Osiris Könyvek 19.

Jeffrey Stone
& John Caldwell
A Káosz Éje

Mi ez itt már megint? Így kell kezdeni egy komoly könyvet?

Hát nem. De ez nem is komoly könyv. Sőt, még csak nem is ko-
molytalan. Ez olyan akármi... bár az is lehet, hogy nem akármi.

Ajánljuk ezt a művet mindazoknak,

akik végigküzdötték magukat az előző regényen
és még mindig nem mentek el a kedvük tőlünk.
Nem ajánljuk viszont azoknak,
akik amúgy sem vennék meg ezt a könyvet!
 Eredeti cím: Szerintem elég eredetei!
© 1994 by a Stáblista
All rights reserved!

A kötet előző lapját átfordította: Ön

A borítón látható festményt

Zubály Sándor
készítette

Rajzocskák: Szendrei Tibor

ISBN 963 7841 37 7

ISSN 1215-8518

Hungarian edition © 1994 by Cherubion Kft.

Copyright © 1994 by Cherubion Kft.

Cherubion
Könyvkiadó és Szolgáltató Kft.
Az AVALON Kiadói Csoport tagja

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5129.66-14-2
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 12 ív
Készült Debrecenben, 1994-ben
Ø
John Caldwell & Jeffry Stone

A KÁOSZ ÉLJEN
ÉLYE

Cerubion Könyvkiadó
Debrecen
1994
 Az Osiris Könyvek sorozatban eddig megjelent:

1. Robert E. Howard: Conan, a bosszúálló

2. Robert E. Howard: Árnykirályok
3. John Caldwell: A Káosz Éve
4. Robert E. Howard: Conan, a kalandor
5. Donald H. Wisdone: Kristálymágia
6. Jeffrey Stone: A Hajnal Királynője
7. Jack Vance: A túlvilág szeme
8. Robert E. Howard: A Koponyák Holdja
9. John Caldwell: A Káosz káosza
10. Jeffrey Stone: A Hajnal Hadura
11. Jack Vance: Démonpikkelyek
12. Poul Anderson: Oroszlánszív
13. Jeffrey Stone: Látogató a Sötétségből
14. Stone & Caldwell: Az Éj Káosza
15. Philip José Farmer: A kőisten ébredése
16. John Caldwell: A Káosz elszabadul
17. Jeffrey Stone: Ghouzm gyöngyei
18. Larry Niven: Nem sokkal a vége előtt
19. Stone & Caldwell: A Káosz Éje

Előkészületben sincsenek:

Jeffe Stonrey: Éjféli Hajnal

Caldy Johnwell: Nem mind félork, ami rémlik
Jeffer Stonner: Ghuzimuzi és az ő kis gyöngyöcskéi
Dzsefri Sztón: Harc az Éj j Kövérjéért
Dzson Kaldwell: Harc a Káosz Osszes Belszervéért
Khon Dzsaldwell: A Káosz Megevődött (ÉVE)
Gavid Dray: Írókból lesznek az istenek!
De Vajon: Az Éj Isten-e?
Úristen: Ki találja ki ezeket a hülyeségeket?
 Eszl... Elsz... Eszló... Prológus

Egy lestrapált író beszélget egymással. Mivel ketten van, na-

gyon szomorúak. (És persze sör sincs.)
John Caldwell: Figyeled? Már megint könyvet írunk!
Jeffrey Stone: Miért beszélsz többesszámban? Én írok, te meg
csak a papot lopod.
C: De a poénokat én gyártom.
S: Meg az alpári megjegyzéseket. Még a Nulladik Szín-
vonalú Találgatásokban is megírták: csak annak köszönheted
a népszerűségedet, hogy felkapaszkodsz az olvasóid alacsony
szintjére.
C: Az az izé, amit említettél... az egy újság?
S: Én ilyet nem mondtam!
C: Akkor most mi legyen? Írunk regényt, vagy sem?
S: Már megint dolgozni akarsz?
C: Akartam én valaha is?
S: Nem. És ez látszik is a munkáidon.
C: Nos, akkor lássunk neki! Te vered a billentyűket, én a kri-
tikusokat!
S: Hogy van az, hogy mindig neked jut a szórakoztató meló?
C: Mindegy. Kezdjük! Ne húzzuk az oldalakat!
S: Jó. De előbb a Stáblista...
 Stáblista

Ötlet: egyszer már ellőve

Hat lett: ez még csak a második
Ottó: Attack
Mottó: Hiába bíztatok, végül csak megjelent
Vezéreszme: Vezér F8-G6 - sakk és matt!

Fizetett hirdetés (xx)

Eladó egy 2000 éves, megkímélt állapotban lévő

Azura Mazdah típusú maunu-lapító úthenger, beépített
MEVVVÁ-készülékkel. Jelige: Sötétség

A művet nyomasztotta: a határidő

És még: a kánikula
Szedte, vette, teremtette: a Cherubion Kft.
Drukkoltak: a drukkolók
Nem drukkoltak: az ellendrukkerek

Poénok: vannak?
Poéngyilkosok: sokan vannak
Ötletrombolók: Kócsó Ferenc & Co.
Közreműködtek: a közreműködök
Segéderők: Kovács Zsolt, Zubály Satya
Csodálkozik majd, ha a nevét látja: Ginc & Bors
Most többet nem írunk: mert
A jobb poénokat úgyis ellőttük: az előző könyvben

Ezt a könyvet készítették: a készítők

Készítők: Lásd lentebb!
Lásd lentebb: még lentebb!
Ennél lejjebb már nem kerülhetnek:

Nemes István + Kornya Zsolt + Bihon Tibor

 1.

ZAVARBAN

Avagy: miként folytassuk zökkenőmentesen

az előző regényt?

11
 Emlékeztető: Mint ismeretes, a történet akként maradt abba,
hogy az életben hagyott főszereplők gondolkodnak. És most egy
hirtelen fordulattal máris a folytatás következik.

- Romlott. - morogta öklendezve Ch'lotyóvia, és hosszú, szem-

rehányó pillantást vetett a kezében tartott, halálfejet formázó, kis
fekete üvegre, melynek oldalán színes felirat adta a világ tudtára:
"Százszoros hatású, azonnal ölő méreg!"
- Akkor megmenekültünk! - sóhajtotta Szkander Graun meg-
könnyebbülten, és nagyot húzott a kezében tartott borosflaskából,
hogy eltűntesse szájából a méreg kellemetlen, málnás utóízét.
- Ellenkezőleg - rázta meg a fejét a Szarvas Boszorkány letar-
gikusan. - Életben maradtunk... és így semmiképp sem kerülhet-
jük el a második részt.
- Miféle "második részt"? - érdeklődött értetlenül Leonsio, és a
szemét meresztgette.
- Ez szörnyű! - kiáltottja a félork, és megvakarta kopasz fejét. -
Mi itt épp megöngyilkolni készültük magunkat, ez a barom meg
azt se tudja, miről van szó.
Ch'lotyóvia megenyhülten méregette kába tekintetű kedvesét.
- Tudod, szerelmem - magyarázta kedvesen -, az előbb elhatá-
roztuk, hogy nem engedjük megtörténni azt a csúfságot, hogy
holmi írók újabb regényt csináljanak belőlünk... s éppen ez ügy-
ből kifolyólap ezen méreggel szándékoztunk véget vetni nyomo-
rúságos életünknek.
Leonsio ezt végképp nem értette.
- Nyomorúságos? Hiszen én remekül érzem magam.
- Hamarosan nem fogod - ígérte a Szarvas Boszorkány negé-
des mosollyal. - Hamarosan nem fogod...
Szkander Graun megragadta Ch'lotyóvia vállát.
- Itatod velem ezt a nyavalyás málna ízű löttyöt... de nem ér
semmit! Pedig te kollektív öngyilkosságot, örök nyugalmat ígér-
tél!
- Nos, tévedtem - felelte Ch'lotyóvia, és megvonta a vállát. -
Talán az istenek büntetése ez, hogy minden eddiginél szörnyűbb
12
kalandokban vegyünk részt, talán apró fogaskerekek vagyunk egy
oly nagyszabású tervben, melynek lényegét sohasem érthetjük
meg. Hasonlóan azokhoz, akik egykor olvassák majd a kalandja-
inkat.
- Talán valahol fel tudják tölteni a fecskendőmet - szólt közbe
Leonsio, aki épp ebben a pillanatban tért magához a méreg okoz-
ta kellemes bódulatból.
- Pofa be! - vakkantotta a félork dühösen, amiért írói már el-
pusztulni sem hagyják. - Neked köszönhetjük az egészet!
- Pardon! - emelte fel koszos mutatóujját Leonsio, és lenyalta
róla az utolsó csepp kábítószert is, melyet bonyolult mutatványok
árán sikerült kiügyeskednie a fecskendő aljáról. - Nem akarok vi-
tába szállni veled, de emlékeztetni szeretnélek, hogy az előző kö-
tet, melyet sikeresen túléltünk, éppen becses személyeddel kez-
dődött, tehát én semmiképp nem lehetek az ok. Legfeljebb az
okozat...
Bumm! Szkander Graun némileg ingerülten arcon legyintette
társát, aki e barátságosnak csak nagy jóindulattal nevezhető moz-
dulat folyományaként hármas triplaszaltót csinált hátrafelé, át-
rendezte a környező házak elhelyezkedését, majd röppályája vé-
gén megfordult, s mint egy bumeráng visszatért, hogy a pofon
nyomán a félork előtt zuhanjon a földre.
De igazából nem is eléje érkezett. Sőt! Éppen a legkisebb láb-
ujjára.
Szkander Graun rekedten felüvöltött, és felkapta a lábát. Épen
jókor. Ahol eddig állt, most egy szétfeszített csuklyájú királykob-
ra sziszegett. S minthogy a félork túlságosan messze került tőle,
ezért Leonsiót vette célba.
- Férjecském! - sikoltotta a boszorkány kétségbeesetten, és
előrelendült. - Mi lesz velem, ha elpusztulsz a kígyómarástól?!
- Hátha belepusztulsz a fájdalomba - reménykedett csendesen
Szkander Graun, de senki sem figyelt rá.
Ch'lotyóvia felemelte a szoknyáját, hogy gyorsabban halad-
hasson, és ez a látvány egy atombomba erejével hatott a kobrára.
Kimeredt, hipnotizált szemmel bámulta a látnivalókat, aztán han-
13
gosan csuklani kezdett, s miután minden belszervét kiokádta,
szépen, csendesen kimúlt.
- Ami sok, az sok! - kiáltotta a félork. - Nem elég, hogy a mi
életünket kockáztatja ilyen látvánnyal, de egy védett állatot is el-
pusztít!
Ch'lotyóvia sértődötten vonta meg a vállát, és nedves csókok-
kal halmozta el lassan eszmélő férjurát. Körülöttük lassan kisebb
nyáltócsa támadt, melyben szörnyű látomás kezdett alakot ölteni.
A Jövő.
A második rész.
A Káosz Éje.
Maga volt a megelevenedett borzalom.
Szkander Graun látta önmagát, amint megveszekedett harco-
sok üvöltő halmazában az életéért küzd. Már-már feladta volna,
de aztán a tócsában meglátta Ch'lotyóviát, amint tucatnyi eemsi
orgyilkos között egy kínzócölöphöz kötözve vár a sorsára.
Ez utóbbi reménnyel és megelégedéssel töltötte el.
- Hát... jöjjön, aminek jönnie kell! - sóhajtotta megadóan. -
Most már, csak azt szeretném tudni, mit jelent az, hogy A Káosz
Éje...

14
 2.

ISTENEK TÁRSALGÁSA

Avagy: Isten tervez, Isten végez.

15
 Ottilia (avagy: Ottó) Attack megütközve nézett először a lán-
gok közt lebegő képmásra, majd pedig a pikkelyes-redves farkát
csóváló Yvorl istenre.
- Ha jól értettem, ez itt nem akar csatlakozni a mulatságunk-
hoz?
Yvorl is igencsak hunyorgott egyetlen szemével. Azért lépett
kapcsolatba távolba beszélgetés varázslat révén ősi ellenfelével,
Fehérbotos Mark'yhennonnal, mert úgy érezte, végre megoldás
kínálkozhat a több ezer éves ellentétre, eldőlhet végre a Káosz és
a Rend örök küzdelme.
Ám Mark Yhennon hajthatatlannak bizonyult, hiába bizony-
gatta neki is Ottilia Attack, hogy nincs a világon szebb dolog,
mint három hímnemű isten igaz és őszinte szerelme.
Mark'yhennon ez ügyben kérlelhetetlen maradt, de a felvetés
szöget üthetett a fejébe. Méghozzá nem is akármekkorát.
A lángok között lebegő isteni képmás homloka fölött ugyanis
egy jókora szög meredt felfelé.
- Igaz, igaz - dünnyögte szórakozottan. - Ideje rendezni végre
az ellentéteket... eldönteni, ki a legény a gáton...
- Épp erről beszéltem az előbb - kapta el a szót Ottilia Attack.
- Ha mi hárman...
- Én a Káosz és a Rend küzdelméről beszélek...
Ottilia Attack sértődötten vont vállat.
- Hja, ha ti ki akartok hagyni engem, és csak ketten...
- Nem, nem! - tiltakozott a Fehérbotos Ősmágus. - Öreg és ki-
ábrándult vagyok én már a szerelemhez... De abban egyetértek,
hogy a Káosz és a Rend apró nézeteltérését most már előbb-utóbb
rendeznünk kell! Szinte minden egészséges világot felégettünk
magunk mögött, nincs tovább hová mennünk, nem érdemes halo-
gatnunk az ügyet, kenyértörésre kell vinnünk a dolgot... itt és
most!
Yvorl haragosan ráncolta egyetlen szemöldökét.
- Na, gyere akkor, pupák, ne csak a képmásodat küldd!
- Nem, nem! - tiltakozott ismét a Rend Fehérbotos Istene. -
Félreértesz, öregem. Hová lenne a világ, ha mi ketten
16
ölremennénk? Mindenki rajtunk röhögne. Ó, nem, nem! Elképze-
lem magunkat, amint pofozkodunk, leköpködjük egymást, egy-
más haját cibáljuk, meg ilyesmi... és már a gondolatra is felfordul
a gyomrom. Aki csak látna bennünket, rajtunk röhögne.
- Ez igaz - ismerte el Yvorl. - De akkor... nem értem...
- Meg aztán - fűzte tovább a szót Mark'yhennon -, mihez kez-
dene az a sok munkanélküli éhenkórász kalandor, aki a mi ne-
vünkben ontotta a saját- és társai vérét?
Yvorl még elszántabban ráncolta a szemöldökét.
- Most már aztán végképp nem értem, mi a fenét akarsz! - há-
borgott. - Hiszen eddig is ezt csináltuk! Az én harcosaim legyil-
kolták a te varázslóidat, a te harcosaid lekaszabolták a papjaimat,
az én varázslóim szétrobbantották a te papjaidat, a te papjaid pe-
dig... áh, mindegy! Ez már kissé unalmas.
- Hat ez az! Épp erről beszélek én is! El kell ismerned, hogy a
mi küzdelmünk már csontig lerágatott ősidők óta. Ha belegebe-
dünk, akkor sem tudunk újat kitalálni, csak folyton az az unalmas
vérontás...
Yvorl vállat vont.
- Na és? - morogta. - Mit akarsz ezzel mondani?
Mark'yhennon felemelte az ujját.
- Hagyjuk a fenébe a vérontást, a csapdákat, az alantas ár-
mánykodást... döntsük el a mi küzdelmünket becsületes, sportsze-
rű küzdelemben. Ne fegyverrel és varázslatokkal vívjunk meg
egymással, hanem a sportpályán, dicső testgyakorlás közepette
mérkőzzünk meg! Döntsük el a világok sorsát egy igazi, ke-
mény... ámde sportszerű... mérkőzésen... Vívjanak meg a legjobb-
jaink egymással! Amelyik csapat nyer, uralhatja a világot. A
vesztes pedig annak rendje és módja szerint elvonul a
multiverzum valamely eldugott zugába... és így, miután a világ
örökre megszabadul a Káosztól... elnézést, csak egy
jövőbelátóvarázs foszlányai lebegnek a szemem előtt... hm, szó-
val, miután a világ... örökre megszabadul a Káosz és Rend
idegörlő küzdelmétől... minden jobbra fordul...

17
 Yvorl sóhajtott. Ám ahogy jobban belegondolt, egyre inkább
kezdett neki tetszeni a dolog.
- Igen! - kiáltotta. - Mérkőzzünk meg egy sportjátékban! Kár-
tya? Vagy... esetleg kocka?
Mark'yhennon a fejét rázta.
- Én valami látványosabbra gondoltam...
Yvorl a puszta levegőből csupa hatos oldalú kockákat vará-
zsolt elő, és szellemkezekkel pörgette azokat a feje fölött.
- Szerinted nem elég látványos, amikor én kockázni kezdek?
- Nos, igen, de inkább...
- Akkor legyen... káoszpóker? Vagy inkább... piros pecsenye!
- Nem tetszik.
- Seggrepacsi? Ki-a-nagyobb-piros?
- Attól tartok, nem tudunk megegyezni...
Ottilia Attack, aki eddig szó nélkül hallgatta az egyezkedést,
most nagyot csapott a homlokára, csak úgy csattant.
- Futball! - súgta átszellemülten.
A lángok között lebegő képmás fekete szemüvege alatt nagyot
villantak a holt szemüregek.
- Futball?
E mágikus szó hallatán Yvorl sietve magára mondta a minden-
isteni-mágiától-védelmező-varázst, majd amikor a többszörös va-
rázshéjak már páncélként ölelték körül a testét, hogy mozdulni is
alig tudott, nyersen Ottilia Attackra, majd a Rend Istenének lebe-
gő képmására röhögött.
- Hiába próbálkoztok fondorlatos ősi igékkel! - harsogta. -
Számítottam a csalárdságotokra!
- Ez nem varázsige - helyesbített Ottilia Attack csüggedten. -
Ez egy sport. Egy sport, amit e világ Amrik nevű kontinensén
vívnak hatalmas stadionokban... labdával... két csapat...
- Igen, ez a megoldás! - villanyozódott fel Mark'yhennon.
- Amriki futball! - csettintett örömmel Ottilia Attack. - Az
Eemsi Kutyaütők nyerték el a kontinentális kupát. Nagy játék!

18
 Yvorlnak hirtelen minden eszébe jutott. Hát persze, hiszen a
Káosz minden vagyonát és legendás varázstárgyát egy ilyen mér-
kőzésen bukta el. Ettől az emléktől kissé zavarba jött.
- Futball? - morogta. - Mik a szabályok?
- Nincsenek szabályok! - üvöltötte megittasulva az ötlettől
Ottilia Attack. - Ez benne a szép!
Yvorl a homlokát ráncolta.
- Érdekes játék lehet - morogta. - Mindenki azt csinál, amit
akar? De akkor mi a lényeg?
- Van egy pálya - magyarázta Ottilia Attack. - Van két csapat.
Különböző színű mezben... páncélban... vagy akárhogy. Meg az-
tán van két kapu. Meg egy labda. Amelyik csapat bejuttatja a lab-
dát a másik csapat kapujába, annak jár a gól. Aki több gólt szerez
adott időn belül, az győz.
Yvorl fejében vadul kavarogtak a tervek és a gondolatok.
- És... - kérdezte megnyalva a száját -, miként lehet a labdát az
ellenfél kapujába juttatni.
- Bárhogy! - rivallta Ottilia Attack. - Nincs semmi szabály!
- Olyan nincs - morogta Mark'yhennon. - Én a Rend Istene va-
gyok. Hogyan mehetnék bele egy olyan küzdelembe, amelyben
nincsenek szabályok. Legalább egy szabályt alkotni kell!
Ottilia Attack vállat vont.
- Legyen akkor szabály a következő: a pályán lévő játékosok
közül... mindig csak azt szabad megölni, akinél a labda van.
A másik két Isten egyetértően bólogatott.
- Benne vagyok - közölte Yvorl. - Az egyetlen szabály: csak
azt szabad megölni, akinél a labda van.
- Azért a szabály... és maga a küzdelem körülményei nyilván
még némi pontosításra szorulnak, de az idáig elhangzottakat elfo-
gadom. A Rend és a Káosz Cherubionban fogja megvívni végső
nagy küzdelmét... amriki futballban. Méghozzá holnap délelőtt
tizenegy óra harminc perc tizenkét másodperc és tizenegy óra
harminc perc tizenhárom másodperc között...
- Hohó! - rikkantotta Yvorl idegesen. - Vétó! Erről az időpont-
ról szó sem lehet! Holnap lesz a kedvenc szládom születésnapja.
19
És egyébként is egy másodperc nem tűnik kissé túl rövidnek egy
ilyen "végső küzdelemhez"?
- Ugyan már! - legyintett Mark'yhennon. - Manapság, az idő-
lassító és időgyorsító varázslatok korában? Egy másodperc vagy
kétszáz nap... mi a különbség?
- Akkor sem holnap! - morogta Yvorl. - Holnap ünnepelni aka-
rok. Meg egyébként is... össze kell szednünk egy ütőképes csapa-
tot. Apropó... hány játékos alkot egy csapatot?
Mindkét Isten Ottilia Attackra nézett.
- Az a pálya méretétől függ - felelte az eemsik Istene. - De
szerintem legyen húsz-húsz játékos... plusz a tartalékok, akik a
halottak helyére állhatnak be...
- Vagyis - mérlegelte az elhangzottakat Yvorl -, húsz játékos...
plusz harminc-negyvenezer tartalék...
Mark'yhennon elsápadt.
- Ennyi játékost nem lesz könnyű összeszedni.
Yvorl elvigyorodott.
- Ugye, játszhatnak zombik, csontvázak, ghulok, démonok, li-
dércek, szládok és hasonlók is?
- Miért is ne? - vont vállat a Rend Istene. - De azt már most
kikötöm, hogy a kétfejű ogárok, az ikerdémonok és a hétfejű sár-
kányok is egy-egy főnek számítanak...
- Akárcsak az a varázsló, akinek harmincnégy famulusa van -
tette hozzá egyetértően Yvorl. - Valamint az az óriáskocsonya is,
melynek a kiterjedése hosszában két mérföld, szélessége egy
mérföld, vastagsága pedig átlagosan fél mérföld...
Mark'yhennon egyetértően bólogatott.
- Az ilyen elhanyagolható részleteket ráérünk még megbeszél-
ni. Koncentráljunk a lényegre! Mikor tartsuk a Nagy Meccset?
Yvorl elgondolkodott.
- Hát... erre a legalkalmasabb nap Évközép Napja lenne. Ak-
kor van ugyanis a születésnapom. Felfoghatnám a Rend végső ve-
reségét születésnapi ajándékként is...
Mark'yhennon nem törődött a célzatos megjegyzéssel.
- Ez érdekes. Az én születésnapom pedig közvetlenül Évközép
20
Napja után esik. Mi lenne, ha a két születésnapot elválasztó éj-
szakára tennénk az időpontot. Pontosan éjfélkor kezdenénk. És a
mérkőzés éjfél után egy perccel érne véget. Egy időhosszító va-
rázzsal megnyújtanánk az egy másodpercet a kívánt időtartamra...
- És úgy fogjuk hívni azt az éjszakát, hogy A Káosz Éje! - fűz-
te hozzá Yvorl. - A Káosz Győzelmének Éje. De ha gondolod, te
hívhatod A Rend Éje néven is.
Mark'yhennon vállat vont.
- Megfelel "A Káosz Éje" elnevezés. Majd azt mondom a hí-
veimnek, hogy azért hívják így, mert ez lesz a Káosz Legutolsó
Éje... De most, mielőtt mi ketten nekilátnánk, hogy megvitassuk a
pontos részleteket, javaslom, hogy nevezzük ki a jelenlévő Ottó...
bocs, Ottilia Attackot futballszakértőnek, aztán jelöljük ki a csa-
patkapitányokat, hogy toborozzanak ütőképes csapatot... Azt hi-
szem, én már el is döntöttem, ki lesz a csapatom kapitánya.
Yvorl elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét.
- Az én fejemben is felmerült egy név...

21
 3.

KALANDRA FEL!

Avagy: Ki mint veti ágyát, úgy esik bele a

moly.

22
 Szkander Graun irdatlan csattanással ért földet valami vízszintes
felületen, ami a legkevésbé sem volt rugalmas. Sőt, inkább a "ru-
galmatlan" szó szinonimáival lehetne jellemezni! A félork az ülepét
dörzsölgetve tápászkodott föl, és körülnézett. Ettől cseppet sem lett
okosabb, ugyanis egyiptomi sötétség vette körül.
- A fene aki megeszi - dörmögte kedvetlenül, és nem éppen hí-
zelgő gondolatok kezdtek rajzani az agyában, Yvorl istennel kap-
csolatban. - Mi ez? Rövidzárlat?
Körbetapogatózva megállapította, hogy valami föld alatti bar-
langféleségben lehet. Ez a környezet ismerős volt neki, hiszen
majd' minden regényben hasonló helyzetbe csöppent. Útvesztők,
labirintusok, kazamaták, katakombák, cseppkőbarlangok, pincebör-
tönök - híven tükrözte valamennyi a sunyi író lelkivilágát. Zavaró
tényező egyetlenegy volt csupán: a homályosan derengő fényfolt
ott elöl, ami mintha egy alagút végét jelezte volna. Kijárat? Semmi
csapda, semmi szörnyeteg, semmi eszement varázsló? Szkander
Graun azonnal gyanút fogott.
- Hát nem! - fújtatta dühösen. - Most nem fogsz kicseszni ve-
lem!
Ezzel hátat fordított a hívogató fénysugárnak, és botladozva ne-
kivágott az áthatolhatatlan sötétségnek.
Várakozásaiban hál'Istennek nem kellett csalódnia. Alig tízper-
ces botorkálás után megnyílt a lába alatt a föld, és ordítva lezuhant
valami álcázott aknába. Nagy nyekkenéssel landolt egy széles fo-
lyosón, amelynek falára lángoló csontvázak voltak kiszegezve, és
északi irányból azonnal meghallotta a közeledő vérebek csaholását.
Ebből - igen helyesen - arra a következtetésre jutott, hogy dél felé
mérgezett tőröket szorongató orgyilkosok lapulnak a sötétben, így
hát fölpattant, leporolta magát, és habozás nélkül rohanni kezdett
az ugatérozás irányába. Amint a csontvázak fényében megpillantot-
ta a vérszomjas kopókat, azon nyomban megtorpant, vigyázzba
vágta magát, és mozdulatlanná dermedt.
Csavaros észjárása ezúttal is kihúzta a pácból. A váratlan fejle-
ménytől meghökkent vérebek behúzott farokkal közelebb sompo-
lyogtak, körbeszaglászták a bősz félorkot, és tanácstalanul nézeget-
23
ték. Egyikük, aki bizonyára súlyos fogalomzavarban szenvedett,
még a hátsó lábát is felemelte mellette, falkatársai megbotránkozó
tekintetét látván azonban sietve elállt csörgedező szándékától. Ek-
kor csizmás léptek csattogása hallatszott délről, amelybe néha re-
kedt káromkodások vegyültek: az orgyilkosok beleuntak a várako-
zásba, és most hazafelé készülődve azon vitatkoztak, nem kellene-e
panaszt tenni megbízójuk ellen a Martalócok Szabad Szakszerveze-
ténél.
A vérebek egyből felkapták a fejüket, és hátrasunyt füllel, vicso-
rogva nekirontottak a közeledő csapatnak. Szkander Graun nem
várta meg a perpatvar kimenetelét. Lélekszakadva rohanni kezdett
a folyosón, sorra hagyva el a mogorván sercegő csontvázakat, és
csakhamar bizonytalan léptekkel kitántorgott a szabadba a hegyol-
dalba vágott sziklakürtőn.
Sűrű rengeteg terült el előtte, zord hallgatásba burkolózva,
amerre csak a szem ellát. A félork lihegve leroskadt egy kőre, és
reményvesztett pillantással méregette a határtalan erdőséget.
Úgy tűnt, Yvorl megint istenesen kibabrált vele. Az egyik pilla-
natban még eltévedve álldogált Leonsio és Ch'lotyóvia kellemetlen
társaságában a sötétben, aztán megjelent Yvorl, és valami hülyesé-
get morgott, amiből ő csak arra tudott következtetni, hogy ismét
harcosokat kell toboroznia valahonnan. Ő enyhe hangnemben el-
lenkezni próbált, ám Yvorl meglegyintette irdatlan nagy, ótvaros
farkával, és ő egyszerűen elszállt, mint a győzelmi zászló. Ide érke-
zett. Cseberből vödörbe, vödörből cseberbe, sötétségből setétségbe.
- Puff neki! - motyogta. - Hol toborzok én itt bajnokokat a Ká-
osz számára? És hol vannak a beígért segítőtársak?
A hegytető magasából lelkes rikkantás harsant. Szkander Graun
felnézett, és a bárgyún vigyorgó Leonsiót pillantotta meg, aki a ró-
zsaszín csipkés hálóingben feszítő Szarvas Boszorkányt ölelgette,
és vidáman integetett neki a Fecskendővel.
- Egyet se félj, cimbora! - kiabálta. - Melletted vagyunk mindha-
lálig!
A Szarvas Boszorkány irdatlan alfelét simogatta.

24
 - Kemény egy farka van az Istenednek! - morogta. - És mekko-
rát tud ütni vele!
Szkander Graun arcából pillanatok alatt kifutott a szín. A felher-
gelt vérebeket és a mérgezett késű orgyilkosokat még csak elviselte
volna - elvégre ezek a regényhős szakmában foglalkozási ártalom-
nak számítanak -, az viszont egy percig sem fordult meg a fejében,
hogy a helyzete ennyire súlyos.
- Jövünk már! - kurjantotta Leonsio derűs egykedvűséggel, és a
Fecskendőt turistabotnak használva megindult lefelé a hegyoldalon.
Ch'lotyóvia ábrándos tekintettel követte.
A félork gyors számvetést végzett magában. Egy képzett hegy-
mászónak legalább tíz percre lenne szüksége, hogy leküzdje a me-
redek szirtfalat - ami azt jelenti, hogy Leonsiónak körülbelül két
órájába telik majd. Ennyi idő alatt játszva egérutat nyerhet.
Az erdőből iszonyú, elnyújtott vonítás csapott az égre. Farkas-
ember lehet, gondolta Szkander Graun borzongva. Esetleg valami
ingerlékeny, kósza démon.
- Szkandííí! - visította a Szarvas Boszorkány, és szemérmesen
meglibbentette roppant szempilláját. - Váárjáál meg!
A félork vonásai acélosan megkeményedtek. Elszánt pillantással
a sötét rengeteg felé fordult, majd fölpattant, és futólépésben lohol-
va nekieredt. Elvégre, bölcselkedett magában, mindig a kisebbik
rosszat kell választani.
A bizarr páros kétségbeesetten kiabált utána, ő azonban zordan
és eltökélten szedte a lábát. A sűrűn álló faóriások hamarosan elta-
karták a hegyoldalt és a kürtőt. Az erdő zöldellő ujjai határozott,
biztos mozdulattal összezárultak körülötte, és Szkander Graun azon
nyomban, roppant mód rühellni kezdte ezt a baljós szóképet.
Pár perces ügetés után be kellett látnia, hogy végérvényesen el-
tévedt. Az utóbbi időben egészen hozzászokott ehhez az állapot-
hoz, és jól tudta, hogy semmit sem tehet ellene, így hát sztoikus be-
letörődéssel lelassította lépteit. Miközben a göcsörtös gyökerek kö-
zött bukdácsolt, és a vastag faágakról lelógó mohalepleket kerül-
gette, automatikusan szidni kezdte Yvorlt, és lélekben elkészült rá,
hogy a sorsa még rosszabbra fordul. Ekkor pillantása megakadt egy
25
századéves tölgyfán, melynek vaskos törzse mögül kéken és lilán
villózó fények hunyorogtak rá. Beletörődő sóhajjal odabaktatott, és
kilesett a faóriás fedezékéből.
Az erdő kellős közepén jókora tisztás nyílt, teljesen elszigetel-
ten: egyetlen ösvény sem torkollott belé. A tisztáson kissé vihar-
vertnek látszó fogadó állt: a legtöbb ablakot betörték, a falak düle-
deztek, s mindenfelé fekete koromfoltok éktelenkedtek rajtuk. Az
épület homlokzatán tarka neonreklám világított.

FOGADÓ A HÁTBASZÚRT JÓBARÁTHOZ

Alatta pedig valamivel kisebb betűkkel:

A KÁOSZ BAJNOKAINAK GYÜLEKEZŐHELYE

Szkander Graun bölcsen bólogatott. Most már értette az épület

rozoga állagát és félreeső fekvését. Azzal is tisztában volt, hogy
sorsának további folyása ezzel sínre került. Ötkötetes keserves ta-
pasztalat tanította meg az élet egyik nagy igazságára: ahol kocsma
van, ott kezdődik a cselekmény. Nem habozott hát, hanem kilépett
a fatörzs mögül, és biztos léptekkel elindult az omlatag építmény
felé.
A kopogást ezúttal - ajtó hiányában - mellőzte; elegendőnek vél-
te, ha méltóságteljes tartással bedübörög a bejáraton. Sajnos azon-
ban számításaiba valami hiba csúszhatott, mert ormótlan bakancsá-
nak orra megakadt a küszöb szerepét betöltő, földbe ásott kopo-
nyákon. A délceg félork irtózatos robajjal zuhant be a füstös ivóba,
döngve elterült a padlón, majd egészen a sankig szánkázott. Kissé
kótyagosan támaszkodott félkönyékre, hogy körülnézzen a félho-
mályos helyiségben.
Pillantása először egy iszonyúan kövér, rőt szakállú törpére
esett, aki éppen lelkes tapssal honorálta iménti nagybelépőjét. A
törpe elegáns öltönyt, antilopbőr cipőt, krémszínű selyeminget,
sötétbordó nyakkendőt és napszemüveget viselt; szája sarkából
vastag szivar lógott.
26
 - Bravó! Bravó! - recsegte lelkesen. - Mondja, barátom, ezt
akármikor meg tudja csinálni? Kiváló teljesítmény! Szerződtetem
táncos-komikusnak!
- De... de... - Szkander Graun zúgó fejjel tápászkodott fel a pad-
lóról. - De én nem is tudok táncolni!
A törpe mosolyogva bólintott.
- Éppen azért! - Odalépett Szkander Graunhoz, és kezet nyújtott
neki. - Engedje meg, barátom: Átrázkó con Man vagyok, mene-
dzser és impresszárió. Yvorl elnök úr engem bízott meg a Káosz-
csapat menedzselésével. Éppen a csapatkapitányt várom; addig is,
míg megérkezik, csatlakozzon hozzám egy italra. Tudja, hogy ma-
gának remek száma van? Lefogadom, hogy a közönség sokkal szó-
rakoztatóbbnak találja majd magát a pálya szélén, mint azokat a
bojtpamacsos görlöket. Unalmasak már, barátom, unalmasak; lejárt
lemez, kérem.
A félork úgy érezte, belefullad a váratlan szóáradatba.
- Szkander Graun - hebegte el itteni (jól kitalált) álnevét, és ká-
bán megrázta a törpe kezét. - A csapatkapitány...
Átrázkó elhallgatott; szemöldöke csaknem a feje búbjáig sza-
ladt. Az orra hegyére csúszott napszemüveg fölött pislogva meredt
Szkander Graunra.
- A... csapatkapitány? Hm. Izé... - A mellényzsebéből bőrkötésű
noteszt halászott elő, és firkálgatni kezdett bele aranytollával. - Ez
esetben attól tartok, némi felárat kell kérnem az elnök úrtól. Hiába,
ahogy a mondás tartja: az ember megválogathatna a barátait, de a
munkatársait nem - Megvakarta a fejét, és oldalt fordult. - Altamira
kisasszony, kérem!
Az ivó sötétéből egy varázslatos szépségű tündérlány bukkant
fel. Fekete Kleo-frizurát, diszkréten dekoltált blúzt és elegáns,
szűkre szabott szoknyát viselt. Kezében egy pohár Martinit, hóna
alatt vastag dossziéi tartott. Szkander Graunnak valahonnan isme-
rősnek tűnt.
- Engedje meg, hogy bemutassam a titkárnőmet - fordult a
félorkhoz Átrázkó. - Altamira kisasszony... Szkander bég úr...
- Altamira... A kisasszony véletlenül nem a híres barlangrajzok-
27
ról kapta a nevét? - nyögdécselte a félork iszonyú zavarban. - Úgy
tudom, főleg sebzett bölényeket és borjadzó szarvasteheneket ábrá-
zolnak...
A tündérlány olyan pillantást vetett a félorkra, akár egy kétméte-
res jégcsap a századéves sarkvidéki zimankóból előnyomuló glecs-
cserekben.
- Persze sok a gazella is - fújt takarodót megszeppenve Szkander
Graun. Hol látta már vajon ezt a nőt?
- Kisasszony - mosolygott Altamirára a törpe. - Legyen szíves
rövid jegyzékben megfogalmazni, hogy csak az általam szerződte-
tendő csapattagokért vállalok felelősséget, a kapitányért semmi
esetre sem. Amint kész, faxolja el Yvorl elnök úrnak!
A tündérlány bólintott, és elfordult, hogy távozzon. Szkander
Graun pillantása ekkor tűsarkú cipőjére tévedt. Megvan! Hiába fes-
tette feketére a haját, hiába változtatott az öltözékén, ez nem lehet
más, mint...
- Marlojzi! - kiáltotta boldogan. - Keblemre, harcostársnőm!
Altamira előző pillantása se volt kutya, ettől a másodiktól azon-
ban egy kifejlett jegesmedve is hosszú évekre téli álomra szende-
rült volna.
- Ismerjük egymást valahonnan, uram? - kérdezte fagyosan,
majd elvonult. A félork leforrázva nézett utána.
Átrázkó azonban nem hagyta sokáig bambulni, belekarolt, és
egy farönkökből összetákolt asztalhoz vezette. A szivarja irgalmat-
lanul büdös volt, a füst marta Szkander Graun szemét.
- Nos, Szkander bég úr - kezdte a törpe, miután helyet foglaltak
-, őszintén szólva súlyos gondjaim vannak a szerződtetési mecha-
nizmus organizációs struktúrájával.
- Hát az... az igen kínos lehet - nyögte a félork. - Talán aszpirin-
nal kellene próbálkoznia, esetleg valami gyógykenőccsel...
Átrázkó szája sarkában megugrott a szivar, ám kiismerhetetlen
pókerarca rezzenetlen maradt.
- A csapattársak toborzására gondoltam - magyarázta türelme-
sen. - Magának van valami elképzelése?
- Yvorl isten azt mondta nekem, a multiverzum különböző lét-
28
síkjairól kell összeszednem őket - vont vállat a félork. - Megígérte,
hogy küld majd egy varázslót, aki gondoskodik a kényelmes uta-
zásról.
- Á, egy speditőr szakembert! - A törpe elégedetten hátradőlt a
székében. - Ez esetben nincs más hátra, mint tovább várakozni. Bi-
zonyára hamarosan megérkezik.
Irtózatos dörej hallatszott. A fogadó homlokzata fogpiszkálónyi
szilánkokra robbant, a neoncsövek tarka szikrákat szórva pukkan-
tak szét. A bejárat helyén tízméteres tűzoszlop csapott fel. A lán-
gok közül torzonborz, tenyeres-talpas szántóvető rontott elő, arcán
bamba rémülettel vegyes értetlenség ült. Magasra emelt kezében
jókora, lángoló ekevasat tartott - és ez az ekevas fejhangon rikolto-
zott, miközben imbolyogva célba vette Szkander Graun busa fejét!
- Megdöglesz, nyomorult bitang!
- Istenem, ez Kywerd, a Lángoló Ekevas! - sikoltotta Marlojzi-
Altamira, s aléltan roskadt a földre, kezében az elküldetlen faxszal.
Szkander Graun férfiatlannak tartotta volna, ha hasonlóképpen vi-
selkedik, így hát ő megmaradt az ordításnál, az ájulást mellőzte.
Az összes jelenlévő közül egyedül Átrázkó con Man őrizte meg
a hidegvérét. Váratlan fürgeséggel cselekedett. Zakója belső zsebé-
ből két kiló kárpótlási jegyet kapott elő, és a tagbaszakadt szántó-
vetőhöz vágta, aki csak egy pillantást vetett a papírok névértékére,
máris gutaütötten esett össze. A lángoló szerszám kihullott a kezé-
ből, és a sank tövébe gurult, majd kedveszegetten sisteregni kez-
dett.
- Ezt elszúrtam - állapította meg sziszegve.
A törpe és a félork óvatos mozdulatokkal becserkészte és körül-
vette a veszedelmesnek tűnő ekevasat.
- Kywerd? - kérdezte bizonytalanul Szkander Graun. - Te való-
ban Kywerd vagy?
Az ekevas fél méterre a levegőbe emelkedett, és megbillent,
mintha bólintana.
- Mikor utoljára láttalak, még kardpenge voltál!
- Te azonban siettél változtatni ezen a zavaró körülményen - je-
gyezte meg az ekevas epésen. - Miután oly minősíthetetlen mód-
29
szerek alkalmazásával kioltottad a tudatomat, előbb egy ószereshez
kerültem, sajnos azonban senki nem akart megvásárolni tőle, mivel
képtelen volt lesikálni rólam az Éj Edénye által hagyott sajátos illa-
tot. Ezért aztán gondolt egyet, és ekevasat kovácsolt belőlem. A
földműveseket nem zavarja a szag.
Altamira-Marlojzi észrevette, hogy senki sem törődik vele, ezért
sietve magához tért. Gondosan megigazgatta Kleo-frizuráját, és
csatlakozott a társaihoz.
- Így kerültem Kolompáriára, a kisgazdák létsíkjára, ahol is
munkára fogtak Sir Rumblebelly birtokán, Bumfordban - mesélte
tovább Kywerd. - Sok derék bumfordi dolgozott velem, mialatt én
bénán szunnyadtam, és időnként, ha kicsit magamhoz tértem, hosz-
szas és tanulságos beszélgetéseket folytattam a földigilisztákkal.
Egy szép napon aztán hallatlan szerencsém támadt: egy béresle-
gény, aki éppen az olajozásommal volt elfoglalva, pipára gyújtott,
és a szél rámsodort egy darabka parázsló dohányt. Amint meggyul-
ladtam, rögtön megragadtam az alkalmat meg a bérest, s elindultam
megkeresni sorsom megrontóját, hogy bosszút álljak rajta.
Szkander Graun kényelmetlenül feszengett.
Átrázkó töprengve simogatta vörös szakállát, és a szélhűdésben
kimúlt szántóvető tetemére bökött.
- Szóval ez a fickó bumfordi?
- Miért? Nem látszik rajta? - kérdezte Kywerd.
- Dehogynem - bólintott a törpe. - Ezek szerint maga képes
utazni a létsíkok között!
- Az ilyen csekélységek, mint a létsíkváltás, még boldogult
kardpenge koromban sem jelentettek nekem különösebb nehézsé-
get - felelte sértett hangon az ekevas.
Szkander Graun agyában hirtelen világosság gyúlt.
- Nagyszerű! - csapta össze a tenyerét vidáman. - Téged maga
Yvorl isten vezérelt ide!
- Forrón remélem, hogy tévedsz - jegyezte meg szárazon
Kywerd.
- Tévedésről szó sem lehet! - Szkander Graun bizalmaskodva
közelebb hajolt az ekevashoz. - Nézd, cimbora, mi fontos küldetés-
30
ben járunk. Bajnokokat toborzunk a Káosznak a mindent eldöntő
csúcsmérkőzésre, de fogalmunk sincs, hogy kezdjünk hozzá. Ha
segítenél nekünk, és elvinnél minket egy-két ígéretes létsíkra, biz-
tos vagyok benne, hogy Yvorl kegyes lesz hozzád, és visszaváltoz-
tat az eredeti alakodba. Nem kell félned semmitől, magam fogok
közbenjárni az érdekedben.
- Ez esetben nem vállalom - szögezte le az ekevas.
Ekkor vidám, önfeledt kurjongatás hallatszott a tisztás széle fe-
lől.
- Ne csüggedjetek, bajtársak, itt a felmentő sereg! Ha mi össze-
fogunk, nem kell meghátrálnunk senki és semmi elől! Itt jön a hős
lovag, szűzi arájával!
Szkander Graun hátrakapta a fejét, és iszonyodva meredt az erdő
irányába. Leonsio jókedvű, ám bizonytalan léptekkel imbolygott a
félig rombadőlt fogadó felé, nyomában Ch'lotyóviával, aki most is
elmaradhatatlan, rózsaszín hálóingét viselte. Mögöttük mintha egy
lebegő mózeskosár kontúrjai rajzolódtak volna ki a sűrűben.
A bősz félork felüvöltött, és megragadta Kywerdet, mit sem tö-
rődve a forró acéllal, amely ugyancsak megsütötte a tenyerét le-
gendás varázskesztyűjén keresztül.
- Csináld már, a mindenségit! - ordította. - Siess! Nincs sok
időnk!
- Ezek kiesódák? - kérdezte Altamira, és bizonytalan pillantással
a közeledők felé bökött.
- Az ösztönző tényező! - kiáltotta Szkander Graun. - Yvorl küld-
te őket utánam! Ha túl sokat lebzselünk tétlenül, utolérnek!
- Drasztikus módszer, ám kétségkívül hatásos - sercegte
Kywerd. - Na, jól van! Kapaszkodjatok!
Szkander Graunnak olyan érzése támadt, mintha hirtelen hu-
szonhárom tigrisbukfencet vetett volna. A gyomra és az agya
egyetlen nyálkás masszává keveredett össze, valahol a mellkasa tá-
jékán. Még volt ideje egy rövid káromkodásra, aztán minden elsö-
tétült előtte.

31
 4.

MUSZKLI

Avagy: Nincsen csapat barbár nélkül.

De azzal meg minek?

32
 Mindenfelé emésztő lángok lobogtak. Szkander Graun kétség-
beesett üvöltéssel nekilódult, kizuhant a szurdokfalon lobogó
tűzoszlopból, és hanyatt-homlok lebukfencezett az elhagyatott,
sziklás vízmosás falán. Landolása jókora porfelhőt vert föl, és
ahogy kábán feküdt a köves talajon, jobb felől két hangos puffa-
nást hallott. Nagyszerű. Ezek szerint Átrázkó és Altamira is meg-
érkeztek.
A rőtszakállú törpe fuldokolva tápászkodott föl a nyaktörő zu-
hanásuk által felvert porfelhőben, és szemrehányó pillantást ve-
tett a lángoló ekevasra, aki kaján egykedvűséggel lebegett a leve-
gőben, legalább három méterrel a kiszáradt vádi talaja felett.
- Az ön létsíkváltó technikája kétségkívül hatásos, de a kom-
fortfokozatot inkább nem minősíteném - jegyezte meg Átrázkó,
miközben kisimította divatos öltönyét.
- Mit gondol, mi vagyok én? - kontrázott Kywerd. - Jumbo
Jet?
- Ez föl sem merült bennem. Szabadna megérdeklődnöm, hol
vagyunk?
- Egy hőstoborzási szempontból igazán elsőrangú létsíkon. A
neve Barbaricum, de hívhatják Robertus Howardusnak is.
A napszemüveges törpe a titkárnőjéhez fordult.
- Altamira kisasszony, kérem, jegyezze: toborzókörutunk első
állomása Unicum létsíkja, más néven Hubertus...
A kosztümös tündérlány köhögve négykézlábra állt, és tapoga-
tózni kezdett a porfelhőben a dosszié után, amit gurulás közben
kiejtett a hóna alól. Szkander Graun buzgón a segítségére sietett:
odalépett hozzá, és udvariasan fölsegítette. A dossziét végül
Átrázkó con Man bal lába mellett találták meg, aki menedzseri
méltóságán alulinak érezte, hogy lehajoljon érte.
Hirtelen vágtató lópaták dobaja hallatszott kelet felől. Min-
denki meglepetten pillantott a roppant csatamén hátán közeledő
alakra. Hatalmas, izmos férfi volt, csak csizmát és krokodilbőr
ágyékkötőt viselt. Éjsötét sörénye vészjósló hullámokban bukott
alacsony, csapott homlokára, gleccserkék szeméből komor el-

33
szántság sütött. Jobb kezében jókora furkósbotot lóbált fenyege-
tően.
- Ne ijedezz, szép hercegnő, itt jön már Muszkli, a barbár! -
üvöltötte torka szakadtából. - Rögvest kiragadlak a szörnyetegek
karmai közül!
Szörnyetegek? Szkander Graun ijedten megpördült, tekintete a
meredek szurdokfalat pasztázta. Yvorl redves farkára! Hát hol
vannak itt szörnyetegek?
Sok ideje nem maradt a keresgélésre, mivel az ifjú harcos már-
is közéjük rontott megtermett csataménjén, és úgy vágta kupán a
bunkójával, hogy a rettenthetetlen félork egyetlen nyikkanás nél-
kül elterült. A nyakkendőjét igazgató törpe olyan pofont kapott
visszakézből, hogy a lejtő aljában tornyosuló görgetegkövek közé
repült. A kékszemű harcos hajánál fogva megragadta a sikoltozó
Altamirát, és keresztben maga elé vetette a nyeregbe, majd elvi-
harzott a kiszáradt vízmosásban nyugat felé.
Szkander Graun a feje búbját tapogatva feltápászkodott.
- Yvorl nevében! Ki volt ez az eszelős?
- A létsík nemzeti hőse - felelte Kywerd, aki a veszély első je-
leire biztonságos magasságba menekült. - Foglalkozását tekintve
hivatásos analfabéta. Mivel rettenetesen unatkozik, általában az-
zal üti el az idejét; hogy szörnyeket meg gonosz varázslókat öl, és
elrabolt hercegnőket szabadít ki.
- Hiszen Marlojzi nem is hercegnő!,
- Muszklinak kicsit nehéz a felfogása. Neki mindenki herceg-
nő, aki szoknyát visel. Mikor utoljára errefelé jártam, tévedésből
megmentett egy egész skót dragonyosezredet.
Átrázkó con Man kínlódva kászálódott elő a sziklák közül.
Nagyon rossz bőrben volt: falfehérre sápadt, és egy lepedőnyi fe-
hér zsebkendővel törölgette vertékező homlokát.
- Azonnal vissza kell szereznünk Altamirát! - nyögte.
Szkander Graun egészen elérzékenyült. Lám, a munkaadói hű-
ség! A derék törpe még a gondolatát sem tudja elviselni, hogy
csinos alkalmazottjának valami baja essen. Könnyek szöktek a
daliás félork szemébe.
34
 - Altamira kisasszony vezeti a könyvelésemet - folytatta két-
ségbeesett hangon Átrázkó. - Beláthatatlan következményei len-
nének, ha az adóhivatal kezére kerülne!
- Ez esetben jobb lesz, ha mielőbb kifundáltok valami épkéz-
láb tervet - javasolta Kywerd. - A kanyon nyugati vége ugyanis
zsákutca.
Szkander Graun vigyorogva a homlokára csapott.
- Megvan, Átrázkó! Ez a vízmosás elég szűk; feszítsünk ki ke-
resztbe kötelet egy lovon ülő fickó mellmagasságában! Ha majd a
barbár visszafordul, és át akar haladni ezen a szakaszon, a kötél
ki fogja ütni a nyeregből, Marlojzinak meg a lónak viszont semmi
baja nem lesz.
- Szerintem tévesen mérted föl Muszkli barátunk szellemi ké-
pességeit - jegyezte meg szárazon Kywerd.
A félork zavartan pillantott föl rá.
- Gondolod, hogy észreveszi a kötelet? - kérdezte.
- Dehogyis! - csóválta magát a lángoló ekevas. - Szerintem a
sziklafalat nem fogja észrevenni.
A szurdok nyugati végéből tompa, visszhangos puffanás jelez-
te, hogy Kywerd helyesen okoskodott.
Átrázkó alamuszi tekintete vérszomjasan felvillant. Zakója
zsebéből előkapta bőrnoteszát és aranytollát, s úgy tartotta maga
elé őket, akár egy csatába induló párbajhős.
- Most jött el a megfelelő pillanat, hogy lecsapjunk rá!
- Csak rajta! - mondta Kywerd kissé szkeptikusan.
A három bajnok óvatosan, fedezékről fedezékre osonva nyo-
mult előre a hordalékkövek között. Valamennyien tisztában vol-
tak vele, hogy ezúttal nem babra megy a játék: itt az életük forog
kockán.
A zord képű barbárra a vízmosás nyugati végét lezáró sziklafal
tövében találtak rá. A csatamén teljes sebességgel nekirobogott a
kőszirtnek, és a nyakát törte. Muszkli kirepült a nyeregből, és fej-
jel nekicsattant a sziklának, de nem esett különösebb baja, csak a
fal horpadt be kissé. Most bunkósbottal a kezében várta üldözőit,
az ernyedten fekvő Marlojzi-Altamira előtt állva, aki úgyszintén
35
sértetlen maradt, ám amikor megpillantotta a közeledő veszedel-
met, bevett szokása szerint habozás nélkül elájult.
- Hah! Gyertek csak, bűzhödt fekete mágusok! - üvöltött a
lopva közeledő felmentő seregre Muszkli, amint észrevette őket. -
Hiába varázsoltatok kőfalat az utamba, álnok mesterkedésetek
ezúttal nem ért célt! Amíg pislákol benne az élet lángja, Muszkli
nem adja fel a harcot!
- Csapdába estél! - rikoltotta Átrázkó diadalmasan. - Ez vis
major!
- Beléd is! - kontrázott a barbár, és odahajított egy félmázsás
sziklát, ami elől a testes menedzser alig bírt félreugrani.
- Muszklival kárbaveszett fáradság idegen nyelveken társalog-
ni - jegyezte meg Kywerd. - Ez a pasas olyan hülye, hogy amikor
az ikertestvére kardot rántott rá, tévedésből saját magát vágta fej-
be.
- Az erőnléte viszont tagadhatatlanul kiváló - lihegte Átrázkó.
- Kár lenne elpocsékolni. Tulajdonképpen inkább szerződtetni
kéne...
A menedzser és a csapatkapitány reményvesztetten nézett ösz-
sze.
- Megpróbálom lefegyverezni - sóhajtott Szkander Graun. Az-
tán kidugta a fejét a sziklák fedezékéből, és szamárfület mutatott
az ingerült barbárnak. - Hé, te odakozmált krumplipüré!
A hatás minden képzeletét felülmúlta, Muszkli ugyanis úgy
vágta hozzá a bunkósbotját, hogy a vakmerő félork százötven mé-
tert bukfencezett hátrafelé a hepehupás talajon.
- Sikerült... - zihálta elgyötörten, amikor végre megállapodott.
Átrázkó kétkedő pillantással méregette a szénfekete hajú bar-
bárt, aki elvesztett husángja helyett egy újabb, ezúttal másfél má-
zsás sziklatömböt emelt tántorogva a feje fölé.
- Szerintem nem volt túl jó ötlet - jegyezte meg, aztán behúzott
nyakkal iszkolt a roppant kődarab elől, amely szörnyű robajjal
zuhant a földre, félig elzárva a szűkülő vízmosást.
- Dehogynem - nyögte Szkander Graun vigyorogva, és bár
minden porcikája sajgott, azonmód a másfél mázsás szikla mö-
36
gött termett. Elszántan kikandikált a takarásából, és elrikkantotta
magát: - Te kólikás gatyásgalamb!
A barbár dühösen felordított, és már nyúlt is a következő kő-
tömb után. A lövedék beékelődött az előző szikla meg a szurdok-
fal közé, mielőtt rázuhanhatott volna Szkander Graunra. A félork
kiintegetett az így keletkezett alacsony átjáróból.
- Te tüdővészes lepényhal!
A harmadik sziklatömb irtózatos porfelhőt felverve csapódott
a szabadon maradt nyílásba, Szkander Graun azonban ekkor már
biztonságos távolban volt. A tenyerét dörzsölgetve nekilátott,
hogy megmássza a hevenyészett kőtorlaszt, s közben valami
újabb hathatós sértésen törte a fejét.
Átrázkó con Man a feje búbját vakargatta.
- Talán kicsit nehéz a felfogásom, tisztelt Szkander bég úr -
jegyezte meg tűnődve -, de őszintén szólva nem igazan értem ezt
a sajátos taktikát.
Szkander Graun válaszra sem méltatta. A lángoló ekevas meg-
vetőn sercegett a magasban.
- Minden tiszteletem mellett, kedves uram, maga egy szomorú
marha - mondta. - Hát nem látja? Ha ez így megy tovább, Muszk-
li barátunk szép lassan befalazza magát.
- Hahó, te kirittyentett galacsinhajtó bogár!
Kywerdnek igaza volt. Ahogy az aranyszínben ragyogó nap
lassan túljutott a delelőn, a szurdok végét elzáró kőfal egyre ma-
gasabbra emelkedett, és a röpködő sziklák elől félreugró
Szkander Graun mind nagyobbakat zuhant méretes ülepére. A
büszke félork sztoikus beletörődéssel fogadta ezt az újabb sors-
csapást; legalább volt miből inspirációt merítenie az egyre fantá-
ziadúsabb becsületsértésekhez.
Odabent, a katlanban az izzadó Muszkli újabb sziklatömb után
nyúlt. A tízméteres kőfal tetején azonban ezúttal nem a rondábbik
fekete mágus kopasz feje jelent meg, hanem egy vidáman lenge-
dező fehér zászló - amit egyébként Átrázkó con Men monogra-
mos zsebkendőjéből rögtönöztek.
- Na mi van, gyáva cenkek? - kurjantotta a barbár elégedetten,
37
és félrelökte a kezében tartott sziklát, mert az apjától annak idején
azt tanulta, hogy védtelen ellenfelet csak akkor bánt az ember, ha
biztosan tudja, hogy tetemes összegű készpénz van nála. - Meg-
adjátok végre magatokat?
A sánc mögül egy rőtvörös, napszemüveges fej bukkant elő.
- Ez, kérem, nézőpont kérdése - mondta sűrű torokköszörülés-
sel a vörös hajú idegen. - Gondolkozott már azon, Mr. Muszkli,
hogyan fok kijutni innen?
A gleccserkék szemű barbár homlokát ráncolva körülnézett a
hermetikusan elzárt kanyonban, és kedvetlenül felmordult. Sosem
kedvelte a találós kérdéseket.
- Persze, ha gondolja, van egy javaslatom - jegyezte meg a
napszemüveges fej.
Altamira, aki rajtaütésszerűen magához tért hosszas ájulatából,
váratlanul az izmos harcoshoz simult, és behízelgő hangon a fü-
lébe búgta:
- Hallgasd meg, én drága megmentőm!
Muszkli szélesen elvigyorodott, és bólogatni kezdett.
- Nos, mi leeresztünk egy kötelet, és maga felmászik rajta -
közölte a szakállas idegen. - Idefönt aztán aláírunk egy kétoldalú
szerződést, amelyben kötelezettséget vállal a Káosz-csapat front-
emberi tevékenységének ellátására, megfelelő díjazás fejében,
amibe beletartoznak a természetbeni juttatások is. Továbbá meg-
bíz engem a jogi képviseletével, melynek fejében garantálom a...
A barbár homloka újra komor ráncokba gyűrődött, és az előbb
letett kőszikla után nyúlt. Mielőtt azonban jóvátehetetlen lépésre
szánta volna el magát, egy lángoló ekevas emelkedett a sánc pe-
reme fölé, és nagyot rikkantott.
- Szóval, ha felpofozod a rossz fiúkat, lesz kaja, pia, nő!
És ugyanebben a pillanatban a megmentett hercegnő cuppanós
puszit nyomott Muszkli borostás képére.
A barbár üdvözült mosollyal az arcán, fél kézzel kapaszkodott
föl a leeresztett kötélen. A másikban Altamira simulékony testét
tartotta. A kőtorlasz tetején a vörös fejű gonoszlélek, akinek az
istenek átokkal sötétítették el mindkét szemét, egy titokzatos pa-
38
pírlapot dugott az orra alá. A hercegnő rábeszélésére Muszkli be-
leegyezett, hogy nagyhatalmú mágikus rúnákat biggyesszen az
okirat aljára: három elnagyolt, kereszt alakú ákombákomot. A
furkósbotja nem került meg, amit igen fájlalt, ám engeszteléskép-
pen a kopasz, félfülű feketemágus a kezébe nyomott egy
musztafából készült buzogányt. Dolga végeztével Muszkli, a bar-
bár lehuppant egy megfelelő méretű kődarabra, és elégedetten
nézett körül: biztos volt benne, hogy ismét a helyzet magaslatára
emelkedett.
Átrázkó nagyot fújt, és zsebrevágta a szerződés másodpéldá-
nyát.
- Ezzel tehát megvolnánk. Jöhet a következő!
- Miféle következő? - érdeklődött Muszkli. - Én ugyan több
keresztet nem rajzolok nektek. Ha mégis azt akarjátok, többet kell
fizetnetek.
Átrázkó türelmetlenül legyintett.
- Egyelőre nem kell fárasztanod magad...
- Odanézzetek! - sikkantott fel Altamira, és egyik fehér kacsó-
ját a szája elé kapta, miközben a másikkal a vízmosáson túl húzó-
dó lapályra mutatott, amelyre innen, a fáradhatatlan barbár által
emelt kőfal magasából kitűnő panoráma nyílt.
A síkságon szikár, hórihorgas aggastyán botorkált előre, hosz-
szú fehér bottal tapogatva ki minden lépést. Mögötte egy három
méter magas kerub lebegett, aki vakító fényt árasztott, és üteme-
sen pattogtatta narancssárga kosárlabdáját. A sort egy csillogó lo-
vagi páncélt viselő alak zárta, hófehér, szárnyas paripán. Ez
utóbbi alak zászló helyett egy táblát tartott a magasba, melyen ri-
kító felirat lángolt: SZEDD MAGAD RENDBE, LÉPJ BE A
RENDBE!
- Úgy látom, ellenfeleink sem tétlenkednek - szólt Szkander
Graun zordan. - Nincs vesztegetni való időnk. Kywerd!
A lebegő ekevas morcosan fellángolt.
Mielőtt úrrá lett volna rajta a torokszorító rosszullét, Szkander
Graun utolsó gondolata az volt, vajon mit fognak szólni az eljö-
vendő korok régészei, amikor fáradságos munka árán feltárják a
39
kiszáradt vízmosás végében ezt a sajátos erődítményt, amely két-
ségkívül remekül védhető, és számos védőt be tud fogadni, csak
épp egyetlen baja van: nem nyílik belőle kijárat.

40
 5.

PEPITA KIRÁLYSÁGOK

Avagy: Egy barbár nem csinál nyarat.

41
 Szkander Graun szerfelett csodálkozott. Ugyanis nem történt
semmi. Se lángoszlop, se perzselő hőség, se hirtelen felcsapó tűz-
csóva. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Ezzel nem sokkal lett oko-
sabb, ugyanis vaksötét volt, ráadásul nem a föld alatti barlangok
meghitt, barátságos homálya, hanem valami hátborzongató, jéghi-
deg éjszaka. A harcedzett félorknak borsózni kezdett a háta; úgy
érezte, mintha valami végtelen, határtalan tintapacában lebegne.
- E... ez meg mi a fene? - kérdezte a nagy semmitől. A semmi
Kywerd hangján válaszolt neki.
- Időeltolódás. Néha előfordulnak kisebb műhibák. Valamit biz-
tosan elszámoltam.
- És... és most mi fog történni velünk?
- Egyelőre várunk. Előbb-utóbb eljutunk valahová, csak való-
színűleg beletelik egy kis időbe.
Rosszalló torokköszörülés hallatszott, és Átrázkó menedzser is
bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Nem szeretem az efféle csúszásokat, hátráltatják az ütemtervet.
Maga szerint lehetséges, Kywerd úr, hogy a Rend megbízottai a
következő létsíkon megelőznek minket?
- Ez szinte biztos. Ha nincs szerencsénk, akkor kétháromszáz
évvel is. Bár persze az én szempontomból nézve ennek nincs külö-
nösebb jelentősége.
Hosszas csend támadt.
- Úgy érti - kérdezte bizonytalanul a törpe hangja -, hogy eset-
leg... huzamosabb ideig tartózkodunk majd itt?
- Azt sosem lehet előre tudni. A dimenziók közötti űr eléggé fur-
fangos dolog. Nekem az eddigi rekordom megközelítőleg tizenkét
év volt, de hallottam már sokkal hosszabb időtartamokról is.
- De hisz annyi idő alatt éhen halunk! - jajdult föl valahol a kö-
zelben Altamira-Marlojzi.
- Az ki van zárva - nyugtatta meg Kywerd. - Előbb megfullad-
tok. Itt az űrben ugyanis csak annyi levegő van, amennyi belefért
az ideiglenesen megnyitott térkapu-zsákomba.
Szkander Graunon váratlan köhögőroham vett erőt.

42
 - De az a kevés is rohamosan fogy - tette hozzá Kywerd biztató-
an.
Ezt senki nem kívánta kommentálni.
Szkander Graunnak úgy tetszett, vizionál. Apró, fehér pont je-
lent meg a látómezejében, és egyre nagyobbodott, mintha közeled-
ne. Lassan ki tudta venni, mi az. Fehérre festett útjelző tábla lebe-
gett az áthatolhatatlan űrben, amelyre precíz, gótikus vonalvezetésű
betűkkel a következő feliratot pingálták:

PEPITA KIRÁLYSÁGOK

Alatta pedig:

WE WANT MORE COCK!

- Na, ezt se valami feminista egylet írhatta! - dörmögte Átrázkó,

bár Szkander Graunnak semmit sem mondtak a misztikus varázs-
nyelven írott igék; csak annyit tudott, hogy a "feministák" egy tit-
kos, nagyhatalmú boszorkányrend tagjai valamelyik felső létsíkon.
- A jelek szerint megmenekültetek - közölte Kywerd kissé csa-
lódottan. - Nemsokára átkerülünk egy érdekes világba. Azt hiszem,
igazi csemege lesz a számotokra: a Pepita Királyságokban ugyanis
a totális Káosz uralkodik.
Szkander Graun egyáltalán nem volt biztos benne, hogy kitörő
örömmel kellene fogadnia ezt a tényt, hosszasabb morfondírozásra
azonban nem maradt ideje, mert ebben a pillanatban fehér villanás
lobbant a szeme előtt, perzselő hőséget érzett, és felcsaptak körü-
lötte az immáron jól ismert lángoszlopok.
Végre szilárd talajt érzett a bakancsa alatt; már szinte csak meg-
szokásból ordított, amikor kicsörtetett a tomboló tűzből. Alaposan
megpörkölődött, kezdett ugyanolyan fertelmes bűzt árasztani, mint
Átrázkó szivarja. Nem is lepődött meg különösebben, amikor ezút-
tal is megbotlott valamiben, és végighasalt a köves talajon.
Föltámaszkodott, és hátranézett. A többiek egymás hegyén-
hátán hevertek mögötte; Muszkli oltalmazón fonta karját a megté-
43
pázott kosztümű tündérlány köré, krokodilbőr ágyékkötőjéből sű-
rűn gomolygott a füst. Most már azt is látta, miben vágódtak el. Sö-
tét, holdtalan éjszaka volt, a sziklás lápvidék fölött zord viharfelle-
gek tornyosultak, a háromméteres kerub, a szárnyas csatamén meg
a páncélos lovag aprólékos gonddal felkockázott tetemét azonban
így is első pillantásra meg tudta különböztetni a ritkás fűvel benőtt
zsombékoktól. A táblát négy darabra szaggatták, és, valaki vérrel
egyetlen szót mázolt mind a négyre: FRÁSZT!
- A francba! - nyögte elkeseredetten a félork. - Lehet, hogy itt
nem szeretik a toborzókat?
- Semmi okod félelemre, barátom - szólalt meg fölötte egy hang
a sötétben.
Szkander Graun a lehető legtermészetesebben reagált: haladék-
talanul pánikba esett. Nyöszörögve szedelőzködő bajtársai rémül-
ten mozdulatlanná dermedtek.
Muszkli, a barbár igazán impozáns látványt nyújtott, amint tátott
szájjal, leeresztett karral, teljesen elbambulva meredt az elébük tá-
ruló jelenetre. Közvetlenül a daliás félork előtt egy szálfatermetű
férfialak állt, tetőtől talpig éjfekete, szögekkel kivert páncélban. Si-
sakot nem viselt, így rögtön látni lehetett rajta, hogy albínó:
csontfehér bőre és hamuszín haja volt, vörös szeme úgy világított
az éjszakában, akár a kamionok stoplámpái egy forgalmas autópá-
lyán. Kezében jókora nehézgéppuskát tartott, amelyre valaki a "Vi-
harhozó" feliratot festette; a fegyver csövén pepita szalagok lenge-
deztek. A félelmetes idegen mögött homályos alakok derengtek,
sodronyingek csörögtek a sötétségben. Egész kis hadsereg várt az
intésére.
Szkander Graun foga jól hallhatóan vacogni kezdett.
A fekete páncélos jelenés háta mögül alacsony, köpcös, kopa-
szodó emberke lépett elő, a feje búbján foszladozó szalmakalappal.
- Mit citerázol? Megmondta, hogy nem kell félned tőle - för-
medt ingerülten a reszkető félorkra. - Ez itt a Káosz híres bajnoka,
a Melankólia városából való Elrak, én pedig Elver vagyok, hűséges
társa. - A háttérben heverő tetemekre bökött. - Mi intéztük el azt a
Rendes söpredéket!
44
 Szkander Graunnak minden riadalma dacára be kellett látnia,
hogy ezek az ismeretlenek ravasz, tehetséges taktikusok. A Rend
megboldogult bajnokai összesen hárman voltak, a lovat is beleszá-
mítva, Elrak és Elver mögött viszont legalább ötven fegyveres vá-
rakozott harcra készen.
Muszkli ekkor cselekvésre szánta el magát, a rá jellemző éles
logikával. Dühösen felmordult, közelebb lépett a bizarr pároshoz,
torkon ragadta a szalmakalapos fickót, és egyetlen mozdulattal a
magasba emelte.
- Bántani akarod a hercegnőmet? - hörögte vérben forgó szem-
mel. - Azt ajánlom, húzd meg magad, máskülönben...
Hogy mit akart csinálni máskülönben Altamira-Marlojzi önjelölt
védelmezője, az sohasem derült ki, mert a páncélos albínó a gép-
puska tusával úgy vágta szájon, hogy a bősz barbár avultan zuhant
hátra, s nemcsak pártfogoltját, hanem a meghökkent Átrázkót is
maga alá temette. A győztes fél ezután letelepedett a földre, térdére
hajtotta a fejét, és hüppögve sírva fakadt.
- Óh, kegyetlen sors, miért büntetsz engem? - nyöszörögte a
könnyeit nyeldekelve. - Hát örökké arra leszek kárhoztatva, hogy
halált és szenvedést hozzak a barátaimra? Eldobom magamtól ezt a
kutya életet, úgysem jelent, csak nyomorúságot!
Szkander Graun nagyot nyelt. Mily ismerős és mily szimpatikus
szavak! A sors kegyelméből egy hozzá hasonló, szerencsétlen sorsú
emberre bukkant.
Elver a nyakát tapogatva feltápászkodott, odasietett az önmagát
sirató albínóhoz, és átkarolta a vállát, úgy vigasztalgatta.
- Na, na! No itasd az egereket, Elrak! Légy erős, és törődj bele
az istenek rendelésébe!
Szkander Graun kihasználta az alkalmat, és óvatosan,
laposkúszásban odébb araszolt. Egyszerre csak a lángoló ekevas
jelent meg a válla fölött.
- Légy óvatos ezzel a két fickóval, félork: komplett idegbetegek.
- Ha nem mondod, hülyén halok meg - morogta Szkander
Graun, aztán felkapta a fejét, mert Kywerd szikrázó tűzcsóvát húz-
va elindult a zokogó albínó felé. - Hé! Te meg hová mész?
45
 - Munkamegbeszélésem van egy régi kollégával! - vetette hátra
az ekevas, aztán megállapodott a "Viharhozó" feliratú géppuska
mellett, amit a gazdája elkeseredetten félrelökött. Az ormótlan
fegyver felegyenesedett, és udvariasan meghajolt Kywerd felé. Az
ekevas viszonozta a gesztust, majd fojtott hangon pusmogni kezd-
tek egymással.
- Nincs otthonom! Nincs hazám! - bőgte kétségbeesetten a vörös
szemű lovag. - Melankólia városa romokban hever! Rokonaim,
szeretteim mind a földben porladnak!
- Hát igen, súlyos csapás - bólogatott megértőn Elver. Aztán tré-
fásan megfenyegette a mutatóujjával bajtársát. - Talán mégsem kel-
lett volna felégetned az egész várost, igaz? És a rokonaid közül is
hagyhattál volna egyet-kettőt mutatóba!
- Végem van! - motyogta Szkander Graun. - Ez már a téboly!
Mily sanyarú sors!
Maró füstszag csapta meg az orrát; egy szivarvég parázslott az
éjszakában.
- Csak nyugalom, Szkander bég úr - suttogta Átrázkó con Man,
aki a sötétség leple alatt észrevétlenül odakúszott hozzá. Szivarjá-
val a két harcos felé bökött. - Ez a tejfelképű ígéretes alaknak lát-
szik. Talán hasznát vehetnénk a csapatban!
Szkander Graun émelyegni kezdett.
- Ezt... ezt azért nem gondolhatja komolyan, Átrázkó!
- Miért ne? Elvégre a Káosz bajnokának mondja magát. Ilyen
tökös legények kellenek a csapatba!
A rettenthetetlen félork olyan képet vágott, mint aki lócitromba
harapott.
- Kivételesen egy véleményen vagyunk - jegyezte meg Kywerd,
aki egyszerre csak megint ott lebegett a fejük fölött. - Váltottam
néhány szót a munkatársammal: nagyon hiányzik már neki egy kis
testgyakorlás.
Szkander Graun az irdatlan nehézgéppuska felé bökött, amely
éppen azon volt, hogy lassan visszasompolyogjon síró-rívó gazdája
mellé.
- Az az izé a munkatársad?
46
 - Viharhozó esete sokban hasonlít az enyémre - magyarázta
Kywerd. - Eredetileg ő is kard volt, de Elrak olyan nagy lelkese-
déssel forgatta, hogy kicsit megzavarodott szegény. Azóta gyógyít-
hatatlan fóbiában szenved: irtózik a vér szagától. Sokáig teljesen
magába zárkózott, és egy percre sem volt hajlandó elhagyni a hüve-
lyét, végül azonban az a furfangos Elver megoldotta a problémát:
átalakíttatta géppuskává. Így már nem gyötrik csata után lidérc-
nyomások.
- Frappáns megoldás - jegyezte meg Szkander Graun szárazon.
Mozgolódás támadt mögöttük. Mikor odafordultak, látták, hogy
a páncélos albínó tart feléjük, kezében a pepita szalagos géppuská-
val. Elver és az ötven fegyveres biztonságos távolságban követte.
- Uraim! - mondta Elrak, és széles ívben, csörömpölve megha-
jolt. - Hűséges fegyveremtől úgy értesültem, hogy van valami fel-
adatuk a számomra. Engedjék meg, hogy felajánljam a szolgálata-
imat: nekem az élet mit se számít, agyontépett felmosórongy csu-
pán, amely nap mint nap lomtalanításra vár. Ha a Káosznak szük-
sége van rám, állok rendelkezésére!
Átrázkó elégedett mozdulattal felült, meglapogatta domborodó
pocakját, és nagyot szívott a szivarcsutkáján.
- Tétmérkőzésről van szó - jelentette ki fölényesen. - Az életünk
a tét.
A melankóliai Elrak térdre hullott, és megdicsőült képpel emelte
a Viharhozót az ég felé.
- Végre! Imáim meghallgatásra leltek! Végre újra van értelme az
életemnek! - Reménykedve pillantott a menedzserre. - Ugye, azon-
nal indulunk!
Szkander Graun savanyú képpel vakargatta a füle tövét. Dör-
zsölt, vén róka volt ő, és meg sem fordult a fejében, hogy ilyen
könnyen megússzák a dolgot. Sajnos, várakozásaiban ezúttal sem
kellett csalatkoznia. Átrázkó már nyúlt volna a zsebébe a hevenyé-
szett szerződéstervezetért, amikor éles kiáltás harsant a sötét zsom-
békok közül.
- Állj! Egy tapodtat se, Elrak!
Az albínó villogó szemekkel fordult a hang felé. Az emberei
47
gyorsan felzárkóztak mögé, és előkapták a fegyverüket. Egy ko-
pasz dombhát takarásából népes csapat bukkant elő: ötven hófehér
ruhás alabárdos prémes usankában, élükön egy vézna, menyétképű
alakkal, meg egy délceg tartású, nemes arcélű férfival, aki
rövidujjú tunikát és ékköves tiarát viselt. Az összképet a kezében
lóbált páncélököl tette teljessé.
- Hah! Dorian Halfmock és csatlósai! - hördült fel Elrak, mint
egy szíven szúrt apatigris.
- Én is a Káosz bajnoka vagyok, melankóliai, és nem eresztelek
ki a Pepita Királyságokból, amíg át nem, adod nekem a Ruhák Bot-
ját, amely jog szerint engem illet!
Elrak vérszomjasan rázta a Viharhozót.
- Hitvány cenk! Nagyon jól tudod, hogy a női nem kiváló példá-
nyainak vetkőztetésére készített Ruhák Botját nem én őrzöm, ha-
nem Korom, az Ezüstpéniszű, akit ocsmány módon megcsonkítot-
tak a Setét Hordák!
Szkander Graun karon ragadta a döbbent Átrázkót, aki mozdu-
latlanná dermedten állt, kezében a szerződéstervezettel, és még a
szivarvég is kiesett a szája sarkából. Pillantásával Muszkli és Al-
tamira felé vágott, akik éppen ocsúdófélben voltak.
- Pucoljunk! - lihegte a rettenthetetlen félork.
Az égbolt irtózatos dörej kíséretében meghasadt, és a lángoló
hasadékon keresztül ötven acélsisakos számszeríjász masírozott le
a lápvidékre. Két marcona alak vezette őket: egy pödrött bajszú
bonviván tollas kalpagban, meg egy vékonycsontú, szőke ifjú, aki-
nek hiányzott a fél szeme meg a fél keze. (Nem kizárt persze, hogy
másutt is megcsonkították, ezt azonban a terepszínű azbeszt védő-
ruha jótékonyan eltakarta.) Ennél az úriembernél légelhárító löveg
volt.
- Ki szólítja Ezüstpéniszű Koromot, a Káosz bajnokát? - harsog-
ta az újabb jövevény. - Netán te, hitszegő Halfmock, aki kétszáz
éve bitorlod tőlem Kwll isten kesztyűjét?
- Hazugság! - fortyant fel a diadémos lovag. - Mindenki tudja,
hogy a kesztyűt Ulrich von Betli kapitány őrzi, akit Harcipincsi né-
ven szokás emlegetni!
48
 Szkander Graun és társai ekkor már javában iszkoltak a csatatér-
ről, tervük azonban sajnálatos módon dugába dőlt, amikor iszapot
okádva megnyílt alattuk a föld. A forró gejzírgőz magasan fölrepí-
tette őket a levegőbe, ahonnan kapálózva lepotyogtak a nyálkás
zsombékok közé. Szkander Graun kissé üveges szemmel nézte,
ahogy a frissen született kráter mélyéről félszáz ördögnek maszkí-
rozott birodalmi rohamosztagos tódul a felszínre, egy óriáscsótá-
nyon lovagló kozák irányításával. Ennek a csapatnak a fővezére
egy sebhelyes képű zsoldoskapitány volt, aki reneszánsz
plundranadrágot, szöges nyakörvet és pórázt viselt.
- Az öreg Harcipincsit szólítottátok? Itt vagyok! - rikoltotta teli
torokból, és meglengette a bal kezében szorongatott Exocet rakétát.
- Korom, te nyavalyás! Adod vissza rögtön nekem a Szent Grált?
- Von Betli kapitány! - tajtékzott Elrak. - Követelem magától az
Actorios-gyűrűt!
Szkander Graun tetőtől talpig iszappal borítva kapaszkodott egy
jókora földgöröngybe, és fuldokolva hörögte:
- Kyweeeerd...!
Már-már végleg elhagyta az ereje, amikor rubinvörös lángok
lobbantak fölötte, és jóleső forróság nyaldosta körül.
- Na végre - motyogta. - De most olyan létsíkra vigyél, ahol ki-
csit nagyobb a rend...
Az utolsó pillanatban, mielőtt elvesztette volna az eszméletét,
hideglelősen döbbent rá, hogy ez igen nagy hiba volt.

49
 6.

ELPOCSÉKOLT TARTOMÁNYOK

Avagy: Rend a lelke mindennek.

De Káosz a teste.

50
 Szkander Graun köhögve kiugrott a forró lángoszlopok közül,
és beverte valamibe az orrát. Sűrű pislogásba kezdett, mert a ma-
ró füst könnyeket csalt a szemébe. Lassan fókuszba állt a tekinte-
te: egy elegáns, fehérre lakkozott ajtót pillantott meg, amin ki-
csiny réztábla díszelgett.

ELPOCSÉKOLT TARTOMÁNYOK
IDEGENRENDÉSZETI FŐHIVATAL

- Khm... - köhintett mögötte Átrázkó. - Igazán sajátos.

Szkander Graun körülnézett; most, hogy a Kywerd által ger-
jesztett lángok lelohadtak, már szemügyre tudta venni a környe-
zetét. Rövid, fehérre meszelt falú folyosón állt a társaival, amit
elöl a különös feliratú ajtó zárt le. Hátul a folyosónak egyáltalán
nem volt vége: két-három lépés után egyszerűen beleveszett a
csillagos űrbe, ahol a haloványan fénylő napok jóllakott, lusta
pók gyanánt figyelték a tétova legyekként körülöttük keringő
bolygókat.
- Talán be kéne kopogni - jegyezte meg idegesen Altamira.
- Helyes - bólintott a menedzser. - Mr. Muszkli, legyen szíves,
nyissa ki az ajtót!
A gleccserkék szemű barbár elvigyorodott, közelebb lépett az
ajtóhoz, és musztafából készült buzogányának egyetlen irdatlan
csapásával bezúzta. Odabentről felháborodott kiáltások harsantak.
- Ne így! - kapott a fejéhez kétségbeesetten Átrázkó. - Mondja,
Mr. Muszkli, tudja maga, hogy mire való a kilincs?
Az óriás töprengő képet vágott.
- Tényleg... mire? - kérdezte némi bűntudattal. - Én mindig így
szoktam ajtót nyitni.
Kywerd, ügyet sem vetve a vitatkozókra, beröppent a szabad-
dá tett bejáraton. A marcona félork óvatos kíváncsisággal követ-
te.
A romokban heverő ajtó túloldalán díszes irodahelyiség fogad-
ta őket. A tikfa faliburkolat meg a vastag perzsaszőnyegek diszk-
rét eleganciát sugároztak; az összképet művészi módon preparált
51
sárkány- és kimérafejek egészítették ki, faragott tartókban. Né-
hány öltönyös zombi azzal volt elfoglalva, hogy porszívót és asz-
talos szerszámokat szedjenek elő a takarítószekrényből; egyetlen
szót sem szóltak a jövevényekhez, csak szemrehányó tekintettel
az iroda túlsó vége felé intettek.
A helyiség hátuljában hatalmas, tölgyfa íróasztal állt, amelynél
egy tekintélyes külsejű, szakállas, galambősz aggastyán körmöl-
getett egy vaskos dossziéba. Mikor a kis társaság többi tagja is
átóvakodott a küszöbön, fölnézett rájuk, és rosszallón összevonta
a szemöldökét.
- Azt hiszem, kicsit eltúlozták a kopogtatást - jegyezte meg. -
Semmi baj, a Sárkánydalárda Biztosító Rt. majd megtéríti a kárt.
Fölállt a karosszékéből, és udvariasan biccentett.
- El Fingster ősmágus vagyok, a Globális Elhárítás Centrális
Irányítója. Rövidítve... - Busa szemöldöke megint összeszaladt. -
Illetve, ezt inkább hagyjuk.
- Örvendek - tolakodott előre a rőtszakállú törpe. - Átrázkó
con Man, PR-szakember és impresszárió. A többiek a munkatár-
saim.
- Legyenek üdvözölve szerény létsíkunkon! - Az ősmágus
visszaült a székébe, fellapozott egy hatalmas fóliánst, és pennát,
kalamárist vett elő. - Szabadna tudnom, milyen céllal érkeztek az
Elpocsékolt Tartományokba?
- Üzleti céllal - felelte Átrázkó. - A kalandozóiparban dolgo-
zom; hősöket szeretnék exportálni.
- Azt hiszem, itt megtalálja a számítását - bólogatott El Fingster. -
Hősökből nálunk pillanatnyila túlkínálat van. Már csupán néhány
apróbb formaság lenne hátra.
- Kérem, kérem - udvariaskodott Átrázkó. - Örömmel műkö-
dünk együtt a hatóságokkal.
- Helyes. Maguk milyen kasztba tartoznak? És hanyadik szin-
tűek?
- Hogyan? - jött zavarba Szkander Graun. - Ezt nem értem.
- Az Elpocsékolt Tartományok minden lakosa különféle kasz-
tokba tartozik - magyarázta El Fingster. - Lehet például harcos,
52
tolvaj vagy varázsló. A szintje azt mutatja meg, hogy mennyire
tapasztalt, mennyire járatos a mesterségében: ettől függenek a
képességei. Egy második szintű varázslónak például naponta ket-
tő darab varázslat memorizálása van engedélyezve, amennyiben
persze nem specialista, és így tovább. Maguk nem ismerik ezt a
rendszert?
- Attól tartok, nem egészen - rázta a fejét a testes menedzser.
- Pedig nagyon jól használható - sóhajtott az ősmágus. - Nos,
ez esetben kénytelen leszek becslést alkalmazni. A fiatalember -
bökött a bambán álldogáló Muszklira - nyolcadik szintű harcos a
barbár alkasztból. A többiek így első ránézésre mind nulladik
szintű karakterek, kivéve Átrázkó urat, aki megközelítőleg ne-
gyedik szintű tolvaj lehet.
- Na de kérem! - tiltakozott liluló fejjel a menedzser.
- Biztosíthatom róla, hogy ez csupán formaság - nyugtatta meg
El Fingster. - Lássuk csak, mi van még... Ja igen. Megkaphatnám
egy pillanatra azt a buzogányt?
Muszkli harcias képet vágva belekapaszkodott a fegyver nye-
lébe, Altamira azonban csábos pillantást vetett rá, megrezegtette
a szempilláját, majd könnyed mozdulattal kikapta a barbár meg-
remegő markából a buzogányt, és átnyújtotta El Fingsternek.
- Hm, hm - vizsgálgatta a fegyvert az ősmágus gondterhelten. -
Ez érdekes...
- Netán engedélyre van szükség hozzá? - kérdezte Átrázkó ag-
godalmas hangon.
- Ó, szó sincs róla - rázta a fejét El Fingster. - Az Elpocsékolt
Tartományokban rengeteg kósza hős virgonckodik. Ha betilta-
nánk a fegyverviselést, minden pillanatban tömegmészárlás tör-
hetne ki. Viszont őseink annyi elmés gyilkolószerszámot fundál-
tak ki, hogy az utóbbi időben felmerült az igény a szabványosítá-
sukra. Na figyeljen, jóember - fordult a hollófekete hajú barbár-
hoz. - Maga ezzel a fegyverrel az Elpocsékolt Tartományokban
kettőtől hét HP-ig terjedő veszteséget jogosult okozni, plusz az
esetleges erőbonuszok.
Muszklinak tisztán hallható kattanással esett le az álla.
53
 - És... mi az a HP? - érdeklődött Átrázkó kissé idegesen.
- Házipálinka? - kockáztatta meg Szkander Graun.
- A HP az életerőt és a test ellenállóképességét mutatja - ma-
gyarázta El Fingster rosszallóan, és visszaadta a fegyvert Muszk-
linak. - Figyelmeztetem, fiatalember, hogy ha a megengedettnél
nagyobb veszteséget okoz valakinek a fegyverével, azonnali ha-
tállyal kitoloncoljuk a létsíkról. Varázstárgyaik vannak?
- Feltételezem, hogy én annak minősülök - sisteregte a levegő-
ből Kywerd.
Az ősmágus összevonta bozontos szemöldökét, és a lángoló
ekevas felé intett.
- Maradjon nyugton egy pillanatra, azonnal beazonosítom.
Néhány kurta kézmozdulatot tett, mire Kywerd körül szivár-
ványszín szappanbuborékok kezdtek röpködni. Halk pukkanás
hallatszott. El Fingster feje fölött a levegőben egy aprócska, alig
ötcentis ponty jelent meg; még élt, és kétségbeesetten tátogott. Az
ősmágus állkapcsa előreugrott, mint valami kiéhezett csukáé, és a
vergődő halacska eltűnt a szakállas ajkak mögött.
- Anyagi komponens - magyarázta csámcsogva. - Bosszantó
apróságnak tűnhet, pedig egy megboldogult kollégámnak nemré-
giben korai halálát okozta, hogy megfeledkezett róla. - Pillantása
ismét Kywerdre vándorolt, és elégedetten elmosolyodott. - No
lám, már meg is vagyunk!
S ezzel gyöngybetűkkel a nyitott fóliáns lapjára kanyarította:
"plusz egyes ekevas, flame tongue".
- Csodálom, hogy nincsenek jobban felszerelve - folytatta
közben társalkodó hangon. - Az Elpocsékolt Tartományokban a
legtöbb kalandozó úgy fest, mint valami karácsonyfa. Alig győz-
zük jegyzékbe venni a sok varázspálcát, bájitalt és bűvös kardot.
- Hosszú távon nem megy ez a létsík polgárainak a rovására? -
érdeklődött kíváncsian Szkander Graun.
- Szó sincs róla - rázta a fejét El Fingster. - A kalandozók na-
gyon érdekes állatfajtát alkotnak. Kis csoportokba verődnek ösz-
sze, örök barátsági szerződést kötnek, aztán haladéktalanul lemé-
szárolják egymást. Régóta tervezem, hogy szociológiai tanul-
54
mányt írok a viselkedésükről. Nos, uraim, a formaságokkal vé-
geztünk. Óhajtanak idegenvezetőt?
- Ha üzleti ügyekben is tud tanácsot adni az illető... - vont vál-
lat Átrázkó.
- Hogyne! - Az ősmágus megrázott egy csengettyűt az aszta-
lon. Az iroda mennyezete hirtelen eltűnt, és csípős őszi szél süví-
tett be. A magasból egy hatalmas repülőszőnyeg siklott alá, amin
egy vörös hajú, bögyös harcoslány ült keresztbe tett lábbal, sod-
ronyingben. Bal karján fura, kék színű tetoválás látszott. A sod-
ronying inkább közszemlére tette, semmint eltakarta domborodó
bájait; Muszkli, a barbár kocsányon lógó szemekkel meredt rá. -
Hadd mutassam be önöknek régi munkatársnőmet és bizalmaso-
mat, Balfas alias Aljas kisasszonyt.
- Találó név - jegyezte meg Altamira-Marlojzi, és viperatekin-
tettel mérte végig a jövevényt.
- Igazán eredeti a frizurád, drágám - küldött feléje egy elraga-
dó mosolyt az idegenvezető hölgy. - Bár szinte minden trampli
így hordja a haját Nádcukorban, a Koldusok Városában.
Miközben Átrázkó mogorván kiszámolta erszényéből El
Fingster markába a plusz szolgáltatásért járó tiszteletdíjat, a kis
csapat tagjai felmásztak a derékmagasságban lebegő szőnyegre.
- Igazán cuki kis láncinged van, kedvesem! - lelkendezett Al-
tamira. - Valami antikvitás? Utoljára boldogult öreganyámon lát-
tam ilyen ódon rozsdát.
- Ó, legfeljebb egy évvel régibb a te sminkednél, édesem!
Szkander Graun kihasználta, hogy egyelőre elterelődött róla a
figyelem, és félrevonta Kywerdet a szőnyeg egyik sarkába.
- Tudom, hogy én javasoltam egy rendesebb létsíkot, de nem
vitted egy kicsit túlzásba?
- Ez se jó, az se jó, a fene igazodik ki rajtad! - morgolódott az
ekevas. - De ne félj: szerintem a felszín alatt itt nagyobb a káosz,
mint tűnik.
- Indulhatunk! - szuszogta Átrázkó, amint nagy keservesen
felkínlódta magát a varázsszőnyegre.
A rendhagyó jármű kecses libbenéssel elhagyta a Globális El-
55
hárítás Centrális Irányítójának irodáját, és a magasba emelkedett.
Szédítő panoráma tárult fel előttük, innen fentről az egész konti-
nenst belátták: körvonala leginkább egy túlsúlyos, hascsikarásos
teknősbékára emlékeztetett, a másnaposság utolsó stádiumában.
A tetovált karú idegenvezetőnő rövid időre felfüggesztette tor-
zsalkodását Altamirával, és kellemes alt hangon beszélni kezdett.
- Önök most az Elpocsékolt Tartományokat látják. Közvetle-
nül alattunk Hadova országa terül el, ahol a hírneves lovagkirály,
XIII. Csoreszláv uralkodik. Messze földön elismert elmésségét a
híres találós kérdés is bizonyítja, amit személyesen alkotott meg.
Kérem, figyeljenek: hogyan lehet fokozni a tűzgolyó varázslat
hatását? Nos?
Senki sem érezte magát kompetensnek a válaszadásra.
- Előtte babgulyást kell etetni az orkokkal.
Erre még Muszkli is felnyögött, pedig az ő észjárása nem kife-
jezetten volt fürgének mondható. Mikor látta, hogy a várt ováció
elmarad, a vörös hajú idegenvezetőnő sietve folytatta előadását.
- Hadova állam lakosságának tizenöt százalékát őrült, gonosz
és nagyhatalmú varázslók teszik ki, kifejezetten azzal a céllal,
hogy a kóbor hősök legyilkolhassák őket, és elrabolhassák a java-
ikat. Az utóbbi időben a hősök hatásfoka váratlan javulásnak in-
dult, ezért XIII. Csoreszláv királynak külföldről kellett megfelelő
számú varázslót importálnia. Az uralkodó egyébként nemrégiben
nagyszabású közmunkákat hirdetett meg. Ennek keretében a pol-
gárok szakadatlanul föld alatti útvesztőket ásnak, majd különféle
szörnyekkel és gonosz papokkal népesítik be őket, úgyszintén a
fent említett hősök egyre igényesebb elvárásainak kielégítése vé-
gett. Sajnos, a királynak ez a gazdaságpolitikája példátlan mérté-
kű inflációhoz vezetett: pillanatnyilag ott tartunk, hogy egy köze-
pes fogadóban két aranydukátba kerül egy kupa bor. XIII.
Csoreszláv ezen az áldatlan helyzeten úgy próbált javítani, hogy
megalkotta az országát behálózó kereskedőutak átfogó rendsze-
rét. A kereskedőkaravánok célja, hogy a kalandozók kirabolhas-
sák őket. Az uralkodó reformterve azonban nem járt sikerrel,
ugyanis hosszas kutatások után kénytelen volt megállapítani,
56
hogy országában az égvilágon semmit nem termelnek, a hősöktől,
gonosz varázslóktól és szörnyetegektől eltekintve.
- Igazad volt - súgta oda Szkander Graun Kywerdnek. - Mégis
lesz keresnivalónk ezen a létsíkon!
- Távolabb, az az ötágú csillag alakú terület a Vörös Varázslók
földje. Ezek az urak egész életüket a minél hatásosabb pusztító-
romboló varázslatok kidolgozásának szentelik, az egyszerű, min-
dennapos tűzgolyóktól a Tasha Ellenállhatatlan Szörnyű Röhögé-
se néven ismert remekműig. A minap korszakalkotó felfedezést
jelentettek be: végre sikerült megalkotniuk Monsognor
Zöldesbíbor Herélősugarát, amely száz százalékban halálos a
palotapincsik, a harcipincsik és a rotyogi nevű gonosz szörnyfaj
tagjai ellen. Ennek a fajnak egyébként a legutóbbi statisztikai
felmérések szerint négy képviselője él jelenleg az Elpocsékolt
Tartományokban, valamennyi nőnemű: kettőt rezervátumban tar-
tanak, egyet egy híres tudós magángyűjteményében, az utolsót
pedig kórházban ápolják előrehaladott kora miatt. Mivel a
Zöldesbíbor Herélősugár a palotapincsiken, a harcipincsiken és
rotyogikon kívül minden élőlény ellen abszolút hatástalan, többen
vitatják a felfedezés korszakalkotó mivoltát. A Boszorkányok
Anarchista Szövetsége nyilvános fórumokon rótta fel a Vörös Va-
rázslóknak, hogy miközben minden energiájukat a tömegpusztító
mágia fejlesztésébe ölik, már ötezer éve képtelenek kidolgozni
egy vacak fogamzásgátló varázst, ami pedig minden bizonnyal
elsöprő népszerűségre tarthatna számot.
- Botrány! - suttogta Altamira-Márlojzi felháborodottan.
- A Vörös Varázslók földjén egyébként nemrégiben rendszer-
váltásra került sor, amelynek keretében a nevüket Zöld-Fehér Va-
rázslókra módosították, és nyilatkozatban deklarálták, hogy az or-
száguk többé nem ötágú csillag, hanem káposzta alakú.
- Mindez roppant érdekfeszítő - szólt közbe idegesen Átrázkó.
- Sajnos azonban szűkre szabott ütemtervünk nem teszi lehetővé
a további történelmi eszmefuttatások élvezetét. Nem láthatnánk
néhányat azok közül a nevezetes kalandozók közül?
- Kérem! - vont vállat sértődötten Balfas alias Aljas kisasz-
57
szony. - Szőnyeg, vigyél minket a legközelebbi helyre, ahol vere-
kednek!
A repülőszőnyeg fürge svédcsavart írt le, és az alattuk elterülő
sűrű erdőség felé vette az irányt. Szkander Graun kétségbeesetten
kapaszkodott a szélébe. Álmában sem gondolta volna, hogy öt-
ezer lábbal a tengerszint fölött is lehet tengeribeteg az ember.
Alig pár másodperc múlva megállapodtak egy keskeny erdei
ösvény fölött. Az ösvényen két sisakos-pajzsos dalia vagdalko-
zott nagy bőszen. Éppen akkor értek oda, amikor az egyik egy jól
sikerült ütéssel irtózatosan fejbe kólintotta ellenfelét.
- Hé, ez nem ér! - kiáltott felháborodottan a sebesült. - Te nem
találhattál volna el! Sokkal rosszabb a harci kódod!
A másik vitéz azonnal leeresztette kardját.
- Hogyhogy rosszabb? - méltatlankodott. - Először is rézsút
jobbról támadtam, ami miatt eleve - 1 jár, ráadásul ilyenkor a paj-
zsod értéke sem számít bele az AC-dbe.
- Fellebbezek a Globális Elhárítás Centrális Irányítójához! -
fenyegetőzött az ellenfele.
- Mr. Muszkli! - fordult Átrázkó a gleccserkék szemű barbár-
hoz. - Normakontroll!
Az ifjú harcos azonnal leugrott a szőnyegről, és egyetlen bu-
zogánycsapással letaglózta a vitázó felek egyikét.
- Hé! - tiltakozott a talpon maradt hős. - Nem is volt nálad a
kezdeményezés!
Muszkli sajnálkozó pillantást vetett rá, mintha valami gyenge-
elméjű kisborjú lenne, és úgy vágta szájon, hogy a páncélos dalia
ájultan zuhant a bokrok közé.
- Jól van, jöjjön vissza! - sóhajtott Átrázkó fáradtan. - A kö-
vetkezőt!
- Ebből még problémájuk adódhat - jegyezte meg Balfas kis-
asszony gondterhelten. - A munkatársa jóval több HP veszteséget
okozott a megengedettnél.
- Majd ha megérti, mi az a HP, jobban fog vigyázni - ígérte
Átrázkó.
A további hősszemle elszomorítóan kiábrándítónak bizonyult.
58
A nehézsúlyú szabálymódosítások mit sem értek Muszkli irdatlan
pofonjaival szemben. Szkander Graun, aki kezdetben csöppet
sem ítélte biztatónak a Káosz esélyeit a küszöbönálló mérkőzé-
sen, kezdett egészen felvidulni. Ha a Rend összes bajnoka ilyen,
még Leonsio is komoly reményekkel léphet ellenük a pályára!
A tizenhatodik páros, akit bevontak a vizsgálatba, egy szálfa-
termetű, szarvsisakos óriásból meg egy könnyű léptű, mokány
elfből állt, akinek érdekes módon szénfekete volt a bőre, a haja
pedig hosszú és hófehér. Mivel csupán egy keskeny vívótőrrel
volt felfegyverezve, Szkander Graun nem sok esélyt adott neki,
véleményén azonban radikálisan változtatnia kellett, amikor a
nyúlánk elf egyetlen mozdulattal messzire röpítette ellenfele
markából a jókora csatabárdot, és a torkának szegezte pengéjét.
- Add meg magad! - sziszegte. A sisakos óriás azonban csak
röhögött.
- Dehogy adom! - mondta. - Nagydarab ember vagyok, renge-
teg a HP-m. Te legfeljebb hat pont veszteséget tudsz okozni ne-
kem azzal a fogpiszkálóval, mert erőbonuszod szemmel látható-
lag nincs. Szúrjál meg kétszer-háromszor azzal a vacakkal, amíg
megkeresem a csatabárdomat, aztán majd folytatjuk, ahol abba-
hagytuk.
A fekete elf az égre fordította tekintetét.
- Boldogok a lelki szegények - nyögte elgyötörten, és ledöfte
ellenfelét.
- Ez az! - pattant fel Átrázkó hirtelen lelkesedéssel. - Ez az
ember kell nekem! Hé, barátom! - kiabált le a szőnyegről. - Nem
érdekli egy jól fizető ajánlat?
- Szóba ne álljon ezzel a pernahajderrel! - förmedt rá Balfas
kisasszony. - Hát nem látja, hogy csalt?
Átrázkó azonban már lent is termett a földön, Szkander
Graunnal és Kywerddel a nyomában. A kissé vonakodó Muszklit
Altamira rángatta le.
- Nevem Átrázkó con Man, menedzser és magánzó - mondta a
napszemüveges törpe, és egy szivart varázsolt elő a mellényzse-
béből. - Balszélsőt keresek egy jól pozicionált csapatba.
59
 - Örvendek - hajolt meg udvariasan az elf. - Én Vakondok
nembeli Frizsider vagyok, a föld alatti Marcipán városából. Meg-
tudhatnék valami közelebbit is?
- Cherubioni futballról van szó - magyarázta Átrázkó. - Ponto-
sabban amriki futballról. Szabályok nincsenek, de fegyvert csak
végszükség esetén lehet a pályán használni.
- A végszükség pillanatát a mérkőzés kezdetét jelző sípszótól
számítjuk - kottyantotta közbe Szkander Graun.
Az idegenvezetőnő haragosan toporzékolt a perzsa mintás re-
pülőszőnyegen.
- Menedzser úr! - tajtékzott. - Utoljára mondom: hagyja békén
ezt az elvetemült alakot! Ennek komoly következményei lesznek!
Altamira, aki eddig a másokra terelődő figyelmet kihasználva
mesterkedett valamit a szőnyeg végénél, most hátralépett, és bű-
bájos mosollyal ajándékozta meg vetélytársnőjét.
- Ne szívd mellre, drágám! - csicseregte. - Úgysincs mire!
Balfas kisasszony a füle tövéig elvörösödött, és nagyot csapott
a tenyerével a szőnyegre.
- Nem lesz olyan jó kedved, ha jelentem a dolgot El
Fingsternek - sziszegte. - Gyia, te!
A repülőszőnyeg nyihogva felágaskodott, és nyaktörő iramban
elszáguldott. Érdekes módon vékony, cikázó csíkot húzott maga
után a levegőben.
Szkander Graun aggodalmas képpel Altamirához lépett.
- Szerintem ez nem volt okos dolog, Marlojzi - mondta gond-
terhelten. - Mi lesz, ha a nyakunkra hozza a Globális Elhárítás
Centrális Irányítóját?
- Aligha lesz rá alkalma. - A tündérlány az egyik közelben álló
fára bökött. - Odakötöttem a legvastagabbik ághoz a szőnyeg vé-
géről a cérnaszálat.
Átrázkó időközben lelkesen magyarázott a hófehér hajú elfnek
a Káosz-Rend mérkőzésről.
- Meg kell mondanom, hogy az ajánlata csöppet sem antipati-
kus - jegyezte meg Frizsider, és belemerültek a szerződéskötés
részleteibe.
60
 Muszkli, aki eddig szomorúan bámult a távolodó repülősző-
nyeg után, most a válla mellett lebegő Kywerdhez fordult.
- Te Kywerd, mi a fene az az "anti"?
- Az "anti" azt jelenti, hogy nagyon utálod, ami utána követke-
zik - magyarázta türelmesen az ekevas.
- És mi baja enne a hapsinak a patikusokkal?
Mielőtt azonban Kywerd válaszolhatott volna, Átrázkó sugár-
zó mosollyal közelebb lépett.
- Hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem, hogy becses társa-
ságunk egy fővel gyarapodott. Mr. Frizsider vállalta a megbíza-
tást.
- De csak azzal a feltétellel, hogy minél hamarabb eljuttatnak
erről a létsíkról - tette hozzá az elf. - Tudják, az én szülőhazám-
ban, Marcipán városában minden hatalom gonosz elf hercegnők
kezében van. Én azonban fellázadtam ellenük, és a családi ebéde-
ket követően több alkalommal is megtagadtam a mosogatást.
Megtorlásul pincebörtönbe vetettek, és arra kényszerítettek, hogy
éjjel-nappal választási tévéreklámokat nézzek.
- Borzalom! - szörnyedt el Szkander Graun, és a hideg futká-
rozott a hátán.
- Az őrzésemet két fiatal hercegnőre bízták, akik minden lépé-
semet követték, még éjszakára sem tágítottak mellőlem, és külön-
féle módokon zaklattak - folytatta rendíthetetlenül Frizsider. -
Nekem azonban végül fondorlatos módon sikerült megszöknöm
előlük.
- Hogyan? - álmélkodott Muszkli, a barbár.
- Kivártam a pirosbetűs napokat. Akkor kissé lelohadt az ér-
deklődésük.
- Elnézést - rikkantott közbe Kywerd. - Innen fentről úgy lá-
tom, hogy dél-délnyugati irányból egy kisebb csapat sárkány, két
sziklagólem és néhány földicápa közeledik felénk, egy szakállas
öregember vezetésével. Indulhatunk?
- Haladéktalanul! - jelentette ki zordan Átrázkó, és mélyet
szippantott a szivarjából.

61
 7.

SZERELEM & MESTERSÉG

Avagy: Ki korán kel, álmos marad.

62
 Szkander Graun a hosszas gyakorlat adta fürgeséggel kiszökkent
a lángok közül, és lehuppant méretes ülepére. A tűzoszlop egy-két
erőtlen lobbanás után kihunyt a háta mögött, és ő érdeklődve kö-
rülnézett. Egy ódon kisváros utcáján találta magát; a nyeregtetős
házak komoran összehajoltak, vékony csíkot hagyva csupán szaba-
don a borús őszi égboltból. Hűvös eső szemerkélt, csúszóssá és bi-
zonytalanná téve az egyenetlen kockaköveket. A csípős szél szo-
morú jajongással fütyült a roskadozó téglakémények között. A
félork összevonta szemöldökét.
Egyedül volt.
Az nem lepte meg különösebben, hogy ilyen ítéletidőben a ku-
tya sem jár kint az utcán; az viszont már nyugtalanította, hogy a
társai is eltűntek. Be kellett látnia, hogy Átrázkó és Marlojzi-
Altamira minden különcségük ellenére hathatós segítséget jelentet-
tek a csapattoborzásban, és nem fűlött hozzá a foga, hogy elölről
kezdje az egészet - nélkülük. Egészen megszokta már a kis csapat-
ban uralkodó baráti káoszt.
Föltápászkodott. Az utca sötét volt, egyetlen házban sem égtek
fények, a pókhálós ablakok vakon hunyorogtak. Mikor a Pepita Ki-
rályságokba kerültek, Kywerd az időeltolódásról locsogott valamit.
Lehetséges lenne, hogy ugyanez a jelenség térben is megnyilvánul-
hat? Ez esetben nem kell nyugtalankodnia: egyszerűen megkeresi a
többieket, és csatlakozik hozzájuk. A környezet nem tűnt túl fenye-
getőnek, semmi jel nem utalt arra, hogy a közelmúltban démonok,
élőhalottak vagy végrehajtók jártak volna erre.
Az utca túloldaláról váratlanul bizonytalan, ki-kihagyó léptek
zaját sodorta át hozzá a szél. A rettenthetetlen félork hunyorogva
pislogott a nedves dohszagot árasztó házak felé. Szemközt, a járdán
egy görnyedt, kalapos alak igyekezett előre, felleghajtó köpönyeg-
be burkolózva; a fejét a nyaka közé húzta, arca ki se látszott a fel-
hajtott gallér mögül. Szkander Graun integetve megindult feléje.
- Halló! Uram! - kiabálta. - Nem látott véletlenül egy szivarozó
törpét a titkárnőjével meg egy beszélő ekevassal?
Az ismeretlen megtorpant, és kitekintett a felleghajtó köpeny ta-
karásából Szkander Graunra. Vézna, halottsápadt fiatalember volt,
63
szeme lázas tűzzel izzott. Rekedt suttogással válaszolt, a félork a
süvítő széltől alig hallotta.
- A hetedik fiú hetedik fia visszatért a világba! Tegnap este ti-
zenhárom füldugót meg egy füstölt karajt kaptam postán. Ez bajt
jelent. Jól vigyázz! Óvakodj az áspiskígyó jegyétől!
- Hogyan? - hökkent meg a furfangos félork. - Kicsoda...?
- Zebediah C. Martinelli. Ő hozta el a Sötét Pitypang üzenetét -
bólintott ellentmondást nem tűrően az idegen.
- Vagy úgy! - hebegte Szkander Graun.
- Cn mawn fhg'tsui gwai-pvtth - mondta az ismeretlen, és tovább
sietett.
- Magának is... - makogta a bősz félork, és elhűlten nézett utána.
Yvorl nevében! Hová került?
A kalapos ifjú megszaporázta lépteit, és eltűnt egy sarokház
mögött. Az utcán sűrű, vattafehér köd gomolygott. Egyszerre csak
vérfagyasztó ordítás harsant a kanyarból. Szkander Graun lerázta
magáról a dermedt bénultságot, és ügetve megindult a kései járóke-
lő nyomában.
Mikor befordult a szűk mellékutcába, kis híján orra bukott a kö-
pönyeges fiatalember testében. Káromkodva, szélmalomként hado-
nászva próbálta megőrizni az egyensúlyát. Mikor végre sikerült
megállapodnia, féltérdre ereszkedett, hogy közelebbről is szemügy-
re vegye az ismeretlent.
Szó mi szó, elég randán nézett ki. A sápkóros fiatalember fejét
teljesen hátracsavarták, a karján tizenkét párhuzamos szúrásnyom
éktelenkedett, a bal szeme besüppedt, a jobb kifolyt, és még a cipő-
fűzőjét is összekötötték a két lábán. A kalapjára valaki gyémánt-
gombos nyakkendőtűvel egy cédulát erősített, az alábbi felirattal:

SZOLGÁLJON EZ INTŐ JELÜL MINDAZOKNAK, AKIK

RUMOT MERNEK RENDELNI EGY BELVÁROSI
PIZZÉRIÁBAN

Szkander Graun bamba képpel meredt a sajátos szövegre. Fel-

támadt a szél, felkavarta a nyirkos ködöt, s panaszos szavába mint-
64
ha kárhozott lelkek jajongása vegyült volna a pokoli fazekakból,
ahol a sátán sűrű babgulyása rotyog.
Valami élesen megcsikordult a sikátor közepén; Szkander Graun
gyorsan odakapta a fejét. Egy csatornarács nyílott föl a kövezeten,
s alóla borzas, torzonborz fej bukkant elő. Az ápolatlan, mocskos
hajfürtök alatt lázas szempár tüzelt. A különös jövevény Szkander
Graun felé nyújtotta göcsörtös karját.
- A Vörös Halál árnyéka rajtad! - suttogta elhalóan.
- Izé... tudniillik... ugyebár... - dadogta a félork.
- Jöjj közelebb, testvér, nincsen már sok időm - nyöszörögte a
csatornalakó. - Ezek a gazok megkínoztak, leköpdöstek, megmér-
geztek, elátkoztak, feljelentettek és ellopták a szemüvegemet! Át
kell adnom valakinek a Rend örökségét...
Szkander Graun idegesen közelebb baktatott.
- Én tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy hősöket toborozzak -
jegyezte meg.
- Hősöket? Nincsenek itt hősök! - nyögött fel a szurtos idegen. -
Az összes hős a temetőben vagy a bolondokházában végzi!
És a jelek szerint nemcsak a hősök, villant át Szkander Graun
fortélyos agyán.
- Az ősvilág kimondhatatlan iszonyata visszatért - folytatta a
csatornalakó. - Ügyünk elbukott, amikor a Fekete Gyermek leírta a
hatszázhatvanhatodik idézőjelet. Fogd hát a szent talizmánt, és
őrizd úgy, mint a lelked üdvösségét!
Egy összemaszatolt fémkorongot nyomott Szkander Graun kesz-
tyűs kezébe. A félork letörölgette róla a kulimászt, és látta, hogy
valami nyakban hordható medál lehet. Két rövid szót véstek bele
gondos kezek:

LOVE & CRAFT

- Szeretet és mesterség - bólogatott bölcsen. - Tiszteletreméltó

jelmondat, az tagadhatatlan!
A torzonborz férfi szomorú, elkínzott mosolyra búzta az ajkát.
- Ártatlan lélek, te semmit se tudsz még a magasabb összefüggé-
65
sekről, melyek őrületbe taszítják a porszemnyi halandót! Talán
jobb is ez így...
Egy utolsó sóhajjal sarkon fordult, és eltűnt a csatorna mélyén.
Távoztában még odavetette a félorknak:
- A Vörös Halál árnyéka rajtad!
- Rajtad is! - vágta rá Szkander Graun szórakozottan, és vissza-
hatotta a csatornanyílás rácsos fedelét. Aztán tűnődve felállt, és a
sikátor végébe hajította a furcsa feliratú medált. Sosem helyezett
különösebb súlyt a lelke üdvösségére.
Mikor megfordult, hogy távozzon, egy tépett pongyolát viselő
nővel találta szemközt magát, akinek a szeméből csak a fehérje lát-
szott. Az arca vastagon be volt mázolva spenótfőzelékkel, és a ke-
zében lángolt pengéjű áldozókést tartott.
- Eljött a szertartás éjszakája - mondta színtelen, monoton han-
gon. - Ma éjjel, amikor a koponyák holdja pályája zenitjére ér, a
tengermelléki fattyú vére az oltárkőre hullik, és feltámadnak az er-
dőkben a kecskefejők ivadékai...
Szkander Graun óvatosan hátrált egy lépést, és a békesség ked-
véért megpróbálkozott az imént bevált üdvözlési móddal.
- Kedves kisasszony... ööö... a Vörös Halál árnyéka rajtad!
A hatás lenyűgöző volt, bár távolról sem az, amire a délceg
félork számított. A hiányos öltözékű nő velőtrázó hangon felsikol-
tott, mint aki benne felejtette a kezét a mikrohullámú sütőben, és
egyetlen határozott mozdulattal szíven szúrta magát.
- Hogy az a jó...
Szkander Graun a homlokán kiütköző verítéket törölgetve átlé-
pett a pongyolás holttesten, és kisietett a főutcára. A köpönyeges
ifjú teteme időközben eltűnt, a helyén egy féregrágta pergamen,
egy félig megevett hamburger és két használt óvszer árválkodott. A
szemközti ház falára valami sötét folyadékkal - első pillantásra
vérnek tűnt, közelebbről azonban látni lehetett, hogy a hamburger-
ből származó kecsöp - egyetlen baljós szót festettek:

FREKVENCIAMORATÓRIUM

66
 Szkander Graunnak kezdett elege lenni a dologból. Egyetlen jól
irányzott rúgással a kihalt utca közepére küldte a félbehagyott
hamburgert, és nagy dérrel-durral végigcsörtetett a bal oldali ház-
sor mentén, a nyergestetők árnyékában. Hát hülyének nézik őt? Hát
az egyszerű félorkkal már mindent lehet?
Ekkor közvetlenül mellette kinyílt egy ablaktábla, és valaki ki-
szólt rajta:
- Mikor a földmélyi sötét hercegnők a titkos börtönben...
Tovább nem folytathatta, mert a felbőszült félork fordulatból
olyan jobbegyenest vitt be neki, ami a hegyi óriások nehézsúlyú
bokszbajnokságán is azonnali kiütéses győzelmet vont volna maga
után. Az ismeretlen szónok feljajdult, és elszállt, mint hóbagoly a
zöldövezetből.
- Ezt meg miért csinálta? - csattant föl egy ingerült hang a ház
belsejéből.
Szkander Graun ámuldozva bekukkantott az ablakon. A sivár,
bútorozatlan, patkányürüléktől bűzlő szobában Átrázkó con Man
térdelt a szemközti fal tövében heverő Frizsider mellett, aki vérző
fejét fogta, és nyögdécselt.
- Izé... azt hittem, megint egy dilinyós - makogta Yvorl isten
harcos-papja.
- Csak azt akartam mondani, hogy mikor a marcipáni hercegnők
a földalatti tömlöcben sanyargattak, igazán nem bántak velem kesz-
tyűs kézzel, de legalább nem beszélték tele a fejemet hülyeségekkel
- nyöszörögte a sötét elf.
- Bocsánat - sajnálkozott Szkander Graun, és bemászott az abla-
kon. - Igazán nem akartam. Maguk hogy kerülnek ide?
Átrázkó gondterhelten csóválta a fejét.
- Külön-külön érkeztünk erre a létsíkra. Valami műhiba történ-
hetett. Szerintem Kywerd egyáltalán nem is akart idejönni.
- Ha tudta, hogy mi vár ránk, akkor biztosan nem - bólintott a
félork mély meggyőződéssel. - Ennél még az Elpocsékolt Tartomá-
nyok is jobbnak tűnik.
- Nos, én egy darabig összevissza kóvályogtam az utcákon -
folytatta elbeszélését Átrázkó. - Megvallom őszintén, kényelmetle-
67
nül éreztem magam: sehol egy bank, sehol egy ügyvédi iroda! Az-
tán találkoztam egy sereg ütődöttel, akik valami kábítószert szed-
nek mosakodás és értelmes beszéd ellen. Először megfojtottak a
tiszteletemre két szűzlányt, később meg akartak kövezni, majd ma-
kacsul ragaszkodtak hozzá, hogy igyak meg tizennyolc üveg szent
ánizspálinkát.
- És hogy vágta ki magát ebből a szorult helyzetből? - kérdezte
Szkander Graun kíváncsian.
- Hiteles törvényszéki orvosi iratok és kórboncnoki jegyzőköny-
vek segítségével sikerült bebizonyítanom nekik, hogy valamennyi-
en halottak - mondta a menedzser. - Ennek úgy megörültek, hogy
azonnal elengedtek. A hátsó udvarban találkoztam Frizsider úrral.
- És maga? - fordult a félork az elfhez.
Frizsider nagyvonalúan legyintett.
- Én is megjártam a magam kálváriáját. A részletekkel nem un-
tatom önöket, inkább elmondanám, milyen következtetésekre jutot-
tam.
- Halljuk! - Átrázkó kényelembe helyezte magát egy kisebb ha-
lom téglatörmeléken.
- Nos, amennyire meg tudtam állítani, ebben a városban kizáró-
lag négy buggyant agyú szekta él. A normális polgári lakosságot
valószínűleg már évekkel ezelőtt kiirtották. Mindegyik szekta egy-
egy nagyhatalmú, természetfölötti lényt tisztel, akinek hosszú év-
századok óta várják az eljövetelét. Az utóbbi időben feltehetőleg
nagyjából-egészéből békében éltek egymással, a szokásos orgyil-
kosságoktól és családirtásoktól eltekintve. Sajnos azonban okom
van feltételezni, hogy a helyzetben nem sokkal ezelőtt döntő válto-
zás állt be.
- Hogyhogy? - döbbent meg Szkander Graun.
- Ezeknek az eszelősöknek a hablatyolásából azt veszem ki,
hogy a négy isteni lény nemrégiben valóban megérkezett.
Átrázkó töprengve vakargatta az orra hegyét.
- Nos, ebben az esetben csak egyvalamit tehetünk: megkeressük
Kywerdet, és a lehető legsürgősebben eltűnünk erről a létsíkról.
Természetesen csakis azután, hogy felkutattuk Altamira kisasz-
68
szonyt. Magának már részleteztem, kedves Szkander bég úr, mi-
lyen kínos következményekkel járhat az ő távolmaradása az adóbe-
vallásomra nézve.
Iszonyú recsegés-ropogás hallatszott a ház főbejárata felől.
Szkander Graun rémülten pattant föl.
- Bekerítettek!
Átrázkó kényelmesen hátradőlt a téglarakáson, és nyugodtan le-
gyintett.
- Ugyan, ugyan, csapatkapitány úr, csillapodjék! Ez csak Mr.
Muszkli lesz. Még mindig nem sikerült megtanítanom rá, hogyan
kell használni a kilincset.
És valóban: a következő pillanatban reccsenve fordult ki a sar-
kából a szoba ajtaja, s a szabaddá vált nyílásban Muszkli roppant
alakja tűnt fel. Nem volt egyedül; amint a porfelhő leülepedett, Al-
tamira ugrott be a helyiségbe lelkesen tapsikolva.
- Jaj, de izgi volt! Képzeljétek, fel akartak áldozni!
- Ezen speciel nem csodálkozom - jegyezte meg rezignáltan Fri-
zsider, ám aztán sürgősen elhallgatott, mert védencének nyomában
Muszkli is belépett a szobába, és védelmezőn átkarolta Altamira
vállát.
- Az volt a tervük, hogy a hajamnál fogva felakasztanak egy
ereszcsatornára, aztán elevenen megnyúznak, de csak szép lassan,
csíkonként - újságolta lelkendezve a tündérlány.
- És minek köszönhetjük, hogy most a fent felsorolt sanyarú ki-
látások ellenére is a körünkben időzik, Altamira kisasszony? - kér-
dezte Átrázkó.
- Muszklinak - felelte szemérmesen mosolyogva Marlojzi-
Altamira. - Fölkereste a gyülekezetet, és lebeszélte őket erről a
csúnyaságról.
- Hogy csinálta? - csodálkozott Szkander Graun.
A tündérlány elpirult, és hízelegve odasimult a megtermett bar-
bárhoz.
- Igen nyomós érvei voltak - suttogta szemlesütve. - Néhányat
orrba nyomott közülük.
Ekkor kintről, az utca felől vörhenyes fény szűrődött be a helyi-
69
ségbe, és közeledő moraj hallatszott. Átrázkó felugrott a téglákról,
és a padlóra rántotta Szkander Graunt.
- Kushadjunk!
Az ablakon kikukucskálva figyelték, ahogy lehajtott fejű, kám-
zsás alakok sokasága vonul el a ház előtt, monoton litániát mor-
molva. Legalább kétszázan lehettek, és valamennyien fáklyát vittek
a kezükben. Egy kopaszodó, pocakos őrült, aki a fülében a La-
rousse-enciklopédia két vaskos kötetét viselte, fel-alá rohangált a
fáklyásmenet előtt, és teli torokból ordítozott.
- A szent diadém! A lángoló tiara! Az istenek koronája!
- Mi a fenéről beszél ez? - kérdezte suttogva Frizsidertől a
félork.
A válasz azonban szükségtelenné vált. Ekkor ért ugyanis a kis
csapatot rejtő épület elé a menet közepe, ahol négy megtermett fic-
kó hosszú fogókkal a szerencsétlen Kywerdet tartotta magasan a
hívek feje fölé. Hiányzó társuk kétségbeesetten szikrázva vonag-
lott, ám az acélos szorításból nem bírt kiszabadulni.
- Engedjetek el! - rikoltozta. - Követelem, hogy azonnal tegye-
tek le! Kikérem magamnak ezt a hajcihőt! Én csak egy egyszerű
ekevas vagyok!
- A mindenit! - szörnyedt el Átrázkó. - Ha ezek az idióták vala-
mi ostobaságot csinálnak Kywerddel, itt ragadunk ezen az
eszement létsíkon az idők végezetéig!
- Tennünk kell valamit! - szögezte le Altamira határozottan, és
azonnal visszavonult a szoba hátsó részébe.
- Mármint lapuljunk meg minél csendesebben? - kérdezte szar-
kasztikusan Frizsider.
- Ti vagytok az erős férfiak!
Muszkli felmordult, és a buzogánya után nyúlt. Szkander Graunt
egy pillanatra elöntötte a kétségbeesés. Hiába tapasztalt harcosok
mindahányan, a Káosz reménybeli bajnokai, ez a tengernyi eszelős
ízekre tépi őket, mielőtt két lépést tehetnének. Hirtelen azonban
zseniális mentőötlete támadt.
- Várjatok! - intette le a társait. Aztán végignézett a várakozás-
teljesen feléje forduló arcokon, és nagyot nyelt. - Kimegyek. Fe-
70
dezzetek!
- Rajtam nem múlik! - vont vállat a sötét elf, és előhúzta kes-
keny pengéjű vívótőrét.
- Önnel vagyunk! - bólogatott Átrázkó, és fogalmazni kezdte a
gyászjelentést.
Szkander Graun elmormolt egy rövid fohászt, aztán felállt, és
egyetlen nekirugaszkodással átlendült az ablakpárkányon. A közel-
ben ballagó kámzsások értetlenül meredtek rá, ám egyiknek-
másiknak az arcán már kezdett derengeni a felismerés, és a csuhája
alá nyúlt.
- A Vörös Halál árnyéka rajtatok! - ordította torka szakadtából a
vakmerő félork.
A hatás nem maradt el. A hallótávolságon belül tartózkodó hí-
vek iszonyodva néztek a harcos-papra, majd kést rántottak, és
azonnal öngyilkosságot követtek el. Szkander Graun elszántan a
tömeg sűrűében termett, széles karmozdulattal csinált helyet magá-
nak, és üvöltött, ahogy csak a torkán kifért.
- A Vörös Halál árnyéka rajtatok! A Vörös Halál...
A szeme sarkából látta, hogy bajtársai követik példáját; Frizsi-
der és Átrázkó bekerítő manővert indított, kétfelől szorongatva a
rohamosan apadó sokaságot. Muszkli is előkerült, de ő nem igazán
foghatta fel a félork agyafúrt taktikáját, mert makacsul buzogány-
nyal csépelte a kámzsásokat. Így, négyesben azonban már komoly
erőt képviseltek; a körmenet szétszakadozott, a hívek hullottak,
akár a legyek.
A fanatikus szektatagok azonban kemény ellenfélnek bizonyul-
tak. A derékhad eleven torlaszt alkotott, egyre szaporodó holttes-
tekkel zárva el az utcát, miközben a négy fogóval felszerelt férfi
lépésről lépésre vonult vissza a fedezetükben, magukkal hurcolva a
tehetetlenül vergődő Kywerdet, aki a nagy zsivajban nem hallhatta,
mit kiabálnak a megmentésére indulók. Az utca végében hatalmas,
díszes épület állt, gótikus üvegablakokkal; ide igyekezett a négy
elszánt kiválasztott.
Szkander Graun már teljesen berekedt, de rendíthetetlenül foly-
tatta a harcot. Tucatjával dőltek körülötte a hívek, a saját életüket is
71
odadobva a szent cél érdekében. Ekkor a bősz félork egy baljós
alakot pillantott meg, amint imbolyogva közeledik feléje a hulla-
halmok között. A kopaszodó, pocakos főpap volt az, a Larousse-
enciklopédia két kötetét a fülére szorította, nehogy meghallja a
gyilkos szavakat; eltökélt tekintetéből halál sütött.
Szkander Graun vállat vont, és teljes erőből lágyékon rúgta el-
lenfelét. A főpap vinnyogva roskadt össze, a két vastag könyv le-
hanyatlott. A ravasz félork gyorsan odahajolt hozzá, és a fülébe
súgta:
- A Vörös Halál árnyéka rajtad!
Dolga végeztével felállt, és körülnézett. Az utcán hatalmas raká-
sokban tornyosultak a hullák, csak három eleven embert látott: a
társait. Átrázkó széles vigyorral a képén rákacsintott.
- Ez férfimunka volt, Szkander bég úr!
- Kywerd hol van? - lihegte a félork.
- Attól tartok, sikerült bevinniük az épületbe - ingatta a fejét Fri-
zsider. - Szerintem ajándéknak szántak a szekták szörnyisteneinek.
Rövid csend telepedett a kis csapatra.
- Nincs más hátra, be kell mennünk érte - mondta ki végül
Szkander Graun. - Egyenlő esélyekkel fogunk harcolni; négyen le-
szünk mi is, ők is.
- Csak éppen ők istenek - morogta a sötét elf.
Átrázkó rezignáltan legyintett.
- Ugyan mar, az istenek sem mindenhatók! Vagy mégis?
A négy bajtárs óvatos macskaléptekkel lopózott föl a bélletes
kapuzathoz vezető széles lépcsősoron. Altamira a távolból figyelte
őket, és csókokat hintve igyekezett bátorságot lehelni beléjük. Mi-
kor felértek, Átrázkó némán bólintott Muszklinak, aki egyetlen ha-
talmas buzogánycsapással bezúzta a szárnyas kaput. A halálra
szánt harcosok váll váll mellett rontottak be rajta.
És hüledezve megtorpantak.
A boltozatos helyiséget égő kandeláberek és a magasban lebegő
ekevas világították meg. A négy fogó-hordozó betört fejjel, holtan
hevert a kövezeten. Miután elengedték, Kywerd bizonyára lesújtó
véleményt nyilvánított róluk.
72
 A damasztlepellel letakart oltárkő előtt négy szálfatermetű alak
állt: egy fehér hajú, vörös szemű albínó, szögekkel kivert lovagi
páncélban; egy karcsú, klasszikus arcélű ifjú, ékköves diadémmal a
fején; egy hőálló azbesztruhába öltözött férfi, akinek hiányzott a fél
szeme meg a fél keze; és egy sebhelyes ábrázatú zsoldos,
plundranadrágban, nyakörvvel, pórázzal.
- A Káosz bajnokai - recsegte önelégülten Kywerd. - A melan-
kóliai Elrak, Dorian Halfmock; Ezüstpéniszű Korom, és Ulrich von
Betli kapitány, a Harcipincsi.
- Sikerült rendezni kölcsönös nézeteltéréseinket - jelentette be
méltóságteljesen Elrak.
- Sajnos, barátaink és harcostársaink ennek következtében el-
hunytak, de hát ez a barátok és harcostársak sorsa - tette hozzá
Dorian Halfmock.
- Eljöttünk hát, hogy eleget tegyünk ősi kötelezettségünknek, és
harcra keljünk a Káosz oldalán a Rend ellen - vette át a szót Ko-
rom, az Ezüstpéniszű.
- És hogy a ti személyetekben újabb barátokra és harcostársakra
leljünk - fejezte be a közös szónoklatot Ulrich von Betli kapitány.
Egy végeérhetetlennek tűnő pillanatig néma csend uralkodott.
- Micsoda középpályássor! - suttogta aztán Átrázkó áhítattal. -
Egy ital mellett aláírhatnánk a szerződést!

73
 8.

FANSÖRPIKUS!

Avagy: addig jár a félork a kocsmába,

amíg szét nem veri.

74
 - Mit akartok inni? - kérdezte Kywerd hálásan, amiért megmen-
tették.
- Sört nekem! - bömbölte Muszkli, és megdöngette izmoktól bo-
rított, aprócska pocakját.
A többiek egyetértően bólogattak.
- Jó lesz a sör.
Átrázkó az összes ujját feltartotta.
- Nyolc sör rendel! - rikkantotta. - Jó habosan! Ezüstpéniszű Ko-
rom részvéttel pillantott a menedzserre.
- Először azt hittem, hogy két ujjadat amputálták - vallotta be -,
de most már tudom, hogy csak számolni nem tudsz. Mi ugyanis ki-
lencen vagyunk, és te nyolc sört kértél, miközben tíz ujjadat muta-
tod.
Átrázkó megvetően pillantott a szomorkás képű piperkőcre.
- Lehet, hogy számolni nem tudok - morogta. - De nekem leg-
alább nem protézisem van bizonyos nemző tagom helyett, mint
egyeseknek... ahogy a neved is mutatja.
Ezüstpéniszű Korom felhorkant, és torkon ragadta a hájas me-
nedzsert.
- Mit merészelsz, te zsíros patkány!
- Altamira! - kiáltotta Átrázkó. - Segíts!
- Ne bántsd a főnököt! - rikoltotta a titkárnő, és hozzávágta a
jegyzettömbjét Koromhoz.
- Na, na, kisasszony! - mosolygott rá kegyetlen képpel Melankó-
liai Elrak a lányra. - Csak semmi tetlegesség!
- Te csak ne pofázz, tejfelképű! - sikoltotta Altamira, és begörbí-
tette a karmait. - Kiszedem a szemed!
- Tudja, hogy hívnak engem bizalmasabb körökben? - nevetett
hátborzongatóan Elrak, és előhúzta a Viharhozót, a géppuskát. - Az
én nevem Asszonygyilkos Elrak. Mivelhogy elraktam láb alól a hi-
tes menyasszonyomat...
- Mit akarsz a nőmtől? - emelkedett fel az albino előtt Muszkli
fenyegetően.
- Senki ne mozduljon! - vicsorogta a Harcipincsi, a sebhelyes
képű zsoldoskapitány, és a vitázókra emelte az Exocet rakétát.
75
 Aztán a következő pillanatban vinnyogva görnyedt össze, mivel
hogy Vakondok nembeli Frizsider úgy rúgta vesén hátulról, hogy
csak úgy kongott.
E támadásra elszabadult a pokol.
Dorian Halfmock, aki eddig tétlenül nézte az eseményeket, meg-
lengette a Ruhák Botját, varázsigéket mormolt, és a következő pil-
lanatban a varázslat hatott: valamennyien anyaszült meztelenek let-
tek.
Valamennyi férfi pillantása a felsikkantó Altamira kitárulkozó
bájaira esett. Iszonyatos közelharc vette kezdetét e bájak birtoklási
jogáért.
Ám ez az őrület csak egy pillanatig tartott, mert Kywerd nagyot
rikkantott.
- Megyünk!
Aztán az egész társaságot felragadta egy roppant forgatag, s
Szkander Graun, aki a figyelmeztető kiáltásra ijedten engedte el
von Betli kapitány bokáját, amit eddig bőszen harapdált. Felkészült
a kellemetlen megérkezésre.
Ám a gyomorba markoló létsíkváltás után ezúttal kivételesen
puha, füves talajra érkeztek, és miután keserves munkával sikerült
eloltaniuk a fellobbanó bozóttüzet, látszólag semmi veszély nem
fenyegette őket.
Valamennyien lihegve, kormosan, és valamennyien tök pucéron
meredtek egymásra.
A hirtelen jött őrület elmúlt, mintha nem is lett volna. A harc-
edzett kalandorok csodálkozva meredtek egymásra.
- Miféle nyavalya támadott meg minket? - bődült el von Betli
kapitány, és az Exocet rakétája nézőkéjén keresztül egymás után
szemügyre vette csupasz sorstársait.
Altamira ugyancsak szemrevételezést végzett. Utálkozva meredt
Korom műszervére, elnevette magát Szkander Graun szánalmas kis
végződményén, és elismerő pillantásokat vetett a magát szemérme-
sen takargatni próbáló Muszkli felé.
- Ez aztán...

76
 Elrak, látván, hogy nem ő nyerte el a méretbeli vetélkedést, dü-
hösen förmedt Dorian Halfmockra.
- Hol vannak a gönceim?
Dorian Halfmock meglengette a Ruhák Botját, és hátulról visz-
szafelé mondta ki azokat a varázsigéket, amiket az előbb. A követ-
kező pillanatban aktiválódott a varázs, és mindenkin megjelentek a
ruhák.
- Ez szép volt! - morogta Szkander Graun, és megpróbálta le-
ráncigálni a fejéről von Betli kapitány szagos plundranadrágját, de
folyton beleakadt Altamira tűsarkú cipőjébe, mely a sarkánál fogva
a füléből meredt elő.
A többiek is hasonló, problémákkal küszködtek.
Elrak lábán például Átrázkó con Men szivaros tárcája feszült,
Altamira teljesen belegabalyodott Korom alsónadrágjába, Muszkli
pedig sehogy sem tudta magán elrendezni az ágyékkötője helyén
feszülő kecses melltartót.
- Bocs! - morogta Dorian Halfmock, és ismét meglengette a Ru-
hák Botját.
Gyors ruhaváltások kezdődtek, mintha tréfás szellemkezek akar-
tak volna kibabrálni velük. Amikor a varázslat befejeződött, kilenc
elégedetlen kalandor ordított magából kikelten. Beleértve
Kywerdet is, az ekevasat, aminek az orra beleszorult Dorian
Halfmock három éve le nem vetett csizmájába.
- Bocs! - ismételte Dorian, és újra meglengette a Ruhák Botját.
Elrak szó nélkül hozzávágta a hóna alá szorult Exocet rakétát.
Hasonló tárgyak záporoztak Dorian felé. Némelyikük talált.
- Én csak még egyszer... - morogta a férfi sértődötten.
- Meg ne próbáld! - recsegte von Betli kapitány fenyegetően, és
a többiek is bólogattak.
Egyszerűbb módon, további varázslás nélkül oldották meg a
problémát. Valamennyien levetkőztek, megkeresték a saját ruhada-
rabjaikat, s percekkel később közmegelégedésre elégedetten néztek
egymásra. A legelégedettebbnek Altamira kisasszony tűnt, aki
ezentúl - valami ismeretlen oknál fogva - előszeretettel kereste ma-
gának Muszkli társaságát, s mindahányszor lekicsinylő mosoly vib-
77
rált a szája szélén, valahányszor Szkander Graun ágyéka felé pil-
lantott.
- Tudom már, mi lehetett - morogta Szkander Graun. - Azon az
elátkozott világon, bennünket is megszállt az őrület... a Vörös Ha-
lál Árnyéka vetült ránk, vagy mi...
- Aha - morogta Átrázkó. - Pedig épp ünnepelni készültünk.
- Nincs harag - morogta Ezüstpéniszű Korom, és gyilkos pillan-
tást vetett a hájas menedzser nyaka felé.
A többiek hümmgettek, de úgy tűnt, elült valamelyest a közvet-
len életveszély.
- És én friss, habos sört ígértem - emlékeztette a társaságot a he-
veny lábszagtól kissé még bódultan Kywerd. - Íme!
A kalandorok érdeklődve forgolódtak.
- Hol? Hol a sör?
- Én csak ezt a sivár, félig leégett hegyoldalt látom.
- Meg ott azt az erdőt a völgyben.
Kywerd valamivel magasabbra röppent.
- Ott az erdőben... arra a kicsi tisztásra nézzetek!
Nem láttak semmit.
Von Betli kapitány a szeme elé húzta az Exocet rakétát, és a né-
zőkéjét többszörös nagyításra állította.
- Házakat látok - motyogta. - Van egy nagyobb épület is. A
homlokzaton egy cégér... sör,.. és mellette a felirat. Nagyon messze
van, de megpróbálom kibetűzni... KUPI... A KÉK...
SÖRPIKÉKHEZ...
Muszkli értetlenül bámult Átrázkóra.
- Mi az, hogy "kupi"? - kérdezte.
A menedzser megigazította a nadrágját, és szivarját cinkos vi-
gyorral a pofája bal oldalába tolta.
- Az egy nagyon jó hely - morogta. - Kaja, pia, nők...
Muszkli felhördült.
- Ott a helyem!
Az egész társaság egy emberként lódult meg a távoli völgy irá-
nyába.

78
 - Ez a létsík a legnagyobb sörtermelő az egész világon - magya-
rázta önelégülten Kywerd. - Itt nem árpából, komlóból, malátábol
meg hasonlókból főzik a sokunk által kedvelt löttyöt, hanem va-
rázslat révén az egymásból kifacsart testi nedveket ízesítik és tartó-
sítják... tudjátok, mint ahogy a Dünüke bolygón a freeemenek a sa-
ját testi nedveiket isszák...
- Pfujj, milyen undorító! - jegyezte meg Altamira. - Én már nem
is vágyok abba a kupiba! Igyák meg ők a gusztustalan sörüket!
A többiek szinte egyszerre hurrogták le.
- Már csak pár lépés Sörpfalva - kiáltotta Kywerd, amikor leér-
tek a völgybe. Átrázkó a homlokát ráncolta.
Akkor már látnunk kéne a házakat!
- Hacsak nem mágia védi - jegyezte meg Frizsider. - Nem lenne
meglepő!
- Ott a kupi! - kiáltotta Kywerd. - Vigyázz, Elrak, rá ne lépj!
A társaság döbbenten torpant meg a térdig érő házacska előtt,
mely úgy nézett ki, akár egy kivágott fatönk.
A közelben még ennél is kisebb házak sorakoztak a páfrányok
és gizgazok rejtekében. S az épületecskék között izgatott kék göm-
böcök rohangáltak.
- Ez Sörpfalva - morogta Kywerd. - Nem túl nagy, elismerem,
de ennél jobb sörtermesztő helyet nem tudok.
A kupinak titulált fatuskóból kék apróságoktól körülvéve egy
fehér szakállas, botra támaszkodó, bokáig érő öregember sétált elő.
- Üdv, Sörpapa! - kiáltotta Kywerd. - Meg tudnátok itatni kilenc
fáradt utazót?
Az öreg hunyorogva nézett fel.
- Kywerd! - harsogta reszelős hangon. - Nahát, mennyit romlott
a szemem, mióta utoljára láttalak! Ha nem tudnám, hogy te vagy,
ekevasnak néztelek volna.
- A társaim szomjasak - terelte el Kywerd a témát más irányba. -
Tudtok sört adni?
Az öreg ismét felpillantott.
- Hát... attól tartok, nektek nagyobb adagok kellenek, mint ami-
hez mi hozzászoktunk - mérlegelte. - De talán megoldható. Már
79
amennyiben van elég sörparanyotok, hogy megfizessétek...
Elrak könnyed mosollyal előrelépett, és átvette a társalgás fona-
lát.
- Olyan izénk ugyan nincs - kezdte csevegő stílusban -, de eset-
leg tudnék egy megoldást, amiben megegyezhetnénk.
Sörpapa aggódva pillantott rá.
- És mi lenne az?
- Ti adtok nekünk inni, és mi kivételesen eltekintünk a hagyo-
mányainktól.
- Amennyiben?
- Nem mészároljuk le a kisdedeket, nem erőszakoljuk meg a
szüzeiteket, nem lógatjuk fel lábuknál fogva a harcosaitokat, nem
sütjük meg ebédre a kutyáitokat. Gondolom, ez elég nagy szívesség
részünkről.
Sörpapa bólogatott.
- És ha kaptok sört, mindettől eltekintetek?
Elrak ünnepélyesen bólintott.
- A szavamat adom rá - jelentette ki. - Semmi ilyen atrocitás
nem fog történni részünkről. Legfeljebb a falutokat égetjük föl, ha
nem lesz elég hideg a sör...
Sörpapa nagyot rikkantott.
- Halljátok ezt, sörpök? Sörperős, Sörpilla, Sörpincér... ugorja-
tok, és görgessétek elő a sörptitkos hűtőházból a legfansörpikusabb
söreinket ezeknek a kegyes úriembereknek!
Hamarosan apró, nyüzsgő sörpikék tömegei görgették felfelé a
számukra hatalmas hordókat egy föld alatti üregből, s a szomjas ka-
landozók kellemes mellékízektől mentes, hűs nedűvel olthatták a
szomjukat. Igaz, egy hordócska űrtartalma még az egyharmad litert
is alig haladta meg, de így legalább azt a benyomást keltették,
mintha dobozos sört fogyasztanának.
Szkander Graun három hordónyi sör elfogyasztása után elége-
detten böfögött, és közelebb hajolt Melankóliai Elrakhoz.
- Azt a "falufelégetést" ugye, csak tréfából mondtad?
Elrak a söre hűvösségi fokát tanulmányozta.
- Tréfa? - kérdezte zordan. - Ez valami külhoni szó?
80
 Von Betli kapitány elégedetten hajtotta fel a hatodik dobozos
sörét, aztán sóhajtott.
- Na... az ital hőfokával végeredményben elégedett vagyok -
morogta. - És talán nem is kellene felégetni a falutokat... de ha nem
tennénk meg, hogyan nézhetnénk ezt követően tükörbe. - Egy ön-
gyújtót húzott elő a zsebéből, felkattintotta a lángot, és a társaira
pillantott. - Kezdhetem, vagy akartok még itt valamit?
Kywerd felrikoltott.
- Ezt nem tehetitek! Ezek a kis sörpök mindenben a kedvetekre
tettek!
Elrak sóhajtott.
- Állott volt a sör - motyogta. - Ez rossz jel.
Von Betli kapitány lehajolt, hogy meggyújtsa a kupinak címzett
fatönköt, de ekkor olyasmi történt, amin még a kivénhedt
Harcipincsi is alaposan meglepődött.
A levegőből egy pitypangokból font ejtőernyő segítségével egy
kajla orrú, húszcentis testmagasságú görnyedt alak hullott alá,
egyik kezében egy nyivákoló macskával, a másikban egy nyitott
ajtajú, teljesen üres madárkalitkával. A jövevény úgy hullott alá,
hogy a lendülettől kirúgta az öngyújtót von Betli kapitány kezéből.
A Harcipincsi bajsza erre a példátlan cselekedetre úgy meredt
felfelé, mintha fel akarná nyársalni saját szemeit. A társai közül
többen keresztet vetettek volna, ha vallásosak. Így azonban moz-
dulni sem mertek a döbbenettől.
Azonban úgy tűnt, a jövevény nem fogta fel, mi történt, és csak
az apró sörpikéket látta. Legalábbis abból, ahogy a szájával cuppo-
gott, erre lehetett következtetni.
- Söpörödött sörp söpredék! - kiáltotta diadalmasan. - Most el-
kaptalak benneteket!
Lehuppant a fűbe, és máris üldözőbe vette volna a legközelebbi
sörpöket. Von Betli kapitány azonban egy villámgyors mozdulattal
megragadta a fickó grabancát, és belegyömöszölte a madárketrec-
be. A macskájával együtt.
A sörpök nagy-nagy üdvrivalgásban törtek ki. A Harcipincsi kö-
ré gyűltek, és örömükben megpróbálták felemelni és a magasba
81
dobálni. Össz erőlködésükben mindössze annyit értek el, hogy a
kapitány megbotlott saját lábában és hasra esett.
- Terített betli! - nevetett Ezüstpéniszű Korom, és a fejét rázta. -
Rebetli. Bukva...
Von Betli dühösen tápászkodott fel, és máris az öngyújtója után
nyúlt, hogy a kellemetlen közjáték után befejezze, amit elkezdett.
Kywerd azonban most már határozottabban mordult rá.
- Ne tedd! Ha megteszed, örökre itt felejtelek, és nem váltok ve-
led létsíkot!
A Harcipincsi megenyhült.
- Jól van - morogta. - Ha már ilyen szépen kérsz...
Melankóliai Elrak közelebb lépett a macskástól ketrecbe gyö-
möszölt, reszkető fickóhoz.
- Ez meg miféle szerzet?
Sörpapa válaszolt.
- Ó Kókuszpók, a konkurrensünk - felelte Sörpapa. - A Pálmali-
getben lakik, és kókusztejet árul sör helyett. Ki akar bennünket szo-
rítani az Üdítő Nedvek Piacról. Kókuszpók a csalárdság, a gazság,
a fondorlat és a galádság megtestesítője! Semmiféle becstelenségtől
nem riad vissza! A leghihetetlenebb cselekkel próbált már minde-
nünkből kifosztani bennünket...
Átrázkó csak most tért magához a sebtében megivott harminc
korsó sör okozta kábulatból.
- Cselek? - rikoltotta. - Ez a mi emberünk!
- Ez a pöttöm kis mitugrász? - fanyalgott Muszkli. - Még a labda
is nagyobb nála!
- Mit számítanak a méretek? - kiáltotta Átrázkó mámorosan. - A
csapatnak szüksége lesz egy jó cselező játékosra is! Láttátok azt a
szenzációs mozdulatot, ahogy kirúgta Rebetli kapitány kezéből az
öngyújtót? Ilyen mindenre elszánt, jó cselező játékosok kellenek
nekünk. Hé, sörpök, beleegyeztek, hogy magunkkal vigyük ezt a
Kókuszpókot? Ha igen, hálából kezeskedem róla, hogy senki sem
gyújtja fel a házaitokat...
- Nono! - mordult fel egyszerre von Betli kapitány és Melankó-
liai Elrak. - Csak a saját nevedben beszélj, hékás!
82
 A sörpök ettől függetlenül hajlandónak bizonyultak a megegye-
zésre. Azt azonban kikötötték, hogy az idegenek csak Kókuszpókot
vihetik magukkal, az illető indián származású macskáját Sziú Má-
jút ott kell hagyniuk vacsorára.
Miután ebben megegyeztek, Elrak barátságos mosollyal mégis
fel akarta gyújtani a falut, de Kywerd heves szemrehányásokkal il-
lette, és kilátásba helyezte, hogy az egész társaságot hátrahagyja,
ha nem bírnak szabadulni a beidegződött reflexeiktől.
Hogy Sörpfalva végül mégiscsak porig égett, annak mindössze
az az oka, hogy Kywerd oly sietve ragadta magával az általa cipelt
kalandozókat, hogy megfeledkezett egy fontos dologról.
Létsíkváltás esetén nemcsak a megérkezés helyén képződnek kel-
lemetlen lángok...

83
 9.

I (am) NEW

Avagy: Új vagyok. Pedig nincs új a nap alatt.

Legfeljebb a nap fölött.

84
 Az újabb létsíkváltásra bevett rendszerré vált tűzviharok és szá-
guldozó lángcsóvák között került sor; Szkander Graun fásultan fo-
gadta a fejleményeket, és - tapasztalt, bölcs harcos lévén - már kí-
sérletet sem tett a menekülésre. Miután a lángok utolsót lobbanva
kihunytak, magukra hagyva a csendesen füstölgő gyülekezetet - az
utazást, hőálló azbesztruhájának hála, legjobban Korom vészelte át
-, a hatalmas félork rezignáltan körülpillantott.
Ameddig csak a szem ellátott, kopár, elhagyatott síkság húzó-
dott minden irányban; a derült, felhőtlen égbolt nyugati oldalán sá-
padt napkorong ragyogott beteges fénnyel, a keleti ívére pedig két
fogyóban lévő hold - egy vörös meg egy kék - volt felkapaszkodó-
ban. A táj sivár monotóniáját egyvalami törte meg csupán; tízhúsz
méterrel előttük magányos pálmafa nőtt a forró homokban, enyhet
adó árnyékot borítva a tövében fakadó forrás mellett heverésző
alakra. Az illető kanárisárga, kunkori orrú csizmát, haragoslila vá-
szonpantallót és méregzöld zekét viselt, a fején pedig háromkari-
más nemezkalapot, amelyről csengettyűk, használt fogpiszkálók,
falinaptárak és zsugorított manókoponyák fityegtek. E kalapban
úgy nézett ki, mint egy kuglibábú. Szemlátomást ügyet sem vetett a
kis csapat érkezésére; kandírozott százlábút eszegetett egy cserép-
tálból, s közben pajzán balladákat olvasott fel magának félhango-
san egy elefántbőr kötéses könyvből, amelynek címlapján a Szent
Fundabunda erkölcsös példázatai felirat ékeskedett.
- Ímhol a tusák mezeje; s ímhol az első ellenfél! - szólt Dorian
Halfmock elégedetten, és célzásra emelte a töltött páncélöklöt; von
Betli kapitány azonban leintette.
- Tartóztasd meg magad, testvérem a Káoszban! Az idegen kül-
sejét látván homályos sejtelem ébredezik bennem; nincs kizárva,
hogy mégsem a Rend isteneinek küldötte ő.
- Hol vagyunk? - fordult idegesen krákogva Átrázkó
Kywerdhez.
Az ekevas megpróbált vállat vonni, aztán meddő igyekezet után
letett róla.
- A dimenziók közötti űrben, csak ezúttal egy barátságosabb vi-
dékén - közölte. - Nyugatra Vancia haldokló létsíkja található; ke-
85
leten Inew legendás világa húzódik, mindkettő ideális terep a hős-
vadászathoz.
- És miért vagyunk mi éppen a kettő között? - okvetetlenkedett
Szkander Graun; Kywerd azonban nem tűrte, hogy kétségbe vonják
létsíkváltó technikájának szakmai színvonalát.
- Hogy szabadon választhassunk, hová akarunk menni! - jelen-
tette ki gőgösen.
A kalapos idegen feltekintett a könyvből, barátságosan odaintett
nekik, majd sajnálkozó vállvonogatással jelezte, hogy a pálmafa
alatt csak egy hely van.
A társaság elindult a különös öltözékű alak felé, aki mosolyogva
figyelte őket, ám Szkander Graunnak úgy tűnt, a vonásairól vala-
hogy hiányzik az őszinte lelkesedés. Mikor elég közel értek hozzá,
Átrázkó kilépett a többiek elé, kivette a szájából a szivarcsutkát, és
biccentett.
- Békés utazók vagyunk, tisztelt uram, sajnos azonban nem is-
merjük ki magunkat a helyi tömegközlekedésben. Meg tudná mon-
dani, merre találjuk a legközelebbi létsíkot?
Az idegen unott mozdulattal nyugat felé bökött.
- Alig pár ezer mérföld, és máris ott vannak Vanciában. De a
maguk helyében én nem mennék arra.
- Ugyan miért nem? - firtatta Frizsider kíváncsian.
- Mert az egy haldokló világ. Minden eltűnőfélben van róla: a
napfény, a meleg, az ásványi kincsek. A levegőrétege annyira elvé-
konyodott már, hogy még a mélytengeri lepényhalak is komoly
oxigénhiánnyal küszködnek.
- Él egyáltalán még ott valaki? - szörnyülködött Szkander
Graun.
- Hogyne - bólintott az idegen. - Többnyire különösképp szívós
szörnyetegek meg ingerlékeny varázslók, de akad egy-két félig el-
felejtett isten is, akik szép lassan bediliznek, ahogy fokról fokra el-
veszítik a híveiket.
Átrázkó zord képet vágott, és büszkén kihúzta magát, teljes
százhuszonhat centis magasságában.
- Nem félünk az efféle pernahajderektől! - jelentette ki dölyfö-
86
sen. - A másik irányban mi van?
A henyélő idegen arcára ábrándos mosoly ült ki; mélyet sóhaj-
tott.
- Ah, a mesés Inew, a korlátlan lehetőségek hazája, amely nem
ismeri a likviditási gondokat! Csupa életerős, tökkelütött kalandozó
lakja: mennyi meleg szív, mennyi nemes arcél, mennyit degeszre
tömött erszény! Istenem, de szeretnék eljutni egyszer oda!
- És ebben mi akadályozza meg, ha szabad kérdeznem? - érdek-
lődött Frizsider.
A kalapos alak sértett pillantással mérte végig.
- Udvariatlanság belebeszélni mások társalgásába! - jegyezte
meg. - Egyébként már jó ideje tervezem, hogy felkerekedem innen,
csak a környezet sivársága nyomaszt kissé. Azonkívül hűséges
vanciai szolgám, a derék, bár némileg nehéz felfogású Kacagó
Ioucounu, akit a háta mögött Röhincsnek hívnak érthetetlen mó-
dom késlekedik utánam küldeni címerdíszes hintómat, drágaságok-
kal felmálházott öszvérkaravánomat és a kíséretembe tartozó höl-
gyeket.
- Mégsem lehet annyira kihalt létsík az a Vancia - morfondíro-
zott Szkander Graun.
- És Inewről milyen információi vannak, uram? - kérdezőskö-
dött tovább a rőtszakállú menedzser.
- Tulajdonképpen nem túl sok. Jóval fiatalabb világ Vanciánál,
nemrég merült föl csupán a Káosz fortyogó tengeréből.
- Ezek szerint a Káosz befolyása ott ugyancsak erős még, nem
igaz? - csillant föl Átrázkó szeme.
- Olyannyira, hogy a létsíkot teremtő istenek még most is kap-
kodva igyekeznek kijavítani a hibákat. Inewen a kódexmásoló pa-
pok jobb céllövők a legkiválóbb íjászoknál, a leghatásosabb lő-
fegyvernek a lovagi csatapáncél számít, a harcosokból kifelejtették
az érzelmeket, és a harcművészeknek fogalmuk sincs róla, mekko-
rákat tudnak ütni a puszta kezükkel. - Az idegen elvigyorodott. -
Mindez azonban semmi ahhoz képest, amely néhány boszorkány-
nak szegődött orkhölggyel esett meg! A teremtés hetednapján szi-
gorú megrovást kaptak a felsőbbrendű M.A.G.U.S.-októl, mivel
87
nekik voltaképpen nem is volna szabad létezniük!
- Valóban elég kaotikus hely lehet - bólogatott Átrázkó.
- De már készül a második, javított kiadás - nyugtatta meg az
ismeretlen. - Inew hősei nem tűrik ezt a rendezetlenséget!
- Á, szóval hősök is élnek ott?
- Ojjé, de még mennyien! Azt beszélik, saját városuk is van,
ahol a legrongyosabb hajléktalan is legalább két-három kitömött
sárkányfejet tart a házi trófeagyűjteményében, és a biztosítási üz-
letág soha nem látott módon virágzik, mert ha egy utcaseprő meg
egy rikkancs valami futó nézeteltérésből kifolyólag két-három po-
font vált, egész lakónegyedek dőlnek romba tőle. Mindenféle náció
megtalálható közöttük, az elfektől a bibircsókos toportyánokig,
csak a Krygli létsíkjáról valló surranóknak nem sikerült még soha
beférkőzniük Inewre. Pedig folyton próbálkoznak, de a határon
kérlelhetetlen szigorral kiutasítják őket.
- Tudna említeni egy-két hőst a nevesebbek közül? - kíváncsis-
kodott Átrázkó.
- Hát, ugye, itt van először is a legendás Morogva Chei. A nevét
onnan kapta, hogy kizárólag egyszótagos szavakat használ, és azo-
kat sem artikulálja kifogástalanul. Arról is közismert, hogy atom-
bombával szokta feltörni a rántottának való tojásokat.
- Középcsatárunk már van - rázta a fejét a hízékony menedzser.
- Mások?
- Számos történet vált közkincs tárgyává Alig Malcolmról, a ti-
tokzatos félvérről. És persze nem szabad megfeledkeznünk hűséges
barátjáról, a vándor popsztárról, aki...
Szavait irtózatos mennydörgés szakította félbe. Az égbolt meg-
hasadt, és a földöntúli fénnyel tündöklő résből egy tizenhat méter
magas, lobogó szakállú aggastyán lebegett alá a pálmafás oázishoz.
Haja helyén rőtvörös lángnyelvek lobogtak, két szeme páros fény-
kévét vetett, mint a kamionok reflektorai az éjszakai sztrádán. Az
öregúr szemlátomást ingerült volt, Szkander Graun és társai leg-
alábbis erre következtettek a számolatlanul a fejükre záporozó vil-
lámcsapásokból.
- Ravaszdi Kugli! - dübörögte visszhangzón, s göcsörtös muta-
88
tóujját a sziesztázó idegenre szegezte. - Most meglakolsz álnok
vétkeidért!
- Ez Kacagó Ioucounu, a szolgám - magyarázta a kalapos férfi
fesztelenül a fejvesztetten rohangáló Átrázkóéknak, akik hiábavaló
igyekezettel próbáltak maguknak fedezéket keresni a tükörsima la-
pályon. - Úgy látom, kicsit ideges. Egyébként villámcsapás ellen
kiváló hatásfokú talizmánjaim vannak, maguknak darabját öt petá-
kért megszámítom.
- Jégvihar ellen is véd? - érdeklődött Frizsider egy fűszál fede-
zékébe húzódva, a rosszkedvű aggastyán ugyanis beleunt előző
foglalatoskodásába, és tízméteres jégdárdákat kezdett hajigálni.
- Nem, de van olyan is. Négy peták, féléves garancia. - Kugli le-
tépett a kalapjáról egy törött fogpiszkálót, és Marcipán városának
szülötte felé nyújtotta.
- Elég legyen a szófia beszédből! - dörrent rá Ioucounu olyan
hangerővel, hogy a pálmafa kétrét hajlott a szelétől. - Hogy meré-
szelted eladni Vancia összes tengerét, Kugli?
- Jutányos ajánlatot kaptam - védekezett Kugli ártatlanul. - Kü-
lönben is, inkább dícséret illetne a páratlan tranzakcióért. Elvégre a
vásárlók Óceánia létsíkjáról jöttek, ahol a szárazföldet hírből sem
ismerik, és még a szúnyogok is kopoltyúval születnek.
- De így a vanciaiak nem tudnak hajózni! - méltatlankodott az
öregúr.
Kugli vállat vont.
- Még mindig jobb, mintha vízbe fulladnának.
- Jó, hogy említetted! - horkant föl Ioucounu. - Vancia levegőjét
miért kellett porciókra osztva kiárusítanod?
- Olyan sok volt belőle! Eszembe sem jutott, hogy elfogyhat. De
lehet még importálni, esetleg Inewről. Mi lenne, ha megtennétek
külkereskedelmi miniszternek?
A megtermett aggastyán tajtékzott haragjában.
- És mi van a napsütéssel? A röghegységekkel? A madárfüttyel?
XIV. Lükeforosz császár halotti emlékművével? Tündökletes Lefe-
tyel pókirtó varázsszerével?
- Az igazán nagyszerű üzlet volt - mosolyodott el Kugli szeré-
89
nyen. - Egy szó szerint földalatti gerillacsapatnak adtam el, valami
Marcipán nevű városból jöttek...
Frizsider feljajdult, és a tenyerébe temette az arcát.
- Nem fogsz meghatni a hitvány kibúvóiddal! - bömbölte
Ioucounu. - Készülj a a halálra, Ravaszdi Kugli; perceid meg van-
nak számlálva!
A kalapos férfi tréfásan megfenyegette az ujjával.
- Nem úgy van az! Ha az én bőrömre fáj a fogad, előbb hűséges
barátaimmal és védelmezőimmel kell megküzdened! - S ezzel
nagyívű gesztussal a körülötte heverésző bajnokokra mutatott.
Ez mindenkit váratlanul érintett.
- Törékeny korcsok! - harsogta Ioucounu, és megvető mozdulat-
tal karba fonta a kezét. - Semmi esélyetek nincs ellenem! De lássá-
tok, milyen nagylelkű vagyok: átengedem nektek az első csapás jo-
gát.
Átrázkó feltérdepelt, és bizonytalanul jelentkezésre nyújtotta a
karját.
- Legyen szabad megjegyeznem, hogy nekünk ehhez az úriem-
berhez az égvilágon semmi... - kezdte akadozva, Kugli azonban
egy szigorú intéssel elhallgattatta, és odahajolt hozzá.
- Derék szolgám nem szereti, ha hazudnak neki - súgta a fülébe
bizalmasan.
- Mármint hogy én... - képedt el a napszemüveges törpe, de nem
tudta folytatni. A pimaszságnak létezik egy olyan foka, amely felér
a nehéztüzérség kartácstüzével.
- Na, mi lesz már? - mennydörögte a bősz öregúr türelmetlenül.
- Csipkedjétek magatokat, különben megfeledkezek az ígéretemről!
Nem volt mit tenni; a kis társaság kupaktanácsra gyúlt össze né-
hány lépésnyire az oázistól. Összedugták a fejüket, és egymásra
néztek. Nem voltak túl rózsás kilátásaik; még a Pepita Királyságok
hősei is megszeppentek kissé, és ami ennél is megdöbbentőbb volt,
Muszkli is elbátortalanodott.
- Azt állítom, inkább ezt a kalapos töpszlit kéne lekaszabolni, és
tálcán átnyújtani fejét a méltóságos varázsló uraságnak - javasolta
von Betli kapitány.
90
 Frizsider a fejét rázta.
- Szerintem megharagudna ránk, és mire kettőig elszámolnánk,
szecskává aprítana minket. A saját kezével akarja a vérét ontani -
mondta. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy bevessem a titkos fegyve-
remet.
Azonnal mohó pillantások kereszttüzébe került. Szelíden elmo-
solyodott hát, és zekéje belső zsebéből elővarázsolt egy tízcentis
sakkfigurát, amely ugrani készülő párducot ábrázolt.
Nem lehet azt állítani, hogy mozdulatát osztatlan lelkesedés fo-
gadta volna.
- A fejéhez vágjuk, vagy a talpa alá csempésszük, hátha elbotlik
benne? - kérdezte Kywerd szárazon.
- Ostobák! Ez nem közönséges kisplasztika! Ebbe a sakkfigurá-
ba a nemes Guinevaracsk lelke van bebörtönözve, az éteri síkok le-
gendás vadászáé, a mennyei vadonok koronázatlan királyáé, akinek
minden mancscsapása egyet jelent a keserves halállal!
- Hm! - dörmögte Kywerd tamáskodva. - És maga, tisztelt Fri-
zsider úr, kipróbálta már ezt az... izét?
- Még soha - felelte a sötét elf. - De tudom róla, hogy a marci-
páni gonosz hercegnők féltve őrzött, dédelgetett kincse volt. Ami-
kor először láttam, nyomban felvilágosítottak, micsoda hihetetlen
hatalom rejtezik benne. Így hát kényszerű távozásom során habozás
nélkül zsebrevágtam.
Áhítatosan letette a földre a szobrocskát, és elrebegte a szent va-
rázsszót.
- Jöjj, Guinevaracsk!
Halk pukkanás hallatszott, és a sakkfigura helyén piszkossárga
füstfelhő jelent meg. Hamar szétoszlott; aprócska, cirmos kiscica
bontakozott ki belőle, sötétrózsaszín szalaggal a nyakában. Érdek-
lődve körülnézett, aztán odasétált a zavartan álló Frizsiderhez, a lá-
bához dörgölte öklömnyi fejét, és nyávogva követelte a simogatást.
- Ennyit a nők szavahihetőségéről - jegyezte meg Kywerd.
- Nem is tudom... - tűnődött homlokát ráncolva von Betli kapi-
tány - Egyszer hallottam egy hófehér nyuszikáról, amelyik egyma-
gában lemészárolt egy egész lovagtársaságot, akik a Szent Grált
91
kutatták...
- De annak ekkora fogai voltak! - mutatta neki Elrak.
- Hamarost eldönthetjük a kérdést - jelentette ki Ezüstpéniszű
Korom. - Fenyegessük meg eme vadat, és ha vicsorgón fenekedve
ront ránk, akkor hasznát vehetjük a mágus ellenében...
S ezzel a békésen doromboló kismacskára emelte a hordozható
Exocet rakétát.
- ELÉG VOLT! - üvöltötte Ioucounu dühöngve. - Nem tűröm
tovább ezt a tötyörészést! Imádkozzatok, rusnya férgek!
- Mi az, hogy rusnya? - háborodott föl a vitéz félork. - Hát rus-
nya vagyok én?
Senki sem felelt neki; társai lélekszakadva rohantak a látóhatár
különböző pontjai felé.
Ekkor vakító villanás lobbant a morcos öregúr előtt - Kuglit
annyira meglepte a hirtelen jelenség, hogy még Szent Fundabunda
erkölcsös példázatait is leeresztette egy pillanatra -, s mire a fény-
viszonyok ismét helyreálltak, két különös alak állt a lapály köze-
pén. Az egyikük magas volt, hamuszín hajú, kezében hosszú,
szarvdíszes varázsbottal; mélykék köntösének csuklyáját a homlo-
kába húzta. A másik - borostás állú férfi, fekete útiruháját csillogó
flitterek ékesítették - hevederes utántöltő számszeríjat szegezett
Ioucounura; hátán átvetve elektromos gitárt hordott, melyről mesz-
szire világított az Inew hőse, Inew szépe felirat.
- Megállj, varázsló! - kiáltotta bőszen; fülsértő kappanhangja
volt, mint a legtöbb olyan embernek, akik népszerű énekesnek kép-
zelik magukat. - Ne illesd kezeddel ezeket az ártatlanokat!
- És ugyan miért ne? - érdekődött a tizenhat méteres öregúr,
olyan résztvevő kifejezéssel az arcán, mintha egy gyengeelméjűvel
beszélne.
- Mert ők a Káosz bajnokai! Alkalmazónk, az Arel, Ranagol &
Co. multiracionális nagyvállalat utasított minket, hogy siessünk
ide, és keljünk a védelmükre, mielőtt valami bajuk esik!
- Ezenkívül az igazgatótanács kölcsönös megegyezést írt alá a
nagyrabecsült Yvorl elnök úrral, melynek értelmében a következő
bajnoki idényre a tiszta bevétel tizenkét százalékáért kölcsönad
92
minket a Káosz FC-nek, tehát nem tűrhetjük, hogy fenyegesd a
csapattársainkat - tette hozzá a csuklyás jövevény.
- Milyen nevet írhatok a fejfátokra? - érdeklődött szelíden az
öregúr.
- Törjön Kia Gorduin! - vágta rá a gitáros.
Ioucounu elkomorodott.
- Nem tudom, mióta szokás sértegetni nálatok a tisztességes el-
lenfelet...
- A barátom megjegyzésében semmi sértő szándék nem volt -
oktatta ki a csuklyás idegen. - Törjön Kia Gorduin az ő becsületes
neve. Magam Alig Malcolm vagyok, a mágia és a bűbájosság mes-
tere, az Inew-szerte rettegett félvér.
- Félvér? - csodálkozott az aggastyán, és megpróbált bekukkan-
tani a kámzsa alá; tizenhat méter magasból elég nehezen ment. -
Milyen félvér?
- Ritka és legendás fajta tagja - felelte Alig Malcolm büszkén. -
Atyám s anyám két különböző nembe tartozott: egyikük férfi volt,
másikuk asszony!
- Tréfálkozzatok csak; sok időtök úgysem maradt már! Veled
fogom kezdeni, dalnok! - vicsorodott el Ioucounu. Dörgő hangja
elváltozott, mintha földöntúli sugallat szállta volna meg. - A küzde-
lem halálig folytatódik. Csak ketten leszünk, te és én. Harcos har-
cos ellen. Acél acél ellen. Ha nemet mondasz, ha kibúvót keresel,
megölök mindenkit. Válassz!
- Rosszkor jöttél, Röhincs! - mondta Törjön Kia Gorduin, és el-
fújta, mint a gyertyalángot.
Ravasz Kugli csalódottan felkiáltott, és szemrehányóan nézett az
újonnan érkezettekre.
- Már elnézést, de ez még regénybefejezésnek is silány volt! -
méltatlankodott.
A többiek lassan visszaszállingóztak a tett színhelyére. Átrázkó
kissé bizonytalanul fordult a flitterekkel teleragasztott dalnokhoz.
- Az előbb... tényleg igazat mondott, Mr. Törjön Ki?
- Úgy nézek én ki, mint akinek hazugságra áll a nyelve? - kér-
dezte a bárd gőgösen.
93
 - Yvorl mentsen attól! - szabadkozott a törpe sietve. - Valóban
nagy hasznát vennénk két ilyen remekbe szabott hátvédnek; való-
ságos tartóoszlopai lennének a védelemnek! Mi tagadás, igencsak
sietős a dolgunk...
- Úgyhogy máris indulunk! - rikkantotta Kywerd, és a népes
gyülekezet fölé röppent. Lángoszlopok csaptak fel körülöttük, be-
burkolták, körbevették őket.
- Hé! - tiltakozott Ravaszdi Kugli. - Nekem semmi közöm az
egészhez! Hagyjanak békén engem ezzel az ostobasággal! Álljanak
meg, Vanciánál kiszállok! Nevezetesen éppen egy Almárium nevű
tartományba tartok.
- Az a gyanúm, hogy most velünk tart - jegyezte meg
Melankoliai Elrak. - Egy Nagy Küzdelem veszi hamarosan kezde-
tét.
- Ó, nem! - kiáltotta Kugli. - Most már lassan kezdem azt hinni,
hogy a Sors élvezi, ha kibabrálhat velem! Hát én már a legpeche-
sebb helyzeteket is képes leszek kifogni?
- Hogy volt ez? - lépett közelebb Átrázkó. - Ön sok helyzetet ki-
fogott már?
- Hát, nem kenyerem a hencegés, de annyit mondhatok, sokkal
több kínos helyzetet kifogtam én már, mint önök valamennyien
együttvéve...
- Ez remek! - csillogott Átrázkó szeme. - Úgyis szükségünk lesz
egy jó kapusra.

94
 10.

AMRIK

Avagy: Addig jár a koporsó a kútra,

amíg ki nem tör a ragály.

95
 Szkander Graun ezúttal már felkészült a létsíkváltásra, és fele
akkorát sem esett, mint a korábbi alkalmakkor. Ám zuhanása és
földnek csapódása még így is legalább olyan diadalmas volt, mint
bármikor előzőleg.
Azonban ennek ellenére fürgén kiszökkent a mellékhatásként
fellángoló tűzből, és eloltogatta magát. Társai hasonlóképpen cse-
lekedtek, kisebb avagy nagyobb intenzitással.
- Hol vagyunk? - kérdezte Ravaszdi Kugli, és megvakarta a
homlokát cikornyás, kuglibábut ábrázoló, baromkarimájú kalapja
alatt. - Ez Almárium lenne, az én hazám?
Szkander Graun a fejét rázta. Így akarta eloltani a fején a lángo-
ló sörtét. De aztán mégis inkább a kezével lapogatta meg.
Kugli nemleges válasznak vette a félork fejrázását. Mindkét kar-
ját a magasba emelve átkozódott.
- Hé, Ioconu, te patkány, akit a háta mögött Röhincsnek hív-
nak... ha hallasz engem valahol a Scaum folyó völgye fölé emelt
udvarházadban... hát csak annyit mondok...
- Hol van Frizsider? - szólt közbe rekedten von Betli kapitány.
- ..igen, hol van... - Kugli neheztelően pillantott a vén
Harcipincsire. - Miért tennék én fel Röhíncs Ioconunak ily dőre
kérdéseket?
Melankoliai Elrak melankolikus ábrázattal pillantott körül.
- Valóban, hol az a szurkos képű kurafi?
- Induláskor még megvolt! - jegyezte meg Altamira kisasszony,
s némi örömmel nyugtázta, hogy ennyi fess lovag között ő az
egyetlen nőnemű egyén.
- Miről beszélnek? - érdeklődött Törjön Kia Gorduin, és levette
a válláról a gitárját. - Kívánják esetleg, hogy daloljak valamit?
- Előfordul néha létsíkváltásnál - magyarázkodott Kywerd siet-
ve, hogy elébevágjon a nyavalygásnak -, hogy a szállítandó szemé-
lyek egy része úgymond... térben és időben elcsúszhat valamelyest,
de az ilyesmi meglehetősen ritka természeti tünemény...
A többiek körülnéztek. A társaság java része hiánytalanul meg-
volt, csak a fent említett egyén hiányzott. No persze nem minden-
kinek. Sőt!
96
 Átrázkó rosszkedvűen pillantott körül.
- Keressük meg? Mármint... érdemes a drága időt fölösleges ku-
tatásra pazarolni?
Többen a vállukat vonogatták. Szkander Graun azonban nem in-
tézte el a dolgot egy vállvonással.
- Dehogyis! - horkant fel. - Épp elég nyavalyás csürhe vagyunk
nélküle is! A hiányával csak javult az ütőképességünk...
Többen bólogattak.
- Hát akkor! - vezényelt Átrázkó megkönnyebbülten. - Gyerünk
a Nagyfőnökhöz!
- Nem vagyunk kissé kevesen? - aggódott Szkander Graun.
Átrázkó vállat vont.
- Ha szükséges, esetleg én is pályára lépek...
- Húsz játékost kellett volna hoznunk... plusz a tartalékokat...
Átrázkó nagystílűen vállat vont.
- Semmi gond. Majd gyakran cserélgetjük a helyünket, hogy ne
tudjanak megszámolni bennünket. Észre sem fogják venni, hogy
kevesebben vagyunk.
Szkander Graun ugyan kételkedett ebben a megoldásban, de
nem öntötte szavakba a kétségeit. Elgyötört képpel, rosszat orront-
va indult a társai után abba az irányba, amerre Átrázkó a Nagy
Amriki Stadiont sejtette.
Azonban amikor felértek a Lelátó-hegy csúcsára,
valamennyiőjüknek elállt a szavuk. Abban a hatalmas völgyben,
ahol a mérkőzés megvívását tervezték több tízezer alak rohangált
összevissza, nem messze tőlük mágusok és ördögimádó papok
gyakorlatoztak, a levegőben tucatnyi roppant sárkány röpködött, s
egészében véve óriási volt a nyüzsgés.
- Mik ezek? - kérdezte könnyedén Melankóliai Elrak. - A szur-
kolók?
Von Betli kapitány a szeme fölé emelte a kezét, hogy leárnyé-
kolja a naptól, Átrázkó pedig a szeme elé kapta a kezét, hogy in-
kább ne is lássa a jókora tömeget.
- A Rend erői - morogta. - Náluk valószínűleg nem lesz gond a
létszámmal...
97
 - Azt mondod? - kérdezte Melankóliai Elrak flegma
félmosollyal, és leakasztotta a válláról a "Viharhozó" feliratú gép-
puskát.
Von Betli kapitány az Exocet rakétával babrált, Dorian
Halfmock a Ruhák Botját húzta elő, Korom pedig a nadrágjába
nyúlt, hogy felkészítse a küzdelemre névadó varázspálcáját. Törjön
Kia Gorduin pedig újfent dalolni készült. Alig Malcolm máris be-
fogta mindkét fülét.
Átrázkó azonban kitárt karokkal ugrott eléjük.
- Hohó, uraim! - kiáltotta. - Mi lesz a Nagy Mérkőzéssel, ha
önök még a kezdő sípszó előtt az összes ellenfelet lemészárolják.
Ha most nekirontanak annak a seregnek, Mark'yhennon vétót emel
majd, és minden megy tovább mint eddig. Vérontások, mészárlá-
sok, gyújtogatás, erőszak...
Von Betli kapitány kéjesen sóhajtott.
- Akkor... nekik megyünk? - érdeklődött.
- Ugyan már! - mosolygott Elrak, és nevéhez híven bánt a gép-
puskájával. - Igaza van ennek a kis patkánynak... Engem izgat ez a
meccs.
Korom morózusan engedte el ezüstből készült hímtag-
protézisét.
- Engem egy idő óta már semmi sem izgat - vallotta be, majd
kissé elpirult.
- Ott van Yvorl! - kiáltotta hirtelen Átrázkó, és előremutatott.
A gyakorlatozó Rend-csapaton túl, a teknőszerű völgy túlsó vé-
gében egy magányos alakot láttak. Ez alkalommal fölöslegesnek
tartjuk leírni az isteni küllemet, a korintoszi mintás lábakat, meg
egyebeket, de higgyék el, hogy Yvorl volt az. A Káosz Istene ma-
gányosan sétált fel-alá, oda-vissza egy tíz méter hosszú sávon, s fá-
radhatatlan lábai már fél méter mély ösvényt tapostak ezen a ré-
szen, jelezve, hogy Yvorl minden valószínűség szerint már több-
ször is megtehette ezt a rövid útvonalat. Mivel ezen a részen nagy
sebességgel közeledett, másodpercenként kellett fordulnia. Minden
fordulónál égzengésszerű szitkok hallatszottak, melyekból
Szkander Graun a saját nevét vélte kihallani, s ugyanakkor az Isten
98
szeméből Falugyilkos Szikrák és Istentelen Tűzgolyók röpködtek,
nagy robbanásokkal omlasztva le az immár homorú sziklafal olda-
lát.
- Hm... - jegyezte meg Átrázkó. - Isyenünk türelmetlennek tű-
nik. Jobb lesz, ha sietünk!
És úgy is tettek. Sietve indultak meg az ellenkező irányba, ám
nem jutottak messzire. Yvorl ugyanis nyilván megorrontotta a gyá-
vaság verejtékének szagát, és közvetlenül eléjük teleportált.
- Szkander Graun! - bömbölte fülrepesztő hangerővel. - Hol a
pokolban késlekedtél, te félvérű kaparék?
Szkander Graun az ujjait kezdte tördelni, de csak Altamira han-
gos sikoltozására jött rá, hogy ezt nagy izgalmában nem a saját uj-
jaival teszi.
- Én csak... én csak...
- Gyerünk az edzésre! - bömbölte Yvorl. - Rögtön kezdődik a
meccs!
Ravaszdi Kugli lépett Yvorl elé, és cikornyás mozdulattal meg-
lengette háromkarimájú kalapját.
- Nos, ha ennyire sürgős, nagyuram - kezdte a tőle megszokott
nyájas mosollyal -, mielőtt elvinné ezeket az urakat az edzésre, én
talán elbúcsúznék tőlük. Tudja, kellemes órákat töltöttünk együtt,
mióta melléjük szegődtem útitársnak, és szívesen meg is nézném
ezt a meccset, de hát hosszú az út Almáriumba, és engem ott vár-
nak...
Yvorl megütközve nézett a nyájas mosolyú idegenre.
- Ki ez? - kérdezte végül.
- Kugli - sietett közbeszólni Átrázkó. - A kapusunk!
Ravaszdi Kugli csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Ugyan, nagy jó uram, ez az alak itt bizonyára elmebeteg, hogy
ilyen képtelenséget állít, vagy talán a nagy meleg ment az agyára.
Bárhogy legyen is, önnek nyilván elég rám vetnie egyetlen szemét,
hogy megállapíthassa az előbbi kijelentés valóságtól való elrugasz-
kodottságát. Én nem lehetek kapus, lévén hogy azt sem tudom, mit
jelent ez a szó. Bár portásokról már volt szerencsém olvasni...
- Edzésre! - bömbölte Yvorl ellentmondást nem tűrő hangon, és
99
a farka lendítésével visszatessékelte a fejtegetésekbe mélyedt kuglit
a többiek közé. Aztán kitátotta a száját, és...
... és egyszerűen leköpte őket!
Az isteni nyál, akár valami túlméretezett ejtőernyő, szétterült fö-
löttük, beborította őket, aztán a következő pillanatban teleportáltak.
A völgy túlsó részében érkeztek meg, és a nyál, akárha nem is
lett volna, egyszerűen eltűnt. Az utazás e fura módján meghökkent
vándorok, ha lehet, még inkább meghökkentek lettek. A völgynek
azon részében, ahová érkeztek, megközelítőleg kétszer annyi alak
rohangált és gyakorlatozott, mint a szirt másik részén a Rend csa-
patában.
Mivel ezt a gyakorlatozást a hegyoldal korábban eltakarta
Szkander Graun és társai elől, így nem láthatták azt a sok ezer fic-
kót, akik fekvőtámaszokat, törzshajlításokat csináltak, varázslatok-
ba mélyedtek, démonokat idéztek, sem pedig azt a megközelítőleg
száz ember fajú játékost, akik összevissza kergettek egy kerekded
bőrholmit.
Melankoliai Elrak csodálkozva mutatott a bőrholmi felé a gép-
pisztolyával.
- Mi a nyavalya az a gömb? - kérdezte. - Egy gömbdémon... ami
elől menekülnek... vagy azt kergetik?
- Az a labda - magyarázta Átrázkó nagystílűen. - Azt kell a ka-
puba lőni.
Elrak szeme felcsillant.
- Értem már - motyogta üdvözült mosollyal. - És hol a kapu?
- Ott! - mutatott Átrázkó a sziklafalra rajzolt négyszögletes ke-
retre.
Melankóliai Elrak sietve elkérte von Betli kapitánytól az Exocet
rakétát, célba vette a labdát, és amikor úgy érezte, hogy a lövése
megfelelő irányba megy, meghúzta a ravaszt. A rakéta kiröppent,
sivítva szelte át a zöld fű fölött a százméteres távolságot, telibe ta-
lálta a bőrgolyót, és egyenesen nekisodorta a sziklafalnak, ahová a
kapukeretet festették.
Iszonyatos robbanás reszketette meg a sziklafalat, hatalmas kö-
vek repültek, és a leomló hegyoldal fél tucat döbbent játékost teme-
100
tett maga alá.
- Ezt hívják gólnak? - kérdezte Elrak elégedetten, és visszaadta a
rakétavetőt von Betlinek. - Nem is bonyolult játék...
Yvorl egyetlen szeme másfél méteres lángot vetett, de a dühe
ennyivel ki is merült.
- Nos hát - tárta szét a karját Átrázkó elnézést kérő mosollyal -,
mint látható, a játékosaim rendkívül jó fizikai állapotnak örvende-
nek... bár igaz, ami igaz, a taktikai fegyelem dolgában akadnak
még apró javítanivalók... úgyhogy valóban ránk fér az edzés, ha le
akarjuk győzni a Rend csapatát...
Yvorl csak most jutott el odáig, hogy felordítson a meglepetés-
től.
- Tetvek! - bömbölte. - A legjobb játékosaimat öltétek meg! Egy
vagyont fizettem a szerződtetésükre! És ti ráomlasztottátok a he-
gyet a legjobb játékosaimra!
- Az nem lehetséges - szólt közbe nyájas mosollyal Kugli. -
Ugyanis, ha nem mondtuk volna... mi vagyunk a legjobb játékosok.
Szabadkoztunk ugyan eleinte, de voltaképpen a legjobbak... azok
mi vagyunk. Ha egy vagyonról... meg némi varázstárgyról van szó,
amivel elpusztíthatom Röhincs Jokonut... én például a világ legjobb
kapusa vagyok. Mikor kezdődik a meccs, főnök?
Yvorl tajtékzott.
- Számotokra? Semmikor!
Átrázkó szájában megrezdült a szivar.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy ti csak tartalékok lesztek! Ilyen pancsereket már
csak akkor vetek be, ha minden kötél szakad! De addig is... mars,
kitakarítani az öltözőt, felsikálni a folyosót és kidugítani az öltözőt
körülvevő mágikus védőárkokat, amiket azok a hülye hegyióriások
latrinának néztek!
Átrázkó sértett önérzettel gyűjtötte maga köré kis csapatát, és
szó nélkül vonultak el az őket bámuló játékosok mellett. Ezek né-
melyike fura, hosszanti csíkos szerelést viselt, melyek hátán nagy
számjegyek éktelenkedtek. Ezek a nevetséges öltözetű alakok diri-
gáltak a szájtáti százaknak, akik megpróbálták utánozni őket.
101
 Az egyik ilyen rabruhás alak elkérte a labdát, feldobta a levegő-
be, a lábával illette azt, és oly módon rugdosta, mint egy varázsló a
lusta famulusát, hogy mindig ugyanoda essen vissza.
- Mit művel ez? - morogta Szkander Graun.
Átrázkó felpillantott sértett morgolódásából.
- Dekázik - motyogta.
- Á, értem már! - bólogatott a félork. Aztán amikor Dorian
Halfmock közelebb hajolt, mivelhogy nem értette a menedzserük
halk szavait, a félork buzgón megmagyarázta. - Így méri le, hogy
hány dekás a labda.
Ezüstpéniszű Korom néma utálattal szemlélte a rövid alsónad-
rágok duzzadtabb részeit.
- Egyáltalán kik ezek? És mit keresnek itt?
Hirtelen egy füligvigyor fickó jelent meg előttük, a hóna alatt az
elmaradhatatlan fecskendővel.
- Én hoztam őket! - rikkantotta. - Kiváló futballisták!
- Ezek a rabruhások? - fanyalgott Dorian Halfmock. - Annyi
erejük sincs, mint egy szivacsnak! Nézd azt az eszement fickót!
Mióta próbálja elrúgni magától a börgolyszlit... az meg mindig
visszapottyan a lábára... Bezzeg ha Elrak gólját láttad volna! Az az-
tán valami volt!
- Ezek itt mind kész labdazsonglőrök - rivallgta Leonsio. - Az a
fickó köztük a legmenőbb! Férfi... pedig női neve van.
- Hogy hívják?
- Mara Donna. De a többi se kutya. Kani Idzsa, Klinsz Manus,
Róbert Bagó, meg a többiek. Csupa nagy sztár!
Szkander Graun unottan mutatott oldalra.
- Az a fóka is, ami már egy félórája próbálja kihúzni az orrát a
fején pörgő labda alól?
Leonsio odapillantott.
- Nem fóka az - magyarázta nagystílűen -, hanem rozmár. Pon-
tosabban: Rozmárió. Egy óráig is képes megtartani a fején a labdát.
- Ócska egy banda! - köpött a földre Muszkli. - Mit tudnak
ezek? Nyakamat rá, hogy fél percig sem maradnának életben, ha
betennék őket a Löttyedt Varázslók Szigetére...
102
 Valamennyien helyeslően bólogattak, és fitymáló tekintettel
együtt utálkoztak Muszklival. Még jobban utálkozni csak akkor
kezdtek, ámikor tucatnyi vigyorgó eemsi érkezett Yvorl írásos pa-
rancsával, és vedreket, lapátokat, felmosórongyokat osztottak ki
közöttük.
- Mi ez? - bődült fel von Betli kapitány. - Szart lapátoljak vén-
ségemre?
Melankoliai Elrak megadóan cserélte ki a szerszámaikat.
- Majd én vállalom a latrinát. Ennyi bűnhődés talán felmenti a
vétkeimet. Add a lapátot! Tessék a felmosórongy... tied a folyosó!
Mielőtt elvonultak volna, Szkander Graunnak szöget ütött a fe-
jébe még egy kérdés.
Odafordult Leonsióhoz.
- Honnan hoztad ezeket?
A fickó üdvözült mosollyal vigyorgott. Jó alaposan be lehetett
lőve.
- Egy Föld nevű létsíkról. Ch'lotyóvia a létsíkváltó varázslat ce-
remóniája közben elcseszhetett valamit, és nem Amrikba, hanem
egy "földi" Amerikba csöppentünk. Épp valami nagy küzdelem zaj-
lott, de sikerült pár játékost és a közönség nagy részét idecsábíta-
nunk. Yvorl meg is dícsért érte.
Szkander Graun ellenségesen meredt a vigyorgó fickóra.
- Mivel csaltad őket ide, mi?
Leonsio úgy nézett rá, mint apa az idült hülyeségben leledző if-
jabbik fiára.
- Na mit gondolsz? - vetette oda, miközben megveregette a ha-
talmas fecskendőt. - Hát ezzel. Mi mással?

103
 11.

ELŐKÉSZÜLŐDÉSEK

Avagy: Amikor minden kötél szakad,

ne félj az akasztástól.

104
 Miközben Szkander Graun és társai a napok óta felhalmozott
szemét és trágya eltakarításán fáradoztak, rá kellett jönniük, hogy a
jelenlévő játékosok és a tartalékok tömegének mennyisége még
csak véletlenül sincs semmilyen arányosságban a takarítóbrigád
csekély létszámával.
Gyakorlatilag sziszifuszi munkát végeztek, hiszen alig takarítot-
tak egy egy négyzetméternyi ürüléket, más részeken máris kétszer
annyi lett tele.
Melankóliai Elrak ugyan eleinte derűlátó volt, és úgy okosko-
dott, hogy az ürüléktermelők létszámának csökkentésével lehetne
valamit javítani az esélyeken, de hiába géppuskázott bele Viharho-
zóval a latrinába százegynéhány gyanútlan fickót, rá kellett jönnie,
hogy a hullákat is el kell takarítani, s ezzel csak tovább növekszik a
tennivalók sora.
Ráadásul a leendő játékosok és tartalékok közül egyre többen
nézték ferde szemmel őket. A legferdébb szemmel azok a sárga bő-
rű emberkék, akik állítólag egy Kínpad (vagy hasonló) nevű létsík-
ról érkeztek. Úgy is néztek ki.
Időközben tovább folytak a készülődések.
Az már eldöntött tény volt, hogy a Végső Küzdelem pontban éj-
félkor fog kezdődni, közvetlenül az Évközép Napja utáni Nagy Ál-
dozótüzek fellobbanása előtt. Vagyis órákon belül; hacsak valame-
lyik Istenség egy Idővarázzsal le nem állítja az időt, némi helyzeti
előny kicsikarása céljából.
Mint ismeretes, az éjféli kezdésre azért volt szükség, mert a tár-
gyalópartnerek sehogy sem tudtak megegyezni abban, hogy mikor
kezdődjön a mérkőzés. Eleinte Mark'yhennon és Yvorl személye-
sen irányították az egyeztető tárgyalásokat, ámde pár napos vita
után ráuntak, és kijelölték a döntési joggal felruházott megbízottai-
kat. A Rend Istene a saját születésnapját javasolta volna, amely
pontosan egy nappal volt később, mint Yvorl születésnapja. Ezért
egyeztek meg éjfélben. Igaz, ezt az időpontot mind a Rend, mind a
Káosz később kijelölt Egyeztető Bizottsága különböző indokok mi-
att elvetette, de végül is hosszas tárgyalások és a halottak elszállítá-
sa után a Druidák Nagytanácsa tett kompromisszumos javaslatot, s
105
bár ők csak megfigyelőként voltak jelen a tárgyalásokon, az össze-
gyűltek jobb ötlet híján elfogadták az eredeti javaslatot, s a mérkő-
zés kezdetét a két kiválasztott nap közötti éjfélre tették.
Szkander Graun és méltóságuktól megfosztott társai sanyarúan
nézték munka közben a nagy nyüzsgést. Mindkét tábor izgatottan
készülődött a Nagy Mérkőzésre, de iszonyatosan sok tennivaló
akadt még, a kidolgozatlan részletek sokasága, amire az Egyeztető
Bizottság eleinte nem szentelt elég figyelmet, a végén pedig alig
győzött kapkodni.
Számtalan végső küzdelem volt már a világtörténelem során,
melyben a Káosz és a Rend erői vívták szüntelen harcukat. Egyszer
a Káosz, másszor a Rend kerekedett felül. A döntetleneket senki
sem számolta. Pillanatnyilag 1243:1242-re a Rend vezetett, de a
Káosz hívei tudták, ma nem veszíthetnek. És azt is tudták, hogy ez
a harc lesz a végső...
Az Egyeztető Bizottságok ezt a hatalmas völgyet jelölték ki a
Végső Küzdelem színhelyéül, s a gyakorlatozó, készülődő csapa-
toknak órákkal a kezdés előtt el kellett vonulniuk egy másik edző-
területre, hogy előkészíthessék a pályát.
Ezen a környéken, amit az itt élő eemsik prózai egyszerűséggel
csak Takonypóc Tartománynak neveztek, nem voltak ismeretlenek
a Nagy Küzdelmek, hiszen ebben a völgyben szokta vívni meccseit
az Eemsi Kutyaütők csapata is. Ez utóbbi indokolta, hogy a völgy
közvetlen közelében nem álltak eemsi városok, s tekintettel a Ku-
tyaütők szörnyű eredményeire, még a völgyet körülölelő stadiont is
úgy építették meg, hogy elfelejtkeztek a nézőtérről.
Ezt a hiányosságot azonban néhány druida pótolni tudta azon
módon, hogy kőformáló varázs segítségével padokat és trónokat
vájtak mind a déli, mind az északi hegyoldalba.
Nem sokkal a pálya elkészítésének kezdete előtt újabb bonyoda-
lom adódott. A megegyezés szerint a küzdelmet eredetileg az
amriki futball szabályai szerint akarták lebonyolítani, de megfeled-
keztek arról az apróságról, hogy Amrik földjén mindenki máshogy
játssza az efféle szórakozást. Így azután a szabályokról és a pálya
méretéről csak hosszas tárgyalások után sikerült megegyezni, ám
106
végül a harminchét oldalas kezdeti listát mindössze arra az egyet-
len mondatra faragták le, amiben a két Isten már a kezdetek kezde-
tén megállapodott. Mely szerint "A pálya tetszőleges, a labdát a
kapuba kell juttatni, és csak azt a játékost szabad megölni, akinél a
labda van". Az örökké aggályoskodó Ottó Attack külön kérésére
még hozzátették a következőket: "Ha olyasvalakit ölnek meg, aki-
nél nincs labda, szabadrúgás következik. Vagyis: a sértett csapat
valamely játékosa tiszta erőből megrúghatja a vétkes csapat tetsző-
legesen kiválasztott játékosát. Záradék: ha a rúgás oly jól sikerül,
hogy a vétkes csapat tetszőlegesen kiválasztott játékosa belehal, ti-
zenegyes következik. Vagyis: a rúgást sikeresen elvégző játékos az
ellenfél tizenegy játékosát rugdoshatja össze tizenegy percen ke-
resztül."
Maga a játéktér megalkotása mondhatni pitiáner, könnyű feladat
volt. A Káosz képviselői nagystílűen magukra vállalták a kivitele-
zést, s mert a Rend erőit szinte teljesen lefoglalták az utolsó eliga-
zítások, a végső stratégiai megbeszélés teendői, ezért készséggel
átengedték eme fárasztó terheket. Mivel maga a pusztaság ereden-
dően szabályos téglalap alakú volt nagyjából megfelelő méretekkel,
így csupán a kapukat kellett kijelölni, s néhány jelzést felfesteni a
fűre.
A kapuk elhelyezése újabb elvi kifogásokra, majd heves szópár-
bajokra, végül egy kisebb helyi háborúra adott okot, mely már egy
nem éppen sportszerű Végső Küzdelemben csúcsosodott volna ki,
ha Fehérbotos Mark'yhennon (aki időközben átesett egy kisebb
szemműtéten) meg nem jelenik. A Rend Istene a Káosz Istenével
kötött megállapodás szerint részrehajlás nélkül megbüntette a tor-
zsalkodókat. Villámokkal szénné égette valamennyi vitázó felet.
Miután az életbenmaradt bámészkodóktól megtudta, mi okozta a
vitát, saját szeműleg (halántéklencsék segítségével) megszemlélte a
pályát, majd magához rendelte a Káosz-hitű pályakészítők megbí-
zottját, egy Me'ouwn nevű macskadémont.
- Parancsol, Nagyúr? - nyávogta cinkos gúnnyal a szemében a
démon, miközben rákacsintott a közelben lapátolgató Szkander

107
Graunra. - Esetleg valami rendellenességet tapasztalt? Nagy csaló-
dás lenne számomra...
Fehérbotos Mark'yhennon alacsony hangnemben kezdte.
- Nos, ha már így kihozta a szó... valóban van egykét dolog,
amit... nehezményezek.
A macskadémon csodálkozni látszott.
- Valóban?
- Valóban.
- Fogalmam sincs, mire gondol, Nagyúr. Elrontottunk volna va-
lamit?
- Ó, csak néhány apróságot. Például furcsállom, hogy lehet az,
hogy a Káosz erőinek kapuja mindössze harminc centiméter magas,
tíz centiméter széles, ráadásul le van lakatolva és két strázsa vigyáz
rá, miközben a Rend erőinek kapuja negyven méter magas, hatvan
méter széles, és az sem elhanyagolható dolog, hogy a pálya szélté-
ben-hosszában fluoreszkáló festékkel bekent, rikító, kislibazöld ru-
hás lánykák vállalják az idegenvezetést a Rend kapujához az eset-
legesen eltévedt játékosok számára.
A macskadémon a farkát csóválta.
- Ez csak valami tévedés lehet...
Fehérbotos Mark'yhennon olyan dühbe gerjedt, hogy eleresztett
a hegyoldalba három villámot, nyolc tűzgolyót és kér jellemazono-
sító varázslatot.
- Csak nem gondolod, te bibircsókos szemű Macskány - üvöltöt-
te Fehérbotos Mark'yhennon magából kikelve, miközben tenyeré-
ből még mindig baljós szikrák pattogtak -, hogy beveszem a mesé-
det az adminisztrációs tévedésről?!
Az alamuszi tekintetű macskadémon már az első villámvarázsra
erőtérfalat húzott maga elé. De még e védelem mögött is csodál-
kozva kuporgott, bár a mancsai alatt idegesen remegett a pamut-
gomolyag.
- Én semmiben sem vétettem a szabályok ellen, Nagyúr, és
egyébként is csupán Yvorl isten utasításait követtem! Hidd el, én
nem akartam ártani néked! Hiszen mint Egyeztetőbizottsági tag,
pártatlanságra esküdtem...
108
 - Akkor mivel magyarázod, te egérzabáló vakarcs - szitkozódott
a Rend Istene, és hasztalan próbálta visszatartani a tenyeréből egy-
re-másra kilövellő varázslatokat, amelyek révén ezúttal egy színes
szikraesővel kápráztatta el a lassan gyülekező nézősereget -, hogy a
Rend erőinek mezére messziről is jól látható célkörök vannak fest-
ve?
- Valószínűleg a tisztítóban szúrhatták el a dolgot, mester! Ha-
ladéktalanul utánanézünk a problémának! - nyivákolta a démon
kétségbeesetten, és hatalmas ugrásokkal eltávolodott a gejzírszerű
kitöréseket produkáló Mark'yhennontól.
A Rend Istene szigetelőszalagot idézett meg a közeli vegyes-
boltból, villámgyorsan körbetekerte csupasz tenyerén, s miután így
az akaratlan varázslatok végre abbamaradtak, a hangját kieresztve
utánaüvöltött a macskadémonnak:
- Igazságos küzdelmet akarunk! Új kapukat, új mezt és függet-
len szakértői bizottság által elvégzett vérvétellel kombinált négyes
biztonsági fokozatú doppingvizsgálatot! És semmi fondorlat, sem-
mi trükk! Yvorl! Te csaló!
Szkander Graun a homlokát ráncolva lapátolta tovább a felhal-
mozódott trágyát, és mivel Fehérbotos Mark'yhennon az összegyűl-
teket méregette, ő igyekezett beleolvadni a környezetbe. Ám a trá-
gyába nem e szándéka miatt zuhant bele, hanem azért, mert egy
másik Isten közeledtét jelző előjelek kezdődtek.
Megdördült a menny, sötét viharfelhő úszott be sebesen a képbe,
s amikor ismét kitisztult az ég, vörös lángoktól nyaldosva egy áttet-
sző rémalak állt Mark'yhennon előtt. (Ezúttal részletezzük, miként
nézett ki.) Bordáira szegecsekkel kivert, átizzadt bőrszerkó tapadt,
nyakában vékony aranyláncon apró ezüstkasza fityegett. Egyetlen
szemét fekete napszemüveg takarta. Ráncos, pikkelyes pofájából
rettenetes agyarak meredeztek, melyekről Niagara-vízesésként csö-
pögött a nyál. Két lábon állt, hosszú, tüskés farka körbetekeredett
khorintoszi mintás cölöplábain. Undorodva rugdosta el magától a
hűséges öleb módjára törleszkedő lángocskákat, s egyetlen szemét
Fehérbotos Mark'yhennon felé fordította.
- Mit variálsz már megint, nagyokos? - kérdezte nemes egysze-
109
rűséggel. - A szabályokban már megállapodtunk, s a szolgáim min-
dent előkészítettek a küzdelemhez...
A Rend Istene megvetően kiköpött, s minden bizonnyal csupán
a sors szeszélyéből feltámadt apró szélviharnak volt köszönhető,
hogy a tekintélyes adag nyál Yvorl lábán csattant.
A közelben nézelődők egy emberként vetették hasra magukat, s
a közelben álló kataklizma elől megpróbálták befúrni magukat a
föld alá. Megint mások pedig azonnal ugrottak, hogy egy esetleges
csetepaté kialakulásakor kéznél legyenek, s minden befolyásukat
latba vetve szállhassanak síkra istenük nevében.
Egyszóval feszült volt a hangulat.
Még a közelben ólálkodó legyek is elfelejtettek zümmögni...
Fehérbotos Mark'yhennon is érezte, hogy ezúttal elvetette a
sulykot, mert sietős mozdulatokkal egy tizennyolcszoros varázshé-
jat rajzolt maga köré.
A robbanásig feszült a csend...
Szkander Graun szép lassan belecsusszant a latrinába, és még a
szemét is behunyta, nehogy a szeme fehérje villogása elárulja hol-
létét.
Mindenki azt hitte, hogy a két isten közötti végső összecsapás
már a küszöbön áll, és nem lesz semmiféle futballmeccs.
Azonban a Káosz Istene fel sem vette a sértést, mindössze egy
apró mágikus mozdulatot tett, melynek nyomán tucatnyi Rend-hitű
lovag kapott a melléhez, és valami megmagyarázhatatlan belső
késztetéstől vezérelve lassan átsétáltak a Káosz erőihez. Az már
említést is alig érdemel, hogy közben arcuk megszürkült, szemük
fénye eltompult, torkukból pedig heveny, idegbajos röhögés tört fel
szabálytalan, ámde ciklikus időközönként.
Mark'yhennon hosszan nézett maradandó elváltozást szenvedett
lovagjaira, majd egy szellemkezet varázsolt, ami szép komótos
tempóban letörölgette Yvorl lábáról a nyálat, sőt, stréber szellem
lévén, még a pikkelyeket is egyenként kifényesítgette.
- Bocsika... - morogta Mark'yhennon. - Nem akartalak leköpni...
Pontosabban szólva nem szó szerint...
Yvorl sóhajtott.
110
 - Ha más megbeszélnivalónk nincs, megyek vissza, hogy takti-
kai tájékoztatót tartsak a csapatomnak. Tudod, fel kell hívnom a fi-
gyelmüket arra, hogy ne csókolgassák össze egymást minden gól
után, mivel nem szívlelem a buzulást...
Mark'yhennon a szeme sarkából érdeklődő pillantást vetett a kö-
zelben álló Ottó Attackra, aki erre a füle hegyéig elpirult.
- Azt hittem, a fociról beszéltek! - morogta sértetten.
- Éppen ez ügyben van megbeszélnivalónk! - mennydörögte
Mark'yhennon. - A Mérkőzéssel kapcsolatban tűrhetetlen állapotok
uralkodnak!
Yvorl meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Talán csalni próbált valaki?
- Ha-ha! - röhögött kényszeredetten Fehérbotos Mark'yhennon. -
Csak egy pillantást kell vetni a pályára... A két csapat kapuja kö-
zötti eltéréseket még a vak is látja!
- Te aztán csak tudod! - dörmögte Yvorl. - De nem értem... mi
bajod a kapukkal?
- A ti kaputok mintha valamivel kisebb lenne...
Yvorl vaksin hunyorgott egyetlen szemével.
- Nem hiszem - jelentette ki végül. - Csak a perspektíva teszi. A
mi kapunk van messzebb... persze, hogy kisebbnek látszik.
- Azonos feltételeket akarok a pályán és az öltözőben egyaránt! -
üvöltötte magából kikelve Fehérbotos Mark'yhennon. - Ha nem
lesznek egyformák a kapuk, örök harag!
Yvorl most a homlokát ráncolta.
- Örök harag? - ismételte hitetlenkedve. - Ezt vegyem fenyege-
tésnek?
- Ha nem viselkedsz tisztességesen, meg fogok haragudni rád!
- Nem vagyunk mi haragban egyébként is a kezdetek óta?
Mark'yhennon vállat vont.
- Meglehet. De ha nem lesznek egyenlő méretűek a kapuk, és
nem lesznek egyenlő feltételek, nem lesz Végső Meccs sem!
Úgy tűnt, az eddig flegma Yvorl most kissé megijedt.
- Na, ne hülyéskedj! - hebegte. - Ha elmarad a meccs, nem lesz
bevétel sem! Vissza kell fizetni a belépők árát. Pedig az összes jegy
111
elkelt elővételben! Miből fogom kifizetni a drága sztárjátékosai-
mat?
- Az a te dolgod. Na, lesznek egyenlő feltételek, vagy sem?
Yvorl megadóan bólintott.
- Jól van, engedek az erőszaknak. Újra rendezzük a pályát.
- De egyformára.
- Hát, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
- És elegem van az ocsmány fondorlataidból is...
Yvorl sértetten felhúzta az orrát.
- Egészen pontosan... mire gondolsz?
- A biztonsági embereim már a tizenharmadik orgyilkost kapar-
ták elő az öltözőszekrényekből. Lassan boltot nyithatunk mérgezett
tőrökből. A két legjobb csatáromat sikerült ugyan megszúrniuk, de
ők mindketten immunisak a méregre. És egyébként, ha tudni aka-
rod, gyermekded szórakozásnak tartom, ahogy a legjobb játékosa-
imat megpróbálod eltenni láb alól.
- Ne értsd félre! - szabadkozott Yvorl. - Bohókás csínytevések-
ről van csupán szó.
- És a bevadított hirtelennövő mikrosárkány, amit a zuhanyzó-
ban rejtettél el csótány alakjában? Az is ilyen csínytevés volt?!
Nyolc csatáromat égette szénné edzés után!
Yvorl isten boldogan elmosolyodott.
- Hát rátaláltatok? Pedig csak a szünetben kellett volna elő-
másznia...
- Szóval beismered! - üvöltötte diadalmasan a Rend Istene, és
felemelte a kezét. - Tudtam, hogy a te kezed van benne!
- Nagy kunszt! - vonta meg a vállát a Káosz Istene, és kidörzsölt
egy örömkönnyet a szeméből. - A sárkány lebukott. Viszont a me-
dúzát még... de ne is beszéljünk róla!
Mark'yhennon gyanakodva nézett Yvorlra, aki bosszúsan rázta a
fejét a buta elszólás miatt. - Miféle medúzáról van szó?! - kérdezte
a Rend Istene.
Yvorl legyintett.
- Hidd el, nem fontos!
- Ó, úgy szeretném, ha mesélnél róla!
112
 - Felesleges időpocséklás. Elég, ha jobbra fordítod a fejed, akkor
már láthatod a végeredményt. Jaj, bocsánat, egészen elfeledkeztem
arról az apró orvosi műhibáról...
Fehérbotos Mark'yhennon nem foglalkozott ellenfele piszkálódó
szavaival. Idegesen kapta jobbra a fejét, állított egy kicsit műsze-
mének felbontóképességén (a műszem alsó szélébe apró betűkkel a
Melasz Szeme márkanév volt felfestve), és látta, amint a fél mér-
földdel arrébb lévő Rendes öltöző ajtaján tucatnyi, a lehető
legélethűbb kőszobrot cipelnek kifelé.
- Na ugye - jegyezte meg Yvorl flegmán. - Én megmondtam,
hogy ne a nyugati öltözőt válasszátok. Látod, mi lett az eredmé-
nye? Biztosan a rossz levegő teszi...
- Bizonyára - fojtotta magába fejháborodását Mark'yhennon. Az-
tán sóhajtott. - Bevallom őszintén, nekem számos erkölcsi kifogá-
som volt az ellen, hogy láthatatlan skorpiókat tegyünk a játékosaid
cipőjébe, de a tanácsadóim biztosítottak róla, hogy csak így lehet
esélyem a győzelemre.
Most Yvorl istenen volt a felháborodás sora.
- Te skorpiókat tetettél a játékosaim cipőjébe?!
- Sajnos, nem sikerült mindegyikébe - ingatta a fejét sajnálkozva
a Rend Istene, majd szemérmesen elmosolyodott. - De az összes
sztárjátékosod cipőjébe jutott egy skorpió. Méghozzá nem is akár-
milyenek! Egyenesen Belebök sivatagából hozattam őket erre a
csodálatos alkalomra. Az a gyanúm, mostanra már elvégezték a
dolgukat.
Yvorl megkönnyebbülten sóhajtott.
- Legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy miből kaparom
össze a gázsijukat, ha véletlenül életben maradnak.
- Ja igen - fűzte még hozzá kedvesen Mark'yhennon -, azt a két
varázslódat se keresd, akik zokni formáját felöltve lapultak lesben a
szertárban...
- Mi történt velük?
- Brabakk felhúzta őket a lábára.
- És?
- A varázslóid magukra mondtak fizikai torzulás ellen védő va-
113
rázst, tűztől védő varázst, víztől védő varázst, fagytól védő varázst,
mágia ellen védő varázst, meg még tucatnyi hasonlót... de nem
mondtak magukra bűztől védi varázst...
- És?
- Brabakk hegyi barbár. Születése óta nem mosott lábat. Valami
bonyolult babona tiltja. A két varázslód rövid úton kiszenvedett az
iszonyatos lábszagtól.
- Ez kínos.
- Az. De hogy enyhítsem a fájdalmadat, közlöm, hogy velük
pusztult négy játékosom, akik szerencsétlenségükre szintén az öltö-
zőben tartózkodtak, amikor Brabakk lehúzta a hegyicsizmáját.
- Öröm az ürömben.
- Ahogy mondod, kedves ellenségem! - bólogatott
Mark'yhennon. - Ezekről a dolgokról csak azért számoltam be,
hogy felhívjam a figyelmedet arra a tényre, hogy ezentúl még fo-
kozottabban fogunk vigyázni a csapatunk háza táján, és csak akkor
küldj oda ármányos merénylőket, ha bőven van elvesztegetnivaló
embered. És még ha egy-egy orgyilkosod esetleg sikerrel járna is...
ne feledd, hogy én druidák közt nevelkedtem, és az egyenlőség hí-
ve vagyok. Ha megdobnak kővel, dobd vissza kővel. Ha pofon üt-
nek jobbról, tartsd oda a bal orcádat, s amikor ott is meg akarnak
legyinteni, úgy vágd pofán az illetőt, hogy egy életre elmenjen a
kedve a viccelődéstől...
Yvorl bólogatott.
- Ez bizony magvas bölcsesség.
- Nos, akkor... miután mindezt megbeszéltük, itt az ideje, hogy a
pályarendezőid ismét munkához lássanak, mi pedig mindketten el-
végezzük az utolsó ellenőrzéseket, így ha megbocsátasz...
S a következő pillanatban Fehérbotos Mark'yhennont bíborszínű
fények vették körül, s néhány másodperccel később már csupán tá-
volodó lábnyomai látszottak a porban.
Yvorl mogorván körülnézett, mérgesen összehúzta a szemöldö-
két, és a következő pillanatban szitkozódva elteleportált a helyszín-
ről.

114
 12.

CSALAFINTOR

Avagy: Aki nem lép egyszerre,

az máshogy lép, mint a többiek.

115
 Szkander Graun jóformán még ki sem mászott a latrinából, miu-
tán végighallgatta az Istenek Társalgását, máris legszívesebben
visszabújt volna a trutyiba.
Ugyanis egy dühös asszonyság és egy kétségbeesett, férfiember
rohant feléje botor sietséggel.
Már messziről kiabáltak.
- Szkander Graun! Szkander Graun!
A félork reménykedett benne, hogy trágyától beborított küllemét
nem ismerik fel és elrohannak mellette, de reményei egyhamar
szertefoszlottak. A Szarvas Boszorkány és Leonsio szinte csiko-
rogva fékeztek mellette.
- Szkander Graun! - rikoltotta Leonsio. - Nagy baj van!
A félork ernyedten sóhajtott.
- Évek óta az van - morogta.
Leonsio érdeklődve szimatolt bele a levegőbe.
- Mi az... visszanyerted az eredeti szagodat?
Szkander Graun morgott valami olyasfélét, hogy "majd' mindjárt
jól orrba gyűri, csak pofázzon", de aztán eltekintett ettől a retorzió-
tól. Hiszen tudta ő már tapasztalatból, hogy ennél a félhülye idiótá-
nál erőszakkal semmire se megy.
- Hol a fecskendőd? - kérdezte társalgási hangnemben, miköz-
ben egy darab lapulevéllel nagyvonalakban tisztogatni kezdte ma-
gát.
- Hiszen éppen ez az! - sikoltotta félőrülten Leonsio. - Yvorl el-
vette!
- Isten adta, Isten elvette - fűzte hozzá együttérző képpel
Ch'lotyóvia.
Szkander Graun ezen eltöprengett kissé.
- Mi az istennek kell a Káosz Istenének az az istentelen nagy
fecskendő?
Leonsio a homlokát ráncolta. Majd pedig két kézzel kaparni
kezdte saját arcát.
- Megőrülök! - visította.
Szkander Graun legyintett.
- Túlhaladott állapot.
116
 - Csak egy módon adja vissza - nyüszítette Leonsio. - Ha még a
mérkőzés előtt sikerül elpusztítanunk a Rend legnagyobb védelmi
mágusát, Béltárt.
Szkander Graun vállat vont.
- Akkor meg mire vársz? Menj, intézd el a dolgod!
Leonsio esdeklőn nyújtotta előre a kezét.
- Nem tartanál velem?
A félork fennhangon röhögött.
- Hülyének nézel? Béltárt valószínűleg lehetetlen megközelíteni.
Menj csak egyedül, ha akarsz.
Leonsio megnyikkant, de nem szólt semmit.
Ch'lotyóvia megvetően mérte végig a félorkot.
- Én vele tartok - jelentette ki lehengerlő magabiztossággal. -
Bajban ismerszik meg a barát...
- Sosem voltunk mi barátok - morogta a félork. - Tűnjetek a
francba! Nem látjátok, hogy dolgom van?
Leonsio elfordult, és lassú léptekkel abba az irányba indult,
amerre a Rend játékosainak öltöző-rendszerét lehetett sejteni.
Ch'lotyóvia legyintett.
- Dolgod? - ismételte fitymálóan a Szarvas Boszorkány. - Ne
törd magad! Nem kell már sokáig szenvedned.
A félork ezt nem értette.
- Mit kuvikolsz, banya? - morogta.
- Szóltunk Yvorlnak, hogy te is velünk tartasz - vont vállat a bo-
szorkány. - Kíváncsi lennék rá, mit szól majd a Káosz nagyhatalmú
istene, ha téged mégiscsak itt talál.
Szkander Graun ezen eltöprengett.
- Lehet, hogy... nem fog örülni? - kockáztatta meg.
A Szarvas Boszorkány búcsút intett.
- Béke poraidra, Szkander Graun! Sajnálatos, hogy ily csúf halá-
lod lesz! Saját istened redves farka által...
A félork eltöprengett az esélyein. Igen, határozottan úgy tűnt,
hogy Yvorl valami apróság miatt haragszik rá. Lehet, hogy valóban
az lesz az utolsó csepp a pohárban, ha most is dacol az istene aka-
ratával, és nem segít Leonsióéknak.
117
 Mogorván pillantott a távolodó páros után. Ó, szent ég, hogy
gyűlöli ezeket a kotnyeles alakokat! Legszívesebben kitekerné a
nyakukat! Hiszen ezek miatt kell neki trágyát lapátolnia, ahelyett,
hogy a mérkőzésre készülhetne.
Hirtelen egy kellemes gondolata támadt. Látta magát Leonsio és
Ch'lotyóvia társaságában, amint valami zűrös helyzetbe kerülnek.
És ő egyszerűen cserben hagyja őket!
Végre megszabadulhat tőlük!
Szkander Graun kéjesen megnyalta a szája szélét, elszántan só-
hajtott, és eldobta a trágyás lapátot.
- Várjatok! - dörmögte. - Úgyis elegem van már a szartúrásból...

118
 13.

HADMŰVELET

Avagy: Nincsen tövis tüske nélkül.

Legalábbis a bugyuta közmondásokban.

119
 Három mindenre elszánt alak haladt a lila műanyaglapokkal bo-
rított semleges folyosón, mely a Rend és a Káosz öltözőit védelme-
ző labirintus-rendszereket kötötte össze. Egy magában morgolódó
félork, egy legörnyedt vállú, megtört férfi és egy rusnya boszor-
kány. Kitalálható, kik azok: Ch'lotyóvia, Szkander Graun és
Leonsio. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
- Hamarosan kezdődik a mérkőzés! - jegyezte meg idegeskedve
a boszorkány. - Csak egy fél óránk van.
- Hogy-hogy csak "fél"? - mordult fel dühösen a félork. - Nekem
egy "egész" homokórám van! - Bizonyságul előhúzott feneketlen
bőrövéből egy meglehetősen viharvert állapotban leledző Melasz
márkájú üvegtárgyat, amelyet nemrégiben talált egy sarokban, és a
halogénizzók felé fordítva vizsgálgatni kezdte. - Tudja valaki, hogy
kell tartani ezt a vacakot, hogy felhulljanak a felső részbe a homok-
szemek?
Leonsio felnyögött.
- A fecskendőm!
- Majd kapsz másikat! - nyugtatta meg kedvesen szíve válasz-
tottját a boszorkány, és egész testével hozzádörgölőzött a férfihoz.
- Addig kénytelen vagy beérni velem!
Szkander Graun elképzelte, amint a társai gusztustalanul dörgö-
lőzni kezdenek, s már a gondolatra is nagyot köpött.
- Menjünk már!
Ch'lotyóvia csodálkozva nézett rá.
- Hová olyan sietős?
- Remélem, mielőbb találkozunk a Rend híveivel, s abba mind-
ketten belepusztultok. De talán már azelőtt is. Leonsio a droghi-
ányba, te pedig hűséges hitveseként utánahalsz.
Ch'lotyóvia még erre sem vesztette el teljesen a humorérzékét.
- De előtte letépem a férfiasságodat! - sziszegte, és fenyegetően
kimeresztette ápolatlan körmeit, melyek alatt vastag fekete koszré-
teg húzódott. - Akarom mondani azt a micsodát, amit te némi túl-
zással férfiasságnak nevezel.
Szkander Graun felháborodva fordult szembe a boszorkánnyal,
és buzogányát fenyegetően felemelve bömbölte Ch'lotyóvia felé:
120
 - Ismételd meg!
- Eszem ágában sincs - vont vállat a boszorkány. - És ne kiabálj,
ha nem akarod, hogy a Rend őrződémonai idecsődüljenek!
Szkander Graun azonban most nem volt ijedős kedvében.
- Ismételd meg, ha mondom! - A dühtől elvakulva köpködte a
szavakat, s nyomatékosításul nagyot csapott buzogányával a falra,
melyen jókora felirat hirdette: Vigyázat! Rejtett csapdaszerkezet!
- Nem - akarta mondani Ch'lotyóvia, de a következő pillanatban
megnyílt a lába alatt a föld, és a boszorkány sikítva tűnt el a sötéten
ásítozó mélységben.
Szkander Graun elégedetten elmosolyodott, és biztató pillantást
vetett a lassan eszmélő Leonsio felé, aki hol a mosolygó félorkot,
hol a sötét mélységet nézte.
- Leesett... - jegyezte meg Leonsio értetlenül.
Szkander Graun rávigyorgott.
- Csak nem hagyod pusztulni álmaid hercegnőjét? - kérdezte
gúnyosan, de a biztonság kedvéért a buzogányt még készenlétben
tartotta. Mert hogy Leonsio nem úgy nézett ki, mint aki ugrani ké-
szül. És ha bekövetkezett az a kínos eset, hogy a kábítószerek hatá-
sa már annyira csillapodott társa szervezetében, hogy igaz valójá-
ban látja a boszorkányt, akkor kénytelen lesz majd ő befejezni a
piszkos munkát. Saját buzogányúlag.
Ám szerencsére erre nem került sor. Leonsio néhány pillanatnyi
bambulás után egyszerűen beszédült a lyuk pereméről a mélybe.
Szkander Graun elégedetten felsóhajtott, és megfordult, hogy
sorsára hagyja társait, ám ebben a pillanatban félelmetes üvöltés
süvített végig a folyosón, s a mennyezeti világítótestek izzói sorra
egymás után pukkantak el a rettenetes hang hallatán.
- Te mocskos-undontó-áruló-félresikerült-orkfatty, merre vagy?
- Yvorl isten üvöltését semmivel nem lehetett összetéveszteni. Be-
céző szavait egyértelműen Szkander Graunhoz intézte.
A félork összerezzent, és tétova pillantást vetett a csapdán túl
ásítozó folyosóra, amely a menekülést kínálta neki. Már amennyi-
ben teljes menetfelszerelésben át tud ugrani egy alig hét és fél mé-
ter széles nyílást.
121
 A bömbölés megismétlődött. Ezúttal sokkal közelebbről.
- Látlak!
- Jó neked - motyogta Szkander Graun, és egy pillanatig sem
habozott tovább. Inkább választotta a kisebbik rosszat, és követte
társait a mélységbe. Elvégre mit veszíthet? Legfeljebb kitöri a nya-
kát.
Elvégre egyszer már neki is lehetne szerencséje!
Ugrott.
A zuhanás rövid volt és eseménytelen. Szkander Graun valami
puhára érkezett, és orrát furcsa, kellemetlen szag csapta meg. Né-
hány pillanati eltartott, amíg rádöbbent, hogy izzadt testek szagát
érzi. Kinyitotta a szemét.
Egy jókora halom átizzadt, piszkos ruhán hevert egy majd' hat
méter magas szoba közepén. A fal mellett lavórok álltak, a lavórok
mellett pedig fűzöld ruhás eemsik szorgoskodtak, akik lázas igye-
kezettel próbálták tisztára varázsolni a koszos ruhákat.
Szkander Graun gyorsan lecsusszant a ruhahalom tetejéről, és
körülnézett. Az egyik csapóajtó ablakán keresztül két ismerős ala-
kot látott távolodni, ezért gyorsan száznyolcvan fokos fordulatot
tett, s az ellenkező irányba iramodott. Nagyot koppant akkor, aztán
elhallgatott. Balszerencséjére csupán egyetlen ajtó vezetett kifelé a
helyiségből. És az az ellenkező irányba vezetett. A félork megtapo-
gatta a homlokán a duzzanatot, majd duzzogva indult társai után.
Alig hagyta maga mögött a mosókonyhát, Szkander Graun máris
megbánta, hogy kijött onnan. Rádöbbent ugyanis, hogy sokkal na-
gyobb kulimászba került, mint azt képzelte volna. A folyosó falaira
ugyanis ügyes kezek mindenfelé a Rend félreismerhetetlen jelét
mázolták, és a látvány valósággal sokkolta a félorkot.
- Ha ezek rájönnek, ki vagyok - motyogta -, könnyen lehet, hogy
pusztán félreértésből elvágják a torkomat, és majd csak utána kér-
deznek.
Egy baljós ordítás, majd röfögés visszhangzott végig a folyosón,
utána egy hosszan elnyúló halálsikoly.
Szkander Graun megtorpant, majd pedig megszaporázta lépteit,
és hamarosan beérte az előtte ballagó Leonsiót és Ch'lotyóviát. A
122
boszorkány szemrehányó tekintettel nézett végig rajta, de nem szólt
egy árva szót sem, Szkander Graun pedig úgy gondolta, valós vagy
vélt sérelmeket nem ildomos most felemlegetni. Főleg, ha azok ré-
gen történtek.
A sötét folyosón kellemetlen bűz terjengett, és csak percek múl-
tán döbbentek rá, hogy ezt a bűzt a félork árasztja magából, lévén
hogy a trágyából való kimászása óta még mindig nem tisztálkodott
meg rendesen.
Az útjukat elhaló hörgéseken, csámcsogásokon, csoszogásokon,
sikolyokon kívül semmi más nem háborgatta. A folyosón azonban
hirtelen végetért, egy széles vaslépcsőhöz jutottak, melynek tetején
rozsdás ajtó árválkodott.
Leonsio gondolkozás nélkül nekivágott a lépcsőnek, és
Ch'lotyóvia hűségesen követte. Szkander Graun puszta elővigyáza-
tosságból egy egységnyi kalandor-távolságra helyezkedett el társai-
tól, ami nagyjából annyit tesz, hogy éppen akkora távolságban he-
lyezkedett el Leonsio és a Szarvas Boszorkány mögött, hogy ve-
szély esetén leléphessen, de ahhoz közel legyen, hogyha valami ha-
szonnal kecsegtető dolgot találnak, elsőként vethesse rá magát.
Vagy ha át kell jutni az ajtón, még átérhessen, mielőtt valami ör-
döngös szerkezet bezárná az orra előtt.
A rozsdás nyílászáró azonban nem tartogatott semmilyen meg-
lepetést. Egy újabb folyosóra húzódtak, melynek kétoldalán egy-
szerű faajtók húzódtak egymástól három-négy lépésnyire.
Szkander Graun némileg lemaradt a társaitól, és óvatosan be-
hallgatózott a bal oldali legelső ajtón, majd a másodikon. Az első-
nél egyetlen hangot sem hallott, így vagy nem volt odabent senki
vagy pedig tökéletes védelemmel rendelkeztek a hallgatózás ellen.
Vagy pedig Szkander Graun füle volt még mindig bedugulva az
esésből adódó hirtelen nyomáskülönbség miatt.
A második ajtó mögül azonban a félork hangokat hallott, s a te-
kintélyes méretű kulcslyukon keresztül sikerült belesnie a szobába.
Egy ovális alakú asztal körül a legkülönfélébb népek ültek;
eemsik, azénok, emberek, orkok, egy fekete páncélos figura hatal-
mas lélegeztető nyílással ellátott sisakban, tucatnyi inhumán ször-
123
nyeteg és még ki tudja, miféle torz és szokatlan lények. Az asztalon
két zászló árválkodott csupán, az egyikre a Rend összetartó nyilak
által formázott emblémát festették, a másikon a Káosz jele ékeske-
dett.
- Egy frászt! - ordította valaki magából kikelten, de őt nem látta
Szkander Graun, mert takarásban ült; nem látszott ki az asztal alól.
- Tele van a hócipőm azzal, hogy tizenhatodjára is újrafogalmazzuk
a szabálykönyvet!
- Már ezerszer leszögeztük, hogy a mérkőzésen az amriki futball
szabályait fogjuk figyelembe venni! - jelentette ki az egyik ráncos
képű eemsi.
A fekete páncélos lovag azonban a fejét rázta.
- Nem is tudtam, hogy Amrikban ismernek egyáltalán bármiféle
szabályokat.
- Ugyan már! - kiáltotta az eemsi. - A futball, mint szinte min-
den más rossz dolog a világon, Amrikból ; származik. Már a Nagy
Katasztrófa előtt játszották ezt a nemes sportot. A Koszmegesz Vá-
rosbeli Nagytemplom legmélyén, elzárva a kíváncsi tekintetek elől
őriznek egy nagyhatalmú varázskönyvet, amely még a Nagy Torp
'n' Troll Küzdelmet megelőző időkből maradt fent, és amelyben
minden fontos dolog megtalálható.
- Blabla!
- Nagy Amriki Sportévkönyv a címe! - nyögte ki végül az
eemsi. - Ezerkilencszázvalahányas kiadás.
Többen felhördültek, és néhányan máris tervezgetni kezdték en-
nek a nyilvánvalóan nagyerejű varázseszköznek a megszerzését.
Eközben a Rend egyik lovagja újabb kérdést vetett fel.
- És a labda? Hány labda legyen? Miből tudjuk megkülönböz-
tetni az igazi labdákat az illúzióktól és a varázslatokkal létrehozott
másolatoktól?
Ezen aztán elhümmögtek.
A fekete lovag csodálkozva emelkedett szólásra.
- De hiszen ezt már az előbb eldöntöttük - harsogta. - Nem em-
lékeztek? Még rímbe is szedtük...
Egy kopasz, négykezű eemsi előkotorta a jegyzőkönyvet, hosz-
124
szasan tanulmányozta aztán olvasni kezdte:

Három labda duzzadjon a döntőbírók zsebében

Hét a partjelzők jussa, így a dolguk hétszeres
Kilencet druidák őrzenek, nem pedig az ószeres
Egyet hordjon Ottó Attack, mert ő nem kábszeres

Egy labda mind fölött, egy labda kegyetlen

Ez legyen a pályán, a pályán ez legyen

A kopasz eemsi befejezte az olvasást, és megvakarta a fejbőrét.

- Nos... versnek elég idétlen...
- És nem ad választ a kérdésemre! - vetette közbe az a lovag, aki
az egész labda-ügyet felvetette. - Ha ennyi labda van, honnan fog-
juk tudni, melyik az igazi. Honnan fogjuk tudni, hogy melyik az az
egy, amelyiknek a pályán kell lennie. Melyik az az egy, amelyikkel
érvényesnek tekintjük a gólt?
Rövid hallgatás után egy ember nagyságú százlábú vette át a
szót.
- Mi lenne, ha más formát adnánk neki, mint a többinek? - vetet-
te fel bizonytalanul.
- Dőreség! - harsogta valaki. - A futball labdák egyformán göm-
bölyűek.
- Ez lehetne például... kocka, vagy esetleg téglatest formájú -
okvetetlenkedett a százlábú. - Vagy akár négyzetes alapú gúla.
Többen bólogattak.
- Megvan a megoldás - emelte fel mind a négy kezét a kopasz
eemsi. - Csak akkor lehetünk abban biztosak, hogy az egyetlen ér-
vényes labdával játszanak a játékosok, ha mindkét fél istene rárakja
a kézjegyét.
- Nem fog menni! - ingatta a fejét a fekete páncélos lovag. -
Mark'yhennon Nagyúrnak sincs éppen kis tenyere, de Yvorlnak
meg akkora keze van, akár egy tepsi. Hogy férne rá mindkettejük
kézjele egy normális formájú labdára.
- Egyszerű! - kiáltotta a kopasz eemsi. - Az egyetlen labdát kissé
125
meg kell nyújtani oldalirányba... ezáltal nem éppen gömb formájú
lesz, de nem is szögletes... És lesz rajta annyi hely, hogy mindkét
isten rárakhassa a keze jelét. Legyen a labda ovális!
Ezt két tartózkodással és egy nemleges véleménnyel megszavaz-
ták. Aztán új kérdés vetődött fel.
- Itt az ideje, hogy pontosan meghatározzuk azokat a szabályo-
kat is, amelyek a küzdelmet hivatottak szabályozni - kiáltotta egy
tetőtől-talpig kék ruhába öltözött férfi, akinek az üvegszemén
időnként hirdetések jelentek meg, néha pedig az ismert zenei adó
műsora látszott. - Javaslom például, hogy a varázslók ne használ-
hassanak teleportálás varázslatot a labda célba juttatására!
- Tiltakozom! - emelkedett szólásra nyomban egy azén, akinek
ruhája egyértélművé tette, hogy a mágia nagymestere. - Minden-
nemű mágiát engedélyezni kell, mint minden eddigi összecsapás
során.
- Elfogadva! - kiáltotta néhány csúcsos sisakot, csillaggal kivert
köpönyeget viselő fickó, és kezükben fenyegetően megvillant né-
hány varázspálca. Nem volt ellenvélemény.
- Azt azonban máris kiköthetjük - emelkedett ismét szólásra a
tévé-szemű, kék fickó -, hogy a mágia mindennemű felhasználása
lehetővé kell tegye a kapuk védelmét is!
- Ez természetes! - rikoltotta egy nagydarab varázslónő, és bele-
túrt az orrába. - Úgyis régóta szerettem volna már kipróbálni élőlé-
nyeken is a Kinyal-6-od varázslatomat, ami egyszerűen
dezintegráló falat emel a teleportálók elé, és azok azt sem fogják
tudni, mitől purcantak ki.
- Most már igen! - jegyezte meg savanyú arccal egy másik má-
gus, és máris a varázskönyvét lapozgatta, nyilvánvalóan a védelmi
varázslat ellen keresve egy újabb ellenvarázslatot.
- A küzdelmet druidák fogják felügyelni, mivel ők sem a Rend,
sem a Káosz mellett nincsenek elkötelezve... Amennyiben sikerül
megállapodnunk a küzdelem szabályaiban, az ő feladatuk lesz,
hogy betartassák azokat. Láthatatlanul, felfokozott hatású védő-
pajzsok mögül fogják figyelni a mérkőzést a pálya felett lebegve, s,
amennyiben valaki vét a szabályok ellen, nos, azt abban a minu-
126
tumban szétégetik egy villámmal.
Szkander Graun, hogy jobban hallja a beszélgetést, egy kicsit
erőteljesebben támaszkodott az ajtóhoz, mint kellett volna. A
gyenge faalkotmány megremegett, és a félork ajtóstul rontott a
házba. A szó szoros értelmében.
Odabent döbbent tekintetek, gyilkos pillantások fogadták. Szinte
a semmiből kerültek elő a nyílpuskák, a tőrök és a csatabárdok.
Néhány vérmesebb képviselő máris nekilátott, hogy összerakja
hordozható kínpadját, és megpróbálja kiszedni a félorkból megbí-
zójának nevét.
- Enyém az első vágás! - rikoltotta egy hatalmas termetű hreeir,
s kezében fogazott élű szablya villant.
Szkander Graun egy szempillantás alatt talpon termett. Még te-
kintélyes méretű pocakja sem akadályozhatta meg abban, hogy rö-
vid időn belül, gyors egymásutánban kétszer is megjavítsa az ér-
vényben lévő világcsúcsot százméteres menekülésben.
Mögötte nagy ordítozás vette kezdetét, és rögtönzött szavazással
- két tartózkodás és egy nemleges vélemény mellett - eldöntötték,
hogy a szabályok kikémlelőit meg kell ölni.
- Halál a besurranóra! - hallotta a háta mögül egyre vadabbul a
félork, s ennek hatására még inkább megszaporázta lépteit.
Az üldözők csakhamar lemaradtak, s a félork végre kifújhatta
kicsit magát. Aggódva nézett körül, a társait kereste. Mindenféle
ellenérzés ellenére őket legalább már megszokta. S ők nem szavaz-
tak meg ellene sem miféle kellemetlen szankciót.
Egy darabig még csak kibírja valahogy velük. Meg aztán adandó
alkalommal úgyis megszabadul tőlük.
Hamarosan megpillantotta őket a folyosó elágazásában. Leonsio
és Ch'lotyóvia egy hatalmas termetű alakkal folytattak éppen élénk
párbeszédet. Szkander Graun lassan közelebb óvakodott, de csak
oly módon hogy ha előnye származik a dologból, akkor bekapcso-
lódhasson a társalgásba, de ha menekülésre kellene fognia a dolgot,
akkor minimum három méter előnye legyen.
- Kiváló ötletnek tartom, hogy grammokra mérjük ki az aláírá-
sokat! - mondta a nagyarab fickó. - Ha így folytatod tovább, nyesz-
127
lett barátom, akkor még sokra viszed.
- A harminc százalékos részesedésünkről se feledkezzen meg! -
figyelmeztette a boszorkány az idegent. - Van egy-két meglepetés a
tarsolyomban, ha esetleg valami csalafintaságon járna az esze...
- És amit a szoknyája alatt rejteget, az is felér egy tucat atom-
bombával! - lépett közelebb a félork a beszélgetőkhöz, ösztönösen
megsejtve a százalék szóból, hogy itt valami pénzről lehet szó.
- Nocsak, ez még él?! - sziszegte Ch'lotyóvia, de nem akart ve-
szekedni Szkander Graunnal egy idegen előtt. Ártana az
imázsának. No meg a félork arcának.
- Ki ez a rosszarcú rusnyaság? - fordult a boszorkányhoz a
nagydarab idegen. - Ő is hozzátok tartozik?
- Sajn... akarom mondani, igen - válaszolta Ch'lotyóvia, és lesúj-
tó pillantást vetett a félorkra.
Az idegen még kérdezni akart valamit, de hirtelen egy pörgő-
forgó, mélylila színű denevér jelent meg sziszegve a feje fölött, és
egy éles hang kiáltott raccsolva:
- Vélfalkas főszelvező ulat válják a kölfolyosón!
- Mi? - nézett nagyot a félork.
Az idegen készségesen segített.
- Engem várnak. - A következő pillanatban az idegen átbucská-
zott a fején, s ahol előbb az ember állt, most egy borjúnagyságú
farkas jelent meg vicsorgó pofával.
Szkander Graun ösztönösen felemelte láncos buzogányát, majd
kérlelhetetlen pontossággal lecsapott.
Hangos reccsenés, majd halk nyikkanás hallatszott, végül a bo-
szorkány szívszaggató átkozódása.
- Te marha! Ez az alak bevitt volna bennünket a Rend játékosai-
nak öltözőjébe. Elintézhettük volna Béltárt. Te pedig agyoncsaptad
az esélyünket!
- Pusztán reflexből - védekezett a félork erőtlenül, s lelki szemei
előtt a siker lehetősége vált egycsapásra köddé. Az ő csapására.
Leonsio is teljesen kétségbe volt esve, mivel a kábítószer utolsó
tartalékai is felszívódtak a szervezetében, és sürgősen szüksége lett
volna valami mámorra.
128
 Ch'lotyóvia ellenségesen meredt a félorkra, s gyilkolásra készen
begörbítette amúgy is görbe karmait.
- Te meg ki mellett állsz egyáltalán? - morogta fenyegetően. -
Lelöktél egy lyukba... most meg elcseszed az egészet?
- Békét ajánlok! - nyújtotta előre varázskesztyűs kezét Szkander
Graun. - Egyelőre... a futballmeccs végéig. Hagyjuk a marakodást,
itt a kezem, nem disznóláb!
A boszorkány savanyú pillantást vetett a félorkra, s kis híján be-
lecsapott a kinyújtott tenyérbe, de még idejében eszébe jutott, mifé-
le varázserővel bír az a fél pár szarvasbőr kesztyű, amely Szkander
Graun kezét melengette. A varázskesztyű.
- Rendben van! - bólintott Ch'lotyóvia engedékenyen. - Azonban
most a kézfogástól tekintsünk el. Rendkívül fertőző körömágy-
gyulladás van a tenyeremen.
Bár egyikük sem tudta pontosan, mi is az a "kölfolyosó", mind-
hárman útnak indultak. Először csak az orruk után, majd az, orkuk
után, mivelhogy Szkander Graun állt az élre. Újabb és újabb folyo-
sókon haladtak keresztül, mintha csak egy gigantikus katakomba
rendszer belsejében járnának.
S az igazságtól nem is jártak túl messze. A keresett öltözőktől
viszont igen.
Eme kis kitérő alatt Szkander Graun, Leonsio és Ch'lotyóvia egy
kétfelé ágazó folyosóra értek, melynek a bejáratánál hatalmas tábla
hirdette:

Körfolyosó - Öltözők
Jobbra: a Rend Lovagjai
Balra: a Káosz Bikai
Előre: bevered az orrod a táblába

- Most merre? - torpant meg egy pillanatra a boszorkány. - Rög-

tön kezdődik a meccs. Megpróbálkozunk még Béltár elintézésével,
vagy inkább a saját játékosainkhoz megyünk és őket segítjük?
A félork habozás nélkül jobbra indult.

129
 - Minek mennénk a mieinkhez? - morogta. - Én úgyis csak tarta-
lék vagyok.
- És azt reméled, ha sikerül elintéznünk Béltárt, esetleg bekerül-
hetsz a kezdőcsapatba?
- Nagyjából - bólintott letargikusan Szkander Graun. - Én isme-
rem jól Yvorlt. És az biztos, hogy ha úgy kerülök a szeme elé, hogy
kudarcot vallottam, akkor nem sokáig lesz gondom a mindennapi
étkezésre. Ha pedig meg kell döglenem, legalább annyi örömöm
lesz, hogy megszabadulok tőletek...
Ch'lotyóvia szemügyre vette a félorkot.
- Talán nem kedveled a társaságunkat?
Szkander Graun felmordult.
- Még kérdezed?
- De... mi bajod van velünk?
- Hogy mi? Például az, hogy miattatok estem ki Yvorl kegyei-
ből. Pedig amikor útnak indultam, még én voltam a csapatkapitány.
Most meg szart lapátoltatott velem...
- De miért tolt ki veled ennyire Yvorl? - értetlenkedett a boszor-
kány. - Hiszen tíznél is több káosz-bajnokot sikerült összetoboroz-
nod!
- Na ja! Nektek meg tízezret!
Ch'lotyóvia szemérmesen elmosolyodott.
- A siker titka legtöbbször az asszonyi báj - vallotta meg. - Te
nem tehetsz róla, hogy nem vagy nő... csak valami hasonló...
Szkander Graun meg sem hallotta ez utóbbi gúnyos megjegy-
zést.
- És még az összetoborzott hősök közül is eltűnt egy az utolsó
pillanatban. Frizsider.
Leonsio a homlokát ráncolta.
- Hűtőt is szereztél? Abban hoztad a sört?
Szkander Graun nem felelt. Magában busongott.
Ch'lotyóvia megsajnálta. Próbálta vigasztalni.
- De a te bajnokaid igazi Káosz-bajnokok.
- S pillanatnyilag valamennyien szart lapátolnak. Meg is érdem-
lik. Nem jók ezek semmire. Kugli egy kókler, Elrak hülye, von
130
Betli egy kivénhedt csataló... Ráadásul Kywerd most ekevas. Ho-
gyan vehetnénk hát a hasznukat?
Ütemes, határozott léptekkel haladtak abba az irányba, amerre
az eligazító tábla szerint a Rend erőinek öltözői találhatók.
- Mit gondolsz nem vagyunk nekik gyanúsak? - folytatta a kér-
dezősködést a boszorkány, miközben elhaladtak az első őrök kö-
zött, akiknek csupán a szeme fehérje látszott ki a rengeteg fegyver
közül. A falakon a Rend dicső jelképei díszelegtek, no meg egy-két
néhai Káosz-hitű lény trófeája.
- Csendesebben! - kiáltotta ijedtében a félork, és ujját a szája elé
tette. - Ha megtudják, hogy a Káoszt szolgáljuk, akkor végünk!
Ebben a pillanatban egy fehér páncélba öltözött férfi lépett elé-
jük, mellkasán apró plasztiklapocska díszelgett, melyen rövid fel-
irat volt olvasható: Sir de Generate Absentis. Az alak mennydörgő
hangon szólalt meg:
- Játékosok vagytok?
- Aha - vágta rá azonnal Ch'lotyóvia. - A Ká... izé a Rend csapa-
tának játékosai.
- A folyosó ezen szakaszán a kitűzők viselése kötelező - recseg-
te a lovag. - Hol vannak a mellkasotokról a kis plasztiklapocskák?
Szkander Graun reflexszerűen válaszolt, mint már annyiszor éle-
te folyamán.
- A bejáratnál egy alacsony, sunyi képű, kis fickó egyszerűen le-
tépte, s elszaladt, mielőtt még üldözőbe vehettük volna.
- Szörnyű! - csóválta meg a fejét a páncélos alak. - Így mégsem
mehettek tovább, mert még valaki a Káosz szolgáinak nézne ben-
neteket.
Szkander Graun és Ch'lotyóvia felháborodottan hördültek fel.
- Na ne!
A lovag elmosolyodott.
- Szerencsére, mi mindenre gondoltunk. Mondjátok a neveteket,
én kikeresem a listáról, és soron kívül pótoljuk az ellopott
plasztiklapocskákat.
Szkander Graun nagyot nyelt, mielőtt válaszolt:
- Sir... de Generate Absentis - hebegte találékonyan.
131
 A lovag bólintott, majd elővett egy terjedelmes listát, és bön-
gészni kezdte.
- Megvan. - Az iszákjából előhúzott egy másik plasztiklapot,
majd egy furcsa falikészülékbe helyezte, és megnyomott néhány
gombot. Halk sivítás, majd kopogás hallatszott. Végül a lovag ki-
húzta a lapot a készülékből, és sajátkezűleg tűzte fel a félork mellé-
re. Szkander Graun nagyot nyögött, amikor a tű a testébe hatolt, de
hősiesen állta a kínokat, nehogy leleplezze magát.
- És téged hogy hívnak? - fordult Ch'lotyóviához a lovag, és ki-
villantotta ezerfogú mosolyát. Ó is mutáns volt, mint oly sokan a
rend hívei között.
- Sir de Generate Absentis - vágta rá habozás nélkül a Szarvas
Boszorkány.
A lovag összeráncolta a szemöldökét, majd a listát kezdte ta-
nulmányozni.
- Ismerős... nagyon ismerős.
- Rajta van a listán vagy nincs? - kérdezte harciasan a boszor-
kány, és közelebb lépett a lovaghoz, aki a heveny szájszag-támadás
következtében egészen visszaszorult a falhoz.
- Nem kell mindjárt felháborodni! - tiltakozott a lovag. - Csak a
kötelességemet végzem.
Újabb plasztiklapocska került a fali gépezetbe, és megismétlő-
dött az iménti fejezet azzal a különbséggel, hogy a lovag ezúttal
nem vállalta a plasztiklap feltűzését, csak távolból dobta oda a bo-
szorkánynak, aki mérges pofával hajolt le érte. Sajnos, e művelet
közben meglebbent a szoknyája, s a lovagot valósággal letaglózta a
látvány.
Szkander Graun csak a csörömpölésre figyelt fel, s az ájultan
heverő lovag felé fordította tekintetét.
- Túléli - állapította meg. - De most honnan szerzünk Leonsio
szamára olyan bigyót?
- Hát innen! - válaszolta Ch'lotyóvia, és gyors mozdulattal letép-
te az ájult lovag melléről a kitűzőt, majd férjura ruhájára tűzte. -
Most már senki sem állíthat meg bennünket.
- De mindhármunknak ugyanaz a név van a kitűzőjén! - aggo-
132
dalmaskodott a félork. - Mit fogunk mondani, ha megállítanak?
- Azt, hogy ikrek vagyunk! - felelte kapásból a boszorkány. -
Ebbe igazán nem köthetnek bele!
- Az ikrek hasonlítanak egymásra. Mi viszont alig.
- Kétpetéjű ikrekről még nem hallottál? - tromfolta le
Ch'lotyóvia a félorkot. - Mi pedig hárompetéjű ikrek vagyunk.
Szkander Graunnak nem volt több kérdése.
A folyosó csakhamar elágazott, és hőseink ismét döntésre kény-
szerültek, mint oly sokszor kalandjaik során. Bal kéz felől számos
ajtót láttak, míg jobbra egy lépcső vezetett a mélybe. Utóbbi hely-
ről meglehetősen kellemetlen bűz szállt felfelé.
Szkander Graun lelkesen szagolt bele a régóta hiányolt illatba,
és elégedetten csettintett a nyelvével.
- Ez igen! Egészen otthon érzem magam.
- Balra megyünk! - közölte ellentmondást nem tűrően a boszor-
kány, aki úgy gondolta, hogy két ilyen nyámnyila alak között neki
kell meghoznia a fontosabb döntéseket.
Szkander Graun ezt másként gondolta.
- A lépcső a helyes irány.
Leonsio bambán bámult a vitatkozókra, aztán ösztönös mozdu-
lattal nekitámaszkodott a falnak, minek következtében véletlenül
működésbe hozott egy rejtett szerkezetet, ami halk kattogásoktól
kísérve kinyitott egy láthatatlan ajtót.
Szkander Graun és Ch'lotyóvia döbbenten figyelte Leonsio
ténykedését, majd tökéletes egyhangban, századmásodpercre
egyidőben emelték fel a kezüket.
A rejtekajtóban ugyanis egy tetőtől-talpig felfegyverzett eemsi
állt, kibiztosított gépfegyverekkel mindegyik kezében; az egyik cső
a boszorkány, a másik a félork homlokára nézett, a maradék hu-
szonkettő pedig összevissza.
- Kotygav enef a ik? Akarom mondani: ki a fene vagytok?
Leonsio érdeklődve kapta fel a fejét elesett helyzetéből, és ke-
mény koponyája olyan erővel csapódott az eemsi őr lágyékának,
hogy még Szkander Graun is megborzongott fene nagy sajnálatá-
ban, s szinte hallani vélte a tojáshéj ropogását.
133
 Az eemsi kimeresztette a szemeit, torkából valami érthetetlen
hang tört elő, amely valahol a hím elefánt nászüvöltésének és a tá-
madó oroszlán vérszomjas ordításának a keveréke lehetett, ám mie-
lőtt még a hangerő a maximumra kapcsolhatott volna, a félork
könnyed mozdulattal megoldotta a problémát.
Az eemsi bezúzott fejjel hanyatlott vissza a folyosóra. Kivert
fogai apró kavicsokként koppantak a padlón, s elkeveredtek a to-
jáshéjjal.
- Erre! - Kivételesen Szkander Graun és Ch'lotyóvia véleménye
megegyezett. - Húzd már be a lábát is... - Ez utóbbi Leonsiónak
szólt, aki kézzel-lábbal igyekezett segíteni társainak a nemkívána-
tos bizonyíték eltűntetésében.
A rejtekajtó nesztelenül visszazárult mögöttük.
Kicsiny helyiségbe jutottak, amelynek egyetlen berendezési tár-
gya a frissen agyonütött eemsi őr volt. Szerencsére találtak még
egy ajtót, amelyen keresztül folytathatták felfedezőútjukat.
Újabb szoba, újabb ajtó következett. Majd még egy. Végül hosz-
szas gyaloglás és átkozódás után mindhárman kijutottak egy ke-
resztirányú folyosóra, amelyről három ajtó nyílott. Az egyik mögül
hangos kurjongatás, majd éljenzés hallatszott.
Leonsio kíváncsian tántorgott közelebb.
Az ajtó mögül elviselhetetlenül fars énekszó menekült ki:

Fogak csikordulnak, bordák reccsennek,

átkozott káosz kutyák, reszkessetek!
A Rend lovagjai jönnek és ütnek,
Nem vitás, ezúttal is győznek!

- A múltkor is kikaptak! - jegyezte meg fanyalogva Szkander

Graun. - Nagypofájú banda.
E pillanatban nyílt az ajtó, és egy majd' háromméteres, fekete
bőrű alak lépett ki az ajtón. Egy xinaf! Leonsio nyomban megis-
merte hegyesedő füléről, metsző pillantásáról, no meg a kitűzőre írt
"XINAF"-felirat segítségével.
- Kit kerestek? - dörrent rájuk a xinaf.
134
 - Szekér... - nyögte a félork.
- Autó... - helyesbített Ch'lotyóvia.
- Kellene... - tette hozzá Leonsio.
- Grammokban... - sóhajtott lemondóan a boszorkány, és lelki-
ekben felkészült a menekülésre.
- Látom, vicces fickók vagytok! - jegyezte meg a xinaf barátsá-
gosan. - A Vérfarkas küldött titeket az autogrammok ügyében?... A
játékosok már elkészítették őket, s a másolószobában jelenleg is tu-
catnyi íródeák dolgozik a másolásukon. Hamarosan készen lesznek,
s akkor vihetitek árulni őket a lelátókra. A meccs után majd leszá-
molunk... akarom mondani, elszámolunk.
- Persze - bólintott Ch'lotyóvia, és ügyesen kikerülve a xinafot
belépett az öltözőbe. Az ajtó csendesen becsukódott mögötte.
Néhány pillanat múlva egetverő sikoltások hallatszottak, és
Szkander Graun hosszú másodpercekig azt sem tudta eldönteni,
hogy melyik füle cseng jobban.
Miután sikerült rendeznie sorait, és rádöbbent, hogy az épület
még nem omlott össze, a félork megkönnyebbülten felsóhajtott,
majd a kíváncsiságtól vezérelve benyitott az öltözőbe.
Azaz csak nyitott volna.
Halk kattanás hallatszott, mint amikor a kulcs elfordul a zárban.
S valóban ez is történt. Odabent valaki bezárta az ajtót. Így senki
sem mehet be.
Vagy inkább nem juthat ki?
Szkander Graunnak eszébe jutottak az Éj Edénye megszerzésé-
nek kalandos pillanatai, az embertelen megpróbáltatások a Szarvas
Boszorkány barlangjában (pontosabban ágyában), és együttérzően
felsóhajtott. A Rend ezúttal alaposan megkapja a magáét. Csak saj-
nálni tudta azokat a játékosokat, akik szembekerültek
Ch'lotyóviával. A K.O. bizonyosra vehető, s hogy ki lesz a szenve-
dő fél, az egy pillanatig sem kétséges.
Időközben a xinaf elégedett mosollyal elindult visszafelé a fo-
lyosón. Szkander Graun elgondolkozva nézett utána. Volt valami
különös a fickóban, de a félork egyelőre nem tudta megmondani,
micsoda. Csak bámult a xinaf után, és némileg meglepődve vette
135
tudomásul, hogy a teremtmény lassan összemegy, fekete szőre ki-
fehéredik, s a kontúrjai remegni kezdenek.
Mielőtt a xinaf eltűnt volna a kanyarban, hátrafordult, és a győ-
zelem jelét mutatta a félorknak.
Szkander Graun rosszat sejtve fordult vissza az ajtó felé, amely
épp e pillanatban megremegett, s egy-két-három-négy pillanatra el-
homályosult. Amikor kitisztult a kép, az ajtón a "Rend Bajnokai"
felirat helyett immár a Káosz Bajnokai kiírás virított. Az ének is il-
lúzió volt! - döbbent rá Szkander Graun.
A félork villámgyorsan megértve a helyzetet kétségbeesett erő-
vel nekiugrott az ajtónak, és apait-anyait beleadva püfölni kezdte,
miközben torkaszakadtából üvöltött:
- Ch'lotyóvia! Hagyd abba, ez a mi csapatunk! Ch'lotyóvia, te
fékezhetetlen szuka! Fogd vissza magadat, mert nem lesz csapat,
aki kiállhatna a Rend bajnokaival szemben!...
Az ajtó nem engedett, s úgy tűnt, a Szarvas Boszorkány sem
hallja a félork üvöltését. Ez nem is csoda, hiszen a félork magányos
hangját tucatnyi üvöltés nyomta el belülről.
A félork hosszú pillantást vetett a mellette értetlenkedő
Leonsióra, s a családi összetűzések és felelősségre vonások elkerü-
lése érdekében, no meg persze tehetetlen dühében egy könnyed
mozdulattal az ájulás jótékony sötétségébe taszította társát.
- Jobb lesz így neked! - suttogta, és egy szemernyit sem fogta
vissza az ütését.
Gyorsan múltak a percek, s az ajtó mögül egyre kevesebb moz-
gás hallatszott. Szkander Graun még kétszer próbálta meg felhívni
magára a Szarvas Boszorkány figyelmét, de Ch'lotyóvia nem vála-
szolt, így aztán a félork csendes idegösszeroppanással nekidőlt a
falnak, és fejét ütemes mozdulatokkal verdesni kezdte belé. A
problémán ez persze nem segített, de jobb, ha hozzászokik a fájda-
lomhoz, mert Yvorl bizonyára nem lesz irgalommal hozzá.
Miközben a félork éppen ezzel foglalatoskodott, újra elfordult a
kulcs a zárban, és az öltözőből Ch'lotyóvia lépett ki, kicsit kócosan
és kipirulva, de rendkívül elégedett arccal.
- A Rend bajnokainak esélyük sem lesz - közölte nemes egysze-
136
rűséggel, és megigazította a szoknyáját. - Azt hiszem, kissé elfárad-
tak.
Szkander Graunnak már a nyelvén volt a válasz, amikor hirtelen
mennydörgő hang reszkettette meg a falakat, melynek hallatán a
félork legszívesebben a föld alá bújt volna.
Yvorl közeledett!
Szkander Graun egy pillanatot sem habozott. Ha a Káosz Főis-
tene itt találja az elcsigázott bajnokokkal teli öltöző környékén, ak-
kor máris megrendelheti a fejfáját. Az lesz a legjobb, ha villám-
gyorsan eltűnik a helyszínről.
A mór megtette a kötelességét, a mór most lelép, mielőtt móres-
re tanítják, suttogta maga elé, miközben átkozódva kinyitott egy
faliszekrényt, és rövid, lemondó sóhajjal belepréselte magát az elő-
bukkanó fémcsőbe.
- Kövessetek! - súgta még oda társainak, aztán elengedte a pe-
remet, és eltűnt a sötéten tátongó mélységben.
Ch'lotyóvia elégedetten kidomborította a domborítanivalóját, és
még egy utolsó pillantást vetett az ajtóra.
A "Káosz Bajnokai", hirdette a felirat.
A Szarvas Boszorkány arca halottsápadtra változott. Könnyed,
ámde erőteljes mozdulattal egyszerűen felemelte Leonsiót, és
betuszakolta a fémcsőbe, majd Yvorl újabb üvöltését hallva merész
ívű fejessel követte hites urát.

137
 14.

HAJSZA

Avagy: Hány feje van a hétfejű sárkánynak?

Az attól függ, hány lovaggal találkozott.

138
 - Kezd elegem lenni ebből a baromságból! - dünnyögte maga elé
Szkander Graun, és előmászott a hatalmas vasdobozból, amelynek
az oldalára jókora be tűkkel a "Hetedik törpe" feliratot pingálták
fel.
- Aha - bólintott tökéletes egyetértéssel Leonsio, aki zuhanás
közben magához tért az ájulásból, s pillanatnyilag nemigen tudta,
hol van. A férfi leseperte magáról a kidobott élelmiszeres dobozo-
kat, majd zsebéből egy ezüsttükröt varázsolva elő néhány gyors
mozdulattal megigazította a frizuráját, s mire Ch'lotyóvia is előká-
szálódott a Kukából, már teljesen szalonképes partnernek tűnt.
Egy boszorkány mellett.
- Indulás! - adta ki a parancsot Szkander Graun, aki úgy gondol-
ta, teljesen felesleges lenne elmagyaráznia Ch'lotyóviának a paráz-
naságának várható következményeit. Legfeljebb majd egymás mel-
lett fekszenek Yvorl kínpadján.
Nem, Yvorl nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy kínpadra viteti
ezzel az elfuserált nőszeméllyel! Inkább a végső megsemmisülés!
Szkander Graun most már csak abban bízott, hogy Káosz meg-
semmisül ebben a Végső Csatában, s győztesek könyörülettel lesz-
nek iránta.
- Elvégre nagymértékben hozzájárultunk a győzelmükhöz! -
mormogta maga elé, és kezdett felderülni a képe. - A Káosz legki-
válóbb bajnokai hullottak el mellőlünk, s a maradékot is sikerült
elintéznünk egy zseniális csellel. Ezért pedig még jutalom is jár-
hat...
Eddig jutott a gondolkozásban, amikor Leonsio ragyogó arccal
nekiindult a folyosónak, ám néhány méter elteltével léptei lelassul-
tak, végül megállt és megfordult. Arcára kiült az értetlenség.
- Hova is indultunk? - kérdezte bambán.
- Hát... - mondta határozottan a félork, és a jutalom gondolata
egyelőre szertefoszlott. Tanácstalanul meg vakarta az állát. - Szó-
val... - tette még hozzá gyorsan.
- Azt akarja mondani - szólt közbe Ch'lotyóvia - hogy először
jussunk ki a szabad levegőre, aztán majd meglátjuk!

139
 - Pontosan - helyeselt lelkesen Szkander Graun. - "Aztán majd
meglátjuk..."
A folyosó csakhamar elágazott, újabb döntés elé állítva hősein-
ket. Szkander Graun összehúzott szemekkel beleszagolt először a
jobb oldali elágazásba, aztán a bal oldaliba, majd határozottan
jobbra indult.
- Erre tiszta a levegő!
Ebben a pillanatban tucatnyi fekete ruhás fickó bukkant fel előt-
tük, kezükben jókora görbe kést, fúvócsövet, buzogányt és egyéb
gyilkos szerszámokat tartottak.
- Banzáj! - rikoltotta a félork, majd egy vakmerő mozdulattal
sarkon fordult, és a meglepetten álló társai mellett elrohant vissza a
szemetesedény irányába.
- Ááááá! - üvöltötte Ch'lotyóvia harciasan, és teljes testével elta-
karta Leonsiót. Nem volt nehéz dolga, lévén, hogy sokkal hájasabb
volt. Ezek után harcias pózt vett fel; vagyis: begörbítette veszedel-
mes karmait.
- Naaaa! - sivalkodtak a feketeruhások, és két lépést hátráltak. -
Hé, naccság, mi a fenét művel, mi?
- Takarodjatok, vagy meghaltok!
- De mééér? - méltatlankodott a feketeruhások vezetője, és még
előrébb tartotta a buzogányát. - Nem köll fegyver, naccság? Ócsón
aggyuk...
Ch'lotyóvia haragosan rájuk mordult.
- Takaroggyatok!... A francba! Tejjesen átvettem ezt a parasztos
beszédet!
A feketeruhások üzleti szelleme szemlátomást alábbhagyott. Mit
alábbhagyott, teljesen elmúlt. Sőt, a boszorkány arcát látva inkább
menekülésre fogták a dolgot.
Hőseink nem üldözték őket, hanem inkább elindultak a gyáva
félork nyomában. Néhány perc keresés után szerencsésen rá is
bukkantak az egyik sarokban kuporogva. Fejét a lábai közé temette,
és első pillantásra úgy nézett ki, mint egy lefejezett orángután. Mi-
után felfogta, hogy támadóik elmenekültek, kibontakozott lehetet-
len testhelyzetéből, méltóságteljesen felállt, leporolta magát, és
140
torkát köszörülve így szólt:
- Úgy látom, a feketeruhások kellőképpen megriadtak harcias
kiáltásomtól, ezért feleslegesnek tartottam ott maradni. Inkább el-
indultam, hogy feltérképezzem ezt a folyosószakaszt is, nehogy
időközben hátba támadjanak bennünket...
Alig fejezte be szavait, amikor a hátuk mögül négy hatalmas
vámpír bukkant fel, hat géppisztolyos gorilla és hat marcona tekin-
tetű eemsi kíséretében.
- Játékosok? - kérdezte az élen haladó vámpír fennsőbbsége tel-
jes tudatában. - Rend vagy Káosz?
- Nos... izé - felelte nem túl egyértelműen a félork.
A vámpír azonban jóformán meg sem hallotta a választ; máris a
száját nyalogatta.
- Doppingvizsgálat! - közölte ellentmondást nem tűrően, és ki-
villantotta tűhegyes fogait. - Vérvétel!
Ch'lotyóviának sikoltani sem maradt ideje. Az egyik vámpír
mellélépett, szorosan átölelte kicsit megdöntve, ahogy a régi ro-
mantikus filmekben látta, majd hegyes fogait a boszorkány nyaká-
ba mélyesztette. Hangos reccsenés, majd érthetetlen ordítás hallat-
szott, és amikor a vámpír felemelte a fejét, szája vértől piroslott.
Két jól megtermett szemfoga helyén sötét űr ásítozott.
- A fenébe if! - sikította. - Ennek a némbernek kemén a bőre,
mint a rinoférofé...
- Drakulálok! - morogta a társa. - Ezt jól megcsináltad!
A meglepetés erejét kihasználva Szkander Graun felemelte va-
rázskesztyűs kezét, és hatalmas ütést mért az egyik eemsi orrára.
Tompa reccsenés hallatszott, és a marcona tekintetű mutáns életé-
ben most először volt képes megszagolni saját tarkóját. Lévén hogy
ott jött ki az orra. A fickó azonnal eldőlt, nekiesett az egyik gép-
pisztolyos gorillának, aki meglepetésében kibiztosította a fegyvert,
és véletlenül elhúzta a ravaszt. Halk kerepelés hallatszott, és a
vámpírok mellkasán vöröslő lyukak jelentek meg.
- A francba! - nyögte az egyik vérszívó. - Dumm-dumm ezüst-
golyók... - S a következő pillanatban úgy vágta szájon a meglepett
gorillát, hogy az hármat bucskázott a fején, mire felkenődött a fal-
141
ra. Talán a meglepődés, talán a hirtelen pofon miatt, de tény, hogy
a lövöldöző gorilla ujja görcsöt kapott, és a géppisztoly hosszasan
kerepelt.
A vámpírok azonban diadalmasan felröhögtek.
- Barmok! Ezüstgolyókkal minket nem nyírtok ki! Az csak a
farkasemberek ellen jó! Ellenünk csak egyvalami használ: fakaró a
szívbe...
- Így? - kérdezte Ch'lotyóvia, s menten szíven döfte a beszélőt
egy sebtiben szerzett fakaróval, amit a szoknyája alól rántott elő.
A másik három vámpír a karjával hadonászva, sikoltozva mene-
kült.
Szkander Graun már az első lövés eldördülése után végigvágó-
dott a földön, akaratlanul is maga alá temetve a vékony Leonsiót,
aki halk nyögdécselés kíséretében szépen, lassan fulladozni kez-
dett.
A harc egy percig sem tartott tovább. A vámpírok elmentek, a
gorilla pedig nagy igyekezetében nemcsak a társait, de még önma-
gát is szitává lőtte.
Minden elcsendesült.
Aztán egy rekedt hördüléssel Szkander Graun feltápászkodott,
és szemügyre vette az ellenfeleket. Már egy sem élt közülük.
Ch'lotyóvia szívszaggató sírással vetette rá magát a kékülő fejű
Leonsióra, aki e megrázkódtatásnak köszönhetően villámgyorsan
magához tért.
- Tűnjünk innen, mielőtt megérkezik az utánpótlás! - sziszegte
Szkander Graun.
Mivel társai túlságosan kábultak voltak még, hogysem ellent
mondhattak volna, így mindannyian elindultak a félork után.
Kanyargós folyosók következtek, és ha nincs felfestve az út kö-
zepére egy vastag sárga csík, akkor valószínűleg hamarosan elté-
vedtek volna. Azonban egy tábla ékesen jelezte, mit kell tenniük:

KÖVESD A SÁRGA UTAT!

Szkander Graun azonnal eleget is tett az utasításnak, majd pedig

142
hosszan és fennhangon átkozódott. Ugyanis pár lépés után kiderült,
hogy a sárga csíkot csak nemrégiben festhették fel; Szkander Graun
percekig sikálta a talpát átkozódva a karbantartók felelőtlensége
miatt.
Útjuk során mindössze három fura lénnyel találkoztak; egy
szomorú tekintetű madárijesztővel, egy horpadt páncélú lovaggal
meg egy behúzott farkú oroszlánnal.
- Három a három ellen! - kiáltotta Szkander Graun bőszen. -
Gyertek, gazok!
A vadállat e hős kiállás láttán vékony hangon felvinnyogott,
mint egy ijedt cica, és szempillantás alatt eltűnt az egyik oldalfo-
lyosóban. A félork csodálkozva nézett utána, majd elégedetten vé-
gigpillantott magán, és kidüllesztette a mellkasát.
- No mi van? - köpött a lovag felé. - Te is megfutamodsz?
- Nincs szívem kiállni ellened - motyogta a fémkaszni, és csö-
römpölve elbaktatott.
A félork most a madárijesztő felé fordult.
- Te nem menekülsz?
- Ó, én nem - felelte a madárijesztő. - Nekem nincs annyi eszem,
hogy elfussak.
Szkander Graun legyintett, és máris továbbindult volna, de a
szalmabábú megállította.
- Elnézést, uram - rikoltotta a madárijesztő. - Nem látott véletle-
nül útközben egy kislányt. Dorka a neve; és a kis herceggel ment el
pár perccel ezelőtt, hogy meglátogassák Micimacit, aki jelenleg
Hósötétkénél vendégeskedik...
- Nem! - vágott közbe rutinosan a félork. - Te viszont azt áruld
el felbecsülhetetlen értékű információm ellenértékeként, hogy hova
vezet ez az út.
- Ez nem út - felelte a madárijesztő -, csak Dorka elcsapta a ha-
sát, s most a nyomait követve próbálunk rátalálni... - mutatott le a
sárga vonalra.
Szkander Graun gyanakodva beleszagolt a levegőbe, és magá-
ban átkozódni kezdett. A madárijesztő ügyet sem vetett a félorkra,
rezzenéstelen arccal folytatta:
143
 - Ha elég sokáig követed, akkor hamarosan kiérsz egy hatalmas
zöldellő rétre, melyen iszonyatos küzdelem zajlik. Szörnyetegek
marják egymást valami apró tárgyat kergetve, villámok cikáznak az
emberek ujjaiból, és még sok olyan dolog történik, melynek elme-
sélésére kevés lenne ez a könyv.
- A Meccs! - kiáltotta Szkander Graun. - Már megkezdődött!
Elkéstünk!
- Futás! - rikoltotta Leonsio, és eliramodott.
- Ne arra! - kiáltotta utána habozás nélkül a félork, és megfor-
dult.
Döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy Leonsio és
Ch'lotyóvia rövid idő alatt több méteres előnyre tettek szert. A sár-
ga utat követték.
- Állj! - rikoltotta kétségbeesetten Szkander Graun, és szaladni
kezdett hűtlen társai után, ám most gondosan ügyelt arra, hogy ez-
úttal ne lépjen a sárga útra. - Én vagyok a főnök! Várjatok meg!
Mire beérte a többieket, a folyosón már jól hallatszott valami
érthetetlen, tompa moraj. Az egész olyannak tűnt, mint amikor két
hegyi óriásnak összeütögetik a kobakját. Sokszor egymás után.
Vagy mintha harci elefántok táncolnának. Az elesettek tetemein.
Hirtelen tapsvihar zengte be a folyosót, majd egy gigantikus
hördülés hallatszott, ahogy odakint több ezer lény egyszerre lepő-
dik meg. Ezt a zajt gigászi robbanások sorozata követte, villámok
mennydörögtek, varázslövedékek, tűzgolyók sivítottak,
energiakisülések sercegtek, démonbömbölések reszkettették a már
amúgy is igencsak reszketeg levegőt.
Szkander Graun tétován tekintett végig társain.
- Most mi legyen?
A félork tudta, hogy odakint szörnyűségek várnak rájuk, de ide-
bent sem bujkálhatnak túlságosan sokáig. Előbb-utóbb rájuk akad
Yvorl, és számonkéri a kudarc okát. Persze, ha ütőképes csapatot
szedett volna össze, ha a társai több hozzáértést tanúsítottak volna a
futball irányában, s nincs az az apró malőr Ch'lotyóvia és a Káosz
maradék bajnokai között, akkor most nem lenne több félnivalója,
mint mondjuk egy báránynak az éles késtől, de így... Még belegon-
144
dolni is szörnyű.
- Merre vagy félork? - A hang végighullámzott a folyosón, félig
megsiketítve a kis csapatot. - Merre vagy?
- Yvorl! - sápadt el egy szempillantás alatt Szkander Graun. -
Tűnjünk el, mielőtt ránk talál!
A boszorkány nagyot nyelt, majd összehúzott szemöldökkel a
kijárat felé intett.
- Oda ki?
- Ha élni akarsz, akkor nem kérdezel! - rikoltotta a félork, és
másfél másodperc alatt felgyorsult utazósebességre. - Még odakint
sem lehet olyan rossz, mintha Yvorl ránk akad! - üvöltötte szágul-
dás közben.
Ennél több magyarázatra már nem volt szükség, s hamarosan
mindannyian az egyre növekvő fényfolt felé futottak, amely mögött
az odakint várta őket. A futók háta mögül rettenetes csikordulás
hallatszott, és egy dühös hang ismételgette kitartóan:
- Merre vagy? Merre vagy?...
A menekülők gyorsítottak az iramon, s nemsokára megpillantot-
ták a kijáraton túli zöld tisztást, amely hívogatóan integetett eléjük.
- Odakint a szabadság vár reánk! - lihegte költőien Szkander
Graun, és egy merész mozdulattal keresztülvetődött a fényességen.
- Rend vagy Káosz? - ordította a képébe egy rendező karszala-
gos eemsi.
- Rend... izé... Káosz!
- Döntsd már el, barom!
- Káosz!
- Nesze! - nyomott a kezébe valaki egy hatalmas, vörös fénnyel
lüktető zseblámpát. - Pirosak jobbra, kékek balra!
Leonsio és Ch'lotyóvia sem maradt ki a zseblámpa osztásból.
Mindannyian piros lámpát kaptak. Ch'lotyóvia ettől meg is sértő-
dött kissé.
- Minek néznek ezek engem?
Körülnézni sem volt idejük. Mentek balra, ahogy utasították
őket. Itt már annyi piroslámpás alak tolongott, hogy egy ház is tele
lett volna velük. Egy szűk folyosóra kerültek, egy hosszú sor végé-
145
re kellett besorakozniuk. Legalább százötvenen álltak előttük, és
mögöttük is jöttek. Hátuk mögött lábdobogás hallatszott, és a kö-
vetkező pillanatban vagy száz harcos támolygott ki a folyosó előtti
szélesebb részbe. Arcuk sápadt volt, szemük beesett, és egy fi-
gyelmes szemlélő rögtön megállapíthatta róluk, hogy másnaposak.
Mármint másnapos hullák.
- Mire vártok! - ordított rájuk egy ideges eemsi. - Ne tartsátok
fel a sort!
A sor lépésben haladt előre, és a szemük előtt fokozatosan fogy-
tak a harcosok. Már látszott, hogy egy felhúzható ajtón át tartanak
abba az irányba, amerről a legnagyobb ováció hallatszik.
Szkander Graunnak támadt egy sejtése, és kissé összeszorult a
gyomra.
- Miféle sor ez? - hebegte.
- A Káosz végső tartalékai, te barom! - üvöltötte az eemsi. -
Menj tovább, vagy adj utat a két lábon járó hulláknak!
Szkander Graun ez utóbbit választotta.
- És... hová mennek a tartalékok? - érdeklődött.
Az eemsi úgy nézett rá, mint okos gyermek a hülye apjára.
- Hát, a pályára! Mit gondoltál, fafej? Le kell cserélni a sérülte-
ket.
- No de ilyen ütemben?
- Az utóbbi pár percben kissé bevadultak a játékosok - vigyor-
gott az eemsi. - Mindkét csapatba kell az utánpótlás! Már a hullákat
is másodjára élesztik újra. Már amelyikből maradt valami.
Újra lábdobogás hallatszott. Az eemsi idegesen pillantott hátra.
- Gyerünk már! - sürgette Szkander Graunt és társait. - Hamaro-
san vége az első félidőnek!
Szkander Graun vissza akart fordulni, ám ekkor hátulról ismét a
nevét hallotta ordítani.
- Szkander Graun!
A félork azonnal megindult a szűk folyosón a keskeny ajtó felé,
ahol már csak néhány másnapos hulla várakozott türelmesen, hogy
becseréljék.
Beállt a sorba, s Leonsio meg Ch'lotyóvia hasonlóképpen csele-
146
kedtek.
Odakinn óriási dördülés hallatszott, s ezzel egyidőben iszonya-
tos éljenzés. Ordítozás.
A keskeny ajtónál háromszor villant fel egy piros színű közle-
kedési lámpa, és egyszerre három tartalék hagyta el a keskeny fo-
lyosót. Már csak ketten maradtak.
S most lassú léptekkel véres, megcsonkított, kifejezéstelen te-
kintetű zombik sorakoztak be, teljesen elzárva a visszautat.
S mögülük ismét felhangzott a bömbölés.
- Szkander Graun! - Hirtelen egy fekete arc bukkant fel, s egy
hasonlóan sötét kéz integetett. - Szkander Giraun, én vagyok!
Csakhogy utolértelek!
A félork megperdült.
- Frizsider! - kiáltotta. - Te üldöztél végig a labirintuson?
- Fél órája loholok utánad! - ordította Vakondok nembeli Frizsi-
der, Marcipán városából. - A létsíkváltásnál valahogy elkeveredtem
a fiúktól. Alig találtam ide. Hol vannak a többiek?
Szkander Graun válaszolni akart, de ekkor olyan rázkódást resz-
kettette meg a lába alatt a talajt, hogy csaknem hanyattesett. S az
ezt követő iszonyatos robajban még saját rémült ordítását sem hal-
lotta.
Viszont alig pár másodpercre rá a piros lámpa őrült villogásba
kezdett, az ajtó kinyílt, és a megélénkülő zombik egyszerűen kiso-
dorták a pályára...

147
 15.

FUTBAJ

Avagy: Ha megdobnak labdával,

üss vissza buzogánnyal!

148
 Szkander Graun gyorsan körülnézett, s amit látott, az rettegéssel
töltötte el.
Azon a hatalmas réten állt, melyen egykoron a Káosz és a Rend
bajnokai egymástól elszigetelve gyakoroltak, de jelen állapotában -
ha nem tudja, hogy ez ugyanaz a völgy - nem ismert volna rá.
No, nem azért, mert a rétet széltében-hosszában megfeketedett
szélű kráterek borították, s még csak nem is a pálya szélén felhal-
mozott, lassan égő halotti máglyák miatt. Nem. A díszkivilágítás
adta a hely különösségét.
Mivel éjszaka volt, a pályát folyamatos fényvarázs segítségével
próbálták láthatóvá tenni, oly módon, hogy minden lehetséges
tárgyra - fára, kőre, elhullott sisakra - rámondták ezt a varázslatot.
Ugyanakkor viszont valaki buzgón dolgozott ellenkező előjellel is,
lévén hogy a pálya egyes területeit minden megvilágítás ellenére
totális sötét foltok borították be, mutatva, hogy valakinek az áll ér-
dekében, hogy sötétségvarázst alkalmazzon.
Jelen helyzetben úgy álltak a dolgok, hogy inkább a sötétség
volt túlsúlyban, melyet még a bősz lánggal lobogó, dúsan megra-
kott halotti máglyák sem voltak képesek megvilágítani. S e sötétség
belsejéből mégis szűrődött ki valami titokzatos fény: apró, piros és
kék fénypontok rohangáltak összevissza. A zseblámpák. S az azo-
kat cipelő játékosok.
Maga a hegyoldal is gyökeres változáson esett át, amióta
Szkander Graun nem látta. Nem csak azért, mert buzgó druidák
szék- és padsorokat vájtak belé kőformázó varázs segítségével, de
talán azért is, mert e padsorokat most megvadult tömegek népesí-
tették be ameddig a szem ellátott. Eemsik, azénok, hreeirek, s min-
denféle külhoniak. Valószínűleg ritmikus ütemben egy hatalmas
óriáskígyó haladhatott el alattuk, mert e tömeg, akárcsak a tovaha-
ladó hullám felállva nyújtotta a karját a magasba. A tömeg hullám-
zott, a tömeg ordított, a tömeg papírcetliket szórt a lentebb ülőkre.
Az égben heves szárnycsapkodás hallatszott. Tucatnyi sárkány,
s több száz wyvern keringett a pálya fölött, nem is szólva a repülés
varázslattal ellátott druidákról, akik a magasról a játék tisztasága
fölött lettek volna hivatottak őrködni, de valószínűleg minden fi-
149
gyelmüket lekötötte, hogy össze ne ütközzenek a szabálytalanul
kanyarodó pikkelyes, égi hüllőkkel.
A játék továbbra is vadul tombolt a pályán, mert innen is, onnan
is kósza robbanások hallatszottak, színes fények villództak, halál-
sikolyok hallatszottak. S Szkander Graunt ellökdösve egyre újabb
és újabb tartalékok özönlöttek a pályára. S ezek nem álltak meg a
pálya szélén nézelődni, mint a félork, azonnal behatoltak a pár lé-
péssel arrébb gomolygó sötétségbe. Hogy ott mi történhetett, azt
Szkander Graun nem tudta kivenni, de sejtette, hogy kegyetlenül
tombol a küzdelem.
És mellesleg arra is mert volna fogadni, hogy a pályán csapa-
tonként nem húsz, de legalább kétszáz játékos tartózkodik.
Hirtelen nagy ováció vette kezdetét, a sötétség felől olyan láb-
dobogás hallatszott, mintha egy csorda megzavart vadbivaly vág-
tatna a félork felé. És mellesleg több tucatnyi kék és piros lámpa
fénye közeledett nagy iramban.
Na, ezt már Szkander Graun sem vette tréfára. Megfordult, és
megpróbált keresztülvágni a kiözönlő tartalékok sorfalán, s arra
gondolt, hogy talán mégis meg lehet beszélni valahogy a dolgot
Yvorllal. Kísérlete nem járt sikerrel, a százszámra beözönlő tarta-
lékok visszasodorták, és a kapálódzó félork csakhamar egy ordítva
rohamozó csapat sűrűjében találta magát.
- Hé! - kiáltotta kétségbeesetten a félork, amikor a sötét semmi-
ből egy harcias törpe ugrott elő, és kétmarokra kapva rettenetes
méretű buzogányát, lesújtott Szkander Graun fejére.
- Érvénytelen támadás! - hallatszott a levegőből, és egy fehér
tógás druida lebegett oda. - Szabadrúgás!
A törpe eldobta a buzoganyát, és lendületből akkorát rúgott a
nyögdécselő Szkander Graunba, amekkorát csak bírt. A félork hét-
rét görnyedt.
- Szabálytalan! - kiáltotta a druida. - Az orknak kellett volna
rúgnia!
- Hülye bíró! - rikoltotta a törpe, felkapta a buzogányát, és bela-
pította vele az okvetetlenkedő alak koponyáját. Nagy reccsenés
hallatszott, és a druida eldőlt, mint egy zsák.
150
 Azonban ekkor vakító villámcsapás szaggatta apró cafatokra a
sötétséget és a szabálytalankodó törpét.
- Csak azt lehet megölni, akinél a labda van! - tette még hozzá a
láthatatlan bíró, akiben a félork egy másik druidát vélt fölfedezni,
aki máris tovább repült, hogy másutt is érvényt szerezzen az igaz-
ságnak.
- Pfű! - sóhajtott fel Szkander Graun, és megtörölte dudoros
homlokát. - Ez aztán a csata!
Idegesen nézett körül, s látta, hogy hordágyos eemsik rohannak
a pályára, egy pillanat alatt felpakolják a szétégett törpe megfeke-
tedett maradványait, csakúgy mint a póruljárt druida tetemét, s már
el is tűnnek.
Szkander Graun arrafelé sétált, amerről a legnagyobb zsivajt
hallotta. A biztonság kedvéért most már készenlétben tartotta a lán-
cos buzogányát.
Lábak dobogtak a közelében, és a sötétségből piros és kék fény-
foltok bontakoztak ki. Egy homályos valami repült felé. Első pilla-
natban olyan volt, akár egy denevér. De aztán kiderült, hogy nem
az.
A francba!
A következő pillanatban a körülbelül emberfej nagyságú, el-
nyújtott gömbre emlékeztető holmi mellbe találta, és ő ösztönösen
megmarkolta szabad kezével.
A LABDA!
A játék tárgya. Az a holmi, aminek birtoklásáért vívják az egész
küzdelmet.
A félork döbbenten bámulta a váratlan ajándékot, s agyában bal-
jós gondolatok kezdtek megfogalmazódni. Hogy is mondta az
előbb az a láthatatlan bíró, "csak azt lehet megölni, akinél a labda
van"?
Márpedig a labda nála található.
Amikor felemelte a fejét, már tudta, hogy baj van. Rendkívül
nagy baj. Zseblámpaerdő vette körül. Kék és piros fények villog-
tak. Ezernyi mindenre elszánt, vérszomjas teremtmény rohant felé-
je, kezükben változatos gyilkoló eszközök csillogtak, szemükben
151
kérlelhetetlen hidegséggel ragyogott az ölnivágyás.
Szkander Graun egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet, és
villámgyorsan lebukva az első rárontó harcos pallosa előtt, meg-
próbálta elhajítani magától a veszedelmes labdát.
Semmi sem történt. A labda hűségesen ragaszkodott a félorkhoz.
Mintha hozzáragadt volna.
A következő pillanatban Szkander Graun rádöbbent, hogy nem
is tévedett túlságosan nagyot. A labda valóban hozzáragadt a kezé-
hez.
Valahol a harcosok sűrűjén túl egy kéklámpás, koravén azén va-
rázsló forgatta elégedetten kezében a kis tubust, melyen a követke-
ző felirat volt olvasható: Ezer dologra jó!
- Ez már az ezeregyedik! - suttogta az azén kárörvendve, és saj-
nálkozó pillantást küldött a harcosok gyűrűjébe zárt félork felé.
Szkander Graun felhördült csalódottságában és kétségbeesés-
ében, majd egy vakmerő mozdulattal kicselezett két trollt, három
fekete lovagot és Gondolfot, a Szürke Szamarat. Átszaladt az egyik
rárontó vasgólem lába között, aki a lendülettől átbucskázott a saját
lábán, és tucatnyi vérszomjas gorillát temetett maga alá. Szkander
Graun hátra sem nézve rohant tovább, kikerült egy lesújtó csata-
bárdot, lehajolt a fenyegetően szisszenő nyílvesszők elől, miközben
dühösen káromkodva próbált szabadulni a kellemetlen ajándéktól.
Azonban hiába próbálta letépni magáról a labdát, a ragasztó nem
engedett.
- Szétharaplak!
Mögötte felbolydult méhrajként zúgott a tömeg, és piros zseb-
lámpás, gyorslábú harcosok indultak a nyomába, a magasban szár-
nyaló griffmadarakról, wyvernekről és sárkányokról nem is beszél-
ve.
A félork döbbenten vette tudomásul, hogy nincs egyedül; várat-
lan segítői akadtak. Üldözői közül nem egyet állítottak meg azok a
kék zseblámpás lények, akik először döbbenten bámulták a félork
hihetetlen tempóját, majd mindent megtettek, hogy Szkander Graun
előrébb juthasson.

152
 A félork ezt abszolút nem értette. Hiszen ő is piros lámpát visel.
Miért rontanak rá a többi piros lámpások? És miért segítik őt a ké-
kek?
Nem ért rá megválaszolni ezeket a kérdéseket. Rohant. Az éle-
téért. És vitte magával az elengedhetetlen labdát.
Egy tűzgolyó robbant a közvetlen közelében, és a lángok bele-
kaptak a félork ruhájába, de valami csoda folytán ki is aludtak.
- Gyerünk! - biztatták lihegve, és miközben néhányan kitartóan
csépelték az üldözőket, mások a félork előtt tisztogatták az utat.
Lefejezett tetemek, szétégetett holttestek, őrülettől kóválygó lények
jelezték a labda, s vele együtt Szkander Graun útját. A magasból
villámok cikáztak, a bírók eddig egyetlen szabálytalanságot sem
hagytak megtorolatlanul, de ezúttal képtelenek voltak a helyzet
magaslatán maradni. Ráadásul a magukról megfeledkező harcosok
immáron nemcsak egymás ellen fordították fegyvereiket, hanem a
legvakmerőbbek egyenesen a bíró-druidáknak ugrottak neki. Egy-
előre eredménytelenül, de a próbálkozókat újabbak és újabbak kö-
vették, s a bíróknak egyre inkább a védekezésre kellett koncentrál-
niuk, mintsem a mérkőzés felügyeletére.
Szkander Graun ina szakadtából rohant. Három barbár ugrott
eléje baltákkal és bunkókkal. Az egyiknek habzott a szája, és ez ar-
ra utalt, hogy valószínűleg doppingszert használt. Megitta a többiek
mosószeres lábmosóvizét.
Ez a fickó ugrott előre. Az egész feje egyetlen merő ordítás volt.
Habfoszlányok és szappanbuborékok röppentek szerte.
A fickó piros lámpát viselt, és két baltájával úgy integetett,
mintha sürgős zászlójeleket kívánna leadni.
- Vissza!
Két társa vadul bömbölt mögötte.
- Megállj!
- Álli meg te! - üvöltötte vissza Szkander Graun. Téged senki
sem kerget!
A barbárok azonban valószínűleg nem ismerték viccet, meg a
félork buzogányának hatóerejét sem, mert vakmerően nekitámad-
tak. Szkander Graun rutinból lecsapta az egyiket, a másikat pedig
153
feldöntötte. A habzó szájú nagyot csuklott, és végre sikerült felbö-
fögnie azt a szappant, amit félórával korábban csokoládé helyett
nyelt le.
Ezen úgy elszomorodott, hogy feladta az ellenállást.
Szkander Graun egy rikoltással elviharzott mellette. A homály-
ból hirtelen egy kivilágított részhez érkezett, melynek túloldalán
egy kapu formájú kijárat derengett fel. Szkander Graun felrikkan-
tott örömében. Ám az öröme korainak bizonyult, mert e kapu ár-
nyékából egy torz alak sétált elő...
Valamivel magasabb volt, mint egy ember, a feje három sza-
kaszban tört meg, s a kezében egy sötét tárgyat lengetett.
A félork meg sem torpant. Egyenesen nekirontott ennek a jele-
nésnek. És csak akkor ismerte fel, hogy mi az, amikor már egészen
közel ért. Ravaszdi Kugli volt az, egy hatalmas táblával a kezében:

KAPU: JOBBRA!
Behatolás csak illetékeseknek.
Beléptidíj: 200 arany/fő
Fizetendő: helyben

- Kugli! - ordította Szkander Graun futtában. - Mit keresel te itt?

- Kétszáz aranyat! - üvöltötte a fickó idegesen. Majd látva, hogy
a félork nem hajlandó fizetni, lemondóan legyintett. - Egy árva pe-
tákot se...
Szkander Graun azonban ezt már nem hallotta. Senki és semmi
nem állta útját, és a nyitott kapu ott tátongott előtte. Biztos volt
benne, hogy most már senki és semmi sem állíthatja meg széles e
világon.
Isteni bömbölés rezegtette meg az égboltot.
- Megállj, büdös! Állj, ha mondom!
Vakító fényesség cikázott át az égen, valami lecsapott a rohanó
félork lába elé, ő hirtelen felemelkedett a levegőbe, és jó tízméteres
repülés után egy nem túlságosan mély árokban állapodott meg.
E pillanatban a pályán egetverő örömujjongás tört ki a kékek
között, miközben a pirosak öklüket rázták és átkozódtak.
154
 - Góóóóllll! - üvöltötték mindenfelé, és a druida bírók wyvernjei
egy rövidet meg egy hosszút bömböltek.
- Öngól! - rikoltotta valaki. - Egy nulla a Rend javára!

155
 16.

A KUTYÁNAK A FÁJA!

Avagy: Az élet nem habostorta.

Vagy ha mégis az, biztosan romlott.

156
 - Gól! Gól! - harsogták mindenfelől. - Gól!
Szkander Graun nem ismerte a szó pontos jelentését, úgy vélte,
valami összefüggésben lehet vele és a kezében tartott tárggyal,
amely már egyáltalán nem tapadt annyira, s így Szkander Graun
gyorsan megszabadult tőle.
Undorodva tolta el magától a labdát.
- Kell valakinek? - üvöltötte. A kékek eltűntek, a piros lámpások
fegyverüket a kézben tartva, fogcsikorgatva közeledtek. Úgy he-
lyezkedtek, mintha körbe akarnák venni és beszorítani a hegy lábá-
hoz.
Ezt már Szkander Graun sem vette tréfára. Elhajította a labdát.
- Nesztek! - üvöltötte. Majd miután a többiek egyre zordabb
képpel közeledtek, barátságos mosollyal próbálta felvidítani őket. -
Na, mi van? Most már senkinek sem kell a labda?
Úgy tűnt, a kerekded játékszer immár senkit sem érdekel.
Nyolc-tíz troll, harminc-negyven barbár, legalább ugyanannyi
zombi és megszámlálhatatlan mennyiségű bosszúszomjas egyén
közeledett a sziklafalhoz szorult félorkhoz kegyetlen tekintettel.
Csaknem mindegyikük szemében gyilkos szándék lakozott; sőt,
úgy tűnt, még a hajléktalan gyilkos szándékok is eljöttek.
És egyre csak közeledtek.
- Mit akartok tőlem? - morogta a félork. Majd mentőötlet jutott
az eszébe. - Vigyázat! Fertőző betegségem van!
A közeledők máris visszahúzódtak. Kivéve a zombikat, a
ghulokat és a leprásokat, akik biztatásnak fogták fel a félork szava-
it.
- Vissza, különben nem tudom mit csinálok! - ordította a félork,
és el kellett ismerni, hogy ezúttal nem hazudott.
Markolászó kezek, csontos, rothadó ujjak nyúlkáltak felé. Az
egyik másnapos külsejű hullában Szkander Graun egy ismerőst vélt
felfedezni. Vakondok nembeli Frizsider volt az, Marcipán város-
ából. Az elmúlt percekben azonban alaposan megváltozott. A leg-
látványosabb változás azonban az volt rajta, hogy a feje hosszában
félig hiányzott. A bal szeme még megvolt, a jobb már nem. A meg-
lévő fejen a haja apró fehér valamikkel volt beszórva.
157
 Szkander Graun iszonyodva meredt rá.
- Frizsider! - kiáltotta. - Mi lett veled?
A zombi lassú mozdulatokkal nyúlt a feje megmaradt részén lé-
vő hajhoz.
- Ez korpás - jelentette ki vontatottan. - Ezt ugyanis hagyomá-
nyos samponnal kezeltem...
- De hol a fél fejed?
- Azt a részt viszont nem hagyományos samponnal kezelték...
- És a bakancsod... miért van az orra háromszögben meghajlít-
va?
- Hogy az ellenfél hátsó fogait is elérje.
Szkander Graun a homlokát ráncolta.
- Mi bajod van? Egészséges vagy?
- Igen. A tixtaság fél egéxség.
- Mi?
- Majomparádé!
- No de... Csurom vér vagy!
- A pomponos baba szárazabb baba, mint a nem pomponos ba-
ba.
Szkander Graun a fejéhez kapott. A zombik is. Legalább húszan
rángatták a fejét. A leprások az orrát csavargatták, és nem értették,
miért nem jön le. Pedig a bal füle már lejött...
- Segítség! - ordította a félork.
- A bajban RÁVISZ a segítség! - ordította Vakondok nembeli
Frizsider bőszen.
Hirtelen égzengető bömbölés hallatszott, és Yvorl jelent meg.
Roppant farka néhány csapásával elsodorta a félork támadóit.
- Ne bántsátok! - mennydörögte. - Én akarom megölni!
Szkander Graun ártatlanul pislogott.
- De... miért? - kérdezte kedvesen. - Talán ártottam valamit?
Yvorl néhány percen át valami ismeretlen nyelven átkozódott, a
farkával vadul csapkodott, a szeméből villámokat lövöldözött, szí-
nes gömböket pukkantott, s teljesen felégette maga körül a mara-
dék aljnövényzetet. Majd pedig elhallgatott, s egyetlen szemével
hosszasan nézte a szemérmesen álldogáló félorkot.
158
 A közelben egy pisszenés sem hallatszott.
- Talán nem jól csináltam valamit? - kérdezte most már valami-
vel idegesebben Szkander Graun.
Úgy tűnt, az Isten dühe valamelyest csillapodott. Most már csak
a fél hegyoldalt omlasztotta le.
- Te marha! - dörmögte feddően. - Öngólt szereztél! Öngólt!
A félork riadtan húzta be a nyakát.
- Észre sem vettem - motyogta zavartan, és a testét tapogatta. -
Sehol sem látok kiütéseket. De ez az... izé... veszélyesebb, mint az
aids?
- Ha az eredmény így marad, veszélyesebb! - biztosította a Ká-
osz Istene. - Mert abba beledöglesz, azt garantálom! Lassú tűzön
foglak megpirítani, és amíg sülsz, eldöntöm, mit kezdjek veled...
Szkander Graun megvakarta az orrát.
- És ha az eredmény nem marad így?
Yvorl sóhajtott.
- Akkor még marad egy parányi esélyed, hogy meg úszd az ed-
digieket...
Szkander Graun gyorsan határozott.
- Az eredményt meg kell változtatni!
- Ez a beszéd! Indulj, szolgám, és szerezz dicsőséget Káosz
gyermekei számára! Nincs más esélyed!
Szkander Graun hirtelen elbiztosodott. (Eddig is gyanította,
hogy nagy baj van, de most már biztosan tudta.)
- Mit kell tennem? - vacogta. - Hogyan szerezzek dicsőséget a
Káosz számára, aki csak egy nyomorúságos tartalék vagyok...?
- Elég a siránkozásból, félork! - rikácsolta Yvorl, és dühében
megvágta magát nemrégiben visszaszerzett ezüstkaszájával. - Itt
már nincsenek tartalékok, nincsenek szabályok! Mindenki a Szent
Győzelemért küzd! Te hibát követtél el! Jóvá kell tenned! Most
szünet van. De ha a pihenő végetér, folytatódik a Nagy Küzdelem!
A te feladatod az, hogy a labdát eljuttasd a kék kapuba, vagy hoz-
zásegítsd azokat a társaidat ugyanehhez, akik piros zseblámpát
hordoznak maguknál! Ha sikerül egyenlíteni... vagy esetleg győz-
ni... mesés nyeremény vár a gólszerzőre...
159
 Szkander Graun szeme felcsillant.
- Bárkit hozzásegítek... - nyögte keserűen - ...csak nekem ne
kelljen még egyszer megérintenem azt a ragadós, gömbölyű izét.
- Eredj, és hozz győzelmet istened számára!
A félork hosszú, elgondolkozó pillantást vetett istene után.
Agyában zabolátlan kiscsikóként száguldoztak a gondolatok. Ha a
Káosz győz, akkor minden bűnét megbocsátják... Ha viszont veszít,
akkor... akkor még nagyobb a baj!
Azonban Szkander Graunt nem hiába hívták Szkander
Graunnak. Nem egy kínos helyzetből kivergődött már. Bizonyára
most sem lesz ez másképpen. Új félidő, új remény, új esélyek.
A szíve megtelt melegséggel tennivágyással, s szinte már a szá-
jában érezte a diadal édes ízét...
- Győzelem! - ordította. - Nem veszíthetünk! Utánam!
Váratlanul ismét Vakondok nembeli Frizsider tűnt fel, mellette
egy jól ismert csapat. Az élen Melnibonéi Elrak és von Betli kapi-
tány, mögötte a többiek: Muszkli, Dorian Halfmock, Ezüstpéniszű
Korom, Átrázkó, Altamira, Kókuszpók, Törjön Kia Gorduin, Alig
Malcolm, Ravaszdi Kugli és - sajnos - Leonsio meg Ch'lotyóvia.
Frizsideren kívül ezek valamennyien épnek és sértetlennek tűn-
tek. Biztatóan, lelkesítően mosolyogtak rá.
Szkander Graun megrázta a fejét.
- Te jó ég, rémeket látok!
Törjön Kia Gorduin biztatóan meglapogatta a félork vállát a gi-
tárjával.
- Ne félj, bajnok, majd mi segítünk!
Szkander Graun leroskadt a földre, arcát a két tenyerébe temette,
és úgy zokogott, mint egy gyerek.
- Úristen, elvesztem... végem van... semmi esélyem...

160
 17.

KRTGKYHKI

Avagy: Ha beszélnek hozzám gépelés közben,

ilyen hülye fejezetcímek lesznek.

161
 Egy hatos fokozatú földrengés jelezte a csapatoknak, hogy ké-
szüljenek a második félidő kezdetére. A Káosz megmaradt hívei
sápadt arccal meredtek egymásra. A zombik pedig enyhén rothadó
arccal.
Vakondok nembeli Frizsider fél feje lassan oszlásnak indult.
Egy közelben álló, jégtömbtől körülvett szörnyeteg befogta az or-
rát, jelezve, hogy nem szereti a bűzt, és egy tenyérnyi jégdarabot
letört magáról, ezt gyömöszölte bele a félfejű félhalott szájába.
- Vegye be ezt! - motyogta.
Szkander Graun gyanakodva nézte, ahogy Frizsider feje pillana-
tokon belül félig eljegesedik.
- Mi volt ez?
A jégpáncélos alak nem felelt, lassan, méltóságteljesen olvadoz-
va elvonult. Helyette azonban Vakondok nembeli Frizsider vála-
szolt.
- ó Schindler... a jegesjegjobb...
- Egy havasi szörny? Egy jégrém?
Frizsider azonban válasz helyett felordított. Pontosabban szólva
énekelni próbált. Törjön Kia Gorduin azonnal kísérni kezdte gitá-
ron, s másodjára már együtt zengték a refrént:
- Birkaaaa! Alpesi Varázslóóóó!
Szkander Graun a homlokát ráncolva meredt Frizsiderre.
- Miért beszél ez így?
- A szerencsétlennek kiloccsantották a fél agyát -, magyarázta
készségesen Átrázkó. - Vagyis ezáltal épp annyi agya maradt, ami-
vel ráhangolódhatott a Mentális Eemsi Rádió reklámműsorára. Ha
akarja, ha nem, folyton reklámok sugárzódnak az agyába...
Szkander Graun utálkozó pillantást vetett a fekete képű emberre.
- Rögtön kitaccsolok!
- Ne itt! - ripakodott rá Átrázkó. - Arra való a taccsvonal!
A félorknak azonban elmúlt a hányingere, és máris a feladatára
koncentrált.
- Mire várunk még? - motyogta.
- Mindjárt jön a jel - lihegte Átrázkó -, és akkor ráúszunk a lab-
dára...
162
 A félork a homlokát ráncolta.
- Mit csinálunk?
- Így szokás mondani - magyarázta mérgesen a törpe. - Ráúszás.
Ha meghallod a jelet, rohanj, ahogy tudsz, és kapd el a labdát...
- És mi lesz a...
Hatalmas mennydörgés hangzott fel, majd még egy, majd még
egy. Mindenki egyszerre ordított fel, s a tettrekész sereg meglódult.
- Maradjunk együtt! - kiáltotta Melankóliai Elrak. - Úgy köny-
nyebben ki tudjuk nyírni egymást a végén!
Azonban az utolsó szavait már senki sem hallotta.
A hármas mennydörgés elhangzása után a csapatok egy ember-
ként rohantak a labda irányába, amely pontosan a pálya közepén
lett elhelyezve egy lebegő korongon, amely az első érintés hatására
ködfelhővé alakult át, hogy legalább az első néhány másodpercben
túlélési lehetőséget biztosítson a labda megszerzőjének.
A leggyorsabbak tízméterekkel előzték meg társaikat, a lomháb-
bak pedig még csupán elindultak, amikor a legfürgébbek már rég a
fűbe haraptak a sebtében kilőtt dezintegráló sugaraktól, fagyvará-
zsoktól és pokolbéli lángoktól találva.
Szkander Graun nem nagyon igyekezett előre, úgy okoskodott,
hogy egyelőre a háttérből próbálja megtizedelni ellenfeleit. A fejük
fölött röpködő vérszomjas druidákra való tekintettel megfogadta
magában, hogy arra gondosan ügyelni fog, hogy mindössze mara-
dandó károsodást okozzon, de haláleset véletlenül se legyen.
A társait azonban elragadta a hév, és az ellenkező irányba
igyekvő Ravaszdi Kugli kivételével messze maguk mögött hagyták
a félorkot.
Szkander Graun gondosan ügyelt arra, hogy a mozgása látvá-
nyos legyen, és el tudja hitetni a külső személőkkel, hogy ő minden
energiáját latba vetve a labda felé igyekszik, de miután a második
sebesült csiga is elzúgott mellette, kezdett kételkedni a megtévesz-
tő manőver sikerében.
Azért csak haladt előre.
Közvetlenül mellette - talán egy kissé meg is előzve őt - egy
meglehetősen furcsa, esetlen mozgású, kezetlen-lábatlan vasóriás
163
igyekezett hason csúszva, az orrával vonszolva magát a felezővonal
irányába, s szeméből olyan közömbösség sütött, hogy Szkander
Graun nem állta meg kérdés nélkül:
- Hová-hová oly nagy sietve?
- Megyek az orrom után.
- Barátom, miért olyan nagy az orrod?
- Hogy jobban halljam az ellenfelek halálsikolyát.
- Baromság! Én nem a füled nagyságára tettem megjegyzést!
- Miért? A füleim nem nagyok?
- Nos, ha már így szóbahoztad...
- És nem érdekel, miért olyan nagyok a füleim?
- Valóban: mondd csak, barátom, miért olyan nagyok a füleid?
- Hogy jól láthassam az elvérző ellenfeleimet.
- Nos, ez remek. De ha már itt tartunk, elárulod, miért olyan
üvegesek a szemeid?
- Mert üvegből vannak.
- És miért beszélsz baromságokat egyfolytában?
A vasóriás oda se fordulva felelt tompa hangán:
- Háromszorosan feltámasztott halott vagyok. Örülök, hogy
egyáltalán beszélni tudok.
A félork a válasz hallatán megszaporázta lépteit, s nyolc-tíz perc
múltán két lépésnyire maga mögött hagyta a többszörösen újjáé-
lesztett vasóriást, aki miután látta, hogy ő lett a legutolsó, egyszerre
sírva fakadt.
Hogy a labdát végül is kinek sikerült tartósan megkaparintania,
azt Szkander Graun nem tudta megállapítani a nagy kavarodásban,
de azt, hogy a szabályok fölött őrködő druidák egyre fogynak, azt
jól látta. Az ő lábához is lehullott egy fehér köntösű, bogáncsko-
szorús alak lándzsától találva, s a sebét szorongatva vergődött.
A félork körülnézett, s miután tapasztalta, hogy senki sem figyel
feléje, megváltotta a szerencsétlen természetpapot a szenvedéseitől,
és a varázsgyűrűitől.
Kiforgatta volna az illető zsebeit is, de erre nem maradt ideje.
Hirtelen valaki fellökte, néhányan átestek rajta, s valaki még fejbe
is akarta kólintani egy buzogánnyal. A félork mérgesen hördült fel,
164
mert azt hitte, hogy a druidán végrehajtott kegyelemcsapást akarják
rajta megtorolni, de aztán megnyugodva látta, hogy csak a labdáért
folytatott közelharc dühöngött körülötte.
De csak egy pillanatig, mert egy lila vontatósugárral a távolból
kiragadták a rohanó törpe kezéből a labdát, s az máris elszállt a sö-
tétségbe.
Ettől függetlenül a labdanélkül maradt harcosok még sietve le-
számoltak egymással, mielőtt ismét a kis börgolyó üldözésére in-
dultak volna.
Hat törpe, nyolc félszerzet, három pokol kutyája és két troll ma-
radt a helyszínen kiterítve, részint piros, részint kék lámpájuk az
utolsókat pislákolta.
Szkander Graun, aki a pályára lépése óta nem tudott megválni
vörös zseblámpájától, most kénytelen-kelletlen a Káosz válogatott
harcosait segítette, révén hogy a Rend játékosai őt is céltáblának
nézték, hiába ordibált, hogy momentán nem ér rá barátkozni.
Két baltás törpét kellett a talajba vernie, mire kissé tisztult a kö-
zelében a terep. A félork fújtatva nézett körül, és vissza akart térni
az elesettek kifosztásához, de időközben a szorgos eemsi szanité-
cek már sietve kicipelték azokat - magukra vállalva ezzel a kifosz-
tás kellemetlen feladatát.
Szkander Graun körülnézett. Mindenfelé áthatolhatatlan homály
gomolygott, színes fények kavarogtak, s a nagyobb átláthatatlan
foltokon kívül alig-alig kóvályogtak játékosok.
Igaz, kisebb-nagyobb személyes párviadalok, pofozkodások
akadtak ugyan, de a játékosok többsége valahol a túlsó részen a
labdát üldözhette, mert ezen a részen síri nyugalom honolt.
Szkander Graun elégedetten nyugtázta, hogy a terve első része
tökéletesen bevált. Ideje lenne beváltani a második rész is, és szép
csendben olajra lépni. Arra, amerre Ravaszdi Kugli távozott.
De merre távozott Kugli? Merre van a merre?
Afenébe! Az előbbi nagy kavarodásban elvétette az irányt, és
most azt sem tudta, merre van az előre, és merre a hátra.
Vigyázat: még egy öngólt valószínűleg nem bocsátanának meg
neki a társak. És Yvorl sem igen adna még egy lehetőséget.
165
 De most merre?
Egy meglehetősen közeli villámcsapás után Szkander Graun el-
érkezettnek látta az időt, hogy akcióba lépjen. Előtte óvatosan kö-
rülkémlelt, de mivel a labda és az azt üldöző vérőrült csürhe egy-
előre még mindig látó- és hallótávolságon kívül tartózkodott, sem-
mi akadályát nem látta, hogy elkezdje keresgélni a kijáratot.
Ahogy kibukkant egy különlegesen sötét részből hirtelen leg-
alább négyszáz zombit pillantott meg, amik kart karba öltve négy-
soros sorfalat alkottak, s elzártak mindennemű utat. S míg
Szkander Graun eltátotta a száját, egy csontvázharcos parancsára a
zombik képlékeny fala elkezdett összezáródni a félork háta mögött.
Mire magához tért a megdöbbenéstől, már teljesen körülvették.
- Itt nem mégy át! - dörmögte a zombik vezetője, egy
félintelligens csontvázharcos. - Mi vagyunk a középpályássor.
Mindenkit megölünk, aki át akar menni.
- Ugyan már! - morogta Szkander Graun. - Ki akar itt átmenni?
A zombivezér ettől a kijelentéstől teljesen összezavarodtak.
- Hát akkor mit akarsz?
- Titkos küldetésben járok!
- Miféle...
- Ugyan már! - rázta a fejét Szkander Graun. - Csak nem gon-
doljátok, hogy elárulom a titkomat? Ha mindenkinek ostobán kife-
csegném, hogy az egyik varázslónk a félidő kezdetén ezen a részen
tévedésből fűszállá változtatta a labdát, mindenki azt keresné. Így
azonban én fogom megtalálni, és ezzel győz majd a csapatom...
A csontvázharcos fürgén előrelódult. Egy mozdulattal torkon
ragadta a félorkot.
- Hogy lehet megkülönböztetni a labdát a többi fűtől? - akarta
tudni.
Szkander Graun felsikoltott.
- Csak akkor változik vissza fűszálból labdává, ha felélesztett
hullák ajka érinti... - rikoltotta.
A csontvázharcos a zombikhoz fordult.
- Térdre! - parancsolta. - Legelni!
A zombik lassú, vontatott mozgással engedelmeskedtek.
166
 Szkander Graun egy mozdulattal eltörte a csontvázharcos jobb
csuklóját, egy második mozdulattal a fejét csavarta le a csontos
nyakról, és elhátrált. Erősen tartotta a csontszájat, hogy azt egyet-
len hang se tudja elhagyni.
- Legeljetek csak! - röhögött a zombikra a félork, s tudta, hogy
megszerezte az uralmat a felélesztettek között. Lévén, hogy kizáró-
lag a csontvázharcos parancsának engedelmeskednek, és annak már
nem lesz módja megmásítani az előző parancsát.
Sietve indult meg abba az irányba, amerre a kijáratot sejtette,
azonban egy újabb sötét folton kellett áthaladnia, s amikor hirtelen
kibukkant az őt eddig körülvevő kupolaszerű sötétségvarázsból, a
közeli szikla tövében egy púpos gnóm mágust pillantott meg, aki
éppen a varázskomponensei rendezgetésével volt elfoglalva, s már
a következő varázslatokra készült. Mellette egy piros fényű zseb-
lámpa hevert a földön.
A közelben kék fények cikáztak. Ötven-hatvan hím Rendgorilla
közeledett Szkander Graun felé dühösen morogva.
A félork menekülni próbált, de nagy siettében megbotlott, és a
lecsavart csontvázharcos fej a gnóm varázsló irányába gurult.
- Ide! - ordította a csontvázfej, de többet nem tudott mondani,
mert a meglepett varázsló reflexből rámondott egy csöndvarázst.
A zombik legelve indultak meg feléjük. A gorillák ordítva köze-
ledtek.
Szkander Graun nagyot rúgott a hangtalanul tátogó fejbe, hogy
ezáltal kikerüljön a csöndvarázs hatósugara alól. A fej nagy ívben
repült a gnóm mágushoz.
- Ott a labda! - mutatta Szkander Graun a feléje rohanó gorillák-
nak. - Kapjátok el!
A varázsló meglepetten pillantott rá. Az ajkai mozogtak, de a
csöndvarázs immár leárnyékolta a hangját. Szkander Graun azon-
ban le tudta olvasni a szájáról, hogy mit kiáltott.
- Hé, mi együtt vagyunk!
A gorillák úgy zúdultak rájuk, mint hegyről a lavina.
- Nála a labda! - zúgta Szkander Graun. - Öljétek meg!
A gnóm felhördült, és a varázspálcája után kapott.
167
 A félork hasra vetette magát.
A tűzgolyó a háta mögött robbant.
- A labda! - ordította a félork.
- Hol? Hol? Hol? - bömbölték a gorillák.
- A gnómnál! - rikoltotta a félork. - A ruhája alatt rejtegeti!
Többre nem is voltszükség. A gnóm ugyan még elmondott egy
Elemi Ösztönt Feltámasztó Majd Nyomban Lelohasztó És Így
Rendkívüli Kényelmetlenséget Okozó varázslatot, de többre nem
maradt ideje. A hegyi gorillák apró cafatokra szaggatták. A labdát
keresték, de természetesen nem találtak semmit, csak a letépett fe-
jet, s azt pozdorjává tiporták. S mielőtt még utána járhattak volna,
ki verte át őket ily csúful, az odaérkező, szabálytisztelő druidák
mind a hatvankét gorillát dezintegrálták.
- Juhé! - Szkander Graun. - Hatvankettő az egyhez! Ezért dicsé-
ret jár!
A zombik egyre közeledtek ugyan, de még mindig folyamatosan
legeltek. És valószínűleg ezt a tevékenységet nem is fogják abba-
hagyni, amíg egyetlen fűszálat is látnak.
Szkander Graun úgy becsülte, hogy mindkét oldalon legalább
még három-négyszázan loholnak a pályán. A kisebb összecsapáso-
kat is beleszámolva a létszám folyamatosan csökken, s ahogy a pá-
lyára folyamatosan érkező újraélesztett tartalékokra pillantott, tel-
jesen megnyugodott. Karok illetve lábak nélkül mégsem lehet
eredményesen harcolni, s hiába dolgoznak a nekromanták teljes
erőbedobással, a feltámasztott tetemek és a reinkarnált lelkek nem
lehetnek ellenfelek egy dörzsölt félork számára. Arról nem is be-
szélve, hogy az újraélesztett szerencsétleneknek szinte jártányi ere-
jük sem volt.
Szkander Graun hirtelen Ch'lotyóviával találta magát szemben.
A Szarvas Boszorkány boldogan felmutatta kétszer a tíz ujját, majd
még ötöt.
- Hogyan tudtál eltenni ennyi fickót láb alól anélkül, hogy a bí-
rók megneszeltek volna valamit? - lepődött meg a félork.
- Ugyan, semmiség volt! - legyintett a boszorkány. - A sztriptízt
és a fizetővendég szolgáltatást egyetlen szabály sem tiltja a mérkő-
168
zés ideje alatt. Még a pályán sem.
- Zseniális! - vidult fel Szkander Graun, s első lelkesedésében
kis híján cuppanós csókot nyomott a boszorkány ajkaira, de még
időben észbe kapott, és inkább egy nagyot sercintett a fűre. - Csak
így tovább, mesés nyeremény vár minket!
Azaz engem, tette hozzá gondolatban.
Nyilván a csodák közé tartozik, hogy Ch'lotyóvia agyában szó-
ról szóra ugyanez a gondolat fogalmazódott meg.
Amíg eme kis közjáték tartott, a mérkőzés egy pillanatig sem
szünetelt. Újabb és újabb tartalékok áramlottak az öltözőkből a pá-
lyákra, mindkét oldal bedobta utolsó erőtartalékait, féltett csoda-
fegyvereit.
És ekkor valami gigászi csoda folytán egyszerre illant el minden
sötétségvarázs, és olyan fényesség töltötte be a pályát, hogy szinte
bántotta a szemet.
A közönség felhördült, s hatalmas ujjongás vette kezdetét. Most
már láttak is valamit.
Éppen a Káosz volt támadásban. Harminc talpig felfegyverzett
szörnyfajzat mögött egy alacsony, ragyás arcú varázsló vitte a lab-
dát, s miközben a harcosok mindenkit félrelöktek és ártalmatlanná
tettek, addig az egyre közelebb került a Rend kapujához. Talán
még sohasem volt olyan közel a Káosz az egyenlítés lehetőségéhez,
mint most.
Szkander Graun még az általa verbuvált harcosokat is megpil-
lantotta. Vállt vállnak vetve verekedték át magukat több tucatnyi
fehér lovagon, akik azonban nem adták fel egykönnyen, hiába vá-
gott köztük rendet Melankoliai Elrak a Viharhozóval.
Ám ekkor érkezett oda Dorian Halfmock a Ruhák Botjával, és
sietve kimondta a varázsigét. Ezzel véget vetett a küzdelemnek. A
lovagok belegabalyodtak a saját csataménjeik szerszámába, mely a
ruhacsere folytán valahogy rájuk került a sisak, a csizma vagy a
mellvért helyett. S ugyanakkor a lovak sem jártak túl jól, félig be-
leszorulva gazdájuk páncéljába.
Iszonyatos kavarodás kezdődött, mely még csak fokozódott,
amikor Törjön Kia Gorduin lekapta a gitárját, és unplugged sláge-
169
reket kezdett játszani replugged crazy dance remix stílusban, a la
traumatysmo y terror techno verzióban.
Azonban ez a kis közjáték nem zavarta a Káosz előre zúduló
csapatát, mely már vészesen megközelítette a Rend kapuját.
Hirtelen azonban vakító villámcsapás érkezett valahonnan a
harcosokon túlról, alaposan megritkítva a Káosz sorait. Viszont a
gyilkos energianyaláb ártalmatlanul pattant le a mágus Energia Be-
hatásokat Semlegesítő Láthatatlan Erőteréről. Újabb méterek után
újabb támadás következett. Ezúttal fortélyos módon alulról. Tucat-
nyi fekete csáp robbant ki a földből, hogy apró miszlikre szaggas-
sák a Káosz vakmerő varázslóját, aki rendíthetetlenül haladt előre a
labdával. A csápok körülölelték a mágust, és néhány erőteljes moz-
dulattal ezernyi egyforma darabra osztották szét, s egyúttal a világ
minden sarkába hajítottak egyet belőle.
Halk pukkanás hallatszott, és néhány méterrel hátrébb ismét fel-
tűnt a varázsló, szemeiben kaján fény égett, és rendkívül büszke
volt magára. A varázslat sikerült. Amíg ő láthatatlanul osont előre,
a csápok csak az illúzió képmását foszlatták szét.
A varázsló összeszorított fogakkal száguldott tovább, előtte a
harcosok tovább tisztították a terepet. Úgy tűnt, az egyenlítés elke-
rülhetetlen.
Ebben a pillanatban tucatnyi őrződémon tűnt fel méterekkel a
Rend hatalmas kapuja előtt. A varázsló gyorsan újabb varázslatot
bocsátott magára, s egy pillanattal később már tizenhárom varázsló
repült a kapu felé. Tükörkép-varázslat! Egy kis szerencsével meg-
lesz a Káosz első gólja!
Yvorl a kispadról figyelte az eseményeket, szája szélét véresre
harapdálta izgalmában. Ha nincs az a nyavalyás félork, akkor most
a győzelem esélyein töprengene, így egyelőre az egyenlítés lehető-
ségét kell mérlegelnie. Ó, a Káosz minden borzalmára, miért hagy-
ta, hogy az az elb... félork megszülessen?! Ha nem sikerül egyenlí-
teniük, akkor beteljesedik az ősi jóslat, mely szerint a félork lesz a
Káosz végzete, ahogy a vers is mondja:

170
 A Rend elsöpri a Káoszt,
Ha e gyermek, felnő.
Labdát ne kapjék kezébe,
Mert góljával pusztulást hoz mindörökre,
S kapusokat szégyenít a neve.

Közben a tizenhárom varázsló rendíthetetlenül haladt tovább a

Rend kapuja felé. Az őrdémonok pillanatok alatt végeztek az elöl
haladó Káosz-hitű harcosokkal, s közülük mindössze egy mondott
búcsút az életének. Tizenhárom tükörkép és tizenegy őrdémon. A
Káosz esélyei csekély mértékben bár, de emelkedtek.
Az izgalom a tetőfokára hágott. A pályán néhány pillanatra
megtorpantak az események, mindenki a kaput figyelte, ahol most
minden eldőlhet. Az óramutató kitartóan közeledett a második fél-
idő végét jelző számhoz. Mark'yhennon mindent varázserejével
küzdött, hogy a mutatót előretekerve siettesse az idő múlását, vi-
szont Yvorl minden erejét azért vetette latba, hogy a mutató másfél
óra alatt tegyen meg egy percet. Ha a Káosz kiegyenlít, akkor még
minden lehetséges, azonban a gólhelyzet elhárításával a Rend pozí-
ciója hihetetlenül megerősödik. A Káosz csapatában nincs még egy
olyan gólképes csatár, akinek csak a leghalványabb esélye is lenne
a gólszerzésre. A szládok és a xinafok mind elhullottak már; a Ká-
osz az utolsókat rúgja.
Az első tükörképet éppen most morzsolta szét az őrdémon, de
hiába. Illúzió volt csupán. A második és a harmadik varázsló úgy-
szintén. A negyedik őrdémonnak már nagyobb szerencséje volt, és
egy arra tévedt szerencsétlen eemsit kapott kézre. A távolból egy
vörös színű pusztító energiasugár érkezett, s a maradék tíz varázsló
előtt néhány pillanattal később már csupán négy őrdémon állt, il-
letve ők is inkább feküdtek társaik maradékában.
A Káosz erői diadalmasan felüvöltöttek. Immáron senki sem ál-
líthatja meg társukat, s megszületik végre-valahára az első Káosz-
gól!
A varázsló felemelte a kezét, és utolsó erejével átrepült a kapun.
Pontosabban csak átrepült volna! Vakító villanás kápráztatta el a
171
nézőket és a játékosokat egyaránt. A kapu előtt néhány milliméter-
rel egy Dezintegráló Erőtérfal feszült, s erről sajnos a varázsló nem
tudhatott. Egyenesen belerepült a dezintegráló térbe, amely elemi
atomokra bontotta testét, és miközben a varázslat elpukkant, a Ká-
osz utolsó reményeit is megsemmisítette.
A pszionata szpíkerek világgá repítették a hírt. A fogadóirodák-
ban már egy a millióhoz lehetett fogadni a Káosz győzelmére.
Yvorl dühében és reménytelenségében egy kisebb hegységet
morzsolt porrá, míg Mark'yhennon diadalmasan mutatta a győze-
lem jelét a Káosz Istene felé.
Úgy tűnt, minden elvégeztetett.
A Káosz sorsa beteljesedett, a Rend ezúttal is felülkerekedett.
Hála a gyermeknek, aki felnővén labdát kapott a kezébe, és aho-
gyan az az ősi jóslatban meg vala írva, pusztulásba döntötte a Ká-
oszt. Bár a Káosz kapuja is védve volt a legkülönfélébb gyilkos va-
rázslatokkal, amelyek sorban egymás után felszeletelik az áldoza-
tot, kiszívják az életerejét, kifordítják a testét, dezintegrálják, majd
az atomjait szétszórják a szélrózsa minden irányába, egy dologgal
senki sem számolt.
A Káosz Kapuját a Rend követőivel szemben védték csupán. Ám
Szkander Graun a Káosz legrettegettebb hívei közé tartozott. S be-
teljesítette a jóslatot.
Egy öngóllal!
Yvorl kis híján felrobbant dühében. Az óra mutatója - minden
erőlködése ellenére (Mark'yhennon erőfeszítései révén) - haladt
előre. Nyolc perc van csupán hátra a mérkőzésből, s eddig a félork
egyetlen egyszer sem került a labda közelébe! Pusztulnia kell, ha
túléli a mérkőzést!
Szkander Graun eközben aggódó pillantásokat vetett a mérkőzés
utolsó perceit számláló órára. Nem számított arra, hogy ennyire sok
ellenfelet kell eltennie csellel láb alól. Bár a Rend hívei már jócs-
kán megfogyatkoztak, ahhoz még mindig túlságosan sokan voltak,
hogy egyetlen magabiztos rohammal bevehesse az ellenfél kapuját.
Bár az oltalmazó varázslatok nagy része minden valószínűség sze-
rint szertefoszlott a vakmerő Káosz-hitű mágus megsemmisítése
172
során, Szkander Graunnak túlságosan drága volt az élete ahhoz,
hogy kockára tegye, légyen bármilyen nagy is az elnyerhető juta-
lom.
Nincs, más hátra, áldozatokat kell hoznia. Tisztáldozatokat. Az-
az parasztáldozatokat, javította ki gyorsan magát, és elgondolkozva
nézett a közelben tébláboló Leonsióra, s a Szarvas Boszorkányra,
aki éppen három, lovagot bűvölt el a szoknyája alól feltárt csalafin-
taságokkal.
- A szüzességi fogadalom szörnyű dolog - duruzsolta a banya, és
csábos csípőmozdulatokat tett. - Gondoljátok meg, fiúk, szórakoz-
tatóbb tudok én lenni ennél a mérkőzésnél.
Az egyik lovag hangosan csuklani kezdett a látványra, a másik
levegőt sem bírt venni. Mindkettőjük feje színeződni kezdett, s né-
hány hosszúnak tetsző másodperc után egy emberként zuhantak
végig a földön. Immár halott lovagként.
A harmadik lovag nemhiába volt a Rend egyik legfőbb bajnoka,
sokáig nézte a boszorkányt, majd nagyot sercentett a földre, és szó-
lásra nyitotta a száját:
- Inkább a halál!
Aztán előhúzta a kardját, és kecses mozdulattal a földnek tá-
masztotta markolatát, majd kicsit széthúzva testén a péncélinget
tövig dőlt fegyverébe.
A bírók, bár nem értették, miért esnek össze egymás után a lo-
vagok, illetve miért lesznek öngyilkosok, semmiféle megtorlással
nem éltek. Elvégre egy lappangó tüdőgyulladás vírus bármikor vé-
gezhet a gyengébb immunrendszerű szerencsétlenekkel. A gutaütés
sem kizárt. S az öngyilkosság sincs tiltva.
A semmiből hirtelen egy ősz szakállú druida bukfencezett le, és
terült el holtan Ch'lotyóvia lábánál. Ettől a pillanattól kezdve a
Szarvas Boszorkányt egyetlen bíró sem merte megközelíteni.
Itt az idő, döntött a furfangos Szkander Graun, s közelebb intette
magához társait, akik végre befejezték az átöltözést és Dorian
Halfmock püfölését, aki az előbb véletlenül őket is megtréfálta a
Ruhák Botjával.
- Ide figyeljetek! - dörmögte a félork. - Veszélyben a tervünk!
173
Ha sürgősen nem csinálunk valamit, akkor minden odavész, arról
nem is beszélve, mi vár ránk a mérkőzés végén. Yvorl sohasem fog
megbocsátani nekünk, ezért szeretném elkerülni a vele való talál-
kozást.
- Na és? - kérdezte von Betli kapitány. - Ezen könnyen segíthe-
tünk.
- Amennyiben?
- Amennyiben mi most megölünk. Akkor nem fogsz Yvorllal ta-
lálkozni. Legfeljebb a túlvilágon.
Szkander Graun fanyalgott.
- Nagyon vicces! Alig...
- Mi van? - szólt közbe Alig Malcolm, a neve hallatán.
A félork leintette.
- Alig...
- Mi van? - kapta oda a fejét a varázsló. - Nem unod még, hogy
folyton szólongatsz?
- Épphogycsak - hangsúlyozta ki Szkander Graun - épphogycsak
maradt még időnk. Sürgősen csinálnunk kell valamit!
Dorian Halfmock a háta mögé dugta a Ruhák Botját, és megta-
pogatott egy duzzanatot a szeme alatt.
- Nekem semmi közöm hozzá - védekezett. - Amíg ti a ruhátok-
kal tetvészkedtetek, a bőrgolyót elragadta egy kéklámpás jégóriás.
Arra vitte. Látjátok, ahol az a vaskos falakkal körülvett erődítmény
magasodik.
Többen odafordultak.
- Ha sejtésem nem csal - hagyott fel Törjön Kia Gorduin a húrok
pengetésével -, az az építmény percekkel ezelőtt még nem volt ott.
- Gyanús - motyogta Kókuszpók, aki két kézzel fogta kajla orrát,
amibe nem sokkal ezelőtt beleütközött egy vaskesztyűs kéz. - Na-
gyon gyanús... Nem láttok a közelében apró, kék ördögöket?
- Ennek folyton csak a sörözésen jár az esze - jegyezte meg von
Betli kapitány, és ismét felemelte vaskesztyűs kezét.
Kókuszpók kedvesen rámosolygott, majd a Harcipincsi zord te-
kintetét látva ritmikusan vinnyogni kezdett.
- Odanézzetek! - kiáltotta Ezüstpéniszű Korom. - Az ott nem
174
Kugli?
Odapillantottak. Az említett illető nagy sebességgel közeledett.
Mindkét kezével a kalapját markolta.
Szkander Graun a homlokát ráncolta. Biztosra vette, hogy ez a
fickó már árkon-bokron túljár.
- Gyorsan! - kiáltotta Kugli már messziről. - Gyertek! Gyertek!
- Mi olyan sürgős? - jegyezte meg Melankóliai Elrak. - Megta-
láltad a Szent Grált?
- A labda - lihegte Kugli kivörösödött képpel - ott van abban az
épületben, amit pár perccel emeltek a Rend hívei. Főerőd a neve.
Ott van benn. Ki kell hoznunk, és belőni az egyenlítő gólt...
Szkander Graun érdeklődve mérte végig az izgága fickót.
- Eddig nem volt olyan sürgős - jegyezte meg szerényen. - Mire
véljem a pozitív hozzáállásodat?
Kugli vállat vont.
- Ó, nekem igazán nem szívügyem a dolog - jegyezte meg köny-
nyedén. - Én csak puszta bajtársiasságból... de az istenit, amíg ti itt
diskuráltok, elfogy az időnk! Gyerünk már!
Erre már valamennyien érdeklődve néztek a fickóra. Homloke-
gyenest más hozzáállást szoktak meg tőle.
- Azt hittem, ezóta már rég Almáriumban lógatod a lábad - je-
gyezte meg Szkander Graun. - Minek köszönhetjük, hogy vissza-
jöttél.
Ravaszdi Kugli idegesen vakarta meg az orrát.
- Igen, elszelelhettem volna, beismerem... de a bajtársi együttér-
zés...
Von Betli kapitány egy mordulással elkapta Kugli torkát.
- Na most már aztán elég a hazugságokból!
- Nana! - kiáltotta Kugli. - Csak semmi durvulás, különben szó-
lok Yvorlnak, hogy el akarjátok intézni a bajnokát!
- Ő küldött?
- Nos, ahogy vesszük.
- Hogy vegyük?
- Kinevezett hírnöknek, amikor épp el akartam osonni erről a
nyavalyás létsíkról. Azt mondta, hogy ő most beül sörözni egy
175
eemsi kocsmába, és majd én vigyem meg neki a hírt, hogy mi lett a
meccs eredménye...
- Na és? Mit zavar ez téged...
Kugli zavartan feszengett.
- Nem tudom, hogy tifelétek mi a szokás, de nálunk a vanciai
Almáriumban nem mindenhol látják szívesen a rossz hír hozóját...
Szóval: gyerünk! Irány a Főerőd! Megrohamozzátok, én meg majd
hátulról biztosítok! Mindent el kell követnünk a győzelem érdeké-
ben! És nem lesz könnyű! A labdát ugyanis egy technokrata papok-
tól, válogatott lovagoktól és félszerzet testőröktől körülvett skor-
piódémon szájában látták, akinek a hátán Mark'yhennon megma-
radt ősmágusai lovagolnak...
Többen csuklottak.
- És... nyitva van a Főerőd kapuja? - kockáztatott meg egy kér-
dést Kókuszpók, de senki nem érdemesítette különösebb válaszra,
csak von Betli kapitány rúgta meg a csizmájával.
A társaság zavartan nézelődött. Kugli az ujjait tördelte. Ebbe
némi tétovázás után a Harcipincsi is besegített. Ó valamivel erő-
sebben. Kugli ordított.
- Mit tehetnénk? - jegyezte meg a Szarvas Boszorkány. - Túlsá-
gosan sok ellenféllel kellene megküzdenünk, ha a Főerődbe be
akarnánk jutni. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, mit
kezdenénk a technokrata papokkal, a válogatott lovagokkal, de leg-
főképpen a félszerzetekkel...
- És hát a skorpiódémon... - sóhajtotta Szkander Graun. - Meg
az ősmágusok...
Ezüstpéniszű Korom a Főerőd felé pillantott.
- Várárok és tűzfal védi őket. Bizonyára megpróbálják meghúz-
ni magukat a mérkőzés végéig, hiszen egy góllal vezetnek.
- Azt a gólt én szereztem! - jegyezte meg büszkén Szkander
Graun, majd töprengve hozzátette: - Ezt nem fordíthatnánk a ma-
gunk javára? Mivel én a Káosz híve vagyok, ezért úgy lenne ildo-
mos, hogy a Káosz javára írjak azt a gólt!
- Nem lenne egy ügyvéd sem, aki elvállalná a pert - rázta meg a
fejét Ch'lotyóvia. - Arról nem is beszélve, hogy Yvorl alighanem
176
még azelőtt apró darabokra szaggat szét, mielőtt elővezethetnéd a
fantasztikus ötletedet.
- Igazad van! - értett egyet a félork szomorúan. - Akkor nincs
más hátra, valahogy meg kell nyernünk a mérkőzést.
Leonsio közelebb támolygott, és megkérdezte:
- Hogyan? Még hét perc, és a bírók lefújják.
- Időt kell nyernünk! - Szkander Graun elgondolkozva nézett a
Szarvas Boszorkányra. - Te a mágia avatott ismerője vagy. Nincs
valamilyen mód arra, hogy kicsit megnyújtsuk a mérkőzést?
Ch'lotyóvia összehúzott szemmel gondolkozott.
- Szerintem, ha van ilyen varázslat, akkor Mark'yhennon bizo-
nyára ismeri az ellenszerét is... Felejtsük el! Hét percünk van!
- Gyerünk! Előre! - ordította Ravaszdi Kugli, és miután kiszaba-
dult von Betli kapitány markából, jó példát mutatva máris rohanni
kezdett.
- Van egy ötletem - közölte Szkander Graun, s habozás nélkül
rohanni kezdett a Főerőd irányába. - Utánam!
Leonsio és a Szarvas Boszorkány azonnal a nyomába eredtek.
A többiek egymásra néztek, aztán vállat vontak, és mosolyogva,
halkan beszélgetve, zsebredugott kézzel szép lassan elsétáltak az
ellenkező irányba.

177
 18.

FŐERŐD

Avagy: Közös ló gazdája sok túrót ehet.

178
 Az építmény nem volt túlságosan magas, de Szkander Graun tar-
tott attól, hogy a föld alatt még legalább két szint került kiépítésre.
Ráadásul a falak tetején őrködő, géppisztollyal felfegyverkezett
technokrata papok hozzáállása is túlságosan komolynak tűnt ahhoz,
hogy bármiféle egyezkedésbe kezdjenek. Aknavetőket és gépágyú-
kat egyelőre nem látott a félork, de mivel az időközben tartózkodó
álláspontot képviselő Ravaszdi Kugli határozottan emlékezett ezek-
re a fegyverekre, nem lehetett kizárni teljesen a létezésüket.
Valahol odabent van a labda.
Egy skorpiódémon szájában, akit technokrata papok, feldühített
babók és még ki tudja, miféle teremtmények védenek.
Még öt perc. Pontosabban már annyi sem.
- Mi lenne, ha szereznénk egy másik labdát? - vetődött fel a gon-
dolat Leonsióban, s lelkesedésében máris távolodni kezdett a fenye-
gető külsejű épülettől.
Szkander Graun már-már követte.
- A labda nagyerejű kegytárgy, amely felett sem a Káosznak,
sem a Rendnek nincs hatalma, s még a bírók is csupán rövid ideig
érinthetik. Kizárólag a mérkőzés ideje alatt csökken le annyira az
ereje, hogy használni lehessen - vonta meg a vállát Ch'lotyóvia. -
Ha ennek ellenére keresni akarsz magadnak egy másikat, csak tes-
sék!
A félork lelassította lépteit, majd elgondolkozva megvakarta a
fejét, és megállt.
- Szóval mindenképpen be kell mennünk a labdáért.
- Az igazi labdáért!
- Azt hiszem, találtam valamit! - kiáltotta Ravaszdi Kugli lelken-
dezve. - Lehet, hogy itt a bejárat. Micsoda csodálatos véletlen!
Ch'lotyóvia, Leonsio és Szkander Graun fejcsóválva siettek tár-
suk felé. Kizárt dolognak tartották, hogy a Rend képviselői elkövet-
ték volna a hibát, és készítettek egy második bejáratot is.
Ravaszdi Kugli egy kisebb bunker mellett állt, mellette tucatnyi
géppisztolyos technokrata feküdt ájultan.
- Mi történt velük? - kérdezte hökkenten Szkander Graun.
Kugli vállat vont.
179
 - Megkérdezték, hogy kik vagyunk és miért jöttünk. Én mond-
tam, hogy a Káosz Bajnokai vagyunk, és azért jöttünk, hogy elve-
gyük tőlük a labdát...
- És?
- Ezen annyira röhögni kezdtek, hogy talán bele is pusztultak...
Ch'lotyóvia türelmetlenül intett.
- Gyerünk!
Beléptek az építménybe. A bunker kijárata felett egy pislákoló,
kék lámpa égett haloványan, a falakon kétoldalt elektromos fáklyák
világítottak.
- A Rend végzete éppen a rend lesz. - Szkander Graun rádöbbent,
mi is ez a folyosórész valójában. - Akármilyen okosak is azok a
rendes fickók, egy hibát elkövettek. Betartották az előírásokat, és
megépítették a vészkijáratot a hozzá tartozó menekülési útvonallal,
ha mégis vissza kellene vonulniuk.
- Sok a duma - válaszolt a Szarvas Boszorkány, és leakasztott a
falról egy elektromos fáklyát, s feljebb csavarta a fényét. - Gyerünk,
keressük meg a labdát!
A folyosó hamarosan egy lépcsőbe torkollott, amely felfelé veze-
tett. A négy behatoló habozás nélkül nekivágott a lépcsőknek.
Szkander Graun előkapta a láncos buzogányát, Ch'lotyóvia pedig a
szoknyája szélét fogta, hogy ha őrökkel találkoznak, akkor ki-ki a
maga módján intézhesse el ellenfelét.
Ravaszdi Kugli állt a kis csapat élére, és ez már önmagában is
gyanús volt. Azonban még ennél is gyanúsabbnak tűnt az a tény,
hogy tévedhetetlen érzékkel találta meg a legeldugottabb rejtekajtó-
kat is, és készségesen loholt tovább elöl.
- Gyerünk! Gyerünk!
Kugli az egyik rejtett ajtót kinyitva félreállt, és előzékenyen te-
relte őket befelé. Így aztán Leonsio került előre, szorosan a nyomá-
ban a Szarvas Boszorkány lépkedett, s a sort Szkander Graun zárta.
Kugli pedig az ajtót zárta be kulcsra mögöttük.
Aztán el is reteszelte. Három vasrudat is odatolt biztosítéknak.
A félork minderre fel sem figyelt. Egészen máshol jártak a gon-
dolatai. Már kezdte elveszíteni minden reményét a mesés nyere-
180
ményt illetően. Egyre sötétebben látta a jövőt, s ebben nem kevés
szerepe volt társainak is.
Borongós gondolatait váratlan fénysugár szakította meg. Sárga,
erős, irányított fény. Mint egy zseblámpáé. Egy három méter átmé-
rőjű zseblámpáé, mely egyenesen a képükbe világított.
Reflektor, döbbent rá Szkander Graun.
Az a figura, aki pillanatokkal ezelőtt még Ravaszdi Kugli volt, a
szemük előtt alakult át egy tekintélyes pocakú, varázslósüveges
alakká.
- Legyetek üdvözölve a szentélyemben! - Az átalakult egyén
hangja erőteljes és rendkívül magabiztos volt. - Béltár vagyok,
Mark'yhennon jobb keze. Ugye, nem haragszotok, hogy egy kicsit
megtréfáltalak benneteket, és egy cimborátok nevében idecsaltalak
benneteket ebbe az erődítménybe?
- Nos... momentán... nem haragszunk! - vicsorogta Ch'lotyóvia.
- Mivel ismerem jöveteletek okát - folytatta rendületlenül a va-
rázsló -, nem kérdezem, mit kerestek itt...
- A labdát - vágta rá Szkander Graun. - Hol van?
Béltár kedvesen nevetett.
- Nahát, ki gondolta volna...
Szkander Graun kihúzta magát.
- Hárman vagyunk ellened. Mindenre elszánt harcosok és varázs-
lók. Esélyed sincs. Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha most azon-
nal idehozatod a Szent Labdát, sietve elvezetsz bennünket a Rend
kapujához, s segítesz a bőrgolyót gólba juttatni! Akkor... talán meg-
kegyelmezünk az életednek.
- Valóban?
- Ezenkívül - folytatta a vérszemet kapott félork - idehozatsz
még a titkos kincstárból huszonegy zsák aranyat, három ládika drá-
gakövet és néhány erőteljes varázseszközt, amelyet a labda védel-
mezése során kívánunk felhasználni.
- Dehát itt nincs titkos kincstár! - tiltakozott a falánk varázsló, s
egész teste remegett valami belső derűtől, amire a három mindenre
elszánt kalandor nem tudott magyarázatot adni.

181
 - Sebaj! - vonta meg könnyedén a vállát a félork. - Akkor elég,
ha a labdát idehozatod!
- Magam is így gondoltam! - A varázsló felemelte nevetségesen
aprónak ható kezeit, és vízszintes mozdulatokat végzett, amelynek
következtében párnás tenyerei egymásnak ütődtek. Az így keletke-
ző éles csattanás feltehetőleg valamiféle jelzés lehetett, mert a har-
madik csattanás után feltárult egy eleddig láthatatlan ajtó, és látha-
tóvá vált egy óriási terem, melyben megközelítőleg kétszáz élőlény
szorongott.
Verejték és ürülék szaga hatolt a félork érzékeny orrába. A saját
illatát érezte. A látványtól ugyanis menten megizzadt és becsinált.
S a szagok keveredését jobban kielemezve, kiderült, hogy
Ch'lotyóvia és Leonsio is hasonlóképpen reagálhatott.
A feltárult ajtó közelében aranyozott páncélt viselő, lándzsás lo-
vagok sorakoztak úgy húszan-huszonöten, vigyázva, hogy el ne ta-
possák a lábuk alatt serénykedő babókat, akik készen álltak arra,
hogy szükség esetén szamárfület és hosszú orrot mutassanak a tá-
madóknak. Ehhez az ijesztő manőverhez látszólag minden adottsá-
guk meglévőnek tűnt.
A lovagok mögött rezzenéstelen arccal, tömött csatarendben ró-
mai katonák falanxa várakozott békésen együtt a jobb szélt alkotó,
szarvsisakos viking csapattal és a bal szárnyként felsorakozott sziú
indiánokkal.
A teremben teljes körben karzat futott végig, melyen íjászok és
késdobálásra szakosodott mérgezett tőrös orgyilkosok tolongtak.
A terem közepét egy kör alakú emelvény foglalta el, melynek
legalsó foka közvetlenül az indiánok mögött kezdődött. Az emel-
vény maga négy darab, egyenként egy méter magas, hat méter szé-
les lépcsősávból állt, s a legalsó sávot teljes körben tankcsapdák,
szögesdrótból készült akadályok és érintésre működő önmegsemmi-
sítő aknák foglalták el.
A második lépcsőfokon betonbunkereket alakítottak ki, melyek-
ben technokrata papok igazgatták a légelhárító ágyúkkal, géppus-
kákkal, páncélöklökkel és mosogatórongyokkal felszerelt eemsi
harcosokat.
182
 A harmadik lépcsőfok koránt sem volt olyan zsúfolt, mint az elő-
ző kettő. Itt mindössze nyolc darab Rend-hitű ősmágus állt a lábuk-
nál kupacokban heverő varázspálcák, mágikus herkentyűk, varázs-
könyvek, fóliánsok, üvegcsék, védőrúnák, varázsköpenyek és kiol-
vasatlan John Caldwell könyvek között. A kezükben mind a
nyolcan a Hatalom Legnagyobb Botját szorongatták, szempilláju-
kon ott rezgett a létsíkmegsemmisítő halálsugár első két rezgése, s
ajkukon folyamatosan zengett a megkezdett wish varázslat első
szótaga...
S mindezek fölött, az emelvény legcsúcsán egy hatméteres,
iszonytató szörnyeteg magasodott büszkén és kegyetlenül. Egy leír-
hatatlan, rettenetes valami, mely leginkább egy skorpiódémon, egy
démonlord és egy pincsikutya nemtelen nászából származhatott.
Hosszú, tüskés farka fenyegetően kunkorodott mögötte, hegyén egy
csepp ambróziaszínű méreg fénylett. Rettenetes karmai vaskos,
görbe lándzsákként meredeztek, s ha nem lett volna a pokol vörös
lángjait sugárzó szeme, a pofája leginkább von Betli kapitány ábrá-
zatára emlékeztetett volna.
Hát így nézett ki a terem.
Ja, még valami...
A teremtmény szájában egy leginkább elnyújtott tojásra emlé-
keztető valami feküdt.
A Szent Labda.
- Tessék, vegyétek el bátran! - intett Béltár biztatóan előbb a ka-
landorok, majd a démon felé fordult. - Nyugalom, Villámfarok,
mindjárt kapsz enni!
A három kalandor egymásra nézett. Leonsio tekintete bambasá-
got, Szkander Grauné félelmet, míg Ch'lotyóviáé hideg számítást
sugárzott.
- Ne késlekedj! - biztatta a boszorkány a félorkot. - Még van fél
percünk!
Szkander Graun felmordult, és lendületesen megvakarta a feje
búbját.
- Yvorl redves farkára! - morogta. - Azt hiszitek, berezeltem?
Ch'lotyóvia szimatolt.
183
 - Azt!
A félork agyát vörös köd borította el.
- Azért sem!
Már nekilódult volna, de ekkor halk pukkanással a puszta leve-
gőből két személy és egy jókora faláda teleportált a terembe Béltár
és a félork közé.
- Állj! - ordította az egyikük, egy varázslóforma fickó. - Állj!
Senki se mozduljon!
Ha azt mondom, hogy a teremben egy pillanatra megfagyott a
levegő és még a démon fogainak vacogását is hallani lehetett - nem
sokban térek el a valóságtól.
Mindenki megdermedt.
- Csííííz! - kiáltotta a másik jövevény, aki a fején lógó drótkeret-
től úgy nézett ki, mint akinek négy szeme van. - Tessék mosolyog-
ni! Most repül a kismadár!
Minden szempár döbbenten meredt arra a kis dobozra, amit az
alacsony fickó a magasba emelt, s valóban úgy nézett ki, mint egy
madárkalitka. Azonban minden várakozás ellenére mégsem madár
dugta ki a fejét az ablakon, hanem egy parányi piktordémon, ecset-
tel a kezében.
- Tyű! - sipította a piktordémon, miközben a kezében veszettül
járt a parányi ecset. - Mészárlás a küszöbön! Kiontott vérözön! Ke-
vés lesz a piros festék!
Még mindig senki nem mozdult.
Szkander Graun megnyalta a szája szélét.
- Kik maguk? - érdeklődött reszelős hangon.
A varázslóforma fickó könnyed gesztussal leintett.
- Nem mozgunk, amíg a fényképezés tart! De ha már itt tartunk,
a társam turista az Ellensúly kontinensről, s él-hal az izgalmas hely-
zetekért. Ide is épp időben érkeztünk, hogy megörökíthesse az ese-
ményt a szomszédai számára. Egyébiránt én Wiccesring vagyok,
Ank-Morpork városából, mely ma már csak hamu és üszök, miután
a társam félreértésből biztosította. De mielőtt e bejelentés hallatán
valamennyien a kardjukhoz kapnának, biztosíthatom önöket, hogy
ártalmatlan, kedves fickók vagyunk, a légynek sem ártunk, csak épp
184
kíváncsi és érdeklődő természetünk idevonzott bennünket, hogy
kedves cimborám megörökíthesse ezt a jó kis hiriget... S kérem
önöket, rám se nézzenek ily zord és fenyegető kifejezéssel! A lát-
szat csal! Meglehet, varázslónak nézek ki... s az is vagyok... semmi-
féle varázslattal nem tudok ártani önöknek... Mindössze egyetlen
varázslat van a fejemben, mely sajnálatos módon kiszorítja onnan a
többit... a Nyolc Alapvető Varázslat egyike... de mint bizonyára sej-
tik, azt úgysem aktiválom, hiszen akkor menten vége lenne a világ-
nak, és én... akárcsak önök... nagyon nem szeretném... Hoppá! Már
kész is a kép! Hm, egész jól sikerült! Ügyes a mi kis piktorunk!
Nézze csak, rondaságod, mit szól hozzá...
A kis dobozból kihulló papírlapot Szkander Graun orra alá dug-
ta. Az ügyes rajz a félork és a skorpiódémon páros alakítását ábrá-
zolta. Az egyikük szétmarcangolt, csurom vér állapotban hevert a
padlón, míg a másik büszkén nyugtatta a lábát a legyőzött ellenfé-
len, magasba emelte hosszú farkát, akár egy győzelmi zászlót, s oly
szélesen mosolygott, hogy a Szent Labda csaknem kiesett az iszo-
nyatos pofájából.
Szkander Graun dühösen meredt a képre.
- Mi ez a pofátlanság? - hörögte.
- Óh - bűbájoskodott Wiccesring -, a piktordémonunk oly gyor-
san dolgozik, hogy néha sikerül az időt megelőzve pár másodperc-
cel később bekövetkező eseményeket előre megfestenie...
Ch'lotyóvia sikoltása hallatszott.
- Mire vársz? Már csak tíz másodperced van!
Szkander Graunnak ekkor borult el teljesen az agya.
- BOSSZÚ! - üvöltötte, és a buzogányát lengetve megrohanta a
rá váró gyülekezetet.
Érezte, hogy az agyában aktiválódik a káoszvarázs, s a környeze-
tében mindenki a legkülönfélébb baromságokat kezdi művelni...

185
 19.

VÉGE

Avagy: Nincs tovább, mert a nagy kavarodásban

Wiccesring agyában véletlenül elkattant
a Nyolc Alapvető Varázs Egyike,
s az univerzum nyomban megsemmisült.

186
187