volt rá.
– Igen, most! Leszaladok, és kinyitom neked a kaput.
– Hát… jó. Köszönöm!
Dante lakása meglepően rendetlen volt, tele különféle
tárgyakból képződött kisebb kupacokkal, amiket Kat az
ablakon benézve nem vett észre: aprópénz, kulcsok,
újságok, golyóstollak és szakácskönyvek. Dante helyet
csinált az asztalon a kávéscsészéknek és egy tányér szeletelt
dinnyének.
 – Mihez kezdesz a szabadnapoddal? – kérdezte Kat.
Dante válaszul nagyot ásított.
– Alszol? – tippelt Kat.
– Általában azt szoktam, igen, szundítok egyet a kanapén
délelőtt, és esetleg még egyet délután is. De ma megígértem
a családomnak, hogy meglátogatom őket. Így ma nem
alhatok.
– Hol laknak?
– San Polóban, innen nem messze, az apámnak és a
bátyáimnak van egy squerójuk{72}. Gondolakészítők.
– Tényleg? Ez nagyon érdekes.
Dante csak vállat vont, kávét töltött, és odatolta Kat elé a
dinnyét.
– Még nem ültem gondolában – mondta Kat. – Azt a
turisták szokták csinálni.
– Épp azért, mert Velencét úgy lehet a legjobban
megismerni.
– Azt hiszem, egyszer majd én is kipróbálom.
– El tudlak vinni – ajánlotta Dante.
– Ehhez is értesz?
– Hát persze! Gondolaépítő mester fia vagyok!
Megtanultam, hogy kell kormányozni, és azt is, hogyan kell
felépíteni.
– És a családodnak van gondolája, amit használtok?
– Hát persze – felelte Dante megint.
– Akkor nagyon szívesen kipróbálnám egyszer veled,
köszönöm.
– Mit szólsz a mai naphoz? Úgyis el kell mennem a
squeróba, mert amióta megnyitottam a Locanda Dantét, alig
láttam a családomat. És milyen jó lenne, igaz? Kellemesen
töltenénk az időt.
– Nagyon jó lenne – helyeselt Kat, és megörült a váratlan
kalandnak.

Kat rájött, hogy sétái során már sokszor elment Berardiék

családi műhelye előtt. Biztos, hogy látta is száradni a kint
hagyott faanyagot, az oldalukon heverő gondolákat és a
mohos lejtőt, amely a csatornához vezet – de soha nem
rakta össze a fejében, hogy itt készülnek a csónakok és itt
javítják őket.
Dante bevitte a műhelybe, bemutatta az apjának,
Enricónak és a két bátyjának. A testvérei nagyon
hasonlítottak hozzá, csak a kezük volt durva a kemény
munkától, és pattogós velencei dialektusban beszéltek. Kat
nem is remélte, hogy akár egyetlen szót megérthet belőle.
– Mit mondanak? – kérdezte Dantétól.
– Azt kérdezik, hogy mikor hagyom már abba a
játszadozást a konyhámban, és mikor fogom itt elkezdeni a
rendes munkát. Mindig ezt mondják.
Kat együttérzéssel nézett rá:
– Úgy gondolják, hogy séfnek lenni nem rendes munka?
– Szerintük elpazarolom a tehetségemet.
Nézték egy darabig, ahogy a férfiak dolgoznak. Kat
meglepődve látta, hogy Dante testvérei régifajta fáklyákat
gyújtanak, amelyek gyakorlatilag csak csomóba fogott
gallyak, és a lángoló végüket egy félig kész gondola
oldalánál kezdik húzogatni nagy odafigyeléssel,
homlokukat erősen ráncolva.
– Kiégetik a fát? – kérdezte Kat tanácstalanul Dantét.
– Nem, most hajlítják a tölgydeszkákat. A gondola egyik
oldalát beáztatják, és a másikat melegítik a tűzzel. Ez a
hagyományos módszer, és ha minden jól megy, a fa
tökéletesen meghajlik, de a rostjai sehol nem sérülnek.
Kat lenyűgözve bámult.
– Te is tudod ezt csinálni?
– Amikor inas voltam, megtanítottak mindenre: hogy
csomó nélküli deszkákat kell választani, amelyeknek nem
fehér a szélük, hogy hogyan kell a vázat megépíteni, aztán
meghajlítani a deszkákat, majd rétegenként felvinni rájuk a
fekete lakkot. De nekem a faragáshoz volt leginkább
tehetségem.
Enrico eddig a két munkálkodó fiát nézte, de most
felpillantott Dantéra, és mormolt neki valamit.
– Azt mondja, tudnod kell, hogy két hónapig tart egy
ilyen hajót megépíteni, és nyolcféle fa kell hozzá. Ők itt a
régi módszerrel dolgoznak, és mindent kézzel készítenek.
– Mondd meg neki, hogy ez csodálatos! – lelkendezett
Kat.
– A papa ért angolul, csak nem hajlandó megszólalni. És
amit nem mond el, az az, hogy manapság már ritkán
készítenek itt új gondolát. Leginkább karbantartást és
javítást végeznek, ami nem túl izgalmas.
Kat megint ránézett Dantéra.
– És te nem ezt az életformát akartad választani…?
 Dante a fejét rázta:
– Ezt szeretni kell, és én nem szerettem.
A testvérei arca már csupa verejték volt. Amikor a tűzzel
végzett munkafázist befejezték, és a fáklyákat egy vödör
vízben eloltották, Enrico megvizsgálta az eredményt. Végül
változatlan arckifejezéssel bólintott, és ez egész biztos nagy
dicséretnek számított, mert a testvérek szélesen
elvigyorodtak, és elismerően csapdosni kezdték egymás
vállát.
– Remek, most akkor eszünk – mondta Dante.
Amíg ők a munkát figyelték, Dante édesanyja csöndben
besurrant egy egész kosárnyi tramezzinivel: a
háromszögletű, héj nélküli puha kenyérből készült
szendvicsekben bőségesen volt krémes majonéz, füstölt
sonka és olajban eltett articsókaszív. Kat nem ment oda,
gondolván, hogy akkor nem lesz elég az ennivaló, hisz őrá
nem számítottak, de Dante anyja odahívta, és ragaszkodott
hozzá, hogy vegyen ő is.
Az asszonynak szögletes arca és telt ajka volt, Dante
hasonlított rá. Evés közben Kat kettejüket nézte, ahogy
egymás mellett ültek. Rengeteg mondanivalójuk volt
egymásnak, míg a család férfi tagjait teljesen lefoglalta a
rágás és a nyelés.
Enrico csak akkor szólalt meg, amikor befejezte az evést.
Pergő olaszsággal hosszú beszédet intézett Kathez, mintha
feltételezné, hogy minden szót megért. Kat Dantéhoz
fordult, hogy tolmácsoljon neki.
– Azt mondja, hogy minden gondola egyedi darab –
fordította Dante. – Mindig a gondolás magasságához és
testsúlyához méretezik, és valóságos művészet megcsinálni
egyet. Azt mondja, ez a squero már több mint százötven éve
a családi vállalkozásunk, és a mesterség nemzedékről
nemzedékre öröklődik. Két fia fogja továbbvinni, és erre
nagyon büszke.
Kat megértette, milyen nehéz lehetett Danténak a saját
útját járni, és séfnek menni. Most, hogy megtudta, milyen
küzdelmet kellett vívnia ezért, még jobban becsülte.
– Azért biztosan rád is büszke…
– Épp őmiatta nem bukhatok bele – felelte Dante halkan,
de csak amikor az öreg odébb ment.

A gondola, amit elvittek, régi darab volt, de teljesen

megbízható. Dante az evezővel manőverezve vitte Katet a
csöndesebb, hátsó csatornák vizén, és Kat néha
hátrafordult, hogy nézze őt: biztosan állt a hajó farában. A
karja olyan izmos volt, mintha világéletében evezőt
forgatott volna. Nagyon nyugodt módja volt ez a velencei
városnézésnek. Lassan bújtak át a hidak alatt, és halkan
siklottak a házak mellett, majd a szép palazzók sebhelyes
falánál, végül beértek a Canal Grande zajosabb és
forgalmasabb vizére. Dante óvatosan kormányozva került
ki egy boroshordókat szállító uszályt, egy száguldó
rendőrségi motorcsónakot, több utasszállító hajót és más
gondolákat, amelyekben szalmakalapba és csíkos felsőbe
öltözött gondolások eveztek.
– Nagyon szeretek kint lenni a vízen – árulta el Dante. –
Nekünk, velenceieknek kell ez. Amikor máshol voltam,
fizikai hiányát éreztem.
– Sokáig voltál távol? – kérdezte Kat.
– Több évig, amíg a főzést tanultam. Elmentem Párizsba,
Londonba, Madridba, és Ázsiában meg Ausztráliában is
töltöttem időt. A főzés volt az útlevelem a világba.
– És élvezted – tippelt Kat.
– Nehéz munka ez – mondta Dante, miközben áthelyezte
a testsúlyát, és a hosszú evezővel bekormányozta a
gondolát egy csöndesebb csatornába. – Folyton megvágod a
kezed, megégeted magad, és eszelősen hosszú a munkaidőd.
Minél többet főztem, annál jobban utáltam, és annál
biztosabb lettem benne, hogy soha nem tudnék mást
csinálni.
Kat nevetett:
– Ez elég furcsán hangzik.
– Tudom – ismerte el Dante. – Olyan ez, mint valami
függőség. Arról álmodoztam, hogy hazajövök Velencébe, és
saját helyet nyitok, ahol azt az ételt főzhetem, amiben
hiszek. És ez az álom azóta sem változott.
– És most megcsináltad.
– Igen, az apámnak köszönhetően. Az ő pénzéből lett a
Locanda Dante, és neki mindenről kialakult véleménye van.
A barátnődhöz, Cocóhoz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy
a standard helyi ételeket kéne főznöm, mert mindenki azt
keresi. Papa inkább tejben párolt sertéskarajt meg fritto
mistót szeretne látni az étlapon. Nem képes megérteni,
hogy az étel, amit főzök, én vagyok, hogy minden egyes
ételben ott a szívem.
Kat úgy érezte, hogy a szinte néma csatornákon hajózni
és közben Dantét hallgatni, ahogy az ételekről beszél –
számára ez a tökéletes velencei pillanat. Amióta itt van,
most a legboldogabb.
– Nem szabad elengedned az álmodat, még ha ez
küzdelmes is – mondta Danténak.
– De ha belebukom, akkor vissza kell mennem a
squeróba dolgozni, amíg vissza nem fizetem apám pénzét.
Ezt ígértem meg neki. Úgyhogy muszáj, hogy sikerüljön.
Dante kikötötte a gondolát egy kisebb bacaro lépcsője
mellett. Odaült ő is Kat mellé az elnyűtt, vörös bőrülésre, és
odaszólt a pincérnek, hogy hozzon nekik hideg sört meg egy
tányér crostinit.
– Jó ideje nem eveztem, és kijöttem a gyakorlatból –
árulta el. – Pihenjünk itt egy kicsit, mielőtt visszaindulunk!
Dante Kat háta mögé tette a kezét a támlára, és amíg a
gondola lágyan ringatózott a csobogó vízen, megiszogatták
a sörüket.
– Egyszer ki kell jönnünk éjszaka is – mondta Dante. –
Akkor a legszebb gondolában ülni.
– Ez most is elég jó – vélte Kat.
– Már nem érzed magad… mi is volt az a szó?
– Mísznek? Nem, abból teljesen kikúráltál.
– Hát persze – bólintott szokásos magabiztosságával
Dante.
Sült szardíniával, sós tőkehalkrémmel, illetve füstölt,
ikrás pisztránggal megrakott crostiniket nyújtott Katnek.
 – Itt csak a legeslegjobb alapanyagokkal dolgoznak –
magyarázta. – Az a hely is lehet kiváló, ahol csak a
legegyszerűbb ételeket kínálják.
Kat hallgatta Dante halk, komoly szavait, és eszébe jutott
az a sok zseniális séf, akikkel az évek során találkozott
szerte a világban. Egyesek szűkszavúak voltak, de
elmélyültek, mások folyton türelmetlenkedtek és balhéztak,
de mind nagyon kreatív volt, elhivatott és igényes. Amikor
Dante újra kézbe vette az evezőt, hogy visszavigye Katet, az
járt a fejében: mégsem volt ehhez a Dantéhoz fogható
egyikük sem.

Amikor később bement a Hotel Gondola ajtaján, Kat úgy

érezte, mintha visszalépett volna egy régi életbe. Minden a
szokott kerékvágásban ment: Adriana a recepción bámulta
a képernyőt, vendégek érkeztek, csomagokkal megrakott
kocsi állt a lift előtt, idegen nyelven zajló beszélgetés
moraja hallatszott.
Adriana felnézett:
– Massimo már keres. Próbált elérni telefonon.
Amíg Kat Dantéval töltötte az időt, a telefonja le volt
némítva, és nem vette észre a nem fogadott hívásokat.
– Most hol van? – kérdezte.
– A bárban, azt hiszem. Zita még nincs itt.
Adriana olyan pillantást vetett Katre, ami már-már
cinkosságot fejezett ki.
Massimo a frissen jött proseccoszállítmány kipakolását
végezte, amikor Kat rátalált. Abbahagyta, amit csinált,
amikor meglátta Katet.
– Többször is próbáltalak elérni.
– Tudom, és bocsánat! Egy kis kutatást végeztem a
könyvemhez, az foglalt le.
Nem volt ez éppen hazugság, Katnek mégis bűntudata
lett.
– Mi baj van?
– Semmi. – Massimo nagyon furcsán nézett Katre. –
Elképzelni sem tudom, mit mondhattál Zitának tegnap,
amikor nála ebédeltél.
– Jaj, ne, mit művelt?
– Ezerrel szervezni kezdte az életünket – közölte
Massimo. – Mint kiderült, a holnapi napot kivesszük.
Adriana tökéletesen el tudja látni a recepciót, Nicót pedig
rábeszélték, hogy segítsen Zitának a bárban. Közben te meg
én a csónakkal ellátogatunk a lagúna szigeteire. Ugye ez
volt, amit akartál?
– Szólnom kellett volna, hogy ez nagyon jó lenne… –
ismerte el Kat halkan, és elnémult.
– Zitának szóltál, nekem meg nem? – kérdezte sértődött
hangon Massimo.
– Nem akartam erről beszélni neki, ez csak… úgy előjött.
– De Kat, ha tudom, hogy ezt szeretnéd, akkor
megszerveztem volna! Miért nem szóltál?
– Mert mindig olyan elfoglalt vagy, leköt a szálloda –
mondta Kat védekezve. – És ha kérek tőled valamit, az nem
történik meg.
– Mi nem történt meg?
 – Már nem érdekes – mondta Kat.
– De ha nem mondasz el nekem dolgokat, akkor én hogy
tudnék…
– Feltételeztem, hogy ha akarsz velem időt tölteni, akkor
fogsz is. Nem gondoltam, hogy külön kérnem kell.
Kat érezte, hogy védekezésbe szorult.
Massimo úgy nézett, hogy Kat nem tudta, most vajon
dühös vagy sértődött.
– Úgyhogy inkább Zitához fordultál.
– Csak beszélgettünk… és előjöttek a dolgok. De azt nem
akartam, hogy így beleavatkozzon a dolgainkba!
– Értem – húzta össze a szemöldökét Massimo. – És most,
hogy már megtette, és úgy látszik, mindent megszervezett,
tényleg szeretnél kihajózni, hogy együtt töltsünk egy kis
időt?
– Igen – felelte Kat, és megpróbált nem a mai délutánra
gondolni, amit Dantéval töltött a vízen. – Hát persze.
Nagyon örülnék neki.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

11. fejezet

Velence a csónakok városa. Az ember nem is gondolná,

mennyi különféle csónak létezik itt. Tegnap ültem először
gondolában – szinte egész délután –, de azt hiszem, akkor
még nem esett le nekem, hogy milyen fontosak a velenceiek
számára a saját hajóik.
Ma Massimo vitt el a motorcsónakjával. Ez egy modern
jármű, gyönyörű, fényesre csiszolt fából és puha
bőrülésekkel, Massimo pedig úgy mutatott be engem a
csónaknak, mintha az a családjuk egy tagja lenne. Miközben
lassan pöfögtünk a csatornákon, Massimo megmutogatta
nekem a többi fajta csónakot. Van a sandalo, amelynek lapos
a feneke, akár a gondoláké, de horgászáshoz ez a jobb; a
karcsú és elegáns pupparin, amelyet gyakran használnak
versenyeken, és a nála nagyobb méretű, de még mindig
szép külsejű caorlina. Massimo nagy szeretettel mesélt
ezekről, és felidézte fiatalkora evezősversenyeit, a
regattákat. Kiderült, hogy nagyon tehetséges volt a
velenceiek által vogának nevezett, tradicionális stílusú
evezésben, amikor állva eveznek.
ֽgy kezdődött a napom, amikor új oldalát ismertem meg
Massimónak és Velencének is. Massimo átszelte velem az
északi lagúna sekély vizét, és Mazzorbóba vitt, erre a kis
szigetre, ahol az általam már megismert helyi zöldségeket
termesztik. Fallal körülvett szőlők és veteményesek mellett
vezetett az ösvény, amelyen sétáltunk, majd átkeltünk egy
hosszú hídon Buranóba, ami csipke-veréséről és színes
házairól nevezetes.
Utána Massimo a San Francesco del Deserto-szigetre vitt
el, ahol kavicsos úton mentünk fel egy magas ciprusoktól
övezett kolostorhoz. Massimo becsöngetett, mire kijött egy
szerzetes, aki körbevezetett bennünket a kerengőben és a
kertekben: mintha magában a történelemben sétáltunk
volna.
Ezután Massimo a mocsarak és iszapos lapályok közti
csatornákon navigált, gázlómadarak és hangoskodó tengeri
madarak mellett, végül egy sziget partján kötöttünk ki, ami
gazdátlannak és gondozatlannak látszott. Massimo itt vitte ki
a partra a hozott elemózsiát.
Olyan helyet választott, ahonnan messzire el lehet látni
Velence tornyaira; egy fügefa árnyékába terítette le a
takarót.
– Emlékszel? Egyszer megkérdezted, honnan szeretem
nézni Velencét. Hát innen. Ide gyerekkorom óta mindig
kijövök nyaranta, legalább egyszer.
– Milyen békés hely – pillantottam vissza a lagúna kékjére
és a távolban csillogó Velencére.
 – Itt soha nincsenek sokan, mert ezt a helyet csak
csónakkal lehet megközelíteni – magyarázta. – Nem titkos
hely, mégis olyan, mintha az volna.
Massimo kipakolta az ennivalót. A kedvenc bacarómból
hozott mindenféle finomságot: marinált szardellát, grillen
sült tintahalat, polentabundás szardíniát és puha
húsgombócokat. Volt hozzá ropogós héjú cipó meg krémes
stracchino{73} sajt és egyesével csomagolt, pácolt hússzeletek.
Lassan ettünk, lustálkodás közben: ebből is, abból is
csipegettünk, és közben ölelkeztünk – hát igen, ez röhejesen
romantikus volt.
Massimo mesélt az ifjúságáról, amikor a barátaival
kievezett a szigetekre piknikezni, a sekély vízben kagylót
szedtek, és egyáltalán, minden alkalmat megragadott, hogy
elszabadulhasson ide egy napra.
– Most is gyakrabban rá kéne szánnom az időt – mondta
önkritikusan.
Ha Massimo kiszabadul a Hotel Gondola taposómalmából,
mindig sokkal fiatalabbnak látszik. Az élete szinte csak arról
szól, hogy szobafoglalásokat kezel, számlákat egyenlít ki,
kérdésekre válaszol és problémákat old meg. Általában csak
azzal telik az ideje, amit én a saját életemben mindenáron
igyekeztem elkerülni: a napi rutinnal.
– Jólesik, hogy van egy napom, amikor semmit nem kell
csinálnom, csak veled beszélgetni – jelentette ki Massimo.
Kettőnk életében eddig nem sok közös vonás volt, de
most, hogy elnyúlva feküdtünk a takarón, Massimo
szigetének szűrt napfényében, ez nem tűnt fontosnak.
 – Szereted te a szállodát igazgatni? – kérdeztem meg tőle.
Vállat vont.
– Munka ez is, és vannak benne jobb és rosszabb napok.
– De te tényleg ezt akartad, amikor fiatal voltál: beszállni a
családi vállalkozásba? Nem álmodoztál soha másról?
– Az már olyan régen volt, hogy alig emlékszem rá. Azt
hiszem, úgy gondolkodtam, szerencsés vagyok, hogy az
apámnak van egy szállodája, és ott jó és biztos állás vár rám.
Hát veled mi a helyzet: te mindig író akartál lenni és
televíziós személyiség?
– Azt hiszem, az volt a taktikám, hogy minden jó és biztos
állást elkerüljek – ismertem be.
Massimo elmosolyodott:
– Gondolom, azt biztos nem tervezted, hogy pultos leszel
egy kis szállodában!
– Nem bizony, de ez a lehetőség jött szembe, és én éltem
vele. Mindig ezt csináltam.
– És mi a helyzet a jövővel? – kérdezte Massimo.
– Azt én is kérdezhetném tőled! Mennyi ideig akarod még
vezetni a Hotel Gondolát? Míg nyugdíjba nem mész?
Massimo arcán átsuhant egy felhő, és felkönyökölt.
– A húgom azt szeretné, hogy adjuk el, miután a szüleink
meghalnak, és akkor ő megkaphatja belőle a részét. De hogy
tehetnénk ilyet? Ha egyszer elveszítjük, soha többé nem
fogunk tudni hasonlót találni!
– Szóval akkor te szereted a szállodádat?
– Nem tudom elképzelni az életet nélküle. – Felsóhajtott,
és kezével beletúrt a hajamba. – És lassan már nélküled sem
tudom elképzelni az életemet, Kat.
Massimo szenvedélyt ígért nekem, és állta a szavát. Ott, a
szigeten, nem törődve azzal, hogy egy arra járó horgász
esetleg meglát minket, miközben a madarak énekét és a
parton locsogó sekély víz hangját hallgattuk, és illatozott a
napsütötte fű. A szemem lecsukódott, a többi érzékemre
bíztam magamat.
– Nemsokára megint eljövünk – ígérte Massimo kicsivel
később, amikor összeszedtük a piknikhez szétpakolt
dolgokat. – Vannak más szigetek is, ahol én sem jártam évek
óta, oda is el foglak vinni.
Elindultunk hazafelé, át a lagúnán, majd bevettük
magunkat a csöndes, félreeső csatornák világába. Így
barangoltunk Velencében, míg Massimo azt nem javasolta,
hogy álljunk meg egy kis bacaro mellett, egy olyannál, ahol
egyszer már jártam.
– Itt híresen jó cicchettit adnak. Csak a legjobb
alapanyagokkal dolgoznak – mondta nekem.
Pincér hozta az italt a csónakba, és a napot habzóborral
meg egy tányér crostinivel fejeztük be, miközben élő jazzt
játszottak a szomszédos kávézó előtt.
Sós lett a bőröm attól, hogy ilyen sokáig voltam a vízen.
Jóleső nyugalom töltött el. Az esti fény lassan aranyszínűvé
változott, és Velence egészen álomszerű lett. Massimo
vállára hajtott fejjel azt éreztem, hogy nekem pont itt a
helyem.

Mire kikötöttünk a Hotel Gondolánál, már besötétedett.

Massimo a csónakkal szöszmötölt, elpakolt, és letakarta az
üléseket, nehogy megázzanak, ha esik az eső, én meg
bementem a szállodába. A recepciónál egy nő állt. Csinosan
nyírt frizura, elegáns ruha, egyforma csomagok. Felém
fordult, és kicsit bizonytalanul rám mosolygott.
– Elnézést, ön is itt szállt meg? – kérdezte szándékoltan
artikulált angolsággal.
– Nem, én a személyzethez tartozom – mondtam. –
Minden rendben?
Idegesnek látszott.
– Szeretnék bejelentkezni, de nincs itt senki. Legalább
negyedórája várok, pedig megírtam e-mailben, hogy elég
későn érkezem.
– Az éjszakai portásnak itt kellene lennie – bújtam be a
recepcióspult mögé. – Nem tudom, hová lett, de majd én
intézem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat kellett
várakoznia.
Besegítettem már korábban párszor a recepción, tudtam,
hogyan kell. Beléptem a számítógépbe, előkerestem a
táblázatot, amit ki kell tölteni, és megnéztem a vendég
útlevelét: Rosetta Rees, 65 éves. Ahhoz képest jól tartja
magát, gondoltam, amikor felnéztem rá.
– Egyedül érkezett Velencébe? – kérdeztem.
– Igen. Két hétig maradok. Most vagyok itt először.
– Az elég sok idő, rengeteg mindent meg tud majd nézni.
És most lesz a Festa del Redentore,{74} ez a nagy, velencei
ünnep. Azt mondják: csodaszép szokott lenni a tűzijáték.
– Én szeretném az igazi Velencét megismerni, azokat a
részeket, amelyeket a turisták nem feltétlenül találnak meg.
Másodszor is megnéztem a nőt. A ruhái nem feltűnőek, de
stílusosak, az alakja csinos, a haja gondosan ápolt
világosszőke – és nem volt rajta jegygyűrű. Pont az a típus,
amilyet Coco keres Vittoriónak.
– Holnap este jöjjön majd be a bárba hozzám! – invitáltam.
– Készítek önnek egy üdvözlőitalt, és eligazítom pár helyre.
– Az nagyon jó lenne – mondta hálásan. – Feltétlenül ott
leszek!
Megjelent Massimo is. Kérdőn vonta fel a szemöldökét,
amikor meglátta, hogy a recepción én vagyok.
– Bemutatom Massimo Morosinit, a szálloda tulajdonosát,
aki majd viszi a csomagját és megmutatja a szobáját –
mondtam Rosettának. – Holnap találkozunk, aludjon jól!
Massimo odaadta nekem a hűtőtáskát, és felkapta a nő
csomagjait.
– Signora, isten hozta a Hotel Gondolában! Ez egy családi
szálloda, úgyhogy nagyon kérem, érezze magát egészen
otthon! Reggel héttől tízig szolgálunk fel kávét és
péksüteményeket, a koktélbár pedig minden délután fél
hattól van nyitva…
Minden vendégnek ezt szokta elmondani, egyformán
kedvesen. Látszott, hogy Rosetta Reest is teljesen elbűvölte.
A szája mosolyra húzódott, úgy követte Massimót a lifthez.
– A recepción éjjel-nappal lenni szokott valaki, ha
bármilyen segítségre vagy tanácsra van szüksége, mindig
nagy örömmel állunk a szolgálatára – folytatta Massimo, és
köszönetképpen odabiccentett nekem.
 Jó érzés volt így együttműködni vele, azon igyekezni, hogy
ennek a nőnek mégiscsak kellemesen induljon a velencei
üdülése, és szép emlékekkel térjen majd haza. Azt hiszem,
kezdem már érteni, miért olyan fontos Massimónak a Hotel
Gondola.

CROSTINI

Vágjunk fel egy bagettet vagy egy ciabattához{75} hasonló

kenyeret 1 cm-es karikákra, és pirítsuk meg, de ne nagyon. A
karikákat pakoljuk meg különféle sajtok, pácolt húsok,
grillezett zöldségek, pesto{76} és egyebek keverékével.
Lehetünk egészen formabontók is, például penészes sajttal
és vékonyra szelt fügével. De összetörhetünk konzerv
cannellini babot{77} is rengeteg fokhagymával, ízesítsük egy
kevés vörösborecettel, és díszítsük apróra vágott
petrezselyemmel.
Jó rá a hal és egyéb tengeri finomság is. Egyik kedvencem,
amikor a jó minőségű, olívaolajban tartósított szardíniát
meglocsolják egy kis pikáns salsa verdével. Szeretem a
tonhalas crostinit is tormakrémmel. De mindenki szerint az a
legfontosabb, hogy csakis a legjobb alapanyagokat
használjuk.
 11.

Katnek csak akkor esett le, hogy milyen kockázatos, amit

csinál, amikor befejezte a fejezetet. Hiszen Velencében van,
ahol az emberek óhatatlanul folyton keresztezik egymás
útját. Hogy ő két, egymást követő napon ugyanabba a
bacaróba ment két különböző férfival, az egy dolog – de mi
lesz, ha ez a két férfi egy nap majd találkozik egymással? És
ha Dante akkor elkottyant valamit, amiről Massimo nem
tud? Például a lakást, amit Kat már hónapok óta bérel, vagy
hogy milyen sokszor volt Kat az osteriájában – bármit,
amiről Kat nem szólt Massimónak, és megtartotta magának.
Ez nagyon könnyen megtörténhetett.
– Veszélyes játékot játszol – vélte Coco is egy kávézás
közben. – Én mindig megmondom minden szeretőmnek,
hogy nem vagyok kizárólagosan az övé.
– De én kizárólag egy férfié vagyok – mutatott rá Kat. –
Nem az van, hogy Dante a szeretőm lenne.
– De te azt szeretnéd…
– Nem, dehogy!
Coco tekintetén látszott, hogy nem hisz neki.
– Szerintem Dante fiatalabb nálam. És különben is:
Massimóval teljesen boldog vagyok.
– Tényleg? Akkor miért kértél engem, hogy ne szóljak
neki a lakásról? Miért töltesz ott annyi időt, amiről nem is
szólsz neki? Kat, te hazudsz Massimónak.
 – Ez nem hazugság! – tiltakozott Kat. – Talán tilos, hogy
az életemnek egy része csak az enyém legyen?
– A kapcsolatok nem így működnek – mondta Coco. – Az
a jó, ha a párok mindent megosztanak egymással… ha
őszinték. De Kat, én azt hiszem, te magaddal sem vagy
őszinte.
Kat már megint azt érezte, hogy könnyek csípik a szemét.
Keze fejével gyorsan letörölte őket.
– Jaj, istenem, kell még egy kávé nekem és sütemény…
nagyon édes, ragacsos sütemény, lehetőleg csokis!
A pulthoz ment, hogy válasszon az üveges kínálóból. Volt
ott mindenféle süti: vastag krémréteggel töltött piték, édes
mázzal pettyezett kövér fánkok, gusztusos tortaszeletek,
magokkal megszórt kekszek, nagy tiramisùszeletek és
torrone{78}. Máskor erre rá sem nézett volna, mert a cukor
nem tartozott a kedvencei közé. De ma más volt a helyzet:
ki volt fordulva magából. Egy nagy adag fánkot választott
zabaionéval és csokoládéval.
– Eszem ágában sincs Dantéval lefeküdni – hangsúlyozta
megint, amikor aranyszegélyű tányéron kihozták a
süteményét, amelynek tetejét porcukorral szórták meg, alá
pedig papír alátétet tettek, mert Velencében mindig minden
ennivalót ilyen körülményesen tálalnak. Kat belekóstolt a
tömény édességbe.
– De csodálom őt, és nagyon érdekes embernek tartom.
– És vonzó férfinak? – kérdezte Coco.
– Nem kérdés, hogy az, de engem nem ez érdekel.
– Én az ilyen férfiakat… – csettintett Coco – már
megtanultam messziről elkerülni. Önzők, arrogánsak, az a
fajta, aki úgy töri össze a női szíveket, hogy észre sem veszi.
– És mi a helyzet Massimo fajtájával? – kérdezte Kat. – Őt
hogyan jellemeznéd?
– Mélyen érző, finom lélek, akinek a szívét nagyon
könnyű összetörni. Én ezt a típust is inkább kerülném.
– Pedig csodálatos ember! – mondta Kat, és komolyan is
gondolta. – Kedves, figyelmes, jó a humora, és ha el tudom
csábítani a szállodából, nagyon jól érezzük magunkat
együtt. Nem akarom őt bántani.
Coco nem reagált, csak nézte, ahogy Kat falja az
édességet.
– A lakással kapcsolatban, azt hiszem, neked van igazad
– ismerte el Kat két falat között. – Már a legelején meg
kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Most ezt
valahogy pótolnom kell.
– Mi ezzel a gond? Egyszerűen mondd azt neki, hogy
ezen a héten bérelted ki.
– Az újabb hazugság volna.
Coco megvonta a vállát:
– Arra néha szükség van.
– Akkor lehet, hogy ezt fogom tenni.
Kat megette a süteményt, majd körbetörölte a tányért a
mutatóujjával, és lenyalta.
– Ez ízlett neked – jegyezte meg Coco.
– Úgy tűnik, hogy pillanatnyilag cukoréhség tört rám.
Ráadásul az eltelt pár napban háromszor is sírtam. Nem
tudom, mi lehet a baj.
 – Van ilyen – mondta Coco.
– Ó, és akartam neked mondani valamit. Tegnap este
érkezett egy nő a szállodába, aki öt percnél tovább lesz
Velencében, és szeretne a helyiekkel találkozni.
– Komolyan? – Coco felvillanyozódott. – És csinos nő?
Kulturált? Milyennek láttad: kedves nő?
– Csak néhány percet beszéltem vele. Ma estére elhívtam
a bárba, akkor majd remélhetőleg többet meg fogok tudni
róla.
– Akkor ma este Vittorio és én feltétlenül koktélozni
akarunk együtt. Mikortájt jöjjünk?
– Nem sietteted te ezt egy kicsit?
Coco a már jól ismert pillantásával reagált:
– De igen.

Kat úgy érezte, azt a tömény édességet jó lenne lejárni,

úgyhogy elköszönt Cocótól, és elindult találomra valamerre.
Friss tempóval haladt, lehagyva nem egy turistacsoportot,
akik lassan sétáltak. Végül a Zatterére ért, Velencének erre
a szépen rendezett parti sétányára, amely a Giudecca-
csatorna mellett húzódik.
A csatornán éppen egy hatalmas tengerjáró hajó haladt,
egy monstrum, amely mellett eltörpültek a környező
épületek karcsú tornyai. Kat elnézte a hajót, és aggodalom
fogta el, hogy Velencét szét fogja feszíteni az a temérdek
ember, aki mind meg akarja nézni.
Elért a Punta della Doganához, és ott megint látott
valamit, de ez megmosolyogtatta. Egy csapat rózsaszínbe
öltözött nő evezett egy sárkányhajóban. Hallott már róluk:
a csapat tagjai mind mellráktúlélők voltak, Rózsaszín
Nőstény Oroszlánoknak nevezték magukat, így
versenyeztek a regattákon. Kat integetett nekik, ahogy
elhaladtak mellette, és a nők közül többen is
visszamosolyogtak rá. Megnyugodott, hogy Velencének
azért még ver a szíve. Még élteti a lélek.
Kat elhaladt a Santa Maria della Salute-templom előtt, és
csöndesebb vizű csatornák hálózata felé vette az útját. Ott
látta meg Nicót, de először fel sem ismerte. Két másik
férfival egy tabaccheria{79} előtt ült, ahol cigarettát,
telefonkártyákat és lottószelvényeket lehetett kapni.
Nicónak megnőtt a haja, és soványabbnak látszott. Tépett
farmernadrágot és kinyúlt pólót viselt. Kat észre sem vette
volna, ha Nico nem mond valamit, amikor ő elment előttük.
A társai hangosan felnevettek.
– Nico! – torpant meg Kat meglepetten.
Nico odabiccentett neki, aztán elfordult.
– Hé, köszönöm, hogy tegnap este elvállaltad a
műszakomat!
– Zita kedvéért csináltam – mondta Nico fojtott hangon.
– Nincs kedved máskor is bevállalni?
Nico mintha nem is hallotta volna. Cigarettát húzott elő,
körbekínálta, és ő is rágyújtott.
– Van már állásod? – kérdezte Kat.
– Miért érdekel?
– Mert a Hotel Gondolába még mindig keresünk pultost.
Zita csak átmenetileg vállalta.
 – Ő nem ezt mondta nekem. De hogy válaszoljak a
kérdésedre: visszamegyek egy-egy műszakot ellátni, ha Zita
kér meg rá… és nem neked teszek szívességet.
Kat látta, hogy Nico haja piszkos, és hogy a farmere el
van szakadva. Ahogy elszívta a cigarettát, már gyújtott is rá
a következőre. Megrázta az üres dobozt, majd zsebre rakta.
– Van pénzed? – kérdezte Kat, mert biztos volt benne,
hogy Massimo azt akarná: segítsen Nicón, ha tud.
Nico csak bámult, de nem felelt.
Kat benyúlt a pénztárcájáért a táskába. Kivette az összes
készpénzt, ami benne volt, és odakínálta Nicónak. Nico nem
nyúlt érte, úgyhogy Kat odatette az ölébe.
– Vedd csak el! Vegyél valami ennivalót magadnak,
tisztálkodj meg, és gyere el, beszélj Massimóval! Hiányzol
neki – mondta.
Ahogy továbbment, Kat megint hallotta a férfiak
röhögését. Remélte, hogy ezúttal nem rajta nevettek.

Katet nem hagyta nyugodni, hogy Coco hazugsággal

vádolta, mert őszinte embernek tartotta magát. Nem tűnt
akkora bűnnek, hogy Massimónak nem mondott el egy-két
dolgot, de tényleg kockázatos volt, és Massimo meg is
bántódna, ha rájönne. Kat úgy döntött tehát, hogy nem
halogatja tovább.
Mint rendesen, most is az irodában találta a férfit: egy
táblázatot nézegetett, teli számokkal, amit Kat egy percnél
tovább biztos képtelen lett volna nézni.
– Hé, bébi – mondta Massimo, amikor Kat megérintette a
vállát. – Milyen jó volt tegnap, ugye?
– Szuper – felelte Kat.
– És Zita nélkül nem mentünk volna el! Azt gondolom,
hogy meg kell neki köszönnünk.
Zita tényleg segítőkésznek mutatkozott, de Kat még most
sem tudta, hogy pontosan mit érez az exfeleség iránt.
Mindenesetre nem tudott benne száz százalékig megbízni.
– Persze, meg fogom köszönni neki – mondta gyorsan
Massimónak. – De most másról akarok veled beszélni. Ma
délelőtt kibéreltem egy lakást. Van benne egy tisztességes
konyha, ahol ki tudom próbálni a recepteket, és ott senkit
nem zavar, ha rendetlenséget csinálok.
Massimo a homlokát ráncolta:
– Ó, és én megígértem, hogy segítek neked ebben!
Teljesen kiment a fejemből! Borzasztóan sajnálom, Kat!
– Semmi baj. Coco szerezte nekem a helyet. A saját lakása
fölött van, szóval tökéletes.
– Akkor mostantól egy csomó időt fogsz ott tölteni? –
kérdezte kissé aggodalmasan Massimo.
– Nem hinném, hogy többet leszek távol, mint eddig –
mondta Kat, és furdalni kezdte a lelkiismeret, hogy milyen
könnyű volt a hazugság. – Napközben leszek ott, írok és
főzök. Átjöhetsz oda, és én főzök neked ebédet. Úgyis kell
valaki, aki teszteli a recepteket!
– Abban szívesen segítek – ölelte át Massimo hirtelen. –
Ja, és köszönöm, hogy tegnap este gondjaidba vetted azt a
vendéget! Guido épp gyomorrontással bajlódott. Jó sokáig
nem tudott előjönni a fürdőszobából.
 Guido volt az éjszakai portás, és általában lehetett rá
számítani.
– Ma este már tud dolgozni? – kérdezte Kat.
– Remélem, különben nekem kell beugranom. Délután
szundítok is egyet, hogy bírjam, ha kell.
– Én is elmehetek szundítani veled… – ajánlotta Kat.
– Most tényleg aludnom kéne egyet – mondta Massimo,
de aztán mosolyra húzódott a szája. – Na jó, talán nem kell
olyan sokat…

Katet nem hagyta nyugodni, hogy Nicót milyen állapotban

látta. Azon morfondírozott: vajon tegnap este is ilyen
ápolatlanul végezte a dolgát a bárban? Ezen tépelődött,
miközben Massimo mellett feküdt aznap délután, a férfi
halk horkolását és az ablakon behallatszó velencei zajokat
hallgatta. Massimo ügyelt rá, hogy a személyzet tagjai
mindig makulátlanul nézzenek ki. Nem örülne, ha
megtudná, hogy ekkorát esett a színvonal.
Kat megbeszélte Zitával a dolgot aznap este a bárban.
– Nico gusztustalanul nézett ki. Ilyen ápolatlanul nem
jöhet ide dolgozni!
– Én azért kicsinosítottam – bizonygatta Zita. – Tiszta
ruhában már nem volt olyan rémes. De én is aggódom érte.
Amióta letartóztatták, más ember lett.
– Nem titkolta, hogy mennyire utál engem – mondta Kat.
– Én úgy látom, most tele van gyűlölettel, és mindent
utál. Kisgyerekkora óta ismerem, és nagyon szomorú így
látni őt.
 – Talán segítene rajta, ha visszajönne ide dolgozni –
vetette föl Kat. – Beszélnél vele?
– Megpróbálhatom, de a tegnap estét is csak azért
vállalta, mert én vagyok a kedvenc nagynénje.
– És ha beszélnél az anyjával? Jóban vagy te Massimo
nővérével?
– Folyamatosan beszélünk Annával. Ő is aggódik, de Nico
már felnőtt ember, úgyhogy az anyja sem igazán tehet
semmit.
Kat azt érezte: ez az ő sara. Ha nem beszéli rá Massimót,
hogy küldje el Nicót, akkor a srác nem csúszott volna így le.
– Ne is foglalkozz most ezzel! – szólt Zita, megszakítva
Kat gondolatait. – Meséld el, milyen volt Massimóval a
napotok! Szép volt?
Katnek szerencsére nem kellett válaszolnia, mert
pontosan fél hatra befutott a bárba az előző esti vendég,
Rosetta Rees, kezében jegyzetfüzettel, hogy leírhasson
minden helyi információt. Selyemruhájában nagyon
elegánsan festett. Kat azon kapta magát, hogy szurkol: Coco
és Vittorio nehogy túl későn érkezzenek.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

12. fejezet

Rosetta Rees érkezése egy kicsivel több port vert fel, mint
amennyivel egy új vendég érkezése járni szokott a Hotel
Gondolában. Ő személy szerint lehet, hogy azt gondolta,
templomokat és galériákat fog itt meglátogatni, Cocónak
azonban más tervei voltak vele.
A házasságszerzési gépezet már aznap este teljes gőzzel
beindult. Rosetta megjelent a bárban, és alig várta, hogy
ígéretem szerint megosszam vele, mi az, amit érdemes
Velencében megnéznie. A heti koktélt adtam neki, a
Hugót{80}. A rendelésekkel zsonglőrködve sikeresen szóval is
tartottam addig, amíg Coco meg nem jött Vittorióval (akinek
sejtelme sem volt róla, hogy a mai este főszereplői ő meg a
szerelem).
A megbeszéltek szerint úgy tettem, mintha meglepne,
hogy ott látom őket, aztán teljes természetességgel
bemutattam őket egymásnak.
– Rosetta, ismerkedj meg kedves barátaimmal! Mindketten
tősgyökeres velenceiek, akik ismerik a város összes titkát.
Tőlük megtudhatsz mindent.
– Én sajnos nagyon keveset értek olaszul – mondta Rosetta
bocsánatkérőn. – Beszélnek angolul?
Vittorio tökéletes úriemberként azonnal megnyugtatta a
hölgyet, hogy ő és Coco is folyékonyan beszélnek angolul, és
boldogan segítenek neki eligazodni az ő gyönyörű
városukban.
– De legelőször meséljen nekünk magáról, kérem – szólt
közbe Coco. – Honnan jött? Mit szeret csinálni?
Bele-belehallgattam a beszélgetésükbe, amikor tudtam,
de közben folyamatosan készítettem a koktélokat. Egyszer
Rosetta épp arról mesélt, hogy ő jógaoktató.
– Mostanában már főleg szenior foglalkozásokat tartok. A
jóga nagyon jót tesz az egyensúlyérzéknek és a
testtartásnak.
Kicsit később azt hallottam meg, hogy Észak-Londonban
lakik, mindig is szeretett volna eljönni Velencébe, és egyedül
is bevállalta az utazást.
– Signora, akkor maga nincs férjnél? Esetleg elvált? –
kérdezett rá Coco. – Sehol egy férfi?
Rosettán nem látszott, hogy zavarná ez a rámenősség.
– Szingli vagyok, és nagyon remélem, hogy Velence
biztonságos hely egy egyedülálló nő számára.
Vittorio csupa kedvesség volt:
– Igen, az, de maga már nem egy egyedülálló nő
Velencében, signora, mert már ismer minket.
– Így van – helyeselt Coco. – És ha még nincs terve a mai
este további részére, hát jöjjön el velünk vacsorázni! Mit
szólsz hozzá, Vittorio, caro?
– Remek ötlet!
– Nagyon köszönöm, igazán örülnék neki! – mondta
Rosetta izgatottan. – Mert, ugye, az mindig elég kínos, ha az
embernek egyedül kell elmennie vacsorázni.
– Vittorio meg én elvisszük egy kitűnő kis helyre, ahová a
gondolások járnak enni – ígérte meg Coco.
Ennél a pontnál majdnem kipukkadt belőlem a nevetés,
arrébb is kellett húzódnom tőlük. Nem hittem a fülemnek,
hogy Coco milyen könnyedén vette át a helyzet irányítását.
Ami meg a gondolások törzshelyét illeti, ő maga mondta
nekem, hogy a gondolások, ahányan csak vannak, annyifelé
esznek. Ez a nő teljesen gátlástalan!
Ezután akkora forgalom lett a bárban, hogy a beszélgetés
további részéről lemaradtam, de amikor néha odanéztem,
azt láttam, hogy jól megvannak együtt. Coco a legélénkebb
formáját hozta, Vittoriónak pedig rettentően hízelgett, hogy
két nőt kísérgethet az este folyamán.
Azért módot találtam rá, hogy odamenjek megtölteni a
poharaikat, és megszondázzam, hogy mi a helyzet.
Coco cinkos pillantást vetett rám: úgy láttam, hogy
elégedett a tervével.
– Jógáztál te már? – kérdezte meg tőlem. – Rosetta
megtanít bennünket jógázni. Azt mondja, sosem túl késő
elkezdeni.
– Soha nem próbáltam.
– Akkor csatlakozz te is hozzánk! – mondta Coco. – Tartunk
majd egy szabadtéri jógafoglalkozást a kertemben egyik
reggel, korán, és amíg én a boltomban leszek, Vittorio
megmutat néhány dolgot Rosettának a városban.
Ránéztem Rosettára, vajon nem érzi-e úgy, hogy
lerohanták. De mosolygott, és tökéletesen elégedettnek
látszott.
A második koktéljuk után elmentek vacsorázni. Akkor már
Massimo volt a recepción, ő hívott nekik vízitaxit. Amikor
később beszélni tudtam vele, és elmeséltem, hogy mi folyik
itt valójában, jót mulatott rajta.
– Nézzük csak, jól értettem? – mondta – Coco barátnőd
nem akar hozzámenni ehhez a fickóhoz, ezért keres neki egy
másik nőt, akit elvehet? Madonna mia,{81} imádom, ahogy a
nők agya működik!
– Az enyém nem így működik.
– Te sosem agyalsz ki terveket, és sosem ügyeskedsz, hogy
megkapd, amit akarsz? Nem biztos, hogy ezt el tudom hinni
neked.
– Egész biztosan nem vagyok olyan, mint Coco –
szögeztem le.
– Kíváncsi vagyok, hogy beválik-e a terve.
– Szerintem már csak azt kell eldöntenünk, hogy mit
vegyünk fel az esküvőre…
Ezen Massimo jót nevetett. Még ott maradtam a
recepciónál, hogy beszélgethessünk. Közben ki-be jártak a
vendégek. Volt, aki megállt, és új térképet kért, mert az előző
teljesen szétfoszlott; volt, aki csak megköszönte, hogy
Massimo jó vendéglőt ajánlott nekik; de volt, aki panasszal
jött: általában a zajos vízvezetékcsövek miatt, vagy az volt a
gondjuk, hogy nem tudtak csatlakozni az internetre.
Massimo mindenkivel nagyon kedvesen bánt. Elnézést
kért a zaj miatt, és elmondta, hogy ez a probléma sajnos a
régi velencei épületek velejárója; térképeket és a szálloda
kártyáját osztogatta; segített a vendégeknek a WiFi-
csatlakozásban, vagy ajánlott egy másik csodás vendéglőt a
holnapi vacsorázáshoz. Olyan embernek látszik, akinek
mintha sosem fogyna el a türelme, és erre szüksége is van
ehhez a munkához.
Még most is dolgozik, övé az éjszakai műszak, én pedig
feljöttem a szobánkba, hogy befejezzem ezt a fejezetet. Pár
percen belül ágyba bújok. Furcsa lesz, hogy ma egyedül
alszom. Már hozzászoktam, hogy mindig itt van mellettem,
hogy hallom a hangokat, amiket alvás közben kiad, és hogy
tudom, ha bármikor odabújok hozzá, a karjával magához
ölel.
Talán Rosetta ma Vittorio karjaiba bújik? Ma még biztosan
nem, mert Rosetta igazán tisztességes nőnek látszik. De ha
bárki képes ezt nyélbe ütni, hát Coco az. Massimo is így látja.
Szurkol nekik, hogy az esküvőt azután a Hotel Gondola
teraszán tartsák meg.

HUGO KOKTÉL

Ha valami igazán frissítő nyári koktélra vágyunk, ezt kár

volna kihagyni. A kapható bodzaszörpök, illetve sűrítmények
különböző töménységűek, így nem mindegy, hogy melyikből
mennyit használunk, ki kell tapasztalni. A lényeg, hogy a
bodzavirág frissessége érződjön, és ne a sűrű cukorszirup.
Én a bárpultnál dolgozva nem szeretek alkoholt inni, ezért el
szoktam készíteni alkoholmentes változatban is, csak
szódavízzel és mentával.

7 rész habzóbor
3 rész bodzaszörp
2 rész szódavíz
sok jég
friss mentalevél, összemorzsolva

Tegyük a jeget és a mentát a poharakba. Adjuk hozzá a

habzóbort, a bodzaszörpöt és a szódát, majd keverjük össze.
Ízlés szerint adagoljuk az összetevőket, és egy kis lime-mal
tehetjük picit savanykásabbá, ha úgy szeretjük.
 12.

Kat reggel megint valahogy kedvetlenül ébredt.

Feltámasztotta a hátát a párnákkal, megitta a kávét, amit
Massimo hozott neki, és szerette volna az egész napot
ágyban tölteni, csak alvással és olvasgatással. Minden más
túl nehéznek tűnt.
Felidézte, milyen volt a régi Kat. Végtelen mennyiségű
energia jellemezte, és szerette magát belevetni minden új
napba, hogy lássa, mit tartogat. Vajon Velence változtatta
így meg? Vajon az törte meg a lendületét, hogy nap mint
nap könyvet ír és koktélokat kever? Kat nem tudta, mit
gondoljon erről, csak azt, hogy gyakran úgy érzi: már nem
azonos önmagával.
Ma reggel Massimo sokkal élénkebb volt, mint ő, pedig
nem is aludt az éjjel semmit. Zuhanyozott, borotválkozott,
és folyamatosan beszélt, miközben frissen vasalt inget és
nadrágot vett.
– Jó néha egy éjszakai műszak – mondta. – A szálloda
egész más olyankor, amikor minden vendég alszik.
– Halálosan csöndes lehet – mondta ásítva Kat.
– Nem az – mondta Massimo. – Az épület mocorog, és
közben hangokat ad, a vízcsövek zörögnek, és az öreg
falióra rettentő hangosan ketyeg. Ezeket a hangokat nappal
soha nem hallom.
– Nem unatkoztál?
 – Nem, kifejezetten élveztem az éjszakát. Mintha csak én
lettem volna az épületben meg a kísértetek.
– Kísértetek? – ült fel Kat, némi érdeklődéssel. – Tényleg
vannak a házban kísértetek?
Massimo nevetett.
– Velencében? Szerintem minden házban!
Egy kísértet sokat dobna a könyvön, talán ki kellene
találni egyet, gondolta Kat. Mostanában kétségei támadtak
azzal kapcsolatban, amit írt, mert már nem is annyira őróla
szólt, mint inkább Cocóról, és Kat azon is aggódott, hogy
elég érdekes-e ez az olvasóinak. A félelmetes dolgokat
viszont mindenki szereti… Kat azt fontolgatta, hogy beleír a
könyvbe egy kísértetjárta szobát, néhány kideríthetetlen
eredetű puffanást az éjszaka közepén, vagy beszámolhatna
arról, hogy ki mikor látta a kísértetet.
Végül nagy nehezen feltápászkodott az ágyból. Mihelyt a
talpa földet ért, egy kicsit jobb lett a kedve. Azt gondolta:
úgy fog tenni, ahogy Coco szokott, azaz gondosan
kiválogatja, hogy milyen ruhákban akarja megközelíteni a
mai napot, időt szán rá, hogy a haját megregulázza és hogy
kifesse magát, illetve megpróbál kitalálni valamit, aminek
ma örülni tud.
Már a fél délelőtt eltelt, mire kibújt a szobájából. A Hotel
Gondolában nagy volt a nyüzsgés. Kat a lépcsőn jó sok
vendéggel találkozott, akiket biccentéssel és buongiornóval
üdvözölt, majd az előtérben is egy zajos turistacsoportba
futott, akik épp akkor jelentkeztek be.
Rosetta Rees egy félreeső, elfüggönyözött ablaknál
álldogált, és az útikalauzt lapozgatta.
– Jó reggelt! – üdvözölte Kat.
Rosetta szórakozottan felnézett, de aztán elmosolyodott:
– Ó, helló, nagyon örülök, hogy összefutunk! Köszönöm,
hogy bemutatott a barátainak!
– Kellemes volt velük a vacsora?
– Remek dolgokat ettünk egy helyen, de magamtól biztos,
hogy képtelen lennék megint odatalálni. Utána megittunk
egy digestivót{82} egy bárban, ahol mindenki ismerte Cocót
és Vittoriót, és én aztán vízitaxival jöttem haza, jó későn,
éppen ezért még csak most készülök elindulni.
– Hová készül? – kérdezte meg Kat.
– Éppen ezen tipródom. Eredetileg az Akadémia
galériáját akartam volna megnézni, de arról azt gondolom,
hogy egy teljes nap kellene rá, ezért most arra gondolok,
hogy inkább a Peggy Guggenheim Gyűjteménybe mennék.
Rosetta Katre nézett, mintha tőle várná a döntést.
– Én igazából még nem jártam egyikben sem.
– Komolyan? – kérdezte döbbenten Rosetta.
– Azt tudom, hogy a Peggy Guggenheimben van egy
tisztességes kávézó – dobta fel Kat találomra. – Az egyik
vendég mesélte, hogy nem olcsó, de ott rendes teát
készítenek.
– Egy jó csésze tea bizony jól jön azután, ha az ember 20.
századi festményeket nézeget. Talán oda fogok ma menni.
Maga nem ér rá, hogy velem tartson? Ha még nem látta, és
esetleg érdekli… De, gondolom, ezer dolga van.
Tulajdonképpen tegnap este jöttem rá, hogy honnan
ismerős az arca. Itt is egy új tévéműsoron dolgozik?
– Nem, most egy könyvön.
– Milyen érdekes!
– Nem mondanám – felelte Kat. – Főleg abból áll, hogy
egyedül ülök egy szobában a laptopommal, úgyhogy inkább
egyáltalán nem érdekes. Talán elmegyek én is a
Guggenheimbe, mondjuk, egy órára, hátha arról is tudok
majd írni.

Az 1-es jelzésű vaporettóra szálltak, ami a Canal Grande

vizén cikázik végig. Nagyon kényelmetlen volt, ahogy
egymáshoz kellett préselődniük, mert egyre több turista
nyomult fel a fedélzetre. Rosetta azonban nem érezte ettől
kellemetlenül magát.
– Hozzá vagyok szokva – magyarázta Katnek, amikor
kiszálltak. – Évekig a csúcsidőben jártam dolgozni a londoni
metróval. Egy hajón legalább látja az ember a tájat is.
– Nem azt mondta tegnap, hogy jógaoktató?
– De igen, csak előtte történelmet tanítottam egy
középiskolában. A jóga a hobbim volt, amíg úgy nem
döntöttem, hogy átképezem magamat jógaoktatónak.
Életem legjobb döntése volt.
– Nyilván emiatt van ilyen szép tartása.
– A jóga jót tesz a testnek és a léleknek is – mondta
Rosetta. – Eljön maga is kipróbálni? Holnap reggelre
beszéltük meg a foglalkozást Coco kertjébe. Biztosra
mondta, hogy maga sem akarja majd kihagyni.
– Naná, hogy ezt mondta – jegyezte meg Kat gunyorosan.
 Rosetta értette a célzást, és elmosolyodott:
– Határozott személyiség, az biztos.

Kat egész meglepődött, hogy a Peggy Guggenheim

Gyűjteményben minden nagyon tetszett neki. A festmények
zöme Ruth képeire emlékeztette: az absztrakt formák, a
villódzó színek, amelyek teli vannak energiával és
mozgással. Katnek az tetszett a legjobban, ahogy a palazzo
be volt rendezve: az ember azt érezte, hogy valakinek az
otthonában nézegeti a műtárgyakat, és nem valami
hatalmas, lélek nélküli galériában. Érdekes, hogy a
szoborkert, bár nagyon sokan voltak benne, rendkívül
nyugodt légkört árasztott. Amikor Kat már eltelt a
festményekkel, kiült ott egy kőoszlopos pergolába,{83} és
hosszasan gondolkodott, főleg a könyvén, de nem olyan
pánikosan, ahogy egyébként szokott.
Rosetta hangjára rezzent föl:
– Úgy látom, elgondolkodott!
– Á, helló. Igen, így van.
– Van kedve most meginni azt a teát? Nekem kéne egy
kis szünet, mielőtt megnézem a futuristákat.
– Persze – mondta Kat.
A kávézó virítóan fehér volt és modern, a falakon a
vagyonos műgyűjtőről, Peggy Guggenheimről készült
bekeretezett fotók lógtak, és volt egy csupa üveg terasz, ami
a bokrokkal szegélyezett udvarra nézett. Teát rendeltek,
illetve édes süteményeket is, amihez Kat ragaszkodott.
– Nagyon örülök, hogy elhívott ide – mondta Rosettának.
 – Különleges hely, ugye?
– Igen, és éppen erre volt most szükségem. Valahogy már
nem vagyok képes reggel azonnal leülni írni. Ma nagyon
fura hangulatban ébredtem: minden olyan bonyolultnak
tűnt.
– Ismerem az ilyen hangulatot.
– Igen? Rám az ilyesmi egyáltalán nem jellemző. De
mostanában csupa olyasmi történik velem, amit nem tudok
hová tenni: hol fel vagyok dobva, hol le vagyok törve, hol
elsírom magam, és ezek mind ok nélkül jönnek és teljesen
váratlanul – mesélte el Kat Rosettának.
– A jóga sokat segíthet – biztatta Rosetta. – Vannak olyan
pozitúrák, amelyek nemcsak a testre, de a lélekre is hatnak.

Kat gyalog ment vissza a hotelba, mert ki akarta szellőztetni

a fejét. A már megszokott módon kóborolt Velencében:
árnyékba borult átjárókon haladt át sietve, és befordult
minden olyan sikátorba, ami izgalmasnak ígérkezett, még
akkor is, ha nem a kellő irányba vezetett. Egy tágas campón
vágott át, és felismerte: itt már többször is járt. Kezdte
ismerni ennek a városnak minden szegletét. Egyre
nehezebb volt Velencében eltévednie, és ezt sajnálta:
szerette azt az érzést, amikor nem tudta pontosan, hogy
merre jár.
Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem is vette észre,
hogy beborult. Meghallotta viszont a mély, hosszan gördülő
első égzengést, és érezte, hogy feltámad a szél, mielőtt az
eső nagy hirtelenséggel lecsapott. Az utcán járók mind
esernyőkkel küzdöttek vagy műanyag esőköpenyeket
igyekeztek felkapni. Kat egy bolt bejáratába húzódott be,
hogy el ne ázzon, ahol már volt egy idős velencei
asszonyság a bevásárlókocsijával. Az asszony meg is
jegyezte Katnek olaszul, hogy ezek a nyári zivatarok milyen
hirtelen jönnek: nyilván helybélinek nézte. Kat pedig, aki
már értett valamit a nyelvből, de megszólalni még nem bírt,
bólintott, és a nőre mosolygott.
Az eső csöndesedett, de nem nagyon akart elállni. Kat
rájött, hogy egész közel van ide a Locanda Dante, így hát
elhatározta, hogy elfut odáig. Ha iszik egy jó pohár bort és
eszik valami finomat, az kárpótolja azért, hogy elázik.
Kat mostanra már törzsvendég lett az osteriában, olyan,
aki belépve odaint a pincérnek (mert végül Dante felvett
egy pincért), aztán egyenesen bemegy a lengőajtón a
konyhába. Dante mindig nagyon örült neki. Ha sok vendég
volt, Kat kötényt kötött, és beállt segíteni: felvágta a
hagymát, zöldséget darabolt. Ha pedig csendesebb
időszakban ment, Dante sokszor rajta próbálta ki az új
ételkreációit, mert tudta, hogy Kat őszintén megmondja
róluk a véleményét.
Kat ma is egy ilyen nyugodt pillanatban érkezett. Dante
épp kávét ivott, és a konyhai kisegítővel beszélgetett a
különféle sertéshúsokról, hogy melyikből mit jó készíteni.
– Ó, milyen cudar idő van ma! – jegyezte meg Dante,
amikor meglátta Katet esőtől csuromvizes, hullámos hajjal.
– Remélem, a Festa del Redentorén nem ilyen lesz!
Ezekben a napokban arról beszélt már mindenki, hogy
mit tervez erre a nagy velencei ünnepre, hogy hogyan fog
ünnepelni, és honnan szeretné nézni a szombat esti
tűzijátékot.
– Kinyitod aznap este az osteriát? – kérdezte Kat.
– Igen, de korábban lesz a zárás, mert a látványosságot
senki sem akarja kihagyni, én sem. Csodálatos, amikor a
város tornyait és kupoláit megvilágítják a színes rakéták.
– Ez lesz az első festám – árulta el Kat.
– Akkor mindenképpen meg kell nézned az
evezősversenyt is, és át kell menned a Giudecca
pontonhídján, hogy vásárolj a standokon cukrozott
mandulát! Imádtuk ezt az egész hagyományt
gyerekkoromban! De nekem mindig a tűzijáték volt a fő
szám. Annyira látványos!
– Te honnan fogod nézni?
– A legjobb egy csónakból. Idén talán kiviszem a
gondolát. Gyere te is!
– Nagyon szívesen – mondta Kat, de rögtön rájött, hogy
nem lett volna szabad elfogadnia a meghívást, hiszen
Massimo biztosan arra számít, hogy azt az estét együtt
fogják tölteni.
– Remek, nagyon szép esténk lesz! – mosolygott rá Dante.
– És ebédeltél ma már? Nem? Van itt egy fogás, amivel
játszadoztam, szeretném, ha megkóstolnád.
Roston sült zöldségeket tett Kat elé, amelyeket egy
könnyű oregánós szorbettel dobott fel, és sűrű mandulás
krémmel tett gazdagabbá. Kat a nyitott ablak előtt ette meg
az egészet, és miközben meleg, nyirkos szellő legyezte az
arcát és kunkorira beszárította a haját, Dante tovább mesélt
neki a fesztiválról.
– Fiatalabb koromban a testvéreimmel mindig
kimentünk úszni a Lidóra, ha a tűzijátéknak vége lett, és
egész éjjel ott maradtunk a strandon. Ma már jobban
szeretek valami ennivalót tenni a csónakba, és azt aztán a
csillagos ég alatt megenni.
– Ez csodásan hangzik – mondta Kat, és azon járt az agya,
hogyan tudna mégis elmenni Dantéval.
– Csodás is lesz, megígérem!
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

13. fejezet

Próbáltad már a jógázást, kedves olvasó? Nehezebb, mint

amilyennek látszik. Én még csak feküdtem a matracon,
hanyatt, a karom a testem mellett, de máris éreztem, hogy
sajog a csípőm, és recseg-ropog a hátam. És amikor állásból
előre kellett hajolni, hogy ujjainkkal megérintsük a földet…
én lopva odalestem Cocóra, és elhűlve láttam, hogy
hajlékonyabb, mint én vagyok.
A reggel nem indult simán. Amikor Rosettával odaértünk
Cocóhoz, ő feldúltan fogadott. Mint kiderült, Vittorio épp
előzőleg telefonált, azt mondta: valami nyári megfázása van,
és nem jön.
– És mindezt azután, hogy direkt kértem valakitől ilyen
spéci matracokat, és megvettem ezt a rugalmas jógaruhát –
panaszkodott Coco.
Persze nem ez volt feldúltságának igazi oka, de Rosettának
még mindig fogalma sem volt róla, hogy férjhez akarják
adni. Ő azt gondolta, tényleg csak jógázni jöttünk.
– Lehet, hogy pár nap múlva jobban lesz, és akkor
tarthatunk majd egy másik foglalkozást – mondta most
vigasztalón. – Így hármasban is nagyon jó lesz, sőt
kifejezetten békés.
És tényleg nagyon békés volt ott Coco kertjében a
madárdallal és a lenge szellővel. Egy kis idő múltán a testem
kezdett kilazulni, könnyebben ráállni a testhelyzetekre, és
Rosetta hangja is megnyugtató volt, ahogy mondta, hogy
milyen módon vegyük a levegőt és hogyan mozogjunk.
A végén azt kérte, hogy feküdjünk csendben a
matracokon, és ürítsük ki az agyunkat. Az én fejemben
folyton száz meg száz gondolat futkos, és nem tudok ebből
visszavenni, nemhogy teljesen leállni. Ahogy ott feküdtem, a
figyelmem ráirányult a testem különböző pontjain lévő
fájdalmakra és az izmok görcseire. Kényelmetlen volt, és
mocorogni kezdtem. Ránéztem Cocóra, és irritált, hogy ő
milyen nyugodtan, csukott szemmel fekszik a matracán, és
csak a hasa emelkedik meg süllyed minden lélegzetvételnél.
A foglalkozást úgy fejeztük be, hogy felülve a két
tenyerünket egymáshoz szorítottuk.
– Namaste{84} – mondta Rosetta, és mi is ezzel a szóval
válaszoltunk neki.
Én már alig vártam, hogy felkelhessek arról a matracról,
de Coco még pár percig megtartotta azt a testhelyzetet.
– Milyen jó így kezdeni a napot! – jegyezte meg.
– Nagyon jól mozogsz – mondta neki csodálattal Rosetta. –
Tényleg nem jógáztál soha?
– Folyton táncoltam – felelte Coco. – Mindig is imádtam a
testemet arra használni, amire való.
 – Neked nem fáj sehol? – kérdeztem kicsit irigyen.
– Ha fáj is valahol, arról nem veszek tudomást – jelentette
ki Coco. – Nem szeretnék olyan lenni, aki minden
alkalommal nyögve kel fel a székből.
– Ez igazán példás hozzáállás. Hány éves vagy? – kérdezte
meg Rosetta, aminek nagyon megörültem, mert én sosem
mertem Cocónak a kérdést föltenni.
De Coco nem volt kapható egyenes válaszra. Ehelyett
nevetve csak annyit mondott:
– Minek volna ez a sok erőfeszítés, hogy fiatal maradjak,
ha elárulnám a koromat?
Miközben ő elvonult, hogy szokás szerint felkészüljön az
előtte álló napra, én elkészítettem egy egészséges, jógázás
utáni reggelit, és Rosettával beszélgettem gyümölcs-
szeletelés közben. Érdekelte, hogy hogyan kötöttem ki itt,
Velencében, és én elmeséltem neki a rövid verziót.
– Ez nagyon merész húzásnak tűnik – mondta, amikor
befejeztem. – Csodálom a bátorságodat, de én soha nem
tennék ilyet.
– Tényleg? Nem költöznél Velencébe egy szenvedélyes
szerelem kedvéért?
– Isten ments! Én aztán nem, nagyon is óvatos természet
vagyok.
– Pedig feladtad az állásodat a jógatanítás kedvéért –
jegyeztem meg.
– Az más: az a megérdemelt jutalmam volt annyi év
kemény munkáért, és nagyon gondos tervezés előzte meg.
– És ha mégiscsak egy nagyon klassz pasival találkoznál
itt?
– Sosem dobnám oda azt az életet, amit sok nehézség
árán alakítottam ki magamnak, nem kockáztatnám a
boldogságomat – mondta Rosetta meggyőződéssel. –
Semmilyen klassz pasi kedvéért.
Nagyon örültem, hogy Coco épp a fürdőszobájába van
bezárkózva, és ott kenceficézi magát, vagy a hajszálait
rendezgeti, vagy mit tudom én, mivel tölti ilyenkor azt a sok
időt. Nem lett volna jó, ha hallja, mennyire nem megfelelő
jelölt Rosetta az ő házasságszervezési tervéhez.
A kertben reggeliztünk. Kánikula ígérkezett, és Rosetta
már azon gondolkozott, melyik légkondicionált múzeumot
vagy képtárat látogassa meg.
– Először is el kell jönnöd a boltomba – mondta
ellentmondást nem tűrőn Coco. – Tele van szebbnél szebb
dolgokkal, és szeretnék neked valami különlegeset adni,
hálából a mai reggelért.
– Ó, erre igazán nincs szükség, boldogan csináltam. Nem
számítottam semmi ellenszolgáltatásra.
– Én azt tudom. De van ott egy ruha, ami kifejezetten
neked lenne jó, ebben egész biztos vagyok.
És mint mindig, az én barátnőmnek most is igaza lett.
Rosetta elképesztően jól nézett ki abban a marokkói stílusú,
bő ujjú, gazdagon hímzett ruhában. Coco ráadott Rosettára
egyet a saját nyakékei közül, hogy még jobb legyen az
összhatás.
– Kell még nyaklánc…? – lépett hátra Coco. – Talán nem.
Rosetta elbámult a saját tükörképén:
 – Hát ez…
– Gyönyörű – szúrtam közbe.
– Én azt akartam mondani, hogy egyáltalán nem olyan,
mint én. De a lányomnak biztos tetszene. Lefényképeznétek
a telefonommal, hogy elküldhessem neki a képet?
– Nem is tudtam, hogy van egy lányod – mondtam.
– Sőt, egy fia is van – szólt közbe Coco. – Igaz, Rosetta?
– Igen.
Nem tudom, hogy Coco sejti-e már: a terve dugába dőlt.
Szerintem még mindig bízik benne, hogy össze tudja
boronálni őket, az ő magányos szeretőjét és ezt a nagyon
elegáns, megállapodott nőt. Csakhogy ami magától nem
történik meg, azt erőszakkal nem tudod összehozni,
legalábbis szerintem. Még akkor sem, ha te vagy Coco.
– Ezt a ruhát vedd fel, ha legközelebb esti randevúra mégy!
– mondta Rosettának, amikor kiléptem a boltból. – Pont ilyen
alkalomra tervezték!
 13.

Kat egy kis levegőváltozásra vágyott, és tudta, hogy ehhez a

szokásos körén kívülre kell kalandoznia. Massimót kérte
meg, hogy ajánljon neki egy helyet, ami nincs túl messze, de
mégsem egészen olyan, mint Velence.
– Szabadulni akarsz a tömegtől? – tapintott rá Massimo. –
Ebben az évszakban én is ugyanezt érzem, amikor a város
mintha szét akarna repedni. Van egy szép hely, ami eléggé
eldugott, Serra dei Giardininek hívják, és a Biennale kertek
mellett bújik meg. Van ott egy kávézó meg egy virágbolt, és
gyakran tartanak kiállításokat is. Azt hiszem, tetszeni fog
neked.
– Eljössz velem? – kérdezte Kat.
– Nagyon szeretnék, de nem tudom kivenni a mai napot.
– Ha nem is egész napra, csak egy pár órára…? –
kérdezte reménykedve Kat.
– Tele a szálloda, és van, aki a személyzetből beteget
jelentett. Sajnálom, Kat! De ha vége lesz a nyárnak, több
időnk lesz együtt, talán még szabadságra is megyünk.
Kat lerázta magáról a csalódottságot.
– Ismersz: jól elvagyok egyedül.
– Te vagy a legönállóbb nő a világon – mondta Massimo,
és hálásan mosolygott, majd adott egy búcsúcsókot. – Ha
visszajössz, majd meséld el, milyennek találtad a helyet!
A Serra dei Giardini egy üvegház volt, fénnyel és
növényekkel teli épület. Kat ebben az oázisban találta meg
a kávézót, ahol herbateát rendelt, majd elüldögélt egy
darabig egy kovácsoltvas széken, nyitott laptoppal az
asztalon. De többet nézte az embereket, mint amennyit
dolgozott. A kinti játszótéren gyerekek szaladgáltak, az
emberek virágokat és cserepes növényeket vásároltak, egy
párocska ült egy asztalnál, egy másiknál meg egy csapat
fiatal anyuka. Katen kívül senki nem volt egyedül.
Ez tényleg nem olyan, mint Velence, Massimónak igaza
volt. Ha nem hallotta volna körös-körül az olasz beszédet,
Kat azt hihette volna, hogy valamelyik másik európai
városban van. Kezdett már hiányozni neki a nagyvilág a
maga végtelen sokszínűségével. Milyen jó is lenne mondjuk
egy ázsiai nagyváros utcáján sült tésztát enni! Ha nem ezek
a porladó palazzók vennék körül, hanem felhőkarcolók, és
a felpörgő motorral száguldó autók zaját hallaná, nem
pedig a kövezett járdákon zötyögő gurulós bőröndöket!
Velencének megvolt a maga varázsa, ugyanakkor fojtogató
is volt, hogy ez a város alig változik.
Kat azt vállalta, hogy egy egész évet fog itt tölteni, és
ehhez tartani akarta magát. Kora tavasszal érkezett, és már
a nyár közepén jártak: ez elég hosszú idő egy olyan ember
számára, aki azelőtt sok éven át folyton utazgatott.
Mostanában gyakran támadt olyan érzése, hogy az élete
kötött pályára került, és a sínek mindig ugyanazokra a
helyekre viszik őt, ahol mindig ugyanazt csinálja. Szerette
Velencét, de néha úgy érezte, hogy a város csapdába ejtette.
 Kat gyakran álmodozott arról, hogy utazgatni kezd
megint. Listát készített a helyekről, ahol még nem járt; el
akart jutni mindenhová. Mindenképpen meg fogja találni a
módját. Csináljon esetleg egy webes sorozatot? Vagy
hirdessen meg bevállalós turistautakat, amelyeken ő lenne
a vezető? Vagy csak járja körbe a Földet úgy, hogy szállodai
koktélbárokban dolgozik? Sorra vett mindent, aminek
kapcsán változatos helyszíneken új emberekkel
találkozhatna, és újra kellemesen bizonytalan és izgalmas
lehetne az élete.
Massimóra gondolt és arra, hogy mennyire fognak
hiányozni egymásnak. Ahhoz képest, hogy milyen kis
helyen osztoznak itt meg, az idő nagy részében kifejezetten
külön életet élnek. Ám amikor összetalálkoznak, mint
például azon a csónakkirándulásos napon, vagy éjszaka az
ágyban, olyan pontosan illenek egymáshoz, mint a kirakós
egymás melletti darabkái.
Volt valami Massimóban, ami megnyugtatóan hatott
Katre, ami lelassította. Szerette nézni, amikor mellette
aludt, szerette azt, ahogy Massimo ránézett, ha pár órája
már nem találkoztak, szeretett egy bacaro előtt vele
üldögélni és nézni a járókelőket. Massimo boldoggá tette és
megnyugtatta.
És volt még egy erős érzés, ami Katnek eddig ismeretlen
volt: mindig váratlanul tört rá, és szinte fájt neki, annyira
érezte, hogy szüksége van Massimóra, és vágyik rá. Ez
félelmetes volt. Ez volna a szerelem? Kat még most sem
tudta eldönteni. Abban sem volt biztos, hogy mi fog
történni, ha letelik ez a közös évük. Mindig úgy gondolta,
hogy addigra már minden sokkal világosabban fog látszani.
Most is ebben reménykedett.
Sóhajtva lecsukta a laptopját. Aztán meghallotta, hogy
valaki a nevén szólítja.
– Kat? Kat Black? Á, hát tényleg te vagy!
Magas, kockás inges férfi, sötét keretes szemüveg,
kopaszra borotvált fej, sima arc. Egész biztos, hogy valami
vezető beosztású tévés, de Kat nem tudta hová tenni.
– Garry Clarke – segített neki a férfi, kezet nyújtva.
– Á, persze! – örült meg Kat. – Mit keresel itt Velencében?
– A családdal vagyok. – Fejével a játszótér felé intett, ahol
a végtelen energiával rohangászó srácok közül nyilván az
övé volt egyik-másik. – Csak egy rövid nyaralás. És te?
– Egy könyvön dolgozom, és itt töltöm az egész évet, hogy
beleéljem magam a városba.
– Ez igen, ez nagyon jó lehet!
– Igen, az. Épp azon törtem a fejem, hogy
összeállíthatnék akár egy webes sorozatot is. Valami
nagyon egyszerűre gondolok, filmes stáb nélkül, Velence
titkairól, a helyekről, amiket csak az itteniek ismernek, meg
ilyesmi – improvizált lelkesen.
– És hogy? Egyszerűen föltennéd a YouTube-ra?
– Igen, miért ne? A könyv miatt úgyis itt kell lennem, ez
meg lehetne egy klassz hobbi.
– És te lennél a sorozat főszereplője?
Kat érzékelte, hogy a férfit érdekli a dolog.
– Nem, csak hangalámondásra gondolok, és Velence
lenne a főhős.
A férfi kivett egy ezüst névjegytartót a zsebéből.
– Hadd adjam oda a névjegyemet! Én mindig új témákra
vadászom. A te régi sorozatod már véget ért, ugye? Szabad
vagy, mint a madár, hogy belevágj valami újba?
– Pontosan ez a helyzet – mondta Kat, és ránézett a
vastag papírból készült névjegyen álló szavakra:

Garry Clark főszerkesztő,

dokumentumműsorok

Biztos, hogy ült már vele egy ülésteremben, az asztal két

oldalán, vagy esetleg ugyanazon a rikító színű babzsák
kanapén a férfi cégének kreatív szobájában.
– Küldj egy e-mailt, amiben vázolod az elképzeléseidet! –
javasolta Garry. – Ebből még többet is ki lehetne hozni, nem
csak egy webes sorozatot. Persze nálunk is megvan ennek a
hivatalos útja, de ez most még maradjon csak közöttünk.
– Köszönöm – mondta könnyedén Kat. – Elküldöm az e-
mailt.
– Megtehetnéd, hogy pár helyszínen leforgatsz egy-egy
jelenetet? Összeraksz belőlük egy rövid klipet, és abból már
látnám, hogy látványban és hangulatban nagyjából mire
gondolsz. Nem garantálhatok semmit, de ha Kat Black
Velencében forgat, abból biztos, hogy lesz valami.
– Sok minden lehet belőle! – helyeselt Kat. – Egy csomó jó
ötletem van, amiről tudom, hogy tetszeni fog. Összeállítom
majd a dolgot neked a következő hetekben.
Beszélgettek még egy kicsit, és Kat ajánlott pár jó
vendéglőt, meg egy kirándulást, amiről azt hallotta, hogy
gyerekekkel érdemes kipróbálni.
– További jó nyaralást! – mondta Garrynek, aki már
nézelődött, hogy hol lehet a családja.
– Neked pedig legyen jó az éved! Tudod, hogy irigyellek?
Kat nagyon igyekezett, hogy közömbös képet vágjon.
Pedig csaknem szétfeszítette az izgalom, és mihelyt Garry
eltűnt, ő azonnal kapta a mobilját, és SMS-t írt az
ügynökének.

„Hívj fel! Véletlenül összefutottam itt egy Garry

Clark nevű tévés főszerkesztővel, és feldobtam neki
egy sorozatötletemet. Úgy tűnt, érdekli.”

A szöveg után odatett egy felfelé mutató hüvelykujjat, egy

mosolygós arcot meg egy gondolát. Erre remélhetőleg
ráharap az ügynöke.
Kat egy pillanatig sem adta fel a reményt, hogy
visszatérhet régi életéhez. Amikor a Black az isten háta
mögött-öt az előző évben lefújták, Katet nem érte nagy
meglepetés. Akkor már csökkent a nézettség, a műsor
készítése sokba került, és Kat régi arc volt, miközben egy
csomó fiatal tehetség jelentkezett. Kat látta már, amikor
mások karrierje lejtmenetbe került, de ettől még nem volt
kevésbé fájdalmas, amikor vele is megtörtént.
Az ügynöke akkor még bizakodóan nyilatkozott, de
hamarosan már nem válaszolt olyan gyorsan az e-mail-
jeire, mint addig. Kat többé nem tartozott a nagy sztárjai
közé, és ezt nehéz volt tudomásul venni. Fájt. Úgyhogy Kat
most lecsapott erre a véletlen találkozásra, ezzel akarta
megfordítani a szerencséjét. Csak arra volt szükség, hogy
egy nagyon jó anyagot küldjön, ami megfogja Garry Clarkot,
és máris visszaevezhet azokra a vizekre, ahová valójában
tartozik.
A hotel felé végig a lehetőségeket latolgatta. A mobiljával
vegye fel a képsorokat, vagy szerezzen valamilyen
kamerát? És mivel kezdje? Talán azzal, hogy felveszi a
boltjában Cocót vagy az osteria konyhájában Dantét. De
mégsem: indításnak a legkézenfekvőbb a Festa del
Redentore. A történelembe van ágyazva, színes és
mozgalmas, és ha Kat elfogadja Dante meghívását, és a
családi gondolájukkal megy ki aznap a vízre, akkor ott lesz
az esemény kellős közepén.
A Hotel Gondolába érve egyenesen Massimo irodájába
sietett. Ahogy gondolta, Massimo ott is volt, és elmélyülten
bámulta a képernyő számoszlopait.
– Hogy tetszett a Serra dei Giardini? – kérdezte a férfi, de
föl sem nézett.
– Nagyon! Csodaszép volt, és amíg ott voltam, támadt egy
klassz ötletem. El tudnánk szabadulni, és egy pohár bor
mellett megbeszélni?
– Kat, nekem most tényleg…
– Kérlek!
– Na jó – ment bele Massimo.

A törzshelyükre mentek, Kat pedig ragaszkodott hozzá,

hogy rendeljenek sült polipot és mellé töltött, grillezett
paprikát. Evés közben, a száraz fehérbort kortyolgatva Kat
vázolta a tervét.
Massimo egy kicsit zavartan fogadta:
– Hogy fogsz teljesen egyedül megcsinálni egy
tévéműsort? A régi sorozatodat nem egy teljes stábbal
utazva csináltad?
– De igen, csakhogy a Black Velencében teljesen más lesz,
friss és közvetlen, rövid részekkel. És most csak egy
próbaepizódot kell összeállítanom.
– Csináltál valaha operatőri munkát vagy szerkesztést? –
kérdezte Massimo még mindig kétkedőn.
– Nem, de láttam elégszer, ahogy mások csinálták. És
manapság már a YouTube-on mindenről van film, ami
megmutatja, hogy mit hogy kell csinálni, úgyhogy én is
beletanulok majd. Biztos, hogy menni fog! A napokban
teszek majd néhány próbát, és a Festa del Redentorén már
élesben fogom csinálni. Coco egy szomszédjának van
gondolája, és ki is tud engem vinni filmezni.
– Miért nem az én csónakomból csinálod? Én is tudnék
ebben segíteni.
Katnek kétfelé húzott a szíve, de most a munkáé volt az
elsőbbség.
– Köszönöm, de a gondola jobb lenne, mert abban nincs
zajos motor. Ráadásul annyira velencei!
– Ez igaz – mondta érzékelhető csalódottsággal Massimo.
– De nagyon szeretnék egyszer a te csónakoddal kimenni
a szigetekhez, hogy ott is forgassak. És ne aggódj: ha le is
forgatom a titkos helyeidet, nem fogom elárulni, hogy hol
vannak pontosan.
Massimo rámosolygott:
– A rejtőzködő Velence?
– Bizony… De itt van a hotel is: forgathatnék éjszaka,
amikor csak a kísértetek járnak benne. Vagy kora
hajnalban a teraszon, amikor a fény olyan lágy és
rózsaszínű.
Massimo erre az ötletre ráharapott: Kat tudta előre, hogy
így lesz.
– Persze a vendégek közül csak azt venném fel, aki
engedélyt ad rá. De a személyzetet jó lenne, sőt
csinálhatnánk egy olyat is time-lapse fotózással, ami
bemutatja a Hotel Gondola egy teljes napját.
– És ez a forgatás nem fogja nagyon elvenni az időt a
könyvedtől?
– Nem, mindkettőt tudom majd csinálni – mondta
magabiztosan Kat. – Sőt a forgatás még segíthet is az
írásban.

Most, hogy a velencei videókat tervezte, a könyv, amelyhez

muszáj volt recepteket tesztelni, az írásához pedig
koncentráció kellett, sokkal kevésbé tűnt izgalmasnak. Kat
örült, hogy mást csinálhat. Vett egy állványt a telefonjához,
és felfedezte, hogy egész jó videókat tud vele készíteni.
Dante teljesen belelkesedett, hogy segíthet Katnek
lefilmezni a Festát, Kat pedig minél több olyan felvételt
akart, amelyen Dante a gondolát kormányozza. Szabályos
vonásaival és zöld szemének villanásaival biztosan nagyon
jól fog mutatni a videón.
Kora reggel a Rialto piacon futott össze Dantéval, amikor
a forgatást gyakorolta: éppen a kipakoló árusokat vette föl.
Elmondta Dantének az új tervét, aki új ötletekkel állt elő.
– Nyilván a squeróban is akarsz majd filmezni – mondta
rögtön.
– Igen! Milyen kár, hogy nem vettem föl, amikor tűzzel
dolgozták meg az új gondolát!
– Hát egy ideig most nem fognak új gondolát készíteni, de
azért valamit talán meg tudunk szervezni. Majd beszélek
apámmal. És a Locanda Dante? Mire gondoltál, ott mit
tudnál forgatni?
– Először is téged, ahogy a halpiacon bevásárolsz, majd
elkészíted az osteriában, amit vettél. A teli tányérokat,
amiket kivisztek, majd üresen jönnek vissza, és mindezt
nagyon mozgalmasan.
– Talán egy receptet is be lehetne mutatni közben –
javasolta Dante.
– Jó ötlet! – mondta Kat, akinek már nagyon hiányzott
egy ilyen közös ötletelés.
– Ételt filmezni nehéz?
Kat bólintott.
– Nehéz jól felvenni. Ideális esetben profi operatőr
csinálja. Ha sikerül a tévés szerkesztőm támogatását
megszereznem, akkor lesz majd erre keret, de most még
csak magam vagyok.
Kat ügynöke is biztatóan reagált. Az e-mailekre megint
elég gyorsan válaszolt, akárcsak a régi szép időkben, és
támogatta a próbaepizód ötletét, amivel fel lehet piszkálni
Garry Clark érdeklődését.
Kezdett minden nagyon szépen alakulni, és Kat úgy
érezte, hogy talán mégiscsak így a jó, hogy ő itt van,
Velencében. Ez a varázslatos város hozta őt össze ezzel a
tévéssel, éppen akkor, amikor szüksége lett egy új projektre,
ami felvillanyozza.
Most megint úgy érezte magát, mint amikor a Black az
isten háta mögött-öt forgatni kezdték: hogy valami merőben
újat, kockázatosat csinál, ami nagy kaland. Ezen az estén a
Hotel Gondola bárjában dolgozva semmi nem tudta
felidegesíteni. Sem a soha nem hallott koktélokat követelő
vendégek, sem Zita indokolatlan fontoskodása, sem az,
hogy az este felénél kifogyott a bodzaszörp, és másik koktélt
kellett kiírni heti ajánlatnak – semmi nem tűnt annyira
bosszantónak, mint máskor.
Kat teljesen felvillanyozódott, és ez nagy
megkönnyebbülést jelentett neki.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

14. fejezet

A velenceiek a 16. század óta megülik a Festa del Redentorét,

annak emlékére, hogy a városukban akkor ért véget egy
szörnyű pestisjárvány. Az ünnepre minden év júliusában
pontonhidat építenek a Zatteréről a Redentore, azaz a
Megváltó templomához, és egy teljes napig tart az ünnep. Az
a szombat mindenkinek szabadnap, akkor zajlanak a
hajóversenyek, a látványos esti tűzijátékot pedig senki nem
hagyja ki.
Ilyenkor a helybéliek, akiknek van saját csónakjuk, a vízről
nézik a tűzijátékot. Nagy szerencsém, hogy ismerek valakit,
aki tud gondolát szerezni. Nemrég jártam egy squeróban,
egyikében a kevés megmaradt hajókészítő műhelynek, ahol
ezeket az eredeti velencei vízi járműveket még ma is a
tradicionális módon, kézzel készítik. Éppen akkor voltam ott,
amikor a műhelyben a fát lángoló fáklyák tüzének
segítségével hajlították meg.
A gondolázást mindig is amolyan turistás dolognak
tartottam, de amikor Dante Berardi, a séf – aki történetesen
a gondolakészítő mester fia – egyszer felajánlotta, hogy
elvisz gondolázni, azonnal lecsaptam a lehetőségre. És
persze másodszor sem utasítottam vissza az ajánlatát, hogy
vele menjek, és a gondolából élvezzem a Redentore napi
tűzijátékot.
Az alkalomra finom ennivalót csomagoltunk. Én egy
focacciát{85} vittem, amelyet balzsamecettel és kakukkfüves
karamellizált hagymával borítottam be, mellé egy üveg jó
minőségű proseccót. Dante azonban lekörözött, merthogy ő
csodálatos nyári paradicsomból és hirtelen sült tintahalból
készült salátával rukkolt elő, és még egy pasta al fornót{86} is
hozott, amelyre jól ráolvadt a sajt a sütőben, és köménnyel
fűszerezett húsgolyók voltak benne.
Amikor elindultunk a squeróból, a környékbeli csatornák
mind csöndesek voltak. Nincs békésebb módja a velencei
közlekedésnek, mint a gondola. Mivel nincs zajos motorja, az
ember minden hangot hall maga körül: a hidak alatti
visszhangot, a beszélgető embereket és a zenét a parti
bárokból.
Amikor kiértünk a Szent Márk tér előtti kikötőbe,
megláttuk, micsoda tömeg sorakozik a parton, és hogy
mennyi, lámpákkal és zászlókkal feldíszített hajó van kikötve,
amelyeken hangos zene mellett mulatnak az emberek.
Mindenki arra várt, hogy fél tizenkettő legyen, és
elkezdődjön a tűzijáték. És abban a pillanatban a város ódon
kupoláira és tornyaira valóban záporozni kezdtek a
színpompás és a vakítóan fehér fények. Annyira szép volt
körös-körül minden, hogy azt sem tudta az ember, hová
nézzen. Átéreztem, milyen szerencse, hogy itt lehetek, és
átélhetem ezt a Velence lényegét megmutató pillanatot,
ráadásul a saját gondolásommal.
Dante persze minden évben megnézi ezt a tűzijátékot.
Kisgyerekkora óta minden Festán jelen volt, és azt mondja:
szerinte egyet sem hagyott ki még, amióta a városban él. De
nekem még soha nem volt részem ehhez fogható
látványban. Úgy éreztem, mintha Velence felrobbanna a
kitörő örömtől.
A tűzijáték után folytatódott a mulatozás: az egész vízpart
hangos volt a zenétől. Ezért mi továbbeveztünk, oda, ahol a
zeneszó már halk morajjá szelídült. Dante keresett egy
helyet, ahol kikötöttünk, és akkor elfogyasztottuk az éjféli
vacsorát – igaz, addigra már bőven elmúlt éjfél.
Ha vízen vagyok, nekem mindig intenzívebbek az ízek; úgy
ettem, hogy közben az eget bámultam, ezt a nagy
feketeséget, amelyen fényes gyémántok ragyognak. Az
éjszaka hűvös volt, Velence pedig sugárzott.
Dante desszerttel is meglepett: valami morzsálódós
mandulás süteményt vett elő, amit fregolottának{87} nevezett,
és mellé grappába{88} áztatott mazsolát.
Eszegettünk hát tovább, mindenféléről beszélgettünk, így
múlattuk az időt. Már világosodott az ég alja, amikor lassan
hazafelé indultunk. Sokkal tovább maradtunk, mint
terveztük, ezért nem is volt kérdéses, hogy a rá következő
nap leginkább pihenéssel fog telni.
Velence erre is áldását adta, mert csodálatos volt a reggel.
A nagy csendben a hajnali fény felragyogtatta a Canal
Grandét szegélyező palazzók lágy rózsaszínjét és régi
aranydíszítéseit, a víz pedig visszatükrözte őket.
Nagyon emlékezetes éjszaka volt, amiért mindig hálás
leszek.

IDE JÖN EGY FREGOLOTTARECEPT

(megkérdezni Dantétól, hogy közölhetem-e az övét!)
 14.

Túlságosan megszaporodtak a tények, amelyeket Kat nem

oszthatott meg az olvasóival, és már látta: igencsak jó
hasznát fogja venni a recepteknek, amelyek egy kicsivel
hosszabbá teszik a fejezeteket.
A Festáról szóló rész megírása is mérlegelést igényelt.
Nem volt tanácsos például megemlítenie, hogy forgatott is
aznap este, mert egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul a
tévésorozat. Ráadásul amikor megnézte a számítógépen,
amit felvett, az anyag nagy része kiábrándító volt. A
monitoron látott képeknek szinte közük nem volt ahhoz,
amit elképzelt, amilyen az este a valóságban volt.
És akadt más is, amiről nem szívesen ejtett volna szót.
Kat ott és akkor, a sötétben, ahogy a gondolájukat ringatták
a hullámok, sokkal szabadabbnak érezte magát, mint eddig
bármikor Velencében. Miközben eszegették a hozott
elemózsiát, beszélgettek Dantéval, és egyre jobban
belemelegedtek: alig várták, hogy megoszthassák egymással
a gondolataikat, a történeteiket és a véleményüket. Kat még
életében nem mesélt ennyi mindent egy férfinak egyetlen
éjszaka alatt. Közben szinte el is feledkezett a kettejük közti
korkülönbségről. Hány éves lehet Dante? Biztos, hogy
évekkel fiatalabb nála.
Noha semmi sem történt, ami miatt Katnek bűntudatot
kellett volna éreznie, mégis lelkifurdalása volt. Amikor
Dante kitette a Hotel Gondola előtti kis csónakkikötőnél, ő
úgy sietett be, mint valami éjszakázni kimaradt tinédzser:
kerülte az éjszakai portás tekintetét, ahogy elment a
recepció előtt.
Sikerült úgy befeküdnie az ágyba, hogy Massimót nem
ébresztette föl. Az álom azonban nem jött, hiába hunyta be
a szemét és hiába temette az arcát a párnába. Hamarosan
meg is szólalt az ébresztőóra, és Massimo kiült az ágy
szélére.
– Jó reggelt! – mondta halkan Kat.
– Á, ébren vagy! Milyen volt tegnap este? Későn értél
vissza?
– Egészen különleges volt! Te láttad?
– Nem, de az összes vendég odament. Zitának az az ötlete
támadt, hogy kínáljuk meg őket forró csokival, amikor
visszajönnek, úgyhogy itt maradtam segíteni neki.
Katnek még erősebb lett a bűntudata.
– Nekem Zita nem is szólt. Segítenem kellett volna.
– És lemaradni életed első Festájáról? Csak pár csésze
forró csokiról beszélünk! Prímán megoldottuk nélküled.

Az elkövetkező napokban Kat egyfolytában forgatott. A

csíkos pólós, szalmakalapos gondolásokat vette föl rengeteg
helyszínen, aztán egy délelőttöt töltött azzal, hogy egy
regattára készülő evezőscsapatot követett, illetve Cocót
kémlelte ki a boltban. Napnyugtákat és napkeltéket
filmezett le. Kezdett belejönni, de még mindig nem csinálta
elég jól.
 Volt viszont rengeteg ismerőse, aki elméletileg segíthetett
neki. E-maileket írt az operatőröknek, akikkel az évek során
dolgozott, és a tanácsukat kérte. Többen is azt írták vissza,
hogy egymaga nem fogja tudni megcsinálni, és hogy
szakemberre van szüksége, majd megírták, hogy mennyiért
dolgoznak, és milyen időpontokban szabadok. De Kat ettől
csak még eltökéltebb lett.
Zita a bárban találta Katet késő délután: a kamerája ott
volt előtte az állványon, és éppen közeli felvételeket
készített arról, ahogy koktélt kever.
– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Zita.
– Massimo nem mondta neked? Próbaepizódot készítek
egy tévéműsorhoz.
– A koktélokról?
– Nem, hanem Velencéről. Videoblogot akarok csinálni
az itt-tartózkodásomról.
– Miért? – kérdezte Zita meglepetten.
– Mert nekem ez a mesterségem: filmeket készítek.
– Én azt gondoltam, hogy azt már abbahagytad…
– Most egy új megközelítésből próbálkozom. Igazából a
kísérletezés fázisában vagyok.
– Tudok neked valamiben segíteni?
Katnek nem nagyon tetszett az ötlet:
– Hát, nem is tudom…
– Valószínűleg nem sok hasznomat vennéd – tette hozzá
gyorsan Zita. – Filmezési tapasztalatom egyáltalán nincs. De
nagyon örülnék, ha én is csinálhatnék valamit.
Nagy sóvárgás volt a hangjában, és Katnek eszébe jutott
az a nap, amikor Massimóval körbehajózták a lagúnát –
amit csakis Zitának köszönhettek. Máris érezte, hogy
ellágyul. Mit árthat, ha Zita is belefolyik?
– Ami azt illeti, most rögtön segíthetnél valamiben. A
kezemet próbálom felvenni, közelről, ahogy a koktélokat
csinálom, de a kezem nem mutat túl jól.
És felmutatta rövidre vágott körmeit.
– A te kezed sokkal elegánsabb, szóval… lennél a
kézdublőröm?
– Nagyon szívesen! Csak mondd, hogy mit csináljak!
Zita mindig lakkozta a körmeit, a bőre pedig puha volt
attól, hogy évek óta finom krémekkel kenegette. Így már
rögtön szebbek lettek a képsorok. És Kat arra is rájött: ha a
kamera mögött áll, jobban meg tudja komponálni a
jelenetet. Már az is sokat számított, ha egy koktélospoharat
vagy egy palackot pár milliméterrel arrébb tett.
– Most még a tanulási folyamatban vagyok – magarázta
Zitának, amikor befejezték. – Köszönöm, hogy segítettél,
remekül csináltad!
– Komolyan?
– Igen. Egyedül még egy csomó ideig vacakolhattam
volna, de nem lett volna feleilyen jó sem.
– Volna még valami, amiben segíthetek?
– Majd gondolkodom rajta – ígérte Kat, bár nem túl
lelkesen. – Egyelőre minden a kipróbálási stádiumban van,
és még azt sem tudom, hogy mindent fel tudok-e használni,
amit felvettem. És a vágást is ki kell tanulnom: abba még
bele sem kezdtem.
 – Az olyan nehéz?
– Azt hiszem, igen, de biztos vagyok benne, hogy meg
tudom tanulni.
Maradt még egy kis idejük az esti készülődés előtt, ezért
Kat csinált pár képsort Zitáról a teraszon, ahogy koktélt
iszogat. Aztán Kat is beleült a képbe, a kamerától kicsit
oldalt, így ő is része lett az egésznek, de nem rajta volt a fő
hangsúly. Valahogy az volt az érzése, hogy ez tetszene
Garry Clarknak.
– Hol csináltál még felvételeket? – érdeklődött Zita.
Kat felsorolt néhány helyet, ahol már járt forgatni.
– Ha egy kicsit jobban belejövök, szeretném, ha Massimo
elvinne csónakkal, hogy felvehessem a lagúna szigeteit is.
Szerinted Nico hajlandó lesz megint beugrani helyettem?
Zita a homlokát ráncolta.
– Talán. Most már van munkája, de meg volnék lepve, ha
fizetést is kapna érte.
– Miféle munka az?
– Az a csoport alkalmazza, amelyikkel a tüntetéseket
szervezik. Csináltak egy weboldalt Respect Venice{89}
címmel, ami tanácsokat ad a városba látogatóknak, hogy
hogyan fedezhetik fel Velencét anélkül, hogy ártanának
neki. Nico ebben segít, és még mást is csinál nekik: a
Facebook-profiljukat meg ilyeneket.
– Ez azért jobban hangzik, mint ha még mindig az utcán
ordibálna, és letartóztatnák – mondta Kat. – Azzal már
felhagytak?
– Nem hinném. Eléggé eltökéltek, és mindenképpen
hallatni akarják a hangjukat.
– Mi lesz, ha megint letartóztatják?
– Kész vállalni ezt a kockázatot – jegyezte meg Zita. –
Nico hisz abban, hogy ez az ő ügye. Küldetéstudata van.
Tulajdonképpen nagyon hasonlít hozzád: elhivatott, erősen
motivált, és nem engedi, hogy bárki vagy bármi letérítse az
útjáról.
– Te ilyennek látsz engem? – kérdezte meglepődve Kat. Ő
saját magát inkább spontán és kreatív személyiségnek látta,
aki megragadja a kínálkozó lehetőségeket.
– Azt hiszem, mi mind ilyennek látunk téged, cara.

Katnek nem sok kedve volt ahhoz, hogy Zitát jobban

bevonja a filmezésbe. Nem akart a feltétlenül szükségesnél
több időt tölteni vele. Ám amikor nyilvánvaló lett, hogy Zita
milyen sokat tud neki segíteni, az felülírta Kat vonakodását.
Zita először is olasz volt, és bár Katnek nem volt feltétlenül
szüksége tolmácsra, a tolmácsolás kifejezetten
megkönnyítette a dolgát. Ha Zita vele ment, szívélyesebben
fogadták mindenütt: a Rialto piacon az árusok, akik őt
egyébként még mindig idegenként kezelték; a zöldségeket
termesztő gazdálkodó a Sant’Erasmo-szigeten; és az az apa
és fia, akik a Cannaregio legszélén egy aprócska bacarót
vittek, kizárólag helyieknek.
Zitában az volt a legjobb, hogy bármilyen szituációba
simán belement. Leszólította például a Szent Márk téren
fotózkodó újdonsült házasokat. Készségessé bűvölte a Caffè
Florian egyik fennhéjázó pincérét, sőt rábeszélt néhány
gondolást, hogy spontán adják elő nekik az O Sole Miót.
Néha kifejezetten élvezetes volt Zitával együtt lenni Velence
utcáin. Kat nagyon szerette, amikor egyik percről a
másikra, spontán alakult a napjuk.
Volt azért egy hátulütője is annak, amit csináltak: Katnek
egyre több anyaga gyűlt össze. Próbált nem gondolni arra,
hogy egyszer csak le kell ülnie átnézni az összeset.
– Abban is segíthetek, ha gondolod – ajánlkozott Zita.
Zita eszes volt, és lelkesedett ezért a munkáért, és Kat,
akinek már nagyon hiányzott, hogy együtt dolgozzon
valakivel, néha el is feledkezett róla, hogy Zita Massimo
felesége. Kezdtek egy csapat lenni, bár kicsi csapat, és Kat
mindig is nagyon gyorsan kötött erős szövetséget azokkal,
akikkel együtt forgatott, még akkor is, ha egyébként nem
sok közös volt bennük, és ha aztán, amikor a forgatást
befejezték, soha többet nem is látta őket.
Ami Massimót illeti, ő kicsit értetlenül nézte mindezt, de
nem szólt rá semmit. Reggelente mindig megkérdezte, hogy
aznap hová akarnak menni, és sokszor adott ötleteket:
elküldte például Katet a város legjobb gelateriájába,{90} egy
fantasztikus üvegművészhez Dorsoduróba, és a San
Michele-szigeti temetőbe alkonyatkor, amikor a pára a
lagúna felől behömpölyög a sírok közé. Késő este pedig Kat
és Massimo az ágyban mindig együtt ültek, Kat laptopja
Massimo térdén, és megnézték az aznapi felvételeket.
Katnek eddig ezek voltak a legboldogabb napjai
Velencében. Céltudatosság töltötte el, és nem volt ideje Coco
boltja körül őgyelegni, vagy Dantét elvonni a munkájától.
Nem is értette, hogyhogy nem jutott előbb eszébe, hogy
ilyesmit kellene csinálnia. Az élet sokkal derűsebb lett így.
Csak attól a pillanattól tartott nagyon, amikor le kell
ülnie megírni a forgatókönyvet a próbaepizódhoz, amelyet
Garry Clark már várt. Erősen érezte, hogy nem halogathatja
tovább, ezért fogta a laptopját, bevette magát egy csöndes
pasticceriába, és bőségesen rendelt magának kávét és
süteményt. Ki kellett válogatnia a legjobb jeleneteket, és
meg kellett találnia a módját, hogy hogyan fűzze össze őket.
Már attól is megfájdult a feje, ha csak rágondolt.
Már egy ideje ott ült, és nem is a monitort nézte, hanem
az ablakon lesett kifelé, amikor meglátta őket. A callén
Massimo és Zita vágott keresztül, mosolyogva beszélgettek.
Kat nem tudta, hová mehetnek. Nem említették, hogy együtt
készülnek valahová, és Massimóra egyáltalán nem volt
jellemző, hogy a nap közepén bárkinek a kedvéért
otthagyja a hotelt. Kat rosszat sejtett. Hirtelen mozdulattal
lecsapta a laptop tetejét, és elindult utánuk.
Szerencséjére Massimo magas volt, így aztán még úgy is,
hogy kicsit lemaradt, és a tömegben kellett haladnia,
mindig látta a férfi kimagasló fejét és vállát. Tartotta velük
a lépést, át egy hídon, végig egy csatorna mentén, majd egy
néptelenebb calle következett, ahol Kat igyekezett az
épületek árnyékába húzódni, és remélte, hogy egyikük sem
fordul hátra, és nem veszik észre. Most már frissebb
tempóban mentek egymás mellett, de nem értek
egymáshoz.
Kat föltette magának a kérdést, hogy mi a fenét művel,
de akkor meghallotta Zita csilingelő kacagását:
visszhangozták a falak. Tovább követte őket, és egy idő után
azt látta, hogy befordulnak egy kapualjba, és eltűnnek.
Laptopját magához szorítva Kat is megállt, hirtelen nem
tudva, hogy mi legyen tovább, aztán úgy döntött, hogy ha
már idáig jött, nem fordul vissza.
Ahogy közelebb ment a kapualjhoz, rájött: ez egy
vendéglő. Most már igen lassan sétált, és ahogy elment az
ablak előtt, bekukkantott, hátha meglátja őket. Ott ültek
együtt, Massimo háttal az ablaknak, Zita pedig mellette, és
mind a ketten figyelmesen fordultak két jóval fiatalabb nő
felé, akik szintén az asztaluknál ültek.
Kat megtorpant. Pár röpke perc alatt felmérte a jelenetet.
Ez a két csinos lány nyilván a két lányuk, gondolta.
Mindkettő nagyon hasonlított Zitára, karcsú termet,
olajbarna bőr és hosszú haj. Afféle boldog családnak
látszottak: két középkorú szülő, aki együtt ebédel a felnőtt
gyerekekkel.
Az egyik lány most felnézett Kat felé, majd visszafordult
az étlaphoz. Neki Kat csak egy turista volt, semmi több.
Kat átérezte, milyen hülye dolog így kémkedni utánuk.
Menj tovább, mondta magának, közben azon gondolkodott:
miért nem szólt neki Massimo, hogy a lányai Velencében
vannak? Attól tartott, hogy Kat akkor majd találkozni akar
velük, és az kínos lehet? A kezdet kezdetén abban egyeztek
meg, hogy Kat nem lesz kapcsolatban Massimo családjával,
amíg nem látják biztosan kettejük jövőjét. Nagyon észszerű
megállapodásnak látszott ez akkor, de most, ahogy Kat
lassan távolodott az étteremtől, csak az a kép volt a fejében,
ahogy őket látta az asztal körül – és azt érezte, hogy ő
kirekesztett.
Nyilván véget ért az egyetemen a lányok féléve, ami azt
jelenti, hogy legalább szeptemberig vakáción lesznek. Séta
közben Kat végiggondolta, hogy még több közös ebéd és
más alkalom lesz, amire őt nem fogják meghívni, pedig a
lányok most már egész biztosan tudnak róla. Talán
elmennek így, családilag a tengerpartra is nyaralni – nem
azt mondták, hogy Zitának van valami háza Calabriában?
És Massimo, aki mindig olyan elfoglalt, hogy rövid időre is
alig tud elszakadni a szállodájától, talál majd elég időt a
lányai számára. És ez a természetes, úgyhogy Kat részéről
teljesen nevetséges, ha emiatt féltékenységet érez, semmi
oka, hogy ezt az ürességet érezze odabent.
Eredetileg nem akart a Locanda Dantéba menni,
igazából nem is volt kitűzött célja, de a lába odavitte a kis
osteriához, és ahogy belépett az ismerős, fehérre meszelt
falak közé, enyhült a zaklatottsága.
Pár asztalnál vendégek ültek, Kat pedig automatikusan
felmérte a tányérokon lévő ételeket, és észrevette, hogy
népszerű lett az a polipból készített fogás, amelyet Dante a
legutóbbi látogatásakor kóstoltatott vele. Hirtelen sütötte
meg, és sós, citrusos bottargából{91} készült pürén tálalta.
Kat egy villányit kóstolt belőle akkor, de szívesen evett
volna belőle sokat.
– Ebédelni szeretnék – mondta Kat a pincérnek, aki ott
lődörgött. – Szólj Danténak, hogy a polipot kérem
zöldsalátával, mellé egy pohár nagyon jó fehérbort – és még
amit gondol, hogy jó lenne kipróbálnom.
– Ma csak egyedül, signora?
– Igen, csak én vagyok.
Leült egy asztalhoz, kirakta a laptopját, hogy lássák,
milyen elfoglalt, és próbált nem arra gondolni, hogy
Massimo hogyan ebédelt a családjával. Hamarosan
megérkezett, amit rendelt. A polip kellően puha volt, a bor
pont jól lehűtve, az egyszerű, kicsit csípős és ropogós
zöldsaláta pedig nagyon finom, friss ízű olívaolajjal volt
leöntve. Bármit is esznek most ebédre azon a másik helyen,
az biztos, hogy nem ilyen jót.
Kat körül a vendégek már a desszertnél tartottak. Dante
ekkor hozott ki egy új ételt, hogy Kat megkóstolja, egy
burgonyás egytálételt, amelyben mindenféle úszott: halak,
többféle kagyló és tintahal. Dante villát szerzett egy üres
asztalról, és úgy, a fehér szakácsruhában odaült Kat mellé.
Ő érzékelte, hogy páran kíváncsian néznek oda rájuk, de
Dante mintha észre sem vette volna.
– Egyél! – mondta Dante, és belevillázott az ételbe. –
Kóstold meg, és mondd el, mit gondolsz róla!
Ez a burgonyás fogás lágy volt, jó vajas, és kicsit füstös a
marhahúsalaplétől. Közben érdekesnek találta, hogy az
egyik fajta kagyló húsa édes volt, a másiké omlós, a
homárfarok pedig szaftos.
– Nincs nagy nyüzsgés ma – jegyezte meg Kat.
Dante hanyagul megvonta a vállát:
– Augusztusban még ennél is kevesebben lesznek. Akkor
minden idevalósi levonul a tengerhez strandolni, és
Velencében csak a tengerjáró hajókkal érkezők és az
egynapos turisták maradnak. Arra gondolok, hogy akkor én
is bezárok, legalábbis pár hétre.
– Elutazol valahová?
– Még nem döntöttem el. Az is lehet, hogy itt maradok,
sokat alszom, és azt főzök majd, amit akarok, és akkor,
amikor kedvem van hozzá. Egy csomó barátom van, akiktől
csónakot kérhetek, ha éppen el akarok szabadulni a
városból.
– Akkor itthon leszel szabadságon.
– Pontosan – mosolygott Dante, és Kat szemébe nézett. –
Te is itt leszel Velencében?
– Én igen – felelte Kat. – Ha csavarogni támad kedved,
megtalálsz, mert szívesen megyek majd, ha addigra sikerül
összeállítanom a filmemet.
– Á, ez az új projekted! Sokat dolgozol vele, igaz? Ezért
nem láttunk mostanában? Hiányoztál.
Dante a villájára szúrt egy falat édes húsú kagylót, és
odakínálta Katnek. Kat kinyitotta a száját, és elvette a
falatot; szemét lehunyva rágott, úgy élvezte az ízeket.
Amikor újra felnézett, Dante őt bámulta.
– Szeretem nézni, ahogy eszel – mondta. – Ahogy
odafigyelsz az ízekre, amiket kreálok. Pontosan tudom,
mennyire ízlik neked az étel, ha az arcodat nézem. És
nagyon szexi látvány!
Kat érezte, hogy elpirul.
– Ezt még nem mondták nekem – jegyezte meg halkan,
miközben szalvétával törölgette a száját.
Dante újabb falat kagylót kínált oda, és Kat ezúttal
nyitott szemmel ette meg. Dante végig a szemébe nézett.
Katet feszélyezte a figyelem, és megint a száját törölgette.
– Még sosem gondoltam úgy az evésre, hogy az
különösebben szexi látvány.
– Én sem, egész mostanáig.
Kat tudta, hogy ez a világon semmit nem jelent:
Danténak az étel a szenvedélye, és nem ő. De azért
hízelgőnek találta.
– A remek főztöd tehet róla – mondta Danténak. – A
textúrája, az ízek, az egész… Egyre jobb vagy.
Dante szája mosolyra húzódott.
– Remélem is! Hiszen erről szól az egész. Meg kell
örvendeztetni az embereket, segíteni, hogy jól érezzék
magukat.
– Te most segítettél, hogy jobban érezzem magam.
Dante ott maradt vele, amíg befejezte az evést, aztán
elvitte az üres tányért, és a pincérrel küldött neki kávét meg
egy tálka sós, mogyorós és mandulás csokoládét. Kat addig-
addig majszolta, amíg mind elfogyott, és akkor már nem
volt miért tovább maradni.
Fizetett, aztán elköszönt Dantétól: arcát az övéhez
nyomta, és érezte meleg leheletét, amikor a másik oldalra is
puszit adott. Amikor elváltak, Katben egy pillanatig felötlött
a kérdés: vajon milyen szerető lehet? Önző, ahogyan Coco
gondolja? Kat valamiért ezt nem tudta elhinni.
De aztán rögtön leállította magát, mert jól ismerte az
ehhez hasonló pillanatokat. Utazóként sokszor kerül az
ember útelágazásokhoz, és az utazás jórészt azon múlik,
hogy az utazó ilyenkor melyik útra lép. Ahogy Dante
főztjétől jóllakottan egyre távolodott az osteriától, Kat
felidézte magában, hogy miért is jött ide Velencébe. Nem
egy újabb alkalmi flört volt a célja, hanem egy igazi
szerelmi kapcsolat, az igazi szenvedély megtapasztalása –
és az, ugye, mégiscsak Massimo lenne…
Ennek dacára Kat gondolatai a Hotel Gondola felé tartva
már nem csak Massimo körül jártak.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

15. fejezet

Velencében a nyár néha túlságosan is ragyogó. Minden

szögletbe bevilágít a nap, abba is, amelynek jobb lenne
árnyékban maradnia – és ezzel elrontja a varázslatot. Nekem
kedvesebb volt a tavasz a maga erős dagályaival és megülő
párásságával. Már várom az aranyló őszi napokat. De
Velencében most még csupa ragyogás az élet, ráadásul
nagyon zsúfolt.
Valahányszor Cocóval találkozom mostanában, ő
napüdvözleteket és harcos pózokat emleget, amiből
leszűrtem, hogy bizonyára több reggeli jógafoglalkozás is
lezajlott a kertjében. De tartok tőle, hogy Cocónak fogy az
ideje. Rosetta Rees ugyanis hamarosan kijelentkezik a Hotel
Gondolából, és nem láttam semmi jelét, hogy a
házasságszervezés sikerrel járt volna.
Rosetta Rees amolyan lelkiismeretes turista, minden
városban vannak ilyenek. Listát vezet mindarról, amit meg
akar nézni, és sorban kipipálja őket: az Akadémia képtárat, a
Tiepolo-festményeket a Ca’ Rezzonicóban, a Tizianókat a
Frariban. Az ő Velencéje freskókból és vásznakból áll össze,
impozáns templomokból és csöndes múzeumokból: nagyon
más város ez, mint az én Velencém.
Rászántam magam, hogy elmenjek az utolsó
jógafoglalkozásra, amit tartott, de ezúttal csak nézőként.
Vittorio már kilábalt a megfázásból, és nagy élvezettel
csinálgatta a különféle pózokat. Rosetta néha odament
hozzá, és finoman, értő kezekkel korrigálta a tartását,
ilyenkor Coco jelentőségteljesen mindig rám nézett, hogy
talán ez kedvező jel lehet.
Kiderült, hogy többször koktéloztak és vacsoráztak együtt,
sőt egy este elmentek táncolni is. Vittorio pedig egy
alkalommal elkísérte Rosettát a városnéző körútjára. De úgy
látszik, nem működik közöttük a kémia, és ezt biztosan Coco
is észrevette.
– Lesz majd valaki más, ha ez nem jön össze – mondta
nekem később, a foglalkozás után.
Kávézni mentünk el együtt, még a bolt nyitása előtt.
Ezalatt Vittorio és Rosetta gyalogosan Velence
egyházművészetét indultak el felderíteni (aminél
alkalmasabb nincs is a romantikus gondolatok elfojtására).
– Akkor most ott vagy, ahonnan indultál – mondtam.
– Nem, nem, ezt én haladásként értékelem. Vittorio élvezte
Rosetta társaságát. Most már nyitottabb lesz arra, hogy
találkozzon a megfelelővel.
– De a probléma ugyanaz, mint eredetileg, hogy honnan
veszel ilyen nőt.
Coco hunyorított.
 – A barátnőd, Ruth lesz az, erről meg vagyok győződve.
Mikor jön vissza Velencébe?
– Fogalmam sincs, csak annyit mondott, hogy valamikor
ősszel. Azóta nem tudok róla semmit, de azt megnézhetem,
hogy foglalt-e már szobát nálunk.
– Ha még nem, akkor lépj vele kapcsolatba, és ajánld fel
neki azt a kedvezményt, amiről beszéltél!
– Jó, de szerintem nincs igazad Ruthtal kapcsolatban.
Emlékezz csak: azt mondta, hogy nem érdeklik a férfiak.
– Ez még változhat – mondta Coco, és én nem álltam le
vele vitatkozni.
Most ugyanis ennél sokkal inkább foglalkoztat a saját
kapcsolatom. Amikor Massimóval belevágtunk ebbe a közös
évünkbe, tudtam én, hogy lehetnek majd időszakok,
amelyek nem lesznek könnyűek. És úgy tűnik, hogy ez a
mostani pont ilyen, a legsűrűbb turistaszezon, amikor a
Hotel Gondola csúcsra van járatva, Velencében pedig
rettenetes a meleg.
Nyáron a helyiek zöme el is menekül a városból, és
kiköltözik a tengerparthoz. Az a kevés üzlet, ami kifejezetten
az állandó lakosok igényeit elégíti ki, ilyenkor bezár, és csak
a szuvenírboltok maradnak. Az utcákon kevesebb lesz az
ismerős arc, és több a szelfiző idegen. Az a majdnem titkos
üdvözlés, a diszkrét fejbiccentés, amellyel a velenceiek
köszöntik egymást, ha a látogatók hadában
összetalálkoznak, szinte nem is látható sehol.
Azoknak viszont, akik itt maradnak, mint Massimo, ez nem
a lustálkodó felhőnézés ideje. Csak dolgoznak és dolgoznak,
egészen addig, amíg a nyári vakációk ideje tart – ami
mindenképpen azt jelenti, hogy Massimo és én nem
vagyunk együtt eleget.
De még neki is kell ennie rendszeres időközönként, ezért
azt találtam ki, hogy ebédet fogok neki készíteni, és azzal el
tudom majd csalni a szállodából egy vagy két órára. Olyan
ételeket akartam főzni, amelyeknek nem tud ellenállni, a
kedvenceit – de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom, mik
ezek. Hogy mit szeret jobban: a pastát vagy a risottót? A halat
és a tenger gyümölcseit, vagy a húsokat? Ha együtt
vacsoráztunk, nem vettem észre különösebb rendszert
abban, hogy mit rendelt, és nem hallottam arról beszélni,
hogy mi a kedvence. Massimo nagyjából mindent egyforma
élvezettel eszik, és én nem tudom, hogy mit szeret nagyon.
Számomra ez annak a jele, hogy nem sikerült egymást
megismernünk az alatt az öt hónap alatt, amelyet együtt
töltöttünk. Legalábbis nem eléggé. Ezért föltettem neki pár
kérdést: hogy milyen ételt választana az utolsó vacsorájához,
hogy milyen gyerekkori ételre emlékszik vissza
legszívesebben, ilyeneket. Aztán pedig megkérdeztem
Cocót, hogy kölcsönadná-e nekünk a kertjét egy délutánra.
Azt akartam, hogy ez egy igazi alkalom legyen, olyan, ami
emlékezetes. Ezért írásos meghívót küldtem Massimónak.

Kérlek, fogyaszd el velem életed legjobb ebédjét…

Ezzel kezdődött, és mellé volt csúsztatva az ételsor, amit

kitaláltam, és az is, hogy az ebédre nagyon elegáns ruhában
kell jönni.
 – Mi ez az egész? – kérdezte, felém lobogtatva a meghívót.
– Nincs születésnapom! Vagy te ünnepelsz valamit?
– Kell nekünk alkalom egy különleges ebédhez? –
kérdeztem.
– Azt hiszem, nem kell.
– Akkor, kapok visszajelzést?
– Hogyhogy, írásban akarod?
– Persze.
Másnap levelet kaptam.

Drága Kat, boldogan elfogadom a meghívásodat!

Az ebéd napján felhős, de meleg időre ébredtünk. Korán

reggel mentem ki a piacra, de nagy csalódásomra a legjobb
árusok egy része ott sem volt. A bevásárlás hosszabb ideig
tartott, mint máskor, de legalább megkaptam mindent, ami
kellett.
Utána feldíszítettem Coco kertjét: színes zászlódíszt tettem
a fügefára, az asztalra rozmaringgal teli vázát és frissen
vasalt vászonterítőt tettem. Aztán pedig hosszasan főztem,
és a sok szeletelés meg kavargatás furcsa módon
megnyugtatott.
Massimónak nagyon jól állt az az elefántcsontszínű
vászonruha meg a halványkék nyakkendő, amelyben
érkezett. Kiraktam mind az ételeket, amelyeket főztem, és
leültem, hogy élvezzem a társaságát. Kellemes szellő fújt, a
kabócák ciripeltek, mint mindig, és a levegőben az ételek
illata szállt. Erdei gombás, rakott palacsinta volt, akár egy
lasagne, tengeri halakból főzött ragu paradicsommal és
rengeteg fűszerrel, végül érett őszibarackból készült
gyümölcssaláta édesköménnyel és tépett vörösbazsalikom-
levelekkel.
– Ezek a kedvenc ízeim! – mondta meglepetten Massimo.
Jó volt egy kicsit nem a Hotel Gondolában lenni. Nagyon
szeretem a szállodát, de azt nem jó látni, hogy mennyire
bedarálja Massimót. Nekem könnyű: a bárban lenyomom a
műszakot, és másnap estig nem is gondolok rá, de Massimo
munkája elől nehezebb elszökni. Még a Coco kertjében
töltött ebédidő közben is néha megszólalt a telefonja, vagy
látszott, hogy valami átfut az agyán – ami miatt nem is volt
egészen jelen.
Desszertet nem csináltam, mert Massimo nem édes-szájú.
Kihoztam viszont egy krémes alpesi sajtot magos sós
kekszekkel, amelyeket én magam sütöttem.
– Ennél jobb ebédet ki sem lehetne találni! – jelentette ki
Massimo.
Coco azt ígérte, hogy teljesen magunkban leszünk, és azt
mondta: vegyük úgy, mint ha a kertje a miénk volna. Ebéd
után pontosan így is cselekedtünk. Az asztalterítőt letettük a
földre, nagyon elegáns ruháink nagy részét levetettük, majd
szundítottunk egyet a délutáni hőségben, és amikor
felébredtünk… Hát, talán elég, ha annyit mondok, hogy
Massimónak egy időre sikerült elfeledkeznie a munkáról.

VELENCEI FŰSZERES HALRAGU

Velence annak idején a fűszer-kereskedelemre épült, és a

Rialto piac mellett rá is bukkantam egy boltra, ahol nagy
kupacokban állnak a finom ízű fűszerek, minden, mi szem-
szájnak ingere. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek
az ételnek a különféle változatait megfőztem már a világ
más pontjain. A fűszerkeveréket akár teljesen ki is lehet
hagyni belőle, és helyette megteszi egy belefőzött fűszeres,
füstölt kolbász plusz egy kanál füstölt pirospaprika. És talán
mondani sem kell, hogy ízlés szerint bármilyen friss tengeri
herkentyűt bele lehet dobni ebbe a kellemes ételbe. Ha a
végén egy kicsit megsavanyítjuk, az jót tesz neki, de fontos,
hogy csak mértékkel!

10 dkg vaj
2 evőkanál olívaolaj
2 szál újhagyma, apróra vágva
2 kis sárgarépa, apróra vágva
2 szál szárzeller, a leveleivel együtt, apróra vágva
75 dkg koktélparadicsom
500 ml csirkealaplé
só és frissen őrölt bors
8 nagyobb garnéla, konyhakészen
40 dkg fehér húsú halfilé, falatnyi darabokra vágva
1 teáskanál fehérborecet
4-4 evőkanál friss bazsalikom és petrezselyem, finomra
vágva

A fűszerkeverékhez:
1-1 teáskanál koriandermag és köménymag
4 szem szegfűszeg
 1-1 késhegynyi őrölt gyömbér és csilipehely
¼–¼ teáskanál frissen reszelt szerecsendió és őrölt
kardamom

1. A fűszerkeverékhez mozsárban zúzzuk össze a fűszereket.

2. Pároljuk puhára a vaj és olívaolaj keverékén az újhagymát,
a répát és a szárzellert. Tegyük hozzá a paradicsomot és a
fűszerkeveréket, majd 1 perc múlva a csirkealaplét.
3. Főzzük meg jól a paradicsomot, közben nyomjuk kicsit
szét. Ízlés szerint sózzuk és borsozzuk.
4. Tegyük a levesbe a garnélát, és ha az már majdnem
megfőtt, a haldarabokat is. Ha már ezek is megfőttek,
vegyük le a tűzről. Ízesítsük pár csepp fehérborecettel, és
vegyítsük bele a friss zöldfűszereket.
Jó sok ropogós héjú kenyérrel tálaljuk.

Ez az adag 2, elég éhes felnőttnek elegendő

 15.

Kat azt hitte, ha egyedül lesz Massimóval a kertben, ahol

csak enni meg beszélgetni tudnak, a férfi majd elmondja,
hogy a lányai Velencében vannak. Kat igazán adott erre
módot, még tudakozódott is a lányok felől, de Massimo nem
harapott rá a csalira.
– Jól vannak, sokat tanulnak, mint mindig – csak ennyit
mondott, aztán témát váltott.
Kat elgondolkodott: vajon még mi mindent nem oszt meg
vele Massimo? Miután a férfi elment, és ő a konyhát
takarította, felmerült benne, hogy Massimo pontosan
ugyanazt csinálja, amit ő: megtart magának bizonyos
dolgokat, elrejti, és nem is mutatja meg. Ez nem jó jel. Coco
is megmondta: egy igazi kapcsolatnak nem így kellene
működnie. Kat jó hangulatát hirtelen megmérgezte ez a
kellemetlen érzés.
Elpakolta a tiszta tányérokat, felakasztgatta az elmosott
edényeket a polc alá, majd megpróbálta írással elterelni a
figyelmét. Fél órán át birkózott is a szavakkal, de aztán
feladta, és inkább kiszedte a hűtőből a maradék ennivalót,
hogy levigye Cocónak. Egy jó beszélgetésre vágyott.
Kétszer is kopogott, de nem jött válasz, már éppen
készült hátat fordítani, amikor meghallotta az erőtlen
hangot:
– Nyitva van, cara, gyere csak be!
 Cocót a tömött ruhaállványok közé beszorított kis
kanapén találta, ott hevert a kutyáival. Az arca sápadt volt,
a bokája feldagadt: öregnek látszott, és sokkal
fáradtabbnak, mint egyébként.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva Kat.
– Nagyon melegem van – panaszolta Coco. – A nyár
mindig leszívja az energiámat.
– Elég fülledt idebent – mondta Kat. – A kert hűvösebb.
Nem jössz ki velem? Üldögélhetnénk egy kicsit együtt az
árnyékban, mielőtt elmegyek dolgozni.
– Mozdulni sem tudok.
– Dehogynem! Hozok neked valamit inni. És ettél már?
Nem? Akkor egy kis ennivalót is.
Coco nagy levegőt vett, és felült.
– Igazad van. Jobban leszek majd, ha mozgok, mint
mindig.
De azért nem ellenkezett, amikor Kat odanyújtotta neki a
kezét, hogy támaszkodjon rá a kertbe vezető rövid
lépcsősoron. Aztán egy kicsit vacakolt a párnákkal, ahogy
bekucorodott egy székbe.
Nem lett soványabb? Nem remegett egy kicsit a keze,
amikor elvette a pohár jeges vizet?
– Csak a hőség – mondta konokul Coco. – Éjszaka alig
tudok tőle aludni, és aztán ezért vagyok nappal ilyen
kimerült. Be fogom zárni a boltot a nyár végéig.
– Jó ötlet, ne is fáraszd vele magad!
Coco felsóhajtott:
– Csak ne lenne olyan unalmas, amikor nem fárasztom
magam, tiszta időpocsékolás! De most egy ideig
mindenképpen ezt kell csinálnom. Ha lehűl az idő, én is
jobban leszek. Mindig így szokott lenni.
Kat kihozott neki egy kis salátát meg egy adagot a
lasagnéból, és a falatozó Coco mellé ült.
– Finom ebédet adtál Massimónak – mondta Coco,
amikor letette a villát. – Tudta értékelni?
– Szerintem igen.
– És mi van azzal a másikkal?
– Dantéra gondolsz?
Coco hátradőlt a székben, és szemét lehunyva bólintott:
– Gondolom, vele is találkozgatsz.
– Találkoztunk párszor – mondta védekezőn Kat. –
Tudom, mit gondolsz, de nem arról van szó.
– Nem?
– Dantéval másféle a kapcsolatom. Barátok vagyunk.
Sokat beszélgetünk. Nagyjából bármit el tudunk mondani
egymásnak.
– És Massimóval nem ez van?
Kat ezen elgondolkodott.
– Nem mindig – ismerte be.
– Ó…
– Ma ebédkor is… jó volt együtt, de…
Kat nem tudta, szóljon-e Cocónak Massimo lányairól, de
aztán úgy döntött: erről nem beszél.
– Vannak témák, amikről nem beszélünk. Mind a
kettőnknek vannak saját dolgai, amelyeket megtartunk
magunknak.
 – Szóval van egy férfi, akivel szerelmeskedsz, és egy
másik, akivel beszélgetsz. Működhet ez is, gondolom, egy
ideig – mondta Coco.
– Nem éppen ideális helyzet, igaz?
Kat a földön ült, és átkulcsolta a térdét.
– Akarsz valamit tenni ez ügyben? – kérdezte Coco.
– Mint például?
Kat azt remélte, hogy Cocótól kaphat valami jó tanácsot.
De ő ásított, a szeme csukva maradt, és a kezét a szék
mellett ülő kutya fejére ejtette.
– Nem tudom, fogalmam sincs.

A Hotel Gondolában pörögtek a mennyezeti ventilátorok, és

a légkondi is teljes gőzzel működött: ha az ember belépett
az előcsarnokba, mintha jeges levegőből épült falnak
ütközött volna.
Kat megállt a recepció előtt, hogy élvezze a hűvöset.
Adriana odanézett.
– Azt hittem, hogy Massimo veled van. Szerettem volna
beszélni vele – mondta rosszallóan.
– Miért, nincs itt? – kérdezte Kat zavartan. – Már néhány
órája eljött.
– Nem láttam egész délután.
Kat gyomrában megint feltámadt az az ismerős
ürességérzés.
– Zitát nem kérdezted? Vagy ő sincs itt? – kérdezte.
Adriana csak megrázta a fejét, de nem szólt semmit.
– Talán együtt mentek valahová. Küldj neki SMS-t, vagy
hívd föl.
– Nem olyan sürgős – mondta halkan Adriana. – Csak azt
akartam megkérdezni, hogy kitehetek-e pár szórólapot a
vendégeknek.
– Milyen szórólapot? – kérdezte Kat.
– Amiket Nico hozott az előbb. Most ezeket osztogatja
mindenhol, azt hiszem.
Adriana odatolt Kat elé egy kék lapot. Egy gondola
sziluettje volt ráfestve és ez: Respect Venice! Tiszteld
Velencét! Kat végigolvasta a pontokba szedett, turistáknak
szóló instrukciókat.
– Ebben nincs semmi kivetnivaló – jegyezte meg.
– Akkor szerinted kitehetem? És van még egy kis gond a
6-os szobában: a fürdőszobai mosdókagyló ezen a héten
már harmadszor dugult el, és nem tudom, kihívjam-e a
szerelőt. Aztán több vendég is van, aki szeretne később
kijelentkezni, és az ilyet mindig Massimo szokta intézni.
– Hát ő most nincs itt – mondta Kat, és nagyon
bosszantotta, hogy mindent Massimóra akarnak tolni. –
Most alighanem a saját találékonyságodra leszel utalva.
Volt még egy órája munkakezdés előtt, hát felment a
szobába, és egy ideig a könyvvel babrált: kitörölt egyes
szavakat, aztán meggondolta a dolgot, és visszaírta őket. Így
próbálta elterelni a gondolatait Massimo rejtélyes
eltűnéséről, de hiába. Kat azon rágódott: vajon hová
mehetett ebéd után, amikor azt mondta, hogy sietnie kell?
Megint a lányaival van?
Az órára nézett, és úgy döntött, hogy gyorsan
lezuhanyozik az esti műszak előtt. A testét szappanozva
felidézte a délutáni hőséget, mikor félmeztelenül hevertek a
terítőn egy fa alatt Massimóval. Arra a rövid időre úgy tűnt:
minden rendben van közöttük. Massimo mindig tudta,
hogyan érintse meg Katet, mikor vegyen vissza és mikor
épp ellenkezőleg. Ha már belekezdtek, nem volt szükségük
szavakra. A lassú mozdulatok, a gyorsabbak, az egymáshoz
simulás, a szájak találkozása – így ment minden a maga
útján az utolsó másodpercekig, amikor egyikük sem tudta
magába fojtani a kiáltást. Utána pedig némán, kábultan
feküdtek, míg Massimo meg nem mozdult.
– Mennem kell, késésben vagyok – mondta Katnek.
Nem azt mondta, hogy dolgozni megy vissza, bár nyilván
arra számított, hogy Kat ezt fogja hinni.
Kat most már sietett. Mentazöld szoknyát vett, amelyről
Coco azt mondta: remekül áll neki. A színe tényleg szép
volt, de jelenleg nem mutatta a legjobb formáját. Mindegy,
kivasalni már nem maradt idő. Gyorsan felcsavarta a haját
a feje tetejére, némi szájfényt tett fel, és rohant a bárba.
A koktélozni akaró vendégek már várták. A szálloda
mostani lakói közül Katnek egyetlen arc sem emelkedett ki,
nem is ismerte őket. Miután Rosetta távozott – hosszas
búcsúzkodás és mindannyiuk megajándékozása után –,
Katnek úgy tűnt, nemigen volt senki, aki pár napnál tovább
maradt volna. Nicónak van némi igazsága, ismerte el.
Hogyan ismerhetnék meg ezek az utazók Velencét, ha a
körutazásuk sok-sok gyors megállója közül ez csak az
egyik? Ez a város ennél igazán többet érdemel.
 Zita is késve esett be, és idegesen kért elnézést.
– Teljesen elszaladt velem az idő – állította.
– Ez egyáltalán nem jellemző rád – mondta Kat.
– Tudom. De azért boldogultál?
Kat gyorsan biccentett, és visszafordult a munkájához. A
bárban telt ház volt, nem kellett Zitával sokat beszélgetnie.
Amikor Massimo megjött, hogy szokás szerint
körbemenjen az asztaloknál, Kat leszegte a fejét, hogy ne
találkozzon a tekintetük. A pultot törölgette meg a
poharakat, feltöltötte a jeget, narancsot szeletelt – bármit,
hogy elfoglalja magát.
– Mi bajod van? – kérdezte meg végül Zita.
– Nekem semmi – felelte Kat.
– Mérges vagy rám, mert elkéstem?
– Dehogyis.
– Akkor miért duzzogsz?
– Én nem… sosem duzzogok. Csak sok a dolgom, ennyi.
– Jó – mondta hűvösen Zita. – Akkor majd később
megbeszéljük.
Kat dühös pillantást vetett rá, de nem válaszolt.
Amikor az utolsó vendég is elment, Zita odajött a
pulthoz, és leült.
– Egy Negronit kérek – mondta Katnek –, és egy kis
őszinteséget is. Mi bajod volt ma este?
– Őszinteséget? – nevetett keserűen Kat. – Azzal te is
tehetnél egy próbát!
– Te most miről beszélsz?
– Láttalak az egyik nap, amikor Massimóval ebédeltetek.
És ma este is azért késtél, mert megint együtt voltatok, igaz?
– A lányainkkal voltunk, akik hazajöttek az egyetemről.
Én azt hittem, erről Massimo szólt neked.
– Nem szólt.
– Á, értem. Most azért vagy kiakadva, mert azt gondolod,
hogy titkai vannak előtted? – találgatott Zita.
– Nem vagyok kiakadva – makacskodott Kat. – Joga van
hozzá, hogy találkozzon a lányaival.
– Mellőzöttnek érzed magad?
Kat egy kicsit túl lendületesen rakta le a Negronit, és az
kilöttyent.
– Bocsánat – mondta automatikusan.
– Nem, én kérek bocsánatot – felelte Zita nyugodtan. – Az
baj, ha te megbántottnak érzed magadat. De ezt a helyzetet
magadnak köszönheted, Kat. Nem hibáztathatsz engem
érte.
– Nem hibáztatok én senkit.
– Az helyes, mert ha Massimo nem mond el neked
mindent, akkor magadtól kell megkérdezned, hogy mi
ennek az oka. Lehet, hogy ő ezt a helyzetet rosszul kezeli,
hogy ki kell várnia az évet, amíg kiderül, hogy mi lesz
veletek. Én azt hiszem, neki jobb lenne, ha tudná, hogy is áll
veled.
– Ezt ő mondta?
– Nekem nem – felelte Zita. – De jól ismerem őt, és látom,
hogy beléd van esve. Azt viszont nem tudom, hogy te hogy
érzel. Szereted őt? Vagy csak a karriered kedvéért vagy itt?
Kat felitatta a kiömlött koktélt, és közben váratlan
könnyek égették a szemét. Egy tiszta szalvétával megtörölte.
Zita sóhajtott:
– Megint felzaklattalak. De most már valamerre el kell
kötelezned magad, Kat. Ha nem teszed, Massimótól ennél
többre nem számíthatsz.
– Egyezséget kötöttem vele – makacskodott Kat. – Akkor
úgy tűnt, ez neki is jó.
– De most már nem boldog, és úgy látom, te sem vagy az.
– Zita hosszan kortyolt az italából. – Akkor, mit akarsz
tenni?
Kat nem tudta, hogy Zita mire játszik. Elnézte, ahogy
sima, nyugodt arccal ül ott, és várja a választ a kérdésére.
Vajon Kat és Massimo közé akar állni – vagy segíteni akar
nekik? Nem lehetett eldönteni.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem kéne ennyire túlbonyolítanod. – Zita tárgyilagos
hangvétele nagyon idegesítő volt. – Mert vagy Massimóval
tervezed a jövődet, vagy nem.
– Nem értem, hogy ehhez neked mi közöd van.
Kat most már nagyon dühös lett, és nem fontolta meg,
hogy mit mond.
– Nem érted? Tényleg nem? – kérdezte Zita
hitetlenkedve.
– Talán nem az ő életébe kéne folyton beleavatkoznod,
hanem inkább a saját életedet élned!
Kat ezt már nagyon régóta érlelte magában, és most
szinte megkönnyebbülést jelentett, hogy végre kimondta.
Zita arca megkeményedett.
 – Csakhogy én már része vagyok Massimo életének. Ezt
nem vitatja senki. Csak azt nem tudom, hogy te a része
akarsz-e lenni.
Kat merőn nézett Zitára, de nem mert válaszolni neki.
– Vagy azt tervezed, hogy ha ez az együtt töltött évetek
véget ér, te kisétálsz innen?
– Most még egyikünk sem tudja, hogy mi lesz akkor –
mondta Kat, és igyekezett a hidegvérét visszanyerni. – Ha a
tévés projektem beindul…
Zita közbevágott:
– Tényleg nem veszed észre, mennyire önzőn viselkedsz?
– Önzőn? – kérdezett vissza sértődötten Kat.
– Igen! Mindig minden a te karrieredről szól: a te
könyvedről, a te filmedről. Semmi más nem olyan fontos,
igaz?
– Nem, ez nem igaz.
– Szerintem meg igen.
– Te nem is ismersz engem! – szúrt vissza Kat. – Semmit
nem tudsz rólam!
– De Massimót igenis ismerem, ahogy már mondtam.
Reméltem, hogy sikerült találnia valakit, aki boldoggá teszi,
de úgy látom, tévedtem. – Zita félretolta a poharát, és felállt.
– Szóval amíg kitalálod, mit akarsz a volt férjemtől, arra
kérlek, hogy tartsd magad távol a családom többi részétől.
Hagyd békén a lányaimat, míg itt lesznek Velencében, jó?
Nem akarom, hogy ez a helyzet rosszul érintse őket.
Kat nézte, ahogy Zita megfordul magas cipősarkán, és
elviharzik. Először azt hitte: a feje rögtön szétrobban, majd
mikor újra végiggondolta, mit beszéltek, újra elfogta a düh,
és nem tudta eldönteni, hogy meddig terjedhet ennek a
nőnek a befolyása. Vajon mit duruzsolhat Massimónak? A
lányaiknak és a család többi tagjának? Vajon Zita kezdettől
Kat ellen dolgozik?
Kitöltött magának egy pohár bort, és felhajtotta. Massimo
mindig mondta, hogy Kat ne engedje közel magához az
exfeleségét. De Katet mostanában a váratlan
hangulatváltozások jellemezték, ami idegesítő volt és
zavarba ejtő. Azt az érzést viszont nem tudta lerázni, hogy
Zita folyamatosan beleártja magát mindenbe. Kat most már
bánta, hogy olyan sok időt töltöttek együtt a forgatással.
Hiba volt megbízni Zitában, és ilyen közel engedni.
A kellemesen meleg éjszakában Kat a teraszon ült, a
fényfüzérek villogtak, és ő addig iszogatta a bort, amíg az
üveg ki nem ürült. Mire fölment lefeküdni, a bor egy kicsit
már oldotta a szorongását.
Massimo mélyen aludt. Kat becsúszott mellé az ágyba, és
hallgatta, ahogy szuszog. Ha a nyár véget ér, biztosan több
idejük lesz egymásra. Elszöknek a Hotel Gondolából, el
Zitától, tudnak majd Massimóval normálisan beszélni, és
minden rendbe jön. Addig is igyekezni fog a fontos
dolgokra összpontosítani: a filmre és az írásra. Úgy aludt el,
hogy ezeken járt az agya.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

16. fejezet

Az augusztus Velencében izzasztó, és csigalassúsággal telik

az idő. Az ember arra vár, hogy jöjjön már egy vihar, és
hozzon tiszta levegőt – de a vihar csak nem jön. Szánom
nagyon a tömegeket, akik a hőségben városnéző sétákon
vánszorognak és ajándéktárgyakat vásárolnak. Az augusztus
itt inkább arra való, hogy az ember valami árnyékos helyet
keressen, és oda lefeküdjön.
Coco pontosan ezt teszi. A boltja bezárt, és ő
szemlátomást elhatározta, hogy a nyár további részét át
fogja aludni. Nem tudom elcsalni sem kávézni, sem egy
könnyű ebédre. Néha látogatók jönnek hozzá. Láttam nála
Vittoriót egyszer-kétszer, pár másik barátját meg egy
fiatalembert, akiről azt mondta, az unokaöccse. De senki
nem maradt nála sokáig. Valahányszor benézek hozzá,
mindig azt mondja, hogy ne aggódjak miatta, de rossz látni,
hogy mennyire hiányzik szokásos energikussága.
– Menj ki a Lidóra! – folyton ezt mondja nekem. – Ott
frissebb a levegő. És minden fiatal ott van most.
 Csakhogy én nem bírom a strandon lebzselést.
Elképzelhetetlen, hogy egy egész napot ott töltsek,
krémezgessem magam, heverésszem egy napozóágyban,
ami több száz hasonló között áll a sorban, akár egy katona
az alakulatában. Na nem. Ennél sokkal kellemesebb, ha
csónakkal kimegyek a lagúna egy csöndes pontjára, ahol
lengedez a szellő. Inkább ezt csinálom, ha találok valakit, aki
kivisz.
Nem minden velencei vállalja be, hogy saját csónakot
tartson, mesélte Dante Berardi barátom. Sokan gyalog
közlekednek a városban, a hosszabb utakra pedig
vaporettóval mennek. Dante apja gondolakészítő, így aztán
Dante nagyon szeret a vízen lenni, és ügyesen elkormányoz
bármilyen kis vízi járművet.
Nemrég kivettem egy napot a munkából, és este
kimentem vele a lagúnába. A levendulaszínű ég alatt ültünk,
és ő azokról a tengeri lényekről mesélt, amelyek itt élnek,
ezekben a sekély és enyhén sós vizekben. Meg arról, hogy ő
hogyan szereti elkészíteni őket. Van egyrészt az iszapos
fenéken lakó, barna bőrű géb, amiből kiváló hallevet lehet
készíteni a rizottóhoz; itt él a hatalmas, szaftos
mazzancolle{92}; a sziklás partok mentén fogják a vörös
márnát, a tengeri pókot és a bébi tintahalat.
Nagyon érdekes olyasvalakivel találkozni, aki ugyanúgy
szereti az ételeket, mint én. Olyankor hallgatólagos
megegyezés alapján mindent abból a szempontból nézünk,
hogy hogyan lehet elkészíteni, hogy a legfinomabb. Dante
imádja saját kezűleg kifogni a halakat, megkeresni az ehető
növényeket a szigeteken, kitalálni az új ízek kombinációit. Ez
hajtja őt. És amikor kint voltunk a vízen, és beszélgettünk,
akkor döbbentem rá, hogy nekem is ez a szenvedélyem, ez
az, ami izgat.
Eddig a koktélkészítés nem jelentett számomra inspirációt.
Nem is csoda, hogy kezdtem már unni magam a pult
mögött: folyton csak a kész őszibaracklevet kevertem a
habzóborral, mert a Hotel Gondolában mindig így csinálták.
Pedig mennyi alkalmam lett volna egy kicsit felrázni a
dolgokat, kreatívnak lenni, érdekes ízeket párosítani, és a
Velencében talált alapanyagokból kihozni a lehető legjobbat!
És ezt a lehetőséget eddig észre sem vettem!
Hát ez volt a másik, amivel az augusztusom telt. Coco
kertjében levendulát szedtem, és egy üveg ginnel
kereszteztem nagymamáinknak ezt a kedvelt ízét. A Rialto
piac egyik standján vettem egy rekesz túlérett, édes szilvát,
és felfőztem szirupnak. Szörpökkel kezdtem kísérletezgetni:
cseresznyét kevertem például cukorral és balzsamecettel.
Pürésítettem a nyár gyümölcseit, hogy daiquirikbe{93}
tegyem, és egy csipet sót is adtam hozzá, hogy olyan friss íze
legyen, amitől az embernek kedve támad még egyet inni.
Egyik sétámon rozmaringot gyűjtöttem, amit vodkával
házasítottam össze, máskor meg szezámmagot pirítottam,
amit viszont bourbon whiskey-vel öntöttem fel.
Mindennap kipróbáltam valami újat, és Massimo lett a
főkóstolóm. Van, hogy a kotyvasztott italom első kortyától
elfintorodik, máskor megmondja, hogy miből kéne kevesebb
vagy több. A jobban sikerült kísérleteim be is kerültek a bár
kínálatába, és noha a legtöbb vendég a koktélklasszikusokat
keresi (szerintem lázadás törne ki, ha nem szolgálnánk föl
többé Bellinit), akik mégis kipróbálnak valami újat, nem
szoktak csalódni.
A Hotel Gondolában most is telt ház van, és a bár is
minden este megtelik. A velenceiek ebben az időszakban
keresik meg a legtöbb pénzt, amiből aztán a csöndesebb,
téli hónapok alatt élnek, ezért aztán senki sem bánja, ha
most többet és keményebben kell dolgozni. De én azt
hiszem, mindenki várja már az őszt, a hűvösebb napokat és
azt, hogy Velence megint a miénk legyen, és ne a turistáké.
Nem mintha a velenceiek utálnának vendégeket fogadni,
csak ebben az évszakban már tényleg nyomasztó a rengeteg
turista. A helyiek komolyan aggódnak emiatt. Dante azt
mondja: az apja szerint az lehet a megoldás, ha díjat
szednek a városba látogatóktól. A fiatalok viszont úgy érzik:
ez olyan, mint ha Velencét is valamiféle Disneylanddé
tennék. Ők inkább élő városnak szeretnék megtartani,
olyannak, ahol emberek élnek, és ahol az üzletek nemcsak
szuveníreket árulnak, hanem mindennapos szükségleti
cikkeket is. A fiatalok attól félnek, hogy elveszíthetik velencei
identitásukat.
Erről a problémáról itt mindenkinek megvan a maga
véleménye. Valószínűleg erről beszélget egymással a
bacaróban az a két öregember mellettem, meg az
utcasarkokon dohányzó velencei fiatalok is, és a két vendég
kiszolgálása közötti időben a bolti eladók is egymással. Hogy
igen, kellenek nekünk ezek a turisták, de hogyan lehetne ezt
túl is élni?
A fiatalok közül néhányan már a cselekvés útjára léptek.
Massimo unokaöccse, Nico például tagja egy csoportnak, a
Respect Venice-nek. Csináltak egy szórólapot, amelyen
felsorolják, hogyan kellene a városba látogatóknak
viselkedniük. Azt gondoltam: ezt itt közkinccsé teszem.

TANÁCSOK A VELENCÉBE ÉRKEZŐKNEK

• Töltsenek hosszabb időt Velencében, hogy látogatásuknak

valódi értelme legyen, és ne csak egy napot szánjanak rá!
• Inkább szállodai szobát foglaljanak, és ne apartmanházat,
ahol egyébként velenceiek lakhatnának!
• Keressék a kifejezetten Velencében készített
ajándéktárgyakat, és ne vásároljanak olcsó, import
szuvenírt!
• Töltsék meg kulacsukat, vizesüvegüket a kutaknál, és ne
vásároljanak újabb műanyag palackokat!
• A város szűk utcáin mindig haladjanak a jobb oldalon, a
hidakon pedig ne álljanak meg nézelődni!
• Keressenek egy padot, amelyre leülhetnek, ha a magukkal
hozott ennivalót el akarják fogyasztani!
• Ne járkáljanak meztelen felsőtesttel, mezítláb vagy
fürdőruhában az utcákon, csak a Lidón!
• A vaporettón vegyék le a hátizsákot! És ne torlaszolják el az
utat a csomagokkal!
• Ne feledjék: a csatornákban tilos úszni!
• Kérjük, segítsék aláírásukkal petíciónkat, hogy a tengerjáró
 hajókat kitiltsák Velencéből.

És az én személyes jó tanácsom: ne augusztusban jöjjenek

Velencébe! Ez a hónap legyen a strandolásé és az árnyas
erdőké, és ne egy olyan városé, amely mocsaras szigetekre
épült! Ha Velencében van olyan időszak, amikor
szennyvízszag ül az utcákon, és a csatornák állóvize is bűzlik,
hát az augusztus az. Ilyenkor mindenki ingerültebb, a
turisták könnyebben kiborulnak a magas áraktól és a
hosszadalmas sorban állásoktól, meg a pincér viselkedésétől
az indokolatlanul drága trattoriában{94} vagy a
tömegnyomortól a vaporettón. Én osztom Coco álláspontját:
augusztusban otthon kell maradni, és átaludni a hőséget.
A velenceiek szeptember első vasárnapján kezdik
visszavenni maguknak a várost. Ekkor tartják a Regata
Storica{95} nevezetű vízi felvonulást, amelyen kosztümbe
öltözött gondolások és a 16. századot idéző díszes hajók
vesznek részt. Zászlók lobognak, a Canal Grande megtelik
színes vízi járművekkel, és nézők foglalnak el minden hidat,
erkélyt és ablakot, ahonnan látni lehet a hajóversenyeket.
Massimo és én kitűnő helyről nézhettünk mindent, a
motorcsónakjáról, amelyet előző éjszaka kikötött a San
Tomà gondolaállomás mellett. Pár órára elszöktünk a
munkából, és csatlakoztunk az ünneplő tömeghez.
Szerintem Massimónak hiányoznak a régi evezős élmények.
Mondja is, hogy egyszer majd csatlakozik egy evezős
csapathoz, mert ahhoz, hogy egy velencei igazán boldog
legyen, néha kint kell lennie a vízen. El sem tudom képzelni,
hogyan fog erre időt találni. A Hotel Gondola állandó
odafigyelést követel. Valósággal felemészti Massimo életét,
és én nem tudom elképzelni, hogy valaha is kevésbé mohó
legyen. Massimo persze szereti a szállodát, ahogyan
szenvedélyesen szereti a városa minden zegét-zugát is, a
Dózse-palota rózsaszínű márványhomlokzatától kezdve
egészen a legszűkebb, kövezett sikátorig.
Ha megkérdeznénk Massimót, hogy mit szeret a legjobban
a világon, szerintem azt felelné: Velencét.
 16.

Kat próbált észszerűen viselkedni, ami nem ment könnyen.

A legkisebb dolog is képes volt tönkretenni a hangulatát,
olyankor az összes energiája elszállt, és mindent
elviselhetetlenül nehéznek érzett. Cocóhoz hasonlóan ő is a
hőséget okolta ezért. Csakhogy ő nem tehette meg, hogy egy
árnyas fa alatt heverésszen egész nap, akárhogy szeretett
volna. Meg kellett írnia egy könyvet és meg kellett
szerkesztenie egy tévésorozat próbaepizódját.
Korán kelt mindennap, és amint lehetett, gyorsan
kiszökött a Hotel Gondolából. A kedvenc pasticceriája
pultjánál sebtében elfogyasztott reggeli, a kávé és briós
után elindult szokott útvonalán, a kanyargós callékon
keresztül a távolabbi, csöndesebb csatornák felé.
A nap nagy részét a bérelt lakásban töltötte, ahol kitárta
az összes ajtót és ablakot, hogy minden kósza szellő be
tudjon jönni, és munkára kényszerítette magát: végignézte
a felvett anyagot, és jegyzeteket készített. Az az érzés
kerülgette, hogy Velence odakint maradt, és nyugodtan
megy tovább nélküle. Időnként egy evező csobbanásai
jutottak a fülébe, ha gondola haladt el odalent a csatornán,
máskor a közeli hídon áthaladók túl hangos, idegen nyelvű
beszédét hallotta meg – de ezen a környéken főleg
velenceiek laktak, és ebben az évszakban sok volt az üres
lakás és nagy a csend.
 Kat először is elégedetlen volt, mert túl lassan haladt. A
vágáshoz nem értett, és türelmetlenkedett, mert szerette
volna gyorsan megtanulni, hogy jól végezhesse. De miután
hosszú órákon át nézte az unalmas „Hogyan kell filmet
vágni?” videókat a YouTube-on, a film egyszer csak kezdett
kialakulni, és ő egészen izgalomba jött. A hang meg a képek
természetessége működött! Bensőségesebb hangulatú lett,
mint a Black az isten háta mögött, és Kat remélte, hogy a
nézők azt fogják érezni: ez most friss és modern.
Egészen beletemetkezett a munkába. Mindig is szerette,
ha elfoglalhatta magát, de most ez jó indok volt arra is,
hogy távol maradjon az élete egyéb területeitől.
Massimótól, Zitától… Velük majd később fog foglalkozni.
Egyetlen emberre volt csak ideje: Cocóra, de vele is csak
azért törődött, mert szemlátomást nagyon rászorult Kat
segítségére.
– Teljesen jól vagyok – mondogatta folyton Coco,
makacsul, de Katet nem győzte meg.
– Biztos, hogy nem akarsz elmenni az orvosodhoz?
– Az orvosom is csak azt mondaná, hogy pihenjek, és
pont azt csinálom. De ez nagyon unalmas, Kat, és nekem az
hiányzik, hogy éljek!
Coco arról is leszokott, hogy reggelente kicicomázza
magát. Kat sokszor találta ugyanabban az öltözékben, bő
kimonóban és turbánban, az arca festetlen volt, és még a
karkötőit sem vette fel. Rosszabb lett az étvágya is, és bár
mindig örült, ha Kat hozott neki valamit, ritkán evett meg
mindent. Ami a házasságszerzési tervet illeti, úgy tűnt,
Cocónak kedvét szegte a Rosetta Rees-féle kudarc, és
gondolni sem akart rá.
– Vittoriónak most magáról kell gondoskodnia őszig,
amikor majd Ruth barátnőd visszatér – mondta.
– Én nem tudom, hogy jön-e egyáltalán – árulta el Kat. –
Massimo igazán kedvező szobaárat ajánlott fel neki, de
Ruth még nem küldött foglalást.
– Hát ez van – sóhajtott rezignáltan Coco.
– Megmondtad már Vittoriónak, hogy nem mész hozzá? –
érdeklődött Kat.
– Konkrétan még nem. Csak annyit mondtam
szegénykémnek, hogy ez az időszak most nem alkalmas:
hogy nem tudok ilyen fontos ügyekről gondolkozni, addig
nem, amíg ennyire magam alatt vagyok.
Nem csoda, ha Kat aggódott idős barátnőjéért: gyakran
ránézett, naponta többször is, vitt neki finom falatokat,
megtöltötte a vizes kancsóját, és párszor a fürdőszobáját is
kitakarította. Igyekezett felvidítani, és amikor a
próbaepizód már szinte teljesen kész volt, elsőként Cocónak
mutatta meg.
Coco bő, pamut ingruhájában nagy várakozással ült a
laptop elé.
– Milyen izgalmas! – mondta.
– A zene még nem biztos, hogy végleges – figyelmeztette
Kat. – És helyenként még nem teljesen kidolgozott. Van pár
olyan jelenet is, amelyekről még nem tudom, hogy kellenek-
e.
– Ne mondj többet, cara! Nyomd meg a gombot, hadd
nézzem!
Coco halk sikkantásokkal nyugtázta, ha felismert egy
helyszínt vagy egy személyt. És amikor meglátta saját
magát, a szája elé kapta a kezét.
– Hogy nézek ki? Szerinted jól áll ez a ruha rajtam? Ó,
nézd, a boltom! De szép! Mit csinálok éppen?
Még négyszer nézte végig, mielőtt visszadőlt a kanapéra.
– Ez nagyon érdekes volt – sóhajtott fel. – Mikor adják
majd a tévében?
– Ez nem rajtam múlik – mondta Kat. – Lehet, hogy soha.
De bármikor feltehetem a YouTube-ra vagy más helyre.
Coco értetlenül nézett rá.
– Az internetre – magyarázta Kat.
– És akkor bárki meg tudja majd nézni?
– Igen, amikor csak akarják.
– Gondolod, hogy lesz majd, aki rám ismer? – kérdezte
izgatottan Coco.
– Az nem kizárt, különösen akkor, ha jó sokan megnézik
majd.
– Ez nagyon izgalmas! Addigra muszáj lesz talpra
állnom.

A film következő nézője Massimo volt. Kat a bárbeli műszak

előtt mutatta meg neki, és még sokkal jobban izgult, mint
Cocónál.
– Ne várj tőle túl sokat! Ez csak az első próbálkozás –
hangsúlyozta Kat.
Massimo nagy figyelemmel nézte végig, és mosolygott,
amikor vége lett, Kat nagy megkönnyebbülésére.
– Ez remek! Imádom. Nagyon ügyes vagy!
– Tényleg? Hála istennek! Megmutattam Cocónak is, de
őt annyira felizgatta, hogy filmen látja saját magát, hogy
nem lehetett belőle értelmes véleményt kihúzni.
Massimo szerette volna megnézni még egyszer, ezért Kat
otthagyta neki a laptopot, ő meg elrohant dolgozni. A heti
koktél ezúttal egy kicsit munkásabb volt, mint a többi, de
Kat nem bánta. Jobban örült, ha dolgozhatott, mint ha
beszélgetnie kellett. Más tevékenység volt az italkészítés, és
más az, hogy estéről estére annyi sok emberrel kellett szót
értenie. Kat kezdte nagyon tisztelni azokat, akiknek
élethivatása a vendéglátás.
Mindig voltak néhányan a vendégek között, akik
felismerték az arcát, de gyakran nem tudták, hogy honnan
ismerős.
– Akkor mi is a foglalkozása? Igazából mit dolgozik? –
kérdezték tőle néha.
Kat ki nem állhatta azokat, akik az ujjukkal csettintettek,
füttyentettek neki, vagy a pénzt lobogtatták, hogy felhívják
magukra a figyelmét. Meg azokat, akik elvárták, hogy
felsorolja nekik az összes rendelhető koktél összetevőit,
mielőtt kikérik a Bellinit, amit kezdettől akartak. Voltak,
akik láthatóan türelmetlenkedtek, ha az italt nem kapták
meg másodperceken belül. És mindig akadtak bosszantóan
unalmas alakok, akik túl sokat és túl gyorsan piáltak, aztán
a képébe ültek, és vég nélkül nyomták neki a hülyeségeiket.
Kat a leginkább mégis azt igyekezett elkerülni, hogy
Zitával kelljen beszélnie. Igaz, Massimo exfelesége
bocsánatot kért tőle, amiért önzőnek nevezte, de a
bűnbánata nem tűnt tartósnak. Azóta már több kísérletet is
tett rá, hogy Kat és Massimo kapcsolatára terelje a szót:
hogy mi legyen, és hogy Katnek mik a tervei.
Kat azonban nem volt hajlandó erről eszmét cserélni,
mert úgy gondolta, senkinek semmi köze hozzá, Zitának
meg aztán végképp nincs. Igazság szerint napról napra
változott is, hogy épp mit gondolt erről. Néha jobb
hangulatba került, de legtöbbször nem tudott tisztán
gondolkodni, és olyankor csak abba a biztos ténybe
kapaszkodott, hogy Massimónak jár az, amiben
megegyeztek egymással a kezdet kezdetén: azaz egy teljes
év, mielőtt a döntést meghoznák. Kat nem volt képes ennél
távolabbi dolgokra gondolni.
Ezért nem bánta, ha a heti ajánlat, a koktél elkészítése
bonyolultabb a szokásosnál, és nem hagy neki időt a
beszélgetésre. És amit a könyve legutóbbi fejezetében meg
is írt, igaz volt: sokkal könnyebben ment neki a munka,
mióta kreatívan állt hozzá. Kotyvasztott italai ugyan néha
teljesen ihatatlannak bizonyultak, de mások meg beváltak,
és Massimo segítségével ötletes velencei neveket adott
nekik: A Dózse Titka, A Gondolás Végzete, Guggenheim
Kalandja.
Ha este befejezte a munkát, Kat jól elfáradt, de
mostanában már kezdett némi elégedettséget is érezni,
amit korábban nem. Néha a vendégek – főleg az amerikaiak
– el is kérték tőle a koktélreceptet, és Katnek jó érzés volt,
ha arra gondolt: a koktélját a világ másik felén valahol el
fogják készíteni.
A műszak végeztével soha nem maradt ott a bárban.
Most is csak addig, amíg a hűtőből kivett néhány üveg
Peroni sört, mielőtt felment a szobájába. Nagyon várta már,
hogy Massimóval megbeszélhesse a filmjét. Nem zsúfolt-e
bele túl sok mindent? Jó-e az egésznek a tempója?
Megfelelő-e a zene? Massimo pártatlan szemlélő volt, és Kat
adott a véleményére.
Az ablaknál ült egy karosszékben, és Kat laptopja ott volt
előtte. Amikor Kat belépett, felnézett, és felhúzta a
szemöldökét. Mintha valami nem stimmelt volna, de Kat
nem volt ebben biztos.
– Csak nem a klipet nézed még mindig? – kérdezte.
– Nem – felelte kurtán Massimo.
Hirtelen nagyon rossz érzés vett erőt Katen.
– Hát akkor?
– Az írásodat olvastam, az Egy év a Hotel Gondolában-t.
Nagyon érdekes.
– Nem mondtam, hogy azt elolvashatod! Szinte még csak
piszkozat, nem mások szeme elé való.
Massimo szája nem volt több egy vékony vonalnál, ahogy
Kat laptopját az ágyra lökte.
– Szóval utálod – mondta Kat.
– Egy unalmas munkamániásnak látszom benne!
– Nem is! – ellenkezett Kat bizonytalanul.
– És már nem is tudom, hogy ismerem-e azt a nőt, aki a
történetet írja, és amit leír, az az élet sem ismerős. Mintha
egy idegen írná! Tényleg te volnál?
– Az is én vagyok – védekezett hevesen Kat. – Bemutatom
az életemet: manapság mindenki ezt csinálja. Nem szoktad
az Instagramot nézegetni?
– Szóval te ezt ki akarod adni?
– Természetesen, amikor elkészül – mondta Kat
tanácstalanul. – Sztorit várnak tőlem az olvasóim, és meg is
fogják kapni.
Massimo felállt.
– A te könyved, úgyhogy azt írsz bele, amit csak akarsz.
– Tudod, nem volt könnyű eldönteni, hogy… – kezdte Kat
a magyarázkodást, de Massimo közbevágott:
– Elmegyek járni egyet. Fáj a fejem, kell egy kis friss
levegő.
– Várj, kérlek… – szólt utána Kat, de az ajtó becsukódott,
és Massimo már ott sem volt.
Kat lehuppant az ágyra, és odahúzta a laptopot. Egy ideje
már nem olvasta át a megírt részeket, de most belefogott.
Próbálta Massimo szemével nézni, de egyáltalán nem
érezte indokoltnak ezt a heves reakciót. Néhány dolgot,
igaz, nem emelt be a szövegbe, nem említette például a
köztük lévő feszültségeket, és Zita beavatkozását is kihagyta
– de azt gondolta, hogy Massimónak is így lesz jó. Hát nem
Massimo kérte annak idején, hogy Nico problémáiról ne
írjon? Akkor meg mi a gond, törte a fejét olvasás közben,
miért ez a túlreagálás?
Szokásával ellentétben Katnek az jutott eszébe, hogy az
anyját kéne felhívnia. Nem szerette kikérni az ő tanácsát,
mert volt bőven benne része, míg felnőtt az egyedülálló
szülő egyetlen gyermekeként. Most viszont kellett volna
valaki, akivel beszélhet.
De persze erre nem az anyja volt a megfelelő ember. Az
emberi kapcsolatokhoz igen keveset értett. Miután
otthagyta Kat apját, többé nem volt dolga férfiakkal. Sőt azt
hangoztatta, hogy egy nőnek nincs is szüksége férfira.
Elköltözött Kattel az ország legszélére, hogy megőrizhesse a
függetlenségét, amelyre oly büszke volt, és Kat most előre
tudta, hogy mit mondana neki. „Én megmondtam, nem? A
férfiak mind egyformák. Te erős vagy és önálló, jobban
boldogulsz, ha nem foglalkozol velük.”
Talán inkább egy barátját kéne felhívnia. Kat egyedül
feküdt az ágyon, és végiggondolta a lehetőségeket. Elég sok
barátja volt, de az a sok, utazással töltött év nem használt a
kapcsolatainak. Volt, akivel néha megivott néhány pohár
bort, mások szívesen jártak vele ebédelni, és voltak páran
olyanok is, akik elhívták víkendezni Katet a vidéki házukba.
De hogy valaki, akivel különösen bizalmas lenne…? Aki
nem azt mondaná most, hogy jelenlegi élete maga a
megvalósult álom, és hogy lenne csak az ő helyükben…?
Katnek nem jutott eszébe senki. Pedig egy igazi jó barátra
lett volna szüksége, egy bizalmasra, és maga is meglepődött,
hogy londoni ismerősei közül ez egyikre sem illett.
Elbóbiskolt, és mikor pár óra múlva felébredt, látta, hogy
mellette az ágy még mindig érintetlen, üres. Csak remélni
tudta, hogy Massimónak nincs semmi baja. Kitapogatta a
telefonját, és felhívta, de Massimo nem vette fel.
 Kiszállt az ágyból, kinyitotta az ablakot, és kibámult az
éjszakába. A sós, nedves levegő beömlött a légkondicionált
szobába. Kat kihajolt egy kicsit, és a csillogva fodrozódó
vizet nézte, amin épp egy sötét hajó haladt el. Már
majdnem hat hónapja van itt, Velencében. Márciusban,
amikor megérkezett, milyen biztos volt a dolgában, hogy
bármit kész elfogadni, amit az idő hoz! Most kételkedni
kezdett: talán mégis hibás döntés volt, különösen Massimo
számára? A férfi mindent teljesített, amit Kattel szemben
vállalt, de ő vajon mit adott Massimónak cserébe? Csak
néhány koktélreceptet, meg egy könyvet, amelyet Massimo
utál.
Kat most először gondolt bele pontosan abba, hogy mit is
művelt: úgy ugrott bele ebbe Hotel Gondola-évbe, mintha
az csak egy újabb kaland lenne – új város, új tapasztalatok
és inspiráció a munkájához. Nagyon is kapóra jött neki a
lehetőség. De átlátta-e vajon, hogy ez most egészen más
történet, olyan, amelyben valaki más érzékenységére is
tekintettel kell lennie? Odafigyelt-e arra, hogy ne bántsa
meg Massimót? Hát nem, legalábbis nem eléggé. Azt
feltételezte, hogy Massimo ugyanúgy gondolkozik, mint ő.
Kat a nyitott ablaknál állva azon tépelődött, hogy mi van
akkor, ha Massimo mégsem úgy gondolkozik, ahogyan ő?
Ha mindig is másképp járt az agya?
Eszébe jutott, mennyire megdöbbent, amikor Zita
önzőnek nevezte. Kat addig soha nem szembesült ezzel, és
felzaklatta. Most, amikor már kezdte belátni, hogy van
benne valami, szörnyen érezte magát, keserű lett és üres.
 A néma szálloda legfelső emeletén, egyedül a kis
szobában, az ablakon kibámuló Katen úrrá lett a
szomorúság. Szánta magát, és szánta Massimót. Már megint
könnyek tolultak a szemébe, és ahogy teljes súlyával az
ablakpárkányra dőlt, nem is próbálta őket letörölni.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

17. fejezet

Velencébe beköszöntött az ősz. A helybéliek már zakót,

blézert hordanak, rövidnadrág helyett hosszút, és szandál
helyett zárt cipőt, pedig a nappalok még melegek.
Délelőtt sétára indultam, és próbáltam eltévedni, de nem
sikerült. Már ismerem Velencét, persze nem olyan jól, mint
aki az egész életét itt töltötte, de bárhová megtalálom a
legrövidebb utat. Ismerem a rejtett átjárókat, amelyekkel le
lehet vágni a kanyarokat, és a csöndes mellékutcákat,
amelyeken elkerülhetőek a főútvonalak. Most is nagyon
szeretek sétálni ebben a városban, de miután hat hónapja
gyalogosan járok itt, Velence már nem olyan rejtélyes a
számomra. Sőt, sokszor otthonosabban érzem itt magam,
mint bárhol, ahol eddig laktam.
Amikor ma visszaindultam a Hotel Gondolába, utam Coco
boltja előtt vitt el. Rossz érzés fogott el, amikor az ajtót
nyitva találtam, de a ZÁRVA tábla ott volt, és nem égett a
lámpa odabenn.
Nem mintha a bolt jó célpont lenne egy betörésre (melyik
betörő akarná kifosztani mások levetett szép napjait?), de
azért nagyon óvatosan nyitottam szélesebbre az ajtót,
miközben hangosan bekiáltottam:
– Halló! Van itt valaki?
– Kat, cara, te vagy az?
Coco hangja volt. Egy perc múlva ő maga is előbújt a
ruhaállványok mögül. Elegáns kosztüm volt rajta, fáradt
rózsaszínű, a legjobb gyapjúszövet – akár még Chanel is
lehetett.
– Nagyon elegáns vagy! – dicsértem meg. – De nem otthon
kéne pihenned?
– Képtelen vagyok tovább pihenni, megöl az unalom. És
egy kicsit már lehűlt az idő, hát nem? El akartam jönni
megnézni, hogy a boltomban minden rendben van-e.
– Biztos, hogy már jobban vagy? – kérdeztem, mert Coco
mostanában annyira lefogyott.
– Talpon vagyok, és ez egy szép nap – közölte
határozottan. – Most szeretnék beülni valami príma helyre,
és aztán, ha kell, délután megint lepihenek.
Az egyik kedvenc helyére vittem, ahol a csatorna mentén
sorakoznak az asztalok, fölöttük vörös csíkos napernyők
lobognak, és rendkívül jóképű a pincér. Vagy negyven évvel
lehet fiatalabb Cocónál, de ő azért mindig flörtöl vele, és ezt
a srác is élvezi: rendkívül figyelmesen szolgálja ki, és a
tálcán, amelyen a kávénk és a sütemények érkeznek, mindig
van egy kis váza is, egyetlen szál virággal.
– Micsoda megkönnyebbülés, hogy megint itt vagyok, a
világban! – mondta Coco, miután a pincér egy asztalhoz
vezetett minket.
– Nekem is hiányoztak a közös kávézások és ebédek –
ismertem el.
– Nekem minden hiányzott: az utcák, az emberek, az élet
körülöttem. Hiányoltam a táncolást, a kirakatnézegetést, a
festményeket, ezt a sok szépséget! De a legjobban az én
drága Vittoriómat szeretném most látni, meg Robertót, és
persze Silviót. Az összes szeretőmet.
– Miért nem kérted, hogy látogassanak meg?
Coco összeszorította a száját, és a fejét rázta:
– Ők a szeretőim, Kat. Soha nem hagynám, hogy olyan
állapotban lássanak.
– De hát nyilván nem zavarná őket!
– Őket talán nem, de engem igen, mert én azt akarom,
hogy vágyódjanak utánam. Mert mi szenvedélyes emberek
vagyunk, és ez tovább él bennünk akkor is, ha a testünk már
nem fiatal.
Coco ezt olyan hangosan mondta, hogy a szomszédos
asztalnál ülő pár biztosan meghallotta. És folytatta is:
– Drágám, te ezt talán még nem érted, de ha majd
megöregszel, remélem, te is így érzel majd.
– Már én sem vagyok tini – védekeztem.
– A legszebb korban vagy – szögezte le Coco.
– De azért velem is telnek az évek, pont ma jutott
eszembe, hogy hamarosan itt a szülinapom – vallottam be.
Coco óvatosan egyensúlyozta a csészét a csészealjon:
láttam, hogy a keze egy kicsit remeg.
– Szóval hamarosan születésnapod lesz! Ez csodás, akkor
partit kell rendeznünk!
– Nincs kedvem ünnepelni.
– Akkor a hozzáállásodon kell változtatnod – mondta
csípősen. – Milyen jogon fosztanád meg a barátaidat az
ünnepléstől?
– Nincs túl sok barátom Velencében – mutattam rá.
Cocót ez szemlátomást egyáltalán nem zavarta.
– De én itt vagyok, ez csak elég, nem?
Erre már elnevettem magam, és beleegyeztem, hogy
mégis tartok valami ünneplést a születésnapomon.
– Egészen hátborzongató, ahogy az ember öregedni kezd,
nem? – mondtam Cocónak.
Coco rám pillantott.
– Ezzel ne is törődj! Jelen pillanatban a legnagyobb gondod
ez a valami, amiben jöttél.
Az a mentazöld ruha volt rajtam, aminek az eleje egy kicsit
húzott, olyan buggyos – én gondoltam is, hogy nem túl
előnyös.
– Borzalmasan néz ki – bökte ki gyanúmat igazolva Coco. –
Miért hitted, hogy ez jól áll neked?
– Te mondtad! Azt mondtad, hogy ez a szín nagyon hízeleg
nekem, friss és klassz az összhatás…!
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtam.
– Pedig igen – erősködtem.
– És nyitott szemmel mondtam?
– Bizony!
Coco lassan megcsóválta a fejét, mint aki igyekszik
összeszedni a gondolatait.
 – Akkor nagyon sajnálom, de biztosan nem éreztem túl jól
magamat aznap – mondta bocsánatkérőn. – Vissza kell
mennünk a boltba, hogy keressünk valami jobbat helyette.
És terveket kell készítenünk: hogy mi legyen a
születésnapodon a menü és hol igyunk előtte egy finom
koktélt!
Nagyon jólesett megint elemében látni Cocót. A jókedve
ragadós volt. Később, amikor már egy másik ruhában
mentem a Hotel Gondola felé – amiben Coco szerint
valósággal más ember lettem –, kezdtem azt hinni, hogy
Velencében az ősz inkább kezdet, mint lezárás.
Hiszen az embertömeg meggyérült, a helyi üzletek újra
kinyitottak, és a Rialto piacon a kedvenc zöldségeseimnél
nagy kupacokban állnak a termények, én meg alig várom,
hogy mindet hazavigyem. Ott sorakoznak a kövér
gránátalmák és datolyaszilvák, a színes tökfélék, a
sütőtökök, és a körték, amelyeknek a szárát vörös viaszba
mártották, hogy ne romoljanak meg.
Coco kifejezetten kedvet csinál nekem az évszakok
változásából adódó itteni lehetőségekhez. Arról beszél, hogy
a lagúna szigetein termő birsalmákból milyen finom,
cukorkéreggel megszáradó birsalmasajtot csinálhatok. Azt
meséli, hogy ha beköszönt a tél, a Szent Márk téren hóesést
lehet látni. Kezdem azt hinni, hogy ezek az eljövendő
sötétebb, ködös napok visszahozhatják Velencébe a
varázslatot.
Úgy tűnhet, mintha ez a város valamikor megkövült volna,
de ha az ember figyelmesen nézi, látszik rajta a változás.
Ahogy a hőmérséklet egyre csökken, és az ég befelhősödik,
én látom, hogy a lagúna kékje acélszürkére változik. A
nappali fény ezüstösebb, a naplementék egyre mélyebb
árnyalatú rózsaszínűek, a parkok fái pedig kezdik megsiratni
a leveleiket.
A Hotel Gondolában töltendő évem fele már lejárt. Én azt
remélem, hogy a java még hátravan.
 17.

Miután Kat megírta a fejezetet, eltöprengett azon, hogy

meddig bírja még ezt csinálni. Vajon meddig képes az
olvasóit beleringatni ebbe az idillinek ábrázolt életbe, ahol
minden az ételek, a divat és a pasik körül forog? Meddig
tudja fenntartani ezt a fiktív Velence-képet, amiről azt
gondolja, hogy az olvasói ezt akarják látni – amikor pedig a
Hotel Gondolában oly sok a feszültség?
A bárban az esték egyre stresszesebbek lettek. Világossá
vált, hogy Zita kerüli Katet. Kint ugyan ott álltak a
hőkandeláberek, de a legtöbb vendég naplemente után már
szívesebben telepedett a benti asztalokhoz, és ezen a kisebb
helyen nem lehetett nem észrevenni, hogy Zita három lépés
távolságot tart. Néhány oldalpillantást és a bár
működéséhez szükséges minimális beszélgetést leszámítva
nemigen volt közöttük kontaktus.
Massimóval sem javultak a dolgok. Nem hozta szóba
többé Kat könyvét, és majdnem úgy viselkedett, mint
korábban, de régi kedvessége már nem volt sehol.
Meglátszott ez sok mindenen. Reggelente nem volt több
ágyba hozott erős feketekávé, mielőtt Massimo elindult
volna dolgozni, délután pedig nem volt több lopott
pásztoróra fent a szobájukban – és arról sem esett már szó,
hogy hová utazzanak együtt üdülni, ha majd beköszönt a
tél. Massimo néha annyira magába fordult, hogy nehéz volt
belőle akár egy szót is kihúzni.
Kat belefáradt, hogy teljesen egyedül küszködjön ezzel a
helyzettel, és londoni barátai közül felhívott néhányat,
tanácsot kérve. Nem voltak meglepve, mikor meghallották,
hogy Katnek nehézségei támadtak.
– Az a csoda, hogy ilyen sokáig húztad! Én arra fogadtam
az elején, hogy csak pár hónapot fogsz kibírni – mondta az
egyik.
A másik több együttérzést mutatott, de segíteni ő sem
tudott:
– Tudod, Kat, azt kell megértened a férfiakról, hogy nem
az a dolgod, hogy megértsd őket.
Coco sem volt képes jó tanáccsal szolgálni: nem
érdekelték a problémák, csak az, ha partiszervezésről,
kirándulásról vagy vásárlásról folyt a szó. Vett magának
egy méregdrága blézert, és addig nem nyugodott, amíg –
hogy legyen hová felvennie az új darabot – Kat el nem ment
vele a Harry’s Barba ebédelni.
– Ne aggódj annyit! – mondogatta Katnek folyton. –
Igazából nincsenek is problémáid. Engedd el magad, és
élvezd az életet!
Kat megpróbálta, csakhogy állandóan iszonyú ideges
volt, és továbbra is gyötörték a váratlan
hangulathullámzások.
Amikor meghallotta, hogy Ruth lefoglalt egy szobát a
Hotel Gondolában, mintha mentőövet dobtak volna neki.
Igaz, Ruthnak megvannak a maga furcsaságai, de nagyon
érti, hogyan kell meghallgatni a másik embert, és ha valaki
adhat Katnek bármilyen használható tanácsot, ő lesz az.
Katnek ettől máris jobb lett a kedve, és aztán még
Massimo is rátett egy lapáttal, mert azzal állt elő, hogy
vegyenek ki egy estét, és menjenek el együtt vacsorázni.
– Megszervezem, hogy Nico beugorjon helyetted, és
asztalt foglalok valami érdekes helyen.
– Mit szólnál a Quadrihoz? – kérdezte lelkesen Kat. – Azt
nagyon szeretem.
– Majd meglátom – mondta Massimo. – Bízd csak rám!
Meglepetés lesz.
– Nagyon jó! – mosolygott rá Kat. – Szeretem a
meglepetéseket.
Aznap este szeretkeztek, és most is olyan jó volt, mint
azelőtt. Kat utána ébren feküdt, azon gondolkozva, hogy
talán eltúlozta a gondokat. Hiszen annak, hogy Massimo
mostanában távolságtartóbbnak tűnik, annyi oka lehet: a
munkájával kapcsolatos probléma, vagy az, hogy
egyszerűen kimerült a nyári hajtástól, esetleg családi
gondok, amelyekről nem beszélt.
Holnap este elmennek majd vacsorázni, végre jót
beszélgetnek, és minden a helyére kerül. Lehet, hogy
Katnek majd át kell írnia egyes részeket a könyvében, hogy
Massimónak a kedvére tegyen, de ez nem akkora tragédia.
És fognak beszélni a jövőről is, arról, hogy a közös évük
hová fog kifutni: épp ideje már, hogy erről szó legyen. Nem
szabad tovább halogatni.

Pont úgy indult, mint a legelső randijuk. Este hatkor a

recepciónál találkoztak. Katen szűk halásznadrág volt és
egy olyan felső, ami szabadon hagyta a vállát: Coco
meggyőzte, hogy egyáltalán nem túl kihívó. Kat kibontotta a
haját, és az arcára tett egy kis bronzosító púdert, mert a
nyári színe már kezdett kifakulni.
Massimo átkarolta, ahogy mentek, Kat pedig odadőlt
hozzá, belélegezte meleg bőrének friss illatát, és érezte
kemény izmait. Massimo arról kérdezte, hogy mi a helyzet
most a filmjével, és Kat egészen beleélte magát, ahogy
mesélt neki:
– Az ügynökömnek nagyon tetszik, de itt most nem ő a
lényeges szereplő. Annak a tévés szerkesztőnek kell
fölkeltenem az érdeklődését. Már nála van a film, de még
ha ő rá is bólint, egész sor intéznivaló lesz vele.
– És addig te nem is tudsz mit csinálni?
– Csak azt, hogy nem gondolok rá, és folytatom a
könyvet. – Kat aggodalmas pillantást vetett Massimóra. –
Azzal még nagyon sok munka lesz, a recepteket is ki kell
dolgoznom, szóval lesz mit csinálnom.
Massimo bólintott, de nem szólt semmit.
– A Hotel Gondola lassan el fog csöndesedni – jegyezte
meg Kat.
– Még egy ideig azért remélhetőleg telt ház lesz – mondta
Massimo. – De egy-két hónap múlva már levegőhöz fogunk
jutni, igen.
Egy szűk calléba fordultak be, és Kat észrevette, hogy
ismerős útvonalon mennek.
– Hová viszel? – kérdezte.
 – Azt gondoltam, hogy menjünk a barátod vendéglőjébe –
közölte Massimo. – Amiről olyan sokat írsz a könyvedben.
Kat gyomra hirtelen összeszorult.
– A Locanda Dantéba?
– Igen.
– Nem inkább a Quadriba? – kérdezte gyorsan Kat.
– Az tele van ilyenkor, sorba kéne állnunk az asztalért. És
olyan remek kritikát írtál a Locanda Dantéról, hogy
valósággal szégyellem, hogy még nem is voltam ott.
– Nem akarunk a Quadri felé sétálni előbb, hogy
megnézzük, van-e asztal? – próbálkozott reménykedve Kat.
De Massimo nem állt kötélnek. A Quadri mindig tele van
turistákkal, és ő most kifejezetten valami másfajta helyen
akar enni. És ez a hely a Locanda Dante kell hogy legyen.
Mert Kat annyira gusztusosan írt az ottani ételekről.
Massimo olvasás közben szinte az ízeket is érezte.
Ezt Kat úgy értelmezte, hogy Massimo a béke olajágát
nyújtotta neki. Ha Massimo ilyen pozitívan nyilatkozik az
írásáról, akkor ő sem vitázhat tovább.
De ahogy közeledtek, Kat pánikba esett. Éppen ezt akarta
ő elkerülni, hogy a két férfi találkozzon egymással: a fekete
hajú, akivel együtt él, és a szőke, akivel olyan sok időt
szokott együtt tölteni. Eddig nagyon ügyelt rá, hogy össze ne
fussanak. Átfutott a fején, hogy fejfájást vagy hasfájást
színlel, de ehhez már túl késő volt. Inkább azzal biztatta
magát, hogy talán nem lesz semmi baj. Bemutatja Massimót
Danténak, esznek egy jó vacsorát, aztán eljönnek. Miért kell
ebből ekkora problémát csinálni?
 Beléptek a jól ismert helyiségbe, benne a hosszú pad és a
szárazvirág-csokrok, és Kat rögtön látta, hogy majdnem
minden asztalnál ülnek. Úgy tele volt az osteria, hogy Dante
alighanem ki sem tud jönni a konyhából Katet üdvözölni.
Kat megpróbált az étlapra figyelni, amikor megkapták,
hogy lássa, felkerültek-e újabb ételek, és hogy a régi
kedvencei rendelhetők-e még. De túlságosan szétszórt volt.
Folyton a konyhába vezető ajtót nézte, és drukkolt, hogy
Dante nehogy kijöjjön rajta.
– Rendelj nekem is – mondta Kat Massimónak.
– Biztos nem akarsz te választani? Hisz te tudod, mi itt a
jó…
– Kösz, nem. Lepj meg inkább!
Amíg Massimo végigtanulmányozta az étlapot, Kat
nézelődött, és próbálta rendezni a gondolatait. Az emberek
hangosan beszélgettek, vidám volt a hangulat. Kat látta,
hogy a pincér sorban hordja ki a teli tányérokat a
konyhából, és elképzelte, milyen keményen dolgozhat most
Dante.
Massimo pergő olaszsággal rendelt, Kat nem is értette
pontosan, hogy mit.
– Úgy látom, főleg szezonális dolgokat kínál, szóval
remélhetőleg neked is lesz benne újdonság – mondta
Massimo, mikor a pincér egy friss, Soave classico nevű
újborral töltötte meg a poharukat.
Kat éhesen indult el vacsorázni, de mostanra elment az
étvágya. Még szerencse, hogy az előételből, ami őszi
zöldségtál volt pácolt, füstölt húsdarabokkal, elég volt csak
csipegetni. A következő fogás már nehezebb volt: kézzel
készített, zöldfűszeres ricottával töltött dundi ravioli, amely
vajas szószban úszó kagylókkal körítve érkezett.
– Nem ízlik? – kérdezte Massimo, amikor látta, hogy Kat
csak a tányér széléről szed egy-egy falatot.
– Nagyon finom – mondta Kat. – A bor is remek. Minden
tökéletes.
– Tökéletes? Biztos vagy ebben? – kérdezte Massimo.
– Tessék? – kérdezte Kat, és már tudta, hogy Massimo
nem is az ételre gondol.
– Mert én mostanában aggódni kezdtem, hogy távolról
sem tökéletesek a dolgok. Ezért akartam, hogy eljöjjünk
együtt vacsorázni. Muszáj beszélnünk.
– A könyvem az oka? – tippelt Kat. – Neked egyáltalán
nem tetszik.
– Összezavarodtam miatta – ismerte el Massimo. –
Váratlan meglepetésként ért.
– Ez még csak az első változat. Semmi nincs kőbe vésve.
Bármit megváltoztathatok benne.
– Át tudsz engem írni, hogy ne legyek olyan unalmas?
Kat nevetett:
– Nem vagy unalmas, erről biztosítalak.
– A legjobban az gondolkodtatott el, hogy milyen sok
minden van benne, amiről nem tudtam. – Massimo
szomorúan ingatta a fejét. – Mintha nem is lennék teljesen
része az életednek és a könyvednek. Észre sem vettem,
hogy mostanában mennyire lefoglalt engem a munka. De
ennek megvan az oka, Kat. Egy napon, ha a szüleim már
nem lesznek, ki kell vásárolnom a testvéremet a Hotel
Gondolából. És az általa kért ár, meg az az ár, ami reális
lenne érte, két külön dolog. Ezért dolgozom ilyen sokat,
ezért tartom alacsonyan a költségeket, hogy minél több
pénzt félre tudjak tenni.
– Nem tudod az életedet e nélkül a hotel nélkül
elképzelni, igaz?
– Nem is akarom.
– Szóval itt akarsz megöregedni?
– Igen, ezt remélem.
Kat szinte látta is maga előtt, ahogy most még fekete haja
addigra megőszül, széles válla egy picit meghajlik, és úgy
megy körbe a teraszon nyári estéken, elbűvölve a
vendégeket, ahogy mindig. De saját magát valahogy sehol
sem látta ebben a jelenetben.
– Mindkettőnknek a munka az első – mondta Kat.
Massimo átnyúlt az asztalon, és ujjai megérintették Kat
ujjait.
– Most az egyszer ne a munkáról beszéljünk! Van
fontosabb megbeszélnivalónk.
Kat összerezzent, mert nem tudta, mi következik.
– A lányaim egy rövid ideig itt voltak Velencében a nyári
szünidejük alatt. Zita mesélte, hogy te megláttál minket
együtt, és nagyon kiborultál, hogy én nem szóltam róla.
– Jobban tette volna, ha nem mondja el neked. Épp csak
túl érzékeny hangulatban voltam… Nem érdekes.
– Szerintem meg igen. Szeretnélek bemutatni a
lányaimnak. Most már lehetetlennek tűnik számomra, hogy
távol tartsalak titeket egymástól. Emiatt kerültem is a
családi alkalmakat, ünnepeket, összejöveteleket – de ez
nem mehet így tovább! Kezdem a karácsonyt tervezgetni, és
felmerül a kérdés, hogy téged vajon itthon kell-e hagyjalak
egyedül, ha azt a napot a családommal szeretném tölteni? A
szüleim is folyton kérik, meg a testvérem is, hogy
mutassalak be nekik.
Kat nem értette egész pontosan, hogy Massimo mit akar
mondani.
– Úgy érted: szeretnéd, ha találkoznék velük?
– Persze hogy szeretném, de előbb pontosan tudnom kell,
hogy te mit gondolsz.
Kat értetlenül nézett rá, ezért Massimo folytatta.
– Én azt akarom, hogy legyünk igazán részei egymás
életének. Ne csak egy évünk legyen közös, hanem a jövőnk.
Azt próbálom kérdezni, hogy te is ezt szeretnéd-e. Hogy
szeretnél-e közös életet velem.
Kat nagy levegőt vett.
– Massimo, én őrülten szeretlek, de tényleg, csak…
Elhallgatott, de Massimo sürgette:
– Csak mi?
A legjobb mindig az őszinteség.
– Nem hinném, hogy valaha is meg tudnám szeretni a te
életformádat. Hogy folyton a szállodát kell vinni, és
mindennap ugyanaz történik, én ezt csapdának érzem.
Kat meglátta Massimo tekintetében a fájdalmat, és
majdnem visszakozott.
– De ez nem a te hibád. Én értem, hogy te ezt szereted. Én
viszont másmilyen vagyok.
– Talán nem is vagy annyira más, mint hiszed – mondta
Massimo, és nem emelte fel a hangját. – Lehet, hogy neked
is az kell, mint a legtöbb embernek.
– Én utazni akarok, új helyeket látni, és új
tapasztalatokat szerezni.
– És azt hiszed, hogy én ebben valaha is meg akarnálak
gátolni?
– Hát, én…
– Még neked is kell egy hely, ahová hazatérhetsz, Kat. –
Massimo hangja csaknem elcsuklott: – Nem?
Dante pont ezt a pillanatot választotta, hogy a konyhai
csapóajtón kirobbanjon, túláradó örömmel üdvözölje Katet,
ráadásul egy új ételt is hozott, kóstolásra, mert hisz Kat
tudja jól, milyen fontos Danténak az ő véleménye, és miért
nem nézett feléje most ilyen sok ideig?
– Dolgoztam – felelte nagyon kurtán Kat, remélve, hogy
Dante veszi az adást, és elmegy.
De Dante már be is mutatkozott Massimónak, a kezét
rázogatta, és nagyon örült, hogy találkoztak. Kat pedig nem
tehetett semmit: velencei életének ez a két külön darabja
most összetalálkozott.
Massimo összeszedte magát, és beszélgetni kezdett
Dantéval: dicsérte neki az ételeket, és kérdéseket tett fel.
– Igen, az én kis osteriám kezd jól menni – mondta
Dante. – Kat nagyon nagy támogatást jelentett nekem a
kezdeteknél: az ő lelkesedése segített, hogy tovább
csináljam, pedig akkor úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem
fognak jönni a vendégek. Ő minden ízt kitűnően érez, és
nem fél kimondani, amit gondol. Nem sok ilyen embert
ismerek, aki ugyanolyan szenvedélyesen viszonyul az
ételekhez, mint én.
– Szóval ti ketten jó barátságban vagytok? – kérdezte
Massimo, és Katre pillantott.
Ő bizony feszengett a székén. Nem tudta, hogy Massimo
meddig jutott el a kéziratban, amikor ő benyitott. Olvasta-e
vajon azt a részt, ahol Kat leírta az éjszakát, amikor
megnézték Dante gondolájából a Redentore napi
tűzijátékot? Amikor kimentek a lagúnába, és a csónakban
az ételekről beszélgettek? Kat úgy gondolta, hogy ott
igyekezett nagyon diszkréten fogalmazni, és kerülni
minden, flörtre való célzást – de most már ebben nem volt
annyira biztos.
– Igen, jó barátok vagyunk.
Danténak fel sem tűnt, hogy Katnek kínos a helyzet.
– Az elmúlt hónapokban több nagyon jó, közös
programot csináltunk. Gondoltam is rá, Kat, hogy egy kora
reggel nincs-e kedved kijönni horgászni? Csónakkal
kimehetnénk a lagúnába, a szokott helyemre, persze
vinnénk magunkkal ennivalót, és megpróbálnánk vörös
márnát fogni.
Kat a szalvétáját gyűrögette, és azt az ételt nézte, amit
Dante hozott ki az előbb: gyorsan hűlt ki az asztalon.
– Mondd csak: ez mi? – kérdezte Kat, hogy témát váltson.
– Sült galamb, mellette belsőségekkel töltött ravioli
libamájágyon, egy icipici szarvasgombával. Na, egyél, egyél
– nógatta Dante. – Mondd, mit gondolsz róla! Nem túl
nehéz? Nekem először annak tűnt, de aztán arra
gondoltam: ez a téli ételsor része lenne, amikor az ember
inkább a masszívabb, erősebb ízeket kívánja.
Kat egy kicsi falatot vett a villára, és a szájába tette.
Zsírosnak és kellemetlennek érezte.
– Tényleg nehéz – mondta, és érezte, hogy a torka
összeszűkül: alig bírta lenyelni.
– Oké, oké – ráncolta a homlokát Dante, és visszafordult
a konyha felé. – A horgászást ne feledd! Korán fogunk
indulni, úgyhogy szólj majd, neked melyik nap a jó!
Amikor otthagyta őket, sem Kat, sem Massimo nem
szóltak semmit. Az asztalon ott volt az étel, amiből alig
ettek; körülöttük emberi beszélgetés zsongása, csak épp ők
nem tudtak mit mondani egymásnak.
Végül Massimo szólalt meg:
– Már hat hónapja vagyunk együtt, de én még mindig
nem ismerlek, ugye?
– Dehogyisnem!
Massimo megrázta a fejét:
– Folyamatosan untattalak téged a munkámmal, az
egyforma napjaimmal és a szállodámmal, te pedig úgy
érzed: csapdába estél itt – és én ezt észre sem vettem!
– De nem, ez nem így van – ellenkezett Kat.
– Te meg elfoglaltad magad a saját életeddel, a saját
barátaiddal, a te világoddal – nagyon világosan leírtad,
hogy ez sokkal érdekesebb, mint az én világom. Megértem.
Nem is hibáztatlak miatta.
 Kat kétségbeesetten keresgélte, hogy mit is mondhatna
erre.
– De itt ez a Dante, aki séf, avagy gondolás, vagy
akármi… Biztosan okod volt rá, hogy nem mutattál be neki,
pedig olyan sok jó közös programot csináltatok együtt!
– Csak barátok vagyunk, ennyi az egész – erősködött Kat.
– Nem történt semmi köztünk.
– Amikor a könyvedet olvastam, én is ezt reméltem –
mondta Massimo kétkedő hangon. – De most…
– Ezért akartad, hogy ide jöjjünk? Mert gyanakodtál
rám?
Kat megdöbbent, hogy Massimo kész efféle
mesterkedésre, de aztán hamar rájött, hogy mi van
emögött.
– Te beszéltél Zitával! Ez az ő ötlete volt!
– Az volt a véleménye, hogy neked meg nekem végre
normálisan beszélnünk kell egymással, és ebben igaza volt
– felelte védekezőn Massimo.
– Elmondtad neki, hogy elolvastad a kéziratomat?
– Valakivel muszáj volt beszélnem róla. Nem tudom,
kihez fordulhattam volna. – Halkan beszélt, és Katnek úgy
tűnt, nagyon szomorú. – Zitát emiatt nem szabad hibáztatni.
– De mégis beleszólt! – paprikázódott fel Kat. – Mit
mondott neked?
Massimo nagyot sóhajtott:
– A lényege az volt, hogy ez az én hibám. Hogy ha te
kihagytál engem az itteni életedből, az azért van, mert én
nem szántam elég időt a kapcsolatunkra. Alaposan
megmosta a fejemet.
– És aztán feldobta, hogy hozzál el a Locanda Dantéba
vacsorázni ma este.
– Mert én elmeséltem, hogy te mit írtál a helyről meg az
emberről. – Massimo a konyha felé intett: – Elmondtam
Zitának, hogy folyton azon jár az eszem, mit nem írtál meg,
mert nem akarod sem az olvasók, sem az én tudomásomra
hozni. Erre mondta Zita azt, hogy el kell ide jönnöm, és a
saját szememmel meggyőződni mindenről, hátha akkor
megnyugszom. Csakhogy nem nyugodtam meg, egyáltalán
nem.
Katet teljesen összetörte, hogy Massimót ez bántotta, de
mégis inkább az exfeleségének beszélt róla, és nem neki.
– Pedig semmi nem történt – ismételte Kat. – Dante meg
én párszor elmentünk csónakázni, ennyi volt.
– Lehet, hogy ez az igazság, de nem tudom, hogy ez
számít-e még. – Massimo felállt, és pénzt dobott az asztalra.
A szeme karikás volt, a hangja rekedtes, ahogy megszólalt: –
Azt hittem, hogy ez tud majd működni, de tévedtem. Te
nem akarsz velem lenni, igaz, Kat? Ez a fő gond. Akkor meg
ideje befejeznünk, nem gondolod? Csak mert kezdetben
abban állapodtunk meg, nincs értelme végigküszködni az
évet, ha nem vagyunk boldogok. Az lenne a legborzasztóbb,
ha úgy fejeznénk be, hogy meggyűlöltük egymást. Inkább
hagyjuk abba most, mielőtt ez megtörténne.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte Kat fásultan.
– Ennek van most értelme.
Massimo nagy levegőt vett, majd kifújta: mintha még
valamit mondani akart volna, de menet közben
meggondolta; aztán a fejét rázva, szó nélkül kiment a
Locanda Dantéból. Kat nem állította meg. Néhány percig
még mozdulatlanul ült, de aztán a borospoharát majdnem
színültig töltötte, és eltökélten megitta az egészet.
A pincér nézte őt, és nézte a szomszédos asztaltól egy pár
is. Ők alighanem mindent hallottak, de Katet ez most nem
érdekelte.
– Bocsánat, hogy megszólítom – mondta angol kiejtéssel a
nő. – Ismerős nekem valahonnan. Nem szerepelt a tévében?
Ja, már tudom: Kat Black, ugye? Minden héten néztem a
sorozatát. Folytatják hamarosan? Én hiányolom.
Kat mostanra már profi volt abban, hogy hogyan térjen
ki az ilyen idegenek elől, akik felismerik, de most cserben
hagyta a lélekjelenléte. Megadóan biccentett a nő felé,
dedikálta a Velence-térképet, amit az orra elé tett, és pár
percig kényszeredetten, de udvariasan el is csevegett vele.
– Milyen csodás, hogy találkoztunk! – lelkendezett a nő,
mikor Kat felállt, hogy induljon. – Nem is tudtam, hogy
Velencében él. Teljesen feldobta a mai esténket!
Kat erőtlen mosolygással elhátrált tőlük. Gyorsan kiment
a Locanda Dantéból, és szinte futott végig a callén, hogy
minél messzebb legyen. Csak akkor állt meg, amikor egy
gótikus templom melletti széles campóra ért. A tér egyik
sarkánál csatorna kanyarodott, széles lépcsősor vezetett le
hozzá, és Kat az egyik lépcsőre rogyott, arcát a kezébe
temetve.
Hosszan úgy is maradt. Sokan mentek el mellette:
vacsorára tartó vagy onnan távozó párok; zajos csoportok,
amelyek túl sokat ittak; turisták rikító színű hátizsákokkal.
Ahogy múlt az idő, és besötétedett, egyre kevesebben jöttek,
végül Kat teljesen magára maradt.
 18.

Kat minden reggel úgy ébredt, hogy nem tudta, hol van.
Legelőször azt vette észre, hogy egyedül fekszik az ágyban,
és csak ezután jutott eszébe, hogy a bérelt kis lakásban
aludt. Hogy már nincs alatta ott a szálloda, és nincsenek ott
a térképet böngésző és a napjukat tervezgető
turistacsapatok – és nincs Massimo sem.
Egyenesen idejött az után a borzasztó vacsora után a
Locanda Dantéban, és itt is aludt. Most már a ruhái is ott
lógtak a gardróbban. A falra feltette Ruth róla festett
portréját, és Cocótól még vázát is kapott kölcsön, hogy
tudjon mibe virágot tenni.
Massimóval most már nemigen lépett kapcsolatba, de
eleinte rengeteg SMS-t váltottak. Massimo átküldette ide Kat
holmiját, és odaadta neki az utolsó hétre járó fizetését a
bárban. Ez volt a legutolsó üzenete:

„Talán nem működött volna, de örülök, hogy

megpróbáltuk. Vigyázz magadra, akármerre keresel
új kalandokat! Isten veled, és sok szerencsét!”

Ezt Kat mindennap legalább egyszer újra elolvasta, és

minden egyes alkalommal egyre nehezebb lett a szíve.
Coco az olasz férfiakról azt mondogatta neki, hogy
büszkék, a velenceiek pedig különösképpen. Coco föltette
magában, hogy Katet mindenképpen felvidítja. Erre
minden lehetőséget megragadott. Koktélozni mentek a
Gritti-palotába, és koncertet hallgattak a La Fenice
színházban; eljártak kiállításmegnyitókra, sőt egy
kirándulást is tettek Vittorióval, hogy meghallgassák,
hogyan éneklik a gregoriánt a San Giorgio Maggiore-
templomban. Kat mindenhová elment, amit csak mondtak
neki.
Ezúttal viszont esett, a felhők pont olyan gyászosak
voltak, mint Kat hangulata. Ágyban maradt, hogy ne akarja
megnézni az e-mailjeit, hogy az ügynöke vajon jelentkezett-
e. Egy ideje már baljós hallgatásba burkolózott. Ráadásul
Kat az írással sem jutott előbbre. Nem tudott tovább úgy
tenni, mintha minden rendben lenne. Az évnek a Hotel
Gondolában vége lett, korai halállal múlt ki, és vele a
könyve is. Heverészve azon járt az agya, hogy vissza kell-e
fizetnie majd az előleget a kiadójának, amit a könyvre
kapott.
Kénytelen volt az anyagiakkal foglalkozni. Igaz, volt
némi megtakarítása, de ha azt feléli, muszáj lesz valamilyen
B tervet kitalálni. Katnek egyelőre sejtelme sem volt róla,
hogy mi lehetne az, de mert általában csak az éppen soron
következő problémára szokott összpontosítani, ezzel most
nem is törődött. Mert jelen pillanatban leginkább az
foglalkoztatta, hogy mit kezdjen tönkrement velencei
életével. Nem akarta így itt hagyni a dolgokat.
Tényleg szürke volt ez a reggel, de mégis akadt egy
fénysugár: Ruth megérkezett Velencébe. Előző este
jelentkezett be a Hotel Gondolába, és miután meghallotta,
hogy Kat már nincs ott, SMS-ben kérdezte meg tőle, hogy mi
történt.
„Gyere a lakásba holnap ebédre, és mindent elmondok” –
írta vissza Kat.
Céltalanság érzése ellen jó, ha az embernek ebédet kell
főznie. Katnek muszáj volt felkelnie, felöltöznie, és
elmennie a Rialto piacra az esőáztatta utcákon, ott
kesernyés radicchióra és édes sütőtökre alkudoznia az
árusokkal, és a Casa del Parmigianóban egy jó darab sajtot
vennie, amit igazából nem engedhetett volna meg
magának. A lakásba visszatérve elkezdte a szeletelést és a
kavargatást, aminek a ritmusa ha nem is fújta el a
szomorúságát, de azért oldotta egy kicsit.
Mire a csengő megszólalt, már minden elkészült. Kat
türelmetlenül hallgatta Ruth lépteinek zaját, ahogy
óvatosan kapaszkodott fölfelé a meredek lépcsőn.
– Jaj! – mondta Ruth azonnal, ahogy meglátta Katet. – Jaj,
szegény…
– Meg ne mondd, milyen színű vagyok, nem akarom
tudni!
Ruth gyorsan megölelte, majd Kat hátralépett, hogy be
tudjon lépni.
– Gyere be! Látod, egy kicsit most másképp fest a hely.
Ruth megnézte a falon a színes festményt és Kat kupacba
hányt holmiját: nem volt kedve rendbe tenni.
– Most itt laksz. De mi történt? Hol romlott el?
– Együnk előbb, aztán majd elmondom. Előbb te mesélj
magadról! Milyen volt a nyarad? Mi történt veled?
– Az én életem mindig egyforma – felelte Ruth, és
elfogadott egy pohár proseccót. – De már vágytam ide, és
szerettem volna újra találkozni veled. Amikor azt mondták,
hogy elmentél, én azt hittem, itt hagytad Velencét.
– Gondoltam rá – ismerte be Kat. – De a londoni lakásom
ki van adva, és még különben sem állok készen arra, hogy
elmenjek innen.
– Coco biztosan örül a társaságodnak. Ő hogy van?
– Már jobban, de még nem teljesen szedte össze magát
abból a ki tudja, milyen betegségből, ami nyáron volt neki.
Néha remeg a keze, és emlékszem rá, hogy azelőtt ez nem
volt.
– Kezd meglátszani rajta a kora – mondta Ruth, és nem
látszott meglepettnek.
– Lehet, hogy én erről nem akarok tudomást venni –
mondta Kat. – Mint kiderült, egy csomó minden másról
sem.
Amikor befejezték az evést, Katből kibuggyant az egész
történet, és Ruth a szokásos figyelmével hallgatta. Kat
beszéd közben kezdte magát a barátnője szemével látni.
Íme egy nő, aki abba a korba került, amikor mások családot
alapítanak, ő meg a világot járja. Ettől bepánikolt, és
belevetette magát az első kapcsolatba, ami adódott; ez
tévedésnek bizonyult, de ő persze senkire sem hallgatott,
aki előzőleg figyelmeztetni próbálta. A kapcsolatot
elnavigálni sokkal nehezebb feladat volt neki, mint hogy a
velencei eldugott kis utcák akármilyen szövevényes
labirintusából kitaláljon. Nem tudta jól kezelni.
– Az a legrosszabb az egészben, hogy Massimót
rettenetesen megbántottam – mondta. – Folyton az utolsó
találkozásunk jár a fejemben. Bánt nagyon, és szomorú
vagyok miatta.
Ruth hátradőlt:
– Akkor már értem.
– Mit?
– A színedet: egy széles sáv piszkossárgából, és meg sem
moccant, amióta beléptem ide.
Most az egyszer Kat nem legyintett erre, hogy
hókuszpókusz. Szinte érezte is, ahogy az a szín lenyomja és
fojtogatja.
– Furcsa, de azt hiszem, igazad van – ismerte el. – Mi a
fenét csináljak most?
– Ez szerintem azon múlik, hogy mit szeretnél – mondta
Ruth elgondolkodva. – Legelőször is azt kell figyelembe
venned, hogy minden kapcsolatban, még a legszebbekben
is vannak nehéz időszakok. Olyankor lehet együtt maradni,
de lehet szétmenni is. Egyik sem könnyű.
– Neked és a férjednek is voltak ilyen gondjaitok? –
kérdezte Kat, de rögtön megbánta, hogy megkérdezte. –
Bocsáss meg, ez nagyon bizalmaskodó kérdés volt.
– Semmi baj, és igen, voltak. Veszekedtünk,
megbántottuk egymást, és folyton félreértettük a másikat.
Sokszor hülyeségeken vitatkoztunk, és nem mondtuk ki a
lényeges dolgokat.
– Mint Massimo és én – ismerte föl Kat. – Folyton azt
kérdezem magamtól, hogy mit kellett volna másképpen
csinálnom. Hogy mi lett volna, ha odaadom neki elolvasni a
könyvemet rögtön az elején, ha nem titkolom el előle a
Dantéval kötött barátságomat, ha nem azt éreztetem
Massimóval, hogy az általa választott életforma unalmas és
céltalan… De lehet, hogy akkor is valahol félrement volna.
Mert ez az egész ötlet, hogy egy évet töltsünk együtt, és
addig ne is foglalkozzunk azzal, hogy mi lesz azután… hát
nem hülyeség? Ha belegondolok, mennyien próbálták ezt
megmondani nekem! De én meg sem hallgattam őket.
Ruth halványan elmosolyodott:
– Igen, emlékszem.
– Én azt gondoltam: a szerelem vagy lesz, vagy nem lesz,
és abból a továbbiak majd szépen adódni fognak maguktól.
– És lett? Beleszerettél?
– Azt hiszem, igen, csak…
– Folytasd! – bátorította Ruth.
– Ha annyira szerelmes lennék, akkor biztosan kész
volnék a kedvéért minden mást feladni, a független
életemet, a karrieremet és azt a lehetőséget, hogy bármikor
azonnal összecsomagolhatok, és nekiindulhatok a világnak,
hát nem? Akkor mindennél fontosabb lenne nekem
Massimo.
– De te most is érzed, hogy vonzanak ezek a dolgok?
– Állandóan – ismerte be Kat. – Nagyon szeretem
Massimót, de nem tudom, hogy lehet-e belőlem valaha is
olyan ember, amilyen kellene neki. Talán neki van igaza, és
ideje volt befejezni. Nem volt ennek jövője. Csak azt
sajnálom, hogy nem tudtuk valahogy jobban lezárni, hogy
az egész ilyen zavarosra és fájdalmasra sikeredett.
Kat és Ruth végigbeszélgették a délutánt, és közben
megittak több kanna kamillateát. Ruthnak nem voltak kész
válaszai, de Katnek már az is segített összefésülni a fejében
kavargó gondolatokat, hogy kibeszélhette magát. Mire
beköszöntött az este, sokkal jobban volt, mint mostanában
bármikor.
– Túl sok idődet raboltam el, pedig ezalatt festhettél
volna – mondta aztán bűntudatosan Ruthnak.
– Emiatt ne aggódj, egyáltalán nem sietek hozzáfogni.
Ezen a nyáron alig vettem elő a festékeimet, és minél
tovább hanyagolom, annál nehezebb újra belekezdeni.
Mintha minden kreativitásom, ami itt olyan akadálytalanul
működött, teljesen elszállt volna. Remélem, az, hogy
visszajöttem Velencébe, segíteni fog.
– Coco ragaszkodik hozzá, hogy készíts portrékat róla
meg Vittorióról.
– Jaj, igen – sóhajtott fel Ruth. – Én erről igyekeztem
teljesen elfeledkezni. Hogy is akarták: együtt kellene
megfesteni őket?
– Nem, Coco végül úgy döntött, hogy külön, és hogy
kezdd Vittorióval. Coco már mindent eltervezett: Vittoriót a
lakásában fogod megfesteni, ami elég pompázatos, ahogy
hallom. Már azt is kiválasztotta, hogy Vittorio milyen
ruhában üljön modellt. Nem tudom elképzelni, hogy ebből
kihátrálhass…
– Vittoriót igazából nagyon jó lesz lefesteni – mondta
Ruth. – Szép vörösesbarna színe van. Cocóval viszont
szenvedni fogok: nem tudom, mit tudok majd kihozni abból
a sok szürkéből.
– Akkor a legokosabb, ha jó sok ideig elpepecselsz
Vittorióval – tanácsolta nevetve Kat.
Mire Ruth elment, az eső elállt, a felhők pedig felszálltak,
és közöttük apró csillagok bukkantak elő. Kat majdnem
egészen visszakísérte Rutht a Hotel Gondoláig, közben
biccentve köszönt egy idős velencei asszonynak, aki
ugyanannál a zöldségesnél szokott vásárolni a piacon, mint
ő; a hentesnek, akitől a húst szokta venni, és egy férfinak,
aki a Canal Grandét átszelő gondolákra árulta a jegyeket.
– Éppen erre vágytam, amikor először találkoztunk –
mondta Ruthnak. – Hogy része lehessek Velencének, hogy
megismerjem az itt lakókat, és ez most már így is van,
csakhogy közben mindennek vége lett.
– Akkor már döntöttél: hazamész?
Kat szomorúan ingatta a fejét:
– Nem olyan érzés lesz, mintha hazatérnék, hanem
inkább mintha elmennék hazulról.
Azért nem ment el egészen a Hotel Gondoláig, mert nem
akarta látni az ismerős homlokzatot: az ívelt ablakokat,
amelyeken kiszűrődik a benti fény, az előtérben sziporkázó
muranói üvegcsillárokat és a teraszkorlátot befonó
fényfüzéreket. A bár mögött most Zita van, Massimo pedig
vagy az irodájában, vagy Zitával a bárban, ahol a lassan
érkező vendégeket üdvözli. Katnek rossz érzés volt, hogy ő
már nem tartozik oda.
 Miután elbúcsúzott Ruthtól, visszaindult. Egy utcasarkon
forró sült gesztenyét árultak, és Kat vett egy zacskóval.
Magához szorította a meleg csomagot, és sietve
továbbment: szeretett volna az öreg pamlagra kuporodni,
és jól átgondolni mindazt, amit Ruth a kapcsolatokról
mondott: hogy mindig vannak nehéz időszakok, és hogy
hogyan lehet eldönteni, mi az, amiért érdemes harcolni.
Észre sem vette, hogy valaki követi, csak akkor, amikor
hirtelen visszafordult egy kirakat felé, amiben valamit
meglátott, és akkor összeütközött a mögötte jövő, fekete
ruhás alakkal.
– Bocsánat – mondta automatikusan, de aztán a fekete
kötött sapka alatt felismerte az arcot: – Adriana, te vagy az?
– Igen – hangzott fel az ismerős, fátyolos hang.
– Most mész haza a munkából? Nem is tudtam, hogy
errefelé laksz.
– Nem itt lakom – felelte Adriana. – Utánad jöttem.
Beszélnem kell veled.
– Massimóról? – ez volt Kat legelső gondolata.
– Nem, hanem valami fontosat szeretnék kérni tőled. Van
pár perced?
– Persze.
– Akkor menjünk oda be! – mutatott Adriana egy pici
bacaro felé.
Kat nem járt ide, mert rendszerint csak néhány fáradt
crostini árválkodott a kopott pulton.
– Meghívlak egy italra – mondta Adriana.
Két pohár vörösbort rendelt, és miközben kigombolta a
kabátját és levette a sapkáját, velencei dialektusban
beszélgetett a tulajdonossal. A férfi mindent nagyon
szenvedélyesen adott elő, egyszer még a borosüveget is
lerakta, hogy a kezével szabadon gesztikulálhasson.
– Nem látszik túl elégedettnek – jegyezte meg Kat, amikor
a kocsmárosnak végre sikerült kitöltenie a két pohár bort.
– Azt mondja: nem volt jó a szezonja. A nagy hajókkal
érkező turisták nem költenek itt pénzt. Csak álldogálnak
egyetlen ital mellett, amíg csak lehet, és szelfiket csinálnak,
amit aztán feltesznek az Instagramra. Ételt nem vesznek
semmit.
– Talán kínálhatna nekik finomabb ennivalókat – vetette
fel Kat.
Adriana a homlokát ráncolta:
– Nincs benned semmi együttérzés?
– Egy jó bacaro mindig tele van – mutatott rá Kat. – Ez
nem olyan.
– Az lehet – engedett Adriana –, de itt most az a lényeges,
hogy ezek a nagy hajókkal érkező turisták megfojtják
Velencét. Tulajdonképpen éppen erről akarok veled
beszélni. A segítségedre volna szükségem.
– Neked? – kérdezte meglepve Kat.
– Nem személy szerint – helyesbített gyorsan Adriana. –
Hanem a szervezetnek, amiben Nico meg én
tevékenykedünk, a Respect Venice-nek. Mi adtuk ki azokat a
szórólapokat, amelyeket nemrég mutattam neked,
emlékszel?
– Emlékszem, de azt nem tudtam, hogy még mindig
dolgozol nekik.
– Én csak háttérmunkát végzek. Massimo is tud róla, és
nem bánja.
– És hogy van Massimo? – érdeklődött Kat.
Adriana vállalt vont:
– Hát jól… dolgozik, mint mindig.
– Akkor nem hiányzom, igaz? – kérdezte Kat erőltetett
nevetéssel.
– Massimo emleget téged, tőle hallottam a
tévésorozatodról. Azt mesélte, hogy elkészítettél egy
próbaepizódot, és nagyon klassz lett.
– Igen?
Kat kellemesen meg volt lepve.
– Bizony, és akkor mi arra gondoltunk, hogy forgathatnál
egy részt a Respect Venice-ről is: a céljainkról, a
tüntetéseinkről, és mindarról, ami miatt harcolnunk kell a
mi gyönyörű városunkért, hogy soha ne kelljen
elköltöznünk innen.
– Ez Massimo ötlete volt?
– Nico találta ki. Azt mondja: muszáj nagy zajt csapnunk,
hogy a világ meghalljon bennünket. – Kat még soha nem
látta ilyen élénknek Adrianát. – És te segíthetnél nekünk
ebben.
– Nagyon sajnálom, de nem segíthetek – mondta Kat.
A fiatal nő arca megint rosszkedvű lett:
– Én mondtam Nicónak, hogy így fogsz reagálni.
– Érdekelne a dolog, csakhogy még nincs tévésorozatom,
és elképzelhető, hogy nem is lesz egyáltalán.
 – Pedig Massimo mindenkinek azt mondja, hogy ezért
hagytad ott a szállodát. Hogy visszatérj a karrieredhez.
– Ez nem egészen így van – fogalmazott óvatosan Kat. –
Ennél bonyolultabb a helyzet.
Adriana éles pillantást vetett Katre:
– Értem.
– Ha ez számít valamit: egyetértek veletek. Ha nem
történik valami, Velence tényleg tönkremehet. Ha tudok,
fogok nektek segíteni. De jelen pillanatban még semmi
nincs a kezemben…
– Nem olyan egyszerű ez, értem én – mondta Adriana. –
De ha kiderül valami, tudod, hol találsz meg. Nagyon fogok
örülni, ha megkeresel.
– Ha a műsorom netán szabad utat kapna, jelentkezni
fogok – ígérte Kat.
Adriana ezúttal rámosolygott:
– Köszönöm.
– Add át üdvözletemet a szállodában mindenkinek! –
mondta Kat, majd megkérdezte:
– Zita ott van még?
– Nem, utánad nem sokkal ő is elment. Most Nico jött
vissza. Azt hittem, tudod.
– Szóval Zita már egyáltalán nem dolgozik a bárban?
– Télen elég kicsi a forgalom – mondta Adriana. – Nico
könnyedén megoldja egyedül tavaszig, amikor az üzlet
megint jobban beindul.
Kat agyát elöntötte a méreg:
– Szóval ő csak énmiattam volt ott, igaz?
 – Ki, Zita? Hát persze.
– És most, hogy Massimo meg én szakítottunk, gondolom,
elérte, amit a folytonos beavatkozásaival akart!
– Nem, rossz következtetésre jutottál, ahogy már máskor
is.
– Zita vissza akarja szerezni Massimót. Ez csak
egyértelmű, nem? – kérdezte dühösen Kat.
De Adriana a fejét rázta:
– Nem ismered Zitát. Ha vissza akarta volna szerezni,
már megtette volna. Nagyon erős és határozott nő, szinte
mindig eléri, amit akar.
– Hát akkor miért volt ott? – kérdezte Kat. – Engem
figyelt? Azt állította, hogy a barátom akar lenni. Miért?
– Te teljesen félreérted a helyzetet – erősködött Adriana.
– Akkor magyarázd el nekem, mi történt!
– Elég nyilvánvaló – mondta Adriana a maga idegesítően
lekezelő stílusában. – Zitának a lányai a legfontosabbak.
Védi őket. Amikor úgy látszott, hogy a család része leszel, a
közeledbe akart kerülni, hogy minden fontosat megtudjon
rólad. Most, hogy már nem ez a helyzet, többé nem
érdekled. Ezért eltűnik az életedből, hipp-hopp!
– Ez komoly? – hitetlenkedett Kat. – Ő ilyen?
– Ugyanígy fog viselkedni a következő nővel is, aki
Massimo életében felbukkan… ha ugyan lesz következő. –
Adriana begombolta a kabátját, felvette a sapkáját, és a
táskájából egy sálat is elővett, hogy a nyakára tekerje. Kat
könnyű öltözékére mutatva mondta: – Kezd már elég hideg
lenni. Szükséged lesz melegebb ruhákra, ha Velencében
maradsz télen.
– Meglátom – gyűrögette Kat a blúza vékony szövetét. –
Lehet, hogy már nem maradok soká.
Adriana megitta a borát, és felállt.
– Hiányzol neki – mondta gyorsan. – Lehet, hogy nem
beszél róla, de ez nyilvánvaló.
 19.

Coco remek hangulatban volt: egyes napokon, amikor

különösen felpörgött, Kat csak kis dózisokban bírta
elviselni. Főképp a házasságszervezési terve kötötte le
megint. Amilyen kíméletesen csak lehetett, végül nemet
mondott Vittorio ajánlatára, és éppen ezért még inkább
rajta volt, hogy Vittoriónak egy boldog kapcsolatot hozzon
össze.
– Nem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát, amit
azzal a jógázó nővel kapcsolatban elkövettem – mondta,
amikor meghallotta, hogy Ruth megint Velencében van. –
Annyi energiát öltem bele, és nem lett semmi eredménye!
De ezúttal gyorsan fogok cselekedni, és te majd segítesz.
– Nem kockázatos így beavatkozni az emberi
kapcsolatokba? – kérdezte Kat, akinek immár volt arról
tapasztalata, hogy milyen komplikált mindez. – Nem kéne
hagyni, hogy maguktól alakuljanak?
– Maguktól? – Coco egészen fel volt háborodva. – Ne
nevettesd ki magad!
Mindenesetre Coco most abba ölt bele sok energiát, hogy
Vittoriót felkészítse a portréfestésre. Elküldte hajat vágatni,
és manikűröshöz. Többféle ruhát is kitalált neki a
modellkedéshez, és gondosan mérlegelte, mi lenne az
ideális háttér a portréhoz.
– Nem az fog számítani – mondogatta neki Kat folyton. –
Ruth ugyanis arra koncentrál, hogy milyen színűnek látja
az embert. És Vittorio vörösesbarna. Ruth azt mondja:
nagyon szép árnyalat.
– Az azért nem árthat, ha Vittorio egy kicsit kicsípi magát
– ellenkezett Coco. – Ruth jó sokáig fogja nézni, míg elkészíti
azt a portrét. Jól ismerem a festőket, nekem elhiheted. Ha
valakinek van valami hibája, azt azonnal meglátják.
– Szerintem Ruth nem ilyen – vetette ellene Kat, de Coco
ezt meg sem hallotta.
– Az én Vittoriómnak a lehető legjobban kell kinéznie!
Miközben Ruth fest, beszélgetnek majd. Szépen kialakul
majd a vonzalom… magától. Ahogy te is mondtad!
– Nekem ez akkor is elég rámenősen hangzik.
– És miért ne? – kérdezte Coco fesztelenül. – Ez a két
ember egymásnak van teremtve. Mi csak rásegítünk egy
kicsit.

Az első alkalom véletlenül pont Kat születésnapjára esett.

Az anyja által emlegetett húsz jó évből, amire még
számíthat, máris elfogyott egy. Igaz, hogy Kat azt ígérte
Cocónak, lesz valamiféle születésnapi ünneplés, mégis úgy
döntött: hadd múljon el inkább ez a nap is úgy, ahogy a
többi. Csak semmi buli, semmi torta, semmi pezsgő.
Korán ébredt, és szokásos reggelijét, a tejeskávét és az
egyszerű brióst a legközelebbi pasticceria pultjánál állva
ette meg. Hamarosan Coco is megjelent, aki vajszínű
gyapjúruhában jött, hozzá hosszú, többsoros, irizáló
gyöngysort viselt.
 – Gyere, siess! – nógatta Katet. – Előbb akarok odaérni,
mint Ruth. Mindennek tökéletesnek kell lennie.
De hiába akart gyorsan menni, Cocóval a séta igencsak
lassú volt. Pedig a kiskutyái rángatták a pórázt, és húzták
Cocót előre. Sokszor, ha egy hídon fel kellett menni pár
lépcsőfokot, Cocónak meg kellett állnia pihegni.
– Nem vagy rosszul? – kérdezte Kat. – Ne üljünk inkább
egy vízitaxiba?
Coco nekitámaszkodott a híd mellvédjének, és a fejét
rázta:
– Jól vagyok. És már nincs messze.

Vittorio lakása egy palazzo földszintjén volt Dorsoduróban.

Nagy méretű lakás volt, de a legtöbb szobában a ritkán
használt helyiségek hűvös, nyirkos szaga érződött. Az
üvegekkel és egyéb dísztárgyakkal megrakott polcokon
porréteg ült. A bekeretezett fényképek közül csak néhány
volt fényesre törölgetve: azok, amelyeken az elhunyt
feleség, illetve Vittorio felnőtt fia volt látható, aki Rómába
költözött.
– Gyertek beljebb, gyertek beljebb! – invitálta őket
Vittorio, és látszott, hogy örül nekik. – Éppen úgy
rendeztem be a szobát, ahogy mondtad. Na, hogy nézek ki?
Elég elegáns vagyok?
Csontszínű öltöny volt rajta és aranyszínű sál a nyakán, a
zakózsebéből pedig ugyanolyan színű zsebkendő kandikált
ki. A kezében fényes fából készült sétapálcát tartott,
amelynek díszes, aranyozott fogantyúja volt.
 – Látszik rajtad, hogy nagyon készültél az alkalomra –
mondta Kat tapintatosan.
– Hát persze! – mosolygott rá a férfi.
A nagy gonddal kitalált háttér is éppen ilyen
ünnepélyesen nézett ki. A falra fellógatták a családi
címerpajzsot, ahol Vittorio majd leül. Nagy, cserepes
páfrány került egy magas posztamensre az egyik oldalon, a
másikon pedig egy márványból kifaragott oroszlánszobor.
Ruth egy kicsivel előttük érkezett, és idegesnek látszott.
Még nem állította fel a festőállványt, és a festékeit és az
ecseteit sem vette elő.
– Én nem így szoktam festeni – súgta oda Katnek, míg
Coco a páfrány körül sertepertélt: kézi permetezőből vizet
spriccelt a leveleire.
– Hogyan tudok neked segíteni?
– A kreativitásom akkor szokott feltámadni, ha nem
nagyon erősen keresem – mondta Ruth. – Ahhoz pedig az
kell, hogy el tudjam magam engedni, és Vittoriónak is ez
volna a jó.
– Meg kéne szabadulni Cocótól, igaz? Ebben segítsek?
– Igen, légy szíves! Az sokat számítana.
De Kat távozásra utaló célzásait Coco nem akarta
megérteni. Meg volt róla győződve, hogy az ő beavatkozása
nélkül semmi nem menne olajozottan, és szemlátomást
eltökélte, hogy végig ott marad.
Kat végül rásziszegett, és kertelés nélkül odasúgta neki:
– Semmi nem fog történni közöttük, ha mi itt vagyunk! El
kell mennünk, hogy maguk lehessenek.
 Coco vonakodva megkereste a táskáját, és pórázra
kötötte a kutyáit. Még néhány dolgot Ruth és Vittorio
lelkére kötött – hogy Vittorio feltétlenül egyenesen tartsa
magát, és Ruth mindenképpen jóképűnek fesse meg
Vittoriót –, majd hagyta magát kivezetni a lakásból.
Kat vízitaxit fogott, hogy azzal menjenek vissza, Cocónak
pedig kifejezetten jólesett, hogy felsegítették a fedélzetre.
Ködös és nyomasztó volt az idő, és ahogy a csónak lassan
siklott a csöndes csatornákon, Coco némán ült, az egyik
oldalra bámult, és átölelte a kutyáit.
Most az egyszer Kat beszélt többet.
– Milyen jó lenne, ha működne a terved, ugye? –
kérdezte. – Tényleg látszik, hogy Ruth és Vittorio kedvelik
egymást.
– Hát persze – mondta Coco, de a hangja megremegett, és
Kat ekkor jobban szemügyre vette a barátnőjét: a szeme
könnyben úszott, és az arca is nedves volt.
– Te sírsz?
– Nem, csak a köd csípi a szememet.
– Mi baj van? – érintette meg Coco vállát Kat gyengéden.
– Én azt hittem, örülsz majd, ha azt látod, hogy jól egymásra
találnak.
Coco aprót sóhajtott, és elfordította a fejét.
– Hát nem ezt akartad?
– Ruth számára talán ez új kezdetet jelent, de számomra
itt lezárult valami. Hiányozni fog az én Vittorióm. Legyen
szabad egy percig szomorkodnom.
– Akárhogy is alakul kettejük között, attól még láthatod
Vittoriót – mondta Kat.
– Igaz, de az már nem lesz a régi. Az én időm lejárt.
– De a többi szeretőd megvan, nem?
Coco bólintott:
– Most még.
Coco arra kérte a taxist, hogy a boltjánál tegye ki őket.
Ezekben a napokban már ritkán került le az ajtóról a
ZÁRVA tábla, de Coco azért mindennap igyekezett
odamenni, és ha egy bizonyosfajta nő megállt a kirakatnál,
előfordult, hogy beinvitálta.
– Pont van egy olyan darabom, ami magára van
kitalálva. Nem venném a lelkemre, ha anélkül menne
tovább, hogy fel ne próbálta volna – mondta ilyenkor.
Most elég nyugtalan volt: le-föl járkált a zsúfolt
bolthelyiségben, átrendezte az állványokon az árut, és új
ruhát adott a próbababára, ami immár bent kapott helyet, a
bejáratot félig elfoglalva.
– Milyen fülledt idebenn a levegő – mondta Kat, és a
kezével legyezte magát.
– Pedig nem is az évszaknak nem megfelelő ruhákban
jársz – mondta Coco.
– Angol vagyok – jelentette ki Kat mogorván. – Mi nem
szoktunk azonnal gyapjúruhákba öltözni, mihelyt a naptár
azt jelzi, hogy a nyárnak vége. Mi megvárjuk, amíg tényleg
hideg lesz.
Coco kacagása valósággal csilingelt:
– Cara, vegyél pár könnyű kasmírkardigánt, széles
kendőket és sálakat a velencei őszre, amelyeket könnyen
levehetsz! Ne aggódj, nagyon stílusosan nézel majd ki!
Kat egy idő után magára hagyta Cocót, hazaindult,
kinyitotta az erkélyajtót, és kiült, a laptoppal a térdén.
– Szia! – hallatszott egy férfihang, és mikor Kat felnézett,
Dantét látta meg: kihajolt az ablakon, úgy bámulta Katet.
– Szia! – viszonozta Kat.
– Nem fázol ilyen lengén?
– Egy kicsit, lehet, de nagyon felfrissít.
– Ti angolok… nagyon furák vagytok!
– Te miért nem dolgozol? – kérdezte Kat.
– Hétfő van, a szabadnapom – emlékeztette Dante. – Azt
terveztem, hogy korán kelek, és kimegyek horgászni, de
amikor csörgött az ébresztőórám, nem bírtam kinyitni a
szemem. Szóval inkább lustálkodtam, de most már éhes
vagyok. Te nem?
Kat a reggeli briós óta még nem evett semmit.
– De, azt hiszem, igen.
– Az én hűtőm szinte teljesen üres. Neked mid van?
– Nem sok minden… van egy kis szezonális trevisói
radicchio, egy darab sajt, friss dió és vargányagomba, meg
persze olívaolaj.
– Ez bőven elég! Ne mozdulj, átmegyek!
Dante egy fedeles dobozban fagyasztott csirkealaplevet
hozott meg egy csomag carnaroli{96} rizst, és amíg Kat
elnyúlt a pamlagon, ő átvette a konyhát, és csevegett főzés
közben.
– Hogy van a barátod? – kérdezte, miközben olívaolajjal
megspriccelte a radicchiót, és betette sülni a sütőbe. –
Massimónak hívják, ugye?
– Már nem a barátom – Kat igyekezett könnyedén
mondani. – Szakítottunk.
– Á, értem.
Dante olajat öntött a serpenyőbe, meggyújtotta a gázt, és
nekiállt felvágni egy hagymát.
– És most szomorú vagy?
– Igen, de az énemnek a másik része úgy gondolja, hogy
talán így lesz a jó. Már nem maradok sokáig Velencében.
– Akkor már nem akarsz senkivel túl komoly
kapcsolatot… – Dante a forró olajba dobta a hagymát, és Kat
megérezte az illatot, ahogy sülni kezdett –, ha már úgyis
hamarosan elmégy.
– Pontosan.
Kat felállt, hogy megkeverje a hagymát, mialatt Dante
hozzáfogott a diótöréshez.
– Én is éppen így vagyok – közölte Dante. – Nem
várhatom el egy nőtől, hogy folyton csak várjon rám, amíg
én ilyen lehetetlenül sokat dolgozom. Most még jobb, ha
nem bonyolódom bele semmi komolyba.
Rizottót készített a vargányával meg a dióval, és
belerakta Kat drága sajtjának egy részét is, amitől finom,
krémes állagú lett. A megsült radicchiót egy kis
balzsamecettel ízesítette. Mohón ettek egymás mellett ülve
a pamlagon, és Kat lehunyta a szemét, hogy az étel minden
ízrétegét külön kiélvezze.
A kiürült tányérokat csak a földre rakták, mert annyira
elteltek, hogy nem volt kedvük megmozdulni. Kat
telefonjára közben több SMS is érkezett, de nem állt fel,
hogy megnézze őket.
– Ma van a születésnapom – árulta el Danténak. –
Próbálok róla elfeledkezni, de a barátaim folyton
üzengetnek nekem, hogy eszembe juttassák.
– Boldog születésnapot! – hajolt oda Dante, és a szája
megérintette Kat arcát. – Miért nem mondtad? Most
szégyenkeznem kell, hogy nem tudok neked semmit sem
adni, nincs még egy üveg proseccóm sem.
– De nem is kell.
– Talán nem, de azért mégis emlékezetessé kéne tenni a
napot valahogy. – Szélesen, lustán elmosolyodott. – Nem
gondolod?
– Mire gondoltál?
Dante odanyúlt Kat nyakához, és megcsiklandozta az
ujjaival. Kat gerince mentén végigfutott a bizsergés.
– De Dante… – mondta.
– Tudod, milyen szexi vagy, amikor eszel! – nyúlt be
Dante Kat köntöse alá.
Hízelgő volt a dolog, és Kat egy pillanatig kísértést is
érzett – ami pont elég volt Danténak, hogy a szájára
tapadjon. Vadul csókolta, aztán hanyatt döntötte a
pamlagon, és lerántotta a testéről a köntöst. Egyetlen
pillanat alatt már ott is volt rajta, és Kat hallotta, ahogy a
finom selyembugyiját letépi.
– De Dante… – ismételte, félig tehetetlenül.
Kat érezte a nyomuló ujjakat, a férfias illatot, a csípőjén
lógó tépett bugyit és az arcát súroló borostát. Dante érintése
gyors volt, türelmetlen. Már oldotta ki az övét, hogy
kibújjon a farmeréből.
– Dante, hagyd ezt abba!
Kat kikecmergett alóla, és ahogy legurult a pamlagról,
összetörte az egyik ott hagyott, piszkos tányért.
Dante kivörösödve mondta:
– Azt hittem, te is akarod.
– Lehet, hogy tényleg úgy gondoltam pár percig. De nem
akarom, bocs.
Dante felrántotta magára a nadrágot.
– És miért nem? – kérdezte.
– Mert… nem lenne jó.
– De hát ma van a születésnapod, és egyszerűen csak jól
érezzük magunkat együtt, semmi komoly.
– Bocs – mondta újra Kat.
– Hát jó, ha nem akarod… te döntesz – mondta
rosszkedvűen Dante.
Kat összefogta magán a köntöst.
– De azért barátok maradunk, igaz? – kérdezte zavarban.
– Persze – felelte Dante.
Felállt, és megigazította a ruháit.
– Bocs – ismételte Kat.
– Hagyd már a bocsánatkérést, nem nagy ügy – vont
vállat könnyedén Dante. – Majd gyere be valamikor az
osteriába, oké? És további szép születésnapot!

Amikor elment, Kat összetakarította a törött tányér

darabjait, és elmosta a piszkos edényeket. Aztán bement a
fürdőszobába, és megnézte magát a tükörben. A felső ajka
fölött apró ráncot talált.
Valószínű, hogy már nem sokáig fogja vonzani a
Dantéhoz hasonló fiatalabb férfiakat. De mégsem bánta
meg, hogy leállította.
 20.

Katnek naponta legalább egyszer eszébe jutott, hogy fel

kéne vennie a kapcsolatot Massimóval. Gyakran már
emelte is a telefonját, hogy SMS-t küldjön, és többféle
változatban képzelte el, hogy hogyan megy oda a Hotel
Gondolába, meglepni Massimót. Nem is tudta pontosan,
miért nem teszi meg, de a napok múltak, és egyre nehezebb
volt elképzelni, hogy szemtől szemben fognak állni
egymással, hogy sértődöttség nélkül tudnak beszélgetni, és
hogy nemcsak rontanak majd a helyzetükön, hanem talán
javítani is tudnak.
Velence kifejezetten szelessé vált mostanra: a kevés fa
már elhullajtotta a leveleit, és az alacsonyan járó nap
sugarai hosszú, színpadias árnyékokat rajzoltak. Kat tudta,
hogy mennie kéne. Nem volt semmi, ami itt tartsa.
A napjai rövidek voltak és céltalanok. Sokat aludt, és az
ébren töltött rövid időt csak az étkezések törték meg. Kései
reggeli Cocóval a szokásos pasticceriában, mielőtt együtt a
bolthoz sétáltak, aztán az otthon összeütött ebéd, amihez
hazafelé bevásárolt a piacon. Szürkület táján Kat egy
bacaro felé vette az útját, abba, amit Ruth meg ő épp
kiválasztottak, és a léptei visszhangot vertek a csendes
utcákon. Együtt költötték el a korai vacsorát: beszélgetés
közben elfogyasztottak egy-két italt meg egy tál cicchettit.
Ruth meghosszabbította velencei tartózkodását. Most
már több mint egy hónapot töltött itt, a Vittorióról készített
portréból pedig portrésorozat lett. Ők ketten mindennap
valami új helyre mentek el, amiről Ruth minden este
beszámolt Katnek. Már lefestette Vittoriót a Caffè Florian
csillogó belső terében, a ködös kora reggeli Szent Márk tér
galambjai között, egy hídon állva, sárga esernyő alatt, és
egy csatorna partján, ahogy újságot olvas. Lefestette
ragyogó napsütésben és nyirkos napokon, amikor erős szél
érkezett a Dolomitok felől, és amikor egy hideg délutánon a
szürkeség mindent ellepett.
– Még soha nem foglalkoztatott ennyire egyetlen ember –
ismerte be Ruth. – Nagyon intenzív és lebilincselő érzés.
A képeket még nem látta senki, de Coco máris izgatottan
emlegetni kezdte a barátait, akik galériatulajdonosok, és
egy kiállítás lehetőségét. Ruth azonban óvatosan
nyilatkozott:
– Lehet, hogy ezek életem legjobb képei, de az is lehet,
hogy nagyon rosszak. Most még ezt nem tudom – mondta.
Kat irigykedett Ruthra, mert neki épp nem volt semmi,
amibe belefeledkezhetett volna. Igaz, a filmvágást most is
tanulmányozhatta, de nem volt értelme új anyagot
készíteni, amíg az ügynöke vissza nem jelez. Ami meg a
könyvét illeti, az teljesen befulladt: gondolni sem tudott rá.
– Hamarosan odébbállok – ezt mondogatta Ruthnak
mindig a sós halpástétommal megrakott crostini meg a
húsgombócos tányérok fölött. – Jöhet a következő
kalandom!
De Kat valójában itt ragadt. Bár most is csak annyi volna,
hogy vásárol egy hátizsákot meg egy repülőjegyet, és
eltűnik, ahogy tizenkilenc évesen, amikor otthagyta az
egyetemet! Most néha valósággal pánik fogta el, amikor
látta, milyen simán folynak egymásba a napok. Ám Velence
kiváló hely volt a semmittevésre. Mintha alkalmazkodott
volna Kathez az egész város, és vele együtt lassult volna le.
Az utcákon járó, meleg pufidzsekis emberek leginkább
helyi lakosok voltak, a bacarókban sosem volt telt ház, és a
kocsmárosok szívesen álltak le beszélgetni. Mindig volt idő
elüldögélni egy csésze finom, sűrű, forró csoki mellett,
örülni egy barát társaságának, vagy pletykálni egy
szomszéddal.
Cocót leszámítva Kat a szomszédai közül csak Dantét
ismerte annyira, hogy el tudott beszélgetni vele. Azóta a
lakásbeli szerencsétlen találkozás óta látta is párszor, és
mindketten úgy látták jónak, ha úgy tesznek, mintha mi
sem történt volna. Dante még mindig emlegette a pecázást a
lagúnában, és valahányszor meglátta Katet az ablakból,
integetett neki.
– Neked egy szerető kell – közölte Kattel Coco egy
délután, amikor régi paplanokba burkolózva ücsörögtek a
hideg erkély egy talpalatnyi napfényes részén. – Lehet akár
ő is.
– Nem az volt, hogy te nem kedveled Dantét?
– Hát az tény, hogy hiú, arrogáns, önimádó és
humortalan – vette sorra Coco Dante legrosszabb
tulajdonságait, az ujjain számolva őket. – De kéznél van. És
valamit muszáj volna csinálnod, cara. Ez a tengés-lengés
nem való neked.
– Tudom – mondta Kat. – De erre nem Dante a megoldás.
– Akkor ki? Massimo?
– Az meg nem fog menni. És már úgyis késő: nem is
beszél velem. Azonnal el kellett volna mennem hozzá az
után a hülye veszekedés után. Ha akkor meg tudtam volna
vele beszélni… Ha meg tudtam volna magyarázni neki,
talán most is rendben lenne minden.
– De nem mentél el hozzá – mondta Coco halkan –, ami
azt jelenti, hogy nem is akartál.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– De igen.
– Massimo azon az utolsó estén, vacsora közben kért
tőlem valamit – kezdte Kat. – Azt akarta, hogy az életének a
része legyek, de nem csak egy évre, hanem örökre. Arra
kért, hogy kötelezzem el magam mellette, de nekem úgy
tűnt, ezzel nagyon sokat veszítenék. Csupa rossz mondatot
mondtam, amivel sok fájdalmat okoztam neki, és aztán már
nem tudtam, hogyan hozhatnám helyre. Ezért nem
kerestem meg.
– Azt remélted, hogy majd ő jön hozzád?
– Lehet – ismerte el Kat.
– És most hiányzik?
Katnek hiányzott Massimo illata, az a friss, tiszta illat.
Hiányzott, hogy nem puszilhatja meg a fejét, miközben a
férfi a számítógép mellett ráncolja a homlokát, hiányzott a
mosolya, ami akkor jelent meg az arcán, ha ugratta Katet –
és hiányzott a hangja. Az is hiányzott, hogy esténként nem
mellette alszik el, és reggelente nem összebújva ébred vele.
De a legjobban Massimo jósága hiányzott.
– Igen, hiányzik – csak ennyit felelt Coco kérdésére.
– Nekem is Vittorio. De ezeknek a dolgoknak megvan a
maguk lefutása, és mindig akad valaki új: ettől érdekes az
élet.
Kat azonban nem vágyott új férfira. Erre rádöbbentette
az a dulakodós jelenet Dantéval. Utána minél többet
gondolt Massimóra, annál inkább megértette, milyen sokat
veszített vele. Mit is mondott akkor Massimo? Hogy még
Katnek is szüksége van egy otthonra, ahová hazatérhet. És
ez talán igaz is volt, csakhogy most már nem lehetett a
dolgot visszacsinálni.
Katnek le kellett ráznia magáról ezt a tehetetlenséget, és
vissza kellett találnia régi önmagához, aki független volt és
nem félt semmitől, és akinek nem kellett ahhoz férfi, hogy
boldog legyen. Ilyennek ismerte magát.
– Rémes társaság lehetek! Még saját magamat is halálra
untatom!
– Akkor dobd fel magad valahogy! – javasolta Coco. –
Menj fodrászhoz! Vegyél egy új rúzst!
– Én azt hiszem, ennél több kell majd.
– Akkor menj el Massimóhoz, ha ezt akarod! Tudod, hol
találod. Ott lesz a szállodájában, mint mindig.
Kat még jobban bebugyolálta magát a paplanjába, és a
székébe süppedt.
– Nem hiszem, hogy elmegyek. Nem tehetem.
– Akkor meg gyere el velem táncolni! – mondta Coco, akit
nem lehetett eltántorítani. – Az nekem mindig használni
szokott, akármilyen rémesen érzem magam.
Az öregasszony ledobta magáról a takaróit, felállt, és tett
pár bizonytalan tánclépést az erkélyen, miközben
dallamtalanul dúdolt hozzá.
– Nem tudok táncolni – közölte Kat.
Coco két lépés közt megtorpant, és összeráncolta a
homlokát:
– Kezdek egy kicsit belefáradni, hogy mindig csak azt
hallom, mit nem tudsz, cara.

Coco tényleg táncolni készült. A délután során egyre

izgatottabb lett, ahogy elmesélte a programot, amit az egyik
szeretője talált ki. Először is egy pohár proseccót isznak,
aztán elköltenek egy könnyű vacsorát, ott lesz pár jó
barátjuk is, és a szeretője a gyönyörű zenére vagy egy órán
át forgatja majd Cocót.
– Micsoda remek szórakozás! – mosolygott Coco. – Jobbat
ki sem lehetne találni.
Valósággal vibrált az örömtől, amikor elindult lefelé,
hogy otthon kiválassza, milyen ruhában fog menni.
Többféle szoknyát is emlegetett, fényes anyagúakat,
pörgőseket, és selyemharisnyákat, pántos tánccipőket és
tollakat, amelyeket a hajába fog tűzni.
– Elhatároztam, hogy csodálatosan fogok festeni –
jelentette ki Coco. – Reggel majd találkozunk, és mindent
elmesélek.
Kat arra készült, mint mindennap, hogy Ruthtal fog
találkozni. Mostanra már kialakult, hogy mik a kedvenc
helyeik, és napközben egyszerűen megbeszélték SMS-ben,
hogy melyikben találkozzanak. Kat most megnézte a
telefonját, hogy Ruth írt-e már, de még nem jött üzenet.

„Ma este hol? All’Arco?” – pötyögte be.

A válasz öt perc múlva érkezett.

„Vittorio elhívott vacsorázni. El akar vinni a Harry’ s

Barba. Bocs! Holnap este?”

„Semmi gond. – írta vissza Kat. – Jó mulatást!”

Kat így társaság nélkül maradt, de nem bírt volna a négy fal
közt maradni, hát nekiindult egyedül. Átvágott a piactéren,
ahol a nap végére mindent összepakoltak, és átkelt a Rialto
hídon. Hűvös és tiszta éjszaka volt, és Kat csak rótta az
elegáns üzletekkel szegélyezett keskeny utcákat, majd
átment a Szent Márk téren, ahol az egyik kávéház zenekara
játszott a szanaszét álldogáló hallgatóságnak; végül
továbbment a Castello negyed egy csöndesebb része felé.
Találomra bement egy bacaróba: túlságosan meleg volt
bent, és a fal mentén hordók sorakoztak. Lecövekelt a
pultnál, ivott egy pohár vörösbort, és némi fantáziátlan
cicchettit csipegetett: savanyú hagymát és szardíniát rágós
kenyérszeleten, kissé már állott húsgombócot és olajban
tocsogó sült zöldségeket.
– Még egy italt? – kérdezte a kocsmáros, de nem várta
meg a választ, már meg is töltötte Kat poharát.
Kat gyorsan megitta azt is, alig ízlelgette a bort, csak a
hatását élvezte: hogy ellazulnak tőle az izmai, és oldja a
rosszkedvét.
– Hallotta a legújabb híreket? – kérdezte a kocsmáros a
pultra könyökölve.
Szemlátomást beszélgetésre vágyott.
– Nem, miért, mi történt? – kérdezte Kat.
– Be akarják tiltani, hogy maguk, turisták a bőröndjeiket
huzigálják Velence utcáin. Azt mondják rá: zajszennyezés.
– Én nem vagyok turista, én itt élek – mondta Kat.
– Igen? – kérdezett vissza kétkedőn a kocsmáros.
– Azokkal a gurulós bőröndökkel tényleg rettenetes zajt
csapnak, ahogy ráncigálják őket. Csak azt nem tudom,
milyen más módon lehetne behozni a csomagokat.
– Hát, azt a szervezetet sem lehet hibáztatni, amelyik ezt
kitalálta… hogy is hívják őket? Love Venice?
– Respect Venice.
– Úgy van! Na, ők kampányolnak most ezzel.
– És gondolja, hogy tényleg kitiltják a gurulós
bőröndöket?
A férfi megint megtöltötte Kat poharát, és vállat vont.
– Ki tudja? Ezek a fiatalok azt szeretnék, ha Velence
megmaradna olyannak, amilyen régen volt. De hát az
óramutatókat nem lehet visszaforgatni, nincs értelme ezen
erőlködni. A feleségem mindig ezt mondja.
Lehet, hogy a kocsmáros szavai közhelyesek voltak,
mégis megragadtak Kat agyában. Begombolta a blézerét, és
kilépett az éjszakába. Kicsit vacogott, ezért gyorsan sétált,
és igyekezett a jobban kivilágított callékon maradni. Lehet,
hogy ő is ezt próbálja: visszafordítani az időt? Lehet, hogy
ezért nem képes elhagyni Velencét?
Egy kicsit előrébb egy fényesen kivilágított bacaróból
emberek csődültek ki: meleg, steppelt kabátokba öltözött
nők és férfiak, akik meleg gyapjúsálakba húzták be az
állukat. Búcsúzkodtak egymástól, puszilkodtak, ölelgették
egymást. Egy férfi felnevetett.
Kat a hang tulajdonosát keresve ismerős arcot látott
meg: Massimo volt az. Egy fiatalabb férfi társaságában már
elhagyta a többieket, és valamin nevettek. Kat megtorpant.
Már el is felejtette, hogy Massimo mennyire jóképű, hogy
milyen szép széles a válla, és hogy milyen elegáns mindig, a
ruhái milyen szépen vasaltak, szinte rá vannak öntve.
A fiatalabb férfiban Nicóra ismert. Nico meg is látta őt,
mert megfogta Massimo könyökét, és mondott neki valamit,
amitől az idenézett. Katet a lába egyenesen odavitte.
– Helló – mondta bátortalanul.
– Szóval még itt vagy – mondta Massimo. – Én azt hittem,
már visszamentél Londonba.
– Búcsú nélkül nem tudtam volna elmenni.
Massimo arcára különös arckifejezés ült ki.
– Úgy látom, fázol – mondta. – Hol van a kabátod?
Kat felhajtotta a blézere vékony szövetgallérját.
– Ez így pont elég – füllentette.
– Tessék! – Massimo letekerte a nyakából a sálat, és
odanyújtotta Katnek. – Nem kell visszaadnod: nekem van
másik.
Kat habozott elvenni, de Massimo a kezébe nyomta, és
aztán nézte, ahogy Kat magára teríti a Massimo testétől még
meleg, puha gyapjúsálat.
– Jól áll neked.
– Köszönöm.
– Jó, hogy láttalak, Kat, vigyázz magadra!
Massimo Nico vállára tette a kezét, elfordult, és elindult.
– Massimo! – szólt utána Kat.
A férfi visszanézett:
– Igen?
– Köszönöm – mondta Kat megint. – Köszönök mindent.
Úgy ment hazafelé, hogy az arcát egészen behúzta a
sálba, és belélegezte a férfi ismerős illatát. Már bánta, hogy
ismételgette magát, mint egy idióta. Köszönöm, köszönöm –
mintha nem lett volna több száz más, jobb dolog, amit
mondhatott volna!
Amikor hazaért, bekopogott Coco ajtaján, de nem volt
válasz. Gondolta: Coco még biztos nem jött meg a
táncmulatságból. A lépcsőn felfelé mászva szentül
megfogadott néhány dolgot. Reggel ír egy e-mailt az
ügynökének, amiben az lesz, hogy ha nem kap tőle
semmilyen választ, akkor felteszi a YouTube-ra a filmet,
amit forgatott, és nem érdekli az ügy tovább. Aztán
átolvassa a könyv már megírt fejezeteit, és kitalálja, hogyan
lehetne befejezni, mert az erre kapott előleget már
elköltötte, és nem tudja visszafizetni. És tervet fog készíteni,
hogy mi legyen a következő lépés: van pár hely, ahová
elmehet, és vannak barátai, akik örülnének a
látogatásának. És akkor Velence bekerülhet az emlékei
közé.
Úgy aludt el, hogy Massimo sálja rajta maradt. Mély,
álomtalan alvás volt, és amikor Massimo illatára ébredt,
először azt sem tudta, hol van: pár percig azt hitte, megint a
Hotel Gondolában.
A spaletták résén beszűrődő fény jelezte: kezdődött egy
újabb, szürke, téli nap. Kat még néhány percre lehunyta a
szemét, húzta vissza az ágy, ami kényelmes és meleg, és
menedéket ad az élet elől. De eszébe jutott a tegnapi
fogadkozása meg az, hogy Cocóval akart reggelizni, így hát
kibújt a takarók alól, és összerezzent, amikor mezítláb
megérezte a parketta hidegét. A sál a vállán maradt,
miközben fogat és arcot mosott. És öltözéskor olyan
ruhákat válogatott össze, amelyekhez illett a bolyhos
gyapjúsál sötét narancsszíne.
Kat a szokásos pasticceriában várt Cocóra. Elmajszolt egy
brióst, és több csésze kávét is megivott, de Coco nem
bukkant fel. Talán sokáig maradt fent előző este, és
kimerült; vagy – ami még valószínűbb – öreg barátnője a
csatornák felől érkező metsző, nyirkos szél miatt nem bír
előkecmeregni. Kat elhatározta, hogy reggelit visz neki. Vett
pár süteményt meg cukrozott piskótát, amit az ismerős
pincér dobozba csomagolt, és a dobozt aranyszínű szalaggal
kötötte át.
– A signorának viszi őket, ugye? Szereti, ha minden
szépen néz ki.
 Kint még hidegebb volt, és Kat most igazán örült a
sálnak. Végigsietett a szinte teljesen üres utcákon, erősen
szorítva a dobozt: az ujjai egészen elfehéredtek és fáztak.
Került egyet a bolt felé, hogy megnézze, Coco ott van-e, de
az ajtó be volt zárva, és sötét volt odabent. Amikor pedig
bekopogott Coco lakásába, még mindig nem jött válasz, bár
a kutyák csaholását hallotta.
Kat felment a lakásba, elküldte az e-mailt az
ügynökének, majd rávette magát, hogy a laptopon
megnyissa a könyve szövegét tartalmazó fájlt. Az első
fejezetek olvastán visszarepült az első hetek idejére, amikor
beleszeretett Massimóba és Velencébe. Milyen naiv volt
még akkor! Hogy el volt telve magától! Ha nincs Coco, ő
már sokkal korábban elrontott volna mindent.
Ebédre csak pár piskótát evett, a többit megint levitte a
barátnőjének. A kutyák most már a bezárt ajtó mögött
vinnyogtak. Kat hangosabban kopogott, majd dörömbölt, és
be is kiabált:
– Coco, bent vagy? Halló!
Tanácstalan volt, s pár percig csak hallgatta a kutyák
panaszos hangjait. Aztán döntött: felszaladt a lakásba, vette
a telefonját, és Ruth számát hívta.
– Szia, készültem SMS-t írni – mondta Ruth, ahogy
felvette. – A ma este teljesen jó nekem. Menjünk az All’
Arcóba, ahogy tegnap akartad!
– Most nem ezért telefonálok. Hanem azért, mert egy
kicsit aggódom Coco miatt. Ma még nem mutatkozott.
Többször is kopogtam nála.
 – Talán elment valahová.
– De a kutyák itt vannak. Coco nem szokott nélkülük
menni sehová, és a hangjuk elég panaszos. Nem is tudom…
lehet, hogy eltúlozom a dolgot, de rossz érzésem van.
Szerinted mit csináljak? A lakásához nincs kulcsom, és az
ajtót azért mégsem rúghatom be!
– Várj egy kicsit, megkérdezem Vittoriót!
Kat hallotta a rövid, fojtott hangú szóváltást, majd Ruth
beleszólt:
– Jól van, odamegyünk. Vittoriónak van kulcsa. Húsz
perc, és ott vagyunk.
– Köszönöm – mondta megkönnyebbülten Kat. – Majd
figyelem, hogy mikor értek ide.
Többször is kopogott még Coco ajtaján, aztán a lépcsőre
ülve várakozott, egyre idegesebben. Coco kifejezetten azt
mondta, hogy együtt akar Kattel reggelizni, és más tervet
egyáltalán nem említett aznapra. Nem volt rá jellemző,
hogy ne tartotta volna magát a megbeszéltekhez.
Ruth és Vittorio tényleg nagyon hamar odaértek.
Mindketten több réteg meleg ruhában voltak, és hozták
Ruth festőfelszerelését is.
– Ne haragudjatok, hogy felborítottam a programotokat!
– mondta Kat.
– Még nem jártunk messze – nyugtatta meg Ruth. – Úgy
gondoljuk, hogy biztos nincs semmi baj, de azért, ugye, nem
árt megnézni.
Vittorio mindenesetre nagyon komolyan nézett, amikor
arra kérte őket: várjanak odakint. A kulccsal kinyitotta az
ajtót, és ahogy bement, Kat hallotta, hogy azt mondja a
kutyáknak:
– Va bene, va bene!{97}
Hallották, hogy bent nyílik, majd csukódik az ajtó, aztán
csönd lett. Hosszú ideig semmilyen hang nem hallatszott.
– Szerinted nem kéne bemennünk? – kérdezte Kat.
Ruth nemet intett:
– Még nem, csak várjunk itt, ahogy Vittorio kérte.
– De hol van már, mit csinál ennyi ideig? – kérdezte
türelmetlenül Kat.
Ruth megfogta Kat karját:
– Várjunk!
– Vagy odabent van Coco, vagy nincs – kereste Kat Ruth
tekintetét, és nagyon nem tetszett neki az arckifejezése.
– Istenem, csak nem azt hiszed, hogy…
Amikor Vittorio előkerült, az arca sápadt volt, a szeme
pedig vörös. Kat megpróbált mellette benyomulni a
lakásba, de Vittorio elállta az útját, és rekedtes hangon azt
mondta:
– Ő nem akarná, hogy így lásd.
– Így… hogy? Mi történt?
– Elment, kedvesem. Coco elment. Most már békében
pihen.
– Nem! – próbált Kat megint befurakodni Vittorio mellett,
de ezúttal Ruth csimpaszkodott rá.
Kat megfordult, arcát a másik nő vállához szorította, és
elfúló hangon megismételte:
– Nem…
 – Én is nagyon sajnálom, drágám, nagyon sajnálom.
Ruth elhúzta onnan, és a lépcső felé vezette.
– Gyere most velem, és hagyjuk, hogy Vittorio elintézze,
amit kell. Ő tudja, mi a teendő, és hogy kit kell hívni.
– Oda akarok menni hozzá.
– Tudom, tudom – tolta Ruth fölfelé a lépcsőn Katet, aki
egyszer csak a saját lakásában találta magát: az asztalnál
ült, és a kannában forrt a víz a teához.
– Nem halhatott meg! Tegnap olyan boldog volt: táncolni
készült!
– Vittorio szerint már jó ideje beteg volt. Coco öreg volt,
és a teste elhasználódott.
Katnek eszébe jutott valami, amit fontosnak gondolt:
– Szürke volt a színe, te mondtad.
– De ő színesnek mutatta magát és vidámnak, pont azért,
hogy így emlékezzünk rá, nem gondolod?
– De hát mikor történhetett? Szerinted mióta fekszik ott
egyedül? – Kat hangja elcsuklott.
Arcát beletemette a gyapjúsálba, ami még most is a
vállára volt terítve.
Ruth két csésze teát csinált, amit aztán egyikük sem ivott
meg, és az asztalnál ülve vártak Vittorióra, mert nem volt
más, amit tehettek volna.
– Gondolni sem akarok rá, hogy nem látom többé, és
nem hallom a hangját – mondta Kat.
– Tudom, hidd el, én ezt jól tudom – felelte Ruth
gyengéden. – Ilyen az, amikor az ember elveszít valakit, akit
szeret.
 Vittorio végül megjelent. Kimerült volt, az arca pedig
könnytől maszatos, a kutyák pedig a lába körül futkostak.
Egy csomó borítékot hozott: mintha meghívók lennének.
Ruth kérdőn nézett rá.
– Ezek levelek – mondta Vittorio, és letette őket az
asztalra.
– Cocótól?
– Így van. Jó sokat dolgozhatott vele. Mindenkinek írt, aki
fontos volt a számára.
– De hogy tudtad megtalálni őket a sok holmi között? –
kérdezte Ruth.
– Elmondta nekem, hogy hol keressem, ha vele történik
valami. Tudta, hogy ez a nap előbb vagy utóbb elérkezik.
Kat megnézte a krémszínű borítékokat: mindegyiken
nyomtatott betűvel állt a címzett neve, bordó tintával írva.
– Egyet ki is nyitottál.
– Az nekem szólt, és pontosan az állt benne, amire
gondoltam. Van egy levél Ruthnak is, és azt hiszem, abban
is benne lesz nagyjából ugyanaz. Azt viszont nem tudom,
hogy neked mit akart üzenni, Kat.
Vittorio átnézte a borítékokat, kihúzott egyet közülük, és
Kat elé tolta.
Kat az orrához emelte, mintha Coco szokásos illatszerét
keresné – de csak a papír szaga érződött rajta.
– Kiknek írt még?
– Családtagoknak, barátoknak, szeretőknek. Az én
feladatom, hogy minden levelet kézbesítsek, és mindenki
értesüljön róla, mit is akart Coco tudatni velük.
 – Nem tudom elhinni, hogy elment – mondta Kat
fásultan.
– Először én sem hittem el – felelte szomorúan Vittorio. –
Az ágyban feküdt, a hálóingében, és én még azt hittem,
alszik. De akkor… megláttam, hogy kiszállt belőle az élet.
Más lett az arca: már nem ő volt az, nem igazán.
– És most? – kérdezte Kat.
– Már felhívtam a temetkezési vállalkozót, és hamarosan
érte jönnek. Coco nagyon részletesen meghagyta nekünk,
hogy mit hogyan szeretne.
– A temetésen? – borzongott meg Kat.
– Nem csak ott. – Vittorio arcán halovány mosoly futott
át. – Itt az én drága Cocómról van szó, aki természetesen azt
hagyta meg, hogy rendezzünk egy nagy partit.

Katnek két üzenetet kellett kinyitnia: Coco levelét és az

ügynökétől aznap délután jött e-mailt. A konyhaasztalnál
ült, előtte a laptop és a levél, és próbálta felkészíteni magát
öreg barátnője utolsó szavaira, illetve a jövőjét esetleg
eldöntő üzenetre is.
Először a borítékot vette föl. Miután feltépte, egy lapot
húzott elő, teli Coco macskakaparáshoz hasonló soraival.
Nem volt könnyű kisilabizálni.

Kedves Kat barátnőm!

Az én életem tele volt sok érdekes emberrel:

köszönöm, hogy te is ezek egyike lettél. Grazie
mille{98} mindazért a sok apró dologért, amit tettél, és
ami olyan sokat jelentett nekem. Azon a napon,
amikor betoppantál hozzám a boltba felpróbálni egy
ruhát – azt, ami annyira nem volt neked való,
emlékszel? –, én már tudtam, hogy össze fogunk
barátkozni. De azt el sem tudtam képzelni, hogy ilyen
sokat jelentesz majd nekem.
Ezt az alkalmat most arra szeretném felhasználni,
hogy még egy utolsó dolgot mondjak neked. Mindig
igyekeztem, hogy ne adjak neked sok tanácsot –
kivéve az öltözködésről. De az, hogy az ember
megtalálja a neki való életet, még fontosabb, mint
hogy megtaláljon egy rá jól illő ruhát. És
mindkettőhöz az kell, hogy az ember nyitott szemmel
nézze saját magát.
Te, Kat, hajlamos vagy rá, hogy azt az embert lásd,
aki lenni szeretnél, és nem azt, aki vagy. Megértem,
hogy miért; sokáig én is ezt csináltam. De mielőtt a
hátad mögött hagynád Velencét, én azt remélem,
hogy egy kicsit jobban megismered magadat.
Maradj még egy kicsit… ameddig csak akarsz. A
lakás miatt ne fájjon a fejed: az enyém, és mindent
úgy rendeztem, hogy bérelheted tovább.
Milyen jól szórakoztunk, igaz? Milyen szomorú,
hogy be kellett fejezni. De az életem többnyire jó volt,
és nem bánok semmit, ami történt. Remélem, hogy
egy nap majd te is elmondhatod ugyanezt. Ezt
nagyon remélem.
 Isten veled, kedvesem!

Sok szeretettel
Coco

Kat többször is elolvasta a levelet, és bizony ráncolta miatta

a homlokát, mert nem tudta eldönteni, hogy Coco mit is
akart mondani. Biztosan jó tanácsot akart adni neki, de ő
nem tudott mit kezdeni vele. Hiszen Kat pontosan tudta
magáról, hogy milyen, és természetesen már kiismerte
magát. Valahogy többre számított Cocótól, ezért egy kis
csalódottsággal tette félre a levelet.
Most hát meg kell tudja, mi is a helyzet szakmai téren.
Coco levelét igyekezett fejben is félrerakni, és a laptopja
felé fordulva duplán rákattintott az ügynöke válaszára.

Kedves Kat!

Ne haragudj, hogy ilyen sokáig várattalak! Az évnek

ez az időszaka rettenetesen zsúfolt. Mindenesetre jó
híreim vannak a számodra. Az ötleted érdekli a
tévétársaságot. Úgy látják, hogy van benne lehetőség.
Ha jól értem, azt szeretnék, hogy más városokra is
alkalmazd ugyanezt a megközelítést (Black
Párizsban, Barcelonában, Rómában stb.): ilyen
bennfentes, intim hangvétellel mutasd be a helyeket,
amelyekről azt hisszük, hogy jól ismerjük őket.
A legelső teendőnk, hogy össze kell hozzunk egy
meetinget. Mikor jössz Londonba legközelebb? Arra
kérlek, előtte pár héttel jelezd nekem, hogy mindenkit
 össze tudjak trombitálni.
Remélem, hogy jól vagy, és remekül érzed magad
Itáliában. Majd beszéljünk!

Penny

Kat erre várt már mióta, de most mégsem tudott annyira

örülni, mint gondolta. Megint Coco levelét vette kézbe, és
negyedszer is elolvasta. Aztán csak feküdt a pamlagon,
Massimo sálja alatt összekuporodva, és próbált rájönni,
hogy mit is akart Coco.
Elszundított, és már sötét volt, amikor felébredt. A
telefonjáért nyúlt, és akkor látta, hogy közben este lett. A
sálat az arcához szorította néhány percig, és azt az egyet
biztosan érezte, hogy Massimóra van szüksége, azonnal,
senki másra. Látnia kellett az arcát, hallania a hangját, és el
akart neki mondani mindent.
 21.

Havas eső esett. Kat félig futva tette meg a jól ismert utat a
Hotel Gondolába. Kifulladt, és az arca kivörösödött, mire
betoppant az előtérbe. Egy percre megállt ott, a csillárok
ragyogásától káprázó szemmel, és egészen megijedt attól,
hogy itt van, visszajött.
A pult mögött álló férfi, aki hanyag Buona sera!
köszönéssel fogadta, nem volt ismerős.
– Massimo itt van? – kérdezte tőle Kat.
– Meg kell néznem, hogy Signore Morosini elérhető-e –
felelte az ember nagyon kimérten.
– Az irodájában van?
– Nem tudom biztosan, signora.
– Én a barátja vagyok, és beszélnem kell vele.
– Meg van beszélve?
– Nem, de nagyon fontos.
Kat meghallotta a saját hangját: kétségbeesett volt. De
nem érdekelte, hanem ráhajolt a pultra, és bekiáltott az
iroda felé:
– Massimo, ott vagy hátul?
Jól felemelhette a hangját, mert Massimo egy percen
belül előkerült: fáradtnak látszott, és rá nem jellemzően
hanyagul volt öltözve.
– Kat? Mi szél hozott erre? Nem kellett volna visszaadni a
sálat.
 – Tudom, de látnom kellett téged.
– Oké – mondta Massimo higgadtan. – Itt vagyok.
– Azért, mert… az van, hogy… a barátnőm, Coco meghalt.
Kat épp csak ki tudta mondani, mielőtt a könnyek,
amelyekkel már küszködött, kitörtek.
Massimo rögtön átölelte:
– Jaj, Kat, nagyon sajnálom!
– Én sajnálom… – mondta Kat, és az arcát Massimo
melléhez szorította. – …hogy nem jöttem ide már sokkal
korábban. De túl büszke voltam, vagy túl hülye, vagy… nem
is tudom. De sajnálom.
– Beszéljük ezt meg! – szólt Massimo. – De ne itt.
– Ha most nem alkalmas – kezdte Kat –, ha most sok a
dolgod…
Massimo a hüvelykujjával gyengéden letörölt egy
könnycseppet Kat arcáról.
– Sok a dolgom? – kérdezett vissza, de mintha kimondani
is utálná a szavakat. – Igen, nekem mindig sok volt a
dolgom. És ez az, amit nagyon megbántam.
Egy szállodai esernyő alatt átmentek a bacaróba, ahová
mindig szívesen jártak, és a legtávolabbi sarokban lévő,
csöndes bokszba ültek. Sokáig Kat beszélt Cocóról, hogy
mennyire megrázta az elvesztése, és most milyen
szomorúságot és megbánást érez.
– Egy csomó mindent nem mondtam el neki. Soha nem
mondtam neki tisztességesen köszönetet, nem mondtam el,
hogy milyen sokat jelentett a barátsága, és mennyire hálás
vagyok neki. Azt hittem: van még erre időm.
 – Tudta ő ezt anélkül is, hogy mondtad volna – nyugtatta
Massimo.
– Nem tudhatom biztosan. Ezért is vagyok itt. Mert olyan
dolgok is vannak, amelyeket neked kellett volna
mondanom, és tudnom kell, hogy tudod-e őket.
– Kat, nem kell most…
– De igen! – erősködött Kat. – Én megbántottalak. Az
egész az én hibám.
– Nem.
– Önző voltam.
– Én is! Volt bőven időm rá, hogy végiggondoljam, mit
kellett volna másképpen csinálnom. Keresnem kellett volna
kettőnknek egy lakást, ahelyett hogy elvárjam, lakj a
hotelben. Több időt kellett volna veled töltenem és
kevesebbet dolgoznom, és jobban kellett volna figyelnem
rá, hogy te mit szeretnél. De nem, én elvártam tőled, hogy
szépen beleilleszkedjél az életembe, minden zökkenő
nélkül. Kat, nekünk így nem is volt esélyünk, én erre jöttem
rá.
Kat csak nézte Massimót. Olyan jó volt látni az arcát,
hallani a hangját! Olyan jó volt a közelében lenni, hogy
bármikor megérinthették egymást!
– De ez elmúlt, és engem csak a jövő érdekel – mondta
Massimo, aztán ellágyuló hangon hozzátette: – Hiányoztál…
és szeretlek.
– Én is szeretlek.
A vallomás azonnal kibukott Katből, és csak akkor
döbbent rá, hogy mennyire szereti Massimót, amikor
hallotta magát.
– Akkor ne adjuk fel ilyen könnyen! Nem találhatnánk
meg a módját, hogy ez mégis működjön? – tette fel a kérdést
Massimo.
– Én még mindig nem vagyok ebben biztos.
– De hát nem kell biztosnak lennünk, Kat! Csak meg kell
próbálni!
Kat úgy érezte: a lelkében felcsillan egy reménysugár.
Talán ahhoz, hogy együtt lehessen ezzel a férfival, akit
szeret, nem kell lemondania minden más dologról, amiben
örömét leli? Talán megmaradhat neki ez is és az is?

Rengeteg volt a virág. Beborították a koporsót a

gyászgondolán, és minden más hajót is, ami lassan úszva
követte. Csak fehér virágok voltak, liliomok, rózsák és
orchideák – mert Coco végakarata szerint ennek egy igazán
stílusos alkalomnak kellett lennie.
Katnek jólesett, hogy a barátnője nincs egyedül a San
Michele-sziget temetőjébe vezető utolsó útján. Négy
gondolás irányította a hajót, ami Cocót vitte, és egy egész
hajóhad kísérte: voltak elegáns motorcsónakok és rozoga
dereglyék, hagyományos evezőshajók, sőt még egy
sárkányhajó is. A Canal Grande szokásos hajóforgalma
tisztelettudón kitért előlük, még a vízibuszok is félreálltak,
és az utasoknak meg kellett várniuk, amíg a temetési menet
elhajózott.
Templomi harangok kongása mellett közeledtek a San
Michele-sziget boltíves, vörös téglás bejárata felé.
Szállingózni kezdett a hó.
A motorcsónakban, amit most Nico vezetett, Kat és
Massimo arra vártak, hogy az előttük érkezettek mind
partra szálljanak: idős hölgyek szőrmebundákban, sötét
köpenyes férfiak, komor arcú családok. Sorban ürültek ki
az emberekkel megrakott, felvirágozott hajók.
– És Coco mind ismerte ezeket az embereket! –
csodálkozott Kat. – Én meg úgy gondoltam rá, hogy csak az
én barátnőm!
– Ő még a régi Velencéhez tartozott – mondta Massimo. –
Ebben a városban élt egész életében. Szinte az összes helyi
családnak volt valami köze hozzá.
A fehér márvány sírköveket kezdte beborítani a hó,
ahogy elhaladtak előttük a magas ciprusok szegélyezte
sétányokon. Sok síron ott voltak a kegyelet virágai, színes
kontrasztban a fagyott fűszálakkal. Katnek úgy tűnt, mintha
a temető egy kert volna, és ez segített elviselni a gondolatot,
hogy szegény Cocót egy faládába zárva leeresztik a hideg,
kemény földbe.
Vigasztalásért és melengetésért odabújt Massimóhoz, és
közben az arcokat fürkészte, hogy kit ismerhet. Előrébb
meglátta Dantét a családjával. Mögöttük ment Vittorio és
Ruth, akik a két kicsi, sötét kockás szövetruhába öltöztetett
kutyát vezették pórázon. Felismert pár arcot, akiket Coco
vendégül látott a lakásában, és néhány férfiról azt gondolta,
hogy ők lehettek a szeretői.
A sírnál Kat hátul maradt, míg mások fehér bimbókat és
egy-egy maréknyi földet dobtak a koporsóra. Aztán
meghallott egy erős és gyönyörű hangot, amint énekelni
kezdte az Ave Mariát, és amikor Kat előrébb ment, meglátta
a hosszú, fekete hajú nőt, aki szorosan fogta két gyerek
kezét, és lehunyt szemmel énekelte a szomorú dalt.
Előkerültek a zsebkendők, és a párok közelebb húzódtak
egymáshoz. Kat ránézett Massimóra: sírt ő is. Az énekesnő
hosszan kitartotta az utolsó hangot, aztán a fia kezéből
elvett egy szál sötétpiros rózsát, és bedobta a sírba.
– A pezsgő már vár minket – jelentette be. – De még
előbb elénekelem Cocónak az utolsó dalt, Mozarttól a Porgi
amort, mert azt nagyon szerette, ahogyan én is.
Még énekelte az áriát, amikor megfordult, és lassan
elindult visszafelé a sírtól. A tömeg a hangját követve haladt
a sétányon, miközben fekete esernyőikre és a cédrusokra
egyre csak hullott a hó.
– Ez csodálatos volt. Ki ez a nő? – kérdezte Kat
Massimótól.
– Valentina di Malapiero. Azt nem tudom pontosan, hogy
Cocóhoz hogyan kötődik, de ő is Velence egyik régi nemesi
családjából származik. A parti is az ő palazzójukban lesz.
– Vittorio azt mondta, hogy hatalmas mulatság készül.
Massimo lehalkította a hangját:
– És az emberek meg vannak botránkozva – suttogta. –
Hallottam, hogy miket mondtak. Pezsgő és tánc? Ilyesmi
nem való halotti torra, és errefelé egyáltalán nem így
szokás.
Kat azon vette észre magát, hogy jól mulat, mert
elképzelte, ahogy Coco olyan temetést szervez magának,
ami biztosan megbotránkoztat mindenkit.
– Sosem szeretett úgy viselkedni, ahogy az elvárható lett
volna.

De minden megbotránkozás dacára úgy látszott, hogy nincs

olyan tősgyökeres velencei, aki meg ne jelent volna a Strada
Nuován álló impozáns palazzóban. Tágas, nagy
belmagasságú szobák várták őket, ahol égő gyertyák és
poros csillárok ontották a fényt, a falakon pedig fakult
freskók díszlettek. Fehér kabátos pincérek hordták a
pezsgőt, és a beszélgetés zaján túlról tangózene hallatszott.
Kat átfurakodott a tömegen, Rutht kereste. Végül ráakadt
a bálterem sarkában: állt, és nézte a táncolókat.
– Ez egészen különleges – mondta Ruth. – Itt ez a sok
gyászruhás ember, és mégis csak úgy ragyognak körülöttük
a színek! Próbálom beszívni, hogy később le tudjam festeni.
– Folyton úgy érzem, hogy Coco itt lesz valahol – mondta
neki Kat. – Valami elképesztő ruhában ott kéne táncolnia a
parketten.
Ruth bólintott:
– Vagy az emeleten kéne ülnie, a hódolói körében.
– Az összes szeretőjével.
– Igen… Azt hiszem, szegény Vittorio nagyon utálta, hogy
osztoznia kellett rajta.
– Hogy van Vittorio?
– Nagyon szomorú, hogy megint el kellett veszítenie egy
nőt, akit szeretett. De Coco azt írta neki a levelében, hogy
nem szabad a gyászra pazarolnia az idejét, ezért most
megpróbál vidámnak látszani.
– Neked mit írt Coco? – kérdezte meg Kat. – Már ne
haragudj, hogy kérdezem, nem kell elmondanod, ha nem
akarod.
– Nem titok, hisz a nagy részét úgyis kitalálhatod. Coco
két dolgot akart. Az egyik, hogy én vegyem gondjaimba az
összes ruhát a boltjában és a lakásában.
Kat nyögött egyet, együttérzőn:
– Ó, te jó ég, az nagy munka lesz! Mire gondolt, hogyan
szabadulj meg tőlük?
– Úgy határozott, hogy én vegyem át a munkáját, és
találjak nekik új otthont.
– Szóval Coco azt várja, hogy te vidd tovább a boltját?
– Úgy látszik – mondta szárazon Ruth. – És abban sem
látott problémát, hogy nem értek a divathoz, mert jól
használhatom viszont a színlátásomat.
Kat elmosolyodott: szinte hallotta Cocót, amint ezeket a
szavakat mondja.
– A másik kérése az volt, hogy vigyázzak Vittorióra.
Ennek érdekében megszervezte azt is, hogy nevetségesen
alacsony bérleti díjért beköltözhessem a lakásába.
– És a kutyái? – jutott eszébe Katnek, hogy azoknak is új
hely kellene.
– Én Vittorióra vigyázok majd, ő meg a kutyákra. Coco
mindenre gondolt.
– Ő kezdettől fogva össze akart titeket hozni, ezt tudtad,
ugye? – kérdezte Kat. – Fejébe vette, hogy te és Vittorio egy
pár lesztek, pedig te kijelentetted, hogy nem kell neked
másik férfi.
Ruth elmosolyodott:
– Ez igaz, de rá kellett jönnöm, hogy Vittorio nem
egyszerűen egy másik férfi.
– Akkor Cocónak igaza volt, és ti ketten…
– Lassan kezdjük elfogadni – szólt közbe Ruth. – Igen, azt
hiszem, Cocónak igaza volt.
– Istenem, de szeretném, ha még itt volna velünk! Nem
tudom elhinni, hogy erről a partiról lemaradt!
– Én pont azt érzem, hogy itt van – mondta Ruth. – És
már egyáltalán nem szürke, hanem ezüstösen fénylik.
Szinte látom.
– Én is – mondta Kat. – Ott van az egésznek a kellős
közepén.

Kat otthagyta Rutht a táncolóknál, hadd nézze őket tovább,

és lement a konyhába valami ennivalóért. Dantét találta ott,
meg egy másik szakácsot, akik a tűzhelynél versengtek:
éppen nagy tányérokra gyártották a cicchettit.
Dante szemlátomást megörült Katnek.
– Gyere, kóstold meg a sarde en saoromat, és hasonlítsd
össze ezével itt! Mondd meg, melyikünké a jobb!
Kat mindkettőből evett egy-egy falatot. Az egyiknél egy
picit az édes felé billent el az íz.
– Mind a kettő jó – mondta Kat tapintatosan.
– Az enyém a jobb?
– Nem feltétlenül.
– Biztos? – húzta össze szemöldökét Dante.
 – Mind a kettő nagyon finom – erősítette meg Kat. – De
nem számítottam rá, hogy téged is itt talállak. Hiszen nem
voltál Cocóval különösebben közeli kapcsolatban, igaz?
– Szomszédok voltunk, és a családom ismerte őt: a
szüleim és a nagyszüleim. Ő a régi Velence része volt, ezért
jöttünk mind el, elbúcsúzni tőle és tisztelegni az emléke
előtt… És ez nagy szerencse is, mert rengeteg éhes ember
van itt, és az én Carlo barátomnak nagy szüksége van a
segítségemre.
A másik szakács felnézett a munkájából, és vállat vont:
– Hagyom a fickót, hadd segítsen – mondta Katnek. –
Nem lehetett lerázni.
Kat mosolygott:
– Gondolom. Igazi lakomát raktok itt össze ketten.
Cocónak nagyon tetszene.
– Te viszont a barátnődet veszítetted el. Szomorú vagy? –
kérdezte Dante.
– Igen.
– Akkor el kell jönnöd hamarosan az osteriába, és én
megvigasztallak majd a főztömmel. Képzeld, teljesen
átalakítom az ételsort! Nem lesz több masszív húsétel, csak
ami a szigetekről és a lagúnából származik, csupa helyi
zöldség és hal meg tenger gyümölcsei. Gyere el, és kóstold
meg az ételeket, amiket kitalálok! Még ilyen jót soha nem
csináltam!
Kat beleegyezően motyogott, felmarkolt egy nagy tál
crostinit, és továbbállt. Lehet, hogy Dante arrogáns, ahogy
Coco mindig mondta, de kedves fiú, és meg kell hagyni, az
ételekhez nagyon ért, gondolta, ahogy a crostinit eszegette.
– Na végre, valami kaja! – szólalt meg egy londoni
akcentusú női hang, s a gazdája odanyúlt, hogy egy nagy
marékkal kivegyen a tálból. – Mindjárt éhen halok! Hé,
maga nem Kat Black? Coco mesélt magáról. Azt mondta,
hogy beleírja őt egy könyvbe, és a tévében is bemutatja,
úgyhogy híres lesz.
– Meglehet – mondta Kat feszengve. – Mindenesetre ezen
dolgozom. Nem tudtam, hogy másoknak is beszélt róla.
– Mostanában szinte másról sem beszélt, igaz, Valentina?
– fordult oda a nő a temetőben látott, fekete hajú
énekesnőhöz, aki ott állt mellette.
– Nagyon izgatott volt tőle – egészítette ki az énekesnő. –
Coco nénikém mindig is szentül hitte, hogy egyszer híres
lesz.
– Akkor a legkevesebb, amit megtehetek, hogy befejezem
a könyvemet, igaz?
Valentina bólintott:
– Ne okozzon neki csalódást! Mert akkor Coco egész
biztosan visszajön, és kísérteni fogja.
Pezsgőspoharaikkal koccintottak Cocóra, és mindenki
továbblépett, találkozni a következő érdekes emberrel,
ahogy a partikon szokás. Kat egyre kevésbé érezte úgy,
hogy egy halotti toron van, mert annyira emelkedett volt a
hangulat. Mintha Coco még ott lenne velük, de már lassan
félrehúzódna, és hagyná a barátait, hogy folytassanak
mindent tovább: nevessenek, táncoljanak, kiabáljanak,
hogy meghallják egymást a zeneszó mellett, és töltsék meg
újra és újra a poharaikat.
És ott, a sok ember között Kat hirtelen szomorúságot
érzett. Azonnal azt nézte: Massimo hol lehet. Sokáig nem
találta meg, pedig kereste mindenhol: a csillogó
gyémántokat viselő hölgyekkel teli szobákban, a parfüm- és
dohányillat közepette, a lépcsők tetején és alján, és aztán
megint ugyanazokban a helyiségekben.
Aztán egyszer csak megtalálta: egy ívelt ablakban állt,
odakinn egy fa behavazott ágai látszottak. Már alkonyodott,
és kint meggyújtották a lámpákat. Massimo egy idősebb
házaspárral beszélgetett: a hölgy szőrmébe burkolózott, a
férfi pedig pont olyan volt, mint Massimo, csak öregebb. Kat
rájött: ők a férfi szülei.
Massimo is meglátta Katet, odaintett neki, pár szót
mondott még a szüleinek, aztán odajött.
– Lenne kedved megismerkedni a családommal? –
kérdezte.
– Tényleg szeretnéd?
– Igen, persze, ismerd meg a szüleimet, a lányaimat és a
testvéremet, mert rajtad kívül ők az életem legfontosabb
szereplői. Hülyeség volt azt gondolni, hogy jó ötlet téged
távol tartani tőlük.
Massimo karon fogta Katet.
– Várj, még el kell valamit mondanom! – mondta Kat,
akit elfogott a pánik. – Az ügynököm azt írta, hogy van esély
az új tévéműsorra. De ha ez tényleg bejön, az rengeteg
utazással jár majd. Hosszabb időre el kell majd téged
hagyjalak… és Velencét.
 – Miért hiszed mindig azt, hogy választanod kell a
kalandjaid és közöttem? Hát nem megmondtam, hogy
mindkettő a tiéd lehet? Amíg hazajársz majd
mindenhonnan, én boldog leszek. Kat, te csak menj, ahová
akarsz, de ígérd meg, hogy mindig haza fogsz jönni!
– Megígérem – mondta erre Kat. – De még mennyire,
hogy megígérem!
Massimo közelebb húzta magához:
– Akkor most gyere velem! Nem akarok tovább várni.
 KAT BLACK

EGY ÉV A HOTEL GONDOLÁBAN

18. fejezet

Élete során az ember sokféle indíttatásból főzhet: néha

ünneplésre szánja az ételt, néha vigasztalásul. Összehozhat
az étkezéssel egymástól elszakadt embereket; kimutathatja
a főzéssel, ha szeret és nagyra értékel valakit, vagy örül neki.
Főzhet azért, hogy jól lehessen az étellel lakni, vagy hogy
evés közben ki lehessen kapcsolódni, és élvezni az ízeket.
A ma esti vacsorának, amit főzök, mindezt tudnia kell – és
még többet.
Az történt ugyanis, hogy nem úgy alakult ez a könyv, és az
életem sem, mint ahogy eredetileg terveztem. Mostanában
a dolgok eléggé megromlottak.
De most itt vagyok a kis, velencei lakásomban, ami dugig
van különféle szószokkal összepöttyözött lábosokkal és
fazekakkal, és nagy összevisszaságban állnak benne a
szatyrok, amelyekből kibuggyan a bőven beszerzett
ennivaló: sárga tökök, bordó levelű radicchiók, polipkarok,
lassú párolásra szánt húsok és a gyümölcsök, amelyeket
vörösborban és cukorban kell elkészíteni.
 A kinti Velence fagyos, de idebent tompa fény ég, és
melegít a tűzhely, a rajta rotyogó finomságok illata pedig
belengi a lakást.
Massimo itt van velem: elnyúlva hever a
bársonypamlagon, a szeme lehunyva, és a takaró félig
lecsúszott a testéről. Most mindjárt elkezdem megetetni, de
csak szép kényelmesen, egyik fogás a másik után. A fél estét
evéssel fogjuk tölteni, ő meg én, mert ünnepelni fogunk, de
vigasztaljuk is egymást, és kimutatjuk, milyen sokat jelent
nekünk a másik, de legfőképpen szeretni fogjuk egymást.
Emlékszel, kedves olvasó, hogy kezdetben azt gondoltam:
nincs lehangolóbb érzés, mint amikor az ember irigykedik a
saját életére? Ezt írtam ennek a könyvnek a legelején. Azóta
nagyon sok lehangoló dologban volt részem, és minden
megváltozott, én is.
Előfordult már, hogy amikor visszagondoltál korábbi
önmagadra, egy túlságosan is magabiztos nőt láttál, akinek
csak a saját szempontjai léteztek, tehát a legtöbbször nem is
volt igaza? Tapasztaltál hasonlót?
Mert én bizony igen… és jelenleg éppen azon igyekszem,
hogy ez velem soha többé ne fordulhasson elő.
{1}
Egy urad dal nevű hüvelyesből, rizsből és görögszénamagból készülő
indiai lepényféle.

{2}
Hagyományos olasz vendéglő, ahol egyszerű, friss ételeket szolgálnak
fel.

{3}
Kukoricadarából, vajjal, parmezánnal főtt kása, amelyet kidermesztés
után felszeletelnek, és esetleg olívaolajon kisütnek.

{4}
Hölgy, hölgyem.

{5}
Palota; így nevezik Olaszországban a régi, elegánsabb épületeket.

{6}
Vízibusz, a velencei lagúnák legjellegzetesebb tömegközlekedési
eszköze.

{7}
Jó estét!

{8}
Vodka- és narancsléalapú koktél.

{9}
Koktél tequila, Grand Marnier, narancslé és lime-lé keverékéből.

{10}
Koktél vodka, narancslé, cukorszirup, Angostura és Galliano
keverékéből.

{11}
Rendben.

{12}
Aperol, habzóbor és szóda keveréke.

{13}
A híres velencei Harry’s Barban találták ki: sárga húsú őszibarackpüré,
kevés málnapüré, jéghideg habzóbor keveréke (nevét Giovanno Bellini
velencei festőről kapta).

{14}
Tequila, Cointreau, friss lime-lé keveréke, a pohár szélét sóba mártják.
{15}
Olasz habzóbor.

{16}
Olasz citromlikőr.

{17}
Kávés koktél: friss espresso, kávélikőr, vodka és tört jég keveréke.

{18}
Népszerű olasz aperitif: gin, piros vermut, Campari és narancshéj
keveréke.

{19}
Macskanyelv: vajas, vaníliás aprósütemény.

{20}
Kedves, drága.

{21}
Tökéletes. Itt: Pontosan.

{22}
Az olasz kisvárosok szűk mellékutcái.

{23}
Kis ételbár, borozó.

{24}
Kis harapnivalók vagy szendvicsek, amelyeket a hagyományos
bacarókban szolgálnak fel.

{25}
Kis szendvics, ami ciabattából vagy bagettből készül, és általában
olívaolaj, szardella vagy sajt kerül rá.

{26}
Szárított, sózott tőkehalból és olívaolajból kevert ízletes, hagyományos
krém. Minden családnak megvan a saját receptje.

{27}
Hosszúkás, ropogós francia fehér kenyér.

{28}
Kedves, drága. Itt: drágám.

{29}
Egyszerű ételeket kínáló vendéglő, főleg helyi specialitásokból álló
rövid étlappal.

{30}
Halfalatok és tenger gyümölcsei friss, ropogós bundában, bő olajban
kisütve.
{31}
Hajszálvékonyra szeletelt marhahús házimajonéz-alapú szósszal
megcsíkozva. 1950-ben a velencei Harry’s Bar alapítója, Giuseppe
Cipriani készítette először Amalia Nani Mocenigo grófnőnek, amikor
megtudta, hogy az orvosok nyers hús fogyasztását javasolták a
grófnőnek. A nevét egy velencei festő, Vittore Carpaccio után kapta,
akinek munkái ismertek voltak karakteres vörös és fehér tónusairól.

{32}
Sült paradicsomból, fokhagymából, pirított fenyőmagból és csípős
paprikából készült szósz.

{33}
Szardínia, amelyet hagymás, fehérborecetes, mazsolás, fenyőmagos
pácban érlelnek. Hagyományos tartósítási eljárás a középkor óta.

{34}
Kávé kis tejjel.

{35}
Cukrászda.

{36}
Olaszországban máshol cornettónak nevezik, de Velencében croissant-
nak, mert a hajdani Velencei Köztársaságba Bécsből indulva
Franciaországon át jutott el.

{37}
Panzió, vendégház.

{38}
Olaszország egyik híres vörösbora.

{39}
Moscato fehér szőlőből készülő desszertbor.

{40}
Tér.

{41}
Tekergően inas levelű salátazöldség.

{42}
Zsenge, tavaszi salátazöldség, magyarul sziki ballagófű. Olasz nevét a
külseje alapján kapta, azt jelenti: szerzetesek szakálla.

{43}
Olasz hasaalja-szalonna.

{44}
Jó étvágyat!
{45}
Köszönöm!

{46}
Vörös cikória, lilásvörös és világos levelű, ropogós, borsos ízű zöldség.

{47}
Ez nem Disneyland, ez az otthonunk!

{48}
Nem akarunk több turistát!

{49}
Jó reggelt!

{50}
Habzóborból, vodkából, citromszorbetből készül koktél, az étkezések
végén isszák Velencében.

{51}
A francba!

{52}
Magas vízállás, Velencében használt kifejezés a kivételes
árapálycsúcsokra.

{53}
Az a szakember, aki az elkészült ételeket ínycsiklandóvá varázsolja a
fotózásokkor.

{54}
Szó szerint: édes élet. Olasz vidám életérzés.

{55}
A hagyományos olasz ételsorban az első fogás, előétel. Általában
többféle van belőle: olajbogyó, peperoncini, gombák, szardella,
articsókaszív, különböző sajtok vagy ecetes zöldségek.

{56}
A rizibizi olasz eredetije, zöldborsós, szalonnás rizottó.

{57}
Olasz mandulás habcsók.

{58}
Ritka, velencei rákfajta.

{59}
Puha húsú polipfajta.

{60}
Spanyol fűszeres kolbász.

{61}
Töltött, főtt tészta.
{62}
Friss zöldfűszermártás.

{63}
A ramen gazdag japán tésztaleves.

{64}
Vastag, teljes kiőrlésű spagetti szardellás, hagymás mártásban.

{65}
Szia!

{66}
Kisasszony.

{67}
Olasz krémes túróféleség, az olasz konyha egyik kedvelt alapanyaga.

{68}
Pékség, péküzlet.

{69}
Kemény olasz juhsajt.

{70}
Ó, anyám!

{71}
Sóval tartósított, levegőn szárított, érlelt olasz sonka. Legkiválóbb
változata a pármai sonka, amelyet legalább 10-12 hónapig érlelnek.

{72}
Hagyományos csónaképítő műhely.

{73}
Lágy, puha, friss tehénsajt.

{74}
A Megváltó ünnepe.

{75}
Kívül ropogós, belül puha és lyukacsos, papucs formájú olasz
kenyérféle.

{76}
Bazsalikomból, fenyőmagból, fokhagymából, parmezánból készített
szósz.

{77}
Vese alakú fehér bab, konzervként is használják.

{78}
Pörkölt mandulás vagy mogyorós nugát.

{79}
Dohánybolt, trafik.
{80}
Proseccóból, bodzaszörpből, szénsavas ásványvízből, lime-léből és
mentalevelekből készült koktél.

{81}
Szűzanyám!

{82}
Rövidital, amit az étkezések után isznak, mert segít megelőzni vagy
legyőzni a teltségérzetet, gyomorégést.

{83}
Nyitott kerti lugas.

{84}
Indiából származó, a jógában is használt köszöntési forma.

{85}
Olasz lepénykenyér.

{86}
Olasz húsos-zöldséges rakott tészta.

{87}
Porhanyós, linzertésztájú sütemény, vaj helyett tejszínnel készítve.

{88}
Törkölypárlat.

{89}
Tiszteld Velencét!

{90}
Fagylaltozó.

{91}
Sózott, szárított halikra.

{92}
Nagy, fehér húsú garnélafajta.

{93}
Koktél rummal, citruslével és nádcukorsziruppal.

{94}
Kisvendéglő.

{95}
Velencei regatta, nagyszabású hajós felvonulás a Canal Grandén.

{96}
Speciális rizsfajta rizottó készítéséhez.

{97}
Rendben, rendben.
{98}
Nagyon köszönöm, hálás köszönet.